F.

Várkonyi Zsuzsa

Férfiidők lányregénye
 Második, javított kiadás

© F. Várkonyi Zsuzsa, 2004, 2011

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A Kiadó

minden jogot fenntart, részletek közlésének jogát is az írott
és elektronikus sajtóban.

A kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Pécsi Direkt

Kft. 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1.

Mérték Kiadó Kft., Budapest, 2011

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
Irodalmi vezető Ambrus Éva
Borítótervező Pacher Nóra

ISBN 978 615 5113 29 1

Tiboromnak, akitől mindig kapok támogatást az élethez

Bertuka emlékének, akit már nem ismerhettem, mert a

magányos túlélést csak elborult elmével bírta ki

„Első olvasóm" és örök bátorítom, Panni emlékének

 „Azért jöttem el, hogy örüljél..."

(1948. augusztus-november)

Klára duzzogva ment Olgi mellett, aki még mindig

engesztelni próbálta:
- Nem fog bántani... Azt mondta, csak látni akar.
Mindjárt tizenhat éves leszel! Más lányok már évek óta
nagylányok ilyenkor. Hátha tud erre valamit... Rendes zsidó
orvos... Most mit duzzogsz? Elég orvost láttál mostanában,
azoktól nem féltél ennyire...
Klára tudta, hogy azzal bosszanthatja Olgit legjobban, ha
semmit sem válaszol. Amikor beléptek a rendelőbe, még
köszönni sem köszönt. Az orvos semmilyen volt. Még
ellenszenves sem. Klára a szempillája alól les-te, mit kezd
vele ez a pasas, ha ő semmit sem csinál. Odajött hozzá:
- Engem Korner Aladárnak hívnak. És téged?
Kicsit gondolkozott, aztán odalökte neki:
- Wiener Klárának.
- Nem akarsz leülni?
- Nem.
-Akarod, hogy a nagynénéd kimenjen, amíg
beszélgetünk?
- Nem.
Klára jó tíz percig tudta hozni ezt a formáját, a doktor
ekkor adta fel erőfeszítéseit. Átült Olgihoz, és meg sem
próbált suttogni.
 - Azt hiszem, a hormonok a legkisebb probléma itt. De
hát a negyvenkét okot tudjuk. Testfelépítésre sem tűnik még
ivarérettnek... Klára, felemelnéd a karod?
Klára kelletlenül engedelmeskedett. Ujjatlan blúz volt
rajta, hóna alól pár árva szőrszál kandikált ki.
- Most kezdte a pubertást, látja. Hagyjuk még békén.
Jöjjenek vissza fél év múlva.
- Nem most kezdte... Ilyen már vagy két éve... - súgta
Olgi elkeseredetten.
-Akkor is várjunk... Hogy tudna ebből a
harmincvalahány kilójából még hormonokat is előállítani?
Mindez negyvennyolc augusztusában történt. És
november elején Klára megint ott ült Korner rendelője előtt,
a folyosón. Egyedül. Hat óra volt, most kell a doktornak
befejeznie a rendelést. De lehet, hogy csak később fogja.
Papusnál is sokszor elhúzódott a rendelés. Még egy nő vár
rá. Kijött az asszisztens.
- Körner doktorra vársz?
- Igen. Majd ha végzett.
- Nem a rendelésre jöttél?
- Nem. De igen. Majd ha végzett.
Az asszisztensnő lesajnálón nézett Klárára. Aztán
gyorsan biccentett, mint akinek nincs türelme kivárni ennyi
tétovázást, inkább maga dönt. És eltűnt az ajtó mögött. Va-
laki megint kijött, és behívták a padtársát. De egy perc
múlva a doktor dugta ki a fejét az ajtón.
- Ja, te vagy az?
- Én.
- Baj van?
- Nincs.
 - Tudsz várni?
- Tudok.
Már majdnem fél hét volt, amikor az az utolsó nő is
kijött.
- Gyere - szólt ki a doktor újra.
- Nem akarok bemenni.
- Nem hozzám jöttél?
- De.
- Akkor mi a baj azzal, hogy begyere?
- Csak mondani akarok valamit. Majd ha már kijött...
A doktor ki is jött, és leült mellé a fehér padra.
- Nem szokott még ilyenkor hazamenni?
- De. Lassan igen.
- Akkor inkább magával megyek.
A doktor értetlenül húzta fel a szemöldökét. Ez jó volt,
mert nyáron még semmivel sem tudta megdöbbenésre bírni,
pedig igazán mindent megtett ezért. Mint az iskolában. Ott
is több tanár esküszik rá, hogy fogyatékos. Ez jó érzés.
Mindenkit hülyére lehet venni.
- Akkor most azt akarod, hogy öltözzek civilbe, és
induljunk el?
- Ühm.
A doki bólintott és eltűnt. Klára fülében még benne volt
a saját magázása. Ezt nemrég tanulta el a Lakatos Icától, aki
a legközönségesebb lány az osztályban. Valaha persze még
tetszikezte a felnőtteket. De egy ideje jobban esett Lakatos
Icára hasonlítani, és ezzel is dühíteni a tanárokat. Úgy
látszik, mással is megy ez.
Az orvos pár perc múlva teljes utcai öltözékben jelent
meg. Hirtelen öregebbnek és gyengébbnek tűnt. A mozgása
is lassabbnak hatott. Pedig a fehér köpenyében még olyan
fiatalnak látszik, mint Papus. Papus most negyvenhét éves.
November tizedikén. Mamus régen mindig töltött kacsát
készített a születésnapjára. Hányadika van?
- Mit akartál mondani? Klára húzta az időt.
- A nők nem félnek a nőgyógyásztól?
- Nem mondják...
- Én se mondom. De félek.
- Lehet, hogy másnál is így van... Mit akartál mondani?
- Hogy megjött...
- Na! Ez jó hír!
- Ennek csak maga örül. Meg a nagynéném. Azért jöttem
el, hogy örüljön. De szerintem ez nagy szarság. Undorító. És
úgy fájt a hasam, hogy szörnyű.
- Tegyél rá ilyenkor meleget.
- A mamám is mindig körbetekeri ilyenkor a derekát egy
nagy sállal. De szerinte ez azért jó dolog mégis, mert ettől
tudunk gyereket szülni. Nem látom az összefüggést.
Ezzel az utolsó mondattal mára el is búcsúzott a
gyerekkortól. Ahogy mentek az utcán, a férfi egyre
szótlanabb lett, Klára meg egyre élesebb nyelvű. Idétlennek
nevezte a doktor kabátját, folyamatosan szidta Olgit és az
iskolát.
- Milyen sok arcod van... - mondta elmerengve a férfi. -
Múltkor úgy viselkedtél, mint egy visszamaradott, az előbb
egy kedves gyerek voltál, most meg elég utálatos kamasz
lettél.
Klára komiszul nevetett.
- Még más is tudok lenni...
- Mára talán elég ennyi.
 Klára elhallgatott. A férfi kicsit bánta, hogy ilyen
kemény volt.
- Azt majd legközelebb.
- Én nem jövök többet.
-... Különben nekem is két arcom van.
- Egy kedves és egy utálatos?
- Körülbelül. Te merre mégy?
- Én csak úgy megyek... Maga merre lakik? Elkísérem.
Aztán majd visszagyalogolok.
A doktor még megkérdezte, vannak-e Klárának barátnői
- nincsenek -, meg hogy milyen zenét szeret, jár-e moziba,
de ezek már csak üres, felnőtt udvariaskodások voltak. Az-
tán megint megkérdezte, nem akarna-e már visszafordulni.
És végül a maga számára is érthetetlen módon beleegyezett,
hogy Klára felmenjen hozzá. Már önmaga miatt is
idegenkedhetett volna ettől a gondolattól, hiszen a gázóra-
leolvasón kívül hozzá évek óta nem tette be lábát ember. De
Klára fárasztó kiszámíthatatlansága is elég ok lett volna,
hogy nemet mondjon.

- Maga mindig egyedül van itt?

- Mindig.
- Akkor miért akar hazaküldeni?
- Egyedül jobb.
- Most hazudik?
- Mindig.
- Most is?
- Most is.
- Akkor nem mindig hazudik!
- Mit?!
 - Ha most is hazudna, hogy mindig hazudik, akkor ugye
nem mindig hazudik. Ha viszont igaz lenne, amit mond,
hogy mindig hazudik, akkor most mégsem hazudik, szóval
akkor sem mindig hazudik!
A férfi hosszan nézte, aztán felhúzódott az egyik
szájszöglete. De Klárát a saját gondolatai foglalkoztatták.
- Hogy létezik olyan állítás, ami önmagát cáfolja? Adjon
egy papírt!
Klára rajzolni kezdett, mínusz- és pluszjeleket, üres és
áthúzott kockákkal. Ha nem jött ki a kívánt képlet, dühösen
áthúzta, és újrakezdte. A férfi hang nélkül nézte, mi készül a
papíron, de annyira nem érdekelte, hogy kérdéseket tegyen
fel. Pedig a kockákat nem értette.
- Hányasod van matematikából? - kérdezte egy idő után.
- Most készülök megbukni.
- Sok munkádba kerülhet.
- Ó, a többi tárgyból is ezen dolgozom.
- És az jó?
- Miért kéne, hogy jó legyen? Mi jó?!

- Amíg nem menstruáltál, mégiscsak szelídebb kislány

voltál.
- Maga sürgette.
- Én nem.
- Jó, hát a nagynéném. De azt akarta, hogy maga
segítsen ebben.
- De nem tettem.
- Tudom.
- Akkor miért mondtad?
- .. Jól hangzik.
 És az arcán újra egy komisz mosoly jelent meg. De a
férfi nem haragudott. Csak újra elvette a tekintetét.
- Különben a nagynénéd miatt kérem, főleg, hogy
menjél haza. Nincs egy nyugodt perce se miattad.
- Tudom, könnyebb lenne az élete, ha már én se lennék
itt.
- ...Kérsz egy teát?
- Na nehogy megsajnáljon, mert azt utálom a legjobban!
Megvagyok a teája nélkül.
- Van olyan dolog, amit nem utálsz?
- Nincs. A teát is utálom. De az embernek kell valamit
tenni a gyomrába, amíg él.
Az orvos most már figyelt rá. Csöndben. Ez jó volt.
Csak ne beszélje le a meggyőződéséről. Klára egy idő után
újra kihangosította magát:
- Maga miért él?
- .. .Szokott lenni erre magyarázat?
- Hát kéne hogy legyen!
- De nincs.
Csend. Megint Klára szólalt meg:
- Szerintem mi jártunk rosszabbul.
- Mint?
- Mint akik... elmentek. Engem egyszerűen itt felejtettek.
Téged is?
Egyikük sem hallotta meg a tegezést. A helyzetleírás
telibe találta a férfit. Arcáról hirtelen eltűnt a felnőttkor, és
messzire bámulva bólogatott. Aztán elfordult, hogy rendbe
szedje a vonásait. A gázgyújtással vacakolt. És még mindig
háttal megszólalt:
- Csak én nem így hívom...
 - Hogy hívja?
- Hogy még nem járt le a büntetés. Még csinálni kell.
- Mi a bűne?
- Nem tudom.
- Szerintem nekem még bűnöm sincs. Csak olyan,
mintha a család elutazott volna nyaralni, és nem vették
észre, hogy én lemaradtam a vonatról. És a vonat nem tud
visszafelé jönni. Az öcsém legalább felszállt egy másik
vonatra. Én nem...
Csend.
- Szokott írni?
- Honnan tudja, hogy...
- Mit?
- Hogy ő írhat.
- A nagynénéd mesélte, hogy Palesztinába ment.
- Még mi a francot mesélt?
- Sokat nem. Én kérdeztem, van-e valami ötlete, hogy
miért nem akarsz felnőni.
Hosszú szünet. Megint Klára kérdez:
- És mire jutottak?
A hangjában most először volt egy villanásnyi - koravén
- könnyedség. Ez volt az otthoni hang, leginkább Papus
hangja. Klára érezte, hogy a Doki viszont most először töri a
fejét valami kegyes hazugságon. Ez is csak olyan, mint a
többiek.
- Ha most is hazudni akar, inkább ne mondjon semmit.
A férfi elmosolyodott. Rendesen. Aztán bólintott.
- Ha nem szereted a tea ízét, lehet egész világosra
csinálni, és sok cukorral meg citrompótlóval inni.
 - Maga tesz cukrot a teába? Az Olgi nem engedi. Az
összes cukrot, amit havonta kapunk, el kell tenni a
süteményekhez. Az a mániája, hogy attól jobban hízhatok,
mintha teában innám a cukrot. Látja, milyen jól meg vagyok
hízva! Már majdnem negyven kiló vagyok! Ez is Olgi
zsenialitása...
- Miért haragszol rá?
- Mer' hülye.
- Miért?
- Mer' annak született. A szüleimnek hét fantasztikus
testvére meg unokatestvére volt! Hát ki marad itt közülük?
Szegény hülye Olgi.
- Miért mondod, hogy hülye?!
- Azt hiszi, olvasott valaha egy komolyabb könyvet?!
Kosáryné Réz Lolát olvas!
- Az isten szerelmére, nem irodalomtanárnak szerződött
melléd, hanem hogy főzzön rád, hazavárjon és halálra
izgulja magát, ha bármi bajod van...
- Ez csak olyan tyúkösztön... nem fog ő föl semmit!
Nem fogta föl, hogy elment a férje meg a két fia, most meg
elment az öcsém is. Tudja, miről beszél egész nap? Hogy
hol kapni krumplit, hogy melyik nap hoznak húst a boltba és
hogy maradt-e tojás a szombati süteményhez!
- Szégyelld magad... - motyogta a Doki, inkább csak
magának.
De Klára meghallotta. Elfordult az ablak felé. Dühös
volt és elkeseredett. Miért akarja a Doki elvenni tőle azt a
kis örömöt is, hogy Olgira haragudhat?! Persze hogy
ocsmány dolgokat beszél... De hát ezt sem szabad már?
Égett a szeme. Nem szabad sírni.
 A férfi hozzáért a hátához. Klára összeszorította az
ökleit. Nem szabad megfordulni. De a második érintésre
mégsem bírta tovább. A férfi magához ölelte. Papus
mozdulata volt, Papus mozdulata! A szaga más, nem olyan
finom, de így is megváltás. Most már minden jó, már
békében meg lehet halni.
- Forr a víz - szólt az ébresztő.
Klára rutinos megadással engedte őt el, mint
mostanában reggelente a jó álmait. A férfi nekilátott a tea
elkészítésének. Klára pedig visszaült a hokedlira. Szájában
gyűlt a nyál, amint nézte, hogy már a harmadik kanál cukor
kerül a neki szánt bögrébe.
- Citrompótlóval szereted?
- Nem tudom.
A férfi egy kávéscsészébe is öntött teát, abba is tett
valamennyi cukrot, és egy fehér tablettát kezdett késsel
reszelni. A port beleöntötte a kis csészébe, és odanyújtotta
Klárának. Klára bizalmatlanul szagolgatta, aztán beleivott.
- Jó.
A férfi erre beledobta a tabletta maradékát Klára
bögréjébe.
- A citrompótló citromból van?
- Nem.
- Gondoltam. Mint a többi dolog. Csendben iszogatták a
teát. Nagyon jó volt. Pedig így forrón még csak szürcsölni
lehetett. Amit nem illik. De a Doki is szürcsölte.
- Éhes nem vagy?
- Nem... szoktam... Hogy hívhatnak valakit Aladárnak?
- Erről a szüleimet kellett volna megkérdezni.
- És hogy szokták szólítani?
 - ...Doktor úrnak.
- Na jó, de... a nevén...
- Senki nem szólít a nevemen.
Klára érezte, hogy ez komoly. Inkább, mint amit a
hazudozásról mondott. Az ijedtség nyilván látszott is rajta,
mert a Doki némi igyekezettel könnyedebb hangra váltott.
- Úgyhogy mindegy, hogy Aladár-e vagy Hugó.
És újabb kérdés nélkül elővett pár kekszet. Klára csak
nézte, mert ki akarta várni, míg a Doki megkínálja.
- Ha belemártod a teába, még íze is lesz... Tényleg nem
szoktál éhes lenni?
- Néha. Este. De akkor is el tudom hessegetni, ha
akarom. De napközben nem eszem. Különben én ilyen
vékony alkat is vagyok.

- A mamád is ilyen volt? Csönd. Hosszan.

- Szerinted se jöhet már vissza?
A férfi elmélázott, aztán sóhajtva azt felelte:
- Nekem könnyebb, amióta elfogadtam, hogy így van...
De ha akarod, várhatod még.
Klára felállt, lassú mozdulattal megfogta a táskáját, és
elindult, hogy megkeresse a kabátját is.
- A tea? - kérdezte megszeppenve a férfi. Klára
megrázta a fejét.
- Elkísérlek. Sötét van.
Klára megrántotta a vállát. Tiltakozásnak ez gyenge
volt.
Az utcán hallgattak. Aztán már a villamoson ülve
megláttak egy krumplival telepakolt lovas kocsit, és a férfi
szívesen törte meg a csendet:
 - Olgi örülne...
Klára bólintott. Aztán ő is letett egy kis ajándékot.
- A krumplipürét nagyon finoman csinálja. Ha van vaj.
- Hát úgy az igazi.
- Maga is szokott főzni?
- Néha, a hét végén. Az OTI-ban van ebédlő. Az elég
nekem, amit ott kapok.
- Ott szar az étel?
- Étel.
- Tudom, azt akarja mondani, hogy meg kell becsülni.
Szerintem fordítva lenne jobb. Ha nem becsülnénk meg.
Akkor előbb-utóbb már ezzel sem lehetne minket itt tartani.
Én már egész jól leszoktam.
A doktor most először szállt vitába Klára halálvágyával.
- Ha az ember olyan fiatal, mint te, akkor még dolga van
itt.
Klára egy „Phö!" hangú grimaszt vágott, de kis késéssel
meghallotta a mondat fonákját is.
- Szóval maga már leköszönhetne, csak én nem?
- Nem ezt mondtam. Arra gondoltam, hogy rád több
öröm várhat még.
- Látom.
A férfi újra csendbe burkolózott. Klára újra kezdte:
- Vagy ha maguk, orvosok, nem gyógyítanának, az is
egy megoldás lenne. Csak elfogynánk egyszer...
- Hagyd abba!
- Miért?! Gyorsabban lejárna a büntetés!
A férfi nem tudta eldönteni, hogy szívesebben vinné-e
magával azonnal haza vagy felejtené el inkább örökre ezt a
szerencsétlen kis szörnyeteget. A villamosról leszállva Klára
a változatosság kedvéért megint viselkedni próbált.
- És este mit szokott csinálni egyedül? A doktor már
minden kérdésétől félt.
- Olvasok. Szakfolyóiratokat...
Még nem érkezett újabb javaslat a kollektív halálra,
úgyhogy folytatta.
- Sokat elbabrálok velük, mert németül például elég
lassan olvasok. De hát időm van...
-A Wiener Medizinische Wochenschriftet nem szoktad?
Meg a Belgyógyászati Szemlét?
A doktor megdöbbenve nézett rá.
- Papusnak... a papámnak ezek voltak előfizetve. Meg a
Revue médicale francaise... de az nem maradt meg. Csak a
Wochenschrift meg a Szemle. Papus mindig viccel, hogy a
Wiener Medizinische Wochenschrift róla van elnevezve.
Mert nekünk Wiener a nevünk... Nem tudom, hova lettek a
Revue-k... ilyeneket csak nem loptak a nyilasok... Azért az
értelmes dolog volt Olgitól, hogy lezáratta a lakásunkat,
amikor Gyurival megtalált minket a vöröskeresztes házban.
Hogy elhozhassuk, amit még nem hordtak szét a lakásból.
- Nem tudtam, hogy a papád orvos volt.
- Ugye még sokan vannak hadifogságban?
A férfi rég érzett ekkora fáradtságot.
- Nem tudjuk, hányan... De még biztos vannak.
- Ugye?
- Igen.
Megérkeztek Olgi háza elé.
- Itt lakom...
 - Hát akkor jó éjszakát. És máskor szólj Olginak, ha
ilyen soká akarsz elmaradni.
- Mostanában már nem szokott szólni emiatt.
- Attól még nem könnyebb neki.
Klára nem mozdult. Most először tűnt el arcáról a
magabiztos máz meg a dac is. Csak nézte a férfit, aztán a
földet.
- Hogy...
- Mit?
- Hogy... - mélyen lesütötte a szemét - Lehetne, hogy...
még egyszer... úgy, mint a konyhában... meg tetszene ölelni?
A férfi addig tartotta Klárát, míg nem kezdett maga
reszketni. Klára közben mélyeket lélegzett. Mint aki hosszú
idő után most jut oxigénhez. A férfi megijedt saját reszketé-
sétől, és elhúzódott. És nem sokkal összefogottabban, mint
Klára az imént, megkérdezte:
- Én is... kérhetek... cserébe valamit?
- Mit?
- Hogy ebédeljél... Én is ebédelek.
Klára legszívesebben bebújt volna a Doki bőre alá.
Legalább már volt elképzelése, hogy hova bújna. Már nem
is emlékezett, hogy ilyen jól is lehet lenni. Nagyot sóhajtott,
aztán pimaszul megkérdezte:
- Holnapra gondolsz?
- Nem - felelte a férfi, és ő is elvigyorodott. - Minden
napra.
- …Egyetlen ölelésért?! - kacérkodott Klára még
boldogabban, amit legutóbb talán tízévesen tett.
- Kettőért... Vagy... majd még tárgyalhatunk... Na
menjél, megvárom, míg felérsz.
 - Honnan tudja, hogy emeleten lakunk?
- Az előbb felnéztél, talán hogy ég-e a lámpa...

Édes Mamus, drága Papus!

Tegnap bementem arra a hülye nőgyógyászaira, ahol az a
Doki van, akiről már meséltem nektek. Csak meg akartam
neki mondani, hogy megjött. Azt hittem örülni fog. Nem volt
nagyon oda. Teljesen olyan, mint a Weltheim Laci, akit
szomorú szamárnak neveztél Papus. A háború előtt biztos
nem volt ilyen szomorú. És persze nem is szamár, csak te is
így mondtad régen a Lacira, pedig ő is okos. A Doki is azt
mondta, hogy még sokan vannak hadifogságban. Meg a
rádióban mondták, hogy még holland meg svéd
kórházakban is vannak magyarok, akik megsérültek. Papus
ugye használhatom a Wochenschrifteket? Vigyázok rájuk!

Olgi legnagyobb csodálkozására Klára a hét hátralevő részét

otthon töltötte. Reggelente elment az iskolába, és néha
ugyan már délelőtt hazajött, amire nem volt hihető
magyarázat, de ha csak rendes időben jött, akkor is attól
kezdve a szobájában volt, nem mászkált el sehova. Megint a
szülei holmiját pakolja, gondolta Olgi, amiben volt is
igazság. Klára pénzt is kért tőle, de nem sokat. És amikor
eltűnt a négy forintjával, akkor is hamar visszajött. Hóna
alatt mintha egy nagy, vékony könyv lett volna. De be volt
csomagolva. Kérdezni persze most sem lehetett tőle semmit.
Viszont sokkal elviselhetőbb volt, mint máskor. És az írógép
kopogott nála mindennap, késő estig. Honnan tud ez a
gyerek írógépen írni? Ezért őrizgette ezt is olyan féltve?
Papírt vehetett a múltnap hozzá, különben honnan lenne ez a
sok nagy papír... És most már eszik is egy kicsit. Szombaton
már azt mondta, enne köménymaglevest. Olgi nem akart
hinni a fülének. Jó erősen berántotta neki a levest, Klára
morgott is, hogy túl zsíros. De megette. És az összes
kenyérkockát beledobálta. Olgi nem merte mutatni, meny-
nyire örül, mert Klára képes, és akkor dafke nem eszik.
Utána ugyan azt mondta, hogy a krumplifőzeléket már nem
kéri, de este azt is elfogadta.
Klára hétfőn hatkor megint ott ült a rendelő előterében.
Egy szép, régi bőrmappát szorongatott a kezében. Az
asszisztensnő végigmérte, megint bólintott magának, mint
aki tudja már a tennivalóját, és visszament a rendelőbe. A
következő elmenő beteggel a doktor is kijött.
- Hm? - kérdezte mosolyogva.
- Hoztam valamit. Majd ha végzett...
- Még hárman vannak.
- Látom. Megvárom.
A doktor mégsem indult rögtön vissza.
- Mit hoztál?
- Majd megmutatom... Nem biztos, hogy... olyan jó...
Várok.
- Meglepetés?
- Igen. De nem biztos, hogy... tudja használni... Csak
hoztam.
- Kicsit sem mutatod most meg?
- Majd... rendesen.
- Hát jó.
A doktor visszament a rendelőbe. Az utolsó betege előtt
megint kidugta a fejét:
- Most már mindjárt...
 Klára bólintott. Majdnem hét óra volt, mire a Doki
megjelent a ronda, öreges kabátjában.
- Hány éves?
Ó istenem, nem erről volt szó. Megint kezdi... Az előbb
még azt a helyes kis gyerekarcát mutatta...
- Úgy negyvenkettő...
- A papám negyvenhét... most. De negyvenkét éves volt
ő is, amikor láttam. Neked... magának sose volt gyereke?
- Mit hoztál? Azt mondtad, megmutatod.
Klára el tudta fogadni ezt a választ. Mert ez is komoly
volt - mint az, hogy senki nem szólítja a Dokit a nevén -,
nem pedig hülye felnőtt nyájaskodás. Mamus mindig azt
mondja, ne beszéltess senkit olyasmiről, ami fáj neki. Ezt
persze Olgi nem tudja! Most már csöndben van persze, de
csak ezzel a ráüvöltős módszerrel lehetett elérni.
- Átnéztem Papus folyóiratait... és lefordítottam a
Wochenschriftek tartalomjegyzékét. Ha meg tetszik
mondani, melyik cikk érdekli, én lefordítom. Úgysincs jobb
dolgom. És egy cikket lefordítottam, próbának... Csak azért
nem tudom, hogy jó-e, mert volt, amikor németül sem
értettem, mit akar mondani, hiába néztem meg a szótárban.
De oda mindig kérdőjelet tettem, nehogy azt tessék hinni,
hogy buta vagyok.
- Nem hiszem.
- Engem Mamus tanított fordítani. Mindig azt mondja,
hogy olyan fülem van a nyelvekre, mint egy majomnak. A
majmoknak állítólag jó fülük van. Ugye? Mi a nagyszüleim-
mel németül beszéltünk... És Papusék nagyon büszkék
voltak, hogy az egész Max und Moritzot lefordítottam
franciára a kishúgomnak. De elveszett az a fordítás is...
Jutika meg meghalt. Ő meghalt. Láttam.
A férfi megint reszketett.
- Nagyon hideg van... menjünk be egy kávéházba. Ott
meg is tudnám nézni a fordítást.
- És adnak cukrot a kávéba?
- Adnak.
Elindultak a Savoy felé. A hosszú csendet a férfi törte
meg.
- És ebédeltél?
- Ma?
- Ma meg a többi napon. Klára az ujjain számolt.
- Háromszor. De ma nem.
- Ma miért nem?
- Nem voltam otthon.
- Olginak mondtad?
- Mondtam, hogy nem tudom, mikor jövök.
A pincér hamar odajött hozzájuk:
- Pótkávét vagy feketét?
- Pótkávét - felelte a férfi.
- Pótkávét nem kérek. Akkor semmit nem kérek.
- De hát a fekete nagyon erős...
- Nem baj! Nem kérek már semmi pótot! Citrompótlót
sem.
- Két feketét kérünk. Szimplát. Lehet tejjel? ...És van
süteményük?
- Minyon? - kérdezte Klára a Dokit felcsillanó
szemekkel.
- Van minyonunk is. Milyet parancsolnak?
 - Menj a pulthoz, válaszd ki, melyik tetszik - mondta a
férfi, és még utána is szólt. - Kétfélét válassz.
- De nem tudom, te melyiket szereted... - Magadnak
kettőt. Jó, válassz nekem is egyet. Mindegy, milyen.
Megint nem vették észre, hogy Klára tegezte az orvost.
Klára már majdnem úgy jött vissza, mint egy boldog
gyerek.
- Egy csokisat és egy puncsosat választottam. Neked...
magának meg csak egy csokisat. Jó? .. .De ez együtt már
három harminc.
- Nem baj.
- Magának sok pénze van?
Az orvos vágott egy fintort: ahogy vesszük. Klárának
eszébe jutott, hogy a felnőttek ezt nem tartják illendő
témának. Úgy gondolta, rendbe teszi a dolgot.
- Én is ki tudom fizetni...
- Hadd hívjalak meg - mosolygott a Doki -, hogy
elkölthessem azt a sok pénzt.
- Nem úgy gondoltam... Csak nekünk kevés a pénzünk.
Olgi sálakat sző meg kézimunkákat ad el. Meg kapjuk az
özvegyi járulékát is. Meg az én árvaságimat... Azért mégis
jó, hogy van az Olgi. Különben a zsidó árvaházban
lehetnék... És ott biztos nem találnának meg Mamusék, ha...
Sok gyerek lehet ott?
- Most száztizennégy.
- Honnan tudod?!
Meghozták a kávét meg a minyonokat. Jókor. Klára el is
felejtkezett az árvaházról meg a Doki gyanús
tájékozottságáról. Amikor minden finomság elfogyott, a
férfi a fordítás felől kezdett érdeklődni. Klára ragaszkodott
hozzá, hogy a pincér előbb törölje le az asztalt. Mert a
bőrmappára vigyázni kell. Papusé. Nem szabad, hogy foltos
legyen. A doktor magasra húzott szemöldökkel, elkerekített
szemekkel olvasgatta a fordítást.
- Te gyerek, neked ezzel kell majd foglalkoznod! Te
magyarul is gyönyörűen tudsz!
Közben eszébe jutott, időnként mennyire primitíven
fogalmaz Klára, néha meg milyen választékosan. Ebben is
olyan, mint a tőkesúly nélküli csónak.
- Sokat olvasok. Mamus szerint az a... kulcs. így
mondta.
- Olgi meg azt mondja, hogy sokat csavarogsz! Pedig ha
ennyit olvasol, biztos sokat vagy azért otthon is...
- Nem. Az órákon szoktam olvasni. És délután a mozi
előcsarnokában... Néha még perecet is kapok a perecestől.
A férfi megint sóhajtott.
- És miket olvasol?
- Hát ami megmaradt a könyvtárunkból. De a jókat
sajnos már kiolvastam. Kétnaponta elfogy egy könyv...
Azért majd a többit is megszeretem... A Thomas Mann a
legjobb. Magyarul nem annyira, de németül nagyon szépek.
Már volt, ahol ki is találtam, én hogy fordítottam volna...
nem úgy, ahogy ott van... Tetszett olvasni Thomas Manntól?

A férfi a konyhában ült le Klára mappájával. Alátett egy

újságpapírt. A fordítás tartalma csak percekre kötötte le.
Meglepően szép nyelvi megoldásokat talált, meg persze
néhány csacsiságot is. Kigondolta, melyik cikk fordítását
kérje tőle. Azt, amelyikre valami nőgyógyászati vonatkozást
is rá lehet fogni. Amilyen gyanakvó, bármikor előállhat
azzal, vajon őszinte-e az érdeklődés. Erre lett volna egy
fogadása... De hogy lehetne kedvet csinálni neki az
iskolához? Képes vajon németből és magyarból is
megbukni? Mi lesz vele, ha nem tud leérettségizni? Ezzel a
rengeteg arisztokratikus allűrjével...
Amikor rájött, hogy fél órája Klára jövőjéről fantáziál,
dühösen elővette a sakktáblát, ahogy a legrosszabb estéin
szokta. Ez a leg-példásabb gyakorlat arra, hogyan pótolhatja
egymaga a körülötte hiányzó fejeket. Közben többször is
rájött a reszketés, de megvolt a technikája, hogy elnyomja.
Megnyugtató volt, hogy az elmúlt egy-két évben már csak
otthon reszketett, ahol nincs tanú. Most viszont ez a kislány
is többször előhozta. Talán most is őmiatta van. Hosszú idő
óta először jutott eszébe, milyen jó lenne egyszer egy tele
kád vízben fürödni. Akkor talán kieresztenének az izmai. De
hát a mosófazékba csak húsz liter víz fér, és abból tíz centi
fürdővíz lesz a kádban... Mégis teletöltötte a fazekat, és
alágyújtott. Pedig hétfőn csak a lavórban szokott mosakodni.
A gázszámla miatt.
Csöngettek. Fél tíz! Megint csőtörés lenne? Legutóbb
akkor csöngettek szomszédok ilyen későn. Klára állt az
ajtóban. Az arca dúltabb volt, mint valaha.
- Mi történt?
- Itt maradhatok?
- Mi a baj?!... Na gyere be.
- Én nem megyek vissza az Olgihoz... - és már zokogott.
Sokáig nem jött ki belőle értelmes hír. A doktor nem is
sürgette. Először próbálta vigasztalni, aztán csinált neki egy
cukros teát, citrompótló nélkül. Meg egy vajas kenyeret.
Más nem is volt otthon. Klára meglepő módon mindent
elfogadott. Aztán lassacskán összeállt a kép.
- Látott az ablakból, amikor ma hazaértem... Téged is
látott... És hogy megöleltél... Azt mondta, elege van... Hogy
eddig azt hitte, egy szerencsétlen gyerek vagyok... de kurvát
nem nevel...
Valóban nem egy lángész, ebben Klárának igaza volt.
- És hogy többet már nem bír elviselni... Hogy ha én
annyira utálom őt, akkor nekem is jobb, ha elmegyek... Ő
nem tud mást nyújtani, mint eddig... És hogy már látja, hogy
„jobban vagyok"... mert egész héten otthon voltam... És azt
hitte, hogy tőle... De hát ha férfiakkal akarok kezdeni, azt ő
már nem nézheti végig.
- Van telefonotok? - sóhajtott a férfi. - Mi a számotok?
- Nem megyek haza!
- Nem kell hazamenned... ha nem akarsz... De Olgit is
meg kellene nyugtatni.
- Ő már nagyon nyugodt! Vagy azt fogja mondani, hogy
mégis menjek haza... Ha maga kirak, elmegyek a Nyugati
várótermébe aludni! Ott aztán kurva lehetek. Sok pasas van
ott. Csupa férfi...
A doktor egy ideig hallgatott.
- Nem akarsz megfürödni? Most tettem fel vizet
melegedni... Nem sok, de én is így szoktam fürödni.
- .. .Mi is - felelte Klára bariton hangon.
- Akkor kimosom neked a kádat.
- De ne hívd fel az Olgit!
Újabb tehetetlen sóhajtás. Most már előfordult, hogy
meghallotta Klára tegezését. Aztán támadt egy új ötlete:
- De hát miattam kerültél bajba!
 - Te nem tehetsz semmiről! Én kértem, hogy ölelj át!
- Jó, de én meg beleegyeztem... heti négy ebédért.
Klára megint csendben volt. Aztán hozta az eredményt:
- Miért kurva... aki... fél egyedül?
A férfi már sokáig Klárán tudta felejteni a szemét.
- Ha megígérem neked, hogy bármit mond, itt
maradhatsz, akkor felhívhatom?
- Meg fogja sajnálni őt, és ki akar majd békíteni
minket... tudom... Ne hívja, nagyon szépen kérem...
- És ha te hívnád föl?
- Nem.
- Na, kimosom a kádat, és beviszem neked a vizet.
Közben te is törd a fejed... Találjunk ki valamit, ami neked
is jó, meg neki is.
Klára lenyugvóban volt. Már olyat is tudott mondani,
amire Mamus is büszke lenne:
- De nem te akartál volna megfürödni abban a vízben?
- Majd felteszek még egy fazékkal.
- Mi nem szoktunk mindennap fürödni... mert sokba
kerül. De azelőtt minden este fürödtünk. Akkor volt
bojlerünk.
- Nekünk is.
A többes szám hirtelen elővillantott Klára számára egy
családot, a férfi családját. De most már nem kérdezett volna
rá. Csak gondolkozni kezdett rajtuk. Olyan volt, mintha
végre Mamus állt volna mellette, és alulról jövő pillantással,
mosolyogva, lassan azt mondta volna: „Kislányom, ilyesmit
nem kérdezünk meg... tudod..."
Elkészült a fürdővíz, és a férfi törülközőt készített ki,
meg egy hatalmas, hálóingszerű holmit fehér vászonból,
amibe bele volt pecsételve, hogy „Szent István kórház
Szülészeti Osztály". Mielőtt Klára becsukta a fürdőszo-
baajtót, még visszaszólt:
- Ugye nem hívod föl, amíg fürdöm?
- Hát ebben állapodtunk meg, nem?
A Dokinak sokkal nagyobb a mosófazeka, mint Olginak.
Ők nem is bírnának ennyi vizet becipelni. Klára lecsúszott
egészen a kád végéig, és a víz majdnem teljesen ellepte. Sok
év óta először jutott eszébe, hogy a fürdővízben hasra is
lehet feküdni. Régen mindig „úsztak" Gyurival a kádban!
Vajon Gyurinak is szőrös már a micsodája? Hirtelen
bevillant, milyennek látta Papust meztelenül. Mert néha
látta. Izgalmas volt. Kicsit félelmetes is. Mamus egyszer azt
mondta, amikor este kettesben sutyorogtak, hogy nem
félelmetes, mert annak is köze van a szeretethez. Klára
biztos volt benne, hogy Mamus igazat mond, úgyhogy a
részletek nem érdekelték.

- Na, gondolkoztál? - kérdezte a férfi, amikor Klára a

hatalmas ingben, zavart mosollyal kijött a fürdőszobából. De
a doktor cseppet sem furcsállotta az öltözékét. Mintha ez lett
volna a természetes.
- ...Olgin? Ja, nem...
- Pedig ebben is megállapodtunk, nem?
- Hát hívja föl. De nem megyek haza.
- Jó. Akkor mondd a számot.
A férfi nem tárcsázott azonnal. Előbb felírta Olgi
telefonszámát.
- Nem tud hat számjegyet megjegyezni? - kérdezte Klára
végül is inkább elnéző, mint megvető hangon.
 A férfi nem reagált. Mintha fáradt volna. Klára egy ideig
fülelt a beszélgetésre:
- Korner Aladár vagyok, kezicsókolom. Itt van a kislány
nálam...
Hosszú csend.
- Nem tudom, miért engem... Hallgatás.
- Gondolhatja, Olgika, hogy nem én találtam ki...
Megint Olgi beszél.
- Persze hogy értem... Úgy látszik, ez is egy nehéz
időszak...
A Doki időnként sóhajt.
- Az én voltam... Tudom, hogy félreérthető, de... tőlem
nem kell féltenie... Ha a józan tisztesség hiányozna is
belőlem, én már... nem tartozom abba a kategóriába... ha
érti, mire gondolok... De a tisztességem még működik.
Olgi beszél.
- Neki most... Ezt most nem tudom elmondani...
Klára már szemtelenkedik.
- Mondja nyugodtan...
A férfi nem reagál. Tovább hallgatja Olgit. Sóhajtozik.
Néha becsukja a szemét, mint akinek szünetre van szüksége.
- Hát a szomszédokkal nem tudok mit... Ha holnap
délelőtt be tudna jönni hozzám...
Klára már nem is figyelt. Túl voltak a veszélyzónán.
Most már küszködjön a Doki Olgival, ha annyira akar. Ő
már a könyvespolcon böngészte a könyveket, amikor a férfi
letette a kagylót, és még egy nagyot sóhajtott. De nem
számolt be semmiről, úgyhogy Klára végül mégis
meghunyászkodva leste a tekintetét.
 - Na, alvás... Oda ágyaztam meg neked. Reggel korán
kell kelni. Még haza is kell menned a táskádért.
- Nem muszáj. Legfeljebb nem megyek be... Úgyis ki
fognak most már rúgni...

Ó istenem, ne adjon már több feladatot, rimánkodott

magában az orvos. De elnyomta a türelmetlenségét, és
átlépte a felkínált meg-küzdenivalót.
- Megmosakszom, és utána leoltom a lámpát, mindjárt
aludhatsz...
Klára meg is szeppent a férfi arcától. Nem gondolta,
hogy ilyen hamar rájön, mivel lehet őt visszaszorítani és
igazodásra bírni. Olgi máig sem jött rá. Papus ilyenkor azt
szokta mondani: „Na, kis kisasszony, akkor most már jöhet
a jobbik lemez! Gondot okozni én is tudok, de én nem azzal
szórakoztatlak..."

Doki ronda csíkos pizsamában jött ki a fürdőszobából,

Aleoltotta a lámpát, és bebújt az ágyába, ami átellenben volt
Klára díványával.
- Ha nem akarja, elmehetek...
- Jó éjszakát...
- Most haragszik?
- Nem, csak fáradt vagyok.
- .. .És ha nem hazudna?
- Jó éjszakát.
A férfi sokáig forgolódott az ágyában. Pedig nagyon
hamar megenyhült. Most azon törte a fejét, mit mondjon
holnap Olginak. Biztosra vette, hogy be fog jönni. Tényleg
elég korlátolt. Jó, eddig sem tűnt lángésznek, de ma! Hogy
mit gondolnak a szomszédok! Kit érdekelnek a
szomszédok?! ...És mit lehetne az iskolával csinálni. Vagyis
Klárával.
Aki nem forgolódott. Mert fülelt. Várta, hogy hosszú
lélegzetvételeket halljon odaátról. Jó lenne, ha ő is horkolna,
mint Olgi, mert akkor biztosan lehetne tudni, mikor aludt el.
Otthon - vagyis Olginál - ilyenkor fel szokta gyújtani a
csiptetős kislámpát, és még olvas, ha napközben nem
végzett a könyvével. Van, hogy belealszik, de a lámpa
reggelre mégis le van oltva. Olgi legalább ezért nem morog.
Horkolás most nem jött, de a légzés hangja már
megnyugtató volt. Klára felült az ágyban. Már látott a
függönyön át beszűrődő kevés fénynél. A Doki nem
mozdult. Klára lerakta a lábát a földre. Nézni akarta a férfit.
Elég jól rálátott innen: a fal felé fordulva aludt. Rossz, hogy
olyan messziről jön a szuszogása. Olgi szobájába is azért
költözött át éjjelre, amikor Gyuri elment, mert nem tud
szuszogás nélkül elaludni. Felállt. Odaát semmi változás.
Tett pár lépést, nincs nyikorgás. Mehet. Lassan. Ez alszik.
Odaért az ágyhoz. Semmi mozgás. Lehajolt, hogy jobban
hallhassa a légzését. Aztán még közelebb hajolt, és
megszagolta a férfi pizsamakabátját. Papusnak jobb szaga
van, de ezt már az öleléseknél is észrevette. Mégis, olyan jó
bácsiszaga van. Igen, az Elemér bácsinak volt ilyen szaga.
Fárasztó volt így előrehajolva állni, ezért letérdelt az ágy
elé. Ettől viszont csak a hátát látta. Felkönyökölt az ágy
faperemére, hogy arra támaszkodva hajolhasson be hozzá.
Milyen messze van... Fél méter is lehet. Aztán beljebb rakta
a karjait, már a matracos részre. És nagyon lassan
utánahúzta a lábait. Ott feküdt mellette. Hihetetlen volt és
csodálatos, hogy nem ébred föl. Most nem hallani a hosszú
lélegzéseket, de hát alszik, nem mozdul. Fázni kezdett.
Miért nem hozta ide a takaróját... Nem fagyhat meg!
Óvatosan emelni kezdte a Doki paplanját. És már ő is ott
volt alatta. Ez is sikerült. Nem lehet igaz! Még jobban felbá-
torodott, és felvette a férfi S formáját. Két karjával a Doki
hátának támaszkodott, lábaival érezte a fenekét.
És egyszer csak érzi, hogy a férfi reszket. Úristen, nem
alszik! Klára riadtan húzódik messzebb, ő is remegni kezd.
Ő az ijedségtől, hogy rajtakapták. A férfi megfordul, miköz-
ben hátrál a fal felé. Aztán kinyújtott karjából mégis pallót
rak Klárának, aki araszolva közeledik. Csak az utolsó
arasznál áll meg, újra maga elé teszi összehajtogatott karjait,
és nekitámaszkodik velük a Doki mellkasának. Aztán
eldugja a fejét, mintha ott sem lenne.
- Nem kurva, aki fél egyedül... Én is félek. .. - suttogja a
férfi.
Többet nem beszéltek. Aludtak reggelig. Felriadás
nélkül.

A reggelt jelentősen leegyszerűsítette, hogy kis híján

elaludtak. Ez sem fordult elő a doktorral sok éve. Inkább azt
szokta lesni hajnalanta, hogy mikor lehet már felkelni, így
aztán a kapkodástól úgy festett, mintha mi sem lenne
természetesebb, mint hogy egy negyvenkilós - bár
ellensúlyképpen nehéz természetű - süldő béka mellől kel ki
az ágyból.
 De ami a dolgok nappali részét illeti, semmivel sem volt
könnyebb dolga Klárával, mint este. Azt akarta, hogy
menjen haza ruhát váltani és táskát pakolni, béküljön ki
Olgival, aztán nyolcra menjen be az iskolába, és maradjon is
ott végig, amíg az úgynevezett oktatás folyik. Hát Klára
ebből eleinte nulla százalékra vállalkozott. Háromnegyed
hét lévén ez valóban nem volt kis feladat, de hát ő meg azt
nem vállalhatta, hogy elkíséri, hiszen ő is délelőttös ma.
- Jó, akkor menj be akkor, amikorra beérsz...
- Ha bemegyek, akkor most már végig benn kell lennem,
mert Olgi sem igazolhat már fél napokat, és azt mondta az
igazgatónő, hogy ha még egy igazolatlan órám lesz, akkor ki
vagyok rúgva. Hogy még „anélkül is eleget tűrnek" tőlem.
Hogy a többi gyerek is végigcsinálta a háborút, még sincs
velük ennyi gond. „Összesen se..."
- Mert olyan vagy, mint egy sündisznó... És ha én írnék
igazolást?
- Csak szülő írhat... hát akinek van... szóval Olgi.
- Orvosként igazolhatom, hogy a rendelésen voltál.
- De nőgyógyászati igazolást nem akarok, mert
kinevetnek.
- Jó, akkor kérünk a fülészettől pecsétet. Az a szomszéd
szoba.
- De az Olgi veszekedni fog velem...
- Nem fog! Menj már öltözni... Várjál, kihozom a
borotvaholmimat.
- Én is akarom nézni, ahogy habozod! -itt már ötéves
volt a hangja.
- Majd máskor! Most tessék gyorsan felöltözni.
 Klára szomorúan nézte, ahogy a borotvaszappan, a
pemzli, a zsilett, a kézitükör és maga a borotva is távoznak,
aztán megadóan magára csukta a fürdőszobaajtót. Közben a
férfinak fel kellett tennie a teavizet, megtudakolni Klárától,
mennyi vajas kenyeret csomagoljon neki uzsonnára, és
megnézni, hogy megszáradt-e a radiátoron a tegnap este be-
ázott cipője.
A férfi azon kapta magát, hogy szaladgál ezek között a
tennivalók között. Hogy dolga van. Hogy értelem van.
Gyerek van. Rendes, pimasz gyerek.

Édes Mamus, drága Papus!

Most matematika van, ezért csak gyorsan írok. Bár a Bokor
biztos nem venné el a naplómat. Az Olgi majdnem kidobott,
de azért tudtam, hogy nem fog. Csak amikor este a Doki
hazakísért, Olgi azt hitte, hogy egy „pasas" ölelt át a
kapuban és hogy kurva lesz belőlem. Kibírtam, hogy ne
bőgjek és elrohantam a Dokihoz. Nem beszél sokat, de
helyes. Ott aludtam nála, ő meg felhívta az Olgit, hogy ne
izguljon. Biztos neki is voltak gyerekei, de nem mondja. Úgy
szeretnék vele élni sokat lenni nála amíg nem jösztök haza!
Olgi már nem haragszik, csak most ő a szomorú. Folyton
valaki szomorú! De én most nem. Csak az Olgit sajnálom
egy kicsit.

Tizenegy órakor, amikor a doktor épp végzett az egyik

beteggel, csodálkozva látta, hogy nincs több beteglap az
asztalon. Ritkán van üresjárat, de az nem is baj.
- Senki?
 - De - felelte az asszisztensnő. - Kint várja egy idősebb
nő, csak azt akarta, hogy menjenek el a betegek, amikor ő
sorra kerül. Már fél kilenc óta itt ül.
A doktor tudta, hogy Olgi lesz az. Nagyon várta, most
mégis megijedt.
- Szóljak neki? Én majd kimegyek addig - ajánlotta az
asszisztensnő.
Olgi volt. Rendesen kisírt szemekkel. Még öregebbnek
tűnt, mint augusztusban. Vajon hány éves? Végig, amíg
beszélt, folytak a könnyei, de egészen nyugodt volt. Mint
aki feladott mindent.
- Én nem tudok mást adni... Én egy sokkal egyszerűbb
ember vagyok... Neki nem ez kell, én tudom... Ők sosem
szerettek úgy minket... Mindig kedvesek voltak hozzánk,
de... mi nem jártunk annyi iskolát... Én nem tudok Klárának
segíteni a tanulásban sem... Apja, szegény, az unokaöcsém
volt, ő sokra vitte... Én a másik nővérem kisunokáit keres-
tem a vöröskeresztes házban, amikor megtaláltam Klárát és
Gyurit... Azt hittem, Bandiéknak... nekik sikerült külföldre
menekülniük... Hát hazavittem őket... És eleinte sokkal job-
ban ment minden. Klára folyton dirigálta az öccsét, hogy
rendesen tanuljon, tartsa rendben a holmiját, mert ha
megjönnek a szüleik, mindent rendben kell hogy találjanak.
Én már akkor is tudtam... de nem mondtam neki... Azóta
pokol vele az élet, amióta az öccse elment. Őt is
megsirattam... A fiaimat is, az uramat is... Ma éjjel meg
Klára-babát... így becézték a szülei. Olyan édes kislányka
volt!
Beszéljen még, mondja még, könyörgött magában az
orvos. Csak neki ne kelljen megszólalnia. Olgi folytatta is:
 - Ha a doktor úr elvállalná őt... neki biztos jobb lenne.
Nekem nem, de neki biztos. Klára velem nem boldog... Ha
az Örökkévaló ezt a gyereket is el akarja venni tőlem, nem
tehetek semmit. Ennyi volt az élet...
Most már látható volt, hogy a doktor is meg akar
szólalni. Csak nem sikerül. Olgi rátette kis csontos kezét a
férfi karjára.
- Persze hogy tudom, hogy bízhatok magában... És okos
kislány... meglátja majd... Hát olyan kis fejletlen meg
szertelen, de esze az van... Ha butább lenne, már betört
volna.
- Klárának... mind a ketten... kellünk. Ez sikerült.
Folytatni már nem volt nehéz.
- Ha magát veszítené el, Olgika, az neki megint
rettenetes lenne. De hogy valami apafélére is szüksége van,
azt látom én is. Folyton azt mondja, a Papus így mondta, a
Papus ezt csinálta... Nem tudok én olyan derűs apja lenni,
mint amilyet szeretne... De a semminél talán jobb lehetnék...
Nekem lányom sosem volt. De hát majd megtanulom. És
talán tudnék vele tanulni... kicsit bepótolni az elmaradásait.
Olginak elálltak a könnyei.
- Tanulna vele a doktor úr?
- Nem lesz könnyű, mert nagyon makacs, tudja... De
amikor délelőttös vagyok, iskola után tudnék vele
foglalkozni. Nekem nincs más dolgom... Az árvaházba
megyek csütörtök délutánonként, de azt majd átteszem va-
lamelyik délelőttre.
- És akkor nálam maradhatna a gyerek?
A doktor zavartan döbbent rá, hogy Klára már az ő
fejében is vele lakik. De hát ez csak az ő vágya, ezt nem
szabad. Olginak ugyanúgy Klára adja az életet, ahogy neki
adhatná. Nem veheti el tőle. És azt sem lehet, hogy ezentúl
versengjenek, melyik napon melyikük magányát csillapítsa
ez a kis fenevad! Valami elfogadható megoldáson kezdte
törni a fejét, amikor bevillant Klára képe.
- ...Én biztosan nem veszem őt el... De nem hiszem,
hogy ez akár Olgikán, akár rajtam múlna. Nekem úgy tűnik,
Klára dönt el mindent.
Olgi a ráismerés örömével bólogatott. A férfi pedig
annyit mondott még:
- De majd kitaláljuk.
- Ne haragudjon, hogy tegnap olyan butaságokat
mondtam... Néha szoktam... Annyira meg voltam
keveredve...
A doktor elmosolyodott, Olginak pedig nagy
megkönnyebbülésében furcsa gondolata támadt. Ezzel talán
a legnehezebbet kérdezte, amit ettől a férfitól lehet.
- A doktor úr nem talált magának való gyereket az
árvaházban?
Azonnal látta az arcán, hogy ez rossz kérdés. A férfi
felállt, és kinézett az ablakon. Olgi egyre jobban félt. Klára
robbanás előtti hallgatásai jutottak eszébe. De a doktor nem
robbant.
- Egy kicsi gyereket nem lehetne egyedül... Még egy
ilyen nagyobbat sem... És bement időben az iskolába?
- Hát elindult.
- Nekem megígérte.
A doktor könnyű légzését csak hazaérve zavarta meg az a
gondolat, hogy nem maradtak Olgival semmiben. Mikor
láthatja majd Klárát? Aztán elmosolyodott magában. Klárát
nem kell félteni, jön ő majd, engedély nélkül is, ha akar. És
hát akar, afelől nincs kétség. Csak ki kell majd találni a
dolgot, Olgi sem járhat rosszul. Mi lenne, ha tényleg a két
délelőttös napján kaphatná meg Klárát délutánra, másnap
reggelig? És talán a szombatot... Idős emberek szeretik a
kiszámítható rendszert. És sokat tanulhatnának együtt. A
többi napon meg várhatná őt, és délelőtt készülhetne az itt
hagyható tankönyveiből. Az asztalon ott feküdt Olgiék
telefonszáma, de a férfi türtőztette magát. Hatkor csönget-
tek. Végre.
- Olgi azt mondta, itt maradhatok ma, ha akarok. Hát
kicsit szomorú volt, de mondtam neki, hogy vele is fogok
azért lakni. És küldött grízsmarnit. Neked. Megígértem,
hogy fölhívom, ha ideértem, hogy maradhatok-e.
- Akkor hívjad.
- Elhoztam a táskámat, meg Olgi betett tiszta ruhát is.
Mondtam, hogy hálóingem van itt, az nem kell. Elmeséltem
neki, hogy milyen ronda! De azért jó... vicces.
Most pontosan úgy beszélt, mint egy tízéves,
hanghordozásra is. És meglepően barátságos volt Olgihoz a
telefonban.
- Holnap hazajövök iskola után, mert ő úgyis délutános...
Ne sírjál...
A férfi szokatlan határozottsággal kérte Klárától a
kagylót. Végül meg is kapta:
- Olgika, gondolkoztam, hogy lehetne a legjobban
beosztani ezt a tanulást... A gyerekkel még nem beszéltem
meg, de a kedd és a csütörtök lehetne, a többi napon meg ta-
nulna egyedül, otthon... Hát persze... Megbeszélem még
vele is... És azt mondta, tetszett küldeni grízsmarnit.
Köszönjük szépen. Azt nagyon rég nem ettem... Biztos
finom.

Szép estéjük volt. Először is Klára könnyen elfogadta a

Doki tervét a heti beosztásról. Olyan rég nem történt semmi
igazán a kedve szerint, hogy ettől a váratlanul könnyű
győzelemtől persze hogy kenyérre lehetett kenni. Egész este
egyetlen kellemetlen megjegyzése vagy kérdése nem volt.
Megették a grízsmarnit, Klára is rendesen evett belőle. Olgi
még baracklekvárt is küldött mellé egy kis üvegben. Utána -
a férfi javaslatára - ismét felhívták, hogy beszámoljanak a
most már egyhangúlag elfogadott megállapodásról és a gríz-
smarni sikeréről. Olgi örült, és elkérte a doktor
telefonszámát. Nem fog sokat zavarni, de annyira jó, hogy
ha nagyon egyedül lenne, el tudja érni Klárát.
Aztán Klára rövid keresgélés után levett egy könyvet a
polcról, és felkucorodott vele a díványra. Szerb Antal, Utas
és holdvilág. Nem korai-e, gondolta először a doktor, aztán
legyintett magában. Az élet is korai, mégsem cenzúrázza
senki... A fotelből figyelte a kislányt, egyébként úgy tett,
mintha ő is olvasna valamit.
- Tanultál már?
- Mit?!
- Leginkább a holnapi tantárgyakra gondolok.
- A földrajzon odafigyeltem, azt nem kell tanulni.
Magyarból úgyse jó neki, amit én írok... A matematikát meg
már rég nem értem... Németből meg ilyen hülye verset nem
elemzek neki...
 Sóhajtás. Kevés vagyok én ehhez, gondolta a doktor. A
fiúk tanulásával is mindig Ilona birkózott meg. Aztán rászólt
magára: ez most nem az önsajnálat ideje. Csinálni kell.
- Add ide a matematikakönyvet...
- Én most nem akarok matematikát tanulni!
- Én akarom megnézni, mit tanultok - felelte azzal a
fáradtsággal, amit Klára nemmel és devel kezdődő
mondatsorozatainál szokott egy idő után érezni.
Klárán még nem mutatkozott a várt dac, de nem is
mozdult.
- Tegezhetlek? - kérdezte ehelyett.
- Hát tegezel...
A férfin végigömlött valami meleg. Amilyen a tele kád
fürdő volt régen.
- Én?!
- Sokszor. De nem baj. Tegezzél. Az jó. Klára is
mosolygott, már ő is érezte a fürdővizet.
- De nincs neved.
Hallgattak. Percekig.
- Hívhatlak Aldónak?
- Minek?!
- Aldónak.
- Miért pont Aldónak?
Lassan jött a válasz, de jött, és nem is indult borúsan:
- Van egy unokatestvérem. Bódognak hívják... de a
mamája nem volt bódog a nevével... ezt Papus mondta így, ő
mindenen viccel!... mert ő Félixnek akarta nevezni. Az
ugyanaz a név franciául, a felicitéből származik. De az Imre
bácsi magyar nevet akart neki adni. Mert hogy mi magyarok
vagyunk. És amikor kisbaba volt, nem tudták, hogy becéz-
zék. Én is kicsi voltam, és én neveztem el Boldónak. És
azóta mindenki így hívja... Nem tudom, hol van... De te
lehetnél Aldó.
Sokáig békés csönd volt köztük. Klára sem olvasott,
csak imitálta. Aztán a rendes durcás hangján megszólalt.
- Nem is nézted meg a fordításomat...
- Dehogynem! - Aldó most nagyon örült, hogy ennyire
felkészült. - Ki is választottam egy cikket!
- Tényleg...?
- Igen! Mert abban biztos, hogy van nőgyógyászati
tanulság is.
- Melyik??
- Az a címe... Klára felpattant:
- Hol a Papus mappája?
-A konyhában... de tettem alá újságpapírt.
Klára futva hozta a mappát. Aldó sorról sorra nézte a
jegyzéket, hol talál rá a cikkre.
- Mi a címe?
- Zusammenhange von Hormonstörungen und ulceralen
Erkrankungen.
Hát nem szép a kiejtése...
- Az egy lap alján van... Negyvenes vagy negyvenegyes
Jahrgang. Hogy mondják magyarul, hogy Jahrgang?
Évjárat?
- Folyóiratnál évfolyam. Megvan!
- Jó. Én lefordítom neked. Hamar megleszek.
Tizenhéttől huszonhárom... az csak hét oldal! Sürgős?
Aldóba beleköltözött valami humorféle, amin ő maga is
csodálkozott. Ez azelőtt sem volt erőssége, nemhogy
mostanában. Még nem tudta, hogy ez Klára humora. És azt
még sokkal később realizálta, hogy tulajdonképpen Papusé.
Mert már ekkor olyan akart lenni. Klárának.
- A leckéid után mindig haladéktalanul ülj neki!
Aztán Aldó megint feltett fürdővizet Klárának. Utána
magának is. Klára úgyis olvas még, amíg ő fürdik. És kivett
egy tiszta pizsamát a szekrényből. Fürdés után pedig jó
éjszakát kívánt neki.
- De ha félek, odajöhetek?
- ...Persze. De hát itt vagyok közel, nem kell félned.
- De ha mégis?
Leoltották a lámpát. Pár perc múlva a nyuszi elindult.
Vitte a takaróját is. Már várták.

É jjel, amikor Aldó óvatosan átmászott Klárán, és kiment a

fürdőszobába, egy pillanat múlva meghallotta a kiabálását: -
Aldó!
Megpróbálta befejezni a dolgát, mielőtt visszaszól,
nehogy a kiabálása áthallatsszon a szomszédokhoz, de a
hívás még rémültebb hangon azonnal megismétlődött.
- Mindjárt! - szólt vissza. Kijött a fürdőszobából.
- Itt vagyok. Klára dühös volt:
- Máskor keltsél fel, ha elmégy!
- Keltselek fel, ha pisilni megyek?!
- Igen! .. .Mert miért nem voltál itt...

- .. Jó - mondta Aldó egy sóhajtás után, mert épp csak

ennyi időre volt szüksége a megértéshez. Ő a felriadásnak
százhúsz módját ismeri, hát ez is csak egy százhuszonegye-
dik.
Aztán Klára elnevette magát. Követhetetlen.
 - Mi az?
- ...Papus azt mondaná, hogy azért nem volt itt, mert
nem tud egyszerre kinn is lenni, meg benn is.
- Milyen igaza van! - felelte Aldó, megsimogatta Klára
fejét, és intett, hogy csússzon a motyójával a fal felé, mert ő
akar kívül aludni. Aztán még megkérdezte:
- Olgi is felkelt ilyenkor?
- Ő csoszog. Azt meghallom egyedül is.

Reggel időben felébredtek, Aldó ajánlgatta Klárának

afürdőszobát.
- De ugye közben nem borotválkozol meg itt kinn?
- ...A hab?
- Ühm.
Klára izgatott örömmel ült le nagy hálóingében a
szennyesláda tetejére, és nézte, amint Aldó elkészíti a
borotvahabot.
- Milyen szép nyele van az ecsetednek...
- Ez még régi.
- Gondoltam.
Aldó pamacsolta az arcát, Klára látható boldogsággal,
csöndben figyelte. Percek után szólalt csak meg, kicsit
zavartan:
- Tegyél az orromra egy pöttyöt...
Aldó tett. Klára megnézte magát a tükörben. Nevetett.
- Ha jók voltunk, mindig kaptunk...

Aldó megvárta, míg Klára elmegy az iskolába, megnézte,

hány zsidó nevet talál az este megszerzett tanári listán, és
tantárgyanként bemagolta a neveket. Van egy Becher és egy
Wiesmann. És valószínűleg a Harsányi is zsidó. Velük
kellene kezdeni. Lehet, hogy ez a délelőtt nem is lesz elég,
nyilván végig óráik vannak. Volt egy bizonytalan, rossz
érzése: nehogy beleszaladjon valamibe, amire nincs
felkészülve. Az alaptörténettel, amit kitalált, elégedett volt:
Olgi kérte meg mint a család barátját, hogy segítsen kituda-
kolni, mi lendíthetné meg Klárát. Tudta, hogy egyelőre
semmit sem szabad ígérnie. Csak a terepet lehet felmérni.
De a vállalkozás hamarosan szerencsés csillagzat alá került.
Hát nem rögtön.
Vidákné, kémia, biológia, nagy konty,
megközelíthetetlenség. Biztos, hogy megbuktatja, mert ha
erre a teljesítményre nem buktatná meg, akkor senkit sem
lehetne megbuktatni. És ez a cél, kérdezte magában Aldó.
Aki hetekig meg sem szólal, ha felszólítják, az ne járjon
gimnáziumba. Nem kötelező. Van, hogy megszólal? Néha.
Olyankor tudja a választ. Van egy hármas dolgozata, de a
többi egyes, mert üres papírt ad be. Olvas a pad alatt. De azt
mondta az igazgatónő, hogy tőle ne vegyem el a könyvet.
Az iskola nem lelkizésre való. Primadonnákat nem tűrök.
Kár, hogy az igazgatónő nem osztja ezt a nézetemet.
Becher és Wiesmann még fel sem bukkantak. Bokor
József, nagy bajusz, nagy medve, matematika, fizika. Nem
tudja, Klára mennyire van lemaradva, mert nem hajlandó
megmondani. De ha együttműködne, ő szívesen bevenné a
korrepetálásra. Szerinte értelmes lány, csak nagyon nehéz.
Úgy gondolja, a háborúban nagyon megsérülhetett.
Köszönöm az ajánlatot, és megpróbálom majd rábeszélni
Klárát. (Na, ez mégiscsak ígéret volt...)
 Közben megjött Becherné, ideges. És egérszerű. Miért
mondta a kollégája, hogy nincs még itt, amikor már fél
nyolc óta megbeszélésen volt. Klára? Ő nem fogja
megbuktatni se magyarból, se németből, mert sokat tud,
csak hát mindig különcködik, azt nem lehet. Igen, több
egyest is adott neki, mert lehetetlen dolgai vannak, lehülyézi
a költőket, meg gúnyverset ír dolgozat gyanánt... És
egyszer, amikor ő véletlenül hibásan írt fel valamit a táblára,
Klára kiment a táblához, egy hang nélkül áthúzta a szót, és
föléírta a javítást... Sok baja lesz, ha így folytatja.
Meghúzhatná magát egy kicsit, volt már nekünk elég bajunk
ebben az országban... nem kell folyton kitűnni. Nem tudna
hatni rá, Korner úr?
Miközben a következő elcsíphető tanárra várt, Aldó
mindig jegyzeteket készített, nehogy összekeverje majd a
részleteket.
Gerecsey Jolán, ének-zene, olyan száraz, mintha
könyvelést tanítana. A minimumot Klára teljesíti, ő már nem
vár tőle többet. Pedig látta egyszer, hogy kicsit zongorázni is
tud. Kár, hogy nincs benne semmi ambíció.
Wiesmann-né, történelem, földrajz. Szomorú szemű,
okos, apróka. Ha Klára egyetemi szintű feladatot kap,
általában fantasztikusan megcsinálja. Szokott neki ilyet adni.
De ebben sem kiszámítható. Majd még figyeli, mitől igen,
mitől nem... Pedig a múlt századig minden érdekli, ha nem
háborúról van szó. De a huszadik századnál elhallgat. Nem
baj, majd túljut rajta. Már egy ideje nem egyforma dol-
gozatkérdéseket ad az osztálynak, és Klárát mindig abba a
csoportba ülteti, ahol a neki való területről kell írni. Neki
nincs baja Klárával, de jó, ha tudja Korner úr, hogy van, aki
bármit megtenne, hogy kirakassa innen. Irritálja őket. Volt
sok nehéz gyerekünk negyvenötben, negyvenhatban... De
rendbe jöttek... vagy kiszóródtak. Ő nem javul. Sőt. Olyan,
mint egy élő szemrehányás. És ezt amazok is érzik...
Másoknak nagyon nehéz vele. ...Kinek a jóindulatát kellene
leginkább... Én azt nem mondhatom meg... Vidáknén kívül
kihez lenne fontos, hogy elmenjek? Jövőre bevezetik az
oroszt, Harsányiné tanítja majd, ő most a tornatanáruk is.
Nagyon fontos a tanárnőnek, hogy itt mindenki egyenlő, ezt
Klárának is tudnia kell... be kell állni a tornasorba, érti...
Értem. Akkor majd vele is beszélek. Meg a gyerekkel is. És
tessék bemenni az igazgatónőhöz... jó... lesz beszélni vele is.
Erre nem is gondolt. Pedig ez nagyon fontos, hiszen ő
fenyegeti Klárát kirúgással. Somogyiné. Ehhez képest a
nagydarab, összefogott, negyvenes nő már belépéskor
inkább megnyerő. Igaz, Vidákné szerint a pad alatti olvasást
is ő védi. Szűkszavúan, csendesen hellyel kínálja Aldót:
- Nekünk elég sok zsidó származású tanítványunk van.
Figyelünk rájuk. A mi tanáraink között nincs olyan, aki
azelőtt...
Nem tabu?!
- De a többiek valahogy lenyugodtak... dolgoznak, élni
akarnak... Klára nemrég egyszer elszaladt óra közben, olyan
állapotban, hogy attól féltünk, a villamos alá megy... Azóta
megmondtam a tanárainak, hogy hagyják békén. Ha nem
boldogulnak vele, szóljanak nekem. ...Van neki egy öccse...
az jobban működik?
- Az öccse már nincs itt.
- Meghalt?!
- Nem. Kivándorolt... egy csoporttal.
 - Palesztinába? Aldó bólintott.
- Mikor?
- Jó egy éve.
- Nem értem... Hogy tud két árva testvér elválni
egymástól? Ez szokatlan...
Aldó beszorult. De még ki tudta mondani kevés szóval,
amit akart:
- Klára a szüleit várja.
- Három éve?
- ...Négy. Öt.
- Ez rettenetes.
Aldó ugyanúgy elnémult, mint Olginál. Az igazgatónő
várt.
- Egy kávét ne csináljon a Piroska?
Aldó bólintott. Hamar megjött a kávé - talán készen is
volt már, amikor kérték -, és a nyelés valóban jót tett
Aldónak. Már teljes bizalmat érzett ez iránt a nő iránt. Ez
sem gyakran fordul vele elő.
- Klára azt mondta, ha még egy igazolatlan órája lesz,
kiteszik...
- Ó, azt azért mondtam, mert tudom, hogy ez az egy, ami
fontos neki: hogy ő gimnáziumba jár. Ezt nem kockáztatná.
Gondoltam, így majd ritkábban tűnik el délelőtt. Ha itt van,
mégiscsak több ragad rá... Jó lenne, ha le tudna majd
érettségizni. Több tanára szerint rendkívül értelmes. A
Ráskaiban még színjeles volt, láttam a bizonyítványát... Én
ahányszor látom, annyiféle benyomásom lesz róla. És hát
testileg is elég aggasztó... Sokszor van már ingyen tejünk az
alultápláltak számára, de nem issza. ...Mintha nem akarna
serdülni sem... én ehhez nem értek...
 - Egy kicsit elkezdett most enni.
- Ön rokona ennek a kislánynak?
- Klára úgy kezel...
Nagyon szerette az apját. Ő is orvos volt.
- Akkor biztos tud rá hatni. Ha azt mondaná neki a
doktor úr, hogy a szüleinek tanuljon?
Aldó hosszan rázta a fejét.
- Nem mondom... Rettenetes, amikor szembesülünk... De
egyszer túl kell rajta esni. Nem áltathatom még én is. Ahogy
bele sem lökhetem ebbe a felismerésbe... Pedig onnantól
könnyebb. Nem jobb, csak könnyebb. Üres lesz minden. De
az ember el tud már aludni. És neki talán majd... meg is te-
lik... valami jobbal... az élete.
Most az igazgatónő hallgatott, és Aldó gondolta úgy,
hogy bátorítania kell:
- Megpróbálom elérni, hogy többet tanuljon... Azt
hiszem, a Vidák tanárnőnél kellene leginkább rendbe raknia
a szénáját...
- Hát igen. Az jó lenne. Ráadásul ez az a két tantárgy,
ami az apja foglalkozásához a legközelebb áll.
- Ez még eszembe sem jutott - mondta Aldó örömmel.
Az igazgatónő kikísérte. A lépcsőkorlátnál még annyit
mondott:
- Nem tudom, meddig leszek én az igazgató. Ha váltás
lesz, keressen meg. Fognak tudni róla. Biztos. ...A Harsányi
tanárnőt pedig a földszinti tornateremben találja meg.

Péntek este Aldó ágyneműt mosott, ami úgy történik, hogy a

mosófazékban kenőszappannal főzi. Dörzsölgetni nem
szokta a mosnivalót, mint az asszonyok a teknőben, de hát
így is elég tiszta lesz minden. És főleg magától elkészül,
utána már csak öblíteni kell a kádban. Legfeljebb az
ingnyakakat dörzsöli meg, ha muszáj.
Amíg forrt a ruha, ő a dívány közepén lévő horpadást
próbálta megszüntetni. Egy gyereknek ugyan nem szokott
ilyesmitől megfájdulni a dereka, de hát mégsem egészséges
így aludni. Mert Klárának azért előbb-utóbb mégiscsak meg
kellene szoknia, hogy a helyén aludjon. Elővett egy csomó
régi törülközőt meg párnahuzatot, és rétegenként egyre
szélesebb felületekkel töltötte ki a krátert, hogy semelyiknek
a pereme ne nyomja majd.
Amikor elégedett volt a művel, elővett egy szakadt és
különben is mindenhez kicsi lepedőt, és „szorítókötésként"
rádolgozta a feltöltésre. Elég jól be tudta feszíteni mindkét
oldalon. Most már csak azt a bútorszövet-maradékot kell
méretre szabni, ami takaróként lefedi majd ezt a rondaságot.
A váratlan csöngetésnek megörült a keringése. De hát
ma Olgi-nap van - akkor ki jöhet? Klára volt.
- Elkészültem a fordítással! - lelkendezett.
- Jól van, Sünikém, de ilyen későn miért hagytad ott
Olgit? Mikorra fogsz hazaérni?
- ...Azt mondta, itt aludhatok.
- Szó nem lehet róla! Megállapodtunk! Ma, péntek, van!
- De hát megengedte...
- És nagyon örült?!
- ...Hát nem.
- Kierőszakoltad, ugye?
- Csak mondtam, hogy el akarom hozni neked a
fordítást. És hát akkor már itt maradok. .. Nem is örülsz...
 - Az, hogy én örülök, még nem elég ok, hogy itt legyél...
Értsd meg, Olginak is szüksége van rád!
Klára megdöbbent ezen a megfogalmazáson. Tudta ő
ezt, csak még sosem hallotta. Lassan és szomorúan szólalt
meg:
- Akkor most hazamenjek?
Aldónak szakadozott a szíve, de most először sikerült
felpattannia arra a lóra, amit úgy hívnak, hogy Apa, és nem
szívesen szállt volna le róla.
- Először is felhívjuk Olgit, aztán szépen megnézzük a
fordítást, utána meg hazakísérlek. Különben is most
csinálom a tömítést erre a vacak díványra... tudod, ahol be
van horpadva... így ma úgysem tudnál aludni rajta.
- És holnap...?
- Hát a hétvégéről még nem állapodtunk meg...
Aztán Aldó zavartan megkérdezte Klárát, hogy ugye
nem meséli el Olginak, hogy éjszaka mellébújik. (Mintha
nem tudnák mind a ketten, hogy ez nem is éjszaka történik,
hanem a rituális külön lefekvés után tíz perccel.) Klára úgy
nézett rá vissza, mintha azt kérdezné, hogy hülyének nézi-e.
De hát ha ilyen pontosan tudja, mennyire abszurd ez bárki
más számára, akkor honnan volt ennyire biztos benne, hogy
rajta kívül Aldó lesz az a másik ivarérett ember a Földön,
akinek nem erről szól ez az összebújás? Hogy ő boldogan
beéri majd az ajánlattal, ami a túléléshez elég? Mint a
határait vesztett újszülött, aki már csak a saját markában
bízhat, mégis hajlandó megnyugodni a felkínált pótléktól,
pedig már tudja, hogy becsapták. Csak valaki érjen hozzá!
 Aldó megnyugodott a sommás választól, és már újra
magabiztos hangon kérte Klárát, hogy telefonáljon haza.
Közben fülelt.
- Olgi, azt mondja az Aldó, hogy neked jobb, ha
hazajövök... illetve hazajövök... Aldó majd hazakísér, azt
mondta.
Istenem, úgy beszél, mintha nyolcéves lenne! Ő, aki
levezeti a hazugságállítás lehetetlenségét, Thomas Mann
szövegét összehasonlítja a magyar fordításával,
elmagyarázza, milyen érzés árván maradni egy nagy család-
ból, és orvosi cikkeket fordít!
- Mert elfelejtettem, hogy pénteken... de Olgi,
szombaton... Jó, adom. Aldó, az Olgi veled akar beszélni.
- Nincs mit, Olgika. Ebben állapodtunk meg. Klára is
érti, hogy ha nem tartja be a megállapodásokat, akkor nem
működik a dolog. Neki ugyanúgy megbízhatónak kell len-
nie, mint a felnőtteknek... Hát... Én nagyon szívesen... De
biztos, hogy nem zavarok? ...Hány órakor jöjjek? És mit
hozhatnék? ... Dehogynem, majd kigondolom... Akkor mi
most még átnézünk valamit Klárával, aztán lassan
elindulunk.

Klára már a harmadik fordítást készítette Aldónak, és

sokszor már nála is azzal foglalkozott. A fordítás
szempontjából ez hasznos volt, Klára sok okosat kérdezett.
Hamarosan ki is ismerte magát, melyik szó latin eredetű,
azaz nem kell megkeresnie a magyar kifejezést, mert a
magyar orvosok is latinul használják ezeket. Már egész jól
ráhallott, hogyan hangozhatnak ezek a szavak magyar
szövegben. Néha még rákérdezett. Aztán felrótta Aldónak,
hogy a „viszeral" az nemcsak „viszcerális" lehet magyarul,
hanem „zsigeri" is, mert most véletlenül mégis megnézte a
szótárban. És ha így van, akkor szerinte jobb lenne a magyar
szót használni. És kért egy újabb üres füzetet Aldótól, amin
Aldó másnap látta meg, hogy a vinyettájára a „Német-
Magyar-Latin Szótár" elnevezés került. Belelapozott.
Rendes háromnyelvű szószedet volt, egyelőre nyolc
kifejezés sorakozott benne. Aldó ragaszkodott hozzá, hogy
az írógép ne költözzön át, mert azzal az átjövési ürüggyel
Olgi megint csak nem boldogulna. írjon Klára kézzel, ha itt
is fordítani akar. Majd otthon legépeli.
Aldó jobban örült volna, ha Klára a leckéivel
foglalkozik. Minden alkalommal nekifutott, rákérdezett, de
lepattant Kláráról.
- Nézzük meg, hol tartotok matematikából...
- Fogalmam sincs, nem érdekel. Már tavaly sem
értettem.
- A te eszeddel nem lenne nagy dolog behozni... Nézzük
meg, meddig érted, és kezdjük onnan. Én már majdnem az
egész könyvet átnéztem. Nem olyan borzasztó.
- Aldó, hagyjál, nem akarom! Fordítok. -Ne légy már
olyan makacs! Nem bírod
elviselni, hogy valami nem olyan fantasztikusan könnyen
megy be a fejedbe, mint a nyelvek, az irodalom meg a
történelem? Hogy ezen kicsit dolgozni is kellene?
- Honnan veszed, hogy a történelem...
- Hát csak úgy mondom... Süni, megígértük Olginak,
hogy tanulunk! Gyere, üljünk le, nézzük meg a matema...
- Nem! Mi a szart számoljak?!
 - Ezt a hangot Aldó már jó ideje nem hallotta tőle. Nem
tudta, hogy az eltűntekkel küszködő gyerekek nem
számolnak. Most már igazán dühös volt a tehetetlenségtől.
- Akkor én sem kérek tőled több fordítást! Órákig nem
szóltak egymáshoz. Lestek,
mikor adja föl hadállásait a másik. Aldó győzött. Pedig már
ő is alig bírta tartani a frontot. Csakhogy Klára kezdett éhes
lenni. És mivel még mindig előfordult vele, hogy a hiány-
érzeteit nem tudta egymástól megkülönböztetni, most is
csak annyit érzett, hogy Aldótól akar valamit. Becsukta a
novelláskötetet, amiben órák óta nem lapozott, előbányászta
táskájából a matematika holmiját, odament Aldóhoz, és
lecsapta elé a könyvet:
- Akkor mondjad...!
Aldó bocsánatkérőn mosolygott rá. Nem legyőzni
akarta, csak elérni, hogy... Muszáj mindenben vereségnek
lennie?
- Na gyere, előbb beszéljünk.
És ahogy a hallgatás óráiban nagy nehezen eldöntötte,
most elmondta Klárának, hogy két hete bent járt az
iskolában. Hogy van lehetőség korrepetálásra, de ha nem
akarja, vele is tanulhatja a matematikát. Hogy Vidáknét meg
kellene viccelni néhány minden vita felett ötös dolgozattal,
hadd pukkadjon. Hogy magyarból... hogy, hogy...
Klára pufogott, valahányszor Aldó egyetérteni látszott a
tanárokkal, és tágra nyílt szemekkel, vigyorogva hallgatta őt,
amikor Aldó vele hangzott szolidárisnak. Egészében azért
elégedettnek tűnt. Rövid mélázás után még megkérdezte:
- És énmiattam mentél be?
- Nem - vigyorgott Aldó. - A szomszéd Jancsika miatt!
 - Neeem úgy kérdezem... És azt mondtad nekik, hogy a
papám vagy?
- Nem.
- .. Jó. Mert még azt hinnék, hogy hazudtam. Azt
mondtam, hogy a papám hadifogságban van.
Az „Azt mondtam" már más, mint a „Mondtam" lett
volna, gondolta Aldó. Klára váratlanul gyorsan váltott:
- Eszünk?
- Eszünk.

Épp befejezték a vacsorát, amikor csöngött a telefon.

- Biztos Olgi... - mondta Klára, és már szaladt is a
telefon felé. Aldó hagyta, mert Klára örülni látszott.
- ... Téged keresnek - nyújtotta csalódottan a kagylót.
Klára úgy gondolta, úgy tudta, hogy Aldónak nincs más
ember az életében, mint ő. És ez olyan jó lett volna. Az
hamar hallatszott, hogy a telefon rendben van.
- Jó, hétfő délelőtt úgyis bejövök. Máris ennyire bein-
dult? Persze, van időm... Hát inkább a három délelőtt, és
azokon a napokon hat után is vissza tudok menni... Igazán?
Ez nagyon jó. Hányan vannak még? És hány család jelent-
kezett biztosra?

- Ki volt az?
- Barta Gyulának hívják. Ő szervezi a két árvaházban a
gyerekek örökbefogadását. De minden gyereknek szerzünk
legalább Chanukkára* családot. Tavaly is sikerült már, és
sok gyereket meg is tartanak ezek a családok... Van, hogy
visszahozzák, de egyre többen maradhatnak. Hát ezt
készítjük most elő...
 Aldó várta a reakciót. Mostanában többször eszébe
jutott, hogy Klára előbb-utóbb meg fogja tudni, hogy ő
besegít a két árvaháznál. A kérdésre mégsem volt
felkészülve:
- És te is... elhozol gyereket?
- ...Én nem.
Klára hosszan nézte a földet. Aldó úgy gondolta, valamit
még mondania kell:
- Én nem vagyok család... Nem tudok úgy főzni. És nem
is tartok már Chanukkát.
Klára még mindig nem nézett föl.
- Nálunk Omáék tartottak. Chanukkát meg Szédert*...
De mi nem vagyunk vallásosak. Te se?
- Már nem.
- Hiszel istenben?
- ...Nem tudom.
- Haragszol rá?
Aldó bólintott.
- Én nem hiszek. Úgyhogy őrá nem is haragudhatok.
Aldó értette a tanítást, bár sokat nem tudott vele
kezdeni. De Klára máris vette a következő kanyart:
- Akkor én kire haragudjak?
Ez felderítette Aldót:
- Te szegény Olgit szoktad ilyesmire használni.
- Nem is! - mondta Klára restelkedve, és már ő is
mosolygott.
Mamus mond mindig ilyeneket. És ő is így mondja,
harag nélkül. Ettől Klára mindig úgy érzi, hogy azt a dolgot
neki kell rendbe tennie, egyedül.
 Aztán mégiscsak volt néhány kérdése az árvaházról.
Hány gyereknek nincs még családja? Lehet, hogy van ott
olyan gyerek, akit keresnek az igazi szülei, csak nem tudják,
hogy ott van? És mi van, ha egy gyereknek nem tetszenek az
új szülei? Ő nem menne idegenekhez...
Aldó mosolygott magában: ezek szerint ő nem idegen.
Megkérdezte, ne játsszanak-e egy malmot. A múlt héten
vette, és amikor utána felavatták, Süni minden játszmánál
megverte. Meg fogja tanítani sakkozni.
Klára a játéktól valóban áthangolódott. Az
osztálytársairól kezdett mesélni. Most először. A többség
persze hülye. De a Feldmann Ági nagyon értelmes, hiába is
csúfolják a lányok. Hát kuka, az igaz. De kettesben meg-
szólal, és neki sincs meg a mamája. A papájával meg csak
veszekednek. Azelőtt nagyon gazdagok voltak, de mindenük
elveszett. A Lakatos Ica pedig nagyon örült múltkor, hogy
Klára kigúnyolta azt a pár hülyét, akik az Icát le szokták
kurvázni.
- És szerintem ezért hozott nekem három starking almát.
A szülei zöldségesek. Tudod, elhoztam neked az egyiket. A
legnagyobbat, mert Olginak és nekem kisebb a gyomrunk.

Édes Mamus és Papus!

Képzeljétek az Aldó bement az iskolába és láthatták a
tanárok, hogy nekem nemcsak az Olgi van! Biztos sok
rosszat mondtak rám, de Aldó biztos megvédett. Azt akarja,
hogy rendesen tanuljak, mint régen. Tegnap veszekedtünk is
ezen, de aztán kibékültünk, mert Aldó szeret engem és én is
nagyon szeretem őt. Ugye nem baj? Én különben szívesen is
tanulnék jól, ha ő ennek örül. Ti is mindig örültetek. Csak
most inkább a fordításhoz van kedvem, mert neki sincs más
aki segítsen neki.

Annyi családot szerveztek az önkéntesek, hogy Chanukkáig

szinte elláthatatlan volt a szűrésük. A jelentkezőkkel való
beszélgetés már második éve Aldó feladata. Ha nála
átmennek a szűrőn, következik a gyerekekkel való
ismerkedésük, de azt már más csinálja. Ha pedig Aldónak
gyanús valami, továbbküldi a családot egy pszichiáter
kollégához, Csillag Jánoshoz, aki többnyire megerősíti a
gyanút. János újra meg újra elcsodálkozik, milyen füle van
Aldónak a hisztériára. Abban is teljesen egyetértenek, hogy
akármilyen sérült emberekhez azért nem szabad gyereket
adni.

Barta Gyula, a két árvaház főorvosa és hajlama szerint

mindenese negyvenhét nyarán kérte fel erre a munkára.
Aldó éppen a havi hozzájárulását jött befizetni. Három-
négyszáz forintot minden hónapban meg tud takarítani, most
is azt hozta el. Amikor Gyula meglátta őt a pénztárosnál,
behívta magához az irodájába. Rég nem találkoztak. Aldó
már Gyula puszta jelenlététől nyomorultnak érezte magát.
De erről nem Gyula tehetett.
- Hogy megy a munka?
- Az nagyon jó. Az jó. Helyre tett. Napközben már
elvagyok.
- Rendelőben vagy, ugye?
- Igen... Hát ott nincs szülés. Különben nem menne.
- Biztos vagy benne?
 - Biztos már semmiben sem vagyok, de azt hiszem.
Nem tudok a gyerekek szemébe nézni. Gondolom, egy
újszülöttébe a legkevésbé.
- Még mindig egyedül vagy?
- Igen.
- Biztos, hogy így a jobb?
- ...Senkit nem tudok elképzelni.
- Pedig mennyi rendes nő van egyedül... Vannak is már
ilyen találkozóhelyek.
- Mit akartál mondani, Gyula?
- Értettem, rendben van, nem vagyok schadchen*! De
hát meg kell tanulni így élni. Abból építkezni, ami van.
Mindannyian ezt csináljuk.
- Járom az iskolát, én is... Csak úgy látszik, nem fog az
agyam.
- És munkát vállalnál?
- Itt nem merek.
- Aladár, volt azóta...?
- Nem. De ha az embernek egy ilyen reakciója volt már,
akkor ne kísértse az ördögöt.
- Aladár... akkor én is megijedtem... de visszatekintve...
bármelyikünkkel ugyanígy megeshetett volna. A lágerben
nekem hosszú heteim voltak, amikor este hangokat
hallottam vagy alakokat láttam. És még utána is sokunknak
káprázott a szeme, ha nagyon próbára volt téve.
- Szépen fogalmazol. De ha szakszerűbb akarsz lenni, ez
egy rendes hallucináció volt. Nem akarok gyerekekkel
dolgozni. Bármi mást kérhetsz, de... még egyszer nem
akarom a fiam arcát látni egyetlen gyereken sem.
 Aldón előjött a reszketés. Újra látta magát negyvenöt
nyarán, amint üresen kijön a nagyobb fiúk utolsó szobájából
is, és már a kisfiúk hálótermében mászkál. A gyerekek
keresik a tekintetét, és ő mindegyiküket otthagyja. Nem ő az,
ez se, ez se. Már az utolsó ágysornál tart, már álig van
gyerekarc, amit ne nézett volna meg. Az utolsó előtti ágyon
mozdulatlanul fekszik egy kisfiú, ő nem érdeklődik a faarcú,
gebesovány férfi iránt, nem néz fel, majdnem csukott
szemmel fekszik. A szemöldöke olyan kerek ívű, a szeméből
is látszik annyi, hogy mélyfekete, az orrluka is keskeny, az
ajka is húsos... Istvánka! Istvánka! Én vagyok az, Apu!
Istvánka! Nem ismersz meg? Istvánka riadtan nézi. Nem
ismeri meg. Mert Istvánka nincs. Gyula vitte be őt karjánál
fogva az irodába.
- De hát ez az én kisfiam... mondjátok meg neki... Nem?
Nem ő?
- ...Wechsler Andrisnak hívják. Pécsről került fel.

Gyulának most bűntudata támadt, és gyorsan továbbterelte a

szót:
- Adminisztrációt vállalnál? Nagyon beindultak az
örökbefogadások.
- Azt persze... Azt hiszem. Kipróbálni mindenesetre
merném.

Így kezdődött negyvenhétben, és a szülőpár szűréssel

folytatódott. Már a második Chanukka-előkészítésen vesz
részt. Szeder előtt is beindul a nagyüzem, és szépen fogynak
a gyerekek. Lassan száz alá megy a két ház létszáma. Most
az a cél, hogy annyi jó családot kerítsenek, hogy Chanukka
utánra akár megfeleződjön a létszám. Két önkéntes elkezdte
járni a vidéket, de hát oda aztán alig jött bárki is haza.
Félmillió zsidó biztosan eltűnt. Gyula szerint talán még több
is.
Gyorsan teltek a napok, három hét volt Chanukkáig. Ha
mindennap menne a Házba, sem végezne egyedül.
Semmiképpen nem jó a kedd délután? És a csütörtök sem?
Gyula kifakadt, ami szokatlan tőle:
- Persze, mindenkinek egyre több a szaladgálnivalója, ez
már nem olyan fontos... A többség köszöni, már túljutott a
gyászon, a kételyeken meg a bűntudatain, és éli az életét! A
befizetések is csökkennek, mindenkinek van már mire
költeni... Most először csökkent az egy főre jutó pénzünk is!
- Ezen a két napon valóban van már kivel törődnöm. Ez
baj? De a többi napon itt vagyok, amikor kell. A befizetések
pedig... most én is nyolcvan forinttal kevesebbet fizettem be,
mint máskor. De... találtam egy kislányt. Vagy inkább ő
engem. Anorexiás volt, amikor találkoztunk... hát
megveszem neki, amire gusztusa van. És kedden meg
csütörtökön délután vele vagyok. Nekem is jó, nem önzet-
lenség. Tanulni még nem nagyon akar velem, de majd
beindul. A nagyanyja húga neveli.
- Akkor ő vette fel múltkor a telefont? Hát ez viszont jó
hír!
- Azt hiszem. Hát nem könnyű. Van vele annyi gond,
mint két fiúgyerekkel... De nekem nagyon jó, hogy nem fiú.
- Persze. Akkor... csináljam én ezt a két délutánt?
- Majd megbeszélem vele, hogy legyen.
 - Nem tudnád behozni magaddal? Ellenne itt, nem?
Hány éves?
- Tizenhat. De egy tizenkét éves egér robusztusabb
jelenség. Lehet, hogy eljátszana itt közben a kicsikkel... Meg
kell beszélnem vele. A mostani keddet mindenesetre szeret-
ném vele tölteni. Rosszul viseli a váratlant.

Klárával keddre azt tervezték, hogy elmennek cipőt venni.

Olgi oda akarta adni a pénzt, hiszen „erre kapjuk az
árvaságit", de végül Aldó győzött. Kapott karácsonyi pré-
miumot, mi másra költhetné. A cipővásárlás jól is sikerült.
Aldó eddig is látta Klára ruházatán, hogy nem él nagy lelki
életet a külsejével (csak az ő öltözékét kritizálja előszeretet-
tel), és Olgi sem jelezte bármilyen aggodalmát amiatt, hogy
nem lesz jelen. Aldó mégis úgy képzelte, hogy egy
kislánnyal vásárolni nem könnyű feladat.
Klára azonnal a gyerekcipős dobozokhoz ment. Persze,
kicsi is a lába. Hamar beleszeretett egy sárga-barna
színkombinációjú félcipőbe. A legtöbb cipő egyszínű, „az
sokkal unalmasabb". Ez meg valóban jól nézett ki, gyerekre
való.
- De van ennyi pénzed?
- Van. Mondd, Süni, Olgi nem téli cipőt akart neked?
- Hát ez téli! Csak nem magas szárú. De olyat nem
akarok! Nézd meg, meleg! Vastag a bőre...
Aldó szívesen visszakozott ilyen vitáknál. Olgi tényleg
nem említette, hogy feltétlenül magas szárú legyen. A
félcipők csinosabbak. Hóban majd nem ezt veszi fel. A
másikat most meg is varrta a suszter, már nem ázik be.
 Hazaértek, és Klára boldogan grasszált új
szerzeményében. Ugye milyen helyes? A Szálai Juli biztos
irigykedni fog rá. És a többieknek is tetszeni fog az
osztályban. Illetve azoknak a dámáknak nem, de az nem is
érdekes...
Aldó lassacskán szóba hozta a csütörtököt meg az egész
Chanukka-kampányt. Újra elmondta, milyen fontos most,
hogy minél több jelentkezővel tudjon beszélni, és így minél

több gyereknek találhassanak családot. Klára ugyanolyan

óvatosan hallgatta ezt, mint legutóbb.
- De nem akarom, hogy emiatt most három hétig alig
lássuk egymást... Mi lenne, ha csütörtökön megcsinálnád
egyedül a leckéidet, és utána bejönnél az árvaházba, ott
játszhatnál a gyerekekkel, amíg én...
- Nem! Árvaházba nem megyek!... Nem megyek az
árvaházba! ...Nem! Nem... Nem vagyok árva! Nem!
Egyre hangosabban kiabált. Üvöltött. Aldó megpróbálta
átölelni, de ő, mint egy embrió, összekuporodott a földön.
Csupa csont a háta.
Csak a „Nem!"-et lehetett hallani, egy ideig még iszonyú
erővel, aztán halkulva. Aldó felemelte a jajgató
gyerekgombócot, és leült vele a fotelba. Amióta halkult a
hang, érezte, hogy jó dolog történik. Mert a süni izmai las-
san lazulni kezdtek, a könnyei békésen folytak Aldó ingére.
Túljutott valamin, elhagyott egy birodalmat, ami csak
hátrapillantva azonosítható. És amit most már mind a ketten
ismertek.
 II.
„Gyógyíts minket, Örökkévaló, és mi
meggyógyulunk"
(Röfoénu, Adonaj, vönerofé)
(1948. december-1949. december)

Másnap délelőtt Aldó az árvaházban dolgozott, és onnan

egyenesen ment a rendelőbe. Az asszisztensnő, Elvira, aki
most már kiismerte magát Aldó kisszámú kapcsolataiban,
azzal fogadta, hogy Olgi telefonált: Klára nagyon lázas,
hazaküldték az iskolából, el tudna-e menni hozzájuk
rendelés után.
Telefon. Harminckilenc öt? Mije fáj? A gyerekorvost
hívta már? Hányra ígérkezett? Cserélje Olgika gyakran a
priznicet. Langyos teával itassa. És ha ott az orvos, hívják őt
fel, akar vele beszélni. Klára meg vele akar beszélni.
Egészen vékony a hangja. Ugye odajön hozzájuk. Ugye siet.
Utálatos a priznic... Igen, de jót tesz. Jó legyen, fogadjon
szót Olginak... Azt nem tudhatjuk, hogy ad-e injekciót, de
hát az egy fél perc sincs... Persze, siet. Fél hétre ott lesz.
Aldó megnézett két beteget, aztán újra tárcsázott. Nem
jött még? Fel kellene újra hívni. Negyven fok? Csináljon
Olgika hűtőfürdőt. Klára nem akarja. De most csöngettek.
Negyedóra múlva megint Olgi. Kalmopyrint írt. A priznictől
majd lemegy a láza, csak meg van fázva, azt mondta. És
nem hagyta, hogy felhívjam a doktor urat, nincs ideje, és
minek. Meg hogy ekkora gyerekhez már nem szokták
házhoz hívni. Nem is gyerek már, miért nem felnőttorvost
hívtak.
Aldó megint ellátott két beteget, de ezután Elvira
kikéredzkedett a zöldségeshez. Citromot lehet kapni, Éviké
a fülészetről már sorban áll neki is. Aldó most szívesen
egyezett bele. Mert így nyugodtabb lelkiismerettel tarthat
szünetet: elővette gyűrött noteszét, és a telefonhoz ment.
Egymás után hívta régi ismerőseit, mindegyiküktől ugyanazt
kérdezte: tudnak-e a Seilmann Pistáról, állítólag hazajött.
Nem? Köszönöm. A negyedik helyen végre adtak egy újabb
számot. Ott meg egy másikat. Egy derűs, idősebb női hang
jelentkezett, nem Seilmann Annus. De Pista megvan,
tényleg él! És hányra szokott megjönni? Felhívná-e Korner
Aladárt, amint hazaért? Hatig ezen a számon van, fél héttől
meg amazon.
Elvira lelkendezve jött vissza: sorban állás közben jutott
eszébe, hogy a Doktor úr is vihetne citromot a kislánynak,
és a zöldséges olyan rendes volt, hogy Éviké meg az ő zacs-
kójába hajlandó volt összesen három „fejadagot" beledugni,
pedig egy embernek csak fél kilót szabad adnia. Hogy fog
Süni örülni! Aldó viszont nemcsak a citromnak örült.
Hanem annak is, hogy Elvira egyre emberibb formát ölt.
Nem így indult. Ötkor újra felhívta Olgiékat. Próbál
normális gyerekorvost szerezni. Elaludt? Az jó. Siet, hát
persze.
Ma először fordult elő, hogy Aldó sokallotta a
pacienseit. Fél hatkor Elvira nyújtotta a kagylót:
- Seilmann doktor keresi, doktor úr.
Hétkor Aldó és Seilmann Pista ott ültek Klára ágyánál.
Pista is nagyon megöregedett, pedig még nincs
hatvanéves. A gyerekekre viszont láthatólag ugyanúgy
tud mosolyogni, mint régen. Olgi álldogált mellettük.
Klára - már a szűnni nem akaró köhögés miatt is - keveset
beszélt, azt is szokatlanul gyenge hangon, ami megejtő
volt. Fénylő, sötétzöld szemeivel, elesettségével kortalan
gyereknek hatott. De nem tűnt boldogtalannak. Aldó arra
számított, hogy nehéz lesz elfogadtatni vele egy második
gyerekorvos szükségességét, de ez sem következett be.
- Meghallgatnám a tüdődet - mondta Seilmann Pista. -
Levennéd az ingedet?
- De akkor, Aldó, fordulj el!
- Elfordulok.
Olgi kimosolyogta Klárát, akit ez persze bosszantott. De
ezt a labdát is a szokásosnál gyengébben dobta vissza:
- Jó, hát Aldó most nem orvos!
- Persze, Sünikém, így van.
Seilmann Pista alaposan vizsgált, mint mindig. Minden
lépést előre mond a gyerekeknek. Aldó ezt tőle tanulta el
fiatal orvos korában, amikor a gyerekeit látta Pista kezében.
Azóta ő is mindent előre elmagyaráz a betegeinek. Elvira
kezdetben még fölényesen mosolygott ezen, de ma már azt
mondja, majdnem büszkén: ezért vannak a doktor úrnál
háromszor annyian, mint a váltótársánál.
- Fáj, amikor sóhajtasz?
- Kicsit húz, ott hátul.
- Máshol?
- Nem.
- Mit ettél ma?
- Nem akart enni, már délben sem... - panaszolta Olgi.
- Az uzsonnádat megetted? - kérdezte Aldó.
 - Nem, még a táskámban van.
- Mennyit ivott? - kérdezte Pista Olgitól.
- Két-három pohár teát...
- Nem elég. Kétóránként fogyjon el egy nagy bögrényi!
Különben kiszárad. El kell kerülni, hogy kórház legyen
belőle.
- Nem megyek kórházba!
- Ha szót fogadsz, nagyobb az esély rá, hogy itthon
rendbe jössz - magyarázta Pista. - Először is nem szabad
hagyni, hogy ilyen magas maradjon a lázad. Tudod: priznic,
és ha kell, hűtőfürdő. Nem kellemes, de kibírható. És
hoztam kúpot is...
- Azt is utálom...
- Sünike, ezek nem szórakoztatásra vannak kitalálva -
szólt közbe Aldó. - Hanem hogy segítsenek. Majd kapsz
jutalmat, jó?
- Mit?
- .. .Mondjuk minyont.
- Most nem kérek minyont... - ezen már ő maga is
nevetett, amitől viszont köhögnie kellett.
- Másodszor pedig sokat kell innod. A hasadat is
megnyomogathatnám egy kicsit?
- Aldó...
- Elfordulok.

Az éjszaka még nyugtalanító volt. Klára láza nem mozdult.

Félre nem beszélt ugyan, de olyan kevéssé reagált a
felnőttekre, és úgy motyogott, morgott, nyüszögött, ami már
közel volt a lázálomhoz. Éjfél előtt meg hajnalban is
készítettek neki hűtőfürdőt. Aldó kézben vitte őt a kádba, és
tartotta addig a vízben erélyes szóval, amíg a heves
tiltakozás hangjait csak el bírta viselni.
A limonádé volt az egyetlen, aminek Klára mégis örült.
Ha megivott egy pohár teát, legközelebb limonádé járt neki.
Sok cukorral. Amikor az egyik kortynál mellényelt, a köhö-
gés alig akart abbamaradni. Aldó riadtan ütögette a hátát,
még jó ideig leste az arcát, a légzését, aztán visszafektette,
és vizes ruhával simogatta a homlokát. Pár perc múlva Klára
megint aludni látszott, Aldó kiment. Amikor Olgi
meghallotta a konyhaajtó nyikorgását, utánaindult. Biztos
megéhezett, persze.
De a konyha sötét volt, csak az ablakon át szűrődött be
kevés fény. Aldó háttal állt az ajtónak, előrehajtott, alig
hintázó fejjel. Mor-molásában Olgi felismerte a Röfoénu
Adonaj vönérofét: gyógyíts minket, Örökkévaló, és mi
meggyógyulunk. De a folytatás Olgi számára ismeretlen
volt: Pné élaj vöchonéni ki jochid vöoni oni... Fordulj felém
és kegyelmezzél, mert egyedülvaló és szegény vagyok én.
Olgi csöndesen visszahúzta az ajtót maga előtt. Milyen
jó, hogy ez a drága ember is... Milyen jó, hogy itt van.
Végre valamivel nem maradt egyedül! Még az imádsággal
sem. Mennyire más, ha férfi mondja az imát! Hát nekik kell!
Azelőtt mit számított az ő hangja? Semmit. A három férfié
volt a fontos. Isten azt hallotta meg, amíg hallott... Miért
mondta Klára, hogy Aldó sem hisz már Istenben?

Klára már megnyugtatóan aludt, amikor Aldó reggel hatkor

elindult haza, mosakodni meg ruhát váltani. Olginak
elmondta, hogy kettő után feljön egy kis időre, de utána be
kell mennie az árvaházba. Készítsen valamilyen könnyű, sós
levest, próbálja meg beosztani a megmaradt két citromot, és
ne takarja be a kislányt túl melegen. Olgi ezeket az
utasításait is boldogan itta. Két gyereket nevelt fel, és
akkoriban nem volt szüksége betegápolási tanácsokra. De
most semmi nem hiányzott jobban az életéből, mint az, hogy
valaki mondja meg...
Aldó már kilenc órakor telefonált, hogy beszélhessen
Klárával.
- ...Hát jól...
- Nem úgy hallatszik.
- De.
- Mi a baj, Sünike?
- Semmi.
- Mondjad!
- .. .Mert nem keltettél föl.
- Miért keltettelek volna föl? Örültem, hogy alszol!
Csend.
- Az alvás nagyon fontos a gyógyuláshoz...
Újabb csend. Még mit mondhatna? De ha Klára durcás,
akkor már jobban van.
- Te fölkeltettél volna engem, ha beteg vagyok és végre
elalszom?
- .. .Nem hagytalak volna úgy ott... Most Aldó hallgatott
és nyelt.
- Tudom. Te bölcsebb vagy. Jobban tudod, mi a fontos.
Haragszol rám?
- Hát... már nem.
- És ennél már minyont?
- Majd... holnap már biztos. De az eláll, ha ma hozol.
A mikor Aldó almával, tojással és minyonnal felpakolva fél
háromkor megérkezett, Klára ágya mellett - azaz Olgi
kétszemélyes ágyának oldalán - egy csomó háború előtti
viccújság tornyosult, Olgi gyűjteményéből. Már lejjebb
ment a láza, és a levesből is evett. Tegnapi elesettsége
bágyadtsággá szelídült, és Olgi „tyúkösztöneire" is őszintén
fogadókésznek tűnt. Aldó reggel óta feszengett a délutáni
árvaházazás várható fogadtatása miatt. De meglepetésére
Klára hozta elő, és elég hamar.
- Ma hány családdal beszélgetsz majd?
- Néggyel vagy öttel.
- És ők már tudják, hogy milyen gyereket akarnak?
- Vannak, akik igen...
- De ha nem olyan lesz a gyerek? Ha mégse tetszik
nekik? Egy gyereket nem lehet csak úgy visszaadni! Amikor
már beleélte magát!
Aldó értette, miről beszélnek.
- Azért jó ez a Chanukka-vendégség, vagy akár több
vendégség is, hogy mindenkinek legyen ideje megismerni a
másikat, mielőtt beleélnék magukat.
- És a gyerek is mondhatja, hogy nem akarja?
- Persze. Ő a legfontosabb.
- De akkor ki lesz neki?
- Majd talál magának mást. Vannak gyerekek, akik
pontosan tudják, kire van szükségük.
- Hát igen.
- Ugye? ...Sünike, most elmegyek, és este még
visszajövök. Felkeltelek, ha aludnál.
Klára kinyújtotta Aldó után a két karját. Most csókolták
meg egymást először.
Amikor Aldó kilencre visszaért, Olgi azzal fogadta, hogy
Seilmann doktor megint itt járt. Nincs baj, nem ők hívták,
magától jött. Elégedett volt a javulással. És nem fogadott el
pénzt. Klára most jókedvűen integetett Aldónak az ágyából.
Már csak harmincnyolc fok a láza. Aldó meg örömmel
újságolta, hogy a másnap délelőtti beszélgetéseket Barta
Gyula megcsinálja helyette.
- Miért? Mert mondtam neki, hogy beteg vagy...
- Ő honnan ismer engem?
- Én meséltem rólad.
- Tényleg? Mit?
- Hogy ennél kedvesebb sündisznót még nem láthatott!
- Na de tényleg, mit?
Aldó mostanra nagyon elfáradt - azelőtt, a szülészeten,
bezzeg milyen rutinosan éjszakázott -, és már nehezen tudott
lépést tartani Klára kérdéseivel.
- Ha holnap mesélem el, az is jó?
Klára még nem tanulta meg megkülönböztetni Aldó
valódi fáradtságát attól, ahogy egy vitában szokta jelezni a
fáradását. Igazából még csak az utóbbit ismerte, de azt jól.
- Most mi rosszat mondtam? - kérdezte megszeppenve.
- Semmit, Sünikém, csak nagyon fáradt vagyok. Nem
maradok sokáig, le akarok feküdni. És majd reggel jövök.
Egész délig itt tudok maradni.
- Ne menj haza! Itt is tudsz aludni!
Olgi megtisztelve marasztalta, Aldó kérette magát,
Klára győzött. Olgi a szekrény évek óta zárt részéből elővett
egy élére vasalt férfipizsamát, és indult ágyazni, Aldó pedig
a fürdőszobába. A két szabad rekamié a gyerekszobában
volt. Negyvenöt óta az egyik Kláráé, amin mostanában -
mióta Olgi mellett alszik - már csak olvasni szokott
napközben, a másik Gyurié. És mivel másfél éve egyik sem
volt megvetve, Olginak most bevillant az ágyak régi rendes
rendje: Laci aludt az ablak felől, Ervin a sarokban. Még
felnőttkorukban is, ha hazajöttek.
- Olgi! - szólt utána Klára, sosem hallott csivitelő
hangon. A válasz túl lassan érkezett, így hát kiabálva
folytatta: - De akkor én is ott benn...
Olgi megjelent az ajtóban, és amikor Klára meglátta az
arcát, elhallgatott.
- Mit mondasz, Anyukám?
- Semmit... Olgica, ne légy szomorú... Te is egyél
minyont, Aldó sokat hozott, azt mondtad.

Másnap reggel Klára jelentette, hogy éhes. Nem lehetne-e

kakaót inni.
Aldó lement a boltba, hátha kap kakaóport, aminek
egyébként kicsi az esélye. Közben Klára megágyaztatott
magának Olgival a gyerekszobában, mert „onnan
könnyebben tudja megmutatni Aldónak Papus folyóiratait
meg az orvosi könyveket". Ezek a ruhásszekrény aljába meg
Gyuri ágyneműtartójába voltak begyömöszölve. A
szépirodalom a szekrény tetején lakott, folytatása Olgi
szobájában, szintén a szekrények tetején. A szótárak az
írógéppel együtt az asztalon álltak. Klára a múlt héten azzal
foglalkozott, hogy papírcsíkokat könyvjelzőként használva
bejelölte a Wochenschriftek-ben az összes olyan cikket, ami
- biztosan vagy talán - nőgyógyászatról szól. Ezek a
folyóiratok már külön kupacban álltak a földön. Klára most
rendezkedni kezdett, Olgi sikertelenül próbálta
visszaküldeni az ágyba. Pedig még lázas volt. Klára egy idő
után újra érezte, hogy éhes. Hol van Aldó ilyen soká? Ettől
kezdve az ablakban állt, hiába ajánlotta fel Olgi, hogy majd
ő figyeli, mikor jön Aldó. És nem kérte a vajas kenyeret sem
cukros teával. Egyre nyűgösebb lett, dacosan dobta le
magáról a pongyolát, amit Olgi a vállára terített, és már kis
híján sírt.
De további fél óra után Aldó persze megérkezett.
Számított rá, hogy Klára haragudni fog, ennek ellenére nem
akarta feladni a sorállást: megint citrom! Attól a
zöldségestől, ahova nem is akart menni. Csak feltűnt a
hosszú sor a túloldalon, amikor azt a harmadik üzletet
kereste, ahol az előző bolt eladója szerint több remény van a
kakaóra. Kapott is. És az is eszébe jutott, hátha Olgiéknál tej
sincs otthon - jól gondolta -, ő viszont nem hozott
tejeskannát. Ez Olginak sem jutott eszébe. De ebben is
szerencséje volt: üveges tejet is tartottak. Ő ilyet még sosem
vett a háború óta. Igaz, kannásat is ritkán.
- Olyan hülye vagy, hogy nem szóltál... - mondta Klára,
amikor Aldónak ajtót nyitott.
Olgi felháborodottan nézett Klárára, és amikor átvette
Aldótól a citromos zacskót, a jéghideg tejesüveget meg a
kakaót, még jobban röstelkedett. Klára sértődötten befeküdt
az ágyába. Tervei szerint még tartotta volna a
mosolyszünetet, de észrevette, hogy Aldó szinte rálapul a
radiátorra.
- Nagyon hideg van kinn? - kérdezte most már a Mamus
sugallta lelkiismeret-furdalással. Neki kell lépnie.
- Eléggé...
 - Olgi is mondta. Mínusz tizenkettő?
- Nem tudom. De az jó, hogy neked nem kell ma
kimenned.
Klára nem érezte még elrendezve a dolgot. Még
engesztelnie kell, ennyire már ismerte Aldót. Ahogy
Papusnak sem lehetett bármit mondani. Ha ők, gyerekek,
túlléptek egy határt, ezt onnan ismerték fel, hogy Papus
hátborzongatóan „korrektül" kezdett viselkedni. Mint egy
idegen. Aldónak is ez a trükkje.
- Ha tudtam volna, hogy sorban állsz, nem izgultam
volna...
- Persze.
Na ezzel sincs kisegítve.
- Milyen kár, hogy nem lehet a zsebünkbe tenni a
telefont, és bárhonnan messziről hazatelefonálni...
Aldó most már halványan elmosolyodott ezen a vicces
ötleten. De Klára nem. Egy ideig hallgatott, aztán elfordult a
fal felé, és azt mondta:
- Ha te is eltűnsz, én nem akarok tovább élni.
Olgi a legjobbkor hozta a két bögre forró kakaót.

Délelőtt Klára madártejet rendelt, Olgi örömmel főzte,

hűtötte, hozta. Mindketten ragaszkodtak hozzá, hogy Aldó is
mindenből egyen. Aztán Klára átvitette Aldóval a nagyfotelt
a kikészített folyóiratkupac mellé. A fotelben Aldó kuckót
épített neki. Összeolvasták a kiválasztott cikkek címeit,
hogy Aldó eldönthesse, melyik érdekli. A sürgősségi sor-
rendet is meg kellett adnia. Erre is kapható volt, bár közben
többször eszébe jutott, vajon mit kap Klárától cserébe.
Mikor ül le vele matematikát tanulni? Hajlandó-e kémiából
végigvenni vele az anyagot? De ilyesmit a „nagy sértődés"
óta még nem mert szóba hozni. Csak a szerencse kedvezett
neki, amikor már vagy a tizedik cikket nézegette.
- Hát ez nagyon fontos lenne, de ebben túl sok a kémia,
nem hiszem, hogy értenéd...
Figyelte, amint Klára beleolvas a cikkbe, és arcán
megjelenik az elszánt dac. Aldó már a nyertes biztonságával
emelte a kihívás tétjét:
- Á, hagyjuk...
- Nem! Amit én akarok, azt meg is értem!... Te is azt
hiszed, mint az a kretén Vidák, hogy hülye vagyok?!
Aldó vigyorgott:
- Hát akkor semmi se álljon az utadba...
- Nem is! - felelte Klára sértett gőggel.
- ...Ráadásul ez a cikk lenne a legsürgősebb.
- Ne aggódj! ...Aldó, hozzál be nekem egy csokis
minyont... légy szíves.
Hamarosan megérkezett a minyon, Klárát a szekrény
aljában találta.
- Miért nem vagy legalább a kuckódban? Feküdnöd
kellene.
- Nem találom a tavalyi kémiakönyvem, pedig itt kell
lennie...

Klára megkérte Aldót, hogy ha most úgyis hazamegy, hozza

el neki este a nála félbehagyott Kosztolányi-könyvet. Ne
vásároljon, csak jöjjön vissza minél előbb, és hozza magával
a borotvaholmiját is, mert most is csak azért kell
hazamennie.
- Most miért nézel úgy?
 Aldó hallgatott, aztán elégedett nyugalommal szólalt
meg. Lehet, hogy neki meg Papus súgott.
- Sünike... én nem fogok ideköltözni. De nem tűnök el.
Mindig meg fogom mondani neked, hol vagyok. Igyekszem
pontosan jönni. Ha késnék, csak arra kell gondolnod, hogy
már nincs háború. Sorban állás van, zsúfolt, lassú
villamosok vannak, vagy a rendelőben több a beteg, mint
máskor. Nem tűnök el. Megígérem.

Édes Mamus, Papus, Omácska, Opa, Jutika, akárhol is

vagytok! Képzeljétek Chanukkára Aldó is eljön hozzánk!
Rendes Chanukka lesz, férfivel! De ti mind nagyon
hiányoztok. Most bőgök. Olgi meg örömében sírt, hogy Aldó
eljön. Most már megismerem Aldó arcán, mikor sírna ő is,
ha nem férfi lenne. Olyankor viccelődöm neki és akkor
örülni kezd. Én nem akarnék férfi lenni, mert akkor én se
sírhatnék.

Keddenként matematikát és fizikát tanultak, csütörtökön

pedig kémiát és biológiát. Az áttörést nem elsősorban Klára
hirtelen elszelídülése hozta, nem is elképesztően gyors
felfogása, hanem az, hogy Aldónak egy fontos ponton
sikerült átállítania Klára gondolkozását. Azelőtt nem tudta
volna elképzelni, hogy gyerekeit cinikusan a tanárok ellen
hangolja. De Kláránál ez működött. Lehet, hogy az ő fiainál
is ugyanígy lenne, ha Klára múltjával állnának ma itt,
egyedül, kiéhezetten várva az elismerést?
- A Vidáknak úgysem lesz jó, amit írok... Ha hibátlanul
megírnám, nekem akkor is legfeljebb hármast adna...
 - Kit érdekel a Vidák?! Én lennék büszke rád, ha már
kiismernéd magad a periódusos rendszerben. Az egész egy
logikai játék, pont neked való! A Vidáknak annyi a dolga,
hogy átengedjen kémiából meg biológiából. Mert ha
átenged, akkor le tudsz érettségizni, és ha leérettségiztél,
akkor végre azt tanulhatod, ami téged érdekel!
És mert Klára őszinte érdeklődéssel hallgatta, Aldó
tovább beszélt:
- Nem kell szeretned a Vidákot, és azt se várd, hogy ő
szeressen téged! Föl sem tudja fogni, milyen vagy! De nem
baj... ő egy teljesen jelentéktelen ember az életedben.
Hát, ha ezt Aldó szülei hallanák! „Tisztelj mindenkit a
tudásáért!", „Tégy mindent legjobb tudásod szerint!", „Amit
érdemes csinálni, azt érdemes jól csinálni!" Szegény Apus,
áldott legyen a neve...
Persze a házi korrepetálás sem leckéről leckére haladt,
mert Klára előbb mindenben az áttekintést követelte. A
részletek csak azáltal érdekesek számára, hogy be lehet
illeszteni őket a rendszerben elfoglalt helyükre. Az egyik
képleten sokáig merengett.
- Nézd csak, Aldó! 4 HCl + 0 2 -> 2 H20 + 2 Cl2. Látod?
- Látom. Stimmel, nem?
- .. .Először családban éltek - magyarázta mesélő
hangon -, hidrogének meg klórok, ezek négyen voltak.
Aztán jött az oxigén, elvitte a családokból a hidrogéneket,
víz lett belőlük, elfolyt velük. Csak a klórok maradtak meg,
ők meg most párokban bújnak össze.
Aldónak merev lett a tekintete, az illendőség kedvéért
még biccentett egyet, aztán kiment a fürdőszobába. Klára
érezte, hogy Aldó nem pisilni ment. Ijedten nézte a
becsukódó fürdőszobaajtót. Várt, hátha mégis. De hát
ilyesmiben ő nem szokott tévedni.
- Aldó! - szólt utána. Nincs válasz. - Aldó!
- Mindjárt - jött halkan a válasz.
Klára újra várt egy kicsit.
- Aldó... a klór miatt?
- Jövök... mindjárt.
Klára rálapult az ajtóra. Csobog a víz a kádcsapból. Csak
az hallatszik. Igen, a klór miatt. ...Miért sürgeti? Ha Aldónak
jobb most ott... Ő sem szereti, ha Olgi képtelen békén
hagyni a rosszkedvével. De ő most csak meg akarja
vigasztalni... Lehet, hogy Olgi is azt akarná? ...Jó, majd ha
kijött.
- Meg akarlak ölelni... De ha akarsz, maradhatsz még...
Aldó hálásan fogadta az engedélyt. Két-három percet
még kivett magának. Klára nehezen, de bírta. Leült a földre
a fürdőszobaajtó mellett, hátát a falnak támasztotta. Nem-
sokára megszűnt a vízcsobogás, és végre nyílt az ajtó. Klára
fölkelt, és most először nem csukott, támaszt kereső
karokkal hívta Aldót ölelésre. Aldó hagyta magát átölelni,
aztán lassan feltornázta a karjait felnőtt helyzetbe, és jól
ismert mozdulatával megsimogatta Klára fejét. Nemsokára
meg is szólalt:
- Mi vagyunk a klórok?
- Ühm. És meg is találtuk egymást... Aldó nem gondolta
volna, hogy Klára valaha lekörözi gyászában. De hát a
gyerekek gyorsabban gyógyulnak. Ha egyszer belefognak.
- Te tudtad csak, mit kell csinálni, én nem - és még
mindig simogatta a haját.
 Süni egészen odasimult Aldóhoz: - Jó, de te meg-
engedted.
- Nagy kegy! - mosolygott Aldó. - Mi, férfiak mindig
azt gondoljuk, nincs jobb megoldás, mint kibírni.

Aldónak minden második szombatja szabad, ilyenkor délben

az iskola előtt várja Klárát, és együtt mennek haza Olgihoz,
a szombati ebédre. Egyébként hétfő az egyetlen nap, amikor
nem látják egymást. Mert Klára mindig kedd délután jön, és
Aldó szerda reggel a villamosmegállóig kíséri, csütörtökön
megint nála van, és péntek reggel is együtt indulnak, Klára
az iskolába, Aldó az árvaházba. Szombatonként déltől estig
vannak együtt. Vasárnap is szoktak ezt-azt együtt csinálni,
bár azt csak alkalomszerűen és mindig hármasban, mert ez
Olgi-nap. így aztán a hétfő már játszva kibírható. Telefonon
beszélnek. Meg hétfőn vásárol be majdnem az egész hétre,
hogy Süninek már kedden legyen otthon a vacsorához
valami finomabb, reggelire tudjon neki kakaót főzni, és az
uzsonnára készített vajas kenyerébe is tehessen valami
tartalmasabbat.

Kedves új Naplóm!
Ma (igazán véletlenül) kihallgattam Aldó és Olgi
beszélgetését a konyhában. Olgi sokszor morog, hogy miért
nem köszönök Aldónak. (Különben neki se szoktam, de azért
nem szól.) És Aldó azt mondta Olginak, hogy szerinte ezzel
úgy csinálok, mintha nem is lettünk volna külön, elmenéskor
meg mintha nem is kellene elválni. Mert másoknak „akik
nem olyan fontosak" azoknak köszönök. Ez igaz. Olgi azt
felelte, hogy ő nem tud ilyen bonyolultan gondolkozni, de
Aldónak elhiszi. Sajnálom Olgit, amikor butának látja
magát. Tényleg nem nagyon okos. De jószívű. Aldó is szereti
őt. (Emiatt különben sem kellene butának éreznie magát.
Nekem sem jutott eszembe, hogy úgy lenne, ahogy Aldó
mondja, pedig én igazán nem vagyok buta. Szerintem.)

Aldónak volt néhány régi ismerőse, akik az elmúlt években

micva* gyanánt meghívták néha a szombati ebédre.
Azokhoz ment szívesen vissza, akiknél a jótétemény
kölcsönösnek bizonyult. Freud Misiékhez például, akik
mind a ketten hazavergődtek a háború után, de mindhárom
gyerekük odaveszett. A két kisebb születésénél Aldó volt az
orvos. Az övékhez képest Aldó kedélye kicsattanónak
hatott. Ők voltak az egyetlenek, akiket ezért Aldó is
felhívott időnként, nem várta az invitálást. Kezdetben csak
Misivel sakkoztak ebéd után, miközben Bözsi sóhajtozva
varrogatott mellettük. Egyszer véletlenül kiderült, mennyire
szeretett Bözsi lány korában römizni, így aztán ez is a
délutáni rítus részévé vált. A férfiak ezt sem unták sokkal
jobban, mint a sakkot, ez is micva volt, amit Bözsi kapott
tőlük. Aldó néha arra gondolt römizés közben, milyen jó,
hogy Ilona ezt nem érte meg. Ő majd valahogy kibírja, amíg
muszáj, de Ilonától ezt nem várná el. A falakat plafonig
beborító könyvszekrények a múltból itt felejtett díszletként
vették őket körül. Már senkit nem érdekelt, mit mondanak a
bölcsek és a széplelkűek.
Negyvenhét őszén kezdte kapacitálni Bözsit, hogy jöjjön
be vele az árvaházba, tanítgathatná a kislányokat
kézimunkázni legalább. Pedig Bözsi olyan olvasott volt,
hogy szinte bármit taníthatott volna nekik. Januárra Bözsi
végre igent mondott. Végig az úton remegett. Aldó nem
vallotta be neki, hogy ő is csak a leányárvaházban mer
bemenni a gyerekek közé. Bözsiéknek lányuk is volt meg
fiaik is. De a lánykák közül néhány igazán kedves volt
hozzá, és fél óra múlva ott lehetett velük hagyni. Amikor
Aldó végzett a dolgaival és visszament érte, egy percig még
a háború előtti derűt látta rajta. Tavaly Szeder után aztán
örökbe fogadtak két lánytestvért, akiket azóta is imádnak,
akármennyi gond van velük. De amióta a gyerekek náluk
voltak, Aldó kitért a meghívások elől. Telefonon érdeklődött
néha, hogy jól vannak-e.
Márciusban aztán elmesélte nekik Sünit. Bözsi azonnal
hívta is, hogy jöjjenek el. Aldó első hallásra még félt ettől.
Hosszan magyarázta, Süni mennyire nehezen kiszámítható.
Hogy csak nemrég „temette el" a szüleit, és félő, hogy az
árvaház mint háttér még mindig félelmet kelt benne. És azt
sem szeretné, ha Süni tüskés lenne a lányokhoz.
- A mi lányaink nagyon megértőek - dicsekedett Bözsi. -
Nem lesz semmi baj! Hozd nyugodtan.
- De tudom, hogy Misi mennyire félti őket.
- Most már nem olyan abnormálisan! - nevetett Bözsi.
Aldó azon kapta magát, ő is milyen szívesen hencegne
Süni összes fantasztikus tulajdonságával.
- Nem emlékszem, hány évesek...
- Panni kilenc, Jutka tizenhárom már. És a tied?
Aldó boldogan vette Süninek ezt a minősítését.
- Tizenhat elmúlt. De ne erre számíts. Öt és hetven
között bármi tud lenni. Kinézetre pedig úgy tizenkettő.
 - Ezt mi is ismerjük. A mieink is most kezdenek
visszatalálni a korukra.
- Süninél fordítva indult. Amikor decemberben simulni
kezdett, először kisgyerek lett. És még most is sokszor az. A
bakfisoknak legfeljebb az utálatos arcát képes mutatni... de
ritkán. És hála Istennek, az a keserű öregség is kezd kimenni
belőle.
Azon a pár szón kívül, ami Elvirával és Barta Gyulával
elkerülhetetlenül adódik, most először beszélt Süniről. Nem
is igen van kinek. Néhány régi ismerőst lát még, most már
vasárnapi, nem szombati látogatásain, havonta egy-két ilyen
családot. De ez most végre olyan volt, mint régen, normális
apakorában, amikor más normális szülőkkel beszélhetett a
gyerekekről. Amikor még sejtelme sem volt arról, hogy ez
nem feltétel nélküli járandóság az élettől. Büszkén mesélt
Süni mániákus szépirodalmi érdeklődéséről, meg persze a
fordításairól! És hát a családjáról.
Végül azt a megoldást találták ki Bözsivel, hogy a
következő szombat délután „csak úgy, valami miatt"
felszaladnak Sünivel, és majd meglátják, hogy fogadják
egymást a lányok.
- Mi a rendes neve?
- Klára. Mások úgy is szólítják. De nekem Süni.

Klára alaposan kikérdezte Aldót a gyerekekről. Szinte csak a

számok érdekelték. Ez új volt.
- Ha most egy éve vannak új szüleik, akkor három évig
voltak az árvaházban...
Aldó hallgatott. Klára tovább számolt.
- Ha a kicsi most kilenc, akkor harminckilences vagy...
 - Olyasmi lehet.
- Jutika is...

Úristen, és az egyikük Jutka! Melyik, mit mondott

Bözsi? Nem lesz ez jó... De Klárának hamarabb lett szeme
Aldó gondterheltségére, mint ahogy Aldó talált volna valami
megnyugtatót az ő számára. Tapintatosan ugrott egyet. Már
tudott ilyet tenni.
- És a nagyobbik hányadikos?
- Tizenhárom éves. Akkor...
- Biztos hetedikes... Utáltam hetedikbe járni... a háború
után. De az jó volt, hogy a fiúiskola ott volt mellettünk, és
Gyurival mindennap megvártuk egymást.
Az ilyen beszélgetéseknél Klára odakuporodott Aldó
mellé a díványra, és hagyta magát átölelni. Aldó olyan jó
csöndesen tudja hallgatni. Olgi mindig belebeszél. Most is
hosszú, békés csend volt köztük.
- ...És a Freud Misiéknek volt azelőtt is gyerekük?
- ...Volt. Csend, aztán:
- Három.
Klára csak bólintott, és egyik karjával átfogta Aldó
derekát. November óta nem kérdezett tőle hasonlót. De hát
novemberben még érzéstelenítve élt, és így könnyen jött ki
bármi a száján. Róla csak annyit tudott, amit Olgi mesélt:
hogy Aldó azt mondta, sosem volt lánya.

Amikor megérkeztek Bözsiékhez, Klára Aldó mellé lapulva

ment egészen a felkínált fotelig. Aldó villanásnyi
gondolkozás
után továbbterelte őt a díványig, és így egymás mellé
ülhettek. Mindnyájan nagyon kedvesen fogadták őket. Apró
csacsogások kezdődtek, először az iskoláról meg a közelgő
tavaszi szünetről. Bözsi hozta a süteményt. És a
málnaszörpöt, igazit! Klára udvariasan bólogatott, hogy
minden ízlik. Aztán Panninak, a kisebbiknek feltűnt Klára
sárga-barna félcipője. Beszaladt a szobájába, hogy ő is
megmutassa nekik az új cipőjét.
- Szép cipőd van! - mondta Klára sosem hallott
anyáskodással. Panni volt az egyetlen, akinek a tekintetét
máris hajlandó volt fogadni. Panni le is ült mellé.
- Megmutassam az új szoknyámat is? Mami varrta!
Jutkának is. Jutka, megmutathatom Süninek a tiédet is?
Klára meglepődött, hogy Aldón kívül bárki Süninek
szólítja. De hát Bözsiék napok óta ilyesmikre tanították a
lányokat. Misi - alulfejlett időérzékével - máris a
gyerekszoba meglátogatását javasolta. De Klára ülve ma-
radt, Panni pedig megkezdte az újabb szállítást. Jutka rá is
szólt:
- Panni, nem kell dicsekedni...
- Én szívesen megnézem. ...Az én kishúgom is mindig
szerette mutogatni, ha új ruhát kapott.
Arca felnőttes lett, mint egy nagytestvérnek, aki bíztat és
örömet okoz. Még valami példamutatós igyekezet is
megjelent az arcán, ahogy a szoknyákat dicsérgette. De a két
kislány hosszan és egyformán nézett rá: meghallották a
befejezett múlt időt.
- Na jó... - mondta Jutka, és megbocsátón magához
vonta a húgát.
- Látod? - felelte győzedelmesen a kicsi.
 Klára elvette róluk a tekintetét, és visszaoldalazott Aldó
mellé, aki kezét megint a vállára tette. Misinek ezúttal jól
működött az időérzéke:
- Aladár azt mesélte, nagyon szereted Thomas Mannt.
Klára gyanakodva várta, miről szól majd a kérdés.
- Így van?
Bólintott.
- Akkor van itt neked egy meglepetés. Klára még
mindig Aldó oldalában lakott.
- Egy új Thomas Mann-könyv
- Melyik?
- Doktor Faustus. Két éve jelent meg, és tavaly már
magyarul is. De mi megkaptuk valakitől a német eredetit.
Ugye jól tudom, hogy olvasol németül?
Bólintás.
- Szívesen kölcsönadjuk neked, ha tényleg ilyen nagy
Thomas Mann-faló vagy...
- Nem könnyű olvasmány... - mondta Bözsi bátortalanul,
mert azért ő sem akarta elvenni Süni kedvét.
- A többi sem - felelte Klára. - Az anyukám azt mondta,
hogy majd ha leérettségiztem, akkor fogom érteni. De én
már értem. - Aztán Aldóhoz fordult - Lehet, hogy még nem
mindent úgy... Most újra olvastam a Tonio Krögert, és volt,
amit most máshogy értettem. De az nem baj, ugye?
- Nem.
- Még egy kis sütemény?
- Jó, köszönöm. Ezt a sutit a nagymamám is szokta
csinálni. Ugye, Aldó?
- Igen.
 Panni elunta a fölösleges beszédet, és újra megpróbálta
megszerezni Klára figyelmét. Most a könyveit ajánlgatta
megnézésre, ha egyszer ez érdekli a Sünit! Kezénél fogva
húzta, úgy hívta a szobájukba. Klára előbb ellenőrizte Jutka
arcát. Az engedély jóindulatú mosoly formájában meg is
érkezett, így a három gyerek váratlanul könnyen el is tűnt.
A nagyszobában csend lett. Aldó sóhajtását Bözsi
próbálta cáfolni:
- Különleges gyerek...
- Nekem igen. De te miért mondod?
- Nem tudom. Csak érzem. Tényleg nincs kora... A
mieink inkább élesen váltják a korukat, háromévesből
harmincévesbe meg vissza. Mind a ketten. De Süni
valahogy... a pillantásában van, ahogy ugrik, vált... És ilyen
gyorsan, villanásonként nem is lehet reagálni... Misi, nem
így van?
- Nagyon más, tényleg. De hát mi sem gondoltuk volna,
hogy ezt valaha követni tudjuk majd, és hát megtanultuk!
Sünivel is biztos...
- Igen, én már értem a váltásait... Egészében mégis úgy
látom, hogy sokkal sérültebb, mint a tieitek.
- Hát... a testvér nagy biztonság. Az egykék
összehasonlíthatatlanul nehezebbek a Házban is, láttam... -
merengett Bözsi.
- A nagynénje azt mondta, nála is akkor jött a teljes
csőd, amikor az öccse kivándorolt Palesztinába. Néha
kapnak tőle levelet, de Süni nem válaszol, csak Olgi.
- Olgi a nagynéni vagy a nagymama?
 - Eddig nagynénjének hívta, de igazából az apja
nagynénje. Most hallottam először, hogy neki ítélte a
nagymama címet.
Aldó arról kezdett beszélni, mennyire más örömöket és
gondokat jelent egy lánygyerek, és hogy már egész
otthonosan érzi magát ezek között.
- Azelőtt úgy gondoltam, ha valaki gyerek is, meg nő is
egy személyben, ennél nagyobb túlerő egy férfira nem
zúdulhat! De mondhatom, hogy Süni ezzel még soha nem
élt vissza. És olyan rengeteg kis puhaságot nyújt, amit egy
fiúgyerek nem tud. Pedig hát azért lett Süni, mert kezdetben
leginkább erre a zoológiai kategóriára emlékeztetett. Ma már
biztos más nevet adnék neki.
Misiék nevettek. Ők meg azt mesélték, Jutka milyen
szépen nyugszik meg, amióta Bözsi rájött, hogy azért lett
hirtelen sokkal sírósabb a kicsinél, amikor összekerültek,
mert neki nyolcéves kora óta nem volt szabad gyereknek
lennie. Hiszen Panni azóta csüngött rajta csecsemőként.
Most végre Jutka is lehet újra kicsi. Amióta ezt megértették,
először mindig Jutkát veszik ölbe, és a napi többszöri
zokogás heti egy-kettőre ritkult.
Aztán Bözsi mindhármukat - önmagát is - meglepő
módon arról kezdett beszélni, hogyan oldódik köztük a
hallgatás a halottaikról. Mindig sírással végződik, de utána
jobb, mert „ezzel valami fontosat mondanak el egymásnak".
Misi türelmetlenül felállt, Bözsi pedig megértőn annyit
mondott, miközben a távolodó Misire mutatott:
- Hát egyszerre nem megy sok ebből... -...Én még itt sem
tartok... De látod, Süninek megy. Amikor novemberben
megismertem, még úgy beszélt róluk, mintha élnének. Mert
így gondolta. így persze ez könnyű is volt. Aztán
decemberben... megértette... és azt hittem, többé nem beszél
majd róluk. De tud, láttátok. Mintha benne laknának! Na-
ponta látom, hogyan táplálkozik belőlük... Azt hiszem,
közülünk ő az egyetlen igazán hívő. Pedig nem tanult hitet.
Csak van neki.
Aztán a hitközségről kezdtek beszélni, Misi is visszaült.
Nemsokára Jutka kijött a gyerekszobából, és leült Misi
mellé. Közben leste az ajtót, mint aki titkot akar súgni.
- Mit szeretnél, kislányom?
- Papi... - kezdte Jutka zavartan - Ha Süni néha eljönne
hozzánk, akkor egy kicsit neki is lenne testvére... De ugye
azért Panni nem menne el vele?
Hazafelé Süninek még sok kérdése támadt, kevésbé a
gyerekekről, inkább a Freud házaspárról. Bözsi tetszett neki
jobban.
- Ugye Bözsi az okosabb?
-...Igen. így még sosem gondoltam rájuk. De igen.
Süni újra merengett egy ideig, aztán egy kirakatüvegbe
bámulva azt mondta:
- Mamusnak Anna a neve.
- Szép név...
- És ha Papus valamitől kiborult, Mamusnak akkor sem
ment el az esze. Nekünk mindig azt mondta ilyenkor:
„Nyugalom! Majd megjuhászodik! Kivárjuk!" Ugye Bözsi
is ilyen?
Ebben a pillanatban egy „Aladár!" kiáltás hallatszott. A
túloldalról integetett is egy vékony, kopaszodó férfi.
- Az unokatestvérem, Tamás - magyarázta Aldó,
miközben visszaintegetett.
 Tamás már szaladt is feléjük. Sebtiben ránézett Klárára,
és elkezdett hadarni.
- Szevasz, kisanyám... Aladár, hallottad, hogy lakást
lehet igényelni? Akkorát, amekkora volt!
- Ő Klára, az én fogadott kislányom...
- Szevasz! ...Te most egy lukban élsz, nem?

Egy egyszobás lakást kaptam. Elég. - De egy mesüge*

vagy, Aladár, megint egyszer... már bocsánat, kislány,

különben nagyon okos ember ő, csak hát... Aladár, menj be

a hitközségbe, a Weinbaum Robi el- magyarázza, mit kell

csinálni. Megígéred, hogy bemégy?

- Szoktam bemenni, amikor az árvaháznak intézek
dolgokat... Csak olyan valószínűtlen, hogy nagy lakásokat
osztogassanak, miközben minden üres szobából társbérletet
csinálnak.
- Aladár, reménytelen vagy! A jóvátételek is állítólag útban
vannak. Ha lesz róla új hírem, szólok neked. És akkor már
csak rajtad múlik, hogy elpénecolod-e*... Aladár! Mintha
nem fognád fel ezeknek a dolgoknak a jelentőségét! Vagy
csak imádsz szenvedni?
Aldó szája körül két kemény vonal jelent meg, amiket
Klára még nem látott.
- Mindenfajta jóvátétel érdekel, amint az ajánlatban benne
van, hogy visszakapjuk a családjainkat. Akkor szóljál! Ezzel
a gyerekkel állok majd egészen elől a sorban. Két sorszá-
munk lesz!
Tamás talán e nélkül a kioktatás nélkül is hamar
elviharzott volna. Úgy tűnt, a rohanás az alapsebessége.
Amikor a távolodó alak már egészen kicsi volt, Süni
belesimogatott Aldó hallgatásába:
- Ne törődj vele! Papusnak is volt egy ilyen unokahúga!
Mindent jobban tudott. És ő is mindenkit hülyének nézett.
Papus Besser-wisserkének* hívta.
Aztán megint szombat lett, és Aldó újra az iskola előtt várta
Klárát.
- Na adott nagy kegyesen egy négyest! - kezdte Klára.
- Vidák? Jó az nekünk... Kémia? - Most biológia. És azt
mondja, olyan...
izéül... szóval azt mondja, „Úgy látszik, kezd megjönni az
eszed!" Úgy utálom!
- Azt szabad... Nem neki tanulunk. Csak ne feleselj neki!
Aldó nemrég vette észre, milyen szívesen lázad Klára
nevében vagy érdekében a korábban még szent normák
ellen. Amikor decemberben először hozott haza neki a
rendelőből egy csomag vattát, még rendes tolvajnak érezte
magát. Ma már rutinos mozdulattal teszi a táskájába. Hát
amikor Elvira nem látja. Azelőtt hiába mentegetőzött volna
magának, hogy nem kapni a drogériában, és Klára annyira
szenved még ettől a biológiai elrendeléstől, hogy legalább
rongyokkal ne kelljen bajlódnia. De ha elég kényeztetést és
fájdalomcsillapítót kap, mostanában azért mégiscsak
megbékél a harmadik napra. Szóval a vatta jár neki,
akárhonnan is. Ahogy a haraghoz is joga van, ha lekezelik.
Aldó most már inkább azt kérdezi ilyenkor a világtól, hogy
„valóban mindig mi tartozunk a szabályok betartásával?"
Azelőtt ilyen kérdések nem léteztek: a tanár az tanár volt, a
tulajdon az tulajdon.
- De azt nem szeretem, amikor azt mondod, hogy „izéül".
Neked olyan szép szókincsed van.
- Csak nem jutott eszembe magyarul a superiorité. És
Mamus azt mondta, hogy ne tegyek francia meg német
szavakat a beszédembe, mert azt utálják az emberek... És
rögtön lezsidóznának...
- Ez tényleg szempont. De nekem mondd nyugodtan, mert
fontos, hogy megtaláljuk a hiányzó szavakat. Attól fejlődik
tovább a szókincsed a fordításhoz. Superiorité az fensőbb-
ség... vagy magasabbrendűség, de itt fensőbbségét
mondanék. Jó? ...Viszont nekem is van jó újságom!
Képzeld, az Elvira szomszédja franciatanárnő. Arra
gondoltam, nem kellene elfelejtened a franciát... Van
kedved órákra járni?
- Van! Igazi francia?
- Ott nőtt fel. De magyar.
- Ne legyen akcentusa... mert úgy nem az igazi.
Nemrég tanult szarvbehúzó gesztusával még hozzátette:
- De ha ott nőtt fel, akkor talán nincs. Az a lényeg, hogy
gyerekkorban franciától tanuljon. .. Olyan rég nem
beszéltem senkivel franciául... Nekünk volt a Charlotte.
Amíg ő velünk élt, még minden jó volt. Szegény sántított.
Mert elgázolta egy motoros, amikor tizenkét éves volt, és
ment az iskolába. Az összes csont eltört a lábában. És azt
mondták neki, hogy így soha nem veszi majd senki
feleségül, mert sántít. Ő meg sírt, hogy akkor nem lesz
gyereke sem. És aztán tanítónő akart lenni, azt tanulta ki, de
a gyerekek kicsúfolták a lába miatt. És akkor már majdnem
meg akart halni, de hallotta, hogy Magyarországon keresünk
egy francia nevelőnőt, és eljött hozzánk. Mi nagyon
szerettük. - Klára váratlanul felnevetett: - Én elkezdtem
sántítani, Mamusék meg megijedtek, hogy mi baja a
lábamnak, de mondtam, hogy semmi, csak én is franciául
akarok járni! Azt hittem, a franciák így járnak. Nem voltam
buta, de még csak négyéves voltam! Charlotte olyan aranyos
volt! Engem Clairette-nek hívott. Az igazából olyan
rózsaszínű bor! Magyarul hogy hívják?
- Azt hiszem, rozé. De az sem magyar szó. -...Aztán
negyvenháromban hazament,
mert Papus mondta neki, hogy megértené, ha menni akarna.
Nehezen ment el. De elment. Utána vitték el Papust
munkaszolgálatra... Aldó messzire nézett. Klára visszahúzta:
- Hány éves?
- Kicsoda?
- Az Elvira franciatanárnője.
- Nem kérdeztem. Majd hétfőn akkor megkérdezem.

Klára lelkesen indult Venczelnéhez, aki kikérdezte -

magyarul -, mióta tanul franciául, és hogy tanult-e valaha
iskolában is. Aztán olvastatta, és kijelentette, hogy egy ide-
gen nyelvet tudatosan kell ismerni. Klára feszengett. Miért
volt jó Charlotte-nak, ahogy vele beszélt? Miért volt akkora
öröm, amikor oldalanként cserélve felolvasták egymásnak a
könyveket, és órákig beszélgettek ezekről a történetekről?
- Hányadikos vagy? Hetedik?
- Második gimnazista.
- Te?!
- ...Igen.
Most élte át először, hogy nyeszlettsége mást is
kiválthat, mint együttérzést és gondoskodó ösztönöket.
Pedig már hízott is... Az olvasás során egyébként kiderült,
hogy Venczelnének nincs magyaros akcentusa, de a kiejtését
Klára idegenszerűnek és mesterkéltnek találta. Nem tudta
persze, milyen dialektust hall, ahogy Charlotte-ról sem
tudta, hogy nem az ő kiejtése az egyetlen lehetséges francia
kiejtés. Venczelné, akit Mária néninek kellett szólítani,
megállította Klárát az olvasásban.
- Most tedd át ugyanezt jövő időbe! Klára csodálkozott a
feladaton: ha valami
megtörtént, nem lehet úgy tenni, mintha nem történt volna
meg! De azért elkezdte a mesét, mintha majd a jövőben
következne be. Fejből.
-Ne regélj! Nézd a könyvet, és haladj mondatról
mondatra!
Klára összehúzta a szemöldökét: ennek mi értelme van?
Az iskolában haladtak így angolból, amikor tényleg nem
tudtak még semmit. Na de franciából?!
- Úgy tudtam, nyelvórákat akarsz venni. És hát úgy
látom, a nyelvtani tudatosságból semmi sincs meg benned.
Hát abból nincs. De még sosem volt emiatt hiányérzete.
Minek ez? .. .Ki lehetne bírni. Ahogy a Vidákot is ki lehet.
De hogy még Aldónak kelljen fizetnie ennek a rémségnek?!
Amikor végre eljöhetett Venczelnétől, az utcán az jutott
eszébe, nemrég még hogy rácsapta volna az ajtót. Arra is
emlékezett, milyen üres volt ilyenkor utána minden: sikerült
elmenekülnie, de nem jutott sehova. Nem volt hova
menekülni.

Mamus!
Ez a Venczelné olyan, mint a Strebiczky volt az uszodában.
Emlékszel amikor belelökött a vízbe, hogy attól leszek
bátor? Azt hittem meghalok, ő meg röhögött. És te próbáltad
szépen kérni, hogy inkább az úszás technikáját tanítsa meg
nekem, a „jellememet" majd ti alakítjátok. És erre azt
mondta, hogy csak az ilyen rüfkék* nem szoktak bízni benne.
Papus meg azt mondta, hogy soha többé ne vigyél oda úszni,
nem is mentünk szerencsére. Én nem megyek többet a
Venczelnéhez! Lehet, hogy ő is antiszemita. Vagy csak hülye.
Rajtam lehet látni, hogy zsidó vagyok? Majd megkérdezem
Aldót. De mit fog szólni, ha nem megyek? Ő csak örömöt
akart okozni, de én ennek nem tudok örülni!

A nyelvtan is logika. Lehet, hogy egy vizsgán egyszer

számon kérik. De ha nem akarod... Ez végül is nem
kötelező... - magyarázta Aldó, és Klára kicsit megkönnyeb-
bült.
- De az Elvira nem fog haragudni, ha nem megyek?
Aldónak eszébe jutott Elvira meséje: Venczelné úgy
tartja tisztán a lábtörlőjét, mintha azon étkezne. Egy vizes
védőrongyot is tart rajta, és ha sár van kinn, akkor még egy
„előrongyot" is kitesz. Hát ebből már gondolhatta volna,
hogy nem Klára esete.
- Nem hiszem.
- De te sem haragszol?
- Nem.
- De látom!
- Csak az bosszant, hogy ez most így nincs megoldva.
Ezt a tudásodat sem szabad veszni hagyni... Nagyon undok?
Klára tudta, hogy már számíthat Aldó szolidaritására.
Mosolyogva fintorgott:
- Vidák. Majdnem.
Aldó sóhajtott, aztán tovább olvasta az újságot.
- Aldó, olvass inkább könyvet!
- Miért?!
- Az újságolvasástól valahogy mindig rosszkedvű leszel.
- Talán nem az olvasásával van a baj... Na, tanulj,
Sünikém.
Klára bezzeg szót fogadott. Amikor elkészült,
megkönnyebbülten csapta be a földrajzkönyvet, és mászott
fel a díványra - amin Aldó olvasott most hason fekve -, hogy
a mögötte lévő magas könyvespolcról levegye kiszemelt új
könyvét. Zokniban volt, és ahogy véletlenül megbillent,
rálépett Aldó hátára.
- Jaj, de jó! Taposd még! - nyögött fel Aldó.
Pedig Klára attól félt, hogy fájdalmat okozott.
- Tényleg?!
- Tényleg!
- Nem fáj?
- Nem, nagyon jó!
 Hihetetlen. De hát ha ezt kéri... Klára egyik kezével
megkapaszkodott a könyvespolcban, nehogy az egész
testsúlya megnyomja Aldót. Talpával többször végignyom-
kodta az egész hátát.
Attól kezdve ez lett a kényeztetés Aldó életében. Ha
fáradt vagy rosszkedvű volt, Klára azonnal jelentkezett,
hogy megtapossa. Ha viszont haragudott Aldóra, akkor a
szolgáltatás megvonásával fenyegette meg, és ezen már
lehetett nevetni.
Most viszont csörgött a telefon. Aldó mondataiból
hallatszott, hogy terhére van a hívás. Amikor letette,
rávigyorgott Klárára:
- Ouuu, készülj fel, Sünikém, Szörnyeteg Györgyi
érkezik nemsokára.
- Az ki?
- Egy távoli családtag, nekem nem rokon... állítólag csak
meg akar köszönni valamit. Nem tudom, miért nem elég arra
a telefon.
- Hogyhogy nem rokon, aki családtag?
- A sógornőm sógornője nekem már nem rokonom.
Besserwisser Tamáson kívül Klára most először hallott
Aldó bármilyen családtagjáról. És örült, hogy Aldó ilyen
egyszerűen mondta. Aztán máson kezdett gondolkozni, és
tett egy oda-vissza kézmozdulatot a levegőben:
- De hát a sógornő sógornője az ugyanaz...
- Nem biztos, mert a sógorlánc mehet akármeddig
tovább, amíg vannak testvérek. Ez a Györgyi például a...
feleségem nővére férjének... várjál... vagy a nővére vagy a
fivérének a felesége, ezt már nem tudom. Na látod, milyen
hosszú lehet a lánc?
- Ühm... És mit akar megköszönni?
- Voltak régi tárgyaink egy ismerős pincéjébe lerakva,
háztartási dolgok, és azokat mondtam, hogy elviheti, nekem
nem kell.
Györgyi tényleg egyetlen ízében sem tűnt Aldó
rokonának. Belépéskor nemcsak Aldót csókolta rúzsos-
nyálasra, hanem Klárát is. Aztán viszont szóra nyitotta a
száját, de ezzel sem jártak jobban.
- Alika, nagyon-nagyon köszönjük neked... nem is
tudod, mennyit segítettél rajtunk ezekkel a dolgokkal!
Negyvenöt óta nem volt egy rendes tányérunk, semmink...
Gyönyörű az az étkészlet meg a poharak...
- Szívesen, Györgyike, és ti hogy vagytok?
- Hát hogy lennénk? Nyomorgunk! Mint a többi
kibombázott. Nincs semmink. Azt biztos tudod, hogy
hozzámentem Karcsi üzlettársához... Még jobb természete is
van, mint szegény Karcsinak volt... De ki vagyunk telepítve
a francba, egy földúton lakunk, prolik közt... Naponta két
órát villamosozunk! Nincs egy rendes ruhánk, a lányoknak
sem... Alika, most jut eszembe, Veronka mondta, amikor
náluk pakoltunk, hogy a te pincédbe is leraktak mindenfélét
a régi dolgokból... ami hát ugye sajnos nem fog már
kelleni... Ilona dolgai...
- Nem tudom, Veronkáék rendezték be nekem a pincét
is... Oda nem nyúlnék...
- Én szívesen átnézném, ha...
Klára dermedten nézte Aldó arcát. De az a parancs, amit
negyvennégyben kapott Ma-mustól („Ha idegen jön, ti
mindenképpen hallgassatok!"), nem engedte, hogy Nyálas
Györgyinek megmondja: „Tessék békén hagyni Aldót! Nem
akarja!"
- Györgyike, szólok majd, ha rendet csinálnék ott.
- Nem baj, ha nincs rend!
Klára arra gondolt, ő bizony megfojtaná azt, aki el
akarná venni Mamusék dolgait. Pedig tőlük ruha nem is
maradt, azt már széthordták, mire ők bejutottak a lakásba.
Csak a könyvek, az albumok meg az írógép a kincs. Most
már megszólalt, de azért óvatosan.
- Hány évesek Györgyi néni lányai?
- Hát ők már nagylányok! Tizenhét és huszonegy!
- Én is tizenhét leszek...
A hír fogadtatása nem volt sokkal jobb, mint
Venczelnétől.
- Biztos későn érő típus vagy, kicsikém. Az enyémeknek
már muszáj lenne nőiesen öltözködniük...
Aldó kapott az ötleten:
- Nemsokára Klárának is kell majd... Szeretném eltenni
neki, amit...
- Jó! Nem szóltam! Csak hát Ilonának igazán annyi
gyönyörű ruhája volt... Gondoltam, az enyémek is
kaphatnának belőle... Kern néni annyira szerette a mi
lányainkat is!
Aldó egy mély belégzéssel felkelt a helyéről, és ebből
végre Györgyi is értett. Ő is felállt. Aldó igyekezett
visszaállítani a polgári formákat.
- Kérsz egy teát vagy kávét?
- Nem, köszönöm... nem akarok már zavarni - és
tekintetével a lakást kezdte felmérni. - Hát a te lakásodról
sem lehet elmondani, hogy az, ami volt, de te legalább a
belvárosban lehetsz. Nagyon szerencsés vagy!
- Ez a szó eddig nem jutott eszembe.

Egy másik szombaton Seilmann Pistáék hívták őket

vendégségbe. Klára az ő családi felállásukról is előre akart
tudni. Pista bácsinak életben maradt az egyik lánya a két
gyerekével, a másik lányáékat deportálták Seilmann nénivel
együtt, és nem jöttek haza.
Pár mondat után Klára mégis megijedt a válasz bőségétől.
- De a Pista bácsi nagyon kedves volt velem. Ő hol
dolgozik?
- Kórházban, egy gyerekosztályon.
- ...Nem lehet túl jó véleménye a kórházáról...
- Miért?
- Nem emlékszel? Amikor beteg voltam, azt mondta,
mindenképpen el kell kerülni, hogy kórházba kerüljek.
- Tényleg! De hát kórházban lenni mindig rosszabb, mint
otthon...
- Igen, de emlékszem, ahogy fintorgott. Láttam rajta,
hogy... tudja, miért mondja.
Aldó könnyen elképzelhetőnek tartotta, hogy Klára még
negyvenfokos lázzal is pontosabban érzékeli a lényeget,
mint ő.

Csak Pista és új felesége, Margit voltak a vendéglátók, de

Klára nagyon jól érezte magát. Margit szokatlan jelenség
volt ebben a világban, tele energiával és optimizmussal.
Klára kérésére szívesen mutogatta a családi fényképeket,
amiket a fia küld neki Amerikából. Klárát minden részlet
érdekelte, ami arról szólt, hogy a távol élők jól vannak. És
Margit néni még igazolni is tudja ezt a fényképekkel. Amíg
ők ketten a képeket nézték, Pista szemérmesen megmutatta
Aldónak azt a levelet, amiben ugyanez a fiú megköszöni
neki, hogy az anyja nincs egyedül.
Aztán Margit ötletére előkerült egy szellemi társasjáték
a régi időkből. Nyelvi és műveltségi kérdéseket kellett a
homokóra egyperces ideje alatt megválaszolni, és Klára re-
mekelt. Aldó olyan büszke volt rá, hogy egy-egy
„fantasztikus" válasz után örömében fel is kiáltott. Klára
még sosem hallotta őt csöndes szobahangnál erősebben
megszólalni. Süni maga is röpködött a büszkeségtől, és
amikor a búcsúzáskor Margit néni megkérdezte tőle,
eljönnek-e máskor is, azonnal válaszolt:
- Mikor jöjjünk?

Freud Misiék is újra hívták őket, és Klára ennek is nagyon

örült. Az élet egyre inkább emlékeztetett a régi időkre.
Megint voltak ismerősei! Olyan jó volt Aldóval menni va-
lahová, ahol várják őket! Igaz, hogy két családhoz Olgival is
elmennek néha, de ezek Olgi férjének rokonai, Klára azelőtt
nem ismerte őket. Hiába látszik rajtuk, hogy őszintén
örülnek, ha gyereket látnak, az idő mégis öreges
sóhajtozással telik. Egyetlen saját ismerőse azért Klárának is
van: Emmi, aki Márciussal lehet egyidős, és a gettóban
ismerkedtek meg. A férje nem jött vissza, gyerekük sosem
volt, Emmi zongorát tanít. A háború után időnként meghívta
őket Gyurival, ha valami rendesebb ennivalóhoz jutott. De
amióta Gyuri elment, Klára csak egyszer fogadta el Emmi
hívását. Mert kiderült, hogy Emmi a látogatás után felhívta
Olgit: nagyon aggódik ezért a gyerekért. Olgi ezt neki
címzett vádnak hallotta, és sírt. Klárát akkor még nem
annyira Olgi sírása zavarta, mint az, hogy a háta mögött
beszélnek róla. Na, talán azért mégis felhívja majd
valamikor. Talán Aldót is megmutatja neki. Végül is Emmi
volt az, aki a gettó felszabadulásakor magához akarta venni
őket Gyurival, de Klára a vöröskeresztes házat választotta,
mert szerinte a szüleik majd ott találják meg őket a
leggyorsabban. De a vöröskeresztes házban sem gyorsan,
sem lassan nem történt semmi, egészen Olgi felbukkanásáig.
És azokban a napokban már vitték is a gyerekeket az
árvaházakba.
Klára annyira készült a freudmisis vendégségre, hogy
már hét közben megtervezte, mit vegyen föl. Ilyesmit Aldó
még nem hallott tőle, de Olgi sem. És hogy tudna-e Aldó
venni neki egy új térdzoknit. Olyan mintás fehéret, amilyen
a Szálai Julinak van az osztályban.
Klára hozta vissza a Doktor Faustust. Jutka és Panni régi
barátként fogadták őket. Már a házi sütemény sem volt
érdekes, legfeljebb a krumpliminyonok, amiket Kláráék
hoztak. És mindhárman eltűntek a gyerekszobában.
Aldó lelkesen mesélte, hogy Süni elkezdett rendesen
tanulni, és már hozza is a jó jegyeket, meg eldicsekedett a
Seilmann Pistáéknál aratott sikerrel. Aztán elmondta a
franciatanárral tett kudarcos kísérletüket. Misi szerint is
igaza volt Süninek: annyira érzéketlenek ezek a mai tanárok!
Fogalmuk sincs, mennyi szeretet meg odafigyelés kell
ezeknek a gyerekeknek... Náluk is előfordul, hogy az egyik
vagy a másik sírva jön haza. Hát ő aztán be is megy az
iskolába, de Bözsi szerint ezt most már abba kell hagyni,
mert csak árt... Süni nem sír mások előtt, csak rettentő
kemény lesz, és hát az sem jobb, mert még haragszanak is
rá.
Aztán benéztek a gyerekszobába, ahol Süni és Panni a
földön kártyáztak, Jutka pedig az ágyon olvasott. Misi
rosszallóan kommentálta a látottakat:
- Gyerekek, miért nem olyat játsztok, amit mind a
hárman...?
- A Jutka unja a Fekete Pétert, de Süni játszik velem! -
magyarázta Panni.
Misi nem volt ugyan elégedett Jutka pillantásával, de
ötlet híján otthagyta őket. És inkább eldicsekedett Aldónak,
mennyi mindent készítettek a gyerekek Bözsi születés-
napjára. Aztán arról mesélt, hogy felkérést kapott egy
gimnáziumtól. Visszamehetne irodalomtanárnak. Ennek az
lenne a nagy előnye, hogy több ideje maradna a gyerekeire,
csak hát újabban már a tanárokkal is folytatnak politikai
beszélgetést, ő meg...
- Hülye barom!
- Te vagy a barom!
- Ez az én testvérem!
A három felnőtt egyszerre ugrott fel, és rohant a
gyerekszoba felé. Még néhány érthetetlen, oda-vissza
röpködő szitok, mind a három gyerek sír, és Süni kirohan:
- Haza akarok menni!
Aldó szaladt utána az előszobába. Az ajtó be volt zárva,
de Süni a zárban lógó kulcshoz már nem nyúlt, csak
zokogva lekuporodott a bejárati sarokba. Aldó odatérdelt
mellé. Misi hangja bentről: „Hogy szabad így viselkedni egy
vendéggel?!" Jutka sírva: „Hülye gimnazista!" Bözsi:
„Gyere, kicsim, mondd el..."
- Haza akarok menni!
- Mi történt, Sünikém?
- Haza akarok menni!
Misi és a riadtan síró Panni közelednek, Aldó int nekik,
hogy menjenek vissza. Süni zokog, de amikor már hagyja
magát a földön ölbe venni, Aldó megnyugszik. Ez is csak
december. Sokáig hallgatnak, most Bözsi jön oda. Aldó őt is
elinti, Bözsi is érti.
- Kicsi babám... nem akarod mondani? - suttogja Aldó.
Klára nemsokára azért megszólal, bár a hüppögéstől
nehezen érteni:
- ...Nekem is van testvérem... Csak nem itt...

1949. április 11.

Ma aláírtam Olgi levelét, amit Gyurinak írt. Pedig most már
csak azt szokta írni Olginak, hogy „üdvözlöm a nővéremet".
Miért ő dühös, amikor ő hagyott itt minket?! Na mindegy,
aláírtam. Neki se lehet könnyű ott egyedül. És el is olvastam
a legutolsó levelét. Már vannak barátai. Meg az a család,
akiknél lakik, csak azok nagyon hisztisek, és mi utáljuk a
hisztit. Olyan lehet, mint a Manci néniéknél, ahonnan
mindig elmenekültünk Mamusékkal. Legközelebb lehet, hogy
megírom neki, hogy ilyenkor egyszerűen menjen ki a
szobából. Már nagyon szeretné, ha meglenne a francia
vízuma. Talán egyszer még találkozunk...
Június eleje volt, igazi szép idő, nemsokára vége lesz az
iskolának. A szombati ebéd után Aldó már rítusszerűen
feküdt le Gyuri ágyára, és aludt egy órát, miközben Klára el-
mosogatott. Ezt is Aldó találta ki, „hogy Olginak is legyen
néha egy-egy könnyebb napja". Valójában azt tartotta ebből
fontosabbnak, hogy Klára hozzászokjon a házimunkához,
mert ezt sem Olgi, sem annak idején Klára szülei nem
próbálták elérni. Klára egyébként ügyesen varrt - a
nagyanyja tanította erre, amiből az is következett, hogy csak
németül ismerte a „szakkifejezéseket" -, és vasalni meg
takarítgatni is szeretett. De inkább egy-egy felületet
varázsolt csillogóra, semhogy módszeresen kitakarított
volna egy helyiséget. Aldónál szívesen besegített, ő vá-
lasztotta ki saját feladatait, és azokat gondosan meg is
csinálta. Az ingvasalást például már nem is lehetett volna
visszavenni tőle. Csak annyit kért cserébe, hogy Aldó
minden egyes elkészült inget dicsérjen meg.
- Ebben nagyon szép leszel... - mondta néha olyan
hangon, mint amikor az ötévesek papás-mamást játszanak.
De ez nem zárta ki, hogy a következő inget undokul
„szörnyen öreges"-nek nevezze, és követelje a kiselejtezését.
Olgiból semennyi erélyességet nem sikerült kicsiholni,
így a szombati mosogatás volt az egyetlen, amit Aldó
jelenléte garantáltan áttett Klára kezébe. Amikor Aldó
felébredt békebeli álmából, mindig az időjárástól függően
választottak házon kívüli programot. Néha Olgit is
magukkal vitték. Ma nem, mert Olginak fájt a térde. Klára
szívesen ment volna moziba, de Aldó szokatlan
makacssággal védte elképzelését a margitszigeti sétáról.
Klára azt gondolta, Aldónak nincs pénze a mozijegyekre,
ezért tapintatosan elállt a tervétől.

És a szigeten arról kezdett mesélni, hogy Feldmann Ági

különangolra jár. Három éve. Ő meg csak egy évet tanult a
Ráskaiban, mert másodikban már nem járt iskolába. Ági
szerint betársulhatna mellé, ha feljönne ugyanarra a szintre.
És akkor mindkettőjüknek feleannyiba kerülne egy óra.
Csak meg kell nézni, nehogy olyan legyen az angoltanárnő,
mint a Venczelné. De ha jó, akkor nyáron meg tudná
tanulni, ami hiányzik, és ősztől kezdhetné.
- Hát ez nagyon jó terv!
- És te ki tudnád fizetni az órákat?
- Ki.
- De még nem kérdeztem meg, hogy mennyibe kerül.
- Ez mindenképpen hasznos. Majd összehúzzuk magunkat.
Tudod, az árvaháznak...
- Tudom.
- Tényleg tanulnál a nyáron angolt? Egyedül?
- Aldó, nem hiszed el, hogy én azt tanulom meg, amit
akarok?
- Imádom a szerénységedet! - nevetett Aldó. - Hát akkor
rajta!
- Jó, hát a kiejtést nem lehet jól egyedül. De majd hallgatom
a BBC-t, és...
Aldó sóhajtásait Klára már elég pontosan szokta érteni.
Ennek most mégsem tudta az okát. Kérdőn nézett rá, de már
ijedtség nélkül. Aldó intett, hogy üljenek le a padra.
- Sünike, valamit meg akarok veled beszélni. Ezért
akartam, hogy idejöjjünk.
- Miért itt?
- Jobb, ha más nem hallja... Most, hogy a BBC-t
mondtad... szóval... igazad volt, hogy az újságtól rosszkedvű
leszek... Muszáj, hogy egy kicsit te is tudjad... nehéz világ
kezdődött.
- Hol?
- Hát itt, az országban.
- Megint?!
- Reménykedjünk, hogy most nem úgy... De te is
mesélted, hogy a Harsányi kikérdezte, kinek mivel
foglalkoznak a szülei...
- Zsidóüldözés lesz?!
- Nem, azt nem hiszem.
Aldó átölelte Klára vállát. Hogy tudná egyszerre
megnyugtatni és kellő óvatosságra bírni?
- De megint elkezdték keresni az „ellenségeket". Eddig
úgy tűnt, csak azok ellen mennek, akiknek vagyonuk van.
De most már a saját embereiket is elfogják, meg...
- Kik?
- A kommunisták.
-A Harsányi kommunista, azt mondta. Most ő lett az
igazgató.
Aldó arcán a férfiak összeszorított ajkú fintora jelent
meg.
- Sünikém... mostantól nem pofázunk, nem mondasz
véleményt, nem mesélsz másokról, és nem pukkasztasz
egyetlen felnőttet sem. Megígéred?
Klára hirtelen öt évet öregedett vissza:
- Mert akkor elvisznek minket? .. .Amikor a nyilasok jöttek,
akkor sem volt szabad semmiről sem tudnunk, meg senkiről
sem ...
Istenem, ne rémüljön meg ennyire! De hát muszáj
megértenie!
- Kicsikém, mi valószínűleg nem vagyunk fontosak nekik.
Csak azért kell csöndben lennünk, hogy ne is váljunk
fontossá. Minket csak akkor kiáltanának ki ellenségnek, ha
mi is ellenségesnek tűnünk. Ne mondd, hogy a Harsányi
vagy bárki tanár hülye, vagy hogy a Ráskaiban jobb volt. Ne
beszélj a régi jó dolgokról, és egyáltalán: ne mondd a
magabiztos véleményeidet. Még pofákat se vágjál! És az
angolóráról se beszélj...
Klára hallgat, Aldó próbálja felvidítani:
- Tavaly még milyen jól tudtad hülyének tettetni magad, ha
egy tanárt nem szerettél! Most ugyanezt kell csinálni,
valahányszor azt akarnák kiszedni belőled, hogy mit
gondolsz erről vagy arról.
Klára hallgat.
- Sünike... lehet, hogy ez hamar elmúlik. .. de most jobb,
ha vigyázunk.
- Tudok hallgatni.
És Klára augusztust idéző, lemondó arca mutatta, hogy
igazat mond.
- Édes kicsim... mondd nekem vagy Olginak, amit akarsz,
de másnak ne!
Csend. Aztán Klára halkan azt kérdezi:
- És a Feldmann Áginak?
-...Neki mondhatod. De legelőször azt mondd meg neki,
hogy ő is vigyázzon a szájára.
 - Ő senkivel nem beszél az iskolában. Csak velem. ... Ő
is zsidó.
- Azt tudom.
- Honnan?
- Ez egy zsidó név.
- Az enyém is?
- A tied is.
- És a tied?
- Az is... Csak az a baj, hogy a Harsányi is...
Klára viaszfehér lesz.
- A kommunisták zsidók? –
- Van köztük...
- De mi nem vagyunk kommunisták, ugye?
- Mi nem.
- Nem minden kommunista zsidó?
- Mondom, hogy nem.
Klára régi-régi arca... Aldó megint megpróbál valami
könnyedséget kipréselni magából.
- Csak hogy végképp ne ismerjük ki magunkat!
Klára odabújik hozzá, valamit motyog. Aldó nem is
vette észre, mikor kezdett sírni.
- Mit, Sünikém?
Aldó hagyta, hogy Klára az ölébe hajtsa a fejét.
- Haza akarok menni...
- Mindannyian.

Olgi vasárnap reggel telefonált, hogy Klára nem érzi jól

magát, és szeretné, ha Aldó odajönne. Láza nincs. De őt
kérte meg, hogy hívja fel. Aldó számított erre. Fél éjszaka
azon gondolkozott, hogyan lehetne Klára riadalmát oldani,
milyen program ürügyén tölthetne vele ma is pár órát, és
hogy hétfőn délelőtt bemegy az iskolába, Somogyinéhoz.
Tanítani azért remélhetőleg tanít még. Hátha tud
támpontokat adni, amik könnyítenék Klára eligazodását.
- Mindjárt jövök. Fáj valamije?
- Muszáj volt... mondani neki? - suttogta Olgi.
- Igen, Olgika. Nemsokára indulok.
Aldó leült Klára mellé az ágy szélére, Olgi ott kotkodácsolt
körülöttük. Biztos volt benne, hogy Aldó megjelenésével
minden baj elmúlik, hogy ez is csak olyan lesz, mint de-
cemberben: borogatást kell majd hoznia meg finomságokat
készítenie. Aldó nem ezt látta Klára arcán. Az a betegség
Chanukka előtt csak boldog sétakocsikázás volt az
alvilágban tett utazás jóvátételéül. De itt még sok minden
előttük van. Elhatározta, hogy ezen a szakadékon bármi
áron, de átdobja Sünit. Honnan vette az önbizalmát? Talán
mert szükség volt rá.
Úgy látta, Klára is szívesen lenne kettesben vele, ezért
azt találta ki, hogy megkéri Olgit: főzzön madártejet. Klára
ugyan nem lelkesedett az ötletért - a gyomrára panaszkodott
-, de Aldó tovább erősködött Olginál, aki így jó sokáig tett-
vett a konyhában. Aldó néhány lapos kérdést tett fel
Klárának a közérzetéről, de mindketten tudták, hogy nem er-
ről van szó. Nehéz volt átevickélni a lényegre, és nem is
sikerült túl ügyesen:
- Sünike, szeretnék pár dolgot mesélni neked a
történelemről...
- Nem kell...
- Pedig te szereted érteni a dolgokat...
 - Ezen nincs mit érteni... Nem akarok iskolába menni.
És sehova!
- Dehogynem! Ez nem olyan, mint negyvennégy! Semmi
mást nem kell tenned, csak óvatosnak lenni, hogy mit
beszélsz.
- Nem akarok óvatos lenni... Semmit nem akarok. Én tavaly
is szívesen meghaltam volna... csak Olgi miatt nem... És
most is meg mernék.
- Na tessék azonnal felkelni, megmosakodni és
elmegyünk valahova.
- Nem megyek! .. .Hova?
- Nem tudom. Valahova, ahol jó nekünk. Majd kitaláljuk.
- .. .Te szomorú lennél, ha meghalnék?
- Nem, megpofoználak! Kínjában Klára is elnevette
magát.
- Na, indulj a fürdőszobába!
Klára nem mozdult. Jó volt, nagyon, hogy Aldó ott volt
mellette, még az is jó volt, hogy ráncigálta, pont úgy, ahogy
Papus tette volna - de valamit nem ért! Másképp kell
elmondania, hogy Aldó is értse.
- Én nem akarom még egyszer... - ezt még békés, de
komoly hangon mondta, aztán elsírta magát. - Ha még
egyszer úgy kell félni, azt nem bírom ki. Nem akarom
kibírni!
Aldó egy ideig tehetetlenül nézte, aztán egész halkan
kezdett beszélni.
- Akkor most elmondom neked, hogy a háború után
három éven át csak azért álltam szóba nagy ritkán a
Mindenhatóval, hogy újra elmondjam neki a dühömet,
amiért engem életben hagyott. Nagyon tiszteletlenül beszél-
tem vele... De amióta te vagy, azóta minden este
megköszönöm neki, és most már bocsánatot is kérek tőle.
Mert Ő tudta, mi a célja velem. Csak egyedül olyan nehéz
kibírni. Ha van kiért, akkor minden könnyebb.
Klára most belefordította tenyerét Aldó percek óta az ő
kézfején tartott kezébe.
- Én is nagyon szeretlek... Ugye téged nem visznek el a
kommunisták?
- Nincs rá okuk. Én orvos vagyok, gyógyítok, és nem
érdekel a politika.
- És Olgit se vihetik el?
- Öreg nénik nem érdeklik őket.
- ...És a gyerekek?
- Azok sem. De már nem sokáig vagy gyerek. Úgyhogy
magadra is vigyázol, amikor óvatos vagy, nemcsak rám. Na,
készülj el, kicsim, és elmegyünk haditervet készíteni.
- Milyen haditervet?
- Majd elmesélem, mit gondoltam ki. De előbb reggelizzél.

Feldmann Ági angoltanárnője tanárosabb jelenség volt, mint

amit Klára első látásra imádni tud, de egyenletes kedélyét és
jóindulatú alaptermészetét ő is egyre megnyugtatóbbnak
találta. Az első órán tett megjegyzésében, miszerint a francia
tudás beárnyékolhatja az ember angolját, Klára még
hajlamos volt leértékelést hallani, de nem erről volt szó.
Mestrovics néni gyakran visszakérdezett az angol tananyag
kapcsán, hogy is van ugyanaz franciául vagy németül, és
hallható volt a büszkesége, hogy „ennyire művelt ta-
nítványra" talált. így aztán hamar megállapodtak, hogy
Klára - eredeti tervével ellentétben - a nyári szünetben is
hetente eljár hozzá. Mestrovics néni őszinte elismeréssel
fogadta, ahogy Klára hétről hétre több leckét kért. A nyár
derekán már azt mondta bizalmasan Aldónak, hogy Klára
játszva behozza őszre Feldmann Ágit, és mivel százszor
tehetségesebb, nagyon soká nem is érdemes majd
visszafogni őt arra a tempóra. Aldó büszkén iskoláztatta
Sünit, bár félt, hogy Mestrovicsné jóslata megrontja Süni
egyetlen barátságát. Majd ezt még megbeszéli vele...
A nyár másik fontos eseménye Aldó születésnapja volt.
Klára már tavasszal belelapozott egy Aldó asztalán fekvő
igazolványba - csak a régi fénykép érdekelte, milyen szép az
arca! -, és abból megjegyezte, mikor van a születésnapja.
Érdekes: ezerkilencszázhét, hetedik hó hét... Miért mondta
ősszel, hogy negyvenkét éves, amikor csak most nyáron lesz
annyi... Májusban aztán két napra ellopta Aldótól azt a
szakadt-kopott kötött kabátját, amiről azt hallotta, hogy
valaha a kedvenc ruhadarabja volt. Olgi levette a snittet,
lerajzolta a kötésmintát, és Klárával addig járták a boltokat,
míg nem kaptak valahol ugyanolyan fonalat. Olgi hetekig
minden szabad percében a mű új változatán dolgozott.

Drága Papus!
Berendeztem Aidának a bőrmappádat, a születésnapjára.
Ugye használhatja most ő a mappát? Vettem bele fekete meg
színes ceruzákat (olyan komolyabbat, ami felnőttnek való),
kockás papírt meg simát és borítékokat. Meg egy radírt.
Ugye nem bánod? Én téged mindig úgy foglak szeretni, mint
régen, de Aldót is nagyon szeretem. És nagyon örült a kötött
kabátnak is, amit Olgi csinált neki, meg még két
zsebkendőre is maradt pénzem. Szomorú is volt meg örült is,
de mi Olgival vigyáztunk, hogy ne szomorodjon el igazán.
Mondtam neki, hogy nálunk is másképp voltak régen a
születésnapok, de most is jó, mert így senki sincs egyedül.

Talán még ennél is több régi örömet hoztak vissza Aldó

számára a nyári befőzések. Gyerekkora óta betegesen
szerette ezt a ceremóniát. Ilyen napokon már négy-öt éves
korában sem lehetett elvonszolni a konyhából. És amikor
első elemista korában először ment arra haza, hogy kész a
befőzés, órákig vigasztalhatatlanul zokogott. Attól kezdve
Anyus és Mayer néni úgy intézték, hogy ilyen
méltánytalanság többé ne fordulhasson vele elő. Ah még
nagy lakli gimnazista korában is hajlandó volt ötkor felkelni,
hogy legalább a gyümölcsvásárlásban részt vehessen,
mielőtt iskolába indul. Az ideológia persze az volt, hogy
Mayer néni nem tud már annyit cipelni.
Szerencsére a legtöbb gyümölcsben van annyi tisztesség,
hogy a vakáció idején érik. Ismervén az előtörténetet, Ilona
is igyekezett Ali szabadnapjaihoz igazítani ezt a békebeli
tennivalót. Szerette Ali gyerekes dolgait.
Amikor Aldó egy júniusi szombaton meglátta Olgi
konyhaasztalán a frissen celofánozott meggylekváros
üvegeket, először kisiskoláskori panaszos keserűsége jött
elő. De rögtön utána az a keserűség, ami ellen már nincs
kinél panaszt tenni. Hat éve nem látott befőzést, és nem is
gondolta, hogy valaha fog még.
- Miért nem szóltál, hogy segítsek hazahozni a
meggyet?! Én szívesen kijövök veled a piacra! - mondta
Olginak. Merthogy már ők is tegeződtek.
 Barackbefőzéskor, a darált alma és a paradicsomital
eltevésekor (kvódlibet!) már így is történt. A szilva
felhajtását pedig már teljesen magához ragadta. Naponta
útba ejtette a piacot, figyelte a szilva árát, majd délelőttön-
ként konzultált Olgival, hogy szerinte is megérett-e a helyzet
a vásárlásra. Olginak sem kellett már magyarázni, hogy
Aldót nem hagyhatja ki a nagy eseményből.

ejött az őszi, nedves idő, és Olginak sokat fájt a lába. Klára

Begyre gyakrabban vette át a bevásárlást. Amikor nem
Aldó-nap volt, délután várta a listát a cipelnivalókról. Olgi
azt mondta, nem is annyira a cipekedés esik nehezére, mint a
háromemeletnyi lépesőzés. Mert a lift a háború óta nem
működött. Már Braun bácsihoz is le merte küldeni őt, pedig
mindig a húsvásárlást tartotta a legkényesebb háziasszonyi
feladatnak. De Braun bácsi nem csapta be Klárát. Sőt
mindig a legszebb csirkét adta oda, talán hogy otthon
dicséretet kaphasson. Braun bácsitól átment a túlsó sarokra,
a fűszereshez, amit újabban Közértnek hívtak.
Miközben várta, hogy sorra kerüljön, unottan nézte az
előtte álló, Olgi-korú néni kontyát és öltözékét.
Gondosabban volt fésülve, mint Olgi, és a ruhája is
finomabb volt. Oma öltözött hasonlóan. Aztán egy fiatal
férfi be akarta könyörögni magát a néni elé. Tudta a módját,
lerázhatatlanul kedves próbált lenni.
- Hát ha tényleg csak körözöttet akar venni, akkor
tessék...
Klára felkapta a fejét: ezek nem magyar r-ek! Mintha
francia lenne... izgatottan kukucskált előre, hogy a néni arcát
is láthassa. Ettől persze nem lett okosabb, de a néni ész-
revette, hogy Klára megnézi őt, és egy másodpercnyi
aggályoskodás után rámosolygott. Klára zavarba jött,
visszabújt a helyére, de izgalma nem csökkent. Magyarok
nem szoktak mosolyogni, gondolta, legfeljebb kisbabákra.
Mindjárt sorra kerülnek. Gyorsult a légzése. Nem engedheti
el! Egészen közel hajolt a kontyhoz, és remegve odasúgta:
- Vous étes francaise?1
- Nincs válasz. Akkor úgy kell tenni, mintha nem is szólt
volna. De a néni hamarosan lehajolt a földre tett kosarához,
és ezzel közelebb került Klárához.
- N'en parlons pas ici...2
Klára boldogan pislogott egyet, a néni viszonozta. Aztán
elment a körözöttes férfi, a néni leadta a lisztjegyét, meg vett
néhány más dolgot is. Még egyszer megnézték egymást.
Most mi lesz? Neki vásárolnia kell, a néni meg elmegy...
- Akkor majd megmutatom, merre van a patika... - raccsolta
a néni, és megvárta, amíg Klára is telerakta a cekkerét 3.
Elindultak kifelé. Klára mint a mágnest követte a
kontyot.
- Nem mondták neked otthon, hogy ne állj szóba
idegenekkel? - kérdezte a néni, most már újra franciául.
Klára megdöbbent. A tilalom nem vonatkozhat egy ilyen
nénire! Ilyesmiben ő nem téved, gondolta először. Aztán
mégis el tudta képzelni, hogy nincs igaza. Aldó a provokáto-
rokról is magyarázott valamit, de ő akkor már nem figyelt.
Emberismeretébe vetett bizalma életében először volt

1Ön francia?
2Ne beszéljünk itt!
3bevásárlóháló
megrendíthető. Még a logikája is kikapcsolt. Hiszen ő
szólította meg, nem a néni.
- Csak hallottam, hogy nem magyar... mentegetőzött ő is
franciául.
Mintha a nyelv adhatná a védelmet.
- Jól van, nincs semmi baj... De másokkal azért vigyázz.
Egyébként nem francia vagyok, hanem osztrák. Csak a
nevelőnőm volt francia, és otthon mindig nevettek rajtam,
hogy nem tanultam meg az osztrák r-et. Aztán ide jöttem
férjhez. És te honnan tudsz franciául?
Klára kis híján elsírta magát a dühtől, amikor rádöbbent,
hogy a nénitől is megerősített óvatossága képes leállítani
mesélhetnékjét. Még annak sem mesélhet, aki végre
egyívásúnak tűnik! Hallgatott. Aztán mégis talált egy
pontot, amit biztonságosnak gondolt, hiszen közös:
- Nekünk is volt francia kisasszonyunk...
- Délfrancia, úgy hallom a kiejtéseden...
- Lehet - felelte, miközben pontosan tudta, hogy Charlotte a
Lyon melletti Bourg-en-Bresse-ben nőtt fel. Gyakran
nézegeti ma is a térképen.
A néni érezte, hogy ludas Klára elhalkulásában.
- Tudod, kislány, ez itt most nem a mi világunk.
Vigyáznunk kell, milyennek látnak minket. Nem szeretnek
semmit és senkit, aki külföldi. Na meg aki belföldi...
- Tudom.
- A legkegyetlenebb dolog, hogy ezzel arra tanítunk titeket,
gyerekeket, hogy senkiben se bízzatok.
- Hát igen.
- Az én unokáim legalább már Ausztriában vannak. Ott
sem túl jó az élet, de beszélni legalább beszélhetnek...
 Klára szívesen mondta volna, hogy Gyuri is elment, de
nem mondta.
- És Madame miért nem ment velük? Most a néni
hallgatott el, komor arccal. - Nem muszáj beszélnie róla... -
visszakozott Klára.
A néni most először nézett rá gyengéd szeretettel. Igen,
Oma pillantása volt. Klára most már csalhatatlanul érezte,
hogy közel léphet hozzá. Kicsit elmosolyodott, és a
meglepés elővételezett örömével, kajánul megszólalt:
- *Aber mit meinen Gro$eltern haben wir deutsch
gesprochen.
A néni megállt, szétszaladt a szája, aztán magyarul
válaszolt:
- Micsoda gyerek vagy!

Aldó megnyugodva, egyszersmind szomorúan hallgatta

Klára beszámolóját jól működő óvatosságáról. Hogy
Madame Gretl megmutatta neki, melyik házban lakik, és
Klárára bízta, akar-e majd fölmenni hozzá, hogy franciául
meg németül beszélgessenek. De Klára nem adta meg a saját
címét - két sarokra laktak egymástól -, mert erről előbb
Aldót akarta megkérdezni. Aldó megdicsérte körül-
tekintéséért, és jóváhagyta a tervet.

* De a nagyszüleimmel németül beszéltünk.

- De előbb te is nézd meg!
- Mit?
- Madame Gretlt. Szerintem nagyon helyes. De én már
nem ismerem ki magam... Nem tudom, hogy néz ki egy
besúgó...
- De hát hogy nézzem meg?
- Fölmegyek hozzá, és megkérdezem,
hogy te is feljöhetsz-e egyszer. Az nem jó?
- És mit mondasz, hogy én ki vagyok?
- Hát... mondhatom, hogy az új papám?

Madame Gretl kávéval és teasüteménynyel várta őket. Aldó

már a belépéskor olyan nyugodt volt kiléte felől, amilyen
Klára lett volna, ha Gretl nem beszéli le megérzéséről. Egy
ideig udvariaskodtak: időjárás, egészségügyi ellátás,
közállapotok, semlegesben előadva.
Klára szeme megbabonázva állt meg a kávéskészleten.
Igen, ilyen volt. Csak más festményekkel. A kanna is. Ilyen
kecses, hattyúnyakú. De hát ilyesmiről már nem szabad be-
szélni. Csak várta, hogy Gretl neki is töltsön, és végre
kezébe vehesse a csészét. Titokban simogatta a falát meg a
fülét. Milyen vékony, milyen finom... Gretl azt hitte, kér
még egy csészével - különben miért tartogatná üresen a
kezében?
Aztán Madame Gretl áttért a lényegre.
- Hát, doktor úr, fantasztikus kislányt talált magának!
- Ő valóban fantasztikus, de nem én találtam őt, hanem ő
engem.
- Mint engem is! Ő szólított meg! Meghallotta ezen a
bicegő kiejtésemen, melyik nyelvet beszéltem legelőször!
- Tudom, mesélte - mosolygott Aldó. - De hát ez ilyen
gyerek. Pontosan tudja, hogy a másik ember milyen, meg
hogy ő kit akar... Tavasszal francia beszélgetőtársat
kerestünk neki, de aki adódott, azt nem találta
szimpatikusnak. Hát most ő választott. Nem szokott tévedni!
Klára itta a sok dicséretet. Mamus meg Papus voltak így
elragadtatva tőle. Akkor még azt hitte, ez a világ rendje.
- Képzeld, Aldó, Madame Gretl évekig fordított! Lehet,
hogy azt is tanítana nekem!
- Ha akarod, persze, örömmel! - mondta Gretl. - Legalább
átadhatom neked, amit tudok.
- Engem az anyukám tanított már, de akkor még kicsi
voltam. Mesekönyvet meg ilyesmit fordítottam csak... De
most már Aldónak komolyabb dolgokat fordítok, csak nem
elég jól.
- Azért mindig megértem... És egyre jobbak a fordításaid.
Madame Gretl mesélt még néhány derűs apróságot
ausztriai gyerekkoráról, meg arról, ahogy 1910-ben
Magyarországra került és magyarul kezdett tanulni, aztán
boldog fiatalasszony koráról és gyerekei háromnyelvű-
ségéről, így kanyarodott vissza Klárához. De az utolsó
évtizedről ő is hallgatott. Aldónak úgy tűnt, Gretl nem zsidó,
de hát végül is másoknak is volt esélye elnémító
veszteségekre.
Aldó bizonytalankodva ugyan, de megkérdezte Madame
Gretlt, fizethetne-e óradíjat neki, de Gretl olyan
felháborodottan nézett vissza, hogy Aldó elhallgatott, és
megköszönte.
- Nekem ajándék, ha legalább néha együtt lehetek egy
ilyen gyerekkel...
 Aztán Klára megkérdezte Aldót, zavarná-e, ha ők most
franciára váltanának. Aldó nem tudott lemondani arról, hogy
hallhassa Sünit franciául beszélni - neki magának isko-
láskora óta nem volt erre módja -, aztán kellően
feltöltekezve büszkeséggel búcsúzni kezdett: valami
fontosat meg kell még beszélnie Olgival, ott várja majd
Sünit.

Klárának az volt a legnagyobb gondja, hogyan ossza be

rengeteg tennivalóját, hogy Olgi se legyen túl sokat egyedül.
Keddre és csütörtökre persze semmit sem osztott be, hiszen
akkor van Aldó, így csak három hétköznap marad a többi
dolgára. Szerdára került az angolóra, olyankor négyre ért
haza. Tanulás után mostanában gyakran kártyázott Olgival,
vagy hallgattak este rádiót. (A színházi közvetítéseket
szerették a legjobban. Ilyen napokon Olgi már délután
készülődni kezdett. Mintha ünnep lenne. Sütött egy kis
„darált kukacot", az nem túl drága, ki tudja gazdálkodni a
heti kosztpénzből. Meg kávét pörkölt, amiből az első
felvonás utáni szünetben főzte meg a „hosszú kávét". Pedig
ilyesmi náluk csak orvosnak vagy a betoppanó szomszédnak
jár.)
Madame Gretlnél olyan jó volt minden, hogy Klára
mindkét megmaradt délutánján szívesen ment volna hozzá,
ha nincs lelkiismeret-furdalása Olgi miatt. Ezen a gondján
Aldó és a felvonóüzem segített. Végre működött a lift,
amivel Olgi sokat visszanyert régi mozgékonyságából. Aldó
pedig előállt ugyanazzal az ötlettel, ami Bözsinél is bevált.
Óriási a nagymamahiány is a két árvaházban, mesélte
Olginak, és nagy segítség lenne, ha mondjuk hetente egy
délután bemenne. Neki is a kézimunka-tanítást javasolta.
Olginak is idő kellett, hogy rászánja magát, de végül ő is
egyre nagyobb örömmel ment. Lassacskán az összes
megmaradt fonalát és tartalék kötőtűjét bevitte a lányoknak.
Kedd lett a napja, de nemegyszer csütörtökön is
felkerekedett, ha nagyon egyedül érezte magát otthon.

lára nemcsak franciául és németül élvezkedett Madame

KGretlnél, hanem a németleckéit is ott írta meg. Gretl
ugyanis pontosan értette, mi a baja Klárának Bechernével.
Neki is volt annak idején néhány hasonlóan „szűk-homlokú"
tanára - ezt a német kifejezést Klára nem ismerte, de nagyon
tetszett neki, mert Bechernének valóban feltűnően keskeny
volt a homloka -, és olyan szöveget tudott német házi
feladatként diktálni, amitől Becherné megtért báránynak
tekintette Klárát. Ezen jókat nevettek Gretllel. Meg azon is,
hogy Gretl igyekezett az élő nyelv minden változatát frissen
tartani Klárában, ezért a páros heteken tegeződtek, a páratlan
heteken pedig magázódtak, hétfőn mindig németül, pénteken
franciául. Hát ezt elég nehéz volt fejben tartani.
Gretl megtanította őt gyorsírni is, először németül. A
magyar gyorsírást előbb neki is át kell ismételnie, hogy
tanítani tudja. Az első hetekben Klára csak azt kérte Aldótól
és 01-gitól, hogy egyes szavakat diktáljanak neki, de pár
hónapon belül már az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy
hosszú német szövegek gyorsírásos lejegyzésével és
visszaolvasásával kápráztassa el őket.

Közeledett Klára tizenhetedik születésnapja. Ez egészen

valószínűtlenül csengett Aldó fülének. Pedig Süni nemcsak
egyre felnőttesebben viselkedett, de a nyáron hízott is újabb
két kilót, amitől már egész csinos kis lányformája lett.
- Nem túl nagy a mellem? - kérdezte türelmetlenül.
Aldó kis híján elnevette magát, de bontakozó lányosapa-
reflexei leállították.
- Nagyon rendben van ez így... - mondta mosolyogva.
- De ugye én sosem leszek debella?
- Nem valószínű.

A születésnap nagyon jól sikerült. Klára meghívta Feldmann

Ágit, Szálai Julit és Hegedűs Verát. Kedves csapat voltak.
Aldó csak azon merengett, amint nézte őket, hogy egyikük
sincs még igazán felnőve. Amikor szombatonként látja az
osztályt kijönni a kapun, a többség azért már felnőtt kis
nőnek néz ki. Ezt a névtelen többséget nevezi Klára
„dámáknak", és lám, teljes biztonsággal választja ki
magának a hozzá hasonlóan gyerekszerű kislányokat. Lehet,
hogy ez teljesen természetes?
Mindegyikük hozott ajándékot: könyvet, töltőtollat meg
csokoládét. Hogy mitől volt Klára olyan ügyes vendéglátó,
azt csak Mamus mondhatta volna meg. Olgit süteményei és
kedvessége avatták nagymamává. Aldó -akinek jelenlétét
Klára evidenciaként kezelte - igyekezett Olgi oldalán kívül
maradni a gyerekek körein. De a lányok hamarosan lecsap-
tak rá, és kinevezték játékmesternek. Klára ragaszkodott a
Seilmann Margit néni-féle műveltségi játékhoz, aminek
szellemes, tombolásított változatát heteken át maga állította
elő. A játék készítése közben Aldó rábírta, hogy írjon
könnyebb kérdéseket is, különben nem lesz játszótársa, mert
csalódottan ott fogják hagyni. Aldónak is sok kérdést kellett
gyűjtenie anélkül hogy megmondta volna a helyes választ.
Klára pedig megígérte, hogy a játék premierje előtt nem néz
utána ezeknek a könyveiben. És hát nem volt kétséges, ki
gyűjti be a legtöbb zsetont. Ezek arányában járnak a végén
az ajándékok. Amíg Klára lekísérte barátnőit a kapuig, Aldó
és Olgi azt beszélték a konyhában, milyen tökéletes egy
gyerekük van. És Olgi még hozzátette:
- De én rád is kérem mindennap Isten áldását, mert ezt
te tetted.

A rá következő héten kivégezték Rajk Lászlót és

„bűntársait". Az iskolában külön is felolvasták a népbírósági
ítéletet. Aznap sok veszekedés, sírás meg még verekedés is
volt, ami lányiskolában azért nem mindennapos dolog.
Amikor az egyik szünetben már összemosódott a tanárok
és diákok hisztérikus kiabálása, Harsányi igazgatónő
megkérte Bokor tanár urat, hogy beszéljen az udvaron a
gyerekekhez. Harsányit most látták először kapkodni,
remegni, és hallották először rekedten beszélni. A nemrég
odakerült, mindenkinél riadtabb, fiatal orosztanárt
leszámítva Bokor volt az egyetlen férfi az iskolában. De
nemcsak ekként állt nagy tiszteletben. Rendíthetetlen
nyugalmára máskor is szükség volt. A gyerekek
összesereglettek az udvaron. Ott állt az összes tanárnő is,
többségük elvegyülve a gyerekek között. Nem volt sem
felsorakozás, sem bármi más, ami szabályt követett volna.
Senki nem sípolt vagy kiabált csendért, amikor Bokor tanár
úr felállt a sportszereket rejtő nagy ládára. Az udvar mégis
elnémult. A négyszáz lány és nő úgy várta a szavait, ahogy
Olgi várja Aldó megjelenését, amikor baj van. Valaki
mondja meg...
És Bokor József hangjától ugyanolyan megfoghatatlanul
áradt feléjük a megnyugvás, ahogy Aldótól szokott. A
szavaira már senki nem figyelt igazán. Csak jó volt hallani
őt.
„Mindannyian békében akarunk élni...", „A mi
kötelességünk, hogy tanuljunk és tanítsunk. Ha mi
elvégezzük a kötelességünket, és mások is, akkor békében
élhetünk." „Mi mindnyájan szeretjük a családunkat, a
szüleinket, gyerekeinket, feleségünket, férjünket. Ővelük
kell legelőször is megteremteni a békét... Nekünk az a
dolgunk." „Ha ma hazamentek, gyerekek, csókoljátok meg
édesanyátok kezét... - ettől zavarba jött, mert tudta a számot:
tizenhét olyan gyerek jár az iskolába, akinek nem él az
anyja. - És ha édesanyátok helyett más viseli gondotokat,
szeressétek őt is, szívből..."
Ilyeneket ismételgetett, és ennek mindenki örült.
Szívesen elhitték, hogy erről van szó, hogy erre kell
figyelni.
„Ha most visszamentek... visszamennek a kolleganőim...
az osztályterembe, beszélgessetek az ünnepekről, a
szeretetről és a családról..."
Bokor tanár úr meglepően ügyetlenül mászott le a
ládáról. Harsányi odament hozzá, és megköszönte a
beszédet. A tömeg kezdett oszolni. Bokor magyarázkodott,
hogy a gyerekeket talán nem okos bevonni a politikába,
amikor ennyire felajzottak a kedélyek. Harsányi helyeslően
bólogatott. Talán csak zsidó múltja miatt nem tűnt föl neki,
hogy amit hallott, akár egy katolikus mise részlete is lehetett
volna.
A hátralévő két órában nyugalom, igazából gyászos
csend volt az iskolában.

Kedves Naplóm!
Azt mondta a Feldmann Ági a szünetben, hogy az apja
megbeszélte, hogy ha őt is elvinnék, Ági a nagynénjéhez
kerülne. Akit utál és akit az apja is mindig csak szidott. Ő
csak bólogat az apjának, de tudja, hogyan kell öngyilkosnak
lenni. Próbáltam megnyugtatni. Mondtam, hogy szerintem
biztos nem viszik el az apját, de ha mégis így történne, akkor
jöhet hozzánk. Tudom, hogy Olgi is szívesen látná és nálunk
két ágy van a gyerekszobában. Aldó is szereti Ágit. Honnan
lehet tudni, hogy kit akarnak elvinni? Biztos, hogy Aldót
nem viszik el? Ő nem volt gazdag, mint az Ági papája.

Elvira egy hét múlva kihívta Aldót a folyosóra. Ott jártak a

telefonszerelők, mondta, miközben recepttömböket
mutogatott neki. Pedig semmi baja nem volt a telefonnak.
Aztán odébb hívta őt, a folyosói iratszekrényhez. A rendelő
főkönyvelője egy hete eltűnt. A nyomdában, ahol a férje
dolgozik, már három régi szocdemet elvittek. Abból a
gárdából már csak a férje és még egy ember van vezető
beosztásban. Aldó bólogatott, Elvira nem is várt mást. Ugye
Süni nem járatja a száját. Nem. Milyen jó, hogy neki sosem
volt gyereke, legalább arra nincs gond. Itt egy új csomag
nyilvántartó lap. Nagyszerű.
Szombaton megint Freudékhoz voltak hivatalosak. A család
nyomottsága egyiküket sem lepte meg. A gyerekeket
nemigen lehetett levakarni. Egy-két percre mentek csak át a
gyerekszobába. Aztán Bözsinek sikerült végre lekötni őket
valamivel, így a két férfi egyedül maradt. Misi láthatóan
kínlódott, Aldó várta a rossz hírt.
- Aladár... valamit el akarok neked mondani... Nem alszom
jól egyébként sem... gondolom, ezzel sokan vagyunk így...
de ha már elaludnék, felriadok az elszámolástól. És mindig a
te arcodat látom vagy apámét...
A folytatás lassan érkezett.
- Én... beléptem.
Aldó hallgatott, aztán azt kérdezte:
- Járt nálatok telefonszerelő az utóbbi időben?
- Nem. Miért?
- Csak úgy kérdezem. Néha hívatlanul is jönnek.
Misi láthatólag nem értette, miről beszélnek. Egy
pillanatra zavarta ugyan a kérdés, de saját mondanivalója
hamar visszakövetelte a teret.
- Végiggondoltam. Megmondták. Nekem gyártulajdonos
volt az apám. Nekem bizonyítanom kell, hogy velük
vagyok. Az én gyerekeim nem árvulhatnak el újra! A
családomat kell egybetartanom!
Aldó hallgatott. De Misi olyan könyörögve nézett rá,
hogy végül megszólalt.
- Megértem.
Misi nem volt meggyőzve.
- Én nem fogok részt venni semmilyen
boszorkányüldözésben! Tanár vagyok! Nem rendőr! És hát
azt ígérik, hogy nekünk, zsidóknak, soha nem lesz
bántódásunk!
Aldónak eszébe jutott, hogy Rajkkal együtt két zsidót is
kivégeztek. Mindegy, hogy az ember apját azért ölik-e meg,
mert zsidó, vagy csak megölik, és történetesen zsidó.
- Te nem félted Sünit?
Aldó utálta ezt a mondatot. Jobbik esetben zsarolásnak,
rosszabbikban agitációnak hallotta. Pedig csak önigazolás
akart lenni. Ezzel Misi kikényszerített belőle egy kevés
igazmondást, amit különben megspórolhatott volna
magának.
- Nagyon féltem. Csak nem tudok garanciális
megoldásról. Ha tudnék, valószínűleg én is sokra kapható
lennék.
- Neked könnyebb a dolgod - fogta Misi újra
könyörgőre. - A munkád sem olyan, meg a múltad sem. Egy
rabbi fiát nincs miért bántaniuk.
- Te találtál már abban logikát, hogy kit bántanak?
Ezt a mondatot Aldó már tényleg szívesen visszaszívta
volna. Ha Misit megnyugtatja, amiben hisz, hát hadd legyen
nyugodt, amíg hihet. Misi egyre zsugorodott. A hangja is
egészen elvékonyodott:
- Én Istent nem hagyom el soha... Mondd, hogy nem
követtem el bűnt!
Aldó is meggörnyedt a szánalomtól:
- Én elhagytam őt. Mégis megbocsátott. Azért küldte Sünit.
Neked is biztosan megbocsát majd.

Az egyik szép, hóesős napon Olgi azzal várta haza Klárát,

hogy Aldó telefonált: a rendelés után fogorvoshoz megy,
nem tudni, meddig kell várni, ezért Süni vigye magával a
kulcsát. Igen, már a hét végén is mondta, hogy fáj a foga.
Süninek nyár óta volt kulcsa Aldó lakásához, de sosem
használta, mert nem szeretett volna egyedül lenni nála.
Ahogy Olginál sem. De végül is miért ne. Aldó majd jön, ő
addig megcsinálja a leckéit. Az is lehet, hogy az ingeket
vasalja ki addig. Belépett a lakásba, és az asztalon egy
hosszú levél meg egy szelet csoki várta.
A levél láttán megijedt, de ez csak addig tartott, míg
nem kezdte el olvasni.

Sünikém!
Talán nem is baj, hogy a fogorvosnak csak délutáni
időpontja van, és így nem leszek itt, amikor ma jössz. Mert
van egy régi adósságom veled szemben, amiből így talán
törleszthetek egy kicsit.
Tudom, hogy neked jó lenne, ha tudnék mesélni a
családomról. Nem tudok. De azt találtam ki, hogy
megnézhetnéd a régi albumokat. Ha neked ez nem nehéz. Ha
akarod. Ott vannak a háromajtós szekrény bal oldalában, az
alsó két polcon. Bármit megnézhetsz, amit ott találsz, nincs
bennük titok, csak én nem tudom megnézni őket. Csak arra
kérlek, ne kérdezz és ne mondj róla semmit. Lehet, hogy
egyszer majd másképp lesz, de nekem ez most még biztosan
nem megy. Én nem vagyok olyan erős, mint te. Csöngetni
fogok, amikor jövök. Kérlek, hogy tedd vissza az albumokat
a helyükre, mielőtt ajtót nyitsz. Ha nem kell sokat várni a
fogorvosnál, már négy óra után itt lehetek, de ha csak
hatkor jönnék, se izgulj, mert néha nagyon sokan vannak
nála. Viszont egyél, ha megéheztél, mert én még utána úgyis
órákig nem ehetek a friss töméssel. Vigyázz magadra,
Babám, sietek!
Aldó

Klára szaladt a szekrényhez, kinyitotta a bal oldali ajtaját,

leguggolt az alsó polcokhoz. És sírni kezdett. Miért? A saját
albumaikat sírás nélkül szokta nézegetni. Gyakran. És
magában beszélget velük, mindenkivel. Ha Olgi véletlenül
bejön, ő ugyan gyorsan becsukja, amit épp nézegetett, de
nem szokott szomorúságot érezni ilyenkor. Sőt olyan,
mintha visszamehetett volna ebből a „siralomvölgyből" - így
szokták mondani - egy kicsit az igazi világba. Most meg
csak ott térdel az albumok előtt és sír. Hiszen amitől Aldó
fél, attól félni kell.
Aztán mégiscsak elkezdte kipakolni az albumokat.
Nyolcat talált. Egyre izgatottabb lett. Kupacba rakta őket az
asztal tetejére. Először csak óvatosan nézegette, melyiknek a
kötése tetszik a legjobban. Hamarosan el is szálltak a rossz
érzései. Helyüket az az izgalom vette át, amit a mesevilág
ígérete mindig okoz benne.
„Ali, Ilona és a Vasárnapi-körösök. 1927" Nevetnek.
Milyen szépek... Egész fiatalok. Igen, Aldó itt csak húszéves
volt. Női írás, szép, szabályos.
„Hűvösvölgy, 1929". Hátizsákok, mögöttük többen. Ők
egymást átölelve.
„Apus és Anyus ezüstlakodalma", „Ali és Anyuska",
„Apus és a Reithoffer lányok", ez három öreg néni, köztük
Anyus, amint körbeállják a karosszékében feszítő, szakállas
bácsit. Apuson minden képen fekete ruha és sabeszdekli*,
amit Opa szerint kipának kell mondani, nem sabesz-
deklinek, ahogy Papus hívja. Olyan, mint a Weiszkopf
bácsi, Opa barátja, aki rabbi volt. Jó mese. És milyen szép
fiúk van! Anyusnak szomorkás az arca, de szelíden
mosolyog. Apus szigorú. Egy-két képen azért ő is mosolyog.
Nem túlozza el.
„Falk Miksa utca. Ali az erkélyen tanul." Nincs
megborotválva, kócos és komor. A mellette lévő képen
félszegen felnéz, mint aki most vette észre, hogy
fényképezik.
„Ilona és a Pocok." A hasában! Már babát vár? Szép
lány. Nagyon.
„Mamele és Papele vendégségben nálunk." Na, ez
huncut bácsi, ez lesz Ilona papája. A mama is kövér és
nevetős. Összebújnak Ilonával. Egy másikon meg Ilona
hevesen magyaráz valamit a papájának.
„Apus gratulál a Doktor úrnak!" Kezet fognak, Apus
végre rendesen mosolyog, Aldó is. Hosszú, boltíves folyosó,
a háttérben tömeg, csupa fekete talár. Aldó vigyorog. Meg
komoly. Meg integet valakinek. Ilonának már egész nagy a
hasa, Aldó egyik karjával Ilonát, a másikkal Anyust öleli át.
„Alika ünneplése." Nagy vacsora, hosszú asztal, díszes
ruhák, húsz ember.
„Ali beszélget Pocokkal", füle Ilona hasán, Ilona Alira
mosolyog, Ali koncentrál.
Aztán „Isten hozott, Gáborka!", és még héber betűk,
amiket Klára persze nem tud kiolvasni. Ilona az ágyban
fekszik, mosolyog, mellette a baba, Ali átöleli Ilona vállát.
Aztán az ő kezében van a baba. Aztán a nagyszülők
karjában.
Esküvői képek nincsenek? Klára lapozni kezdi a többi
albumot. Megvan!
Ilona milyen szép! De Aldó is! És együtt meg pláne!
Milyen jó nekik! És mennyi öreg ember van ott! Na azért itt
vannak fiatalok is... és gyerekek. Sabeszdekli, meg azok a
szép hímzett terítők, takarók, kancsófélék, amiknek Klára
nem tudja a nevét. „Haszene*! Végre!" Ennyit azért ő is ért
zsidóul.
Mindjárt négy óra, sietni kell. Melyikben van még kép
Gáborkáról? Megvan... De itt már „Istvánka" a baba, Gábor
behajol a kiságyba, már hároméves is lehet. Nagy gomb-
szemei vannak. Mint Aldónak. És a szájának is ugyanolyan
szép az íve. Teljesen hasonlít rá! Ilonának világos a szeme.
Szép. Kék lehetett vagy zöld? De neki is sötét a haja.
Tényleg szép lány. Vagy nő. Érdekes, hogy már úton volt a
„pocok", amikor Aldó doktorált! Papus azt mesélte, hogy ő
azzal kérte meg Mamus kezét, hogy megmutatta Opáéknak
frissen berendezett rendelőjét, nehogy azt higgyék, hogy
nem tudja majd jól eltartani a lányukat.
Megint kirándulás, Aldó egy-egy karján a két gyerek.
Aldó focizik a kisfiúkkal. Ilona valamelyik gyerek térdsebét
mosogatja, szép, virágos ruhája van, bő és hosszú, most is
egész kislányos! Aztán Ilonát viszi Aldó nevetve a hátán.
Megint születésnapok, ünnepek, hosszú asztal, unokák,
nagyszülők. Aldó begipszelt lábbal nevet a díványon. Gábor
iskolatáskával, büszkén feszít. A két gyerek egy nagy
kutyával, Istvánka elandalodva hajtja rá fejét a kutya hátára.
Nagy család a zsinagóga előtt, szomorúság, fekete ruhák, ki
halt meg? Már nincs mindenütt képaláírás.
Csöngetnek, Klára összerezzen. Ja, Aldó lesz az. Mégis
úgy csapja össze az albumot, mintha tilosban járt volna.
Remegve kiabál ki, hogy mindjárt, és gyorsan visszadugja
az albumokat a szekrénybe.
Az első órában időnként fürkészik egymást, de aztán a
fürkésző mindig gyorsan úgy tesz, mintha ez is csak olyan
nap lenne, mint a többi. Fogfúrás, kémialecke, magyar
gyorsírás Madame Gretlnél, bundás kenyér, Olgi térde,
Freud Jutkának továbbadható könyvek...

Egy hét múlva vásárolni mentek, Klárának kerestek valami

szép, téli ruhát. Aldó kedvtelve nézte őt az új holmiban. És a
boltból kijövet váratlanul azt mondta:
- Édesanyám mennyire örülne neked... Klára
bizonytalanul várt, vajon erre szabad-e válaszolni. És csak
félve ránézett.
- Mindig szeretett volna egy kislányt... Klára belekarolt
Aldóba.
- De az én születésem után nem lehetett több gyereke.
Mentek, Klára kezében a becsomagolt, szép kötött ruha.
Aztán a megállóban várták a villamost.
- Édesapám haragudott is rá, ha ezt szóba hozta. Mert
szerinte persze nincs jobb dolog a fiúgyereknél... Anyus
szegény meg mindig mentegetőzött: örül ő nekem, tíz fiúnak
is örülne, csak egyetlen kislányt adott volna hozzá a
Mindenható...
Megjött a villamos. Klára a második megállónál szólalt
meg.
 - Apukád biztosan úgy gondolta, hogy Anyus őrá
haragszik, amiéit nem lehetett több gyereke. Nem?
Aldó megdöbbent: honnan tud ez a gyerek ilyen
összefüggéseket? Ő csak sokéves nőgyógyászi
tapasztalatából tanulta meg, milyen sok vádaskodást
teremthet a meddőség egy pár életében.
- Gondolod? - kérdezte azzal a mosollyal, ami Süni
bölcsességeitől szokott megjelenni az arcán.
Pedig nem is a gondolatmenetben volt az igazi
bölcsesség. Hanem abban, hogy Süni ilyen megnyugtatóan
távoli pontra vitte vissza a gondolatait. És nem arról faggatta
például, mit jelentett Anyusnak, hogy unokából is csak fiú
jutott neki. Akiket persze imádott. Anyuska abban a
hónapban halt meg, amikor a második zsidótörvény kijött,
és Ilona pár hete ismét áldott állapotban volt. Nem merték
még egy gyerek életét vállalni. Egyszerre siratták Anyust és
meg sem született kislányukat.
- Ugye lehet?
- Van ilyen. De az igazságot nem tudom. Mert az én
szüleim nem beszéltek ilyesmiről.
- Abban a Gynakologische Rundschau-cikk-ben írtak
ilyeneket, amit múltkor fordítottam neked a meddőségről.
Tudod, amit Madame Gretllel olyan szépre kijavítottunk...

Egy kora estén Freud Misi csengetett Aldónál. Misi, aki

legszívesebben egy telefonhíváshoz is engedélyt kérne, és
akinek Aldó annak idején nevetve javasolta is, hogy ha majd
Bözsinek beindul a szülése, akkor inkább tartózkodjanak az
ilyen formalitásoktól: hívják. Misi most odament a
telefonhoz, kezével elindult a zsinóron, kereste a végét.
Aldó kérdőn nézett rá, de még egyértelmű fintort sem
kapott, így hát inkább kihúzta a dugót a taszterből. Misi
bólintott, majd hirtelen olyan könnyednek próbált
mutatkozni, amilyen életében sosem volt.
- Csak gondoltam, felnézek!
- Jól tetted...
- Visszahoztam Süni könyveiből, amit Jutka már
kiolvasott. Ezeknek a gyerekeknek már nem ilyen
könyvekre lesz szükségük - és ijesztően elnevette magát.
Aldó borzongani kezdett. Ezt a Misit ő nem ismeri.
- Mi a baj?
Misi leült a díványra, és kezével dobolni kezdett a
combján. Arca is, teste is vékonyabbnak hatott, mint valaha.
Fekete szeme alatt új árkok vannak, az arcán fintorok jönnek
és mennek.
- A gyerekek? - kérdezte Aldó.
- Jól vannak, hála Istennek... Velük csak annyi a
gondom, hogy nem tudom, mire neveljem őket. Besúgó
akarsz lenni, kislányom, vagy deportált lágerlakó? Válassz,
gyönyörű pálya mindkettő!
Aldó arcán minden ránc összeszaladt. Misi állapota
aggasztóbbnak hatott, mint a háború után. Szegény sosem
volt erős, de a tanítványai rajongva hittek benne. Úgy,
ahogy ő hitt a szépben: Byronban, Schillerben, Rimbaud-
ban. Bözsinek mindig is Misi volt a legnagyobb gyereke, és
csak ritkán volt bajuk ezzel a szereposztással. Amikor a
gyerekeik születtek, Bözsi a kórházi személyzet nagy
mulatságára azzal töltötte a fájások közti időt, hogy
megnyugtató híreket juttasson ki a folyosóra Misinek: ne
féljen, nem lesz baj. Akkor még nem is volt.
- Csak egy percre jöttem.
- Valami történt, Misi?
- Félek, hogy főleg eztán fog. Aladár, én már Isten
bizony nem akarnám ezt végigcsinálni.. . de hát a
gyerekek...
- Mit nem akarsz végigcsinálni?
- Nekünk legalább volt harminc emberi évünk... nekik nem
lesz egy sem! Néha már azt gondolom, a kicsinyeink jókor
mentek el a bonyhádi nagynénjükkel... és ez a két kislá-
nyunk kapta az egész átkot... meg a többi gyerek, aki még itt
van.
Aldó ilyesmire nem tud válaszolni. Misi folytatta.
- Ugyanoda masírozunk, mint harmincnyolctól! Csak
gyorsabban. Mindenki mindenkit feljelent. Mi másért
gyűjtik az adatokat, ha nem azért, hogy bárkinek
megszorongathassák a tökét?!
- Neked nincs félnivalód, Misi.
- Szerinted neked van?
- ... Nincs.
- Mert rólad is vannak adataik. Ahogy rólam is.
Aldó imponáló gyorsasággal söpörte félre
megdöbbenését:
- Na és? Süssék meg! Paranoia, az egész vezetés, azért
kell nekik mindenkiről adat. Az egész országot nem
deportálhatják...
- Aladár, hagyd, hogy elmondjam, amit akarok, és már
itt sem vagyok. Nem vagyok én már sem ember, sem barát!
Heti öt emberről kell jelentenem. De te soha nem leszel az öt
között. Tudják, hogy ismerlek, és az lenne a dolgom, hogy
többet megtudjak „tisztázatlan kapcsolatodról azzal a
kiskorú lánnyal". Betegek! Érted?! Beteg az emberiség! De
belebolondulni én fogok!
Éjszakai forgolódása közben Aldó egyre biztosabb volt
Misi igazában. Beteg az emberiség. És Misi bele fog
bolondulni. De ő, Aldó, vajon hogyan végzi? És a gyerekek,
akik még itt vannak?
Aldó épp vacsorát főzött a konyhában,

Klára pedig az ingeket vasalta. Közben ki-kiszólt neki,

amikor eszébe jutott valami újdonság. Például, hogy a
Wiesmann-né felfedezte, hogy Klára már gyorsírással
készíti az óravázlatát, és őszinte csodálattal ünnepelte ezt a
tudományát. Még diktált is neki, és ámulva kérdezte, hogy
lehet a folyamatos beszédet ilyen gyorsan követni. Pedig az
nem is nehéz, mert az írásra már nem kell annyira figyelni!
És Wiesmann-né fel is gyorsította a diktálást, mégis ment!
Klára mindent pontosan vissza tudott olvasni neki. És ez az
osztálynak is nagyon tetszett! Aldó is a büszkeség jeleit
küldözgette vissza a konyhából.
Amikor Klára befejezte az ingvasalást, óvatosan
odament a háromajtós szekrényhez, kinyitotta a baloldali
ajtót, és belesett. A levele most is ott feküdt az albumok
tetején, ahogy jó egy hete odatette. Hát nem vette észre...
Klára hagyott egy rést most a szekrényajtón. Hátha
feltűnik Aldónak. De mi lesz, ha ez is fáj neki? Becsukta.
Aztán újra kinyitotta. És kivette a levelet. Egy ideig
gondolkozott, aztán berakta Papus mappájába, ami most már
Aldóé. Aztán megint kinyitotta a mappát, és egy kevésbé
feltűnő részébe, az egyik zsebébe dugta be a levelet. Csak a
megszólítás látszott ki. Még így sem volt elégedett, és a
mappára ráhúzott egy összehajtogatott újságot meg egy kis
könyvet. Hogy ne legyen nagyon feltűnő, de azért látsszon
is, mi van alatta. Amikor megfordult, észrevette, hogy Aldó
már a szoba ajtajában áll.
- Mit csinálsz, te Sünilány?
Klára zavarba jött, aztán arra gondolt, talán itt az
alkalom. Ezzel a levéllel csak nem szegte meg Aldó kérését?
Már mondta volna, de Aldó láthatólag ugorni akart:
- Na gyere, kész a vacsora!
- Aldóka... írtam neked egy levelet.
- És azt tetted oda?
- Ühm... Ne félj... nem fog fájni... Pont azt akarom, hogy
ne fájjon neked. De ha nem örülsz neki, mondd meg, és
akkor máskor ilyet nem írok...
Aldó odament az íróasztalhoz, és nézte, hova vezetnek a
nyomok.
- A mappában.
Aldó előhúzta a kupac alól a bőrmappát.
- Vagy majd inkább akkor olvasd el, amikor nem vagyok
itt! Úgy csináltam múltkor is, csak nem találtad meg.
- Most szeretném megnézni! Nem baj? Azt akarod, hogy
ne válaszoljak rá?
- Nem az... csak hogy neked ne legyen rossz... Ez a te
leveledre válasz. Kicsit.
Aldó kinyitotta a mappát. Rögtön látta, hol kukucskál ki
a levél, és leült vele a díványra. Süni meg Aldó mellé, ahogy
ezt árvaságukban mindig is szokták. A klórok. A levél már
ránézésre is megnyugtatóan rövid volt.
 Édes Aldó!
Én nem vagyok erősebb nálad. Csak én úgy
csinálom, hogy csak arra gondolok, ami nagyon szép volt, és
erről mesélek magamnak. Próbáld meg te is így! Nagyon
szeretlek,
Süni

Ahogy lassan átölelték egymást, most először fogták

mindketten egymás hátát. Mint két felnőtt. Aldónak percek
kellettek, hogy korrigálni tudja a tévedést, és - ahogy
rendesen szokta - a hóna alá gyűrje Sünit az összehajtogatott
karjaival. Mert Süni gyerek.
A következő találkozásukkor Klára elmesélte, hogyan kérte
meg Papus a Mamus kezét. A rendelőt mondta el, meg hogy
Papus milyen sokszor dicsekedett fűnek-fának, hogy
tizenhány év óta még nem nyúlt Mamus hozományához, és
nem is fog. Nem jött válasz, de Aldó arca derűs maradt.
Ahogy a történet is. Klára most először mesélt apjáról
felnőttes, bár szeretettel megbocsátó kritikával.
- Hát nálunk nem egészen ez volt a sorrend. .. - szólalt meg
Aldó.
Klára visszavigyorgott: tudja ő azt! És várt. Aldó
elmerengett, aztán meglepő ajánlatot tett:
- Ha akarod... majd leírom neked. Megpróbálom.
Tíz nappal később, egy szombati ebéd után, mielőtt
lefeküdt volna aludni, Aldó egy vastag borítékot tett le Klára
asztalára.
- Majd akkor nézd meg, ha elmentem már.
 És életében először Klára türelmetlenül várta Aldó
szombat esti elmenetelét. Búcsúzáskor megkérdezte:
- És erről majd kérdezhetek?
- Jó...Nem tudom... Na, aludj jól, babám.
- Holnap csak ebédre jössz?
- Igen, mert délelőtt írom tovább a cikket. De utána Olgit is
elvisszük moziba.
Klára felkucorodott borítékjával az ágyára. Milyen jó
sok lap van benne! Olgi csak feküdjön le nyugodtan, majd ő
is jön, most dolga van.

Sünikém!
Elkészültem végre a vállalásommal. Ez a végleges (sokadik)
változat, ebben már maradéktalanul követtem a tanácsodat:
nem arra ügyeltem, hogy előzményeivel együtt minden
érthető legyen, hanem csak azt írtam le, amire gondolni
jólesik.
Talán csodálkozol, hogy harmadik személyben írok
magamról. Amikor esti gondolkodásaim közben egyszer
csak így szólalt meg bennem a történet, először azt hittem,
ez csak menekülés: „Nem is rólam van szó". De amit itt
leírok, azt valóban nem én éltem át, hanem ők mesélték
nekem. Ilona drágám azt, amit az édesapjával beszélt,
apósom pedig azt, amit ő beszélt az én édesapámmal. Mind
a ketten úgy tudtak mesélni, hogy az ember moziban érezte
magát, ahol a leg-szórakoztatóbb fűmet vetítik.
Mindkettőjükben volt írói tehetség. Bennem ugyan nincs, de
a kedvedért most kipróbálom, hátha meséjükből vissza tudok
adni valamennyit.
 Az összekötő részt azokból a morzsákból raktam össze,
amelyeket ebben a témában az idők során összeszedtem
tőlük. Édesapám, remélem, megbocsájt. Mint láthatod,
időnként már egészen szélhámos módon elkapott az írói
fantázia, de a történet minden egyes eleme valahol,
valamikor elhangzott a szájukból. Azt hiszem, azért jó nekem
így írni, mert az ő meséjükön keresztül újra átél
hetem, hogy szerettek. És kicsit úgy mesélhetek, ahogy ők
szoktak volt.
írok neked néhány „lábjegyzetet", hogy könnyebb legyen
eligazodnod:

Kérnék: Ilona családja Papele, Mamele: Ilona szüleinek

beceneve
Ali: az én becenevem náluk
Cselédkönvves év: a medikusok utolsó, gyakorló éve
„Házikó": Kérnék hűvösvölgyi nyaralója
Wagner bácsiék: kertész és mindenes házaspár, akik
nyaranta rendben tartották a hűvösvölgyi házat. (Náluk
voltam két hónapot, miután visszajöttem a lágerből. Isten
áldja meg őket érte!)
Korner rabbi: édesapám
Audiencia: szó szerint kihallgatás, meghallgatás, itt
ironikusan értve (ezzel a kifejezéssel mesélte apósom)

Aldó

A végén leírtam neked még valamit, amit én éltem át, és arra

is jó visszagondolni. Az van az utolsó lapon.
Új lap:

Kern úr, mint általában, az íróasztala mögött ült és, mint

általában, gondterhelten bogarászott egy kéziraton. Úgy
tett, mintha nem venné észre, hogy Ilona akar tőle valamit.
Úgy gondolta, ma már igazán eleget hallott Aliról meg „az
összes rózsaszínű álomról". Ilona leült az íróasztal
oldalánál álló karosszékbe és addig szegezte fenyegetőn
apjára a tekintetét, míg az fel nem nézett.
- Papele! Ha nem egyezel bele, hogy ösz-szeházasodjunk,
holnap csinálunk egy gyereket!
Kern úr megdöbbent a szabadszájúságnak ezen a
mértékén, az ő „kicsi lányától", de olyan nagyon nem bánta.
Egy pillanatig gondolkozott, aztán megkérdezte:
- Tegnap még nem csináltatok?
- Nem - somolygott Ilona.
- Jó. Mert akkor ma még agyonüthetlek. Az unokámat
sajnálnám.
- Papele... annyira szeretnénk... Látod, szépen befejezte ezt
az évet is, már csak a cselédkönyves éve van hátra!
- De az még hátravan! És arról sem tudok, hogy megkérte
volna a kezedet.
- Hát nem meri! Pont ezért...
- Igaza van. Egy férfiember akkor nősüljön, amikor már el
tudja tartani a családját.
- De nem kell nekünk még olyan sok pénz... Kint
ellaknánk a házikóban!
- Szóval már minden ostobaság ki van találva! Ali
naponta a Hűvösvölgyből járna be, téged meg egész napra
otthagyna egyedül. Isteni ötlet!
- Wagner bácsiék biztos szívesen ott maradnának velünk
nyár után is. Papele, kérlek szépen...
Kern úr sokat ígérően hallgatott.
- Ti Mamelével nem akartatok annak idején már
mindenáron... ?
- Akarni akartunk, de nekünk egyikünknek sem volt ilyen
lágy szívű apja.
Ilona elővette az utolsó csepp kislánybáját is, átölelte az
apja nyakát és azt mondta:
- De nekem van... ugye?

Kern úr másnap felhívta Korner rabbit és audienciát kért

tőle. „Hivatalosan" még sosem találkoztak, csak néha az
imaházban váltottak pár szót, miután Korner rabbi el-
mondta a gyülekezetnek az utolsó péntek esti kaddist*.
Kérnék csak azért mentek ebbe az imaházba, mert Ilona azt
akarta, hogy szülei megnézhessék maguknak Ali családját.
Kérnék nem voltak elragadtatva a rabbitól. Szerintük élőben
még túl is tesz a hírén,
miszerint ő lenne Kelet-Európa legszigorúbb rabbija. A fiún
viszont, hál' Istennek, ennek nyomát sem látták. Hacsak
„túlzott szelídségén" nem. Kern úr szívesen is tüzelte Alit
több vagányságra, és mindig örült, ha sikerült őt vacsorára
is ott marasztalni. Egy-egy megjegyzéséből tudni lehetett,
mennyire fájlalja, hogy az ő fiainak már rég nem az a ka-
land, ha vele beszélgethetnek. Lassan már a két lányának
sem.
Korner rabbi négy nap múlva tud időt szakítani Kern úr
számára. Ne vegye rossz néven. Kern úr rossznéven vette
ugyan, de a megbeszélt időben mégis pontosan megjelent.
Ha nem az „imádott legkisebb magzatáról" meg Aliról lenne
szó, már azt is abszurdnak tartaná, hogy ő megy „megkérni
a fiú kezét"! A rabbi ráadásul mindig úgy tett, mintha nem
tudná, mi köze a Kern családhoz.
Pedig Kern úrnak igen tisztességes rangja és vagyona
volt: könyvkiadója révén napi kapcsolatban állt Budapest
szellemi elitjével, könyvesboltjai pedig irigylésre méltóan
szép jövedelmet biztosítottak családjának. Korner rabbi
szemében persze túlságosan liberális volt. Egészében mégis
úgy tűnt, nem a családdal van baja, hanem azzal, amit ilyen
közelségből már észre kellett vennie: hogy mások életében -
a fiáéban vagy a Kern-családban - van valami, amit
meghittségnek hívnak és amiből ő olyan keveset enged ma-
gához.
 - Ezek a gyerekek nagyon szeretnének már egybekelni...
- Ha a Mindenhatónak is ez a célja velük, akkor el fog
jönni az ideje.
Kern úrnak nem volt ötlete, hogyan tudná Mindenható-
ügyben überelni a rabbit. Hirtelen olyan tehetetlennek
érezte magát és olyan dühös is lett, mint amikor az apja
mondott hasonlókat gyerekkorában. Ennek megfelelően
indította is a válaszát, majd egy testreszabottabb toldalékkal
letompította:
- Mégis: miből fogjuk mi, szülők, megtudni a Mindenható
szándékát... ha nem abból, hogy ilyen kitartóan és erősen
szeretik egymást?
A rabbi bölcsessége szerelem dolgában láthatólag
soványabb volt. Kern úr ki is használta a csöndet.
- És ha az időpontot ránk bízná a Mindenható, én a magam
részéről már beleegyeznék.
- A fiam még nem felnőtt ember. Nincs diplomája, nincs
jövedelme.
- Egy év múlva lesz. Én addig vállalnám a költségeiket.
- Ilyesmit az én családom nem fogad el.
Csönd. Kern úr arca egyre keményedik, pedig az ő
arcberendezésével ez nem is olyan könnyű. Akkor már a
dühöngés sokkal jobban illik hozzá. Most a rabbi tompít egy
kicsit.
 - Ne értse félre, Kern úr. Ez nekem sem anyagi kérdés.
Itt elvekről van szó. Egy férfinak előbb bizonyítania kell.
- Nekem már bizonyított.
- Mivel?!
- Azzal, amilyen. Négy év ismeretség után már csak lehet
ennyi hitele nálam! De ha a megelőző húsz évben csirkefogó
benyomását keltette önben, akkor vagy én tévedek ostobán,
vagy alaposan megváltozott.
A rabbi hallgatott. Talán röstelkedett, talán mégis
lágyulóban volt a szíve. Kern úr még egy gondolattal
megtoldotta a leckét:
- Tudja, én évi száznál is több szerződést kötök. A
többsége pusztán bizalomra épül: arra, hogy hiszek az író
tehetségében és bízom benne, hogy betartja a megállapo-
dást. Szívesen fizetek előleget. Még sosem csaptak be. Ha
azt kötném ki szerződési feltételként, hogy előbb mutassák be
az első Nobel-díjukat, nem lehetett volna belőlem a később
naggyá vált nevek házi kiadója.

Utolsó lap:

Az első házassági évfordulónkra megszületett a kisfiúnk, az

első. Hónapokig titkoltuk a szüleink előtt, hogy őt várjuk,
mert joggal féltünk, hogy ez is könnyelműségeink listájára
kerül. Abban a tanévben még nem volt jövedelmem és
nagyon kellemetlen volt arra gondolnom, hogy a gyerekemet
is apósomék tartsák majd el. Pedig gondolhatod, hogy ők
örültek csak igazán, amikor megtudták.
 De augusztus elsejével megkaptam az állást a Szent
István kórház szülészetén, amivel már év közben is
kecsegtettek, de biztosan persze nem lehetett számítani erre.
A főorvos láthatólag kedvelt engem és mikor megtudta, hogy
augusztus utolsó hetére várjuk a bábánkat, a szeptemberi
első fizetésemet már 23-án kiutaltatta nekem.
Apósom is bejött persze a kórházba megnézni a
kisfiúnkat. Emlékszem, ahogy futottam utána a folyosón,
hogy azonnal a kezébe nyomjam a borítékot első
törlesztésemmel az elmúlt évért. A megszokott ravaszkás
hangján förmedt rám: „Majd megmondom én neked, mit
törlesztesz! Költsd a fiadra! Meg a feleségedre!" „Hát a
többit úgyis rájuk költöm" - mondtam én. „Az egészet rájuk
költöd, megértetted?!"
Kevés ennyire jóságos férfit ismertem életemben.

Klára kedden még a múltkorinál is rövidebb levelet

csúsztatott be Aldó mappájába:

Édes Aldó!
Köszönöm, a meséket! Ha tudsz, mesélj még Kern
bácsiról, mert olyan aranyos!
Melyik volt az ő kiadója?
Szeretlek, Süni

Csütörtökön már ott is volt a válaszlevél a mappában:

történetek az Albatrosz kiadóról, meg arról, ahogy Kern
bácsi kiszűrte az őt mégiscsak becsapni készülő üzletfeleit.
De ezek sosem az írók voltak. A levelezés egyre jobban
beindult. Már Süni is ezen az úton mesélt előző életéről.
Pedig ő papír nélkül is tudott volna mesélni. Arról például,
hogyan kapta nemrég meghalt dédanyja után a Klára nevet,
vagy hogyan mászott be húsz hónaposán az újszülött Gyuri
ágyába, és ajánlotta fel szüleinek, hogy inkább ezentúl is ő
lesz a baba. Merthogy már folyamatosan beszélt. (Aldó
elnevette magát, amikor ezt a levelet olvasta: „Hát már
akkor is?!" „Mit?" - kérdezte Klára, ő is nevetve, pedig még
nem tudta, min nevetnek. „Hát már akkor is bebújtál
mindenféle jöttment férfiak ágyába? Azt hittem, én voltam
az első!")
Aldó sosem írt a gyerekeiről, de azért mindig talált
valami elmesélhetőt. Főleg Kernékről, akiknél nemcsak a
családi ünnepek húszfős alaplétszáma volt mámorító Ali
számára, hanem a hangosság, a nevetés és a p áolmindent
kimondás is. Mindez gyógyír volt gyerekkora összes
hiányérzetére.
A bőrmappa lett a postaláda, amit mindketten
rendszeresen megnéztek, és örültek, ha találtak benne új
küldeményt. Süni tanácsa egész jól bevált. Aldónak sok szép
emléke elevenedett fel a levelek írásakor. Akármelyiket
persze nem lehetett Süninek elmondani. Csak jó volt
visszagondolni rájuk. És a legtöbb megint csak nem Ali
saját élménye volt, hanem Luca meséje (mert Ilona neki
Luca, de csak négyszemközt). Talán mert azoknak mindig jó
vége volt. Például annak, amit Wagner néniről mesélt el
egyszer. Wagnerek beavatása ugyanis nem az esküvő után
kezdődött volna. Lucával akkor már évek óta a hűvösvölgyi
házikóba jártak titkos találkáikra. Ali tanrendjétől függően
szemeszterenként más és más napokon. Wagner néni az első
néhány ilyen alkalom után látható aggodalommal kereste a
pillanatot, amikor Ilonával négyszemközt beszélhet.
- Kisasszonyka... ne haragudjon... de biztosan tudja a kis
doktor úr, hogy mit csinál?
- Tudja, Wagner néni! ... Különben is semmit.
- Na persze. Csak azon túl gondoltam...
- Wagner néni, ugye nem árulnak be minket?
- Mi persze hogy nem, kisasszony! Csak arra ügyeljenek,
hogy a természet se árulja be magukat! A többit ránk
bízhatja. De ne felejtsék el, nagyon szépen kérem, hogy ha
nem vigyáznak, magukat még összeadatja a főszerkesztő úr
a rabbijukkal, minket viszont biztosan kidob, és a mi
papunk aztán nem tud rajtunk segíteni!

Aldó emlékei nem mindig engedelmeskedtek Süni

utasításainak. Erről a meséről például feltartóztathatatlanul
eszébe jutott az az időszak, amikor Wagner néniék fogadták
be őt, negyvenöt júniusában. Előtte bejárt minden helyet a
városban, ahol a családjáról hírt lehetett remélni, és utolsó
erejével kiment Hűvösvölgybe. A házikóban idegenek
laktak, nem kérdezett tőlük semmit, csak elindult Wagnerek
közeli házához. Arra emlékszik, hogy Wagner néni sírva
ölelte őt át - pedig ő milyen koszos és büdös lehetett! -, és
bekiabált a férjének: .Józsi! Megjött a doktor úr! Itt a doktor
úr! Csak megjönnek majd a többiek is!" Ő már akkor
biztosra vette, hogy senki nem jön meg, hiába adott
magának még egy évet önámításra. Úgyhogy ki is lépett a
jelenetből. Egy ágyban ébredt föl, arra, hogy Wagner néni
udvarol neki: „Igyon má' egy kicsit!"
Nagyon meleg volt a nyár. Ő a tornácra kitett heverőn
feküdt egész nap. Az első időkből csak arra emlékszik, hogy
Wagner néni időnként kijött egy tele tányérral vagy bögré-
vel, megetette és beszélt hozzá. Este meg Wagner bácsi jött
ki érte, hogy kész a fürdővize, bekísérte, és segített neki
megfürödni.
Néha napközben is. Mert a reszketés legjobban a langyos
víztől csillapodott. A legforróbb napokon Wagner bácsi
kitett reggel egy dézsát a napra, teletöltötte vízzel, amiben
már déltájban nagyon jól esett üldögélni. Ettől néha órákig
nyugalomban voltak az izmai, és ez olyan pihentető volt,
mintha megállhatott volna az egész napos futás közben.
Wagner bácsi pár naponta meg is borotválta őt. Ennek
végképp semmi értelmét nem látta, de ezt is hagyta.
Mire a tornácra benéző fán sötétedni kezdett a szilva,
már olyan jól volt, hogy egészen épeszű öngyilkossági
elképzelései születtek. Már észrevette, ha Wagner bácsi
reggel eltűnik, és amikor ebédre megjön, Wagner nénivel
suttognak a tornácra nyíló konyhában: „Nincs már több
ötletem!", „De hát a Dunába nem mehetek utánuk!", „Itt se
látták őket...", „Nincs lista, sehol". Wagner néni pedig: „Ha
ott maradok mellette, már megeszi egyedül is...", vagy: „Ma
mondott pár szót..."
Ez valószínűleg már Kormos idejére esett, aki egyszer
csak ott feküdt a heverőjével átellenben, a tornác kövén, és
szemezett vele. Ő akkor már egy örökkévalóság óta ezt a
kövezetet nézte, szemével követve a mintát fel és le, oda és
vissza. Ebben a mintában tűnt fel Kormos szeme először,
aztán az egész fekete gombolyag. Amikor gyenge kísérletet
tett, hogy meggyőződjön róla, igazi-e, és kinyújtotta felé a
kezét, Kormos felállt, odajött hozzá, és nyalogatni kezdte az
ágyról lelógó kezet. Később Kormos mancsát fogva aludt el
mindig a legjobban. Nem is tudta, mekkora áldozat ez az
engedékenység Wagneréktől, akik azelőtt be nem engedték
volna a szomszéd elhanyagolt, bolhás kutyáját. Talán úgy
gondolták, ha már őt beengedték rühösen, ez már olyan
mindegy...
Kormos volt az első, akivel beszélgetett. Persze inkább
csak magában. Ez azért volt nagyon jó, mert ilyenkor
elhallgattak a belülről jövő, idegen hangok. Kormosról teljes
biztonsággal lehetett tudni, hogy odaátról jött, és hogy ő is
csak átmenetileg tartózkodik ebben a bőrében. Ez
megnyugtató volt. Mint egy kapocs. Sokat filozofáltak
együtt. Az is Kormosnak sikerült először, hogy őt sétálni
vigye a kertben.
Aztán amikor már potyogott is a szilva, Wagner bácsi
egy délután megjelent egy zsidó öregemberrel, aki leült a
heverő mellé. Nem kérdezett semmit, elmondta a S’mone
Jiszroélt. Aztán nézte Aldó arcát, még mindig nem kapott
hírt, és belekezdett a S'mone Eszrébe. A tizenkilenc áldás
után elhallgatott, újra figyelt egy kicsit, és zsoltárokkal
folytatta. Aldó ki sem nyitotta a száját. Ilyen volt
kisgyerekként félálomban mesét hallgatni. Hamarosan be is
csukta a szemét. Egy idő után azt érezte, mintha Apus
akarná felrázni a maga szigorú módján: „Viselkedj zsidó fér-
fihoz illő módon!" Nem tud ő már! De Anyus esti meséje
nagyon jólesik...
 Már sötétedett, amikor az öregember felállt.
„Köszönöm" - mondta neki búcsúzásképpen. Rosenberg úr
megkérdezte, hozzon-e neki imaszíjat. Ő nem válaszolt, de
úgy gondolta, látszik az arcán, hogy nem akarja. Mire az
öreg azt mondta: „Hozok, és majd eldöntőd." Apus ilyet
nem tudott volna mondani. És ettől egy újabb halk
köszönöm jött ki a száján.
Rosenberg úr kétnaponta eljött. Senki nem hitte volna,
hogy ő egy hét múlva beszélget majd vele, és egy további
hét múltán bemegy vele a városba. Bár inkább csak elkísérte
az öreget, hogy az ő ügyeit intézhesse. Az imaszíjat
megtartotta, de soha nem tette föl.
Wagner bácsi két év múltán mesélte el, hogyan szerezte
Rosenberg urat. Amikor már úgy érezték Wagner nénivel,
hogy ők mindent megtettek, amire csak képesek voltak,
mégis silány az eredmény, az jutott eszükbe, hogy saját
hittestvérükhöz ilyen helyzetben papot hívnának. Wagner
bácsi be is ment a hitközségbe, ahol a portásnak (!) kezdte
magyarázni, miben kérne segítséget. A portás gyanakvó és
kellemetlen volt. Megkérdezte, azért jött-e, mert meg akar
szabadulni a befogadott ismerősétől. Meg hogy miért nem
viszi kórházba, ha beteg. Mintha lettek volna akkor rendesen
működő kórházak! És amikor Wagner bácsi ott tartott, hogy
a doktor úr édesapja rabbi volt, Korner nevű, de a
keresztnevét nem tudja, a portás kioktatta, hogy egy
zsidónak nincs keresztneve. Wagner bácsinak itt elfogyott a
türelme, és üvölteni kezdett a portással. Hogy azt megérti,
ha őket, keresztényeket, most válogatás nélkül utálják, de
hogy képes megtagadni egy hitsorsosától a segítséget,
amikor ő csak azt kéri, hogy jöjjön el valaki imádkozni érte
és vele!
A portás szánalomra méltó gyorsasággal
meghunyászkodott az üvöltéstől, odament a telefonhoz, pár
szót magyarázott valakinek, és nemsokára Rosenberg úr jött
le csoszogva a lépcsőn. Ő is meghallgatta Wagner bácsi
történetét. Ismerte Korner rabbit. Várjon egy kicsit, mondta,
megint eltűnt a lépcsőn, és pár perc múlva újra megjelent.
„Mehetünk - biccentett -, csak az imakönyvet kellett le-
hoznom. Magát pedig áldja meg a mi istenünk a jóságáért!"
Wagner bácsi a borozgatás jótét hatására negyvenhétben
már azt is el merte mesélni Aldónak, hogy ez az áldáskérés
jól esett ugyan az öregtől - különösen így, a portással való
afférja után -, mégis az jutott eszébe, hogy a doktor úr
siralmas állapotát és tetovált karját látva talán mégsem
éppen erre az istenre bízná a boldogulását.
Aldó egyébként nemrég kiégettette a számokat a
karjából. Süni kérésére. Alig látszik belőlük valami. Ő
persze látja még.
Soha máskor nem beszéltek arról a nyárról, pedig ő úgy
havonta meglátogatja az öregeket. Most már csak a nénit.
Akkor mondta Wagner néni szűkszavúan azt is, hogy „Az
elején nagyon nehezek voltak az éjszakák". És neki
felderengett, mintha lett volna ott még valaki, akitől a
rémálmok valamennyire megszelídültek. Rákérdezett. Igen,
az öreg bába a szomszéd utcából. Merthogy orvosra nem
volt pénzük - a helyi orvos egyébként sem zsidóbarátságáról
volt híres -, Wagner néni viszont „valami kenőcsöt akart
szerezni a doktor úr sebeire".
 A bába át is jött, és úgy látta jónak, ha még hetekig
minden este abban a késői órában jön, amikor a pokol készül
előtörni. Csak masszírozta, simogatta élete első férfi betegét,
főleg a gerincét, a tarkóját meg a végtagjait. Minden éjjel, jó
egy órán át. És beszélt hozzá, magyarázta neki, mit csinál,
ahogy a kisgyereknek szokták. Éjfél tájban ment el, és utána
Wagnerek már alhattak reggelig. Néha tejet is hozott egy kis
üvegben a betegének, ami akkoriban a legnagyobb kincsnek
számított. Wagner néni egyszer meg is kérdezte, honnan
szerzi. A madám vonakodva válaszolt: „Egy anyától." Aldó
erre sem emlékezett.
Ez után a mese után Wagner néni segítségével
megkereste a bábát. Igazából azt szerette volna, ha először
csak messziről nézhetné ezt az asszonyt. Annyit tudott róla,
hogy fiatalkorában apáca volt. De hát nem volt honnan
meglesni, be kellett menni a házába. A szigorú arcú madám
úgy tett, mintha nem értené a látogatás célját („Ja, igen,
átmentem egy párszor, mert kellett a kenőcs..."). Udvarias
kívülállással kínálta őket hellyel és süteménnyel. Szinte
végig hallgatott, pedig Aldónak és Wagner néninek sem
esett könnyen a beszéd. Tekintetét a padlóra szegezte, de
közben sűrűn lesett fel Aldó arcára. Egy-egy pillanatra. Nem
lehetett tudni, mire gondol. Kifelé menet végigsimította
kezét Aldó hátán. Aldó felismerni vélte a kezet.
Wagner bácsi tavaly meghalt. Kormos is... Azóta a néni
nem tudhatja előre, mikor jön Aldó. Kormos szólt nekik
mindig: már reggel odaült a kapujuk elé, ha Aldó várható
volt. Ilyenkor rögtön be is engedték a kutyát, és Wagner
néni nemcsak egy szelettel több húst sütött ki, de még
Kormost is megetette. Aldó ebéd után mindig elment vele
sétálni. Amikor Kormos már láthatóan beteg volt, Aldó
pénzt akart hagyni a szomszédnál az állatorvosra, de a
szomszéd szerint jobb hagyni meghalni azt, aki meg akar.
Ezzel végül is Aldó és Kormos is egyetértettek, ők ketten ezt
már régen megbeszélték. Ez történt Wagner bácsival is,
hiába hozta neki Aldó a gyógyszereket.
De a néni most is várja őt. Süniről még nem beszélt
neki, pedig sokszor járt már kinn Süni óta. Talán mert
hűségének Wagner néni az egyetlen fontos tanúja. Ő ismerte
Ilonát, és valószínűleg hamarosan újra találkoznak. De nem!
Legközelebb kiviszi magával a gyereket. Luca úgyis tud
mindent! Miért sajnáltatná magát Wagner nénivel, aki
annyira szeretné, ha Aldónak lenne újra családja...

1950. január 3.
Kinn voltunk Aldóval Wagner néninél a Hűvösvölgyben.
Nagyon aranyos. Érdekes, hogy úgy félti Aldót, mint Olgi
engem. Hogy eszik-e rendesen és vett-e sálat magának meg
hogy kijönnénk-e (én is!) két hét múlva újra, mert akkor
elvihetnénk egy frissen vágott kacsát. Azt mondta, hogy
„Most már a nagymama biztosan elkészítené az egészet" és
kiderült, hogy Olgira gondol. Aldó mesélt neki rólunk.
Tavaly még Wagner néni sütötte ki Aldónak a kacsát, hogy
hazavigye. Emlékszem én is ettem belőle, csak nem tudtam
honnan volt.
Wagner néni kérdezte, hogy kimennénk-e vele a bácsi
sírjához. Mert Aldó már többször kiment vele. Láttam, hogy
Aldó súg neki valamit. Rögtön tudtam, hogy nem akarja,
hogy én is menjek a temetőbe. De mondtam nekik, hogy én
nem félek a halottaktól. Mamuséknak úgysincs itt a sírjuk.
Meg Ilonáéknak sem. Legalább Wagner bácsinak vihetnék
virágot.
 III.

Rókavadászat

(1950. január-március)

Süni életében eljött az az idő, amikor már fiús zsúrokra is

kezdték meghívni. Még barátnői is alig egy éve vannak, de a
születésnapi lányzsúrokra hamar beindultak a meghívások.
Csak Aldó számára volt újdonság, milyen komoly presztízst
tud magának szerezni ez a kislány. Süni emlékezett, hogy a
régi iskolában is ő volt a hangadó. Talán nemcsak az eszével
érte ezt el, hanem a tartásával is, amiben a legrosszabb
időkben is volt valami irigylésre méltóan megveszteget-
hetetlen. Ha ő valamit vagy valakit leszólt, annak súlya volt
a többi gyerek szemében, akit pedig a védelmébe vett -
Feldmann Ágin kívül Lakatos Icát például -, azzal mégsem
lehetett többé akármit megtenni.
Aldóra kétféle feladat hárult ebben az új korszakban:
magas sarkú cipőt, női táskát és harisnyát (nylonharisnyát!)
venni Süninek a kötött ruhához, közben pedig izgulni, hogy
tud-e majd minden tekintetben vigyázni magára egy ilyen
fiús zsúron. Aldónak fogalma sem volt, mennyi szexuális
felvilágosításra lenne Süninek szüksége, de a mérték itt nem
is ját-
szott szerepet. Ő ugyanis - szakmája dacára - a
legkevesebbre is alkalmatlannak érezte magát ebben a
kapcsolatban. Ahogy az ő szülei sem tudtak neki egész
életében egyetlen szót sem mondani a szexualitásról. És
Aldó emlékszik, hogy ez fiú létére is mekkora terhet jelen-
tett. Ha nincs Ilona áldott neveltetése, kapcsolatuk
valószínűleg csődöt mondott volna. Nemcsak a szerelem
terén, hanem minden más vonatkozásban is Ilona
boldogságra való képessége volt a legfőbb erőforrásuk. Aldó
családjából mintha genetikusan hiányzott volna ez az
adottság. Őbenne ezt csak Luca késői rehabilitáló munkája
fejlesztette ki. Igaz, Luca tehetséges és szorgalmas
tanítványnak nevezte őt. E nélkül biztosan nem tudtak volna
kilábalni a Gáborka születése utáni válságból sem, hanem
mindkettőjükben csak mélyült volna a megbántottság és az
elutasítottság érzése. Istvánka születése után már semmi
hasonló nehézségük nem volt.
Aldó másik gondja a zsúrokkal a politikai óvatossághoz
fűződött. Gyakran lehetett hallani, hogy a diákcsoportokba
is beültetnek besúgókat. Ezt a kérdést már sokkal köny-
nyebben hozta szóba Süninek, itt viszont azon lepődött meg,
hogy Süni, most először, fellázadt az óvatossági előírások
ellen:
- Csak nem gondolod, hogy ezek között a gyerekek
között...?! A fiúk is gimnazisták!
- Nem azon múlnak a dolgok, kicsim, hogy én mit
gondolok. Az egyetemeken állítólag már minden csoportból
„jelent" valaki.
Pedig csak két-három évvel idősebbek nálatok... Ne legyen
igazam! De amit nem mondasz, azt soha sem bánhatod meg.
Klára hallgatott. Látszott az arcán, hogy messze jár.
- De... - mondta lassan.
Aldó el tudta képzelni, mire gondolhat. Neki is - az első
magányos években naponta, de elalvás előtt néha még most
is - eszébe jut, mi mindent nem tett meg Gábor, Istvánka
vagy Luca kedvéért. Mi szépet nem mondott ki nekik. És
nem ment el Gáborral focizni, nem hallgatta végig Istvánkát
vagy nem próbált nevetni Luca - már csak az ő kedvéért
összekanalazott - viccein. Az is gyakran eszébe jut, hogy a
bevonulása előtti éjszakán szerelmeskedni akart Lucával, de
a gyerekek biztonságos elhelyezése még megoldatlan volt,
és Luca hamarosan eltolta magától. „Tele van a fejem, ne
haragudj" - mondta. Pedig Ali számára ez lett volna az
egyetlen, ami arra a kis időre feledtetni tudta volna vele,
hogy a vágóhídon vannak. Aldónak sokszor eszébe jut: ha
Luca tudta volna, hogy akkor szerethették volna egymást
utoljára, biztos másképp dönt.
Most odalépett Sünihez, hogy megsimogassa a fejét, de
Süni elhúzódott.
- Haragszol...
- Igen, mert miért veszed el a kedvem...
Most Aldó lett szomorú. És hamarosan Süni engesztelte.
- Tudod, hogy nem mondok semmi olyat, ami bajba
keverhet minket...
- Csak ennyit akartam kérni.
- Akkor tízre értem jössz? Felírtam a címet, ott van az
asztalon. Lent várjál, nehogy kinevessenek. De én pontos
vagyok, tudod...
Süni január végén már a harmadik „fiús zsúrt" abszolválta,
Aldónak már észre kellett vennie, hogy egy sikeres nő
palántájával áll szemben. Büszkeséget is érzett ugyan, de az
aggodalom erősebb volt benne. Szemben a testápolással,
amiben nemcsak hasznos tanácsokkal, hanem egészséges,
szégyenkezésmentes szemlélettel is tudott segíteni egy ilyen
lánygyereknek, a szexualitás változatlanul hozzáférhetetlen
témának tűnt számára. Ezért úgy döntött, hogy kivesz a
könyvtárból valami kamaszoknak szánt „szakirodalmat".
Zavartan tette le a könyvet Süni mellé a díványra. Kereste a
szavakat, de Süni megelőzte:
- Ez nagyon hülye könyv! Belenéztem az iskolai
könyvtárban. Szerintem egyáltalán nem így van... De
Aldóka, én nem akarok lefeküdni senkivel. Ha emiatt
izgulsz... A fiúk elképesztően hülyék...
Aldó elnevette magát.
- Hát én leszek az utolsó, aki ez ügyben sürgetni foglak.
Csak szerettem volna, hogy tudjad a biológiai részét. És
annyit tennék hozzá, hogy a szerelem ennél sokkal több. De
azt úgysem lehet könyvből megtudni. Szeretném, ha
tisztában lennél azzal, hogy ha egy fiú ilyesmit kér tőled...
- A Vera már csókolózott is egy ilyen hülyével! Hozzám is
próbált az egyik odadörgölőzni. De mondtam neki, hogy ha
hozzám ér, nem fogom eltéveszteni, hogy hol kell megrúgni.
Erre megsértődött!... Most mit nevetsz ezen?... Aldó, ti ugye
nem voltatok ilyen hülyék? Szerintem a Papus se lehetett
ilyen... Ezek olyan... nyálasak... meg izzadt a tenyerük...
meg nincs is jó szaguk. Miért nem használnak szagtalanítót,
mint te... meg én? Nekem egy ilyen sose kellene!
Aztán még nevetve hozzátette:
 - Én kivonnám a fiúkat a forgalomból, amíg nem
lesznek rendes... férfiak.
- De hát éppen a forgalomtól lesznek rendes férfiak!
- Igen?... Na de nem velem!

1950. február 22.

A franc egye meg, Aldónak igaza volt! Van besúgó az
osztályban!
A Harsányi azt mondta az oroszóra elején, hogy meg
van döbbenve, mennyien vesznek részt az osztályból olyan
esti szórakozásokon, ahol „a szocializmussal össze-
férhetetlen álláspontok" hangzanak el. Bourgeois meg mit
tudom én. Mi azzal a baj? És hogy egyesek az amerikai
imperializmust dicsérik meg az amerikai butító zenékre ri-
szálnak. Nahát ez csak a Veress Kati muriján lehetett! Én
szerencsére nem mondtam semmi olyat. Mert sose mondok
már. A Szalai Juli szerint csak az a szalmafejű Noóvák lehet
a besúgó. És a Juli se akar többet sehova se menni! A
Feldmann Ági meg sírni kezdett. Nem tudom miért, de a
Harsányi azt mondta, hogy biztos nem tiszta a lelkiismerete.
Pedig szegény Ági igazán alig beszél, csak miattam hívják
meg a murikra. Jó, most már néha mond valamit, de nem
olyat. Ő aztán tényleg nem. Szóval mi nem megyünk többet
sehova! Nem tudom elmondjam-e ezt Aidának. Csak még
jobban idegeskedne. Pedig igazán tudhatná, hogy én vi-
gyázok a számra.

Aldó egyik páciense panaszkodott, hogy nem jó a

gyerekorvosuk, és kellene egy rendesebb kivizsgálás, mire
Aldó felhívta Seilmann Pistát a kórházban, és beajánlotta
hozzá a családot. Aztán érdeklődött, hogy vannak otthon.
Pista szűkszavú és semmitmondó választ adott. Biztos nincs
egyedül a szobában, gondolta Aldó.
- Sietsz? - kérdezte, mert hirtelen eszébe jutott, hogy még
nem is mesélte neki, milyen jól leutánozták Sünivel Margit
társasjátékát.
- Van más szakmai kérdés is?
- Sürgős nincs. Csak néhány dolgot a pubertás kapcsán
kellene majd megbeszélnünk.
- Felhívlak, amint felszabadul egy kis időm.
Pista másnap késő délután hívta. Süni is ott volt éppen. A
telefon szokatlanul recsegett. Pista csak a keresztnevét
mondta be. A zajokból hallatszott, hogy utcáról beszél.
Szívesen visszahozná azt a kölcsönkönyvet, jó-e most.
Nemsokára csöngetett is. Süni szaladt ajtót nyitni.
- Hát itt van ez a kis bogár is!
Aldó persze nem hitte el, hogy ennyire rendben lenne
minden. Amint Pista leült, ő odament az íróasztalhoz, és
kihúzta a falból a telefondugót. Két kezével valami olyasmit
intett, hogy biztos, ami biztos. Klára odaült közéjük. Pista
tett még néhány mondatnyi erőfeszítést, hogy kedves bácsi
legyen, de hamarosan Süni is belátta, hogy nem erről szól a
látogatás. Ahogy múltak a semmitmondással kitöltött
percek, végigjárta gondolatban, mik az esélyei: ha őelőtte
nem kezdenek igazat beszélni, akkor úgysem tudnak meg
semmit. Ha viszont kimegy, legalább Aldó megtudhatja, mi
a baj, és akkor van egy kis remény arra, hogy el is mondja
majd.
- Csinálok nektek egy teát... - mondta, és ezzel életében
először ajánlotta fel, hogy enni ad.
A konyhában igyekezett csendesen mozogni, hátha
akkor kihallatszik valami fontos. Nemigen. így hát leült a
gáztűzhellyel szemben, és nézte a vizet, mikor forr már.
Nem vette észre, mert megint kezdett megszokottá válni:
hogy reménytelenül szomorú.
Aldó hangtalanul várta, hogy Pista belekezdjen:
- Most vagyok itt utoljára, Aladár... Mert nem akarlak
benneteket bajba keverni... Nem látta senki, hogy ide jöttem
be. A lányom is megszakította velünk a kapcsolatát.
- Mit?!
- A férje a belügyminisztériumban dolgozik... Összeírták,
kinek van Nyugaton rokonsága. Margit is a listán van. Azt
üzente a vőm, ne találkozzunk, mert ők is bajba kerülhet-
nek... gondolni kell a gyerekekre.
- Nem lehet...
- De. Persze. Az unokáim élete fontosabb, mint a mienk. Ők
még nem éltek...
- Választani kell?!
- Egy fokkal jobb, mint negyvennégy! Ott választani sem
lehetett.
Aldó megsemmisült érzését hirtelen egészséges kétkedés
váltotta fel:
- És ha nem találkoztok, akkor a belügy nem tudja, hogy
az apja vagy, és Margit a feleséged?!
- Nem tudom... De Rudi ezt kérte. Katus mégis eljött,
titokban... Nagyon sírt... én is... Azt mondta, biztos jobbra
fordulnak majd a dolgok. Elmenet mégis megszaggatta a
ruháját*... Ez a világ nem akar minket megtűrni magában.
De ha a gyerekek épségben megmaradhatnak, akkor ne
panaszkodjunk.
Csönd. Aldóból újra az egészségesebb fele szólalt meg:
- Nem... nem akarom elhinni. Ez a Rudi egy seggfej.
Nem azt mondtad régen is?
- Hát nem egy lángész. De ezt nem a kis-ujjából szopja. Én
senkit nem akarok bajba keverni... Margit fia azt üzente,
megpróbál minket kijuttatni... Félek, hogy az sem lenne
jobb Katuséknak... de nincs kivel megbeszélnem.
- Pista, én már annyi szörnyűséget el tudok képzelni... de
ezt nem! Ez az egész így abszurdum!
- Legyen igazad, Aladár drága. De várjuk ki...
- Én miért ne mehetnék fel hozzátok?
- Neked is kell gondolnod Sünire. Meg
magadra. Ha csoda történne, és lefújnák a számháborút, én
másnap üdvrivalgással itt vagyok nálad! De addig fedezékbe
vonulunk. Ezt akartam mondani.
Aldó makogni kezdett, Pista leállította:
- A moralizálást is majd a számháború után! Rajtunk nem
segítesz azzal, ha szolidaritásból eljössz... De valami mást is
akarok mondani neked.
- Mondjad.
- Nem hatalmaztál fel rá... Csak nem tudom, mikor
találkozunk. Engedd meg... Azt akarom mondani, hogy... én
Margit nélkül talán nem is éltem volna túl ezeket az éveket.
A szeretet gyógyít, és csak az... Keress egy társat...
- Nekem itt van a gyerek... tőle rengeteg szeretetet kapok...
gyógyít is.
- Társ is kell. Hidd el.
- Ilona velem van.
- Igen... Ha egyszer mégis küld valakit a Mindenható,
gondolj az én szavaimra is. .. . Sünike, nincs még kész az a
tea?
Klára hozta a nagy tálcát, kiosztotta a teásbögréket,
középre letette a kekszes tálkát.
- Nézd, mit hoztam neked! - örvendezett Pista bácsi. -
Margit néni küldi neked...
Azzal kivett a táskájából egy nagy, lapos dobozt.
Lefejtette róla az újságpapírt, és előtűnt egy szép, színes
kartondoboz. Ismerősnek tűnt. Hát persze! A társasjáték!
Süni arcán ugyanaz a riadt gyanakvás látszott, mint Aldóén.
- Mi már nem nagyon játszunk... De neked annyira tetszett
ez a játék. Vagy nem?
- De! De én már leutánoztam... És ha Pista bácsiékhoz
megyünk, akkor ott ezzel játszhatnánk.
- Leutánoztad? Hogyan?
- Százhúsz kérdést írtunk össze Aldóval! Azt játszottuk a
születésnapi zsúromon a gyerekekkel... Köszönöm szépen,
de inkább tessék hazavinni, és majd ott játsszunk, ha jö-
vünk! És majd megmutatom, milyet csináltunk mi Aldóval!
- Hát jó, kicsikém...
Aldó érezte, hogy meg kell tartani a játékot. Nem tudta,
miért.
- Azért ha itt hagynád, össze tudnánk hasonlítani, és még
ötleteket gyűjteni belőle... Aztán majd...
- Hát persze! - mondta Pista lelkesen, és úgy tette ki
kezéből a dobozt, mint aki megszabadult valamitől.
Azzal búcsúzott, hogy amint módja lesz rá, jelentkezik.
Az ajtóban egy pillanatra megölelte Aldót, majd férfiasan
vert kettőt a vállán.
- Aztán vigyázz erre a kislányra! Suttogva hozzátette:
- Magadra is...
Amíg Süni fürdött, Aldó kinyitotta a játékos dobozt.
Végiglapozta a kérdéskártyákat, kivette a kártyakupacokat
elválasztó kartonbetéteket, felemelte a belső fenéklapot meg
a homokóra posztóágyát, kiforgatott mindent a dobozból.
Nem talált semmi szokatlant benne. Csak képzelődött.

Másnap körlevél érkezett a rendelőben, miszerint a

munkatársak bármilyen publikációját a pártbizottságon kell
leadni jóváhagyásra. Az érdekelt kollégáknak ajánlják, hogy
publikációjuk elkészítése előtt vegyék át a pártirodán az
irányelveket tartalmazó tájékoztatót.

árom hét múlva, egy hétfői kora estén csöngettek. Aldó

Hrossz érzéssel nyitott ajtót, mert a katedrálüvegen keresztül
egy Kláránál jóval nagyobb alak körvonalait látta. Az
mindenesetre végigfutott a fején, hogy az ÁVO éjjel jön,
nem fél nyolckor. Hatvan körüli, szomorú arcú zsidó férfi
állt az ajtóban.
- Bejöhetek? - suttogta.
Aldó zsigerből bólintott, és becsukta a férfi mögött az
ajtót.
- Seilmann Pistától hoztam egy... levelet. Az arca semmi jót
nem ígért. És a belső
kabátzsebéből előhúzott egy borítékot. Csak Aldó lakcíme
volt ráírva, de félreismerhetetlenül Pista szép, érthető
írásával.
A férfi odaadta a levelet, de nem mozdult. Láthatóan le
akart ülni. Aldó behívta a szobába, és hellyel kínálta. Aztán
felnyitotta a borítékot.

Drága, kedves, jóságos Barátom!

M. és én döntöttünk a befejezésről. Könnyű szívvel tesszük,
mert ezzel másokon könnyítünk. Ez a legfontosabb. A
választási lehetőségeink szűkösek voltak: vállalkozhatnánk
arra, amit sem Isten, sem ember előtt nem vállalhatunk,
vagy beígért bizonyossággal még egy pokoljárásra, amit
magunkkal szemben nem vagyunk már képesek vállalni és
amivel szeretteinket sem óvjuk meg semmi rossztól. Csak azt
sajnáljuk, hogy ezzel a döntésünkkel fájdalmat okozunk
Neked és még néhány embernek, akiket szeretünk. Bízunk
Istenben, hogy Rád és a gyerekre vigyáz majd, nekünk pedig
megbocsát az önbíráskodásért. Csókold meg helyettem is S.
okos kis fejét. Köszönöm, hogy tizenhét éve a barátomnak
tudhattalak. Isten áldjon!
Ui: Kérlek, égesd el ezt a levelet postásunk jelenlétében,
hogy az se Rád, se őrá soha bajt ne hozhasson.
Aldó ült, kezében a levéllel. Újrakezdte. Aztán megint.
Lehet, hogy már huszadszor olvasta, amikor elindultak a
könnyei. Az idegen férfi mozdulatlanul ült a télikabátjában.
Gyakran nézett rá Aldóra, aki csak a levelet látta.

Arra még jól emlékezett, ahogy kinn világosodott. Aztán

viszont arra ébredt, hogy háromnegyed nyolc. Kapkodni
kezdett. De leállította magát. Majd beér. Valamikor. Kilenc
előtt pár perccel érkezett a rendelőbe. Azt hitte, Sünin kívül
most már nincs semmi és senki, aki meg tudná mozdítani:
akár lelkesíteni, akár megijeszteni vagy megdöbbenteni.
Elvirának mégis sikerült előállítania valamit ezek
keverékéből.
Annak az Elvirának, akivel első közös munkaévükben,
negyvenhatban, egyetlen szót nem beszéltek az
adminisztráción és más tennivalókon kívül. És aki
negyvenhétben még azt mondta egy hisztérikus beteg kap-
csán, hogy utálja az önsajnálat minden formáját, akár egy
ember, akár egy embercsoport űzi azt. Ettől aztán Aldó egy
további évvel meghosszabbította a szilenciumot. Tulaj-
donképpen Elvira Süni iránti érdeklődése hozta köztük az
enyhülést. Előtte csak egyetlen epizód adódott, ahol Elvira
igazán női embernek tűnt Aldó szemében, bár sajnálta, hogy
erre szükség volt. Ez nem sokkal az önsajnálatra vonatkozó
megjegyzés után történt.
Belépett a rendelőbe egy fiatal, szép nő - Ilona vakító kék
szemeivel, az ő tekintetével! Aldót megütötte az áram, és
persze reszketni kezdett. Már jó ideje képes volt a reszketést
azonnal leállítani, ami egyébként is csak akkor jött elő, ha
gondolatai elhagyták a rendelőt. De most nem akart abbama-
radni. Aldó elindult az ablak felé, kerülő úton, hogy ne
kelljen látnia a lányt. így Elvira riadt arcába ütközött.
- Megkérem, hogy menjen a délutáni rendelésre...
Nagyon sok a betegem. Nem tudok többet vállalni.
- De hát kivártam a soromat.
- Kérem, hogy menjen...
- Miért pont engem küld el?! És még magára mondták,
hogy milyen rendes orvos!
- Kérem, menjen el...
Itt vette át Elvira a parancsnokságot. Érezte persze, hogy
baj van. Nagy nehezen kitessékelte a fiatal nőt, de még a
folyosóról is behallatszott a szóváltásuk. Izgatottan jött
vissza:
- Doktor úr, fel akarja jelenteni... mit csináljak?
Ez volt Elvirától az első olyan mondat, amire Aldó
mindig hálával gondol vissza: segíteni akart, pedig nem
tudta, miről van szó.
- Hívja vissza - felelte Aldó, még mindig meredten bámulva
az utcát.
Amikor a nő újra bejött, azt mondta neki:
- Maga engem soha nem fog följelenteni. Nem azért
hívtam vissza. Hanem hogy ne higgye, hogy magával lenne
baj... Egészen személyes okból kérem.
 - A munkahelyén ne legyenek az embernek személyes
okai! - fortyogott a nő, és bár ezt a kioktatást Aldó
ugyanolyan kevéssé hallotta hitelesnek, mint a fenyegetést,
mégis örült, hogy a lánynak nemcsak az agresszivitása, de a
hangszíne is idegenszerű.
- Elnézését kérem... - felelte még.
Nem akart mást mondani. De mivel a háta mögül nem
hallatszott semmilyen mozgás, hátralesett. És újra meglátta a
szemét. Hogy beszélhet Luca szemeivel ennyi hülyeséget? A
szemének hitt. Nem a szavaknak. Ezért vallott mégis. De
már újra elfordulva.
- Húsz éve találkoztam egy ugyanilyen szempárral. Ő
lett az életem értelme. Meg a két gyerekünk... Egyikük sem
él már.
- ...Ne haragudjon - mondta az idegen hang, már kevésbé
idegenül.
- Nem haragszom én senkire. A haragban erő van.
Bennem nincs.
Csend. Aldó megint hátrales. A nő sír, eltakarja az arcát.
Neki szabad. A mágnes újra elkapja Aldót. Ingatag járással
elindul felé. Toporog. Aztán a keze után nyúl, megcsókolja,
és visszasiet az ablakához.
- Menjen el, kérem... - suttogja Elvira.
Aldó egy lovas kocsit néz, a lovak kínlódnak a jeges
aszfalton.
Talán üres már a szoba, amikor még azt motyogja:
- Nem tudtam őket megvédeni... Ebből nem lehet
felállni.
 Ahogy most belépett a rendelőbe, Elvira felugrott,
odarontott hozzá, megragadta a két karját, mintha meg
akarná rázni, aztán felismerhetetlen hangon azt mondta:
- Hát nincs telefonja?!
És egy pillanatra odalökte a fejét Aldó mellkasának.
Aldó egykedvűen várta, hogy Elvira lefejtse magát róla,
aztán halkan megkérdezte:
- Sanyi jól van?
Még sosem hívta Elvira férjét sehogyan sem. Elvira
bólintott, majd türelmetlenül felvetette a fejét, ahogy a lovak
szokták, és kérdőn nézett Aldóra. Aldó csak összeszorította
az ajkait. Nem mozdult.
- Ha átöltözött a doktor úr, meg kellene néznünk, mi van
meg odakinn a hiányzó szerekből.
Aldó bólintott. De most sem mozdult. Ezen ő maga is
csodálkozott. Kabátban, kalapban álldogált. Elvira téblábolt:
- Doktor úr... menjen átöltözni...
- ...Nem tudom...
Elvira cikázó szembogarán ugyanúgy látszott most a
fejtörés, mint amikor Süni követhetetlen folyosói
bejelentkezéséből próbált operatív tervet készíteni, jó egy
évvel ezelőtt. A különbség legfeljebb annyi, hogy azóta a
történelem több együttérzésre tanította meg.
- Ha nincs jól a doktor úr... egyszer kivehetne maga is
betegszabadságot.
Aldó mérlegelő fejrázása hamarosan bólintássá
változott.
- Felkísérem a belgyógyászatra, jó?
- Nem kell...
 - De, az jobb lesz - mondta Elvira, és Aldó értette, hogy
nem a betegkísérés az ötlet lényege. - Megmondom a
betegeknek, hogy akinek sürgős, az a délutáni rendelésre
jöjjön vissza.
Aztán elindultak együtt a folyosón.
- Mi történt, az istenért? Rémesen néz ki... Süni?
- Ő, remélem, jól van.
- Nem látta most?
- Délután jön. Vele talán nincs baj.

- Nem akarja mondani, mi történt?

- Amit nem tudunk, azt nem is tudják kiszedni belőlünk.
- Valakit megint elvittek?
- Nem. Van, aki nem hagyja magát... Elmegy önként,
méltósággal... Végleg.
Miért mond Elvirának ilyen sokat? Nem kellene! De
Elvira ma másodszor okoz meglepetést.
- Magát nem bánthatják! Ne féljen! Magát már nem
bánthatják...
Aldó csak nézi. Hosszan. Ez jut eszébe?! Tényleg őt
félti? Nem csak a férjét, a szocdemeket, meg a múlt héten
elvitt szakszervezetis asszisztensnőt? És ugyan miért ne
bánthatnák?
- Ha nem lenne Süni, már rajtam sem igen lenne mit
bántani. Én is szívesen mennék.
- Maga nem tehet ilyet! Pont, mert ott van Süni!
Ez a legjobb dolog, ami tegnap óta történt.
- Nem is teszek, Elvira kedves, biztos nem... Csak
nehéz...
- Megkeserülik ezek... Nem lehet a fél országot kiirtani... Ez
nem sikerülhet nekik...
Közben felértek a belgyógyászatra. Bambán és óvatlanul
leültek egy üres várópadra.
- Azért előfordult már a történelem során, hogy
sikerült...
A folyosó közeli fordulójában feltűnt az új belgyógyász
főorvos. Még csak arcról ismerték. De az tudta, hogy ők
kicsodák.
- Körner doktor, énrám vársz?
- Csak valami gyomornyugtatót íratnék egy kollégával.
- Rosszul is nézel ki, gyere be hozzám!
- Megvárom itt, Doktor úr... Szédül is - fűzte hozzá a
főorvos számára Elvira.
Hát ez hiányzott mára. De benn nem történt semmi
különös. Az Aldó-korú főorvos próbált nyájas lenni, és csak
mellesleg tett fel néhány kérdést a „közhangulatról" és
hasonlókról. Aldó valóban olyan pocsékul érezte magát,
hogy semmi erőfeszítésébe nem került a gyomrát fogva
harcképtelennek mutatkozni. Három éven át ugyanilyen
reménytelenül és kínzóan bénult volt az emésztőrendszere,
mint ma reggel. Pedig amióta Süni van, Aldó ezt a gondot
nem ismeri, az élet emészthetővé vált. Tegnapig. A főorvos
megnyomkodta a hasát, felírt két gyógyszert, majd
„tréfálkozva" elengedte, mondván, előbb a saját hasunk
táján kell rendnek, lennie, hogy másra is tudjunk figyelni.
- Kiírt három napra, a franc egye meg. Úgyhogy holnap
még muszáj otthon maradnom...
 - Legalább kialussza magát... És ne haragudjon, hogy
idehoztam. Nem tudom, hova lehet még egyáltalán menni.
- Ez már nem számít. De az ötlet jó lesz délutánra is, a
gyomorrontás. Süni jön, össze kell szednem magam.
Múltak az órák, Aldó ruhástul feküdt az ágyán. Időnként
elszenderedett, a rossz álmok felkeltették, és ilyenkor
ránézett az órára, meddig tespedhet még. A lágerben volt
ilyen az alvás. Ilyen mindennel egybemosódó. Amikor
hagyták őket aludni. Vajon ki találta meg Seilmann
Pistáékat? Hogy került a levél a „postáshoz"? Hogy fogja
Pista lánya túlélni ezt? Nem kellene-e felhívni? És akkor?
Megint belealudt. Pistáék temetése. De Pista ott áll Aldó
mögött a gyászoló tömegben. Mutatóujját a szája elé teszi:
pszt, ne szóljon senkinek, hogy ő is ott van. Aldó int a
szemével: dehogyis szól!
Ebből az álomból is úgy lépett ki, mint a sekély vízből,
és aggódva állapította meg, hogy a végtagjai most sem igen
mozdulnak. Pedig már vészesen közeledik Süni érkezésének
ideje. Aki sajnos remekül olvassa az ő arcát. Márpedig
annak a színészkedésnek a századrészére sem alkalmas ő
most, ami Süni megtévesztéséhez elég lenne.
- Elrontottam a gyomrom... - kezdte. Klára méregette:
- Este nem is mondtad még.

- Azután kezdődött, hogy beszéltünk. Éjjel nagyon rossz

volt... Nem is dolgoztam ma.
- Megágyazok neked... Miért ágyaztál be? És miért vagy
ruhában, Aldóka?
 - Mert reggel még bementem. De aztán hamar
hazajöttem.
- És nem kellene orvos? Olyan orvos, aki ehhez ért?
- Felírtak valamit a belgyógyászaton... Ja, nem váltottam
ki.
- Mindjárt lemegyek a patikába, csak előbb megágyazok.
Odaülj addig, a díványra! Látod, már bevehetted volna a
gyógyszert, ha hazafelé kiváltod... Vagy annyira rosszul
érezted magad? Na, most már mindegy... Hánytál?
Minden jó, Klára nem gyanakszik, csak sürög-forog,
mint egy igazi mama. Mint Olgi. Ágyazás után a receptet
keresi, meg pénzt hozzá, aztán megáll:
- Várjál, előbb felhívom Olgit, hogy kell csinálni azt a
levest, amit ő szokott, ha beteg vagyok. Mert lehet, hogy
ahhoz is kell valamit venni a boltban... Addig vegyél
pizsamát... Jaj, de az Olgi elment az árvaházba! Akkor
megkérdezem Madame Gretlt! Biztos ő is tud
köménymaglevest csinálni.
Aldó készséggel hagyta magát beleringatni Klára
mesejátékába. Körülbelül úgy, ahogy októberben a
lányiskola andalodott el rövid időre Bokor tanár úr
békeüzenetétől. Kapott levest meg sok teát, estére főtt
krumplit. Klára a gyógyszerbevételt is ellenőrizte. Meg lázat
is méretett vele. Aldó mindenben engedelmeskedett. Klára
este kialkudta Olginál, hogy másnap ne kelljen iskolába
mennie. Már olyan rég nem hiányzott! És Aldónak most
szüksége van rá!
Aldó tiltakozását nem volt nehéz félresöpörni. Olgi vele
is akart beszélni. Kikérdezte töviről-hegyire. A végén már
Aldó maga is elhitte, amiket kitalált. Klára újra elkérte a
kagylót, és eldicsekedett a főztjével: egész jó lett. „Nagyon
finom volt!" - szólt közbe Aldó, hogy a telefonba is
behallatsszon. „Na, akkor már jobban van, ha ízlik neki az
étel!" - kommentálta Olgi, Klára meg közvetítette. Aldó
bosszankodott, hogy ilyen könnyelműen elárulta magát. Ha
jól ítéli meg a történelem menetét, ajánlatos lesz
visszatanulni a szájnyitás régi, spártai szabályaira.
Reggel kilenckor csöngettek. Ne! De Olgi volt az. Egy
tele cekkerrel. Készít egy zöldséges csirkelevest. Almát is
hozott, kompótnak, meg piskótát is sütne. És talált otthon
egy kis rizst, az jól fog. Attól Isten őrizzen! - gondolta Aldó.
- Inkább krumplit ennék...
- Azt nem hoztam, Aldókám, de majd lemegyek.
- Van itthon.
Olgi egész délelőtt a konyhában serénykedett. Süni
novellákat olvasott fel Aldónak, aztán sakkoztak, és engedte,
hogy Aldó elaludjon, amikor fáradtnak látszott. Óvatosan
állt föl mellőle, Aldó mégis rögtön kinyitotta a szemét.
- Aludj nyugodtan, Aldóka... nem hagylak itt. Majd
mindjárt lemondom az angolórámat is.
- Azt ne mondd le!
- Nem akarom, hogy egyedül legyél. Várj csak!
...Olgica! Van dolgod délutánra?
- Nincs, Anyukám, miért?
- Vigyáznál Aldóra, amíg elmegyek angolórára?
- Hát persze.
Aldó finom duruzsolásnak hallotta, ahogy a hölgyei a
konyhában beszélgettek. Félig csukott szemmel mosolygott:
Luca drágám, küldöd itt nekem sorra az angyalokat, hogy a
teli pöcegödörből kiszippantsanak legalább egy
fejmagasságnyit? Vagy azt mondod, hogy pont az a fejnyi a
fontos, mert ott a szánk, az orrunk meg a szemünk? Én azt
hittem, még egyszer nem dobnak bele a pöcegödörbe... Jó,
majd megpróbálok annak örülni, hogy csak nyakig ér.
Még délután sem akaródzott felkelnie. Szokatlan, hogy
ennyire makacs a teste. Amióta negyvenhat elején dolgozni
kezdett, még egyetlen napot nem volt betegszabadságon.
Beteg sem volt. Legalább is sosem jobban, mint a többi
napon... Amikor Süni megjött az angolórájáról, azt kezdte
szervezni, hogy Olgi minél korábban jöjjön át holnap
Aldóhoz, mert ő már negyed nyolckor elindul az iskolába.
- Holnap már be szeretnék menni... - hazudta Aldó. Süni
olyan könnyedén söpörte félre a tervet, ahogy erőszakos
anyák nyerik meg mécseseiket akaratgyenge gyerekeikkel
szemben.
- Ez hülyeség, Aldóka! Nem vagy jól, és az orvos is három
napra írt ki! Holnap ne menj sehova! A betegeid majd
megvárnak. Inkább írjad a cikkedet, azt fekve is tudod...
Hogy állsz vele? Én már gépelném neked...
Tökéletes kis mama! Úgy látszik, nemcsak Olgi és Süni
szeret elesett állapotában utasításokat kapni, hanem ő is.
Merthogy aki szeret minket, az ilyenkor pontosan azt az
utasítást adja, amit magunknak nem merünk megadni. Aldó
sem árulta el magának, hogy egyszerűen lubickolni akar.
Abban, aminek a hiányát olyan sok éve szenvedi, és aminek
nélkülözésétől negyvennyolc nyarára Süni is épp kezdett
szétesni. Abban, amit családnak neveznek, és ami mindig
több, mint egy klórmolekula. Ahol hallgatni lehet például,
hogy mások beszélnek körülöttünk.
Ezért aztán nagy kegyesen engedett Süni
erőszakosságának. És úgy gondolta, Elvira is megérdemel
egy telefont. Ne kelljen holnap hiába várnia. Még sosem
hívta őt fel, de tudta, hogy van telefonjuk. A könyvben meg
is találta a számot. Elvira aggódni látszott. Mint aki úgy
gondolja, annak már komoly oka van, ha a doktor úr még
mindig nem jön be. De végül elfogadta Aldó érvét, miszerint
ez csak Süni túlféltése. És a korábbról megszokott, katonás
stílusában zárta a beszélgetést: köszöni a telefont. Aldó este
lelkiismeret-furdalással állapította meg, hogy Pistáék dél óta
nem jutottak eszébe...
Éjjel azért mégis sikerült azt álmodnia, hogy Pistával
ülnek egy padon a láger szélén, és várják a kivégzésüket.
Rendes, akasztásos kivégzést. Nem szabad beszélgetniük.
Csak nézik egymást, és teljes nyugalommal azt élik át, hogy
ez a néma gondolatcsere az utolsó örömük ebben az életben,
és milyen jó! Amikor erre felébredt, Süni épp fordult egyet
az ágyban. Aldó megigazította rajta a takarót, és egy ideig
nézte őt. Milyen jó, hogy ma éjjel is itt maradt vele!
Másnap reggel Olgi már Süni elindulása előtt telefonált:
fél órán belül ott lesz, már csak a friss dolgokat kell
megvennie. Aldó sietett a mosakodással, és már rendesen fel
is öltözött. Közben újra meg újra Seilmann Margit könnyű
mosolyú arca és lendületes mozgása villant fel szeme előtt.
Milyen rövid ideig ismerték egymást... Pistára nem mert
gondolni. Hétfő óta már sokadszor jutott eszébe, mi lesz, ha
Süni rákérdez, mi van velük. Ő nagyon számon tartja ezt a
kevés emberét. Hirtelen az az ötlete támadt, hogy
Amerikába mentek, Margit fiához! Csak nem szabad
mondani senkinek! Ez jó. Nem elég jó, de ennél jobbat nem
adott nekik az Isten. Aránytalan megkönnyebbülése jelezte,
hogy ezt a mesét ugyanúgy maga is hinni kezdi, ahogy a
gyomorrontásról szólót.
Olgi megint felpakolva jött. Aldó kiült mellé a
konyhába. Segített krumplit hámozni, Süniről beszélgettek.
Aztán Olgi lediktált néhány receptet, amiket Aldó meg akar
tanulni, mert Süni vacsorára is szereti ezeket az ételeket.
Déltájban csöngettek. Ez most kevésbé ijesztette meg Aldót,
mint Olgi tegnapi csöngetése. Elvira volt az!
- Csak meg akartam nézni, nem lebzselésről van-e szó -
kezdte.
Már ő is tud szépen hazudni, alakul benne az emberség.
- De! Szerintem ma már nyugodtan bemehettem volna.
Csak ez a Sünilány annyira aggodalmaskodott. Tegnap még
iskolába sem ment! Most meg itt van Olgika!
- Hát akkor két dajkája is van, doktor úr! Így én is
szívesen töltenem otthon a napjaimat!
Aldó még soha nem látta ennyire kedvesnek Elvira arcát.
- De meg is van az eredménye! Látom, hogy már
egészen jól van! Nem is tudom, miért kell Süninek ennyire
aggódnia! Én már leállítanám...
- Megtagadni valakitől, hogy törődhessen, legalább
olyan kegyetlenség, mint megtagadni valakitől a törődést.

Szombaton egykedvűen sakkoztak Olginál, miközben Olgi a

másik szobában varrt. Sokáig mindketten könnyen voltak
csendben. Aztán Aldónak mégiscsak eszébe jutott, hogy
Süni hallgatására nem tudja a magyarázatot.
- Rosszkedvű vagy, babám?
- Nem... csak... most van a Nováknál az a muri, amire
hívott minket is, de mi a Julival meg az Ágival már nem
megyünk. Biztos, hogy a Novák a besúgó, folyton ott
fontoskodik a Harsányi körül.
- Hát... ha vigyáztok, mit mondtok, akkor azért el
lehetne menni... Mások is vannak ott, akiket viszont
szerettek.
- Nem megyünk. Mert múltkor már hazudott is. Azt
mondta a Harsányi, hogy a párt szeme mindenkin rajta van,
és hogy a Szentpéteri Mari „uszít". Ezt csak a Nóvák mond-
hatta neki. Aldó, mi az, hogy uszít? Nemcsak a kutyákat
uszítják?
Olgi jött be:
- Klára-babám, lehet már próbálni a szoknyát. Föl
tudjátok függeszteni egy kicsit a játékot?
Olgi nemrég talált otthon egy szép, mintás anyagot, ami
pont egy ilyen kislánynak való. Nem is emlékszik, honnan
van az az anyag. Már hetek óta tervezik Klárával, milyen
fazonú ruhát varrjon neki belőle.
- Nem érdemes, Olgica, nem megyek már sehova...
- Jaj, hogy mondhatsz ilyet?! Azért, mert van egy pár
gyerek, akivel nem kell barátkozni, attól még sok helyre
elmehetsz, ahol érdemes szépen felöltözni!
- Nekem nem is hiányzik. Jól elvagyok itthon. ...Csak
titeket ne vigyenek el a kommunisták! Mi jól elvagyunk
hárman, nem?
 Hát a gyermeki ragaszkodásnak nem épp erre a válfajára
vágytak a közel tizennyolc éves Klára öregjei.

Az újság tele volt a munkásosztály dicsőséges térnyerésének

és a „mindenkinek megkönnyebbülést hozó" tisztogatásnak
a híreivel. Aldó már nem erősködött, hogy Süni használja ki
a kínálkozó szórakozási lehetőségeket, inkább ő próbált
gondoskodni a normalitás látszatáról. Hangversenyre
mentek például, kettesben, Süni a szép új kosztümjében. Ez
Aldónak kicsit nehezére esett, mert még sosem járt Ilona
nélkül a Zeneakadémián („Na látod, Alika, hogy nincs is
olyan botfüled!"), de ilyen helyzetekre volt egy varázsigéje:
az élet most Süniről szól, mert Luca és az Örökkévaló ezért
küldték őt. Klára sem árulta el Aldónak, hogy neki mi jut
eszébe a Zeneakadémiáról.
Elvira másnap megint a folyosón mondta el Aldónak,
hogy a bőrgyógyászatról és a sebészetről is eltűnt egy-egy
orvos. A sebész egy első látásra is mélyen tisztességes pa-
rasztfiú volt, aki Elvira hírei szerint korábban a
Kisgazdapártban töltött be valami funkciót. A bőrgyógyász
eltűnésére még ennyi magyarázatot sem tudtak.
Ugyanezen a héten súgta oda a szomszéd Bauer néni -
miközben Aldóval a házmesterre vártak, hogy kifizessék a
havi lakbért -, hogy hallotta-e: a Ferenczi urat a negyedikről
a múlt éjjel vitte el az ÁVO. És hát az ő urának is két üzlete
van...
Klára szerda délután kopogott a rendelő ajtaján. Elvira
aggódva nézett rá, kijött a folyosóra egészen, és mondta,
hogy kiküldi a doktor urat, amint végzett ezzel a beteggel. A
„Mi a baj?"-ra Klára csak a fejét rázta. Egyetlen vonása sem
volt megnyugtató. Aldó hamarosan ki is jött, karon fogta
Sünit, és elkezdett vele járkálni a folyosón.
- Az Ági a Lipóton van! A Mestrovics néni mondta.
Neki telefonált a nagynénje, hogy Ági bevett egy csomó
gyógyszert, és ő vitette be. Már tegnap sem volt iskolában,
én hívtam, de nem vette fel senki a telefont. A Wiesmann
azt mondta, hogy az Ági beteg. ...Biztos elvitték az apját...
És ő megmondta, hogy egyetlen napot nem lesz a
nagynénjével. Aldó, menjünk be hozzá! Én egyedül nem
merek...
Aldó leült egy padra, és Sünit is maga mellé húzta.
Bólogatott. „Egyszer majd csak elfogyunk...", gondolta,
Klára másfél évvel ezelőtti szavaival. Megy ez, gyorsabban
is, mint tervezték! Sünit meglepte, hogy Aldó nem tud ennél
megnyugtatóbban reagálni. Valahonnan ismerte ezt a
fegyelmezetten riadt arcát.
- De ugye biztosan megmarad? A Mestrovics néni is be
akar menni hozzá. Csak nem tudja, melyik osztályra vitték, a
központ meg nem hajlandó semmit sem mondani... És azt
mondta, hogy legyünk mi is óvatosak... De hát miért? Mi
van abban, ha az osztálytársamat meglátogatom?! Ugye
bejössz velem?
- Be. Ha lehet. De te most ne menj sehova... - azzal
felkelt a padról, és intett, hogy Süni is mozduljon el onnan.
Újra sétáltak. - Majd én megpróbálok híreket szerezni... Ott-
honról ne telefonálj senkinek az Ági kapcsán.
- Ha téged hívna valaki ez ügyben, tereld el a szót. Érted,
Sünikém? Ez nem a hősködés ideje... Itt meg lehet halni, ha
csak a tisztességünk után megyünk... De majd kicselezzük
őket. Megígérem, hogy utánanézek. Ha lehet, még ma.
Menjél, babám, és okos légy! Ne csinálj butaságot!

Aldó futva tette meg a villamosmegálló és a Süniek háza

közti többsaroknyi távolságot, hogy még kapuzárás előtt
odaérjen. Háromnegyed tíz volt.
- Ki az? - kiabált ki Olgi riadt hangon.
- Aldó.
Süni is az ajtóban állt. De nagyot sóhajtottak!
- Jó hírem van - mondta lélekszakadva. És intett, hogy
menjenek be a fürdőszobába. Kinyitotta a csapokat.
- Bent voltunk Áginál... egy pszichiáter kollégámmal...
aki az árvaháznak is dolgozik, és van összeköttetése a
Lipóton... Már odafelé menet azt találta ki, hogy „híreink
szerint Ági szerelmi csalódásában lett öngyilkos"! Nix
politika! Az apját valószínűleg tényleg elvitték, de semmi
ilyet nem mondott az ügyeletes, csak azt tudják, hogy a
nagynénje hozatta be, és nem volt túl barátságos. Ági már
nincs veszélyben. És annyit már tudnak tőle, hogy tényleg
semmi áron nem akar a nagy-nénjéhez menni. János... a
kollégám megbeszélte, hogy amint túllesz ezen a bódult
állapoton, bevisszük az árvaházba... Szerencsére csak az év
végén lesz tizennyolc éves... Ennél jobbat nem lehetett
kihozni a helyzetből. Nem is örülsz?
- És vele beszéltél?
- Nem... Aludt. De láttam.
- És én holnap bemehetek hozzá?
 - Ezt most nem kérdeztem... Sünikém, ez most nem
olyan fontos, mint az, hogy veszély nélkül segíthetünk neki,
és hogy hamar ki lehet hozni onnan... Ilyen helyen egy
nappal sem szabad tovább maradni, mint amennyit muszáj.
Holnap fel kellene menned Mestrovics nénihez, és
megtudakolni a nagynéni telefonszámát. Ha van neki.
Elfelejtettem benn elkérni. Mert ezt persze még vele is meg
kell beszélni.
Aldó ránézett az órájára.
- Most szaladok, hogy ne kelljen a házmesterrel
találkoznom.
Mindkettőjüket megcsókolta, amit nem szoktak minden
találkozásnál. Aztán még annyit mondott:
- Vidulj föl, babám! Ahhoz képest, amire számítottunk,
ez egyelőre nagyon jó! A többit majd lépésről lépésre... Bár
másban is ilyen könnyű lenne megoldásokat találni... És
telefonon azért nem beszélünk erről!
Újra ránézett az órájára, szaladva elindult, és visszaintett
nekik. Aztán eltűnt a lépcsőfordulóban.
- Aldó!
Aldó visszaszaladt, Süni meg elé:
- Köszönöm szépen... Te vagy a legjobb.. . papa a
világon.

Klárát eléggé megviselte a Lipóton tett látogatás. Aldó tett is

előtte néhány kísérletet, hogy eltérítse a tervétől. Időnként
úgy festett, hogy sikerülni fog, mert Sünin látszott a félelem
is. Pedig nem is tudhatta, mennyire lehangoló a hely, meg
szegény Ági is... Majd bemegy, várjon még, javasolta Aldó
a hősies elszántság rövid, hallható szüneteiben. De amikor
Süni azt motyogta maga elé, hogy „Akkor kell ott lenni,
amikor szükség van rá", Aldó elfogadta a döntését. Talán
akkor is ezt tette volna, ha tudja, hogy Süninek Jutika utolsó
napjai jutnak eszébe. A gettóban. Amikor ott ült mellette
tizenkét évesen, már nem is próbálta kimosni a kakiból, nem
is volt kaki, csak bűz és jajgatás. És Gyuri második napja
nem bújt elő a tömegből.
Aldó ezekben a tétovázó napokban már kétszer is beszélt
Ágival - inkább Ágihoz -, és Csillag János is újra bement a
kislányhoz. A benti orvos „enyhén szólva prepszichotikus"
állapotról beszél, de János szerint minden krízisben
előjöhetnek pszichotikus reakciók. Ha ők negyvenötben az
összes ilyen gyereket a Lipótra küldték volna, kiürült volna
az árvaház! Ő vállalja, csak engedjék ki! Kiengedik - amint
aláírja, hogy letesz öngyilkossági szándékáról. A
kezelőorvos a nagynénitől tudja, hogy Feldmann úr valóban
munkatáborba került. És mivel az orvos legalább annyira
depressziósnak tűnt, mint szűkebb és tágabb környezete, így
Aldó sem látta okát, hogy bármi más műsort eljátsszon.
Arról beszélt Áginak, mennyire várják az iskolában a
lányok, Klára különösen, és hogy biztosan lesz majd jó
megoldás, ha ő is akarja. Ági erősen lenyugtatózva,
egykedvűen hallgatta őt a folyosói padon. Aztán jó húsz-
percnyi hallgatás után, majdnem normális beszédtempóban
azt mondta:
- Tessék inkább Klárával törődni. Vele érdemes.
Szombaton aztán együtt mentek be Ágihoz. Aldó fel-alá
járkált a hosszú folyosón, hogy a két gyerek nyugodtan
beszélhessen egymással. Csak amikor épp visszairányba sé-
tált, látta messziről, ahogy Süni megállás nélkül beszél,
gesztikulál, agitál, és Ági ugyanolyan egykedvűen hallgatja,
mint őt. De hát ez lehet pusztán a nyugtatóktól is...
Kifelé jövet Süni már a Sárga Ház kertjében le akart
ülni. Csakhogy a padok szét voltak korhadva. Talán majd az
utcán találnak egy padot, biztatta Aldó, de Süni még jobban
lelassított. Mint aki nem tud továbbmenni. Aldó egy nagy
tölgyfának támasztotta a hátát, és úgy vonta magához a
gyerekét. Süni hamarosan meg is szólalt:
- Én is azt mondtam régen, hogy nem akarok élni... de az
nem volt igaz. Csak nem volt kinek... De Ági tényleg nem
akar! Mit csináljak??
- Majd keresünk neki is valakit, akiért érdemes élnie. Jó?
Csak addig kell kibírni.
A szerda esti átütő siker óta nem jutott eszébe, mi lenne
Sünivel, ha őt is elvinnék. Pedig esti imája hetek óta arról
szól, hogy ne válassza el az egymást szeretőket a Minden-
ható.
Süni látszólag megnyugodott az egyszerűnek hangzó
megoldástól. Másfél éves kapcsolatuk során mégis most
először fordult elő, hogy álmában kiabált. Aldó
tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor lámpát kell gyújtani, fel-
kelni, inni, enni vagy bármit csinálni, ami jelenvaló. Süni
nem lepődött meg, csak jó érzéssel nyugtázta, hogy Aldó
nem kérdezi meg, mit álmodott. Ezért aztán el is tudta
mondani. A gettóban egy katona kikötözte Ágit egy fához,
hogy éhen haljon, őt meg nem engedték oda a többiek, hogy
eloldozza. Aldó csitítgatta Sünit, de Süni már nem hallotta
őt.
- Egy teát ne csináljak?
-...Mamus azt mondta a gangon, hogy vigyázzak a
kicsikre, amíg ő visszajön. Meg hogy Papus is biztosan
visszajön. Becsapott... Amikor Mamus a többi nővel lement
a lépcsőn, a korláton kihajolva néztem, ahogy az udvaron
üvöltöttek velük a nyilasok. Magamban azt mondogattam,
hogy később majd biztos kedvesebb katonák viszik őket
munkára, és nem lesz baja. És akkor Schwarz bácsi jött oda
hozzám: „Hány éves vagy?" Mondtam, hogy tizenkettő.
„Nem, kilencéves vagy!" „Én csak kicsi vagyok, de már
tizenkettő!" Ő csak sziszegett: „Kilenc vagy! Megértetted?!
Vagy nem akarsz élni?" És az sem volt igaz, hogy védett
ház. Nem volt védett. Azért kerültünk a Schwarz bácsiékkal
a gettóba. Mamus azt mondta, vigyázzak Gyurira, mert
nagyon önfejű, Jutikára meg azért, mert kicsi és fél.
Egyikükre sem tudtam vigyázni...
Süni úgy sírt, mint azon az első decemberi napjukon,
amikor Aldó az árvaházba akarta magával vinni. Aldó most
is az ölébe vette őt. Már nem zavarta, hogy Süni érzi a
reszketését.
- De hát hogy tudtál volna vigyázni rájuk?!
- Kellett volna tudnom! ...Amikor Jutika hasmenése nem
múlt, a Schwarz néni azt mondta, jöjjek el mellőle. Féltek a
fertőzéstől. De nem jöttem el. Schwarz néni hagyta is... De a
bácsi megelégelte estére, és ő rántott el Juti mellől. Akkor
Jutikát már lefektették a földre, hogy ne foglalja el az egész
padot. Sokan álltak. Visítottam, hogy engedjen vissza, nem
hagyhatom ott Jutikát, Mamus rám bízta... Aztán másnap
elvesztette az eszméletét, és azt mondtam magamnak, hogy
elaludt, és azért nem jajgat... Pedig tudtam, hogy nem igaz...
Most már ülhettem mellette, nem érdekelt, hogy Schwarz
bácsi azt mondta, nem érhetek többet hozzájuk... És Gyuri
sem volt sehol. Elbújt. Már két napja. Néha láttam ki-
kukucskálni a többiek mögül, de mindig visszabújt. Már
nem is próbáltam szólni hozzá... Amikor Jutika meghalt és
kivitték, Schwarz néni mégis az ölébe vett, hogy
elhallgattasson, és én odapisiltem az ölébe. Hiába mondták,
hogy kilencévesnek nézek ki, az se pisilhet már be... De
ezért nem is haragudott annyira a Schwarz néni, mint azért,
hogy nem akartam enni, és kiütöttem a kezéből a csajkát...
Ami széthullott, azt mások megették a földről...

Süni sorra oldotta meg az Aldó által feladott egyenleteket. A

szokásosnál kevésbé volt lelkes a sikertől.
- Nem megy? - kérdezte Aldó csodálkozva.
- De... csak... akarok valamit kérdezni.
- Kérdezz!
- Nem merem. Pedig annyira szeretném...
- Essünk neki!
Süni egy percet még habozott, aztán kibökte:
- Ha én nem lennék, akkor neked már lenne új feleséged?
- Nem.
- De másoknak van... A Seilmann Pista bácsinak is, meg
a Faragó papájának, meg a Bíró és a Kővári mamájának is
van új házastársa. Csak az Ági papájának nincs... Én nem
szeretném, hogy legyen, pedig tudom, hogy az neked jobb
lenne.
- Nem lenne jobb. Nyugodj meg.
- De miért? Sokáig nincs válasz.
- Mert így jó, ahogy van.
É s egy hét múlva:
- Aldóka, kész vagy már az új cikkeddel? Már olyan
régen mondod, hogy csak pár órai munka van rajta...
- Kicsit elakadtam.
- Akkor add ide így, hogy legépeljem. Gépelve
tisztábban látod majd. De addig is nekiülhetnél a
folytatásnak...
Majd amikor elkészült az ingvasalással:
- Kivasalom az ágyneműt is, jó?
- Dehogy vasalod! Már mióta vasalsz! Ülj
le az új könyvedhez vagy menjünk le egy kicsit sétálni.
Melyik legyen?
- Ha lenne feleséged...
- Sünikém, hagyjuk ezt!
- De neked nincs, aki kivasalja.
- Tudok én magam is vasalni.
- Azt mondtad, örülsz, hogy én vasalom az ingeidet.
- ...Mert az szeretet... - majd még csöndesebben hozzátette:
- Az ágyneműt a feleségem sem maga vasalta.
Klára odabújt Aldóhoz:
- Én szeretnék mindent adni neked, ami szeretet. Mert
neked sincs más... De nem tudom, hogy kell... mert én nem
vagyok a feleséged.
 Aldó megijedt a téma visszatértétől, a még direktebb
fogalmazástól, ami most már beárnyékolhatja az eddig
biztonságos össze-bújást. És az ijedelemtől nem vette észre,
hogy Süni erről ugyanolyan komolyan gondolkodik most,
mint Feldmann Ági halálvágyáról vagy az internálásokról.
Felállt mellőle.
- Sünikém, nem olvasol te mostanában túl sok
szerelmes regényt?
Süni egyetlen hang válasz nélkül kiment a konyhába.
Még soha ennyire nem emlékeztetett egy felnőtt nőre. Aldó
hagyott maguknak pár percet, mielőtt utánament. Klára úgy
tett, mintha az újságot olvasná.
- Sünike...
Klára nem akarta túl olcsón adni a békülést, úgyhogy
nem nézett föl.
- Süni... Naaa... állj velem szóba! Grimasz.
- Nem akartalak megbántani.
Csend. Aldó várt. Még mindig Süni bírta tovább.
- Tudod, hogy nekem nincs fontosabb a Földön, mint a
te szereteted... De a mi kapcsolatunk nem olyan... -
megpróbálta derűsebbre fogni a dolgot, és elővette régi,
kedves kifejezésüket: - Én a te örökbefogadott papád
vagyok, nem?
Klára durcásan még, de elnevette magát. Aztán megint
komorra váltott:
- Jó, de miért nevetsz ki, amikor én csak...
- Nem nevetlek ki!
 - De igen! Ez kinevetés! Amikor én csak azt akarom,
hogy ha már neked sem lesz más feleséged, meg nekem sem
lesz férjem, akkor úgy törődhessek veled...
- Sünibabám, egyrészt neked lesz férjed, másrészt...
- Nem lesz! Mert utálom is őket, meg nem is lehet
senkivel sem barátkozni!

Aldó megnyugodva látta az esti lefekvéskor, hogy Süni

ugyanolyan ártatlanul bújik mellé a takarójával, mint eddig.
Még el is szégyellte magát: biztosan félreértette azt a
délutáni mondatot vagy mozdulatot, és ez a félelem csak az
ő fantáziájából táplálkozik. Hiszen Süniben sincs testi vágy,
az ötlet nyilván a tőle megszokott „stratégiai gondolkodás"
szüleménye. Szegény kis bogár...

Ágit sikerült rábeszélni az árvaházra, de még senki sem

volt igazán nyugodt. Csillag János azt mondta, ez még csak
álca, hogy elengedjék a pszichiátriáról. Nagyon vigyáznak
majd rá a Házban, és egyelőre nem engedik ki az iskolába.
Klárának lelkiismeret-furdalása támadt, hiszen Rajk
kivégzésekor megígérte Áginak, hogy jöhet hozzájuk. A
kórházi napokban ugyan nem erősítette meg ezt az ígéretét,
de úgy gondolta, kizárt, hogy Ági ne emlékezne erre, és
megbocsáthatatlanul gyávának érezte magát.
Csillag doktor - Aldó előzetes kérésére - külön is
elmagyarázta Klárának, hogy ez Ági szempontjából sem
lenne még biztonságos. Ha majd olyan jól lesz, hogy
nyugodtan rá lehet bízni, mit akar, akkor újratárgyalhatják
az ötletet. Feltéve, hogy minden érdekelt akarja. Olgi
egyébként nem leplezte félelmét ettől a felelősségtől.
Csillag doktor egy keménykezű, mélyen vallásos, apró
asszonyt rendelt Ági mellé. Wallenstein néni - aki legfeljebb
ötven lehetett, mégis mindenki nénizte - a korábbi években
már jó pár gyereket húzott ki hasonló gödörből. Kezdetben
napi huszonnégy órát tölt velük, jó ideig. Ha egy ilyen több
hónapos „gyerekgondozás" közben megkérdezik, hogy bírja,
csak annyit válaszol, hogy az Örökkévaló mindig ad annyi
erőt, amennyi az elvégzendő feladathoz szükséges. Ezt a
nézetét ugyan jó néhány hitsorsosa nem osztotta, de
irigyelték érte. Wallenstein nénit a dolog mindkét fele
hidegen hagyta. Csillag doktor persze ismerte Wallenstein
néninek egy ennél világibb ideológiáját is: „Több zsidó
gyerek nem pusztulhat el értelmetlenül!" És Klára, életében
először, átlépte az árvaház kapuját.
Néhány hét alatt mindenki megnyugodhatott Ági körül.
Ha nem is sokat, de Ági tanul már Wallenstein nénivel -
Klári viszi neki a leckéket -, alig szed már gyógyszert, és
amióta kapott az apjától egy tábori levelezőlapot, már nem
hurrogja le dühöngve Wallenstein nénit, amikor „az apjával
szembeni tisztességes helytállásról" beszél. Igaz, a lehurro-
gás és a többi indulatos reakció teljesen új szokásnak számít
Áginál, de Csillag doktor kifejezetten örül ennek.
Wallenstein néni pedig azt mondja, hogy vele nemcsak
szabad, hanem kell is, hogy „a gyerek" megküzdjön, és így
életképessé váljon.
Aldó egyik éjjel kiabálásra ébredt. Szívdobogással ment az
ablakhoz, és látta, amint az utca túloldalán három férfi
tusakodik egy autó előtt. Az egyik, akit közrefognak, kiabál,
valahova fölfelé, a harmadik emeleti erkélyen pedig egy nő
jajveszékel. A férfit a másik kettő betuszkolja az autóba.
Aldó nem mert mozdulni, hogy az ablakot kinyissa, és csak
azt az egy szót értette, hogy „Megkeserülik!" Két óra volt.
Süni másnap megkérdezte Aldót, miért támasztja ki
éjjelre gyufás skatulyával az ablakot, amikor olyan hideg
van. Azt a választ kapta, hogy nem árt, ha bejön egy kis friss
levegő. Aldó elővett még egy takarót, hogy Sünire terítse.

Süni pár nap múlva boldogan jött a hírrel, hogy

megalapították a Megbízhatóak Titkos Társaságát: MTT.
Egyelőre hárman vannak, ő, Juli és Vera, de ha Ágit
kiengedik majd az árvaházból, akkor persze őt is rögtön be-
fogadják. Majd mindig csak egy-egy emberrel növelik a
létszámot, és figyelik, melyiknél lesz besúgás. Ugye milyen
zseniális? Már most vasárnap lesz az első találkozójuk,
Juliéknál. Juli bátyja, meg annak két egyetemista barátja is
ott lesz, akik „halálbiztosan" rendesek. Süni látta Aldó
arcán, hogy öröméből keveset sikerült megosztani vele.
- Ezzel most mi a baj, Aldóka? - kérdezte egy felnőtt
leereszkedő, türelmetlen hangján.
- Honnan lehet tudni, hogy „halálbiztosan rendesek"?
- Ők ezt tudják egymásról... Mert azok is ilyen
családból jönnek!
- Milyenből?
- Hát...
- Hát ez az... Nincs egyértelmű fogódzó, kicsim. Jövőre
már negyedikesek lesztek, és ha valakinek egyszer felkerül a
lapjára, hogy osztályidegen vagy ellenséges, azt nem veszik
fel sehova.
Süni rosszkedvűen bújt el a fizikakönyve mögé.
Aldónak pedig, mint általában, hamar bűntudata támadt saját
kedvszegő intelmeitől.
- Na jó. Hát ha nem politizáltok, akkor nem lehet nagy
baj. Annyi minden másról is lehet beszélgetni.
- Azt hittem már - felelte Klára vigyorogva -, hogy most
meg azt fogod mondani, hogy vigyázzak a fiúkkal.
- Hát azt már nem is merem mondani.

Aldó már fejből tudta Szálai Juliék címét, és tízkor most is

ott várta Sünit a ház előtt.
- Még mindenki ott van, csak nekem kellett ilyen korán
eljönnöm! - panaszolta Klára, pedig a tíz órás találkozást ő
találta ki.
- Pár hónapja még azt mondtam volna, hogy ha így
alakul, hívj fel, hogy csak később induljak. De most már...
éjjel ott van az utcákon az ÁVO, jobb nem sétafikálni... Na,
mesélj, babám, jó volt?
- Az ÁVO az utcáról is elvisz embereket?
- Talán nem, legalább is még nem hallottam ilyet... de
az igazoltatásokat is jobb kikerülni. Na, hagyjuk. Majd
vigyázunk magunkra... Mesélj!
- Mindenki nagyon helyes volt... Ezek nagyon értelmes
fiúk. Ezek már nem olyan pisisek, mint a gimnazisták!
Ajjaj, gondolta Aldó. Tegnap jutott eszébe, hogy Luca
csak egy évvel volt idősebb, amikor először közel engedte őt
magához. Ő meg két évvel. Most abban reménykedett, hogy
Süni egy ideig még kitart a tökönrúgós változat mellett,
aztán majd csak csoda történik, és mire eljön az ideje,
valahogy talán sikerül megértetni vele, hogyan kell
vigyáznia magára. Mert ezek a fiúk már biztos nem vi-
gyáznak úgy egy kislányra, ahogy annak idején ő tette.

Aldó megvárta, míg Süni elalszik, elmondta magában esti

imáját, most is kérte Isten óvó gondoskodását Süniről,
Olgiról és őróla. Aztán még eszébe jutott a zsebbe rakható
kis csomag, amit a legrosszabb esetre állított össze, benne
Süni fényképe, papír, ceruza, felbélyegzett levelezőlap, pénz
- és WC-papír. Egy ideig nézte Sünit, aztán lassan ő is el-
aludt.
Ugyanolyan hangra ébredt, mint a múlt héten egyszer:
amikor elzárják egy autó motorját.
- Süni!
Süni azonnal ébren van a soha nem hallott, rémült
hangtól, és látja, amint Aldó az ablakhoz szalad. Ő meg
utána. Már érti a gyufaskatulyát. Aldó az ablak mindkét
sarkából lenéz a járdára, és egyik irányban sem lát autót.
Akkor pedig csak a ház közepén lévő, első emeleti erkély
alatt állhat. A kapu előtt. És Aldó a kapucsengő halk hangját
is felismeri. A légzésük teljesen egyformán kezdi felmonda-
ni a rendes szolgálatot. Egymásra néznek, Aldó odavonja
Sünit a díványra, ahonnan rálátni az előszobaajtóra. Átölelik
egymást, és dermedten nézik az ajtót, aminek katedrál-
üveges ablaka mögött ebben a pillanatban gyullad meg a
lépcsőházi lámpa. Süni már nem mer kinézni, beleül Aldó
ölébe, görcsösen rácsimpaszkodik, és fejét befúrja Aldó
nyakívébe. Aldó az előszobaajtót lesi.
Tötam, tötam, tötam, tötam, mondja Aldó nyaki ütőere,
és Aldó ugyanígy hallja Süni kiugrani készülő szívét.
- Leírtam mindent, kicsim, ott van Olginál... - suttogja.
- Ne... - zokogja Süni.
Aldó Süni szája elé teszi a tenyerét. Mintha nem lenne
mindegy, meddig hallatszik el a hangja. Mintha el lehetne
bújni. Az ajtó előtt árnyak! Tötam, tötam, tötam, tötam. De
eltűnnek!... Továbbmentek! …És Bauerék csengője
hallatszik.
Süninek nem tűnik fel, hogy Aldó is sír, elcsukló hangja
olyan természetes:
- Adonaj! Hogy taníthatsz arra, hogy örüljek, amikor
embert fognak el?!
Süni nem érti, felnéz a félhomályban Aldó arcára.
- Bauer bácsi... Ma...
Nem válnak el egymástól, sírnak. Aztán Süni Aldó
mormoló imáját hallja. Egyetlen szót sem ért belőle. Aldó
elhallgat. Még mind a ketten reszketnek, amikor az első
felszakadó lélegzetvételével Süni dühödten azt mondja:
- De nem te kérsz még bocsánatot tőle?! Bauer bácsi
nem pöröl, mint a szemközti
szomszéd az utcán. Egyetlen hang sem hallatszik be, amikor
az árnyak újra elmennek a katedrálüveg előtt.
Lassan, ájult fáradtan visszafekszenek az ágyba. Süni
odateszi fejét Aldó kinyújtott karjára, Aldó magához öleli.
Nem szoktak így feküdni, mint egy pár... csak úgy külön, ki-
ki a saját takarója alatt. De most nem lehetne másképp.
 Mielőtt Papus elment, elbúcsúzott tőlük lámpaoltáskor,
és ők Gyurival hamarosan úgy tettek, mintha aludnának.
Aztán kiosontak a hallba, Jutika aludt csak. Mamusék
szobájában csend volt, de égett a lámpa. Halkan benyitottak.
Mamus és Papus ruhástul feküdtek a megvetett ágyon,
ferdén, mint akik ültükből dőltek el, és Mamus simogatta
Papus paplanba fúródó fejét. Ők pedig Gyurival visszacsuk-
ták az ajtót. Akkor látta Papust utoljára. Ha Aldót elviszik, ő
vele megy. Akkor haljanak meg együtt. De amikor Aldó
egyedül van éjjel? Át kell hogy költözzön hozzájuk!
Ma életben maradtak, gondolta Aldó. Ők. Bauerék nem.
De holnap is lesz éjszaka. Meg azután is. Hát végtelen a
számháború? Holnap kinek a számát olvassák le? De nem, a
számháború tisztességesebb, ott mindkét fél fegyverben van.
Ezek inkább úgy jönnek, ahogy a vadászok fogják el a rókát:
saját vackában, amikor nem tud elmenekülni. Hány rókát
lehet még ejteni? Mi van, ha nekik is ez az utolsó éjszakájuk
együtt? Ismeri már az élet utolsó éjszakáit. És az azt
követőket. Amikor nem lehet elaludni a sok rendbehoz-
hatatlan mulasztástól, amik akkor még olyan banálisaknak
tűntek... Megtett-e mindent, amit Süni kért tőle? Elég jó
volt-e hozzá? Sikerült-e annyi erőt adnia neki ebben a
másfél évben, hogy most már nélküle is megálljon a lábán?
De ő nem Pista, ő ki fogja bírni, ha lehet, és visszajön
Sünihez. Ha van visszaút. Ezt a levélben is megígérte neki.
Olgi majd odaadja a levelet. Amikor kell.
- Aldóka...
Aldó érezte, hogy ennyi a mondanivaló. És azt felelte:
- Kicsi Süni...
 Lassan melegedtek a végtagjai... Mit adhatott volna még
Süninek? El kellett volna mondani a fiúkat... Honnan fogja
tudni, hogy igazán szereti-e őt az a fiú... Ne akárkinek a
szuszogásával érje be! Csak aki igazán, nagyon szereti őt...
És mindig legyen, aki majd mellette szuszog! Mert Süni
nem tud anélkül elaludni. Bárcsak tudhatná, kire hagyhatja
itt.
És akkor elindult a keze. Finoman, ahogy régen. Nagyon
régen. Már érezte a bőrét. És a csodálatos tájakat. És azt,
hogy Süni várja őt. Mozdulatlanul, megbabonázva. És teljes
bizalommal nyílik meg a meleg kéz előtt, amelyik imádja őt.
Vegyél a hátadra, hogy felrepülhessek veled... Vigyél a
tűzbe, a pokolra, el, bárhova, messze! Vigyél!... Honnan
jönnek ezek a képek? Ki van itt? Hova viszel? Ne mondd el
senkinek... Még... menjünk... oda le! Veled akarok eltűnni!
Miért nem mondtad, hogy ez létezik? Maradj velem!
Amikor az íj végleg megfeszült, és a húron
végighullámzott a megsemmisülés, Klárát két reszkető kar
várta vissza a Földre. Szédülve a csodától sokáig kapkodta a
levegőt, és sírni kezdett. Aldó csak szorította magához:
- Legyél nagyon boldog... Tudd, hogy a tested ennyire
tud örülni... És hogy ez jár neked attól a férfitól, aki majd azt
mondja, hogy szeret...

Pár óra múlva világosodott, és Aldó megint ébren volt.

Egyszer-egyszer félve ránézett Sünire, aki persze aludt még.
Aztán újra elfordította a fejét, és a plafont bámulta.
Sok nehéz reggele volt már. De így-nehéz még sosem.
Hogy tudott ilyen bűnt elkövetni? Sünit gyerekként bízta rá
a Jóisten és Luca. És Olgi! És Mamusék! Becsapta őket.
Nem volt méltó a bizalmukra! Megrontotta ezt a gyereket...
Vagy ez hülyeség? Luca azt mondaná! („Jaj de jó,
rontsál tovább, Alika! - mondta, pedig még húszéves sem
volt. - Gyere, én is hadd rontsalak!" De az más volt. Akkor
még volt jussa az élettől.)
De hát nem kért ő Sünitől semmit viszonzásul! Nem is
fog soha! Csak úgy akarta útjára bocsátani, hogy semmiben,
ebben se legyen kiszolgáltatott, soha életében. Lehet, hogy
Süni nem is igazán tudja, mi történt vele. De egyszer majd
rájön. Amikor majd lesz társa. Ő viszont Lucáé marad
örökre. Soha azelőtt más nő örömét nem látta, és soha más
nő nem fogja az ő örömét látni. Nem is kell már az öröm.
Nem is igen van már. És ez jó.
Amikor negyvenötben visszajött Budapestre - többé nem
úgy mondta, hogy „haza" jött -, teste-lelke nyomorúsága
még sokáig biztonságosan távol tartotta ezt a gondot. De egy
jó év múltán, egy hajnalban mégis arra ébredt, hogy teste az
ő engedélye nélkül bejárta a tiltott utat. („Mit akarsz, te
hülye?! Örülni? Gyereket csinálni?! Te barom!") Vezeklő
szerzetes módjára megfürdött a csapból jövő, jéghideg
vízben. Pedig a lágerben megfogadta, hogy ha életben
marad, és megteheti majd, soha többé nem fog fázni. Ezután
rendes utcai ruhába öltözött - talán ezt is büntetésként,
hiszen ehhez is korán volt még. Amikor így végigdőlt a
díványon, hamarosan újra elaludt. Álmában Anyus ült
mellette, a fotelben, ebben a rettenetesen idegen lakásban,
ahova nemrég költöztették be. Hogy álmodhatta őt ide! És
Anyus aggódó arccal azt súgta: „Ne bántsd magad,
kisfiam..." - Anyus, aki a fia szemében a keresztények
legnevetségesebb tévképzetének, a szeplőtlen fogantatásnak
mégiscsak az egyetlen hihető megtestesítője volt.
És azóta valóban kevésbé haragszik magára, ha ez
nagyritkán álmában előfordul. Csak olyankor lesz rossz
napja ettől, ha emlékszik is, hogy Lucával álmodott. De
ébren végképp nem szabad... mert az rettenetes volt. Soha
máskor nem érezte annyira elviselhetetlennek, hogy egyedül
maradt.
Amikor Lucával a tibeti szerzetesekről olvastak,
mennyit vihogtak a vágy nélküli életen! „Nincs ebben
semmi különös! Erre én is szívesen vállalkoznék! - mondta
röhögve Lucának. - Másodnaponként." Ha előfordult, hogy
előbb oltotta le az ágyuk melletti lámpát, mint ahogy Luca is
bejött, Luca azzal jelezte érkezését, hogy a fülébe súgta:
„Ma kolostornap van?" „Szívesen elcserélem! De csak a
Nagysád kedvéért...", és már húzta is magához az ő
Lucáját... Ez a becenév is olyan izgalmasan frivolnak
csengett füleinek, hogy még a gyerekek előtt sem merte
kimondani.
Milyen jó, hogy soha nem látjuk előre az élet folytatását.
Ő sem tudta, hogy élete következő tíz évét tibeti
szerzetesként éli majd. Anélkül hogy hinne a nirvánában.
De kárpótlásul kapta ezt a gyereket... És ezzel élt most
vissza! Istenem, mi lesz a büntetés? El kell veszítenie?!
Holnap őt viszik el? De hát éppen azért tette, hogy ha el kell
menni, ne e nélkül kelljen elengedni őt.
Süni forgolódni kezdett. Ilyenkor meg szokta őt
simogatni... Nem érhet hozzá többé olyan ártatlanul, mint
eddig? Vagyis sehogy? Csak nézte, szinte gyászban. Süni
kinyúlt érte félálmában, ahogy szokta.
- Aldóka...
- Hm?
- Megfogadtam éjszaka - motyogta -, hogy soha többet
nem kérem tőled... ezt a... csodarepülést, és akkor nem is
visznek el téged!
Aldó nem értette az összefüggést, de Süni hangjától jobb
kedvre derült. Süni hirtelen egészen éber lett, majdnem
harciasan ült fel:
- Mondd, hogy így lesz! Aldóka, ebben hinni kell!
Mondd te is: Nem visznek el!
- Nem visznek el... - mondta engedelmesen, mert a
mágiánál hatékonyabb védelmet ő sem tudott most.
- Jó! Higgyed! Sokat mondjad magadnak, én is mondom,
és akkor úgy lesz!
Aldó leltározni kezdte, amit hallott. Feloldozást. Talán.
És azt, hogy a „régi", ma éjjelig érvényes rend könnyebben
helyreáll, mint remélte. De valami rosszat is hallott: mintha
Süni azt hinné, hogy Aldó vagy bárki más megváltásához az
ő lemondására van szükség! Ha így van, akkor ő most többet
ártott Süni női boldogulásának, mintha semmit sem tett
volna. Mennyit magyarázta neki Luca az első időkben, hogy
a bűntudatnál kegyetlenebb ellensége nincs a boldogságnak.
Folyton pszichológiát olvasott... És hogy ha a Jóisten ilyen
pajzánnak teremtette az embert, számolnia kellett a
következményekkel... Ilona családjának persze a Jóistennel
is sokkal játékosabb viszonya volt, mint nekik, Körnerék-
nek.
 - Sünikém... fogsz te majd „repülni", mással... amikor
eljön az ideje... és nem lesz abból semmi baj... Senkit nem
azért visz el az ÁVO, mert valami jó történt vele.
- Csak azt akartam mondani, hogy ha nem
búcsúzkodunk, akkor nem is kell majd búcsúzkodni.
- Ez így van? - kérdezte Aldó, most már mosolyogva.
- Így! Én tudom! ...És ne mondd el senkinek! Én sem
mondom el... Mert ők ezt nem értik... mi voltunk itt... Hány
óra van? Nem kell még fölkelni?

IV.

Élhető

(1955-1956)

Elvira és a nemrég odakerült Joli az osztály negyedévi

statisztikáját állították össze, és mivel megint egy új
nyilvántartási rendszert varrtak a nyakukba, folyton kérdé-
seik voltak Aldóhoz. Ezekre ugyan ő sem mindig tudott
válaszolni, mégis jobbnak tűnt, ha a közelükben marad. A
mai ügyelet eddig amúgy is eseménytelen volt, ezzel
legalább valami hasznos történik. Elvira szerint Joli túl sok
dologba szól bele, Aldó mégis első perctől rokonszenvesnek
találta. Wagner néni fiatalabb kori változatára emlékeztette.
Csöngött a telefon, Joli vette föl. - Doktor úr... egy fiatal
lányhang. Aldó már várta Süni hívását, ma volt a francia
szinkrontolmács vizsgája, elmélet és gyakorlat. Tudta, hogy
csak délután végez. Eddig egy kivétellel mindenből ötös
lett.
- Tudom, babám, jó az nekem! Na hogy sikerült?...
Éljen! Holnap megünnepelhetjük?... És mit mondott a
tanszékvezető? ...Hát nagyon megtisztelő ajánlat, de nehogy
végigdolgozd a nyarat! Ez az utolsó igazi vakációd... Jó, hát
te döntőd el, babám, de annyira nem kellhet az a pénz...
Pepe is dolgozik majd a nyáron? ...Nem azért mondtam,
Sünikém... Dehogy bántom!
A két nő megint elakadt a rubrikákkal, így meg kellett
várniuk a beszélgetés végét. Amikor Aldó letette a kagylót,
Elvira mindentudóan gratulált, Joli pedig - élve első perctől
érzékelt véleménynyilvánítási jogával - bizalmaskodó arccal
ránézett Aldóra:
- Hány éves ez a „baba"?
Aldó észrevette Elvira asztal alatti mozdulatát:
- Elvira kedves, ne rugdossa ezt a szegény Jolit! Miért ne
kérdezhetne?
Elvira meglepődött. Ő hetedik éve hangtalan tanúja Aldó
és Süni kapcsolatának, és legkevésbé épp a kényeztetésre
merne megjegyzést tenni. Mert az ő szemében ez nem szorul
magyarázatra.
- Huszonharmadik évében van. De szeretem babámnak
hívni.
 - Ez az egy gyerek van?
Jézus Mária, gondolta Elvira, de már rugdosni sem mert.
- Ez.
- Még szerencse, hogy kislány, mert egy ekkora fiú már
biztos nem tűrné, hogy az apja babámnak szólítsa.
- Valószínűleg nem.
- Nekem fiaim vannak...
- Doktor úr, be kéne már fejeznünk ezt a táblázatot! -
pattogott Elvira, rugdosás helyett. De Aldó odalépett mögé,
rátette a kezét Elvira vállára, lehajolt hozzá, és a fülébe súg-
ta:
- Nem kell már ennyire féltenie... de köszönöm.
Joli érezte, hogy a történet régi, és ő talán már meg sem
értené. Elvira pedig lassan megfordult:
- Akkor én is kérdezhetek valamit? ...Mire mondja a
doktor úr mindig, amikor Süni jelentkezik a telefonban,
hogy „Tudom, babám, jó az nekem"?
Aldó elmosolyodott.
- Mert ő is mindig ugyanúgy jelentkezik
be.
- Hogy?
Aldó megpróbálta szopránra állítani a hangját. Jó kedve
volt. Mostanában gyakran van jó kedve.
- „Édesaldóénvagyok!"
- Micsoda?!
Újabb szoprán kísérlet, nem sokkal érthetőbb hadarással.
A harmadik, tagolt változatot már Joli is értette, legalább is
ami a hangsort illeti.
 - Erre szoktam azt felelni, hogy tudom, hogy ő az, és az
jó nekem - Joli számára még hozzátette - .. .Aldónak szólít.
- És nem is köszön? - terelte őket Elvira megint tovább,
a hitelesség kedvéért heves fejcsóválással.

Aldónak eszébe jutott tavalyi beszélgetése Elvirával.

Amikor elmondta neki, hogy az István Kórház szülészete
kikérte őt a rendelőtől. Elvira sírva fakadt, ami majdnem
olyan váratlan volt, mintha egy férfi sírta volna el magát.
(Süni szerint Elvira katonaiskolába járhatott.) És sírva
kezdte mesélni, milyen volt neki az első években Aldóval
dolgozni. Hogy ő egy egyszerű, kisvárosi iparoscsaládból
származik, akik körül mindig is éltek zsidók. És ők időnként
morogtak is a zsidó kereskedőkre, néha irigyelte vagy
furcsállta is egy-egy zsidó osztálytársát, de hát ezek csak
apró súrlódások voltak, többnyire kölcsönösek is, amilyenek
két eltérő csoport között talán mindenütt előfordulnak. De
nem voltak gyilkos indulatok! Hogy ő nemcsak a
családjáról, de még az ismerőseikről sem tudja elképzelni,
hogy halált kívánjanak bárkire, az apja egy csirkét nem
tudott lecsapni. Úgy gondolta negyvenötben, hogy nem lehet
igaz, amit a zsidók üldözéséről itt összevissza beszélnek.
Nem lehet igaz, hogy félig kiirtottak volna egy népet! Hát
csak háború volt, ott sokan meg szoktak halni, de egyenlő
esélyekkel. Ezt mondogatta magának meg másoknak. És
egyszer csak beraknak mellé egy zsidót, aki nem szól egy
szót sem arról, hogy honnan jön, hogy mi az igazság, és így
nem is lehet vele vitatkozni. Csak a karjára tetovált szám
vitatkozik, meg az, hogy soha nem siet haza, pedig a pletyka
szerint volt családja, soha senki nem keresi telefonon, és
amikor azt hiszi, hogy már egyedül van a rendelőben, mert
az asszisztense készülődik haza, akkor belesve hozzá látni,
hogy reszket a két karja, amit egy különleges kézösz-
szekulcsoló mozdulattal tud megszüntetni. Ezt az
elviselhetetlen és szembesítetlen lelkiismereti terhet
enyhítette Elvira számára Süni megjelenése: tessék, hát már
nincs is egyedül, már normális az élet, felejtsük el a régi
dolgokat!
Elvira nehezen hagyta abba a sírást. Mint akinek régóta
ez hiányzik. Aldó csak zavartan hallgatott. Nem érezte
feljogosítva magát semmi olyasféle vigasztalásra, amit bárki
másnak nyújtana. Pedig annak idején a szülészeten igazán
kitanulta a síró nők megnyugtatását. (Ott, az István-
kórházban, ahova most hívják vissza, és ahol tíz évig terjes
megbecsülésben dolgozott. És ahol még negyvenháromban
sem érezte elviselhetetlennek a dolgot, pedig már csak meg-
tűrték. De bántani nem bántották. Aztán eljött a nap, amikor
a segédnővér nem volt hajlandó ágyneműt cserélni egy
szülés után inkontinenssé vált anya alatt. Aladár ez irányú
kérésére azt felelte az egész slepp és kórterem előtt, hogy
neki egy zsidó ne parancsolgasson. A főorvos csak
négyszemközt kért elnézést késő délután. Ez lett Ali utolsó
munkanapja, mert Papele azt mondta, legyen ez a határ.
Senki nem telefonált utána.)
Most csak nézte Elvirát, és úgy érezte, kilépésével
cserbenhagyja őt. Másnap felhívta a kórházi főorvost, hogy
beszámoljon az ügyek állásáról - a rendelő akadékoskodás
nélkül elengedi -, és megkérdezte, változatlan-e az
asszisztenshiány. Elvirát két héttel később vette át a kórház.
Akkor még egyikük sem gondolt rá, hogy ez Elviráék
megélhetése szempontjából is megváltás lesz. Amióta a férje
jó egy évvel ezelőtt kiszabadult a kistarcsai munkatáborból,
egyetlen hetet sem tudott még végigdolgozni. Diagnózis
nincs, légszomj van és nyomorgás. Hiába nem akarja, most
már le fogják százalékolni.

A táblázat épp kezdett összeállni, amikor újra csöngött a

telefon. Joli:
- Megint egy hölgy.
Aldó ennek a hangnak is örülni látszott.
- Már hazaértél, szívem?

Biztos, hogy az eszpresszó sejtelmes világítása tetszik

Pepének leginkább, mert más különös igazán nincs ebben a
kis lebujban. Klára hamar megszerette a bárzongorista
unalmas, szentimentális számait. Ez jó aláfestés, például
csókolózáshoz. Nagyon izgalmas ilyen „romlott" életet élni!
Az eszpresszóbeli csókolózásban csak az az utálatos, hogy
utána nincs hova menni. Ha Pepééknél éppen mamátlanítva
van a lakás, olyankor persze nem jönnek le a bárzongoristát
hallgatni. De hát a mai nap sajnos nem ilyen. Pepe
egyébként Olginak is tetszik, mert őt is meg tudja nevettetni,
és nagyon szépen tud Kezét csókolommal köszönni. Olgi
szerint az ilyesmi mindig a jó neveltetés jele. A szakállát is
kezdi megszokni. Klára mégsem merné azt mondani neki,
hogy Pepe ma éjjel ott marad. Mert azzal biztosan elveszne
a kezétcsókolom adta illúzió.
Ebbe a presszóba Pepe gyakran elhívja a barátait is.
Ezek főiskolás diáktársai - ugyanolyan bolondok -, és ők is
leginkább párban érkeznek.
Pepe most éppen azon dolgozott, hogy Klára szexuális
érdeklődését ébren tartsa a jobb napokra. Igaz, hogy a
legeldugottabb sarokban ültek, Klára mégis félt, hogy valaki
ismerős észreveszi őket. Ezért időnként kilesett az ajtó felé.
Aztán Pepe másra kezdte használni Klára fülét.
Hangküldésre.
- Mielőtt Ivánék megjönnek, el akarom mondani, hogy
eldöntöttem valami fontosat - váltott nehezen hihető
komolyságra.
- Ne habozz!
Pepe hangja most már egészen drámai volt:
- Szóval sajnálattal tudomásul vettem, hogy meg kell
nősülnöm.
Klára torkán megakadt a gesztenyepüré. Pepe ütögetni
kezdte a hátát, és próbált egy kis Bambit beletölteni.
- De ha megfulladsz, kezdhetem elölről a keresést.
A vihogás csak rontott Klára köhögésén.
- Mert egyelőre ott tartasz, hogy én legyek az áldozat?
- Hát ha tudsz nekem valaki jobbat ajánlani,
mérlegelném!
- Gondolkozni fogok.
 - Nézd: mint tudjuk, én betöltöttem a huszonötöt. Csak
megemlítem, hogy te sem vagy már mai csirke a
huszonhárom éveddel.
- Belátom. De azért te is körülnézhetnél még, nekem.
- Szívesen! Itt van például Iván, a megnyugtatóan puha
hasával és a mezzoszoprán hangjával... De kurva jó szobrász
lesz, úgyhogy biztosan el tud majd rendesen tartani, ha
egyszer megunod a tolmácsolást. Mellesleg úgy tudtam, a
festőket jobban szereted...
És Ivánék ott álltak mellettük. Szerencsére Zsuzsi állt
közelebb, aki kellően buta ahhoz, hogy ilyen gyorsan semmi
se álljon össze a fejében. Különben is ez csak suttogás volt.
Klára hirtelen el is felejtette, hogy őket is idevárják.
Mindjárt tizenegy óra. Pepe lehengerlő sebességgel jutott túl
a zavarán.
- Hadd mutassam be a menyasszonyomat!
- Jézus Mária, Pepe! Bekötik a fejed... az igába? Hát erre
kell valami erőset inni!
- Egyelőre csak menyasszonyjelöltje van! - korrigálta
Klára. - Most folynak a versenyek. E pillanatban én állok
befutóra, de még megbokrosodhatok a finis előtt!
Ivánék is elhelyezkedtek az asztalnál. Zsuzsi
félreérthetetlen célzásokat tett Ivánnak, hogy ő is szívesen
állna befutóra. Iván nem volt meggyőzve. Zsuzsi bánatában
új szőnyegtervéről kezdett mesélni. Ő textil szakos, és
ugyanúgy egy éve van még hátra a képzőművészetin, ahogy
Pépének és Ivánnak. Eléggé fárasztó őt hallgatni, mert
lassan beszél, és a legkisebb absztrakciót követelő szavak
előtt is megáll (már mindenki tudja, hogy úgysem fogja
megtalálni a szót), aztán inkább azt választja, hogy kezével
felrajzolja a levegőbe, amit mondani akart. Ilyenkor
szögleteket és íveket ír maga elé, azt hívén, hogy ebből más
is tudja, hogy „véleményegyeztetésre" vagy
„művészetfelfogásra" gondol, például. Ha a száját
fölöslegesen is szülte neki az anyja, a szeme meg a keze
csodálatos. Őt tartják a legtehetségesebb textilesnek az egész
főiskolán. Iván egyetért az általános megítéléssel, vagyis
büszke rá és lesi az ötleteit, egy hosszabb együttlét viszont
untatja. Igyekszik is, hogy csak akkor kelljen kettesben lenni
vele, amikor ezt a közszemérem megköveteli. Ha Zsuzsi
csigatempója több ember közt oszlik meg, együtt mégiscsak
könnyebben elboldogulnak vele. Ennyi segítséget elvárhat
az ember a barátaitól.
Klára kezdetben még próbálta Zsuzsi szájába adni a
hiányzó szavakat („Na, Süni, mondjad, hogy hívják azt, te
vagy köztünk... az értelmiségi!"), kapott is hálás
bólintásokat viszonzásul, Zsuzsi mégis mindig visszatért a
levegőbe rajzolós módszeréhez. Mintha a szavak nem arra
lennének kitalálva, hogy az ő száján jöjjenek ki. Azt mesélte
egyszer, hogy azért beszél ilyen lassan, mert egész gyerek-
korában erre intették, hátha akkor kevésbé dadogna. Most
már nem dadog, de Klára szerint elképzelhető, hogy úgy -
még a fölösleges szótagokkal együtt is - hamarabb jutnának
el egy mondat végére.
Zsuzsi egyébként elég bőségesen meg van áldva női
idomokkal, és Iván szerint jó szerető. Klára megriadt,
amikor Pepe erről mesélt: „És te is elmondod Ivánnak, hogy
velem milyen?!" Pepe azt felelte, hogy neeem, de Klára
érezte, hogy hazudik. Végül is nem bánta, nagyon, mert
ebben volt valami izgalmas. De ezt már nem mondta
Pépének. Ahogy azt sem, hogy szeretkezés közben sokszor
elképzeli, amint Iván nézi őket, majd egyre közelebb jön,
míg végül Pepe - kevés eredménnyel - hessegetni kezdi őt,
és amikor a filmen elkezdődik az „osztozás", Süni már repül
is a gyönyörűségtől. És Pepe büszkén azt hiszi, hogy ezt
egyedül tette. Klárának egyébként Pepe az első komoly
kapcsolata. Előtte egyetlen fiúval feküdt csak le, mert már
nagyon ki akarta tanulni a férfianatómiát. Nem is bánta meg,
a fiú kedves volt, jó szagú (!) és ügyes.
De a következő telefonjánál Klára mégiscsak letagadtatta
magát Olgival.
Klára jellemző méretein egyébként nem sokat
változtatott a főiskolás élet, most is volt benne valami
miniatűr. Mint Mamusban. Évek óta tapasztalta, milyen sok
pasas bukik erre. Már ő is arányosnak látta magát, és ma-
gabiztosan tudott nemet mondani, ha akart. Pépével másfél
éve járnak együtt, és Süni még nem csalta meg. Talán Pepe
sem, de ezt a fene tudja.
Iván épp disznó vicceket mesélt, amikor Klára észrevette
a rendőröket a bejáratnál. Látta, amint a pincérrel bezáratják
az ajtót. Elállt a lélegzete, és kis híján fel is ugrott a
helyéről.
- Mi van?! - kérdezte Pepe, és rögtön meg is fordult. -
Semmi baj, Sünike! Van nálad személyi?
Hol volt ez a Pepe negyvennégyben meg azóta?! Neki ez
csak ennyi?
- Jó estét az elvtársaknak és elvtársnőknek!
 - Baszd meg... - motyogta Iván.
-A személyazonosságukat fogjuk ellenőrizni.
Maradjanak a helyükön, akkor nem kell erőszakot
alkalmaznunk.
Süni remeg, Pepe megfogja a kezét. A két rendőr
pisálásra alkalmas, szétvetett lábakkal néz körbe, jó öt
méterre tőlük. Zsuzsi bátortalanul rajzolni kezdi az első
mondatot. Nincs sok teteje. Süni nehezen kap levegőt, Pepe
értetlen.
- Mitől félsz? Sünike, ne hülyéskedj! Egyszerű razzia! -
suttogja.
- Nem jövök... ide... többet!
Az egyik rendőr szeme megakad rajtuk.
- Az a két szőrös elvtárs ott...
- Kurva anyád - morog Iván.
- Kuss - sziszegi Pepe, majd megkezdi a bemutatót, amit
Süni sosem fog elfelejteni.
Feláll, előveszi farzsebéből az igazolványát, és anélkül
hogy könyökét elmozdítaná a törzse mellől, kínáló
gesztussal odanyújtja feléjük a személyit. Nem is lép előre.
-A Magyar Népköztársaság Képzőművészeti
Főiskolájának hallgatói vagyunk a kollégáimmal. A
Szovjetunió Kommunista Pártjának legutóbbi kongresszusa
különleges megbecsülést követel a művészeknek. Egyébként
mesterünk, aki jelenleg a Párt megbízásából Lenin
életnagyságú szobrát készíti egy bányászváros főtere
számára, hasonló szakállat visel... abban kicsit több az ősz
hajszál...
 A két rendőr bambán néz, aztán a gyorsabb észjárású
szólal meg:
- Mi megbecsüljük a művészeket! Nekünk csak rutin
igazoltatást kell végeznünk.
- Akkor végezzék, elvtársak, a dolgukat... - feleli Pepe
nagylelkűen, és visszaül az asztalhoz, hogy barátaival
folytathassa a könnyed csevegést. - Hogy vagy, Sünikém? -
súgja.
- Sokkal jobban... csak bepisilek.
Süni kétségtelenül itt szeretett bele Pépébe igazán. Eszébe
jutott Emmi története egy bizonyos Kaufmann Laciról, aki
negyvennégyben szerzett valahonnan egy egyenruhát
nyilaskeresztes karszalaggal, és olyan arroganciával
teremtett le bármilyen katonát, csendőrt vagy más
tisztségviselőt, aki csak szembejött vele, hogy rettegtek tőle
azon a környéken, ahonnan üvöltözve, sorra szedte ki a
zsidókat ostobának látszó búvóhelyeikről és kísérte őket
ugyanilyen hangerővel biztonságosabbnak remélt helyekre.
A zsidók sobrijóskája, így mondta Emmi.
Süni Aldónak is elmesélte ezt az estét. És hogy a végén
a rendőrök oda sem mertek jönni az asztalukhoz! Ez a
történet még Aldónak is imponált. Mosolyogva rázta a fejét:
„Szélhámos..." Süni nehezményezte a megjegyzést, és hogy
megértesse Aldóval a dolog történelmi súlyát, elmondta neki
Kaufmann Lacit is. Aldó meg volt győzve.
1955. június 20.
Kész vagyok az összes vizsgával! Végre! Aldóka rettentő
büszke, hogy évfolyamelső lettem. Tegnap el is vitt minket
ünnepelni. Tudom, hogy ő kettesben akarta, de Pépét nem
lehet ilyesmiből kihagyni, így is elég féltékeny. Igaz, Aldó is
őrá. Különben miért fegyelmezné annyira az arcát, amikor
Pépéről mesélek! Pepe csak azóta fegyelmezi magát, amióta
megmondtam neki, hogy vagy abbahagyja Aldó
szekírozását, vagy elválnak útjaink. Persze én sem
gondoltam komolyan, de Aldót akkor sem hagyom bántani
és Pépénél ez egyelőre bevált. Úgy hoztam szóba az ötletet,
hogy azt ajánlottam Aldónak, hozza el Erzsit is. így végül
Olgicát is meghívtuk, de tudom, hogy Aldónak ez így már
nem volt ugyanaz. Nem baj, csütörtökön majd úgyis
elmegyek vele kettesben.
Erzsi egy fokkal derűsebb volt, mint eddig. Hiába
mondja Pepe, hogy Erzsinek egyetlen erényére van
szükségünk: hogy legyen. Ez férfiduma! Nem akarom, hogy
Aldó egy mísz nővel legyen összezárva! De most már nem
tehetek semmit, mert már össze is költöztek. Csak nagy kár
lenne, ha Aldónak mostantól folyton azt kellene lesnie, hogy
most épp miért kell Erzsit vigasztalni. Rajtam tizenöt évesen
sem kellett Aldónak ennyit babusgatnia! Na jó, tizenhat.
Az ünneplés a Kiskakukkban volt, hogy Olginak ne
kelljen sem villamosra szállnia, sem sokat gyalogolnia. Pepe
ment haza érte és Erzsi is nagyon kedvesen törődött vele
egész este. Egyébként fantasztikus, mennyire örül Olgi, hogy
Pepe odaköltözött hozzánk („Férfi van a házban!"). Csak a
bűvös eljegyzés-ígéret kellett neki.
 Elég jól sikerült minden. Pepe humorát mindenki élvezi,
most is kitett magáért. Egész este ő szórakoztatta a
társaságot. Elmesélte nekik is a kiállítás terveit, meg hogy
milyen komoly nevek adnak neki mostanában ajánlást. Meg
elmondta, hogy két jövő évi naptárban is az ő képei lesznek,
és ez sok pénzt jelent. Nem érti meg, hogy neki most nem
pénzt keresnie kell, hanem még rangosabb festőműhelyekben
tanulnia. Én igazán eleget keresek a szinkronnal. Amióta
Bordás, a tanszékvezető több helyre kiajánlott, már nem is
kötöttek belém a főiskolán, ha emiatt nem mentem órákra.
Aldó a tegnap esti jó hangulat ellenére ma megjegyezte a
telefonban, mennyire sajnálja, hogy én „nem tudtam" többet
mesélni a vizsgákról, meg arról, hogy „pontosan mit is
mondtak olyan elragadtatottan a tanárok" a
szinkrontolmácsolásomról. Pedig ő a vacsoránál „többször
is kérte, hogy meséljek, de mindig Pepe dolgainál kötöttünk
ki". Mondtam neki, hogy ha képes lenne Pépének kicsit több
elismerést adni, szerintem alábbhagyna a „kérkedés". (Ezt a
szót nem ő használta, csak mindig így van hangszerelve.) És
mondtam neki, hogy gondoljon arra, hogy Pépének nincs
apja... Erre nevetett, hogy mit csináljon, ő már csak egy
lányos apa, és az ő lányát senki ne túrja félre! Szegény, édes
Aldókám! De azért megszorongattam egy kicsit: ajánlottam,
hogy vegyen példát Kern bácsiról, az apósáról!
Szeretném valahogy megértetni Aldóval, milyen sok
szeretnivaló van Pépén. Hogy mindig jókedvű (ahogy Olgi
mondja, még a szeme is nevet), hogy állandóan bugyognak
belőle az ötletek, hogy soha nem unatkozom mellette, meg az
is, hogy mennyire fontos vagyok neki. (Na meg őrjítőén jó
vele szeretkezni, de hát ezt mégsem mondhatom el Aldónak.)
Na megyek aludni, Pepe már rég alszik. Olgi meg pláne!
(Az utóbbi ki is hallatszik ide a konyhába.)

Amióta a kórházban dolgozott, Aldó nem vállalt munkát az

árvaházban, de hozzájárulását most is havonta bevitte. (Az
első évekhez képest megnyugtatóan kevés volt a gyerek, de
a létszámot már rég nem az örökbefogadások csökkentették,
hanem az, hogy egyre több gyerek nőtt föl.) Aldó ilyenkor
be is köszönt az ismerősöknek: Barta Gyulának, Csillag
Jánosnak, Wallenstein néninek vagy akit ott talált. Most
János ajtaja előtt állt meg. Benézne hozzá egy kicsit. Aztán
elbizonytalanodott: miért pont most lenne benn, amikor
hivatalosan csak hetente egyszer, kedd délutánonként kell itt
lennie? Ma ugyan kedd van. De már fél hét. Mégis kopogott.
- Gyere! - jött a gyors válasz az ajtó mögül.
Belépve Gyulát találta Jánosnál. Rossz-kedvűeknek
tűntek, és az ilyesmi újabban inkább Gyulán látszik meg.
Még egy ilyen negyvenes villanykörte is elég a látlelethez.
Nem kéne már ennyit dolgoznia.
- Szervusz, Aladár! Rég nem láttunk - kezdte János. Gyula
felállt, futtában megkérdezte Aldót, jól van-e, majd rögtön
búcsúzni akart.
- Zavarok?
- Ellenkezőleg. Direkt jó, hogy jöttél. Csak nekem volt
elég a napból, és jobb, ha mára becsukom a számat.
- Baj van?
 Gyula fáradtan legyintett, de Jánosban volt még szufla.
- Röviden annyi, hogy két volt növendékünk állítólag az
ÁVO-nak dolgozik. Hát e körül törtek ki háborúk ma a
Házban.
Aldó elgondolkozott.
- És a többi ÁVO-s melyik Házból jön? Ezzel még
biztos nem léptük túl a numerus clausus kereteit.
- Aladár, egyrészt valóban sok a falunkbeli az ÁVO-nál,
jócskán túl a numerus claususon. Másrészt itt most a Ház
morális útra-valója kérdőjeleződik meg!
Aldó megint mérlegelt.
- Érdekes módon évekig azt papoltátok nekem, hogy én
vagyok kóros, amiért „nem lakom be az új teret", ami
adódna. Hát ezek belakják! Azt a teret, amit kaptak! Tessék,
ők élnek, itt, ma! Mégsem ez lenne az egészség?
Gyula szeme kis híján lecsukódott a fáradtságtól,
végigsimította kezét Aldó felkarján, bárgyú mosollyal
jóéjszakát kívánt, és eltűnt.
- Lányaid hogy vannak? - kérdezte János (ez nála Sünit
és Ágit jelenti).
- Nagyon jól. Mind a ketten most fejezték be a főiskolát
és mind a ketten menyasszonyok!
- Nem mondod komolyan! Diplomás hölgyek,
eladósorban?
- Bizony ám ...amennyiben diplomás hölgyeket még
eladni lehet.
Aldó is érdeklődött még János családjáról, aztán kezdett
volna búcsúzkodni, ha János nem emlékezteti, hogy talán
nem ok nélkül kopogott be.
 - Nem, csak... nem olyan fontos... Késő van.
- Akkor ülj le! - szólalt meg Jánosból a pszichiáter, és
rágyújtott.
Aldó számára nehezen volt hihető, hogy magáról beszél.
Jó tíz éve legfeljebb morzsák potyogtak ki belőle. Most
mégis hetek óta arról fantáziált, hogy valakinek elmondja
Erzsit. Egyetlen ember jöhetett szóba: János. Neki végül is
ez a szakmája, biztosan kellő távolságból tudja hallgatni. És
főleg nem mondja el senkinek. Azóta fogalmazgatja is
magában, mit mondana. De mindeddig nem döntötte el,
hogy megteszi-e. Tudod, amióta én ezt a gyereket
megkaptam, ő töltötte ki az életemet. Azóta semmi mást
nem akartam Istentől kérni.
(János elfordította a foteljét, ettől leginkább a mocskos
falat látta, és csak jobb füle nézett Aldó felé. De az olyan
erőfeszítéssel, mintha hallgatózna. És orra végén hordott
szemüvegét letette az asztalra.)
Az első két találkozásunkkor csak azt éreztem, hogy
ugyanolyan szörnyeteg, mint én. Amikor először megláttam
a rendelőben ...egy dühödt, csúnya, anorexiás csirke...
menekültem volna: nem kérek még egy példányt ebből a
nyomorúságból, magamat is alig bírom ki. De visszajött
hozzám. Hallotta, amikor a nagynénjének azt mondtam
három hónappal korábban, hogy ettől a fizikumtól nem is
lehet még hormonokat elvárni. Be akarta bizonyítani, hogy
neki mégis sikerül. Nem bírja ki, hogy valamire
alkalmatlannak minősítsék. Legközelebbre német
fordításokat csinált nekem. Bennem meg gyáva módon fe-
lülkerekedett valami egészség - nem tudom, honnan... hát
nagyon régről -, és elfogadtam az ajánlatát, hogy nekem
akar teljesíteni. Minden gesztusommal azt kezdtem mondani
neki, hogy állj talpra, éljél, vívd ki, élvezd... Ő el is hitte, és
csinálta. És ez ugyanannyit gyógyított rajtam is... De
tudtam, hogy föl fog nőni, rettentő hamar, és el kell majd
engedni. Szépen, egészségesen. Már önzésből is, hogy soha
ne mondjon majd föl nekem öreg szülőként... hogy ha
szerényebb szerepben is, de mindig részt vehessek az
életében, hogy lehessenek majd unokáim... Nem gondoltam,
hogy ez kibírhatatlanul nehéz lenne. Már rég megtanultam
egyedül élni, társ nélkül, szerelem nélkül. Nem is ért
váratlanul, amikor az egyik megszokott szombati
programunk közben kiderült, hogy éppen randevúja lehetne,
ő meg itt feszeng mellettem. Elkergettem a találkájára,
ahogyan már jó ideje betanítottam magam egy ilyen
jelenetre. Büszke is voltam magamra, bár mondjuk vidám
nem.
(János a hamutartót törölgette a cigarettacsikkel,
miközben a füle továbbra is Aldó szájára volt állítva.)
És amikor egy óra múlva újra megjelent a huszonegy
évével, hogy „nem is olyan érdekes ez a fiú, menjünk inkább
mi moziba", már tudtam, hogy valakit találnom kell magam
mellé, mert Süni soha nem fog egyedül hagyni. Ismerem.
Valakit, aki Süni szemében betölti ezt az űrt. Találtam is.
Sok éve ismertük egymást - te is ismered, mert ő is
dolgozott a Háznak, de ez most mindegy. Időnként, ha úgy
adódott, azelőtt is beszélgettünk egy kicsit. Az ő története is
hasonló, miért ne mehetnénk néha együtt színházba vagy
kirándulni... Úgy gondoltam, arra biztosan jó lesz, hogy
könnyebb legyen kivárni a nyilván egyre ritkuló
találkozásokat Sünivel.
(János újra rágyújtott, Aldó tekintete pedig egy ideje
Freud Zsigmond és Horowitz rabbi bekeretezett fényképe
között ingázott.)
Minden szépen alakult, Erzsivel egyre jobban vártuk a
következő találkozást. És fél év múlva megállapodtunk,
hogy összeköltözünk. Hiszen olyan jó úgy hazamenni, hogy
valaki vár vagy valakit várni lehet. De szigorúan testvéri
kapcsolatot ígértünk egymásnak. Merthogy a szerelem
nekünk már nem menne. Ő is közel tíz éve élt egyedül. Bár
neki volt már valakivel egy sikertelen, rövid próbálkozása.
Azt is a szexuális csőd tette tönkre. Erzsi ugyanúgy imádta a
férjét, ahogy én a feleségemet. A megállapodásunk
tökéletesnek nézett ki. Büszkék voltunk a józanságunkra, és
megkönnyebbültünk.
De persze minden másképp alakult. Először csak arra
hivatkoztunk, hogy jó átölelve elaludni. A testünk viszont
elkezdett követelőzni. Látszólag pont úgy, mintha
egészséges emberek lennénk... Sokáig ez kizárólag kínlódást
jelentett, a komoly fizikai fájdalomtól a gyötrő emlékekig és
a csődérzésig minden rossz benne volt. Abbahagytuk. Aztán
újrakezdtük. Többször is. Felváltva kértünk egymástól
bocsánatot. De első perctől tudtunk erről beszélni. Azt
hiszem, ez jó. Erzsi hol bátorítani próbál, mindkettőnket,
hogy csak azt tegyük, ami jólesik, minket már a Jóistennek
sincs joga vizsgáztatni, hol azon sír, nehogy e miatt a
„hülyeség" miatt nehezteljünk egymásra, és elveszítsük
egymást.
 (János most gyufaszálakból font az asztalon fenyőfát.
Aldót aggasztotta, hogy fogynak a szálak, de János egy
újabb, teli skatulyát borított ki az asztalra, és a fa tovább
magasodott.)
Nem tudom, miért mondom ezt el neked... végül is
vannak előrelépések... és csodát tenni úgysem lehet. Csak
jólesik elmondani valakinek... Most már ott tartunk, hogy...
nehéz mondani... szóval már mind a ketten benne tudunk
maradni, végig... de csak külön. És a másikunknak olyan
észrevétlenül kell segítenie, mintha ott sem lenne... És ez
megalázó. Igaz, mindkettőnknek könnyebb nyújtania ezt,
mint elfogadni. Erzsi azzal nyugtat, hogy hiszen más
dolgokra is ez a megállapodásunk: hogy annak fogunk
örülni, amit a másiktól kapunk, és nem várunk semmi
teljességet. Mert azt elvesztettük.
(János még mindig nem fordult vissza Aldó felé. Úgy
látszik, kérdezni is a fülével szeret. De a gyufákat
elengedte.)
- Ilyenkor a régi párotokkal vagytok?
- Hát persze.
- Tudsz beszélni a pároddal?
- Erzsivel?
- Nem.
- Ilonával?!
- Igen, vele.
- ...Tudok... bár amióta Erzsi van, ritkán merem
megszólítani.
- Kérd meg, hogy engedjen el... El fog. Lehet, hogy ő
küldte neked Erzsit. És Erzsinek ugyanígy elbocsájtást
kellene kapnia a férjétől. Akkor már csak azt kell
kimondanotok, hogy „Most már te vagy az én párom".

Olgi nyitott ajtót, aztán Pepe és Süni is előjött. Süni máskor

szalad ajtót nyitni, ha tudja, hogy Aldó jön. Ugyanúgy, mint
kislánykorában. Most miért cammog? Még Pepe is
gyorsabban ért ki az ajtóhoz, és olyan elszántan adta meg az
alaphangnemet, ami még harsánysága ismeretében is feltűnő
volt.
- Aldó, tényleg vőlegényt köszönthetünk benned?
- Úgy néz ki... Sünike, te... Pepe nem téríthető el:
- Hát gratulálunk!
- Köszönöm, és ti, lányok, hogy vagytok? - Jól van,
tudom, hogy fiúk nem érdekelnek téged! Ez az egészség
jele!
Olgi és Süni bambán mosolyognak. Mintha nem bánnák,
hogy Pepétől nem jutnak szóhoz.
- Sünikém, kókadtnak látszol...
- Csak fáradt vagyok...
Olgi eltűnik a szobájában. Aldó gyanakodva nézi Klárát.
- Vasárnap sem tetszettél.
- Most sokat dolgozik - próbálta Pepe újra megszerezni
a karmesterpálcát.
Közben beértek Süniek szobájába. Aldó regisztrálta az
ágyon épp otthagyott, félrehajtott plédet és a párnát.
- Mi baj van, babám?
- Pepe, csinálnál egy kávét Aldónak? Pepe megadta
magát. Ha Süni mégis el akarja mondani, akkor jobb is, ha
egyedül intézi.
 Amikor Pepe kiment, Aldó újra ránézett a díványra,
ahonnan Klára az ajtónyitáshoz kelhetett fel. Most vette
észre azt az ócska takarót is, ami félbehajtva,
derékmagasságban volt odaterítve. Ahogy a frissen szült nők
alá ágyaznak a kórházban. Süni visszafeküdt a díványra,
hallgatott, és még mindig kerülte Aldó tekintetét. Pedig már
napok óta gondolkozik, hogyan mondja majd el. „Aldóka,
ne haragudj, de ez a gyerek nekünk még nagyon korai lett
volna. Csak azért nem mondtuk neked, hogy ne bánkódj. De
ne félj, lesz majd unokád. Te sem vagy még elég öreg a
nagypapasághoz."
Mert hiába ellenzi Pepe, Klára biztos volt benne, hogy
nem tudja titokban tartani Aldó előtt. De csak hallgatott.
Aldó is. Aztán mégis Aldó szólalt meg.
- Már vasárnap is véreztél, ugye? Bólintás.
- Oka van, hogy ez nem egy rendes menstruáció, ugye?
Újabb bólintás. Aldó lenézett a földre. És úgy maradt.
- Ki döntötte el, hogy ne tartsátok meg?
- Együtt.
Aldó az arca elé tette mindkét kezét. Klára szeretett
volna megszólalni, de nem sikerült.
- Kinél voltál?
- A Péterffyben, egy fiatal orvos. Ajánlották... Azt
mondja, van, aki utána ilyen sokáig vérzik... Tegnap Pepe
visszavitt hozzá.... Ér-szűkítőt adott... De már hatodik napja
nem javul.
Aldó kifejezéstelen arccal ment a telefonhoz. Valami
Steiner doktort keresett. De jó, hogy még ott van! Akut,
uteritis, inkomplett, ábé, anaemiás állapot, hipotézis. Nem
akarom érteni, gondolta Klára. Nem is muszáj. Aldó
segítsen! Igen, segít, beszél még: várja meg őket, nagyon
kéri. Fél órán belül ott lesznek.
Aldó letette a kagylót, és kikiabált Pepének:
- Készíts össze Süninek pár napi holmit! Ami kórházban
kellhet. Igyekezz...
Még soha nem adott Pépének utasítást. Ilyen hangon
végképp nem. Jaj de dühös rá, gondolta Süni riadtan, de nem
volt ereje egyengetni köztük. Befúrta a fejét a párnába. Aldó
ugyanazzal a dühvel fordult vissza hozzá:
- Hogy hívják azt az orvost?... Sose hallottam a nevét...
Hogy engedhetsz magadhoz egy ilyen jöttmentet?! A
legáldottabb testrészedhez!... És ha már semmiképpen nem
akartátok, miért nem szóltál legalább, hogy a legjobb
gyerekgyilkos kollégámhoz vihesselek? ...És még hány
napig nem szóltatok volna?! Amíg elvérzel?
Süni sírni kezdett, de Aldó nem tudott segíteni. Most
neki is segítség kellett volna. A hangja felismerhetetlenné
vált a sírás határán mozgó tehetetlen dühtől.
- Hogy tehettetek?! Nem szabad gyereket ölni! A gyerek
élni akar!
Csend.
-...És ha neked valami bajod lesz, én nem tudom, mit
csinálok Pepével!
Klára síró arca könyörög: feloldozás kellene és
megnyugtatás, nem ez! Aldó még megsimogatni sem tudja
Klárát. A saját fejét fogja.
 Pepe viszont ott áll az ajtóban, és lesújtóan néz Aldóra.
- Engem agyonüthetsz. De Süninek most megnyugtatás
kellene.
Aldó csak bólint, és magában annyit mond: „Le vagy te
szarva!" Könnyebb Pepére haragudni. Szégyellte magát,
hogy ez a kölyök rendreutasíthatja. Mert igaza van.
Pepe pakolni kezd a szekrényből, fehérneműt és
hálóinget tesz egy táskába. Amint hátranéz a csendre, kicsit
már Aldót is sajnálja. Pedig nem szereti. Mert Aldó... a
kezében tartja Sünit! Süninek mindig Aldó a fontosabb. Ő,
Pepe, csak szívesen látott játszótárs. Aldó viszont az isten!
Lám, még kiabálhat is. Bár eddig inkább a jóságos isten
arcát mutatta. Ebben legalább most több a művészi rea-
lizmus... Nem lesz Süninek baja? Mit csinálnak vele megint
a kórházban? De hát ezt most már, a franc egye meg, akkor
is muszáj Aldóra bízni. Tényleg jobb, ha Sünit más orvos is
látja. Tényleg egyre rosszabbul van.
- Hívhatom a taxit? - kérdezi Aldó.
Aldó megrendeli a kocsit, Pepe rákérdez még néhány
becsomagolnivalóra. Most Olgi áll az ajtóban, megrettent
arccal. Őhozzá oda tud Aldó menni:
- Nem lesz semmi baj. Jobb, ha egy rendes szakember is
látja. Majd felhívunk.
- Ne büntessen már minket az Isten!
- Nem fog, Olgica. Röfoénu, Adonaj... Olgi bólint, mint
aki érti, mi a házi feladat, és bízik a tanítójában. Pepe
megvető fintort vág, aztán odalép Sünihez, kezébe ad egy
zsebkendőt, és felsegíti a díványról.
- Én is jöjjek?
 - Sünike, te hogy akarod?
Klára mást mond, mint amit szeretne:
- Gyere.
Ettől Aldó is megkönnyebbül: jó, hogy legalább Süni
nem haragszik erre a fiúra. Dehogyis akar ő viszálykodást!
Talán nincs is igaza, hogy Pépére haragszik. De. Mert
biztos, hogy Pepe év végén induló ösztöndíja miatt nem
akarták ezt a kisgyereket! Olyan önző... Pedig nélküle is
elboldogultak volna a babával... „Vegyél példát Papeléről!",
mondaná Süni megint. Igen, tudja: Süni nem kárpótolhatja
mindenért. Ez az ő élete. Az ő kapcsolata. Az ő elvetélt
gyereke... Bárcsak biztos lehetne benne, hogy nem Pepe
vette el Sünitől ezt a gyereket! Hogy Süni is így akarta...
A taxiban Klára mégiscsak Aldó mellé kívánkozott.
Pepe sértetten ült a sofőr mellé. Mindenki hallgatott.
Süninek folytak a könnyei, de Aldó már át tudta ölelni őt.
Pepe jelenléte most egyiküket sem érdekelte. Sok perc telt
el. Süni hangja sápadtfehér volt:
- Már nem fogsz szeretni? Aldó megszorítja Süni vállát.
- Olyat én nem tudok... Csak nagyon haragszom.
Süni újra a bágyadt hangján:
- Tudsz szeretni, amikor haragszol?
- Muszáj. Másképp nem lehet élni.
Aldó most is szégyellte, hogy törődés helyett
törődnivalót ad. Süni van most bajban. Próbált korrigálni:
- De majd elmúlnak a bajok...
- Újra ki fognak kaparni?
1955. augusztus 17.
Végre itthon vagyok. És már tényleg múlik a gyulladás. Aldó
is megnyugodott. Még bocsánatot is kért, hogy „nem tudott
jobban reagálni", amikor bevitt a kórházba. Mondtam neki,
hogy én ezt értem és pont ezért nem akartam neki szólni. De
még sokáig hajtogatta, hogy milyen rosszul viselkedett.
Kértem, hogy Pépével azért ő tegye rendbe a dolgot.
Szerintem kivételesen Pépének van igaza. Ő nem bűnöző,
csak mert elszakadt a gumi a fütyijén! És nem igaz, hogy
„gyereket öltünk", ez csak egy kétcentis sejthalmaz volt! De
erről Aldót nem lehetne meggyőzni. Nem tudtam, hogy ilyen
szentimentális viszonya van az anyaméhhez!
Kár, hogy emiatt az egész miatt négy nap tolmácsolást is
le kellett mondanom. Pépének nagyon kellett volna most a
pénz, hogy elkezdhesse a nagy képét. Egy ideig még
kétnaponta be kell mennem a Steiner doktorhoz, hogy
megmutassam magamat és Aldó nyugodt legyen. Egyébként
olyanja volt Aldót a kórházban látni - egész másképp mozog
ott, mint régen, a rendelőben. Ez az ő helye! Elvira is
sokszor bejött hozzám, ő is sokkal lendületesebb, mint
amilyennek régen láttam.

Aldó azt is kialkudta Kláránál, hogy szeptember közepe

előtt nem keres állást.
Mert biztos azonnal lecsapnának rá, és akkor már nem lehet
haladékot kérni. Márpedig pár hetet még nyugton kellene
maradnia a fenekén. Majd lesz állás! Az ő képességeivel?!
Meg „máris jelentős" szakmai hírnevével?!
De augusztus végén befutott egy telefon, és Klára nem
tudott a hívásra nemet mondani. Taxiba ült - nehogy most
meg azért kapjon ki Aldótól, hogy „összevissza császkál" -,
és bement a főiskolára. A francia tanszék vezetője hívta. Ez
csak komoly dolog lehet. Bordás László rendes ember volt.
Nem tarthatta persze titokban, hogy párttag, de a diákoknak
mindig súgott, mire vigyázzanak: milyen meghívásokat ne
fogadjanak el, miről ne nyilatkozzanak, kivel ne tartsanak
kapcsolatot és hasonlók. Egy nyugati nyelv szaktanszékén
ilyesmire bőven volt alkalom. Mulatságos virágnyelven adta
meg titkos utasításait, amit legkésőbb másodéves korukra
mindnyájan jól értettek. Nevetve adták egymásnak tovább,
hogy Bordás szerint ez most „kevésbé aktuális",
„másodrendű a jelentősége", vagy hogy „nem feltétlenül kell
egyénileg állást foglalniuk", azaz: kuss! Sosem derült ki,
honnan tudta olyan pontosan, kinek kell és kinek nem
szabad szólnia. Igaz, ők, a diákok is tudták, hol kell
megszakítani a hírláncot.
Klára kopogott a Tanszékvezető feliratú ajtón. Bordás
ugyanazzal a régi vágású, öreguras lendülettel, amivel
köszönésre nyitotta a száját, már jött is elébe, és javasolta
(Bordás inkább „javall"), hogy menjenek le a büfébe. Mint
amikor Aldó sétálni hívja... De talán csak kedvességnek
szánja - gondolta Klára egy pillanatra -, hogy mutassa,
végzett diák lévén mennyire felnőttnek kezeli már.
- Esetleg zavarnánk itt a szomszéd szobában
dolgozókat... vékonyak a falak.
 - Persze - felelte Klára jól idomított növendékként. De
azért csalódott volt.

Süni maga köré ültette az egész családot. A „betegség" óta

Aldó nemigen jött Erzsi nélkül, mert Erzsi is aggódott. Ez
ugyan alkati adottságai folytán nem jelentett számára nehéz
feladatot, de Süni miatt most először mutatott
nyugtalanságot. Pepe-mama szintén többször felbukkant
azóta a süteményeivel. Pepe is többet volt otthon. Nem
beszélve Olgiról. Körbekényeztették, és ez jó volt. Most is
láthatóan mindenkit érdekelt Süni története.
- Szóval felajánlott egy állást: taníthatnék
szinkrontolmácsolást. „Mert ilyen fantasztikus
szinkronosunk rég nem volt." Mondtam neki, hogy ő is
pontosan tudja, hogy az én módszerem nem tanítható: nem
tehetek róla, és nem tudom, hogy csinálom, hogy a saját
hangomat kikapcsolom, és csak a másik nyelvű szöveget
hallom. Próbálta bagatellizálni ezt a bökkenőt, mert neki
volt egy ennél is nagyobb bökkenője: hogy csak
párttagoknak adhatnak új állást! Meglepő módon azt is
mondta, hogy tudja, hogy ez nem az én „sínem", de mégis
gondoljam meg, végül is itt élünk... Azt feleltem persze,
hogy végiggondolom. A fene egye meg, de kár! Szerintetek
nem lehetne valami félmegoldást kialkudni, ohne
párttagság?
A többes számú megszólítás csak udvariasság volt,
hiszen Aldón kívül senki nem foglalna állást ilyesmiben.
- Sajnos nem ez a legnagyobb gond. Nagyon féltenélek,
ha elvállalnád...
 Pepe arcán megjelent az első távolságtartó fintor, de
most nem vette el Aldóról tekintetét, és ettől Aldó arca is
felderült. Úgy látszik, ez a kibékülés még annál is jobb ered-
ményt hozott, mint ahogy a veszekedés előtt álltak.
- Mi van, Pepe?
- Mondd, Aldó, van olyan helyzet, amiben te ne féltenéd
Sünit?
- Süsd meg, nincs!
Klára is nevetett.
- Na, hagyd már, hadd mondja el!
Nagyon örült, hogy a pasasai jóban vannak. És persze
egyáltalán nem bánta, hogy Aldó félti őt.
- Szóval aki a főiskolán szinkrontolmácsolást tanít, annak
már elő lehet írni, hogy milyen politikai megbeszéléseken
működjön közre. Te mondtad, hogy oda mindig a főisko-
láról viszik a tolmácsokat. Márpedig a tolmács óhatatlanul
tanú, és a tanúkat sokszor hallgattatják el radikális
eszközökkel.
- Aldó, állandóan rémeket látsz! - mondta Pepe, most
viszont már türelmetlenül.
- Ne legyen igazam!
- Ezzel a mondattal még semmit nem teszel jóvá a
míszmacholásból...
- Pepe, hagyd békén Aldót! Jót akar!
Olgi és Erzsi kimenekültek a konyhába „egy kis
süteményért". Aldónak viszont még ez a megjegyzés is
belefért most. Rövid merengés után ismét Pepe tekintetét
kereste.
 - Én is utáltam annak idején, amikor édesapám ilyeneket
mondott.
- Akkor miért mondod te is?!
- Mert hiába tudom, hogy fiatalon az ember leginkább
hinni akar, a mi korunkban már tudjuk, mekkorát lehet
zuhanni a hitünkkel...
Pepe nem szeret válasz nélkül hagyni emberi beszédet,
most mégis lenyelte a szájára kívánkozó replikát: „Hagyj
minket is egy kicsit zuhanni!" Mert ez baromság. Csend
volt. Aldó ezt engedélynek fogta föl.
- Nem jó felülről kiválasztottnak lenni... A lágerben
egyszer felsorakoztattak minket, és azt kérdezték, van-e
köztünk orvos. Én akkorra már egy tucatnyi sorból
kiemelést éltem át. Utána soha többé nem láttuk a
jelentkezőket. Persze nem lehetett tudni, ki végezte jól és ki
rosszul. Magamban apámért kiáltottam, hogy mit tegyek. És
a válasz azonnal jött is belülről: „Ne!" Így hát csöndben
maradtam. Helyettem jelentkezett is egy alig harmincéves
fiú, akit már aznap este agyonlőve láttunk a kerítés mellett.
Pepe nem utálta ezt a történetet annyira, amennyire
várták. Bólintott, vita nélkül. Aztán felállt, de a számon kérő
pillantások láttán megnyugtatta őket:
- Csak pisilni megyek!
Amikor kettesben maradtak, Aldó azt javasolta Süninek,
kérdezze meg az állásról Papust vagy Mamust. Süni
megdöbbentően tisztán azt hallotta belülről, hogy „Ne!"
Aldó akkorát fújtatott megkönnyebbülésében, mint egy
gőzgép. Süni csak elmosolyodott:
 - De hát mi mást mondhattak volna egy ilyen történet
után?

1955. szeptember 20.

Van állásom! Aldó szerezte! És teljesen jó! A Gyógyászati
Hetilapnál, állandó fordítóként. A havi penzum kicsi (a
fizetés is!), alig kell bent lenni, és emellett azt vállalok
bárhol, külön megbízásként, amit akarok. Akár fordítást,
akár tolmácsolást. Csak náluk lesz a munkakönyvem és azt a
pár cikket kell havonta megcsinálni! Ebben biztosan nincs
politika, az orvosi szaknyelvet pedig már kívülről ismerem.
Pepe meg Olgi is nagyon örülnek.
A Bordás meg nem haragudott. Azt mondta, tudta előre,
és sajnálja. A lépcső alján még azt is hozzátette, hogy tisztel
érte. És gyorsan elment. Sajnálom őt. Mert ő eladta magát.
Biztos a családja miatt, mint Freud Misi. Nekem könnyebb.
Viszont! Jövő szerdán lesz Ági esküvője: nagy, templomi
haszene lesz. Ez az Ági most már végképp bezsidult, amióta
Andrissal jár! Mások a mi fajtánkból éppen hogy elfelejteni
akarják, honnan jöttek, ezek meg...! Persze Wallenstein néni
indította el Ágit a lejtőn - áldott legyen a neve, mondja
ilyenkor Aldóka (vagy ezt csak halottakról mondják?), és
ebben persze igaza van. Állítólag már Ági apját is
visszatérítették. Egy csomó ortodox hülyeséget csinálnak,
amin Aldó is csak mosolyog. A folyamat olyan feltartóz-
tathatatlannak (már nem reméltem, hogy valaha eljutok a
szó végéig!) tűnik, hogy már meg is fenyegettem Ágit: ha az
esküvőre Andrisnak pajesza is lesz, én kitérek! Még nem
tudom, honnan és hova, de addigra majd kitalálom.

Klára keddenként a szerkesztőségben üldögélt, elvileg egész

nap, ami ott tíz óra körüli érkezést és ebéd utáni lassú
távozást jelent. Ez nem a hely szabad szelleméből fakadt,
pusztán a nevetséges helyszűkéből. A szakmai munkatársak
hozzá voltak szokva, hogy főleg otthon dolgozzanak. Klára
is. Csak a főszerkesztő és két rabszolgája - a titkárnő és a
gépírókislány - voltak röghöz kötve. A rovatvezetők viszont
a nyomdai levonat olvasásához vagy más, gyors
szövegátnézéshez összesen két íróasztalon osztoztak, ezek
egyike keddenként Klára tulajdona volt.
A főszerkesztő - ahogy bárki mással - Klárával szemben
is próbált mindentudó színben feltűnni. Németül egyébként
egész tűrhetően tudott. Az angolja már gyengébb volt. A
franciához pedig hála istennek nem is konyított. És ahogy a
többiek, úgy Klára is rögtön látta, mikor mond az öreg
hülyeséget. Mostanában Klára már egyre inkább ki tudta
várni, hogy álláspontja igazolást nyerjen. Ennek legfőbb
segédeszköze itt a szótár volt. Talán épp megingó tekintélye
aládúcolására találta ki a főszerkesztő, hogy Klárát
következetesen csak „kislány"-nak szólítsa. (Önmagát
főorvos úrnak szólíttatta.) Mindenki másnak volt neve. Igaz,
a titkárnőt és a gépírókislányt leszámítva azok mind
orvosok. De hát keresztnevet nem csak orvosok között
osztogatnak! („Nincs is nekem bajom ezzel a megszólítással
- magyarázta Klára Pépének. - Végül is én sokkal inkább
vagyok kislány, mint amennyire ő főorvos!")
Klára már jó két hónapja dolgozott a hetilapnál, amikor
egyszer unalmában felajánlotta a lapzárta előtt idegesen
kapkodó főszerkesztőnek, hogy szívesen átnézi helyette va-
lamelyik cikket, ha ez gyorsítaná a nyomdai leadást.
Somogyváry - így hívták - úgy nézett rá, mint amikor egy
kisgyerek akar, mondjuk, pénzügyekben segíteni a
szüleinek. Jóindulattal lekezelő mosoly jelent meg az arcán,
keresgélni kezdett az iratkupacok között, majd kihúzta az
egyik gépelmény legalsó példányát, és átnyújtotta. A kópia
szinte olvashatatlanul halvány volt.
Most aztán Klára hasznosíthatta veleszületett szellemi
gőgjét. Kosztolányin, Babitson és Karinthyn nevelkedvén
több dolga is akadt, mint az alanyok és állítmányok
pótlólagos egyeztetése. Kezdetben a margóra írta bátortalan,
ceruzás javításait, aztán elege lett: nem volt egyetlen
mondat, ami két lábon állt volna! És amikor már a második
komolyabb szakmai tévedést fedezte föl, dühösen felpattant,
és odaült a vacakabb, használaton kívüli írógéphez. Csak hat
oldal átírásáról volt szó. Meg egy új gépszalag befűzéséről.
Kár, hogy nincs itt a gyorsírófüzete, úgy hamarabb el-
boldogulna az eredeti alapján.
Amikor Somogyváry egy óra múlva éppen kiviharzott a
szobájából, Klára már a harmadik oldalnál tartott.
- Mit csinál, kislány? Mégis elment a kedve a
kéziratjavítástól?
- Ez használhatatlan! De úgy háromra megleszek vele.
- Nocsak! És mi a baj vele?
- Hogy magyarul nem tud, az hagyján! De aki a
hyperaemiáról azt hiszi, hogy fokozott vérszegénység, mert
ő csak az anaemiáról hallott, és olvasni sem tud... meg ahol
a melanomából a magyar szövegben már melankóma lesz...
A búskomor daganat! - Klára itt már röhécselt.
Somogyváry egy pillanatig elismerően mosolygott - ez
volt a cél -, aztán mégis talált egy utolsó esélyt, hogy Klára
hozzáértését megkérdőjelezze:
- És maga azt honnan tudja, hogy mi volt az eredeti
szövegben?
Klára már tudta, hogy mostantól ő táncoltatja
Somogyváryt, és nem fordítva:
- Hát a cikk származási helyét azért még ez a tökfej sem
felejtette el megadni. A Rundschau-ok pedig itt vannak a
polcon - és becsukta a német folyóiratot, amiből éppen dol-
gozott, hogy megmutassa a címlapját.
A főszerkesztő csodálkozva húzta föl a szemöldökét,
aztán beleolvasott a készülő szövegbe.
- Gratulálok!
Ez őszintén hangzott. Az is volt. Ha magánemberként
sok örömét lelte is munkatársai lekezelésében,
főszerkesztőként Somogyvárynak mégiscsak meg kellett
látnia a hozzáértés előnyeit.
- Ahhoz képest, hogy kezdő...
- Hét éve fordítok apámnak orvosi anyagokat.
Somogyváry utánalapozott az emlékeinek:
- Ja, igen, mondta a Szepess Gyuri, amikor beajánlotta,
hogy maga a Körner doktor lánya. Ugye?
- Igen.
 - És a Wiener az asszonyneve?
Neked igen, gondolta Klára.
- Ühm. Főorvos úr, muszáj ezzel a fordítóval
dolgoztatniuk? Én néhány cikket még el tudnék vállalni...
Könnyebb lenne fordítani, mint lektorálni!
Somogyváry most először mutatta jelét értelemnek. A
gondolat érkezését heves fejvakarás jelezte.
- Heti 10-12 fordítást úgysem tud egyetlen ember
megcsinálni... de ha kiderülne, hogy valóban jó színvonalon
javítgat, akkor majd inkább ebbe segíthetne be. Majd átné-
zem, amit csinált.
Januárban Klára már csak akkor foglalkozott a hetilapnál
fordítással, ha egy váratlan helyzetben ekként is be kellett
ugrania. A lektori munka jóval több időt vett igénybe, mint
az indulásnál kialkudott fordítások elkészítése, de a gyors
rangemelkedésre azért ő is volt annyira büszke, hogy
nagyvonalúan vegye tudomásul a megváltozott terhelést.
Aldó pedig olyan tartással kezdett járkálni, mintha
gyermekét Nobel-díjra jelölték volna. Olgi nem tudott ugyan
a jelölésről, de ő is elandalodva mosolygott, ha Klára-babája
sikerei kerültek szóba.
Somogyváry tehát alaposan meg volt nyerve, és
hamarosan arra vetemedett, hogy Sünit Klárikának szólítsa.
Ezt a névváltozatot Süni nem szerette ugyan, de a „kislány"-
nál azért jobban hangzott. A főszerkesztő még a
rovatvezetőknek is dicsekedett, micsoda munkatársat
talált. Többségük persze magától is észrevette a kéziratok
színvonal-emelkedését, a bikkfanyelv gyors eltűnését a
fordításokból.
 Klárának egyre több dolga akadt a rovatvezetőkkel. Már
rég nem egyedül ült az íróasztalánál, hanem hol egyikükkel,
hol másikukkal, sokszor kézirattal a kezében állva beszélte
meg a tennivalókat. Szerette a benti nyüzsgést és persze a
saját fontosságát. Amikor épp nem tolmácsolt, hetente akár
négyszer is bement, hogy folyamatosan gépelhessék az
általa kijavított cikkeket.
Azt nem mesélte el a szerkesztőségben, hogy otthon
Aldóval is átnézeti azokat a javítási ötleteit, amelyek
szakmai és nem nyelvi megfontolásokból születtek. így
Aldón kívül most már a szerkesztőség is el volt kápráztatva.
Kell ennél több?

1956. február 10.

Ma borzasztó dolgot hallottam a szerkesztőségben. Az
előzmény annyi, hogy a Szemerkényi doktor megint politizált
valakivel, most is minden körültekintés nélkül, ahogy szokta.
Eddig azt hittem, ilyet csak egy provokátor csinál és soha
meg sem szólaltam, amikor másoknak pöfögött. De most
már inkább azt hiszem, hogy egyszerűen nem fogja föl, hol
él. Az a szemorvos ugyanis, akinek szidta a rendszert,
„viccesen" rászólt, hogy óvatosabban is fogalmazhatna,
mire a Szemerkényi azt felelte, hogy kinyalhatják a seggét.
Aldó szerint nem ez a hosszú (és szabadlábon töltött) élet
titka.
Szóval egyszeresük azt mondja a Szemerkényi: Az
áldozatok számát nemcsak a bitófán, a táborokban és a
kitelepítetteket befogadó tanyákon kell megszámolni, hanem
ezeknek az éveknek az öngyilkosai között is. Amilyen például
az ő kollégája volt, egy gyerekorvos, akit Seilmannak hívtak,
a világ legjámborabb emberei közé tartozott és a feleségével
együtt öngyilkos lett, hogy ne kelljen besúgóvá válniuk! Én
percekig nem kaptam levegőt, aztán amikor már meg tudtam
mozdulni, kimentem a WC-be és hánytam.
Utána fel akartam hívni Aldót. De persze kapcsoltam,
hogy ez nem telefontéma. Aztán arra gondoltam, hogy
inkább nem szólok neki: jobb, hogy Amerikát tudja. Egy
újabb félóra után meg az jutott eszembe, hátha ő is tudja,
csak nekem nem mondta meg! Honnan fogom megtudni az
igazat? Csak onnan, ha szóba hozom. De ha neki azt mondta
a Pista bácsi, hogy Amerikába mennek, akkor jobb, ha
továbbra is Amerikába képzelheti őket. Ha viszont tudja az
igazat, akkor csak azért mondhatta ezt nekem, mert ő is úgy
gondolta rólam, hogy „jobb, ha Amerikába képzelem őket".
Melyikünknél van a titok és melyikünknél a jószándékú
mese? Mégsem fogok szólni, mert azzal vagy Pista bácsi
neki szánt meséjét vagy Aldóka nekem szánt meséjét töröm
szét. Milyen jó, ha az ember naplót ír és a papír segít végig-
gondolni az esélyeket!
Szegény Pista bácsi, Margit néni, isten veletek! Most
már értem, miért adtátok nekem a társasjátékot. Köszönöm,
hogy olyan aranyosak voltatok velem! Ha Mamusékkal
találkoztok, Jutika is biztos szívesen játszik veletek! Milyen
jó nektek, hogy együtt vagytok! Nekem még dolgom van itt,
Aldóra és Olgira kell vigyáznom, mert ők is vigyáztak rám,
amikor kellett. És Pepe is számít rám. Kár, hogy nem lehetsz
te a gyerekorvosunk, ha majd lesz gyerekünk!
Olgi meglepődött Aldó telefonján: Erzsivel meg akarják
hívni őt szombaton ebédre. „Úgysem jártál még nálunk
egyedül, a gyerekeknek meg valami dolguk van szombaton."
Aldó érte is jönne. Ugye elfogadja a meghívást? Olgi arra
gondolt, ennél szebb ajándék nem is kell neki a
születésnapjára. Aldókával együtt lenni mindig ajándék. És
Erzsi is nagyon kedves asszony. Furcsa, hogy a gyerekek
most nem gondoltak a születésnapjára, pedig tavaly is olyan
szépen megünnepelték, és ez most éppen a hetvenedik.
Biztosan sok a dolguk. De nem baj, csak nekik legyen jó az
életük... Az ő korában már olyan mindegy, mikor született
az ember, olyan rég volt!
Amikor Aldó fél tizenkettőkor csöngetett, Süni már jó
ideje csak azzal foglalkozott, hogy Olgit sürgesse, és
felügyelje, elég elegánsan öltözött-e föl. Meg leültette a
tükör elé, és besütötte a haját! Olgi ezt sem nagyon értette,
hiszen ő igazán megbecsüli Aldóékat, nem is szokott sem
szakadtan, sem kócosan járni - miért nem mindegy, melyik
sálat és brossot veszi fel a kosztümjéhez? Aztán még így,
kiglancolva is azzal foglalkozott a konyhában, hogy
elmagyarázza a gyerekeknek, hogyan tudnak a
maradékokból valami rendes ebédet összerakni maguknak.
Nehogy evés nélkül induljanak el! Mert ma főzni sem
engedték.
- Aldó, aztán vigyázzatok Olgica gyomrára! Ne
etessétek túl, ebben a korban az már...
- Klára-babám, nem vagyok kisgyerek! Nem szoktam
degeszre enni magam! Hát nézzenek már oda... azt hiszi...
 - Na jól van, ne veszekedjetek! Indulhatunk, Olgica?
Gyönyörű vagy!
Aldó és Olgi végre kívül voltak az ajtón. Süniek néztek
utánuk, miközben Olgi beállította a teherbíróbb lábát a
lépcsők legyűréséhez. („Ne hozzam fel a liftet?" „Nem kell,
Apukám... még bírnom kell..."). Süniek becsukták az ajtót,
és megkönnyebbülten röhögtek össze:
- Na hajrá!
És máris nekiestek a bútoroknak. Süni pontosan
megtervezte, melyik darab melyik fal mellé kerüljön. Hogy
legyen elég hely a nagy asztalnak meg a sok széknek is,
amiket a szomszéd Patakiéktól kapnak majd kölcsön.
A fotelok jó nehezek voltak, de ez most inkább Pépének
tűnt fel. Süni és Olgi mindig is maguk emelgették ezeket
takarításkor.
- Hol a francban van már az Andris? Ez nem „gyenge
nőnek" való! A Zédes Apád megint engem fojtogat majd, ha
megerőlteted a kis hasadat! - és mert úgyis a szőnyeget
igazgatta, nem esett nehezére onnan lentről megcsókolni
Süni hasát.
- Pepeeee, igazán láthattad, hogy most már téged is félt!
- A hasamat?
- Azt még nem... Még az az idő is eljöhet... Andrist
pedig csak fél egyre kértük.
- Basszus.
De a dekorálást Andris nélkül is el lehet kezdeni.
Feltenni az ajtókra és falakra azokat fényképeket, amiket
Pepe fotóművész barátja nagyított ki fél ember nagyságúra.
A bejárattól Olgi szobájáig és tovább, minden szabad
felületre.
- A Kabost add először... Most a Karádyt... Jöhet a
Gombaszögi...
- Ne, most megint egy pasas legyen... Itt a Csortos...
- Szedd le a kabátokat innen! És akkor most jöjjön a
Gombaszögi, azt nagyon szerette.
- Itt a Nizsinszkij, az nem kell?
- Azt a főhelyre majd, az ő szobájába, a szemközti falra!
Most add a Törzs Jenőt!
Aztán előjött Fedák Sári, Gózon Gyula, Vízváry
Mariska... Volt vagy két tucat fénykép, még a konyhába is
jutott. Mindegyiket Olgi szemmagasságába tették föl.
Süni azelőtt nem tudta, hogy fiatalkorában Olgi
színházbolond volt. És hogy kislánykorában tanult
balettozni. Talán abból maradt vissza a színház iránti
rajongás. A rádió színházi közvetítéseit ugyan mindig nagy
áhítattal hallgatta, és ebben hamarosan Klára is lelkes társa
lett, de hát csak ennyi látszott ki a dologból. Aztán ahogy
Pepe egyre gyakrabban jelent meg náluk, és Olgi lassacskán
már családtagnak kezelte, őneki kezdett színházról mesélni.
Eleinte csak apróságokat, de Pepe jókedvű érdeklődése
egyre inkább felbátorította. Bejött egy művész a családba!
Aki biztosan érti ezt az álmot...
Olgi egyre többet mesélt - most már mindkettőjüknek -
kedvenc színészeiről meg színésznőiről, a róluk keringett
pletykákról és a híres-nevezetes előadásokról, amikre a férje
mindig meglepte a jegyekkel. Süni nemrég egy
antikváriumban bukkant rá a Színházi Élet 1937-es,
egybekötött példányaira. Akkor támadt az az ötlete, hogy az
egész születésnapot erre fűzzék föl. Gondosan följegyezte az
Olgitól hallott neveket (némelyik derengett is neki, régről).
Pepe egy archívumból beszerezte a Színházi Életből hiányzó
képeket, hogy az ünnepi kiállításhoz minden kedvencről
megcsináltathassa a nagyításokat. A Színházi Életen kívül a
másik ajándék egy vígszínházi bérlet lesz, négy előadásra.
Odáig Olgi is le tud csoszogni. A háború óta nem volt
színházban.
Két bérletet vettek, és úgy tervezik, mindegyik előadásra
Olgi választja majd ki, melyikükkel akar menni. Ő biztos
nem is tudja még, hogy a Vígszínházból a Néphadsereg
Színháza lett. Talán majd átsiklik felette a szeme...
A Pepe készítette óriás papírvirágokat („Csak ne legyen
túl modern, Pepe, mert azt Olgi nem érti!") szintén fel
lehetett rakni Andris érkezése előtt. A sok virágtól lassan
alig látszott ki a szekrények faburkolata. A csillárról, az
ablakokról és az ajtókról már dúsan lógtak le a szerpentinek,
és felkerült a tíz, nagy nehezen felfújt lufi is. Ezen a
megoldáson ugyan napokig vitatkoztak, mert az ilyesmit
Pepe giccsesnek és dedósnak tartja, ami csúfosan megtöri a
művészi koncepciót. De Süninek voltak bizonyítékai, hogy
Olgiból ezek is szép emlékeket hoznak elő. Végül is neki
akarnak örömet okozni, nem maguknak.
Mire Andris és az apósa (szerencsére mindketten pajesz
nélkül) megérkeztek a vitrin odébbtolásához, a lakás már
egy záróra elé néző bálteremre emlékeztetett. Az ülőbú-
torokat leszámítva, eltűnt a lakás eredeti berendezése.
- Feldmann bácsi, Ági miért jön egyedül?
 - Nem egyedül jön, angyalom, nálunk gyülekeznek a
lányok a Házból, és együtt jönnek. Mert mondtuk neki, hogy
itt most csak útban lenne a nagy hasával, inkább pihenjen
még egy kicsit.
Pepe-mama csöngetett két teli kosár ennivalóval és
egyéb kellékkel. Először is betette a jégszekrénybe a
kocsonyát, amit Süni az ő útmutatásai alapján nála készített
el, és a tortával együtt mostanig nála rejtegetett. Pepe-mama
elvállalta a konyhafőnöki szerepet. Kiürítette az összes
rakodófelületet a várható ételek számára, szalvétát
hajtogatott, poharakat vett elő, evőeszközöket válogatott. A
fiúk lementek Patakiékhoz az asztalért meg a székekért,
Süni a nagy damasztabrosz hajtásait vasalta gyorsan szét.
Az „ajándékos" asztalhoz is kellett egy terítőt találni. És
mivel már látható volt, hogy húsz ülőhely nem fér el Olgi
szobájában, elkezdődött terven felül a gyerekek szobájának
ünnepi berendezése is. Feldmann bácsi szabad kezet kapott
Pépétől a megmaradt óriásvirágok elhelyezésére. Aztán
felkerültek az „Isten" „éltessen" „Olgica" „120 évig!"
függőtáblák is. Pepe-mama közben etette a munkásokat,
hiszen messze van még a négy óra.
Idő előtt megérkezett Gretl is, „hátha elkel a segítség".
Elkelt. Gretl a bólé készítésében mutatott komoly jártasságot
és nyugatias műveltséget. Egyébként az ő ötlete volt, hogy
pikniket rendezzenek. Ennek mindenki örült. Pedig az öreg
hölgyeknek Süni nem merte volna mondani, de Olgi
sógornője, a praktikus agyú Piroska erősködött, hogy jobb,
ha megmondja neki, mit hozzon - úgyis mindenki hoz
valamit -, mert „mindkettőnknek kínos lenne, ha én hoznám
a nyolcadik tálca flódnit". Ezt könnyű volt belátni. Úgyhogy
végül minden vendég jó előre megkapta a műfaji előírást, és
hogy valami eredetit találjon ki.
A férfiak a székek és asztalok elrendezésével voltak
elfoglalva, a terítés már a nőkre várt. Süni a fürdőszobát
készítette elő a nagy forgalom befogadására, Pepe a befutott
ajándékokat rendezgette nagy művészi gonddal az asztalon.
Andris leszaladt a virágoshoz a tegnap megrendelt nagy
csokorért és az asztalon szétszórandó fehér rezgőkért.
Fél háromkor megjött Emmi, az ő réteges süteményét
ugyanis csak helyben lehet összeállítani. És elhozta a beígért
Hacsek és Sajó-lemezeket, amiket egy barátnőjétől kapott
kölcsön erre az alkalomra. (Olgi nem értette, miért kellett a
múlt héten sürgősen megcsináltatni a gramofont. De azért
büszkén vette elő a több tucat tartalék tűt, és azóta sorra
hallgatja régi Tonalit lemezeit.)
Aztán megérkezett Piroska néni a férjével és három tálca
nyers haséval, „annak még húsz perc kell majd az
előmelegített sütőben". Patakiék az első emeletről szintén
nem látták okát további késlekedésnek, miután
megszabadultak az asztaluktól meg a székeiktől. Hozták a
náluk tárolt borokat meg saját házi málnaszörpjüket. Süni és
Pepe épp a fürdőszobában kapkodták magukra ünnepi ruhá-
ikat, amikor Feldmann Ági terebélyes oldalán megérkezett
hat lány az árvaházi barátnők közül, egy hadseregre való
ennivalóval. Ezt a részt Ági szervezte: azokat hívta, akik
Olgicát annak idején a legjobban szerették, és mostanában is
meg szokták látogatni. Ennyien vannak!? („Milyen rég nem
voltam nálatok szombaton! Azelőtt ti voltatok a szombat!"
Feldmann bácsi internálása idején ugyanis Aldó már „két
lányával" érkezett szombatonként az iskolából, és Ági hétfő
reggelig velük volt. Hét közben viszont szívesebben lakott
az árvaházban. Sok barátnője lett, és életében először ő adott
erőt másoknak.)
Mindenki betartotta a három órai érkezési időt. Erre
azért volt szükség, hogy a büféasztal és az ajándékok végső
elrendezése is beleférjen még, mielőtt az ünnepelt
megérkezik. Őt fél négyre rendelték meg Aldóéktól. Feld-
mann bácsi már az erkélyen leste, mikor jönnek, hogy a
megfelelő pillanatban gyújthassák meg a gyertyákat a tortán.
(„Hét?" - kérdezte Ági csodálkozva Pépétől. „Nem, hetven.
Csak a nulla gyertya nem látszik".) Beindult a lift. Aztán
nyekkent a megállástól. Nyikorgott az ajtaja. Csatt, be van
csukva. És már forgott is a kulcs a zárban. A torta egy
kisasztalon fényeskedett az előszobaajtó elé állítva.
A húsz ember lélegzet-visszafojtva lapult a két szoba
becsukott ajtaja mögött. Egyetlen hang sem érkezik kintről!
Mi van?! Aztán Aldó hangja: „Hát itt valami érdekes
átrendezés történt..." Újabb hosszú csend. Erzsi hangja:
„Olgica, nincs neked ma véletlenül születésnapod? Mert ez
nagyon úgy néz ki!" Erre már - Süni vezénylésére -
megszólalt a benti kórus: „Isten, éltessen, Olgica, százhúsz
évig!" Azzal kitörtek az előszobába.
Olgi láthatóan már egy ideje a könnyeivel volt
elfoglalva, és fogta Aldó karját. Amikor a tömeg
megrohamozta, másik kezével még Erzsit is megmarkolta.
Aldó a biztonság kedvéért Olgi háta mögé tette szabad
kezét. Olgi sírt. Körülvették.
 - Olgica! Nézzél körül!
Olgi bólogat és sír.
- Na gyere, végigvezetünk a kiállításon!
Olgi mosolyog és sír.
- Engedjétek Olgit, hadd nézzen körül! Olgica, kit
akarsz túravezetőnek?
Olgi sír.
- Nem is örülsz?
Olgi bólogat. Süni segíti ki hanggal:
- Ő így szokott örülni...

A rádió állandóan nyitva volt. A szabad magyar rádió. Nagy

Imre hangja. Az talán jó. De mi lesz? Tényleg kimennek az
oroszok? És kik jönnek be? Igaz lenne a parlament előtti
öldöklés? Állítólag tankok grasszálnak mindenütt, de nem
lőnek... Patakiék szerint zsidózás is van már az utcán.
Oroszok is meg zsidózás is... nem sok ez szabadság címén?
Miért vagyunk mi mindig rossz helyen? - merengett Klára.
Pepe az első napokban jött-ment, hozta a híreket. Iván és
két másik barátja jött fel érte, és Süni tiltakozása ellenére
újra meg újra elmentek körülnézni a városban. Hívta Sünit
is, aki ettől a változattól még inkább félt. De a harmadik nap
délutánjától Pepe már csak a telefonon lógott. Óvatosság
nélkül beszélt boldog-boldogtalannal. Néha beszámolt a hí-
rekről: igen, a Parlament előtt rengeteg a halott. Iván ott volt
Zsuzsival, aki azóta újra dadog. De élnek mind a ketten.
Pepe este így összegezte a begyűjtött híreket:
- Minden marad a régi. Az ÁVO is, a ruszkik is. Kicsit
talán meg lehet most fingatni őket, de aztán azokat ringatják
majd, akik most pofáznak. Egyszerűen túlerőben vannak. A
Kárpát-medence sose volt és sose lesz a szabadság völgye.
Innen el kell menni.

Meg sem próbáltak halkan beszélni, pedig már elmúlt éjfél.

Órák óta veszekedtek. Klára sírt, és Pepe hangja is áthallat-
szott Olgihoz. Ettől persze Olgi is sírdogált a szomszéd
szobában.
- Most lenne itt a lehetőség! Most kell menni! Le fogják
zárni a határokat!
- Én nem hagyom itt őket! Értsd meg! Ők sem hagytak
magamra! Kibírtak, amikor kibírhatatlan voltam... amikor
csak bántottam őket... Pedig senkijük se vagyok, tudod,
Olginak is alig! Mégis az lett az életük célja, hogy én örüljek
az életnek! Rakták belém az örömet, minden erejükkel...
most is.
Pepe hangja gyengül.
- Engem az anyám biztosan elengedne, ha tudná, hogy
menni akarok!
- Lehet. De nekem ez még nem lenne elég ok arra, hogy itt
hagyjam. Az ember nem véletlenül van ott, ahol van.
- A jóisten rendelése?!
- Nem. Nekem a sajátom... Én nem hagyom itt őket!
- Szóval örökre a tulajdonuk maradsz.
- Mondhatod így. Jól hangzik! De ha valakihez tartozni
akarsz... mondjuk hozzám... ott nem csak én tartozom
neked, hanem te is nekem!
Pepe hallgat.
- ...Különben sem csak Aldóról és Olgiról van szó... Aldó
azt mondta egyszer, hogy azért nem mentem el Gyurival,
mert nem akartam elhagyni az őrhelyemet. Nem tudom,
mitől állt benne össze ilyen pontosan, amiket mondtam. De
így volt. És most is így van.
- Mert Aldó egy zseni, ezt tudjuk... Jó, nem bántom!
Sünike, ne sírj már...
Olgi arra gondolt, ha Klára boldogabb lenne máshol, ha
Klára menni akarna, ő is elengedné. Biztosan Aldó is.
Persze, megszűnne az élet értelme. De ezzel utoljára. Mert
már kevés az idő. Meg kell kérdezni Klárát. Fel kell ajánlani
neki. Az életét.
- De az őrhely... az nem olyan, már nem olyan, ahogy
Aldó elképzelte. Már rég nem őket várom haza... Csak a
helyüket akarom... tartani. Közülünk mindenkit
elpusztítottak vagy elkergettek innen...
- ...Az én apámat is, családostul...
- Engem nem fognak! Én örökre itt maradok... hogy
legyen nyoma, hogy itt voltunk, hogy ők is itt voltak,
Papusék, Omáék, a testvéreim, az unokatestvéreim... Mi
harmincan voltunk a nagy ünnepeken. Aldóék húszan,
amikor nem volt vendég... Én akkor is itt fogok élni, amikor
már csak emlékmű leszek!
- ...Emlékműnek nem vagy éppen túlméretezve.

Másnap reggel Süni félve leste Pepét, akin sem a

megszokott A változat (röhögés), sem a B változat (pufogás)
nem mutatkozott. Jó lenne tudni, hol tartanak a gondolatai.
El tudna menni?! Ha ez jön, akkor jobb lenne minél előbb
túlesni rajta. Gyuri is elment. Az is nehéz volt. De már
túlvan rajta. Majd ezen is túljut...
Pepe néhány rövid reggeli telefon után kijelentette, hogy
átmenne az anyjáért, mert állítólag egyre több helyen
vannak harcok. Ne legyen a mama egyedül. Süni megijedt.
Hátha másról van szó. Aztán rászólt magára: Pepe nem
sunyi, nem fog elszökni. Ha menni akarna, elbúcsúzna. Úgy,
ahogy Gyuri ment el. És Mamus. És Papus. Pepe következő
mondatától fel is lélegzett, és már szégyellte, hogy ilyesmi
jutott eszébe. Pepe őt kérte meg, hogy faggassa ki Olgit, mit
szól ehhez. Meg hogy alhat-e majd a mama Olgi mellett, a
duplaágyon.
Pepe elindult. Süni fejében Gyuri jelent meg egyre
gyakrabban. Tudja-e vajon, mi történik itthon? Érdekelné?
Mit tudnak Franciaországban az itteni helyzetről? Kivel
tudna Gyuri beszélni erről? A barátai között van két magyar,
de nem Montpellier-ben. Azt írta, Charlotte-tal is szokott
telefonon beszélni, néha meg is látogatja. Klára eltekerte a
Kossuth rádiót, hogy valami francia adót keressen. Talált is,
de Magyarországról nem esett szó. Jó lenne felhívni Gyurit.
Lassan egy órája, hogy Pepe elment...
(Pepe-mama közel lakik. Ha Pepe mégis eltűnne. .. De
hát nem volt semmi búcsúszerű abban, ahogy kiment.
Hozzanak-e magukkal takarót is, ezt kérdezte. Nem, Pepe
nem ejt át. így biztosan nem. Apróságokban talán igen, de
csak a kényelem kedvéért. Milyen lenne Olgival megint
kettesben? Most már Aldó sincs annyira velem, mint régen.
Nem is lesz. Ott van Erzsi. Aldó soha senkit nem hagyna el.
És Pepe? Ismerem Pépét egyáltalán? Érdekli-e a játékon
kívül bármi is? Lehet, hogy engem mindig mindenki
elhagy?)
Kulcszörgés! Ők azok! Végre! Klára Pepe nyakába
borul. Olgi kedveskedik Pepe-mamának.
- Mi az, Sünikém? Nem az Északi-sarkról jövök! -
mondja Pepe.
- De.
- Ja, ha akarod... hideg az van.
Olgi segít a kosarakat becipelni a konyhába. Ugyanazt a
két kosarat, amikkel Pepe-mama legutóbb Olgi
születésnapjára érkezett. Akkor kristálypoharak feküdtek
legfelül, most pedig sűrített-tejkonzervek, alatta olaj, cukor,
rizs, liszt és néhány üveg lekvár. Az egyik kosárban egy
kerek pléhdoboz is lapult Neocarbolax felirattal. De nem
széntabletták voltak benne, hanem két karkötő, egy vékony
nyaklánc, néhány kétes szépségű bross és Pepe apjának
sosem járó schafhauseni órája. Pepe szétpakolta a
hátizsákba gyűrt ruhákat. Lassan Süni is beszállt Pepe-
mama táborhelyének kialakításába.
Megszólalt a telefon. Aldó. Süni komor, riadt arccal
hallgatta. Aztán beszámolt a többieknek is.
- Bemegy a kórházba! Rettenetes ötlet, állítólag már
mindenütt lőnek... Csak akarja, hogy tudjuk... De azt
mondta, hogy biztos nem lesz semmi baj. Honnan lehet azt
tudni?! Azt mondta, muszáj bemenni, a kollégái negyedik
napja egyfolytában dolgoznak. Erzsi persze nagyon sír. Aldó
azt kérte, hogy hívjuk föl időnként Erzsit. És maradjunk
itthon. De akkor ő meg mi a csudának indul el?!
 Süni arra számított, hogy Pepe a szokásos módon elkezd
élcelődni Erzsi sírásán. De Pepe újra meglepetést okozott.
- Idehozom Erzsit is - mondta elszánt arccal.
- Ne menj el megint! Épp elég, hogy Aldó elindult!
- Egy nő ne legyen ilyenkor egyedül... Nem lehet tudni,
hová fajulnak a dolgok...
- Kisfiam, Erzsi biztonságban van otthon... Én is otthon
maradtam volna, ha te nem erőszakoskodsz.
- Halljátok, hogy mindennap romlik a helyzet. Ebből
még bármi lehet... Aldó se tudom, miért nem marad a
fenekén!
Pépét nem lehetett lebeszélni. Megevett egy nagy karéj
vajas kenyeret, aztán a nadrág alá jégeralsót, a kabát alá két
kötött kabátot vett, és az ajtóból visszaszólt:
- Telefonálok, ha odaértem. De ha pár órát nem hallotok
rólam, az csak azért lehet, mert okosabb volt valahol nem
továbbmenni. És nem azért, mert lelőttek.
- Mi a garancia?! - kérdezte Pepe-mama is megrémülve.
- Az, Mama, hogy nyolcéves koromban megmondta
neked a cigányasszony, hogy hosszú életű leszek! Na,
hagyjátok abba a jajgatást, mert azzal nem megyünk
semmire...

A három nő dermedt csöndben ült Süniek szobájában. Olgi

időnként megkérdezte, nem ennének-e valamit. De nem
kértek semmit. Klára már egy ideje azt játszotta, hogy
képzeletben golyóálló buborékot készít Aldó és Pepe köré.
Egy-egy csodairánytűt is odaképzelt a kezükbe, amivel
minden saroknál megnézhetik, merre veszélytelen
továbbmenni. Schwarz néni irányította őket valahogy így,
amikor a Szent István parki „védett házból" átverekedték
magukat a gettóba. Ő fogta Klára és Jutika kezét, Schwarz
bácsi pedig Gyuriét. De a csalhatatlan ösztönű gúnár egy-
értelműen a néni volt. Klára tudta, hogy a felnőttek félnek,
de úgy gondolta, ez elég is a túléléshez: el fognak jutni a
gettóig. Azt nem sejtette, hogy már Jutika nélkül jönnek ki.
Másfél órával Pepe indulása után megszólalt a telefon.
Süni kapta föl a kagylót.
- Jaj de jó! - aztán kiszólt Olgiéknak - Aldó! Beért
rendben!
Pepe-mama arcán nehéz volt nem észrevenni a
csalódást, amiért nem a fia az. De ezt Süni
megbocsáthatónak találta.
- Nagyszerűen bevált az orvostáska! Azt vittem
azonosítóul - kezdte Aldó a mesét. - A felkelők a pesti
hídfőnél szólítottak meg, belenéztek a táskámba, és azonnal
ledoktoruraztak. Mondtam, hogy szüléshez megyek... Egy
darabig kísértek is, és elmagyarázták, milyen pontokat
kerüljek el. A körútra nem szabad menni meg az Üllői útra.
És segítettek kikerülni a Boráros teret... A kis utcák bizton-
ságosak. Búcsúzóul, valamilyen felhatalmazás alapján,
megígérték, hogy a most vajúdó anyák gyerekei már
szabadon fognak élni... Azért ez megható volt... Nem
gondoltam volna, hogy valaha azzal búcsúzom majd egy
idegen, felfegyverzett embertől, hogy vigyázzon magára. De
így történt. ...És képzeld, indulás előtt Erzsi egy vörös
keresztet is föl akart varrni a kabátomra, de azt nem hagy-
tam: sok baj tud lenni ezekkel a megkülönböztető jelekkel.
Nekem a sárga csillaggal vannak kedvezőtlen
tapasztalataim, most meg mintha a vörös csillagosoknak
lennének túlélési nehézségeik.
Süni csodálkozott ugyan, hogy Aldó így beszél ezekről a
dolgokról, pláne telefonon, de azért ő is nevetve hallgatta.
Pepe-mama idegesen járkált:
- Így nem tud Pepe hazatelefonálni... Süniben újraéledt a
szorongás, és sebtiben kitalált valami ürügyet a beszélgetés
megszakítására. Abban állapodtak meg ugyanis, hogy ha
Aldó jelentkezne előbb, nem szólnak neki Pepe kalandos
akciójáról. Majd ha már épségben megérkezett Erzsivel.
Csöngettek. Pataki Gyuszi, az elsőről. Azt mondják, a
Parlamentnél tegnapelőtt a körzeti orvos fiát is lelőtték. És
hogy a városnak egyre több pontján van már éles harc.
Nehogy Pepe beálljon ebbe az őrületbe, a mi fajtánk kivette
már a részét a történelemből! Ő csak félzsidó? Nem baj, az
is elég. Hova ment?! A Bartók Béla útra? Hülye ötlet! Na jó,
nem huhogok. De ha megjön, szóljatok már le, Sünikém,
hogy él!
Fél órával később telefoncsöngés.
- Nem tudom, mit lustálkodtok ott a búbos kemence
mellett! Ahelyett, hogy ebben a gyönyörű időben sétálnátok
egy kicsit a friss levegőn!
- Hol vagy, Pepe? - kérdezte Süni, megint egyszer kis
híján sírva a megkönnyebbüléstől.
- Hát hol?! Az új barátnőmnél! ...De nemsokára
hazasétálok vele - aztán halkra állította a hangját, Erzsi
nyilván ott volt a közelben. - Már készülődik, de először
nem akart velem jönni. Hogy kifoszthatják az üres
lakást! Kérdeztem, hogy ő akarja-e védelmezni az
étkészletet. Hát aki betörne a lakásba fosztogatni, az először
is őt ütné le! így végül beleegyezett, hogy sorsára hagyja a
kiskanalakat... Nem volt semmi, az égvilágon semmi...
Margit híd, budai rakpart, egyetlen lövést sem hallottam...
közelről. ...Hát igen, a rakpart nyílt tér, de pont az a jó.
Belátod a terepet! És ha a fal mellett mégy, nincs honnan
rád lőniük, nincs szemközti oldal...
Süni már ragyogott: Pepe maga a győzelem, a túlélés!
- Na, adom a mamát, mert már sír, hogy hallhassa a
hangodat. És ha ő is elkezd sírni, akkor itt már nem marad
neked használható nő!
Pepéék érkezése csak kevéssel volt elszámítva. Aldó
ugyanis megrettenve telefonált, hogy Erzsi nem veszi föl a
kagylót. Talán átment a szomszédokhoz, ajánlgatta Süni
Aldó fantáziájának, de Aldó persze ott is próbálkozott már.
Nem látták, becsöngettek, nincs otthon. Na jó, mondta Süni,
hát útban vannak Pépével ide, hozzánk. Jaj, istenem, ez a
Pepe! Biztos, hogy ez okos ötlet? Nagyon rendes tőle, de
hát... nem szabad most a városban járkálni! Te is rendben
beértél, nem? Épphogy... Ezt az előbb nem így mesélted!
Hívunk, amint megjöttek. És húsz perc múlva valóban hív-
hatták is.

Aldó és a csapat másik három tagja egy bő hétig nem tudott

hazamenni. Nem jöttek meg a váltótársak. A hírek és
robajok alapján ítélve sem az Üllői út, sem a Haller utca
nem volt élve bejárható. De a kórház biztonságos helynek
bizonyult. Krumpli és sárgaborsó bőven volt a konyhán,
néha még friss kenyeret és almát is kaptak. Meleg vizet a
gáztűzhelyeken állítottak elő, a mosoda leállt, kellett a szén
a fűtéshez. A betegek és a személyzet maga mosta a ruháját.
A pelenkák főzését az anyák felügyelték egész nap, és ők is
teregettek. Aldóék legjobban attól féltek, nehogy valami
fertőzés terjedjen el az újszülöttek között. A
gyógyszerkészlet ilyesmire nem volt hitelesítve. A cumis
üvegeket a legszigorúbban fertőtlenítették.
De valamennyit lehetett aludni, mert alig volt szülés, a
családok sem kockáztatták az utat. Akinek volt segítsége
meg bátorsága, nyilván inkább otthon szült. Ennek ellenére
majdnem végig telt ház volt, mert az anyák ott rekedtek a
gyerekükkel. A négytagú stáb felváltva éjszakázott az
újszülöttekkel, meg vitték őket szoptatásra, hordták ki az
ebédet, hogy a két nővér is legalább napi 5-6 órát alhasson.
Az anyáknak apadt a teje, könyörögni kellett a konyhán
a többletadagokért. Állandósult a sírás-rívás. Az újszülöttek
is egész nap üvöltöttek a nyugtalanság hormonjaival
megrakott tejtől. Aldó és Steiner Pali a nap nagy részét az
anyák nyugtatgatásával töltötte. Magdi, a rangidős nővér a
viccmesélő verseny ötletével bizonyult jó pszichológusnak.
Volt barkochbázás is, amit az egyik józanabb anya talált ki,
és gyorsan elterjedt a többi kórteremben is. Ilyenkor néhány
órára szüneteltek a páni zokogások. És szép volt, ahogy
néhány anya mások rászoruló babáját is megszoptatta.
Volt köztük egy különleges nő. Fejlődési
rendellenességgel született, kétnapos gyereke az Aldó
bejövetele előtti napon halt meg. Az anyának már beindult a
teje, amit persze azonnal el akartak apasztani. A nő odahívta
magához Aldót, és kisírt szemével azt mondta: ne apasszák
el, van itt több gyerek is, akinek nem jut elég anyatej, ő
szívesen szoptatná őket. Aldó magyarázta neki, hogy ezzel
becsapja a szervezetét, és főleg: hogy mi lesz majd otthon?
Érthetetlen módon az jutott eszébe, hogy őt is Süni
gyógyította meg. De ez hülyeség, a két történetnek semmi
köze egymáshoz... A nő azonban nem is annyira engedélyt,
mint támogatást kért. Van otthon két egészséges gyereke, túl
fog jutni a gyászon, de hadd búcsúzzon el ettől a gyerekétől
azzal, hogy közös ajándékuk gyanánt más babáknak
segítenek. Szombatista volt.
Gyerekorvos csak ritkán tévedt errefelé - a
gyerekosztályon is alig volt orvos -, így Aldóékra nem csak
az újszülöttek ápolása hárult. Aldó pár nap után vette észre,
hogy már nem fél kisbabát tartani a kezében: sem ideje, sem
módja nem maradt erre a luxusra. Tizenhárom éve nem vett
kezébe megfürösztött újszülöttet. Mert ruhában az már
gyerek.
Esténként néhány órára minden csecsemőt kiadtak az
anyjának, hogy legalább ennyit pihenhessen a stáb. De nem
tudtak mit kezdeni a felszabadult idővel. Mert nem szívesen
beszélgettek, és a rövid alvás sem ment egyiküknek sem.
Pali szerzett valahonnan egy pakli kártyát, és attól fogva
esténként huszonegyeztek. Pali azzal érvelt, hogy az ostrom
alatt állítólag ezt játszották a pincében az otthonmaradottak.
Ő ugyan nem volt ott, mert épp Dachauban akadt fontos
dolga. így már mindannyian stílszerűnek ítélték az
egyébként lenézett játékot.
 Lőrincz Jancsi, akit Aldó váltott le 27-én, másnap este
telefonált, hogy nincs-e rá szükség. Igazából nem volt.
Maradjon otthon. Rajta kívül egyetlen kollégájukról
hallottak: Weszely Géza telefonált, hogy nem akar elindulni.
Rendben van, ők elvannak itt. És nemcsak Erzsiék, hanem
Steiner Pali családja is nyugodtabb volt, hogy egyik férfi
sem indul hazafelé. Az osztályvezető főorvos már napok óta
nem vette fel otthon a telefont.
Az ápolószemélyzet még az orvosoknál is kisebb
érdeklődést mutatott az osztály iránt. Egy Kati nevű
csecsemős nővér jött be egyszer huszonnégy órára, aztán
úgy döntött, hogy hazamegy. Soha többé nem látták. Elvira
pedig nem merte egyedül hagyni a férjét, mert „rögtön
berohanna a városba, oda, ahol a leghangosabban lőnek,
majd az izgalomtól elvinné egy asztmás roham".

1956. november 1.
Elment Gretl... Rettenetes! Feljött elbúcsúzni. Olyan
borzasztó! Úgy elmentem volna vele! Persze csak ha
mindenkim jön. Most hogy lesz nélküle? De megértem, az
unokái várják kinn. Neki jó lesz, biztos. Ő is sírt. Azt mond-
ta, senki nem fog úgy hiányozni neki, mint én. De hát akkor
miért megy el? Csak rendben megérkezzen! Azt mondta,
majd üzen. És hogy neki már nem lehet sok éve hátra és azt
az unokáival akarja tölteni. Pedig négy évvel fiatalabb
Olginál... És hogy itt a kulcsa, az egyik példány, a másikat
egy öreg barátnőjének adja majd oda. Menjek föl, és hozzak
el bármit, amit akarok. Főleg a könyvekre gondolt, de
bármit. Olginak meg azt mondta: Köszöni, hogy ennyi évig
„osztozhatott vele ezen a kis napsugáron" és most fájó
szívvel visszaadja a részét. Én meg úgy bőgtem, hogy nem is
tudom, mikor ment ki végül az ajtón.
Azt mondta, hétkor jön érte a kocsi. Már biztosan
túljutott a határon, mindjárt éjfél. Talán már alszik is
valamelyik unokájánál. Biztos nem látom őt többet. Gott
geleite dich, Gretl!4

A jó tíz napja szült anyák már kevésbé voltak esékenyek, és

egyre többen kezdtek politizálni. Voltak indulatok,
rendesen. Az elmúlt hét családias légköre mintha erre is en-
gedélyt adott volna. Pali meg Aldó ilyenkor igyekeztek „az
anyaság szentsége" (vagyis a köldökcsonk ápolása és a
pelenka tartalma) felé terelni a nők figyelmét. Többnyire
sikerrel. Az egyik viziten ez mégsem ment könnyen, és az
elhallgattatott, alig húszéves anya felháborodottan kérdezte:
- Maguknak mindegy, mi lesz?!
- Nem - felelte Steiner Pali szűkszavúan, és kiment a
kórteremből.
Aldó pedig a Süni által már többször hallott érvét
használta:
- A dolgok alakulását kevéssé befolyásolja, hogy mi mit
mondunk vagy gondolunk.
A negyvenéves Schlesinger Magdi pedig:
- Csak hagyják abba, én azt mondom! Az az életcélom,
hogy ne lőjenek!

*Isten kísérjen utadon, Gretl!

 - Pontosan! - toldotta meg Orsós Julika. Több anya
egyetértett velük.
A következő kártyázásnál Steiner Pali végignézett a
munkatársain:
- Julika, beáll közénk tiszteletbeli zsidónak? Most
alapítjuk a Gyáva Zsidók Társaságát...
- Ha befogadnak egy cigányt...
Julika nevetett, Aldó pedig azon merengett, milyen
könnyű egy tabut törölni. Steiner Pali folytatta:
- Hát persze! A gázkamrába is együtt szoktunk menni...
- Jaj, ne humorizáljon, doktor úr!
- Úgy gondolja, Julika, hogy ezt a viccet én találtam ki?

1956 november 2.
Ma sikerült végre megüzennem Gyurinak, hogy nem
megyünk. Pedig szegény próbált mindent megszervezni
nekünk Montpellier-ben. Ahogy 47-ben is hívott, hogy
menjek vele. De talán már érti, miért nem.
Olyan szép dolgokat ír, amióta terápiába jár... Hogy ő
már megbocsájtott magának, amiért nem volt elég erős sem
a gettóban, sem a háború után ahhoz, hogy velem maradjon,
de ha én is megbocsájtanék neki, az élete legszebb napja
lenne. Sajnálom őt. Szar dolog lehet gyengének lenni. Látjuk
még egymást valaha?

Aldó november harmadikán reggel Erzsit kérte a telefonhoz.

A hír az, hogy pár óra múlva otthon lesz! Mármint
Süniéknél. Mert bejött Lőrincz Jancsi, és már Géza is úton
van. Erzsi - mi mást? - sírni kezdett. Biztosan hazaérsz?
Aldó megígérte, hogy igen. A Pepe oltalma alatt álló másik
három grácia is izgatottan és rettegve fogadta a hírt. Órákon
át felváltva álltak az ablakban, egészen irreális időpontokban
is kimentek már az erkélyre leskelődni, nézték az órájukat,
hallgatták a rádióban a híreket. Aki épp nem az ablakban
állt, az az ünnepi ebédet főzte. Zöldségekből és száraz
kenyérből gyúrtak fasírtot, ehhez használták fel az egyik
tojást. Megfőzték a rizst is, amit Pepe-mama hozott át,
krumplit reszeltek a tócsnihoz (második tojás), és
előkészítették a palacsinta tésztáját (utolsó tojás). Lekvár
van bőven.
Amikor Klára végre felvisított az ablak előtt, hogy „Jön!
Ő az, ott a sarkon!", mindnyájan kiszaladtak az erkélyre, és
úgy integettek, úgy kiabálták Aldó nevét, mint a gyerekek.
Csak Erzsi tűnt bénultnak a könnyeivel, és hagyta magát
Olgitól átölelni. De mire Aldó olyan közel ért, hogy
észrevehette őket, már Süni is meg volt szeppenve.
Leginkább Pepe-mama maradt akcióképes (egyébként is ő
volt az egyetlen higgadt a csapatban, amit mindannyian árja
származásával magyaráztak). Egy férfi erélyességével lökte
meg Erzsi hátát: „Na, szaladj már le elé!" Erzsi neki is eredt,
és kis késéssel a többiek is követték.
De a lépcsőfordulóban megtorpantak. Mert Erzsi és
Aldó - arcukat a másik nyakába fúrva - egymást átölelve
álltak a második emeleti pihenőn. Aldó orvosi táskája
felborulva feküdt a földön, és olyan csend volt köztük, hogy
a többiek Pepe-mama első intésére visszahúzódtak. Süninek
fényes lett a szeme. Most értette meg, hogy Aldó már nem
neki jött haza.
Nagy sokára Aldó felbukkant az ajtajukhoz vezető
lépcsőkön, és úgy tárta szét a karjait, mintha mindannyiukat
egyszerre akarná megölelni. Erzsi jött mögötte a táskával.
Ekkor Süni - mint az idomítatlan kölyökkutya mégiscsak
kiugrott a sorból. Aldó fölkapta és pörgette egy kicsit: „Itt a
babám!", mondta. Olginak és Lujzikának (mert így hívták
Pepe anyját) is jutott az ölelésből, miközben Pepe kiszólt a
háttérből:
- Éljen! Megjött a törzsfőnök!
Aldó odament hozzá, kinyújtott karral megfogta a vállát,
és letagadhatatlan ünnepélyességgel azt mondta:
- Hős vagy, Pepe...
- Na hallod! Ennyi nőt eldirigálni nem kis dolog!
- Nem tudtam, hogy volt bármicvód*... ennek azelőtt
nem volt jele.
- Az olyan, mint a bárányhimlő?
- Olyasmi. Pöttyök nélkül... Köszönöm, Pepe!
Kaufmann Laci is büszke lenne rád.
Pepe hagyta magát átölelni, és csak azt kérdezte:
- A kicsoda?!

A lakásban mindenki Aldót állta körül. Milyen útvonalon

jött? Nincs lövöldözés? Járnak az utcán? Meséljen! De előbb
enni kellene, kész az ebéd, csupa finomat készítettek. Nem
éhes?!
- Mit szeretnél inkább?
 - Nem inkább. Csak előbb. Fürödni. Tele kád vízben
fürödni! Különben minek vettetek bojlert?
Ebéd után aztán mindenki mesélt. Pépét főleg az
érdekelte, Aldó milyen jóslatokat hallott. Mert az ő barátai
szerint nagy vérfürdő lesz, ha a ruszkik nem kifelé, hanem
befelé jönnek. Márpedig miért ne jönnének? Az amcsik nem
tartják őket vissza. Aldó megfontoltságát mindig
stopperórával lehet mérni. Most is lassan jött a válasz.
- Ha az amcsik nem mozdulnak miattunk, attól a ruszkik
csak megnyugodhatnak. Kevesebb okuk lesz a
keményítésre. Talán van esélye a jobbik változatnak: hogy
inkább azt akarják majd bizonygatni, hogy ez egy élhető
világ. Otthon is ezt csinálják most...
- És a bizonygatástól az lesz?
- Édes gyerekem, nem tudom... Az ösztöneim szerint
nem lesz rosszabb a helyzet, mint mostanában volt.
- Az elég?
- Tudsz másik glóbuszt?
Pepe nem válaszolt. Nem mondta, hogy már egy másik
országgal is beérné.
Klárának már egy hete úgy tűnik, hogy Pepe életében
először meglátta valaminek az értelmét, ami nem az örömről
szól. Hogy elfogadta az ő kisméretű emlékművének az
igazságát. A szülei annak idején csak lehurrogták egymás
igazságait, az apja még Pepe gyerek-igazságait is ízekre
tépte. A mama pedig nemcsak megengedte mindig, de el is
várta, hogy Pepe lázadjon („Hát mit csináljak, Lajos,
mégiscsak elment a gyerek! Nem tudtam visszatartani").
 Amikor Olgiék már a krumpli fagymentes tárolásának
részleteiről tájékoztatták Aldót, Pepe látta, hogy unalmával
nincs egyedül. Felállt. Valamit meg akar kérdezni
Patakiéktól, mindjárt jön. Jött is. Pár perc múlva Pataki
Gyuszi csöngetett. Olyan rég nem beszélgettek, magyarázta
jövetele célját, nem jönnének-e le a hölgyek ma délután egy
kávéra. Hadd pihenjen ez a szegény, csatát járt ember.
Mármint Aldó.
- Nekünk Sünivel úgyis át kell ugornunk egy barátomhoz...
addig ti megbeszélhetnétek a világ dolgait - erősített Pepe.
- Kihez?!
- Tomihoz, hát tudod! Már tegnap át kellett volna mennünk!
Süni nem tudta persze, de a konspiráció szagát régről, jól
ismeri. Pepe-mama szabadkozott, Gyuszi pedig játszotta a
sértettet, ha nem jönne ő is le hozzájuk. Erzsi csak csöndben
csodálkozott, hogy az ő meghívása nem téma.
Pepe kicibálta Sünit a konyhába:
- Egy kicsit magukra kell hagyni a fiatalokat... -
magyarázta.
- Hogy mit?
- ...Hogy Aldó meg Erzsi kettesben lehessenek!
- Minek?
- Sünike! Egyszer majd elmesélem neked, mit szoktak a
bácsik meg a nénik csinálni egymással.
Süni kerekre nyitott szemekkel állt. Pepe röhögött.
- Te tényleg azt hiszed, hogy ezek... szűzen élnek
egymás mellett?!
 Süni nem merte megmondani, hogy azt. Hiszen Aldó...
már régóta nem akar ...férfi lenni... Egyszer mondta is, hogy
neki teste-lelke öreg már. Vagy ez most már más?
- Bogaram, farka a jóistennek is van! Madame
Jóistennek pedig pipije. Mint neked, te majom! És Aldó
azért mégiscsak egy fél rangfokozattal a jóisten alatt van,
nem?
Süni csak látszólag tette túl magát a dolgon, amikor
zokszó nélkül átment Tomiékhoz. Mielőtt elindultak, Pepe a
zárban lógó kulcsot mutogatta Aldónak, és azt magyarázta,
hogy egy ilyen kávézás másfél-két órát biztosan eltart. De
amikor Pepe eldicsekedett Tomiéknál, hogy azért jöttek,
mert ő Aldóéknak pásztorórát szervezett, Süni egy
vénkisasszony hangján sziszegett rá a fogai közül:
- Pepe, ez nem tartozik rájuk! Meg ránk se.
Pepe elhallgatott ugyan, de a szobába menet mégis
odasúgta Süninek:
- Nem tudtam, hogy ez a megkésett hír ekkora traumát
okoz neked...

Patakiék kölcsönmatraca a földön várta Aldóékat.

Szabad-e ágyazni. Idejöhetek-e. Idejössz-e. Hát
megjöttél. András. Hazajöttem hozzád, Luca. Itt vagyok.
Hazaértél. Megvagyunk mindnyájan. Én is újra itt
vagyok már neked. Nektek. Megérkeztél. Rettenetesen
vártalak. Megvártál. Mindenki megvan.
Itt vagy. Én vagyok. Szeretlek.
Téged szeretlek. Itt vagyunk, együtt.
 Most már neked jöttem haza. Rossz volt egyedül.
Esténként még a testem is azt kérdezte, hol vagy.
Szeretlek. Te vagy itt. Tartsál.
Foglak.
Fogadj el.
Fogadj be.
Én vagyok.

Még soha nem volt ilyen könnyű a szerelem.

Amikor lassan elváltak egymástól, Aldó szuszogása már a
békés odaátról jött.
- Kutyuska, ne aludj el, mindjárt itt lesznek...
- Csak egy... kicsit - felelte Aldó, úgy három óra tájban. És
aludt. Hazaért.

Jó volt az ébredés is: -Aldóka, kelj föl, vacsora! Hogy fogsz

így éjjel aludni?!

És mert Aldó az éjszakát valóban nem tudta már

végigaludni, hajnalban az erkélyről nézhette, amint az orosz
tankok végtelen sorban vonulnak a körúton. De ők élnek.
Mindannyian.
 V.
Utóirat: Búcsú az első generációtól

(1957-1967)

Zoltánkám!
Minél közelebb jutunk a mához, annál nehezebben tudok
mesélni. Pépéről még inkább, mert ma már nem hiszem,
hogy egészében tévedés lett volna a házasságunk, de az
„öregjeim" elmeneteléről nagyon nehéz beszélnem.
Átnéztem a gyorsírásos naplóimat ötvenhattól, hogy abból
írjak át Neked részleteket, de hatvan májusától néhol már
igazságtalannak érzem, amit írtam. Onnantól mégis inkább
utólag mondom el - dióhéjban -, ami fontos.
Téged Aldó küldött nekem - a szemeden rögtön láttam.
Olyan vagy, és azt tudod a szeretetről, amit ő. De téged
szerelemmel szerethetlek, és felnőttként adhatok bármit.
Tudjuk persze, hogy Aidának ez a fiatalítási terve túlságosan
jól sikerült, de most már én is elhiszem, hogy nem véletlenül
vagy te a fiatalabb. Végül is a Te nagymamád ugyanúgy
bölcs szempontok szerint dirigál téged onnan föntről, mint
Aldó engem. Úgy tűnik, egyeztettek. Mert nekem tovább kell
adnom, amit kaptam, és neked meg kell kapnod, ami még jár
neked.
Szeretlek,
Klára
1956. november 18.
Azt hittem, nem tudom betenni a lábam Gretl üres lakásába.
De Pepe meg Aldó azt mondták, hogy ne várjam meg, míg a
Belügy lezárja a lakást és mindent széthordanak és
felajánlották, hogy feljönnek velem. Mondtam, hogy ez olyan
nekem, mint a hullarablás. De ők kitalálták, hogy csináljunk
egy olyan kupacot, ahova Gretl kedvenc tárgyait rakjuk
össze és azt bedobozolva letesz-szük a pincénkbe, hátha
előbb-utóbb utána lehet küldeni. Meg csináljunk egy olyan
gruppot, ami nekem kedves emlék Gretlről. És ha nem
akarok „hullarablóként" praktikus dolgok orvgazdája lenni,
hát akkor hagyjuk ott a többit. Olyan aranyosak mind a
ketten, hogy megértették. Tegnap fenn is voltunk végre, és
csak akkor szóltak rám a bőgés miatt, ha ezzel „lassítottam
a munkát". Aldóka néha odajött hozzám, és azt súgta: ,Jó
helyen van, tudod! És él!" Merthogy mi mindig azt szoktuk
egymásnak mondani, amikor az elmentjeinkről beszélünk,
hogy ,Jó helyen vannak."De nem tudok felnézni Gretl
ablakára.

1957. március 20.

Aidákat kinevezik főorvosnak! (Amióta a Sebestyén
disszidált, amúgy is Aldó vezette az osztályt.) Éljen, éljen! -
mondtam én, de rajta napokig láttam, hogy nem tud
rendesen örülni! Inkább szomorúnak látszott és csak
udvariasan mosolygott. Pedig mi Erzsivel már rögtön
elhatároztuk, hogy a kinevezés napján nagy ünnepséget
csapunk. De Aldóka először nem akarta. Aztán tegnap
elvittem a Savoyba, ahogy az ilyen beszélgetéseinkhez
szoktuk. Tudtam, hogy Ilonáról van szó, meg a többiekről,
akik elmentek. Szerintem Erzsivel nem lehet ilyesmiről
beszélni, mert ő ilyenkor mindig zokog, és őt kell vigasztalni,
és ez Aidának nagyon rossz lehet.
Aldó végig butaságokról beszélt, és attól féltem, nem
tudom szóba hozni, amit akarok. Kifelé menet már annyira
el voltam keseredve, hogy minden bevezető nélkül bele-
vágtam: hogy tudom, hogy ők is örülnek, odafönn. Aldóka
rögtön átölelt, így is mentünk végig haza és mesélt.
Hogy Ilona milyen büszke volt, amikor Istvánkát szülte,
hogy az ő párja „nemcsak a legjobb apa, hanem a kórház
legjobb szülésze is", mert szerinte mindenki ezt mondta neki.
„Ami persze így nem volt igaz." És Aldó arról is mesélt,
hogy Apus milyen szemérmesen takargatta büszkeségét,
amikor ő doktorált. Meg hogy Mamele mindig azzal cukkol-
ta Papelét, amikor épp nagy összevisszaság volt a kiadóval,
hogy a lányuknak „bezzeg" sikerült egy tisztességes
foglalkozású, sikeres férjet találnia, nem úgy, mint neki. De
ez csak vicc volt, mert Mamele egyébként nagyon büszke volt
a férjére. És hogy Gáborka már nyolcéves korában
pácienseket toborzott az apjának: egy barátjától hallotta,
hogy megint kistestvére lesz, de „a mamája nem szereti azt a
doktor bácsit, aki van". Gábor „ajánlására" a mama tényleg
eljött Aidához, és aztán ő segítette világra ezt a harmadik kis
testvért.
Aldóka a kapuban még egyszer megkérdezte: „Ugye
tényleg örülnek ők is?" Mondtam neki, hogy persze, hiszen
minden örömének örülnek. Úgy hallgatott, mintha csak
tőlem tudhatná meg az igazságot. És még azt mondta,
halkan, ezt is, mint egy gyerek: „Erzsit is Ilonám engedte
meg..."

1957. június 30.

Olgicám, gyógyulj meg! Ezt nem teheted velünk! Majd
inkább viszünk kézben, csak a vesédet tedd rendbe! Én is
sokat tudok itthon lenni, meg Pepe is, nem leszel egyedül,
nem baj, ha a lábad nem olyan jó! Kérlek szépen...
Aldó azt mondja, ennél jobb urológus nincs. Ha lenne,
már átvitette volna Olgit. Várjunk türelemmel. Nagyon félek.
Mert tudom, hogy így van: ha lenne mit tenni, annak Aldó
már utánament volna.
És megőrülök, amikor Olgi elkezdi magyarázni, hogy mi
hol van, meg hogy van otthon! Nem bírom hallgatni.
Mondom neki, hogy ezzel most ne fárasszon, majd meg-
mondja nekünk otthon, mi hol van, ha keresünk valamit -
ahogy eddig is. De erre csak hallgat és simogatja a
kezemet... Pedig a múlt héten, amikor elújságoltam neki,
hogy megvettük a mosógépet és ha majd hazajön,
megtanítjuk, hogy kell kezelni, még bólogatott! Olgica!
1957. július 7.
Megünnepeltük Aldóka 50. születésnapját. Olgicát nem
lehetett kihozni. Pedig a múlt héten az orvos még azt ígérte.
Mindannyian nagyon nyomottak voltunk, pedig próbáltunk
azért a születésnapra figyelni. Már Aldó sem magyarázza a
jobbik esélyeket. Bementünk Olgicához, én még vettem is a
nevében külön ajándékot Aldonak, de azt mondta, neki elég,
ha láthatja Aldót, úgyis világos, hogy az ajándékot nem ő
vette. Aidának meg azt mondta... elbúcsúzott.
Nem bírtam hallgatni, kijöttem. Aldó sem szólt hazáig
semmit, csak összekapaszkodtunk.

1957. augusztus 9.
Aldó békítget, hogy ne veszekedjünk annyit. De Pepe
annyira nem érti, hogy engem most nem érdekelnek a
hülyeségei. Még amikor fel akar vidítani, akkor sem. Neki
eddig csak az apja halt meg, akit sosem szeretett. Nem tudja,
menynyire rettenetes ez, hogy nincs Olgica. Pedig ő is
szerette. Tényleg. Szerinte attól nem lesz jobb, hogy minden
emlékeztetőtől sírva fakadok. Mit csináljak, ha sírnom kell?
Én Mamusék után nem sírhattam. Azt hiszem azért, mert ők
elrepültek, nem szóltak, nem lehetett tudni. Ott nem volt vég.
Úgy szeretnék Aidánál aludni! Nem érdekel, tetszik-e
Pépének. De hát ott van Erzsi is. Holnap megkérdezem
Aldókát, nem utazna-e el velem legalább két napra
valahova. Azt hiszem, a jövő heti tolmácsolást is lemondom.
Nem érdekel, ha nem hívnak többet.
1958. február 7.
Ma találtam valami fantasztikusát Olgica iratai között! Aldó
levele, nekem, 1950. március 12-éről. Amikor azt hitte, hogy
őt is internálni fogják. Egész délelőtt bőgtem a levélen, mert
Pepe szerencsére nem volt itthon. Tudtam én mindig, hogy
Aldóka nagyon szeret, de nem tudtam, hogy ennyire! Én is
olyan rettenetesen szeretem őt! Azt írta, hogy „Minden
örömet, amit a háború óta át tudtam élni, Tőled és Rajtad
keresztül kaptam. Rajtad keresztül veszem a levegőt is." „Te
vagy az életem egyetlen értelme, de Te bőségesen elég ok
vagy arra, hogy minden erőmmel megpróbáljak majd
életben maradni és visszajönni Hozzád." „Remélem, jó
papád voltam ebben a másfél évben és lesz idő, amikor újra
az lehetek. Szerintem Papusék is elégedettek velem. Te mint
műkritikus nem így gondolod, Babám? Ha arra gondolok,
milyen csodálatos kislány lettél, amióta ismerlek, akkor nem
tudok ellenállni a kísértésnek, hogy mindezért én is begyűjt-
sek tőlük egy kis dicséretet. Persze ne gondold, hogy nem
tudom, milyen óriási része van a te csodálatos lényedben
Mamuséknak meg Olgicának!" Aztán leírta, kihez fordul-
hatok, ha ez vagy az kell, és kivel legyek óvatos. Mit
csináljak és mit ne csináljak különböző vészhelyzetekben,
ilyesmik.
Fölhívtam Aldót a kórházban, belezokogtam a telefonba,
hogy nagyon szeretem, aztán lecsaptam a kagylót, mert nem
tudtam tovább beszélni. Erre persze riadtan hívott vissza,
hogy mi a baj! (Nem számított rá, hogy nyolc évvel ezelőtti
üzenetére máris megjön a válasz.) Akkor már el tudtam
mondani neki. Kérdezte, hogy ő is elolvashatná-e újra a
levelet.

1959. január 4.
Miért nem akart velem maradni az én kis babám? Annyira,
annyira akartuk! Nekem miért nem jár egy kisbaba? Áginak
már kettő is van. És olyan édesek! Pepe is nagyon szomorú.
Én miért nem vagyok elég jó ahhoz, hogy anya legyek? Már
annyit bőgtem, hogy nem is érzek semmit. Aldóka vígasztal,
hogy legközelebb már biztos ki tudom hordani. Pedig az ő
arcán is láttam, mennyire szomorú. Azt mondta a Steiner
doktor, hogy „egy kicsit fejletlen" a méhem, azért nem si-
került túllépni a félidőn, de hogy ez a pár hónapnyi
terhesség is érlelhetett a méhemen. Tegnap kérdeztem Aldót,
hogy ez nem hülyeség-e. Persze azt mondta, hogy nem, de
nem hangzott túl meggyőzőnek. És hogy annak nincs-e
szerepe, hogy olyan későn szánta rá magát a szervezetem,
hogy hormonokat állítson elő. Aldó szerint annak biztos
nincs, hiszen tíz éve tökéletesen működik. Mamus, Papus!
Olgica! És még aki odafenn hallja és szeret minket!
Küldjetek nekünk újra egy babát! És én nagyon fogok
vigyázni rá!
1960. március 20.
Együtt leszünk Aldóval a Nőgyógyászati konferencián!
Aldó új adatokkal bővítve fogja előadni azt a tanulmányát
(mert már írja is! Nem hagytam addig élni, míg nem ül le
megírni!), aminek az anyagával ősszel már olyan sikeres
volt Szegeden. Én meg tolmácsolok a németeknek!
Ez nagyon jópofán jött össze, mert először én mondtam
Aldónak, hogy milyen szívesen ott lennék. Azt felelte, hogy
ugye megértem, hogy ő nem ajánlhat tolmácsot egy ilyen
fórum szervezőinél. De mint kiderült, mégis elpöntyögött
valamit rólam, mire a szervező nőci felvisított, hogy „Ne
vicceljen, tényleg a maga lánya? Ő a legjobb tolmács az
egész szakmában" és hogy „Isteni lenne, ha elvállalná a
németet.. .De hát hogyhogy a lánya, ha más a vezetékneve?"
Aldó elmondta neki a megfejtést, nekem meg azt mesélte,
hogy a nő ezek után könyörögni kezdett, hogy Aldó ajánlja
be őket nálam! Gondolom, ebben bőven van túlzás. Bár Aldó
nem szokta kiszínezni a történeteket. Na mindegy, az a fő,
hogy együtt leszünk a konferencián! Aldóka meg én!

1960. május 4.
Pepe újabb díjat nyert! Azzal a zseniális képével, amivel a
legtöbbet kínlódott, amióta csak festeni látom! De az
fantasztikus! Pepe olyan boldog! Csak megint úgy
megsajnáltam szegényt, mert Aldóval háromszor is
elmondatta különböző ürügyekkel, mi minden tetszik neki a
képen. Még mindig ennyire ki van éhezve Aldó elismerésére,
pedig Aldó már évek óta annyira igyekszik dicsérni őt!
 És most már biztos, hogy két-három képét ki is viszik a
római kiállításra! Nagyon büszke vagyok rá! Tudom, hogy
bitang tehetséges!
Pepe egyébként reménykedik, hogy talán ő is kimehet.
Mondtam, hogy ebbe azért ne élje bele magát, párton
kívülinek eddig ilyen út még nem sikerült. Haragudott is,
hogy miért veszem el az optimizmusát. Pedig én csak
realista vagyok. Hát ez a baj, mondta ő.
De most azért megint sokkal jobban vagyunk egymással.
Ha megkapja a várt elismerést, mindig azonnal jóindulatú,
derűs és nagyvonalú lesz. Bárcsak gyakrabban jutna ez ki
neki! Én meg lennék már végre állapotos! Ha sikerülne,
hogy egy igazi hízelgős kislánya legyen, Pépének meglenne
a napi betevő boldogsága. Mert persze kislányt kellene
szülnöm, már Aldó miatt is. Pepe is havonta várja a jó hírt
és jeles történelmi kivételként teljes az egyetértés Aldó és
őközte, hogy engem akkor kilenc hónapra teljesen ki kell
vonni a forgalomból. Csak el ne hülyüljek, mire a baba
megszületik. Mert mit szólna egy hülye anyához?

Zoltikám,
6l-től már tényleg csak azt mondom el, ami nagyon fontos,
mert még így is rettentő nehéz.
Hatvanegyben estem újra teherbe, és csak néhány héttel
sikerült hosszabban megtartanom a gyereket, mint az első
alkalommal. Az egész család (Erzsi is) igazi gyászban volt,
sokáig. Hol egyikünk, hol másikunk borult ki, Aldó a
legszemérmesebben persze, de hát azért azt is mindnyájan
pontosan láttuk. Ilyenkor a többiek mindig gyorsan
összekapták/tuk magu(n)kat. Ez az időszak mégis nagyon
emberi volt. Úgy emlékszem rá vissza, mint amikor mi
négyen a legjobban összetartoztunk.
Voltak szép nyaralásaink, az is sokszor négyesben, sőt
néha Pepe-mamával megpakolva. Az első külföldi utunk,
Prágába, aztán egy év múlva a Keleti-tengerhez. És
időnként a saját, egykorú barátainkkal, pl. Zakopanéba.
Pepe siker-időszakai (a Munkácsy-díja, két franciaországi
kiállítása, rövidéletű oktatóműhelyének alapítása), amik
mindig visszahozták a kedves és jól fogyasztható énjét.
Ahogy el nem ismert szakaszaiban egyre kibírhatatlanabb
tudott lenni bárhol. Egyszer összeverekedett egy
múzeumigazgatóval. Letartóztatták, és nem volt szabad
azután sem elárulnom neki, hogy azért engedték el egy hét
után, mert Aldó megkérte Freud Misit, hogy egy „ebben
illetékes" ismerőse közbenjárjon.
Hatvanegytől kezdhettem külföldre járni -
konferenciákra és kongresszusokra tolmácsolni, olyan
sűrűségben, ami tudod, hogy más foglalkozásúaknák még
ma sem egyszerű. Amikor az első nyugati utam előtt
megüzentem Gyurinak, hogy Hollandiába megyek, két nap
múlva már csöngetett is valaki Gyuri levelével (a postát
persze nem használtuk ilyesmire): mondjam meg, pontosan
mikor és hol leszek, mert odajön. Az első találkozásunkat -
két estét - végigbőgtük, mégis olyan boldogan váltunk el,
mintha minden jót visszakaptunk volna régi életünkből. De
nagyon rövid időre. Mert a következő találkozásunk után,
amit pedig már végignevettünk, a vonaton odajött hozzám a
delegáció besúgója, hogy ha nem akarom, hogy bevonják a
szolgálati útlevelemet, akkor többet ne találkozzak az
öcsémmel. Ő most még jóindulatból szól (be volt csípve),
nem jelent fel, mert kedvel, de még egyszer nem akar
miattam kockáztatni, őt is figyelik, így újabb tíz évig nem
láttuk egymást Gyurival, mert ő nem jön Magyarországra.
Mintha Franciaországban nem lettek volna fasiszták... Igen,
de azokat ő nem hallotta, neki a magyar férfihangokhoz
kapcsolódik a holocaust. Tudja, hogy ez ostobán hangzik, de
nem az eszével reagál, hanem a zsigereivel.
Pepe végtelenül féltékeny volt az útjaimra, ami 1963-ban
kulminált, amikor Aldókám is megkapta egy ilyen
konferenciára a szolgálati útlevelet, és így együtt mehettünk
Salzburgba. Pépének mint házastársnak persze sosem adta
meg a BM velem egy időben a nyugati útlevelet. Aldóval
meglepő egyetértésben fütyülve az ÁVH-ra, hazafelé Gretl-t
látogattuk meg Grazban! (Úgy tűnt, tényleg nem figyeltek,
de hogy miért nem?) Gretl fél évvel később halt meg, így
még éppen láthattuk egymást! Még elmondhattam, mennyit
köszönhetek neki, ő pedig olyan büszkén hallgatta
mindkettőnk beszámolóját, hogy hol tart az életünk, mintha
gyereke és unokája lennénk. .
Ez volt addigi felnőtt életem legboldogabb hete. Persze
főleg azért, mert Aldóval kettesben lehettünk. Utólag - és
életemben először - vallottam be magamnak, hogy bár a mi
kapcsolatunkat nem szabad szerelemnek hívni, a
mennyekben mégis ikerházban laknánk, ha kiutalnák nekünk
méltó helyünket, míg Pépével valószínűleg csak egy vá-
rosban. Talán Aldó is valami hasonlóra gondolt, amikor sok
évvel korábban egyszer azt mondta: „Erzsi első perctől
tudja, hogy egy dologban sosem állíthat engem választás
elé: veled kapcsolatban. Mert abban a pillanatban
veszítene."
Az is olyan csodálatos volt Salzburgban, hogy életemben
először éreztem magunkat teljes jogú polgároknak. Valóban
senki nem figyelt minket, élhettük az életünket, ami csak
abból állt, hogy délutánonként levelet hagyhattunk
egymásnak a konferencia információsánál, hol akarunk
aznap munka után találkozni (Aldó „Fräulein Süni Wie-
ner"-ként címezte leveleimet); hogy a szálloda uszodájába a
szobáinkba készített frottírköpenyben sétálhattunk le, vagy
hogy félelem és elszámolási kötelezettség nélkül
mászkálhattunk éjfélig a városban.
De a salzburgi úttól kezdve más igazán jóra nem
emlékszem, amíg hetven nyarán Veled nem találkoztam.
64 tavaszán volt Erzsi első infarktusa, és az őszi
második elvitte. Tíz évet kaptak egymásból. Szép éveket.
Akkor persze még nem tűnt fel nekem, de ma már tudom,
hogy olyan békében éltek, mint egy igazi, összeöregedett
házaspár. Talán mert a történelmük is közös volt. Pedig
igazából nem is voltak öregek. Nem is lettek öregek. Emmi
egyszer azt mondta Aldó iránti feltétlen csodálatával, hogy
szerinte Aldókám először „föl akart nevelni" engem, aztán
Erzsi révén elintézte, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül el-
kezdhessem a felnőtt életemet. Ettől sokáig volt bűntudatom,
mert ez nagyon reálisan hangzott. De aztán
megkönnyebbüléssel láttam, hogy Aldó nagyon sok örömet
talál ebben az új kapcsolatában.
Soha nem voltam olyan dühös Aldó istenére, mint
amikor a második feleségét is elvette tőle. Ezt már velem
nem tudja a jóisten elszámolni! Amiket velem tett, arra
mondhatom, hogy én talán nem vagyok egy angyal. De
Aldó az volt.
Erzsi halála után engem már csak Aldó éltetése érdekelt,
és ez sem tett jót a házasságomnak, így viszont mégis tudtam
még jó néhány szép napot, hetet, hónapot adni neki. Egy
hónappal Erzsi halála után megint állapotos lettem: úgy
látszott, még egyszer neki akarok feszülni, hátha tudok
Aidának unokát adni. Ezután évekig úgy gondoltam, ezzel
öltem meg Aldót; hogy nem lett volna szabad
erőszakoskodnom, amikor már mindnyájan sejtettük, hogy
most sem lesz ez másképp. (Aldó soha nem vetette szememre
azt a huszonhárom éves kori abortuszt. Egyszer elzokogtam
neki, hogy valaki azt mondta, ott történhetett a nagy baj, de
Aldókám azt válaszolta: „Az ilyesmit nem lehet utólag
tudni... Talán az sem maradt volna meg.") Amikor ez a baba
is elhagyott, és utána két napig életveszélyes állapotban
voltam, nemcsak Pepe „teljesített maga alá" a házassá-
gunkra nézve végzetesen, de valószínűleg Aldó is itt adta fel
az életet. Két napi toxikus állapotom - Erzsi fél évvel
korábbi halála után - az ő számára már elviselhetetlen fe-
nyegetés lehetett. Egy hónap múlva elkezdődtek a hátfájásai,
és pár hét múlva megkaptuk a leukémia diagnózist.
Pepe úgy tett, mintha képzelődnék, hogy Aldó beteg,
hogy megint elment egy babánk, és meghalt Erzsi. Nem bírt
ezekkel mit kezdeni. De olyan iszonyúan nem, hogy néhány
vitánknál már azt hittem, nem normális. Összevissza beszélt,
mintha a tények nem léteznének. (Ő megmondta, hogy ne
próbálkozzunk tovább, most mit vagyok úgy oda - mondta a
vetélésem után pár órával. Elege lett a babasiratásból, ezek
csak fantáziák, foglalkozzak a munkámmal... És mindezt
több mint tíz év együttlét után... Soha többé nem volt
orgazmusom vele. És értette, hogy tőlem ez a végső
elutasítás.)
Az elején őrült módjára erősködtem, hogy Aldó számára
minden kezelést felkutassak. Kezdetben bátortalanul, de
egyértelműen szabotálta az ötleteimet, én meg hisztiztem,
hogy hogy teheti ezt velem. Ilyenkor rövid időkre megadta
magát a terroromnak, a fájdalmas és sehova sem vezető
kezeléseknek. Az első igazi nagy rosszulléte után odahúzott
magához és azt súgta: „Engedj el, kérlek szépen!" Pár nap
sírás után bólintottam. Úgy gondoltam, elengedem, és
rögtön utánamegyek majd én is. Még egyszer nem akarok
lemaradni a vonatról.
Ettől kezdve megint minden emberibb lett. Aldókám -
nagyon nagy akarással - még egy évig tudott dolgozni.
Aztán már csak a jobb napjain nézett be a kórházba.
Ha reggel azzal hívott, hogy ma egész jónak néz ki a nap,
hagytam csapot-papot és kitaláltuk, mit csinálunk aznap
együtt. Ilyenkor a kórházba is majdnem mindig benéztünk.
Ebben az időszakban az volt nekem az egyetlen boldogság,
ha láthattam, mennyien és milyen nagyon szeretik őt.
Aztán a nyár végén, 66-ban, már át is költöztem hozzá.
Nem vállaltam tolmácsolást, csak otthon (vagyis nála)
fordítottam, amikor éppen aludt, vagy elég jól volt ahhoz,
hogy valamivel lekösse magát. És ekkortájt egyszer azt
mondtam neki, minden bevezető nélkül, hogy „Elfogok
válni" Mire azt felelte: „Tudom. De ne félj, Kicsim, lesz
majd, aki nagyon szeret téged, és akit te is nagyon tudsz
majd szeretni. Én küldöm el hozzád. Odaát úgysem lesz
más dolgom! Majd Lucával kinézzük neked a legjobbat."
Tudtam vele nevetni, hiszen a fejemben ott volt a biztos
megoldás. (Vagy mégis volt alternatív - földi - tervem?
Különben miért lett volna érdekes, hogy válok-e vagy
sem...) Már abban is megállapodtunk, hol találkozunk
odafönn, „ha eljön az ideje". Sajnos egyszer meghallotta,
hogy ezt a találkozót én sokkal közelebbire tervezem, mint
ő. Először könyörgött. Aztán azzal vádolt, hogy ez
zsarolás, hiszen megígértem, hogy elengedem, és ez így
nem elengedés! Végül pedig emlékeztetőül fölidézte nekem,
ő milyen előzmények után és milyen soká várt, amíg én
eljöttem, aztán amíg Erzsi eljött, mégis kibírta. „Neked
kevesebbet kell majd várnod, de azt kifogod bírni, mert az
én lányom vagy!" Egyébként csak egyetlen hónappal volt
rövidebb az én várakozási időm, mint az övé. Pépével
kapcsolatban meg azt mondta: „És ne bántsd! Annyit
nyújt, amennyit bír. Ha valakinek, akkor neked igazán az
erejét meghaladó mértékben."
Amikor Aldókám már nem tudott felkelni, Elvirával
megszerveztük a teljes ügyeletet. Mert vele persze azonnal
egyetértettünk abban, hogy Aldó egyetlen napra sem mehet
kórházba. Napi 24 órás külső segítségre volt szükség (ami
többnyire össze is jött, legföljebb éjfél után voltunk időnként
egyedül), mivel Aldó nem akarta, hogy én ágytálaz-zam,
vagy az etetésen kívül bármilyen testi gondozásában részt
vegyek. „Úgy maradjak meg az emlékezetedben, amilyen
tizennyolc éven át tudtam lenni neked." És a fizetett nővérek
mellett szinte minden nap jött valaki a kórházból, hogy
„véletlenül ráér". Elvira is napi 4-5 órát töltött nálunk, jó
pár éve özvegy volt már. Aldó neki sem engedte, hogy
ápolja. A főztjéért viszont hálás volt. Amíg tudott enni.
És amikor már csak hang nélkül ültem mellette, órák
hosszat, egyszer azt mondta: „Ha elmegyek, ne nézd többé a
testem. Nem ott leszek már. De mindig a közeledben. És ha
hívsz, kérdezel, válaszolni fogok. Hidd el, tudom, az
enyémek is ezt teszik, mert szeretnek. .."
Békésen ment el, szépen, és mások szerint nem
szenvedett sokat. Nekem persze ez is nagyon soknak tűnt.
Két hónap híján hatvan éves volt. Az utolsó este könnyebben
érezte magát, több mondatot is ki tudott mondani. „Ne
felejtsd el, hogy jó helyre megyek. Nekem itt az ideje." Ami
azt is jelentette, hogy nekem még nincs. És még hozzátette:
„Megígérted, hogy megvárod, akit küldök! Ugye így lesz?"
Hajnalban, amikor elment, egyedül voltam vele. Még jó
ideig beszéltem hozzá, azt hiszem. De mire Pepe a reggeli
ápolónő ajtónyitásával (és saját ördögi intuíciójával)
megérkezett, állítólag az ujjamat szopva zokogtam. Nem
tudom.
Két hetet - Pepe és Ági minden erőfeszítése ellenére -
mosdatlanul és szinte étlen az ágyamban töltöttem. Ha
valaki azt mondta volna, hogy Aldó üzeni, hogy a Holdon
vár, elindultam volna a Holdra. Aztán egy napon újra eljött
Elvira, és összes katonaiskolai tapasztalatát latba vetve
elcipelt magával -Pali bácsihoz. Tudod, hogy Pali bácsi
terápiája tett rendbe, ha nem is gyorsan. De úgy tűnik,
igazán. Őt is Aldó küldte. Ő is méltó Aidához.
Eleinte azt hittem, Aldókám nem végez odafenn rendes
munkát. Hiszen múltak az évek, ő meg azt ígérte, nem kell
túl sokat várnom. (Pali bácsi jóvoltából akkoriban már újra
hittem ebben.) És amikor Te megjelentél, az első temetői
látogatásomkor összeszidtam Aldót: az imádhatósági rész
rendben van, de hát nézzen már legközelebb a naptárra is,
és ne viccelődjön! Hiszen ez a fiú egy kölyök, én meg már
nagyon nem. Aldó persze tudja, mit csinál. Csak nekem
lassú a fölfogásom. Sokáig nem jöttem rá, hogy a három év
arra kellett, hogy Pali bácsi engem összekanalazzon, Te
pedig legalább a szalonképes mértékig felnőjél közben! Mert
persze, hogy téged küldött, Zoltánkám. Ő minőség szerint
választ, nem kor szerint. És ha Aldó az ikerház túlsó felében
lakik, akkor te az innensőbe költözz majd velem!

Klára

U.i.: A gyerek miatt pedig ne izgulj! Szüksége lesz rád,

bármennyire eltart most magától. Én sem voltam könnyebb
gyerek, amikor az életem nehéz volt. Egyszer talán majd én
is adhatok neki valamit. Például, hogy értem őt.
 Szavak, fogalmak magyarázata

CHANUKKA: az egyik legfontosabb zsidó szeretetünnep

SZEDER: másik fontos örömünnep
SCHADCHEN: házasságközvetítő 91. o. MICVA: jó cselekedet,
jótétemény
MESÜGE: balek, hülye
ELPÉNECOL: elügyetlenkedik, elront
BESSERWISSERKE: kb. Mindentudóka
RÜFKE: ellenszenves, agresszív zsidó nő
(jiddis)
SÁBESZ-DEKLi, héberül KIPA: zsidó férfiak számára
kötelező, a fejtetőn hordott kis kerek sapka
HASZENE: esküvő
KADDIS: gyászima, amely az istentiszteletet zárja
A RUHA MEGSZAGGATÁSA (ma inkább szimbolikusan a ruha
gallérján ejtett vágás) a gyászt jelzi
MÍSZMACHOLÁS: kedvszegés, rossz hangulat keltése
BÁRMICVO: 13 éves zsidó fiúk férfivá avatási szertartása