TRACY REES

A vidéki templom titka

 
 
 

Kossuth Kiadó

 
 Philipnek, örökké.
 
És David Joshuának, aki olyan
kedves lett volna Gwennel,
és aki Jarvist „pokolfajzatnak" hívta volna.
 
Hiányzol, Dai Josh.
 Tartalom
ELSŐ FEJEZET
Gwen
MÁSODIK FEJEZET
Jarvis
HARMADI K FEJEZET
Dave tiszteletes
NEGYEDIK FEJEZET
Gwen
ÖTÖDIK FEJEZET
Jarvis
HATODIK FEJEZET
Gwen
HETEDIK FEJEZET
Jarvis
NYOLCADIK FEJEZET
Gwen
KILENCEDIK FEJEZET
Gwen
TIZEDIK FEJEZET
Jarvis
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Gwen
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Dave tiszteletes
TIZENHARMADIK FEJEZET
Gwen
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Jarvis
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Gwen
TIZENHATODIK FEJEZET
 Jarvis
TIZENHETEDIK FEJEZET
Gwen
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Jarvis
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Gwen
HUSZADIK FEJEZET
Jarvis
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Gwen
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Dave tiszteletes
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Gwen
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Jarvis
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Gwen
HUSZONHATODIK FEJEZET
Jarvis
HUSZONHETEDIK FEJEZET
Gwen
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Jarvis
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Gwen
HARMINCADIK FEJEZET
Jarvis
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Gwen
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
Jarvis
HARMINCHARMADIK FEJEZET
Gwen
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
Jarvis
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
Gwen
HARMINCHATODIK FEJEZET
Jarvis
HARMINCHETEDIK FEJEZET
Egy hónappal később... Gwen
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
Jarvis
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
Dave tiszteletes
TRACY ÜZENETE
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
IMPRESSZUM
 ELSŐ FEJEZET

Gwen

Vasárnap reggel. Gwen kinyitja az egyik szemét, majd becsukja. Az új nap

ígérete nem tölti el örömmel, ám ez nem csak a vasárnapokra vagy kifejezetten
a mai napra igaz; többé nem érez örömet vagy lelkesedést.
Hallja, ahogy Mary nénikéje odalent tesz-vesz. Nem lábujjhegyen járkál, és a
teavizet sem nesztelenül teszi oda forrni, hogy a zajok ne ébresszék fel a lányt.
Ha Mary felkelt, Gwennek is fel kell kelnie.
Voltaképpen tényleg fel kell kelnie, döbben rá, mikor újra kinyitja a szemét
és az órára néz. A mise tízkor kezdődik, és bár szigorú értelemben véve nem
vallásos, mégis rendszeresen eljár templomba; ez a kevés állandó programjai
egyike. Nem kötelességből — senki nem törődik vele, megy-e vagy sem —,
hanem mert enélkül a vasárnap is csak egy újabb szürke, eseménytelen nap
lenne.
Eltart egy ideig, míg összeszedi magát. Az ágy kényelmes, meleg, és
mostanában minden külön erőfeszítésébe kerül: felöltözni, ételt készíteni,
beszélgetni. Most már mindkét szeme nyitva van, tekintete megpihen a
könyvespolcon. Regények, régiek és újak, köztük önsegítő könyvek: Hogyan
találd meg a boldogságot?; Talpra állni egy sorscsapás után; Tervezz, hogy sikeres légy;
Miért ilyen az életem? Tényleg, hogyan lehetséges, hogy ilyen az élete?
Lelkesen vette meg ezeket a könyveket (az aranyos kis helyi könyvesboltban,
amely aztán tavaly bezárt), és egy kicsit jobban érezte magát, miután elolvasta
őket, de utána semmi nem változott. Elment két-három előadásra is, melyeket
egy Mahira Halo nevű nő tartott (Gwen úgy sejtette, a Halo nem az igazi
vezetékneve), ami ugyancsak jóleső élmény volt. Gyertyák, angyalok
megidézése, légzőgyakorlatok, pozitív energiák és a tudat, hogy nincs egyedül,
másoknak is nehéz. Ám Mahirának ugyancsak be kellett zárnia a főutca
végében álló kis ezoterikus boltját. Hopley-ban már csak így mennek a dolgok.
Minden, ami friss és kulturális, tönkremegy és hamar eltűnik. Gwen
levertségén csak rontanak a neonfénnyel megvilágított boltok, ahol hasznos,
hétköznapi holmikat árulnak akciós áron.
Gwen nem áll a zuhany alá, mert nincs ideje megszárítani hosszú, sűrű,
loboncos haját. Nem éppen angyali hajkorona. Fakó, világosbarna és
kezelhetetlen. Mary nénikéje szerint úgy néz ki, mint az Addams Family
Hogyishívják kuzinja, de Gwen nem tudja rávenni magát, hogy levágassa, mert
olyan jó elrejtőzni mögötte, és mert az anyja mindig azt mondta, milyen jól áll
neki.
Hosszú szoknyát választ rugalmas övvel, bokacsizmát, hozzá pólót, blúzt,
kardigánt és sálat. Végigfuttatja a kefét a haján, majd a füle mögé tűri —
ahonnan rögtön kiszabadulnak a tincsek —, és lemegy reggelizni. A
konyhában odaégett pirítós szaga fogadja.
– Késésben vagy. Csináltam reggelit — tart elé Mary néni egy tányért, rajta
két szelet fekete pirítós, margarinnal megkenve.
– Köszönöm — mondja Gwen, bár nem szereti a fehér kenyeret, főleg, ha
az fekete. A barna kenyeret szereti, magokkal a tetején, de a nénikéje szerint
felesleges kétféle kenyeret venni kettőjüknek. Megszikkadnának, mielőtt
megennék őket, és Mary néni semmit nem dob ki; gyűlöli a pazarlást.
– Elmentem kiteregetni, és mire visszaértem, megégett — mondja a
nénikéje. — De azért edd meg, gyűlölöm a pazarlást.
Gwen megtanulta, hiába javasolná, hogy váltogassák a kétféle kenyeret —
az egyik héten fehér, a másikon barna —, és akkor részben mindketten azt
ehetnék, amit szeretnek. Ez Mary nénikéje háza, így mindig kedvére valót ehet.
Emellett a fehér kenyér olcsóbb, mint az a flancos barna.
– Ne nézz ilyen lesajnálóan — mondja a nénikéje. — Tudom, hogy azt a
flancos barna kenyeret szereted, de borzasztóan drága. Nem tudom, miért nem
kelsz fel időben, hogy megcsináld a reggelid. Nem kellene, hogy gondot
okozzon a rendes időbeosztás olyasvalakinek, aki ilyen puccos „végzettséggel"
rendelkezik — tesz idézőjeleket az ujjaival a levegőbe, mintha kérdéses lenne,
hogy egyáltalán lediplomázott.
Gwen lassan rág, nehezen gyűrve le minden falatot. Mary néni ilyen: tesz
valami kedveset, mondjuk reggelit készít, mikor ő késésben van. A lány tényleg
hisz benne, hogy mélyen, legbelül Mary néni jót akar. De aztán jön a
panaszáradat és a szidalmak, a végén pedig olyasmit kell megköszönnie neki,
amit jobb lett volna, ha inkább meg sem tesz. Ha rajta múlna, csak felkapna
egy banánt induláskor, és megenné útközben. A vészhelyzetre tartogatott csoki
a kabátzsebében sokkal jobb reggeli lenne. Igaz is...
Az első szelet rettenetes pirítós felénél az órájára néz, és rémületet színlel.
– Ó, hogy elszaladt az idő! — kiált fel. — Jobb, ha indulok, majd útközben
megeszem a többit. Köszönöm szépen, Mary néni. Csodás reggelt neked! — A
pirítóssal a kezében felpattan, és kiviharzik az ajtón. A nagynénje panaszos
hangja a nyomában úszik.
– Csodás reggel... Na persze. Nem tudom, miért rohangálsz a misére. Csak
időpazarlás. Jobb lenne, ha itthon segítenél, bár gondolom az derogálna.
Gwen a kapuhoz siet, kifordul a sarkon, majd megkönnyebbülten felsóhajt.
Az utca üres. A pirítóst a sövény mögé dobja, és előhalássza a Snickerst a
zsebéből. Ezért olyan fontos a rugalmas öv. Az egyre ritkább étkezésektől
eltekintve újabban csokoládén él. A Szent Domneva templom huszonöt perc
sétára van, Gwen mércéjével kissé messze, de az utcák csendesek, és bárhol
szívesebben van, mint abban a házban.
Kora április van. A galagonyabokrok virágoznak, madárdal tölti be a
levegőt. A járdát fényfoltok és árnyak pöttyözik. Olyan nap ez, mikor örömmel
telnek meg a szívek, felemelkedik a lélek, és hála önti el az embert. Ám Gwen
csak fáradtságot érez. Azelőtt szerette az ilyen napokat. Néha azon tűnődik,
vajon depressziós-e, ám annyi érdeklődést sem bír összekaparni magában,
hogy ezt kiderítse.
Ahogy megérkezik a templomba, egy pillanatra erősebben dobban a szíve.
Nem sok, de mégis több, mint amit mostanában érez. Ezért jön el ide minden
héten, Mary nénikéje rosszallása ellenére.
A Szent Domneva gyönyörű, tizenkettedik századi templom halványszürke
kőből, szögletes toronnyal és színes üvegablakokkal. A nyikorgó
temetőkaputól, amely fölött magas fatető áll, egy kis ösvény kacskaringózik a
sírkerten keresztül. Egy óriási tiszafa hajlong sötétzölden az épület bal oldalán.
Ágai közül a sírkövek angyalai kukucskálnak ki. Elbűvölő látvány. A
templomban megvan mindaz, amit Gwen valaha szeretett: régmúlt, hangulat,
család, történetek.
Mikor Hopley-ba költözött, gyakran eljött a templomba, ahol egyedül
lehetett. Odabent hever a látogatók könyve, egy hatalmas kötet, kék, fehér és
arany liliomokkal díszítve, málnapiros belső borítóval, széles gerinccel és sárga
lapokkal, amelyeket különböző kézírások százai töltöttek meg. A Szent
Domneva ma kong az ürességtől, ám egykor vonzotta a látogatókat.
Londonból délre, a tengerpartra tartva vagy Kentből Downs felé utazva
megálltak, hogy betérjenek Hopley néhány üzletébe; a kocsmákba és
kávézókba, vagy a régi templomba. Ám a kisvárosból eltűnt az élet, és minden
megváltozott. Ha az ember fellapozza a látogatók könyvét, ez nyilvánvaló:
megritkultak a bejegyzések.
Gwen még így is szereti a könyvet böngészni, benne a neveket és a
bejegyzéseket. Nehezen boldogul a hús-vér emberekkel, ám a lapokon
sorakozó nevek nem okozhatnak csalódást. Òrákat tölt azzal, hogy a könyvben
lévő nevek köré történeteket szőjön. Mi szél hozta őket ide? Mi történt velük
aztán? Mi ragadta meg őket annyira a Szent Domnevában?
A harang elüti a tízet, és míg az utolsó hang is elhal, Gwen végigsiet az
ösvényen. Elkésett. Ebben az a jó, hogy senkivel nem kell beszélgetnie. A
rossz pedig az, hogy hátul kell meghúzódnia, némi bűntudattal.
A Szent Domnevába járók azonban nem figyelik árgus szemmel. Gwen
anélkül osonhat be, hogy bárki is hátrafordulna. A templom sosincs tele,
ráadásul a misére járók legtöbbje rövidlátó és nem hall jól.
Fairfield tiszteletes ma a reményről, a kapcsolódásról és a lélek
kiteljesedéséről beszél. Gwen figyelmesen hallgatja, ám főként udvariasságból,
mert a pap szavai szétporladnak, akár porszemek a fényben. Tekintetét a színes
üvegablak virágaira szegezi, és élvezi, hogy távol lehet Mary nénikéje sivár kis
házától, de nem érez kapcsolódást, és a lelke sem teljesedik ki. A zsoltároknál
feláll és leül a többiekkel, de nem énekel.
Az idő túl gyorsan elrepül. Hova máshová mehetne ezután, mint a házba,
amely nem az otthona?
Fairfield tiszteletes lezárja a szónoklatot, majd a tetőfelújításhoz szükséges
gyűjtésről kezd beszélni. Gwen szánakozva hallgatja, hiszen a kérés süket
fülekre talál, képletesen és szó szerint is. De mit tehetne? Sosem folyt bele a
templom ügyeibe. Néha adakozott egy keveset, ám ez csak csepp a tengerben.
Elszomorítja a gondolat, hogy a Szent Domneva összedőlhet, ha nem hozzák
rendbe. Nem lepődne meg, ha az egyetlen hely, ahol otthon érzi magát, eltűnne
az életéből, ahogy minden más is.
 A tiszteletes ma meglepően fel van dobva. Csillogó szemmel beszél egy
zseniális új ötletről, amellyel pénzt lehet szerezni. Régóta nem tapasztalt hévvel
toboroz önkénteseket. Mikor a tiszteletes jelentkezőket keres, Gwen általában
elbújik a padjában, akár egy félénk gyerek egy előadáson. De ma, az új és
remek ötletről hallva izgatottan felegyenesedik. Jól hallotta? Szerencsére David
Fairfield tiszteletes újra összefoglalja a dolgot, mert talán észrevette, hogy a
legtöbben nem figyelnek, és mindent kétszer-háromszor kell elismételnie, hogy
meghallják. Újra elmagyarázza a tervét. Igen, Gwen jól értette. Egyszerre
rémült és felvillanyzott — mintha villámcsapás érte volna.
 MÁSODIK FEJEZET

Jarvis

Vasárnap reggel van. Jarvisnek nincs ébresztőórája — nem mintha szüksége

lenne rá. Az anyja kivétel nélkül, minden vasárnap felkelti, pontban kilenc
órakor.
– Ébresztő! — turbékolja, gyengéden megrázza Jarvis vállát, majd
széthúzza a függönyt. Napsütés ömlik be, és Jarvis a takaró alá fúrja magát a
fény elől, akár egy giliszta. — Ideje felkelni, drágám. Egy óra múlva kezdődik a
mise. Vasárnap van!
– Pontosan! — nyöszörög Jarvis felháborodva. — Vasárnap! Pihenőnap.
– Mit kell kipihenned? — teszi fel az anyja a költői kérdést, kirázogatva a
padlón heverő farmert és pólót. — Jarvis, ezek a ruhák bűzlenek. Kimosom
őket. Igazán leszokhatnál a dohányzásról.
– És miért kell azonnal felkelnem? — Jarvis elereszti a füle mellett a
dohányzással kapcsolatos megjegyzést. Felkönyököl a matracon, és az anyjára
mered. — Csak egy óra múlva kezdődik a mise és öt perc alatt odaérünk. — Ez
az egyetlen pozitívum, amit a templomról el lehet mondani.
– Mert még le kell zuhanyoznod, te is bűzlesz, akárcsak a ruháid. Jarvis,
ezerszer mondtam már. Ahogy beléptem, rögtön megcsapott a sörszag.
Kászálódj ki az ágyból! Zuhanyzás után pedig ülj le reggelizni, hogy valami
felszívja az alkoholt.
Jarvis nyögve bújik vissza a takaró alá. Az anyja rengetegszer elmondta,
hogy minden pórusából piaszag árad. De Jarvis ügyet sem vet rá. Az anyák
csupa ilyesmit mondogatnak, hogy az ember azt csinálja, amit ők akarnak:
„Edd meg a répát, attól tudsz fütyülni." Jarvis hétéves koráig bedőlt neki.
Kíméletlenül letépik róla a takarót, kitéve csupasz testét a hidegnek. Na ne!
Csak egy alsónadrág van rajta.
– Anyaaa! — jajdul fel.
 – Jarvis! — jön a rideg válasz. — Zuhany. Az ajtó becsukódik az anyja
mögött.
Felemeli a fejét, az arcán fájdalom ül. A takaró a szoba túlsó végében hever.
Átlendíti a lábát az ágy felett, és ülve marad, míg abba nem marad a szoba
forgása. Majd csüggedten áll a zuhany alatt, ameddig a forró vízsugártól
egészen fel nem ébred. Nehezteléssel telve ácsorog a gőzben, mire az apja
dörömbölni kezd az ajtón.
– Jarvis! Gyere ki a zuhany alól! Kész a reggeli. Jarvis felnyög és elzárja a
vizet. Menj zuhanyozni! Gyere ki a zuhany alól! Úgy bánnak vele, mint valami
gyerekkel. Egy férfi úgy él, ahogy kedve tartja. Bár egy férfi talán nem lakik
még mindig a szüleivel huszonhét évesen, és nem részmunkaidőben dolgozik
egy üzletben, miközben van egy jó diplomája, és állítólag esze is. Néha bántja
ez a kósza gondolat. Jól meglenne enélkül reggel 9.20-kor. És az Andyvel és
Roystonnal töltött este után most még a misére is el kell mennie, az isten
szerelmére.
Bár az igazat megvallva, a szülei nem kérnek sokat. Nem kell albérletet
fizetnie, kényelmesen él, félállásban dolgozik, és sosem piszkálják a barátai
vagy bármi más miatt. Igaz, hogy mostanában sok megjegyzést tettek az
alkoholfogyasztási szokásaira, a dohányzás pedig mindig is szálka volt a
szemükben.
De azért elég rendesek az öregek. Az anyja csak egyszer vágta a fejéhez,
hogy „amíg az én kenyeremet eszed", méghozzá épp a mise kapcsán. Persze
ellenkezhetne, és megtagadhatná, hogy menjen, de olyan sokat jelent ez az
öreglánynak, hogy a kedvéért ráveszi magát. Általában úgyis elszunnyad a
padban.
Visszatérve a szobájába, immár tusfürdőtől illatozva, meg kell állapítania,
hogy tényleg kissé áporodott a levegő. Állott dohány-, pia- és izzadságszag van.
Elfintorodik. De hát vasárnap van. A vasárnap pedig a szombat este után
következik. Semmi gond nincs azzal, ha egy kicsit kiereszti a gőzt szombat
este.
Míg a fürdőszobában volt, az anyja kinyitotta az ablakot. Bevetette az ágyát,
és ruhát is készített ki neki. Jarvis úgy néz rájuk, akár a döglött madarakra,
melyeket a macska hozott be a házba. Ezek George ruhái. A szülei mindig
szerették volna, ha jobban hasonlít a bátyjára vagy a nővérére. George
harmincnégy éves, és Bristolban könyvelő. Eulalie pedig — becézve Lalie —
harminckettő, és társtulajdonos egy londoni ügyvédi irodában. Hajnali hatkor
futni mennek, és smoothie-t isznak reggelire. A Jarvis ágyán heverő ruhák
George „hétvégi cuccai", arra az esetre, ha látogatóba érkezik. Nem mintha ez
gyakran megtörténne. Egy drapp szövetnadrág és egy kockás ing,
értelmezhetetlen logóval a zsebén. Jarvis kiviszi a ruhákat a szobájából, és a
lépcsőkorlátra akasztja őket. Inkább felveszi a szokásos fekete, batikolt farmert
(saját kezű alkotás), egy pólót és egy fekete kapucnis pulcsit.
A reggeli után, melyet az anyja „táplálónak" titulál (rántotta, füstölt lazac,
vajas pirítós, tea) elindulnak a misére meghitt családi körben.
A temetőkapunál Jarvis megtorpan. Csoda szép a látvány, egyszer meg is
festette — egy másik életében. A szülei után cammog, fekete pulcsijában
kitűnik a jól öltözött idős emberek közül, akik még nála is lassabban
botorkálnak az ösvényen. Néhányan odabiccentenek felé, mások helytelenítően
hümmögnek. Valaki, aki túl süket ahhoz, hogy visszafogja a hangerejét,
megjegyzést tesz a „mai fiatalokra", vagy talán szándékosan goromba. Nem
mintha Jarvist érdekelné.
Beballag a boltíves főhajóba, és leül a negyedik sorban, ahol a családja
minden alkalommal helyet foglal. Az anyja mindig előre ül, de nem szeretné,
hogy úgy tűnjön, fontosnak hiszi magát. Az anyja jó asszony, csak kissé túl
komolyan veszi a szennyes ruha kérdését. Jarvis kényelmes, félig fekvő pozíciót
vesz fel, és lehunyja a szemét. Az anyja megütögeti a karját, így figyelmeztetve,
hogy vegye le a napszemüvegét. Dave tiszteletes beszélni kezd. Derék fickó, de
a fiú nem igazán tud mit kezdeni a mély értelmű tanácsokkal és az égi
küldetéssel.
Néhány éve az anyja beszélgetett Dave tiszteletessel a fiáról. Egy vasárnap,
mise után sarokba szorították, és a pap az ivásról kezdett szónokolni, némi
filozófiának álcázott tanácsot is csempészve a mondanivalójába, mindenféle
ítélkezés nélkül, mindössze két percben. Jarvis értékelte a leleményességét, de
ennél nagyobb hatást nem tett rá a dolog.
– Tudod — mondta Dave tiszteletes —, létezik egy pszichoterápiás iskola,
amely szerint a tudatmódosító szerek nem egyebek, mint a transzcendencia
pótlékai. Istené, a megvilágosodásé, a magasabb rendű éné, vagy hívjuk
akárhogy. — Legyintett, mintha számára mindez ugyanazt jelentené, mintha
nem az Isten-dologra akarta volna kihegyezni az egészet. — Ezért hívják a
vodkát, a whiskyt és a többit lélekmelengetőnek, valaminek, amivel magasra
szárnyalunk. Érdekes, ugye? — jegyezte meg, mintha csak két jó cimbora
beszélgetne.
Jarvis gyorsan kimentette magát. Tetszett neki a gondolat, hogy a
tivornyázások mögött valamilyen magasabb rendű dolog áll, ő pedig nem
egyszerű naplopó, aki egy szép, nagy házban él, ahol az anyja mos rá. Ezen
elgondolkodott: lélekmelengető, amely a transzcendenst pótolja. Ez volt a
gond azzal, ha Dave tiszteletes elcsípte, mert olyankor bogarat ültetett a fülébe.
Végül egy nyilvánvaló következtetésre jutott. Hát persze, hogy a bulik
transzcendensek. Felette állnak a középszerű és unalmas hétköznapoknak, a
nyugtalanító, kellemetlen érzéseknek, amelyek akkor fogják el, ha nem iszik — a
sejtelemnek, hogy nem elég jó, hogy csak foglalja a helyet. Ezért iszik mindenki:
mert jobb, mint nem inni.
A prédikáció mintha az örökkévalóságig tartana, szeme előtt egy korsó
jéghideg sör lebeg. Elszenderedhetett egy kicsit, mert halk horkantásra ébred,
mire az anyja a bordái közé bök.
– Még sosem hoztak ilyen kínos helyzetbe — suttogja, gyilkos pillantást
vetve a fiára. Nos, nem kellett volna elrángatnia ide a szombat esti buli után.
Bárcsak az anyja végre belátná a nyilvánvalót.
A bordájára mért ütésnek köszönhetően teljesen ébren van, mikor Dave
tiszteletes a gyűjtésről, a tető felújításáról és a templom megmentéséről kezd
beszélni.
A gond csak az, hogy a közösségi érzésre próbál alapozni, de a
legtöbbjüknek nincs ilyen, és Jarvis is ide sorolja magát. Ráadásul a nagy részük
élőhalott, úgyhogy nincs túl sok esély arra, hogy csoda történjen. Az anyja
mocorog mellette.
– Bárcsak tehetnénk valamit! — suttogja, ahogy mindig szokta.
A szülei így is jelentős összegeket adományoztak. Ők rendezték meg a nyári
és a karácsonyi ünnepséget, egymás után kétszer is. Pontosan az ilyen
emberekre számít a tiszteletes. De két ember nem elég. Jarvis őszintén sajnálja
őket. Olyan komolyan veszik a dolgot. Dave tiszteletes meglepően jókedvűnek
tűnik ma, mintha azt remélné, ezúttal minden máshogy lesz. Megható a
naivitása. Mit is mondanak a terápián? A fiú próbál visszaemlékezni arra a
szörnyű csoportra, ahová az anyja kényszerítette, hogy elmenjen. Ha folytatod,
amit csinálsz, ugyanazt kapod, amit eddig. Valaki szólhatna Dave tiszteletesnek;
ebből nem lesz semmi.
Ám aztán bejelenti az új tervét a gyűjtésre. Ahogy máskor, most is időbe
telik, míg eljutnak Jarvis ködös agyáig az elhangzottak. Szeret ebben a ködben
időzni. Már kifelé tartanak a főhajóból, és Dave tiszteletessel csacsognak,
mikor megmozdulnak az agyában a fogaskerekek. A pap azt kérte, aki segíteni
szeretne az új tervében, jelentkezzen nála mise után, ám eddig nem hangzott el
más, csak hogy „gyönyörű beszéd volt, tiszteletes, üdvözöljük a feleségét", és
szerencsétlen fickó igazán csalódottnak tűnik. A család elbúcsúzik tőle, és már
az ösvényen sétálnak, mikor leesik neki a tantusz. Jarvis megáll.
– Beszélnem kell Dave tiszteletessel. Menjetek, majd utolérlek titeket —
jelenti be, mire az apjának leesik az álla. Aztán Jarvis megfordul, és
visszairamodik a templom felé.
 HARMADI K FEJEZET

Dave tiszteletes

Vasárnap reggel van. A Szent Domneva pulpitusáról nézve csodás látványt

nyújt a templom. David Fairfield tiszteletes szónoklat közben a boltíves
főhajót nézve elképzeli, milyen lehetett régen, mikor a mindennapi betevőért
keményen dolgozó parasztok bevánszorogtak, hogy békét találjanak Istenben,
elöl pedig az előkelő urak és hölgyek foglaltak helyet selyemruhájukban,
fátyolban, büszkén, méltósággal.
Az oszlopok merészen emelkednek a nyilvánvalóan javításra szoruló tető
felé, a színes ablaküvegek ragyognak a napfényben. Virágok illatoznak
mindenfelé. Csupán a gyülekezet nem szívderítő. A régi fából ácsolt, mély
padsorok foghíjasak.
David úgy érzi, kudarcot vallott. A hiúság súgja ezt, nem a lélek. Isten nem
azt a feladatot szánta neki, hogy nyüzsgő gyülekezeti életet teremtsen. Az
egyházi tanács talán ezt várta tőle, mikor találkozóra hívták, ahogy a püspök és
ő maga is. Ám Isten csak arra kérte, legyen itt, vezérlő csillagaként a gyér
gyülekezetnek, és ha a templom nem kelhet életre, hát legyen tanúja
hanyatlásának.
Nem ostoba. Pontosan tudja, miért nem járnak már templomba a hívek.
Hopley többé nem az a közösség, ahol az emberek megházasodnak,
megkeresztelik a gyermekeiket és eltemetik a szeretteiket. Sokan elköltöztek, az
üzletek bezártak, túl erős volt a nagyvárosok vonzása. Hopley haldoklik, vele
pedig a Szent Domneva is. Ez történik szerte az országban, és senki nem
állíthatja meg. De attól még szomorú.
A roskadozó tető előrevetíti a templom pusztulását. Az elmúlt négy évben
csak tétova kísérletek történtek a rések, a kihulló téglák után maradt hézagok,
majd a múlt télen keletkező nagy lyukak befoltozására. David teendői
megszaporodtak, misék után a billentyűzete felett görnyedt az irodájában,
pályázatok és támogatási lehetőségek után kutatva, nemzeti szerencsejáték
adatlapokat kitöltve, és egy cseppet sem élvezte. Fájt a háta, és hasogató
fejfájás kínozta, mert megerőltette a szemét.
Kitartóan végigjárt minden lehetőséget. Olyan volt, mint puha homokban
gázolni, ám végül sikert aratott. Az Angol Kulturális Örökség hajlandó volt
folyósítani a tetőfelújításhoz szükséges százezer font felét. Ám nekik kell
előteremteni a maradék ötvenezer fontot, és eddig csak tizenkétezer font gyűlt
össze. Négy év alatt.
Az óra pedig ketyeg. Februárban a tető egy darabja lezuhant a vasárnapi mise
alatt. Még mindig nem tudja elhinni. Abban a pillanatban örült, hogy ilyen
kevesen járnak misére. Ha többen vannak bent, valaki megsérülhetett vagy akár
meg is halhatott volna. A gerenda darabjai, a rothadó törmelék és
üvegszilánkok úgy zuhantak le borzadó tekintete előtt, akár hatalmas
denevérek, egyenesen egy üres padra. Vakolat és szilánkok repkedtek a
levegőben, a gyülekezet legnagyobb döbbenetére. Még Mrs. Dantry is felriadt,
aztán amikor vaksi szemével nem tudta megállapítani, mi magaslik előtte,
udvariasan odabiccentett.
David megkérte a gyülekezetet, hogy hagyják el a templomot, és felhívott
egy szimpatikus építési vállalkozót, aki (mivel aznap nem adtak a tévében
számára érdekes focimeccset) egyenesen odasietett. Befoltozta a lyukat, és
biztosította a tiszteletest, hogy elhárult a veszély.
– De szeptembernél tovább nemigen húzza ki az épülete új tető nélkül,
atyám, az a helyzet. Nem akarok vészmadár lenni, meg ilyenek, de nem bír ki
még egy telet.
A Szent Domnevában adományt gyűjteni már-már zaklatásszámba megy. A
hívők nagyrészt idős emberek, akik kevés nyugdíjukon tengődnek, és egy
pennytől sem válnak meg szívesen. (Kivéve Agnes Soamest, aki a múlt héten
három pennyt adományozott, áldja meg érte az ég.) Nem várja el tőlük, hogy
összedobjanak ötvenezer fontot, hiszen ez hatalmas összeg. Mégis
bosszankodik, hogy olyan kevés pénz csörren a perselyben.
Megpróbált mindent: nyári vásár, karácsonyi vásár, koncertek. Annie-vel
hosszú éjszakákon át töprengtek újabb, szokatlan lehetőségeken: tehetségkutató
műsor, fizetett séta, birkafuttató verseny... Ám a gyülekezet — Isten bocsássa
meg — használhatatlan. Szolgálta már Istent nagyvárosban is, de sehol máshol
nem volt ekkora az érdektelenség. Pff, ahogy a lánya, Wendy mondaná.
Elvégre nem azt várja, hogy forduljanak ki magukból, mondjuk tomboljanak
vagy villámgyorsan aerobikozzanak, az isten szerelmére.
A múlt hónapban gondolatébresztő beszélgetést folytatott a püspökkel.
– Ha nem akarnak templomba járni — mondta William —, talán ideje
lenne feloszlatni a gyülekezetet, nem? Értse meg, hogy nem tarthatjuk fent
jótékonykodásból. Hiába tett meg mindent, David, ha nincs közösségi
szerepvállalás, az erőfeszítései és a négyévnyi próbálkozás ellenére sem.
És David meg is érti. Tényleg. Ereje végére ért, és ezt a püspök is tudja.
– Biztos benne, hogy nem befolyásolják a döntésben személyes
szempontok? — kérdezte William finoman. — Mármint szegény Wendy.
David lánya, Wendy autista. Tizenöt éves. Nehéz időszakon vannak túl — a
kezdeti aggodalmak, a diagnózis, az elfogadás. Most végre egy remek iskolába
jár, ahol befogadták, és boldogabb, mint valaha. Ha el kellene költözniük,
valóban nehéz lenne ugyanilyen jó helyet találni neki. És természetesen azt
sem szeretné, ha az imádott lányának ott kellene hagynia a barátait. Ám nem
csak Wendy miatt küzd. Szereti ezt a gyönyörű, régi templomot. Szereti a
hangulatát, az elmúlt idők szenvedélyes, bátor visszhangját. A Szent Domneva
a hatalmában tartja, és azt akarja, hogy ne adja fel, küzdjön tovább.
Egy héttel a püspökkel folytatott lehangoló beszélgetés után váratlan dolog
történt. Éppen elgondolkodva bámulta a tetőfelújításra eddig összegyűlt pénzt:
nyolcezer-ötszáz fontot. Ha így haladnak, újabb húsz évig tartana összegyűjteni
a maradékot. Nem kell Wendy iskolájával törődni, hiszen addigra lediplomázik,
és valószínűleg férjhez is megy. A gyülekezet nyolcvan százaléka meghal, őt
nyugdíjazzák, és a Szent Domnevából csak romok maradnak. Életében először
már azon volt, hogy feladja, mikor kopogtak az ajtón. A tizenhat kilométerrel
arrébb lévő mecset imámja volt az.
– Aayan Abdelnour imám! Milyen kellemes meglepetés. Jöjjön be, kérem!
— David néhányszor összefutott már vele ökumenikus találkozókon
Folkestone-ban, de az már jó pár évvel ezelőtt volt. Az adománygyűjtés
túlságosan lefoglalta az idejét.
– Hogy van, uram? — kérdezte, mikor a vendége már egy csésze mentateát
kortyolgatott.
Röviden elbeszélgettek az egészségükről és a családjukról, majd Aayan a
tárgyra tért.
 – Ajándékot hoztam önnek — mondta, és egy csekket nyújtott át.
David felvonta a szemöldökét.
– Nekem? — Talán pénzt adott kölcsön az imámnak, és megfeledkezett
róla.
– A templomnak, a mecsetünktől. Adománygyűjtő eseményt szerveztünk.
David elképedve vette át a csekket. Háromezer fontról állították ki.
– Miféle eseményt? — álmélkodott, és közben arra gondolt, bizonyára nem
ez a legfontosabb kérdés, de túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy értelmes
dolgot mondjon. Csak arra tudott gondolni, milyen sokáig tartott volna, míg a
Szent Domnevában összegyűjti ezt az összeget.
– Két hívünk, egy díjnyertes szakács házaspár jótékonysági vacsorát
rendezett. Ötven font volt a belépő, már az étel megért annyit. A végén
tombola és egy rövid koncert volt. Nagyszerűen sikerült.
– Nem is tudom, mit mondjak. Ez bámulatosan kedves önöktől. Miért segít
nekünk, mikor olyan sok más fontos ügy van, és más vallásúak is vagyunk?
Aayan sóhajtott.
– Más vallás, ugyanaz az isten. A nevem azt jelenti: Isten ajándéka. Nem
könnyű ilyen nevet viselni. Nem minden imám ért velem egyet, és biztos
vagyok benne, hogy az önök klérusában sem egyeznek a nézetek, de nem
hiszem, hogy Isten azt akarja, csak néhány kiválasztott ember ajándéka legyek.
Úgy vélem, ott kell segítenem, ahol szükség van rá. És önnek szüksége van rá,
barátom.
David elérzékenyülve mosolygott.
– Szent igaz.
– Amellett pedig, úgy hiszem, az áldás szétterjed. Ha megmarad a
temploma, mindannyiunk világa gazdagodik. Ez szilárd meggyőződésem.
Jó kis lecke volt ez Davidnek. A hitét tették próbára, mikor már készült
feladni a reményt, és most váratlan helyről kapott segítséget.
Nem sokkal ezután a folkestone-i bahái hitűek csoportjától kapott
adományt. Kis gyülekezet volt, mégis összeszedtek ötszáz fontot, így összesen
már tizenkétezer font gyűlt össze. A két adomány elgondolkodtatta Davidet.
Eddig folyton falba ütközött, mikor a saját egyházán belül próbált gyűjteni, ám
a legutóbbi események meggyőzték, hogy máshová is fordulhat. Eszébe jutott
a templomban kihelyezett látogatók könyve, a boldog napok lenyomatának
őrzője, mikor a templom és környéke még nyüzsgött az utazóktól. A Szent
Domnevát hosszú éveken át sokan látogatták. Ha valahogy megtalálhatná őket.
Most a pulpituson állva David megköszörüli a torkát. Tudja, ha ismét szóba
hozza a tetőfelújítást, a hívek maradék figyelmét is elveszíti. Jarvis Millwood a
negyedik sorban máris alszik. A padsor közepe felé néhány idős ember is
elbóbiskolt. Még az a furcsa lány, Gwen is üveges szemekkel bámul, úgy ül,
mintha iskolában lenne, csak időnként bólogat. Ám David biztos benne, hogy
most minden megváltozik, és az új ötlete egy csapásra felrázza a gyülekezetet.
– A látogatók könyve nagyon fontos forrás — magyarázza. — Rengetegen
vannak benne, akik egyszer idelátogattak vagy gyakran eljöttek, sokáig
maradtak vagy mentek is tovább Minden látogatónak, aki időt szakított arra,
hogy megdicsérje gyönyörű templomunkat, valamilyen módon hatással volt az
életére ez az épület. Természetesen nem mindenki adott magáról annyi
információt, hogy megtaláljuk. De jó néhányan igen, így vannak nyomok,
melyeken elindulhatunk. Sok időt vesz majd igénybe, de tekinthetünk rá úgy,
mint egy modern nyomozásra. Biztosan akad önök között amatőr nyomozó
vagy dörzsölt rejtvényfejtő. Önkéntesekre van szükségem.
Az ö betűs szó kimondásakor, aki eddig figyelt, az is a körmét kezdi
vizsgálgatni, az órájára néz, a nadrágját igazgatja... David a legszívesebben
elsírná magát. Senki nem veszi észre, mennyi lehetőség van az ötletében? Úgy
véli, nagyon is romantikus dolog, a szó tágabb értelmében. Ő maga is lelkesen
belevetné magát, ha nem kellene annyit Wendyvel foglalkoznia, mivel Annie
részmunkaidőben dolgozik. Egyszerűen túl kevés a huszonnégy óra, többre
lenne szüksége.
– Így megmenthetnénk a Szent Domnevát, anélkül, hogy a saját zsebünkbe
kellene nyúlnunk — teszi hozzá. — Csak az idejüket kérem. Akár rendszeresen
el tudnak jönni, akár csak egy-két órára, nagyon hálás lennék. A mise után
várom a segítők jelentkezését. Köszönöm, Isten áldásával.
A gyülekezet tagjai lassan elszivárognak. Sokan anélkül köszönnek el, hogy
szó esne a templom megmentéséről. Mások, mint Justine és Bradley Millwood,
lelkendezve dicsérik a tervet, és nyilvánvalóan őszintén bánják, hogy olyan
elfoglaltak. Már így is annyit tettek a templomért, nem kérhet tőlük többet.
Közben a fiuk, Jarvis az ajtónak dől, mint valami James Dean-utánzat: ha nem
tenné, nyilván eldőlne.
 Mikor a hívők távoznak, csak egy önkéntes marad: Gwen Stanley.
Huszonöt-huszonhat éves lehet. David csak egyszer beszélt vele: a lány
fájdalmasan félszeg, és ha teheti, kerüli az emberek társaságát. Szívszorító a
története. A szülei két éve meghaltak valami hegymászótúrán, ő pedig a
nagynénjéhez, Mary Cresswellhez költözött. Nem valami szép dolog ilyesmit
gondolni, de David tiszteletesnek szilárd meggyőződése, hogy bárkinek
szociális fóbiája lenne, ha azzal a nővel kellene élnie.
Gwen az utolsó, akiről el tudta volna képzelni, hogy szívesen önkénteskedik
és beszélget idegenekkel. Még vele is alig áll szóba. Talán Jarvis Millwood az
egyetlen, akiről még nála is kevésbé tudja elképzelni, hogy hajlandó lenne
segíteni.
– Nagyon hálás vagyok, Gwen. Sajnálom, hogy nem jelentkeztek többen, ez
túl nagy feladat egy embernek. Talán mások is felbukkannak pár nap múlva, ha
gondolkodtak. Igazából elég különös ötlet, egy kicsit „cikis", ahogy a lányom
mondaná.
– Ez... egy jó ötlet — mondja Gwen, a tiszteletes szemébe sem nézve.
Egérszürke haja függönyként takarja az arcát. Úgy áll ott, mint aki mindjárt
összeroskad a saját súlyától. Szörnyű veszteség érte. David el sem tudja
képzelni, milyen lehet neki, hogy elveszítette a szüleit és a nagynénjével kell
élnie abban a házban, amit Annie rosszmájúan csak „Reménytelen Laknak" hív.
Van, akit örömre teremtettek, ők tudják, hogyan fogadhatják hálával az élet
gazdagságát. Maryt nem áldotta meg a teremtője ilyen adottságokkal.
– Köszönöm, Gwen. Örülök, hogy így gondolod, és igazán hálás vagyok.
Mikor kezdenél hozzá?
– Én. csak heti két napot dolgozom, úgyhogy rengeteg időm van. Holnap is
kezdhetek.
– Az csodálatos lenne. Találkozzunk itt, mondjuk. tízkor, és beszéljük át
pontosan a teendőket.
A lány bólint, továbbra is kerülve a pillantását.
– Gwen, megkérdezhetem, miért jelentkeztél?
A lány most ránéz, szeme meglepően sötétkék a szemüvege mögött.
– Tetszik a látogatók könyve. Sokszor lapozgattam. Szeretem elképzelni, kik
ezek az emberek és mi a történetük.
 Akkor hát valaki meghallotta a harsonák hívó szavát. Hála neked, Gwen
Stanley!
Léptek közelednek mögöttük az ösvényen. Gwen láthatóan összerezzen.
Nem más az, mint Jarvis Millwood, aki dohánytól és alkoholtól bűzlik, hevesen
zihál, és a farmerjét rángatja, amely veszedelmesen mélyre csúszott a
tomporán.
– Segíteni jöttem — jelenti be. — A látogatók könyvével.
– Nem! — vágja rá a lány elvörösödve, és még mélyebbre húzódik a
hajfüggöny mögé. — Mármint, úgy értem. elég, ha én segítek. Az én könyvem.
Mármint nem, de.
David igyekszik felocsúdni a meglepődésből.
– Ez kedves tőled, Gwen, de őszintén szólva ez túl nagy munka lenne egy
embernek. Több szem többet lát, ahogy mondani szokták, és gyorsabban is
haladnátok. Ne feledd, nyár végére rendbe kell hozatnunk a templomot. De
mondhatom, jól megleptél, Jarvis. Nem gondoltam volna, hogy érdekel az
ilyesmi.
Jarvis grimaszol.
– Hát, tudnék mást is csinálni helyette, az igaz. De. most éppen ráérek, és.  
izé.   anyám odavan a templomért, úgyhogy.    Holnap délután beugrom,
mondjuk három körül.
David felvonja a szemöldökét. Nem hiszi el, amit a fiú mond. Justine
Millwood folyton noszogatja Jarvist, hogy segítsen a templomban, ám a fiú
eddig rá se hederített. De jobb, ha nem firtatja a dolgot, ajándék lónak ne nézd
a fogát.
– Gwennel abban maradtunk, hogy tíz órakor találkozunk. Ha megoldható,
jó lenne, ha mindketten itt lennétek — néz rájuk várakozóan. Ha csapatban
fognak dolgozni, együtt kell működniük. Ám Jarvis úgy néz Gwenre, mintha
valami különös rovart tanulmányozna, a lány pedig mereven a padlóra szegezi
a pillantását. 0, istenem!
– Ha mindketten ráértek, esetleg maradhatunk a déli tizenkét órában —
ajánlja David. — Gwen? Jó lesz így? – A lány bólint. — Jarvis, ide tudsz jönni
tizenkettőre?
A fiú sóhajt.
– Ja, gondolom.
 – Nagyszerű! — David nagy lelkesedéssel csapja össze a tenyerét, de
voltaképpen kicsit sem lelkesedik. — Köszönöm mindkettőtöknek. Úgy
érzem, remekül fog menni a közös munka.
Valójában nem így érzi. Nem tudna két másik embert mondani, akik még
náluk is kevésbé alkalmasak arra, hogy rájuk bízza a Szent Domneva sorsát.
Mindig úgy gondolta, a „félkegyelmű" nagyon durva kifejezés, és ő maga
sosem használná. Ám amint kettőjükre néz, akaratlanul is ez a szó jut az
eszébe. Jarvis Millwood és Gwen Stanley. A templomnak befellegzett.
 NEGYEDIK FEJEZET

Gwen

Mary néni pontosan olyan gúnyosan fogadja Gwen beszámolóját a látogatók

könyvével kapcsolatos tervekről, ahogy számítani lehetett rá.
– A tiszteletesnek elment az esze. Nem is hiszel Istenben, vagy igen?
Átnyálazni valami dohos, öreg könyvet, nyomok után kutatva, mint valami
Nancy Drew-imitátor. Hát nem tudja, hogy a legtöbben csak a keresztnevüket
írják bele, meg a helységnevet, ahonnan jöttek? Nevetséges. És ha valaki olyan
ostoba lett volna, hogy megadja a telefonszámát, komolyan úgy gondolja a
tiszteletes, hogy fel lehet hívni csak úgy, évekkel azután, hogy itt járt, és pénzt
kérni tőle? Ez kifejezetten neveletlen dolog. Megdöbbentő. Ezek az egyházi
emberek azt hiszik, bármit megtehetnek. Mind gazember. És te hogyan
kereshetnél fel vadidegeneket, hogy pénzt kérj tőlük? Még egy libát sem mersz
elhessegetni. Nem lesz ennek jó vége, már most megmondom. Aztán ne gyere
hozzám sírva!
Mary néni az utolsó, akinek a vállán bárki szeretné magát kisírni, bármi is
történt vele. Gwen lehorgasztja a fejét. Úgy érzi, ostobaságot csinált. Mikor
önkéntesnek jelentkezett, valahogy nem fordult meg a fejében, hogy
emberekkel kell kapcsolatba lépnie. Annyira felcsigázta, hogy a látogatók
könyvét böngéssze adatok, nyomok, történetek után kutatva, hosszú órákig
álmodozva. de persze ez a lényeg az egészben, hogy a lehető legtöbb embert
felkeressék. Nos, ez egyszer nem fog pánikba esni, ráér emiatt később aggódni.
Fairfield tiszteletes azt mondta, néhány nap múlva talán újabb önkéntesek
jelentkeznek. Esetleg Gwen adatokat gyűjt a könyvben, a telefonálást pedig
másvalakire bízza. Bár nem tudja elképzelni azt a Jarvis hogyishívjákot, amint
idegenektől gyűjt adományokat. Kocsmázni hívja őket, legfeljebb.
Mikor meglátta Jarvist a templomban, Gwen szíve nagyot dobbant.
Korábban is látta már ott, és mindig megijedt tőle. Mindig is rettegett a
különös, hűvös, borús férfiaktól, de most élvezni akarta ezt a munkát. És miért
mondta, hogy az egészet az anyja miatt csinálja? Ezt nem veszi be. Meg akarja
védeni a látogatók könyvét, és nem hagyja, hogy a fiú sört löttyintsen rá vagy
felgyújtsa valahogy. Ám hazafelé sétálva rájött, hogy a fiú úgysem bírja sokáig.
Talán el sem jön holnap. Egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy ilyesvalaki
örömet találjon egy régi könyv lapozgatásában. Úgysem látja többet ezt a Jarvis
hogyishívjákot.
Másnap Gwen izgatottan ébred. Évek óta nem érzett ilyesmit. Mary néni a
házimunka miatt morog, ezért úgy dönt, segít, hogy elejét vegye a további
zsörtölődésnek. A baj csak az, hogy minden ragyog a tisztaságtól. A nénikéje
megszállott háziasszony. Minden egyes nap kisuvickolja az egész házat. A
hálószoba, a fürdőszoba, a nappali, a konyha-étkező, az előszoba minden
négyzetcentimétere elporszívózva, felmosva, kifényesítve. így hát Gwen nekilát
lemosni az ablakokat, így Mary néninek nem kell felmásznia a bútorok tetejére.
A nagynénje csak annyit mond: „Szörnyű szaga van ennek az ablaktisztítónak,
gondolom belehaltál volna, ha olyat veszel, amit én szeretek."
Fél tizenkettőkor Gwen kimegy a házból, és lassan a Szent Domneva felé
sétál. Mikor belép a templomba, Fairfield tiszteletes tűnik fel hátulról, és Gwen
megpróbál rámosolyogni. Mindig is félénk volt, de ezúttal még rosszabb a
helyzet.
– Üdv, Gwen, pontosan érkeztél. Hogy vagy?
– Jól.
Bárcsak képes lenne társalogni! Megkérdezhetné, ő hogy van, de egyszerűen
nem jönnek ki a szavak a száján, hiába olyan kedves ember a tiszteletes. Mi a
baj vele? Eddig azért nem volt ennyire rossz a helyzet.
– El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy ilyen elhivatott
segítségem akadt. Előkészítettem az irodát, gondoltam ott kényelmesebb lesz,
mint itt, a padok között. Gyere, nézd meg! Hallani fogjuk, ha Jarvis
megérkezik.
Gwen felfigyel a „ha" szócskára. Fairfield tiszteletes ugyanúgy vélekedik
Jarvisről, mint ő. Felveszi a látogatók könyvét, és követi a papot a templom
hátuljába. Jobb kéz felől ajtó nyílik egy leválasztott kis helyiségbe, afféle
konyhairodába. Egy asztal négy műanyag székkel, egy régi laptop, papírok és
tollak. A sarokban hatalmas, ősrégi fénymásoló áll. Egy mosogató is van, a
tálcáján két doboz, „Kávé" és „Tea" feliratokkal. Mellettük csokis keksz. A
mosogató feletti polcon néhány csésze és tányér.
– Nem túl fényűző — néz körül a tiszteletes —, de megvan minden, ami
kell. Ha másra is szükséged van, hozd agaddal nyugodtan. A laptopot
használhatod, wifi legalább van.
Gwen szeretné neki megmondani, milyen kedves tőle, hogy mindenre
gondolt. Alig várja, hogy feltegye a vizet, és leüljön az asztalhoz egy csésze
teával és a keksszel.
– Tökéletes — mondja végül, a tiszteletesen pedig meglepett öröm látszik.
– Van még bármi másra szükséged? Nem? Hát jó. Nem tudok sokáig
maradni, megnézzük együtt a könyvet? Megbeszéljük a további teendőket?
Gwennek már megvan a terve — az elejétől kezdve átrágja magát a
lapokon, elolvas minden szót, ki nem hagyva egyetlen lehetőséget sem. Régóta
nem figyelt oda a lehetőségekre. Leül, és az asztalra teszi a nagy könyvet. Az
oldalak rubrikákra vannak osztva, és Gwen örömmel szemléli a különböző
kézírásokat bennük.
– Múlt éjjel megnéztem, százkilencven oldal telt be – mondja a tiszteletes.
— Minden oldalon tíz sor van, tehát ezerkilencszáz bejegyzést kell átnézni.
Már biztosan láttad, hogy a legtöbb bejegyzésben csak a név és a helység
szerepel, ezekről ránézésre látszik, hogy nem tudjuk használni, úgyhogy elég
gyorsan lehet velük haladni. Ha csak egy százalékuk használható, akkor
tizenkilenc embert próbálhatunk elérni. Ha már csak ketten hajlandóak
támogatni egy adománygyűjtő eseményt. nos, talán azzal sem oldódik meg
minden gondunk, de érdemes megpróbálni.
– Szerintem segíteni fognak — mormolja Gwen. – Megkeresem őket.
– Csodás. Talán a végén érdemes elkezdeni, nem? Azok, akik utoljára itt
jártak, még jól emlékszenek a templomra, és még az adataik is frissek. Mit
gondolsz?
Ő az elejéről fogja kezdeni, ez már biztos.
– Talán.
– Nos, köszönöm még egyszer. Nem vagyok benne biztos, hogy Jarvis is
eljön. Ha mégsem, megleszel itt egyedül?
– Igen — mondja Gwen, de a legszívesebben ujjongana. Az utóbbi időben
szívesebben van egymagában, mint társaságban.
 – Remek. Mielőtt indulnék: hogy vagy, Gwen? Tudom, hogy nagyon nehéz
időszakon mentél át, mikor Hopley-ba költöztél, remélem, mostanra
beilleszkedtél. Tudom, hogy a fiataloknak kevés lehetőség adódik itt, de én
bármikor szívesen látlak. Ha beszélgetni szeretnél valakivel, Annie-vel szívesen
segítünk bármiben, remélem, tudod.
– Köszönöm. — Ennél sokkal többet szeretne mondani, de nem képes rá.
– Rendben — mondja a tiszteletes némi aggodalommal a hangjában. —
Akkor én megyek is. Leírtam ide a számom, ha bármi gond adódna. És
természetesen addig maradsz, amíg tudsz. Hálás vagyok az idődért. Isten
áldjon.
Mikor elmegy, Gwen nagyot sóhajt. A kis szoba csendes. Az ablak résnyire
nyitva, szellő suhan be rajta, és a lombok neszezésének hangja. A lányt béke
tölti el. Az emlékek és a szomorúság még mindig átjárják, de most feladata van,
amiben elmélyedhet, és egy időre megfeledkezhet a gondokról.
Gyakran nézegette a könyvet, a neveket, dátumokat és bejegyzéseket, de
most módszeresen halad. Fellapozza az első oldalt, és előveszi a táskájából a
jegyzetfüzetét. Az A4-es papírok ugyan hasznosak, de a látogatók könyve nnél
több tiszteletet érdemel. Az egyik kedvenc füzetét választotta hozzá, azt,
amelyiknek a lapjait fecskék díszítik.
2007. július 3. Susan, Wocs. Csodás kiruccanás.
Nagyon kifejező, Susan.
2007. július 3. Dayton család, Észak-Yorkshire. Gyönyörű kis templom,
nagyon tetszett.
Gwen felsóhajt. Ezekkel nem megy sokra. Újabb szűkszavú bejegyzések
következnek egészen a lap aljáig, ahol végre valami érdekesre bukkan.
2007. július 5. Greta Hargreaves. Winthrop-St-Stanhope, Devon. „Éltünk
csak eszme: nos, nagyon hiszem, hogy még veled lakom."1 Különleges hely.
Köszönet, amiért óvják a Természetet, Reményt és Lírát.
Greta, írja le Gwen. Első oldal. Szereti Coleridge-et. Idősebb. Kisfaluból.
Óvatosan lapoz, és olvasni kezdi a második oldalt. Húsz perc telik el
háborítatlan nyugalomban. Felkel egy kekszért. Újabb öt perc elteltével elvesz
még egyet. Az oxfordi könyvtár jut eszébe, ahol titokban nassolt, a régi szép
időkben. Gwen elemében van.
 Egy kis idő elteltével hallja, ahogy nyikorogva kinyílik a templom ajtaja. A
szíve megdobban. Szünet, majd közeledő léptek zaja, puha talpú, csoszogó
lépteké. Gwen ábujjhegyen az iroda ajtajához lopakodik. Jarvis a templomhajó
közepén ácsorog és tanácstalanul néz körül. A lány csöndben figyeli. Az
órájára néz: a fiú negyvenöt percet késett. Talán mindjárt feladja és hazamegy.
Ám ahogy erre gondol, Jarvis már észre is vette.
– Ó! — mondja lassan. — Az iroda. Persze. — Odacsoszog. — Hogy
megy? Nekiláttál már?
Cigaretta- és alkoholszaga van, a lépteit különös csilingelés kíséri. Gwen
bosszúsága erősebb a félénkségénél.
– Persze, hogy nekiláttam. Délben itt voltam, ahogy megbeszéltük.
– Oksa, szuper. Itt van Dave tiszteletes?
Szerinted itt van?, kérdezné a legszívesebben Gwen. Esetleg elbújt a fénymásoló
mögé?
– Nem, délben volt itt. Ahogy megbeszéltük.
– Oké, oké. Hát, akkor itt vagyok. Mi a dolgom? — előhúz egy széket,
lehuppan rá, és a lány legnagyobb megdöbbenésére előhúz a kapucnis pulcsija
kenguruzsebéből egy üveg sört. Aztán a farmerja hátsó zsebébe nyúl, ahonnan
előkerül egy sörnyitó. Elkapja a lány pillantását, és felegyenesedik a széken.
– Jaj, bocs. Kérsz egyet? — Előhúz még egy sört a zsebéből, és Gwen felé
nyújtja.
– Nem! — kiált fel a lány. — Itt nem ihatsz! Ez egy templom.
Jarvis a festett téglafal és a furnérlemez ajtó felé biccent.
– Ezt a helyiséget a hatvanas években toldották hozzá. Nem hinném, hogy
szent helynek számít.
– De egy templomnak önkénteskedünk. A templom látogatókönyvét olvassuk.
És még egy óra sincs.
Jarvis felvonja a szemöldökét, és kinyitja az egyik sört.
– Ez a tiéd, ha meggondolnád magad — mondja nagyvonalúan, és Gwen
elé teszi a másikat. Hosszan, jólesően belekortyol a sörébe. — Aaah! Egy kis
ébresztő az agynak.
– Az alkohol nem felébreszt, hanem eltompít.
– Tényleg? Akkor legalább lenyugtat. Oké. Lássunk munkához.
 Gwen arra gondol, ha a srác ennél is nyugodtabb lenne, akkor elaludna.
Különös szerzet ez a Jarvis. Ha az ember eltekint a fekete ruhájától, a mogorva
arckifejezésétől, az egészségtelen sápadtságától és a tomporára csúszó
nadrágjától, nem is néz ki olyan rosszul. Nem mintha tetszene Gwennek, csak
úgy általánosságban. Az arccsontja magasan fekszik, a haja sötét és sűrű, a
termete magas, vékony és van benne valami izzás. Bár elkésett, úgy tűnik,
segíteni akar, és egész kedves.
– Igazából egy ember is meg tudja csinálni...
– Tényleg? Mintha Dave tiszteletes azt mondta volna, hogy egyedül egy
örökkévalóságig fog tartani.
– Ne hívd így! — csattan fel Gwen, és rögtön olyan érzése támad, mintha
belerúgott volna egy kutyába. De mikor tényleg olyan tiszteletlenség.
– Hát, nem hiszem, hogy jobb, ha simán csak Dave-nek hívod. Tudom, hogy
van, aki így hívja, de szerintem az elég tiszteletlen.
– Nem hívom Dave-nek. Fairfield tiszteletesnek hívom.
– Ez úgy hangzik, mintha a viktoriánus Angliában élnénk. Na mindegy,
lássunk neki. Mentsük meg a templomot szeptemberig.
– Jó, de csak egy könyv van. Nem tudjuk egyszerre ketten nézni.
Jarvis maga elé húzza a könyvet, és Gwen nagy nehezen győzi csak le a
kísértést, hogy visszarángassa.
– Együtt is nézhetjük — mondja a fiú álmos, mély hangon. Közelebb húzza
magához Gwen székét. — Gyere, én nézem a bal oldalt, te meg a jobbat, és
fele annyi idő alatt végzünk.
– Én már elolvastam a bal oldalt — kötekedik Gwen, miközben tudatában
van faragatlanságának. Nem vall rá, hogy akadékoskodjon, de úgy tűnik, Jarvis
annyira idegesíti, hogy ezt hozza ki belőle.
A fiú sóhajt, és ránéz.
– Akkor cseréljünk oldalt. Vagy újraolvasom ezt. Próbáljuk meg.
Gwen vonakodva leül, és újra eszébe jutnak a könyvtárban töltött órák. A
fiút beburkoló cigaretta- és sörszag mögül tusfürdő és mosószer illata sejlik fel.
– Te mosod a ruháidat? — kérdezi gondolkodás nélkül. Nem nézné ki
belőle, amennyire rendetlen és züllött.
A fiú pislog.
– Ha tudni akarod, az anyám mossa. De imádja csinálni. Élvezi a mosást.
 Naná, gondolja Gwen, és élvezettel szemléli, ahogy a fiú elvörösödik.
Szerencsés, amiért van anyukája. Emlékszik, mikor az ő anyukája minden
holmiját a szárítógépbe rakta, még azt is, amit Gwen nem akart, mert
összegyűrődött. Megmoccan benne valami, és gyorsan a könyvre néz.
– Szóval, azzal kezdtem.
Elmondja, mire jutott idáig a nyomozásban, Jarvis pedig felveszi a
jegyzetfüzetet, hogy megnézze, mit írt le eddig. Gwen a legszívesebben kitépné
a kezéből.
– Jó, ezt magyarázd el. Mármint az első oldalt. – Visszalapoz Greta
Hargreaveshez, és értetlenül felolvassa a bejegyzést. „Éltünk csak eszme: nos,
nagyon hiszem, hogy még veled lakom. " Különleges hely. Köszönet, amiért óvják a
Természetet, Reményt és Lírát. Ez miért fontos? Miért írtad le? Honnan tudod,
hogy öreg? — A másik sörért nyúl.
– Jaj, ne! — nyög fel Gwen. — Még csak most van ebédidő. Nem iszol
inkább egy csésze teát?
– Ha csinálsz nekem — vigyorog rá Jarvis.
– Jó. rendben — egyezik bele a lány, felkel, Jarvis pedig visszateszi a sört az
asztalra. — Greta egy Coleridge-verset idéz a bejegyzésében — magyarázza,
míg felrakja a teáskannát melegedni. — Az a címe, hogy Ifjúkor s öregség, és egy
idős ember bánkódik benne a fiatalsággal elveszett dolgok miatt, mint a
természet, a remény és a költészet.
Jarvis a könyvre mered.
– Itt azt írja, líra.
– Így hívták régen a költészetet. Na mindegy, arra utal, hogy a Szent
Domneva ezeket jelenti számára. Úgyhogy szerintem segítene. Tudom, hogy
olyan emberekre van szükségünk, akiket elérünk, de olyanok is kellenek, akik
szívesen segítenek. Nem úgy, mint mondjuk ez... — Áthajol Jarvis válla fölött,
és a norwichbeli Stephen bejegyzésére mutat. — „Szép hely. " Most komolyan,
miféle bejegyzés ez? Szép hely. Ő aztán nem fog segíteni. Arra gondoltam,
hogy a Winthrop-St-Stanhope egy kis falu neve lehet, amelyről tudjuk, hogy
Devonban van. Talán megtalálhatjuk Gretát. — Visszafordul a teáskannához,
Jarvis pedig lenyűgözve hallgat.
– Okos gondolat — mondja. — Nem gondoltam így bele, de igazad van.
Gwen leejti a teáskanalat.
 – Mi? — kérdezi megrökönyödve, míg felveszi. Nem tud kiigazodni
Jarvisen. Fogalma sincs, komolyan gondolja-e a dicséretet. — Most tényleg?
– Igen, szerintem tök menő. És kreatív. Csakhogy. nem az lenne a dolgunk,
hogy átnézzük a könyvet, hátha hagyott valaki telefonszámot vagy e-mail-címet
vagy bármit, és leírjuk?
– De... — mondja Gwen. Igaza van a fiúnak, de ő szeretné a saját
módszerével folytatni. És nem akar túl hamar végezni a könyvvel, még ha
Fairfield tiszteletesnek sürgősen is kell a pénz.
– És nem hátulról kellene kezdenünk? — tűnődik Jarvis. — Nem a
legutóbbi látogatók a legkönnyebben elérhetők? Mondjuk az utóbbi három
évből?
Gwen rámered. A fiú szinte fekszik a széken, hosszú lábait az asztal alá
nyújtja, de az esze azért vág.
– Fairfield tiszteletes is ezt mondta. De én az elejéről akarom kezdeni.
Tudom, hogy hülyén hangzik, de. egy kicsit jobban meg akarom ismerni a
látogatókat.
– Oké — mondja Jarvis. — Akkor csináljuk úgy, ahogy te akarod.
Lassabban haladunk majd, de sokkal érdekesebb lesz így.
– Tényleg?
– Persze, miért ne? Ha azt nézzük, hogy ki az, aki szívesen adakozik, Greta
jó lehet. Az egyetlen gond, hogy — pillant a könyvbe — tíz éve járt itt. Ha
már akkor öreg volt, mostanra meg is halhatott.
– Jaj, ne! — nyög fel Gwen, és befogja a fülét. — Szörnyű dolog ilyet
mondani. Szereti a költészetet, a régi templomokat, és kedves idős hölgy.
– Attól még simán lehet halott.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Jarvis

Ő a legkülönösebb lány, akivel valaha is találkozott. Feszült, parancsolgató és

úgy néz ki, mint egy rakás szerencsétlenség. Hosszú haja nem szép és fényes,
hanem kócos és fakó. Szódásszifon szemüveg, görnyedt testtartás. Majdnem
olyan görnyedt, mint Jarvis, de ő közel százkilencven centi magas. Miért jár
ilyen görnyedten? És a ruhái... Blúzok, kardigánok meg a jó ég tudja, micsodák.
Nem nézte meg. Nem rocker, nem hippi, nem retro, nem csinibaba. Jarvis
ismeri a saját stílusát. Ő természetesen szembemegy a divattal, mert túl laza
ahhoz, hogy beálljon a sorba. De a lánynak nincs stílusa. Előző nap, mikor az
atyával beszélgettek, visszahúzódónak tűnt, most viszont folyton kóstolgatja,
és úgy tesz, mintha csak neki lenne joga belenézni abba a könyvbe. De úgy
tűnik, legalább Dave tiszteletes bevette az „anyunak segítek" szöveget. Ez is
valami. És meg kell hagyni, a lánynak érdekes a látásmódja.
– Amúgy mi a neved?
– Gwen. A Gwendoline rövidítése. Gwen Stanley.
– Nem úgy nézel ki, mint egy Gwen. Hé, Gwennie, kéred a söröd?
– Nem, köszönöm. És légy szíves ne hívj Gwennie-nek. Olyan öregesen
hangzik.
Miért, a Gwen nem? A fiú grimaszol.
– Van másik keresztneved?
– Igazából van. Poppy.
– Gwendoline Poppy. Ez tetszik. Akkor így hívlak majd.
A lány összehúzza a szemöldökét, és szúrósan mered rá.
– Furcsa vagy.
Nem akar bunkó lenni, de bagoly mondja verébnek. J elentőségteljes
pillantást vet a lányra, mire ő elvörösödik.
– Akkor lássunk neki! — mormolja Gwen, és a könyvre mered. Egy pillanat
alatt teljesen belefeledkezik, állát a tenyerén nyugtatja, az arcán álmodozó
kifejezés. Furcsa. Néha lejegyez valamit a flancos füzetébe. Jarvis nem gondolt
rá, hogy neki is hoznia kéne egyet, úgyhogy az asztalon heverő papírokért és
tollért nyúl. Nem mintha szüksége lenne rájuk, egyelőre semmi hasznosat nem
talál.
2007. július 15. Jean Foster, Gloucester. A tökéletes béke otthona.
Felkuncog a helységre rímelő néven, és folytatja.
2007. július 15. Katy, 6 éves. Apuval és anyuval jöttem, és jól éreztük
magunkat.
Aranyos, de használhatatlan. És két rubrikát is elfoglalt a gyerekes kézírásával.
Két perc alatt végez az oldallal, és várja, hogy Gwen is átnézze az övét. És
még mindig vár. Mi az ördög történik? Mintha az Odüsszeiát magolná be éppen.
Közelebb dugja a fejét, hogy szemügyre vegye a lány oldalát. Semmi
használható nincs ott. De annál már jobban ismeri, hogy meg merje zavarni.
Megissza a teáját és fontolóra veszi, hogy kibontsa a második sörét, de nem
akar vitát. Jobb a békesség. Feláll a kekszért, és az asztalra teszi a dobozt.
– Hozz egy tányért, ne morzsázd össze a könyvet! -utasítja Gwen.
Jarvis úgy tesz, mintha körülnézne.
– Anya, te vagy az?
– Fogd be! Koncentrálok.
Jarvis hamarosan unatkozni kezd. A türelem nem tartozik az erősségei
közé.
– Igyekezz már, Gwen! — nyöszörög. — Mégis mi érdekeset látsz ott?
Lapozzunk!
Gwen felsóhajt.
– Rendben. Itt nem találtam semmit. — Olyan óvatosan fordítja át az
oldalt, mintha a Bibliát lapozná. Megsimítja a lapokat, majd újra elmélyed
bennük. Ez tényleg egy örökkévalóságig fog tartani. Dave tiszteletes
lemondhat róla, hogy nyáron új tetőt kap a templom. És Jarvis sokkal tovább
itt ragad, mint szeretne.
Újra a látogatók könyvére mered. Átolvassa az oldal bejegyzéseit, anélkül,
hogy bármi érdekeset találna. Végül is egy templomot jöttek meglátogatni,
nem hosszú fogalmazásokat írni. Ismét végez az oldalával, míg Gwen
összeráncolt homlokkal a fogát ütögeti a tollával, mintha valami titkos kódot
fejtene meg.
 – Működik az a fénymásoló? — kérdezi Jarvis.
– Nem tudom. Miért?
Jarvis feláll, hogy megnézze. Megnyom néhány gombot, de semmi nem
történik. Kétoldalt megragadja a monstrumot, megrázza egy kicsit, és
megfordul, mikor kuncogást hall a lány felől.
– Mi van?
– Nem vagyok egy műszaki zseni, de nem kellene bedugni? — kérdezi a
lány.
Okostojás.
Jarvis a gép mögé hajol, hogy megkeresse a csatlakozót. Érzi, hogy lecsúszik
a nadrágja, de nem gond, mert az alkalmi piros alsónadrágját vette fel.
– Hé, hé, hé! — kiált fel Gwen mögötte. — Nem kell, hogy lássam a hátsó
fertályodat, Jarvis.
– Akkor ne nézz ide! — vág vissza a fiú sértődötten. A konnektor mélyen
az ősrégi gép mögött van, alig lehet bedugni a csatlakozót. Az erőlködéstől
vörös arccal áll fel, és megpróbálja újra bekapcsolni a fénymásolót, de ezúttal
sem jár sikerrel. Ha működne, nyilván be lenne dugva. – Francba.
– Mire kellene?
– Sokkal gyorsabban haladok, mint te. Ha lefénymásolom az utolsó pár
oldalt, elkezdhetek visszafelé olvasni, te pedig az elejétől kezded, így félúton
találkozunk.
– Nem is rossz ötlet — ismeri el Gwen. — Ma haladhatunk az elejétől,
magammal viszem a könyvet, és holnap idejövet beugrom lefénymásoltatni, jó?
Jarvis csalódottan bámul rá.
– Meddig akarsz maradni? Már két óra.
Gwen felhorkan.
– Egyre értél ide.
– Igen, de éhes vagyok. Ebédidő van.
– Hát, nem akarlak feltartani. És maradok délutánra.
– Nincs jobb dolgod?
Gwen nem válaszol, és Jarvis megadja magát.
– Jó, rendben. Maradok még egy kicsit. De fél óra múlva el kell indulnom.
Anyu ragut készít.
 HATODIK FEJEZET

Gwen

Jarvis negyed háromkor elviharzik. Jön holnap is? Ki tudja? Gwen örül, hogy
újra egyedül lehet, de mindent összevetve nem is volt olyan rossz a csapatuk,
mint először hitte. Több esze van Jarvisnek, ahogy ránézésre tűnik, és
meglepően jól fogadta Gwen ötleteit, amelyek mások számára néha furának
tűnhetnek. Azért az fájt, mikor megkérdezte, nincs-e jobb dolga. Mert igazából
nincs. Ez a munka az egyetlen dolga, és tudja, hogy nem kellene ennyit
piszmognia vele, de tényleg nem akar túl hamar végezni.
Délután három órára a gyomra korgással jelez, és tudja, hogy indulnia kell.
Magához veszi a könyvet, eszik valamit Hopley-ban és beugrik
fénymásoltatni... Szólnia kellene Fairfield tiszteletesnek, hogy ne keresse a
könyvet, amikor visszajön. Bár Jarvisszel szemben szokatlanul vehemens volt,
a telefonálás általában nehézséget okoz számára, így inkább üzenetet ír a
telefonján.
Gyönyörű, tavaszi nap van, felhők úsznak az égen, a mögülük előbukkanó
fénysugarak diszkófényként ragyogják be az eget, felderítve a lelket, még ha
olykor eső is permetez. Friss szél támad, és mire Gwen beér Hopley-ba,
hosszú haja az arca elé csavarodott, sálja pedig kiszabadult és kétszer a nyaka
köré tekeredett. A város aranykorának utolsó napjaiban költözött ide. A főúton
akkor még megvolt a Miller's étkezde, ahol finom, egészséges ételeket árultak, a
falakat helyi művészek festményei díszítették, és órákig ücsöröghetett az ember
a levese felett, senki nem nézte rossz szemmel. Talán ezért mentek csődbe. A
megmaradt két bisztró nem túl csalogató, úgyhogy Gwen elvitelre vesz egy
szendvicset és egy üveg vizet, amit az apró parkban fogyaszt el. A szemközti
padon egy kopaszra borotvált férfi beszél dühösen a mobiljába.
Addig üldögél ott, míg végül már nem képes elviselni a dühös férfi
káromkodásait és tojásfejét, majd a fénymásoló üzlet felé indul. Lemásolja az
elmúlt két év bejegyzéseit, ezzel Jarvis ellesz egy ideig. És aztán nincs más
hátra, mint hazaindulni. Itt nincsenek barátai, nincsenek galériák vagy kis
boltok, ahol eltöltheti az időt, a munkahelye pedig nem olyan, ahol csak úgy
felbukkan az ember a szabadnapján. A helyi földmérő irodában dolgozik, ahol
egyetlen kollégája van, Jeannie, egy nem túl fiatalos hatvanas hölgy. A
süketsége, az unokái iránti rajongása és Gwen visszahúzódó természete nem
mozdítják elő a könnyed csevegést.
Mikor Gwennek meghaltak a szülei, és Hopley-ba költözött, elfogadta az
első állást, amit talált. Az irodában heti két napot tudják foglalkoztatni, ami
akkor, a gyászban elmerülve éppen megfelelt, nem lett volna többre képes.
Mindig tervezte, hogy keres majd egy jobbat, de úgy tűnik, szörnyű csapdában
rekedt. A heves gyász mostanra zsibbasztó depresszióvá kopott, az önbizalma
szertefoszlott, és nem érez elég erőt magában, hogy megfelelőbb munkát
találjon. Kelletlenül hazafelé indul, és negyed ötre otthon is van. A szíve
csalódottan összeszorul.
– Megjöttél? — kérdezi Mary néni, mintha kételkedne benne. Az
előszobában áll kötényben.
– Igen — feleli Gwen, bejelentve a nyilvánvalót. — Hogy telt a napod?
Segíthetek valamiben?
– Olyan volt, mint bármelyik másik nap. Harry herceg beugrott a
barátnőjével teázni. Michael Bublé meg hívott, hogy van-e kedvem fellépni a
legközelebbi koncertjén.
Gwen nevetne, ha Mary néni hangjában nem csengene sértettség, mintha
Harry herceg és Michael személyes jó barátai lennének, akik cserben hagyták.
A lány nem vágyik semmi másra, csak hogy felmenjen a szobájába, és átfussa a
füzetébe írt feljegyzéseit, de udvariatlanságnak érezné, ha nem töltene némi
időt minden nap a nagynénjével, annak ellenére, hogy ő a jelek szerint egy
cseppet sem leli kedvét a társaságában.
Gwen a konyhába megy, ahol csilis bab rotyog a tűzhelyen. Irigykedve
gondol Jarvis ragujára. A csilis babbal sem lenne baj, ha Mary néni nem
szeretné annyira csípősen – mire végeznek az evéssel, Gwennek folyik az orra
és könnyezik, a nénikéje pedig papírtörlőt nyom a kezébe, és közli vele, hogy
undorító. A lány tavaly kipróbált újfajta ételeket, de három étkezés után Mary
néni megállapította, hogy Gwen nem képes ehető ételt előállítani. Hamar
visszavette a gyeplőt, panaszkodva, amiért rá marad a főzés, ám mikor az
unokahúga felajánlotta, hogy segít, azt felelte „Nem, köszönöm. Még mindig
nem hevertem ki azt a török ételt, amit megetettél velem a múltkor."
Marokkói étel volt, tagine, de Gwen feladta, hogy vitatkozzon vele.
– Hogy halad az „adománygyűjtés"? — kérdezi Mary néni, idézőjeleket
rajzolva a levegőbe. Mi érdekeset mesélhetne?
– Egész jól. Rajtam kívül egy önkéntes van, úgyhogy eltart majd egy
darabig, de én élvezem, és a tiszteletes is nagyon hálás.
Mary néni cicceg, és helytelenítően rázza a fejét, mintha Gwen azzal töltötte
volna a napot, hogy heroinnal lője magát. Szerencsére nem kérdez többet.
– Csináljak teát?
– Ó, hát persze. Miért is ne tömnénk tele magunkat teával meg keksszel,
mikor az elmúlt pár órát azzal töltöttem, hogy vacsorát készítsek?
– Akkor nem csinálok — mondja Gwen. — Csak arra gondoltam, talán
szívesen innál. Szólj, ha segítsek bármiben. — Leül a konyhaasztalhoz, hogy
társaságul szolgáljon a nagynénjének.
Gyötrelmes itt az élet. Az egyetlen, akivel beszélgetni tud, a legjobb
barátnője az egyetemről, Amma. De ő Bristolban él, ahol szerződéseket ír egy
ügyvédi irodánál. Mindig azt mondogatja, ha leteszi a szakvizsgáját, Londonba
költözik, és ott keres állást, „És akkor minden hétvégén találkozhatunk.
Vonattal nincs messze Hopley". Ugyan Gwen sok mindent elmond neki,
Amma nem tudja, hogy minden olyan nehéz lett.
Régóta nem volt sehol, mert a gondolatra is összeszorul a mellkasa, hogy
felszálljon egy vonatra, és bemenjen a nagyvárosba. Pedig régen sokszor
elutaztak kettesben Oxfordból a szabad, gondtalan szombatjaikon, amikor
megfeledkezhettek a tanulásról és kószáltak az üzletekben, vagy beültek a
moziba egy vígjátékra. Néha Gwen anyukája felutazott Surrey-ből, hogy
meghívja őket ebédelni. Egyszer Amma anyukája, Abuka is eljött Ghánából két
hétre, amiből az egyik hetet egy panzióban, a másikat pedig Amma szobájában
töltötte, míg Amma boldogan aludt a padlón egy hálózsákban. Megmutatták
neki a kampuszt, és Londonba is elvitték a szokásos szombati kiruccanásukra.
Gwen az emlékek hatására megrázza a fejét. Mindez egy másik életben
történt. Akkoriban még színesek voltak a napjai. Sosem tengett túl benne az
önbizalom, sosem érezte, hogy elég csak kinyújtania a karját, és megragadnia
az életet. De voltak szülei, akik a háttérből támogatták és Amma, aki megfogta
a kezét, és új kalandok felé rángatta. Mostanra a szülei halottak, Amma pedig
távol van, és Gwen folyton érzi a szakadékot maga és a többi ember között.
– Költözz el! — mondogatja Amma, mikor beszélgetnek. Ő az egyetlen,
akit Gwen fel mer hívni. — Az a nő maga az ördög. Költözz el!
Igazából nem maga az ördög, de boldogtalan vele az élet. Sértődékeny,
minden zavarja, amit Gwen tesz vagy nem tesz, és semmi közös nincs bennük.
Csak este hétkor van némi enyhülés, mikor Mary néni leül a tévé elé, és nézi a
műsort, bármi is legyen az. Ilyenkor Gwen a szobájába oson, olvas, vagy
DVD-t néz az ősrégi, apró készüléken, melyet még kollégista korában vett.
Szörnyű így élni. De az, hogy egyedül legyen, most még megrettenti, és Mary
néni háza egyfajta biztonságérzetet nyújt. Ördögi körbe került. Az elmúlt két
évben annyira lerombolódott az önbizalma, hogy most már el sem tudja
képzelni, hogy független életet éljen és boldog legyen — nincs benne annyi
erő, hogy próbálkozzon.
Amma nagyon megértő.
– Elveszítetted a szüleidet, kicsikém. Nagyon közel álltatok egymáshoz.
Persze, hogy nem vagy boldog és nincs benned lelkesedés — mondogatja. —
De amíg ott élsz, ez nem is fog változni. Visszafelé lépkedsz, ahelyett, hogy
előre mennél, és tudod, hogy az anyukád és az apukád sem ezt akarná.
Igaza van. Ammának mindig igaza van. Össze kellene szednie magát, és
kitalálni, mihez kezdjen az életével, ahelyett, hogy a látogatók könyvét
böngészné. Ez csak pótcselekvés, és nem sok esélyt lát arra, hogy ezzel
összegyűlik a templomnak a pénz az új tetőre. Ám jelenleg ez a könyv az
egyetlen dolog az életében, amitől egy picit úgy érzi, újra a régi önmaga, és
nem akar erről lemondani.
 HETEDIK FEJEZET

Jarvis

Jarvis másnap fél tizenkettőre érkezik meg a Szent Dom-nevához. Ugyan nem
egyeztették, hogy most jöjjön, de igazából még van is kedve a dologhoz. Gwen
természetesen már ott van.
Felnéz vastag szemüvege és függönyként lógó haja mögül.
– Eljöttél.
– Hát, ja. — Jarvis nem tudná őszintén hozzátenni, hogy „ki nem hagytam
volna" vagy „számíthatsz rám", mert tapasztalatból tudja, hogy ezt senki nem
hinné el neki, ő maga pedig a legkevésbé. De megvan az oka rá, hogy itt
legyen. Valahol mélyen még várta is. Nagyon mélyen. — Megmentetted már a
templomot?
Mosolyfélét lát a lány arcán.
– Még nem. Gyere! — Odatol neki egy széket, és előhúz egy paksamétát a
táskájából. — Elmentem fénymásoltatni. Itt vannak az utóbbi két év
bejegyzései. így elkezdheted hátulról.
– Ó, köszi... — Jarvis átveszi a fénymásolt lapokat, és a székre roskad.
– Mi a baj? Azt hittem, így akarod csinálni.
– Persze, ja. Csak két év nem túl sok. Azt hittem, legalább háromévnyit
lemásolsz. — Ha nem kapja meg hamarosan, amire szüksége van, belehal a
frusztráltságba.
Gwen felvonja a szemöldökét.
– Gyorsabban haladok, mint te, emlékszel?
– Rendben, majd visszamegyek. Ezzel elleszel néhány napig.
– Ja, gondolom. Csak 2014-gyel akartam elkezdeni.
– Miért? Mi történt 2014-ben? A francba! Csak óvatosan, Jarvis.
– Semmi. Csak van egy olyan megérzésem, hogy az lesz a befutó év, érted?
A sok segítőkész emberrel meg minden. Na mindegy, lássunk hozzá.
 Jarvis úgy gondolja, talán egy-két napba nem hal bele. Elvigyorodik a
gondolatra, hogy ma nem a saját titkos kis küldetésén dolgozik, hanem a
templomnak segít. Annyira beleéli magát a jó fiú szerepébe, hogy még teát is
csinál Gwennek, a kekszeket pedig tányérra rakja. Nem beszélgetnek túl sokat,
de a csend megnyugtató, nem feszült, és azon kapja magát, hogy már egy órája
nem gondolt a sörökre, pedig be vannak készítve a pulcsija zsebébe, hogy
kéznél legyenek. Azért jó tudni, hogy ott vannak.
Egy órakor nyílik a templom ajtaja, és egy perccel később valaki kopog az
iroda ajtaján. Jarvis megfordul, arra számítva, hogy Dave tiszteletes lesz az, de
helyette az anyja áll az ajtóban. Tudhatta volna, hogy nem lesz képes ellenállni.
Előző nap kifaggatta, és különös fény jelent meg a szemében, mikor Jarvis
Gwenről beszélt neki, bár a fiú nyomatékosan leszögezte, hogy kicsit sem jön
be neki. Mindig azzal jön, hogy igazán találkozhatna már egy „csinos lánnyal".
– Anya! — nyögi. — Mit keresel itt?
– Én is örülök, hogy látlak, kicsim! — Kéretlenül bemegy az irodába, és
kezet nyújt . — Biztosan te vagy Gwen. Én pedig Justine Millwood, Jarvis
anyukája.
– Örülök, hogy megismerhetem. — Gwen újra a félénk önmaga, úgy
mormol, hogy szinte nem is érteni, amit mond. De kezet ráznak, és Jarvis
anyukája mosolyog.
– Jarvis mesélt a munkátokról és a remek ötleteidről. Szerintem csodálatos,
hogy segítetek a templomnak. Mindkettőtök részéről. David biztosan nagyon
örül. Már ezer éve gyűjti rá a pénzt.
Jarvis elkapja Gwen meglepett arckifejezését, mikor az anyja a keresztnevén
említi a papot, és nem tudja elfojtani a mosolyt. Ez a lány hihetetlenül merev és
régimódi. A szülei olyan sokat segítettek a gyülekezetben az évek alatt, hogy
végül összebarátkoztak.
– Köszönöm — motyogja Gwen. Megint olyan szűkszavú, mint Dave
tiszteletessel volt vasárnap. Úgy tűnik, Jarvis az egyetlen, akitől nem némul el.
A fiú nem biztos benne, hogy ez jó dolog.
– Hát ez az a könyv? — kérdezi az anyja, és előrehajol, hogy jobban lássa.
— Érdekes, hogy milyen régóta ott volt a polcon. Egyszer, évekkel ezelőtt
belenéztem, de aztán teljesen megfeledkeztem róla, míg Dave meg nem
említette vasárnap. Biztosan nagyon érdekes elolvasni azt a sok bejegyzést, és
azokra gondolni, akik az évek során idelátogattak.
– Igen, így van — mondja Gwen. Három szó. Szép munka, Gwen.
– No, de nem akarlak zavarni titeket, csak azért jöttem, hogy
megkérdezzem, jöttök-e ebédelni? Omlós csirkét készítettem pikáns rizzsel.
– Én jövök! — ugrik fel Jarvis. Az anyja remek szakács, és az omlós csirke a
kedvence. Az ajtóból visszanéz a dermedten ücsörgő Gwenre. — Gyere,
Gwendoline Poppy! — nógatja, mert hirtelen megsajnálja a lányt. Lehetetlen
megmondani, mi van a vonakodása mögött, akar-e jönni vagy sem, de mindig
olyan magányosnak tűnik, még akkor is, mikor nincs egyedül. Jarvis nem
igazán jó a mélyebb ismeretség kialakításában. Nem tudja, Gwen hol és hogyan
él, dolgozik-e, mit szeret (leszámítva a látogatók könyvét), vagy bármi mást.
Csak feltételezi, hogy magányos. Fura módon szeretné, ha a lány velük
ebédelne. Ráférne, hogy egyen egy jót. Nem fizikailag, úgy biztosan nem,
hanem valahogy máshogy.
Szerencsére az anyja meglehetősen határozott asszony.
– Gyere, Gwen! Csak öt percre lakunk. Nem veszi el sok idődet, és
örülnénk neked.
A lány olyan vágyakozva néz fel, hogy Jarvis a legszívesebben megölelné.
– De már vettem egy szendvicset — leheli, előhúzva egy barna papírzacskót
a táskájából, mintha bizonyítania kéne, hogy nem botcsinálta indokkal utasítja
vissza a meghívást. Furcsa egy lány. Melyik bolti szendvics versenyezhetne az
anyja omlós csirkéjével?
– Nem-nem. — Jarvis nem az az irányító típus, de most muszáj
közbelépnie. — Ne törődj a szendviccsel! Dobd ki a kukába! Csak egy font
kilencven penny. Anyu főz a világon a legjobban, nem mintha szembe akarnám
dicsérni. Muszáj jönnöd.
Gwen meglepettnek tűnik.
– Esetleg elrakom a teához. — Elcsuklik a hangja, mintha a döntésnek,
hogy mikor eszi meg azt a nyavalyás szendvicset, komoly következményei
lennének.
– Remek, akkor mehetünk. — Jarvis kezd megéhezni.
– Köszönöm — mondja hálásan Gwen az anyjának. Aztán elindulnak.
Az ebédnél Jarvis anyja nem retten meg a lány szűkszavúságától, és alaposan
kifaggatja. Bárkinek lyukat beszél a hasába. Talán rá kellene szólnia, hogy
hagyja egy kicsit békén, de így legalább ő is megtud a lányról sok mindent.
Nincs barátja (ezt mondjuk gondolta), Oxfordban végzett (nem meglepő,
tényleg okos), a szülei meghaltak (mellbevágó), és a nagynénjével a kis házak
egyikében él Hopley túlsó végén (amelyekről a szülei mindig azt mondják,
olyanok, mint a gyufásdobozok). Két éve él itt, a szüleivel történt baleset óta.
A barátai messze laknak, Kentben nincs egy sem. Nem csoda, hogy olyan
letört.
– Azért jöttem. hogy rendbe hozzam az életem, gondolom. — mondja
Gwen bátortalanul. — De úgy tűnik, eltart egy darabig.
– Hát persze, hogy eltart! — kiált fel az anyja. — Ilyesmin nem lehet túl
lenni egyhamar, kedvesem. Ne feledd, nem tudni pontosan, mennyi idő kell
hozzá. De azt se feledd, hogy megérdemled a boldogságot.
Tejó ég, nyugi, anya! Kicsit túl sok ez a jóból Jarvisnek.
– Ízlik a csirke? — kérdezi, hogy feldobja a hangulatot.
– Nagyon finom — mondja Gwen lelkesen. — Csodálatos. Köszönöm, Mrs.
Millwood.
– Hívj csak Justine-nak, kérlek! És örülök, hogy ízlik. Az anyja szerencsére
témát vált, azután az ebéd kevésbé intenzív. A desszertnél (őszibarackbefőtt
tejszínnel és egy kis rummal) újra a látogatók könyvéről kérdezi Gwent, és a
lánynak megered a nyelve, mikor a kedvenc témájáról beszél. Elmagyarázza,
hogyan kezdtek munkába Jarvisszel kétfelől, hogy gyorsabban haladjanak,
elismerően nyilatkozva a fiú remek ötletéről.
– Ez nagyszerű, drágám! — Az anyja büszkén Jarvisre mosolyog, ami
igazán jólesik neki. Persze máskor is szeretettel néz rá, de egyúttal
összezavarodva, tehetetlenül, és ami a legszomorúbb, csalódottan is. Jarvisnek
nem jó érzés, hogy az anyja aggódik érte. De ő egyszerűen nem az a törtető,
fehérjeporon élő típus. Inkább amolyan művészlélek, álmodozó, érzékeny, a
mogorva és folyton bulizó álca mögött. És tudja, hogy nem élhet így örökké
— mindenki tudja. Beleragadt a középszerűségbe, abba, hogy semmit se
csináljon, otthon lakik, a napjait számítógépes játékkal és a kocsmában tölti,
hogy elmeneküljön az állandóan nyomasztó gondolat elől (avagy a
transzcendens elől, ahogy Dave tiszteletes mondaná), abba, hogy kimaradt
valamiből, hogy gyáva — és hogy mindenki más is így gondolja.
Persze a látogatók könyve nem igazi munka, de legalább az anyja büszke rá,
és ez némi változást jelent. És tudja, hogy a másik, titkos dolog, amiért csinálja,
nem biztos, hogy összejön, de sosem lehet tudni.
Gwennel néhány óra múlva visszatérnek a templomba, ahol Jarvis hamar
elunja magát: az Uncharted 4. nyolcadik szintje várja otthon.
– Hazafelé lefénymásoltatom neked a 2014-es évet is — mondja Gwen
búcsúzóul. Talán így mond köszönetet az ebédért.
Otthon az anyja elcsípi, mielőtt felosonhatna a lépcsőn.
– Jarvis, Gwenről van szó — mondja komolyan.
– Jaj, anya, légyszi ne kérd, hogy randizzak vele! Aranyos meg minden, de
tényleg nem jön be. Egy cseppet sem. És nem akarom, hogy az anyám tálcán
kínáljon fel valakinek.
– Nem ezt akartam mondani.
– Nem?
– Nem. Igazad van, semmi közöm hozzá, és nem kell azzal randiznod, aki
nem tetszik. Igazából Gwennek senkivel nem kellene randiznia, nem áll rá
készen. Nagyon össze van törve szegény, ami nem csoda egy ilyen borzalmas
tragédia után.
Jarvis gyanakodva néz rá. Teljesen logikus, amit az anyja mond.
– Csak azt akartam mondani, hogy légy vele nagyon, nagyon kedves.
Barátokra van szüksége. Megerőltetnéd magad egy kicsit, drágám?
Igaza van. Gwennek tényleg barátokra van szüksége. Nem biztos benne,
hogy erre ő a legmegfelelőbb, de jelenleg a lány egyetlen lehetősége.
 NYOLCADIK FEJEZET

Gwen

Aznap Gwen képtelen szembenézni egy újabb, Mary néni társaságában töltött
estével. Justine Millwood ebédje, a meleg családi otthon, és még a Jarvisszel
töltött idő után is — aki pedig furcsa és idegesítő, de legalább nem
elviselhetetlen — még nyilvánvalóbb, milyen bizarr körülmények között él.
Most először érzi, hogy Ammának igaza van, és muszáj elköltöznie, még ha fél
is továbblépni. De hogyan? És hová mehetne? Először is, legalább egy estére
el kell szabadulnia, hogy ne érezze magát nem szívesen látott vendégnek.
Fél megmondani Mary néninek, hogy nem akar vele vacsorázni. Elképzeli,
milyen megjegyzéseket kap majd, és bár ezek csak szavak, Gwen tudja, hogy
azok is tudnak sebezni, és hirtelen úgy érzi, hamarosan összeroskad a súlyuk
alatt. Ennek nem így kellene lennie.
Jarvisnek igaza van — kidobhatta volna a szendvicset, nem dől össze a
világ. Vagy odaadhatta volna egy hajléktalannak. Hány huszonhat éves él egy
rokonával és érzi kötelességének, hogy minden étkezést közösen fogyasszanak
el? Elvégre Mary néni nem az anyja. A gondolatra egy kis melegséget érez
odabent.
Miután lefénymásolta a 2014-es évet, a GyorsanSokat boltba megy, ahol
vesz egy szelet csokoládétortát, egy csomag mentolos csokoládét és egy kis
üveg Merlot-t — abból a 187 milliliteres mini palackos fajtából, elvégre ő nem
Jarvis. Ammával Oxfordban annak idején gyakran osztoztak meg egy üveg
vörösboron, ezért a borivás valahogy a boldogsághoz kapcsolódik. Ma máshol
ebédelt, a látogatók könyvét böngészte, és ezt meg akarja ünnepelni egyedül a
szobájában, anélkül, hogy letorkolnák vagy panaszkodással rontanák el az
estéjét. A táskája mélyébe rejti a megvásárolt dolgokat, hogy ne látszódjanak.
Aztán hazaindul, felkészítve magát a hazugságra, ami nem megy neki olyan
könnyen.
Mikor Mary néni megjelenik az előszobában, Gwen kábán a falnak dől.
 – Nem érzem jól magam — mondja. — Sajnálom, Mary néni, de jobb, ha
most lefekszem. Beteszek egy filmet, hátha az majd eltereli a figyelmem.
– Sajnálattal hallom — mondja a nénikéje. Az együttérzés nem az erőssége,
így furcsa tőle ezt hallani, de Gwen hisz neki. — Remélem, nem ragadós. Nem
akarok vírusokat a házamba.
– Én is remélem. Ezért is megyek fel inkább, így nem fertőzlek meg.
– A vacsorát kéred azért? Már megcsináltam. Nem szeretném, ha pocsékba
menne. Majd felviszem.
– Igazán ne fáradj, Mary néni. Sajnos nagyon rossz a gyomrom, nem megy
le semmi a torkomon.
Mary néni cicceg.
– Akkor elrakom holnapra.
Gwen majdnem elneveti magát, de végül hálásan bólint.
– Igen, remélhetőleg holnapra elmúlik.
Tölt magának egy nagy pohár vizet és egy nagy bögre teát.
– Így nem kell újra lejönnöm — mondja elhaló hangon. — Jó éjt, Mary
néni! — Azzal hangosan dübörögve felmegy a lépcsőn, legyőzve a kísértést,
hogy futásnak eredjen.
A szobába érve bezárja az ajtót, boldogan, hogy végre magában lehet. Nem
mintha azt hinné, Mary néni feljön, hogy megnézze — nem feltételezi róla,
hogy ilyen gondoskodó lenne —, de épp most hazudott neki, és belehalna, ha
a néni rajtakapná. Mindennek ellenére nem szeretné megbántani.
Az ágyán fekszik, a lehető legjobb hangulatban. Még csak fél hat van.
Órákig azt csinál, amit akar. Órákig önmaga lehet. Micsoda áldás.
Becsúsztat egy DVD-t a jó öreg készülékbe, a kedvencét, A herceg
menyasszonyát. Ez lesz hosszú idők óta a legjobb estéje.
Mire a film feléhez ér, már megette a szendvicset, a tortát, és megitta a kis
üveg bort. Nem túl egészséges menü, de legalább finom. Könnyűnek,
szabadnak és elégedettnek érzi magát. A film olyan, mint máskor, és boldognak
érzi magát tőle, mintha létezne valahol egy birodalom, ahová csupán a
történeteken át vezet az út, és ahol minden gyönyörű, minden rendben van, és
végül minden jóra fordul, még a halál is.
Gwennek nem volt nagy a családja, de a szüleivel rendkívül közel álltak
egymáshoz. A diploma után Oxfordban maradt, a könyvtárban dolgozott és
egy aranyos kis lakásban élt néhány évig, aztán úgy döntött, elvégzi a doktori
iskolát, és hazaköltözött, hogy megspórolja a költségeket. Nem minden lány
lenne boldog, ha a szüleivel kellene élnie, miután megízlelte a szabadságot —
és nem minden szülő örülne, ha a lányuk, akiről azt hitték, már kialakította a
saját életét, visszatérne a családi fészekbe. De ők hárman jól kijöttek, és csak
egy-két évről volt szó. Legalábbis ez volt a terv. Sosem szerezte meg a
doktoriját.
Az anyjának van egy bátyja Ausztráliában, az apjának pedig egy nővére —
Mary néni. A temetésen mindketten felajánlották, hogy költözzön hozzájuk.
Gwen nem tudta eldönteni, szánalomból tették-e, vagy azért, mert szerették
volna, ha velük lakik a visszahúzódó, könyvmoly, gyászoló unokahúguk.
Szívesebben ment volna Floyd bácsihoz, de akkor Ausztrália borzasztóan
messzi országnak tűnt. Bikinis testeket, sportolást és tengerparti sütögetést
képzelt oda, csupa olyasmit, ami tőle nagyon távol állt. És a világ túlsó felén
van, távol surrey-i otthonától, ahová a szülei emléke kötötte. Kent sokkal
közelebb volt, így Mary nénit választotta.
Eltartott egy ideig, míg rádöbbent, hogy Mary nénivel az élet nem olyan,
mint amilyennek lennie kellene. Nyoma sem volt a meleg szülői otthonnak, az
érdekes beszélgetéseknek, a finom ételeknek, nem volt zene, filmek vagy
könyvek. Nem voltak múzeumlátogatások, séták a parkban. Ám Gwen annyira
boldogtalan volt, hogy észre sem vette. Csak hónapokkal később jött rá, mikor
említést tett Ammának a szúrós megjegyzésekről, és a barátnője azt mondta,
kegyetlenül hangzanak.
Mary néni nem akar kegyetlen lenni, Gwen biztos benne. A csalódás és a
tragédiák tették ilyenné. Ám ettől még nehéz vele együtt élni. A nagynénje
húsz évvel ezelőtt, negyvenöt éves korában megözvegyült. Benjamin bácsi a
második férje volt. Az első, Neil savanyú, goromba ember. Gwen csak a szülei
elbeszéléséből tudta, hogy Neil mellett pokol volt a néni élete. Elváltak, és
Mary néni visszavonult, minden meghívást elutasított, sötéten látta a világot, és
a sebeit nyalogatta. Ám aztán egy csodás véletlennek köszönhetően találkozott
Benjamin bácsival a bevásárlóközpontban. A férfi megbotlott egy csomag
földön heverő kukoricalisztben, és Mary nénire zuhant. A boltvezető ordítani
kezdett az árufeltöltővel. Benjamin közbelépett, és a nénit egyaránt lenyűgözte
a kedvessége és az ügyetlensége. Minden téren Neil ellentéte volt. A néni rövid
ideig volt csak boldog — vagy élt máshogy —, Benjamin haláláig, és úgy tűnt,
akkor örökre elbúcsúzott az örömtől.
Azonnal beköltözött ebbe az új építésű, sivár kis házba, mondván, így
kényelmesebb — közel van a központhoz, könnyű takarítani és fenntartani. A
falon nem voltak képek Benjaminről vagy a bátyjáról, Gwen apjáról, a szép
napok emlékére. Behúzta a zsalukat, és napról napra élt. Hatvanévesen
nyugdíjba ment az önkormányzattól, és kifizette a jelzálogot. Nincsenek nagy
igényei, költséges szokásai. Gwennek nem kell bérleti díjat fizetnie, csak a
számlákba és a vásárlásba fizet valamennyit. Hálás érte, mert így a heti
kétnapos állása is bőven elég. Arra gondolt, jó, hogy sok szabadideje lesz.
Ehelyett céltalannak és haszontalannak érzi magát.
Nem mintha nem lenne pénze. Örökölt a szüleitől. Nem gazdag, sosem
voltak gazdagok, de huszonhat éves létére nem rossz az anyagi helyzete.
Letehetne foglalót egy saját kis lakásra, vagy bérelhetne valamit, de akár
utazhatna is... Tudja, milyen szerencsés, hogy ennyi választási lehetősége van.
Ám ettől halálra is rémül. Sosem utazott egyedül — mi lesz, ha egy kicsit sem
élvezi? Ahhoz, hogy lakást béreljen vagy vásároljon, teljes állásra lenne
szüksége, és a nagynénjével töltött idő alatt elbizonytalanodott, hogy képes
lenne-e rá.
Mary néni folyton azt hajtogatja, hogy az egyetemi végzettsége semmit sem
ér, és jobb lett volna, ha valami hasznosabbat csinál, ápolónőnek vagy
pénzügyesnek tanul. Mary néni szerint neki semmi gyakorlati érzéke, nem tud
rendesen főzni és takarítani. Gúnyosan mosolyog, mikor Gwen történelemről
vagy irodalomról beszél, és ami a legrosszabb, porrá zúzta a lány legszebb
álmait. „Mégis mihez kezdhetnél az irodalommal?, kérdezte egyszer. — író
leszel? Azzal nem lehet pénzt keresni, csak a félkegyelműek gondolják, hogy
igen."
Persze Gwen gondosan titkolja, de tényleg ez az álma, bár régóta nem
ismerte be magának vagy bárki másnak. Imádja elolvasni a könyvek végén
található köszönetnyilvánítást. Úgy tűnik, minden író életében vannak
emberek, akiknek két-három oldalon köszönetet mondhatnak. Mindannyian
együtt dolgoznak „a legjobb irodalmi ügynökséggel, amely létezik a földön"
(afféle Yoda-szerű figuráknak gondolja őket). Mindannyian az egekbe
magasztalják a kiadójukat (a könyvkiadók irodáit fényesen csillogó
felhőkarcolóknak képzeli), és mindannyiuknak végtelen hosszú listája van
családtagokból és barátokból. „Az én drága szurkolócsapatom", olvassa
gyakran Gwen. Bármit megtenne, hogy neki is legyenek szurkolói. Akár
egyetlen szurkoló is elég lenne. De neki csak Mary néni jutott.
Az otthon mindig a mennyországot jelentette számára. Mikor az iskolában
bántották, mikor egy szünidei barátság vakvágányra futott, mikor véget ért egy
kapcsolata, otthon mindig vigaszra lelt. Ez nincs többé. Mary néni sokat
szenvedett — Gwen ezt újra és újra elmondja magának. De ő is sokat
szenvedett, és nem akarja úgy végezni, mint a nagynénje: a pénzt számlálgatva
és éles megjegyzéseket szórva mindenre. És olyan szorongó és elveszett sem
akar lenni, mint amilyen most. De van más választása?
 KILENCEDIK FEJEZET

Gwen

Másnap Gwen tizenegykor a templomba indul, vigyázva, hogy ne tűnjön

túlságosan lelkesnek az esti „rosszullét" után. Mary néni a kezébe nyomja a
tegnapi vacsorát egy narancssárga Tupperware edényben. Gwen némi
káposztát és krumplit lát benne, gyanús birkahússal, melynek a tetejét zsír
borítja. A nagynénje különös érzékkel varázsol az elvileg tápláló és finom
ételekből zsíros, ízetlen kotyvalékot. Ha Gwen tudná, hogy ma is Jarviséknél
ebédelhet, habozás nélkül dobná az egészet a kukába.
Jarvis még nincs ott, úgyhogy munkához lát, és hamarosan egy áradozó
bejegyzésre bukkan a világ legszebb nevű asszonyától, Lavender Hamiltontól.
Regények lapjain szoktak ilyen nevek szerepelni. És még a telefonszámát is
megadta. Gwen megnézi a körzetszámot az interneten: Ludlow. Lavender
Ludlow-ból. A lány biztos benne, hogy Lavender nagy összegű adományt ad
majd, és neki lesz igaza, amiért az első oldalakat kezdte átnézni. Most már csak
telefonálnia kell, ha elég bátor hozzá. Ám félelem fogja el.
Jarvis délben bukkan fel, ezúttal is alkoholszagot árasztva.
– Bocs, korábban akartam jönni — mormogja. — Royston hívott az este, és
kiruccantunk egy kicsit. Whiskey és póker hajnal háromig. Kicsit még kába
vagyok.
Gwennek fogalma sincs, ki az a Royston. Jarvis szörnyen néz ki, a szemei
véreresek és karikásak, a bőre sápadt és merev, mint a porcelán. A
legszívesebben megmondaná neki, hogy bűzlik, de inkább feláll, hogy feltegye
a teáskannát melegedni.
– Jól vagy? Készítek teát.
– Túlélem. Miért csinálom ezt magammal? — motyogja a fiú.
– Én is ugyanezt akartam kérdezni.
– Nem vagyok alkoholista, ha azt hiszed. Sokat olvastam erről, mert az
anyám folyton aggódik. De az alkoholisták titkolóznak. én nem. Mindenki
tudja, hogy szeretek bulizni. Még dicsekszem is vele, mert idióta vagyok. De
nem alkoholista, csak szeretek szórakozni.
– Akkor jó, gondolom — mondja Gwen. — Ettől majd jobban érzed
magad. — Leteszi elé az újabb fénymásolt paksamétát az asztalra.
Jarvis úgy örül, mint egy kisgyerek.
– Ez 2014?
– Igen. A varázslatos év.
– Szerinted is?
– Tényleg sokan jöttek abban az évben, úgyhogy akár igazad is lehet.
Tessék.
Odaadja a fiúnak a teáját és a kekszet. Ahogy Jarvis érte nyúl, Gwen üvegek
koccanását hallja a pulcsija zsebéből.
– Hoztál sört? — kérdezi döbbenten.
– Kutyaharapást szőrivel.
— Ez tényleg beválik?
Jarvis lelkesen kinyitja a száját, aztán újra becsukja.
– Nem tudom. Munkához látnak.
– Hogy van az anyukád? — kérdezi Gwen úgy tíz perc után.
Jarvis vállat von.
– Nem találkoztam vele.
– Ó. Mit főz ma ebédre?
– Ma nem főz. Szerdától péntekig dolgozik. A hétvégéig nincs meleg kaja
— mondja Jarvis rosszkedvűen.
Gwen együttérez vele. Tehát marad a hideg birka. Tovább olvas, és talál egy
Annt Aylesfordból, amely ugyancsak Kentben van:
A Morehouse Általános Iskolában tanítok, hosszú évek után hamarosan
nyugdíjba megyek. Nehéz volt elfogadni a változást és az új társadalmi
szerepemet. A Szent Domnevában békére és megnyugvásra leltem.
Köszönöm, hogy óvják ezt a gyönyörű, megszentelt helyet.
– Aha! — Gwen diadalittasan jegyzetel a füzetébe. Nem is annyira nehéz
olyat találni, akinek van oka adakozni. Küldhetnek e-mailt az iskolának, ahol
bizonyára emlékeznek Annre, aki sokáig ott dolgozott.
– Találtál valamit? — kérdezi Jarvis álmosan.
 – Hát... — Gwen elgondolkodik. A fiúnak igaza volt, hogy a tíz évvel
ezelőtti bejegyzések túl régiek. Ann mostanra már biztosan nyugdíjba ment, és
a lány reméli, Jarvis nem jegyzi meg, hogy valószínűleg már meghalt. — Ezt
találtam — mutatja neki.
– Nem rossz — bólint elgondolkodva a fiú. — Ez jó nyom lehet. Persze
mostanra már meg is halhatott.
– Jarvis! — Gwen betapasztja a fülét a kezével. — Ezt ne mondd többször,
jó?
– Jó.
– Milyen 2014?
– Semmilyen.
Gwen átkukucskál a válla fölött.
– De máris találtál három lehetséges adományozót. Ez remek.
– Ja, nem rossz. Hé, ebédidő van. Elmegyünk a kocsmába?
Gwen rámered. Te jó ég, ugye ez nem egy. randi? Persze, hogy nem. Tudja,
hogy nem tetszik Jarvisnek — neki az olyan lányok tetszenek, mint amilyenek
a nyolcvanas évek rockzenei klipjeiben tűntek fel: kihúzott szem, mély
dekoltázs, durcás száj.
– Te mit hoztál ebédre? — érdeklődik a fiú.
Gwen sóhajt, és megmutatja neki a műanyag edényt. Jarvis drámaian
hátrahőköl, mire a lány felkuncog.
– Ez undorító, Gwendoline Poppy. Dobd ki, és gyere a kocsmába! Finom
húsos pitéjük van. Salátájuk is, ha azt szereted.
– A Búzavirágba? — kérdezi tétován. Ez az egyetlen kocsma Hopley-ban,
ami eszébe jut, koszos kis hely, j átékautomatákkal és kopasz, tetovált
férfiakkal, agresszív feliratú pólókban.
A fiú felhorkan.
– A Hattyúba. Az sokkal jobb.
– De az a város szélén van.
– Mi vagyunk a város szélén. A templom is a város szélén van. Én is a város
szélén lakom. Lazíts egy kicsit. Nem vagyok baltás gyilkos vagy ilyesmi.
Megegyezhetünk abban, hogy nem jövünk be egymásnak. Nem nagy cucc,
csak egy ebéd. Egy férfinek ennie kell. És azt nem eheted meg — mutat a
birkára.
 Gwen akaratlanul is elmosolyodik.
– Rendben — egyezik bele.
Úgy tűnik, Jarvis mindenkit ismer a Hattyúban. A pultosokat, a középső,
nagy asztalnál ebédelő családokat, az idős férfit a sarokban. Gwennek túl sok
az inger, ezért szótlanul átvág a termen a kerthelyiség felé. Nem akarja, hogy
Jarvis mindenkinek bemutassa.
Takaros kis kocsma ez a patakparton. A kert túlsó végén ül le, a víz
közelében, a pataknak itt lelassul a sodrása. Néhány kacsa úszkál benne, a túlsó
parton pedig egy fűzfa magasodik. Jarvis két korsó sörrel és a hóna alatt
étlappal csatlakozik hozzá.
– Nem mondtad, mit kérsz — ül le vele szemben a padra, és cigarettára
gyújt —, úgyhogy hoztam étlapot.
– Jaj, istenem, elnézést. Nem jutott eszembe. Köszönöm. — Gwen
tanácstalanul néz a korsóra. Sosem volt nagy sörivó. — Mi ez?
– Kentish Galleon. Helyi főzet, egész jó.
Gwen beleszürcsöl, és akaratlanul elfintorodik. Jarvis csalódottnak tűnik. A
lány újra megkóstolja, kezd hozzászokni telt, savanykás ízéhez. A harmadik
korty után felvonja a szemöldökét.
– Ez egész jó — mondja.
– Minél többet iszol belőle, annál jobb — viccelődik Jarvis. — Rendelhetsz
mást is, ha akarsz, nem erőltetem.
– Nem, ez ízlik. Szokatlan, de ízlik.
– Miért rohantál ki ide? Ne mondd, hogy nem voltál még kocsmában.
– Persze, hogy voltam. Egy évszázaddal ezelőtt. Valahogy elfelejtettem,
hogy is megy ez. És én. én.
– Félénk vagy?
– Igen.
– Én is.
Gwen felkacag.
– Nem, tényleg. Csak valahogy kibuliztam magam belőle. Mit gondolsz,
miért iszom mindenhol sört, ahová megyek? így lazulok el a szokatlan
helyzetekben. De itt törzsvendég vagyok, úgyhogy nincsenek idegenek.
Gwen rábámul. Még hogy Jarvis félénk? Finom vonalú arccsontjával, álmos
pillantásával és a fekete ruháival? Az élet mindig tartogat meglepetéseket.
 – Miért jelentkeztél önkéntesnek a látogatók könyvéhez? — kérdi Gwen,
miután magának lazacos rizottót, Jarvisnek pedig csirkés pitét rendeltek.
– Már mondtam. Az anyám imádja a templomot. Az adománygyűjtő
rendezvényeken általában sütisütő versenyt és hulahoppkarika-versenyt
rendeznek. — Megvonja a vállát. — Amit most csinálunk, a
legfájdalommentesebb módja, hogy segítsek.
Gwen felvonja a szemöldökét. Egyetért a fiúval a hula-hoppkarikát illetően,
de nem biztos benne, hogy ez a teljes igazság, valahogy gyanús neki az egész.
Ám mielőtt tovább faggathatná, Jarvis visszakérdez.
– És veled mi a helyzet? Fura a kapcsolatod azzal a könyvvel, mintha a
kisbabád lenne vagy ilyesmi. Azelőtt sosem jelentkeztél semmire, akkor most
hirtelen miért önkénteskedsz?
Gwen lassan megforgatja a korsót, majd felveszi, és egy söralátétre helyezi,
pontosan középre. A faasztalon kör alakú foltot hagyott a korsó alja.
– Én csak.   nem akartam, hogy más csinálja.
– Aha, szóval kisajátítottad magadnak. De miért?
– Az a könyv mindig elvarázsolt a történeteivel. A rengeteg név, sors. Alig
árulnak el valamit, mégis egy egész élet rejtőzik mögöttük. Nem véletlenül
jöttek a Szent Domnevába, nem véletlenül tett rájuk hatást így vagy úgy, és
nem véletlenül tették azután azt, amit. Ez egyszerűen. lenyűgöz.
Jarvis figyelmesen nézi. Elnyomja a cigarettáját egy nehéz, üveg
hamutartóban, majd újra rágyújt, kifújja a füstöt, utána összeráncolt homlokkal
bámul. Gwen mereven ül. Most biztosan lúzernek gondolja.
– Nem értem, hogy lehet egy ilyen okos lány ennyire félénk — mondja
végül Jarvis. — De ja, értem, miért böngészed azt a könyvet, mindenfélét
elképzelve róluk. Gondoltál már arra, hogy. próbálkoztál már az írással?
Könyvet vagy ilyesmit?
Gwen hitetlenkedve mered rá. Megdöbbenten kortyol egy nagyot a söréből,
és bizsergető érzés tölti el.
– Miért kérdezed?
– Mert jól bánsz a szavakkal, és szereted a történeteket. Jó a képzelőerőd, és
nem bántásból mondom, de nem igazán érdekel a való világ. Valahogy illene
hozzád.
– Tényleg? — Gwen lélegzete elakad. — Gondolod, hogy illene hozzám?
 Jarvis elmosolyodik.
– Csak nem fején találtam a szöget?
A lány az ajkába harap. Nagyon régóta nem beszélt erről. Még mindig a
fülében csengenek Mary néni megjegyzései. De Jarvis nem megsérteni akarta.
Olyan laza, hogy mindjárt szétesik, ahogy mondani szokták. El szeretné
mondani neki. Nem kell belőle nagy ügyet csinálni.
– Szeretem a könyveket, jobban, mint bármi mást. A suliban én voltam a
könyvmoly, tudod, aki a sarokban olvas, míg a fiúk és a lányok az udvaron
kergették egymást sikongatva. Sosem voltam törtető típus, tudod, aki sok
pénzt keres ingatlannal vagy bármivel, amit a normális emberek csinálnak.
Jarvis bólint.
– Dettó — mondja tömören. — Folytasd.
– Mivel a fél életemet könyvek között töltöttem, nem meglepő, hogy semmi
más nem érdekelt, csak az írás. De az iskolában a továbbtanulási tanácsadó azt
mondta, hogy ezzel nem lehet pénzt keresni, és valamiből meg kell élni.
– Írtál valamit?
– Néhány novellát. — Gwen érzi, hogy elvörösödik. — Meg pár verset.
– Menő. És jók?
– Hát, nem tudom. Tényleg nem. Honnan tudhatnám? — Zavarba jön.
Még sosem mondta neki senki, hogy menő.
– Igaz. Én is így vagyok a festéssel. Milyen érzés volt írni őket?
– Csodálatos. Mintha a tenger felett repülnék, és ragyogna rám a nap.
Jarvis megrázza a fejét, és nagyot szív a cigarettából.
– Akkor van egy rossz hírem, Gwendoline Poppy. Gwennek összeszorul a
gyomra.
– Micsoda?
– Hogy ezt kell csinálnod. És ha nehéz vagy lehetetlen, és nem keresel vele
pénzt, akkor. az szívás. De meg kell tenned. A végére talán totál bekattansz. De
akkor is ezzel kell foglalkoznod.
A lány tanácstalanul nevet.
– Tényleg azt gondolod?
– Hát, Oxfordban tanultál, szóval gondolom elég okos vagy. Sosem akartál
mással foglalkozni, nem kezdtél bele másba. Találtál valamit, amit szeretsz. —
Elgondolkodva néz a lányra. — Nekem úgy tűnik, itt csak egy lehetőség van.
 Gwen lenéz, és köröket rajzol a korsó után maradt víztócsába.
– A nagynéném szerint ez ostoba ötlet. Azt mondta. az írás önző és
gyerekes dolog, én pedig egy semmirekellő álmodozó vagyok. Azt mondta,
ideje összeszedni magam és keresni egy rendes állást.
– És szükséged van a beleegyezésére?
– Nem. Csak. — Elgondolkodik. Jarvis olyan öntörvényű. Nem fogja
megérteni.
– Csak jólesne, ha támogatna.
– Megértem.
– Tényleg?
– Persze. Emberek vagyunk, nem? Az öregeim mindig támogatták, hogy
fessek, szóval tudom, milyen ez. A képzőművészetin nem igazán voltak
lenyűgözve a munkáimtól és tőlem sem a tanárok, sem a diákok. Hamar
elvesztettem a lelkesedésem. Szívás. De te talán kitartóbb vagy, mint én.
A pincér kihozza az ételüket, és Jarvis rendel még egy korsó sört.
Gwen lenyűgözve emészti, amit az előbb mondott.
– Szóval te festesz?
Jarvis megrázza a fejét, és legyint, mintha elhessegetné a kérdést.
– Nem-nem. Többé nem. Az már a múlté.
 TIZEDIK FEJEZET

Jarvis

Jarvis végigsétál a rövid úton hazafelé, és bemegy a házba. Minden csendes, a

szülei dolgoznak. Általában nem szeret így hazaérni, nem érti, mások miért
vannak úgy oda a csendért. Ő inkább kitölti az űrt egy sörrel és a hangos
PlayStationnel, de ma valahogy illik a csönd a hangulatához. A saját, Gwenhez
intézett szavai visszhangoznak a fejében.
Amit a Hattyúban mondott, azt a lánynak szánta. De most, hogy egyedül
van, rájön, hogy talán rá is vonatkozik. Igazság szerint őt is biztatták egy ideig,
bár az már régen volt. Aztán feladták, mert nyilvánvaló volt, hogy ő is feladta.
Holnap talán mesél Gwennek a rég eltemetett álmairól, hátha egy kicsit
bátoríthatják egymást. De tényleg újra bele akar vágni? Olyan nehéz remélni.
És nem jó neki itthon, a félállásával, meg hogy ilyen sok ideje marad
sörözni a haverokkal és játszani? Még emlékszik, milyen az élet, ha az ember
fest. Van az a sok klisé az élhetetlen, bohém művészekről, de az igazság az,
hogy rengeteg melóval jár, ha az ember jutni akar valamire. És vastagabb bőrt
kell növesztenie, mint egy elefántnak. Jarvis kétli, hogy valaha is ilyen erős lesz.
Sokkal, de sokkal könnyebb úgy élni, ahogy most, és sokkal élvezetesebb is.
Vagyis... tényleg élvezi? Élvezi, hogy hét estéből hatot végigiszik? Boldoggá
teszi, hogy megfeledkezett a gyerekkori álmairól, mert nem akart megdolgozni
értük?
Megcsörren a telefonja. Előveszi a zsebéből — Roy Jackson küldött
üzenetet, akit csak Roystonnak hívnak, már senki sem emlékszik, miért.
Jar-haver. Hétkor a Hattyúban?
Homályosan rémlik neki, hogy a tegnap esti buliban mára is terveztek valamit.
A múlt este szuper volt, ha jól emlékszik. Dőlt a röhögéstől, mikor Royston
leesett a székről, és volt az a vicc. miről is? Zsebek és krumplik. jó vicc volt.
Ám Jarvis nem érzi magában a késztetést, hogy megint bulizzanak. Furcsa.
Azelőtt mindig szívesen ment a kocsmába.
Kiment a fejemből, hogy az öregeknek kell ma este segítenem. Majd bepótoljuk.
Rögtön jön is a válasz.
Oké, haver.
Megtette. Egy egész, egyedül töltött este áll előtte. Máskor maga lenne a
rémálom. Most azonban tudja, mit akar csinálni. Nála van a 2014-es év.
Eldugta a pulcsija kenguruzsebében a templomból eljövet. Ideje megkeresni őt.
A hűtőhöz megy, és elővesz egy sört, aztán visszateszi. Eleget ivott a múlt
éjjel. Nem baj, ha kihagy egy estét.
Iszik helyette egy kis narancslét, az anyja úgyis folyton azzal nyaggatja, hogy
egyen több C-vitamint, és felmegy a szobájába. Ledobja magát az ágyra, és
nekilát a trükkös feladatnak, hogy olyan bejegyzéseket találjon, amelyek két
szempontnak is megfelelnek: 1. Olyan embereket keresni, akik hajlandóak egy
kis pénzt adni a templomnak, mindegy milyenek. 2. Olyan embereket — nőket
— keresni, akik megfelelnek egy bizonyos személyleírásnak.
Három évvel ezelőtt, egy kora nyári napon Jarvis elment festeni a
templomba. A képzőművészetin volt a feladat, hogy fessen épületet és
tájképet. A helyi templomot megfesteni talán nem a legmenőbb vagy
legformabontóbb dolog, de tagadhatatlanul szép látványt nyújtott, és megfelelt
a követelményeknek.
Festőállványát a temetőkapu előtt állította fel. A kaput fatető védte, bal kéz
felől pedig egy nagy, sötét tiszafa magasodott. A kanyargó ösvény, a templom
szürke tornya tényleg csoda szép volt, ha Jarvis a művész, nem pedig a
csüggedt diák szemével nézte, ami két, teljesen különböző látásmód volt. Még
most is emlékszik, mit akart akkor megörökíteni: mindazt, amiről Gwen
beszélt az elmúlt néhány napban. A múltat, a folytonosságot, az erőt, a
rendíthetetlenséget.
Ez még azelőtt történt, hogy Jarvis elveszítette volna a bátorságát, mikor
még mások előtt is mert festeni. Akkoriban elég beképzelt volt, egy pozőr.
Festeni kezdett, és közben azt kívánta, bárcsak közelebb lenne a templom a
főúthoz, ahol több ember elhaladhatott és megcsodálhatta a jóképű, tehetséges
művészt. Ám két óra leforgása alatt csupán Dave tiszteletes és a nyolcvanöt
éves Mrs. Dantry jött arra, aki így üdvözölte: „Szervusz, Colin drágám,
micsoda gyönyörű kastély!"
 Délután fél négykor halk léptek közeledtek mögötte az ösvényen. Sosem
fogja elfelejteni. A lépések megálltak a háta mögött, de Jarvis észre sem vette.
Tovább festett.
– Hűha, ez több mint gyönyörű — mondta egy hang, szinte a fülébe. —
Milyen jó kép! Valahogy. ragyog.
Jarvis felnézett, és egy angyallal találta szemben magát.
Mindenki azt feltételezi, hogy Jarvisnek van egyértelmű nőideálja. A barátai
mindig csinos, vonzó, szőke lányokkal próbálják összehozni. Ám bármilyen
ostobán is hangzik, az ő szíve abban a pillanatban elveszett, és soha többé nem
kapta vissza. Pedig nem az a típusú lány volt, akire Jarvis általában bukik.
Gyönyörű volt, persze, de teljesen máshogy. Hosszú, hullámos haja
végigomlott a hátán. Visszafogottan öltözködött: hosszú, fodros, lila, virágos
ruha, világoslila pulóverrel. Lapos talpú cipő. Semmi smink. Finom arcbőr és
kedves, bátorító mosoly. Kék szemek, ragyogó és lágy tekintet. Elbűvölő. A
fiúnak elakadt a szava.
Összeért a tekintetük egy hosszú pillanatra. Azonnal minden értelmet nyert,
és Jarvis érezte, hogy készen áll egy új életre. Nagy nehezen kipréselt egy
mosolyt, és megköszönte. A lány mosolyától újra elállt a lélegzete.
– Nagyon tehetséges vagy — mondta a gyönyörű lány, majd a templom felé
indult.
Jarvis azóta szidja magát, amiért nem ment utána, de az az igazság, hogy
meg sem fordult a fejében, hogy soha többé nem látja. Nem akarta otthagyni a
félig befejezett festményét, és tudta, hogy a lány is érezte a szikrát, amit ő.
Bizonyára visszajön, ő pedig ezúttal higgadtabb lesz.
Elmondja a lánynak, hogy a képzőművészeti sokkal nehezebb, mint
gondolta volna, és milyen sokat jelentett neki, hogy megdicsérte. Megkérdezi a
nevét, és elhívja egy italra a Hattyúba. Nekilátott, hogy kitisztítsa az ecseteit.
Néhány apróbb teendő maradt csak, azokat majd otthon elintézi.
Mire az összes ecsetet letakarította, kezdte úgy érezni, hogy a lány túl sokáig
marad a templomban. Talán imádkozik. Korábban nem tudta elképzelni, hogy
egy vallásos nő legyen a párja, de mindez nem számított, annyira l enyűgözte a
lila ruhás lány. Nemcsak a szépsége, hanem a kisugárzása is. Volt egyfajta
szelíd, hullámzó fény körülötte, akár a patak vízén játszó napsugár. Nem félt
attól, hogy elutasítja. Meglehetősen jóképű, a nők többször is megnézik, és a
lány tudni fogja, hogy komolyak a szándékai. így hát miután végzett a
teendőivel, várt a meleg napfényben. És csak várt.
Egy kis idő múlva aggódni kezdett. A látogatók rendszerint körbesétáltak a
templomkertben, bementek az épületbe, esetleg gyújtottak egy gyertyát és
mondtak egy imát. Ez legfeljebb harminc perc. Ám már egy óra is eltelt.
Jarvis összeszedte a holmiját a festménnyel együtt, kényelmetlen szögben
tartva el a testétől a keretet. Lerakott mindent odabent az ajtó mellett, és
bement, hogy megkeresse a lányt. Ám ő nem volt ott.
Mindenhol megnézte: a kis irodában, ahol Gwennel most dolgoznak, a
templom hátuljában, ahová tilos bemenni a látogatóknak, még a női vécében is.
Csak ekkor jutott eszébe, hogy talán van egy másik kijárata is a templomnak.
Nevezzék ostobának, de sosem vette észre. Művész létére szörnyű megfigyelő,
mindig a saját világában volt elmerülve, folyton álmodozott. A templomba
mindig az anyja kedvéért járt, és mivel közel laktak, rendszerint ugyanazon az
úton jöttek. Jarvis nem figyelte meg az összes kijáratot.
Pedig ott volt, egy másik kis ajtó a templom mögött, egy lélektelen,
modern, szürke fémkapu. Jarvis ismét a napfényben ácsorgott, és a bejáratot
bámulta. De miért nem ugyanazon az úton jött vissza? Miért nem sétált el
mellette? Hiszen biztosan látni akarta őt még egyszer.
Kiment, körülnézett az úton, hátha meglátja a lány kecses alakját a távolban,
de az út üres volt, a nagy zajjal száguldó autókat leszámítva.
Jarvis sokáig ott szobrozott, nem tudott beletörődni, hogy a lány kicsúszott
a markából. Hiszen alig mondott neki valamit. Talán azt gondolta róla, hogy
félkegyelmű. Talán nem lenyűgöző, romantikus művésznek látta őt, hanem egy
ostoba fajankónak.
Soha többé nem látta a lányt, de nem felejtette el. Sosem jutott eszébe, hogy
megnézze a látogatók könyvét, hátha beleírt valamit. Őszintén szólva még azt
sem tudta, hogy létezik. Miután Dave tiszteletes vasárnap beszélt a tervéről,
Jarvisben csak azután gyúlt fény, hogy a pap lezárta a beszédét, elbúcsúzott a
híveitől, ő pedig már félúton járt kifelé. És ha ott van? Ha írt a könyvbe
valamit aznap? Mi van, ha megadta az adatait és elérheti? Jarvis sosem volt még
ilyen gyors. Visszafutott Dave tiszteleteshez, aztán történt, ami történt.
Az első nap Gwen mogorva volt vele, szúrós tekintettel nézett a sörökre, és
úgy dajkálta a könyvet, mint valami kisbabát, úgyhogy Jarvisnek esélye sem
volt feltűnés nélkül megkaparintania. A lány olyan barátságtalan volt, hogy
eszébe sem jutott megosztani vele olyasmit, amitől baleknek tűnhet. És egy
pillanatra sem ment ki az irodából — annak a lánynak hatalmas a
húgyhólyagja. Jarvis aznap kora este visszament, hogy egyedül lehessen, és
megnézze a sorsdöntő év áprilisi és májusi bejegyzéseit. Ám a könyv eltűnt. Az
a nyavalyás Gwen elvitte.
Előző este is vissza akart menni érte, de aztán Royston hívta, ő pedig
megfeledkezett az egészről: még egy ok, amiért azt fontolgatja, egy időre
felhagy a bulizással. Ha az ember folyton részeg, hajlamos elfelejteni, hogy
éppen élete szerelmét keresi.
Ma csak február közepéig jutott, de most, hogy nála vannak a fénymásolt
lapok, átugorja, ami a hónapból maradt, az egész márciust is, és átfésüli az
áprilist és májust. Ostoba dolog, de csak arra emlékszik, pontosan hány órakor
sétált be a lány a templomba, a dátumra viszont már nem. Az biztos, hogy
késő tavaszi, kora nyári nap volt. Emlékszik, milyen friss volt a levegő,
virágoktól illatozott. Nem tudja, milyen virág volt, csak annyit, hogy akkor
virágzott. Talán június első napjaiban jártak. Jarvis sok mindent elfelejt, de a
képzőművészetin megszabott határidők mélyen az agyába vésődtek.
Ma este még csak nem is kell úgy tennie, mintha érdekelné a templom,
egyenesen elveszett szerelme felkutatására fordíthatja a figyelmét. Holnap vagy
azután pedig visszatérhet a templom kérdésére.
Várjunk csak. Holnap? Ha ma este talál olyan bejegyzést, amely a lánytól
származhat, akkor teljesítette a titkos küldetését, és nincs oka tovább
önkénteskednie. Pontosan ez volt a terve, mikor jelentkezett — felkutatni a lila
ruhás lányt, aztán elhagyni a süllyedő hajót, ahogy mindig is tette. Most
valamiért ez mégis helytelennek tűnik. Nem hagyhatja magára Gwent. Eleinte
úgy látszott, szívesebben van egyedül, mint az ő társaságában, de ma olyan jól
szórakoztak együtt. Úgy vette észre, Gwen szívesen beszél neki a terveiről, és
imádja az anyját — a lányok mindig imádják, ő egyszerűen ilyen. De ettől még
Jarvisnek is feltétlenül Furafalván kell tölteni a napjait, minden ok nélkül? Nem
valószínű.
Hamar átfutja a két hónap bejegyzéseit. Rögtön kiszűri az Alaneket,
Peteröket, Edwardokat meg az összes családot. „Remekül éreztük magunkat. A
Markham család" — és így tovább. Átfésüli az oldalakat egyedülálló női neveket
keresve, és kilenc ilyet talál.
 
Imogen Walthamstow-ból
Mrs. B. Bryce Wiltsből
Hattie N. Price, világpolgár
Pavani Bansal, Potters bár
Alice Griffiths, Vörös Oroszlán, Chepstow
Karla Freja Silburg, Koppenhága
Chandice Williams, Kingston, Jamaica
Nancy Tully, Ohio
Patricia Lansdowne, Chorleywood
 
Jarvis leül, és mély levegőt vesz. Vagy köztük van a szerelme, vagy nem írt a
látogatók könyvébe. A neveket kimásolja egy lapra. Átnézi a listát, és kihúzza
Pavanit és Chandice-t. Valószínűleg egyikük sem hosszú, szőke hajú és kék
szemű. Némi hezitálás után Mrs. B. Bryce-t is kihúzza. Nem mintha ne tudná
feldolgozni, ha a lány esetleg házas, hanem mert férjezett nevet használni az
idősebbekre vall. A kézírása is egy idős nőé, és a bejegyzés szövege is:
„Gyönyörű templom'.
Hat név marad. Karla miatt aggódik a legjobban. A megjelenése alapján a
rejtélyes lány akár dán is lehet. És a skandinávok remekül beszélnek angolul.
Ha ő az, minden remény elveszett. Nem adott meg elérhetőséget sem. Persze
rákereshetne Karla Freja Silburgra Koppenhágában, de minek? Nem hívhat
randira valakit, aki nyolcszáz kilométerre lakik tőle.
Elolvassa a bejegyzést, jelek után kutatva. „Csoda szép templom. Különösen az
üvegablakok varázsoltak el. " Művészi hajlamai vannak. Ám többet még Gwen
sem tudna megfejteni belőle. Egyre biztosabb benne, hogy Karla az, akit keres.
Ez megmagyarázná, miért a másik kijáraton ment ki. Még ha tetszett is neki
Jarvis, mi értelme lett volna megismerkedni, ha csak átutazóban volt? A fiú
csalódottan morog, egy törött szívet és kérdőjelet firkantva a név mellé.
Megnézi a többi nevet. Azzal sincs beljebb, ha Nancy az. Ohio ugyanolyan
messze van, mint az a francos Koppenhága. És szinte semmilyen adatot nem
adott meg magáról, ami segíthetne. Akkor csak Imogen, Hattie, Alice és
Patricia maradt. Imogen meglepő módon leírta a telefonszámát, úgyhogy
könnyen a nyomára bukkanhat. Talán Imogen álmai asszonya. Szép neve van.
És simán lehet, hogy Walthamstow-nak hívják. Találkozhatnak a Victoria
pályaudvaron, és bejárhatják Londont. Szeretne hinni benne, de túl
egyszerűnek tűnik.
És valószínűleg Hattie sem az igazi. Nem akar ítélkezni meg minden, de
„világpolgár", most komolyan? Olyasvalaki ír ilyet, aki kihagy egy évet a
suliban, és boldogan utazgat. Megadta az e-mail-címét, úgyhogy könnyű
utolérni. De nem tudja elképzelni, hogy a lila ruhás lány világpolgárnak titulálja
magát.
Alice-t is megkeresheti, ha még mindig a Vörös Oroszlán kocsmában
dolgozik, és egy kocsma jó kiindulópont lehet. Ami Patriciát illeti, a neve
öregesen cseng, de ez nem jelent semmit. Sok régimódi név jött újra divatba: a
főiskolán volt Minnie, Hester és Joan nevű csoporttársa is. A Patricia sznob
név, és Chorleywoodban bankárok laknak, az a lány pedig felsőbb
osztálybelinek tűnt. Amellett Chorleywood elég kicsi, és a Lansdowne sem túl
gyakori név, így akár meg is találhatja.
Az órájára néz. Hat óra van. Nem túl késő, hogy telefonáljon. Imogen
telefonszámára pillant. Holnapra is halaszthatja a dolgot... ráér akkor csalódni.
De Gwen akkor a templomban lesz, zavarban érezné magát. Előveszi a
telefont, és beüti Imogen számát, emlékeztetve magát, hogy a templom
ügyében kell beszélnie. Nem hívhat fel egy vadidegent, hogy megkérdezze,
gyönyörű-e, és hosszú, szőke haja van-e.
Három csöngés után egy nő veszi fel, levegő után kapkodva szól bele,
mintha éppen nevetett volna valamin. Kedves a hangja. Jarvis mély levegőt
vesz: nem erőssége a telefonálás, de ezt most jól kell csinálnia.
– Halló, Imogennel beszélek?
– Igen.
– Ó, remek. Elnézést, hogy zavarom, a Szent Domból hívom, Hopley-ból.
– Honnan? Francba.
– Ez egy templom, Kentben, Hopley-ban. 2014-ben ellátogatott ide, és
meghagyta a számát a látogatók könyvében.
Hosszú szünet következik, míg Jarvis rákeres a templomra az interneten.
Nem emlékszik a teljes nevére, milyen ostoba! Tudja, hogy a Dom valaminek a
rövidítése, tizennyolc éves koráig azt hitte, a Szent Dominiké. A Google
kisegíti, mint mindig. Szent Domneva, ez az.
– A Szent Domneva templom Hopley-ban, Kentben — teszi hozzá.
– 2014-ben? — jön a tűnődő válasz. — Arra sem emlékszem, a múlt héten
mit csináltam. Ó, várjon, Kentet mondott? Már emlékszem. Egy kedves kis
normann templom, toronnyal, ugye?
– Igen, az az.
– Rendben, akkor tudom. És elnézést, de mit is szeretne?
– David Fairfield tiszteletes megbízásából telefonálok. Adományokat
gyűjtünk a tető rendbehozatalára. Évek óta lyukas, és őszintén szólva elég
rossz állapotban van. Arra gondoltunk, talán a látogatók könyvében ráakadunk
olyanokra, akik szívesen segítenek.
– Ó, értem, szívesen segítenék, de éppen pénzszűkében vagyok. Jelenleg
munkát keresek, és egy lakást bérelek Londonban, ami őrült drága, úgyhogy
alig jövök ki a pénzemből. Sajnos még tíz fontot sem tudok adni.
– Megértem — mondja Jarvis. — Köszönöm, hogy időt szánt rám. —
Honnan tudhatja, hogy őt keresi-e? Egy pillanat, és leteszik a telefont, ha pedig
szóba hozza, zaklatónak nézik, és nem csak feljelentik, de a templomot is
lejáratja. Ha láthatná.
– És... még valami — mondja elszántan. — Egy összejövetelt szervezünk,
hogy megköszönjük mindazoknak, akik meghallgattak minket, még ha nem is
tudnak adományozni. Meghívhatjuk?
– Tényleg? Ez nagyon kedves. Mikor lesz?
– Ó, hát nem tudom. Mármint a tiszteletes még nem tűzte ki a dátumot, de
valamikor nyáron. Értesítem majd a pontos időpontról, ha szeretné.
– Rendben, miért is ne? Pillanatnyilag még egy vonatjegyet sem tudnék
Kentig kifizetni, de ki tudja, addigra talán rám mosolyog a szerencse.
Hozhatok magammal valakit?
– Persze. Maga festőművész, ugye? — Homlokon üti magát. Eddig minden
olyan simán ment.
– Művész? Nem, miért?
– Csak azért gondoltam, mert anyagi nehézségei vannak meg ilyesmi.
– Ó, értem. Nem. Színész vagyok. Vagyis próbálok az lenni.
 – Értem. Kár. Mármint biztosan nehéz befutni. Sok szerencsét, és
köszönöm még egyszer.
– Nincs mit. És mi is a neve?
– Jarvis. Jarvis Millwood.
– Rendben, akkor hívjon majd az összejövetellel kapcsolatban, Jarvis.
Viszont hallásra.
Jarvis leteszi, és sokáig bámul a telefonjára, mintha a képernyőn a lány arca
tűnne fel. Ő lenne az? Emlékszik a ruhájára, a mosolyára. Színésznek kissé
konzervatív a külseje, de biztosan csak közhely, hogy a színészek kirívóan
öltöznek. Ez a lány kedvesnek és szórakoztatónak tűnt. Eljönne az
összejövetelre. Vajon a hangja is olyan volt, mint azé a lányé? Alig emlékszik a
hangjára. Csak néhány szót szólt, azt is három évvel ezelőtt. Nehéz lenne
megmondani. És nincs ürügye, hogy újra telefonáljon, csak ha meglesz az
összejövetel időpontja, amit most talált ki. De ha meg tudja győzni Dave
tiszteletest, hogy rendezzen hepajt, akkor meghívhatja ezt a lányt, és ha eljön,
kiderül, ő az vagy sem. Mármint pár hónap múlva.
Mielőtt elvesztené a lendületet, rákeres a Vörös Oroszlánra Chepstow-ban.
Könnyen rábukkan, majd Patricia Lansdowne-ra Chorleywoodban, ez viszont
nem hoz eredményt, bár talál egy Adam Lansdowne-t és egy Parker
Lansdowne-t. Talán valamelyikük felesége vagy még inkább lánya lehet, ezért
felírja az adatokat, és úgy érzi magát, mint Jessica Fletcher a Gyilkos sorokban.
Először a kocsmát hívja fel. Véletlenül tényleg van ott egy Alice, ő a
tulajdonos, és igen, épp ott van. Máris jön.
Ám Alice erős walesi akcentussal és a Jarvisénél mélyebb hangon szól bele,
ami a ki tudja milyen minőségű dohány elszívásának köszönhető. Ijedtében
hátralép, mikor meghallja. Kizárt, hogy ő legyen a lila ruhás lány. Vadul dobog
a szíve, de azért elmondja a hivatalos szöveget.
– Hát már hogyne — morran fel Alice. — Szent Dom-miafranc.
Emlékszem arra a helyre. Az unokámat látogattam meg ottan. Most már öt, és
tisztára meg van veszve a húsvéti felvonulásért. A lányom, Bronwen csinos
darabot készít neki: csirke kifutó lesz rajta.
– Aha, értem. Remek. — Jarvisnek halvány fogalma sincs, miről beszél a
nő.
 – Már olvasni tanul, meg imádja a sárkányos filmeket, tudod, félig walesi, és
mán mikor aszittük, Bron sose esik teherbe. Mit meg nem tudnak ma mán
csinálni, hát nem?
Jarvis nehezen tudja követni a nő csapongó gondolatmenetét.
– Igen, igen, természetesen. Ez jó hír. Tehát, a Szent Domneva.
– Ja, igen. Mindig eltérek a témától, a fiúk is mongyák folyton. Muter, azt
mondják, fogd már be, és térj a tárgyra!
– Ó, hát igazán remek önnel beszélgetni... — mondja Jarvis elveszetten.
– De helyes egy fiú vagy te. Jó is az, mikor a fiataloknak van öt percük az
öregekre. Istenemre mondom, végigdolgozom az egész napot, aztán mikor
Alun és Thomas hazajönnek, szerinted leülnek és meghallgatnak két percig?
Persze, hogy nem. Csak azt mondogatják,fgd már be muter, el kell küldenem ezt az
e-mailt munkaügyben, vagy muter, vigyázzál már a lányokra, vagy muter...
Jarvisben együttérzés támad Alun és Thomas iránt. Nézi az óráján haladó
mutatót, és azon tűnődik, a nő vajon addig tartja-e szóval, míg már késő lesz
felhívni Lansdowne-ékat.
– De a templomról kérdeztél. Csuda egy hely, emlékszek. Elvittem a kicsit
kocsikázni, hogy Bronwen szunyálhasson egyet. Megálltunk Hopley-ban.
Szeretem az új helyeket. Körbenéztünk, megnéztük a templomot meg azt a jó
kis boltot a kristályokkal, amit az az aranyos pakisztáni lány visz, Mahoni vagy
ilyesmi.
– Mahira.
– Az az. Aranyos név. Hogy van?
– Hogy... Ó, Mahira? Nem tudom, már elköltözött. A bolt nem ment valami
jól. Egy éve bezárt.
– Hát ez szomorú. Mindig rizikós egy ilyen kis bótot nyitni, nem? Tényleg
sajnálom. Aztán betértem inni valamit a kocsmába. Mindig megnézem a
konkurenciát, bár istenemre mondom, nem is lehet az enyimhez hasonlítani,
aztán hazamentünk. Csak ennyit tudok mondani erről, kis szívem.
– Ó, köszönöm. Remekül hangzik, bár én a tetőről szerettem volna önnel
beszélni. A templomtetőről. — Jarvis végre elmagyarázhatja, miért hívta. És
Alice rögtön igent mond.
– Hát persze, hogy adok. Manapság mindenkinek nehéz. Főleg a
templomoknak, meg hogy olyan öregek. Na hát tudom én, milyen az. Persze,
hogy adok. Az ember adjon, ha tud, nem igaz? Tetszett az a kis templom. Nem
lenne jó, ha bárki megsérülne. Hogy fizessek? Van valami honlap? Vagy
telefonon keresztül?
Francba. Jarvisnek eszébe sem jutott, hogy valaki esetleg adományozni fog.
Egy kicsit előreszaladt. De nem akarja elszalasztani a szerencséjét.
– Esetleg tud küldeni egy csekket? Kissé régimódiak vagyunk, attól tartok.
– Hogyne. Én is szeretem a régi dolgokat. Nem tudok sokat adni, mert
mindig küldök az unokáknak is. Alun és Thomas folyton azt mondják, muter,
miért nem utalsz, ahogy mindenki más? De akkor az nem ajándék lenne. Azt
akarom, hogy kapják meg postán, és lássák, hogy a mamától jött. Kinek
küldjem? Neked?
– Nem, nem! — kiált fel Jarvis. Egy nagymamának nem kellene ilyen
könnyen belemennie, hogy fizessen egy idegennek. — A templomnak, kérem.
A Szent Domneva templomnak. — Legalábbis reméli, hogy ez így jó lesz.
– Mindjárt, mindjárt, már írom is. Szent... Domneva... templom. Hanyadika
van ma? Tizennégy? Az év pedig. 2017? Jó rég volt, mi? Ötszáz font jó lesz?
– Öt... Igen! Ez csodálatos, Alice, nagyon szépen köszönöm. Nagyon
hálásak vagyunk. Dave tiszteletes nagyon.   hát igen, nagyon hálás lesz.
– Örülök, hogy segíthettem, kis szívem.
– Ó, és Alice! Muszáj elmondanom, hogy szerintem nem kellene
felajánlania, hogy csekket küld nekem. Mármint bárki telefonálhat, akár egy
csaló is. Ne hagyja, hogy kihasználják a nagyvonalúságát.
Alice nevetése úgy hangzik, mint mikor eltörik egy korsó, majd hosszú
köhögésbe, harákolásba és ugatásba megy át. Jarvis összerezzen.
– Ezt én mind tudom, kis szívem — mondja Alice, mikor újra meg tud
szólalni. — Csak leteszteltelek. Nem most jöttem le a falvédőről. — Újra
köhögni kezd, és Jarvis él a lehetőséggel, hogy letegye a telefont.
Ötszáz font. Az ezer fontnak a fele. Jarvisnek fogalma sincs, mennyi pénzt
kellene gyűjteni, nem figyelt vasárnap, de kezdetnek nem rossz. És ő gyűjtötte.
Jarvis Millwood, a semmirekellő, jelentős összegű adományt szerzett. Oké,
igazából járulékos haszna volt annak, hogy az igaz szerelmét keresi, de akkor is.
Fura, bizsergő érzése támad — büszkeség. Legutóbb valószínűleg akkor volt
büszke magára, mikor felvették a képzőművészetire. Alig várja, hogy
elújságolja Dave tiszteletesnek, de főleg Gwennek. Viszont nincs meg neki a
lány telefonszáma. Fontolgatja, hogy átmegy hozzá, de a címét sem tudja, és az
a nagynéni igazi hárpiának tűnik.
Lefut a földszintre, de a ház továbbra is üres. Arra gondol, ír Roystonnak,
de hirtelen rájön, hogy a cimboráját egy cseppet sem érdekelné a dolog.
Úgyhogy visszamegy a szobájába, és felhívja Adam Lansdowne-t. Egy nő veszi
fel, de mikor Patricia után érdeklődik, odaveti, hogy itt nem lakik ilyen, és
lerakja a telefont. Parker Lansdowne a következő, ezúttal is egy nő veszi fel. Ő
Patricia. Kifinomult hanghordozással válaszol, és Jarvis most már
gyakorlottabban adja elő a tető sztorit, miközben azon gondolkodik, hány éves
lehet a nő. A hangjából lehetetlen megítélni. És hogy vajon ő lehet-e a
titokzatos lány. A beszélgetést egy férfihang szakítja félbe a háttérből: „Ki az?"
– Hallgass, Parker! — rikácsolja az asszony, majd mézédes hangon mondja
a telefonba: — Folytassa kérem, Mr. Millwood.
– Ha az egyik udvarlód az — üvölti a hang a háttérben —, koptasd le, és
mondd, hogy többé ne telefonáljon!
– Cseszd meg! Ha tudni akarod, jótékonysági ügyben hívtak.
Jarvis szeme kikerekedik. Reméli, hogy nem ő a titokzatos lány.
Gúnyos nevetés harsan fel.
– Ó, persze, mert te olyan jószívű vagy.
Újra a mézédes hang a telefonban.
– Kérem, bocsásson meg, Mr. Millwood. A férjemmel van egy kis
nézeteltérésünk. Kérem, folytassa!
Jarvis próbálja visszatartani a nevetést, és sikerül előadni a mondanivalóját
anélkül, hogy félbeszakítanák.
– Hát persze, hogy emlékszem arra a kis templomra. A legszebb hely, ahol
jártam. Szeretnék segíteni. Mi a teendőm?
– Ha mindenáron szórni akarod a pénzt, miért nem keresel munkát
magadnak, te lusta tehén?
– Ó, milyen elbűvölő. Hat lepedőt keresel, és sajnálod a pénzt attól a
szegény templomtól, te barom. Az az aranyos kis templom Kentben a szép
ablakaival. Talán még te is emlékszel rá a borsónyi agyaddal.
– Én aztán nem. Talán az egyik szeretőddel voltál ott.
– Talán — mormolja Patricia halkan. — Nos, Mr. Millwood, van honlap,
amelyen keresztül adományozhatunk?
 Újra előadja a „szörnyen régimódiak vagyunk sajnos" szöveget, és Patricia
megállapítja, milyen kedves és elbűvölő dolog ez, majd megígéri, hogy másnap
küld egy csekket.
Jarvis megadja a címet és Dave tiszteletes teljes nevét, majd leteszi a telefont
azon tűnődve, vajon mennyit fog küldeni Patricia, egyáltalán küld-e bármennyit
is, vagy még előtte kinyírják egymást a férjével. Jobban megy a dolog, mint
gondolta. Viszont nem hív fel újabb számot, amíg nem oldják meg az
adományozás technikai részét. Ma este már csak annyit tehetne, hogy küld egy
e-mailt Hattie-nek, mert a hívások megtanították valamire. Jobb, ha vár
holnapig, és a templom e-mail-címéről ír. Már csak egyetlen eshetőség maradt,
hogy megtalálja a lila ruhás lányt. Hacsak nem Imogen az Walthamstow-ból.
A bejárati ajtó kinyílik, és az anyja hangját hallja odalentről. Felpattan az
ágyról, és leviharzik.
– Anya! — kiáltja. — Képzeld, mi történt!
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Gwen

Másnap reggel Gwen tizenegyre ér a templomba. Jarvis már ott van.

– Mi történt? — lepődik meg Gwen. — Egy párhuzamos univerzumban
vagyok?
– Ilyenkor kell jönni, Gwendoline Poppy? Lelkes emberekre van
szükségünk a feladathoz.
– Ha-ha! De tényleg, mi történt?
Jarvis vállat von. Összeszedettebbnek tűnik, mint máskor, a tekintete
ragyog, és nincs kifejezetten alkoholszaga.
– Egy kicsit beleéltem magam, vagy mi. És jó híreim vannak. — Gwen
kérdőn felvonja a szemöldökét, és a teáskannához lép. — Már feltettem
melegedni — áll fel Jarvis. — Majd én megcsinálom. Ülj le, helyezd magad
kényelembe.
– Kezdek megijedni tőled.
– Nem kell. Csak jó kedvem van. Otthon este átnéztem a 2014-es évet, és
találtam pár ígéretes bejegyzést olyanoktól, akiket könnyű megtalálni. Úgyhogy
telefonáltam egyet-kettőt.
– Micsoda? Várj! Ezt együtt kellett volna csinálnunk. Meg kell beszélnünk,
mit mondunk, és egyeztetni Fairfield tiszteletessel. Mi van, ha valaki
adományozni akar? Akkor mit csinálunk?
– Épp ez az, Gwendoline Poppy. Van, aki adományozni akar.
– De Jarvis, el is ronthattál volna mindent! Hogyan fizessenek? Szükségünk
van a pontos instrukciókra, mielőtt találomra felhívunk embereket.
– Ne legyél ünneprontó! Ezek jó hírek. Minderre magamtól is rájöttem,
ahogy lebonyolítottam az első hívást. Ami azt illeti, kapunk egy csekket. Több
embert nem hívok fel, amíg nem készülünk fel rendesen, de megvan az első
adományozónk. Örülnöd kéne.
 Letesz egy csésze teát és egy tányér kekszet Gwen elé. A lány elvesz egyet,
és gondolataiba merülve csámcsog. Neheztel, amiért Jarvis nélküle kezdett
bele. Ugyanakkor.   Mosolyra húzódik a szája.
– Együtt kellett volna csinálnunk — mondja, mert nem akarja, hogy a fiú
túl könnyen megússza.
– Mintha nem te vinnéd haza minden este a könyvet.
– De nem hívtam fel senkit.
– Csak mert túl félős vagy. Inkább kérdezd meg, mennyit adományoznak.
– Mennyit?
– Ötszáz fontot.
– Tényleg? Ez csodálatos, Jarvis! Ügyes vagy.
– Na végre!
– De tényleg. Csak egy pillanatra kiakadtam. Ötszáz font. Tudod mit? Kell
egy tábla a falra, rajzolunk rá egy grafikont a céllal, bejelöljük az összegyűlt
összeget, kiszínezzük, és egyre több lesz a színes... — Gwen felvillanyozódik:
szereti a grafikonokat.
– Megbeszéltük. Azért várjuk meg, hogy megérkezzen a csekk. Mármint
lehet, hogy megfeledkezik róla vagy meggondolta magát, amint letette a
telefont.
– Ez igaz. De ha megjön a csekk, rajzolunk grafikont? Már el is képzelte.
Elmegy és bevásárol írószerekből, kifejezetten erre az alkalomra. így nyomon
tudják követni, hogy haladnak. Most először ötlik fel benne, hogy ez a munka
nem csak azt jelenti, hogy a látogatók könyvét böngészve álmodozik, hanem
tényleg pénzt gyűjthetnek a tetőre. Ettől pedig izgatott lesz. Jarvis bólint, és
újra leül.
– Annyi grafikont rajzolunk, amennyit csak akarsz. Rábukkantam még egy
lány e-mail-címére. De nem akartam írni neki — teszi hozzá nyomatékosan —,
míg nem vagyunk itt együtt, hogy a templom e-mail-címéről írjunk.
– Hű, szuper! Akarsz neki most írni, vagy várjunk, amíg több e-mail-cím
összegyűlik?
– Szerintem ne várjunk, menet közben mindig írhatunk.
Gwen szemügyre veszi a fiút. Könnyedén mondta, de egy kicsit
elvörösödött. Rögtön meglátszik a szobában sápasztott bőrén, ha elpirul —
nem mintha Gwen szólhatna egy szót is. Tényleg az adománygyűjtés miatt jött
ennyire izgalomba?
– Rendben — mondja Gwen, és elé tolja a laptopot. Rápillant az előtte
heverő lapra, amelyen 2014. május szerepel. — Máris májusnál tartasz? Az
előtte lévő hónapokat már átnézted tegnap?
– Ja, nem, azokat átugrottam. Ma visszamegyek februárra.
– Miért?
A fiú vállat von.
– Csak egy pillantást akartam vetni a későbbiekre. De most maradj
csöndben, hadd írjam meg az e-mailt. Igen, megmutatom majd, mielőtt
elküldöm.
– Rendben. — Gwen úgy tesz, mintha visszatérne a könyvhöz, de helyette a
fiú papírjára pillant. Nevek listáját látja, némelyik alá van húzva. Jobban
megnézi. Női nevek. Felvonja a szemöldökét. Miben mesterkedik?
Gondolkodóba esik. Jarvis mindenképpen a 2014-es évvel akarta kezdeni.
Hirtelen motivált és lelkes lett. Rögtön a kora nyári bejegyzésekre ugrott, a
telet és a tavaszt meg sem nézte. Nem túl hatékony módja a lehetséges
adományozók összegyűjtésének. Hacsak egyúttal nem keres valami mást is.
Gwen újra a listára pillant. Az ott egy szív az egyik név mellett?
– Ó! — mondja hangosan.
– Mi az?
– Keresel valakit, nem igaz?
– Mi?
– Keresel valakit. Ezért akartál segíteni a munkában. Igazam van, ugye?
Jarvis feladja és fülig vörösödve ránéz.
– Elárulom, de ígérd meg, hogy nem nevetsz ki, és nem mondod el
senkinek.
– Rendben.
– És mielőtt rákérdeznél, igen, rendesen csinálom, mármint az
adománygyűjtést. Azt is csinálom. De meg kell találnom ezt a lányt.
Miközben Gwen a történetét hallgatja, azon kapja magát, hogy fülig érő
szájjal vigyorog. Jarvis Millwood javíthatatlanul romantikus. Ki gondolta volna?
Mire a fiú végez, Gwent izgalom tölti el.
– Ó, Jarvis. Ez igazán csodálatos!
 – Tényleg?
– Igen. Olyan romantikus. És gondolj csak bele, milyen érzés lesz, ha
megtalálod. Nem is. Amikor megtalálod. Meg kell találnod. Segítek neked.
Mondd el, mire jutottál!
Maga elé húzza Jarvis jegyzeteit, és hallgatja, ahogy a fiú beszámol az előző
esti nyomozás eredményéről. Nem csak egyvalakit hívott fel, hanem többüket
is, Imogent és Alice-t, Patriciát és a férjét. Nem csak egy, hanem két csekket is
begyűjtött, és egy összejövetelre is meghívta őket. Gwen próbálja nem
felbosszantani magát, mert tudja, hogy Jarvis csak azért csinálta mindezt, hogy
megtalálja az eltűnt szerelmét.
– Kizárt, hogy Nancy legyen az Ohióból — jelenti ki. -Biztosan észrevetted
volna, ha amerikai akcentussal beszél. Egyetértek, talán Karla az, de
ugyanannyi esély van rá, hogy Imogen az. Vagy valaki más, aki nem írt a
könyvbe. Ez nem azt jelenti, hogy többé nem jön el.
– Hát, azóta nem láttam.
– Miért, milyen gyakran jössz a templomba?
– Igaz.
– Talán többször is járt itt, és aznap azért nem írt a könyvbe, mert korábban
már megtette. És újra visszajöhet. Tulajdonképpen bárhol ott lehet a
könyvben.
Jarvis újra elpirul.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Dave tiszteletes

Ideje megnézni Jarvist és Gwent. David a parókiáról a templom felé tartó

ösvényen ballag. El sem tudja képzelni, mire jutottak. Néhány napja hagyta
őket magukra, így kaptak egy kis időt, hogy összecsiszolódjanak: nagyon
különös pár. Nem úgy tűnik, mintha bármi közös lenne kettőjükben — vagy
mintha bárkivel is összeillenének. Gwen nem festett túl lelkesnek, mikor Jarvis
megjelent a színen, ami valójában érthető is. Jarvis a szíve mélyén jó fiú, de a
megjelenése kissé visszataszító.
Nehéz hét van David mögött, a püspök telefonált hírekért, és semmi sem
nyomasztóbb annál, mint ha nincs miről beszámolni.
– Ha szeptember elsejéig nem oldódik meg a dolog, fel kell oszlatnunk a
gyülekezetet — mondta William a beszélgetés végén. És David sem lát sok
esélyt a probléma megoldására. De még nem adta fel teljesen a reményt.
Meglepően élénk álma volt néhány napja — inkább látomás, melyről a
püspöknek is beszámolt. Ő és a hívei, és még sokan mások, mindenféle korú,
nemzetiségű és vallású ember, egy összejövetelen voltak. A Szent Dom
megmentését ünnepelték. Annyira valóságos volt, hogy örömmel telve ébredt,
mintha tényleg megtörtént volna.
– Azt mondja... Isten azt akarja, hogy rendezzünk egy összejövetelt? — A
püspök hangjában kételkedés csengett.
– Azt hiszem, Isten azt üzente nekem, lesz egy összejövetel, mert lesz ok az
ünneplésre — pontosított David. Az álom jelentett valamit, ebben biztos volt.
A püspök sóhajtott.
– Szeptember elseje, David, komolyan mondom. Elkezdek új helyet keresni
maguknak.
Mindennek a tetejébe Wendyt az iskolai előadásra valami zöld jelmezbe
akarták öltöztetni, amitől teljesen kiborult. Az ő hibájuk Annie-vel: elfelejtették
megmondani az iskolában, hogy Wendy utálja a zöldet. Sok furcsa dolgot utál,
és folyton kiderülnek újak. Nehéz mindről beszámolni, bár Annie írt egy listát
az iskolának, mikor beiratták a lányukat, és Davidnek is megmutatta, aki új
tételekkel egészítette ki. Szóval Wendy sikítozni kezdett a zöld jelmez láttán, és
még utána is nagyon zaklatott volt. David ásítva nyitja ki a templom ajtaját.
Néhány átvirrasztott éjszaka van mögöttük.
A templomban megáll egy pillanatra, emlékeztetve magát, hogy bármelyik
pillanatban történhetnek csodák, és rövid fohászt mond a tetőért és a Szent
Dom jövőjéért, majd az irodába megy, hogy megnézze furcsa önkénteseit.
Valószerűtlen látvány fogadja. Jarvis és Gwen egymás mellett ülnek, csendben
belefeledkezve valamibe. Jarvis teát iszik, Gwen előtt egy tányéron keksz. A
tiszteletes halkan bekopog, és mikor felpillantanak, öröm csillan meg a
szemükben.
– Ó, jó napot! — köszön Gwen. — Már épp akartam írni, hogy látni
szeretnénk. Szükségünk van önre.
Mi történt vele? Olyan, mintha megfeledkezett volna a félénkségéről.
– Valami baj van? — kérdezi David.
– Nem, igazából jó híreink vannak — áll fel Jarvis, és esetlenül megrázza a
tiszteletes kezét. — Épp jókor jött, haver, épp jókor.
– Jarvis, nem hívhatod Fairfield tiszteletest havernak — hordja le Gwen.
– Én őszintén nem bánom, Gwen. És te is nyugodtan szólíts Davidnek
vagy Dave-nek, ha akarsz, vagy egyszerűen tiszteletesnek... a Fairfield
tiszteletes olyan hivatalos. Úgy érzem magam tőle, mintha a püspökkel lenne
találkozóm, és mostanában abból épp elég volt. Mik a jó hírek?
– Te meséld el! — mondja Jarvis Gwennek.
– Nem, te találtad.
– Nem, te mondd...
Mi folyik itt, csapattá kovácsolódtak? Vagy összebarátkoztak? Ezt sosem
gondolta volna.
– Valaki mondja el — nevet David.
– Szóval — kezdi Gwen ragyogó tekintettel. — Jarvis beszélt egy hölggyel,
aki küld egy csekket ötszáz fontról.
– Úgyhogy szükségünk van az adományozáshoz a pontos adatokra —
folytatja Jarvis. — Eszembe sem jutott, hogy ezeket nem tudom, míg el nem
kezdtem telefonálni. Úgyhogy világosítson fel.
 – Persze, minden ott van a laptopon, máris megmutatom. De várjunk csak.
Máris elkezdtetek telefonálni? Ötszáz font?
– Hová érkezik a csekk? — kérdezi Gwen mohón. — Ide vagy a parókiára?
Jarvis a templom címét adta meg. Egy grafikont fogok készíteni, hogy
figyelemmel kísérhessük az adományokat. De addig nem kezdem el, míg a
csekk meg nem érkezik. Biztos, ami biztos, tudja, eltűnhet vagy a hölgy
meggondolhatja magát.
David nem talál szavakat. Gwen most teljesen másnak tűnik. És Jarvis máris
több pénzt gyűjtött össze, mint amennyit az utóbbi három sütisütő verseny
alkalmával neki sikerült.
– A parókiára — mondja, és igyekszik felocsúdni. — De rögtön szólok,
ahogy megjött, ígérem. Ez nagyon izgalmas. Le vagyok nyűgözve.
Megmutatom az adományozó oldalt, ti pedig elmeséltek mindent, jó?
– Foglaljon helyet szerény hajlékunkban — viccelődik Jarvis, és odahúz egy
műanyag széket.
– Készítek teát — teszi hozzá Gwen.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Gwen

Gwen annyira belemerül az új, örömmel és reménnyel teli életébe, hogy

majdnem megfeledkezik a munkájáról. Keddenként és csütörtökönként jár be,
de az utolsó pillanatban küldött egy e-mailt, hogy erre a hétre szabadságot vesz
ki. A főnöke beleegyezett, az iroda amúgy sem éli a fénykorát. Örül, hogy így
döntött, máskülönben ma nem mehetett volna el a templomba, és nem értesült
volna Jarvis meglepő eredményeiről, a titkos szerelméről, és nem lett volna ott,
mikor Dave tiszteletes benézett. Beszélgetés közben tiszteletesnek szólítja a
papot, de mivel Jarvis Dave tiszteletesnek hívja, most már ő is így gondol rá.
Megjelenik előtte az ő arckifejezése, mikor az adományról beszéltek neki. Jó
újra örömet szerezni valakinek.
Eltelik egy újabb nap, és beköszönt a péntek este. Egy egész hét elröppent.
Sosem volt még olyan munkája, amelyet ennyire élvezett volna. Bevillan a
gondolat, hogy sokkal szívesebben tölti az idejét a templomban vagy akár
Jarviséknél, mint otthon. Ez nem jó érzés.
– Holnap jössz? — kérdezi Jarvist tétován, amikor indulnak. A fiú biztosan
bulizni megy a hétvégén.
– Nem, a GyorsanSokatban dolgozom pénteken és vasárnap.
– Ó, értem. De ma van péntek.
– Igen, beteget jelentettem — mondja a fiú zavartan. – Ehhez nagyobb
kedvem volt. Igazi kockát csinálsz belőlem, Gwendoline Poppy.
Gwen elmosolyodik.
– Én kedden és pénteken dolgozom. Kivettem egy hét szabadságot, hogy
idejöhessek.
– Tudod, ahhoz képest — kezdi Jarvis —, hogy első ránézésre semmi
közös nincs bennünk, valójában nagyon is van. Mindketten Lúzerfalván élünk,
és mindketten egy szar munkahelyen dolgozunk heti két napot. Te a
nagynénéddel élsz, én a szüleimmel. Én egy kudarcot vallott festő vagyok, te
egy kudarcot vallott író.
– Nem vagyok kudarcot vallott író. Nem is vagyok író.
– Ha meg sem próbálod, az már kudarc — filozofál Jarvis. — Az apám
legalábbis mindig ezt mondja. És te bejössz holnap, míg dolgozom, vagy
megvárod a hétfőt?
Gwen szíve nagyot dobban. Látja a fiú arcán, hogy azt akarja, várjon
hétfőig. És őszintén szólva, nélküle nem lenne ugyanaz. Csakhogy a hétfő
olyan távolinak tűnik.
– Várok hétfőig — mondja végül, mire Jarvis megkönnyebbülten
elmosolyodik. — Iszunk egy sört a Hattyúban, mielőtt hazamegyek?
– Nem tudok — válaszolja a fiú csüggedten. — Az idegesítő nővérem ma
hazajön, és nekem is ott kell lennem a családi vacsorán. Aztán elmegyek inni
egyet Andyvel. Nem túl sokáig, mert holnap dolgozom... — sóhajt fel, mintha
hatalmas megpróbáltatás lenne a munka és a magánélet közt egyensúlyoznia.
Gwen hazafelé tart, rettegve az előtte álló estétől. De mit tehetne?
Nincsenek barátai Hopley-ban. És nem mondhatja azt megint Mary néninek,
hogy beteg. Marad a szörnyű vacsora és a keserűség.
Hirtelen ötlettől vezérelve megáll a GyorsanSokatban virágot venni Mary
néninek. Hat lángvirág és nárciszok, szépek, és a húsvétot idézik. Nem mehet
haza ilyen hangulatban. Az anyja mindig azt mondogatta, elmúlik a rosszkedve,
ha kedveskedik valakinek, akit nem kedvel. Ám amikor belép a házba, görcsbe
rándul a gyomra. A nénikéje rögtön megjelenik az előszobában, kötényben.
– Na végre! Sosem tudom mostanában, hazajössz-e egyáltalán. Spagettit
csináltam. Gyere segíteni! — mondja, és visszamegy a konyhába.
– Köszönöm, jól vagyok. Igen, jó napom volt — suttogja Gwen, miközben
leveszi a kabátját és cipőjét.
– Mit mondtál? — kiabál Mary néni a konyhából. Tejó ég, ez a nő mindent hall.
– Hoztam neked virágot — lép be Gwen a párás, fülledt konyhába. Kinyit
egy ablakot. Mivel a nénikéje nem veszi el a virágokat, leteszi a pultra.
– Ne csináld! És ezt se. — Mary néni felveszi a virágokat, majd az ablakhoz
lép, hogy becsukja. — Nem tehetsz virágot oda, ahol az étel készül, és nem
akarom, hogy bejöjjenek a legyek. Az anyád nem tanított meg semmire?
 Gwen nem szól. Utálja, mikor Mary néni így beszél az anyjáról —
lekicsinylően, mintha elfelejtette volna, hogy már meghalt, és Gwennek
fájdalmat okoz.
– Miért hoztad ezeket? — emeli fel a nagynénje a virágokat.
– Csak egy kis ajándék hétvégére.
– Ó, hétvége van? Hát, az én munkám sosem ér véget. Amit ráadásul most
félbe kell hagynom, és vízbe tennem ezeket, mikor a főzésre kellene figyelnem.
Soha nem gondoltam, hogy az ajándék olyasmi, ami még több munkát ad, de
úgy látom, ezt nem mindenki véli így.
– Majd én vízbe teszem őket. De biztosan kibírják azt a fél órát, míg
végzünk az evéssel.
– Nem, majd én. Még tönkreteszed őket. És kiviszem a konyhából, mielőtt
eszünk. Képtelen lennék vacsorázni, míg ezek a lilák itt illatoznak.
És így tovább, egy újabb péntek este, ami olyan, mint a többi. Fél kilenckor
Gwen kimenti magát arra hivatkozva, hogy fáradt.
– Nem csoda, hogy elfáradsz, ha folyton a templomban töltöd az időt. Kár,
hogy ugyanezt az energiát nem arra fordítod, hogy szerezz valami rendes
munkát. De legalább holnap nem mégy. Az a pap nem várja el remélem, hogy
feláldozd a hétvégédet is, ugye?
Nem mintha nem áldoznám fel szívesen, gondolja Gwen rosszkedvűen.
– Igazából úgy terveztem, hogy bemegyek — mondja hangosan. —
Egészen jól haladunk, és folytatni szeretném.
A lépcsőn felfelé menet megdicséri magát, amiért ezt mondta. Még ha nem
is igaz, elmehet itthonról, és kitalálhatja, mivel töltse a napot. Ha pedig nem jut
eszébe jobb, még mindig mondhatja, hogy meggondolta magát. Lehangoltan
azon tűnődik, mi lehet Jarviséknél vacsorára, milyen lehet a nővére, és vajon
megérkezik-e a csekk Alice-től a napokban. Kár, hogy mindenhol jobban érzi
magát, mint a házban, amit az otthonának kellene tekintenie.
Másnap reggel korán ébred, és támad egy ötlete. Gyakran álmodozott arról,
hogy a könyvtárban tölti a napot, és ír, de sosem tudta összeszedni hozzá a
bátorságát, pláne elmondani Mary néninek, aki csak kigúnyolná. Most viszont
elmehet. A nagynénje úgyis azt hiszi, a templomban lesz. Jarvis pedig örülne,
ha tudná, hogy újra ír.
 Bár retteg a gondolattól, de bármi jobb, mint itt tölteni az egész napot.
Kiugrik az ágyból, és hónapok óta nem tapasztalt energiával zuhanyozik le. A
szatyrába tesz egy üres füzetet, a regényt, amit olvas, meg két tollat, és elindul.
A szombat az egyetlen nap, mikor Mary néni egy kicsit tovább marad ágyban,
úgyhogy Gwen ír neki egy cetlit, és a konyhaasztalon hagyja.
Napfényes, enyhén felhős nap van. Jókedvűen igyekszik a város felé.
Először megreggelizik a kávézóban — rántotta, rozskenyér és forró csoki —,
aztán egyenesen a könyvtárba megy. Az ablak mellett talál egy üres asztalt.
Micsoda áldás. Egy egész napot egyedül lehet, és azt csinál, amit akar — persze
bizonyos keretek között.
Kinyitja a füzetét, és rájön, hogy fogalma sincs, mit akar írni. Hopley
főutcájának kirakatait, a járókelőket és a szélben suhanó felhőket bámulja
tanácstalanul. Mégis mit gondolt? Nem képes rá. Könnyű volt fellelkesülni,
mikor Jarvis bátorította, és megivott egy fél korsó Kentish Galleont, de ez itt a
való világ. És ahogy Jarvis is rámutatott, ő nem a való világban él. Felsóhajt.
Nem adhatja fel öt perc után. De olyan elveszettnek érzi magát, ahogy ott ül
tétlenül, bár senki rá sem néz. A barátságtalan betonépületben lévő könyvtár
kicsi és modern, ám belül levegős és barátságos. Leülhet és olvashat egy
könyvet. Aztán bevillan a gondolat, milyen nevetséges lett az élete.
Hazudozik és kifogásokat keres, hogy elmehessen, és beülhessen a
könyvtárba. Heti két napon át olyan munkát végez, ami annyira köti le, hogy az
agya akár karfiollá is változhatna, és az egyetlen kihívást a látogatók könyve
jelenti. És nincs kivel töltenie a szombatját.
Miért marad a nagynénjénél? Eleinte megnyugtató volt, hogy egy
családtagjával lehet, és túlságosan le volt sújtva ahhoz, hogy kitaláljon valami
mást. De Mary néni mellett sosem érezte jól magát, és bár még most is le van
sújtva, valahogy mégis elboldogul. Ez a hét megmutatta, hogy képes
együttműködni, alkotóan gondolkodni és jól érezni magát. Anya és apa szíve
összetörne, ha így látnák őt. Gwen sosem volt az a törtető üzletasszony típus
vagy a bulik királynője. De ez nem jelenti azt, hogy teljesen le kellene
mondania a saját életéről. A szüleivel töltött boldog időknek vége. De jöhetnek
még újabb boldog idők. Mindenkinek szüksége van valamire, amit várhat.
Enélkül megtorpanunk és elfonnyadunk belül — Gwen rá az élő példa.
 Az életét mérlegre tevő gondolatok közül a telefonja zökkenti ki, amely
csilingelve jelzi, hogy üzenete érkezett. Bocsánatkérő pillantást küld a
helytelenítően néző könyvtáros felé, és lesodorja a füzetét az asztalról, míg
kihalássza a telefont a szatyrából. A könyvtáros a Kérjük a telefonokat kikapcsolni
vagy lenémítani táblára mutat, és Gwen az emberiség szégyenének érzi magát.
Sosem jut eszébe lenémítani a telefonját, mert senki nem szokta keresni, csak
néha Amma.
Ezúttal Dave tiszteletes írt.
Üdv, Gwen, remélem, jól vagy. A csekk megérkezett. Igazából két csekk is jött. Nézz be,
ha van kedved. David.
Két csekk. Ezek szerint a kicsapongó Patricia is küldött egyet? Milyen kár,
hogy Jarvis dolgozik. Gwen összeszedi a cuccait, kiviharzik a könyvtárból,
majd a templom felé iramodik. Az épület üres. Akkor biztosan otthon van.
Bemehet egyáltalán a parókiára?
A kíváncsisága legyőzi a félénkséget. A parókia felé indul az ösvényen, és
bekopog az ajtón, mielőtt inába szállna a bátorsága. Egy kedves arcú, de
bosszúsnak tűnő nő nyitja ki. A szépen dekorált előszobában áll, mellette
kamasz lánya sírva öleli át magát, ide-oda dülöngélve.
– Ó, minden rendben? — kérdezi Gwen akaratlanul. A nő mosolyog, és
szélesre tárja az ajtót.
– Szia, te biztosan Gwen vagy. David mondta, hogy talán benézel. Gyere
be! Annie vagyok, ő pedig Wendy, és igen, minden rendben, csak Wendy egy
kicsit túlterhelt érzelmileg.
– Tudom, milyen ez — mondja a lány.
– Wendy, szívem, ő itt Gwen a gyülekezetből. Köszönsz neki?
Wendy abbahagyja a sírást, és Gwenre néz.
– Te segítesz adományt gyűjteni.
– Igen — mondja Gwen. Nem tudja pontosan, mi nem stimmel vele, de
szegény kislány pont úgy néz ki, ahogy ő érzi magát általában: zavarodottnak
és kimerültnek.
– Kérsz teát? — kérdi Wendy, kisöpri az arcából a haját, és megtörli a
szemét.
Gwen tétován Annie-re pillant.
– Wendy nagyszerű teát készít — szól bátorítóan Annie.
 – Akkor igen, kérek szépen, ha nem gond.
– Jó — mondja, és eltűnik.
– Elnézést, ha rosszkor jöttem — mondja Gwen Annie-nek.
– Jobbkor nem is jöhettél volna. Nem tudom, David említette-e, hogy a
lányunk autista. Általában nagyon együttműködő, de most rossz hete volt.
Elterelted a figyelmét. Nagyon büszke arra, milyen jó vendéglátó, nehéz volt
megtanulnia. Szóval örülök, hogy megismerhetlek, Gwen. Köszönöm, hogy
segítesz Dave-nek. Olyan sok dolga van, én pedig mindig Wendyvel vagyok
elfoglalva...
– Ó, igazán örülök. Wendy nagyon aranyos. Tudom milyen, ha az ember
nincs jól, és ha bármikor tudok segíteni. Igaz, nem sokat tudok az autizmusról,
szóval talán nem lennék jó benne.
– Ó, dehogynem! Nagyon hálás lennék. Jó volna, ha Wendynek lenne
társasága iskola után is. Igyunk egyszer egy kávét, és beszéljük meg
nyugodtabb körülmények között.
Gwen el sem hiszi, hogy ilyen nyitott. Ez nem vall rá. De úgy érezte, van
mit nyújtania. Otthon olyan haszontalannak érzi magát.
Annie David dolgozószobájába vezeti, Wendy pedig egy csésze teát és egy
tányéron kekszet hoz neki, szép szalvétával.
– Micsoda tálalás! — lelkendezik Gwen. — Köszönöm, Wendy!
David megmutatja neki a csekkeket. Az első az ígért ötszáz font Alice-től.
Egy képeslaphoz mellékelte, melyen egy nyuszi van. A szöveg pedig:
Boldog húsvétot! Öröm volt beszélgetni azzal a kedves fiúval.
Sok sikert és áldást kívánok.
Alice Griffiths (Mrs.).
A másik csekk kétezer fontról szól. Gwen alig hisz a szemének. Egy
névjegykártyával érkezett, krémszínű háttéren fényes feketével szerepel rajta a
Patricia Lansdowne név, egy mobilszám, e-mail-cím és Instagram-fiók. A
hátoldalán kézírás: Üdvözlettel, P.
– El sem hiszem — ámuldozik Gwen.
– Még hogy te? Én nem hiszem el! Gwen, felfogtad, hogy ez több pénz,
mint ami két év alatt összegyűlt a tetőfelújításra? És egy teljesen ismeretlen nő
kedves fiúnak nevezte Jarvist. Tudom, hogy arany szíve van, de első látásra
általában nem kelt jó benyomást.
– Nagyon jól csinálta. Ez lenyűgöző! Elvihetem a csekkeket megmutatni
neki? Ma dolgozik, és szörnyű érzés, hogy előbb tudtam meg, mint ő.
– Hát persze. Be is válthatod, ha van kedved, akkor nem kellene bemennem
a városba.
– Rendben. Hova menjek? Mit csináljak?
Gwen napja hirtelen tele lesz teendőkkel. Először elmegy a
GyorsanSokatba, ahol Jarvisnek semmi nyoma. Megkérdez egy tagbaszakadt,
középkorú férfi alkalmazottat, hol lehet, mire az visszakérdez:
– Maga a felügyelő tisztje, ugye? — majd Gwen zavarodott arckifejezése
láttán felnevet. — Csak vicceltem. Hátrament szünetre. Mindig szünetet tart.
Magának nem lenne szabad hátramenni, de ha nem mondja el senkinek,
megengedem.
A kártyáját odatartja egy szürke ajtó elé, és Gwen egy betonozott
raktárhelyiségben találja magát. A hátsó ajtó nyitva, ott ül Jarvis, a szokásos,
félig fekvő pózban, lábát maga elé nyújtva, a semmibe réved és dohányzik.
– Szia! — mondja Gwen. — Mutatni akarok valamit.
– Már mondtam — felel Jarvis, hátra sem fordulva. – Nem érdekel a
melltartód.
– Mi? Nem, én vagyok az. A fiú nevetve hátrafordul.
– Tudom. Csak húztalak egy kicsit. Nem számítottam ma rád. Mi járatban?
A veszedelmes vonzóerőm csábított ide?
Gwen forgatja a szemét.
– Tagadhatatlanul — megy bele a játékba. — Dave tiszteletes írt. Ezeket
látnod kell.
Odaadja neki a csekkeket és a kártyákat, majd nézi, ahogy a fiú arca halvány
rózsaszínre vált. Különös látványt nyújt a GyorsanSokat kék-fehér
nejlonköpenyében, fehér névkártyájával. Jarvis Millwood, a vevők
szolgálatában.
– Alice tényleg küldött — mondja lenyűgözve — és az az ijesztő Patricia
is... kétezerfont. Mit szólt Dave tiszteletes?
– Nagyon izgatott volt. Jarvis, remek munkát végeztél. Te aztán nem vagy
kispályás! Szerintem mostantól minden telefont neked kéne intézned.
 – Kizárt. Te hívod a te találataidat, én az enyémeket. Máskülönben az
egyikünk sokkal többet gyűjt, mint a másik.
– De te olyan jól csinálod.
– Ja, de ki tudja? Talán te is, ha megpróbálod. Gwen felsóhajt. Még
beszélgetnek egy kicsit, mikor kijön a tagbaszakadt férfi, akivel Gwen beszélt,
és a kasszához hívja Jarvist.
– Baszki — káromkodik. — Bocsánat, hölgyem.
– Semmi gond. Úgyis mennem kell a bankba.
– Akkor jobb, ha sietsz, mert délben bezár.
– Tényleg? Te jó ég! Szia, Jarvis!
Kirohan a GyorsanSokatból, és szaladni kezd a bank felé. Csak mikor
odaér, látja, hogy egy órakor zár. Zihálva, lihegve áll be a sorba. Roppant
elégedett, amiért ilyen sok pénz kerül a templom számlájára.
Ezután az áhított írószerboltba megy. Vesz néhány A3-as méretű
kartonpapírt, ollót, filctollat és címkéket. Aztán a templomba siet, és lepakol,
mindent előkészítve hétfőre. Nem szeretné, ha Mary néni meglátná mindezt és
kinevetné miatta. Aztán visszamegy a városba ebédelni. Gwen rádöbben, hogy
többet sétált ezen a héten — sőt, már ma is —, mint azelőtt egy hónap alatt
összesen. És nem is gondolt egész reggel a csokoládéra. Ez biztos nem
véletlen. Megebédel ugyanabban a kávézóban, aztán visszamegy a könyvtárba,
és addig ül ott, míg nem ír valamit.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Jarvis

Jarvis kénytelen vasárnap is bemenni dolgozni. Nem mondhat nemet, miután

pénteken beteget jelentett, ami viszont azt jelenti, hogy szombat este nem
megy el bulizni. Hétfőre két józan nap áll mögötte, és saját magát is meglepve
már fél tizenegyre a templomnál van. Gwen is épp akkor veszi le a kabátját,
mikor megérkezik.
– Szia! Hogy vagy? — Úgy látszik, örül, hogy látja, és Jarvis is elvigyorodik.
Pedig igazán nem olyan szórakoztató egy templom irodájában üldögélni egy
szociálisan alkalmatlan lánnyal, fizetség nélkül. De talán már nem tart sokáig.
Talán hamarosan megtalálja a rejtélyes lányt. Addig biztosan folytatja.
– Mi ez? — biccent az asztalon álló nagy papírzacskó felé.
– Cuccok a grafikonhoz. Később megcsinálom. Arra gondoltam,
felírhatnánk azt is, hogy mit néztünk át eddig. Én időrendben haladtam, mint
tudjuk, de te átugrottál pár részt, és nem lenne jó, ha bármi is kimaradna.
– Akkor először csináljuk ezt — mondja Jarvis. — Aztán megnézhetjük,
hány adományozó adatait tudjuk összegyűjteni  az adott hónapból.  Ebből
megtippelhetjük, mennyi gyűlik össze a végére. Gwen egyetért.
– Jó ötlet.
Olyan könnyű boldoggá tenni, hogy Jarvis alig tudja elhinni, milyen
boldogtalan volt ez a lány, mikor egy héttel ezelőtt találkoztak. A nagynénje
igazi szipirtyó lehet.
– Én tehát átnéztem 2007. januártól 2008. júniusig. Te pedig.
– 2014. januártól novemberig. Hogy tudtál többet átnézni, mint én? Sokkal
lassabb vagy.
– Nem vagyok lassú, csak alapos. Valószínűleg azért, mert én mindig
tovább maradtam. Szóval másfél évből összejött. hűha, csak két adományozó
adata, egy telefonszám és egy e-mail. Ez lehangoló. Mi a helyzet veled?
 – Én egy évet néztem át, és négy adományozóval vettem fel a kapcsolatot: a
három telefon, és írtam e-mailt Hettie-nek csütörtökön. És van még egy e-
mail-cím, amit megpróbálhatunk. írjunk ma! Hétfőn pedig felkereshetnénk
azokat, akiknek az adatait kigyűjtöttük a héten.
– Ez jó ötlet — gondolkodik el Gwen. — Eltarthat egy ideig, míg
válaszolnak, és ha valaki közülük adományoz, az bearanyozza a hetünket.
Tudod, mit csinálhatnánk még? Egy táblázatot. Beírjuk a lehetséges neveket, és
bejelöljük, hogy megkerestük-e már őket, vagy még szükség van-e valamilyen
adatra és így tovább. Különben nem fogjuk tudni, ki kicsoda. Mi az? Miért
vigyorogsz?
– Juhú! Csináljunk egy táblázatot! — lelkendezik Jarvis hadonászva. —
Kicsinálsz. De igazad van. Alig várom!
– El tudom képzelni — vet rá sértődött pillantást Gwen. — Akkor én
kezdem a táblázattal, mert te túl menő vagy hozzá, te pedig nézd végig a 2014-
es évet. Ez így remek lesz.
– Ó, csodálatos lesz. Szeretem, ha rendben mennek a dolgok — duruzsolja
Jarvis, mire kap egy ütést a karjára. Zavarba jön a feltámadó jó érzéstől. Mi ez?
Azelőtt nem gondolta, hogy bármi baja lenne, nem volt egy rakás
szerencsétlenség, mint Gwen. De valami hiányzott, gondolja, míg leteszi maga elé
a fénymásolt lapokat. Különböző dolgok. Célok, önbecsülés, talán barátság is,
bár ez fura, mert Jarvisnek rengeteg barátja van, amilyen könnyű vele kijönni.
De ezek a barátságok mind a kocsmához fűződnek. Nem is emlékszik, mikor
hívták el utoljára moziba, kerti sütögetésre vagy kirándulni. Egyiküknek sem
említette a látogatók könyvét, mert tudta, hogy nem értenék meg, nem tudna
velük beszélgetni róla. Igazából elég. unalmasak a beszélgetéseik. Ez azt
jelentené, hogy furább, mint gondolta?
Nagyot sóhajt, és visszairányítja a figyelmét Derek Prosserre Edinburghból.
„Nagyon szép templom." Nyugi, Derek, szívrohamot ne kapj. Aztán a Mumford
család következik Devonból. „A napunk fénypontja. Elbűvölő, emelkedett és csendes. "
Erről van szó, Mumfordék. Efféle bejegyzések következnek, minden adat
nélkül. Jarvis tudja, hogy csak szerencséje volt az első napon azzal a sok
emberrel, akit könnyű volt felkeresni. Mintha az univerzum incselkedett volna
vele: „Látod, Jarvis? Ők mind az igaz szerelmed lehetnek."
 Olvashatatlan bejegyzés következik. Jarvis próbálja kisilabizálni a rossz
helyesírású macskakaparást.
2014. november 30.
Jase Norris, Milton Keynes. Azért jöttem, hogy megköszönjem a tiszteletesnek, de nem volt
itt. A lányom gyűlölt mint a nyavaja. Ittam mint kefekötő. Most már nem. Nem láttam
tizennoc tizeny 18 éve de idejöttem és imátkoztam és előkerült. Sose volt semmim. Most
minden hónapba vesz egy tál ételt meg szép fügönyöket is hozott és imélt ír. Egyenesbe jötem.
Köszönöm az imátkozást.
Az e-mail-címet a rubrika aljára firkantották. Nem nagyon lehet kiolvasni, mert
a vonal átfut rajta. Ez egy A vagy inkább E? Egy L vagy egy egyes szám? Jarvis
leírja az összes lehetőséget a papírjára. Most már van néhány. Nem mintha
Gwent akarná majmolni, de talán kellene neki is egy füzet, hogy ne veszítse el
ezeket. Jarvis sok mindent elveszített már. Napszemüvegeket, pulcsikat, egy
cipőt, kétszer a pénztárcáját. Micsoda szép történet, gondolja. Rossz érzése
támad, hogy pénzt kérjen ettől az embertől, mikor így is alig van valamije, és
ennyire örül az új függönyöknek. De talán az elmúlt három év jól alakult
számára. Mielőtt elmondhatná Gwennek, a lány felkiált.
– Ó! — mondja izgatottan. — Várj! — emeli fel a kezét. — Várj, ó... — A
második ó csalódást sugall. — Ez nagyon aranyos.
– Micsoda?
A lány felé fordítja a laptopot, hogy lássa a képernyőt. Hattie válaszolt az e-
mailre.
„Kedves Jarvis,
Köszönöm a levelét. Emlékszem arra a helyre. A fizetés nélküli szabadságom
harmadik évében jártam ott, mikor épp Kenten utaztam keresztül — hatvan ország
tizenkét hónap alatt. Úgy gondoltam, soha nem állapodom meg, de aztán hozzámentem egy
londoni férfihoz, úgyhogy most van otthonom. Jesszus, iszonyú drága. London és az esküvő
is. Amellett most egy magazinnál dolgozom asszisztensként, más szóval meglehetősen csóró
vagyok. De olyan szép emlékek kötnek ahhoz a helyhez, hogy felajánlok egy kis összegű
adományt, húsz fontot a JustGiving oldalon keresztül. Sajnálom, hogy ilyen keveset tudok
adni. Remélem, összegyűlik a kellő összeg.
Üdv, Hattie Walsh (Mrs... © )"
– Hát — kezdi Jarvis —, ha ő az a lány, akit láttam, mostanra férjhez ment.
Azért rendes tőle, hogy küld pénzt.
 – Sajnálom, Jarvis. Tudom, hogy közhely, de hiszek benne, hogy ha meg kell
találnod, megtalálod. Ha pedig nem, találsz másvalakit, aki még jobb is.
– Hát ja, köszi. Olyan hülyeség, nem? Csak egyszer láttam. Mennyi rá az
esély, hogy három év után megtalálom, nincs senkije, és tetszem neki? De
valamiért úgy érzem, ezt kell tennem.
– Az pont elég — bólint Gwen, és visszatér a táblázatához.
Jarvisnek tetszik, hogy a lány nem csinál nagy ügyet a dologból, nem
gúnyolja ki, és nem fújja fel az egészet. Jarvis visszatér a könyvhöz, Gwen
pedig beírja a táblázatba a neveket, aztán kipakolja a szatyorból, amiket a
városban vett: papír, tollak.
– Alig vártam, hogy megcsinálhassam a grafikont -magyarázza. — Most,
hogy már van három adományunk, végre elkezdhetem. Nagyszerűen csináltad,
Jarvis, de tényleg. Mindegyikükkel te vetted fel a kapcsolatot.
– Csak azért, mert te még nem hívtál fel senkit. A kézműveskedés előtt
felhívhatnád azt a számot.
– Jaj, ne! Nem akarom! Tényleg nem. Hívd fel te, Jarvis! Olyan jól csinálod.
– Nem. Próbáld meg! Ha pár hívás után még mindig utálod az egészet,
átveszem. De meg kell próbálnod. Ugyanannyira részese vagy ennek az
egésznek, mint én. – Ezt komolyan így gondolja. Úgy látja, Gwen okosabb
nála, elhivatottabb, és ez annyira az ő világa. Nem kellene meghátrálnia tőle.
Amellett annyira. kivirult, ahogy az anyja mondaná, mindössze egy hét alatt.
Talán még jobban kivirul, ha több mindent csinál. Őszintén szólva ráférne.
– Hívd fel a számot, aztán ráér a grafikon. A szüleim mindig azt
mondogatják, először gyorsan essek túl a rossz dolgokon, hogy aztán
megjutalmazhassam magam azzal, amit csinálni szeretnék.
– És hallgatsz rájuk?
– Nem, persze hogy nem. De én egy seggfej vagyok, te meg nem. Kapd
össze magad, Gwendoline Poppy!
A lány elmosolyodik.
– Kapd össze magad. A nagyi mondogatta mindig ezt. Nem is tudom.  
hadd gondolkodjak egy kicsit.
– Nem. Attól csak rosszabb lesz. — Jarvis elgondolkodik, hogyan
bátoríthatná a lányt. Aztán eszébe jut. – Amúgy anyu azt mondta, hogy
szeretne ma is meghívni hozzánk ebédre. Ha nem telefonálsz, nem jöhetsz. Na
erre mit lépsz?
Nem tudja nem észrevenni, hogy felragyog Gwen arca a meghívás hallatán.
Az anyjának igaza volt — mint mindig. Tényleg szüksége van barátokra, vagy
csak normális emberekre, bár Jarvist talán nem sokan neveznék normálisnak.
– Jó, jó — mormolja Gwen, a füzetébe néz, előveszi a telefonját, aztán csak
ül ott némán. Jarvis visszatér a munkájához, december végéhez, ahol talál pár
ígéretes bejegyzést. Az egyik látogató megadta a Twitter-fiókja nevét. Felírja.
Egy próbát megér.
Gwen végre beüti a számot, és a füléhez teszi a telefont. Remélem, sikerül
neki, gondolja Jarvis. Ha nem veszik fel, újabb néhány óra eltelhet, mire ismét
próbálkozik.
– Izé, halló? Halló? Ó! Halló! Üdv! Ön, izé, Lavender Hamilton, ugye? —
Jaj, Gwen. A hangja, mint egy kislányé, bátortalan és magas. És szegény pont
egy Lavender nevű illetőt talált. — Ó, remek. Szóval az én nevem Gwen
Stanley, és egy kéréssel hívom. Nem, nem akarok semmit eladni... — Te jó ég,
Gwen, ne azzal kezdd, hogy akarsz tőlük valamit. — A Szent Domneva
templomból hívom, Kent-ből. Ellátogatott ide, hát úgy tíz éve, és biztosan
nem emlékszik már.
Jarvis igyekszik leküzdeni a késztetést, hogy felordítson és kiüsse a kezéből
a telefont. Gwen most olyan, mint egy héttel ezelőtt. Végül nagy nehezen a
tárgyra tér. Jarvis véleménye szerint kicsit körülményesen adja elő a
mondandóját, de ez a Lavender türelmesnek tűnik, Gwen pedig tisztán és
érthetően beszél a templomról, illetve az adománygyűjtésről. Aztán hosszú
szünet következik, sok „hmm, hmm" és „értem", majd Gwen megköszöni és
leteszi a telefont.
– Istenem, ez szörnyű volt. A vége nem, de annyira borzalmasan éreztem
magam. — Az arca vörös, nehezen kapkodja a levegőt.
– Jól csináltad. Nemet mondott?
– Nagyon öreg. Özvegy, és nincs pénze. De nagyon kedves volt, és
szabadkozott.
– Az is valami. Látod? Megcsináltad.
– Igen. Bárcsak igent mondott volna. Van még egy e-mail-címem, és kész
vagyok.
 Gwen hamarosan a padlón ül, akár egy gyerek a játszótéren, körülötte a
grafikonhoz szükséges holmik hevernek. Jarvis mosolyogva nézi, aztán
hitetlenkedve megrázza a fejét. Végigment 2014-en, a laptopért nyúl, hogy
írjon Jase Norris lehetséges e-mail-címeire, és megkeresse Twitteren
@purplemarcella felhasználót.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Gwen

Hangos pittyegés ugrasztja fel Gwent. Teljesen elmerült a grafikonkészítésben.

Nem az a célja vele, mint a táblázattal, hogy hasznos legyen, inkább motiváló,
hogy azonnal láthassák a haladást. Egy rakétát rajzolt, csúccsal az ég felé,
hosszában bejelölte a számokat, a tetejére pedig odaírta az ötvenezer fontot,
melyet össze kell gyűjteniük.
– Mi volt ez? — kérdezi, mert az a valami tovább pittyeg. Jarvis vállat von,
fel sem nézve a képernyőről. — Tőled jön — állapítja meg Gwen. — Az órád
az.
– Ja, tényleg. — Jarvis lenyom egy gombot az óráján, és a pittyegés
abbamarad. — Biztos anyu állította be. Szokott ilyet csinálni, mert van, hogy
megfeledkezem az időről. Ezek szerint ebédidő van.
– Remek. — Gwen feláll, nem is próbálva leplezni, mennyire örül, hogy
újra láthatja Justine-t és ehet a mennyei főztjéből. Jarvis lecsukja a laptopot és
feláll.
– Azta! — fordul meg, és a grafikonra mered. — Gwen, szívem, fogd vissza
magad!
– Mi?
– Miért rajzoltál egy hatalmas péniszt?
– Micsoda? Dehogy! Ez egy rakéta, te idióta! Gondoltam, így mókásabb, mint
egy sima grafikon. Érdekesebb.
Jarvis rákacsint.
– Az biztos, hogy érdekesebb. Gwendoline Poppy, talán maradnod kéne a
szavaknál, és rám bíznod a rajzolást. Ez egy pénisz. Talán a tudatalatti vágyaid
törtek felszínre.
– Fogd be! Azok ott ablakok, a rakéta csúcsán pedig... Na mindegy, majd
később megvitatjuk, ne várassuk az anyukádat.
Jarvis egész hazaúton kuncog, Gwen legnagyobb bosszúságára.
 A meleg fogadtatás, a finom étel és egy kiadós beszélgetés után visszafelé
tartanak a templomba, hogy folytassák a munkát. Jarvis mesélt Gwennek Jase
Norris bejegyzéséről, ami mélyen megérinti a lányt. Még mindig melegséget
érez Justine anyai gondoskodásától. Bárcsak örökre ott maradhatnék, gondolja,
aztán rádöbben valamire. Azt próbálja újraalkotni vagy pótolni, amit a szüleitől
kapott. Először Mary néninél, a család legidősebb tagjánál, akitől
gondoskodást és védelmezést várt. Most pedig, hogy a néni kudarcot vallott,
Justine a következő jelöltje. De ez nem így működik. Soha többé nem hozhatja
vissza a szüleit. Egyetlen dolgot tehet, bármennyire sem szeretné, bármennyire
nem áll készen: hogy önmaga legyen, és a saját lábára álljon. Hamarosan eljön
az a pont, mikor tovább kell lépnie.
Az irodában Dave tiszteletes várja őket. Zavartan nézi Gwen ábráját, arcán
enyhe pírral.
– Üdv! — köszönti Gwen vidáman. — Nagyon jól haladunk. Ma is
szereztünk egy adományt, bár csak húsz fontot.
– Ó, ez fantasztikus! Remek! — mondja Dave tiszteletes. — És ez...
micsoda?
– Ez a grafikon, amely mutatja, hogy haladunk. Látja, alul nulla van,
ahonnan kezdtük, a csúcsán pedig ötvenezer font. Most itt tartunk, egy kicsit
feljebb, tizennégyezer-öt-százhúsz fontnál. — Letérdel, és szövegkiemelővel
átsatírozza az összeget.
– Ez remek, Gwen. De megkérdezhetem, hogy ez szerinted teljesen
helyénvaló? Mármint miért éppen. egy.
– Dave tiszteletes szerint is olyan, mint egy pénisz – szúrja közbe
segítőkészen Jarvis.
– Nem is! — kiált fel elvörösödve Gwen. — Vagy igen? — kérdi
szégyenkezve.
– Hát... attól tartok, igen.
– Egy rakétát akartam rajzolni.
– Ó, értem! — Dave tiszteletesarcán megkönnyebbülés árad szét. — így
már érthető. Valahogy nem éreztem hozzád illőnek. Nem látszódik rajta
azonnal, hogy ez egy r akéta. Talán valami másra lesz szükségünk, ha majd ki
szeretnénk rakni a templomban. Esetleg valami egyszerűre, mint egy
vonaldiagram.
 – Ó. Rendben — mondja Gwen csalódottan. Valami érdekesebbet szeretett
volna, nem egy unalmas vonaldiagramot. Még csillagos matricákat is vett a
rakéta köré, jelezve, hogy az űrben száguld.
– Megmondom, mi legyen — veti közbe Jarvis. — Gwen, mutasd meg
Dave tiszteletesnek a táblázatot, én pedig rajzolok valamit, ha szeretnéd.
Úgyhogy Gwen feláll, Jarvis pedig a földre kuporodik, és felveszi a filctollat.
Dave tiszteletest lenyűgözi a táblázat, és néhány percig azokról beszélgetnek,
akiket valamilyen módon el lehet érni. Aztán Jarvis megszólal:
– Kész — fordul meg nagy lendülettel.
– Azta! — nyögi ki Gwen.
– Ez tökéletes — mondja Dave tiszteletes. — Milyen okos vagy, Jarvis.
Jarvis a Szent Domneva tornyát rajzolta le. Gwen rakétájával ellentétben ez
egy csöppet sem fallikus, csak egy egyszerű templomtorony. Az alján a
templomtető egy darabja látszik, balra a tiszafa koronája. Az összegeket is
bejelölte, ahogy Gwen tette korábban, és be is színezte, amit eddig
összegyűjtöttek.
– Jó lesz így? Mindenkinek? Akkor jó. — Összeszedi a matricákat. — Fel
akarod ezeket ragasztani, Gwen? Az éjszakai égen lehetnek csillagok, vagy
jelölhetik az összegyűjtött pénzt vagy ilyesmi. — Odaadja a matricákat, mire a
lány örömében a levegőbe bokszol.
– Ezt már rátok bízom — mosolyog Dave tiszteletes.
– Jarvis, ez tényleg gyönyörű — lelkendezik Gwen, mikor a pap elmegy.
Egymás mellett állva szemlélik a művet.
– Semmi különös — legyint Jarvis. — Csak egy kis firka.
– Nem, nem az. Ha három perc alatt ilyet firkálsz, el sem tudom képzelni,
milyen lehet, ha igazából rajzolsz.
– Nem rajzolok igazából. Többé nem. Gyerünk, Gwen, ragaszd fel a
csillagokat!
Gwen lekuporodik, és teleragasztja csillagokkal az A3-as papírt, amelyre
Jarvis a grafikont rajzolta. Jólesik neki, hogy a fiú átvállalta a feladatot, mert
tudta, hogy ő nem elégedne meg egy unalmas vonaldiagrammal. És azzal, hogy
a csillagokat odaadta neki, bátorította, hogy részt vegyen a munkában, holott
nincs igazán művészi vénája. Elpirul a rakétára gondolva. Milyen megalázó.
 2008 hátralévő része nem hoz eredményt. Csak keresztnevek és helységek
hosszú sora. Hamar végeznek vele, s ikertelenül. Gwen csalódottan megnézi az
időt: fél öt. Mellette Jarvis némán dolgozik. A lány belekezd a 2009-es évbe.
Eleinte ez sem ígér eredményeket, ám márciusban végre akad valami érdekes.
A „Név" rubrikába csak annyit írtak: „Bry". Ám a bejegyzés annál
kecsegtetőbb:
„Tekints a világra mindig kíváncsisággal! Az utazó szemével nézd az embereket és
helyeket! Fedezz fel rejtett kincseket a legvalószínűtlenebb helyeken! Ebben a templomban
ott a varázslat, falai között pedig sok-sok történet."
Ó, Gwen imádja ezt a férfit. Az „Elérhetőségek" rubrikába pedig odaírta a
honlapja címét: www.bryanbolan.com.
Felnyitja a laptopot, és beírja a címet. Valamiféle utazó író lehet. A
honlapján amatőr, de gyönyörű fotók vannak. Néhány kép sarkában egy
hüvelykujj van, mások pedig túlexponáltak. Ám Gwen ugyanúgy elvész
közöttük, ahogy a látogatók könyvében: álmodozásra és képzelődésre
késztetik. Cseresznyefa-virágzás Japánban (mindig szerette volna látni),
buddhista templom Kambodzsában, szörfösök Balin, naplemente a
tengerparton Ausztráliában. a helyek, ahová sosem jut el, és milyen
gyönyörűek.
A „Rólam" menüpontra kattint, és meglepetésére egy középkorú, gyér
bajszú férfit lát. Valamiért fiatalnak és vakmerőnek gondolta Bryt. A fényképen
egy buszmegállóban áll a semmi közepén, hatalmas hátizsákkal. Nem magas,
hacsak ez a buszmegálló nem nagyobb, mint a többi. Kis termetűnek és
félénknek látszik, némileg furcsának. A fotókat a blogjához vezető linkekkel és
gondolatébresztő feliratokkal látta el, akárcsak a látogatók könyvében. Gwen
rákattint néhányra, és sok érdekes posztra bukkan. A férfi nagyon érzékletesen
ír, nemcsak rögzíti a látottakat, hanem arról is beszámol, mit jelentenek
számára. Sajnálatos módon özvegy, és az utazásai közben folyton elképzeli, mit
szólna ezekhez a helyekhez a felesége. Gwen izgatottan a „Kapcsolat"
menüpontra kattint, és bemásolja az e-mail szövegét, amelyet Jarvisszel együtt
írtak. Némi gondolkodás után kiegészíti egy bekezdéssel.
„A fentiek minden fontos tudnivalót tartalmaznak. De meg akartam köszönni, hogy
megadta a honlapja címét, nagyszerű érzés volt ott kalandozni. A fotói olyan gyönyörű
helyekre repítettek, ahol még sosem jártam. A blogbejegyzései inspiráltak. Én is szeretek
írni, és mikor fiatalabb voltam, író akartam lenni — ami végül nem történt meg. Lenyűgöz,
ahogyan az élményeiről ír, és csak el akartam mondani, hogy huszonhat éves vagyok, és
természetemnél fogva félénk. A szüleim két éve meghaltak, és az addigi életemnek vége
szakadt. Még nem építettem új életet, de azzal, hogy adományokat gyűjtök a Szent
Domnevának, egy új barátot is szereztem, és olyan örömök érnek, amelyekre nem
számítottam. Köszönöm, és jó utazást!
Gwen"
Lecsukja a laptopot, és Jarvisre néz. A fiú csendben jegyzetel egy papírra.
Gwen felvonja a szemöldökét.
– Nem szeretnél egy jegyzetfüzet, hogy ne legyen annyi papírlapod? Ezeket
könnyen elhagyhatod.
A fiú felnéz.
– Ja, gondoltam már rá. Majd szerzek egyet.
– Hozok neked, otthon van egy rakás. Szeretem a papírholmikat.
Jarvis vigyorog.
– Ezen valahogy nem lepődöm meg. Köszönöm, Gwendoline Poppy.
Gwen a grafikonra néz. Nagyon jól sikerült. Csak néhány vonás egy fekete
filctollal, és máris ott van a papíron a Szent Dom. De valami azt súgja neki,
jobb, ha ezt nem hozza fel újra.
– Tudod, mit csináltam szombaton? — kérdezi helyette.
– Mit?
– Elmentem a könyvtárba. Addig ültem ott, míg nem írtam valamit.
Átgondoltam, amit a múltkor a kocsmában mondtál.
Jarvis kiegyenesedik és ránéz.
– Tényleg? Ez remek. És írtál valamit?
– Sokáig nem. Aztán végül igen. Elkezdtem egy novellát.
– Menő. És be is fogod fejezni?
– Szerintem igen. Talán jövő szombaton, amikor nem vagy itt. Vagy
valamelyik este.
– Elolvashatom?
– Nem, dehogy! Vagy... talán. Még nincs kész.
– Oké. Persze. Én sem mutattam meg senkinek a munkáimat, míg be nem
fejeztem őket.
 – Eszembe jutott, amit mondtál, hogy az is kudarc, ha nem próbálsz meg
valamit, és ha ez tesz boldoggá, akkor ezt kell csinálnom azok helyett, amik
nem tesznek boldoggá. Tudom, hogy sosem lesz belőle semmi, de igazad volt,
jól éreztem magam.
– Szuper! Azt hiszem, most először fogadja meg valaki a tanácsom, ami
nem azzal végződik, hogy a főutcán robog egy bevásárlókocsiban, vagy egy
kerítésen mászik át hajnali kettőkor, hogy aztán a kórházban kössön ki.
Gwen felvonja a szemöldökét.
– Nagyon különböző életet élünk, Jarvis Millwood.
– Így van, Gwendoline Poppy, így van.
– Tényleg nem festesz vagy rajzolsz többé? Semmit? Soha?
– Nem igazán. Unalmamban néha firkálgatok. És ezt csináltam. — Elkezdi
levenni a pulóverét, és Gwen egy szörnyű pillanatig azt hiszi, valami rémes
tetoválást fog látni. De Jarvis a pólóját mutatja meg. Kifakult, halvány barna és
egy ágaskodó kobra van rányomva feketével. Gwen nem gondolta volna, hogy
valaha hosszasan bámulja Jarvis felsőtestét, de minden részletet meg akar
vizsgálni, a kígyó kinyújtott nyelvét, pikkelyei mintázatát, testének tökéletes
ívét. Elakad a lélegzete a látványtól.
– Ez pedig a háta — fordul meg Jarvis, felhúzva a pulcsiját. Itt egy
rajzfilmfigura-szerű rágcsáló van, talán mókus vagy tengerimalac, arcán
hatalmas vigyorral, mancsában egy sör és alsónadrágot visel. Gwen nevet.
– Ezeket te rajzoltad?
Jarvis megfordul, és visszahúzza a pulóverét.
– Én rajzoltam, én nyomtattam. Van egy nyomtatóm odahaza a padláson.
Régen volt egy ötletem, saját pólókat akartam gyártani, és az üzletben árulni.
De aztán a bolt bezárt természetesen. Amúgy sem akartam olyan nagyon.
Csináltam egyet a bátyámnak is. A Mercedesét mossa vele.
– Csinálsz nekem is egyet?
– Tényleg? Nem illik annyira hozzád. Bár úgysem látszik majd a sok réteg
alatt, amit hordasz.
– Bagoly mondja verébnek. Te meg mindig ezt a hatalmas fekete pulcsit
hordod. Csinálj nekem egyet, bármilyen mintát, amit szeretnél. Kifizetem.
– Dehogyis. Nem fizeted ki. De ja, csinálok neked egyet. Csak adj egy kis
időt, hogy kitaláljam, milyet. Oké?
 – Oké. Szóval mi az, amit igazán akarsz, ha nem pólókat? Jarvis
elvörösödik, nem halvány pírral, hanem homlokától a nyakáig.
– Egy galériát akartam. Képzőművészetit. Nem egy puccos londonit,
hanem egy kisebbet a parton valahol. Nem Cornwallban, ott már így is sok
galéria van. Talán Walesben vagy itt, Kentben. De ez sosem fog megtörténni.
Hülyeség.
– Nagyobb hülyeség, mint hogy én írjak egy könyvet?
– Hé, ezt nézd! — mutat Jarvis egy bejegyzésre 2015-ből. — Harry
Bramley és James Varden. El vannak ájulva a Szent Domtól. És ideírták a
postacímüket. Én nem tennék ilyet, de mindegy. Nincs telefonszám, sem e-
mail-cím. Akkor írunk nekik, nem?
Gwennek feltűnt, hogy a fiú témát váltott.
– Fantasztikus. Beírom a táblázatba. És igen, holnap hozok levélpapírt. Van
néhány aranyos képeslapom.
Jarvis vigyorog.
– Azt mindjárt gondoltam.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Jarvis

Ujabb hét telik el. Jarvis pénteken és szombaton munkába megy, ahogyan
azt elvárják tőle; Gwen csütörtökön és pénteken dolgozik, ahogyan azt elvárják
tőle. A látogatók könyvével vasárnaptól szerdáig foglalkoznak, de csütörtöktől
szombatig bosszantó módon kiesnek a napok. És mindezt miért? Hogy
polcokat töltsön fel és vásárlókat szolgáljon ki a GyorsanSokatban. Gwen
esetében pedig, hogy egy kopár irodában üljön egy nyugdíjassal, és aktákat
tologasson.
Jarvis tudja, hogy Gwen szombatonként a könyvtárban dolgozik a
novelláin. Azt kívánja, bárcsak ő is találna hasonló, értelmes tevékenységet
csütörtökönként. Legutóbb Matt-tel és Whackóval töltötte a napot, és örül,
hogy a lány másnap nem látta. Szörnyen érezte magát utána, bár az üzenetek
tanúsága szerint a haverok élvezték. Nagyon ki volt ütve, talán mert jó pár
napot kihagyott. Akárhogy is, nem akarja egyhamar megismételni, de ha nem a
fiúkkal lóg, akkor mit csináljon? Nem is kérdés, hogy a látogatók könyvén
együtt dolgoznak Gwennel.
Szombaton Royston hívja bulizni, de nemet mond. A szülei elképednek,
mikor vacsora után ledobja magát melléjük a kanapéra a tévé elé. Valami
negédes filmet néznek, és a felénél az anyja megszorítja a kezét, anélkül, hogy
levenné a szemét a képernyőről. Másnap reggel korán ébred, és hosszú idő óta
most először érzi magát remekül vasárnap reggel. A szüleivel és a szomszéd
Effie-vel reggelizik, majd készülődni kezd a templomba.
– És nem is kényszerítettem — csodálkozik az anyja.
Húsvétvasárnap különleges nap Dave tiszteletes számára. Mikor odaérnek a
templomba, Gwen a szokásos helyén ül, magányosan hátul. Jarvis anyukája
odamegy, és karon ragadja.
– Ne ücsörögj itt egyedül! Gyere, csatlakozz hozzánk! — így hát Jarvis
Gwen és Effie közé szorulva találja magát. Elborzadva veszi észre a pulpitussal
szemben, a templom falára kiakasztott grafikont a templomtoronnyal. Tőle
szokatlan módon ezúttal nem szundikál el, a szertartás alatt végig éber marad.
Effie bezzeg a vállán szendereg. Végig azon tűnődik, mit rajzoljon Gwen
pólójára. Az, amit megmutatott neki, a visszafogottabbak közül való. A
legtöbb mintán meztelen nők vagy piás viccek vannak. A lány valószínűleg
egyiket sem értékelné.
A beszédében Dave tiszteletes kiemeli, milyen csodálatos munkát végeznek
Gwennel a látogatók könyve kapcsán. Elmondja, hogy máris kettőezer-
ötszázhúsz fontot gyűjtöttek össze, megmutatja a gyülekezetnek a grafikont, és
kiemeli, hogy Jarvis rajzolta. Elmondja, hogy ő és Gwen jóval többet
dolgoztak a szükségesnél, több időt szántak rá, mint gondolta volna, és
emlékezteti a híveket, hogy még mindig lehet hozzájuk csatlakozni. Gwen és
Jarvis felháborodott pillantást váltanak. Nem akarják, hogy bárki betolakodjon
közéjük.
A mise után rögtön az irodába menekülnek. Hamarosan a templom is
elcsendesedik, csak Dave tiszteletes járkál ide-oda, pakolászik. Nem érkezett
újabb adomány, Jarvis legnagyobb csalódására.
– Szerintem csak nagyon szerencsés voltál az elején – sóhajt Gwen. —
Mármint nyolcból vagy kilencből három adományozó nagyon sok. Fogadok,
ha beszélnénk egy profi adománygyűjtővel, azt mondaná, nagyon ritka az ilyen.
Holnap tovább próbálkozunk, és meglátjuk, mi lesz.
– Igen, de csak néhány elérhetőségünk van, úgy négy. Ha tízből egy
adományoz, az nem túl jó arány.
– Igen. Nekem kettő van. Hogy csináljuk? Gyűjtsük ki azokat, akik
megadták az adataikat, aztán térjünk vissza azokra, akiknek jobban utána kell
néznünk? Ha felkerestünk mindenkit, akinek van adata, a maradékra annyi időt
szánunk, amennyit akarunk. Vagy van más ötleted?
Jó kérdés. Jarvis még nem vallotta be magának, hogy már nem is annyira a
rejtélyes lány megtalálásán ügyködik, pedig ez a helyzet. Vajon találkoznak
majd Gwennel azután is, hogy lezárult az adománygyűjtés? Rádöbben, hogy
szeretne. De mit fognak csinálni? Kedveli a lány társaságát, de az ügyön is
szeret dolgozni. Enélkül. nem tudja elképzelni, hogy úgy éljen, mint két héttel
ezelőtt. Féktelenül bulizni, játszani a gépen és örökös kábulatban élni?
Megrázza a fejét. Nem. Egyértelmű, hogy fel kell nőnie, elköltöznie és
értelmes munkát találnia. Megborzong. Már nem az az éretlen, túlkoros
tinédzser, aki eddig volt, de még nem is komoly felnőtt. A látogatók könyve
miatt a kettő közé ragadt, és ez nagyon kellemetlen állapot.
Dave tiszteletes bejön, hogy elbúcsúzzon. Jókedvűnek tűnik, ezért Jarvis
úgy dönt, felhozza az összejövetel ötletét, ahol köszönetet mondhatnak
mindazoknak, akikkel beszéltek. Eredetileg csak azért találta ki, mert találkozni
akart Imogennel, hogy megnézze magának. De mikor Alice olyan
nagyvonalúan adakozott, mikor Gwen mesélt a magányos özvegy, Mrs.
Ludlow-ról, aki nem engedhette meg magának, hogy segítsen, mikor a friss
házas Hattie adott, amennyit tudott, eltöltötte az érzés, hogy ezek az emberek
tényleg köszönetet érdemelnek. Talán Patricia kivételével. A házastársi
civódásuk minden összejövetelt agyoncsapna.
– Izé, Dave tiszteletes! Az egyik adományozónak mondtam valamit.
– Jarvis, be leszek perelve?
– Nem, nem ilyesmi. Inkább olyan ígéretféle. Mit szólna, ha. szóval, ha
ennek az egésznek vége, és meglesz a pénz, akkor rendeznénk egy bulit?
– Egy bulit?
– Igen, hogy ünnepeljünk és megköszönjük mindazoknak, akikkel felvettük
a kapcsolatot. — Jarvis csak halványan reménykedik a dologban. Dave
tiszteletes. egy pap. Ez nem az ő műfaja.
– Szerintem ez csodálatos ötlet. Gondolatolvasó vagy.
– Tényleg?
– Igen, tudod volt egy látomásom... — Dave tiszteletes odahúz egy széket,
és mesél az álmáról, a sok emberről, akik összegyűltek, hogy megünnepeljék a
Szent Dom megmenekülését. — Ott volt az imám is, Desiree a bahái
csoportból, és sok ismeretlen. Akkor éreztem, hogy a tervem sikerülni fog,
bármilyen lehetetlennek tűnik is.
– Ò! — mondja Jarvis. Nem tudja, mit gondoljon a látomásokról. — Hát,
rendben. Akkor megemlíthetem az embereknek?
– Persze, miért is ne? Remek munka, Jarvis, remek munka, Gwen. Később
találkozunk.
Jarvis kezd hozzászokni, hogy dicsérik. Régóta nem fordult elő ilyen, most
pedig folyton része van benne. Jó érzés. Gwen viszont falfehérre sápadt.
– Mi van veled, Gwendoline Poppy?
 – Utálom a bulikat.
– Ne butáskodj!
– De tényleg. Túl sokan vannak, nem tudok csevegni, szörnyű vagyok
benne, mindenki iszik. bár ez talán nem olyan összejövetel lesz — ismeri be.
— De mindegy. Utálom a bulikat.
– Ezt szeretni fogod. Amúgy is, még hónapok vannak hátra, ki tudja, mi
történik addig?
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Gwen

Ujabb hét telik el adomány nélkül. Gwen kezd aggódni. Mi van, ha elpártolt
tőlük a szerencse? Mi van, ha nem tudják megmenteni a templomot? Tudja,
hogy az élete hamarosan megváltozik, de bármit is tesz és bárhová megy
ezután, a Szent Dom megmentette őt. Nem tudja elviselni a gondolatot, hogy
egyszer talán nem lesz, és Dave tiszteletes és a családja sem élnek ott többé.
Még csak nemrég kezdtük, emlékezteti magát. Még sok tennivalónk van.
Amiatt is csalódott, hogy az üzenetei nem értek célba. Egy e-mail visszajött
azzal, hogy a cím ismeretlen. Egy másik ugyan nem jött vissza, de válasz sem
érkezett rá. És Utazó Bryról sem érkezett hír, ahogy Jarvisszel emlegetik a
férfit, aki azt az utazós blogot és remek weboldalt írja. Persze nem vár el tőle
semmit, de olyan rendes embernek tűnik: olyasvalakinek, aki legalább egy
kedves sort küld válaszul. Talán a tibeti hegyekben van éppen, ahol nincs wifi.
Vagy, vélekedik Jarvis, egyszerűen csak egy seggfej.
A következő vasárnap mise után Jarvisékhez hivatalos vacsorára. Justine
Mary nénit is meghívta, így nem kell bűntudatot éreznie. Gwen, míg
tolmácsolja a meghívást, csendben imádkozik, hogy a néni ne fogadja el. Nem
tudná elengedni magát a Millwood család vacsoráján Mary nénivel az oldalán.
– Vacsora vadidegenekkel? Köszönöm, nem — háborodik fel Mary néni.
— Csinálj, amit akarsz, de az én időmben ez nem volt szokás.
Hála a jó istennek. Gwen továbbra is bűntudattal küszködik, amiért egyedül
hagyja, de ahogy Jarvis (és e-mailben Amma is) rávilágít, miért lenne jobb a
néninek attól, ha Gwennek is szörnyű napja van? Nem lenne jobb. Maryt a
lány társasága sem vidítja fel. Múlt vasárnap húsvétra vett neki egy hatalmas
csokoládétojást, amire a néni nevét írták fehér csokival.
– Azt akarod, hogy cukorbeteg legyek? — tette le a nagynénje a pultra a
tojást. A tévé előtt töltötték a délutánt, néma csendben. Este Mary néni úgy
ítélte meg, a fürdőszoba reluxái tisztítást igényelnek.
 Ezúttal tehát a Millwood családdal tölti a vasárnapot. Jarvis nővére is
hazalátogat a barátjával, úgyhogy többen ülnek az asztal körül, mint amihez
Gwen hozzászokott, de úgy tűnik, senki sem bánja, hogy csendben van. A
roston sült csirke mennyei. Jarvis és a nővére fegyverszünetet kötöttek az
étkezés idejére.
Gwen elhozta a látogatók könyvét és a jegyzeteit, arra az esetre, ha lenne
néhány órája dolgozni, de hamar eltelik a nap. Emberekkel lenni könyv nélkül
olyan, mint pótkerék nélkül biciklizni vagy karúszó nélkül úszni. Gwen úgy
dönt, jó dolog.
Vacsora után Jarvis, az apja, a nővére, Lalie és a barátja, Mike a kertben
fociznak. Gwen a konyhában segít Justine-nak. Aztán mindannyian leülnek
filmet nézni. Mike elalszik, Jarvis apja elnassol egy fél doboz bonbont. Mikor
Gwen emlegetni kezdi, hogy ideje hazamennie, Mike felébred, és azt javasolja,
ruccanjanak át egy italra a Hattyúba.
– Mit mondasz, Gwen? Beugrasz velünk, mielőtt hazamész?
– Hát... rendben — mondja Gwen.
Nyolcra ér haza, a nap örömeitől eltelve. Mikor volt utoljára ilyen jó napja?
Azóta biztosan nem, hogy a szülei meghaltak. Rettenetesen hiányoznak neki,
elborítja az érzés, ahogy a házhoz ér. Annyira kedvelték volna Millwoodékat.
Ha most hozzájuk jönne haza, örömmel hallgatnák, milyen napja volt.
– Milyen volt?
Gwen összerezzen a nappaliból jövő hang hallatán. Bekukkant, Mary nénit
látja a sötét szobában a tévé előtt ülni, és szörnyen érzi magát, amiért a
néninek egyedül kellett töltenie a napot, míg Gwen remekül szórakozott.
– Csodás volt, köszönöm. — Bemegy, és leül egy szék karfájára, nem tudja,
milyen társalgásra is vágyik a nagynénje. — Jarvis nővére is eljött a barátjával,
és elugrottunk egy italra. A vacsora is nagyon finom volt.
A nagynénje felhorkant.
– Jól elcsavarogtál. Ne is törődj vele, hogy én addig itthon aggódtam.
– Aggódtál? Még csak nyolc óra van.
– De vasárnap! — Elfordul Gwentől, és felhangosítja a tévét.
Gwen jó éjt kíván, és felvánszorog a lépcsőn. Össze van zavarodva. Mary
néni tényleg aggódott érte? Nem tűnik valószínűnek, de sosem lehet tudni.
Felsóhajt, és rádöbben, hogy a szülei emléke nem rontotta el a kedvét, de a
Mary nénivel folytatott beszélgetés igen.
Mikor a szülei meghaltak, rengeteg érzelem rohanta meg: gyász, harag,
fájdalom, tagadás, minden, amiről a könyvek beszámolnak. Egy évvel később
még mindig ezeket érzi, de biztos benne, hogy ez normális. Ha más irányt vesz
az élete, egy új, izgalmas helyzetben talán kiutat talált volna a fájdalomból,
persze még mindig szomorú lenne, de új fejezetet nyithatna. Ehelyett itt
maradt Hopley-ban, a szürke, eseménytelen napok fogságában, megtört
lélekkel. Eltelt egy év, még mindig itt van, és közben eltűnt az önbizalma.
Oké, Gwendoline Poppy, gondolja hosszú idő óta először határozottan. Ami
sok, az sok. Ki kell rángatnod magad ebből. Ezentúl szombatonként írni fogsz és munkát
keresel. Mire végeztek a látogatók könyvével, találnod kell valami jó állást. És minden tőled
telhetőt megteszel a templom és a saját életed érdekében.
Úgy hangzik, mintha az anyja mondaná.
Még hétfő reggel is kitart a lelkesedése. Pedig eddig egy pennyt sem gyűjtött
— az eddigi összeg Jarvis érdeme. Az iroda csendes magányában átnézi a
feljegyzéseit. Megtorpan Greta Hargreavesnél. Talán elmehetnének Winthrop-
St-Stanhope-ba, és érdeklődhetnének Greta után. Egy kis falut képzel maga
elé, amelyen patak csordogál keresztül, azon hidacska ível át, és mindenki
ismer mindenkit. Tíz perc alatt megtalálhatnák Gretát. Ám a devoni utazás
nem szerepel a tervek között.
Nagyobb esélyük van megtalálni Annt, a nyugdíjas tanárt Aylesfordból.
Rákeres a Morehouse Általános Iskolára, és e-mailt ír nekik. Korábban is
megtehette volna, de lefoglalta, hogy átbogarássza a könyvet. Átnézi a
beérkezett leveleket, hátha elszalasztották Utazó Bry e-mailjét, amelyben
tekintélyes adományt kínál fel, de sehol semmi.
Visszafordul a könyvhöz. Mintha az univerzum meghallotta volna a
fogadalmát, hogy összeszedi magát, rögtön két ígéretes bejegyzésre bukkan.
Willa Gonbridge-ből azt írja:
Ez a templom talán megmentette az életemet.
Ez remek motiváció Gwen meglátása szerint. És Willa megadta a cége
nevét is: T.P. Építő és Kivitelező, amely az internet tanúsága szerint jelenleg is
folytatja tevékenységét. Néhány bejegyzéssel lejjebb pedig egy e-mail-címre
bukkan Dannytől Dungenessből: danny@coastelbeauty.co.uk. A Szent
Domneváról Danny ezt írta:
Az első angliai kiállításomat inspirálta. Nagyon hálás vagyok.
Hála. Gwen izgatottan rákeres a Coastel Beautyra, melyről kiderül, hogy egy
művészeti galéria Rye-ban. Danny pedig Danny Martinez, egy kubai művész,
aki tizenkét éve él Angliában. Lenyűgözőek a festményei: színek és érzések
kavalkádja, absztrakt, mégis érzékletes. Gwen nem tudja levenni róluk a
szemét, és jó ideig a weboldalon ragad.
A galériában más művészek alkotásai is láthatók, és rögtön Jarvis jut az
eszébe. Az archív képek között megtalálja azokat, amelyeket a Szent Dom
inspirált. Szintén absztrakt festmények, Gwen számára mégis rögtön
nyilvánvaló, hogy a templomról készültek, felirat és dátum nélkül is. Danny az
ólomüveg ablak színeit és motívumait használta, és szokatlan nézőpontból
ábrázolta a templomot: a mennyezet egy egér szemszögéből, a torony egy
bagolyéból, a templom főhajóját két oldalán óceánnal. Alig várja, hogy
megmutassa Jarvisnek. Rögtön ír a galériának, lelkesen dicsérve Danny képeit
és elmagyarázza, miért keresi őket.
Aztán visszatér Willához. Mivel félénk, a legkézenfekvőbb az lenne, ha az
építővállalatnak is e-mailt írna. De valami azt súgja neki, hogy az nem elég. A
weboldal alapján nagy cégről van szó, és Willa szívmelengető bejegyzése nyolc
évvel ezelőtt íródott. Ha már nem dolgozik ott, az e-mail elkallódik. Van
telefonszám is, de gyűlöl telefonálni. Viszont muszáj új életet kezdenie, és
elbúcsúzni az elmúlt két év fásult és erőtlen Gwenjétől. Az ég szerelmére, mi a
legrosszabb, ami történhet?
És még Jarvisnek is elmondhatja, hogy volt bátorsága felhívni a számot. Ez
a gondolat úgy felvillanyozza, hogy máris a telefonért nyúl, mielőtt
meggondolhatná magát.
– Halló, T.P. Építő és Kivitelező — mondja dallamosan egy nagyon
fiatalnak tűnő recepciós. — Clarice beszél.
– Ó, izé, helló. Helló! — makogja Gwen, és bokán rúgja magát. Ezért
gyűlöl telefonálni: rögtön leblokkol. Hirtelen forróság önti el.
– Segíthetek valamiben?
– Izé, igen, remélem. Igen. Beszélhetnék Willával? Sajnos nem tudom a
vezetéknevét, de a Tonbridge-nél dolgozik.
 – Willa ma otthonról dolgozik. Megvan önnek a mobilszáma?
– Ò, ömmm, nem. Sajnos nem.
– Le tudja írni?
– Igen. Igen, persze. Van tollam. Egy pillanat... -Gwen a toll után
tapogatózik, elejti, lehajol érte, és beveri a fejét az asztalba. Szerencsére sűrű
haja megvédi az ütéstől. — Rendben, mondhatja.
Lefirkálja a számot, és a recepciós már le is teszi a telefont, mielőtt Gwen
megköszönhette volna. Nem lehet a szemére vetni. Legközelebb normális lesz
a telefonban.
Mikor Willa felveszi, Gwen mély levegőt vesz, és kényszeríti magát, hogy
nyugodtan és érthetően adja elő a mondanivalóját, a szokásos pánik és anélkül,
hogy elképzelje, milyen ideges lehet a hívott fél, amiért megzavarták.
– Persze, hogy segítek — mondja Willa. — Az a hely különleges számomra.
Tudja, megmentette az életemet.
– Említette a bejegyzésben. Azon gondolkodtam... mármint h o g y a n . ? Ha
nem bánja, hogy megkérdezem.
– Ò, évekkel ezelőtt történt. Akkor érkeztem Angliába, és szörnyű volt az
időjárás. Minden áldott nap esett és hideg volt. A szerelem hozott ide, de friss
házasként messze kerültem az otthonomtól, az ismerős táj, a barátok és a
család támogatása nélkül. magányos voltam. El sem tudja képzelni, mennyire.
Szörnyen honvágyam volt. És kezdtem úgy érezni, hogy soha nem fog
elmúlni. A férjem mindent megtett, de ő csak egy férfi, érti, ugye? Nem é ppen
az együttérzésre vannak kitalálva. Nem akartam folyton magamat sajnálni,
úgyhogy felfedezőútra indultam. így keveredtem el a maguk kis templomába.
Egész délután ott ültem, imádkoztam, és akkor először éreztem egy halvány
reménysugarat. A tiszteletes odajött beszélgetni, igazán kedves ember, olyan
megnyugtató dolgokat mondott. Később is visszamentem párszor. Egy kissé
talán drámai, amit írtam, de akkor így éreztem. A házasságomat mindenesetre
megmentette.
– Annyira örülök! Milyen gyönyörű történet, maga nagyon bátor! Nincs
rosszabb annál, mint ha magányos az ember, honvágya van, és nem láthatja a
családját. — Gwen tétovázik. Willának gyenge, de jellegzetes az akcentusa, és
nagyon ismerős Gwen számára. — Megkérdezhetem... hogy nem Ghánából
származik véletlenül?
 – Nahát, micsoda füle van! De igen. Honnan tudja?
– A legjobb barátom az egyetemről szintén ghánai. Az ön akcentusa alig
érzékelhető, de Ammára emlékeztet. Olyan jó hallani, nagyon hiányzik.
– És most hol van Amma? Hazament, ilyen szerencséje van?
– Nem, Bristolban él, ügyvédnek tanul.
– Jól teszi. Nagyon jó volt önnel beszélgetni, Gwen. Köszönöm, hogy hírt
adott a Szent Domról, elég rég jártam arra. Talán elmegyek egyszer. Még
mindig ott van a tiszteletes?
– Igen, Dave tiszteletes itt van. Mármint Fairfield tiszteletes. Itt van még. És
örömmel látjuk, kérem,
jöjjön el!
Willa felírja a JustGiving oldal adatait, majd Gwen leteszi a telefont,
miközben úgy érzi, egy régi baráttal beszélt. Egy pillanattal később Jarvis
megérkezik.
– Találd ki, mi történt! Találd ki! — kiáltja Gwen rögtön, ahogy meglátja.
– Hé, nyugi, nyugi — emeli a kezét sápadt homloka elé. — Ma reggel egy
kicsit nyomott vagyok.
– Jaj, Jarvis, csak nem?
– Miután elmentél, előkerült Whacko. Egy kicsit tovább maradtam, mint
terveztem. Azért rendben vagyok. De halkabban, ha lehet.
– Na jó, figyelj! — Gwen mesél az Ann-nek és Danny-nek küldött e-
mailekről, a Willával folytatott telefonbeszélgetésről, és megmutatja neki a
galéria honlapját. A fiú nem sokat szól, de látszik, hogy le van nyűgözve.
Álmos tekintete felragyog, és ahogy a Szent Domról készült festményeket nézi,
lassan felegyenesedik a széken.
– Hűha! — mondja végül. — Tehetséges fickó.
– Te is az vagy.
– Nem tudhatod. Sosem láttad a munkáimat.
– És erről ki tehet? — vág vissza Gwen. — A grafikonból és a pólóból is
látszik. De hagyjuk. írnom kell Harry Bramley-nek és James Vardennek. Melyik
lap tetszik jobban?
Az otthoni készletéből Gwen elhozta a libás levélpapírt, a vintage
képeslapjait és a barna borítékokat az aranyszínű méhekkel.
– Most tényleg arra vagy kíváncsi, melyik tetszik jobban?
 – Persze, a leveleket ketten írjuk. Mindkettőnkhöz kell, hogy passzoljanak.
Jarvis arckifejezése megfejthetetlen, de Gwen most már biztos benne, hogy
nem fogja kinevetni.
– A méhes — mondja a fiú.
Gwen munkához lát, a legjobb tollával kezd írni, Jarvis pedig megnézi a
JustGiving oldalt. Willa felől egyelőre semmi hír, jelenti a lánynak. Egy
pillanattal később felkiált.
– Hé, Gwendoline Poppy! Szerinted tudsz kivenni szabadságot csütörtökre?
– Gondolom igen, miért?
– Mert Danny Dungenessből visszaírt. Találkozni akar velünk. Azt akarja,
hogy látogassuk meg.
Gwennek leesik az álla.
– Hadd nézzem! — Megragadja a laptopot és olvasni kezd. — Szabad ilyet
csinálni egyáltalán? Hogy jutunk oda?
– Kölcsönkérem anya kocsiját.
– Te tudsz vezetni?
– Ja.
– És biztonságos?
– Amíg nem ittam hét sörnél többet, igen. Csak viccelek, Gwendoline Poppy.
Egész jól vezetek. Ebédnél megkérdezheted anyut. Mit gondolsz? Mármint
elmenjünk?
Gwen próbálja elképzelni a dolgot. Autóba ülni, lemenni a tengerparthoz,
új dolgokat látni, esetleg ebédelni valahol. Nem is emlékszik, mikor volt része
utoljára ilyesmiben. Találkozni egy festővel, a Szent Domról beszélgetni. talán
pénzt gyűjteni a tető felújítására. Danny biztosan adományoz, nem hívná oda
őket ok nélkül.
– Igen. Menjünk. Jarvis rávigyorog.
– Utazunk, bébi.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Jarvis

Keddre Jarvis felépül a Whackóval töltött szombat estéből. Aznap három

hónapnyi bejegyzéssel végez, majdnem kétszer annyival, mint előző nap.
Azelőtt sosem vette é szre, mennyivel hatékonyabb az ember, ha nem
másnapos. Nem csoda, hogy konkrétan semmit nem ért el a képzőművészeti
óta.
Jó kis nap volt. Gwen találata, Willa háromszázötven fontot adományoz.
Mikor Gwen meglátta, elvörösödött, és Jarvis már azt hitte, menten sírva
fakad. Szerencsére nem tette, de látszott rajta, mennyire elégedett. Rögtön
felpattant a székéből, hogy kiszínezzen egy újabb téglát a grafikonon. Ebédre
hazamentek. Jarvis anyukája szalonnás lencselevest főzött, hozzá friss kenyeret
ettek vajjal, végül pedig citromos pitét.
Jarvis megtalálta @purplemarcellát a Twitteren — egy divatmagazin
újságírója vagy ilyesmi —, és küldött neki üzenetet, remélhetőleg elolvassa.
Talált még két elérhetőséget, és még kettőt, amit kinyomozhatnak. Gwen
három e-mail-címet talált, és írt is nekik. Sokat haladtak, és majdnem a könyv
felével végeztek.
Igen, jó kis nap volt. Csak az este okoz nehézséget. Bár nem beszélték meg,
de tovább maradnak, mint eleinte. Fél hétkor Gwennek haza kell indulnia a
borzalmas nagynénjéhez. Jarvis is hazafelé ballag, amilyen lassan csak tud, de
hat perccel fél hét után így is otthon van. Nem mintha nem érezné itt jól magát
— szerencsére nincs Gwen helyzetében —, de fogalma sincs, mihez kezdjen a
szabadidejével. Azelőtt ilyenkor a kocsmába ment. De most már tudja, hogy
piálás után feleolyan jól sem teljesít. Megvacsorázik a szüleivel, aztán mit
csináljon? Nincs más választása, mint a tévé.
Két nyilvánvaló válasz van a problémájára, és mindkettőtől kirázza a hideg.
Munkát keresni. Festeni. Elborzad a gondolatra. Az álláskeresés nem neki való.
És a főiskola óta, azaz két éve nem festett semmit. Felmegy a padlásra, és a
pólónyomtatóra téved a tekintete. Csinálni kéne egyet Gwennek is, de fogalma
sincs, mit rajzoljon rá. Csütörtökön útközben talán kiderül valami a lányról,
ami majd ötletet ad.
Körülnéz a padláson. Itt a festőállványa, a mappája, amelyben a kész rajzait
gyűjtötte, szépen rendezett dobozokban a szén, pasztellceruzák, festékek.
Mikor hazaköltözött, mindent ki akart dobni, de az anyja ide rejtette el őket.
Kinyitja a mappát, találomra kiválaszt egy lapot. A képzőművészetin készült
egyik utolsó rajza, őszintén szólva szörnyű. Félretolja, és elővesz egy másikat,
készen állva rá, hogy szembenézzen a ténnyel, mennyire tehetségtelen, és így
örökre feladhatja az álmait.
Egy másik mappában azok a rajzok vannak, amelyeket a főiskolai
jelentkezéshez adott be. Ezeket nyilvánvalóan azelőtt készítette, hogy
megkezdte volna a tanulmányait.
Ránéz a ceruzarajzra, az anyjáról készült portréra. Lalie akkor költözött el
itthonról, és az anyja szomorú volt. De míg modellt ült, Jarvisnek sikerült
megnevettetnie, és a rajzon úgy kacag, hogy könnyek csillognak a szemében.
Aztán egy pasztell absztrakt következik: emlékszik, a kkoriban a szakrális
geometriáról olvasott, és nagyon megragadta a gondolat. A rajz misztikus és
mély, bár nem szeretne hízelegni magának. Emlékszik, mennyire megihlette a
koncepció, ezért egy egész sorozat szénvázlatot készített a templomról.
Valamelyik vázlatfüzetében lesznek.
Mikor hozta utoljára lázba egy ötlet vagy feladat? Az első évében talán
kétszer-háromszor, de aztán nem, egészen a látogatók könyvéig. A következő
rajzon egy sárkány és egy unikornis harcolnak, élénk színekkel rajzolta meg
őket. Gyerekkönyv-illusztráció stílusban készült, akkortájt ez nagyon érdekelte.
Egy akt az akkori barátnőjéről, Belláról. Egy makk részletes rajza. Nem is
rosszak.
Újra az első mappáért nyúl, és elővesz néhány lapot, hogy összehasonlítsa
ezekkel. Nem könnyű rájuk néznie. A főiskolán apró darabokra tört az
önbizalma, és ezek a rajzok nem jók. Ifjúkori álmait és reményeit látja itt
összetörni. De míg az újonnan felfedezett ürességgel a mellkasában üldögél,
nem a művészi érték vagy annak hiánya üti igazán szíven — hanem az, ahogy a
rajzok láttán érzi magát. Mikor a legutóbbi munkákra néz, szomorú lesz,
csalódott és kiábrándult. Mikor pedig a korábbiakra, boldogságot és tettvágyat
érez, valami bizseregni kezd belül. Mindig tagadta, hogy a rajzok érzelmeket
fejeznek ki. De most már nem biztos benne.
A szüleinek és mindenki másnak, aki megkérdezte, miért adta fel az ígéretes
kezdet után, azt válaszolta, csak annyira volt tehetséges, hogy felvegyék a
főiskolára. De amint bekerült a sok zseniális diák és tiszteletre méltó tanáraik
közé, már nem tűnt annyira tehetségesnek. Hopley kis pocsolyájában nagy
halnak számított, de ott csak egy volt a sok közül.
Bármi is volt a követelmény, Jarvis sosem felelt meg. Sosem volt
ambiciózus: inkább visszafogott, érzékeny, álmodozó, valahogy nem ebbe a
korba illő. Tudta, hogy sosem fog beilleszkedni, hogy nem tud jó jegyeket
szerezni a záróvizsgához, és nem képes olyan kapcsolatokat építeni, amelyek
hozzásegítenék a kiállításokhoz és sajtómegjelenésekhez a főiskola után. Még
csak megpróbálni sem volt értelme: sosem sikerült volna.
Úgyhogy hazajött, és azt mondta, nem is érdekli az egész, mert túl sok
munkával járna. És tényleg túl sok munkával járt volna, de az nem volt igaz,
hogy ne érdekelné. Mi mást csinálhatna ezen kívül? A választ a kocsmában
kereste. Most pedig Gwen és az az átkozott látogatók könyve újra arra készteti,
hogy választ találjon a kérdésre. Emlékszik még, mit mondott Gwennek a
Hattyúban: „Sosem akartál mással foglalkozni. Találtál valamit, amit szeretsz.
Nem kezdtél bele másba."
Ez ugyanúgy rá is vonatkozik, akkor meg hol csúszott félre minden? Mindig
úgy érezte, ő rontotta el, hogy nem volt elég jó, és hogy az út végére ért. De
talán rossz következtetést vont le. Talán nem a képzőművészeti volt a legjobb
hely számára. Talán sok más módja van annak, hogy művész váljon belőle,
nem csak ez az egy. Mi van, ha nem kudarcot vallott, hanem csak nem illett
oda? Ott van Gwen: mikor először találkoztak, úgy tűnt, teljesen megrekedt az
élete. Csak rá kell nézni most, a látogatók könyvével vagy Jarvis családja
körében. Az unalmas, nyomasztó otthoni élete szívott ki belőle minden
életerőt. Ami pedig őt illeti... talán mégsem kellett volna feladnia.
Majd meghal egy cigiért, úgyhogy feláll, és kihajol a tetőablakon — még jó,
hogy ilyen magasra nőtt —, azon fújja ki a füstöt, és közben félelem keríti
hatalmába: hova vezet ez a gondolatmenet? Az ég sötétkék. Néhány csillag
tűnik fel, a matricákra emlékeztetik, amelyeket Gwen a templomtorony rajza
köré ragasztott. Felnevet. Ez a lány igazi csodabogár.
 Mégis, sokkal jobb volt vele ez a néhány hét, mint a főiskolán a tizennyolc
hónap azzal a sok fiatal művésszel, a jövő reménységeivel.
Eldobja a csikket, és nézi, ahogy az ereszcsatornában landol. Összerezzen.
Az anyja nem fog örülni, ha meglátja. Egy átlagos nő persze sosem venne
észre egy csikket az ereszcsatornában — eszébe sem jutna megnézni —, de az
anyja nem átlagos nő. Az „átlagon felüli" kifejezés sem írja le kellőképpen.
Házimunka, karrier, erkölcsi tartás, külső megjelenés — bármi is legyen az, ő
kiváló benne. Jarvis pedig csalódást okoz neki minden szempontból. Ettől
függetlenül az anyja még mindig szereti, és ez is valami.
Becsukja a tetőablakot, amelyen könnyű, tavaszi szellő szökik be, és
elrámolja a rajzokat. Elég mára az önvizsgálatból.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Gwen

Csütörtökön Gwen olyan izgatottan ébred, hogy alig tudja türtőztetni

magát. Kirándulni megy. Egy egész napra. Távol Mary nénitől, a háztól, attól a
Gwentől, akivé vált. Ma utazó Gwen lesz. Van úticélja, van mit csinálnia, és
van kivel eltöltenie a napot.
Persze mikor Mary nénit beavatta a tervébe, csak horkantott, és rosszalló
megjegyzéseket tett. Ám ő nem figyelt oda igazán.
Amellett ideges is. Dannyvel, a művésszel találkoznak, és Gwen nehezen
találja meg a hangot idegenekkel. Megáll a tükör előtt — nem gyakran tesz ilyet
—, és azon tűnődik, milyen benyomást kelt majd mint a Szent Dom
képviselője. Őszintén szólva nem túl megnyerő, amit lát. A szokásos, többféle
rétegtől formátlannak hat, a haja gondozatlan. A szoknyája lecsúszik a
derekáról, folyton fel kell rángatnia. Elengedte magát az öv? Megnézi, de úgy
tűnik, az övnek semmi baja. Talán lefogyott? Az elmúlt három hétben többet
sétált, mint szokott. És bár az érkezése első hetén egész Hopley csokikészletét
ő fogyasztotta el, mostanában felhagyott ezzel a szokásával. Most, hogy heti
többször rendesen eszik Justine és a Hattyú jóvoltából, nem szorul rá a
vésztartalékként tartogatott csokoládéra.
Kinyitja a szekrényét, és szemügyre veszi a régóta nem viselt ruhadarabokat.
Elég bátor, hogy felvegye a fekete farmerját? Felpróbálja, de még mindig nem
megy rá. A kék farmer viszont, amely egy számmal nagyobb, pont jó. Időtlen
idők óta nem hordta. Felpróbál hozzá egy fehér pólót, melyet kis, kék virágok
díszítenek, és megállapítja, hogy egész jól néz ki benne. Ám csupán egy réteg
nem elég. Felvesz egy kék trikót a póló alá, így már jobb egy kicsit. Magával
viszi a kardigánját — a sál itthon marad. Gwen megborzong, de nem azért,
mert fázik, hanem mert olyan furcsa érzés láthatónak lenni.
Most jön a frizurája. Hajkefével végigszánt rajta jó párszor, azt kívánva,
bárcsak levágatott volna belőle egy kicsit. A hajszálai az ég felé merednek, úgy
néz ki, mint egy földönkívüli a csápjaival. Lesimítja, ettől meg olyan, mint egy
anyóka a népmesékből. Kontyba köti, így egy múlt századi nevelőnőre
emlékeztet. Végül feltűzi kétoldalt, hátul pedig hagyja a hátára omlani. Most,
hogy az arca is látható, szükség lenne némi sminkre és szájfényre, de ezzel már
igazán képtelen szembenézni. Kiront a fürdőszobából, mielőtt inába szállna a
bátorsága.
A levegőt odaégett pirítós szaga tölti be ismét, ám Gwen már készült erre.
– Köszönöm, ez nagyon kedves tőled, igazán értékelem — mondja, mikor
Mary néni a kezébe nyomja a tányért. — Útközben megeszem. Hozzak neked
valamit Dungenessből?
– Ugyan mit hoznál? Nincs ott semmi. Boltok sincsenek, csak hideg szél.
Nem értem, miért vagy annyira feldobva. Jobbat is el tudok képzelni, mint
meglátogatni egy atomerőművet. De te tudod.
– Egy mit?
– Atomerőművet — ismétli meg hangosan a nagynénje, mintha Gwen süket
lenne.
– Van ott ilyen?
– Igen. Úgy végzitek, mint valami atomhulladék. Remélem, nem sugárzol,
mikor hazajössz.
Gwen habozik. Nincsenek boltok, és van ott egy atomerőmű? Ez nem úgy
hangzik, mintha sok művész élne arra. Vagy Mary néni csak ijesztgeti?
Biztosan. De nem is ez a lényeg.
– Nem szórakozásból megyünk — mondja, bár valójában igen. — Egy
reménybeli adományozóval találkozunk. Szép napot neked, este találkozunk!
Elmenekül a két szénné égett pirítóssal, magára hagyva a nénit, aki még
mindig az értelmetlen útról elmélkedik. Aztán átsétál Jarvisékhez, közben
megszabadulva a pirítósoktól.
– Máshogy nézel ki — kiált fel Jarvis, mikor kinyitja az ajtót. — Csinos
vagy. Tetszik a pólód.
Gwen elvörösödik.
– Köszönöm.
Mielőtt elindulnának, pirított rozskenyeret esznek vajjal és lágy tojást. A
pirítós olyan finom, hogy Gwen háromszor is vesz belőle.
 – Anyu sajnálta, hogy ma dolgoznia kell — vigyorog Jarvis. — Azt hiszem,
el akart búcsúzni tőlünk. Azt üzeni, hogy legyen szép napunk. Ha megjöttünk,
süt nekünk kolbászt.
– Részemről rendben — mondja Gwen, és arra gondol, milyen jó lehet
olyasvalakivel élni, aki törődik az emberrel. — Jarvis, van atomerőmű
Dungenessben? — De Jarvis nem tudja.
Justine autója egy kicsi, mentazöld Fiat. Jarvis lába túl hosszú hozzá, sovány
alkatával olyan benne, mintha egy szöcske préselte volna be magát az
utastérbe. A fiú olyan komolyan állítja be a visszapillantó tükröket, ellenőrzi,
hogy a lány be van-e kötve, majd beindítja az autót, hogy Gwennek vissza kell
fojtania a mosolyt. Elhaladnak a Szent Dom mellett, jobbra fordulnak, majd
dél felé veszik az irányt a tengerpartra.
Enyhe tavaszi nap van, kevés eső szitál, de ez cseppet sem töri le Gwen
hangulatát. Elcsodálkozik, hogy már két éve Kentben él, és még egyáltalán
nem volt erre. Sosem járt még Hopley környékén. Út közben a szabadság
mámorító érzése fogja el, még akkor is, mikor az autópályára kanyarodnak,
pedig olyan, mint bármely másik autópálya. Kocsik, furgonok, motorok, mind
igyekeznek valahová, nap mint nap megtéve az utat. Az élet kellős közepében
van, nem pedig tétlenül nézi, ahogy elsuhan mellette.
Jarvis bekapcsolja a rádiót, de felhatalmazza Gwent, hogy nézze meg a
kesztyűtartóban lévő CD-ket.
– Mind anyué, úgyhogy anyu-zenék — figyelmezteti. Gwent nem zavarja:
sosem volt modern a zenei ízlése. Talál egy Tom Petty lemezt, és gondolatban
a kórussal énekel a szabadságról.
– Nem fogok sokat beszélni — jelenti be Jarvis. — Muszáj koncentrálnom,
mert elég ritkán vezetek.
– Nem baj — mondja Gwen. — Remekül vezetsz.
Az út kicsit több mint fél óra. Az autópályáról letérve Gwen a zöldellő
mezőket csodálja, amelyeket birkák és bárányok pöttyöznek, a tágas, kék eget, a
fehérben és szürkében játszó felhőket. A Rother folyó csillan felé, és piros
tetős házak bújnak meg a zölden rügyező fák között. Balra fordulnak, és lankás
tájon suhannak át, fénylő víztükrű tavak mellett, libákkal a partjukon. Az eső
elállt, a nap is kisütött, csillámokat szórva a vízre. Gwen magába szívja a
látványt.
 Mikor megérkeznek Dungenessbe, Jarvis megáll, és tanácstalanul néz körbe.
– Mi a baj? — kérdezi Gwen.
– Azt hittem, arra jövök, amerre magyarázta. Azt mondta, jobbról a
harmadik ház az. De itt nem látok házakat, lehet, hogy elhagytuk őket. Kicsit
visszább volt néhány, talán az volt az.
Félrehúzódik, hogy ne akadályozzák a forgalmat, bár rajtuk kívül nincs más
az úton.
– Olvasd el te is, Gwendoline Poppy — továbbította a telefonjára Danny e-
mailjét, így azon mutatja a lánynak.
Gwen tájékozódási készsége egyenlő a nullával, de azért figyelmesen
olvassa, mert szeretne segíteni.
– Szerintem jól csináltad — mondja. — Azt írja, a piros postaláda után
fordulj jobbra. És te jobbra fordultál.
Kiszáll az autóból, és körülnéz. Meleg fuvallatot érez, és tanácstalansága
ellenére elmosolyodik. Olyan tágas itt a tér. Kétoldalt és előttük kavicsos part
nyújtózik. A horizonton világoskék sáv húzódik, biztosan a tenger. A parton
régi csónakok hevernek, és néhány épület, talán csónakház. Komor látvány,
mégis gyönyörű.
– Hű, jó ez a hely — hajtogatja ki magát Jarvis a vezetőülésről, és
kinyújtóztatja a lábát. Körülnéz, a fuvallat szétfújja sötét tincseit. — Furcsa, de
szép.
– Szerintem azokat a házakat keressük — mutatja Gwen. — Először azt
hittem, csónakházak, de annak van egy postaládája. És ruhák száradnak
mellette. — Egy rozoga kerítéshez erősítve egy szárítókötél, azon egy póló,
egy rövidnadrág és egy alsónadrág lóg.
Jarvis szemügyre veszi a különös épületet.
– Menő. — Visszaül az autóba, és lassan elindulnak, számolva a házakat. A
harmadik szürke, vagy legalábbis az volt valaha, úgyhogy Jarvis leparkol, és
egymásra vigyorognak.
– Hát itt vagyunk, Gwendoline Poppy. Találkozunk Dannyvel
Dungenessből.
Mikor bekopognak az ajtón, kinyílik egy ablak felettük, és egy csinos, fiatal
lány hajol ki rajta, takaróba burkolózva. Szőke hullámos hajával és nagy
kebleivel Gwent egy sellőre emlékezteti, aki az emberek között él.
 – Üdv! — kiáltja. — Merry vagyok. Biztosan maguk jöttek a templomból.
– Igen, mi vagyunk azok — mondja Jarvis elbűvölten.
– Danny mondta, hogy jönnek. A Britanniában van.
– Ó, rosszkor jöttünk? — aggódik Gwen, mert senkit nem szeretne zavarni.
– Nem, pont jókor. Azt mondta, küldjem oda magukat.
– Rendben, köszi — mondja Jarvis. — És hol is...
– Csak kövessék az utat. Nem lehet eltéveszteni. Viszlát! — Azzal eltűnik a
nyitott ablakban.
Gwen és Jarvis izgatottan összenéznek. A lány elmosolyodik.
– A templomból jöttünk.
Jarvis a homlokát ráncolja.
– Mint a Jehova tanúi vagy a mormonok.
Gwen elvigyorodik. Jarvis a legkevésbé sem hasonlít hittérítőre.
Visszamennek a kocsihoz, és továbbhajtanak az úton, míg el nem érnek két
parkoló autóig, az egyik oldalon egy fekete-fehér világítótorony, a másik
oldalon egy kocsma.
– Gondolom ez a Britannia — mondja Jarvis. A távolban hatalmas, sötét
sziluett magasodik. Egy atomerőmű: Mary néninek igaza volt. Méretei ellenére
nem bontja meg a tengerpart bájos hangulatát. Milyen furcsa hely, gondolja
Gwen.
A kocsmához sétálnak, miközben a lány hálát ad, amiért nem egyedül kellett
jönnie. Danny magában ül egy asztalnál és a semmibe mered, könnyen
felismerni a galériabeli fotójáról. Előtte az asztalon tea gőzölög egy kannában.
Ahogy odaérnek hozzá, feláll. Még Jarvisnél is magasabb, negyven körüli,
hosszú, fekete haja a háta közepéig ér, és egy vörös szalaggal van összefogva, a
halántékánál őszül.
– Maguk biztosan Gwen és Jarvis — nyújt kezet.
– Jó napot! — cincogja Gwen, akár egy tini rajongó. Danny nagyon vonzó.
— Örülök, hogy megismerhetem.
Danny gyengéden fogja a kezét, és úgy néz a lányra, mintha a lelkében
akarna olvasni. Aztán elengedi, és Jarvisszel ugyanezt teszi.
– Jó emberek — mormolja. — Jó emberek.
– Hát, köszönjük — mondja Jarvis. — Köszönjük, hogy elhívott, hogy
látogassuk meg. Nem sokat mozdulunk ki, ő pláne nem.
 Gwen összeráncolja a homlokát. Nem kellene viccelődni.
– Szeretünk találkozni azokkal, akik érdeklődnek a Szent Domneva iránt —
teszi hozzá. — Lenyűgöző, milyen sokféle ember fordul meg ott.
– Üljenek csak le — mondja Danny. — Hozok valamit inni. Mit kérnek?
– Jaj, ne! — tiltakozik Gwen. — Majd mi hozunk. Olyan kedves magától,
hogy találkozik velünk.
– Idáig vezettek. Ennyit megtehetek. Jarvis?
– Egy korsó helyi sört. Ja, nem. Vezetek. Akkor egy kólát. Danny egy perc
múlva visszatér Jarvis kólájával és
Gwen teájával.
– Meséljenek magukról.
Nincs mit mesélni, gondolja Gwen, és hagyja, hogy Jarvis beszéljen először. A
fiú hosszasan szónokol a templomról és a munkájáról a GyorsanSokatban,
Danny pedig felvont szemöldökkel hallgatja.
– De ez nem maga — mondja végül, a pillantása átható. Jarvis elpirul, és
Gwen átveszi a szót.
– Jarvis művész, de otthagyta a képzőművészeti főiskolát, és azóta nem
csinált semmit — magyarázza. — Azt mondta, nem elég jó, pedig nagyon is
az, Danny.
Jarvis halvány arcpírja vörösre vált.
– Nem tudja, miről beszél — motyogja a fiú. — De mindegy. Ő akar író
lenni.
Danny Gwenre pillant.
– Ő is sorra kerül — mondja, majd visszafordul Jarvis-hez. — Hova járt
főiskolára?
Jarvis megnevezi az előkelő, londoni főiskolát, és Danny összerázkódik.
– És miért hagyta ott?
– Mert nem voltam elég jó. Tényleg nem voltam az. Danny újra azzal a
vesébe látó pillantással méri fel.
– De tényleg nem? — kérdezi, és mindkettőjük számára nyilvánvaló, hogy
nem hagyja annyiban.
Jarvis szaggatni kezdi a bőrt a körme körül, és Gwen legyőzi a kísértést,
hogy rácsapjon a kezére.
 – Mert nem voltam boldog — mondja végül Jarvis. Hűha, gondolja Gwen.
Ezt nem is tudtam.
– Tényleg azt gondoltam, hogy nem vagyok elég jó – folytatja Jarvis —, de
pár napja rájöttem, hogy talán nem bennem volt a hiba. Nem feleltem meg a
követelményeknek, ez igaz, de kezdem azt gondolni, hogy nem az volt a
megfelelő hely számomra, tudja?
– És mennyi ideig tartott, míg erre rájött? — Danny fürkészve nézi sötét
szemeivel.
Jarvis még jobban elvörösödik.
– Majdnem két évig.
– És most mit gondol? Művésznek gondolja magát? Jarvis már olyan vörös,
hogy Gwen komolyan aggódni
kezd, hogy agyvérzést kap. A fiú kétségbeesetten néz körül, és a lány egy
pillanatig azt hiszi, könnyeket lát a szemében, de biztosan csak a fény csillant
meg rajta. A válasza meglepi.
– Túl sokáig hittem, hogy az lehetek — sóhajt. Ó, szegény. Gwen teljesen
megérti.
Danny lehunyja a szemét.
– Ugye tudja, hogy ennek semmi értelme? Azt állítja, hogy csak olyan
dolgokra érzi képesnek magát, amik nem érdeklik. Mi értelme van ennek? De
őszintén.
– Jó akarok lenni. Régen jó voltam. De már régóta nem hiszek benne. Túl
beképzelt voltam. Az egyetem mindent kiölt belőlem. Most már nem vagyok
képes semmire. Nem találom benne az örömöt.
– Igen, értem. Te jó ég! Jarvis, ahhoz, hogy valakiből művész legyen, sok
minden kell, de két dolog a legfontosabb. Tudja, mik ezek?
– Tehetség?
– Igen, tehetség. És a másik?
– Önbizalom? — tippel Jarvis.
– Közel jár, de ez a szó már nagyon elcsépelt. Pontosítsuk. Golyóállónak
kell lennie.
Gwen idegesen az ajkába harap. Jarvis nagyon messze van ettől.
– Ha kiáll a közvélemény elé, az emberek darabjaira szedik. A munkáját, a
megjelenését, a családi hátterét, a politikai meggyőződését. — Danny
kérlelhetetlenül folytatja, mintha ítéletet mondana. — Mikor belekezdtem,
túlságosan fekete voltam. Higgyen nekem, ha azt mondom, maga túlságosan
fehér. Szegény voltam és idegen. Maga túlságosan középosztálybeli és túl
kényelmes az élete. Mindig lesz, aki megszólja. És sosem hagyják abba.
Ugyanez érvényes magára is — mondja Gwennek, mire ő majdnem elsírja
magát.
– Hadd találjam ki. Mindketten nagyon érzékenyek. Nem szeretnek
konfrontálódni. A szívem mélyén én is ilyen vagyok. Ezek jó tulajdonságok,
ezek tesznek valakit igazi festővé, igazi íróvá. De muszáj keménynek is lenni.
Ha nem jön magától, meg kell tanulni. Nem hagyhatják, hogy a kritika eltérítse
magukat. Maradjanak szilárdak, hallgassanak a belső hangjukra, dolgozzanak
keményen, sokkal keményebben, mint bárki, akit ismernek. És soha ne
hallgassanak azokra, akik azt mondják, nem elég jók, nem ide valók, nem
tudják megcsinálni. Jarvis megvakarja a fejét.
– Fullra kész vagyok — mondja, és Danny végre elneveti magát.
– Tudom, Merry is mindig mondja, hogy túl sok vagyok. De nem szeretem
látni, hogy fiatalok letérnek az útról, csak mert valaki azt mondta, hogy rosszul
csinálják. Nincs helyes módja a rajzolásnak. Vagy az írásnak. Vagy az életnek.
– Ja, tényleg, elhoztam pár munkámat — mormogja Jarvis.
Gwen döbbenten néz rá. Ez a fiú tele van meglepetésekkel.
– Nem akarok visszaélni a türelmével, elvégre a templom ügyében jöttünk,
de.
– Mutassa. Hol van?
– A kocsiban.
– Hozza be! — rendelkezik Danny, és mindketten nézik, ahogy Jarvis
kikocog az autóhoz. — Maguk együtt vannak? — kérdezi Danny.
– Micsoda? Jaj, nem! Csak barátok vagyunk. — Gwen felnevet a furcsa
gondolatra.
– Hát, jó. Most pedig maga jön Gwen. Hallgatom.
 HUSZADIK FEJEZET

Jarvis

Némán hajtanak Rye felé. A Dannyvel töltött egy óra után Jarvisnek több
gondolkodnivalója van, mint az elmúlt két évben összesen. Mellette Gwen is a
gondolataiba mélyed. Leparkolnak, és felkapaszkodnak egy meredek hegyen a
kilátóhoz, ahonnan a bájos főutca nyílik. Leroskadnak egy padra.
Jarvis még mindig Danny hatása alatt van, aki halálra rémítette.
Megkönnyebbült, mikor a férfi Gwent kezdte faggatni. Ám olyan volt vele
beszélgetni, mintha belőtte volna magát. Fel van villanyozva — és Jarvisszel
ritkán történik ilyen. Régóta nem mutatta meg senkinek a munkáit, és sosem
fogja elfelejteni, hogy reszketett a keze és mennyire szeretett volna inni egy
sört, ahogy kiterítette a férfi elé a lapokat a kocsma faasztalára. Danny és
Gwen átnézték a mappát, és mindketten dicsérték a rajzokat. Még mindig a
fülében csengenek a szavaik. Mikor elköszöntek, Danny megígérte, hogy
adományozni fog a tető javára, és nekik adta egy festményét a tombolára. Be
volt csomagolva, úgyhogy még nem nézték meg, de nem kell látniuk ahhoz,
hogy tudják, ennél értékesebb fődíj nem lesz a Szent Dom tomboláján. Ő
javasolta nekik, hogy menjenek el Rye-ba, és nézzék meg a galériáját, amit
egyébként is terveztek. Egész napra kitalálták a programot: galéria, üzletek,
ebéd, bóklászás.
A galéria csodálatos. Nem túl nagy, de barátságos, szellős, és a két termében
igen hatásos a kiállítás. Az egyikben Danny munkái láthatóak, és Jarvist
lenyűgözi a sokrétűsége. A szomszédosban három másik művész képei
szerepelnek, szemmel láthatóan biztos kézzel kiválogatva. Jarvis régen járt
galériában csak úgy, a saját örömére, és már el is felejtette, milyen inspiráló:
nagyjából négyezer új ötlete támad a gyönyörű művektől.
És hallhatja Gwent csevegni. Gwent. Csevegni egy idegennel. Anélkül, hogy
kényszerítették volna. Ez a csodák napja. Danny asszisztense, Renee
érdeklődve fordul felé, mikor Gwen bemutatja — igen, tudja, hogy jóképű —,
és egy ideig művészetről beszélgetnek, aztán korogni kezd a gyomra, úgyhogy
ideje menni.
Egy söröző teraszán ebédelnek, kilátással a kikötőre. Húsos pitét esznek,
míg a sós szél a hajukat borzolja. Gwen kócosabb, mint valaha, és Jarvis
szívesen odanyúlna, hogy félresimítsa a haját, de fél, hogy a lány idiótának
nézné.
– Nem is olyan rossz ez a látogatókönyves dolog, bár nem találtam meg a
rejtélyes lányt — állapítja meg.
– Meg fogjuk találni — mondja Gwen komolyan. – Ennyi éven át folyton rá
gondoltál. Ez jelent valamit, Jarvis, majd meglátod.
Jarvis elmosolyodik. Annyira régimódi. Annyira Gwen.
– És mi a helyzet veled, Gwendoline Poppy? Tudom, hogy most nincs
senki a színen, de volt valakid?
– Persze. Volt két-három futó kapcsolatom, de nem illettünk össze. Aztán
jött Max. Maxwell. Az komoly kapcsolat volt.
– Mennyi ideig voltatok együtt?
– Három évig. Az egyetem alatt végig együtt jártunk, aztán diploma után
egy hónappal dobott. Azt mondta, új fejezet következik, és mindkettőnknek
tiszta lappal kell indulnunk.
– Idióta.
– Igen. Én is ezt gondoltam. Akkor nagyon el voltam keseredve, azt hittem,
örökre együtt maradunk. De aztán anyu és apu...
– Max volt a legkisebb bajod.
– Pontosan. Mármint az, hogy elveszítettem a szüleimet, mindent más
megvilágításba helyezett.
– Persze. És milyen volt ez a Maxwell? Öltönyös, nyakkendős, szemüveges,
visszafogott fickónak képzelem. — Jarvisnek nem tetszik ez a Max. Még hogy új
fejezet. Nyilván összejött valaki mással.
Gwen nevet.
– Pontos személyleírás. Az öltönyt leszámítva, elvégre egyetemisták
voltunk. Mit mondhatnék? Tényleg jól kijöttünk, sok közös volt bennünk.
Nem voltunk valami nagyvilági pár, de akkor összeillettünk. Tájékozott volt,
érzékeny, gyengéd.
Jarvis ásít.
 – Hallottál azóta róla?
Gwen olyan lehangoltnak tűnik, hogy legszívesebben megölelné, de nem
szoktak ölelkezni, és nem szeretné, ha a lány félreértené.
– Irt, miután anyu és apu meghaltak. Szép levél volt, gyengéd és együttérző.
Nagyon kedvelte a szüleimet. De azóta semmi. Nem az a típus, aki a múltba
tekint.
– És te még gondolsz rá? Ha holnap eljönne Hopley-ba, és könyörögne,
hogy adj neki még egy esélyt, benne lennél?
Gwen a homlokát ráncolja.
– Ez nem fog megtörténni, úgyhogy nem szoktam ezen gondolkodni. De
valószínűleg nem. Mármint azok után, ami történt. megváltoztam. Már nem
vagyok ugyanaz a Gwen. És mi a helyzet veled, Jarvis? Volt valaki különleges?
A lila ruhás lányon kívül?
Jaj. Jarvis nem akar a szerelmi életére gondolni. Túl sok egyéjszakás kaland
az átbulizott esték után. Az a zűrzavar, Bella aztán Tash... De ő Gwen. Neki
elmondhatja.
– A főiskola előtt volt egy barátnőm. Öt évig voltunk együtt tizenhét éves
korunktól. Tudom, nagyon aranyos meg minden. De a főiskola első
hónapjában elcsavarta a fejemet az a lány, Tash. Új volt és izgalmas, hirtelen
úgy éreztem, ő az a lány, akivel együtt kell lennem. Úgy hogy összejöttünk, és
pár hét múlva elmondtam Bellának. — Vállat von. — Sokkal hamarabb be
kellett volna vallanom. Eljött Londonba, hogy találkozzunk, és elmentünk
ebédelni. Te jó ég, szörnyű volt. Sírva szállt fel a vonatra. Összetörtem a szívét,
és tudod mi a fura? Az enyém is összetört, pedig odavoltam Tashért. Na
mindegy. Tash meg én még pár hónapig randiztunk, aztán hazamentem
húsvétra, összefutottam Bellával a Hattyúban, és olyan jó volt látni őt. Szóval
történtek dolgok. Tudom, tudom. Aztán visszamentem a főiskolára, és
elmondtam Tashnek, úgyhogy ennyi volt. Utána volt pár lány, akikkel össze
akartak hozni, de egyik sem jött be. Azt hitték, tudják, ki való nekem: az olyan
lányok, mint Tash, aki vonzó, szenvedélyes és érdekes. De azt hiszem, igazából
Bellával lettem volna boldog. Olyan kedves volt. Jó volt vele lenni. És olyan
szép is. — Sóhajt. — Túl fiatalok voltunk. Túl gyorsan történt túl sok minden,
és hát tudod, férfiból vagyok, ez mindent elmond.
 – Nem csoda, hogy nem voltál boldog — mondja Gwen. — Nem lehetett
jó érzés megbántani az egyik lányt, aztán a másikat.   A szíved mélyén jó ember
vagy, Jarvis.
– Anyám is ezt mondja. De azóta nem bízom magamban, ha lányokról van
szó. Mindenkit átejtettem.
– Túl szigorú vagy magadhoz. Fiatal voltál. Mindenki követ el hibákat,
Jarvis, mindenki.
– Ja, gondolom. Mindenesetre ugyanazt a hibát nem követem el újra, az
biztos.
– Mármint, ha Bellával kapnál még egy esélyt? Jarvis rögtön tudja a választ.
Sokáig rágódott azon,
milyen hibákat követett el.
– Nem. Úgy értem, ha találkoznék valakivel, aki különleges számomra. De
nem Bellával. Ahogy te is mondtad. Nem mentem át olyan szörnyűségeken,
mint te, de az, hogy kudarcot vallottam a főiskolán, meg hogy nem tudtam, ki
vagyok, más emberré tett. Jó volt Bellával, de az már a múlté.
– Hát, jó — mosolyodik el Gwen. — Akkor jobb, ha folytatjuk a kutatást a
rejtélyes lány után. Máskülönben egy kocsmában végzed, szomorú
öregemberként.
Jarvis fájdalmasan sóhajt.
– Attól tartok, ez elkerülhetetlen.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Gwen

Gwen olyan boldog a kirándulás után, hogy alig tudja elhinni. Nem gondolta
volna, hogy még érezhet így, azután, hogy elveszítette a szüleit. Hazafelé
elképzeli, hogy mindent elmesél nekik, és ez majdnem olyan, mintha tényleg
ott lennének. Micsoda nap volt! Csodás időjárás és gyönyörű táj. Bájos, több
száz éves, a történelem és a futórózsák súlya alatt roskadozó házak. És régi
barátokként beszélgettek Jarvisszel, mint ahogy Ammával szokott. És persze
Danny. Olyan elhivatott volt, annyira biztos magában. Maga az inspiráció.
Mire Hopley-ba érnek, besötétedik, és ezüstfényű csillagok táncolnak az
égen. Jarvis leparkol a templom mellett, Gwen ránéz.
– Laptop? — kérdezi, mire a fiú bólint. Beszaladnak a templomba, hogy
megnézzék, küldött-e Danny adományt. Küldött, háromezer fontot.
– A picsába! — kapkod levegő után Jarvis, Gwen pedig annyira izgatott,
hogy elfelejt rászólni, ne káromkodjon a templomban. Aztán megnézik az e-
maileket, Danny levelet is küldött:
 
„Jarvis, Gwen!
Jó volt veletek találkozni. Nézzétek meg az adományoldalt, ha még nem tettétek.
Remélem, kellemes meglepetés lesz nektek és az atyának is. Minden ősszel szoktam
adományozni, a bevételem egy részét elosztom három-négy szervezet között. De most nincs
értelme várnom őszig — most van rá szükségetek. Hát tessék.
Tartsuk a kapcsolatot. Csak egy okból lehet feladni a festést/írást: ha már nem
szeretitek, és csak untat. Nincs más ok.
Üdv,
Danny Martinez”
 
– Hihetetlen — mormolja Gwen.
 – Három rugó. És egy festmény — mondja Jarvis. — Rajta, színezd ki a
grafikont. Tudom, hogy szeretnéd. Aztán menjünk, éhen halok.
Jól mondta, Gwen szeretné jelölni a grafikonon az összeget. Jó érzés ilyen
nagy részt kiszínezni.
– Már összegyűjtöttünk ötezer-nyolcszázhetven fontot — jelenti be. — Már
csak harminckétezer-százharminc hiányzik.
– Nem tűnik olyan reménytelennek, mint eddig. Gwen bólint. Majd válaszol
Dannynek, ha kipihente
magát, és kitalálta, mit írjon.
Justine épp most jött haza a munkából, úgyhogy Jarvis betesz a sütőbe
néhány pizzát. Elmesélik a napjukat és Danny lenyűgöző adományát.
– Már összegyűjtöttünk ötezer-nyolcszázhetven fontot — újságolja el ismét
Gwen. — Már csak harminckétezer százharminc hiányzik. — Addig fogja
mondogatni, míg el nem hiszi.
– Ez csodálatos! Mindketten remek munkát végeztetek. Le vagyok
nyűgözve!
Gwen és Jarvis jelentőségteljesen pillantanak egymásra. Mindkettőjüknek
sokat jelent a dicséret, bár más-más okból.
Vacsora után Jarvis kimegy az autóhoz Danny festményéért. Az apja
Stanley-kését használva eltávolítják a csomagolópapír-rétegeket róla. Gwen,
Jarvis és a fiú szülei lenyűgözve állnak a konyhaasztal körül. Hatalmas
olajfestmény fekszik előttük, a honlapon szereplő képek egyike. A
templomhajót ábrázolja, kétoldalt az óceánnal. A színek élénkek és meglepőek:
vörös tenger, lila, zöld és arany templom. Olyan, mint egy látomás, a színes
rózsaablak és a táj eggyé olvadnak. A hűtőnek támasztva hagyják, és egész este
áhítattal nézegetik. Kilenckor Gwen elkezdi összeszedni a cuccait. Sosem akart
még ennyire maradni.
Másnap reggel a munka szürkébb és unalmasabb, mint bármikor. Pangás
van az irodában, és ettől csak még rosszabb a helyzet. Jobb lenne, ha azért nem
dolgozhatna a látogatók könyvén, mert sok munkája van. De teljesen
értelmetlen itt ülni és a falat bámulni, miközben a könyvvel is foglalkozhatna.
Bár a tegnapi friss levegőn töltött nap után rögtön elaludt, ahogy a párnára
hajtotta a fejét, és furcsa, élménydús álmai voltak. Igaz, ez a semmittevés
alkalmat ad neki, hogy mindent alaposan átgondolhasson.
 Jarvis: tehetségesebb, mint hitte, és lassan kezd megbarátkozni a
gondolattal, hogy újra próbálkozzon. Danny: elmesélte, hogy tizennégy éves
korában, Kubában elveszítette a szüleit. Szívszorító.
Egy időre padlóra került, mesélte, aztán tizennyolc éves korában Londonba
költözött.
– Ki kellett találnom, hogyan legyek férfi, és hogyan legyek művész. A
festészet mentett meg. — A diszkrimináció, a fájdalmas események és a
nélkülözés ellenére l assanként megtalálta a művészethez vezető saját útját. Egy
sikeres galéria, szerelem, egy bohém otthon egy gyönyörű helyen. Mindezt
nem úgy érte el, hogy Mary néni emeleti szobájában lakott.
– Nézzék ezt a helyet — mutatott végig a kavicsos tengerparton. — Sosem
láthattak még ilyen fényeket. Ritka növények és madarak. Sötétkék tenger.
Kizárólag itt ilyen. Télen cudarul szeles, de nem kevésbé gyönyörű.
– Lenyűgöző — sóhajtott Gwen.
– Nézzék! — mutatott Danny az erőmű felé. — Gondoljanak rá úgy, mint
az élet rossz dolgaira. Mindig ott vannak a horizonton. Nézhet mindig arra. —
Tenyerébe fogja Gwen arcát, majd az ég és a tenger felé fordítja. — Mindig.
Gwen érti, mire gondol. Túl sokáig a horizonton magasodó árnyakat nézte,
míg egészen be nem töltötték. Ideje máshonnan nézni az életet.
Jeannie levesz egy ősrégi címjegyzéket a Gwen mögött polcról. A lány már
felajánlotta, hogy megmutatja, hogyan használhatja az internetet, de Jeannie
visszautasította.
– Segíthetek valamiben? — kérdezi Gwen.
– Köszönöm, nem — mondja Jeannie.
– Milyen volt a heted? — próbálkozik a lány.
– Jó.
Gwen visszamerül a gondolataiba. Nagyon jól szórakoztak Rye-ban.
Fagyiztak, könyvesboltba mentek, aztán a kikötőbe, és minden régi épületet
lefotóztak. Jarvis folyton viccelődött vele: „Ó, nézd! Egy ókori járdaszegély.
Egy ókori lámpaoszlop. Egy ókori falevél!" Idióta. Ez volt a legszebb hely, ahol
Gwen valaha járt. Mindent meg akart örökíteni. Most pedig azt tűzte ki célul,
hogy minél több olyan napja legyen, amikor így érzi magát.
„Készen állok, Amma, írja e-mailben a barátjának. – Szerzek egy állást és
elköltözöm. Nem hagyom itt Hopley-t, míg össze nem gyűlik a pénz a
templomnak, de már most el kell kezdenem nézelődni. Nincs ötletem, hol
keressek állást. Szerinted?"
Amma tíz perccel később válaszol:
„Végre! Úgy örülök. Levéltár? Könyvtárak? Múzeum? Könyvkiadó? Adj
három hetet. Addigra lesz ötletem."
Fura. Miért pont három hét? Mi történik addig? Mindegyik ötlet tetszik
neki. Megnyit egy álláskereső oldalt, és nézelődni kezd.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Dave tiszteletes

Vasárnap mise után David semmi másra nem vágyik, csak hogy végre
hazamenjen. Mozgalmas reggele volt, Barret-ték tudni akarták, hogy tarthatják-
e ingyen az unokájuk esküvőjét a templomban. Most, mikor a tető hamarosan
leomlik, az isten szerelmére. Bill Brody megjegyzéseket tett a húsvéti
ceremóniára, David még mindig azon rágódik. Agnes Soames és Effie Parker
összevesztek a virágokon, pedig azt hitte, remekül megoldotta a kérdést.
Folyton ilyenek a vasárnapok. Feladatokat kell megoldani és ellentéteket
elsimítani, amelyek a háttérben addig nőnek, míg be nem kebeleznek mindent,
így a végére a szolgálat és Isten szava jut a legkisebb szerephez.
Ám először Mrs. Dantryt kell meglátogatnia. Nem jött ma templomba,
kilencvenkét éves, és egyedül él. Meg akar róla győződni, hogy jól van.
– Ó, igen, tiszteletes úr, köszönöm — turbékolja az idős asszony, mikor
kinyitja az ajtót. — Az unokámtól kaptam egy Kirk Douglas díszdobozos
DVD-gyűjteményt, és azt néztem egész hétvégén. Olyan jóképű férfi volt. Épp
a Spartacus felénél tartok. Csatlakozik?
– Köszönöm Evelyn, nem. Jobb, ha megyek. Örülök, hogy jól van.
– Ó, tiszteletes, hogy halad Colin?
– Kicsoda?
– Colin. Az a mulatságos kinézetű fiú. Az adománygyűjtéssel.
– Ó, mármint Jarvis és Gwen. Remekül, köszönöm Evelyn. Meglepően jól.
Mosolyogva hazaindul, és otthon meglepődik: kettesben vannak Annie-vel.
– Hol van Wendy?
– A templomban, Jarvisékkel. Nagyon megkedvelte Gwent, mikor itt járt, ő
pedig felajánlotta, hogy segít néha, ha kell...
– És most kell? Valami baj van?
– Igen és nem, semmi baj. De kell egy kis kettesben töltött idő, David. Alig
találkozunk, és bár szeretem, hogy gondoskodó természeted van, néha nekem
is szükségem van a férjemre. Úgyhogy sütöttem sütit, elővettem az alkalmi
teáskészletet, és leülünk beszélgetni, csak mi ketten, míg Wendy haza nem ér.
– El sem tudok képzelni ennél jobbat. De gondolod, hogy elbírnak
Wendyvel? Tudják, hogy ő néha.
– Igen, tudják. Minden rendben lesz. Ha bármi gond lenne, két perc alatt
odaérünk. Egy kicsit a templomban maradtam vele, nagyon békés az iroda,
csendben dolgoznak. Úgy láttam, ott Wendy is megnyugodott.
– Akkor készítsük el azt a teát.
Tíz perccel később David leül egy székbe a teraszon a felesége mellé egy
csésze gőzölgő teával, nézi az etető körül repkedő madarakat, és a virágokban
gyönyörködik. Szinte feszíti az elégedettség. Nagyon régóta nem volt része
effélében.
– Ó, köszönöm, Istenem! — mondja hálásan, és megfogja Annie kezét. —
Ez csodálatos, Annie, köszönöm!
– Túl sokat dolgozol. Tudom, hogy ez a munkád, de néha magaddal is
kellene törődnöd. Tudod, Isten nem azért adott ilyen csinos feleséget, hogy rá
se nézz.
David nevet.
– Tudom. És nem is szabad elfelejtenem. Több pihenés kettőnknek. Ez is
része Isten tervének.
– Pontosan. Jarvis és Gwen említették, hogy az a festő háromezer fontot
adományozott. Jól gondolom, hogy máris elmondtad Williamnek?
David grimaszol. Persze, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek, és
elmondta a püspöknek.
– Milyen jól ismersz. Lehet, hogy írtam neki egy e-mailt, amelyben
tájékoztatom, hogy közel hatezer fontot gyűjtöttünk össze három hét alatt.
Csak hogy informálva legyen.
Annie nevetése megmelengeti a szívét.
– Milyen figyelmes tőled. Gondolod, hogy összegyűlik a pénz? Mind az
ötvenezer?
– Nem tudom. Már most rengeteg pénz jött össze, és még csak április van,
sok idő van szeptemberig. Nem tudom, hány adományozó lesz még.
– Remélem, itt maradhatunk. Nemcsak azért, hogy bebizonyítsd
Williamnek, tévedett a Szent Dommal kapcsolatban, hanem... — Megsimogatja
a férje kezét. A kertjükben, az otthonukban.
– Tudom. Én is így érzek. És nem adom fel a reményt. Ha bármit is
tanultam az elmúlt időszakban, hát azt, hogy a segítség olykor a legváratlanabb
helyekről érkezik.
– Igen, tudom. Két hónappal ezelőtt gondoltad volna, hogy Wendyt egyszer
Jarvis Millwoodra bízzuk? De úgy megváltozott, David. Végre felnőtt.
David elgondolkodva nevet.
– Azt hiszem, mindketten felnőttek.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Gwen

Két és fél hét telt el a Dungenessben tett kirándulás óta, és az univerzum

mintha meg akarná tréfálni Gwent. Folyton kihívások elé állítja, hogy
gyakorolhassa újonnan megszerzett pozitív hozzáállását. Először nem találnak
több lehetséges adományozót. Aztán mikor mégis, kiderül, hogy mindegyik
borzalmas.
Gwen talál egy telefonszámot, egy bizonyos D. P. Beddonsét Sloughból.
Megpróbálja lepasszolni Jarvisnek, de ő nem áll kötélnek. Annyira nem is
bánja, mert ha új állása lesz, le kell győznie a félelmeit, és muszáj lesz
idegenekkel beszélnie. Úgyhogy felhívja a számot, és belekezd a mondókájába,
mire a férfi kiabálva szitkozódni kezd: hogy meri felhívni ismeretlenül és pénzt
kérni tőle, nem veszi észre, hogy a hozzá hasonlók a világ söpredéke, akik a
tisztességes embereket zaklatják, öt percre sem hagyva békén őket, és reméli,
hogy meg***ódik és meghal. Gwen megdöbbenve teszi le a telefont, és
majdnem elsírja magát. Te jó isten, soha többé nem hív fel senkit.
Jarvis teát készít, míg Gwen elismétli neki Mr. Beddons szavait. A fiú
zavartan teszi elé a csészét.
– De akkor miért adta meg a számát? — tűnődik. Jó kérdés.
Három óra elteltével a lány összeszedi magát, és próbál úgy tekinteni Mr.
Beddonsra, mint egy távoli sötét foltra, akár az erőmű. Később talál még egy
telefonszámot, ezúttal Shirley Raytől, aki a munkahelye számát adta meg, úgy
tűnik, sokan csinálják ezt. Shirley odaírta alá: „Sok boldog emlékem fűződik ehhez a
helyhez. " Ez ígéretes, úgyhogy Gwen újra felveszi a telefont.
– Köszönöm, nem — hangzik Shirley kurta válasza, majd bontja a vonalat.
Gwen szerint az univerzum legalább egy kicsit megjutalmazhatná a
bátorságáért, hogy telefonált. Shirley talán Mary néni távoli rokona.
Jarvis két hasonló választ kap e-mailen, jó páran pedig egyáltalán nem írnak
vissza. Mindez nem halványítja el az eddigi jó tapasztalatokat, és nem felejtik
el, milyen sok pénz gyűlt össze viszonylag rövid idő alatt. De ott van előttük a
mérhetetlen összeg, amelyre még szükség van: több mint harminckétezer font.
Beköszönt a május. Ha összegyűlik a pénz, szakembereket kell találniuk, és
jóvá kell hagyatni a felújítás tervét a templom feljebbvalóival. Aztán el kell
kezdeni a munkát. Ez sok időbe telik. Gwen álmaiban a Szent Domot eső
áztatja. Látja magát, Jarvist és a tiszteletest a vízözön hullámain, gerendák,
tetőcserepek és füzetek között sodródni.
Aztán történik valami. Valami csodálatos. Olyan csodálatos, hogy Gwen
mérges magára, amiért egy kicsit mégis szomorú. Jarvis kap egy e-mailt
Dannytől, amiben a férfi munkát ajánl neki. Renee felmondott, hazatér
Franciaországba. A galéria felett van egy kis lakás az asszisztens részére, így
Jarvisnek nem kellene ingáznia. Danny olyasvalakit keres, akihez közel áll a
művészet, akinek ez nem csak munka, hanem ugródeszka is. Valakit, aki nem
szégyenlős. Nehéz elhinni, hogy létezik olyan állás, melyet Jarvisnek találtak ki,
de ez ilyen.
És a legjobb, fűzi hozzá rögtön, hogy csak négy napot kell dolgozni,
csütörtöktől vasárnapig. így haza tud jönni vasárnap munka után, szerda este
pedig vissza. Marad három nap a héten, amikor a látogatók könyvével
foglalkozhatnak. Egyszóval tökéletes állás, és nagyon megérdemli.
Ám Gwen mégis aggódik. Tudja, hogy Jarvis szívesen tölti az időt a
látogatók könyvével — Hopley-ban nem lehet mit csinálni, legfeljebb
esténként kocsmába menni. De akkor a hét nagy részében abban az elbűvölő
Rye-ban él majd, igazi állása lesz, pénzt keres, új emberekkel találkozik, és
teljesen megfeledkezik a látogatók könyvéről meg arról a fura lányról. Danny
előbb-utóbb teljes állást kínál neki, és egy új, izgalmas világban találja magát —
nem olyanban, mint az a szörnyű főiskola, hanem valahol, ahol otthon lehet.
Gwen ezt kívánja neki. Csak éppen hiányozni fog.
Eközben pedig ő is három állásra jelentkezett, de mindenhonnan
elutasították. Mi van, ha Hopley-ban ragad Mary nénivel, és örökre a földmérő
irodában fog dolgozni? A látogatók könyvével hamarosan végeznek. Jarvis
elmegy. Az ő élete pedig újra sivár lesz.
– Végre valami jó! — kiált mögötte Jarvis.
– Mi az? — kérdezi Gwen, és próbálja összeszedni magát. Korai még
szomorkodni. Jarvis csak egy hónap múlva áll munkába, és ki tudja? Talán
addigra megmentik a templomot, és Gwen is talál munkát magának.
– Emlékszel arra az újságíróra a Twitteren?
– Purple Marcellára?
– Igen, ő az. Válaszolt az üzenetemre. Azt hittem, már nem is ír, de
szabadságon volt. Olvasd!
Purple Marcella száz fontot adományoz a templomnak.
– Hát, ez is több, mint a semmi — mondja Gwen. Ám ez nem minden. A
történet annyira megragadta az újságírót, hogy cikket akar írni a Szent Domról,
Jarvisről és Gwenről:
„Egy életmód magazinba írok olyan témákban, mint például hogyan
hozzuk ki a legtöbbet minden pillanatból. írunk kézműveskedésről,
kirándulásokról, természetről, pszichológiáról, wellnessről, kreativitásról,
ilyesmiről. Gyorsan szükségem van egy ütős sztorira. Elmehetek holnap egy
fotóssal interjút készíteni? Terveznek esetleg valamilyen eseményt, amelyről
beszámolhatnék? Az olvasóink nagyon örülnének neki."
– Ez csodálatos! — kiált Gwen. — Mármint a templomnak jó. Nekem nem
annyira. Nem akarom, hogy megjelenjen a fotóm egy magazinban. És
eseményünk sincs.
– Nincs — gondolkodik el Jarvis. — A buli még sokára lesz, ha egyáltalán
összegyűlik a pénz. De rendeznünk kéne egyet. Danny festménye jutott
eszembe. Nem ajánlhatjuk fel a tombolára. Legfeljebb tizenkét jegyet adnánk
el, amiből anyu venne meg tízet. Ez hülyeség. Sokkal többet ér. Árverést kell
rendeznünk, Gwendoline Poppy.
– De fognak rá licitálni? A Szent Dom árverésén?
– Nem, nem fognak. Ezen is gondolkodtam, de ehhez a te agyad is kell. Ez
a Purple nőci eseményt akar, úgyhogy elő kell állnunk valamivel.
Jarvis Millwood és az ő hihetetlen leleményessége.
– Egy művészeti aukció — kezdi lassan Gwen. — Meg kell hirdetnünk a
gyülekezeten kívül. Feladhatunk egy hirdetést a helyi lapban vagy ilyesmi. Vagy
csinálhatunk szórólapot.
– Te jó ég, tizenhárom éves korom óta nem csináltam szórólapot. Soha ne
mondd, hogy soha.
– Te is fess egy képet! Nem rendezhetünk árverést egy képpel. És másokat
is be kell vonnunk. Ó! És ahhoz, hogy tényleg esemény legyen belőle,
tarthatnánk egy festészeti workshopot is a Szent Dom festőművészének
vezetésével.
– Nem tudtam, hogy van ilyen. Ki az?
– Te, te féleszű.
– Ó, nem, nem tarthatok workshopot.
– De igen.
– Akkor neked meg írnod kell egy novellát az árverésre.
– Ki a franc akarna fizetni egy novelláért?
– Egy novelláért, melyet a Szent Dom írója dedikált? Én igen. Megcsinálod,
Gwendoline Poppy, különben nem tartok alkotóműhelyt.
– Rendben — sóhajt Gwen. Nem érheti több megaláztatás a három
visszautasítás, Mr. Beddons szidalmai, és azok után, hogy egy magazinban fog
szerepelni.
– Megírom neki, hogy rendben. Mi van holnap? Kedd. Az jó, egyikünk sem
dolgozik.
– Vagy hívd csütörtökre. Akkor csak veled készít interjút, te úgyis sokkal
érdekesebb vagy.
Jarvis megvetően néz rá, és hangosan olvassa, amit ír:
– Holnap bármilyen időpont megfelel. Eseményt is szervezünk, majd
személyesen elmondjuk a részleteket.
– Jarvis!
– Mi van? Nem hívom ide, amikor te dolgozol.
– Nem erről van szó. Megkérnéd, hogy délután jöjjön? Jarvis kijavítja, amit
írt. Délután bármilyen időpont megfelel.
– Miért? Mi van reggel?
– Fodrászhoz megyek.
Jarvis elmosolyodik, de nem mond semmit.
Még dolgoznak néhány órát, ezalatt semmi különös nem történik, csak
Purple Marcella ír vissza, hogy másnap délután háromkor a fotóssal a Szent
Domnál lesznek. Gwen nagyot nyel. Ez hirtelen egy kicsit soknak tűnik. De
meg kell tenniük. Ha megjelenik a cikk, az nagyon jól jöhet a templomnak.
– Iszunk valamit a Hattyúban? — kérdezi pakolás közben.
– Jó lenne, de nem megy. Belekezdtem valamibe, olyan rajzolásféle.
Szeretnék a héten végezni vele.
 – Rendben — mondja Gwen, kissé csalódottan. De egyúttal büszke is
Jarvisre, aki az estéit a rajzolásra áldozza. Ez jó. Ugyanakkor így kevesebb ideje
marad, hogy délutánonként a templomban dolgozzon vagy hogy munka után
igyanak egyet. Most másra koncentrál.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Jarvis

Az utóbbi néhány napban Jarvis visszavonul, még Gwen-nel sem találkozik.

Muszáj a rajzain dolgoznia, ha meg akarja őket mutatni Dannynek, mikor
munkába áll, és bár izgatott, amiért visszatért az alkotáshoz, még mindig nem
tudja elhinni, hogy ekkora szerencséje van. De valami még ennél is fontosabb.
Gwennek ígért egy pólót.
Azóta is azon gondolkodik, amit a lány mondott, miután mesélt neki
Belláról és Tashről: hogy Jarvis még túl fiatal volt, és mindenki követ el
hibákat. Ez a magyarázat jobban tetszik neki, mint amit ő talált ki, vagyis hogy
semmirekellő, és képtelen a kötődésre. Eldöntötte, mostantól nem ígér meg
olyasmit, amit nem tud betartani. Mielőtt elfogadta volna az állásajánlatot, egy
egész estét szánt rá, hogy átgondolja — pedig tudta, hogy neki találták ki —,
nehogy később meggondolja magát és cserben hagyja Dannyt. Aztán persze
elfogadta. Dannyvel dolgozni maga a valóra vált álom, és még csak elköltöznie
sem kell egészen. Bár Hopley-ban csendes az élet, de akármilyen bénán is
hangzik, szereti a családját és ott van a Szent Dom meg Gwen... csupa olyasmi,
amitől jobban érzi magát. Olyasmi, amitől kezdi úgy érezni, hogy
tulajdonképpen nem is olyan semmirekellő, mint gondolta.
Mióta Gwen megkérte, hogy készítsen neki pólót, azon gondolkozik, mit
rajzoljon, de a kirándulás után sem jutott eszébe semmi, úgyhogy csak
firkálgat. A firkálgatásból r ajzolgatás lesz, aztán egyre több rajz születik. Gwen
fagyizik, Gwen a tengert nézi szélfútta hajjal, Gwen a szokásos elmélyült
arckifejezéssel hallgat. Jarvis már megvette a pólót, kékeslilát, mint amilyen a
lány szeme. Gwen mindig halvány színeket visel, de valahogy illenek hozzá.
Reméli, a méret is jó lesz — ez a lányoknál mindig kényes kérdés. Most már
csak a rajz van hátra.
A szobájában dolgozik — hosszú idő óta most először használja másra az
asztalát, mint hogy a cigarettáit tárolja rajta vagy a gépen játsszon. Már
majdnem elkészült a rajz vázlatával. Gwent ábrázolja, szinte képregényszerűen,
hatalmas lobonccal (természetesen élt a művészi szabadsággal, hogy jól nézzen
ki), egy asztal mögött ül, tollal a kezében. Mögötte egy lámpa, tintafoltok
mindenütt, a padlón szanaszét papírlapok hevernek. Gwen arca nagyrészt
takarásban van, de egyértelműen ő az — látszik a hatalmas szemüvege csücske,
és a széles mosoly, ami mostanában egyre jellemzőbb rá. A rajzon Gwen ír
valamit, néhány szó is látszik: Minden lehetséges... Jarvis ezzel a részlettel
különösen elégedett. Olyan, mintha titokban üzenne a lánynak, egyúttal remek
szlogen egy pólóra. Csak éppen fejjel lefelé kellene ráírni. Remek. Sokáig
javítgat a rajzon, kidolgozza a részleteket, hogy jól mutasson a pólóra
nyomtatva. Nem szabad túlságosan részletesnek lennie, és az árnyékokkal is
csínján kell bánni.
Végre kész van, és Jarvis elégedett a végeredménnyel, csak éppen nem
tudja, mi legyen a póló hátán. Jarvis mindegyik pólójának van valami a
hátoldalán. Először a Szent Domra gondolt, mert Gwen annyira le volt
nyűgözve a grafikontól, amit rajzolt, de bármilyen festői is, Jarvis nem akar egy
templomot a pólóra. Általában valami vicceset rajzol hátulra, mint az ő söröző
mókusa, de egy ivós poén valahogy nem passzolna Gwenhez. Nem rajzolhat rá
valami durvát, mert Gwen nem hordaná. Sóhajt, és aznapra felfüggeszti a
munkát.
Másnap reggel a templomba megy, de Gwen nincs ott, ahogy előre jelezte.
A fiú munkához lát, és meglepődik, milyen sokat haladtak. Még néhány hét, és
végeznek az egész könyvvel. Nem tudja pontosan, hogyan is érez ezzel
kapcsolatban. Hiszen ez volt a céljuk, de mégis... Üzenet érkezik Gwentől.
Egyre odaérek. Ne tegyél semmit, amit én sem tennék.
Ha-ha! Leül. 2014-től egészen mostanáig átnézte a könyvet, aztán 2013-at,
és most elkezdi 2012-t is. Lássuk, meddig jutok, míg Gwen nincs itt, gondolja.
Eltelik egy óra, és semmit nem talál. Mostanában valahogy mindig ez van.
Reméli, hogy nem tart tovább a balszerencséjük. Unottan megnézi az e-
maileket. Jött valami. Ann Aylesfordból írt vissza Gwennek.
„Kedves Gwen!
Köszönöm levelét a Szent Domnevával kapcsolatban. Jól emlékszem arra a
templomra. Nagyon boldog napot töltöttem ott egy embert próbáló
időszakban. Nehéz váltás volt a társadalom hasznos tagja helyett nyugdíjasnak
lenni, aki hátralévő napjait számolgatja. Azt hiszem, ez nőként főleg nehéz,
akinek az adja az értékét, hogy átdolgozta az egész életét, azután pedig
szembesül az idős hölgyekre vonatkozó összes előítélettel. Azt hiszem, maga
még nagyon fiatal, hogy ezt megértse. Mindenesetre talán örömmel hallja,
hogy túlestem a »depressziómon«, és már más szemmel nézek magamra és az
életemre. Természetesen hiányzik az iskola, de nagyon türelmesek velem, és
olykor visszamegyek oda. Próbálok azért nem túl gyakran alkalmatlankodni.
Igyekszem úgy tölteni a napjaimat, hogy segítségére l egyek másoknak, és
örömet szerezzek magamnak is. Elítél vajon, ha azt mondom, hogy az utóbbi a
legfontosabb?
No de nem azért keresett meg, hogy csevegjünk. Amiatt írt, hogy tudok-e
segíteni. A válaszom igen. Mindig fontos volt számomra, hogy én is adjak, ha
kaptam, és a Szent Domneva nagyon sokat adott nekem — többet, mint amit
egy e-mailben megírhatnék. Nem zárhatják be. Örülök, hogy ön és kollégája,
Mr. Millwood megteszik, amit tudnak. Köszönet ezért. Kérem, ellenőrizzék,
megérkezett-e a »JustGiving« oldalra az ötszáz font, amit küldtem. Tudom,
csak csepp a tengerben, de talán ez is számít egy kicsit.
Szívélyesen üdvözli,
Ann Wilson (Miss)
Ui.: Elnézést a késedelmes válaszért. Nem nézem túl gyakran az e-
mailjeimet."
Milyen aranyos! Jarvis szeretne válaszolni, de ez Gwen dolga. Annyira fog
örülni! És a templomtornyos grafikonon sem színezi ki az ötszáz fontnak
megfelelő téglát. A táblázatba azért beírja az összeget.
Nem sokkal ezután hallja, hogy Gwen megérkezik. Nyílik az ajtó, léptek
közelednek, és Jarvis már érzi is a lány körüli jellegzetes vibrálást.
– Gwendoline Poppy! — fordul meg Jarvis. — Végre! Pont ebédidő! —
Aztán meglátja a lányt, és leesik az álla. — Azt a mindenit! De jól nézel ki!
Gwen elvörösödik.
– Tényleg? — kérdezi tétován, és lehajtja a fejét, ahogy máskor is szokta, de
a frizurája így is remek. Hosszú most is — legalább nem kell átrajzolni a
pólóra szánt képet —, de egy arasznyival rövidebb, és illik is hozzá. Már nem
úgy néz ki, mint valami szőrmók. Az arcát körüllebegi a haja, ami, ha jól látja,
egy kis színt is kapott, alig észrevehető gesztenyebarna árnyalatot, ettől meleg
és ragyogó színű lett. Szépen kiemeli a szemét.
– Igen, tényleg. Nagyon illik hozzád.
– Jaj, de jó — sóhajt megkönnyebbülten Gwen. – Nagyon furcsa érzés. De
gondoltam, rosszabb nem lehet, ugye?
– Sokkal jobb lett — mondja Jarvis, és büszke magára, amiért ilyen
tapintatos. — Menjünk, éhen halok.
– Te mindig éhen akarsz halni.
Lazacsalátát esznek főtt krumplival Justine jóvoltából, aki megcsodálja
Gwen frizuráját, és annyira izgul az interjú miatt, mintha neki kellene ott
lennie. Aztán visszasietnek a templomba. Dave tiszteletessel van találkozójuk
fél háromkor, és Jarvis szeretné, ha előtte Gwen e lolvasná Ann e-mailjét. A
lány válaszol a levélre, és a grafikont is kiszínezi. Jarvis sosem gondolta volna,
hogy ekkora boldogságot tud okozni, ha az ember kiszínez egy rubrikát.
Dave tiszteletes döbbenten néz, mikor mesélnek neki az interjúról és
előadják az árverés tervét. Mostanában sokszor van megdöbbenve és
elragadtatva Jarvistől és Gwentől. Nem gondolta volna, hogy ilyen
vehemensen belevetik magukat a munkába. Nem is csoda. Úgy döntenek, egy
hónap múlva tartják az árverést. Jarvisnek meg kell kérdeznie Dannyt, kivehet-
e egy napot a galériában azon a héten szombaton, aznap nagyobb eséllyel
jönnek el az emberek. Máris ír neki.
Purple Marcella apró termetű, lila hajú nő.
– Marcella Manek — közli kurtán, mikor megérkezik. Mindenkivel kezet
fog, a szorítása erős. — Az apám indiai, az anyám ír származású. Dzsaipurban
születtem, de harminc éve itt élek. Itt jobb a klíma. De lássunk is munkához.
Úgy tűnik, nagyon siet. Jarvis úgy képzelte, egy Varázslatos Pillanatok című
magazin újságírója sokkal nyugodtabb vérmérsékletű.
– Csináljuk meg először a fotókat. Bármikor eleredhet az eső.
A fotós, Andrea körbesiet a templom körül, hogy megkeresse a
legmegfelelőbb helyszínt. Aztán lefotózza külön-külön Jarvist, Gwent és Dave
tiszteletest. Után Jarvist és Davidet, majd Gwent és Davidet, végül pedig
Gwent és Jarvist. A temetőkapunál, a templom bejáratánál, a tiszafa alatt.  
Negyven perc múlva Jarvis nagyon elfárad.
 Ezután bemennek az irodába, ahol reszketnek a hidegtől. Andrea nem
akarja, hogy a fotókon kabátban legyenek, és májushoz képest hűvös van.
Marcella kérdésekkel bombázza őket, míg Gwen elszántan teát készít. A fotós
elővesz egy laptopot, és elkezdi a képek szerkesztését, Marcella pedig
diktafonnal rögzíti az interjút. Gwen mormogása önmagában kitölti a
negyedórát. Ám amikor végeznek, Marcella végre ellazul. Hálásan kulcsolja
hosszú, rózsaszín körmű ujjait a bögréje köré, majd a csokicsipszes sütiért és a
citromhéjas kekszért nyúl — Gwen egyre válogatósabb, ha kekszről van szó.
– Remek anyag, tökéletes a magazinba — mondja. – Nemrég indítottuk,
néhány éve, de már harmincezer előfizetőnk van, úgyhogy remélem, csapunk
egy kis hírverést a templomnak. Köszönöm, hogy ilyen hamar találkozhattunk.
A júliusi lapszámban jelenik meg, épp lapzárta előtt vagyunk. Gyorsan kellett
egy cikk, mert kiderült, hogy a kézimunkatanárnak több éve viszonya volt a
tanítványaival, nagyon kínos az egész.
Jarvis félrenyel egy kis kekszet.
– Szóval a határidő tegnap volt. Ma estére elkészül. Hogy állsz a képekkel,
And?
– Jól — mondja Andrea, fel sem nézve a monitorból. Jarvis átkukucskál a
válla fölött, és lenyűgözve figyeli a fotóst, aki a fényerősséget és a színeket
állítgatja, és elégedetlen morgással törli azokat, amelyek szerinte túl
homályosak, holott Jarvis szemében tökéletesek.
– A lap jövő hónapban jön ki — folytatja Marcella. – Talán épp időben,
hogy számítson valamit. Szóljanak, amint megvan az árverés időpontja, Jarvis.
Rögtön írja meg!
Jarvis megígéri, és Dave tiszteletesnek végre alkalma nyílik rá, hogy
Marcellát a korábbi látogatásáról és a látogatók könyvébe írt bejegyzéséről
kérdezze.
– Emlékszik arra a bájos kis boltra, amelyik itt volt? Namaste volt a neve. A
tulajdonost még az egyetemről ismertem. Öt látogattam meg. Kár, hogy be
kellett zárnia, annyira szerettem azt a helyet.
– Mahira? — kérdezi Gwen. — Igazán kedves volt. Nagyon szerettem azt a
boltot, voltam néhány foglalkozáson is. Tartják a kapcsolatot?
– Igen. Én is szerettem a foglalkozásokat, annyira t ehetséges. Egyszer
feltérképezte az aurámat mindössze negyven perc alatt.
 Jarvis pislog.
– Adja át az üdvözletemet, kérem! — mondja Gwen. – Mindannyiunknak
hiányzik, még az egyik adományozónk is kérdezősködött utána. Csak egyszer
járt Hopley-ban, de emlékezett Mahirára.
– Átadom — bólint Marcella, és kettétör egy kekszet. – Örülni fog neki. Na
jó, indulnunk kell. Küldök majd néhány példányt a magazinból, ha kijött. Sok
szerencsét a csapatnak!
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Gwen

Másnap szerda van. Gwen és Jarvis épp befejezik az ebédet, mikor a lány
telefonja megszólal.
– Dave tiszteletes az — mondja meglepetten. Aznap reggel találkoztak vele
utoljára.
– Gwen, a közelben vagy? Egy férfi jött hozzád.
– Egy férfi? — ismétli meg Gwen.
– Bryan. Azt mondja, a látogatók könyve kapcsán kerested meg.
– Te jó ég! Igen, épp most indulunk, öt perc múlva ott leszünk. Meg tud
várni?
Hallja, hogy a vonal túloldalán felteszik a kérdést, halk válasz érkezik rá.
– Igen — tolmácsolja Dave tiszteletes. — Azt mondja, rengeteg ideje van.
– Egy férfi vár. A templomban — mondja Gwen Jarvis-nek, miután letette
a telefont.
– Az exed?
– Ne bolondozz! Valami Bryan az, és a látogatók könyve miatt jött.
Szerinted Utazó Bry az? Ennyi idő után?
– Nem ismerek másik Bryant, te igen?
– Nem. — Gwen a homlokát ráncolja. — De miért nem válaszolt az e-
mailre? Hogyhogy egyszerűen csak felbukkan?
Jarvis vállat von.
– Mert ő Utazó Bry. Menjünk.
Visszasietnek a templomba, ahol Dave tiszteletes egy padban ül egy férfival,
és elmélyülten beszélgetnek. A férfi csakis Utazó Bry lehet. Alacsony, kicsit
egérszerű, zilált. A hátizsákja majdnem akkora, mint ő, és gyér szakállat visel.
Ragyogó mosollyal néz fel.
– Gwen Stanley, ha nem tévedek — kiáltja, és felpattan, hogy kezet
rázzanak.
 Gwen akaratlanul is zavarba jön. Váratlanul érte a dolog. Jó érzés itt látni a
férfit, miután azt hitte, tudomást sem vett az e-mailről. És olyan sok történetet
szövögetett a látogatók könyvében szereplőkről, mintha csak regényhősök
lennének, hogy most olyan, mintha hirtelen Copperfield Dávid vagy Bella
Swan2 lépett volna ki a könyvből.
– Huszonhat éves és félénk természetű — mosolyog Bryan, mintha régi jó
barátok lennének. — Szépreményű író. Még gyászol, de kezd újra összeállni az
élete. Olvastam a levelét, és az ifjúkori önmagamra emlékeztetett. Nagyon
örülök, hogy találkozunk.
– Én is nagyon örülök. Köszönöm, hogy eljött.
– Maga pedig biztosan Jarvis Millwood, adománygyűjtő kolléga és Gwen jó
barátja.
– Én volnék az — vigyorog Jarvis, és kezet fog a férfival. — Hű, tényleg
tök jó, hogy találkozunk. Nagyon király a honlapja. Rengeteg helyen járt.
Persze mind közül Hopley a legegzotikusabb.
– Az bizony! Kaphat a megfáradt utazó egy csésze teát és némi társalgást?
– Hát persze, igen! — kapcsol be a lányban a gondoskodó ösztön. — Jöjjön
az irodába! Dave tiszteletes, velünk tart?
– Még el kell mennem néhány helyre, köszönöm. De hamarosan
találkozunk. Mr. Bryan, köszönjük, hogy eljött, és mindazt, amit értünk tesz.
Gwen, még egy téglát ki kell színezned a templomtornyon.
Bryan értetlenül néz.
– A grafikonra gondol — magyarázza a lány. — Ó, ez azt jelenti, hogy
adományoz nekünk? Elnézést, nem lett volna szabad megkérdeznem. Még le
sem ültünk.
– Semmi gond — mondja könnyedén Bryan. — Igen, adományozok.
Mindent elmondok teázás közben.
Jarvis a vállára dobja a hátizsákot — Gwen szerint ez nagy bátorságra vall
—, és majdnem összeroskad a súlya alatt. Bryan biztosan sokkal erősebb, mint
amilyennek látszik. Jarvis elvörösödik az erőlködéstől, zihál, és az irodába érve
rögtön az ajtóhoz dobja a terhet.
– Ezzel utazza be a világot? — kérdezi elszörnyedve. Előző napról maradt
még keksz. Gwen kikészíti egy
 tányérra, míg Jarvis teát főz, és mindhárman leülnek az asztalhoz. Tegnap
Marcella, ma Bryan... A Szent Dom-ban felpezsdült az élet. És így is kell
lennie. Régen legalábbis így volt.
Némi csevegés és keksz után Bryan belekezd a történetébe.
– Nem vicceltem, mikor azt mondtam, hogy olyan volt a levelét olvasni,
mintha az ifjúkori önmagamat hallanám, Gwen. Nagyon félénk voltam én is.
Pokolian félszeg. Egy szégyellős gyerek. Szerettem az olvasást és a természetet,
de Sunderlandben nőttem fel, ami elég kemény hely. Legalábbis
gyerekkoromban a csapatsportok és a bűnözés volt a legnépszerűbb
szórakozás. Nem volt érzékem a sportokhoz, és nem volt kedvem idős
hölgyeket zaklatni, úgyhogy képzelhetik, mennyire tudtam beilleszkedni az
iskolában. És mint látják, nem vagyok egy Marlon Brando. Mindig alacsony
voltam, anyám azt mondogatta, majd megnövök, de nem lett igaza. A lányok
kinevettek, a fiúk elvertek... Előkészítették a zsebkendőket? — nevet, és egy
újabb csokicsipszes kekszért nyúl. — Ez nagyon finom — majszolja
elégedetten.
– Bryan, elnézést, hogy félbeszakítom, de evett mostanában valamit? —
kérdezi Gwen, és aggódva közelebb hajol. — Éhesnek tűnik, nem enne valami
rendeset? Van az út végén egy nagyon jó kis hely.
Bryan keze megáll a mozdulatban.
– Éhes vagyok, bizony. Jó ideje nem ettem. De nem akarom az idejüket
vesztegetni. Nagyon sok a dolguk, én meg csak úgy felbukkantam, nem akarok
zavarni.
– Rengeteg időnk van — mondja Jarvis. — Ha egy férfi éhes, akkor ennie
kell. De nem cipelem a hátizsákját.
Így hát az irodában hagyják. A Hattyúban Bryan csirkét kér vadász módra,
extra adag krumplival, Jarvis és Gwen pedig már ebédeltek, úgyhogy csak
desszertet rendelnek, hogy a férfinak ne kelljen egyedül ennie. Bryan közben
folytatja.
– Szóval meglehetősen boldogtalan voltam azon a helyen. Azt hittem,
sosem lesznek barátaim, és csak másokkal történhetnek jó dolgok, velem nem.
Szerencsére, nekem is remek szüleim voltak, mint magának, Gwen, akik nem
hagyták, hogy feladjam, és bátorítottak, hogy egyetemre járjak. Durhamba
mentem, ahol egy teljesen új világ fogadott.
 Itt az olvasás szeretete előny volt, nem pedig hátrány. Elrepült három év, és
álmodozni kezdtem. Arról, hogy beutazom a világot, a környezetvédelemben
dolgozom, megmentem a bolygót. Az álom távolinak tűnt, úgyhogy addig is
egy bristoli biztosítónál kezdtem dolgozni. A munka unalmas volt, de délre
költöztem, egy új városba. Aztán találkoztam Rachellel. Őszintén szólva, el
sem tudtam hinni, hogy találtam egy gyönyörű lányt, aki szeret engem. De így
történt, úgyhogy összeházasodtunk, és én voltam a legboldogabb ember a
világon. Hamar várandós lett, úgyhogy a biztosítónál maradtam, és félretettük
az álmunkat, hogy beutazzuk a világot, de cseppet sem bántuk. A lányunk,
Miranda volt a legnagyobb kincsünk, és még csak a húszas éveinkben j ártunk.
Majd utazunk, ha felnő és kirepül, mondogattuk. De nem így történt.
Rachelnek petefészekrákja lett, majd hatévnyi küzdelem után elveszítettük őt.
Gwennek könnyek szöknek a szemébe. Egy ilyen kedves ember, ilyen
boldog család.  Miért kell ilyesminek történnie?
– De ugorjunk is a történetben. Nem azért jöttem, hogy elszomorítsam
magukat, éppen ellenkezőleg. Pokoli volt, nem kell magyaráznom. Végül
Miranda visszament az egyetemre, évfolyamelsőként diplomázott, és Párizsban
kapott állást. Én pedig újra egyedül maradtam, elszállt felettem az idő. Még
mindig ugyanazon az átkozott helyen dolgoztam. — Bryan nevet és a fejét
csóválja. — Nagyon rendesek voltak velem, mikor Rachel beteg lett,
kivehettem szabadságot, és a halála után is. A mai napig hálás vagyok érte. És
legalább volt egy biztos pont az életemben. Csakhogy az idő telt. Túl gyorsan.
Végül rájöttem, hogy Rachel nem lenne boldog attól, ahogyan élek. Szó szerint
hallottam, ahogy leszid, és azt mondja, ideje új életet kezdeni.
Gwen mocorog a széken. Nem akarja félbeszakítani a férfit, de pontosan
tudja, mire gondol.
– Úgyhogy amikor betöltöttem az ötvenet, megterveztem az első
utazásomat. Thaiföld és India, a két első hely Rachel bakancslistájáról.
Útinaplóba kezdtem, leveleket írtam neki az élményeimről. Rengeteg csodás
dolgot láttam. Gyönyörű, lélekemelő dolgokat, amelyek örökre
megváltoztattak, és apró, hétköznapi kincseket. Elmondani sem tudom, milyen
sokat jelentettek számomra. Távol voltam Angliától, nem beszéltem a nyelvet,
azt sem tudtam, mit eszem másnap, a világmindenségre bíztam magam, az
pedig megtartott, mint egy háló. Rachel imádta volna. Miranda legalábbis
imádta az e-mailjeimet. Mikor hazatértem, meglátogatott. Ö biztatott, hogy
írjak blogot. Elkészítette a honlapomat, és megtanított feltölteni a fotóimat.
Két hónappal később Ausztráliába utaztam. Úgy terveztem, hogy egy hónapig
maradok, végül több mint egy évig voltam ott. Elmentem a Nagy-
korallzátonyhoz, és ez mindent eldöntött. Az UNESCO-nál kezdtem dolgozni
környezetvédőként, és ott akartam maradni. Ezt mindenképpen el szerettem
volna mondani, Gwen. Egyszer a korallzátonynál úsztam, egy hullám tetején
ringatózva. Kitártam a karom, és éppen Rachelre gondoltam, szomorúan,
amiért most nem lehet itt velem, mikor valami hozzáért a kisujjamhoz. Azt
gondoltam, csak egy hal volt az, így tovább ringatóztam és álmodoztam. Újra
megcsiklandozott valami, de nem úgy, mintha hal lenne, úgyhogy kinyitottam a
szemem, és odanéztem. Tudják, mi volt az?
– Mi? — Gwen Jarvisre néz, aki tátott szájjal hallgatja a történetet.
– Egy kis csikóhal. Az ujjam köré tekerte a farkát, és csak ringatózott rajta.
– Hűha! — akad el Gwen lélegzete.
– Igen. Csak úgy létezett, a részemként, ahogy én a korallzátony és a
természet része voltam. Ahogy mindannyian azok vagyunk, ha éppen nem
felejtjük el. És én sosem felejtettem el azt a kis csikóhalat. Akkor jött oda
hozzám, mikor majd megszakadt a szívem Rachel hiányától. A tenger üzent,
hogy nem vagyok egyedül. Sosem l eszek. Nem tudom, hisznek-e ilyesmiben,
de nekem ezt jelentette, és sosem felejtem el.
– Ó! — Gwen szemei megtelnek könnyel. — Én hiszek benne. Ez
csodálatos!
– A szeretteink nem hagynak el minket. A világ olyan nagy és olyan
csodálatos. A szülei magával maradtak, Gwen, és bármit megoszthat velük. Ezt
el akartam mondani. Éppen Görögországban voltam, mikor megkaptam a
levelét. Belekezdtem a válaszba, de elég vacak volt ott a wifi. Pár hét múlva
Angliába készültem, úgyhogy arra gondoltam, várok addig, és személyesen
mondom el.
– Nagyon köszönöm — suttogja Gwen. El sem hiszi, hogy egy teljesen
idegen ennyit fáradozott azért, hogy neki vigaszt nyújtson. Mit szeretne
megosztani a szüleivel? Csikóhalakat, napfényt és örömöt? Vagy félelmet,
fájdalmat és Mary néni főztjét? Ha Bryannek igaza van, és a szülei most is vele
vannak, hát nem szórakoznak valami jól.
 – Nagyon igyekszem mostanában. A látogatók könyve sokat segített, Jarvis
pedig lenyűgöző volt.
– Tényleg? — Jarvis láthatóan örül.
– Hát persze. Te is tudod. Több örömöm volt az elmúlt pár hétben, mint...
Szóval kedves voltál hozzám. Most pedig megkaptad azt a remek állást, és újra
rajzolni meg festeni fogsz, és engem is inspirálsz. Jarvis megvakarja a fejét.
– Szuper! — Aztán Bryanhez fordul. — Őszintén szólva még mindig
meglepődöm, hogy bárkit is inspirálhatok másra, mint hogy gyorsan felhajtson
egy korsó sört.
Annyira szerény, gondolja Gwen. Nem tudja, milyen sokat képes adni. Meg
kell találnia azt a rejtélyes lányt. Talán ő is felkutathatná, míg a fiú nincs itt. Hát
nem lenne csodálatos, ha megtalálná neki, és végre találkoznának?
– Itt marad még néhány napig? — kérdezi Jarvis Bryant. — Egész nap
tudnám hallgatni az utazós történeteit. Vagy holnap már repül?
– Ha biztosan nem zavarok, maradok egy kicsit. Egykét hónapig most
Angliában leszek, a szüleimmel is töltök egy kis időt, aztán meglátogatom
Mirandát Párizsban, utána pedig Malajzia következik.
– Kérem, maradjon! — ért egyet Gwen. — Rendezünk egy művészeti
árverést július elején, és alkotóműhely is lesz. Szeretnénk, ha ott lenne.
– Megoldható — mondja Bryan örömmel. — Talán felugrom északra
néhány napra a családomhoz, aztán visszajövök. Szólok Mirandának is, hátha
beugrik és segít. Anyát és apát viszont nem zargatom ezzel. Anyu sehova nem
megy az öregfiú nélkül, apa pedig úgy gondolja, ha Middlesbroughnál délebbre
megy, elolvad.
– Nyár végén pedig rendezünk egy bulit — teszi hozzá Jarvis. — Addigra
végzünk a látogatók könyvével. Meg akarjuk köszönni mindenkinek, aki
támogat minket vagy egyáltalán szóba állt velünk. Arra is el kell jönnie.
– Igyekszem ott lenni. És most térjünk az adományozásra. A
környezetvédelem áll az utazásaim középpontjában, mint már bizonyára
rájöttek. Akárhova megyek, olyan munkát vállalok, amivel segíthetek. Nem
akarok egyszerű turista vagy fogyasztó lenni. Az utazás, ezek a gyönyörű
helyek az életemet mentették meg. Megteszem én is, amit tudok. Úgyhogy
ötezer fontot ajánlok fel a Szent Domnak.
 – Öt... — Gwen szava elakad, és félrenyeli a limonádét. Jarvis hátba
veregeti. Ez a férfi napok óta nem evett, egy hátizsákból él, a cipője pedig
lyukas. Hogy lehet, hogy van felesleges ötezer fontja?
– Hű, biztos benne, haver? — kérdezi Jarvis, aki hamarabb magához tér,
mint Gwen. — Mármint értékeljük, meg minden, de ez rengeteg pénz.
– Biztos vagyok benne. Mikor Gwen írt, rögtön eszembe jutott a Szent
Dom. És ez nagy dolog, ha az ember olyan sok helyen járt, mint én. Nem a
világ csodáira emlékszem leginkább, hanem a világ legeldugottabb szegleteire.
A Szent Domot meg kell menteni. És sok pénzem van a biztosítónál töltött
évek után — kacsint.
– Hát... nagyon, nagyon köszönjük — mondja Gwen hálásan. — Mindent.
Ez egyszerűen... csodálatos!
– Hadd hívjam meg magukat egy italra — áll fel Bryan, és megpaskolja a
hasát. — Ez jó volt. Most jólesne egy kis csokitorta.
– Nem hittem volna, hogy egy ilyen kis ember ilyen sokat adhat — jelenti ki
Jarvis, és nézi, ahogy a férfi a pult felé ballag.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Jarvis

Jarvis a felmondási idejét tölti a GyorsanSokatban. Most érzi csak igazán,

milyen távol volt attól az élettől, amit élni akart. Másnaposan elviselhető volt itt
lenni. Mikor túl fáradt volt, megtámaszkodhatott a pulton, és alkoholtól
kábultan nem számított, hol van éppen. És úgysem volt jobb dolga. Most,
hogy újra rajzolni kezdett, várja az új állása, és a Szent Domneva megmentésén
fáradozik, egy cseppet sincs kedve itt lenni.
Unalmát azzal próbálja elűzni, hogy szórólapokat osztogat a vásárlóknak a
művészeti árverésről, ám a főnöke felszólítja, hogy hagyja abba. Az üzlet
alapelveivel nem összeegyeztethető, hogy valaki a személyes dolgait
reklámozza. De egyet kirakhat a hirdetőtáblára. Egy óra múlva észreveszi,
hogy valaki obszcén rajzot firkantott rá. A többi szórólapra is, úgyhogy nem
kell mellre szívnia. íme Hopley apró örömei.
A Bryan feltűnése utáni hét lassan csordogált, de újabb sikereket hozott.
Néhány látogató visszajelzett, két adomány is érkezett harminc és százötven
fonttal. Bryan három napig maradt, majd északra utazott a szüleihez.
– Az árverésen találkozunk — ígérte, és olyan könnyedén szállt fel a
vonatra, mintha a hátizsákja pillecukorral lenne megtömve.
Bryannek köszönhetően Jarvis most már tudja, mit rajzoljon Gwen
pólójára. Két csikóhalat, amelyek Gwen szüleit szimbolizálják, örökre együtt és
örökre vele. Lelki szemei előtt egy rajzfilmfigura-szerű fiú csikóhal és egy
hosszú szempillájú lány csikóhal ülnek egy asztalnál, és bort iszogatnak. Ha-ha!
Rajzolhat rá egy sört is — egyfajta szignóként —, a lány nem tiltakozhat, mert
odaillik.
Annyira elmerül a gondolataiban, hogy megfeledkezik Mrs. Millis
narancsairól. A nő, ahelyett, hogy eltenné őket, mint minden normális ember,
hangosan kiabálva megjegyzi — mert elfelejtette felcsavarni a hallókészülékét:
 – Nem számolta a narancsaimat, fiatalember. Most ingyen elvihetném, ha
nem lennék becsületes.
És akkor vége lenne a világnak?, gondolja Jarvis, miközben beüti a narancsokat.
A főnöke természetesen meghallja.
– Ma már ez a harmadik alkalom — jegyzi meg ingerülten. — Nem
jótékonysági intézmény vagyunk, Millwood. Nem tehetsz meg bármit, csak
mert kaptál egy menő fllást. Ez itt egy üzlet, és maximális odafigyelést várok.
Megértetted?
Jarvis mély levegőt vesz, felkészülve, hogy elnézést kérjen, meg a szokásos
bla-bla. De ehelyett.
– Nem, nem igazán — mondja.
– Nem... nem... — hápog a Jarvisnél vagy húsz centivel alacsonyabb Keith
elvörösödve. A fiú nem hiszi, hogy a főnökének az az életcélja, hogy a
GyorsanSokat üzletvezetője legyen Hopley-ban.
– Nem igazán — ismétli meg kedvesen. — Unatkozom, és ezer jobb dolgot
tudnék csinálni ennél, úgyhogy nem igazán tudok maximálisan odafigyelni.
– Nos — feleli Keith vékony hangon —, talán nem vagy maximalista
ember, Millwood. És mi nem alkalmazunk olyat, aki nem maximalista.
– Hmmm — mondja Jarvis. — Értem.
– Valójában egy cseppet sem tetszik a hozzáállásod. Azt hiszem, remekül
boldogulunk nélküled. Ne fáradj azzal, hogy letöltöd a felmondási idődet,
Millwood, és ne is várj tőlem ajánlólevelet. Ki innen, tűnés!
Jarvis nehezen palástolt megkönnyebbüléssel veszi le az egyensapkát, és
kilép a kassza mögül.
– Jobb, ha munkához látsz, Keith. Hosszú a sor. Csak ügyesen, haver.
Leteszi a kötényét a pultra, és a hátsó helyiségbe megy a pulcsijáért, a
cigijéért és a Felhőatlasz DVD egy elnyűtt másolatáért. Kisétál a napfényre, és
rágyújt. Végre szabad ember. Mehet csikóhalat rajzolni.
Hirtelen ötlettől vezérelve Hopley apró üzleti negyede felé veszi az irányt,
és megkeresi a földmérő irodát. Egy régi ház földszintjén áll, amely még
halványan emlékeztet a város szebb napjaira. A recepciós, akinek a haja olyan
szorosan össze van fogva, hogy megnyúlnak a vonásai, felnéz a telefonjából.
– Gwen Stanley-hez jöttem — jelenti be Jarvis.
– Neve?
 – Mr. Millwood.
– Milyen céllal érkezett?
– Felmérés.
– Melyik ingatlané?
– Egy újé.
A recepciós sóhajt, és felveszi a telefont.
– Jeannie? Ott van Gwen Stanley? Kérlek mondd meg neki, hogy egy
bizonyos Mr. Millwood van itt egy felmérés ügyében. Ó, rendben. — A
folyosóra mutat. — Balra a második ajtó.
– Köszönöm. Szereti a művészetet? Fogadjon el egyet. Vagy akkor már
vegyen többet, és vigyen a barátainak is. — Jarvis egy köteg szórólapot nyom a
nő kezébe, és rákacsint.
Gwent a sivár iroda sarkában találja, amelyet egyetlen ablak világít meg, a
szomszéd asztalnál egy idős nő ül. Úgy tűnik, mindkettőjüket hamarosan
elnyomja az álom, ám Gwen felpattan, mikor meglátja.
– Mit keresel itt? Miért nem dolgozol?
– Kirúgtak — vigyorog Jarvis. Elmondja, mi történt, mire a lányból kitör a
nevetés.
– Bárcsak engem is kirúgnának — motyogja aztán.
– Fel is mondhatsz. Kereshetsz jobb állást. Gondolom, nem a nénikéddel
lakni minden vágyad.
Gwen felsóhajt.
– Persze, hogy nem. Nézd csak, Jarvis! — Felé fordítja a képernyőjét (egy
őskori Compaq gépe van), hogy el tudja olvasni az e-mailt. Amma írt, aki
nagyszerű állást kapott egy londoni ügyvédi irodában. Júliusban kezd, és talált
egy kétszobás lakást a London hídnál.
„Költözz hozzám! Tudod, hogy a nagynénédnél halálra vagy ítélve. Tudod, hogy találsz
állást, ha Londonba jössz. Csodás lesz, olyan, mint az egyetemen, de most lesz pénzünk.
Kérlek, gyere, Gwen!
Hiányzol... "
Jarvis nagyot nyel. Furcsa belegondolni, hogy Gwen nem lesz Hopley-ban,
mikor ő vasárnaponként visszajön Rye-ból. De persze nem maradhat ott
örökre, nincs semmi, ami odakötné. Ö is megragadta a nagy lehetőséget. Ez
pedig Gwen nagy lehetősége, kétség sem fér hozzá.
– Gwendoline Poppy, ez fantasztikus! Odaköltözöl?
– Azt hiszem, ezt kellene tennem — mondja Gwen, de rémültnek tűnik. —
Kell egy rendes munka, egy rendes élet. Londonban lehet a legjobb állásokat
találni, és ha odaköltöznék, legalább Ammával lehetnék. Jó lenne megint együtt
lakni.
– Úgy örülök!
– Köszönöm. De szerinted meg tudom csinálni? Állást keresni meg
minden? Mármint London szörnyen ijesztő, én meg már nem vagyok túl
gyakorlott. tudod, az életben. Anyagilag jól állok, de London nagyon drága.
Hamar elkölteném a félretett pénzem, ha nem találok egy rendes munkát. És
hát nem vagyok éppen egy nagymenő — mutat körbe a kopár, lestrapált
gépekkel berendezett irodában, ahol Jeannie két ujjal üti a billentyűzetet.
– Most viccelsz? Szereztél irodai tapasztalatot, ami bármilyen álláshoz jó
alap lehet. Van egy diplomád, érdekel az irodalom, és legfőképpen a látogatók
könyve. Beírhatod az önéletrajzodba az adománygyűjtést, hogy kapcsolatot
tudsz teremteni különféle emberekkel, vannak sajtókapcsolataid, van
tapasztalatod a rendezvényszervezésben, a lista végtelen.
Gwen elmosolyodik.
– Erre még sosem gondoltam.
– Akkor nem csoda, hogy nem sikerült állást találnod. Gyere át holnap az
önéletrajzoddal, és átnézzük együtt.
Vagy még jobb, ha anyuval nézitek át. Majd meglátod, öt perc alatt remek
melót szerzel. Készülj, London, jön Gwendoline Poppy!
A lány mélyet sóhajt, és hitetlenkedve megrázza a fejét.
– Akkor minden más véget ér. Jarvis az asztal sarkára ül.
– Igen, de így is kell lennie. Azért persze hiányozni fogsz. Én hétvégén
dolgozni fogok, amikor te szabad vagy, úgyhogy.
– Tudom. — Gwen arca meghatóan elkomorul.
– De itt is maradhatsz ebben a porfészekben, hogy itt legyél, mikor
hazajövök.
– Tudom. Szerinted fogjuk tartani a kapcsolatot?
 – Naná. Hétfőn vagy kedden majd elmegyek Londonba, és együtt
ebédelünk. Hétfői ebéd, ez lesz a mi közös programunk.
Gwen mosolyog, bár egyikük sem biztos benne, hogy tényleg így lesz.
– Jó barát vagy, Jarvis.
– Tudom. Nagyon szerencsés vagy. Na jó, most már hagylak. írj Ammának!
Mondj igent! — Azzal kisétál az irodából, Jeannie asztalán hagyva egy
szórólapot.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Gwen

Napról napra egyre nehezebb hazamenni Mary nénihez. Egyedül az a jó

benne, hogy csitítja Gwen Londonba költözéstől való félelmét. Mindig, amikor
rátör, megkérdezi magát, hogy tényleg itt szeretne-e még maradni. A válasz
pedig minden alkalommal nem. A szombatokat Jarvisék-nél tölti, a látogatók
könyvén dolgoznak, Justine-nal az önéletrajzát tökéletesítik, a nap végén pedig
az előszobába csoszog, hogy hazainduljon. Justine észreveszi.
– Szeretnél itt aludni, Gwen? — kérdezi aggódva.
– Nem, köszönöm — sóhajt Gwen. — Haza kell érnem vacsorára. Nem
akarok udvariatlan lenni.
– Akkor talán legközelebb. Beszéljünk meg egy időpontot. Mit szólsz a
holnaphoz?
– Az nagyszerű lenne. Köszönöm. Egyébként nem annyira szörnyű.
Mármint biztosan van szíve, ha megengedte, hogy nála lakjak. Csak éppen... —
magyarázkodik Gwen, mert nem akar szánalmasnak tűnni. Talán egy kicsit
tényleg szánalmas, de az utóbbi időben nagy lépéseket tett meg, és Mary néni
az egyetlen, aki úgy tűnik, erről tudomást sem vett. — Minden megváltozik.
Álláshirdetésekre jelentkezem, Londonba költözöm. De mikor besétálok abba
a házba, olyan, mintha ugyanaz lennék, mint mikor beköltöztem. Akár a ház
lakója, akinek összetört a szíve és fél. Mintha mindez — tárja ölelésre a karját,
mint aki körül akarja fogni a barátait, a Szent Domot és az egész életét — csak
álom lenne. Mindig, mikor belépek az ajtón, a legszívesebben páncélt vennék
fel.
– Ez durva — mondja Jarvis a falnak támaszkodva.
– Nem tetszik ez nekem — rázza meg a fejét Justine. – Hatalmas változások
előtt állsz, Gwen, egy olyan tragédia után, amit egyetlen fiatal nő sem bírna ki
egykönnyen. Támogatásra, bátorításra lenne szükséged, nem pedig arra, hogy
kritizáljanak és elszomorítsanak.
 – Már csak néhány hét. Amma július tizedikén költözik be az új lakásba,
talán én is aznap megyek. Nagyon örülne, és nincs miért várnom. A művészeti
árverés addigra lezajlik, és a látogatók könyvével is végzünk.
– Van egy ötletem — gondolkodik el Justine. — Mondj nemet, ha szerinted
nem jó ötlet, de addig még másfél hónap van. Túl sok idő ahhoz, hogy olyan
helyen töltsd el, ahol boldogtalan vagy. Költözz ide erre az időre!
Gwen megdöbben.
– Egész időre? Másfél hónapra?
– Amúgy is mindig itt vagy — jegyzi meg Jarvis, és leül a padlóra.
– De nem akarok gondot okozni, Justine. Elnézést, nem akartam
panaszkodni.
– Nem okozol gondot, Gwen. George szobája üres. Nem valami lányos
szoba, de tiszta és rendezett, és úgyis csak átmenetileg van rá szükséged.
Boldogabb leszel és sokkal eredményesebb, ha nem kell minden nap
megbirkóznod a rossz hangulattal.
Gwennek efelől semmi kétsége. Egy pillanatra elképzeli, milyen lenne újra
családtagnak lenni. Esténként nyugodtan pihenni, nappal boldogan
tevékenykedni. Teljes kiőrlésű kenyér reggelire. Aztán elönti a bűntudat. Ezt
nem teheti meg Mary nénivel.
– Célzásnak venné — mondja. — Mintha azt mondanám: veled rossz, velük
meg jó. Az otthonod sivár és nyomorúságos, az övék barátságos és vidám.
Nem tehetem ezt vele.
– Mondhatod azt, hogy itt nagyobb a hely, nem? – kérdezi Jarvis a padlóról.
– Mondhatom, de attól csak még rosszabb lesz, nem?
– Nehéz ügy — bólint Justine. — Te egy kedves lány vagy, ő pedig
megérdemli a törődést. De magadra is gondolnod kell, Gwen. Olyan sokáig
voltál boldogtalan. Szerintem London jót tesz majd neked, de mégiscsak egy új
város, új állás, és ez mindig nehéz. Muszáj megerősödnöd, mielőtt elmégy, nem
pedig leépülni. Ha addig itt szeretnél lakni, örömmel látunk. De azt is
megértem, ha a célegyenesben már nem változtatnál semmin.
Gwen az utóbbi két évben megtanulta, hogy ne mutassa ki az érzelmeit. A
nagynénje irtózik a testi érintéstől, és mikor Gwen a szülinapján vagy
karácsonykor meg akarta érinteni, mindig megjegyzéseket tett: „Meg kéne
mosnod a hajad", vagy „Felszedtél pár kilót?" De most szorosan megöleli
Justine-t, ahogy annak idején az anyukáját ölelte meg.
– Köszönöm — néz a szemébe hálásan. — Olyan sokat jelent ez nekem.
Szia, Jarvis! — búcsúzik, és átlép a fiú lábán.
Fátyolos, lilás alkonyatban tart hazafelé, csak úgy zsibonganak a gondolatai.
Justine-nak igaza van: még hat hét van hátra a Londonba költözésig. Hosszú
idő ahhoz, hogy kellemetlenül, megtűrt személyként, megtörve érezze magát. És
annyi teendőjük van még. Végezniük kell a látogatók könyvével, megszervezni
az árverést, megtalálni J arvis rejtélyes szerelmét, álláshirdetésekre jelentkezni.
És el kell hozni a holmiját a raktárból.
A sarkon megáll. Még mindig a raktárnál járnak a gondolatai. Egy emlék
villan be, melyet maga alá temetett a hónapok során a gyász és a szülei hiánya
miatt érzett fájdalom. Mary néni siettette, hogy pakoljon össze, és végre
lezavarják a költözést. Aztán bejelentette, hogy a házban nincs elég hely
„ennek a sok kacatnak", és vigye őket egy raktárba. Gwen túlságosan tompult
volt ahhoz, hogy vitatkozzon, és nem is látta volna értelmét, így az összes
cucca azóta is a raktárban van.
Nyolc doboz: nem túl sok három ember, egy boldog család holmijának.
Hirtelen vágyakozást érez, hogy újra lásson mindent. Ezekkel a feladatokkal
most kell szembenéznie. Elképzeli, ahogy átnézi a szülei dolgait, majd
összetörve hazamegy Mary nénihez, és tűri a megjegyzéseit. Nem képes rá.
Egyszerűen nem megy. Eszébe jut, hogy még nem is mondta el a
nagynénjének, hogy Londonba költözik.
Lassan sétál be a sötét kis házba. Mary néninek nem lenne muszáj így élnie.
Talán nem ő a leggazdagabb asszony a földön, de Gwen tudja, hogy
könnyedén ki tudna fizetni egy elbűvölő kis házat a város szebbik részén. Ám a
nagynénjét nem érdeklik az elbűvölő dolgok. Semmi sem érdekli. Soha nem
megy sehová. Csak takarít, főz és nézi a tévét. Talán depressziós? Nem. Gwen
tudja, mi az a depresszió: elszívja az ember energiáját, ahhoz pedig energiára
van szükség, hogy örökké olyan csípős legyen valaki, mint Mary néni.
A bejárati ajtónál rettegés tör rá, majdnem sírva fakad. Újra nyolcéves:
megérkezik az iskolába, ahol Melissa Parson bántja. De ő most huszonhat. Már
nem tart sokáig, mondogatja magának, míg kinyitja az ajtót. Csak hat hét.
– Szia, Mary néni, megjöttem! — kiáltja, és lerúgja a cipőjét.
 – Halkabban! Tévézek.
Gwen bemegy a nappaliba, leül, és nézi, ahogy a képernyőn férj és feleség
ordibálnak egymással. Bizonyára ugyanazt a vitát folytatják le, mint az előző
este vagy a múlt héten. A stáblistánál a nagynénje kelletlenül lehalkítja a tévét,
és Gwenhez fordul.
– Na?
Nem éppen jó kezdés egy beszélgetéshez, de mégis muszáj lesz belevágni.
Minél tovább halogatja, annál rosszabb lesz.
– Milyen napod volt? — kérdezi udvariasan. A nagynénje felhorkan.
– Csupa izgalom. Tizenkét döglött legyet találtam az ablakpárkányon. Miért
kell Kent összes rovarjának idejönnie megdögleni? Néha igazán
felsöpörhetnéd őket. Egyre több lesz most, hogy itt a nyár. — Kedvetlenül
mondja, mintha a nyár egy újabb sorscsapás lenne.
– Persze — mondja Gwen. — Nem gond. Eljössz velem holnap a
templomba? Találkozhatnál Jarvisszel, Justine-nal és Bradley-vel.
– Jarvis — mondja affektálva Mary néni. — Justine és Bradley. Micsoda
megtiszteltetés!
Gwen nem tudja, mit mondjon erre. Ilyen flancos nevek lennének? És ha
igen, az min változtat? Mary néni úgy beszél, mint valami dühös kamasz.
– Csak gondoltam, jólesne egy kis változatosság. Örülnék, ha találkoznál
azokkal, akikkel sok időt töltök együtt.
– Pfff. Nem mintha emlékeztetned kéne rá.
Gwen már sokadjára érzi úgy, hogy valami rosszat csinált, de nem tudja, mi
az. Mély levegőt vesz.
– Mire célzol? — kérdezi lágyan. — Egy kicsit ingerültnek tűnsz. Úgy
érzed, valami mást kellett volna tennem?
– Nem esne le a karikagyűrű az ujjadról, ha néha segítenél itthon.
– Segítek — mondja Gwen szelíden. — Mielőtt elmegyek, egy órát segítek,
és a ház így is nagyon tiszta.
– Bizonyára ma már mások az igények, mint amihez én hozzászoktam. És
nem halnál bele, ha szereznél egy rendes állást. Vagy örökre az emeleti
szobámban akarsz lustálkodni és heti két napot dolgozni?
Gwen érzi, hogy elvörösödik az igazságtalanság hallatán. Elmondta Mary
néninek, hogy jelentkezik álláshirdetésekre: mindez csak azt bizonyítja, amit
mindig sejtett, hogy a néni egyáltalán nem figyel rá. De most nem
bosszanthatja fel magát, a néni épphogy kezdett megnyílni.
– Jelentkezem teljes munkaidős álláshirdetésekre. Említettem is néhányszor.
— Nem tudja megállni, hogy megjegyezze.
– Sok mindent mondasz, nehéz megjegyezni. És hol vannak ezek a
munkahelyek? A környéken?
– Néhány Kentben, néhány pedig Londonban. De nem vettek fel.
– Persze, hogy nem. Két éve mást se csinálsz, csak lógatod az orrod. Mégis
mire számítottál?
Gwen az ég felé emeli a tekintetét. Tehát jelentkezzen álláshirdetésekre, de
úgysem veszik fel. Ne térj el a tárgytól, Gwen!
– Na mindegy — folytatja. — Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon, nagyon
hálás vagyok, amiért ideköltözhettem anyu és apu halála után. Valójában nem
lustálkodtam. Nagyon nehéz időszak volt, és nem tudtam összeszedni magam.
De most már sikerült. Hamarosan szerzek egy á llást, Amma Londonba
költözik, és kiveszünk együtt egy lakást. Július tizedikén költözöm.
Hosszú csend. Gwen nyugtalanul fészkelődik. Nem mond a néni semmit?
– Akkor végre megint enyém a ház.
– Igen. Sajnálom, ha kényelmetlenséget okoztam. Biztosan nem voltam
valami jó társaság, bár mostanában jól alakultak a dolgaim. Hiányozni fogsz,
Mary néni.
A nagynénje visszafordul a tévéhez, és egy porszívóhirdetést kezd bámulni.
Gwen a homlokát ráncolja. Rendben, talán ez nem igaz, de kegyes hazugság
volt, hogy átsegítse őket az elváláson és a nagy változásokon. Mond valamit a
nénikéje?
– Mary néni?
– Az utóbbi időben folyton azokkal a Millwoodékkal meg azzal a simlis
pappal voltál, úgyhogy nem lesz nagy változás. Nekem sem volt éppen
habostorta az élet mostanában. Az én koromban már nyugalomra van szükség,
nem jövés-menésre. Júliust mondtál? Addig talán kibírom.
– Nem muszáj — vágja rá Gwen gondolkodás nélkül. – Millwoodékhoz
költözöm, amíg Londonba nem utazom. Úgyhogy holnaptól már nem
zavarlak.
Gwen meglepetésére Mary néni egy pillanatra úgy tűnik, megütközik ezen.
 – Nem így gondoltam — mondja a néni. — Úgy értettem, hogy
mindkettőnknek nagy változás volt ez. És hosszú távon talán nem a legjobb
változás.
– Ó, értem — mondja Gwen, megörülve az átmeneti enyhülésnek. —
Sajnálom, Mary néni, hogy gondot okoztam, és sosem felejtem el, hogy
befogadtál.
– Jó, de most már csend legyen, kezdődik a műsorom. — A képernyőn
fiatal, jóképű, hátrazselézett hajú férfi tűnik fel, akit éppen megpofoz a
barátnője.
– Hagylak. De ha holnap nem is akarsz eljönni a templomba, legalább erre
gyere el. Egy árverést szervezünk, az egész város részt vesz rajta. Jarvis
művészeti workshopot tart, szerintem nagyon jó lesz. — Gwen a nagynénje
ölébe teszi a szórólapot, és felmegy a szobájába.
Másnap reggel sokáig ágyban marad, és maga sem hiszi el, mit tett. Tényleg
elköltözik ma? Justine remélhetőleg nem gondolta meg magát. Lemegy a
nappaliba, és egy cetlit pillant meg az asztalon.
Elfogyott a kenyér. Elmentem vásárolni.
Fekete filccel írta az árverés szórólapjára. Gwen felmegy, hogy
összepakoljon.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Jarvis

Jarvis aggódik, mikor Gwen nem jelenik meg a templomban. Ez nem vall
rá. Mise után az irodába megy, de mielőtt munkához látna, a telefonja üzenetet
jelez. Az anyja az:
Gwen itt van. X
Az anyja mindig rövidre fogja.
Volt valami tervük mára? Jarvis nem emlékszik, pedig mostanában nem
szokott mindent elfelejteni. Mikor hazaér, az apja éppen egy gurulós bőröndöt
cipel fel a lépcsőn, Gwen pedig a nappaliban sír.
– Nem hiszem el, hogy megtettem — mondogatja. – Jaj, Justine, rosszul
döntöttem?
Jarvis ebből már tudja, hogy most egy darabig nem fognak a látogatók
könyvén dolgozni, úgyhogy nekilát forró csokit készíteni. A lányok szeretik a
forró csokit. Egy korty rumot is beleönt. Aztán hármasban üldögélnek a
konyhaasztalnál, míg az apja visszamegy füvet nyírni.
Kiderül, hogy Gwen odaköltözött. Jarvis nem érti pontosan, miért ilyen
zaklatott. Nem olyan nagy dolog. Elmondta a vén szipirtyónak, hogy
Londonba költözik, előtte pedig náluk lesz, és ennyi. Talán éppen attól borult
ki, hogy ilyen könnyen ment. Jarvis az anyjára hagyja, hogy megnyugtassa a
lányt és boncolgassa vele a történteket.
– Délután elmegyek, és összeszedem a maradék holmidat, Gwen. Mary
biztosan szeretne velem találkozni, most, hogy az unokahúga ideköltözött.
– Nem hiszem, hogy érdekli — nyöszörög Gwen. – Mindezek után. Biztos,
hogy nem baj, ha ideköltözöm? Annyira sajnálom, előbb meg kellett volna
kérdeznem.
– Gwen, nem gondoltam meg magam éjszaka. Igen, biztos, úgyhogy most
már nyugodj meg! Hamarosan Londonba költözöl, és ki kell élvezned az utolsó
heteidet Hopley-ban. Mennyi holmid van még odaát?
Csak három doboz könyv, egy sporttáska és egy kis tévé maradt ott. Jarvis
arra gondol, milyen kis helyen kellett meghúznia magát egész idő alatt. Az
anyján látja, hogy ő is ugyanerre gondol, de nem mondja ki hangosan.
– Ennyivel megbirkózom egyedül is. Menjetek addig a templomba.
Vigyetek valami harapnivalót, majd készítek vacsorát.
Jarvis anyukája talán azt reméli, hogy Gwent jobb kedvre deríti, ha
visszatérhet a hétköznapi tevékenységeihez. És így is történik. Még Jarvis is
megnyugszik, mikor a bejegyzéseket lapozgatja, forr a teavíz, odakint pedig
csicseregnek a madarak. Talál egy e-mail-címet, bizonyos Larry Sinclairét,
Worcestershire-ből, és elküldi neki a szokásos levelet. Ezen kívül nem történik
semmi érdekes.
A feljegyzéseit olvasgatja, hátha van köztük olyan, akit még nem kerestek
meg, és egy név ötlik a szemébe. Greta Hargreaves. Az első napra emlékezteti,
mikor másnaposan érkezett, Gwennek pedig elege volt belőle. Felhorkan. Hol
tartana most a lány nélküle?
– Mi az? — néz fel Gwen a könyvből.
– Semmi. — Jarvisnek Gretán és Coleridge-en jár az esze, meg azon, milyen
pici lehet a falu, ahonnan a nő származik, és hogy talán megkereshetnék...
Tudja, mivel dobhatná fel Gwent. Beír néhány szót a keresőbe, és gondolkodik
egy kicsit.
– Menjünk el Devonba — mondja.
– Micsoda? Most? — döbben meg Gwen.
– Persze, hogy nem most. Majd valamikor. Menjünk Winthrop-St-
Stanhope-ba. Keressük meg Gretát, azt a költészet-bolondot.
– Tényleg? Gondolod, hogy érdemes? Nem halt még meg szerinted?
Ajaj. Ha meghalt az öreglány, attól Gwen egyáltalán nem fog felvidulni.
– Talán — kezdi óvatosan. — Mármint elvileg bárki meghalhatott volna,
akivel beszéltünk. De manapság nagyon sokáig élnek az emberek, úgyhogy
talán nem halt meg. Rajtad áll. Ha szeretnéd kideríteni, elmegyünk. Ha nem,
akkor maradunk. Megnéztem az online telefonkönyvben, és nincs benne, de ez
nem azt jelenti, hogy nem él a faluban.
– Pontosan. Le is lehet tiltva a száma. Szeretnék menni, Jarvis. Meg
szeretném keresni Gretát.
 Estére úgy tűnik, Gwen kiheverte a sokkot. Vacsoránál már mosolyog és
beszélget, izgatott a devoni útjuk miatt.
– Azt hiszem, várnunk kellene az úttal az árverésig, nagyon sok addig a
teendő.
– Devon messze van — inti az apukája.
– Ott maradunk éjszakára — mondja Jarvis. — Nem, ne örülj, Gwendoline
Poppy, külön szobában leszünk.
– Jarvis! — méltatlankodik az apja. — Elnézést kérek a fiam nevében,
Gwen. Nem vagyok benne biztos, hogy én vagyok az apja.
A vasárnapi vacsora roston sült bárány és párolt zöldség. Mire végeznek,
alig bírnak megmozdulni. Gwen úgy dönt, korán lefekszik.
– Jól teszed, megterhelő napod volt — bólint Jarvis anyja. — Aludj jól,
Gwen. Szólj, ha szükséged lenne bármire.
Jarvis felszalad a padlásra, és befejezi a pólót. Bekopog Gwen résnyire
nyitva hagyott ajtaján.
– Tök jó, hogy pont ma költöztél ide — vigyorog. — Van egy ajándékom
számodra, és most megünnepelheted a szabadságodat.
– Egy ajándék? — Gwen George ágyán ül, és a könyvekkel teli dobozait
nézegeti. — Miért kapok ajándékot?
– Mert kérted. — Előveszi a pólót, amelyet eddig a háta mögött rejtegetett,
és az értetlenül néző Gwenre mered. Elfelejtette volna, hogy kért tőle egy
pólót?
– Jarvis! Te emlékeztél! Csináltál nekem egy pólót! – Hát Gwen mégsem
felejtette el.
Felpattan az ágyról.
– Ó, te jó ég! Ez csak nem én vagyok, ahogy éppen írok? Jaj, Jarvis, ez
fantasztikus! Úgy nézek ki, mint valami hősnő. Sosem éreztem magam annak,
talán majd ha felveszem a pólót. Imádom a színét!
Jarvis úgy dönt, nem említi meg, hogy úgy választotta, hogy passzoljon a
szeméhez. Túl nyálas lenne.
– Fordítsd meg! — mondja.
Gwen megfordítja a pólót, egy pillanatra elvörösödik, és mintha sokkot
kapott volna. Ám aztán széles mosollyal néz fel rá.
– Ezek a szüleim, ugye? A szüleim csikóhalként, azért, amit Bryan mondott.
 Jarvis bólint, és kicsit puhánynak érzi magát, mert elérzékenyül, mikor a
lány szemeibe könnyek szöknek.
– Így mindig veled lesznek. Tetszik? Azt akartam, hogy.   tudod, hogy
tényleg tetsszen.
Jarvis legnagyobb megdöbbenésére a lány feláll, és átöleli.
– Nagyon tetszik — mormolja a nyakába tompán. – Egyszerűen tökéletes.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Gwen

Gwen hosszú idő óta nem aludt ilyen jól és kipihenten, szinte boldogan
ébred. Különös. A hátára fordul, furcsán kisimultnak és nyugodtnak érzi
magát. Mi történt? Felül, és hirtelen minden a helyére kerül. Hát
persze.Millwoodék-nál van.
Körülnéz a szobában, szemügyre veszi George barna ágyneműjét, az
IKEA-szekrényt, a sarokba támasztott golffelszerelést. Különös ebben a férfias
környezetben látni a saját hajkeféjét, az ősrégi kis tévéjét és a könyveit. Újra
eszébe jutnak az előző nap eseményei: összepakolta a kevés holmiját, és a
gurulós bőröndjével átjött Jarvisékhez, egy cetlit hagyva a konyhaasztalon.
Az órájára néz. Jarvis még biztos nincs ébren, ami azt jelenti, hogy van ideje
készíteni egy csésze teát, és az ágyban ihatja meg, olvasás közben. Ezt szereti a
világon a legjobban, de Mary néni helytelenítette a reggeli lustálkodást,
úgyhogy inkább felhagyott vele, hogy elkerülje a gúnyos megjegyzéseket.
Lemegy a konyhába, egy kicsit zavarban érzi magát köntösben, de
Millwoodék kedvesen fogadják, éppen reggelit készítenek. Két csodálatos órát
tölt az ágyban, és olykor az eszébe ötlik, hogy le kellene mennie értelmetlen
házimunkát végezni, vagy gyorsan felöltözni, hogy ne érjék gúnyos
megjegyzések. Aztán eszébe jut, hogy az élete megváltozott. Végül
lezuhanyozik, felvesz egy farmert és az új pólóját (amely különösen illik az új,
gesztenyebarna hajszínéhez és sötétkék szeméhez, állapítja meg).
Egyszerűen imádja. Mikor először meglátta a hátát, megdermedt. Egy röpke
pillanatig arra gondolt, ez valamiféle romantikus szimbólum, és Jarvis arra
készül, hogy bejelentsen valamit... aztán rájött, hogy a rajz Bryan történetére és
a szüleire utal. Milyen figyelmes! Gwen lemegy, hogy megreggelizzen.
– Hogy vagy? — lép be mögötte Jarvis kócos hajjal, mezítláb.
– Mintha megszöktem volna az Alcatrazból — mondja Gwen boldogan. —
Kérsz pirítóst?
 Jó napjuk van a templomban. Először Annie és Wendy köszönnek be.
Aztán Gwen talál egy Twitter-címet a könyvben, amelyet átad Jarvisnek, mert
ő nincs fent a Twitteren. Majd újra kopognak.
Elegáns, gondosan oldalra fésült frizurájú, ápolt bajuszú férfi áll az ajtóban.
– Üdv! — köszön feszengve. — Maguk biztosan Gwen és Jarvis. Én James
vagyok. James Varden.
Jarvis tanácstalanul nézi, de Gwen minden adatot a memóriájában tárol.
– James Varden és Harry Bramley! — kiált. — Megadta a címét a
könyvben, mi pedig levelet írtunk.
– A méhecskés borítékban — veszi fel Jarvis is a fonalat.
– Én volnék, igen — válaszolja a férfi. — Remélem, nem zavarok.
– Nem, nem! Jöjjön, foglaljon helyet! Kér teát és kekszet?
– Addig úgysem szabadul, míg nem fogadja el — jegyzi meg Jarvis —,
úgyhogy felteszem a teavizet. — A mosogatóhoz lép.
– Nagyon kedves, köszönöm. — James egyenes derékkal leül, figyelmesen
nézi őket, majd lesimítja a nadrágját.
– Örülünk, hogy eljött — mondja Gwen. — Segíthetünk valamiben, vagy
csak üdvözlő látogatásról van szó?
– A levél miatt jöttem. És hogy újra megnézzem ezt a bájos helyet. Hogy
megy az adománygyűjtés? Remélem, jól.
– Egész jól. Még sokat kell gyűjtenünk, de nemsokára lesz egy
rendezvényünk, ahol reméljük, összejön a maradék. Megjelenik rólunk egy cikk
egy életmódmagazinban, úgyhogy van okunk a bizakodásra. Nézze, itt a
grafikon, hogy haladunk. Jarvis rajzolta.
A férfi odafordul, és figyelmesen tanulmányozza a rajzot.
– Értem. Én is szívesen hozzájárulok a költségekhez. Elfogadnak csekket
is?
– Az a kedvencünk — mondja Jarvis, miközben kitölti a teát.
– Köszönöm. Akkor meg is írom rögtön. — Elővesz a zsebéből egy vörös
bőrtokban lévő csekkfüzetet, majd egy kék töltőtollat. Gwennek tetszik az
ízlése. A csekklapok zizegése, a töltőtoll sercegése — mennyivel jobb, mint
klikkelni az egérrel egy képernyőn. A lánynak korábban kellett volna születnie,
ahogy Jamesnek is, legalábbis, ahogyan kinéz. A férfi ötven körül járhat, de a
gesztusai és a ruházata alapján sokkal többnek tűnik.
 Kitölti a csekket, visszateszi a tollra a kupakját, és átnyújtja az asztalon a
csekket — kétezer fontról.
– Hűha! — kiált fel Gwen és sűrű hálálkodásban tör ki.
– Tényleg köszönjük — mondja Jarvis. — Nagyon kedves, és igazán
hálásak vagyunk. Ezzel az összeg fele összegyűlt. Igazi mérföldkő.
James sóhajt.
– Boldogan segítek. Ez a hely nagyon különleges... volt Harrynek és nekem.
Tudják, ő már nincs köztünk.
– Jaj, ne! — Gwen nem tudja elhinni. Jarvis éppen előző nap mondta, hogy
elméletileg bárki meghalhatott mostanra, aki írt a könyvbe, és most kiderül,
hogy tényleg így van. — Nagyon sajnálom. A partnere volt?
– Igen. Bár ez a szó olyan hűvös. Ő volt a mindenem. Életem szerelme.
Gwen James karjára teszi a kezét, pedig normális esetben a férfi kimért,
tartózkodó modora visszatartaná ettől. Tudja, hogyan érez. Természetesen ez
másfajta kapcsolat, de számára a szülei voltak a minden. Szegény ember.
– Mikor? — kérdezi lágyan.
– Egy éve. — A férfi lehajtja a fejét egy pillanatra, és Gwen arra számít,
hogy elsírja magát, de annál jóval összeszedettebb.
– Biztosan nagyon nehéz — mormolja Gwen. — Sajnálom.
Jarvis is részvétteli szavakat motyog mögötte.
– Tudják, nagyon sok nehézségünk volt eleinte. Nem a kapcsolatunk miatt,
bár persze nekünk is megvoltak a hullámhegyeink és völgyeink, de semmi
komoly. Ám mind ketten nehezen álltunk ki az emberek elé. Ez huszonöt éve
volt. — Megrázza a fejét. — Mindketten nagyon konzervatív családból
jöttünk, akiknek elvárásaik voltak velünk szemben.
– Hogy találkoztak? — kérdezi Gwen.
– Akkoriban mindketten Londonban éltünk. Harry akkor kezdett
régiségekkel foglalkozni, én pedig egy tévécsatorna kutatási tanácsadója
voltam. Imádtuk a munkánkat, imádtuk Londont, és bár a családunkat is
szerettük, utáltunk hazalátogatni, mert folyton arról faggattak minket, mikor
keresünk már egy rendes lányt és állapodunk meg. Tudják, nem akartunk
csalódást okozni. De nem tudtuk, hogyan mondjuk el nekik. Gyorsan eltelt egy
év, és tudtuk, hogy ez komoly köztünk. Túlságosan szerettük egymást ahhoz,
hogy titokban tartsuk. Először Harry mondta el a szüleinek, akik teljesen
kétségbeestek. Aztán én is elmondtam, és ott sem volt jobb a helyzet. Az
anyám egész életében az esküvőmről álmodozott és a születendő unokáiról.
Szörnyen éreztem magam. Nagyon eltávolodtunk egymástól. — Sóhajt, és
ingatja a fejét.
– És az apja? — kérdezi Jarvis.
– Maradjunk annyiban, hogy nem volt túl boldog. Olyan volt az egész, mint
egy rossz forgatókönyv. De aztán túl lett rajta, ahogy a többiek is. Legalábbis
próbáltak. De sosem fogadták el teljesen, és a családi vacsorák mindig
feszülten zajlottak. Szörnyű volt. Ám mindennek ellenére tudtuk, hogy jól
döntöttünk. Bárcsak találkozhattak volna Harryvel! Én voltam a komoly, ő a
tréfamester. Sosem viccelődött más kárára, sosem ment messzire, mindig
kedves volt. Remek ízlése volt, jóval kifinomultabb, mint az enyém, és a
munkája miatt rengeteg furcsa holmi vette körül — ezüst harkály cukortartó,
púderkék telefon az ötvenes évekből. A lakásunk igazi kincsesbánya volt.
Először akkor jöttünk ide, mikor összeköltöztünk. Egy hétvégén leutaztunk a
tengerpartra, hogy megünnepeljük, visszafelé pedig megálltunk itt egy kicsit.
Imádtuk a Szent Domot. Harry hosszasan csodálta az ablakokat, a sírköveket,
a kriptákat. Nekem is nagyon tetszett a hely, úgy gondoltam, nagyszerű
helyszín lehet egy műsornak, amelyet é ppen forgattunk. Azután néhány
évente ellátogattunk ide. Ez volt az egyik kedvenc helyünk. Legutóbb, mikor itt
jártunk, írtam a látogatók könyvébe. Amilyen régimódi vagyok, a címünket is
megadtam. Harry leszidott érte, de most már örülök, hogy megtettem. Akkor
találkoztunk Fairfield tiszteletessel, épp befordult a sarkon. Mi szétrebbentünk,
ez afféle ösztönös reakció, sokan nem bírnak ilyet látni. De a tiszteletes
bemutatkozott, beszélgetni kezdtünk, szinte barátként kezelt minket, és ez
nagyon jólesett. — meséli. — Harry hamar rátért az építészetre, aztán
meséltünk az életünkről, és a tiszteletes mondott néhány dolgot, ami segített
más perspektívából nézni a dolgokat. Nem voltunk már fiatalok, mikor
találkoztunk vele, de a nyugodt bölcsessége régi sebeket gyógyított be. Ez a
hely rengeteget adott Harrynek és nekem. Úgyhogy most rajtam a sor.
Gwen szeme megtelik könnyel, mire James befejezi a történetet. A férfi egy
kekszért nyúl, és Gwen most örül, hogy Jarvis tett mindenkinek külön tányért.
James nem az a közös tányérról evős típus.
 – Sajnálom a veszteségét, haver — mondja Jarvis. – Örülök, hogy Dave
tiszteletes mondott néhány jó dolgot maguknak.
– Köszönöm, Jarvis. Most, hogy hallották a történetemet, én is szeretném
hallani a magukét. Van bármi, amiben segíthetek?
Elgondolkodva néznek James után, mikor távozik.
– Szegény fickó — mondja Jarvis.
– Igen — bólint Gwen. — Tudom, milyen nehéz ez. Azt hiszem, nekem
talán sikerül továbblépnem, de James számára ez még nagyon nehéz.
– Hé, Londonban él, nem? Te pedig odaköltözöl. Talán tarthatnátok a
kapcsolatot.
Gwen elmosolyodik. Milyen jó lenne, ha Ammán kívül lenne még egy
barátja a városban.
– Ami pedig a továbblépést illeti — teszi hozzá Jarvis —, azt hiszem,
nagyon jól csinálod.
Gwen a legtöbbször úgy érzi magát, mint egy újszülött bárány, aki most
tanul járni, reszkető lábakkal. Csak este jut eszébe, mikor lefekszik George
kényelmes ágyába, hogy nem is volt félénk Jamesszel. Valójában örült, hogy
megismerkedhet valakivel. Talán tényleg kezd jobban lenni. Talán tényleg jól
csinálja.
 HARMINCADIK FEJEZET

Jarvis

Másnap James Dave tiszteletestől visszafelé jövet benéz a templomba. Egy

közeli panzióban szállt meg egy kis időre, ugyanis rábízták a feladatot, hogy
megfelelő helyszínt találjon a művészeti árverésre, mert a templom nem
alkalmas az ilyesmire. Sokkal jobb kedvű, mint előző nap volt.
Mikor James elmegy, Jarvis 2011 májusával folytatja a munkát, és talál is
valamit.
Május 10. Ez a templom Kent drágaköve. Itt esküdtünk meg 1983-ban, és
csakis boldog emlékeink vannak róla. „A szeretet soha el nem múlik."3
Elérhetőséget is adtak: Everdenék, Whitstable. És e-mailcím is van.
Megmutatja Gwennek.
– Ez jó! — ragyog fel a lány. — Milyen kedves, hogy itt házasodtak össze.
Biztos, hogy szívesen segítenek.
– Reméljük, azóta nem váltak el.
– Ne légy cinikus! — szisszen fel Gwen. — 2011-ben még nem váltak el, és
nézd: „A szeretet soha el nem múlik".
A korintusiakhoz írt levélből van. Biztosan a szertartáson is elhangzott.
Gyakran választják ezt, úgyhogy valószínűleg hagyománytisztelők, ugyanakkor
szép idézet, biztosan ők is kedvesek.
Jarvis hitetlenkedve megrázza a fejét.
– Gwendoline Poppy, mindig lenyűgöz, milyen sok mindent meg tudsz
állapítani az emberekről néhány szó alapján.
– Talán Everdenék adományoznak huszonötezer fontot, és minden
megoldódik. — Gwen aggódva ráncolja össze a homlokát. — Mi lesz, ha nem
sikerül, Jarvis? Még mindig nagyon sok pénz hiányzik, és hamarosan nem
marad olyan, akit még nem kerestünk meg.
– Ne beszélj butaságokat, asszony! Munkára! — Jarvis elküldi az e-mailt, és
visszatér a könyvhöz, de aznap már nem talál használható adatokat. Gwennek
igaza van. Lassan kifogynak az elérhetőségekből. Éppen javasolni akarja, hogy
aznapra hagyjanak fel a munkával és menjenek a Hattyúba, mikor Gwen
felkiált.
– Te jó ég!
Jarvis a lányra néz, aki sápadtan bámul a könyvre.
– Mi az?
– Te jó ég! Jarvis!
– Mi van?
– Várj, hadd nézzem meg újra... — A könyv egy lapját bogarássza
álmélkodva.
Ki írt bele? Idris Elba? Elton John?
– Jarvis, megvan a lila ruhás lány — fordul felé végre Gwen. — Mit is
mondott neked aznap?
Erre nem számított. A szavak három éve visszhangoznak benne, most
mégis kell egy perc, mire eszébe jutnak.
– Azt mondta: „Ez több mint gyönyörű. Milyen jó kép! Valahogy. ragyog."
– Ez az! Tudtam. Nézd meg ezt! — Odatolja elé a látogatók könyvét, és
Jarvis olvassa a bejegyzést 2014-ből.
Május 3. Több mint gyönyörű. Ebben a templomban minden mintha
ragyogna. Bárcsak maradhatnék még!
A név C. P. Allerton, Dover és e-mail-cím is van.
– Ez ő! — jelenti ki Gwen izgatottan.
– Miért nézted meg 2014-et? Én már átolvastam.
– Tudom! De minden mást megpróbáltam már, Jarvis. Megnéztem Karla
Freja Silburgot a koppenhágai online telefonkönyvben, de nem találtam. Még
Ammának is írtam, mert néhány éve volt egy dán levelezőtársa. De Amma
hiába írt a régi címre, nem jött válasz. Nem sikerült megtalálnom Nancyt
Ohióban, úgyhogy gondoltam, megnézem, hátha átsiklottál valami fölött. És
itt van!
– El sem hiszem, hogy ennyit fáradoztál.
– Most viccelsz? Jarvis, a barátom vagy. Őszintén szólva, mikor először
találkoztunk, elég idiótának tűntél, de aztán kiderült, hogy te vagy a
legkedvesebb fiú, akit ismerek. Évek óta te nevettettél meg először,
rengetegszer meghívtál ebédelni, bátorítottál, hogy írjak, megcsináltad a világ
legjobb pólóját nekem, most pedig nálatok lakom. Úgyhogy igen, úgy
gondoltam, megérsz ennyi erőfeszítést. írj neki, Jarvis!
– Írj neki te! Ez egy kicsit... hirtelen jött. Először a templomról kell
kérdeznünk, különben nagyon fura lesz az egész. És ha válaszol, onnan
továbbmehetünk.
– Értem. Ideges vagy. Én is az lennék. Ez sorsdöntő pillanat, hát nem?
Jarvis, annyi idő után végre előkerült álmaid asszonya! Rendben, írok neki. De
ne csüggedj el akkor sem, ha nem jó az e-mail-cím vagy nem érkezik válasz.
Igazad van. Sajnálom. Túlságosan izgulok.
Hűha. Gwen tényleg szeretné, hogy találkozzon ezzel a lánnyal. Más srác
talán megsértődne ezen. De nem Jarvis, természetesen. Ő ennél sokkal lazább.
– Köszönöm, Gwendoline Poppy — mondja halkan. -Hihetetlen, hogy
ilyen fontos számodra a boldogságom. Nagyon kedves tőled.
– Örömmel. Végeztünk mára? Beugorjunk meginni valamit, hogy
megünnepeljük?
Jarvis felnevet.
– Épp ezt akartam javasolni, mielőtt megtetted volna a nagy felfedezésed.
Gwen végigfecsegi az utat.
– Mit jelenthet a C betű? Talán Chloe. Vagy Clara. Vagy Claire. Jarvis és
Chloe, ez jól hangzik. Jarvis és Clara. Jarvis és Claire.
Jarvis és Gwen, gondolja Jarvis hirtelen és váratlanul. És nyugtalanító módon.
Micsoda?
– Gwen, azt hittem, mostanra lehiggadsz.
– Ó, igen, bocsánat. — A lány elhallgat, és Jarvist bűntudat tölti el.
– Nem tudom, hogy nem vettem észre — mondja — Csak a női nevekre
figyeltem, úgyhogy csak a név rubrikát néztem. Nem gondoltam, hogy a
bejegyzésekben is lehetnek nevek. Milyen hülye voltam. De lehet, hogy ez nem
is ő. Akár férfi is lehet — neveti el magát. — Colin, Chris vagy Carl.
– Ne csináld már! — szidja le Gwen. — Biztos, hogy ő az. Túl sok az
egybeesés. És azt írta, bárcsak tovább maradhatna. Valamiért nem tudott
visszamenni és beszélgetni veled, de megadta az e-mail-címét, hogy egy kis
leleményességgel megtalálhasd. És csak három évedbe telt.
Jarvis sóhajt. Éveken keresztül ábrándozott, és végig ott volt a lány e-mail-
címe az orra előtt. Túl sok időt pocsékolt egy árnyképre, egy elérhetetlen
álomra, amely akár valódi is lehetett volna. Előtte van a lány szép arca, hosszú,
szőke haja. A belőle áradó báj és kedvesség. Boldogságot kellene éreznie.
Izgatottnak kellene lennie, és reménynek kellene eltöltenie. De úgy tűnik,
Gwen sokkal izgatottabb nála, ő pedig csak arra tud gondolni, hogy nem is
ismeri azt a lányt. Talán van bennük közös, talán nincs. Semmit nem tud róla.
Ezután minden olyan gyorsan történik. Másnap egy nagy boríték érkezik, a
Varázslatos Pillanatok hat példányával. Átlapozzák a textilfestékről, zöldségekről
és a nyári virágkollázsokról szóló részeket, míg a Szent Domról szóló cikkhez
nem érnek. Gwen felnyög, mikor meglátja a róla készült fotót. A szél éppen a
haját fújja, ő pedig riadtnak tűnik, bár mosolyog. Jarvis szerint nagyon jól néz
ki rajta. A fiú természetesen remekül fest a fotón. Van egy Dave tiszteletesről
is a templom mellett, a kétoldalas cikk hátterében pedig a Szent Dom áll.
Csütörtökre a magazin már a boltokban van, és Jarvist egész nap hívják az
árverésről és az adományozásról érdeklődve. Érkezni kezdenek az összegek —
tíz font innen, ötven font onnan —, két nap alatt összegyűlik ötszáz font, és
már le sem csukják a laptopot, hogy néhány percenként frissíthessék az
adományoldalt. Gwennek olyan gyakran fel kell állnia tovább színezni a
grafikont, hogy az már tornaszámba megy. Minden adományozót beírnak a
táblázatba, Jarvis nem felejtette el, hogy az első napokban összejövetelt ígért
azoknak, akikkel beszélt.
C. P. Allertonról nincs hír, bár Jarvis nem csalódott emiatt. Mikor
belekezdett a munkába, nagyon szerette volna megtalálni a lányt, de talán
elszállt a pillanat. Ha tényleg ő lenne az, valószínűleg nagyon ideges lenne,
olyan sokáig álmodozott róla.
A kis összegű adományok mellé olykor egy nagyobb is becsúszik, és
vasárnap estére harminchétezer fontnál tartanak.
– Már csak tizenháromezer kell — dünnyögi Gwen, a templomtornyot
bámulva, amelyet Jarvis rajzolt csupán néhány héttel ezelőtt, és amelyen most
már több a kiszínezett tégla, mint az üres. — Sikerülnie kell, Jarvis, muszáj.
– Sikerülni fog.
– De nem tudunk az árverésen tizenháromezret összeszedni, vagy igen?
– Nem — ért egyet Jarvis. — De Gretát még megpróbálhatjuk. És a cikk
olvasói is adományoznak még. A könyvben hátravan pár oldal. Emlékezz,
Bryan is öt rugót adott. Danny hármat, James pedig kettőt. Már csak néhány
ekkora összeg kell, és megleszünk. De ha még mindig nem lesz elég, csinálunk.
nem tudom, egy sütisütő versenyt vagy ilyesmit. Akár százat is, ha kell.
Sikerülni fog.
– De Jarvis, te holnap elmégy.
– Tudom.
Nem felejtette el. Kölcsönkérte a hétre az anyja kocsiját, hogy el tudja vinni
a holmiját Rye-ba. Ha már berendezkedett, vonattal fog járni. Hivatalosan
csütörtökön kezd, de Renee-nek szerdán van az utolsó napja. Jarvis kedden
betanul Dannyvel, a szerdát Renee-vel tölti, csütörtökön pedig már egyedül
lesz. Meg van rettenve. Hosszú ideje úgy tekintett magára, mint haszontalan
semmirekellőre. De a dolgok változnak. Ő változik.
– De Gwen, attól, hogy a hét egyik felében én nem vagyok itt, az adomány
még beérkezhet. Vasárnap este j övök. És tudni akarom, mennyi pénzt
gereblyézel össze. Jó lenne, ha minden délután megírnád, miután végeztél.
Gwen elszántan mosolyog.
– Írni fogok. És persze igazad van. Csodás lesz az első heted, Jarvis. Úgy
örülök, hogy rendesen be tudsz tanulni meg ilyenek, szerintem nagyon fog
tetszeni. Hoztam is neked valamit, amolyan „sok szerencsét" ajándékot.
Fényes papírba burkolt csomagot ad oda neki. Jarvis kibontja, és egy
drágának tűnő vázlattömböt és pasztell-ceruzákat talál benne.
– Olyan sok mindened van a rajzoláshoz és festéshez, hogy nem tudtam,
mit vegyek. De egyszer azt mondtad, szívesen kísérleteznél többféle eszközzel,
és azt hiszem, ilyened még nincs, úgyhogy.
– Gwen, nagyon figyelmes tőled, ez szuper. Nem, még sosem használtam
ilyet, de szívesen kipróbálom.
– Akkor jó. Nagyon aggódtam, mikor megvettem, hogy túl lányos vagy
ilyesmi. De arra gondoltam, ez elfér a csomagjaid között, nem úgy, mint egy
festőállvány. Mert minden héten utazni fogsz.
– Elképesztő vagy! Ezek nagyon jók, köszönöm szépen. A héten
kipróbálom őket, és majd megmutatom a rajzot, akkor is, ha szörnyű lett, jó?
– Rendben. Én pedig megírom a novellát az árverésre, mire megjössz. Még
mindig nem hiszem, hogy bárki licitálna rá, de próbálok valami szórakoztatót
írni.
– Ügyes lány.
 Jarvis a pasztellceruzákra mered. Talán megpróbálkozhatna újra az
illusztrációval, évek óta nem próbálta. Azon tűnődik, portrérajzoláshoz jók
lennének-e.
Este hatra érnek haza. Jarvis anyukája búcsúvacsorát készített. Lalie is
hazajön, George-nak viszont „most nem megy, öcsi". Szörnyű ezzel az
öcsizéssel.
Az ajtóban finom illatok fogadják őket: Jarvis kedvence, ragu készült.
Ajándékok is vannak. Lalie egy halványtürkiz, lenvászon inget hozott.
– Jarvis, nem állhatsz munkába pólóban és kapucnis pulcsiban.
A fiú felveszi. Az ing a hetvenes éveket idézi, hosszú, bő ujja van és hegyes
gallérja. Nem igazán illik a fekete farmerjához. Elismeri, a nővérének jó ízlése
van.
– Tetszik, Lalie, köszönöm szépen. A nővére megdöbbenést színlel.
– Mindig történhetnek csodák — mondja, és megpuszilja. Évek óta nem
volt ilyen gyengéd pillanatuk.
A szüleitől egy hátizsákot kap.
– Az utazgatáshoz — magyarázza az apja. — így nem kell bőröndöt
cipelned.
– Főleg, ha hazajössz — teszi hozzá az anyukája, és könnyes szemmel
rámosolyog. — Hozzánk. — Azzal eltűnik a konyhában. Az egész galériás
munka dolog valahogy összehozta a családjával. Büszkék rá. Ki gondolta volna?
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Gwen

Jarvis elment. A kis Fiatot telezsúfolta festő- és rajzeszközökkel, frissen mosott

ruhákkal és ágyneműhuzattal. Aztán mindenkit megölelt, kinevette Gwent és
az anyját, amiért egy kicsit elpityeredtek, és elhajtott a naplementében. Avagy a
lemenő hold fényében.
Kora délután Gwen a templomban van, de túl nagy a nyugalom és a csend.
Élesen villan be az első nap emléke, amikor csak magának akarta a látogatók
könyvét, és remélte, hogy Jarvis nem jön el. Most viszont valahogy nem
ugyanaz nélküle. Már csak három hónapnyi anyagot kell átnézni a könyvben, és
Gwen a héten szeretne végezni vele. Fogy az idő. A templom még veszélyben
van, és Dave tiszteletes, Annie és Wendy érdekében is muszáj sietnie.
Dave tiszteletes beugrott a nekik érkezett postával. Bryan küldött egy
képeslapot, egy monumentális hegyet ábrázol, háttérben az aranyló éggel.
Gwen a grafikonra ragasztotta, hogy Jarvis is lássa, mikor visszajön. És van
még két levél is. Az elsőt először nem érti, míg meg nem látja a végén az
aláírást.
Úgy tudom, írt anyunak és apunak. Gyerekkoromban sokat meséltek az
esküvőjük napjáról és hogy azóta többször is ellátogattak a Szent Domba.
Gyönyörű hely, és közvetlen módon hozzájárult, hogy világra jöjjek. Úgyhogy
küldök egy kis hozzájárulást.
Rose Bold (azelőtt Everdene)
Egy csekket is mellékeltek háromszáz fontról. Milyen kedves!
Gwen kinyitja a másik borítékot, fényképek esnek ki belőle. Esküvői fotók a
nyolcvanas évekből, egy fiatal nő van rajta szőke, göndörített fürtökkel, puffos
ujjú ruhában, és egy sötét hajú vőlegény Don Johnson-stílusú öltönyben,
orgonaszínű nyakkendővel. A Szent Domban vannak, a tető még ép, a
rózsaablakok színes sávokat hintenek a padok közti folyosóra. Egy pap, Dave
tiszteletes elődje rájuk mosolyog. Vannak még képek egy idős párról,
mindketten szemüveget viselnek, egymás kezét fogják és mosolyognak. Az idős
asszony ősz, a férfi kopasz, de felismerhetően ugyanazok. Ebben pedig egy
négyszáz fontról szóló csekk van.
Kedves Mr. Millwood és Ms. Stanley! Köszönjük a levelüket! Nagyon
örülünk, hogy kapcsolatba léptek velünk, most, hogy a drága Szent Dom
veszélybe került. Ahogy a látogatók könyvében is olvashatták, az az egyik
kedvenc helyünk, az esküvőnk helyszíne, és a közös nagy kalandunk első
állomása. A mellékelt fotók tanúsítják, hogy harmincnégy év után is erős a
köztünk lévő szövetség. Douglas a legjobb barátom, ez a titkunk. Sajnos nem
tudjuk személyesen átadni a csekket, mert probléma van az autónkkal, de
reméljük, hamarosan el tudunk menni.
Sok szerencsét, minden jót,
Irene és Douglas Everdene
Gwen meghatódik. Rádöbben, hogy ő is erre vágyik. Talán majd egy nap,
mikor már leélte az élete nagy részét. Színez a grafikonon, aztán rögtön el is
viszi a csekkeket a bankba, mert így biztonságosabb, és legalább van mit
csinálnia. A látogatók könyve eddig elterelte a figyelmét a rideg falóságtól.
Most viszont egyfolytában a riasztó jövővel kapcsolatos gondolatok járnak a
fejében, és így, hogy Jarvis nincs itt, hogy néhány szóval megnyugtassa, csak
szaporodnak. A séta segít egy kicsit, ezért úgy dönt, minden nap beiktat egy kis
gyaloglást, hogy ne őrüljön meg.
Másnap valamivel jobb a kedve. Jarvis ugyan elment, de nem hosszú időre,
és még így is ezerszer jobb az élete, mint nem is olyan régen. Hathétnyi
anyagot átnézett a látogatók könyvében, igaz, nem sok eredménnyel. Vett egy
jegyzetfüzetet, és a könyv mellett belekezdett a novellába is, amelyet július
elsejéig be kell fejeznie. Egy párról ír, akik hegyet mászni indulnak, de
eltűnnek, és a lányukról, aki otthon várja őket. A pár csak eltűnik, nem hal
meg, mert szeretné, ha a történetben végül hazatérnének.
Ekkor egy e-mail érkezik a templom postafiókjába. Gwen felnéz, és
megdobban a szíve. C. P. Allertontól jött.
Gwen a szokásos levelet küldte el neki a templomról Jarvis és a maga
nevében, de hozzábiggyesztett egy utóiratot is. Úgy érezte, jobb, ha egy lány ír
erről.
 
 „Utóirat: Talán furcsán hangzik, de szeretném tudni, hogy amikor itt járt, nem látott-e
egy fiatal férfit a templomkert kapujánál festeni, akivel váltott is néhány szót? Hosszú
történet, és remélem, nem ijesztem meg, ártalmatlan dologról van szó. Csak érdeklődöm.
Elmagyarázom, ha úgy gondolja, szívesen kapcsolatba lép velünk. Gwen.”
 
Amikor elküldte az e-mailt, izgatottan várta a választ. De később
lenyugodtak a kedélyek, Jarvis sem hozta fel többé a témát, és azóta már eltelt
egy hét, majdnem meg is feledkezett róla. És most végre megjött a válasz.
Gwen rákattint, és az e-mail megnyílik.
 
„Szia Gwen!
Köszönöm a leveledet, és elnézést, hogy ilyen későn válaszolok. Nemrég értem vissza egy
egyhetes spanyolországi útról, és az elmúlt néhány napban igyekeztem feldolgozni az e-
mailjeimet. Örülök, hogy hallok a Szent Dom felől. Igen, több okból is jól emlékszem rá.
És igen, különös módon a (rendkívül jóképű) férfira is emlékszem a festőállvánnyal.
Érdekes! Vajon miért? Szeretném támogatni a templomot. Amint hazaérek, megnézem a
JustGiving oldalt. Most titokban írok, mert a főnököm itt portyázik. Jó lenne megnézni
újra az öreg templomot. Nagyon furcsa lenne, ha elmennék beköszönni?
Minden jót,
Christine Allerton"
 
Gwen hosszan kifújja a levegőt, amelyet végig bent tartott. Ő az. És tetszik
neki Jarvis. Jarvis és Christine. Christine és Jarvis. Talán nem Rómeó és Júlia,
de így is jó. Az, hogy két név összecseng, még nem garancia arra, hogy két
ember összeillik. A lány nagyon kedvesnek tűnik, és ez a fontos. Gwen már egy
levélből úgy érzi, egy kicsit jobban ismeri. Rögtön vissza is ír neki.
„Kedves Christine!
Köszönjük, hogy válaszoltál, és a felajánlásért is hálásak vagyunk,
figyelemmel kísérjük az oldalt. Néhány adományozónk már ellátogatott
hozzánk, és mindig nagyon örültünk nekik. Július elsején szervezünk egy
rendezvényt itt, Hopley-ban. Elküldöm a szórólapot, hátha érdekel. De
bármikor szívesen látunk. A festőről írt rejtjeles üzenetemről még annyit, hogy
ő a kollégám, Jarvis Millwood. Személyesen többet is elmondok.
Minden jót, és köszönjük,
 Gwen"
Te jó ég! Újra izgatottság fogja el, úgyhogy lecsukja a laptopot, és visszatér a
novellához.
Aznap este eszébe jut, hogy át kell néznie a raktárban lévő holmiját, mielőtt
Londonba megy. Jarvist akarta megkérni, hogy segítsen, de az árverés
megszervezése, a novellaírás és az álláshirdetésekre jelentkezés közepette
teljesen megfeledkezett róla. Megkérhetné, mikor a fiú hazajön, de csak pár
napja van itthon, és rengeteg teendőjük lesz...
Gondolataiba merülve megy ki a konyhába. Justine, akinek semmi nem
kerüli el a figyelmét, megkérdezi, mi bántja. Milyen más itt lenni, mint Mary
néninél!
Gwen elmagyarázza a helyzetet.
– Nem akarok egyedül menni, és nincs túl sok időm. Lehetne esetleg.  
megoldható, hogy.   együtt menjünk?
– Hát persze! — kiált fel Justine. — Megtisztelő, ha magaddal viszel.
– Köszönöm! — Gwen el van ragadtatva. — Nagyon köszönöm!
– Menjünk holnap? A hét hátralévő részében dolgoznom kell, a hétvégére
pedig sok minden van tervben, úgyhogy legközelebb csak jövő héten lenne jó.
Gwen az ajkába harap. A másnap ijesztően közel van. De a következő hét
már az árverés előtti hét lesz, és ki kell használni, hogy Justine-nak szabadnapja
lesz.
– Az remek lenne! — mondja. — Akkor holnap.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Jarvis

Még sosem telt ilyen gyorsan az idő Jarvis számára. Az egyik percben még
Rye felé utazik. A következőben Dannyvel tanul be, majd Renee-vel. Aztán
pedig már a galériában dolgozik. És hirtelen már két átdolgozott hét is eltelt.
Péntek este van, és a Hopley felé tartó vonaton ül, a hétvégén pedig megtartják
az árverést.
Pasztellceruzái és vázlattömbje ott lapul a kék-szürke hátizsákjában, de
most valahogy nem jön az ihlet. Gondolatai folyton az új élmények körül
járnak. Hirtelen eszébe jut egy olaszországi nyaralás, mikor a tengerben úszott.
Lenézett, és a bokája körül egy egész rajnyi apró halat l átott ide-oda úszni
fáradhatatlanul. Pontosan ilyen most a feje belülről. A hűvös ablaknak
támasztja a homlokát, és lehunyja a szemét. Szeme előtt az elmúlt két hét képei
villódznak.
Bevillan, mikor hétfő délután megérkezett, keresett egy parkolóhelyet,
végigcibálta a holmiját a nyüzsgő utcákon, és felrángatta az új lakásba. Renee
kitakarított, és az utolsó néhány napot egy barátjánál töltötte, hogy ő
berendezkedhessen. Nem sok cuccot hozott, de idővel otthonosabbá teszi
majd a helyet.
Eszébe jut, ahogy Danny a galériával kapcsolatos elképzeléséről beszélt, a
vízióról, amely idáig hozta, és amely továbbröpíti majd őket. Művészetről,
emberekről és célokról beszélgettek, szenvedélyesen, ahogy Danny szokott. Így
fogadta be Jarvist, megbizonyosodva róla, hogy ő is ugyanúgy a szívén viseli a
galéria sorsát.
Az utolsó két órában a fiú munkáival foglalkoztak. Danny megnézte az új
rajzokat, és tetszettek neki, de nem eléggé. Mélyrehatóan elemezte őket, amiért
más kezdő művész a fél karját adná, és amiből Jarvis sokat tanult, ellentétben a
főiskolán kapott véleményekkel. Inspirálta, hogy mást, jobbat csináljon.
Nevetni támadt kedve.
 A szeme előtt van a kép, ahogy szerda reggel lemegy a galériába, ahol aznap
Renee-vel dolgozik, és minden látogató érkezésénél örül, hogy az új inget vette
fel. A nővérének igaza volt: ideje felnőttként öltözködnie. Ebédidőben ír neki,
és megkéri, hogy szerezzen be még néhány inget más színben is. Aznap este a
galériában kiállított képek tanulmányozásával tölti az időt. Még az ágyból is
felkel, és újra lemegy a galériába pizsamában, hogy szemügyre vegyen egy
képet, és megkeressen rajta egy részletet, amit nem tud pontosan felidézni. Jó
munkát akar végezni. Nem akar Dannynek csalódást okozni.
Két végigdolgozott hét után kezd hozzászokni az új helyhez. Még nem érzi
magát otthonosan, de már majdnem, és tudja, hogy menni fog. De azért jó itthon
lenni, gondolja, ahogy a vonat begördül Hopley-ba.
Az állomásról hazasétál. Otthon vacsorával várják, megölelgetik, és
kérdésekkel bombázzák. Az asztalnál van még egy vendég, legnagyobb
megdöbbenésére nem más, mint a bátyja, George.
– Szent szar, George! Nem kell egy megbeszélésre s ietned? Vagy kitöltened
egy nyomtatványt? Ki menti meg így a világot? Mi lesz, ha minden leáll, mert
te nem vagy ott?
– Nagyon vicces. — George most is úgy néz ki, mint mindig: elegáns Ralph
Lauren öltöny, rosszalló tekintet. — Anyánk közölte, hogy vagy eljövök az
árverésre, vagy kitagad, úgyhogy itt vagyok. Amellett érdekfeszítőnek tartom,
hogy az öcsém egy templom megmentésén fáradozik. De ne aggódj, csak egy
éjszakára maradok.
– Hála a jó égnek — mondja Jarvis, megpaskolva George karját, aki
komolyan biccent.
És aztán ott van Gwen, a hatalmas szemüvegével, a kócos fürtjeivel, nagy
árvácskaszemei vidáman fénylenek. Kék szemceruzát használ? Tele van
mondanivalóval, elújságolja a híreket, amelyek nem várhatnak vacsora utánig.
Úgyhogy mindannyian leülnek az asztalhoz, és a másnapi á rverésről
beszélgetnek. Megtudja, hogy az aznapi két adománnyal együtt összesen
harmincnyolcezer-ötszázhetvenöt font gyűlt össze. James lefoglalta a Hattyút
az árverés helyszínének. Ed, a tulajdonos szívesen elkeríti az alkotóműhely
számára a kerthelyiség felét ( Jarvis felnyög, meg is feledkezett a workshopról),
az árveréshez pedig a kocsma felét. Dave tiszteletes elvállalta az aukció
vezetését, Ed pedig közölte, hogy az első körre mindenki a vendége, úgyhogy
biztosan sokan lesznek.
– És mire lehet majd licitálni? — kérdezi George. Gwen elmagyarázza,
hogy az aukció fénypontja Danny
festménye lesz. Ott van még Jarvis rajza és az ő novellája. Hozzáteszi,
Justine-nal úgy döntöttek, három tárgy nem elég, úgyhogy Gwen is felajánlott
néhány dolgot a dobozokból, melyekben egykori otthonának tárgyai vannak
— két üveggel az apja drága vörösboraiból (a maradékot megtartja), egy kis
olajfestményt, amely hagymákat, üvegkancsót és egy valószínűleg hamis
gyöngysort ábrázol. Sosem szerette. Justine pedig sütött egy háromemeletes
narancsos túrótortát, olyan álomszép, hogy akár egy párizsi vagy londoni
cukrászda kirakatában is ott lehetne.
– De akkor is — ráncolja a homlokát George. — Hat tétellel elég kicsi lesz
az aukció. Kár, hogy nincs még egy-kettő.
Jarvis a szemét forgatja. Gwen természetesen aggódni kezd.
– Ugyanerre gondoltam én is — ismeri be. — De hiába törtem a fejem,
nem jutott eszembe semmi. Arra gondoltam, megkérdezem Dannyt, nem
ajánlhatnánk-e fel egy nap eltöltését a galériában a színfalak mögött, de máris
olyan sokat tett értünk, hogy nem akarom ezzel terhelni.
Jarvis bólint.
– Igen, egyetértek. Pedig jó ötlet amúgy. Kár, hogy nem bocsáthatunk licitre
egy nap eltöltését George irodájában.
– Miért nem? — kérdezi George, és megigazítja az inge gallérját.
– Mert könyvelő vagy — mutat rá az öccse. — Nem akarjuk, hogy
meghaljanak az unalomtól.
– Tudom már! — kiált fel Gwen, és a pillantásától Jarvist baljós érzés fogja
el.
– Jaj, ne!
– De, most komolyan. Szerintem ez csodás lesz. Ismeritek az Alomházat?
Nem? Azt az amerikai sorozatot, amelyik egy kisvárosban játszódik. Egy
reklámszakember a nagyvárosból odaköltözik, és először gyűlöli, de aztán jön
egy jóképű. — Várjunk csak! — vág közbe George. — Ennek a reklámja megy
minden film előtt karácsonykor? A feleségem nézi — ismeri el vonakodva.
 – Igen, az az. A lényeg, hogy a sorozatban van egy lány, akinek
gerincműtétre van szüksége, és a családjának nincs rá pénze, úgyhogy a
kisváros összefog, és rendeznek egy kocsikázást traktorral...
– Gwendoline Poppy, nem fogunk Hopley-ban traktorkocsikázást rendezni.
– Nem, várj! A kocsikázás után árverésre bocsátják a partiképes
agglegényeket.
– Ó! — csapja össze a tenyerét Justine, olyan ragyogással a tekintetében,
amitől Jarvisnek félelem szorítja össze a gyomrát. Az apja épp olyan elképedve
néz, mint George.
– Nem kell mást tenniük, csak vacsorázni vinni egy nőt és beszélgetni vele.
De sok pénz befolyik belőle, megműtik Shelley gerincét, rendbe jön, és újra
tud táncolni. De ez nem fontos. A lényeg, Jarvis, hogy te agglegény vagy, és
jóképű, és.
– Nem. Biztos, hogy nem.
– De miért nem? Olyan jó móka lenne!
– Ó, tényleg? Nem hiszem, hogy te örülnél, ha áruba bocsátanánk, mint
valami rabszolgát az ókori Rómában. Láttad te már a nőket Hopley-ban?
– De jöhetnek licitálók máshonnan is. És nem romantikázásról van szó,
csak egy kis szórakozásról. Amerikában folyton ilyeneket csinálnak.
– Gwendoline Poppy — morog Jarvis, és érzi, hogy elvörösödik —, mi
nem Amerikában vagyunk.
– Na, rajta, öcsi! — nevet George. Már megint ez az öcsizés. — Ez a te nagy
küldetésed. Még mindig hiányzik tízezer font. Minden segítség számít, nem?
– Így van — helyesel az anyjuk. — Pontosan így van. És két jóképű fiam is
van, így összesen nyolc tárgyra lehetne licitálni, ami szerintem már tekintélyes
összeget jelenthet.
– Micsoda, tárgy? — kiált fel Jarvis. — Te most tényleg tárgynak neveztél?
Nem egy darab hús vagyok, tudod? Apu, szólj rá! Várjunk csak! Két jóképű
fiad? — A rémülten pislogó George-ra néz. Ha őt is beleráncigálják, szinte
kedvet kap hozzá, hogy részt vegyen a dologban. Elképesztő lenne. Persze
ketten szembeszegülhetnének az Őrült Nők akaratával. De sosem voltak
valami összetartóak.
– Nem hinném, hogy rám gondolt — mondja George. — Nős vagyok.
 – Ó, azt elmondjuk majd a bemutatkozásnál — vágja rá az anyja. — Hetes
számú tétel, egy este George Millwood-dal. Kérem, hölgyeim, ne jöjjenek
túlságosan izgalomba, az úr házas. Finom étel, élvezetes beszélgetés, ez
minden.
– És tőlem mit várnak a randin? — kérdezi Jarvis félig nevetve, félig
felháborodva.
– Flörtölhetnek veled, drágám, méghozzá büntetlenül.
– De holnap este vissza kell mennem Bristolba. Nem leszek itt, hogy bárkit
is randevúra vihessek — érvel George komoly arckifejezéssel.
– Akkor isztok egy italt, mielőtt elindulsz. Ezt is bejelentjük. Ez csak
szórakozás, George.
– Apu, ugye te nem helyesled ezt? Észrevetted, hogy a feleséged megőrült?
Rendszerint az őrület valamely szakaszában van — felel az apja.
– Te jó ég! — nyög Jarvis, a tenyerébe temetve az arcát. így barátkozzon az
ember furcsa lányokkal, akik nyálas amerikai sorozatokat néznek. Aztán újra
George-ra pillant. A bátyja a sírás küszöbén áll. Ez remek móka lesz.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Gwen

Mikor Gwen szombat reggel felébred, még nagyjából nyolc egész három
tized másodpercig fekszik az ágyában áldott nyugalomban, mielőtt eszébe jut,
hogy aznap van az árverés. Szombat van, Jarvis otthon, és ez az utolsó esélyük,
hogy nagyobb összegű adományt gyűjtsenek a templom javára.
Olyan jó Jarvist újra látni! Valami megváltozott rajta, állapította meg Gwen
előző este. Újfajta magabiztosság, sosem látott fény a tekintetében, egy
huszonhét éves férfi, nem pedig egy túlméretezett kamasz.
Ami pedig Gwent illeti, előző nap behívták egy londoni állásinterjúra július
tizenegyedikére. Rögtön az első napján a városban. Egy kulturális
örökségvédelmi központban keresnek adminisztrációs munkatársat. A
kedvencei az olyan régi, történelmi hátterű házak, amelyek nyitva állnak a
közönség előtt. Ez az ő világa. Mikor előző este elmondta Jarvisnek, a fiú
nagyon örült és büszke volt rá: olyan kedves tőle.
De még nagyobb teljesítmény volt, gondolja, hogy átnézte végre a holmiját.
Justine-nal kedden elmentek a raktárba, ahogy tervezték. Gwen félve lépett be
a raktárba.
Sokat sírt. Ám a legnagyobb meglepetésére, nevetett is. A dobozok kinyitása
közben újabb és újabb emlékek törtek rá, és bármilyen szomorú dolog is volt,
szerencsésnek érezte magát, hogy ilyen boldog gyerekkora lehetett, és hogy
mindez megtörtént vele.
És most sem rossz az élete, döbben rá. Várja Amma és London, itt vannak
Hopley-ban a barátai, és felépített valamit, a látogatók könyvének
köszönhetően. Az elmúlt két évhez viszonyítva ez az időszak ragyogó volt.
Nehéz volt eldöntenie, mit tartson meg és mitől vegyen búcsút. Justine azt
javasolta, tartson meg mindent, amit az új életében használni tud és amitől
nehezen válik meg.
 – Hallgass az érzéseidre! — figyelmeztette. — Semmit nem kell
megindokolnod magadnak.
Gwen ehhez tartotta magát, és két, nagyjából egyforma kupacba válogatta
szét a holmiját. Az egyetemi időkből megmaradt dolgokat, legnagyobb
meglepetésére, nem akarta megtartani. Azt hitte, ezektől soha nem akar majd
megválni, hiszen olyan boldog időszak volt. Ám Oxford már mögötte van,
London pedig még előtte, és a régi cuccok nem illenének az új életébe. A
szüleitől rámaradt dolgok nagy része mindkét feltételnek megfelelt: hasznos és
érzelmi okokból fontos. Régi jó ismerőseit, a porcelánokat és festményeket
látva alig várja, hogy elrendezze őket új, Ammával közös otthonában. Úgy
dönt, az újrakezdéshez régi és új tárgyakat is használ majd.
Hamarabb végeztek, mint gondolta, bár kellett némi idő a teához és a
síráshoz is. Szerencsére Justine hozott egy termoszt.
Gwen alig bír magával izgalmában. Mi van, ha rosszul sikerül az árverés?
Ha nem jön senki? Ha még tíz pennyt sem akarnak adni a novellájáért?
Beáll a zuhany alá, és hosszabban időzik, mint szokott — pozitív
benyomást kell tennie a templom képviseletében. A reggelinél is mindenki
izgatott. George sápadtan köti újra a nyakkendőjét. Igen, nyakkendőt visel.
Jarvis a retró ingét vette fel, és nagyon. jól néz ki benne. Justine főz és énekel,
még Bradly is folyton az órájára néz, és azt mondogatja: „Nagy nap ez,
emberek. Nagy nap."
Fél tizenegyre a Hattyúban vannak, fél óra múlva kezdődik az árverés. Dave
tiszteletes, Annie és Wendy már megérkeztek, segítenek Ednek elrendezni a
bútorokat és fényfüzéreket aggatnak fel. Dave kezet ráz Jarvisszel, köszönti
újra Hopley-ban. Tizenegykor kezdenek szállingózni a vendégek, csak jönnek
és jönnek, hamarosan megtelik a terem. Gwen és Jarvis örülnek, hogy a
szórólapok célba értek. Ed kipróbálja a mikrofont, vitatkoznak egy kicsit a
megfelelő hangerőn, majd átadja a terepet.
Dave köszöntőbeszédet mond, újra elmeséli a templomtető történetét,
kiemeli, milyen fontos, hogy megjavítsák, beszél a látogatók könyvéről, Gwen
és Jarvis adománygyűjtő munkájáról. A hallgatóság közül sokan nem járnak
templomba, és most halkan megtárgyalják maguk között a helyzetet. Gwen
szerint Dave tiszteletes bizonyára örül, hogy olyanok előtt beszélhet, akik nem
hallották már ezerszer a történetet.
 – A művészeti workshop odakint, a kertben indul tíz perc múlva —
mondja. — Akik nem vesznek benne részt, bátran vegyüljenek el,
beszélgessenek, igyanak valamit, és persze adományozzanak, amennyire
tehetik. Már közel j árunk a célunkhoz, de még mindig hiányzik tizenegy-ezer-
négyszázhuszonöt font, és enélkül nem tudjuk megmenteni a Szent Domnevát.
Az árverésre bocsátott tárgyakat elöl állítottuk ki, köztük két rejtélyes tétel is
lesz, amelyeket megnézhetnek az aukció ideje alatt.
Élénk taps kíséretében mászik le a színpadról.
– Gwen, hol a novellád? — kérdezi Jarvis. — Ki kell raknunk a festmények
és a bor mellé.
– Ó, igen! — Gwen előveszi a táskájából a köteg nyomtatott lapot.
– Ez nem lesz jó.
– Nem is olvastad.
– Tényleg nem. És kinek a hibája? De én most arról beszélek, ahogy
tálaljuk. Azt akarod, hogy az emberek fizessenek ezért, hogy inspirálódjanak,
ez így viszont olyan, mintha irodai kiegészítőket vásárolnának.
– Most már nem tudunk vele mit csinálni. Nincs időm újra kinyomtatni
rózsaszín leopárdmintás papírra.
– Van rózsaszín leopárdmintás papírod?
– Nincs.
– Hála a jó égnek! James, várjon csak! Kölcsönkérhetem a tollát egy
pillanatra, haver?
James halad el mellettük Annie-vel, beszélgetésbe mélyedve. Jarvis elcsípi a
gallérjánál fogva, és kölcsönveszi a szép töltőtollát, amelyik Gwennek annyira
tetszett.
– Tessék, dedikáld — nyújtja át a tollat a lánynak. Gwen rajzol a felső lapra
egy virágot. Jarvis elengedi Jamest, és körülnéz újabb ötletek után. Három
gyerek bújócskázik az asztalok között, megragadja az egyiküket.
– Szia, Lily, nekem adnád a szalagot a hajadból? Vészhelyzet van.
– De ez a legszebb szalagom.
– Igen, pont ezért van rá szükségem. Veszek neked egy másikat.
– Anyu azt hiszi majd, elveszítettem, és le fog szidni.
– Beszélek vele. Lily az ajkába harap.
– Egy új szalag és egy jégkrém — alkudozik.
 – Rendben. Add csak ide!
Lily odaadja a hosszú, fényes, smaragzöld szalagot a hajából. Jarvis feltekeri
a novellát, és összeköti vele.
– Tessék — mondja elégedetten.
Gwen az árverésre bocsátott tárgyak közé rakja a tekercset, Ed pedig
elhelyezi őket egy kis asztalon, amelyet hófehér abrosz borít. A novella Jarvis
tájképe és Danny ragyogó, a Szent Domot és az óceánt ábrázoló képe közé
kerül, kiemelt helyre, ami Gwen szerint nem illeti meg.
De nem szégyenkezhet sokáig. Sok mindenki érkezik, és üdvözölni kell
őket. Bryan visszatért magas, elegáns l ányával, Mirandával, aki egy hosszú
hétvégére érkezett Párizsból.
– Már régóta meg akartam látogatni apát, elvégre az óceán túlpartján élek
— tárja szét a karját. — Szomszédok vagyunk.
Gwen szeretné kifaggatni Párizsról, hosszú ideje vágyik oda, de James is ott
van, meg a földmérő irodából a recepciós és a lány legnagyobb örömére
Jeannie is.
– Hiányozni fogsz, Gwen — mondja szomorúan, amitől Gwen
meghatódik. Talán a kapcsolatok nem mindig szavakon múlnak.
Néhány idősebb ember is betér a gyülekezetből, és kíváncsian helyet
foglalnak. Jarvis cimborái, Royston, Andy és Whacko is felbukkannak, és
leülnek sörözni, mint máskor, azzal a különbséggel, hogy mikor meglátják
Jarvist, odamennek, hogy hátba csapkodják és oldalba bokszolják. Vannak
néhányan, akik a Varázslatos Pillanatok cikke miatt érkeztek. Aztán besétál egy
idegen, aki csakis egyvalaki lehet.
Gwennek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne mondja el Jarvisnek,
Christine is itt lesz, mert nem akarta, hogy a fiú csalódjon, ha valamiért
mégsem jön el. Úgy érezte, ez így még romantikusabb. Christine megáll az
ajtóban, és körülnéz. Piros-fehér virágos ruhát visel és magassarkú, piros cipőt,
hosszú, szőke haja a könyökéig ér. Gwen odasiet.
– Te biztosan Christine vagy.
– Igen. Te pedig Gwen? Nagyon örülök, hogy látlak! — Kezet ráznak,
Christine pedig arcon puszilja Gwent. — Bocsánat, tudom, hogy nem ismerjük
egymást, de az e-mailed miatt valahogy mégis úgy érzem...
– Én is! És úgy örülök, hogy eljöttél! Kérsz valamit inni? Esetleg enni?
 – Egy pohár fehérbor jólesne. De hadd fizessem én.
– Nem, az első kört Ed, a tulajdonos állja. Gyere velem! — Beszélgetni
kezdenek, és Gwen örül, hogy szemügyre veheti a lányt, mielőtt bemutatná
Jarvisnek. Megmutatja neki az árverésre bocsátott tárgyakat és a grafikont,
amelyet a fiú rajzolt.
– Ő is itt van? — kérdezi Christine, és elpirul, ahogy belekortyol a borába.
– Odakint tartja a művészeti workshopot — mutat ki Gwen az ablakon,
ahol a fiú egy faasztal előtt áll három résztvevővel, míg a másik asztalnál
négyen foglalatoskodnak.
– Igen, ő az! — Christine hangjában öröm cseng. Egyértelmű, hogy Jarvis is
olyan mély benyomást tett rá, mint ő a fiúra. — Most pedig áruld el, miért írtál
három évvel a találkozásunk után, hogy megkérdezd, emlékszem-e rá?
Gwen nem akarja Jarvist a vágyakozó szerelmes képében feltüntetni,
úgyhogy tompít a történeten.
– A templom látogatóiról beszélgettünk, és akkor említett meg téged. Azt
mondta, beszéltetek aznap. Azt hiszem, számított rá, hogy visszatérsz és
folytatjátok a beszélgetést. De egy másik kijáraton mentél el. Gondoltam, ti
ketten hátha... újra találkozhattok. — Jobb, ha önmagát állítja be úgy, mint
valami ügybuzgó kerítőt.
– Igen. Jól emlékszem. Nem akarok beképzeltnek tűnni vagy ilyesmi, de
úgy éreztem, ha arra megyek vissza, elhívna randizni.
– És nem akartál volna menni?
– De igen, csak akkor volt barátom.
– Ó! — Hát persze! A kézenfekvő magyarázat.
– Nem mentek jól a dolgaink. Kerestem a kiutat, de nem akartam, hogy
valaki más legyen az. Tudtam, hogy vége, de nem akartam addig mással
találkozni, míg le nem zárom.
Tehát Christine rendes lány. Talán egy-két éven belül Gwen részt vehet az
esküvőjükön a Szent Domban, a megjavított tető alatt.
– És ő... milyen? Rendes srác?
– A legrendesebb. Jársz most valakivel? Christine elmosolyodik.
– Most éppen nem. Akkor ez el van sikálva.
Ebben a pillanatban zűrzavar tör ki odakint. Wendy is részt vesz a
műhelyen, és mellette valaki zölddel kezdett festeni. Wendy elrohan az
asztaltól, lesodor egy vízzel teli üveget, és reszketve áll meg távolabb. Jarvis
türelmesen aeltörli a vizet, majd átrendezi a résztvevőket, így egy asztalhoz
kerülnek azok, akik zölddel akarnak festeni, míg a másik asztalnál lévők piros
festéket használnak. Aztán odamegy Wendyhez, és halkan beszélgetni kezd
vele, míg a lány újra be nem áll festeni.
– Nagyon türelmes — mondja Gwen elismerően.
– Máris megkedveltem — bólint Christine.
Az alkotóműhely egy órán belül véget ér. Jarvis kimerültnek, ám
elégedettnek tűnik, kék festékcsík van az állán, a tenyerén pedig sárga foltok.
Gwen szeretné tudni, hogy ment, de Christine csak néhány órát tud maradni.
Úgyhogy a háttérből figyeli, ahogy Jarvis tágra nyílt szemmel a lányra néz,
szinte hallani, ahogy leesik a tantusz, és felragyog a tekintete.
– Menj, és köszönj neki! — mondja Gwen a lánynak. A vendégek közé
vegyül, és mikor odanéz, látja, hogy élénk beszélgetésbe bonyolódnak, és
nevetnek. Jó. Ez nagyon jó.
Dave tiszteletes, aki enyhén kótyagosnak tűnik a zsibongástól, visszamászik
a színpadra, és megkocogtatja a borospoharát, hogy figyelmet kérjen. Senki
nem hallja, úgyhogy Ed megkongatja a harangot, amelyet a pult felett tart arra
az esetre, ha nagyon elszabadulnának az indulatok.
– Most pedig következzék a nap fő attrakciója — jelenti be Dave tiszteletes.
— A különleges árverésünk. A befolyt összeget a Szent Domneva tetőjének
felújítására fordítjuk. Következzék is az első licittárgyunk, Danny Martinez, a
sikeres festő képe, melyet a templom ihletett. A jelenleg Rye-ban élő Danny
Kubából érkezett, és volt már kiállítása a Sohóban, a Belgráviában és a
Montmarte-on is, hogy csak néhányat említsek. Festményei magas áron kelnek
el a műkedvelők körében, lássuk, itt, Hopley-ban is értékelik-e.
A nagy nyüzsgésben valaki sorba rendezte a székeket. Gwen elöl ül, és
mikor körülnéz, meglepődve állapítja meg, milyen sokan elférnek a kis
kocsmában, figyelmesen hallgatva a tiszteletest. Mintha sokkal többen
lennének, mint mikor állva beszélgettek. Az iskolai gyűlésekre emlékeztet az
egész.
Megkezdődik a licit, és Gwen feszülten figyel. Végül is ez a nap
legfontosabb része. Dave tiszteletes feje ide-oda forog, hogy ne mulasszon el
egyetlen ajánlatot sem. Úgy fest, mint egy teniszmeccs szurkolója, az arcán
feszült figyelem. A licitösszeg eléri az ezer fontot, és még mindig folyik a
licitálás, Gwen pedig megkönnyebbülten sóhajt. Nagyon szégyenteljes dolog
lenne Danny festményét kevesebbért odaadni. Végül ezerhétszáz fontért kel el
a kép.
Megfordul, hogy megnézze, ki az, aki ekkora összeget hajlandó fizetni
Hopley-ban, és Mirandát pillantja meg. Látja, hogy odamennek hozzá
gratulálni, majd karcsú alakja Dave tiszteletes mellett tűnik fel, akivel kezet ráz.
Most már Párizsban is lesz egy kis darab a Szent Domból, gondolja. Milyen jó érzés!
Gwen integet a néhány sorral hátrébb ülő Jeannie-nek és Jarvisre vigyorog,
aki felmutatja a hüvelykujját és színpadiasan letörli az izzadságot a homlokáról.
Igen, így van. Micsoda megkönnyebbülés!
– Második licittárgyunk következik — jelenti be végre Dave tiszteletes. —
Egy újabb csodálatos festmény a feltörekvő Jarvis Millwoodtól. A legtöbben
bizonyára ismerik az urat, aki jelenleg Danny Martinezzel dolgozik és az ő
mentorálása alatt áll. Egyúttal ő a Szent Dom helyi művésze is. A festménye a
Kent Downst ábrázolja naplementekor. Jarvis, amint önök is tudják, az elmúlt
hónapokban fáradhatatlanul dolgozott a templom megmentésén, kérjük,
legyenek nagyvonalúak, hölgyeim és uraim. Ne hagyják, hogy erőfeszítései
hiábavalóak legyenek! Jarvis festménye nyolcszáz fontért talál gazdára.
– Hűha! — mormolja a fiú Gwen mellé lépve. — Az első kép, amit eladok,
ráadásul sok pénzért, és egy pennyt sem kapok belőle. Meggondolhatom még
magam és megtarthatom a pénzt?
Gwen a szemét forgatja.
A képet a Varázslatos Pillanatok egyik újságírója vette meg.
– Marcella is jönni akart — magyarázza —, de nem tudta megoldani. Az
aukcióra jöttem, hogy hírt adjunk róla. És most nézzék! Licitáltam, és nincs is
nálam ennyi pénz — teszi hozzá bánatosan. — De olyan gyönyörű, hogy nem
tudtam ellenállni. Sok sikert, Mr. Millwood!
Gwen szüleinek festményét Mr. Hennessey, a Szent Dom gyülekezetének
egyik tagja veszi meg, háromszáz fontért.
– Eddig miért nem adományozott? — tűnődik hangosan Jarvis. Ám Mr.
Hennessey nem akart adományozni, hallják, amint hangosan magyaráz, csak
szereti a szép képeket. És mi lehet szebb néhány hagymánál és gyöngyöknél?
 Most Gwen novellája kerül kalapács alá. Mikor meghallja, hogy Dave
tiszteletes úgy mutatja be, mint a Szent Dom hősét és helyi írót, aki Oxfordban
végzett és írói karrierje felemelkedőben van, a legszívesebben meghalna. A
tiszteletes felolvas egy részletet a novellából, hogy felkeltse a közönség
érdeklődését, és elindul a licit. Öt-, majd tízfontos ajánlat érkezik, Gwen pedig
el van szörnyedve. Persze senki nem fog egy köteg papírért nagy összeget
fizetni, egy olyan történetért, amelyet egy óra alatt el lehet olvasni vagy
egyszerűen csak kidobni, de mégis, az előző licitekhez képest ez nagyon
csekély összeg. Miért hagyta, hogy Jarvis rávegye erre?
Ám a licitek egyre emelkednek, és végül: Eladva! A hölgynek hátul, a
nagyvonalú kilencven fontért. Gwen szinte képtelen elhinni, hogy valaki
kilencven fontot fizet a novellájáért. Nem az eddigi legnagyobb felajánlás, de
mégiscsak egy kis tégla a grafikonon. Újra megfordul, de nem látja, ki vette
meg, és Dave tiszteletes már a következő tételre, a borokra várja a liciteket,
melyek palackja el is kel hatvan fontért.
– Nem mintha a részeges művész sztereotípiáját szeretnénk erősíteni —
figyelmeztet Dave tiszteletes. — Ezek különleges borok, amelyek a művészi
teljesítményt hivatottak ünnepelni.
Justine tortája ötven fontért talál gazdára.
– Mert a kreativitás legjobb üzemanyaga a torta — mondja a tiszteletes,
majd felragyog az arca. — Végül pedig a két rejtélyes tétel következik —
mondja boldogan. — Hölgyeim és uraim, ma este licitre bocsátjuk helyi
művészünket, Mr. Jarvis Millwoodot, és bátyját, Mr. George Millwoodot. Ez a
két úriember arra áldozza a mai estét, hogy a legjobb tudása szerint
szórakoztasson két szerencsés hölgyet.
Ugye, milyen jól festenek így együtt? Kérem, fáradjanak ide uraim, a
közönség szeretné látni önöket!
Huhogás és taps közepette kapaszkodnak fel a színpadra, elvörösödve.
Gwennek muszáj nevetnie, annyira különböznek ők ketten. Jarvis gondosan
lesimított fürtjei ismét rakoncátlanul göndörödnek, és festékfoltos arcával
éppen az ellentéte az állig begombolkozott, nyakkendős George-nak a sima
frizurájával.
A közönség lelkesen tombol, míg a Millwood testvérek a cipőjüket bámulják
— Jarvis a kopott talpú tornacsukáját, George a fényes bőrcipőjét. Dave
tiszteletes George-ot bocsátja elsőként licitre, megjegyezve, hogy nős — csak
hogy senkinek ne legyenek túlzott elvárásai —, és az idősebb Millwood fiúval
töltött este háromszázhatvan fontot ér.
Jarvis meglepetten néz Gwenre. Az a legviccesebb, hogy George milyen
büszkének tűnik. James, aki végig l icitált, hogy felverje az árat, csalódottságot
színlel, míg Mrs. Croxley, a helyi pékség vezetője elégedetten megy ki a
pódiumra.
– Mivel a fiunk, Sam Új-Zélandon van, nagyon hiányzik egy fiatalember
társasága — magyarázza. — Frankkel elvisszük George-ot vacsorázni, mikor
legközelebb hazajön.
Aztán megkezdődik Jarvis licitje is, amely gyorsan és hevesen zajlik. A
földmérő iroda recepciósa és Mrs. Dantry vetélkednek egymással, ám mikor a
licit lanyhulni látszik, Christine is színre lép. Végül a Mrs. Dantryvel vívott
csatát követően ő nyeri a randevút Jarvisszel, hatszáz fontért. Biztosan nagyon
tetszik neki, gondolja Gwen. Jarvis pedig boldognak tűnik, mikor kiderül, kivel
fogja tölteni az estét.
A közönség tagjai felállnak és kinyújtóztatják a lábukat, nevetnek,
viccelődnek, ugratják a két Millwood fiút, Christine-t és Croxley-ékat. Dave
tiszteletes néhány záró gondolatot oszt meg velük kiabálva.
– Köszönjük mindannyiuknak, hogy eljöttek. Munkatársunk, James Varden
máris körbevisz egy kosarat a kisebb-nagyobb hozzájárulásoknak. És kérjük,
meséljenek a barátaiknak a Szent Domneváról. Ma jelentős összeg összegyűlt,
de még mindig nem elég.
James végigsétál a sorok között, bólogatva és mosolyogva. Sokkal jobban
fest most, hogy társaságban van, és feladattal bízták meg, gondolja Gwen.
Pontosan tudja, milyen ez. Jarvist keresi, de a fiú Christine-nel merül
beszélgetésbe, úgyhogy Dave tiszteleteshez lép, hogy megkérdezze, ki vette
meg a novellát. A pap mosolyog, és rámutat valakire. Gwen odanéz, és Mary
nénit pillantja meg, aki a tömeg szélén ácsorog kabátban, a kézirattekercset
szorongatva.
– Nem lehet! — kiált fel Gwen, döbbenten nézve a tiszteletesre.
A pap bólint.
– De.
Gwen átvág a kocsmán.
 – Mary néni! Eljöttél! Annyira örülök! Nagyon jó látni téged.
– Tényleg? Akkor jó. Találkozni akartam veled, mielőtt elmész, Gwen. Azt
akartam mondani, hogy ömm. sajnálom. Rájöttem, hogy könnyebbé kellett
volna tennem számodra ezt az időszakot. De. képtelen voltam rá. Olyasmit
vártál tőlem, amit nem tudtam megadni. — Szörnyen zavarban van, és Gwen
megsajnálja.
– Nem kell magyarázkodnod. Volt tető a fejem felett, és mindig hálás leszek
érte. És megvetted a novellámat. Nagyon meglepődtem és örülök.
– Gondoltam, így segítek, és lesz valamim, ami rád emlékeztet.
– El fogod olvasni?
– Igen.
– Örülök. Bemutathatlak Millwoodéknak és a többi barátomnak?
– Köszönöm, nem. Jobb, ha most megyek, de sok szerencsét kívánok. Ezt
neked hoztam. — Gwen meglepetésére elővesz a zsebéből egy becsomagolt
dobozt, és a kezébe nyomja.
– Hoztál búcsúajándékot?
A nagynénje vállat von, szemmel láthatólag kínosan érzi magát.
– Nagyon köszönöm. Ez sokat jelent nekem. — Gwen kicsomagolja a
dobozt, és egy nyakláncot talál benne egy madár alakú medállal. Olcsó, csúnya
holmi, de számára kincset ér. Nem fogja hordani, de nagy becsben tartja.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Jarvis

Az adományokkal, amelyeket James gyűjtött és Ed felajánlásával — az aznapi

bevétel felével — összesen ötezer font gyűlt össze. Ez szép kis summa, és
mikor Dave tiszteletes a tovább színezett grafikonra néz, közel áll a síráshoz.
– Már majdnem megvagyunk — suttogja. — Talán tényleg sikerülhet
megjavíttatni a tetőt.
– És megmenteni a Szent Domot — sóhajt Gwen boldogan.
– Maguk pedig itt maradhatnak a lányukkal Hopley-ban — teszi hozzá
Jarvis. Az utóbbi hónapok munkája hirtelen értelmet nyer számára. Milyen
lenne Hopley, ha a legszebb épülete gazdátlanul maradna? Milyen lenne az élet
a vidám, bölcs Dave tiszteletes nélkül? Még van egy hónapjuk, hogy
összegyűjtsék a maradék hatezer-háromszázöt fontot. De hogyan?
Jarvis elnapolja a kérdést, míg a családjával és Gwennel ünnepel szombat
este, és ír Christine-nek, hogy megbeszéljék a randevút vasárnapra.
Alig hitt a szemének, mikor előző nap a kocsmában megpillantotta a lányt,
azt a lányt, akire olyan gyakran gondolt az elmúlt években. Éppen olyan szép,
mint ahogy emlékezett rá, és épp olyan kedves és gyengéd, amilyennek
képzelte. Alig hiszi, hogy Gwen tényleg megtette: kinyomozta, ki ő, és idehívta.
Olyan, mint egy álom. Egy csoda szép álom.
Christine az árverés éjszakáját egy barátjánál tölti Willburyben, csupán tíz
mérföldre Hopley-tól. így Jarvisszel találkozhatnak egy villásreggelire, mielőtt
elmegy. Ám ez nem az a randevú, amiért hatszáz fontot fizetett. Ez csak egy
ismerjük-meg-egymást-jobban randevú, az, amelyikre három évvel ezelőtt
akarta elhívni. Furcsa helyzet, de jól érzik magukat, és órákig beszélgetnek.
Christine Doverben él, Rye-tól csupán egyórányira, így találkozhatnak, amikor
Jarvis ott van. Elviszi majd egy elegáns, tengerparti étterembe, amilyet Hopley-
ban biztos nem találnának. Ez lesz majd az igazi randevú, amelyet a lány a
licitáláson nyert.
 Willburyből különös hangulatban vezet haza. Boldog Christine miatt, de
van egy olyan érzése, mintha valamiről megfeledkezett volna, valami zavarja.
Mi lehet az?, gondolkodik, míg leparkol a ház előtt. A templomtetőre beérkezett
adományokat felírták. Megígérte az apjának, hogy segít neki valamiben? De
sehogy sem jut eszébe.
Otthon a következő néhány órában Gwennel kidolgozzák az akciótervet.
Igazából csak egy pontja van: meglátogatni Grétát. Megegyeznek a dátumban,
aztán rájön, hogy már este hat óra van, és vissza kell indulnia Rye-ba.
A hét gyorsan elrepül. Sok a munka a galériában, esténként fest, munka
után és a szünetekben pedig felfedezi új lakóhelyét. Lenyűgöző. A városban
György korabeli és viktoriánus épületek keverednek, egy még régebbi,
meghatározhatatlan stílussal: vidékies házak roskadozó tetővel és
futórózsákkal. Ódon városkapuk, sikátorok, kék emléktáblák mindenfelé.
Egyik mellett sem tud elhaladni anélkül, hogy ne jutna eszébe Gwen
lelkesedése, mikor olyan írók emléktábláját látta meg, akikről ő sosem hallott.
Jarvisnek rengeteg a dolga. Szerda este felszáll a Doverbe tartó vonatra, és
találkozik Christine-nel egy elegáns, francia étteremben, melyet Jarvis talált az
interneten. Proseccót rendel és három fogást, nem azért, hogy felvágjon,
hanem mert ez az árverésen nyert randevújuk, és szeretné megadni a módját.
És így romantikus is. Csodás az este, bár a fiú csak éjfél körül ér vissza Rye-ba.
Ha ebből kialakul valami, előbb-utóbb szüksége lesz egy autóra. Aztán újra
eljön a vasárnap. Négyig dolgozik — vasárnap korábban zárnak —, és még
elkapja a Hopley-ba tartó vonatot.
Üdv újra itthon, Jarvis, és isten veled, Gwen! A lány másnap utazik
Londonba. Milyen különös, hogy ezzel lezárul az életük egy szakasza.
Kettesben elmennek a Hattyúba egy szerencsehozó italra, és Jarvis átadja a
búcsúajándékát.
A galériában árulják a helyi művészek alkotásait, és a fiú a kedvezményével
egy ezüst nyakláncot vett gyönyörű, kagylót formázó ezüstmedállal.
– Azelőtt vettem, hogy a nagynénédtől megkaptad volna a nyakláncot —
magyarázza. — Remélem, ez jobban fog tetszeni.
Jarvis történetesen tudja, hogy az aranyozott madaras lánc a
GyorsanSokatból származik, és három font ötvenért adják. Amikor ott
dolgozott, mindig azon tűnődött, ki a fene vesz ilyet. Most már tudja.
 – Ó, Jarvis, ez gyönyörű! Tényleg nem kellett volna, de köszönöm. Nagyon
tetszik, és mindig a látogatók könyvére fog emlékeztetni. Mert a galériában
vetted, és sosem mentél volna oda dolgozni, ha nincs Danny... és az ott töltött
csodás napunkra is emlékeztetni fog.
Másnap reggel Jarvis és az apukája telepakolják a nagyobbik kocsit Gwen
holmijával. Még a raktárból hozott dobozokkal együtt is kevésnek tűnik egy új
élet kezdetéhez. Bár ahhoz elég, hogy telezsúfolják az autót, így csak Gwennek
és Jarvis apjának jut hely.
– Bárcsak veletek mehetnék — aggodalmaskodik az anyja. — Szeretnék
segíteni berendezkedni, hogy otthonosan érezd magad.
– Én legalább nem vagyok másnapos — jelenti ki Jarvis apja
felháborodottan. — Beviszem szépen a dobozokat, és megbizonyosodom róla,
hogy jó helyen van.
Megölelik egymást, Gwen könnyes szemmel beszáll, majd elhajtanak. Jarvis
egy kicsit furcsán érzi magát. Az anyjával nézik, ahogy az autó eltűnik az úton,
majd bemennek, és leülnek a konyhaasztalhoz.
– Olyan üres így a ház — jegyzi meg az anyja, és Jarvis bólint. — Majd
felmegyek és áthúzom az ágyneműt George szobájában. És ki is takarítom,
hogy készen álljon, ha George hazajön látogatóba. Vagy Gwen.
– Gondolod, hogy jönni fog? Mármint Londonban biztosan rengeteg dolga
lesz. Főleg, ha elkezd dolgozni.
– Igen, biztosan elfoglalt lesz. De sosem lehet tudni. A kedd és a csütörtök
hamar eltelik. Jarvis mindennap elmegy a templomba, megnézi a postát, és talál
egy csekket száz fontról. Egy Lisa nevű nő üzenetet is írt hozzá:
Tíz fontot apa adott, a többit én. Apa igazi rémálom, de legalább az enyém.
Jarvis gyanút fog, és átnézi az e-maileket is. Van ott egy üzenet Jase
Norristól — szóval az egy L betű volt, nem pedig egy egyes szám:
Renben van, Jarvis. Le vagyok égve, nem athatok túl sokat, csak egy tízest.
Majd a lányom intézi. Sok sikert.
Jase.
Jase és hosszú ideje nem látott lánya újra egymásra talált, miután a Szent
Domban imádkozott. Azután, hogy ilyen szerencse érte, Jarvis egyáltalán nem
tartja ezt meglepőnek. Tíz font valakitől, aki le van égve. Melegen köszönetet
mond, majd továbbítja a levelet Gwennek, és mesél neki Lisa feltűnéséről. El
lesz ragadtatva.
Aztán Dave tiszteletes néz be, és megállapítja, milyen csendes minden
Gwen nélkül.
– Az bizony — ért egyet Jarvis. — Pedig nem valami szószátyár típus.
Hopley-ban is csendes az élet, Jarvis bátyja és nővére sem érkeznek
látogatóba. Bryan Párizsba utazott Mirandá-val, James pedig kénytelen-
kelletlen visszament Londonba. Szerda este, mikor Jarvis úton van Rye-ba,
Gwen-től jön üzenet. Felajánlották neki az állást. A jövő héten kezd.
Szép munka, asszony — írja Jarvis. — Szuper vagy, GP. Nagyon jól hangzik.
Egy örökségvédelmi központ Nyugat-Londonban. Ez igazán illik Gwenhez.
Remek hír és a lány nagyon is megérdemli. De mégis, Jarvis képzeletében
Gwen valahogy Hopley-hoz tartozik és a Szent Domhoz, hogy megmentse. A
lány az elmúlt pár napban gyakran írt: a lakás csodálatos, Amma elvitte
koktélozni, hogy ünnepeljenek, elmennek ruhákat venni a Regent Streetre.
Fantasztikusan hangzik, és Jarvis örül is neki. De Gwen régi, hopley-beli élete
annyira más volt, hogy olyan, mintha nem nyolcvan, hanem millió kilométerre
került volna tőle.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Gwen

Londonban örvénylik az élet. Tömeg, zaj, fények. A nyár forró és nyüzsgő.

Gwen sosem volt még ilyen riadt és izgatott egyszerre. Más volt annak idején
egyetemistaként eljönni egy napra Ammával. Akkor sokat nevettek, és ott volt
Ben meg Jerry. De letelepedni itt, új életet kezdeni. olyan, mintha egy hullám
sodorná magával.
Mióta megérkezett, szinte a felhők fölött jár. Bradley segített bevinni a
holmiját a lakásba, ahogy ígérte. Amma már várta, és amint meglátta, a nyakába
ugrott. Te jó ég, Gwen már el is felejtette, milyen jó a barátnőjével együtt lenni.
Bradley maradt egy csésze teára, és körbenézett a lakásban.
– Be kell számolnom Justine-nak, méghozzá részletesen.
Invitálták, hogy ebédeljen velük, de vissza kellett mennie, úgyhogy a
barátnők mindent megbeszélhettek, míg a lány kicsomagolt.
A szobája apró — ám Ammáé még kisebb. Gwen tiltakozott, de Amma
szobájából kilátás nyílik a szomszéd kertre, míg Gwentől a szemközti autóútra
lehet látni. Nem bánja. Annyira új minden, hogy egy szép kilátásnál jóval több
kellene ahhoz, hogy otthon érezze magát. Jarvis üzenetéből megtudja, hogy
Hopley-ban ismét bezár egy üzlet, ezúttal a két számítástechnikai bolt egyike.
Nem érinti mélyen a dolog — sosem járt ott —, de rossz érzés, hogy a város
tovább haldoklik. Ezzel szemben Londonban csak úgy nyüzsög az élet. Ennek
ellenére folyton emlékképek villannak fel korábbi életéből: a Szent Dom
csendes ösvénye, az útjuk Rye-ba, Kent tágas mezői, amelyeket ezüstre fest az
eső vagy aranyra a lemenő nap.
Az első este Gwen és Amma ünnepelni mennek, megvacsoráznak és koktélt
isznak egy kerthelyiségben, a South-wark székesegyház tövében. Gwen
állásinterjúja másnap délután háromkor lesz, úgyhogy elengedheti magát egy
kicsit. A margaritákat szürcsölve Amma mesél az új állásáról. A fellegekben jár,
hogy a nem túl nagy, de bámulatos hírű cégnél dolgozhat, és ahol teljes
mértékben az a szándéka, hogy úttörő munkát végezzen. És ott van Nolan, az
okos ausztrál srác, akivel randizott Bristolban. Nem fűzték komolyra a
kapcsolatot, mert Amma tudta, hogy hamarosan továbbáll. De hiányzik neki a
fiú, és reméli, hogy ő is Londonban köt majd ki. A két barátnő rendszeresen
tartotta a kapcsolatot egymással, mióta eljöttek Oxfordból, mégis a
végtelenségig tudnának beszélgetni.
Az állásinterjú jobban ment, mint Gwen valaha is álmodta volna. Odafelé
háromszor eltévedt, mert összezavarta a metró, és zaklatottan érkezett meg a
hosszú bolyongás után. Az ablakon túl nyüzsgő Londont nézve azon tűnődött,
hogyan lesz képes koncentrálni a beszélgetésre. De képes volt, és az interjú
végén megkérdezték, mikor tudna kezdeni.
– Mondjuk holnap? — kérdezte, hogy éreztesse az elhivatottságát, de
titokban remélte, hogy lesz néhány napja berendezkedni. Végül a következő
hét szerdájában állapodtak meg, így maradt egy hete, hogy kicsit megszokja
Londont, időt töltsön a legjobb barátjával és felkészüljön az új kalandra.
– És vásárolnunk is kell — jelentette ki Amma. — A ruháid.
katasztrofálisak.
Igaza volt. Gwen szekrénye csupa olyan holmival van tele, amelyek túl
kicsik vagy túl nagyok, ruhák az egyetemi évekből, amelyek sosem voltak
divatosak, élükön egy jobb napokat látott halloween-jelmezzel. Amma elviszi a
Regent Streetre, és ragaszkodik hozzá, hogy ne csak elegáns ruhákat vegyenek
a munkába járáshoz, de lazábbakat is, sportcipőt és tornacipőt London kemény
járdáira a hétvégi mászkálásokhoz és pár ruhát bulizáshoz.
– Miért? — értetlenkedik Gwen.
– Csak — mondja Amma.
Amma csak néhány hét múlva áll munkába, így együtt tölthetik ezeket a
napokat. Olyan, mintha vakáción lennének egy zajos, koszos és stresszes
helyen. Sétálnak, felfedezik a város különböző részeit, galériákba mennek és
órákat töltenek a Foyles könyvesboltban. Elmennek Hampstead-be és
Jamesszel ebédelnek. A lakáshoz közeli használtbútor-boltban Gwen vesz két
régi, fa könyvespolcot, hogy végre a könyveinek is megfelelő helye legyen.
Most minden színt és fényt magába szívhat, ami az elmúlt két évben
hiányzott az életéből. Tágra nyílt szemmel, dobogó szívvel veti bele magát a
világba, éjszakánként pedig álmatlanul fekszik a sötét városban, amely nem is
sötét. Éjjelente dolgozza fel az élményeket, és úgy érzi, soha többé nem fog
aludni. Aztán eljön a reggel, és Gwent újra magával sodorja az áramlat. Néha
úgy érzi, csordultig tele van, és mintha más életét élné. Ám aztán Amma új
dolgot talál ki, és újabb nap telik el mámoros örömben.
Szörnyen hiányzik neki Jarvis. Azt mondogatja magának, csak nem szokta
meg, hogy valaki mindig ott legyen mellette, de ez nem teljesen igaz. Persze a
Mary nénivel töltött két év a mélypont volt. De előtte ott voltak a szülei,
minden egyes lépésénél. Aztán Oxfordban Amma. És most újra Amma. Nem,
a hiány egyértelműen Jarvis-formájú. Mostanában nagyon sok időt töltöttek
együtt, úgyhogy ez biztosan normális.
Az új állásában nem csak az a jó, hogy kap fizetést vagy hogy egy gyönyörű,
régi házban dolgozhat, kilátással a hatalmas, zöldellő kertre, és nem is csak az,
hogy dolgozói kedvezményt kap a kávézóban, ahol mennyei csokoládétortát
árulnak. A legjobb, hogy csak szerdán kezd, így hétfőn találkozhat Jarvisszel. A
fiú megígérte, hogy a Londonban töltött első hétfőjén eljön, és együtt
ebédelnek, megnézi a lakást és megismerkedik Ammával. A hétfő ígérete az
egyetlen biztos pont az egész rohanós héten.
Délben találkoznak a London Bridge állomáson. Csak egy hét telt el, mióta
nem látta, de sokkal többnek tűnik, mert annyi minden történt. Mikor
megpillantja az ismerős, nyurga alakot a tömegben, olyan érzése támad, mintha
egy horgonyt talált volna az örvénylő áradatban. A fiú arcára hatalmas vigyor
ül, mikor meglátja őt, majd szorosan átöleli.
– Hordod a nyakláncot — állapítja meg.
Gwen úgy viselte egész héten, mint egy kabalát. Úgy véli, az állást is ennek
köszönheti.
Először sétálnak egyet. Gwen megmutatja neki a környéket, amelyet
időközben feltérképezett. Aztán a Covent Gardenbe mennek ebédelni és
megbeszélik, mi újság. Danny folyton biztatja Jarvist, hogy fessen, csaliként
lógatva előtte a lehetőséget, hogy kiállíthat a galériában.
– Sokkal jobb — mondja Danny minden alkalommal. — De nem elég jó.
Jarvis elismeri, hogy ezzel arra ösztönzi, minden egyes héten többet hozzon
ki magából.
– Egyáltalán nem érdekel, meddig csinálhatom ezt -mondja. — Olyan jó
újra dolgozni, és bár Dannynek határozott elképzelései vannak a technikáról és
a látványról, sosem mondja meg, mit vagy hogyan fessek. Azzal foglalkozom,
ami igazán érdekel.
Danny úgy döntött, árulni fogják Jarvis pólóit a galéria ajándékboltjában, a
fiú pedig minden eladott darab után jutalékot kap.
– Dolgozhatok rajtuk, mikor Hopley-ban vagyok, és ha elkészült egy adag,
magammal viszem a galériába. Legalább otthon is lesz elfoglaltságom. Minden
olyan csendes ott nélküled, Gwendoline Poppy.
– Olyan büszke vagyok rád! — mondja Gwen. — Vannak fotóid a
képeidről?
Jarvis megmutat neki néhányat. Van egy portré Christine-ről, persze nagyon
szép.
– Hogy alakul a dolog köztetek? — kérdezi Gwen.
– Jól. Nagyon jól. Remek lány, épp olyan, amilyennek elképzeltem, ami
azért elég meglepő. De nem kapkodjuk el a dolgot, mert más városban lakunk,
úgyhogy nem tudunk mindennap találkozni. Meg hát jól akarjuk csinálni, nem
félresöpörni mindent és őrült döntéseket hozni.
– Ez okos dolog, Jarvis. Úgy örülök! Üdvözöld a nevemben, rendben?
– Persze. Gyakran mondogatjuk, milyen szerencsések vagyunk, amiért
összehoztál minket.
Ebéd után felmennek a lakásba, és körbevezeti Jarvist. Aztán megérkezik
Amma, és elmennek sörözni egy kerthelyiségbe. Gwen boldog, amiért együtt
látja a két legjobb barátját, ahogy beszélgetnek és egymást ugratják. Jarvis végül
este hétkor indul vissza, a lányok kikísérik az állomásra. Csendben sétálnak
vissza a lakás felé. Majd Amma hümmögni kezd.
– Mi az? — néz körül Gwen, mintha arra számítana, hogy egy fánkot lát
meg egy kerítés tetején.
– Ez a Jarvis.
– Amma, ő most Christine-nel jár, emlékszel? És azt hittem, Nolan tetszik.
– Nem nekem. Neked. Csak azt mondom, jó ránézni. És rendes srác.
Féltékeny lennék, ha nem tudnám, hogy én vagyok az örök legjobb barátod.
De azért látok itt lehetőségeket.
– Persze, hogy te vagy az. Milyen lehetőségeket?
– Pasi, partner, szerelem, bármi. Bármelyikük lehetne.
 – Mi? Nem, már mondtam, hogy csak barátok vagyunk. Ő a második
legjobb barátom.
Amma összevonja a szemöldökét.
– Erről nem vagyok meggyőződve, Gwen.
– Amma, ne. Sosem gondoltam rá úgy, és nem hiszem, hogy most kellene
elkezdenem. Mással jár. Három éve várt arra a lányra. A látogatók könyve
hozta őket össze... ez annyira romantikus. Ez a sors.
– A látogatók könyve titeket hozott össze. Őket pedig te hoztad össze.
Aztán hallgat, míg hazaérnek és felmennek a lépcsőn, Gwen pedig reméli,
hogy lezárták a témát. De míg a kis konyhában a teavízre várnak, Amma
visszatér rá.
– Azért nem néztél még rá olyan szemmel, mert nem jön be, vagy azért,
mert sosem engedted meg magadnak? Hiszen alig néhány napja ismertétek
egymást, mikor beszélt Christine-ről, aki így végig a képben volt, még mielőtt
rátaláltál volna. És ezért nem gondoltad tovább vele a dolgot, mert rendes lány
vagy. Csakhogy őt nem ismerte, és még mindig nem ismeri. Néhányszor
randiztak, ennyi. Ti viszont három hónapot töltöttetek együtt, és ez
mindkettőtöket megváltoztatott. Tényleg azt akarod mondani, hogy egy kicsit
sem volt rád hatással? Jól néz ki, kedves, tehetséges és végre összeszedte
magát. Láthatóan olyan jól elvagytok együtt, hogy sosem untok egymásra.
Rajong érted, a vak is látja.
– Szerinted rajong értem? — Gwen odahúz egy széket az apró konyhai
pulthoz, és arra gondol, talán túl sokat árult el hopley-beli életéről Ammának.
A barátnője mindent megjegyez, és ügyvédként igen meggyőzően érvel.
– Gwen. Nézd meg azt a pólót, amit neked csinált, és egyébként mindennap
hordasz, holott rengeteg új ruhád van. Nézd meg a tőle kapott nyakláncot. És
ahogy rád néz... Elhiszem, hogy létezik férfi-női barátság, tényleg. De ha én
lennék Christine helyében, nem örülnék, ha a barátom így nézne egy másik
nőre.
– Ó, Amma, ez butaság. Nem is néz rám úgy.
Gwen érzi, hogy elvörösödik. Tényleg képtelen elhinni, hogy Jarvis esetleg
úgy gondol rá. Meg sem kockáztatja a gondolatot, hogy esetleg ő is úgy gondol
a fiúra. A francba is. Tanácstalanul mered a pultra.
 – Mikor először ebédeltünk a Hattyúban — tűnődik el —, elég
kellemetlenül éreztem magam. El sem tudtam képzelni, hogy az egész ebédidőt
együtt töltsük, és azt hittem, van valami hátsó szándéka, amiért elhívott. Látta,
milyen bizonytalan vagyok, és nagyon is jól emlékszem, hogy azt mondta, nem
kell tartanom tőle, mert nem jövök be neki, ahogy ő sem jön be nekem.
Amma vállat von.
– Mi az? — csattan fel Gwen.
– És Jarvis a jövőbe lát, ugye? Mint egy médium? Sosem tévedett
semmiben? Talán mert sosem szeretett bele senkibe, akihez nem vonzódott az
első pillanattól? Mondok egy ellenpéldát, Gwen: Maxwell. Mikor megismertük,
az volt róla a véleményed, idézem, „arrogáns seggfej, lapos fenékkel". És
igazad is volt, teszem hozzá, mégis jártatok három évig.
– Rendben, de... de Jarvis most Christine-nel jár. És boldog vele. Nagyon
kedvelik egymást, Amma. Nem arról van szó, hogy szörnyű némber lenne, és
arra számítanék, hogy szakítanak.
– Rendben. Eleget mondtam.
– Igen, eleget — feleli Gwen az érzéseivel küszködve.
– Téma lezárva. Kérsz teát?
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Jarvis

Jarvis még soha életében nem volt ilyen boldog. A főiskola előtt persze
boldog volt, ahogy bármelyik fiatal srác az lenne, akinek rendes családja van, éli
az életét és megkap mindent. Aztán jött a főiskola, összetörtek az álmai, az
önbizalma pedig eltűnt. A következő évek kábulatban teltek, részegen,
céltalanul, hencegve és kiüresedve. Most szereti a munkáját, többet foglalkozik
a festéssel, mint valaha, és már az első héten három pólót adott el (összesen
huszonhét fontot keresett vele, de nem ez a lényeg). Egy gyönyörű lánnyal jár.
És olyan könnyű vele minden — nem az az erős érzelmi kötődés, mint Bellával
volt, vagy az eszeveszett vágy, melyet Tash iránt érzett. Christine természetes,
kedves és nem játszmázik.
És a legjobb, hogy ma Devonba megy, hogy találkozzon Gwennel, és
felkeressék Greta Hargreavest. Jó érzés, hogy újra a látogatók könyvével
foglalkozhat, és már két hete nem látta Gwent, bár mindennap írnak
egymásnak. A lányt természetesen teljesen leköti az új munkája. Bár rengeteget
tett a Szent Domért, a két munka nélkül töltött év után még mindig képtelen
értékelni magát, pedig Jarvis szerint semmi gond nincs vele. Jó,
szórakozottságában véletlenül elpostázott egy halom számlát hazafelé, és csak
otthon vette észre, hogy nincsenek meg, mikor leült dolgozni és a levelek
kerültek elő helyettük. De ilyesmit mindenki csinál, ha fáradt, és új még neki a
helyzet. És nem rúgták ki, szóval minden rendben van.
Mikor megkapta az állást, beleegyeztek, hogy kivegyen két nap szabadságot,
hogy Jarvisszel Devonba mehessen. A Newton Abbot állomásnál találkoznak,
Gwen közvetlen járattal megy oda Paddingtonból.
Jarvis jó korán odaér, és a kocsiban ülve ír Christine-nek. Mikor legutóbb
találkoztak egy italra, a lány megkérdezte, aggódnia kéne-e, amiért Jarvis két
napot Gwennel tölt, és Devonban éjszakáznak.
 – Te jó ég, nem! — hökkent meg Jarvis. — Ne érts félre, Gwen
fantasztikus, de nem úgy. Csak barátok vagyunk. Mindössze azért alszunk ott,
mert hosszú az út, és sokáig tarthat, míg rábukkanunk Gretára. Természetesen
külön szobában alszunk. A templom miatt megyünk. Ez az utolsó elvarratlan
szál.
Valójában elszomorítja a gondolat. Még meg kell szervezniük a bulit, melyet
Jarvis azért talált ki, hogy köszönetet mondjanak az adományozóiknak, és
amiről Dave tiszteletesnek látomása volt. Már ki is tűzték az időpontot
augusztus végére. De ezt Jarvis már egyedül is megoldja, ha a tiszteletes
besegít. Muszáj is lesz neki, mert Gwen Londonban van, és lefoglalja a
munkája.
– Nem aggódsz emiatt, ugye? — kérdezte Christine-től. — Tényleg semmi
szükség rá.
– Nem, nem aggódom. De meg kellett kérdeznem, mert ti ketten olyan jól
kijöttök. Tudom, hogy nem csalnál meg és Gwen sem tenne velem ilyet.
És igaza is van. Úgyhogy minden rendben van köztük, de egy-két üzenet
nem árthat, dönti el.
Megérkeztem az állomásra. Várom Gwent.
Remélem, jó napod van. xx
És Gwen meg is érkezik. Kisétál az állomásról, körülnéz, megpillantja a
Fiatot, szélesen elmosolyodik és integet. Új ruhákat visel. Egy nyári ruha, egy
citromsárga Converse és egy könnyű kabát. Na meg az ezüst nyaklánc, amelyet
Jarvistől kapott. A fiú kiszáll, hogy megölelje, majd beteszi a táskáját a
csomagtartóba.
– Milyen volt az út?
– Mennyei! Két óra ücsörgés és olvasás, először azóta, hogy elkezdtem
dolgozni. És neked?
– Nem rossz. Kicsit unalmas így egyedül. De azért okés. Induljunk?
Winthrop-St-Stanhope félórányi autóútra van. Bejelentkeznek a panzióba,
és megkérdezik a tulajdonost, nem ismeri-e Gretát, aki közli velük, hogy csak
egy éve lakik itt.
– Hamar elrepült ez az év, és többet találkozom csak átutazókkal, mint a
helybéliekkel.
 Ez érthető.
Beugranak egy késői ebédre a helyi kiskocsmába, a falu végében. Itt is
kérdezősködnek Gretáról, de nem sok sikerrel. Biztosan nem jár kocsmába.
Végigsétálnak a falun, nyitva tartva a szemüket, hátha találkoznak olyannal, aki
ismeri az asszonyt. Az első és legnyilvánvalóbb ilyen hely a templom, de zárva
van, és senkit nem találnak ott. Van még egy hangulatos kis étterem fapadlóval
és csepegő gyertyákkal. Ez is zárva, de az ajtón ott a felirat: Nyitás hatkor.
– Egy vacsora itt? — javasolja Jarvis.
– Ó, igen! — ragyog fel Gwen tekintete. Megpróbálkoznak egy
ajándékbolttal, egy fogorvosi rendelővel és egy pékséggel is. Gwen minden
alkalommal próbálja különbözőképpen kiejteni Greta nevét. De senki sem
ismeri őt.
Csüggedten ülnek le egy padra a falu kis főterén. Máris fél öt van. Bár
maradnak éjszakára, mégis lassan kifutnak az időből: a boltok hamarosan
bezárnak. Jarvis ír Christine-nek.
Megkérdeztünk egy csomó embert, de eddig semmi. x Egy perc múlva jön a válasz.
Ne adjátok fel! Sok sikert! x Aztán Gwen felpattan.
– Ott! — kiált fel, egy távolabbi pontra mutatva.
– Mit nézzek? — Jarvis csak mohos tetőket és zöldellő fákat lát.
– Azt hiszem, az ott egy zöld kereszt, tehát egy gyógyszertár. Ez jó nyom,
nem? Tudjuk, hogy öreg, úgyhogy biztosan szed valamilyen gyógyszert.
– Okos vagy, Gwendoline Poppy. Gyerünk! Átvágnak a téren, ám a
gyógyszertár négy órakor bezárt.
– Ez kiábrándító — méltatlankodik Gwen. — Londonban ez nem
történhetne meg.
– Hallod magad, nagyvárosi lány? De nézd, valaki van odabent.
Jarvis mozgó alakot pillant meg az üzletben, ahol ismeretlen márkájú
szépítőszereket és pipere ajándékcsomagokat árulnak. Talán Greta is itt szerzi
be a Yardley szappanját.1 Jarvis megkocogtatja az ablakot.
Az alak, egy középkorú, szemüveges férfi előrejön.
– Zárva vagyunk — olvasni le a szájáról.
Jarvis és Gwen bólintanak, és találomra hadonászni kezdenek, esdeklő
tekintettel, mígnem a férfi kinyitja az ajtót.
– Köszönjük! — kiáltja Gwen. — Csak kérdezni szeretnénk valamit.
 Gyorsan elmagyarázzák, mi járatban vannak, mire a patikus elgondolkodik.
– Normál esetben megfontolnám, mondjak-e valamit. Maguk kedves, fiatal,
templomba járó embernek tűnnek, de manapság nem lehet elég óvatosnak
lenni, és sosem adnám ki egy vásárlóm adatait.
Még templomba járó embereknek sem?, gondolja Jarvis.
– Ám jelen esetben ez már csak elméleti kérdés maradhat. Egy hetet késtek.
Gwan nagyot nyel.
– Meghalt múlt héten? Jarvis automatikusan átkarolja.
– Nem, nem halt meg. Egy otthonba ment. A gyógyszereit már ott kapja.
Acornsban élt, ott az út végén abban a nagy házban, de évek óta egyedül van,
és nem volt szüksége ennyi szobára. Dorsetbe ment egy otthonba, de nem
emlékszem a nevére. Sajnálom, mert különben írhatnék neki, hogy szeretnék
vele felvenni a kapcsolatot.
– Ez nagyon kedves öntől. Mindenesetre köszönjük. Ez szomorú, gondolja
Jarvis. Greta volt az, aki megtörte a jeget kettőjük között. Az első nap, mikor
még idegenek voltak egymásnak, és nem igazán lelkesedtek a gondolatért, hogy
együtt dolgozzanak, Gwen olyan zseniálisan elemezte Greta bejegyzését, hogy
ennek köszönhetően kezdtek el beszélgetni. És Jarvis akkor jött rá, több van a
lányban, mint első látásra hitte.
– Legalább nem halt meg — mondja Gwen. — Bár az idősek otthona sem
tűnik valami jó mókának.
– Talán jó hely — reménykedik Jarvis. — Jófej idős e mberekkel, kedves
személyzettel és nagy kerttel, ahol bóklászni lehet. Talán pókerezik, sok
látogatója van, és ez élete legjobb időszaka.
– Remélem — mosolyodik el Gwen, mire a fiú megnyugtatóan megszorítja
a kezét.
– Megnézzük a házat? Hátha van a környéken valaki, aki többet tud
mondani.
– Persze. Köszönöm, Jarvis. — A fiú elhúzza a kezét, mert kézen fogva
végigsétálni az úton.   egy kicsit furcsa lenne.
Acorns öt perc sétára van. Nagy ház, leromlott állapotban — ez első
pillantásra megállapítható. Magányosnak tűnik a sötét fenyőktől körülvéve, a
feketén ásító ablakokkal és az ELADÓ felirattal előtte az utcán. Közelebb
sétálnak, egészen az ajtóig, bár tudják, hogy a ház üres. Jarvis halkan kopog, de
természetesen senki nem nyit ajtót. Továbbmennek a ház mentén, és benéznek
egy ablakon, egy kopár, poros szobába. Üres könyvespolcok, porlepte sarkok,
csupasz falak... és egy tévé, bekapcsolva.
– Ez fura — mondja Jarvis, és ekkor határozott bökést érez a hátában.
– Kezeket fel! — mondja mögötte egy hang.
A fiú felemeli a kezét, és megpördül, remélve, hogy nem kell megvédenie
Gwent, mert annyira azért nem kemény legény.
– Nem mondtam, hogy megfordulhat — veti oda a hang, és Jarvis egy apró,
idős hölgyet pillant meg, egy lapát nyelével felé döfve.
– Béke van — mondja, magát is meglepve, mert mindig rockernek, nem
pedig hippinek gondolta magát. — Nem akarunk senkit bántani. Greta
Hargreavest keressük, és csak most tudtuk meg, hogy már nincs itt. Csak
kíváncsiságból néztünk be, nem rossz szándékkal.
– Miért keresik?
– Hát, ez egy elég hosszú történet.
– Van időm. — Az idős nő, aki úgy fest, mint egy mérges törp A Gyűrűk
Urából, megpaskolja a még mindig háttal álló Gwen vállát a lapátnyéllel. —
Maga is megfordulhat, leányom.
Gwen óvatosan megfordul, mint aki nem akar felingerelni egy mérgesen
fújó macskát.
– Jó estét! — mondja. — Én Gwen vagyok. Ő pedig itt Jarvis.
Újra elmondják a történetüket, legalább századjára, bár eddig még nem
kellett felemelniük a kezüket közben. Mikor a végére érnek, az apró
igazságosztó arca mosolyra húzódik.
– Nos, jókora szerencséjük van.
– Hogyhogy? — kérdezi kételkedve Jarvis.
– Mert én vagyok Greta.
És valóban: előhúz egy kulcsot a hátsó zsebéből, és kinyitja az ajtót.
Odabent hűvösebb van, mint kint, a nyári alkonyatban.
Követik a szobába, ahol kikapcsolja a tévét.
– Bekapcsolva hagyom, hogy ne a csönd fogadjon, mikor visszaérek a
sétából — magyarázza, és a tapétával borított nappaliba vezeti őket. Kinyitja a
lépcső alatti szekrény
ajtaját.
 – Valahol van itt pár kempingszék. Kivinne kettőt a konyhába, fiatalember?
Jarvis bedugja a fejét, odabent dohos szag fogadja. Kirángat két széket,
csupa pókháló mindkettő. A konyhában Greta megtölti vízzel a teáskannát,
míg Gwen a szoba közepén ácsorog. Nincs asztal, csak egy szék. A fiú lesöpri
a tenyerével a pókhálót a székekről, és kinyitja őket.
Greta elővesz három csészét a konyhaszekrényből.
– Van itthon Earl Grey teám, de más nincs — mondja. -Tej se. Kérnek?
– Igen, kérünk szépen — motyogják, mint a diákok egy szigorú tanár előtt.
Greta vaktában pocsolja a forró vizet a teafilterekre. Jarvis összerázkódik, és
lelki szemei előtt megjelenik a helyi kórház égési osztálya.
– Hadd csináljam én — ragadja meg a csészéket. Greta leereszkedik az
egyetlen rendes székre.
– Imádom a Szent Domnevát — mondja. — Ott volt az esküvőm és az
első fiam keresztelője, sok-sok évvel ezelőtt.
– Hopley-ban élt? — kérdezi Gwen.
– Az első harminc évemet ott töltöttem. Hosszú idő után először mentem el
oda újra, mikor a látogatók könyvébe írtam. Akkoriban eléggé letört voltam. A
férjem meghalt, a gyerekek szétszéledtek, a szokásos történet. Az életem
nagyon magányossá és fásulttá vált. De a Szent Dom felrázott. A színpompás
ólomüveg ablakok emlékeztettek rá, milyen csodálatos életem volt, és hogy
még mindig rengeteg minden áll előttem. Sokáig álltam ott, elmerülve az
emlékeimben. Egy kicsit mindig kilógtam a sorból, azt hiszem. Egyetemre
mentem, pedig akkoriban ez még nem volt gyakori a nők körében.
Évfolyamelsőként végeztem angol irodalom szakon Exeterben. írtam néhány
könyvet, meg is jelentek.
Jarvis látja, hogy Gwennek ez felkeltette az érdeklődését, de egyikük sem
akar közbeszólni.
– Alapítottam egy közösségi központot menekültek számára, holott az
emberek már gyanakvóak a menekültekkel szemben az én koromban. És
mindennek a tetejébe felneveltem négy gyereket. Aznap, a Szent Domban
ücsörögve rájöttem, hogy nem is csináltam olyan rosszul. Rájöttem, hogy a
férjem, Fergus nem szeretné, hogy feladjam. Hazamentem Devonba és a
vidéki életbe vetettem magam. Alapítottam egy könyvklubot, újra írni kezdtem,
és közösségi házat hoztam létre az idősek számára. Sok barátomat is
bevontam, és több-kevesebb lelkesedéssel kötélnek is álltak. A Szent Domnak
köszönhetően jó néhány tevékeny évem volt. De aztán megint rosszabbra
fordultak a dolgok. Az egészségem megrendült. A barátok is eltűntek:
meghaltak, a családjukhoz költöztek vagy idősek otthonába mentek. Még csak
nyolcvankét éves vagyok, de én maradtam az utolsó. A ház is szörnyű
állapotba került.
Fergusszal nem nagyon foglalkoztunk vele, és miután ő elment, nekem sem
volt gondom rá. Egy nap itt ültem egyedül, és próbáltam lelkesedést gyűjteni
magamban az életem utolsó, új fejezetéhez. Aztán körülnéztem. Úgy igazán.
És rájöttem, hogy többe kerülne a felújítása, mint amennyit megengedhetek
magamnak vagy amennyi időm van. Úgyhogy megszerveztem magamnak az
otthont.
– Nem költözhet valamelyik gyerekéhez? — kérdezi Gwen.
– Mind a négy felajánlotta, kettő közülük komolyan is gondolta. De nagyon
elfoglaltak, és messze laknak. Unokáik vannak és dolgoznak. Nem akarok
olyan anya lenni, aki elvárja, hogy köré szervezzék az életüket. Nem akarom
zavarni őket. Az otthon szép hely, és tudom, hogy meg fognak látogatni,
nagyon rendes gyerekek. Ha-ha! Még hogy gyerekek. Az ötvenes éveikben
járnak. Holnapután megyek az otthonba, ezért olyan itt, mint valami
kísértetházban. Már mindent összecsomagoltam.
– A patikus azt mondta, már elment — mondja Jarvis. — A múlt héten.
Greta felhorkant.
– Mindig összekeveri a dátumokat. Ő a legfeledékenyebb patikus, akit
ismerek. Csoda, hogy a szívgyógyszereimet nem valami fiatal nőnek adta,
nekem meg fogamzásgátlót.
Jarvis felnevet.
– Épp ezért lestünk be. Sose tettük volna, ha tudjuk, hogy még itt van. De
rajtakapott minket.
Greta grimaszol.
– Sajnálom. Nem mintha meg tudtam volna védeni magam, ha rosszban
sántikálnak. Lassan hozzá kell szoknom a tehetetlenséghez, ez elkerülhetetlen.
Csakhogy felbosszantott, hogy tolvajok járnak itt.
– Érthető — mondja Jarvis.
 – De tényleg ezt akarja? — ráncolja a homlokát Gwen, ahogy csak ő tudja.
— Az otthont? Ön olyan... függetlennek tűnik. Egyéniségnek. Tényleg boldog
lesz ott?
– Nem vagyok benne biztos, kedvesem. Igaza van, szeretek a magam kedve
szerint élni, a magam útját járni. És aggódom, hogy ezt ott majd nem tehetem
meg. De ahogy az ember öregszik, meg kell barátkoznia bizonyos dolgokkal.
Sok boldogságban volt részem. És nincs már erőm egy újrakezdéshez.
– Én... én nem hiszem, hogy a boldogság észszerű dolog lenne —
mormolja Gwen.
Greta sóhajt.
– Talán igaza van, kedvesem, talán igaza van. Hosszasan beszélgetnek
könyvekről, írásról, Londonról és Rye-ról, Greta menekültekkel és idősekkel
végzett munkájáról. Jarvis látja, hogy Gwen szomorú, amiért Greta története
így ér véget, de az ember nem masírozhat be csak úgy egy idegenhez és
mondhatja meg neki, mit tegyen. Hopley-ról is szó esik — milyen szomorú,
hogy hanyatlik, de talán most a templommal együtt a város is új életre kel!
Greta természetesen nem ismeri Dave tiszteletest, de J arvis megpróbálja
felidézni valamelyik idősebb gyülekezeti tag nevét.
– Mrs. Dantry? — próbálkozik.
– Te jó ég! Evelyn Dantry? Még életben van? Pár évvel idősebb, mint én. Jól
van? Beszámítható még?
– Igen, leszámítva, hogy meg van róla győződve, hogy engem Colinnak
hívnak. Nem messze lakik tőlünk, nyugdíjasotthonban. Ez jó kompromisszum
az anyám szerint. Van, aki gondját viseli, mégis független lehet. Még mindig jár
templomba, meglátogatja a barátait és keveri a neveket.
– Örömmel hallom. Van még valaki?
Jarvis megemlíti Mrs. Soamest és Mrs. Bowlert, ám az idős nő nem ismeri
őket.
– Talán azután mentek férjhez, hogy eljöttem, és megváltozott a nevük.
– Ó, és ott van még Mrs. Effie Parker, a szomszédunk. Nagyjából önnel
egyidős. Néha átjön reggelizni.
– A Parker név nem mond semmit, de az Effie igen. Legalábbis ismertem
ilyet. Nincs véletlenül egy Felicity nevű nővére?
 – De igen! — Jarvis örül, végre értelmet nyert, hogy évekig hallgatta Effie
hablatyolását. — Van egy nővére, aki Ausztráliában él.
– Na ezt nem gondoltam volna. Felicity Prior az egyik legjobb barátnőm
volt az iskolában. Effie a húga. Mindig körülöttünk ólálkodott és elcsórta az
édességet. Mulatságos, hogy ismeri Effie-t. Nincs meg véletlenül a száma?
Az öreg, hideg ház felett felragyognak a csillagok, Jarvis kinéz az ablakon.
– Jobb, ha megyünk. A faluban vacsorázunk, Greta. Velünk tart? Örömmel
meghívnánk.
– Ó, nem, kedvesem — mondja Greta lemondóan. -Borzasztóan szeretnék,
nem is tudják, mennyire, de nagyon rég mozdultam ki este nyolc után.
Elfáradok már ilyenkor, és az orvos szerint pihennem kell. De köszönöm.
Kedves, hogy meginvitált.
– Esetleg holnap? — indítványozza Gwen. — Kora délután indulunk vissza,
velünk ebédel? Vagy egy tízórai? Vagy reggeli?
Greta fontolóra veszi.
– Úgy hallom, a villásreggeli nagy divat mostanában. Szívesen megyek, ha
nem vagyok a terhükre.
így hát megegyeznek a másnapban.
– Nem szívesen hagyom itt — motyogja Gwen, Acorns-tól távolodva. —
Olyan hideg és sötét van odabent.
– Tudom. De régóta így él, és már csak két napig marad. Tudom, hogy nem
tetszik az idősek otthona ötlete, de ott legalább meleg van és gondoskodnak
róla. A gyerekei pedig meglátogatják majd. Mi is meglátogathatjuk, ha
szeretnéd.
Gwen megáll, és kifürkészhetetlen arckifejezéssel néz rá.
– Köszönöm, Jarvis. Nagyon, nagyon kedves ember vagy.
A panzióba visszatérve ki-ki a maga szobájába megy, hogy felfrissüljenek,
Jarvis pedig válaszol Christine üzenetére, aki arról érdeklődik, megtalálták-e
Gretát.
Igen. Csodálatos hölgy. Elmesélem, ha visszaértem. x
Csak miután megnyomta a küldés gombot, jut eszébe, hogy fel is hívhatta
volna a lányt, és hirtelen lehangoltnak érzi magát. Miért rontja el a kedvét egy
ártatlan üzenet Christine-től? Mélyet sóhajtva dől az ágyra, és összekuporodik.
 Mert emiatt fel kell tennie pár kérdést magának, döbben rá. Például, hogy
miért várja annyira ezt a vacsorát a gyertyafényes étteremben Gwennel? És
most, hogy megtalálták Gretát, miért nem merült fel benne, hogy másnap
előbb is hazaindulhatnak? Ez még csak meg sem fordult a fejükben.
Eszébe sem jutna lerövidíteni az időt, amit Gwennel tölthet. Normális, ha
az ember így érez egy lány iránt, aki nem a barátnője? És mióta lett az a két
kedvenc szava, hogy „Köszönöm, Jarvis" — mikor Gwen mondja? A fiú
mélyet sóhajt. Azt mondta Christine-nek, hogy nincs miért aggódnia, és igazán
nem szeretne hazudni neki.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Egy hónappal később... Gwen

A Szent Dom megmentésének örömére rendezett összejövetelt vasárnap

kora este tartják. Furcsa időpont egy összejövetelre, de Jarvis szerint a
templomi dolgok sosem a rock 'n' rollról szólnak. A vendégek nagy része idős,
este hatkor már ágyban vannak. És így legalább neki sem kell átszerveznie még
egy hetét a galériában.
Gwen a munkája miatt nem tudott részt venni a parti megszervezésében, de
előző nap eljött Hopley-ba, hogy Justine-nal mindent előkészítsenek. Ráadásul
kivette szabadnapnak a hétfőt, hogy legyen egy kis ideje a nagy esemény után.
Amma is megérkezett reggel, így együtt ebédelhettek Millwoodékkal —
„ódákat zengtek Justine főztjéről" —, ma este pedig utazik vissza. A szomszéd
Effie is velük ebédelt, és rajta kívül nem más, mint Greta Hargreaves, aki
látogatóba érkezett hozzá.
Csodálatos érzés visszatérni a házba, ahol a barátok és a finom ételek
visszahozták Gwent az életbe. Azért furcsa itt lenni Jarvis nélkül. Egy hónapja
nem találkoztak. Már nem beszélnek olyan gyakran, ami persze várható volt,
Gwen jól tudja, mégis elszomorítja. A látogatók könyve, a cél, amiért együtt
dolgoztak, űrt hagyott az életében, hiába próbálja betömködni munkával és az
Ammával töltött estékkel.
Utoljára a devoni útjukon találkoztak, amit különleges emlékként
raktározott el magában. Egyrészt jó volt kiszabadulni a nyüzsgő Londonból és
a világ egy eldugottabb szegletébe menni. Másrészt megtalálták Gretát. És
persze nagyon jó volt Jarvisszel tölteni egy kis időt. Csodás volt a kis étterem a
faluban. Az étel nagyon finom, a hangulat pedig elég... romantikus, be kell
ismernie. Ügyelt rá, hogy szó essen Christine-ről, érdeklődjön utána és
bátorítsa Jarvist, hogy meséljen róla. Nem akarta, hogy a fiú azt gondolja,
valami. helytelen jár a fejében. Beszélgettek, míg az étterem be nem zárt, és
udvariasan meg nem kérték őket, hogy távozzanak.
 Mikor másnap visszatértek Acornsba, az ajtóban egy csillogó szemű Greta
fogadta őket, fehér alapon rózsaszín pöttyös sállal, szépen megfésülködve,
hatalmas táskával a karján. Úgy festett, mint aki éppen rajzórát készül tartani.
– Valamit el kell mondanom — mondta, míg beszállt a Fiatba. — Majd ha
leültünk.
Némi internetes keresgélést követően Jarvis talált egy helyet a szomszéd
faluban, amely híres a villásreggelijéről. Palacsintát, bacont és juharszirupot
kértek, és míg várakoztak, Greta beszámolt a hírekről.
– Nem megyek az otthonba, Hopley-ba költözöm — jelentette be. —
Kiderült, hogy mégis újra tudom kezdeni még egyszer. Vagy ki tudja? Talán
többször is. És a boldogsággal sem számoltam még le.
Amint Jarvis és Gwen otthagyták előző este, felhívta Effie-t. Sírtak és
nevettek, miközben felidézték az elmúlt öt évtizedet. Effie megadta az otthon
nevét és telefonszámát, ahol Mrs. Dantry él, de figyelmeztette, hogy hosszú a
várólista.
– De ide is jöhetsz — indítványozta. — Addig maradsz, míg szeretnél.
– Sokat jelentett, amit mondott, Gwen — magyarázza Greta, és szirupot
locsol a palacsintájára. — A boldogságról. Eszembe juttatta a Szent Domot és
a kedves öreg Hopley-t. És az is, amit a városról mondott, hogy leáldozóban
vannak a napjai. Amikor ott éltem, még más volt a helyzet. Arra gondoltam,
ideje felrázni egy kicsit. Ezért költözöm oda. Jól fel tudom rázni a dolgokat.
Még egy hónapig Effie-vel marad, akkorra felszabadul egy hely. Mióta
Hopley-ba jött, felvette a kapcsolatot Mrs. Dantryval, bemutatkozott Dave
tiszteletesnek és megegyezett a könyvtárral, hogy indít egy könyvklubot.
Sikerült eladni a nagy, öreg házat, így négyezer-ötszáz fontot tudott
adományozni a Szent Dom számára. Gwen az első fizetéséből szintén
adományozott ötszáz fontot, így egy vasa sem maradt, de olyan jó érzés volt
belépni a JustGiving oldalra adományozóként, hogy az minden pennyt megért.
Jarvis is ugyanennyit adományozott, így már csak hétszáz fontot kellett
összegyűjteni. És mi hétszáz font ennyi adomány után? Majd csak meglesz az
is valahogy.
Ebéd után Gwen, Amma, Justine, Effie és Greta e lmennek a közösségi
központba, az összejövetel helyszínére. Barátságtalan betonkocka, de olcsó volt
kibérelni, és megdöbbentek, milyen sokan jelezték, hogy eljönnek. Itt mindenki
elfér majd.
Néhány órát töltenek díszítéssel, színes krepp-papír csíkokat aggatnak a
mennyezetre és lufikat fújnak fel — zöld nincs köztük —, hogy feldobják a
szürke helyiséget. Eközben Bradley fordul néhányat az autóval, csilingelő
palackokat, házi készítésű csokis sütiket, mini pitéket és rengeteg sajtfalatot
hoz. Justine berendezi a büféasztalokat, és sóhajtoznak a bőséges finomságok
láttán, amely mindig megnyugtató látvány.
Royston is felbukkan a laptopjával és a dj-szettjével, berendezi a zenesarkot,
aztán kisétál, bizonytalanul integetve: sayonara.
Dave tiszteletes jelenik meg izgatottan.
– Jön! — jelenti be vidáman. — A püspök eljön! Nem hitt a látomásomban,
de most már muszáj neki.
Gwen elmosolyodik. A tiszteletes annyira boldog, amiért érdemes volt
hinnie a Szent Domban, hogy a legszívesebben a püspök orra alá dörgölné:
„megszívtad!"
Délután négykor Gwen, Amma és Justine hazamennek átöltözni. Gwen
üzenetet kap Jarvistől.
Valami közbejött a melóban, kicsit tovább kell maradnom. Megnéztem a vonatot,
negyed hétre odaérek.
– Jaj, de kár! — kiált fel Gwen az üzenetet bámulva. Jarvis-nek egy
pillanatot sem szabadna elmulasztania az összejövetelből, miután olyan sokat
dolgozott érte. Elvégre az ő ötlete volt, még akkor is, ha csak azért találta ki,
hogy találkozhasson lányokkal, és megnézze, nincs-e köztük Christine. Gwen
úgy véli, Christine is eljön ma este. Jarvis mostanában nem beszélt róla sokat.
Talán túl szerelmes ahhoz, hogy beszélni tudjon róla.
Gwen és Amma Lalie szobájában öltöznek át, ahol most Gwen alszik, mert
George is eljön a bulira.
– Lalie nagyon csalódott, amiért nem tud jönni — magyarázza Justine. —
De George! Azt hiszem, úgy érzi, most már neki is köze van a dologhoz,
miután elárvereztük. Még adományozott is háromszázötven fontot.
Amma egy gyönyörű, oldalt felsliccelt kék ruhát vesz fel, ami
kihangsúlyozza az alakját. Az eseményre talán kissé túlzás, de a meghívóban az
szerepelt, hogy az öltözet legyen lenyűgöző, és ő az. Gwen két ruhát is hozott,
mindkettő új, az egyik egy fekete koktélruha, a másik egy vörös, többet mutató
darab, a szoknyarészét az egyik oldalán rózsa fogja össze, láttatva az alatta lévő
vörös csipkét. Igazi partira való ruha. Csak azért vette, mert Amma
kényszerítette rá, és míg a barátnője nem figyel, átveszi a feketét, majd
elégedetten biccent. Egyszerű és elegáns. Tökéletes.
Ekkor Amma lép a szobába.
– Jaj, ugye nem? — sikolt, és megragadja a vörös ruhát. — Ezt kell
felvenned, Gwen Stanley! Hallasz engem?
– Hallak, Miss Főni Néni, mivel az arcomba kiabálsz. De ez túl kihívó, nem
gondolod? Ez itt a Hopley-i Közösségi Központ.
– Nézz rám!
– Igen, de te gyönyörű vagy. Te felvehetsz ilyen ruhát.
– Te is gyönyörű vagy, főleg most, hogy az arcod is látszik. Való igaz, Gwen
mostanában olykor kontaktlencsét
hord, a szemét pedig kék szemceruzával hangsúlyozza ki. Hosszú,
gesztenyebarna haját gyakran tűzi fel kontyba. Ma este hosszú lófarokba
kötötte.
– A fekete ruha is tökéletes — folytatja Amma. — Egy italra munka után.
Egy munkaebédre. Egy temetésre.
Gondolj a mai alkalomra, barátnőm! A munkátok csúcspontja, amelybe az
egész várost bevontátok. A projekt, amely megváltoztatta az életed. Saját
magad és a kedves Jarvis ünneplése, úgy akarsz kinézni, mint egy ügyvéd? Bízz
bennem, ismerem az ügyvédeket. Nem akarsz úgy kinézni, mint ők.
– Te is épp ilyen ügyvéd vagy — kiált fel Gwen, és lehámozza magáról a
ruhát. — Rendben, győztél. A vöröset veszem fel.
– Így már jobb — bólint Amma, miután Gwen átöltözött. — Istenemre
mondom, Jarvis szeme kiugrik a helyéről, ha meglát ebben a ruhában.
Gwen elfintorodik.
– Azt hittem, a teljesítményemet ünnepeljük, nem pedig azt, hogy
lenyűgözök egy férfit. Akinek egyébként van barátnője, ugye emlékszel?
Amma válaszul csak megvonja a vállát.
Este hatra mindannyian visszaérnek a terembe. Dave tiszteletes, Annie és
Wendy már ott vannak, a vendégek is kezdenek jönni. Gwen nagyot nyel — túl
sok ez neki.
 George is megérkezik, és a Croxley házaspár kitörő örömmel üdvözli, akár
rég nem látott fiukat. Odamegy, kezet fog Gwennel és gratulál, a lány pedig
bemutatja Ammának.
– Jarvis rokona? — mormolja Amma, miután a férfi elment. — Milyen
lenyűgöző a gének változatossága.
– Nagyon különböznek — ért egyet Gwen.
Lassan az adományozók is megérkeznek: Bryan és Miranda, Irene és
Douglas Whitstable-ből (citromos pitét hoznak), egy telt hölgy, akiről kiderül,
hogy Tonbridge-ből jött, Willának hívják, és örül, hogy találkozhat Ammával,
akivel Ghanáról beszélgethetnek, majd befut James is. Gwen mindenkit
megölel és bemutatja őket egymásnak. Már nem érzi úgy, hogy egy könyv
szereplőivel találkozik, inkább mint régi barátokkal. Roystonnak egyelőre
nyoma sincs, így nem szól a zene, de a termet izgatott társalgás tölti be, és igazi
partihangulat kerekedik. Már csak egyvalaki hiányzik. negyed hét van. Gwen
megnézi a telefonját.
A vonaton ragadtam. Hopley határában ácsorgunk. Még húsz perc. Remélem, hamar
ott leszek.
Neee! Gwent kétségbeesés fogja el. Jarvis nem késheti le a partit,
egyszerűen nem. És mi ez az egyes szám? „Én", nem pedig „mi". Christine
nem jött vele? De miért számít ez egyáltalán? Visszaír neki:
Jaj, ne! Nem jó hír. Remélem, hamarosan elindultok. Amúgy be tudnál nézni a
Hattyúba idefelé jövet? Royston nincs itt.
Benézek. Ne aggódj, GP, Royston részegen is tud zenét csinálni.
Nagyon biztató.
Mire újra felnéz, a terem teljesen megtelt. Vannak ismerős arcok Hopley-
ból: Jeannie, hogy az ég áldja, a mogorva könyvtáros, a kávézó tulajdonosa.
Egy csapat idegen is álldogál ott, akikhez Dave tiszteletes éppen odamegy. A
bahái csapat az Folkestone-ból, állapítja meg Gwen, és éppen elindul, hogy
köszöntse őket, mikor a nevét hallja. Megfordul, és egy karcsú, hosszú, fényes
hajú nőt pillant meg, aki ezüstharangokat hord a csuklóját: Mahira.
– Mahira? Te jó ég, micsoda meglepetés! De jó, hogy látlak! — Alig hiszi el,
hogy ott áll vele szemben az a nő, aki annyi reményt adott neki a legsötétebb
napokon.
 – Gwen! De jól nézel ki! Teljesen más vagy, mint az a lány, aki újonnan
érkezett a csoportomba, és úgy tűnt, sosem múlik el a szomorúsága.
– Ez segített, amit itt látsz. Az adománygyűjtés, ezek a kedves emberek.
Annyira szomorú voltam, mikor bezártad az üzletedet! Az volt az egyetlen jó
dolog az életemben akkor. Milyen az új bolt Yorkshire-ben?
Mahira csinos orrát ráncolja.
– Unalmas. Mikor Hopley-ban rosszabbra fordultak a dolgaim, úgy
gondoltam, az lesz a megoldás, ha társulok egy barátommal. Biztonságos. De
az nem ugyanaz, Gwen. Nincs elég mozgásterem. Hiányzik, hogy én
hozhassam meg a döntéseket. Rájöttem, hogy túl hamar feladtam.
– Jaj, Mahira! Gondolkodsz rajta, hogy visszagyere?
– Átvettem a nemrég bezárt számítástechnikai boltot. Kicsit felújítom, és
karácsonykor újra kinyitok. El kell jönnöd Londonból és megnézni! Kapsz
kedvezményt.
– Eljövök, ígérem. Jaj, Mahira, ez nagyon jó hír! Hopley-nak szüksége van
rád.
– Amúgy hol van Jarvis? Azt hittem, ő lesz a középpontban.
Gwen sóhajt.
– A vonaton ragadt.
Mire üdvözli a bahái csoportot és a muszlimokat, már háromnegyed hét
van. Jarvisnek semmi nyoma, és még csak nem is írt.
– Férfiak — fújtat, és bedobja a telefonját a táskájába.
– Tudom, kedvesem, mindegyik egy tulok, és a férjem a legrosszabb mind
közül — mondja egy lágy hang mögötte. — Az a kedves kis pap mondta, hogy
itt találom. Patricia Lansdowne vagyok.
Gwen bámul a nőre, próbálja felidézni a nevet, aztán hirtelen leesik neki.
– Az első adományozóink egyike! — kiált. — Nagyon köszönjük a
segítségét, Patricia, és azt is, hogy eljött.
Az előtte álló nő kifogástalan külsejű. Negyven körül járhat, kifejezetten
szép, leszámítva a szeme és szája körüli merevséget. Vállig érő mézszőke haj és
egy csodás smaragdzöld ruha. Gwennek eszébe jut a beszélgetés, amelyről
Jarvis néhány hónapja beszámolt, és megremeg az ajka. Jaj, miért nincs itt az a
nyamvadt Jarvis, hogy együtt beszélhessenek vele?
 Beszámol az adománygyűjtés sikeréről, de Patriciát láthatólag egyáltalán
nem érdekli a templom.
– Jó végre kimozdulni Chorleywoodból egy napra — vallja be, és
belekortyol a Proseccójába. — Azt mondtam a férjemnek, hogy egész napos
vásárlást csapok. Hét s zatyornyi holmit vettem. Jól átvertem azt a szűkmarkú
nyavalyást. Tudja, tavaly majdnem elváltam tőle. Nem bírtam már elviselni.
Azelőtt modell voltam. Egyáltalán nem értékel. De aztán azt hiszem, inamba
szállt a bátorságom. Jobb a biztos rossz, mint a bizonytalan, vagy valami
ilyesmi. Pedig tényleg egy igazi gennyláda. Ez nagyon... kedves dolog, meg kell,
hogy mondjam. Nem sűrűn csinálok ilyesmit. Gyűlölné, ha tudná, hogy itt
vagyok. Az a gerinctelen féreg.
Gwen kétségbeesetten néz körül menekülőút után. Hirtelen felbukkan
Amma, és magával húzza.
– Elnézést, templomi vészhelyzet — mondja Patriciának, és egy távoli
sarokba vonszolja Gwent.
– Köszönöm — zihál Gwen. — Ezért vagy a legjobb barátom. Mit
csináljunk vele? Kivel fog így beszélgetni?
– Nem kell aggódnod — mutatja Amma. — Nézd! Patricia odalépett Jarvis
apjához, aki döbbent arckifejezéséből ítélve, nem fogja megzavarni a nő
monológját.
Gwen nevet.
– Szegény Bradley!
– Szegény Bradley! — visszhangozza Amma. — Ki az ott, Gwen? Az
ajtónál.
A lány odanéz, és egy tagbaszakadt férfit pillant meg fehér pólóban és
farmerben, aki zavartan ácsorog a bejáratban. Őszes borostája van, és
tetoválások borítják a teste minden látható részét: a kezét, a nyakát, még az
arcát is. Egy fiatalabb, sovány nő áll mögötte.
– Azt hiszem... — mormolja Gwen, és odamegy hozzájuk.
– Maga nem Jase Norris véletlenül? — kérdezi. A férfi megkönnyebbülten
bólint. — Gwen vagyok. Köszönjük az adományt, és hogy eljöttek. Fáradjanak
csak be! Isznak valamit?
– Sört nem — mondja Jase. Persze, hiszen azt írta, azelőtt „ivott mint kefekötő".
Gwen az anonim alkoholisták józansági bronzérméjét pillantja meg a férfi
nyakában egy zsinórra akasztva. Nagyon helyes, Jase.
– Semmi gond, van narancslé, víz, kóla... jöjjenek! Üdv, Lisa! Köszönjük
magának is. — Dave tiszteleteshez vezeti őket, aki egyszerűen odalesz, ha
meghallja a történetüket. Jase eleinte csendes, de David a tetoválásairól kérdezi,
és ettől megnyílik. Felhúzza a pólója ujját, hogy megmutasson egy párducot, de
Gwennek nem tanácsolja, hogy tetováltasson.
– Főleg a térdhajlatban fáj nagyon.
Gwen mélységesen boldog. Csodálatos ez az összejövetel. Majdnem
mindenki itt van. Már csak Jarvis hiányzik.   de ő is megjött. Végre!
A fiú vöröslő arccal, zihálva tűnik fel az ajtóban, Gwen odaszalad hozzá,
maga után húzva Ammát.
– Jarvis! Végre itt vagy! Hála az égnek! Már azt hittem, elszalasztod az
egészet.
– Szia! — szuszog Jarvis, miközben lehámozza magáról a kabátját és a
pulcsiját, majd megölelik egymást. Grimaszolva húzódik vissza. — Bocsánat,
leizzadtam. Futottam az állomásról.
– Kit érdekel? — tiltakozik Gwen, és hátralép, hogy szemügyre vegye. Egy
retró inget vett fel, olyat, amilyet Lalie vett neki, de ez most piros, és apró,
fekete virágok díszítik. Egy kicsit rikító. Összeillenek.
– Gwendoline Poppy, őrült jól nézel ki! Azta... És te is, Amma! Hogy vagy?
— Megpuszilja Ammát, majd színpadias sóhajtással az ajtónak dől. —
Kikészültem. Szörnyű a mozdulatlan vonaton ülni, mikor máshol kéne lenned.
Le kéne cuccolnom és kifújnom magam, mielőtt belevetem magam a tömegbe.
Amúgy Royston is mindjárt itt van. Igazad volt, a kocsmában találtam meg.
Megfeledkezett az időről.
– Fantasztikus. Gyertek hátra a kis szobába. Hozok egy italt. Hol van
Christine?
Jarvis tekintete elkomorul.
– Nem jön.
Gwen érzi, hogy Amma oldalba böki a könyökével.
Hogyhogy? Miért nem jön? Más dolga van, vagy megtört az idill?
– Ó, de kár. Más programja volt ma estére?
– Hát, igazából...
 – Ó, tejó ég! Csak nem Jarvis Millwood? — hangzik fel mögöttük egy
reszelős hang. Mély, rekedt torokhang, úgy zeng, mint a tuba, és olyan hangos,
mint egy motor. Mindannyian a feléjük közeledő robusztus, hatvanas évei
közepén járó nőre néznek, akinek festett szőke haja boglyaként meredezik, a
szeme pedig erősen ki van festve. — A mindenit! A telefonból már gondoltam,
hogy rendes srác vagy, de hogy ilyen jóképű is, azt már nem hittem volna. Jó,
jó, a nagyanyád lehetnék, de akkor is. Nézzék azt a riadt angyalarcot, hogy az
ég áldjon meg! Tudod ki vagyok, kis szívem?
– Alice? — kérdezi Jarvis vékony hangon.
– Úgy is van. Egyenesen Walesből. És itten van velem Bronwen is, meg a
kicsije, és mindent hallani akarok, hogy megy a templomnak gyűjtés. Gyere,
szopogassunk el egy italt kettecskén, kis szívem!
Magával ragadja Jarvist, a lányok nézik, ahogy kart karba öltve eltűnnek.
– Hűha! — mondja Amma. — Ilyen akarok lenni, ha ennyi idős leszek.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Jarvis

Mi volt az az arckifejezés Gwennek, mikor megtudta, hogy Christine nem

lesz itt? Nem tudott rájönni, pedig máskor úgy olvas a lány arcából, mint egy
nyitott könyvből. Nem tudta, hogy mondja el neki, mert azután kérdések
sorjáztak volna. Annyira drukkolt neki és Christine-nek, olyan boldog volt,
mikor összehozta őket. Az ég szerelmére, ő volt az, aki megtalálta neki
Christine-t. Úgyhogy reméli, nem fogja arról faggatni, miért tette, amit tett.
Bár erre kicsi az esély.
– Nahát, nahát. Nem semmi, hogy összegyűjtöttétek a szükséges pénzt. Jól
csináltátok, kis szívem. Nagyon jól. Nem sok fiatalember foglalkozna
ilyesmivel manapság. Akiket én ismerek, mind csak be vannak drogozva vagy
piálnak. Vagy álló nap a számítógépen játszanak. — Alice felhajtja a borát, az
üvegért nyúl, hogy újratöltse, és már folytatja is.
– Rácsörögtem Bronwenre, rá bizony, és aszontam neki: „Bron, szívecském,
idefigyelj", mire ő aszongya, „Mi van már megint, Muter? Épp Ellie-t etetem",
erre aszondom, „Sose fogod elhinni, ki hívott", és mindent elmondtam rólad,
ő meg tisztára el akart jönni a templomba, de minden idejét lefoglalja a kicsi,
asztán csak úgy repültek a hónapok, én meg aszondom neki, „Gyere el arra a
bulira, szívem, aztán meglátod te is a saját szemeddel, mit össze nem hozott ez
a fiatalember..."
Jarvis le van nyűgözve, bár nem biztos benne, hogy megérdemli a
dicséretet. Míg mosolyogva Alice-t hallgatja, körbekémlel. A cuccai eltűntek,
Gwen biztosan elpakolta őket. Bár persze kicsi az esélye, hogy ellopják, kinek
kellenének? Mrs. Dantrynek? Az imámnak? Halkan felkuncog. Roystont
pillantja meg betántorogni, nem áll biztosan a lábán, de látta már ennél
rosszabb állapotban is. Pár másodperccel később felcsendül a zene, és néhány
idős hölgy táncolni kezd. Látja, hogy Dave tiszteletes éppen nevet valamin, és
azon tűnődik, mi lehet az. Szeretné kimenteni magát, de Alice szó szerint
levegőt sem vesz, úgy mondja:
– Na és a fiúk, ők meg aszonták: „Muter, nem mehetsz el Kentbe csak egy
buli miatt. Akkor már maradj pár napot. A kocsma elvan nélküled, vakációzz
egy kicsit", úgyhogy aszontam magamnak: „Tudod mit? Tizenhét éves korom
óta dolgozom. Tizenhét. Megérdemlek egy kis vakációzást, úgyhogy."
Jarvis azon tűnődik, ki vehetné át a helyét, hogy hallgassa Alice-t. Szeretne
egy kicsit a többi adományozóval is beszélgetni. Kicsit odébb Bryan és James
csevegnek, aztán ott van Mahira csodás, lila-ezüst száriban. Köszönni akar
neki. Aztán egy fiatal pár — csinos, fekete lány, markáns arcú, szőke fiú —
feléjük indulnak, majd megállnak a közelben.
– Helló, minden rendben? — kérdezi tőlük Jarvis. — Elnézést, Alice, hogy
félbeszakítom, de úgy látom, a segítségemre van szükség.
– Persze, tedd, amit tenned kell, kis szívem.
– Csak köszönni akartunk — mondja a fiatal nő. — A tiszteletes mondta,
hogy itt találjuk. Hattie Walsh vagyok, ő pedig a férjem, Ben. Kis összeget
adományoztam, de maga és Gwen olyan kedvesen mondtak köszönetet,
mintha ezer font lett volna.
– Már emlékszem! — kiált fel Jarvis. — A világpolgár. Aki férjhez ment.
– Hűha, de jó a memóriája!
– Köszönjük, hogy eljöttek ma este. Nagyon örülünk, hogy itt vannak.
Gwen is biztosan szívesen találkozna magukkal, de nem tudom, hol lehet.
Bemutatom Alice-t, egy másik nagyon kedves adományozónkat, valójában ő
volt az első.
Elfogja egy kis bűntudat, míg ott hagyja őket, de máris elmulasztott egy órát
a buliból. Üdvözli a szüleit, George-ot, Gretát és Effie-t, Dave tiszteletest, mire
kezdi úgy érezni, megérkezett. Majd éhen hal, úgyhogy a hátsó szoba felé
menet felmarkol néhány mini pitét, menet közben gratulációkat fogadva, és
szép lassan megnyugszik. Csodás ez az összejövetel. Hol van Gwen?
Végre megpillantja a lányt, aki épp Jamesszel merül el egy beszélgetésben,
és odasiet hozzájuk. James szívélyesen kezet fog vele, Gwen pedig mosolyog.
– Hát megmenekültél. Képzeld, Jamesnek remek hírei vannak.
– Hopley-ba költözöm — mosolyog James. Oldottabb-nak tűnik, mint
mikor megismerték, és a tekintetében bujkáló szomorúságba egy kis derű
vegyül.
– Ne szórakozzon, haver!
– De, komolyan. Túl fájdalmas és szomorú a Harryvel közös életünket
tovább élni. És borzasztóan sokba is kerül.
Most, hogy elveszítettem őt, szeretnék könnyíteni az életemen. Úgyhogy
meghirdettem a lakást. A hampsteadi ingatlanok gyorsan elkelnek, reményeim
szerint a karácsonyt már itt töltöm. Azon gondolkodom, hogy nyitok egy kis
régiségkereskedést, ha találok megfelelő üzletet. Belefáradtam a
tévéműsorokba, és olyan sokat tanultam Harry-től. Azt hiszem, menni fog.
– Milyen csodálatos ötlet! — ámul el Gwen.
– Tényleg az, de nem fog hiányozni a város? És mi lesz a szerelmi életével?
Hopley nem kimondottan a kifinomult emberek gyűjtőhelye. Erről beszélek...
— Royston felé int, aki dülöngélve táncol, míg a nadrágja egyre lejjebb csúszik.
– Szeretek itt lenni, kedvelem az ittenieket. A város pedig nincs olyan
messze, csak felszállok a vonatra, ha ott van dolgom. Ami pedig a szerelmi
életemet illeti, az még jó sokáig nem lesz napirenden. Majd akkor foglalkozom
vele, ha esedékes lesz.
– Akkor tényleg csudajó hírek ezek. Nagyszerű, haver.
– Jarvis, el tudod hinni? A látogatók könyve miatt már hárman is
visszaköltöznek Hopley-ba! Greta, James és Mahira. Hallottad? Mintha
újraéledne a város. Ott lesz Mahira boltja, Greta könyvklubja, és biztos, hogy
James is remek dolgokat fog csinálni.
Gwen szeme ragyog. Jó boldognak látni — ez az egész dolog olyan sokat
jelentett neki már az elejétől. Jarvis most veszi észre, hogy a lány nem visel
szemüveget. Nincs baj vele, de anélkül jobban néz ki. Mit szólna, ha
megmondaná neki? Talán nem bunkóság. Nagyot nyel.
– Feltámasztjuk a várost — viccelődik. — Ez jó. Ráfér egy kis élet.
– Remek munkát végeztek — mondja James. — Tudják, maguk igazán
helyes pár. Tudom, tudom. Csak jó barátok.
Jarvis összeráncolja a homlokát. Tréfálkozik rajtuk? Amma lép hozzájuk egy
ősz hajú hölgy kíséretében.
– Figyelem, még egy adományozót szeretnék bemutatni. Ő itt Ann Wilson.
Jarvis egy pillanatig nem tudja hová tenni a nevet, de Gwen rögtön kapcsol.
 – Ann Aylesfordból! — kiált fel. — A nyugdíjas tanár a Morehouse
Általános Iskolából. Milyen kedves, hogy eljött, Ann, nagyon köszönjük!
– Le vagyok nyűgözve. Biztosan sokan adományoztak, hihetetlen, hogy
emlékszik rám.
– Ők ketten különleges egy páros — mondja James, és kezet fog a hölggyel.
— Mindenkivel törődnek. James Varden vagyok, egy másik adományozó.
Örvendek a találkozásnak.
Beszélgetésbe elegyednek, és hamar találnak közös témát: a régiségeket.
Gwen Jarvisre néz.
– Kimenjünk tíz percre? — kérdezi. — Telítődtem egy kicsit, jólesne egy
kis szünet, hogy összeszedjem magam.
Jarvis megint nagyot nyel. Ám tudja, minél tovább halogatja, annál nagyobb
ügynek tűnik majd a dolog. Csak lazán.
– Persze — vonja meg a vállát.
Odakint bársonylila ég mosolyog rájuk, Hopley legnagyobb látványossága.
Néhány ittas fiatal tántorog el mellettük, az egyikük megáll az út szélén hányni.
Egy motor zúg el mögötte, megkerüli néhányszor a tömböt, majd eltűnik, a
hangja lassan hal el a távolban.
– Csupa költészet — mondja Jarvis. — Remélem, James és a többiek nem
bánják meg, hogy ideköltöznek.
– Nem fogják — feleli Gwen határozottan. — Ők az úttörők.
Helyrebillentik az egyensúlyt, és Hopley újra kedves, bájos hely lesz.
– Merész álmok.
– Talán egy kicsit. Neked köszönhetően. Szóval, Jarvis, hol van Christine?
Mondd el, mielőtt Alice újra felbukkan vagy idejön Patricia, hogy elmondja,
milyen borzalmas a férje.
– Patricia is itt van? Te jó ég! Rendben, Gwendoline Poppy, a helyzet az,
hogy már nem vagyunk együtt.
– Micsoda? Miért?
– Egyszerűen nem működött. Csodálatos lány, tudod, hiszen találkoztál
vele, és épp olyan gyönyörű, ahogy emlékeztem, de csak egy álom volt, egy
emlékkép. A való életben jól kijöttünk, de nem volt köztünk szikra, érted?
– Tényleg? Nos, amíg te jól vagy... ki szakított?
 – Én, de az érzés kölcsönös volt. Nem leptem meg túlságosan. Christine is
jól van, Gwendoline Poppy, de tényleg.
– Akkor jó. Nem tudtam. Azt hittem, jól illetek egymáshoz. Mikor történt
ez?
– Pár hete. — Rögtön, ahogy visszaértem Devonból, teszi hozzá gondolatban. —
És tényleg nem illettünk egymáshoz. Nem volt... valóságos. Nem volt benne élet.
Na mindegy, remélem, nem haragszol. Vagy csalódtál?
– Miért csalódtam volna?
– Mert olyan sokat tettél azért, hogy megtaláld. De nem én rontottam el.
Csak nem éreztem, amit kellett volna. Ez nem baj, nem?
– Persze, hogy nem. Nem, én csak... meg kell hogy emésszem a dolgot.
Fontos volt nekem, igen, de csak azért, mert szerettem volna, hogy boldog
légy. És ha nem Christine az igazi, természetesen nem kell vele lenned.
Csend telepedik közéjük. Odabent Beyoncé teljes hangerőn énekli a „Crazy
in Love" című számot. A fiú bekémlel az ablakon. Mrs. Dantry ropja odabent,
Dave tiszteletes a levegőben kalimpál.
Jarvis Gwenhez fordul. Talán nem ez Hopley legfestőibb helye, de a nyári
este lágy és meleg, az enyhe szellő játszik a lány hajával. Szeretné megérinteni,
megcsókolni őt, de csak barátok, és az ember nem csókolózik a barátjával.
Mélyet sóhajt. Szeretne mindent elmondani, de talán nem most van itt az ideje.
Talán sosem jön el az ideje.
– Köszönöm, hogy ilyen fontos neked a boldogságom, Gwendoline Poppy.
Te.   te csodálatos vagy.
A lány ránéz, árvácska-szemeiben megcsillan a nyáresti fény.
– Jarvis, valamit el kell mondanom. Nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb
időpont, de félek, ha most nem mondom el, többé nem lesz hozzá
bátorságom.
Bólint.
– Oké. — Tejó ég, találkozott valakivel, gondolja.
– Nem akarom, hogy aggódj emiatt, mert mi ketten örökké barátok
leszünk, rendben?
– Oké. — Remek. Épp ezt akartam hallani.
– És nem akarok ajtóstól rontani a házba vagy ilyesmi, de nagyon kedvellek.
Mármint. tudod. És tudom, hogy te nem így érzel, és attól, hogy Christine
nem volt az igazi, az nem azt jelenti, hogy én.
– Várj! — szakítja félbe Jarvis, mert ha Gwen belegabalyodik valamibe, az
jó ideig eltarthat, és meg akar róla győződni, hogy jól értette. — Tisztázzuk.
Úgy érted, kedvelsz engem? Ilyen férfi-nő viszonylatban? Mármint romantikus
értelemben?
Gwen olyan vörös lesz, mint a ruhája, és lesüti a szemét.
– Ühüm — mormolja.
– Hála a jó égnek! — Jarvis győzedelmesen a levegőbe bokszol néhányszor.
Gwen elképedve nézi. Igaz, nem volt túl romantikus.
– Hála a jó égnek? — kérdezi. — Miért?
– Hát mert én is kedvellek. Christine tényleg csodás. Szép, aranyos, kedves.
de te is az vagy, és annál még sokkal több. Vág az eszed. Furcsa vagy. Vicces
vagy. És hiszel bennem. Végig, míg vele voltam, az együtt töltött nyarunk járt a
fejemben. Alig vártam, hogy újra lássalak, a londoni látogatásomon, a devoni
kiránduláson, ezen a bulin. Ez tartott életben. Gondolni sem mertem rá, hogy
te is így érzel, úgyhogy próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak nosztalgia,
mert a látogatók könyve mindkettőnknek fontos volt. De nem csak erről volt
szó. Mikor eljöttünk Devonból, tudtam, hogy jó ideig nem látlak, és az szörnyű
volt. Próbáltam vigaszt találni a gondolatban, hogy ott van nekem Christine, a
barátnőm, de nem segített, egy pillanatig sem. És akkor már tudtam.
A lány döbbenten rábámul.
– Tényleg?
– Igen.
– Komolyan?
– Igen! Ugye nem hiszed, hogy átverlek?
– Nem, csak... sosem gondoltam volna. Tudod, Amma mondogatta pedig,
miután találkoztatok. Úgy gondolta, hogy lát valamit kettőnk között.   De én
nem hittem el. Emlékszel, mikor az első nap azt mondtad a kocsmában, hogy
mi sosem fogunk bejönni egymásnak?
Jarvis a szemét forgatja.
– Emlékszem. Mit mondhatnék? Ez megváltozott.
– Akkor szeretnéd... ha mi ketten... tudod... Randiznánk?
Jarvis bólint.
 – Nem akarom, hogy véget érjen a kapcsolatunk, csak mert végeztünk az
adománygyűjtéssel. Veled akarok lenni, nem azért, mert együtt dolgozunk,
hanem mert te vagy a nekem való lány. Mit gondolsz?
A lány félénken elmosolyodik.
– Az nagyon jó lenne.
– Gwendoline Poppy, szabad...
– Igen — súgja, előrelép és Jarvis a dereka köré fonja a karját. Magához
húzza, és élete legédesebb csókját váltja vele.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Dave tiszteletes

David körülnéz a teremben. Gwen és Jarvis megcsinálták, a látomása életre

kelt, méghozzá minden részletében, a szemei előtt. Mind összegyűltek, hogy
megünnepeljék a Szent Dom megmentését: gyülekezeti tagok, városbeliek,
újonnan érkezettek, visszatérők, máshol élők, emberek különböző sorsokkal.
Áradó, felszabadító szeretet fogja el mindegyikük iránt. Táncolnak,
beszélgetnek, nevetnek, épp úgy, mint az álmában tavasszal.
Annie-re néz, aki Justine Millwooddal és az új hölggyel, Gretával beszélget.
A felesége arca ragyog a boldogságtól. Tekintetével megkeresi a tömegben
Wendyt, aki viszolyogva húzódik hátra egy harsánynak tűnő, smaragdzöld
ruhás nő elől. Odasiet, hogy megmentse, és elmagyarázza a nőnek, hogy a
lánya fél a zöld színtől, nem a személyével van gond. Wendynek nem kell új
iskolát keresni. Maradhat, ahol van, a barátaival, és folytathatja a kitűnő
fejlesztést.
Köszönöm, gondolja az égre emelt tekintettel. Este majd, amikor minden
elcsendesedik, egy imát is elmond, de már most túlcsordul a hálától.
A püspök azt mondta, hogy lehetetlenre vállalkoznak. Kerek perec
megmondta, hogy senkit sem érdekel a Szent Dom sorsa, és keresztet
vethetnek rá. Mi ez, ha nem a hitük próbája? William nem hitt a látomásban, és
íme, most életre kelt. Nem lenne keresztényhez méltó azt mondani, hogy „én
megmondtam". Legalábbis nem lenne túl nagyvonalú. Ám David képtelen
leplezni a kárörömét. Ha-ha, tévedett, nekem volt igazam! Nem hitt benne, hogy Isten
azt mondta, rendezzünk összejövetelt. Pedig így volt, és itt van ez a sok ember, aki szívén
viseli a Szent Dom sorsát, úgyhogy köszönjük szépen, püspök úr. Ezt mondaná neki, ha
most felbukkanna.
– David?
A háta mögött felzengő komoly hang túlságosan ismerős a lélekölő
pénzügyi viták után.
 – Püspök úr! Hát eljött. Isten hozta, nagyon örülünk magának!
Igen, érti a jelzést, ideje felnőni végre.
– Köszönöm, David. Nos, ez lenyűgöző.
– Itt van az összes adományozónk és támogatónk, püspök úr. Csak egy
kicsit szét kellett vinnünk a templom hírét. Bemutatom néhányuknak, előtte
kér valamit inni vagy enni?
– Nem kérek enni, köszönöm. Csak egy kis vizet innék, ha akad.
– Természetesen, jöjjön velem.
Ám a püspököt mégis kísértésbe hozzák a kolbászkák. Aztán Justine saját
készítésű csokis sütije is. Majd elfogad egy kisüveges helyi sört, melyet David
pohárba tölt neki, mert mégis csak túlzás lenne, ha William üvegből inna.
– Igazán felfrissültem. Tehát David, tényleg azt állítja, hogy összeszedték az
összes pénzt, amire a tetőhöz szükség volt? Az elmúlt öt hónapban
harmincnyolcezer fontot szereztek, és nem kellett hozzá bankot rabolniuk?
– Így van. Sem idős hölgyeket. Jöjjön velem a hátsó szobába, és
megmutatom.
A terem hátsó helyiségében David kitűzte Jarvis grafikonját a
templomtoronnyal, ott a laptop és a látogatók könyve. Van ott még egy
példány a Varázslatos Pillanatokból is, a templomról szóló cikknél kinyitva.
Elmagyarázza a szerepüket az adománygyűjtésben. Megmutatja William-nek a
táblázatban vezetett összegeket, és a templomtornyon kiszínezett téglákat.
– Ma reggel még hiányzott hétszáz font, de két adomány is befutott
napközben, úgyhogy összegyűlt a teljes összeg. Jarvis Millwood bátyja és
nővére külön-külön háromszázötven fontot adtak. Még nem is mondtam neki.
– Millwood? Az a fickó, aki segített az adománygyűjtésben?
– Igen, Gwen Stanley-vel. Igazából nem csak segítettek, sokkal többet tettek
annál, megszervezték az egész gyűjtést. Két fiatal, az életük elején, akik épp
annyit tettek egymásért, mint a templomért. Öröm volt látni.
– Gondolom, találkozom velük ma este.
– Igen, természetesen. Püspök úr, azt hiszem, ideje elmondanom a
beszédemet, mert az idősebbek hamarosan hazaindulnak. Segítene kivinni
ezeket a terembe?
Mikor úgy érzi, felkészült a beszédre, szíve minden hálájával, Gwen és Jarvis
után néz. Nyomuk sincs sehol. Kérdezősködve átvág a termen, hátha
találkozott velük valaki. James úgy véli, látta őket kimenni. Érthető, a tánc után
nagyon nehéz a teremben a levegő. Kilép az ajtón a lágy nyári estébe, és egy
fiatal párt lát meg szenvedélyesen csókolózni a járdán. Eltart egy pillanatig,
mire rádöbben, kik azok. Te jó ég! Ezt nem gondolta.
– Ühm — köszörüli meg a torkát színpadiasan, mire azok ketten elpirulva
szétrebbennek. — Elnézést a zavarásért. El akarom mondani a beszédemet, és
úgy gondoltam, szívesen ott lennétek. Igazából szeretném, ha ott lennétek. —
Természetesen mindenki látni akarja majd őket, és Dave tiszteletes
köszönőajándékot is hozott nekik, egy-egy pezsgőt és hatalmas doboz
csokoládét, valamint ajándékutalványt egy délutáni teázásra a londoni
Wolseley-be. Valószínűleg együtt fogyasztják majd el.
Hosszan, szerelmesen egymásra néznek, majd kéz a kézben odalépnek
hozzá.
– Hát ez történt — mondja Jarvis.
– Azt látom! Nagyon örülök nektek. Jó páros vagytok. És híreim is vannak
számotokra. Elértük a kitűzött összeget.
– Tényleg? — kiált fel Gwen tágra nyílt szemmel. — De igazából? Az
utolsó pennyig? Hát sikerült?
– Az utolsó pennyig — erősíti meg Dave. — Ma este érkeztek a végső
adományok, Jarvis, míg azzal a mély hangú, szőke hölggyel beszélgettél. Gwen
említette, hogy a bátyád háromszázötven fontot adományozott? Nos, a
nővéred is. Megbeszélték, hogy osztoznak.
– Nem is olyan rossz fejek ezek ketten — motyogja Jarvis meghatódva.
Majd hangosan felkurjant, megijesztve a többieket, és felkapja Gwent a
derekánál fogva. Körbeforog vele, a lány vörös szoknyája csak úgy lobog.
– Megcsináltuk, asszony, megcsináltuk! Gwen sírva nevet.
– El sem hiszem! Dave tiszteletes, ez azt jelenti, hogy a Szent Dom
megmenekült? Itt maradhatnak?
A pap mosolyogva bólint.
– Köszönöm, amit tettetek.
– Nem színezte ki a torony legutolsó tégláját, ugye? — kérdezi Jarvis.
– Nem, miért?
– Mert azt Gwennek kell csinálnia.
 David álmodni sem mert volna erről. Míg bemennek a terembe, felidézi,
milyenek voltak ezek ketten a kezdetekkor — furcsák, kedvetlenek,
félkegyelműek. Gondolta akkor, Isten bocsássa meg. Nehéz azonosítani őket
ezzel a sugárzó, fiatal párral, akik ma este tündököltek. Csodálkozva megrázza
a fejét. Gwen Stanley és Jarvis Millwood. Ki gondolta volna?
 TRACY ÜZENETE
 
Szívből köszönöm, hogy időt szánt a regényem elolvasására. Ha tetszett, és
szívesen olvasna még tőlem, iratkozzon fel az alábbi linken. Nem osztjuk meg
a személyes adatait, és bármikor leiratkozhat.
www.bookouture.com/tracy-rees
 
Hopley képzeletbeli kisváros, de sok ilyen város van, és mindig foglalkoztatott,
mi adja ezeknek a helyeknek a báját. Szerettem volna a Szent Domnevát a
kisváros középpontjává tenni, még ha összedőlőben is van. Ezt a könyvet, egy
történetet a kapcsolatokról, 2020-ban írtam, abban az évben, mikor a
kapcsolódás nagyon nehézzé vált. Jobb kedvem lett írás közben, és remélem,
az olvasó is jobb kedvre derül tőle.
Mindazonáltal nem az akkori körülményekre akartam reagálni: néhány éve
már megvolt a könyv ötlete. Nem tudom pontosan, honnan jött, de egyszer
csak felötlött bennem a látogatók könyve. Ahogy Gwennek, úgy nekem is
tetszett a gondolat, hogy egy ilyen könyv megannyi sorsot foglalhat magában.
Szeretem a különféle nyomozós történeteket is, ezért különösen érdekes volt
megírni az emberek felkutatását, akik megmenthetik a Szent Domot. Művész
édesapám adta a templomkertben festő fiatal férfi ötletét, ebből nőtt ki Jarvis
története, így amikor hozzáfogtam az íráshoz, már csak a karaktereket kellett
kidolgoznom.
Gwen és Jarvis hamar életre keltek, és bár elsőre nem tűnnek hősnek,
rögtön megkedveltem őket. Jó érzés volt figyelemmel kísérni, ahogy felfedezik
a bennük rejlő lehetőségeket.
Remélem, a következő, Hopley-ban játszódó történetben is velem tartanak.
És ha tetszett ez a könyv, hálásan fogadom az olvasói visszajelzéseket.
Örömmel veszem a véleményüket, mindig izgalmas, ha új olvasók fedezik fel a
regényeimet.
Ha kérdésük vagy megjegyzésük van, felvehetik velem a kapcsolatot a
Twitteren vagy a honlapomon keresztül, ahol szívesen beszélgetek az
olvasókkal.
 
Szívélyes üdvözlettel,
Tracy
@AuthorTracyRees tracyrees.com
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
 
Először is hatalmas köszönet a páromnak, Philipnek, amiért olyan jól viselte az
elmúlt évek nehézségeit. A szereteted és a kapcsolatunk nélkül 2020 nagyon
nehéz lett volna. Köszönöm a csodás napot, amit Dungenessben és Rye-ben
töltöttünk, és hogy olyan türelmes voltál a könyvesboltban, hiszen a könyv két
fejezetéhez is remek anyagot nyújtottak.
Anyu és apu, köszönöm, hogy szerettek és támogattok jóban és rosszban.
Ti vagytok a legjobb szülők a világon, igazi kincs!
Köszönet a barátaimnak — tudjátok, kikről van szó —, főként Beverley-
nek és Paul Rodgersnek a sétákért, a nevetésekért és a sok-sok tervezgetésért...
derűt csempésztetek egy sötét időszakba.
Köszönöm anyunak és Bevnek, hogy elsőként olvasták el a könyvet, és
hogy annyira lelkesedtek érte. A pozitív visszajelzés boldoggá tett és inspirált,
főként, hogy ezúttal más műfajban próbálkoztam. És köszönöm, apu, a fiatal
férfi ötletét, aki a templomkertben fest.
Megtiszteltetés volt, hogy Chris Darvill tiszteletes időt szánt rám, beavatott
a gazdasági kérdésekbe, és a felújítással kapcsolatban is tájékoztatást adott,
köszönöm a bátorítást. Remélem, tetszik önnek Dave tiszteletes figurája!
Köszönet szerkesztőmnek és barátomnak, Kathryn Taussignak, aki az
elejétől kezdve hitt bennem, és felbecsülhetetlen segítséget nyújtott írói
pályámon. Igazi öröm újra veled dolgozni. Csodálatos szerkesztő vagy, semmi
sem tántoríthat el, még 585 javítás sem a szövegben!!!
Köszönöm Peta Nightingale-nek, hogy válaszolt a rengeteg kérdésemre,
Kim Nashnek a lelkes fogadtatásért, Sarah Hardynak a remek hírverésért, és
mindenki másnak a Bookouture-nél. Alig várom, hogy mindannyiukat
megismerjem, boldog vagyok, hogy a Bookouture család tagja lehetek. Külön
köszönet Debbie Clementnek a gyönyörű borítóért. Imádom.
Köszönet Pan Macmillannek, a másik kiadómnak a támogatásért, különösen
a csodás Caroline Hoggnak.
Köszönöm a könyves közösségnek — az előolvasóknak, kiadóknak,
illusztrátoroknak, grafikusoknak... és külön köszönet az íróbarátaimnak. A
barátságotok olyan, mint egy biztonsági háló, miközben az égen vitorlázom.
Külön meg kell említenem Gill Pault a szerzői megbeszélések szervezéséért és
a zoomos koktélozásért, és hogy az elmúlt évben is összetartotta a közösséget.
Igazi ajándék volt.
Végül hálás köszönet az olvasóimnak, régieknek és újaknak egyaránt.
Hiszen mindez értük történik.
  
A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu
 
A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.
Az e-könyv létrehozásában közreműködött: Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László
 
Kiadás alapja
Tracy Rees: Hidden Secrets at the Little Village Church
First published in 2021 by Storyfire Ltd trading as Bookouture Carmelite House 50 Victoria
Embankment, London EC4Y 0DZ
 
Fordította
Kertész Edina
 
Szerkesztette
Bukovenszki-Nagy Eszter
Borítóterv
Csermák Annamária
 
epub: ISBN 978-963-544-882-1
mobi: ISBN 978-963-544-883-8
 
© Tracy Rees 2021
© Kossuth Kiadó 2022
© Hungarian translation Kertész Edina 2022
Borítókép © 123RF
 
Minden jog fenntartva.
www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
1Az 1770-ben alapított Yardley London a világ egyik legrégebbi kozmetikai cége, mely a szappanok és
illatszerek egyik fő gyártója volt a 20. század elején.
1
Samuel Taylor Coleridge: Ifjúkor s öregség. Szegő György fordítása.
2
Isabella „Bella" Marie Swan, Stephenie Meyer amerikai írónő Alkonyatsorozatának főszereplője.
3
Pál apostol első levele a korintusiakhoz.