Copyright © Péterfy-Novák Éva, 2019

Borítókép © Karina Vegas / Arcangel Images

Szerzőfotó © Csiszér Goti

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Felelő szerkesztő Nádor Zsófia
Olvasószerkesztő Török Tünde
Borítóterv Féder Márta
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

ISBN 978-963-433-637-2

Az elektronikus verziót készítette

eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

Köszönettel Csiffáry-Vass Réka pszichológusnak, aki segített megérteni a megérthetetlent.

REGGEL, MIRE FELÉBRED a család, az összepakolt bőröndök már az előszobaajtóban állnak.

Hajnalban csomagolok össze. Óvatosan csúszok ki a férjem mellől, és úgy, ahogy vagyok,
mezítláb, hálóingben osonok át a gyerekekhez. Békésen alszanak, most is együtt, egy ágyban,
egymás kezét fogva a kislány szobájában. Egy pillanatra megállok felettük, gyönyörködöm
bennük, talán még el is bizonytalanodom. Ha maradnának, biztosan sokáig tartana leszoktatni
őket az együtt alvásról. El kellene magyaráznom, hogy mennyire fontos mindenkinek a külön
tér, hogy mennyit gondolkodtunk azon, hogy miben különbözzön a két szoba, hogy egy fiú és
egy lány más ritmusban alszik, és ha van lehetőség, márpedig itt van, akkor ki kell használni azt
a külön szobát. Akkor is, ha testvérek. És itt biztonságban vannak, nem kell egymás kezét
szorongatniuk egész nap. Itt semmi baj nem történhet velük. Ezt kellene elmagyaráznom nekik.
Ha maradhatnának.
Megrázom a fejem, besurranok a fürdőszobába, megmosom a felhevült arcomat. Sokáig,
gondosan fésülködöm, aztán olyan szorosra fonom a hajam, hogy szinte fáj, de tudom, hogy így
vagyok a legszebb. Rendezett hajjal. És ma nem lehetek rendezetlen.
Ünneplőt veszek fel. Fehér zsabós blúzt és térdig érő, sötétkék szoknyát. A harisnya nem a
gardróbban van, azért be kellene mennem a hálóba, de nem akarom felkelteni Pétert. Majd
felveszem, ha felébredt. Elkezdek csomagolni, a gyerekek erre sem ébrednek fel. Még
szerencse, hogy az új szekrények ajtaja hangtalanul nyílik.
Miután mindent összepakoltam, és kikészítettem az aznapi ruhájukat, bezárom a bőröndöket,
és nem húzva, hanem megemelve egyenként kiviszem őket az előszobába. Egy pillanatra újra
elbizonytalanodom. Egy pillanatra megijedek, fogalmam sincs, mit mondok majd nekik. Félek.
De tudom, hogy menniük kell.
Bemegyek a konyhába, elkezdek reggelit készíteni. Önkéntelenül is ünnepi reggelit.
Először a gyerekek jönnek ki, észreveszik a bőröndjeiket, elsápadnak, és megint megfogják
egymás kezét. Úgy teszek, mintha észre sem venném az ijedelmüket, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne az a két bőrönd a bejárati ajtó előtt.
Palacsintát sütök, a tűzhely mellől nézem őket. Jó ez az amerikai konyha, de vannak hátrányai.
Nemcsak én látok mindent, engem is látnak.
Péter is előkerül a hálóból, már melegítőben van. Látom rajta is, hogy a bőröndök láttán
megijed. De ő nem sápad el, csak értetlenül néz rám. Biztosan nem érti, hogy most mi van, mi
ütött belém, de a gyerekek előtt nem akar beszélni. Beviszi őket a fürdőszobába, hallom, ahogy
fogmosást és mosakodást kér, aztán kijön hozzám a konyhába, és megáll velem szemben a
pult másik oldalán. Milyen kár, hogy a tűzhely a konyhaszigeten van, nem tudok hátat fordítani.
Megfordítom a palacsintát.
– Igyekezzetek, mindjárt kész a reggeli, sütöm a tojást is azonnal, nem akarom, hogy kihűljön! –
kiáltok be a gyerekeknek.
Péter még mindig ott áll velem szemben, teljesen összezavarodva. Nagy levegőt vesz, kérdezni
akar, de ahogy belenéz a szemembe, a torkára forr a szó. Az is lehet, hogy nem a tekintetem
ijeszti el. Talán az ünneplőruha miatt nem szólal meg. A patyolattiszta, fehér blúz és a sötét
szoknya mindig megteszi a hatását.
A gyerekek kijönnek a fürdőszobából.
– Menjetek öltözni, a ruhátok Máté szobájában van az ágyon – szólok oda nekik. Bemennek, és
hallom, ahogy nyitogatják az üres szekrényeket. Most biztosan felfogják, hogy menniük kell.
Kirohannak, átölelik Pétert, aki még mindig csak ott áll velem szemben. Megsimogatja őket,
aztán lefejti magáról a kezüket, és idegesen beletúr a hajába. Hosszú szempillája végén egy
nedves csöppet látok, megijedek, hogy sírni fog, de aztán a szemem sarkából látom, ahogy
próbálja a könnyet feltűnés nélkül eltörölni. Biztosan szégyelli.
A gyerekek beszélni kezdenek, hogy ugye csak elutazunk, ugye nem akarjuk visszavinni őket.
Nem akarok válaszolni, mégis megteszem.
Egyetlen mondatot mondok csak. Nem bírok többet.
– Vissza kell mennetek.
Erre sírva fakadnak. Hogy ők maradni szeretnének, és a „nagyi” biztos megengedi, hogy
leköltözzenek hozzá, a külön bejáratba, ellennének ők ott vele a ház alsó szintjén, ha nekem
fárasztó, és nem, és nem akarnak visszamenni az intézetbe. Még szerencse, hogy anyósom
nincs itthon, piacozik már kora reggel óta. Így azt legalább megúszom, hogy feljöjjön, és
sápítozni kezdjen.
Péter vigasztalja őket, nem akarom hallani, amit mond. Azt sem akarom hallani, amit a gyerekek
mondanak. Úgy teszek, mintha nem látnám, mennyire kétségbe vannak esve, mennyire nem
értik, miért történik ez velük. Én már döntöttem.
Péter idegesen járkálni kezd, de továbbra sem mer kérdezni. Vagy csak nem akar. Nem tudom,
mitől fél jobban. Hogy semmit nem mondok, vagy hogy elárulom az igazat. Hogy elmondom,
hogy egy szörnyeteg vagyok, hogy az ilyennek nem való gyerek, hogy ettől féltett engem
nagyapám, ezért tanított mindig is arra, hogy ne akarjak gyereket. Hogy szakítsam meg a
láncot. Hogy ne váljak olyanná, mint ő.
A gyerekek alig esznek, pedig a palacsinta illata bejárja a konyhát. Máskor örülnének neki. A
tojást is úgy készítettem, ahogy szeretik, de azt mondják, nem éhesek.
Aztán újra kézen fogva egymást tesznek még egy próbát. Megígérik, nagyon jól fognak
viselkedni, csak hadd maradjanak. Már nem sírnak, csak kérlelnek.
Nem könyörülök. Sürgetem őket (nem akarom, hogy anyósom hazaérjen, mielőtt elmegyünk),
aztán miután végre felöltöznek, leviszem őket a kocsihoz. Mintha a kis piros Peugeot is érezné
a feszültséget, nem akar kinyílni. A távirányítóban lemerült az elem. De nem adom fel, kinyitom
kulccsal, és intek nekik, hogy szálljanak be.
Péter utánunk jön, szó nélkül végignézi, ahogy beülünk. Csak áll a kapuban, a szégyentől
megnémulva. Végül úgy, ahogy van, melegítőben és papucsban ő is beül mellém.
– Biztos, hogy jönni akarsz?
Bólint. Elindulunk, ahogy a sarokra érünk, látom, hogy anyósom lelkesen tart hazafelé, a
kezében két kosár. Két hete, mióta itt vannak a gyerekek, szinte megfiatalodott. Az egyik kosár
tetején kukoricacsövek. Kedveskedni akart a majdnem unokáinak. Nem baj, majd megeszik
Péterrel. Szerencsére nem vesz észre minket, így én is úgy teszek, mintha nem látnám. Pedig
látom. És Péter is látja, meg a gyerekek is látják. A kukoricacsöveket is. De senki nem mer
megszólalni. Csak ülnek némán, én titokban a visszapillantóból figyelem őket. Péter próbál
megsimogatni, de elhúzom a kezemet. Még mindig nem kérdez semmit.
Megállok az intézet előtt. Kérem a gyerekeket, hogy szálljanak ki, de megmakacsolják magukat.
Összeszorított szájjal ingatják a fejüket. Péter hátrafordul hozzájuk, aztán rám néz. Megint
könnyes a szeme. Talán azt várja, hogy meggondolom magam. Állom a pillantását. Lemondóan
sóhajt, kiszáll, és kinyitja a hátsó ajtót.
– Indulás. – A gyerekek kedvetlenül kiszállnak.
Belépünk a félhomályos folyosóra. Megcsap az a rettenetes intézeti szag. Erőt veszek
magamon, összepréselem az ajkaimat. Nem akarok semmit mondani. Nem fogok semmit
mondani. Próbaidősök vagyunk, jogom volt visszahozni őket.
Az igazgatói irodából éppen kilép egy idősebb nevelőnő. Meglát minket, fehér köpenyét
önkéntelenül összehúzza a mellén. Visszafordul, riasztja a főnökét, aki rögtön meg is jelenik
mögötte. A szikár, lóarcú nő rezzenéstelenül néz ránk. Várom, hogy számonkér, hogy
felelőtlennek és meggondolatlannak nevez, de ő, mintha tudta volna, hogy ez fog történni, csak
lemondóan legyint, szól, hogy a gyerekeket vigyék a játszószobába, minket pedig az irodájába
hív. Ott már számonkérőbb és szigorúbb lesz a tekintete. Leül az asztala mögé, ujjaival a
hímzett terítőn dobol.
– Nos?
Nem szólok semmit. Nem tudok szólni. Péter zavartan és akadozva belekezd valami homályos
mesébe, hogy az egészségem, meg hogy nem bírom, és ne haragudjanak, reméli, találnak
megfelelő nevelőszülőket a kicsiknek.
Helyettem is beszél.
Az igazgatónő végül megkegyelmez nekünk, és azt mondja, hogy igaz, hogy kisebb zavar
keletkezik majd a hely és az aznapi étkezés miatt, de megoldják. Ezért van a próbaidő.
Megpróbáltuk, nem sikerült. Aláírjuk a papírokat, húsz percig tart az egész.
Kijövünk, Péter nem néz rám, csak sértetten annyit mond, menjek nyugodtan, ő majd hazajön
taxival. Még itt szeretne maradni velük egy-két órát. Kérdezi, hogy nem akarok-e elköszönni.
Nem akarok, de legyen. Bemegyünk a játszószobába, a két gyerek a sarokban ül, elkülönülve a
többiektől. Nem játszanak, most egymás kezét sem fogják, csak ülnek a földön, és maguk elé
bámulnak. Odalépek, és leguggolok melléjük.
– Sziasztok.
Ez annyira hülyén hangzik, annyira kevés, annyira érzem, hogy mondanom kellene még
valamit, de nem tudok. Nem jön ki több hang a torkomon. Péter is odakuporodik mellénk.
Nehezen, de mégis beszélni kezdek. Megígérem, hogy nem hagyom el őket örökre, hogy majd
eljövök hétvégente. De tudom, hogy nem fogok. Ők is tudják. Nem válaszolnak, továbbra is
csak néznek maguk elé.
Felállok, és kisietek a szobából. Otthagyom velük Pétert.
Ahogy kiérek a kapun, felnézek az égre. Giccses bárányfelhők úsznak az égen. Annyira
giccsesek, hogy már ünnepinek látszanak. Ünneplő ruhához ünnepi felhők dukálnak. Addig
nézem őket, amíg fel nem fedezek bennük egy hullámot. Mint egy szép, hullámos haj. A
szemem már könnyezik az erős fénytől, de tovább bámulom. Úgy érzem, addig kell néznem,
amíg el nem oszlik. Amikor eltűnik a hullám, eltűnik az a hullámos haj, a kezem magától indul el.
A szoros konty leomlik, a fonatok szétcsúsznak. Tudom, hogy holnap fel fogom hívni Annát.
Megrázom a fejem.
– Viszlát, nagyapa.

A KONYHÁBAN, A NAGYLAVÓRBAN állok, anyu térdel előttem, és egy szivaccsal mossa a

hasam. Felülről látom a haját. Szép, világosbarna. Gondosan egymásba kanyarítva a tupírozott
göndör fürtök. Tegnap voltunk fodrásznál. Mindig elvisz magával, én pedig ilyenkor mindig
megfogadom, hogy fodrász leszek. Nézem a fürtjeit, és arra gondolok, hogy ezt én is meg
tudnám csinálni. Talán még jobban is. Akkor nem kellene fizetni érte.
Megfordít, beszappanozza a hátamat is, aztán leöblíti, és visszafordít. Nézeget, azt motyogja,
uramisten, mekkora vagy már. Pedig nagy vagyok már egy ideje. Csak nem vette észre. Majd
elkomorul az arca.
– Apád előtt ne vetkőzz – mondja hirtelen.
Nem értem, mit akar, de nem is igazán figyelek. Inkább lenézek a lábamra, mutatom, hogy
szerintem hol koszos még. Anyu szó nélkül meg is mossa, közben zavartan köhécsel.
Lassan veszi a levegőt, nem úgy, mint máskor. Olyan direkt lassan. Aztán két oldalról megfogja
a karomat, azt akarja, hogy nézzek rá. Hogy figyeljek. Továbbra is lefelé nézek. A lavór alján
van egy fekete folt, ahol a zománc lepattant. Olyan, mint egy körte. Nézem a körtét, átjár a
szappanillat. Majd mintha csak most mondaná, vagy mintha visszhangot hallanék, hirtelen
megértem az előző mondatot. Lassan emelem fel a fejem. Olyan lassan, ahogy ő a levegőt
veszi. Mintha nem is lennénk. Ránézek.
– Ne engedd, hogy úgy nézzen rád, és ne illegesd magad előtte.
Gyorsabban kezd lélegezni.
Nem szólok semmit, pedig ezernyi kérdésem lenne. Már én is kapkodom a levegőt.
És megjegyzem, amit mondott, mert anyunak mindig igaza van. Megjegyzem, mert anyu
biztosan jobban tudja, hogy mit is kell tenni, hogy hogyan kell a bajokat elkerülni. Anyu azt is
megmondta, hogy a nagyon barnára sütött pirítós nem fog ízleni, de én akkor is olyat akartam
enni. Hallottam ugyanis, amint a szomszédban az az elálló fülű lány a barátainak azzal
dicsekedett, hogy ő már olyan nagy, hogy szinte feketére pirított kenyeret eszik. Anyu meg is
égette nekem, amikor úgy kértem. Utáltam, keserű volt. Anyu azt is megmondta, hogy a
hintából üvöltve kiugrálás bajhoz fog vezetni, és persze ezt is jól tudta. A térdemen a sebhely
folyton eszembe juttatja, hogy anyunak mindig igaza van.
Felemeli a hokedliról a fürdőlepedőmet, és beleburkol. A pelenkaanyagú törölközőt utálom,
durva, és kidörzsöli a bőrömet. Kivételesen nem nyafogok. Elönt valami rossz érzés. Próbálom
lassan venni a levegőt újra, de nem sikerül. Félek. Ugyanúgy, mint amikor összetörtem a rózsás
kistányért. Pedig most nem csináltam semmi rosszat. Most nem törtem össze anyám féltett
kincsét. Nem értem, mitől szorít a gyomrom.
Szép tiszta lettem, mégis koszosnak érzem magam. Szólok, hogy fázom, anyu a pizsamáért
nyúl, és rám adja. Közben zavartan magyaráz.
– Tudod, kicsim, vannak olyan apák, akik bántják a saját lányukat. Hallottam már olyat, az újság
is írta, hogy egy apa megerőszakolta a saját lányát.
Az agyam sebesen jár, keresem a szót, tudni akarom, mit jelent: megerőszakolta. Ez csak
valami nagyon nagy bűntett lehet, látom anyun, hogy mennyire feszült. Mi lehet az a
megerőszakolás? Olyan, mint amikor megrugdosnak valakit, vagy leköpik? Vagy talán olyan,
mint amikor az utcában az a koszos ember egyszer lehányta az újságos nénit?
Látom anyun, hogy a megerőszakolás valami ennél is nagyobb szörnyűség.
Teljesen elzsibbadok. Miket beszél ez összevissza. Azok, akik ilyesmit csinálnak, azok más
apák! Az én apukám szelíd és jóságos! Az én apukám jó ember. Lihegek, de nem merek
semmit mondani. Anyu keze remeg. Aztán mégis kitör belőlem:
– De hiszen apu soha, de soha nem tenne szörnyűséget! – Szinte felsikítok.
– Persze hogy nem, de tudod, kicsim, a férfiak nem jók. A férfiak rosszak, és mindenre képesek.
Anyu keze még mindig remeg, úgy tűnik, már bánja, hogy belekezdett. Szorosan befonja a
hajamat, mindig így szokta hajmosás után. Azt mondja, azért, hogy ne legyen reggelre
szerte-széjjel szénaboglya. Mert a legfontosabb, hogy a hajunk mindig rendezett legyen. Csak a
bolondok és a lusták haja rendetlen. A bolondok, azok bolondok, de a lustaság nagy bűn. A
legnagyobb. Anyu nem lusta. Anyu mindig csinál valamit, ha kell, ha nem. Én nem szeretem,
hogy folyton takarít. Azt akarom, hogy inkább velem foglalkozzon. Most is ezt a szörnyűséget
mondja, és csak mondja és mondja, ahelyett hogy rám figyelne.
Pedig annyi mindent akarok kérdezni. Tudni akarom, hogy mit csináljak. Ne nézzek apura, ha
szemben ül velem? Ne szaladjak elé, amikor hazajön a munkából? Vagy ne üljek az ölébe, ha
odahúz? Az az illegetés? Vagy amikor esti mesét mond az ágyban a kurtafarkú malacról,
kiskifliként (ahogy mondani szokta) ne bújjak hozzá? De nem merek kérdezni, mert akkor anyu
azt fogja hinni, hogy addig illegettem magam, míg apu megerőszakolt.
Bevisz a szobába, lefektet az ágyamra a sarokban, betakargat. Kérem, hogy maradjon,
beszélgessünk. Azt mondja, el kell pakolnia a konyhában, de aztán visszajön. Jó, mondom neki,
megvárom. Addig gondolkodom. De mindig ezt csinálja. Kimegy elpakolni, hogy elaludjak, mire
visszajön. Hogy ne kelljen velem lennie. Apu mindig mesél. Apu. Apu.
Apu. Mindig ő mesél nekem, ha itthon van. Mert anyu nem nagyon ér rá, sok a dolga, mint most
is. Azt mondja, a háztartás a nők feladata. Esténként takarít vagy vasal. Apu néha mondogatja,
hogy beszélgessenek inkább, mint régen, és ne vigye túlzásba a munkát. De anyu erre mindig
csak legyint, hogy az edény nem mossa el magát, de szerintem csak nem szeret apuval
beszélgetni. Így aztán mindig csak arról van szó, hogy ki hogy dolgozik a héten, ki jön értem, ki
vigyáz rám délután. Mást sosem hallok tőlük. Mostanában még ezt is csak a konyhacetliken
írják meg egymásnak.
Régebben anyu nyolctól négyig dolgozott, el tudott vinni a vasgyári bölcsődébe, de mire
óvodába kerültem, már két műszakba járt. Úgy intézték, hogy apuval váltóműszakban legyenek,
mindig jó előre leegyeztették, hogy ki tud majd velem lenni. Ha pedig valami miatt ez nem
sikerült, akkor szóltak nagyiéknak.
Apuval régen sokat beszélgettünk. Apu figyelt rám. Nem mindig, mert ha kikaptak a fociban,
vagy veszített kártyán, akkor ideges lett, és nem volt hozzám türelme. De még így is többet
figyelt rám, mint anyu. Neki azt is elmeséltem, hogy ha majd férjhez megyek, olyan
csipkepalotában fogok lakni, mint az Árnyaskert. Apu ilyenkor mosolygott, és megígérte, hogy
ha beköltözöm a csipkepalotámba, megszereli nekünk a villanyt, hogy soha ne féljek a
sötétben.
Akkor most mi lesz? Hogyan lesz majd apuval?
Várom anyut, de nem jön. Csörömpöl az edényekkel, folyatja a vizet. Még takarít. Persze hogy
takarít. Pedig én el szeretném mondani neki, hogy tegnap is, amikor apu a kocsmában felállított
az asztalra, hogy daloljak a pultos Ica néninek valami szépet, igen, tegnap is olyan sokáig,
mosolyogva nézett. Én pedig énekeltem az alumíniummal borított kocsmaasztalon. Ha
énekeltem, apu mindig különösen nézett rám. Senki másra nem nézett úgy, mint rám.
De mégsem mesélhetem el. A kocsmai éneklés a mi kettőnk titka apuval. Kiskoromtól a kettőnk
titka. Most meg már nagy vagyok, anyu is mondta. Nem fogom pont most elárulni neki. Mert
anyu nem szereti a kocsmákat. Egyszer hallottam, hogy az egyik barátjának apu azt mondta,
hogy nem a kocsmákat nem szereti anyu, hanem őt. Akkor figyeltem egy ideig, de nem láttam,
hogy anyu lökdöste vagy csúfolta volna. Csak nem beszélgetett vele. Ez nem azt jelenti, hogy
nem szereti. Csak anyu nem szívesen beszélget. Velem is csak ritkán szokott. Apu ezt
tudhatná, anyu már csak ilyen. Magának való. Nem olyan, mint mi. Mármint apu és én. Mi
szeretünk kocsmázni, és szeretünk kártyázni meg nevetgélni. Mi ketten. Anyu utálja ezeket,
néha veszekszik miatta, de mi csak mosolygunk rajta. Ha viszont megtudná, hogy néha még a
pulton énekelek is, akkor biztosan kikapnék. Mert anyu szerint a kocsmázás ronda dolog. Egy
nő soha nem lép be egyetlen kocsmába sem (az éneklés pedig teljességgel kizárt), és ő soha
egész életében be nem tette a lábát egyetlenegybe sem.
Nagyapa szerint anyu nem volt mindig magának való. És nem volt mindig szomorú. Csak
nagyapa szerint apu nem teszi őt boldoggá, és nagyapa szerint ez nagyon csúnya dolog. Mert
nagyapa szerint, ha egy nőt feleségül veszünk, akkor kötelességünk boldoggá tenni. Ő például
mindent megcsinál nagymama helyett, és soha nem molesztálja. Nagymama ezért aztán
boldog. Egész nap azt csinálhat, amit szeretne. Mert nagyapa békén hagyja. De nagyapa
szerint apu nem figyel anyura, mert nem látja, hogy anyunak a takarítás és a rend a mindene,
és sokszor csúfolja, amikor pucovál. Nagyapa szerint ez oda vezet, nézzem meg, hogy már
nem szólnak egymáshoz, mert nagyapa szerint, ha apu békén hagyná anyut, akkor anyu boldog
lenne, és nagyapa szerint néha talán még nevetne is, mint régen. De nagyapa nem sokat tud a
mostani anyuról, mert már nem állnak olyan közel egymáshoz, mint valamikor. Tudom, hogy én
nagyon szeretném azt az anyukát, akiről nagyapa mesélt. Aki azelőtt volt, mielőtt boldogtalanná
házasodott.
Szóval anyu szerint a kocsma lányoknak tilos. Sokszor hallottam már ezt tőle, de mindig úgy
láttam, hogy nem mondja komolyan. Meg azt hittem, hogy ha apuval megyek, az más, igazából
nem is lenne mérges érte. De most már nem tudom, mit gondoljak.
Régebben azt sem bántam volna, ha megharagszik rám a titkos kocsmázások miatt, mert
imádtam oda járni. Meg a közös titkos éneklést, amiért mindig kaptam figurás mézest. Volt,
amikor ingyen is, Ica nénitől. Olyankor apu mindig összevissza puszilgatott, és én igenis
éreztem, hogy mennyire szeret. Anyu miért nem érti ezt?
Elmondom neki, ha bejön végre a konyhából. Most elmondom neki. Félálomban vagyok, amikor
leül az ágyamra. Megsimogatja a hajamat, megigazítja a takarómat. Beszélni akarok, de már
nehéz a nyelvem. Tovább simogat.
Azt kéri, ne mondjam el senkinek, hogy miről beszéltünk. Ez a mi titkunk. Amolyan női titok. És
a nőknek össze kell tartani, nem szabad elárulni egymást. Mert az olyan lenne, mint ha a
legjobb barátodat árulnád el. Mondja anyu. Minden nőt úgy kell nézni, hogy a legjobb barátod.
Mert a férfiak mások. Én pedig már nagylány vagyok, jobb, ha tudok ezekről a dolgokról, és
ideje odafigyelni magamra. Gondolkodott a konyhában, hogy biztosan megértettem-e, amit
mondott, de aztán arra jutott, hogy már elég nagylány vagyok ahhoz, hogy megértsem.
Hogy apánk előtt nem vetkőzünk. Mert a férfiak rosszak.
Másnaptól úgy éreztem, kerülnöm kell apámat. Fürdéskor, ha átment a konyhán, azonnal
magam elé kaptam a kezemet, és kiabáltam, hogy menjen ki. Eleinte apu mosolygott ezen,
hallottam, ahogy a haveroknak meséli, hogy már nagylány vagyok, mert szégyenlősködöm. Ha
este a mesemondáskor odahúzott magához, szinte megmerevedtem. Nem szívesen bújtam
hozzá. De apu ezt nem vette észre, ugyanúgy húzott magához, mint addig. Én pedig egyre
dühösebb voltam rá, amiért nem látja, hogy már nagylány vagyok. Hogy nem vesz komolyan.
Bezzeg anyu. Neki van igaza, mint mindig, és az ember tényleg csak a nőkre számíthat.
Néhány héttel később apuval vendégségbe megyünk egy kollégájához. Anyu nem jön velünk,
azt mondja, dolga van. De szerintem nincs dolga, csak nem szeret ide jönni. Haragszom rá,
amiért nem jön. Most mit kezdjek én kettesben egy férfival? Hol van ilyenkor anyu, hogy mint
egy másik nő, aki a legjobb barát, itt legyen velem? Hogy legyen kivel beszélgetnem, hogy
megvédjen, ha a férfiak bántanának? Miért fontosabb az, hogy dolga van? Miért fontosabb
mindig az, hogy a lakás olyan tiszta legyen, mint a patyolat, ahogy mondani szokta? De neki
fontosabb.
Nem jött, egyedül hagyott apuval és a sok idegennel, itt a szép, tágas, betonteraszos faház
udvarán. Fő az ebéd, a férfiak a bogrács körül állnak sörösüveggel a kezükben, és
beszélgetnek. Az asszonyok a kertben ülnek egy barna asztal körül, a süteményeket
pakolgatják. Idegen asszonyok, nem érzem, hogy a legjobb barátaim lennének. Rám se
néznek. Na, ezek biztosan nem védenének meg. Csak a sütemények érdeklik őket. Mert azt
nézegetik egyfolytában, hogy ki milyet sütött. Mi is hoztunk, anyu készített még tegnap egy tepsi
diósat. Hogy ne jöjjünk üres kézzel. Hogy ne tudjanak megszólni minket az asszonyok. Akik
amúgy a legjobb barátaink. Akikkel összefogunk a rossz férfiak ellen. A zöld ruhás, tupírozott
hajú, akinek a frizuráját én jobban is meg tudnám csinálni, éppen anyu diósát kóstolja,
elfintorodik, aztán azt mondja, tegyék hátra, mert olyan száraz, hogy ebbe a fiúk megfulladnak.
Hangos nevetés. Megmondom anyunak, hogy téved. Hogy ez nem igaz. Hogy a nők nem
egymás legjobb barátai. És azt is megmondom, hogy nekem nem kell legjobb barátnő. Nekem
nem kell senki.
A piros virágos ruhám van rajtam. A pörgős aljú. Piros lakkszandál, fehér zokni. Mindenem
patyolattiszta. Anyu mindenre azt mondja: patyolattiszta. Szeretem ezt a szót.
Apun világos ing van. Az is patyolattiszta. Mezítláb van, a szandálja, amiben jött, gondosan
letéve a terasz sarkában. Ott ácsorgok mellette, jobb híján a saját szandálomat nézegetem. Apu
éppen azzal dicsekszik, milyen fantasztikusan éneklem a hejvargánét. Ahogy kimondja, már rak
is fel a ferdén álló, szálkás faasztalra, ami a bogrács mellett áll, amolyan segédasztal.
Főzéssegéd-asztal.
Megkér, hogy szórakoztassam őket énekkel és tánccal. Azelőtt ilyenkor mindig hatalmas sikert
arattam. Imádtak, és csak úgy vették nekem a csokikat meg sütiket a kocsmában. De most itt a
kertben, a főzéssegéd-asztalon nem akarok sem táncolni, sem énekelni. Ellököm aput, ordítok,
hogy vegyen le. Nem akarom, hogy rám nézzen. Nem akarom, hogy örömében puszilgasson.
Nem akarom, hogy hozzám érjen. Apu nem érti, mi bajom. Némán nyelem a könnyeimet. Nem
árulhatom el neki.
– Tudod, ahogy szoktad a hejvargánénál. Hazafelé veszek neked egy nagy mézes sütit, ha
táncolsz.
– Nekem te ne vegyél semmit, és ne is nyúlj hozzám!
Már hangosan sírok, apu végképp nem érti, mi van velem. Közben tiszta erőből belemarok a
karjába, ő pedig elvörösödve levesz az asztalról.
A nők a süteményes asztalnál gúnyosan mosolyognak. Egyik sem szalad, hogy megvédjen,
egyik sem szalad, hogy megkérdezze, mi bánt. Egyik sem akar barátkozni. Csak a fejüket
csóválják, és mosolyognak. A tupíros azt mondja, ő nem csodálkozik, Dóra mindig is furcsa volt.
Lám, gyereket nevelni sem tud.
Apu először mérges, aztán csak zavarban van, valami olyasmit motyog, hogy fogalma sincs, mi
ütött belém. Az asszonyok már nem figyelnek rám. Mintha eltűntem volna. Átnéznek rajtam.
Valaki bekapcsolja a rádiót, kezdődik a kívánságműsor.
Apu egy darabig még téblábol, aztán összeszedi a cuccainkat, felveszi a szandálját, és a
házigazda kérése ellenére, aki azt szeretné, hogy legalább az ebédet várjuk meg, kifelé terel a
kertből. Lesütött szemmel indul velem a buszhoz. Egyetlen szót sem szól. Én tele megbánással
öklömet a tenyerébe fúrom. Aztán eszembe jut, mit mondott anyu, és elrántom a kezemet. Rám
néz. Valahogy másképpen, mint eddig. És attól fogva elmarad a mozdulat, amit úgy szerettem.
Nem zárja a tenyerébe többé az én apró öklömet.

ANNA HÚGOM, AKIT Csöpinek becéztünk, négyéves volt, én pedig nyolc, amikor meghaltak a
szüleink, hirtelen, két hét különbséggel. Nem tudtam, mi az a spanyolnátha, úgy képzeltem,
olyan lehet, mint az a torreádor, akit a szomszédban láttam egy falra akasztott képen. Tudtam,
hogy ezentúl mindent gyűlölni fogok, ami spanyol. Még a torreádorokat is.
Anyánk temetésén apánk már betegeskedett. Végigköhögte az utat a vasgyári temető felső
részébe. Gyengének tűnt, ahogy szürke kabátjában előttünk ment. Ugrásra készen figyeltem,
hogy el tudjam kapni, ha meginogna. A nagy és erős apám kisgyereknek látszott. Segítségre
szoruló kisgyereknek. Gyaloglás közben egyszer csak hátrafordult, és így szólt:
– Csikasz, a húgod kezét soha ne engedd el. – Ennyit, semmi többet. Aztán tovább lépkedett,
és tovább köhögött.
Mire felértünk, a lovas kocsi már ott volt, rajta a koporsó. A koporsón egy név virított. Váradi
Ferencné. Anyánk neve. Ijedten betűztem, arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy Csöpi még
nem tud olvasni.
Ő zavartan bámult, fejét forgatva kereste anyánkat. Nem értette, mi történik. Megpróbáltam úgy
tenni, mintha semmi baj nem lenne. Közben szorosan, egyre szorosabban fogtam a kezét. Én
tudtam, hogy mi történik, csak azt nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Nem tudtam, hogyan
kellene vigasztalnom, vagy hogyan kellene megértetnem vele, mi zajlik éppen. Előző este
megértettem, hogy az apánk semmit nem fog mondani nekünk. Hogy a kétségbeesésünkkel
nem tud mit kezdeni, ő maga még nálunk is ijedtebb.
A temetés sietős volt, apánk egyre elkeseredettebben törölgette hol a könnyeit, hol az orrát.
Kopaszra nyírt fejem fázott, kinőtt, vékony kabátomon átfújt a szél.
Hirtelen eleredt az eső. A váratlanul leömlő víztől sárfolyókká változtak a sírok közötti meredek
utak. Csúszkálva, de egymás kezét el nem engedve indultunk lefelé, miután egyre csak köhögő
apánk a barátaival sietősen befedte a sírt. A lovas kocsi még leért az eső előtt. A pap már
hamarabb elszaladt, biztosan ő is fázott, meg tudta, hogy egyetlen pengőre sem számíthat,
minek maradjon.
Mire leértünk a temető aljába, az eső ugyanolyan hirtelen állt el, ahogyan jött. Arra gondoltam,
hogy talán illene visszamenni, hogy nem kellett volna csak úgy otthagyni az anyánkat, Váradi
Ferencnét.
Nem értettem, hogy miért nem volt ráírva a koporsóra, hogy Borbála. Mert az is az ő neve volt.
Nem csak Váradiné. Borbála is. A Kőporoson Borónak hívta mindenki. Gyaloglás közben
anyánk nevét mondogattam. Váradi Ferencné Boró. Váradi Ferencné Boróka. Borbála. Borika.
Boróka. Váradi Ferencné.
Hazaértünk, csak mi hárman, mert az apám mindenkit megkért, hogy hagyjanak most békén
bennünket, nem lesz semmiféle tor. Otthon aztán arcát kezébe temetve ült a konyhában, amit
anyánk még utolsó erejével felsúrolt a múlt héten. Megálltam a konyhaablakban, és a
Győrikapui főutcát bámultam. Innen a Kőporosról jól lehetett látni a villamossíneket. Miután
apám elindult kora reggel dolgozni, a megállóban ácsorogva mindig felintegetett, én pedig
visszaintegettem. De a megálló most üres volt.
Szerettem itt lakni, és bár nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz, ha apánk is megbetegszik,
mégis folyton ez járt az eszemben. Mert ha meghal, akkor elvisznek innen minket is, mint az öt
házzal feljebb lakó Csatóéknál, a szülők halála után Zolikát és Tibit.
Csöpi lekuporodott apánk mellé, és azt kérdezte, hogy mikor jön haza anya. Apám zokogásban
tört ki, ami köhögéssel és fuldoklással végződött.
Elzsibbadtam, de nem akartam sírni. Nem szabad gyengének lenni, anyám mindig azt mondta.
Hogy a fiúk nem gyengék, és a fiúk nem bömbölnek, mint a kislányok. A fiúk kemények, és
cselekednek. Persze lehet, hogy ezeket csak azért mondta, hogy segítsek neki a
házimunkában, de hálás lehetek neki, mert erős lettem. Ölembe vettem Csöpit, aztán leültettem
a kisszékre, amihez odahúztam asztal gyanánt a hokedlit, és a szomszédasszonytól kapott
kalácsból törtem neki egy darabot. A zsibbadás elmúlt. Tudtam, hogy én vagyok a nagyfiú a
családban. Kihúztam magam, úgy éreztem, mintha hirtelen megnőttem volna. Jó érzés volt. Ez
olyan felnőtt dolog, hogy a húgom elcsendesedik, megnyugszik az ölemben.
A kalácsért hálás voltam apánk helyett is, aki észre sem vette, meg sem kérdezte, hogy honnan
van. Pedig megköszönhette volna, mint máskor, ha kaptunk valamit a szomszédból. Mert
sokszor kaptunk, ahogy anyánk mondta mindig, jóravaló emberek laknak errefelé. Különösen
Szegediék. A kalácsot az asszony hozta közvetlenül az után, hogy hazaértünk a temetésről.
Kivételesen ő jött át, pedig általában a férjét küldte mindenféle jó falattal. Mert ő nem ért rá
olyasmire, hogy szomszédolás. Mindig sietett, mindig csinált valamit. Ma mégis ő hozta át a
kalácsot, talán bűntudatból, amiért a temetésre nem jöttek el (nem is vártuk volna ilyen rongy
időben), vagy csak tudta jól, hogy ránk fér egy simogató kéz. Mert ahányszor csak találkoztunk,
mindig volt számunkra egy simogatása. Amikor tele volt a keze, és le kellett tennie a szatyrot,
vödröt, mosott ruhát, akkor is. Azt is sokszor megkérdezte, nem ennénk-e valamit, mert az ő
sparheltjük sarkán mindig akadt finomság. Ahogy hozta a kalácsot, most is az volt az első
kérdése, hogy holnapra lesz-e ebédünk, és mi lenne, ha főzne egy jó levest, akár már reggel
átmehetnénk hozzájuk, segíthetnénk zöldséget pucolni.
Boldogan feleltem, hogy persze, átmegyünk majd, és segítünk. Sejtettem, hogy sok a dolga,
meg biztosan van varrnivalója is. A varrás volt a munkája, vagy talán a vigasza, ki tudja, de a
főzés és a ház körüli munka mellett szinte egész nap varrt. Kőporos-szerte híres volt az
ügyességéről, sok asszony járt hozzá ruhát varratni vagy javíttatni. Pedig nehezen ment már
neki, a keze a sok munkától elferdült, bütyök nőtt a jobb keze mutatóujjára, annyit tolta a tűt a
vasból készült gyűszűvel. Anyánk azt mesélte régen, hogy Juliska néni nem is a pénzért
csinálja, nekünk is mindig ingyen javított meg mindent, és folyton azt mondta, szomszédoknál
ez így van jól, meg aztán annyira szeret minket, hogy ne sértsük meg pénzzel.
Szívesen néztem, ahogyan rövid, tömpe ujjaival tolja a tűt az anyagba. Gyakran
átkéredzkedtem hozzájuk, csak hogy bámulhassam varrás közben. Egy időben azt meséltem
mindenkinek, hogy varrni tanulok, és én leszek majd a legjobb varró az egész Kőporoson.
Csúfoltak is érte eleget, hogy nőnek való munkát akarok végezni, igazi férfi vasat önt, vagy
kovácsol, de titkon a többi fiú is arra vágyott, hogy tudjon a tűvel bánni. Én legalábbis ezt
gondoltam.
A szomszédasszony csoda, hogy nem halt bele évekkel ezelőtt a bánatba. Ezt mondta mindig
anyánk, ha szóba került, hogy elvesztették az egyetlen fiukat a fronton. Ez még a születésem
előtt történt, így csak a könnyeket láttam Szegedi néni arcán kiskoromban. Most viszont nem
sír, hanem minket félt, ezért sütötte nekünk gyorsan azt a kalácsot. Holnapra meg lesz leves, és
lehet, hogy bedagaszt valami tésztát is, szétnéz a spájzban, azt mondta. A temetésnapi kalács
nem volt túl jó ízű, kevés volt benne a cukor. Csöpi mégis boldogan ette, és közben hüppögve
kérdezte újra és újra, hogy mikor jön már haza anya.
Apánk az utóbbi időben nagyon lesoványodott. Nem evett, inkább csak cigarettázott, de sokszor
már ahhoz sem volt kedve. A hideg ellenére izzadt.
A kályhához mentem, hogy meleget csináljak. Mire visszafordultam, apánk eldőlt a konyhai
sezlonon, dús, hullámos haja, amire olyan büszke volt mindig, most fakónak tűnt. Mozdulatlanul
feküdt. Megrémültem. Egyszer csak felköhögött, és visszazökkentünk a valóságba.
Később Csöpivel összebújva aludtunk el a szobában, apánk sűrű köhögését hallgatva.
Harmadnapra rosszabbul lett. Hirtelen szökött fel a láza, nem bírt elmenni dolgozni. Hiába
bizonygatta, hogy pár perc, és jobban lesz, szerintem ő is érezte, ő is tudta, hogy ez hiú
remény.
Fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Attól, hogy egyre csak azt mondogatta, mindjárt
elmúlik, mindjárt jobban lesz, nincs semmi baj, csak még jobban megijedtem, mert ugyanezt
mondta, amikor az anyánk először rosszul lett. Próbáltam vizes ruhát tenni a fejére, de
lerántotta, hogy nem kell neki semmi. Tudtam, hogy tennem kell valamit, tudtam, hogy nagyobb
a baj annál, mint apánk mutatni szeretné.
Átrohantam a szomszédba. Szegedi Jóska bácsi biztosan tudja, hogy mit kell tenni. Nyugdíjas,
mindig otthon van ő is, nem csak a felesége. Rögtön vissza is jött velem, azt mondta, hogy
vigyük el apánkat a gyári rendelőbe, mert úgy gyorsabb, mint ha én szaladnék orvosért. Ki
tudja, hogy ezekben a járványos időkben mikorra érne ki a doktor.
A felesége azonnal intézkedett, Csöpit átvitte magukhoz, úgyis kell a segítség a főzéshez. Úgy
tett, mintha semmi baj nem lenne, de rajta is láttam az ijedtséget. Nem akarta, hogy féljünk,
próbált nyugtatni. Ne aggódjunk, majd ő mindenben segít. A kicsit átviszi magukhoz, aztán ha
feltették az ebédet, előveszik majd a varrókészletet, és a maradék anyagokból varrnak a
babájának ünnepi ruhát. Csöpit ez sem érdekelte, összeráncolta pici orrát, és a sírástól duzzadt
szemét dörzsölgetve egyre csak anyánkat szólongatta.
Szegedi összekészült, azt mondta, ismer mindenkit a rendelőben, de még a kórházban is,
bízzak csak rá mindent.
Miután Szegedi néni és Csöpi eltűnt, egy nedves ruhával megtörölgettük apámat.
– Csikasz, te meg vegyél fel tisztességes ruhát, orvoshoz nem megy az ember kopott, otthoni
gúnyában. – Melegség öntött el. Csikasznak eddig csak a szüleim szólítottak. Jólesett Szegedi
bácsi szájából hallani.
Szó nélkül átöltöztem, sietve kapkodtam magamra az egyetlen fehér ingem, amit a temetésen is
viseltem. Eszembe jutott, hogy ha ezt most összegyűröm, elkoszolom, akkor meg kell kérnem
Juliska nénit, tanítson meg mosni és vasalni. Mert nekem kell majd anyánk helyett az ilyesmit
csinálni, Csöpi hiába lány, apró keze nem bírná el a nehéz vasalót.
A szomszéd nem sürgetett, de látszott rajta, hogy türelmetlen, úgyhogy gyorsan felkaptam még
a sötét iskolai nadrágomat, és szóltam, hogy indulhatunk.
Apám erőtlenül összeszedte a papírjait, a szomszéd a hóna alá nyúlt, intett nekem, hogy a
másik oldalról támasszam, és elindultunk lefelé a villamoshoz.
Ahogy kiléptünk az ajtón, a szomszédasszony ott termett, és egy kis kosarat nyomott a
kezembe.
– Ez jól jöhet még, ha bent tartják az apádat.
Belenéztem. Evőeszközt, poharat, konyharuhát rakott bele. Tapasztalt asszony volt.
Nehezen lépkedtünk így egybekapaszkodva, túl sokszor és túl sokáig kellett pihenőket
tartanunk. Végül nagy nehezen leértünk, és szinte azonnal jött a villamos.
Viszonylag könnyen fel tudtunk szállni. Szédülni kezdtem, jó lett volna leülni, de apám a
peronon akart maradni, hogy a köhögése ne zavarjon másokat. A legkisebb köhintés is
fenyegető jelnek számított, senkit nem akart megijeszteni.
Szegedi mindenféléről fecsegett. Próbálta tartani bennünk a lelket, de aztán végül elhallgatott.
Én apámat lestem, aki meg egyre csak azt nézte, nem látja-e meg valaki a gyárból ilyen
állapotban. Néha morgott valami válaszfélét Szegedinek, de leginkább csak arra koncentrált,
hogy ránk támaszkodva talpon tudjon maradni. A rendelő nem volt messze a villamostól, csak a
másik oldalra kellett átmenni. Továbbra is kétfelől támogattuk, de apámat még mindig csak az
érdekelte, hogy nem látja-e meg valaki a gyárból. Azt nem bírta volna el a büszkesége.
A rendelőből azonnal továbbküldtek minket a kórházba. Újra villamos, újra gyaloglás.
A kórház piros volt, és fenyegető. Féltem. Egyik kezemmel apámat tartottam, a másikban a
kiskosár.
Úgy-ahogy ismertem már a kórházat, sokszor csatangoltunk arra a fiúkkal, de mindig csak
tisztes távolból néztük az épületet. Rettegtünk a vörösen izzó, szorosan rakott téglafalaktól.
Ijesztő volt, de nem csak azért, mert ilyen óriási.
Eszembe jutott, hogy nyáron még azzal húztuk egymást, vajon melyikünk meri meglesni, ahogy
furikkal tolják ki az épületből a halottakat, egyenesen a kórházkert hátsó részébe. Ott volt a
hullaterem. A pletyka szerint télen csak úgy egymásra hajigálva, nyáron meg jégtömbök között
tartották a testeket, de mi úgy képzeltük, mint valami tánctermet, ahol a halottak táncot járnak.
Hányinger fogott el a gondolatra, hogy a múlt héten anyánk is ott feküdt.
Megtorpantam. Apám már alig állt a lábán, Szegedi bácsi türelmetlenkedett.
– Ne ácsorogjunk itt a bejárat előtt – szólt rá, és meg is taszította egy kicsit.
Elszégyelltem magam a szomszéd előtt, hogy így megijedtem, összeszedtem minden
bátorságomat, és beléptünk az épületbe.
A doktor itt is azonnal felismerte, hogy nagy baj van, és azt mondta, apámnak benn kell
maradnia. Láthatta rajtunk a rémületet, igyekezett megnyugtatni minket, hogy a gyári
munkásoknak jár a betegellátás. Nem kerül egy pengőbe sem.
Az orvos szólt egy nővérnek, hogy intézzen helyet, aztán otthagyott minket.
A nővér kedvetlenül, de határozottan intézkedett. Szegedit ismerhette, mert köszönt neki.
Elvette tőlem a kosarat, és intett, hogy kövessük. Beléptünk egy rideg kórterembe. Hirtelen
megszédültem. Fogódzót kerestem, de a kosár, amibe eddig kapaszkodtam, már a nővér
kezében volt.
A terem tele volt ágyakkal. Látszott, hogy sok a beteg, és minden talpalatnyi helyet
kihasználtak. Ahová csak befért egy ágy, oda be is tettek egyet. Jobb híján az ágyakat
számoltam… tizennégy, tizenöt, tizenhat. Újraszámoltam őket. Tizenhat. Tizenöt ember feküdt
ott, de tizenhat ágy volt. Alig lehetett eloldalazni közöttük. Olyan vékony vasból voltak, hogy
talán össze is csuklanak, ha valaki rájuk fekszik. Ez járt a fejemben. Nem akartam még egyszer
körbenézni. Inkább az ágylábakat néztem. Csontokra emlékeztettek. Szerettem volna beléjük
rúgni, kipróbálni, hogy vajon tényleg olyan törékenyek-e, mint amilyennek látszanak. De nem
rúgtam beléjük. Váradi Ferencné haragudott volna érte.
Apám az ajtó mögötti üres ágyra rogyott, Szegedi lehúzta a cipőjét, a nővér pedig határozott
mozdulatokkal levette róla a ruháit. Uramisten, milyen sovány!, gondoltam.
Az ápoló a kezünkbe adta a levetett ruhákat, megsimogatta a fejemet, aztán Szegedire nézett.
– Na, menjenek, Jóska bácsi! Ne szívják itt ezt a rossz levegőt, nem hiányzik ez maguknak.
Apám felnézett, és mintha csak most venne észre, magához intett.
– Ne félj, Csikasz, megleszek, kipihenem magam, és egykettőre meggyógyulok.
Láttam, hogy a nővér és Szegedi összenéznek a feje fölött.
Eddig úgy éreztem, hogy nem szabadna itt hagynom az apámat ezekre a csontvázágyakra, de
most ezektől a szavaktól valamennyire megnyugodva és reménykedve elindultam a
szomszéddal kifelé. Otthagytam apámat a csontvázágyakkal.
Másnap, Juliska néninek hála, aki magától értetődően vette le rólam Csöpi ellátásának gondját,
be tudtam villamosozni a kórházba. Az eszembe sem jutott, hogy ebben a tanévben még nem is
voltam iskolában.
Aznap félelem nélkül léptem az épületbe. Nehezen találtam meg apámat, külön terembe vitték
az éjjel, ahol harmadmagával feküdt. Tudtam, ki tudja honnan, de tudtam, hogy őt is elérte a
torreádor. Csak az ágyat nyomta, és nem is szólt hozzám, nem adott útmutatást. Mindössze
annyit mondott, vigyázzak Csöpire. Semmi mást.
Ehhez tartottam hát magam.
A következő héten őt is eltemettük. Váradi Ferencné mellé lefektettük Váradi Ferencet.
A temetés után Szegediéknél aludtunk, közben mindenféle emberek jöttek-mentek a
házunkban. Hitelezők. Hallottam, hogy Szegedi bácsi így hívja őket. Mindenünket elvitték.
Egy hónapig maradtunk náluk, nyugalmas egy hónapig. Szegedi járkált mindenféle hivatalba,
sokszor hallottam, ahogy éjjelente rólunk suttognak a feleségével. Az öreg szerint nem
hagyhatják, hogy elvigyenek minket, de az asszony egyre csak azt hajtogatta, hogy öregek már
ehhez. Még ha húsz éve történt volna mindez, akkor talán. Arra gondoltam, hogy könyörögnöm
kellene, hadd maradjunk velük, de nem bírtam ilyet kérni tőlük. Ha egyedül lennék, talán, hiszen
sokat segíthetnék, láb alatt sem lennék, de így, hogy ketten vagyunk, nem vitt rá a lélek.
Egy reggel eljött értünk két apáca. Csöpi minden erejével Szegedinébe kapaszkodott, és azt
sikította, hogy nem megy sehová, mert anyánk nem fogja tudni, hogy hol vagyunk. (Nem volt
hajlandó lemondani a reményről, hogy egyszer csak hazajön.)
Csak nagy nehezen tudtam megnyugtatni, de hála a szomszédok és az apácák türelmének,
végül hosszas vigasztalás után valamennyire elcsendesedett. Néhány holmit összepakolt
nekünk a szomszédasszony, a szeme vörös volt, a keze reszketett, és feltűnően nem akart ránk
nézni. Nem akarta látni az arcunkon a kétségbeesést, nem akarta, hogy éjjelente ezekre az ijedt
arcokra kelljen gondolnia.
Elindultunk. Csöpi csendesen sírdogált, vissza-visszafordult, reménykedett, hogy a szomszédok
integetnek nekünk, de csak az üres kapu meredt felé. Én nem néztem vissza. Nem akartam
látni a kaput, nem akartam látni a házunkat. Nem akartam többé Szegediékre gondolni.
Haragudtam rájuk. Az anyánkra is haragudtam. Váradi Ferencné ugyanis hazudott. Mert azt
mondta, Szegediék rendes emberek. Sírni sem akartam, nekem már nem szabad. Csöpi
kimerülten elaludt az egyik apáca vállán.

NAGYAPA (akit néha Tatusnak is hívok) bezzeg figyel rám, jobban, sokkal jobban, mint apu
meg anyu. És bár ő is férfi, ő nem az apám, tőle nem kell félnem.
Szeretem Tatust. A házat és a környéket pedig, ahol laknak, egyenesen imádom. Ahol
anyuékkal lakom, az a lakás nem érdekel. Nekem nem az az otthonom, hanem a Kilenc utca.
Kilenc utca 11., munkástelep. Nem közvetlenül a gyár mellett, mint a vasgyári munkáslakások,
de viszonylag közel hozzá. Itt állnak szép sorban, egytől tizenegyig. A főút mentén, ahol a
villamos is jár, meg ahol a diósgyőri stadion van. Minden udvarban legalább két lakás van, de
olyan is akad, ahol négy. Attól függ. Nagyapa mindig azt mondja, hogy a Kilenc utca a legjobb a
telepen. Nem azért, mert az a miénk, de ez a legjobb. Betonjárda van végig, és a stadion
közelsége miatt egész éjszaka égnek a lámpák. Még egy orvos is lakik a tizenkilencben,
úgyhogy egészen biztosan ez a legjobb utca. Orvosok nem költöznek akárhová.
Nekem az a kedvencem, hogy nekifutásból lehet beleugrani a hatalmas kátyúkba, ha esett az
eső. Néha a gödröket feltöltik salakkal, ilyenkor megtelik sűrű, vörös masszával. Nem szeretem,
ha feltöltik, azt szeretem, ha jó mélyek a gödrök.
Apu azt mesélte, hogy amerikaiasan nevezték el ezeket az utcákat, de nagyapa szerint pont
fordítva volt, az amerikaiak utánozták Diósgyőrt. Tatus, ha ez szóba kerül, mindig nagyon
ideges, mert mindent utál, ami amerikai. Meg mindent utál, amit apu mond. Ezért aztán apu
nem is nagyon mond neki semmit. Nem szeretem azokat a családi ebédeket, ahol mind a ketten
ott vannak. Ilyenkor csomó van a gyomromban. Szerintem ők sem szeretnek együtt lenni, ezért
aztán Tatuséknál szinte mindig egyedül vagyok, vagy legfeljebb anyuval. Apu ritkán jön ide.
Nagyiék egy rozsdaszínűre festett házban laknak az utca elején. Ez jó, mert a villamostól nem
kell sokat gyalogolni. Nagymama sokat cipekedik, ez az egyetlen dolog a főzésen kívül, amit
megcsinál. Imád vásárolni. A Búza térre jár, azt a piacot szereti, mert ott mindig találkozik
ismerősökkel, jókat tud beszélgetni, meg olcsóbb is, mint a vasgyári. Pedig nagyapa sokszor
mondja neki, hogy más örülne, ha ilyen közel lakna egy jó kis piachoz, de nagymama nem
hallgat rá, ő továbbra is a Búza térre jár.
Egy kisbolt is van nem messze, a főút másik oldalán. Egyszer halottam, ahogy nagyapa
kártyázás közben azt mondta a régi brigádtársainak, hogy errefelé kellene lakniuk, mert ez
nagyon jó környék. Itt közel van a stadion, a villamos és a piac. Legszívesebben közbeszóltam
volna, hogy ez drága piac, senki nem vásárol itt, de nem szóltam, mert ha nagyapa annyira
szereti ezt a piacot, hát hadd dicsekedjen vele. Ebben a szemben lévő kisboltban meg mindent
meg lehet venni, amit csak akar az ember.
Ezen én annyira felbuzdultam, hogy amikor egyszer anyuval hazafelé sétáltunk nagyapáéktól,
megkértem, hogy menjünk már be a kisboltba, nézzünk széjjel. Mondtam, hogy nagyapa szerint
nincs olyan dolog, amit ott ne lehetne kapni. Anyu csak csóválta a fejét, hogy nem örül neki,
amiért nagyapa ilyenekre biztat, hogy boltokba járkáljak bámészkodni. Pedig nagyapa csak
annyit mondott – és azt sem nekem –, hogy milyen nagyszerű ez a kisbolt.
Valamit nagyon akartam, de nem tudtam, hogy kezdjek bele.
– Nekünk sok pénzünk van? – kérdeztem anyut.
Azt hitte, csokoládéra vagy cukorkára vágyom, néha kikunyeráltam valamit, ha a kisbolt előtt
mentünk el. Olyankor meg is kaptam, mert addig is csendben voltam. Most viszont gyanús lett
neki a kérdés.
– Nincs sok pénzünk, de éppen elég nekünk. Mindenünk megvan, látod, hogy most is vettünk
egy új szekrényt a nagyszobába. Ezért nem vehetünk mindennap édességet. Hogy maradjon
pénzünk, és szép dolgokat tudjunk venni magunknak. Ha mindennap édességet vennénk, akkor
elfolyna a pénz. – Anyu elhadarta az intelmeket, de az esze már máshol járt, nem figyelt rám.
Megrángattam a kezét, és hangosan így szóltam:
– Soha többet nem kell nekem édesség, ha most az egyszer megveszed azt, amit kérek.
– Mit kérsz? – kérdezte anyu unottan.
– Vennél nekem a hónom aljára egy kis szőrt? Tudom, hogy biztosan nagyon drága, de itt a
kisboltban, ahol minden kapható, amit csak megálmodsz, szerintem árulnak azt is. És ha nincs
annyi pénzünk, akkor az is elég, ha csak az egyik hónom aljára veszünk szőrt. Tudod, anyu,
hallottam, hogy a múltkor nagyapa azt mondta az utcán egy bácsinak, hogy milyen csinos már a
lányuk, látta, hogy már szőrösödik a hóna alja. Én annyira szeretnék csinos lenni, és tudnám
úgy csinálni, hogy mindig csak azt a hónom alját lássák, amelyik szőrös.
Anyu először megdöbbent, egy kicsit ijedt lett a szeme, aztán azt felelte, hogy ne beszéljek ilyen
badarságokat. Örüljek, hogy még kislány vagyok, ne akarjak felnőtteskedni. De persze hogy
akartam. Nagylány akartam lenni. Csinos nagylány. Úgyhogy legközelebb, amikor nagymamám
kukoricát vett a piacon, elloptam a cső tetején lógó aranyszőke szálakat, és megpróbáltam
felrögzíteni a hónaljamra. Nem sikerült, és szomorúan vettem tudomásul, hogy ki kell várnom,
amíg magamtól szőrösödni kezdek. Anyunak nem mondtam el. Mert megint megijedt volna.
A Kilenc utcán tehát minden van, kivéve a kisboltban a hónaljszőrt.
Nagymamáék házát Tatus minden évben átfesti. A kerítést is minden tavasszal mázoljuk, abban
én is segíthetek, mert Tatus szerint azt nem olyan nehéz festeni, mint a falat. A dróthálós részét
csinálom én, mert ahhoz precíz kéz kell, és nem baj, ha lassan megy.
Az udvaron, ahogy bemegyünk a zöldre festett kapun, balra kell fordulni, ott egy egészen pici
kis gang van, amiből két lakás nyílik. Az egyikben laknak nagyiék, a másik meg Szabóéké volt,
de üresen áll évek óta. Alighogy megkapták, kiköltöztek vidékre valami örökségbe, de nem
adták vissza a lakást a gyárnak. Nagyapa ezt helytelenítette, de nem szólt érte, nem spicli ő,
hogy feljelentgessen másokat. Meg aztán így csak két-három hetente jöttek haza szellőztetni,
és az egész kertet nagyiék használhatták. Amikor még itt laktak, akkor sem voltak jóban, mert
azok se kártyázni nem szerettek, se beszélgetni. Pedig gyerekük sem volt, ráértek volna. De
nem voltak barátkozó természetűek.
Valamikor régen mások laktak abban a lakásban, ott két gyerek is volt, két lány. Aztán egyik
napról a másikra eltűntek. Az egész család. Disszidáltak. Utána sokáig jártak oda a rendőrök,
nyomoztak utánuk, és szegény nagyapa alig tudta bebizonyítani, hogy semmiről sem tudott.
Pedig így volt, neki is hatalmas csalódást okozott, hogy elmentek. De valahol nem is bánta,
mert aki elhagyja a hazáját, az rossz és megbízhatatlan.
A gang előtt, a kert felé van nagymama kedvenc helye, a lugas. Nyáron hatalmas
szőlőfürtökkel, télen száraz szőlővesszőkkel. A lugas keretét nagyapa hegesztette. Mert
hegeszteni is tud.
A bejárati ajtót Tatus nem festi le minden évben, mert azt úgysem látják az utcáról. A kopott
ajtón egy hosszú előszobába lépünk, amiből jobbra nyílik a konyha. A fő falon ott áll nagyiék
legújabb büszkesége, az új, csináltatott konyhabútor. Régen stelázsi volt a helyén, de az
bekerült a spájzba. Egyszer kihallgattam nagyapát, amikor sok pálinka után Lacinak, aki
nagymamám testvére, elmesélte, hogy a gyárban csináltatta a szekrényt. Laci valami főnök volt
ott, de nem kellett félni tőle, mert nagyapa legjobb barátja már vagy negyven éve. Szóval neki el
lehetett mesélni, hogy egy haverja a gyári asztalosüzemben dolgozott, ott csinálták a szekrényt.
Precízen, a tervek szerint. Aztán apró darabokban kilopták lassanként. Otthon az udvari
kamrában, ami nagyapa műhelye, és csak én mehetek be egyedül (anyu előtt persze titkolni
kell, hogy én bejárhatok, mert nagyon haragudna érte, mert annyi ott a szerszám, akármi bajom
is lehet), szépen összerakosgatták. A nagyobb darabokat a vasat szállító sofőrök hozták ki egy
kétdecisért. Ettől még legalább olyan jó lett, mint ha bútorboltban vették volna. Vagy talán még
jobb. Alul a zárt részben tartja nagymama az edényeit, fölötte négy fiók sorban egymás mellett.
A fiókokban mindig iszonyú rendetlenség van. Nagyon szeretek benne turkálni, nagyapa mindig
megengedi, hogy „kitakarítsam”, bár nagymama morog érte. Ne turkáljon a gyerek a fiókban,
orvosságok is vannak ott. De nagyapa azt mondja, hogy én okos vagyok, tudom jól, hogy nem
szabad az orvosságokhoz nyúlni. A fiókok fölött van a kedvencem, a kihúzhatós gyúrótábla. Ha
csak félig húzom ki, akkor nagyon jól lehet rajta rajzolni. Felette egy kisebb zárt rész van, oldalt
pedig metszett üveggel elzárt polcok, amin olyan csodaszép poharakat tartanak nagyiék, hogy
azokhoz még én sem merek hozzányúlni. Az üvegen fehér indák futnak körbe. Szeretném
ezeket az indákat lerajzolni, de soha nem sikerül. A szekrény végén le van gömbölyítve a vitrin,
és azt az ívet üvegcsíkokból rakták össze. A bejárattal szemben, az ablak alatt áll az asztal,
körülötte a székek, amit szintén a gyári asztalosüzemben készítettek. Nagyapa ezekre is
nagyon büszke. De hálistennek nem kellett sok szék, mert a sarokban van egy sezlon, és arról
is el lehet érni az asztalt. Én általában azon térdelve eszem.
Szeretem ezt a konyhát. Különösen a gidres-gödrös sezlont a sarokban. Nagyapa második
kedvenc helye is az, az első a műhely, de ezt csak nekem árulta el, nehogy megsértődjön
nagymama.
A sparhelt szemben áll a szekrénnyel, a vájdling állandóan a tetején van, hol tiszta vízzel, hol a
mosogatás utáni szennyes lével. A spájzban, ami a konyhából nyílik, rendben sorakoznak a
különböző befőttek, amiket nagymama, amikor éppen volt hozzá kedve, elrakott télire. Zavarja,
ha már ősszel eszünk belőle, mert akkor elfogy, mire télre fordul az idő, és kell a vitamin. De
nagyapa néha kicsen nekem egy-egy üveggel, ha nagymama éppen nincs otthon. Mindig
megígérem, hogy nem mondom el senkinek, mert kikapnánk érte. A befőttek alatt egy kosárban
van házipálinka meg sör. A pálinka a vendégeknek, a sör pedig nagymamának, mert
nagymama azt szereti.
A szakadt szőnyeggel borított folyosó végén van a szoba, de előtte szintén jobbra ott a benti
vécé is, amiben mosdókagylónak is jutott hely, pedig nagyon szűk. A szoba viszont nagy, elfér
benne bőven mindenki. Még anyu is, ha éppen itt alszik. Nagymamáék ágya az ablak alatt áll,
mellette egy kisszekrény. Az ágy lábánál ferdén beállítva a tévé, amire nagyapa roppant
büszke. A szomszédok sokszor át is jönnek, ha valami jó műsor megy, a Táncdalfesztivál alatt
pedig egyenesen tömeg volt náluk. Anyu varratott egy szép vászonhuzatot a tévére, mert
nagyapa szerint jobb, ha nem éri a nap. Még a végén kiszívja, és fakó lesz a kép. Ezt szokta
mondani. A tévé elé egy sárga celofán van felragasztva, azon keresztül nézzük az adást, mert
így kíméljük a szemünket. Ezt nagyapa a gyárban hallotta a művezetőtől, amikor még dolgozott.
A művezető pedig okos, diplomás ember. A tévé mellett egy hatalmas kombinált szekrény.
Abban a szekrényben bőven elfér minden ruhájuk, de még hely is marad. Amikor nagyapával
bújócskázunk, sokszor az az én rejtekhelyem. Szeretek odabújni, olyan nagyis illat van benne.
Anyu nem örül, ha bújócskázunk, mert szerinte a bőrviszketésem a naftalintól lehet. Nagyapa ki
is dobta a naftalint, és helyette mindenféle száraz füveket rakott zokniba, és azt tette a
szekrénybe, de nagymama megszidta, hogy kipereg a zokniból az a sok dudva, akármilyen
szorosan köti össze, és ő meg csak sepregethet. Persze ez sem igaz, mert nem szeret
sepregetni, azt is anyu csinálja, mikor ott van. Tulajdonképpen a főzésen kívül mindent anyu
csinál nagyiéknál. Az ágyneműt is ő mossa-vasalja, és cseréli kéthetente. A tisztaság a
mániája.
Vasárnap délelőtt van, anyuval nagyapáék konyhájában vagyunk. Apu, mint minden
szabadnapján, már korán reggel elment kocsmázni a haverokkal. Ilyenkor mindig átjövünk, mert
itt nagyiéknál legalább nem vagyunk egyedül.
Anyu és nagymama a konyhaasztalnál ülnek, az ebéd már rotyog. A szokásos vasárnapi ebéd.
Húsleves, rántott hús, lapított krumpli. Meg fejes saláta, cukor nélkül. Mert az elrontja. A saláta
friss illata keveredik a húsleves és a sülő hús szagával. Vasárnapi szag. Jó érzés szag. Minden
a legjobb a világon szag. Nagymama, miután mindent odakészített, az ebéd befejezését anyura
hagyja, felbont egy sört, és leül a konyhaasztalhoz pasziánszozni.
Nagyapa a konyha sarkában álló fali csapnál borotválkozik. Régimódi borotvával, régimódi
szappannal. Odaállok mellé, és nézem. Szeretem ezt a szagot. Kedvesebb, édesebb illata van,
nem olyan, mint mikor anyu fürdet. Ez a szappan más. Kerek fémdobozban tartja Tatus, és a
bevizezett pamaccsal ügyesen habosítja. Én is akarom habosítani, de nem merem megkérni,
hogy engedje meg. Bámulom, ahogy a borotvapamaccsal kikevert habot az arcára mázolja,
egyre közelebb merészkedek. Viccesen az orromra ken egy csöppnyit a habból. Játszik velem.
Ott állok mellette, mozdulatlanul, feszülten figyelem, milyen gyakorlott mozdulatokkal keni
tökéletesen egyenletesre az arcán. Nem törlöm le az orromról a pöttyöt. Büszke vagyok arra a
pöttyre. Aztán kinevet, és letörli ő. Kezembe adja a pamacsot, azt mondja, kimoshatom, ha
akarom, de tudnom kell, hogy soha senkinek nem szokta megengedni.
Nagymama nevet, és megjegyzi, hogy már megint engem kényeztet nagyapa, mert ő bezzeg
soha nem nyúlhat a borotvakészletéhez. (Bár szerintem nem is akarna.) Szálanként tisztítom a
pamacsot, a falicsaphoz hajolva. Felelősségteljesen és büszkén. Nagyapa a hátam mögött a
borotvát húzgálja az arcán. A pici tükörhöz, amit a csap fölötti polcra tett, közel kell hajolni, így
rám simul. Jólesik, hogy ilyen közel vagyunk. Már tiszta a pamacs, de én csak mosom tovább.
Anyu hirtelen feláll a kopott, zöld konyhaasztal mellől.
Kiveszi a kezemből a pamacsot, odaadja nagyapának.
– Már tiszta, elteheted.
Nagyapa szó nélkül visszateszi a helyére. Nagymama feláll, ki tudja, miért, de megfordítja a
zsírban még egyszer a húst, aztán kihoz magának egy újabb sört a spájzból.
Anyu csak motyog valamit, int, hogy menjek ki játszani, neki még takarítania kellene, mert
délután kártyavendégek jönnek, és nagymama már biztosan fáradt.
Tudom, milyen az, amikor nagymama már fáradt. Olyankor mindig nekem kell utána
összeszedni a sörösüvegeket.
Nem akarok kimenni, nézem inkább, ahogy nagyapa befejezi a borotválkozást. Ahogy forró
vízzel átitatott parányi rongyba burkolja az arcát. Ahogy úgy látszik, mintha sokáig nem venne
levegőt. Persze tudom, hogy a meleg anyagon keresztül tud lélegezni, de szívesen képzelem
azt, hogy földöntúli képességei vannak.
Anyu közben takarít. Mindig takarít, otthon is. MEO-s a gyárban, a precíz munkát szereti. Azt
szokta mondani, hogy az ember olyan, mint a környezete. Tiszta környezet, tiszta ember. Apu
nem örül, amikor ilyeneket mond, még a fülét is be szokta fogni, amikor rákezdi, hogy így a
rend, meg úgy a rend. Pedig ő sem rendetlen, csak a túlzásokat nem kedveli. És szerinte anyu
mindent túlzásba visz. De főleg a takarítást.
Szólok, hogy unatkozom. Anyu egy papírlapot ad, meg az agyonfaragott színeseimet. Éppen
felmos, de nagymama elfáradt a pasziánszban, és lepihent, úgyhogy a rántott húst is neki kell
forgatni, ne lábatlankodjak. Most már tényleg menjek ki, rajzoljak a lugasban. Nem szeretek a
lugasban rajzolni. A konyhaszekrénynél szeretek rajzolni, a hokedlin. Ott három párnát is
tesznek a fenekem alá, hogy kényelmesen elérjem a félig kihúzott gyúrótáblát. Papír meg van
bőven, a szomszéd néni irodán dolgozik a gyárban, és szokott hozni fehér papírt. Nagymama
evéskor mindig azzal borítja be az asztalt, mert akkor tiszta marad a terítő. Vigyázni kell rá, és
ha nem kenjük nagyon össze a lapokat, akkor rajzolhatok rájuk.
A konyhában unatkozásnál viszont még a lugasban rajzolás is jobb, és tudom, hogy
szerencsésebb, ha nem zavarom anyut munka közben. Úgyhogy kimegyek, és lerajzolom a
családomat. Apu és anyu egymás mellett állnak. Apu valamiért úgy sikerül, hogy kifelé néz a
papírról. Próbálom kijavítani, de a sok firkálástól meg csúnya lesz a szeme. Mintha sírt volna.
Anyu jó lett, őt nem kell javítani, egyenesen néz. Kicsit távolabbra magamat rajzolom, kicsi
vagyok, és világos. Nagymama nem fér el a lapon, majd őt másik lapra rajzolom, ide csak a
kezét, oldalra. Nagyapa mögöttem áll, a feje nagyra sikerül, felismerhetetlen, de én tudom, hogy
ez nagyapa. Senki más nem tudja. A papír sarkába lerajzolom a konyhát. Azt sem ismeri fel
senki. Pedig szerintem nagyon jó lett. Nagyapa kijön, megsimogat, aztán azt mondja, elszalad
borért a szomszéd utcába, én csak rajzolgassak addig.
Eszembe jut, hogy fel kellene másznom a lugas melletti fára. Be is szaladok, mondom anyunak,
de azt válaszolja, ne idegesítsem, maradjak a seggemen, most ne mászkáljak sehová,
nemsokára itt vannak a vendégek. Nagyiéknál sokszor van kártyaparti. Nálunk otthon sosincs.
Pedig én szerettem volna, de anyu szerint csak a rendetlenség van velük, elég neki nagyiéknál
folyton a vendégek után pakolni. Azt is szokta mondani, hogy én olyan sokat vagyok itt, hogy
igazán nem lehet panaszom arra, hogy nincs társaságom. Igaza is van, de nekem akkor is jó
volt nagyiéknál lenni, ha nem volt hétvége, és nem volt ulti.
A lugas melletti cseresznyemeggy a kedvenc fám, mert majdnem a legtetején van egy
elágazás, ami a sok üléstől fényesre kopott. Egészen olyan, mint egy fotel. Onnan kiválóan be
lehet látni a szomszéd udvarba, ahol Horváthék homokozója van. Nagyon helyes fiú lakik ott,
Zsolti. Tetszik a sötét haja, a sötét szeme meg az orra. Furcsa orra van. Felfelé áll egy kicsit,
mások csúfolják érte, de nekem tetszik. Mint ahogy a nagy lapát fogai is, ami miatt nagyapa
hörcsögnek hívja. De tudom, hogy csak viccel, nem gondolja komolyan, mert nagyapa jó ember,
nem szokott ő megbántani másokat, csak szeret tréfálkozni.
Zsolti időnként áthív magukhoz, és ha nagyapa nincs otthon, nagymama mindig át is enged. Ő
úgyis mindig lepihen, csak azt kéri, ne menjünk az udvarról sehová, de mi titokban néha
kiszökünk a stadionba bújócskázni. Nyugodtan megyünk ilyenkor, mert tudjuk, hogy ha
nagymama egyszer elalszik, akkor legalább két órán keresztül nem ébred fel.
A múltkor is biztosak voltunk benne. Zsolti már útközben azzal dicsekedett, hogy van egy
forintja. Makukát fog venni. Bár nem volt meccs, a kedvenc makukás nénije most is ott álldogált
a pálya oldalbejáratánál. Apró, kék virágok voltak a fekete otthonkáján, hozzá szürke
mackónadrág, papucs. A fején vékony kendő, elöl kikandikál a haja, az is szürke. A keze ráncos
és barna. Előtte egy világoszöld kis sámlin fehér edényben a kövér makukaszemek. Ezt a nénit
szereti a legjobban Zsolti, egyrészt mert akkor is itt van, ha nincs meccs, másrészt mert nála
mindig lehet kapni fehér magot is. Természetesen csíkosat is, de Zsolti azt hallotta valakitől
egyszer, hogy a fehér elegánsabb, úgyhogy magabiztosan mutatott arra. És a sorban álló
poharak közül a középsőre.
– Ötvenért kérek.
A néni a szép egyformára tépkedett újságpapírból ügyesen tölcsért formázott, a poharat
belemártotta a makukába, és beleöntötte a papírhengerbe. Végül még egy kis pluszt dobott rá.
Zsolti felnőttesen kifizette, a visszajáró ötven fillért eltette másnapra. Tartottam a markomat, de
nem osztotta el testvériesen, csak belerakott egy keveset. Azt mondta, szóljak, ha elfogy, ad
még, de a tölcsér az övé.
A stadion hatalmas, és majdnem körbeveszik a lelátók, amik alatt kiválóan lehet bújócskázni. A
makukahajak bokáig érnek alatta, simán bele lehet dugni a lábamat ott, ahol az esőtől még nem
állt össze keménnyé. Ahol nem makukahaj-szőnyeg van, ott por van, piros por. Soha, sehol
nem láttam annyi piros port, mint ott, a diósgyőri stadion alatt. A gyárból pedig mindig jön a füst.
Nagyapa nagyon mérges volt, amikor megtudta, hogy kiszöktünk a lelátók alá. Nagymama
árulta el neki. Mert felébredt egy durranásra (amiről később kiderült, hogy nem bombázás volt,
hanem csak egy motorbicikli kapott durrdefektet pont az ablak alatt), és hiába keresett engem,
hogy sörért ugrasszon, sehol nem talált. Átkiabált Zsolti anyukájának, aki visszakiabálta, hogy
kimentünk a stadionhoz, de mindjárt szól nekünk, hogy jöjjünk haza, mert nagymama keres.
Amikor hazaértem, nagymama meg se szidott, csak elküldött a kisboltba sörért. De amikor
megjött nagyapa, rögtön beárult. Nagyapa iszonyú mérges lett, és kiabált, hogy ne
mászkálgassak én senkivel a stadionba, nem biztonságos. Pontosan így mondta, hogy nem
biztonságos. Pedig Zsoltival én soha nem félek semmitől.
Ezek után azt el sem merem árulni nagyapának, hogy Zsolti furcsa dolgokat kér tőlem. Egyszer
is, amikor átmentem homokozni, azt kérte, hogy pisiljek bele a bagarolos dobozba, mielőtt ő
beleszórja a homokot. Kérdeztem is, hogy miért nem ő pisil bele, hiszen neki sokkal könnyebb,
a fiúk tudnak állva is pisilni. Azt felelte, hogy azért, mert a homok csak a lánypisitől áll össze. Ő
biztos jobban tudja, gondoltam, és bár nem volt egyszerű, de belepisiltem a dobozkába. Pisis
lett mindenem, még a zoknim is, de a melegben majd hamar megszárad.
Miután a nedves homokot alaposan ellapítottuk a dobozban, pisis süteményekkel raktuk körbe a
homokozót. Tényleg remekül összeálltak. Megbeszéltük, hogy nem mondjuk el senkinek, mert
az ilyen titkos receptekkel nem dicsekszik az ember.
Mire Tatus visszaér a borral, anyu éppen készen van, nagymama is felkel, úgy látom, kipihente
magát. Jöhet az ebéd. Mutatom a rajzaimat, de nagymamát és anyut nem érdekli. Nagymama
az ebédet kóstolgatja, anyu teríti az asztalt. Csak nagyapa figyel rám. Azt mondja, ugye
nekiadom, elteszi a többihez, már egy egész fiók tele van. Jó lenne, ha anyu is elrakná a
rajzaimat. De őt nem érdeklik. Nem szereti a felesleges kacatokat.
Ebéd után anyu lefektet a szobában, aztán kimegy, hogy elmosogasson. Nem tudom, meddig
aludtam. Ébredezve, félálomban hallom, hogy a vendégek megérkeznek. Fazekasék jöttek, akik
a Hat utcában laknak, meg a gyárból nagyapa két régi brigádtársa, a kövér Daragó bácsi és
Kecskés Jancsi.
Fazekasék a legjobb barátai nagyiéknak, még az utcájuk is hasonló, mint a miénk. Csak a Hat
utca messzebb van a stadiontól. Nagyapa büszke arra, hogy mi közelebb lakunk a stadionhoz,
mert szerinte így értékesebb a ház. Én nem szerettem a Hat utcát, mert ott lakik valami fontos
ember a gyárból (dupla lakásban!), és ezért ott nincsenek gödrök. A mi Kilenc utcánk jobb, mert
nem elég, hogy közel van a stadionhoz, de még ugrálni is lehet a gödrökbe, ha esik az eső.
Nagymama kedveli Fazekas nénit, de én nem, mert állandóan puszilgat, az arca meg tele van
szemölccsel, amikből szőrszálak állnak ki. Meg azért sem kedvelem, mert egyszer kihallgattam,
hogy nagymama panaszkodott neki, hogy Dóri, mármint az anyukám Dóri (aki utálja, ha Dórinak
hívják, ő Dóra, de nagymama csak azért is Dórinak hívja), nem is tudja, kinek a gyereke (ezt
persze viccesen mondta), mert se nem szép, se nem érdekes. Csoda, hogy egyáltalán férjhez
tudott menni, nem véletlen, hogy olyan sokára. Annyira más, mint ő. Soha nem pihen egy
percet sem, és mindenkinek az agyára megy a folytonos suvickolásával. Akkor utáltam először
nagymamát. De Fazekas nénit még jobban, mert túlságosan egyetértett vele.
Nagymama azért is kedveli még Fazekas nénit, mert mindig meg tudja verni kanasztában. A
háta mögött butának hívja. De Fazekas néni ezt nem tudja, és rajong nagymamáért. Felnéz rá.
Sosem értettem, miért. A sört viszont mindketten szeretik, úgyhogy végül is jól megértik
egymást. Sokat járnak össze, mert van bőven idejük, nem kell dolgozniuk, mindkettejüknek
szorgalmas férje van. Mindig meg is beszélik, hogy milyen szerencsések, az ő uraik nem
isznak, nem megy el a pénz mindenféle mulatozásra, mint a gyáriak többségénél.
Nagymama tényleg nem olyan, mint anyu. Szerinte csak a főzés az ő dolga, meg a bevásárlás.
Minden más házimunkát gyűlöl. Soha, még fiatalabb korában sem dolgozott szívesen. Tatus
mindig el is mondja, hogy azért szeretett bele, mert olyan puha és selymes volt a keze, nem
olyan, mint a többi agyondolgoztatott lánynak. Nagymama mindig kímélte magát, mert az
anyjától azt tanulta, hogy nem kell szorgalmasnak lenni, elég a szépség a jó élethez. Sokszor
elmondja, hogy ő lánykorában olyan szép volt, hogy tíz kérője is akadt, de Karcsi volt a
legkitartóbb. Ezért választotta őt. Nagyapa ilyenkor mindig fintorog, de szerintem ezt csak én
látom, mert ügyesen fintorog, csak nekem. Vigyáz, nehogy nagymama vagy mások
észrevegyék.
Néha azon gondolkozom, hogy anyu ezek szerint csúnya, és azért dolgozik olyan rengeteget.
Pedig szerintem nem csúnya, csak mindig sötét a szeme alatt. De az csak a fáradtságtól van,
egyszer ezt felelte nagyapa, amikor megkérdeztem, hogy szerinte miért olyan az anyukám
szeme. Majd hozzátette: végül is nem mindenkinek ilyen a szeme, aki sokat dolgozik, úgyhogy
az is lehet, hogy egyszerűen csak boldogtalan.
Nagymama lehetett kényelmes, mert nagyapa szorgalmas volt, és jól keresett. Fiatal kora óta a
gyárban dolgozott. Azt szokta mondani, hogy a sok munka meghozta a gyümölcsét, neki jó
nyugdíja van, elég az kettőjüknek bőven. Meg azt is, hogy nagymama nem lusta, csak
kényelmes. Szerintem különben lusta, mert hallottam, hogy apu egyszer azt mondta anyunak,
hogy „anyád egy lusta kurva”.
Felébredek a félálmomból. Kimegyek, és látom, hogy nagyapa hordja ki a székeket az ultihoz. A
hátsó kertbe viszi, mert ilyenkor ott jobb az idő. Keresem anyut, nagymama válaszol a lugasból,
hogy anyád mindjárt jön, átszaladt a barátnőjéhez, biztosan takarítani segít. Azt mondja, addig
üljek le hozzájuk. Fazekas nénivel kanasztázik, és bár a sör ott van a kezük ügyében, látom,
hogy nem sok kedvük van kártyázni. Fazekas néni is fáradt lehet, nem csak nagymama, mert
azt javasolja, inkább beszélgessenek. Erre mindketten hátradőlnek, és behunyják a szemüket.
Nagyapa int, hogy menjek segíteni neki. Boldogan ugrok, úgysem érdekel nagymama és
Fazekas néni beszélgetése. Nagyapáék ultizni fognak, az sokkal inkább kedvemre való.
Hátramegyünk, a többiek már ott vannak a hátsó kertben, a műhely mellett. A pakli kikészítve
az asztal közepére. Daragó bácsi és Kecskés Jani van itt. Meg persze Fazekas bácsi, akinek a
kézfeje olyan szőrös, hogy sokáig azt hittem, addig simogatta a feleségét, amíg rá nem
ragasztott az arcára ezekből a szőrökből.
– Hatvanhat, segged a számra pattanhat! – szól egyszer csak nagyapa viccesen. Hangosan
kacagva vágom rá a folytatást.
– Annak a fele harminchárom, nyald a seggem télen-nyáron!
Cinkosan kacsint, magához húz, megpuszilja az arcomat. Engem elönt a büszkeség, remélem,
mindenki látja, hogy mennyire szeret engem a nagyapám.
Barackot nyom a fejemre. Dicsér a vendégeknek. Hogy senki nem olyan ügyes, és senki nem
tudja az aprópénzt olyan szoros kis tornyokba emelni, mint én. Büszkén kihúzom magam,
kihozom a kissámlit a műhelyből, és odavonszolom nagyapa széke mellé. Szeretem nézni,
ahogy játszanak. Innen pedig jól látom, hogy mikor van rám szükség, és azonnal felpattanok,
töltöm a poharakat, vagy tornyozom az aprót.
Nagyapa Kecskés Janival visszamegy a borért és a szódáért. Már hozzák is, és Tatus
megengedi, hogy én készítsem belőle a fröccsöt. Azt mondja a vendégeknek, hogy ha igazán jó
fröccsöt akarnak inni, akkor ők is tőlem kérjenek, mert mindenkinél jobban érzem az arányokat.
Az első partit nagyapa nyeri. Ennek örömére kapok tíz fillért. Mindig ad tíz fillért, ha ultija van.
Ha nyerésre áll, azzal szórakozik, hogy jókedvűen nyújtja felém begörbített ujját, kérve, hogy
egyenesítsem ki, mert így nem tud kártyázni. Recsegve fingik az orrom alá mindannyiszor, ha
megteszem. Mindig nagyot nevetek ilyenkor.
– Piros negyven-száz ulti! – vágja le Fazekas bácsi a kezében tartott lapok egy részét.
Nagyapa rám néz, én azonnal felpattanok a kisszékre, és pipiskedve, kivörösödve kiabálom:
– Ezzel nem mondtál semmit, nyald ki itt a társaság seggit!
Boldogan, hogy büntetés nélkül mondhatok csúnyákat, vigyorogva ülök vissza. Az ultizó
társaság hangosan kacag, és dicsérik nagyapát, hogy milyen jól tudom a versikéit.
Hamar megtanulok mindent, kiválóan ultizok, magabiztosan eligazodom a 40-100 terített
durchmarsok, piros ultik és betlik között.
És azt is tudom, hogy mindig nagyapának kell szólnom, ha anyu nincs ott, és pisilnem kell.
Szeret ő kivinni, nagymamát nem kell ezzel fárasztani, és közben legalább tudjuk gyakorolni a
verseket is. Mert anyu előtt nem szabad gyakorolni, és nem szabad verselni. Ő nem szereti, ha
csúnyán beszélek. Már ha észreveszi.
A lakásban van ugyan rendes, lehúzhatós vécé (amit csak nagydolog után szabadott lehúzni,
kisdolognál nem, mert spóroltak a vízzel), de nagyapa a saját kezével épített fabódéba jár, ami
a műhely mögött van. Kis járda vezet oda. Arra tanított, hogy amíg jó idő van, azt kell használni,
mert egyszerűen egészségesebb, mint a benti. (Az ember ne ott vécézzen, ahol eszik és
alszik.) Ráadásul kényelmes és tágas. Ketten is bőven elférünk benne. Tatus precízen
halmozza fel a fényesre kopott ülőkére az újságpapírt, hogy meg ne fázzon a fenekem. Azt
mondja, gyerekkorában tanulta, hogy a lányoknak fázik a micsodájuk a kinti vécén. Leguggol
elém, és fütyülve hívja elő a pisit. Szeretem ezt a füttyöt, mindig ugyanaz a dallam. Mikor
végzek a pisiléssel, mindig hosszan, alaposan törli ki a puncimat. A két keze között sokáig
dörzsöli a kemény újságpapírt, hogy puha legyen, és ne törjön. Mindig meg is csikiz törlés
közben, azt mondja, imádja a kacagásom, mert a legszebb zene, amit valaha hallott. Ölben visz
ki, és mielőtt lerak, szertartásosan kell megpuszilnom. Megfogom oldalt a két fülét, és teljes
erőből az arcára szorítom a számat. Sokszor, ahogy megyünk vissza a ház felé, az ajtó előtt
még oldalba bök.
– Na, hogy van a versikénk?
– Írom a levelem a kútnál, nyald ki a seggemet a luknál. – Ilyenkor mindig ezt mondom, mert ez
a kedvence. Persze ezt csak a fülébe súgom, nehogy meghallja valaki, mert nagyapa szerint a
többiek ezt úgysem értenék.
Daragó bácsi nyeri aznap a legtöbb partit, de Tatus egyáltalán nem szomorú. Véget ér a játék,
anyu pont visszaér a barátnőjétől, nagymama meg Fazekas néni a lugasban továbbra is
bóbiskolnak. Nagyapa engem dicsér, hogy milyen ügyes vagyok, és mindent rám lehet bízni.
Anyu nem figyel rá, gyorsan összepakolja a vendégség utáni szerteszéjjelséget. Végül
hazaindulunk. Egész úton arról beszélek neki, hogy végig láttam Daragó bácsi lapjait, és
tudtam, hogy nyerni fog. De nem súgtam nagyapának, mert az nem lett volna szép dolog. Pedig
nagyapát szeretem a legjobban, sokkal jobban, mint nagymamát. Anyu csóválja a fejét, de nem
szól semmit. Amikor hazaérünk, és kipakolja a maradék rántott húst, szól, hogy majd
beszélgetnünk kellene, úgy, mint a múltkor. De most arról, amit az úton mondtam. Nem tudom,
mit mondhattam az úton, amiről szerinte beszélgetnünk kell, de úgyis tudom, hogy nem fogunk.
Mindig csak ígérgeti, aztán addig matat a konyhában, amíg el nem alszom.
AZ ÚTON HOSSZÚ HETEK ÓTA először csend volt körülöttem. Kattogott a vonat, beszélgettek
a vagonban az emberek, de az utóbbi hónapok zsibongásához képest ez csak távoli morajnak
tűnt. Még így sem tudtam megnyugodni.
Féltem. Féltem az ismeretlentől, minden bizonytalan volt. Biztos pontot akartam keresni.
Kinéztem az ablakon, de sehol egy hegy, sehol egy ismerős részlet. Még jobban megijedtem,
az idegen táj csak fokozta a kétségbeesésemet. Becsuktam a szemem.
Mintha csak megérezte volna a félelmemet, a mellettem ülő apáca, Zsófia nővér a fejemre tette
a kezét.
– Fiam, bízz Istenben, jóra fordul minden.
Felnéztem.
Miről beszél ez itt, milyen Isten?
Az apáca kenyeret majszolt, megkínált, de nem voltam éhes. Hideg ürességet éreztem a
gyomromban.
Csöpi a szemközti ülésen aludt a másik apáca ölében. Az arca vörös volt a sírástól, álmában
időnként összerándult. Vigyáznom kell rá, ahogy apánknak megígértem. Újra megfogadtam
magamban, hogy soha nem fogom hagyni, hogy baja essen. Tudtam, hogy ez nem gyereknek
való feladat, de legbelül éreztem, hogy képes vagyok rá. Bármit megteszek érte. Órákon át
döcögött velünk a vonat, újabb és újabb emberek szálltak fel hatalmas csomagokkal.
Zsófia nővér időnként felállt, lehúzta az ablakot, és kibámult. Nem tudom, mit nézett ezen a
lapos tájon.
A vonat csikorogva fékezett. Az apácák szedelőzködni kezdtek, Csöpi álmosan dörzsölte a
szemét. Az állomáson ismeretlen szagok fogadtak, a szomszédos vágányon álló vagonban
lovak fújtattak. Az oszlopok alatt cigarettázó katonák.
A késő őszi napfényben elindultunk az állomástól a városba vezető macskaköves úton.
– Még a végén lekéssük a vacsorát! – jegyezte meg türelmetlenül Zsófia nővér, és megragadta
a kezemet.
Végigmentünk néhány utcán, és megálltunk egy hatalmas épület előtt. Soha nem láttam ekkora
házat. A fiatalabbik apáca a kapu előtt letette Csöpit.
– Megérkeztünk – mondta megkönnyebbülve.
Csöpi odarohant hozzám, és átölelt. Boldognak látszott, és azt hajtogatta, hogy anyának biztos
tetszeni fog ez a szép ház, amikor majd eljön értünk. Nem válaszoltam. Még mindig nem
tudtam, mit mondhatnék, és elfogott a harag, amiért a szüleink magunkra hagytak minket.
Az apácák betereltek az épületbe, ahonnan gyerekzsivaj hallatszott. Arra gondoltam, hogy pár
hét múlva megértetem majd Csöpivel az igazságot. A gyerekek között talán majd hamarabb
vigasztalódik. Ettől a gondolattól jobb kedvem lett.
Újabb apácák kerültek elő, egészségügyi vizsgálatra vittek minket. Különféle szobákban
mindenféle papírokat töltöttek ki. Újra és újra megkérdezték anyám nevét és a születési
évünket. Gépiesen válaszolgattam.
– Kászoni Borbála Rozália. 1920. március 24. Kászoni Borbála Rozália. 1924. december 11.
Ennyit tudtunk elmondani magunkról.
Leültettek minket egy padra, kaptunk egy-egy szelet kenyeret, és megvártuk, hogy Zsófia nővér
előkerüljön.
Szárazon közölte velünk, hogy Csöpi helye az épület közepén lesz, az enyém pedig a jobb
szárnyban. Mindeddig azt hittem, hogy együtt maradunk majd, és most megrémültem, hogy mi
lesz a húgommal nélkülem.
– Tehát akkor még egyszer. Az épület egyik oldalán vannak a fiúk, a másik oldalán pedig,
szigorúan elzárva, külön bejárattal a leányok.
Az apáca elmagyarázta még, hogy a két szárnyat összekötő középső részben vannak a kicsik,
függetlenül attól, hogy leányok vagy fiúk.
Csöpi boldogan ugrált, kérdezgette, hogy ő ugye a leányszárnyban fog lakni, csak hogy az
anyukája majd megtalálja, amikor érte jön. Biztos akart lenni a dolgában, hogy semmiféle
keveredés nem lesz. A nővér türelmetlenül újra elmagyarázta, hogy a kicsik, az olyan kicsik,
mint ő, az épület közepén vannak elhelyezve, hogy közelebb legyenek a nevelőkhöz. Ebbe a
részbe a fiú- és a leányoldalról is be lehet jutni, de az átjárót csak az apácák és a tanárok
használhatják, Csöpi ne is álmodjon olyasmiről, hogy majd szaladgál összevissza. Viszont ez a
rész van a legközelebb a főbejárathoz, ha az anyja megjön, egészen biztosan hamar
megtalálja. Csöpi ettől jobban érezte magát, és Zsófia nővér kezét fogva, boldogan ugrándozva
indult a középső rész felé.
Nekem csak azt mutatták meg, hogy merre keressem a hálótermet, ott majd Iván, a
szobafelelős eligazít.
Szorongva indultam el egyedül a folyosón. A kint ácsorgó fiúktól megkérdeztem, merre találom
Ivánt, mire bambán néztek rám, és a legközelebbi szobára mutattak. A teremben lefekvéshez
készülődtek, itt is megkérdeztem, hogy melyikük Iván. Egy vörös képű fiú állt fel az ajtó melletti
ágyról.
– Mit akarsz?
– Zsófia nővér ide küldött.
Iván unottan mutatott egy ágyra, aztán sarkon fordult, és otthagyott. A szomszéd ágyon egy
sovány, karikás szemű fiú ült magába roskadva. Felé nyújtottam a kezem, hogy bemutatkozzak,
de elfordult.
Három sorban lehetett aludni. A fekhelyek kórtermi ágyakra emlékeztettek, pontosan olyan
csontvázszerűek voltak, csak feketére festve. Szekrény nem volt, az érkezésünkkor kapott
ruhákat az ágy végére akasztottam, ahogy a többieknél láttam. Azt a pár holmit, amit a
Kőporosról magunkkal hoztunk, még az orvosi vizsgálatok alatt elvették és elzárták, de Zsófia
nővér megjegyezte, hogy ne bánkódjunk a ruháink után, úgyis kinőjük őket, mire elmehetünk
innen.
Itt minden egyforma. Egyforma hálóruhák, egyforma alsóneműk, egyforma fekete ágyak, rajtuk
egyforma durva, szürke pléd. Egyforma asztalok az ebédlőben, egyforma székek, egyforma
tányérok, egyforma bögrék. Talán csak a gyerekek nem egyformák, de sokáig őket is annak
láttam.
Miután lepakoltam, gondoltam, teszek egy kísérletet, megnézem, be tudok-e menni Csöpihez.
Szorongva indultam el, féltem, hogy visszazavarnak, és talán még meg is vernek.
De senki sem állított meg. Odabent döbbenten láttam, hogy Zsófia nővér az ölében tartja
Csöpit, aki felváltva énekel és kacag. Megnyugodva fordultam ki a teremből, és mentem vissza
a sajátomba.
A szélső sorban volt az ágyam, középtájt. Jó helynek tűnt. Nyugodtan aludtam el.
Az éjszaka közepén arra az érzésre riadtam, hogy valami baj van Csöpivel. Nesztelenül
átlopóztam hozzá a hosszú, hideg folyosón – tényleg sírt.
Addig fogtam a húgom kezét, addig vigasztaltam, addig tagadtam előtte az igazságot anyánkról
és apánkról, amíg megnyugodva elaludt.
Attól fogva minden éjjel átmentem hozzá. Néha már hajnalodott, mire vissza tudtam lopózni a
saját hálótermembe, reggel hatkor pedig szólt az ébresztő. Nemsokára annyira kimerültem,
hogy alig láttam a fáradtságtól. Az órákon sem bírtam figyelni, úgyhogy hamarosan elkönyveltek
butának, de nem bántam, mert legalább békén hagytak.
Egyik éjjel elaludtam, nem mentem át, szinte ájultan hevertem az ágyamban. Az éjszaka
közepén Zsófia nővér – ételfoltos hálóingben, szerteszéjjel álló hajjal, horgolt papucsban −
becsörtetett a terembe, és felrángatott az ágyból.
– Megfojtom a vakarcs húgodat, ha nem hagy aludni! Úgyis tudom, hogy minden éjjel átjársz,
most jössz, és ott leszel vele, amíg el nem alszik!
Elindultam utána.
Ahogy beléptem a hálóterembe, láttam, hogy a húgom görcsösen zokog. Odaszaladtam, és
átkaroltam. Akkor láttam meg, hogy az ágya mellé egy takaró van dobva a földre. A nővér
mögém lépett, és rámutatott:
– Ott alhatsz addig, amíg meg nem szokja, hogy nem bőghet egész éjszaka.
Megnyugtattam, megvártam, amíg elalszik, aztán lefeküdtem a pokrócra. Forgolódtam egy
kicsit, de aztán mély álomba merültem.
Csöpi különös módon kedvelte az apácákat, de a legjobban Zsófia nővért szerette, és
szerencséjére az ő felügyelete alá tartozott.
Pedig Zsófia nővérről az első naptól kezdve azt hallottam a többiektől (reggeli közben lehetett
egyedül beszélni, a többi étkezést szigorúbban ellenőrizték), hogy lelketlen. Ő is árvaként nőtt
föl, aztán valamiért, talán az Istenbe vetett hite miatt, talán azért, mert végre visszaadhatta a
sok gonoszságot, amit gyerekként kapott, az intézet lakója maradt. Amikor csak tehette,
válogatás nélkül osztogatta a súlyos pofonokat. Nem kellett hozzá különösebb indok, elég volt,
ha valaki nem úgy ment el mellette, ahogy kellett volna. Zsófia szerint ugyanis szemlesütve kell
járni, és félreállva, hangosan kell köszönteni őt. Aki nem így tett, az hamar megismerte a
tenyerét.
Sárga fogán sűrű mocsok ült, amit látni lehetett mindannyiszor, amikor hatalmas, húsos
nyelvével megnyalta az ajkát. Ha eljött az ebéd- vagy vacsoraidő, jókora fenekét nehézkesen
emelve sietett mindenki előtt az étkezdébe, hogy megkaparintsa a legízletesebb falatokat.
Hatalmas testének szüksége volt a táplálékra.
Csöpi mégis, valami megmagyarázhatatlan okból szerette, és ami még furcsább: Zsófia sem
bántotta a húgomat soha. Neki nem járt pofon akkor sem, ha szeleburdi volt. Sőt, néha
kedvesen megsimogatta, és megkérdezte tőle, hogy minden rendben van-e. Persze ez talán
annak is köszönhető volt, hogy Csöpi a jobb falatokat szó nélkül nyújtotta át neki.
Mert a kedvességért fizetni kell, ezt hamar megtanultuk.
Amikor Zsófia nővér megengedte, hogy hivatalosan is a kicsik hálójában alhassak a földön,
megkönnyebbültem, hogy legalább ki tudom magam pihenni éjjelente. Tulajdonképpen még egy
éjszakát sem aludtam végig a helyemen a nagyok között.
Csöpi végül két hét alatt leszokott az éjjeli bőgésről, így hát Zsófia nővér egyik este kaján
mosollyal elém állt, és visszapenderített a nagyok hálótermébe.
Az orromat megint megcsapta a szag, amit már el is felejtettem a kicsik hálójában töltött idő
alatt. És most mintha még erősebb lett volna, mint azelőtt. Izzadság, penész és valami
ismeretlen, kesernyés halszag.
Most először néztem szét a hálóban lefekvés után. Eddig mindig arra vártam, hogy a többiek
elcsendesedjenek, és én kiosonhassak, de most már sehova sem kellett mennem. A szomszéd
ágy üres volt, nem tudtam, hol lehet a vékony, karikás szemű fiú. Ébren feküdtem, már éppen
azon gondolkodtam, hogy szólni kellene az ügyeletes nővérnek, hogy a mellettem lévő ágy
üres, amikor tompa puffanást hallottam. Odafordultam, és láttam, hogy az ágyszomszédomat
visszalökték a helyére a nagyobb szobatársak. A karikás szemű a fejére szorította a párnát, és
zokogott. Felkeltem, és mellé guggoltam.
– Mi a baj…?
A fiú le sem vette a fejéről a párnát, úgy válaszolt:
– Majd megtudod.
Semmi mást nem tudtam kihúzni belőle, akárhogy faggattam. Visszafeküdtem a helyemre, és
abban reménykedtem, hogy soha nem tudom meg.
De még aznap éjjel megtudtam.
Egy kezet éreztem az arcomon.
A kéz rátapadt a számra, és abban a pillanatban egy másik kéz már húzott is le az ágyról. A
szoba sarkába vonszoltak, és még mindig befogott szájjal lenyomtak a földre. Esélyem sem volt
akár csak egy hangot is kiadni.
A kezek gazdája azt suttogta, hogy elenged, ha nem kiabálok, és azt mondom, amit kér. A
hideg kövön feküdtem, egy vékony hálóingben.
Bólogattam, hogy megértettem.
A fiú lazított a szorításon. Oldalra fordított, felhúzta rajtam a ruhát, és lerántotta rólam a
vászonalsót. Akkor vettem észre, hogy többen vannak. Csak a körvonalaikat láttam a
félhomályban. Nem értettem a szavakat, amiket egymásnak sugdostak, mintha idegen nyelven
beszélnének, fogalmam sem volt, mi történik velem. Egyetlen hangot ismertem meg, Ivánét, a
szobafelelősét.
Éreztem, hogy kezek matatnak a testemen, majd egy durva mozdulattal hasra fordítottak. Arccal
a földön feküdtem, és belélegeztem a port. Fulladoztam, és rettegtem, hogy valami szörnyűség
fog történni.
– Mondd, hogy kurva jó!
Ezt súgta a fülembe valamelyik, de nem jött ki hang a torkomon. Erre a szobafelelős marokra
fogta a hajam, és megemelte a fejemet.
– Hallod, te kis fasz! Mondd, hogy kurva jó! – sziszegte hangosabban.
– Kurva jó – suttogtam, és közben eleredtek a könnyeim. Fogalmam sem volt, hogy mi ebben a
kurva jó, de ha ez kell ahhoz, hogy békén hagyjanak, tudtam, hogy akár egész nap
mondogatom. Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, melegséget éreztem a fenekemen.
Nagyonjónagyonjónagyonjó – nem tudtam eldönteni, melyik nagyfiú az.
Próbáltam megfordulni, de visszanyomtak a kőre. Savanyú izzadságszagot éreztem.
Megint Iván hangját hallottam.
– Hé, én még nem végeztem!
Éreztem, hogy lent szétfeszíti, és megpróbál valamit belém tuszkolni.
– Kurva jó, mi? – lihegte. Teljes súlyával rám nehezedett, miközben ütemesen mozgott.
– Nagyon – nyögtem tehetetlenül. Folyt a könnyem és a nyálam, egybekeveredve nyeltem
vissza. Aztán újabb melegség, és csend. Hallottam, ahogy sugdolóznak, miközben Iván
lemászik rólam, de nekem csak annyit mondtak, hogy mehetek vissza az ágyba, de fogjam be a
pofámat, különben álmomban elvágják a torkom.
Visszavánszorogtam a helyemre. Azon járt az eszem, hogy lehetetlen, hogy senki nem hallott
meg minket.
Lefeküdtem, aztán a beszűrődő halvány fényben megláttam, hogy a mellettem lévő ágyon a
karikás szemű felült, rám nézett, mintha most mégis mondani akarna valamit, de aztán
visszafeküdt, és hátat fordított.
Másnap a reggelinél egymás mellé kerültünk.
– Ébren voltál? – kérdeztem.
– Mindenki ébren volt.
– A nővérek is?
A fiú erre nem válaszolt. Szótlanul ettünk.
Reggeli után az osztályterembe menet a sor végére maradtunk.
A karikás szemű visszafogott a lépcsőfordulóban.
– Amikor először csinálták velem, én kirohantam Zsófia nővérhez. A fülemnél fogva húzott
vissza a hálóba, és azt mondta Ivánnak, hogy ha miattuk még egyszer fel kell kelnie, akkor egy
hétig nem kapnak vacsorát. Utána sokáig mindennap megvertek. Úgyhogy jobb, ha tartod a
pofádat.
Leforrázva mentem az osztályterem felé. Zsófia nővér jött szembe. Ránéztem, a tekintetünk
találkozott. Gúnyosan elmosolyodott, ebből megértettem, hogy az ágyszomszédom igazat
mondott. Ettől az asszonytól nem remélhetek védelmet.
Aznap a tanárok mintha idegen nyelven beszéltek volna, az ebéd íztelen volt.
A folyosói üvegablak színei kifakultak.
Aznap este még Csöpi sem érdekelt.
De másnap már arra gondoltam, hogy talán jobb lenne, ha újra sírna éjszakánként, mert akkor
legalább visszamehetnék arra a földre terített pokrócra. De nem sírt. Egyre ritkábban láttam, de
olyankor is mindig Zsófia nővérbe kapaszkodott. Nem értettem, hogy a húgom hogyan
ragaszkodhat egy ilyen szörnyeteghez.
Egyik éjjel, amikor megint hozzám dörzsölték magukat, mintha megpillantottam volna a
könnyeimen keresztül az egyik apácát, ahogy a résnyire nyitott ajtóban áll. Fekete ruha, fehér
fityula. Utána sokáig az arcukat kutattam, hogy vajon melyik néz rám furcsán. De mindegyik
furcsán nézett.
Nem tudhattam, hogy valamelyik apáca valóban ott volt-e, csak azt tudtam, hogy soha senki
nem segített rajtam. Senki nem védett meg. Hagyták, hogy a fiúk azt tegyenek velem, amihez
csak kedvük volt. Pedig az apácák felnőttek voltak. Mint ahogyan a szüleink is, akik ezt soha
nem hagyták volna. Meg Szegediék sem. A Kőporoson ilyen nem történhetett volna. Sosem
engedtek volna el minket, ha tudják, hogy itt ilyesmik történnek.
Rájöttem, hogy el kell innen szökni, és haza kell menni.
Napokig tervezgettem, aztán egyik délután, a kicsik alvásideje alatt kikéredzkedtem a
tanulószobából, és beosontam Csöpihez. Felköltöttem, felöltöztettem, ráadtam a vékony
egyenkabátot, és a szundikáló ügyeletes apáca mögött kilopakodtunk a hálóteremből. Csöpi
álmosan követett.
– Hazamegyünk – mondtam. Az arca felderült, és boldogan szedte a lábát.
A portás épp nem volt a helyén, ekkora szerencsére nem is számítottam. Akadály nélkül
jutottunk ki az utcára. Havazott.
Ahogy ráfordultunk az állomáshoz vezető útra, Csöpi megrángatta a kezem.
– Anya hol van?
Először nem válaszoltam. Amikor Csöpi megmakacsolta magát, és megtorpant, megragadtam a
vállát.
– Anya nincs itt.
– Otthon vár minket? – kérdezte, de a hangjában már bizonytalanság bujkált.
– Nem. Szegediékhez megyünk.
Csöpi értetlenül nézett rám. Az ajka lebiggyedt.
– De azt mondtad, anya hazajön majd. Nem akarok Szegediékhez menni. Anyukámat akarom.
– Anya a temetőben van. Meghalt, érted? Soha többé nem láthatjuk.
Először mintha meg sem hallotta volna. Aztán lassan valamennyit megértett a mondatokból, de
felfogni talán még mindig nem tudta. Csak állt ott, megeredtek a könnyei, és egyre csak azt
hajtogatta, hogy ő nem akar innen elmenni. Hogy neki itt jó. Hogy anya majd itt megtalálja.
– Utálom Szegediéket!
Néztem a húgom könnyes arcát, azt az arcot, amit mindennél jobban szerettem.
Tudtam, hogy vissza fogok menni a pokolba.
A szökés miatti büntetést megúsztuk, mert Csöpi kiskora ellenére nagyon bölcsen azt hazudta,
hogy egy madár után szaladt, de szerencsére én észrevettem, és mielőtt eltévedt volna,
visszahoztam az épületbe. A nővérek megdicsértek, és bár rosszul éreztem magam, de
hallgattam az igazságról.
És lassan megtanultam könnyek nélkül elviselni, amikor éjjel rám esett a választás.
Múltak a hetek. Már nem éreztem semmit, gépiesen keltem ki éjjelente az ágyból, amikor jöttek
értem. Azokon a ritka napokon, amikor nem esett rám semelyik nagyfiú választása, a takarót a
fejemre húzva feküdtem. Nem akartam semmit hallani. Egy idő után pedig már valóban nem is
hallottam.
Tavaszra már minden megszokottá és rutinszerűvé vált. Mint egy gép, mint egy robot, úgy
tettem a dolgom. Mindennap átjártam Csöpihez lefekvés előtt, a nővérek nem zavartak el,
hagyták, hogy minden este elmesélje nekem, milyen fantasztikus dolgok történtek vele aznap,
hogy mennyire jó itt neki. Én sosem meséltem neki arról, hogy milyen az élet a fiúhálóban.
Húsvét vasárnapján, ahogy visszajöttünk a templomból, a karikás szemű helyén egy fekete
hajú, magas, majdnem felnőtt fiú hevert a takarón. Nem tudtam, hogy tanár vagy diák lehet-e,
így aztán úgy döntöttem, illően köszöntöm, abból nem lehet baj.
– Jó napot kívánok tisztelettel. Váradi Károly vagyok, ez itt az én ágyam. Tisztelettel kérdezem
az urat, nem látta a szomszédomat? – kicsit talán túl sok volt a tisztelettel, de büszke voltam
magamra, hogy egy pillanatra sem féltem. Mert nem féltem én már semmitől.
A fekete hajú felült, és felém nyújtotta a kezét.
– Kovács András. Mától ez az én helyem.
Nem mertem megkérdezni, hová lett a korábbi ágyszomszédom, de nem is érdekelt igazán.
Sokkal jobban érdekelt ez az erős, magas, majdnem férfi, akinek pont az én ágyam melletti hely
tetszett meg. Nem is álmodtam eddig ilyen szerencséről. Hogy ilyen közelről megfigyelhetek
majd egy nagyfiút. Kileshetem a titkait. Megtanulhatom, hogyan kell majd viselkednem pár év
múlva.
Beszélgettem volna még, de András hátat fordított.
Másnap az osztályterembe menet a karikás szemű megint félrehúzott.
– Tudod, ki az új szomszédod? – kérdezte, de a választ meg sem várva már hadarta is
magabiztosan. – Tizenhat is megvan már. Láttad a szeme alatt azt a forradást? Az apja vágta
meg kiskorában, amikor hullarészegen jött haza a kocsmából, és András sírni merészelt.
Két perc alatt szinte mindent megtudtam róla. Hogy sokáig tervezgette, hogyan áll majd bosszút
az apján, de megelőzték a csendőrök, akik egy kocsmai verekedés közben agyonlőtték. Tíznél
is több nevelőszülőnél volt már, de mindig visszadobták, pedig nem rossz gyerek egyáltalán, és
itt az intézetben az ő szava parancs, eszembe ne jusson ellenkezni vele. Amúgy sem jutott
volna eszembe, egyáltalán senkivel szemben nem jutott már eszembe hónapok óta. De egyre
jobban érdekelt az új fiú. Vagyis számomra új fiú. Mert arra hamar rájöttem, hogy itt mindenki jól
ismeri, és mindenki respektálja, pedig nem volt verekedős, sem agresszív. Csak erős és
határozott.
Harmadnap éjjel Iván állt meg az ágyam mellett. Nem is értettem, hol marad már napok óta. De
mielőtt megszólalt volna, András hangját hallottam.
– Mostantól ő az enyém.
Nem magyarázkodott, nem árulta el, hogy miért, nem volt rá szükség. Iván szó nélkül
eloldalgott.
Ahogy múltak a hetek, egyre jobban vonzódtam Andráshoz. Mindig a közelében akartam lenni,
talán csak azért, mert védelmet kaptam tőle a többiekkel szemben, talán az ereje és
higgadtsága miatt.
Tudtam, ha András int nekem, hogy készüljek estére, akkor a félelem és a szorongás valamiféle
vágyakozó izgalommal és bizsergéssel keveredik. Ezt a bizsergést szégyelltem. Össze voltam
zavarodva, mert nem értettem, hogy lehet a borzalmat várni, hogy lehet zakatoló szívvel egyre
csak lesni, hogy mikor jön értem.
András sohasem bántott. A többiek korábban sokszor ütöttek, hurkásra verték a fenekemet, de
András szinte gyengéd volt, és nem engedte, hogy nézzenek minket, mindenkinek
megparancsolta, hogy bújjon a takaró alá, miközben játszik velem.
Megtanított néhány dologra, én pedig mindent megtettem neki, mert cserébe védelmet kaptam,
és azt az ígéretet, hogy Csöpit sem fogja bántani senki. És András szava tényleg parancs volt.
Attól fogva biztonságban voltunk.
Iván egy nap szokásához híven fellökte a kisebbeket, miközben ebédhez sorakoztunk. De aztán
észrevette, hogy én is a földre kerültem, és zavartan segített fel.
– Erről Andrásnak nem kell tudnia – súgta, és behúzott nyakkal kisurrant az ebédlőből.
Életemben először kivételezettnek éreztem magam.
Egy évvel később egy tavaszi napon Zsófia nővér kisírt szemmel közölte, hogy befogadott
minket egy vasgyári házaspár, visszavisznek minket Miskolcra.
– Miért sír, nővér? Csak nem a plusz ételadagot sajnálja? – szemtelenül néztem rá.
A nővér egy pillanatra megmerevedett, de csak annyit mondott, hogy a hivatal küld értünk
valakit, aki elvisz minket a nevelőszülőkhöz. Elindult a hálóterem felé, aztán visszafordult.
– Andrástól ma éjjel búcsúzz el. Holnap korán indultok! – parancsolt rám, egyenesen a
szemembe nézve. Az arcán nyoma sem volt már a könnyeknek.

APU VILLANYSZERELŐ, és remek szakember. Mindenki kedveli, mert jól kártyázik, és

szívesen jár meccsre. Ő is kedvel mindenkit, aki jól kártyázik, és szívesen járt meccsre. Csak
amióta csúnyán viselkedtem vele, már engem nem. Hiába kártyázom jól.
Nem volt ez mindig így. Amikor kicsi voltam, mesélt nekem, ha otthon volt. Mert anyu nem
nagyon ért rá, meg szerintem nem is szeretett mesélni. Mindig csak ígérgette. Apu viszont nem
ígérgetett, ha otthon volt, leült mellém az ágyamra, és megkérdezte, mit meséljen. A kedvenc
mesém a kurtafarkú malac volt, akinek a farkát én szivárványszínűnek képzeltem. Apu nagyon
viccesen tudta utánozni a különböző malacokat, hatalmasakat kacagtam rajta, de amikor anyu
otthon volt, mindig rászólt apura, hogy ne nevettessen, mert így sose fogok elaludni. De ilyenkor
legalább hozzá szólt apuhoz, mert különben egyáltalán nem beszélgettek.
Amikor egészen kicsi voltam, akkor anyu nyolctól négyig dolgozott, így el tudott vinni a vasgyári
bölcsődébe, de mire óvodába kerültem, már két műszakba járt. Mert aki már nem bölcsődés,
annak az anyukájának nem jár az egyműszak.
Ma is bemegyünk a közeli kocsmába, mint mindig, ha apu jön értem. Kézen fogva,
kényelmesen sétálunk a sarki ovitól odáig. Apu mindig türelmesen megvárja, amíg
megcsodálom a kocsmakert végében álló palotát. Végtelen udvaron kell keresztülmenni a
csipkébe öltözött épületig, aminél szebbet én még soha nem láttam. Apunak (amikor még
szeretett engem) mindig elmeséltem, hogy ha nagy leszek, és lesz férjem meg gyerekem, akkor
pontosan ilyen mesebeli házat akarok, mint amilyen ez a kocsma, aminek az udvarán az
asztalok között olyan óriási fák állnak, hogy talán az égig is felérnek. Apu szerint meg se
próbáljak felmászni rájuk, mert sok gyereknek tört már itt be a feje. De én nem is akarok
felmászni, csak sétálgatok a vidám tömeg zsibongásától lenyűgözve a zöldre festett
bádogasztalok között. Az asztalok lába olyan keresztet formál, hogy engem az egyik utcabeli
nagylány lábára emlékeztet, amire anyu azt mondta, hogy ikszláb. Az asztal körül vasvázas
faszékek állnak. Hatalmas tornyokba lehet rakni őket, ha éppen nincs teltház. De ez ritkán
fordul elő, mert az egész vasgyárban itt van a legjobb sör, és műszakváltás idején egy
gombostűt sem lehet leejteni. A munkások úgy hívják, Árnyas, de hallottam, hogy apu egyszer
Kecskeólnak nevezte. Az biztosan azért volt, mert annyi fű van az udvaron, hogy száz kecske is
jóllakna. Az Árnyaskert elnevezésről sokáig azt hittem, hogy árnyak suhannak, azért hívják így,
egészen kis koromban féltem is bemenni, de aztán apu elmagyarázta, hogy a hűs árnyak miatt
nevezik így, amit az égig érő fák adnak.
A kocsma kívülről is lenyűgöz, de belülről egyenesen elvarázsol.
A bejárattal szemben egy hosszú, ezüstszínű lemezzel borított pult áll, amin rengeteg teli
pálinkáspohár sorakozik, talán ezer is megvan. Nagy sávokban fehér pálinka, és mellette a
sötét pálinka, amit kevertnek hívnak. Mindig hozzányúlok, soha nem tudom megállni, hogy ne
igazítsak a soron, ha az éppen kacskaringósra sikerült. Biztosan anyutól örököltem a rendrakási
mániát. Odébb meg egymás mellett sorakoznak a söröskorsók, Ica néni, aki a főnök ebben a
csodapalotában, dudorászva töltögeti meg őket a hosszú szárú pisztollyal, amit annyira, de
annyira szívesen kipróbálnék egyszer!
A pult végénél egy jókora pénztár van. Vastag szemöldökű nő adja a blokkot, és ő is mosogat
két blokkolás között. Kék köpenye begombolatlanul libeg az utcai ruhája fölött. Ica néni adja ki
az italokat, nem szereti másra bízni. Egy tenyérnyi deszkába csálén beleütött szögre szúrja rá a
papírcetliket, miközben hangosan ilyeneket mond: „Két kevert, két vegyes, négy sör. Négy
kevert, nyolc sör. Háromdeciszárazfehér, két vegyes.” Már a hangzása is tetszik a szavaknak.
Szeretem őket.
Ica néni nagyon szép nő. Hatalmas, vattacukorra emlékeztető kontya furcsa kanyarintásban
végződik a feje búbján. Szőke, úgyhogy a vaníliás vattacukor jut az eszembe róla, amit anyu
vett nekem, amikor cirkuszban voltunk. Ica néni szemöldöke mindig fekete és szép íves, nem
olyan vastag, mint a pénztárosé. Egyszer meg is dicsértem, mondtam neki, hogy mennyire
tetszik nekem a szemöldöke, mire nevetve azt felelte, hogy majd átadja Anikónak, a
kozmetikusának.
Segítője is van, egy kövér, öreg nő, aki mindig ott álldogál a pult mellett, és azt beszélik, hogy
pálinkáért cserébe segít. Hatalmas, húsos nyelvével folyton a száját nyalja, szerintem a pálinka
maradék cseppjeiért. Sárga fogán sűrű mocsok ül, és amikor ránézek, mindig eszembe jut
nagyapa, aki azt mondta, hogy egy lánynak mindennap fogat kell mosnia, mert a koszos fog
undorító, és ő soha nem undorodott jobban semmitől, mint egy koszos fogú nőtől, akit régen
ismert.
Ica néni megtűri ezt a ronda nőt, de szerintem nem szereti, csak sajnálja, meg jól jön neki, hogy
műszakváltáskor összeszedi a poharakat. Mosogatni már nem engedi, mert azt a pult mögött
kell, és oda idegen be nem teheti a lábát. Mindig rászól, hogy maradjon a pult külső oldalán. És
akkor is rászólt, amikor az nekem szegezte a kérdést, hogy én vagyok-e a Váradi Károly
unokája. Ica néni úgy lekiabálta, hogy hagyja a vendégei gyerekét békén, ne merjen még
egyszer bárkihez is szólni, hogy megszeppenve húzta be a nyakát. Mert Ica néni szigorú főnök.
Én napokig azon gondolkoztam, honnan ismerheti egy ilyen ronda, öreg nő nagyapát, de sosem
mertem megkérdezni.
Jó szag van a kocsmában. Olyan savanykás, mint néha apu szaga, amikor megpuszilt. (Mert
régen sokszor megpuszilt.) Azért még most is kézen fogva visz be a kocsmapulthoz, és
választhatok magamnak valamit. De játszani velem, azt soha nincs kedve a kocsmában, mert
egyből leül kártyázni a haverokkal, és ha pisilnem kell, mindig megkéri valamelyik asszonyt,
hogy vigyen ki a vécére. Pedig én mondtam neki, majd én megmutatom, hogy hogyan kell a
puncimat szép tisztára törölni, mert a lányoknál ez nagyon fontos. Erre csak zavartan köhécselt,
és azt felelte, hogy semmi kedve sincs engem törölgetni. Ebből is világosan látszik, hogy nem
szeret engem, mert esze ágában sincs vigyázni az én legnagyobb kincsemre. Azt felelte, inkább
tanuljam meg magamnak, nagylány vagyok már, és különben is, nem látom, hogy kártyázik?
Mert nekem az apukám is nagy kártyás, nem csak nagyapáék.
Arrafelé tulajdonképpen mindenki nagy kártyás.
De apu soha nem engedi, hogy hozzányúljak a tornyozott aprópénzeihez, soha nem engedi,
hogy lessem a lapjait. Amikor már tudtam ultizni, akkor néha mögé lopóztam, és a fülébe
sugdostam, hogy szerintem mit rakjon, de mindig mérgesen leintett. Egyszer viccesen az egyik
versikét is elhadartam, reménykedve, hogy itt is sikert aratok, de csak döbbent csend lett. Apu
szégyenkezve zavart el onnan, hogy menjek inkább be Ica nénihez rajzolni.
Akkor is legtöbbször Ica néninek szól, ha pisilnem kell, hogy vigyen ki a vécére. De persze Ica
néninek a sok vendég mellett alig marad rám ideje, úgyhogy sokszor majdnem bepisilek, mire
kivisz. Mert nagy gonddal jár az, a női vécé ugyanis tele van üres ládákkal, sokszor be sem
lehet menni. A személyzeti meg hátul van, azt mondta Ica néni, hogy ha ő oda vinne, akkor nem
hallaná, mi történik a pultnál, ha meg a pénztáros visz hátra, akkor neki kell azalatt a pénzt is
kezelni, ami túl sok. És mivel ő a főnök, fontos, hogy mindenen rajta tartsa a szemét. Ica
néninél nincs apelláta. Ha ő megengedi, akkor a fiúvécébe is bemehetek. De ott mindig olyan
büdös van, hogy a szememet erősen be kell hunyni, mert különben kicsípi. Morog is Ica néni
eleget, hogy hiába takaríttat ebben a rohadt vécében, mert ez a sok disznó férfi állandóan
összevissza hugyozza. Ráadásul a fiúk, akiket ugyanúgy nem tud hová tenni az apjuk, és
hozzám hasonlóan ott lábatlankodnak, folyton leskelődnek. Engem ez nem zavarna annyira, de
Ica néni mindig csúnyán lehordja őket, és ordítozás közben nehezen megy a pisilés.
Apu pedig ezalatt vígan kártyázik a kertben. Őt csak a kártya és a haverok érdeklik, jegyzi meg
néha a háta mögött anyu. Meg persze a sör, egymás után kéri ki a korsókat, különösen akkor,
ha anyu délutános, és estig ketten vagyunk. Azt soha nem értettem, hogy apu sörözése miért
ekkora baj, amikor nagymama sokkal több sört iszik. Rá mégse szól soha senki, még Tatus se.
Néha kapok papírt és ceruzát, hogy a pult végében csendesen rajzolgassak. Itt nem nagyon
szeretek rajzolni, annyi mindent meg lehet figyelni, annyi minden történik, de nagyapát és a
lugast nagyon sokszor lerajzolom. Meg a csipkepalotát is, ahol a férjemmel fogunk lakni, és
ahol majd apu megszereli nekünk a villanyt. Ugyanilyen gyönyörű lesz, mint ez a kocsma. A
pénztáros néni ilyenkor odébb tolja a pult végén sorakozó üres koszos poharakat, mert hiába
mosogatnak folyton, sosem fogynak el. A pult ragacsos, a papírt, ha hozzáragad az ezüst színű
bádogborításhoz, alig tudom lekaparni róla. Sok-sok rajzom veszett oda úgy, hogy csak
ronggyal tudta Ica néni leáztatni.
A többi gyereknek persze megengedi az apukájuk még azt is, hogy az ölükbe üljenek, de
engem apu mindig lerak az öléből. Azt mondja, nem bírja, hogy ficergek egyfolytában. Nagyapa
bezzeg azt is szereti bennem, hogy ficergek az ölében. Sőt, ilyenkor még meg is szorít, és
belebújik kicsit a hajamba. A múltkor megszagolgatott, és azt mondta, hogy olyan illatom van,
mint a mézes tejnek.
De anyu szerint a férfiak minimum furcsák. Vigyázni kell velük. Nem sokat beszél hozzám a
lavóros eset óta, de ha mégis, közben akkor sem néz rám. Akkor sem nézett rám, amikor azt
mondta, hogy az embernek az anyukája sokkal közelebbi rokona, mint az apukája. Mert hát
mégiscsak ő szülte, az apa meg lehet akárki. Ezt nem nagyon értem, de nem kérdeztem vissza,
nehogy azt higgye, buta vagyok. Azt is mesélte, hogy őt egyáltalán nem szerette az apukája,
csak a nővérét (azt viszont agyonkényeztette és babusgatta), de nagymama sem kárpótolta,
mert ő meg senkit nem szeretett soha. Éppen ezért gondolja azt, hogy neki nagyon kellene
szeretnie engem. Hogy ne érezzem azt, amit ő érzett kiskorában.
Sokat gondolkodtam azon, amit anyu arról mondott, hogy őt nem szerette az apukája. De ez az
apuka Tatus, aki nagyon jó ember. Úgyhogy nem hiszek anyunak. Szerintem vagy csinált
valami szörnyű dolgot kiskorában, amiért Tatus megharagudott rá, vagy ő nem szerette Tatust,
aki ezért direkt nem mutatta, hogy ő mennyire szereti anyut. Nehogy könyörületből szeresse
viszont őt a lánya. Mart Tatus sokat mesélt nekem arról, hogy a könyörületből szeretés az
rosszabb, mint az utálat vagy a közömbösség. A közömbösség az valami olyan, hogy
egyáltalán nem érdekel az a másik ember, nem tudod sem szeretni, sem utálni. Nagyapa
mindig hosszasan magyarázza nekem ezeket a szeretet-dolgokat, és mindig megmelengeti a
szívemet, hogy én nem vagyok közömbös lány. Mert nagyapát például mindenkinél jobban
szeretem. Ez nagyapa szerint azért van, mert ő is mindennél jobban szeret engem, és az
ilyesmit megérzi az ember. Hogy ki az, akivel szeretetben létezhet.
A tudat, hogy Tatusnak nagy szíve van, és az egész világon engem szeret a legjobban, mindig
jó érzéssel tölt el. Mert ha én ezt öröklöm, akkor nekem is nagy szívem lesz, és tudok majd
szeretni, nem leszek közömbös felnőtt, mint olyan sokan. Nagyapa azt is elmagyarázta, hogy a
szeretet visszajön, mert ha szeretünk, akkor minket is szeretnek. Úgyhogy szerintem butaság
az, hogy a férfiak furcsák. Meg az is butaság, hogy az apák nem olyan közeli rokonok. Nagyapa
nem furcsa, és szerintem közelebbi rokonom, mint anyu. Mert jobban szeret. Mindig azt mondja,
hogy a legszebb mézszínű hajam nekem van, és a szemem is a legeslegszebb, mert zöldes, és
ez szerinte érdekes. Ha pedig szépen be van fonva a hajam, az őt Klárára, a nevelőanyjára
emlékezteti. És ne engedjem, hogy mindenféle frizurákat csináljon nekem anyu, mert az
egyszerűség a legszebb. Azt szereti bennem a legjobban. Mert Erzsi, anyu nővére is nagyon
szép volt, de engem még nála is jobban szeret. Mert sokkal szerényebb vagyok. Ilyenkor mindig
arra gondolok, hogy szegény anyukámat biztosan azért nem szerette, mert rövid, vékony szálú,
semmilyen haja volt, nem is értették, hogy kitől örökölhette. Ráadásul Erzsi egyszer, amikor
anyukám olyan ötéves lehetett, levágta neki teljesen rövidre, mert szerinte akkor majd mire
felnő, erősebb szálú lesz. De soha többé nem nőtt meg lányosra. Azóta is rövid hajat hord.
Csak most hetente jár rakatni és tupíroztatni.
De itt az Árnyasban nem akarok ezeken a dolgokon gondolkozni. Rajzolni akarok Ica néni
pultján, lesni akarom a férfiak kártyázását anélkül, hogy beleszólnék, mert tudom, hogy apu
annak nem örül. De a pultnál ma tömeg van, nincs hely rajzolásra, így mégis kimegyek, és
megállok a kártyázók mellett. Apu a parti végén felugrik, a többiek cukkolják, nehogy már
hazamenj, ő meg visszaszól, hogy öt perc, csak leadom a gyereket a nagyanyjánál. Kirohan a
kocsmából, visszaszól, na jössz már? Én meg megszeppenve kullogok utána, nem értem, hogy
mi rosszat tettem. Annak viszont örülök, hogy nagyiékhoz visz.
Nagyapa boldogan az ölébe kap. Apu odaveti, hogy két óra múlva értem jön, és becsapja maga
mögött az ajtót. Nagymama már fáradt, bent tévézik a szobában. Mi leülünk az asztalhoz.
Nagyapa éppen keresztrejtvényt fejtett, a szemüvege kötözőzsinórostól ott van a kinyitott
újságon. Félretolja, és a fiókból előveszi a kártyát.
Azt mondja, azt szeretné, hogy még jobban tudjak ultizni, ezért most megtanít nekem néhány
trükköt. Mert ezeket nem lehet csak úgy ellesni. Megtanít keverni és osztani, mert ez az alapja
az ultinak. A lapokat már úgyis ismerem, de néhány fogást azért elárul nekem. Megörülök, mert
ha jobban tudok majd kártyázni, és még ügyesebb leszek, apu felfigyel majd rám, és talán még
szeretni is fog megint.
Először még ügyetlen vagyok, a pakli szétcsúszkál a kezemben, de negyedóra múlva már úgy
keverek és osztok, mintha mindig ezt csináltam volna. Nagyapa azt mondja, hogy senkit nem
ismert soha életében, aki elsőre ilyen ügyes lett volna osztásban, és így megjegyzett volna
minden huncutságot, mint én. Összevissza puszilgat, én meg örülök, hogy nagymama már
ledőlt, mert így legalább nem fog engem utálni azért, mert nagyapa engem sokkal jobban
szeret. Nagyapa javasolta, hogy ne áruljuk el senkinek, hogy mennyire szeretjük egymást, mert
akkor megsértődnének a többiek. Mert azt mondta, irántuk ő bizony nem érez semmit. Nem
úgy, mint irántam.
Pisilnem kell, nagyapa felugrik, a nyakába akasztja a szemüvegét, és kikísér a kinti vécébe.
Tudom, hogy nem örül neki, ha egyedül járok ki, mert még mindig nem vagyok elég alapos.
Miután szépen kitöröli a puncimat, feltesz a vécédeszkára, és megkér, tegyem szét a lábamat,
hogy meg tudja nézni, jó munkát végzett-e. Egészen közel hajol, még a szemüvegét is felveszi.
Nagyon sokáig nézi, már unom, és egy idő után megkérdezem, hogy készen van-e már, mert
elzsibbadt a lábam. Nagyokat nyög, nyilván fáj a háta. Nagymama is mondta neki, hogy ne
emeljen már annyit, meg engem se dobáljon a magasba, mert fájni fog a dereka.
És tessék, nem bír felállni. Még mindig a puncimat vizsgálja, aztán egy hatalmasat sóhajt, és
nagy nehezen feltápászkodik. Megigazítja a nadrágját, és valamit törölget magán. Jól
összegyűrődhetett, meg biztosan valamibe beletérdelt, és össze is kente. Na, kapsz majd
nagymamától, hogy nem tudsz vigyázni a nadrágodra, nagyapa!
Behúzza a nyakát, és viccesen arra kér, hogy el ne áruljam senkinek, hogy összepiszkolta
magát. Óvatosan levesz a vécéről, és ad egy nagy puszit.

AHOGY MEGÉRKEZTÜNK a Tiszaira, visszagondoltam a másfél évvel ezelőtti szökési

kísérletünkre. Akkor elképzeltem, ahogyan majd megérkezünk ide Csöpivel, ahogy az ismerős
helyek megvédenek minket. Most nem éreztem ezt. A régi helyek mintha nem vártak volna
vissza.
A családfő, aki a nevelőapánk lett, a gyárban dolgozott. A vasgyári telepen laktak, alig
félórányira a régi otthonunktól. Ismertem jól az egész kolóniát, sokszor csavarogtam arra, de
most valahogy másnak tűnt a környék. Az utcát szélesebbnek, a házakat szebbnek láttam. De
az is lehet, hogy én lettem más az alatt a két év alatt.
Csöpi belém kapaszkodott, a fiatal férfi meg, akit a hivatal küldött velünk, hogy elkísérjen minket
új helyünkre, közönyösen lépegetett mellettünk az úton. Végig a zsebóráját nézegette, időnként
megrázta, és a fejét csóválta. Fekete, vastag szemöldökét fontoskodva összehúzta, miközben
maga elé morogva a címet, nyakát tekergetve a házszámot kereste. Mikor megtalálta,
megkönnyebbülten felsóhajtott.
A vérvörös téglákból rakott házakról eszembe jutott a kórház, ami alig egy utcára volt innen. A
gyomrom egy pillanatra összeszorult, de aztán megnyugodtam, mert ezek a házak aprók és
kecsesek voltak, és ettől valahogy kedvesebbnek tűntek. Az ablakok felett a téglából kirakott
boltívek szemöldöknek látszottak, barátságos arcra hasonlítottak, és egyáltalán nem voltak
olyan félelmetesek, mint a kórház téglái és magas ablakai. Eszembe jutott az a nap, amikor
megérkeztünk az intézetbe, és óvatosságra intettem magam. Arról az épületről is azt
gondoltam, hogy ott csak jó dolgok történhetnek majd velünk.
Megálltunk egy ház előtt. Vékony vasrudakra feszített drótkerítés vette körbe, a tetején két sor
szögesdróttal. A fiatalember rövid ideig tétovázott, majd lenyomta az elferdült kilincset, ami
ugyan nem mozgatta a zárat, de a kapu szinte magától kinyílt. Úgy tűnt, errefelé nem kell
kulcsra zárni. Könnyedén bejutottunk az udvarra, ahol keskeny járda vezetett befelé. Ahogy
elmentünk a ház fala mellett, egy udvarra értünk. A lakások (mert ahogy odaértünk a ház
sarkához, észrevettük, hogy több lakás van egybeépítve) ide nyíltak, egy oszlopos tornácra.
Négy egyforma ajtót láttunk. Tehát négy család lakik az udvarban.
A férfi fellépett a tornácra, nekünk intett, hogy maradjunk. Aztán minden előzetes kopogás
nélkül, ököllel verni kezdte a zöld olajfestékkel vastagon mázolt első ajtót.
Csöpi kicsit összerezzent, aztán elengedte a kezemet, és az udvarra szaladt. Ott felsikított
örömében, mert a sarokban egy összetákolt ólban kisnyulakat talált. Nem értettem, hogy miért
érzi jól magát azonnal bárhol, hogy honnan van benne ez az örök lelkesedés és bizalom.
A dörömbölésre senki sem válaszolt, de a harmadik lakásból előbújt egy asszony. Kopott
szövetruhája színe valamikor ugyanolyan lehetett, mint a mázolt ajtók, de mostanra csak fakó
szürkészöldben játszott. A fején virágmintás kendő, a lábán ócska papucs. A keze lisztes volt,
talán éppen tésztagyúrás közben zavartuk meg. Gyanakodva bámulta a hivatalnokformájú
embert, látszott, hogy nem bízik a fajtájában. A férfi nem törődött vele, újra dörömbölni kezdett,
mire az asszony vállát vonogatva, egyetlen szó nélkül visszament a lakásba.
Végre kiszólt bentről egy női hang, hogy jön már!, aztán morgott még valamit, amit nem
értettem. Kinyílt az ajtó. Negyven körüli nő lépett ki rajta. Mérgesnek tűnt. Zilált volt, és
elhanyagolt.
A hivatalnok türelmetlenül kiabált Csöpinek, hogy jöjjön azonnal, nekem pedig intett, hogy
induljak befelé. Tágas konyhába léptünk. A kevés bútor ugyanazzal az egyforma, sötétzöld
olajfestékkel volt lekenve, mint az ajtó. Mintha mindent moha lepett volna. Az orromat csípte
valami szag, moslékra emlékeztetett. Hatalmas lavór állt oldalt az ajtó mellett, fehér fémvázba
erőltetve. A lavór látványa azonnal a kórházat juttatta eszembe.
A zöld konyhabútoron rendetlenség, ételmaradékok és koszos edények. A tűzhelyen
vájdlingban is szennyes edények sora, ami nem fért sem abban, sem a szekrényen, az a földön
egy nagyobb lábasban hevert. Dermedt, piros zsírlemezkék úsztak a mosogatólé tetején.
Sosem láttam ilyen mocskot azelőtt. Egy pillanatra ismét vágyakozva gondoltam anyámra, és az
ő patikatiszta, hófehér konyhájára. Majd az jutott eszembe, biztosan a vasgyári levegő az oka,
itt minden emlék visszajön. Az Alföldön, azon az idegen, gyűlölt tájon nem volt mire
emlékeznem. Átnyúltam, és megfogtam Csöpi kezét. A tenyere belesimult az enyémbe,
éreztem, hogy a szíve milyen szaporán ver.
A nő, miután átnézte az iratokat, zavartan hadarta, hogy éppen most akart takarítani, de a férfit,
aki hozott minket, ez egyáltalán nem érdekelte. Aláíratta a papírokat, lebélyegezte, aztán
összekapcsolta nagy bőrtáskáját, behozta a verandáról a kevés holminkat, és próbálta olyan
helyen letenni, ahol nem ragadt a kosztól a konyhakő. Nem könnyen talált ilyet, végül ledobta
egy sarokba, megint elővette a zsebóráját, megcsóválta a fejét, és elviharzott.
Az asszony közönyösen fordult felénk.
Vászonruhában volt, előtte kötény, a lábán papucs. Csípőre tett kézzel állt meg előttünk.
Kedvességnek a nyoma sem látszott rajta.
Még mindig egy helyben álltunk, szorítva egymás kezét. Nem féltem, pedig volt ebben a nőben
valami vészjósló. Csöpi pedig örök optimizmusával nézett hol rám, hol pedig az idegen nőre.
– Boldizsár Jánosné. Klárának szólítsatok. Semmi néni, csak Klára.
Hideg kék szemével alaposan végigmért minket. Talán azt vizsgálta, jó erőben vagyunk-e.
– Sok itt a munka. A ti dolgotok a takarítás és a mosogatás. Te menj, hozz vizet – mutatott rám.
– Mosogatni kell.
Bólintottam, elengedtem Csöpi kezét, és elindultam, hogy tegyem a dolgom. Hogy tegyem, amit
az asszony parancsolt. Megkérdeztem, hogy van-e másik ruha, de ő csak a fejét csóválta, azt
mondta, nincs, először csináljam meg azt, amit kért, mert biztosan tudom, hogy semmi nincs
ingyen. Ha enni akarunk, ha tiszta ruhát akarunk, ha télen melegedni akarunk, akkor dolgozni
kell. Bólintottam, hiszen ezt tanultam meg eddigi életemben a legjobban. Hogy semmi nincs
ingyen.
Az új otthonunkban egész estig dolgoztunk, de az asszony az utasításokon kívül egy szót sem
szólt hozzánk. Mart az éhség, reggel ettünk utoljára még az intézetben, de nem mertem
megkérdezni, hogy mikor van vacsoraidő. Sötétedés után, a munka végeztével végül kaptunk
egy-egy szelet zsíros kenyeret.
Utána azonnal le kellett feküdnünk, nem melegített vizet az asszony a fürdéshez. Azt mondta,
egy héten egyszer lesz mosdás, vasárnap este. Csöpit ez már nem érdekelte, hullafáradtan
esett be a konyhából nyíló kis ablaktalan szobácskába, ahol egy földre dobott matrac volt
kettőnk hálóhelye. Rongyokat kaptunk a fejünk alá, és durva plédet takarónak.
Úgy éreztem, hogy vissza kellene kéredzkednünk az intézetbe, hogy a bizonytalannál még a
megszokott üres hétköznapok is jobbak, de nem volt kinek szólnom. Nem volt kitől segítséget
kérnem. Zsófia nővér gúnyos arca lebegett a szemem előtt, aztán Andrásra gondoltam. Igen,
talán neki szólhatnék, hiszen nemsokára betölti a tizennyolcat, felnőtt lesz, talán elvállalna
minket. De fásultan vettem tudomásul, hogy ez csak álom. Hacsak megint el nem szökünk,
hacsak Csöpit itt nem hagyom egy időre, hacsak nem lopok útiköltségre pénzt, soha nem tudom
megkeresni, és nem tudok tőle segítséget kérni. Tudtam, hogy maradni fogok. Megint maradni.
Csöpi szipogott, megnyugtatgattam, összehajtogattam a rongyokat, hogy kényelmesebb legyen
a fejének. Miután betakartam, rájöttem, hogy nekem nem maradt se rongy, se takaró. Mindegy,
csak a kicsinek elég legyen. Nem volt hideg, nem számított. Sokáig ébren forgolódtam, újra
eszembe jutott az intézet, az ágyam, a tiszta étkezde, a meleg tanterem. Megfogadtam, hogy
nagyon kedves leszek a nevelőanyánkkal, és megteszek majd mindent, amit kér, hogy lássa, jól
járt velünk. Mert ha mindent úgy csinálok, ahogy szeretné, akkor előbb-utóbb itt is jó dolgunk
lesz. Ezt ismételgettem magamban, amikor meghallottam, hogy jön valaki. A beszélgetésből
hamar rájöttem, hogy a nevelőapánk érkezett haza.
Rekedt, de csendes hangja volt. A felesége elmesélte neki, hogy meghoztak minket. A férfi
kikérdezte, hogy jó erőben és egészségben vagyunk-e, és megmosdatott-e minket, mert ki
tudja, mi mindent össze nem szedtünk az árvaházban. Az asszony azt válaszolta, hogy jól
dolgoztunk, és nagyon hamar elaludtunk, de holnap megmosdat. A férfi erre morgott valamit.
Miután elcsendesedtek, még sokáig nem tudtam elaludni. Néztem az alvó Csöpit, és tudtam,
hogy amíg együtt vagyunk, amíg nem szakítanak szét minket, addig nagy baj nem lehet.
Másnap reggel nagyon korán költött minket az asszony. Lecsittegett, hogy halkan-halkan, mert
a férje, János még alszik. Engem friss vízért szalasztott, Csöpit pedig kiküldte fáért a kamrába.
Egész nap dolgoztunk, nekem ki kellett takarítanom a fáskamrát és a nyulak ketreceit, Csöpi
pedig a konyhában segített, bár abban nem volt sok köszönet, hiszen vézna kis ujjai ügyetlenek
voltak.
Estére az arca csupa maszat volt a könnyektől. Szőke varkocsa csatakokban állt, a valamikor
fehér masni szürkén és gyűrötten lógott a vállán. Azt kérdezte tőlem, hogy mikor jön értünk
Zsófia nővér, mert ő biztos benne, hogy már nagyon hiányzunk neki. Nem volt erőm megcáfolni.
Ugyanúgy ráhagytam, mint amikor az intézetben hónapokon keresztül anyánkat várta.
Pár nap alatt kitakarítottunk mindent a házban és az udvaron. Egészen otthon formája lett a kis
lakásnak. Már csak Klára maradt rendetlen és koszos. Reménykedtem, hogy elégedett velünk,
és úgy érzi majd, hogy megérte minket befogadni.
Megtanultunk a nyulakkal bánni, az én kedvenceim pedig a galambok lettek, akik annyira
megszerettek, hogy egészen közel repültek hozzám, sőt néha még a magokat is kicsipegették a
tenyeremből.
Klára nem kedvelt, de nem is gyűlölt minket. Unottan osztogatta az utasításait, beíratott minket
az iskolába, sőt még párnát és takarót is kaptunk. Meg új cipőt.
Veszekedés sosem volt a házban, a házaspár szinte nem is beszélt egymással. Szegénység
volt, de a nevelőapánk viszonylag jól keresett a gyárban, és tudtam (egy elkapott mondatból a
szomszédasszony szájából), hogy a nevelésünkért is pénzt kapnak.
Már tavaszodott, amikor észrevettem, hogy Klára viselkedése megváltozott. Egyre többször
fordult elő, hogy – csak úgy – nyomott egy barackot a fejemre, vagy amikor senki nem látta,
odatolta elém a kávéja mellől a kockacukrot. Sőt az is elő-előfordult, hogy a nevemen szólított.
Néha azt is megengedte, hogy nézzem őt, amikor a férje munkásruháját foltozza, és én
örömmel fűztem a tűbe a cérnát, dicséretre vágyva, hogy milyen ügyes vagyok. Csöpivel pedig
kifejezetten kedves lett. Nem kérte, hogy nehéz munkát végezzen, hagyta, hogy a nyulakkal
játsszon, hagyta, hogy fecsegjen, sőt néha úgy tűnt, egyenesen élvezi a kislány
kotnyeleskedését. János viszont továbbra sem törődött velünk, átnézett rajtunk, mintha ott sem
lettünk volna. Őt egyedül a nyulak érdekelték, ha éppen nem aludt, vagy nem volt a gyárban,
hosszú órákat üldögélt a nyúlketrec előtt, és fűszálakat dugdosott be a rácson kedvenc
állatainak. Nekem úgy tűnt, hasonlít is rájuk. Apró bajusza és nagy kapafogai voltak.
Egy májusi estén, amikor a férje épp nem volt otthon, Klára feltette a vízzel teli nagy vasfazekat
a tűzhelyre.
Nem is volt vasárnap, de azonnal tudtuk, hogy fürdés lesz a konyhában. Most már biztos voltam
benne, hogy megkedvelt minket. Nem volt hát hiábavaló, hogy szót fogadtunk, hogy
igyekeztünk a kedvében járni, hogy nem szöktem el.
A fürdésnek különös hangulata volt. Csöpi énekelt közben, és Klára vele dúdolt. Megkérdeztem,
hogy másnap varrhatok-e vele, Klára azt mondta, igen, varrhatok, sőt egyedül
megstoppolhatom azt a nadrágot, amit már ki akart dobni. Ha sikerül, jól járunk, ha nem, az sem
baj, nem kár érte. Így beszélgettünk, miközben a konyhaasztalnál ülve vártam, hogy a fürdésnél
sorra kerüljek. Az asszony, miután lecsutakolta, aludni küldte Csöpit, és adott neki tiszta
hálóinget is. Még szerencse, mert már tántorgott az álmosságtól. Klára rácsukta az ajtót, engem
pedig beállított a vaslavórba. Kicsit szégyelltem magam, szóltam, hogy eddig is egyedül
mosakodtam, de az asszony rám mordult.
– Alaposabban kellene mosakodnod, már nagyfiú vagy.
Lenyomott a lavórba.
– Mutasd a lógódat. Tiszta? – Ijedten bólintottam. Még soha senki nem hívta lógónak, először
azt sem tudtam, mire gondol. De félreérthetetlenül mutatott a lábam közé.
– Na, hadd nézzem – mosolygott.
A kezemmel megemeltem, amire kíváncsi volt, ő közelebb hajolt, aztán elégedetlenül
megcsóválta a fejét.
– Ez koszos!
Elővett egy gyökérkefét, és azt kérte, hogy piszkáljam a lógómat, hogy nagyobb legyen, mert
csak akkor lehet jól megsúrolni. Eszembe sem jutott ellenkezni. Sok mindent megtanultam az
intézetben, de a legjobban azt, hogy sose ellenkezzem.
A fütyim megnőtt, az asszony pedig súrolni kezdte. Eleinte sírtam, és könyörögtem, hogy hagyja
abba, de egy idő után bizsergő érzés öntötte el. Egyre erőtlenebbül kérleltem, és ahogy
erőtlenedtem, egyre jobban felállt. Az asszony talán nem is hallotta, elhomályosult szemmel
súrolt, egyre erősebben. Lihegett, és azt sziszegte, hogy ott, ott még van egy folt, azt még
egyszer átsúrolja. Aztán egyszer csak abbahagyta, megsimogatta a fejemet, és a melléhez
húzta. Az arcomról letörölte a könnyeket, és most először egy csöppnyi melegséget láttam a
szemében.
Már nem éreztem fájdalmat, már csak a bizsergés maradt.
– Tiszta lett, látod? – suttogta.
Bólintottam, de hang nem jött ki a torkomon. Az asszony továbbra is simogatott és locsolgatott.
A zsibbadt érzés elhatalmasodott rajtam, már a combomat és a térdeimet sem éreztem. Ez az
izzadt, lihegő asszony különös érzést keltett bennem.
Levette a kötényét, majd a ruháját is, ami ugyanaz volt, mint tegnap vagy tegnapelőtt.
Kombinéjának csipkeszegélye szúrta az arcomat, ahogy a mellei közé húzta.
– Csókold meg!
Szó nélkül tettem, amit kért, örültem, hogy a kedvére tehetek. Ő az egyik kezével lent
simogatott, a másikkal pedig szorosan tartotta a fejem a mellei között.
A zsibbadt ködön keresztül éreztem a savanykás testszagot, és mozdulatlanul, beletörődve
hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar.
Attól fogva legalább egyszer egy héten a kedvére voltam. Egy idő után, ha János éjszakai
műszakba ment, este már magamtól hoztam a vizet, hogy amikor Csöpi elalszik,
megfürdethessen. A fürdetésekből szertartás lett, elmaradtak a durva súrolások. Klára már csak
a kezével mosdatott gyengéden, csak néha fogta el valami megmagyarázhatatlan hév.
Olyankor újra durva lett, ütött és rángatott. Azt akarta, hogy fájjon. De voltak olyan napok is,
amikor kedves volt velem, és úgy éreztem, hogy szeret. Hogy fontos vagyok neki, ugyanúgy,
mint annak idején Andráshoz.
Olyan napok is voltak, amikor felállított a lavórban, és azt kérte, hogy súroljam magamnak.
Súroltam is becsülettel, és a látvány, hogy ott áll velem szemben egy nő, aki hozzám ér, és
megsimogat, egy idő után meghozta a mindent elborító érzést, és vinnyogva fröccsent az
asszonyra az a valami, amiről addig azt hittem, hogy csak a nagyfiúknak van.
Így lettem férfivá.
János pedig minderről semmit nem tudott.

NAGYAPA MINDIG AZT meséli Daragó bácsinak, ha nagy ritkán átjön (a vasgyári telepen
laknak, és Daragó bácsi se lesz már fiatalabb, nehézkesen jár), hogy szerinte az iskolában
biztos a legjobb tanuló leszek, mert annyira okos vagyok, hogy ő még ilyen okos lányt nem is
látott, és anyu nővére, Erzsi is nagyon okos volt, de az én eszem még az övénél is sokkal
fürgébb. Daragó bácsi szerint az a legfontosabb, hogy az ember okos legyen, mert úgy lehet
valamire vinni az életben. Büszke nagyapára, akit valamikor ő tanítgatott, és sokat mesél
nekem a gyárról. Nagyapámnál nem ismer jobb embert, azt mondja. Becsüljem meg, mert annyi
részeges semmirekellő van a gyárban meg a telepen, de Karcsi nem ilyen, a legjobb ember,
akit valaha ismert. Büszke lehetek rá, hogy ő a nagyapám. És én büszke is vagyok.
Mert nagyapa, amikor még dolgozott, mindig védelmébe vette a gyengébbeket a gyárban, és az
ő brigádjában nem volt szokás a másik ember ugratása, mert ő szigorúan vette az ilyesmit, és
azonnal levonást javasolt. Az emberek tisztelték a szigorúságáért, de tartottak tőle.
Daragó bácsi azt is elmesélte, hogy emlékszik arra a napra, amikor nagyapa még ipari tanuló
korában összeverekedett egy nála sokkal idősebb melóssal, akit tisztelni kellett volna. Ez az
idősebb szaki gyárszerte híres volt róla, hogy szereti megtréfálni az alacsonyabb beosztásban
lévőket. Arra nagyon ügyelt, hogy a főnökei erről ne tudjanak, és mindig úgy szervezte a
dolgokat, hogy másokat keverjen bele, és lehetőleg ki se derüljön, hogy neki köze van hozzá.
Ezzel az emberrel verekedett össze nagyapa. Pedig nem volt verekedős, Daragó szerint Tatus
maga volt a béketűrés szobra, és ezt biztosan a nevelőanyjának köszönhette. Mert ritka jó
asszony volt Klára.
Az úgy volt, mesélte Daragó bácsi, hogy volt nekik a gyárban (a hengerde mellett) egy kis
udvarféle, ahová néha, amikor pár perces pihenőidejüket töltötték, kijártak a melósok labdát
rugdosni. A labda gumiból volt, nem bőrből, és ócska volt, meg kopott, de így legalább nem tűnt
el, bármikor tudtak focizgatni cigiszünetben. Ez az idősebb melós pedig utasította nagyapát, aki
akkor még nagyon fiatal és tapasztalatlan volt, hogy vágjon egy rést a gumilabdán, és töltse tele
betonnal. A betont is neki kellett megkevernie, pedig még (Daragó bácsi szerint) nem is értett
hozzá, de megkérdezte a többieket, hogyan kell, és megcsinálta. Meg sem kérdezte, hogy
minek kell. Azt hitte, hogy a betonról majd levágják a labdát, és a betongolyót valami dísznek
fogják használni.
De persze nem erre kellett, hanem meg akarták tréfálni a cigány segédmunkást, aki rajongott a
fociért, és nagyon ügyes is volt benne. Én meg is említettem Daragó bácsinak, hogy apukám is
nagyon szereti a focit, és amikor még szeretett engem, akkor tanítgatott is, hogy hogyan kell
cselezni. Daragó bácsi elcsodálkozott, nem is tudom, hogy min. Azon, hogy apukám focizni
tanított, pedig lány vagyok, vagy hogy már nem szeret engem?
Szóval ez a segédmunkás rendes cigányember volt, mindenki kedvelte a hengerdében.
Másnap, amikor jött reggel a gyárba, és meglátta a labdát, akkor nekifutásból el akarta
passzolni, persze a melósok direkt kiabáltak is neki, hogy passzolja, ő meg tiszta erőből
belerúgott. Darabokra tört a lábfeje, az egyik lábujja le is szakadt. Amikor nagyapa aznap beért,
már ott volt érte a mentő, és az idősebb szaki, aki erre az ocsmányságra utasította nagyapát,
röhögve kiabálta: na, Karcsi, látod, milyen jól sikerült a labdatöltés! Erre nagyapa annyira ideges
lett, hogy ütni-vágni kezdte ezt az embert, és még szerencse hogy ott volt Daragó bácsi, aki
szétszedte őket. Fegyelmi lett belőle, de csak szóbeli, mert Tatus mellett kiálltak az emberek, és
mindenki ugyanazt mondta: hogy az az idősebb melós utasította a labdabetonozásra. Ő csak
szót fogadott, ebből is látszik, hogy milyen rendes ember.
Ezt én is tudom, főleg azóta, hogy elvitt a cirkuszba. Napokig könyörögtem anyunak (apunak
már nem is mertem, mert ő úgysem vitt el soha sehova a kocsmán kívül, de már oda sem
szívesen), hogy menjünk el, de nem volt hajlandó, pedig kisebb koromban voltunk kétszer is.
Aztán amikor Tatusnak elpanaszoltam, megesett rajtam a szíve, és azt mondta, hogy
megbeszéli anyuval, és majd ő elvisz. Még nagymamát is hívta, de nagymama kicsit
felháborodva mondta, hogy hol jönne ő vasárnap délután cirkuszba, mikor ő olyankor már örül,
hogy él, annyira elfárad az egész heti főzésben.
A cirkusz félelmetes volt, félelmetesebb, mint amilyenre emlékeztem, de nagyapával
biztonságban éreztem magam. Az első sorban ültünk, és az elefánt olyan közel ment el
mellettünk, hogy a farkával akár orrba is csaphatott volna. De nem csapott, hanem megállt
előttem, megfordult, odatolta az ormányát, Tatus átkarolt, és arra biztatott, hogy fogjam meg
nyugodtan, ne féljek semmitől, ez csak cirkusz, meg egyébként sem lehet semmi bajom, amíg ő
itt van velem. Én megsimogattam az elefánt ormányát, hideg volt, és nedves, de nem bántam,
mert a közönség megtapsolta a bátorságomat. Büszkén néztem hátra, hogy vajon látják-e, hogy
engem annyira szeret a nagyapám, hogy az első sorba szerez jegyet. Szünetben aztán
vattacukrot vett nekem, és nem szidott le, hogy összemaszatoltam magam, hanem azzal
viccelődött, hogy most nem nyalja le rólam a cukrot, hanem inkább megmosdat a cirkusz előtti
csapnál.
Ez a nyalakodás abból jött, hogy nem sokkal korábban, húsvét előtt megszült nagyapáék
macskája, Cila. Egyfolytában könyörögtem anyunak, hogy hozzunk haza egy kiscicát, de nem
akarta, mert ő is és apu is sokat dolgozik, és különben sem szeretik az állatokat. Csak a baj van
velük. Ugyanezt mondták, amikor kistestvért akartam. Talán velem is csak a baj van?
Az ünnepek alatt anyu és apu dolgozni fognak, apu megint ügyeletes lesz, anyunak meg
hálistennek túlóráznia kell. Anyu szólt, hogy nagyiékkal fogom tölteni a húsvétot, és ők most
nem is tudnak ott lenni velem, mert tizenhatoznak. Holnap kora reggel átvisz, úgy lesz a
legjobb.
Alig tudok aludni, és mire anyu felébred, már az ajtóban állok felöltözve. Csak a fejét csóválja,
hogy senki sem mondta, hogy hajnal ötkor megyünk, vegyem csak le a cipőmet nyugodtan,
amíg ő elkészül. De nem veszem le, az előszobában ülök a kisszéken, ott várom az indulást.
Még soha nem volt kiscicánk, még soha nem láttam cicagyereket. Vagyis ennyire kicsit még
soha. Amíg anyu készül, én kérdezgetem. Hogy szerinte mit adhatok majd a kicsiknek enni, és
megfoghatom-e őket, és aludhatnak-e velem. Rövid válaszokat kapok, hogy a kiscicák szopnak
még, nem foghatom meg őket, és nem aludhatnak velem. De nem veszi el a kedvemet. A
szívem szaporán ver az izgalomtól.
Ahogy megérkezünk, anyu gyorsan lepakolja a cuccaimat, és már megy is. Látom, hogy
nagymama megint el van fáradva (vagy még tegnapról fáradt maradt), de nagyapa nevetve kap
ölbe, és szaladunk hátra a műhely mellé, ahol egy régi kosárban vackot csinált a cicáknak.
Ahogy nézem a kölyköket, egyre jobb kedvem lesz. Kis szőrgombócok, kedvem lenne
egyenként összepuszilgatni az összeset, de nagyapa nem engedi. Azt mondja, ne nyúljunk
hozzájuk, mert még olyan törékenyek, csak figyeljük őket. Óránként rángatom hát nagyapát, és
mindig ki is jön velem ellenőrizni, hogy mennyit fejlődtek. Cilike komótosan nyalogatja őket,
szinte megállás nélkül.
– Látod, Eszterkém, hogy milyen szépen tisztogatja Cila a kicsikéit! Nézd, mennyire gondos! −
Cilike minden sietség nélkül, de láthatóan fáradtan, centiméterről centiméterre tisztítja át a
nyelvével őket, újra és újra. Amint végez a harmadikkal, már fordul is megint az elsőhöz.
Nagyapa azt mondja, hogy láthatom, a szülés milyen megterhelő, és ami utána jön, az meg
főleg nagyon fárasztó, szegény Cilának egy perce sincs, egész álló nap csak a kicsikkel kell
foglalkoznia. Látom, felelem, de olyan jó érzés lehet gondoskodni a kicsikről. Tatus szerint az
állatok még tudják, hogyan kell az utódokat gondozni. Mert az állatok ösztönből szeretnek. Az
ember viszont már kezd elkorcsosulni, és érdek nélkül nem tud szeretni. Ezért kell nekünk
megbecsülnünk egymást. Mert mi tudjuk, hogyan kell érdek nélkül szeretni. Mert mi nem
korcsosultunk el. Megsimogatja a fejemet, felvesz az ölébe, és megpuszilgat. Azt mondja, el
van érzékenyülve. Mert az jut az eszébe erről, hogy Cilike úgy szereti a kölykeit, mint ő engem.
Határtalanul, mindennél jobban. Boldogan bújok hozzá, ő meg viccesen megnyalja az arcomat,
pont úgy, mint ahogyan Cilike nyalogatja a kiscicáit. Finoman, óvatosan, féltően. Nevetek, mert
csiklandós érzés. Tatus is nevet. Azt javasolja, legyen ez a mi kettőnk titkos játéka. Hogy miután
megpuszil, megnyalja az arcomat. Mint Cilike a kicsikéit. Azt is mondja, hogy ezt csak akkor
szabad, ha más nem látja, mert ez szeretetnyaldosás, és nem kell senkinek tudnia. Mert
megsértődnének, amiért őket nem nyalogatja. De hát őket nem szereti annyira, mint engem,
persze hogy nem csinálja ezt velük. Nagymama amúgy sem hiszem, hogy örülne a
nyaldosásnak, mert mindig ellöki nagyapát, ha meg akarja simogatni. Aznap este boldogan
alszom el, kifáradva az egész napos oda-vissza szaladgálásban.
Reggelre a sonka és a főtt tojás illata bejárja a lakást. Nagymama már odatette a bablevest a
sonka levéből, begyúrt egy nagy adag pogácsát, és szól, hogy amíg a tészta megkel, ő kiül a
lugasba egy kicsit. Reggelizzek csak meg nyugodtan, aztán majd játszunk egy parti kanasztát.
Nem szerettem kanasztázni. Ezért mindig azt mondtam, hogy nem tudok, pedig tudtam.
Úgyhogy most is húzom az időt, hogy ne kelljen. Jóízűen falatozom, szépen lassan. Imádom a
húsvéti sonkát meg a tojást. A fehérje nem annyira ízlik, ezért Tatus gyorsan bekapkodja, amit
otthagytam, nehogy nagymama váratlanul bejöjjön a lugasból, észrevegye a megmaradt
fehérjéket, és megszidjon. Mert nagymama gyűlöli a pazarlást.
Tatus reggeli közben nevetve meséli, hogy ő bizony bezárta az első kaput, hogy ne tudjanak
mindenféle idegen fiúk váratlanul beállítani locsolkodni. Én titokban örültem volna, ha
beállítanak, különösen Zsolti, de nem mertem mondani, mert nagyapa szerint a locsolkodás
nem elegáns dolog.
Aztán mi is kimegyünk a lugasba, de nagymamának már nincs kedve kanasztázni, azt mondja,
pihen egy kicsit, majd kiszaggatja a pogácsát, ebédre ott lesz a bableves. Délután jönnek majd
Fazekasék kártyázni. Nagyapával mi körbenézünk hátul a kertben, ellenőrizzük a boldognak
látszó cicacsaládunkat, aztán megint ultizni tanulunk. Nagyapa ma is megdicsér, hogy milyen
sokat fejlődtem. Nagymama a tepertős pogácsával bajlódik, de nem nagyon sikerül a
szaggatás, mert már túl fáradt. Mondja is, hogy a franc fog itt kínlódni, van sonka meg tojás,
legyen elég az. Mi azért megennénk egy kis pogácsát, de csak halkan mondjuk, nem akarjuk
megbántani. Aztán mégis megcsinálja.
Délután meg is jönnek Fazekasék meg egy másik szomszéd (kicsit messzebbi, de szomszéd),
akit nem ismerek. Nagyapa boldogan kínálja a sonkát és a pogácsát. Én a kissámlira szorulok,
de nem bánom, mert kibicelhetek Tatusnak. Ő nagyon-nagyon jókedvű, a nevetése átragadt
rám is, nyerésre áll, és csak úgy híznak az aprópénztornyok. Nagymama is jókedvű, egymás
után majszolja a pogácsákat, sűrűn kortyolgat a söréből, és boldogan pletykálkodik Fazekas
nénivel. Később ők is kártyázni kezdenek, de mivel a kanasztát nem pénzre játsszák, engem az
nem nagyon érdekel. Kártyázás közben majdnem el is felejtjük Cilikééket ellenőrizni, de még
szerencse, hogy én észben tartom, és figyelmeztetem Tatust, hogy óránként friss vizet és tejet
kell vinnünk nekik.
Amikor a vendégek elmennek, nagymama lefekszik a tévé elé, és kijelenti, hogy olyan fáradt,
hogy mára már mindenki hagyja őt békén. Nekem pisilnem kell, nagyapa ugrik is, hogy kivigyen.
Nagymama megjegyzi, hogy kivételesen a bentire is vihet, de nagyapa azt morogja, hogy még
csak az kéne, nem kell itt kényeztetni a gyereket.
Amikor kimegyünk, szépen felültet a vécére, de pisilés után nem a megszokott, puhított
újságpapírt használja. Azt mondja, hogy ő még annál is jobban szeret, mint Cilike az ő kiscicáit,
tegyem csak szépen szét a lábamat, és ő nemcsak megnézi, mint a múltkor, hanem lenyal
minden piszkot, és csodálatosan tisztára varázsolja a puncimat. Mondom is, hogy jaj, megint el
fog zsibbadni a lábam, de azért elhelyezkedem. Mégiscsak nagy dolog, hogy mi annyira
szeretjük egymást, mint Cilike és a kicsinyei. Hogy mi még nem korcsosultunk el. Úgyhogy a
nyelvével szépen, gondosan, mint ahogyan Cilikétől láttuk, nyaldosva tisztogatni kezd. Nagyon
csiklandós érzés, nevetek. Meg közben egy kicsit izgalmas is.
A jó érzés egyre erősebb és erősebb, nagyapára pedig megint rájön a derékfájás, mert olyan
hatalmasakat nyög, mint még soha életében. Egyik kezével a combomat simogatja, pont úgy,
mint Cilike a mancsával a kismacskákat. A másikkal valamit babrál, de egyre jobban fájhat a
háta, mert akkorákat nyög, hogy megijedek. Rá is szólok, hogy most már menjünk be, mert
gyógyszert kellene bevennie, de a fájdalomtól meg sem hallja. Aztán összeszedi magát, mélyet
sóhajt, és letörölgeti a nadrágjáról a koszt. Mondom is neki, hogy legközelebb tegyen le
újságpapírt, mert lám, már megint összepiszkolta a nadrágját, most majd jó sokáig takaríthatja,
nehogy kikapjon nagymamától. Az isten mosópora sem elég rá, ezt szokta mondani nagymama.
Nagyapa behúzza hát megint a nyakát, és azt kéri, hogy ma se áruljam el, inkább nem is teszi
be majd a szennyesbe a nadrágját, hanem holnap, amíg nagymama elmegy a boltba, kimossa
ő maga. Kézen fogva, a legnagyobb egyetértésben megyünk vissza a házba. Nagymama
békésen alszik a tévé előtt.