Erzsébet, VIII.

Henrik és Boleyn Anna lánya nővérének, a

„Véres” vagy „Katolikus” Máriának halála után Anglia
királynője lett. Nővérétől örökölt egy protestánsok és
katolikusok által végtelenül megosztott Angliát és egy kiürült,
válságoktól szétcincált angol gazdaságot. Skóciában francia
csapatok szállnak partra, hogy biztosítsák a régenskirálynő,
Guise Mária uralmát, és hogy megfékezzék a protestáns skót
lázadókat, John Knox híveit. Erzsébetet már megkoronázása
pillanatában az egész katolikus Európa a vesztőhelyen akarta
látni.

Isabel Thornleigh férjével, az egykori spanyol zsoldoskatonával,

Carlos Valverdével és kisfiával az Újvilágból visszatér Angliába,
mert azt a hírt kapta, szüleit halálos veszedelem fenyegeti.
Isabel, hogy szüleit mentse, vállalkozik arra, hogy a királynő
pénzét kicsempéssze Skóciába a protestáns skót lázadók
megmentésére. Amikor szolgálatait felajánlja, még nem tudja,
ennek ára az, hogy kisfia a királynő kényeztetett foglya marad.

Isabel férjét pedig a spanyol követ zsarolja meg: megfenyegeti,

hogy egész vagyonát elvesztheti, ha nem megy el Skóciába a
spanyol király katonai tanácsadójaként a régenskirálynő
mellé…
FORDÍTOTTA: FÜSTI MOLNÁR ZSUZSA
 B A R B A R A K Y L E

A királynő játszmája

GABO
A fordítás Barbara Kyle: The Queen’s Gamble (Kensington Books)
alapján készült.

Szerkesztette: Ambrus Éva

Borítóterv: Németh Dóra

A kötetet tervezte és tördelte: Szmrecsányi Mária

Copyright © Barbara Kyle, 2013

Hungarian translation © Füsti Molnár Zsuzsa, 2015

Copyright © Gabo Kiadó, 2011

Felelős kiadó: Földes Tamás
Irodalmi vezető: Rózsa Judit

ISBN 978 963 689 952 3

 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A királynő játszmája a Thornleigh-sorozat negyedik része, és

e könyvek sikeréhez számos kivételes tehetségű személy járult
hozzá. Szeretném köszönetemet kifejezni:
Al Zuckermannak, a nem mindennapi képességű irodalmi
ügynöknek, aki bölcs tanácsaival segített.
Audrey LaFehrnek, a New York-i Kensington Books kiadó
főszerkesztőjének, aki oly nagy hozzáértéssel bábáskodik
valamennyi könyvem születése körül. Szerencsésnek mondhatom
magam, hogy egy ilyen tehetséges és munkáját szerető
szerkesztővel működhetek együtt.
A Kensington kiadó lelkes csapatának, köztük Paula Reed
felelős kiadónak, aki a kéziratomból ízléses megjelenésű könyvet
varázsolt; Kristine Mills-Noble kreatív igazgatónak a csodálatos
borítóért; Stacia Seaman segédszerkesztőnek minden részletre
kiterjedő szerkesztői munkájáért; valamint Martin Biro
szerkesztő asszisztensnek, aki mindig jókedvűen látta el
feladatát. Különösen köszönettel tartozom John Rosenbergnek,
aki kiadója élén oly nagyszerűen segítette könyveim kanadai
megjelenését.
Stephen Bestnek, a férjemnek, aki nélkülözhetetlen
alkotótársként vett részt minden könyvem megírásában. Nála
odaadóbb segítőtársat elképzelni sem tudnék.
Az arizonai Mesában élő Joy Isley-nek, aki a weboldalámon
meghirdetett Mi legyen Carlos lovának a neve? című verseny
nyertese lett az általa javasolt Noche (Éjszaka) névvel. Az olvasók
több száz kiváló ötlettel rukkoltak elő, és ezért őszinte köszönet
illeti őket.
 ELŐSZÓ

A történelmi háttér

Amikor a huszonöt éves Tudor Erzsébet 1558 novemberében

megörökölte a trónt féltestvérétől, Máriától, az ország a csőd
szélén állt. Mária a Franciaországgal vívott vesztes háborújával
kimerítette az államkincstárt, és az Antwerpenben, Európa
bankközpontjában felvett hiteleivel Erzsébetre tetemes
adósságot, valamint a kereskedelmet korlátozó, súlyosan
elértéktelenedett pénzt hagyott.
Erzsébetre minden oldalról veszély leselkedett.
Spanyolország, miután könyörtelenül uralma alá vonta
Hollandiát, Angliát is be akarta olvasztani fél világra kiterjedő
gyarmatbirodalmába. Franciaország – amelynek királynéja
Stuart Mária, Erzsébet unokatestvére és az angol trón
várományosa volt – Skóciát potenciális francia gyarmatként
kezelte: a skót kormányban francia főnemesek ültek, a fővárosba
francia csapatok szállásolták be magukat, ideális hídfőt képezve
egy Anglia elleni támadáshoz. Hazájában Erzsébetnek a népesség
széles rétegeit kitevő katolikusok forrongó elégedetlenségével
kellett szembenéznie, miután elfogadta az országot hivatalosan
protestánsnak nyilvánító törvényt. Franciaország és
Spanyolország együtt érzett az angol katolikusokkal, és támogatta
őket.
Ha e nagyhatalmak bármelyike nyíltan megtámadta volna
Angliát, elsöprő győzelmet arat. Az angolok rettegve gondoltak
erre a lehetőségre, ezért Southampton, Portsmouth és Cinque
Ports, a legvédtelenebb part menti városok vezetői levelekkel
ostromolták Erzsébet királyi tanácsát, amelyben segítségért
könyörögtek, hogy erődítményeiket kiépíthessék, ezzel pedig az
esetleges támadásokat elháríthassák. Az európai hatalmaktól
eltérően Angliának soha nem volt állandó hadserege. Uralkodói a
feudális katonai sorozás rendszerére támaszkodtak: ha úgy hozta
a szükség, a helyi nemesség a parasztjaiból és a szolgáiból állított
ki sereget, és harcolt a király oldalán, aki még külföldi
zsoldosokkal is kiegészítette haderejét. Ezenkívül Anglia nem
rendelkezett korszerű fegyverekkel: míg Európában a tüzérségi és
a kézi fegyverek fejlődése forradalmasította a hadviselést, az
angol katonák még mindig dárdával és íjjal harcoltak. Még
Erzsébet királynő flottája is csupán harminc hajóból állt, ebből is
alig tizenegy volt hadihajó.
Tíz hónappal Erzsébet megkoronázása után Európában
mindenki szentül hitte, hogy a királynő uralma nem éri meg a
második évét. Már egyetlen válság is elsöpörheti.
És ez a válság 1559 telén be is következett.
 ELSŐ RÉSZ

Visszatérés az Újvilágból
 1

KIVÉGZŐDOKK

Isabel Valverde hazafelé hajózott. A bátyjától érkezett pár

soros, szörnyű levél késztette arra, hogy nekivágjon az Újvilágot
az Óvilágtól elválasztó ötezer mérföldes útnak, és a hosszú utazás
alatt úgy érezte, hogy felkészült a legrosszabbra. Ám most,
amikor Londontól már csak a Temze utolsó kanyarulata
választotta el, rettegve gondolt arra, hogy mi vár rá. A
bizonytalanságot a legnehezebb elviselni. Vajon még mindig
börtönben raboskodik az anyja és a kivégzésére vár? Bármilyen
rémisztő is, Isabel legalább abban reménykedhetett, hogy még
egyszer, utoljára láthatja. Vagy talán már fel is akasztották?
A spanyol San Juan Bautista nevű hajó kényelmes és meleg
kabinjában utazott, amelynek elegáns tikfa burkolatú
mennyezete szinte teljesen elnyelte a téli eső kemény kopogását a
felső fedélzeten. Isabel a kajüt keskeny ágya mellett álldogált, a
köpönyegét gombolgatta és megpróbálta összeszedni magát. A
kapitány nemrég szólt neki, hogy egy órán belül megérkeznek a
vámház melletti kikötőbe, készülhet a kiszállásra. Minden be volt
csomagolva; három hajókoffer a nyitott ajtó mellett állt, és Isabel
hallotta, amint szolgája, a tizenhat éves Pedro a háta mögött a
negyedik és egyben utolsó hajókoffer tetejét is lezárja. Hallgatta
az eső tompa dobolását, és tudta, hogy a spanyol utasok közül
senki nem hallhatja úgy, ahogyan ő – olyan volt ez, mint egy
hívás, amely összeköti a múltjával, családi gyökereivel. A
spanyolok ezt nem értenék. Anglia semmi mást nem jelentett
számukra, mint felvevőpiacot áruik számára, és mi tagadás, elég
elmaradott hely volt pompás birodalmukhoz képest. Az
Újvilágból csak úgy özönlött az arany és az ezüst az Óvilágba a
kincses flotta hajóin, amelyek évente kétszer indultak útnak Peru
és Mexikó partjairól. A spanyol Fülöp király ennek köszönhetően
Európa leggazdagabb és legbefolyásosabb uralkodója lett. Isabel
mindkét világban otthon érezte magát: gyermekkora az
Óvilághoz kötötte, felnőttkori énje pedig az Újvilágban teljesedett
ki. Húszéves korában szinte nincstelenül hagyta el Angliát
spanyol férjével, de Peruban jól ment a soruk, és öt év után Isabel
is a tehetős spanyolok közé tartozott. Hát igen, a pénz, gondolta.
Ez mozgatja a világot.
Hátha anyám sorsán is változtat. Egész úton ebbe a
reménybe kapaszkodott, és most, amint az angliai esőt hallgatta,
hirtelen sürgős szükségét érezte, hogy az aranyat a kezébe vegye.
A szolgája kezében megcsörrent a kulcs, amikor az utolsó
hajókoffer zárjába illesztette. Isabel gyorsan megfordult
– Pedro, az aranyam – mondta. Megragadta a fiú karját, hogy
ne tudja elfordítani a kulcsot – Hol van?
A fiú értetlenül nézett rá. – Senora?
– Az arany, amit a kék bőrerszénybe tettem. – Kikapta a
kulcscsomót a fiú kezéből, és kinyitotta a hajókoffert. A
köpönyegei közé túrt, az erszény után kutatva. A selyem és a
bársony lágyan siklott végiga kezén. Még mélyebbre ásott, a
vászonfelöltők, harisnyák és hálóingek közé. De az erszényt sehol
sem találta. Otthagyta az összegyűrt ruhákat és egy másik
hajókoffert is kinyitott, majd a férje holmijait is átvizsgálta;
gondosan végigtapogatta a zekéit, térdnadrágjait, kalapjait és
csizmáit. Ám az erszény innen sem került elő.
– Nyisd ki azt is – mondta, és Pedro kezébe nyomta a
kulcsokat.
– Meg kell találnunk. – A brokáttáskához lépett, amely a
priccs lábánál feküdt, kipattintotta rajta a csatot és belekotort.
– Señora, ott nincs. Ott csak papírok vannak.
– Kerítsd elő! – ripakodott Isabel a szolgájára.
 A szolga összerezzent, Isabel pedig kegyetlen zsarnoknak
érezte magát. És ez nem most fordult elő először. A fiú perui
indián volt, a népére jellemző alacsony termettel, és ettől inkább
gyermeknek látszott, mintsem tizenhat éves kamasznak.
Népének békés természetét és tekintélytiszteletét is örökölte,
amit őseibe belénevelt a szigorú inka kultúra. Amikor a spanyol
hódítók harminc évvel ezelőtt megjelentek, ki is használták az
indiánok jámborságát: könnyűszerrel rabságba hajtották őket, és
gyorsan meggazdagodtak. Isabel gyűlölte a szolgaságot. Pedro
ugyan a szolgája volt, de az angol törvények szerint szabad
ember. Pedro alázatos viselkedése azonban időnként annyira
kihozta a sodrából, hogy úgy beszélt vele, mint egy spanyol
hűbérúr, és olyankor mindig utálta magát.
– Pakolj ki mindent – mondta a fiúnak megenyhülve. – Nézd
meg az alját is.
– Si, señora – mondta Pedro engedelmesen.
A fiú anyanyelve a kecsua volt, Isabelé pedig az angol. Egyik
sem értette a másik nyelvét. Spanyolul beszéltek egymással.
Isabel átforgatta a táskában lévő papírokat, ami elég nagy
bosszúságot okozott, hiszen már előzőleg is mindent újra kellett
csomagolni, amikor elhagyták Sevillát, hosszú utazásuk közbeeső
állomását. Azért kellett megtenniük ezt a kitérőt, mert csak
spanyol és portugál hajók közlekedtek az Újvilág és az óvilág
között. A két ibériai ország közötti egyezmény értelmében más
országok nem folytathattak kereskedelmet az Újvilággal, és ezt a
pápa is szentesítette. Két napig kellett várakozniuk a kikötőben,
mielőtt kábelnek sikerült helyet szereznie az első Londonba
induló hajóra.
– És igyekezz – mondta Pedrónak. A kapitány már szólt, hogy
közelednek a rakparthoz. Márpedig nem hajlandó kiszállni, amíg
meg nem találja a pénzt Sevillában biztosították afelől, hogy a
nála lévő spanyol maravédit törvényes fizetőeszköznek tekintik
Angliában. Az arany mégiscsak arany. Felfordította a táskát,
kiborította belőle a papírokat és a tekercseket, de a kék erszényt
ott sem találta. Visszament a harmadik hajókofferhez, amelyben
Pedro óvatosan kotorászott, nehogy túlságosan összetúrja a
tartalmát Isabel félrelökte a fiút és kapkodva átforgatta a benne
lévő holmit. Már éppen térdre ereszkedett és a fia játékait
rángatta elő a koffer aljából – egy kerekeken guruló fahernyót,
egy piros csónakot, egy sárga búgócsigát amikor a nyitott ajtóból
beáramló fény elhalványodott.
– Isabel? – hallotta a férje hangját. – Mit csinálsz?
Carlos megállt az ajtóban, és homlokát ráncolva járatta végig
a tekintetét a kinyitott hajókoffereken és a szanaszét hányt
köpönyegeken, felöltőkön, kalapokon és csizmákon. Esőcseppek
gyöngyöztek rövid haján, amely úgy meredt égnek, akár a
vaddisznó sortéi, és eső csillogott fekete bőrzekéjén is. Carlost
nem érdekelték az ékszerek és a kifinomult elegancia, mégis
milyen divatosan festett Peruban a többi spanyol nemes között.
Mindig úgy öltözködött, mint a vele egykorú katonák az európai
harctereken. Egy pillanatra eszébe jutott Isabelnek, hogy
mennyire megijedt tőle, amikor először megpillantotta. Csupasz
kézzel kitekerte egy férfi nyakát. Még most is hallja a reccsenést.
Carlos akkor megmentette az életét.
– Isabel? – szólt újra a férje.
– Az aranyamat keresem – nyögte ki. És akkor hirtelen
rádöbbent, hogy milyen esztelennek tűnhet a viselkedése. Az
erszény Carlos vagyonának csak a töredékét tartalmazta, és a
férje soha nem sajnálta tőle a pénzt, mindig boldogan engedte
meg neki, hogy ő gazdálkodjon vele, még kezdetben is, amikor
szegények voltak. Csakhogy az erszényben lévő pénz valóságos
vagyon bármelyik börtönőr szemében. Vesztegetésre szánt pénz,
amellyel megvásárolhatja anyja életét.
– Most? – kérdezte Carlos. Szemében a rosszallás
együttérzéssé szelídült. – Minden pénz az ébenfaládában van,
fenn a fedélzeten.
 Isabel látta, hogy a férje sajnálja őt, és ez visszarántotta a
valóságba. Leült a sarkára, és leomló sziklaként rengette meg a
bizonyosság, hogy a remény, amelybe eddig kapaszkodott, csak
ábránd. Ha az anyja még nem is halt meg, hamarosan meg fog.
Adam levele rövid volt, de világos. Az anyja gyilkosságot követett
el, és nincs az a pénz, amely megváltoztatná a halálos ítéletét.
Carlos gyengéden szólt hozzá: – Gyere fel a fedélzetre.
– Az eső…
– Már elállt.
– Csakugyan? De hiszen csupa víz vagy.
Megint ez az együtt érző tekintet.
– Levegőre lenne szükséged.
Annál többre volt szüksége. Erőre volt szüksége, hogy szembe
tudjon nézni a dolgokkal, és hogy apja segítségére legyen.
Szegény, ebbe bele is pusztulhat. Már századszor jutott eszébe,
hogyan történhetett mindez. Hogyan süllyedhettek a szülei ilyen
mélyre?
Nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon, és talpra állt.
– Jó, menjünk fel. – Pedróhoz fordult. – Csomagold vissza a
koffereket – mondta, majd bocsánatkérően hozzátette –, légy
szíves. Itt az ideje.

A zuhogó eső elállt, de csak azért, hogy új erőre kapjon, és

most széllel kísért szitálás formájában gyötörte őket. Amikor a
hajó bevitorlázott a torkolatba, sikerült elkerülniük a
Csatornában tomboló viharos szelet, de gonosz kis széllökések
azért még maradtak utána, mintha a legyőzött ellenség nem
akarná megadni magát. Isabel hunyorgott a hideg, permetező
esőben, amint Carlosszal karöltve elsétált a kikötéshez készülődő
tengerészek mellett. Voltak köztük, akik a horgonykötelet
tekerték le a nehéz csörlőről, mások az előárboc kosarába
kapaszkodtak fel éppen, hogy behúzzák a vitorlákat. Az
árbocokról, az árbocmerevítő kötelekről és a vitorlákról
esőcseppek hullottak alá. Sirályok rikoltoztak, és élelem
reményében követték a hajót.
Egy tucatnyi utas a hátsó fedélzet szélvédett helyén gyűlt
össze, sápadt arcukon jól látszott a Sevillától idáig tartó nehéz
hajóút minden gyötrelme. Isabel sajnálta őket, de titokban örült,
hogy őt soha nem viselte meg a hajózás. Mióta megtanult járni,
több napot is eltöltött egyhuzamban az apja hajóin. Néhányan a
bátrabbak, vagy csak a kíváncsibbak közül a jobb oldali korlát
mellett állva pásztázták szemükkel a szárazföld látnivalóit, amint
a hajó lassan siklott a part mentén. Isabel Carlosszal odaállt
melléjük, és egy idősebb pap felé biccentett, akivel már váltott
néhány szót, amikor kikötöttek Sevillában. A pap jó megjelenésű,
halk szavú férfi volt, és könyveket hozott ajándékba barátjának,
Alvarez de Quadra aquilai püspöknek, London spanyolországi
követének. Isabel is hozott valamit a püspöknek. Igaz, ő nem
könyveket, hanem híreket Peruból.
Isabel a folyópart felé pillantott és a szíve szaporábban
kezdett verni. Anglia, a szülőföldje most egy karnyújtásnyira
feküdt tőle; ám azt is tudta, hogy a pap és a többi spanyol nemes
valószínűleg sivárnak látja ezt a vidéket. Parasztházak
kucorogtak a felázott földeken. Kalapácskopácsolás hallatszott ki
a sebtében összetákolt hajóépítő műhelyekből. Part menti
kocsmák ormótlan alakja sejlett elő a szürke eső alól. Az egyik
tetején egy szélkakas csikorogva fordult keletről nyugatra, majd
vissza, a széllökések szeszélyeit követve. Isabel didergett a
hidegben. Carlosra nézett, és majdnem elmosolyodott, amikor
arra gondolt, mit mondott régen a férje Angliáról . Hogyan lehet
egy ország egyszerre ilyen hideg és ilyen nedves? Eszébe jutott
otthonuk a napfényes Trujillóban, a városka meleg klímájával,
élénken ragyogó színeivel és a távolban kirajzolódó
hegycsúcsaival. A két ország között ég és föld a különbség.
– Minden rendben? – kérdezte Carlos, aki látta, hogy a
felesége reszket.
 Nem kellett volna velem jönnie – gondolta Isabel. A családja
problémái őrá tartoztak, nem pedig a férjére, akire sürgős üzleti
ügyek vártak otthon, és egyébként is egyedül csak a vesződés az
ezüstbányákkal elrabolta a fél napját. Bárcsak ne vette volna meg
azt a bányát. Nem volt szükségük az abból befolyó pénzre, és a
bányában a felügyelő úgy bánt az indián munkásokkal, mint a
rabszolgákkal. De Isabel tudta, hogy Carlosnak fontos, hogy a
bányászszövetség teljes jogú tagjaként ismerjék el. Hálát érzett
iránta, amiért mindenképpen el akart jönni vele. Egyikük sem
akart távol maradni a másiktól. Megfeszítette a férje karjába
öltött karját, és így válaszolt: – Most már jobb.
Wapping, egy koszos kis falu mellett haladtak el, ahonnan
romlott hal bűze áradt a folyó lépcsője mellett álló, tengerészek
által látogatott sörözőkből és falatozókból, amikor a korlát
mellett állók felől szörnyülködő hangok hallatszottak. Isabel az
iszapos part irányába nézett, és most már rájött, hogy mi vonzza
magához a tekintetüket. Egy akasztófa állt a sárban, azon pedig
egy holttest himbálózott. A Kivégződokkhoz értek.
Isabel érezte, amint az összes izma megfeszül. A holttest bőre
olyan színt öltött, akár a sár. Az anyja is így fog kinézni? Alig bírt
visszafojtani egy kiáltást, de Carlos átölelte, majd megszorította a
vállát, és Isabel tudta, hogy nem sikerült palástolnia rettegését. A
férje mellébe fúrta a fejét.
– Kalóz – mormogta Carlos, szorosan átölelve Isabelt.
Isabel felnézett rá. Vajon honnan tudja?
– Rövid a kötél – mondta Carlos.
Isabel ismét az akasztott ember felé pillantott. Az angol
törvények a kínhalálnak ezt a különleges formáját a kalózok
számára tartották fenn. Ha rövid volt a kötél, az áldozat nyaka
nem tört ki, amikor himbálózni kezdett, hanem lassan fuldokolva
múlt ki. Amikor haláltusájában kétségbeesetten kalimpált a
lábával, az emberek azt mondták, hogy a Marshal-táncot járja,
mivel ide a londoni Marshalsea börtönből hozták az elítélteket.
Megvetésük végső jeléül a hatóságok nem vágták le rögtön az
akasztott áldozat testét, hanem hagyták, hogy három egymást
követő dagályban a hullámok átcsapjanata feje fölött. Az angol
törvények a kalózokat a gonosz világ leggonoszabb ellenségeként
tartották számon.
Ám Isabel nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy az
édesanyját is egy ilyen bitófára fogják felakasztani. A rosszullét
környékezte, amikor felnézett Carlosra.
– Nem hiszem, hogy képes leszek végigcsinálni.
– Dehogynem. Tudom, hogy képes leszel. – Majd higgadtan
hozzátette: – Bármi is vár ránk, együtt küzdünk meg a helyzettel.
Isabelt elárasztotta a férje iránti szeretet.
A fedélzeten valami vörös dologra lett figyelmes. Egy vörös
sapkás kisfiú szaladt az anyjához. Erről eszébe jutott a fia.
Carloshoz fordult:
– Hol van Nicolas?
Carlos megvonta a vállát: – Talán Pedróval?
Isabel gyorsan kivonta magát a férje karjából.
– Nem, azt hittem, veled van.
Látta, hogy aggodalom fut át a férje arcán. A fiúcska még csak
négyéves volt. Carlos megkérdezte: – Mikor láttad utoljára?
– Akkor, amikor a hátsó árboc melletti ágyú állványára
felmászott. A másod-vitorlamester lerángatta onnan és lekevert
neki egy fülest. A kis haszontalan meg is érdemelte. Mondtam
neki, hogy keressen meg téged és maradjon veled, amíg én
Pedrónak segítek a csomagolásban. – Viselkedj rendesen, Nico ~
szólt rá akkor Isabel. – Hagyd abba a mászást, nemsokára
megérkezünk.
Mindketten átvizsgálták a hajó peremét, ahol hat kisebb
ágyút helyeztek el. A kereskedelmi hajóknak szükségük volt
védelemre, ám minimális fegyverzettel látták el őket, így Isabel és
Carlos egy szempillantás alatt megállapította, hogy Nicolas nincs
az ágyúk közelében. Isabelt pánik fogta el. Felmászott az egyik
ágyúra, és beleesett a vízbe.
– Megtaláljuk – mondta Carlos nyugodtan. – Vizsgáld át a
felső fedélzet szélét, én meg körülnézek az alsó fedélzeten.
Isabel elviharzott a tengerészek mellett és könyökével utat
tört az utasok között; bekukkantott minden szegletbe, szemével
végigpásztázta a hajó peremét, és közben egyfolytában azt
képzelte, hogy a fia kis teste ott hánykolódik a hideg, szürke
hullámokban. Az én hibám. Nem lett volna szabad elengednem
magam mellől.
Isabel biztos volt benne, hogy nincs a fedélzeten. Lesietett a
kabinlépcsőn a legalsó fedélzetre, figyelmen kívül hagyva Carlos
utasításait. Az élelmiszerraktár felé rohant, kifulladva a
rohanástól és a félelemtől, amikor furcsa zajt hallott. Tompa
ütődések ritmikus zaját, amely a raktárral szemközti csukott
ajtajú kabinból szűrődött ki, az asztalos kabinjából. Feltépte az
ajtót.
Az asztalos ösztövér testével egy asztal fölé hajolt és gyaluval
egyengette, amely nyomán apró hullámokká fodrozódva szállt a
forgács. Valamit éppen a futballról beszélt, de megállt a mondat
közepén, amikor megpillantotta Isabelt, a faforgács pedig lassan
vitorlázva földet ért. Mellette Nicolas állt, és a zöld gumilabdáját
pattogtatta.
Isabel annyira megkönnyebbült, hogy először majdnem
képen legyintette a fiát, amiért ekkora ijedtséget okozott, de
aztán inkább a karjába zárta.
– Magáé ez a fiúcska; asszonyom? – kérdezte az asztalos. –
Gumifákról mesélt nekem.
Nicolas kiszabadította magát Isabel öleléséből, és bemászott
az asztal alá, hogy visszaszerezze az oda begurult labdáját. –
Mondtam neki, hogy olyan magasra nőnek, mint a limai
katedrális – büszkélkedett tudásával a fiú. – Előbukkant az asztal
alól, labdájával a kezében. – Mama, ez hihetetlen. A bácsi még
soha nem látott gumifát.
– Pedig kíváncsi lennék rá, fiacskám – mondta a férfi. – Ez a
legpattogósabb labda, amit valaha is láttam.
Nicolas gondolkodás nélkül, mosollyal az ajkán odanyújtotta
a labdát az asztalosnak.
– Tessék. Nekem van másik.
Isabel látta, hogy a fia szeme csillog az ajándékozás örömétől.
A szíve csordultig megtelt szeretettel. Most már örült, hogy nem
legyintette meg a gyereket.

A San Juan Bautista egyre közelebb ért a vámház

rakpartjához, és lassan látótávolságba került a város. A világ
minden tájáról befutott óceánjárók tucatjai vesztegeltek itt, mert
feltartotta őket a londoni híd. A nyugtalan vízen a több száz árboc
úgy hullámzott, mint egy erdő szélfútta lombkoronái. A felhős
égről gyorsan leszállt az alkony, és néhány fáklya már pislákolt is
a híd southwarki oldalán; ez a város egyetlen völgyhídja és a
három fő tájékozódási pontjának egyike. Az első gyertyák fénye
már halványan fénylett a hídon összezsúfolódott boltoknak és a
boltosok házainak ablakában; néhány épület akár három- vagy
négyemeletnyire magasodott. A hídon túl, nyugati irányban
látszott a második fő tájékozódási pont, a Szent Pál-székesegyház
tornya, amely Európa legmagasabb tornyaként szökött az
ólomszürke égbe. Az északi parton, éppen a híd előtt állt a
harmadik kiemelkedő építmény, a már egy évszázadot megért
Tower. A valaha királyi palotaként működő állandó erődítmény,
amely néha börtönnek is otthont adott, kőfalak mögé zárt
kőtornyok fenyegető együtteseként uralta a környéket. A város
távolabbi, északi részéről harangzúgás hallatszott, és égő faszén
családias illata vegyült a hal és a trágya bűzébe.
Isabel szíve gyorsabban kezdett verni. Öt évvel ezelőtt,
amikor utoljára látta mindezt, a várost Sir Thomas Wyatt
lázadókból álló maroknyi serege vette ostrom alá, amely
Ludgate-nél ért el a városfalakhoz. Eredetileg ő is Wyattet
támogatta, de végül mégis azok közé állt, akik becsukták a
városkaput a lázadók orra előtt. Azért tette, hogy megmentse az
apja életét, de milyen áron! Wyatt embereit bekerítették, és a
szörnyű pillanat képe még mindig kísértette. Carlos utána azzal
nyugtatta, hogy a felkelők mindenképpen vereséget szenvedtek
volna, bármit is tett Isabel, de őt ez nem győzte meg. Ki tudja, mi
történt volna, ha a kapu nyitva marad?
Megpróbált szabadulni az emléktől. Az a nap már a múlté, és
London most rendíthetetlen dicsőségében bontakozott ki a szeme
előtt. Egy pillanatra ugyanazt a bámulatot érezte, amit kislány
korában, amikor apjával idelátogatott az egynapi lovaglásnyira
található colchesteri otthonukból. Olyankor mindig magába
szippantotta a főváros a maga hetykeségével és lármájával.
Végül elállt az eső, és a vámház melletti kikötő nyüzsgő élete
újra megélénkült: a legkülönfélébb emberek rajzoltak ki ide, hogy
kicsiben vagy nagyban üzleteljenek. Révészek hívogatták kiabálva
a Londonba tartókat, fuvart kínálva ladikjaikon vagy a ponyvával
fedett hajóikon. Piteárusok kínálták rekedt hangon
gyümölcskosaraikat és nyúlhúsos pitéiket. Kereskedők
alkudoztak, zsebtolvajok osontak halkan, figyelmetlen
áldozatokra lesve, kipirosított szájú szajhák őgyelegtek, és
szemükkel mohón vizslatták a tömeget. A hosszú távollét után
Isabel fülét sértette az angol beszéd. Nem tanult meg tökéletesen
spanyolul, de a kellemesen hangzó, édes dallamú nyelv a
második természetévé vált és örömmel töltötte el. Ezektől a
keményen pattogó angolszász hangoktól, amelyeket a rakparton
hallott, összerázkódott. Igaz, nem nagyon, csak annyira, mint
amikor alvásból felrázzák az embert. Végtére is ezek a szülőföld
hangjai.
A vámosok nem siették el a dolgukat, de végül Isabel és
Carlos kiszállhatott a hajóból. Pedrót a rakparton hagyták, hogy
vigyázzon a csomagjaikra, majd a tömegben elindultak a fiukkal a
Temze utca irányába, ahol a Mark köz sarkán álló bódéknál
lovakat lehetett bérelni. Úti céljuk Colchester volt, és Isabel
minél előbb oda akart érni. Bár rémisztő, ami rá várt, csak
kínszenvedés lett volna húzni az időt. Be kell jutnia a colchesteri
börtönbe.
Carlos a nyakába vette Nicolast, a fiú pedig nevetve mutatott
egy kutya felé, amely pitét zsákmányolt egy férfi kezéből. Ettől
egy kicsit könnyebb lett Isabel szíve. A fia még mindent egy
gyermek boldog ártatlanságával szemlél. És miért is ne? Hiszen
soha nem találkozott a nagyszüleivel.
Előttük az egyik útitársuk, az idős pap lépkedett, aki éppen
utat tört magának a tömegben, amikor a mellette elhaladó, jól
öltözött férfi a háta felé köpött. A nyála nem talált célba, és a pap
mit sem sejtve folytatta útját, de Isabel megbotránkozott a
jelenettől. Amíg Sevillában éltek, sokat hallottak azokról a
változásokról, amelyek néhány hónapja, a katolikus Mária
királynő halála óta történtek Angliában. A királynő féltestvére, az
Isabellel egyidős Erzsébet hercegnő került trónra, akinek első
dolga az volt, hogy protestánssá nyilvánította birodalmát. Isabel
tudta, hogy az angolok nem szívlelik a katolikusokat, de hogy
leköpjenek egy ártatlan papot? A civilizált spanyol nyelvű
Peruból visszatérve felháborítónak találta ezt a viselkedést.
Megérkeztek a lovas bódékhoz, Carlos levette Nicolast a
nyakából, majd vizsgálni kezdte a lovak felszerelését,
végigfuttatta kezét a marjukon, szemügyre vette a patáikat.
Carlos korábban lovassági kapitányként szolgált, így jól ismerte a
lovakat. Szakértelemmel járkált az állatok között, Nicolas pedig
mindvégig a nyomában lépkedett.
– Papa, nézd ezt a lovat, ezüst foltos!
– Ez egy arab telivér.
– Mint amilyeneket a sivatagban láttunk.
 Mindketten eltűntek a lovak között, miközben Nico tovább
fecsegett.
– Isabel? – szólt egy nói hang.
Isabel megfordult. Egy zöld és arany mintájú bársonyruhába
öltözött, elegáns nő nézte fürkészve az arcát, mintha ismerős
vonások után kutatna. Noha már nem volt egészen fiatal, és
gyöngyös bársonykalapja alól kilátszott őszes haja, hasa erősen
előredomborodott a várandósságtól. – Isabel Varverde? –
kérdezte.
– Igen, igen. Isabel vagyok. Megkérdezhetem…
– Frances vagyok, Adam felesége.
Isabelnek földbe gyökerezett a lába. Bátyja egy szóval sem
említette a levelében, hogy megnősült. De tulajdonképpen nem is
írt semmi másról, csak a szörnyű hírről.
– Nem is tudtad? – kérdezte Frances, aki nagyon idegesnek
látszott. – Nem voltam benne biztos. Vagyis nem tudtam, Adam
mennyit árult el neked … a családról.
Isabel gyomra összeszűkült. A torkában gombócot érzett. –
Anyám vajon …? Nem tudta folytatni. Él még vagy már
meghalt? Hirtelen úgy döntött, hogy nem is kérdezi meg. Tovább
akart reménykedni.
– Honnan tudtad – tette fel inkább ezt a kérdést –, hogy
jövünk?
– Ó, hát a hajóról egy csónak már hamarabb ideért az utasok
névsorával: Innen tudjuk. Már hosszú ideje csak azt lessük, hogy
mikor érkeztek meg.
– Csakugyan? – Ez érthető is volt. Adam levele, amely
hónapokkal korábban íródott, mint ahogy megérkezett, hosszú
utat tett meg az Atlanti-óceánon át Panamáig, majd
postakocsival a Csendes-óceánig, míg végül egy újabb hajóval
eljutott Peruba. Carlosszal egyből útra keltek, amikor megkapta a
levelet, de hónapok teltek el, mire megérkeztek.
 – Ó, drágám, nem is tudom, hol kezdjem – mondta Frances,
halványkék szemében leplezetlen nyugtalansággal. – Annyi
mindent nem tudtok még.
Isabel most már biztos volt benne, hogy anyja meghalt, és
már el is temették. Úgy érezte, hogy minden erő kiszáll belőle, és
bármelyik pillanatban összeeshet.
– Sajnálom – mondta Frances, és kezét nyújtotta Isabelnek,
mintha látná, hogy milyen bizonytalanul áll a lábán. – Sajnos
csalódást kell okozzak neked. Tudod, a szüleid… az édesanyád.
Nos, ő nem tudott elétek jönni.
– Meghalt?
– Hogyan?
– Felakasztották!
– Felakasztották? Uramisten, dehogy! – kiáltott fel Frances
elborzadva. – Csak nem képzeled, hogy … ? Ó, drágám, hogy
gondolhatsz erre? Biztosíthatlak felőle, hogy jól van. Ő és
édesapád alig várták, hogy kijöhessenek értetek. Az előbb még
mindannyian itt álltunk és figyeltük, ahogy kiköt a hajótok. De
alig egy fél órával ezelőtt üzenet érkezett a Whitehall palotából,
és a szüleidnek oda kellett sietniük. A királynő vacsorára várja
őket.
 2

A BISHOPSGATE UTCAI HÁZ

Thornleigh-ék nappaliját izgatott társalgás hangjai töltötték

meg. Az ajtó körül mezítlábas férfiak sürögtek. Megpróbálták
betuszkolni a Valverde család hajókoffereit és csomagjait, és
hívtak segítségül még több szolgát, akik minden mást
félbehagyva rohantak oda. Isabel, aki útközben teljesen kifogyott
a szuszból, mivel egyfolytában Francest ostromolta kérdéseivel,
öreg dadáját, Meget üdvözölte. Meg könnyekben tört ki, amikor
meglátta. Carlos hol spanyolul, hol angolul rendelkezett a
hajókofferről, attól függően, hogy Pedró-hoz vagy Thornleigh-ék
cselédjéhez szólt. Két farkaskutya csaholva hancúrozott, Nicolas
pedig kiabálva szaladt utánuk, meg akarta simogatni őket. Ember
és állat egyaránt zajongott, amikor Isabel apja belépett a nappali
távolabbi végének ajtaján. Nagy léptekkel, kitárt karokkal
közeledett, és mennydörgő hangon szólalt meg: – Isabel! Isabel
gyorsan feléje fordult: – Apám!
Nicolas összerezzent. – El diablo! Az ördög! – A félelmetes
férfira mutatott, Isabelhez szaladt és a szoknyájába fúrta arcát.
A szolgák nevetésben törtek ki, és Isabel is elnevette magát.
Kirántotta szoknyáját kisfia szorító kezéből és apja elé sietett.
Amikor odaértek egymáshoz, Isabel hirtelen megilletődött,
hiszen öt hosszú esztendeje nem látta apját, és csak biccentett a
fejével, mint egy nyolcéves gyerek, aki épp most tanulta meg,
hogyan kell viselkedni felnőttek előtt.
– Hát ez meg miféle szamárság! – méltatlankodott. – Gyere
már ide, Bel. – A karjába zárta és magához szorította lányát,
akinek az a szédítő érzése támadt, hogy tényleg csak nyolcéves,
akit félelemmel vegyes bámulattal tölt el apjának mindenható
jelenléte.
– El diablo! – rikkantotta újra Nicolas, de arcán immár
várakozó mosoly villant fel, mivel az előbb látta, hogy mennyire
megnevettetett mindenkit, és most ugyanazt a hatást akarta
elérni.
– Angolul mondd – szólt rá Carlos. – Angliában angolul kell
beszélni – utasította csendesen fiát, miközben előrelépett és
kezet nyújtott apósának, aki erősen megszorította a kezét.
Isabel hosszú, örömteli pillantást vetett apjára, és közben
arra gondolt, hogy Nico nem is téved olyan nagyot. Ha az ördög
netán emberi formában kívánna megjelenni, Richard Thornleigh
nem is lenne rossz választás. A legfinomabban szólva is impozáns
megjelenésű volt: magas és még hatvanegy évesen is erőteljes
alkatú, napcserzett arcbőrrel és szigorúan csengő, bariton
hanggal. Az egyik szemén, amelynek látását még Isabel születése
előtt elvesztette, bőrfoltot viselt, míg a másik, tiszta kék színű
szeme élénk érdeklődéssel tekintett a világra, és semmi nem
kerülte el a figyelmét. Magabiztos ördög, aki azért van a földön,
hogy megkísértse a hívőket, gondolta Isabel. – Papának igaza
van, Nico, beszélj angolul – mondta a fiának, élvezve a mókát –
és az igazi rangján szólítsd meg a nagypapát: őlordsága, az
ördög.
– De még milyen igaz! – mondta az apja jót derülve. – Bár azt
nem tudom, anyád mivel érdemelte ki az őladységet. Istenemre
mondom, alig várom, hogy meglássam, milyen arcot vág, amikor
megpillant téged.
– Csak örvendezhet, hiszen Isabel asszony remekül néz ki –
mondta Meg, a dajka, miközben szipogva törölgette orrát
zsebkendőjével. Isabel szeretettel ölelte át az idős asszony vállát,
apja pedig meleg hangon így szólt: – Isabel, Carlos, Isten hozott
benneteket újra itthon.
– És engem is – szólalt meg Nicolas vékonyka hangján.
 – Gyere csak, hadd üdvözöljelek téged is – mondta Isabel
apja, miközben magához vonta a fiút és megcsiklandozta az
oldalát. Nico sikítozva vonaglott, és Isabel szíve megtelt
örömmel. Két perccel a találkozásuk után az apja és a fia máris
összebarátkoztak. Thornleigh báró, gondolta, még mindig
ámulva azon, hogy mennyire megváltozott a szüleinek az élete.
És anya, immár Thornleigh bárónő, aki ebben a pillanatban a
Whitehall-palotában tartózkodik a királynőnél. Apja mindig is
sikeres gyapjúáru-kereskedő volt, de az akkori, sikerei
eltörpülnek ahhoz képest, hogy most milyen magas rangra
emelkedett. Isabel szinte megszédült a sok hír hallatán, amelyet
Francestől tudott meg az alatt a fél óra alatt, míg hazakísérte
őket.
– Azt sem tudom, mivel kezdjem – fogott mondókájába
Frances, és látszott, hogy kissé kényelmetlenül érzi magát. A
Cornhill utcán haladtak felfelé Carlosszal, míg Pedro mögöttük
lépkedett Nicolasszal és a három inassal, akiket Frances azért
hozott magával, hogy a csomagokat cipeljék. A hajókoffereket
már előre küldték egy szekéren. – Tudod, a királynő… vagyis
akkor még Erzsébet hercegnő… összebarátkozott az
édesanyáddal és…
– Összebarátkozott vele? – kérdezte Isabel csodálkozva. –
Hogyan? Mikor?
– Nos, körülbelül öt éve.
Isabel összenézett Carlosszal. Éppen akkor, amikor Peruba
mentünk. – De hogyan született ez a barátság?
– A hercegnő… kegyvesztett volt, mondjuk így. A nővére,
Mária királynő ki nem állhatta. – Frances egy pillanatra
elhallgatott, nagyon izgatottnak tűnt. – Mária királynőt nem
értették meg az emberek. Én nagyon jól ismertem, és nem is
vádolom semmivel. Az mindenesetre igaz, hogy mostohán bánt a
húgával, és hogy…
 – De hogy jön ide az anyám? – sürgette Isabel. Őt aztán
egyáltalán nem érdekelte az öreg Mária királynő.
Carlos megjegyezte: – Adam azt írta, hogy bezárták a
colchesteri börtönbe. Talán tévedett?
– Nem.
– És valóban gyilkossággal vádolták? – kérdezte Isabel.
– És kinek a meggyilkolásával vádolták?
Frances elfordította tekintetét. – Nem csak vádolták, de el is
ítélték gyilkosság miatt.
– De kit ölt meg?
Frances továbbra is kerülte a tekintetét. Csak ennyit mondott
szárazon: – Bárcsak á szüleid ki tudtak volna jönni a kikötőbe
elétek. Nekik kellene ezt elmesélniük. Tudom, hogy írtak nektek,
de a levél valószínűleg csak az indulásotok után érkezett meg. –
Gyorsan folytatta, mintha nem akarna Isabel kérdésére
válaszolni. – A lényeg az, hogy Mária királynő meghalt, majd
Erzsébet lett a királynő, és édesanyád hűségéért az egész családot
megjutalmazta. Megbocsátotta a bűnt, amit édesanyád
elkövetett, édesapádat pedig bárói rangra emelte. És – tette
hozzá, fejét felszegve, mivel szemmel láthatóan büszke volt
férjére – Adamet lovaggá ütötte.
És nem fukarkodott a jutalmakkal! – gondolta Isabel, amint
Nicolast figyelte, aki apja csiklandozásától jókedvűen kacagott.
Családja társadalmi rangja elképesztően magasra emelkedett,
nem beszélve az ezzel járó gazdagságról! Először is, itt ez a
hatalmas ház az előkelő Bishopsgate utcán. Ha a bejárati ajtóból
átnézünk a forgalmas utca túloldalára, a Merchant Taylors’ Hall
hatalmas épületére látunk rá. A ház három elegáns emelete
magasodott a tágas nappali fölé, amelyben álltak, és amelynek
hosszú mahagóniasztala, magas, színes üvegű ablakai és skarlát,
arany valamint tengerzöld selyemfonállal kihímzett kárpitja főúri
ízlésről tanúskodtak. A házat fallal védett kert vette körül,
kavicsos sétányokkal, szökőkúttal, és a gyömölcsöskert sem
hiányozhatott belőle, ÉS ez még csak a városi házuk volt; az új
királynő földeket és birtokokat is adományozott nekik Wiltshire-
ben és Kentben. Ezenkívül bizalma különleges jeleként
Thornleigh bárót királyi tanácsadó testületének tagjává is
megválasztotta, Isabel azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
Ám még sok minden nem volt világos előtte. Az anyját
valóban elítélték gyilkosság miatt? És Frances miért nem akarta
elárulni, hogy ki az áldozat? És Frances miért húzódott
csendesen félre, udvarias mosollyal az arcán, ahelyett hogy
osztozna a család féktelen jókedvében? Kétségtelen, hogy a szülés
előtti időszak kellemetlenségei könnyen elvehetik egy nő
jókedvét. És természetesen Adam is hiányozhat neki. Frances
röviden megemlítette, hogy Adam haditengerészeti szolgálata
miatt van távol, de Isabel érezte, hogy ennek más oka is lehet.
Apja ügyet sem vetett Francesre, szinte levegőnek nézte, és Isabel
tudni szerette volna az okát. Most azonban, ahogy elnézte a
játékban elmerülő apját és Nicolast, úgy döntött, hogy nem
feszegeti ezeket a rejtélyes kérdéseket, és örül annak, ami a
napnál is világosabban látszik: annak, hogy a szülei nem
számkivetettségben és nyomorban tengődnek, amitől tartott,
hanem a királynő kegyeiben fiirdenek. Fényűzésben élnek, jó
egészségnek örvendenek. Mit is kívánhatna még a sorstól?
– Gyertek, az asztal terítve van – csapta össze apja a tenyerét.
– Amikor megtudtuk, hogy jöttök, anyád nagy lakomát rendelt. –
Az intézőt szólította, aki a csomagokat behordó szolgákra
felügyelt. – James, szólj a szakácsnak, hogy vacsorázni akarunk.
És szóljon egy kis zene is.
– Nem kellene megvárnunk anyát?
– Hamarosan itt lesz. És különben is megígértette velem,
hogy idejében asztalhoz ültetlek benneteket. Szerintem azt hiszi,
hogy öt éve egy falatot sem ettetek.
Mindenki nevetett, míg James a konyha felé iramodott és így
kiáltott: – Gyerünk, vacsorát tálalni! – Isabel felkapta Nicolast,
Carlos pedig Francesnek nyújtotta a karját, hogy az asztalhoz
kísérje, amikor egy férfihang felkiáltott: – Isabel asszony!
Egy nyurga alak ügetett be az elfüggönyözött haliból. Tom!
Nem hiszek a szememnek!
Kifulladva odaért Isabelhez, ekkor lekapta a fejéről elnyűtt
gyapjúsapkáját.
– A Fajdkakastól idáig végigrohantam az utat, amikor
meghallottam, hogy úrnőm megjött.
– Fogadni mernék, hogy a grogodat azért előbb megittad –
ékelődött Meg, az öreg dada.
– Arra már nem volt időm – állította Isabelnek. – Az anyám
sírjára is megesküdhetek.
– Amibe az anyád egyenesen a grogos pohár mellől pottyant
bele – viháncolt Meg, miközben kiment.
Tom Isabelre kacsintott: – Hát erről egy percig se mernék
vitázni, úrnőm.
lsabel mosolygott, végtelen örömmel töltötte el ez a jól ismert
arc: – Tom, olyan jó látni téged.
lsabel együtt nőtt fel Tom Yatesszel. Ez a furfangos, minden
lében kanál ember apja háztartásához tartozott, amióta lsabel
csak az eszét tudja. Siheder gyerek volt, amikor lsabel még csak
kislány, de most már hosszú, vékony szálú haja kezdett őszhe
hajlani. Hátrafésülve, lófarokban hordta, amit egy vékony
bőrszíjjal kötött össze, ahogyan kislányként is látta. Mindig
szerette a színes öltözéket, és most is ez a zeke – micsoda különös
darab! Báránybőr, elég ütött-kopott, amelynek a nyakához vörös
szaténból állógallért, kézelőjéhez pedig aranybojtot varrtak,
amely viselőjének minden mozdulatára táncolni kezdett. lsabel
örült, hogy vannak dolgok, amelyek soha nem változnak.
– Magácskáé ez a kölök? – kérdezte Tom, miközben barackot
nyomott Nicolas fejére.
– Igen, az enyém – válaszolta lsabel, és a vállánál fogva
közelebb húzta Nicolast. – Ő Nicolas. – Látta, amint Pedro
bámulattal figyeli, hogy Tom milyen közvetlenül viselkedik vele,
és egyáltalán az összes szolga milyen közvetlen itt. Pedro nem
beszélt angolul, de így is láthatta, hogy itt a háztartási személyzet
mennyire felszabadult, és híján van minden alázatnak. lsabel
büszke volt erre az örökségre, az angolok szabadságszeretetére.
Tom Nicolas fejére tette a kezét, a másik kezét pedig elhúzta a
kisfiú füle mellett. – Tiéd ez a fitying, Nicolas úrfi? – kérdezte,
egy pénzérmét lendítve a magasba.
Nicolas szája tátva maradt a csodálkozástól, a szeme
kikerekedett
Tom feléje dobta az érmét. – Most már a tiéd. – Nicolas
elkapta, majd a füléhez nyúlt, hátha másik is előbújik onnan.
Isabelből kitört a nevetés. Tom őt is ugyanezekkel a trükkökkel
varázsolta el, amikor kislány volt.
A szolgálólányok tányérokon hordták be az ételeket a
konyhából, és Tom kiragadott három üres tányért egy arra
elhaladó lány kezéből. Az egyik tányért feldobta a levegőbe, utána
a másodikat, végül a harmadikat, és zsonglőrködni kezdett velük.
– Hoznál nekem még egyet, Nicolas úrfi?
Nicolas felnézett Isabelre, szemével a beleegyezését kérte.
Isabel bólintott. A cselédlány letette a tányérokat az asztalra,
Nicolas felkapott egyet közülük, majd félénken, ám kíváncsian
átnyújtotta Tomnak. Tom kikapta a kisfiú kezéből, anélkül hogy
abbahagyta volna a másik három tányér dobálását, majd a
negyediket is a magasba lendítette, és a többivel együtt dobálta. –
Kérek még egyet.
– Csak óvatosan, Yates – figyelmeztette Isabel apja. – A
múltkor, amikor ezzel próbálkoztál, a lányok egész nap a törött
tányérokat söprögették.
– Nyugodjon meg, báró uram, csak gyakorlat kell hozzá.
Azóta már jól begyakoroltam.
 Nicolas bűvölten figyelte a repülő tányérokat. Isabel látta,
hogy Carlos is érdeklődve nézi és élvezi a cirkuszi mutatványt. –
Öt tányérral is menne vajon?
– Igen, uram. Tegyen próbára!
– Gyerünk, Nico – mondta Carlos. – Adj neki még egyet.
– Nem, az már lehetetlen lenne – állította Isabel.
Nicolas Isabelről az apjára nézett, mintha nem tudná, hogy
kire hallgasson, de nyilvánvalóan azt akarta, hogy Tom megkapja
az ötödik tányért.
Isabel nevetve egyezett bele. – Jó, hát legyen.
Nicolas felkapott egy tányért az asztalról. – Most? – kérdezte
Tomtól.
– Lassan a testtel – figyelmeztette Tom, szemét a négy
tányéron tartva, amelyet óvatosan dobált a levegőbe. Majd így
szólt: – Jó, most jöhet!
Nicolas gyorsan Tom kezébe nyomta a tányért, ő pedig abban
a pillanatban a levegőbe lendítette. A szolgálók mind
odacsődültek köré és szájtátva nézték. James, a kamarás
összefonta karját a mellém és egy szerencsejátékos hideg
érdeklődésével tartotta szemét Tomon. Még az öreg Meg is
lábujjhegyen visszasomfordált a nappaliba. Pedro azt sem tudta,
hová legyen ámulatában.
– Úgysem bírja sokáig – súgta oda az egyik szolgálólány a
másiknak.
– Fogadjunk egy shillingbe – válaszolt a megjegyzésre Tom –
hogy százig is bírom. Van még más is, aki fogadni akar?
– Akkor hát áll az alku – jelentette ki James, mire helyeslő
moraj futott végig a többieken, és mindenki feszült figyelemmel
nézte, vajon megnyeri-e Tom a fogadást. – Magára vállalná a
számolást? – kérdezte James Isabeltől.
Miért is ne? gondolta boldogan. És máris elkezdte a
számolást: – Egy… kettő… három, és hamarosan az összes cseléd
vele együtt számolt, és ahogy nőtt bennük a remény, úgy
számoltak egyre hangosabban.
James jóindulatúan ugratta Tomot. – Úgysem bírod sokáig,
fiacskám.
– Mondta a szajha a püspöknek – vágott vissza Tóm.
Mindenki a hasát fogta a nevetéstől. Carlos is hahotázott,
csakúgy mint Isabel apja, miközben Isabel enyhén rosszalló
pillantást vetett Carlosra, amely mintha ezt mondta volna:
Szégyen, gyalázat így beszélni Nico előtt, de magában ő is
nevetett.
– Harminchét – kántálták a többiek Isabellel. –
Harmincnyolc… harminckilenc… negyven…
Tom tányérjai finom köröket írtak le a levegőben. A számolás
felgyorsult. Tom arcán izzadtságcseppek gyöngyöztek. Vajon
képes kitartani százig? – gondolta Isabel.
– Hetvenegy… hetvenkettő… hetvenhárom…
Kiáltás hallatszott be a konyhából, és ettől mindenkiben nőtt
a feszültség. Mi lesz, ha Tom leejti a tányérokat? Valahol ajtó
csapódott. Tom egy kissé elveszítette egyensúlyát és kilépett. A
tányérok továbbra is keringtek a levegőben, de mintha
bizonytalanabb ívet írtak volna le.
– Kilencvennyolc… kilenvenkilenc… száz! – kiáltotta Isabel
épp olyan kirobbanó őrömmel, mint a szolgálók. Tom kiszámított
pontossággal helyezte le az asztalra a tányérokat, egyiket a másik
után. Óriási üdvrivalgás tört ki. Nicolas ujjongva ugrált le-föl, így
kiáltva:
– Sikerült neki! Sikerült neki! – Carlos Isabelre mosolygott.
Isabel apja megveregette Tom vállát. – Bravó, Yates, ez aztán
igen!
– Köszönöm, uram. – Tom egy kicsit zavarodottan nézett,
mintha még nem tért volna magához ez után a kimerítő
erőfeszítés után. Tenyerét James felé nyújtotta, aki a
térdnadrágja zsebéből előhalászott egy shillinget és átnyújtotta
neki. Mindenki tapsolt.
Isabel apja összecsapta tenyerét: – Most már menjünk enni.
A családtagok helyet foglaltak az asztalnál. Isabel látta, amint
Tom kikíséri Pedrót a konyhába, és a fiatal fiú úgy meg volt
illetődve, mintha egy félistennel kötött volna barátságot. Az egyik
inas bort szolgált fel, a cselédlányok pedig sült libát, párolt
rombuszhalat, fűszeres párolt káposztát és sült almát tálaltak fel
tálcákon; a finom illatoktól lsabelnek összefutott a nyál a
szájában. Az asztal túloldalán Carlos levágott egy darab libasültet
Francesnek, miközben apja, az asztalfőn ülve, Nicót lovagoltatta
a térdén. Zenészek vonultak be a nappali fölötti galériára, majd
lantjaikon és violáikon rázendítettek egy vidám gaillard
dallamára. A kandallóban nagy lángokban lobogott a tűz, és ettől
a selyemkárpit arany színekben csillogott. Isabel minden
pordkáját bizsergető elégedettség járta át. Átpillantott Carlosra,
aki hátradőlve kóstolgatta borát, és rámosoly-gott Isabelre. A
tekintete mintha ezt mondta volna: örülök, hogy örülsz. Ettől
olyan kellemes borzongást érzett, mint amikor Carlos átöleli a
derekát és magához vonja.
A függönnyel eltakart előszoba felől tompa neszezés
hallatszott.
Isabel a szolgálók hangját hallotta, majd még egy hangot,
amelytől egyből a torkában dobogott a szíve.
– Hol vannak? Megérkeztek? Hová … – Honor Thornleigh
befordult a nappaliba, és torkán akadt a sző, amikor
megpillantotta őket, és úgy nézett, mintha ezt a drága látványt
örökre a szívébe akarná zárni. – Itt vagytok végre! Alig hiszek a
szememnek!
Isabel felpattant, odarohant az anyjához, aki átölelte egyik
karjával, és így szólt: – Ó, drága kislányom!
Isabel átölelte a nyakát: – Édesanyám!
 Közben a férfiak is felálltak, Carlos megállt Isabel közelében,
majd Isabel megfordult és maga mellé húzta, de az érzelmek
sodrásában egy hang sem jött ki a torkán. Carlos udvariasan az
anyja felé biccentett, majd cinkosan hunyorított, amikor az új
címén szólította meg: – Ladysége!
– Carlos!- válaszolt Isabel anyja mosolyogva. – Kedves
Carlos.
– Örülök, hogy látom – mondta Carlos.
– Hát még én hogy örülök, uram. Köszönöm, hogy épségben
hazahozta Isabelt.
Isabel letörölte örömkönnyeit, és közben észrevette, hogy
édesanyja szépsége negyvennégy éves korában már nem
ragyogott teljes fényében, amolyan csendes pislákolás maradt
belőle.
– Ó! – kiáltott fel édesanyja. – Ez nem lehet más, mint
Nicolas!
– Gyere ide, Nico, ne légy már olyan félénk – noszogatta
Isabel a fiát. Anyja leguggolt és bámulattal figyelte a kisfiút, és
ettől Isabelt büszkeség töltötte el. Nicolas nem tudta mire vélni
ezt a kutató tekintetet, de Isabel látta, hogy rögtön bizalmat
érzett a hölgy iránt, aki nyílt tekintettel mosolygott rá és
simogatta meg az arcát, Isabelnek belesajdult a szíve, amikor
rádöbbent, hogy édesanyja miért csak az egyik kezével ölelte őt
át. A másik, a jobb keze haszontalanul lógott az oldala mellett,
mintha a vállizma teljesen elsorvadt volna. Mi történhetett vele?
Talán mielőtt megölte azt az embert, dulakodott vele és
megsérült? Már a száján volt a kérdés, de most mégsem lett volna
időszerű nekiszegezni: Kit ölt meg, anyám? Ez az élettelen kar
azonban továbbra is zavarba ejtette, és amikor anyja újból felállt,
Isabel szánalommal eltelve ölelte őt át.
Isabel apja szólt a vendégeknek, hogy üljenek asztalhoz és
érezzék jól magukat; mindenki izgatottan nézte, amint a
szolgálók újabb ételekkel vonulnak be, és ismét megtöltik borral
a poharakat. A kutyák csaholva futkároztak fel-alá, a zenészek
pedig újult lendülettel kezdtek bele egy másik dallamba. Amikor
Isabel leült, látta, hogy az anyja megáll egy pillanatra az apja
mellett, és nyugtalan pillantást vált vele. Ha nem nyúlt volna
éppen Nico tányérjáért, és a szülei a nagy hangzavarban nem
emelték volna fel a szavukat, talán észre sem vette volna. A
mosoly eltűnt az arcukról, és hallotta, amint az apja ezt kérdezi
az anyjától: – Skóciába küldte?
– Igen – válaszolta az anyja komoran.
Az apja vészjósló hangon megjegyezte: – Northumberland
grófját is visszahívta.
– Ki lép a helyébe?
Az apja a fejét rázta és idegesen összenézett az anyjával.
Ezután az anyja átment az asztal túloldalára és leült.
Isabelnek fogalma sem volt arról, hogy miről beszélnek, de
egyáltalán nem örült, hogy szemmel láthatóan valamilyen gond
gyötri őket. Az a valaki, akire utaltak, nem lehetett más, csak a
királynő. És az az aggódó pillantás, amit váltottak, csakis azt
jelentheti, hogy nem mennek jól a dolgok. Ám a következő
pillanatban már mindenki a helyén ült, az apja pedig ismét
visszanyerte jókedvét, majd felállt és megemelte poharát.
– Carlosra és Isabelre.
– És rám!
– És Nicolasra – tette hozzá széles mosollyal. Majd hangja
komollyá vált. – Adjunk hálát Istennek, hogy épségben
hazahozott benneteket.
Mindenki ivott. Isabelt boldogság töltötte el, érezte, hogy
könnyek marják a szemét.
Apja hangosan az asztalra csapta a kupáját és így szólt: –
Most pedig meséljetek nekem az Újvilágról.
Isabel boldogan engedett a kérésnek, hiszen imádta
tengerparti otthonukat a napfényes Trujillóban.
 – Nos – kezdte beszámolóját, miközben a többiek nekiláttak
az evésnek –, amikor megérkeztünk, semmiben sem
különböztünk a többi bevándorlótól, akik azt sem tudták, merre
induljanak. Annyira tanácstalanok voltunk! Minden olyan furcsa
és olyan más volt. Azt sem tudtam, mi a különbség az
encomienda és az audiencia között.
– Isabel rosszabbnak tünteti fel a helyzetet, mint amilyen volt
– szólt közbe Carlos mosolyogva. – Elég jól elboldogultunk.
– Te igen, mivel beszéltél spanyolul. Nekem minden
ismeretlen volt.
Carlos megrázta a fejét, majd így szólt Isabel anyjához: –
Annyi emberrel barátkozott össze, hogy minden este más
családnál vacsoráztunk.
– Ó, ezt egyedül csak annak köszönhettük, hogy kineveztek az
alkirály testőrkapitányának és sikeres lettél. – Isabel fontosnak
érezte, hogy a szülei ezt megtudják. – Az alkirályt Don Andres
Hurtado de Mendozának hívják, ő Fülöp király helyi
képviselőjeként egész Perut ellenőrzése alatt tartja. Szerette
Carlost, ezért megbízta egy fontos feladattal, és ettől
megváltozott az életünk. Tavaly történt, amikor az
encomenderosok egyik csoportja fellázadt. Carlos kiválóan
helytállt az ellenük folytatott harcban és leverte a lázadást.
Isabel anyja megemelte kelyhét. – Carlosra. Szép
teljesítmény.
Carlos is megemelte a kelyhét és keserű mosollyal ezt
mondta:
– A lázadókra.
Mindenki nevetésben tört ki.
– És ezért – folytatta Isabel – az alkirály megjutalmazta.
– Arannyal vagy földdel? – kérdezte az apja.
Isabel elmosolyodott. Az apja soha nem kerülgeti a forró
kását.
 – Egy encomiendával – mondta. – Ott mindenki erre vágyik.
Ez egy nagy területű birtokadomány, amelyet indiánok művelnek
meg. Az egész ország az encomiendák rendszerére épül. De
egyedül a király jogosíthatja fel az alkirályt arra, hogy
encomiendákat ajándékozzon, így hatalmas versengés folyik
ezekért a birtokokért.
– Ezek az indiánok a rabszolgáitok? – kérdezte az anyja.
– Nem, szó sincs róla. Ők mindig is a saját uralkodóiknak, az
inka törzsfőnököknek művelték meg a földet. Ezek az emberek
még mindig ugyanazokban a falvakban laknak, mint régen.
Egyedül annyi változás történt, hogy most már a spanyolok
uralkodnak fölöttük.
– És gazdagodnak meg rajtuk – jegyezte meg az apja, majd
fürkésző tekintettel fordult Carloshoz: – Ügy tűnik, ez alól maga
sem kivétel. Ugye, nem tévedek?
Carlos bólintott. – Én egy jó encomiendát kaptam. Több búza
terem rajta, mint az alkirályén. – A jó túl szerény megfogalmazás,
gondolta Isabel, miközben összenézett férjével, és hirtelen mély
elégedettséget érzett. Ő nem olyan arrogáns, mint oly sok
spanyol, egyszerűen csak büszke arra, amit elért. És senki nem
lehetne büszkébb egy ilyen férjre, mint ő, Isabel. – És még ott
van az ezüstbányánk is – folytatta Carlos. – Az sem jövedelmez
rosszul.
– Ezüstbánya! – kiáltott fel Isabel anyja csodálattal.
– Küldök önnek két ezüsttányér- és ezüstkehelykészletet,
Lady Thornleigh – ígérte meg Carlos. – Egyedül csak a királynőé
vetekedhet vele minőségben.
– És milyen az éghajlat? – kérdezte Frances. – Nem lehet ott
hőgutát kapni?
Isabel kissé meglepődött, hiszen Frances most szólalt meg
először, mióta hazaértek. – Nem, én szeretem a meleget.
– Hát persze – jegyezte meg az apja. – Akárcsak édesanyád.
 – És az ottani ételeket is – folytatta Isabel. – A citromot
például egyenesen a verandánk melletti citromfákról szedjük. És
terem ott banán, ananász és kókuszdió is. És van egy
gabonafajtájuk, ami apró gyöngyszemekhez hasonló és
quinoának hívják. A fehérhúsu halat úgy készítik el, hogy
citromlébe áztatják, de nem főzik meg, és fantasztikusan finom. –
Isabel tudta, hogy össze-vissza fecseg de olyan jó volt újra
angolul beszélni. Olyan könnyű volt, és olyan kényelmes. – És
van egy körte alakú gyümölcs, aminek rücskös a bőre, mint egy
kígyóé, de halványzöld, selymes húsa zamatos és tartalmas, mint
a vaj. Avokádónak hívják.
– Ó, ez nagyon jól hangzik – álmélkodott az anyja. – Annyira
hiányzik már a friss zöldség és gyümölcs. – Fintorogva pillantott
a kanalára vett párolt káposztára, hogy ezzel is érzékeltesse. –
Alig várom, hogy tavasz legyen, és bevethessem a kertet. Talán
vethetnék avokádómagvakat is.
– Magvakat? – tört ki a nevetés Nicolasból.
– Azok nagy méretű magok – magyarázta Isabel. – Akár egy
csecsemő ökle.
– Te jó ég!
Isabel szülei kifaggatták Nicolast, hogy mivel foglalkozik a
legszívesebben Peruban, amire ő azt válaszolta, hogy
legszívesebben homokvárat épít a tengerparton vagy gombfocizik
Pedróval vagy Bartolomé atya egyfülű szamarán lovagol. Isabel
jólesően hallgatta fia spanyolos akcentussal fűszerezett angol
beszédét, és örült, hogy milyen ügyesen válaszol a kérdésekre.
Otthon mindig megpróbált vele angolul beszélni, de mivel
Nicolas születése óta spanyol nyelvterületen élt, ízig-vérig
spanyollá vált.
Nicolas ásított.
– Nico, ideje lefeküdni – fordult fiához Carlos.
– Majd én felviszem a hálószobába – mondta Isabel.
 – Nem, maradj csak és beszélgess. Érezd jól magad. – Carlos
felállt, és így szólt a fiához: – Vamos, Nico.
Isabel megcsókolta Nicolast, jó éjszakát kívánt neki, ő pedig
odabólintott a nagyszüleinek és Francesnek, majd megfogta
Carlos kezét és kisétált a nappaliból.
Isabel az asztal túloldalán ülő sógornőjére pillantott. Frances
egy darab libasültet piszkált a késével unatkozva, a tányérjában
szinte érintetlenül maradt az étel. Szemmel láthatóan semmi
étvágya nem volt. Talán mert már ennyire előrehaladott a
terhessége?
Nehéz volt hozzászokni a gondolathoz, hogy Adam ezt a
szótlan, szomorú hölgyet vette feleségül, aki akár tíz évvel is
idősebb lehet nála. Isabel megsajnálta. – És veled mi a helyzet,
Frances? – kérdezte. – Mi már annyi mindent összelocsogtunk
magunkról, most már rólad is szeretnék tudni valamit.
Londonban nőttél fel? Kik a szüleid? És hogyan akadtál rá az én
féktelen természetű bátyámra? Remélem, sikerült
megszelídítened.
Frances nem válaszolt a kérdésekre, az arca elsápadt. Isabel
érezte, hogy nyomasztóvá válik a csend. Apja a húst kezdte
felvágni a tányérjában, anyja pedig belekortyolt a borába. Isabel
nem értette, miért bánnak ilyen ridegen a sógornőjével. Frances
szemlátomást ki volt kelve magából valami miatt, az ő
viselkedésük pedig, főleg az apjáé, szándékosan bántó volt.
– Hosszú volt a mai nap – mondta Frances. – Azt hiszem, én
is visszavonulok. – Gyorsan talpra ugrott, amitől a kandallónál
heverésző kutyák felkapták a fejüket.
– Ó, tudom én, milyen ez az állapot. Én is alig álltam a
lábamon a Nicolas születése előtti hetekben. Mikor érkezik az új
jövevény?
Könnyek gyűltek Frances szemébe. Két kezét összekulcsolta
kidomborodó hasa felett, hogy visszatartsa a sírást. – Egy hónap
múlva. Ha Isten is úgy akarja.
 Szegény retteg a szüléstől, gondolta Isabel együttérzéssel.
Felállt, átnyúlt az asztal felett és megfogta sógornője kezét, amely
hideg é j érdes tapintású volt. – Minden rendben lesz – biztatta,
és megszorította a kezét.
Frances bizonytalanul elmosolyodott. – Később, ha már
berendezkedtetek, remélem, majd meglátogatsz, Isabel.
– Nem anyáéknál laktok?
– Nem.
– A Lombard utcában van a házuk – közölte az anyja. –
Frances, köszönöm, hogy hazakísérted őket a kikötőből. És
természetesen nyugodtan itt maradhatsz éjszakára. Szavai
nagylelkűségét megcáfolta a rideg hangnem.
– Köszönöm, de inkább hazamennék. – Majd Isabelhez
fordult: – De ugye tényleg eljössz majd hozzánk?
– Persze.
– Szólok Jamesnek, hogy valakivel vitessen haza – mondta
Isabel apja, aki közben egy pillantásra sem méltatta Francest.
Kezdett felemelkedni a helyéről.
– Ne zavartassa magát, majd én szólok neki.
Ezután kiment az ajtón. A kutyák ismét elhelyezkedtek a
kandallónál. A konyhából a mosogató cselédek beszélgetésének
halk foszlányai hallatszottak be.
A hirtelen beálló csendben Isabel anyja megjegyezte: –
Richard, tényleg meg kellene próbálnod.
– Meg fogom. De Istenemre mondom, ő az utolsó nő, akit
Adam feleségének kívántam volna.
– Pedig már a felesége, amíg a halál el nem választja őket. Ezt
el kell fogadnunk.
Úgy tűnt, hogy az apja mondani akar még valamit, de
elhallgatott és töltött magának még egy kehely bort.
Isabelből kérdések özöne kívánkozott ki, de attól félt, hogy
Frances még esetleg a közelben van és meghallja. Helyette
inkább egy csipkelődő megjegyzéssel fordult az apjához: –
Valamikor nekem is azt mondta, uram, hogy Carlos az utolsó
férfi, akit férjemnek kívánna.
A szülei ránéztek, az apja a homlokát ráncolta.
Az anyja ajkán enyhe mosoly futott át. – Apád eléggé férfi
ahhoz, hogy elismerje, ha hibázik, így van, Richard?
Apja vonásai megenyhültek. – A te esetedben, Isabel, tényleg
nagyot tévedtem. – Ám kevésbé engedékeny hangon hozzátette:
– Adam esetében kétlem.
Isabel betuszkolta a hálószobába Nicolast, aki az imént szólt
neki, hogy nem tud aludni. Hiányzott a kisfiúnak Pedro, ami nem
meglepő, mivel általában együtt aludtak. Itt azonban a nagy
felfordulásban Pedrót a szolgálók lakosztályában helyezték el.
Isabel arra gondolt, hogy másnap nem szabad elfelejtenie
áttetetni Pedro fekhelyét.
– Nem kell benézned az ágy alá, hogy vannak-e ott emberevő
óriások; papa már benézett – mondta Nicolas, miközben Isabel a
paplant igazgatta a gyerek vállán. Spanyolul beszéltek egymással.
Majd úgy tette hozzá, mintha rémisztő híreket közölne óvatosan:
– Ő jobban ellenőrzi az ágy alját, mint te, mert ő a kardjával is
benyúl.
– Angliában nincsenek emberevő óriások – közölte vele
Isabel Az éjjeli szekrényen égő egyetlen gyertya fenyőnél a
fiúcska egészen aprónak tűnt, szinte elveszett a hatalmas ágyban.
– Összegyűjtötték és elküldték őket.
Nicolas szeme kikerekedett. – Hová mentek?
– Vissza az emberevő óriások földjére. Most ott nagy lakomái
ülnek, mert örülnek, hogy végre otthon lehetnek a testvéreikkel.
– Bárcsak nekem is lenne egy fiútestvérem. Gombfocizhatnék
vele, amikor Pedro nem ér rá.
– Nemsoká lesz egy unokatestvéred. Frances nagynénédnek
és Adam nagybátyádnak gyermeke születik.
– Ma este?
– Hamarosan. – Isabel megcsókolta a fia homlokát.
 – Énekelj is valamit – kérlelte Nicolas.
Isabel halkan énekelni kezdett, és a gyerek szemhéja már
elnehezedett, amikor Isabel anyja megjelent az ajtóban. Isabel
intett a fejével, hogy jöjjön be, és közben tovább énekelt.
Honor leült az ágy túlsó végére, és mindketten nézték, ahogy
a kisfiú szeme szép lassan lecsukódik a dal végére. Isabel magán
érezte édesanyja tekintetét. – Annyiszor elolvastam a leveleidet,
Bel, azt hiszem, kívülről megtanultam őket.
– Én is édesanyám leveleit – válaszolta Isabel. – De nehéz is
volt hónapokon át kivárni, mire megkaptuk őket. Főleg az idén,
amik Adam levele után semmi hír nem érkezett.
– És ezt a hosszú utat csak miattam tettétek meg. – Tűnődve
csóválta a fejét. – Drága kislányom.
– Megérte, azért, hogy újra lássam. – Vajon most feltehetőé a
kérdést: Kit ölt meg, anyám?
Anyja mosolyogva bólintott. Ismét mindketten Nicóra néztek,
vérségi kötelékük eleven megtestesítőjére. – Olyan kedves dalt
énekeltél. Bárcsak értenék spanyolul. Milyen dal volt ez?
– Csak egy dalocska, amit a szerzetes szokott énekelni a
gyerekeknek.
– Bartolomé atya? Akinek az az egyfülű szamara van?
– Igen. Nagyon jól ért a gyerekek nyelvén. Nico imádja.
Isabel anyja elsimított egy ráncot a szoknyáján, mintha így
akarta volna elkerülni, hogy megjegyzést tegyen. Talán az
zavarja, töprengett Isabel, hogy a pap katolikus katekizmusra
tanítja az unokáját? Egy pillanatra úgy érezte, hogy hibát követett
el á pap említésével, erre előbb is gondolhatott volna. Olyan
országba jött haza, amely időközben protestánssá vált. Ezért
gyorsan témát váltott: – Nico már jól ismeri a betűket. Gyorsan
tanul.
Anyja gyengéden végigsimított a takarón, Nico lába fölött. –
Édes kicsi fiú. – Isabel észrevette, hogy a bal kezével át kellett
nyúlnia maga előtt, hogy elérje a gyereket. A jobb karja
élettelenül lógott.
– Mi történt a karjával?
Anyja nem válaszolt rögtön. Amikor végre beszélni kezdett,
akkor is csak szűkszavúan mesélte el a történetet. – Mária
királynő ügynökei felgöngyölítettek egy felkelési tervet a királynő
ellen, és engem is letartóztattak. Kihallgattak. És hát a
módszereik nem a legfinomabbak.
Isabel alig tudott szóhoz jutni:
– Azt akarja mondani, hogy… megkínozták?
Az idős hölgy bólintott, majd kutató pillantást vetett rá. –
Most ugye azon gondolkodsz, hogy vajon részt vettem-e a
felkelésben?
– Azon gondolkodtam, hogyan bírta elviselni a kínzást.
Édesanyja vállat vont: – Nem volt más választásom.
– Meg fog gyógyulni idővel?
Anyja megrázta a fejét. Úgy tűnt, hogy beletörődött sorsába.
Isabel tudni szerette volna, hogy anyja milyen szerepet
játszott a felkelésben.
– Anyám is részt vett benne?
– Nem tagadom, azt akartam, hogy Mária királynőt
megfosszák trónjától. – Tekintete Isabelébe kapcsolódott. – A
Wyatt-felkelés idején te is ezen az oldalon álltál.
Ez felhívásként hangzott. Vagy kihívásként.
– Mindez már olyan távolinak tűnik.
– Nem volt az olyan régen. Mindössze öt éve.
– Elég régen ahhoz, hogy itt minden megváltozzon. Úgy
látom, gyorsan összebarátkozott az új királynővel.
– Erre büszke is vagyok.
– Hálás volt anyámnak a királynő, ahogy Frances is mondta.
Vajon azért, mert anyám annyit szenvedett érte?
Anyja átható pillantást vetett rá.
Ez nyilvánvalónak tűnt Isabel számára.
 – Bármilyen felkelésnek is csak az lehetett a célja, hogy
Erzsébet hercegnőt trónra juttassa. Információt akartak
kicsikarni Erzsébetről, ezért kínozták meg? Frances azt mondta…
– Frances nem mindig tudja, hogy miről beszél.
Isabel vádat érzett ki a hangjából, ezért nem is fejezte be a
mondatot. Más kérdések most sürgetőbbek.
– Édesanyám, valami baj van a királynő körül? Hallottam,
ahogy apával erről beszéltek.
– Valóban? – hangzott higgadtan a válasza. Úgy tűnt, mintha
anyja beszélni akarna, de nem tudná biztosan, hogy szabad-e.
– Nyugodtan elárulhatja. Nem azért keltem át egy óceánon,
hogy csak citromfákról és szamarakról beszélgessek anyámmal.
Anyja barátságosan elmosolyodott. – Persze, hogy nem. Te
annál komolyabb vagy.
– Akkor hát beszéljen. Mi történt? – Isabel erős szorongást
olvasott ki anyja szeméből, ami ellentmondott látszólagos
nyugalmának.
Anyja átnyúlt Nico alvó alakja fölött és megfogta Isabel kezét.
Ez a bizalom gesztusa volt, és megindította Isabelt. – Ennek
köztünk kell maradnia, Bel, ezek államügyek. Ígérd meg, hogy
nem árulod el…
Nicolas mocorogni kezdett és érthetetlen szavakat motyogott
álmában. Egyik mozdulatától félrecsúszott a hálóingének
gallérja, és láthatóvá tette a nyakában lévő láncot, rajta az
aranykereszt függelékkel. A kereszt megcsillant a gyertyafényben,
és Isabel látta, hogy ez az anyja tekintetét is magához vonzza.
Ekkor az arca egy csapásra megváltozott: megkeményedett és
bezárult, mintha egy ajtót csuknának be. Kezét visszahúzta Isabel
kezéből.
– Nos – mondta –, talán hagynunk kellene a gyermeket
aludni.
Isabel jól tudta, ez azt jelenti, hogy nem akar erről többet
beszélni. Ettől Isabelt dermedtség járta át, hirtelen fázni kezdett.
Miért nem akar az anyja megbízni benne? – Mélyen alszik,
hajnalig nem fog felébredni. Mit akart mondani?
Anyja úgy nézett rá, mintha azt fontolgatná, mit válaszoljon.
Tekintete visszasiklott Nicolas keresztjére. – Látom, katolikusok
lettetek – mondta.
– Egy olyan országban, mint a spanyol nyelvű Peru, nem
lehet más az ember. – Isabel megpróbált könnyedén beszélni, de
amit ezután kérdezett, annak a jelentőségét nehéz lett volna
palástolni. – Számít ez?
Először nem kapott választ, de aztán az anyja arca
meglágyult, és mosoly bujkált a szája körül.
– Amikor tizenhét éves voltam, egy tudós lelkész látogatta
meg a gyámomat. Sir Thomast ismertté tették írásai, és gyakran
fogadott hasonló vendégeket. – Isabel bólintott. Tudta, hogy
anyját Morus Tamás fogadta örökbe, aki VIII. Henrik
tanácsadója volt, és tudós ember. – Sir Thomas írt egy népszerű
könyvet latin nyelven, amelynek a címe Utópia – folytatta anyja.
– Egy elképzelt szigetországról szól valahol az Újvilágban, ahol az
emberek pogányok, mégis becsületesek. A lelkész azért jött, hogy
megkérdezze Sir Thomastól, hogy pontosan hol található ez a
sziget, ugyanis egy hittérítő expedíciót tervezett oda, hogy Utópia
tudatlan lakóinak eljuttassa a vallás és a civilizáció áldásos
hatásait. – Halkan felnevetett. – Micsoda kötözni való bolond,
hiszen a sziget nem más, mint a képzelet szülötte. Az Utópia szó
görögül annyit jelent, hogy sehol.
Isabel elmosolyodott. Kedves történet, de vajon miért mesélte
el?
Anyja mosolya elhalványodott.
– Protestánsok. Katolikusok – megcsóválta a fejét. – Soha
nem fogok hozzászokni ahhoz, hogy az emberek azért gyilkolják
halomra egymást, mert nem értenek egyet abban, hogy miként
lehet elérni egy mennyországnak nevezett képzeletbeli úti célt.
 Isabel zavarodottságot érzett. Az istenkáromlás távol állt tőle,
ugyanakkor elismerte, hogy anyjához hasonlóan ő is gyűlöli az
erőszakot, amelyet az emberek Isten nevében követnek el. Ám az,
hogy az anyja témát váltott, még inkább összezavarta. Számít ez,
kérdezte az imént, de anyja nem válaszolt. Felállt:
– Még nem mondtad, hogy meddig maradtok, Bel – mondta
kedvesen. – Remélem, hogy még a karácsonyt itt tudjátok tölteni.
– Én is remélem. Carlosnak végül is nem sürgős
visszamennie, és… nos, a karácsony mindig is a kedvenc
időszakom volt.
– Helyes. – Anyja csőkot intett neki Nicolas fölött. – Szép
álmokat. – Fölindult az ajtó felé.
– Anyám, apával együtt miért nem szeretik Francest?
Anyja megfordult. – Nem mondtam, hogy nem szeretem.
Elfogadtuk őt.
– Azért az nem ugyanaz, mint szeretni.
– Nem – ismerte be. Habozott, hogy folytassa-e, de végül így
szólt: – Valamit tudnod kell, Bel. Mária királynő kémje, a férfi,
aki engem kínpadra juttatott, nem volt más, mint Frances bátyja.
Isabel a döbbenettől szóhoz sem jutott. Rengeteg kérdés
tolult fel benne. Ki volt ez a hitvány alak? Hogyan vehetett el
Adam egy olyan nőt feleségül, akinek a bátyja megkínozta az
anyját? De a2 legalább most már világos, hogy mi teremtette a
Frances és a szülei közötti fagyos légkört.
– És ez még nem minden. Tudnod kell a teljes igazságot.
Frances a Grenville család tagja. A bátyja Lord John Grenville
volt.
Isabelt villámcsapásként érte a hír, és iszonyú dühöt érzett.
Mennyi szenvedést okozott a családjának a Grenville-ek és a
Thornleigh-ek közötti szűnni nem akaró viszálykodás.
– Ezek a szörnyű emberek már soha nem hagynak bennünket
békén?
– Most már igen. Megöltem Lord Johnt.
 3

ADAM ÓHAJA

Titkok, kitérő válaszok, sugdolózás. Isbel olyan csalódottnak

érezte magát, hogy legszívesebben belerúgott volna valamibe.
Legszívesebben kikapott volna egy hógolyót a cheapside-i üzletek
között hócsatát vívó és visítozó fiúk kezéből, és elhajította volna.
De mit vagy kit dobott volna meg? Az utcán hógolyózó fiúk a
velük szemben álló többi fiúval csetepatéztak, de az ő ellensége
nem hús-vér ember, hanem egy feszültség, egy légkör, egy
hangulat. Nem olyan dolog, amellyel szembeszállhatna vagy
megérinthetné. Csak a titkok, a kitérő válaszok, a sugdolózás.
Nagyon megdöbbent, amikor anyja nyugodt hangon
bejelentette, hogy megölte Lord John Grenville-t, bár érezte,
hogy nincs olyan ember, aki nála jobban megérdemelte volna,
hiszen megkínozta az anyját. Ám amikor arra kérdezett rá,
hogyan történt, anyja kereken megtagadta a választ. – Nem,
Isabel, ez már a múlté. Soha ne halljam még egyszer ezt a nevet.
– Másnap az apját is megkérdezte, de ő még elutasítóbb volt.
– Azt kívánom, hogy a pokol legforróbb tüzében égjen
Grenville. Felejtsd el az egészet, és ne gyötörd vele anyádat.
De hát hogyan felejthetné el? Ő is tanúja volt a két család
közti gyűlölködésnek, akár tetszett, akár nem. Ő is ott volt a
szülei colchesteri nappalijában hat évvel ezelőtt, amikor
Grenville apja rálőtt az anyjára, és azt is látta, hogyan sújtott le az
ő apja, mielőtt az öreg Grenville ismét meghúzhatta volna a
ravaszt. Hála Istennek, édesanyja túlélte a támadást, de most
ismét lecsapott a villám.
John Grenville megkínozta az anyját, aki pedig megölte őt.
Mikor ér véget ez a durva és gyilkos viszály?
 Vagy már véget ért, Adam házasságával? Talán Frances
Grenville békítette ki őket? Frances jóvoltából fény derülhetne az
ügyre, de Isabel annyira elképedt attól, hogy a bátyja a Grenville
család egyik nőtagját vette feleségül, hogy kibújt a sógornőjének
tett ígérete alól, és nem látogatta meg.
És nem a titkolózás volt a legrosszabb az egészben. Még azt is
megértette volna, ha távol akarják őt tartani a családi
csontvázakat rejtő szekrénytől, hiszen világosan látszott, hogy a
felszín alatt még mindig fortyognak a szenvedélyek, és a sebek
még nem gyógyultak be. Talán a szüleinek túl nehéz lenne
beszélni ezekről a dolgokról, és végül is még csak három napja
érkezett meg. Talán idővel megnyílik majd előtte anyja szíve. Ám
Isabel tudta, hogy nemcsak a család viselt dolgait titkolják el
előle, hanem még valami mást is, és ez nagyon bántotta. Tisztán
érezte, hogy a szülei valamilyen veszélyes, a királynőt érintő
ügybe keveredtek. Bár a jó ég tudja, elég keveset látta őket. Egész
napjukat a Whitehall-palotában töltötték, és amikor külön-külön
hazajöttek – az anyja kimerült, az apja gondterhelt arccal –,
abban a pillanatban a vidámság álarcát öltötték magukra az ő és
Carlos kedvéért, és elhárítottak minden kérdést, amit a
királynővel kapcsolatban feltett.
– Először talán vacsorázzunk meg – mondta mindig derűsen
az anyja, majd afelől érdeklődött, hogyan telt a napjuk.
Nicolasnak tetszett a medveviadal? Carlos jól szórakozott a
smithfieldi téli vásárban? Isabel ezt szinte sértésnek érezte.
Átkelt az óceánon, hogy a szülei segítségére siessen, és még csak
nem is tekintik családtagnak, hanem csupán vendégnek, aki előtt
alakoskodni és titkolózni kell.
Sértett érzelmei izzottak a felszín alatt, miközben
kíváncsisága lángolt. Felkereste a szolgálók szállását az
istállósoron, hogy megkérdezze Tomot, mit tud erről az egészről,
de azt mondták neki, hogy Tomot valamilyen megbízással
elküldték az apja vidéki birtokára. Odáig süllyedt, hogy egy fiatal
inasnál is kérdezősködött, sőt még Ellent, az állandó szakácsot is
kifaggatta. Ám csak szó nélkül pislogtak, mintha ők is részesei
lennének az összeesküvésnek. Ekkor Isabel már úgy érezte, hogy
a kudarc lassan elveszi a józan eszét. Összeesküvés? Hogyan is
gondolhatta, hogy a szolgáknak bár milyen betekintésük is lehet
a palota ügyeibe? Akkor reggel, miután Pedro ismét elvitte
Nicolast a medveviadalra, Carlos pedig egy Sevillából érkezett
kereskedővel tárgyalt, Isabel kiment a konyhába, bocsánatot kért
Ellentől, amivel még jobban megrémítette szegény asszonyt,
majd közölte vele, hogy elmegy a Cheapside-ra karácsonyi
ajándékokat vásárolni. Fürgén szedte a lábát a hidegben, hogy
levezesse a benne dúló indulatokat. Végül azonban, amikor a
Goldsmith utcában betért Chastelain boltjába, a tulajdonos
viselkedése tette fel az i-re a pontot.
– Legyen szíves, küldje ezt apám házába, a Bishopsgate
utcába – mondta a tulajdonosnak, miközben az ráragasztott egy
címkét az arany sótartóra, amelyet Francesnek vásárolt. Már
kezdte elmagyarázni, hogy hol áll apja háza, amikor a boltos
megrázta a fejét.
– Ne folytassa, hölgyem, nagyon jól ismerem a szülei házát.
Lady Thornleigh megbecsült ügyfelünk. Hiányzott is nekünk,
amikor az a baj történt vele, és nem tudott jönni.
– Miféle baj?
A boltos felpillantott, és úgy nézett rá, mintha kikottyantott
volna valamit, amit nem lett volna szabad. – Kész is vagyunk. –
Gyorsan megszorította a csomót a madzagon, és közben kerülte
Isabel tekintetét. – Lesz még valami más?
Összeesküvés szaga érződött a levegőben. Isabel lenyelte a
megaláztatást, és azt válaszolta, hogy nem kér mást, ez minden.
Aztán foghegyről megkérdezte a boltost, hogy ott vannak-e még a
könyvárusok a Szent Pál-székesegyház mellett. A boltos
hangosan bevágta mögötte az ajtót, amikor távozott.
 A csípős hideg némileg enyhítette a feszültségét, mint ahogy a
Cheapside-on nyüzsgő vásárlók is, hiszen nem ő volt az egyetlen,
aki karácsonyi ajándékok után kutatott a Goldsmith utcában.
Tegnap, amikor Nicolasszal keresztezték a forgalmas főutat,
megpróbálta elmagyarázni fiának, hogy a „cheap” szó valamikor
„piacot" jelentett. Nicolas azonban nem értette, hogy miért nem
árulnak ott ananászt és banánt, és Isabel megértette, hogy a
Cheapside és rajta az aranyművesek kirakatában csillogó
portékák a fia számára nem a piac fogalmát jelentik.
Ananász és banán, gondolta. Napfény és bougenvilleák. Peru
szépsége olyannyira elütött a rideg Londontól, annak latyakos
utcáitól, ónosan szürke egétől. Hópihék szállingóztak, megőrizve
eredeti szépségüket, ahogy ellibbentek a háztetők mellett,
ahonnan füst tekergett a kéményekből, ám földet érésük
pillanatában máris beszennyeződtek és elveszítették ragyogó
fehérségüket. Gyerekkorából varázslatos emlékeket őrzött
London nagy épületeiről – a Szent Pál-katedrálisról, a
Guildhallról, a híres céhek épületeiről, a Westminster-palotáról –
ám a város most füstös üzletek, omladozó homlokzatok, szemetes
utcák és bűzös csatornák zsúfolt összevisszaságának tűnt.
London úgy viselte a korát, mint egy ágról-szakadt vénember.
Peruban a spanyol épületek nem voltak sokkal idősebbek
Isabelnél, de még a csodálatos limai katedrális sem.
És a londoni koldusok mintha mindenhol ott lennének.
Rongyokban kuporgó, kelésekkel borított, az éhségtől
kifejezéstelen tekintetű férfiak, nők és gyerekek. Elkeseredett
falusiak, akik azért jöttek a városba, hogy alamizsnán tengessék
életüket? Ennyire rossz volt az utóbbi években a termés? Vagy ezt
a nyomort még Mária királynő durva, elhibázott uralma hagyta
örökül, amely a királynő halálával együtt tűnt le egy évvel
ezelőtt? „Véres Mária" – a szülei szolgálói így hívták a királynőt
élete vége felé. Bármi is az oka ennek a nincstelenségnek, Isabel
szánalmat érzett a szerencsétlen lelkek iránt, akik ebben a rideg,
nyomortól gyötrődő városban élnek. Nem meglepő, hogy
gondolatai visszakanyarodtak a szikrázó tengerre néző, napban
fürdő házára Trujillóban. Carlosszal csapot-papot otthagyva
rohantak Angliába, de nem lenne képes túl sokáig itt maradni. Az
alkirály egyébként sem engedte meg az encomenderosoknak a
birtokaikról való távolmaradást. Egy rövid látogatás Európába
még szóba jöhetett, de ennél hosszabb utazás már nem. Az
alkirály visszavonhatja Carlostól az encomienda adományt, és
odaadhatja másnak, aki megérdemli, Isabelnek nagyon hamar
meg kell szerveznie a visszautat.
Micsoda ellentétes érzelmek kavarogtak benne! Nehéz lesz itt
hagyni a szüleit ez után a rövid látogatás után. És úgy szeretné
tudni, hogy miféle gond gyötri őket! De ha nem akarják neki
elárulni, mit tehet? A szülei élete itt zajlik, és ő már nem része
ennek. Ez olyan fájó érzés. És ettől újra visszatért a neheztelés,
amely a felszín alatt szendergett, mialatt Isabel a könyvek között
keresgélt, hogy megtalálja az anyjának szánt ajándékot, a
Füvészkönyv új kiadását. A kertészkedés anyja legkedvesebb
időtöltése. Nagy odaadással foglalatoskodott a
nárciszhagymáival, metszette a rózsáit, ültette a körtefáit, és
egyáltalán nem bánta, ha összepiszkolódott a keze. Keresgélés
közben Isabel eljutott a Szent Pál-székesegyház udvarába
torkolló Paternoster utca végéig. A tömzsi román stílusú
katedrális fallal körülvett udvara és belseje szokás szerint
zsúfolásig tele volt, és Isabel nehezen nyomakodott előre a
csúszós macskaköveken, az összecsődült emberek között.
Számított erre a bazári hangulatra, hiszen a londoniak a
katedrálisban bonyolítják le a legkülönfélébb üzleti ügyeiket.
Kereskedők köszöntek oda egymásnak és beszélték meg, hogy
kinek milyen a forgalma. Nemes urak béreltek fel az oszlopok
közelében őgyelgő szolgákat. Hölgyek korzóztak egymással
karöltve és pletykálkodtak. Írástudatlanok írattak deákokkal
levelet a vidéki rokonaiknak. Szajhák sétálgattak fel-alá,
kuncsaftokra halászva, zsebtolvajok és csalók lestek áldozataikra.
Gyermekkorában Isabel gyakran ejtette útba ezt a helyet apjával,
aki a többi kereskedővel itt vitatta meg a gyapjúkereskedelem
legutóbbi fejleményeit. Ő közben szívesen elálldogált ott, és nézte
a körülötte zajló, gyakran drámai eseményeket. Egyszer a
templomban egy pocakos úrra lett figyelmes, aki a nyakát
nyújtogatva csodálta a mennyezeti freskókat – látszott, hogy nem
londoni amikor egy fiatalember udvariasan figyelmeztette, hogy
ezen a helyen rengeteg a zsebtolvaj, ezért jobban tenné, ha
levenné a nyakából azt az értékes aranyláncot és a kabátja
ujjában rejtené el. Az idegen úgy is tett, miközben hálásan
megköszönte a hasznos tanácsot. Néhány perc múlva hatalmas
perpatvar tört ki a templom ajtajánál: dulakodás zaja és kiabálás
vonta magára az emberek figyelmét, majd amikor elcsitult a
lárma, Isabel megpillantotta az idegent, akinek az arcán rémület
tükröződött. Eltűnt az aranylánc, és vele együtt a barátságos
fiatalember is.
Ma nem érdekelték a templomban zajló csetepaték. Ehelyett
a kinti könyvárusok felé vette az irányt, akik a hatalmas támfalak
mellett ütötték fel sátraikat. Útközben egy tűzifával megrakott
szamarat vezető öregasszony és egy hóban szaglászó girhes kutya
között lavírozott, mire elérte a könyvvel megpakolt asztalokat,
amelyek egy rudak közé kifeszített durva ponyva alatt feküdtek.
Szemével végigpásztázta a matematikáról, állattartásról és
asztrológiáról szóló köteteket, de voltak ott gyönyörűen illusztrált
almanachok, az égi eseményekről szóló, ephemeridáknak
nevezett kalendáriumok valamint földmérőknek és ácsoknak
szánt kézikönyvek is. És több tucat prédikációt tartalmazó füzet
is feküdt ott. Úgy tűnt, hogy az új királynőjük által protestáns
hitre térített és szenvedélyes protestánssá vált londoniak nem
tudnak betelni a prédikációkkal. De a sok könyv között végül
rábukkant a Füvészkönyv új, zöld bőrkötésben megjelentetett
kiadására, amelyet rengeteg ábra díszített. Ez az, amit keresett.
 Isabel éppen átnyújtotta a könyv árát a kereskedőnek, amikor
egy éles kiáltástól majdnem kiejtette a kezéből a visszajáró
aprópénzt. Valahonnan az utcasarok felől jött a zaj. A könyves
bódé túloldalán állók elrohantak megnézni, hogy mi történt, és
eltűntek a székesegyház mögött. A kiabálás egyre hangosabb és
dühödtebb lett, Isabelt elfogta a nyugtalanság. Jobb lesz, ha
hazasiet.
A köpönyege zsebébe tuszkolta a könyvet, és sietve elhagyta
az árusítóhelyet. Az útja arrafelé vezetett, ahonnan a lárma jött,
de igyekezett elkerülni annak helyszínét, és kikerülte a tömeget.
Ám nem sikerült, mert egyre több ember érkezett minden
irányból. Mintha kivégzésre sietnének, gondolta, és egyre
kényelmetlenebbül érezte magát. A zűrzavar epicentruma a Szent
Pál keresztjénél felállított szabadtéri emelvény körül alakult ki,
ahol a legismertebb lelkészek rendszeresen prédikáltak az
összesereglett londoniak előtt. Ma nem volt prédikáció, viszont
egy férfi vérben forgó szemekkel próbálta felküzdeni magát az
emelvény lépcsőin, hangos szitkokat szórva. Két másik férfi a
sarkánál állt és igyekezett visszarángatni, ám ő gyorsabbnak
bizonyult és feljutott a pulpitus tetejére.
– Az az eretnek fattyú még azt állítja, hogy a királynőnk –
kiáltotta oda a tömegnek. Az emberek megrökönyödve néztek rá.
– Hitvány szentségtörő perszóna! – kántálta szónoki hévvel. –
Isten majd lesújt rá! És lesújt parázna eretnek híveire, rátok is!
Isabel megpróbált kijutni a templomkertből, de lassan haladt
előre a csődületben, mivel mindenki a botcsinálta prédikátor
irányába nyomult, míg ő az ellenkező irányba igyekezett utat
vágni magának.
Az őrjöngő szónokot végül is elérte a két férfi, és az egyik
öklével az arcába vágott. A másik a gallérjánál fogva rángatni
kezdte lefelé a lépcsőkön, mire a szónok lebukfencezett,
egyenesen a sárba. Nagy nehezen talpra küzdötte magát, és máris
újabb hangos szidalmakat kezdett szórni:
 – Isten mindannyiotokat megver, ti parázna kurafiak!
Valaki a tömegből visszakiabált neki: – Fogd be a pofád, te
mocskos pápista! –, és feléje hajított egy követ, eltalálva a szónok
halántékát, aki a következő pillanatban összeesett és vér
szivárgott a fejéből. Az a férfi, aki az imént leráncigálta az
emelvényről, most a dühtől kivörösödött arccal rohant feléje és a
földön heverő „pápistát” hasba rúgta.
– Tágulj innen! – szólt rá egy díszes kalapot viselő nemes, aki
védekezően állt a megrúgott férfi elé. Bizonyára egy katolikus
szimpatizáns. Egy másik „pápista”.
A vörös képű férfi egy tőrt emelt magasra és a nemes vállába
döfte. A tömeg felmorajlott, majd éktelen lárma tört ki. A nemes
megtántorodott és a vállához kapott.
A kíséretéhez tartozó három szolga elborzadva nyúlt utána és
próbálta megtartani; az egyik a gazdája vállára nyomta a kezét,
hogy elállítsa a vérzést. A vörös képű támadó nekiiramodott és
belevetette magát a tömegbe. Az emberek az útjából félreállva
segítették a menekülését, és vidám hangon biztató
megjegyzéseket kiáltottak oda neki. Ezután többen
előrelendültek és rugdosni kezdték a földön heverő férfit, aki
nemrég átkokat szórt az emelvényről. Úgy tűnt, hogy hirtelen
megbolydul a tömeg, és mindenki köré és a nemes halálra rémült
szolgái köré próbál tömörülni.
Isabelt is arrafelé sodorta a tömeg, amely felhevült, dühös
hangon ordítozta: – Le a pápistákkal! – Olyan volt, mintha a
tenger hullámai sodornák előre, lehetetlen volt az ellenkező
irányba haladni. Egy férfi könyöke a bordájába fúródott. A férfi
ezt észre sem vette, mert közben a meglincselt áldozatok felé
üvöltött, ám Isabel megtántorodott az éles fájdalomtól.
Küszködött azért, hogy el ne essen, nehogy eltapossák. A pánik
hatására visszatért az ereje, és sikerült a tömeg szorításából
kiszabadulnia, vagy legalábbis egy kicsit kevésbé zsúfolt helyre,
egy lámpaoszlop mellé kijutnia. A köpönyege gallérja
félrecsúszott a lökdösődésben, és szorította a nyakát, ezért
kioldozta a gallér zsinórját. Örült, hogy végre szabadabban
lélegezhet, és hogy az emberek nem préselődnek hozzá. Azt
nézte, merre juthatna ki az utcára, amikor hirtelen megpillantott
a tömeg szélén egy fekete szakállas férfit, aki mérgesen feléje
mutatott.
– Kereszt! – ordította a férfi.
Isabel ösztönösen a nyakláncán lógó aranykereszthez kapott.
A szakállas alak közelében többen is feléje fordultak és
gyűlölködve figyelték. – Pápista! – ordította az egyik.
Olyan hirtelen teremtek mellette, hogy Isabel megdermedt a
félelemtől. Aztán sarkon fordult, hogy elfusson. Csakhogy még
két másik alak is felbukkant, az egyik egy nagy termetű, munkás
külsejű, aki mindkét kezével megragadta a vállát, és hatalmas
érővel hátra lökte. Isabel megtántorodott és a mögötte álló
férfiba próbált megkapaszkodni, ő azonban kilépett oldalra és
hagyta elesni. Olyan erővel esett hanyatt, hogy a lélegzete is
elállt, és éles fájdalom futott végig a gerincén alulról felfelé. A
föléje tornyosuló és lefelé tekintő ábrázatok teljesen eltakarták az
eget, csak gyűlölettel telt szemek és fenyegető öklök derengtek
előtte homályosan.
– Mocskos pápista szajha.
Isabel megpróbált felállni, ám ekkor egy csizma nyomódott a
mellkasához és a földhöz szögezte. Isabelt átjárta a rettegés, és
szörnyű félelmében önkéntelenül is Carloshoz fordult volna
segítségért. – Socorro! – kiáltotta. – Segítség!
– Mit gagyog ez itt?
– Valamit spanyolul – morogta a szakállas. – Pápista ringyó
és még spanyol is. Jól meg kell rugdosni.
– Ha a spanyolok veszik át az uralmat, itt mindenkinek
spanyolul kell beszélni. Vagy franciául, hogy az Isten verje meg
őket.
 – Naná, azt is lenyomják a torkunkon, mint azt a büdös
kenyeret, amit Krisztus testének hívnak.
A szakállas leguggolt és a képét majdnem Isabel arcához
nyomta, és megragadta a keresztet tartó vékony aranyláncot;
kicsorbult körmei felsértették Isabel bőrét. – Te mocsok –
morogta és letépte a nyakáról a láncot.
Aztán egy másik alak tolta oda a képét az arcához. A szájában
törött fogak éktelenkedtek, vörös pofaszakálla volt, és bűzlött a
sörtől. Isabel még félelmében is érzékelte, hogy ez nem olyan,
mint a többi; nyugodt volt, és ettől még ijesztőbb. – Vigyétek oda
– bökött állával a templom fala felé. Megragadták a karját, és
dühödt rúgkapálása ellenére is elvonszolták. Egy alkóvhoz
cipelték, ahol teljesen sötét volt. Félelme tovább nőtt. Itt senki
sem veszi észre.
Ledobták a földre, de a vörös pofaszakállú abban a
pillanatban megragadta a kezét, szemét a rubinköves gyűrűjére
meresztve. Isabel elrántotta a karját. – Engedjen el! – A férfi újra
elkapta a kezét és megrántotta a gyűrűjét, de nem tudta lehúzni,
mert megakadt az ujjízületénél. A férfi előrántott egy kést, majd a
társára nézett. – Fogd le.
A társa vaskos csizmás lábait szétterpesztve föléje térdelt.
Isabel kétségbeesetten próbált felülni, de a férfi a mellkasára
huppant, térddel felfelé, úgy hogy az ágyéka szinte Isabel arcába
nyomódott. Alig kapott levegőt. Ez a kegyetlen szörnyeteg
szorosan átfogta Isabel csuklóját, és felemelte a kezét, hogy a
másik hozzáférjen a késsel. Isabel majd meghalt félelmében.
Hiszen ez le fogja vágni az ujját! Vadul rugdosni és csapkodni
kezdett, hogy kiszabaduljon a szörnyeteg alól.
– Hát nem maradsz nyugton, he? – Ökölbe szorította a másik
kezét, hogy Isabel arcába vágja.
Ekkor azonban fentről egy kéz a vállánál fogva megragadta a
szörnyeteget és lerántotta Isabelről, aki a nagy súlytól
megszabadulva mélyen beszívta a levegőt. Hirtelen fényt látott,
majd egy arcot, amelytől nagyot dobbant a szíve. Adam!
A bátyja szembeszállt a szörnyeteggel, de a fekete szakállas is
rátámadt Adamre. Isabel megpróbálta elkapni a szörnyeteg lábát,
hogy elbuktassa, de nem érte el. Az egyik alak ököllel Adam állára
csapott, a másik pedig gyomorszájon vágta.
Egyszerre azonban két férfi termett Adam mellett, és
félrelökte támadóit. Most, miután Adam megszabadult tőlük,
hátrafordult, hogy ártalmatlanná tegye a vörös szakállút, akinek
kés volt a kezében. Ő azonban gyorsan Isabel mellé térdelt, és a
kést a torkához szorította. Ha megmoccan, a penge a torkába
hatol. – Tágulj innen! – mordult Adamre.
Isabel kinyúlt oldalra és felmarkolt egy csomó kavicsos havat,
és a férfi szemei közé hajította. Az összerezzent és pislogni
kezdett, erre Adam kirúgta a kést a kezéből. A mozdulattól a férfi
elterült a hátán, de gyorsan talpra ugrott és bevetette magát a
tömegbe.
Adam a két kísérőjéhez fordult, akik Isabel támadóival
számoltak le éppen. Az egyik behúzott egy nagyot a
szörnyetegnek, amitől az megtántorodva hátralépett, miközben
az orrából vér fröcskölt, majd sarkon fordult és eloldalgott. A
másik a fekete szakállút vette üldözőbe. Adam odaszólt az
elsőnek: – Vigyázz, Rogers! Kés van nála!
Barátja gyorsan megfordult és egyik karját felemelve próbálta
elhárítani a támadást, majd úgy gyomorszájon vágta, hogy a fickó
kétrét görnyedt. Előre hajolva és a gyomrára szorított kézzel
hátrált ki az alkóvból és vegyült bele a tömegbe.
Adam felsegítette Isabelt, aki még mindig levegő után
kapkodott. A ruhája összegyűrődött, a keze csupa piszok, és egész
testében remegett. Abban a pillanatban, amikor talpra állt, a
bátyja nyakába ugrott. Adam egy pillanatra szorosan átölelte.
– Mondhatom jókor indultál várost nézni.
 – Ó, Adam! – Isabel hátrahúzódott és látta, hogy bátyja
szomorúan mosolyog. – De hát honnan tudtad, hogy én… – A
bátyja szája szögletéből vér szivárgott. Előhúzta zsebkendőjét a
köpönyege ujjából, és Adam szájára akarta szorítani, de ekkor
Adam kivette a zsebkendőt a kezéből, és Isabel nyakához nyomta.
Amikor levette onnan, Isabel látta, hogy a zsebkendő a saját
vérétől foltos. Az előbb félelmében észre sem vette, hogy az az
alak megvágta a nyakát. Hirtelen gyengének érezte magát, és
szédülni kezdett. Adam karja után kapott, hogy el ne essen. Ismét
meg akarta kérdezni – Hogyan…
Hat lovas vágtatott be a templomkertbe, a seriff emberei.
Adam félrevonszolta Isabelt, nehogy a lovak patái által felvert sár
összefröcskölje őket. Közben az emelvény körül a feldühödött
emberek egymásnak estek és ádáz ökölharc bontakozott ki; a
nekikeseredett ordibálás és csapkodás közepette a seriff emberei
lovaikkal benyomultak a csatározók közé.
– Azt hiszem, tudok.
Adam odafordult a két társához. Az egyik a kalapját emelte fel
a földről, míg a másik szemével a tömeget pásztázta, új
támadóktól tartva. Durva, házilag szőtt öltözetükből ítélve
katonák vagy tengerészek lehettek; övükben hosszú tőrt hordtak.
Elütött tőlük Adam elegáns kék köpenye, amely alól kard
kandikált ki. Egyikük sem húzta elő fegyverét. – Induljunk –
mondta nekik Adam. – A mólónál találkozunk.
– Igenis uram – válaszolták szinte egyszerre, és
megérintették homlokukat, valamiféle elnagyolt szalutálásra
emlékeztető mozdulattal. Már megfordultak és indulni készültek,
amikor Isabel így szólt hozzájuk: – Köszönöm mindkettőjüknek,
amit értem tettek. – Visszanéztek rá, és az egyik, akit Rogernek
hívtak, némán bólintott, majd nagy léptekkel elsiettek.
Isabel tekintete visszatévedt arra a helyre, ahol megtámadták.
– A keresztem – kiáltott fel, amikor megpillantotta a nyakáról
letépett keresztet, amely ott feküdt a földön. Visszament,
leguggolt és felemelte a sárból. Amennyire lehetett, piszkos
ujjaival megtisztította.
– A helyedben itt hagynám – figyelmeztette Adam, és közben
oldalra sandított egy férfira, aki sötét tekintettel figyelte őket a
tömeg széléről.
Isabel azonban köpönyegébe csúsztatta a keresztet az
anyjának vásárolt könyv mellé, majd visszasietett Adamhez,
türelmetlenül várva, hogy maguk mögött hagyják végre ezeket az
őrülteket. Adam megfogta a könyökét, és tekintetét még mindig
az őket figyelő férfin tartotta. – Most már gyere.
Nagy megkönnyebbülést éreztek, amikor a templomkertből
kijutottak a Watling utcára, a sétálgató emberek és ökörfogatok
nyugodt világába. Isabel még mindig alig állt a lábán, és ezt
Adam is észrevette, ezért a Fekete kutyához címzett kocsma
cégére alatt kitárta az ajtót és betessékelte húgát. Isabelt jó
érzéssel töltötte el a hely áporodott melege. Csupán néhány
kuncsaft üldögélt a sörét iszogatva, és unottan pislantott fel az
érkezésükre. Adam odament a vendéglősnéhez, pár szót váltott
vele. Isabel hamarosan a kályha melletti pádon találta magát,
kezében egy pohár frissítő almaborral, sőt még egy lavór vizet is
tettek elé, hogy megmoshassa sáros kezét.
– Így már jobb – mondta Adam. – Nem engedhetlek haza,
amíg úgy nézel ki, mint egy kapcarongy.
Eszébe jutott az otthona és Carlos, és az is, hogy spanyolul
kiáltott segítségért. Megborzongott, amikor eszébe jutott, hogy
mi történt volna vele, ha Adam nem menti meg. Kezét beletörölte
a száraz vászontörölközőbe, és halkan csak ennyit mondott:
– Hála Istennek, hogy ott voltál.
– Nem biztos, hogy ezt Isten rendezte el így – válaszolta
Adam mosolyogva. – Elmentem apáékhoz, hogy találkozzam
veled. Apa intézője mondta, hogy Chastelain boltjába mentél, ott
pedig közölték, hogy a Szent Pál könyvárusai felé vetted az irányt.
 Isabel csodálkozva nézett bátyjára. Már öt éve nem látta. Azt
sem tudta, mivel kezdje a beszélgetést. – Ha nem tévedek, most
már Sir Adamnek kell szólítanom téged. Olyan furcsán hangzik.
Általában az öregurakat szólítják így. .
– Téged viszont most már egy kis fickó úgy hív, hogy
„anyám”. – Álmélkodva, de még inkább pajkosan megcsóválta a
fejét. – Még előttem vagy, ahogy fekszel a bölcsődben és szopod
az ujjad.
Isabelnek ettől nevethetnékje támadt. – Te magad is szülő
leszel hamarosan. Nehéz elképzelni apának téged, a megrögzött
agglegényt, aki mindig csak otthon ült.
Adam mosolya elhalványult. – Bel, ezért is akartam
találkozni veled. – Folytatni akarta, de egy férfi, aki a pad körül
lézengett, leült melléjük, két kezében fogva söröskupáját. –
Beszélnem kell veled – súgta oda Adam Isabelnek. – De nem itt.
Elég jól vagy ahhoz, hogy elmenjünk?
Isabel érezte, hogy a teste tele van zúzódásokkal, és még
mindig túlságosan zaklatott, de nagyon vágyott rá, hogy beszéljen
vele. Az almabortól egy kicsit visszatért az ereje, és a fejében
egymás után tolultak fel a kérdések. – Igen – válaszolta. –
Menjünk haza.
– Nekem még az Old Swan lépcsőinél találkoznom kell az
embereimmel, és az éppen útba esik. Mehetünk?
Végigmentek a Watling utcán egész addig, amíg az utca
belekanyarodik a Budge közbe, majd a folyó felé folytatták
útjukat. Isabel boldogan kapaszkodott bátyja karjába, és
időnként lopva ránézett. Adamnak is sötét a haja, de míg ő maga
apja kék szemét örökölte, a bátyja szeme gesztenyebarna volt,
akárcsak apjuk első feleségéé. Olyan megnyugtató volt, ahogy
mellette lépkedett. Adam, a kilenc évvel idősebb féltestvére,
gyermekkorának hőse. Adam, aki mindent tudott. Tudta, hogyan
kell átgázolni a colchesteri házuk melletti patakon és megtalálni a
bíbicfészekben a tojásokat a közeli szigeten. Tudta, hogyan kell
melaszos süteményt csórni a szakács éléskamrájából, amikor
még mindenki aludt. Tudta, hogyan kell úgy versenyt futni a
colchesteri templom kertjében, hogy felugorva elérje a
harangkötelet. Néha hagyta, hogy Isabel győzzön; olyankor
felugrott a korlát tetejére, és kötéltáncos módjára sétált rajta
végig, így Isabel elsőként érte el a templomkert kapuját. Isabel
bátyjának arcát fürkészve próbálta kitalálni, mi történhetett vele,
mióta utoljára látta. Adam majdnem olyan magas volt, mint
édesapjuk, most is olyan izmos volt, mint máskor, de most egy
kissé soványabbnak tűnt, és valamiféle új keletű merevség jelent
meg az arcán, de ezt a változást csak az vehette észre, aki nagyon
ismerte.
– Hallom, hogy Carlos a spanyol főurak közé emelkedett,
Isabelt meglepte a hangjából kiérződő hidegség, mintha
valamiért haragudna Carlosra. El sem tudta képzelni, mi lehet az
oka. – Nem egészen – mondta, majd férje iránti büszkeségét
kimutatva hozzátette –, de ezért elég sokra vitte.
– Spanyolország – mondta Adam komoran. – Anglia
szövetségese, legalábbis azt állítják. Majd meglátjuk.
Isabelnek nem volt kedve politizálni. – Hazajössz velem?
Nicolas alig várja, hogy találkozzon veled. Mióta járni tud,
egyfolytában az Adam nagybácsiról szóló történetekkel
szórakoztatom.
Adam azt válaszolta, hogy nem tud, vissza kell mennie
Portsmouthba, a hajóépítő műhelybe. Csak erre a napra jött fel a
fővárosba, mivel reggel találkozója volt Sir Benjamin Gonsonnal,
az admiralitás kincstárnokával.
– Látom, fontos emberek a barátaid. Kedves Sir Adam,
uraságod szépen feltört. – Ugratta bátyját, de valójában nagyon
örült, hogy ilyen jól halad felfelé a ranglétrán. Adam már tizenkét
éves kora óta az apjuk hajóin dolgozott: először matrózként,
majd kormányosként, végül pedig kapitány lett. Nála jobban
senki sem ismeri a tengert. – Apa mondta, hogy a királynő
haditengerészetének megújításán dolgozol.
– Igen. Több hónapba is telik, amíg a vagyont és a tartozást
felmérjük. Leltárba kell vennünk minden hajó raksúlyát,
készültségi állapotát és a rajta lévő ágyúk minőségét. Aztán ki kell
számítanunk, hogy mekkora költséggel lehetne a flottát igazán
harcra kész állapotba hozni. – Megcsóválta a fejét. – Pokoli nagy
munka. A flotta mindössze harmincnégy hajóból áll, ezek egy
része csak bárka és dereglye, egy pedig kétárbocos vitorlás. A
huszonegy nagy hajó közül csak tizenegy állapota kielégítő, a
másik tizenkettő olyan siralmasan lepusztult, hogy nem éri meg
megjavíttatni őket. Én azonban biztosítottam őfelségét, hogy
magánkézben lévő hajókat is igénybe vehet. Szükség esetén
három tucat kereskedelmi hajót át lehet alakítani és védelmi
fegyverekkel felszerelni.
– Jó ég, te is baráti viszonyban állsz a királynővel? Akárcsak
anya és apa?
Adam megrázta fejét. – Hosszú ideig voltál távol, Bel. –
Összeráncolta homlokát, mintha nem szívesen merülne bele a
részletekbe. – Sok minden történt azóta – mondta. Ennél többet
nem árult el.
Ő is éppen olyan, mint a szüleink, gondolta Isabel, és
elöntötte a méreg. Miért nem akarja senki felfedni, hogy mi
történt? A rátörő indulatoktól ismét remegni kezdett és csak
nehezen, botladozva szedte a lábát.
– Ülj le ide – mondta a bátyja és egy temetőt körülvevő
alacsony kőfalhoz vezette.
Isabel leült és vett néhány mély lélegzetet. A temető
sírköveiről eszébe jutott a Szent Pál-székesegyháznál történt
szörnyűség. Nem volt elég az a rettenetes élmény, ehhez most
még hozzáadódott a családjából való kirekesztés miatt érzett
dühe is. – Találkoztam Francesszel – vágta oda Adamnek szinte
kihívóan. Remélte, hogy Adam elérti a célzást, és magyarázkodni
fog.
Ám Adam csendben maradt. A Temze utcához közeledtek,
amely bűzlött a haltól és a rothadó hínártól. „Húzd meg az
evezőt!” és „Nyugatra tarts!” kiáltások hangzottak a ladikok felől.
Néhány gyerek libát üldözött. A temető fala mögött galambok
szálltak le a sírok közé, és csipegették a megbámult füvet a hó
alól.
Adam leült mellé. – Kérhetnék tőled egy szívességet?
– Természetesen – válaszolta Isabel. – Miről lenne szó?
~ El kell mennem itthonról… és elég hosszú időre. A
feleségem nemsokára szülni fog. Nincs neki se anyja, se nővére,
aki segíteni tudna. Vigyáznál rá? Csak addig kellene vele
maradnod, amíg látod, hogy minden rendben van vele és a
kicsivel.
Hosszú időre megy el?- gondolta Isabel némi aggodalommal.
– Mennyi időre mész el?
– Néhány hónapra. Frances már nem fiatal. Lehet, hogy
nehéz szülése lesz, és lehet, hogy ez a gyereket is megviseli.
Valóban nem fiatal, és nem is közénk való. – Adam, hogy
vehetted el a Grenville-ék lányát? – kérdezte Isabel.
Bátyja az utca irányába bámult. – Hosszú történet. – Felállt.
– Akármilyen hosszú is, hallani akarom. – Isabel is felállt.
Adam ránézett. – Most már jól vagy? Haza tudsz menni?
– Adam, jogom van ismerni a helyzetet Hamarosan vissza
kell térnünk Carlosszal, de te azt kéred, hogy halasszam el az
utazást, és maradjak Frances mellett. Tudni akarom, hogy mi a
helyzet vele. – Azért vetted el, hogy véget vess a viszálynak? Vagy
a viszály ellenére? Annyira szereted?
Adam keserűen felnevetett:
– Kérdezd meg őt.
– Hagyd ezt abba. Te is ugyanolyan érthetetlen vagy, mint
anya és apa. Valami titkos ügyből kifolyólag állandóan a palotába
szaladgálnak, de soha nem szólnak róla egy szót sem. Vidám
arcot vágnak, mintha csak kártyapartira mennének oda, de
tudom, hogy valami véresen komoly ügyről van szó.
Egymással szemben álltak a forgalmas utcán. Bátyja tekintete
elsötétült.
– Abban bíznak, hogy ez a véresen komoly ügy megoldódik.
Csakhogy nem fog.
– De mi ez az ügy, Adam? Miért nem árulja el egyikőtök sem
nekem?
– Azért, mert ami történik, nem tartozik rád.
– Nem tartozik rám? Én is a család tagja vagyok!
– Nos, ami Angliában történik, ahhoz már semmi közöd.
Spanyol lettél.
– Ugyanolyan angol vér folyik az ereimben, mint…
– Nem erről van szó.
– Akkor miről?
– Katolikus vagy.
Tompán puffantak a szavai, mintha fatörzs dőlt volna
kettőjük közé.
Erről van hát szó, gondolta Isabel, és borzongás futott át
rajta. Nem bízik benne a saját családja. Ők is ugyanúgy
„pápistának” tartják, mint azok az alakok, akik megtámadták.
Annyi különbség gél, hogy a családja ezt mosolygós arccal teszi.
Mosolygós álarccal
Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjék, és a távolba nézett.
Adam bocsánatkérő hangon mondta:
– Isabel, most csak az újszülött számít. – Isabel
visszafordította rá a tekintetét, és Adam így folytatta: – Ez a
gyerek nagyon fontos a számomra.
Isabel látta rajta, hogy tényleg fontos, és ez megindította. De
már nagyon elege volt abból, hogy kirekesztik a családból.
Amennyire csak tudta, megkeményítette a hangját.
 – Ha azt akarod, hogy megtegyem, amire kértél, ha azt
akarod, hogy törődjek a feleségeddel és a gyerekeddel, mondj el
mindent. Ha ezt nem teszed meg, esküszöm, jegyet váltok az első
Spanyolországba induló hajóra, ott pedig átszállók és meg sem
állok Peruig. És most döntsd el, melyiket választod, Adam.

FENYEGETŐ VESZÉLY
A HATÁR MENTÉN

– Mindig is ugyanilyen makacs voltál. – Adam zavart

mosolya elárulta Isabelnek, hogy bátyja enged a kérésének. Újra
elindultak, és bár Isabel gyengének és törődöttnek érezte magát a
nemrég elszenvedett durva támadástól, megpróbált lépést tartani
bátyjával, és kíváncsian várta, hogy belekezdjen a történetbe.
Először délre, Walbrook felé indultak és egy sor céh, a Chandlers,
a Cutlers, a Skinners épülete mellett haladtak el, de Adam egy
szót sem szólt, amíg be nem fordultak a Temze utcába. Innen
néhány szűk utcácska vezetett le a néhány száz lábnyira található
folyóhoz. Elindultak az egyiken.
– Először is – kezdte Adam – apa a királyi tanács tagja, és a
németalföldi hadianyag-beszerzés ügyében ad tanácsokat a
királynőnek. Nála jobban senki sem ismeri Antwerpent és annak
kereskedelmét.
Ezt még Isabel is nagyon jól tudta. Gyapjúszövet-
kereskedelemmel foglalkozó édesapjuk a tengerszoros mindkét
partján folytatott üzleti tevékenységet, ezért állandó házat tartott
fenn Antwerpenben. Amikor Isabel gyerek volt, éltek is ott egy
ideig. De mi ez a hadianyagüzlet? Isabel most ezt a kérdést
félretette, és megkérdezte: – És anya?
 – Segített nyélbe ütni egy titkos találkozót a skót Arran
grófjával. Sir William Cecil házában szállásolta el, a Canon
utcában, és a királynő magántalálkozót bonyolított le vele.
Adam nyomatékkal tette hozzá:
– Semmi alapja nincs annak a szóbeszédnek, miszerint a
királynő házasságról akart tárgyalni a gróffal. Csak politikai
találkozóról volt szó, amely után a királynő visszaküldte Skóciába
a grófot. Ott vehetik leginkább hasznát.
Skócia. Isabel emlékezett rá, hogy szülei vacsoránál Skóciáról
suttogtak valamit egymásnak. – Ki ez az Arran grófja?
Adam csodálkozva nézett rá, mintha a tekintete ezt mondta
volna: Még ezt sem tudod?
Isabel ettől ingerült lett, de nem akarta, hogy hangjából
kiérződjön: – Mint magad is mondtad, hosszú ideig voltam távol.
Megérkeztek az Old Swan lépcsőhöz, amely a város egyik
legrégibb kikötőjéhez vezet, és megálltak az utcának a forgalmas
mólóra néző oldalán. Sirályok rikoltoztak a halárusok pultja
fölött, ahol háziasszonyok és szolgák vásároltak a frissen kifogott
halakból. A vízre levezető lépcsőkön révészek invitálták a folyón
átkelni vágyókat a csónakjukba. Egy fiatal lord, rókaprémes
kalappal a fején, kifestett arcú hölgyet kísért kézen fogva az egyik
ponyvával fedett csónakhoz, majd eltűntek a ponyvaborítás alatt.
– Vészterhes időben jöttetek haza, Bel – mondta Adam. –
Nincs ezen mit szépíteni, csak nézz körül jobban. Lehet, hogy
tavaszra Londont elfoglalják a francia seregek.
Isabel meghökkenten bámult rá. Még a gondolata is rémisztő.
Hogyan? Miért?
– Az Ősi Szövetség miatt.
– Mi miatt?
– A skótok így hívják ezt a kétszázötven évre visszanyúló,
ellenünk irányuló szövetséget a franciákkal. A két ország
uralkodói megesküdtek, hogy ha bármelyikük országát
megtámadják az angolok, a másik ország háborút indít Anglia
ellen.
– Én ezt nem értem. Anglia nem támadt meg senkit.
– Nem ez a lényeg. Az évszázadok során szoros szövetség
alakult ki a két ország között. Húsz évvel ezelőtt Jakab, a skótok
királya a Guise-háznak, Franciaország legbefolyásosabb
családjának egyik lányát vette nőül. Ennek a családnak a kezében
összpontosult a legtöbb hatalom, még a királyt is a markában
tartotta, így a házassággal Skócia Franciaország vazallusa lett.
Annál is inkább, mivel Jakabnak nem született fia, ezért halála
után csecsemőkorú lánya, Stuart Mária lett a skótok királynője.
Máriát a franciák Párizsba vitették, és a király fiához adták
feleségül, aki hamarosan trónra lépett, ezért a tizenhat éves
Mária, a skótok királynője most már a franciák királynője is lett.
– De akkor ki uralkodik Skóciában?
– Anyja, Guise Mária. Régenskirálynőként vezeti az országot.
Párizsban pedig az öt Guise fivér – akik a hercegektől a
püspökökig mindenféle magas tisztséget betöltenek – a tizenéves
királynő tanácsadója. Ők Franciaország igazi uralkodói. És itt a
probléma gyökere. Nem minden skót örül annak, hogy
Franciaország irányítja Skóciát. A skót nemesek évek óta
zúgolódnak, amiért az edinburghi udvar francia befolyás alá
került, és a köztük lévő protestánsok nem nézik jó szemmel a
katolikus uralmat, ezért nemrég egy John Knox nevű személy
vezetése alatt összefogtak. Ez az ember nem báró, de még csak
nem is nemes, csak egy közönséges skót protestáns prédikátor,
ám szenvedélyes, okos és ügyes szervező; egy hónappal ezelőtt
már ki is tört egy felkelés a francia főurak ellen. A franciák
válaszul több ezer katonát küldtek Skóciába, és jelenleg úgy néz
ki, hogy leverik a lázadókat. Ezért…
– Állj meg egy pillanatra, Adam. Ennek az egésznek mi köze
Angliához? Azt mondtad, háború fenyeget. Miért?
 – Stuart Mária, a skótok királynője miatt. Tudor-vér folyik az
ereiben, és mivel Európában a katolikusok a mi királynőnk
uralmát törvénytelennek tartják, a skótok királynője az egész
világ előtt ki jelentette, hogy ő Anglia jogos uralkodója. Érted? A
Guise-család, amely Franciaország és Skócia fölött is uralkodik,
arra készül, hogy leverje a skót felkelést, és azután délre
nyomulva egy még nagyobb falatra, vagyis ránk fenje a fogát. A
felkelés jó alkalom arra, hogy északi határainkra csoportosítsák
seregeiket, ami az első lépés egy Anglia elleni támadáshoz és
Stuart Mária angol trónra léptetéséhez.
Anglia elleni támadás. Ezek a szavak rémisztő képeket
idéztek fel Isabel számára. Véres jelenetek játszódtak le lelki
szemei előtt: halomra gyilkolt angol katonák, megerőszakolt
angol nők, felégetett angol mezők.
– A skót főurak segítséget kértek az angoloktól – folytatta
Adam. – A királynőnk nem akart állást foglalni, de titokban
találkozott a lázadásban részt vevő Arran grófjával, mivel igényt
tart a skót trónra. Támogatása új lendületet ad a felkelésnek.
– Sir Adam – szólt egy férfihang.
A móló irányába néztek, ahol egy csónakot lökdöstek a
hullámok a kikötő lépcsőihez. Isabel felismerte a csónak orrában
álló férfit: Adam barátja, aki segített neki megszabadulni a
támadóitól. A csónak egy hosszú hajóhoz tartozott, és hat
tengerész ült a férfi mögött az evezőknél.
– Rogers – válaszolt Adam –, gyere ide. – A hadnagyom –
mondta Adam Isabelnek, amint a férfi felfelé futott a lépcsőkön.
Amikor Rogers odaért hozzájuk, Adam így szólt hozzá: – Kísérd
haza ezt a hölgyet. A Bishopsgate utcában lakik, nem messze.
Aztán gyere vissza a hajóra.
– Igenis, uram.
– Várj még egy pillanatig. – A hadnagy diszkréten
félrehúzódott, Adam pedig így szólt Isabelhez: – Most el kell
mennem.
 – De felvesszük velük a harcot, ha támadni mernek – mondta
Isabel, akinek a gondolatai még mindig a francia fenyegetésen
jártak. – Erzsébet királynő biztosan visszaveri őket.
– Hogyan, mikor még állandó hadserege sincs? Egy olyan
országot vett át, amelyet a nővére tönkretett. És amint
említettem, a haditengerészet, amelyet megörökölt, egy tucatnyi
lerobbant hajóból áll.
Ez borzasztóan hangzott. Isabel nem gondolta volna, hogy
ilyen rosszul állnak a dolgok.
~ És ami még rosszabb, az alattvalói felének a hűségében meg
sem bízhat. – Adam hangja megkeményedett. – A
katolikusokban. Sokan közülük titokban gyakorolják a vallásukat,
és egyre nő bennük a rosszindulat. Főként északon – Yorkshire-
ben, Northumberlandben ahol a régi szokások mélyen
gyökereznek. És sok közöttük a nagyhatalmú báró. A királynő
most váltotta le Northumberland grófját a keleti és a középső
határvidékek helytartói tisztségéről, amely területek nagyjából az
egész skót határt magukban foglalják, mert a gróf közismerten
katolikus, és ha majd állást kell foglalnia, nem biztos, hogy a
királynő mellett áll ki. – Isabel tiltakozásra nyitotta száját, de
Adam nem hagyta szóhoz jutni:
– Erzsébet hatalmi pozíciója nagyon is ingatag, az emberek
arra fogadnak Európában, hogy uralma nem fogja megérni a
második évét.
Isabelt megdöbbentette, hogy Adam a keresztnevén emlegeti
Erzsébetet, mintha bizalmas viszonyban lenne vele. –
Erzsébetnek szólítod? A jelenlétében is?
Adam mérgesen nézett rá. – Isabel, hallottad, amit
mondtam? Az uralmát belülről is és kívülről is veszély fenyegeti.
A franciák ránk akarnak törni és a katolikusok, az angol árulók
valószínűleg melléjük állnak, és megdönthetik a királynő
hatalmát.
 – Hallottam, amit mondtál. De nem túlzás támadásról
beszélni? Szerintem ez lehetetlen. A franciáknak nem lenne olyan
könnyű igába hajtaniuk Angliát, ezt te is tudod. Nekik is tudniuk
kell. Az angolok elkeseredetten küzdenek majd a szabadságukért.
Ami pedig a katolikusokat illeti, a régi hit gyakorlása önmagában
még senkit nem tesz árulóvá. Ők is harcolni fognak a
királynőjükért.
– Gondolod? – kérdezte Adam kételkedő hangon, majd maró
gúnnyal hozzátette:
– Ha kiderül, hogy tévedsz, az akasztófáról már nem
szólhatok oda neked, hogy „ugye megmondtam”
Isabel elborzadva nézett rá.
– Most már megértheted – mondta Adam halálos
komolysággal –, ha Erzsébet elbukik, a mi családunknak is vége.
Megfordult, hogy odaintse a hadnagyát, ám csodálkozó
pillantással megállt, amikor hordszéket cipelő inasok bukkantak
fel és álltak meg mellettük, és a hordszékről Frances mászott le
nehézkesen.
– Hála Istennek, nem érkeztem túl későn – mondta Frances
kipirultam – Már attól féltem, nem érek ide időben.
Adam zavarba jött. – Mit jelentsen ez? Csak nem történt
valami baj?
– Nem, dehogyis. Kérlek, ne aggódj. – A szemében szeretet
csillogott. – Csak azért jöttem… Megkaptam az üzenetedet.
– Csak szólni akartam – közölte Adam hűvösen. – Nem
kellett volna idejönnöd.
Frances megpróbálta leplezni sértődöttségét. – Én akartam
idejönni. Lehet, hogy sokáig leszel távol, ezért el akartam
búcsúzni tőled.
Adam a várakozó csónak felé pillantott, mintha alig várná,
hogy beszálljon, miközben Frances nyilvánvalóan fájlalta a
távozását. Isabel nem sejthette a köztük feszülő ellentét okát –
már maga az a tény is érthetetlen volt, hogy miért házasodtak
össze –, de sajnálta Francest. Annyira lerítt róla a reménytelen
szerelem. Isabel legszívesebben belecsípett volna Adambe. Még
arra sem képes, hogy egy búcsúcsókot adjon a feleségének, vagy
egy gyengéd szót szóljon hozzá? El sem tudná képzelni, hogy
Carlos ilyen kurtán-furcsán hagyja ott, amikor hadjáratba indul.
Épp ellenkezőleg, ők elég nagy feltűnést keltenének.
Adam hidegen és kimérten Frances felé biccentett. –
Köszönöm, asszonyom. Most pedig menjen haza és pihenjen.
Indulnom kell. – Intett á hadnagyának, hogy kísérje haza Isabelt,
még egyszer kurtán odabiccentett a feleségének, aztán fürgén
lelépdelt a mólóra vezető lépcsőkön.
Frances hosszasan nézett utána. Isabelt elfogta a szánalom.
– Hamarosan meglátogatlak, Frances. Megígérem.

– Tehát kíváncsi vagyok a véleményére, mint katonáéra –

mondta Richard Thornleigh, miután felvázolta a helyzetet.
Carlos tekintetét a kandallóban izzó fahasábról apósára
emelte. Thornleigh a válaszára várt; A nappaliban üldögéltek, a
kandalló elé kinyújtott lábbal, miközben Nicolas mellettük
játszott a földön. Hason fekve előre-hátra tologatta kerekes
fahernyóját. Carlosnak hirtelen az jutott eszébe, hogy ha valaki
látná őket, azt gondolná, hogy a kandalló előtt pihenve
vadászkutyákról és lovakról beszélgetnek, nem pedig háborús
előkészületekről.
Thornleigh mentegetőzve hozzátette: – Tudom, hogy számos
tényezőt kell figyelembe venni ennél a kérdésnél.
Túl sokat is, és ez nem tetszett Carlosnak. Nem csupán a
Skóciában kialakult helyzet, amelyet apósa az imént ismertetett,
hanem főként Thornleigh-nak és feleségének az aktív szerepe
zavarta Carlost. Az a kényelmetlen érzés alakult ki benne, hogy
apósa annak megerősítését várja tőle, hogy ő is hajlandó részt
venni az eseményekben, a család kedvéért.
 – Tessék, még egy kis bor – mondta Thornleigh és felemelte a
kancsót a kandalló tetejéről, és újratöltötte a kupáikat.
Carlos megköszönte, szájához emelte a kupáját és ivott egy
kortyot, bár már úgy érezte, nem kíván többet. – Jó ez a bor –
állapította meg, de csak azért, hogy időt nyerjen. Nem lenne
nehéz most valami gyors választ kiböknie, de vajon helyes lenne?
– Ahá, a legjobb burgundi. Azért valamihez a franciák is
értenek. – Meredten nézett Carlosra. – De vajon erre is képesek?
Ez az, amit tudni szeretnék. – Ez alatt Anglia megtámadását
értette. – Nem ez az első alkalom, hogy Skócia felől fenyegetnek
minket. Maga ezt nagyon jól tudja, hiszen ott harcolt.
Carlos bólintott. – Igen, a jelenlegi királynő bátyjának
oldalán.
– A különbség az, hogy a bátyja idején még tele volt az
államkassza. Negyvenkilencben a király még megengedhette
magának, hogy a legkiválóbb zsoldosokat bérelje fel a
kontinensről.
– Negyvennyolcban történt – pontosított Carlos. Tizenegy
évvel ezelőtt, a Pinkie Cleugh-i csatában. Carlos negyven
könnyűlovast hozott át a Német Birodalomból, és harcolt az
élükön a tizenhatezer fős angol sereg oldalán, az egyesített,
huszonnégyezer főből álló skót és francia erők ellen. Az egész
katonáskodással töltött ideje alatt, az összes istenverte tábor és
csatamező közül, ahol csak megfordult – akár Spanyolországban,
a Németalföldön, Franciaországban vagy Portugáliában –
egyetlen olyan elképesztően siralmas helyen sem járt, mint
Skócia. Hála Istennek, ezeket a zsoldoséveket már régen maga
mögött tudhatja.
– És a sanyarú körülmények ellenére is győzött – jegyezte
meg Thornleigh vidáman.
Carlos kortyolt egyet a borából. Milyen könnyűnek is
képzelték a győzelmet a parancsnokok a karosszékükben
ücsörögve.
 – Oh! Mi oruga! – kiáltotta Nicolas.
Carlos a fiára pillantott. Kiesett a játék egyik kereke.
– Es quebrada – mondta a kisfiú elkeseredetten. – Eltört.
– Angolul mondd, Nico.
– De nem tudom, hogy mondják azt, hogy… – Felemelte a
játékot. – Oruga.
– Hernyó.
– Hozd ide – mondta Thornleigh –, megjavítom.
Nicolas odavitte hozzá a játékot, és olyan óvatosan tartotta a
kezében, mint egy kis sérült állatot. Carlos nézte, amint
Thornleigh szereli a térdére fektetett játékot, és közben a fia és az
öregember lehajtott feje egymáshoz ér. Thornleigh
kiegyenesítette a keréktartó tengelyt és visszaillesztette a kereket,
Nicolas pedig komoly figyelemmel kísérte a műveletet.
Carlosnak mosolyognia kellett. Jó, hogy Nicolas
találkozhatott egyedüli nagyszüleivel. Tudta, hogy Isabelt dühíti,
hogy nem vonják be őket a mindennapi dolgaikba, de számára
természetes, hogy a saját életüket élik. Ha belegondol, hogy
amikor leszálltak a hajóról, egy tönkrement családra számított,
ám a valóság ennek éppen az ellenkezője. Isabel szülei jól
boldogulnak és gazdagok. Carlos ismét hátradőlt székében, lábát
közelebb nyújtotta a kandallóhoz, és örült, hogy ennek a pazar
háznak az ízléses nappalijában ülhet, ám újra rátelepedett az a
furcsa érzés, amely időről időre elfogta, hogy nem tartozik
hozzájuk. Furcsa, hiszen ő is ér annyit, mint Thornleigh, talán
még többet is. Kíváncsi, hogy valaha is hozzászokik-e a
gazdagsághoz. Ő, a tábori szajha törvénytelen fia. Akinek fogalma
sincs, ki az apja. És mostanra hogy felemelkedett, gondolta
inkább csodálkozva, mint büszkeséggel. Az ő tudatában ez a siker
elválaszthatatlan Isabeltől. Végtére is mindent érte tett.
Kinézett az ablakon, és látta, hogy szállingózik a hó. De
csakugyan, hol lehet Isabel? Az intéző azt mondta, hogy elment
karácsonyi ajándékokat vásárolni, de már órák óta távol van.
Bárcsak egy szolgát is magával vitt volna! Ebben a városban
bármi megtörténhet. Amikor Spanyolországban járt, az ottani
barátai megdöbbentek azon, hogy az angol nők mennyire
szabadok, és hogy férfikíséret nélkül is kimerészkednek az utcára.
De Carlos már látta, amikor Isabel olyan nehéz helyzetekből is
kiverekedte magát, amelyekbe a legtöbb ember bele sem kerül.
Most azonban mégiscsak későre jár.
Több értelemben is, gondolta. Már Trujillóba is régen vissza
kellett volna térniük. Rengeteg az elintéznivalója. Például a
Potosiban lévő ezüstbányákkal kapcsolatban is felmerültek
problémák. Márpedig sok pénzt fektetett a bányába, talán túl
sokat is.
– Tessék, most már olyan, mintha új lenne. – Thornleigh
megjavította a kereket. Nico sugárzó arccal köszönte meg,
odavitte a játékot Carloshoz, és a lába mellett tologatta előre-
hátra, megmutatva neki is, hogy működik. Carlos szórakozottan
simított végig a fia haján, és még mindig a bánya körül forogtak a
gondolatai. Többet is meg kellene tudnia a problémákról, és
remélte, hogy Enrique Hernandez, a főudvarmestere levélben
értesíti. Arra kérte Enriquét, hogy a spanyol követség címére
írjon.
– Nos – fordult hozzá Thornleigh –, mi a véleménye?
Carlos nem akart részt venni ebben az újonnan kibontakozó
háborúban, és remélte, hogy Thornleigh nem is várja ezt tőle.
Elhallgathatná a tényeket és azt válaszolhatná az öregnek, amit
hallani akar. Vagy gyorsan itthagyhatna csapot-papot és
hazahajózhatna Isabellel és Nicolasszal. Ő és Thornleigh azonban
sok mindent éltek meg együtt, nem lenne szíve hazudni neki.
– A skót felkelők valószínűleg képesek kitartani egy ideig a
franciák ellen – mondta Carlos. – A skótok kemény harcosok, de
nem katonák. Soha nem visznek a harctérre két hétnél hosszabb
időre elegendő fejadagot. És ha Edinburgh bevételére kerül sor,
amihez először a franciák által megszállva tartott leithi
erődítményt kell elfoglalni, a skótok nem rendelkeznek az ilyen
erődítmények lerombolásához szükséges komoly tüzérséggel. Ha
a franciák kitartanak addig, amíg a skótok élelmiszertartalékai
elfogynak, a skót katonák hazamennek, a parancsnokaik pedig
kénytelenek lesznek megadni magukat. Ez után a franciák
könnyedén bevonulhatnak Angliába, ahol biztos győzelmet
aratnak erős seregeikkel és viharedzett parancsnokaikkal. És ami
Angliát illeti? – Carlos vállat vont. – Nincs állandó serege, kevés
a tehetséges kapitánya. A királynő összeállíthatna egy haderőt
tapasztalt külföldi zsoldoscsapatokból, ha megtehetné, de vajon
van-e rá pénze?
– Nincs – ismerte be Thornleigh kedvetlenül. – A tönk szélén
áll.
– És ha még most rögtön felállítanák a csapatokat, akkor is
túl későn érnének ide. – Thornleigh szemébe nézett. – Ha gyenge
az új királynőjük, a franciák ezt kihasználják és bevonulnak.
Anglia nem számíthat győzelemre.
Látta, hogy a véleménye milyen hatást gyakorol apósára.
Thornleigh gondolkodva dörzsölgette homlokát. Carlos remélte,
hogy az öregember nem ringatja magát a győzelem illúziójába.
Ügy tapasztalta, hogy az emberek gyakran nem tudnak
megszabadulni illúzióiktól. – Adamnek mi a véleménye?
– Az, hogy neki a legfőbb dolga, hogy megvédje Angliát. Csak
ennyit mondott.
– És lordságodnak?
Thornleigh feléje fordult, majd komolyan így szólt: – Azt
hiszem, egyetértek önnel.
Carlost meglepte a válasza, de egyben meg is könnyebbült.
Ügy látszik, apósa reálisan gondolkodik.
– Éppen ezért, Carlos, kérni akarok egy szívességet. –
Thornleigh lehalkította a hangját, bár Nico nem figyelt rájuk,
teljesen belefeledkezett a játékba. – Holnap Antwerpenbe
hajózom a királyi tanács megbízásából, azért, hogy
hadifelszerelést szerezzek be. A határaink védelme szánalmasan
gyenge, haladéktalanul meg kell erősítenünk. Amíg távol leszek,
ígérje meg, hogy megtesz valamit.
– Ha megtehetem.
– Vigye haza Isabelt és a fiút. Azt akarom, hogy elhagyják
Angliát, mielőtt ez a katasztrófa lesújt. Azt akarom, hogy
biztonságban legyenek.
 5

A KÖVET NAPIRENDJE

A spanyol követségnek a Durham House adott otthont

Londonban; tekintélyes kőépülete egy kellemes folyóparti telken
magasodott. Tőle nyugatra az egyre terjeszkedőbb Whitehall-
palota, keletre az előkelő York House, a háta mögött pedig a
Strand forgalmas, kockaköves főútvonala húzódott. A Strandről
fedett átjárón keresztül lehetett a követség tágas udvarára jutni,
ám a Temze e szakaszán sorakozó előkelő épületek mintájára a
Durham House is közelebb épült a folyóhoz, mint az utcához,
ezért a legtöbb látogató a vízi kapuján keresztül közelítette meg.
A ponyvával fedett csónak, amellyel Carlos és Isabel idejött,
lágyan ringatózott a vízen, a kikötő lépcsőinél. Körülötte több
más, a követségre ügyfeleket szállító csónak is vesztegelt az
oszlopokra tűzött fáklyák alatt, amelyek lángja fel-fellobbant a
csípős esti szélben. Isabel felemelte tekintetét a folyóra néző
magánlakosztályok ablakaiban világító gyertyák fényére, és mély
lélegzetet vett, hogy összeszedje magát. Alig telt él néhány óra
azóta, hogy megtámadták a Szent Pál-katedrálisban, és még
gyengének érezte magát. Amikor Carlos kisegítette a csónakból,
megrándult az arca, annyira fájt az összezúzódott csípője.
– Biztosan tudsz jönni? – kérdezte Carlos. – Ha túl
megerőltető, inkább visszaviszlek. Bármikor eljöhetek a
követhez.
– Nem, jól vagyok. Már megbeszéltük a találkozót, és én is ott
akarok lenni veled.
– Bárcsak ott lettem volna – mormogta Carlos az orra alatt.
Isabel örült, hogy a férje nem volt ott, mert különben szinte
biztos, hogy vérontásra került volna sor. Amikor késő délután
hazaért a templomi eset és az Adammel való találkozója után,
nem tudta elmesélni a szüleinek, hogy a bátyja mit mondott neki.
Apja már útnak indult, hogy teljesítse hadianyag-beszerző
küldetését, amellyel a királyi tanács bízta meg; lóháton elindult
Gravesendbe, ahol hajóra száll majd Antwerpen felé, anyja pedig
még nem ért haza a Whitehall-palotából. Carlos azonban otthon
volt, és Isabel megemlítette neki az incidenst. Csupán a támadás
tényéről és annak kiváltó okáról, a keresztről tett említést, de a
rémisztő részleteket elhallgatta. Carlos attól csak még dühösebb
lett volna a támadójára, aminek semmi értelme, hiszen úgysem
tehet semmit. Soha nem találnák meg azokat az alakokat. Amikor
végre sikerült megnyugtatnia, hogy semmi baja nem esett,
beszámolt neki arról a súlyos helyzetről, amely Adam elmondása
szerint a királynőt fenyegeti.
Carlos megjegyezte, hogy Isabel apja is ugyanerről beszélt
neki. Ez rosszul esett Isabelnek.
– Miért nem nekem mesélte el?
– Aggódik érted.
– Vagy nem bízik bennem.
– Miből gondolod?
– Ő és anyám mindig a protestánsok ügyét támogatta.
Nagyon erős bennük a katolikusokkal szembeni gyűlölet. És a
többi londoni emberben is ugyanez a harag forrong.
– De nem a te szüleidben. Nem, az apád egyszerűen nem
akarja, hogy te is belekeveredj. A saját biztonságod érdekében.
Nem volt idejük megvitatni a kérdést, mert két óra múlva a
spanyol követtel kellett találkozniuk, és Isabelnek alig maradt
ideje, hogy átöltözzön és magára kapja szőrmebundáját indulás
előtt. Carlos odaintett egy ponyvatetejű csónakot a Három
Vasmacska kikötőnél; bemásztak a ponyva alá, elhelyezkedtek a
párnákon, ami elég nehezen ment elegáns öltözetükben. Lapos
hullámok ütődtek a csónak oldalához, és a város fáklyáinak fénye
csillogott a fodrozódó vízen, amint a két evezős erőlködve
küzdött az esti árral szemben.
– Talán Adam túloz – jegyezte meg Isabel reménykedve. –
Állandóan csak a hajók, a fegyverek és Stuart Mária
trónkövetelése körül jár az esze. Ezek után nem csoda, hogy
mindenben háborús előkészületeket lát. De ez nem jelenti azt,
hogy elkerülhetetlen a támadás Anglia ellen.
Carlos a fejét ingatta. – Adam jól ért a tengerészeti
kérdésekhez. Ezt mi is épp olyan jól tudjuk, mint az admiralitás.
Nem, Adam tisztán látja a dolgokat, és apád is egyetért vele.
Szerinte komoly a fenyegetés, és azt akarja, hogy hazavigyelek.
– Ezt mondta?
– Megígértette velem.
– És mikor kellene hazavinned?
– Most.
– És te beleegyeztél?
Carlos bólintott. – Azt hiszem, igaza van.
Isabel kibámult a vízen tükröződő fényekre, és úgy érezte,
rengeteg érzés kavarog benne. Hogyan akarhatta az apja, hogy
hazamenjen? Hogyan feltételezhette, hogy nem akar velük
maradni és segíteni nekik, bármi is történjék? És különben is,
hogyan mehetne el a bátyjának tett ígérete után?
– Nem tudok ilyen hamar elutazni – mondta. – Megígértem
Adamnek, hogy Frances mellett leszek a szülésnél.
– Carlos összeráncolta a szemöldökét: – Meddig kellene
maradnod?
– A szülésig még van egy pár hét. És utána is vele kellene
maradnom három-négy hétig.
Carlos szemmel láthatóan nem örült. – Úgy tűnik, egymásnak
ellentmondó ígéreteket tettünk.
Isabel nem tudta visszafojtani aggodalmát, amely makacsul
mindig vissza-visszatért. – Carlos, annyira féltem a szüleimet.
– Miért?
 – Ha Franciaország Angliára tör, ők is veszélybe kerülnek.
Apám elveszítene mindent – a birtokát, a földjeit. Anyám pedig…
nos, ismered a múltját.
– Az régen történt, a születésed előtt.
– Az egyház soha nem vonja vissza az eretnekek ellen hozott
halálos ítéletét. Francia uralom alatt – vagyis katolikus uralom
alatt – elveszítheti az életét.
Carlos egy pillanatig elgondolkodott, majd így szólt: – Lehet,
hogy mégsem támadják meg Angliát.
– Ez azt jelenti, hogy szerinted győzhetnek a skót felkelők, és
kiűzhetik a franciákat?
– Nem, a franciák fognak győzni, de nem rohanják le Angliát,
ha a királynő hathatós támogatást kap. Spanyolország a
szövetségese, és ha Fülöp király mellé áll, Franciaország nem mer
Spanyolországgal szembeszállni.
Hát persze, Spanyolország! Isabel boldogan kapaszkodott
ebbe a gondolatba. Ő nem ismerte olyan jól a csapatok erejét,
tüzérségi képességeit és a stratégiáit, mint Carlos, aki már egész
Európa csatatereit megjárta. De azt mindenki tudta, hogy Fülöp a
leghatalmasabb király a világon, Spanyolország, a Németalföld és
az Újvilág nagy részének ura. A Mexikóból és Peruból érkező
kincses flották aranyából hatalmas seregeket állított fel,
amelyektől mindenhol rettegtek. És Spanyolországnak fontos
érdekei fűződtek az Anglia és a spanyolok által elfoglalt
Németalföld közötti virágzó kereskedelem fenntartásához. Az
angolok és a spanyolok közötti szövetség alapját a kereskedelem
alkotta. Fülöp király nem engedné, hogy Franciaország ezt
veszélybe sodorja. Ha szükséges, Anglia segítségére siet. Mire
Isabel és Carlos csónakja kikötött a követség kikötőjében és
felkaptatott a Durham House széles lépcsőjén, Isabel már
megkönnyebbültnek érezte magát.
Inasok nyitottak ajtót és vették el Isabel köpenyét, majd
Isabel Carlos oldalán belépett a nagy szalonba, ahol jómódú
angol kereskedők, idelátogató spanyol főurak és hölgyek,
kérvénnyel kilincselők és lézengők népes csoportjai mellett
haladtak el. Több férfi is elismerő pillantást vetett Isabelre, és
Carlos odasúgta neki: – Mondtam neked, hogy ez a ruha a
legjobb választás.
És valóban igaza volt. A hímzett ezüstcsillagokkal díszített
velencei kék bársonyruhája volt ruhatára legszebb darabja, és
Carlos kedvence. Annak is tudatában volt, és jóleső érzéssel
töltötte el, hogy a ruha nem annyira jó minőségének köszönheti
sikerét, hanem inkább testhezálló szabásának. Carlos is úgy
festett, mintha skatulyából húzták volna elő. Otthon
légszívesebben egyszerű térdnadrágot, inget és mellényt hordott,
de ha olyan helyre ment, ahol számított a megjelenés, mindig
alkalomhoz illően öltözködött. Most is ragyogóan festett
sötétzöld, karcsúsított zubbonyában, amelynek karját aranyos
hímzés díszítette, és amely fölé zöld szaténköpönyeget
kanyarított; oldalán a kardhüvely fényesre polírozottan csillogott,
akár a tükör.
Egy ápolt fekete szakállú, fürge mozgású fiatalember
üdvözölte őket, és Diego Perezként mutatkozott be, mint a követ
titkára. Könnyed, betanult kellemmel beszélt. – Isten hozta,
Valverde úr és asszony. Őexcellenciája már nagyon várja, hogy
megismerhesse önöket. Á, mielőtt elfelejteném, uram, az ön
számára érkezett egy levél. – Elküldte érte a titkárát. – Most
pedig, kérem, jöjjenek, odavezetem önöket a követ úrhoz.
A szalonon keresztül odavezette őket egy márványoszlop
mellett álló férfihoz, aki puffadt arcú matrónával társalgott. Perez
rögtön félbeszakította őket és bemutatta a Valverde házaspárt a
követnek és a hölgynek, egy madridi márkinénak.
A követ várakozó pillantással fordult új vendégei felé. Alvarez
de Quadra, Aquila püspöke középkorú, betegesen sovány férfi
volt, akit egy tudós esztéta aurája lengett körül. Isabel ismerte ezt
a típust, a perui missziók elhivatott szerzetesei között több ilyet is
látott. Ám tőlük eltérően Quadra egyenes tartása nagy energiáról
tanúskodott, és csontos szemöldöke alól élénk, szürke szempár
nézett a világra. Amikor a titkár végzett a bemutatással, Carlos
meghajlással, Isabel pedig mély bókkal köszöntötte a követet.
– Micsoda öröm, Senor Valverde – mondta Quadra
szívélyesen. – Örömmel vettem át az üzenetét. – A választékos
spanyol, amit beszélt, kasztíliai arisztokrata származásra utalt.
– Enyém a megtiszteltetés, uram – válaszolta Carlos.
– Kedves hölgyem – fordult Quadra Isabelhez. – Hallottam,
Thornleigh báró milyen éleslátással ítéli meg őfelsége, a királynő
tanácsának helyzetét, és Lady Thornleigh szépségének a híre is
eljutott hozzám. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, a lányuk a
legjobbat örökölte mindkettőjüktől.
– Túl kegyes hozzám, uram. Ha szüleim kiváló
tulajdonságainak csak a felét örököltem volna, már azt is nagy
áldásnak érezhetném.
– Remélem, hamarosan találkozom édesapjával. Legnagyobb
sajnálatomra eddig még nem kínálkozott rá alkalom.
Isabel sejtette, miért. Hivatali hatáskörébe tartozott, hogy
minden befolyásos embert megismerjen az udvarnál, ám apja
még csak nemrég emelkedett a nemesség soraiba. – Nagy
megtiszteltetés lenne számára, ha megismerhetné önt.
Carlos előhúzott egy levelet zubbonya mellényzsebéből. –
Ígéretemhez híven továbbítom önnek ezt a levelet Do a Beatriz de
Mendozától.
Quadra sugárzó örömmel vette át. – Az én kedves
unokahúgom!
– És az én kedves barátnőm – jegyezte meg Isabel
mosolyogva.
– Hogy van? Alig kapunk friss híreket Új-Spanyolországból..
– Jól van, uram – biztosította Isabel a követet. – A harmadik
gyermekével volt várandós, amikor ezt a levelet átadta nekem. Az
ideutazásunk hónapokig tartott, és most már valószínűleg
hamarosan megszületik a gyermeke.
– A legnagyobb örömmel fogom elolvasni – mondta meleg
hangon a követ, majd a levelet bő köpönyege egyik zsebébe
csúsztatta. – Beatrizzel töltöttem a gyermekkoromat. Köszönöm
önnek, kedves hölgyem és önnek is, uram.
Isabel örült, hogy ilyen hatásos ajánlólevéllel jelenhettek meg
a követ előtt. Beatriz férje unokaöccse volt az alkirálynak, Don
Andres Hurtado de Mendozának, vagyis a legmagasabb körökhöz
tartozott. Carlos a kivívott hírnevével önmagában is méltán
tarthatott igényt a követ kitüntető figyelmére, ám Isabelnek a
követ unokatestvéréhez fűződő barátsága ezt még inkább
megerősítette.
Isabel mégis határozottan az óvatosság és fenntartás árnyékát
vélte felfedezni Quadra tekintetében, amikor ránézett. Nem
értette, mi lehet ennek az oka.
– Remélem, kellemes estét tölt nálunk – intett állával a követ
az ínyencfalatokkal megpakolt tálaktól és borosüvegektől
roskadozó asztalok felé. – Úgy hallottam, kedves hölgyem, hogy
csupán néhány nappal ezelőtt érkeztek Londonba – mondta
Isabelnek megnyerő mosollyal. – Talán egy kissé ijesztőnek
találhatja a hazatérést, nemdebár? Annyi minden megváltozott
Angliában, mióta az Űr magához rendelte Mária királynőt.
Micsoda felfordulás van itt azóta! Elég, ha csak itt körülnéz. –
Csontos kezével a rezidenciára mutatott. – A falak sokat
tudnának mesélni az utóbbi tizenöt év megmozdulásairól. –
Megkérdezte őt és Carlost, hogy vajon ismerik-e az épület
mozgalmas történelmét. Nemleges válaszuk után a pufók arcú
madridi hölgy is kijelentette, hogy ő sem hallott róla.
Quadra láthatóan örömmel beszélt erről a témáról.
– 1345-ben építette Durham püspöke az épületet- kezdett
bele egy tudós magabiztosságával a mesél ésbe amely a durhami
egyházkerület tulajdona és püspökeinek a londoni szálláshelye
lett a következő két század során, majd VIII. Henrik király
szemet vetett rá, és rábírta az akkori püspököt, Cuthbert
Tunstallt, hogy ajándékozza neki. – Az ajándékozza szót
határozottan gúnyos hangsúllyal ejtette ki. – Amikor Henrik
király meghalt, és kilencéves fia, Edward lépett a trónra,
mostohanővérének, Erzsébet hercegnőnek adományozta Durham
House-t. Most, tizenhárom viharos év múltán, Erzsébet
hercegnőből királynő lett, és ő helyezte ide a követségünket.
Szegény Tunstall püspök viszont alaposan pórul járt. Először
ugye Henrik király elvette a házát, aztán amikor Edward király
felszámolta a durhami egyházmegyét és Erzsébetnek ajándékozta
az épületet, az még püspöki hivatalától is megfosztotta Ttinstallt.
Amikor Mária királynő került hatalomra, visszahelyezte Tunstallt
a hivatalába és visszaadta neki a Durham House-t. Erre tessék,
most az új királynő, Erzsébet ismét elvette tőle a házat. Amilyen
gyorsan forog itt a szerencse kereke, szegény ember már teljesen
beleszédülhetett.
Mindezt könnyed, társasági modorban adta elő, de Isabel
érezte, a követ mélységesen ellenzi, hogy a birodalom Mária
királynő uralkodása előtt és azt követően is ellenségesen bánik a
katolikus egyházzal. Végtére ő maga is püspök volt, és nem
lehetett nem észrevenni a megvetés árnyalatát a hangjában,
amikor a protestáns Erzsébet királynő nevét említette.
Lehet, hogy ezért is tartotta most ezt a kis történelemórát? –
töprengett Isabel. Azt akarta megtudni, hogy osztom-e a
véleményét? Attól még, hogy spanyol férfi felesége lett, a
Thornleigh családban született. Quadra talán azt vizsgálta, hogy
meddig terjed a lojalitása?
A madridi hölgy így szólt hozzá:
– Önök ott az Indiákon szerencsések, hogy nem részesei az
efféle vallási széthúzásnak. – Látható helyesléssel hozzátette: –
Meg értem, hogy a pogány indiánok miért vették át olyan gyorsan
az egyetlen igaz hitet, papjaink fáradhatatlan munkájának
köszönhetően. Így számtalan lélek megmenekült.
– A hittérítők valóban csodát műveltek, hölgyem – mondta
Isabel diplomatikusan. Peruban azt tapasztalta, hogy tőle
eltérően kevés spanyol botránkozott meg azon, hogy milyen
erőszakosan bántak az indiánokkal a hódítás kezdetén, és ezt az
egyház szentesítette. Ehelyett megpróbált inkább azokra a
szerzetesekre gondolni, akiket jó embernek és Isten őszinte
szolgájának ismert meg.
Perez írnoka megérkezett a levéllel, odaadta a titkárnak, aki
átnyújtotta Carlosnak.
– Enriquétől érkezeit – mondta Carlos Isabelnek. Majd a
követhez fordult: – Ő a gazdasági intézőm Trujillóban, uram.
– Remélem, jó hírek jöttek tőle – mondta Quadra.
– Az ön édesanyja tehát Thornleigh udvarhölgy – mondta a
madridi hölgy, Isabelt méregetve. – Úgy hallom, jó barátságban
van az angol királynővel. Norfolk hercege éppen tegnap említette,
hogy Lady Thornleigh gyakran kíséri el őfelségét a palota
kertjében tett sétáira.
Isabel dühbe gurult. Idegen emberek többet tudnak az anyja
és a királynő barátságáról, mint ő. Mégis kedvesen válaszolt:
– Édesanyám őszintén lelkesedik a kertekért, hölgyem.
– Ha jól tudom, a királynő kertjében néhány egzotikus
növény is nő – próbálta menteni a helyzetet Perez.
– Így igaz – jegyezte meg a hölgy, és nem tudta elrejteni
önelégült mosolyát. – Eretnek virágok Angliában.
A vendéglátó ország nyílt becsmérlésétől kínos csend támadt.
Quadra tekintete rátévedt Isabelre.
– És úgy hallom, Skóciában is – jegyezte meg Carlos.
Isabel megdermedt. Hogy mondhat ilyet?
Ám Carlos zavartalanul folytatta, a követhez intézve szavait:
– Ott vajon győzni fognak a felkelők, uram?
– Isten őrizz – csattant fel Quadra.
 – Kérdés, hogy őfelsége, a király megakadályozza-e mondta
Carlos.
Quadra egy pillanatra idegesen elhallgatott, majd mosolyogva
vállat vont, mintha egy kellemetlen gondolatot akarna lerázni.
– Őfelségének sok egyéb tennivalója is akad, uram. Ott
vannak például a randalírozó törökök, akik ámokfutásba kezdtek
ellenünk a Földközi-tenger egész térségében. Szerencsére
Spanyolország szívélyes kapcsolatokat ápol nagyra becsült
szövetségesével, Erzsébet királynővel. És tulajdonképpen Ferenc
francia királlyal is. A barátainkat megbecsüljük, az
ellenségeinkkel, a törökökkel szemben pedig erőt gyűjtünk és
felvesszük a harcot. Ami a skót helyzetet illeti, őfelsége a spanyol
király teljesen semleges álláspontot képvisel.
Perez Perura terelte a beszélgetést, és az aranypiac jelenlegi
ingadozásairól kérdezte Carlost és Isabelt, majd a következő húsz
percben a társaság a Mexikói-öbölben tragikus körülmények
között elsüllyedt kereskedőhajóról, valamint az alkirály limai
öntözési terveiről csevegett. A társalgás addig tartotta fenn
Quadra érdeklődését, amíg az óra el nem ütötte a nyolcat, akkor
kimentette magát, a Feria grófjával való találkozójára hivatkozva.
– Semleges álláspont – morgolódott Carlos, amikor a
ponyvázott csónakban visszafelé tartottak Isabellel London szíve
felé, apósa házába. – Ezek szerint Spanyolország semmit nem
tesz a királynő megsegítéséért.
– Tudom – válaszolta Isabel. Most már megértette, miért
szegezte neki Carlos azt a kérdést a követnek. És a rosszullét
környékezte, ha belegondolt a válaszba. – Anglia egyedül maradt.

Késő este értek haza. A házban szinte teljes sötétség honolt,

már a szolgák is nyugovóra tértek. A szobalány még utoljára
benézett minden szobába, és azt mondta Isabelnek, hogy
édesanyja alig egy órája ért haza, és egyből le is feküdt. Isabel
bekukkantott Nicolashoz, aki mélyen aludt, a fahernyójával a
párnája mellett. A halvány fényben Pedro háttal az ablak mellett
állt, valamilyen gumigolyókat dobált a levegőbe, majd elkapta
őket. Isabel három golyót látott nála, és ekkor jött rá, hogy Pedro
bűvészkedik. Igaz, nem éppen ügyesen, mert leejtett egy golyót,
ami a derekához pattant vissza, közben próbálta megtartani a
másik kettőt. Újra leesett a golyó, majd a harmadik leesés után
Isabel kapta el. Pedro meglepetten fordult hátra.
– Bocsánat, señora – mondta meghajolva, és ettől a többi
golyó is a földre esett. – Nem hallottam önt.
– Ezt Tom Yatestől tanultad?
Pedro idegesen bólintott. – Nagyon rosszul megy?
– Egyáltalán nem. – Isabel mosolyogva nézte a szétguruló
golyókat. – Gyakorlat teszi a mestert. – Visszadobta a fiúnak a
golyót. – Tom jól tanít?
Pedróban felengedett a feszültség, és kerek arca ellágyult a
mosolytól.
– Tom valóságos mester.
Isabel elnevette magát. – Bizony az, legalábbis a bolondságok
terén. Most már nyomás az ágyba, Pedro, – Isabel az ágy mellé
lépett, Nicolas fölé hajolt, megcsókolta a homlokát, majd
otthagyta őket.
A folyosón elhaladt anyja hálószobája mellett. Az ajtó zárva
volt, az ajtó alatti rés pedig sötét.
Amikor a saját hálószobájukba lépett, Carlos az ágyban ült, a
háttámlának dőlve, és a Peruból, Enriquétől kapott levelet
olvasta. Mindig meztelenül aludt, és ezt a szokását Trujillóban a
spanyol orvosuk különcnek és egészségtelennek nevezte.
Isabelnek azonban tetszett, ahogy a gyertyafény ragyogott férje
mellén, a köldökéig felhúzott takaró felett. Ettől mindig érezte azt
a megszokott, kellemes bizsergést a hasa alsó részében. És olyan
imádnivalónak találta, ahogy a levélre koncentrál, mert a szavak
még mindig nehézséget okoznak neki. Öt évvel ezelőtt, amikor
találkoztak, még a nevét is alig tudta leírni. Katonák között nőtt
fel, és az ő világukban az írás és olvasás ismerete nem sokat
számított, ellenben a vitézség a nyeregben és az ügyes
kardforgatás annál többet. Carlos akár öt nyelven is le tudott
volna vezényelni egy lovassági rohamot, de nem tudott írni és
olvasni. A betűvetésre Isabel tanította meg.
Isabel leült a fésülködőasztalához. – Milyen hírek érkeztek
Enriquétől? – kérdezte, miközben kikapcsolta gyöngysorát.
– Sok mindenről ír. – Úgy tűnt, nem tudja eldönteni, hogy
folytassa-e, végül felpillantott Isabelre. – Nico alszik már?
– Mint a bunda.
– Ezek szerint nem beszélt a lóról.
– Miféle lóról?
– Egyfolytában róla lelkendezett. Mielőtt apád elutazott, azt
mondta, hogy elhozhatunk egy hátaslovat az istállójából, ezért
odamentem Nicóval. Én egy pejt néztem ki, de Nico meglátott
egy fekete csődört, és egyből odaszaladt hozzá. Hasonlított az
arab telivérekre, nem csoda, hogy lelkesedett érte.
– Mindenféle fekete lóért rajong – mondta Isabel, miközben
lehúzta a harisnyáját.
Carlos mosolygott a saját tudatlanságán. – Ó, ezt nem
tudtam. Mindenesetre szóltam az istállómesternek, hogy
elviszem a feketét. Nico megkérdezte, hogy mi a neve, de
kiderült, hogy valami bolond név, így hát mondtam Nicónak,
hogy választhat neki egy új nevet. Nagyon komolyan ránézett a
lóra, és kijelentette: Noche lesz a neve.
Isabel felhúzta a szemöldökét: – Éjszaka?
Carlos tehetetlenül tárta szét a kezét. – Tudom, mondtam is
neki, hogy angol nevet adjon neki. Erre azt felelte, hogy a lovas
úgyis spanyol – mármint én –, és mivel mindig azt mondtam
neki, hogy a jó lovas egy a lovával, a lónak okvetlenül spanyol név
dukál. Most aztán nem tudom, mi legyen. Egyelőre kitart
amellett, hogy Noche legyen.
 – Nekem tetszik – mondta Isabel, és mezítláb felállt, hogy
levetkőzzön. – Azt viszont csak remélni tudom, hogy nem egy
vacak gebére beszélt rá.
– Nem, remek állat. Ezt a fajtát könnyűlovassági bevetésekre
használtuk Andalúziában. A fiúnak jó érzéke van a lovakhoz.
Egymásra mosolyogtak. Nico, a négyéves caballero.
Isabel kifűzte az ingvállát, szemét a szalagon tartva, de
közben érezte magán Carlos tekintetét. De mire felnézett rá, már
újra belemerült a levélbe, és mintha a jókedve is elpárolgott
volna.
– Mi a baj? – kérdezte Carlost.
– A térfogatos elemzés rossz eredményt adott az ezüstről.
Ezen kívül a búzatermés is gyenge. Így nehéz lesz visszafizetni a
bányára felvett hitelt.
– Nem tudsz még több hitelt felvenni?
Carlos megrázta a fejét. – De ne aggódj. Ha beválasztanak a
tanácsba, mindent vissza tudok fizetni.
– Hát persze. – Carlos újra a levélbe temetkezett, Isabel pedig
elgondolkodva kapcsolta ki ezüst fülbevalóját. Néhány hónappal
azelőtt Carlos levelet íratott az ügyvédjével az Indiák Tanácsának
címezve Sevillába, amelyben megpályázta a trujillói városi tanács
megüresedett tanácsosi posztját. Bár az előbb azt mondta, hogy
ne aggódj, Isabel tudta, hogy ő maga aggódik. A tanácsosi poszt
elnyeréséhez a király jóváhagyását is meg kellett szerezni, és
Carlos csupán egy volt a tucatnyi pályázó közül, akinek erre a jól
fizető állásra fájt a foga. A második fülbevaló kikapcsolása
közben hirtelen eszébe ötlött valami. Quadra követ a király
bizalmasa. Ha személyes ajánlását adná Carlosnak, az az ő javára
billentené a mérleget. Fel fogja egyedül keresni Quadrát, és
megkéri erre a szívességre.
Ám nagyon óvatosnak kell lennie. Bár Carlos az encomendero
cím birtokosa, alacsony származása problémát jelenthet. Nincs,
ami fontosabb lenne a spanyolok szemében, mint a származás, és
minél messzebbre nyúlik vissza valakinek a családfája, annál
jobb. A társadalmi felemelkedés lehetősége általában a
nemesekre, a lovagokra és a magas rangú arisztokratákra
korlátozódott, akik kimagasló teljesítményt nyújtottak a király
szolgálatában a kontinens csatamezőin, vagy pedig a
kormányban vagy az egyház berkeiben szereztek érdemeket. És
Peruban volt még egy kivételes lehetőség: a conquistadorok, a
hódítók hőstettei által. Pizarro idején ezek a hódítók, akik
kétszáznál is kevesebben voltak, legendás győzelmet arattak az
inkák fölött harminc évvel ezelőtt. Az elfoglalt országot
szétosztották maguk között, és ezzel mesés gazdagságra tettek
szert, és attól függetlenül, hogy eredetileg akár alacsony
származású gyalogos katonák, kovácsok, cipészek voltak vagy
papok, olyan hatalmas megbecsülésre tettek szert Peruban, hogy
szinte istenként tisztelték őket. Carlos nem tartozott a
conquistadorok közé, ám az alkirály szolgálatában elért katonai
sikerei elég alapot szolgáltattak ahhoz, hogy az Indiák Tanácsa
magas jutalomban részesítse. De vajon Quadra követ mennyire
fogja elismerni az érdemeit? Carlos anyja szajha volt, aki a
katonai táborokat követte. Soha nem ismerte az apját. Ha Quadra
előtt kitudódna ez a szégyenletes családi háttér, egy ujját sem
mozdítaná Carlos érdekében. Igen, nagyon óvatosan kell
tárgyalni a követtel.
Carlos mormogott valamit.
– Tessék? – kérdezte Isabel. – Még több rossz hír?
– A bánya értékének felbecsülését végző ember váltólázban
meghalt. Másikat kell keresnem. A halála után két nappal
ellopták a bányából a trezort, a benne lévő kétszáz peso értékű
ezüsttel együtt.
Isabel aggódva nézett a férjére. – Enrique tudja, ki lopta el?
– Azt mondja, az értékbecslő segédje. Az eset után eltűnt.
– Enrique utána küldött valakit?
 – Teljesen mindegy. Az altiplanóról jött, soha nem
akadnának a nyomára. – Carlos ismét a levelet böngészte. –
Otthon, a háznál a híd összeomlott az esőtől. Enrique újat akar
építeni a folyó alsóbb szakaszán, de akkor az utat is át kell
helyezni. Ez rengetegbe kerül, nem is kezd a munkálatokba, amíg
haza nem megyek. És az alkirály is volt ott. Nagy őserdei
hadjáratot tervez Brazília irányába; beszélni akar velem erről.
– Ugye nem akarsz részt venni benne? Ezekkel a dolgokkal
már végleg felhagytál.
– Nem, csak a tanácsomat akarja kérni a sereg
felfegyverezéséről, a kapitányok kiválasztásáról. – Felnézett
Isabelre. – Isabel, haza kell mennünk.
Isabel elfordult, a ruhái hajtogatásában keresett menedéket.
Csak hálóing volt rajta. Hazamenni? Nehéz volt tisztába jönni az
érzéseivel. Kibontotta a haját, odament az ágyhoz és leült a
szélére. Elgondolkodva tekergette az ujjáfa a hálóing nyakának
kötőjét. – Tudod, hogy megígértem Adamnek, hogy Frances
mellett maradok egy ideig.
Carlos félresimította Isabel haját, szabaddá téve a tarkóját. –
Jó, mondjuk három hétig. Frances nem várhatja el, hogy tovább
maradj. Lefoglalom a jegyeket a hajóra.
– És mi lesz a szüleimmel?
Carlos puha csókot lehelt Isabel tarkójára. – Azért jöttünk,
hogy segítsünk nekik, de nekik nincs szükségük a segítségünkre.
– Még szükségük lehet, ha a franciák átlépik a határt.
– Apádnak van pénze, és sok a barátja. – Carlos lecsúsztatta a
hálóinget Isabel válláról, amitől édes borzongás futott végig
Isabelen. Kezével a hajába túrt és megcsókolta a vállát. Isabelnek
elakadt a lélegzete Carlos ajkának érintésétől, meleg leheletétől,
érdes tenyerének simogatásától a nyakán. Becsukta szemét, de
nem akarta, hogy elterelődjön a figyelme a problémáról. Carlos
hozzátette: – És a birtokain is sok parasztbérlő él. Ők
harcolnának érte.
 – Vasvillával felfegyverzett parasztok rontanának rá a
kiképzett francia katonákra?
– Az otthonukat védő emberek kemény ellenfelek. – Carlos
Isabel másik válláról is lecsúsztatta a hálóinget. Isabel nyelt
egyet, érezte, hogy forróság önti el ágyékát. – És ne feledd, a
királynő barátságát élvezik mindketten – mondta Carlos. –
Bármi is történjék, a királynő gondoskodik a védelmükről.
Carlos felhúzta a lábát, és Isabelt a vállánál fogva a felhúzott
térdéhez támasztotta. Ettől Isabel keble megemelkedett, és a
hálóing lecsúszott róla. A mellbimbói annyira megkeményedtek,
hogy beleakadtak a lecsúszó hálóing csipkeszegélyébe. Isabel
érezte férje erekcióját a csípőjét borító takarón keresztül is,
Carlos Isabelre nézett, a légzése érdessé vált.
– A királynő… – Isabel akaratát megfeszítve próbált a
beszélgetésük témájánál maradni, de a teste már égett a vágytól.
– …nem tudná megvédeni, ha a franciák rájönnének, hogy az
anyámat eretnekség vádjával elítélték.
– Már rosszabb időket is túléltek.
– Hosszú évekkel ezelőtt.
– Az anyád okos nő, és az apád is talpraesett.
– De már nem fiatalok.
– Mi amor… – Carlos felhúzta a hálóing alját Isabel térde
fölé.
Isabel enyhén zihálni kezdett, amint Carlos keze felfelé
vándorolt a combja belsején. Carlos erősen szájon csókolta, a
csókjában érződött, mennyire kívánja. Isabel úgy érezte, mintha
a combjából elszállt volna az erő. Carlos maga mellé húzta Isabel
lábát, hogy a kezét még feljebb csúsztathassa. Isabel alig kapott
levegőt, amint Carlos ujjai rábukkantak a forró, nedves nyílásra.
Isabel elkapta Carlos csuklóját, és megállította. – Kérlek …
Carlos. – Felült az ágyban, eltolta férje kezét, és megpróbált
lélegzethez jutni. Felrángatta a hálóinget és eltakarta vele a
mellét.
 Carlos gyorsan és élesen kifújta a levegőt, beletörődött a
helyzetbe. – Rendben van, beszéljünk a szüleidről. Mit akarsz
tenni? – Enyhén csúfolódva tette hozzá, hogy megmosolyogtassa.
– Csak nem te magad akarsz kiállni a franciák ellen?
– Nem, én … nem tudom.
– Akkor talán én vívjak meg velük? Egy őrjöngő tömeggel
szembeszállnék, hogy megmentselek, de az egész francia sereggel
nem tudnék elbánni. – Halvány félmosollyal az ajkán mondta
ezt, de Isabel kihallotta az elkeseredettséget a hangjából.
– Én csak azt szeretném … – Isabel megrázta a fejét, majd
újra megszólalt, reménytelen hangon: – Nem is tudom. –
Megfordult és Carlosra nézett. – Bárcsak elvihetném őket innen.
Carlos vállat vont. – Akkor tegyük ezt.
– Tessék?
– Vigyük el őket Trujillóba. Velünk lakhatnak.
Isabel Carlosra bámult. A gondolat ragyogó fényként
világosodott meg tudatában, és hirtelen minden egyszerűvé vált,
és minden aggodalma tovatűnt. – Hát persze! Velünk
biztonságban lesznek, mi majd vigyázunk rájuk. Ez tökéletes. –
Csodálatos gondolatok kergetőztek az agyában. Látta, amint az
apja Nicolast hintáztatja a térdén, az anyja pedig
bougenvilleatöveket telepít a veranda oszlopai mellé, amelyek
összenőve egész virágernyőt alkotnak nemsokára. Szellemes
társalgás folyik majd vacsora közben. Nyugodt beszélgetések az
anyjával. – Isabel Carlos nyakába ugrott. – Ó, szerelmem, te
olyan, de olyan… – Hogy milyen, azt egy csókkal fejezte ki; egy
boldog, hálás, szívből jövő csókkal. Carlos szenvedélyesen
viszonozta csókját.
Isabel lefejtette magáról Carlos kezét és talpra ugrott. –
Megyek és megmondom neki.
– Kinek?
– Anyámnak. Nem várhatok vele. Ez mindent megold.
 Carlos vigyorogva kapta el Isabel csukóját. – Hagyd őt aludni.
– Megjátszott erőszakossággal húzta vissza Isabelt, és dobta le az
ágyra. Isabel nagyot huppant, és ettől nevetnie kellett. Carlos
keményen megcsókolta, és amikor a keze Isabel melléhez ért,
Isabel élvezettel nyögött fel.
– Az várhat reggelig – mondta Carlos. – Én viszont nem
tudok várni.
 6

A LÁTOGATÓ

A reggeli napsugarak olyan fényesen sütöttek be Thornleigh-

ék londoni házának ablakán, hogy Isabelnek melege lett, amint
lesietett a lépcsőn és ingmellének fűzőjét kötözgette. Úgy érezte,
szíve tele van reménnyel. Az eresz jégcsapjairól víz csöpögött az
erős napfényben. Madarak csicseregtek a kert sövényein. Tavaszi
hangulatot árasztott minden. Isabelnek is tavaszias hangulata
kerekedett, olyan felszabadultnak érezte magát, mint egy
vörösbegy áprilisban. Alig várta, hogy közölhesse anyjával, hogy
Carlosszal mit gondoltak ki.
Isabel a nagy nappali keleti végében találta meg anyját, ahol a
zárt erkélyablakok előtt valóságos dzsungel burjánzott: virágos
növények, futónövények, bujtóágak, palánták és hajtások. Háttal
állt Isabelnek és éppen egy locsolókannát emelt fel, hogy
meglocsoljon egy kúszónövényt.
– Úgy néz ki, mint az esőerdő Peruban – állapította meg
Isabel.
Anyja riadtan fordult meg. – Jaj, de megijesztettél, drágám.
Nem gondoltam, hogy már fent vagy.
Könnyedén mondta, de Isabel látta az aggódástól keletkezett
szarkalábakat anyja szeme sarkában. Öt évvel ezelőtt ezek még
nem voltak ott. És ahogy a jobb karja élettelenül lóg az oldala
mellett… Talán még mindig fáj neki? Legjobb esetben is
borzasztóan kellemetlen lehet. Minden lelkesedése és szellemi
kíváncsisága ellenére egy új keletű fásultságot figyelt meg
édesanyjában. Isabel hirtelen szánalmat érzett.
– Úgy néz ki, édesanyám, mintha nem sokat aludt volna.
– Soha nem alszom jól, amikor Richard távol van.
 – Én is így vagyok ezzel, amikor Carlos elutazik. Amikor
elmegy, gyilkosok és emberevő óriások veszik körbe a házat, és
arra várnak, hogy rám és Nicolasra rontsanak. De abban a
pillanatban, amikor Carlos hazatér, már hűlt helyűk.
Anyja szórakozottan bólintott. – Bámulatos, ugye?
Egymásra mosolyogtak.
Egy vörösessárga kismacska feküdt a hátán, és egy élettelen
levelet pofozott, mintha gyakorolná, hogyan kell az egerekkel
bánni. Földszag áradt a virágcserepekből. Isabel rájött, hogy a
tavaszi földszagról mindig is anyja jutott eszébe. Gyerekkorában,
amikor kereste, gyakran a kertben talált rá.
– Együtt reggelizünk? Carlos is ébren van már? – Anyja
letépett egy zsályaágat a konyhakerti növények közül és
átnyújtotta neki. – Ellen árpakenyeret sütött, és frissen köpült
vaj lesz mellé.
– Várjunk egy kicsit a reggelivel – Isabel megdörzsölte a
zsályát az ujjai között, hogy érezze az illatát. – Beszélni akarok
édesanyámmal.
– Ó, tényleg? – Anyja letette a locsolókannát és egy ollót vett
a kezébe. Egy borostyánhajtást kezdett el vizsgálgatni, és levágott
róla egy megbámult levelet.
– Azt mondta, hogy apa azért utazott Antwerpenbe, hogy egy
régi barátjával találkozzon. De én tudom, hogy nem így van.
Azért ment oda, hogy hadifelszerelést szerezzen be a királynőnek.
És édesanyám is segíti a királynőt.
Anyja megfordult, még mindig a kezében tartva a levelet.
Arcán nem tükröződött semmiféle érzelem. – Ki mondta ezt
neked?
– Apa árulta el Carlosnak, de én is hallottam Adamtől. –
Röviden beszámolt anyjának a Szent Pál-székesegyháznál
elszenvedett támadásról, és arról, hogy Adam mentette meg.
– Te jó ég! Csak nem sérültél meg?
 – Szerencsére nem. De nem erről akartam beszélni. Adam
mesélt arról, hogy milyen drámai helyzet alakult ki Skóciában, és
hogy a franciák seregeket toboroznak, és megtámadhatják
Angliát. Azt is mondta, hogy Erzsébet királynő pozíciója nagyon
gyenge. Anya, nem kell többé megjátszania, hogy minden a
legnagyobb rendben. Tudom, hogy milyen nagy veszéllyel kell
szembenézniük.
Szavai nem keltettek túl nagy hatást, a zavar legcsekélyebb
jelét sem látta anyján. – Ejha! Adam szépen kitálalt neked.
Isabel azt sem tudta elfelejteni, amit Adam róla mondott:
Most már spanyol vagy és katolikus. Vajon anyja is ugyanezt
gondolja? Isabel úgy érezte, mint fal lenne köztük, és ezt utálta. –
Anyám, megbízhat bennem.
– Tudom, hogy megbízhatok, drágám. Egyszerűen csak nem
akartalak felzaklatni, ezek úgysem a te problémáid.
– Már hogyne lennének azok. A szüleim problémái az enyéim
is. Adam szerint ha Anglia elbukik, a mi családunknak is vége. Ha
itt a franciák veszik át a hatalmat, édesanyámat máglyára
vethetik.
Az egésznek a szörnyűsége ott lebegett köztük a levegőben.
Anyja csendesen megjegyezte: – Annál több okunk van
reménykedni abban, hogy Anglia nem fog elbukni.
– De mégsem kellene kockáztatnia. Carlosszal csak segíteni
akarunk.
– Segíteni? – Anyja rámeresztette szemét, és Isabel valami
újat fedezett fel a pillantásában: az érdeklődés felvillanását. –
Hogyan?
Nicolas rontott be a nappaliba. – Mami, mi conejo tiene
hambre! Isabel felsóhajtott. – Angolul mondd, Nico.
– A nyulam éhes.
– Köszönj nagymamádnak.
Nicolas biccentett: – Jó reggelt, nagymama.
 – Itt van ez – mondta Isabel anyja, és letépett egy maréknyi
levelet. – Vidd ezt neki reggelire.
– Gracias! – válaszolta a kisfiú, megragadta a levélcsomót, és
már szaladt is kifelé.
– Retekhajtások – magyarázta az anyja Isabelnek
mosolyogva és szemlátomást megkönnyebbülve, amiért Nicolas
megváltoztatta beszélgetésük menetét. – Remélem, hamarosan
kiültethetem őket a kertbe.
Isabel nem tudta viszonozni a mosolyát. Vajon miért nem
ismeri el az anyja, hogy veszélyben van? Kintről hangfoszlányok
hallatszottak be; mindketten kinéztek az ablakon át a kertbe. A
kőfal mögött a város kéményeiből füst kígyózott a mozdulatlan
levegőbe. A kertész és az inasa, akik a téltől lepusztult
virágágyásokat ásták, odaköszöntek a házból kiszaladó
Nicolasnak. Nem messze az ágyásoktól egy faketrec állt a
galagonyasövény alatt. Nicolas négykézlábra ereszkedett,
kinyitotta a ketrecet, kihúzta a nyulat és olyan szorosan ölelte
magához, hogy a reteklevelek kiszóródtak a kezéből és a földre
hullottak. A nyúl rúgkapálni kezdett a kisfiú kezében, amikor
meglátta az eleséget, de ő nem engedett a szorításából.
– Szeretetből még megfojtja azt a jószágot – mondta Isabel
anyja. Gyengédség áradt a szeméből, ahogy elnézte az unokáját.
Isabel ettől elérzékenyült. Milyen jó Nicónak, gondolta. És
erről eszébe jutott a fontos kérdés, amivel újra elő akart
hozakodni. – Anyám, nem szeretne olyan helyen élni, ahol az év
minden napjában kertészkedhetne a szabadban?
– Hmm, az aztán csodás lenne. – Anyja egy lecsüngő növény
felé fordult és a levelei közé nyúlt.
– Trujillóban ezt megtehetné.
– Hol? – kérdezte anyja szórakozottan, alig figyelve.
– Peruban, ahol lakom. – Megfogta anyja vállát és
szembefordította magával. Olyan boldog volt, hogy ezt
felajánlhatja neki, mintha valami ajándékot adna. – Apával
jöjjenek el hozzánk és maradjanak velünk. Hagyják itt ezt a
nyugtalan országot, ezt az egész ijesztő bizonytalanságot. Ha
velünk élnek, soha nem lesz aggodalomra okuk.
Anyja egy hosszú pillanatig rámeredt, Isabel szavai most
értek el a tudatáig. Aztán könnyedén felnevetett, mint valami
abszurd ötleten.
Isabel felfortyant. – Nem viccből mondtam, anyám.
– Tudom, hogy nem. Ez felettébb figyelmes tőled, drágám, és
nagyon nagylelkű. – Végigsimított Isabel karján. – És őszintén
köszönöm neked, de nem költözünk ki hozzátok. Az Újvilág nem
nekünk való hely.
– A keze sincs rendben, anyám, és állandó feszültségben él.
Még egyszer nem bírná ki azt a megrázkódtatást, amit akkor
kellett elviselnie, amikor még… – Nem fejezte be a mondatot.
– Fiatal voltam? – kérdezte anyja ékelődve, miközben a
nevetés környékezte.
– Ha nem gondol magára, gondoljon legalább apára. Már
nincs olyan jó erőben, mint azelőtt. Hogyan tudna helytállni
mellette, ha valami történik vele?
– Apáddal az évek során mindenen összekaptunk, de ebben a
kérdésben, biztosíthatlak, teljes az egyetértés köztünk.
Maradunk, ahol vagyunk.
Hát ennyire jutott az anyjával? Megtette ezt a hatalmas
felajánlást, és ez a köszönet érte? Egyértelmű visszautasítás? –
De még csak fontolóra sem vette…
– Nincs rá szükség. Soha nem hagynám el újra Angliát.
– Ez őrültség, hiszen Peruban biztonságban lennének.
– Abban a megátalkodott katolikus országban?
– De ott egy teremtett lélek sem ismeri, anyám, senki sem
jelentené fel.
– Elég, Isabel. Mondtam, hogy nem.
– Hogy lehet ennyire makacs?
 – Makacs? – Harag villant meg a szemében. – Fogalmad
sincs arról, hogy… – De nem folytatta, inkább vett egy mély
lélegzetet. Amikor újra megszólalt, keserű mosoly játszott a szája
körül – Most inkább Erzsébetre mondható, hogy makacs.
Erzsébet. Ő is keresztnevén említette a királynőt, akár Adara.
megdöbbentő személyességgel.
– A királynő miatt nem akar elutazni?
Anyját láthatóan bosszantotta a kérdés. – Hát persze. Ki más
miatt?
– Mi ő számotokra nektek, anyám? Hogy befolyásolhat
benneteket ennyire?
Anyja arca ellágyult. Közelebb lépett Isabelhez és az
ujjhegyével megcirógatta az arcát. – Bel, az utóbbi években
sokszor nagyon hiányoztál. Jó lett volna beszélni veled,
megbizonyosodni róla, hogy jól vagy. Tudod, Erzsébet pontosan
annyi idős, mint te. Gyakran rád emlékeztetett. Pontosan olyan
erős akaratú, okos, mint te, de időnként túl lobbanékony. – A
kintről beszűrődő zaj miatt újra az ablak felé fordult. – Látom,
Carlos is fent van.
– Hamarabb kelt fel, mint én. – Isabel nézte, ahogy Carlos a
kavicsos kerti úton lépked Nicolas felé. Még mindig az járt az
eszében, hogyan győzhetné meg az anyját. – Az istállóban járt.
Reggel először mindig benéz a lovakhoz. Ez amolyan régi
szokása.
– Olyan boldog vagyok, hogy ő a férjed, Bel. Olyan jó látni,
hogy boldogok vagytok.
– Anyám, kérem, jöjjenek vissza velünk. Az életük ott boldog
lehetne.
– Néha, drágám, nem csak a saját boldogságunkkal kell
törődnünk.
– Akkor sem, ha ez végveszélybe sodorhat? – Isabel el sem
tudta hinni, hogy ide jutottak. – Miért nem hagyja, hogy
segítsek?
 Anyja most a palántái gondozására tért át. Egy apró
agyagedényt emelt fel, amelyben egy zöld hajtás, három törékeny
levélkével remegett a gyenge légáramlatban. – Négy királyságot
is megértem már – merengett el, óvó gyengédséggel érve az apró
növénykezdeményhez. – Négy Tudor-király uralmát. Ismertem
Henrik királyt, aki csak a saját nagyságával törődött, és olykor
kemény zsarnokként lépett fel. Edward király még gyerekként
került trónra; a csenevész, beteges fiatalembert madzagon
rángatták a nagyhatalmú bárók, korai haláláig. Mária szánalomra
méltó királynő volt, akit a vallásos megszállottság szinte gonosszá
tett. Egyikük sem gondolt arra, hogy mi lenne a legjobb
Angliának. – Anyja Isabelre pillantott.
– Egyikük sem, egészen Erzsébetig. Az ő szíve együtt dobog
angol népével, és ő érzi a népében megbújó életerőt. Mert ez a
szegény birodalom nem más, mint egy gyenge palánta, Bel, amely
küzd az életéért a kora tavaszi, hideg szélben. Erzsébet kezei
között azonban szárba szökkenhet és kivirágozhat. Nélküle ismét
zsarnokság taposhatja földbe.
Isabel látta, hogy szenvedélyes tűz lobog anyja szemében, és
ettől borzongás fogta el. Úgy érezte, mintha anyja messze
eltávolodott volna tőle.
– Ez nem válasz.
– Márpedig ez a válaszom.
– Na de…
Az elfüggönyözött előszobából hangok hallatszottak.
Timothy, a fiatal inas jelent meg, majd mögötte egy férfi nyomult
be, élénk, ügybuzgó arccal.
– Sir William! – kiáltott fel az anyja meglepődve.
Kapóra jött neki, hogy valaki félbeszakítja a beszélgetésüket,
a hangjából ez csengett ki. Isabel viszont annál
alkalmatlanabbnak érezte a férfi megjelenését, de megpróbálta
leplezni bosszúságát. A betolakodó személy körülbelül öt évvel
fiatalabbnak tűnt anyjánál, és elegáns öltözetében komoran
festett.
– Honor, bocsásson meg, amiért ilyen korai órán magukra
török – mentegetőzött, amikor odaért hozzájuk. Isabelre nézett,
és nyájasan hozzátette: – Az államügyek nem igazodnak az
órához.
– De azért az államügyek talán csak nem akadályozzák meg
abban, hogy velünk reggelizzék? Isabel, ez Sir William Cecil.
Isabel teljesen elámult. Micsoda magas rangú körökbe nyert
bejutást az anyja! Cecilről tudta, hogy a királynő főminisztere és
legközelebbi tanácsadója. – Sir – hajtott térdet Isabel
udvariasan.
– Sir William – mondta anyja –, engedje meg, hogy
bemutassam…
– A lányát. Tudom. És nem kérek reggelit. – Kurta válaszai
másnak talán udvariatlannak tűnnének, de Isabel olyan
fesztelenséget érzett a férfi és anyja között, amely szoros
barátságra utalt. A főminiszter rövid fejbiccentéssel fordult
Isabel felé. – Señora Valverde, bocsásson meg, amiért
visszatartom önt és édesanyját a reggelizéstől. – Kellemesen
töltötték az estét a spanyol követségen, ugyebár?
Isabel meglepődött azon, hogy milyen gyorsan elterjedt a
követségen tett látogatásuk híre. – Nagyon kellemesen, uram.
Quadra püspök rendkívül szívélyes ember.
Anyja fanyarul megjegyezte: – Ejnye, barátom, hát magának
minden szekrényben van egy beépített embere?
– Nincs szükség kémekre egy olyan szilárd szövetségessel
szemben, mint Spanyolország. Ha pedig történik valami
említésre méltó esemény, a barátaim úgyis elmesélik nekem. –
Lehúzta a kezéről lovaglókesztyűjét, de közben végig Isabelen
tartotta a szemét. – Például azt is elmesélték, hogy önnek és
Quadra követnek van egy közös barátja Peruban.
 – Igen, sir, az unokahúga. Nagyon megörült, amikor átadtuk
neki a levelét.
A főminiszter hangjában bujkáló melegség meglepte Isabelt:
– Igen, a család a minden, mindnyájunknak. Édesanyja mondta,
mennyire örül, hogy itt vannak nála. A szülei szívbéli kedves
barátaim, ezért olyan, mintha már régóta ismerném önt. És bár
már férjhez ment, mégis úgy gondolok önre, mint a Thornleigh
család tagjára. Ugye nem bánja?
– Épp ellenkezőleg, ez bók számomra.
A férfi elmosolyodott. – Annak is szántam. És azért is jöttem
el, hogy ezt elmondhassam. De mondja csak, a követ tett arról
említést, hogyan állunk a franciákkal Skóciában?
Isabel meghökkent attól, hogy a férfi köntörfalazás nélkül
rátér erre a kényes kérdésre. Most már látszik, hogy tényleg
államügyben jött ide.
– Feltételezem, tud róla, hogy a franciák csapatokat állítanak
fel a határainknál.
– Igen.
– A mozgolódásuk már kezd ijesztő méreteket ölteni.
Legutóbb arról érkezett jelentés, hogy d’Elbeuf márki egy flotta
élén áthajózott Dieppe-ből, további hétezer francia katonát hozva
magával.
– Sir Williams, fontos most erről beszélnünk? – kérdezte az
anyja. Enyhe szemrehányásában egyértelműen érezni lehetett a
feszültséget.
– Nincs ezzel semmi baj, anyám. Csak azért haboztam, uram,
mert attól féltem, nem találja kellemesnek ezeket a híreket. A
férjem nyíltan meg is kérdezte Quadra követtől, hogy
Spanyolország milyen szemmel nézi, hogy a franciák katonák
ezreit állomásoztatják Anglia közelében. Arra természetesen nem
számítottam, hogy nyíltan kiteregeti a spanyol politika kártyáit,
de azért azt reméltem, megerősíti majd, hogy Anglia számíthat
Fülöp király segítségére, ha szükséges. Ehelyett diplomatikusan,
ám elég egyértelműen a tudomásunkra hozta, hogy
Spanyolország semleges kíván maradni.
Cecil bólogatott, figyelmesen hallgatva Isabel szavait. –
Köszönöm, ezt nagyon hasznos tudnom. – Isabel beszámolója
látszólag nem gyakorolt rá különösebb hatást. Isabelnek az volt
az érzése, hogy semmi újat nem mondott neki. Ha viszont ez a
helyzet, akkor miért jött ide kérdezősködni? Isabel kipillantott az
ablakon a kavicsos útra, amelyen Carlos önfeledten játszott
Nicolasszal. Fellendítette a kisfiút a magasba, majd leengedte és
a hóna alá csapta, mint egy nyerget. Nicolas tele torokból
nevetett, és fickándozva próbált kiszabadulni apja karjai közül.
– Uram, kérdezhetek valamit? – kérdezte Isabel Ceciltől. –
Látom, mindenki attól tart, hogy ha a franciák leverik a
lázadókat, Angliát is megostromolhatják. De vajon tényleg ezt
tennék? – Nem lehet, hogy mindenki téved? Isabel leginkább
ebben bízott. – Mert végtére is, miféle ürüggyel támadhatnának
ránk?
– Ó, a franciák egyáltalán nem rejtik véka alá a szándékukat.
Franciaország királynője Stuart Mária, aki gyermekkora óta
egyben a skótok uralkodója is. Tudor-vér folyik az ereiben – a
királynőnkkel unokatestvérek –, és nyíltan hirdeti, hogy
származása révén megilleti a jog Anglia trónjára. A férjével,
Ferenc királlyal együtt az angol címert is pimaszul ráfestették a
saját címerükre. És mindenkinek fennen hirdetik, hogy
megtisztítják Angliát az eretnekségtől. Arra is megpróbálják
rávenni a pápát, hogy Erzsébet királyné őfelségét, mint az
eretnek Boleyn Anna fattyát, helyezze törvényen kívül. Ők
használták ezt a gyalázatos szót, nem én, higgye el. Őfelsége
ekkor teljes joggal hazahívta a követét Párizsból. Most itt tartunk.
Isabel szörnyülködve csóválta meg a fejét. – Mindig ezek a
vallásháborúk. – Jelentőségteljes pillantást vetett anyjára. –
Véres csataterek.
 – Ezért akarunk új országot teremteni – mondta az anyja. –
Egy olyat, ahol nem üldözik az embereket a vallási
hovatartozásuk miatt.
– Erzsébet királynő új egyháza valóban annyira más? –
kérdezte Isabel. – Egyelőre még mindenkinek az ő vallásához kell
igazodnia, és nem ismerik el a többi vallást.
– De ha valaki más vallású, nem jár érte halálbüntetés –
jelentette ki Cecil. – Mária királynő élete vége felé több száz
szerencsétlent küldött máglyára. Erzsébet királynő őfelsége
csupán pénzbüntetést szab ki, ha pedig ez sem segít, börtönre
ítéli az illetőt, de nem végezteti ki.
– Ez lenne az újfajta tolerancia? – kérdezte Isabel
szkeptikusan. A férfi, aki a Szent Pál-székesegyháznál rátámadt,
nem sok jelét mutatta.
– Ez politika – válaszolt Cedl lágy hangon. – Amikor Őfelsége
trónra lépett, mindkét tábor támogatását meg akarta nyerni,
ezért hajlott a kompromisszumra, és országszerte rendezte a
vallás kérdését. A korábbi katolikusok azért morognak, mert
szerintük ez a vallásbéke túl messzire ment, a radikális
protestánsok pedig azért, mert szerintük nem terjedt elég
messzire, de nem történt vérontás. Ennek a kérdésnek a
racionális rendezésében az édesanyja elévülhetetlen érdemeket
szerzett. A törvénytervezet megalkotásában a tanácsaival
segítette őfelségét.
Isabel csodálkozó pillantást vetett anyjára. – Valóban?
– Tettem egy-két javaslatot.
– Ó, az édesanyja túl szerény. Öt évvel ezelőtt megkértem,
hogy vegye a fiatal Erzsébet hercegnőt a szárnyai alá, de ő még
ennél többet is tett. Egy rakoncátlan hercegnőből királynőt
varázsolt.
Ez rendkívüli dolog, gondolta Isabel. Anyja néha
megemlítette leveleiben Erzsébet hercegnőt, de mindig úgy,
mintha csak távolról követte volna a körülötte zajló eseményeket,
és soha nem célzott arra, hogy szorosabb kapcsolat lenne köztük.
Isabel öt évig volt távol anyjától, de úgy tűnt, mintha húsz évig
lett volna.
– Tudod, Bel – mondta anyja –, az új Anglia sokkal többről
fog szólni, mint a vallásról. – Lelkesen magyarázni kezdett, – A
tanulásról is szól, arról, hogy az elménket pallérozzuk az
egyetemeinken. Arról, hogy felfedező utakra induljunk, és
merjünk angol jelenlétről álmodni az Újvilágban.
– Micsoda? Azok a földek Spanyolországhoz és Portugáliához
tartoznak.
– Eddig hozzájuk tartoztak, de az angol kereskedelem az
Indiákkal új távlatokat nyithat ebben a kérdésben is. Kérdezd
csak meg a plymouthi Hawkinst, aki erre a célra három hajót
épít, a királynő áldásával. Vagy Adamet, aki már évek óta
álmodozott erről, és most támogatja Hawkins vállalkozását. És
oly sok matematikus, csillagász, zenész, költő, kreatív elme áll
készen arra, hogy egy új társadalmat építsen fel.
Isabel nem kételkedett anyja szenvedélyében, de vajon a
szenvedély megváltoztatja a világot? – Remélem, hogy így lesz –
mormogta.
– Honor – mondta Cecil –, azt hiszem, mégis elfogadom a
meghívását, és eszem önökkel egy falatot. Ma még Walthamstow-
ba kell lovagolnom, és amikor eljöttem otthonról, Mildred még
aludt. Nem okoz gondot a szakácsának, ha én is csatlakozom a
reggelizőkhöz?
– Ó, dehogyis, uram. Máris szólok Ellennek, hogy velünk tart.
– Isabel, Carlos is velünk reggelizik? Légy szíves, kérdezd meg.
Isabel anyja átment a nappalin, és elindult a konyha irányába.
Isabel elég kényelmetlenül érezte magát Cecil társaságában
egyedül. A férfi mindig olyan átható pillantással nézett rá,
mintha tanulmányozná. Isabel kinézett az ablakon és látta, hogy
Carlos és Nicolas faágakkal kardcsatát vív egymással. Nicolas
magasba lendítette aprócska karját, hogy kardját apja bordái
közé döfje. Carlos térdre esett és az oldalához kapott, majd
teátrális mozdulattal hanyatt dőlt a földre, eljátszva a halálos
sebesültet; a hatás kedvéért még a karjait is széttárta. Nicolas
pedig diadalordítással ráugrott a mellére. Carlos legurította
magáról és a hátára fektette a fiát, aztán csiklandozni kezdte,
amitől Nico olyan kacagásba kezdett, hogy alig kapott levegőt. A
nadrágja csupa kosz lesz, gondolta Isabel, de nem bánta egy
cseppet sem, hiszen olyan megható, hogy Carlos ennyire szereti a
fiukat. Isabel még több gyereket akart, és Carlos is. Majdnem egy
évvel korábban, öt hónapos terhesen elvetélt, és ez nagyon
megviselte mindkettőjüket. Most már alig várta, hogy egy új élet
sarjadjon a testében.
– Remélem, nincs terhére az édesanyjával folytatott
beszélgetésünk – mondta Cecil. – Ezek a bonyolult vallási
kérdések könnyen megszállottá teszik az embert.
– Az az igazság, uram, hogy engem egy cseppet sem
foglalkoztatnak ezek a dolgok. Ami egyedül érdekel, az a
családom boldogulása.
– A kettő gyakran ugyanaz.
Isabel rábámult. Vajon mennyit tudhat? – Megkérdezhetem,
uram, már régóta ismeri anyámat?
– Ahhoz elég régóta, hogy tudjam: elég nagy veszélybe
kerülne, ha a franciák valaha is elfoglalnák Angliát. A Guise-
család tartja a markában egész Franciaországot, és rángatja
cérnaszálon a kiskorú királyt; a Guise-ek pedig fanatikus
terjesztői a katolikus hitnek. Százszámra égettek el kálvinista és
hugenotta máshitűeket.
Az üzenet világos volt. Ismeri tehát anyja múltját és azt is,
hogy elítélték eretnekségért. A családja ezért menekült
Antwerpenbe, amikor ő még csecsemő volt, és csak évekkel
később tért haza. Érdekes módon megkönnyebbülést jelentett
számára, hogy Ceril ismeri anyja előéletét. És hálát érzett iránta,
amiért oly nyilvánvalóan törődött ezzel.
 – Kegyetlen bánásmódban részesítik az elítélteket – folytatta
Cecil. – A szerencsétlen nyomorultaknak először is kivágják a
nyelvét, hogy ne tudjanak imádkozni vagy zsoltárokat énekelni a
máglyán. Az egyetlen irgalmas tett, amit gyakorolnak, az, hogy ha
az elítélt megtagadja a hitét, megfojtják, mielőtt megégetnék.
Ami még rosszabb, egy olyan új törvényt is életbe léptettek, hogy
ha valaki nem jelenti fel azt az embert, aki a gyanúja szerint
eretnek, őt magát is eretneknek minősítik és máglyára vetik.
Isabel megborzongott. Ha Cecil rá akart ijeszteni, sikerült
neki. – Anyám matematikáról és költészetről beszél – jegyezte
meg –, de ez nem menti meg a máglyától.
– Az édesanyjának nagyszabású álmai vannak, a jövőt tervezi.
Én viszont a jelennel foglalkozom.
– Én is. Arra kértem, sőt könyörögtem neki, hogy költözzön
ki hozzánk apámmal együtt, de visszautasított. Mindenképpen
maradni akar.
Cecil bólogatott. – Soha nem hagyná el újra Angliát.
Anyja is ugyanezeket a szavakat használta.
– Ó, uram, bárcsak tehetnék érte valamit.
– Valóban szeretne?
Isabel a teljes tehetetlenség érzésével tette előbbi kijelentését,
és a férfi erre kegyetlenül lecsapott.
– Egy módon segíthet rajta. – Cecil szavaiban sürgetés és
meggyőzés keveredett egymással. Isabel teljes bizonyossággal
megérezte, hogy a férfi valójában ezért jött el látogatóba. –
Valójában ön, aki félig itt és félig Spanyolországban él, tudhat
egyedül segíteni.
 7

A PRÓBATÉTEL

A Durham House nagy szalonja kongott az ürességtől, amikor

Isabel belépett. Eltűnt a fali gyertyatartók és fáklyák alatt
nyüzsgő kereskedők, kérvényezők, spanyol főurak és
pletykálkodók hada, akik előző este benépesítették a termet.
Talán a napszak is szerepet játszott ebben, hiszen dél körül járt
az idő, amikor mindenki ebédel. A kedvezőtlen időjárás is
valószínűleg megtette a maga riasztó hatását: hideg, szitáló eső
borította be szürke leplével Londont. Bármi is volt e kihaltság
oka, a szíve kissé gyorsabban vert, amikor átszelte a nappali
fényben fürdő szalont; lebzselő szolgák és semmittevők mellett
haladt el, akik alaposan megbámulták. Úgy érezte magát, mint
egy színész a pódiumon. De most már jöjjön, aminek jönnie kell.
Felkészült a szerepére.
– Jó napot, Señor Ramos – szólította meg Perez titkár fiatal
írnokát, amikor odaért hozzá. – A fiú az íróasztalánál állt, és
levelet nyújtott át egy futárnak.
– Señora Valverde. – Az írnok meghajolt, és enyhe
csodálkozás tükröződött az arcán, amiért ilyen hamar viszontlátja
Isabelt, és elbocsátotta a futárt.
Isabel hátrahajtotta köpönyege átázott csuklyáját. –
Beszélhetnék Señor Perezzel? Ajándékot szeretnék átadni neki. –
Egy arany bársonyszalaggal átkötött, kandírozott barackkal
megtöltött, körtenagyságú muszlinzacskót mutatott fel. Otthon
azt mondta Carlosnak, hogy Maria Perezhez, a titkár feleségéhez
jön látogatóba egy kis női csevegésre, ezért nem fontos elkísérnie.
– Különlegesség édesanyám konyhájából – mondta Isabel az
írnoknak. – Őladysége szakácsa híres ezekről a nyalánkságokról.
 – Szemrevaló kis csomag – mondta az írnok. – Sajnos Perez
titkárt az üzleti ügyei elszólították. – Talán én is segíthetek?
Isabel tudta, hogy Perez nem lesz bent a követségen, éppen
ezért is jött most. Perez gyakorlott ügyintéző volt, ez a fiatal írnok
pedig kevésbé. – Nem számít – felelte Isabel. – Gondoskodna
róla, hogy ezt a kis csomagot megkapja a felesége, az
üdvözletemmel együtt?
– Örömmel, asszonyom. – Átvette a csomagot. – Ez minden?
– Nem. Tulajdonképpen jövetelem célja az, hogy a követtel
beszéljek.
– Ó, ő erről nem tett említést…
– Sir William Ceciltől hoztam üzenetet.
Az írnok szeme elkerekedett. Cecil neve olyan varázsszó volt,
amelytől minden ajtó kinyílt.
– De természetesen, ha úgy gondolja, hogy most alkalmatlan
a látogatásom…
– Egyáltalán nem, asszonyom. Erre tessék, kérem.
Isabel a titkár nyomában átvágott a szalonon, majd a
lépcsőkön lehaladva egy folyosón, ahol a falat díszítő portrékról
Durham korábbi püspökei tekintettek le rá szigorú arccal, mintha
nagyon is tisztában lennének jövetele céljával. Eső csapkodta a
templomkertre néző, szűk ablakokat, amelyeken keresztül Isabel
néhány munkást pillantott meg, akik széntől szutykosan
üldögéltek szénnel megrakott szekerükön, és egy rögtönzött
vászonponyva alól bámultak ki az esőre, míg lapátjaik a
szekérhez támasztva pihentek. A munkásoktól eltekintve a
temetőkert teljesen kihalt volt, az ebédidő és az eső hátráltatott
minden kinti foglalatosságot. Isabel Ramos mögött haladva
hallotta a saját cipőjének kopogását a kőpadlón, mintha egyedül
lenne.
A hideg folyosó végén Ramos kinyitott egy ajtót, és megkérte
Isabelt, hogy várjon egy percet. A kitárt ajtón keresztül Isabel
látta, hogy az egy magánlakosztályba vezet, amelyből kandalló
melege áradt, és amelynek falát kárpitok tették otthonossá; két
falat félig színes bőrkötésű könyvek borítottak be. Ez nem lehet
más, mint Quadra követ könyvtára. Az ajtónyitásra Quadra és
egy pirospozsgás, pocakos úriember tekintett fel a
sakkjátszmájából, a kandalló mellől. Az írnok a követ fülébe
súgott valamit. Ha Quadra meg is lepődött, nem mutatta
tanújelét. Mondott valamit a vendégének, és mindketten
felemelkedtek, amikor Isabel belépett. Isabel spanyolul
mentegetőzött, amiért megzavarta őket a sakkjátszmájukban.
– Szó sincs róla, señora – válaszolta a vendég, jólesően
kinyújtózkodva, mintha hátfájására keresne enyhülést. – Három
lépés után úgyis mattot adtam volna a püspök úrnak.
Quadra kuncogott. – Néha, uram, a harc feladása a legjobb
taktika, ezt alázattal be kell látnom.
– Bölcs gondolat – jegyezte meg vidáman a vendég. –
Átmegyek a kápolnába, ha a beosztottja megmutatja nekem az
utat.
Amikor egyedül maradtak, Quadra a szemközti székre
mutatva hellyel kínálta Isabelt. – Von Breuner báró számos dolog
kiváló szakértője. Sajnos a sakk nem tartozik ezek közé.
– Akkor ön valóban nagyszerű diplomata, uram – mondta
Isabel, miközben leültek.
Quadra bölcs mosollyal nyugtázta a megjegyzést. – Minden
lehetőséget megragad a szórakozásra szegény ember. Ősszel
érkezett ide a német császár követeként azért, hogy a császár fia
számára megkérje Erzsébet királynő kezét. Őfelsége még mindig
gondolkodik az ajánlaton, így hát szegény Von Breuner hónapok
óta itt vesztegel.
A követ borral kínálta Isabelt, de ő nem fogadta el. Isabel a
követ lábánál egy fonott kosarat vett észre, amelyben egy
mézszínű spániel feküdt, és elégedetten nézett fel a követre.
Quadra hátradőlt és pipaszár lábait keresztbe tette. – Nos, señora
Valverde, minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést? Ramos
említést tett Sir William Cecilről. Remélem, jó egészségnek
örvendett ez az úr, amikor ma reggel elbúcsúzott tőle édesapja
házában.
Isabel nem tudta palástolni meglepetését. Vajon a követ
figyelteti a házukat? Vagy Cecil után kémkedik?
A követ diszkréten elmosolyodott. – Sir William is hasonló
érdeklődéssel kíséri figyelemmel a napirendemet. Ebben
kiválóan megértjük egymást.
– Sir William a szüleim barátja, uram. Ma találkoztam vele
először, és szó sincs arról, hogy tőle hoznék üzenetet. Bocsásson
meg, uram, az ő nevét csak ürügyként használtam fel azért, hogy
bebocsátást nyerjek önhöz.
Isabel nem tudta eldönteni, hogy az éles pillantás, amit a
követ vetett rá, bosszúságról vagy érdeklődésről tanúskodik
inkább. – És most, hogy elnyerte kizárólagos figyelmemet?
– A férjemről lenne szó. Egy szívességet szeretnék kérni,
uram.
– Ó. – A követnek valószínűleg már a könyökén jönnek ki a
hasonló kérelmek. Isabel a barátságos viselkedésében valamiféle
cinizmust is megfigyelt, hiszen már hányán, de hányán
terjeszthették elé túlzó elképzeléseiket a saját nagyszerűségükről
vagy egy rokonuk érdemeiről. A férfi lehajolt a kosárhoz, felvette
a spánielt, és az ölébe fektette. – Lássuk, miben lehetek a
segítségére?
– Mint tudja, a férjem nagy odaadással és kiváló
képességekkel szolgálta őexcellenciáját, az alkirályt.
– Hogyne, tudok róla – mondta a követ, miközben
szórakozottan simogatta a kutyát. – Beatriz, az unokahúgom a
levelében említi, hogy Don Andrés de Mendoza milyen kitüntető
figyelemben és különös kegyben részesíti señor Valverdét, a
vakmerő lovassági kapitányt. Arról is értesültem, hogy a
legutóbbi felkelés során a férje nagy bátorsággal kivívott
győzelme nélkül őfelsége kormányzata összeomlott volna
Peruban.
– Köszönöm, uram. A férjem azóta pályázatot nyújtott be az
Indiák Tanácsába, a trujillói városi tanács egyik megüresedett
posztjára. Mint tudja, ehhez őfelsége, a király jóváhagyása is
szükséges. Uram, lenne olyan kegyes, és figyelmébe ajánlaná a
férjem?
A követ elgondolkodva nézte Isabelt. – Szép dolog, hogy
Mendoza oly nagylelkűen megjutalmazta a férjét. Gazdag
encomiendát ajándékozott neki, több száz indián hűbéressel, ha
jól értem.
– Igen, uram. Nagyra értékeljük őfelsége bizalmát. Ez volt az
igazi alapja Carlos hírnevének. A katonai hősiesség mindenkit
csodálattal töltött el, de az igazi sikert a gazdag nagybirtokosok
osztályába való felemelkedés hozhatná el.
Quadra a kutya fülét cirógatta. – Nincs szerencsém ismerni a
férje családját. Spanyolország melyik részén élnek?
Hát éppen ez a bökkenő, Carlos alacsony származása. Az
anyja tábori szajha volt, az apját pedig soha nem ismerte. Ha
Quadra rájönne, szinte biztos, hogy a kisujját sem mozdítaná
Carlos érdekében. Ám Isabel felkészült erre a kérdésre, és most
megpróbált előnyt kovácsolni a nehéz helyzetből.
– A férjem kiváló ember, uram, de a családjával sajnos nem
büszkélkedhet. – lsabel szégyent színlelve lehajtotta fejét, mintha
beismerné, hogy ingoványos területre tévedtek. Majd csillogó
szemmel felnézett. – Tudom én, hogy működnek a világ dolgai,
uram. Szívességet kérek öntől. Kérem, engedje meg, hogy
szívességgel viszonozzam.
A férfi arcán a megvetés árnyéka suhant át, mintha lsabel
meg akarná vesztegetni. Tiltakozva emelte fel egyik kezét.
– Információt kínálok cserébe, uram; olyat, amely hasznos
lehet az ön számára és Spanyolország számára is. Nyolc nappal
ezelőtt őfelsége, Erzsébet királynő találkozott a skóciai Arran
hercegével, aki házassági ajánlattal érkezett. Titokban jött, és Sir
William Cecil házában szállt meg, a Canon utcában.
Quadra erre felkapta a fejét. Isabel magában mulatott azon,
hogy a követ bekapta a csalétket. A lázadó főurak Skóciában
támogatták Arran grófjának a skót trón iránti követelését. Ezt
még Adam mesélte neki, és Cecil is megerősítette, és még sokkal
többet is mesélt az esetről.
– A lázadóknak fontos lenne ez a szövetség a királynővel –
folytatta Isabel. – A királynővel való házasság nagymértékben
segítené, és sok ember szemében törvényessé tenné az ügyüket.
Időközben nyíltan is segítséget kértek tőle: pénzt, embereket és
fegyvereket.
Quadrát szemlátomást felvillanyozta Isabel beszámolója.
Isabel látta rajta, hogy semmit nem tudott a titkos találkozóról,
és most minél többet meg akart tudni róla.
Isabel eltökélten folytatta: – Örömmel közölhetem önnel,
hogy a királynő mindkét kérést elutasította. Nem hajlandó a
házasságra – ezzel a válasszal küldte haza Skóciába a grófot –, és
nem segíti a lázadókat sem. – Az első állítás igaz volt, a
másodikban még nem született döntés, és Isabel éppen ezért jött.
A királynőnek információra volt szüksége, és Cecilen keresztül
próbálta megszerezni. Cecil elárulta Isabelnek, hogy őfelsége
támogatni kívánja a lázadókat, mert szüksége van a segítségükre
a franciákkal szemben. Ám ez veszélyes lépés, hiszen egész
Európa szeme rajta van, és mielőtt döntést hoz, szeretné
megismerni Spanyolország álláspontját. Isabel erre megjegyezte,
hogy már világosan látszik, mi Spanyolország álláspontja, a követ
előző este ugyanis azt mondta Carlosnak, hogy Fülöp király
semleges kíván maradni. Cecil szerint azonban ez csak egy
nyilvánosságnak szánt kijelentés, azt lenne fontos megtudni,
hogy a király mit akar valójában.
Quadra visszatette a kutyát a kosarába. – Megkérdezhetem,
hölgyem, honnan tudja mindezt?
 – Az anyámtól – felelte Isabel szemrebbenés nélkül. –
Gondolom, tudja, hogy a királynő barátságát élvezi. Ő rendezte el
őfelsége magántalálkozójának részleteit.
– Igen ám, de Lady Thornleigh nem az a fajta, aki kifecsegné
a titkokat.
– Nem is nekem mondta el, uram. Egy kicsit belehallgattam
abba, amit Sir William Cecillel beszélgetett. Később, amikor
egyedül maradtunk, kértem, hogy magyarázza el a dolgot, és ezt
meg is tette. Talán, mert érezte, hogy ha nem teszi meg, mástól
kérdezősködöm, és ezt meg akarta akadályozni. Mindenesetre
tudja, hogy megbízhat bennem.
– Tényleg megbízhat? – A követ még csak nem is
udvariaskodott.
Isabel válasza hasonlóan nyers volt. – Csak annyira,
amennyire én bízhatok meg önben, hogy azt teszi, ami
mindnyájunknak és Spanyolországnak a legjobb.
A követ pillantása mintha Isabel veséjébe hatolt volna. Isabel
úgy érezte, hogy a magabiztossága elszáll. A követ nem bízik
benne, ezt a szeméből is kiolvashatja, és nyilvánvalóan a szülei
miatt kételkedik benne. Nem Spanyolország hűséges alattvalóját
látja benne, hanem a Thornleigh család tagját.
A követ felállt. – Bocsásson meg, asszonyom, de be kell
fejeznünk a beszélgetést, mert Von Breuner báró vár rám a
kápolnában. Misét celebráltatunk a felesége tiszteletére, aki
egészséges fiúnak adott életet. Most búcsút kell vennem öntől,
hacsak nem kíván csatlakozni hozzánk a misén, ahol Urunk örök
áldozatára emlékezünk.
Mise? Isabelben megszólalt egy óvatosságra intő hang. A
misén való részvétel, amely a katolikusok fő szertartása,
törvényellenes cselekedetnek számított ebben az új rendszerben.
– De uram, hogy lehet…
– A királynő nagyon bölcsen engedélyezte számomra és
spanyol személyzetem számára ezt az alapvető jogot.
 De nem az angolok számára. Isabel látta, hogy most
próbának vetette alá a követ: mint a Thornleigh család tagja
vajon visszautasítja-e a misén való részvételt?
– Jöjjön, tartson velünk – mondta újra a követ, és Isabel
tudta, hogy most egy püspök könyörtelen pillantását kell kiállnia.
Majd hozzátette, alig leplezve kíváncsiságát, hogy megtudja:
Isabelt hova köti állampolgári hűsége. – Ha csak nincs ma erre
ideje?

A kápolna és annak szentélye elvarázsolta az érzékeket.

Minden tárgy megnyugtatóan hatott a szemre, az imádkozót
békés és titokzatos helyre repítve. A szentek eksztázisát ábrázoló
festett üvegablakok folyékony szépségben fürdették a templom
belső terét. A ragyogó azúrkék és aranyszínűre festett, pazar
Mária-szobor megbocsátó ölelésre nyújtotta minden hívő felé a
karját. Zászlók és falikárpitok csillogtak selymes fényben. Egy
gyönyörű, faragott szentélyrács választotta el az embereket a
pazarul hímzett miseruhába öltözött paptól, aki a márványoltár
előtt arra készült, hogy a kenyeret Krisztus testévé, a bort pedig a
vérévé változtassa.
A gyerekmagasságú, színezüst gyertyatartók fényében
ragyogott az oltáron álló aranykehely és kehelytányér, és a
szentélyrácsot is csillogó aranykereszt koronázta. Az egyetlen zajt
a hívők csoszogása, a pap latin nyelvű, halk imája és az
úrfelmutatásra szóló csengetés adta. A kápolna hangulata az
anyaméh megnyugtató, körülölelő biztonságát idézte.
Isabel mégsem tudott feloldódni, márpedig erre nagy
szüksége lett volna ahhoz, hogy meggyőzze Quadrát. A követ az
első sor párnázott ülésén ült, ő pedig mellette, a folyosó túloldali
padsorában. Szemét az oltár mellett álló papra meresztette, de
Isabel érezte, hogy figyelme teljesen őrá irányul, arra, hogyan
követi a mise szertartásrendjét. Négy vagy öt másik férfi – Von
Breuner és a követség néhány alkalmazottja – csendes
imádságba merülve ült mögöttük. Egy görnyedt öregember
ácsorgott az egyik oldalon; talán szokatlannak találta a padokat,
amelyek fiatalkorában, amikor az egész gyülekezet állva
imádkozott, teljesen ismeretlenek voltak.
Isabel az oltár mögötti két festményre függesztette szemét: az
egyik Szent Jánost, a másik pedig Szűz Máriát ábrázolta.
Megpróbált a festmények szépségére koncentrálni, hogy
összeszedje magát. Nemrég a szülei plébániájához tartozó új
protestáns templomban járt, amelyet meglehetősen sivárnak
talált. Hallotta, hogy amikor tavaly Mária királynő meghalt, a
londoni radikálisok megtámadták a templomokat és
megfosztották őket minden katolikus díszítéstől- Betörték a
festett üvegablakokat, lerombolták a szobrokat, elégették a
festményeket, szétszaggatták a papi ruhákat, fejszével
szétvagdosták a fából faragott szenteket, és késsel összevagdalták
az arcukat. Isabel megborzongott, amikor maga elé képzelte a
pusztító tömeget, amely ugyanolyan őrjöngő emberekből állt,
mint akik őrá támadtak a Szent Pál-székesegyházban. Most már
törvény írta elő, hogy az angol templomokat meg kell fosztani a
„bálványimádás” összes díszes kellékétől, vagyis a
faragványoktól, szobroktól és festményektől. Nem tartottak
miséket, csak úrvacsorákat. Az oltár egy csupasz faasztal lett, a
papok pedig egyszerű fekete ruhát hordtak.
Micsoda őrültség száműzni a szépséget, gondolta Isabel. Bár
tudta, hogy erre már korábban is volt példa. Antwerpenben, ahol
gyerekkorát töltötte, a protestánsok fölényesek voltak és
szigorúak. Amikor férjhez ment Carloshoz és Peruba költözött,
felvette a katolikus hitet. És ez a változás egyáltalán nem zavarta.
A valódi élet mindennapi feladatai és örömei teljesen lekötötték a
figyelmét, a rejtélyeket és titkokat pedig meghagyta Istennek.
Isabel hirtelen zajt hallott és felnézett; a hangok a
szentélyrács melletti keskeny ajtó felől jöttek. Az ajtó kinyílt és
néhány újabb hívő lépett be a kápolnába. Talán kilencen vagy
tízen lehettek, nők és férfiak vegyesen, gyors léptekkel surrantak
be az ajtón. Amint elhaladtak Isabel mellett, á mögötte lévő pad
felé tartva, az egyik férfi odasúgta a vele lévő nőnek: – Ne izgasd
magad, Dorothy, visszaérsz, még mielőtt észrevennék, hogy
eljöttél. – Angolok voltak. A férfi marhabőr zekéjéből a
mészárszékek szaga áradt, a nő pedig egyszerű vászonruhát és
fejfedőt hordott, mint a cselédek. Egy másik férfi a nemesek
finom szaténöltözetében jelent meg, és több jólöltözött hívő is
akadt a frissen érkezettek között. De volt köztük kék köpenyes
inas és lisztes ruhájú molnár vagy pék is. A megjelenésükön
látszott, hogy mindenféle társadalmi osztály képviselteti magát. A
félénkebbekről lerítt a félelem, de ugyanakkor az elszántság is.
Mivel angolok voltak, a templomba járás pénzbírság,
vagyonelkobzás, vagy akár börtönbüntetés kockázatával járt.
Isabelt meghatotta a bátorságuk.
A másik oldalon ülő Quadrára pillantott, aki jóindulatú
mosollyal köszöntötte az újonnan jöttékét. Szemlátomást büszke
volt arra, hogy az angol katolikusok e kis nyájának a pásztora
lehet, akik csak az ilyen titkos menedékhelyeken tudják
gyakorolni hitüket.
Ekkor Isabel hirtelen megpillantott köztük egy arcot, és
majdnem felkiáltott meglepetésében. Frances termett ott.
Többen is eltakarták, Isabel nem láthatta jól, de minden kétséget
kizáróan a sógornője volt az. És ahogy kinézett magának egy
helyet a hátsó sorban, abból látszott, hogy nem először jár itt.
Isabel bármennyire is megdöbbent, rájött, hogy ez várható volt. A
Thornleigh családtól eltérően a Grenville-ek mindig is hűséges
katolikusok voltak. Vajon Adam tud róla, hogy a felesége a
követség kápolnájába jár misére? Lehetetlenség, ezt soha nem
nézné el. Végre tisztán láthatta Francest, aki még nem vette őt
észre. Terhessége végéhez közeledve kimerültnek tűnt, és
megszeppent arccal markolta rózsafüzérét, miközben sápadt ajka
buzgó imát mormolt halkan. Isabel részvétet érzett iránta, hiszen
olyan magányosnak látszott. Eszébe jutott Adamnek tett ígérete.
Biztos volt benne, hogy Frances félelme nemcsak abból
táplálkozott, hogy rajtakaphatják a templomba járáson, hanem a
küszöbön álló szüléséből is.
Isabel érezte, hogy Quadra nézi. Talán azt figyeli, hogy
ezeknek az angol törvényszegőknek a láttán megjelenik-e az
arcán az elítélés bármiféle jele. Hirtelen eszébe ötlött valami.
Frances odaért a hátsó padhoz, és már éppen leülni készült.
Isabel felállt és egyenesen odament hozzá. Frances megdermedt,
amikor észrevette, és a szeme kerekre nyílt a félelemtől.
– Nincs semmi baj – suttogta Isabel. Odalépett hozzá a pad
mellett, és karját megnyugtatóan a vállára tette. Érezte, hogy
Frances izmai teljesen merevek. – Nincs semmi baj – ismételte
meg.
Frances rávillantotta tekintetét. – Kérlek… Adam…
– Pszt, ez a mi titkunk marad – suttogta Isabel. – Ülj le
szépen, nem tesz jót, ha állsz. – Gyengéden lenyomta Francest a
padra. Frances csodálkozva nézett fel rá. Isabel leült mellé és
megütögette a térdét.
– Most már minden rendben? – mormolta.
Frances szemén látszott a megkönnyebbülés. Bólintott.
Isabel előrepillantott, és látta, hogy Quadra követ figyeli.

A mise véget ért, és az angol hívek ugyanolyan fürgén

surrantak ki a templomból, mint ahogy bejöttek. Isabel ismét
odament Quadrához, és amint együtt elhagyták a kápolnát és
végigvonultak a kőfolyosón, a követet mintha kicserélték volna;
könnyed társalgásba kezdett vele, és a korábbi gyanakvásának
legcsekélyebb jele sem mutatkozott a viselkedésén. Azonkívül,
hogy Isabel a legnagyobb tisztelettel és alázattal vett részt a
misén, a Frances iránt kinyilvánított szolidaritása is levette a
lábáról a követet. Megkérdezte tőle, ki volt az a hölgy, akit
vigasztalt. A követ a legtöbb jómódú hívőt ismerte, amiből Isabel
arra következtetett, hogy Frances ekkor járhatott ott először.
Amikor Isabel elárulta, hogy a hölgy a sógornője, a követ nagy
elégedettséggel nyugtázta, hogy Isabel családjának több tagja is
titokban katolikus. Isabel úgy érezte, győzelmet aratott, és
sikeresen kiállta a követ előtt a próbát.
A követ visszatért Carlos tanácsosi pályázatának kérdésére is,
és közölte Isabellel, hogy mindig szívesen segített a tehetséges
embereken, és ajánlólevelet fog írni Őfelségének Carlos ügyében;
a legközelebbi postával el is juttatja az udvarhoz, Valladolidba.
Isabel ennél többet nem is kívánhatott volna. Őszinte
köszönetét fejezte ki a követnek. De most már eljött az ideje,
hogy annak is utánajárjon, amiért tulajdonképpen idejött, és
megszerezze az információt, amelyet Cecil majd eljuttat a
királynőnek.
– Uram, kikérhetném a tanácsát egy másik ügyben is? –
Isabel lelassította lépteit, hogy a mögöttük haladó,
magánbeszélgetésbe mélyedt két hivatalnok megelőzhesse őket.
Quadra biztosította afelől, hogy megtiszteltetés lenne
számára, ha bármilyen hasznos tanáccsal szolgálhatna.
Most már egyedül sétáltak a folyosón. – A férjemmel úgy
terveztük, hogy húsvétig Londonban maradunk – kezdett bele
Isabel –, ám a Skóciában kialakult helyzet miatt nem tudom,
hogy ez okos lenne-e. A kisfiúnk is velünk van, és nagyon
nyugtalanítanak a franciák esetleges támadásáról szóló hírek. Az
egyik barátunk azt ajánlotta, hogy a lehető leghamarabb hagyjuk
el Angliát, a saját biztonságunk érdekében. Önnek mi a
véleménye erről? Ez csak amolyan ijesztgetés, vagy tényleg
komolyan fontolóra kellene vennem a mielőbbi hazatérésünket?
– Valóban bölcs döntés lenne, ha előbbre hoznák az
indulásuk idejét.
– Valóban? De ha a franciák komoly fenyegetést jelentenek
Angliára, nem gondolja, hogy. Őfelsége, a király Erzsébet
királynő segítségére siet, aki a szövetségese?
 – Nem hinném, ha ezek az eretnek lázadók megerősödnek. -A
fejét közelebb hajtotta Isabel fejéhez, hogy minél halkabban
mondhassa a folytatást. – Ön, mint az egyetlen igaz egyház hű
leánya értékelheti Spanyolországnak mint a hit védelmezőjének
szent pozícióját. – Isabel tudta, hogy most nemcsak a követ,
hanem Aquila püspöke is szól belőle.
– Őfelsége a keresztény világ legistenfélőbb hercege.
Biztosíthatom, hogy soha nem nézné el, hogy egy eretnek Skócia
szövetségre lépjen egy eretnek angol királynővel. Segíteni fog
Franciaországnak.
 8

TELJESÍTETT ÍGÉRET

– A kicsinek hoztam – mondta Isabel, és átnyújtotta az

ajándékot. Akkora volt a csomagocska, mint egy kis könyv,
ezüstszatén szalaggal átkötve.
– Milyen figyelmes tőled – válaszolta Frances, miután az inas
beengedte Isabelt az ajtón, ő pedig a viselősségtől erősen
kigömbölyödve nehézkesen odabicegett hozzá, és üdvözölte. Ha
csodálkozott is azon, hogy Isabel este kilenc órakor toppant be
hozzá, semmi jelét nem mutatta. – Köszönöm.
Frances magára erőltetett nyugalma csak álarc, gondolta
Isabel, miközben alig várja, hogy szóba kerüljön a reggeli
találkozásuk a követség kápolnájában. És Isabel is
hasonlóképpen érzett, sőt részben ezért is jött. Ám a szolgák
jelenlétében nem lett volna tanácsos rátérni a tárgyra – az inas
még mindig ott ácsorgott, további utasításra várva, a szobalány
pedig egy szeneskannával jött be a szobába, és több szolgáló is a
közelben beszélgetett.
Isabel most járt először bátyja házában, amely ugyan egy
felkapott negyedben állt, mégis öreg volt, komornak és szűkösnek
hatott; nem gondolta volna, hogy Adam ilyen lakhelyet választ
magának. Persze az is lehet, hogy nem ő választotta, hiszen –
amint anyja mondta – nagyon gyakran utazott el a
haditengerészet üzleti ügyeiben. Talán azért, hogy minél többet
legyen távol feleségétől? – töprengett Isabel. Fejével a Frances
kezében lévő ajándék felé bökött.
– Nyisd ki.
Frances kibontotta a szaténszalagot, és a csomagból egy
korábból készült, ezüst nyélre rögzített, szilva méretű rágókát
emelt ki, amelynek az eredeti, hegyes végei kerekre voltak
csiszolva. Frances elmosolyodott. – Milyen édes.
Frances felkísérte Isabelt a lépcsőn, hogy megmutassa a
gyerekszobában a többi ajándékot is. Egy öregasszony
hintaszékben ülve kötögetett a kandalló mellett. Arcát mély
ráncok barázdálták, akár a diófa kérgét, a vállát pedig egy
gyapjúsál takarta, amelynek gyapjú anyaga a sok használattól
olyan bolyhos volt, mint egy hernyó. Frances bemutatta:
Dauncyné, a bábaasszony. A jelek szerint már egy idő óta ott
lakhatott, ami szintén arra utalt, hogy Frances rettenetesen félt a
rá váró gyötrelmektől. Negyvenkét évesen szüli az első
gyermekét. Isabel orrát dohos szag csapta meg a szobában. A
szorosan bezárt ablakok előtt gondosan behúzott
brokátfüggönyök hullottak alá. A kredenc tetején gyertyák
pislákoltak.
Frances szólt a bábának, hogy nyugovóra térhet.
– Még előtte megpihentetném öreg csontjaimat a konyhában,
a kemence mellett, ha nem bánja – válaszolta a bába, miközben
kikecmergett a hintaszékből. – A kisördögök már megint
rosszalkodnak az ízületeimben ettől a nedves hidegtől. – Beletelt
egy kis időbe, mire belepakolta a fonalat és a tűt a kosarába.
Eközben Isabel kötelességtudóan megdicsérte az asztalon
elrendezett ajándékokat: a fehér selyemzsinóros apró
csipkesapkát, a legfinomabb németalföldi lenvászonból készült
ingecskéket, a hímzett előkéket és az ezüstcsörgőt.
– A pólyát édesanyád küldte – mondta Frances, a rágókát
babrálva, és a bábát figyelve. – A keresztelőruha pedig Lady
Gonson ajándéka. Hát nem édes? – Valóban finom darab volt.
Elefántcsontszínű taftból készült, ezüst gyöngyökkel hímezve,
finom csipkefodorral díszítve.
Az öregasszony az ajtóhoz vonszolta magát, és lassú
araszolását elnézve Isabelnek kétségei támadtak afelől, hogy
Francesnek megfelelő segítséget tud majd nyújtani a szülés
kritikus pillanataiban.
Frances azonban szemlátomást elégedett volt vele. – Ő a régi
jó szokásokat követi – suttogta jelentőségteljesen. Isabel egyből
megértette, hogy ez mit jelent. Az egyházközségekben csak az
egyház által elismert bábák gyakorolhatták hivatásukat, mert ha
egy újszülöttön látszott, hogy meg fog halni, mielőtt a pap
megérkezik, a bábának kellett megkeresztelnie. Régebben mindig
így jártak el, de most Erzsébet királynő megreformált egyháza
lett a hivatalos egyház, és Isabel kételkedett abban, hogy Frances
egy protestánsra bízná gyermeke lelkét. Az öregasszony
nyilvánvalóan a régi egyház híve, és törvénytelenül végzi
munkáját.
Abban a pillanatban, amikor egyedül maradtak, Frances
megragadta Isabel kezét és halkan, de lázas nyugtalansággal így
szólt: – Úgy örültem, amikor megláttalak a misén. De jó tudni,
hogy te is közénk tartozol!
Isabel megmerevedett. Közéjük, vagyis a Grenville-ek közé?
Nem, Frances nem követhet el ekkora nyelvbotlást. Csakis a
katolikusokra gondolhatott. – A követ vendégeként mentem oda
– válaszolt, és rögtön rájött, hogy ez úgy hangzott, mint valami
mentség.
Frances azonban meg sem hallotta ezt a megjegyzést. – A
követ nagyszerű és istenfélő ember – áradozott. – A kápolnája
menedék számunkra. – Majd aggódó, szinte könyörgő hangon
fordult Isabelhez: – Ugye nem árulod el Adamnek, hogy láttál ott
engem? Ő ezt… nem értené meg.
Bizony ám, hogy nem. – Természetesen nem árulom el.
Frances, de kérlek, te se mondd el senkinek, hogy ott voltam. Ha
a szüleim megtudnák… szóval érted.
– Kedvesem, egy kukkot sem fogok szólni. – Megszorította
Isabel kezét, és úgy lehalkította hangját, mintha valami
összeesküvést szőnének ők ketten. – Nekünk, igaz hívőknek
nehéz lett a helyzetünk. Éppen ezért tiszta szívből örvendezünk,
ha hozzánk hasonlóval találkozunk.
Isabel nem tudott osztozni lelkesedésében, és elhúzta tőle a
kezét. – Jó, akkor maradjon a mi titkunk.
Frances mosolya nem lankadt. – És igazán nagyon köszönöm
– mutatott a korallból készült rágókára. A többi ajándék közé
tette és végigsimította kezét a gondosan összehajtogatott
babaruhákon. Ettől elhalt a mosolya. – A bába azt mondja, hogy
közeleg a nap. – Isabel látta, hogy könnyű remegés fut végig az
ujjain, amikor megérintette a babaholmikat. – Sok vérrel jár? –
kérdezte suttogva. – Tudom, hogy fájni fog, de… a vér az, amit
én…
– Semmi baj nem lesz, Frances, hiszen egészséges vagy. –
Kezét gyengéden sógornője karjára fektette. – Itt maradok veled,
és mindenben segítek, amiben csak tudok.
Frances csodálattal nézett rá. – Itt maradsz?
Isabelnek nem igazán fűlött a foga ehhez a dologhoz, de
ígéretet tett a bátyjának, és azt meg akarta tartani. Emellett
Frances olyan riadtnak és magányosnak tűnt, egyetlen nőrokona
sem volt, aki megkönnyítette volna a kínlódását. Az anyja
meghalt, lánytestvérei nem voltak, a sógornője, Lord John
Grenville özvegye szinte biztosan megtagadta őt, amiért egy
Thornleigh-hoz ment feleségül. Isabel még mindig nem tudta
megemészteni, hogy Adam abba a családba nősült, amelyik annyi
fájdalmat okozott a családjának, de erről nem Frances tehet. –
Hát persze, ha úgy akarod.
– De még mennyire! – mondta Frances sugárzó arccal.
– Rendben. Adamnek fontos volt, hogy valaki gondodat
viselje. – Isabel azt remélte, hogy ennek a gondolata felvidítja
Francest.
– Valóban? – Úgy tűnt, hogy borzasztóan fontos számára,
hogy erről meggyőződjön. – Biztosan így van?
 – Hát persze, ha mondom. Azelőtt mondta, hogy odajöttél
elköszönni tőle. – Isabel ennyiben akarta hagyni a dolgot. A
gyermek miatt fontos, Adam ezt mondta, és Isabel emlékezett rá,
hogy milyen merev szertartásossággal búcsúzott el Francestől, és
hogy Frances milyen sóvárgó szemekkel nézett Adamre. Ezt
Isabel elég szánalmasnak találta, főként mivel úgy tűnt, hogy
Frances nagyon is tisztában van azzal, hogy hányadán is áll vele a
férje. Melyik feleség ne lenne? – gondolta. – Most pedig engedd
meg, hogy a szobalányod szerepét töltsem be, és ágyba
bújtassalak. – Isabel feltételezte, hogy a sok kellemetlenség és
idegesség közepette Frances nem alhatott sokat. Nagyon
elgyötörtnek látszott.
Bementek a hálószobába, amely régimódi, sötét
faburkolatával nagyon örömtelen hangulatot árasztott. A
levegőben erős ecetszag terjengett. Isabel leküldött egy cselédet a
konyhába egy kis fűszerezett borért, és segített sógornőjének a
vetkőzésben, majd lomha testét eligazította a matracon, hogy
kényelmesen feküdjön. Megigazította a takaróját, felrázta a
párnáját, amíg Frances az imakönyvével bíbelődött. Ezután
sógornője keresztet vetett, imakönyvét a párnája alá csúsztatta,
majd mély sóhajtással visszasüppedt az ágyba, és halóvá nyan
Isabelre mosolygott. – Olyan jó vagy, hogy itt maradsz velem,
Isabel. Nagyon hálás vagyok érte.
– Ne butáskodj. Örülök, hogy segíthetek.
A szobában nagyon hideg volt. Egy madár a kéménybe
fészkelt, magyarázta Frances, és nem tudják használni a
kandallót, amíg a kéményseprő ki nem tisztítja. Isabel
megkérdezte, hogy ne rendeljen-e egy kis izzó szénparazsat, ami
adna némi meleget, de Frances a fejét rázta, mintha már arra
sem lenne ereje, hogy ilyesmire gondoljon. Isabel örült, amikor a
bor megérkezett.
– Tessék – mondta és átnyújtotta a meleg, fűszeres borral teü
kelyhet –, ettől jót fogsz aludni.
 Ám később Isabel volt az, aki nem tudott elaludni. Kis
szobájában, amely Frances szobájától pár méterre nyílt a
folyosóról, egyáltalán nem volt kályha, és olyan hideg volt, mint
egy jégveremben. Isabel összegömbölyödött a takaró alatt, hogy
ne fázzon, az ablakon keresztül az ezüst holdat bámulta, amely
magasan állt az éjszakai égbolton, és olyan élesen rajzolódott ki,
mint a penge. Közben a Sir William Cecillel történt találkozójára
gondolt. Miután eljött a spanyol követségről, a házához sietett, a
Canon utcába, hogy elmesélje, mit tudott meg Quadra követtől.
– Istenem, segíts – mormolta halkan Cecil. Nem esett ugyan
pánikba, csupán a hallottakat emésztette, de a szavaitól Isabel
mégiscsak hideglelést kapott. Cecil úgy vélte, hogy Angliára
súlyos megpróbáltatások várnak Spanyolország miatt,
– Éppen ettől tartottam – mondta. – Fülöp király nem fog
nyugodtan ülni a babérjain, amikor Skócia készen áll arra, hogy
leszámoljon a protestánsokkal.
– Mit fog tenni?
– Ki tudja? Talán saját csapatokat küld a skót felkelők
leverésére, és a pápát is ráveszi, hogy küldjön erősítést. A
franciák már most arra buzdítják a pápát, hogy jelentse ki: bárki,
aki megdönti a királynőnk uralmát, a támogatását élvezi. – Cecil
csüggedten rázta meg a fejét. – És a legrosszabb, ami történhet,
egy nyílt katolikus koalíció lenne – Spanyolország, Franciaország
és a pápa erői –, amely előrenyomulna egész a határainkig, és
hálóját mohón kivetné ránk is. Ha átlépné a határt, katasztrófát
jelentene nekünk.
Anglia megtámadása nagyon is reális veszély, gondolta
Isabel. Erzsébet királynőnek kevés az esélye arra, hogy
visszaverjen egy ilyen félelmetes szövetséget. És akkor vajon mi
történik az angolokkal? A szüleimmel, akik oly szorosan
kötődnek a királynőhöz? Adammel, aki a királynő
haditengerészetének a kapitánya? Ahogy ott állt Cecil
dolgozószobájában, tehetetlen düh fogta el. Megkérdezte Cecilt,
hogy mit segíthetne még. – Talán még többet ki tudnék húzni
Quadra követből. Ha hasznosak a tőle szerzett információk,
örömmel odamegyek még egyszer.
– Egyelőre nem szükséges. Most elviszem a hírt a
királynőnek. – Egy hosszú pillanatig nézte Isabelt, mintha a vele
járó kockázatot és a nyereséget mérlegelné. – Legyen rá
felkészülve, hogy őfelsége esetleg magához kéretheti.
Isabel meglepődött. – Engem? Miért?
Cecil összeráncolta szemöldökét. – Akar segíteni, vagy nem?
Vajon bele akart ő is bonyolódni ebbe a súlyos ügybe? Egy
szem-pillantás alatt rávágta a választ. – Akarok.
De a szigorú titoktartást, amit Cecil kért tőle, nem volt
könnyű betartania. Cecil ragaszkodott ahhoz, hogy ne beszéljen
anyjának a Quadránál tett látogatásáról, és ezt Isabel nem is
bánta, mert amúgy is el akarta titkolni előtte, hogy ott volt azon a
misén. Ám ahhoz is ragaszkodott, hogy Carlosnak se tegyen
említést róla, ez viszont nagyon nehezére esett, mert Carlos előtt
nem voltak titkai. Mindamellett úgy érezte, most meg kell állnia,
hogy ne beszéljen. Carlost – nagylelkű felajánlása ellenére, hogy
otthont ad a szüleinek Peruban – közel sem nyugtalanította
annyira Anglia sorsa, mint őt. Isabelt magát is meglepte, hogy
mennyire aggódik Angliáért. Furcsa, felkavaró érzés volt, mintha
most egy második esélyt kapott volna, hogy jóvátegye, amit öt
évvel azelőtt elkövetett a ludgate-i csatában.
Most, ahogy bámulta a hold éles körvonalát, hirtelen
előtolultak Sir Thomas Wyatt lázadásának emlékei. Akkor ő
tizenkilenc éves volt, és nagyon naiv. Wyatt felkelést tervezett
Mária királynő ellen, és Isabel lelkesen beállt a felkelők közé,
mivel szerelmesnek hitte magát az egyik kapitányukba, aki
ugyanolyan naiv és fiatal volt, mint ő. Wyatt kétezer embere
Kenttől északra vonult, London irányába. A királynő katonái
kegyetlenül elvágták az útjukat, de közülük néhány száz valahogy
átverekedte magát a londoni városfal egyik kapujáig, a Ludgate-
ig. Addigra Isabel apja is beállt közéjük. Amikor megtudta, hogy
egy gyilkost felbéreltek arra, hogy nyilazza le az apját a városfal
tetejéről, választania kellett az apja megmentése és a Wyattnek
tett ígérete között. Az apját választotta – és segített bezárni a
Ludgate-et Wyatt és emberei előtt. A királynő erői ekkor rájuk
támadtak és a legtöbb felkelőt megölték, a többit elfogták, majd
kivégezték őket. Wyattet is felakasztották. Mária királynő
győzött, és ezt Anglia nagyon megszenvedte, mivel uralmának
néhány éve alatt több száz férfit és nőt égettetett meg máglyán a
hite miatt – és Isabel bizonyos mértékig felelősnek érezte magát
ezért. Carlos biztosította afelől, hogy Wyatt seregei amúgy is
teljesen esélytelenek voltak a győzelemre, már a kezdettől fogva,
ám Isabelt soha nem hagyta nyugodni egy kérdés: Ha segítettem
volna nyitva tartani a Ludgate-et, el lehetne képzelni, hogy
Wyatt mégis győz? Most ismét szenvedések várnak Angliára, ha
a franciák megtámadják, és az ő uralmuk még Mária királynőénél
is kegyetlenebb lenne. Cecil segítséget kért Isabeltől, és ő örült,
hogy esélyt kapott erre. Úgy érezte, mintha ezzel megválthatná
régi bűnét.
Carlos ezt úgysem értené meg.
Nem is különbözöm olyan nagyon Francestől, gondolta
vacogva a hideg ágyban. Mindketten szeretjük a férjünket, de
mindketten eltitkolunk valamit előle.

Még csak alig egy órája alhatott, amikor sikoltásra ébredt,

amely a folyosó felől jött. Isabel kiugrott az ágyból. Csupasz talpa
alatt jegesnek érezte a padlót. Ruháját a vállára terítette,
felkapott egy csöpögő gyertyát, és Frances szobájába rohant. A
folyosó sötét volt és hideg. Amikor benyitott, a sógornőjét
reszketve találta az ágyában, a szeme tágra nyílt a rémülettől.
Feszülő hasa mellett, mindkét oldalon a lepedőt markolászta.
– Nincs semmi baj, Frances. Itt vagyok. – Amikor az ágyához
lépett, látta, hogy matrac teljesen átázott.
 – Vér folyik belőlem? – zihált Frances rettegve.
– Nem, dehogyis – biztosította gyorsan Isabel. – Ez nem vér.
– Szegény nő annyira rettegett, hogy még a lepedőre sem mert
nézni.
– Elfolyt a magzatvíz, ennyi az egész. Ez…
– Most meg fogok halni?
– Jaj, dehogy – próbálta csillapítani. – Ez teljesen
természetes. Azt jelenti, hogy a baba hamarosan megérkezik.
Nemsoká jobban leszel. – Isabel megfogta Frances kezét és
nyugtatóan simogatta.
– Milyen gyakran érzed a fájásokat?
– Ez borzasztó… borzasztó!
– Rendben, átviszünk a gyerekszobába.
– Ne!
– De itt olyan hideg van, ott pedig minden elő van készítve a
… – Ne!
Isabel megijedt, amikor látta, hogy Frances mennyire páni
esett. Így semmivel sem lehet rávenni, hogy engedje magát
átvinni a másik szobába. – Minden rendben, minden rendben –
próbálta megnyugtatni. – Ne nyugtalankodj. Máris idehívom a
bábát. Próbálj lassan és mélyen lélegezni. – Frances szinte
őrjöngve kapkodta a levegőt, de Isabelnek nem volt szíve
utasításokat osztogatni neki. Fontosabb volt, hogy a támogatását
éreztesse, és ezzel lecsillapítsa. – így jó. Még lassabban. Jó, így
folytasd.
lsabel végigrohant a folyosón, miközben hallotta, hogy
Frances keservesen nyög. A lépcsőn megállított egy álmos fiatal
cselédet, aki egy ölnyi aprófát átnyalábolva jött lefelé, és
megkérdezte tőle, hol van a bába. A lány csak pislogott és a
nyakát vakarta. – Nem tudom, asszonyom. Vacsora után még a
konyhában volt, és citromot kért a szakácstól.
– Hogy hívnak?
– Nannek, asszonyom.
 – Most menj Frances úrnő szobájába, Nan, és maradj ott
vele. Eljött az ideje, nem maradhat egyedül.
Éles kiáltás hallatszott Frances szobája felől. A lány rémült
arcot vágott, de Isabel a könyökével oldalba bökve noszogatta,
míg végül felment a lépcsőn, lsabel tovább folytatta a bába
keresését odalent. Az egész házban sötétség honolt, a legtöbb
szolgáló már aludt. Amikor átsietett a tágas nappalin, két kutya
riadt fel szendergéséből, és az egyik még is ugatta. Megtalálta a
konyhát, amely tégla- és kőfalaival barlangszerű benyomást
keltett; ott is majdnem teljesen sötét volt, ám a tűzhely
parazsának vöröses fénye táncoló árnyékokat vetett az asztalon
felhalmozódott edényekre. De itt legalább langyos volt a levegő.
Az asztal alá csúsztatott szalmamatracokon két mosogatófiú
aludt. A bába a kályha mellett ült egy széken elterpeszkedve és
mélyen aludt, Isabel megrázta a vállát. – Dauncyné, szükség van
magára.
Az öregasszony összerázkódott és nagyot horkantva felébredt.
Nyál szivárgott a szája sarkából – He?
– Lady Frances vajúdik.
– Ahá. – Bütykös ujjaival megdörzsölte a szemét. – Jól van,
hölgyem, mehetünk.
Isabel előtte felrázta a mosogatófiúkat, és meghagyta nekik,
hogy ébresszék fel a többi konyhai cselédet is, és mondják meg
nekik, hogy rakjanak tüzet és forraljanak vizet a bábának. Időbe
telt, míg az öregasszony üggyel-bajjal felbotorkált a lépcsőn.
Isabel türelmetlenül lépkedett előtte, és amikor felért, Nant az
ajtó előtt találta, riadtan, két karját szorosan összefonva
reszketett szinte pánikban.
– Mi a baj, Nan? Jól van az úrnőd?
– Nem tudom, asszonyom.
– Miért hagytad egyedül? Gyerünk, leányom, indulj befelé.
Nan idegesen, ám makacsul megrázta a fejét. – Még nem
vagyok férjnél, asszonyom. Nem szabad.
 Isabel a fogát csikorgatta. Már megint ezek a hagyományok.
Szülésnél csak férjes asszonyok mehettek be a szobába. És férfiak
természetesen nem. Nan már kezdett eloldalogni, de Isabel
megfogta a karját. – Menj és hozz tiszta vászonlepedőket. És
hozass valakivel forró parazsat, felmelegíteni a szobát. Gyerünk!
Frances egyfolytában jajgatott és a félelemtől tágranyitott
szemmel bámult maga elé. Isabel szíve majd megszakadt érte.
Biztos volt benne, hogy ez a görcsös félelem csak fokozza
gyötrelmeit. A bába végre hozzálátott az előkészületekhez, és az
egyik álmából felriasztott cselédet elküldte a szülőszobába a
táskájáért. Eközben Isabel minden tőle telhetőt megtett, hogy
megnyugtassa Francest. Az ágy szélén ülve vigasztaló szavakkal
bátorította, és közben elsimította a haját nedves homlokáról.
Frances megragadta Isabel kezét, és olyan erővel szorította, hogy
szinte összeroppantotta az ujjait.
A bába helytelenítően rászólt. – Hagyja békén, asszonyom.
Hadd vajúdjon magában. – És máris elhessentette Isabelt az
ágytól. Frances kétségbeesetten nyúlt Isabel keze után, most
mindennél jobban hiányzott neki, hogy valaki hozzáérjen. De a
bába nem könyörült meg rajta, így Isabel vonakodva odébb ment,
és leült az ablak melletti székre. Egy cseléd megérkezett a
szénparázzsal, és elhelyezte a fal melletti parázstartóba,
miközben sajnálkozó pillantásokat küldött Frances felé. Amint
befejezte a műveletet, kimenekült a szobából. A parázs alig
melegített valamit a szoba fagyos levegőjén. Isabel foga szinte
hangosan vacogott, amint nézte, hogyan pakolja ki a bába a
szerszámait, és helyezi el őket Frances szeme elé az
éjjeliszekrényen: egy hosszú, összetekert fekete csövet, rozsdás
végű, férfikéz méretű fogókat, egy kést, egy vászonzacskót, benne
penészes szagot árasztó gyógyfüvekkel, egy hosszú, piszkos
ruhadarabot, amelynek a végeire csomót kötöttek. A fekete csőtől
Isabel hátán a hideg szaladgált. Talán beöntőcső? Isabelt
felháborította ez a Francesszel szembeni újabb tapintatlanság,
ebben a rettenetes állapotában. Belegondolt, hogy milyen más
volt a saját vajúdása, hála Pedro anyjának és kíméletes indián
módszereinek.
Frances nagyokat nyögött, szinte magán kívül volt. Ajka
kicserepesedett és halvány kékre színeződött a hidegben.
Vonaglott a hullámokban érkező fájásoktól, és hangosan
sikoltozott. Az öregasszony rá sem hederített, csak nyugodtan
elhelyezkedett egy sámlin, az ágy lábánál, és lassan, egymás után
kioldozta a koszos rongyon lévő csomókat, miközben mintha
halk és gyászos hangon varázsigéket motyogott volna. Isabel nem
értette, hogyan hagyhatja ennyire hidegen Frances szörnyű
állapota. Hirtelen megpillantotta a maradék bort az ágy mellett,
odaugrott a kehelyért, odatartotta Frances kiszáradt ajkához, és
kérte, hogy igyon.
– Azt már nem! – ripakodott rá a bába. – A vajúdónak
minden korty méreg.
Frances meghallotta, és rémülten kilökte a kelyhet Isabel
kezéből. A bor szétfolyt a lepedőn, és vörösre színezte.
Isabel szinte dührohamot kapott az öregasszonytól, aki ismét
elhessentette az ágytól, így elkezdett fel-alá járkálni a szobában,
Frances magányos agóniáját figyelve. A bába még mindig a
csomókat oldozta és a gyászénekét kántálta. Az idő közben csak
telt, már legalább egy órája tarthatott ez a kínlódás, és már az
egész háznép talpon volt. Fiatal cselédek jöttek-mentek az ajtó
előtt, letették a vizet és a lepedőket, de nem léptek be a szobába.
A férfi szolgák lent maradtak. Frances pedig továbbra is jajgatott
iszonyatos fájdalmában, amelynek rátörő hullámai
megremegtették és vonaglásra késztették izzadt testét, és
elkeseredett sikolyokat csaltak ki berepedezett szájából.
– Túl szorosan össze van záródva mindene – motyogta a
bába. Végigsántikált a szobán, és kinyitott minden fiókot és
szekrényt. Isabel elkeseredetten nézte. Hallott már ezekről az
értelmetlen babonás szertartásokról, amelyekkel a szülő nők
méhét akarják kinyitni. Micsoda ostobaság! Francest csupán a
félelem bénítja le teljesen.
Eltelt még egy óra. Frances vonaglott, izzadt és nyögött,
csakúgy, mint eddig. – Adam! – kiáltott fel egyszer olyan
fájdalommal, hogy Isabelnek a sajnálat könnyei marták a szemét.
Még soha nem látott ilyen szörnyű vajúdást.
Egy újabb gyötrelmes óra múlva Frances ereje végét járva
dőlt hátra, és rázta a remegés. Arca olyan fehér és nedves volt,
mint a nyers tészta, és hálóinge rátapadt a ragacsos izzadtságtól.
A bába odaintette magához Isabelt, aki egy ugrással az ágy
lábánál termett.
– Készítse fel a hölgyet a halálra – mondta az öregasszony. –
Hozasson papot, ha talál ilyenkor egyet.
Isabel teljesen elborzadt, hiszen Frances is hallotta.
Megragadta Isabel karját, a kezével olyan szorosan markolta,
mintha karom kapaszkodna belé. – Papot! … Nem halhatok
meg… utolsó kenet nélkül. Kérlek.
– Pszt, Frances, nemsoká jól leszel – nyugtatta Isabel, már
amennyire nyugodt tudott maradni a vénasszony iránti
haragjában.
– Nincs itt szükség semmiféle papra. A baba mindjárt
meglesz, és segítünk neked világra hozni.
Ekkor a boszorkány felé fordult, megfogta a könyökét,
ellökdöste az ágytól, majd lehalkított, ám éles hangon így szólt
hozzá:
– Tűnjön innen.
– Micsoda? Hiszen ő hívott ide…
– Azonnal távozzon, különben elárulom a plébánia
lelkészének.
– Mit árul el?
– Menjek papért, ezt mondta. Ez elég ahhoz, hogy magát
máglyára vessék. Most pedig kifelé! És vigye ezeket a nyomorult
szerszámokat is innen. – Isabel felmarkolta a fekete csövet, az
összes cókmókkal együtt, belehajította a táskába, és a kezébe
nyomta.
Az öregasszony kibotladozott a szobából a holmijával együtt,
közben morgott valamit. Isabel pedig odafordult a szolgálókhoz,
akik élkerekedett szemmel néztek. Az egyik egy középkorú,
terebélyes, értelmes kinézetű asszony volt. – Hogy hívnak?
– Margery vagyok, hölgyem.
– Van itthon mosóteknő, Margery? Egy jó nagy.
– Igen – válaszolta ijedten. – A konyhában.
– Menj és szólj be a konyhába, hogy szítsák fel a tüzet,
forraljanak fel jó pár vödörnyi vizet, aztán töltsék meg vele a
teknőt. Menj! – Margery kisietett, Isabel pedig a többiekhez
fordult. – Van a háznál egy erős férfi?
A cselédek csak pislogtak. – Bartholomew, a rakodó –
mondta egyikük. – Ő birkózó.
– Küldd ide. Te pedig – szólt a harmadik cselédhez – segíts
nekem tiszta hálóinget adni úrnődre.
Frances teste olyan merevvé vált a félelemtől, hogy alig
tudták kicserélni a hálóingét, de végül sikerült. A rakodó
megérkezett, de nem lépett be a szobába. Isabel odament az
ajtóhoz, és szólt neki, hogy vigye le Francest a konyhába, ő
azonban megmakacsolta magát, és azt mondta, hogy a szülés az
asszonyok dolga.
– Bartholomew – mondta neki nyugodtan –, az úrnője
meghalhat a babájával együtt, ha nem érjük el, hogy valahogy
ellazuljon. Most pedig vigye lefelé, vagy különben magának kell
felelnie Sir Adam Thornleigh előtt a felesége és az örököse
haláláért. – Ez az érv már hatott.
A konyha leginkább egy kovácsműhelyre hasonlított, ahol egy
tucat szolgáló sürgölődött a két hatalmas tűzhely közül. Már
hangosan pattogtak a frissen felszított tűz lángjai, amikor Isabel
betessékelte a Francest kezében tartó Bartholomew-t. Az inasok
vízzel telt vödrökkel megrakodva tértek vissza a
mosogatóhelyiségből, és töltötték meg a tűzhelyre állított
vödröket, a nők pedig a vödörből a gőzölgő vizet a fadézsába
öntötték. Isabel belemártotta a kezét a dézsába, de túl melegnek
érezte a vizet. – Olyan meleg legyen, mint a vér – mondta régen
Pedro anyja. Isabel hideg vizet is öntetett a forróhoz, majd újra
ellenőrizte a hőmérsékletét, és ekkor már jónak találta.
– Eressze be óvatosan a kádba – rendelkezett Isabel.
Bartholomew megütközve bámult rá. A konyhában mindenki
elhallgatott és Isabelre nézett. Frances Isabelre meredt, teljesen
elborzadva és még jobban megmerevedve.
– Frances, a víztől megenyhülnek a fájdalmaid. Jót fog tenni
neked is, és a gyermeknek is.
– Ne! Megfulladok!
– Nem fulladsz meg, higgy nekem. – Gyengéden átfogta két
kezével Frances arcát. – Ugye megbízol bennem?
Frances kétkedve bámult rá. Aztán halk hangon mégiscsak
azt mondta: – Igen.
– Akkor jó. Most pedig ez az ember szépen beletesz a vízbe.
Gyerünk, Barholomew.
Bartholomew nem mozdult.
– Máris.
A férfi megrázta a fejét, mintha azt akarná mondani, hogy
nem ő lesz felelős, ha az úrnő megfullad, majd derékig
belehelyezte a súlyos testet a vízbe, amely a mozdulattól ringani
kezdett a víz alatt.
– Édes Istenem – kiáltott fel Frances, és arca eltorzult a
pániktól. Két karját átvetette a dézsa oldalán, és úgy
kapaszkodott a szélébe, mintha valóban vízbefulladás fenyegetné.
Mindenki elnémult, és várta a katasztrófa bekövetkeztét.
Ekkor Frances arca felengedett, és egy sóhajtás hagyta el
ajkát.
Félig-meddig ült, félig-meddig lebegett a dézsában, és egyre
inkább ellazult. Isabel is megkönnyebbült. Jól emlékezett erre az
érzésre, amikor a víz a felszínen tartotta nehéz testét, és ettől a
hátában érzett irtózatos feszülés is megenyhült. Ezenkívül a
meleg víz a feszes izmait is ellazította, és jótékonyan feloldotta
lelkében a feszültséget. – A fiam is így született – mondta. Ezután
elrendelte, hogy akasszanak fel egy függönyt a dézsa elé, hogy
eltakarják Francest a kíváncsi szemek elől. Almabort hozatott,
hogy erőt öntsön Francesbe, és Margeryt elküldte egy darab
madzagért. Amikor a függönyt felakasztották, megparancsolta a
szolgálóknak, hogy maradjanak a függönyön kívül. Eddig is
eléggé megrökönyödtek azon, amit láttak, és Isabel nem tudta,
milyen reakciókra lennének képesek.
Amikor a függöny mögött egyedül maradt Francesszel, mögé
állt, és gyengéden masszírozni kezdte a vállát, amelynek izmai
még mindig görcsösek voltak. A következő fájástól Frarices ismét
gyötrelmesen megmerevedett, és alig kapott levegőt, de Isabel
tovább masszírozta a vállát és a hátát, lassan és gyengéden,
bátorító szavakat mormolva, ahogy azt Pedro anyja tette vele.
Frances testének merevsége fokozatosan felengedett. A fájások
egyre gyakoribb hullámokban érkeztek, de Frances most már
bátrabban átadta magát nekik, amíg el nem csitultak. Bár
teljesen kimerült tőlük, nyugodtabban vészelte át őket.
Egy újabb óra után a fájdalom elérte tetőpontját, ami azt
jelezte, hogy a gyermek már kibújni készült. Isabel leült a dézsa
szélére. – Most nyomnod kell, Frances, amennyire a tested
diktálja.
– De… nem, ki kell jönnöm… a baba…
– A babád a vízben fog megszületni.
Frances elborzadva meredt rá. – De hiszen megfullad! Nem!
Engedj ki!
Isabel szelíden, de határozottan visszanyomta Francest a
dézsába. – Nem fullad meg, a hasadban is vízben volt egész idő
alatt. Addig nem vesz levegőt, amíg az arca ki nem kerül a vízből.
Frances, nézz rám. Esküszöm neked, hogy Nicolas is ugyanígy
született. – Frances szemén látszott, hogy kételkedik, pedig
Isabel annyira akarta, hogy bízzon benne és higgye el, amit
mond.
Egy újabb roham kerítette hatalmába Francest.
– Most nyomd! – szólt rá Isabel.
Frances mély lélegzetet vett, megemelkedett kissé, és félig
lebegve a vízen nyomni kezdett.
– Már jön… jön a gyermeked – duruzsolta Isabel. – Nyomd!
A baba kicsusszant a vízbe, olyan háborítatlanul, mintha még
mindig az anyja méhében aludna édes álmát. Frances zihált,
Isabel pedig hangosan elkiáltotta magát: – Lányod született! –
Térdre ereszkedett, benyúlt a vízbe, és kezébe vette a meleg
csöppséget. – Margery, a madzagot! – Margery elhúzta a
függönyt, és odasietett a madzaggal.
Isabel lassan a víz felszínére emelte a babát. A gyermek egész
testében megmerevedett, de aztán levegőt vett, és hangosan
felsírt. Isabel boldogan nevetett.
A csúszós, izgő-mozgó gyermekkel a karjában adta ki
utasításait Margerynek, aki térden állva, remegő ujjakkal
szorosan átkötötte madzaggal a köldökzsinórt, majd elvágta.
Isabel gyengéden Frances duzzadó keblére helyezte az apró
testet. Frances pislogott, még nem tudta kifújni magát, és
gyöngyözött a homloka az izzadságtól. Egy halvány mosoly
bujkált sápadt ajkain. Egy csodálattal teli, áhítatos mosoly, amely
gyermekének szólt. Majd fáradt, ám sugárzó pillantását Isabelre
vetette.

Egy fiú vágott át az utcán a lovakkal szemben, amitől Quadra

követ paripája megijedt, felágaskodott, és Quadra hátraesett a
nyeregben. Carlos a saját lova nyergéből átnyúlva megragadta a
kantárt, és megállította a lovat. A követ megkönnyebbülten
helyezkedett el újra nyergében. – Köszönöm, Valverde.
 – Szolgálatára, uram. – A forgalmas Newgate utcán
lovagoltak lassú ügetésben nyugati irányba. A francia követ hívta
meg őket vacsorára, a városfalon túl bérelt lakásába. Carlos most
hozta ki először a Thornleigh-ék istállójában kiválasztott lovat, és
nagyon elégedett volt az állat gyors reflexeivel. Erős, kitartó ló és
szép, mint egy fekete holló. A fia találóan a Noche nevet adta
neki, ami éjszakát jelent.
– Finom ételt és italt kapunk a vacsorán, ezt megígérhetem
önnek – mondta Quadra, majd fanyar mosollyal hozzátette: –
Azért a franciák is értenek valamihez.
Carlos udvariasan visszamosolygott. Végtére nem azért
élünk, hogy együnk. Soha nem értette, hogy a franciák és a
spanyolok hogyan versenghetnek azon, hogy ki tud jobb szószt
főzni. Nem tudta, hogy Quadra miért hívatta őt is meg erre a
vacsorára, de örült, hogy bepillantást nyerhet a követ
kapcsolataiba.
Carlos egy lányt pillantott meg, aki egy lepedőt rázott ki az
egyik ház második emeleti ablakában, és eszébe jutott Isabel, a
sógornőjével összezárva. Vajon megszületett már a gyermek? –
töprengett. Amint elszabadul tőle, máris indulhatnak
Spanyolországba, onnan pedig hazahajózhatnak. Már alig várta,
hogy elmenjenek. Annyi elintéznivaló dolog vár rá, elég, ha csak a
potosi bányában felmerült problémára gondol. Sajnálta, hogy
Isabel szülei nem hajlandók velük tartani – főként Isabel miatt,
mert tudta, hogy mennyire aggódik a szüleiért. De Isabel anyja
meghozta a döntést, és most már Carlos menni akart, és remélte,
hogy az Adam feleségével együtt töltött napoktól Isabelnek is
mehetnékje támadt. Napokig ki sem mozdulni, ez nem Isabel
kedvére való foglalatosság. Carlos mosolygott magában, felidézve
Isabel boldog tekintetét, amikor először megmutatta neki a
házukat Trujillóban. Isabel imádta a házat, a napfényes udvarát,
nyitott verandáit, a hegyekre nyíló kilátást. Carlos örült, hogy
képes megadni ezt a feleségének, és remélte, hogy nem kell
megválnia a háztól. Ám ha az ezüstbányával kapcsolatos
adósságai tovább nőnek, lehet, hogy el kell adnia. Pedig a
gondolatától is irtózott, hogy ezt tegye kábellel.
Találkozott már De Noailles követtel? – kérdezte Quadra.
– Nem.
– Nos, ma este megismeri. Ő amolyan vészmadár – a franciák
gyakran azok –, de Skócia esetében talán joggal az.
Franciaországot régi szövetség fűzi Skóciához, amelyet a mostani
események egy kissé aláásnak. – Quadra elismerő pillantást
vetett Carlosra. – Ismeri a legutóbbi fejleményeket?
– Csak azt tudom, hogy a felkelők bevették Edinburghöt. –
Bár évekkel korábban Carlos harcolt Skóciában, soha nem járt a
legnagyobb városban. – De ha jól tudom, a franciák egy hétezer
fős sereggel partraszálltak, és meg akarják erősíteni a közeli
erődítményeket.
– Igen, Leith közelében, a tengerparton. De a lázadó kutyák
egyenesen az Edinburgh melletti mezőkön verték fel a sátraikat,
arra kényszerítve ezzel a régenskirálynőt, hogy a leithi
helyőrségen keressen menedéket. Mit, lázadók? Ez túl enyhe
kifejezés. Istentelen eretnek banda. Amikor Perth-tŐl délre
portyáztak, minden útjukba eső templomot kifosztottak.
Őfelsége, a király már szinte rosszul van tőlük, és vele együtt
Spanyolország is. Ezek a jóistent is kihívják maguk ellen. –
Jelentőségteljes pillantást vetett Carlosra. – Remélem, érti, mit
akarok mondani.
Carlos értette: azt, hogy Spanyolországnak nem érdeke, hogy
engedje győzni a felkelőket. Azt szeretné, ha Franciaország
győzne.
Quadra nem mondott semmit, csak bólogatott. Carlost nem
lepte meg.
A londoni városfal Newgate nevű kapujának árkádjaihoz
közeledtek, ahol a newgate-i börtön három emelete magasodott
előttük. Rácsos ablakaiból sápadt arcú rabok bámultak ki, Carlos
és Quadra áthaladtak a boltív alatt, a lovak patáinak dobogását
visszaverték a dérrel borított kőfalak.
– Egyetlen zavaró tényező: az angol királynő – folytatta
Quadra rendületlenül. – Idegesíti, hogy annyi francia katona
állomásozik Anglia határainál. Őfelsége, a király nem akar
viszályt Erzsébet királynővel, mivel a szövetségese, és ki is
jelentette, hogy semleges állásponton kíván maradni. Azt sem
engedheti meg azonban, hogy ezek a skót semmirekellők
rátámadjanak az egyetlen igaz egyházra, és ebben a francia
királlyal közös az érdekük. Ráadásul még rokonok is, mert
őfelsége tavaly nyáron feleségül vette a francia király húgát. A két
királyság most már szoros baráti kapcsolatban áll egymással. És
ami még fontosabb, abban az elszántságukban is egyek, hogy
megvalósítsák Isten szent akaratát.
Akkor hát eddig tartott a semlegesség, gondolta Carlos.
– Señor Valverde, nagy megelégedésemre szolgál, hogy oly
hűen szolgálta a királyt. Unokahúgom, Beatriz ragyogó leírást ad
a levelében arról, hogy ön mekkora hőstetteket hajtott végre az
áruló Mendez lázadásának leverésekor. Mások is, akik ismerik a
perui eseményeket, ugyanezt mesélték nekem, ezért egyáltalán
nem túlzás azt állítani, hogy ön mentette meg őexcellenciáját, az
alkirályt a vereségtől, amely erősen megingatta volna a király
tekintélyét Peruban.
Carlos bólogatott. Nagyon boldog volt, amikor a perui
hadjárat után megjutalmazták, de most nem volt kedve a
hadjáratról beszélgetni. Az utat bámulta maga előtt, amelyen egy
tucat tehén közeledett feléjük, egy paraszttal a nyomukban. Itt a
városfalakon kívül már érezni lehetett a várostól délre fekvő
cserzőműhelyekből áradó bűzt, és főleg a Fleet Ditch kanálisba
beleengedett állati belek undorító kigőzölgését. Tőlük északra
Smithfield vásártere most üresen tátongott, ezen a napon nem
tartottak lóvásárt. Mögötte dérrel borított mezők húzódtak.
 – Mondja csak – törte meg a csendet Quadra –, mint katona
milyen esélyeket jósol francia barátainknak?
Isabel apja is ugyanezt kérdezte tőle, és Carlos azóta is
ugyanúgy vélekedik a kérdésről. – Leith az egyetlen erőd, amit a
franciák bevettek?
– Nem, van még néhány másik is, a nagyobbak közül például
Dunbar és Inchkeith szigete.
– Mi a helyzet az edinburghi várral? A lázadók azt is
elfoglalták?
– Nem. Ott Lord Erskine a parancsnok, és kitartóan védi a
várat a régenskirálynő nevében, ám bebizonyosodott, hogy nem
hajlandó fegyvereit a lázadók ellen fordítani.
– De ugye nem állt át hozzájuk?
– Nem.
– Ki áll a francia sereg élén?
– Monsieur D'Oyse. Már hosszú évek óta a királynő
tanácsadója, és a királynő tökéletesen megbízik benne.
De vajon harcolni is tud? Carlos inkább meg sem kérdezte. –
Hány emberrel szálltak partra a franciák?
– A leithi helyőrségnél hétezerrel, és tudomásunk van arról,
hogy Elbeuf márki negyven hajóval készül Dieppe-ből útnak
indulni, hatezer katonával és ágyúkkal a fedélzetükön.
Harcban megedződött seregek a skót csőcselékkel szemben,
akiknek még tüzérségük sincs, és mihelyt néhány hét alatt felélik
a fejadagjukat, egyből hazasomfordálnak a kunyhóikba. Ez nem
komoly ellenség. – A franciák győzni fognak – mondta.
– Reméljük is. Ám a remény nem helyettesíti a cselekvést,
remélem, ezzel egyetért. Az is igaz viszont, hogy ebben az esetben
nagyon körültekintőnek kell lennünk. Ezért remélem, hogy
őfelsége nevében elfogad egy megbízatást.
Carlos döbbenten nézett rá. – Megbízatást?
– Leithbe. Szeretnénk, ha ön lenne a katonai összekötőnk a
francia parancsnokkal. A spanyol érdekek védelmében éppen
olyan kaliberű emberre van szükségünk, mint ön, aki közel áll
azokhoz a körökhöz, ahol a döntéseket hozzák,
Carlos a közeledő csordán tartotta a szemét, és megpróbálta
palástolni ijedtségét. Egy skóciai kiküldetés volt az utolsó dolog,
amit kívánt magának. A katonáskodást már régen maga mögött
hagyta, amióta a nemesek társadalmi osztályába emelkedett. És
megérdemelten, az áldóját!. De erről most egy szót sem
szólhatott. Óvatosan válaszolt.
– Mindig őfelségét szolgálom, uram.
Quadra nyájasan bólintott: – Mint mindannyian.
– Őfelsége az alkirály azonban igényt tart visszatérésemre, és
ő rendelkezik velem. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom
önnek, uram, de hamarosan vissza fogok térni Peruba.
– De húsvétig marad, a felesége ezt mondta.
Carlos meglepetten nézett rá. – A feleségem?
– Eljött hozzám és megkért, hogy ajánljam be önt őfelségénél
a városi tanácsnoki kinevezése érdekében.
– Ó, igen – válaszolta Carlos, nem akarván elárulni, hogy
nem tudott róla. Valójában örült, és jó ötletnek tartotta. Isabel
milyen okos. Annyira vágyott erre a trujillói tanácsnoki
tisztségre. Sok pénzébe kerülne az Indiák Tanácsának fizetendő
tagdíj, de megérné. Kinevezése korlátlan időre szólna, és fel lenne
jogosítva kisebb hivatali pozíciók eladására, és őt illetné az érte
járó fizetség. Ez rengeteg pénzt hozna, így megtarthatná a házat,
és megadhatna Isabelnek mindent, amit csak kíván, és Nicolasra
szép örökséget hagyhatna majd.
– Szeretném támogatni a kérelmét – mondta Quadra. –
Természetesen csak azok jogosultak erre a kegyre, akik
bebizonyították hűségüket őfelségének, mint ahogy ön oly
nagyszerűen tette korábban, és fogja bizonyára tenni a jövőben
is. Akkor tehát nyugodt lehetek afelől, hogy elvállalja ezt a skót
megbízást?
 Tehát erről van szó. Carlosra nehéz súllyal nehezedett ez az
ultimátum. Ahhoz, hogy elnyerje a tisztséget, amellyel
megszabadulna az adósságaitól, megtarthatná a házat, amelyhez
Isabel annyira kötődik, és vagyont építhetne fel a fiának, egy
istenverte kiküldetést kell elviselnie abban a nyomorult
Skóciában. – Uram, kérem, gondolja meg a helyzetem – tett egy
utolsó kibúvó kísérletet Carlos. – Az alkirály nem engedélyez
távollétet az encomenderosoknak. Ha távol maradok Perutól,
elkobozhatják az encomiendámat.
– Ó, ha erről van szó, a földjei egy percig sem lesznek
veszélyben. Személyesen fogom biztosítani az alkirályt arról,
hogy az ön missziójára nagy szükségünk van, és ön
nélkülözhetetlen őfelsége, a király számára.
Carlos a fogát csikorgatta mérgében. Nincs kiút. Megpróbált
nyugodtan válaszolni. – Ebben az esetben, uram, állok őfelsége
rendelkezésére.
Quadra mosolygott: – Nagyszerű. Ne nyugtalankodjon,
Valverde. Ha igaz, amit mondott és a franciák tényleg fölényben
vannak (imádkozom, hogy így legyen), ez az egész dolog heteken
belül véget ér.
 9

KÜLÖN UTAKON

Isabel nagy megelégedésére Frances gyorsan felépült. Már

másnapra látványos változáson ment keresztül: arcára visszatért
a rózsaszín pír, és az ágyában üldögélve elégedetten olvasta az
egyik barátnőjétől kapott gratulálólevelet. Isabel a szülés után
azonnal küldött egy üzenetet Adamnek az admiralitáson
keresztül, amelyben tudatta vele, hogy egészséges lánya született,
és hogy Frances is jól van. Mulatságos volt az ő kalandorhajlamú
bátyját apaként elképzelni, de tudta, hogy nagyszerűen beletanul
majd a szerepébe. Frances Katherine-nak nevezte el a gyermeket.
Isabel rábeszélte, hogy küldje el a szoptatós dajkát, és ő maga
szoptassa a kicsit; a következő napra már bele is tanult. Frances
visszanyerte jó étvágyát is, és a konyhai cselédeknek gyors és
pattogó parancsszavakkal adta ki az utasítást, hogy sült kappant
és sült fahéjas almát készítsenek neki és Isabelnek. Isabel érezte,
hogy Frances régi énje kezd visszatérni. Mindeddig gyáván
viselkedett a szüléstől való félelme miatt, ám miután
szembeszállt ezzel a démonnal és legyőzte, lelkesen vetette bele
magát az élet dolgaiba, és tüstént visszabújt a hozzáértő
háziasszony szerepébe. Isabel nagy örömmel ringatta a karjában
a kicsit, amíg Frances szunyókált. Elnézte az ujjára csavaradó
parányi ujjakat, és arról álmodozott, hogy neki is legyen még egy
babája. És Carlos is akart még gyermeket. Ettől különösen
megjött a kedve ahhoz, hogy visszamenjen szülei házába. Vajon
máris indulhatna? Frances szemlátomást jól van. Mégis úgy
döntött, hogy még egy éjszakát marad, és ha Frances állapota
holnap reggel is változatlanul kielégítő, hazamegy. Holnap
éjszaka már Carlos karjaiban alhat. Hát nem lenne csodálatos, ha
születne egy leánygyermekem is?
Akkor este, amikor éppen lefekvéshez készülődött, Frances
váratlanul bement a szobájába. – Minden rendben? – kérdezte
Isabel.
– Igen. Katherine már alszik.
– Neked is aludnod kellene.
– Mindjárt lefekszem, csak azt akartam mondani, hogy…
Isabel, nem is tudom, hogyan fejezhetném ki hálámat. Azt
hiszem, megmentetted az életemet és a gyermekemét is.
– Ugyan, dehogy. Mindent te csináltál, én csak ott
lábatlankodtam.
– Nem. Neked köszönhetek mindent, és soha nem fogom
elfelejteni, amit értem tettél.
Isabel nem tudta megállni, hogy ne incselkedjen vele egy
kicsit.
– Semmi bajod nem lett a víztől? Nem kaptál kedvet az
úszáshoz? Nem nőttek a gyereknek halpikkelyei?
Frances nevetett Isabel bolondozásán.
– Ha majd nagyobb lesz, elmesélem neki, hogy a nagynénje
hogyan vett rá arra, hogy legyőzzem a félelmeimet egy
mosóteknőben.
Megölelték egymást. Isabel boldog volt, amiért híven
betartotta a bátyjának tett ígéretét, és még boldogabb volt a
gondolattól, hogy hamarosan hazamegy.
Frances elhúzódott tőle: – Holnap elutazom. Most kaptam
üzenetet Adamtől.
– Ó, csak nem hozzá készülsz?
– Nem. – Frances lesütötte szemét, szomorúság ült ki arcára.
– Adam nem jöhet haza a munkája miatt. – Isabel sajnálta, hogy
Frances mindig egyedül van otthon, és a szolgákon kívül nincs
más társasága. Az imént felajánlotta neki, hogy menjen haza vele
a Bishopsgate utcai házba, de nem csodálkozott, amikor Frances
visszautasította. Isabel tudta, hogy a sógornője és a szülei nem
igazán szívlelik egymást.
Frances feltekintett, és a hirtelen támadt új energiával eltelve
kihúzta magát.
– Nem fogom itt elemészteni magam. Elutazom
Northumberlandbe a bátyámhoz, Christopherhez. Ettől majd
jobb kedvem lesz, és az egészséges vidéki levegő Katherine-nak is
jót fog tenni.
Isabelen rémület futott át: újabb Grenville a láthatáron. Soha
nem találkozott még ezzel a Christopherrel, és reméli, hogy soha
nem is fog. De aggodalmának nem ez volt az egyedüli tárgya.
– Biztos, hogy képes vagy most egy ilyen utazásra? –
kérdezte. Legalább három hétig tartana az utazás, csúszós, jeges
utakon. És Frances még csak most lábadozik.
– Gyaloghintóban fogok utazni. Muszáj mennem, Isabel,
mindenképpen el kell hagynom Londont. Katherine-t meg kell
keresztelni, és csak nem gondolod, hogy valamelyik itteni koszos
templomban fogom elvégeztetni a szertartást?
– Northumberlandben is ugyanolyan minden.
– Ó, dehogy. – Lehalkította hangját. – Feltéve, ha valaki
tudja, hova menjen.
Frances bizalmas megjegyzése úgy hangzott, mintha valami
összeesküvésbe próbálná bevonni, mintha azt akarná, hogy közös
titkuk legyen. Ezzel veszélyes területre tévednének, gondolta
Isabel. A spanyol követ miséjén a részvételben semmi
kompromittáló nem volt: a követ magas pozíciót betöltő
méltóság, aki a misét illetően is privilégiumot élvezett, ám egy
vidéki emberek által látogatott törvénytelen szertartásra
elmerészkedni teljesen más megítélés alá esik. Isabel éppen meg
akarta kérni, hogy ezt gondolja át újra, amikor egy cseléd jelent
meg az ajtóban.
– Valverde asszonynak levele jött – mondta térdet hajtva.
 Isabel széthajtogatta a papírlapot, amely William Ceciltől
jött.
Csupán rövid feljegyzés volt az egész, de Isabel rögvest
hideglelést kapott, amint elolvasta. Az állt benne ugyanis, hogy a
királynő maga elé kéreti a Whitehall-palotába.
– Remélem, nem kaptál rossz híreket – jegyezte meg Frances.
Isabel mosolyt erőltetett az arcára. – Nem, dehogyis. Anyám
azt kéri, hogy segítsek neki a karácsonyi előkészületekben. –
Összehajtogatta a levelet és eltette.
– Frances, mivel te úgyis elutazol holnap…
– Hát persze, menj csak vissza a szüleidhez. Sajnálom, hogy
elraboltalak tőlük. – A szavaiban rejlő merev udvariassággal
mintha titkolni próbálta volna, mennyire fog neki Isabel
hiányozni.

– Valverde asszony, ébredjen fel.

Isabel álmából riadt fel. Azt álmodta, hogy gyönyörű
napsütésben lubickol a tengerben, és egy pucér újszülöttet tart a
kezében.
– Mi történt? – Hunyorogva bámult az arcához közelítő
gyertyafénybe.
Frances cselédje, Nan állt az ágya mellett. – A férje beszélni
akar magával.
Isabel egy pillanat alatt felült az ágyban. – Itt van?
– Mondtam neki, hogy alszik, de ő…
– Máris megyek. – Kiugrott az ágyból, a vállára terített egy
köntöst, papucsba bújt és lesietett a lépcsőn. A folyosó végén, az
ablakon beszűrődő hajnali félhomályban Carlos elmosódó
árnyéka bontakozott ki a bejárati ajtó mellett. Amikor
meghallotta Isabel lépteit, megfordult, és mozdulatától
megcsörrent a sarkantyúja, kardhüvelye pedig megvillant.
– Mi történt? – kérdezte, amikor odament hozzá. – Csak nem
Nicolasszal történt valami?
 – Nem.
– Anyámmal?
– Nem, jól van.
Carlos komoly arckifejezéséből Isabel sejtette, hogy valami
baj van. És miért viseli a sarkantyús csizmáját? – Akkor hát mi a
baj?
– A sógornőd ébren van?
– Ilyenkor? Dehogy. Megkaptad az üzenetem a baba
születéséről?
Carlos. bólintott. – Isabel, azért jöttem, hogy elbúcsúzzam.
Északra kell utaznom.
Isabel rámeredt. – Magasságos ég… hová? Miért?
– Edinburghbe.
– Edinburghbe! Miért?
– Quadra miatt. – Elmesélte, hogy a követ megbízásából a
francia helyőrségre kell mennie, Leithbe. A francia parancsnok
spanyol katonai attaséja lesz. – És hogy miért? Mert éppen ebben
az átkozott országban vagyok.
Isabel elhűlve bámult rá. A franciákat fogja segíteni? Egy
hang felkiáltott benne: Ne! És még csak nem is békeidőben…
Harcolnia kell majd! Összeszorult a gyomra a szörnyű
gondolattól. Küszködnie kellett, hogy értelmesen meg tudjon
szólalni.
– De hogyan kérhette ezt tőled? Már régen abbahagytad a
katonáskodást. Birtokod van Peruban, amely…
– A városi tanácsnoki tisztség miatt van. Csak akkor kapom
meg, ha ezt elvállalom. Világosan megmondta.
Isabel a szájához kapott, hogy elfojtson egy kiáltást. – Ó, ne.
Én kértem meg, hogy segítsen. Az én hibám.
– Nem az. Említette, hogy te kérted meg, de én ennek örülök.
A követ szava sokat nyom a latban, és így könnyebben elnyerem
az állást
– Nem számít az állás. Egyedül te számítasz.
 – Igenis számít. Szükségünk van a pénzre. Legalább ki tudom
fizetni az adósságainkat
– Semmit nem ér a pénz, ha megsérülsz vagy… – Meghalsz.
Ez volt az a szörnyű szó, amit Isabel nem mondott ki. – Carlos,
még mindig visszamondhatod. Említsd meg Quadrának, hogy
mennyire el vagy kötelezve az alkirály iránt. Mondta is, hogy
visszavár, azért, hogy…
– Nem, Quadra mindent elintéz az alkirállyal. A király
szolgálata az első. – Isabel már éppen kinyitotta a száját, hogy
mondjon valamit, de Carlos felemelte a kezét, és megakadályozta
benne. – Elég, Isabel. Beleegyeztem, így hát megyek. Figyelj, azt
akartam mondani… – Elhallgatott, mintha nehezen találná a
szavakat.
– Mit?
Csoszogás zaja hallatszott a lépcső tetejéről. Carlos arra
nézett. Nan jött le ásítva a lépcsőn. Emiatt Carlos még inkább
vonakodott befejezni az imént elkezdett mondatát. Helyette így
szólt Isabelhez:
– Küldd utánam a holmimat, megtennéd? Gyorsabban
haladok csomagok nélkül. Quadra titkára majd megmondja, hova
küldd.
Isabel még mindig nem akart hinni a fülének. A kialakult
vészhelyzetbe mindketten belebonyolódtak… és emiatt külön
utakra kell térniük. Ellentétes oldalon állunk. Ennek a
gondolatától annyira megdöbbent, hogy teljesen beleszédült és
megtántorodott.
Carlos elkapta a karját, nehogy elessen. – Elfárasztott ez a
bábáskodás Adam felesége mellett. Nem akarsz leülni?
– Nem, nem. – Isabel megpróbálta elfogadni, hogy minden
összeomlik körülötte. Igyekezett úgy válaszolni, ahogyan Carlos
elvárja, és hallotta, amint szinte idegenként mondja ki a
szavakat: – Meddig leszel távol?
 Carlos mogorván vállat vont. – Amíg valaki meg nem nyeri a
háborút.
Mondjon el neki mindent? Mondja el neki, hogy felajánlotta,
segít Cecilnek kihúzni a királynőt a csávából? Nem lehet, mert
titoktartást ígért Cecilnek. Most elátkozta ígéretét, mert gyűlölte,
hogy hazudnia kell Carlosnak, hogy a hallgatásával kell hazudnia.
Annyira szeretett volna erről beszélni neki, és nem tudta
megállni, hogy ennyit ne mondjon:
– Ami Quadra követet illeti… Kaptam egy üzenetet… a
palotából. A királynő maga elé kéret.
Carlos megütközve nézett. – Miért?
– Nem tudom. – Ez végül is csak félig volt hazugság, mert
Cecil csak a királynő színe elé idézéséről üzent, de nem írta meg,
milyen okból. – Talán azért, mert jó viszonyban vagyunk
Quadrával… és azt hiheti, hogy fontos információk birtokába
jutottam. – Ez is csak féligazság volt.
Carlos tanácstalanul összevonta szemöldökét: – Talán
Skóciáról?
Isabel vállat vont, és nagyon bántotta, hogy hallgatnia kell.
De már így is túl sokat árult el.
Carlos türelmetlenül csóválta meg a fejét, mintha azt
gondolná, hogy felesleges időhúzás olyasmiről beszélgetni,
amiről egyikük sem tud semmit.
Tompa zajok szűrődtek ki a konyhából, a szolgálók nekiláttak
reggeli feladataiknak. És a karácsonyi előkészületeknek, gondolta
Isabel keserűen. Addig már csak egy hét van hátra. Carlosra
nézett. – Nicolasnak rossz karácsonya lesz nélküled.
Ettől Carlos számára még sürgetőbbé vált, amit mondani
akart.
– Isabel, azért jöttem, hogy megkérjelek valamire. Ha a
francia seregek megtámadják Angliát, itt nagyon rosszra
fordulhatnak a dolgok. – Gyengéden, de határozottan megfogta
Isabel vállát. – Azt akarom, hogy menj haza.
 – Már ma hazamegyek – mondta Isabel alig figyelve. –
Frances már jól van.
– Úgy gondoltam, hogy haza, Trujillóba. Nicolasszal szállj fel
a legközelebbi Spanyolországba induló hajóra, onnan pedig haza.
Minden pénzem itt hagytam neked, csak annyit viszek
magammal, amennyi feltétlenül szükséges. Fogd a pénzt, és menj
haza Nicóval.
Isabel Carlosra nézett, és nem jutott szóhoz. Nélküle menjen
haza? Minden porcikája, a teljes énje tiltakozott ez ellen.
– És beszélj anyáddal – mondta. – Próbáld meggyőzni, hogy
apáddal együtt ő is menjen veletek.
– Már próbáltam, de nem jönnek.
– Próbáld meg még egyszer. De végül is mindegy, a lényeg az,
hogy te és Nico menjetek. Hallod, amit mondok?
Nem, ebbe képtelen volt beleegyezni. Ha úgy hozza a szükség,
Nicolast Spanyolországba küldheti, és Beatriznél maradhat
Sevillában. Ott megfelelően gondoskodnának róla. De ő Carlos
nélkül nem megy haza. És egyelőre még Angliát sem hagyja el.
Ezt megígérte. Így szólt:
– Nicóval elmehetünk Sevillába, és ott megvárhatunk. –
Amikor Carlos tiltakozni akart, határozottan hozzátette: – Carlos,
bíznod kell bennem. Azt fogom tenni, amit tennem kell.
Carlos a homlokát ráncolta, mintha nem elégítené ki ez a
válasz, de aztán bólintott. – Rendben, akkor menjetek Sevillába.
– Felsóhajtott. – Most már mennem kell.
Egymásra néztek, de egyetlen búcsúszót sem bírtak
kimondani, az túlságosan fájdalmas lett volna. Isabelben azt az
elviselhetetlen érzést, hogy ellentétes oldalon állnak, most még
tovább fokozta az is, hogy Carlos elmegy, veszélyeknek teszi ki
magát, és ki tudja, mikor látja viszont. – Kikísérlek – nyögte ki
nagy nehezen.
Fagyos fuvallat csapta meg őket, amikor kiléptek az ajtón, és
Isabel összehúzta magán a köpönyeget. Köd borult az utcára.
Isabel hallotta, amint egy szekér zörög végig a kockaköveken, ám
a szürke pára láthatatlanná tette. A közelben nyerítés hallatszott,
és Isabel két várakozó ló alakját vette ki a félhomályban. Az
egyiken lovas is ült, és közelebbről látszott, hogy Pedro az.
Valószínűleg akkor hagyta csak magára Nicolast az ágyban,
amikor a kisfiú már elaludt. Némi vigaszt nyújtott Isabelnek az a
tudat, hogy Carlost elkíséri valaki, aki szinte családtagként
tartozik hozzájuk. Kéz a kézben mentek oda Carlos lovához,
amelynek a kantárját Pedro tartotta: Isabel köszönt a fiúnak.
– Señora – köszönt vissza Pedro, és bólintott.
Carlos indulásra készen odafordult kábelhez. – Majd csak túl
leszünk ezen az egészen – mondta. – Bárcsak már nyár lenne,
addigra mindketten otthon leszünk – tette hozzá színlelt
könnyedséggel. – Majd ott állsz a verandán, és rám szólsz, hogy
vessem le a csizmámat, mielőtt belépek a házba. – A hangjában
megbújó feszültség azonban meghazudtolta a megjátszott
könnyedséget. Két kezébe fogta Isabel arcát, és megcsókolta.
Isabel alig tudta viszonozni csókját, a szíve majdnem
megszakadt.
Kirobbanó nevetés harsant az utcán – két inas sietett
munkába. Valami tréfán mulatozva haladtak el mellettük, ügyet
sem vetve rájuk, Carlosnak ez azonban elég volt ahhoz, hogy
elhúzódjon feleségétől. Felszállt a lovára; Isabel megragadta a
gyeplőt, és mindennél jobban vágyott arra, hogy valami módon
megakadályozhassa a távozását. Kezét Carlos térdére tette és így
szólt: – Vigyázz magadra. – Mennyire utálta ezeket az üres
szavakat. Utálta Quadrát is, de leginkább azt utálta, hogy nem áll
hatalmában megállítani Carlost,
– Te is – válaszolta Carlos elérzékenyülve. – Rátette a kezét
Isabelére és megszorította. Úgy tűnt, mintha még mondani
akarna valamit, de már mindent elmondtak egymásnak.
Isabel Pedróhoz fordult: – Tome cuidado. Vigyázz magadra.
– Gracias, señora.
 Carlos indulásra noszogatta a lovát, Pedro pedig utána indult.
Isabel nézte távozó alakjukat, ahogy elhaladnak a szomszéd ház,
majd a pékség mellett, míg végül elnyelte őket a köd, és már csak
a paták dobogása hallatszott. Isabel behunyta szemét,
elviselhetetlenül boldogtalan volt, hogy Carlos elment, és hogy a
maga módján az ellenséget segíti.
Közeledő lódobogás zaja ütötte meg a fülét, önkéntelenül
kinyílt a szeme, és látta, hogy Carlos üget vissza hozzá. Leugrott a
lováról, a karjába kapta Isabelt és szenvedélyesen megcsókolta,
ahogy az imént is akarta, de az inasok megzavarták. Isabel
magához szorította Carlost, és minden vágyát beleadta a
csókjába; tudta, hogy erre a csókra mindig emlékezni fog, ez fogja
kísérteni az elkövetkezendő hideg éjszakákon.
– Vaya con Dios – suttogta Carlos. Gyengéd csókot lehelt
Isabel homlokára és visszaszállt a nyeregbe. Már megfordulni
készült a lovával, amikor lenézett Isabelre és ezt mondta:
– Isabel, légy óvatos a királynővel. Mi ketten spanyol
alattvalók vagyunk, és neki ezt tiszteletben kell tartama.
Isabel reszketve nézte, ahogy a férje beleveszett a ködbe.
 10

A KIRÁLYNŐ SZÍNE ELŐTT

A Whitehall-palota a maga nyüzsgő életével olyan volt, mint

város a városban. York érseke építtette háromszáz évvel ezelőtt
londoni rezidenciának, mígnem végül Vili. Henrik
kancelláriának, Wolsey bíborosnak lett az otthona, aki
kibővíttette és pazarul felújíttatta. Olyan nagy volt a palota, hogy
amikor Wolsey bíboros kegyvesztett lett, majd meghalt, Henrik
király kisajátította, és fő londoni lakhelyévé tette – innen
kényelmesen tudott szarvasvadászatokra járni a közeli, erdővel
borított St. James parkba. A palota ezután is egyre bővült: új
épületszárnyakkal toldották meg, és állandóan átépítették. Mire
Erzsébet királynő trónra került, több mint ezer szobája volt.
Rengeteg udvaronc fordult meg benne – lordok és nemesek, a
feleségeikkel és szolgáikkal együtt, valamint az ott lakó
hivatalnokok és szolgák, nem is szólva az odalátogató külföldi
méltóságokról, kereskedőkről, kegyencekről, akik mind
magukkal hozták kíséretüket. A palota mellett voltak házak,
üzletek, barakkok, istállók, kertek, sörfőzdék, kinti estélyek
helyszínéül szolgáló pavilonok, tekepályák, teniszpályák,
küzdőtér kakasviadalokhoz és udvar lovagi tornához. Ezek a
különféle helyszínek, amelyek úgy terjeszkedtek, mint egy
jómódú falu, a palotán keresztül vezető út két oldalán
helyezkedtek el, az út vitt tovább Westminsterbe.
Isabel alig látott ezekből valamit, annyira nyugtalankodott a
találkozás miatt a királynővel. Anyja mellett lépkedett, aki
végigkísérte őt és Nicolast a forgalmas utcák, sétányok és
udvarok labirintusán. Díszes öltözékben feszítő íőurak csoportja
mellett haladtak el, akik egy állvány alatt beszélgettek, míg az
állványon munkások kalapálták az ereszcsatornát. Isabel
szorosan fogta a fia kezét, nehogy egy csörömpölő szekér elé
lépjen, amelyen egy paraszt fél birkákat és kosarakban káposztát
szállított.
– Nézd! – Nicolas a palotaőrök lovas csoportjára mutatott,
akik az épület egyik kőíve alatt lovagoltak át. Isabel kezébe
kapaszkodott és húzni kezdte anyját a lovasok felé. – Ott van a
papa!
– Nem, nem ő az – válaszolta Isabel, és visszafelé ráncigálta a
fiát. – Pszt!
Isabel anyja nyugtalan pillantást vetett rá. Rendkívül bosszús
lett, amikor Isabel elmondta neki, hogy Carlos Skóciába ment,
hogy a spanyolok érdekeit szolgálja. Maga Isabel is még mindig
teljesen letaglózottnak érezte magát. A küldetés, amit Carlos
vállalt, romba döntötte Isabel világát. Aztán tegnap este anyja
dühtől tajtékozva ért haza a palotából, és elmesélte, hogy Sir
William Cecil a jelenlétében beszámolt a királynőnek arról, hogy
elküldte Isabelt Quadra követhez. – Hogy merészel ilyet tenni? –
mondta Isabelnek füstölögve. – Nincs joga ahhoz, hogy rád
erőltesse ezt a problémát.
– Semmit nem erőltetett rám, anyám – makacskodott Isabel,
és megkönnyebbült, hogy nem kell tovább őriznie ezt a titkot
előle. – Lehet, hogy Angliát megtámadják, és ettől anyám és apa
is veszélybe kerülne. És mivel nem hajlandók Peruba jönni,
megtettem azt a keveset, ami módomban állt.
Anyja elképedéssel vegyes csodálattal nézett rá. – Ezt… értem
tetted?
– Természetesen. Anyámért és Angliáért. És sikerült néhány
hasznos információt szereznem.
– Igen – Spanyolország valódi álláspontjáról. Sir William
említette. – Isabel anyja megcsóválta fejét, szomorúan
tudomásul véve a tényállást. – Nagyon fontos, hogy Erzsébet ezt
megtudja, bármilyen rossz hír is. – Hirtelen átölelte Isabelt. –
Egyáltalán nem örülök, hogy téged is belerángattak ebbe, Bel, de
mégis köszönöm, amit tettél. Jól tetted.
Most, amikor beléptek a palota főépületébe, Isabelt
rettenetes idegesség fogta el a kihallgatás miatt. Mit kérdez majd
tőlem a királynő? És mennyit vállaljak Angliáért, miközben
Carlos Spanyolország iránt elkötelezett? Idegességét még az is
fokozta, hogy a meghívó levélben az állt, hogy anyja és Nicolas
megjelenésére is számít a királynő. Isabel nem örült a családi
látogatás ötletének, mert ettől az anyja csak még jobban felizgatja
magát. Sokkal szívesebben jött volna egyedül.
Egy széles lépcsőn lépkedtek felfelé, körülöttük udvaroncok
és szolgáik hada. Kiabálás ütötte meg a fülüket: két nemes kapott
hajba valamilyen szerencsejáték-adósság miatt. Isabel már
korábban is hallotta, hogy a szerencsejáték kedvelt időtöltés volt
az udvarban, úgy a férfiak, mint a nők körében. Az emberek
mindenre fogadást kötöttek, legyen az kakasviadal, kockajáték,
teniszmeccs, de akár arra is, hogy egy udvaroncnak sikerül-e
elnyernie egy gróf lányának a kezét. Mivel minden nemes karddal
vagy tőrrel felfegyverkezve járt-kelt, az elfajult viták gyakran
fordultak véres tragédiába. Amikor Isabelék a királynő
magánlakosztályának ajtajához érkeztek, dulakodás, ordítozás és
kardcsörgés zajára lettek figyelmesek: Isabel hátrafordult, és a
királyi kamarás katonáit pillantotta meg a lépcsőn, akik az
egymásnak ugrott nemeseket választották szét.
A királynői lakosztály ajtajánál álló őrök beengedték Isabelt,
az anyját és Nicolast az előszobába, ahol néhány udvaronc egy
asztalra kiterített térkép fölé hajolt. Egy udvarhölgy kitárt
karokkal közeledett az anyja felé.
– Lady Thornleigh, de örülök, hogy látom. Olyan sokáig
voltam otthon, Devonban, hogy már hiányzott nekem.
Barátságosan megpaskolták egymás kezét. – Remélem, jól
van a családja, Kat.
– Mindenki egészséges, köszönöm. A hölgy a lánya?
 Bemutatkoztak egymásnak. A hölgyet Katherinc Ashley-nek
hívták, a királynő nevelőnője volt, és hosszú barátság fűzte
egymáshoz őket. Isabelnek noszogatnia kellett Nicolast, hogy
köszönjön, amit végül megtett. Ezt Ashley kisasszony örömmel,
ám némileg szórakozottan nyugtázta. Átvezette őket az előszobán
a királynő szobájába. Isabel gyomra összeszorult arra a
gondolatra, hogy egy pillanat múlva szemtől szemben áll majd a
királynővel.
Amikor azonban beléptek a szobába, csak szolgálatot teljesítő
udvarhölgyeket láttak. Hárman közülük egy tálalószekrény
mellett állva társalogtak, miközben szemet gyönyörködtető
pávakék, cseresznyepiros és üde zöld színű selyemvégeket
göngyölítettek le. Két másik udvarhölgy az ablak mellett ült
egymással szemben, és egy sárga labdát dobáltak egymásnak.
Köztük egy kosárban kövér, tarka macska feküdt és a kicsinyeit
szoptatta. Arrébb szolgák sürgölődtek, a tűzhely mellett lefedett
ezüst tálakban ételeket helyeztek egy kis asztalra, feltehetőleg a
királynőnek ebédre, mivel már dél felé járt az idő. Isabel orrát
hagyma és kakukkfű friss illata csapta meg. Ashley kisasszony
bemutatta Isabelt az udvarhölgyeknek, akik szívélyesen
üdvözölték, Nicolast pedig izgatottan körülugrálták, és nevettek,
amikor elkapta a sárga labdát. Egyikük még a haját is
összekócolta. Isabel tudta, hogy az udvarhölgyek főnemesi
családokból származnak, amelyek minden befolyásukat latba
vetették ahhoz, hogy gyermekük elnyerje ezt a kiváltságos
pozíciót. Isabel szerint valamennyien húsz év alattiak lehettek,
így ő a huszonhat évével matrónának érezte magát mellettük.
– Őfelsége számára elég fárasztóan indult a mai nap –
mondta Ashley kisasszony, – Már nyolc óra óta tárgyal a
tanácsnokaival. – Halkabban hozzátette: – Skóciáról.
Isabel összenézett anyjával. Mindenkire nyomasztó
bizonytalanság nehezedett Skócia miatt.
 – Amíg várakoznak, hozhatok egy kis bort? – kérdezte Ashley
kisasszony, odaintve egy cselédet.
– Köszönöm, Kat.
Párnázott székeken ülve várakoztak, vörösbort kortyolgatva,
miközben az ablak alatt a fiatal hölgyek Nicolast is bevonták a
játékukba, és neki is dobálták a labdát. Isabelben némileg
felengedett a feszültség, amint elnézte a játékba merült fiát, aki
semmit sem szeretett annyira, mint labdázni. Főként azt élvezte,
amikor a két hölgy közé beállt középre, és kipirult arccal próbált
mindig magasabbra ugrani és elkapni a labdát.
Ashley kisasszony élénken érdeklődött Isabel újvilágbeli élete
iránt, és kérdéseire Isabel udvarias, ám rövid válaszokat adott,
hiszen a gondolatai máshol jártak. Isabel már korábban is rájött,
hogy az embereket általában csupán három dolog érdekli: a
pogány indiánok, az ezüst- és aranykincsek, valamint az, hogyan
lehet kibírni az ottani pokoli hőséget. Miután kielégítette Ashley
kisasszony kíváncsiságát a három témát illetően, a kisasszony az
anyjával merült társalgásba a királynő kezéért versengő három
kérőről, az osztrák Károly főhercegről, a szász hercegről és a svéd
Erik királyról. Isabel alig figyelt a társalgásukra, őt most egyedül
Skócia foglalkoztatta. Mi történhetett, ami miatt Erzsébet
királynő és a tanácsnokok egész délelőtt megbeszélést tartanak?
Mióta Carlos elment, Isabel álláspontja a skót válságot illetően
határozottá vált. Azelőtt csak halványan reménykedett abban,
hogy a skót felkelők legyőzik a francia nemeseket, mivel ez
megállítaná a franciákat, és megakadályozná, hogy megtámadják
Angliát. Most már mindennél jobban akarta a skót győzelmet,
mégpedig egy gyors győzelmet, mert így Carlos hamar
hazatérhetne.
Nicolas Isabel mögött átrohant a szobán, és a labda után
vetette magát, amely magasan ívelve repült át a szoba túlsó
oldalára. Az egyik udvarhölgy nevetve kiáltotta: – Kapd el! –
Nicolas felugrott, de nem sikerült elkapnia. Amikor földet ért,
elveszítette az egyensúlyát és kezével köröző mozdulatokat
végzett, hogy ne essen el. Ekkor az ajtó kinyílt, és abban a
pillanatban a labda leesett, majd felpattanva egy fiatal nő arcát
találta el. A nő ijedten hátrahőkölt, Nicolas pedig megcsúszott és
fejjel a szoknyájának esett.
Az udvarhölgyeknek elakadt a lélegzetük, és azok, akik eddig
ültek, hirtelen felpattantak. A szolgálók mélyen meghajoltak, a
fiatal hölgyek pedig pukedliztek. Isabel anyja és Ashley
kisasszony is felállt a székéről. Isabel is felállt velük együtt, és
halálra rémült a fia ügyetlenkedése miatt. A nő, aki belépett,
Erzsébet királynő volt.
Nicolas a hátára huppant a királynő lába előtt. A labda
átgurult a királynő hímzett cipői között, Nicolas pedig négykézláb
állva benyúlt a királynő lába közé és kihalászta a labdát. Nevetve
felugrott, és játszótársai felé fordulva magasra tartotta a trófeát:
– Megszereztem!
A királynő kiragadta a labdát Nicolas kezéből. – Nem,
fiatalember, ez az enyém.
Nicolas rámeredt, a torkán akadt a szó ettől a fennhéjázó
hangnemtől. A szobára kínos csend ereszkedett.
– Nicolas, gyere ide! – suttogta Isabel rendreutasító hangon.
Nicolas körbetekintett a gyászos arcokra, és nem értette, mi
történt.
– Nicolas – szólt rá ismét Isabel erélyesen.
– Maradjon csak ott, uram – szólt oda neki a királynő. –
Tudom, hogy ez a labda Arnold kisasszonyé. Maga ezek szerint
tolvaj?
Nicolas rámeredt.
– Na gyerünk, ki vele. Most is elcsent valamit, tolvaj uram?
– Nem, hölgyem. Ő csak… mi csak játszottunk.
– Macska-egér játékot?
– Igen.
 – Nos, akkor lássuk, milyen magasan tudja elkapni. Feldobta
magasra a labdát, Nicolas pedig felugrott és elkapta. Tökéletesen
működtek a reflexei, pedig még mindig zavarban volt. Amikor
földet ért a lába, habozott, a tekintete a királynő és Arnold
kisasszony között cikázott, mintha azon gondolkodna, hogy kit
illet meg a labda. Egy pillanat múlva merészen a királynő felé
nyújtotta.
– Haha – nevetett a királynő. – Itt egy kis udvaronc.
A fiatal hölgyek kuncogtak, és az idősebbeket is
megnevettette a jelenet. Isabel is mosolygott.
Egy írnok surrant be a szobába a királynő mögött, kezében
egy halom papírlap. Megállt, kíváncsian és kissé értetlenül
figyelte a jelenetet, mivel lemaradt a legmulatságosabb részéről.
– Mi történt? – kérdezte.
– A színházi karriert nem magának találták ki – jegyezte meg
a királynő fanyar mosollyal. – Nincs érzéke az időzítéshez.
A hölgyeket még jobban rázta a nevetés. Nicolas érezte, hogy
most már felszabadultabb a hangulat, odament Isabelhez és a
lábához dőlt, bűnbánóan pillantva fel rá. Isabel megcsókolta a
feje búbját annak jeléül, hogy már nem haragszik. Nicolas
kíváncsian pislogott a királynő felé, és Isabel is élénk
érdeklődéssel méregette. Isabel tudta, hogy a királynő vele
egykorú, ám bámulatosan fiatalnak tűnt. Talán karcsú alakja, a
fürge mozgása vagy a sötét szemében felcsillanó élénk érdeklődés
keltette ezt a benyomást. Hasonlóan meglepő volt az öltözködési
stílusa is, mivel most nem a nyilvános megjelenései alkalmával
felöltött terebélyes ruháinak egyikét viselte, hanem egyszerű
fekete bársonyruhát fehér szaténujjal, rajta apró virághímzéssel.
Isabel úgy érezte, hogy a hivalkodástól mentes, fekete-fehér
színhatás nem véletlen, mert ragyogóan kiemeli a királynőnek a
tarkóján kontyba csavart, vörös haját. Uralkodó, gondolta, de
ugyanakkor nő is.
 Isabel meglepődött, amikor Sir William Cecilt is
megpillantotta a szobában, mert olyan halkan lépett be az írnok
mögött, hogy nem is vette észre. Az asztal mellett állt, ahova az
írnok letette az iratokat. Tekintetét a padlóra meresztette, merev
szótlansága és szájának összeszorított íve azt sugallta Isabelnek,
hogy forr a méregtől. Talán a tanácsnokok ülésén történt valami?
A királynő mintha szándékosan nem vett volna róla tudomást,
legalábbis Isabelnek úgy tűnt. Vajon miért? Az anyja említette
neki, hogy milyen szoros kapcsolat fűzi Cecilt a királynőhöz.
Amikor a királynő még csak tizenéves hercegnő volt, már akkor is
ő volt a tanácsadója és birtokai gazdasági intézője. Cecil Mária
királynő uralkodásának vészterhes évei alatt is, amikor attól
lehetett tartani, hogy a királynő kivégezteti Erzsébetet, kitartott a
hercegnő mellett. Erzsébet a fél életét Cecil tanácsaira
támaszkodva élte. Miféle nézeteltérés alakulhatott ki köztük most
mégis? Isabel oldalát rettentően fúrta a kíváncsiság.
– Lady Thornleigh – fordult anyjához a királynő –, ez a hölgy
a lánya?
– Igen, felség.
Isabel mély bókolással térdet hajtott. Az etikett szerint addig
nem beszélhetett, amíg a királynő közvetlenül hozzá nem fordult.
– Ugye Señora Valverdének hívják? – kérdezte Isabelt.
– Igen, felség – válaszolta Isabel, és érezte, hogy a királynő
erősen kihangsúlyozta a spanyol vezetéknevét.
– Felállhat. És ez itt a fia?
– Igen, felség. Nicolás a neve.
A királynő a fiún tartotta a tekintetét még akkor is, amikor
Isabelhez intézte szavait. – Hallom, hogy a bátyja apa lett. Ha jól
tudom, lánya született. A felesége jól van?
– Nagyon jól, felség. Anya és gyermeke egyaránt
egészségesek.
A királynő szemére a szomorúság árnyéka ült ki. – Micsoda
öröm ez a bátyjának. – Isabel sajnálkozást hallott ki a királynő
szavaiból. Isabel emlékezett rá, hogy a bátyja milyen meleg
hangon beszélt a királynőről. Talán valami titkos vonzalom fűzte
őket egymáshoz? – töprengett Isabel csodálkozva,
A királynő büszkén emelte fel a fejét, mintha így akarná
lerázni kellemetlen gondolatait.
– Örömmel üdvözöljük a körünkben – mondta megújuló
energiával –, mivel édesanyja hőn szeretett barátnőm. És
valójában az egész családja oly sok szolgálatot tett nekem. –
Tekintetét végigjáratta hármójukon: Isabelen, az anyján és
Nicolason. – Három generáció tagjai állnak itt előttem, ugye?
Szívből köszöntöm a Thornleigh-családfa valamennyi ágát,
legyen az tüskés vagy sima.
Isabelt egy kissé letaglózta ez a dagályos köszöntés. Talán
tévedett, amikor azt hitte, hogy csupán a Quadrával való
találkozására kíváncsi a királynő? Lehet, hogy ennek a
kihallgatásnak csak egy formaságok nélküli családi látogatás a
lényege? Az anyjára pillantott, aki szeretettől sugárzó arccal
mosolygott a fiatal királynőre. Ez a köztük lévő, anya és lánya
közötti kapcsolatra hasonlító kötelék, amely Isabel ötévi távolléte
alatt alakult ki, már-már féltékenységgel töltötte el Isabelt.
– Hagyjanak magunkra – szólította távozásra a királynő az
udvarhölgyeket. – Csak Lady Thornleigh, a lánya és a fiú
maradjon.
Szoknyák suhogtak, és parfümillat szállt a levegőben, amikor
a fiatal lányok kilibbentek a szobából. Őket Ashley kisasszony
követte, majd a szolgálók.
Cecil azonban nem mozdult. – Felség – mondta –, beszélni
szeretnék önnel.
– Én viszont, uram, a vendégeimmel szeretnék beszélni –
csattant fel a királynő.
– Engedelmet kérek a maradásra.
A királynő átható pillantást vetett rá. – Akkor hát tegyen
belátása szerint.
 Cecil ismét haragosan lesütötte a szemét, és nem szólt egy
szót sem. Szinte tapintani lehetett köztük a feszültséget. A
királynő kihúzta az asztalnál a számára fenntartott aranyozott
széket, és a kimerítő reggeli tanácskozás után láthatóan jólesően
foglalt rajta helyet. Ügyet sem vetett az odakészített, fedővel
borított tálakra, egy ezüst edénykéből kivett egy apró, cukorral
meghintett mandulás makaront, és bekapta. A süteményt
rágcsálva kinyújtotta lábát a széken. – Nicolas mester, ha kedve
van hozzá, nézze meg azokat a cicákat a kosárban. Imádják a
simogatást. De legyen óvatos, nehogy az anyjuk megkarmolja.
– Szeretem a cicákat – mondta Nicolas és letérdelt melléjük.
– Helyes, fiacskám. Én is.
A királynő Isabelhez fordult, és a vonásai ismét
megkomolyodtak. – Nos, Valverde asszony, hallottam a Quadra
püspöknél tett látogatásáról. Nem mondhatnám, hogy örömmel
töltenek el a tőle hozott hírei, de azért köszönöm önnek.
Isabel megrökönyödött. Úgy, szóval mégsem családi
látogatásról van itt szó. Nem igazán könnyű dolog kiigazodni
ezen a királynőn. – Csak remélni tudom, hogy hasznára fog válni
az információ, felség.
– Már hasznomra vált. Erre építettem az új politikánkat.
Cecil elégedetlenül felmordult, annak egyértelmű
kifejezéseként, hogy nem ért egyet a királynővel. A királynő
fenyegetően meredt rá, hasonlóan egyértelműen jelezve
rosszallását. Isabel nem tudta mire vélni a köztűk lévő
nézeteltérést, de úgy gondolta, hogy a királynő azért hozta fel ezt
a témát, mert azt várja tőle, hogy beszéljen. Bánni tőle telhetőt
megtenne azért, hogy minél előbb vége legyen a skót válságnak,
hiszen akkor Carlos is hamar hazatérhetne.
– Felség – mondta –, ha továbbra is igénybe óhajt venni,
szívesen a rendelkezésére állok. Ha kívánja, ismét meglátogatom
a követet.
 Úgy tűnt, hogy a királynőt nem érdekli igazán a kérdés, és
lezártnak tekinti a témát. – Hát persze – mormolta –, az hasznos
lenne. – Újabb makaront vett a kezébe, de csak szórakozottan
játszott vele, mintha az aggodalomtól elment volna az étvágya.
Nicolasra nézett és így szólt: – Macskaszelídítő mester, szereti a
nyalánkságokat?
Nicolas tanácstalanul nézett Isabelre, mert nem értette, mit
jelent á „nyalánkság”.
– Dulces – fordította le Isabel. – Édesség.
A kisfiú szeme tágra nyílt, – Sí! Vagyis igen!
– Helyes, fiacskám. Én is. Nesze, kapd el.
A királynő magasra feldobta a makaront, Nicolas pedig
felugrott és elkapta. Erzsébet kuncogott.
Isabelnek nem tetszett igazán, hogy a fiával úgy bánik a
királynő, mint egy idomított kutyával. És most már nem is esik
több szó Quadráról és Skóciáról?
– Asszonyom, elég legyen! – fakadt ki Cecil. Mindenki
megbotránkozva nézett rá. – Bocsásson meg nekem, de nem
bírom tovább elviselni ezt a színjátékot. Nagyon súlyos a helyzet,
bármennyire is igyekszik homokba dugni a fejét. Hadd mondjam
el, hogy…
– Szó sem lehet róla! – tört ki a királynő mérgesen. – Ezt a
kérdést már végleg lezártuk. Ismerem az álláspontját, és bárcsak
ön is figyelembe venné az enyémet.
Cecil fejet hajtott a királynő előtt. Annyira kimerültnek és
sápadtnak látszott, mintha beteg lett volna.
– Hölgyem, higgye el, mindig kötelességemnek érzem, hogy
teljesítsem akaratát, és ezt örömmel is teszem. Biztosítom afelől,
hogy soha nem teszek olyan politikai lépést, amelyet ön nem
helyesel. És mivel biztos vagyok abban, hogy ön rosszul méri fel a
veszély mértékét a skót helyzetről, nem tudom hatékonyan
teljesíteni kívánságait. Ezért alázattal kérem, hogy helyezzen át
más posztra, és más feladatokat jelöljön ki számomra. Nincs más
vágyam, mint hogy hűséggel szolgáljam önt. Kérem, tegye
számomra lehetővé, hogy ezt olyan területen tehessem, ahol
egyetértés van köztünk.
A királynő elképedve meredt rá. Isabel meglepetten nézett
egyikről a másikra, hiszen Cecil megtagadta, hogy a királynő
politikai döntését teljesítse – vagy legalábbis olyan közel volt
ehhez, amilyen közel Istentől felkent uralkodó egyik minisztere
sem merészkedett el eddig. Isabel anyja is csodálkozva bámult rá,
sőt nem csak csodálkozva, hanem haraggal is.
– Uram – mondta kemény hangon –, ha azt hiszi, hogy
őfelségét rá tudja kényszeríteni arra, hogy…
– Rákényszeríteni? – vágott vissza Cecil sértett hangon. –
Egész életemet őfelsége kezébe helyeztem. Mindenben
szolgálom, ami az ő jólétét és Anglia helyes kormányzását erősíti.
Ez a politika azonban – mondta a királynőhöz fordulva –
mindenkinek kárára van. Lelkiismeretem nem engedi, hogy azt
támogassam, amitől irtózom. Helyezzen át más posztra, hölgyem,
könyörögve kérem.
Ezúttal a királynő sápadt el, és a keménység álarca lehullt
róla.
– Sir William – válaszolta a gyenge nő hangján –, hogyan
teheti ezt? Isabel hirtelen rádöbbent, hogy Erzsébet milyen
tapasztalatlan uralkodó. – Hogyan boldogulnék ön nélkül?
– Hát akkor ne nélkülem boldoguljon, hanem fogadja meg a
tanácsom. Segítsen a skót barátainknak. Tudom, hogy szívén
viseli az ügyüket.
A királynő felemelte a fejét, megpróbálta összeszedni magát,
és egyszerűen csak ennyit mondott:
– Az ő ügyüket, uram? Nem, én Anglia ügyét viselem a
szívemen. – Isabelt megindította az az őszinteség, amellyel
Erzsébet ezt kimondta.
– Az ő ügyük a mi ügyünk – válaszolt Cecil és ha…
 – Sir William – szakította félbe Isabel anyja –, mi
mindannyian támogatjuk az ügyüket, de nem olyan mértékben,
hogy öngyilkosságot kövessünk el. Nem tudunk győzelmet aratni
az egyesült francia és spanyol seregek ellen.
– Ön téves következtetésekre jut, Lady Thornleigh – mondta
Cecil. – Csak azt kellene kitalálnunk, hogyan segítsük a skótokat
a küzdelmükben anélkül, hogy ezt Franciaország vagy
Spanyolország megneszelné.
– Ez lehetetlen lenne – állapította meg Isabel anyja kimért
hangon. –, hiszen jól tudja, milyen kémhálózatokat
működtetnek. Semmi nem marad észrevétlen előttük.
– Addig nem tudhatjuk, amíg nem teszünk egy próbát.
Isabel figyelte a szócsatát, és szerette volna megérteni, hogy
miről van szó. Az anyja a királynő be nem avatkozás melletti
álláspontját védte, Cecil pedig az elkötelezettség mellett tört
lándzsát. Kinek van igaza?
~ És ha Fülöp király rájön? – vetette ellen az anyja. – Már
most is eretneknek tartja őfelségét. Ha látja, hogy őfelsége egy
protestáns lázadást vesz védelmébe, közbeavatkozik, és teljesen
romba dönti Angliát.
– Nem lesz rá ideje, ha mi lépünk elsőként – makacskodott
Cecil. – A skótok győzni fognak, ha segítünk nekik. Nincs elég
pénzük, nincsenek megfelelő fegyvereik. Nem tudnak zsoldot
fizetni a katonáiknak, és a felszereltségük siralmas. Ha viszont
anyagi segítséget nyújtunk nekik ahhoz, hogy kiépítsék
haderejüket, megnyerhetik ezt a harcot.
– Spanyolország sokkal erősebb – ellenkezett az anyja és a
király keresztesháborúnak tekinti a skót felkelők elleni harcot. A
követ is ezt mondta a lányomnak. Soha nem fog eltűrni egy
protestáns Angliával szövetkezett protestáns Skóciát. És ha
Spanyolország seregeket küld Skóciába, hogy felszámolják az
eretnekséget, következő lépésként Angliát fogja igába hajtani, és
ez lesz keresztesháborújának végső diadala.
 – Ezért fontos, hogy Knox lázadó seregének éppen most
nyújtsunk segítséget, közvetlenül a spanyol beavatkozás előtt.
A kandallóban egy fahasáb elizzott, majd szikrákat szórva
eldőlt, és egy pillanatra mindenkinek elterelte a figyelmét. Isabel
is úgy érezte, mintha a felismerés szikrája pattant volna ki az
agyából. Anyám téved, Cecil látja jól a dolgokat.
Ám a királynő nem jutott hasonló felismerésre, így továbbra
is ijedt arccal meredt a tűzbe, mintha abból akarná kiolvasni a
megoldást.
Isabel most ráérzett arra, hogy milyen is a királynő valójában,
feltárulkozott előtte az igazi lénye, amely gyermeteg és
tapasztalatlan, ám minden tettét lelkes hazaszeretet vezérli. – Túl
késő, uram. Levelet írtam a skót régenskirálynőnek, és
biztosítottam afelől, hogy nem ütöm bele az orrom a skót
ügyekbe.
– Nem számít – válaszolta Cecil csillogó szemmel, a királynő
határozatlanságától egészen felélénkülve. Nyilvánvalóan úgy
érezte, hogy most megingathatja döntésében. – Azóta a
régenskirálynő segítséget kért Franciaországtól, és a Guise-
családhoz tartozó fivérei több ezer katonát szállítottak oda
hajóval a megsegítésére, és még több ezer most is úton van.
Megváltoztatták a helyzetet, önnek pedig mint szuverén
uralkodónak alkalmazkodnia kell ehhez.
A királynő komolyan nézett rá. – Nem, Lady Thornleigh-nak
igaza van. Túlságosan nagy veszéllyel járna szembeszállni
Spanyolországgal.
– Még nagyobb veszéllyel jár, ha semmit nem teszünk –
vágott vissza Cecil. – Ha tétlenül nézzük, hogy Franciaország
leigázza Skóciát, a franciák nem fogják beérni ennyivel, és
Angliára is rátörnek. Akkor viszont már több pénzbe, katonába és
fegyverbe fog kerülni megállítani őket, mint amennyit elő tudunk
teremteni… Felség, könyörgök önnek. Segítsen most a skótoknak,
vagy olyan súlyos harc vár ránk, amit csak elveszíthetünk.
 A királynő elgyötörtnek látszott. – Ez egy hazárdjáték, amibe
bele kíván kényszeríteni; úgy kellene segítenünk a skótokat, hogy
közben ne hergeljük magunk ellen Spanyolországot.
– Szükséges hazárdjáték – válaszolta Cecil állhatatosan. – Ha
semmit nem kockáztatunk, elveszíthetünk mindent.
Bárcsak hallgatna rá a királynő, gondolta Isabel, és alig
tudta megállni, hogy ne szóljon közbe. Minél tovább húzódik ez a
háború, és válik egyre könyörtelenebbé, annál tovább maradnak
Carlosszal az ellentétes oldalon. Most kellene beavatkozni,
győzelemre segíteni a felkelőket, és véget vetni az egész
konfliktusnak.
– De hogyan lehetne segíteni őket? – kérdezte a királynő. –
Quadra minden kapualjba állított egy besúgót, és a franciák
úgyszintén. Ha valakit arannyal megpakolva északra küldünk,
rövid idő alatt lefülelik, vagy elfogják.
Isabel megjegyezte: – Ha az a valaki férfi.
Mindannyian értetlenül néztek rá.
– Márpedig így van – mondta Isabel. – Küldjenek engem.
Isabel szavaitól hirtelen mindannyian elnémultak, és
mozdulatlanná váltak, mint egy tündérmese megbabonázott
szereplői. Maga Isabel sem értette, honnan törtek elő belőle ezek
a hangok ilyen erősen és tisztán. De azt tudta, hogy ismét
ugyanilyen határozottan ismételné meg ezeket á szavakat.
Cecil szólalt meg elsőként, új erőre kapva. – Milyen
nagyszerű ötlet. Egy ilyen hírnökre senki sem gyanakodna.
– Nem, ez túl kockázatos – jelentette ki Isabel anyja. Isabel
azonban érezte a belső vívódását, mintha egyúttal büszke is lenne
a lánya ajánlatára, mégis hevesen ellenezte az ötletet. – Eddig is
eleget tettél.
– Ha tehetek még mást is, szívesen megteszem – mondta
Isabel.
– Felség, kérem, engedjen el. Teljesíteni tudom a feladatot.
 A királynő tekintete azonban kétkedőn fúródott Isabelébe.
Amikor megszólalt, hangja hideg volt és kemény. – Teljesíteni
tudná, ha megbíznék önben.
Isabel azt hitte, rosszul hall, annyira megdöbbent. – Mit
mondott, felség?
– Quadrától azelőtt vagy azután szerezte az értesüléseit, hogy
mellette térdelt a misén? – Majd ridegen hozzátette: – Látja,
señora, nekem is van néhány kívülre helyezett szemem és fülem.
Isabelt elöntötte a düh. Vajon még hányszor vonják kétségbe
alattvalói hűségét? Először az anyja, aztán Adam, most pedig a
királynő. Katolikus vagy – csak ennyit mond mindenki.
Közületek való vagyok! Legszívesebben ezt kiabálta volna.
Meglepetésére az anyja a védelmére kelt.
– Erzsébet – mondta ridegen –, Isabel mindig hű volt az ön
ügyéhez. Öt évvel ezelőtt Sir Thomas Wyattet segítette abban,
hogy megdöntse Mária királynő zsarnoki hatalmát, és mindez az
ön érdekében történt.
Isabel hálát érzett anyja iránt. Anyja arcán azonban
nyugtalanság futott át, mivel hirtelen rájött, hogy ha a védelmére
kel, azzal úgyszólván jóváhagyja a felajánlását.
A királynő felállt a székéből. – Valóban így történt? –
kérdezte, még mindig kételkedőén. A szemét nem vette le
Isabelről, így közeledett felé, és néhány lépésnyire tőle megállt. A
két nő hasonló magasságú volt, a királynő talán néhány
centiméterrel magasabb. Most egymással szemben álltak. – De ez
még azelőtt történt, hogy férjhez ment egy spanyol férfihoz.
Ahhoz, aki most Edinburghbe sietett, hogy a királyának
segítséget nyújtson ellenünk.
Isabel alig tudta türtőztetni magát. Van olyan hely a világon,
ahol ennek a nőnek nincsenek kémei? – Nem így van, felség –
nyögte ki nagy nehezen. – Csupán megfigyelőnek ment oda a
férjem.
– Akkor hát ő nem hűséges alattvalója Fülöp királynak?
 Isabel észrevette a csapdát. – De igen, az. És mint hűséges
alattvalója meg akarja védeni Spanyolország Angliához fűződő
régi szövetségét.
– És ön? Ön melyik korona hűséges alattvalója?
– Én angol vagyok, felség. Angol vér folyik az ereimben, és ezt
semmi nem másíthatja meg.
Úgy tűnt, hogy a királynő ezen meglepődött. – A vérségi
kötelék valóban erős.
– És gondoljon bele, felség, senki sem szaglászna utánam,
mert én nem tartozom az udvar köréibe. A sógornőm éppen a
bátyjához készül látogatóba, északra. Mi lenne, ha vele tartanék?
Ugyan ki gyanakodna két közönséges hölgyre, aki északra baktat
családi látogatásra? A sógornőm bátyja Northumberlandben
lakik, a skót határ mellett. Észrevétlenül átsurranhatnék
Edinburghbe, átadhatnám az aranyat, majd visszatérhetnék
Londonba, miközben a spanyol követ kémei máshol szaglásznak.
A királynő csendben elgondolkodott a hallottakon, és
hosszasan nézte Isabelt. Némi kétkedés még mindig tükröződött
arcán és összevont szemöldökén. Majd Cecilhez fordult:
– Ha bele is egyezek ebbe, az a féreg John Knox nem kaphat
az aranyból. – Ezt parancsként adta ki, ingerült hangon. – Nem
támogatom egy ilyen förtelmes könyv íróját.
Isabel egy szót sem értett az egészből. Miféle könyvről lehet
szó? Ám ezzel most nem törődött; reményteli izgatottság fogta el,
hiszen a királynő szavaiból érezte, hogy nyert ügye van. Sikerült
meggyőzniük. Pénzt küld a skót lázadóknak, és ő fogja eljuttatni
hozzájuk,
– Nem is kell, felség – mondta Cecil, győzelemtől megittasult
hangon. – Valverde asszony a hercegnek adja oda az aranyat,
Hamilton pedig megbízható barátunk. De átadhatja Arran
grófjának is, ha úgy óhajtja. Knox nem tud a pénz közelébe
férkőzni.
– Legszívesebben tömlöcbe vetném – dohogott a királynő.
 – Sajnos fontos szerepet játszik a skót lázadásban; a harcoló
skótok mind őt követik.
Isabel hátán a hideg futkosott. Miféle dologba ártotta bele
magát? Az említett személyek közül – egy herceg, egy gróf és ez a
királynő által gyűlölt Knox – egyiket sem ismerte, fis miféle sötét
világba nyert hirtelen betekintést, amely tele van kémekkel,
veszélyes határokkal, harcoló felekkel és a királynő által tömlöcbe
kívánt emberekkel.
A királynő – még mindig bizalmatlanul és kimérten – így
szólt hozzá;
– Nos, hölgyem, úgy tűnik, elnyerte a megbízatást. Ez az,
amire annyira vágyott, ugye?
Most már nem lehetett visszatáncolni. – A legjobb
képességeim szerint fogom szolgálni önt, felség.
– Valóban? – Ez nem úgy hangzott, mint egy kérdés, hanem
inkább mint valamiféle kihívás. Válaszra sem várva az asztalhoz
lépett és a kezébe vette a süteményes tálat, majd Nicolashoz
fordult – Jöjjön ide, fiatalember. – Magasra emelte a tálat, mint
valami csalétket.
Mit művel, gondolta Isabel ijedten.
Nicolas lassan, habozva közeledett a királynőhöz. Isabel
tudta, hogy a fia szeretné megszerezni az édességet, de elrettenti
a királynő zsarnoki modora. A királynő még magasabbra tartotta
a tálat. – Jöjjön csak közelebb – mondta.
A fiú már egy hosszú lépésnyi távolságra volt a királynőtől. A
királynő megfogta a kezét, és magához rántotta a fiút, aki
megpróbált ellenállni, kitörni a szorításából, és nyöszörögve
mondta;
– Nem akarok… – de a királynő szorosan fogta a kezét.
Nicolas sírva fakadt: – Mama!
Isabel mozdulni sem tudott, mert teljesen ellentétes
cselekvésre ösztönözte a fia szemében tükröződő félelem és
királynői tekintély tisztelete. Mit művel ez a nő?
 – Szerencsés utat, Valverde asszony – búcsúzott tőle a
királynő. – Becsülje meg magát Skóciában, mert amint látja, sok
múlik ezen. – Nicolas kezét továbbra is szorosan tartotta a
kezében. – Amíg távol lesz, Nicolas mester itt marad és a
vendégem lesz.
Isabel rögtön megértette a vendégség igazi jelentését. Túsz
lesz a gyermeke.
– Nem, mama. Nem akarok itt maradni!
Isabel gondolkodás nélkül a fiához rohant. Megragadta a
gyermeket, elrántotta a királynőtől és magához szorította.
– Isabel! – kiáltotta az anyja.
– Asszonyom! – méltatlankodott Cecil is.
Az anyja megfogta a vállát, visszatartotta és konokul a fülébe
súgta: – Bel, engednünk kell. Most már a kocka el van vetve. –
Cecil visszakísérte Nicolast a királynőhöz.
– Mama! – kiáltotta Nicolas halálra rémülten, zokogva. –
Nem jó itt. Haza akarok menni! – Isabel felé nyújtotta a kezét.
Isabel alig tudta visszafogni magát, Nicolas könnyáztatta
arcát nézve összeszorult a szíve, de ha ő is sírva fakad, csak
tovább fokozza gyermeke félelmét.
– Minden rendben, Nico. Nem sokáig kell itt maradnod. –
Mosolyt kényszerített az arcára. – Labdázhatsz ezekkel az
aranyos fiatal hölgyekkel. – Miközben ezt mondta, a szemét
gyűlölettel meresztette a királynőre.
A királynő hangja jeges hidegséggel csengett, az
ellentmondást nem tűrő uralkodó szólalt meg benne:
– Ahogy ön szereti a gyermekét, én úgy szeretem Angliát.
Meg kell értenie: a gyermeke és Anglia sorsa immár szorosan
összekapcsolódik.

Karácsony első napja fényes napsütéssel, csikorgó hideggel

köszöntött be. Isabel, aki most nem érezte az ünnep örömteli
hangulatát, Frances szolgálókból és poggyásszal megrakott
szekeréből álló házi kísérete közepén bandukolt lóháton, a
Bishopsgate utca hóval borított kocsiútján. A menet lassú
poroszkálásának ütemét Frances lóvontatta gyaloghintója
diktálta. Frances állapota ennél gyorsabb haladást nem engedett
meg. A királynő aranya apró bőrtasakokban lapult, amelyeket
Isabel a ruhái közé rejtett, és az egyik igavonó ló oldalára
szíjazott. Frances nagyon megörült, amikor Isabel közölte vele,
hogy elkíséri Northumberlandbe, a bátyjához, majd onnan
tovább folytatja útját Edinburghbe, hogy meglátogassa Carlost.
Ez hihető hazugság volt, mivel teljesen mindennapi dolognak
számított, ha egy feleség meglátogatta katona férjét. Peruban
Isabel többször is elment a különböző előőrsökre, ahol Carlos
tartózkodott az alkirály seregével. A menet lassan elérte a
városfalat, áthaladt a Bishopsgate kapun és maga mögött hagyta
Londont. Mindeközben Francesnek fogalma sem volt arról, hogy
az egyik lova királyi rakományt szállít.
Két szamáron ülő cseléd Tom Yates tréfáin nevetgélt. Isabel
hallotta a fiú által kerekített vidám történeteket, amelyeket a két
cseléd között, lóháton haladva adott elő. Tom tegnap tért haza
apja vidéki birtokáról, és Isabel anyja ragaszkodott ahhoz, hogy
kísérje el Isabelt északra. Azóta, hogy Frances kísérete
összegyűlt, Tom egyfolytában bűvészmutatványokkal
szórakoztatta a szolgálókat, többek között egy angyalos tallér
elővarázslásával és eltüntetésével. A házi személyzetnek
hiányzott a karácsonyi ünneplés, így örültek, hogy valaki
felvidítja őket. Tom ehhez nagyon értett.
Isabelt azonban semmi nem tudta jobb kedvre deríteni. Bár a
lehető legvédettebb helyet foglalta el a társaság közepén, mégis
úgy érezte, hogy bármikor rajtaüthetnek. A hatalmas kék égből a
nap fényesen sütött le rá, és ettől az az érzése támadt, hogy
Franciaország és Spanyolország összes kéme őutána leskelődik –
vagy az út menti kunyhók ablakából, vagy az úton bandukoló
parasztnak álcázva. Sőt még arról is képzelődött, hogy a
gondolatait is ki tudják olvasni, amint azok a nyugodt, hideg
levegőben röpködnek. A lova is remegett, mintha ő is tudná, hogy
milyen veszélyes úton járnak ők ketten. Ha Anglia ellenségei
közül bárki rájönne, hogy milyen küldetést teljesít, rögtön
elfogná és börtönbe juttatná.
Ám a családjának szétszakadása még ennél is mélyebben
lesújtotta. Carlost elküldték a franciák táborába, Nicolas pedig a
királynő túsza a Whitehall-palotában. A királynő ezt világosan a
tudomására hozta. Isabelnek majdnem megszakadt a szíve,
amikor búcsút mondott a fiának, a vidámság álarcát felöltve,
mintha valóban vendégségről lenne szó. Még soha nem gyűlölt
annyira senkit, mint Erzsébet királynőt, mégis a tőle telhető
legtöbbet meg kell tennie érte. Ha vissza akarja kapni Nicolast,
sikeresen teljesítenie kell a küldetést.
És ha nem sikerül? Visszafordult és egy utolsó pillantást
vetett London felé, amely lassan eltűnt a csomagokat szállító
szekér mögött. Nicolas most az anyja eltűnése miatt talán
rémülten üldögél a fiatal udvarhölgyek között, a sírását
visszafojtva. Isabel a nagy északi országút felé pillantott, Skócia
hófedte, képzeletbeli tájai felé. Carlos talán ebben a pillanatban a
francia helyőrség ágyúit vizsgálja át, és tanácsokkal látja el a
franciákat arról, hogyan győzzék le az ellenséget.
Sikerülnie kell a küldetésemnek, különben lehet, hogy
egyiküket sem látom viszont soha.
 MÁSODIK RÉSZ

Az ellenség kapuján át
 11

AZ ELSŐ ÖSSZECSAPÁS

Az Északi-tengeren pusztító szélvihar lecsapott Adam

Thornleigh-ra. Bár látását elhomályosította a szemébe permetező
hideg tengervíz, a hajója orra fölött jobb oldalon elég tisztán látta
a tőle északnyugatra haladó francia hajóflottát. Legalább húszán
vannak, számolgatta. Isten óvjon bennünket!
Adam az Elizabeth parancsnoka volt, amely a Winter
admirális által vezetett királyi hadiflotta hét másik hajójával
együtt indult útnak. Kész csoda, hogy élve eljutottak idáig.
Amikor karácsony előtt elhagyták Gillinghamet, még tizennégy
hajóból állt a flotta, de a yorkshire-i partok előtt tomboló
szélviharban hat hajó olyan súlyosan megsérült, hogy kénytelen
volt visszafordulni, és útközben kikötőt keresni. Csak nyolcán
folytathatták útjukat Skócia felé, az Északi-tenger irányába, a
viharvitorlák kivételével bevont vitorlázatta!, dacolva a viharos
széllökésekkel. Csupán tegnapra mérséklődött annyira a szél,
hogy több vitorlát is felvonhattak.
Adam letörölte a jeges tengervizet az arcáról, és felnézett a
dühöngő szelektől megtépázott vitorlákra. Három hónappal
korábban még meleg őszi napsütésben irányította az Elizabeth
orrától tatjáig kiterjedő, teljes felújítását. Milyen büszkén vette
szemügyre a frissen festett és kátrányozott, újonnan tömített
hajóját, a megolajozott ágyúkat, az ágyúfedélzeten felhalmozott
kartács- és ágyúgolyókat, és a tökéletes szögben beállított
árbocokat, amelyeket hamarosan vígan röpít a szél. Három napja
azonban hajóját sehová nem röpítette a szél, csak az
Edinburghtől északra felevő Leith parti erődítménye körül
ólálkodott, a Franciaországból érkező ellenséges hajókra
várakozva. Embereit és őt magát is megviselte a hosszú
veszteglés a tomboló tenger hullámain, a jeges kötélzet alatt
bukdácsoló fedélzeten. A dermesztő hidegben többen már nem is
érezték az ujjaikat és a lábujjaikat. Bár Adamnek mindene fájt, és
a csontjáig átfagyott, friss energia járta át, amint észrevette, hogy
Winter admirális zászlóshajója hátszélbe fordul, és felkészül a
francia gályák elleni harcra. Éppen ezért jöttünk ide.
– Curry mester! – fordult az első tisztjéhez, a süvítő szelet
túlkiabálva. – Mindenki a helyére!
– Igenis, uram! – Curry megfordult és a hajóderék felé
továbbította a parancsot a legénységnek. – Mindenki a helyére!
A tengerészek a harcállásaikra rohantak. Adam utasította a
kormányosát, és amint az Elizabeth felvette a hátszeles irányt, a
széllökések belekaptak a vitorláiba, és az árbocmerevítők akkorát
csattantak, mint a pisztolylövések. A francia flotta felé
száguldottak.
A két tucat katona nem volt még hozzászokva a dülöngélő
fedélzethez, a szegélydeszka fogódzóiba kapaszkodtak. A francia
hajók elég közel voltak ahhoz, hogy Adam láthassa, a szélviharok
eléggé megviselték őket is: liliomos zászlóik foszlányokban
lobogtak. De magasságos Isten, így is elég erősnek tűntek!
Legalább húsz hajó, vagy még több. Mielőtt elhagyta Gillingamet,
azt a hírt kapta, hogy ezt a flottát a leithi helyőrség megerősítése
céljából küldték Dieppe-ből, ötezer fővel a fedélzetén. Tíz óriási
hadigálya is van köztük. A mi nyolcunkkal szemben, gondolta
Adam, amelyből csak három hadigálya, a többi hajó sokkal
kisebb. Az éppen csak kétszáz tonnás Elizabeth gond nélkül
elférne az egyik francia hajó tatfedélzetén. Összeszorult a szíve,
de tudta, hogy nem mutathatja ki a félelmét a legénység előtt.
– Minden ágyút megtölteni! – parancsolta. – A lövedék:
kartács. Harcállást felvenni!
Curry elüvöltötte a parancsokat. Adam a válla fölött
hátrapillantott a Pelicanra, amely Matthew Lockhart vezérlete
alatt a hullámokat hasítva éppen szembefordult a franciákkal.
Baloldalt, a hajó orra fölött a Golden Liont látta, az egyik angol
gályát a három közül. Az orránál és a nyomdokában tajtékzott a
tenger. Rajta túl a Tiger, a Swallow és a Minion, oldalán a Mary
Willoughbyval, mind csatlakoztak a támadáshoz.
Azt a parancsot kapták, hogy tartsák fel a franciákat, és
akadályozzák meg a csapataik partraszállását, de ne tüzeljenek,
hacsak ők nem lőnek először. Azt is meghagyták nekik, hogy ha
egy angolt elfognak, vallja azt, hogy a saját szakállára cselekedett,
nem pedig a királynő utasítására. Kétségbeesett elvárások,
gondolta Adam. Erzsébetnek nem volt állandó hadserege, csak ez
a vézna tengerészete, mivel nővére uralkodása alatt a kincstár
teljesen kiürült; így hónapokig csak tétlenül figyelhette, amint a
franciák kiépítik erőiket Skóciában, és azzal is tisztában volt,
hogy amennyiben legyőzik a skótokat, délre vonulhatnak, és
meghódíthatják Angliát. De mostanra olyan világossá vált a
veszély, hogy a királynő összeszedte magát, és elküldte Wintert
erre a titkos küldetésre. Már éppen ideje volt, gondolta Adam.
Korábban már sürgette Erzsébetet, hogy a hajóit „falként”
felsorakoztatva védje birodalmát, és a királynő megfogadta
tanácsát. Ám az ő küldetése nem ér itt véget. Apja
Antwerpenben, a királynő ügynökeivel együttműködve már egy
ideje fegyvert és lőszert vásárol, és a hajóin hazaküldi. Adam is
feltöltötte az Elizabeth rakterét fegyverekkel, lőporral és
lövedékekkel teli ládákkal és két csatakígyóval, amelyeket a John
Knox által vezetett lázadóknak készült átadni.
Ha túlélem a mai napot, gondolta, miközben egyre jobban
megközelítették a franciákat. Még sosem vett részt tengeri
csatában – sőt semmilyen csatában. A szája kiszáradt a
félelemtől. Tudta, hogy a hajója – ő maga építette – készen áll a
kihívásra, de mi a helyzet vele magával? Élete nagy részét a
tengeren töltötte, de mindig csak a békés kereskedelem keretei
között. Bár a Merchant Adventarers oroszországi, tragikus
expedíciója során több barátját is elveszítette a dühöngő
tengeren, ez most mégis más. Az ellenség ágyúgolyói bárkit
lefejezhetnek. A muskétások lövései összezúzhatják a lábát,
darabokra téphetik a karját. A fedélzet alá vezető lépcső fölött egy
pillantást vetett az ágyúfedélzetre, ahol az emberei a bronz
csatakígyókat töltötték meg hétfontos lövedékekkel, azokat a kis
négy hüvelykes ágyúkat, amelyeket egyszerűen csak „korcsnak”
hívtak. Minden oldalon öt volt belőlük, az ágyúcsőrések mögött.
És fent a főfedélzeten, az orrban és a tatnál töltötték a
húszfontosokat. De ezek az ágyúk is jelentéktelennek számítottak
a francia gályák óriási ágyúihoz képest. Bármelyikük a pokolba
küldheti a hajómat. És ha az ellenség közelebb jut, és
megcsáklyázza a hajóját, egy másfajta pokol vár fájuk, a fedélzeti
közelharcé. A hullámok fölött átnézett a francia hajókon
összezsúfolódó több száz katonára. Ha az ágyútűz megbénítja az
Elizabethet, és az ellenség a közelébe jut, azok a pisztolyokkal,
lándzsákkal, kardokkal, szekercékkel felszerelt katonák
elárasztják a fedélzetet, miközben az íjászaik nyílzáport
zúdítanak rájuk. Lelki szemeivel már látta is, amint egy fejsze
széthasítja a koponyáját.
Erősen megrázta a fejét, hogy elhessegesse ezeket a
gondolatokat. És emlékeztette magát a levélre, amely viharvert
zekéje zsebében lapult. Isabel írta, és arról értesítette, hogy
karácsony előtt egy héttel a kislánya megszületett. Francest
megviselte a szülés. A csecsemő a Kathrine nevet kapta. Adam
heves vágyat érzett, hogy meglássa gyermekét. Ezért kell
túlélnem a csatát, gondolta. Katherine kedvéért. Túl lesz majd
ezen az egészen. Eljut Edinburghbe John Knox lázadóihoz a
fegyverekkel. És minden tőle telhetőt megtesz, hogy segítsen
Erzsébetnek. De minden más róla szóló gondolatot száműz az
agyából, minden emlékét annak a rövid, csodálatos időszaknak,
amit együtt töltöttek – ajka Erzsébet ajkán, teste az ő testén,
ragyogó lénye a karjai között. Túlságosan sokáig dédelgette
szívében ezt az emlékekkel teli kincsesládát. Itt az ideje, hogy
megszabaduljon tőle. Erzsébet sose volt igazán az övé, és soha
nem is lehet. A fedélzet túloldalán álló tengerészeire és katonáira
nézett, akik elkeseredetten bámulták az egyre közelebb kerülő
franciákat, és látta, hogy az egyik tüzér keresztet vet. Az egyik
katona kihúzta a kardját, és megcsókolta a markolatát. Adam
felnézett az Isten egét elcsúfító haragos felhőkre, és megesküdött
magában. Ha megúszom ezt a kalandot, a családom mellé állok.
Kedvesebb leszek Franceshez, és felépítek egy világot Kathrine-
nak. És reménykedem, hogy legközelebb fiam születik.
Vészesen közeledtek a franciákhoz.
Úgy kezdődött, mint egy hajtóvadászat. Winter szigorúan
követte a királynő tanácsait. A francia flotta a szélirányból Dél
felé kanyarodott, és az angol hajók követték, a sarkukban voltak.
De aztán a franciák megfordultak. Egy ágyúlövésük, amelyet
talán figyelmeztetésnek szántak a Mary Willoughby orra fölé, a
hajó előárbocát találta telibe. A csata ezzel megindult.
A harc örvénye magába szippantotta az Elizabethet. A
száguldó hajók, a bömbölő ágyúk, a süvítő szelet túlharsogó
emberek, a puskapor szaga a párás levegőben vad, zavaros
kavalkádban olvadtak össze. Adam gyors irányváltoztatásokkal
manőverezte hajóját: először a szél felé fordult, és egy menekülő
francia fregattot üldözött tovább, majd hirtelen elkanyarodott,
hogy elkerülje az ütközést egy gálya-monstrummal; közben az
emberei a harcállásaik mellett jobbra-balra dőltek a fedélzeten,
alig tudták visszanyerni az egyensúlyukat. Körülötte harsogtak a
többi hajó kapitányainak hangos parancsszavai és a franciák
üvöltései, szinte kívülről hallotta a saját, ordítástól rekedt hangját
is. A zavaros tengerben hánykolódó Mary Willoughbyn túl a
Swallow-t pillantotta meg; miután a főárbocának a felét
szétroncsolta a lövés, a legénység az árbocon a széltől
összegabalyodott vitorlák és kötélzet foglyává vált.
– Kapitány! – kiáltotta Jack Curry. – A Pelican!
 Adam megfordult. Hajója tatján túl vad oldalsortűz söpört
végig a Pelicanon, és a hajó első fedélzetének nagy részét
megsemmisítette. Ettől még nem süllyedt volna el a hajó, de a
rohangáló emberek és rémült kiáltások zűrzavarában a
kormányos elveszítette uralmát, amikor egy hatalmas széllökés a
hajót az oldalára döntötte. Túl messze van, gondolta Adam
elkeseredve. Egy férfi ordítva zuhant le a derékvitorla árbocáról.
Átesett a fedélzet védőrácsán, és a tengerbe zuhant. A hajó az
oldalára dőlve is tovább haladt előre, mint egy lesántult harcos,
aki mégsem hajlandó feladni a küzdelmet, de dőlésének szöge
olyan nagy volt, hogy már nem tudott felegyenesedni. A
lőréseken át betódul a víz, gondolta Adam. A hajó perceken belül
süllyedni kezdett, és az emberek kiabálva ugráltak le a megdőlt
főfedélzetről.
– Engedjék le a dereglyét! – parancsolta Adam.
– Igenis, uram! – válaszolta Curry.
Az Elizabeth mentőcsónakja a vízbe csobbant, a legénység hat
tagja belemászott, és minden erejét megfeszítve evezett a többi
hajó között, hogy a Pelican túlélőit felvegyék a feltornyosuló,
jeges hullámok közül.
– Tűz van! – hallatszott egy kiáltás Adam hajójának
főfedélzetéről. Adam megfordult és látta, hogy a hátsó árbocon a
gémes derékvitorla tüzet fogott. A lángnyelvek már a főárboc felé
terjedtek. Ha elérik a fővitorlát, az ő hajója is épp olyan gyorsan
elpusztul, mint a Pelican.
– Vágja ki a tat-árbocot, Curry mester! – parancsolta Adam.
– Igenis, uram. – Curry a legénység felé kiáltott: – Fejszéket!
Vödröket!
Néhányan fejszével nekiestek a hátsó árboc tövének, mások
vödrökért rohantak, amikor Adam megpillantotta az egyenesen
feléjük tartó Minion orrát. A kapitánya, Doan, Adam barátja
éppen a kormányosát rángatta le az iránytűtartóról, ahová az
fejsebétől csurom véresen leroskadt. Adam azonnal
irányváltoztatásra utasította kormányosát, és így éppen csak
hogy elhúztak a Minion mellett, miközben annak árboca
átlendült az Elizabeth tatján. Alig három láb választotta el a két
hajót egymástól. Adam jól hallotta a hajóge-rendázat
nyikorgását.
Felpillantott az árbocot pusztító tűzre. A gyors kormányzási
manőver megmentette őket az összeütközéstől, de az új irányban
haladva a szél még erősebben fellobbantotta a lángokat, egyre
közelebb a fővitorlázathoz.
– Gyerünk, vágják azt az árbocot, emberek – kiáltotta Adam.
– Gyorsan!
Őrült iramban záporoztak a fejszecsapások. Jack Curry éppen
akkor sietett előre, hogy felállítsa a vödröket adogató sort,
amikor a hátsó árboc összeroskadt. Curry nem láthatta, hogy a
hátára fog zuhanni. A lángoló és szikrákat szóró kemény
tölgygerenda a földre döntötte az elsőtisztet, miközben a
fedélzetre zuhant.
– Jack! – Adam felkapott egy vízzel teli vödröt, és feléje
iramodott.
Az emberei követték példáját, és odarohantak a fedélzetre
esett, a széltől lobogva égő, összegabalyodott vitorlákhoz, és
vízzel árasztották el a lángokat. Adam átugrott a lobogó kötélzet
fölött, hogy elérje elsőtisztjét. Curry az arcával lefelé, nyögve
hevert az árbocfa alatt, amely súlyával a fedélzethez szegezte a
lábát. A nadrágja lángolt. Adam Curryre öntötte a vödör vizet,
amitől a tűz kialudt, majd félrelökte a vödröt és letépte magáról
bőrzekéjét. Odakiáltott egy matróznak, hogy adja oda az övét is.
A bőrruhákat a kezére csavarva lenyúlt az izzástól vörös árboc alá
és leemelte Curryről.
– Húzzák ki! – utasította embereit.
A lábánál fogva megragadták Curryt és biztonságos helyre
vonszolták. A többiek eloltották a tüzet. Néhányan levették a
mellényüket és azzal csapkodták az utolsó lángnyelveket, a
füsttől köhögve.
Adam leütögette a szikrákat az ingujjáról. A bőrzekék
megóvták a kezét, de az árboc megégette mindkét alkarját. Vörös
hólyagok borították, de most nem volt ideje a fájdalommal
törődni. A szél irányt változtatott, és jobboldal egy francia gálya
képe derengett fel. Egy pillanat alatt döntenie kellett, hogy
északra, a szél irányába forduljon-e, elkerülve ezzel az ágyúk
sortüzét, amelyet a gálya biztosan rájuk ereszt. A másik lehetőség
az volt, hogy hátszéllel délre hajózzanak, de így a francia flotta
kellős közepén találnák magukat. Hallotta, amint az első tiszt
helyébe lépő fiatal Hendricks arra utasítja a kormányost, hogy a
mostanra már föléjük tornyosuló gálya elől menekülve a szél felé
forduljon. Az irányváltáshoz egyre jobban megfeszültek a
vitorlák. Adam átugrott az árboc romjai fölött és visszarohant a
kormányhoz. – Állj! – mondta. Addigra már a közeli gálya óriási
ágyúi miatt ez az irány biztos pusztulásba vinné őket. Egyetlen
lehetőség maradt: áttörni. Parancsára délre fordultak, egyenesen
az ellenséges flotta közepe felé. Az emberei arcára rá fagyott a
rémület, mintha a kapitányuk elveszítette volna az eszét.
A szél délre hajtotta őket, míg végül az összecsődült francia
hadigályák között siklottak. Adam felnézett és látta a fenyegető,
három fedélzetet is elfoglaló ágyúk sorát, amint elszáguldottak
mellettük. A hazardírozása bevált: a nagy ágyúk hallgattak. A
termetes gályák a hajója két oldalán nem kockáztathatták, hogy
erre a magányos, alacsony hajóra lőjenek, mivel az
oldalsortüzükkel egymást találhatták volna el. Átszáguldottak az
ellenséges flotta közepén. Az Elizabethnek sikerült a kitörés. Az
emberei ujjongtak.
Megmenekültek, de Adam látta, hogy a hajója túlságosan
sérült ahhoz, hogy folytassa a harcot. A part felé kell vitorlázniuk,
és keresniük kell egy védett skót öblöt, ahol elrejtőzhetnek és
úgy-ahogy megjavíthatják a hajót. Adam beállította az új irányt,
és figyelte, amint nyomdokukban a füst és az ágyúlövések hangja
egyre mérséklődik. A franciák talán most tépik szét az admirális
utolsó hajóit és mészárolják le Adam barátait, de semmit sem
tehetett a megsegítésükért. Becsapottnak és dühösnek érezte
magát.
Ekkor látta meg maga előtt a két francia hajót a part
közelében. Nem nagy gályákat, még csak nem is hadihajókat.
Utánpótlást szállító hajók lehettek. Talán a Leithnél állomásozó
francia csapatokhoz igyekeztek? Adam elégtételt érzett. Elkapja
őket, akkor is, ha belepusztul.
 12

ÚTON EDINBURGH FELÉ

Tom Yates ez egyik felhőre mutatott.

– Az ott egy sellő, asszonyom. Látja a farkuszonyát?
Isabel tanulmányozni kezdte a Kelet-Lothian hófedte
vidékének mocsarai fölött magasan úszó felhőket. A játék
átsegítette őket a lóháton tett téli utazás fagyos óráin. Reggel
Tommal átlépték Skócia határát: Egyedül utaztak lóháton, és
még egy málhás lovat vittek magukkal, amelyre a királynő
arannyal megtöltött táskáit pakolták fel. Isabel hallani sem akart
fegyveres kíséretről, hiszen ezzel csak felkeltették volna a francia
kémek figyelmét, ezért egy parasztasszony egyszerű, házi szövésű
ruháját felöltve indult útnak.
– Én egy sült szarvascombot látok – válaszolta Isabel. – Ha
sellőt látsz, akkor te bolond vagy.
– Ön csak éhes, asszonyom, már a szeme is keresztben áll.
Fogadjunk, hogy az sellő. Nem látja a hullámos hínár-haját? És
ott azt a két szép, kerek dombocskát? Nincs az a tengerész, aki ne
lenne kész a vesztébe rohanni miatta.
Isabelnek nevethetnékje támadt. Ki más látna női kebleket
egy felhőben, ha nem Tom?
– Egy dologban mégis igazad van. Olyan éhes vagyok, hogy
akár egy herceg váltságdíját is kifizetném valami forró ételért a
következő fogadóban. Még a zabkásalevest is belapátolnám.
– Nagy szerencse, mert amint hallom, ezek a skót pogányok
zabkásalevesen kívül nem esznek mást. – Tom mókásan felszegte
fejét, szeme vadul megvillant. – Kivéve, amikor a saját
porontyaikat falják fel.
 Isabel mosolygott a bolondozásán. Szemtelen tréfái
felvidították egy kissé, miközben lovaik végigügettek ezen a
magányos vidéken. Isabelnek szüksége is volt erre, hiszen minél
távolabbra haladtak észak felé, annál inkább úgy érezte, mintha
egy világ választaná el Nicolastól. És annál hevesebben gyűlölte
Erzsébet királynőt. Abban nem kételkedett, hogy a fiával jól
bánnak, talán még el is kényeztetik a királynő fiatal udvarhölgyei,
ám nem feledhette a Nicolas arcára kiülő ijedtséget,
zavarodottságot és döbbenetét, amikor kénytelen-kelletlen
beleegyezett a királynő parancsába. Micsoda fájdalmat érzett,
amikor eszébe jutott a fia könnyes tekintete! És Nicolas most
lehet csak igazán kétségbeesett, amikor a szülei eltűntek. Vajon
az éjszaka mennyire volt félelmetes számára, amikor nem volt ott
az apja, aki a kardjával kiűzte volna az ágy alól az emberevő
óriásokat, és az anyja, aki altatódalt énekelt volna? Lehet, hogy az
az átkozott királynő a palota valamelyik eldugott zugába zárta ki
éjszakára, és a kincstárnok egyik zord tisztjét bízta meg a
felügyeletével? Borzalmas volt nappal úgy gondolni rá, hogy
közben bátran el kellett végezni a rábízott feladatot, és csak
éjszaka sírhatta bele a bánatát a párnába. Mielőtt véget ért az a
szörnyű kihallgatás a királynő előtt, az anyja – aki maga is
kétségbeesett, de megpróbálta leplezni – arra kérte a királynőt,
hogy hadd maradjon a gyermek az ő házában, ám a királynő
felcsattanó hangon utasította vissza. Nicolas a királynő túsza lett,
biztosíték az ő hűségére, és a palota a börtönévé vált. Lehet, hogy
elkényeztetett rab, de mégiscsak rab. Isabel soha nem fogja ezt
megbocsátani Erzsébetnek.
Ám kénytelen segíteni neki, csak így tudja kiszabadítani a
fiát, ezért gyors iramot diktált magának és Tómnak a nagy északi
országúton. Alnwickben elváltak Francestől, aki a bátyjához
ment; Isabel azt hazudta Francesnek, hogy Edinburghbe
folytatják útjukat Tómmal, Carlost meglátogatni. Minél
hamarabb át tudja adni az aranyat Knox felkelőinek, annál
hamarabb térhet vissza Londonba és kaphatja vissza a fiát.
Miközben maga mögött hagyta a hosszú, hideg mérföldeket,
csendesen kántálta magában: Az aranyat add oda, Nicóért menj
haza… Az aranyat add oda, Nicóért menj haza. Csak
reménykedni tudott abban, hogy a pénzből a felkelők elegendő
fegyvert tudnak venni, és elegendő katonát fel tudnak bérelni
ahhoz, hogy gyors győzelemre vigyék ügyüket, mert Carlos is csak
akkor térhet haza, ha ez a háború véget ér. Csendes kántálása
most már nemcsak a fiára, hanem Carlosra is kiterjedt. Ha győz
a felkelés, Carlos is hazatér… Ha győz a felkelés, Carlos is
hazatér.
Tom egy dalt fütyörészett. Isabel mélyen beszívta a fagyos
levegőt, hogy megtisztítsa elméjét a gondoktól. A lábujjai szinte
már lefagytak, és kesztyűjében ökölbe szorította a kezét, hogy azt
a kevés kis meleget is visszatartsa, és egyedül az tartotta benne a
lelket, hogy már csak egynapi járásra vannak Edinburghtől.
Furcsa módon, a nyílt tér vigasztalóan hatott rá. Mocsaras,
puszta, széljárta, ám váratlanul szép vidéken lépték át a határt
Isabel már öt éve nem élt meg igazi telet. Peru napsugaras tájai,
buja növényzete és virágai teljesen betöltötték minden érzékét, és
soha nem hiányzott neki ennek a szigetnek a hideg és holt
évszaka. De most ezen a Lammermuir-dombság és az Északi-
tenger közötti vad vidéken újra felfedezte a tél merész szépségét,
mintha egy gyermekkori barát bukkant volna elő. Ennek semmi
köze nem volt a mocskos londoni télhez, ahol a háztetők és a
kémények elzárták a fény útját, és az utcára lehulló havat sár és
állati ürülék csúfította el. Itt az ég végtelen, tiszta, kék volt, és
napfény szikrázott a nyugat felé húzódó dombok lágy, hófedte
hajlatain, mintha egy északi tündér az óceán hullámait varázsolta
volna ide.
Ez a vidék azonban nem kényeztette el lakóit. Az itt élő gyér
népesség szemlátomást nem dúskált az élelemben, mivel állandó
harcot vívott a kemény talajjal és a kegyetlenül rövid termesztési
idénnyel. Az egymásra hányt kövekből álló, sárral betapasztott és
zsúppal fedett házak nem voltak sokkal különbek a fészereknél.
Néhány óra alatt fel lehetett építeni és le lehetett bontani őket. –
Kutyaólak – mondta róluk Tóm. – Vau, vau. – Még a tehenek is
kistermetűek, zömökök voltak. A legnagyobb város, amelyen
áthaladtak, Haddington volt, egyetlen nagyobb utcával és a róla
elágazó szűk sikátorokkal, ahol a disznók szabadon szaladgáltak.
Az angolok aligha hívnák ezt falunak, a spanyolok pedig
leginkább csak disznóólnak neveznék.
– Nézze azt a kéményt ott, asszonyom – szólalt meg Tóm.
– Tom, az a felhő csak annyira hasonlít kéményre, mint én
egy borsóhajtásra.
– Nem, a füstöt nézze, amott.
Isabel előre nézett. Leheletvékony, barna füst kígyózott felfelé
a következő domb mögül. – Talán egy fogadó? – találgatott
Isabel reménykedve. – De az is lehet, hogy csak egy kunyhó.
– Egy kunyhóban is akadhat némi harapnivaló. – Tom
lehalkította a hangját. – Ha a lakói még élnek.
Tom vészjósló hangjától Isabelt kirázta a hideg.
– Miért ne élnének?
– Lehet, hogy rablók gyújtották fel a kunyhót.
Isabel hátborzongató történeteket hallott ezekről a törvényen
kívüli határvidékekről. Az itt történő gyilkosságokról,
csonkításokról, gyújtogatásokról, marhalopásokról, amelyek a
klánok közötti gyilkos viszályok miatt történnek; ezek a klánok
nem kevésbé kegyetlenek, mint a vad törzsek. Az életük lopásból,
fosztogatásból, portyázásból állt, és gyakran törtek be Angliába
is, amelynek hosszú határát nem tartották megfelelő ellenőrzés
alatt a királynő katonái a Berwick, Alnwick és Carlisle városok
helyőrségein; ezek az egymás után sorakozó erődítmények
sarlóként vették körül a veszélyes határvidéket. Aznap reggel
Isabel és Tom egy templomkertben állt meg, és a nyeregtáskából
kivett hideg kenyeret és kolbászt ették, amikor Isabel a templom
előcsarnokában egy vörösre mázolt kesztyűt pillantott meg – a
„vörös kezet” – egy lándzsa végére tűzve. Ezzel valamelyik klán az
ellenséges klánt fenyegette meg.
– Nem éhes, asszonyom? – kérdezte Tom, savanyú képet
vágva.
Isabel úgy látta, hogy a nap már alacsonyan áll a nyugati
égbolton. A téli napok itt nagyon rövidek voltak, és gyorsan eljött
az éjszaka. A templomkert előtt egy félig befagyott patak
csordogált köves medrében, és egy gém emelkedett fel a vízből.
Isabel nézte, ahogyan erős szárnycsapásokkal felemelkedik a
kopár vidék fölé. Neki is mehetnékje támadt, hogy minél előbb
Edinburghbe érjenek, de a házaló, akivel dél körül akadtak össze
az úton, azt mondta, hogy sötétedés előtt aligha érnek oda.
– Nagyon éhes vagyok – válaszolta –, és nemsokára álmos is
leszek. Haladjunk.

A legnagyobb rettegés után már csak a reménykedés ideje

jöhet el. Isabelnek ez jutott eszébe, amikor két órával később
Tommal leültek a fogadó durván faragott ebédlőasztalához. Az
asztaltársak egyáltalán nem néztek ki rablógyilkosoknak – a
házigazda elszegényedett családja és két másik elcsigázott utazó a
vacsorára feltálalt levest szürcsölte. A házigazda sápadt volt,
szótlan és sovány, mint egy piszkafa, elgyötört fiatal feleségét
pedig két csecsemővel is megáldotta a sors: az egyiket a csípőjén
egyensúlyozta, a másik pedig a bölcsőként szolgáló üres ládában
aludt. A nyomorúságos, szürke hely egyetlen élénk színfoltját
Tom különleges zekéje adta, az ütött-kopott birkabőr darab,
vörös szaténgallérral és a kézelőjén aranybojtokkal felcicomázva.
A „fogadó” túlságosan nagyzoló elnevezés volt erre az ócska
hodályra. Az alacsony mennyezetű közös helyiséget a tőzeggel
fűtött, füstös tűzhely uralta, mögötte a konyhával, fölötte pedig
négy szűk szoba. Isabel mégis hálásan mártotta kanalát a
káposztás árpalevessel színültig töltött fatányérba. A leves,
amelynek a tetején rozskenyérdarabkák úszkáltak, meglepően
finom volt és jólesően forró.
Tom, mint mindig, most is magához vonzotta a gyerekeket: a
házigazda tíz év körüli két fiát és lányát, akik felszolgálták a
vacsorát és hozzá a sört. A gyerekek mezítláb járkáltak, szakadt
rongyokban, de ragyogó arccal, elbűvölten figyelték Tom
varázslatos trükkjeit. Tom kifelé fordult a padon, hogy szemben
legyen velük, és most éppen egy pennyt húzott elő a kislány füle
mögül. A gyereknek a lélegzete is elállt a csodálkozástól, és a
fiútestvérei is elkerekedett szemmel bámultak.
– Tyűha – álmélkodott az egyik utas, miközben levest
kanalazott a szájába. – Hát ezt meg hogyan csinálja?
– Nagy mestere a bűvészkedésnek, uram – mondta Isabel
büszkén. Tom még mindig ugyanúgy elkápráztatta, mint
kiskorában.
Vacsora után Tom kitalálós játékkal szórakoztatta az
egybegyűlteket; ehhez három üres dióhéjra volt szükség, amelyek
alá elrejtett egy borsószemet. Ezután a másik utazó, egy
szénkereskedő ügynöke, előhúzott a zsebéből egy vékony ónsípot,
és eljátszott rajta egy dalt. Tom közben felugrott, és bohóckodva
ellejtett egy tengerész-táncot, ami mindenkit megnevettetett,
még az elcsigázott házigazdákat is. Isabel három shillinget
nyomott a nagyobbik fiú kezébe, és a fülébe súgta, hogy adja oda
az apjának. A fiú elsétált, szemét álmélkodva szegezve a váratlan
ajándékra. Isabel remélte, hogy legalább néhány pár cipőre futja
belőle. Vajon az Edinburghben kirobbanni készülő háború az ő
életüket is megbolygatja? – töprengett Isabel. Hónapról hónapra
alig tudják összekaparni a megélhetésüket, és Isabel kételkedett
abban, hogy bármit is számítana nekik, hogy az ország urai
skótok, angolok, franciák vagy netán spanyolok. A háborút a
főnemeseknek és seregeiknek találták ki, nem pedig az ilyen
békés embereknek.
 – Túl sok pénzt adott a fiúnak, asszonyom – mondta neki
később Tom, amikor már egyedül üldögéltek a tűzhely mellett.
Egy botot farigcsált a késével, miközben a királynő aranyát
tartalmazó két táska a lábánál hevert. Éjszaka is mellettük fog
aludni. Isabel elidőzött még Tommal, mielőtt felment aludni,
mivel szemmel akarta tartani az aranyat, amíg a többiek le nem
feküdtek. A gyerekek már békésen aludtak a sarkokban
elhelyezett szalmazsákokon.
– Ne szólj egy szót sem – válaszolta Isabel. – Az a kislány egy
pennyvel gazdagabb lett, te pedig egy pennyvel szegényebb.
– Tényleg gazdagabb egy pennyvel? – kérdezte Tom ravasz
pillantással. – Ön is gazdagabb lett egy pennyvel az ő korában?
Isabel kutatni kezdett az emlékeiben. Te jó ég, gondolta.
– Tom Yates, csak nem azt mondta a gyereknek, hogy adja
vissza azért, hogy egy még csodálatosabb trükköt mutasson neki?
– Amit meg is tett, mint ahogy ön is régen, asszonyom. Aztán
belefeledkezett a dióhéjba, miként ön is.
Isabel nevetett: – És teljesen megfeledkezett a pennyről.
Tom mosolyogva hántotta le a botot – Az emberek
egyformák, akár öregek, akár fiatalok. Könnyen új útra lehet őket
terelni, ha azt gondolják, hogy ott rózsa terem.
Isabel belebámult a ragyogóan lángoló tőzegbe, és
visszaemlékezett arra, hogy gyerekkorában mennyire szeretett az
anyjának segíteni a rózsákat gondozni a Colchester melletti
házuk kertjében. Damaszkuszi rózsák voltak, vörösek és fehérek.
– Hogy vannak a Speedwell House lakói, Tom?
Tom értetlenül nézett rá. – Mit mondott, asszonyom?
– Öt éve semmit sem tudok róluk. – Isabel tudta, hogy Tom
nemrég tért vissza onnan, és érdekelte, hogy mik történtek
gyermekkora helyszínén. – Még mindig Kövér Mary forgatja a
nyársat a konyhában? És még mindig Peter Brewer főzi a legjobb
sört az országban, a mi sörfőzdénkben? – Tom olyan furcsán
nézett rá, hogy Isabel arra gondolt, talán nem értette, amit
kérdez. – Nemrég voltál ott, vagy nem? – kérdezte tőle.
– Nem, asszonyom, nem ott voltam, hanem édesapja új
birtokán, Kernben. – Szomorúan vonta össze szemöldökét. –
Nem tudja, mi történt Speedwell House-ban?
Isabel érezte, hogy Tom nem szolgálhat jó hitekkel. Vajon
valamelyik régi szolgáló meghalt?
– Mit kellene tudnom?
– Már nincs meg a birtok, asszonyom.
– Nincs meg? – Talán az apja eladta?
– Tavaly porig égett.
Isabel a szájához kapta a kezét a döbbenettől: – Nem tudtam.
– Az anyja vajon miért nem szólt erről? Még belegondolni is
rémes volt – a régi otthona megsemmisült. – Hogyan történt?
Tűz ütött ki a konyhában? Vagy belecsapott a házba a villám?
Tom felnyögött, mintha fájna valamije. – Még ha csak az
történt volna. Az legalább azt jelentette volna, hogy Isten keze
volt benne. De nem, asszonyom, ez az ördög műve volt. És az
ördög neve: Grenville.
Isabel hátán végigszaladt a hideg. – Lord John Grenville…
felgyújtotta a házunkat?
– Megtámadott bennünket. Gonosztevőkből toborzott
bandájával berontott a házba. Szent Iván napján történt, én is ott
voltam. Nyugalom és csend borult a házra, és mindenütt érezni
lehetett a nyár illatát. Mi, háziak, az ebédtől elnehezedve ültünk
kint a déli napon. A kövér Maryt ugrattam a szerelmével, a
nyalka kapitánnyal, és jót derültünk a puding maradéka fölött,
amikor Grenville báró, mint derült égből a villámcsapás, vérben
forgó szemmel berontott a kapun a felfegyverzett útonállóival. –
Tom gyászos arckifejezéssel csóválta fejét. – És gyilkolt is az az
ördögfajzat. Valaki közülünk segítségért kiáltott, amikor a
sörfőző Peter – akiről az imént mondta, asszonyom, hogy ő főzi a
legjobb sört – kirohant az udvarra, és az a gyilkos banda
lemészárolta. Vértől ázva feküdt a kövön, és senki nem tudott
rajta segíteni, mert a férfiak fegyverért rohantak, a nők pedig
segítségért kiáltoztak. Az édesapja és a nagybátyja karddal és íjjal
akart szembeszállni a haramiákkal, amikor egy nyílvessző
leterítette a nagybátyját, egyenesen a szívébe fúródott.
Isabel alig kapott levegőt: – Geoffrey bácsi!
– És maga Grenville is támadott, lecsapott az édesapjára, aki
eszméletlenül terült el. Az embereink közül többet is megöltek, a
házat felgyújtották, a jószágot lemészárolták. Az édesapját
elhurcolták.
Isabel döbbenten kérdezte: – Elhurcolták… hová?
– Grenville kastélyába. – Tom lehalkította hangját, mintha
nem akarná, hogy ezt a szörnyűséget más is hallja. – Bezárták
egy szűk ólba, és úgy a falhoz láncolták, hogy sem leülni, sem
lefeküdni nem tudott három napon keresztül.
– És ekkor anyám… – Isabel nem találta a szavakat.
– Igen, jól sejti. Fogta magát, és egyedül ellovagolt a
Grenville-kastélyhoz. Ott pedig az egész kastély népének szeme
láttára – azért, hogy az édesapját megmentse – össze-vissza
szurkálta tőrrel azt a sátánfajzatot. Addig szúrta, míg meg nem
halt.
Isabel döbbenten hallgatta. Hidegvérrel… meggyilkolta.
Vajon én is meg tudnám tenni? Isabel később ezen
morfondírozott, miközben álmatlanul feküdt a szalmazsákján a
sötétben. Most már szégyellte az anyja iránt érzett neheztelését a
megérkezése után, amiért titkolózik. De most már megértette,
hogy az anyja miért nem akart erről beszélni. És azt is, hogy az
apja miért viselkedett olyan ridegen Francesszel. Az viszont most
még kevésbé fért a fejébe, hogy Adam hogyan vehette feleségül
Grenville húgát. Isabel kedvelte Francest, és sajnálta a szeretet
nélküli házasságáért,, de örült, hogy nem fogadta el a
meghívását, és nem szakította meg az utazását azért, hogy
meglátogassa Frances másik fivérét, Christophert. Soha nem
találkozott a Grenville család új fejével, de erősen kételkedett
abban, hogy meg tudta volna őrizni a hidegvérét egy olyan
emberrel szemben, akinek a családja oly sok szenvedést okozott
az ő családjának.
Egyfolytában ezek a gondolatok jártak a fejében, és képzelete
mindig visszakanyarodott anyja elkeseredett tettéhez. Újra és
újra feltette magának a kérdést: Képes lennék gyilkolni, tudván,
hogy halálbüntetés vár rám? Csak az új királynő kegyelme
mentette meg anyja életét. Isabel gyűlölte Erzsébetet, amiért
túszul ejtette a fiát, de el kellett ismernie, hogy a családja sokat
köszönhet neki.

A következő reggelen Isabel megette zabkásából álló

reggelijét, miközben Tom felnyergelte a lovakat a
tehénistállóban. A másik két utazó már elhagyta a fogadót, és
ellovagolt észak felé. Isabel ezután kifizette a szállást a
fogadósnak, és már kimenni készült, amikor kivágódott az ajtó,
és az imént eltávozott két utazó rontott be. Kifulladtan ziháltak és
remegtek a félelemtől.
– Rablók – mondta az egyik. – Teljesen elárasztották ott
szemben az utat.
– Lehetnek húszan vagy harmincan – mondta a másik, és
leült, hogy lélegzethez jusson. – Úgy hujjogtak és üvöltöttek,
amikor megláttak, mint a sakálok. Egyből sarkon fordultunk és
visszajöttünk.
– Jézusom – szörnyülködött a fogadós, és keresztet vetett. –
Douglas klánja lesz az. Úgy hallottam, hogy a Murray-klánnal
készülnek összeakasztani a bajszukat amott, abban a völgyben,
A férfiak félelme Isabelre is ráragadt. – Mit fognak tenni? –
kérdezte a fogadóst.
– Hatalmas verekedés lesz, annyi biztos. Douglasék el akarják
kötni Murray-ék marháit, de azok már készenlétben várják őket.
Lesz egy kis csetepaté.
 – Mi is veszélyben vagyunk?
– Ha távol tartjuk magunkat tőlük, akkor nem. Egymást
fogják püfölni. De ne menjenek északra, mert kereszteznék az
útjukat.
Isabel ettől elkeseredett. Már olyan közel voltak az úti
céljukhoz, nem akart tovább késlekedni. Túl vakmerő vállalkozás
lett volna azonban elhaladni ezek mellett a rablógyilkosok
mellett. – Szólok a társamnak – mondta Isabel, miközben
mérgesen, ám a helyzetbe beletörődve az ajtó felé tartott –, hogy
maradunk még egy éjszakát.
– Asszonyom, azok a vadállatok napokig randalírozni fognak,
ráadásul a rokonaik is csatlakoznak hozzájuk, és hatalmas
haddelhadd lesz itt. Csak húzzák meg magukat itt velünk, és
várják ki a végét, mást nem tehetnek.
– Napokig tart ez a ribillió? – kiáltott fel lsabel.
– Egyszer két héten keresztül csépelték egymást egyvégtében.
– Nem, ez lehetetlen. El kell jutnom Edinburghbe.
– Bajosan jut el, ha elvágják a torkát.
Ez rettenetes volt és dühítő. De mi mást tehet? Kiment és
szólt Tomnak. – Átkozott gazemberek – morogta Tom, de
egyetértett azzal, hogy várniuk kell. Tommal, a másik két
utazóval és a fogadós családjával egész nap bent ültek, és a
félelemtől elnémulva hallgatták a rablók csatakiáltásait a
távolból. Az ebédlőt alig melegítette fel a kályhában égő tőzeg
pislákoló tüze, amelyhez a fogadósné odahúzódott a gyerekeivel.
Késő délutánra elromlott az idő, feltámadt a szél és eleredt a hó.
– Talán ettől az ítéletidőtől szétszélednek és hazamennek –
mondta Isabel, az ablakon át bámulva a kavargó havat.
– Azok az ördögök rá se rántanak a hóra – válaszolta a
fogadósné, miközben a csecsemőjét szoptatta. – Ezeket már eleve
a hóra és a jégre pottyantotta szüléskor az anyjuk. Ezek nem
mozdulnak.
 Leszállt az éjszaka. A fogadó körül üvöltött a szél. Isabel
gondolkodva ült a keskeny ágy szélén. Nem vesztegethet el két
hetet, de még csak két vagy három napot sem. Át kell adnia ezt az
aranyat, utána pedig vissza kell térnie Nicolashoz. Felkelt, és
lement a lépcsőn megkeresni Tomot, aki a kályha mellett ült, és
egy botot faragott. A többiek a félelemtől elcsigázva nyugovóra
tértek, Isabel közölte vele, hogyan döntött.
– Micsoda? Még hogy kimenjünk ebben a viharban? –
kérdezte csalódottan.
– Igen. Még ma. Most azonnal.
– De hiszen még az orrunkig sem látnánk.
– És a rablók sem látnának minket.
Tomot ez távolról sem győzte meg.
– Tom, egy percig sem várhatok tovább. Azok az alakok ide is
betörhetnek – elköthetik a lovakat, vagy élelmet
zsákmányolhatnak. Ha ezt megteszik, az aranyra is rábukkannak.
És ha nem is ölnek meg, miközben ellopják, nekem akkor is
befellegzett.
Tom mélyen felsóhajtott, majd kipislantott az ablakon, és
elszánta magát.
– Csomagoljon, asszonyom.
Úgy hagyták el a fogadót, hogy nem szóltak senkinek. Ahogy
a tehénistálló felé baktattak, a szél csapkodta Isabel köpenyének
az alját, és belekapaszkodott a szorosan megkötött sáljába ás a
csuklyájába. Amikor nyeregbe szállt, Tom kötéllel egymáshoz
erősítette a lovát és a málháslovat azért, hogy az vakon is követni
tudja Isabel lovát, egy másik kötéllel pedig Isabel lovát kötötte az
övéhez. Azután ennek a vak menetnek az élére állt, és elindultak
észak felé. Valóban vakon haladtak előre, semmit nem láttak az
éjszakai sötétségben és a hóviharban. Isabelen szinte átfújt a szél,
és vadul rontott az arcának, valahányszor az azt beburkoló sál
félrecsúszott. Isabel alig látta maga előtt Tomot – csak egy
kísérteties árnyék volt –, és tudta, hogy ő sem lát nála többet;
hagyta, hogy a lova ösztönösen kövesse az utat, hiszen szegény
pára úgyis visszalépkedett, amikor megérezte a patájával az utat
szegélyező puha talajt. A lovak leszegett fejjel dacoltak a széllel.
Isabel még soha nem fázott ennyire. És soha nem is félt ennyire.
Őrjítő volt ez a lassú tempó, amikor tudta, hogy körülöttük tőrrel,
fejszével és kétélű karddal felfegyverzett férfiak tanyáznak.
Fogalma sem volt, mennyi ideje baktathattak az úton, amikor
az első halvány hajnali fénysugár felsejlett a távoli dombokon. Az
ujjai jégcsapokká váltak, az orcáját pedig fagyott kockakőnek
érezte. A szélrohamoktól és a félelemtől fejfájás kínozta. A
lábujjai teljesen érzéketlenek lettek, és az agya is eltompult, mert
időbe telt, míg rádöbbent, hogy közben csillapodott a szél, és látja
maga előtt a dombokat. Még soha nem örült ennyire a
napfelkeltének. Körülnézett, a letáborozott betyárokat kémlelve,
de nem látott egyebet, csak a hóborította csupasz mezőket.
Sikerült!
Tom megfordult a nyergében, és hátrapillantott rá.
Induláskor a feje köré sálat tekert, amire vastagon rárakódott a
jeges hó. – Nem elég a sétalovaglásból, asszonyom?
Isabel mosolygott, bár a fagytól kipirult arca égett tőle. – De
bizony elég.
– Akkor nézzünk be abba a kunyhóba, ott elől, és kérjünk
valami forró italt, hátha felengedünk egy kicsit.
Edinburghhöz közeledve alacsony, kopár dombok között
vezetett útjuk, az ég ólomszürke palástja alatt. Isabel, száraz
ruhába átöltözve, és a kunyhóban kapott meleg ételtől
felfrissültén, lóháton várakozott a legdélebbi dombon. A lova
idegesen táncolt, ahogy megérezte utasa feszült hangulatát.
Isabel veszélyesnek tartotta volna, hogy belovagoljon a városba
az arannyal megrakott málhás lóval, ezért Tomot küldte be a szűk
utcák közé, hogy felkutassa a lázadók vezérét – John Knoxot vagy
James Hamiltont, Arran grófját – és megüzenje vele, hogy
megérkezett. De Tom már órák óta távol volt. Hol a csudában
lehet?
Erről a déli dombról tökéletes kilátás nyílt a fővárosra és a
mögötte húzódó mezőkre. A város nyugati részén, egy
sziklacsúcson az edinburghi vár magasodott, míg a másik végén a
Holyroodhouse-palota, a királyi rezidencia képe rajzolódott ki.
Középen a St. Giles-templom korona alakú tornya emelkedett ki.
Isabel tudta, hogy Knox lázadó serege uralja a várost, és ennek
vitathatatlan bizonyítékait is láthatta. A felkelők tábora a
városfalakon kívül feküdt, Leith tengerparti városkája felé
terjeszkedve, amely a Forth folyó kiszélesedő torkolatánál terült
el az Északi-tenger partján. A város és a tengerpart közti nyflt
mezőket ellepték a sátrak, valamint a ki-pányvázott lovak és a
szekerek között apró pontoknak látszó, ide-oda mozgó emberek.
A tábori tűzhely felől lustán kígyózott a füst az ég felé. A skót
felkelők népes táborának láttán remény töltötte el Isabel szívét. A
felkelők nemcsak a fővárost tartották ellenőrzésük alatt, de a
francia sereget is beszorították a leithi helyőrségükbe. Ezt
Ceciltől hallotta, aki azt is elárulta, hogy a régenskirálynő
elmenekült Holyroodhouse-ból és a helyőrségen keresett
menedéket. Természetesen ez az előtt történt, hogy a franciák
újabb hétezer emberrel szálltak partra, hogy megerősítsék a leithi
és az inchkeithi erődítményüket.
Isabel Leith irányába meresztette a szemét, hátha ebből a
távolságból is lát valamit belőle. Tudta, hogy Leith már nem falu.
Több mint egy évtizede a franciák – az angolok ellen itt vívott
háborújuk során – erős falakkal kerítették körbe, Isabel ki tudta
venni a távolban a várost körülvevő földsáncot és a három magas
kőbástyát. A látványtól erőt vett rajta a félelem, mert Carlos is
abban a bástyában lakott, a francia tisztekkel együtt. Félelmetes
erődítménynek tűnt, amely mindennel dacolva, bezárt kapukkal
őrködött ott a fekete víz partján. A magas földsánc mögött nem
látszott, hogy az ellenség bármire készülne. Isabelt egy alvó vagy
várakozó óriásra emlékeztette.
Ám egy pimasz skót vezér, egy egyszerű polgár sarokba
szorította az óriást azok mögött a kapuk mögött.
– Egy John Knox nevű bajkeverő – mondta Cecil, amikor
Isabelt röviden tájékoztatta a helyzetről. – ő áll a gyülekezet élén,
ahogyan a híveiből alakult protestáns sereg nevezi magát, a
hozzájuk csatlakozó nemeseket pedig a gyülekezet urainak
hívják. És egyikük sem lázadónak tartja magát, hanem
reformátornak. Megesküsznek rá, hogy nem a királyi hatalom
ellen lépnek fel, hanem a pápisták bálványimádása és bűnei
ellen. Ez azért érdekes, mert maga Knox is katolikus pap volt
régen. Ám nincs rémesebb egy megtörtnél, és most ő a
legharcosabb protestáns. Kemény katona is egyben, tizenhárom
éve a franciák fogságába esett. Két évig gályarab volt, majd a
franciák fogolycsere keretében átadták Edward királynak. Csípős
tollú író és nyomorult, hazudozó prédikátor. Skót katonái
odavannak érte, őfelsége viszont ki nem állhatja.
– Miért?
– Azért, mert írt egy könyvet, amelyben elítéli a női
uralkodókat Trombitaszó a címe, és ebben a természetellenes és
szörnyűséges asszonyuralom ellen emel szót.
A királynőnek mégis szüksége volt erre az izgága skótra, ezt
Isabel is jól látta, és most azon töprengett, hogy Knox vajon
tényleg az a félelmetes harcos-e, aki majd jól elbánik a
franciákkal. Imádkozott azért, hogy az legyen. Carios csak akkor
tud elszabadulni innen és hazajönni.
Zajt hallott, ezért elfordította tekintetét Leithről, és lenézett a
domb aljára. Három lovas vágtatott felfelé az emelkedőn, éppen
feléje, sarkantyújukat és kardjukat csörgetve. Megrántotta a
gyeplőt, hogy visszafogja lovát, de szívének gyors kalapálását
nem tudta lecsillapítani. A férfiak csizmája és kalapja koszos volt
a mezőn teljesített szolgálattól, arcuk keskeny, állukon szakáll
sötétlett. Egy negyedik férfit is megpillantott mögöttük, és látta,
hogy Tom az. Hála Istennek. Ezek szerint a skótok Knox emberei.
Aztán hirtelen belé hasított a félelem. De mi van, ha ezek nem
is skótok? Lehet, hogy három francia csatlós elfogta Tomot, és
arra kényszerítette, hogy kísérje őket hozzá?
 13

A FELKELŐK TÁBORA

Tom egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit foglyul ejtettek,
és amikor a három idegen közelebb jött, Isabel látta, hogy az
egyik férfi vállára terített, köpönyegként átvetett takaró nem
más, mint egy skót mintás pléd. Barátok, gondolta
megkönnyebbülve. Nyugodj meg.
Hangos patadobogás és fegyvercsörgés közepette értek oda
hozzá, nagyot rántottak a kantáron, mire a lovak felágaskodva
torpantak meg, majd körülvették Isabelt.
– Isabel Valverde? – kérdezte az egyik férfi mogorván. Úgy
tűnt, hogy ő a legidősebb hármuk közül, talán negyvenéves
lehetett; hordószerű mellkasa és izmos lába volt, az arca alsó felét
pedig dús, fekete szakáll borította. Gyanakodva méregette. Isabel
azt is sejtette, hogy miért: valószínűleg a spanyol neve miatt.
Mindhárom férfi nyugtalanul pislogott a közelben lévő
parasztház irányába, mintha attól tartana, hogy ellenség rejtőzik
ott, és mindhárman a kardjuk markolatán tartották a kezüket.
– Az vagyok, uram – válaszolta. De ő is éppolyan kíváncsi
volt a férfiak kilétére. Óvatosságból – hogy ne legyen szem előtt a
királynő aranya – a málhás lovat a parasztkunyhó mögé kötötte
ki. – És az ön neve…?
– Bocsásson meg, amiért nem mutatkoztam be – mondta
még mindig idegesen. – Alexander Cunningham vagyok
Glencairnből. – Glencairn grófja, ismert rá Isabel Cecil
leírásából. Glencairn bemutatta a másik két férfit is. Az egyik
Archibald Campbell, Argyll grófja, vékony, izmos fiatalember, és
Patrick, Lord Ruthven, egy kíváncsi tekintetű, szőke hajú férfi.
Mindketten harminc év alattinak látszottak. Glencairn óvatosan
megjegyezte: – A társa azt mondta, hogy üzenetet hozott a
királynőtől.
Isabel kérdően Tomra nézett, aki tanácstalanságát látva
könnyedén bólintott. Ettől megnyugodott. Egyébként is
kihallotta a skót akcentust Glencairn angol beszédéből. –
Nagyszerű üzenetet hoztam – válaszolta. – Fel fognak vidulni
tőle. – A férfi továbbra is kételkedően nézett rá, mintha még
mindig nem tudna napirendre térni a spanyol neve felett. Hogy
eloszlassa a férfi gyanakvását, Isabel megjegyezte:
– Az apám báró Richard Thornleigh, őfelsége Erzsébet
királynő hű alattvalója.
A férfi tekintetéből egyből eltűnt minden kétely. Hirtelen
támadt, élénk kíváncsisággal kérdezett rá:
– Sir Adam Thornleigh nem rokona véletlenül?
Isabel meglepődött. – De hiszen ő a bátyám. Ismerik
egymást?
A három férfi egymásra nézett és vidáman felnevetett. – Alig
várom, hogy koccinthassak vele – mondta Glencairn.
– Nem hallotta a híreket, asszonyom – kérdezte Ruthven –,
Winter admirálisról?
– Semmilyen híreket nem hallottam, uram. Már három hete,
hogy elhagytuk Londont, és úton vagyunk a kísérőmmel.
– Akkor nekünk is vannak jó híreink az ön számára. Isten a
tanúja, hogy mi is megtettünk minden tőlünk telhetőt. A francia
flotta több ezer katonával tartott felénk, de Winter hajói
megállították őket, és megsemmisítő csapást mértek rájuk: így
most visszafordulhattak azok a nyavalyás franciák a szélviharban.
Csak néhány hajójuk érkezett meg Leithbe, és kevesebb mint
kilencszáz katonájuk szállt partra. Sir Adam Thornleigh elfogta
az ellátmányt szállító két hajót, amely Leith alatt várakozott,
megrakodva fegyverekkel és az élelmiszerrel. Az ön bátyja volt a
nap hőse.
 – Ezek valóban örömteli hírek. – ő és a többi kapitány
hazatért vajon?
– Nem tudom, asszonyom. De azt elmondhatom önnek, hogy
a gyülekezet urai mindannyian hálásak nekik. Bátor tettük
felvidította harcoló katonáink szívét.
Argyll komoly arccal hozzátette:
– Isten áldott keze van a dologban, mivel ő ránk tekint onnan
fentről.
– Igen, de az angol királynő is nyújtott némi segítséget,
fogadni mernék rá – jegyezte meg Glencairn. Majd hozzátette,
mintha Isabeltől próbálná kipuhatolni:
– Bár mi nem hallottuk, hogy a királynő parancsot adott
volna ki erre a haditengerészeti akcióra. Talán ön hallott róla,
asszonyom?
– Én, uram? Hogy hallhattam volna? – Ám Isabel el tudta
képzelni, hogy a királynő idegességében ilyen titkos küldetéssel
bízza meg haditengerészetét. Spanyolországtól való félelmében
Erzsébet egyértelműen titokban akarta tartani minden
beavatkozását a skót ügyekbe. Isabel csak remélni tudta, hogy
Adam biztonságban hazahajózott. – Most pedig, uraim, térjünk a
lényegre – mondta, és a gyeplőjét megrántva megfordította lovát.
– Kérem, kövessenek, hogy átadhassam az üzenetet.
Glencairn megütközve kérdezte tőle: – Nem hozta ide
magával?
Isabel elmosolyodott. – De igen, csak hát elég súlyos dologról
van szó.
Glencairn félreértette: – Rossz híreket hozott?
– Szó sincs róla!
Elindultak Isabel után a pajtába, ahol Tom segítségével
megszabadította a málhás lovat a terhétől. Kioldozta az egyik
táska szíját, hogy láthatóvá tegye az aranyat. – Háromezer font –
mondta.
A három skót arca egy csapásra felderült.
 – Istennek legyen hála – rebegte Glecairn meghatottan. Majd
gyorsan hozzátette: – És az önök nagylelkű királynőjének,
asszonyom.
Közelebb léptetett a lovával, és a málhás ló kantára után
nyúlt, de Isabel elrántotta előle a kantárt.
– Bocsásson meg uram, de azt a megbízást kaptam, hogy ezt
az ajándékot kizárólag Arran grófjának vagy apjának, a
hercegnek adhatom át. – Cecil erről is alaposan kioktatta. James
Hamilton, Arran grófja volt az a nemesúr, aki nemrég titokban
Londonban járt, hogy házassági szerződésről tárgyaljon Erzsébet
királynővel, mivel az apja és Stuart Mária skót királynő után
igényt tartott a skót trónra. Az idősebb Hamilton Skócia
kormányzója volt és régens a gyermek skót királynő mellett, aki
jelenleg a francia király felesége; azért, hogy továbbra is a
szövetségesük maradjon, a franciák megtették őt Chátelherault
hercegévé, és a címmel együtt gazdag birtokokat adományoztak
neki Franciaország szívében. Ám ekkor színre lépett John Knox,
és fellázította a skót népet francia hűbéruraik ellen. A lázadás
végigsöpört az országon, és ennek hatására a Hamiltonok – apa
és fia – áttértek a protestáns hitre. Chátelherault hercegéből
most a felkelők mozgalmának nemesi vezetője lett, fiából, Arran
grófjából pedig az egyik fővezér. – A gróf a városban van? –
kérdezte Isabel.
– Nincs. Kirk o’ Fieldben van, az apja házában, néhány
mérföldre innen. Engedje meg, hogy odakísérjem.
– Nem, nem késlekedhetek a hazatéréssel. – Csupán át
akarta adni az aranyat, a királynő utasításai szerint, aztán rögtön
vissza akart térni Londonba. Minél hamarabb indul, annál
hamarabb látja viszont Nicolast. – A herceg is Kirk o’ Fieldben
tartózkodik?
– Nem, itt van a városban.
– Akkor vigyen egyenesen hozzá.
Glencairn mogorvasága visszatért.
 – Asszonyom, a táborunk nem hölgyeknek való hely. A
barátaim a városba kísérik, és keresnek önnek egy kényelmes
szállást, én pedig gondoskodom róla, hogy a királynője ajándéka
biztonságosan megérkezzen a rendeltetési helyére.
– Bocsásson meg, uram, de ebbe nem egyezhetek bele. Addig
nem válok meg a királynő aranyától, amíg a herceg kezébe nem
adom.
Szent Egyednek, Edinburgh védőszentjének régi katedrálisa a
város szívében állt. Isabel és Tom Glencairn nyomában
végigsietett a zsúfolt templomhajón, miközben Isabel
elálmélkodott azon, milyen sokan vertek tanyát a templomban.
Több száz férfi lehetett bent. Takarókon heverésztek, a
mellékhajókban lődörögtek, vagy a kövön ülve kockáztak és
kártyáztak. A boltíves mennyezet visszaverte a hangjukat –
unalmat elűző fecsegésüket, kirobbanó nevetésüket és időnkénti
bosszús felkiáltásukat, ha rosszul ment a kockázás. Katonák
voltak, ám olyan koszos és ápolatlan rongyokat viseltek, hogy
ehhez fogható szedett-vedett sereget Isabel még soha nem látott.
Három nő is volt köztük. Az egyik szakadt ruhájú, sovány
fiatalasszony, aki egy tábortűz mellett kuporgott, és a tűz fölött
nyársat forgatott, amelyen vígan sercegett egy méretes
disznócomb. Isabel orrát megcsapta a zsír édeskés illata. Egy férfi
köszörűkövet forgatott, és a tőrét élezte rajta. Kutyák
szaladgáltak ide-oda, és lerágott csontokat rágcsáltak. A
sarkokban halomban állt az ürülék. A főhajó egyik kőoszlopához
kecske volt kikötve.
A katonai tábor önmagában nem hökkentette meg Isabelt, de
a templom megszentségtelenítése annál inkább. És az mindenhol
látható volt. A katolikus rituálé minden kellékét tönkretették
vagy eltávolították. Arról is hallott korábban, hogy a felkelők
szentségtörő dáridókat csaptak, amikor pedig Edinburghbe
vonultak, útközben kifosztották a perthi, a St. Andrews-i és a fife-
i templomokat, és a szerzeteseket elzavarták a kolostoraikból. A
züllöttségnek ez a mértéke most mégis megdöbbentette. A
kápolnák oltárait és a családi síremlékeket egytől egyig
összetörték, a belőlük megmaradt márvány porosodó tömbjei
szanaszét hevertek a kőpadlón. A nemrég pompás képekkel
díszített falak most csupaszok voltak, de néhány festmény vászna
még ott feküdt felhasítva a falak tövében. A falfülkékből
kidobálták a szentek szobrait, és amelyiket nem érték el,
céltáblának használták, és pisztollyal megcsonkították az orrát.
Az egyik tábortűz mellett egy gyönyörűen kifaragott szentélyrács
maradványait pillantotta meg Isabel, amelyet tűzifának
aprítottak fel. Arra nem volt ideje, hogy felháborodását
kinyilvánítsa Glencairnnek, de hátrapillantott Tomra, és még ő, a
hithű protestáns is rosszallóan csóválta fejét.
Egy kápolna mellett haladtak el, ahol fél tucat ember ült
félkörben – három durva arcú katona, egy kimért tekintetű fiatal
nő, egy férfi, a szolgák házi szövésű ruhájában és egy idősebb
férfi, a többieknél sokkal drágább öltözetet, többek között egy rőt
szaténköpenyt viselve. Minden bizonnyal valami úr lehetett.
Valamennyien könyvet tartottak ölükben – Isabel látta, hogy
Bibliát – és az egyik katona beszédét hallgatták. Meglepő volt
ennyire különböző osztályhoz tartozó embereket együtt látni,
amint egyenrangúak módjára beszélgetnek egymással.
– Erre tessék – mutatta az utat Glencairn.
A szentély mellett nyitott ajtóhoz értek, ahol egy katona
támaszkodott az ajtófélfának, és fapálcikával a fogát piszkálta.
Glencairn odaszólt Tomnak, hogy maradjon ott a katonával,
majd Isabelt betessékelte. Kellemes, faburkolatos szoba volt,
korábban a pap hivatala lehetett, gondolta Isabel. Odabent öt
ember célbadobós játékot játszott. A finom öltözékükről ítélve
urak lehettek, bár a zekéjük, a térdnadrágjuk és a csizmájuk
éppen olyan piszkos volt, mint a közönséges katonáké. A
szobában szanaszét heverő drága kardok és vésett acél mellvértek
is az ott lévők magasabb társadalmi helyzetét mutatták. Isabel
teljesen elképedt, amikor meglátta, hogy a játékukhoz használt
céltábla nem más, mint egy Szent Cecíliát ábrázoló festmény. A
céltábla közepe Szent Cecília szája volt.
Glencairn kiküldte őket. A tisztek összeszedték a holmijukat,
és Isabelre kíváncsi pillantásokat vetve elhagyták a szobát. –
Helyezze magát kényelembe, asszonyom – mondta Glencairn. –
Szólok Őméltóságának, hogy megérkezett.
Amikor Isabel egyedül maradt, szétnézett a szobában. Az
asztalon más játékok is voltak – egy ostábla, primero kártya,
piros gumilabda. Felkapta a labdát és pattogtatni kezdte a földön,
és arra gondolt, mennyire szeret labdázni Nicolas. Ettől
ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy viszontlássa fiát. Amikor
elkapta a labdát, észrevett egy borral félig telt kupát. Nem
akármilyen kupa volt, hanem olyan, amilyent korábban a
miséken lehetett látni. A pap megáldotta a benne lévő bort,
amitől az Krisztus vérévé változott, de most csak arra volt jó,
hogy a tisztek a szomjúságukat oltsák vele. Isabel meglepődött
azon, hogy ő maga is kezd hozzáedződni ehhez a
szentségtöréshez. Ezek az emberek természetesen ezt nem
tekintik szentségtörésnek, hanem azt hiszik, hogy
megszabadítják az országot a bálványoktól.
Eszébe jutott az előbbi vegyes társaság, amely a kápolnában a
Bibliát olvasta. Cecil szerint ezek a felkelők különlegesek.
Évszázadokon át – fejtegette – az Európában szórványosan
kitörő lázadások csupán a parasztok megmozdulásai voltak.
Egyikhez sem csatlakoztak nemesek, mert nincs az a nemes –
még a király ellensége sem –, aki eltűrné, hogy a parasztok
megkérdőjelezzék a fennálló hatalmi viszonyokat. Mindig a király
zászlaja alatt vonultak hadba, és leverték a csőcselék felkeléseit.
Itt Skóciában viszont a John Knox vezetése alatt álló protestáns
lázadók arisztokratákat is megnyertek ügyüknek, akik nemcsak
szóban, hanem tettekkel is segítik őket. Vannak köztük grófok,
például Arran, Glencairn, Argyll, és ott van Hamilton,
Chátelherault hercege. Még olyan nemes is akad közöttük, akinek
királyi vér csordogál ereiben, például Lord James Stuart, az öreg
Jakab király törvénytelen fia. Ezek a gyülekezet urai, ahogyan
magukat nevezik, a köznéppel együtt harcolnak, ami páratlan
jelenség.
Isabel halk neszt hallott a háta mögül. Megfordult, és
meglepetten látta, hogy egy férfi áll a szobában.
– Nincs szüksége valamire? – kérdezte.
A szolga volt az, aki az imént a kápolnában ült a körben.
– Nem, köszönöm – válaszolta Isabel.
– Biztos? Ne hozzak egy pohár vizet?
A férfi merőn bámult rá, ami zavarta Isabelt. Talán azért
kíváncsi, mert nem minden nap lát hölgyeket ebben a katonai
táborban, gondolta Isabel. Igaz, most egyszerű
parasztasszonynak van öltözve. A férfi nézése már-már
szemtelennek hatott. Isabel rájött, hogy még mindig a kezében
tartja a labdát, ezért visszatette az asztalra, és így szólt hozzá: –
Mondtam, hogy nem kérek semmit.
A szolga azonban egy tapodtat sem mozdult. – Fárasztó
lehetett az útja.
A skót akcentus bántotta Isabel fülét.
– Öméltóságára, a hercegre várok. Egyedül az 6 társaságától
várok enyhülést a fáradalmaimra.
A férfi elmosolyodott: – Az előbb Jeremy Calder is éppen ezt
mondta a mi urunkról.
Isabel nem értette. – Miféle úrról?
– A mi urunkról, Jézus Krisztusról.
Isabelt bosszantani kezdte a beszélgetés. Ezek a protestáns
skót parasztok olyan arcátlanok, hogy ehhez nem lehet
hozzászokni. Mégis úgy érezte, hogy valamit mondania kell. – Ez
a Jeremy Calder a csoportjukban volt? Láttam magukat a
kápolnában.
 – Aha. Bibliaóránk van minden nap háromkor. Jöjjön el
holnap, ha még itt lesz. Szívesen látjuk.
Ez már túl sok volt Isabelnek. – Ez minden, köszönöm.
Egyedül szeretném megvárni a herceget.
– Miért akar találkozni vele?
Isabel annyira meghökkent, hogy most ő bámulta a férfit.
– Ide figyeljen, magának semmi köze ahhoz, hogy…
– Bocsásson meg, asszonyom, amiért ilyen sokáig
várakoztattam - szólalt meg egy férfi, és nagy léptekkel bejött a
szobába. Glencairn követte, két katonával. – James Hamilton,
szolgálatára. – A herceg, jött rá Isabel. Magas, vékony férfi volt,
az arcán a nemesi származásából adódó némi arrogancia
tükröződött, ám Isabel csodálkozva fedezte fel, hogy ő volt az a
nemes, akit a bibliaolvasó-csoportban látott. Meg lehet
bolondulni ezektől az emberektől! Mély térdhajlással
köszöntötte, hiszen ez kijár egy hercegnek. – Őméltósága.
– Látom, hogy Knox mesterrel már találkozott. Helyes.
Isabel majdnem megbotlott, amint felemelkedett a
térdhajlásból. Az a szolga… Knox lenne? Knox viselkedése nem
változott. Nem hajolt meg a herceg előtt, Isabel bámulásától
pedig nem sütötte le a szemét. Eddig alig nézte meg, most viszont
kíváncsian meresztette rá a szemét. Zömök, széles vállú, durva,
sprőd fekete hajú, de tiszta kék szemű férfi volt. Arcbőre cserzett
volt, de a képe kerek és pirospozsgás, mint egy csecsemőé.
Keskeny homloka alatt feltűnő, bozontos szemöldök húzódott.
Csupa ellentmondás, akit nem lehet besorolni semmilyen
típusba.
– Háromezer font – mondta a herceg, és összedörzsölte
tenyerét. – Asszonyom, ön megváltást hozott a sivatagban
szomjan halni készülő férfiaknak. – Glencairnhez fordult. – Hívd
össze az embereket, Alex. Mondd meg nekik, hogy megkapják a
zsoldjukat. – Glencairn kiment, a herceg pedig újra Isabelhez
fordult. – Nem is tudom, hogy fejezhetném ki hálámat királynője
nagylelkű ajándékáért.
Isabel összeszedte magát. – Uram, át fogom adni őfelségének
köszönetét.
– Kérem, egész Skócia köszönetét adja át. – Lehalkította
hangját: – És most mondja, hol az az arany?
A herceg szeme furcsán villant meg, akár egy pénzéhes
kalózé. Isabel határozottan úgy érezte, hogy ebben a nemesben
volt valami gyilkos vadság.
– Az emberem mindjárt idehozza, uram.
– Ne, ne nekem hozza. – Ugatásszerű nevetést hallatott. –
Isten őrizz, asszonyom. Adja csak oda Knox mesternek.
Isabel alig jutott szóhoz meglepetésében: – De uram, őfelsége
kívánsága az volt, hogy…
– Igen ám, de most Skóciában vagyunk, nem Angliában, és itt
másképp festenek a dolgok. Mióta idejöttünk, alig tudunk
összekaparni némi pénzt, amivel eltengődhetünk egy ideig. A
támogatóinktól csurran-cseppen időnként egy kis alamizsna,
vagy fösvény papoktól kobozunk el járadékokat. Nos, hát
eközben előfordultak szabálytalanságok. A hidegben átfagyott
ember néha olyan kabátot is magára ölt, ami nem az övé, csak
hogy felmelegedjen. Ezért úgy döntöttünk, hogy csupán egyetlen
ember van, akiben mindannyian megbízunk, és akire rábízhatjuk
a pénzt. Ez az ember John Knox.
– Értem. – Itt már semmi értelme nem volt tovább
vitatkozni. – Ebben az esetben… – Isabel megfordult, hogy
Knoxhoz beszéljen. A férfi addigra elment.

Knox a templomudvarban vette át az aranyat. A

tiszthelyettese és egy másik férfi a vállukra kapták a táskákat,
amelyeket Tom lecsatolt a lóról. Isabel aláírt elismervényt akart
kérni Knoxtól az arany átvételéről, de Knox azt ígérte, hogy majd
Isabel szálláshelyére küldi. Ezzel az ügy lezárult.
 A kurtán-furcsán lezajlott pénzátadás ellenére Isabel örült,
hogy teljesítette a megbízatást. Felvidultan lépkedett a templom
felé, hogy megkeresse Glencairnt, aki majd elkíséri a
szálláshelyére. A heteken át tartó rengeteg aggódás után most
végre visszatérhet a fiáért. Már előre látta ragyogó, mosolygó
arcát, amint a karjába kapja. A lázadók seregéhez is nagy
reményeket fűzött. Miután személyesen győződött meg arról,
hogy milyen erős ez a sereg, úgy érezte, hogy a győzelem
karnyújtásnyira van. Az egész családja életét felforgató szörnyű
helyzetnek hamarosan vége.
Katonák mellett haladt el a templom főhajójában, és
Glencairnt kereste tekintetével, amikor Knox lépett mellé. –
Beszélnem kell önnel – mondta. A tömegre pillantva, halkan
hozzátette: – De nem itt.
Felvitte Isabelt a templom harangtornyába. Lassan leszállt az
alkonyat, és Isabel dideregve tekintett le Edinburghre, ahol az
első fáklyák már pislákoltak a sötét utcákon. A városon túli
mezőkön tábortüzek fényes foltjai virítottak, akár a
szentjánosbogarak éjjel. Isabelt ismét lelkesedéssel töltötte el a
rengeteg skót katona látványa.
– Bámulatos, ahogyan a serege elfoglalta a fővárost.
Knox megrázta a fejét: – De a várat nem foglalta el. Állával az
utca vége felé bökött, ahol a robusztus edinburghi vár
terpeszkedett a város felett, sziklatalapzatán állva. – Lord Erskin
irányítja, és gondoskodik róla, hogy mi oda be ne tegyük a
lábunkat. Az ágyúcsöveket az utca felé fordította.
– Ő a régenskirálynő és a francia sereg szövetségese?
– Nem, sem az övéké, sem a miénk. Kijelentette, hogy csak a
parlamentnek hajlandó átadni a kastélyt, de a parlament már
hónapokkal ezelőtt széthullott. Addig is, mint mondta, bárkit
szétlő az ágyúival, aki megpróbál behatolni az erődítményébe.
 – Uram, az ön lázadó serege olyan félelmetes, hogy a franciák
talán majd szép csendben beszállnak a hajóikba és
hazakotródnak.
Isabel azt remélte, hogy ezzel legalább egy mosolyt csal a férfi
arcára. Ehelyett Knox olyan pillantást vetett rá, amitől Isabel
szinte megijedt.
– Mi nem lázadók vagyunk – közölte –, hanem reformerek.
Nem a régenskirálynő hatalmával szállunk szembe, hanem
azokkal az intézkedéseivel, amelyek a bálványimádás bűnét
akarják ránk kényszeríteni.
– Reformnak meri nevezni a templomok
megszentségtelenítését és a kolostorok kirablását?
Meglepő módon, Knox erre már mosolygott, igaz csak
bánatosan.
– Kezdetben még felléptem a fosztogatók ellen, de szinte
lehetetlen volt megállítani őket. Úgy érezték, hogy joguk van
lecsippenteni egy keveset azokból a javakból, amelyekben a
papok dúskáltak az ágyasaikkal együtt a palotáikban. Ott, ahol a
pajtában halomban áll a gabona, amelyet azoknak a
szerencsétleneknek a bérleti díjából vettek, akiknek a gyerekei a
küszöböt rágják. Így aztán megtanultam szemet hunyni.
Egyáltalán nem mentegetőzve mondta mindezt, és Isabelnek
az lett a benyomása, hogy Knox ügyes politikus, aki ugyanúgy
szem előtt tartja a nép akaratát, akár Cecil. Úgy érezte, hogy a két
férfi nagyon hasonlít egymásra.
– Miért érdekli ez önt? – kérdezte Knox zavarba ejtő
közvetlenséggel. – Hogy lehet, hogy Erzsébet királynőtől jött, és a
neve mégis spanyol?
Már megint a szokásos gyanakvás, gondolta Isabel bosszúsan.
– A férjem spanyol.
– Spanyolországban élnek?
 Isabel nem akarta elárulni ennek a férfinak, hogy Carlos
ebben a pillanatban a mező túloldalán, Leithben tartózkodik a
franciák táborában. Csak annyit mondott:
– Nem, hanem Peruban.
– Ó – válaszolta Knox, leplezetlen megvetéssel –, akkor
önnek indián rabszolgái vannak. Ön egy unatkozó lady lehet.
Isabel elengedte a füle mellett a sértést. Különben is most
semmi nem tudta volna elrontani az abból fakadó jókedvét, hogy
sikeresen teljesítette feladatát.
– Egy olyan lady, aki holnap reggel már London felé veszi az
irányt. Ha üzenni akar valamit Sir William Cecilnek, szívesen
átadom neki.
– Aha. Üzennék valamit Cecilnek és Erzsébet királynőnek is,
ezért jöttem vissza önért.
– Örömmel értesítem őket arról, hogy a seregük készenlétben
várja az ellenséget.
– Aha, felkészültek az ellenség fogadására, és elszántak, Isten
a megmondhatója. És mégis … – Knox a homlokát ráncolva
megdörzsölte a tarkóját, mintha megpróbálná összeszedni a
gondolatait. Kitekintett a torony ablakán, a katonái tábortüzei
felé és azon is túl, Leith francia erődítménye felé. – Tudja,
egyszer a franciák fogságába estem. Két éven át egy gálya
belsejében eveztem a skót fogolytársaimmal együtt lefelé a
Szajnán, Bretagne partjai felé. Amikor a szél alábbhagyott,
eveznünk kellett. Huszonöt, negyven láb hosszú evező volt a
hajón, és hat ember jutott egy evezőre. Éjjel-nappal a padunkhoz
voltunk láncolva, mezítláb, kenyéren és vízen éltünk, hetente
háromszor kaptunk levest. És folyton veréstől kellett tartanunk.
– Isabelre nézett. – Csak akkor oldották el a láncainkat, amikor
misére kellett volna mennünk, de mi, skótok egy emberként
utasítottuk el a misére járást. Azt mondtam a másodkapitánynak,
hogy azzal az egy feltétellel megyek misére, ha a pap hátába
döfhetem a kést. – Az előbbi szomorú mosoly ismét megjelent az
arcán. – Ha lazsáltunk az evezőknél, akkor könyörtelenül
megkorbácsolt bennünket, de a vallásosság kérdése kevésbé
érdekelte. És mivel sokan nem akartunk misére menni, végül
sikerült is elérnünk, hogy ne kelljen.
Isabel kihallotta a keménységet a hangjából. Semmi kétsége
nem volt afelől, hogy ő szervezte meg a gályarabok lázadását a
mise ellen. Ez a férfi nem úgy néz ki, mint egy regényhős, de
Isabel már sejtette, miért vált népszerű vezérré.
– Az elszántság sokat számít – folytatta Knox –, de nem
állíthatja meg az ágyúgolyókat. És ezek a zöldfülű parasztok
aligha tudják legyőzni az európai háborúkban megedződött, jól
kiképzett veteránokat. Vasvillával és tőrrel kell szembeszállnunk
az ágyúval és lovassággal ellátott ellenséggel. Ha nem kapunk
még több segítséget – pénzt, képzett katonákat, felszerelést –,
bukásra vagyunk ítélve.
Isabel teljesen elhűlt. – De hiszen több ezer katonája van. Az
nem lehet, hogy ne győzzön.
Knox nem válaszolt. Jéghideg kék szemét Isabelre szegezte. –
Holnap nem indul vissza Londonba, még maradnia kell. Mielőtt
visszamenne Erzsébet királynőhöz, meg kell értenie a valódi
helyzetet.
 14

A LEITHI HELYŐRSÉG

Carlos a Quadra követnek írt beszámolója utolsó sorait

vetette papírra, de a falatozó, italozó és kártyázó franciák lármája
közepette nehezen tudott az írásra koncentrálni, bár az asztal
végén ült, a lehető legtávolabb tőlük. Lúdtollát a francia
parancsnoktól, D’Oyseltől kölcsönkapott ezüst tintatartóba
merítette, és lekörmölte az utolsó szavakat. Általában nem
zavarta a kantinok zaja. Egész életében katonák között élt, és
bármikor képes volt arra, hogy ne figyeljen rájuk. Inkább az írás
jelentett gondot. Teljesen belemerült a levél megfogalmazásának
még mindig szokatlan feladatába, hiszen Isabel csak néhány éve
tanította meg erre. Amikor elkezdték a tanulást, magában
elátkozta lassúságát. Egy szakállas puska megtisztítása, lőporral
és lövedékkel való megtöltése sokkal gyorsabban ment neki, mint
egy ötszavas mondat megfogalmazása.
És most sietett, hogy még ma elküldhesse Pedrót a jelentéssel
Londonba. Valójában nem nagyon érdekelte sem a beszámoló,
sem Quadra, inkább arra várt, hogy Pedro Isabelről hozzon
híreket. Vajon megfogadta a szavát, és elindult már haza
Nicolasszal? Sikerült meggyőznie a szüleit, hogy ők is vele
tartsanak? Ha elég gyors volt, azóta már Sevillából Űj-
Spanyolország meleg tengerei felé vitorláznak. Furcsa érzés
abban reménykedni, hogy már elment. Gyűlölte, ha el kellett
válniuk egymástól. Arról nem is beszélve, hogy a tengeri utazás
mindig is veszélyes vállalkozás volt. De ha Isabel már elment,
legalább abban reménykedhet, hogy a franciák Anglia elleni
támadása nem veszélyezteti őket.
 Bár lassan kételkedni kezdett abban, hogy vajon nem
tévedett-e a skóciai helyzet megítélésében. A franciák mégsem
tűntek olyan erősnek, mint ahogy azt a megérkezése előtt vélte,
ráadásul egy súlyos járvány több száz katonát is harcképtelenné
tett. És még az is tetézte a bajt, hogy a több ezer fős erősítést hozó
francia flottát az angolok feltartóztatták, és a téli szélviharban
szétszóródtak a hajóik. Erről is beszámolt Quadrának a
jelentésében. A skótok szerint kalózok támadtak rájuk, de ez
badarság. A Leithbe eljutott két francia hajó közül az egyik azt
jelentette, hogy látták köztük Winter admirális parancsnoki
hajóját, bár nem volt felvonva a zászlaja. Nyilvánvaló, hogy
Erzsébet királynő titkos feladatra küldte a hajóit. Carlost
megrázta a hír, hogy az egyik angol hajóskapitány Adam
Thornleigh volt, aki állítólag elkapott két utánpótlást hozó
francia hajót. Látványos akció! Ezt a hírt azonban kihagyta a
leveléből. Semmi szükség arra, hogy a követ fennakadjon a
Thornleigh családhoz fűződő rokoni kapcsolatán.
Átkozott legyen Quadra, amiért erre az istenverte küldetésre
kárhoztatta, és az ördög vigye el az angol admirálist is. Ez a
kedvezőtlen fordulat csak meghosszabbítja a franciák
viaskodását a lázadókkal, és így neki is tovább kell maradnia.
Pokolba mindenkivel: a skótokkal, a franciákkal és az angolokkal,
és az istenverte háborújukkal is. Nem kér belőlük. Nem akar
mást, csak visszatérni Peruba a családjával, a valódi életébe.
– Csak nincs egyedül?
Felnézett. A szőkeség állt ott, D’Oystel szeretője.
– Levél a kedvesének? – kérdezte a nő mosolyogva.
Carlos még a nevére sem emlékezett. A helyőrségi katonák
körül őgyelgő szegény helybéli nők egyike volt. Amikor Carlos
megérkezett, úgy tűnt, örül neki, hogy végre valaki beszél itt
angolul.
 – A békaevők hadarásába még a fejem is belefájdul – mondta
neki kacsintva. Azóta néhányszor megkereste, hogy
beszélgessenek.
Carlos összehajtogatta a levelet. Örült, hogy végre befejezte.
– Csak üzleti ügy – válaszolta.
– Ó, lefogadnám, hogy a szaftos részleteket akkorra
tartogatja, amikor majd találkoznak. Szerencsés a kedvese.
Csinos asszony volt, és Carlos látta, hogy sok férfi
megbámulja. Felállt.
– Ezt most el kell küldenem. – Tekintetével a franciákat
pásztázta.
– Azt a pogány legényt keresi? – kérdezte.
Carlos bólintott: – Pedrót.
A tábori konyhában van, Goncourt hadnagy inasával
cimborái. Mintha zsonglőrködni tanította volna.
Carlos elismeréssel nézett a nőre: – Maga aztán mindenkin
rajta tartja a szemét, igaz?
A nő kihívóan mosolygott rá: – Csak azokon, akik érdekelnek.
Nincs az a férfi, aki ne vette volna észre a csábítást a
szemében. Fenella, jutott eszébe a neve Carlosnak.
Carlos éles füttyentést hallott, amire mindketten
hátrafordultak. A kantin túloldaláról Jorge Rodrigez intette
magához. Carlos a levéllel játékosan szalutált Fenellának. –
Köszönöm – mondta, majd átvágott a zsúfolt termen, kíváncsian,
hogy mit akarhat a portugál tüzér. Gyalogos katonák lebzseltek a
hosszú asztaloknál, eszegetve és kártyázgatva. Csizmájuk alatt
sáros hófoltok olvadoztak a kőpadlón. Amikor odaért
Rodriguezhez, a férfi felállt, otthagyta kártyapartnereit, és
kezében a sörös kupájával félrevonta Carlost.
– Mae do Deus – nem látta, hogy azért integetek, hogy
elhívjam attól a nőszemélytől?
Carlos nem értette.
 – Hallottam a banshee-t is meghazudtoló füttyét. Sőt
nemcsak én, hanem a fél helyőrség is hallhatta.
– Ki az a banshee?
Carlos nem emlékezett rá, kitől hallotta ezt a kelta szót. Talán
Fenellától?
– Egy tündér – válaszolta szórakozottan. – Halálos veszélyre
figyelmeztet a sikoltásával. – Közben tekintetével a konyha
környékét pásztázta. Pedrót kereste, hogy rábízza a levelet.
– Maga kerül halálos veszélybe, Valverde, ha a parancsnok
együtt látja vele.
Carlos ránézett. Az egyetlen jó dolog ebben az istenverte
Skóciában az, hogy most belebotlott a régi fegyvertársába, akivel
több hadjáratot is végigharcoltak együtt. Nyolc évvel ezelőtt egy
Augsburg melletti erdős csatamezőn Rodriguez orvlövész
támadásától mentette meg az életét. Később, amikor egy lengyel
hercegprímás seregében harcoltak Prágától délre, egy mocsaras
folyóparton Carlos volt az, aki félrelökte Rodriguezt ágyúgolyó
útjából.
– D’Oysel szeretőjére gondol? – kérdezte.
– A parancsnok teljesen luoco, ha róla van szó. Insano.
Carlos ezen jót derült: – Csak nem az ágyába akarta cipelni,
Jorge?
– Nincs ebben semmi nevetnivaló. Már öt hónapja itt vagyok,
ismerem a helyzetet. Egy bolond nantes-i lövész egyszer vele
töltött egy éjszakát, és mit tett erre D’Oysel? Levágta annak a
szamárcsődörnek a fülét. A hadnagyaival figyelteti, hogy ki
lebzsel körülötte. Tartsa magát távol tőle, meu amigo. Nem tesz
jót az egészségének.
Carlos nem ilyennek ismerte meg a francia parancsnokot.
– Ez nem vall D’Oyselre. Értelmes, nyugodt ember, nem
ragadtatja el magát.
– Ha a szeretőjéről van szó, egészen másképp viselkedik. –
Rodriguez legurított a torkán egy korty sört, majd megtörölte a
száját az ingujjával. – És másképp viselkedik a skót rabokkal is.
Élvezi, ha levághatja az ujjúkat, mielőtt felakasztja őket. A háta
mögött Monsieur Doigt Rouge-nak nevezik. Vörösujjú úrnak.
Egy sárral lefröcskölt alak sietett el mögöttük, hangosan
zihálva. Meglökte Rodriguez karját, amitől kilöttyent a söre.
Rodriguez felmordult, és durván megmarkolta a férfi ágyékát. –
Ezt kapd be! – Az tovább sietett, mintha mi sem történt volna.
Rodriguez értetlenül nézett Carlosra, nem értette, ki az ördög
lehetett ez a szemtelen alak.
Carlos felismerte. D'Oysel egyik kéme, egy köpönyegforgató
skót. A fickó a parancsnoki szobákhoz vezető lépcsők felé
igyekezett. Carlos figyelte, amint kettesével veszi a lépcsőfokokat
felfelé.
Talán sürgős híreket hoz? Ha így van, ellenőriznie kell. Lehet,
hogy ki kell bővítenie a Quadrának szóló jelentését. A levelet a
zekéjébe tuszkolta, és követni készült a skótot.
– Vizsgálja át Picard ingujját – mondta Rodrigueznek, az
egyik kártyajátékos felé bökve. – Egy királyt rejteget benne.
A portugál felháborodva nézett a franciára. – Vérbajos
békaevők!
A lépcsőn felfelé haladva hallotta, amint Rodriguez szitkok
özönét zúdítja Picardra, és úgy cifrázta a trágárságait, hogy
Carlosnak mosolyognia kellett rajta. Felért a folyosóra, ahol
tisztek és személyi szolgáik járkáltak, ügyeiket intézve. Egy
ablakon át felhallatszott a katonák fesztelen társalgása az
udvarról.
D’Oysel szobájának az ajtaja nyitva állt, és láthatta, amint a
skót kém a régenskirálynő előtt meghajol. A királynő mellett az
alacsony termetű, ámde kemény harcos hírében álló D'Oysel állt.
Carlos elképzelte, amint a rabok ujjait csonkítja, és most már
korántsem érezte iránta a korábbi tiszteletet. Elég kínzást látott
életében, és tudta, hogy az soha nem az információszerzésről
szól, hanem a hatalom élvezetéről. És ez D’Oyselre is igaz.
Kopogtatott a nyitott ajtón.
– Mit akar? – kérdezte D’Oysel franciául, bosszús hangon.
Mikor látta, hogy Carlos az, szívélyesebb hangnemben
beinvitálta. – Igen, igen, jöjjön csak be, Valverde.
Carlos meghajolt a királynő előtt, de az ő meghajlása elegáns
volt, nem pedig alázatos, mint a kémé. Néhányszor találkoztak
már, és a királynő mindig kedvesen fogadta. Guise Mária a
negyvenes évei elején járhatott, és itt ő testesítette meg a francia
hatalmat. Amikor Carlos odaadta neki a Quadra követtől kapott
megbízólevelét, a királynő hálálkodott, amiért Fülöp király abban
a kitüntetett figyelemben részesítette, hogy katonai attasét küld
hozzá. Ezekben a válságos időkben minden barát nagy érték.
Természetesen mindezt franciául mondta, de Carlosnak ez nem
jelentett gondot. Nincs olyan zsoldos, aki húsz év európai
szolgálat után ne tanulna meg franciául.
De a régenskirályné most alig méltatta figyelmére, csupán
egy szórakozott pillantást vetett felé. Valami történhetett,
gondolta Carlos. Bár a politika errefelé mindig változott, ismerte
az alaphelyzetet. A nagyhatalmú francia De Guise herceg
leánytestvéreként Mária húsz évvel ezelőtt ment férjhez a skót
Jakab királyhoz. A király halálakor kiskorú leánya lett a királynő
– akit az emberek Máriának, a skótok királynőjének neveztek.
Hatéves korában a francia udvarba küldték, hogy felkészítsék a
francia király kiskorú fiával kötendő házasságára. Múlt nyáron
meghalt a király, így a még csak tizenéves fiatal pár lett
Franciaország királya és királynője. Itt Skóciában a lánya helyett
Guise Mária régensként uralkodott, és fanatikus elszántsággal
védelmezte lánya skót trónusát. Amikor a lázadók bevonultak
Edinburghbe, arra kényszerült, hogy itt, a csapatainál keressen
menedéket. Ez a válság alaposan megviselte, szinte betegesen
fáradtnak látszott.
– Nos, milyen híreket hozott? – kérdezte D’Oysel a kémet.
 A skót még mindig kifulladva, angolul válaszolt. – Uram,
megfigyelés alatt tartottam Glencairn grófját, ahogy kérte. Ma
délután Argyll grófjával és Lord Ruthvennel kilovagolt a grouse-i
dombtetőre, a várostól délre. Ott egy nővel találkoztak, akit aztán
bekísértek a városba, St. Gilesbe.
D’Oysel összevont szemöldökkel hallgatta, bosszantotta a
férfi erős skót akcentusa. Ő és a régenskirálynő nem beszéltek
túlságosan jól angolul. D’Oysel Carloshoz fordult, franciára
fordította a hallottakat, és megkérdezte tőle, hogy jól érti-e.
Carlos megerősítette, hogy jól érti. Ez az oda-vissza fordítás
sokáig fog tartani, gondolta Carlos, ezért a dolgok közepébe
vágva rögtön feltette a kémnek a legfontosabb kérdést: – Ki volt
az a nő?
– Hát azt én meg nem mondanám, mert nem tudom.
Parasztasszonynak volt öltözve, de a katonák úgy bántak vele,
mint egy úrihölggyel. A lova nyergéből ítélve angol lehet. És egy
erősen megpakolt málháslóval jött.
Amikor Carlos lefordította a választ, a régenskirálynő
rémülten kiáltott fel:
– Titkos küldött Angliából! – aztán még jó sokáig
mérgelődött franciául. – Semmi kétség, hogy az a ledér Erzsébet
küldte ide, és ezeknek a rebellis tetveknek hozott segítséget. És
mindezt azután tette, hogy hízelgő levelében biztosított arról,
hogy soha nem fog eleget tenni segélykérésüknek. A céda!
– Ezt nem tudhatjuk, asszonyom – mondta D’Oysel, hogy
megnyugtassa, bár Carlos szerint a parancsnok nagyon is jól
sejtette, hogy ez az igazság. D’Oysel számára óriási csapás volt
elveszíteni a Franciaországból küldött több ezer katonát, akiket
az angolok az Északi-tenger szélviharaiba űztek. Biztosra vette –
és ezt a tegnap esti borozgatásnál meg is mondta Carlosnak –,
hogy a hajókat Erzsébet királynő küldte. Ezzel Carlos is
egyetértett. Most az újabb angol beavatkozás feletti dühét
visszafojtva franciául közölte Carlosszal, hogy milyen utasítást
adjon a kémnek.
Carlos kiadta a kémnek a parancsot. – Tudja meg, hogy ki az
a nő.
A kém ismét alázatosan meghajolt, és miután távozott,
D’Oysel és a régenskirálynő tanácskozásba merült, A királynőből
csak úgy záporoztak az aggodalmaskodó kérdések. Kérjenek több
katonát Franciaországtól? És a csapatszállító hajók vajon
eljutnának ide ebben a rossz időben? Az angolok kalózhajói még
mindig fenntartják a blokádot? A lázadók még Edinburgh várát is
be tudják venni?
Carlos arrébb húzódott, hagyta őket beszélgetni. Nem akart
részt venni a tanácskozásban, bár neki is megvolt a maga
véleménye, amely – a kém beszámolója nyomán – most kissé
megváltozott. Megállt az ablaknál és kinézett a vízre. Az
erődítmény az Északi-tenger hosszú, keskeny nyúlványa, a Firth
of Forth tölcsértorkolata fölé magasodott, Leith kikötőjében
néhány halászhajó ringatózott a hullámokon, mint apró
kagylóhéj; fölöttük az erőd ágyúi fenyegetően meredtek a tenger
felől érkező ellenségre. Ezek a hírek mindent
megváltoztathatnak, gondolta. A lázadóknak eddig alig volt
pénzük, ám ha Erzsébet királynő küldött nekik, most már
megengedhetik maguknak, hogy katonákat fogadjanak fel,
ágyúkat, lőport és lövedékeket vásároljanak. Ettől megerősödve
már akár támadásba is lendülhetnek. Guise Mária holttestén át,
gondolta.
– Senor Valverde – szólította meg a régens, kizökkentve
töprengéséből- Elfordult az ablaktól és látta, amint feléje közelít.
– Misére megyek – mondta. – Kérem, adja át üdvözletemet
Quadra követnek.
– Át fogom adni, asszonyom.
– Mondja meg neki, hogy milyen nagyra értékeljük spanyol
barátainkat. Isten reám ruházta a feladatot, hogy megőrizzem ezt
a királyságot az ő felkentjének, a leányomnak. Az ön királya
tudja, hogy ez a leányom joga, és tudja azt is, hogy ha egy eretnek
horda bitorolná, ez a förtelem alattvalóink lelkét a pokol tüzére
kárhoztatná.
Carlos bólintott. A régens elkeseredett tekintetétől
kényelmetlenül érezte magát.
Miután elment, D'Oysel egy székhez intette Carlost, és
mindkettőjüknek töltött egy kupa bort. Egymással szemben ültek
a parancsnok asztala mellett, amelyen térképek és irattekercsek,
a boroskancsó és egy tál hideg birkaragu hevert nagy
összevisszaságban. Most, hogy egyedül maradtak, D'Oysel
elengedte magát, és kinyújtotta a lábát. De nem volt igazán
nyugodt, Carlos ezt jól láthatta.
– Roque leltározta a készleteinket – mondta D'Oysel. – A
hiány komoly.
– Élelemből vagy lőszerből?
– Mindkettőből. Ha elkapnám azt a kapitányt, aki elfogta az
utánpótlást szállító hajóinkat, levágnám a golyóit, és megetetném
vele.
Carlos a boroskupáját bámulta. Az a kapitány Adam
Thornleigh volt.
– Elég élelmet vehetünk a környékbeli parasztoktól –
mondta. Felnézett a parancsnokra. – Már ha ez a hadjárat nem
tart túl sokáig.
D’Oysel felmordult. Ha ismerte is a király terveit, megtartotta
magának. – Egyre rosszabb a helyzet. Azok közül az angol
korvettek közül három nem tért haza. A Minion, az Elizabeth és a
Tiger. Azóta is borsot törnek az orrunk alá.
Carlos meglepődött. – Itt, a torkolatban? – Az Elizabeth
Adam Thornleigh hajója volt. Adam vakmerő ugyan, de nem
őrült. Az erőd ágyúi pillanatok alatt elsüllyesztenék.
 – Az északi part mentén lopakodva észrevétlenül elhaladtak
mellettünk. Most a Forth partjait lövöldözik és fosztogatják
végig, Fife és Nyugat-Lothian környékén.
Ez valóban rossz hír volt.
– Bizonyára segítséget visznek az ellenségnek, különben nem
merészkednének nyugatra ilyen messzire.
D’Oysel rosszkedvűen bólintott.
– Egyetértek. Ami az elveszett flottánkat illeti, a jelentések
szerint az egész Északi-tenger partvidékén támadtak meg
hajókat, a holttesteket egész Dániáig sodorta a tenger. A flottát
D’Elbeuf márki vezette, és amint hallom, valahogy sikerült
visszajutnia Dieppe-be, úgyhogy bízom benne, hogy hamarosan
küld majd újabb csapatokat és ellátmányt. – D’Oysel a kancsóért
nyúlt, és teletöltötte Carlos kupáját. – Mindazonáltal a mostani
lehetőségeim megcsappantak, mint ahogy a puskaporkészletem
is. Így hát szárazon kell tartanom, amíg a márkitól nem kapok
utánpótlást. Másfelől azzal a lehetőséggel is számolnom kell,
hogy az ellenség támadást kísérd meg. – A saját kupáját is
teletöltötte. – Ön mit gondol, Valverde?
Azt, hogy inkább a napfényes Peruban lennék, válaszolta
volna Carlos, de visszatartotta szavait. Már régóta gyötörte egy
gondolat. Kinek az oldalán állok én tulajdonképpen? Ha
Franciaország győz, majd megtámadja Angliát, az Isabel
szüleinek rossz, amennyiben otthon maradtak. Keserves életük
lenne a franciák ostroma alatt. Ám ha a lázadóknak sikerülne
elfoglalniuk a helyőrséget, Carlost fogságba ejthetik. Persze, nem
harcoló személyként számíthat rá, hogy Quadra tárgyalni fog a
szabadon bocsátásáról, de az hónapokba is beletelhet, ha
egyáltalán a lázadók figyelembe vesznek efféle háborús
játékszabályokat. Ha nem, akkor lehet, hogy soha nem jut haza.
Emellett volt még egy mélyebben gyökerező oka is annak, hogy
Franciaországot támogassa. Hadviseléssel töltött élete során
akármelyik parancsnok is bérelte fel, hű maradt hozzá.
 Ha egy zsoldos nem így cselekedne, nem fogadnák fel a
következő hadjárathoz. Természetesen most nem zsoldosként
jött ide, de gyakorlatilag a spanyol király, Fülöp fizet a
munkájáért. Mindent, amit Peruban megkapott – az
encomienda, a nagy ház, az ezüstbánya, az úri élet a királytól
származott. És Carlos alacsony származása miatt csak a király
kegyétől függött, hogy megtarthatja-e ezeket. És a király
Skóciában nem kívánt egyebet, mint a franciák győzelmét, azt,
hogy felmorzsolják az eretnek lázadókat.
Döntött. És remélte, hogy Isabel már meggyőzte makacs
szüleit, hogy vele együtt elhagyják Angliát.
– Úgy gondolom, hogy nem kellene várnia – mondta
D’Oyselnek.
– Ha az angol királynő pénzt küldött nekik, hamarosan
zsoldosokat bérelnek és tüzérséggel bővítik ki a csapataikat. Ne
adja meg nekik ezt az esélyt.
– Szóval támadjak?
Carlos bólintott. – Rohanja le őket, már most.

A gyülekezőre hívó kürtjei belehasított a hideg levegőbe.

Carlos kihörpintette az utolsó kortyot reggeli söréből, a
szájába gyömöszölt még egy falat árpakenyeret, és kiment a tiszti
kantinból. D'Oysel nem vesztegeti az idejét, gondolta. Tegnap
este felvázolta a mai tervet, de még nagyon korán volt, alig kelt
fel a nap. Még a vacsoránál meggyújtott gyertyákból is pislákolt
néhány. De hát a franciák nem a tunyaságukkal aratták nagy
győzelmeiket Európa csataterein. Bőrzekéjét gombolgatva
kilépett az udvar reggeli, halovány fényébe. Utána akart nézni,
hogy Pedro tényleg elment-e éjszaka, ahogy megparancsolta
neki. Jobb, ha már úton van a Quadrának szóló jelentéssel,
amikor a támadás elkezdődik. Bárcsak én is elmehetnék,
gondolta.
 A helyőrségben mindenütt katonák rohantak ki a
barakkjaikból és álltak össze csapatokká az udvaron kiabálás,
csizmatalpak és paták dobogása közepette. Nagy itt a fegyelem,
gondolta Carlos. Elképzelte, amint a skótok még éppen hogy csak
ébredeznek a sátraikban, teljesen felkészületlenül. D'Oysel
tapasztalt parancsnok volt, a katonái jól kiképzett, kemény
harcosok, és most éppen egy teljes rohamra készültek ellenük.
A lovasság is megfelelő, gondolta Carlos, amint elhaladt egy
parancsokat osztogató hadnagy mellett. Lovászok szaladgáltak
lószerszámokkal és nyergekkel a kezükben. A tisztek személyes
inasai gazdáik páncél mellvértjei és kardjai fölé görnyedtek. A
lovak fehér párát fújtattak a hideg levegőbe, és izgatottan
táncoltak, szerszámaikat zörögetve. A gyülekező férfiak fölött, az
emeleti tornácon vagy tucatnyi nő, a tisztek ágyasai gyülekeztek a
korlátnál, még hálóruhában. Egyesek vacogva húzták össze
magukat, mások a korlátra hajoltak, de mindannyian csevegtek,
és figyelték, ahogy összeállnak a csapatok. Egy skarlátvörös
vállkendő vonta magára Carlos figyelmét. Fenella. Az asszony őt
nézte.
Carlos elindult felfelé az istállók melletti lépcsőn a padlástér
felé. Tudta, hogy Pedro mindig ott alszik, a többi szolgával
együtt. A padlás üres volt, eltekintve a szolgák hálóhelyéül
szolgáló rendetlen szalmarakásoktól és néhány szétszórt
ruhadarabtól. Jól van, Pedro biztosan elment, gondolta. A padlás
szélére állt, és lenézett az utolsó lovakat kivezető istállófiúkra.
Furcsa érzés volt, hogy most csak nézi őket, de ő maga nem száll
nyeregbe. Furcsa, de nem rossz. A katonáskodás éveit már maga
mögött tudhatta, annak minden nyomorúságával együtt. A jobb
térdében, a német lándzsa okozta régi seb helyén hirtelen hasító
fájdalmat érzett, mintegy reflexként a harci előkészületekre.
– Gondolom, ezt látni akarja – szólalt meg mögötte egy női
hang.
 Megfordult. Fenella állt a padlásajtóban. Fejével a mögötte
lévő udvar felé biccentett. – A maga legénye.
Kiment hozzá, és a nő az udvar felé mutatott. Pedro állt ott
egy francia kapitánnyal, aki dühösen kiabált vele. Carlost
csalódottság fogta el, látva hogy Pedro nem ment el. Most már
Isten tudja, mikor tud elindulni. A fiú meghunyászkodva állt ott,
mintha a kapitány a földbe akarná döngölni a szidalmaival. Mi az
ördög történik ott?
– Köszönöm – mondta Fenellának, miközben lerohant a
lépcsőn.
Lovak farát félretolva, kardok fölé hajoló emberek között
szelte át az udvart, amikor hirtelen azt látta, hogy a kapitány
durván pofon vágja Pedrót, akinek vérezni kezdett az arca.
Amikor a franciához ért, két kézzel megmarkolta a gallérját. –
Hagyja békén a fiút!
– Ki az ördög maga?
– Senki. Ha még egyszer megüti, megmondhatja a
parancsnokának, hogy a Senki volt az, aki a maga pofáját betörte,
Pedro letörölte a vért a szájáról, és mentegetőzve mondta
Carlosnak:
– Lo siento, seňor. Él me paró. – Sajnálom uram.
Megállított.
Carlos szorosabban fogta a kapitány gallérját. – Miért
állította meg a szolgámat?
– Elkötött egy lovat, az ég szerelmére.
– Az az én lovam, maga ütődött. – Elengedte a férfit, és
taszított rajta egyet. Talán egy kicsit túl erős volt a lökés. A
kapitány hátratántorodott, megbotlott egy földön heverő
mellvértben, és elterült a macskaköveken. Carlos látta a szemén a
szégyenkezést és a haragot. Már sajnálta, hogy meglökte. Ezek a
franciák kényesek a becsületükre.
Pedróhoz fordult, aki még mindig szédelgett a pofontól. –
Gyere velem – mondta, és elindult vele. A kezét gyengéden a fiú
tarkójára tette, hogy megnyugtassa. – Szerzünk neked valamit
reggelire.
A hátulról érkező rúgás váratlanul érte Carlost.
Megtántorodott az éles csizmatalptól, amely a térde mögött érte a
lábát, és majdnem elvesztette az egyensúlyát. Megperdült, és
látta a francia hadnagy gyorsan közeledő öklét. Eléggé félrehajolt
ahhoz, hogy a csapás ne az orrát érje, így az arccsontjáról pattant
le. Krisztusra, csak nem verekedni akar velem ez az idióta? Carlos
újra taszított rajta egyet, és a mellénél fogva ellökte, de ezúttal
minden sajnálkozás nélkül. – Ezt inkább a skótoknak tartogassa
– vetette oda neki.
– Azoknak ugyan nem kell tőle félniük – kiáltotta egy asszony
a tornácról, csipkelődő hangon. – Renault csak nyomulni tud, de
bökni, azt már nem.
Az udvaron álló férfiakból kitört a nevetés, és ez csak még
jobban felpaprikázta a kapitányt, akit, mint kiderült, Renault-nak
hívtak. Carlos felmordult, amikor a francia előhúzta a tőrét, és
támadásba lendült. Carlos oldalra lökte Renault karját, hogy
kiüsse a kezéből a tőrt, de a francia erősen szorította. Renault
előre suhintott a kardjával, mire Carlos hátraugrott, de az utolsó
pillanatban, mert a penge kis híján átvágta a torkát. A francia
előrelendülését kihasználva Carlos akkorát ütött a kezére, hogy a
fegyver kirepült belőle, és nagyot csattant a macskaköveken. A
katonák és a tisztek hátrébb léptek, érezték, hogy a kapitány dühe
rájuk nézve is veszélyt jelenthet. Renault előreugrott, hogy
felkapja a tőrét. Carlos megragadta a férfit és maga felé
fordította, majd elkapta a csuklóját és hátra tekerte. Ettől végre
mozgásképtelenné vált.
Ha Renault elfogadja a vereséget, ezzel véget is ért volna az
ügy. Carlos ezt akarta, de nem így történt. Renault vad ordítással
megpróbált kiszabadulni, és újra támadni. Carlos akkorát
szorított rajta, hogy hallani lehetett a francia karcsontjának a
reccsenését. A férfi felüvöltött a fájdalomtól, Carlos pedig
elengedte. Renault megtántorodott a hatalmas fájdalomtól,
majdnem elájult.
Néhány katona ijedten kiabálva odarohant hozzá. Retten
megfogták és megtámasztották. D’Oysel tört utat magának a
tömegen keresztül, miközben a napfény megcsillant a sisakján.
– Istenemre mondom, ellátom a baját annak, aki verekedni
merészel. – Elképedve állt meg, amikor látta, hogy Carlos volt a
tettes. A fájdalomtól sziszegő és falfehér Renault-ra nézett, majd
így szólt:
– Az Istenért, Valverde, mit művel maga?
– Renault kapitánynak eltört a karja – mondta az egyik
katona.
D’Oysel döbbenten nézett rá, de visszafojtotta haragját.
Pattogó hangon parancsokat osztogatott: egy őrmesterrel
elkísértette Renault-t a felcserhez, a többieknek pedig folytatniuk
kellett a felsorakozást. Aztán az egyik lovashoz fordult, aki rémült
arccal nézte végig, hogyan teszik harcképtelenné a kapitányát.
D’Oysel közölte vele, hogy a rangsorban Renault alatt lévőt teszi
meg kapitánnyá, és utasította, hogy kísérje oda hozzá. – Ugye
Lalonde az?
– Igen, uram – válaszolt a férfi idegesen –, csakhogy ma
reggel Lalonde hadnagyon kitört a skót mocsárláz. Nem értesült
róla, uram? Majdnem kihányja a belét. Nem tud felkelni, uram,
lóra ülni pedig végképp nem.
D’Oysel megvető pillantása beszédes volt: maga felelős ezért.
– Renault egy herceg unokaöccse, Valverde. Ezért még
drágán megfizet.
Carlost elöntötte a méreg, Hogyan hibáztathatják egy olyan
idióta miatt, mint Renault? De nemcsak dühöt érzett, hanem
szégyent is, hiszen tudta, hogy valóban ő a felelős. Annak az
idiótának nem magától tört el a karja. És ami még rosszabb, ezzel
a saját hírnevét kockáztatja. Ha Quadra megtudja, hogy
verekedett és egy herceg unokaöccsét sebesítette meg, búcsút
inthet a trujillói városi tanácsnoki poszthoz fűzött reményeinek,
és bármilyen előléptetésnek. Még jó, ha az encomiendáját
megtarthatja.
D’Oysel gondterhelten megvakarta az állát, és azt morogta:
– Lalonde után Roux következik a sorban, az az eszetlen
fattyú, akit püspök apja hozzánk suvasztott be. Még a szakállas
ágyút sem ismeri fel. Lehetetlen helyzetbe kerültünk, az az
igazság.
Gyors elhatározásra jutott. Leállította a gyülekezőt, majd
összehívta az irodájába az összes tisztjét. Még egy utolsó
pillantást vetett Carlosra, és bement az épületbe.
Carlos követte a tiszteket. D’Oysel átnézett rajta, amikor
bejött, hogy levezesse a tanácskozást. Először is kikérte a tisztek
véleményét arról, hogy elhalasszák-e a támadást, amíg Lalonde
fel nem épül. Arra jutottak, hogy az napokig is eltarthat. Akkor
viszont Roux-ra bízzák rá a sereget? A válasz világos volt – senki
sem bízott Roux-ban. Carlos egyre nagyobb aggodalommal
hallgatta őket. Elképzelte a lovasságukat a csatatéren, amint –
vezető híján – felbomlik a harci alakzatuk. Elképzelte, amint a
skótok, már csak számbeli fölényükből adódóan is, lerohanják
őket. Mivel a skótok sokkal többen vannak, a franciáknak csak
egy fegyelmezett villámtámadás esetén lehet esélyük a
győzelemre. Máskülönben előfordulhat, hogy D’Oyselnek
visszavonulást kell elrendelnie, ami a végtelenségig elnyújtja a
háborút, ő pedig szépen itt ragad. Mikor újra D’Oysel vette át a
szót, Carlos fogcsikorgatva közbeszólt: – Válthatnék önnel egy
szót négyszemközt?
D’Oysel félrevonta, miközben a többiek tovább tanácskoztak.
– Vezethetném én is a csapatot – ajánlotta fel Carlos.
D’Oysel ugyancsak meglepődött, de aztán élénk érdeklődés
csillant meg a szemében: – Megtenné?
– Egy szívességért cserébe.
– Mi lenne az?
 – A királyi követ ne értesüljön az incidensről Renault-val. –
Elkeseredetten azt gondolta: Bár ne tettem volna.
D’Oysel az embereihez fordult, elmondta, hogy Carlos fogja
vezetni a csapatot, és tudatta velük, hogy lovassági kapitányként
már sok európai háborúban szolgált dicsőséggel, sőt évekkel
ezelőtt angol megbízásból még a skótok ellen is harcolt. A
bejelentést mindenki lelkesen és megkönnyebbüléssel fogadta.
Carlos nem egy tisztet ismert meg a kártyapartik alatt, és tudta,
hogy megbíznak benne. Még egyszer elátkozta magát, amiért
belekeveredett ebbe a zűrös helyzetbe, majd így szólt D’Oyselhez:
– Adjon egy órát, hogy beszélhessek az embereivel.
Egy órával később kitárultak az erődítmény kapui, és kétezer
francia katona özönlött ki rajtuk, gall csatakiáltásokkal a
szájukon. Elöl Carlos lovagolt olyan katonák élén, akiket alig
ismert; olyan harci mén hátán, amelyet nem tanított be; olyan
páncélzatban, amely nem óvta a lábát; olyan karddal az oldalán,
amelyet nem volt ideje megélezni. Minden franciát elátkozott
magában, amint kardját magasra emelve előrevágtatott, hogy
tönkreverje a skótokat.
 15

A HÍD

A több hétig tartó, kényelmetlen utazás után Isabel végre jól

kialhatta magát. Reggel épp a harisnyáját húzta fel, amikor
kiabálást hallott az utcáról. Talán újabb foglyot visznek a
börtönbe? Glencairn a High utcán szerzett neki szállást, egy
hajóács özvegyének a házában. Az apró padlásszoba ablaka, ahol
elhelyezték, az edinburghi vámházra nézett, amely a börtönnek is
otthont adott. Knox katonái közül kilenc vagy tíz az özvegy lenti
szobáiban kapott kvártélyt, és előző este, amikor Isabel
lefekvéshez készülődött, hallotta, amint a katonák kitódulnak az
utcára és gúnyosan sértegetnek egy embert, akit éppen akkor
szállítottak a börtönbe. Mindennél jobban gyűlölték az
ellenséghez átálltakat. Amikor Isabel kinézett az ablakon, látta a
rettegést a fogoly arcán. Szemlátomást alig várta, hogy bent
legyen a börtönben, ahol Knox emberei nem tudják elvágni a
torkát.
Most reggel is odalépett az ablakhoz, hogy megnézze, kik
kiabálnak. Több mint egy tucat lovas vágtatott végig az utcán, a
városkapu irányába. Isabel megpillantotta köztük Glencairnt a
másik két gróffal, Argyllal és Ruthvennel, akikkel tegnap a
dombon találkozott. Az egyik templomban harangoztak, és
emberek siettek ki a házakból, a boltokból és a mellékutcákból.
Mi történhetett? Isabel kidugta fejét az ablakon és menetelő
férfiakat látott közeledni, legalább százat. Rendetlen ruhájukban
nem látszottak katonáknak, de úgy meneteltek, mint a katonák.
Az emberek – boltosok, munkások, háziasszonyok, gyerekek –
odacsődültek melléjük, és kíváncsi tekintettel nézték őket,
mintha vándorszínészek érkeztek volna a városba.
 Isabel magára kapta a köpönyegét, és leszaladt a lépcsőn. A
ház üresnek tűnt, az elkvártélyozott katonák már elmentek
otthonról. Isabel olyan mélyen aludt, hogy nem hallotta, mikor
mentek el.
– Tom! – szólt le Isabel a pincébe. – Tom… – Elhallgatott,
mert látta, hogy Tom már siet felfelé a lépcsőn, az ingét a
nadrágjába gyűrve.
– Mi ez a lárma? – kérdezte Tom.
– Katonák vonulnak az utcán.
– Megtámadtak bennünket?
– Lehet. Az emberek csak úgy tódulnak kifelé, nem tudják, mi
történt.
Mindketten kisiettek a bejárati ajtón, és nézték, ahogy a
felkelők vonulnak az utcán, nyomukban pedig hatalmas tömeg.
Isabel megállított egy idős férfit, aki sántítva próbált lépést
tartani az emberekkel, megkérdezte tőle, hogy hová mennek a
katonák. Az öregember szemében nyugtalan vidámság csillogott.
– Knox mester és a grófok rászabadítják a seregüket a
franciákra.
– Leithnél?
– Aha, asszonyom. Most aztán megnézhetjük, hogyan folyik
azoknak a békaevőknek a vére.
Tom megegyezte: – Vajon a vérük is zöld?
Az öregember zihálva nevetett. Isabel tudta, hogy Tom csak
azért viccelődik, hogy palástolja idegességét, de ő nem volt
ideges. Ugyanolyan izgatott várakozást érzett, mint az öreg.
Talán csak órák kérdése, és a felkelők győzelmet aratnak.
Carlosra gondolt, és hálát adott Istennek, amiért ő kimarad az
ütközetből. Neki semmi köze ehhez a viszálykodáshoz, végül is
már régen felhagyott a zsoldosélettel. Csakhogy most a háború
törvényei érvényesülnek, amelyek nem veszik figyelembe az
efféle jelentéktelen szempontokat. Ettől egy pillanatra kilelte a
hideg Isabelt. De Carlos végül is olyan tapasztalt és okos, tud
vigyázni magára.
Bárcsak ez a győzelem napja lenne Knox és katonái számára!
Előző este nagyon ráijesztett borúlátó szavaival, és még csak haza
sem engedi, amíg Isabel meg nem győződik róla, hogy milyen
gyenge a serege. De most már látott eleget althoz, hogy ne
higgyen sötét jóslatának. Knox azért túlozta el a dolgokat, hogy
ezzel még több pénzt csikarjon ki Erzsébettől. Ezek a katonák
azért vonultak végig az utcán, hogy csatlakozzanak a város és a
Leith közötti mezőn táborozó többi felkelőhöz. Több ezren is
lehetnek együtt, míg a franciáknak kevesebb katonájuk van, és
feltehetőleg ők is felkészületlenek. Sajnálta ezeket a katonákat,
hiszen mindkét oldalon lesznek halálos áldozatok. De ez után a
csata után minden rendben lesz, és így megmenekülnek a
többiek. Bárcsak ez a felkelő sereg végleg elüldözné innen a
franciákat!
Közben eltűntek a katonák, már a városkapun túl jártak, a
lábdobogásuk is egyre halkabbá vált. Az őket követő tömeget is
elnyelték a kapuk, csak az öregek, a fiatal anyák és a félősek
maradtak a városban. Az asszonyok nyakon csípték gyerekeiket,
visszaosontak velük a házaikba és a boltjaikba, majd bezárták a
kaput. Az utcát szokatlan csend borította be.
Isabel elképzelni sem tudta, hogy most bezárkózzon, és ne
járjon utána, mi történik a városfalakon túl. – Tóm, készítsd elő a
lovakat, mi is követjük őket.
Tom elborzadt: – Már megbocsásson, asszonyom, de ez
bolond ötlet. Ott kinn vér fog folyni, legyen az zöld vagy piros.
– Az mérföldekre lesz innen. Gyere, szét akarok nézni.
Nem találták meg Isabel lovát az istállóban, ezért Isabel a
rekeszeket kiganajozó mezítlábas istállófiúnál érdeklődött. A fiú
vállat vont – A katonák elvitték, asszonyom.
– Micsoda? – kérdezte Isabel rémülten. – Elvitték a lovamat?
 – A dicső ügy érdekében – morogta Tom. – Most jobb lenne,
asszonyom, ha visszamennénk a házba, leülnénk és várnánk,
mint a többi ember a városban, akinek van egy kis esze. Úgyis
hamarosan megtudjuk a fejleményeket.
– Nem. A lovad elbír kettőnket is, és különben sem megyünk
messzire. Gyerünk, nyergeld fel.
Ügetve hagyták el a várost; Isabel Tom mögött ült a
nyeregben, Tom báránybőr zekéjébe kapaszkodva. Nem voltak
egyedül: elég sok ember kószált a városkapun kívül, szemét a
távoli horizont felé meresztve. A közeli mezőkön kiürültek a
sátrak, a katonák elvonultak, csak a letaposott hó és sár őrizte
nyomukat. Látszott, hogy hirtelen kellett összeszedni magukat. A
még füstölgő tábortüzek fölött bográcsok gőzölögtek, és néhány
nő üres tekintettel kuporgott mellettük. Az egyik táskákat pakolt
fel egy öszvérre, menekülésre készen. Isabel és Tom
továbbmentek az úton, és minél távolabbra kerültek, annál
kevesebb emberrel találkoztak.
– Most már eleget látott, asszonyom?
– Még semmit sem láttam. Menjünk tovább, Tom.
Tom elégedetlenül morgott valamint, de megsarkantyúzta
lovát, és tovább haladtak. Egy patakon átívelő szűk fahíd felé
közeledtek, amikor Isabel vékonyan gomolygó füstöt pillantott
meg a láthatáron. Menekülő madarak csapkodtak a feje fölött.
Borzongás futott végig a hátán. Honnan jöhet a füst? A tél
derekán nem volt elégetni való tarló, ezenkívül egyik sereg sem
venné a fáradságot, hogy parasztkunyhókat gyújtogas són.
– Lehet, hogy ég az erőd? Mit gondolsz? – Isabel torka
kiszáradt a rémülettől. Carlos is az erődben van.
– Vagy az is lehet, hogy ott feljebb a tábor sátrai égnek –
válaszolta Tom. – A vászon gyorsan elég.
Isabel először csak hallotta a zajt, még mielőtt látott volna
bármit is. Távoli kardcsörgés és kiáltozás volt az, egyszóval
csatazaj. De még akkor nem lehetett tudni, hogy mi történt. Majd
mély, dübörgő hang hallatszott a föld felől, amely a csontjait is
megrázta. Rögtön tudta, hogy ez a lovasság, nem is kellett látnia.
És akkorra már kitalálta, hogy a felkelők tábora ég, hiszen csak a
franciáknak volt lovasságuk.
Tom megállította a lovat a hídon, mintha ő is megérezte
volna, akárcsak Isabel, hogy átléptek valamiféle határt. Szemük
előtt megélénkült a horizont. Lassan bontakozott ki a látvány,
teljesen megigézte őket. A rendezett sorban közeledő apró,
kivehetetlen alakok egy kicsit mind nagyobbak és nagyobbak
lettek. Lódobogás erősödő zaja ütötte meg a fülüket, amelybe
varjak károgása vegyült. Egy lovas sereg vágtatott feléjük.
Isabel megdermedt a félelemtől. Őrültség volt idejönni.
– Forduljunk meg – mondta Tom, és megrántotta a gyeplőt.
– Ne! El kell bújnunk.
– Nem tudunk hová.
– Másszunk be a híd alá – mondta Isabel.
Tom rögtön megértette. – Rendben.
Bukdácsolva araszoltak lefelé a folyóparton. Félúton a ló
patája megcsúszott a havas füvön, és az állat megbotlott. Isabel a
lábával ösztökélte, mire nagyot ugrott és belevágtatott a patakba.
Ahogy nagy csobbanásokkal lépkedett a vízben, a jéghideg
vízcseppek szinte égették Isabel arcát. A híd alacsony volt, a
bokrok majdnem elérték az alját. Túl alacsony volt ahhoz, hogy
Isabel és Tom lóháton meghúzza magát alatta. Tom leugrott a
lóról, és Isabelt is lesegítette. Keresztülvágtak a bokáig érő,
fagyos vízben. Tom vezette a lovat, míg elérték a hidat. Szorosan
egymás mellett lekuporodtak a ló oldalánál, lélegzetüket
visszafojtva, szemüket a mohás deszkákra függesztették, amelyek
csak néhány cenüméterre voltak fölöttük.
A lovasok átviharzottak a fejük fölött, a fahídon tompán
dübörögtek a lovak patái.
Pillanatok alatt átkeltek. Kisebb csoport volt, mint Isabel
gondolta, csupán nyolc vagy kilenc katona. Amikor távolabb
értek, Isabel kimerészkedett a híd alól, tett néhány lépést, és
figyelte, ahogy elvágtatnak. Amikor meglátta őket, ereiben
megfagyott a vér. A ruhájuk színe elárulta, hogy nem a francia
lovasság tagjai, hanem a felkelők visszavonuló tisztjei.
A ló felnyerített, Tom felől pedig elfojtott hang hallatszott.
Isabel gyorsan hátrafordult, és egy koszos, szakállas férfit
pillantott meg, aki Tomot a mellénél fogva hátrafelé rángatta, a
nyakát a karjával átfogva.
– Maradj nyugton, különben elvágom az asszonyod torkát.
Isabel elborzadva látta, hogy a férfi Glencairn seregének
színeit viseli. Megszökött tőlük, A ló kantárját egy bokorhoz
kötözte, mielőtt megragadta Tomot. El akarta vinni a lovat.
Isabelnek erőlködnie kellett, hogy meg tudjon szólalni. –
Engedje őt el – kérte a szökevényt.
– Majd ha lecsillapodik.
Tom keze szabad volt, és Isabel látta, amint lassan előhúzza a
tőrét.
– Tom, ne! – kiáltott Isabel. A katonaszökevény elszántnak és
gonosznak látszott.
– Hadd vigye a lovat.
Tom engedelmeskedett és leengedte a kezét. Ám a kés
pengéje jól látszott.
– Hitvány alak – mondta a szökevény, majd Tomot olyan
erővel vágta oldalba, hogy annak a lélegzete is elállt. Elejtette a
tőrt és térdre esett.
Isabel odarohant, hogy segítsen neki. A szökevény
megragadta Isabel torkát. Isabel megtántorodott és fuldokolni
kezdett.
– Maga egy elegáns úri hölgy, igaz? Kell, hogy legyen egy pár
aranya. – A férfi benyúlt Isabel köpönyegébe és az erszénye után
kutakodott. Isabel megpróbálta lefogni a kezét, de a férfi a másik,
izmos kezével úgy megszorította a nyakát, hogy alig kapott
levegőt.
 A férfi mögött homályosan látta, hogy Tom küszködve feláll.
Ezután gyorsan a férfi hátának ugrott, megragadta, és elrántotta
Isabeltől. Isabel tántorogva talpra állt.
A katonaszökevény ekkor gyorsan hátrafordult, és előrántott
egy hosszú kést.
Tom teljesen védtelenné vált, a tőre a földön hevert Isabel
mellett.
Isabel felkapta a kést és oda akarta dobni Tomnak, hogy
megvédhesse magát. Ám még mielőtt Tom elkaphatta volna a
kést, lába összecsuklott, és térdre esett. Isabel elszörnyedve látta,
hogy csurom vér az oldala. A dezertőr az előbb nem puszta kézzel
vágta oldalba Tomot, hanem a kését döfte bele. Tom térden állva,
a fájdalomtól üres tekintettel meredt maga elé. A katona eléje állt
és felemelte kését, hogy elvágja Tom torkát.
Isabel gondolkodás nélkül, rögtön cselekedett. Mindkét
kezével magasra emelte Tom tőrét és a férfi hátába döfte. A férfi
megrándult és meglepetésében felmordult, majd a hátához
kapott, mintha vakarózna. Hátrafordult és Isabel felé tátogott,
végül térdre esett. Isabel csak állt, kiszáradt szájjal lihegett,
miközben mindkét férfi rémült arccal térdelt előtte.
A tolvaj felordított, kinyújtotta egyik kezét és elkapta Isabel
bokáját. Isabel pánikba esett és addig rúgkapált, amíg ki nem
szabadította a lábát. A férfi ettől oldalra dőlt és széttárt kezekkel
beleesett a gázlóba. A szeme üvegessé vált. A patak vize
felcsobogott körülötte, és rózsaszínné vált a vérétől.
Isabel iszonyodva hátrált tőle. – Tom… Tom, menjünk innen!
Tóm üggyel-bajjal talpra állt, az oldalához szorította a kezét,
miközben az ujjai közül vér szivárgott; alig volt jártányi ereje.
Isabel átkarolta és a lóhoz vezette. Tom azonban nem tudott
felszállni a nyeregbe, bárhogy is próbálta feltuszkolni Isabel, aki
aztán az erőlködéstől izzadtan, remegve töprengett azon, hogy
mit tegyen. Felnézett a hídra.
– oóm, fel tudsz mászni a hídra?
 Tom bólintott, a sokktól kábán, szinte mosolyogva. Isabel hol
támogatta, hol ráncigálta Tomot, míg felértek a partra, majd
elvánszorogtak a híd közepéig. Itt kivezette Tomot a híd széléhez,
ő maga pedig visszabukdácsolt lefelé a vízpartra, leoldotta a ló
kantárát a bokorról, és felmászott a nyeregbe. A híd felé
noszogatta a lovat, és remegve tartotta a kezében a gyeplőt, míg
végül közvetlenül Tom alá nem ért. Tom letekintett rá a híd
széléről, és úgy látszott, érti, mit akar Isabel. Még egy torz
mosolyt is magára tudott erőltetni. – Nem vagyok éppen vásári
akrobata – mondta.
– Nem baj, sikerülni fog. – Csak egy kis ugrásról volt szó, de
Tom csak állt hamuszürke arccal. – Nem maradhatunk itt, Tom.
Jönnek. Le kell ugranod.
Tom habozott, de ismét bólintott és addig csoszogott előre,
amíg a lábujjai a híd szélén túl nem értek. Ezután leugrott és úgy
puffant Isabel mögé a nyeregbe, mint egy liszteszsák. A ló
megbokrosodott. Isabel így szólt: – Kapaszkodj erősen!
Tóm megfogta Isabel vállát, Isabelnek pedig sikerült
megzaboláznia a lovat. Gyengéden megsarkantyúzta és indulásra
késztette. A vízparton ügyetlenül bukdácsolva haladtak felfelé,
sokszor majdnem elesett velük a ló, de végül mégis az úton
kötöttek ki.
Elindultak vissza Edinburghbe, Isabel hallotta a csatazajt a
háta mögött, először távolinak tűnt, de aztán egyre hangosabbá
vált. Két lovas ügetett el mellettük, Isabel nem is nagyon nézett
rájuk. Csak arra koncentrált, hogy minél előbb a városba érjenek
és találjanak egy orvost. Ügetésre buzdította a lovat, de Tom túl
gyenge volt, alig tudta tartani magát, és minden rázkódástól
felnyögött. Isabelnek lassítania kellett, különben félő volt, hogy
Tom leesik.
Még több lovas haladt el mellettük, kettes vagy hármas
csoportokban, és futó gyalogosokkal is találkoztak. Aztán
elzötyögött néhány szekér is az úton, rajta sebesültek, véresen és
nyögve. Isabel akkor is tudta, ha nem nézett hátra, hogy csúfos
visszavonulás tanúja. De most nem gondolhatott erre. Tom keze
lecsúszott a válláról, és a teste egész súlyával Isabelre dőlt. Isabel
érezte, hogy a köpönyege átázott Tom vérétől. És Tom feltűnően
csendes volt. Isabel hátranyúlt, hogy megfogja a kezét, ám ekkor
érezte, hogy lecsúszik a lóról, és nagy huppanással a földre esik.
– Tom!
Gyorsan megállította a lovat, leugrott a nyeregről és
visszafutott hozzá. Katonák és lovasok haladtak el mellettük.
Isabel térdre ereszkedett Tom mellett, fölé hajolt, és megfogta a
kezét. – Tom, nézz rám!
Tom szeme nyitva volt, de a tekintete merev. A báránybőr
zekéjének az oldala átázott a vértől. Arca krétafehér volt. Isabel a
sarkára ült, és Tom fejét az ölébe vette. A szeme és a torka égett a
könnytől. Katonák, lovak és szekerek forgataga hömpölygött
mellettük. Isabel felnézett és egy kocsisnak odakiáltott:
– Segítsen! Kérem, álljon meg!
A kocsis továbbhajtott.
Majd mögötte megszólalt egy hang: – Valverde asszony!
Isabel megfordult és könnyein keresztül egy lovast látott, aki
megállt mellette. Glencairn volt az.
– Segítsen, uram! A szolgám megsérült!
A férfi szörnyülködött, hogy itt látja. – Mit csinál …
– Kérem, uram, segítsen orvoshoz szállítani.
– Jóságos Isten, asszonyom, láthatja, hogy itt több száz
sebesült és halott van.
Isabel megrázta a fejét. – Egy orvos… csak ennyi kellene. Én
csak…
Glencairn leugrott a lováról és megfogta Isabel karját. –
Keljen fel. Nem maradhat itt.
– Nem, Tomnak orvosra van…
– Ez az ember halott. Jöjjön innen.
 Edinburghben Isabel – szenvedése fátlylán keresztül – fel
sem ismerte, hogy a High utcán jár. A felkelők véres sebekkel,
nyögve haladtak át a városon. A városlakók becsapták előttük a
házuk ajtaját. A háziasszonyok almával dobálták őket, a vámház
börtönének rabjai átkokat szórtak rájuk. A Canongate-en az egyik
pékműhely lángokban állt. Isabel lovával Glencairn lovát követte,
miközben Knox megvert seregének tántorgó katonái vették körül
őket. Nyugatra vonultak vissza, Stirlingbe, ahogy az egyik katona
mondta. Isabel csak ment Glencairn után… hová is mehetne… és
közben megpróbált nem gondolni Tom holttestére, amelyet ott
hagyott az úton.
 16

STIRLING

Az Edinburghtől harminc mérföldre nyugatra található

Stirling városa földrajzi helyzetének köszönhetően már a római
kor óta fontos stratégiai jelentőséggel bírt. Itt található ugyanis a
Forth folyó legtávolabbi hídja; ettől nyugatra már csak mocsarak
és lápok húzódnak, nincs az a sereg, amelyik át tudna kelni
rajtuk.
A folyó fölé magasodó sziklára épült stirlingi várat három
oldalról is könnyen meg lehetett védeni, ezért a tizenkettedik
század óta a skót királyok egyik legfontosabb erődítménye volt.
1500-ban IV. Jakab egy hatalmas teremmel bővítette a várat, ez a
Great Hall a középkori Skócia legnagyobb báltermének számított.
A termet két magas, elegáns erkélyablak díszítette, így fényárban
úszott a királyi díszemelvény; a fűtésről öt hatalmas kandalló
gondoskodott. Negyven évvel később fia, V. Jakab egy teljesen új
palotát épített a régihez a Guise Máriával kötött házassága
alkalmából azért, hogy az új feleség a szülőhazájában,
Franciaországban megszokott fényűzést itt se nélkülözze. Tizenöt
évvel V. Jakab halála után, amikor az özvegy régenskirálynőként
uralkodott, John Knox reformációs mozgalma végigsöpört egész
Skócián, és 1559 nyarán Stirling lakossága kitörő örömmel
fogadta Knoxot és seregét. A presbiteriánus gyülekezet urai
vették át a hatalmat a város és a vár felett, ezért Guise Mária
Edinburghbe menekült. Amikor Knox Edinburghbe vonult
seregével, a királynő Leithben a francia helyőrségben lelt
menedékre.
1560 januárjának e szürke napján azonban a franciák a Knox
serege elleni támadásukkal Leithnél megállították a felkelők
diadalmenetét. A francia támadástól megrendült lázadó sereg
Stirlingbe húzódott vissza, így Edinburgh a franciák kezébe
került.
A lázadó katonák órák óta vonszolták magukat a stirlingi
hídon keresztül és a vár kapuin át; sokan közülük csak
tántorogva bukdácsoltak a sebeik miatt. Vértől elázott ruhában,
elgémberedve a hidegtől és a vereségtől kábán fel sem néztek a
kaput szegélyező tornyokra és az azokon lévő kúp alakú
tornyocskákra, amelyek fénylettek a díszítésként szolgáló
aranyozott kő oroszlánoktól és egyszarvúaktól. A vár főkapuján
átbotorkáló katonák semmi vigaszt nem leltek a díszes királyi
címerben és a fölötte ágaskodó oroszlánszoborban.
Bezsúfolódtak a nagyterembe, majd a hosszú és gyötrelmes
gyaloglástól kimerülve lerogytak a kőpadlóra. A kőpadló fénylett
a havas udvarról a cipőjükön behordott latyaktól. A falra
akasztott fáklyák fénye meg-meglobbant a hideg huzatban. A
magas erkélyablakokon beszűrődő holdvilág vékony
fénytakaróval vonta be az embereket, ám semmi meleget nem
adott.
– Fel tudja emelni a fejét? – Isabel térden állva itatta
bádogbögréből az egyik katonát, akinek a bal karja könyöktől
hiányzott. A férfi a földön feküdt, a többi sebesült között. Isabel a
kezét a nyaka alá csúsztatva felemelte a fejét, a férfi nagy
kortyokban nyelte a vizet, teljesen kiszáradt a szörnyű
megpróbáltatások során. Szomjasan ráharapott a bögrére, a fejét
jobbra-balra forgatta szörnyű fájdalmában. Isabel gyengéden
letette a fejét, és közben borzongás futott át rajta, akármennyire
is igyekezett megakadályozni. A csonkot beborító piszkos kötés
teljesen átvérzett. De Isabel keze és szoknyája már korábban
véres lett a többiek sebeitől. Tom vére is rajta van. Valahányszor
rágondolt, a gyász sajgó fájdalma élesen hasított belé.
Visszaereszkedett térdelő helyzetbe, és kézfejével
félresimította a homlokáról izzadtságtól összetapadt haját.
Iszonyú nyomorúság vette körül. A nők és a gyerekek fáradságot
nem sajnálva ápolták a sebesülteket, de ez nem sokat enyhített a
katonák borzalmas kínjain, akik nyögtek, zokogtak, haldokoltak a
földön. És nemcsak a sebeik taglózták le őket, hanem a vereségük
szörnyű tudata is. Ám Isabelnél egyikük sem lehetett
vigasztalanabb. Most már tudta, mire képesek a franciák.
Ezeknek az egyszerű, vidéki skótoknak esélyük sem volt az ő
hadigépezetükkel szemben. Knoxnak mégis igaza lett.
– Igen, pihenjen egy kicsit – mormogta a férfinak. Hasztalan
vigasz, hiszen szerencsétlen úgysem éli túl az éjszakát. De a férfi,
öntudatlan állapotában, amúgy sem hallotta, amit Isabel
mondott. Hasztalan, gondolta Isabel, akár ez a kétségbeesett
vállalkozás. A felkelők ügye teljesen reménytelen.
Felállt. Halálosan kimerült volt, másra sem vágyott, mint
hogy ő is elnyúljon a padlón, amely pedig bűzlött az átvérzett,
lecserélt kötésektől. Egy katona megragadta a csuklóját, ezért
megfordult. A férfi ajkai mozogtak, de nem jött ki hang a száján.
A férfi olyan gyenge volt, hogy a kezének szorítása rögtön el is
ernyedt, és a szeme becsukódott. Isabel azt kívánta, bárcsak
segíthetne rajta, de a férfi összeszabdalt mellkasát borító kötésre
nézve tudta, hogy az imádkozáson kívül semmit nem tehet.
Szeme az összevérzett ingére siklott, és újra Tom jutott eszébe, a
drága, tréfálkozó Tom, aki ott maradt az úton holtan. Az utolsó
kép, amit róla őriz, az, amikor a visszavonuló felkelők kikerülik a
holttestét, miközben a vér még mindig szivárog az oldalából. Ott
fog nyugodni egyedül, elhagyatottan, temetetlenül. Látta lelki
szemeivel, ahogy kiterítve fekszik a holdfényben. A hullarablók
vajon őt is kirabolták? És a varjak megcsonkították? A
gondolatától is rosszul lett. Ökölbe szorította a kezét, és körmét a
tenyerébe vájta, hogy elmúljon a rosszulléte, és ne sírja el magát.
Knoxnak igaza volt. Ha elhittem volna, amit mond, nem
lovagoltam volna ki a városból, és Tom még most is élne.
 Mormolás hallatszott a teremben. Isabel hátranézett, és látta,
hogy a három gróf – Glencairn, Argyle és Ruthven – sétálgat a
megcsonkított katonák között, akik fektükből halkan
szólongatták őket. A parancsnokok lassan mozogtak közöttük, itt
egy bátorító szót szólva, ott egy sajnálkozó biccentést feléjük
küldve. Glencairn Isabelhez lépett. – Jöjjön velünk – mondta –,
Knox mester beszélni akar önnel:
Vajon miért? – gondolta Isabel. Hogy átadja a királynő
aranyáról szóló átvételi elismervényt, és útjára bocsássa? Vagy –
még a gondolata is rémes – támadnak a franciák? Vagy netán
Knox távolabbra tervezi a visszavonulást? Bármit is akar, ő
elhagyja Skóciát, és ettől összeszorult a gyomra. Megtette, amit a
királynő kért tőle, és minden oka megvan rá, hogy elmeneküljön
a halál és vereség eme színhelyéről. Egy hang azonban mégis azt
suttogta benne, hogy még nincs vége a küldetésének. Követte
Glencairnt és a többi nemest ki a hideg éjszakába, végig az utcán,
egész a templomig.
A templomot teljesen megtöltötték a seregben épkézláb
maradt katonák, valamennyien piszkos, izzadt ruhában és sártól
maszatos, fáradt arccal. Vajon úgy küldték őket ide, vagy
önszántukból jöttek be a templomba? Szorosan egymáshoz
préselődve álltak, és Isabel reménykedést olvasott le az arcukról.
Várnak valamire, gondolta. Hátul állt meg, Glencairn és Argyle
mellett.
– Az egész sereg itt van? – kérdezte Glencairnt.
– Ami megmaradt belőle.
Isabel megértette, miért olyan elkeseredett a hangja. Az
ellenség alaposan megtizedelte őket. – Mennyi halott – mondta
szánakozva. Glencairn felmordult. – És ami még rosszabb,
mennyi szökevény. Hideg futott végig Isabel hátán, amikor
eszébe jutott a szakállas szökevény a híd alatt, aki leszúrta
Tomot. És az az őrületes pillanat is eszébe jutott, amikor Tom
tőrét beledöfte annak a férfinak a hátába. A fém tompa
reccsenése a csontban… a férfi eltátott szája és az érteden
tekintete, amivel ránézett. Gyilkosságot követett el, de az nem
mentette meg Tomot. Belémart bűnösségének tudata, olyan érzés
volt, mintha ő ölte volna meg Tomot.
Knox fellépett a szószékre. Beesett, a fáradtságtól karikás
szemmel tekintett le katonáira. Az emberek ránéztek és
elcsendesedtek. Knox a mennyország felé vetette tekintetét.
– Ó, Izraelnek pásztora! – szólalt meg, érzelemtől remegő
hangon. – Hallgass meg, aki vezérled Józsefet, mint juhnyájat,
támaszd fel a te hatalmadat, és jöjj el, hogy szabadíts meg
minket! Ő, Isten, állíts helyre minket, és világoltasd a te orczádat,
hogy megszabaduljunk!
– Nyolcvanadik zsoltár – mormolta Argyle, és éppolyan
elbűvölten figyelte Knoxot, mint az alacsony rendfokozatú
katonák.
– Seregeknek Ura, Istene: meddig haragszol a te népednek
könyörgésére? Könnyhullatásnak kenyerével éteted őket, s
könnyhullatások árjával itatod meg őket.
– Igen, könnyhullatással! – kiáltott fel valaki nyers hangon.
Az Isabel körül álló katonák bólogattak, és egyetértő moraj futott
végig a templomon. Mindenki tudta, milyen reménytelen a
helyzet.
Knox az ég felé emelte karját. – Ó, Seregek Istene! Kérlek,
térj vissza, tekints alá az egekből és lásd és tekintsd meg e
szőlőtőt! Elégett a tűzben, levágatott; arczod haragjától
elvesznek.
– Ahogy mondja, elveszünk – sóhajtott fel valaki.
Knox hirtelen hangnemet váltott. Panaszos siránkozása
sürgető kérésbe csapott át, hangja friss erőtől zengett. – Legyen a
te kezed a te jobbodnak férfián. Eleveníts meg minket és imádjuk
a te nevedet. – A jelenlevőkön nyugalom áradt el, és
megkeményedett arcuk ellágyult a reménytől. – Seregek Ura,
Istene! Állíts helyre minket; világoltasd a te orczádat, hogy
megszabaduljunk!
Isabel hallotta, amint mélyen felsóhajtanak körülötte, mintha
ezek a katonák így akarnák magukba szívni Knox energiáját.
– Egyedül vágtunk bele! – mennydörögte, és lángoló
tekintetét katonáira vetette. – Sokat szenvedtünk. Bátor
embereket veszítettünk. Isten próbára tett bennünket, és mi
kiálltuk a próbát! Egyedül kezdtük el – sokan ezt hiszik, de soha
nem voltunk egyedül. Isten velünk volt, és most is velünk van. És
győzelemre visz bennünket!
Minden arc felé fordult, és az emberek szomjasan itták Knox
szavait. Prédikációját egyre jobban áthatotta a lelkesedés, a
hangja tisztán és hangosan csengett, és bizakodással telt meg,
amint az ellenséget bűnösnek és gyengének kiáltotta ki, Skócia
hű katonáit pedig erősnek és igazságosnak. Beszédében megállás
nélkül váltották egymást a bibliai idézetek és a saját erőteljes
buzdításai; a belőle áradó hevület másokra is átterjedt. Ekkor
már sokan mosolyogtak, egy embernek közben a könnyei is
eleredtek.
– Isten velünk van! – kiáltotta végül harsányan Knox. – És
hozzásegít minket a győzelemhez!
Az emberek mind felvidultak.
Isabel csodálkozva figyelte, ahogyan Knox ezeket az
elcsigázott katonákat feltöltötte életerővel. Csalódottságukat
eufóriával átitatott eltökéltségre változtatta.
– Bárhová követni fogják – mondta Isabel bámulattal vegyes
tisztelettel, amikor Knox lejött a pulpitusról és elvegyült a
katonák között. – Követni fogják és újra felveszik a harcot.
– Ahogy én is teszem – jelentette ki Agryll grófja, szemében
örömkönnyekkel. – Tovább harcolok még akkor is, ha csak húsz
lovas katonám lesz!
 – Harcolnunk kell – mormogta Glencairn, akin eufória
helyett inkább csak vad elszántság látszott –, különben
mindannyian a hóhér kezébe kerülünk.
A Knoxot körülálló férfiak üdvrivalgásban törtek ki. Knox
rájuk nevetett, megveregette a hátukat és megszorította a
kezüket. A távolabb állók megpróbáltak a közelébe nyomakodni.
Isabel csak álmélkodni tudott, milyen ügyesen hozta tűzbe a
katonáit Knox. Hónapokon át mást sem csináltak, csak erőltetett
menetben vonultak, éheztek és a havon aludtak. Ma, amikor a
franciák megtámadták őket, sorban hullottak el, sebesültek meg,
és látták a társaikat meghalni. És most mégsem adják fel; Knox
szavai a lelkűk mélyéig beléjük ivódtak. Nem elég, amit el kellett
viselniük, most mégis alig várják, hogy tovább küzdhessenek – ez
bámulatos volt Isabel számára. Miért teszik? Istenért? Nem, ezek
az emberek nem érzik Istent magukban. Istentől kérték az erőt a
harchoz, de nem Istenért harcoltak. Azért küzdenek, hogy skót
uralkodó kerüljön Skócia trónjára? Dehogyis, hiszen többségük
vissza fog térni silány földjére és véres verejtékkel fogja
megszerezni a betevő falatját, és mit sem törődik azzal, hogy ki
nyeri meg ezt az öldöklő háborút. A rokonaikért harcolnak? Igen,
erről lehet szó – gondolta Isabel. A fivéreikért, apjukért,
unokatestvéreikért és fiaikért teszik kockára életüket, akik már
elestek vagy akik még velük vannak. A feleségükért, anyjukért és
lányaikért, akik melegen tartják a családi tűzhelyet, amíg ők távol
vannak, és elpusztulnak, ha ők nem térnek vissza. A vérségi
kötelék mindennél erősebb. Ez a felismerés alázattal töltötte el.
Knox benne is felgyújtotta a szikrát. Talán lehetséges, hogy
ha tovább harcolnak, végül győzni fognak!

A megbeszélésre Knox szállásán került sor, egy

szénkereskedőnek a Forth folyóra néző második emeleti, magas
mennyezetű lakásában. Knox tizenegy férfit hívott meg, és elhívta
Isabelt is, aki a meghívását nem tudta mire vélni. A szoba sötét
volt, csak egyetlen gyertyatartó állt benne, amelynek a gyertyái
alig pislákoltak a huzatban. Senki sem azért jött, hogy itt
vacsorázzon vagy kényelmesen elüldögéljen a kandalló mellett.
Néhányan álltak, néhányan az üres étkezőasztaltól elfordított
székeken ültek. Hamilton, Chátelherault hercege volt a rangidős
a nemesek közt, a többiek lordok voltak, mégis az egyszerű
származású Knox mester számított a vezérüknek. Isabel egy
sámlin üldögélt a kihűlt kandalló mellett, és csendben hallgatta,
miről tanácskoznak.
– Nem tűrhetjük el ezt a gyalázatot – jelentette ki a herceg
fia, James Hamilton, Arran forrófejű grófja. A kandalló hideg
rácsa előtt járkált fel-alá, keskeny arca még jobban megnyúlt a
haragtól Isabel hallotta, hogy az egyszerű emberek
fennhéjázónak tartják, mert soha nem áll szóba velük. Arra is
emlékezett, hogy Erzsébet királynő titokban találkozott ezzel a
fiatal nemessel, aki feleségül akarta őt kérni, és még Isabel anyja
szervezte meg a találkájukat. Ám semmi nem lett a házasságból,
mivel a királynőnek nem tetszett a férfi. Mindazonáltal Arran jó
katona hírében állt Knox seregében, és derekasan helytállt a
franciák elleni harcokban. Gyakran lovagolt ki Lord Jamesszel,
Jakab király törvénytelen fiával, aki szintén bátor katona volt,
Isabel mégis úgy érezte, hogy ők ketten nagyon különbözőek. A
sötét hajú Arran heves vérű volt és a fellegekben járt; a szőke
Lord James pedig, aki székén hátra dőlve ült Isabellel szemben,
maga a megtestesült nyugalom. – Istenemre mondom, nem –
kiáltott fel Arran, és öklével rávágott a kandallópárkányra –, nem
fogjuk eltűrni!
Knox nem törődött a fiatalember kitörésével.
– Először lássuk a híreket – fordult a többiekhez. – A
franciák visszahívták londoni követüket, és De Noailles urat
Michel de Seurre váltja fel.
Glencairn ezt morogta vastag, fekete szakállán keresztül: – Az
egy szélkakas.
 – Aha – helyeselt Lord James rosszkedvűen ez is
megmutatja, hogy ki az úr a francia udvarnál. Montmorency
pártjának pozíciója meggyengült, és De Guise herceg pártja
kerekedett felül.
– E miatt a szélkakas miatt csak még rosszabb helyzetbe
kerülünk – mondta a herceg, vörös orrát egy piszkos
zsebkendőbe törölve. – A franciák gyerekkirálya csak egy cingár
bábu, akit az az ördögi Guise, a nagybátyja madzagon rángat.
– Ő és püspök fivére minden nap egyre több hittestvérünket
égeti el – mondta Lord Ruthven, a jelenlévők közül az egyik
legfiatalabb, akinek még alig pelyhedzett az álla.
– Ami még fontosabb ebben a dologban – mondta Knox
komoran, megpróbálva a témánál maradni az, hogy Constable
pártja mindig stabil kapcsolatokra törekedett Angliával, ám ez
nem mondható el De Guise hercegről, aki hajlik arra, hogy
unokahúga angol trón iránti igényét támogassa. Ez megerősítheti
angliai Erzsébet szándékát abban, hogy még több támogatást
nyújtson számunkra.
Mindannyian Isabelre néztek. Isabelt ez izgatott várakozással
töltötte el. Knox tehát ezért hívta ide? Most már érti a politika
állását. Guise hercegének az unokahúga, Mária, Franciaország
tizenhat éves királynője a skótok királynője is egyben, és mivel
Tudor-vér folyik az ereiben, az angol trón várományosa is. Nagy
hatalmú bácsikája nyomására nyilvánosan követeli, hogy
hamarosan elfoglalhassa ezt a trónt, mivel a katolikusok nem
ismerték el VIII. Henrik válását első feleségétől, és
érvénytelennek tartották a Boleyn Annával kötött második
házasságát. így a tőle született lányát, Erzsébetet fattyúnak
bélyegezték. Ezt a fenyegetést Erzsébet nem hagyhatja figyelmen
kívül. És Knox ezt kihasználja, gondolta Isabel, és bámulattal
töltötte el ravaszsága. Forró szenvedély és hideg számítás tömény
keveréke ez a férfi. Nem csoda, hogy az emberek követik őt.
 Vissza fog küldeni, hogy még több segítséget csikarjak ki a
királynőből, gondolta Isabel. És a királynőnek ez nem nagy
áldozat. Aztán hazaviszi a fiát és befejezi ezt a veszélyes
vállalkozást. De ez elég vajon? Az az idegesítő hang a lelke
mélyén még mindig azt mondta, hogy amit eddig megtett, nem
elég. És Tomot sem tudta elfelejteni.
– Most ne foglalkozzunk távoli grófokkal és követekkel –
mondta Glencairn. Bár karikalábai voltak, de hordó mellével
robusztus férfi benyomását keltette. – Itt vannak a
régenskirálynő emberei harminc mérföldre, és bármikor
elvághatják a torkunkat. Igazából ami Leithben történik, az
érdekes számunkra. Meg kell tudnunk, hogy Ferenc király küld-e
másik flottát, még több katonával.
– Persze hogy küld – állította Sir William Maitland, aki olyan
cingár volt, mint egy madárijesztő. Ő volt köztük a tanult és bölcs
ember, de ismerte a csatatereket is, és a nyakán vörös forradások
nyomai látszottak. – D’Elbeuf már el is indult Dieppe kikötőjéből
több ezer további katonával.
– Ha a hugenották felkeléséről szóló hírek igazak, akkor nem
így van – felelte Ruthven reménykedő hangon. – A királynak és
De Guise hercegnek minden katonára szükségük van ahhoz, hogy
protestáns testvéreinket távol tartsák a hatalomtól.
– Ez csak vágyálom – dohogott Maitland. – A herceg
erősítést fog küldeni az unokahúgának, arra mérget vehetnek.
Guise Mária számít a segítségére. Csak az a kérdés, hogy mikor.
– Így igaz – helyeselt Glencairn. – Ki kell találnunk valamit,
mielőtt az a sereg partaszáll.
– Nekünk kell előbb támadnunk! – mondta a forrófejű Arran.
– Csak ezt tehetjük,
– Nem – vetette ellen Knox határozottan, lezárva a vitát. –
Azt tesszük, amiben megállapodtunk. Arra törekszünk, hogy
megtartsuk Fife-ot és a délnyugati részt.
 A beszélgetésükből kiderült Isabel számára, hogy sikereket is
értek el a franciákkal szemben a Fife vidékén lezajlott
összecsapásokban. Winter admirális néhány hajója szállította
nekik a fegyvereket.
– Hála Sir Adam Thornleigh-nak – mondta Glencairn,
tiszteletteljesen bólintva Isabel felé, mire újra mindenki ránézett.
Isabelt büszkeség töltötte el a bátyja iránt. Milyen bátor. Talán
túlságosan is, töprengett Isabel. Ellenséges területre
merészkedett teljesen egyedül, csak a legénység volt vele. Eszébe
jutott Knox hátborzongató beszámolója gályarabsága éveiről a
francia hajón, amikor mezítláb a pádhoz láncolták, és nem kapott
mást, csak kenyeret és vizet.
– Pénteken kivonulunk, és felosztjuk haderőnket – jelentette
ki Knox. – Két napot még itt töltünk, mialatt ellátjuk
sebesülteinket és eltemetjük halottainkat. Aztán elindulunk
délre. – Részletesen beszámolt arról, hogy a herceg és Glencairn
hogyan fog az embereivel eljutni Glasgow-ba, Arran, Lord James
a katonáival és magával Knoxszal pedig St. Andrew-ba. A többi
lordnak is kiosztották a parancsokat. A következő félórában
taktikáról, pénzről, sorozásról és barátokról volt szó, akikkel fel
kell venni a kapcsolatot. Azután Knox elbocsátotta őket, de
Isabelt megkérte, hogy maradjon.
Amikor egyedül maradtak, behívott egy szolgát, és tüzet
gyújtatott vele a kandallóban. Aztán ennivalót hozatott.
– Éhes? – kérdezte Isabelt.
– Nagyon. – Isabelnek kopogott a szeme az éhségtől.
Legutóbb egy darab állott zabkenyeret evett, és jéghideg vizet
ivott, amellyel egy kedves altiszt kínálta meg a nyerégtáskájából
órákkal ezelőtt, amikor Stirlingbe tartó hosszú lovaglás alatt
rövid pihenőt tartottak a folyóparton.
– És fáradt is, látom – mondta, és két széket húzott a
kandallóhoz. Intett neki, hogy üljön le.
 Isabel valóban fáradt volt, és kényelmesen belesüppedt a
kipárnázott székbe. Egy öregasszony finom hagymaillatot árasztó
nyúlragut hozott be két fatányérban, amelyet letett az asztalra,
majd kiment.
– Ne, ne fáradjon – mondta Knox Isabelnek, és odavitte a
tányérokat a székeikhez. Isabel hálásan vette át a barna, gőzölgő
ragutól átmelegedett tányért. Knox belemerítette kanalát az
ételébe. Isabelnek azonban felfordult a gyomra, amikor
megpillantotta a ragu tetején úszó zsírréteget. Attól félt, hogy
megbetegszik, ezért letette tányérját a földre. A Tom miatt érzett
fájdalma teljesen elvette minden erejét, gondolta.
– Nem felel meg az ízlésének? – kérdezte Knox, miközben
ragut kanalazott a szájába. Visszahívta az öregasszonyt, aki
hamarosan frissen sült mazsolás kenyérszeletekkel és egy apró
téli almával tért vissza. Ez az egyszerű koszt tökéletesen megfelelt
Isabelnek. Megkönnyebbülten majszolta a kenyeret és az almát.
Knoxra pillantott, aki kenyérhéjjal mártogatta ki ragujának
maradékát. Két háztető között, az ablakon át bekémlelt hozzájuk
a hold.
– Fogadjunk, hogy ön is fáradt, uram, csak a katonái előtt
tesz úgy, mintha kirobbanna az erőtől,
Knox bólintott. – Az merít ki, hogy nem lehetek a
családommal. Hiányoznak a kis lurkóim.
Gyerekei vannak? Isabel nem tudta leplezni csodálkozását.
Soha nem tudta volna családos embernek elképzelni. Annyira
csak ez az ügy éltette.
Knox elkapta Isabel pillantását.
– Aha, Nathaniel hároméves, a kis Eleazer pedig még egyéves
sincs. – Üres tányérját a földre helyezte. – És ön? Vannak
gyerekei?
– Igen, egy fiam. Nicolasnak hívják, és négyéves. – Isabelnek
összeszorult a torka. – Az én kicsi szívem.
– Látom, hogy hiányzik. Londonban van a családjával?
 Isabel bólintott. Nem akarta bevallani, hogy a királynő
annyira nem bízott meg benne, hogy Nicolast túszul ejtette. Hogy
elterelje erről a szót, megkérdezte Knoxot, hol van a felesége.
– St. Andrew-ban. Azóta már a meleg dunyha alatt alszik,
remélem. Imádkozom Istenhez, hogy hamarosan viszontlássam a
kicsikkel együtt. – Isabelre nézett. – Ön annyi idős lehet, mint
Marjory, és ő is angol. Norham várkapitányának a lánya. Hát
bizony nem könnyű az élete mellettem. Nem elég, hogy
elrángattam ide, Skóciába, utána még a száműzetésbe is elkísért
Genfbe, majd újra Skócia következett a tábori élettel és a
vonulással egyik városból a másikba. Félreérthetetlen
gyengédséggel a hangjában tette hozzá: – Olyan drága ő nekem,
mint a saját vérem.
Ez meghatotta Isabelt, és eszébe jutott Carlos. Mint a saját
vérem.
De vajon tényleg elhiheti, hogy Knox gyengéd szeretettel
viseltetik a felesége iránt? Cecil beszélt neki arról a hírhedt
könyvről, amelyben a női uralkodók ellen emelt szót.
– Meglep, uram, hiszen az a szóbeszéd járja önről, hogy
gyűlöli a nőket.
– Én? – kérdezte Knox meglepetten. – Soha. – Aztán
megértette.
– Ja, az az átkozott könyv.
Tényleg átkozott, mert a címe: Első trombitaszó a
szörnyűséges asszonymalom ellen. Ebben a könyvben
természetellenesnek, uralkodásra alkalmatlannak és
istentelennek nevezi a női uralkodókat.
– Tudor Máriát tartottam szem előtt, mikor azt a könyvet
írtam, őt, aki a bálványimádat és a gonoszság sarába rántotta le
Angliát, és oly sok hittestvérünket égetett el máglyán. Egyúttal a
fiatal Stuart Máriára, a skótok királynőjére is céloztam, aki
szintén bálványimádó. Soha ne feledje, hogy a franciák szemet
vetettek Angliára, és ehhez a királynőjüket eszközként használják
fel. Ezek ellen a nők ellen emeltem fel a szavam: – Sajnálkozva
csóválta meg a fejét.
– A könyv rosszkor jelent meg, éppen akkor, amikor Tudor
Mária meghalt, és Erzsébet lépett trónra.
– De ő ugyanúgy azt érezte, hogy ellene irányul a haragja. –
Valóban rosszkor jelent meg az a könyv. Cecil mondta, hogy
Erzsébet nem volt hajlandó fogadni Knoxot, amikor az visszatért
genfi száműzetéséből, és még csak azt sem engedte, hogy Anglián
keresztül menjen vissza Skóciába. Hajóra kellett szállnia.
– Ne higgyen a pletykáknak, hölgyem, nekem sok női
barátom van. Több okos és bátor nővel is rendszeresen
levelezem, akik Londonban és Genfben élnek, és támogatják az
ügyünket. Övék a legmélyebb tiszteletem, mint ahogy az öné is.
Ez csak bók volt, amit a tőle megszokott hévvel adott elő.
– Köszönöm – mondta Isabel.
Knox visszaült székére, összefonta a karját a mellén, és
tanulmányozni kezdte Isabelt.
– Ha én is elhittem volna, amit önről pletykálnak, azt
hinném, hogy ön csak egy tétlen, kényelmes asszony, akit
elkényeztetnek, kiszolgálnak, és aki csak arra való, hogy a
bizsuárusok pénztárcáját hizlalja. De én jobban tudom, mi a
helyzet önnel.
Isabel elképedt: – Tessék? – Mit meg nem enged ez a férfi
magának!
– Azt akarom ezzel mondani, hogy ön nem ismeri saját
magát. Mióta először találkoztunk, valamit megtudtam önről. A
Wyatt-felkelésben játszott szerepéről. Úgy hallottam, komoly
veszélyt vállalt magára, amikor segítette Sir Thomas Wyattet
abban a nemes törekvésében, hogy megdöntse Mária királynő
hatalmát. Ha jól értem, közvetítő volt Wyatt cinkostársai között,
igaz?
Isabel úgy érezte, hogy kicsúszott a lába alól a talaj; nem
válaszolt semmit, bár tudta, hogy ez beismerést jelent.
 Knox bólintott.
– Nagyon helyes, ezt kell tennie. Maradjon meg az aktív
cselekvés útján, ez Isten akarata, és az ön sorsa.
Isabel úgy érezte, mintha jeges víz loccsanna az arcába,
hirtelen felocsúdott. Megpróbálta lecsillapítani heves szívverését.
Most már tudta, honnan jönnek azok a hangok, amelyek néha
megszólalnak benne. Wyatt emberei miatta rekedtek kívül,
amikor bezárta a Ludgate városkaput, és emiatt Mária királynő
katonái jól elbántak velük. Életben maradtunk volna, ha ezt nem
teszi, szólalt meg fejében egy hang. És rögtön ezután Tom
hangját is hallotta, akit azért gyilkoltak meg, mert ő
megparancsolta neki, hogy lovagoljanak ki a városból. Még
mindig élnék, ha nem teszi ezt velem.
Knox az ajtóhoz lépett, bezárta, majd visszaült Isabel mellé.
– Levelet kaptam William Ceciltől. A királyi tanács
egyhangúlag helyesli a támogatásunkat, hála Istennek, és
Cecilnek, aki kiállt mellettünk. A királynő azonban nem akarja
elkötelezni magát, mert fél Spanyolországtól. Arra kérem, hogy
beszéljen vele, hiszen ő megbízik önben. Mondja el neki, amit a
saját szemével látott, és amit a szívével megérzett. Számoljon be
neki szörnyű nélkülözésünkről. És itt már nemcsak segítségről
van szó, mert most már nem elég, ha pénzt küld nekünk vagy
még néhány száz katonát. Egy egész sereg kellene, egy több ezer
fős angol hadsereg. Ha nem kapjuk meg, elvesztünk.
Isabel kalapáló szívvel nézett rá. Ha visszamehet Londonba,
visszakapja Nicolast. Elképzelte, ahogy ölelő karjába kapja,
kézenfogva kimegy vele a kikötőbe, felszáll vele egy
Spanyolországba induló hajóra, és hazaviszi Peruba. Carlos is ezt
akarta.
Aztán eszébe jutottak Knox emberei, ahogy ma este ott álltak
a templomban, piszkos, de elszánt arccal. Miért is küzdenek,
morfondírozott Isabel, majd rájött. A fivéreikért, apáikért,
unokatestvéreikért, fiaikért. És asszonyaikért, akik hazavárják
őket. A rokonaikért.
Hirtelen döntésre jutott, és ettől a szívverése is
lecsendesedett. Nicolas palotában lakik. Lehet, hogy magányos és
szomorú, de kényelemben és jólétben él, bár a királynő kitöltheti
rajta a haragját, ha úgy érzi, hogy Isabel hűtlen hozzá. Az előző
uralkodók – nemeseik hűtlenségétől feldühödve – az apjukkal
együtt néha az árulók fiait is évekre a Towerbe záratták. Ám
Erzsébet, még ha félelmetes is, nem lenne képes ilyen
kegyetlenségre. És ami még fontosabb, Isabel soha nem adna
okot arra, hogy lojalitását kétségbe vonja. Nicolas biztonságban
van.
Isabel végignézte, amint Tom elvérzik a karjai között. Ez
minden eddiginél jobban megértette vele, mekkora veszélyt,
jelentenek a franciák, és tudta, hogy minden tőle telhetőt meg
kell tennie annak megakadályozására, hogy meghódítsák Angliát.
A családja ezt nem élné túl. Látta Wyatt embereit meghalni. Látta
Tomot meghálni. Nem akarja, hogy a rokonai is erre a sorsra
jussanak.
– Igaza van – mondta Knoxnak. – Őfelségének értesülnie kell
a helyzetről és az ön kéréséről. De nem én leszek az, aki értesíti.
Knox meglepett, haragos pillantást vetett rá: – De ön…
– Küldjön oda egy meggyőző fellépésű férfit, például Sir
William Maitlandet, aki pontosan és ékesszólóan fogja ecsetelni
az itteni körülményeket. Ami engem illet, én jobb szolgálatot is
tehetek önnek.
Knox csodálkozva nézett rá: – Mit?
– Önnek információra van szüksége a Leithben állomásozó
franciákról: a harckészültségükről és az utánpótlásuk kilátásairól.
Elmegyek a helyőrségre, és megszerzem önnek a szükséges
adatokat.
Knox úgy nézett rá, mintha elment volna a józan esze: – Na
de hogyan?
 – A férjem ott tartózkodik, a spanyolok katonai
összekötőiéként küldték oda. Meglátogatom.
Knoxnak teljesen leesett az álla. – Ön olyan ember felesége,
aki a régenskirálynő szövetségese?
– A férjem teljesen semleges, uram. Ő csak egy pártatlan
megfigyelő.
Gyanakvás ült ki Kox arcára: – Nem úgy, mint ön, igaz?
Isabelt ingerelte ez a megjegyzés. Kénytelen volt újból
kimondani azokat a szavakat, amelyeket az Angliába való
visszatérése óta oly sokszor mondott ki:
– Bízzon bennem.
Amikor Isabel egyedül maradt a szállásán, levetkőzött, és
közben megborzongott a csípős éjszakai levegőtől, de valójában a
vakmerően elvállalt feladattól rázta ki a hideg. Most már úgy
érezte, meggondolatlanul cselekedett. Knox persze rögtön
lecsapott az ajánlatára, és most már nincs visszaút.
A gondolatait azonban másra terelte valami, amikor a
táskájában kotorászott. A gyapjúsála és az utolsó tiszta
fehérneműje közé begyűrve megpillantotta azokat a kimosott
gyolcsdarabokat, amelyeket a havivérzése idején használt.
Amikor karácsonykor elindult Londonból, már akkor is majdnem
két hetet késett a vérzése, és utána sem jött meg. Akkor a
feszültségnek és a kényelmetlen utazásnak tulajdonította ezt.
Most azonban már januárnak is vége, és még mindig semmi. Ez
már két hónap késés.
Visszaroskadt az ágy szélére. Hogyan lehetett ennyire vak?
Reggelenként azok az émelygések, a farkasétvágya, a zsíros
ételektől való undora. Kezét a hasára tette, és izgatott remegést
érzett. Ettől elmosolyodott, hiszen egy pár hónap múlva e helyett
a remegés helyett huncut kis rugdalásokat fog érezni. Egy apró
lényét, aki az ő húsa és vére – és Carlosé.
Az ablakon át a holdra pillantott, amelynek hideg, szomorú
fényétől lehervadt a mosoly az arcáról. Háborúban csak a
bizonytalanság biztos. Melyik országban születik majd meg a
gyermeke: Skóciában, Angliában vagy Peruban? És miféle világba
születik bele? Félelem költözött a szívébe. A Knoxnak tett
ajánlata miatt veszélynek teszi ki magát. Csendben imádkozott.
Kérlek, ne érje baj a gyermekemet. Az én második kis lurkómat.
 17

AZ ELLENSÉG KAPUIN ÁT

Isabel szorosabbra fogta lova gyeplőjét. Tudta, hogy

számítania kellett volna erre, mégis megdöbbentette. Edinburgh
hemzsegett a francia katonáktól.
Föl-alá járkáltak a hóborította High utcán, betértek a
fogadókba, és leplezetlen kíváncsisággal méregették Isabelt,
amint elhaladt mellettük. Mohó tekintetüktől Isabelt kilelte a
hideg, hiszen egyedül érkezett meg a városba. Amikor elindult
Stirlingből, Knox két katonát adott mellé kíséretnek, ám a
franciák őrjáratot tartottak a vidéken, és minél közelebb értek
Edinburghhöz, Isabel annál jobban aggódott, hogy megállítják és
kikérdezik őket. Az ő érkezésére volt elfogadható magyarázat – a
férjéhez jön látogatóba –, de Knox embereinek semmi
keresnivalójuk nem volt Edinburghben, Ezért mielőtt elérték a
várost, Isabel visszaküldte őket Stirlingbe. Nem viselte volna el,
ha még két ember halála száradna a lelkén.
Az utóbbi néhány órában eleredt a hó, és fehér leplével
kísérteties csendbe burkolta be az utakat, a faágakat és a
szegények viskóit. Isabel a köpönyegének vállán és a
bőrkesztyűjén átszivárgón nedvességtől csonttá fagyott, és alig
tudta elnyomni félelmét, amikor egy csoport katona mellett
lovagolt el az edinburghi vámház közelében. Az egyikük, szemét
Isabelen tartva, mondott valamit a társának, majd mindketten
nevettek. Isabel úgy tett, mintha észre sem venné őket, de közben
libabőrös lett a háta. Több őr is állt az ajtóban, és Isabel rájött,
hogy a vámház börtöne valószínűleg zsúfolásig megtelt Knox
katonáival, akiket a három nappal azelőtti szörnyű támadásban
ejtettek foglyul. Szinte biztos, hogy fel fogják akasztani a szegény
párákat.
Harangzúgás hallatszott. Itt minden templomban
visszatértek a katolikus szertartásokhoz. Isabel városlakókat
pillantott meg, akik boltokba és kifőzdékbe tértek be, vagy
szekereiken végigzörömböltek mellette az utcán. Knox
figyelmeztette Isabelt, hogy Edinburgh ízig-vérig katolikus város,
és az emberek, akiket Isabel látott, ugyanúgy nyüzsögtek és
serénykedtek, mint máskor, ám annak tudatában, hogy
megszabadultak a felkelőktől. Milyen gyorsan berendezkedtek itt
a franciák! És milyen arrogánsán viselték győzelmüket! Ez
bosszantotta. És félelemmel is töltötte el, mert ha valami
bántódása esne, senki nem sietne a segítségére.
Néhány perccel azután, hogy elhaladt a vámház mellett, olyan
borzalmas bűz csapta meg az orrát, hogy felfordult tőle a gyomra.
Felnézett az előtte álló templom tornyára, és elakadt a lélegzete.
Fél tucat holttest lógott a torony mellvédjéről fejjel lefelé, akár a
rothadó húsdarabok. Elrettentésül szolgáltak a felkelőkkel
szimpatizáló városlakók számára. Köztük volt az a termetes fickó
is, aki a nyeregtáskájából kenyérrel kínálta meg a visszavonulás
napján. Most fejjel lefelé himbálózott, tátott szájjal, alig
felismerhetően. Isabel gyorsan félrenézett, és alig tudta elrejteni
iszonyát.
Ám amit az utca túlsó végén megpillantott, még inkább
fokozta rémületét. A magas kősziklán álló edinburghi vár
tornyaira kifüggesztett, és a hideg szélben lebegő zászlók a
régenskirálynő színeit viselték. A kastély élén álló Lord Erskine
mostanáig a semlegesség álláspontját képviselte, és elhatárolta
magát mindkét, a konfliktusban részt vevő féltől, és kijelentette,
hogy a parlament döntéséig megőrzi pártatlanságát. Ha azonban
a régenskirálynő ide helyezte át a székhelyét, az nyilvánvalóan azt
jelenti, hogy Erskine átállt a franciákhoz. A bevehetetlen vár
ágyúinak csöveit a High utca felé irányították, hogy megállítsák
az ellenséget. Isabelt ettől elfogta a rettegés. Knoxnak és
katonáinak ilyen borzasztó túlerővel kell szembenézniük. Az
angolok segítsége nélkül csak a vesztükbe rohannának.
– Pas si vite! Ne olyan gyorsan!
Isabel megijedt. Egy katona elkapta lova gyeplőjét, és
megállásra kényszerítette. Retten voltak, mindkét katonának
vörös volt a képe az italtól, és alig álltak a lábukon. Isabel a
hadarásuk ellenére is megértette francia beszédüket. Az, amelyik
megállította Isabelt, megveregette a ló orrát, és közben őt
fixírozta.
– Nagyon csinos – búgta.
– A nő sem utolsó.
Az előbbi felnevetett: – Rajta szívesebben lovagolnék.
– Engedje el a lovamat, uram!
A férfi rábámult. Isabel átkozta saját magát. Beszélj
franciául, mint egy úrhölgy.
– Laissez-passez! – mondta parancsolón.
Kirántotta a gyeplőt a férfi kezéből és megsarkantyúzta lovát,
amely vágtázni kezdett. Hallotta, amint a katonák trágárságokat
kiabálnak utána. Kiverte a hideg veríték. Teljesen megbolondult,
hogy idejött? Még két mérföld volt hátra Leithig, mégis úgy
érezte, halálosan tévedett.
Csak találjam meg Carlost, gondolta. Ő volt a célja, a
menedéke. Ha majd vele lesz, biztonságban érezheti magát.
Bántotta a tudat, hogy nem árulhatja el jövetele igazi célját. Arra
vágyott, hogy bárcsak bizalmába avathatná és elmondhatná:
mennyire fontos Angliának, hogy Knox lázadói visszaszerezzék
országukat, és hogy Knoxnak milyen fontosak az általa szerzett
információk. De titoktartást fogadott, és az esküjét nem szegheti
meg. Mindazonáltal biztos volt benne, hogy Carlos megértené,
amit tesz, ha mindent őszintén feltárna előtte. Most csak arra
vágyott, hogy vele végre biztonságban érezze magát, és ne legyen
egyedül.
 De hogyan találja meg őt? Stirlinget elhagyva feltételezte,
hogy a leithi helyőrségben lesz, de most az is megfordult a
fejében, hogy mégis inkább Edinburghhen szállásolták el. Miután
visszaszerezték a fővárost, a franciáknak már nem volt fontos,
hogy a tengerparti erődítményben zsúfolódjanak össze, és több
százat közülük nyilvánvalóan a városban kvártélyoztak be. Nem
szabad ellenségként gondolnom rájuk, mondogatta magában, és
próbálta megnyugtatni magát. Azt kell hinniük, hogy az ő
oldalukon állok. Talán meg kellene állítani az egyiket, és
megkérdezni, nem tudja-e véletlenül, hol a férje. De a francia
közkatonák valószínűleg nem ismerik Carlost, hiszen
Spanyolország egyfajta követeként magasan felettük áll. Talán
menjen be egy kocsmába vagy kifőzdébe, és ott érdeklődjön? De
ha gyalogosan kószál az utcákon, szajhának is nézhetik. Muszáj
lóháton maradnia; a ló jelentette a társadalmi státusát. A lova
lágyékába vágta csizmája sarkát, hogy élénk ügetésben tartsa.
Mindenképpen be kell jutnia a leithi erődítménybe ahhoz, hogy
megszerezze Knoxnak az adatokat.
Átlovagolt a városkapuk alatt, és a nyílt mezőkön Leith felé
vette útját. Nem volt egyedül az úton. Szekéren zötyögő
földművesek, gyalogszerrel vánszorgó férfiak és nők mellett
ügetett el, mégis nagyon magányosnak érezte magát.
Elárasztották az emlékei az utolsó alkalomról, amikor Tommal
járt erre lóháton, és a háttérből a távoli csata hangjai szűrődtek el
hozzájuk.
– Nem volt még elég, amit látott, asszonyom? – élcelődött
vele Tom. De ő még tovább akart menni. Ha több esze lett volna,
Tom még ma is élne.
Éppen a hídhoz közeledett, ahol a dezertőr leszúrta Tomot, ő
pedig megölte azt a nyomorultat. Sajnos túl későn. Tom már
haldoklód, amikorra sikerült a lova hátára vennie. Megerősítette
magát, hogy el tudja viselni Tom holttestének viszontlátását. De
már elérte azt a helyet, sőt túl is haladt rajta. Hol van Tóm?
Mindkét oldalon körülnézett, szinte eszelősen kutatta át a partot.
Csak nem hullarablók hurcolták el? És ha igen, miért? Talán már
a tetemekkel is kereskednek? Elhessegette ezt a szörnyű
gondolatot. Nem, bizonyára itt hever valahol, a frissen lehullott
hó mindent beborító leple alatt. Megpróbált vigaszt meríteni a
gondolatból, hogy ezen a nyugodt helyen békében pihen, de ez
sovány vigasz volt. Lova patkói tompán dobogtak a híd
fagerendáin, szíve ürességét visszhangozva.
Leithi magas kőfalai már ott emelkedtek előtte. Hópelyhek
kavarogtak a bástyák fölött és libbentek ide-oda, a szél
játékszereiként. A főkapuk nyitva álltak, látszott, hogy a franciák
mennyire legyőzhetetlennek érzik magukat. Környékbeliek
csámborogtak a kapukon ki-be, parasztszekerek gördültek be
tűzifával és szénnel, parasztasszonyok cipelték be zöldséggel és
sajttal megrakott kosaraikat, házalók tolták be késekkel és
edényekkel telerakott talicskáikat, majd távoztak a cserébe
kapott rongyokkal. Isabel követte őket, és lassú léptekkel
átballagott az ellenséges vár boltíves kapuja alatt. A falak
tetejéről itt is Knox embereinek rothadásra ítélt tetemei lógtak a
megsemmisítő vereség mementójaként. Isabelt elfogta a
hányinger.
Átjutott a kapun, bent volt az erődben. Korábban azt hitte,
hogy a franciák a legmodernebb harcászati ismeretek szerint
erősítették meg Leith falait, de a körülvett területen csak egy
szegény skót városka terült el. Szűk utcái sáros gyalogutak voltak,
ahol vézna kutyák portyáztak, és piszkos gyerekek ültek
céltalanul, éhségtől kopogó szemmel a kapualjakban. Egy
roskadozó sarokházból gyereksírás hallatszott. Kettes és hármas
csoportokban katonák haladtak el Isabel mellett, némelyikük
alaposan megbámulta. Két katona ágyútalpat tolt egy
kovácsműhely felé. Egy másik a muskétáját olajozta egy taverna
előtti padon.
 Megállt egy istálló előtt, ahol a lovász egy csődört vezetett az
itatóhoz, és éppen meg akarta kérdezni, hogy hol találja a
helyőrséget, amikor az istálló teteje fölött áttekintve maga is
rájött. Fél tucat kék Bourbon-liliomos zászló lobogott a közeli
épületeken. A naptól és a széltől kifakultan ugyan, de büszkén
hirdették a franciák hatalmát. Mély lélegzetet vett. Hamarosan
célba ér. Már alig várta, hogy menedéket leljen Carlosnál.
– Bekössem a kancáját, asszonyom? – kérdezte a lovász.
– Majd meglátom. – Elmondta neki, hogy a férjét jött
meglátogatni, aki a francia parancsnok vendége.
– Ó, akkor csak egysaroknyira van tőle, és a kancájának itt a
helye.
Isabel megkérdezte, hogy ismeri-e Carlost, mire a lovász arca
felragyogott.
– De még mennyire! Nagyon ért a lovakhoz. Amott
gyakorlatozik a katonákkal. – Egy szűk utca felé mutatott. Isabel
a házak között kilátott egy nyílt mezőre, ahol néhány vágtázó
lovast pillantott meg.
– Az ő kedvéért – tette hozzá a lovász – én magam fogom
gondozni a kancáját.
Isabel gyalog vágott neki a gyakorlótérre vezető útnak, és a
nyergéről leszállva sokkal sebezhetőbbnek érezte magát, amikor
a szembe jövő katonák megfordultak utána, vagy a kapualjakból
mérték végig. A kimerültség is erőt vett rajta, a lovaglástól áthűlt
lába és háta minden lépéstől fájt, amit a fagyos keréknyomoktól
szabdalt, kőkemény úton megtett.
Füstszagot érzett, és oldalt, egy keskeny sikátorban égő
tábortűznél három férfit pillantott meg. Mellettük rongyokkal
megrakott kordé állt. Csak azért lassított le, mert a tűz olyan
furcsa volt azon a szűk helyen. Az egyik oldalon egy temető
kőfala, a másik oldalon egy ház téglafala magasodott, és fabódé
zárta le a sikátort. Látta, hogy a kordén felhalmozva nadrágok,
csizmák, zekék, sapkák, takarók hevernek nagy
összevisszaságban. Hadizsákmány, jött rá viszolyogva, amit Knox
halott katonáiról szedtek le a mezőn. A zsákmány
hasznavehetetlen részét elégetik, a többit meg valószínűleg
eladják. Katonák lehetnek vagy falusiak? Úgy tűnt, katonák,
mivel a francia gyalogság kék bivalybőr zekéjét viselték. Kivéve
azt, aki a legközelebb állt a tűzhöz. A többiekhez beszélt, széles
gesztusokkal, mintha egy remek történetet adna elő, és a tűz
fénye rávetődött a rajta lévő zekére. Báránybőr zeke volt, a
gallérja vörös szatén, és a kabátujjon az elrongyolódott arany
bojtok a beszélő karjának minden mozdulatától táncba kezdtek.
Ez Tom zekéje!
Isabelt elöntötte a düh. Elemi erővel borította el az agyát.
Futásnak eredt. Berohant a sikátorba, a gazember felé, és azt
üvöltötte:
– Vegye le azonnal!
Meglepődve fordultak feléje. Amikor a báránybőr zekéshez
ért, megragadta a zeke elejét.
– Ezt Tomtól lopta! Vegye le!
– Krisztus a kereszten – mondta döbbenten a férfi, valami
torok-hangokkal teli francia tájszólásban. A karját maga elé
kapta, könnyedén elhárítva Isabel támadását. Isabel
visszahőkölt.
A társa elkapta Isabel karját, és maga felé fordította: – Ki ez a
kis fúria?
A harmadik férfi kuncogott: – André, csak nem fizetés nélkül
léptél le már megint a kuplerájból?
Isabel tombolt dühében.
– Mit tett a holttestével? – Megint a báránybőrhöz kapott,
megmarkolta a gallérját, hogy kioldozza a kötést. – Gyerünk, ki
vele!
– Ez a nő bolond – mondta a férfi, elhárítva a markoló kezet.
– Szedjétek le rólam.
 A másik ismét visszarántotta Isabelt, akinek nem volt sok
esélye a testes fajankóval szemben, mégis sikerült leráznia a
kezét, és lihegve, dühtől remegve állt ott.
– Ez egy úrihölgy, idióták – mondta a harmadik, a legapróbb
termetű. Szavai sípolva törtek elő a hiányzó első foga mögül. –
Nézzétek csak a díszes ruháját.
– Így van – nyögte ki Isabel. – A parancsnokhoz jöttem. –
Rámutatott a kordéra. – És ha tudomást szerez a
fosztogatásukról, mindannyiukat megkorbácsoltatja.
A három férfi összenézett, majd összenevetett. – Épp most
adtam el neki egy skótmintás takarót – mondta a férfi Tom
zekéjében. – Trófea a feleségének.
Mindhárman vigyorogtak. Isabel nagyot nyelt. Visszatért a
józan esze, és vele együtt a felismerés, hogy nagy hibát követett
el.
A férfiak vigyora megmerevedett. Isabel izmai megfeszültek,
menekülni készült, de bekerítették. Mögötte a tűz pattogott,
érezte melegét. A nagytestű és a Tom zekéjét viselő közelíteni
kezdett hozzá. A tűz körül hátrafelé botladozott, de a férfiak
követték, megkerülve a tüzet. Nekiszorították a temető falának. A
fal durva kövei úgy szúrták a hátát, mintha bogáncs ragadt volna
a köpönyegére.
A Tom zekéjét viselő megragadta köpönyege szegélyét, ökle a
melléhez nyomódott. A férfi ruhája disznózsírtól, a lehelete sörtől
bűzlött. Isabel szorosan a falhoz simult, hátát a jeges köveknek
szorította. A férfi a finom gyapjúszövetet tapogatta. – Ez maga
többet hozna, mint ennek a tetves rongyhalomnak a fele.
– Tessék – mondta Isabel, és nekilátott kioldozni a
köpönyegét. – Vigye.
– Viszem is. Letépte a válláról, és félrelépett a zsákmánnyal,
de mielőtt Isabel mozdulni tudott volna, a nagytermetű foglalta
el társa helyét. A térdét beszorította Isabel lába közé. – Van
valamije nekem is? – Isabel kővé dermedt félelmében. A férfi
buja pillantást vetett rá.
– Várjatok, tökfejek – szólt rájuk az alacsony. – Ez nem lotyó.
Mi van, ha a parancsnok tényleg várja? Csak egy szavába kerül,
és mi a patkányokkal együtt kaparhatunk a Gödörben.
A másik kettő aggódó pillantást váltott. Isabel megnyugodott.
Ők követtek el hibát, és meg fognak bűnhődni érte.
– Mit tegyünk? – kérdezte a nagy termetű hátra lépve.
Az alacsony nyugodtan válaszolt:
– De még nem járt nála. Jobb, ha soha nem is fog.
Isabélt olyan vad félelem kerítette hatalmába, hogy levegőt is
alig kapott. Támadói számára az az egyetlen kiút, ha megölik.
– Már voltam nála – bökte ki nagy nehezen. – Most hazafelé
tartok, és ezt a parancsnok is tudja. Embereket küld majd, hogy
keressenek meg.
A törpe mogorván közelebb lépett hozzá, az arcát fürkészve:
– Hazudik. Nyírjátok ki.
– És hagyjuk itt?
– Toljátok ki az útra. Űtonállók kapták el.
A rémülettől megerősödve Isabel vadul eltaszította magától a
törpe csontos mellkasát. A férfi megtántorodott, és Isabel a
másik kettő között nekiiramodott. Gyorsabban futott, mint
valaha életében. Maga mögött hallotta csizmáik dobogását. Már a
sikátor felénél tartott, amikor a két üldözője eléje vágott, és
elzárta az útját. Széles ívben vették körbe, széttárt karokkal, arra
várva, hogy ráugorjanak, ha megmozdul.
Egy tölgyfa emelkedett a fal fölé, és Isabel néhány faágat
pillantott meg a férfiak lába előtt. Az egyik éles hegyű ág olyan
vastag volt, mint Isabel csuklója. Előrelendült és felkapta.
Amikor felegyenesedett, kezében a hevenyészett fegyverrel, a
Tom zekéjét viselő fickó hátralépett. Így most Isabel tartotta
féken őket, és ez erőt adott neki. Az ág elég hegyes volt ahhoz,
hogy kiszúrja valaki szemét, és ezt a gazfickók is tudták. A
nagytermetű ekkor egy hosszú kést húzott elő az oldaláról, és
akkora erővel ütött vele az ágra, hogy az kirepült Isabel kezéből.
Isabel megfordult, és visszafelé kezdett el futni. De a sikátor
lezárt vége az útját állta: A törpe figyelte, amint elfutott előtte.
Élvezettel szemlélte Isabel pánikszerű félelmét, akár az egeret
kínzó macska.
Isabel elérte a kordét. Megfordult, levegő után kapkodva, és
kiverte a hideg veríték. A tűz pattogott mellette. A három férfi
figyelte, és arcukra visszatért a vigyor. Három gyilkolásra kész
macska. Isabel szíve fájdalmasan dobogott, attól tartott,
szétrepeszti a bordáit.
A kordé felé fordult, és találomra felnyalábolt egy csomó
ruhát, nadrágot, csizmát, inget. Odalépett a tűzhöz, és az egészet
a lángok közé hajította.
– Ne! – kiáltotta a törpe, és a másik kettő is rémült képet
vágott. Mindketten futni kezdtek feléje, hogy megmentsék a
zsákmányukat.
Isabel felmarkolt egy második nyalábot is, és a tűzbe vetette.
A férfiak odaértek, és megpróbálták a csizmákat kirugdosni, a
ruhákat pedig kihúzgálni a lángok közül.
Isabel elinalt mellettük. Az utca felé futott. Egyikük követte,
hallotta a lábdobogását, de a tűznél való késlekedés miatt
túlságosan lemaradt. Isabel kiért az utcára, és elrohant egy
pappal csevegő asszonyság mellett, aki meglepődve nézett rá.
Legszívesebben bevetette volna magát az első sikátorba vagy
mellékutcába és futott volna tovább, vagy keresett volna egy
sarkot, ahol lekuporodva elrejtőzhet, míg üldözői elfutnak
mellette. De a legjobb esély a menekülésre az, ha az utcán marad,
az emberek között. A gyakorlótér felé vette útját, lelassította
lépteit, és megpróbálta lecsillapítani zihálását.
Abban a pillanatban, amikor elérte a gyakorlóteret és
megpillantotta Carlost a túlsó oldalon, nem tudta magát
visszatartani, feléje iramodott.
 Carlos kivont karddal, galoppban vágtázott egy szalmalovon
ülő szalmabábu felé, miközben öt lovas a gyakorlótér széléről
figyelte. Éppen a szalmabábu fejét készült levágni, amikor
észrevette Isabelt. A suhintása célt tévesztett. Felesége láttán
döbbenten húzta meg a gyeplőt, és fékezte le a lovát, majd
megfordította, és könnyű vágtában, a pályáról letérve odalovagolt
hozzá.
– Isabel! – Leugrott a nyeregből, amikor odaért.
Isabel a nyakába ugrott, majd kiugrott a szíve az örömtől.
– Madre de Diós. – Carlos a vállánál fogva eltolta magától,
hogy jobban lássa. – Hát te mit csinálsz itt?
A begyakorolt szavak gondolkodás nélkül törtek ki belőle.
– Azért jöttem, hogy… lássalak.
– Micsoda?
– Francest elkísértem északra a bátyjához, aztán… idejöttem.
Carlos rábámult, még mindig értetlenül, és Isabel tudta, mit
lát: a borzas haját, a félelemtől és kimerültségtől sápadt arcát.
– Carlos, annyira… hiányoztál.
És ez nem volt hazugság. Látta, hogy őszintesége visszhangra
talál Carlosban, akinek a teljes megrökönyödése puszta
csodálkozássá szelídült.
Isabel annyira örült a férje arcára kiülő szeretetnek, de maga
a viharvert arca is oly kedves látvány volt számára. És a bizalom
köteléke, amely összefűzi őket – túl sok volt számára. Nem lesz
képes arra, hogy elhallgassa mindazt, ami a szívét nyomja, mint
ahogy a tengeráramlatot sem lehet visszatartani. Mindent
elmond majd neki Nicolasról, Knoxról, és arról, hogy miért van
itt. Micsoda megkönnyebbülés lesz megosztani nyomasztó
terhét! De a viszontlátás feletti örömét hirtelen felváltotta a Tom
halála miatti bánata.
– Ó, Carlos szörnyű volt… annyira szörnyű. – Kitört rajta a
zokogás.
 – Mi volt szörnyű? Mi történt? – Carlos keze védelmezőén
szorította meg a vállát. – Teljesen át vagy ázva. Hol a
köpönyeged? Hol a lovad? – Csodálkozva nézett Isabel mögé. –
Egyedül jöttél?
– Tommal – nyöszörögte.
– Kivel?
– Tom Yatesszel, apám szolgájával. Meghalt! – Nem tudta
abbahagyni a sírást és a remegést. – Az én hibám… az enyém! A
karjaim között halt meg!
Isabel újra a férje nyaka köré fonta karját, hozzásimult, arcát
a férfi melléhez szorította, és amikor Carlos erős karjával
magához vonta, az öröm hulláma járta át. Olyan szorosan ölelte
magához, hogy Carlos bőrzekéjének felső kapcsa az arcába
vágott. Ő volt számára a kőszikla, a menedék a háború viharában,
és úgy ragaszkodott hozzá, mint az életéhez. Magába szívta a férje
ismerős illatát: a föld, a bőr és a lovak szagának meleg keverékét,
és a vigasztalás, amit ez adott neki, elsöpörte a bánatát és a
félelmét. A megkönnyebbüléstől elgyengült a térde. Carlosba
kellett kapaszkodnia, hogy talpon maradjon.
– Isabel, hol történt? Mi… – Hirtelen abbahagyta a
mondatot, és Isabel felemelte a fejét, hogy lássa, miért. A
lovasok, akik vele gyakorlatoztak, feléjük ügettek. Pompás
lovaikról, fényesen csillogó kardjukról és bőrcsizmájukról
látszott, hogy tisztek.
– Minden rendben, Valverde? – kérdezte egyikük.
– A feleségem – mondta Carlos. A lovasok ünnepélyes,
tiszteletteljes főhajtással köszöntötték. – Nagyon megviselte az
utazás – tette hozzá összeszedett hangon, bár Isabel érezte, hogy
érkezése mennyire kibillentette őt az egyensúlyából, nem
beszélve annak körülményeiről, amelyekről majd csak akkor
beszélhetnek, ha egyedül maradnak. Carlosnak nagyon is jól
sikerült határozottságot erőltetni magára. Olyannyira jól, hogy
Isabel rájött valamire, amibe eddig nem is gondolt bele. Carlos
nem hagyná, hogy a támadói ép bőrrel megússzák. Nem, ezt nem
engedhetem meg, gondolta, előrevetítve ennek következményeit.
A hullarablók elmondanák, hogyan támadt a Tom zekéjét viselő
férfira. Carlosnak nem szabad megtudnia, hogy mi történt.
– Uraim, bocsássák meg, hogy asszony módjára könnyekre
fakadtam – mondta Isabel, és megpróbálva átvenni valamit
Carlos határozottságából, megtörölgette szemét. – A szolgámat
siratom, akit elveszítettem útközben. – Ott, helyben találta ki a
történetet, nemcsak a tisztek, de Carlos számára is. A történetet,
miszerint Tommal elindultak Frances bátyja házából, átkeltek a
határon, és Edinburgh felé közeledve egy útonálló támadt rájuk.
A rabló letépte róla a köpönyegét, mire Tom előhúzta a tőrét,
hogy megvédje őt, de a haramia megölte, majd Tom lova hátán
elmenekült a köpönyegével.
A franciák mindannyian mélységesen felháborodtak. Egyikük
a részvétét fejezte ki, egy másik azt javasolta, hogy azonnal
lovagoljanak a helyszínre, és keressék meg a szolga tetemét.
Isabel nem mondott semmit, tudta, hogy a mély hó miatt a
keresés eleve kudarcra ítélt. Az egyik francia felajánlotta, hogy
segít megszervezni a gyilkos felkutatását; ez nem tűnt túl
ésszerűnek, hiszen a rabló nyilvánvalóan már árkon-bokron túl
volt. Egy másik ragaszkodott hozzá, hogy Isabel látogatásának
idejére az ő lakosztályába költözzenek át, amely sokkal
kényelmesebb, mint Carlos szobája. Isabel döbbenten hallgatta
őket, mert látta, mennyire aggódnak Carlosért. Bajtársuknak,
barátjuknak tekintették, nem pedig semleges spanyol
megfigyelőnek. Mintha csak közéjük tartozna.
Megborzongott. Úgy érezte, az utolsó pillanatban visszatért a
józan ítélőképessége. Nem oszthatja meg a teljes igazságot a
férjével. Nem szabad. Bár lélekben egyek, Carlos itt mégis az
ellenséghez tartozik.
 18

AZ ELLENSÉG KIRÁLYNŐJE

Aznap este a tiszti szalont zászlókkal díszítették fel a

bankettre, néhány zászlón az elegáns kék liliom virított, másokon
pedig a régenskirálynő egyszerű címere. Szolgálók sürögtek
borral teli kancsókkal a kezükben, miközben zenészek
nyekergették hangszereiket a galérián, bár zenéjüket elnyomta a
tisztek tréfálkozása és nevetése. A tisztek vidáman sétálgattak a
teremben, élvezték a finom burgundit és a szabadszájú társalgást,
amíg lehetett, hiszen a régenskirálynő belépésével a szigorú
illemszabályok szerint kell majd viselkedniük. Most azonban még
semmi nem vetett gátat féktelen jókedvüknek. Az egyik kapitány
barátai szórakoztatására kanalat egyensúlyozott az orrán, egy
őrmester pedig csinos, kirúzsozott szájú lányt fogdosott az
ajtóban, és igyekezett kihasználni az alkalmat, mielőtt a királynő
és udvarhölgyei érkezésekor a lányt ki nem zavarják a hátsó
lépcsők alá.
– A bátor Valverde asszonyra! – mondta ünnepélyesen
Lescarbot kapitány pohárköszöntőjében, és magasra emelte
poharát. Az Isabel körül álló tucatnyi férfi is lelkesen megemelte
poharát. – Valverde asszonyra – mondták kórusban, és ittak az
egészségére.
Isabel köszönetképpen mosolyt erőltetett az arcára, bár
feszélyezte, hogy a figyelem középpontjába került.
Viszontagságos utazásának története szájról szájra terjedt a
helyőrségben, és minden alkalommal alaposan kiszínezve adták
tovább, és mire újból a fülébe jutott, addigra már tíz barbár skót
támadt rá és Tomra, Isabel kettőt rögvest megölt a tőrével, és
mielőtt elmenekültek, Tomot felakasztották egy fára, és kivágták
a nyelvét. Amikor az imént Carlosszal megérkezett a terembe, a
katonák csodálattal teli „Hurrá!” kiáltással köszöntették, akár egy
hős amazont. Elkapta Carlos tekintetét, aki rákacsintott, és most,
hogy már hozzászokott Isabel hirtelen felbukkanásához, élvezte a
helyzetet.
Ám az, hogy eljutottak idáig, sok erőfeszítésébe került.
Megérkezése után Carlos felvitte őt a nagyterem feletti szállására,
egy kis szobába, amelyen egy másik tiszttel osztozott. Isabel
tudta, hogy amikor egyedül maradnak, Carlos el fogja halmozni a
kérdéseivel, így igyekezett ő maga irányítani a beszélgetést, és
újból elmesélte Carlosnak, hogyan kelt útra északra Francesszel.
– Tudod, a bátyjához ment Yeaveringbe, és mivel Edinburgh
onnan nincs messze, elhatároztam, hogy meglátogatlak.
– Yeavering? – Carlos teljesen meg volt ütközve. – De miért
nem hajóztál haza, mint ahogy megbeszéltük?
– Azt hittem, megértesz. Megígértem Adamnek, hogy
vigyázni fogok Francesre.
– Ennek már két hónapja. Megszületett a gyerek, és ott
vannak a szolgái, akik tudnak segíteni neki.
– Még nincs jól, Carlos, nem erősödött meg. Egyszerűen nem
hagyhattam egyedül.
Carlos kifújta a levegőt, és megpróbált megbarátkozni a
helyzettel.
– Azt akartam, hogy elutazzatok Nicolasszal. Minél
messzebbre ettől az egész zűrzavartól.
– Tudom, de Francesnek szüksége volt rám.
– Nicolas is Yeaveringben van, vele?
Nicolas. – Nincs. Egy gyereknek ez megerőltető utazás lett
volna. Londonban hagytam. Isabel remélte, hogy Carlos nem
gondolhat másra, mint hogy az anyja gondjaira bízta őt. Többet
nem is mert mondani erről a dologról. – Carlos, kérlek, értsd
meg. Megígértem.
Carlos a homlokát ráncolta. – Remélem, a bátyád értékeli,
amit tettél.
 – Nemcsak miatta maradtam Londonban.
– Hanem még miért?
– Tudod te is, már beszéltünk róla. A szüleim nem akarnak
elutazni Angliából, én pedig nem hagyom egyedül őket.
Carlos elkeseredetten csóválta fejét.
– Ne haragudj – mondta Isabel. – Te sem tennél másként. Te
sem hagynál egyedül engem és Nicolast.
– Ez nem ugyanaz.
– De igen. Nem hagyhatjuk cserben a szeretteinket.
Carloson látszott, hogy lassanként megbékél a helyzettel.
Isabel közelebb lépett hozzá.
– Megbocsátasz nekem?
Carlos elmosolyodott, bár mosolyába még mindig vegyült
némi keserűség.
– Ha tényleg a családodért érzett aggodalom hozott ide,
kénytelen vagyok megbocsátani.
Isabel érezte, hogy melegség vibrál a hangjában, és ettől
kedve támadt megosztani vele azt az örömhírt, hogy gyermeket
vár. De talán nem most kellene, amikor amúgy is olyan sok
mindent kell megemésztenie. Majd később mondja el, amikor egy
kicsit hosszabb időre maradnak egyedül. Boldog lesz, ha
megtudja, és Isabel már alig várta a pillanatot.
Carlos a karjába zárta Isabelt és megcsókolta. Mohó csókja
szikraként gyújtotta fel Isabel vágyát, és szoros ölelésében érezte
férje ágyékának keménységét. Isabelnek szinte fájt, hogy nem
engedheti át magát csókjának, nem adhatja oda magát neki, mert
a hazugságai valamiképpen visszatartották. Szóról szóra igaz volt
ugyan, amit mondott, de olyan sok mindent hallgatott el –
Nicolasról, a királynőről és Knoxról.
Carlos ajka eltávolodott Isabelétől, de látszott, hogy
legszívesebben tovább csókolná.
– Az ünnepség után – mondta halkan. – Mi amor.
– Miféle ünnepség?
 – A régenskirálynő bankettje lesz ma este. Hacsak nem vagy
túl fáradt.
Az volt, de alig várta, hogy megláthassa Guise Máriát, azt a
nőt, akinek a nevében harcolt ez a sereg.
– Nem, természetesen megyek.
– Jól van – nevetett fel Carlos. – Meg akarlak mutatni
ezeknek a franciáknak.
– De nem hoztam megfelelő ruhát. – Ilyen dolgok meg sem
fordultak a fejében, amikor becsomagolt a táskájába. – Úgy
értem, olyat, amiben megjelenhetnék egy királynő előtt.
– Elküldöm Pedrót, hogy hajtson fel valamit.
Pedro, aki szintén az otthont idézi. Isabel alig várta, hogy
találkozzon vele: – Hogy van?
Carlos vállat vont: – Utálja a telet. Folyton a havat átkozza.
Isabelnek mosolyognia kellett. Az ő engedelmes indián
szolgája milyen önálló személyiség lett.
– Örül majd, ha meglát téged, Isabel. A múltkor vele akartam
elküldeni a jelentésemet Quadrának, de a skótokkal való
összetűzés miatt itt kellett maradnia, így egy futárral vitettem el.
Isabel hátán végigfutott a hideg. Ebben az „összetűzésben”
rengeteg skót hagyta ott a fogát.

– Még egy kis bort, asszonyom? – kérdezte Lescarbot

kapitány a terem zajában. Lekapott egy kancsót a mellette
elhaladó szolga tálcájáról és Isabel kelyhe fölé emelte, hogy
teletöltse.
– Nem, nem – tiltakozott Isabel nevetve, és kezével eltakarta
a kehely tetejét. – Már így is eléggé a fejembe szállt, uram. –
Isabel vidámságot erőltetett magára, nem akart ünneprontó lenni
a bálterem emelkedett hangulatában. Ez azonban nem ment
könnyen, mert a hazugságaitól olyan keserűség járta át, mintha
ürmöt ivott volna. Gyűlölte, hogy hazudozni kényszerül
Carlosnak – ilyet soha nem tett. Ma este ráadásul szépen
kiöltözött, akár a többiek, mivel Pedro talált neki megfelelő
ruhát, amit a régenskirálynő egyik francia udvarhölgye adott
kölcsön. Ez is arra utalt, hogy nagy becsben tartják itt Carlost.
Isabel azonban utálta, hogy a ruha miatt hálával tartozik a
franciáknak, de nem volt más választása. Igazság szerint el kellett
ismernie, hogy igen szép ez a türkizkék bársonyból készült darab,
és örömmel töltötte el a tudat, hogy mennyire jól áll neki. A
férfiak pillantása – mindenekelőtt Carlosé – legalábbis erről
árulkodott. – És ha netán őfelségével értelmesen akarnék váltam
néhány szót, nem ártana megőriznem a józanságom. Én nem
vagyok olyan veterán bajnok az ivászatban, mint ön és a barátai.
– Ó, dehogyisnem, ön igenis veterán, hölgyem. A Fife vidékén
alaposan összeakaszkodtunk a barbárokkal, és ön megtette
nekünk azt a szívességet, hogy kikergetett onnan egy párat.
Hurrá! Ez bámulatos.
Ezen mindenki jót derült, és újra ivott Isabel egészségére, aki
mosolyt erőltetett az arcára, de mélyen, legbelül szenvedett. Ezek
nem félnek Knox katonáitól, de még csak nem is aggódnak
miattuk, Magabiztosak és arrogánsak. Számukra a Knox,
Glencairn, Arran és Lord James vezette seregek csupán egy kis
kellemetlen munkát jelentenek, amit egyetlen nap alatt el lehet
végezni. És Isabel látta is az eredményét ennek az egynapi
munkának – a stirlingi kastély szalonjában kiterített
megcsonkított embereket, akik vízért rimánkodtak, feleségüket
és Istent szólongatták, és alig várták a megváltó halált. Carlos
kedvéért megpróbálta nem gyűlölni ezeket a franciákat, de teljes
szívéből azt kívánta, hogy Knox emberei el tudjanak bánni velük,
és hazazavarják őket a Keskeny-tengeren keresztül. Azonban
Knox gyenge, a franciák pedig erősek, és ezt mindkét fél tudja.
– Nehéz volt térdre kényszeríteni a barbárokat? – szegezte
Isabel a kérdést Lescarbot-nak.
– Pár héttel ezelőttig olyan könnyű volt, mint lecsapni a
legyeket, ugyanis nem volt tüzérségük. De most már el vannak
látva fegyverekkel, az a Winter nevű gazember angol admirális és
kapitányainak a bandája hozta nekik, a fene vinné el az eretnek
fajtájukat. – De sose féljen, asszonyom, szép számmal
felsorakoztunk ellenük, és hamarosan elporoljuk őket.
Isabelnek eszébe jutott, hogy amikor átlovagolt az
erődítmény kapuján, a falról rothadó holttestek lógtak lefelé.
Adamre gondolt, aki Winter admirálissal együtt hajózik.
Könnyen a fogságukba eshet, és akár fel is felakaszthatják. Ettől
fájdalom nyilallt a szívébe.
– Maga őrült, Valverde, hogy egy ilyen csinos feleséget
egyedül hagy Londonban – mondta egy bajuszos kapitány. – Az
angolok kéjenc, bűnös disznók.
Carlos udvariasan nevetett. – A feleségem tud magára
vigyázni, Dupuis, efelől biztosíthatom.
– Hát persze – jegyezte meg Lescarbot –, hiszen Dupuis azt
szeretné, ha ugyanezt mondhatná el a Marseilles-ben hagyott
nejéről.
Mindenki hahotázásban tört ki. Úgy tűnt, hogy Dupuis és a
felesége élcelődésük állandó célpontja volt, és még Dupuis is
elnevette magát. Sztoikus nyugalommal jegyezte meg:
– Olyan jól vigyázott magára, hogy egy árva garast sem
hagyott a háznál, amikor lelépett a vitorlakészítővel.
– Hazatalál ő még, figyelje csak meg – mondta Carlos, és
Isabel látta, hogy Dupuis hálás pillantással viszonozza a
bátorítást.
– Mi lenne, ha fogadnánk erre? – vetette fel az ötletet egy
hadnagy.
Újra kirobbant a nevetés, és a hadnagy máris begyűjtötte a
fogadás tétjeit. Carlos mosolyogva csóválta a fejét a bolond
ötlettől.
– Nem, én ugyan nem – válaszolta, amikor a hadnagy
megkérdezte, hogy megteszi-e a tétet.
 – Ó, miért nem kopaszt meg minket még jobban, Valverde? –
kérdezte Lescarbot tettetett méltatlankodással, és mindannyian
ugratni kezdték valamilyen hazárdjátékkal, amelynek a jelek
szerint Carlos volt a fő nyertese. Isabel látta, hogy Carlost
csodálják, sőt szeretik ezek az emberek. Mégis nehezen tudta
elfogadni Carlos pajtáskodását velük.
Mozgolódás támadt a terem végében. Trombitaszó jelezte a
régenskirálynő és kísérete érkezését. A tisztek sietve letették
kupáikat, megigazították mellényüket, felsorakoztak; minden
szem az ajtóra szegeződött, amikor a régenskirálynő, hat
udvarhölgyének kíséretében a terembe lépett, A sort egy
alacsony, bikanyakú tiszt zárta, aki Isabel szerint Monsieur
D’Oysel, a parancsnok lehetett. A régenskirálynő alacsony,
csinos, negyvenöt év körüli nő volt, nagyjából annyi idős, mint
Isabel anyja. Tengerzöld brokátruhát viselt, amelynek arany
szaténujját gyöngyhímzés díszítette. Gondosan fésült, sötét haja
volt, és a nyakában smaragd nyaklánc csillogott.
Isabel rászegezte tekintetét. íme az ellenség, teljes
életnagyságban. Guise Mária, a skótok névleges királynőjének,
annak a tizenhat éves Stuart Máriának az anyja, aki pedig a
kamaszkorú francia király, Ferenc felesége. Guise Mária lánya
nevében uralkodott Skócia felett, míg Franciaországban az ifjú
király helyett a Guise család nagyhatalmú tagjai, ennek a nőnek a
fivérei kormányozták az országot, és ők akarták azt is
kierőszakolni, hogy unokahúguk igényt tartson az angol trónra.
Cecil világossá tette Isabel számára, hogy a franciák Skóciát
ugródeszkának akarják felhasználni Anglia megszerzésére, és
Guise Mária azért hozta ide a seregeit, hogy ezt a tervet
végrehajtsák.
Büszke nő, gondolta Isabel, a királynőt tanulmányozva.
Elegáns tartása ellenére azonban feszültnek látszott, az arca
elgyötört és sápadt volt. Talán beteg? A régenskirálynő megállt és
köszönt egy vendégként érkezett francia méltóságnak és a
társaságában lévő papnak. Ezután Isabel a királynőt kísérő
alacsony, bikanyakú úrra fordította figyelmét. A férfi
türelmetlennek tűnt, mintha a háta közepére kívánná ezt az egész
bankettet.
– Az ott Monsieur D’Oysel? – kérdezte Carlost suttogva.
Carlos bólintott, és homlokát ráncolva ő is a parancsnokot
nézte.
– Mindig ilyen komor? – kérdezte Isabel.
– Nem. Úgy látszik, történt valami.
Isabel megijedt. Talán a régenskirálynő késésének is ez az
oka? Talán bezárkózott D’Oysellel, és egy újabb támadás
haditervét készítették elő Knox katonái ellen? Lehet, hogy már
holnap reggel kivonulnak és lerohanják a skótokat Stirlingben?
A régenskirálynő elhaladt a méltóságok mellett, és Carlos
odasúgta Isabelnek:
– Gyere, itt az ideje, hogy odamenjünk hozzá.
Isabelnek gyorsan dobogott a szíve az izgatottságtól, amint
Carlossal végigvonult a termen. A tisztek hátraléptek, hogy
elengedjék őket. Amikor a régenskirálynő elé értek, a királynő
kedvesen Carlos felé bólintott, aki meghajolt és bemutatta a
feleségét, Isabel mély térdhajlásba ereszkedett.
Mosoly csillant meg a királynő arcán, meglágyítva feszült
vonásait.
– Très jolie – állapította meg. – Nagyon csinos. – Intett
Isabelnek, hogy felállhat, és spanyolul kezdett el beszélni, a
Carlos iránti megkülönböztetett figyelme jeléül. – Látom,
hölgyem, hogy milyen boldoggá tette a férjét a látogatásával.
Szeretettel köszöntjük itt nálunk.
Isabel udvariasságból franciául válaszolt, a királynő
anyanyelvén.
– Megtisztel, felség.
Guise Mária elmosolyodott ettől a figyelmességtől. A mögötte
álló egyik udvarhölgy a fülébe súgott valamit. A királynő
szemöldöke felszaladt a csodálkozástól, és franciául ezt kérdezte
Isabeltől:
– Megtámadták az utazása alatt? Milyen rémes. Ezek a
banditák teljesen elárasztották birodalmunkat. Remélem,
kiheverte ezt a szörnyűséget.
– Tökéletesen, felség, hála tisztjei kedvességének.
– Ön és a férje hosszú utat tett meg az Újvilágból, és mi
mindig nagyra értékeljük a férje tanácsait. Mondja,
Spanyolország melyik részén él a családja? – Mielőtt Isabel
válaszolni tudott volna, az előbbi udvarhölgy ismét súgott
valamit a királynő fülébe. Ettől a királynő arca alig észrevehetően
megkeményedett. Félelem fogta el Isabelt. Vajon a lázadókkal
való kapcsolatairól tájékoztatták a királynőt?
– Bocsásson meg – mondta a királynő, egy kissé fagyos
hangon. – Ön angol.
Isabel némileg megnyugodott, – Igen, az édesapám Lord
Thornleigh – mondta büszkén.
Ez a hangnem nem tetszett a királynőnek.
Carlos közbelépett. – A feleségem több országban is élt,
asszonyom, és Peruból eljött meglátogatni a szüleit Londonba.
Hozzám hasonlóan ő is hűséges alattvalója Fülöp király
őfelségének. És hozzám hasonlóan számára is nagy
megtiszteltetés, hogy az ön vendége lehet.
Szívélyesen mondta mindezt, mintha félreértést akarna
tisztázni. Isabel biztos volt benne, hogy egyedül csak ő hallotta ki
a hangjából a szenvedélyes védelmezést. Szerette volna
megcsókolni érte.
A régenskirálynő ettől megnyugodott: – Szóval Londonból
jött – mondta eltűnődve, mintha az érdeklődése kezdene
elpárologni. – Nagyon hosszú utat tett meg. Egyáltalán járhatók
az utak? – Az ezüsttálcákkal és kristálykelyhekkel megrakott,
fehér abrosszal leterített asztalok felé pillantott, és unottan
hallgatta Isabel elbeszélését arról, hogyan szakította meg
utazását a rokonai miatt.
– Alnwick közelében élnek.
Erre a régenskirálynő felkapta a fejét:
– Ó, rokonai vannak Northumberlandben?
– Igen, Yeaveringben. A sógornőm és a bátyja.
– És ki az az úriember?
– Sir Christopher Grenville.
A régenskirálynő hallgatással nyugtázta ezt a kijelentést, de
hamarosan élénk érdeklődés ébredt benne. Isabel nem értette
miért, de feltűnően megváltozott a viselkedése.
Az egyik közelben álló tiszt nyugtalanul megköszörülte a
torkát. Elkapta a régenskirálynő tekintetét, és alázatos
mozdulattal az asztalhoz invitálta. Talán a bankett egyik
szervezője, aki azért nyugtalankodik, mert lassan kihűl az étel. A
régenskirálynő így szólt a parancsnokához, D’Oyselhez:
– Nos, uram, úgy gondolom, ideje asztalhoz ülnünk. – De a
tekintetével újra Isabelt kereste, és most már melegség áradt a
szeméből.
– Señora Valverde, remélem, holnap megteszi nekem azt a
szívességet, hogy meglátogat. Örömmel venném, ha elkísérne a
misére.

Carlos bezárta a hálószoba ajtaját.

– Micsoda titkos fegyver vagy te! – mondta nevetve.
Felemelte Isabelt a derekánál fogva, és körbeforgott vele. – Hogy
csináltad ezt? – Három másik feleség is járt már itt, de egy szóra
is alig méltatta őket.
Isabel Carlos vállába kapaszkodott, még mindig meglepődve
a régenskirálynő ajánlatától.
– Fogalmam sincs. Valószínűleg miattad történt, az irántad
való megbecsülése jele lehet.
 Carlos újra nevetett, és jól megszorította: – Nem, nem, tiéd
az elismerés. Tetszik neki a bátorságod.
– Egy angol nő, aki vissza mer beszélni neki?
– A feleségem, aki a skótokkal szembeszállva jutott el ide.
– Inkább a feleséged, aki a te mindened. Tehát végső soron
mégiscsak miattad volt kedves. És itt mindenki azt gondolja,
hogy én a mindened vagyok, főleg a királynő.
Carlos erre már nem figyelt, letette Isabelt.
– Isabel, tudod te, hogy ez mit jelent nekünk a trujillói
tanácsosi állás megszerzésében? Quadra értesülni fog róla, hogy
a régenskirálynő milyen nagy kegyben részesített. Ezt elmondja a
királynak, és ez többet segít a pályázatom elbírálásában, mint az
összes firkálmányom, amit küldözgettem neki.
Trujillo. A spanyol király. Isabel fejében kavargott minden.
Azok a dolgok most eltörpülnek ebben a válságos helyzetben. Ő
most Knoxért, Nicolasért és Angliáért van itt. De ezekről nem
beszélhetek Carlosnak. Olyan rossz érzés félrevezetni őt.
Képtelennek érezte rá magát.
Carlos gyengéden a két keze közé fogta Isabel arcát.
– A király ki fog nevezni erre a posztra, és ezt neked
köszönhetem. – Megcsókolta. Rövid csók volt, de úgy ragyogott a
tekintete, mintha előre élvezné, ami hamarosan rájuk vár. Hiszen
most már egyedül maradtak egész éjszakára. A tiszt, aki gálánsan
átengedte nekik ezt a szállást, egy márki unokaöccse, és a szoba,
bár nem volt nagy, teljes kényelmet nyújtott a
damasztfüggönnyel, a díszes íróasztallal és a csalogató,
tollpaplanos ággyal, amely tetején hímzett párnák dagadtak.
Isabel alig várta, hogy Carlos karjai között belesüppedjen az
ágyba. Hogy elfelejtse az összes baját, és elmerüljön a
szerelmében. Ám nem szabad teljesen megfeledkeznie magáról.
Ébernek, józannak kell maradnia.
– Utálom, hogy itt kell lenned – szakadt ki belőle
öntudatlanul is a panasz. Aztán magyarázatképpen hozzátette: –
Hamar eljöhetsz innen, ugye? Megtetted, amit a követ elvárt
tőled, és már egyébként is két hónapja itt vagy. Már nem vagy
katona, és nem várhatja el tőled, hogy örökre itt maradj. És a
helyzet is elég veszélyes.
Carlos megrázta a fejét. – Szereti a jelentéseimet, és azt
akarja, hogy még továbbra is küldözgessem őket. És el kell
érnem, hogy beajánljon a királynak. Meg kell szereznem az állást,
hogy kifizessem az adósságainkat. Ezért még maradnom kell.
– Meddig?
Carlos vállat vont.
– De neked el kell innen menned. – Közelebb húzta magához
Isabelt. – Isabel, olyan jó látnom téged, úgy örülök, hogy eljöttél.
De ez a hely nem való neked. Vissza kell menned.
Micsoda? Azt már nem. Több napba is telhet, amíg megszerzi
Knoxnak a szükséges információt. Maradnia kell. Valamilyen
elfogadható ürügyön törte a fejét. – A régenskirálynő…
– Természetesen találkozol vele holnap. Holnapután reggel
pedig indulj vissza. Vidd magaddal Pedrót.
– De mondtad, hogy mások feleségei is eljöttek látogatóba,
így hát…
– De el is mentek. Figyelj rám, a vén rókák, akik az eget
kémlelik, azt állítják, vihar közeleg, és lehet, hogy napokon belül
ideér. Indulj el szerda reggel, és Yeaveringbe érhetsz, mielőtt
kitör. Amikor elvonul, menj vissza Londonba Nicolasért.
Márpedig éppen Nicolas miatt van itt… és Carlosnak erről
fogalma sincs. Természetesen visszamegy Londonba, amint
eljuttatja a szükséges információkat Knoxnak, de addig nem
hagyhatja el Leithet, amíg meg nem szerezte.
Carlos csókot nyomott az arcára, az ablakhoz lépett és
behúzta a függönyöket. A szoba egy torony második emeletén
volt, és a szemközti dupla torony egyik ablakában fáklya világított
erős fénnyel. Amikor Carlos összehúzta a két függönyt, Isabel
mögéje lépett, és a hátához nyomta az arcát. – De én maradni
akarok. Veled akarok lenni.
Isabel érezte, hogy Carlos nagy levegőt vesz, és ettől
megemelkedik a háta.
– Kérlek – mondta, és egész testével hozzá simult –, ne küldj
el.
Carlos elgyötört arccal megfordult, és gyengéden megfogta
Isabel vállát.
– Nem akarlak elküldeni, hidd el. De ha a helyzet súlyosabbá
válik, azt akarom, hogy Nicolasszal távol legyetek ettől az
egésztől. – Felemelte a kezét, hogy elejét vegye az
ellenvetéseknek. – Nem kell Peruba visszahajóznotok, elég, ha
Spanyolországba mentek, és Beatriz családjánál maradtok
Sevillában. Ott nem leszel nagyon távol a szüleidtől. Egy rövid
hajóúttal odaérsz hozzájuk, és nem érezheted úgy, hogy
elhagytad őket.
– Ha a helyzet súlyosabbá válik? Ezzel azt akarod mondani,
hogy a franciák itt győzhetnek, aztán megtámadhatják Angliát?
Erre gondoltál?
– Itt győzni fognak, erre fogadni mernék, hiszen sokkal
erősebbek. Azt, hogy megtámadják-e Angliát, nehéz
megmondani. Az politikai döntés kérdése.
– Mennyivel erősebbek? – kérdezte Isabel, egy kicsit
túlságosan is nyílt kíváncsisággal. Aztán hozzátette, hogy álcázza
kíváncsiságát: – Persze ezek a katonai kérdések…
– …leginkább a katonákra tartoznak – mondta Carlos
kedvesen mosolyogva, – Szóval ígérd meg, hogy elmentek
Sevillába, kérlek. Tedd meg ezt a kedvemért.
Ez maga volt a kínszenvedés. Isabel nem tudta, hogyan
ígérjen meg olyan dolgot, amit nem tud teljesíteni.
– Isabel, nem akarok veszekedni veled erről, de tudnom kell,
hogy te és Nicolas biztonságban vagytok. Csak Sevilláig,
rendben? Szent a béke?
 Miért is ne? – gondolta Isabel, és közben utálta magát. Már
eddig is annyival túllépte azt a határt, amit előre megszabott
magának, hogy egy hazugsággal több vagy kevesebb már nem
számított.
– Szent a béke.
Carlos mosolygott: – Akkor jó. – Könnyű csókot lehelt az
ajkára, majd a fülére, végül a nyakára. Az az édes, jól ismert
bizsergés végigfutott az egész testén. Egy belső hang óvatosságra
intette: vigyázzon, nehogy annyira elveszítse a fejét, hogy a végén
elszólja magát, de nem tudta megállni, hogy ne simogassa meg a
fejét. Vaddisznósörteként felálló, rövidre nyírt haja mindig
meglepte bársonyosságával. Carlos megfogta Isabel kezét és
megcsókolta a tenyerét. Eloldotta ruhájának csipkézett kézelőjét,
felhajtotta selyemujját, és a csuklóját kezdte csókolgatni. Isabel
érezte, hogy a pulzusa lázasan ver Carlos ajka alatt, és egész
testében lüktet a vér. Felemelte Carlos fejét, és türelmetlenül
szájon csókolta. Carlos szorosan magához ölelte, mohón
megcsókolta. Isabel végigcsúsztatta a karját a vállán, egészen a
lapockájáig és halkan felnyögve szorosan hozzátapadt a testével.
Annyira várt már arra, hogy ne beszéljenek, ne civódjanak
többet. Annyira akarta Carlost – és ez az egy dolog legalább igaz
volt.
Lélegzethez is alig jutottak, olyan hevesen csókolóztak; ettől
Carlosnak nevetnie kellett, majd megcsókolta keblének az
ingvállából kidagadó félholdját. Aztán hirtelen megállt, és kedves
mosollyal megkérdezte:
– Elfelejtettem megkérdezni, hogy mi történt a múltkor.
Erzsébet királynő miért kéretett magához?
Isabel megdermedt: – Tessék?
– Miért kéretett a palotába?
– Mikor?
– Akkor este, amikor eljöttem Londonból, azt mondtad, hogy
maga elé idézett. Miért?
 Isabel feszengett belül, de igyekezett megőrizni a nyugalmát.
– Ó, csak meg akart velem ismerkedni. Az anyám kedvéért.
Carlos Isabel hajába túrt, továbbra is mosolyogva, noha a
szemöldöke összeszaladt a kételkedéstől. – Semmi többet nem
akart? Nem kérdezősködött Quadráról?
– Nem. Csak… az anyám kedvéért.
– Tudom, de mégis miért kérte, hogy…
Isabel kioldotta Carlos mellényének csatját, hogy
elhallgattassa.
– Kellemesen elcsevegtünk, vele csak egy keveset, de az
udvarhölgyeivel egy órát. – A másik két csatot is kikapcsolta,
majd kezét végigcsúsztatta az ingén, és a szemébe nézett. –
Tényleg kíváncsi vagy az unalmas udvari pletykákra? Hogy ki
került be az udvarba, és ki esett ki a királynő kegyeiből? Kik
házasodtak, kik vesztek össze?
– Isabel – mondta Carlos még mindig mosolyogva, kezét
Isabel csípőjére téve, és magához húzva –, mi az, amit elhallgatsz
előlem?
– Semmit. Nincs… semmi, amit még elmondhatnék. – Ez
teljesen megőrjítette. Nem hagyhatja, hogy tovább gyötörje
ezekkel a kérdésekkel. Letolta a mellényt Carlos vállán, és hagyta,
hogy a földre essen. Carlos örült, hogy megszabadult a
mellényétől, és Isabel ettől megkönnyebbült.
Carlos kioldotta Isabel haját:
– Légy óvatos a királynővel. A felkelők iránti szimpátiája nem
esik egybe Spanyolország érdekeivel. Ezért ha…
– A kákán is csomót keresel, szerelmem – mondta Isabel, és
kezét végigfuttatta Carlos vállán. – Túl sokat aggodalmaskodsz
Quadra és Spanyolország miatt. Ülj le ide, és engedd el magad. -
Kézen fogta, az íróasztalnál álló székhez vezette, leültette, majd
mögé állva masszírozni kezdte a vállát. – A kákán is csomót
keresel – mormolta, miközben az izmait gyúrta, és boldogan
hallgatta kéjes nyögéseit. Olyan közel állt hozzá, hogy melle
hozzáért Carlos tarkójához masszírozás közben. Hagyd már
abba a kérdezősködést, könyörgött magában.
– Ugye most már jobb a vállad?
– Egy csöppet sem panaszkodhatom. – A kezénél fogva maga
elé fordította és szembe állította Isabelt. – Ne felejtsd el, ha
Erzsébet királynő azt kérdezi tőled…
– Pszt, ne most. – Combjával az íróasztalnak támaszkodva
Isabel most a Carlos nyaka és válla közötti izom masszírozásába
kezdett. Carlos szeme Isabel mellére siklott.
– Túl sok ez az ing rajtad – mormolta Isabel. Kioldotta Carlos
ingének madzagjait, szétnyitotta az inget, és a köldökéig kitárta a
mellkasát. Amikor meglátta izmos testét, minden porcikájával
megkívánta. Kezét végigcsúsztatta a bőrén, a vállánál kezdve.
Tenyere apró köröket írt le a vállcsúcsán, majd a szegycsontjára
tért át, végül lesiklott a mellén. Carlos felnyögött az élvezettől.
Isabel így szólt:
– Ezt a kölcsönkapott ruhát vissza kellene juttatni, nem
gondolod? Pedro visszavihetné.
Kioldozta ingválla zsinórját, majd lecsúsztatta a ruhadarabot
a vállán. Alatta csak egy alsó inget viselt, és amikor
nekitámaszkodott az íróasztalnak, finoman megmozdult a melle
a vékony pamutanyag alatt. Carlos most már teljes figyelemmel
nézte, amint kioldozta a kombinét, majd letolta a vállán és a
karján. Most már ő is derékig meztelen volt, akár Carlos, és
amikor a hideg levegő megérintette csupasz mellét, a mellbimbói
megkeményedtek a vágytól. Carlos légzése szaporábbá vált, és
Isabel látta a nadrágját duzzasztó merevedését. Előre hajolt,
Carlos karját a szék karfájához nyomta, és megcsókolta a férjét.
Amikor Carlos nyelve a szájába siklott, remegés futott végig rajta,
le a hasáig.
Isabel abbahagyta a csókot, hogy lélegzethez jusson, aztán
ismét megcsókolta Carlost, most még vadabbul. Közben
kitapogatta a kezével Carlos hímtagját, amely keményen feszült a
tenyeréhez. Simogatni kezdte.
Carlos felnyögött, elkapta Isabel csukóját, megállította a
kezét, de csak azért, hogy elnyújtsa az élvezetet. Felállt, Isabel
fölé hajolt, akinek majdnem elakadt a lélegzete a férfi testéből
áradó erőtől és vágytól. Hátradőlt az íróasztalon, megfogta Carlos
kezét, a másik kezével felhúzta a szoknyáját, és Carlos kezét a két
combja közé helyezte. Alig kapott levegőt, amikor Carlos
becsúsztatta ujjait vágytól síkos, forró nyílásába. A férfi ujjainak
érintésétől minden izma felengedett, közben hátul a könyökére
támaszkodott. Carlos ujjai csak simogatták… simogatták… amíg
már nem tudta tovább a könyökén tartani magát, és egy
nyögéssel hanyattdőlt az íróasztalon. Carlos föléhajolt, és az ujjai
helyett most a nyelvével kezdte kényeztetni. Isabel teste ívben
megfeszült, miközben Carlos nyelve nyalta, cirógatta, amíg
hangosan felkiáltva el nem élvezett.
Carlos ekkor a karjába kapta Isabelt, akinek a teste még
mindig lüktetett a gyönyörtől, az ágyhoz vitte és rátette.
– Kérlek, most – suttogta Isabel, és Carlos ekkor kioldotta a
gatyapőcét, miközben mohó pillantásával majd felfalta Isabelt.
Felhúzta felesége szoknyáját, széttárta a lábát, és amikor
ráfeküdt, Isabel átkulcsolta lábaival a derekát, és újból felkiáltott,
amikor beléhatolt.
Mikor vége lett, hanyatt feküdtek és ziháltak. Isabel érezte,
hogy könnyek marják a szemét. Annyira szerette Carlost, és most
becsapja, mint egy elvetemült hazudozó.
Carlos észrevette Isabel viselkedésének hirtelen
megváltozását, felkönyökölt és ránézett. – Mi a baj?
– Semmi. Szeretlek, ugye tudod?
Carlos felnevetett.
– Mi más lenne ez, ha nem szerelem. – Elsimította Isabel
haját a homlokáról. – Isabel, ez nem fog így tartani örökké.
Hamarosan hazatérünk, és együtt leszünk Trujillóban. Jóra
fordul az életünk.
Isabel bólintott, és mosolyt erőltetett az arcára, de a lelke
mélyén gyötrődött. Oldalára fordult az ágyban. Carlos is újra
leheveredett, és gyengéden Isabel hátához bújva elégedetten
sóhajtott.
Isabel megvárta, amíg elalszik, aztán kisírta magát.

A reggeli napfény elárasztotta az íróasztalt, ahol Carlos tolla

sercegve vetette papírra a Quadrának írt jelentés utolsó
mondatait. Isabel nem sokkal előbb húzta el a függönyöket,
kiment a szobából, és hagyta Carlost dolgozni. Szokás szerint az
írás most is több időt vett igénybe, mint ahogy Carlos tervezte, de
nagy nehezen a végére ért, letette a tollat, és elgémberedett ujjait
masszírozta. Elmosolyodott magában, amikor eszébe jutott az
előző éjszaka. Micsoda nő. Már öt éve együtt vannak, de még
mindig újra és újra elkápráztatja. A gondolatától is rosszul van,
hogy nemsokára elmegy, úgy örült volna, ha még néhány napig
maga mellett tarthatná. De erről szó sem lehet. Ha igazak a hírek,
itt nagy felfordulás készülődik. Minél előbb megy el, annál
hamarabb indulhat el Nicolasszal Sevillába. Ez a tudat legalább
megvigasztalta.
Összehajtogatta a levelet és felállt. Isabel távozásának az az
egyetlen előnye, hogy személyesen el tudja vinni a jelentést
Quadrának. D’Oysel szállásáról aznap reggel hírek szivárogtak ki,
és futótűzként terjedtek el a helyőrségben. Carlos mindent beírt a
jelentésébe, amit ki tudott deríteni, de az nem volt sok. D’Oysel
csak kutyafuttában vetett oda neki néhány részletet, mielőtt
elindult, hogy zárt ajtók mögött tanácskozzon a üsztjeivel. Így
Carlos csak azokra a puszta tényekre hagyatkozhatott a
jelentésében, amelyeket D’Oystel felfedett előtte. Többek között
azt, hogy Erzsébet királynőt a tanácsa egyhangúlag arra
ösztönözte, hogy kössön nyílt megegyezést a felkelőkkel, és ebben
Sir William Cecil volt a fő hangadó; és ha a királynő hajlik erre,
Cecil azon nyomban megbízza Norfolk hercegét azzal, hogy
állítson fel egy kilencezer gyalogosból és hétszáz lovasból álló
sereget a wiltoni Lord Grey parancsnoksága alatt. Quadra már
valószínűleg amúgy is értesült erről; ha ugyanis a királynő
beleegyezett ebbe, mostanra már egész London tudja. Carlos
azonban alapos akart lenni, és azt a személyes meglátását is
belefoglalta a jelentésbe, hogy bár a franciák nyerésre állnak a
skótokkal szemben, Anglia belépése a háborúba mindent
megváltoztat, ezért most már nem mer jóslásokba bocsátkozni a
végkimenetelt illetően. Most már csak a Jóisten tudja, hogy ki
nyeri meg ezt a háborút, gondolta.
Harangoztak. Carlos kinézett az ablakon. A barakkok teteje
fölött odalátszott a helyőrség templomának a harangtornya. Most
nem misére, hanem gyülekezőre harangoztak. Talán D’Oystel
másik jelentést kapott? Legjobb lesz, ha indul és kideríti. De hol
lehet Isabel? Azt mondta, hogy hamar visszajön, hiszen várja a
régens-királynő értesítését arról, hogy mikor kell meglátogatnia,
de már két órája elment.
Carlos felkapta a kardját és kifelé menet felcsatolta. Amikor
kinyitotta az ajtót, meglepetten látta, hogy egy nő áll ott, és már
éppen kopogásra emeli a kezét. D'Oystel szőke babája, Fenella
volt az.
– Megy valahová? – kérdezte a nő.
– Igen. – Néhány napja azzal kereste fel a nő, hogy
szőnyeghez gyűjt régi ingeket. Sokáig elidőzött nála, és közben
elpanaszolta, hogy D’Oystel milyen rossz szerető: „kis békámnak”
nevezte. Carlos továbbküldte Pedróhoz a szőnyeg ügyében. Ezért
most így szólt hozzá:
– Ha az indián fiút keresi, megtalálja az istállóban.
– Nem, én magához jöttem. A feleségét keresi?
 Carlos tudta, hogy a lány mindent éberen megfigyel, ami a
helyőrségen történik, de az, hogy az ő ügyeibe is beleüti az orrát,
kissé zavarta.
– Tulajdonképpen igen.
A lány nem mozdult, elállta az utat az ajtóban; az egyik
csípőjét és vállát az ajtófélfának támasztotta, és egy vastag, szőke
hajtincset tekergetett az ujja körül. Csábos, mégis szomorkás
mosollyal nézett rá.
– Arra gondoltam, hogy míg meg nem jön, velem is
beérhetné.
– Nézze, nekem mennem kell. Ha van valami…
– Ő nem az, aminek látszik.
– Micsoda? Ki?
– Tegnap este a városban voltam. Cimborákkal találkoztam a
Tarka Kutyában, és Dunstan is ott volt.
– Ki az Dunstan?
– Biztosan látta már. Vörös orrú, nyeszlett fickó. Valami
megfigyelő munkát végez az én kis békámnak.
D'Oystel kémje, gondolta Carlos. A parancsnoknak van
néhány a városban. Köpönyegforgató skótok,
– Mindenesetre – folytatta Fenella – ő régi cimborám, és jól
eldiskuráltunk. Említettem neki, hogy a felesége eljött
látogatóba, és elmeséltem, hogy néz ki. Képzelheti a
meglepetésemet, amikor Dunstan azt állította, hogy már látta őt
korábban. – Közelebb hajolt Carloshoz, lehalkította hangját,
láthatóan élvezte, hogy tud valamit. – Elárulok valamit, spanyol
mester. A csinos kis felesége hazudik magának.
 19

A MÁSODIK TÚSZ

Isabel fejében csak úgy kavarogtak a különféle adatok

fegyverkaliberekről és katonai létszámokról. Egy kis reggeli
testmozgás ürügyén órákon át kóborolt a helyőrségben, és
gondolatban feltérképezte a látottakat: a fegyvereket, a tüzérségi
felszerelést, a lőrések elrendezését, az élelmiszerkészletet és a
sereg fizikai állapotát. Korán kezdte sétáját, amikor még minden
kihalt volt, de a sorakozóra hívó harangszó hamarosan
kiugrasztotta a katonákat szállásaikról. Sietve haladtak el
mellette, hogy felvegyék alakzatukat. Erőt vett rajta a
nyugtalanság. Lehet, hogy nemsokára kivonulnak és támadnak?
Neki pedig máris vissza kellene indulnia Stirlingbe és
figyelmeztetni Knoxot? De mégis mire? Lehet, hogy egyszerűen
seregszemle készülődik. Csak semmi pánik, mondogatta
magában. Várni kell, és nyitva kell tartani a szemét. Most
mindenki a sorakozóval van elfoglalva, így szinte észrevétlen
maradhat.
Mégsem tudott megnyugodni, teljesen felőrölte szerencsétlen
helyzete. Szégyen, gyalázat, milyen aljas módon viselkedett
Carlosszal. Hazudozott, kibúvókat keresett. Megígérte, hogy
Nicolasszal elhagyja Angliát, holott esze ágában sincs – pedig
Angliára könnyen rátörhet az ellenség. Most inkább úgy érezte,
hogy ő az, aki felőrlődik Knox ügye és Carlos között. De most már
folytatnia kell, amit elkezdett, beleértve a hazudozást is.
Kényszerítette magát, hogy újra a feladatára koncentráljon.
Meg kell szereznie az információkat. Minél előbb szerzem meg,
annál hamarabb elindulhatok. Már eddig is sokat gyűjtött be.
Bebámult egy rácsos ablakon és megszámolta a puskaporos
zsákokat, felmérte a puskák és szakállas puskák készleteit. Azzal
az ürüggyel, hogy Pedrót keresi, besétált a betegszobába, és több
tucat katonát talált ott, akik valamilyen fertőző betegségtől
elgyengülve feküdtek a priccseken. Amikor egy felcser kedvesen
kitessékelte, nehogy ő is megfertőződjön, addigra már eleget
látott, és megállapíthatta, hogy majdnem egy teljes csapat
harcképtelenné vált. Az erőd falánál tett sétája során találkozott
egy ismerős hadnaggyal, akivel előző este a banketten is jól
elbeszélgetett, és aki az őrtoronyból mászott le éppen. Most is
szóba elegyedett vele, és megkérdezte tőle, hogy a toronyból
mennyi látszik a tengerből és a vidékből. A férfi csak annyira írta
le a látványt, amennyire egy kíváncsi érdeklődőnek megtehette,
de Isabel ebből is jól felmérhette, hogy milyen szögből érdemes
támadni az ellenségnek. Amikor a férfi továbbsétált, Isabel
átvizsgálta a torony lőállásait, megfigyelte az ágyúk számát és
csövük átmérőjét, a könnyű ágyúktól és csatakígyóktól kezdve a
nagyágyúkig.
Furcsán ismerősnek érezte ezt a helyzetet, ahogy fegyverekről
gyűjt adatokat a lázadók vezérének. Öt évvel ezelőtt is ugyanilyen
információkat szállított Sir Thomas Wyatt számára. Wyatt meg
akarta akadályozni, hogy Mária királynő, a Fülöp herceggel
kötendő házassága révén Spanyolország hűbérállamává tegye
Angliát. A felkelés azonban kudarcba fulladt, és Isabel jól tudta,
hogy ebben neki is volt némi szerepe. Amikor Wyatt katonái a
londoni városfalakhoz érkeztek, édesapja élete veszélybe került,
ezért Isabel azt a fájdalmas döntést hozta, hogy segít bezárni a
Ludgate kaput a felkelők előtt. Mária királynő leverte őket,
hozzáment Fülöphöz, Anglia pedig megszenvedte kegyetlen
uralmát. Most Franciaország fenyegette Angliát, és ezúttal Isabel
elszánta magát arra, hogy mindent elkövessen a veszély
elhárítására.
Egy pinceablak mellett haladt el, amikor valami furcsa hang
megállította. Valami mély, torokból felszakadó nyögés. Az üveg
nélküli ablak nagyon alacsony volt és rozsdás vasrácsok
borították.
A belőle felcsapó bűz és a felhallatszó, inkább állatias, mint
emberi nyögésektől felfordult a gyomra. Várbörtön,
bizonyosodott meg róla. Hadifoglyok Knox seregéből, láncra
verve. Legszívesebben leguggolt volna és odasúgott volna néhány
bátorító szót szegény ördögöknek, de katonák jöttek-mentek
körülötte, és nem akarta felkelteni a gyanakvásukat.
Mellette kinyílt egy ajtó, ezért hátrahőkölt. Egy katona lépett
ki rajta, D'Oysellel a nyomában. A parancsnoknak zömök
bikanyaka volt, és olyan alacsony lehetett, mint Isabel. Ahogy
kilépett, vele együtt a várbörtön bűze is kicsapott a nyitott ajtón.
Ezután a kezét beletörölte zsebkendőjébe. Isabel zavartan
felnevetett.
– Rámijesztett, uram. – A szíve hevesen vert. Lehet, hogy
D’Oysel meglátta, amikor szánakozva benézett a várbörtön
ablakán?
A férfi enyhén biccentett a fejével, ő maga is meglepettnek
tűnt.
– Señora Valverde. Ön egyedül sétálgat?
– Van ennél biztonságosabb hely? – mondta könnyedén. – A
férjem levelet ír és nem szereti, ha ilyenkor zavarom.
D’Oysel elmosolyodott. Isabel látta, hogy a zsebkendő,
amelybe a kezét beletörölte, vértől foltos. Egy felkelő vérétől.
Hányinger tört fel a torkából, de nagy nehezen legyűrte.
– Uram, válthatnék néhány szót önnel?
– Természetesen. – Átnyújtotta a katonának a véres
zsebkendőt és kurtán biccentett, mire a katona szalutált és
elsietett. – Bocsásson meg, asszonyom – mondta D’Oysel –, de
csak egy percre érek rá. Amint látja, sorakozóra harangoztak.
– Éppen erről akartam beszélni önnel. – Az avatatlan civil
félelmét megjátszva bökte ki: – Mire föl ez a nagy felhajtás? Csak
nem támadástól tartanak?
 – Szó sincs róla. Ne ijedjen meg. Egyszerű seregszemle az
egész.
– Ó, hála az égnek. Be kell vallanom, hogy rettegek ezektől a
felkelőktől. Micsoda barbár népség. De ha mégis támadnának,
önöknek minden eszközük megvan arra, hogy visszaverjék őket,
ebben biztos vagyok. És azt is remélem, hogy ez a betegség,
amely oly sok katonát ledöntött a lábáról, nem okoz
létszámhiányt. Üzent már a franciáknak, hogy küldjenek további
seregeket?
Isabel szinte tapintani tudta a védőfalat, amit a férfi vont
maga köré. És hivatalos mosolya mintha ezt mondta volna: Arra
ugyan várhat, hogy hadititkokat fecsegjek ki.
– Bocsásson meg, asszonyom – mondta udvariasan
meghajolva. – Indulnom kell a seregszemlére.
Isabel átkozta magát, amiért túl erőszakosan és túl messzire
ment – Bocsássa meg, ha bolondságokat hordtam össze, de tudja,
aggódom a férjemért. Alig várom, hogy már hazatérjen.
– Ó, nekem erről egész más a véleményem – mondta D’Oysel
kedvesen. – Az ön férje nagy áldás nekünk, és nem mondanék le
könnyen róla. Úgyszólván nélkülözhetetlen számomra.
Isabel nem értette.
– A tanácsai miatt? De hiszen ő csak egy semleges tanácsadó.
A férfi felnevetett: – Semleges? Aligha. Nem is sejti, milyen
kulcsszerepet játszott a múltkori támadásban is. Ha látta volna,
micsoda rendet vágott az ellenség között. Senki nem vezeti olyan
mesteri módon a lovassági támadásokat, mint Valverde.
Isabel annyira megdöbbent és olyan dühöt érzett, hogy alig
vett tudomást a mellette elhaladó katonákról. Mostanra már
ellepték a helyőrség utcáit, és csoportokban siettek el mellette.
Egyedül csak az járt a fejében, hogy megkeresse Carlost és
magyarázatot követeljen tőle. Még hogy lovassági támadási
Csalódottsága minden lépésnél egyre forrongóbb dühbe csapott
át. Hogy tehetett ilyet Carlos? Nekiment egy mellette elhaladó
katona könyökének, de még arra sem vette a fáradságot, hogy
elnézést kérjen. Amikor eljött, Carlos még javában írta a levelet,
és azt remélte, most is ott találja. A kölcsönkapott szobájuk egy
zömök toronyban volt, amelyet árkádos gyalogút kötött össze a
másik ugyanolyan toronnyal. Amikor Isabel a gyalogúihoz ért,
meglátta Carlost lefelé jönni a lépcsőn. Félúton ő is
megpillantotta Isabelt és megállt.
Isabel nem tudta visszafojtani haragját. – Te a franciák
oldalán harcoltál? – Carlos olyan gyorsan rohant le az utolsó
lépcsőfokokon, hogy Isabel szóhoz sem jutott újra, mire Carlos
megragadta a könyökét és betuszkolta az egyik sötét árkád alá,
amely hideg volt, mint egy barlang. Ám Isabel a félhomályban is
kivette a zord tekintetet az arcán, és hirtelen félni kezdett.
– Miért jöttél Skóciába?
– Carlos, ez fáj. Engedj el.
Carlos még szorosabban fogta.
– Miért jöttél ide?
Férjének rideg haragja megijesztette. Megrándult az arca,
annyira fájt Carlos szorítása, – Már megmondtam. Azért, hogy
lássalak. Azt akartam…
– Nem igaz. Öt napja érkeztél Edinburghbe és találkoztál a
lázadók vezérével. Miért?
Isabel szíve vadul kalapált. Szóval tudja.
Látva a fájdalmat felesége arcán, Carlos elengedte, nehogy
megsebesítse. Ettől Isabel megtántorodott, és kilépett, hogy
visszanyerje egyensúlyát.
– Kérlek, Isabel, mondd, hogy tévedek. Mondd, hogy amit
hallottam rólad, csupa hazugság. Hogy valami másik nő
találkozott velük.
Hallott rólam? Hogyan? Isabel megpróbált gondolkodni.
Alig kapott levegőt. Ki árulhatott el? Az izzadságtól nyirkos lett a
bőre. Csupán egy dolog volt világos: nem alakoskodhat tovább.
Egyetlen reménye az volt, hogy megérteti vele az igazságot.
Felszegte állát és megpróbálta összeszedni magát.
– Ha azt hallottad, hogy Knox mesternek átadtam az angol
királynő biztató szavait, akkor igazat mondtak neked. Boldogan
tettem meg, és megtenném újból.
Carlos zihálva engedte ki a levegőt, mintha gyomron vágták
volna. – Az angol királynőét?
Most már nem lehetett meghátrálni. Elmesélte, hogyan kért
tőle Cecil segítséget. Arról is beszámolt, hogy anyja elvitte
Erzsébethez, aki titokban pénzt akart küldeni a lázadóknak, ő
pedig felajánlotta, hogy eljuttatja nekik.
Carlos elborzadva bámult rá: – Magadtól felajánlottad?
Madre de Dios. Mi ütött beléd?
– Ezt a harcot meg kell vívni. Carlos, segítenünk kell
Knoxnak és a reformereinek. Győzniük kell. Csak ők
akadályozhatják meg, hogy a franciák megtámadják Angliát.
– Knoxnak és a… – Carlos olyan mogorván bámult rá, mint
egy idegenre. – Velük voltál?
– Igen. Először Edinburghben, utána Stirlingben. Ott, ahol
összegyűltek, azért, hogy…
– Ezeknél szálltál meg? A táborukban?
Utálkozva ejtette ki a szavakat, mintha a felesége egy tábori
szajha lenne. Isabel megborzongott a szemébe kiülő undortól.
– Carlos, meg kell hallgatnod… – De szavait elnyomta a
mellettük elmasírozó katonák lábdobogása, amelyet a kőárkádok
tompán visszhangzottak.
Carlos beletúrt rövid hajába, és döbbenten csóválta meg a
fejét: – Nem tudom… nem tudom elhinni, hogy ezt tetted velem.
Hazudtál nekem.
– Meg kell értened, nem tehettem mást.
– Megcsaltál. Az ellenséggel!
 Ez nem volt igaz! És különben is hogy beszélhetett vele úgy,
mint egy áruló ribanccal? Semmi olyat nem tett, amit
szégyellhetne. Carlos viszont igen.
– Te vagy az, aki átállt az ellenséghez – kiabálta Isabel. – Épp
most hallottam, milyen nagy barátságba keveredtél a franciákkal.
Harcoltál értük, Isten a megmondhatója. Megölted értük Knox
katonáit. Hogy tehetted?
– Hogy tehettem?
– Undorító. Mintha azt akarnád, hogy a franciák győzzenek.
– Hát persze hogy azt akarom.
Isabel megütközve nézett rá: – Hogy mondhatsz ilyet?
– Mert Spanyolország királya is ezt akarja. És az életünk az ő
kezében van.
– Az életünk nincs az ő kezében. Csak a megélhetésünk.
– A két dolog ugyanaz.
– Nem igaz! Annyira akarod azt a tanácsnoki posztot, pedig
semmi szükségünk rá. Még az enconienda nélkül is jól
meglennénk. Van elég pénzünk. Már ma itt hagyhatnád ezt az
átkozott helyet és…
– Ne beszélj badarságokat. Már hogyne lenne ezekre
szükségünk, ha már egyszer Peruban élünk. És az ördögbe is, ha
felnő a fiam, úr lesz belőle, nem pedig nyomorult katona. Azért
segítek itt, mert a spanyol király azt akarja, hogy a franciák
győzzenek, nem pedig a protestáns skótok, és mi spanyolok
vagyunk.
– Te vagy spanyol. Én angol vagyok.
Carlos tekintete villámokat szórt. A következő szavai
fenyegetőn és visszafojtottan hagyták el száját.
– A feleségem vagy. Mi ketten Spanyolország alattvalói
vagyunk. És azt teszed, amit én…
Elhallgatott, mivel katonák közeledtek feléjük. Isabelt az
árkádok falához nyomta, hogy helyet adjon nekik. Ahogy
szemben álltak egymással, szorosan egymásnak préselődve,
Isabel kétségbeejtő zavarodottságot érzett, Carlos olyan durva
volt vele és olyan süket az álláspontjával szemben, holott alig egy
pár órája még szenvedélyesen szeretkeztek. Megpróbált ebbe
kapaszkodni, a köztük lévő szerelmi kötelékbe. Meg kell értetnie
vele.
– Carlos, itt most nem csak rólunk van szó, hanem valami
fontosabbról is. Angliáról.
– Ugyan már. Egy ország nem hús-vér személy.
– De, számomra az. Te csak harcoltál a különböző
országokban, de hazád soha nem volt. És mindig csak romboltál,
soha nem építettél. Egyik országot sem érezted a sajátodnak.
– Dehogynem. Perut annak érzem.
– Nem. Peru a jutalmad, a fizetséged. És szerezhetsz
akármennyi pénzt is, a spanyolok soha nem fogadnak be maguk
közé. Az ő szeműkben a származás mindennél fontosabb, és
téged soha nem fognak egyenrangúnak tekinteni. Nem látod,
hogy én azért az országért harcolok, amely mindig is a hazám
volt? És amely téged is befogadna?
– Harcolsz? Te nem tudod, mit jelent harcolni. Te csak
játszadozol. Összezavarod a dolgokat, és ez nekünk sokat árthat.
Még mindig süket a könyörgése iránt. Isabel legszívesebben
kiabált volna. Hogy történhetett mindez? Egyáltalán hogy jött rá?
Ennek a gondolatától új félelem tört rá, és amikor a katonák
elhaladtak, megkérdezte:
– Ki beszélt rólam? Ki tud a dolgaimról?
– Egy skót. D’Oysel kémjének egyik barátja. Ez a nő idejött és
figyelmeztetett.
Egy nő? – Istenem, akkor nekik is beszél majd rólam. –
Carlos haragudhat rá, de azt csak nem akarja, hogy
letartóztassák.
Carlos megrázta a fejét.
– Lefizettem, hogy tartsa a száját. A kémnek is küldtem vele
pénzt, remélhetőleg nem szól senkinek. – Carlos úgy nézett rá,
mintha most látná tisztán életében először… és egy csöppet sem
tetszett neki a látvány.
– Még mindig nem mondtad meg, hogy miért jöttél ide –
mondta. – A felkelőknek kémkedsz? A királynőnek? Mondd csak
meg. – Tajtékzott a dühtől. – És ne merészelj újra hazudni
nekem.
Isabel nem találta a szavakat. Ha mindent letagadna, Carlos
úgysem hinné el, hason csúszva magyarázkodni pedig nem akar.
Azt tettem, amit tennem kellett, gondolta, de tudta, hogy ebben a
szerencsétlen helyzetben a hallgatása beismerést jelent.
Carlos szemében a harag lángja lobogott. – Értem. Szóval
kémkedéssel bíztak meg. Tegnap éjszaka is… csak hazudtál.
Nem! – kiáltott volna fel legszívesebben. – Szeretlek! De
Carlos arca olyan rideg lett. Isabel fejében zavarosan kavarogtak
a gondolatok. – Ennek semmi értelme – mondta, és gyötrődve
próbálta kitalálni, hogy most mit tegyen. Innen el kell tűnnie, ez
világos volt. A nő, aki kikotyogta Carlosnak a titkát, ugyanúgy
elárulhatja a francia parancsnoknak is. Ez a hely már csak
veszélyeket tartogat számára. A gyülekező katonák felé pillantott.
– Carlos, ha a parancsnok rájön, mindketten bajba
kerülhetünk. Ki kell innen jutnom. Most rögtön.
– Uram, bocsásson meg.
A hangtól mindketten összerezzentek. Egy fiatal katona állt
mellettük. – Bocsásson meg, uram, de a parancsnok azt kérdezi,
hogy beáll-e a tisztek közé a szemlére.
Isabel látta, hogy Carlos összeszedi magát. – Máris megyek,
várjon meg ott – bökött állával a kavicsos gyalogútra.
– Carlos – suttogta Isabel, amikor a katona hallótávolságon
kívülre került –, gyere velem.
– Hát te semmit nem értesz? Nekem ez a munkám. A
szavamat adtam.
Ne tedd ezt, kiabálta volna legszívesebben. Szerette volna
kinyújtani a karját, megérinteni az arcát, a karját – csak egy
pillanatra, hogy éreztesse vele: ők még összetartoznak, ők még
férj és feleség, ők még egyek. Ám Carlos arca bezárult, mint egy
ajtó.
– Akkor hát – mondta Isabel, gyötrő fájdalommal a lelkében
–, nincs más mondanivalónk. Menj a gyülekeződre. – Nem tudta
meglágyítani Carlos szívét. És most már nem késlekedhet tovább.
Könnyek égették a szemét. – Vaya con Diós – suttogta. Hátat
fordított, és indulni készült.
Hirtelen elállt a lélegzete, amint Carlos durván belemarkolt a
köpönyege hátuljába, és magához rántotta őt – Az árulókhoz
mész jelentést tenni? – morogta halkan, nehogy a várakozó
katona meghallja, ám a haragtól összeszorított szájjal.
Carlos megalázó viselkedésétől Isabel haragja ismét felforrt:
–Te mondtad, hogy menjek vissza Londonba – csattant fel.
– De mégsem oda mész, igaz?
– Oda megyek, ahová akarok.
Carlos keze olyan gyorsan lendült a magasba, hogy ha pofon
akarja vágni, Isabelnek nem lett volna ideje megakadályozni.
Pofon helyett azonban ökölbe szorította a kezét, és Isabel arcához
tolta. Isabel lélegzete elállt a rémülettől. Carlos nyelt egy nagyot,
majd leengedte karját. Isabel levegőt vett. Egymásra meredtek,
mindketten tudták, hogy csak egy hajszálon múlt, hogy Carlos
meg nem ütötte. Édes Istenem, gondolta Isabel, mi történt
velünk?
Carlos szemében könnyek csillogtak. Ettől a szeretet hulláma
futott végig Isabelen. Az ő szíve is összetörik, akár az enyém.
– Katona, jöjjön ide – mondta Carlos nyers hangon. A férfi
egy pillanat alatt ott termett. – Kísérje a hölgyet De la Salle úr
szobájába, és vigyázzon, nehogy elhagyja azt.
Isabel megdermedt – Carlos, ne…
– Csend legyen.
A fiatal katona zavarodott arcot vágott. – Vagyis őrizet alá
akarja helyeztetni, uram?
 – Maga süket? Igen!
– A feleségét?
Carlos pofonvágta. A katona elképedve nézett, de egy szót
sem szólt. Isabelt elhagyta minden ereje, hiszen tudta, hogy
Carlos haragja milyen következményekkel járhat. Maga Carlos is
elsápadt. Isabel biztos volt benne, hogy azelőtt soha nem emelt
kezet egyetlen katonájára sem.
– Vigye fel, ahogy mondtam, és tartsa ott. Megértette?
– Igenis, uram. – A katona megragadta Isabel karját. –
Jöjjön, asszonyom.
– Nem! Várjon… – A katona ráncigálni kezdte felfelé a
lépcsőn. Isabel megpróbált ellenállni, de a fiatalember erős volt,
és már két lépcsőfokon felrángatta.
– Meg fogják tudni! – kiáltotta kétségbeesetten Carlosnak. –
Ha bezárva tartasz, megtudják! Az neked lesz rossz.
– Családi perpatvar, ezt mondom majd nekik. – Azzal hátat
fordított.
Ez nem lehet igaz! Isabel még mindig birkózott a katonával,
Carlos pedig elindult.
– Carlos, várj! El kell engedned! Nicolas kedvéért!
Carlos csak ment tovább, és a válla fölött üres hangon vetette
oda: – Biztonságban van az anyádnál.
– Nem az anyámnál van!
Carlos megállt, majd haragos arccal hátrafordult. – Micsoda?
– Nem az anyámnál van. És ha nem jutok vissza Londonba,
nem tudom, mi történik vele.
Carlos rámeredt. – Miről beszélsz? Ha ez megint valami
hazugság…
– Igazat beszélek. – Carlos felszaladt a lépcsőn, kettesével
véve a fokokat. Amikor Isabelhez ért, erősen megragadta a karját,
és felrángatta a szoba elé, ahol az éjszakát töltötték. A vállán át
odaszólt a katonának:
 – Elmehet. Mondja meg a parancsnoknak, hogy mindjárt
megyek.
Belökte Isabelt a szobába, és bezárta az ajtót mögöttük. – Hol
van? Hol van Nicolas?
Isabel megdörzsölte a Carlos szorításától megfájdult karját. –
A Whitehall-palotában. A királynő udvarhölgyeivel. Ne aggódj,
jól bánnak vele. Egyelőre.
Carlos keserűen felnevetett, annyira képtelennek tartotta ezt
az egészet. – Mit hordasz itt össze? A királyi palotában játszik?
– Nem kitalált mese, hidd el. Magammal vittem, amikor
anyám elkísért a királynőhöz. – Eszébe jutott, amikor a fia
megpillantotta a királyi testőrség lovasát, és odakiáltotta neki: –
Papa! Egy pillanatra be kellett hunynia a szemét, úgy belesajdult
a szíve.
– Az Isten szerelmére, mit keres még mindig ott?
– Felajánlottam, hogy eljuttatom a királynő aranyát a
felkelőknek, és…
– Ezt már hallottam. Mi köze ennek Nicolashoz?
– A királynő nem volt biztos abban, hogy… megbízhat
bennem.
Miattad. Mivel egy katolikus spanyol felesége vagyok. így
aztán biztosítékul arra, hogy teljesítem a megbízást… – Hirtelen
minden szégyen, amit eddig magába fojtott, feltört, és úgy áradt
szét benne, mint valami méreg. Elfordult, és rettenetes
gyengeséget érzett. Nem tudott Carlosra nézni.
– Madre de Dio! – Carlos megragadta Isabel állát, és újra
maga felé fordította Isabelt. – Nézz a szemembe! Bezárta, igaz?
Túszul ejtette.
Isabel bólintott.
Carlos elengedte. – Hát ezt tetted. Kockára tetted az életét
azért, hogy… – Hátralépett, mintha valami förtelmes dologtól
akarná távol tartani magát. Eddig még soha nem nézett így rá;
Férj és feleség? Akik még mindig egyek? Nem, Carlos most
eltépte ezt a köteléket. Vagy talán én téptem el? – jajdult fel
benne egy hang. Most hirtelen olyanok lettek, mint két idegen,
aki elmegy egymás mellett éjszaka az utcán. Nem tudta elviselni.
– Carlos, kérlek…
Carlos felkapta Isabel táskáját a padlóról, az ágyra dobta és
kinyitotta. – Csomagolj. Ma indulsz. Most mindjárt. Magaddal
viszed Pedrót. Londonba mentek, és elhozod a fiamat a
palotából. Aztán elviszed…
Kopogtak az ajtón. Carlos felvakkantott. – Ki az?
A fiatal katona dugta be a fejét. – Bocsásson meg, uram. A
régenskirálynő kincstárnoka van lent, és azt kérdezi, hogy…
Az ajtó kitárult, és egy pocakos férfi lépett be a katona
mellett. – Őfelsége kincstárnoka vagyok, Señor Valverde.
Őfelsége azt kéri, hogy Señora Valverde részesítse abban az
örömben, hogy megtiszteli társaságával.
Páni félelem áradt szét Isabelben. Tudják! Mindenki tudja!
Le fognak tartóztatni! Carlosra nézett, akinek összeszorított
állkapcsa arról árulkodott, hogy ő is ugyanúgy megrémült.
A kincstárnok még méltóságteljesen hozzá is tette: – Lenne
olyan kedves átkísérni a feleségét, uram?
Teremtő Isten, csak nem akarják Carlost is letartóztatni?
Hogy ő is meglakoljon a felesége bűneiért? Pillantást váltottak
egymássál. Carlos rettegve szorította össze ajkait, Isabel pedig
úgy érezte, csapdába esett. A régenskirálynő meghívásának nem
lehetett nem eleget tenni. Elindultak a kincstárnok után lefelé a
lépcsőn. A lépcső alján két katona várakozott, hogy átkísérje őt és
Carlost. Isabel majdnem hátrahőkölt, amikor meglátta őket.
Máris a börtönbe viszik ezek az őrök, Carlosszal együtt?
Végigsétáltak az udvaron. A kincstárnok vezette a menetet, ő és
Carlos haladt mögötte, hátul pedig a két őr zárta a sort, miközben
minden oldalról a szemlére felvonult katonák vették körbe őket.
Annyira szerette volna, ha Carlos megfogja a kezét, ha erőt
meríthetne az érintéséből, de ő csak ment tovább előre szegezett
tekintettel, arcán a nyugalom és az összeszedettség kifejezésével,
mintha csak csatába indulna. Elérték a régenskirálynő számára
fenntartott épületet, majd az őrök félreálltak és utat engedtek
nekik. Amint lépkedtek felfelé a lépcsőn a régenskirálynő
lakosztálya felé, Isabel tudata annyira beszűkült a félelemtől,
hogy mást nem is látott, csak az előtte lépkedő lábakat.
– Legyen szíves, várjon itt, Senor Valverde – mondta a
kincstárnok, amikor beléptek a régenskirálynő lakosztályának
előszobájába. – Asszonyom, kérem, kövessen.
A kincstárnok kinyitott egy ajtót. Isabel rogyadozó léptekkel
ment utána, mintha a saját kivégzésére indulna. A
régenskirálynő egy öltözőasztal mellett ült, az oldalán két
udvarhölggyel, akik a haja feldíszítésével foglalatoskodtak, A
királynő egy kézmozdulatával elbocsátotta őket. Isabel
összeszedte bátorságát és az ajtóra pillantott. A kincstárnok még
mindig a nyitott ajtóban időzött; mögötte Carlos állt
rendíthetetlen nyugalommal, szemét rászegezve, Azt, hogy ennek
a rendíthetetlen nyugalomnak a megőrzése nem kis
erőfeszítésébe kerül, csak Isabel tudhatta. Ahhoz túlságosan
messze volt, hogy meghallja a benti beszélgetést, vagy hogy
segíthessen rajta.
A régenskirálynő Isabel felé fordult. Halovány arca és
vizenyős szeme hosszan tartó betegségről árulkodott: –
Köszönöm a látogatását, asszonyom.
Isabel térdet hajtott előtte. Lába olyan ingatag volt, akár a
fűzfavessző.
– Még ha oly rövid is lesz – folytatta a régenskirálynő. – Ma
visszatérek a várba. Amint látja, nem vagyok jól, és a várban
jobban tudnak gondoskodni rólam. Legnagyobb sajnálatomra
nem találkozunk újra: feltételezem, hogy látogatását rövidre
tervezte. Vagy talán hosszabban kíván itt időzni?
Isabel alig tudott megszólalni zavarában. – Nem maradok
sokáig, felség – nyögte ki nagy nehezen.
 – Ó, mikor indul?
– Igazából… – Kiszáradt a szája, nyelnie kellett, hogy
folytathassa. – Már ma.
– Ma! Szent Isten! – A régenskirálynő elmosolyodott. – Nos,
ebben az esetben bölcs döntés volt ma idehívnom. Mondja csak,
Londonba utazik?
– Igen… Londonba.
– És most is megszakítja az útját, és betér a Berwick
környékén élő rokonaihoz? Sir Christopher Grenville-ékhez?
Isabel agyában gyorsan kergetőztek a gondolatok. Ezek
szerint nem akarják letartóztatni? Szinte megrészegült a
megkönnyebbüléstől. Carlosra pillantott, aki egy lépésnyire
arrébb mozdult, hogy helyet adjon az előszobába belépő
szolgáknak. Nem tudhatta, hogy szó sincs semmilyen veszélyről.
– Señora? – szólt rá pajkosan a régenskirálynő.
– Igen, bocsásson meg, Felség. Megállok a rokonaimnál
Yeavering-ben. – Úgy látszik, a régenskirálynő csak az utazásáról
kíván vele társalogni.
– Ebben az esetben kérhetek öntől egy szívességet?
Isabel nem értette: – Felség?
A régenskirálynő a kincstárnok felé biccentett. A férfi egy
szekrényhez lépett és egy ezüstszaténba csomagolt, vörös
szalaggal csinosan átkötött dobozzal tért vissza.
– Keresztelőajándék Northumberland grófnőjének, Lady
Percy-nek vagyis Anne barátnőmnek a leánygyermeke számára.
Úgy hallottam, hogy az ön rokona, Sir Christopher nem messze
lakik a birtokuktól, és remélem, rá tudja venni arra a szívességre,
hogy eljuttassa neki az ajándékomat.
Isabel habozott. Furcsa kérésnek tűnt. Ez a nő nap mint nap
szolgák tucatjait küldi délre az üzeneteivel, akkor hát miért nem
viteti el velük ezt a csomagot is? Egy szempillantás alatt rájött,
hogy itt többről van szó, mint egy csecsemő ajándékáról. Hogy
pontosan miről, arról fogalma sem volt. Ám abban biztos
lehetett, hogy Guise Mária felsőbb körökbe tartozó angol
barátnői nem állhatnak Anglia pártján.
A régenskirálynő unszolni kezdte:
– Señora? Akkor tehát megteszi ezt a szívességet?
Isabel hirtelen magához tért. – Természetesen, Felség.
Megtisztel a bizalmával.
A régenskirálynő mosolyába egy csipetnyi ridegség is vegyült,
amint Carlosra pillantott a nyitott ajtón át: – Nos, amint látja, mi
igen nagyra értékeljük férje társaságát.
Szeme Isabelébe kapcsolódott, és Isabelt a velejéig kirázta a
hideg. Erzsébet Nicolast ejtette túszul, Guise Mária pedig Carlost.
És mindkettő számított a hűségére.

Isabel Carlos mellett lépkedett lefelé a lépcsőn, a

régenskirálynő lakosztályát elhagyva. Isabel úgy érezte, alig áll a
lábán.
– Ez minden? – suttogta Carlos összeszorított szájjal. – Csak
egy ajándék miatt hívatott?
Isabel a kezében tartotta a dobozkát, amely könnyű volt,
akármit is tartalmazott.
– Igen, csak emiatt.
Carlos megrázta a fejét, mintha így akarna megszabadulni
ettől az egész őrülettől és minden egyéb, lényegtelen dologtól.
Elhagyták az épületet és feszült csendben lépkedtek, amíg Carlos
biztos nem volt benne, hogy most már nem hallhatják az őrök.
Ekkor Isabelhez fordult: – Akkor hát teljesítsd a kívánságát. De
ne maradj sokáig Yeaveringben.
Isabel remélte, hogy talán lesz majd hozzá egy-két kedves
szava is. A megbocsátásában nem reménykedhetett, de jólesett
volna egy szó, amelybe megkapaszkodhat, amely arra utal, hogy a
köztük lévő szakadék egy napon bezáródhat.
Ám Carlos száját egyetlen ilyen szó sem hagyta el: – Amikor
Londonba érsz, elhozod a fiam a palotából. Elviszed őt az
apádékhoz, ott maradsz vele, én pedig amint visszaérek
Londonba, fogom, és hazaviszem Peruba. – Az udvaron át a
felsorakozott katonákra pillantott. Neki is ott kellett volna lennie.
Még egy utolsó, lesújtó pillantást vetett Isabelre. – És aztán,
amint mondta, hölgyem, oda megy, ahová akar.
 HARMADIK RÉSZ

Yeavering Hall
 20

VÁRATLAN VENDÉG

Észak-Angliában az emberek még mindig a régi szokásoknak

hódoltak. Northumberland, Durham, Cumberland és York
dimbes-dombos, nyugodt vidékei távol estek London zajos és
háborgó életétől, amelybe a kontinensről, főleg a protestantizmus
lázában égő német városokból nap mint nap új eszmék
szivárogtak be a kereskedőhajók közvetítésével, a reformok
kovászát érlelve. Ez a kovász nem jutott el északra, ahol a római
katolikus egyház évszázados szokásai és szertartásai mélyen
gyökereztek a vidéki parasztok dolgos életében. Földesuraikat – a
nagy hatalmú Percy és Neville családot, akiknek ősei még Hódító
Vilmossal érkeztek az országba ötszáz évvel ezelőtt – ugyanilyen
erős kötelékek fűzték a régi egyházhoz. Amikor VIII. Henrik
szakított Rómával és új, nemzeti egyházat teremtett azért, hogy
elválhasson feleségétől, szörnyű változtatásokat vezetett be az
egész birodalomban. Ezek az északi vidékeket érintették a
legsúlyosabban, ahol a kolostorok feloszlatásáról szóló rendelete
következményeképpen több ezer hektárnyi egyházi földterületet
árusítottak ki, melyeket többnyire a feltörekvő új köznemesség
kaparintott meg.
Most a fiatal Erzsébet királynő protestáns vallása lett az
államvallás, és a királynő „látogatói”, vagyis a felhatalmazott
bizottsága Anglia minden zugát bejárták, hogy megtisztítsák az
összes templomot a bálványimádás kellékeitől. Northumberland,
Durham, Cumberland és York népe fogcsikorgatva
engedelmeskedett, és néma felháborodással figyelte, amint a
látogatók emberei megfosztották a fenséges durhami katedrálist
pazar szentélyrácsától, festett üvegablakától, szentképeitől,
alabástromszobraitól, rézkarcaitól és csillogó, hímzett
miseruháitól. Engedelmeskedtek, de fájó szívvel váltak meg
ezektől a szépségektől és szokásoktól, amelyek vigaszt hoztak
verítékes munkával töltött napjaikba, és értelmet adtak
életüknek. Ezek közé tartoztak a Jézusról szóló litániák,
amelyeket péntekenként énekeltek, a főoltár előtt csillogó
ezüsttálak és keresztek, az éjjel-nappal folyamatosan égő
gyertyák, a szertartásokra hívó harangszó, a keresztelőtől a
temetésig. Továbbra is emlegették azt, ahogyan korábban
Nagypénteken minden egyházközségben térden állva kúsztak oda
a kereszthez. Visszaemlékeztek az ünnepnapok és a szentek
napjainak örömeire, a szent kutak és relikviák csendes
misztériumaira és a kolostorok harangjainak zúgására, amely
áthallatszott a völgyeken és megérintette a dombtetőkön élők
szívét is, és tudatta velük, hogy szerzetestestvéreik imádkoznak a
lelkűkért. Az északi emberek hiányolták ezeket a dolgokat, és
vissza akarták állítani őket.
Frances Thornleigh, amikor karácsonykor megérkezett
északra, benézett a lecsupaszított durhami katedrálisba, és
elborzadva szemlélte a megszentségtelenített templomot. Az
eretnekség kiszorította az igaz hitet, és ő ehhez soha nem fog
hozzászokni. Főként azért jött el Northumberlandbe
meglátogatni a bátyját, Sir Christopher Grenville-t, hogy
gyermeke, Katherine a régi hagyományok szerint részesüljön a
keresztség szentségében, mert ha netán e nélkül halna meg, kis
lelke örökké a pokol tornácán lebegne, és soha nem látná meg
Isten arcát. A katolikus papokat azonban az új vallás törvényen
kívül helyezte. Legtöbben fejet hajtottak az új vallás előtt, sokan
pedig száműzetésbe vonultak. Ám Frances tudta, hogy
Christopher néhány papnak titokban menedéket nyújtott a
birtokain. Röviddel Frances megérkezése után el is rendezte a
keresztelőt, amelyet zárt körben tartottak meg a könyvtárában,
távol a szolgák kíváncsi tekintetétől. Katherine lelke immár
biztonságban volt.
A keresztelő után Christopher közölte Francesszel, hogy nem
nézi jó szemmel a házasságát, és megkérte, hogy előtte ne is ejtse
ki a férje nevét. Mennyire utálta Frances ezt a két család közötti
háborút! De fivére udvarias visszafogottsággal állt elő a kéréssel,
így Frances nem haragudhatott rá, és egyébként is hálával
tartozott neki a keresztelőért és még sok minden másért. Ez volt
az első alkalom, hogy ellátogatott a bátyjához Yeavering Hallba,
és valóban pazarnak találta a helyet. Christopher gazdag családba
nősült. A ház hatalmas volt: a háromszintes kőmonstrum
büszkén ostromolta Northumberland hideg, kék egét. Több
hektárnyi pihenőpark és kert vette körül, amelyek jelenleg
megbújtak a vastag hókéreg alatt. Innen, ha az ember felfelé
nézett, a Yeavering Bell ikercsúcsait foghatta be tekintetével,
lefelé pedig a fagyos Glen folyót láthatta. Hatalmas méretei
ellenére a Christopher néhai felesége által ízlésesen berendezett
szobák az otthonosság és bensőségesség érzetét keltették. Főleg
az emeleti nappali. Ezt a napfényes szobát, a harmadik szinten,
kedvelte Frances leginkább, ahol most Katherine-nel üldögélt.
Innen jól szemmel lehetett tartani az egész házat: míg a szoba
északi ablakaiból a hófedte Cheviot Hillsre nyílt kilátás, a déli
ablakok az udvaron folyó eseményekre engedtek zavartalan
rálátást.
Ezekről az eseményekről azonban még nem alkothatott teljes
képet magának – éppen ezen merengett, miközben a tűjét
beleöltötte a Katherine-nak készülő selyemsapkába, lábával
pedig lágyan ringatta a bölcsőt. Később azon is elgondolkodott,
hogy a bátyját vajon milyen messzire ragadta a régi vallás
megőrzésének szenvedélye. Azt suttogták róla ugyanis, hogy nagy
számú csatlósából titokban csapatot készül kiállítani, és Frances
azt is látta, amikor környékbeli nemesek érkeztek hozzá, akikkel
zárt ajtók mögött tárgyalt. Amikor Frances kérdezősködött a
dologról, Christopher annyit mondott, hogy a csatlósaival a
határnál portyázó skót marhatolvajokra készül lecsapni, a hozzá
járó nemesek pedig egy keresztény közösség tagjai. Frances egyik
állítását sem hitte el. A portyázók miatt nem mozgósítana ekkora
erőket, a Christopher könyvtárából ki- és becsörtető urak zord
arca pedig távolról sem keresztény jámborságot sugárzott. Aztán
ott volt Northumberland grófjának, Thomas Percynek a múlt heti
villámlátogatása is. Christophert jól ismerték és sokra becsülték a
környéken, így a gróffal való kapcsolatában semmi rendkívüli
nem volt, ám az, hogy az uraság csupán öt fegyveressel,
gyakorlatilag kíséret nélkül érkezett, és még csak vacsorára sem
akaródzott ott maradnia (amit Frances sebtében üttetett össze a
konyhán), a legenyhébben szólva is furcsa volt, és meglehetősen
zavaró Frances számára. A szíve mélyén osztozott a bátyjával a
régi egyház iránti mély odaadásában, de Erzsébet királynő
törvényei engedelmességet követeltek, és Frances bölcs dolognak
vélte betartani őket.
Katherine tüsszentett. Később ismét tüsszentett egyet, de
olyan hevesen, hogy elakadt a lélegzete. Frances ijedten dobta le
a kis sapkát, és kiemelte a gyermeket a bölcsőből. Katherine mély
szippantással levegőt vett, és Frances megkönnyebbülten ölelte
magához kis testét. – Drága csöppségem – búgta.
Az alig egyhetes újszülött kismacskák közül az egyik
felnyávogott a kandalló melletti kosárban. Frances a puha, szürke
kis gombócokra pillantott, amelyek tejre éhesen fúrták a fejüket
anyjuk oldalába, és hirtelen elbizonytalanodott. Megígérte
Christophernek, hogy túlad a cicákon, mivel a bátyjának mindig
eleredt az orra és kapart a torka, valahányszor macska került a
közelébe. De a cicák elbűvölték a kis Katherine-t, ezért Frances
egyelőre megtartotta őket, és a kosarukat betolta a kandalló
melletti egyik zugba. De most mégis gyorsan gazdát kellene
találnia nekik. Talán az intéző felesége elviszi őket. Tágas
házában biztosan elkelne ez a fészekaljnyi egerész.
 Havas eső verdeste az északi fekvésű ablakokat. Frances
kinézett a kopár dombokra. A Skócia felől érkezett hóvihar már
három napja tombolt, és a szél úgy befütyült az ablakkereteken,
mintha kétség-beesetten be akarna menekülni valahová, a határ
sivár pusztaságait hátrahagyva. Délután öt óra volt, a téli nappal
lassan hideg éjszakába kezdett hajlani, és Frances hálát érzett
bátyja iránt, amiért megosztotta vele otthona melegét és
kényelmét. A kandallóban égő tölgyfa hasáb gyermeke arcára
vetítette imbolygó fényét, az apró szemhéjak meg-megrebbentek
az álom küszöbén, és gyermeke vonásaiban, mint mindig,
Frances most is Adam vonásait látta viszont. Mennyire hiányzott
a férje! A Skóciában dúló szörnyű háború továbbra is hátráltatta
a hazatérését, és még csak azt sem tudja, mit csinálhat ott. Az a
barbár ország olyan közel van, hogy ha egy szalonka most
szárnyra kelne, éjszakára már át is repülne a határ felett; mégis
úgy érezte, mintha egy világ választaná el tőle a férjét, hisz
ráadásul egyre nagyobb veszély leselkedik rá, hiszen a háború
mind jobban elvadul. Állítólag Erzsébet királynő nyíltan
megegyezett a skót felkelőkkel, és egy tízezres sereget küldött a
megsegítésükre a franciák ellen, amely Lord Grey vezetése alatt
már elindult északra.
Frances megborzongott ennek a gondolatára. Melyik oldalon
is áll ő? A felkelők eretnekek. Durva ámokfutásuk során
megszentségtelenítették az összes templomot Perthtől St.
Andrew-n keresztül Glasgow-ig, papokat gyilkolva és
kolostorokat fosztogatva. A franciák visszaszorították őket
Stirlingig, de most, hogy egy angol sereg készül csatlakozni
hozzájuk, elfoglalhatják az egész országot, kizavarhatják a
franciákat, és eretnekségre kényszeríthetnek minden skótot.
Furcsa lenne, ha Anglia szomszédságában egy egész ország
fütyülne Istenre.
Ám a dombokon túl, amelyekre az ablaka néz, az Északi-
tenger fekszik, és Adam valahol ott hajózik. Angol győzelemben
kell reménykednie, az ő kedvéért. Az eretnek Erzsébet
győzelmében – még ha ettől fel is fordul a gyomra, de tudta, hogy
le kell gyűrnie az Erzsébet iránti utálatát. Sok férfi a királynőhöz
fűződő barátsága révén tett szert vagyonra. Vagy inkább a
királynő vonzalma tett gazdaggá sok jóképű, fiatal kalandra
vágyó férfit. Például Adamet is. Frances nagyon is jól tudta, hogy
Erzsébet milyen szégyentelen érdeklődést tanúsított Adam iránt,
és megvetette őt érte. De mindez már a múlté. Adam már
megnősült, apa lett, és Frances nem volt olyan bolond, hogy
neheztelése nyilvános kimutatásával hátráltassa férje
előmenetelét.
Most már valóban nem volt más választása. Lelke mélyén
tudta: amikor először meglátta Adamet és őrülten beleszeretett,
már akkor eldőlt, hogy melyik oldalon áll. Hűséges marad hozzá,
még akkor is, ha ezzel a pokol tornácára kerül. Az élete egy az
övével, így Adam ügye az övé is. És Adam ügye a királynő ügye.
Még szorosabban ölelte magához gyermekét, és megpróbálta
abbahagyni ezt a fájdalmas epekedést. Mindjárt levelet ír Adam-
nek, és nem akarta, hogy a szomorúsága belopja magát a sorok
közé. Elhelyezte Katherine-t a bölcsőben, leült az íróasztal mellé,
majd levélpapírt, tollat és tintát készített elő. Belekezdett a
levélbe.

Drága Férjem,

Itt habozva megállt. Mit írjon? Isten tudja, hogy a levél mikor
jut el hozzá, ha egyáltalán eljut. Csak az admiralitás címére tudja
elküldeni a levelet Londonba, aztán várhat. Mi van, ha – ne adj
Isten – meghalt? Nem, nem hagyhatja, hogy ez az ördögi
gondolat rettegésben tartsa. Túléli a háborút, gondolta Frances,
és hazatér. Ha nem is miattam, Katherine kedvéért. És ha
hazatér, valahogy megszerettetem magam vele. A tollat
belemártotta a tintába és egy új lapon újrakezdte a levelet.
 Drága Adam,

Elmesélte neki, hogy milyen kényelmes helye van itt

Yeavering-ben, és milyen sok a dolga, mivel a bátyja ráhagyta az
egész háztartás irányítását, mintha ő lenne a birtok
gazdasszonya. Christopher már több mint egy éve özvegy, és
Frances büszke arra, hogy ügyes gazdasszonyként megállja a
helyét az ő házában is, Megírta Adam-nek, hogy mekkora örömet
jelent számára Katherine, és hogy milyen szépen nő és fejlődik.
Azt is megírta, hogy minden nap imádkozik azért, hogy Isten
épségben megőrizze és minél előbb hazavezesse. Megvallotta
neki, hogy milyen kedves számára – elpirult, miközben ezt írta
majd hozzátette: nézze el neki, hogy ilyesmit ír, de ma Szent
Valentin napja van, amikor az egyház, végtelen bölcsességében
arra buzdítja az embereket, hogy levélben fejezzék ki érzéseiket
szeretteiknek.
Kintről kiabálást hallott. A déli fekvésű ablakokhoz lépett és
kibámult. Az ablakra fagyott jégrétegtől csak homályosan látott ki
az udvarra. Négy vagy öt szolga két alakot vett körbe, egy
fiatalembert és egy nőt, akik köpönyegbe burkolózva álltak egy lő
mellett. Csak most érkezhettek meg, mivel a kapu még tárva-
nyitva állt, amitől a havas esőt szállító szél rohamokban tört be és
söpört végig az udvaron, a szolgák pedig behúzott vállal
próbáltak ellenállni neki. Frances a jégtől és hótól maszatos
ablakon keresztül is láthatta, ahogy a férfi és a nő, valamint a
lovuk is lehajtott fejjel állnak, mintha le lennének taglózva a
fáradtságtól. És minden bizonnyal le is vannak, gondolta, ha
ebben a ronda időben utaztak. Talán csavargók? Parkins, a
főkomornyik kiintegetett az udvarra a szolgáknak, mintha azt
kérdezné tőlük, hogy ezek honnan a fenéből kerültek ide. De
miért nem mozdul senki? A szolgák úgy tettek, mintha
süketnémák lennének.
 Frances látta, hogy neki kell intézkednie. A csavargókat
valamelyik istállóban vagy külső épületben kell éjszakára
elszállásolniuk. A sütőházban biztosan meleg van. Már majdnem
elindult lefelé, hogy kiadja a parancsot, amikor a nő felnézett az
ablakra a ló mellől. Francesnek elakadt a lélegzete. Bár a nő arca
csak homályosan látszott, a mozdulat, ahogyan újra lehajtotta a
fejét, nagyon is ismerős volt.
Leszaladt a lépcsőn, még a köpönyegét sem kapta magára,
úgy viharzott el két cseléd mellett, akik térden állva súrolták a
padlót. Kirontott a bejárati ajtón, és így kiáltott: – Isabel!
Szavait elnyelte a szél, és a jeges fuvallat csípte az arcát. A ló
mellett álló fiatalember átkarolta magát a hideg ellen, és amikor
meglátta Francest, odaszólt Isabelnek, aki hátrafordult.
Frances megdöbbent, amikor meglátta Isabelt. Az arca
kifehéredett a hidegtől, az ajka szinte megkékült, és borzalmasan
didergett.
Köpönyege a testéhez tapadt, és a jég vastagon rárakódott a
kámzsa alól kikandikáló hajfürtjeire. Úgy pislogott Francesre,
mintha nehezére esne a gondolkodás, és amikor beszélni próbált,
a szavai artikulálatlanul törtek elő.
– Fra… ? Te vagy… az?
– Ó, Isabel, drágám! Hol jártál? Gyere beljebb, szörnyű ez a
szél.
– Én… mi…
– Egy szót se többet, drágám. Menjünk be azonnal.
Isabel a ló hátának dőlt, olyan gyengének látszott, mintha
egyetlen lépésre sem lenne képes.
– Señora – kérlelte a fiatalember –, debemos parar aquí.
Está enferma.
Idegen szavak. Frances semmit nem értett belőlük.
– Isabel, be kell vinnünk téged – A főkomornyik inasához
fordult. – Fogja meg a karját. Segítsen bekísérni!
Ám Isabel nem mozdult.
 – Adj… – A foga vacogott, és ettől még jobban
összezavarodott a beszéde. – Adj… Pedrónak… inni, és… – Az
ajkai hang nélkül tovább mozogtak, mintha egy tébolydából
szabadult elveszett lélek lenne. A szemhéja remegett. A
szemgolyója fennakadt. Összeesett.
– Isabel! – kiáltott fel Francés.
Két szolga megragadta. – Vigyék be! – rendelkezett Francés.
Az egyik a karjába kapta Isabelt. – Finoman! – Frances megfogta
a fiatalember karját. – Mi történt, hogy ebben a viharban kellett
jönniük?
A fiatalember reszketve meredt rá. Talán nem beszél angolul?
– Parkins – szólt Francés –, hívja ide Signor Carellit. – Az
olasz férfi már napok óta náluk volt, Christophert látogatta meg
üzleti ügyben, és biztosan beszél valamennyire spanyolul. – És
valakit küldjön el Harcourt doktorért. – Az Isabelt vivő szolga
után sietett, és odaszólt Parkinsnak: – És üzenjen a bátyámnak!
Palmeréknél van.

Frances és Christopher körülállták az ágyat, és csendben

nézték a mozdulatlanul fekvő Isabelt. Francest főleg azután
kezdte el nyugtalanítani Isabel állapota, hogy az orvost nem
sikerült elérnie, mert Bamburghba utazott. De legalább a bátyja
hazaért. Henry Palmernél, a két mérföldnyire lakó szomszédjánál
volt, hogy megszervezzék a skót határnál portyázó tolvajok elleni
védelmet, amikor a szolga betoppant az Isabelről szóló hírekkel.
Christopher azon nyomban útra kelt, ám a szürkületben az
alattomosan csúszós utak lelassították, és még csak alig
negyedórája ért haza. Szőke haja még nedves volt a ráolvadt
jégtől.
Komoly érdeklődéssel szemlélte Isabelt, hiszen eddig még
soha nem találkozott vele. Frances elmesélte neki, hogyan tért
magához nem sokkal azután, hogy összeesett az udvaron, majd
kifejezéstelen tekintettel, közönyösen tűrte a cselédek
ügyködését, akik kihámozták átázott ruhájából, szárazra törölték,
tiszta hálóruhába öltöztették, és gondosan elrendezték az ágyban.
Frances aggódva fedezte fel, hogy Isabel bőre forró, és homloka
izzadtságtól gyöngyözik. Ezek szerint nem csak a hideg viselte
meg, hanem lázas is. Az ujjai és lábujjai azonban jéghidegek és
ijesztően fehérek voltak.
Először a fontos dolgokkal törődjünk, gondolta Frances,
gondjaiba véve Isabelt. Úgy hallotta, hogy ha valakinek
megfagynak az ujjai, el is halhatnak. Súlyosabb esetben
megfeketednek, majd leesnek, Amikor meglátta, hogy az egyik
cseléd dörzsölgetve próbálja Isabel ujjait felmelegíteni,
ráparancsolt, hogy hagyja abba. Amikor pedig az egyik lány két
forró vízzel telt disznóhólyagot akart Isabel lábához helyezni,
félretolta az ágytól. Közölte a szolgákkal, hogy a forró víz és a
dörzsölés megárthat. A fagyott végtagokat csak lassan és
fokozatosan lehet helyrehozni. Ennek érdekében pontos
utasításokkal látta el őket. Isabel karját keresztbe fonták a
mellén, és a kezét a hónalja alá dugták, a lábára pedig vastag
gyapjúharisnyát húztak. Ezután az álláig betakarták egy steppelt
takaróval, és alaposan befűtötték a kandallót. Ám e sürgés-forgás
közepette Isabel majdnem lázgörcsöt kapott, és öntudatlan
állapotba süllyedt. Frances az ágya szélén ült és vigyázott rá.
Lassan leszállt az éj, fekete lepellel vonva be a Yeavering Hallt
környező dombokat és a folyót, és Isabel még mindig nem
nyitotta fel a szemét. Az arca a falnál is fehérebb volt, az ajkai
vértelenek, a testét lázas borzongás rázta meg. Frances már nem
csak attól rettegett, hogy elveszítheti egyik ujját vagy lábujját,
most már az életéért aggódott.
– Azt mondtad, egy lovon jöttek? – kérdezte Christopher.
Halkan beszélt, mintha nem akarná felébreszteni Isabelt.
Pedig de jó lenne, ha fel tudnánk, gondolta.
– A fiú lovát ellopták az utolsó fogadóban, ahol megszálltak –
válaszolta Frances. – Ezt Isabel szolgájától tudja, az indián fiútól,
akit Peruból hozott magával. A konyhában, meleg bort kortyolva
számolt be viszontagságaikról, és spanyol beszédét az olasz
vendég fordította le. – Ez tegnap éjszaka történt – folytatta
Frances.
– Ma reggel egy lovon indultak el ketten – bár azt nem értem,
hogy Isabel miért sietett ebben a viharban,
– Nem kérdezted meg tőle?
– Újra és újra azt hajtogatta, hogy Isabel minél előbb
Londonba akar érni.
Christopher együttérzően vonta fel szemöldökét. – Pedig
ebben az időben nem fog. És ebben a legyengült állapotban.
Frances valami kis reménységet merített a válaszából, elvégre
nem azt mondta, hogy Isabel úgyis meghal. – A fiú azt állította,
hogy a cawthorpe-i híd leomlott, és amikor átgázoltak a patakon,
a ló lesántult, ezért az utolsó négy mérföldet gyalog tették meg,
kötőféken vezetve a lovat. Képzeld csak el, gyalog!
– Kész őrültség.
Frances félelme visszatért. Nem tudná elviselni, ha
elveszítené a sógornőjét. Isabel kiállt mellette Adam szüleinél.
Amikor pedig gondok léptek fel a szülésénél, megmentette az ő és
a gyermeke életét, efelől semmi kétsége. Olyan sok hálával
tartozik Isabelnek.
– Szóval – jegyezte meg Christopher morózus hangon,
miközben Isabel sápadt arcát tanulmányozta –, itt egy újabb
Thornleigh.
Frances kihallotta az ellenséges célzást a hangjából. A régi
viszály. Tudta, hogy neki kell megvédenie Isabelt: – Ő közénk
való, Christopher, efelől biztosíthatlak.
A bátyja ránézett, és az egyik szemöldökét kétkedve vonta fel.
– Azokkal a szülőkkel?
– Ő nem olyan, mint a szülei, hanem hűséges katolikus.
Londonban odajött hozzám a spanyol követ kápolnájában tartott
egyik misén. A férje pedig Skóciában a franciák katonai
tanácsadója és segítője.
– Spanyol, ugye azt mondtad?
– Igen, és a spanyolok a világ legvallásosabb emberei; Isabel
éppen tőle jön, meglátogatta Edinburghben a leithi helyőrségen.
Hidd el nekem, ő egyházunk hűséges leánya.
Christopher komoly arccal elgondolkodott a hallottakon,
majd enyhén elmosolyodott. – Akkor hát meghajlok az
ítélőképességed előtt. – Frances megérezte kijelentésében a
rejtett iróniát. Néhány hete még azzal vádolta Christopher, hogy
elveszítette a józan ítélőképességét, amikor hozzáment Adamhez.
Ennek ellenére, amikor a bátyja lenézett az alabástrom
szentekhez hasonló, mozdulatlanul fekvő Isabelre, hallható
őszinteséggel mormolta: – Tulajdonképpen egész csinos.
Isabel szemöldöke megrándult, valamiféle lázálom keríthette
hatalmába mély öntudatlanságában. Izzadság csillogott az arcán.
Frances gyorsan belemártotta a borogatásra használt kendőt a
vizes lavórba és Isabel homlokára helyezte, hogy lehűtse. A bőre
ijesztően forró volt.
– Igen, tegyél csak meg érte mindent, amit tudsz – mondta
Christopher olyan komolysággal, ami megindította Francest. –
Nem szabad hagynunk meghalni.
Eljött a reggel. Frances a virrasztástól és a félelemtől
elcsigázottan süppedt bele az ágy melletti székbe. Isabel egész
éjjel meg sem moccant.
Frances felállt, megdörzsölte elgémberedett nyakát és elhúzta
a nehéz damasztfüggönyt. A szél elállt, és a nap sápadtan próbált
előtörni a lassan elvonuló, nehéz felhők széle mögül, amelyek
rettegett, ám végül mégis legyőzött ellenségként átengedték neki
a terepet az égbolton. A vihar elvonult. Frances hátrapillantott az
ágyban fekvő, mozdulatlan alak felé. Isabel vihara még mindig
tombolt.
 Gyerekhangokra ocsúdott fel. Apró lábak csoszogtak el a
szoba mellett. Az ajtóhoz sietett, kinyitotta, és három futkosó
gyereket pillantott meg: unokahúgát, unokaöccsét és
játszótársukat, az intéző lányát.
– Pszt – suttogta. – Maradjatok csendben!
Az unokahúga lelassított. – Bocsánat, Frances néni, de
megérkeztek a komédiások. Horner mester megengedte, hogy
megnézzük őket, ahogy kipakolnak. A Szent György és Belzebub
lesz műsoron. – A gyerekek nevetve elszaladtak.
Micsoda bolondság, gondolta Frances és becsukta az ajtót.
Már a cselédek sem tudnak másról beszélni, csak a
vándorszínészek érkezéséről. Nan, aki egy fél órával ezelőtt
kenyeret és hideg marhasültet hozott neki reggelire, szintén
izgatottan erről suttogott, miközben Isabel láztól gyötörten
feküdt a szeme előtt. Francest meg is rázta, hogy a háziakat egy
csöppet sem zökkentette ki vidámságukból a halállal viaskodó
Isabel látványa.
Ez a tapintatlanság nap közben is ugyanúgy érezhető volt.
Odalent, a nagyszalonban a színészek felállították rögtönzött
színpadukat ostoba előadásukhoz, majd nevetés, valamint
dobolás és sípolás foszlányai szűrődtek fel a hálószobába, teljesen
kiborítva Francest.
Leszállt az alkony Yeavering Hallra. Frances egyre csak a
visszatérő öntudat jeleit kutatta Isabel arcán, de csak ijesztő
sápadtságot látott rajta és az izzadság viaszos fényét, és ettől
nagyon elkeseredett.
Eljött az éjszaka is. Isabel olyan mozdulatlanul feküdt,
mintha nem is élne.
 21

A TITKOS AJÁNDÉK

– Nico! – kiáltott fel Isabel, és hirtelen kipattant a szeme. A

napfény elvakította, ezért hunyorogni kezdett. Minden pillantás
olyan kellemetlen volt, mintha homok került volna a szemébe.
Borotvaéles fájdalom nyilallt a torkába, a feje lüktetett, a gyomra
kavargott. Megpróbált rájönni, hogy hol van, de a szoba teljesen
ismeretlen volt számára. A falakat fényes tölgyfa burkolat
borította, a mennyezet rózsaszín árnyalatú volt. Az ágy, amelyben
feküdt, finoman illatozott. Hirtelen pánik fogta el. Hol vagyok?
– Hála Istennek – mondta egy férfihang.
Isabel felemelte a fejét a párnáról, hogy megtalálja a hang
forrását. Ettől forogni kezdett vele a szoba. A férfi az ágy melletti
széken ült, és felé hajolt, arcán reménykedő mosollyal.
– Jó reggelt – mondta.
– Ki… – Alig tudott beszélni, annyira kiszáradt a torka. A
szája pedig mintha homokkal lenne tele. Újra megpróbálta. –
Hol…
– Igyon egy kis vizet. – A férfi az ágy melletti asztalkán álló
kupa után nyúlt. – Fel tudja emelni a fejét?
Isabel felemelte, amitől kalapácsütéseket érzett a
koponyájában. A hideg víz jólesett kiszáradt ajkainak és
torkának. Mohón nyelni kezdte.
– Ne olyan gyorsan – szólt rá a férfi kedves mosollyal.
Isabel kimerülten visszahanyatlott a párnára, a gyomra még
mindig émelygett.
– Látja, okosabb, ha az ember nem siet – jegyezte meg a férfi.
– Igen. Köszönöm. – Ki lehet ez a férfi? Kék szemének átható
pillantásától Isabel kényelmetlenül érezte magát. Megpróbálta
felhúzni a takarót az álláig, de remegett a keze a gyengeségtől.
Zavarában elfordította tekintetét.
– Kérem, bocsásson meg – mondta a férfi gyengéden. –
Szörnyű lehet egy idegen házban felébredni és egy idegen arcot
megpillantani. De éppen rajtam volt a sor, hogy vigyázzak önre.
Francesnek a tehénistállóba kellett mennie. Az egyik fejőslány
elvágta a kezét, és Frances jól ért a gyógyírokhoz.
Frances! Most már minden eszébe jutott egy pillanat alatt. A
gyaloglás a metsző hidegben és hóviharban. Az érzéketlenné
zsibbadt ujjai és lábujjai, a fájó lába, a láztól eltompult agya. Az,
ahogy bebotorkáltak a Yeavering Hall kapuján, ahol idegenek
kérdezgették őket. És ahogy Pedro remegett.
– Pedro! Hol…
– Jól van az indián szolgája, ne aggódjon. Már másnap talpon
volt, úgy látszik, jól bírja a strapát. Most is az istállóban
ügyködik, a sánta lovát próbálja meggyógyítani. Ott is aludt
éjszaka a ló mellett.
– Másnap? Akkor én már… két napja itt vagyok?
– Ma reggel már a harmadik napja. – Az ablakon bevilágító
napfény felé bökött az állával. – Bocsásson meg, hiszen még be
sem mutatkoztam. Én…
– Tudom, ki ön. – Szembetűnően hasonlított Francesre.
Csakis Sir Christopher Grenville lehetett, a Grenville család
tényleges feje, mivel halott fivére gyermekei még kiskorúak
voltak. Isabel fejében szörnyű képek villantak fel arról, hogy az a
másik Grenville hogyan tette nyomorékká az anyját, hogyan
láncolta le az apját, míg végül az anyja meg nem ölte azt a
vadállatot.
A férfi összeráncolta homlokát Isabel viselkedésének
megváltozása láttán.
– Mi történt? Fájdalmai vannak?
Isabel nem tudta, mit válaszoljon.
 – Ó – sóhajtott fel a férfi, szomorúan bólintva. – Ön… hogy is
mondjam… kínosan érzi magát, hogy nálam kell vendégeskednie.
Kínosan? Az nem kifejezés! Nem csak miatta, hiszen egész
kedvesnek tűnt. Arra sincsenek szavak, hogy mit érzett, amikor
azok a szörnyűséges leithi emlékek eszébe jutottak. Carlos durva
szavai és könyörtelen pillantása, amikor Pedróval kilovagoltak a
helyőrségről. Elkínzott arccal fordította el a fejét Grenville-től. A
Skóciában töltött utolsó napjainak az emlékei föltolultak az
agyában. A helyőrségről egyenesen a stirlingi várba lovagolt és
átadta Knoxnak a francia fegyverekről, az erődítményről és a
sereg erejéről szerzett információit. A régenskirálynő ajándékáról
nem tett említést. Erre semmi szükség nem volt. Útközben
azonban, mivel balsejtelmek gyötörték az ajándékot illetően,
kibontotta a dobozkát. Ekkor rájött, hogy a régenskirálynővel
szembeni gyanakvása teljesen alaptalan: a Lady Percy
gyermekének szánt keresztelőajándék nem volt más, mint egy
ezüstcsörgő, ahogyan azt a régenskirálynő állította. Semmi titkos
üzenetet nem hordozott ez az ajándék, csak túlhajszolt képzelete
játszott Isabellel. Stirlinget maga mögött hagyva egyetlen vágya
az volt, hogy mielőbb Londonba érjen, elhozza Nicolast a
palotából, és véget vessen ennek a lidércnyomásnak. Amikor
kiért a városkából, a viharfelhők már gyülekezni kezdtek az égen.
Mire ő és Pedro elérték a határt, már javában tombolt a hóvihar,
alig várták, hogy Yeaveringbe érjenek.
Nicolas. – Mennem kell… – Lelökte magáról a takarót és
átvetette lábait az ágy szélén. A hirtelen mozdulattól a hálóinge a
térde fölé csúszott, ám most nem sokat adott a szemérmes
viselkedésre. Most csak azzal törődött, hogy eljusson a fiához.
Valahogy kimászott az ágyból.
– Még csak ez hiányzott! – kiáltott fel Grenville. Felállt és
megragadta Isabel karját, hogy megtámassza, de amint Isabel
felállt, a lábai egyből összecsuklottak.
– Engedjen el. El kell hoznom a fiam!
 – Asszonyom, még nincs jól. Kérem, engedje, hogy…
– Nem… – Ám Isabel nagyon szédült. Kifulladt. A szoba
hullámzani kezdett. A férfi karjai közé rogyott.
Grenville felemelte és visszatette az ágyba, miközben kezét
Isabel csupasz karjai alá csúsztatta, hogy kényelmesen
elrendezze. Ettől a kényes helyzettől egy kissé zavarba jött, ezért
felhúzta a takarót Isabel válláig, és tréfával próbálta elütni a
dolgot.
– Merem állítani, hogy a durva arcomtól ijedt meg, amikor
magához tért. De azért ne érezze úgy, hogy emiatt el kell
menekülnie.
Egyáltalán nem durva, gondolta Isabel bágyadtan. Hetekig
csak mosdatlan, borostás állú, sebes és sebhelyes katonák között
volt. Ezzel szemben Grenville olyan sima arcú, akár egy lovag. Az
illata is finom úriemberre vall: rozsdabarna szaténmellénye alatt
viselt ingéből halványan citromos borsfű illata áradt.
Isabel az idegkimerültség szélén állt, feje lüktetett a
fájdalomtól, a gyomra kavargott, és úgy érezte, bolond módjára
viselkedik. – Bocsásson meg, uram. Igaza van, először pihennem
kell. És fogadja köszönetemet, mert azt hiszem, ezekben a
napokban az ön gondoskodása mentette meg az életemet.
– Ó, én semmit nem tettem, csak segítettem Francesnek.
Teljes egészében ő ápolta önt, és úgy zokogott, mintha az anyja
lenne, amikor azt hittük, hogy a halálán van. – Amikor lenézett
Isabelre, a tréfás mosoly eltűnt arcáról, és komolyan így szólt:
– De nem halt meg, hála Istennek. Úgy hiszem, hogy ez egy
jel Tőle, mert azt akarja, hogy mi barátok legyünk. A húgom
kedvéért és az én kedvemért megtenné, hogy hozzánk hasonlóan
ön is maga mögé dobja a régi sérelmeket? Szégyellem kimondani,
de a fivérem gonosz ember volt. Arra kérem, hogy ne az ő példája
alapján ítélje meg az egész családunkat.
Isabel érezte, hogy Grenville őszintén beszél, és ez
megindította. Miért is ne bocsátana meg és felejtene el mindent?
Miért folytatnák a viszálykodást ők ketten, amikor nem is vettek
részt benne?
Carlosra gondolt, és újra a szívébe markolt a fájdalom. Carlos
vajon képes lesz valaha is megbocsátani és mindent elfelejteni?
És ő maga? Lehetetlenség lenne elfelejteni kegyetlen szavait.
„Magammal viszem Nicolast Peruba. Te pedig mehetsz, ahová
akarsz.” Csendesen nyelte a könnyeit, de minden erejével
visszafojtotta a sírást, és a harag vette át a fájdalom helyét.
Hiszen miért is sajnálná, amit tett? Meg kellett tennie – Anglia
biztonsága és szülei biztonsága érdekében. Hogy lehet, hogy
Carlos ezt nem látja?
– Bocsásson meg – mondta Grenville. – Nem lett volna
szabad ezt a fájdalmas témát felhoznom.
– Nem, dehogyis, szó sincs erről. Ön nagyon kedves hozzám,
uram. Higgye el, nagyon hálás vagyok a barátságáért.
– Ennek örülök. És kérem, tudassa velem, ha bármit is
tehetek önért.
Isabelnek eszébe jutott a nyeregtáskájában lévő ajándék. –
Megtenné nekem azt a szívességet, hogy eljuttat valakinek egy
ajándékot? – Isabel már le akarta tudni ezt a feladatot. Nem
akart többé Leithre gondolni, és meg akart szabadulni a hozzá
fűződő összes fájdalmas emlékétől. – Northumberland
grófnőjének kellene elvinni, a gyermekének szól az ajándék. Úgy
tudom, a gróf otthona nincs messze az önétől.
Grenville igencsak meglepődött. – Ön ismeretségben áll Lady
Percyvel?
– Nem, uram, én csak a futár vagyok. Leithből jövök, ahol a
régenskirálynő tisztelt meg ezzel az apró feladattal. Az ajándék
tőle származik. Ha nem tévedek, a két hölgyet régi barátság fűzi
egymáshoz.
Grenville-t mintha kicserélték volna. Tekintetében a szelíd
jóindulatot élénk kíváncsiság váltotta fel. Az arcán, a testén,
minden izmán újfajta izgatottság látszott. Isabelt egy
vadászkutyára emlékeztette, amely kiszagolta a zsákmányt és
fürgén a nyomába ered. Úgy érezte, mintha Grenville-ről lehullt
volna egy maszk, és csak most látná meg az igazi arcát.
– Hol van az az ajándék? – kérdezte.
– A nyeregtáskámban. Vagy legalábbis ott volt. Pedro tudja,
hogy hol van és…
– Majd én kiveszem. – A férfi szemében elfojtott izgalom
csillogott. – Asszonyom, jobban örülök az érkezésének, mint
ahogy azt kifejezni tudnám, mivel ön több örömet okozott
nekünk, mint gondolná.
Hirtelen végigfutott a hideg Isabel gerincén. Ekkora hűhót
egy csörgő miatt! Óvatosan megjegyezte: – Egy keresztelő
valóban örömteli esemény.
A férfi elbűvölten vigyorgott, mintha mostantól fogva
cinkostársak lennének. Hogy miben, arról Isabelnek fogalma sem
volt, de érezte, hogy az csak rossz dolog lehet.

A színészek berendezkedtek Yeavering Hallban. A háztartás

minden tagja összegyűlt a nagyszalonban az esti előadásokra,
amelyek ezeken a sivár téli napokon végre jókedvet hoztak az
életükbe. Ezekben az évszázadokra visszanyúló játékokban
minden este más történetet adtak elő, ám mindegyik egy bátor
hősről szólt, aki legyőzi a gonoszt. Az első esti előadást
Christopher Grenville felügyelte, de másnap Kerknewtonba
kellett átlovagolnia a bíróságra, ahol békebíró volt, így Francest
kérte meg, hogy helyettesítse őt a nagyszalonban.
Isabel még mindig túlságosan gyengének érezte magát ahhoz,
hogy részt vegyen a színjátékokon. Nappal Frances ült az ágya
mellett, felolvasott neki vagy csevegett vele, de Isabel érezte,
hogy valami nyugtalanítja. Vajon ő is a bátyja viselkedésében
érez valami furcsát? Frances egy szót sem szólt róla. Isabel
semmiképpen nem akarta felhozni ezt a témát, így továbbra is a
háztartás apró-cseprő dolgairól beszélgettek, kölcsönösen
elhallgatva a Grenville-lel kapcsolatos rossz érzéseiket. Frances
azonban jó híreket is hozott. Erzsébet királynő tízezer fős
gyalogos, és hétezer fős lovas sereget állított fel, amely éppen
Skócia felé tartott. Ettől Isabel kimondhatatlanul felvidult.
Hátha ez kihúzza a csávából Knoxot és a katonáit.
Ám ezzel együtt sokat szenvedett ezekben a napokban. A teste
ugyan gyógyult, de megsebzett szíve annál kevésbé. Az éjszakák
voltak a legnehezebbek. Nappal ott volt vele Frances, ám az
éjszaka sötétjében lidérces álmok kínozták. Ezekben az álmokban
Carlos hol kardot emelt rá, miközben elüldözte Leithből, hol
Nicolast ragadta el tőle, és szállt vele hajóra. Nico sírva rúgkapált
és karját feléje nyújtva megpróbált visszafutni hozzá. Ilyenkor
zokogva, teljesen megtébolyodva ébredt fel, és annyira
reményvesztettnek és kiürültnek érezte magát, mintha félig már
meg is halt volna.
Reggel, miután Grenville eltávozott a bíróságra, kikelt az
ágyából és felöltözött, bár alig állt a lábán a gyengeségtől.
Legszívesebben azon nyomban elindult volna Londonba, hogy
visszaszerezze Nicolast, de tudta, hogy ilyen gyengén még a lóra
sem tudna felülni. Még egy-két napot várnia kell. Lassan
felbotorkált a második emeletre, a nappaliba, ahol Frances
elmerült a varrásban, és közben a lábával a bölcsőt ringatta.
– Nicsak, te felkeltél! – kiáltott fel Frances elragadtatással.
– Egy kicsit ingatag lábakon állok, de legalább talpon vagyok.
– Megfogta Frances kezét. – Nem is tudom, hogy köszönjem meg
a sok törődést.
Frances megszorította a kezét: – Nélküled, drágám, nem
lennék itt, és aligha tudnék bárkivel is törődni.
– Ó, itt az édes kis unokahúgom. – Isabel kiemelt egy
skarlátvörös fonalgombolyagot Frances varrókosarából, és a
bölcső fölött lóbálni kezdte. A kislány elragadtatottan bámulta, és
megpróbálta megérinteni apró öklével. Isabel mosolygott és a
születendő gyermekére gondolt. Augusztusban, nyár derekán jön
világra, amikor zöldek a mezők és virágillatot hordoz a szellő. De
hol lesz ő akkor? Hol engedi meg Carlos, hogy legyen? Tényleg
elviszi Nicolast Peruba, őt pedig itt hagyja? Lehet, hogy a
második gyermeke majd apa nélkül nő fel? Ezek a kínzó
gondolatok gyötörték. A jövő ködösen, kifürkészhetetlenül
tornyosult előtte. Most nem tehet mást, mint hogy eljut
Londonba, magához veszi Nicolast és imádkozik, hogy Carlos
észhez térjen. A gondolatait nagy nehezen visszaterelte a jelenbe.
– Gyönyörű a babád, Frances,
Frances büszkén mosolygott és végigsimította a mellette lévő
szék ülését: – Foglalj helyet és pihenj. Még gyenge vagy.
Isabel és Frances egész nap babaruhát varrt, olvasgatott,
csevegett és a szürke kismacskákat figyelte, amelyek olyan puhák
voltak, mint a pitypang pihéje, és bohókásan hemperegtek a
földön, a gombolyagokkal játszadozva, míg teljesen beléjük nem
gabalyodtak. Isabel kibámult a skót határt övező havas
dombokra, és eszébe jutott, amit Knox mondott neki; az, hogy a
tétlen női élet nem neki való: ön cselekvésre termett. Isten ezt
akarja. Ez a sorsa. Olyan különös hanghordozással mondta ezt,
mint egy próféta. Nos, ő megtette, ami tőle telt. A felkelők sorsa –
és Angliáé is – most már mások kezében nyugszik. Francesszel
nem mert a háborúról beszélni, mert sejtette, hogy a szíve kétfelé
húzza. Tisztában volt vele, hogy Frances mennyire szereti
Adamet, és biztos volt abban, hogy aggódik a biztonságáért. Ám
Frances buzgó katolikus is volt, és Grenville húga. Ha Grenville-
nek is van valami szerepe a régens-királynő tervében, vajon
Frances tud róla? És bátorítja őt?
De vajon Grenville-nek van valamilyen szerepe benne? És ha
igen, mi? Nincs oka feltételezni, hacsak a férfi túlzott reakcióját
és izgatottságát nem veszi tekintetbe, amikor közölte vele, hogy
ajándékot hozott Lady Percynek a régenskirálynőtől. Pedig csak
egy csekélységet hozott.
 Ezen az éjszakán nem jött álom a szemére. Alig várta, hogy
indulhasson Londonba. Ha már Nicolast a karjai között tarthatja,
és mindketten a szülei házában lesznek, erőt gyűjt majd arra is,
hogy átgondolja a helyzetét és a következő lépését. Itt olyan
egyedül érezte magát. Frances jó barátja, Grenville pedig, Isabel
halvány gyanúja ellenére is, maga a megtestesült kedvesség.
Hálás volt mindenért, amit érte tettek, de ők nem a családja. Ők
nem tölthetik he az űrt a szívében. Haza kell jutnia.
Az ablakon bevilágító holdat bámulta, amikor szekerek
kerekének csikorgása ütötte meg a fülét. Sok szekér kerekéé.
Felkelt és az ablakhoz ment. A szobája az istállók és a
fegyverraktár hátuljára nézett. A szekerek megálltak, közülük öt
sorba rendeződött. Egy férfi kijött a fegyverraktárból, fáklyával a
kezében, és Isabel látta, hogy legalább egy tucat férfi ládákat
pakol le a szekerekről. Ki a csuda szállít árut ilyen későn? A ládák
teteje zárva volt, de az egyik fuvaros, aki a második szekérről
rakodott le, lecsúsztatta az első láda tetejét, talán azért, hogy
ellenőrizze a tartalmát, és Isabel tisztán látta a holdvilágnál
megcsillanó szakállas puskák és muskéták acélcsöveit. Ezek
szerint fegyvereket szállítanak. Minden nagybirtokosnak volt egy
fegyvertára, ahonnan felfegyverezte a bérlőit, akik háborús
időkben a birtokot védték. Ám ebbe a fegyverraktárba elképesztő
mennyiségű fegyvert pakoltak be. Ha minden ládában fegyvert
szállítanak, több százról is szó lehet. Egy másik kocsis hátratolta
a szekerét borító ponyvát, és látszott, hogy a szekéren halomban
állnak a nyalábokba kötött dárdák és alabárdok; egy egész
sereget fel lehetne fegyverezni velük. A következő szekéren íjak
sorakoztak, valamint több ezer nyílvessző. A fáklyát tartó férfi
felnézett Isabel ablakába, és Isabel gyorsan hátralépett, nehogy
meglássa. De az árnyékból végignézte, amint a férfi lehúzza a
ponyvát az utolsó szekérről is, és ekkor elakadt a lélegzete. A
szekéren három könnyű bronzágyú, köztük két csatakígyó állt.
 Itt nem a bérlők védelmének a megszervezése folyt. Ezek
igazi háborús előkészületek voltak.
Isabel megpróbálta összerendezni csapongó gondolatait.
Grenville talán Erzsébet királynő Skóciába tartó seregéhez készül
csadakozni: Ez teljesen legális, hazafias tett, amelyre büszke
lehetne. Igen ám, de akkor miért nem tett róla említést? Mit
jelent ez a titkos, éjszakai akció? Nem, itt valami más célra
halmozzák fel a fegyvereket. A királynő seregei valamikor most
vonulnak át Northumberlanden. Csak nem akarja megtámadni
őket? Ez elég hihetetlennek látszik. Mégis érezte, hogy valamiféle
veszélyes kapcsolat áll fenn Grenville, a régenskirálynő és a
nagyhatalmú Percy család között.
Gondolatai visszatértek Londonra és arra a napra, amikor
Adam megmentette őt a Szent Pál-székesegyházban. A skóciai
helyzetről beszámolva Adam akkor megemlítette, hogy Erzsébet
elbocsátotta Thomas Percyt, Northumberland grófját a keleti és a
középső határvidék felügyelői posztjáról. Az említett határvidék
gyakorlatilag az egész skót határt magában foglalja.
– Thomas Percy köztudottan katolikus – mondta Adam –, és
ha állásfoglalásra kerül sor, Erzsébet nem bízik meg benne. Talán
a gróf épp most foglal állást, és a régenskirálynő mellett áll ki? És
talán Christopher Grenville a jobbkeze? És akkor ezek a férfiak
árulást terveitek ki? Egyre csak ezek a gondolatok motoszkáltak
Isabel fejében.
Most már elég legyen, mondta magában. Csapongó képzelete
talán olyan dolgok között is összefüggést keres, amelyek között
pedig nincs. Perryék Grenville közeli szomszédai, és a
régenskirálynő egy barátjának ajándékot küldött általa – csupa
ártatlan tény. De ha mégis valami sötét dologról van szó, ki kell
derítenie.
Magára terített egy köntöst és mezítláb kiment az előszobába.
Bár nem ismerte a házat, tudta, hogy Frances hálószobája
közvetlenül az ő szobája mellett van. Lábujjhegyen bement és
megrázta a sógornője vállát, hogy felébressze.
– Mi történt? – riadt fel Frances. Az ágy lába mellett fekvő
bölcső felé pillantott.
– Katherine-nel van valami baj?
– Nem, jól van a kicsi – nyugtatta meg Isabel. – Frances,
valami furcsa dolog történik odakint. Valami, amit nem értek. –
Beszámolt Francesnek a fegyverekről.
Frances meglepettnek látszott. – Valóban? – kérdezte és
felült az ágyban. – Biztosan jól láttad?
– Igen, persze. Mit gondolsz, mire készül a bátyád?
Frances válaszolni készült, de aztán látszott, hogy
meggondolja magát. Arcán óvatos és rideg kifejezés jelent meg. –
Azt hiszem egyszerű a magyarázat. Christopher összefogott a
többi helyi földbirtokossal, hogy leszámoljanak a skót
haramiákkal.
Isabel kétkedve hallgatta. – Ennyi fegyverrel vonulnak fel
egyszerű marhatolvajok ellen?
– Azok a gazemberek állandó fenyegetést jelentenek. A határ
teljes hosszán gyújtogatnak, rabolnak és gyilkolnak. Christopher
ellentámadást szervez. Azt mondta, hogy egyszer s mindenkorra
le akar számolni velük.
– Ágyúkkal?
Frances vállat vont.
– Ez nem éppen ésszerű megoldás – jegyezte meg Isabel. – A
kormány helyőrségeket tart fenn a határ mentén, és az ő
feladatuk, hogy elbánjanak a skót haramiákkal. – Isabel nem
mondta, de mindketten tudták, hogy a kormány azokat, akik a
saját kezükbe veszik ezeknek az ügyeknek a rendezését, szintén
haramiának tekinti. Mire jó tehát az a temérdek fegyver, ha nem
a királynő törvényeit sértő célokra? A királynőt itt az északi
területeken egyébként is sokan törvénytelennek és eretneknek
tartják.
 – Frances – mondta Isabel –, őszintén mit gondolsz erről az
egészről?
Frances elfordította tekintetét. Hangja fagyossá vált. – Nem
hinném, hogy ezt meg kellene beszélnünk.
Isabelben megszólalt egy óvatosságra intő hang. Frances
tudta, hogy a bátyja miben sántikál, és titokban akarta tartani.
Isabelt szomorúsággal töltötte el, hogy szembekerült Francesszel,
hiszen ő Adam felesége. De Grenville a bátyja, és a Grenville-ek
mindig is buzgó katolikusok voltak. A szív gyengéd kötelékei nem
érnek fel azzal a vaskapoccsal, amit a vér és a hit jelent.
Csüggedten jó éjszakát kívánt Francesnek. Másnap egész nap
ágyban maradt, és Frances sem nézett be hozzá. Isabel nem tudta
biztosan, hogy vajon igaz-e a gyanúja Grenville-lel kapcsolatban,
de tudni akarta, és égett a vágytól, hogy kiderítse. Egész nap
türelmetlenül várt. Este, amikor mindenki a vacsorája mellett ült
a nagyszalonban, Isabel elhagyta a szobáját, és felderítő útra
indult. Egyáltalán nem ismerte a házat, és a szobákban,
amelyekbe benézett, a szokásos bútorokon és háztartási
kellékeken kívül semmit nem talált. Az egyik helyiség egy
rendetlen dolgozószoba volt, a másik egy kamra, ahol gyógyfüvek
száradtak, de benyitott egy gyerekszobába, egy ruhatároló
szobába és egy kártyaterembe is.
Ezután kinyitott egy ajtót a földszinten és megtorpant.
Grenville könyvtára állt ott, teljesen üresen. Hátrapillantott a
nagyszalon felé, ahonnan nevetgélés, beszélgetés és evőeszközök
csörgése hallatszott ki. Belépett, behúzta maga mögött az ajtót, és
most már tompábban szűrődtek be a háziak zajai. Körbejárta a
szobát, és először a két falat beborító könyveket vette szemügyre,
amelyek gyönyörűen kidolgozott, zöld és vörös bőrkötésben
álltak a polcokon, aranyozott felirattal. Eszébe jutott az anyja, aki
rajongott a könyvekért, itt is biztosan szívesen elidőzne a polcok
előtt. Vagy talán nem is olyan szívesen; mert bár a könyvek
semlegesek, az anyja úgy érezhetné, hogy ezeket megfertőzte
Grenville otthona. A szoba eleganciája nem merült ki a
könyvekben. A harmadik falat egy pazar faliszőnyeg fedte. A
negyedik falon három, udvarra néző ablak volt, amelyeknek a
színes üvegberakásain a Grenville család címere virított. Egy
karos réz gyertyatartóban gyertyák égtek, lágy fénnyel vonva be a
szobát, és a padlóra letelített friss gyékényből édeskés illat áradt.
Egy masszív tölgyfa íróasztal állt a szobában, rajta szétszórt
papírok. Egy derékmagasságú tartón földgömb állt. Egy másik
asztalon térképek hevertek.
Isabel az íróasztalhoz lépett. Fogalma sem volt, hogy mit is
keres. De bármivel megelégedett volna, ami kulcsot ad Grenville
és Guise Mária, a régenskirálynő kapcsolatához. Találomra
felkapott egy-két papírlapot és átfutotta őket. egy ügyvéd levele
Grenville fiának iskolájáról, egy borkereskedő számlája, okirat
egy yorki birtokról, a kirknewtoni bíróságon perbe fogott
vádlottak listája. Semmi Skóciával kapcsolatos dolog. Kihúzott
egy fiókot: lúdtollak, tinta, zsebkés, elefántcsont levélnyitő kés és
néhány fitying volt benne, amely megcsörrent, amint bezárta a
fiókot. Kinyitott egy lentebbi fiókot is. És abban az ezüstcsörgő
lapult. A szaténcsomagolást és a masnit kidöbták. Az ajándék
Grenville-nél kötött ki, legalábbis egyelőre.
Kiemelte a csörgőt. Gyönyörűen kidolgozott ötvösmunka volt,
egy ezüstműves készíthette. Kezébe vette a nyelét, megrázta, és az
apró kavicsok ismerős süvítő hangja hallatszott a gömböcskéből.
A gyertya fényébe tartotta, és alaposabban megvizsgálta, hátha
valamit ráírtak. Semmi felirat. Ez különösnek tűnt. Ha egy
arisztokrata hölgy ajándékot küld egy másiknak, általában
valamilyen cikornyás írással, esetleg bibliai idézettel látja el, vagy
legalábbis dátummal és névvel. Ez mégsem ajándék, legalábbis
nem egy ártatlan keresztelőre szóló. Ennek valami más célja
lehet. Isabel megpróbálta lecsavarni a csörgő fejét a nyeléről, de
nem mozdult. Megfordította és megnézte a nyél alját. A lyukas
végébe egy féldrágakövet, egy zöld malachitot építettek be.
Kivette a fiókból a levélnyitót és megpróbálta kipattintani a
követ, ám a vékony elefántcsont heggyel nem tudta kiemelni,
ezért valami mást keresett, amikor a kő magától kipottyant. Halk
koppanással a földre esett. Isabel bedugta a kisujj át a nyélbe,
egyedül csak az fért be rajta. Kitapintott valamit – egy
papírtekercset – és kihúzta. A tekercs legfeljebb olyan hosszú
volt, mint a mutatóujja. A szíve hevesen kezdett verni, amint
kihajtogatta. Szavak voltak rajta, hosszú sorokban. Ám semmi
értelmük nem volt. Valami zagyvaság.
Ezernyi tűszúrást érzett a bőrén, amikor rádöbbent: a nyél
rejtjeles üzenetet tartalmaz. Egyetlen ember tudhatta csak a
megfejtését, mégpedig Grenville. A titkos terv, amitől tartott,
most már egyértelműen bizonyítást nyert Isabel számára.
Grenville fegyveres lázadást tervezett a régenskirálynő
támogatásával, amely mögött Northumberland nagy hatalmú
grófja áll. Az időzítés is ideális, gondolta Isabel. A királynő
parancsnokai most északra, Skócia felé vonulnak a csapataikkal,
a kincstár túlságosan kimerült ahhoz, hogy még több katonát
béreljenek fel, az ország védelme ezért nagyón gyenge. Isabel
gondolatai előreszaladtak. Vajon ezek az árulók mikor készülnek
lecsapni?.
A folyosóról lépések zaja ütötte meg a fülét. Remegő kézzel
sietve összegöngyölte a papírt. A lépések egyre közelebbről
hallatszottak. Visszacsúsztatta a tekercset a csörgő üreges
nyelébe. Már éppen visszatuszkolta a csörgőt a fiókba, amikor
eszébe jutott a kiesett malachit. Térdre ereszkedett és beletúrt a
padlót borító gyékénybe, hogy kitapogassa a követ Megtalálta! Az
ajtó kinyílt. Felállt.
Grenville besétált, majd megállt és elképedve meredt rá.
– Uram, nem gondoltuk, hogy még ma este hazaér. – A
csörgőt a háta mögé tartotta, és megpróbálta visszailleszteni a
követ a nyelébe.
 – Milyen jó látni, hogy végre rendbe jött az egészsége –
mondta, és mosolyogva közeledett felé. – A rózsás arcszíne is
visszatért, és ha szabad azt mondanom, ez a pír a rózsát is
megszégyenítené.
Egymással szemben álltak, és a férfi kissé kinyújtotta a
nyakát, hogy Isabel mögé pillantson. A mosolya eltűnt. –
Megtalálta, amit keresett?
 22

FOGLYOK

Félreverték a harangot az udvaron, amely őrjítő hangerővel

adta tudtul, hogy veszély fenyeget. Carlos éppen az istállóban
tartózkodott, és belenyilallt a félelem. A franciák elfogták
Isabelt.
Aztán mégis megnyugtatta magát, hogy nem harangozhatnak
emiatt. Annak már három hete. Azóta már London közelébe ért,
ott már nem kaphatták el. Ismét súrolni kezdte a lovát. Ezen a
késői órán egyedül tartózkodott az istállóban Nochéval, és egy
póznára erősített lámpa fényénél dolgozott. Általában ez a
tevékenység megnyugtatta, de ma este nem. Az utóbbi négy
napban háromszor is félreverték a harangot. Ám senki sem
támadta meg őket, csak az ijedős franciák ugrottak fel
mindannyiszor a harangozás hallatán. Mióta az angol sereg úton
van feléjük, a helyőrségben mindenkinek pattanásig feszülnek az
idegei. Carlosnak is. Csakhogy őt nem a csata kilátása
zökkentette ki a nyugalmából, hanem a hazug felesége.
Még egyszer meghúzta az odakészített konyakos üveget. Az
utóbbi időben sokat ivott, de lidérces álmai mégsem csillapodtak.
Ezekben hol Isabelt fogták el a franciák, majd kötötték ki és
erőszakolták meg a hajójukon, hol Nicolas ugrott bele a Temzébe
a királynő börtönének valamelyik tornyából. De némelyik
álmában mindhárman otthon voltak a trujillói házukban,
amelyet a spanyol király parancsára felgyújtottak, és szénné
égették őket.
Kézfejével letörölte a konyakot a szájáról. A harang még
mindig zúgott. Gong! Gong! Gong! Vajon most mi miatt
riadóztatnak a franciák? Tegnap azért, mert az egyik tüzér
megkéselt egy tisztet, és meg kellett keresni a menekülő gyilkost.
Meg is találták, és hamarosan felakasztják. Két nappal ezelőtt a
felderítők a tábori pap holttestével tértek vissza; a pap egy
Edinburgh melletti, felkelők által megszállt területen
bemerészkedett egy fogadóba, ahol a fogadósné belefojtotta a
kádba. A harmadik riadó vaklárma volt, mert egy zöldfülű újonc
a holdfényben árnyékokat látott, és azt képzelte, hogy angol
katonák másznak felfelé az erőd falán. Car-los úgy gondolta, hogy
az erődítményben az emberek veszélyesen hozzászoknak a
riadókhoz, akár a mesében a falusiak, amikor a kisfiú farkast
kiált. Eléggé résen lesznek vajon, ha az ellenség
meglepetésszerűen támad?
De mit érdekel ez engem? – gondolta. Düh és zavarodottság
gyötörte, mióta Isabel elment. Akkor most számára ki az
ellenség? Az angol segítségtől új erőre kapott skótok? A
hadviselés egyszerű dolog: ölj vagy halj meg. De most már a
franciáktól kell félnie, mert ha rájönnek Isabel kémkedésére,
veszélybe kerülhet a felesége, Nicolas és az egész élet, amit értük
felépített. Ez rosszabbnak tűnt, mint maga a halál. Visszafojtott
haragot érzett, amikor arra gondolt, mit művelt Isabel. Még
egyszer ivott a konyakból. Egy hordónyi sem tudná feledtetni a
felesége árulását.
Félretette a kefét és felkapott egy patakést. Térdtől lefelé
végigsimított a ló lábán, hogy megértesse vele, mit akar, majd
felemelte a patáját és a térde közé vette. Gong! Gong! Gong!
hangzott az udvar felől. Talán ki kellene néznie, hátha valami
komoly dologról van szó. Ám nem hallott semmi mozgást, csak
érthetetlen kiáltást valahonnan. Újabb hamis riadó? Vagy lehet,
hogy egy futár jó híreket hozott a parancsnoknak? Tudta, hogy
D’Oysel abban reménykedik, hogy a francia király erősítést küld.
De ez még azelőtt történt, hogy a Franciaországot megrázó hírről
értesültek volna.
 – Hugenották – morogta D’Oysel azon az estén, amikor a
jelentés megérkezett.
– Istenverte protestánsok. – Kártyáztak, de a parancsnok
figyelmét nem kötötte le a játék. Carlos tudta, hogy
Franciaország-szerte egyes protestáns csoportok komoly
befolyásra tettek szert. Sőt a legutóbbi hírek szerint
összeesküvést szőttek a politikai hatalom ellen.
– Megpróbálták elrabolni a királyt – mondta D’Oysel
megbotránkozva. – Amboise-ban tartózkodott, a várban, amikor
a hugenották megrohamozták a várost. A király két nagybátyját,
Guise herceget és a lotaringiai bíborost is el akarták fogni. A
király katonái természetesen leverték az eretnekeket. A
főkolomposaik holttestét felakasztották a vár falára. De
magasságos Isten, milyen nagyszabású összeesküvést lepleztek
le! Állítólag több ezren vettek benne részt.
Carlos tudta, hogy D'Oysel miért rágódik ezen ilyen sokat, és
azt is, hogy a vallásnak nincs sok köze ehhez. Sokkal inkább az
nyugtalanítja, hogy az összeesküvés kiterjedtsége miatt a király
és Guise herceg kénytelen otthon tartani a haderejét, így nem
tudnak csapatokat küldeni Skóciába. Háborúban sokat jelent a jó
időzítés, gondolta Carlos.
És az is fontos, hogy ismerjük az ellenséget. Keserűsége új
erővel tört rá, amint Noche patáját tisztogatta. Korábban azt
hitte, hogy ismeri Isabelt, de tévedett. És szinte rosszul lett, ha
belegondolt, milyen nagyot tévedett. Isabel hazudott neki, és
nem is kicsit. Lepaktált Erzsébet királynővel, és a fiukat
biztosítéknak, túszként hagyta nála. Eljuttatta a királynő
segítségét a lázadóknak, ráadásul még ott is szállt meg, a katonai
táborukban. Ettől felfordult a gyomra. És utána itt kémkedett
nekik, az ő orra előtt. Vajon az előtt vagy az után derítette fel a
helyőrséget, hogy szeretkeztek? Vagy előtte is és utána is?
Hányinger szorította össze a torkát. Még az is jobb lett volna, ha
Isabel megőrül és lelövi őt, minthogy elárulja.
 Elengedte a ló lábát és a szájához emelte a konyakot; a torkán
legördülő ital szinte fojtogatta. Olyan fullasztó volt, mint Isabel
hazugságai. Nyelt egy kortyot, majd kiköpött, és tántorogva
hátralépett. Vállát a falhoz támasztotta, nehogy elessen, és a
fölötte világító lámpa sárgás fényébe bámult. Észre sem vette,
hogy mennyit ivott ebből az olcsó, ócska löttyből. Ahogy nézte a
táncoló kis lángot, maga előtt látta Isabel mosolygó arcát,
miközben hazudik neki, és belémart a bánat. A házasságuk
semmit nem jelentett neki? A cselszövés és a veszély fontosabb
neki, mint a közös élete vele és Nicolasszal? Pedig ő mindent
elkövetett azért, hogy biztonságos életet teremtsen számukra.
Végeztem vele, gondolta dühösen, amikor Isabel ellovagolt.
Kicsúszott az üveg a kezéből. A haragjához és a sajnálatához
még a Fenella miatti szégyenkezése is hozzájárult. A konyakkal
kezdődött minden. Egy üveggel D’Oysel legfinomabb
konyakjából. Egy nappal azután történt, hogy elküldte Isabelt,
éppen sötétedés után. Aludni úgysem tudott volna, inkább Noche
tisztogatásával vezette le a mérgét. Máskülönben esetleg
megbántanék valakit, gondolta elkeseredve. Ekkor lépett be
Fenella az istállóba.
– Gondoltam, hogy itt találom – mondta a lány,
besomfordálva.
Carlos rápillantott, majd tovább súrolta a lovat. Nem volt
beszédes kedvében.
A lány a ló nyakának dőlt, egyik kezét átvetve rajta. –
Meggyűlt a baja a feleségével, hallom.
Carlos rábámult. Valaki megtudta, hogy kidobta Isabelt?
Aztán egy még szörnyűbb aggodalom fogta el: vajon Fenella
betartotta a szavát? Lefizette azért, hogy senkinek ne szóljon
Isabel lázadókhoz fűződő kapcsolatairól, és ezt meg is ígérte, de
Carlos még így sem bízhat meg benne. Végül is D’Oysel ágyasa.
 – Ezt már nevezem! Szépen útilaput kötött a talpára –
jegyezte meg Fenella könnyedén. – Egy kis konyakot? A legjobb
fajta – tette hozzá kacsintva. – Az én kis békám saját készletéből.
Miért is ne? – Köszönöm.
Míg Carlos ivott, a lány a Carlos bőrzekéjének ujján lévő
csatot babrálta. – Most, hogy elment, remélem, én is kapok egy
esélyt. – Befészkelte magát Carlos és a ló közé.
Korábban sem kerülte el a figyelmét a lány nyílt
felkínálkozása, és az, hogy ennyire érdeklődik iránta, talán
biztosíték arra, hogy betartja a szavát és nem árulja be Isabelt. A
lány lélegzete bűzlött a konyaktól. Fenella olyan közel állt, hogy
Carlos érezte a teste melegét. A gondolat szöget ütött a fejébe.
Megteszi, amit akarok.
Akarta a lányt? Egyedül voltak, senki nem látta őket. És a
felesége épp most bizonyította be, milyen keveset ér ő neki. Ivott
még egy korty konyakot, és a tekintetét végigjáratta Fenella
haján, amely olyan hanyagul volt feltűzve egy vörös szalaggal,
mintha most kelt volna ki az ágyból. Néhány rakoncátlan fürt a
telt kebleire hullott.
Carlos látta a Fenella szemében megcsillanó izgalmat. – Adja
ide, hadd segítsek – mondta, és kivette a kezéből a kefét.
Megfordult a Carlos és a ló közötti szűk helyen, és kefélni kezdte
a ló hátát. Ahányszor végigsimított a lovon, a háta hozzáért
Carloshoz, a feneke pedig súrolta az ágyékát.
– Fogadok, hogy a lova szereti ezt – mondta, a lovat kefélve.
– De én nem tudom olyan erősen, mint maga. Mert maga aztán
kemény fickó. – Hátranézett a vállán keresztül. – Én is erősen
szeretem.
Fenella szembefordult vele, a mellét hozzádörgölve Carlos
karjának. A karját végigsimította a férfi nyakán, egészen az inge
kivágásáig. Carlos nem tiltakozott, már kívánta a lányt. – Szóval
kedvel egy kicsit? – kérdezte Fenella ravasz mosollyal. Majd
csípőjét a férfi ágyékához nyomva felkacagott. – Ó, nem is kicsit!
 Miért is ne? – gondolta Carlos, akiben a vágy és a keserűség
egyszerre tört fel. Az üveget a földön heverő lópokrócokra tette,
és magához húzta a lányt. – Magát könnyű kedvelni. Maga nem
hazudik.
Fenella mosolyogva tette le a kefét. – Csinálhatjuk fekve,
állva, vagy le is hajolhatok. Ahogyan akarja, kedvesem. –
Előrehajolt, hogy megcsókolja.
De Carlos nem akarta megcsókolni. Csak meg akarta hágni.
Átvezette Fenellát az etetőhöz, a csípőmagasságú vályúhoz,
amelyen a nyerge feküdt keresztben. Arccal lefelé a nyeregre
hajtotta a lány felsőtestét, a feneke fölé gyűrte a szoknyáját, és
kioldozta magán a gatyapőcöt. Fenella feltolta a fenekét,
miközben belekapaszkodott a nyeregkápába. Carlos megragadta
a csípőjét, vadul beléhatolt, attól a nyers vágytól hajtva, hogy
elűzze haragját és bánatát.
Mire végzett, legalább a haragja elpárolgott.
Hátralépett, kiszuszogta magát, felerősítette a gatyapőcét. Az
a rossz érzése támadt, hogy túlságosan durva volt, talán még
fájdalmat is okozott a lánynak.
– Sajnálom – mondta.
– Mit? – Fenella felegyenesedett és leengedte a szoknyáját.
Carlos kaparászó hangot hallott a rekesz távolabbi válaszfala
felől. A félhomályban egy sötét szempárt pillantott meg a fal
deszkái között. Az az átkozott istállófiú kileste őket. Carlos
felkapta a kefét és a falhoz vágta. – Hordd el az irhád, te
pokolfajzat!
Hallották, ahogy a fiú kiugrik a rekeszből és kirohan az istálló
ajtaján. Fenella felnevetett. – Ne törődjön vele. Csak a szemét
mereszti, a húgyos pöcsét úgysem engedném a közelembe.
Carlos leült az egymásra rakott lópokrócokra. Furcsán
elveszettnek érezte magát. A haragja elmúlt, de arra nem
számított, hogy a bánata ilyen könyörtelenül fog visszatérni,
erősebben, mint eddig bármikor. Nem akarta ezt a nőt. Isabelt
akarta. Ám Isabelben megingott a bizalma, a felesége eljátszotta
a szeretetét. Elvesztette őt, egyedül maradt.
Fenella felkapta a konyakos üveget a pokrócokról, és leült
mellé, közben a haját igazgatta. – Jól van – mondta. Vidám volt a
hangja, mintha valami kölcsönösen előnyös üzletet bonyolítottak
volna le.
Carlos ránézett, és meglepte a nő harsány jókedve, de egyben
meg is könnyebbült tőle. Fenella nem is számított másra, csak
arra az egyszerű párzásra, amit véghezvittek az előbb. Ez a nő azt
teszi, ami jólesik neki. Csodálta érte.
Fenella hosszan meghúzta az üveget, majd átadta neki.
– Iszik?
Carlos ivott egy kortyot.
– Azt hallottam, hogy a munkája már nem sokáig tartja itt
Skóciában – mondta Fenella, miközben egy szalmaszálat söpört
le Carlos ruhaujjáról. – Jó lesz kiszabadulni ebből a büdös
országból, ugye?
Carlos egyetértett. – Ha elmegyek, nem fogom sajnálni. –
Visszaadta a nőnek a palackot. Fenella ismét ivott. A hajnali
zajokat hallgatták, amelyek körülvették őket. Paták dobogtak az
istálló túlsó végében, amint valaki kivezetett egy lovat. Kint egy
szekér zötyögött el,
– Ismer egy Marseille nevű helyet? – kérdezte a nő.
Furcsa egy kérdés. – Az egy francia kikötő – válaszolta
Carlos.
– Közel van Spanyolországhoz?
– Nincs túl messze. Miért?
Fenella elvigyorodott. – Mi egész jól kijövünk egymással,
maga meg én. Ha elszabadul innen, ugye elvisz Spanyolországba?
Minden kötöttség nélkül, ígérem. Ha a feleségével később rendbe
jönnek a dolgok, én elhúzom a csíkot. Csak vigyen magával,
amikor elmegy innen, ez minden, amit kérek.
 Carlos ránézett. Erre nem számított. – Én hazamegyek
Peruba.
– És az hol van Spanyolországon belül? Marseille közelében?
– Az nem Spanyolországban van, hanem az óceánon túl, az
Újvilágban.
A nő megütközve bámult rá. – A micsodán túl? – A teste
összeroskadt a csalódottságtól. – A kurva életbe!
Carlos számára hirtelen világossá vált a helyzet. – Szóval
ezért kajtatsz utánam? Hogy eljuss Spanyolországba?
– A lány nehézkesen felsóhajtott. – Franciaországba. Oda kell
eljutnom. A kis békám pedig úgysem visz el, ide köti a dolga.
Carlosnak nevetnie kellett. – Ezért tehát nálam próbálkozol.
– Egyszeriben már nem érezte úgy, hogy kihasználta a lányt.
Inkább ő járatta a bolondját vele. A nevetés hahotázásba csapott
át.
Fenella még mindig csalódott képpel meredt rá. – Mi olyan
vicces?
– Én magam. És én még azt hittem, hogy nem tud ellenállni
nekem.
A lány gunyoros grimaszt vágott. – Belevaló kan maga,
édesem, de bevallom, semmi új nincs benne.
– Ez aztán a bók.
Egymásra néztek. Már Fenella is majdnem elnevette magát.
– Miért éppen Franciaország?
– Tessék?
– Miért akar Franciaországba menni?
A lány elvette tőle az üveget, ivott, majd visszanyújtotta. – A
bátyám Marseille-ben van. Haldoklik. – Letörölte a konyakot a
szájáról. – Azért akarok odamenni, hogy ápoljam. Rajtam kívül
nincs más rokona.
Carlos rábámult. Eddig csak úgy gondolt rá, mint D’Oysel
szeretőjére, egy szép nőre, egy kalandra, nem pedig olyan
valakire, akinek ugyanúgy megvan a saját élete a maga
problémáival. – Sajnálom, de nem tudok segíteni – mondta.
Megdöbbentette a gondolat, hogy mindketten egyaránt foglyok.
Ő ki akar szabadulni innen, de maradnia kell, amíg el nem nyeri
Quadra támogatását. A lány is el akar menni, de ahhoz túl
szegény, hogy egyedül megtegye.
– Gyűlölöm ezt a rohadt országot – mondta Fenella, a kialudt
lámpásra bámulva. – Mi a fészkes fenéért harcolnak ezek a békák
tulajdonképpen? Miért fontos nekik ez az istenverte, lucskos
föld?
Ugródeszka Angliába, gondolta Carlos. – De maga csak nem
akart beállni a lázadók közé, ugye? – kérdezte Carlos.
– Isten őrizz. Ők veszíteni fognak. Bolondok siralmas
gyülekezete, akik semmiért halnak meg. Én a győztesekkel
vagyok.
– Nem aggódik az angolok miatt?
– Miért kellene? Az angol férfiak is ugyanúgy szeretik a puha
női testet az ágyukban, mint a franciák. A bolond skótokért
inkább, mert ők legalább olyan dologért harcolnak, ami fontos
nekik. Az országukért. De azok a rohadt franciák mivel törődnek?
A lány szavai bevették magukat Carlos fejébe. És én mivel
törődöm? Eddig Isabellel és Nicolasszal. Akár meg is halt volna
értük. Nicolasért még mindig. És Isabelért? Isabelnek
megvannak a maga céljai. Amint mondta, a szüleiért harcol. És
Angliáért. Megrendítő volt, amilyen szenvedéllyel mondta. A
szíve mélyén Anglia az otthona, nem Peru.
Még egyszer ivott, felejteni akart. – Ennek a D’Oyselnek
átkozott jó a konyakja. Visszaadta a lánynak az üveget.
A lány megmerevedett, mintha valami szörnyű dolog jutott
volna eszébe. – Ó, a Krisztusát. Ha megtudja, hogy mit tettünk…
– Felugrott, nyaka köré tekerte a sálját, mintha fázna. – Abban
bíztam, hogy magával kiszabadulok innen. De most…
Carlos látta a szemén, hogy fél. – Ne izguljon, nem fog
rájönni.
 – Nem csak rajtam fogja kitölteni a mérgét. Őrült fickó, jó, ha
tudja. Vigyázzon magára.
Carlosnak eszébe jutottak Rodriguez szavai a férfiról, aki
Fenellával hált. – D’Oysel levágta annak a bolond szamárnak a
fülét. – Carlos felállt. – Fenella, ígérem, hogy…
– Ne jöjjön még egyszer a közelembe. Hallotta? Ne is szóljon
hozzám.
Egy pillanat alatt eltűnt.

Az udvaron most is megszólalt a harang. Gong! Gong! Gong!

Carlos lerázta magáról annak a Fenellával töltött hajnalnak az
emlékét… és kínzó gondolatait Isabelről. Jobb, ha kimegy, és
megnézi, mi történik.
Az éjszaka hideg volt és a levegő tiszta; a hold olyan fényesen
világított, hogy még a fali fáklyákra sem lett volna szükség. Carlos
örült a hűsítő levegőnek. Kitisztult tőle a feje, amikor végigment
az istállótól az udvarra vezető úton. Amikor a boltíves átjáróhoz
ért, megállt, mert látta, hogy történik valami az udvaron.
Olyan volt, mint egy játék. A nézőközönséget alkotó harminc
vagy negyven katona félkörben körbeállta a „játékosokat": vagy
egy tucatnyi katonát, akik büszkén figyelték, amint a kapitányuk
három láncra fűzött rabot tesz közszemlére. D’Oysel kilépett a
szállásáról, majd lefelé sietett a lépcsőn, mögötte néhány katona,
akik még csak most csatolták fel sebtében a kardjukat. A királyi
lakosztály balkonján pedig a régenskirálynő jelent meg, az
oldalán három udvarhölggyel, akiken látszott, hogy sebtében
kapkodták magukra a ruhájukat. A nézők között álló néhány
fiatal újonc gúnyos megjegyzéseket kiabált a rabok felé. Az
idősebb veteránok csendben maradtak és mogorván néztek előre.
Carlos tudta, hogy miért. Régebbi hadjárataik jutottak eszükbe,
amikor ők is majdnem az ellenség kezébe kerültek, és tudták,
hogy a balsors egyszer őket is utolérheti.
 Carlos a katonák közé furakodott, megpróbálta közelebbről
megszemlélni a rabokat. Az ellenséges katonák, akiket elfogtak és
ide behoztak, általában túl lassúk vagy buták voltak ahhoz, hogy
elmeneküljenek a D’Oysel által kiküldött járőrök elől. De a
régens-királynőt és D’Oyselt nem ugrasztották volna ki az ágyból
az éjszaka kellős közepén az ilyen csőcselék miatt. Ezeknek
fontos foglyoknak kell lenniük.
– Angolok – szólalt meg egy ragyás képű katona Carlos
mellett.
Carlos meglepődött. – Fullajtárok? – kérdezte. A közeledő
angol sereg még csak valahol a Tweed folyó környékén járhat, a
skót határ közelében.
A katona önelégült mosollyal rázta meg a fejét. –
Tengerészek. Az angol királynő haditengerészetéből.
Carlos látta, hogy durván bántak a foglyokkal. Mindhárman
koszosak voltak, és testük meggörnyedt a lánc súlyától, amely a
kezükön és a lábukon lévő bilincset kötötte össze. Az egyiknek a
combját vastag, rongyos kötés fedte, a száján és az orrán
vérfoltok száradtak. A másiknak a keze piszkos ronggyal volt
felkötve, össze-roncsolódott keze úgy lógott ki belőle, mint
valami húscafat. Imbolyogva állt, majdnem összeesett. A
harmadik, akinek Carlos csak a hátát látta, bőrzekét viselt, amely
válltól csípőig fel volt hasítva, és a felhasított rész maszatos volt a
vértől.
A himlőhelyes katona most az elfogásukról beszélt. LaFollette
kapitány fogta el az angol hajót, amelyről a lázadóknak szánt
fegyvereket rakodták ki Grangemouthnál, a torkolattól tizenöt
mérfölddel nyugatra. Carlos azonban alig figyelt rá. Nem tudta
levenni a szemét a harmadik fogolyról, aki éppen akkor fordult
meg, és nézett fel a régenskirálynőre. A katona így szólt: – Az ott
a rohadt kapitányuk. – Carlos szíve erősen kezdett verni, amikor
megpillantotta a rövid fekete szakállt, és felismerte az arcot,
Isabel bátyja, Adam Thornleigh volt az.
 Adam fájdalmas tekintete, amely végigpásztázta az udvart,
végül Carloson nyugodott meg. Egy pillanatig rémülten néztek
egymás szemébe.

Isabel a háta mögé rejtette az ezüstcsörgőt, megdermedve

Grenville szavaitól.
– Megtalálta, amit keresett?
Nem állíthatta azt, hogy nem keresett semmit. Alig tudta
megállítani keze remegését, amikor előhúzta a háta mögül a
csörgőt. Agya lázasan dolgozott, megpróbált valamit kitalálni.
Mit gondolhat Grenville? Felháborodott azon, hogy a személyes
holmijaiban turkált? Vagy azt hitte, hogy mindvégig tudott a
tekercsről? Ebben volt minden reménye.
– Már aggódtam, hogy esetleg nem találta meg – mondta a
tőle telhető legnagyobb nyugalommal. Kicsúsztatta a tekercset a
nyélből és megmutatta neki.
Grenville semmitmondó tekintett el nézett a tekercsre. Lehet,
hogy most látja először? Isabel szíve a torkában dobogott. Talán
mégsem kellett volna megmutatnia? De most már nem lehetett
visszakozni. – Nem voltam biztos benne – folytatta mivel egy
szóval sem említette.
Grenville elvette tőle a papírt, majd a szemébe nézett. –
Bocsásson meg érte. A munkám Kirknewtonba szólított. Mielőtt
elindultam, szólnom kellett volna önnek, hogy mennyire örültem
ezeknek a híreknek.
Isabel lába teljesen elgyengült a megkönnyebbüléstől, ám a
megkönnyebbülést felváltotta a rémület, mert igaza lett.
Grenville tehát összeesküvést szőtt a régenskirálynő
támogatásával.
Grenville a gyertyatartóhoz emelte a kezét, és az egyik gyertya
lángjába tartotta a tekercset. A papír füstölögni kezdett, majd
lángra kapott. Leengedte a karját, benne a tekerccsel, és
mindketten nézték, ahogy elég. Isabel alig tudta visszatartani
magát attól, hogy megkérdezze: Milyen utasításokkal látta el a
régenskirálynő? A papír hamuvá égett. Azt, ami megmaradt
belőle, Grenville a földre dobta és csizmájával rátaposott.
Isabel többet akart tudni. És ehhez merészebbnek kellett
lennie.
– Válaszol a régenskirálynőnek? Szívesen visszaviszem az
üzenetét.
A férfi csodálkozva pislogott. – Meg tudná tenni?
Ez volt a világon az utolsó dolog, amit megtett volna. Árulja
csak el. miben sántikál. – Könnyen. A férjem nagy kegyben áll a
régenskirálynőnél.
Grenville fontolóra vette, de aztán megrázta a fejét. – Nem
szükséges. Lord Grey seregei hamarosan odaérnek. A
helyőrségben veszélynek lenne kitéve.
Félelem járta át. Attól, hogy Carlos is harcolni fog. Attól, hogy
Grenville őt megbízható cinkosának tekinti. És attól is, hogy
semmit nem tud tenni ezek ellen a dolgok ellen.
Grenville elmosolyodott. – Ne aggódjon, tényleg nincs rá
szükség. Mi már készen állunk.
Isabelnek majdnem leesett az álla. Ki az a mi? És mire állnak
készen?
– Meglepettnek látszik, és meg is értem. Csodálkozik azon,
hogy ön és én, egy Thornleigh és egy Grenville eljutottunk odáig,
hogy szövetségre lépjünk egymással. – Bólogatott, mintha
csodálkozna. – Valójában ez tényleg különös.
Isabel nagyot nyelt. – Isten választott ki minket erre. Ez az Ő
akarata.
Grenville arca felderült. – És mi engedelmeskedünk neki. –
Rámosolygott, félreérthetetlen csodálattal a szemében. – Isabel –
mondta halkan. Isabelt annyira megdöbbentette az, hogy a
keresztnevén szólította, mintha megérintette volna a testét.
– Francesnek, igaza volt. Ön közülünk való.
 Frances, a konspirátor segédje. Isabelt a rosszullét
környékezte.
– Biztos benne, hogy már felépült? – kérdezte Grenville
aggódva.
– Igen, már nagyon jól vagyok. Csak arra lennék kíváncsi,
hogyan akar eljárni… Christopher.
Isabel látta, hogy izgatottság csillant meg a férfi szemében,
amikor a keresztnevén szólította. De csak elmosolyodott, és nem
mondott semmit. Óvatos, és annak is kell lennie, gondolta Isabel.
Ahhoz, hogy beszéljen, nem elég kérdezni.
– Jöjjön – mondta a férfi, és kinyitott egy fiókot. Kivett egy
gyertyát és a kandeláberen égő gyertyákkal meggyújtotta. –
Tudom én, mivel kell önt felvidítani. Jöjjön velem.
Kinyitott egy ajtót, és egy sötét helyre invitálta. Alagútnak
látszott. Isabel mosolyt erőltetett az arcára és így szólt: – Ön tele
van meglepetésekkel. – Belépett a sötétbe és a hideg futkosott a
hátán, amikor Grenville bezárta az ajtót mögöttük. Csak a gyertya
világított halványan. Az alagút egy földbe vájt átjáró volt,
amelynek a falát és az alját durva deszkapalánkok borították. A
levegő hideg és nyirkos volt, mint egy sírkamrában. Lassan
lépkedtek előre. A pallók közül gyökerek bújtak ki, és a pislákoló
gyertyafénynél úgy tűnt, mintha Isabelbe akarnának
kapaszkodni. Egy ajtóhoz érkeztek, amelyet Grenville kinyitott és
előreengedte Isabelt. Egy kőbe vájt terembe lépett be, amely
alacsony mennyezetével, nyirkos falával, félhomályával,
áporodott levegőjével börtöncellára emlékeztette. Áramló víz
furcsa, szinte dübörgésig erősödő hangját hallotta, és mellette
folyamatos ploccsanásokat is: Pliccs-placcs! Pliccs-placcs!
Grenville-t szemlátomást szórakoztatta Isabel
zavarodottsága. – A folyó – mondta, túlharsogva a zajt. – Itt a
malmunk.
Isabel megfordult és látta, hogy egy vasrúd forog nyikorogva
körbe – egy tengely, amelyet kívül vízkerék forgat meg. A folyón
kialakított gát a vízkerékhez terelte a vizet, amely kavarogva,
tajtékozva ütődött neki, és ez szólt úgy, hogy Pliccs-placcs!
Pliccs-placcs! A malom két hatalmas őrlőköve most éppen
tétlenül állt.
A mennyezetre erősített vastag gerendákra akasztott
vaskampókről üres vászonzsákok lógtak. A sötétben úgy néztek
ki, mint a halálra éheztetett gyerekek.
– Erre – mutatta az utat Grenville. Lefelé követte a lépcsőn,
míg a malom belsejébe nem értek. Lent még erősebb volt a zaj, és
amint átmentek a padlóként szolgáló poros deszkákon, Isabelt
hideg, nedves levegő csapta meg, és megpillantotta a malom
vízbe merülő lapátjait. Grenville kinyitott egy ajtót, amely nem
volt magasabb, mint a válla. Lehajolva belépett, és intett
Isabelnek, hogy kövesse. Isabel lehajtotta a fejét, és az ajtón
keresztül téglával kirakott átjáróba lépett, amely olyan alacsony
volt, hogy nem is tudott felegyenesedni benne. Áthaladtak rajta,
és Isabel néma csodálkozással ment a férfi után. Ez az alagút
bizonyára a folyópartra vezet, gondolta. Amikor elérték az átjáró
végét és felegyenesedtek, Isabelnek elakadt a lélegzete a
csodálkozástól.
Egy szoba tárult ki előtte, amely akkora lehetett, mint egy
palota hálószobája, és telis-tele volt kincsekkel. Az egyik
sarokban ember-magasságú aranykereszt feküdt egy polcnak
támasztva. A polcokat a katolikus egyház szertartásainak
kegytárgyai borították. Drágakövekkel kirakott keresztek,
aranyserlegek, fényes ezüst szentségtartók és talapzatok. Az egyik
fal mentén bonyolult mintázatú, faragott szentélyrácsok feküdtek
egymásra halmozva. Legalább egy tucat lehetett belőlük, és
majdnem a szoba teljes hosszát elfoglalták ezek a
felbecsülhetetlen értékű munkák. A távolabbi sarokban szentek
gyülekezete állt: legalább harminc hófehér alabástromszobor
gyönyörű skarlátvörös, arany, tengerzöld és kék színekkel
díszítve. Szemben, a fő helyen életnagyságú, szomorú Szűz Mária
állt. A fából faragott szobrot aranyra és zafírkékre festették;
Mária gyengéden széttárt karjaival védelmébe vett és
megvigasztalt mindenkit, aki az élet súlya alatt meggörnyedve
hozzá folyamodott. Lábainál szétszórt pénzérmék hevertek,
Isabelt elfogta a félelem. Ezeknek a tárgyaknak a birtoklása
törvénytelennek számított. Amikor Erzsébet királynő trónra
lépett, ügynökeit – a „látogatókat” – elküldte birodalma minden
szegletébe, és az összes templomból eltávolíttatta velük a
„pápista” kellékeket. Ha valakit azon kaptak, hogy ilyen dolgokat
rejteget, megbüntették, vagy ha újból elkövette ezt a bűnt,
börtönbe zárták. Voltak, akik életük végéig raboskodtak. Itt pedig
hatalmas titkos készletet halmoztak fel.
– Ezt mind… megmentette? – kérdezte Isabel.
Grenville elégedetten bólintott. – Igen, még mielőtt a
látogatók ideértek. A northumberlandi katedrálisokból,
templomokból és kápolnákból gyűjtöttem össze őket.
Ennek már maga a megszervezése is bámulatra méltó volt.
Több száz embert állíthatott rá a feladatra.
– Igen – mondta Grenville, mintha olvasna Isabel
gondolataiban.
– A hithű emberek ezzel az életüket kockáztatták. Arra a
napra várunk, amikor Anglia ledobja magáról az eretnekség
köpönyegét, és visszatér az egy igaz hitre.
– És az a nap már biztosan közeleg – tapogatózott Isabel.
– Isten akaratából, valóban. Minden egyes igazhitűre, aki
akkor cselekedett, ma már ezer jut.
A férfi magabiztosságától Isabel még inkább rettegni kezdett.
Ezrek. Ennyi embert nem képes egyedül vezetni. Bizonyára
mások is részt vesznek az összeesküvésben, és ezek mind a gróf
zászlaja alatt gyülekeznek. Több ezer… fegyveres… aki készen áll
egy lázadás kirobbantására.
– Jöjjön – mondta a férfi. – Azt hiszem, időben vagyunk.
– Mihez?
 Grenville cinkos mosollyal az ujját a szája elé tette. A
kőlépcsőkön visszamásztak a malomba. Isabel halk csoszogást
hallott a feje fölött. Emberek mászkálnak fölöttük? Grenville
kézenfogta – igyekezett nem összerezzenni az érintésétől – és
felvezette egy keskeny falépcsőn. Isabel orrát már akkor
megcsapta a bezsákolt búzából áradó üszög szaga, mielőtt
felértek a felettük lévő helyiségbe. Olyan zsúfoltság uralkodott itt,
mint bármelyik padláson, azzal a különbséggel, hogy a
búzászsákokon kívül emberek is voltak itt. Négy férfi – a
rendezett öltözékükről ítélve hivatalnokok vagy írnokok – és
három nő: egy hajlott hátú öregasszony, egy kiöltözött kövér
matróna és egy elcsigázott fiatal nő, talán egy munkás felesége.
Két sort alkottak, mintha valamiért sorban állnának. Az előttük
álló, ötödik férfi ragadta meg igazán Isabel figyelmét. Tetőtől
talpig a katolikus papok fényűző öltözetét viselte, többek között
egy hófehér karinget és egy hímzett selyemstólát. A férfi
egyenesen ráemelte tekintetét, és Isabelt kilelte a hideg hosszú
sápadt arca, hollófekete haja és sötét szeme láttán.
– York atya – suttogta Grenville Isabel fülébe. – A királynő
börtönében raboskodott.
Isabelt a kis gyülekezet elé vezette, miközben egy párnán
térdelő nő mellett haladtak el, aki felnézett. Frances! Isabel alig
akart hinni a szemének, amikor egymásra néztek. Frances
biztosan azelőtt surrant ki az étkezőből és jött át az alagúton,
hogy Isabel a könyvtárba ment.
Azt kívánta, bárcsak száz mérföldre lenne ezektől az áruló
Grenville-éktől. De Frances, aki éppúgy meglepődött, mint ő,
arrébb húzódott, hogy neki is helyet adjon. Grenville letérdelt, és
Isabel a példáját követve térdre ereszkedett a két testvér között.
Mások is térdeltek, miközben York atya a misét celebrálta.
Isabel gépiesen követte az imákat, az űrfelmutatást, az
oltáriszentséget, a pap könyörgését az Úrhoz, hogy sújtson le az
Anglia trónját bitorló eretnek nőszemélyre, és őrizze meg a jogos
uralkodót, Máriát, Franciaország királynőjét. Isabel lehunyta
szemét, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára, miközben
gondolatban összeillesztette a tudomására jutott és még csak
sejtett információk mozaikjait. A fegyvereket itt és valószínűleg
Grenville katolikus főnemes hittársainál tárolják. Harcolni pedig
a bérlőik és szolgáik fognak, akiket kiképeznek erre a célra. A gróf
aranya bőven fedezi a költségeket. A régenskirálynő, Guise Mária
gazdag földeket és címeket ígér a vezéreknek, ha megszerzik a
lánya számára az angol trónt. A katolikus francia uralom ezzel
győzelmet aratna Skóciában és Angliában is.
Hol támadnak először és mikor? Miután Isabel Wyatt
segítőtársa volt öt évvel ezelőtt, most pedig John Knoxé, jól
ismerte a felkelők vezéreinek a stratégiáit. Ha már sikerült
összegyűjteni az embereket és a fegyvereket, rögtön kitűzik a
támadás napját, mivel minden várakozással eltöltött nap rontotta
az esélyeiket a győzelemre. Grenville és társai már csak egy jelre
várnak. De ki adja meg? A gróf?
Elöntötte a bánat, mert megértette, hogy mit kell tennie.
Egyelőre még nem mehet haza Nicolasért. Grenville-lel kell
maradnia. Fel kell derítenie az összeesküvés részleteit és
figyelmeztetnie kell Erzsébet királynőt. Lehajtotta a fejét, mert
attól félt, hogy rögvest elsírja magát.
A mise véget ért. Az emberek odabiccentettek Grenville-nek,
majd csendben elindultak lefelé a lépcsőn. Isabel örült, hogy
Frances is velük tart, mivel elkeserítette sógornője viselkedése.
Elsősorban Adam miatt keserítette el. Nem is tudta, mit mondjon
majd neki. York atya kérdőn nézett Grenville-re, majd Isabelre
pillantott. Grenville rövid, megnyugtató pillantással válaszolt. Az
atya szó nélkül elindult a lépcsőn, és Isabel egyedül maradt
Grenville-lel. A férfi olyan furcsán nézett rá, hogy Isabel szinte
visszakívánta Francest. Még nem tudta, hogyan szerezze meg tőle
a szükséges információkat. Ezen még el kell gondolkodnia.
 – Köszönöm, hogy elhozott – mondta felüdülés volt a
lelkemnek. – És már indult volna a lépcső felé.
Grenville azonban elé állt. Isabel szíve hevesen kezdett verni.
Mi ez a komor kifejezés az arcán?
– Ön nem imádkozott velünk.
– Tessék?
– Mária királynőért. Miért nem mondta az imát?
– Nem mondtam? – Izzadtság folyt végig az oldalán, de nem
csak a félelemtől, hanem a haragtól is. Az emberek mást sem
csinálnak, csak egyfolytában próbára teszik. – Sajnos máshol járt
az eszem. Valami fontosabb dolgon.
– Mi más lehet fontosabb a királynőnkért mondott imánál?
Isabel legszívesebben leköpte volna a férfit. – Mindaz,
aminek több köze van az otthoni ügyekhez. – Halkan, bizalmas
hangon így szólt: – Christopher, én az imánál többet akarok
tenni. Segíteni akarok.
Grenville rezzenéstelenül nézett rá. Rendben van, gondolta
Isabel, és a pulzusa egyre szaporábban vert. Ezúttal én teszem
próbára. És ravaszul kelepcébe csalom…
– Kérem, engedje meg, hogy segítsek önnek. Hogy jóvá
tegye… – Elhallgatott és lehajtotta a fejét. – Hogy megmentsem a
lelkem, és jóvátegyem a szüleim bűnét.
A férfi meglepetten kérdezte. – Valóban így érez?
– Igen – válaszolta Isabel, és felemelte a fejét. – Nemrég azt
kérte, hogy ne a fivére tettei alapján ítéljem meg önt. Most én
kérem ugyanezt öntől. Én más úton járok, mint a szüleim. Nem
hazudok, ha azt mondom, hogy szeretem és tisztelem anyámat és
apámat, de ők egy igaztalan vallás bűvkörébe kerültek. Én ezt
nem tűrhetem el. Hadd segítsek önnek az egy igaz Istenért
folytatott harcában.
A férfi úgy nézett rá, mintha nem tudná eldönteni, mit
gondoljon. – Segítene nekem… de hogyan?
 – Anyám Erzsébet királynő barátja, és engem is bemutatott
neki. Anyámon keresztül sok mindent megtudhatok a
királynőről, ami hasznos lehet önnek. Utánajárhatok, hogy
milyen események történnek, a parancsnokok milyen döntéseket
hoznak, sőt még őfelsége magánútjairól is szerezhetek
információkat. Kérem, hadd vegyek részt az ön nagyszerű
vállalkozásában. Higgye el, tudok segíteni.
Grenville nem vette le a szemét róla, és Isabel feszült
érdeklődést látott a pillantásában, amelybe azonban óvatosság is
vegyült. A következő pillanatban Isabel biztosan tudta, hogy a két
érzelem közül valamelyik hamarosan felülkerekedik a férfiban, és
akkor az ő sorsa is eldől.
Frances a nappaliban sem tudott átmelegedni. A hideg
éjszaka után a szolgák a legvastagabb tölgyfahasábokkal raktak
tüzet, amelyek csak belefértek a kandallóba. A lángok pattogva
ugráltak, miközben Frances a kis sapkát varrogatta az ölében, és
lábával a bölcsőt ringatta. Christopher keresztbe font karral és
kinyújtott lábbal ült mellette, és a tüzet bámulta. Köhögött, majd
megdörzsölte az orrát.
Frances borzongását nem csak a pincéből feláramló huzat
okozta. Már azóta rázta a hideg, hogy megpillantotta Isabelt a
malomban. Annak örült, hogy ugyanazt a vallást követik – ez
állandó, szoros kötelék marad köztük – de mit keresett Isabel
Christopher társaságában? Frances tudta, hogy a férfi valami
összeesküvésben vesz részt, és attól félt, hogy Isabelt behálózza.
Frances nem tudta kideríteni a részleteket, ám a titkos
összejövetelekkel és a gróf látogatásával kapcsolatban kialakult
baljós sejtelme igazolást nyert, amikor Isabel beszámolt neki
Christopher fegyverkészletéről. Frances hazudott Isabelnek – azt
állította, hogy a fegyverekkel a határ menti banditákat füstölik ki
–, mert attól tartott, hogy Isabel a franciák oldalán áll. Hogyan is
ne állna, amikor a férje a franciák mellett szolgál Leithben?
Isabelnek Carlos ügyét kell támogatnia, ahogy neki Adamét. Egy
férjét szerető feleségnek nincs más választása.
Christopher ismét köhögött. Előhúzott egy zsebkendőt a
térdnadrágja zsebéből, és kifújta az orrát. – Úgy látszik,
megfáztam.
Frances nem szólt semmit, tudta, hogy a bátyja náthájáért
egyedül ő a felelős, a macska és a kicsinyei miatt. Még mindig
nem vitte el őket az intéző feleségéhez. Gondolatai visszatértek az
összeesküvéshez, és elhatározta, hogy ma este a végére jár a
dolgoknak. Ö a húga, mondhatni a legközelebbi hozzátartozója –
Christopher igazán megbízhatna benne. Ideges volt, de elszánt.
Hogy valahogy rátérjen a témára, megkérdezte, mikorra várható
ismét a gróf. Ekkor azonban Christopher a kezét feltartva
elhallgattatta.
– Pszt. Mi ez? – kérdezte a fülét hegyezve.
Nyávogás hallatszott a szoba túlsó feléről. Frances
megmerevedett. Ő vitte oda a cicákkal tele kosarat és rejtette el
egy rosta alá, remélve, hogy a bátyja nem fedezi fel. Végtére is
olyan ritkán ül be a nappaliba. Mielőtt még magyarázkodásba
kezdhetett volna, Christopher felkelt és átment a szobán,
egyenesen a kosárhoz. Félrehúzta a rostát, majd Francesre
lövellte pillantását. – Megmondtam, hogy fojtsd vízbe őket.
– Erre semmi szükség, Christopher. Margery Cowell azt
mondta, hogy elviszi őket. Legalább megfogják az egereket.
ígérem, holnap túladok rajtuk.
Christopher felkapta a kosarat. A macska és a kicsinyei
egymás hegyére-hátára buktak a durva mozdulattól. – Nem
holnap, Frances, hanem most. – Elindult a kandalló felé a
kosárral.
Frances rémülten talpra ugrott. Csak nem képes…
– Ne! – kiáltotta, és előrelendült, hogy lefogja a karját.
De Chirtopher gyorsabb volt és levette a rostát a kosárról.
Francesnek nem sikerült elkapnia a karját, és elveszítette az
egyensúlyát. Ezután a rémülettől dermedten nézte, ahogy a
bátyja tűzbe veti a szerencsétlen teremtményeket.
 23

LEVELEK

Carlos D’Oysel szobája előtt üldögélt, bebocsátásra várva.

Hogy idegességét csillapítsa, bicskájával a körme alól tisztogatta
ki a piszkot. Az előszoba túlsó végén az íróasztalnál ülő írnok azt
mondta neki, hogy az angol foglyokat a fegyverraktár alatti
börtönbe, ezen belül is a „Gödörbe”, vagyis a legszigorúbban
őrzött kazamatába zárták. Carlos emiatt akart beszélni a
parancsnokkal, de nagyon jól tudta: nincs elég hatalma ahhoz,
hogy közbelépjen. A foglyokról D’Oysel döntött egy személyben.
Carlos csak a köztük kialakult bizalomra alapozhatta minden
reményét. D'Oysel hálával tartozott neki, amiért elvállalta
Renault lovassági csapatának vezetését a felkelők elleni januári
hadjáratban. Csak reménykedhetett abban, hogy ezzel meg tudja
vásárolni azt, amiért jött: Adam életét.
Kinyílt a parancsnok magánlakosztályának ajtaja és a
régenskirálynő lépett ki rajta, de elhaladt Carlos mellett anélkül,
hogy észrevette volna. Fáradt, de egyúttal diadalmas kifejezés ült
az arcán, amitől Carlosnak az a baljós érzése támadt, hogy nem
lesz könnyű elérni, amit akar. Sir Adam Thornleigh személyében
a királynő értékes foglyot szerzett.
– Nicsak, Valverde – mondta D’Oysel, amikor az írnok
betessékelte Carlost. D’Oysel az íróasztalánál állt és bort töltött
egy kupába. Reggel igencsak sebtében borotválkozhatott, mert
bivalynyaka fölött, állkapcsának egyik felén borostás csík
éktelenkedett. Szeme vörös volt a kialvatlanságtól. – Egy kis
bort?
 Carlos feltartotta a kezét. – Köszönöm, nem kérek. – Már
úgyis túl sok konyakot ivott, és most szüksége volt a józan
gondolkodásra.
– Tengernyi problémával kell szembenéznünk, Valverde. Az
angol sereg már átkelt a Tweed folyón. Egy egész kvártélynyi
emberem beteg. Franciaországból nem jött erősítés. Mi mégis ott
keresünk vigaszt, ahol tudunk. Kedvetlenül emelte magasra
kupáját. – LaFollette-re. – Ivott egy kortyot. – Azt mondta, hogy
jó sokáig hajszolták az angolok kapitányát a tengerpart mentén,
de sikerült elmenekülnie a legénységével együtt. Bevették
magukat az erdőbe, míg végül több fegyveresével együtt ott
kaptuk el őket. És a hajóját is lefoglaltuk. – Elégedetten
mosolygott. – Az a hajó felér egy Loire menti szőlőskerttel, nem
igaz?
– Gratulálok. – A háború törvényei szerint az elkobzott hajó
D’Oyselt illette meg, aki megtarthatta vagy eladhatta.
– És az angol kapitány? – kérdezte Carlos. – Váltságdíjat
akar kérni érte? Vastag buksza lehet az ára.
– Thornleigh? – D’Oysel vállat vont. – Még nem tudom.
– Nem érdemes hagyni, hogy a Gödörben rohadjon. Inkább
szabaduljon meg tőle, így még hasznot is húz belőle.
– Talán gályarabnak küldöm, ott úgyis hamar feldobja a
talpát. Méltó büntetés, amiért segítette az ellenséget.
– Elvesztegeti a lehetőséget.
– De az is lehet, hogy itt tartom a börtönben.
Hogy addig sanyargassa, amíg bele nem hal – ez
kimondatlanul is azt jelentette.
– Az angol királynő barátja, nem tudta? Sőt az egyik legjobb
barátja. Vajon okos dolog borsot törni a királynő orra alá?
– Ez egy kalóz – mondta D’Oysel rosszkedvűen. – És mivel
bármelyik pillanatban megérkezhet a sereg, amelyet a királynője
szabadított ránk, már elkéstünk azzal, hogy kinyaljuk a valagát.
 – Engedje el, D’Oysel. Kérjen érte váltságdíjat és engedje
haza. Szép árat kap érte, ezt megígérhetem.
D’Oysel kétkedve ráncolta a szemöldökét. – Ezért jött ide?
Miért törődik azzal a fickóval?
Már csak egyetlen érv maradt, az igazság. – Mert rokonom. A
feleségem bátyja.
D’Oysel szeme elkerekedett a csodálkozástól. – Magasságos
Isten. Hát persze. Tudtam, hogy hallottam már a Thornleigh
nevet valahol, – Úgy nézett Carlosra, mintha ez egy érdekes új
lehetőséget tárt volna elé. – A felesége angol családja elég nehéz
helyzetbe hozza időnként, igaz?
– Engedje el, kérem. Személyes szívességnek tekinteném.
– Igen, értem – mondta D’Oysel felcsigázott érdeklődéssel.
Kupájával a kezében leült az íróasztala sarkára, és Carloson
tartva a szemét, felmérte a helyzetet. Lehalkította a hangját,
mintha tekintettel lenne a probléma magánjellegére. – Az igazat
megvallva, már akartam is beszélni önnel. Hallottam, hogy a
feleségével gondok vannak.
Carlosban megszólalt egy figyelmeztető hang. Csak nem
szimatolta meg D’Oysel, hogy Isabelnek köze van a lázadókhoz?
Talán mégsem, gondolta, mert különben már korábban is
idehívott volna, és mérges lenne rám.
– Gondok? – kérdezte óvatosan – Ó, Valverde, mekkora
bolondot csinálnak belőlünk ezek a nők, nem igaz? –
Együttérzően mondta, mint férfi a férfinak. A hálószobaajtó felé
fordult és így szólt:
– Fenella! – Carlos meredten bámulta az ajtót, miközben
D’Oysel így folytatta:
– Vegyen példát rólam, így kell bánni a rakoncátlan
fehérnéppel.
Az ajtó nyikorogva kitárult és Fenella kicsoszogott rajta.
Carlos-nak majdnem elállt a lélegzete. Olyan csúnyán össze volt
verve, hogy az egyik szeméből csak egy szűk rés látszott a
duzzanattól, az alsó ajkát pedig véres sebhely fedte. Ujjatlan inget
viselt, ami felfedte a vállát és a karját borító zúzódásokat. Haja
ziláltan lógott. Amikor meglátta Carlost, hirtelen megijedt.
– Gyere csak közelebb, galambom – mondta D’Oysel
megjátszott kedvességgel. A lány odacsoszogott az oldalához. A
parancsnők átfogta a derekát és miközben Carloson tartotta a
szemét, megkérdezte tőle: – Valamit mondtál Valverde
feleségéről, emlékszel? Mi volt az?
Így hát kitudódott Isabelnek a lázadókhoz fűződő kapcsolata.
Carlos most már biztos volt benne. Bárcsak széttaposhatná
D’Oysel fejét. Még csak nem is hibáztathatja Fenellát. Hogy
megmentse saját magát, mindent elárult ennek a rohadéknak,
amit tudott. Isabel valószínűleg azóta már biztonságban
Londonba ért, de Carlos tudta, hogy az Ő hírnevének ezennel
lőttek. És ami még sokkal rosszabb, hogyan reménykedhet most
már Adam megmentésében?
– Nos? – sürgette D’Oysel Fenellát.
– Összevesztek – mondta Fenella egyenletes hangon. – Ő és a
felesége. Nagyon rondán hajba kaptak. Azt nem tudtam kivenni,
hogy mi miatt, de mindenki hallotta a közelben a csetepatét.
Carlos ránézett. Ez minden? Nem árulta el, hogy Isabel
segítette a lázadókat?
Fenella hangsúlyozottan hozzátette: – Még az a rohadt fiú
abban a rohadt istállóban is hallhatta.
Carlos hirtelen megértette, hogy ez mit jelent. Az istállófiú,
aki látta őket… Elképzelte, hogy a hír milyen útvonalon jutott el
D’Oyselhez: a fiú elmondta a lovásznak, a lovász tovább mondta
egy hadnagynak, míg a parancsnok fülébe nem jutott. Fenella
most figyelmeztette őt, hogy D’Oysel tudja, mi történt.
– Nem okos dolog a házastársi vitákat nyilvános helyen
lebonyolítani, Valverde – mondta D’Oysel, mintha baráti
tanáccsal látná el. – Legjobb, ha bezárkózunk, és úgy bánunk el
az asszonnyal. – Állával Fenella felé bökött. – Ez itt egy másik
férfival kurválkodott. – A Carlosra vetett hideg pillantása
világossá tette, mit akar mondani. Azonban továbbra is
megőrizte nyájas hangnemét, nagyvilági ember módjára. – Most
aztán tanult a következményekből. Látja? Szép nyugodtan meg
lehet ezt oldani, zárt ajtók mögött.
Carlos majdnem behúzott egyet a képébe. Nem is tudott
megszólalni.
– Most mehetsz – mondta D’Oysel Fenellának.
Carlos hálás pillantást vetett a lányra. Ha a verés hatására
sem árult el semmit Isabelről ennek a vadállatnak, akkor soha
nem is fog.
Amikor a lány kiment, D’Oysel teletöltötte a kupáját,
megkerülte az íróasztalt és leült a székre. Hátradőlt és Carlost
bámulta. – Visszatérve a felesége bátyjára, most aztán főhet a feje
miatta. – Lassan kortyolt egyet a borából, sokáig ízlelgetve. –
Persze nekem is megvannak a magam gondjai. És talán
segíthetünk egymásnak.
Carlos nem tudta, hogy mit akar mondani, de lecsapott a
lehetőségre. – Hogyan?
– A közeljövőben készül jelentést írni Quadra követnek?
– Ma fogok – válaszolta. Ugyan mire akar kilyukadni?
– Remek. Seregekre lenne szükségem, Valverde. Ha
Franciaország nem tud adni, talán Spanyolország tud. Mindenki
tudja, hogy az ön királya az eretnekségük miatt gyűlöli a
felkelőket, és igaza is van. Ha az angol királynő segítségével a
felkelők az ellenőrzésük alá vonják Skóciát, ezen az egész
nyavalyás szigeten csak eretnekek fognak tenyészni, akik aztán
útra kelnek, hogy megfertőzzék a mi istenfélő országainkat is.
Franciaországnak és Spanyolországnak össze kellene fognia, és
meg kellene őket állítani, itt és most. Quadra püspök hallgat
önre, és befolyással van Fülöp királyra. Azt akarom, hogy írjon
neki, ecsetelje a veszélyt, és akkor a követ remélhetőleg sürgősen
csapatokat küldet a királlyal.
 Nagy kérés volt. Carlos csak megbízottként, semleges
megfigyelőként jött ide. Az államügyekbe való beavatkozásnak
veszélyes következményei, lehetnek. Már ennél kisebb
beavatkozás is vezetett háborúhoz, De látta, hogy D’Oysel
mennyire ragaszkodik az ő támogató fellépéséhez. – Ha
megteszem, szabadon engedi Thornleigh-t?
– Már ebben a pillanatban is elengedném az ön kedvéért, ha
rajtam múlna, sajnos azonban a régenskirálynő is érdekelt az
ügyben. Ezért lehet, hogy várnia kell egy keveset. De
biztosíthatom, hogy kimódolunk valamit.
Vajon bízhatok benne? – gondolta Carlos. Látta a gyűlöletet a
szemében, amikor elárulta, hogy tudja, mi történt közte és
Fenella között. Nem, azért, hogy megbüntessen, soha nem fogja
szabadon engedni Adamet. – Holnap reggelre elküldöm a levelet
– mondta.
– Nagyszerű. Köszönöm.
– Beszélhetnék Thornleigh-val?
D’Oysel nagylelkűen elmosolyodott – Természetesen.

Grenville könyvtára olyan hidegnek tűnt Isabelnek, mint egy

kripta. Hét férfi ácsorgott közte és a kandallóban égő tűz között,
amelynek a melegéből egy szikrányi sem jutott el hozzá, hogy
feloldja a jeges félelmet a lelkében. Ez volt a legnehezebb dolog,
arait valaha is tett – hallgatni az árulásról szóló megbeszélésüket,
érdeklődést mutatni a stratégiájuk felé, és csodálatot színlelni
Grenville bámulatos szervezőkészsége iránt. A férfi egy órával
ezelőtt hozta el a megbeszélésre, és unszolta, hogy meséljen a
résztvevőknek a tervéről. Nagyon tetszett nekik, és nem győzte
megválaszolni a kérdéseiket. Mostanra kimerültnek érezte magát
és szédült. Bármelyik pillanatban átláthatnak a hazugságain és
ellene fordulhatnak.
– Norfolkon belül hová ment a királynő? – kérdezte tőle az
egyik férfi. Talán Donaldsonba vagy Ivesba, nem tudta. Isabel az
itt jelen lévő férfiak nevére sem emlékezett, kivéve York atyát.
Megbotránkozott azon, hogy ő is részt vesz az összeesküvésben.
Isten embere, és lázadás kitervelésében mesterkedik. Az atya a
szoba túlsó végében ült; feszülten figyelt és soha nem szólt közbe.
Hosszú fehér arca olyan volt, mint egy halotti maszk. De
időnként mindenki rápillantott, mintha csak a jelenlétével is
megerősítené az eltökéltségüket.
– Márpedig erre én már nem emlékszem, uram – válaszolta.
– Mielőtt Skóciába indultam, anyám említette, hogy őfelsége
Norfolkba készül a hónap vége felé.
– Nagy valószínűséggel Norwichba – mondta egy másik férfi,
hogy megjutalmazza eretnek papságát a katedrálisban. Akik oly
nagy buzgalommal léptek fel az igaz hit ellen.
– Így igaz – mondta egy harmadik dühösen. – A feleségem
unokaöccse hét hónapja sínylődik a katedráiig börtönében, mert
elmerészkedett egy misére.
– A fivérem társát is épp most sújtották pénzbírsággal, mert…
– Mindannyiunknak vannak barátai, akik megszenvedték az
új rendszert – vágott közbe Grenville –, de nem ez a lényeg.
Maradjunk a tárgynál: próbáljunk elég közel kerülni a
királynőhöz, hogy meglehessük, amit meg kell tennünk. Valverde
asszony felajánlotta nekünk ezt a rendkívüli lehetőséget, amit
meg kell ragadnunk
Ez megnyugtatta őket. Isabel megfigyelte, hogy Grenville
valóban a vezérük. És nem a rangja tette azzá. Ezek a férfiak
valamennyien az északi megyékből származó arisztokraták
voltak, az övéhez hasonló gazdag földbirtokokkal, mégis
megértették és elfogadták azt, hogy ő álljon a lázadásuk élére.
Soha nem emelte fel a hangját, ők mégis tisztelték, sőt szinte
féltek tőle. Isabel is nehezen tudott úrrá lenni saját félelmén, ám
ő leginkább attól tartott, hogy kiesik a szerepéből, és nem tud
következetesen hazudni végig. Már elég hosszú ideje együtt volt
ezekkel az emberekkel ahhoz, hogy átlássa a tervüket, de ettől
olyan hányingere támadt, hogy alig tudott józanul gondolkodni.
Miután egyesítették erőiket, a gróf zászlaja alatt megrohamozzák
Durhamet, ott az északról toborzott többi fegyveres is csatlakozik
hozzájuk, majd együtt vonulnak délre, beveszik Londont, és
meggyilkolják Erzsébet királynőt.
Isabel nyugalmat erőltetett az arcára. – A helyet és az időt
nem nehéz kideríteni, uraim. Egyszerűen megkérdezem
anyámtól, hogy a királynő hová megy, és mikor.
– Biztos benne, hogy elárulja önnek? – kérdezte valaki a
kandalló mellől. – A királynő terveit titokban tartják, amíg lehet.
– De nem az anyám előtt. – Isabel segélykérően nézett
Grenville-re. – Sir Christopher tudja, hogy anyám milyen nagy
kegyben áll őfelségénél. – A férfi bátorító mosolyt küldött felé,
amiért hálát érzett iránta. Ez viszont mégiscsak megrázta – olyan
mélyen belebonyolódott a férfi ügyébe, hogy már a saját szívén
sem tud kiigazodni. – A következőket javasolom tehát – folytatta.
– Megírom anyámnak, hogy visszaindulok Londonba, és
megkérem, intézze el, hogy útközben meglátogathassam a
királynőt Norfolkban, és átadhassak neki egy ajándékot. Ez az
ötlet nyilván tetszik majd neki, ezért elrendezi a látogatást. És azt
is el fogja árulni, hogy pontosan hová megy a királynő, uraim.
Erre mérget vehetnek.
Az összes férfi komoly tekintettel nézett rá, Isabel biztos volt
benne, hogy a szemükben lassan lehull róla az álarc; felfedezik az
álnokságát.
Az egyik férfi, mintha egy gondolat ütött volna szöget a
fejében, így szólt hozzá:
– Mivel ön abban a kiváltságos helyzetben lesz, hogy bejut
hozzá…
– Én is éppen erre gondoltam – mondta egy másik, egyre
izgatottabban. – Egy igazhitűt akartunk beszervezni az udvarból
– egy főúri szolgát vagy egy követ írnokát. De most… – Isabelre
meresztette a szemét. – Valverde asszony, képes lenne megtenni?
 Mindannyian várakozóan néztek rá. Isabel hirtelen
megértette, mit várnak tőle. Hogy megölje Erzsébet királynőt?
Olyan borzalommal töltötte el az ötlet, hogy szóhoz sem jutott, de
még a lélegzete is elállt.
Grenville mentette meg. – Nem, uraim, ez már túl sok lenne.
Ez a derék hölgy mindent elkövet, amit tud. A többi mégiscsak a
mi dolgunk.
Hálálkodva elbocsátották, és megköszönték a bátorságát.
York atya még meg is áldotta.
A hálószobájában leült az íróasztalához és írni kezdett.
Közben alig tudta megállítani keze remegését.

Drága Anyám,
a szolgám juttatja el magának ezt a levelet, mert ő ismeri a
házunkat és a családunkat. Bárcsak személyesen adhatnám
át ezeket a rettenetes híreket, amelyeket közölni akarok,
mivel semmi pontatlanságot vagy hibát nem engedhetek
most meg magamnak. Remélem, nem vonja majd kétségbe,
vagy nem kicsinyíti ennek a halálos fenyegetésnek az
igazságát. Csupán azért nem állhalak anyám elé, mert még
több részletet kél kiderítenem az összeesküvésről, így még
Yeavering Hallban kell időznöm egy darabig. Ezért
megpróbálok mindenről a legpontosabb tájékoztatást adni.

Csalódottan nézte át, amit eddig leirt. Térj végre a lényegre,

gondolta. Így folytatta:

Meg jog ütközni a szavaimon – fenyegetés, összeesküvés. A

tollam a gondolataim előtt cikázik a papíron. A
gondolataim előtt, amelyek minden nap Londonba szállnak
a fiamhoz. Nagyon várom, hogy találkozhassam vele végre.
 Megállt a keze, behunyta a szemét. Miért fecseg össze-vissza a
fiáról? Megpróbálta lecsillapítani riadt szívverését, és összeszedni
szétzilált gondolatait. Ismét tintába mártotta a tollát, hogy
papírra vesse a levél többi részét. Majd írni kezdett:

A fenyegetés, amelyről szóltam, őfelsége, a királynő és

birodalma ellen irányul. Itt Northumberlandben katolikus
hitet valló nemesek titokban arra készülnek, hogy komolyan
felfegyverzett, háromezer fős seregükkel fellázadjanak
őfelsége uralma ellen. Az a tervük, hogy haderejükkel
bevonulnak őfelsége városába, Durhambe, ahol további
erősítést kapnak létszámban, pénzben és fegyverekben,
majd összesített erőikkel megtámadják őfelsége fővárosát,
Londont. Miután feldúlták a fővárost, és általános
riadalmat keltettek, meg akarják gyilkolni őfelségét, hogy
unokatestvérét, Franciaország és Skócia királynőjét emeljék
a trónra. Az összeesküvők biztosítékot kaptak a skóciai
régenskirálynő udvarában élő barátaiktól és Franciaország
királyától, hogy a király támogatja tervüket.
Tudom, hogy elképedve olvassa majd a soraimat, de
biztosíthatom, hogy levelem minden szava igaz.
Sietve írok, hogy még ma elküldhessem a levelet. Még nem
ismerek pontos részleteket a támadásuk tervezett idejéről, a
stratégiájukról és a toborzási helyszíneikről, mivel nem
ismertették velem az összes döntésüket Megpróbálok
mindent kiderítem. Míg ez meg nem történik, fontosnak
tartom, hogy haladéktalanul értesítsem anyámat a
veszélyről azért, hogy figyelmeztethesse őfelségét, és hogy
őfelsége rögvest felléphessen az árulók ellen. A következő
férfiakról tudom, hogy részt vesznek az összeesküvésben: Sir
Christopher Grenville, aki a vezérük. Henry Palmer, Ralph
Donaldson, Sir Cyrus Pinkerton, Charles Ives, William
Conroy és Thomas York atya. Azt hiszem, még többen
 lehetnek, de én csak ezeket ismerem. Állítólag
Northumberland grófja a szellemi atyja a lázadásnak, de én
még személyesen nem találkoztam a gróffal. Könyörögve
kérem, mutassa meg ezt a levelet őfelségének
Isten óvja magát, az apámat és a drága fiamat is. Ha
megteheti, csókolja meg a drágámat helyettem. Nem tudom,
mikor láthatom őt viszont.
Saját kezűleg írtam február tizennyolcadik napján.
Szerető leánya,
Isabel Valverde

Lepecsételte a levelet, majd kiment a szobából, hogy

megkeresse Pedrót. Rajta kívül senki másra nem merné rábízni a
levelet. A lépcsőn lefelé menet megbotlott, annyira ingatag volt
az egyensúlya. Egy pillanatra leült az egyik lépcsőfokra, hogy
lecsillapítsa izmai remegését, és felkészüljön mindarra, ami még
vár rá: a további tanácskozásokra Grenville-lel és összeesküvő
társaival. Szenvedés minden óra, amit ebben a házban kell
töltenie, azonban nincs más hátra, mint maradni és nyitva
tartani a szemét… és várni a napra, amikor elmehet innen.

A fegyverraktár alatti börtön olyan hideg volt, hogy kőfalát

jégkristályok borították. Carlos sietve felmérte a cellák
elrendezését, amint lefelé ballagott a lépcsőn. Négy-négy cella
sorakozott a sötét folyosó mindkét oldalán. Valamennyi üres volt.
Az itt fogva tartott árulókat nemrég végezték ki. A Gödör – a
folyosó túlsó végéből nyíló szűk cella – alig látszott a
félhomályban. A lépcsőkön kívül, amelyeken lejött, valószínűleg
nem volt másik kijárata a börtönnek. A félhomályban a Gödör
felé pillantott. Ha nem is tudná, hogy itt vannak az angol foglyok,
a csípős vizeletszag elárulná. Az ablak nélküli cella olyan szűk
volt, hogy ha valaki lóháton menne be, a két térde hozzáérne az
oldalsó falakhoz, a ló orra és farka pedig az elejéhez és a végéhez.
A rácsos ajtón keresztül Carlos éppen csak hogy ki tudta venni a
bent lévő két férfi körvonalait. Az egyik felhúzott térddel ült a
földön, homlokát a térdére hajtva. A másik összegömbölyödve
feküdt a földön, mintha aludna. Három embert hoztak be ide, hol
lehetett a harmadik? Talán Adamet máshová vitték?
Egyetlen börtönőr tartózkodott itt, egy széken ült a folyosó
közepén. Carlos remélte, hogy francia, nem pedig skót. Minden
ezen múlt. Amikor Carlos közelebb ért, a börtönőr az úri ruhába
öltözött, oldalán szép kardot viselő vendég láttán tiszteletteljesen
felállt. Carlos megjegyezte, hogy a férfi az övére akasztott karikán
őrzi a kulcsokat.
– Azok ott az angolok? – kérdezte franciául, a cella
félhomályában alig látszó két férfira mutatva. A földön ülő abban
a pillanatban felemelte a fejét. Adam volt az.
Carlos megkönnyebbülten tette hozzá: – Azért jöttem, hogy a
kapitányukkal beszéljek.
– Igenis uram – válaszolta az őr. – Láthatnám az engedélyét?
Carlos átadta D'Oysel írását, aztán átváltott angolra és
megkérdezte: – Szolgálatban volt, amikor a foglyokat behozták?
A börtönőr értetlenül nézett, és Carlos éppen ebben
reménykedett. A férfi nem beszélt angolul. Carlos ismét franciául
szólt hozzá. – Mivel tudok angolul, hatékonyabb, ha ezen a
nyelven hallgatom ki őket.
A férfi arcáról eltűnt a mogorva kifejezés. Úgy értette Carlos
kijelentését, hogy a rabok jobban félnek, ha az anyanyelvükön
fenyegetik meg őket. – Igen uram. Erre tessék.
Carlos követte őt, amíg a Gödörhöz nem értek. Adam
felpillantott, Carlos pedig szigorú pillantást vetett rá, amely ezt
mondta: Maradjon nyugton.
A börtönőr kinyitotta az ajtót. Carlos így szólt hozzá: – Várjon
a folyosó végén. Nem biztos, hogy beszélnek, ha a közelben
marad.
 Amikor egyedül maradtak, Adam üggyel-bajjal talpra állt.
Szemébe undor és szomorúság ült ki, amikor Carlosra nézett. –
Azt reméltem, hogy csak képzelem az egészet… amikor
megláttam az udvaron. – Tekintetéből eltűnt a szomorúság, már
csak a megvetés maradt. – Szóval a francia gazdái ideküldték
hozzám?
Carlost dühítette ez a hangnem, de nem volt ideje
magyarázkodni. Az összegömbölyödött férfira pillantott, aki
behunyt szemmel feküdt a földön. Kezén a csonk megfeketedett.
Az arca olyan fehér volt, mint egy holttesté.
– Hová tűnt a harmadik társuk? – kérdezte.
– Dawkins éjszaka meghalt. – Adam vett egy mély lélegzetet,
hogy megnyugodjék.
– A legénységem… mi történt a legénységem többi tagjával? –
Úgy nézett Carlosra, mintha úgysem hinné el, amit mond neki.
– Elmenekültek.
Adam megkönnyebbülten hajtotta le a fejét. – És a hajómmal
mi lett?
– Elkobozták.
Adam megadóan bólintott. Vacogva fonta maga köré a
karjait, miközben az oldalát a falnak nyomta, mintha
támasztékra lenne szüksége ahhoz, hogy megálljon a lábán.
Felnézett, az undor visszatért az arcára. – Maga meg… szépen
átállt az ellenséghez. Mutassa meg az aranyat, amit kapott érte,
Carlos. Lenyomom a torkán.
– Inkább tartalékolja másra az erejét. – Megpróbálta
felmérni Adam fizikai állapotát. Ő is majdnem olyan sápadtnak
és gyengének tűnt, mint a földön fekvő beteg férfi. Amikor
behozták őket, Carlos látta, hogy Adam felhasított zekéjének háta
alvadt vértől maszatos.
– Mennyire súlyos a sebe? Tud járni?
Adam felhorkant. – Netán sétára akar invitálni a kertbe?
– Le tudna menni a partra egyedül?
 Adam megütközve bámult rá? – Micsoda?
– Képes lenne elirányítani egy vitorlást?
– Miről beszél?
Carlos a folyosó vége felé pillantott. A börtönőr a székén ült,
körülbelül hatlépésnyire tőlük, és kifejezéstelen arccal bámulta
őket. Vajon hallja, mit beszélnek? Lehet, hogy mégis ért angolul?
Ha igen, Adam és én halál fiai vagyunk. Még halkabban beszélt.
– Azért jöttem, hogy kiszabadítsam. Válaszoljon, el tud irányítani
egy halászhajót?
Adam tekintetében most már félelem derengett, mintha
Carlos személyében maga a hóhér jött volna érte. – Magával én
nem megyek sehová.
Carlos kezdte elveszíteni a nyugalmát. Számított rá, hogy
Adam ellenségesen fog vele viselkedni, de ez a nyílt visszautasítás
megdöbbentette. Ez öngyilkosság.
– Az ördögbe is, bíznia kell bennem. Ha nem…
– Ó, biztosan azt hiszik, hogy maga a legtökéletesebb személy
arra, hogy elnyerje a bizalmam. Vagy ha nem, akár kínpadra is
vonhat, igaz? És majd jól megszorítja a csavarokat, hogy szóra
bírjon. Vagy inkább kerékbe tör? Nos, vonszoljon ki, ha ezért jött
ide, de a saját lábamon én ugyan nem megyek. Inkább magában
a Sátánban bízom meg. – A beszéd kimerítette. A feje a vállára
hanyatlott a fal mellett.
Carlos nem tudta, mit tegyen. Minden eddigi tapasztalata azt
súgta, hogy ez a dolog nem sikerülhet. Annak az esélye, hogy
innen biztonságban kijuttatja Adamet, majdnem egyenlő a
nullával, még akkor is, ha Adam hajlandó megpróbálni. Az ő
együttműködése nélkül ez őrült vállalkozás; Carlos számára
pedig valóságos öngyilkosság. Mindent megtett, amit lehetett, de
lehetetlenre nem vállalkozhat. Ha lenne egy kis józan esze,
elfogadná a helyzetet, hívná az őrt és kisétálna ebből a pokolból.
De mi köze ennek a józan észhez? Teljesen elborították az
érzelmek, amint Adam arcára pillantott. Bármilyen koszos és
összezúzott is ez az arc, Carlos Isabelt látta benne. Az állát is
ugyanolyan büszkén szegi fel. A szemében is ugyanaz az okos,
átható tekintet. Annyira mellbe vágta mindez. Most már tudta,
hogy Isabel büszkesége honnan származik. Azzal vádolta, hogy
elárulta őt, de most, hogy ránéz a makacs bátyjára, most már
tudja, hogy amit Isabel tett, lénye legmélyéből fakad – abból,
hogy segíteni akar. Segíteni akar a szüleinek, a hazájának. A
makacssága megtévesztette őt, amikor szemtől szemben álltak
egymással, mert Isabel szembeszegült az ő akaratával, annak a
szükségességével, hogy megőrizzék a jövőjüket. Isabel hazudott
neki, rettenetes sebeket ejtve a lelkén, ezért azt hitte, hogy soha
nem fog megbocsátani neki. De most, hogy meglátta őt
Adamben, és tudva, hogy az ő bátorsága sem kevesebb, mint a
bátyjáé, érezte, hogy megbocsátott neki. Hogy akarja őt, és hogy
akár meg is öletné magát érte.
– Kiszabadítom innen – mondta Adamnek. – Ha sikerül, már
holnap. Higgyen nekem.
– Higgyek magának? Ugyan miért? Miért kockáztatná a
francia kenyéradóinak a haragját?
Carlos a fogát csikorgatta. Tudhatná, miért. – A húgáért.
Adam szeméből eltűnt a megvetés, és Carlos úgy látta, hogy
talán a bizalom apró szikrája villan fel benne, majd Adam
hirtelen lecsúszott a fal mellett, nem volt ereje tovább állva
maradni, Kába arccal ült le. – Próbálja csak meg… de én
maradok.
Carlos legszívesebben belerúgott volna. – Ki kell jutnia innen.
– Leguggolt mellé.
– Fel fogják akasztani.
Adam megrázta a fejét. – Nem fognak. Szép váltságdíjat
kapnak értem. Ők is tudják.
– Jézusom, maga ezt hiszi?
– Ők is olyanok, mint maga. Nem engedik ki az aranyat a
markukból.
 – Téved. Nem ismeri a parancsnokot. – Fel fogja akasztani,
csak azért, hogy bosszút álljon rajtam. – Figyeljen ide, felejtse
el, hogy mennyire haragszik rám. Most a nyakáról van szó, és
higgye el, az az ember könnyedén átveti rajta a hurkot.
Adam összevonta a szemöldökét, mintha Carlos szavai
eljutottak volna a tudatáig. Végre, gondolta Carlos.
– Készüljön fel, majd jelt adok, hogy mikor induljon. Még
előtte megüzenem a tervet. – Ha majd lesz.
Adam egy hosszú pillanatig elgondolkodott. Majd fáradtan
megkérdezte: – Mi a jel?
Carlos megkönnyebbülten sóhajtott fel. Meggyőzte végre. –
Hamarosan megtudja.
Felállt. Az ajtónál szólt az őrnek, hogy engedje ki.
Adam ismét talpra vergődött. Nagyon csendesen így szólt: –
Rendben van. Készen állunk.
Carlos meglepetten hátrafordult. Mi ez a többes szám? A
földön fekvő beteg emberre pillantott. – Nem, csak maga jöhet. Ő
már majdnem halott, nem hátráltathatja a menekülését.
– Nem lehet. Nem hagyom itt Braddockot.
Az őr már az ajtóban állt. – Minden rendben, uram?
– Igen. – Carlos visszafordult, és dühösen odasúgta
Adamnek. – Csak maga. Érti?
Adam nyugtalan tekintete az ajtót kinyitó őrre rebbent, majd
újra Carlosra, végül a földön fekvő társán állapodott meg. Az ajtó
kinyílt. Mikor ismét Carlosra nézett, zord eltökéltséggel rázta
meg a fejét. Nem.

Isabel átvágott az udvaron, Pedrót kereste. A konyhában azt

mondták, hogy a tehénistállóba ment. Egy ökrös szekér
nyikorogva haladt el mellette, a malomból búzát szállított.
Grenville fél tucat fegyverese ügetett be lóháton a főkapun. Isabel
szorosan maga köré tekerte a vállkendőjét. Mikor kinézett az
ablakából, úgy tűnt, hogy ebben a tiszta, napos időben felesleges
köpönyeget venni, de amikor kilépett a házból, a csípős hideg
figyelmeztette, hogy még mindig a tél az úr Yeaveringben. Már
majdnem elérte a kinti épületekhez vezető utat, amikor egy
férfihang megállította:
– Valverde asszony, álljon meg egy pillanatra.
Isabel megfordult. Grenville ősz hajú intézője, Peter Hardy
sietett oda hozzá, a hidegben meglátszott a lehelete. Udvarias
aggodalommal fordult hozzá: – Cook azt mondta, hogy a külföldi
legényét keresi, hogy elküldjön vele valamit. De biztosíthatom,
nincs arra szükség, hogy ezzel bajlódjon. Vannak itt futárok, akik
elvégzik ezt a feladatot.
– Köszönöm, Hardy mester, de inkább Pedrót veszem
igénybe, ő jól ismeri a házat, ahová el kell vinnie a levelet. És ez
tényleg nem okoz gondot nekem.
– De akkor nélkülöznie kell a szolgáját. Kérem, engedje meg,
hogy a futárunk kézbesítse a levelet. Itt van önnél? – Amikor
Isabel habozott, zavarodottan tette hozzá: – Sajnálom,
asszonyom, de a gazdám elrendelte, hogy semmi sem juthat ki
Yeavering Hallból anélkül, hogy meg nem nézném. Remélem,
megérti.
– Micsoda badarság. Ez csak egy levél.
– Rendben. Gondoskodom róla, hogy biztonságban
kézbesítsék. – Kinyújtotta a kezét a levélért.
Isabel kihúzta a levelet a vállkendőjéből és átadta. A férfi a
mutatóujját a viaszpecsét alá csúsztatta, és feltörte. Isabel
előrelépett, hogy megakadályozza.
– Hogy merészeli… – amikor egy lovas léptetett melléjük.
Grenville volt.
– Isabel – szólt oda neki. – Mit csinál idekint ebben a
hidegben? Van valami baj, Hardy?
– Ez, uram. – Felmutatta a levelet.
Grenville nem foglalkozott a levéllel, bosszankodva szólt a
férfinak: – Hagyja ezt a hölgyet. Bocsásson meg a tolakodó
viselkedéséért, Isabel. Hardy egy kicsit túlzásba viszi a
biztonságomra való ügyelést. – Ráförmedt az intézőjére: – Adja
vissza a levelet.
– Biztos benne, uram? – makacskodott az intéző, feltartva a
levelet.
Grenville elvette tőle, hogy véget vessen a vitának. Átfutotta
az írást; majd lassan összehajtogatta a levelet. – Elmehet, Hardy.
A férfi meghajolt és elballagott.
Grenville Isabelre nézett. – Ha jól értem, a szolgájához indult
vele. – Megindultan hozzátette: – Isten segítse, hogy gyorsan
célba érjen.
– Visszaadta a levelet. – Ha átadta neki – mondta
mosolyogva siessen be a házba és melegedjen meg. – Megfordult
a lovával és az istállók felé vette az irányt.
Isabel továbbment az úton és a levelet visszacsúsztatta a váll-
kendőjébe. A levélben ez állt:

Drága Anyám,
Remélem, ez a levél egészségben és elégedettségben találja.
Bízom benne, hogy, ez az elégedettség még tovább nő, mivel
ajándékot vettem őfelségének, a királynőnek, amelyben, úgy
gondolom, örömét fogja találni. Tudom, hogy szereti a
zenét, ezért szeretném megajándékozni egy itteni fából
készült, gyönyörűen megmunkált violával. Alig várom, hogy
átadhassam neki, kérem, sürgősen írja meg, hogy őfelsége
mikor utazik Norfolkba…

Tovább lépkedett, és szívverése lassan lecsillapodott, amikor

érezte, hogy a másik levél – amelyet az alsószoknyája zsebébe
rejtett – a combjához ér.
 24

ÚJ BARÁTOK, ÚJ ELLENSÉGEK

Isabel olyan sok mindent nem tudott még. Például hogy mi

Northumberland grófjának szerepe az összeesküvésben. Kik a
szövetségesei Yorkshire-ben? Grenville mikorra tervezi a
támadást? Ki, mikor, hogyan? Isabel e gondolatokkal viaskodva
sétált át a nagy-szalonon, azt sem tudta, hol áll a feje. Hogyan
szerezze meg a hiányzó információkat? Egyáltalán mennyi ideje
van? Mivel éjszaka megenyhült a hideg, záporeső dobolt a
háztetőn, és Isabelnek belefájdult a feje a hirtelen időjárás-
változásba. Amikor kijött a szalonból, nevetéshullám követte. A
szolgák készültek a még mindig ott tanyázó színészek esti
előadására. Isabel megpróbált nem figyelni a ricsajra. Most
gondolkodnia kellett. Elhaladt a könyvtár előtt, az ajtaja csukva
volt. Grenville Kirknewtonba ment – üzleti ügyben, ezt mondta.
Isabel biztos volt benne, hogy a gróffal tanácskozik. Bárcsak ő is
ott lehetne azon a tanácskozáson!
Lépteket hallott a folyosón és hátrafordult: Francest látta
kijönni a könyvtárból. Isabel gyorsan továbbsietett a lépcső felé,
remélte, hogy Frances nem látta meg. Semmi kedvet nem érzett
ahhoz, hogy a sógornőjével társalogjon, aki ugyanúgy áruló, mint
Grenville; még ha nem is aktív tagja az összeesküvésnek, de
pártolója, és az sem jobb. Elindult a lépcsőn felfelé, alig várta,
hogy a szobája menedékében lehessen. Gondolkodnom kell.
Valamit ki kell találnia, hogy Grenville elvigye őt a grófhoz. Mint
az északi megyék legnagyobb ura, aki ismeri a régenskirálynőt és
Franciaországot, biztos, hogy ő tartja össze az összeesküvés
szálait. Erről bizonyítékot kell vinnie Erzsébet királynőnek. De
hogyan vegye rá Grenville-t? Talán, ha azt mondaná, hogy…
– Állj meg, Isabel.
 Isabel rótta tovább a lépcsőfokokat, mintha nem hallotta
volna. Ez is hazugság. Hemzsegett a feje a hazugságoktól, már
nem is tudta mindet számon tartani. Mosolygó arcot vág ezek
előtt az emberek előtt, holott legszívesebben kiabálna velük. Úgy
érezte, lassan beleőrül.
– Mondtam, hogy állj meg! – Frances utolérte és elkapta a
csuklóját. Isabel a hirtelen rántástól majdnem elveszítette az
egyensúlyát. Az összes Grenville hagyjon engem békén! Alig
tudta türtőztetni magát, amikor visszahúzta a kezét. – Frances,
úgy megijesztettél.
– Sürgősen hagyd el ezt a házat.
Isabel értetlenül pislogott. – Hogyan?
– Hallottad, mit mondtam. Azt akarom, hogy menj el. –
Újabb nevetéshullám ért fel hozzájuk a szalonból. Frances
idegesen nézett körbe. Senki nem volt a közelben, mégis
lehalkította a hangját. – Tudom, hogy Christopher valami rossz
dologba akar belerángatni téged. Talán már sikerült is neki…
nem tudom. – Sápadtnak és zavarodottnak látszott, a kezeit
összekulcsolta, mintha ebből próbálna erőt meríteni.
– De ez a sok ember, aki idejár – és a tele fegyverraktár –
nem a határsértők miatt van, ebben biztos vagyok.
Isabel nem talált szavakat. Frances ezek szerint nem tudott az
összeesküvésről?
– Árulást gyanítok, – Frances suttogott. – Bármennyire is fáj
a lelkemnek kimondani ezt. Bármit is tervez Christopher, nem
állíthatom meg. De téged… téged igenis megállítalak. Követelem,
hogy menj el.
– Ezzel azt akarod mondani – Várj. Légy óvatos –, hogy ha
valami összetűzés törne ki, nem a bátyád pártján állnál?
– Te beszélsz, te talán a rokonaid pártján állsz? – Frances
olyan hévvel tört ki, hogy majdnem leesett a lépcsőről.
Megkapaszkodott a korlátban. – Nem gondoltam, hogy megérem
azt, hogy Adam ellen szövetkezel.
 – Hadd magyarázzam el…
– Ő Angliáért harcol! Ha te Anglia ellen szervezkedsz, ő
ellene is szervezkedsz!
– Pszt, halkan. – Isabel alig hitt a fülének. Sógornője arca
lángolt a felháborodástól. Az ő világának Adam volt a
középpontja. Isabel hirtelen elszégyellte magát, amiért valaha is
kételkedett benne. – Frances… én annyira félreértettelek. –
Isabelt friss erő árasztotta el: végül is Francesben szövetségesre
lelhet. Megragadta a kezét. – Itt nem tudunk beszélni. Gyere. –
Felfelé húzta a lépcsőn.
Frances megmakacsolta magát. – Nem. Nem tudsz
megtéveszteni a mosolyoddal és a hízelkedő hangoddal. Lehet,
hogy Christophernek a bizalmasa lettél, de nem nekem.
– A bátyáddal való barátságom csak látszat. Veled vagyok,
Frances. És Angliával,
– Ugyan. Nem hiszek neked. Leithben jártál, a franciáknál, te
magad mondtad. És a férjed az ő oldalukon áll.
– Ő igen, de én nem! – tört ki Isabel hevesen. Még nagyon
fájt a seb, amit Carlos ütött a lelkén.
Egymásra bámultak. Lépések hallatszottak a szalon felől. –
Na de mégiscsak láttalak Christopherrel – hebegte Frances. – A
malomban is és a társaival is…
– Ne itt beszélgessünk. Gyere. – Isabel felfelé húzta a
lépcsőn. – Légy szíves!
Felmentek a lépcsőn. Amikor Isabel szobájába értek, Isabel
gyorsan becsukta az ajtót, és Francest átvezette a szobán, az
ablak mellé, ahol a szolgálók nem hallhatják őket. Leültette
sógornőjét egy székre, leült mellé, és megfogta a kezét. – A
bátyád egy hatalmas felkelést készít elő a gróf zászlaja alatt. Ő és
a társai, akiket itt láttál, Durhamben és Londonban készülnek
támadásra, meg akarják ölni a királynőt és el akarják foglalni a
birodalmat.
 Frances a szájához kapta a kezét. Rémült arccal húzódott el
Isabeltől. – Honnan tudod? – ugrott fel. – Csak nem vagy benne
te is az összeesküvésben? Biztos benne vagy! – Bizonytalanul
hátralépett, és az ajtó felé indult.
Isabel felugrott. Nem engedheti, hogy Frances kimenjen. –
Úgy tettem, mintha benne lennék. Hinned kell nekem. –
Elmesélte az egész történetet, az összes részletével együtt. Azt,
amikor Cecil segítséget kért tőle. A találkozását Erzsébet
királynővel, aki megbízta azzal, hogy juttassa el a segítségül szánt
aranyat a felkelők vezéreinek. A találkozását Knoxszal a felkelők
táborában. Tom halálát és a szörnyű visszatérést Stirlingbe. – El
sem tudod képzelni, milyen borzalmas volt – mondta kifulladva,
amikor befejezte a történetet. Most, hogy újra átélte a
történteket, kirázta a hideg, annak ellenére, hogy jó érzés volt
megosztani mindezt egy baráttal. Olyan sokáig őrizgette
magában az emlékeket.
Frances elképedve és meglehetősen hitetlenül nézett rá.
– Tudom, hogy meglepődtél – mondta Isabel –, de hinned
kell nekem. Be is bizonyítom neked, hogy igazam van. – A
ruhásszekrényhez lépett, kivette belőle a brokáttáskáját, és a
rejtett zsebéből kihúzott egy darab papírt. – Nézd, itt van. Ez az
elismervény, amit Knox adott, amikor átvette a királynő aranyát.
A saját kezű aláírásával. Nézd!
Frances remegő kézzel átvette az elismervényt. Felnézett
Isabelre, és eltűnt az arcáról minden kételkedés. Félelemmel és
ellenszenvvel mormolta:
– Azok az eretnekek.
– Reformereknek nevezik magukat. Frances, egyedül ők
tudják visszaverni a franciák támadását.
– Tudom. Furcsa alakok – mondta rosszkedvűen. – De Adam
az ő oldalukon harcol, és tudom, hogy Anglia érdekeit képviselik.
– Szomorúság helyett már csak őszinte együttérzés volt a
tekintetében. – Ó, Isabel, mekkora veszélyt vállaltál!
 Isabel még mindig gyengének érezte magát. Az előbb
mindent elmesélt Francesnek, de Nicolasról nem beszélt. Még
most is hallotta a sírását, amikor ott hagyta, és elszorult a szíve. –
Ami pedig Nicót illeti… – kezdett bele. Most már elmondta
Francesnek azt is, hogy a királynő hogyan tartotta őt magánál
biztosítékként, és ahogy a szavak kibuktak a száján, nem tudta
megállni, hogy ne fakadjon sírva.
Frances szánakozóan nyújtotta felé a kezét. – A kisfiad! Ő,
drágám, hiszen ez borzasztó! – Visszavezette Isabelt az ablak
melletti székekhez, mindketten lerogytak rájuk, és Isabel Frances
nyakába borulva zokogott. – És Carlos tudja? – kérdezte Frances.
Isabel összegörnyedt a fájdalomtól. Megszakadna a szíve, ha
még Carlosról is beszélne. – Tudja… és gyűlöl érte. – Hallotta,
amint Frances megbotránkozva szívja be a levegőt. Isabel
felegyenesedett és ránézett. – Nem tudom, mi lesz ennek a vége,
de úgy látom, már hallani sem akar rólam. És a bajt még az is
tetézi, Frances, hogy gyereket várok.
Frances sajnálkozva szorította magához, de Isabelnek
valahogy sikerült abbahagynia a zokogást. Nem akarta tovább
Carlost siratni. Ha átadná magát a fájdalomnak, belehalna. Felült
és kezével végigszántott könnytől áztatott arcán. – De most már
legyen elég – mondta, összeszedve magát. – Inkább a bátyádról
kellene beszélnünk.
Frances még mindig Isabel viszontagságainak hatása alatt
állt. De végül mégis bólintott, és gondolatait a bátyja viselt
dolgaira próbálta tereim.
– Igen, igazad van. Hogyan állíthatnánk meg őt?
– Írtam anyámnak, és elmeséltem neki mindent, amit
megtudtam. Pedro már úton van a levéllel. Anyám figyelmeztetni
fogja a királynőt.
– Ó, ez remek! Csak hát hosszú időbe telik. Addig is mit
tehetnénk itt? Ismerem Dawkinst, a seriffet. Ne lovagoljak át
Kirknewtonba, és ne mondjak el neki mindent?
 – Eszedbe ne jusson! Ő is közéjük tartozik, hallottam, amikor
beszéltek róla.
Frances teljesen elképedt. Egy pillanatig csendben ültek,
elkeseredetten merengtek azon, hogy milyen sokan részesei az
összeesküvésnek.
– Isabel, úgy félek, hogy veszélybe sodródsz. Ha Christopher
megtudja, hogy te… – Elhallgatott, mintha még belegondolni is
túlságosan rémes lenne. – Kegyetlen tud lenni, ha keresztezik az
akaratát. El kellene menned innen.
– Bárcsak elmehetnék! De még több információra van
szükségem. Bizonyítékot kell szereznem – máskülönben ki adna
hitelt a szavaimnak ezekkel a hatalmasságokkal szemben? Amint
megszerzem, már indulok is, ígérem, – Megragadta Frances
kezét.
– Inkább neked kellene elmenned innen. Ha ezek akcióba
lendülnek, már nem lenne szabad itt lenned. A törvény szerint
mint rokona, te is bűnrészes lennél.
– Nem, nem hagylak itt egyedül.
– Frances, gondolj a kicsire, és vidd Katherine-t haza: –
Nehéz volt ez kimondania, mert ha Frances elmenne, ő teljesen
egyedül maradná itt. De a sógornője úgysem tudna segíteni, és
Isabel nem akarta Őt is veszélybe sodorni. Félelme ellenére
mosolyt erőltetett arcára. – Megesküdtem Adamnek, hogy
vigyázok a feleségére és a gyermekére. Ne hagyd, hogy
megsértsem az ígéretem, Frances. Menj haza.

Éjjel-nappal nagy volt a sürgés-forgás a leithi helyőrségben,

lázas előkészületek folytak a közeledő angol sereg támadásának a
visszaverésére. A wiltoni Lord Grey kilencezer gyalogos és
hétszáz lovas élén három nappal ezelőtt átkelt a Tweed folyón, és
már csak húszmérföldnyire volt Leithtől. A francia király nem
küldött erősítést, mert minden erejét a belső protestáns
fenyegetés – vagyis a hugenották – ellen összpontosította, akik
már kis híján elrabolták őt, és szinte egész Franciaországot
feldúlták. Hajnaltól takarodóig nyitva álltak az erődítmény kapui,
és a bástyákon az íjászok szigorú felügyelete alatt vonultak be
sorban a szekerek, megrakodva sózott marhahússal teli
hordókkal, élő nyulakkal és tyúkokkal telezsúfolt ketrecekkel,
káposztásszakajtókkal, söröshordókkal és gabonászsákokkal. A
helyőrség kovácsműhelyei füstöt és hamut okádtak, amint az
izzadtságban úszó kovácsok az ágyútalpakat kalapálták. Több
csoport katona csákányok és lapátok fölé görnyedve robotolt a
citadella mellvédjének megerősítésén.

Carlos a tábori konyhából kilépő Fenella nyomába szegődött.

A lány a fegyvertár és a harangtorony között lépkedett az úton,
amely fölött füst lebegett. Carlos meggyorsította lépteit, elkapta a
lány könyökét, és egy kiszögellő épület alatti szűk, sötét zugba
húzta.
A lány kiszabadította a karját és felkiáltott: – Te jóságos ég,
mi a fene… – Meglátta Carlost. – Maga! – Majd dühösen
suttogta: – Tűnjön el a közelemből! Azt akarja, hogy megöljön?
Carlos még a sötétben is látta, hogy a lány mennyire fél.
– Meg akarom köszönni, hogy nem beszélt a feleségemről.
– Felejtse el. – Kidugta a fejét az útra, és olyan gyorsan
kémlelt körül, mint egy sarokba szorított állat. – Megmondtam,
hogy tartsa magát távol tőlem. Nem láthatnak minket együtt. –
Tiszta volt a levegő, és már éppen ki akart lépni az útra.
– Várjon csak, beszélni akarok magával.
– Már az is elég ahhoz, hogy kiverje a fogaim.
– Fenella, hallgasson ide. Ki tudom vinni innen, és az
országból is.
A lány döbbenten nézett rá. – Micsoda?
– Ezt akarja, nem? El akar jutni a bátyjához Marseille-be.
Fenella szeme felcsillant. – Elmenni készül? És elvinne
engem is?
 – Nem, de ki tudom juttatni innen, és el tudom vitetni
Franciaországba.
A lány felélénkült. – Hogyan? Mit lehet…
Carlos feltartotta a kezét és elhallgattatta. – De először
valamit meg kell tennie.
Fenella gyanakvóan összehúzta a szemét, úgy tanulmányozta.
– És mi lenne az?
– A fegyvertár melletti pince éléstárához van kulcsa
D’Oyselnek?
– Ennek a rohadt helynek az összes rohadt ajtajához van
kulcsa.
– Meg tudná szerezni az éléstár kulcsát?
– Minek? Fehérrépára fáj a foga, vagy egy kis sonkára?
– A mellette lévő helyiségben van valaki, neki akarok
segíteni.
– A fegyverraktárban?
– Alatta. Az egyik fogoly szeretne egy kis friss levegői szívni.
A lány eltátotta a száját a csodálkozástól. – Ki akarja
csempészni az egyik angolt? Miért?
– Nem számít, miért. Elég annyit tudnia, hogy el tud
irányítani egy vitorlás hajót. Egy halászhajóban vár majd magára
a kis öbölben, a bástyák alatt. Szerezze meg az éléstár kulcsát, és
elintézem, hogy eljusson Franciaországba.
Négy tüzér trappolt el előttük az úton. Fenella még beljebb
húzódott a sötét beugróba, és Carlost is magával húzta a zekéje
ujjánál fogva. A fölöttük lévő kőboltozat olyan alacsony volt, hogy
Carlosnak be kellett húznia a fejét. A katonák elhaladtak.
– Nem… nem tudom megszerezni – mondta, remegő hangon,
mert inába szállt a bátorsága. Carlos látta, hogy a lány egész
testében remeg. – Ha rajtakap azon, hogy kulcsot lopok…
– Nem fog, magának olyan gyorsan vág az esze. És
D’Oyselnek néha aludnia is kell.
 – Neki ugyan nem. Ő maga az ördög. Minden lépésemet
figyeli.
Carlos megragadta a lány vállát. – Fenella, meg tudja tenni.
Szabaduljon meg attól a gazembertől. Menjen a bátyjához, élje az
életét.
Fenella ránézett, remény és félelem viaskodott benne
egymással. A félelem győzött. Elkeseredetten rázta meg a fejét. –
Nem tehetem. Kitekeri a nyakam.
– És ha itt marad? Tudja, hogy jönnek az angolok. Látott már
valaha is csatát? Én igen. Az éhenhalás lassú és fájdalmas dolog.
Az emberek először a lovakat eszik meg. Aztán a patkányokat.
Aztán, éjszaka kiássák a frissen eltemetett holttesteket. Most
menjen el innen – ez a legjobb, amit tehet, higgye el. Ha itt
marad, maga is halál fia.
Fenella szemébe kiült a félelem. Fejét megadóan támasztotta
a falnak.
– Maga aztán kegyetlen egy alak.
Carlos látta, hogy megnyerte a lányt. – A kulcs. Csak ennyit
kérek.
Fenella ránézett. – Mikor?
– Holnap éjjel.
– Hogyan jutunk ki az őrség mellett?
– Arról majd én gondoskodom. – Kinézett az útra, indulásra
készen. Tiszta volt a levegő. – Holnap napnyugta előtt hozza el
nekem a kulcsot. – Visszanézett a lányra.
– Rendben?
Fenella átölelte karjaival a vállát, mintha így próbálná védeni
magát a rá leselkedő hatalmas veszélytől. – Szóval maga, az angol
meg én elillanunk innen a nagy kékségbe.
– Én nem. Én maradok.
A lány összeráncolta szemöldökét. – Inkább éhen hal? Miért
nem szökik meg velünk?
 Dolgom van, mondta majdnem, de ez nem lett volna igaz.
Csak egyetlen egy dolog miatt jött erre az istenverte helyre –
azért, hogy elnyerje a hőn áhított tanácsosi posztot Peruban.
Quadra játszva megszerezheti neki, és ő bolond lenne, ha most
hirtelen feladná. De amúgy is már hamarosan lejár itt az ideje.
Megírta Quadrának, hogy el akar menni, mielőtt még az angolok
ideérnek. Akkorra lejár a megbízatása. Quadra sem várhat tőle
többet.
– Én is elmegyek, de egyelőre még maradnom kell – mondta.
– Azt csinál, amit akar. – Hirtelen egy kicsapódó ablakszárny
zaja ütötte meg a fülüket. – Jaj, Istenem. – Fenella rémülten
húzódott vissza Carlos mellé.
– Először én megyek – mondta Carlos. – Ne feledje.
Napnyugta előtt.
Carlos a szállására sétált vissza, amikor egy hadnagy mellé
lépett. – Uram, D'Oysel parancsnok beszélni akar önnel.
Carlosba belehasított a félelem. Talán a börtönőr kihallgatta
az Adammel folytatott beszélgetését, és elmondta D’Oyselnek?
Ha ez a helyzet, a sógorával együtt fog himbálózni a bitófán. –
Most? Éppen egy fontos jelentést kell elküldeném.
– Kérte, hogy haladéktalanul kerítsem önt elő, uram.
Nincs menekvés. Carlos átvágott a gyakorlatozó katonáktól
zajos udvaron, és felkaptatott a D’Oysel szállására vezető lépcsőn.
Amikor belépett az ajtón, látta, hogy félelme alaptalan. A
parancsnok a szoba közepén állt, és hat parancsnokkal
tanácskozott. A régenskirálynő is velük volt.
– Na végre, Valverde – mondta D’Oysel behízelgő hangon.
A királynő élénk tekintettel nézett Carlosra. Carlos tudta,
hogy Guise Mária valamilyen krónikus betegségben szenved, de
ebben a pillanatban inkább felvillanyozottnak tűnt, mint
betegnek. A parancsnokok is rávetették tekintetüket, és ők is
furcsán izgatottnak látszottak. Valami történt. Carlos meghajolt a
királynő előtt.
 – Felség.
– Señor Valverde, örömteli híreket kaptunk.
Örömteli? D’Oyselre nézett, magyarázatot várva. D’Oysel
viszonozta pillantását, de nem mondott semmit. Ezt inkább a
királynőre hagyta.
– Isten meghallgatta imáinkat – mondta a királynő. –
Szörnyűséges helyzetünk megindította az ön fenséges
uralkodóját. Ő, aki okos és istenfélő király, látja, hogy itt,
leányom birodalmában milyen szörnyű veszély fenyegeti az
anyaszentegyházat. Ennek orvoslására egy tízezer fős sereget
gyűjtött össze, amely segítségünkre siet a Sátán ellen folytatott
harcunkban.
Bámulatos. D’Oysel is éppen ezt akarta. – Jól értem, önt,
asszonyom? Spanyol sereg érkezik?
– A spanyol katonák színe-java: Fülöp király szent
háborúiban harcoló veteránok. Hajóikkal már úton vannak
felénk. – A királynő lelkesen mosolygott. – Úgy látom,
meglepődött, uram. Ahogyan mi is. Meglepettek és rendkívül
hálásak vagyunk az ön nemes királyának. Azt akartam, hogy ön is
azonnal megtudja ezt a hírt, hiszen olyan méltóan és hűen
képviselte őfelségét itt közöttünk.
Carlos udvariasságból ismét meghajolt, és arra gondolt, hogy
ezek valóban rendkívüli hírek. Ha Spanyolország is belép ebbe a
háborúba, az mindent megváltoztathat. A fiatal, tapasztalatlan és
adósságokba süllyedt angol királynő soha nem vetélkedhetne a
hatalmas spanyol birodalom királyával. Isabel jutott eszébe; az,
hogy mennyire félt attól, hogy Angliát legyőzik. A franciákban
látta az ellenséget, de most kiderült, hogy Spanyolország nagyobb
veszély Angliára nézve. Ha a spanyol sereg legyőzi ezt a szigetet,
soha nem vonul ki innen. Spanyolország Anglia torkára lépett –
ez megdöbbentette Carlost. Isabel nem is sejthette, mennyire
igaza lett.
 – Lady Frances, ezt kéri holnapra?
Frances, aki gyermeke rugdalózóját hajtotta össze az ágyon,
felnézett. Nan, a cselédje egy gránátvörös brokátruhát tartott fel.
– Igen. És az új köpönyegemet. – Francesnek nehéz volt úgy
tennie, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha
Christopher nem szervezne összeesküvést ebben a házban.
– A cobolyprémest. – Az összehajtott rugdalózót a többi ruha
tetejére tette, amelyeket Nan az utazóládába pakolt be szép
sorban. Borzasztóan érezte magát, amiért ilyen szörnyű
körülmények között kell hagynia Isabelt, de Isabel levele
hamarosan megérkezik a királynőhöz, és akkor a kormány tagjai
intézkednek, és legyőzik az összeesküvőket. Mindeközben
Isabelnek igaza volt – Francesnek Katherine-re kell gondolnia.
És Adamre, mert nem engedheti meg, hogy miatta gyanúba
keveredjen. Most, hogy döntött, már alig várta a reggelt, hogy
elinduljon Londonba. Katherine ott majd biztonságban lesz. –
Összepakoltad a saját holmidat is, Nan?
– Mindjárt, amint itt végzek.
A baba nyűgösködni kezdett a kandalló mellé állított
bölcsőjében, és Frances odament, hogy megnézze. Amikor
Katherine meglátta édesanyja arcát, apró kezeivel izgatottan
hadonászni kezdett. Francesnek ettől mosolyognia kellett. –
Ugye várod már, hogy hazaérjünk, kis bogaram? – gügyögte.
Felemelte a takaróról a csörgőt, és odanyújtotta a kicsinek. Ettől
szomorúság nyilallt belé, hiszen a csörgő Isabel ajándéka. Drága
lsabel – milyen bátor. És mekkora veszélyt vállal.
Megriadt, amikor kopogtattak az ajtón. Már eleve ideges volt,
és amúgy későre is járt. – Igen? – szólt ki.
A bátyja lépett be. Frances még mindig a csörgővel babrált.
– Christopher.
– Lehet, hogy már nem találkozunk reggel – mondta. –
Hajnalban Woolerbe megyek. Gondoltam, jobb, ha most
köszönök el.
 – Ó, milyen figyelmes vagy.
A férfi az utazóládára pillantott. – Elkészültél mindennel?
– Majdnem.
Nanre nézett. – Hagyjon minket magunkra.
Nan térdet hajtott és kisietett. Frances azt kívánta, bárcsak itt
tarthatta volna. Nem akart egyedül maradni a bátyjával.
Christopher a bölcsőhöz lépett, és teljesen kifejezéstelen
arccal a gyermekre bámult, mintha közben máshol járnának a
gondolatai. Az összeesküvés jár az eszében, gondolta Frances. Ha
férfi lenne, most leütné a bátyját.
– Semmi különöset nem vettél észre Isabel indián szolgáján?
– Pedrón? Mivel idegen, úgy gondolom, minden elég különös
benne. – Visszament az ágyhoz, és tovább hajtogatta a gyermek
ruháit, hogy ezzel is elfoglalja magát.
Christopher kivette a csörgőt a bölcsőből, és szórakozottan
forgatta a kezében.
– Mise után mondott valamit York atyának.
– Pedro ott volt a misén? – Maga Frances szervezte meg,
hogy a legvallásosabb szolgák elmehessenek a misére, de nem
vette észre, hogy Isabel indiánja is ott lett volna.
Christopher a csörgővel játszva bólogatott. – Gyónáskor
mondott valamit, ami elgondolkodtat.
Frances megütközött ezen. – York atya megszegte a gyónási
titkot?
A férfi becsmérlő pillantást vetett rá. – Ne légy naiv, Frances.
Veszélyes időket élünk. York atya ezt mindenkinél jobban tudja,
ezért elárulta nekem, amit megtudott. Azt is, hogy Isabel indiánja
beszélt neki a skóciai útjukról, és bevallotta, hogy folyton egy
parasztlányon jár az esze, akivel Stirlingben találkozott.
Francesnek nevethetnékje támadt. Ez aztán nagy bűn! –
Szegény flótás – jegyezte meg.
– Hallottad, mit mondtam? Stirlingben találkozott vele, ahol
az eretnek lázadók tanyáznak. Vagyis tanyáztak, mert azóta már
keletre tartanak, hogy az angol sereggel egyesüljenek. – Kezében
a csörgővel keresztbe fonta a karját, és vizsgálódó tekintette!
nézett húgára. – Isabel szólt neked arról, hogy Skóciában hol
járt?
Frances szája olyan száraz lett, mint a sivatag: – Leithben –
nyögte ki. – A férjéhez ment látogatóba. Te is tudod.
– Igen, de azon kívül még hol?
Hogyan altassa el a gyanakvását? Felháborodást színlelt.
– Na de Christöpher, ez mégiscsak furcsa. Isabel hűséges a
férjéhez és az ügyhöz, amit Carlos szolgál. Hogy tételezheted fel,
hogy ő egy könnyelmű teremtés?
– Nem ilyesmire gondoltam. Isten őrizz. Csak arra lennék
kíváncsi, hogy a szolgája mit művelhetett a háta mögött. –
Idegesen visszadobta a csörgőt a bölcsőbe, mintha ezzel az egész
kérdést félredobná. – No, ne vitázzunk többet, végül is azért
jöttem, hogy elbúcsúzzam tőled. Franceshez lépett és lehajolt,
hogy megcsókolja az arcát. Frances mereven odatartotta az arcát,
és így szólt: – Köszönöm.
– Írj majd, ha megérkeztél Londonba. – Elindult az ajtó felé.
Frances folytatta a kis rugdalózók hajtogatását, és alig várta,
hogy becsukódjon az ajtó a bátyja mögött, és fellélegezhessen.
Christöpher megtorpant az ajtó előtt. – Miféle ügyről
beszéltél, amit Carlos szolgál?
– Tessék?
– Azt mondtad, Isabel hűséges a férjéhez és az ügyhöz, amit
Carlos szolgál.
Visszafordult. – Ki beszélt itt ügyekről?
Frances rámeredt.
Christopher szemében élénk érdeklődés villant. – Te tudsz
valamit.
– Én?
– Valamit Isabelről, igaz?
 Frances a tőle telhető legnyugodtabb hangon mondta: –
Isabelről? Azt tudom róla, hogy ő egy tiszta szívű és…
– Ebből elég. Te tudsz valamit. Áruld el.
Frances a csípőjére tette a kezét. Maga is csodálkozott, hogy
hirtelen elpárolgott minden félelme. Az égvilágon senki kedvéért
nem árulná el Isabelt.
Christopher felmordult, mintha egy csapásra megvilágosodna
előtte a helyzet.
– Szóval így állunk – mondta megvetéssel. – Ő is Thornleigh,
és ez a lényeg.
– Ne beszélj őrültséget, Christopher. Tudod, hogy Isabel jó
katolikus. Ha attól félsz, hogy beszélni fog York atyáról a
családjának, biztosíthatlak, hogy nem teszi meg. Számára Isten
mindenek fölött áll.
– Nem Yorkról van most szó. Te meg hazudsz.
– Hogy merészelsz ilyet állítani!
– Mondd meg, mit tudsz róla.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Most már menj innen.
– Fogalmad sincs? – Christopher a bölcsőhöz lépett, és
kiemelte a gyermeket.
– Most szépen elárulod, hogy mit tudsz arról a nőről. Jó
lenne, ha nem várnál addig, amíg a gyerekednek meg nem áll a
légzése.
Frances nem értette. Christopher olyan gyengéden tartotta a
karjában a csecsemőt, mint egy szerető nagybácsi. Ám a kezét,
amely akkora volt, mint Katherine arca, néhány centiméterrel a
gyermek szája fölött tartotta.
– Frances?
Frances csak nézte, és hirtelen elfogta a félelem.
– Gyerünk, Frances. – A férfi a kezét a gyermek szájára és
orrára szorította. Katherine nem mozdult, még csak nem is
nyöszörgött. De a szemei kimeredtek.
 – Ne! – Frances előrelendült, hogy elrántsa a férfi kezét, ám
Christopher hátralépett és kitért előle. Frances újra előreugrott,
Christopher pedig újra hátralépett.
Katherine arca elkékült.
– Állj! – sikított fel Frances.
 25

A HÁTSÓ KAPU

Carlos a tűzkövével szikrát csiholt. A szikra a kezében tartott

vékony madzagra pattant, majd meggyulladt. A hüvelykujjnyi
pislákoló láng megvilágította a helyőrség nagyterme alatt húzódó
sötét, kőfalú pince sarkát. A boltíves pincében – hossza akár
lovagi tornákhoz is elég lett volna – élelmiszert raktároztak a
várható támadás idejére. A szállásmester által szabályos sorokba
rendezett zsákok, hordók és ládák dohos kendervászon és sózott
disznóhús szagát árasztották. Fenella elvégezte a feladatát: elvitte
a raktár kulcsát Carlos kvártélyába. A többi már Carlos feladata
volt.
A másik kezébe vette az égő madzagot, és Jorge Rodriguezre,
régi bajtársára pillantott, akivel tíz évvel ezelőtt együtt harcolt az
európai hadjáratokban. Amikor karácsonykor megérkezett,
kellemes meglepetésként érte, hogy itt, Leithben találta a
portugál tüzért. Ám a ma esti küldetés nem ígérkezett
kellemesnek, és most bármilyen meglepetés végzetes lehetett
számukra. Ezt Rodriguez is tudta, és először vonakodott, amikor
Carlos tegnap félrevonta a kocsmában és a segítségét kérte. De
beismerte, hogy a leithi helyőrségben töltött másfél év után már
alig várja, hogy hazamehessen Lisszabonba a feleségéhez és hat
gyermekéhez. – Ha tovább maradok – mondta –, mire hazajutok,
akár hét is lehet belőlük. Az arany ötshilingesekkel megtömött
erszény, amelyet Carlos a kezébe nyomott, megpecsételte
egyezségüket. Ez több pénz volt, mint amit Rodriguez a
franciáktól egy év alatt kapott.
Az előbb egymásra dobálták a nehéz gabonászsákokat a
pincében, míg vállig érő halom nem lett belőlük, amely körül
szabaddá tették á helyet. Az eredmény úgy festett, mint egy
száraz várárokkal körülvett vár. Rodriguez homlokát kiverte a
veríték a kemény munkától. Vagy talán a vállalkozásuk
reménytelenségétől, gondolta Carlos elkeseredetten. Az esélyeik
nem voltak jók. A terv sikere annyi mindenen múlott! És mikor
alakul minden úgy, ahogy az ember elképzeli? Még abban sem
lehetett biztos, hogy Adam hajlandó együttműködni.
Aggályait félretéve megszólalt: – Készen vagyunk?
Rodriguez morcos képpel, de elszántan bólintott: – Készen.
Carlos a lisztes zsákokhoz lépett, és eldobta az égő madzagot.
A zsákvászon azonnal lángra lobbant. Rodríguezhez fordult: –
Gyerünk innen.
A hátsó lépcsőkön felmentek a földszintre, és a konyhákhoz
vezető fedett átjárón keresztül közelítették meg a helyőrség
nagytermét, ahol a katonák takarodó előtt lebzseltek. Az utat
csak a nagyteremből átszűrődő fáklyafény világította meg
halványan. Egy farkaskutya surrant el Carlos mellett.
Rodriguezzel befordultak a nagyterembe, és keresztülsétáltak a
férfiak tömegén. Néhányan kis csoportokban üldögéltek, és a
fegyverüket tisztogatták. Mások ácsorogtak és történeteket
meséltek. Carlos odabiccentett egy társaságnak, akikkel előző
este kockázott, és megállt, hogy váltson velük néhány szót.
Közömbös arca, amit láthattak, álca volt csupán; valójában majd
megőrült az idegességtől. Korábban abban reménykedett, hogy
tervét éjfél után valósítja meg, amikor a katonák többsége már
alszik. De a halász, akitől a kis, bűzlő hajót vásárolta, azt mondta,
hogy este tíz óra után megfordul az árapály mozgásának iránya,
és ez komoly gondot jelent minden hajónak, amely a
tölcsértorkolatba merészkedik. Így Carlosnak még tíz óra előtt ki
kell szabadítania, és útnak kell indítania Adamet.
Továbbsétáltak, majd Rodriguez oldalba bökte Carlost, és
állával a pincébe levezető lépcsősor felé bökött. Carlos látta,
amint füstfoszlányok szivárognak a lépcső fölé. Senki más nem
vette észre.
Kiléptek a tágas belső udvarra. Bár már közeledett a takarodó
ideje, a helyőrség iparosai közül még sokan serénykedtek a
fáklyák fényénél. A zárt belső udvar csak úgy visszhangzott a
kalapácsok csengésétől, a fegyverek csörömpölésétől és a
munkások nyers, fáradt kiáltásaitól.
– Várjunk még egy kicsit – mondta Carlos.
Rodriguez ideges pillantást vetett a nagyterem nyugati falával
szomszédos fegyverraktárra. Az ostromra készülve rengeteg
lőport halmoztak fel benne. – Ha befuccsol a terv, Valverde –
suttogta valamennyien a másvilágon kötünk ki.
Carlos nem aggódott a tűz elharapózása miatt. A pince falai
kőből épültek, és a zsákok körül is annyi szabad tér volt, hogy
nem terjedhetett tovább. Egy-kettőre észreveszik majd, és
eloltják. Annál inkább aggasztotta a felkelő hold ragyogó fénye.
Amint felnézett rá, éppen a szétoszló fellegek mögül úszott ki.
Bár már fogyatkozni kezdett, elég fényt adott ahhoz, hogy tisztán
kivehesse az erődítmény külső falain körbefutó bástyasétányon
az őrök arcvonásait. Megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy a
holdfény a segítségükre lesz – a szökevények fáklya nélkül is
könnyedén lejutnak majd az öbölbe. De tulajdonképpen inkább
csak idegesítette. Ha a franciák Adam nyomába erednek, ilyen
világosban könnyű préda lesz a számukra.
Mély lélegzetet vett, hogy elűzze fejéből ezeket a
gondolatokat. A holdat mégsem zavarhatja le az égről.
– Már elég időt hagytunk – mondta Rodrigueznek. Intett
neki, hogy kövesse, és elindult a fegyvertár melletti ajtó felé.
Kinyitották a nehéz, vasveretű ajtót, és beléptek. A fegyverek napi
számbavétele már lezajlott, most nyugalmasabb volt itt, mint az
udvaron. Az ablakokon bevilágított a hold fénye, és megcsillant a
dárdákat és alabárdokat tartó állványokon, a muskétákon,
pisztolyokon, mellvérteken és sisakokon. Az ember magasságú
íjak és nyilak kötegei friss fa illatát árasztották, és a levegőben
érződött a puskapor csípős szaga. Carlos abban reménykedett,
hogy füstszagot is érez majd. A nagyterem alatti raktár a
fegyvertár alá is benyúlt. Mélyet szippantott, és örömmel
nyugtázta a halványan érződő füst maró illatát.
A legfeljebb húszéves, kerekarcú őr, almát majszolva állt fel a
padjáról.
– Segíthetek, uram? – kérdezte, az almát a zsebébe tuszkolva.
– Hát nem érzi ezt a szagot, katona?
– Tessék, uram?
– Már kint is éreztük, az Istenért. Ez füst. És azt jelenti, hogy
valahol a közelben tűz van.
Az őr szája tátva maradt a rémülettől. A helyőrségnek ez a
része olyan, mintha egy puskaporos hordóban lennének.
– Riadóztasson – parancsolta Carlos.
– Igenis, uram! – A fickó felkapott egy nagy rézharangot a
pádról, és megkongatta.
– Tűz van! – kiáltott ki Rodriguez a nyitott ajtón.
Hamarosan egy tucatnyi férfi özönlött a fegyvertárba, és
láthatták, amint a muskéták állványa melletti hézagos padlóból
füst szivárog. A raktárban eluralkodott a káosz: a kiáltások és a
trappoló csizmák, a kérdések és a zavarodottság hangjai
közepette egyre többen érkeztek és tolakodtak befelé, hogy a füst
forrását keressék, míg a kint maradottak egyre csak üvöltözték:
Tűz van! A lármában Carlos és Rodriguez kereket oldottak, és az
alagsori börtön felé osontak.
A kőlépcső egy folyosóra kanyarodott. Ebből nyíltak a cellák.
Félúton Carlos megállt, és megállásra intette Rodriguezt is. A
lépcsősor alján Fenella várt rájuk, hátával a falhoz lapulva, hogy
a börtönőr ne lássa meg. Carlos megbízásából őrködött.
Elszántnak, de ugyanakkor nagyon ijedtnek is tűnt. Kérdő
pillantást vetett Carlos-ra, majd tekintete a mennyezetre
szegeződött, amelyen keresztül tompán lehallatszott a
lábdobogás és kiáltozás a fegyvertárból. Carlos bólintott neki. A
lány szemmel láthatóan összeszedte magát, majd visszabólintott.
Elhagyta a fal melletti rejtekhelyét, és végigfutott a folyosón,
kiáltozva: – Tűz van!
Az ücsörgő foglár rémülten pattant fel a Gödör melletti
székéről. Már az előbb is hallotta a feje fölötti zűrzavart, de nem
tudta, mi lehetett az oka. – Hol van tűz? – kiáltotta. – Hol?
Fenella lihegett és a Gödörre mutatott, – Nézze!
A foglár ijedten megpördült. – Nem látom a lángokat.
Carlos és Rodriguez csak erre vártak. Végigrohantak a
folyosón, Carlos hátulról elkapta a foglárt, és hátrafeszítette a
karját. A férfi felkiáltott. Nem láthatta, ki támadta meg.
Rodriguez egy rongydarabot tömött a szájába, hogy
elhallgattassa, Carlos pedig egy zsákot húzott a fejére. A foglár
megpróbált ellenszegülni, de Carlos szorosan tartotta, miközben
Rodriguez összekötözte a csuklóit egy bőrszíjjal. Carlos leemelte
az acél kulcscsomót a férfi övéről. Fenella felé fordult. A lány – a
dulakodástól pánikba esve – egy rövid tőrt szorongatott a
kezében. Védekező testtartásban kuporodott össze a foglárral, de
Rodriguezzel szemben is. A szemében vad félelem villant, és
kétségbeesetten markolta a tőrt. Carlos attól tartott, hogy a végén
rátámad valamelyikre. – Minden rendben – próbálta
megnyugtatni. – Nagyszerűen csinálta. Tegye azt el.
– Ő kicsoda? – kérdezte Fenella.
– Rodriguez. A segítőtársam.
A lány bizonytalanul felsóhajtott, lassan visszanyerte
önuralmát. A kést visszacsúsztatta az övéhez erősített tokba.
Mindenki túl ideges, gondolta Carlos. A félhomályban a Gödör
felé nézett. Adam a cella rácsát markolva állt és figyelte őket. A
foglár fészkelődni kezdett, ezért Carlos erősített a szorításán.
Rodriguez így szólt:
– Mit tegyünk vele?
Fenella az üres cellák felé mutatott. – Hozzák ide. Jöjjenek!
 Carlos és Rodriguez – a lányt követve – a csuklyás foglárt a
cellák közötti egyik alkóvba húzták. Fenella kinyitotta egy
helyiségnek az ajtaját, amit Carlos először egy sötét
éléskamrának vélt, amíg a bűz el nem árulta, hogy ez a foglár
árnyékszéke volt. Betuszkolták oda, és Carlos bezárta az ajtaját.
Ennyivel megvolnánk, gondolta megkönnyebbülve. A foglár nem
látta az arcát.
Édes Istenem, hallják ezt a lármát? – rebegte Fenella ijedten,
szemével a mennyezetet pásztázva. – Mintha a fél helyőrség
felettünk lenne.
– Minél többen vannak, annál jobb – jelentette ki Carlos
nyugodtan. – Elhozta a köpenyt?
A lány felemelt egy házi szövésű gyapjúból készült szürke
köpönyeget. A gyalogos katonák viselnek ilyet. Ez elfedi majd
Adam zekéjének felhasított részét, ott, ahol megsebesült. Carlos
magához vette, és elindult a folyosón a Gödör felé. Adam – még
mindig a rácsot markolva – véraláfutásos szemével figyelte,
amint közeledik. Sápadtnak és komornak tűnt. Rodriguezt és
Fenellát zavarodottsággal teli, vad tekintettel méregette. – Mi
történik itt? – kérdezte. Carlos nagyon ideges lett, amikor látta,
hogy milyen állapotban van. A sebe és ez az ocsmány hely
kiszívta az életerejét. Talán már túl gyenge ahhoz, hogy küzdjön
az életéért? Egyáltalán járni tud még?
– Kiszabadítjuk – mondta Carlos, miközben kinyitotta a
zárat. A köpönyeget Adam vállára vetette. – Vegye ezt fel.
Adam nem figyelt rá. Bizalmatlanul hátrált, mint egy sarokba
szorított kutya.
– Megmondtam magának, hogy nem lesz váltságdíj. Ha itt
marad, felakasztják.
– Miért bíznék magában? A franciák oldalán áll.
– Ma nem. Higgyen nekem, én vagyok az egyetlen barátja.
Adamen látszott, hogy kétségek marcangolják.
 – Adam, egy halászhajó várja a vízen. A magáé. Még mielőtt
észrevennék az eltűnését, leér a partra. Fenella ismeri az utat.
Rodriguez lesz a segítője. Ők is magával tartanak.
Adam megnyalta felhasadt ajkát, megpróbált döntésre jutni.
Aztán kételkedő pillantást vetett Rodriguezre. – Meg tudja
különböztetni a vitorlakivonó kötelet a felhúzó kötéltől?
– Nem, de a parancsait végre tudom hajtani.
Adam közönyösen morgott valamit. Még egy utolsó, kemény
pillantást vetett Carlosra, és úgy tűnt, hogy végre felfogja: ez az
egyetlen esély számára.
– Rendben van. – Legénységének tagjához lépett, aki
összegömbölyödve hevert a padlón. Carlos látta, hogy a férfi
megcsonkított karja, egészen a könyökéig, elüszkösödött. És az
arca fehér volt, mint a hó. Haldoklott, már meg sem mozdult a
nagy felfordulás hallatán. – Őt kézben kell kivinnünk – mondta
Adam.
– A Krisztusát! Túl veszélyes. Mondtam már, hogy csak maga
jöhet.
– Én pedig megmondtam, hogy nem megyek Braddock
nélkül.
– Ő lenne az? – kérdezte Rodriguez hitetlenkedve. – Hiszen
reggelre meghal.
– Fogja be! – Adam véraláfutásos szeme lázasan villogott. –
És pusztuljanak innen mindannyian.
– Adam…
– Hagyjon békén, Carlos. Tűnjenek el innen!
Carlos Fenella kezébe nyomta a köpönyeget, és így szólt
Rodriguezhez: – Segítsen lefogni.
Elindultak feléje. Adam először Carlost vette célba az öklével,
de Carlos elhajolt előle. Ezután Rodriguez felé csapott, és el is
találta az állát. A portugál megingott a csapástól, de hamar
visszanyerte az egyensúlyát. Adam nehézkesen, birkózó módjára
hátrált, várva a pillanatot, amikor újra támadhat. Ám egy
sebesüléstől legyengült férfi nem versenyezhet két ereje teljében
lévővel. Rárontottak, két oldalról elkapták a karját, és a cella
ajtaja felé vonszolták. Adam azonban kétségbeesett erőfeszítéssel
elfordította lábait, majd beakasztotta őket a cella rácsaiba, amitől
Carlos és Rodriguez majdnem elveszítették az egyensúlyukat. –
Braddock nélkül nem megyek! – kiáltotta. Elkeseredést tükröző,
véraláfutásos szemeit Carlosra meresztette.
– Ha barát, tudja jól, hogy nem hagyhatom itt.
Carlos átható pillantást vetett rá. A fenébe is, nincs idő
ilyesmire! Adamnek meglepő erőtartalékai voltak, és ha továbbra
is ellenáll, soha sem juttathatják el a hajóhoz. Visszafelé rántotta
Adamet úgy, hogy a lába kicsúszott a rácsból, és újra földet ért,
– És ha magunkkal visszük őt is, csendben marad, és jön?
Adam kifulladt az erőfeszítéstől: – Igen.
Carlos lehajolt a beteghez, és a karjába vette. Mintha egy zsák
csontot tartana, amely a halál bűzét árasztja. Átvetette a vállán és
felállt: – Akkor hát jöjjön – parancsolt rá Adamre.
– Micsoda? – kérdezte Rodriguez döbbenten. – Ha
megállítanak, mit mond majd?
– Például azt, hogy a betegszobába visszük. Ha azt mondjuk,
hogy pestises, akkor nem mernek a közelünkbe jönni.
– Elment a józan esze, Valverde? így sem valami rózsásak az
esélyeink. Hagyjuk itt. Nem akasztatom fel magam egy halott
miatt.
– Jóságos Isten, tegyék már le azt az embert! – rémüldözött
Fenella. – Ha nem indulunk el most rögtön, megtalálnak, és
mindannyiunkat felakasztanak! De még előtte D’Oysel úgy
eljátszadozik velünk a kínzószerszámaival, hogy üvöltve
könyörgünk a megváltó halálért. – Félelemtől reszketett az egész
testében. – Hagyjuk itt, és menjünk végre!
Adam hirtelen megtántorodott, mintha már állni sem tudna,
és Fenellának dőlt. A lány két kézzel elkapta, és megtámasztotta.
Adam visszanyerte az egyensúlyát, és megpróbált egyenesen
állni.
– Ha megteszi ezt – mondta Rodriguez Carlosnak –, rám ne
számítson. Vagy a halott vagy én. A kettő együtt nem megy.
Carlos őrlődve állt közöttük. Rodrigueznek Adammel kell
tartania. Adam túl gyenge ahhoz, hogy segítség nélkül hajózzon
el Franciaországba. – Hallja ezt? – mondta neki Carlos. –
Szüksége lesz Rodriguezre. Egyedül nem megy semmire. – Fél
térdre ereszkedett, és letette a matrózt a földre, – Ez az ember itt
marad. – Talpra állt.
– És maga jön. – Bólintott Rodrigueznek, és újra Adam felé
indultak.
Adam egy tőrt rántott elő az ingujjából. A két férfi erre
megtorpant. Honnan szerezhette?
Fenella felkiáltott meglepetésében. – A késem! – Carlos most
értette meg, mi történt. Amikor Adam az előbb Fenellának dőlt,
az csak csel volt. Adam kezében megvillant a penge; először
Carlos, majd Rodriguez felé szúrt. Erősen szorította a markában.
Szemében egy sebzett vad lázas tekintetével, egyszerre volt
veszélyes és kiszámíthatatlan. Carlos tudta, hogy nem
közelíthetik meg, mert megkéselné vagy megölné őket.
– Ne jöjjenek közelebb! – figyelmeztette őket Adam. – Nem
hagyom itt ezt az embert, amíg csak lélegzik.
Közvetlen közelről hangos kiáltások hallatszottak. Győzelmi
kiáltások.
– Mae dé Deus – suttogta Rodriguez rémülten. – Megtalálták
a tüzet.
Fenella kezét a szája elé kapva nyomott el egy sikolyt. A
félelemtől úgy összehúzta magát, mintha a katonák
átláthatnának a kőfalon.
Carlos hátát kiverte a hideg veríték. Hamarosan
megtalálnak minket. Mély lélegzetet vett, és döntésre jutott. A
rosszullét környékezte ettől a döntéstől, de lenyelte a torkán
feltörő epét, mielőtt még meggondolta volna magát. A haldokló
matróz mellett fél térdre ereszkedett, és a férfi arca fölött
keresztet vetett. Majd két kezébe szorította annak fejét, és erősen
megcsavarta. A nyak eltörött. A matróz teste erőtlenül rándult
egyet, aztán mozdulatlanná vált. Carlos reszkető kezekkel nézett
fel Adamre. Tessék. Már nem lélegzik.
Adam úgy mordult fel döbbenetében, mintha gyomorszájon
vágták volna. Carlosra bámult, de egy szó sem jött ki a torkán. A
többiek sem jutottak szóhoz.
Carlost elöntötte a szégyen és a düh hulláma. Dühös volt
Adamre, Maga tett gyilkossá. Felugrott és a tőr felé kapott, amit
Adam még mindig a kezében tartott. Rácsapott Adam öklére.
Ettől a tőr kiesett a kezéből, és csörömpölve a földre hullott.
Fenella felkapta. Carlos előhúzta a saját tőrét, és a hegyét Adam
torkának szegezte.
– Ha nem Isabel bátyja lenne, hagynám itt rohadni – förmedt
rá. – Vagy szépen velünk jön, és segíti azt a két embert, akik az
életüket tették kockára magáért, vagy esküszöm: én végzek
magával. Majd azt mondom a franciáknak, hogy szökés közben
kaptam el, és hősként fognak ünnepelni. Így hát vagy ellenáll és
elvágatja a torkát, vagy elvitorlázik Franciaországba, és
hamarosan meglátja a lányát. Magáé a döntés.
Adam úgy pislogott, mintha csak most tért volna magához.
Merev testtartásban, de ellenkezés nélkül sétált ki a cellából.
Carlos és Rodriguez két oldalról szorosan közrevették, ha netán
újra ellenszegülne. Fenella vezette őket. Felfelé haladtak a
lépcsőkön, a fegyvertár felé, amikor a lány félúton kinyitott egy
boltíves ajtót, és a többiek követték a sötét, ablak nélküli szobába,
ahol kínzóeszközöket tároltak. Kínpadot, billogokat, korbácsokat,
spanyolcsizmákat. A hely bűzlött az ürüléktől. Adam megtorpant
félelmében, mintha a Carlosról alkotott legrosszabb sejtése vált
volna valóra.
 – Megmondtam, hogy eljuttatom Franciaországba, és így is
gondoltam – mondta Carlos. – Kövesse a lányt.
Fenella keresztülvezette őket a kínzókamrán, majd felfelé egy
szűk lépcsősoron, amely egy újabb ajtóban végződött. A lány
résnyire kinyitotta, és amíg kikukucskált, a három férfi
visszafojtott lélegzettel várt. Carlos megpróbált lehiggadni. A
következő lépés lesz a legnehezebb. Az ajtó a szabadba vezet, ahol
most nyüzsögnek a katonák: a vízhordást szervezik a tűzoltáshoz.
Miután meggyőződött róla, hogy az út szabad, Fenella
elégedetten intett a többieknek, hogy kövessék, és kiléptek a
külső várfal melletti füves területre. Sehol sem láttak katonákat.
A fegyvertár és az erődítmény mögött voltak. Egy kőhajításnyira
emelkedett a külső várfal. Itt sötétebb volt. A fegyvertár épülete
és a külső fal közötti gazos fű feketének tűnt, a halvány
holdfényben ezüstösen csillogott. Hirtelen felbőgött egy ökör.
Birkaganéj szagát hozta a szél. A külső falhoz istállók
csatlakoztak.
– Mi lesz most? – kérdezte Fenella, feszülten suttogva. Carlos
a fegyvertár túlsó oldaláról, a belső udvarról érkező hangokra
figyelt. Ott volt a kút. De a hangok mégis egyre erősödtek. Fenella
is hallotta a közeledő lépteket. – A ciszterna – mondta rémülten.
Carlos ránézett. – Miféle ciszterna?
– Az esővízgyűjtő a birkaólaknál.
A Krisztusát! Mindjárt jönnek a katonák, hogy megtöltsék a
vödreiket. Csodával határos lenne, ha sikerülne a terv.
Intett a többieknek, hogy lapuljanak szorosan a fegyvertár
falához, és magyarázatképpen a külső fal tetején húzódó sétányra
mutatott. A felhők mögé bújó Hold gyenge fényénél két őrszem
fekete körvonalai bontakoztak ki. Majd az őröktől átlósan lefelé
mutatott, a külső fal hátsó kiskapuja felé. – Azon menjenek ki –
mondta nekik. Az alacsony, szűk kapu állandóan nyitva volt, a
napi zsákmányt felcipelő halászok és a városba kiszalasztott
szolgák számára. Nyitva is marad, amíg az angol sereg meg nem
érkezik. – Itt várjanak – mondta. – És figyeljenek engem. Ha jelt
adok, induljanak. Fenella ismeri az utat.
A nedves füvön át a külső falhoz osont, és felfelé indult a
tetejére vezető, két emelet magas lépcsőkön. A másik oldalról jól
hallotta a tenger morajlását, a tölcsértorkolatban felcsapódó
hullámokat, és amikor felért a fal tetejére, arcába csapott a szél
által hozott, sós permet. A két őrszem megfordult a közeledtére.
Carlos ismerte az egyiket. Bouchardnak hívták. A múlt héten
kockázott vele a kocsmában. A francia tisztek – arisztokrata
származásúak mind – sosem ereszkedtek le az alacsonyabb
rangúakhoz. Carlos most örült neki, hogy ő igen.
– Bouchard – szólította meg –, látta a tüzet innen?
– Igen, Monsieur Valverde. De leginkább a füstöt láttuk.
Istenem, csak nem a fegyvertár égett?
– Még nem sikerült kiderítenem ebben a zűrzavarban. –
Mindhárman lenéztek a belső udvarra. Carlos látta a fegyvertár
elejét, ahol csak úgy hemzsegtek az emberek, fáklyákkal és
vödrökkel a kezükben, körülöttük pedig kutyák szaladgáltak, és
idegesen ugattak a felfordulás láttán. Látta a keleti falát és a
sarkát is, de a hátsó falhoz lapuló Adamet, Fenellát és Rodriguezt
már nem. – Úgy gondoltam, csatlakozom magukhoz itt fent,
amíg véget nem ér ez a riadalom – mondta az őröknek. – Ha a
fegyvertár felrobban, azok a szegény fickók darabokban
potyognak le Edinburgh utcáin.
Az őrök elmosolyodtak a fekete humorán. – Mitől ütött ki a
tűz, mit gondol? – kérdezte a másik.
Carlos megrázta a fejét. – Nem tudom. – Észrevette D’Oyselt,
amint a fegyvertárból kilépve egy csapat, vödörrel felszerelkezett
katona élén közelít. Rövid ujjú inget viselt, hosszú léptekkel tört
előre, és gesztikulált, mintha parancsot osztogatna – és a
katonákat az épület keleti vége felé vezette. Carlos szíve majd
kiugrott a helyéről. D’Oysel csapata hamarosan befordul a sarkon
és a hátsó falhoz ér.
 Most jött el az ideje.
Hogy elterelje az őrök figyelmét, a belső udvar fölött a
kovácsműhely felé mutatott. – Oda nézzenek! Csak nem ég
valami a kovácsműhelyben is?
Bouchard és társa aggódva közelebb mentek, hogy jobban
odalássanak. Garlosnak csak ennyi kellett. Gyorsan hátralépett,
amíg meg nem látta a három szökevényt, három halvány, fekete
árnyékot a fal előtt. D’Oysel csapata már majdnem elérte a
sarkot. Carlos intett a szökevényeknek. A jel egyértelmű volt, a
három árnyék nekiiramodott a füves rémek, a hátsó kiskapu felé.
Carlos arca megrándult, amikor látta, hogy a holdfény
kíméletlenül megvilágítja őket.
Már a füves terület felénél jártak, amikor Fenella megállt és
megfordult. Rémület ült ki az arcára, mert hallotta D’Oysel és
társai közeledését. Madre de Diós, Fenella, ne állj meg! A lány
Adam és Rodriguez felé fordult és intett nekik, hogy folytassák
útjukat. A két férfi a kiskapu felé futott. Mire Fenella újra
megfordult, D’Oysel és emberei éppen a sarokhoz értek.
Odasietett D’Oyselhez, és élénken gesztikulálva visszavezette az
épület felé.
Carlos visszafojtotta lélegzetét. Mit művel ez a lány? Eltereli a
kapitány figyelmét? Vagy besúgja Adamet és Rodriguezt? Közben
a két szökevény kiosont a hátsó kapun, és becsukta maga mögött.
Eltűntek az éjszakában.
– Nem látok semmit a kovácsműhelynél – jelentette ki
Bouchard, Carloshoz lépve.
– Semmit? – kérdezte Carlos. Nehéz volt újra megszólalnia.
Fenella megmentette Adamet és Rodriguezt. Ebben biztos volt.
Ám ezzel feláldozta a saját menekülését. Nagyot nyelt. Most mi
lesz a lánnyal?
– Úgy néz ki, hogy a kapitány úrrá lett a helyzeten – mondta
Bouchard.
 Carlos figyelte, amint D’Oysel két tucat embere a
ciszternához siet, hogy megtöltsék vödreiket. A kapitány az
épületbe is beküldött néhány embert, ugyanazon az ajtón
keresztül, amelyen Carlos és a szökevények jöttek ki. Biztosan azt
akarta ellenőrizni, hogy a szétpattogó szikráktól nem terjedt-e
tovább a tűz. Ez azt jelentette, hogy hamarosan felfedezik Adam
eltűnését. Eközben D'Oysel Fenellát a könyökénél fogva a belső
udvar felé vezette.
Carlos kényszeredetten még váltott néhány szót az őrökkel,
akik örültek, hogy visszatérhetnek a megszokott, unalmas
őrködéshez; minél eseménytelenebb, annál jobb – mondták. Jó
éjszakát kívánt nekik. Kérdések kavarogtak a fejében, amint
lefelé haladt a várfal lépcsőin. Mit mondhatott Fenella
D’Oyselnek? Agyafúrt lány volt, így talán azt mondta, hogy a
ciszternát akarta ellenőrizni, azért ment a fegyvertár mögé. Vajon
mennyi időbe telik, míg a börtön ellenőrzésére leküldött katonák
értesítik D’Oyselt Adam szökéséről? Biztosan azonnal őrjáratot
küldenek a felkutatására. Elég ideje marad Adamnek és
Rodrigueznek, hogy lejussanak az öbölbe? Egyáltalán megtalálják
Fenella segítsége nélkül?
Még soha nem volt ennyire ideges. Hogyan tegyen úgy,
mintha semmi sem történt volna, amikor lehet, hogy az egész
menekülés a pokolba vezet? Ha D’Oysel elkapja Adamet,
kínvallatásnak veti alá, hogy kiderítse, ki segítette. Rodriguezt is
meg fogják kínozni. És akár elárulnak valamit, akár nem, D’Oysel
felakasztatja Adamet.
Ebbe nem nyugodhat bele. És Fenella – mit tehet vele
D'Oysel? Ő mit fog vallani?
Meg kell tudnia, mi történik.

Pedro szomorúan gondolt arra, hogy nem tudta teljesíteni a

feladatot, amellyel Señora Isabel megbízta. Tegnap, amikor
elindult, jó sebességgel haladt, szinte megállás nélkül lovagolt. A
tavaszi sár rákeményedett lova lábára, és rá is jutott belőle
jócskán. Este is csak egy pár órára állt meg egy paraszt
istállójánál, és még sötétben, hajnal előtt tovább indult. Ám ma
délután egy folyóhoz ért, amelynek a hídja korábban összeomlott
az állandó esőzéstől. Nem volt mit tenni, meg kellett állnia. Bár
már elkezdték újjáépíteni a hidat, ez nyilván időbe telik.
Márpedig az úrnője a lelkére kötötte, hogy a levéllel olyan
gyorsan száguldjon Londonba, ahogy csak a lova bírja. Nem
tudta, hogy milyen messze lehet egy másik híd, és milyen
irányban. Megkérdezte a munkásokat, de nem értette a lehetetlen
angol beszédüket. így hát leszállt a lováról, leült egy fatönkre,
nézte a munkásokat, és várt.
Alkonyodott, mire befejezték a munkát. Azóta eltelt egy nap,
most újra úton van, és újra sötétedik. Lehet, hogy most alaposan
benne hagyta a pácban az úrnőjét? Eszébe jutott, milyen komor
volt a tekintete, és milyen szomorúság lett rajta úrrá, amikor az
urával, Señor Valverdével összeveszett. Pedro csinosnak találta
úrnőjét, aki mindig mosolyogva beszélt hozzá, még akkor is,
amikor bánat emésztette. Most, hogy eszébe jutott, annyira
szerette volna teljesíteni a kérését. Végtére is, nem állt meg olyan
hosszú időre. Az úrnője biztosan meg fogja érteni.
A ragyogó holdfény alatt halálosan fáradtan nyújtóztak a
hosszú, magányos, barna dombok. Mennyire mások, mint a
Trujillo mögötti hegycsúcsok fehér hósapkával a fejükön, és
napfényes dzsungellel a lábuknál. Az a vidék jobban tetszett neki.
Boldogabb volt ott az élet. De aztán a fejőslányra, Lizára gondolt
Yeavering Hallból, és arra, ahogy rózsaszín nyelvének a hegye
előtűnt fehér fogai közül, amikor nevetett. Talán nem is számít
annyira, hogy milyen az a hely, ahol az ember él. A lányra
gondolva alig várta, hogy eljuttassa a levelet Londonba, és minél
előbb visszaérjen Yeavering Hallba.
Éppen maga mögött hagyott egy falut a magas fákkal
szegélyezett temetőjével együtt, amikor hátulról lódobogás ütötte
meg a fülét. Megfordult a nyergében. Öt férfi lovagolt feléje.
Döbbenten vette észre, hogy Yeavering Hall ura vezeti a menetet.
– Állj! – kiáltott rá a lord. – Állj meg, te fiú!
Pedrónak összerándult a gyomra. Az úrnője azt mondta: – Ne
állj meg senkinek. Senkinek. De hogy tehetné, hogy ne
engedelmeskedjen a majorság hatalmas urának? Már így is
lelassított, hogy megnézze őket. Mégiscsak az a helyes és illendő,
ha megáll
De aztán újra eszébe jutottak úrnőjének szavai. Ne állj meg
senkinek. Megsarkantyúzta a lovát, és eliramodott az úton, maga
mögött hagyva a nagyurat és lovasait.
Azok azonban utána vágtattak, és a lord mérgesen rákiáltott:
– Azt mondtam, hogy állj meg, te nyomorult pogány!

Pedro ettől dühbe gurult. Istenfélő keresztény volt, nem

pogány. És jó lovas is – könnyebben ülte meg a lovat, mint ezek a
marhahús-zabáló, termetes alakok –, ezért tovább vágtázott.
De biztosan valami ördög hajtotta őket, mert egyre
közelebbről hallotta a paták dobogását és a lovak fújtatását. Egy
parlagon hagyott mező szélén utolérték és körbevették. A lova
megbokrosodott félelmében. Szorosan köréje tömörültek. Most
mi lesz?
– Fogják meg – parancsolt rá a lord az embereire.
Egyikük kinyúlt, hogy elkapja. A fiú gyorsan hátradőlt, így
kicsúszott a kezéből. De a másik lovas hátulról megragadta a
gallérját, és vadul megrántotta. Pedro lába kifordult a kengyelből,
és lebukfencezett a lóról.
 26

AZ ÖBÖL

Carlos átvágott az udvaron, majd D’Oysel szállása felé indult.

Körülötte a sikeres tűzoltástól fellelkesülve sürögtek-forogtak a
katonák. Áthaladt a kantinon és felment a lépcsőn. Lassan
lépkedett, mint akinek nem sietős a dolga, igyekezett megőrizni a
nyugalmát. D’Oysel valószínűleg gyanakodni fog arra, hogy neki
is köze lehet a szökéshez; ez elkerülhetetlen, hiszen Adam sógora,
és korábban már kérte, hogy kímélje meg az életét. De Quadra
követeként Carlos társadalmi rangja elég magas volt ahhoz, hogy
bizonyíték híján ilyen vádakkal illessék. Csupán annyi a dolga,
hogy ragaszkodjon a történetéhez: éppen katonákkal beszélgetett
a nagyteremben, amikor kitört a tűz és Adam megszökött. Ha
megkérdezik őket, megerősítik majd, hogy ott volt velük. így hát
D’Oyselnek nem lehet bizonyítéka ellene – hacsak Fenella nem
beszél.
Az előszobában D’Oysel írnokát, Fontaine-t találta, halk
beszélgetésbe merülve néhány kapitánnyal. Carlos odabiccentett
nekik.
– Lescarbot, lehet már tudni, hogy mi okozta a tüzet?
– Nem, de nem ez a legszörnyűbb az egészben, Valverde. Az
angol kapitány, akit a Gödörbe zártunk… megszökött.
Carlos meglepetést színlelt. – Hogyan?
Lescarbot megvonta a vállát. – Tudom is én. A parancsnok
őrjáratot indított a városba. Átfésülik az egészet. Nem
rejtőzködhet sokáig.
Hála Istennek a városba, nem pedig az öbölbe. Ha Adam és
Rodriguez megtalálta a hajót, hamarosan úton lesznek, és már
nem fenyegeti őket veszély.
 A parancsnok ajtaja kinyílt, és egy férfi csoszogott ki rajta.
Carlos megdermedt az ijedtségtől – a foglár volt a Gödör mellől.
Két őr fogta közre, a kezei össze voltak kötve a háta mögött.
Meghunyászkodottnak és rémültnek tűnt. Keserves perceket
élhetett át, és D’Oysel biztosan fogságra ítélte. Amint az őrök
kíséretében átvonult a szobán, egyenesen Carlosra bámult.
Carlos visszafojtotta lélegzetét, és már szinte várta, hogy a foglár
rámutat, és így szól:
– Ő volt az! De a férfi szemében a saját nyomoróságán kívül
nem látszott más, és az őrök elvezették. Carlos kissé
megnyugodott. A Gödörben nagyon ügyelt arra, hogy a foglár ne
láthassa az arcát, amikor Rodriguezzel együtt elnémították és
zsákot húztak a fejére.
Reménykedni kezdett, hogy mégis jóra fordulhat a helyzet.
Ha D’Oyselnek nincs bizonyítéka ellene és Adam biztonságosan
elvitorlázik, az egész dolog feledésbe merülhet. Az angol sereggel
a nyakán, a kapitánynak jóval súlyosabb gondokkal kellett
szembenéznie, mint hogy egy szökevénnyel bajlódjon.
D'Oysel ajtaja mögül elfojtott kiáltások hallatszottak.
Fontaine és a kapitányok kényelmetlenül pislogtak az ajtó felé.
Carlos megkérdezte: – Ki van bent nála?
– A nője.
Carlos szíve hevesebben kezdett verni. Fenellát látta a foglár.
A lány akkor nem törődött vele, mert abban reménykedett, hogy
hamarosan bottal üthetik a nyomát, Adammel együtt. Letörölt
egy izzadságcseppet a felső ajkáról. – Szép kis este – mondta az
írnoknak. Az asztalon álló boroskancsó felé bökött az állával. –
Tölthetek magamnak?
– Természetesen, uram, majd én…
– Hagyja csak. – Az asztal közel volt D’Oysel ajtajához, és
hallgatózni akart. A keze remegett egy kicsit, amikor kitöltötte a
bort egy kupába. Az ajtó mögül újabb kiáltások hallatszottak.
D’Oysel dühöngő hangja. Carlos csak néhány szót értett, de az is
elég volt:
– Ott voltál… Ki beszélt rá?… Ki?
Carlos felhajtotta a bort. Egy ördögi hang azt súgta benne:
Maradj ki ebből, és tagadj le mindent. D’Oyselnek nincs egyéb
bizonyítéka, mint egy szajha szavai, aki bármit állíthat, hogy
mentse a bőrét. Menj vissza a szállásodra. Majd csak elül a
vihar.
Aztán Fenella hangja ütötte meg a fülét, és visszazuhant a
valóságba. A lány szavait nehezebben értette, a hangja halk,
elmosódott volt. Talán most vallja be? De amikor D’Oysel újra
felordított: – Ki vele, te hazug céda! – Carlos tudta, hogy nem
vallott be semmit. És ettől őszintén elámult. Szégyenében
behunyta a szemét. Ez a lány megmentette Adamet és
Rodriguezt, és most még az én bőrömet is menti.
D’Oysel ordítása egyre hangosabbá, erőszakosabbá vált. A
titkár és a kapitányok is felemelték a hangjukat, mintha ki
akarnák rekeszteni az ajtó mögött zajló kellemetlen jelenetet,
nehogy bármi közük is legyen hozzá. A parancsnok őrjöngve
üvöltött valamit, de mivel a hang most távolabbról jött, Carlos
nem értette. Aztán Fenellát hallotta… talán sírt?
Csattanás hallatszott. Fenella felsikoltott. Baljós puffanás
hangja.
Még a végén megöli a lányt.
Carlos nem bírta tovább, feltépte az ajtót. Fenella a padlón
feküdt, nyöszörögve küszködött, hogy talpra álljon. Vér borította
az arcát. D’Oysel fölötte állt, kezében egy eltört borosüveggel,
amelynek a törött szélén vér csillogott. A férfi lihegett, a szeme
vadul villogott. Egy pillantást lövellt Carlosra. – Csinos példány
volt, nem igaz, Valverde? És most hogy tetszik magának az arca?
Carlos becsukta az ajtót. – Hagyja békén, D’Oysel. Nem ő az
ellenség.
 Fenellának sikerült négykézlábra állnia, és mászni kezdett,
hogy bántalmazója elől az íróasztal alatt találjon menedéket.
D’Oysel azonban gyorsabb volt, és oldalba rúgta. A lány nyüszítve
eldőlt, és összegömbölyödött.
– Az ellenség belül van, Valverde. – Lehajolt és belemarkolt
Fenella hajába. – Mint ez a hazug picsa itt. – Vonszolni kezdte a
hajánál fogva. A lány sikított fájdalmában.
Carlos a kapitányra vetette magát, és elrángatta Fenellától.
Megmondtam, hogy hagyja békén! – Az asztalnak lökte a férfit.
D'Oysel megtántorodott, de visszanyerte az egyensúlyát és
Carlos felé fordult. Fogát vicsorítva mordult fel: – Ez a szajha
részt vett a szöktetésben. Úgyis kihúzom belőle. És ha maga is
benne volt, Valverde, esküszöm, szíjat hasítok a hátából, még
mielőtt az előkelő barátai beavatkoznának!
Visszafordult Fenella felé, aki a hátán feküdt és nyögött a
fájdalomtól. A lány fölött állt, kezében a törött üveggel. Már
fellendült a keze, hogy ismét lecsapjon vele.
Carlos ekkor mindkét kezével megragadta a kapitány
gallérját. – Álljon meg! Vagy én állítom meg mindörökre.
– Úgysem merné, maga kurafi. – Kikiáltott az előszobába: –
Fontaine!
Carlos szorított rajta egyet. – Fogja be a pofáját.
– Fontaine! Jöjjön, és…
Carlos most a hajánál fogta meg, és odacsapta az arcát az
asztalhoz. Csont reccsenése hallatszott. D’Oysel lecsúszott a
padlóra, ömlött a vér az orrából, és vért köhögve kapott Carlos
csizmája után. Carlos belerúgott a fejébe. A kapitány teljes
hosszában elvágódott, és rándult egyet. A szemhéja megrezzent,
majd lecsukódott. Nem mozdult többé.
Fenella küszködve négykézlábra állt, rábámult D’Oysel
mozdulatlan testére, véres arcára. Az ő összeszabdalt arca is
csupa vér volt, és a haja is összetapadt tőle. A sarkára ült és
döbbenten meredt Carlosra. – Édes Istenem – suttogta.
 Carlost olyan gyengeség fogta el, hogy majdnem összeesett.
Újabb gyilkosság. De nem, várjunk csak – mintha megmozdult
volna D’Oysel mellkasa. Még lélegzik. A megkönnyebbülés
hulláma öntötte el Carlost. A teste nyirkos volt a verítéktől.
Mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje önuralmát. Gondolkozz!
Fenellára nézett. Ki kell juttatnia innen, mielőtt a kapitány
magához tér. A lány egyetlen reménye a hajó volt. És ha Adam
már elhajózott? – Tud járni? – kérdezte.
A lány zavartan nézett, mintha nem értené a kérdést.
Csúnyán vérzett az arca.
Carlos megfogta a karját, hogy felsegítse. – El kell, hogy érje a
hajót. Azonnal indulnunk kell.
A lány pislogott, mintha most ébredne. – Igen… tudok járni.
– Carlos segítségével feltápászkodott.
Carlos megragadta D’Oysel csuklóját, és az asztal mögé
vonszolta a férfit, hogy ne lehessen látni az ajtóból. Körbenézett.
Egy összehajtogatott ing hevert az egyik kredencen. Fenellának
adta. – Szorítsa erősen az arcához, hogy elálljon a vérzés. – A
lány engedelmeskedett. Carlos odament az ajtóhoz. – Gyorsan
kell cselekednünk. Maga a foglyom. Ne mondjon semmit.
Rendben?
Fenella felegyenesedett, szaggatottan lélegezve bólintott.
Carlos kinyitotta az ajtót. Az írnok és a két kapitány feléje
fordult. Carlos így szólt: – A parancsnok elesett. Segítségre lesz
szüksége. – Mindhárman meglepődve néztek a szoba felé. Carlos
durván megfogta Fenella karját, és kitolta a lányt az ajtón. –
Leviszem a börtönbe. – Elmasíroztak a férfiak előtt, akik már
készülődtek, hogy megnézzék, mi történt D'Oysellel.
Átmentek a belső udvaron. Carlos a könyökénél fogva
támogatta Fenellát, de saját magára is ráfért volna a támogatás. A
lány olyan bizonytalanul állt a lábán, hogy többször is
megbotlott, de Carlos segítségéve] eljutottak a. fegyvertár hátsó
falához, majd a füves területen átvágva kisurrantak a hátsó
kapun.
Miközben lefelé haladtak a kőlépcsőkön, a holdfény erősen
megvilágította őket, és Carlost ettől kiverte a veríték. Itt, a
várfalakon kívül erősebben fújt a szél. A lépcsősor kétszer is éles
szögben bekanyarodott. Amikor elérték az alját, látszott, hogy a
köves terep egy óceán fölé nyúló sziklaorom lapos teteje. Egy
szélesebb ösvény vezetett balra, a város felé.
Fenellának annyira fájtak a sebei, hogy meg kellett állnia, és
Carlosnak dőlt. De a szeme megkönnyebbülten csillogott. –
Megmenekültünk.
Carlos megtámasztotta a lányt. Visszanézett a lépcsők felé,
hogy ellenőrizze: nem járnak-e a nyomukban a katonák. – Még
nem.
– Ne aggódjon, a várost fogják elözönleni, hiszen D’Oysel
odaküldte őket. Leengedte a véráztatta inget az arcáról. – Örülök
neki, hogy elintézte őt. Én is erre készültem, csak nem sikerült
előkapnom a késemet.
– Éppen eleget tett. – Carlos csak reménykedni tudott benne,
hogy Adam még nem hajózott el. – Melyik út vezet le az öbölhöz?
Most maga vezet.
A lány jobbra mutatott, ahonnan egy szűk ösvény indult a
szikla peremére kapaszkodó fák között. Elindultak rajta.
Szerencsére a fák elrejtették őket a fényes holdvilág elől. Az
ösvény a sziklaorom oldalát benövő bozótok között kanyargott
lefelé, majd végül a sziklákkal övezett, félhold formájú kis öbölbe
vezetett. A partjait hullámok nyaldosták, a kavicsok fölött
mormolva. A vízen, a parttól három hajóhossznyira, ott
horgonyzott a halászhajó. Rodriguez a parton állt, szemét a hajón
nyugtatva. Carlos és Fenella lépteinek hallatán megfordult és
csodálkozva jegyezte meg. – Szentséges Isten, hát sikerült
megszökniük! – Homlokát ráncolva vette szemügyre Fenella
vértől maszatos arcát. – De nem harc nélkül, ugye?
 – Az a lényeg, hogy győztünk – mondta a lány büszkén.
Adam felkelt a szikláról, amelyen ült. Meglepődött, amikor
megpillantotta Carlost.
– Maga itt van?
Carlos hasonlóan meglepődve válaszolt. – Maga meg itt vár.
– Rá vártunk – mutatott Rodriguez a lányra. Majd Adamre
mutatott: – Az ő parancsa.
Carlos annyira meghatódott, hogy megszólalni sem tudott.
Adam soha senkit nem hagyott cserben. Ez az elveihez tartozott.
Rodriguez szólalt meg: – Elég a beszédből. Induljunk! –
Befutott a térdig érő vízbe.
Fenella Carlos nyaka köré fonta a karját, és megcsókolta a
férfit.
Boldogan nevetett fel: – Így hát kedves, mégiscsak együtt
megyünk Franciaországba? Jöjjön.
Szoknyáját felemelve Rodriguez után futott, és rákiáltott: –
Várjon meg, maga tetves portugál. Mi is megyünk.
Carlos és Adam egyedül maradt a parton, egymással szemben
álltak. A hullámok a csizmájuk sarkát nyaldosták.
– Igaza van a barátjának, ideje felhúznunk a vitorlákat –
mondta Adam. – Az árapály hamarosan megfordul.
Carlos bólintott. Örült, hogy Adam végre erőre kapott, és
hogy most már szabad. A hullámokon ringatózó ütött-kopott
hajóra nézett. – Használható?
Voltam a fedélzeten, és átvizsgáltam. – Kibírja az utat.
– És jó ez a szél?
– Igen, pont jó nekünk.
– Akkor hát induljanak. Nincs vesztegetni való idejük.
Adam meglepődve húzta ősszé a szemöldökét. – Maga nem
jön?
Carlos megrázta a fejét.
– Biztos benne? Nagy veszélyben lesz itt, Carlos. Üldözni
fogják.
 – Tudom. De a víz nem nekem való. Inkább lóháton megyek.
És hová megy?
– Ne izgassa magát miattam. És maguk?
– Amszterdamba viszem őket. Onnan folytathatják az
útjukat. Én pedig visszajövök.
– Micsoda? Miért?
– Hogy Angliáért harcoljak.
Már megint Anglia.
– Mintha csak a húgát hallanám.
– Én meg mintha egy olyan férfit hallanék, akinek nincs
miért harcolnia.
Carlos ezen megdöbbent.
– Kapitány, jöjjön! – kiáltott Rodriguez a hajóról.
– Máris megyek! – kiáltott vissza Adam.
Nincs vesztegetni való idő. Carlos kinyújtotta a jobb kezét.
Adam megszorította.
– Vaya con Dios – mondta Carlos. – Isten legyen magával.
– Magával is.
Nézte, amint Adam átgázol a vízen a bukdácsoló hajóhoz, és
felmászik a fedélzetre. Nézte, amint Rodriguez felszedi a
horgonyt. Nézte, ahogy a kapitány Fenella segítségével felhúzza a
vitorlát, s aztán megragadva a kormányrudat, a nyílt tenger felé
kormányozza a kis hajót.
Carlos egyedül maradt. Adam kérdése nem hagyta nyugodni.
És hová megy? A sötét víztükörre bámult. Éppen most rombolta
le a saját jövőjét. Elvágta magát mindentől, amiért Skóciába jött.
Az ide szóló megbízatását egyetlen okból vállalta csupán: azért,
hogy tanácsnok lehessen Trujillo városi tanácsában. Ez elég
pénzt hozott volna az összes adóssága kifizetésére.
Felemelkedhetett volna a perui előkelőségek közé. Biztosíthatta
volna a fia jövőjét. Ehelyett megszöktetett egy értékes foglyot, és
kis híján megölte a francia parancsnokot. Búcsút mondhat a
tanácsosi posztnak és bármely előléptetésnek valaha is. A király
elveheti az encomiendáját. A király ügynökei akár le is
tartóztathatják. A tárgyaláson talán sikerül meggyőznie a
bíróságot, hogy önvédelemből támadta meg D’Oyselt, mivel
mindenki ismerte annak a gazembernek a vérmérsékletét, de az
úri életről szőtt perui álmának örökre befellegzett. Ha sikerül
elkerülnie a börtönt és visszajut Trujillóba, még annak is örülhet,
ha egy öszvér gazdája lehet.
Mégsem gondolta úgy, hogy átkoznia kellene a sorsát. Furcsa
módon nyugodtnak érezte magát. Sőt nemcsak nyugodtnak,
hanem könnyednek, vidámnak, hónapok óta először igazán jól.
Mint aki éppen eltépte a láncot, amely Quadra jutalma
bűvöletében fogva tartotta, mint igáslovat a hámja. Adam
menekült ki a börtöncellából, mégis Carlos érezte úgy magát,
mint egy kiszabadult rab.
Rácsodálkozott a hullámokon tükröződő holdfény csillogó
játékára. Felnézett a hatalmas égboltra, a Hold sugaraitól
ezüstözött felhőkre. Hallgatta a kövek fölött átsuhanó hullámok
zenéjét, és érezte, ahogy a szél bizsergeti a bőrét. A levegőben égő
fa füstje érződött halványan – a családi tűzhely és az otthon
szaga. A hely egyszeriben csodásnak tűnt. Hirtelen rájött, miért.
Isabel miatt. Az ő lelke hozta el ebbe az öbölbe.
Adam szavai még ott csengtek a fülében. „Hogy Angliáért
harcoljak." És eszébe jutott, amit Fenella mondott néhány napja:
„Azok a bolond skótok legalább olyasmiért harcolnak, ami
fontos nekik. Az otthonukért. ”
Isabel is törődik azzal, ami fontos számára. Olyasmiért
harcol, ami számít. Hogy lehet, hogy nem látta, mennyire
különleges dolog ez. Annyira biztos volt abban, hogy amit 6 akar,
az a helyénvaló kívánság – gazdagság, státusz és kényelmes élet,
amit azok az engedelmes indián rabszolgák biztosítanak számára.
A legtöbb férfi egész életében így hajszolja a sikert, és féktelen
vágyában, hogy elérje, saját magát is rabszolgává teszi.
 De ő most már túllépett ezen. Most már ő is azt akarja, amit
Isabel. Olyasmiért akar harcolni, ami számít. Egész
katonaéletében arra bérelték fel, hogy romboljon. Isabel azért
harcol, hogy építsen. Angliát akarja felépíteni. És Anglia még
nagyobb veszélyben van, mint ahogy Isabel tudja, ha a spanyol
sereg tényleg közeledik. Mellette akar lenni ebben a
megpróbáltatásban. És ez majdnem olyan fontos, mint az utána
való vágyakozás. Ettől izgatottság vett rajta erőt. Mellette akar
állni, és harcolni akar valamiért.
Csak az a baj, hogy Londonban van, tőle olyan távol.
Dührohamában elűzte magától, és felégette a hidat kettejük
között. Megborzongott, amikor eszébe jutott, hogyan lovagolt el
Isabel, a könnyeivel küszködve. Brutális gazemberként
viselkedett, akár csak D’Oysel. El tudja ezt valaha is felejteni
Isabel? Meg tud neki valaha is bocsátani?
Már nem tudta kivenni Adam hajóját a sötétben. Hideg szél
fújt. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát a parton.
Ideje továbbállni. Bármikor erre vetődhet a keresésükre
küldött őrjárat. Megfordult és elsétált a parttól. Szereznie kell egy
lovat.
 27

A SZÍNÉSZEK

A szél ádázul zörgette Yeavering Hall ablakait, amikor Isabel

kijött a szobájából, hogy benézzen Franceshez. Olyan vad orkán
tombolt ezen az estén, mintha üvöltő oroszlánok hirdetnék
március új havának beköszöntét. Isabel fejfájása is egyre
erősödött, kínzó lüktetéssé változott. Már napok óta alig aludt, és
étvágya sem volt, bár tudta, hogy az elégtelen táplálkozás rosszat
tehet a szíve alatt sarjadó új életnek. A Grenville megfigyelésével
eltöltött hetek kiszívták minden erejét. Magányosnak és üresnek
érezte magát, mint a száraz pelyva, amelyet bármikor felkaphat
és elsodorhat a szél.
Aggodalmának egyik oka Frances volt, aki a tervezett
elutazása ellenére mégis Yeavering Hallban maradt. Valami lázas
betegség döntötte le a lábáról – legalábbis tegnap reggel, amikor
Frances szobájának ajtaján kopogott, a szobalány ezt mondta
neki. Frances nem válaszolt a kopogásra, és az ajtaja zárva volt.
Borzasztóan sajnálta, hogy Frances beteg lett, de azt még inkább,
hogy sógornője így kénytelen továbbra is ebben a veszélyes
házban maradni.
Most, amikor Frances szobája elé ért, Grenville egyik
csatlósát pillantotta meg, aki tőrrel és karddal felfegyverkezve,
kifejezéstelen tekintettel Őrt állt az ajtó előtt. Isabel hátán
végigszaladt a hideg. Csak nem halottvirrasztó ez az ember?
– Hogy van Lady Frances? – kérdezte.
– Nincs jobban.
– Szeretnék bemenni hozzá. Engedjen be kérem, biztosan jót
tenne neki.
 A férfi megrázta a fejét. – Senki nem mehet be. Az úr azt
mondta, hogy a betegség fertőző.
Isabel hallotta, amint Frances gyermeke felsír az ajtó mögött.
Ezt nem értette. Ha Frances fertőző beteg lenne, nem tartaná
maga mellett a kislányát sem. A sírásra halk és ideges női hang
válaszolt. Biztosan Francesé. A sírás abbamaradt. Mi történt?
Grenville emberének merev arca semmit sem árult el – hacsak
azt nem, hogy nem ismer könyörületet, és Isabel csak a testén át
juthat be. Isabel sarkon fordult és lement a lépcsőn; jobban
aggódott, mint eddig bármikor. Ha Frances volt az ajtó mögött,
akkor nem lehetett lázas beteg. Akkor viszont miért zárták be?
Egyre csak gyűltek a gondok – Isabel úgy érezte, hogy nem
képes megbirkózni velük. Több részletet már nem tudott
kideríteni a tervezett lázadásról, de úgy érezte, egyre közeleg az
ideje. Bár Grenville mindig udvariasan viselkedett vele, gondosan
eltitkolta előle a szervezés részleteit. Isabel annyit tudott, hogy ő
és az összeesküvés többi résztvevője Durhamben akarta
kirobbantani a lázadást, de azt nem, hogy mikor.
Northumbcrlandből, Yorkshire-ből és Cumbriából talán még egy
tucat főnemes készült csatlakozni hozzájuk Durhamben, a
seregeikkel együtt. Ezután egyesített erőikkel bevonulni
készültek Londonba. Isabel azt is tudta, hogy Skócia
régenskirálynője is benne van az összeesküvésben, előkészítve
ezzel a lányának az angol trónhoz vezető utat; csak azt nem tudta,
hogyan. Annyit sikerült kiderítenie, hogy Grenville és cinkosai a
legközelebbi összejövetelüket Sir Ralph Donaldson házában
tartják, a tizenegy mérföldre lévő Wooler közelében. Ez a hely
jobban megfelel a többieknek, magyarázta Grenville nyugodt
hangon a reggelinél, mivel a heves kora tavaszi esőzések
sártengerré változtatták a Yeavering körüli utakat. Isabelt nem
hívta meg.
Isabel nyomorultul érezte magát. Az a szándéka, hogy
segítsen Erzsébet királynőnek, megérte ezt a sok szívet tépő és
szerencsétlen fordulatot? Miatta lett Nicolas túsz. Miatta halt
meg Tom Yates. Carlos is csak megutálta, és a házasságuk
romokban hever. Félje szere-tétének elvesztése úgy fájt neki,
mintha tőrt döftek volna a szívébe. És még itt Yeavering Hallban
is szörnyű következményei lehetnek, ha Grenville megsejti, hogy
kettős játékot játszik. Most már haladéktalanul el kellene hagynia
ezt a fojtogató helyet. Úgy érezte, ha még egy napig marad,
elsüllyed ebben a mocsárban. És miért is kellene itt maradnia?
Ha Pedro időben Londonba ér, a királynő hamarosan megkapja a
levelét és értesül az összeesküvésről. Ennek a következményeit
pedig nem lenne szabad itt kivárnia, az életét kockáztatva ezzel. A
dolgok kicsúsztak az irányítása alól, ezért mennie kell. Már
holnap. A döntés megkönnyebbüléssel töltötte el.
Megláthatja a fiát! Az öröm apró buborékként tört felszínre a
gondok mocsarán keresztül. Elképzelte, amint a karjába vonja a
kis vasgyúrót és hazaviszi.
Haza? A gyomra görcsbe rándult, amikor eszébe jutott, hogy
Carlos milyen megvetően bánt vele. Lehet, hogy beváltja a
fenyegetését, és kitiltja őt trujillói otthonukból? Hazaviszi
Nicolast, ő pedig már nem is láthatja többé a fiát? Most már a
szülei háza lesz az otthona, mint egy gyermektelen özvegynek,
akinek nincs hová mennie? Ettől haragra gerjedt. Carlos még
csak meg sem hallgatta az érveit.
– Még éppen odaér a mulatságra, Valverde asszony – mondta
vidáman egy fiatal cseléd, kezében tálcával, amikor Isabel felért a
lépcsőn.
Isabel először értetlenül bámult rá, de aztán rájött, hogy a
színészekről van szó. Ők is azóta Grenville vendégei, mint ő, és
ma tartják utolsó előadásukat, mielőtt tovább indulnának dél
felé. Isabel állával a tálcán lévő, fedővel borított tálak felé
bólintott.
– Lady Frances vacsorája?
– Igen. Sajnos nem tud lejönni a játékra.
 Isabel megkérdezte a lányt, hogy látta-e Francest, de azt
válaszolta, hogy nem, mert a gazda parancsára mindig csak az
ajtó elé kell letenni a tálcát. – Fogadok, hogy valami ronda kórság
kapta el szegény ladyt. – A lány továbbsietett, Isabelt még
nagyobb kétségek között hagyva Frances felől.
A nagyszalont izgatott moraj töltötte be. Szolgálólányok
sürögtek-forogtak, kezükben borosserlegekkel és habos sörrel teli
kupákkal. Az inasok korábban már a fal mellé húzták az
ebédlőasztalokat, és most padokat helyeztek el a hevenyészett
színpaddal szemben. Az intéző emberei létrákra másztak, és a
színpad mindkét oldalán felfüggesztették a színészek elrejtésére
szolgáló függönyöket. A függönyök mögött most a zenészek
hangolták hangszereiket: lantok és violák hangja lebegett a ház
lakóinak csevegése felett, akik lassan beszivárogtak a szalonba a
konyhából, az istállókból, a pékműhelyből, a sörfőzdéből, és
elfoglalták helyeiket.
Isabel a háta közepére kívánta az előadást. Egész este a
szobájában akart maradni, de Grenville inasa egy üzenetet
hagyott az ajtaja előtt, amelyben Grenville szívélyesen
meginvitálta az esti mulatságra. Isabelnek eddig is nagy
erőfeszítésébe került, hogy barátságos arcot vágjon, és elhitesse
vele, hogy támogatja az összeesküvést. Az utolsó pülanatban nem
teheti tönkre ezt a benyomást. Grenville keresztbe font karral állt
a színpad előtt és az előkészületeket figyelte. Isabel mély
lélegzetet vett, majd a serénykedő szolgák mellett átvágott a
szalonon, és megállt mellette.
– Ó, Isabel – mondta Grenville. – Ugye kíváncsi az
előadásra?
Isabelt furcsa módon megnyugtatta a férfi meleg mosolya, aki
Carlostól eltérően nem táplált irányában semmi haragot.
Isabel megpróbált visszamosolyogni rá. – Nos, uram, a háza
népe biztosan az. – A szalon visszhangzott a szolgák jókedvű
nevetésétől, akik örültek, hogy egy kis időre kizökkenhetnek a
reggeltől estig tartó robotból. Grenville rengeteg sört hozatott, és
mihelyt a csapos és segédje teletöltötték a hordókból a kupákat, a
házhoz tartozó fegyveresek, cselédek, lovászok, inasok, írnokok
és hivatalnokok egy hajtásra kiitták. A gyerekek úgy cikáztak ide-
oda, akár halak a vízben, a kutyák pedig egyik odavetett falattól a
másikig rohangáltak. Egy cseléd térdet hajtott Grenville előtt,
majd odakínált neki és Isabelnek egy-egy kehely bort. Grenville
elvette az egyiket, Isabel pedig visszautasította.
– Hogy van Frances? – kérdezte. – Nem engedtek be hozzá.
– Nem, mert nem akartam, hogy ön is megbetegedjék. De
mára sokat javult, nyugodjon meg.
Isabel megkönnyebbült. Ez megmagyarázza, hogy miért
lehetett bent vele a gyermeke. Grenville tekintetéből azonban
valamiféle rosszkedv áradt, amitől kényelmetlenül érezte magát.
– Még mindig aggódik érte?
– Nem, nem erről van szó. A skóciai helyzetről kaptam ma
híreket, Isabel. Az írnokom mesélte, aki a kirknewtoni piacon
hallotta. Erzsébet királynő serege Leithhez ért, és készül a
támadásra.
Mintha egy hideg kéz markolta volna meg Isabel torkát.
Carlos is Leithben van. Isabel iránta érzett haragja már
elpárolgott, és aggódásnak adta át a helyét. Carlos tapasztalt
katona, de még a hozzá hasonló veteránok is rettegtek az
éhezéssel és betegségekkel járó ostromoktól.
– De ne csüggedjen – folytatta Grenville. – A régenskirálynő
katonái rendíthetetlen hűséggel fogják védeni az erődöt. És
Antwerpenből is jó hírek érkeztek. Tizenhárom hajó tart Skócia
felé, a fedélzetükön Fülöp király németalföldi háborúkban
edződött nyolcezer katonájával, hogy ők is támogassák Isten
ügyét. Imádkozzunk, hogy minél előbb érjenek oda.
Isabel egyetértést színlelve bólintott, ám a hírek
megrendítették. Spanyolország és Franciaország összefogott
Anglia ellen. Ez borzasztó. Még soha nem érezte magát ennyire
feldúltnak. Egy angol vereség nemcsak Erzsébet királynő, hanem
a szülei és Adam vesztét is okozhatja. Egy angol győzelem viszont
Carlos halálos ítéletét jelentené.
Grenville bensőséges, unszoló suttogásra váltott. – Látom,
hogy átérzi e pillanat mély jelentőségét és nagyszerű célunkat
előmozdító hatását. Ez az este nem arra való sem önnek, sem
nekem, hogy ezt a színpadi bohóckodást nézzük. Megkértem
York atyát, hogy jöjjön el a malomba, és tartson nekem egy külön
misét. Ugye csatlakozik hozzám? Imádkozni fogunk Istenhez,
hogy adjon erőt hitvallása igaz védelmezőinek.
Olyan hévvel kérte, hogy Isabel úgy érezte, nem utasíthatja
vissza. És miért is ne menne? Amúgy sem tudott volna itt ülni és
úgy tenni, mintha érdekelnék ezek az ostoba komédiások. A
vigasságoknak ebben az őt körülvevő sivatagában a malom kis
kápolnája oázisként hívogatta. Egy hely, ahol kiöntheti a szívét
Istennek. Grenville az angolok vereségéért fog imádkozni. Ő épp
az ellenkezőjéért – és Carlos életéért.
Grenville kiitta borát, és átnyújtotta a kelyhet egy arra járó
cselédnek. Felajánlotta a karját Isabelnek. – Megyünk?
Isabel belekarolt a férfiba. Még egy utolsó este, gondolta.
Amint felkel a nap, indulok Londonba.
Elindultak a nappali túlsó vége felé, ahonnan az ajtó a
könyvtárba nyílt. Onnan vezetett az alagút a malomba. Grenville
kinyitotta Isabel előtt a könyvtár ajtaját. Isabel a válla fölött még
egy utolsó pillantást vetett a szalonra, és a látványtól megtorpant.
Az imént egy férfi lépett be a szalon túlsó ajtaján. Magas volt,
és háttal állt Isabelnek. A kavargó tömegtől nem látta jól, de a
sáros lovaglócsizmája, a sötétkék köpönyege és az oldalán függő
kardja feltűnt neki. A férfi megfordult és szemével a tömeget
pásztázta, és amikor Isabel meglátta az arcát, a szíve nagyot
dobbant. Carlos! Alig hitt a szemének! Lehetetlennek tűnt az
egész… mégis ő volt az. Körülnézett, majd megállított egy arra
elhaladó írnokot, és mondott neki valamit. Kérdések tolultak fel
Isabelben. Talán megszökött? Miért jött ide? Érte jött?
– Mi az? – kérdezte Grenville. Tekintetével követte Isabel
tekintetét. – Ismeri azt a férfit?
Isabel csodálkozva és zavarodottan mosolyogva válaszolta: –
A férjem!
Grenville arca elkomorult. – A mindenségit!
Isabel hátrafordult, hogy az embertömegben újra
megpillantsa Carlost. Minden porcikájával arra vágyott, hogy
odafusson hozzá. Nem tudta megállni, hogy ne kiáltson oda neki:
– Carlos!
Grenville Isabel szájára tapasztotta a kezét, egy hang sem
tudott kijönni a száján. Megtántorodott a durva mozdulattól.
Grenville a másik kezével megragadta a karját, majd berángatta a
könyvtárba. Isabel a férfi karja fölött rémült pillantást vetett
Carlos felé. Carlos éppen a lovásszal beszélt, és láthatóan nem
hallotta meg a kiáltását. Grenville becsukta az ajtót.
A tiszttartója már várta. A bozontos szakállú, nagydarab férfi,
akit Mortonnak hívtak.
– Tartsa itt – rendelkezett Grenville. – Ne engedjen be
senkit.

Carlos látta, hogy egy házi mulatság kellős közepébe toppant

be.
– Ez másféle játék, uram – magyarázta az írnok Carlos
érdeklődésére. – A színészek Szent György Belzebub elleni harcát
elevenítik fel. – A színház felé mutatott. – Itt ez az egyik kedvenc
darab.
Carlos már éppen meg akarta kérdezni, hogy hol találja a ház
urát, amikor észrevette, hogy egy előkelően öltözött férfi lépked
felé. Valószínűleg Grenville lesz az. Ezt az írnok is megerősítette
azzal, hogy gyors, hízelgő mozdulattal meghajolt előtte és
gyorsan elsietett. – Sir Christopher Grenville? – kérdezte Carlos,
amint a férfi melléje ért.
– Az vagyok, uram – válaszolt Grenville barátságos
mosollyal. – Úgy látom, hátrányban vagyok önnel szemben, mert
én nem tudom az ön nevét.
Carlos bemutatkozott, majd így szólt: – A feleségemért
jöttem. – Carlos gyors vágtában jött a skót határtól, és remélte,
hogy néhány napon belül Londonba ér. Isabel már biztosan ott
van, az apjáéknál. Ám Alnwickben megállt egy fogadóban, hogy
egyen valamit, és ott megtudta, hogy Isabel a rokonainál van
Yeavering Hallban. A bőbeszédű fogadósnő sugárzott az örömtől,
amiért megoszthatja vele, amit tud Isabelről. – Itt minden
teremtett lélek hallott arról a spanyol-angol hölgyről, aki a
viharban félholtan betámolygott Yeavering Hallba, uram. Fekete-
fehérre csípte a fagy, úgy hallottam.
Carlos kínos csendben döntötte le a sörét. Borzasztó volt
belegondolni, hogy Isabel ennyit szenvedett. Gyűlölte saját
magát. Kidobta őt a viharba.
– Ó, ne bosszankodjon, uram. A férjem unokaöccse egy
szekér szenet szállított Yeaveringbe, és látta a hölgyet. Azóta már
virul az egészségtől.
Grenville most vidáman így szólt hozzá: – Señor Valverde,
nagy öröm számomra egy rokonnal találkozni. Mert hogy ön a
rokonom, uram. Mivel ön egy Thornleigh lányt vett feleségül, az
én húgom pedig Sir Adamhez ment, mi már Isten nevében egy
család vagyunk.
Carlos mosolyt erőltetett az arcára. – Így igaz. – Értékelte a
férfi jóindulatát, de a csevegéshez nem érzett hajlandóságot. Nem
akart egyebet, csak Isabelt látni.
– Bocsásson meg – folytatta Grenville –, de valahogy nem
ismerem a pontos helyzetet. Csak annyit tudok, hogy ön
Edinburghben volt, őfelsége Fülöp király szolgálatában, a leithi
erődben.
 – A szolgálataimra már nincs szükség.
– Megkérdezhetem, mikor jött el onnan?
– Tegnap. – Körülnézett, Isabelt keresve szemével.
– Megmondaná, hogyan állnak arrafelé a dolgok? Úgy
hallottuk, hogy a királynő serege hamarosan támadni fog. Elég
erős ahhoz, hogy legyőzze a franciákat?
– A beszámolók szerint erős, de nem elég erős, ha a spanyol
sereg hajói odaérnek, és a spanyolok szembeszállnak velük.
– Tehát igaz a hír? – mondta Grenville szinte lelkesen, ám
kijózanodva tette hozzá:
– Akkor ezentúl kétszer annyit kell imádkoznunk, hogy a
királynő parancsnokai győzzenek.
Carlos azt érezte, hogy Grenville-nek vegyesek az érzelmei
ezzel kapcsolatban. Nem tudta, miért, de nem is érdekelte. – A
feleségem – mondta – úgy hallottam, hogy önnél szállt meg. Itt
van?
– Itt volt.
Carlos felnézett a mennyezetre. – Felment lefeküdni? –
Madre de Diós, mit nem adna, ha kinyithatná a hálószobája
ajtaját és megláthatná. Ha elmondhatná, milyen bolond volt. Ha
a bocsánatát kérhetné.
– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom – mondta Grenville
de sajnos késett egy napot. A felesége tegnap elindult Londonba.
Carlost bosszúság töltötte el. Ha nem hallott volna róla, hogy
itt van, és csak úgy találomra néz be ide, most nem lenne ennyire
elkeseredett. De mivel már annyira beleélte magát a találkozásba,
úgy érezte, mintha most újra elveszítené.
– Megtisztel azzal, hogy a házamban piheni ki a fáradalmait
ma éjszaka? Nagyon szívesen vendégül látom. – Grenville
tekintetén látszott, hogy mulat a helyzeten.
– Vagy jól sejtem, hogy ég a vágytól, hogy máris folytassa
útját Londonba, és mihamarabb viszontlássa a feleségét?
 Carlos majdnem elmosolyodott. Ennyire átlátnak rajta? Ám a
mosoly elhalt benne. Még több mint háromszáz mérföldet kell
leküzdenie, hogy találkozzon Isabellel, és úgy tűnt, mintha a
köztük lévő szakadék soha nem akarna bezáródni. Idefelé jövet
arról ábrándozott, hogy Isabel megbocsát neki, sőt még egy kis
mosollyal is megjutalmazza, de mi történik, ha mégsem tud
megbocsátani? Mi lesz, ha soha többé nem mosolyog rá?
– Ajánlata lekötelez, uram – válaszolta Carlos –, de derült az
éjszaka, ezért inkább folytatom az utam.
Grenville elégedetten vigyorgott, és az ajtó felé mutatott. –
Hadd kísérjem ki a lovához, és köszönjek el öntől.

Isabel végigjáratta tekintetét az összes ajtón és ablakon, azon

törve a fejét, hogyan menekülhetne el. Morton háttal állt a
nagyszalonba nyíló ajtó előtt, a karját összefonta a mellén, és a
szemét egy pillanatra sem vette le Isabelről, akit leültetett egy
székre a könyvtár közepén. Onnan semmit nem érhetett el: az
íróasztal, a rajta lévő tárgyakkal, könyvekkel és lámpával,
amelyeket védekezésül használhatott volna, legalább tízlábnyi
távolságra volt mögötte.
A szalon vidám zaja átszivárgóit az ajtón, amelyet Morton
őrzött. Azon lehetetlenség átjutni. Volt egy másik ajtó is, a
könyvtár másik végén, amely a malomba vezető alagútba nyílt.
Vajon oda tudna ugrani, mielőtt még Morton elkapná? És vajon
zárva van az az ajtó? Ha nem, bevethetné magát az alagútba.
Morton erős volt, de olyan alkatú, mint egy hízásnak induló
birkózó, ezért futásban legyőzhetné. Ám az ajtó reménytelenül
távolinak tűnt.
Az ablakok? Tőle jobbra három magas ablak sorakozott,
félrehúzott arany brokátfüggönnyel a két oldalukon, és az udvar
közepére néztek. Mindegyik elég nagy volt ahhoz, hogy
kimászhasson rajta, de vasretesszel be voltak zárva. És
mindegyik kilenc, ólomkerettel elválasztott üvegtáblából állt,
ezért hiába is törné be bármelyiket, nem férne ki rajta. Volt még
egy kisebb és magasabb ablak is, amely résnyire nyitva volt, és a
rajta befújó esti szél Isabel arcát érte. Ám ez az ablak túl kicsinek
látszott, csak egy akkora gyermek fért volna át rajta, mint
Nicolas.
A tehénistállóból két cselédlány sietett el a nagy ablakok alatt,
ők is a színészek előadására jöttek. A holdfényben úgy surrantak
el az ablak alatt, mint a szellemek. Mint valamiféle kuncogó
kísértetek. Isabel hallotta, ahogyan a nagyszalon bejáratához
értek. Hallotta, ahogy az ajtó kinyílik, majd becsukódik. Aztán
csend lett. Az udvar túlsó végén, a főbejáratnál egy ló nyerített.
Mortonra nézett és nyelt egyet. – Grenville visszajön?
Morton nem válaszolt. Nyugodt közönnyel, összefont karral
nézte Isabelt, mintha a gazdája megpakolt szekerére vigyázna a
vásárban. Isabel amúgy is tudta a választ. Grenville vissza fog
jönni. Leleplezte őt. Hogy hogyan, azt elképzelni sem tudta. A
napok óta tartó aggodalom immár csontig ható rettegéssé
mélyült. Grenville az árulást is gondosan előkészítette. Bizonyára
azt is ugyanúgy megtervezte, hogy vele hogyan bánjon el.
Az alagút volt az egyetlen reménye. Ehhez azonban az kellett,
hogy Morton odamenjen hozzá.
Felállt. Morton cselekvésre készen leengedte a karját. – Üljön
le – szólt rá. – Vagy én ültetem le.
Isabel nem hallgatott rá, a széket áthúzta a szobán, az
ablakok alá.
– A Krisztusát – morogta a férfi és elindult felé.
Isabel felugrott a székre, és az ablak retesze felé nyúlt.
Értelmetlen őrültség, mindketten tudták, hiszen a férfi
kétlépésnyire volt tőle, könnyen leemelhette őt a székről és
visszaráncigálhatta.
De még nem ért oda, és más most nem számított.
Megragadta a függönyt és leengedte maga elé. A férfi
megmarkolta, hogy lehúzza róla. Isabel leugrott a székről, és az
alagút ajtaja felé iramodott. Már majdnem odaért, amikor
meghallotta mögötte Morton döngő lépteit. Morton elkapta a
ruhája hátulját, és olyan erővel rántotta meg, hogy Isabel
elveszítette az egyensúlyát és hanyatt esett. Fájdalom futott végig
a gerincén. A férfi megragadta a karját és durván talpra rángatta,
majd a székhez ráncigálta. A szabadon lévő kezével felemelte a
széket, és a székkel együtt visszavonszolta a szoba közepére.
lenyomta a székre. – Ülve marad.
Isabel zihálva huppant le a székre. Kezével megfogta a szék
két szélét, és megpróbált felülkerekedni rémületén, amely
majdnem teljesen összeszorította a torkát.
Az ablakokon át férfihangok hallatszottak be. Mindketten az
ablakok felé néztek. A holdfény két alakot világított meg, amint
kilépnek az ajtón. Isabel szíve nagyot dobbant. Carlos! Grenville
ment az oldalán, és a kapu felé haladtak. Úgy cseverésztek, mint
a barátok. Odaértek a kipányvázott lóhoz. Carlos nyeregbe szállt,
el fog menni. Ne! Isabel majdnem kiabálni kezdett, Carlos állj
meg! Segíts! Ennyit még talán tud kiáltani, mielőtt Morton ideér.
És Carlos visszajön.
Mégis visszafojtotta a kiáltást. Ha kikiáltana Carlosnak,
Grenville megtámadná. A szalon tele volt a fegyveres csatlósaival,
akik egy pillanat alatt odarohannának az urukhoz, és az ő
parancsára lefognák Carlost. Carlos szembeszállna velük, ezért
bezárnák vagy megölnék.
Carlos a nyeregben ülve lenyújtotta a kezét és kezet fogott
Grenville-lel. Isabel remegő szájára tapasztotta a kezét, nehogy
kitörjön belőle a kiáltás. Minden idegszálával arra vágyott, hogy a
kiáltására Carlos ugorjon le a lováról és fusson oda hozzá. De ha
ezt tenné, Grenville elbánna vele.
Lehunyta szemét, és kezét olyan erősen szorította a szájára,
hogy a fogai az ajkába mélyedtek. Maradj csendben. Maradj
nyugton. Nem szabad meghallania. Nem szabad meglátnia.
 Mégis hirtelen felpattant a szeme. Nem tudta megállni, hogy
ne emelkedjen fel a székről, annyira vágyott rá, hogy lássa Carlost
elmenni, hogy megbizonyosodjon: biztonságban kijutott innen.
Morton húsos keze visszanyomta a székre. – Ha ezt akarja,
hát legyen – mondta. Hosszú bőrszíjat húzott elő a zsebéből,
hátracsavarta Isabel karját, és egymáshoz kötözte a csuklóját. A
bőrszíj Isabel bőrébe vágott. Hátracsavarta a nyakát, hogy
láthassa Carlost, aki meghúzta a gyeplőt és vágtatva indult a kapu
felé. Grenville integetett neki. Carlos kilovagolt a kapun,
miközben a köpönyege lebegett utána, majd elnyelte őt az
éjszaka.
Isabel úgy érezte, mintha a szívét kiráncigálták volna a
testéből. Carlos elment. Bármit akar tenni vele Grenville, egyedül
kell szembenéznie vele.
Grenville a kardját felcsatolva lépett be a könyvtárba. Előtte
magára kanyarította a köpönyegét, csizmát húzott, látszott, hogy
valahová készül. – Köszönöm, Morton – mondta, miközben
Isabel összekötözött kezét nézte. – Jól tette.
Isabel bátorságot színlelve így szólt: – Nincs joga így bánni
velem.
– Ó, dehogyisnem. Ebben egészen biztos vagyok.
– Maga őrült. Nem tarthat itt sokáig.
– Nincs is szándékomban. – Megfogta Isabel könyökét, és
felhúzta őt a székről.
– Épp a malomba készültünk, emlékszik? Megyünk?
Isabel talpra ugrott. – A férjem értem jött. Hamarosan
visszatér, és rokonokat is hoz segítségül.
– Én erre nem számítanék. Hiszen olyan tökfej, nem igaz?
Isabel leköpte.
Grenville olyan erővel vágta pofon, hogy a feje oldalra
csavarodott, és a nyaka belefájdult. Az összekötözött keze miatt
álig tudta megőrizni az egyensúlyát, majdnem elesett. De végül
sikerült talpon maradnia. Kihúzta magát és farkasszemet nézett
Grenville-lel. A férfi letörölte a nyálat az alsó ajkáról. Isabel fél
arca kivörösödött és égett a fájdalomtól.
– Ne higgye, hogy az összeesküvése győzni fog. A királynő
majd szépen letartóztatja, mert levélben beszámoltam neki a
viselt dolgairól.
Grenville majdnem mosolygott. – Hiába írt neki, azt a levelet
ugyan soha nem olvassa el. – Kihúzott a zsebéből egy papírlapot.
Isabel meglátta a feltört pecsétet. A levele! – Az indiánja nem
adta könnyen, úgy küzdött, mint egy kis tigris. Olyan komikusán.
Persze az embereim gyorsan elintézték.
Pedro! – Édes Istenem – kiáltott fel Isabel. – Mit tettek vele?
– Csak amit kellett.
– Megölte? – Isabel megtántorodott a fájdalomtól. Pedro…
meghalt… miközben a tőle kapott parancsot teljesítette. Könnyek
marták a szemét.
– Egy pogányt sirat – mondta Grenville megvetéssel. – Maga,
aki több száz derék angolt juttatna bitófára.
– Azt kívánom, hogy árulóhoz méltó halált haljon – mást
nem is érdemel! – mondta Isabel rekedt hangon, miközben majd
megszakadt a szíve Pedróért. – Remélem, hogy miután
felakasztották, még élve levágják és kibelezik magát. Szörnyeteg!
Grenville már nem figyelt rá. Kinyitotta íróasztala egyik
fiókját, beletette a levelet, bezárta a fiókot, majd felkapta a
lámpást és az alagút bejáratához ment vele.
– Morton – mondta, miközben kinyitotta az ajtót –, hozza ide
a nőt.
 28

A MALOM KINCSEI

A szobája ablakából Frances végignézte, ahogy Carlos a

nyeregből lenyújtja a kezét, és kezet ráz Christopherrel, majd
megfordul lovával és kilovagol a kapun, Christopher pedig
visszaballag a házba. Felnézett az ablakra, Frances pedig
hátralépett, hogy ne lássa meg. Egy ideig csak állt, mint egy
szobor, annyira elképedt.
Carlos nyilvánvalóan Isabelért jött! Christopher pedig
mosollyal az arcán elküldte. Mit mondott Carlosnak? Mit tett
kábellel?
Az ablaktól az ágyhoz ment, majd fel-alá járkált a szobában.
Be zárta volna Isabelt?
Akár engem – és így bezárva még csak nem is
figyelmeztethettem. Karjait maga köré fonta, fázott az Isabellel
szemben elkövetett bűne tudatától. Az én hibám… csakis az én
hibám. Tovább rótta a szobát. Mint egy ketrecbe zárt állat… ezt
tette velem Christopher. Fájdalmában tenyerébe temette arcát.
Nem, egy állat nem szenved a bűntudattól.
Mit tehetett vele? Gondolkodjunk az 6 fejével Nem
engedhette el Isabelt, mert Isabel értesítette volna a királynőt az
összeesküvésről. Nem, valószínűleg bezárta. Talán még… meg is
ölte?
Édes Istenem, még erre is képes lenne? A bölcsőre pillantott,
amelyben Katherine feküdt, és megborzongott, amikor eszébe
jutott az a szörnyűség. Még erre is képes lett volna a gyermekével
szemben. Ő akadályozta meg… elmondta neki… Isabel életét
veszélybe sodorta.
 Katherine felsírt. Frances felvette, magához ölelte és ringatta,
hogy megnyugodjon. Hogy ő maga is megnyugodjon. Riogatás
közben kinézett az ablakon, és megpróbálta összeszedni magát.
Azóta már Carlos rátért a Londonba vezető útra. Most minden
rajta múlik. Őrajta, aki nem állat. Bűnösnek bűnös, de mégis
ember, akinek szabad akarata van. Cselekedni tud, és cselekednie
is kell. Ha Christopher képes lett volna megölni a gyermekét
azért, hogy elérje a célját, senki sincs biztonságban mellette.
Ettől a gondolattól döntésre jutott, és az elméje is kitisztult.
Sietve felkapta a legmelegebb vállkendőjét és belebugyolálta
Katherine-t. Lehúzta az ágyról az ágyterítőt és leráncigálta az
ágyneműt. Fogott egy ollót, belevágott a lepedőbe, majd széles
csíkokat tépett belőle. Ezután összekötözte őket, hevenyészett
kötelet alakítva ki belőlük. Katherine-t szorosan a mellére tette,
majd az utolsó csíkkal magához kötözte. Most már Katherine-nak
csak a feje búbját látta. Az íróasztal fiókjából elővett egy pénzzel
teli bukszát, és becsúsztatta a gyermeke mellé.
Az ablak, amely majdnem olyan magas volt, mint ő, könnyen
kinyílt. Megcsapta a márciusi szél. Az ablakhoz húzott egy széket,
és a rögtönzött kötéllel a kezében felmászott rá.
Felállt az ablakpárkányra, Katherine-t magához ölelte, a szíve
vadul vert a gyermek alatt. A szél úgy fütyült mellettük, mintha a
tengerparton lennének. A hold fényesen világított fölöttük.
Alattuk Christopher könyvtárának kiugró teteje látszott. Az
udvaron három cselédlány sietett izgatottan az előadásra.
Frances megvárta, amíg belépnek a szalon ajtaján. A kislánya
mocorogni kezdett.
Csak egy kis ugrás a könyvtár tetejére, gondolta. De
megmerevedett a félelemtől. Vajon túléli a gyermeke az ugrást?
Aligha. Őrültség az egész. Katherine felsírt, mintha ő is tudná, és
Frances megsimogatta a kis fejét. Nem tudta elviselni, ha sírt. De
nem is állhatott itt sokáig, mert Christopher emberei
meghallanák a sírást. Hirtelen elszánta magát, és szorosan
magához ölelte a gyermekét. Most ugorj!
Kiugrott.
Amikor a tetőre huppant, görcsös fájdalmat érzett a lábában.
Az egyensúlyát elveszítve elesett, a tető szélére gurult, és az egyik
lába belegabalyodott a lepedőből modort kötélbe. Még éppen
időben meg tudta merevíteni magát, és megállítani az esést. A
heves mozdulattól Katherine elhallgatott. Frances szíve megállt
egy pillanatra. Megöltem.
Katherine zihálva levegőt vett, és nyöszörgött egy kicsit.
Frances sírni tudott volna a megkönnyebbüléstől. Arra is rájött,
hogy a fák és a háztetők között süvítő szél olyan hangos, hogy
teljesen elnyomja a gyermeke sírását. Lent senki sem hallja.
Kibogozta a lepedőből font kötelet. Egy széllökés kikapta a
kezéből, de végül sikerült elkapnia. A lábára állt, de a sarka
annyira fájt, amikor ránehezedett, hogy könnyek szöktek a
szemébe. Dacolva a fájdalommal végigment a tetőn, és a
könyvtár kéményéhez ment a kötéllel. Hurkot vetett a kémény
köré, majd csomót kötött rá. A tető széléhez ment a kötéllel, és
leengedte, de csalódottan állapította meg, hogy nem ér le a
földre, félúton elfogy a kötél. Vajon ez elég a leereszkedéshez?
Elégnek kell lennie – mást úgysem tehet. Meghúzta a kötelet.
Erősnek tűnt. A tető szélére állt, és elrebegett egy imát
Katherine-ért… Isabelért… és a saját bűnös lelkéért. Remegő
kézzel megragadta a kötelet és lassan elkezdett leereszkedni.
Iszonyúan nehéz volt tartania magát! A lepedő rászorult a
kezére, mélyen bevágta a tenyerét. De elég erősen fogta ahhoz,
hogy lelassítsa a csúszást. Végül a kötél elfogyott. Leugrott. A
sérült sarkára esett, és majdnem felkiáltott fájdalmában, majd
tántorogva megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát.
Elvánszorgott a bejárati ajtóig. Nem mert belépni rajta, hiszen az
intéző azt a parancsot kapta, hogy ne engedje ki a szobából.
Megállított egy istállófiút, aki az előadásra sietett.
 – Egy kis segítségre lenne szükségem – mondta, levegő után
kapkodva.
A fiú csak bámult, amikor látta, mennyire ziláltan áll ott, a
mellére kötözött gyermekkel. – Mi a baj, hölgyem?
– Ismered a cselédemet, Nan Rousse-t?
– Aha.
– Küldd hozzám. Mondd meg neki, hogy jöjjön az istállóba.
És jegyezd meg: senkinek nem szólhatsz erről egy szót sem.
Senkinek!
Az előadás még nem kezdődött meg, amikor Frances
kilovagolt a kapun. Egyedül volt. Nannek az előbb odaadta a
bukszát, és meghagyta neki, hogy rejtse el a gyermeket reggelig,
majd vigye a kirknewtoni fogadóba, maradjon ott, és fogadjon fel
egy szoptatós dajkát. Bármi is történik, Katherine most már
biztonságban lesz.

Grenville kinyitotta az alagút malom felőli ajtaját. A folyó

hangos morajlása úgy csapta meg Isabelt, akár egy szélroham.
Morfon belökte az alagútba, miközben a háta mögött még mindig
össze volt kötözve a csuklója, ezért bukdácsolva igyekezett
megőrizni egyensúlyát. Grenville egy farúdra erősített
vaskampóra akasztotta a lámpást. Isabel megpróbált minél
jobban elhúzódni a lámpás fénye alól, mert titokban azon
mesterkedett, hogy meglazítsa csuklóján a bőrszíjat. Miközben az
alagútban lépkedtek, olyan megszállottan csavargatta a kezét a
szíj alatt, hogy a bőrszíj megvágta a csuklóját.
Grenville a lefelé vezető lépcsőhöz ment, és lekiabált: – York
atya. – Morton Isabel mellett állt, további utasításokra várva.
Kint a nagy vlzkerék fáradhatatlanul hajtotta a vizet: Pliccs-
placcs, pliccs-placcs, amitől a padlóként szolgáló deszkák
berezonáltak, és még Isabel lábában is megremegtek a csontok. A
kerék által meghajtott tengely csikorogva forgott körbe-körbe. A
levegő tele volt vízpárával, és Isabel hamar rájött az okára. Ott,
ahol a tengely a kerékhez illeszkedett, széles lyuk tátongott a fal
és a padló között, amelybe akár egy asztal is belefért volna, és
amelyen keresztül Isabel kilátott a folyóra. Az esőzésektől
megáradt folyó fehéren tajtékozva kavargott a kerék körül.
Isabelnek félelem kúszott fel a hátán.
A pap felcsoszogott a lépcsőn. Grenville-hez hasonlóan ö is
útra készen állt: lovaglócsizmát és nehéz köpönyeget viselt,
hosszú, fehér arcát fekete sállal tekerte körül. A vállán átvetve
telepakolt zsákot cipelt, amely olyan nehéz volt, hogy az utolsó
lépcsőfokokra már alig tudott felkapaszkodni. Ledobta a zsákot,
és Isabel látta, hogy hegyes tárgyak dudorodnak ki belőle. A pap
ellenséges pillantást vetett Isabelre. – Remélem, nem akarja
magával hozni ezt a nőt – mondta.
– Persze, hogy nem. Ne foglalkozzon vele – válaszolta
Grenville. A zsákra mutatott:
– Hol a többi?
A pap a szoba túlsó oldala felé mutatott. A gabonával
megrakott, majdnem a plafonig érő zsákok mellett három,
szögletes tárgyakat rejtő zsák hevert.
– Azt a hármat már átválogattam – mondta. – Még kettő
hátra van. – A három zsákhoz egy gyémántokkal kirakott
aranykereszt volt támasztva, amely olyan hosszú volt, mint a pap
lába. Isabel emlékezett rá a lenti szobából, ahol a kegytárgyak
titkos készletét tartották. Grenville és emberei gyűjtötték össze
őket Northumberland templomaiból, mielőtt még a királynő
emberei el tudták volna kobozni őket. Isabel rájött, hogy a pap
zsákjai ezektől a kincsektől dagadtak.
– És a lovak? – kérdezte Grenville.
– Az ajtó előtt várnak ránk és a rakományra.
– Rendben. – Isabelre nézett. – Még egy utolsó feladat.
Morton füléhez hajolt és valami utasítást súgott neki. Morton
megragadta Isabelt, és a könyökénél fogva a folyó melletti falhoz
rángatta. Isabelnek rosszullét szorította össze a torkát. Mindjárt
belelöki a kavargó vízbe! Megbotlott, de a férfi erősen tartotta.
Semmit nem tehetett Morton ellen, és a csípője magasságában a
vízkerék forgó vastengelye teljesen sarokba szorította. Ha Morton
belöki a vízbe, csak akkor van esélye a menekülésre, ha
kiszabadítja a kezét. Rémülten, minden erejét latba vetve küzdött
a bőrszíjjal, már teljesen lehorzsolta a bőrét, és érezte, amint
melegen szivárog a vér a csuklójából. A kötél egyre lazábbá vált!
Időié lenne szüksége! Odaszólt Grenville-nek: – Várjon! – Alig
hallatszott a hangja a víz dübörgése és a lapát csobbanása
mellett.
– Tessék. Várjon, Morton – mondta Grenville nyugodt
hangon. – Tennünk kell néhány óvintézkedést. – Lehúzott egy
üres zsákot a fagerendáról függő kampóról, és átvitte a szoba
túlsó felére, ahol törött malomkövek hevertek a földön.
Isabel érezte, hogy csuklóján a szíj még jobban meglazult.
Még egy kis időt!
– Hová viszi a kincset?
– Nocsak. Hát Newcastle-be – felelte gúnyosan, meglepetést
színlelve. – Hiába kémkedett, még ezt sem tudta kideríteni? Ezek
a szent tárgyak majd felvidítják harcoló embereink szívét. – A
zsákba ökölméretű kődarabokat töltött. – Még ott meg kell
szerveznem néhány dolgot. Hétszáz ember vár útra készen, és
amint összegyűjtöttük őket, máris indulunk Durhambe. De
persze erről maga is tud. Ott újabb tizenkétezren csatlakoznak
hozzánk. Szent József napján, ha Isten kegyes hozzánk, kitűzzük
zászlóinkat a durhami katedrálisra, és tovább vonulunk
Londonba.
Az egyik polcról leemelt egy kötelet és bekötözte vele a zsák
száját, egy hosszabb részt szabadon hagyva a végén, amelyre
hurkot kötött. Isabelhez vitte a zsákot. Isabel szíve olyan vadul
vert, hogy szinte szétrepesztette a bordáit, amikor Grenville a
nyakába akasztotta a zsákot. Olyan nehéz volt a zsák, hogy
Isabelt majdnem lehúzta a földre.
 – Londonban – folytatta – ezrek ujjonganak majd, ha elűzzük
azt a fattyú királynőt.
– Kérem… – Isabel remegett. A hangja elcsuklott. –
Könyörögve kérem önt. Gyermeket várok. Kegyelmezzen meg az
ő ártatlan életének.
A férfi undorral nézett rá. – Még egy Thornleigh-ivadék? Már
így is túl sok van magukból. – A hangja haragosan csengett. –
Egy gyilkosokkal teli család. Az apám meghalt. Az anyám
meghalt. A maguk vére fekete a bűntől. – Az arcát olyan közel
nyomta hozzá, hogy Isabel érezte a forró leheletét. – Hagynom
kellett volna, hogy ott pusztuljon a viharban.
Közelebb lökdöste Isabelt a lyukhoz. Isabel a súlytól
elveszítette az egyensúlyát, és megbotlott a háta mögött lévő lyuk
szélén. A háborgó víz felől érkező széllökés meglengette a
szoknyáját, és jeges permetet fújt meztelen lábára. Isabel
megpróbált előre lépni, de Grenville útját állta. A vastengely
balra állta el az útját, a jobb oldalon pedig Morton. Isabel és
Grenville egymásra meredt. Isabel lihegett, és nyakával
megpróbálta fenntartani a súlyt, akár egy igába hajtott állat. A
nehéz zsák ingaként lengett kettejük között.
Grenville hátralépett, és Mortonra hagyta Isabelt. Morton
ismét megragadta Isabel könyökét. Grenville odalépett a
templomi kincsekkel megtöltött zsákokhoz, felkapta a keresztet
és két kézzel felemelte maga előtt. A drágakövek csillogtak a
lámpás fényénél, és Grenville úgy bámult a keresztre, mintha
belőle akarna ihletet meríteni.
– Hát nem gyönyörű? Ugyanígy fogom magasra emelni,
amikor bevonulunk a durhami katedrálisba, és visszahelyezem
megszentelt helyére, az oltárra.
Mortonra nézett, majd mintegy jelzésként bólintott.
– Várjon! – kiáltotta Isabel. – Hadd mondjak elegy imát.
Kérem! – Annyira remegett, hogy alig tudta kierőltetni a hangot
a száján. De a bőrszíj már majdnem lejött! Egy pár pillanat, és
talán kiszabadíthatja a kezét. – Ennyit engedjen meg, keresztény
könyörületből.
A férfi vállat vont. – Nem bánom.
Isabel térdre ereszkedett, lehunyta szemét, és már szinte
érezte, amint Morton a csizmájával belerugdossa a vízbe. Nem
imádkozott, csak kétségbeesetten küzdött, hogy kiszabadítsa a
kezét.
– Most már elég! – mondta Grenville. Isabel kinyitotta a
szemét. Grenville közben letette a keresztet, és most lehajolt,
hogy felvegye az egyik kincses zsákot. Indulni készült.
– Morton, tegye a dolgát.
– Atyám! – kiáltott oda Isabel az atyának. – Kérem, áldjon
meg, mielőtt meghalok!
York atya jeges tekintettel nézett rá. – Mindenki eretnek, aki
azt a fattyú Erzsébetet támogatja. Az eretnekek számára nincs
kegyelem. – Ezzel elintézte Isabelt, és Grenville-hez fordult:
– Segítsen felvinni az utolsó zsákokba való dolgokat.
Mindketten lementek a lépcsőn.
Morton talpra rángatta a félelemtől halálra vált Isabelt.
Megragadta mindkét vállát.
Hirtelen valami furcsa robaj és csizmák dübörgése hallatszott
le a mennyezet mögül. Isabel hunyorgott, de nem látott semmit,
mivel Morton hatalmas teste előtte tornyosult. Minden erejét
beleadva vállával nekifeszült Morton kezének. Hallotta, amint a
döngő léptek zaja egyre közeledik a lépcsőn. Mortont valaki
hátrarántotta, ettől Isabel pedig előreesett. Erős kezek kaptak
utána, és állították fel. Bár már alig látott, annyira szédült, mégis
felnézett, és akkor egyszerre elakadt a lélegzete. Carlos!
Morton visszanyerte egyensúlyát és hátulról megszorította
Carlos torkát. Mindketten hátratántorodtak, és dulakodni
kezdtek.
Isabel még mindig nem tért magához a meglepetéstől.
Frances futott feléje és kiabált: – Isabel! – Frances elrántotta őt a
tátongó lyuktól. Az ijedtségtől kiszállt az erő Isabel lábából, és
összeesett. Frances üggyel-bajjal felsegítette.
Morton a lyuk közelében birkózott Carlosszal, és most
igyekezett odarángatni a széléhez. Carlos sarka már bele is
csúszott a résbe, de kirántotta belőle és talpra ugrott, majd a
vastengelyhez hátrált. Morton ököllel felé csapott, de Carlos
elhajolt előle a tengely fölött. Morton ettől megingott és
elveszítette az egyensúlyát. Beleesett a lyukba, és a fodrozódó víz
elnyelte.
Carlos háta mögött most Grenville bukkant fel, kezében
magasra tartott karddal.
– Carlos! – sikított fel Isabel.
Carlos megfordult és kirántotta kardját. A két férfi párbajozni
kezdett.
Frances megpróbálta lerángatni a kővel megtöltött zsákot
Isabel nyakáról. Amikor Isabel megszabadult a zsáktól, így
kiáltott: – Vágd le a szíjat a kezemről! – Frances rángatni kezdte
a szíjat, de Isabel csuklója iszamós volt a vértől, így sokáig
bíbelődött vele. Grenville és Carlos vadul forgatta a kardját, és
viaskodott egymással, miközben Grenville fel-felmordult az
erőfeszítéstől. A kardlapok csattanó, csengő hangon ütődtek
össze.
A pap dübörögve rohant felfelé a lépcsőn, kezében egy hosszú
tőrrel, és nekirontott Carlosnak. Amikor Carlos meglátta, kitért a
támadása elől, miközben tovább vívott Grenville-lel. Isabel
rémülten figyelte. Ha Carlos egyetlen ellenféllel állna szemben,
akár a karját is könnyedén levágná, de két elszánt ellenséggel
szemben ilyen szűk helyen rosszak az esélyei. Miközben sikerült
Grenville-t a lépcsőhöz beszorítania, a pap hátulról támadta.
Carlos felváltva viaskodott a két emberrel, kardjával lecsapott az
egyikre, miközben kivédte a másik támadását.
– Siess, Frances! – kiáltotta Isabel. Carlos mindkét férfit
sakkban tartotta, de mindkettő elszántan küzdött. A
végtelenségig nem tarthatta őket távol. Amint elfárad, valamelyik
lecsap rá.
– Megvan! – kiáltotta Frances, és Isabel érezte, hogy a szíj
elszakad. Szabad a keze! Carlos megfordult, és elhárította
Grenville kardját, ám ekkor Isabel látta, hogy a pap a tőrét Carlos
vállába készül beledöfni. Lekapott egy üres zsákot a horogról, a
pap felé rohant, és a fejére húzta. A pap rángatni kezdte a fejéről
zsákot, miközben a tőrével ide-oda csapkodott a levegőben,
amelynek a hegye felsértette Isabel nyakát. Isabel éles fájdalmat
érzett. Carlo» rémülten nézte, ahogyan kiserken a vére, és ezt a
pillanatot kihasználva Grenville ismét rátámadt. Carlos
védekezett, de Grenville kardja megsebezte a karját. Vér
szivárgott a zekéje ujján keresztül. Eltorzult az arca a fájdalomtól,
de ismét támadásba lendült és elhárította Grenville-t.
Frances felkiáltott: – Vigyázz!
A papnak közben sikerült megszabadulnia a szemét eltakaró
zsáktól. Isabelre rontott, és gyomorszájon vágta. Frances ismét
felkiáltott: – Vigyázz!
Isabel kétrét görnyedt a fájdalomtól, és összekuporodott.
York föléje hajolt, és a tőrét belé akarta döfni. Carlos megfordult,
hogy odarohanjon Isabelhez, amikor Grenville feléje sújtott a
kardjával. Carlos elhajolt a kard elől, de elveszítette egyensúlyát
és megtántorodott,
– Álljon meg! – kiáltotta Frances a papnak. Lekapta a
lámpást a horogról és a pap felé hajította, de az lecsúszott a pap
válláról és a gabonával teli zsákokra esett. A vászon rögvest tüzet
fogott, és a lángok ráterjedtek az összes zsákra, nem kímélve a
kincsekkel teli zsákokat.
Grenville elborzadva nézte a tüzet. Odarohant a kincsekhez,
ahol az aranykereszt is feküdt. Frances az útjába került, és ekkor
a kézfejével olyan erővel csapta arcon, hogy Frances elterült a
földön. Föléje állt és belerúgott. – Bolond! – Majd megfordult,
hogy megmentse az aranykeresztet. A tűz fölé hajolt, hogy
kirántsa a lángok közül, de felkiáltott, annyira égette a kezét.
Carlos felsegítette Isabelt. Rémülten nézte vérző nyakát, de
Isabel ezt mondta:
– Csak egy karcolás – figyelj oda! – A pap lecsapott Carlos
kezére, amelyben a kardot tartotta. A kard kiesett belőle.
A pap elrúgta onnan a kardot, majd Grenville-lel együtt
Carlosra támadtak, és együtt ledöntötték a földre. A lángok
átterjedtek a gabonás zsákokról a farudakra is, amelyekről az
üres zsákok lógtak, maid a tetőgerendákra is. Isabel Franceshez
szaladt, aki a földön fekve nyögött; annyira letaglózta a bátyjától
kapott ütés, hogy Isabel nem tudta felráncigálni á földről.
Rémült arccal nézte a három férfi küzdelmét, azt, ahogyan
Carlos ökölcsapásaival elhárítja a másik kettőt, ők pedig újra és
újra támadásba lendülnek ellene. Mindeközben a tűz egyre
terjedt; már a padlódeszkák és a tetőgerendák is ropogtak, a
gabonás zsákok pedig teljesen lángra kaptak.
– Menekülj ki, Isabel! – ordította Carlos.
Grenville köhögött a füsttől. – A kincsek – kiáltotta és
lebotorkált a lépcsőn.
Isabelnek égett a szeme. Mindent átjárt a hőség és a füst.
Nem tudta felrázni Francest, aki csak nyögött a földön,
túlságosan le volt taglózva ahhoz, hogy megmozduljon.
A pap eloldalgott Carlos mellől, nem merte egyedül folytatni
a harcot ellene; majd a felfelé vezető lépcsőkhöz szaladt.
Amikorra azonban odaért, annyira elterjedtek a lángok előtte a
padlón, hogy meg kellett állnia. Megfordult, és visszaszaladt a
házba vezető alagút felé, ám egy lángoló gerenda esett le elé,
elzárva az utat az ajtóhoz. A rémülettől dermedten állt meg.
Isabel a csuklójánál fogva vonszolta Francest, de alig látott a
gomolygó füsttől, amely ekkorra már teljesen elnyelte a papot.
Carlos hirtelen mellette termett, és eltolta Francestől. – Menj! –
mondta neki. – Menj ki! – A karjába kapta Francest.
 – Igen, erre menjünk! Gyere utánam! – mondta Isabel, és a
lépcső felé futott, amely felfelé vezetett, ám a lépcső közelében
megtorpant, mert előtte égett a padló, és a lángok már térdig
értek. Reccsenést hallott, és megfordult. A kincseket rejtő
szobához, lefelé vezető lépcső óriási robajjal, lángolva és
szikrázva összeomlott. Grenville a tűz fogságában rekedt.
– Indulj már! – hallotta ismét Carlos kiáltását. Hátranézve
látta, amint keresztülbukdácsol a gomolygó füstön Francesszel a
karjában. Isabel átugrált a lángokon, és elindult felfelé a lépcsőn,
miközben őrjöngve próbálta lesöpörni a szikrákat a szoknyájáról.
Köhögve támolygott ki az ajtón és lépett ki a folyóparti
ösvényre. De hol maradt Carlos? Isabel egész testében reszketett,
alig állt a lábán, az arca még mindig égett a benti hőségtől. Ekkor
megpillantotta Carlost, amint kibotladozik az ajtón, és a
megkönnyebbüléstől könnyek öntötték el a szemét. Odaért az
ösvényhez, letérdelt, és Francest letette a fűre. Úgy tűnt, mintha
Francesben már alig pislákolna az élet. Isabel letérdelt Carlos
mellé. – Csak nem…?
– Magához fog térni – mondta Carlos, levegő után kapkodva.
– Te jól vagy?
Isabel ránézett, és még mindig rázta a remegés. – Igen. És te?
A karod…
– Én rendbe jövök, Isabel. Én… – Elcsuklott a hangja.
– Szerelmem. – Isabel Carlos nyaka köré fonta a karját.
Carlos olyan szorosan ölelte magához, hogy alig kapott levegőt.
Az épületet bömbölve mardosták a narancssárga tűznyelvek,
és a fekete füst tekeregve szállt az ég felé. Egyre égetőbb hőség
áradt feléjük. A közelben három ló nyerített a tűztől való
félelmében. Egyre erősebben rángatták a pányváikat, amelyekkel
egy korláthoz kikötötték őket, és idegesen toporogva próbáltak
elszabadulni.
Frances felült és köhögött.
– Fel tud állni? – kérdezte Carlos. – Nem maradhatunk itt.
 Frances bólintott. Carlos Isabellel együtt felsegítette. Frances
visszanézett a malomra. – Christopher…
– El kell mennünk innen – mondta Carlos, és elindult a lovak
felé. – Mielőtt még az emberei ránk találnak. – Kikötötte a
lovakat.
Amint lóháton távolodtak a malomtól, Isabel a válla fölött
hátranézett a sötétben a lángokra. Elborzadva látta – vagy talán
csak a lázas képzelete játszott vele? –, hogy egy ember kitántorog
az ajtón. Úgy nézett ki, mint York atya. Sántítva vonszolt valamit.
A lángok megvilágították… az aranykeresztet.
Tölgyfából és mohás kőből épült régi fogadóban szálltak meg,
egy nyugodt, erdővel borított völgy mélyén. A szél elállt, és
mindent elárasztott a csend. Lágy eső kopogott a tetőn. Egy
bagoly huhogva szállt ki az erdőből.
A kandalló parázsló tüze megvilágította Isabel és Carlos
meztelen testét. Carlos egy széken ült, Isabel pedig vele szemben,
lovagló ülésben ült az ölében. Szeretkeztek, de csak lassú, finom
mozdulatokkal, mivel mindketten tele voltak sebekkel. Mégis
annyira akarták egymást, hogy nem tudták abbahagyni. Isabel
keze Carlos vállán nyugodott, Carlos pedig Isabel csípőjét fogta
át, és közben egymás szemébe néztek, és élvezték, hogy végre
együtt lehetnek a borzalmak után.
Miután elindultak, útközben felvették Frances gyermekét és
cselédjét, majd London felé vették az irányt. Isabel beszámolt
Carlosnak az összeesküvésről, ezért siettek, hogy figyelmeztessék
a királynőt, és nem akartak több időt elvesztegetni. Beszélt neki
Pedróról is, és látta, hogy Carlost is ugyanúgy lesújtotta a halála,
mint őt. Úgy érezte, hogy a malom poklának tüzében bennragadt
Grenville halála nem volt más, mint isteni igazságszolgáltatás.
Minden egyes mérföld után, amit mezőkön, hidakon át, hegyre
felkaptatva, völgybe legaloppozva megtettek, egyre inkább úgy
érezte, hogy a malombeli lidércnyomás szép lassan elmarad
mögötte. A tajtékzó víz, amely elnyelhette volna… a mindent
elemésztő tűz… a lángokból az éjszaka sötétjébe kilépő pap a
falfehér arcával…
Ám itt a fogadóban, amikor Carlos bezárta az ajtót és egyedül
maradtak, mindent maga mögé dobott. Újra egymásra találtak.
Újra férj és feleség voltak. Egyek. Semmi más nem számított.
Isabel szívverése lecsendesedett, Carlos lélegzete is nyugodttá
vált. Még mindig egymás szemébe néztek. Carlos sugárzott a
boldogságtól, de Isabel a bűntudat árnyékát is felfedezte
tekintetében. – Isabel – mondta Carlos olyan halkan, hogy Isabel
még az eső halk neszét is hallotta a hangján keresztül. – Meg
tudod valaha is bocsátani, hogy…
– Pszt – válaszolta Isabel, és Carlos szájára tette az ujjai
hegyét. Annyira átjárta az elégedettség, hogy úgy érezte, hogy
még valamit adni akar neki. – Carlos, gyereket várok.
Isabel nézte, hogyan kergetőznek az érzések az arcán. Jól
ismerte már, tudta, milyen érzések ezek. Izgatott öröm;
szégyenkezés amiatt, ahogyan bánt vele; és aggodalom, hiszen
egyszer már elvetélt.
– Ígérem neked – mondta Isabel olyan lágy hangon, mint az
eső halk moraja –, hogy ezt a gyereket nem veszítjük el.
Mosoly bujkált Carlos ajkán. Majd homlokát Isabel vállára
hajtotta, és Isabel érezte, hogy Carlos a könnyeivel küszködik.
Átölelte és ezt suttogta; – Mi amor.
 NEGYEDIK RÉSZ

Veszélyben a királynő
 29

VISSZATÉRÉS A WHITEHALLBA

A reggeli ködben felderengő londoni templomtornyok jó

tájékozódási pontokként szolgáltak a három utazó előtt, és a
városfalon túlról kihallatszó harangzúgás hívogatóan köszöntötte
őket. Isabel megkönnyebbülten sóhajtott fel. Sikeresen
megérkeztek. A kényelmetlen utazással töltött napok után
minden izma sajgóit, de Carlosszal és Francesszel még éppen
idejében ért a fővárosba ahhoz, hogy figyelmeztesse a királynőt
az északon készülő összeesküvésre. Semmi kétsége nem volt
afelől, hogy az összeesküvők Grenville nélkül is folytatni akarják
tervük megvalósítását, de ez nem fog sikerülni nekik. Amint a
királynő értesül róla, felgöngyölíti az összeesküvést, és elfogatja a
résztvevőket. Isabelben fájdalmai ellenére is friss energia áradt
szét, hiszen már olyan közel került utazása céljához.
Rámosolygott Carlosra, aki mellette lovagolt. – Hamarosan
viszontlátjuk Nicót – lelkendezett.
Carlos bólintott, és megpróbálta viszonozni a mosolyt, de
látszott rajta, hogy gondok gyötrik. Attól tartott ugyanis, hogy
komoly következményei lehetnek annak, amit Leithben tett.
Isabel és Frances csodálattal hallgatták a beszámolóját arról,
hogy Adam hogyan esett a franciák fogságába, és Carlos hogyan
szabadította ki titokban, ám ezzel durván megsértette a francia
parancsnokot. Ez súlyos függelemsértésnek számított, Isabel
mégis túláradó hálát érzett Carlos iránt. Belegondolni is szörnyű
volt, hogy Adam ott senyvedt abban a leithi börtönben, az
akasztófa árnyékában! Carlos az életét kockáztatta azért, hogy
megmentse a bátyját. Mennyire szerette őt ezért.
 – Bizony, végre viszontlátjátok a fiatokat – mondta Frances
és ha Isten is úgy akarja, én is nemsokára találkozom Adammel,
amikor hazaér Amsterdamból. Ő pedig végre megpillanthatja a
lányát.
Szegény Frances, gondolta Isabel. Milyen kimerültnek
látszik. Nagy sietségükben, hogy minél előbb Londonba érjenek,
Nant, a cselédet és a kislányt két nap lovaglásnyi távolságra
maguk mögött hagyták. Frances mindenképpen el akarta kísérni
Isabelt a palotába, mert személyesen akarta biztosítani Erzsébet
királynőt arról, hogy semmi köze a bátyja árulásához. Adam
hírnevének is ártana, ha gyanúba keveredne. Micsoda viharos
időszakot éltek át, gondolta Isabel, miközben sógornőjére nézett.
Amikor Frances bevallotta neki, hogy elárulta őt Grenville-nek,
Isabel irtózatosan dühbe gurult, de hamar elpárolgott a haragja,
mert Frances szemmel láthatóan nagyon bánkódott miatta.
Ezenkívül Isabel tudta, hogy ő is ugyanezt tette volna, ha valaki
azzal fenyegetőzik, hogy megfojtja Nicolast. Ő és Frances újra jó
barátok voltak.
A Bishopsgate közelében jártak, itt már a forgalom is sűrűbb
lett. Szekéren ülő fuvarosok, teheneiket mészárszékre hajtó
parasztok, lóháton ügető kereskedők, gyalogosan igyekvő
háziasszonyok, vízhordók, inasok, mosónők lépték át a
városkaput mindkét irányban. Piacra szánt libák gágogtak
ládákba zsúfolva. Marhák bőgtek a parasztok ostorcsapásai alatt.
A szél hal- és fűrészporszagot hozott. Isabel, Carlos és Frances
áthaladtak a kapun és elindultak a Bishopsgate utcán. A szülei
házához közeledve Isabel látta, amint egy cseléd török szőnyeget
ráz kj egy harmadik emeleti ablakból, és arra gondolt, milyen
csodálatos lesz hazavinni Nicolast, lemosni az út porát, és végre
megpihenni. De még nem jött el az ideje. Először
figyelmeztetniük kell a királynőt.
Nyugati irányban folytatták útjukat ezen az egy
négyzetmérföldnyi, nyüzsgő területen, amely maga a város.
Miután elhagyták a selyemkereskedők céhét és a St.Mary-le-
Bow-tempIomot, végigmentek a Paternoster utcán, elhaladtak a
Szent Pál-székesegyház
mellett. Ezután kimentek a Ludgate városkapun, és a Szép
Vadóc fogadót elhagyva átkeltek a Fleet Ditch csatornán, amely
bűzlött a vágóhidakról és a cserzőműhelyekből idehordott állati
zsigerektől. A Strand utcán már majdnem elérték Charing Cross
negyedét, ahol a gazdag nemesek fényűző házainak kertjei
egészen a folyóig húzódtak, amikor Carlos lelassította a lovát. –
Itt elbúcsúzom – mondta. Isabel és Frances szintén megálltak.
Isabel nyugtalan pillantást vetett a spanyol követségnek otthont
adó Durham House-ra. Carlosszal már útközben megállapodtak
ebben. – Amint megérkezünk, rögtön el kell mennem Quadra
püspökhöz – mondta akkor Carlos Isabelnek. – Az a legjobb, ha
magam mesélem el neki a történteket, még mielőtt D’Oysel
beszámolóját megkapná.
Isabel tisztában volt a helyzet komolyságával. A követ
megbüntetheti Carlost, amiért D’Oyselre támadt, sőt még azt is
kezdeményezheti a királynál, hogy vonja vissza az
encomiendáját. – Talán nem annyira vészes a helyzet, mint
gondolod – mondta Isabel, és megpróbálta optimistán nézni a
dolgokat. – Valószínűleg senki sem tudja, hogy te álltái Adam
megszöktetése mögött.
– Senki, kivéve D’Oyselt – mondta Carlos rosszkedvűen –,
akit majdnem megöltem.
A Charing Crossnál most Carlos megfogta és megszorította
Isabel kezét. – Minden tőlem telhetőt megteszek. Menj, intézd el
a dolgot a királynővel, aztán vidd haza Nicolast. Apád házában
találkozunk.
Isabel az arcához szorította Carlos kezét. Bármi is vár rájuk,
nem aggódik a jövő miatt. Boldogságon kívül nem érez mást,
hiszen megtalálták egymást, és hamarosan a fiukat is. A benne
sarjadzó élet is örömmel töltötte el, és a hite Carlosban erősebb
volt, mint valaha, akár megmarad az encomiendájuk, akár nem.
Semmi nem rendítheti meg ezt a boldogságot. Carlos az ajkához
emelte Isabel kezét és megcsókolta, majd megfordult a lovával és
elvágtatott a Durham House irányába.
Isabel Francesre nézett.
– Én nem megyek sehová – mondta Frances.
Isabel rámosolygott, örült, hogy ő vele marad.
Miután még egy mérföldet megtettek, belovagoltak a
Whitehall-palota útvesztőjébe. Isabelnek eszébe jutott, hogy
elámult ezen a sokszínű labirintuson, amikor a királynő maga elé
idézte őket karácsony előtt. A palota város volt a városon belül a
maga házaival, boltjaival, istállóival, laktanyáival,
bajvívóudvaraival, teniszpályáival, nagyobb és kisebb tornyaival.
Bekötötték lovaikat az egyik istállóba, majd végigmentek az
északi udvaron, ahol kereskedők, ügyvédek és írnokok sürögtek-
forogtak. Fűzfapoéták és pamfletírók lengették irományaikat,
vevőkre vadászva. Egy szutykos kislány hangosan énekelve
kínálta húsos pitéit.
Ám a megszokott nyüzsgés mellett Isabel valami újfajta
feszültséget is érzett a levegőben. Az óratorony alatt, egy boltíves
kapun átnézve a palotaőrség katonáit pillantotta meg, akik
rendfokozatuk szerint sorakoztak fel, miközben egy tiszt
parancsokat harsogott feléjük. Az udvaron mindenütt felbukkanó
írnokok fáradtnak és idegesnek tűntek. Isabel összenézett
Francesszel, aki ugyanúgy érzékelte ezt a feszült hangulatot. –
Valami történt – állapította meg Frances.
A királyi lakosztály épületében a lépcsők, a folyosók és a
galériák, akárcsak máskor, zsúfolásig tele voltak udvaroncokkal
és szolgákkal, de most nem lehetett vidám arcokat látni. És
muzsikaszó sem hallatszott. A királynő híres volt zeneszeretetéről
– Isabel anyja mesélte, hogy éjjel-nappal lantok, spinétek és
violák hangjától visszhangzott a palota. Ma azonban nem szólt
zene. Csak ideges, elfojtott hangok és kirobbanó viták törték meg
a csendet.
Beléptek a királyi lakosztály előszobájába. A belső szobából
egy nő lépett ki, kezében iratköteggel. Isabel felismerte –
Katherine Ashley volt az, a királynő régi nevelőnője, akihez
régóta baráti szálak fűzik a királynőt. Ő is épp olyan idegesnek és
elgyötörnek tűnt, mint bárki más.
– Valverde asszony? – szólt a volt nevelőnő meglepetten. –
Istenem, hát tényleg ön az. Az édesanyja épp tegnap beszélt
önről. De azt hittem, hogy ön most…
– Anyám itt van? Ashley kisasszony, kérem, szóljon neki,
hogy itt vagyok. Sürgősen, ha lehet.
– Sajnálom, de tegnap este a királynő nevében elment
látogatóba Shrewsbury grófjához. Minden főúrra és nemesre
szükség van, aki katonákkal tud szolgálni. Őfelsége tanácsnokai
megígérték, hogy vasárnapra kiállítanak egy ötezer fős sereget.
– Miért? Mi történt?
– Nem hallotta? A futár ma reggel érkezett a hírekkel
Skóciából.
Isabel szíve gyorsabban kezdett verni. – Skóciából?
– Zokogva mesélte el, hogy mi történt. – Ashley kisasszonyon
is látszott, hogy majdnem elsírja magát. – Ó, micsoda szégyen ez
Angliára! A királynő seregét, amelyet Lord Grey vezetett,
leverték.
– Leverték?
– A francia erődítményben, Leithben.
– Hogy lehet, hiszen ostromra készültek?
Szó sem volt ostromról. Helyette őfelsége megparancsolta
Lord Greynek, hogy indítson totális támadást, ő
engedelmeskedett… de az eredmény katasztrófa lett. A mi bátor
katonáink már elkezdtek felmászni a leithi erőd falára, amikor
kiderült, hogy a létráik túl rövidek. A létrák tetején rekedt
embereket aztán a franciák, nagy derültség közepette,
lelökdösték a bástyák faláról, még az asszonyaik is segítettek
nekik. Több ezer katonát taszítottak a mélybe, akik összetörték
magukat és meghaltak.
Isabel szóhoz sem jutott a döbbenettől.
– És van, ami még ennél is rosszabb- folytatta a hölgy
elkeseredetten. – Egy spanyol flotta kötött ki Skócia partjainál,
több ezer katonával a fedélzetén. A franciákkal együtt
felmorzsolják majd a maradék seregünket.
Frances felkiáltott: – Istenem, segíts!
Ashley kisasszony Francesre fordította tekintetét, akivel még
nem találkozott. Isabel gyorsan bemutatta őket egymásnak,
miközben fejében nyugtalanul kergetőztek a gondolatok.
Micsoda szégyenteljes vereség! És még a spanyolok is
közelednek! A királynő pozíciója ettől alaposan megrendült,
ráadásul az északi lázadók is ellene szervezkednek a saját
birodalmában. Hála Istennek, legalább ezt
megakadályozhatom, gondolta Isabel. – Találkoznom kell
Őfelségével – mondta. – Azt reméltem, hogy édesanyám majd elé
vezet. Ashely kisasszony, most önre hárul ez a feladat.
– Őfelségével akar találkozni? Ez lehetetlen. Bezárkózott és a
tanácsnokaival folytat komoly tárgyalásokat.
– Akkor sürgősen adjon át neki egy üzenetet. Mondja meg
neki, hogy beszélnem kell vele.
– Asszonyom, ön nem tudja, mit beszél. Ezek a súlyos
államügyek…
– Csak egyetlen államügy létezhet, az pedig a birodalom
biztonsága. Őfelségét újabb veszély fenyegeti – mondta Isabel
kezét feltartva, nehogy Ashley kisasszony félbeszakítsa. – Nem
csak Skócia felől, hanem itthonról.
Ashley kisasszony egyszeriben feszült figyelemmel hallgatta.
A királynő környezetében senki nem engedhet el a füle mellett
egy árulásról szóló hírt.
– Vannak… információi?
 – Igen.
– Kire gyanakszik?
Isabel megbízott a kisasszonyban, de rajta kívül mások is
tartózkodtak a közelükben, és Isabel tartott a pletykás nyelvektől.
– Bocsásson meg, de a beszámolóm egyedül őfelségére tartozik.
A hölgy habozott. Frances így szólt:
– Kérem, hölgyem, kérje meg őfelségét, hogy fogadja a
sógornőmet, és hallgassa meg a híreit. – Remegő hangon tette
hozzá, hangsúlyozva, hogy milyen keserves dolog ez számára: –
Bátyám és házának örök szégyenére.
Ashley kisasszonyt láthatóan meghatotta és meggyőzte ez a
vallomás.
– Rendben van – mondta Isabelnek. – Átadom a kérésüket.
De lehet, hogy ez egy kis időbe telik. Mégsem ronthatok rá
őfelségére. Kérem, várjanak itt.
Kiment a szobából. Isabel együttérzően szorította meg
Frances kezét, és ezt suttogta: – Köszönöm.
Isabel észrevette, hogy nincsenek egyedül. Két udvarhölgy ült
egymás mellett az ablak közelében. Az egyik sapkát hímzett, a
másik bélhúrt feszített fel a lantjára. Elég messze ültek ahhoz,
hogy ne tudják kihallgatni az árulásról szóló beszélgetést, de
Isabelre és Francesre vetett ideges pillantásuk arra utalt, hogy
érzékelték a helyzet feszültségét. Az egyik egy csinos, szőke lány
volt, Isabel egyből felismerte. Nicolasszal labdázott azon a napon,
amikor Isabel idehozta a fiát. Nevetve dobálták egymásnak a
labdát. Most azonban senki sincs nevetős kedvében. A Skóciából
érkező hírek letaglóztak mindenkit.
– Arnold kisasszony, ugye? – mondta Isabel, odalépve hozzá.
– Igen, asszonyom.
– Karácsonykor találkoztunk. Olyan kedvesen bánt a
fiammal, Nicolasszal.
A lány mosolygott. – Kedves kis kölyök,
 Isabel szíve összeszorult. – Gyakran találkozik vele? Jól van a
fiam?
– Azóta nem is látta?
– Nem. El kellett mennem. – Nem tudta megállni, hogy ne
kérdezze meg. – Ki gondozza? És hol lakik?
– Ó, a fiúcska a télikert fölötti lakrészben lakik. Az öreg
Dugan kisasszony viseli gondját.
– A télikert fölött?
– A teniszpályák mellett. – A lány az ablak felé bökött az
állával. – A sarkon egy kicsit túl. – Letette a hímzést. –
Odakísérem, ha akarja. Úgyis meg kell keresnem Lord
Chamberlain cselédjét, és a fia szobája épp útba esik. – Felugrott.
– Jöjjön velem.
Isabel habozott. – És ha a királynő máris fogad?
Frances így szólt hozzá: – Én itt maradok, Isabel. Rögtön
elküldök valakit érted, ha üzen a királynő. Menj és nézd meg a
fiad.
Isabelnek nem kellett több unszolás. Kiment a szobából
Arnold kisasszonnyal, a lépcsőn lehaladva elhagyták az épületet,
elsétáltak a teniszpályák mellett, majd beléptek a télikert
napfényes, üvegezett galériájába. Az emeleten, egy sötétebb
folyosó végén egy ajtóhoz értek. – Ezen menjen be – mondta
Arnold kisasszony, majd mosolyogva hozzátette:
– Édes kis gyerek a fia – és ezzel lement a lépcsőn.
Isabel kopogott az ajtón, de nem kapott választ. Kinyitotta az
ajtót, és egy világos szobába lépett, amelynek a magas ablakán
keresztül beáradt a tavaszi napfény. Egy íróasztalt pillantott meg,
amelyen könyvek, lúdtollak és tintásüvegek feküdtek szétszórva.
A padlón játékok hevertek szanaszét. Egy kövér matróna ült az
ablak mellett és franciául olvasott fel. Meglepetten nézett fel
Isabelre. – Ó!
– Bocsásson meg – szabadkozott Isabel. – Kopogtam, de…
– Elég rossz a hallásom, hölgyem.
 A termetes asszonyság nagy nehezen felkászálódott a székről,
és így szólt: – Megkérdezhetem, ki…
– Lord Thornleigh lánya vagyok. A fiam itt…
– Mama!
Isabel megfordult. Nicolas a padlón ült, egy piros búgócsiga
pörgött kinyújtott lábai között. Úgy bámult fel rá, mintha hirtelen
felbukkanó látomás jelenne meg előtte.
– Nicolas!
A kisfiú talpra ugrott, odarohant hozzá és átölelte. – Mama! –
Isabel szoknyájába fúrta a fejét.
Isabel magához ölelte. – Nico! Ó, drága kisfiam!
– Asszonyom – mondta a hölgy mosolyogva –, ön Nyúl úr
kalandjainak a kellős közepébe csöppent. A fia már nagyon
kíváncsi rá, hogy prémes hősünknek sikerül-e kiszabadulnia a
veteményeskert salátái közül. – Ezután nehézkesen pukedlizett.
– Agnes Dugan a nevem. A fiú tanítója ma beteg.
– Dugan asszony, nagyon örülök, hogy megismerhetem. – A
megkönnyebbüléstől könnyek szöktek a szemébe. Jó volt látni,
hogy egy barátságos öreg hölgy foglalkozik a fiával, nem pedig
egy nádpálcával felfegyverzett idomár. Eltolta a gyermeket a
lábától, és megkérdezte: – Hogy vagy, kis szívem?
– Nézd! – kiáltott fel a kisfiú, és odavonszolta Isabelt a
padlón szétszórt játékokhoz. Felkapott egy büszkén ágaskodó,
fényes, fekete falovat, amely éppen belefért a kezébe. – Ez Noche,
a papa lova!
– Tényleg olyan – mondta Isabel nevetve. Letérdelt és két
keze közé fogta fia arcát. A gyerek tökéletesen elégedettnek és
egészségesnek látszott. Hogy is gondolhattam, hogy a királynő
nem bánik – jól vele? – gondolta. Őfelsége nem zsarnok. Pusztán
óvatosságból tartotta magánál Nicolast, mert józan
ítélőképességével felmérte, hogy milyen veszélyek fenyegetik.
Most még több veszély leselkedik rá, és Isabel megsajnálta a
királynőt. Nicolas ragyogó arcából reményt merített, és bízott
benne, hogy őfelsége felülkerekedik a Skóciában kialakult
válságos helyzeten, és végül győz.
– És mondd, mit csináltál, amíg távol voltam? Ki az a tanító,
akiről a hölgy beszélt?
– Mentolos cukorkát szokott hozni nekem.
– Chandler mester – magyarázta a hölgy. – Számtanra és
nyelvtanra tanítja a fiút, hölgyem. Mi pedig Nicolas mesterrel
nemrég kezdtük el a francia leckéket.
– És szoktál találkozni a nagymamáddal, Nico?
– Kikérdezi tőlem a leckét – mondta a gyermek a szemét
forgatva. – Folyton csak ezt teszi.
– Lady Thornleigh kivétel nélkül minden reggel eljön,
hölgyem.
Isabel örömmel hallotta ezt. És mégis szíven ütötte valami.
Nicolas olyan jól berendezkedett itt, és olyan boldog volt, hogy
talán ő nem is hiányzott neki; talán észre sem vette, hogy elment.
Bolond gondolat, korholta magát. És önző. Gyorsan elűzte.
Ám a kisfiú észrevette a megváltozott arckifejezését. Még
mindig térdelve Isabel nyaka köré fonta a karját, és a szemébe
mosolygott, mintha meg akarná nyugtatni.
– Most már hazamehetünk?
Isabel szíve repesett az örömtől. Magához szorította a fiát. –
Hamarosan.
Nicolas kibújt az öleléséből. – De én most akarok hazamenni.
Pedróval akarok játszani. Hol van papa?
– Ígérem, nemsoká találkozol papával.
– És Pedróval?
Isabelnek nem volt szíve elmesélni a történteket, hiszen
Nicolas annyira szerette Pedrót.
– Nico, az a helyzet…
– Asszonyom.
A mögötte megszólaló férfihangra meglepetten kapta fel
Isabel a fejét. Sir William Cecil állt az ajtóban.
 – Asszonyom – szólt újra szigorúan – ön ide nem jöhet be.
– Sir William! – Isabel nem találkozott a férfival azóta, hogy
elindult Skóciába a királynő aranyával. Felállt. – Ó, szívből
örülök, hogy látom, uram. – Nicolas félénken bújt Isabel lábához.
Isabel megszorította a vállát. – Köszönj szépen az úrnak – szólt
rá. – Jó barátunk.
Nicolas bólintott, de Cecil rá sem hederített. Isabel nem
lepődött meg a férfi elgyötört arcát látva. A királynő legnagyobb
becsben álló tanácsosaként ő hordozta a vállán az ország nehéz
helyzetének teljes súlyát. Isabel örült neki, hogy legalább az egyik
fenyegető katasztrófa elhárításában segíthetett neki.
– Sir William, annyi mindent szeretnék önnek mondani.
– Kíváncsian várom a beszámolóját. – A férfi a matrónára
pillantott, aki a beléptekor térdet hajtott. – Hagyjon magunkra –
mondta neki. Az asszony halkan kisétált. Cecil közelebb lépett
Isabelhez.
– Önnek rengeteg dolga lehetett ott északon.
– Úgy is van, uram. Knox mester és a Kongregáció urai
megörültek őfelsége segítségének, és imádkozom érte, hogy a
jelenlegi kudarc ellenére végül győzelmet arasson a seregük. De
azért jöttem, hogy figyelmeztessem a királynőt, hogy újabb
veszély leselkedik rá, amely épp olyan komoly vagy még
komolyabb, mint amit a franciák jelentenek. Odavinne hozzá?
Azonnal beszélnem kell vele.
A férfi kétkedve mordult fel. – Milyen célból?
– Tudom, hogy ezek a borzalmas államügyek teljesen
elfoglalják, de hallgasson meg uram, és ítélje meg a helyzetet. –
Isabel felvázolta neki az árulók tervének főbb vonalait. Beszélt
arról, hogy a majdnem kétezer fős összetoborzott seregükkel
hogyan akarták bevenni Durhamet, ahol több ezer további
katona csatlakozására számítottak, Velük együtt Londonba
akartak vonulni, hogy megöljék a királynőt, és helyére
unokatestvérét, Stuart Máriát, a franciák és a skótok királynőjét
ültessék az angol trónra. – És már néhány napon belül ki akarják
robbantani ezt az aljas összeesküvést, uram. Egy percet sem
vesztegethetünk el. Könyörgöm, vigyen őfelsége elé.
– Kik a résztvevők? – kérdezte Cecil nyugodtan.
Isabel csalódottan bámult rá. – Sir William, nem
fecsérelhetjük az időt arra, hogy itt állunk és tétlenül
beszélgetünk. Minden percnyi késlekedés közelebb hozza az
árulókat a céljukhoz. Hadd beszéljek a királynővel. Boldogan
beszámolok neki a nevekről, helyszínekről, dátumokról és
stratégiákról. És ha ön is ott lesz, hallhatja mindezt. Csak arra
kérem, kísérjen oda hozzá.
A férfi vonásai megkeményedtek. – Azért, hogy teljesítse
küldetését?
– Igen!
Cecil lesújtó pillantást vetett rá. – Őrök! – kiáltotta.
Öt, csillogó mellvértet és sisakot viselő férfi vonult be.
Isabel ösztönösen közelebb vonta magához Nicolast. Mi
történik itt?
– Kapitány, tartóztassa le ezt a nőt – rendelkezett Cecil.
Isabel hitetlenkedve meredt Cecilre. Letartóztatják?
Gondolatai vadul száguldoztak. Talán Grenville miatt? Amiért
meghalt a tűzben? Cecil… gyilkosságért akarja letartóztatni?
Cecil felemelte a kezét, hogy egy pillanatra megállítsa az
őröket.
– Lépjen távolabb a gyermektől – szólt Isabelre.
– Nem! – Egy lépést hátrált, és Nicolast magához szorította.
–Szörnyű eseményekbe keveredtem, ezt elismerem, uram. De
higgye el, semmit nem tehettem az ellen, hogy…
– Tehát elismeri a bűnét?
– Könyörgöm, hadd magyarázzak meg mindent a
királynőnek!
– Nincs elég baja szegénynek? A franciák alig várják a
bukását. A spanyolok a kardjukat csörgetik ellene. És most még
maga… – Elhallgatott, mintha már attól is rosszul lenne, hogy
befejezze a mondatot. A kapitányhoz fordult, hogy
megparancsolja neki Isabel elhurcolását.
– Kérem! – kiáltotta Isabel. – Meg kell engednie, hogy
beszéljek őfelségével!
Cecil hangja halk volt és fenyegető. – Tudom, mit akar neki
mondani.
Isabel szíve a torkában dobogott. Alig tudott megszólalni. – A
Yeaveringben történteket ki kell vizsgálni, ezt elismerem. De
mielőtt elvitet, először meg kell hallgatnia, hogy…
Cecil olyan váratlanul vágta pofon Isabelt, hogy a feje
félrebillent. Isabel úgy elképedt, hogy a lélegzete is elakadt.
Ahhoz túlságosan büszke volt, hogy megtapogassa égő arcát,
helyette felemelte fejét, és farkasszemet nézett Cecillel.
A férfi szemében méltatlankodás tükröződött a vélt árulás
miatt.
– Bíztam magában. Idehoztam őfelsége színe elé. Megbíztam
egy fontos feladattal. Nos, megtanultam a leckét, – Kihúzta a
vállát és megkeményítette magát. – Őfelségéhez hasonlóan én is
kemény leckét kaptam: azt, hogyan kell elbánni a támadó
sakállal. Néhány hónapja, amikor még új volt a veszély, nem
tudta, mit tegyen. Ma már nem habozik. Le fog sújtani ezekre a
francia martalócokra, mielőtt még átözönlenének határainkon.
Én pedig hozzá hasonlóan lecsapok minden árulóra, aki ártani
akar neki. Magára is.
Isabel megmerevedett. – Rám?
A férfi megvetően biggyesztette le száját.
– Maga áruló és bolond egyben. Tudom, hogy azért jött, hogy
megölje őt.
– Hogy megöljem? Magasságos Isten, dehogy! Hogy
gondolhatja, hogy…
– Sir Christopher Grenville egyik ügynöke a kémem. Ma
reggel érkezett, és beszámolt mindenről. Kihallgatta magát,
amikor Grenville könyvtárában elmesélte nyolc cinkosának,
hogyan fog információt kicsalni Lady Thornleigh-ból, és annak
birtokában hogyan éri el, hogy az egyik bérencük közel férkőzzön
őfelségéhez, és kioltsa az életét. Talán éppen maga az a bérenc,
de az is lehet, hogy nem. Nem számít, magának befellegzett
éppúgy, mint a többi összeesküvőnek. Grenville felett már nem
bíráskodhatunk, mert elérte a végzet: Isten keze sújtott le rá.
Elpusztult a tűzben. De a többieket hamarosan elfogjuk és láncra
verjük.
Isabel megbotránkozva meredt rá. – De… én soha nem
akartam ártani őfelségének, erre esküszöm!
– Akkor hát – csattant fel Cecil –, nem is mondott ilyesmit
azoknak az embereknek?
Isabelnek most eszébe jutott minden szava, amit ott a
könyvtárban, a cselszövés közepette kimondott, és ezek a szavak
úgy nyüzsögtek a fejében, mint a darazsak.
– De mondtam, ám csak azért, hogy lépre csaljam őket. Hogy
kihúzzam belőlük a részleteket, és figyelmeztetni tudjam a…
– Kíméljen meg minket a hazugságaitól, Señora Valverde. –
Utálkozva köpte ki a spanyol nevet a száján. – Úgyis megtudjuk
az igazságot. Ha nem magától, a többiektől. Már egy ember
vallomása is elég ahhoz, hogy árulásért elítéljék.
Árulás. Ennek a büntetése kínzás… kizsigerelés. Isabel
gyomra görcsbe rándult, és a lábai majdnem összecsuklottak. –
Isten előtt esküszöm, uram, én csak úgy tettem, mintha beállnék
az árulók közé. Csak így tudhattam meg adatokat az
összeesküvésükről!
– Ezt mondja minden áruló.
Ez nem lehet igaz. – Küldje ide az anyámat. Ő majd
kezeskedik értem!
– Meghiszem azt, szegény hölgy. – Undorral ingatta a fejét. –
Milyen igaza volt őfelségének, amikor nem akart megbízni
magában. Elég a vitából, végeztem magával.
 Állával az őrség kapitánya felé bökött, arra utasítva, hogy
vezessék ki Isabelt.
Az egyik őr elráncigálta tőle Nicoiast. – Mama! – mondta a
fiú sírós hangon. Isabel a fia felé nyúlt, de két másik őr elkapta a
karját. Isabel megmerevedett, megpróbált ellenállni. – Uram, a
fiam ártatlan! Engedje meg, hogy az édesanyám hazavigye.
Kérem!
Cecil tudomást sem véve róla, így szólt a kapitánynak: –
Állítson egy őrt az ajtóba. Szigorú őrizet alá kell venni a fiút. –
Megsemmisítő pillantást vetett Isabelre. – Az apa bűnei. Vagy az
anyáé.
Az őrök kivonszolták Isabelt a szobából, miközben Isabel
megpróbált hátranézni a fiára. – Nico, visszajövök érted!
Az ajtó becsapódott. Isabel hallotta, amint a fia rémülten
kiabál: – Mama! –, miközben őt leráncigálták a lépcsőn.

Durham House, a spanyol követség épülete a Temze egyik

kanyarulatában, a folyó partján található, nem messze a
palotától. Frances ügyetlenül egy pénzérmét csúsztatott a
csónakos markába, amiért a kikötőbe szállította, majd felsietett a
lépcsőn. A követség fogadószobáiban sok ember verődött össze.
Egyaránt voltak ott angol és spanyol kereskedők, akik a követség
hivatalnokait lármásan faggatták Spanyolország szándékairól a
skóciai háborút illetően. Frances átverekedte magát rajtuk,
hangos ricsajuktól szúró fájdalommá erősödött a mellkasában a
rettegés, amit Isabel miatt érzett.
Amikor a követ lakosztálya felé közeledett, egy hivatalnok
megállította, és megkérdezte, hogy mi járatban van. Frances
teljesen kifulladt a sietéstől, és most megpróbálta összeszedni
szétzilálódott gondolatait. – Señor Valverde Quadra követhez jött
látogatóba… be kell mennem hozzá… és meg kell mondanom
neki… kérem, engedjen be. – Kétségbeesett hebegése nem
hatotta meg a hivatalnokot. Udvariasan közölte, hogy csak azokat
engedheti be, akik előre megbeszélték a látogatás időpontját a
követtel vagy annak titkárával.
Gyerünk, gondolkodj világosan, mondta magának Francés.
Az ijedtség csak még több ijedtséget szül. Ekkor arra hivatkozott,
hogy Señor Valverdének szüksége van az általa hozott
információra a követtel való megbeszélésen, és éppen ki akart
találni valami magyarázatot, amikor felismerte a hivatalnokot.
Most jött rá, hogy látta őt Quadra követ magánkápolnájában.
Quadra megkövetelte követsége dolgozóitól a misére járást ebben
a protestáns országban; ezekre a misékre a katolikus hithez hű
angolok is besurrantak, ha volt hozzá bátorságuk. És Francesnek
volt. Ott látta a hivatalnokot imádságba merülve. Frances halk
hangon említette meg ezt neki, és utalt az egyetlen igaz hithez
való hűségükre, amely közös bennük. A hivatalnok szigorú arca
erre megenyhült. – Csak egy üzenetet akar átadni? És utána
rögtön kijön?
– Rögtön kijövök utána, ígérem. – Igaza volt Francesnek – a
közös hit köteléke meggyőzően hatott.
A lakosztály folyosója még zsúfoltabb volt, és az emberek itt
még hangosabban kiabáltak. Amikor Frances áttörte magát a
tömegen, két verekedő férfit pillantott meg. Aztán a folyosó túlsó
végén meglátta Carlost. Egyedül ült egy padon, a térdére
könyökölve, összekulcsolt kézzel. Mogorván meredt maga elé,
mintha megpróbálná kirekeszteni figyelméből a körülötte lévő
hangzavart. Várta a bebocsátását Quadra követhez.
Frances megállt egy pillanatra, hirtelen elöntötték az
érzelmek. Milyen sokat köszönhet Carlosnak, amiért
megmentette Adam életét… és Carlos mennyire szereti Isabelt!
Visszaemlékezett arra a napra, amikor először találkozott
mindkettőjükkel: Adam húgával és az Ő nyers erőtől duzzadó
férjével. Éppen akkor tértek haza Angliába. A család boldogan
ünnepelt akkor este, és Carlos is velük nevetett. Jóságos Isten,
hogyan rontson rá ezzel a rettenetes hírrel?
 Carlos meglepődött, amikor megpillantotta Francest, és
felállt. Áttörtek a tömegen, hogy beszélni tudjanak egymással.
Mire kiértek a tömegből, Carlos csodálkozása aggodalommá
változott. – Mi történt? Mi a baj?
– Ó, most van csak igazán szükség az imára – mondta
Frances elgyötörten. – Imádkozzon Isten kegyelméért, uram. A
királynő árulás miatt letartóztatta Isabelt, és bezáratta a
Towerbe.
 30

A TERV

Hideg tavaszi eső zúdult Londonra. Úgy dörgött az ég, mintha

ágyúval lövöldöznének, és villámok cikáztak a Tower fölött
összegyűlt acélszürke felhőkből. Carlos behúzott vállal állt a
záporban, miközben a billingsgateé-i kikötőbe levezető lépcsőt
tartotta szemmel. Egy lehorgonyzóit holland hajóról csónakok
szállították az utasokat a kikötőbe. Végigmustrálta az első
csónakból kiszálló, nagyjából tíz utast, akik gyorsan behúzódtak a
bódékba vagy a boltokba, menedéket keresve a vihar elől. A
sűrűn hulló esőn keresztül végre megpillantotta azt, akit keresett.
A magas, ősz férfi, akinek az egyik szemét bőrfolt takarta, éppen
akkor lépett ki a csónakból. Carlos elindult lefelé a lépcsőn és
megszólította: – Thornleigh!
Isabel apja meghallotta és felnézett. Egymás felé siettek, és a
lépcső közepén találkoztak. Carlos megdöbbent, amikor meglátta
Thornleigh elkínzott arcát. Azóta, hogy Carlos üzenetet küldött
neki Antwerpenbe Isabelről, Thornleigh legalább tíz évet
öregedett. Én is így nézhetek ki, gondolta Carlos. Egy percig
egyikük sem szólalt meg, annyira hatalmukba kerítették őket a
rossz érzések. Ám végül Thornleigh törte meg a csendet
kérdéseivel.
– Beengedték hozzá? Hogyan viseli a helyzetet? Honor
beszélt a királynővel?
Carlos válasz nélkül megrázta a fejét. Siránkozásra most
nincs idő. – Jöjjön.
Egy szatócsbolthoz vezette Thornleigh-t. Beálltak a kiugró
tető alá, hogy ne ázzanak.
 – Ott volt a tárgyaláson? – kérdezte Thornleigh elgyötört
tekintettel. – Ki tanúskodott ellene?
Carlost rosszullét fogta el, valahányszor felidézte a
történteket, de látta, hogy Thornleigh-nak milyen fontos, hogy
megtudja, ezért beszámolt neki mindenről. Elmesélte, hogy
Grenville kéme megesküdött: Isabel összejátszott az árulókkal, és
részt vett a királynő megölésére irányuló terv kidolgozásában.
Ráadásul a spanyol követség egyik futára azt állította, hogy
karácsony előtt látta Isabelt a Quadra követ kápolnájában tartott
misén, utána pedig azt is látta, hogy Isabel suttogva beszélget a
követtel. Egy gyilkosságra elszánt, Spanyolországgal szövetkező
nőszemély – így festették őt le. És kötél általi halálra ítélték.
Tizenegy férfival együtt fogják felakasztani.
Thornleigh halottsápadt arccal hallgatta. A folyópart alacsony
háztetői fölött a Towerre pillantott, amelynek szürke kőfalai és
bástyái kiemelkedtek az esőben. Carlos követte a tekintetét.
Isabel azok mögött a falak mögött raboskodik. A Tower elég közel
volt ahhoz, hogy ha kilőne egy nyílvesszőt, eltalálná. Kilőne ő
száz nyílvesszőt, vagy akár ezret is, sőt ugyanennyi puska- vagy
ágyúgolyót, csakhogy lerombolja a börtönt és kiszabadítsa
Isabelt. De ez csak álom. Egyetlen reménye a terve. Nem mert
belegondolni, mennyire halvány is ez a remény. De
megvalósulhatna a terv – ha minden darabja a helyére kerülne.
Thornleigh alig tudta kimondani a következő kérdést. –
Mikor lesz… a kivégzés?
– Nyolc nap múlva.
– Hát persze – mondta mogorván –, holnap virágvasárnap.
Nem merik a nagyhétre tenni. Felzúdulnának a katolikusok.
Carlos elfordította tekintetét a Towertől. Az efféle beszéd nem
segít Isabelen.
– Tehát csak hét napunk van az előkészületekre.
Thornleigh rámeredt: – Miféle előkészületekre?
 Carlos habozott. Tényleg megbízhat benne? Thornleigh
szerette a lányát, de hűsége a királynőhöz közismert volt. Ha
elmondja neki, letartóztathatják, és akkor már semmit nem tehet
Isabelért. De a stratégiájához kellett az apósa is. Meg kell bíznia
benne.
– Mit adna érte, ha meg tudnánk mentem őt?
Thomleigh szeme elkerekedett. – Micsoda? Hogyan?
– Válaszoljon.
– Ha megmenthetnénk a lányom életét? Mindent!
– Erre meg is esküszik? Feladna érte mindent? A földjeit? A
rímét? Angliát?
– Édes Istenem, csak nem azt akarja mondani, hogy van
valami terve? Mi az? Mondja már!
– Először esküdjön meg.
– Esküszöm!
– A hajói közül melyik a legközelebbi?
– Amelyik a colchesteri kikötőben áll. Miért…
– El tudja vezetni?
– Persze.
– Mennyi idő alatt tudná idekormányozni?

Az admiralitásnál az egyik tiszt közölte velük, hogy Adam a

folyó túlsó partján tartózkodik, Bermondey-ben. Átsétáltak a
londoni hídon a déli oldalra, elhaladtak a folyóparton lévő
medveviadal-arénák mellett, és meg is találták Adamet az egyik
hajóépítő műhelyben. Egy új hajó váza mellett magyarázott
valamit a munkásoknak. A szeme véreres volt, mintha megállás
nélkül, éjjel-nappal dolgozna, csak hogy ne gondoljon Isabel
sorsára. Amikor hazaért Amszterdamból, rögtön megtudta, hogy
a húgát árulás vádjával bíróság elé állították és elítélték.
Amikor észrevette őket, otthagyta a munkásokat és csendes
fájdalommal ölelte át az apját. Három hónapja nem látták
egymást, azóta, hogy a Skóciában kirobbant háborús helyzet
miatt a királynő különböző feladatokkal bízta meg őket. Carlos
elgondolkodva nézte: honnan fakad ez a feltétlen és hatalmas
odaadása a királynő iránt? Még Thornleigh-nál is nagyobb hévvel
szolgálja a királynőt.
Már éppen fel akart tenni számára néhány tapogatózó
kérdést, amikor Thornleigh kertelés nélkül kijelentette a fiának:
– Carlosnak van egy terve.
Mindketten óvatos, de kíváncsi tekintettel néztek rá. Carlos
ügy döntött, hogy máris rátér a lényegre. A tetőn kopogó eső
zajában ismertette velük a terv részleteit. Amikor befejezte, úgy
látta, hogy Adam szemében megcsillan a remény. De azt is látta,
hogy vívódik Ki jelent neki többet: a húga vagy a királynő?
– Szükségem van magára, Adam – mondta Carlos. – Ha
nekem nem sikerül végigcsinálni ezt a dolgot, magának még
sikerülhet. Maga még feljuttathatja Isabelt édesapja hajójára, és
elviheti Antwerpenbe, a házába. De mindannyian tudjuk, hogy ez
mit jelentene magának. – Szakítást a királynő
haditengerészetével. Kegyvesztettséget. Száműzetést. – Ezért
inkább most szóljon, ha nem képes rá
Adam egy hosszú, nehéz pillanatig a szemébe nézett. Aztán az
apja felé fordult, és Carlos látta, hogy aggódó, együttérző
pillantási váltanak. Adam mély lélegzetet vett és így szólt
Carloshoz:
– Antwerpenben is szolgálhatom a királynő ügyét. Mire lenne
szüksége?
Carlos megkönnyebbülten sóhajtott fel. Adam mellettük áll –
Katonákra – válaszolta. – Maga tudja, hol lehet szerezni
katonákat. És az élükre is kell állnia.
– A medvearénák melletti kaszárnyák jöhetnek szóba
leginkább. A Fekete Bálna és a Tülök. Mennyi kellene?
– Nyolc lenne a legjobb, de csak akkor, ha teljesen
megbízhatunk bennük. De legalább hat-hét emberre szükségünk
van.
 – Mikor hajtjuk végre a tervet?
Carlos Thornleigh-ra nézett, aki bátorításul komoly arccal
feléje bólintott. Carlos ezt válaszolta Adamnek:
– Az édesanyján múlik.

Azon az estén Thornleigh-ék Bushopsgate utcai házára olyan

nagy csend borult, mintha a család máris gyászolna. Carlos
megkérte a két nőt, hogy menjenek le a nappaliba, mert beszélni
kíván velük. A kandalló előtt álldogált, amelyben izzott a parázs,
és nézte, amint belépnek. Frances érkezett elsőként.
Elcsigázottnak látszott a gondoktól vagy a sírástól, vagy mind a
kettőtől. Egy pillanattal később Isabel anyja jött be sápadtan és
mereven, mintha csak az erős akarata tartaná vissza attól, hogy
összeessen. Az akaraterejében Carlos ráismert Isabelre, és ettől
elfacsarodott a szíve.
– Csukja be az ajtót – mondta neki. Majd mindkettőjükhöz
így szólt: – Üljenek le.
Leültek két egymáshoz közeli székre, és feszült várakozással
néztek rá.
Közel húzott egy széket hozzájuk, és átvetett lábakkal ráült.
Lehalkította a hangját, hogy ne hallatsszon ki a szobából, amit
mond.
– Beszéltem a férjeikkel. Megpróbáljuk kiszabadítani Isabelt.
Francesnek elakadt a lélegzete, lsabel anyjának egy izma sem
rezzent, de a szemében látszott a reménykedés, amikor
megkérdezte: – Hogyan?
Carlos figyelmeztetőn felemelte a kezét.
– Mindannyiunknak meglesz a magunk feladata. Nekem, a
férjeiknek és önöknek. És még így is azt kell mondanom, hogy az
esélyeink nem a legjobbak.
A két nő rémült-pillantást váltott, majd Isabel anyja
határozott hangon megkérdezte:
– Mondja meg, mit kell tennünk.
 Carlos hálás volt neki ezért. Elmagyarázta a tervet,
részletesen ismertette Thornleigh és Adam szerepét benne. Aztán
elmondta Francesnek, hogy rá milyen feladat vár.
– Meg tudja tenni? – kérdezte tőié.
Frances felemelte a fejét és habozás nélkül válaszolta: – Igen.
– Hány szolgára lesz szüksége?
– Csak egyre. Egy megbízható férfira.
– Arthurt vigye magával – javasolta Isabel anyja. – Ő már
járt az antwerpeni házunkban.
Frances bólintott. Újra Carlosra néztek mindketten, és várták
a további instrukciókat. Carlos Isabel anyjának is elmagyarázta,
hogy mi a teendője.
– Lady Thornleigh – mondta neki, miközben Isabel vonásait
fürkészte az arcában –, minden önön múlik.

Yeavering Hall majorságának épülete ugyanolyannak látszott,

mint korábban, de semmi más nem látszott ugyanolyannak.
Pedrónak ez volt az érzése, amikor besántikált az udvarra, az
átélt borzalmaktól még mindig gyengén. A konyha mellett több
napos konyhai hulladék bűzlött. Az egyik istálló ajtaja tárva-
nyitva állt, időnként zajosan becsapta a szél. A sövényen egy
leszakadt szárí-tókötélről leesett ruhák hevertek. Valahol
csecsemő nyöszörgött. Minden elhagyatottnak tűnt.
Pedro elindult a tehénistálló felé, de lopakodva ment, nehogy
meglássák, és fejét körbetekerve a nagyurat, Grenville-t leste,
nem bukkan-e elő. Ha Grenville most meglátná, ezúttal biztosan
végezne vele. Ám Pedro elszánt volt. Útközben idefelé jövet
végiggondolt mindent. Señora Valverde megbízta valamivel, amit
nem teljesített, mert a nagyúr elvette tőle a levelet. Megpróbált
szembeszállni Grenville három emberével, de azok ököllel
leterítették és belökték a sárba. Megrugdosták, elvették a lovát,
majd összeverve, véresen ott hagyták az út szélén. Azt hitte, hogy
neki már befellegzett. Egy piacra igyekvő paraszt megtalálta, és
szamara hátán hazavitte a kunyhójába; a felesége valami
ragacsos, rossz szagú gyógyfűvel kenegette Pedro sebeit és
zúzódásait. Ettől jobban lett, és néhány nap múlva, amint elég
erősnek érezte magát, megköszönte a se gítséget és visszaindult
Yeavering Hallba, hogy bevallja úrnőjének, milyen csúfos
kudarcot vallott. Több mint egy hétig tartott, míg gyalog odaért,
mivel még elég gyenge volt, és esténként keresőn-kellett egy
tehénistállót, ahol megaihat. Minden megtett mérföld fokozta a
térdében a lüktető fájdalmat.
– Pedro! – Liza, a fejőslány lépett ki a tehénistállóból.
Ragyogó arca láttán Pedro megkönnyebbült. Elmesélte nagy
baját a lánynak, közben kereste az angol szavakat, de inkább csak
spanyolul kerekedett ki a történet.
– Az úrnője? – kérdezte Liza, mert ennyit megértett. –
Elment, Pedro. Ó, Istenem, te még nem is tudod, mi történt itt. –
A lány izgatottan elmesélte neki, ő pedig megpróbálta megérteni
az angol beszédet. – Tűz ütött ki a malomban… Sir Christopher
benn égett… a kincs is ott volt és az arany megolvadt… Will
Morton holttestét a folyóból halászták ki… a királynő katonái
idejöttek… összeesküvést lepleztek le… a szomszéd birtokon
letartóztattak valakit… itt nagy a felfordulás, mindenki
tanácstalan…
Pedro félbeszakította. – Señora Valverde hová ment?
Liza vállat vont. – Londonba?
Pedrónak eszébe jutott a levél. A feladata. Attól, hogy a
nagyúr meghalt, a levél is elveszett? Megkérdezte Lizától, hogy a
gazdája hol tartotta az iratait. A lány nem tudta biztosan. – Talán
a hálószobájában?
Bementek a házba, tétlen szolgák mellett elhaladva. Az egész
házban dohos szag terjengett. Pedro most már nem aggódott
amiatt, hogy elkapják. A nagyúr meghalt, aminek ő csak örült.
Senki sem szólt rájuk, amikor felmentek a lépcsőn és beléptek a
hálószobába. Pedro átkutatta a fiókokat és komódokat, míg Liza
félelemmel vegyes tisztelettel simított végig a pazar
ágytakarókon. Pedro sehol sem találta meg a levelet. – Hol lehet
még? – kérdezte. Liza a homlokát ráncolva gondolkodott, majd
kibökte: – Van egy szoba a könyveknek meg ilyesmiknek odalent.
A könyvtár, így szokták emlegetni.
A könyvtárban Pedro átnézte az íróasztal tetején lévő
papírokat, de nem bukkant a levél nyomára. Minden fiókot
kihúzott, és átforgatta az összes iratot. A legalsó fiókban végül
megtalálta. Felismerte asszonyának a pecsétjét. A levél fel volt
bontva. A papírlapon lévő irkafirka semmit nem jelentett
számára, mert nem tudott írni-olvasni.
– Add csak ide – mondta Liza. – Én ismerem a betűket. – A
lány sokáig törte a fejét a szavakon, Pedro azt gondolta, hogy ő
sem tudja kisilabizálni az írást. De végül döbbenten ránézett,
mintha valaki pofonütötte volna. – Az úrnője árulásról ír… és
ebben a házban tervelték ki.
Pedro tudta, mit kell tennie. Először is Lizával bement a
konyhába, ahol evett egy kis hideg marhasültet kenyérrel, és
vászonzacskóba csomagolt magának mindkettőből. Elbúcsúzott a
lánytól, majd az istállóban felnyergelt egy lovat. Senki sem akarta
megállítani, amikor kilovagolt a kapun. Megígérte, hogy eljuttatja
Señora Valverde levelét, és most sikerülni is fog neki.
 31

A TOWER

A nagyhét fagyos húsvét vasárnappal végződött. Hétfőre

virradófa kitisztult az ég és a nap is előbukkant. Carlos kedvező
előjelnek vélte a napsütést, és megpróbált bátorságot meríteni
belőle, amint áthaladt a Whitehall-palota északi udvarán.
Mindenki készen állt. Sikerülnie kell a tervnek. A halálra ítélt
árulók ma látják utoljára a napot. Holnap reggel az akasztófán
végzik.
Az udvaron hemzsegtek az írnokok, kereskedők, bírók,
szolgák és árusok. Carlos ügyet sem vetett rájuk, de a pulzusa
szaporábban kezdett verni, amikor a palotaőrség katonáinak egy
csoportját előzte meg, akik egy árkádsor alá meneteltek be.
Megpróbált nyugodt arcot vágni, és még a kezét is levette a
kardja markolatáról. Senkinek nem nézett a szemébe, és
egyenesen a télikert felé vette az irányt, végighaladva a kavicsos
úton, a teniszpályák mellett. A télikertben elindult felfelé a
lépcsőkön, de ott már nem tudta megfékezni magát: kettesével
vette a lépcsőfokokat, úgy rohant fel.
A folyosó kihalt volt, csupán egy magányos őr állt a bezárt
ajtónál. Kidülledő sörpocakja volt és Carlos negyven év körülinek
becsülte a korát. Éppen ásított, amikor meglátta a felé tartó
Cadost, visszafojtotta ásítását.
Carlos még csak le sem lassított Megragadta a férfi haját és
hátulról az ajtóba verte a fejét. Az őr kábultan összerándult.
Carlos az ajtó felé fordította, és most az arcát verte az ajtóba. Az
orrából dőlni kezdett a vér. Carlos elengedte. A férfi
mozdulatlanul dőlt el a földön.
 Carlos átlépett rajta és lenyomta a kilincset. Az ajtó nem volt
kulcsra zárva. Kinyitotta, és közben előhúzta a kardját. Nicolas
egy gyerekíróasztal mellett ült, ceruzával a kezében, és az előbbi
dulakodás miatt csodálkozva nézett az ajtó felé. Amikor meglátta
Carlost, felderült az arca. – Papa! – Felugrott a székről és
odarohant Carloshoz. Carlos belépett és látta, hogy Nicolas
egyedül van. Kardját visszadugta a hüvelyébe, felkapta a fiát a bal
kezébe, a jobb kezét szabadon hagyta arra az esetre, ha netán
megtámadnák.
– Kapaszkodj, Nico – mondta. Kivitte a gyereket a szobából,
és lement vele a lépcsőn.
Nyugalmat erőltetve magára elsétált a teniszpályák mellett,
két ádáz vitába merült udvaronc, egy csapat pletykálkodó
udvarhölgy és egy sánta írnok mellett elhaladva. Nicolas átölelte
a nyakát. – Papa, hazamegyünk?
– Nemsokára. – Magához szorította a gyermeket, úgy ment át
az udvaron. Egy fogatlan öreg cseléd, kezében egy kosár
fehérrépával Nicolasra mosolygott, és pajkosan megfenyegette az
ujjával.
Carlos lement a palota kikötőjének lépcsőjén. A kikötő tele
volt udvaroncokkal és hivatalnokokkal. Egyesek csak úgy
csellengtek, mások ladikokba, vagy ponyvával fedett csónakokba
szálltak be, vagy szálltak ki belőlük. Egy úr odakiáltott az egyik
révésznek:
– Hé, csónakos! – Carlos a kikötő távoli végébe ment, ahol
egy ponyvás csónak várakozott. A ponyvája alól Frances dugta ki
a fejét.
Carlos letette Nicolast. – Most szépen elmész Frances
nénéddel. – Felállt és hátrapillantott. Senki sem követte.
Legalábbis eddig.
Nicolas duzzogva fogta át Carlos lábát. – Hová mész? Nem
megyünk haza?
 – Még nem. Először el kell intéznem valamit. – Hangjában
érződött a fájdalom, hiába is próbálta leplezni. Csak Isten a
megmondhatója, viszontlátja-e valaha a fiát.
Frances kinyújtotta a kezét Nicolas felé, és beintette a
csónakba
– Gyere Nicolas, felszállunk egy nagy holland hajóra és elme
gyünk Antwerpenbe, megnézzük nagyapád házát. Katherine baba
az unokatestvéred már a hajón vár bennünket. – Lehalkította
hangját. – Ne aggódjon, Carlos. – A ponyva alatt ülő szolgára
mutatott.
– Rendesen gondját viseljük majd. Most menjen. Isten óvja,
Adammel együtt.
Nicolas nem mozdult. Könnyek öntötték el a szemét, és az
alsó ajka remegett. Megkérdezte Carlostól: – Mama hol van?
– Hamarosan találkozol vele. Most pedig menj, szállj be a
csónakba a nagynénéd mellé.
Ám a fiú továbbra sem mozdult meg.
Carlos térdre ereszkedett, hogy szemtől szembe tudjon
beszélni vele. – Bátor voltál, Nico, hogy kibírtad ezt a több
hónapos szobafogságot. Nehéz lehetett, de jól viselted. Büszke
vagyok rád.
Félénk mosoly tört át a fiú könnyes tekintetén.
– Szeretném, ha továbbra is ilyen bátor maradnál. Ez most
nagyon fontos. – Megcsókolta fia homlokát. – Szállj be a
nénédhez.

A papíron sercegett a toll, amint Isabel egymás után írta a

sorokat. A keze már majdnem elzsibbadt az írástól, apró
tűszúrásokat érzett benne. A nyaka is megmerevedett a papír fölé
hajlástól. A Towerben lévő cellájában nem volt sem íróasztal, sem
szék, csak a priccs, amelyen ült. Amikor behozták, lapult a
zsebében néhány shilling, így tudott venni papírt, tollat és tintát,
de másra nem futotta belőle.
 Egyfolytában azzal vesződött, hogy kisimítsa a papírlapot a
szalma-matracon. Azóta írt, hogy a gyenge hajnali napfény
bevilágított az apró, magasan lévő ablakon. Mostanra már
teljesen kisütött a nap – a Tower nyugati falára vetülő éles
árnyékból állapította ezt meg ám itt bent alig volt elég a fény az
íráshoz. A már befejezett levelek mellette hevertek. Irt a
szüleinek, Adamnek és Francesnek. A mostanit a királynőnek
írja, gondos figyelemmel. Egy zsarnokkal vigyázni kell. A
következő, a Carlosnak szóló lesz az utolsó… és a legnehezebb. A
tollat belemártotta a matracon lévő tintatartóba, és előrehajolt,
hogy folytassa az írást.
Végül, írta, alázatosan kérem Felségedet, hogy könyörüljön
meg ártatlan fiamon, Nicolason, és engedje őt ki a palotából,
hogy édesapja nevelhesse fel
Várjunk csak. Vajon a zsarnok megengedné, hogy Carlos
vegye gondjaiba a gyereket? Egy spanyol? Gondolkodjunk! Vajon
mi az, amibe még beleegyezik?
Vagy pedig, írta sietve, bízza őt édesanyámra, aki az ön
odaadó és hűséges szolgája. Nagyon szereti a fiamat, és tadom,
hogy nagy súlyt helyez majd a taníttatására és erkölcsi
nevelésére.
Könnyek gyűltek a szemébe. – Soha nem látja viszont Nicót…
Letörölte könnyeit. Nem szabad. Felnézett a rácsos ablakra,
és az árnyékokról megpróbálta megállapítani, hogy hány óra
lehet. Hány órája lehet még? Milyen csend van ma. Tegnap,
húsvét vasárnapján egész nap kongtak a harangok Londonban, és
ez a lelke mélyéig megrázta – a vidám csengés-bongás a
feltámadást, a megújuló életet hirdette, miközben neki a halálra
kell készülnie. De a ma reggeli csend még rosszabb. Mintha a
város visszatartaná a lélegzetét, a holnapi kivégzéseket várva.
Kezét a hasára tette. A tárgyalás utáni estén, amikor bezárták
ide, először érezte megmozdulni a gyermekét. A priccs szélén ült,
az alkonyi szürkületben, és megpróbálta visszafojtani a torkán
kitörni készülő sikoltást; a kezét olyan erősen szorította össze az
ölében, hogy az ízületei teljesen elfehéredtek, és ekkor hirtelen
megérezte azt az enyhe hullámzást a haséban. A feltörő öröm
azonban csupán egy pillanatig tartott, hiszen rögtön elnyomta a
rémület: ez a gyermek soha nem fog megszületni.
Összegömbölyödött a hidegben, és addig zokogott, amíg
öklendezni nem kezdett.
Most, kezét a hasán tartva rájött, hogy azóta nem érzett újabb
mozgást. Pedig közben hét nap telt el. Vajon miért? Talán rosszul
érzi magát a baba, amiért nem képes leerőltetni a torkán a hideg
zabkását? Vagy talán a hányingerig fokozódó félelme miatt?
Újabb rettegés járta át. Lehet, hogy már el is veszítette a
gyermeket? Száraz kóróvá aszott össze Erzsébet ártó szellemétől?
Megrázta a fejét, nem szabad elveszítenie a józan eszét. Ha
így folytatja, megbolondul.
Fejezd be a levelet. Írj. Olyan erővel bökte bele a tollat a
tintatartóba, hogy az felborult, és a tinta szétfolyt a matracon.
Ne! Carlosnak még nem írtam! Felkapta a tintatartót és
belenyomta a tollat. Üres! Méreg töltötte el. Erzsébet elrabol
tőlem mindent! A fiamat! Az utolsó szavaimat! Az életemet!
Elhajította a tintatartót, amely a falhoz vágódott és a kőpadlóra
esve darabokra tört.
Négykézláb odamászott, hogy megmentse, amit lehet.
Néhány csepp is elég lenne ahhoz, hogy leírjon egy pár szót. Még
az is jobb, mint csak ülni és reszketni a kínzó csendben. A sarkára
ült és a tintatartót kétségbeesetten a tenyerébe vette, amikor
kívülről hangokat hallott. Egy férfi… és egy nő.
Édesanyám hangja?
Szorosan összezárta a szemét. Kegyetlen egy hallucináció –
nem volt még elég a kínokból?
Az ajtó kulcscsörgés közepette kinyílt. Isabel hunyorogva
nézett a beeső fénybe, amely bevonta az ajtóban megjelenő két
alakot. Hitetlenkedve pislogott: – Anyám?
 – Isabel! – Édesanyja odarohant hozzá. – Drágám –
mormogta, amint talpra segítette. Isabel szeretett volna a
karjaiba ugrani és zokogni, de egy mellvértbe öltözött férfi állt az
ajtóban, és ez visszatartotta. Az utolsó erejét megfeszítve
megpróbált erős maradni.
Anyja hangosan és fontoskodva így szólt:
– Isabel, ez Sir William St. Loe, a Tower őrségének a
kapitánya. Azért jött – és én is azért jöttem hogy a Whitehallba
kísérjünk. Őfelsége, a királynő kihallgatásra vár.
Isabel nem értette. Kérdések tolultak fel benne, de nem jött ki
hang a torkán. Rekedten ennyit tudott kinyögni csupán: –
Micsoda?
– Sir William, egy pillanatra egyedül maradhatnék a
lányommal? Látja, hogy mennyire el van képedve, és a maga
jelenléte még inkább feszélyezi. Isabelt a priccshez vezette és
gyengéden leültette. – Kérem, uram, engedje meg, hogy egy kicsit
megnyugtassam. Ha nem tud értelmesen megszólalni a
kihallgatáson, a királynő csak elvesztegeti az idejét.
– Akárcsak én, Lady Thornleigh, ha sokáig időzik. Siessen. –
A kapitány elment az ajtótól. Isabel hallotta, ahogy egyre
tompább lett lépteinek a zaja.
Amint egyedül maradt az anyjával, elhagyta az utolsó csepp
akaratereje is.
– Hiába volt minden! – kiáltotta. Nem tudta megfékezni a
haragját. – Hiába töltöttem el azt a sok időt Grenville házában!
Cecil kémje végig ott volt. Bolondot csináltam magamból! Én
hülye, hasztalan volt minden!
– Pszt! Isabel, pszt!
St. Loe visszajött az ajtóhoz. – Mi a baj?
– Semmi, uram. Az égvilágon semmi. Hadd nyugtassam meg.
Hagyjon magunkra, kérem.
A férfi morgott, de újra odébb ment.
 Az elkeseredéstől és a haragtól Isabel zokogni kezdett: –
Hiábavaló volt minden… minden.
– Nem Bel, nem volt az. – Az anyja letérdelt elé, és megfogta
a kezét. – Az ember próbálkozik. Mindent megteszünk azért,
hogy helyesen cselekedjünk. De ez nem mindig hozza meg a
megfelelő eredményt. De a próbálkozás a lényeg. Drágám, az
egész élet próbálkozásból áll.
Isabel az anyjára bámult. Megszorította a kezét,
kimondhatatlanul hálás volt a feloldozásáért.
Anyja előhúzott egy zsebkendőt, és gyors mozdulatokkal
törölgetni kezdte a tintát a tenyeréről.
– Bel, most túl kevés időnk van arra, hogy mindent
elmondjak neked. – A hangját lehalkította, szinte suttogott. – Fel
a fejjel, drágám. Mindjárt kiszabadítunk.
Isabel arca megrándult.
– Ne mozdulj. Ne is szólj semmit, nehogy St. Loe meghallja.
Csak figyelj rám, és légy erős. Carlos mindent elrendezett. Az ő
javaslatára kértem kihallgatást a királynőtől, és a barátságunkra
való tekintettel hajlandó fogadni minket. Ez jó alkalom arra,
hogy megvédd magad, elmondd az igazságot, és a bocsánatát
kérd. Ha megbocsát… nos, ennél jobban nem is végződhetne a
dolog. De ha nem – ami, drágám, a leginkább valószínű – akkor
se keseredj el, mi erre is felkészültünk. – Hátrapillantott a válla
fölött. St. Loe nem volt ott.
Isabel remegett, úgy átjárta a remény, hogy az már szinte fájt.
Csak ennyit tudott kinyögni: – Ki az a „mi”?
Anyja hátrafordult, majd még jobban lehalkította a hangját.
– Először is, hadd nyugtassalak meg afelől, hogy Nicolas
biztonságban van. Ma reggel Carlos kivitte a palotából.
Isabel csak hüledezett: – Kivitte? Hogyan?
– Egyszerűen csak megfogta és kivitte, senki sem állította
meg őket. Átadta Francesnek, aki egy csónakban várta őt, és
azóta már felszálltak egy Bruges-be induló hajóra. Onnan
Antwerpenbe mennek, a házunkba. Bel, a fiad biztonságban van.
Isabel nem tudta visszatartani a könnyeit. Carlos. Van olyan
dolog a világon, amit nem tenne meg érte és a fiukért? Szétáradt
benne a remény.
– Mi lesz a következő lépés? Hol van Carlos?
– Az egyik szolgámnak beöltözve kint várakozik. Ő is beszáll
velünk a Tower bárkájába, St. Loe-val és a testőrével együtt, akik
a Whitehallba kísérnek téged. A palota kikötőjében Adam
készenlétben áll a hét felbérelt katonával. A tavernában
várakoznak, az induló bárkák mellett. Ha a kihallgatásod után
Erzsébet nem engesztelődik meg, és elrendeli St. Loe-nak, hogy
hozzon ide vissza, Carlos és Adam az embereivel támadásba
lendül a kikötőben; legyőzik a téged kísérő őröket, elfoglalják a
bárkát, és eleveznek veled. Apád már ott vár a Szula fedélzetén,
Billingsgate kikötőjében. Elhajózik veletek Amszterdamba.
– Carlosszal és Adammel együtt?
– Carlosszal és Adammel együtt.
– És anyám?
– Én kisétálok a palotából, és majd én is utánatok megyek
Németalföldre. Mindannyian – az egész család – Antwerpenben
találkozunk.
Isabel olyan túláradó örömet érzett, hogy anyja nyakába
ugrott, és remegett az izgatottságtól. Felálltak mind a ketten.
– Készen állsz? Próbálj meg bűnbánó arcot vágni St. Loe
előtt.
– Isabel bólintott. – Igen. Készen állok.

St. Loe vezetésével elhagyták a cellát. Amikor kiléptek a

börtönből, a napfény olyan erős volt, hogy Isabelnek el kellett
takarnia a szemét, de a belőle áradó melegség balzsamként
simogatta az arcát. Odakint nyolc őr csatlakozott hozzájuk,
körbevéve Isabelt, míg az anyja utánuk lépdelt. A Towertől
keskeny, macskaköves úton értek a nyugati zsilipekhez. A vízhez
vezető lépcsők alján egy nyitott bárka ringatózott a hullámokon.
Tíz csónakos várakozott benne, behúzott evezőkkel. A kikötő
kőszegélyére kicsaptak, majd visszahúzódtak a hullámok.
Isabel megpillantotta Carlost, a bárka mellett állt. Anyja
inasának öltözött be: egyszerű barna zubbonyt viselt, rajta a
Thornleigh család csipkebokrot ábrázoló címerével. Szolgához
illő alázattal sütötte le a szemét… Isabel ennek örült, mert ha
ránéz, nem tudta volna palástolni az örömét. Amikor a bárkához
ért, megcsúszott a nedves kőlépcsőn. Carlos odaugrott, hogy
elkapja, de az egyik őr megelőzte, majd rendreutasító tekintettel
nézett Carlosra.
Elhelyezkedtek a bárkában. Isabel középen ült, az őrök a
csónakosok előtt és mögött álltak, St. Loe pedig a bárka elejében
foglalt helyét. Anyja a bárka farában ült, míg Carlos mellette állt.
Miután Isabel elhelyezkedett, nem mert rájuk nézni. így is nehéz
volt nyugalmat színlelnie.
A bárka kievezett a folyó közepére, és Isabel lenyűgözve nézte
a folyón zajló életet, amelynek sokszínűsége friss örömmel
töltötte el. A ladikokon és a fedett csónakokon az inasok
munkába, a kereskedők boltjaikba Igyekeztek, egy család a déli
parton lévő medvearénák felé evezett, a megérkező hajók utasait
pedig a rakpartokra szállították. Gyermekkacaj ütötte meg a fülét
Egy vitorla lobogását hallotta a tavaszi szélben. A vámház
kikötője mellett a bárka a lehorgonyozva várakozó nagy
áruszállító hajók mellett úszott el, amelyeken Portugália,
Svédország, Velence és Lengyelország zászlói lengedeztek.
Árbocaik nyikorogtak és úgy énekeltek, mint a tücskök kórusa.
Billingsgate kikötőjénél megpillantotta apja hajóját, a Szálát.
Vajon ő állt a hajófar korlátja mellett, és nézte őket, amint
elhaladnak? Megfogta az ülése szélét, hogy legyőzze izgatottságát,
és hogy visszafojtson egy mosolyt.
 A londoni híd közelébe értek; húsz kőboltíve körül az érkező
dagálytól tajtékozva kavargóit a víz. Isabel feltekintett a hídon
összezsúfolódó magas házakra és boltokra. A nagy jövés-menést
is hallotta: a gyalogosokat, az ökrös szekereket, a lódobogást, a
juhnyáj bégetését, amelyet éppen áttereltek rajta. Áteveztek a híd
alatt, és Isabel a langyos déli szél felé fordította arcát, amely a
távoli mezők felől a nedves föld és fű illatát hozta. Apró rezdülést
érzett a hasában. A gyermeke mozgolódását! Ettől kitörő örömet
érzett. Alig bírta ki, hogy ne forduljon meg és ne nézzen Carlosra.
Még ne… még ne. De ó, ha belegondol, hogy nyár derekán,
augusztus végén világra jön a gyermek.
Előreszegezte tekintetét. Nemsokára elhagyják a várost. A
folyó kanyarulatában feküdt a Whitehall-palota. Még nem
pillantotta meg. Olyan nehéz volt a várakozás. A királynő
kihallgatására irányította gondolatait. Határozottan fogja magát
védeni, de nem remélt semmit – a zsarnok csak az anyja kedvéért
hajlandó fogadni; megbocsátásról szó sem lehet. Arra
koncentrált, hogy jól játssza el a szerepét. Az őrök utána majd
visszakísérik a bárkához, hogy visszavigyék a Towerbe. Carlos és
Adam a katonáival ekkor fognak támadni. Fel kell készülnie arra,
hogy elfusson velük.
A nap bekúszott egy felhő mögé, és a víz elsötétedett Isabel
úgy érezte, mintha az. Ő jókedvét is beárnyékolná valami. Valami
nem volt valóságos abban az örömben, amit azóta érzett, hogy
kilépett a Towerből. Ez az öröm úgy beburkolta, mint a sugárzó
napfény, amelyen túl nem látott semmit. Most az árnyékban úgy
érezte, hogy valahol valami tévedés történt.
A nap előbukkant a felhő mögül, és újból visszatért belé a
remény, amely a langyos szélben még inkább megerősödött. Ne
gondolkodj. Hadd valósuljon meg Carlos terve. Élned kell!
A Whitehall kis tornyai csillogtak a napfényben. Fölöttük a
királynő zászlói lobogtak, azt jelezve, hogy a királynő a palotában
tartózkodik. A palota kikötőjében épp olyan nagy volt a nyüzsgés,
mint bármikor; az udvarba özönlöttek az emberek a különféle
ügyeikkel, ám amikor a Tower bárkája a kikötőbe siklott és az
őrök kipattantak belőle, az emberek arrébb húzódtak, és
végigmérték az őrök mellett kikászálódó Isabelt, akin
nyilvánvalóan látszott, hogy rab.
Miután Isabel kilépett a bárkából, az őrök körbevették, és St.
Loe-val az élen elindultak a palotába felvezető lépcsők felé. Isabel
anyja és Carlos zárta a menetet. Az emberek félreálltak az
útjukból. Isabel megfigyelte, hogy a palotaőrség mintegy tucatnyi
katonája szolgálatot teljesít a kikötőben. Egy részük a lépcső
alján állt, a többi a kikötőben. Még vagy fél tucat tétlenül
nézelődött a lépcső tetején. Szemügyre vette a kikötőt félkörben
körbeölelő bódékat és kocsmákat is, ahol szolgák lézengtek a
napon, söröskupával a kezükben. Adam is itt van valamelyik
kocsmában, a felbérelt katonákkal. Hányán is vannak, mit
mondott az anyja? Heten?
A léptei bizonytalanná, váltak. Hét katona – Carlosszal és
Adammel együtt kilenc. Ennyinek kell elbánnia St. Loe nyolc
őrével és ezekkel a palotaőrökkel? Ezek itt borzasztó
erőfölényben vannak az övéivel szemben. Carlos és Adam
megpróbálja, de vajon sikerül-e… Isabel léptei hirtelen
megtorpantak. Anyja Towerben kiejtett szavai visszhangzottak
benne. A próbálkozás a lényeg.
– Gyerünk tovább – noszogatta az egyik őr. Isabel újra
elindult, de hirtelen elhűlt benne a vér. Rájött, hogy az anyja
tévedett. Nem a próbálkozás a lényeg. A próbálkozás nem mindig
sikerül.
Felment az őrökkel a lépcsőn, mereven lépkedett a félelemtől.
Mindenhol katonák álltak: kapualjakban, árkádok alatt,
teraszokon. Nem valószínű, hogy Carlos és Adom győzni fog.
Lehetetlen egy terv ez. A végrehajtása kész öngyilkosság.
Elképzelte őket, amint megtámadják a rá vigyázó őröket; a
többségüket megsebesítik, egyet-kettőt talán meg is ölnek. A
palotaőrség is közbeavatkozik és rájuk támad, és a vad csetepatét
Carlos és Adam nem élné túl. De ha mégis, elítélnék őket a
királynő embereinek meggyilkolásáért, és amiért szembeszálltak
a királynő igazságszolgáltatásával. De az apját és az anyját
ugyanúgy elítélnék, és mind a négyet felakasztanák. Őt
úgyszintén.
Olyan világos volt mindez. Ha támadnak, az életükkel
fizetnek. A következő gondolata még világosabban fogalmazódott
meg. Ha nem támadnak, akkor csak én halok meg.
Isabelben megszólalt egy hang. Azért mégiscsak próbáld
meg. Lehet, hogy sikerül.
Ő azonban elhallgattatta ezt a hangot magában. Ha tovább
reménykedik a megmenekülésében, azzal halálra ítéli a családját.
Nem szabad engedni, hogy megpróbálják.
Szörnyen szenvedett. Attól is, hogy nem szólhat Carloshoz,
nem érintheti meg. Attól is, hogy itt lépked a napsütésben, holott
tulajdonképpen 6 már halott.

– Hát te hogy kerülsz ide, csúf törpe?

Pedro nem értette a kérdést. Olyan fáradt volt a hét napja
tartó, szinte megállás nélküli lovaglástól, hogy már alig tudott
egyenesen ülni a nyeregben, de végül megérkezett a londoni
városfalhoz. És most egyáltalán nem örült neki, hogy a
Bishopsgate kapu előtt lezárták az utat. Öt mellvértes fegyveres
állta útját. Miért nem engedik be az embereket a városba. – Mi
az, hogy „csúf törpe”? – kérdezte.
A fegyveresek nevettek, és az egyik ezt mondta: – Te vagy az,
te kis nyamvadt rézbőrű.
– Mozgás, gyerünk már! – szólt ki egy szamárháton ülő
asszony a várakozók tömegéből.
A mellvértes nem törődött vele. Megkérdezte Pedrót: –
Milyen ügyben akarsz a városba menni?
– Milyen ügyben? Semmilyenben. Egy levelet hoztam.
 – Add ide.
Pedro nem akarta. Kirázta a hideg, amikor eszébe jutott,
milyen csúnyán összeverték a múltkor azok a férfiak, akik
elvették tőle a levelet, de most megesküdött, hogy akkor is
eljuttatja az úrnője anyjának, ha kékre-zöldre verik. Ahelyett,
hogy elővette volna a levelet, megkérdezte:
– Miért állítják meg az embereket?
– Pápista rendbontókat keresünk. A seriff nem akarja, hogy
bármi is megzavarja a holnapi akasztásokat. – A férfi végigmérte
Pedro piszkos-fehér térdnadrágját, zekéjét és tajtékzó lovát. – Te
is bajkeverő pápista vagy?
– Pápista? – Hallotta már ezt a szót korábban, és tudta, hogy
valahogy összefügg a verekedéssel. – Nem, én csak szolga vagyok.
– A fenébe, engedjék már át – morgolódott egy öregember a
tömegből. – Ha így haladunk, senki nem ér oda az akasztásokra.
– Vidáman megjegyezte a mellette álló parasztnak – Mondják,
hogy egy asszony is van köztük. Még soha nem láttam nőszemélyt
bitófán. Ez már valami.
A mellvértes továbbra is Pedrót nézte. – A levél. Add csak ide.
– Őrmester, hagyja már – mondta egy másik mellvértes
katona, odaügetve hozzá.
– Ez a törpe a saját árnyékától is megijedne. Engedje át.
– Igenis, uram.
Pedro átlovagolt a kapun, örült, hogy megszabadult ezektől a
katonáktól. Fáradt, éhes és elgyötört volt, de boldog is, hogy
hamarosan Thornleigh-ék házához ér, ezért egy végső vágtába
fogott a Bishopsgate utcán.
Ám amikor a házhoz ért, minden reménye szertefoszlott. Az
intézőtől megtudta, hogy Lady Thornleigh nincs otthon. A
Whitehall-palotába ment. Pedro leült egy padra az udvaron, és
azon gondolkodott, hogy mitévő legyen. Vigye a levelet Lady
Thornleigh után? Vagy várja meg, amíg hazajön? A konyhából
kiáramló hagymaszag maradásra ösztönözte. Arra, hogy
bekapjon egy falatot, leöblítse egy kis sörrel és várjon. Amellett
ha el is indul, hogyan találja meg az úrnőt a hatalmas királyi
udvarban?
Nagy nehezen talpra állt. Mégis meg kell próbálnia.

St. Loe nyomában a Tower nyolc őre végigmasírozott a

Whitehall-palota folyosóján, a közéjük beszorított Isabelt is arra
kényszerítve, hogy lépést tartson velük, pedig már majdnem
összecsuklott a lába. Az anyja és Carlos követték őket, de Isabel
nem mert hátranézni. Egy szárnyasajtóhoz értek, amelynek
mindkét oldalán egy-egy palotaőr állt. St. Loe megparancsolta
nekik, hogy nyissák ki az ajtót. A menet áthaladt rajta.
Egy hosszú terembe léptek be, amelyet a magas ablakokon
beáradó napsütés fényárban fürösztött. Az őrök megtorpantak, és
Isabel ettől majdnem nekiütközött az előtte álló katonának.
Nevetés harsant fel a terem túlsó végében, ahol nők és férfiak
ültek, hátat fordítva neki és az őröknek. Előttük színpad
emelkedett, amelyen színészek rohangáltak fel-alá, és egy
répaorrú bohóc hempergett. A nézőtér közepére állított
csípőmagasságú, rózsafüzérrel körülvett díszemelvényen
Erzsébet királynő ült egy aranyozott széken. St. Loe intett az
embereinek, hogy ne menjenek tovább, Isabel pedig, a félelmével
küszködve, megpróbálta felmérni a helyzetet. St. Loe nyilván
nem akarta félbeszakítani az előadást, amelyet a királynő és
udvaroncai élvezettel néztek, ezért ki akarta várni a végét,
A várakozás valóságos kínszenvedés volt Isabel számára.
Teljesen összezavarodott ettől az emelkedett hangulattól… a
hölgyek suhogó selyemruhájától… a bohóckodó, dobokkal és
sípokkal lármázó színészektől. Némelyik színész ismerősnek
tűnt. Például az a kidüllesztett mellű, peckes járású, aki fekete
bírói talárban és sapkában feszített. Vagy az a sovány, ravasz
képű. Ezek azok, akik a Yeavering Hallban is megfordultak, jött
rá végül. A tűzvész napján már szedelőzködtek, és délre akartak
elindulni. Most dobpergés hallatszott, majd az egyik színész
csúfondáros óbégatására nevetés rázta meg a termet. A királynő
válla azonban mozdulatlan maradt. Nem nevetett. A zsarnok
Erzsébet, gondolta Isabel. Mennyire gyűlölte ezt a nőt!
Észrevette, hogy Carlos és az anyja az ablakok mellett, az
őröket leelőzve egyre közelebb araszol hozzá. Megpróbálta
összeszedni szétzilálódott gondolatait. Carlos és Adam akkor
akar támadni, amikor az őrök visszakísérik őt a kikötőbe. Szólnia
kell Carlosnak, hogy ne támadjanak. Remegés futott végig a
gyomrán arra a gondolatra, hogy holnap a halálba megy… a
hóhér kötele… szétroppantja a nyakcsigolyáit. De ha nem sikerül
megállítania Carlost és Adamet, őket is a halálba küldi és a
szüleit úgyszintén. Nem engedheti, hogy a szerettei meghaljanak
érte. Fel kell adniuk ezt a mentőakciót. Édes Istenem, gondolta a
fájdalomtól kábán, adj erőt, hogy kitartsak. De hogyan szóljon
Carlosnak? Nyolc őr vette körül, és ő olyan messze állt tőle.
A darab újabb nevetéshullámot indított el. Isabel lopva
Carlosra nézett, aki továbbra is lesütötte a szemét, az alázatos
szolga szerepét játszva, vagy azért, mert félt ránézni. Most
mindent elsöprő nevetés robbant ki, amelyet tapsvihar követett.
A színészek felsorakoztak a pódium szélén, és mosolyogva,
izzadtságban úszva meghajoltak. Az udvaroncok és az
udvarhölgyek tapsoltak és csevegtek. Ezután minden arc a
királynő felé fordult, és csönd lett.
– Megjárja – mondta Erzsébet, nem éppen vidám hangon. –
Hop-mester – szólt oda a közelében álló férfinak legközelebb
hagyják ki a dobot.
A színészek elcsüggedve hajoltak meg feléje. A királynő felállt
székéről. Az összes udvaronc és udvarhölgy is felállt. St. Loe
előrement a királynő székéhez, meghajolt, és mondott valamit
Erzsébetnek, aki hátrafordult a Towerből érkezettek felé.
Tekintete találkozott Isabelével, vonásai megkeményedtek.
 St. Loe az elöl álló két őrhöz ment, akik félreálltak, szabaddá
téve az utat lsabel és a királynő között. Erzsébet lelépett a dísz-
emelvényről, és ügyet sem vetett St. Loe felkínált karjára.
Odaszólt az egyik udvarmesterének, aki gyorsan a tömeghez
lépett, és mondott valamit az embereknek. Ezután az udvaroncok
és az udvarhölgyek halkan cseverészve indulni készültek.
lsabel megmerevedett, amikor a királynő elindult feléje. A
szeme alatti sötét karikáktól Erzsébet pillantása egyszerre tűnt
törékenynek és kegyetlennek.
– Felség – mondta az anyja, odalépve hozzá. – Alázatosan
köszönöm, hogy hajlandó volt megadni ezt az audienciát a
lányomnak. Ez is azt mutatja, hogy ön mennyire könyörületes
uralkodó.
Erzsébet alig biccentett válaszul. Hidegen nézte Isabelt.
– Nos, hallgatom – mondta.
Szavak tolultak fel Isabel torkában. Az udvaroncok tovább
locsogtak… Carlos közelebb lépett… egy kép villant fel, amelyben
látta őt a bitófán. Olyan kába volt, hogy csak motyogni tudott. –
Én nem vagyok… kérem, Felségedet… Hűséges vagyok. Ártatlan
vagyok.
Erzsébetet ez nem hatotta meg. – Ezt állította a bírósági
tárgyaláson is, hallottam. A rosszullétig ismételgette. Senki sem
hitt magának. Én most miért hinnék? – Sötét szeme megvetően
villant. – Maguk árulók, förtelmes viszályt szítanak; megfertőzik
vele birodalmamban a jó embereket, és megfosztják őket
született büszkeségüktől. És milyen ocsmány magától, hogy
éppen most támad, sakál módjára, amikor a háborútól
meggyengültén szörnyű állapotban vagyunk. Nem fogok eltűrni
egy árulót sem.
Isabelben forrni kezdett a méreg. Ha belegondolt, hogy éppen
megmenteni próbálta ezt a nőt az árulóktól. Megmenteni egy
zsarnokot! A pódium mellett maradt az összes udvaronc és
udvarhölgy, megbűvölten figyelték kettőjük párbeszédét. A
színészek is. Senki sem mozdult.
Erzsébet szeme a gyanakvástól összeszűkült. – Maga sokáig
szervezkedett Northumberlandben, amíg rávette a cinkosait,
hogy törjenek az életemre. Egyedül tervelte ki? Nem hinném.
Kitől indult ki ez az egész? Válaszoljon. A férjétől, akit a
spanyolok lefizettek? Hol van ő most, hé? Egyedül hagyta a
slamasztikában?
Ez a vádaskodás megdöbbentette Isabelt. Nem mert Carlosra
nézni, de látta őt a szeme sarkából, olyan közel jött. Azt is látta,
hogy kezét a tőre markolatán tartja, olyan szorosan, hogy az
ízületei elfehéredtek. Isabelt elfogta a pánik. Erzsébet féktelen
gyanakvása őt is beszennyezi, és beszennyezi az egész családját.
Látta, hogy ők is szörnyű veszélybe kerülnek. Beszélnie kell, most
rögtön.
– Egyedül – bökte ki. – Igen, teljesen egyedül cselekedtem.
Erzsébet csodálkozva vonta össze szemöldökét. – Micsoda?
– Most már bevallok mindent: a cselszövést, a lázadást, az
árulást. Én elárultam Felségedet. Az egész családból én egyedül.
Anyjának elállt a lélegzete. – Isabel! Mit művelsz?
– Maradjon nyugton, anyám. Elkövettem a bűnt, amiért
elítélt a bíróság.
Carlos ereiben meghűlt a vér. Az udvaroncok mind feléjük
fordultak. Isabel alig tudott levegőt venni.
– Nem! – kiáltotta az anyja. – Felség, könyörgöm… nincs jól
a lányom. Meghibbant a Towerben… ne hallgasson rá…
– Csak maga miatt hallgatom meg a lányát – csattant fel
Erzsébet. – Most legalább kiderül az igazság. – Tekintetét
Isabelre villantotta. – Ki vele.
– Az igazság… igen. Most mindent bevallok. Összeesküdtem
Sir Christopher Grenville-lel az ön meggyilkolására. A
családomból senki nem tudott róla, esküszöm. Ők Felséged
odaadó hívei mindannyian.
 Isabel elkinzott nyögést hallott Carlos felől. De most már nem
volt megállás.
– Szegény anyám, ő nagyon szeret engem – ez egyetlen bűne.
Annyira szeret, hogy Felséged irgalmát kérte. Annyira szeret,
hogy talán még arról is álmodozik, hogy megment engem
Felséged igazságszolgáltatásától. Természetesen erről szó sem
lehet.
Egyenesen Carlosra nézett. – Ezt nem engedem meg. Ha
megtehetném, akkor sem menekülnék el. – Elfordította
tekintetét Carlos hamuszürkévé vált arcáról, és ismét a zsarnokra
nézett. Annyira zakatolt a szíve, hogy alig kapott levegőt. –
Elfogadom Felséged ítéletét és büntetését. Az árulás egyedül az
én bűnöm. Felséged haragja ezért egyedül csak engem sújtson.
Isabel anyja sírva omlott térdre. – Hagyd abba, Isabel! Hagyd
ezt abba! Erzsébet…
– Lady Thornleigh, szedje össze magát – szólt rá Erzsébet
elborzadva. – Keljen fel rögtön.
– Isabel, vond vissza ezeket a hazugságokat! – mondta
zokogó hangon. – Erzsébet, nem hiheti el…
– Maga ott – szólt oda Erzsébet Carlosnak –, segítsen az
úrnőjének, nincs jól.
Carlos úgy állt ott, mint egy kőszikla, a szemét le sem vette
Isabelről.
Erzsébet rábámult. – Azt mondtam, hogy foglalkozzon az
úrnőjével, maga fajankó!
St. Loe oldalba bökte Carlost. – Menjen oda az asszonyához.
Carlos dühösen fordult feléje. St. Loe elképedve bámulta az
ellenszegülő inast. Carlos keze ökölbe szorult tőrének
markolatán.
Carlos, ne tedd! Isabel kétségbeesetten nézett körül, hátha
akad valaki, aki megoldja ezt a lehetetlen helyzetet. Az
udvaroncok csak álltak és bámultak, a színészek mellé gyűltek,
mindenkit a hatása alá kerített a királynő körül kibontakozó
dráma. A színészek között Isabel megpillantott egy alakot, akitől
elállt a lélegzete. Egy hosszú, sápadt arcot és szénfekete
szemeket. York atya volt az! Hogy került ide? Fekete talárt viselt,
mint a bírót játszó színész. A lába és a talár között tartott valamit
a kezében, a térde magasságában. Egy fémcső csillant mega
napfényben. Egy pisztolyé. A szemét Isabelre meresztette.
Isabel szíve majdnem megállt. Azért jött, hogy megölje a
királynőt.
Csodálkozva nézett St. Loe-ra és az őrökre, majd az
udvaroncokra. Egyikük sem vette észre Yorkot. Mindenki a
Carlos és St. Loe között kialakult meddő vitára figyelt. Anyja még
mindig elgyötörtén térdelt Erzsébet előtt. Erzsébet kinyújtotta a
kezét, hogy felsegítse. Háttal állt Yorknak, könnyű célpontot
nyújtva neki.
Isabelből kitörtek a szavak, még mielőtt gondolkodni tudott
volna.
– A pap! – kiáltotta, és feléje mutatott. – Carlos, nézd!
Pisztoly van nála!
York a talár redőibe rejtette a pisztolyt. Az őrök ösztönösen
Isabel felé indultak. A színészek ijedten néztek körbe.
– Ott van! – kiáltotta Isabel. – Fogd el, mert lőni fog!
Carlos a pódium felé vetette magát, félrelökdösve az
udvaroncokat, akik zavarodottan kapkodtak ide-oda, és ijedten
kiáltoztak: – Pisztoly! …Gyilkos!
York végigszaladt a színpadon a színészek mögött, lerohant a
lépcsőkön, és elvegyült az udvaroncok között. St. Loe kiabálva
parancsokat osztogatott, az őrök pedig előrelendültek, és
körbevették Erzsébetet. Isabel látta, amint a pap az embereket
félrelökdösve tör a célja felé. A férfiak ordítoztak, valaki kinyúlt a
pap felé, de az leütötte, és tovább nyomult előre a díszemelvény
irányába. A nagy kavarodásban az volt az egyetlen tisztán látható
pont, amelyet nem volt nehéz pontosan célba venni.
 – Carlos! A díszemelvény! – Előreugrott és széttárt karjaival
próbálta védeni a királynőt. Az őrök lefogták.
Egy nő sikítani kezdett.
York odaért az emelvényhez. Felemelte a pisztolyt és célzott.
Carlos utolérte és lelökte. A pap lebukfencezett az
emelvényről. Sikítozás tört ki. Az emberek rémülten futottak szét.
Carlos átfutott az emelvény másik oldalára, hogy elérje Yorkot.
Az őrök feléjük futottak.
A pap talpra verekedte magát. Felemelte a pisztolyát,
miközben bizonytalanul megpróbálta célba venni az őrök által
félig eltakart Erzsébetet. A pisztoly csöve Isabelre szegeződött.
Carlos Yorkra vetette magát, majd lerántotta a földre, és
dulakodni kezdtek. Az őrök biztonságos helyre vezették
Erzsébetet, közben még több őr tódult be a terembe. A két őr még
mindig lefogta Isabelt, aki megpróbálta a fejét a pappal verekedő
Carlos felé fordítani.
Pisztolylövés dördült.
Az emberek rémülten arrébb húzódtak a földön fekvő két
férfitől. York bizonytalanul feltápászkodott, Carlos elkapta a pap
lábát. A palotaőrök megragadták Yorkot. Isabel minden erejét
megfeszítette, hogy hátra tudjon nézni, – Carlos!
Carlos elengedte York lábát és hátrahanyatlott. Vér szivárgott
az oldalából. Isabel felkiáltott:
– Jaj, ne! – majd lezárult a szeme.
 32

OTTHON

Három hónap telt el az akasztások óta. Francesnek úgy tűnt,

mintha egy egész év röppent volna tova, olyan sok minden
változott meg. Skóciában véget ért a háború, és Adam hazatérése
éppen aznapra volt várható.
Frances, szemét a folyóra szegezve várta férje hajójának
felbukkanását az Old Swan kikötőben. Izgatottan, kipirult arccal
álldogált, pedig amúgy is eléggé melege volt ezen a tikkasztó
júniusi délutánon. Zsebkendőjével leitatta az izzadtságot a felső
ajkáról; még csak az kellene, hogy a férje verejtéktől gyöngyöző
arccal lássa viszont. Nem halaskofa ő. A forróságban
kuncsaftokra váró révészek lebzseltek vagy szunyókáltak
csónakjaikban. Az egyik hálót húzott ki a vízből, és abból egy
sörrel teli bőrkulacsot halászott ki. Frances irigyelte tőle a hideg
italt, amelyet buzgón nyakait. Már több mint egy órája várakozott
a tűző napon. A két inas, akit azért hozott ki, hogy Adam
csomagjait hazaszállítsa, egy halárus ponyvája alatt ült az
árnyékos pádon, de onnan a lazacot és angolnát vásárlók és a
hajók utasai miatt nem lehetett akadálytalanul kilátni a folyóra.
Frances ezért a kikötő szélén állt, hogy rögtön észrevegye a férjét,
Az All-Hallows-by-the-Tower-templom harangjának a zúgása
tisztán hallatszott a mozdulatlan levegőben. A vízparti házak
tetői fölött Frances a Towerre pillantott. Semmi szánalmat nem
érzett az iránt a tizenkét áruló iránt, akiket azon az áprilisi
reggelen kivégeztek, de York atya iránt sem, akit velejéig
megrontott a protestáns királynő iránti gyűlölete. Eszébe jutott
bátyja, Christopher is.
 Ha nem hal meg a tűzvészben, őt is felakasztották volna a
többi nyomorult összeesküvővel együtt, és akkor sem érezné a
legcsekélyebb gyászt sem miatta. Azért viszont mérhetetlen hálát
ad Istennek, hogy megkímélte Isabel életét. Frances már a
holland hajó fedélzetén várta az indulást Nicolasszal és
Katherinnel, amikor Lady Thornleigh küldönce csónakkal
utolérte őket, és közölte a nagyszerű hírt. Beszámolt Isabel
tettéről és Carlos bátor fellépéséről, amellyel megmentették a
királynőt York atyától. Azt is elmesélte, hogy egyszer csak
megjelent Isabel indián szolgája gazdája levelével, és mindez
egyértelműen bebizonyította Isabel ártatlanságát. A királynő
megbocsátott Isabelnek, sőt még köszönetet is rebegett neki.
Mekkorát fordult a kocka! És annak is mennyire örült, amikor a
következő napon megtudta, hogy Carlos túlélte a sebesülését.
A skóciai változások sem voltak kevésbé rendkívüliek, ahol tíz
nappal ezelőtt Anglia oldalára pártolt a hadiszerencse: hadserege
váratlan és elsöprő győzelmet aratott. A franciák megsegítésére a
felmentő spanyol sereg soha nem érkezett meg. A törökök elleni
elkeseredett háborúban a spanyol Fülöp király éppen akkor
szenvedett csúfos vereséget a Földközi-tengeren, amikor az
antwerpeni kikötőben csapatai már indulásra készen álltak
Skóciába, ezért mégsem oda küldte őket, hanem délre, a törökök
ellen. A Leithbe beszorított franciák, a több hónapig tartó
ostromtól kiéhezetten, betegségtől elcsigázottan és a spanyolok
hűtlenségétől elkeseredve megadták magukat az angol
parancsnoknak, Lord Greynek.
Adam! Ott van! A csónak orrában áll, a katonái pedig
eveznek. Frances integetett, de ő nem integetett vissza. Biztosan
nem látta meg. Vagy talán igen? Frances még jól emlékezett
férjének hideg és fölényes viselkedésére, amikor karácsonykor
elbúcsúzott tőle ugyanebben a kikötőben. Mennyire vágyott arra,
hogy legalább egyetlen gyengéd pillantást vessen rá, mielőtt
elvitorlázik a veszélyek felé, de Adam esze akkor a küldetésén
járt, nem pedig őrajta.
– Jöjjenek – szólt az inasainak, és odaintette őket. Utat tört
magának a hajókra váró emberek között, és odaért a kikötő
széléhez, ahol Adam csónakja már a lépcsők alján ringatózott.
Frances hátrált néhány lépést, amíg Adam az embereivel beszélt.
Azután Adam megfordult és megpillantotta őt. – Frances –
mondta mosolyogva, majd odament hozzá. – Hogy vagy?
– Most, hogy látlak, már nagyon jól. – Frances szíve
ujjongott, hiszen Adam olyan egészségesnek látszott a naptól és
széltől cserzett arcával. Nem csoda, hiszen hónapokat töltött a
tengeren, Edinburgh mellett, amikor a többi kapitánnyal lezárták
a Leithbe vezető tengeri utat. – És te? – kérdezte Frances,
miközben az inasok hozzáláttak a csomagok kirakodásához.
– Én? Jobban nem is lehetnék. – Olyan elégedettnek tűnt,
hogy Frances azt is hihette volna, hogy neki örül, de ennél jobban
ismerte. Ez a győzelem miatt volt.
– Hallottál a béketárgyalásokról? – kérdezte, a vállára vetve
táskáját.
– Apád szerepéről? Igen, ez nagy megtiszteltetés számára. –
Lord Thornleigh a Sir William Cecil által vezetett delegáció egyik
tagja volt.
– Megszületett az egyezmény. Szigorú feltételeket szabtunk,
és a franciák minden egyes pontjába beleegyeztek. Nem
maradhatnak a seregeik Skóciában, egyetlen előretolt állásukkal,
egyetlen katonájukkal sem. A leithi helyőrséget fel kell
számolniuk, még a falakat is le kell bontaniuk. Ráadásul – és ez
tette fel a koronát Erzsébet győzelmére – Máriának, a skótok
királynőjének le kellett mondania angol trónigényéről. És ezt
írásba is foglaltuk fehéren-feketén, az érintett felek aláírásával.
És Erzsébet nemcsak hogy kiűzte a franciákat, de emellett
egész Európának bebizonyította bátorságát.
 Frances mosolyt erőltetett az arcára, bár rosszul esett neki
férje lelkesedését látni, valahányszor a királynőről beszélt.
Mindig egyszerűen csak Erzsébetnek hívta. Hogyan is
versenyezhetne ő ezzel a fiatal és szép teremtéssel? Állítólag
ezekben a napokban megélénkült a királyi udvarban az élet:
egymást érik a győzelmi lakomák zenével, tánccal és mindenféle
szórakozással. A királynő imád táncolni. Frances feltételezte,
hogy Adamet is meg fogják hívni.
– Ez csodálatos eredmény – mondta Frances. – Mesélj el
mindent. – Utasította az inasokat, hogy folytassák a kirakodást,
majd megkérdezte Adamtől: – Haza tudsz most jönni velem?
Kitakaríttattam az egész házat és friss gyékényt hozattam a
padlóra; a legjobb minőségűt Kernből, ma reggel érkezett. És sült
fácán lesz ebédre, úgy készíttettem, ahogy szereted: borral és
fekete ribizlivel. És Katherine – majd meglátod, hogy már
hogyan mászik!
Frances tudta, hogy össze-vissza locsog, de Adam most úgy
nézett rá, ahogy eddig még soha – olyan gyengéden és
kíváncsian, hogy ettől fecsegnie kellett. – Mindig nevet, amikor
gügyögök neki. És amikor odaadom neki a kanalat, akkor ő…
– Frances – szakította félbe Adam. Hangjának
gyengédségétől jóleső bizsergés futott át rajta. – Szeretnék neked
megköszönni mindent, amit Isabelért tettél. Azt írta, hogy már
régen vízbe fúltan hányódna Grenville malma alatt, ha nem
hívtad volna oda Carlost. És aztán, amikor a Towerben volt,
felkészültél arra, hogy minden veszély ellenére is biztonságos
helyre vidd a fiát. – Adam felemelte Frances állát, és arcát
közelebb húzta a sajátjához. – Amit tettél, az nemcsak szép dolog
volt, hanem hősies is.
Megcsókolta. Forrón. És ez volt az első ilyen csókjuk. Frances
mozdulni sem bírt.
– Nem kér angolnát, uram? – kérdezte egy fiú, kosarával
hozzájuk lépve.
 Adam a fiúra nézett, de Frances nem tudta Adamről levenni a
szemét. Alig kapott levegőt az örömtől.
– Nem – válaszolta, majd Francesre mosolygott. – Otthon
jobb ebéd vár rám. – Megigazította vállán a táskáját. – Gyere,
menjünk haza.
– Bel, vigyázz magadra. Ó, drágám, megszúrtad a kezed.
– Semmi az egész – válaszolta Isabel és kiszívta a kiserkenő
vért az ujjából. Az anyjával a kertben térdeltek, és egy
rózsabokrot kötöztek fel a lugas rácsára, de amikor Isabel
tekintete a kapura tévedt, egy tövis megszúrta az ujját.
– Attól nem jön haza hamarabb, ha állandóan a kaput
bámulod.
Isabel mosolyt erőltetett az arcára. – Tényleg nem. – Ruhája
ujjúval letörölte az izzadságot a homlokáról. Nagyon meleg volt,
és most, terhességének hetedik hónapjában különösen
szenvedett a hőségtől. – Az idegeimre megy ez a hosszú
várakozás.
Három hónapig tartott, míg a spanyol bürokrácia nyikorgó
gépezetében döntés született Carlos ügyéről, és ma reggel
behívatták a spanyol követségre, hogy közöljék vele az
eredményt. A sorsunkról van szó, gondolta. Ha a király
megbocsátotta, amit D’Oysellel szemben elkövetett,
visszamennek Peruba. Természetesen ez szerencsés végkifejlet
lenne. Talán igazából csak akkor örülne neki, ha már biztosan
tudná.
– Nicolas – szólt át az anyja a kerti út túloldalán játszó
unokájának, aki Pedróval játszott. – Gyere és segíts nekem,
drágám. Pedro, te is gyere, mert az úrnődnek ma nem sok
hasznát veszem.
Isabel a szökőkút felé pillantott, ahol Nicolas és Pedro
játszott. Az előbb még bottal kardoztak, de most Pedro talált egy
kupac nagy, sima követ, amit a kertész hagyott ott, és Nicolas
legnagyobb örömére kivett belőlük hármat és zsonglőrködni
kezdett. Drága Pedro, gondolta Isabel, és csodálattal nézett rá.
Képes volt felkutatni a levelét, aztán Londonba vágtatni vele,
megkeresni az anyját a Whitehallban, a York miatti felfordulás
kellős közepén. Azzal, hogy átadta a levelet, az életét mentette
meg, és ez még mindig bámulattal töltötte el őt. Milyen hálás volt
ezért neki!
És milyen ügyes lett a bűvészkedésben, gondolta Isabel
mosolyogva. Ez Tom Yates öröksége. A Tom miatti mély bánata
ellenére jólesett neki látni, hogy Tom bolondériája átvándorolt
Pedróba. És ez az apró tréfákban is megnyilvánult. Mint például
tegnap reggel, amikor Nicolas lejött reggelizni, a cselédek
nevetésben törtek ki. Míg Nicolas aludt, Pedro fogott egy darab
faszenet és bajuszt rajzolt az arcára.
– A fülük botját sem mozdítják – mondta Isabel anyja, mivel
Pedro tovább zsonglőrködött, Nicolas pedig felugrott, hogy
elkapja az egyik követ, de nem sikerült neki. – Nos – mondta az
anyja, és felállt a térdelésből senki sem vállalkozik erre a
munkára. Gyere Bel, talpra állítalak, pihenjünk egy kicsit az
árnyékban.
Felsegítette Isabelt, majd karöltve odasétáltak az egyik
almafa alatti pádhoz.
– Ne izgulj, drágám. Erzsébet Carlosról szóló ajánlólevele
legyőz mindent akadályt, majd meglátod.
Isabel tudta, hogy az anyja bátorítani akarja. Amiért Carlos
ártalmatlanította Yorkot, Erzsébet hálából saját kezűleg írt
levelet a spanyol Fülöp királynak, amelyben elismeréssel írt
Carlosról. Legalább ennyit megérdemel, gondolta Isabel, és
megborzongott, amikor eszébe jutott, hogy York pisztolylövése
hogyan terítette le a férjét. Carlos csak lassan épült fel
sebesüléséből, mivel két bordája is eltört, és rengeteg vért
veszített. Napokig élet és halál között lebegett.
 – Biztos vagyok benne, hogy igaza van – mondta Isabel végül.
A királynő közbenjárása Carlos érdekében bizonyára sokat nyom
a latban. – És ha így van, hamarosan visszatérhetünk Peruba.
– A régi világból az újba – mormolta az anyja. Leültek az
almafa alá, amelynek ágai áthajoltak a fejük felett. Az árnyékban
Isabel hidegnek érezte a bokáját verdeső füvet. A kert falánál
méhek zümmögtek a magas nőszirmok és futó haranglábak
között a ragyogó napsütésben. A vörösessárga macska egy sűrű
levendulabokron furakodott át, amitől levendulaillat áradt szét a
levegőben. Isabel magán érezte anyja fürkésző tekintetét. – De
mintha mégsem örülnél.
– De, természetesen örülök. Trujillo olyan gyönyörű hely, és a
házunkat is szeretem. És Carlosnak is sokat jelent az a hely.
Mégis…
– Mégsem érzed magad otthon?
Mennyire átlát rajtam, gondolta Isabel ernyedten. De
legalább én magam eligazodnék az érzéseimen. Elnézte, ahogy
egy rigó magokat csipeget a füvön, majd felszáll az almafa egyik
villás ágára, ahová mohából, fűből és tollakból összehordott,
csupor alakú, csinos ki fészkét felépítette. Eszébe jutott, hogy
amikor öt- vagy hatéves lehetett, egy tavaszi napon Adam létrát
támasztott az egyik bükkfához, és megmutatott neki egy
rigófészket. A létrán kuporogva Isabel elragadtatva hallgatta
Adamet, aki elmagyarázta, hogy a rigók pókhálóval erősítik össze
fészküket, tollakkal és gyapjúval bélelik ki, és zuzmóval vagy
fakéreggel díszítik.
Az otthonára gondolt, Peruban. – Nem azért jöttem
Londonba, hogy itt maradjak – mondta.
– Nem. Miattam jöttél. – Anyja megfogta a kezét. – Úgy
örülök neki.
Isabel a szemébe nézett. Bármi is történt, ő örökre a
családhoz tartozik. De most valami más is foglalkoztatta. Valami,
amit szülei fiatal küldönce, Henry mesélt neki. Nemrég Isabel
anyja mézet küldött vele ajándékba Adamnek és Francesnek, és
Frances házában egy Yeavering Haliból most érkezett lovásztól
hallotta ezt a hírt. Amikor a malomban tűz ütött ki, a lovászt
éppen a baburghi kikötőbe küldték, ahol látott egy
összegörnyedt, lopakodó férfit, aki szemmel láthatóan nem
akarta, hogy felismerjék. Egy Franciaországba induló hajóra
szállt fel. A lovász megesküdött, hogy a gazdája, Sir Christopher
Grenville volt az. – Az arca teljesen összeégett, látszott rajta a
vöröslő nyers hús, és a haja is félig leégett. – Ettől kirázta a hideg
Isabelt. De vajon igaz? Henry azt mondta, hogy a lovász
megesküdött rá, de hozzátette, hogy a fiú folyton hihetetlen
történetekkel traktálja a szolgákat. Talán ez is csak egy mese,
amelyet egy téli estén talált ki a konyhai tűzhely mellett? Isabel
senkinek nem szólt róla.
– Papa! – kiáltott fel Nicolas.
Isabel felugrott. Carlos lépett ki a házból. A sebesülése miatt
még mindig az egyik oldalára helyezte a testsúlyát, hogy
tehermentesítse a másik oldalát. Isabel még a lélegzetét is
visszafojtotta. Milyen döntés született? Nem lehetett leolvasni
Carlos arcáról. Nicolas odafutott hozzá, és Carlos felvette, de
közben enyhén eltorzult az arca a fájdalomtól. – Segítesz
édesanyádnak és a nagymamádnak?
– Nem, ők csak a virágokkal vannak elfoglalva.
Zsonglőrködni tanulok. Odanézz!
Pedro felé mutatott, aki még mindig a köveket dobálta.
– Akkor csak folytasd. – Letette a fiát; Nicolas visszaszaladt
Pedróhoz, és ezt kiabálta: – Én is hadd próbáljam meg!
Isabel várakozva állt. Carlos ránézett, és megrázta a fejét.
– Rossz híreket hoztam.
– Mennyire rosszakat?
– Rosszabbak már nem is lehetnének. A király elkobozta az
encomiendánkat.
 Isabel a szájához kapta a kezét a döbbenettől. A földbirtok és
a rajta élő indián szolgák képezték minden gazdagság és
társadalmi rang alapját Peruban.
Isabel anyja is felállt és megkérdezte: – Carlos, ez mit jelent
magának?
Carlos idegesen sóhajtott. – Azt, hogy a házon kívül semmink
sem marad.
– Ó, Istenem, úgy sajnálom.
Carlos örömtelenül elmosolyodott. – Ez az ára annak, hogy
bevertem a szövetségesek egyik parancsnokának a fejét.
– És hogy kiszabadította Adamet – tette hozzá Isabel anyja –,
amiért örökké hálásak leszünk magának. – Vállát kiegyenesítve
így szólt: – Nos, ez mindent megváltoztat.
Beszólt a házba: – James! –, majd ismét Isabelhez fordult, és
megszorította lánya könyökét. – Meglátogatom Erzsébetet. Itt az
ideje, hogy kifejezze a háláját. – Az inas megjelent az ajtóban. –
Felevezünk a folyón – mondta neki, és bement a házba.
Isabel és Carlos egymásra nézett. Isabel látta Carlos arcán a
mély csalódottságot.
– Eladom a házat – jelentette ki Carlos. – A
bányarészesedésemet is eladom. Abból nagyrészt törleszthetjük a
hiteleinket. De azután… – Vállat vont. – Semmi értelme
visszamenni. Föld nélkül nem sokra megyünk ott.
– Apámtól majd csak kapunk valamit.
Carlos bólintott. Isabel látta, mennyire bánkódik. A király
egyetlen tollvonással kipenderítette őt a grandok sorából, és tette
az apósától függő, szegény rokonná. Isabel domborodó hasára
tette a kezét: – Isabel, sajnálom.
Ám Isabel nem sajnálta, sőt boldog volt. Nem merte mutatni
előtte, hogy mennyire boldog. Most, hogy minden eldőlt, most,
hogy megszűnt az egzisztenciájuk Peruban, rájött, hogy éppen
ebben reménykedett. Ügy érezte, mintha hirtelen felszabadult
volna. Most már ott maradhat, ahol eddig is akart. Angliában, a
hazájában.

Isabel anyja betartotta ígéretét. Még aznap este, vacsora után

a királynő behívatta Carlost és Isabelt a Whitehallba. Isabelben
feltört a remény, amikor a kihallgatásra öltözködtek, és Carloson
is látta a bizakodást. Miután Lady Thornleigh beszámolt a
királynőnek az őket ért csapásról, a királynő késznek mutatkozott
arra, hogy meghálálja nekik, amiért megmentették az életét.
Minden okuk megvolt rá, hogy bízzanak a nagylelkűségében.
Alkonyodott, mégis tikkasztóan meleg volt, amikor bérelt
csónakjukkal elhagyták a várost, és kiértek a folyó
kanyarulatához, a palota felé. A déli partról, Lamberthből
harangzúgást hallottak, és amint a palota kikötőjéhez közeledtek,
látszott, hogy valami rendkívüli esemény történik. A ladikok,
fedett csónakok és bárkák olyan sűrűn álltak egymás mellett,
hogy az őket szállító csónakos alig tudott áttörni közöttük, és
magában a kikötőben is csak úgy hemzsegtek az udvaroncok,
udvarhölgyek, inasok és zenészek. Férfiak integettek és próbáltak
csónakot bérelni, nők nevetgéltek és társalogtak, le-föl járkálva.
Az egyik udvarhölgy vállán egy majom kuporgott. Legalább egy
tucat királyi libériás szolga, fáklyával a kezében, sietett le a
királynőnek fenntartott lépcsőkön. – Mi ez a nyüzsgés? –
kérdezte Isabel a csónakost, aki végigevezett a móló mellett. –
Bankett? Vagy álarcosbál?
– Késő lenne most kezdeni a mulatságot, hölgyem. A
lamberthi harangokból ítélve azt mondanám, hogy őfelsége
valahová készül. Mindig harangoznak, ha a folyón hajóra száll.
– Csakugyan – állapította meg Carlos. – Nézd.
Isabel megpillantotta, amit Carlos mutatott. Az embertömeg
mögött gyönyörűen feldíszített bárka várakozott a kikötő túlsó
végében. A bárka orrában lévő fáklya megvilágította az oldalán a
selyemrózsákból font füzért, az üvegezett ablakokat, az
aranyhímzéses párnákat és a bárka tetejét bevonó zöld selymet,
amely hullámzott a folyó felett fújó enyhe szélben. Carlos segített
Isabelnek kiszállni a csónakból, majd utat törtek a tömegben és
felmentek a lépcsőn. A kavicsos utat fáklyák szegélyezték. A
lépcsőn újabb szolgák jelentek meg, újabb fáklyákkal és
lámpásokkal a kezükben, a kikötőbe igyekezve. Isabel és Carlos
még el sem érte a palota kapuját, amikor fiatal udvarhölgyek és
elegáns urak kis csoportja rontott ki rajta, nagy nevetgélés
közepette. A férfiak és nők egyaránt káprázatos színű ruhákban
pompáztak – papagáj kékben, skarlátvörösben, tengerzöldben és
aranyban és a csoport közepén Erzsébet haladt, ragyogó arany és
fekete ruhában, könnyű ezüstcipőben és ezüstflitteres dísszel a
hajában. Ő is nevetett, és úgy ugrált, mint egy iskolás lány.
– Hohó – kiáltott rá vidáman Isabelre és Carlosra. –
Elkéstek, jó emberek. Még egy perc, és már nem találnak itt. Túl
meleg van a négy fal között, és még fiatal az este. – Megállt,
amikor odaértek hozzá. Isabel pukedlizett, Carlos pedig fejet
hajtott. Az udvarhölgyek és urak Erzsébet mögött várakoztak,
jókedvük továbbra sem lanyhult. Erzsébet intett Isabelnek, hogy
felemelkedhet. – Hát az édesanyja, az én jó udvarhölgyem hol
van? – kérdezte, és végignézett a társaságán. – Na de ilyet, Lady
Thomleigh-nak nyoma veszett? Alig egy fél órája találkoztam
vele. Nos, nem számít, már teljesítette a feladatát. – Felszegte
fejét, és fejedelmi mosollyal hozzátette: – És most én is teljesítem
a magamét. Uram – fordult Carlos-hoz. – Nagy örömmel
értesültem az ön balszerencséjéről. – Isabel azt hitte, rosszul
hallotta, de aztán rájött, hogy mégsem, mert az udvaroncok is
meglepetten bámultak. Erzsébet elhallgatott, élvezte a
feszültséget, amit keltett. – Hogy miért? Azért, mert amit
Spanyolország elveszített, én megnyertem – mondta elégedetten.
– Ön itt marad Angliában.
Isabel hirtelen megnyugodott, és Carlos is egy
megkönnyebbült mosolyt villantott felé.
 Erzsébet felnevetett, majd elkomolyodott és így szólt: – Az
igazság az, jó emberek, hogy az irántam tanúsított hűségük nem
tréfálkozást érdemel, hanem szívbéli köszönetet. És ebből már
kaptak eleget. – Ravasz mosoly bujkált az ajkain. –
Mindazonáltal, asszonyom, az édesanyja értésemre adta, hogy a
köszönetemből nem tudnak házat venni, és nem tudják hússal
telerakni az ebédlőasztalukat. Ezért hát ezennel kinevezem önt,
uram, birodalmam egyik nagybirtokának lordjává, és a birtokkal
együtt önt illetik meg a hozzá tartozó majorságok, mezők, erdők
és bányák, és az abból befolyó bérleti díjak és jövedelmek;
továbbá részét képezi, ha jól tudom, egy bőséges hasznot hozó
üvegkészítő műhely.
Isabel és Carlos boldogan nézett össze. Carlos így szólt: –
Alázatosan köszönöm Felségednek.
– Szóra sem érdemes, uram. Önnek köszönhetem az életem,
és azt igencsak nagyra értékelem. – A barátaira vigyorgott, Ők
pedig nevettek. – És most azt is elárulom, hogy mi a
legérdekesebb ebben az ajándékban. A birtokot Sir Christopher
Grenville-től szereztem meg. Az árulása miatt elkoboztuk a
földjeit, és a vagyonfosztás törvénye értelmében ezek a földek
visszaszállnak rám. És most ezeket adom önnek. Erzsébet
ragyogó mosollyal nézett rájuk.
Isabel annyira meglepődött, hogy szóhoz sem jutott. Carlos
azonban ismét gyorsan hangot adott hálájának.
– Nem, köszönje inkább felesége édesanyjának, uram, mivel
Lady Thornleigh győzött meg arról, hogy így rendezzem el a
dolgokat. – Szigorú pillantást vetett Isabelre. – Jegyezze meg,
asszonyom, hogy ez az ajándék véget kell vessen a Thornleigh és
a Grenville család közötti viszálynak. Tiszta lapot kell nyitniuk.
Anglia háborúja véget ért. Érjen véget a maguké is.
Megparancsolom.
Isabel térdet hajtott. – Igenis, Felség.
 – Rendben. – Most Carlosra irányította figyelmét, és úgy
folytatta, mint egy gondos üzletasszony. – Menjen uram, és
haladéktalanul vegye át Yeavering Hall lordságát. Úgy hallottam,
hogy nagy fejetlenség van most ott, és az emberek is teljesen
összezavarodtak. A földesúri bíróságuk élére kell egy lord, aki
irányítja a majorság ügyeit, és a grófság esküdtszékéből is
hiányzik egy békebíró. A jó kormányzatra egyaránt szükség van
itthon is és birodalmam többi részén is. Siessen oda, esküdjön
fel, és állítsa helyre a rendet.
– Azon leszek, Felség, köszönettel.
A királynő elégedettnek látszott. – Most pedig – mondta,
dolga végeztével a barátaihoz fordulva – vízre fel, és kívánjunk
magunknak egy kis hős szellőt!
A barátai körbevették, és elindult a kikötő feié.
Isabel és Carlos ott marad, és csodálkozva nézett egymásra.
– Meg vagyunk mentve – mosolygott Carlos, – Ez egy
hatalmas és gazdag nagybirtok.
– Igen. Egyszerűen csodálatos. – Isabel megpróbált
eligazodni saját érzésein. Óriási jutalom volt ez valóban, és
Carlos öröme őt is boldoggá tette. Mégis maradt benne valami
kényelmetlen érzés. Yeavering Hallt mégiscsak beárnyékolja
Christopher Grenville személye.
Carlost azonban semmilyen balsejtelem nem gyötörte. –
Micsoda este – mondta.
– Béreljünk egy csónakot és csatlakozzunk a mulatozókhoz.
Isabel mosolygott. – Menjünk.
A kikötőben fergeteges jókedv uralkodott. Az emberek
beugráltak a csónakokba, majd odaintették a parton maradt
barátaikat is. A fenséges királyi bárka kiúszott a folyóra, a
nyugodt vízen könnyű dolguk volt az evezősöknek. Három külön
bárka követte, amelyben a zenészek trombitáikkal, dudáikkal és
dobjaikkal élénkítették a mulatságot, csak úgy visszhangzott
tőlük az egész folyópart. Isabel és Carlos a vidám káoszban
megtalálta a csónakosukat, akinek Carlos egy shillinget nyomott
a markába, hogy kövesse mindenhová a királynő bárkáját. A
folyón lefelé a tarkabarka flotta elsiklott a Durham House, a
Baynard-kastély és az Old Swan kikötő mellett. Vidám emberek
vették őket körül, mert a folyón csónakázó londoniak mindenhol
köszöntötték a királynőt, ahol felbukkant. A parton kürtök
harsogtak, zászlók lobogtak, az emberek kiszaladtak a házaikból
a mólókra, és így kiáltottak:
– Isten óvja a királynőt!
Isabel hátradőlt a párnán, Carlos pedig átfogta a vállát. A
hűvös fuvallat a folyó felett felfrissítette őket, és a sötét eget úgy
ellepték a csillagok, mintha azok is a népszerű, fiatal királynőt
akarnák köszönteni. – Nézd – mutatott Isabel egy csillagképre. –
Az ott a Kassziopeia. – Az apja megtanította neki a csillagok
nevét, amikor együtt hajóztak, és ő büszke volt arra, hogy
felismeri őket.
– Northumberland felett is ugyanígy ragyognak – jegyezte
meg Carlos elégedett hangon.
– Örülök, hogy vége az ellenségeskedésnek – mondta Isabel.
– De tudod, hallottam valami nyugtalanítót Grenville-ről. –
Elmesélte neki a történetet. – Gondolod, hogy ez igaz?
Carlos vállat vont. – Számít az, hogy él vagy meghalt?
Úgysem merne visszajönni, mert felakasztanák. – Közelebb vonta
magához Isabelt és nevetett. – Túl sokat aggódsz, Isabel.
Carlos bizakodása ellenállhatatlan volt, és Isabel rossz érzései
úgy párologtak el, mint ahogy a napfény oszlatja szét a ködöt a
folyó felett.
Isabel sóhajtva dőlt Carlosra. Zene és kacagás örvénylett
körülöttük. Úgy tűnt, hogy London végre lerázta magáról a
háború sötét leplét, és az emberek az utcára tódulva mulatoztak.
Isabel a lobogó zászlók felett a csillagokra nézett. Úgy érezte,
mintha az utóbbi hónapok hányattatásainak most itt lenne vége
ebben a csónakban, ezen a folyón, ezek alatt a csillagok alatt. A
csillagok alatt, amelyek Angliára mosolyognak.
 AZ ÍRÓ MEGJEGYZÉSEI

Thornleigh-sorozatom egyes regényeiben a valóság és a fikció

keveredik egymással. Valverde valamint a Thornleigh és a
Grenville család alakjai a képzelet szülöttei, de életük a valóságos
történelmi események keretébe ágyazódik be, és valóságos
történelmi személyek veszik körül őket.
A sorozat első könyvének, A királynő udvarhölgyének a
főhőse a fiatal Honor Larke, VIII. Henrik első feleségének,
Aragóniai Katalinnak az udvarhölgye, aki kitalált személy. A
regény Honor és Richard Thornleigh viharos szerelmét ábrázolja,
miközben bemutatja, hogyan ment meg Honor eretnekeket a
máglyahaláltól. A király lánya a lányukat, Isabelt állítja a
középpontba, aki csatlakozik Wyatt Mária királynő elleni
összeesküvéséhez, amely valóságos történelmi esemény. Isabel
felbéreli Carlos Valverdét, a zsoldost, és segítségével megszökteti
apját a börtönből. A királynő foglya című kötetben Honor és
Richard visszatér száműzetéséből tengerész fiukkal, Adammel
együtt, hogy Erzsébet hercegnőnek segítséget nyújtsanak, akit
Mária királynő, a féltestvére börtönbe vetett. Ez is valóságos
történelmi tény.
Valóság és mese fonódik össze a sorozat jelen kötetében, A
királynő játszmájában is. A skóciai háború valamennyi
eseménye a regényben ábrázoltaknak megfelelően zajlott le;
például az, amikor John Knox serege feldúlta az egész országot
olyan protestáns nemesek támogatásával, mint Lord James (az
elhunyt király törvénytelen fia), Glencairn, Argyll és Ruthven
grófja; ezenkívül az is, amikor a régenskirálynő erre válaszul több
ezer fős francia sereget hívott be az országba; az a riadalom is,
amelyet ez a francia katonai fenyegetés okozott Erzsébet
királynőnek és tanácsának (a londoni spanyol követ így írt erről a
spanyol királynak: „Hihetetlen, hogy ezek az emberek mennyire
rettegnek a skót határnál állomásozó franciáktól"); és az Erzsébet
királynő által Knox felkelőinek nyújtott titkos pénzügyi segítség
is tény. Igaz továbbá az is, hogy a decemberi szélviharok idején
Erzsébet Winter admirális kis flottáját küldte az újabb katonákat
szállító francia hajók ellen; az is, hogy Knox fogságba esett
Edinburghben; az is, hogy a régenskirálynő sikeres
ellentámadásba lendült, Stirlingbe szorítva vissza Knox seregét;
az is, hogy Erzsébet angol sereget küldött Skóciába, amely
először csúfos vereséget szenvedett, amikor Leithnél megtámadta
a franciákat; és az is, hogy később győzött, és fegyverletételre
kényszerítette őket.
A regény megemlíti, hogy több ezer fős spanyol sereg száll
partra Hollandiában (akkor még spanyol gyarmat), amelyet a
spanyol Fülöp király aztán Skóciába akart küldeni, hogy segítse
Franciaországot Knox lázadóinak a leverésében. Ez is tény, és ha
a spanyolok megérkeztek volna, Skócia és Anglia sorsa talán
egész másként alakul. És a spanyoloknak a törököktől időközben
elszenvedett veresége is igaz, ami miatt Fülöp nem Skóciába
küldte seregét, hanem a törökök ellen. A történelemben gyakran
történnek ilyen meglepő fordulatok.
Ebbe a történelmi keretbe helyeztem kitalált alakjaimat:
Isabelt és Carlost, Adamet és Francest, Honort és Richardot,
valamint Christopher Grenville-t.
Grenville-nek a Northumberland gróf zászlaja alatt szervezett
felkelése fikció, de a valóságon alapszik, mert 1569-ben, kilenc
évvel a regény cselekményének ideje után Northumberland és
Westmorland grófjai kiterjedt fegyveres felkelést szítottak az
észak-angliai katolikusok körében. Ötezres seregükkel elfoglalták
a durhami katedrálist, majd Londonba készültek, hogy
megdöntsék Erzsébet uralmát. Erzsébet Sussex grófjának
vezetése alatt sereget küldött a felkelés leverésére. A gróf
kíméletlenül elbánt a felkelőkkel: több mint hatezren bitófán
végezték, és Erzsébet Northumberland grófját is kivégeztette.
 A továbbiakban azt szeretném ismertetni, hogy mi történt a
történetben megjelenő valóságos személyekkel, a regény
cselekményének vége után.
Guise Mária, aki a Knox felkelői elleni háború során végig
beteg volt, nem élte túl seregének skóciai vereségét: 1560
júniusában Leithben meghalt. Lánya, Stuart Mária,
Franciaország akkori királynéja nem írta alá az edinburghi
szerződést, amelynek egyik pontja szerint fel kell hagynia az
angliai trón iránti igényével. Ez feldühítette Erzsébetet, és így egy
tizenkilenc évig tartó viszály kezdődött közöttük.
D'Oysel, a leithi francia helyőrség parancsnoka túlélte az
angolok támadását. Kinyomoztam, hogy mi történt vele: néhány
hónappal a francia vereség után a franciák küldötteként az angol
királyi udvarba ment, és arra kérte Erzsébetet, hogy tegye
lehetővé Stuart Mária biztonságos átkelését Anglián, amikor
majd Franciaországból haza akar térni Skóciába. Erzsébet,
büntetésül, amiért Mária nem írta alá az edinburghi szerződést,
visszautasította a kérést, és D’Oysel elvitte az üzenetét Máriának
Franciaországba. D’Oysel bocsánatát kell kérnem, amiért oly
szégyentelenül beszennyeztem a becsületét; egyedül én ruháztam
fel azokkal a szadista vonásokkal, amelyek a regényben
megjelennek. A franciák fölött aratott angolskót győzelemmel
John Knox elősegítette a reformáció tanainak megszilárdulását,
és hazájának legbefolyásosabb vallási vezetőjévé vált. 1572-ben
halt meg.
Kevesebb mint két évvel ezután Franciaország királynője,
Stuart Mária 18 évesen megözvegyült, miután fiatal férje, Ferenc
király néhány hónappal a franciák skóciai fegyverletételét
követően meghalt. Mivel sógora, Károly király nem részesítette a
rangjának kijáró tiszteletben, Mária 1561 augusztusában elhagyta
Francia-országot és visszatért Skóciába, majd elfoglalta az őt
születésénél fogva megillető skót trónt. Hithű katolikusként
Mária soha nem szívelte Knoxot, és abban reménykedett, hogy
Franciaország és Spanyolország segítségévei visszaállíthatja a
katolikus hitet, ám Skócia protestáns ország maradt, és a
királynőnek ezt a törekvését egyik külföldi hatalom sem segítette.
Sir William Cecil még több mint négy évtizeden át maradt
Erzsébet miniszterelnöke. Cecil briliáns politikai stratégaként
mindig azon fáradozott, hogy fenntartsa az ország biztonságát és
kiterjessze Anglia hatalmát. Politikai stratégiájának első
megnyilvánulása az volt, amikor rávette Erzsébetet, hogy
avatkozzon be Skóciában a franciák ellen – amit Conyers Read
úgy jellemzett, hogy „Erzsébet biztonságát a szomszédok
házainak felgyújtásával próbálta megszilárdítani”. Ezt a
politikát Erzsébet és Cecil később Franciaországban is alkalmazta
a protestáns hugenottáknak nyújtott segítséggel, majd
Hollandiában, ahol a protestánsokat a spanyol hűbérurakkal
szemben támogatták, aláásva ezzel az Angliával szemben álló
nagyhatalmak erejét. Cecil szolgálata Erzsébet hosszú és békés
uralmának csaknem teljes időtartamára kiterjedt; a történelem
egyik legsikeresebb politikai partnersége volt az övék. Cecil 1589-
ben bekövetkezett halála volt az egyetlen olyan alkalom, amikor
nyilvánosan látták sírni a királynőt.
Erzsébet Skóciában aratott győzelme a franciák felett,
amellyel A királynő játszmája végződik, fordulópont volt a fiatal
Erzsébet uralkodásában, és jelentőségét nem lehet eléggé
hangsúlyozni. Noha Erzsébet kezdetben habozott, egyedül hozta
meg a döntést, hogy szembeszálljon Franciaországgal és
Spanyolországgal, és megkockáztassa a beavatkozást.
Győzelmével megrendült a franciák uralma Skóciában, és helyébe
az angol befolyás lépett. Ettől megnőtt Erzsébet tekintélye mind
Angliában, mind az európai uralkodók szemében, akik nagyszerű
királynőnek ismerték őt el. Mindezt huszonhat évesen érte el,
uralkodásának második évében. Mindazonáltal amikor a
következő évben Stuart Mária visszatér a skót trónra,
Erzsébetnek alaposan meggyűlik a baja unokatestvérével. Az ő
viszályuk lesz a következő Thornleigh-regény kiindulópontja.
Egy megjegyzés a könyvben szereplő vándorszínészekről.
Erzsébet egész életében szerette a színjátszást, de a történet
idején ez még főként csak a királyok és a gazdagok
magánszórakozása volt. A királynő játszmája 1559-1560-ban
játszódik, a színház aranykorának kibontakozása előtt.
Shakespeare 1564-ben született, és majd csak három évtized
múlva alapítja meg színésztársaival együtt a híres londoni
színházakat: a Swant, a Rose-t és a Globe-ot.
Az olvasók okos észrevételeket és kérdéseket küldtek nekem
Thornleigh-sorozatom valóságos és kitalált személyeiről,
valamint a korszak történelméről. Ez a partneri viszony önökkel,
olvasókkal, örömtelivé teszi munkámat. Ha szeretnének írni
nekem, kérem, tegyék meg. A bkyle@barbarakyle.com címen
vehetik fel velem a kapcsolatot.