Borítószöveg

Egy bajban lévő király. Egy kettészakadt ország. És egy asszony, aki
sorsdöntő tettre szánja el magát.
Lenyűgöző történet cselszövésről és hatalomvágyról 1685. Anglia
ismét forrong: II. Károly örökös nélkül hunyt el, így az öccse, Jakab
foglalja el a trónt. A nép azonban két pártra szakad, sokan nem
örülnek ugyanis a zsarnok és katolikus új királynak, illetve a király
ifjú külföldi feleségének.
Ned Ferryman visszatér Amerikából, hogy a húga, Alinor
rosszallása ellenére csatlakozzon a felkelőkhöz. Eközben Alinor a
lányával, Alysszel egykori sógornője, a cselszövő Livia hatására
elbújtatja a királynét a közelgő ostrom elől. A jutalom, amit e
tettükért kapnak, gyökeresen megváltoztatja az életüket: a család
visszatérhet Dagályföldére, és Alinor az úrnője lehet annak a
földnek, ahol egykor kevesebb volt egy szolgálónál. De vajon
boldoggá teheti-e a vagyon és a hatalom a füvesasszonyt, vagy egy
rég elvesztett, igaz szerelem emléke örökké kísérteni fogja?
A Dagályfölde-sorozat harmadik része az angol polgárháború
viharos eseményei alatt követi a jól ismert szereplőket, akik előtt
egy új világ, egy új élet reménye tárul fel – olyan jóléttel, amiről
korábban álmodni sem mertek, és olyan veszélyekkel, amiket
elképzelni sem tudtak.
 Fordította
Gázsity Mila
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Philippa Gregory: Dawnlands
Atria Books, an imprint of Simon & Schuster, Inc.,
New York, 2022

Copyright © 2022 by Vivat Publishing Ltd.

Hungarian translation © 2023 Gázsity Mila
Magyar kiadás © 2023 Libri Könyvkiadó, Budapest
Borítófotó © Dumitria Gore / Arcangel

ISBN 978-963-604-330-8

Felelős kiadó Gyuricza Eszter

Felelős szerkesztő Kiss Béla
A szöveget gondozta Török Tünde
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
A borítót az eredeti felhasználásával készítette Izing Imre

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.

A könyv kitalált történet.

A benne szereplő nevek, személyek, helyszínek és
történelmi események a szerző képzeletének termékei.
Bármilyen hasonlóság valós eseményekkel, helyszínekkel, élő
és halott személyekkel kizárólag a véletlen műve.
 Yorkshire, Northside Manor, 1685 tavasza

Livia Avery lesétált a Northside Manor elegáns lépcsőjén.

Tökéletesen szabott, fekete bársony lovaglóruhát viselt, kesztyűs
kezével épp csak hozzáért a korláthoz, a lovaglócsizmájának sarka
hangosan koppant a kifényesített fán. Sir James, a férje épp átvágott
a kőlapokkal kirakott padlójú előcsarnokon. Amikor felpillantott a
nőre, azonnal észrevette, mennyire kipirult az arca, és hogy a
kezében egy levelet szorongat.
– Tehát végül csak teljesült a kívánsága – jegyezte meg szenvtelen
hangon. – Igen türelmesen várt. Öt éve ismerte meg a hercegnőt,
akiből mostanra királyné lett. Azt hittem, már feladta.
– Sosem adom fel. – A nő halk, elégedett kis neszt hallatott, és
megmutatta a férfinak az uralkodói pecsétet.
– A király az udvarhoz rendeli?
– Erről nem itt kellene beszélnünk! – jelentette ki a nő, és már
indult is a könyvtár felé, ahol jókora fahasábok parázslottak a
kandallóban. Kigombolta sötét lovaglókabátkája gyöngyház
gombjait, és meglazította a nyaka köré csavart finom csipkét. A férfi
fásultan bámulta szépséges feleségét, aki mintha csak egy lett volna
az antik szobrok közül, amelyekkel Livia telerakta a házát, a kertjét:
gyönyörű, ám számára teljességgel semmitmondó.
A nő leült a kandalló elé állított hatalmas karosszékbe, és amikor
enyhén előrehajolt, a tűz fényénél úgy ragyogott fel az arca, mintha
egy portréfestőnek ülne modellt. Éjsötét fürtjei még mindig
selymesen csillogtak, fehér orcáján a bőr sima volt, és sötét pillájú
szeme körül alig néhány ráncocska mutatkozott. Egy szót sem szólt,
megvárta, hogy a férfi helyet foglaljon vele szemben.
– Csupa fül vagyok – mondta gunyorosan Sir James.
– Az udvarhoz hívnak – lehelte Livia. – Jakab yorki herceget
királlyá koronázzák, és a hitvese királyné lesz. Az előző király
fattyát senki sem támogatja. II. Jakab kihívó nélkül örökli meg a
trónt, és drága barátnőm, Modenai Mária királyné lesz. – Úgy
ujjongott, mintha személyesen vette volna rá Anglia népét, hogy az
előző király népszerűtlen, római katolikus hitű fivérét koronázzák
meg az imádott, protestáns törvénytelen fia helyett. – Azt írja, hogy
szüksége van rám, mert gyengélkedik. Természetesen eleget teszek
a parancsának.
A férfi hallgatott.
– Velem jöhetne… Udvarhölgy leszek, kinyithatnánk az Avery
House-t. Keríthetnék önnek valami posztot az udvarnál.
Mindkettőnk számára új kezdetet jelenthetne.
James megköszörülte a torkát.
– Nem hiszem, hogy új kezdetre vágynék. Kétlem, hogy lenne
bármi, amit ön adhatna meg nekem.
Livia sötét szeme ingerülten megvillant.
– Nem várhatja el tőlem, hogy visszautasítsak egy királyi
meghívást, ami voltaképpen parancsnak is tekinthető.
A férfi elfordította az arcát, hogy ne is lássa magából kikelt
feleségét.
– Valóban? Úgy vélem, könnyűszerrel visszautasíthatná, de
abban is biztos vagyok, hogy körbehízelegte a hercegnőt… Írt neki
minden áldott héten, apró ajándékokkal lepte meg, felvonultatta az
összes megnyerő fortélyát. Gondolom, valósággal rimánkodott,
hogy hívja magához, és lám, most megtörtént.
– Hálásnak kellene lennie…
– Ön elmehet – vágott közbe James, mert cseppet sem érdekelte,
mit készül mondani Livia. – Elviheti a hintót. Felteszem, hogy a
Whitehall átépítése alatt a Szent Jakab-palotában lakik majd, aztán
visszatér ide, amikor a királyi pár nyáron Windsorba utazik.
– Tehát beleegyezik? – követelt választ a nő.
A férfi vállat vont.
– Tegyen belátása szerint. Ahogy egyébként is szokta. Nyilván
tisztában van vele, hogy az udvar híres a… – Elhallgatott, igyekezett
megtalálni a pontos kifejezést. – A tékozlásáról… a romlottságáról –
tette hozzá. – A buja életmódjáról. De ez önt nem fogja zavarni.
Livia megvetően felhúzta a szemöldökét, az arcából azonban
kifutott a vér.
– Nem képzelheti, hogy én…
– Nem, úgy vélem, ön felette áll minden gyengeségnek. Biztosra
veszem, hogy Londonban éppúgy kulcsra zárja majd a hálószobája
ajtaját, mint itthon. Bár ott talán jó okkal teszi majd.
– A hírnevemen természetesen sosem eshet folt.
– És a vallását is diszkréten kellene gyakorolnia.
Livia felszegte az állát.
– Őkegyelmessége… vagyis őfelsége és én büszkék vagyunk közös
hitünkre. A királyné meg fogja nyitni a Szent Jakab-palota királyi
kápolnáját. Megbízza a bencés rendet…
– London nem fogja eltűrni, hogy római katolikusok nyíltan
gyakorolják a vallásukat – jelentette ki a férfi. – Eljárhat a királyné
imatermébe, de azt tanácsolom, hogy a palotán kívül ne
mutatkozzon a kápolnákban. Abból csak baj lesz, talán még az
eddigieknél is nagyobb. A felséges párnak éppoly diszkréten kellene
viselkednie, ahogy a néhai Károly király tette.
– Nem mindenki köpönyegforgató! – vágta oda a nő.
– Azért tagadtam meg a római katolikus hitemet, hogy angol
nemesként élhessem az életemet – felelte higgadtan Sir James. – Az
anglikán egyház tagja vagyok, és ez nem kudarc, hanem a
hitvallásom.
Livia a férfi egész életét kudarcnak tekintette, hiszen hitet váltott,
és elárulta az első szerelmét. Még neki is sikerült bolondot csinálnia
belőle, amikor nemesi nevéért és címéért elvetette vele magát.
– Én római katolikus vagyok – jelentette ki büszkén. – Most még
inkább, mint korábban bármikor. Egész Anglia vissza fog térni az
igaz hithez, és ön lesz az, aki téved.
James elmosolyodott.
– Csodálatra méltó, hogy a hite a kor divatjával együtt növekszik.
De bölcsen tenné, ha diszkréten viselkedne.
A nő a lángokat bámulta, a kandalló faragványát, amely az Avery
család címerét ábrázolta, aztán ismét a férfi felé fordult. A tekintete
ellágyult, az ajkán halvány mosoly játszott.
– James, beszélni szeretnék önnel a fiamról.
A férfi megmoccant, mintha a legszívesebben felpattant volna,
hogy megvesse a lábát a török szőnyegen.
– Újra megkérem, hogy fogadja örökbe, és tegye az örökösévé.
– Én pedig újra csak azt válaszolom, hogy nem.
– De most, hogy az udvarhoz rendeltek… – vágott bele a nő.
– Attól Matthew továbbra sem lesz a fiam. És kétlem, hogy
odarendelték volna.
– Matteo London legjobb iskoláiban tanult, megjelenik a
jogászkollégiumok szokásos vacsoráin a Lincoln’s Innben, és igazi
angol úrnak neveli a család, amelyet ön választott neki. Nem lehet
semmi kifogása ellene.
– Nincs ellene semmi kifogásom – bólintott egyetértőn James. –
Biztos vagyok benne, hogy jó nevelésben részesül. Igen erkölcsös
és nyíltszívű családra bízta a fiát. Matthew meg is látogathatja önt
Londonban, ha óhajtja… Ön azonban nem mehet el a rakodópartra,
és nem találkozhat velük… a nevelőszüleivel. Nem zavarhatja meg,
nem zaklathatja fel őket. Ebben állapodtunk meg.
Livia lenyelte a kikívánkozó, dühös szavait.
– Nem kívánok találkozni velük. Miért is akarnék lemenni a folyó
déli részére, egy mocskos rakodópartra? Nem szeretnék beszélni
róluk, de még csak gondolni sem akarok rájuk! Matteóról van szó!
– A szívére tette a kezét. – A fiamról, Matteóról beszélünk…
A férfi közönyösen nézte ahogy a sötét szempár könnybe lábad.
– Megesküdtem, hogy addig nem lesz gyermekem, míg ön örökbe
nem fogadja, és az örökösévé nem teszi Matteót – emlékeztette a
nő. – A hálószobám ajtaja zárva marad, mi pedig közben
gyermektelenül öregszünk. Sosem fogom megtagadni a fiamat.
Önnek pedig sosem lesz törvényes fia, ha nem veszi a nevére a
gyermekemet! Törvényes fiúgyermek és örökös nélkül fog
meghalni!
Hiába emelte azonban fel a hangját, a férje rendíthetetlenül ült
a székében.
– Azt talán tudja, hogy a törvény szerint jogom van a testéhez –
jegyezte meg James. – Ám én nem kívánok élni ezzel a jogommal.
Sosem volt szükség rá, hogy kulcsra zárja a hálószobája ajtaját,
minthogy nem akarom átlépni a küszöbét.
– Hát ha papként akar élni! – csattant fel Livia.
– Inkább lennék pap, mint bolond – felelte higgadtan a férfi.
A nő a tarkójához emelte a kezét, és visszatűzött a helyére egy
hullámos, sötét fürtöt, amely a gallérjára omlott.
– Akadnának olyanok, akik szerint elég nagy bolond, ha nem
kíván engem… – suttogta bársonyos, érzelmes hangon.
James a kandallóban lobogó lángokra meredt. A csábító mozdulat
nem gyakorolt rá semmiféle hatást.
– Azt egyszer már megtapasztaltam – jegyezte meg tapintatosan.
– Még egyszer nem kerül rá sor. Ön pedig hány esztendős is?
Negyvenöt? Kétlem, hogy meg tudna ajándékozni egy
fiúgyermekkel.
– Negyvenkét éves vagyok – horkant fel Livia. – Még mindig lehet
gyermekem!
A férfi vállat vont.
– Ha örökös nélkül halok meg, ám legyen. De nem adom a
becsületes nevemet olyan fiúnak, akinek valaki más az apja.
Ráadásul azt sem tudjuk, hogy ki.
Látta, hogy Livia a fogát csikorgatva próbál uralkodni magán,
aztán valahogy sikerül elmosolyodnia.
– Ahogy óhajtja, hitvesem. Matteónak azonban kell egy hely, ami
az övé lesz. Ha nem lehet a Northside Manor Averyje, akkor valami
egyéb birtok Da Piccijének kell lennie.
– Felőlem lehet egy akárhová való Da Picci, de Northside Manor-
i nem. Nincs semmi bajom a fiúval, ahogy önnel sincs, Livia.
Elismerem a feleségemként, Matteót pedig a gyermekeként. Amikor
becsapott, és a hitvesem lett, elnyerte a tisztességes nevemet, de ezt
a saját ostobaságomnak köszönhettem, és megfizettem érte. A fia
nem lesz az örökösöm, ám semmi sem akadályozza meg abban,
hogy saját vagyont gyűjtsön, ha képes rá… Ha pedig nem, akkor az
anyján élősködjön.
– Ha még mindig az a nő meg a gyermekei járnak a fejében…
 James arca kifejezéstelen maradt.
– Megkértem, hogy ne beszéljen róla.
– De ő jár a fejében! A nagy szerelme!
– Minden áldott nap – ismerte be a férfi halvány mosollyal,
mintha a gondolat boldoggá tenné. – Minden imámban megemlítem
a nevét. A halálom napjáig gondolni fogok rá. De ígéretet tettem
neki, hogy nem fogom zavarni… és ön sem fogja.
 Új-Anglia, Boston, 1685 tavasza

Ned Ferryman felhajtotta a kabátja gallérját, hogy megvédje magát

a bostoni kikötő keszekusza mólói és rakodópartjai felett fújó hideg
széltől, úgy figyelte, hogy a gyógynövényekkel megrakott hordóit
– szárított szasszafrász, fürtös poloskavész gyökere, ginzenglevél –
végiggurítják a kikövezett rakparton, fel a hajóhídra, majd onnan
a lehorgonyozott hajó fedélzetére. Hat hordót már legörgettek a
rakodótérbe, és Ned lekukucskált a csapóajtó résén, hogy
ellenőrizze, rendesen rögzítették és viaszosvászonnal letakarták-e
mindet.
– Ne aggódjon, Mr. Ferryman, már minden biztonságban van –
nevetett fel a hajó kapitánya, aki ott állt mellette a rakparton.
Lepillantott Ned kopott bőrtarisznyájára és a kis zsákra, amelyben
a holmiját tartotta. – Összesen ez megy a kabinjába? Nincsenek
utazóládái?
– Ez minden.
A hajósinas leszaladt a hajópallón, és felkapta a zsákot. Ned a
vállára akasztotta a tarisznyát.
– Azt már biztosan hallotta, hogy a király meghalt – folytatta a
kapitány. – Az én hajóm hozta meg elsőként a hírt. El is harsogtam,
abban a pillanatban, hogy kikötöttünk. Ki hitte volna, hogy egy ilyen
kalandos életű király épp a saját ágyában fogja kilehelni a lelkét?
Áldja meg az isten Károly királyt, aki zsiványként élt, és pápistaként
patkolt el. Mire hazaérünk, Jakab, az öccse már biztosan
felügyeskedte magát a trónra.
– De csak ha megkoronázzák – jegyezte meg kételkedő hangon
Ned. – A pápista Jakabot? Az oldalán egy pápista feleséggel?
– Hát… én magam sem szívelem… no de van valaki rajta kívül?
– A király saját fia, Monmouth hercege, aki szabadságot ígér…
szabadságot abban, hogy megválaszthassuk a vallásunkat.
– És aki fattyúnak született. Aztán meg nem űzhetünk el megint
egy Stuart uralkodót… hiszen épp hogy visszatértek.
Ned komor arcát ritkán látható mosoly derítette fel.
– Már miért ne lehetne újra megszabadulni tőlük? Tettek a
Stuartok bármit is a dolgos népért?
– Idővel majd megtudjuk – zárta le a beszélgetést a kapitány. –
Kora délután indulunk, a dagály levonulásával. A delet ágyúszó
jelzi.
– Igen, ismerem Bostont – felelte kurtán Ned.
– Jó ideje itt él már? – A kapitány érdeklődését felkeltette a
napcserzett arcú, dús, ősz hajú, hallgatag utas. – Ez a város igazán
pompás hely, ha valaki vagyont akar gyűjteni, nem igaz?
Ned megrázta a fejét.
– Nem érdekel a vagyon, amit az indiánoktól raboltak el, akik
pedig eleinte mindenüket odaadták az újonnan érkezőknek.
Szűkösen megélek abból, hogy gyógynövényeket gyűjtök. Most
azonban eljött az idő, hogy hazatérjek. Déli tizenkettő előtt a hajón
leszek.
Elhagyta a kikötőt, és épp indult vissza a fogadóba, hogy kifizesse
a kvártély árát, amikor szembejött vele egy menet: vagy húsz,
kátrányos kötéllel megkötözött foglyot hajtottak libasorban egy
hajó felé, amely az ültetvényekre szállítja majd őket. Ned azonnal
észrevette, hogy különféle indián nemzetekhez tartoznak: voltak,
akik csak egy varkocsot hagytak leborotvált fejük búbján,
másoknak vállra omló, fényes, egyenes fürtjeik voltak. Minden
arcot más tetoválás díszített: volt, akinek a járomcsontját, és volt,
akinek a homlokát. Egy-két olyan indián is akadt, akinek az arcán
büszke „harci festés” feketéllett, ami azt jelezte, hogy a viselője
megesküdött: harcolni fog mindhalálig. Az egymás mögött lépkedő,
szedett-vedett, rongyos, angol divatú ruhákba öltöztetett rabok
dideregtek a hideg szélben. A szorosra csomózott kötél miatt csak
csoszogva tudtak lépkedni, és görnyedt válluk is a legyőzöttségükről
árulkodott.
– Netop – suttogta Ned pokanoket nyelven, amikor elhaladtak
mellette. – Netop.
Azok, akik közel haladtak el mellette, meghallották az üdvözlést
– ami „barátot” jelentett az ő tiltott nyelvükön –, de nem néztek felé.
– Hová mennek? – kérdezte Ned a rabokat terelő, vörös képű
férfitól, aki a szája sarkába tolta finom faragású pipája szárát, hogy
zsebre vághassa a kezét.
– A cukornádszigetekre – felelte a hajcsár, majd a rabok felé
pillantott, és elvakkantotta a parancsszót: – Állj!
Az indiánok engedelmeskedtek, és a menet megtorpant.
– Isten legyen irgalmas hozzájuk – mormolta Ned.
– Nem lesz. Hiszen mind pogányok.
Ned komoran elfordította a fejét, hogy kiköpje a szájából a keserű
ízt, amikor suttogás ütötte meg fülét, olyan halk, mint az erdőben
lehulló falevél nesze.
– Nippe Sannup!
A férfi azonnal megfordult, amikor meghallotta a nevet, amely
pokanoket nyelven ezt jelentette: „vízi ember”.
– Ki szólít?
– Webe, pohquotwussinnan wutch matchitut. – Állhatatos
tekintetű, fekete szempár meredt vissza rá. Egy sima állú, vékonyka
fiú. Az arckifejezésében nem volt semmi könyörgő, az ajka azonban
megrebbent: – Nippe Sannup.
– Szükségem lenne egy fiúra, egy szolgára – hazudta Ned. –
Angliába utazom. Kell egy legényke, aki a hajón kiszolgál.
– De hát ahhoz nem kell ezek közül vennie egyet. Csak kurjantsa
el magát a fogadó udvarán, és azonnal előbújik vagy fél tucat kis
fehér patkány – tanácsolta a hajcsár. – Mind alig várják, hogy
hazajuthassanak.
– Nem, nekem egy vadember kell. Indián gyógynövényeket és
pogány faragványokat gyűjtök – rögtönzött hevenyészett
magyarázatot Ned. – Olyasmiket, mint a maga pipája… bennszülött
munka, igaz? Kelendőbb lesz az árum, ha egy kis vadember
hordozza körbe. Most rögtön meg is veszem magától
valamelyiküket. Azt, ott – mutatott rá a vékony fiúra.
– Ó, azt nem adhatom el! – vágta rá azonnal a másik férfi. – Hiszen
az még nő, mint a dudva: izmos lesz, széles vállú, erős. Később jó
pénzt kaphatok érte.
– Az ültetvényeken egy napig sem bírná – csóválta a fejét Ned. –
Már a hajóutat sem fogja túlélni. Nincs rajta semmi hús, és a szemén
is látszik.
– Hullanak, mint a legyek, csak hogy felbosszantsanak! – morogta
ingerülten a hajcsár. – Nem bírják a rabszolgaságot. Nem is vesz
közülük egyet sem, aki afrikait tud szerezni. De hát a rabszolga az
rabszolga. Örökre a gazdájáé… már ameddig az élete tart. Mennyit
ad érte?
– Ötven tallért… spanyol tallért – bökte ki Ned az első eszébe jutó
összeget.
– Rendben! – vágta rá a másik férfi, és Ned ebből már tudta, hogy
túl sokat kínált. – Biztos, hogy ezt akarja? Mert ha hozzátesz még
egy kicsit, megkaphatja ezt a termetesebbet.
– Nem – rázta meg a fejét Ned. – Nekem fiatal kell, akit könnyebb
betanítani.
– Fogja csak meg a pisztolyomat, amíg eloldozom – kérte a
hajcsár. Előhúzta az övéből a pisztolyát, és megmutatta a
foglyoknak, akik mintha megvetéssel fordították volna el a fejüket.
A férfi Ned markába nyomta a fegyvert. – Ha valamelyik
megmoccanna, lője lábon, jó?
– Rendben. – Ned átvette a súlyos pisztolyt, és az indiánokra
emelte, akik közelebb húzódtak egymáshoz.
A hajcsár kést vett elő a csizmája szárából, az indián fiú mindkét
oldalán elnyisszantotta a kötelet, amely a többiekhez fűzte, a
megkötözött kezű-lábú rabot Ned felé lökdöste, aztán a lelógó
kötéldarabokból hevenyészett hurkot formált. Ezt a csikók hosszú
kantárjára emlékeztető holmit adta át Nednek, amikor visszavette
tőle a pisztolyt.
Ned kinyitotta a tarisznyáját, és leszámolta a pénzérméket.
– Papírjai vannak? – tudakolta.
A hajcsár felröhögött.
– A teheneknek talán vannak papírjaik? Vagy a disznóknak?
Dehogy vannak papírjai! De bevihetjük a patkolókovácshoz, hogy
rásüsse az arcára a maga nevének a kezdőbetűit.
Ned érezte, hogy a kezében összerándulnak az inak. A fiatal fiú
teste rettegve megfeszült.
– Erre semmi szükség – jelentette ki Ned. – Egy órán belül
kihajózunk. Most azonnal felviszem a fedélzetre, és bezárom a
kabinomba.
– Aztán vigyázzon, mert képes ám vízbe fojtani saját magát –
figyelmeztette a másik férfi. – Meg is teszik, mihelyt alkalmuk nyílik
rá. Valakitől hallottam, a vadak azt hiszik, hogy egy pézsmapatkány
hátán fognak kiemelkedni a hullámok közül. – Amikor harsányan
felnevetett, láthatóvá váltak a cukortól és rumtól elrothadt fogainak
megsárgult csonkjai.
– Igen, valóban hisznek ebben… – Ned felidézte a világ
teremtéséről szóló píkot legendát, amit egy indián barátja mesélt
neki: egy pézsmapatkány a tengerfenékről vitt fel földet a világ első
asszonyának, és ezáltal az életet ajándékozta neki.
– Nem visz inkább kettőt? – A hajcsár a rabok felé intett. –
Ugyanezért az árért kaphat még egyet.
– Nem. – Ned óvatosan megrántotta a legényke csuklóját
összekötő kötelet, és elindult a hajó felé. A fiú csoszogva követte.
Ned nem nézett hátra – hiszen a fehér embert sosem érdekli a
rabszolgája –, a fiú pedig bicegve lépkedett mögötte.
Ned akkor sem szólt hozzá, amikor már a fedélzeten voltak, csak
bezárta az ablaktalan kabinjába, majd megkereste a
fedélzetmestert, hogy kifizesse neki a fiú utazását – ez a rabszolgák
esetében a szokásos ár negyede volt. A fedélzetmester azt javasolta,
hogy láncolja le a rabszolgáját a rakodótérben, mert akkor csak a
rakományért járó árat kell leszurkolnia, de Ned elutasította az
ajánlatot. Visszament a fogadóba, vásárolt a fiúnak néhány inget
meg egy térdnadrágot, aztán a fedélzeten maradt, míg a kapitány
el nem kiáltotta magát. Akkor bevonták a hajópallót, eloldozták a
köteleket, és a város háztetői, harangtornyai távolodni kezdtek, míg
végül Boston új városa már csak egy elmosódó folt volt a
látóhatáron, amelynek peremén épp lement a nap. Ned
megnyújtóztatta sajgó hátát, a csapóajtóhoz lépett, és lemászott a
létrán a fedélzet alatti szűk kis kabinokhoz.
A legényke a padlón ült, a fejét a térdén nyugtatta. Mintha hozzá
sem mert volna érni a keskeny priccshez. Amikor nyílt az ajtó, és
megjelent Ned az egyik kezében egy függő gyertyatartóval, a
másikban a ruhákkal, a fiú talpra szökkent, éberen, akár egy
megriasztott szarvas. Egy kicsit szaporábban vett levegőt, de ezen
kívül nem mutatta a félelem jelét. Ned nem lepődött meg, mivel
tudta, hogy a pokanoket rendkívül bátor nemzet. Letette a
gyertyatartót, amelynek ellensúlya a hajó mozgását követve
szelíden ide-oda lengett, és függőlegesen tartotta a gyertyát.
– Te… ismersz engem. – Ned igyekezett felidézni a pokanoketek
tiltott nyelvének szavait. – Nippe Sannupnak szólítottál.
A fiú mereven bólintott.
– A vadonban találkoztunk? A népeddel kereskedtem?
A fiú nem felelt.
– Prémekkel kereskedtünk? Vagy növényeket gyűjtöttetek
nekem?
Továbbra sem kapott választ.
– Milyen nyelven beszélsz? – kérdezte Ned előbb a pokanoketek
tiltott nyelvén, majd mohauk nyelven is.
– Beszélek angolul – felelte vontatottan a fiú.
– Melyik nemzethez tartozol? – tudakolta Ned.
A fiú kifejezéstelenül bámult rá, ám a szeme könnybe lábadt, és
egy könnycsepp gördült le az arcán. Nem törölte le, mintha bizony
a „bánat” lenne a nemzet neve, amelyet tilos kimondani.
– Nem szabad kimondanunk a nevünket – felelte halkan. – Gyerek
voltam, amikor találkoztunk. Maga volt Nippe Sannup, a hadley-i
révész. Amikor a Quinnehtukqut áradt, a népem mindig a kompján
kelt át a túlsó partra.
Ned hirtelen vágyakozni kezdett az után a rég elmúlt időszak
után.
– Tizenöt éve? Amikor révész voltam Hadley-ben?
A fiú bólintott.
– Régen volt. Még kisgyerek lehettél.
A fiú váratlanul nekiszegezte a kérdést:
 – A tengeren vagyunk? A hajó a tengeren van?
– Igen.
– Nem fog kidobni a hajóból?
– Miért tennék ilyet, te bolond? Hiszen megmentettelek! Egy
vagyont fizettem érted!
– Megmentett az ültetvényektől?
– Igen, Londonba utazunk.
Az újabb ismeretlen úti cél hallatán a fiú rémülten szorította
össze a fogát.
– Köszönöm.
– Nem tűnsz túl hálásnak – vigyorodott el Ned.
– Hálás vagyok. Maga ismerte a nagyanyámat, akit Nesztelen
Mókusnak hívtak. Emlékszik rá? Hótalpat készített magának.
Emlékszik? És az anyámra?
– Nesztelen Mókus! – kiáltott fel Ned. – Hát persze! Valóban
hótalpat készített nekem! És megtanított… megtanított minden… –
Elhallgatott. – Talán már…?
– Eltávozott a hajnalba – mondta egyszerűen a fiú. – Az egész
népem eltávozott. Meghalt az egész családom. Eltűnt a falu. Már az
oszlopok helye sem látszik. Ránk gyújtották a falut, elűztek minket,
és felszántották a földünket… – Megpróbálta megtalálni a jó szót: –
Láthatatlanná… tettek minket.
Ned leült a priccs szélére.
– Láthatatlanná? Hogyan válhat láthatatlanná egy nép? –
Váratlanul tisztán látta maga előtt Norwottuck falut: a település
közepén rakott tüzet körülvevő házakat, a játszadozó gyerekeket,
a kukoricát őrlő asszonyokat, a lelőtt szarvast vonszoló férfiakat,
a hosszú lándzsájuk hegyén friss halat hozó lányokat. Lehetetlen
volt elhinni, hogy mindez semmivé lett, ugyanakkor Ned tudta: épp
ennyire lehetetlen azt képzelni, hogy a hely túlélhette a három éven
át tartó ádáz harcokat. A fiú felé fordult. – És te… az egyik ottani
kislegény voltál?
A fiú összepréselte az ajkát, mintha meg akarná akadályozni,
hogy kiszökjenek rajta a veszélyes szavak, de aztán mégis rávette
magát a válaszra:
 – Hat nyarat értem meg, amikor találkoztunk. Mindig
megnevettetett, amikor átvitt a folyón a csónakján. Akkor még az
volt a nevem, hogy Vörösbogyó Esőben.
Ned szeme elkerekedett. Felállt, megfogta a fiú állát, és felemelte,
hogy a gyertyafénynél alaposabban szemügyre vehesse az arcát.
– Vörösbogyó Esőben? – suttogta.
Felidézte azt a régi, több mint tizenöt évvel korábbi napot,
amikor a kompon az indián nők jót kacagtak a kislányon, aki elbújt
a nagyanyja mögé, és onnan leste nagy, sötét szemével.
– Hát lány vagy? – nyögte ki Ned hitetlenkedve. – Az a kislány
lennél?
A lány bólintott.
– Kérem… kérem, ne adjon oda a matrózoknak – lehelte.
– Az ég szerelmére! Miféle vadállatnak tartasz?
A lány összerezzent a felháborodott hangtól.
– A hajcsár odaadta a nővéremet a matrózoknak.
– Sosem tennék ilyet! – esküdözött Ned. – Én soha… de ezt persze
nem tudhatod. Nekem is van egy húgom Angliában! Van egy
unokahúgom! Isten látja lelkem, én soha…
– Azt mondtam, hogy fiú vagyok, ezért inget és térdnadrágot
adtak nekem.
– Igen, így a legjobb. – Ned az ágyra letett, foltozott térdnadrágra
és a kopott ingekre mutatott. – Jobb lesz, ha legényke maradsz, míg
Angliába nem érünk. Majd azt mondjuk, a szolgám vagy.
– Köszönöm! Csak akkor akarok újra lány lenni, ha megint a
Hajnalföld egyik lánya lehetek.
– Mi legyen a neved? – tette fel a kérdést a férfi. – Nem lehetsz
Vörösbogyó Esőben.
– A mosmezifa… – felelte a lány. – Magánál is nőtt egy… a kapuja
mellett. Csenevész fa, tavasszal fehér virága volt, ősszel pedig vörös
bogyói. A kérgét gyógyításhoz használtuk…
– Emlékszem – biccentett Ned, pedig fájt emlékeznie: a kapuja
mellett álló fa, az átkelés a folyón, a nők, akik a barátai voltak, és
akik madzagra fűzött halakkal, kosárba csomagolt élelemmel úgy
ballagtak be az oldalán az új-angliai faluba, hogy biztosra vették,
szívesen látják őket. – Madárberkenyefa volt, angolul rowan –
magyarázta. – Legyen a neved Rowan. Tessék… – tolta a lány felé a
ruhákat. – Jobb, ha megszabadulsz azoktól a rongyoktól…
valószínűleg tele vannak tetűvel. Majd kifőzetem a holmidat a
hajókonyhán.
– Megmosakodhatok?
A férfi habozott. Tudta, hogy a lány törzsében az volt a szokás,
hogy hajnalonta megmosakodtak, és a felkelő nappal szemben állva
imát mondtak. A Hajnalföld népe voltak, és azon a hosszú, sötét
partszakaszon éltek, amelyet virradatkor elsőként világított meg a
nap. A nyugat felé elnyúló óriási erdőségek ismeretlen népei közül
ők voltak az elsők, akik megpillantották a felderengő napfényt.
– Úgy nem, ahogy hajnalonta szoktál – felelte. – De keríthetek
neked egy kancsó vizet meg szappant. – Ned már a kilincsre tette a
kezét, amikor a lány megkérdezte:
– Nem nekem kellene elmennem érte? Mivel én vagyok a maga
rabszolgája. Nem pedig maga az enyém.
A férfiból meglepett nevetés tört fel.
– Bizony nem. Akkor gyere, megmutatom, hol a hajókonyha, a
raktár, és hogy mit hol találsz a hajón. Igazából a rakodótérben
kellene aludnod, de a kabinomban nagyobb biztonságban leszel. A
tied a priccs, én majd lefekszem a padlóra.
– Nem! Nem! – tiltakozott azonnal a lány. – Én alszom a padlón. –
Felpillantott, hátha Ned megint elmosolyodik. – Én vagyok a maga
rabszolgája. Nem pedig maga az enyém.
– Sosem tartanék rabszolgát – mondta a férfi. – Világéletemben
hittem abban, hogy az embereknek… a nőknek is… szabadnak kell
lenniük. Azért térek vissza most Angliába, hogy segítsek a
honfitársaimnak a felszabadulásban.
Rowan bólintott. Mivel Ned gyorsan beszélt, a lány nagyon
figyelt, és nem vette le a tekintetét az ajkáról. Ezért azonnal
észrevette, hogy a férfi mosolyog, amikor így folytatja:
– De alhatsz te a padlón.
– Mert van egy unokahúga? – tudakolta Rowan, és sötét szeme
pajkosan megvillant.
 – Mert olyan öreg vagyok, hogy a nagyapád lehetnék – adta meg
a választ mogorván Ned. – És mert reggelente olyan merev minden
tagom, mint a szárítókötélre kitett, megfagyott ruha.

Ned sejtette, hogy a lány hajnal előtt fel fog ébredni, és a koromsötét
kabinban is azonnal érzékelte, hogy már fent van, csak hallgat.
– Biztos látni akarod, ahogy felkel a nap – szólalt meg halkan.
Szabad?
A kabin mellett álló létrán lehetett feljutni a lezárt csapóajtóhoz.
Ned előrement, felnyitotta a csapóajtót, és mélyen beszívta a hideg,
sós tengeri levegőt. Aztán lehajtotta az ajtót, kimászott, és
megfordult, hogy segítsen a lánynak, de Rowan már a fedélzeten
volt, mohón nyelte magába a tiszta, friss levegőt, és széttárta a
karját, mintha azt akarná, hogy a szél fújjon át a ruháin, fújja ki a
lelkéből a legyőzöttség érzését.
Már világosodott, de a nap még nem kelt fel. Ned üdvözlésképpen
intett a kormányosnak, és a hajóorr felé vezette a lányt, hogy kelet
felé, Anglia felé nézzenek. Talált egy dértől fehérlő kötélhez kötött
tiszta vödröt, amelyet a fedélzet felmosásához használtak.
Leengedte a vödröt a tengerbe, és a súlyából érezte, hogy megtelik
vízzel. Felhúzta, és a lány elé helyezte.
– Ennél többet nem tehetek – mondta, és hátralépett.
Rowan az orrárbóc felé pillantott. A látóhatár peremén hideg,
sápadt fény derengett. A lány meglazította az inget a nyakánál. Nem
mert meztelenre vetkőzni, ahogy a szertartás megkövetelte volna,
de cipőtlen lábát megvetette a fedélzeten, és kihúzta magát. A
hullámok hátán úszó hajó mozgásától enyhén ringott a teste. A
kezéből csészét formált, és a jéghideg vizet a fejére, a nyakára, majd
az arcára locsolta. Megízlelte a tengervíz sós ízét, és kinyitotta a
szemét.
– Nagy Szellem – suttogta –, Földanya, Hold nagyanya, Nap
nagyapa, köszönetet mondok. Imádkozom a négy égtáj felé…
Sorra vette a négy égtájat, először kelet felé fordulva tekintett ki
a szürke, hullámzó tengerre, aztán észak, dél és nyugat felé nézett,
míg végül újra az egyre világosodó látóhatár felé fordította a fejét.
– Köszönetet mondok minden rokonomért: a szárnyas népért, a
csúszó és mászó népért, a négylábú népért, a zöldellő, növekedő
népért és mindazért, ami a vízben él. Kimutatom a családok iránti
tiszteletemet: a szarvas… ahtuk, a medve… mosq, a farkas…
mukquoshim, a teknős… tunnuppasog, a szalonka… sasasō iránt.
Keihtanit taubot neanawayean.
Miközben az imát mormolta, az ezüstös nap megjelent a
távolban, a szürke víztömeg felett, és egyre feljebb emelkedett. A
lány fejet hajtott, és újra vizet locsolt az arcára, a nyakára, a mellére.
Úgy bámulta a napot, mintha azt remélné, hogy megtudhatja tőle,
hogyan élheti túl az életében történt rendkívüli változást, az
átmenetet az egyik világból a másikba, az egyik életből a másikba,
az egyik országból a másikba. Nem volt benne félelem. Ahogy ott
állt a fedélzet lesúrolt deszkáin, érzékelte az erőt a lábában, a szíve
hangos dobbanását, az ifjúsága határtalan önbizalmát.
 London, Szent Jakab-palota, 1685 tavasza

Amikor az Avery család hintója áthajtott a vadaspark szelíd lankái

között, és befordult a hatalmas, íves kapun, Livia talán nyugtalan
volt, ám ezt egyáltalán nem mutatta ki. Amikor a hintó zörögve
áthaladt az impozáns északi bejáraton, a kerekei visszhangot vertek
a kövezeten. Az őrök tisztelegtek az ajtóra festett Avery-címer előtt.
Livia összébb húzta magán a köpenyét, megkötötte a kalapja
selyemszalagját, és megigazította a ruhája vállát díszítő masnikat.
Csak a magas, vörös téglából rakott falakat látta, a fehér oszlopokat,
a függőleges ablakbordákkal osztott ablakokat. A hintó megállt, és
leeresztették a lépcsőt. Livia erősen belekapaszkodott az inas
karjába, de a földön már könnyedén lépkedett. Kalapjának
csipkeszegélye nem remegett, szép arcáról egy pillanatra sem tűnt
el a mosoly. Szűk ruhadereka leplezte, mennyire izgatottan
kapkodja a levegőt, köntöse súlyos selyme, hullámzó alsószoknyái
susogtak, miközben az új királyné titkára mögött átment az első
udvaron, a mereven elegáns díszkerten, a belső átjárókon, fel a
lépcsőn. A titkár végül biccentéssel jelezte a királyné fogadószobája
előtt őrködő két katonának, hogy nyissák ki a kétszárnyú ajtót, és
bejelentette:
– Lady Livia Avery, felség!
Az ablaknál ülő, sötét hajú királyné nem tűnt huszonhat évesnek,
jóval fiatalabbnak látszott. Mellette elefántcsont keretbe szorított
finom hímzés hevert, két zsámolyon kuporgó, fiatal udvarhölgy
hímzőselymet válogatott neki, a kísérete két idősebb hölgye pedig
vele szemben foglalt helyet. A terem sarkában egy lantos és egy
énekes zenélt – a kellemes muzsika épp csak annyira volt hangos,
hogy a megterített asztalnál álló szolgák ne hallgathassák ki az
indiszkrét beszélgetést. Modenai Mária Beatrix királyné ezüst
csipkével szegett, mélyvörös selyemruhát viselt, amelynek
feltűnően mély nyakkivágása megmutatta fehér vállát. Karcsú
nyakát ékkövekkel kirakott láncok díszítették, a fülében gyémántok
szikráztak, a karját is több sor gyémántos lánc ékesítette.
Feltornyozott, sötét fürtjei loknikba rendezve omlottak a vállára.
Sápadt arcát az ajtó felé fordította, ám amikor megpillantotta Liviát,
azonnal felragyogott.
– Ó, Livia! Drága Liviám! – kiáltotta olaszul. – Hát eljött! Ebben a
förtelmes időben! Eljött, hogy elhozza a tavaszt!
Livia mélyen bókolt, és a fejét is lehajtotta, de a királyné azonnal
felemelte, és a karjába hullott. Vékony teremtés volt – Livia érezte,
hogy a hímzett selyem redői alatt olyan karcsú a teste, mint egy
fiatal lányé. A nő válla felett átnézve látta a többi udvaroncot, akik
komor képpel nyugtázták egy új kegyenc érkezését.
– Carissima – suttogta a királyné. – Úgy vágytam ön után. Egész
életemre hálás leszek azért, hogy eljött hozzám. – Majd megfordult:
– Előkészítették Lady Avery szobáit? A legjobb lakosztályt kapja,
közvetlenül az enyém mellett.
Lady Isabella Wentworth felállt, és bókolva üdvözölte Liviát.
– Kísérjem Lady Averyt a lakosztályába?
– Nem, én is önökkel tartok – vágta rá a királyné gondolkodás
nélkül. Elfogta a köhögés, és amikor levegőhöz jutott, így szólt: –
Önök maradjanak itt. – Majd az udvari protokollal mit sem törődve
kézen fogta Liviát, és Lady Wentworth nyomában kisiettek a
fogadóteremből, át a királyné belső termein és a hálótermén az
udvarhölgyek szobáihoz. A folyosóról nyíló ajtók közül az egyikre
már felfestették az Avery család címerét. Livia sötét pillái elrejtették
a szeme diadalmas csillogását, de nem szólalt meg, csak megvárta,
hogy az inas odaszaladjon, és kitárja az ajtót. Lady Wentworth
hátrahúzódott, hogy a királyné és Livia beléphessen a szobába.
Livia szalonjában barátságos tűz lobogott a kandallóban, előtte
drága szőnyeg, amelyen két selyemmel kárpitozott szék állt. Az
ablak mellett volt egy pompás mahagóniasztal hat székkel, hogy
együtt vacsorázhasson a barátaival, miközben elgyönyörködnek a
palota belső kertjének és a mögötte elterülő vadaspark füves
lankáinak látványában. A falakat arcképek díszítették, meg egy
faliszőnyeg, amelyen a vadászok épp leterítettek egy fehér
szarvasbikát. A falikarokban és az asztalra helyezett sokágú
gyertyatartóban hófehér viaszgyertyák égtek. Livia átvágott a
helyiségen, és kinézett az ablakon. Eljátszott a gondolattal, hogy
milyen is lehet a folyó túlsó partja, tőle keletre: elképzelte a
szegényes raktárépületet, a szennyes vízen ringó teherhajókat és
a kis házat, amelyben boldogan otthagyta a fiát, és így semmi sem
akadályozhatta meg abban, hogy ilyen magasra emelkedjen. Örült,
hogy nem látja a déli partnak azt a szakaszát, a folyó nagy ívű
kanyarulata után – túl messze volt –, túl a London Bridge-en, túl
a Toweren, távol a királyi paloták gazdagságától és eleganciájától,
távol az ő új életétől.
– Megfelel? – tudakolta szerényen a királyné.
Livia felé fordult.
– Nagyon is megfelel – válaszolta. – Számomra tökéletes.
 London, Reekie-rakpart, 1685 tavasza

Livia látóhatárán túl, három és fél mérfölddel lejjebb a folyó déli

partszakaszán Ned megállt egy másodpercre, hogy szemügyre
vegye a Temzét, a rakpart mellett sebesen áramló vizet, a dagálytól
felduzzadt hullámokon lebegő, rakomány nélküli hajókat.
Látta, hogy a távolban, a szemközti parton épp meghosszabbítják
a partfalat, és a kavicsos, iszapos partszegélyt hatalmas
gerendákkal és kövekkel határolják le. A parti sávon így felszáradt
a víz, elfonnyadtak a zöld gyomok, és a vízimadarak is odébbálltak.
A kőtörmelékkel feltöltött területen új házak, utcák,
nyomornegyedek, viskók épültek. A város a folyó torkolata felé
terjeszkedett, újabb és újabb rakodópartokat hoztak létre az egyre
több hajó számára, mintha a kereskedelem egyfajta új uralkodó
lenne, aki önző változásokat vár el Angliától.
Közvetlenül Ned mögött ott állt Rowan a férfiszolgák szokásos
öltözékében: cipő és gyapjúharisnya a lábán, gyapjú térdnadrág,
vászoning, gyapjúzeke, felette egy meleg utazóköpönyeg. Az
álöltözetet egy sapka egészítette ki, amellyel a lány eltakarta rövidre
nyírt, sötét haját. Neddel végigmentek a raktár és a szomszédos
épület közti sikátoron, míg el nem értek a munkanap végén
lelakatolt, bereteszelt, nagy kocsibejáróig, amelybe lámpással
megvilágított ajtót vágtak. A belső udvarról kiszűrődő zajokból
ítélve valaki épp bevitte a lovakat éjszakára az istállóba: víz
zubogott egy vödörbe, és becsapódott az istállóajtó. A férfi megfogta
a kis ajtóra erősített vasgyűrűt, de Rowan látta, hogy tétovázik.
– Alig tudom rávenni magam. Huszonöt éve nem láttam a
húgomat. Nem hittem, hogy valaha is visszatérek.
Ned elfordította a gyűrűt, kinyitotta az ajtót, és belépett. A takaros
udvar jómódról árulkodott, a magaságyásba ültetett
gyógynövények körül tisztára volt seperve a talaj. Az istállóajtó
felett négy nagycsontú ló bólogató fejét látták, a kocsiszínben két
szekér állt. A raktárépületbe vezető kétszárnyú ajtót biztonságosan
bezárták, a konyha ajtajának a felső táblája azonban nyitva volt.
A szakácsnő az új öntöttvas tűzhely fölé hajolt éppen, de amikor
meghallotta, hogy kinyílik a lámpásos ajtó, megfordult, a kezét a
kötényébe törölte, és kinézett a bereteszelt alsó ajtófél felett.
– Rakományt hoztak?
– Nem – felelte Ned. – Mrs. Reekie-hez jöttem.
– Ha gyógynövényt venne, én is kiszolgálhatom.
– A bátyja vagyok, és most érkeztem Új-Angliából. A nevem Ned
Ferryman.
– Ó, hogy a mindenható… – kiáltott fel a nő, aztán a szájára
tapasztotta a kezét, nehogy valami cifrább szaladjon ki rajta. – Ó,
szent egek! Nahát! Isten hozta, uram! Jöjjön! Jöjjön csak be! A
bejárathoz kellett volna mennie, nem az udvaron át, mintha valami
fuvaros lenne! Jöjjön csak, én pedig szólok a családnak, hogy
megérkezett.
A nő lendületesen kitárta az ajtó alsó felét, odakurjantott a
szolgálónak, hogy vigye be a csomagjaikat, aztán kiszaladt az
előtérbe, onnan pedig a fogadószobába, amelynek ablaka a
rakodópartra és a folyóra nézett.
– Sose találják ki, ki van az udvaron! – rikkantotta a szobában
üldögélő középkorú pár felé fordulva: – Sose találják ki!
A nő felállt.
– Persze hogy nem találjuk ki – mosolygott rá elnézően a
szakácsnőre. – Mondd csak, Tabs, ki állított be ilyen későn?
– Hát a bácsikája, Ned! – kiáltotta diadalmasan a szakácsnő. – Ki
hitte volna? Ned bácsikája jött meg Amerikából! Itt van teljes
életnagyságban a szolgalegényével!
Alys utat tört magának a szakácsnő mellett, fürgén elindult a
konyha felé, és megtorpant, amikor megpillantotta az erős, ősz
férfit, aki épp letette a padlóra a tarisznyáját, mögötte pedig a
legcsinosabb fiút, akit életében látott, egy sötét hajú, sötét szemű
fiatalembert, aki oly könnyedén mozgott, akár egy szarvas.
 – Ned bácsikám? – suttogta Alys habozva. – Tabs szerint Ned
bácsikám jött meg… – Aztán amikor a férfi rámosolygott, már teljes
bizonyossággal jelentette ki: – Tényleg te vagy az!
Alys mögött feltűnt a férje, Shore kapitány, akinek alakja
betöltötte az ajtó keretét.
– Ned Ferryman? – tudakolta.
Alys Ned karjába vetette magát, erősen ölelte, a hátát paskolta,
aztán hátrahajolt, hogy felnézhessen a férfi megviselt, barázdált
arcába.
– Ned bácsikám, az isten áldjon meg, már azt hittük, sosem látunk
viszont!
– Tudom. Magam sem hittem, hogy visszatérek. Most mégis itt
vagyok!
– Hála istennek, hogy biztonságban hazatértél oly sok utazás
után!
– Ámen, ámen. – Ned körülnézett. – A húgom, Alinor, jól van?
– Igen… Épp tegnap este emlegetett téged. Azt tudtad, hogy új
király ül a trónon? Múlt héten volt a koronázás, amikor felkenték.
Jakab király. Ez azt jelenti, hogy szabad hazajönnöd, és
biztonságban vagy? Hogy elfelejtik a vádakat?
– Nem az összeset – felelte higgadtan a férfi.
– Csak nem azért tértél haza, hogy újra lázadj a király ellen? A
protestáns herceg pártját fogod? – kérdezte nyugtalanul a nő, és
összevont szemöldökkel, fürkészően meredt a nagybátyjára.
– Csitt! – szólt közbe Shore kapitány. – Jöjjön be a fogadószobába,
uram! Ezek szerint maga a házasság útján szerzett nagybátyám, én
pedig az unokaöccse lennék, Abel Shore.
– Gratulálok, és örülök, hogy végre megismerkedtünk! – mondta
Ned. – Annak idején őzbőröket küldtem a hitvesi ágyukra.
– Minden éjjel azokkal takarózom – bólogatott a kapitány. – Ennél
melegebb takaróm még sosem volt. Ránk is fért az idei télen.
Hálásak vagyunk érte. És ő kicsoda?
– A szolgám. A szolgalegényem, Rowan.
– Hát, jöjjenek be mind a ketten! – biztatta őket Shore kapitány.
– Vacsoráztak már?
 – Jut mindenkinek – nyugtatta meg a nagybátyját Alys. –
A cselédlány majd elfut a pékhez, és vesz egy csirkés lepényt. De
bácsikám, most azonnal fel kell kísérjelek anyához. Tudod, épp
tegnap este emlegetett. Veled álmodott, sötét vizű tengeren hajóztál.
– Hát bizony, tűnődtem is azon, hogy tudja-e már, miféle mély
vizeken járok – bólintott a férfi. – Azért jobb lenne, ha felmennél,
hogy felkészítsd a váratlan hírre.
– Idelent megvárunk – mondta Shore kapitány, és a konyha felé
terelgette Rowant. – Menj csak, fiam, melegedj át a konyhában. Ned
bátyám, csak szólnia kell, és ha Mrs. Reekie azt szeretné, vele
vacsorázhat a szobájában. Néha lejön, hogy velünk egyen, máskor
meg nem. Ahogy csak kívánja, mindig azt teszi, amit szeretne.
Ned elindult felfelé a falépcsőn az unokahúga mögött. Az
emeleten jobbra az első ajtó a húga szobájába vezetett, balra Alys
és a férje hálószobája volt, meg egy kisebb vendégszoba. A cselédek
szállásához keskeny lépcsőn lehetett feljutni a tetőtérbe.
Alys bekopogott, és amikor belépett, félig nyitva hagyta maga
mögött az ajtót. Ned így hallhatta a hangját:
– Anya… Anya, légy erős. Van egy hírem…
Majd megszólalt a húga is:
– Leolvastam az arcodról, hogy jó hír lesz.
Ned képtelen volt türtőztetni magát, és belökte az ajtót.
– Én vagyok az, Alinor! Hazajöttem!
Alinor arca kipirult az örömtől, felállt a pamlagról, és a bátyja
felé nyújtotta a kezét:
– Ó, Ned! Hát végre hazajöttél! – A következő másodpercben a
férfi már a karjába is kapta.

Valamivel később, a vacsora előtti sürgés-forgást, az étkezést, a

tósztokat és a legújabb hírek elmesélését követően Ned felment
Alinorhoz, hogy jó éjszakát kívánjon.
– Nem merlek sokáig zavarni – mondta, miközben leült a pamlag
végében. – Alys nagyon csúnyán nézett rám. Elfáradtál?
 A nő a mellére fektette a kezét. Látszott, hogy kapkodva vesz
levegőt.
– Túl boldog vagyok ahhoz, hogy fáradtnak érezzem magam.
Mindig úgy gondoltam, hogy viszontlátjuk még egymást ebben az
életben, Ned. De arról nem is álmodtam, hogy úgy térsz haza, mint
egy vízből váratlanul kiemelkedő sellő.
– Nem hittem volna, hogy egyszer még újra a családommal
ülhetek egy asztalnál. Régóta magányos vagyok.
– De Rowan társaságot jelent számodra?
– Csak az utazás idejére. Sosem tartanék szolgát, húgom. Ismered
az érzéseimet. Kifizettem az átkelése költségét, de Rowan szabad
ember.
Alinor a bátyjára sandított.
– A berkenyefáról kapta a nevét? Mintha nem lenne sem fiú, sem
lány, hanem egy erdei növény?
Ned bűntudatosan elmosolyodott.
– Te persze azonnal átláttál rajta. Igen, valóban lány. A nagyanyja
kedves volt hozzám, amikor Új-Angliába költöztem. A törzsük neve
pokanoket, ami azt jelenti: „a Hajnalföld népe”. Nem, már nem –
javította ki magát. – Így nevezték magukat, de meghaltak a
háborúban, és most tilos kimondani a nevüket.
– Tehát az egyik háborúból elmenekültél, hogy egy másikban
harcolj? – kérdezett rá az asszony.
Ned a csukott ajtó felé pillantott, mintha még a húga házában is
tartana attól, hogy kihallgatják. – Igen, jött egy üzenet – felelte
kurtán. – A régi bajtársaim szerint az új király pápista és a franciák
kéme. Úgy hírlik, a nép ezt nem fogja eltűrni, újra felkel ellene, és
Monmouth hercegét lordprotektorrá emeli. Mint egy új Cromwellt.
Így hát azonnal útnak indultam. Mint valami vén csataló, amikor
meghallja a trombiták hangját! Hogy lássam, amint ismét
megtörténik… a nép felszabadul. Újra.
Alinor bólintott.
– Igaz – mondta. – Shore kapitány nem fecseg, és eléggé távol
vagyunk a Szent Jakab-palotától, de még a kereskedők
kávéházaiban is azt beszélik, hogy az új király pápista módra,
idegen nyelven imádkozik, a misén térdepel a külföldi hitvesével
együtt, és az udvar a franciák zsebében van. Nem akad az
udvaroncok között egyetlen tisztességes személy sem. Az ifjú
Monmouth állítólag a Németalföldön van, és flottát gyűjt. Az a hír
járja, hogy a herceg eljön, hogy megmentsen minket és az anglikán
egyházat. Az ország ismét két részre szakad, és royalisták állnak
majd szemben a „kerekfejűekkel”.
– Háború lesz? Egy újabb polgárháború?
– De nem neked – erősködött Alinor. – Nem neked, hiszen te
inkább elhagytad Angliát, te nem akartál egy király alattvalója
lenni. Eleget tettél már, bátyám. Ha muszáj, szemléld távolról az
eseményeket. De ne kockáztass egy újabb vereséget! Nem viselnéd
el a bánatot.
A férfi halvány mosolya elárulta, hogy nem bánt meg semmit.
– Nem – ingatta a fejét Ned. – Világéletemben úgy gondoltam,
hogy Isten férfit és nőt teremtett, nem pedig királyokat és szolgákat.
Büszkén szolgáltam Cromwell alatt, hogy felszabadíthassuk Angliát.
Örültem, hogy kivívtuk a szabadságunkat. Sajnáltam, hogy ismét
elvesztettük. De ismét büszkén harcolnék Angliáért.
– Nem tehetjük – jelentette ki a nő. – A családunk nem teheti.
Évekbe telt, mire felépítettük a vállalkozásunkat, a raktárat, és most
már saját hajónk is van… Shore kapitány hajója. Megvettük a
szomszédos rakodópartot, és Sarah Velencéből szép árut küld.
Johnnie írnok a Kelet-indiai Társaságnál, Rob pedig orvos… A
Cityben tette ki a tábláját… A mi Robunk! Igazi doktor! Nem
dobhatjuk el mindezt a király fattyáért! Nem tehetjük, Ned. Ezt nem
kérheted tőlünk… a gyerekektől… amikor olyan szépen
boldogulnak. De Shore kapitánytól és Alystól sem, hiszen végre
megállapodtak.
– Nem, nem – sietett megnyugtatni Ned, és megfogta a húga kezét.
– Egyikőtöktől sem kérem. Egyedül megyek Monmouthhoz,
kötelékek és család nélküli férfiként. Ez az én harcom, nem
gyerekeidé. Ha Monmouth hercege a szolgálatába fogad, akkor
egyszerűen csak Ned Ferryman leszek, aki Új-Angliából jött, hogy a
honfitársai segítségére legyen… és semmi sem köti majd hozzám a
Reekie-rakodópartot.
– Nyúlszívűnek tartasz – suttogta bűntudatosan a húga.
Ned megrázta a fejét.
– Nem akarom, hogy újra elveszítsd az otthonodat. Bőven elég,
hogy egyszer megtörtént.
– Nem otthon – felelte halkan Alinor, és a rév mellett álló kis házra
gondolt a Dagályföldén. – De tisztes megélhetést biztosít.
– Hát persze – biccentett Ned. – És talán olyan szerencsésen alakul
a sorsom, hogy végül házat vehetek neked Foulmire-ban, aztán ott
éljük le hátralévő napjainkat… Nézzük az apályt és a dagályt a
kikötőben, nem parancsol nekünk semmiféle lord, nem parancsol
Angliának semmiféle király… Új hajnal hasad.
 London, Szent Jakab-palota, 1685 tavasza

Az újonnan megkoronázott királyné beteg volt: belesápadt a

mellkasába és a hátába nyilalló fájdalomba, és az ágyára halmozott
báránybőr takarók alatt is fázott. Nem akadt orvos, aki ki tudta
volna kúrálni a köhögését, amely bizonyos évszakokban gyötörte.
A szívtelen udvaroncok szerint a betegség öröklődött a családjában,
és azt beszélték, hogy nem fogja megérni a harmincadik évét. Nem
volt hajlandó senkivel találkozni, csak Liviát tűrte meg maga
mellett, aki odafeküdt mellé az ágyba, szeretőként simult hozzá, és
a testével melengette.
Mária Beatrix nem lelt nyugalomra. Lázas hévvel beszélt arról,
hogy megtéríti Angliát, minden lelket megnyer az igaz hitnek,
tűzzel-vassal, ha kell. Köhögött, és kijelentette, hogy fiút kell szülnie,
egy fiút, akit római katolikusnak keresztelnek meg, hogy ezzel is
megerősítsék a megtérést, és hogy hiába élt, ha belehal ebbe a
köhögésbe, ebbe a gyengeségbe, mielőtt egy pápista walesi
herceggel, Anglia igaz hitű trónörökösével ajándékozná meg a
szentatyát.
Livia volt annyira udvaronc, hogy ne szálljon vitába vele, pedig
úgy gondolta, hogy az ország már túl régóta protestáns ahhoz, hogy
visszatérjen a katolicizmushoz, az egyházi birtokok beolvadtak a
magánkézben lévő földekbe, az apátságokat magánházként
építették újjá, az apácákat férjhez adták, a papoknak nyomuk
veszett. Már kövek sem álltak ott, ahol a szerzetesek felépítették a
falaikat, a szentek ereklyéi eltűntek a nagy becsben tartott sírokból,
a zarándokutakat benőtte a fű. A szent élet célját szolgáló földeken
búzát termesztettek, hogy haszonnal eladják. Az angol lordok óriási
vagyonra cserélték el Istent, és nehéz lett volna visszaállítani a régi
rendet.
 – A fiamat a pápa koronázza majd meg – jövendölte a királyné. –
Nem titokban, ahogy minket.
– Önöket Canterbury érseke koronázta meg mindenki szeme
láttára a Westminster-apátságban, ugyebár – javította ki
tapintatosan Livia, akiben felmerült, hogy a királyné talán
magánkívül van.
– Persze el kellett mennünk a Westminster-apátságba, ahogy a
protestánsok elvárták, de az csak üres színjáték volt. A király
gyóntatója előtte már titokban megkoronázott és felkent bennünket
a Whitehall római katolikus kápolnájában.
Livia elszörnyedt. – Kedvesem, ezt soha többet ki ne mondja! Ha
kiderülne, az emberek tombolnának. Lerombolnák a palotát.
– Ez természetesen titok – felelte kissé higgadtabban a királyné.
– De gondoljon csak bele, hogy micsoda dicsőség! Amióta Anglia
eretnekké vált, én vagyok az első királyné, akit az igaz hit
szertartása szerint koronáztak meg. Gondoljon csak erre! Én vagyok
az első királyné a szent életű Aragóniai Katalin és Mária királynő
óta, akinek pap tette a fejére a koronát!
– Mert az egyház változáson ment át! Anglia megváltozott.
– Hát én majd visszaváltoztatom… – A királynét kezdte elnyomni
az álom, és a hangja elhalkult, Livia azonban nem hunyta le a
szemét. A fényűző baldachint bámulva a tekintete hol álmodozóvá,
hol számítóvá vált, mintha bizony a jövőt pillantotta volna meg az
arannyal hímzett nap és az ezüstszállal kivarrt csillagok képében.
Megpróbálta elképzelni, hogy ez a királyné és ez a király képes-e
uralkodni az ország felett, hogy át tudják-e formálni Angliát. Mária
Beatrix álmában megmoccant, mire Livia felé fordult, és akár egy
szerelmes, csókokat hintett a nyakára a fülétől a kulcscsontjáig,
gyengéden hozzásimult, és még erősebben magához szorította.
 London, Reekie-rakpart, 1685 tavasza

A kivörösödött Ned feszengve várta, hogy unokaöccse, Rob és a

család nevelt fia, Matthew megérkezzen vacsorázni. Túlságosan
nagydarabnak érezte magát a fogadószobában, túl esetlennek a
folyóra néző ablak mellett, túl sutának az ebédlőasztalnál. Hozzá
hasonlóan Rowan sem találta a helyét a konyhában, ahol
ügyetlenkedve poharakat, egy palack bort és egy cserépkancsóban
gyenge sört rakott egy tálcára.
– Vidd már! Vigyed! – parancsolt rá a tűzhely mellett izzadó Tabs.
– Te vagy a szolgája, nem? Hát akkor szolgálj!
Rowan letett arról, hogy elmagyarázza, ő olyan szolga, aki nem
szolgál, inkább fogta a nehéz tálcát, és bevitte a fogadószobába.
– Fiam, tedd le, mielőtt leejted! – mondta Ned, és a segítségére
sietett, amikor a poharak aggasztóan összekoccantak. – Egyikünk
sincs itt elemében.
A kandalló mellett ülő Alinor rámosolygott Rowanra.
– Remélem, hamarosan otthon érzed majd magad.
Kopogtak a bejárati ajtón.
– Matthew lesz az, iskolából jön – jegyezte meg Alys, aki épp
kilépett a folyosó végéről nyíló irodából. A férje, Shore kapitány
követte. – Vagy talán Rob, az öcsém érkezett meg a szokásosnál
korábban.
Ned Rowan felé fordult, és intett a fejével.
– Rajta, fiam!
– De mit csináljak? – suttogta a lány.
– Csak nyiss ajtót, aztán lépj hátra, és hajolj meg! Ne légy
félkegyelmű!
Rowan elkeseredett pillantást vetett a férfira, de azért az ajtóhoz
ment, és kinyitotta. Magas, karcsú, ötven év körüli férfi lépett be
az előtérbe, szó nélkül a lány kezébe nyomta rojtdíszes kalapját,
köpenyét, aztán indult is tovább a fogadószobába. Rowan már
készült becsukni az ajtót, amikor kiáltás harsant a rakodóparton:
– Várj még!
A lány bizonytalanul várta, hogy a tizenöt év körüli, hosszú lábú
fiú fürgén nekiiramodjon a macskaköves úton a nyitott ajtó felé.
– Nahát! Egy új szolga! – kiáltotta a fiú, amikor odaért. – Ned
bácsikámmal jöttél? Amerikából?
Rowan biccentett, de a fiú máris elsiklott mellette, és beszaladt
a fogadószobába. A szoba ajtaja becsukódott, és a lány arca
elkomorult, mert belehasított az önsajnálat. Furcsa volt
belegondolni, hogy mi minden áll a magányosnak tűnő férfi mögött,
aki a Hajnalföld hideg folyója mellett árván álló kunyhójában
lakott: család, ház, vállalkozás London nagy folyójának a partján.
Míg ő – akit körülvett a családja, akinek az ősei már az idők hajnalán
is éltek, akinek az otthont Montaup sziklái jelentették – egyedül
találja magát egy különös, lapos, észak felé néző vidéken.
Ned közben a fogadószobában üdvözölte Robot, akivel huszonöt
éve találkozott utoljára.
– A doktorok táblája az ajtódon, fél London hozzád jár gyógyulni,
és feleséged, fiad van! Úgy örülök! Ez jóval több, mint amiről
álmodoztunk azon a napon, amikor Chichesterbe küldtünk a
patikáriushoz tanoncnak. Anyád sírt, hogy elveszíti az ő kicsi fiát!
– Emlékszem, pénzt adtál, hogy ennivalót vegyek, ha a
patikáriusnál nem kapnék eleget! Te segítettél nekem először,
bácsikám, aztán szerencsével jártam Padovában az egyetemen, és
Velencében is, ahol orvosként dolgoztam – felelte Rob.
– Hála az égnek, hogy biztonságban kijutottál onnan.
– Ó, az már régen történt, és nem is emlegetjük. – Rob a család
nevelt gyermeke, Matthew felé pillantott. – Jobb a fiúnak, ha nem
beszélünk róla.
– Valami titok? – vonta össze ősz szemöldökét Ned.
– Bizonyos dolgokról bölcsebb hallgatni – szögezte le Rob.
– Egy fiúgyereknek tudnia kell, hogy ki az apja.
– Azt csak az anyja tudja – válaszolta Rob, és az ajka halvány
mosolyra húzódott. – Livia búcsút mondott nekünk, amikor férjhez
ment Sir Jameshez. Itt hagyta a fiát anyámnak és a nővéremnek,
hogy neveljék fel a saját gyermekükként, és hátra sem nézett. Nem
emlegetjük, és Matthew sosem kérdez róla. De van, amit el kell
mondanom… Julia, a feleségem elnézést kér, reméli, hogy holnap el
tud jönni látogatóba.
– Hát persze – hagyta rá Ned, aztán Matthew-ra pillantott, aki őket
nézte. – No de mi a legényke neve? Nem a te vezetéknevedet viseli?
– Nem! Livia Piccinek nevezte magát, mielőtt házasságot kötött
volna, hogy nemesi nevet és címet szerezzen… néha Da Piccinek…
és Matthew is ezt a nevet használja. – Rob a fiú felé fordult. – Épp azt
mesélem Ned bácsikádnak, milyen jól haladsz a tanulmányaidban.
– Szorgalmas vagyok, bármit is gondol rólam Alys mama! –
biztosította őket a fiú. – Szerencsésnek mondhatom magam, hogy
helyem van a jogászkollégiumban, a Lincoln’s Innben.
Alys megkínálta egy pohár vízzel hígított borral.
– Latin nyelven kellett beszédet mondania! El tudod képzelni?
– Nagyszerű, fiam! – Ned Matthew felé nyújtotta kérges kezét. –
Ha arra gondolok, hogy lesz a családban egy jogász!
Susie, a cseléd bedugta a fejét.
– Most tálaljam a vacsorát?
– Igen – felelte Shore kapitány. – Nem várunk Johnnie-ra.
Mindenki az asztalhoz húzta a székét, miközben Tabs, a
szakácsnő, Susie, a cselédlány és Rowan egyik fogást a másik után
hozta. Volt étel, amit a pékségben vettek, és volt, ami az otthoni
tűzhelyen készült; a hideg vaj a kamrából került az asztalra, a
gyenge sört az udvar túloldalán, a malátacsíráztatóban főzték.
Hallották, hogy nyílik a bejárati ajtó, és már be is lépett a szobába
Alys fia, Johnnie. A kalapját a kezében tartotta, barna haját
összeborzolta a szél, amíg a Cityből jövet átkelt a folyón.
– Nagyanya, anya, sajnálom, hogy elkéstem. Meg kellett várnom,
hogy befusson egy postahajó, és csak akkor jöhettem el, amikor
elolvastam a küldeményeket. – Barna szeme felcsillant, amikor a
tekintete megállapodott a nagybátyján. – Maga csakis Ned bácsikám
lehet! Uram! Isten hozta itthon!
 Ned felállt, és megölelte a jó külsejű férfit.
– Nézzenek oda! Egy tizenegy éves kislegényt hagytam itt, és
mostanra dolgozó ember lettél.
Johnnie mindkét hüvelykujját bedugta a mellénye zsebébe, és
megperdült, hogy a nagybátyja szemügyre vehesse elegáns, hímzett
kabátját és sötét bíborvörös térdnadrágját. Az anyja aranyosbarna
haját és szögletes, őszinte arcát örökölte. Ned jót nevetett Johnnie
hiúságán, megpaskolta a vállát, aztán leültek az asztalhoz.
– Mindig is a Kelet-indiai Társaságnál akart dolgozni – mesélte
büszkén Alys, és letett egy tál ételt a fia elé. – Már önállóan
kereskedik.
– Valóban? – nézett rá Ned. – És miféle áruval?
– Főleg selyemmel és szárazáruval – felelte Johnnie, miközben
vágott magának egy szeletet a lepényből. – Rob bácsikámnak
ópiumot szerzek, anyámnak fűszereket, hogy eladhassa a
szatócsoknak. És indiai selymet küldök a szárazföldön Velencébe,
a testvéremnek, Sarah-nak, a tengeren pedig ide. – Felkapta a fejét,
mivel Rowan ügyetlenül odatartott elé egy tálat. – Hát ő meg
kicsoda?
A lány nem hajolt meg, és nem sütötte le a szemét, ahogy egy
tapasztalt szolga tette volna. Azt sem várta meg, hogy a gazdája
feleljen helyette, mintha rabszolga lenne. Ehelyett úgy nézett a
férfira, mintha egyenlőek lennének.
– Rowan vagyok. A nagybátyjával, Neddel jöttem.
– Rabszolga? – fordult Ned felé Johnnie.
– Dehogy!
– Én döntöttem úgy, hogy szolgálni fogom – magyarázta Rowan.
A férfi rámosolygott.
– Ez úgy hangzik, mintha Nednek megtisztelve kellene éreznie
magát.
– Neki nem kell megtisztelve éreznie magát – javította ki komoly
képpel a lány. – Én pedig nem vagyok rabszolga. Van egy
megállapodásunk.
– Egy bennszülött leveller – súgta oda halkan Rob az anyjának. –
Úgy vélem, Ned bácsikám emberére akadt.
 – És mi egyenlőek vagyunk? – faggatta Johnnie mosolyogva
Rowant. – Mindannyian egyenlőek? A nagybátyám, Ned, akivel
megállapodtál, hogy szolgálod, a fiatalabb nagybátyám, Rob, aki
orvos, az anyám és a nagyanyám, akik a rakodópart tulajdonosai, és
Shore kapitány, az odakint horgonyzó hajó tulajdonosa? Nincsenek
feletted állók?
Rowan Alinor felé lesett, hogy válaszolhat-e a kérdésre, és amikor
a nő biccentett, halkan így felelt:
– Uram, biztosra veszem, hogy ez egy nagyszerű család. Én
azonban a Nép egyik sarja vagyok. És reggelente hozzánk ér el
legelőször a napfény.
– Micsoda kopernikuszi gondolat! – Robot igencsak szórakoztatta
kettejük párbeszéde.
– Tudja egyáltalán, hogy merre kel fel a nap? – szegezte Johnnie-
nak a kérdést Rowan.
A férfi habozott, majd felemelte a jobb kezét.
– Arra, ugye?
– Arra nem észak van? – kérdezte Rob.
– Lefelé a folyó mentén – adta meg a választ Alys a fiának. – Nahát,
hogy nem tudtad!
– Mindenkinek óriási szerencséje, hogy én viszont tudom! –
kacagott fel Shore kapitány.
Alinor kelet felé mutatott.
– Valóban arra van – ismerte el Rowan.
– De hát ez nekünk nem is fontos – jegyezte meg Johnnie. – Hiszen
Londonban a címek számítanak, az utcák neve, nem pedig a
csillagok szerint tájékozódunk.
– Az utcáikat nem ismerem – vallotta be a lány. – De a szabad ég
alatt mindig tudom, hogy hol vagyok. És ha az utcáik
összeomlanak…
– Megesett már, hogy porig égtek – bólintott Alinor.
– Akkor csak az égbolt marad. Maguk nem fogják tudni, hol
vannak. Én azonban mindig tudni fogom. – Ezzel elvette a kiürült
tálat Johnnie elől, és visszament a konyhába. Ned halkan
felnevetett.
 – Azt hinné az ember, hogy hétköznapi dolgokról társalog, aztán
egyszer csak azon kapja magát, hogy a csillagokról vagy a szél súgta
szavakról beszél.
– De mihez kezdesz vele? – tudakolta Rob, amikor Rowan után
Susie is elhagyta a szobát. – Egyértelmű, hogy nem jó szolga.
A két testvér, Alinor és Ned összenéztek, és cinkos mosollyal
nyugtázták a szavait.
– Ó, Rob, nagyszerű orvos vagy, mégsem látsz túl az orrod hegyén
– fordult felé az anyja. – Hát nem vetted észre, hogy Rowan nem fiú,
hanem lány?
– Lány? Egy indián lány? – kiáltott fel Alys. – Én sem tudtam!
– Az áldóját! – morogta Shore kapitány.
– De miért visel ilyen holmikat? – akarta tudni Johnnie.
– Egyszerűbbnek tűnt, ha utazás közben fiúnak öltözik –
magyarázta Ned. – Most azonban olyan helyet kell találnom neki,
ahol lányként is biztonságban van, és olyan munkát, amit lányként
végezhet. Nem vihetek magammal lányt oda, ahová készülök.
– Hová készülsz, bácsikám? – kérdezte Rob.
– Arról jobb, ha most nem beszélek.
Johnnie azonnal érzékelte a veszélyt.
– Valami bajra számít, uram?
Ned azonban csak megrázta a fejét, és nem felelt.
– Bácsikám, túl régóta voltál távol – szólalt meg ismét Rob. – Ez
már nem ugyanaz az ügy, és nem ugyanaz a Stuart. Cromwell
meghalt, és eltemették. Meghalt már az a Károly is, akit visszahívtak
a trónra, és amikor királyi fivére, Jakab fejére került a korona,
„Vivat Rex!” kiáltással fogadták. Senkinek sincs ínyére a király
vallása, és nem sokan rokonszenveznek vele. De az ország őt
választotta. Nem lesz újabb polgárháború.
– Talán nem – válaszolta kurtán Ned.
Matthew kíváncsian pillantott egyik eltökélt arcról a másikra.
– Bizton állíthatom, hogy véget ért a háború, amelyben harcoltál
– szólt Rob a nagybátyjához –, és nem is lesz másik.
– Jobb, ha erről nem beszélek.
 London, Szent Jakab-palota, 1685 tavasza

Mária Beatrixot haza kellett támogatni a parlament

nyitóünnepségéről. Livia a királynéi magánlakosztály ajtajában
várta, átölelte, és egy székhez kísérte. Azon volt, hogy mielőbb
lesegítse a királynéról a súlyos palástot, és miközben leemelte a
koronát a fejéről, úgy tette le, mintha értéktelen holmi volna.
– Túl sok ez – zsörtölődött. – Mondtam, hogy nem kellene
odamennie.
De Mária Beatrix csak a fejét rázta, és belekortyolt a vízzel hígított
borba.
– Nem a korona súlyával volt baj… az semmiség… hanem amiket
mondtak! – kiáltott fel. – Amiket ő mondott!
– Miért, mit mondtak? Mit merészeltek mondani?
Mária Beatrix közelebb húzta magához Liviát, hogy suttogva
folytathassa.
– A király maga! Tőle hallottam a legnagyobb szörnyűséget! Azt,
hogy… meg fognak szállni bennünket!
Livia megdöbbent.
– Megszállni?
– Argyll grófja… mindenre elszánt lázadó… Vannak hajói és
katonái. Szövetségre lépett Monmouth hercegével, a néhai király
fiával, és megesküdtek, hogy letaszítanak minket a trónról!
– Micsoda? – lehelte Livia.
– A király ezt tudatta a parlamenttel. Argyll magához rendelheti
az összes skótot. Ő a Campbell-klán feje, több ezren vannak.
Emellett ádáz presbiteriánus… tehát követni fogja az összes
eretnek. A tetejébe Angliában mindenki szereti Monmoutht… azt
akarták, hogy a néhai király ismerje el törvényes fiaként, és
helyettünk őt tegye az örökösévé. Most pedig összefogtak a gróffal,
és valahol Skóciában már partra is szálltak. El fognak indulni
London ellen. Ezreket gyűjtenek a zászlójuk alá.
– De miért jelentette ezt be a király? – faggatta Livia. – Miért hozta
mindenki tudomására? Nem lehet, hogy így mindannyian átállnak
hozzájuk?
– Úgy vélte, ravaszul cselekszik – felelte bizonytalanul a királyné.
– Úgy gondolta, így sikerül túljárnia az eszükön, és a parlament
megadja neki mindazt, amit kér: pénzt, amiből felállíthat egy
állandó hadsereget, és a jogot, hogy harcba hívja a polgárőrséget. A
parlament igen gonosz, és nem bízik meg az uralkodókban… Sosem
engedélyezi, hogy királynak serege legyen. Ám a férjem diadalt
aratott. Annyira rájuk ijesztett, hogy új hatalommal ruházták fel.
Több pénzt kap, amiből saját sereget szervezhet. Azt állítja, hogy ez
győzelem számunkra… azt mondja, ez győzelem minden uralkodó
számára… – A nő kétkedve pillantott fel Liviára.
– Nos, igen, amennyiben az új hadserege le tudja győzni a grófot
és Monmouth hercegét.
– De mindkettőt nem! Együtt senki sem győzheti le őket! – A
királyné elfordult az őket figyelő udvaroncoktól, és azt suttogta,
hogy a hálótermébe megy. Livia biccentéssel jelezte az inasnak,
hogy nyissa ki az ajtót, vegye fel a királynét, vigye át a hálótermébe,
majd csukja be az ajtót az aggódó tekintetű udvaroncok előtt.
Aztán letérdelt Mária Beatrix elé, és dörzsölgetni kezdte
gyűrűktől nehéz kezét.
– Meg kell nyugodnia! Olyan békésnek kell lennie, mint amilyen a
vetésre váró föld. Egy fiúgyermek születése mindannyiunk számára
a biztonságot jelenti majd.
– Túl késő lesz a gyermekem számára, ha Argyll és Monmouth
elindul London felé. Semmi sem menthet meg bennünket, ha az
emberek Monmouth mögé állnak! Ő volt az angol hadsereg vezére,
és mindenki szerette… Még én is szerettem, mindannyian
szerettük… Olyan csinos fiatalember volt, olyan elbűvölő, a király
imádott fia…
– Nem, nem…
– És van már saját fia is… egy fiúgyermek, aki a trónunkat
örökölheti. Sőt, két fia is van, három fia is van! Isten megáldotta…
nem is tudom már, hány örökössel! Protestáns örökösökkel. Isten
talán a trónt is neki adja!
– Nem! Nem! – Livia egyre tehetetlenebbnek érezte magát az ifjú
királyné fokozódó elkeseredése láttán. Aggódva hallgatta hadaró
beszédét, és átérezte a riadalmát. – Nem! Pontosan tudja, hogy az Úr
önt választotta arra a feladatra, hogy elhozza Angliába az igaz hitet.
Maga a pápa küldte ide. Hiszen még csak egy hónapja királyné!
Isten nem…
– Ennél több talán nem is jut nekem! Négy hete vagyok királyné!
Mindössze négy hete, és egy hadsereg máris megindult ellenünk.
Nem kellünk nekik! Gyűlölnek engem!
– Nem, dehogy gyűlölik – tartott ki rendületlenül Livia, bár érezte,
hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét. – És egyébként is, kit érdekel,
hogy mit akar a nép?
 London, Reekie-rakodópart, 1685 tavasza

Rob vonakodva mutatta be a feleségét a nagybátyjának, mert tudta,

hogy a nő azonnal ellenszenvesnek találja majd Nedet, aki kétkezi
munkás és Cromwell száműzött katonája volt, Ned pedig léha
divatbolondnak tartja majd Juliát.
Alinor a szobája ablakából látta, hogy a házaspárt szállító ladik
már ott ringatózik a horsleydowni lépcsőnél, ezért az ajtóhoz ment,
és leszólt a földszintre:
– Susie, nyisson ajtót. A doktor úr és Mrs. Reekie megérkeztek.
Susie helyett azonban Rowan sötét fürtjeit pillantotta meg, aztán
a mosolyát is, amikor a lány felnézett rá a lépcső aljáról.
– Susie kint van az udvaron. Nyissam ki én az ajtót?
– Szent ég, csak azt ne! – nevette el magát Alinor. – Mrs. Julia még
dührohamot kapna. Küldd Tabset, te pedig ne kerülj a szeme elé!
Rowan bólintott, és máris hívta Tabset, aki a kezét a kötényébe
törölgetve kilépett az előtérbe.
– Adj isten, Tabs! – köszönt neki Rob. A felesége elhűlt az ajtót
nyitó szakácsnő láttán. – Anyámhoz jöttünk.
– Az emeleten – vetette oda Tabs, és már indult is vissza a
konyhába. – Mrs. Shore pedig az irodában van – szólt hátra a válla
felett.
– Ó, beszélnem kell Alysszal! – jelentette ki Rob, és mit sem
törődve azzal, hogy a felesége megérintette a karját, már ment is a
raktár felé.
Julia lassan lépkedett fel az emeletre, Alinor szobájának zárt
ajtaja előtt összeszedte magát, mielőtt kesztyűs kezével bekopogott
volna.
– Anyám – üdvözölte Alinort színtelen hangon, futólag arcon
csókolta, majd leereszkedett a pamlagra.
 – Julia, kedves, hogy vagy? – tudakolta az anyósa. – Sajnálom,
hogy tegnap nem érezted magad elég jól a látogatáshoz.
– A fejem… – felelte a nő, meglazította a szalagjait, és úgy vette le
a kalapját, mintha a tollak súlyát is túl soknak találná.
– Adnom kellene neked egy gyógyteát. – Alinor az előtte heverő
muszlinzacskók felé intett, amelyeket azért varrt, hogy
teakeveréket töltsön beléjük.
Julia úgy kapta el a tekintetét a zacskókról, mintha zavarná, hogy
az anyósa dolgozik.
– Robtól laudanumot kapok. Egyedül az segít.
– De azért nem mindennap, ugye?
– Laudanum nélkül semmire sem vagyok képes – mondta
mosolyogva a nő, mintha ez valami kivételes teljesítmény volna.
– Nekem mindig muszáj elfoglalnom magam.
– Engem nem arra neveltek, hogy dolgozzak – jelentette ki
ellentmondást nem tűrő hangon Julia.
Alinor biccentett, és összeszorította a fogát, nehogy visszavágjon.
– Tudom, kedvesem – mondta végül. – Hogy van Hester? Kár,
hogy nem hoztad magaddal. Már olyan rég nem láttam.
– Bárcsak Rob hajlandó lenne szerezni egy rendes hintót… – Julia
halk, panaszos hangja elhalt. Hesternek, a lányának dongalába volt,
ezért a bal lábát egy fémből készült merevítővel próbálták
kiegyenesíteni. Julia már korán leszögezte: nem engedheti meg,
hogy a gyermek egy ladikban keljen át a folyón. Már az esküvőjük
napján hintót kért Robtól, és ezt a kívánságát az eltelt tizennégy év
minden egyes hónapjában megismételte.
– Hát, akkor nekem kell meglátogatnom titeket – bólintott
vidáman Alinor, mert így akarta elkerülni a hintó állandó
felemlegetését.
– Nincs az túl messze? Persze ha lenne hintónk, elküldhetnénk
anyámért.
Alinor megkönnyebbülten hallotta a lépcső felől közeledő
dobogó lépteket.
– Te vagy az, Ned?
Amikor a férfi belépett a szobába, először azt hitte, Julia Reekie
biztosan veszekszik az anyósával, mert olyan durcásnak tűnt. Fel
sem állt, hogy üdvözölje, ehelyett hátrahanyatlott a pamlagon,
mintha kimerült volna. Aztán Ned észrevette, milyen sápadtra
púderezte az arcát, milyen fényes selyemből készült a ruhája –
ebből rájött, hogy a nő az udvar hölgyeinek divatos bágyadtságát
utánozza, és arra is, hogy Rob, az unokaöccse megmenekült a hamis
házasságtól Livia Averyvel, aki egyetlen pillanatra sem hagyott fel
a cselszövéssel, ám ezután a biztonságos megoldást választotta, és
egy olyan nőt vett el, aki a világon semmit sem csinál.
Megfogta Julia kesztyűbe bújtatott ujjai hegyét.
– Megtiszteltetés, hogy megismerhetem.
– Ülj csak le, Ned! – biztatta Alinor.
A férfi a munkaasztal túloldalán álló székhez lépett.
– Rob is magával jött, Mrs. Reekie?
– A raktárba ment a nővéréhez, Mrs. Shore-hoz – felelte a nő. –
Én képtelen vagyok elviselni az ottani zajt.
Ned nagyon ügyelt, hogy ne nézzen össze Alinorral.
– Képtelen?
– Ned, kérsz egy csésze forró csokoládét? – kérdezte a húga.
A férfi felállt a székből.
– Nem, majd Robbal iszom egy kis gyenge sört az irodában. De
felküldöm a szolgalegényemet a csokoládétokkal.
Julia halk, riadt kiáltást hallatott, és kihúzta magát.
– A bennszülöttet ne! – szakadt ki belőle. – Könyörgök, az be ne
jöjjön ide…
– Küldd fel Susie-t! – szakította félbe Alinor, és figyelmeztető
pillantást vetett a bátyjára. – Julia, kedves, ne…
– Aztán mi a gond a fiúval? – tudakolta halkan Ned.
– Félnék tőle – felelte Julia. – Amiket hallottunk a fajtájáról. Hogy
teljesen elvadultak! Anyám megengedi, hogy a házban töltse az
éjszakát? – fordult Alinor felé. – Nem fél, hogy esetleg… Úgy értem,
az ilyenekben nem lehet megbízni.
– Ned! – szólt rá Alinor a bátyjára, hogy megakadályozza dühös
kifakadását, majd Julia felé fordult, és szelíden ennyit mondott: –
Kedvesem, nem kellene elhinned mindent, amit az újságban
olvasol. Rowan a vendégünk, és nagyon szívesen látott teremtés.
– Teremtés? – ismételte meg Julia kérdő hangon. – Csak nem arra
céloz, hogy az a bennszülött egy lány? – Elborzadva Ned felé
pillantott. – Idehozott az otthonába egy indián asszonyt?
Ned keresztbe fonta a karját a mellén, és figyelte, hogyan próbál
uralkodni magán a húga.
– Szívesen látott fiatalember – helyesbített Alinor. – De mindegy
is, hiszen tudod, hogyan értem! Mindegy… Ned, küldd fel Susie-t a
csokoládéval!

Ned Alysszal és Robbal sört iszogatott a raktár irodájában, amikor

hallották, hogy nyílik a bejárati ajtó.
– Johnnie lesz az – mondta Alys. – Minden héten eljön, hogy
megcsinálja a könyvelést.
Johnnie a keskeny előtérben épp levette vastag zekéjét, kalapját,
és a holmikat átnyújtotta Rowannak.
– Hát újra találkozunk. Eligazodsz Londonban? Tudod, hogy mi
a neve ennek az utcának?
A lány bólintott.
– Shad Thames Street.
– Nagyszerű – dicsérte meg a férfi. – Én pedig emlékszem, hogy
merre van kelet. – Meg is mutatta. – Jártál már odakint, hogy
megnézd a többi utcát is? Átmentél a folyón a Citybe?
– Voltam Tabsszel a piacon.
– A piacon? És mit gondolsz róla? Forgalmas?
– Döglöttétel-szaga van – jelentette ki nyersen a lány, amivel
sikerült megnevettetnie Johnnie-t.
– Látnod kellene a London Bridge-et, látnod kellene a Towert. –
A férfi elhallgatott, majd így folytatta: – Mi lenne, ha én… – Nem
fejezte be a mondatot, de aztán újra próbálkozott: – Esetleg…
Alys odakiáltott a raktárból:
– Te vagy az, fiam?
– Mennem kell – szabadkozott Johnnie.
 Rowan utat adott neki, de Johnnie még nem indult el a folyosó
vége felé.
– Van szabadnapod?
– Szabad? – bámult rá a lány. – Mihez szabad?
A férfi rájött, hogy Rowan nem érti, miről beszél, és hogy
áthidalhatatlan szakadék választja el a világaikat.
– Semmihez – hagyta annyiban, rámosolygott a lányra, és
továbbment.
– Á, itt a Társaságnál dolgozó emberünk! Alig győzöd a munkát? –
tréfálkozott Rob, miközben Johnnie megcsókolta az anyját, és kezet
rázott Ned bácsikájával.
– Egy teaszállítmányt várok – felelte békésen Johnnie. – Nincs
tennivalóm, amíg meg nem érkezik. És nem veszem zokon a
becsmérlést egy orvostól, akinek a betegei legfeljebb kilenchavonta
mutatnak gyarapodást.
– Jártál Gregsonéknál? – tudakolta Alys.
Johnnie és Rob összenézett. Mindenki tudott arról, hogy Alys
szeretné, ha a fia feleségül venne egy fiatal nőt, akinek virágzó
vállalkozása van.
– Még nem. Jövő héten megyek vacsorázni hozzájuk. De van itt
valami fontosabb… Leveled jött, anya. A testvéremtől.
Alys örömében felkiáltott, feltörte a levél pecsétjét, és hangosan
olvasni kezdte a levelet:

Kedves anyám, drága nagyanyám!

Sajnálom, hogy olyan sokáig nem írtam, de a szokásosnál több

a dolgunk, mert az egyik közeli templomban kicserélik a
drapériákat, a textileket, újakat vesznek helyettük, és minket
bíztak meg azzal, hogy eladjuk a régi selymeket. Így aztán most
tele van a raktáram poros, öreg, selyemből készült
oltárterítőkkel, gyönyörű miseruhákkal, függönyökkel, a
szobrokat és síremlékeket díszítő drapériákkal, amik egész
vagyont érnek, csak ki kell tisztítani és itt-ott megvarrni őket.
Felipe eladja a templomnak a selyemszállítmányt, amit Johnnie
 Japánból, a holland kereskedőjétől küldetett ide. Az új királynak
és királynénak nem lesz szüksége miseruhákra és
oltárterítőkre az új királyi kápolnába? Úgy halljuk, pápistává
teszik az egész országot!

Alys abbahagyta az olvasást.

– A többi a selymekről szól… Ó! – folytatta aztán más hangon. –
Ezt írja:

Küldök egy igen értékes szállítmányt, ami nem más, mint két
gyönyörű lányunoka! Szeretném, ha Mia és Gabrielle elutazna
hozzátok egy jó időre látogatóba, ha ti is beleegyeztek. Ebben a
városban nagyon nehéz biztosítani, hogy fiatal lányként olyan
életük legyen, amilyet kívánok nekik. A jó családból származó
lányokkal igen szigorúak, otthon tartják őket, és egyáltalán nincs
társaságuk. Nem könnyű tutort keríteni nekik, az pedig
egyenesen lehetetlennek tűnik, hogy találjak valakit, aki
természettudományokat és filozófiát tanít nekik. Lányok
számára szinte csak a zárdákban van lehetőség némi oktatásra.
A lányaimat nagyon érdekli a tudomány, ami Velencében bajos
dolog, mivel itt a nőket főleg a vallás tanulmányozására
biztatják. Gabrielle különösen a gyógyfüvek és növények iránt
érdeklődik – akár a drága nagyanyám. Felipe szerint az ilyen
korú velencei lányoknak két év múlva jegyesük lesz, három éven
belül férjhez mennek, és tizennyolc esztendősen már bölcsőben
ringatják a gyermeküket, ami megold minden gondot… én
azonban azt mondom, hogy a gyermekeim angol lányok, nem
akarom, hogy fiatalon házasodjanak, és aztán a férjük kezébe
kerüljön az életük irányítása.
A lányokkal is beszéltünk erről, és szívesen utaznának
Angliába. Mindig is úgy gondoltam, hogy egyszer sor kerül egy
ilyen látogatásra, csak azt nem hittem volna, hogy ilyen hamar!
Természetesen kifizetem az ott-tartózkodásuk költségeit, és ha
sikerül tanárokat találnotok nekik, akkor az ő díjukat is. Kérlek,
vonjátok le az összeget az egyenlegünkből. A lányok igazán
 kedvesek, nem okoznak semmi gondot, az egyetlen hibájuk az a
fene éles eszük. Azt hiszem, tőled örökölhették, anyám, hiszen te
olyan tehetséggel intézed az üzleti ügyeket – és tőled, drága
nagyanyám, aki annyira rajongsz a növényekért. Engem aztán a
kalapokon és a pénzkeresésen kívül semmi sem érdekel, így nem
is foghatja rám senki, hogy én neveltem olyan lányokat, akik
tanulni és gondolkodni akarnak.
Felipe azt mondja, figyelmeztesselek benneteket: ha sikeresen
megszabadítotok bennünket a két lányunktól, akkor hamarosan
küldi a sorban utánuk következő két fiút is. Davidnek a
tengerészethez kellene belépnie, Luca pedig igen tehetséges
muzsikus, én legalábbis így gondolom. Felipe persze csak
incselkedik velem, mivel tudja, nem viselném el, hogy elváljak
bármelyik gyermekemtől. Nagy megkönnyebbülés tudni, hogy
Shore kapitány rendszeresen hajózik Velence és London között –
így sosem érzem, hogy távol lennék tőletek. Ha pedig véletlenül
valami gond adódna – akár csak egy rövid időre is –, akkor bármi
legyen is az, küldjétek azonnal haza a lányokat.
Anya, kérlek, mondj nemet, ha ezt túl soknak érzed. Kérdezd
meg Johnnie-t, hogy mit gondol a dologról, és kérd meg, hogy írja
meg nekem a véleményét. Mondd meg neki, hogy az egyik
Indiából érkezett selyem gyönyörű. Szép haszonnal el tudom adni
itt, de tudassa velem, ha inkább azt szeretné, hogy továbbküldjem
Shore kapitánnyal. Sárga selyem aranyszállal, egy rőf széles, tíz
rőf hosszú.
Sietve írok, mert egy holland hajó délelőtt indul Londonba, és
ha most eljuttatom a levelet a kapitányához, akkor elviszi
Angliába. Szeretettel gondolok rátok, drága anyám, még drágább
nagyanyám, mint mindig, és remélem, az egész család jól van,
ahogy mi is…

Sarah

– Micsoda összevisszaság uralkodik a fejében – csóválta a fejét

Johnnie. – És hogy tudod elolvasni az írását? Az utolsó bekezdést a
lapszélre körmölte oda, merőlegesen a többire.
– Én szeretem az összevissza gondolatait – mosolygott rá az anyja.
– Hát nem lenne csodás, ha velünk lennének a lányai?
– Julia szívesen vendégül látja őket Hatton Gardenben – szólalt
meg Rob.
Alys és Johnnie úgy tettek, mintha meg sem hallották volna az
udvarias hazugságot.
– Anya, elboldogulsz a két lánnyal?
– Ó, igen, főleg most, hogy megvan a második raktárunk is. Tabs
Susie-val ott alhat, a lányok pedig felmennek a helyükre a padlásra.
– A szolgálók kvártélyánál azért biztosan elegánsabb szobákhoz
vannak szokva – mutatott rá Rob.
– Én már nem sokáig leszek útban – sietett megjegyezni Ned.
– Szerintem a szállásuk a legkisebb gond – mondta Johnnie, és
újra beleolvasott a levélbe. – Filozófia és természettudomány? És az
egyikük a gyógyfüvek és növények iránt érdeklődik?
– No és a Szent Megváltó? – vetette fel Rob. – Az iskolába
természetesen csak fiúk járhatnak, de az új igazgató felesége
lányoknak is tart órákat a saját fogadószobájukban. Azt mondják,
ugyanazokat a tárgyakat tanulják, mint a fiúk! És Hester nevelőnője
is taníthatja őket, míg el nem kezdődik az iskolaév.
– Micsoda remek ötlet! – dicsérte meg Alys csillogó szemmel. –
Shore kapitány el is hozhatná őket, amikor hazaindul Velencéből.
Június közepén hajózik ki. Bácsikám, ha itt hagynád Rowant, akkor
ő lehetne a szobalányuk. Megszabadulhat a fiúruhától, és
gondoskodhat a két lányról.
– De vajon akarná ezt Rowan? – tette fel a kérdést Rob. – És be
van tanítva erre a feladatra?
– Rowan azt teszi, amihez kedve van – felelte konokul Ned. – És
nem kell betanítani, mint egy kutyát.
– Nem, persze hogy nem… Nem akartam tiszteletlen lenni. Csak
azon töprengtem, hogy megfelelne-e neki a munka. Megkérdeznéd
tőle?
– Alys megkérdezheti, ha szeretné – felelte Ned kevéssé
segítőkészen.
 – Majd én! – szólt közbe Johnnie. – Lehet, hogy a kötelességének
érezné elvállalni, ha anya fordulna hozzá ezzel.
Alys összeszedte a macskakaparással írt levél lapjait.
– Megyek, felolvasom anyámnak és Juliának.
– Te pedig gyere velem, és nézz bele a gyógyfüves hordómba –
javasolta Ned Robnak. – Hoztam egy mohafajtát, ami talán
érdekelni fog. Az indiánok sebeket kezelnek vele, mert elállítja a
vérzést. – Ezzel el is indultak a raktárba vezető ajtó felé, Johnnie
pedig átvágott az előtéren, és átlépte a konyha magas kőküszöbét.
A térdnadrágos Rowan az asztalnál állt, és férfiingének ujját
feltűrve, könyökig lisztesen, ügyetlenül tésztát dagasztott. Tabs az
asztal végén ült.
– Finoman! Finoman! – intette a lányt. – Dagasztani kell, nem
agyonverni! – Amikor Johnnie belépett, a szakácsnő felpattant. –
Johnnie úrfi! – üdvözölte örömmel. – De jó látni! Iszik egy kis gyenge
sört? Meg egy almás táskát, amikor kisül? Már ha nem esik össze a
tészta…
A férfi rámosolygott.
– Adj isten, Tabs! Csak Rowannal szeretnék egy szót váltani.
– Verd le a lisztet a kezedről, vedd le a kötényt, és menj be a
fogadószobába a fiatalúrral! – utasította a lányt a szakácsnő.
Rowan követte Johnnie-t a fogadószobába. A hűvös helyiség
észak felé, a folyóra nézett, a megemelkedett vízről visszaverődő
kora nyári fény táncoló, zöldes foltokat vetített a mennyezetre. A
lány letűrte az inge ujját. Johnnie csak nézte, ahogy némán áll, és
éberen figyel, miközben az járt a fejében, hogy mennyire
különbözik az angol nőktől.
– Mrs. Shore meghívja magához egy időre a lányunokáit
Velencéből – vágott bele. Látta, hogy Rowan szeme résnyire szűkül,
és ebből sejtette, hogy a lány még nem hallott a család itáliai ágáról,
ahogy Velencéről sem. – Mrs. Shore-nak… Alysnak, az anyámnak…
van egy lánya, Sarah, a testvérem… Nagyon kedves a szívemnek.
A férjével és a gyermekeivel Velencében él, távol innen… Hajóval
több mint harminc nap. Négy gyerekük van, és a két legidősebb…
két lány… idejön látogatóba. Ha gondolod, lehetnél a szobalányuk.
Ha szeretnéd. Nem muszáj. De így lenne foglalkozásod, lenne
számodra egy biztonságos hely. – Önmagát is meglepte, hogy
hajlandó ezzel vesződni.
– Mi lenne a dolgom?
– Reggelente bevinni nekik a reggelijüket, és segíteni a
mosdásban, öltözésben. Takarítani a szobájukat, kimosni a
fehérneműjüket. Ha elmennek otthonról, el kell kísérni őket, vinni
a csomagjaikat, elvégezni a feladatokat, amikkel megbíznak. Este
segíteni kell nekik átöltözni, aztán később lefeküdni. Gondolom, te
javítanád a ruháikat, és te fésülnéd meg őket.
– Még gyermekek? Kislányok, akiknek segíteni kell az öltözésben
és az evésnél?
– Nem, már ifjú hölgyek – felelte a férfi. – Az egyik… – Egy
pillanatra elgondolkodott. – Az egyik tizenhárom éves, a másik
tizenkettő.
Rowan úgy meredt rá, mintha nem lány, hanem valóban fiatal
férfi lenne: mintha a nadrág viselése olyan őszintévé tette volna,
amilyen egy tengernyi selyembe, csipkébe, alsószoknyába öltözött
ifjú hölgy sosem lehet.
– Nem, ezt nem teszem meg.
– De fizetséget kapnál érte – folytatta bizonytalanabbul Johnnie.
– Ha ügyes vagy, szolgálatba állhatnál máshol, és szorgalmas
munkával egyre feljebb juthatnál.
– Hová fel?
A férfi felnevetett, aztán rájött, hogy a lány komolyan kérdezte.
– Egy másik posztra. Valami előkelőbb hölgy mellett. Aztán annál
is feljebb. Egyre feljebb kerülhetsz, ha szorgosan dolgozol, és
elégedettek a munkáddal.
– Nem – jelentette ki Rowan.
– De mi mást tehetnél?
– A Nép sarja vagyok – ismételte meg a lány. – Mi nem szolgának
születtünk. Nem rabszolgának.
– A kettő nem ugyanaz… – kezdte magyarázni Johnnie.
– Maga lenne egy ifjú hölgy szolgálója? – szegezte neki a kérdést
a lányt.
 – Nem, azt igazán nem tehetném – hebegte zavartan a férfi.
– És egy fiatal úré? Tenné, amire utasítja, segítene neki az
öltözésben, a lefekvésnél? Azzal töltené az életét, hogy más
kényelméről gondoskodik, mintha nem lenne keze-lába, és nem
tudná ellátni magát?
– Nem! – tiltakozott Johnnie. – Nem. De én… – Elharapta a mondat
végét.
– Maga angol – fejezte be helyette Rowan. – Büszke a tejfehér
bőrére. Büszke a vagyonára. Büszke mindarra, amit tud, és nem
érdekli semmi, amit nem tud. Nem szolgálna senkit, mert a szíve
mélyén úgy tartja, hogy senki sem ér többet magánál.
A férfi nem tagadhatta, hogy igaza van.
– Ezzel nem azt mondom, hogy rosszul teszi – folytatta a lány
szelíden. – De tudnia kell, hogy én is büszke vagyok… akárcsak
maga. Büszke vagyok a barna bőrömre, a fekete hajamra, amely
egyenes, akár a jégcsap. Én is azt hiszem, hogy senki sem ér többet
nálam. Maga angol, ami a maga szemében nagyszerű dolog. Én a
Hajnalföld gyermeke vagyok… és ez az én szememben még jobb
dolog.
– Az angol a világ legnagyobb nemzete… – kezdett bele Johnnie,
de képtelen volt elmagyarázni a lánynak a tengereket járó több ezer
hajót, amelyek árut szállítanak a világ minden pontjára:
fegyvereket Afrikába, rabszolgákat az Újvilágba, pamutot és cukrot
hazafelé jövet, árucikkeket Amerikába. Vagy a saját rendkívül
jövedelmező kereskedését Indiával: pamut, tea, selyem. – Semmit
sem tudsz az én fajtámról.
– Maga sem az enyémről.
– De akkor mihez kezdesz? – faggatta tovább Johnnie olyan
aggodalmas hangon, mintha ő lenne az, aki magára maradt egy
idegen országban. – Nehéz ebben a városban egy fiatal nőnek. A
bácsikám szerint nem mehetsz haza, a törzsedből mindenki más
meghalt. Miből élsz meg, ha nem keresel pénzt?
A lány összerezzent, amikor a férfi törzsnek, egy kihalt törzsnek
nevezte a népét.
– Nekem nem nehéz itt. Nekem csak a tél nehéz.
 – És ha valaki rád támad?
Rowan igyekezett leplezni a mosolyát.
– Senki sem érhet hozzám.
– Ohó! Tán tudsz verekedni? – Johnnie incselkedni akart, de a
lány komoly tekintete elárulta, hogy képes lenne mindhalálig
harcolni.
– Igaz, nincs már otthonom, ahová hazatérhetnék – ismerte el
Rowan. – Meg kell találnom a módját, hogy megéljek ebben a régi
világban, a naplementék világában. – Egy időre elhallgatott, mintha
csak most értette volna meg, mit is mondott. – Ó… a naplementék
régi világa.
– Semmi értelme annak, amit a hajnalról beszéltél! – kiáltott fel
Johnnie.
– Csak magának nem mond semmit.
 London, Szent Jakab-palota, 1685 tavasza

A király bezárkózott a királynéval a lakosztály kertre néző termébe,

csak a gyóntatója, Mansuet atya és két udvarhölgy volt velük. Livia
sötétkék selyemruhába öltözött, amelynek kivágása megmutatta
fehér vállát. A királyné mögött állt, a tekintetét a király izgatott
arcára függesztette.
– Én leszek az úr! – motyogta kipirult arccal a király. A parókája
kissé félrecsúszott a fején. – Én leszek az úr a házamban, én leszek a
nemzet atyja. A parlamenttől megkaptam mindent, ami csak ahhoz
kell, hogy uralkodjak ezen a lázongó birodalmon.
– Beleegyeztek, hogy a hittársaink képviselők, békebírók és a
hadsereg tisztjei legyenek? – akarta tudni Mansuet atya, és úgy
nézett le összekulcsolt kezére, mintha imádkozna. –
A hittársainknak hatalomra kell jutniuk, hogy ellenállás nélkül
adhassuk át Angliát az Úrnak.
– Még nem! Még nem! Még nem tudom bejuttatni az embereinket
a törvénykezésbe vagy a parlamentbe. Ám saját seregem lesz,
amelyben a tisztek az igaz hit hívei lesznek. Egyelőre mintegy
tízezer emberem van, szétszórva az országban, és egyik sincs
harcra kész állapotban. – Izgatottan felnevetett. – De sereget gyűjtök
a hívekből, és magam vezetem őket Skócia és a presbiteriánusok
ellen.
– Nem! – A királyné felpattant a székéből. Most szólalt meg
először. – Ön nem mehet.
– Kinek kellene vezetnie az igaz hit híveiből álló sereget, ha nem
nekem?
A nő összepréselte az ajkát, és nem felelt. Mindenki tudta, hogy
a király nem kockáztathatja az életét, amíg nincs fiúörököse, csak
leánygyermekei: Mária – aki mindenben a férje, Orániai Vilmos, egy
ízig-vérig protestáns herceg parancsait követte – és a protestáns
szellemben nevelt Anna. Ha ők kerülnek trónra, a katolikusok soha
többé nem mehetnek szentmisére.
– És mi van velem? – követelt választ a királyné. – Engem az Úr
szólított… az Úr… – Elcsuklott a hangja. Livia átkarolta a derekát,
Jakab pedig csak bámulta a két szép, sötét hajú nőt, akik úgy
simultak össze, akár a szerelmesek.
– Be fogja teljesíteni az Úr akaratát – ígérte meg.
– Őfelsége, a királyné fiúgyermeket fog szülni – jósolta meg
Mansuet atya. – Egy római katolikus walesi herceget.
– De hány hajó kötött ki? – tudakolta Livia. – Argyll hajói közül?
A király dühös pillantása elárulta: a férfinak fogalma sincs, hogy
hány megszálló hajó ért partot, hogy ezek hány katonát szállítottak,
és hogy a megérkezésükkor hányan siettek csatlakozni a
felkeléshez.
– És James, Monmouth hercege Argyll-lal van? – kérdezte a
királyné.
– Nem tudom. Tudom, hogy vannak náluk köpönyegforgatók és
árulók. Megparancsoltam, hogy Vilmos bocsássa el a seregéből az
angol katonákat. Nem akarom, hogy angolok vonuljanak
Franciaország ellen.
– De ha nem tettek semmi rosszat…? – puhatolózott a felesége.
– Vilmos a parancsom szerint cselekedett. Elbocsátotta őket…
mire azonnal átálltak Monmouthhoz!
– Azt parancsolta, hogy az angolokat bocsássák el a holland
seregből… mire mind átállt Monmouthhoz? – ismételte meg
hitetlenkedve a királyné.
– Kénytelen voltam! Nem hagyhattam, hogy angol katonák
harcoljanak a franciákkal! – vágott vissza Jakab nagy hangon, hogy
palástolja a hibáját. – Lajos király az egyetlen barátunk ebben az
átkozott protestáns világban! Ő az egyetlen, akire számíthatok! Az
igaz hitet gyakorolja, és pénzt ígért, amelynek segítségével
helyreállíthatom az egyházat Angliában. Ő meg én… egy tőről
származunk! Uralkodóként testvérek vagyunk! Katolikusként
testvérek vagyunk!
 – De őt Angliában mindenki gyűlöli! – fakadt ki a királyné. – Ön
pedig a kedvében akart járni, és átengedett Monmouthnak egy
seregre való tapasztalt angol katonát.
– Nem tudtam, hogy át fognak menni hozzá! Azt hittem,
egyszerűen hazatérnek.
– Talán valóban így lesz! – bólintott indulatosan a felesége. –
Méghozzá Monmouth vezetésével!
– Harcra készen várom majd őket – esküdözött a király. – Hadba
hívom a skót polgárőrséget… Most azonnal az államtanács elé
viszem a dolgot, és elrendeltetem. Fegyverbe szólítom az ország
északi részét. A férje Yorkshire-ben hány katonát tud kiállítani? –
fordult Liviához.
– Több százat – válaszolta határozott hangon a nő.
– Önnel megyek az államtanácsba – jelentette ki Mansuet atya, és
a király után indult.
– Várjon! – szólt Livia a pap után. – Így nem fogja azt a látszatot
kelteni, mintha tanácsokat adna a királynak?
– Természetes, hogy tanácsot adok neki – felelte büszkén a pap. –
És nem számít, hogy ezt ők is látják!
A királyné hosszan nézett utánuk, intett az udvarhölgyeinek,
hogy távozhatnak, majd Liviához fordult.
– Csak most hívja hadba a polgárőrséget? Miközben már hetek
óta tudja, hogy Argyll hajói elindultak?
Liviának nem volt válasza a kérdésre.
– És különben is… kiért fognak harcolni a polgárőrök: a királyért
vagy a hercegért? Yorkshire-ben kihez hűségesek?
– Valószínűleg a protestáns herceghez – vallotta be vonakodva
Livia. – A yorkshire-i takácsok mind protestánsok, sokan vannak
köztük, akik annak idején Cromwellért harcoltak. Már álltak
szemben királyi sereggel. Nem félnek tőle, és nem tisztelik.
Független emberek, nem parancsol nekik senki, a saját
lelkiismeretüket követik, és nem engedelmeskednek senkinek.
– Tehát amikor azt mondta a királynak, hogy a férje ki tud állítani
több száz katonát…
– Nem tudtam, mit feleljek…
 – Mindenki ezt csinálja! – csattant fel a királyné. – Senki sem
mond neki semmi olyat, amit nem szeretne hallani! Olyan, mint az
apja, Károly király! Ő is azt hitte, hogy biztonságban van, és amikor
bíróság elé állították, arra számított, hogy beszélhet… Ugyanabban
a teremben történt, ahová a parlament megnyitásakor mentünk!
Valószínűleg ugyanott álltam, ahol annak idején Károly király! A
véres lábnyomai helyén! Ő is csak későn ébredt rá, hogy a nép
gyűlöli!
A rettegése átragadt Liviára, de azért így felelt:
– Ez nem fog még egyszer megtörténni!
– Ön is hallotta a királyt. Nem tud róla. Engem azóta gyűlölnek,
hogy idejöttem… aznap, amikor megérkeztem, elégették egy
képmásomat! Az esküvőmet el kellett titkolni, annyira tartottunk a
csőcseléktől. Gyűlölik a katolikus királynékat. Henrietta királynéra
rálőttek! Megölték volna. El kellett menekülnie, hogy mentse az
életét!
– Elszökött?
– Kénytelen volt! Nekem is el kell majd menekülnöm! Ha Argyll
és Monmouth seregei elindulnak, Franciaországba kell szöknöm,
ahogy Henrietta királyné tette. Nem tudta megvédeni a férje, és az
enyém sem tud megóvni engem!
 London, Reekie-rakodópart, 1685 tavasza

Johnnie önmagát is meglepte azzal, hogy egy héten belül már

másodszor tért vissza a raktárépületbe. Ned bácsikáját a rakparton
találta, a férfi kezében egy rakományjegyzék volt.
– Anyám talán munkát adott? – kérdezte Johnnie, amikor
átvágott a macskaköves úton.
– Ebben a házban senki sem tétlenkedik. De valójában nem
csinálok semmit, csak fogom ezt a jegyzéket, míg édesanyád előkerít
egy hiányzó hordót. Olyan vagyok, mint egy könyvállvány.
– Veled szerettem volna beszélni – bökte ki sután Johnnie.
– Hát itt vagyok – mondta Ned, és amikor az unokaöccse habozott,
megismételte: – Még mindig itt vagyok.
– Igen, tudom. Tehát… a szolgádról lenne szó… mármint
Rowanról. A te… ööö…
– Tehát Rowanról – próbált segíteni Ned.
– Állandóan ő jár a fejemben! – kiáltotta Johnnie, és elvörösödött.
– Mármint nem úgy! Eltöprengtem a helyzetén. Az itteni helyzetén.
Találtam neki egy helyet, ha érdekelné.
– Kedves tőled – mondta körültekintően Ned, és Johnnie-ra
nézett. – Kedves, hogy ezzel vesződsz.
– Nem vesződség. Egy iskolában találtam neki helyet, ahol lányok
is tanulhatnak. Részt vehet az órákon, és azzal fizethet érte, hogy
kiveszi a részét a házimunkából. Úgy gondoltam, megtanulhatna
olvasni és írni. Ha elég ügyes, akkor később segíthet a tanításban.
Világos, hogy nem akar szolga lenni.
– Miért érdekel ennyire Rowan? – kérdezte Ned.
Az unokaöccse elpirult.
– Nem arról van szó, hogy… – Elhallgatott, majd így folytatta: –
Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy kapnia kellene egy esélyt.
Mivel… arról a földről származik, és itt mindent olyan szokatlannak
találhat. Annyira bátor… De neked milyen terveid vannak? Mi lesz
vele a távozásod után?
– Nincsenek terveim – ismerte be Ned. – Amikor a kikötőben
megvásároltam a rabszolgahajcsártól, csak az életét akartam
megmenteni. Úgy gondoltam, majd megtalálja a saját útját. Lehet,
hogy megtetszik neki a javaslatod. Tőle kell megkérdezned.
– Elengednéd?
– Rowan nem a tulajdonom. Azt tesz, amit akar.
– De szüksége van egy védelmezőre – vetette fel Johnnie.
– Kétlem. Mindenesetre számolj be neki arról az iskoláról. – Ned
elhallgatott, majd habozva hozzátette: – Készülj arra, hogy nem
feltétlenül mutat majd hálát. Az ő népe nem úgy jegyzi meg a
szívességeket, mint mi.
– Azért beszélhetek vele? – kért megerősítést az unokaöccse.
A nagybátyja a raktárépület felé intett.
– Az udvaron van.
Johnnie bólintott, és elindult a ház mellett húzódó sikátoron,
amely az udvar nyitott kapujához vezetett.
Rowan egy gyógyfüves ágyás mellett guggolt, óvatosan
lecsipegette a növényekről a sárga bimbókat, és egy kosárba tette.
Édes illatfelhő vette körül, a körmeit zöldre színezte a növény
nedve. Amikor meghallotta a közeledő lépteket, egyetlen ruganyos
mozdulattal felállt, hogy szembenézzen a betolakodóval. Johnnie
látta, hogy a teste ellazul, amikor felismeri.
– Hozzád jöttem – vágott bele.
A lány nem bókolt üdvözlésképpen, mint az ifjú hölgyek, és nem
is hajolt meg, ahogy a szolgák szoktak. Csak állt, és várta, hogy
megtudja, miért kereste fel a férfi. Sötét tekintete Johnnie arcára
tapadt, és nem mosolyodott el, nem segített neki abban, hogy
belefogjon a mondandójába, ahogy egy angol lány tette volna. Úgy
várakozott, mintha a csend számára cseppet sem lenne kínos.
– Találtam egy helyet, ami talán megfelelne neked – folytatta
Johnnie. – Egy iskolában, ahová lányok járnak. Takarítanod kellene,
és talán… – Lepillantott a bimbókkal teli kosárra. – Talán némi kerti
munkát végezni. De megtanítanának írni-olvasni, és esetleg
kitanulhatnál egy mesterséget.
– Londonban? – kérdezte Rowan.
– Igen. Ebben az egyházközségben. A Szent Olaf-templomnak van
egy iskolája a fiúk számára, a lányokat pedig a lelkész felesége
tanítja. Szükségük lenne valakire, aki segít az órákon és a lelkészlak
háztartásában.
– Miért? – tudakolta a lány.
– Mert így lenne kenyérkereseted. Védelmet jelentene az
idegenekkel szemben… Egy jó asszony vigyázna rád, a házában
élnél. Rendes ruhát viselnél, templomba járnál.
– Nem – rázta meg a fejét Rowan. – Miért keresett nekem helyet?
– Szeretnék segíteni. – Johnnie alig tudta felfogni, hogyan
lehetséges, hogy miközben ő csak hebeg-habog, és egyik lábáról a
másikra áll, a lány olyan higgadtan viselkedik, mintha ő tenne
szívességet. Alys udvarán álltak, és Rowan Nedet szolgálta, mintha
azonban mégsem lett volna tudatában annak, hogy tőlük függ.
Johnnie, az üzletember, egy rakparttulajdonos fia azt hitte,
mindennek megvan a maga ára, ám most rá kellett döbbennie, hogy
ezt a lányt nem lehet sem megvenni, sem eladni.
– Azt akarja, hogy az asszonya legyek? – kérdezett rá nyersen
Rowan.
A férfi elpirult a vaskosan szókimondó kérdéstől.
– Nem! Ilyet ne is mondj! – hadarta. – Nem beszélhetsz így. A mi
világunkban nem lehet ilyeneket mondani.
A lány értetlenül bámult rá.
– Akkor hogyan tudatja a nő egy férfival, hogy kell neki?
Johnnie megrázta a fejét, és meglazította a gallérját, mert melege
lett.
– Nem tudatja. Nem beszél ilyesmiről. Egy ifjú hölgy megvárja,
hogy az apja… a tudomására hozza… hogy férjhez fogja adni. Nem
beszélhet a maga nevében.
Rowan megrökönyödve csóválta a fejét.
– Mi egyszerűen csak megmondjuk… A nő kiválaszt egy férfit, és
megmondja neki.
 – De most nem a saját földeden vagy! – Johnnie lekapta a kalapját,
és beletúrt a hajába. – A bácsikám védelme alatt állsz. Ő felel érted.
– Nem vagyok az asszonya – szögezte le a lány.
A férfi aggódva lesett a nyitott konyhaajtó felé, mert tartott attól,
hogy Tabs vagy Susie hallgatózik.
– Nem! Ezt tudom.
– Ó… vagyis nem akar engem? – tudakolta Rowan, mintha csak
tisztázni szeretne valamit.
– Dehogynem… persze… de nem szabad… – Johnnie-nak mintha
a torkán akadtak volna a szavak. – Nem mondhatok… Nincs ilyen
szándékom… Ez egy jószándékú javaslat volt… nem ajánlat. Sosem
sértenélek meg téged vagy a bácsikámat azzal, hogy… Sosem vetnék
fel ilyesmit… az anyám házában!
Elhallgatott, némán álltak egymással szemben: Johnnie arca
lángolt zavarában, Rowan rendíthetetlenül nyugodt maradt.
Aztán megvonta a vállát, mintha letett volna arról, hogy
megfejtse a rejtvényt.
– Nem értem én magukat – mondta határozottan. – De nem
vagyok szabad.
– Eljegyzett valaki? – A férfi igyekezett túltenni magát a
csalódottságán. – Férjnél vagy?
– Ned Ferryman megmentett. Az életemmel tartozom neki, amíg
le nem rovom az adósságomat. Nem hagyhatom el, és nem lehetek
más férfival. Nincs ennél fontosabb kötelezettség.
Johnnie annyira megkönnyebbült, hogy kis híján felkacagott.
– Ó, az nem számít! A bácsikám nem gondolna…
A lány azonban komolyan beszélt.
– Nem számít, hogy ő mit gondol, vagy maga mit gondol.
Megmentette az életemet… az övé vagyok, amíg meg nem fizettem
a tartozásomat.
– Ned nem akar rabszolgát – emlékeztette a férfi.
– Nem a rabszolgája vagyok, hanem az adósa.
– Ha nem lennél a lekötelezettje… kedvelnél engem? – Johnnie
igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat. – A barátodként? Nem
ajánlhatok mást… tehát… a barátodként?
 – Nem ismerek elég fehér férfit ahhoz, hogy meg tudjam
különböztetni őket. És a többségük vadember. – A lány felvette a
kosarát, és elsimította benne a körömvirágbimbókat.
– Vadember! – visszhangozta Johnnie a szót, amellyel a lány
népét jelölték, nem az övét.
– Gyilkosok. Erőszaktevők. Olyan emberek, akiknek hatalmuk
van, de törvényük nincs.
A férfi rádöbbent, hogy a lány már olyan eseményeket is megélt,
amelyekről ő még csak nem is hallott.
– Kedvellek, Rowan – jelentette ki körültekintően. – A barátod
leszek. Segíteni foglak mindenben a képességeim szerint.
A lány ünnepélyesen bólintott.
– Amikor már tudom, hogy mit akarok, el fogom mondani –
ígérte. – De addig oda megyek, ahová Ned Ferryman megy, míg
vissza nem fizetem, amivel tartozom neki.
– Megeshet, hogy Ned veszélybe sodor – figyelmeztette Johnnie.
– Nem hiszem, hogy ezt érted. A bácsikám nem a megfelelő vezető
számodra. Nem hisz a királyokban, nem hisz az urakban…
De elhallgatott, amikor észrevette, hogy Rowan milyen huncutul
mosolyog.
– De hát én sem hiszek bennük – mondta a lány. – Az én
massasoitom… a királyom… meghalt. Sosem fogok urat szolgálni,
de a bácsikájával tartok, míg fel nem szabadulok, és ki nem találom,
hogy mihez kezdjek.
– És akkor mi lesz? – faggatta Johnnie. – Mi lesz… amikor
kitaláltad? – Elkápráztatta a lány magától értetődő önbizalma.
– Akkor azt fogom csinálni.
 Hollandia, Amszterdam, 1685 tavasza

Nednek nem okozott nehézséget megtudni, hogy hol találja meg

Jamest, Monmouth hercegét, és a nyomában árnyékként osonó
Rowannal el is jutott a fogadójához, amely az amszterdami
Martelaarsgrachton állt.
– Miféle vidék ez, ahol nincsenek folyók, csak a kőfalak közé
szorított rengeteg víz? – kérdezte elborzadva a lány. – Ahogy
Johnnie mondta… csupa utca, semmi égbolt…
– A hollandusok nagyon értenek az építkezéshez – felelte Ned. –
Ez itt mind árapályos terület, hajdan víz borította. Falat emelnek,
hogy megakadályozzák a tenger beáramlását, és az így megvédett
területről kipumpálják a vizet. Ennek a városnak minden utcája
egyben rakpart is. – Lehetetlen volt elmagyarázni a végtelen
kontinensen élő Nép egyik sarjának, hogy vannak helyek, ahol nincs
elég föld.
– Mindig itt laknak, ezekben a…? – A lánynak szava sem volt az
alacsony homlokzatú házakra, amelyek mintha mogorván
meredtek volna az előttük húzódó, keskeny, bűzlő csatornára.
– Igen – bólintott a férfi.
– Nincsenek fák? Nincsenek földek? Olyan szegények, hogy erdők
sincsenek?
– Nem! A hollandok a világ leggazdagabb kereskedőnemzete. Egy
időben az övék volt a Kelet minden gazdagsága, aztán mi is
megalapítottuk a Kelet-indiai Társaságunkat… ahol Johnnie, az
unokaöcsém is dolgozik. De még így is megtartották a kereskedelem
több mint felét.
– Ezt választották maguknak? – álmélkodott hitetlenkedve
Rowan, és az egyik ház csatornára nyíló, keskeny bejárata felé
bökött. Az ajtó melletti beüvegezett ablakon át be lehetett látni egy
alacsony mennyezetű, faburkolatos falú szobába, amelyben egy
kék-fehér csempés kályha állt, és az ablak elé tolt asztalra török
szőnyeget terítettek. Ned szerint nagyszerű kis kőház volt, hátra is
lépett, hogy megcsodálja az oromzatot, az emeleti ablakokat és a
háztulajdonos kereskedő festett cégérét.
– Egy amszterdami számára ez egy pompás ház – tudatta a
lánnyal. – Most pedig tartsd a szádat, mert bemegyünk egy
sörházba, hogy találkozzunk egy lorddal és a haditanácsával.
Intett a lánynak, hogy kövesse, aztán leballagott a fél tucat kő
lépcsőfokon a Karpershoek fogadó faborítású ivójának keskeny
ajtajához. Rowan tétován megállt a lépcső tetején, és hunyorogva
fürkészte a lenti sötétséget.
– Az már a víz szintje alatt van?
– Gyere! – vetette hátra a válla felett Ned.
A helyiség hátsó részében egy hatalmas asztal mellett egy férfi
ült, akit hat másik vett körül. A feje feletti ablakokon át beszűrődött
némi napfény a sötét szobába, és megvilágította a fehér
csipkegallérra omló, sötétbarna, csigás fürtjeit. Ned kedvetlenül
figyelt fel a Stuart családot jellemző bájra, a Stuartok tetszetős
vonásaira.
– Várj itt! – szólt hátra a lánynak. – Jobb, ha nem hallasz semmit
ebből.
Rowan mozdulatlanná dermedt a vaskos lépcsőpillér mellett.
Mire a férfi hátranézett, már szinte láthatatlan volt: beleolvadt a
homályba, éppúgy, mint otthon, amikor vadászat közben
beleveszett a fák tengerébe. Ned levette a kalapját, és elindult az
asztal felé.
A herceg halvány mosollyal fogadta.
– Jöjjön csak! – biztatta, mintha a saját házában lenne.
Ned enyhén meghajolt.
– Ned Ferryman vagyok. Új-Angliából. Azért jöttem, hogy a
szolgálatába álljak, ha igaz ügyért harcol, és ha befogad.
– Nincs pénzem, nem tudom megfizetni – közölte nyíltan a
herceg.
– Igaz ügyért fizetség nélkül is harcolnék.
 – Én igaz ügynek látom, de más lelkiismerete felett nincs
hatalmam.
– Megtartaná Angliában a megreformált vallást?
– Protestáns herceg vagyok, ezt mindenki tudja rólam. –
Monmouth biccentett a csaposfiúnak, aki ott várakozott a karjára
terített kendővel és egy kancsó sörrel. – Tölts ennek a jóembernek
egy italt!
A fiú letett Ned elé egy poharat, aztán kiment, és behúzta maga
mögött az ajtót.
– A szolgálatába állok, ha kitűzi a zöld szalagot – mondta Ned. A
zöld a levellerek színe volt, akik Cromwell régi hadseregének
radikális szárnyát képviselték, azonban már csak azok viselték,
akik a londoni King’s Headben iszogattak, miközben az emberi
jogokról és a szabadságról beszéltek. Az angolok számára a zöld
szalag azt jelképezte, hogy joguk van a vallásukhoz, a családjukhoz,
a földjükhöz, és hogy a király hatalmának törvényi korlátai vannak.
– Ugyanazokat a nézeteket valljuk. Ismer itt valakit, aki
kezeskedne magáért? – A herceg az asztal körül ülők felé intett,
aztán rámosolygott egy üde arcú, tizenkilenc éves fiatalemberre. –
William Hewling minden bizonnyal nem, de talán akad valaki más?
– Sok éven át távol éltem Angliától. A bajtársaim olyan idősek,
hogy jó részük meghalt. Ha lenne itt valaki, aki a századomban volt
Nasebynél, az talán emlékezne rám. – Ned habozott, majd így
folytatta: – Nem tudom, uram, hogy jó ajánlás-e, de a nagyapja, I.
Károly ellen harcoltam. – Észrevette, hogy a Stuart herceg ajka
gyászos mosolyra húzódik.
– A polgárháború mindig családi ügy. A nagybátyám, Anglia
felkent királya ellen készülök fegyvert fogni. Én leszek az első
Stuart, aki tagadja a királyi hatalmat. Én leszek a „leveller” Stuart.
– Apám őrnagy volt az új mintájú hadseregben – szólalt meg egy
húsz év körüli férfi az asztal végén. – Ismerte Wade őrnagyot?
Félkarú férfi volt, de éppoly jól megülte a lovat, mint bárki más.
Ned elvigyorodott, mert ezt csapdának szánták.
– Annak a Wade őrnagynak, akit ismertem, megvolt mindkét
karja – felelte. – Istenes férfi volt, a keresztneve John. Bristolban
élt a családja, fontos személyek voltak. Ha dühbe gurult, úgy
káromkodott, akár egy rakodómunkás.
– Így van – biccentett Nathaniel Wade, és Monmouth felé fordult.
– Valószínűleg az, akinek mondja magát – morogta kelletlenül.
– Ezekkel a férfiakkal már szövetséget kötöttem – magyarázta
Nednek a herceg. – Kijelentettem, hogy amennyiben sikerrel járunk
Angliában, és felkínálják nekem a trónt, csak akkor fogadom el, ha
Anglia népe is királyt szeretne. Ha lordprotektort akarnak, akkor
felajánlom a szolgálataimat. De a nép dönti el, hogy mi legyen.
– És minden évben összehívja a parlamentet? – faggatta tovább
Ned. – Nem csak akkor, amikor úgy hozza a kedve?
A herceg bólintott, és várta a további kérdéseket.
– Szavazati jogot ad minden földbirtokosnak?
– Ha a parlament ezt kéri.
– Nem erőltet rá vallást vagy hitet egyetlen férfira vagy nőre sem,
hanem hagyja, hogy a lelkiismeretük döntsön? Nem vet börtönbe
senkit jó ok nélkül? Nem úgy választja ki a bírákat, hogy magának
kedvező ítéletet hozzanak? Nem vet ki újabb adókat?
A herceg újra bólintott.
– Akkor felajánlom a szolgálatomat – jelentette ki Ned. – Már
amennyit ér.
– Elfogadom – felelte Monmouth, és intett, hogy üljön le közéjük.
– Maga képezte ki Új-Angliában a polgárőrség tagjait?
– Igen. Ahogy előtte Angliában is, az első polgárháború idején. Ki
tudok képezni gyalogosokat, és meg tudom tanítani neki a muskéta
használatát.
– Aztán pénze van-e? – szólt oda egy jóvágású férfi az asztal
végéből. – Annyi szó esik a királyokról… pedig vannak köztünk, akik
szívük szerint nem akarnának királyt soha többé… Csakhogy egy
hajó felszereléséhez egy király vagyona kellene. – Elhallgatott, majd
bemutatkozott: – Thomas Dare vagyok, Devonból.
– Nincs másom, mint a ruha, amit viselek, és néhány pénzérme
csörög a zsebem. De állom az utazásom költségeit, és meg tudom
venni a fegyvereimet.
– Van családja? Bérlői? Szolgái?
 – Nincs senkim.
– De van egy rabszolgája – jegyezte meg egy erős cornwalli
kiejtéssel beszélő férfi, és Rowan felé pillantott, aki mozdulatlanul,
némán állt a lépcsőnél. – Nem tudná eladni?
– Szabad ember – felelte Ned. – Velem tart, míg úgy nem dönt,
hogy elválnak az útjaink.
– Égető szükségünk lenne pénzre – magyarázta Thomas Dare. –
Én volnék a kincstáros… csakhogy nincs semmink. Márpedig
hajókat kell bérelnünk, fegyvereket kell vásárolnunk, muníciót kell
vennünk, zászlókat, támogatást meg egy nyomdagépet, hogy
kinyomtathassuk a névsort…
A herceg elhúzta a száját, benyúlt gazdagon hímzett zekéje mély
zsebébe, előhúzott egy kövér erszényt, és a férfi felé tolta.
– Ebben az erszényben van a becsületem – jegyezte meg. –
Igyekezzen jó árat kapni érte.
Thomas Dare korábban aranyműves volt a szülővárosában,
Tauntonban. Kioldotta az erszény száját, belenézett, halkan
füttyentett, aztán újra összehúzta a zsinórt, és a zsebébe dugta az
erszényt.
– A hercegné ékszerei? – tudakolta.
Monmouth biccentett.
– Mindent feladott miattam – suttogta –, és most levette a
gyűrűket a kezéről, még a saját anyja nyakékét is odaadta.
– Ezeknek meg a korábban pénzzé tett javainak az árából ki
tudom fizetni a hajók bérleti díjának a maradékát, és fegyvert is
veszek – jelentette ki Dare, és már fel is állt.
– Vigye magával Mr. Ferrymant – javasolta a herceg. –
Ő ellenőrizheti a puskák állapotát. Ismét írok a barátaimnak… Még
több pénzt kell kölcsönözniük nekünk. Zálogba csapom a maradék
vagyonomat is – mormolta összevont szemöldökkel. – Kiürítem a
házat, még az ágyneműt sem tartom meg.
– De szaporán! – intette egy másik férfi. – Azt ígértük, hogy
napokon belül indulunk. Argyll számít a támogatásunkra, nem
hagyhatjuk cserben.
– Elzálogosítom az ékszereket – mondta Dare, és intett Nednek,
hogy kövesse. – Aztán megvesszük a fegyvereket. Holnap délután a
texeli kikötőben találkozunk, uram.
 London, Reekie-rakodópart, 1685 tavasza

Matthew a raktárépület konyhájának tisztára súrolt asztalánál

reggelizett. Alys töltött neki egy kis gyenge sört, aztán leült vele
szemben. Egy másodpercig gyönyörködött a fiú profiljában, amely
éppoly tiszta vonalú és szép volt, mint a görög szobrok, amelyeket
árultak – egy jóképű legény, a felnőtté válás küszöbén.
– Eleget eszel? Rendesen főznek a jogászkollégium konyháján? –
tudakolta.
– Láthatod, hogy nem sorvadok el.
A nő elmosolyodott. A tizenöt esztendős fiú feje búbja már egy
vonalban volt Alys takaros fehér főkötőjével.
– Olyan nyakigláb vagy, nincs rajtad semmi hús – incselkedett
vele kedvesen. – Hazajössz péntek este?
– Persze – válaszolta Matthew tele szájjal, mielőtt lenyelte volna
a marhahúst és a kenyeret.
– Anyád felől nem hallottál? – kérdezte habozva a nő.
A fiú hosszan kortyolt a söréből.
– Azóta nem, hogy hetekkel ezelőtt megírta, feljön az udvarba a
királynéhoz. És te?
– Én nem is számítok arra, hogy írni fog – felelte határozott
hangon Alys. – Meglátogatod, ha meghív magához?
– Kíváncsi vagyok. Utoljára tízéves koromban járt itt, és egy órát
sem töltött velem. Csak a hintójára emlékszem, meg a süteményre,
amit kaptam tőle. Talán fel sem ismerném, ha az utcán
szembejönne.
– Ó, dehogynem! – jegyezte meg fanyarul Alys.
A fiú felnézett a nőre, aki kisgyerek kora óta a nevelőanyja volt.
– Annyira szép?
– Nem erről van szó. Ő…
 – A stílusáról? Az itáliai stílusáról?
– Megragadja az ember figyelmét – magyarázta Alys. –
Felfigyelnél rá, ha szembejönne veled az utcán.
– Mert úgy mosolyog rám?
– Valószínűbb, hogy megvetően néz, mert volt merszed
rápillantani.
– Büszke?
– Nagyon.
– Hát, akkor nem valószínű, hogy lealacsonyodna egy
látogatásig… hogy megjelenne a Lincoln’s Innben egy
„jogászpalántánál”. – Matthew elmosolyodott, amikor kimondta az
ifjú jogászok becenevét. – Ide pedig még kevésbé jönne el. Úgyhogy
meg kell várnom a meghívást az udvarhoz, ha abban
reménykedem, hogy láthatom. – Kiitta az utolsó korty sörét, és
felállt az asztaltól.
Alys összeszorította az ajkát, nehogy figyelmeztesse: az anyja
csalódást okozhat neki. Helyette ennyit mondott:
– Elkísérlek a parti lépcsőig.
A fiú az asztalon hagyta a használt edényeket, és kiment az
előtérbe. A zekéje egy székre volt terítve, mellette a kalapja, a jogi
tanulmányaihoz szükséges iratokkal megtömött táskája pedig a
földön hevert. Magára rántotta a zekét, a kalapot pedig hetykén
hosszú, hullámos fürtű fejébe nyomta. Amikor Alys a vállára tette
a kezét, olyan engedelmesen hajolt le, mint egy kisfiú, hogy csókot
kapjon a homlokára.
– Isten áldjon, fiam! – mondta a nő. – Légy szorgalmas, és kerüld a
bajt! – folytatta habozva. A jogászkollégium híres volt a duhajkodó,
nagyivó diákjairól. – Tanulsz, ugye?
– De anyám! – tiltakozott a fiú. – Nem lehetünk mind olyanok,
mint Johnnie, aki csak a munkájáért él!
– Legalább ne költekezz!
– Szerinted dőreséget örököltem?
A nő ugyan ennél is rosszabbtól tartott, ám mégis megrázta a
fejét.
– Tudom, hogy jó ember lesz belőled. Elsősorban a mi fiunk vagy.
 A fiú még jobban a fejébe húzta a kalapját, és már nyúlt is a
táskájáért.
– Pénteken jövök. Elég későn, úgyhogy ne maradj fent.
– Ha későn jössz, azon kapod majd magad, hogy be van reteszelve
az ajtó – fenyegette meg mosolyogva Alys. – Nekem éjfélkor ne
dörömböljön semmiféle duhaj fiatalember az ajtómon.
Matthew felnevetett, mert tudta, hogy az asszony sosem zárná ki.
– Akkor menjünk! Nem késhetek el. Meg kell hallgatnom az egyik
rangidős jogász perbeszédét, és a döntő pillanatban igen fontos
feladatom lesz: át kell nyújtanom neki egy tollat.
– Összesen ennyi a mai dolgod?
– Ez a legfontosabb dolgom – javította ki a fiú. – Rajtam lesz a
világ szeme.
Egymásba karolva indultak el, és elsétáltak a hajójuk mellett a
rakpart azon pontjáig, ahol a horsleydowni lépcsőn le lehetett
lépkedni a ki-kicsapó vízhez.
– De azért tanulsz, ugye? – kérdezte meg újra Alys.
– Tanulok, bár mindenki azt mondja, hogy már semmi sem olyan,
mint volt. Vannak jogászhallgatók, akik csak vacsorázni térnek be,
és ki sem nyitják a könyveiket. A végzett jogászok között akad olyan,
aki nem használja a szobáját, inkább kiadja szállásként a Londonba
látogatóknak, mintha fogadó lenne. Vagyunk néhányan, akik a
könyvtárban olvasunk, és sokat tanulok. Bent vacsorázom, és
odafigyelek az idősebbek beszélgetésére. Amikor elvégzem az
iskolát, talán megakad rajtam valami jogász szeme, aki magához
vesz ügyvédbojtárnak. A végén ügyvédként kerülök ki onnan,
anyám, és meg tudlak majd védeni, bármit követsz is el.
– Bizony, megrögzött bűnöző vagyok – vallotta be Alys. – Nagy
szükség lesz a családban egy ügyvédre. – A lépcsőnél búcsúzóul
megölelte a fiút, és a rakparton maradt, amíg az lement a vízhez,
és intett egy arra elhaladó ladiknak. Az evezős odakanyarodott a
parthoz, Matthew beszállt a csónakba, leült a végében, és integetett
a nőnek. Alys figyelte, ahol elindulnak, és a ladikos erőlködve felfelé
evez az apadó folyón – a gazdag City felé, ahol Johnnie dolgozott, a
jogászkollégium felé, ahol Matthew tanult, a palota felé, amelyben
már hetek óta ott lakott a fiú anyja, bár még egyszer sem hívta meg
magához a gyermekét.
Alys megfordult, és visszament a raktárba. A férje hajója, az Édes
Remény ott horgonyzott a rakpartnál, és látta is a férfit a fedélzeten,
ahogy a berakodást felügyeli. Integetett neki, majd átlépett a magas
kőküszöb felett, amely megakadályozta, hogy a dagálytól
megemelkedett víz beáradjon az épületbe, és felment a falépcsőn
az emeletre, ahol az anyja szobájának homlokzati ablakából a
rakpartra, az oldalsó ablakából pedig a Neckinger folyóra lehetett
látni. Az ablakok nyitva voltak, Alinor a kerek asztal mellett ült,
amelyen gyógynövények és muszlinzsákocskák hevertek.
Amikor a lánya belépett, felpillantott.
– Elment? – kérdezte.
Alys beszívta a szárított menta friss illatát, és érzett valami más
aromát is, valami egzotikusabbat.
– Szasszafrász, menta és kalánfű – magyarázta az anyja. – A
rabszolga-kereskedők teája.
Alys belemarkolt a gyógyfüvekbe, és az orrához emelte.
– Finom – mondta, visszaborította a keveréket az asztalra, aztán
leült az anyjával szemben, fogott egy zacskót, és elkezdte megtölteni
a szárított növényekkel. Alinor is folytatta a munkát, vékony keze
nagy gyakorlattal, ügyesen készítette el a csomagocskákat. – Azt
mondta, pénteken későn jön meg, mert a barátaival vacsorázik.
– Adj neki kevesebb költőpénzt! – javasolta tréfásan Alinor, és
kedves mosollyal a lánya felé fordult. – Túl sok pénze van, ha meg
tudja hívni belőle a barátait.
– Nem akarom, hogy szegénynek tűnjön mellettük. Ha úri
családból származó diákok között van, nem akarom, hogy
bármiben lemaradjon tőlük.
– Ne kényeztesd el! – tanácsolta az anyja. – Belőled és Robból is
rendes ember lett, pedig sosem volt fél pennynél több a
zsebetekben.
Alys elpirult.
– Végül valóban rendes ember lett belőlünk – nyomta meg az első
szót. – De a kettőt nem lehet összehasonlítani, anyám. A Dagályfölde
és a rakodópart… Most, hogy hajónk lett, és az én Abelem is üzlettárs
a vállalkozásunkban… Johnnie a Kelet-indiai Társaság áruival
kereskedik, Sarah pedig micsoda árut küld Velencéből!
– Hálás vagyok a szerencsénkért.
– De ne feledd, hogy korábban milyen volt – emlékeztette Alys. –
Csak akkor jutottunk húshoz, ha elkaptam valami vadat a Peachey-
birtokon. Akkor volt hal, ha sikerült kifognod egyet. Akkor került
vaj és sajt az asztalra, ha pénz helyett azzal fizettek ki. Fehér
kenyérhez csak aratáskor jutottunk hozzá, és tejszínt akkor láttál,
amikor valaki más tejeskamrájában dolgoztál. Szó sem volt arról,
hogy elkényeztettél volna minket… hiszen jóllakatni sem tudtál
bennünket! Megesküdtem, hogy soha többé nem leszünk
szegények, és így is lesz. – Lekopogta a fa asztallapon, nehogy
elkiabálja a szerencséjét. – A szegénység rosszabb, mint a betegség
– folytatta. – Mindent tönkretesz.
– Én csak… – Alinor elhallgatott, majd vágyakozó hangon
folytatta: – Az ég a kikötő felett… ahogy a víz dagálykor átitatta a
partot. A szüleim sírja a temetőben, a nevük a fejfákon…
A templomkert kerítése, ahol a rózsák nyíltak… A láp fölé hajló
tölgyfa, a zöld víz a zöld lombok alatt…
– Mostanra már minden megváltozott – jegyezte meg Alys. – A
Peachey család kihalt, a birtok visszaszállt a koronára. Azt sem
tudjuk, ki lett a révész helyettünk. Rég elfelejtettek bennünket.
Alinor elmosolyodott.
– Biztosan akadt valaki, aki történeteket talált ki rólunk. Mintha
sosem lettünk volna valódi emberek. Mintha csak partra mosott,
majd újra magával sodort volna a dagály.
– Szerinted miket mesélnek rólunk? – nevette el magát Alys.
– Ó… hát, hogy volt az az asszony, aki a tündérekkel táncolt, aztán
elszökött egy sellővel? Egy javasasszony, aki tündérarannyal fizette
ki az adósságát? Egy asszony, akit boszorkányként megúsztattak,
ám nem tudott vízbe fulladni?
Alys megborzongott, mintha fázna, pedig az ablakon besütő nap
átmelegítette a kis szobát.
– Ne is gondoljunk rá! – jelentette ki, és másról kezdett beszélni.
– Mikor tér vissza Ned bácsikám? Valóban Skóciába ment, hogy
csatlakozzon Argyllhoz?
– Monmouthhoz – felelte kurtán az anyja. – A herceghez ment.
Alys lenézett a férje hajójára. A rakodóparton felsorakozott
munkások gyapjúszövettel megtömött jutazsákokat dobáltak
egymásnak, majd berakodták a hajó öblös csomagterébe. A nő
szinte shillingre pontosan ki tudta volna számolni a hajó és a
rakomány értékét, a Velencében eladott áruból származó hasznot
és a pénzt, amit azokért a műtárgyakért, fényűző árucikkekért
kaphatnak, amelyekkel Sarah, a lánya a visszafelé úton megrakja
a hajót. Nem azért számolgatta ezt állandóan, mintha kapzsi lett
volna, hanem mert rettegett attól, hogy tönkremennek. – Ha a
bácsikámat elfogják, és árulóként elítélik, mindenünket
elveszíthetjük – suttogta alig hallhatóan.
– Minket nem fog megnevezni – felelte kedvesen az anyja. –
Megígérte.
– Jobban tette volna, ha azt ígéri meg, hogy nem tesz semmit! –
fakadt ki Alys.
– Igen. Te ezt mondod. Csakhogy Ned világéletében a parlament
híve volt. Már azelőtt, hogy megszülettél volna, Alys. Mindig is az
anglikán egyház, az angol emberek pártján állt. Úgy érzi, muszáj
harcolnia egy olyan király ellen, aki az élete nagy részében
külhonban élt, aki nyíltan pápista, és akinek külföldi származású
pápista felesége van.
– Attól még Anglia megkoronázott uralkodója – makacskodott
Alys.
– Az apja is az volt – jegyezte meg derűsen az anyja. – És Ned
bácsikád ott volt, amikor lefejezték, aztán hazajött, hogy
mindenkinek elmesélje… És mindannyian örültünk.
– Csitt! – Alys elfordult az ablaktól. – Ebben a házban egy szót sem
akarok hallani erről. Semmi közünk hozzá! Az üzlet jól megy, az
ország békés, folyik az újjáépítés a tűzvész után, és mindenki tőlünk
akar kőfaragványokat és szobrokat vásárolni az új házába, a
kertjébe, a mi műtárgyainkat szeretné a galériáján látni, a mi
selymeink borítják a falait. Még a teádból is annyit vesznek a
rabszolgákat szállító hajók, hogy alig győzöd elkészíteni. Nincs ezzel
a királlyal semmi bajunk. Amíg nem úgy adóztat bennünket, mint
egy pápista, addig felőlem úgy imádkozik, ahogy akar. Egy rossz szót
sem akarok hallani róla.
– Tőlem nem is fogsz – felelte békésen az anyja. – Én ugyan nem
tombolok, nem szitkozódom.
Alysból kitört a nevetés, amikor az anyjára nézett, aki jámboran
üldögélt az édes illatú gyógynövényekkel és muszlinzsákokkal
telerakott asztalnál.
– Ugyan! Van benned valami vadság, anyám… Ugyanaz, amit a
bácsikámban is látok… meg Sarah-ban, amikor Velencébe utazott!
Imádkozom, nehogy Johnnie-ban vagy Matthew-ban is feltűnjön ez
a vonás.
Alinor nem tagadta a vádat.
– Rég volt… amikor a nép kételkedett a királyában, a nők
kételkedtek a férjükben, és mindenki kételkedett Istenben.
Mindenki azt hitte, hogy bármi megtörténhet. Mindenkit
megrészegített a kétely.
– Azok az idők elmúltak – szólt rá szigorúan a lánya. – Most már
mindenki békét akar, és mértékletes, józan életet.
– Nem mindenki – mosolygott rá figyelmeztetően Alinor. –
Akadnak köztünk olyanok, akik boldogan megmámorosodnának
újra a kételytől, a kérdésektől.
 Hollandia, Amszterdam, 1685 tavasza

Ned, Dare és a nyomukban lépkedő Rowan belépett egy sötét

bejáraton, és a rövid lépcsőn lementek a fémműves műhelyébe.
Kint az udvaron, a kovácstűzhelyben lobogott a tűz, a műhelyben
pedig a forró vasat kalapáló férfiak olyan zajt csaptak, mint a
harangok a harangtoronyban. Az alacsony mennyezetű helyiséget
betöltötte az égő faszén csípős füstje.
– Alaposan vegye szemügyre a muskétákat, mielőtt kifizetném
őket – kérte Thomas Dare. – Válogassa ki a hibás darabokat! Csak a
legjobb árujuk kell.
Ned tapasztalt már olyat, hogy a gyarmatokon gyártott puska
felrobbant, és levitte valaki kezét.
– A legényem megismeri a rendes árut – jegyezte meg.
– Azt hittem, nem kaphatnak fegyvereket.
– Csak hibás darabokat adunk el nekik – felelte komor mosollyal
Ned. – Épp ezért ismeri meg a jó árut.
A műhely tulajdonosa üdvözölte Thomast, biccentett Nednek,
majd odaterelte őket a zsákvászonba csavart, ládába rakott
muskétákhoz. Több mint ezer fegyver volt halomba rakva a
helyiség sarkában. Ned hangtalanul füttyentett, mire Rowan felé
fordult.
– Ellenőrizz minden tizedik puskát – adta ki az utasítást a férfi.
– Tapasztalni fogják, hogy jó minőségű áru – jelentette ki a
fegyverkovács. A bőrköténye több helyen megpörkölődött, a keze
is tele volt régi égésnyomokkal. – A muskétáimat a Holland Kelet-
indiai Társaság szokta megvenni… és nem azért fizetnek, hogy a
fegyvereim csütörtököt mondjanak!
– Ne is mondjanak csütörtököt! – vágta rá Thomas Dare. – Ned,
akkor itt is hagyom, én pedig megyek, hogy zálogba csapjam ezt az
erszényt.
– Rendben. – Ned és Rowan sorra húzták ki a fegyvereket
a kupacból, ellenőrizték az irányzékot, hunyorítva belenéztek a
lőporos serpenyőbe, kipróbálták, hogy mozog-e a kakas. Bedugták
a csőbe a puskavesszőt, hogy lássák, teljesen egyenes-e. Amikor
végeztek egy-egy fegyverrel, letették maguk mellé, aztán jött az
egyik kovács, zsákvászonba csomagolta, faládába rakta a puskákat,
és rászögezte a ládákra a fedelet.
Mire átnézték az egész halom muskétát, Ned félig megsüketült az
udvar zajától, és Rowan bronzbarna arca is sápadtabb volt.
Amikor az ajtóban megjelent egy alak, és elállta a fény útját, a
helyiség még sötétebbé vált.
– Mindegyik jó? – tudakolta Dare.
– Az összes, azok kivételével – mutatott Ned arra a néhány
puskára, amelynek volt valami hibája.
Thomas Dare átadta a súlyos erszényt, a fegyverkovács a mérleg
serpenyőjébe öntötte az érméket, és miközben megmérte őket,
egyet-egyet kivett, és ráharapott, hogy ellenőrizze, valódi aranyból
van-e. Azután kezet rázott Dare-rel, és megígérte, hogy a
fegyvereket haladéktalanul elszállítja Texel szigetére.
Dare, Ned és Rowan megkönnyebbülten lépett ki a napfényes
utcára.
– És most mi jön? – kérdezte Ned.
– Bőrzekék – felelte a másik férfi. – Ezer darabra lesz szükségünk.
A tímárok csatornájánál készítik őket, a Jordaan negyedben. Jan
Muis műhelye… A cégére egy egeret ábrázol. Menjen el a zekékért,
fizesse ki, és szállíttassa őket a hajóra. És lőportartók is kellenek,
amennyit csak kap a maradék pénzből.
A zsebébe nyúlt, előhúzta az erszényt, a tenyerébe véve a súlyát
latolgatta, aztán átadta Nednek.
– Az ég szerelmére, próbáljon meg lealkudni az árból!
Ellenőrizzen mindent, és csak rendes árut vegyen át.
Ned bólintott.
– Őméltóságának rendeltünk egy különleges bőrzekét.
Gondoskodjon róla, hogy a többivel együtt elszállítsák a
Helderenbergre, a Texel-sziget kikötőjébe! Jobb, ha maga is elkíséri
a szállítmányt. Ott találkozunk.
 London, Lincoln’s Inn, 1685 tavasza

Matthew a szobájában tanult, amikor a szolga bevitt neki egy

üzenetet. Az ablak nyitva volt, beáradt rajta a City fülledt bűze.
– Egy hölgy küldte – mondta kurtán a férfi.
Matthew felnézett a könyveiből.
– Egy hölgy? – Ledobta a tollát, ami fekete tintacseppekkel
fröcskölte le a tanulmányozott ügyiratot – Soledad kontra Timmings
–, és átvette az üzenetet. A levélkét Matteo da Piccinek címezték, és
amikor Matthew meglátta a gyönyörű betűkkel írt nevet, azonnal
tudta, hogy kitől érkezett.

Fiam,

Leköteleznél, ha találkoznál velem a Serle Court kávéházában.

Fél óránál többet nem várok rád.

Anyád, nobildonna Lady Avery

Matthew hátralökte a székét, felkapta a zekéjét, és sietve belebújt.

Amikor az ágya fölé függesztett tükörbe pillantott, egy csinos fiatal
arc nézett vissza rá: félig még fiú, félig már férfi. Hosszú, hullámos
fürtjeire húzta jurátuskalapját, és egyetlen lépéssel az ajtónál
termett.
– Mikor érkezett a levél? – vetette oda a kérdést a szolgának, aki
a lépcsőn várt rá.
– Mindössze öt perce, uram. Egy hölgy hozta, vele volt a
szobalánya.
Matthew dobogva leszaladt a kő csigalépcsőn, közben meg-
megkapaszkodott a központi kőoszlopba ékelt fapöckökben, és
lehúzta a fejét, amikor átbújt a földszinti keskeny kőív alatt.
A számára kijelölt lakhely a magas, vörös téglás, homokkővel
szegélyezett Gatehouse Courtban volt, amit lélegzetelállítóan
pazarnak látott, amikor odakerült, hogy megkezdje jogi
tanulmányait. Most már szinte észre sem vette az ápolt kertekben
álló épületeket, csak megigazította magán a zekét, és hosszú
léptekkel átvágott a kikövezett belső udvaron, majd áthaladt a
boltív alatt a Serle Court udvarára, amelynek egyik sarkában
kőművesek faragták a kőtömböket az új épülethez, mellettük pedig
ácsok kötözték össze az állványzat farúdjait. Matthew már az
udvaron megérezte a pörkölt kávébab és a sörfőzéshez használt
élesztő erős, kellemes illatát. Amikor a fejét lehúzva belépett az
épületbe, levette a kalapját, aztán lenyomta a jobbról nyíló ajtó
kilincsét.
A helyiségben csend volt. Mr. Hart, a tulajdonos felpillantott
ugyan, de egy zöldfülű jogászpalánta kedvéért nem állt fel a
székéről. A középen elhelyezett, nagy, újságokkal és füzetkékkel
megrakott asztalnál csak néhány fogalmazó ült. Az egyik sarokban
egy jogász és az ügyfele épp az ügyüket beszélték meg fojtott
hangon.
– Adjon isten, Mr. Hart! – köszönt udvariasan Matthew, de közben
elnézett a tulajdonos mellett.
Felfigyelt egy lefátyolozott hölgyre a terem végében, aki mögött
strázsaként állt a szobalánya. A nő előtt egy apró csészében erős
kávé gőzölgött. Matthew megtorpant, amikor észrevette, hogy
hátrahajtja a fátylat, belekortyol a kávéba, majd újra elrejti az arcát,
de a fiú csak a festett ajkát látta. Nagyot dobbant a szíve a
gondolattól, hogy végre eljött hozzá az anyja, az ő gyönyörű,
rejtélyes anyja.
– A hölgy magát várja? – Mr. Hart felülbírálta a korábbi
véleményét Matthew jelentéktelenségéről.
– Igen. – Miközben a nő felé tartott, tudatában volt annak, hogy
mennyire nyikorog a cipője, aztán egyszer csak ott állt előtte, a
kezében a kapott üzenettel. Sejtette, hogy úgy festhet, mint egy
gyermek, akit az iskolamester elé citáltak.
 – Hölgyem, idehívatott… – Hallotta, hogy a hangja szinte
elcsuklik. Elvörösödött. – Matthew vagyok. – Most azonban túl
harsányan beszélt, bömbölt, mint valami bolond.
A nő egyetlen fürge mozdulattal hátravetette és a kalapjához
tűzte a fátylát, mintha készen állna arra, hogy megmutassa magát.
Matthew lebámult az arcra, amelyet ismerősnek érzett, mintha
valami módon mindig is ismerte volna. Feledhetetlen volt. A
ránctalan homlokból hátrasimított, dús, sötét, hullámos fürtök a
vállára omlottak, a kérdőn felvont fekete szemöldök alatt a
sötétbarna szempár átható tekintettel mérte fel a fiút. A nő piros
ajka cinkos mosolyra húzódott, mintha közös titkuk lenne.
Matthew-ban felmerült a halvány gyanú, hogy talán így is van.
Ő is szemügyre vette az anyját, hogy hasonlóságot keressen
kettejük között, és meg is találta ezeket. A nő szemöldöke a
halántékánál kissé felfelé ívelt, ahogy az övé is. Mindkettőjüknek
sötét szeme volt, anya és fia egyforma klasszikus arcéllel
büszkélkedhetett, de míg Matthew széles mosolya őszinte volt, az
arca nyílt, Livia mintha akkor is fátyol mögött rejtőzött volna,
amikor semmi sem takarta el a vonásait.
– Ah… tehát te vagy a fiam – szólalt meg a nő jól hallható itáliai
akcentussal, amelyet gondosan megőrzött tizenöt Angliában töltött
éve alatt is. – Bárhol felismertelek volna.
A fiú sután meghajolt, a nő felállt, kezét könnyedén a vállára
helyezte, magához húzta, és csókot lehelt a homlokára, mintha
áldást osztana. Aztán itáliai szokás szerint megcsókolta kétfelől az
arcát is. Könnyű, rózsaillatú parfümje emlékeket ébresztett
Matthew-ban.
Livia hátralépett, hogy ismét végigmérje. Mintha azt próbálta
volna eldönteni, pontosan hogyan is bánjon vele. Látta kipirult
orcáját, és rádöbbent, hogy Matthew még mindig nagyon fiatal, még
mindig csak egy fiú, akit szerető nevelőszülei és fogadott családja
megóvtak a város kísértéseitől, a világ veszélyeitől. Jóképű,
divatosan öltözik, és jogot tanul… ám egy mohó, éles elméjű nő
könnyűszerrel elbánik vele.
– Tehát… – vágott bele megnyugodva, leült, és intett a fiúnak,
hogy ő is foglaljon helyet vele szemben. – Tehát újra találkozunk.
Emlékszel rám egyáltalán?
– Igen kevéssé – hebegte Matthew.
– Ez természetes, hiszen olyan rég volt! Ülj csak le, kedves fiam,
drága fiam. Caro figlio. Beszélsz olaszul?
A fiú elszontyolodott arckifejezése láttán felkacagott.
– Hát persze hogy nem! Hol is tanulnád meg a nyelvet? De
iskolába jársz, ugye? Én fizetem az oktatásodat, ezt tudod, igaz? De
legalább latint tanulsz? És gondolom, beszélsz franciául?
Matthew biccentett.
– Nem tudtam, hogy anyám fizeti…
– Nos, igen. A rakodóparti jóasszonyok nem engedhetnék meg
maguknak a tandíjat, és fogalmuk sem lett volna, milyen iskolát kell
választani neked, vagy hogyan kell felnevelni egy úriembert. Erről
mind én gondoskodtam. A jogászkollégiumba való felvételhez
kellettek bizonyos személyek, akik jótállnak… kezeskednek érted…
Én voltam az, aki ilyen személyeket talált.
– Sosem mondták… Nem tudtam… – Matthew elpirult. Dühös volt
magára, hogy gondolkodás nélkül feltételezte, a nevelőszülei
intéztek el számára mindent egy olyan világban, amit még csak nem
is ismertek.
– Kétlem, hogy valaha is megemlítenék a nevemet! Igaz? És arról
sem beszélnek soha, amit nekem köszönhetnek! – A nő dallamos
nevetésének hangjára Mr. Hart felkapta a fejét, és amikor Livia
intett neki, már jött is a frissen főzött kávéval. Matthew-nak is
hozott egy csészét.
– Igaz – ismerte el a fiú. – De azt hittem, ez anyám kívánsága volt.
Azt hittem, azt kérte tőlük, hogy neveljenek fel, és önt sose zavarják.
– Allora! – kiáltott fel Livia. – Már látom, valóban jogász lesz
belőled. Caro, nem voltam abban a helyzetben, hogy utasításokat
osztogassak. Szorult helyzetbe kerültem, részben az új férjem
kívánságai, részben pedig egy makacs öregasszony akarata miatt.
Nem tudtak dűlőre jutni egymással, ezért biztonságos menedéket
kellett találnom imádott egyetlen gyermekemnek, amíg
megalapozom az új házasságomat.
 – Ez tizennégy évig tartott? – kérdezte a fiú.
Livia úgy lesett felé, mintha fel akarná mérni, mennyire
komolyan beszél.
– Úgy gondolod, hogy már korábban találkoznom kellett volna
veled? Nem érezted volna azt, hogy szétszakítunk, a rakodóparti
nők meg én? Hogy két világban élsz, és egyikben sem vagy
biztonságban? Nem volt bölcsebb hagyni, hogy békés és biztonságos
gyerekkorod… angol gyerekkorod legyen mellettük?
– De igen… – mormolta bizonytalanul a fiú.
– Ezért hát így cselekedtem. Velük éltél, az ő nevük alatt…
Reekie… Csak azt képtelen vagyok kimondani! Úgyhogy én Piccinek
nevezlek, sőt a saját címem miatt Da Piccinek. És csak most, hogy
fiatalember lettél, rendes fiatalember, és én megszabadultam a
férjem, a birtok és Yorkshire elvárásaitól… csak most látogathatlak
meg, csak most láthatom, mennyire megnőtt a fiam, és hogy mit
jelenthetünk egymás számára.
Matthew nehéz felfogásúnak és ostobának érezte magát.
– Hogy mit jelenthetünk egymás számára?
– Igen, persze! Segíteni akarok, hogy elboldogulj a világban, és
biztosra veszem, te is szeretnéd, ha egyre feljebb jutnék.
– Azt hittem, anyám… – A nő ragyogó tekintete annyira
megzavarta Matthew-t, hogy kiszáradt a szája. Gyorsan ivott egy
korty kávét, ami azonban tűzforró volt. Nagyot nyelt, és érezte, hogy
az ital végigperzseli a nyelőcsövét. A fájdalomtól skarlátvörössé vált
az arca, és pislognia kellett, mert a szeme könnybe lábadt.
– Azt hitted, már elég magasra jutottam? – kérdezett rá Livia, aki
ügyet sem vetett Matthew kínjára. – Meglehetősen. Tudnod kell,
hogy Velencében előkelő hölgy voltam, a Fiori család tagja, aztán
Angliába jöttem, férjhez mentem Sir Jameshez, és előkelő yorkshire-
i hölgy lettem, most pedig előkelő londoni hölgy vagyok… Anglia
királynéjának a barátnője! Tehát valóban, magasra jutottam! És
ennél is feljebb fogok kerülni… – Elharapta a mondat végét, és a
fiúra sandított. – Csakhogy nehéz időket élünk, és tudnom kell, hogy
támogatsz. Minthogy mindent az érdekünkben teszek.
– Az érdekünkben?
 – Mindig – biztosította a nő. – Amikor drága barátnőm, a te nevelt
anyád és az anyja beleegyeztek, hogy magukhoz vesznek, tudtam,
hogy náluk biztonságban leszel. De azt is tudtam, hogy eljön a nap,
amikor visszatérek, és ismét az enyém leszel.
Olyan volt, mint valami megállíthatatlan erő. Matthew
valósággal beleszédült, és még mindig fájt a torka is.
– Nem hagyom el őket.
– Hát persze hogy nem! Az faragatlanság lenne. Hiszen olyanok
voltak nekem, mint a dajkák, elringattak téged, vigyáztak rád. De én
vagyok az anyád, és ez sosem merült feledésbe. Olyan ajtókat tudok
megnyitni előtted, amelyekről egyébként csak álmodni tudnál.
Elviszlek az udvarba, találkozni fogsz a királlyal és a királynéval. –
Livia elhallgatott, hogy felmérje, milyen hatással vannak a szavai a
fiúra. Aztán váratlanul ezt kérdezte: – Jogász akarsz lenni?
– Igen… Vagy legalábbis szeretnék valamiféle posztot…
– Na látod! – kiáltott fel diadalmasan a nő. – Találok neked egy
posztot! A rakparti család erre képtelen lenne! És most mesélj… Van
már saját hajójuk? Alys hozzáment Shore kapitányhoz, nemde? Még
mindig megvan a hajója?
– Igen.
– Nagyszerű, nagyszerű. És ez a hajó… most épp Londonban van?
– Igen.
– Meddig?
– Nem tudom. Berakodnak.
– Lenne hely számomra, ha velük akarnék utazni?
– Gondolom, igen. Gyakran szállítanak utasokat.
A nő rámosolygott.
– Tudom, nem érted ezt az egészet, Matteo, de bíznod kell
bennem.
Matthew megriadt, amikor Livia szeretetteljesen, a jellegzetes
akcentusával kimondta a neve olasz változatát. Olyan érzése
támadt, mintha már hallotta volna álmaiban ezt a simogató hangot
az alatt a tizennégy év alatt, amíg a Matthew névre hallgatott.
– Még nem bízol meg bennem – folytatta a nő. – De majd meg
fogsz. Megeshet, hogy szükségem lesz a segítségedre egy rendkívül
fontos ügyben. Talán megmenthetsz engem, a tulajdon anyádat és…
– Lehalkította a hangját, hogy a fiúnak előre kelljen hajolnia, ha
hallania akarja, hogy mit suttog. – Talán Anglia királynéját is!
Matthew érezte az arcán Livia leheletét, az orrát megcsapta a
kávé aromás, finom illata.
– A királynénak hajóra van szüksége?
A nő hátradőlt a széken, és rámosolygott a döbbent arcú fiúra.
– A megszállás miatt?
– Erre természetesen nem felelhetek. De mindenképpen beszélj
Alysszal meg Shore kapitánnyal, és mondd meg nekik, hogy két
kabinra lesz szükségünk. Talán azonnal, talán néhány hét múlva…
Megüzenem, ha szükségem lesz rád.
– Elárulhatom nekik, hogy miért?
– Csak amennyit biztonságosnak tartasz. A lehető legkevesebbet.
– A király nem gondoskodik a hitvese biztonságáról? Mi van a
haditengerészettel?
Livia vállat vont.
– Ó, hát az is elképzelhető! De ha elmegy, hogy a seregével
harcoljon? És ki vigyázna rám, ha nem a tulajdon fiam? – Felállt, és
leengedte a fátylát, hogy ismét elrejtse az arcát.
– És anyám férje? – javasolta bizonytalanul a fiú. – Nem kellene
neki…
A nő felkacagott.
– Neki nincs hajója, és… Allora! De nektek van!
A szobalány, aki végig Livia mögött állt, most előrelépett, és
felkínálta a karját. A nő még egyszer Matthew felé fordult, aki
döbbenten állt előtte.
– Pár nap múlva visszatérek – ígérte, mintha a fiú ezt kérte volna
tőle. – Itt találkozunk.
Matthew meghajtotta magát.
– Ahogy óhajtja, hölgyem.
Livia felé nyújtotta kesztyűs kezét. A fiú az átmelegedett
selyemhez érintette az ajkát.
– Hívj úgy, hogy asszonyanyám! – mondta a nő. – Signora Madre.
 Hollandia, Texel-sziget, 1685 tavasza

A Helderenberg ide-oda billent az erős, part felé fújó szélben. A

mellette horgonyzó két kisebb hajót megrakták fegyverekkel,
vértekkel, egyenruhákkal az Angliában várakozó tisztek számára,
de voltak ott zászlók a tömegnek, egy nyomdagép, hogy
kinyomtassák a herceg kiáltványát, egy nyomdász, aki elvégzi a
szedést, több hordóra való a sziget rozsdabarna vizéből, amely arról
volt híres, hogy hosszabb hajóutakon sem poshad meg,
boroshordók, söröshordók, ládákba csomagolt friss élelmiszer és
két pár tyúk, hogy a herceg tojást reggelizhessen.
Nyolcvanhárom férfi készült tengerre kelni, hogy átjusson
Angliába: voltak, akiket Orániai Vilmos bocsátott el a seregéből,
hogy követhessék szeretett hercegüket, voltak, akik száműzetésben
éltek Jakab király uralkodása alatt, ott voltak a herceg saját szolgái,
akik az életüket adták volna az urukért, és egyetlen nemesúr, Lord
Grey, Werke bárója, aki mindig is a monarchia megbuktatását tűzte
ki célul maga elé.
– De még sosem hallott ellenséges lövést – súgta oda Ned Samuel
Vennernek, egy veteránnak, aki Monmouth alatt harcolt a franciák
ellen a francia–holland háborúban.
– Nemesúr, szóval tud lovagolni, nem? – felelte Venner. – Talán
lovastiszt lesz? Annak legfeljebb annyi a dolga, hogy a jó irányba
galoppozzon. És a zászlónk alá hívja egész Sussexet.
– Sussexben szállunk partra? – kérdezte Ned.
– Nem tudom. Nem is érdekel, hogy hol, csak forduljon meg végre
a szél, és hajózzunk ki a kikötőből.
– Pápista szél – morogta Ned.
Minden nappal egyre fokozódott a veszély, hogy Jakab királynak
a vejéhez, Orániai Vilmoshoz intézett sürgető követelései
cselekvésre ösztönzik a holland hatóságokat, akik letartóztatják a
lázadókat, és elkobozzák a három hajót. Egyre feltűnőbbé váltak
minden eltelt nappal, amit a hajók a rakpart mellett, a hullámokon
hintázva töltöttek.
– Nem hiszem, hogy bármire készülnének ellenünk – bizakodott
Venner. – Az amszterdamiaktól eddig csak jót kaptunk. A
templomaikban a sikerünkért imádkoznak. Már évek óta harcolnak
a pápistákkal.
Ekkor felbukkant mellettük Rowan, de olyan nesztelenül, hogy
Venner összerezzent, és szitkozódni kezdett. A lány egy szót sem
szólt, csak megérintette Ned kabátujját, és a mellettük húzódó,
homályba burkolózó rakpart felé mutatott. A férfi épp hogy kit
tudott venni két pocakos alakot – díszes öltözékükből ítélve
városatyák lehettek –, akik kacsázva a hajó felé tartottak. A
kezükben papírok voltak.
– Baj készül? – suttogta Rowan.
Ned némán a hídra ment, megkereste a fiatal újoncot, William
Hewlinget, aki a horgonyt őrizte, és utasította, hogy húzza be a
hajópallót, aztán értesítse a herceget meg a tisztjeit.
– Valahol a parton vacsoráznak – felelte Hewling, és nyugtalanul
tekintgetett a közeledő elöljárók felé. – Azt sem tudom, hogy melyik
fogadóban vannak.
Ned Rowanhoz fordult.
– Menj, és keresd meg a herceget! – súgta oda neki. – Vigyázz,
észre ne vegyenek! Mondd meg neki, hogy ne térjen vissza a hajóra
addig, míg ki nem derítettük, hogy kik ezek az emberek! Azt is
tudasd vele, hogy talán menekülnie kell! – Amikor a lány a hajópalló
felé fordult, a férfi elkapta a kezét. – Ne arra, ott meglátnak. Le
tudnál mászni a kikötőkötélen?
Rowan bólintott, és már el is tűnt a szeme elől. Mintha beleolvadt
volna a levegőbe. Ned az egyik pillanatban még érezte a lány
kezének a melegét, és látta felvillanni magabiztos mosolyát az
arcába húzott kalap karimája alatt, a következőben pedig már csak
a homály vette körül. Nem rajzolódott ki sehol Rowan körvonala,
még a köpenye suhogását sem lehetett hallani. A férfi a tat felé
nézett, ahol a ringatózó hajó meg-megfeszítette a kötelet, és akkor
egyetlen másodpercre feltűnt a lány sziluettje a szürke látóhatáron.
Aztán Rowan átvetette a lábát a hajó korlátján, és már ott sem volt. A
rakpartról felkiabáló két férfi háttal állt neki, így nem vették észre,
amikor óvatosan, félig függeszkedve, a lábával kapaszkodva
leereszkedett a kötélen, és nesztelenül a partra ugrott. Guggolva
mozdulatlanná merevedett, amikor Ned áthajolt a hajókorlát felett,
és megemelte a kalapját.
– Jó estét, Mijn Heren! – bömbölte.
A férfi hallotta, hogy Venner a hajóhídon halk kattanással lövésre
készíti elő a muskétáját. A mögötte álló William Hewling arca
mészfehér lett.
Az egyik elöljáró felnézett.
– Maga a hajó kapitánya? – kérdezte.
– A kapitány nincs szolgálatban, uram – felelte Ned. – Segíthetek
valamiben?
– Mi a hajó neve, és hová tart?
Ned a szeme sarkából felfigyelt egy árnyékra – mintha egy fáklya
imbolygó fényénél pillantott volna meg valamit –, és tudta, hogy
Rowan már elindult.
– A hajó neve Helderenberg, és az úti célja Bilbao.
– Tudomásunkra jutott, hogy a hajót Monmouth hercege bérelte
ki, hogy megindítsa Anglia megszállását.
Ned lassan, bambán ingatta a fejét, akár egy idióta.
– Neeem, én erről semmit sem tudok – jelentette ki vontatottan.
– A rakományunk baccalà… sózott tőkehal… és mihelyt eláll a szél,
már indulunk is Spanyolországba.
– Hol a herceg?
– Miféle herceg?
– Monmouth! Merre van Monmouth?
– Úgy tudom, valahol Walesben – válaszolta szívből jövő
őszinteséggel Ned.
Hewling képtelen volt uralkodni magán, és horkantva
felröhögött.
– Tények nélkül nem sokra megyünk!
 – Nem, uram. Ahogy én sem. Miféle tények nélkül?
A két férfi fojtott hangon tanácskozni kezdett. Ned nem értette a
nyelvüket, azonban felismerte azoknak a kisvárosi tisztviselőknek
a vonakodását, akik ilyen bizonytalan időkben nem kívánják
megerőltetni magukat – így ment ez a világon mindenhol.
– Csak akkor léphetnek a hajóra, ha vannak papírjaik – tudatta
velük sajnálkozva. – Vannak papírjaik?
Az egyik úr ingerült horkantásából Ned arra következtetett, hogy
bár Hollandiában a bürokrácia mindennél fontosabb, a szükséges
iratokat mégsem kapták meg.
– Vissza fogunk jönni a megfelelő papírokkal – közölte a
tekintélyesebb férfi, és felmutatott egy paksamétányi iratot. – Az
angol követ nem a megfelelő kérelemmel fordult hozzánk.
– Az angol követ meg akarta akadályozni, hogy sózott tőkehalat
adjunk el Bilbaóban? – Ned érzékeltette, mennyire megdöbbenti,
hogy valaki bele kíván avatkozni a kereskedelmi ügyeikbe.
– Tévedés történt – felelte bosszankodva az egyik holland. – És
most ostobának nézünk ki.
– Dehogy! Dehogy! Jöjjenek vissza, amikor megvan az összes
papírjuk. És ha lennének olyan kedvesek, hogy szólnak, mikor
térnek vissza, akkor gondoskodnánk róla, hogy a kapitány is itt
legyen, és fogadja magukat.
Az amszterdami elöljáró rápillantott a szép nagy ezüstórájára,
amit láncra erősítve viselt kidomborodó hasán.
– Visszajövünk, amikor az angol követ beadja a megfelelő
kérelmet – jelentette ki. – És maga kicsoda is?
– Máris leírom a nevemet – vágta rá Ned. Keresett egy darabka
papírt, és a tintatartóba mártott egy tollat. – Sir James Avery a
northallertoni Northside Manorból – körmölte le némi
kárörömmel, majd homokot hintett a papírra, hogy felszárítsa a
tintát, a papírt rákötötte a függőón zsinórjára, és odalendítette a
tisztviselők felé.
Az amszterdami kioldozta a zsinórt, és elolvasta az
arisztokratikus kézírást.
– Sir James?
 – Szolgálatára, uram! – felelte Ned, és visszahúzta a függőónt. –
Sir James Avery. Tőkehal-kereskedő.

Rowan futva vezette Nedet a part menti fogadóhoz, ahol a herceg

vacsorázott.
– Megmondtam neki – jelentette közben.
Ned megveregette a vállát.
Ügyes voltál dicsérte meg. Olyan gyorsan siklottál le azon a
kötélen, akár a szél. – A lányt a fogadó különszobájának a
bejáratánál hagyta, ő maga pedig kopogott, aztán bedugta a fejét
az ajtón. A herceg a rangidős tisztjei társaságában vacsorázott, az
asztal túlsó végén Lord Grey ült, köztük pedig Foulness ezredes,
Tallier hadnagy és Kidd százados.
– Bocsásson meg, felséges uram, de jelentést hozok a hajóról –
szólalt meg Ned.
– Jöjjön be – invitálta Monmouth –, már vártuk. Jól tette, hogy
ideküldte a legényt, és figyelmeztetett bennünket. Mi történt?
– Amszterdami tisztségviselők jöttek, és az érdekelte őket, hogy
milyen ügyben járunk itt. Mondtam nekik, hogy Bilbaóba szállítunk
rakományt, de az angol követ küldte őket a nyakunkra, és vissza
fognak térni. Rendes végzést kell szerezniük, csak úgy foglalhatják
le a hajót… Nem értettem mindent, felséges uram, mert a saját
nyelvükön tanácskoztak, de az mindennél világosabb volt, hogy
vissza fognak jönni. Azt javasolnám, hogy ne törődjünk az
időjárással, és hajózzunk ki.
– Jó szolgálatot tett nekem – biccentett Monmouth. – Ned
Ferryman, ugye?
– Éjszaka indulhatnánk, az apállyal – jegyezte meg az egyik férfi.
– A szél még mindig szemből fúj – felelte egy másik. – A kikötőből
is alig jutnánk ki.
Monmouth megrázta a fejét.
– Egy percet sem várhatunk. – Az egyik tisztjére pillantott, és
kiadta az utasítást: – Béreljen bárkákat, több bárkát, hogy
kivontassanak bennünket a tengerre. Mihelyt elhagytuk a kikötőt,
valahogy megbirkózunk a széllel, bármerre fújjon is minket. De az
első szélcsendes pillanatban indulunk. – Felállt, mire mindenki
talpra ugrott, a számlát kérték, és indultak a szobájukba a
holmijukért. Ned, a csatában edzett katona csendben elvett az
asztalról két cipócskát, zsebre vágta, aztán már ment is az ajtó felé.
 London, Reekie-rakpart, 1685 tavasza

Bár Matthew azzal fenyegetőzött, hogy pénteken csak későn ér

haza, már elég korán otthon volt. Szokatlanul csüggedtnek tűnt,
amikor felakasztotta a kabátját egy kampóra, és megcsókolta a
nevelőanyját.
– Azt hittem, ma mulatni mész – jegyezte meg Alys.
– Nem, inkább hazajöttem. Az Édes Remény hamarosan útnak
indul?
– Jövő hónapban. Miért?
– Valaki kérdezte.
– Matthew, minden rendben van?
A fiú nem nézett rá. Az járt a fejében, hogy a másik nő
„Matteónak” nevezte, mintha valaki más lenne.
– Igen.
Alys azonnal megfogalmazta a legnagyobb félelmét:
– Csak nem pénzt vesztettél valami szerencsejátékon?
– Nem, anyám. Hányszor kell még mondanom? – De megenyhült,
amikor észrevette, milyen sebzetten bámul rá a nő. – Nem. De
beszélni szeretnék veled és Alinor anyámmal is. Elég jól van ahhoz,
hogy felmenjünk hozzá?
– Jól van, a szobájában lesz.
Matthew ment elöl, mert nem szerette volna, ha Alys előresiet,
és figyelmezteti az anyját, hogy valami baj van. A nő a fiú fényesre
suvickolt sarkú, takaros cipőbe bújtatott lábára meredt, és
miközben felfelé lépkedett mögötte, elszorult a szíve a rettegéstől.
Matthew kopogott, és amikor hallotta, hogy Alinor odabent nagy
levegőt vesz, hogy kiszólhasson neki, belépett az ajtón. Megállt a nő
előtt, leeresztette a karját, az arca olyan kifejezéstelen volt, mint a
gyönyörű szobroké, amelyekre annyira hasonlított. Alinor
felemelte ezüst hajjal keretezett arcát, és a tekintete végigsiklott a
fiún, a cipője bársonymasnijától sötét, hullámos fürtű fejéig.
Azonnal felfigyelt a komor arckifejezésére és a megbántott
pillantására.
– Ó, találkoztál anyáddal! – szólalt meg.
Alys úgy zöttyent le az egyik székre, mintha nem kapna levegőt.
– Ó! – hebegte. – Ó! Hát erről van szó?
Matthew bólintott.
– Üzent, hogy találkozzam vele egy kávéházban.
Alinor kinyújtotta felé a kezét.
– Gyere, fiam, ülj le ide!
A fiú átvágott a szobán, és letelepedett a pamlag mellé állított
zsámolyra. Hátrahajtotta a fejét, Alinor pedig kisimította a
homlokából a sötét, csigás tincseket. Hirtelen olyan fiatalnak látta
Matthew-t. Felidézte magában, milyen kicsi volt, egy kisbaba,
amikor a gondjukra bízták, mert az anyjának nem kellett. A fiú
homlokára simította a tenyerét, mintha azt ellenőrizné, hogy lázas-
e.
– Folytasd csak! – biztatta kedvesen.
Matthew-t megnyugtatta a nő hűvös kezének érintése, a szobát
belengő enyhe gyógynövényillat.
– Ez az otthonom – szólalt meg.
– Így van – erősítette meg Alinor. – Efelől semmi kétség. Nincs
mitől félned, ahogy Alysnak sincs. Semmi sem kezdheti ki a
szeretetet, ami összefűz titeket. Nem kell a vér szerinti
gyermekének lenned, hogy anya és fia legyetek. A kettőtök kötelékét
semmi sem szakíthatja szét.
Matthew biccentett.
– Így igaz. – Alys felé fordult, aki dermedten ült a székén. – Így
igaz – ismételte meg. – Ne nézz így rám, anyám!
– Hogy nézek? – horkant fel a nő.
– Mintha késsel fenyegetnélek.
– No igen – bólogatott Alys. – Livia veszélyes, éles fegyver. Mit
akart?
– Nem tudom, hogy mondjam el…
 – Ki vele, az egésszel – tanácsolta Alinor. – Már így is épp elég
titok van.
– Shore kapitánnyal akar utazni, amikor legközelebb kihajózik.
Két hálóhelyet kér. Mondtam neki, hogy a kapitány szokott utasokat
szállítani, és hogy jövő hónapban indul, mihelyt végeztek a
berakodással. – Felnézett az idősebb nőre. – Rosszul tettem?
– Nem – felelte kurtán Alinor. – Folytasd csak!
– Elárulta, hogy kinek lennének a kabinok… de nem tudom,
elmondhatom-e.
– Hát saját magának – vágta rá komoran Alys. – Másokért sosem
tesz semmit.
– Ő utazna a királynéval – mormolta Matthew. – Amennyiben
Argyll és Monmouth partra szállnak.
– A király megadja magát? – hitetlenkedett Alys. – Visszavonul,
akár az apja? Megadja magát nekik?
A fiú megrázta a fejét.
– Nem tudom. Nekem összesen ennyit mondott.
– És te mit feleltél? – tudakolta tapintatosan Alinor.
– Azt, hogy megkérdezem. Nem tettem semmiféle ígéretet. –
Kínjában feszengeni kezdett, mire Alinor biztatóan megszorította a
vállát. – Beszélt másról is…
– Valóban?
– Azt mondta, hogy a szolgálatomra lenne, elvinne az udvarhoz,
és hogy segíthetnénk egymásnak előbbre jutni az életben.
– Hát persze hogy a szolgálatodra lenne – sietett megjegyezni
Alinor, mielőtt a lánya megszólalhatott volna. – Miért ne tenné?
Hiszen a vér szerinti anyád, és biztosan szeretné, ha sokra vinnéd.
Persze elvárja majd, hogy tegyél meg neki bizonyos dolgokat. Olyan
nő, aki hozzászokott ahhoz, hogy a szolgálatára vannak. – Érezte,
hogy a fiú nyakán szaporán lüktet az ér. – Rokonszenvesnek
találtad, Matthew?
– Caro figliónak szólított… Azt jelenti, hogy „kedves fiam”.
– Azt ígérte, hogy sosem szakít el tőlünk! – tört ki Alys.
– Nem is tett ilyet – emlékeztette higgadtan az anyja. – Pár
feladatot adott Matthew-nak. Nem tudja elvenni tőlünk, Alys.
Matthew velünk töltötte a gyerekkorát, a mi szeretetünkben
fürdött. Ezt senki sem veheti el tőle. – Rámosolygott a fiúra, aki
elpirult. – Senki sem viheti sehová… de mi sem tarthatjuk meg
örökre. Már elég idős ahhoz, hogy eldöntse, hol akar élni, és milyen
emberré szeretne válni.
– Itt élsz majd? – fordult Alys a fiúhoz, akit az édesgyermekeként
nevelt fel, és kék szeme könyörgően villant meg szögletes arcában.
– Itt élsz, az otthonodban? Ahogy neveltünk…
A fiú felállt.
– Anya… Mindig is ez lesz az otthonom, és mindig te leszel az
anyám.
Alys kivárta a folytatást.
– De persze hogy szeretnék előbbre jutni a világban!
A napfényes szobában csend lett. Odakint a sirályok rikoltoztak,
ezüstös szárnyaikkal csapkodva keringtek az egyre emelkedő víz
felett.
– Mi már előbbre jutottunk! – hadarta védekezően Alys. –
Fogalmad sincs, milyen volt ez a hely, amikor idejöttünk. Előbbre
jutottunk. Szorgalmas munkával. Lassan, de biztosan.
Kereskedtünk… Csekély volt a haszon, de megérdemeltük.
Megdolgoztunk érte. Sosem csaltunk. Sosem kértünk kölcsön,
mindig pontosan fizettünk. Sosem adtunk ki olyan hitellevelet a
kezünkből, amely mögött ne lett volna fedezet.
– Nem azért küldtetek a Lincoln’s Innbe, hogy rakparttulajdonos
legyek.
– Livia küldött oda – morogta neheztelve Alys –, hogy úriember
legyen belőled. Mindig is féltem, hogy el fog kényeztetni…
– Úriember vagyok! – kiáltotta a fiú. – Nemesnek születtem! A
Fiori család sarja vagyok!
– Valóban? – kérdezte Alinor.
– Hogyne, természetesen. Sir James Avery mostohafia vagyok!
– Ő is ott volt?
– Nem. Csak az anyám. Nem tudom, mit akar. Csak azt tudom,
amit elmondott nekem. – Matthew Alysra nézett. – Mit feleljek neki?
Mind a ketten Alinor felé fordultak, mintha az ő előrelátása
jelentené számukra a biztonságot.
– Megmondhatod neki, hogy ha Shore kapitány beleegyezik,
akkor felszállhat a hajójára – tanácsolta kedvesen a nő. –
A kapitányt magadnak kell megkérdezned. Tudnia kell, kit vesz fel
a hajója fedélzetére. És elmondhatod azt is, hogy mikor hajóznak
ki. Kétlem, hogy a kapitány hajlandó lenne várni rá, és ilyet nem
is kérhetsz tőle. Ha pedig Livia nem veszi hasznunkat, majd talál
valaki mást.
A fiú bólintott.
– Anya, te sem bánod?
Alys arca merevvé, feszültté vált a nehezteléstől.
– Livia mindig akkor jön hozzánk, ha szüksége van valamire,
aztán már odébb is áll. Sir James ugyanilyen. Felbukkannak, ha kell
nekik valami, összetörik a szívünket, aztán…
Alinor a lányára pillantott, a mosolya csupa együttérzés volt.
– Igen. Azért jönnek hozzánk, mert nekik nincs sok mindenük.
Hozzánk kell jönniük, mert ők maguk olyan szegények.
– Azt hiszem, anyám igen gazdag… – jegyezte meg bizonytalanul
Matthew.
Alinor elmosolyodott.
– A szívük szegény.
 Hollandia, Texel-sziget, 1685 tavasza

Monmouth a hajóhídon ellenőrizte, hogy a rakomány és az emberei

mind a fedélzeten vannak-e, mielőtt behúzták a pallót, és eloldozták
a köteleket. A bérelt bárkák közrefogták a hajót, köteleket
erősítettek rá, és felkészültek arra, hogy kivontassák a kikötőből a
Helderenberget a tengerre, a part felől fújó szélbe, amely végre
kezdett keletire fordulni. A zömök dereglyések kérges tenyerükbe
köptek, azt jósolgatva, hogy kemény munka vár rájuk. A kisebb
hajók is készen álltak, hogy kövessék őket. A holland révkalauz a
kormányos mellett állva mutatta az utat a homokzátonyok között,
és figyelmeztette a sekély részeken található hajóroncsokra. A hajó
ide-oda billent, aztán távolodni kezdett a hunyorgó lámpásokkal
megvilágított sötét parttól. A szél visszasodorta őket a part felé, a
hullámok hangos csattanással verődtek a hajótestnek. A bárkák és
a legénységük nem engedtek, és minden erejüket megfeszítve
próbálták kivontatni a Helderenberget a kikötőből. Ned ismerős
érzést tapasztalt a gyomrában, az izgalom és rettegés keverékét.
Tudta, hogy újra harcba indul, valószínűleg élete utolsó csatájába,
Anglia férfiainak és asszonyainak a szabadságáért.
Rowanhoz fordult, aki mint mindig, most is mellette volt.
– Amikor partra szállunk, adok neked némi pénzt. El kell jutnod
Londonba, a húgom raktárába. Nála ellakhatsz, amíg ez véget ér.
A lány arckifejezését nem láthatta a szemébe húzott kalap miatt,
de a hangját tisztán hallotta:
– Magával maradok.
– De én harcolni fogok, ha a király serege ránk támad. Ha pedig
nem, akkor a katonák kiképzése lesz a dolgom. Azt sem tudom, hol
érünk partot, de be kell vennünk a fővárost. Ha északon, az ország
keleti partszakaszán, akkor napokon át kell menetelnünk délre,
London felé.
– Tehát maga szintén Londonba indul, ahogy tőlem is elvárja –
mutatott rá a lány. – Magával megyek.
– Nem tarthatsz egy kiképzetlen újoncokból álló sereggel!
– Nem akarja, hogy magával legyek?
Ned megpróbált uralkodni magán, és nem kezdett azonnal
tiltakozni, hanem megválogatta a szavait, mert érezte magán a lány
bizalomteli tekintetét.
– Rowan, hibát követtem el. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar
indulnunk kell. Londonban kellett volna maradnod.
A lány közelebb lépett.
– De a szolgája vagyok…
– Mindketten tudjuk, hogy nem vagy a szolgám. Azért váltottalak
ki a rabszolgaságból, hogy szabad legyél.
– Akkor szabad nőként maradok magával, míg el nem múlik a
veszély.
– Most is veszélyben vagyunk – jegyezte meg a férfi, és a
homályba meredt, ahol a szél nagy, fehér tarajú hullámokat keltett
a sötét tengeren.
– Nem félek a tengertől – jelentette ki Rowan, a tenger leánya, aki
gyerekkorától fogva evezett a kenujában az Atlanti-óceán partjára
kicsapó hullámtörésben.
Ned alig tudta megállni, hogy ne fogja két kérges tenyere közé a
lány dacos arcocskáját. Szíve szerint odahúzta volna magához,
átöleli, bebugyolálja a köpönyegébe, és gondoskodik arról, hogy
biztonságban legyen. Meglepte, hogy mennyire megkedvelte ezt az
idegen teremtést, aki az unokája lehetett volna.
– Meg kellene parancsolnom, hogy menj olyan helyre, ahol
biztonságban vagy.
– Miután partot értünk – alkudozott a lány. – Amikor kiderül,
hogy miféle veszély vár ránk. Parancsolja meg akkor! – Ezzel
majdnem sikerült rávennie a férfit, hogy beleegyezzen.
– És akkor szót fogadsz majd?
Rowan nevetése azt a pokanoket kislányt idézte, akire olyan jól
emlékezett.
 – Igen! Ha úgy látom, hogy igaza van!
– Hát jó – morogta a férfi leplezve a gyengéd érzéseit. – Velem
maradhatsz, amíg Londonba menetelünk, kivéve, ha veszély vár
ránk. Aztán pedig elmész Alinorhoz.
– Rendben! – egyezett bele vígan a lány.
 London, Szent Jakab-palota, 1685 tavasza

Lady James Averynek

Asszonyom,

Parancsot kaptam, hogy állítsam fel a polgárőrséget, és készüljek

arra, hogy Argyll és Monmouth megszállja az országot. Kétlem,
hogy a helyi erők képesek lennének megakadályozni a lázadókat
abban, hogy London ellen induljanak.
Ennek okán ma elküldöm a hintót a lovasokkal, hogy kísérjék
önt haza, ahol biztonságban lesz. Elvárom, asszonyom, hogy
kimentse magát őfelségééknél, és hazatérjen.

Alázatos szolgája és hitvese,

James Avery

Livia összehajtotta a levelet, és elgondolkodva a festett ajkához

ütögette. Tudta, komoly kockázatot jelent, ha nem engedelmeskedik
a férjének, akinek tagadhatatlanul joga volt hazarendelni őt. Ha
dacolva Jamesszel Londonban marad, miközben kitör a harmadik
polgárháború, és a királypártiak vereséget szenvednek – ahogy az
korábban már kétszer is megesett –, akkor a vesztes oldalra kerül,
egy bukott uralkodó udvarának tagjaként.
Nem tudta eldönteni, hogy beszálljon-e az Avery család
hintójába, és hazameneküljön a biztonságos otthonába, vagy
inkább tegyen fel mindent a király győzelmére. Csak járt fel-alá a
királyné galériáján, és addig ütögette a levéllel az ajkát, míg a
kezében szorongatott papír olyan vörös lett a pirosítójától, mintha
vérfoltos lenne.
A kétszárnyú ajtó kinyílt, és udvarhölgyei koszorújában
megjelent a királyné. Mögöttük az udvaroncai jöttek. Mária sápadt
arcán merev mosoly ült, mintha nem lenne hajlandó elismerni a
félelmét. Kiadta a parancsot, hogy állítsák fel a kártyaasztalokat, és
kért egy pohár bort, majd gondtalan hangon megtudakolta az
udvartartásától, ki játszana vele egy parti l’hombre-ot. A
muzsikusok zenélni kezdtek. Liviát azonban nem tudta
megtéveszteni. Behúzta magával a királynét az egyik ablakfülke
pamlagára, és megtudakolta:
– Felség… rossz hírt kapott?
Mária királyné az arca elé emelte a legyezőjét, hogy senki más ne
hallhassa a szavait.
– A parancsnokunk, Lord Dumbarton Skócia felé tart a
seregünkkel.
– Egyszerűen csak elindult észak felé, azt remélve, hogy ott találja
majd a megszállókat? – hitetlenkedett Livia.
– Mi egyebet tehetett volna? Inkább az észak felé menetelés, mint
az, hogy nem csinál semmit.
A két nő kifejezéstelen tekintettel meredt egymásra.
– Semmit sem tudok a hadviselésről – mondta aztán Livia.
– És a király most közli velem, hogy délen is tapasztalhatók
felkelések.
– Miféle felkelések? – kiáltott fel Livia. – Miért nem fojtják el őket?
Velencében nem tűrnének semmiféle felkelést. Velencében még
csak gondolni sem szabad olyasmire, ami a dózse ellen irányul. A
király miért hagyja?
– Hallott valaha egy Taunton nevű városról?
Livia megrázta a fejét. Mintha egy hatalmas, különös Anglia vette
volna körül őket.
– Bathon túl van – magyarázta a királyné, mintha a távoli
Amerikában, az óceánon túl található Új-Angliáról beszélne. – Még
Bathnál is nyugatabbra. Ott, Somersetben felállt a polgárőrség a
lázadókkal szemben.
– Az ottani polgárőrség hűséges hozzánk?
 – Nem hinném. Rémültnek tűnnek. Azt írják a királynak, hogy
szörnyeteg leánygyermekek születését tapasztalták, földrengés
volt, és három napot láttak az égen. Szerintük ez a trón bukását
jelenti.
– Nem hiszem, hogy három nap lett volna az égen. Hogy
történhetne ilyesmi?
– De ha egyszer ezt állítják! – fakadt ki elkeseredetten a királyné.
A teremben valaki ledobta az asztalra a kártyáit, és elnevette
magát a szerencsétlen lapjárása miatt. Livia ingerült pillantást
vetett az udvaronc felé, de rögtön eszébe jutott, hogy gondtalannak
kell mutatkoznia, és elmosolyodott, mintha a királyné épp valami
mulatságos megjegyzést tett volna. Aztán úgy kapta a nyakához a
kezét, mintha képtelen lenne megzabolázni az érzéseit,
szétcsattintotta a legyezőjét, és csak nevetett és nevetett.
A királyné ekkor lett figyelmes a kezében szorongatott, vörös
foltos levélre.
– Ó! Mi van önnél? Hírt kapott a hajónkról?
– Igen – vágta rá azonnal a hazugságot a másik nő. – Ahogy
megígértem, találtam egy hajót az ön számára. Nem kell tartanunk
sem szörnyszülöttektől, sem napoktól. Bármi történjen,
biztonságban leszünk.
– El tudunk hajózni? Elmehetünk Rómába? A hajó elvisz Rómába
az anyámhoz, Laura hercegnéhez? Tudathatom vele, hogy
hazamegyek?
– Igen – felelte merészen Livia. – Már úton van a hintóm
Yorkshire-ből. Az első rossz hírre el tudunk menekülni, vagy
szárazföldön, a hintómmal, vagy a tengeren, a hajómmal.
 A tengeren, 1685 tavasza

Monmouth kijelölte az őrséget, aztán nyugovóra tért a kabinjában.

A kísérete rangidős tagjainak osztoznia kellett a többi kabinon, a
többiek pedig a raktér zugaiban aludtak, összegömbölyödve a
szállítmány kupacai közt szabadon maradt helyeken, vagy
beburkolóztak új zekéikbe, hogy ne érje őket annyira a part felé fújó
szél, és a fedélzeten kerestek fekvőhelyet maguknak. Ned Rowannal
bevackolta magát egy sarokba, és egy összehajtott vitorlából
kényelmes fészket készítettek maguknak. A lány hanyatt fekve
felnézett az éjszakai égboltra – a kidagadó vitorlák néha eltakarták
előle a csillagokat, de ha a szél elállt, ernyedten lógtak. Ned az
összefont karján nyugtatta a fejét, és Rowan arcélét bámulta, míg
el nem aludt.
Egyszer csak felkiáltott az őrszem, eldördült egy ágyú, és egy
süvítve érkező ágyúgolyó hangos csobbanással a tengerbe
csapódott a hajófar mellett. A hajó megbillent, amikor a
kormányosok hirtelen elforgatták a kormánykereket, hogy irányt
változtassanak.
Ned azonnal talpra ugrott, Rowan már ott volt mellette. Az őrök
meghúzták a harangot, hogy gyülekezőre hívják a katonákat, az
árbóc tetején őrködő matróz egy jacht felé mutatott, amely
váratlanul tűnt elő mögöttük a sötétségből. Ned a tatfedélzet felé
pillantva meglátta Monmoutht, amint fedetlen fővel, fehér ingben,
térdnadrágban épp felfelé szalad a felső fedélzetre vezető lépcsőn.
Ned azonnal utánafutott. Rowan vele tartott, de a férfi hátraszólt a
válla felett:
– Húzódj le! Bújj az árbóc mögé!
– Ferryman! – kiáltott oda neki Monmouth a tatfedélzetről. – Ezek
az amszterdami elöljárók lennének?
 Ned felvágtatott a tatfedélzetre, és átvette a hercegtől a
teleszkópot, amelyen át már ki tudta venni a kivilágítatlan hajó
halvány körvonalait. A jacht oldalra fordult, hogy újabb lövést
adjon le, a legénység pedig horoggal a kézben készült megszállni a
Helderenberget. Ned az Egyesült Tartományok zászlójára
irányította a távcsövet.
– Igen, úgy fest, megszerezték a végzést. Jelzik, hogy álljunk meg.
Arra készülnek, hogy átszálljanak a fedélzetre.
– Elmenekülünk – jutott döntésre Monmouth. – Kapitány, vitorlát
bonts, és indulás! Ferryman, szóljon, hogy lőjenek vissza az
ágyúkkal, de semmiképpen se találják el őket! Csak hogy tisztes
távolságot tartsanak tőlünk. Nem süllyeszthetjük el a hajójukat!
– Igen, felséges úr! – Ned leugrott a fedélzetre, majd a létrán
lecsúszott az ágyúfedélzetre. A legénység már felkészült, a lőréseket
kinyitották, az ágyúkat előregördítették, a tüzérek a parancsnokuk
felé fordultak, aki a fedélzeti létra középső fokán állva várta a
tűzparancsot.
– Lőjenek, de ne találják el őket! – mondta Ned a parancsnoknak.
– Célozzanak a hajó elé és mögé! Tegyen róla, hogy elhibázzák! Ne
találják el!
– Igenis – felelte higgadtan a férfi, megfordult, és felemelte a
hangját, hogy az emberei is hallják: – Célozz a hajó elé és mögé!
Célozz mellé! Mindenki célozzon mellé! Felkészülni! –
Végigtekintett az ágyúfedélzeten, ellenőrizte, hogy mindenki
készen áll-e. – Tűz! – kiáltotta.
Megdördültek az ágyúk, sorra csapott ki a lángnyelv a csövükből,
majd a lövés ereje hátravetette őket. A tüzérek elugráltak az útból,
nehogy agyonnyomja őket a hátraguruló ágyú. De aztán máris újra
ott termettek mellette, megtömték puskaporral, fojtással,
belehelyeztek egy másik ágyúgolyót, és előkészítették a lőporos
serpenyőt a következő tüzelésre. Hallották, hogy felettük, a
fedélzeten ropognak a puskák. Ned futólag fohászkodott egyet, hogy
Rowan maradjon fedezékben.
– Tüzet szüntess! – bömbölte, és kilesett az egyik lőrésen.
– Tüzet szüntess! – erősítette meg a parancsnok.
 – Bevonják a vitorlát, nem üldöznek minket tovább – mondta
Ned. – Maradunk készenlétben.
Várt még egy kicsit, aztán fent, a lejáró nyílásában megjelent
Rowan feje.
– A hajó megfordul – jelentette a lány, de ekkor félrelökte az útból
egy magas férfi, aki fürgén lemászott a létrán.
– Maga meg ki az ördög? – kérdezte erős skót akcentussal.
– Jól van, legények! – dicsérte meg Ned a tüzéreket. – Végeztünk,
pihenj!
A tüzérek éljenzésben törtek ki, aztán visszagördítették az
ágyúkat, és lezárták a lőréseket. Mindenki hozzáfogott a saját
lövegének a megtisztításához, minden a helyére került, és lefedték
a lőportartót is. Ned megemelte a kalapját a férfi előtt, aki
nyilvánvalóan nemes volt, Monmouth tisztjeinek az egyike.
– Ned Ferryman, uram.
– És ki adott magának engedélyt a tűzparancsra?
– Monmouth.
A férfi szemmel láthatóan összezavarodott. Ned körülnézett,
hogy minden rendben van-e, főleg azt ellenőrizte, hogy nem
maradt-e égve egyetlen lámpa sem.
– Én felelek az ágyúfedélzetért – folytatta a férfi. – Nekem kellett
volna kiadni a parancsot. Lord Fletcher vagyok, a lovasság
parancsnoka.
– Jelentést kell tennem a hercegnek.
– Én teszek jelentést a hercegnek – makacskodott Andrew
Fletcher.
Ned félreállt, hagyta, hogy a férfi előtte másszon fel a létrán, és
induljon a hajóhíd felé, ahol Monmouth már várta őket.
– Az ágyúkat elsütötték, és már vissza is tolták a helyükre, felséges
uram – jelentette Andrew Fletcher.
– Köszönöm! – vetette oda Monmouth, majd Nedhez fordult. –
Ferryman, itt maradna a hídon? Őrködjön! Ma nagy szolgálatot tett
nekem. Ezt nem felejtem el. – Aztán utasította a kormányost: – Irány
Anglia délnyugati partja! Devon!
– Igenis, uram!
 Monmouth elindult lefelé, Andrew Fletcher egyetlen szó nélkül
követte. Rowan csak ekkor lépett elő a sötétségből.
– Menj aludni! – javasolta Ned. – Hajnalban felébresztelek.
A lány engedelmesen sarkon fordult.
– Nem féltél? – szólt utána kíváncsian a férfi. – Amikor
megszólaltak az ágyúk?
Rowan közönyösen vállat vont.
– Velem a legrosszabb már megesett – felelte szenvtelenül. –
Bármi történik is, az csak tetézi a Misery Swampnál történteket.
– Amikor megölték a királyodat?
– Egy áruló ölte meg, amikor már vereséget szenvedtünk. A
szemünk láttára végzett vele, aztán elfogták a feleségét és a fiát…
velük együtt engem is. Inkább meghaltunk volna, mintsem hogy
elveszítsük őket. De nem haltunk meg. Láttam, hogy a király
összerogy, aztán elvitték a feleségét és a fiát… a mi fiunkat.
Ned a lány felé fordult, és megigazította a köpenye gallérját, hogy
ne fázzon.
– Eljön a hajnal – mondta. – Hajnalföld sarja vagy. Most
koromsötétnek tűnik az éjszaka, de fiatal vagy, még sok hajnalt élsz
meg… és ennél mindegyik örömtelibb lesz. Ígérem.
 London, a Serle Court kávéháza, 1685 tavasza

Matthew ért elsőként a kávéházba, és az egyik eldugott sarokban,

egy magas háttámlájú padon telepedett le. A kávéház vendégeinek
többsége a középen álló, hatalmas asztalt választotta, amelyen szét
voltak szórva az aznapi újságok és röpiratok, és itt tárgyalták meg
a friss ítéletek folyományait, az ügyvédi szolgálat árát, az épp
megürült fogalmazói posztokat, az egyre halasztódó bírósági
ügyeket. A Serle-be főleg jogászok, ügyvédbojtárok, írnokok és
munkát kereső joghallgatók jártak. Az egymással versengő
kamarák írnokai az asztal végében ültek, itt döntötték el, hogy
melyik jogászuk milyen ügyet kapjon. Volt pár ügyfél, aki
nyugtalanul téblábolt mellettük, abban reménykedve, hogy
találkozhat az ügyvédjével, mások kötegnyi régi iratot
szorongattak, és ingyen tanácsot szerettek volna.
Amikor Livia belépett, döbbent csend támadt. Megállt, és
kiélvezte, hogy mindenki figyelme ráirányul. Úgy nézett körül,
mintha árajánlatot készülne tenni a kávéházra. Mr. Hart odaloholt
hozzá, meghajolt, és felajánlotta, hogy egy asztalhoz vezeti, de a nő
megpillantotta a sarokasztal mellől felálló Matthew-t, és egyetlen
szó nélkül elsétált a tulajdonos mellett. A szobalánya utánasietett, és
kihúzta előtte a széket. Livia hátrahajtotta a fátylát, kétoldalt arcon
csókolta a fiút, majd leült. A szobalány némán megállt mögötte.
Mr. Hart letett a nő elé egy apró kávéscsészét és egy megpúpozott
cukortartót. Livia biccentett, ivott egy korty kávét, aztán a fiára
nézett.
– Beszéltél a rakparti nőkkel?
– Igen, beszéltem a nevelőanyáimmal – helyesbített ingerülten
Matthew.
A nőt megmosolyogtatta a fiú büszkesége.
 – Beleegyeztek?
– Meg kellett kérdeznem Shore kapitányt. Június közepén hajózik
ki. Lefoglalt két hálóhelyet. El kellett mondanom neki, hogy ki lesz
az utasa.
– Diszkréten fogja kezelni? – szegezte neki a kérdést Livia.
– Egyáltalán nem akar belekeveredni – felelte nyersen a fiú. –
Nem beszél a dologról, és nagyon reméli, hogy végül mégsem lesz
szükségük a hajójára.
– Talán királypártiak lettek? – tudakolta kíváncsian a nő.
– Egyáltalán nem érdekli őket. Törvénytisztelő, hű alattvalók,
akik nem akarnak bajt.
– De az új-angliai fivér… – A nő hanyagul intett, jelezve, hogy nem
emlékszik a névre. – Annak idején Cromwell katonája volt, nemde?
Aki a vereségük után külföldre menekült. Ő a másik oldalon állt, a
rossz oldalon, ugye?
– Nem tudom – válaszolta körültekintően Matthew. – Régen
történt.
– Jóval azelőtt, hogy megszülettél volt, caro figlio. – Livia most
már a fiának szentelte minden figyelmét. – Kiválóan elvégezted a
feladatodat. Anyád igen hálás az ő okos fiának. Jutalmat érdemelsz
érte. Tapasztalni fogod, hogy megéri a szolgálatomra lenni. A hajó
indulása előtt kell fizetnem?
– Igen, és ha nem hajóznak ki, akkor elveszti a pénzét –
magyarázta Matthew feszengve. – Sajnálom, de ezek a szokásos
feltételek.
A nő vállat vont, sötét köpenye kissé szétnyílt, és a fiú látta, hogy
megcsillannak az ékszerek a mellén, a ruhája mély kivágása felett.
– Nem számít. – Intett a szobalányának, aki átadott Matthew-nak
egy tömött erszényt. – Elég lesz?
A fiú kioldotta a zsinórt, és belenézett az erszénybe.
– Sok is. Nagyjából a fele…
– Vidd csak! Vidd! Előfordulhat, hogy meg kell venned valamit,
amire szükségünk lehet, vagy ki kell fizetni a ladikost, ki tudja? De
add oda Shore kapitánynak a pénzét, és foglalja le a helyünket a
hajón!
 Matthew bólintott, és a zsebébe csúsztatta a zacskót.
– Ha pedig nem utaznánk… ha ez az egész csak sok hűhó
semmiért, ahogy az angolokkal gyakran megesik… akkor
bemutatlak az udvarnál – ígérte Livia. – Bárhogy legyen is,
gondoskodom róla, hogy megkapd a jutalmadat.
– Nekem nem kell jutalom.
– Nekünk kell – javította ki a nő. – Mi, akik szeretetből szolgálunk,
jutalmat érdemlünk a szeretetünkért.
– Én csak be akarom fejezni a tanulmányaimat, hogy jogász
legyek – tiltakozott Matthew.
– Követ leszel – jutott elhatározásra a nő. – És szükséged lesz egy
birtokra, egy vidéki birtokra. – A terem közepe felé intett, ahol az
asztal körül ülő férfiak beszélgettek, és iratokat cseréltek
egymással. – Nem akarod itt tölteni az életedet, ostoba fajankókkal
huzakodni lényegtelen részleteken. Posztot kapsz valamelyik
külföldi udvarnál, vagy bíró leszel, vagy tanácsokat adsz a királyi
államtanácsnak. Tehát névre, címre és birtokra van szükséged.
Matthew elképedve bámult rá.
– De azt sem tudom, hogy fogjak hozzá!
– Nem kell mindent egyszerre – bólogatott Livia. – De mindig is
az volt a tervem, hogy belőled fontos ember legyen. Azt reméltem,
hogy a tiéd lesz Northside Manor, csakhogy Sir James igen makacs.
A birtok jogutódlása korlátozott, csak fiúgyermek örökölheti, és Sir
James nem hajlandó örökbe fogadni téged. Mindegy, egyébként sem
hal meg egyhamar. Valószínű, hogy még évekig él.
– Nem is akarnám Sir James birtokát! – kiáltott fel a fiú. – Nem
tudnám elfogadni. Akkor sem lennék az örököse, ha…
A rakodóparton… mi nem beszélünk róla. Volt valami sérelem…
Livia lekezelőn intett.
– Régi civódások – jegyezte meg hanyagul. – Sir James és Alys régi
ellenségek. Már régről azok. Sir James ártott az anyjának, és ezért
loptak tőle, vagy valami ilyesmi.
– Alinor nagyanyám sosem lopna – jelentette ki határozottan a
fiú. – Ahogy az anyám, Alys sem. Ez valami tévedés lehet.
– Ó, Sir James rajong Alinorért! – sietett megjegyezni Livia. – És
Alinor már megbocsátott neki. Annyira régen történt. Minket már
semmiben sem érint.
Matthew pislogva vette tudomásul, hogy a nő az ő nevében is
beszél, hogy immár ketten vannak.
– Akárhogy is legyen – szólalt meg bizonytalanul –, én nem
számítok Sir James vagyonára, más földbirtokról pedig nem tudok.
– De ők igen – jutott eszébe a nőnek. – A rakparti nők tudnak egy
birtokról. Állandóan arról a helyről beszélnek, ahol annak idején
éltek. Dagályföldén… hogy is hívták a cudar lápot? Foulmire?
Mindig is taszítónak tartottam a nevét.
– Lehetne ott házam? – tudakolta meghökkenve a fiú.
A nő vállat vont.
– Ha erre vágysz, kideríthetném, hogy van-e ott olyan uradalom,
amit megszerezhetünk.
– Ez az egyetlen hely, amire vágyom! Alinor anyám ott élhetne!
Mindig is vissza akart térni oda, de eddig még látogatóba sem ment
vissza. Ott az otthona, a gyerekkori otthona.
Livia felhúzta a szemöldökét.
– Felkínálok neked egy birtokot Angliában, és te egy házat akarsz
a sártenger közepén, hogy egy idős hölgy ott élhessen?
Matthew észre sem vette, milyen gunyoros a hangja.
– Igen! Igen! Ezzel viszonozhatnám az irántam való
kedvességüket. Mindig is olyan volt, mintha az anyám lenne… Ő is,
meg anya is. Ha házat szerezhetnék nekik azon a vidéken, ha
kényelemben élhetnének a régi otthonukban… és ha az a nagy ház
lenne, amit emlegetni szoktak, akkor Alinor anyának lehetne saját
gyógyfüves kamrája és gyógynövénykertje!
– Nem is rossz! – mosolygott rá a nő. – Tudakozódhatok… ha
valóban ezt szeretnéd, és ha megfelelő nekünk… bérleti díjak és a
többi. De a mi nevünkön lesz, nem az övékén. És te leszel a birtok
ura, nem pedig ők. Nem lesz joguk a birtokhoz, a vendégeid lesznek.
– De csodálatos lenne! – lelkesedett Matthew. – Olyan boldoggá
tenne!
Livia ajka mosolyra húzódott.
– Látod? Jutalmat akarsz a szolgálatodért! Mindenkinek megvan
a maga ára, fiam. Ezt ne felejtsd el! Remélem azonban, hogy idővel
ambiciózusabbá válsz. Úgy tűnik, ez a hely holmi sáros, elárvult
partszakasz lehet. De azért tudakozódni fogok… ha ezt akarod. Ha
a házhoz megfelelő méretű birtok tartozik, ha van temploma
plébániával, és képviselőt küld a parlamentbe, akkor próbát teszek
vele. Mit is mondtál, mi a neve?
– Foulmire! – kiáltotta a fiú. – Foulmire, a Sealsea-sziget mellett,
Chichestertől délre.
– Micsoda lehangoló név!
Egy harang elütötte az órát, aztán a távolban megszólalt a többi
is. A kávéház falán az óra ezüstös csilingeléssel jelezte az időt. Az
írnokok közül néhányan összeszedték a papírjaikat, és az ajtó felé
indultak, fekete talárjuk bő ujja minden lépésnél meglebbent. Livia
felállt, és mozdulatlanul várta, hogy a szobalány eligazgassa a
vállán a köpönyegét.
– Amikor üzenek, el kell jönnöd a palotába – kötötte a fiú lelkére. –
Csónakkal gyere, az evezős várjon a parton, a Whitehall lépcsőjénél!
Erről senkinek sem beszélhetsz. És nem vallhatsz kudarcot.
– Nem fogok! – ígérte Matthew.
A nő festett ajka elnyílt, kivillantak fehér gyöngyfogai.
– Én pedig meglátom, mit szerezhetek magunknak. –
Elmosolyodott. – A Picci családi birtokot.
 London, Reekie-rakodópart, 1685 tavasza

A Reekie család épp készült bemenni a szobába, hogy elköltse a

szombati vacsorát, amikor Johnnie gyengéden megfogta a
nagyanyja, Alinor karját, és megállította, hogy megkérdezhesse:
– Nagyanya, kaptál hírt Ned bácsikámtól?
– Nem számítok arra, hogy üzenni fog – felelte a nő. – Addig nem
ír, míg véget nem ér az egész.
– Ő is vele van? – kérdezte halkan Johnnie.
Alinor kíváncsian pillantott az unokájára.
– Rowan? Neked fontos Rowan?
Johnnie már harmincöt éves volt, most mégis olyan
szégyenlősnek tűnt, mint egy kisfiú.
– Dehogy! Alig ismerem! És… talán… talán nem is lehet
megismerni! De nem tetszik a gondolat, hogy esetleg veszélyben
forog.
– Szerintem Ned veszély esetén visszaküldené hozzánk – biztatta
a nagyanyja.
– Eleve nem kellett volna magával vinnie!
Alinor szemügyre vette jóképű unokája aggódó arcát.
– Úgy vélem, a döntés Rowané volt – jegyezte meg tapintatosan.
– Ha fontos neked, akkor meg kell tanulnod, hogy Rowan számára
egy férfi sosem lehet az ura.
– Kerestem neki munkát. Azt ígértem, hogy a barátja leszek.
– Ő kérte?
– Segíteni akartam neki – ismerte be Johnnie bűntudatosan.
– Vannak, akik meg akarják találni a saját útjukat – felelte Alinor
sokatmondó mosollyal.
– Ezt tőle tudod?
– Nem, de hajdan én is olyan nő voltam, aki meg akarta találni
a saját útját. – A nő egy ideig hallgatott, aztán így folytatta: – Azt
hiszem, még találkozunk vele.
– De nem látod a jövőt? – Johnnie megpróbált úgy tenni, mintha
csak tréfálna. – Látod, hogy visszatér ide?
– Nem – rázta meg a fejét elgondolkodva Alinor. – Csak egyszer
álmodtam vele, egyetlenegyszer. Különös álom volt egy tengerről,
amelynél kékebbet még sosem láttam. Rowan egy kis csónakban ült
egy fiúval. Azt álmodtam, hogy hazatér.
– De hát ez lehetetlen lenne! – horkant fel a férfi.
– Gyertek, üljetek le! – hívta őket asztalhoz Alys.
Alinor rámosolygott az unokájára, aztán leült Rob és Shore
kapitány közé. Johnnie helye az anyja mellett volt. Alinor hálát adott
az ételért, és áldást mondott azokra, akik nem lehettek velük azon
az estén:
– Leányunk, Sarah és a családja Velencében, Ned bátyám,
bármerre járjon is éppen, Rowan, az útitársa és drága fiunk,
Matthew. Uram, vigyázz rájuk, és vezesd haza őket biztonságban!
Ámen.
– Matthew nem jön? – fordult Shore kapitány a feleséghez.
– Az anyja meghívta vacsorázni a palotabeli lakosztályába.
A férfi felvonta vörhenyes szemöldökét, és Robra nézett.
– Vele vacsorázik?
– Miért ne? – jegyezte meg Alinor. – Hiszen az anyja, és
Londonban van. Minket ez semmiben sem érint.
A kapitány szedett magának egy jókora darab sült csirkét, és
ismét Robra sandított.
– Téged sem érint, doktor úr?
Rob vállat vont.
– Egyáltalán nem. A hamis házassági szerződésünket
érvénytelennek nyilvánították, és Livia férjhez ment Sir Jameshez,
akinek sok szerencsét kívánok hozzá. Van saját feleségem és
gyermekem. Gondolni sem szoktam Liviára, a feleségem pedig a
létezéséről sem tud.
– Sosem említetted neki?
– Julia apjának, a városi tanácsosnak beszéltem róla, amikor a
házassági szerződésről tárgyaltunk. Elmondtam volna Juliának is,
de az apja azt javasolta, hogy ne tegyem, és inkább én is
feledkezzem meg róla. Neked többet jelenthet a hír, Alys, hiszen te
nevelted fel Matthew-t. És neked is, anya… Itt élt veled, és mindig
úgy bántál vele, mint az édesgyermekeddel. Ti biztos nem örültök,
hogy Livia visszatért Matthew életébe. Hogy a ti életetekről ne is
beszéljek.
– Liviának nincs helye az életünkben – szögezte le Alys. – Ide soha
nem jön, ez biztos. De egy gyereknek ismernie kell az anyját. Sosem
tettem úgy, mintha Matthew a fiam lenne. Isten látja lelkem, úgy
szeretem, mintha az anyja lennék, de mindig tudta, hogy mi az
anyja neve. Anyám azt mondta: „jobb, ha megismeri, mint ha
angyalnak képzeli”. Szerintem igaza van.
– Azt ugyan nem hinném, hogy angyalnak nézné! – horkant fel
Rob.
Alinor rámosolyogott a lányára.
– Amikor Livia Avery itt hagyta nálunk Matthew-t, végre tett
valami jót az életében.
– Kabint foglalt a hajómon, Rómába utazik – újságolta Shore
kapitány Robnak. – Nem jutott eszembe megkérdezni tőled…
– Tőlem ugyan semmit sem kell kérdezned – erősítette meg Rob. –
Sőt, el sem kell mondanod nekem. Az a legjobb, ha nem tudok róla.
Csak vigyázz, mindenképpen tedd ki Rómában! Nem lenne jó, ha
Velencében megzavarná Sarah, Felipe és a családjuk boldogságát.
– Még csak kíváncsi sem vagy? – faggatta Alys a fivérét.
A férfi megrázta a fejét.
– Megfogadtam, hogy sosem nézek vissza. Azt tanácsoltam, hogy
tégy így te is. Livia olyan, akár a laudanum: eleinte hasznos, aztán
már el sem tudod képzelni, hogy egészséges lehetnél nélküle, és
egyre többet akarsz belőle. Érted, miről beszélek? – tudakolta a
testvérétől.
Alys összevonta a szemöldökét, és nemet intett.
– Én tudok felejteni.
– A világon semmit sem mondtál Juliának a múltadról? – kérdezte
halkan Alinor.
 – Csak annyit, hogy Velencében jogtalanul letartóztattak, és Sarah
mentett ki a dózse börtönéből. Ennél több részlettel nem szolgáltam,
és Juliában nincs semmi kíváncsiság.
Az anyja és a testvére összenéztek, annyira érdekesnek találták
a kíváncsiság nélküli asszony gondolatát, de egyikük sem vonta
kétségbe a szavait.
– Elfogadom a pénzét, aztán elviszem az úrnőjével együtt
Rómába, és örülni fogok, ha soha többé nem látom. Nem fog
idejönni – ígérte Shore kapitány –, majd Greenwichben veszem fel.
Alinor bólintott.
– Hazafelé a kapitánynak egyébként is jóval érdekesebb utasai
lesznek. Sarah ideküldi látogatóba a lányait.
– Á, szóval jönnek! – örvendezett Rob. – Feltétlenül meg kell
látogatniuk minket is, hogy megismerjék a kis unokatestvérüket.
Együtt tanulhatnának Hesterrel. Az életemet köszönhetem Sarah-
nak… Az otthonom a két lánya otthona is.
– Előbb beszéld ezt meg a feleségeddel! – javasolta Alys, és fanyar
mosollyal az anyja felé pillantott. Tudta, hogy Julia senkit sem lát
szívesen a Hatton Garden-i elegáns házban, akinek bármi köze van
a rakodóparthoz.
Rob elvörösödött.
– Julia szívesen megismeri az unokahúgait – jelentette ki. –
Miután megérkeztek, gyertek el hozzánk mindannyian vacsorára!
 London, a Szent Jakab-palota kertje, 1685 tavasza

A király az udvaroncai társaságában sétára indult a királynéval és

az udvarhölgyeivel, ám senkivel sem sikerült elhitetniük, hogy
olyan magabiztosak, mint amilyennek mutatják magukat. Mária
királynét annyira kimerítették az aggódással töltött álmatlan
éjszakák, hogy inkább hordszékben kellett volna vinni, de fontos
volt, hogy a királyi kertre néző szobák lakói ne láthassák gyengének.
A király hírhedt szeretője, Catherine Sedley egy dombocskát
építtetett a kertje végében, amelyre kanyargós ösvény vezetett fel,
és a tetején egy bankett-terem állt – innen beláthatta az egész királyi
kertet, és őt is láthatta királyi szeretője. Az udvaroncok és a királyi
pár épp elhaladtak a domb mellett, amikor arra lettek figyelmesek,
hogy az élénk színű selyemruhába öltözött Catherine Sedley
felszalad a dombtetőre, és vígan integet a királynak.
– Hahóóó! – harsogta, akár a rókát észlelő vadász, és amikor
Jakab felnézett, a hölgy mélyen bókolt előtte.
A királynak azonban aznap nem fűlt a foga Catherine Sedley
tréfáihoz, és a lépteit sem lassította le, hogy kedvezzen a
feleségének. Előresietett, aztán türelmetlen horkantással
megtorpant, amikor ráeszmélt, hogy kart karba öltve kellene
sétálniuk. Olyan benyomást keltett, mint aki a kerti andalgás helyett
szívesebben nézne szembe az ellenségeivel egy hajó tatfedélzetén
most, hogy az ország északi részén már gyülekeznek az ellene
induló seregek, nyugaton lázadás tört ki, és a saját fővárosa utcáin
is királyellenes jelszavakat suttognak.
– Talán aggasztja valami, uram? – zihálta a királyné, aki
igyekezett lépést tartani vele.
– Hahóóó! Hahóóó! – süvöltötte Catherine Sedley, míg Jakab
végre felé fordult, és meghajolt. A nő ekkor csókot dobott neki.
 – Levelet kaptam a lányom férjétől, Orániai Vilmostól – felelte
ingerülten a férfi.
A közelükben lépkedő Livia felfigyelt arra, hogy a király már nem
nevezi Vilmost a vejének.
– Csodás az idő! – óbégatta Catherine Sedley a kertjében.
– Valóban – mormolta a király, és szórakozott mosolyt küldött a
kegyence felé. – Vilmos tudatja velem… csak most tudatja velem…
hogy Monmouth hercege Amszterdamban maradt Argyll
kihajózása után. Tehát James Monmouth nincs Skóciában Argyll-lal,
ahogy eddig hittem.
– De ez jó hír, nemde? – tudakolta a királyné. – Nem azt mondta,
hogy kettejüket együtt lehetetlen lenne legyőzni?
– Sosem mondtam ilyet.
Mögöttük Catherine Sedley épp bókolt az elhaladó udvar előtt. A
királyné összeszorította az ajkát, és elfordította a fejét.
– És egyébként sem jó hír! – közölte a király. – Rossz hír. Ennél
rosszabb nincs is. Vilmos a tudomásomra hozta, hogy Monmouth
elhagyta a kikötőt, ám fogalma sincs, hogy merre indult!
A királyné elhűlt.
– De hát hová mehetett?
– Még az is lehet, hogy épp most hajózik felfelé a Temzén! Honnan
tudnám? Megeshet, hogy a part mentén tart észak felé, ahol ott a
rengeteg protestáns és disszenter. Vagy nyugatra ment, ahol szinte
mindenki pogány! Mivel azonban senki sem figyelmeztetett a
kihajózására, nem küldhettem elé hajókat! Vilmosnak hála,
Monmouth ott száll partra, ahol akar!
– Vissza kell térnem a palotába – suttogta a királyné. – Képtelen
vagyok egyszerre sétálni és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb
rendben lenne.
– Menjen! Menjen! – intett bosszúsan Jakab, akit felbőszített a
saját tehetetlensége.
A nő azonban tétovázott.
– Hitvesem, nem kellene elhagynunk Londont? – kérdezte
cérnavékony hangon. – Biztonságos itt maradnunk? Hiszen a lánya,
Anna hercegnő bármelyik nap vajúdni kezdhet.
 – Számunkra, Stuartok számára nincs biztonságos menedék! –
vetette oda keserűen a férfi. – Nem hallotta, hogy mit mondtam? Az
ország nyugati része Monmoutht támogatja, ahogy az északi vidék
is. A skótok mind Argyll-lal vannak! Ha nem vagyunk biztonságban
a saját fővárosunkban, ahol ostrom esetén bevehetjük magunkat a
Towerbe, akkor sehol sem vagyunk biztonságban!
– Ostrom? – A nőnek valahogy sikerült remegő lábbal bókolni.
Livia követte a példáját, selyemszoknyáik meglebbentek, ahogy
mély bókba süllyedtek, de Jakab már elfordult tőlük, és épp átvágott
a pázsiton Catherine Sedley kertjének nyitott kapuja felé. Az
udvaroncai döbbenten, némán lépkedtek mögötte.
– Azt mondta, hogy sehol sem vagyunk biztonságban?
Livia felsegítette a királynét.
– Ne feledje, szereztem önnek egy kabint egy hajón – súgta oda.
– Gondoskodom a biztonságáról.
 London, Reekie-rakodópart, 1685 tavasza

Shore kapitány a raktárépület hátsó ajtaján át lépett be a konyhába,

és épp leült ebédelni az asztalhoz, amikor Alys átjött az irodából.
– Abel, a fogadószobában is ehetnél – mondta, amikor észrevette,
hogy a férfi felszeli a cipóját, és megkeni vajjal. – Susie beviszi neked
az ételt.
– De ebben a ruhában dolgozom, és csak gyorsan bekapok egy
falatot – felelte a férfi.
A nő rámosolygott.
– A saját fogadószobádban nyugodtan ebédelhetsz
munkaruhában is, ha ahhoz van kedved.
A kapitány visszamosolygott rá.
– Tudom, hogy édesanyád miatt szereted, ha a fogadószobában
szép rend van. Én azonban gyapjút rakodtam, és árad belőlem a
lanolin bűze.
Alys beleszimatolt a levegőbe, és megérezte a meleg, állatokat
idéző szagot.
– A gyerekkori otthonomra emlékeztet. Anya sokszor segített a
birkanyíróknak felgöngyölgetni a gyapjút. Csinálok neked egy kis
fűszeres sört.
A vörösen izzó piszkavas hangosat szisszent, amikor a nő a
söröskancsóba dugta. Cukrot kanalazott az italba, aztán békés
csendben üldögéltek együtt, míg a férfi ebédelt, és a forró sört
iszogatta. Amikor végzett, az ingujjába törölte a száját.
– Jött hír Ned bácsikádról?
– Nem – válaszolta Alys –, de nem is számítok rá. Addig nem, míg
így vagy úgy véget nem ér az egész.
– Ma reggel befutott egy parti hajó a nyugati országrészből. A
kapitányától hallottam, hogy azon a vidéken már mindennap arra
számítanak, hogy megérkezik a herceg. Már nagyon várják minden
kápolnában és minden sörházban. Volt valami lázongás a
wellingtoni vásárban és Tauntonban is. – Látta, milyen
aggodalmassá vált a felesége arca, ezért rámosolygott. – Ne
nyugtalankodj! Úgy fest, a bácsikád a győztes oldalán áll. A kapitány
szerint készülnek felállítani a polgárőrséget, de senki sem akar
önként jelentkezni. A fivérével ellentétben ezt a királyt nem
kedvelik. Pedig Károly király is becsapott bennünket, és mindvégig
pápista volt. Isten a tudója, nem valami megbízható família.
– De mi lesz velünk? – faggatta Alys. – És mi lesz az üzlettel?
A férfi felállt az asztaltól.
– Uralkodjon herceg vagy király, az emberek kereskedni akarnak
– nyugtatta meg a nőt. – Amíg nincs kalózkodás, és nem jelennek
meg hadihajók a folyón, addig kereskedünk, ahogy mindig.
– A kapitány nem mondta, hogy mikor érkezik a herceg?
– Hamarosan – felelte Abel Shore. – Június vége előtt. Még az is
lehet, hogy épp most száll partra Plymouthnél, az Úr áldása kísérje!
– Livia Averynek talán valóban szüksége lesz arra a helyre a
hajódon – jegyezte meg epésen Alys, pedig ez nem volt rá jellemző.
– Neki meg a pápista királynéjának.
– Ezek szerint van még valaki, aki szerint a Stuartok ismét útra
kelnek. Ha valaki, ő csak tudja.
 A tengeren, 1685 nyara

A kis flotta széllel szemben, lassan elvitorlázott a Wight-sziget

mellett, és onnan továbbhaladt nyugat felé. Monmouth kiadta a
parancsot a két kísérő hajónak, hogy maradjanak le kissé, hátha
arra járnak az angol haditengerészet portsmouthi kikötőből kifutó
járőrhajói, vagy észreveszik őket a sziget szirtjein álló őrhelyekről.
De nem dördültek el figyelmeztető lövések, és az eget nem
világították meg jelzőtüzek. Mintha egy láthatatlan ár sodorta volna
őket.
– Hol lehet a király haditengerészete? – szegezte Ned
Ferrymannek a kérdést a herceg. Mind a ketten a sötétségbe merülő
látóhatárt fürkészték. – Biztosra vettem, hogy kiküldi az őrszemeit.
– Talán nem bízik meg a haditengerészetében – vetette fel Ned.
– A tisztek fele Cromwell alatt állt szolgálatba, és nem szívelik a
pápista királyt meg az embereit.
– Istenem! – ujjongott fel Monmouth. – Azt tudtam, hogy a
hadsereg fele engem támogat, de nem reméltem, hogy a
haditengerészet is! Úgy tűnik, nem okoznak gondot nekünk.
Biztonságban átjutottunk Portsmouth mellett, és kikötünk, mielőtt
Dartmouthbe érnénk. Mr. Ferryman, tudom, hogy már nincs
őrségben… úgyhogy menjen, és vacsorázzon meg, mielőtt elfogy az
étel.
– A legényem félreteszi a részemet – felelte Ned, aztán lemászott
a fedélzetre. Rowan egy összecsavart kötélen üldögélt az árbóc
mellett a férfi vacsorájával: egy tál ragu, egy frissen sült kenyér
csücske és egy kupa vízzel hígított rum.
– Köszönöm – mondta Ned. – Te ettél már?
Rowan bólintott.
– Jó az étel. Én vágtam le a csirkét a szakács helyett, és meg is
kopasztottam.
– De miért segítesz a hajókonyhán? – mosolygott rá a férfi.
– Mert a szakács egy bárddal akarta levágni a csirkét.
Valószínűleg péppé zúzta volna, és tönkreteszi a húsát.
– Úgyhogy te kitekerted a nyakát?
– Elbúcsúztam tőle, hálát mondtam neki, és kitekertem a nyakát
– pontosított a lány. – Gyors voltam.
Ned leült mellé, és átvette tőle az ételt.
– Tényleg jó – értett egyet. – Rowan, szeretnél megtanulni főzni?
Gondolod, hogy szakácsnőként rendes megélhetésed lenne?
A lány halvány mosollyal megrázta a fejét.
– Nem.
A férfi szótlanul ette a ragut, majd kitörölte a tálat a kenyérrel,
és azt is megette.
– Nincs Angliában olyan hely, ahol erdőben élhetnék és
vadászhatnék? – kérdezte Rowan. – Valahol keleten, egy olyan
részen, ami a hajnal felé néz?
Ned szíve elszorult a lány honvágyától.
– Vannak parlagon heverő és közösségi földek, különösen az
ország északi részén. De ott is élnek emberek, kunyhókban,
kalibákban, és kétlem, hogy szívesen fogadnának egy idegent. Már
rég nincsenek több száz mérföld hosszan elnyúló, lakatlan partok
és erdőségek ebben az országban.
– És szarvasok?
A férfi megrázta a fejét. Elnémította a bűntudat, hiszen miatta
került Rowan ebbe a furcsa országba.
– Anglia összes szarvasa a király tulajdona, ő vadászik rájuk
mulatságból a királyi vadasparkokban. Az orvvadászokat
felakasztják.
A lány egy ideig hallgatott.
– Az ölés mulatságnak számít?
– A király számára az.
Rowan biccentett, igyekezett megérteni a hallottakat.
– Vadasparkokban? Vagyis be vannak kerítve? A szarvasok nem
szabadok? A király rabszolgaságban tartja őket?
 – Igen… bizonyos szempontból. – Ned lepillantott a lány
elkeseredett arcára. – Ha kifizetném az utadat, visszamennél
Amerikába? Csatlakozhatnál esetleg egy másik nemzethez?
– Nem csatlakozhatok az ellenségeimhez.
– És azok a nemzetek, akiket nem ismersz? Hajnalföldtől délre,
valami biztonságos területen? Olvastam Virginiában élő
törzsekről… – A férfi tétován elhallgatott. „Fülöp király háborúja”,
amely a pokanoketek vesztét okozta, csak egy volt az angol
gyarmatosítók számos vérszomjas mészárlása közül. A póhatan
indiánokat elűzték az otthonaikból, és arra kényszerítették, hogy
gyalog, éhezve száműzetésbe vonuljanak az angolok által
meghúzott határokon túl. A píkot nemzet szinte teljesen
megsemmisült, amikor a telepesek rájuk gyújtották a falvaikat. A
Great Swamp-vérfürdő során ezer narraganszett indián vesztette
életét. A gyarmatosítók a szövetségeseik, az okkanicsi törzs ellen
fordultak, figyelmeztetés nélkül megtámadták és megölték őket. Az
angol polgárőrség Turner Fallsnál a folyóban halászó nőket és
gyermekeket gyilkolt le. A halászhálóik között, bunkósbottal verték
agyon őket.
– Nem tudom, hol lennél biztonságban – ismerte be. – Nehéz
időket élünk. Talán távolabbra, nyugaton?
– Nem. Azok a népek nem az én népem. Nem ugyanazt a nyelvet
beszéljük. Maguk ránk néznek a vaksi szemükkel, és az üres
fejükkel azt gondolják, hogy egyformák vagyunk. Csakhogy egy
nemzet éppannyira különbözik egy másiktól, mint az angolok
tőlünk. Ez a gondolat nincs az ínyükre. Maguk azt szeretik, ha
rápillantanak egy idegenre, és azt hihetik, hogy minden idegen
egyforma… hogy egyedül maguk különlegesek.
– De akkor hol fogsz élni? Valahová menned kell! – Nedet
émelygés fogta el az aggodalomtól, hogy a lány megreked egy idegen
országban, két hadsereg között.
– Nem kellett volna megváltania, ha nem akarta, hogy itt legyek
– érvelt a lány. – Megmentette az életemet. Ha nem vásárol meg a
hajcsártól, már nem élnék. Megmentett, így hát az életem a magáé.
– De nekem nem kell! – csattant fel mogorván a férfi. – Nem kell
az életed. Nem kellesz. Én nem…
Rowan felnézett rá, de nem szólt semmit.
Ned megmarkolta a térdét, nehogy magához ölelje a lányt.
– Én nem tarthatlak magamnál.
– De hát a magáé vagyok – mondta Rowan. – Tartozom ezzel.
 London, Szent Jakab-palota, 1685 nyara

A királyné gratuláló levelet fogalmazott a mostohalányának,

Annának abból az alkalomból, hogy a hercegnő egészséges
gyermeknek adott életet. Livia tollal a kezében várta az asztalnál,
hogy diktálni kezdje a szavakat. A vele szemben ülő Mária Beatrix
mindkét kezével megtámasztotta csigás fürtű fejét, mintha túl
soknak találná a paróka és az ékszerek súlyát.
– Ó, írja azt, amit mondanom kellene! – kiáltott fel. – Egészen
biztos benne, hogy lánya született?
– Igen. Hála légyen az Úrnak a kegyért, hogy nem Stuart
fiúörököst szült.
– De akkor is…
Livia várt egy darabig, hátha a királyné folytatja a mondatot,
aztán letette a pennát, a fiatalabb nő mögé lépett, és átkarolta a
vállát. Mária Beatrix hátradőlt, a fejét Livia keblén nyugtatta, és úgy
adta át magát a szelíd ringatásnak, mintha megbántott kisgyerek
lenne.
– Akkor sem kellene szomorkodnia, ha Anna hercegnő egy
tucatnyi fiút szült volna – susogta Livia. – Ön sokáig fog élni, és még
számos gyermeket szül, akik mind előbb következnek az
örökösödési sorrendben, mint Anna hercegnő bármely gyereke.
Neki magának be kell érnie a harmadik hellyel, a gyermekének a
negyedikkel, és így nem is számít igazán.
Mária Beatrix boldogtalan arccal nézett fel a barátnőjére.
– De ha mégsem születik gyerekem? – tette fel az egyszerű
kérdést. – Mi lesz, ha nem szülök fiút? Akkor ott van Mária, a
protestáns örökös és a férje, Vilmos, aztán pedig Anna következik.
Két protestáns királynő, egyik a másik után… én pedig nem
teljesítettem sem a férjem, sem pedig az Isten iránti kötelességemet.
 – De hát miért ne szülne fiút? – Alig mondta ki, Livia máris
megbánta a kérdést. Elég régóta volt az udvarnál ahhoz, hogy
eljusson hozzá is a pletyka. Azt beszélték, a király terméketlenné
vált a francia kór miatt, idős korára eszét veszti majd a betegségtől,
a felesége testét pedig kiveri a fekély, és kínok között pusztul el.
– A király… másfelé jár – suttogta Mária Beatrix, és úgy hajtotta
le a fejét, mintha szégyellné magát. – Mindig is így volt. Születtek
törvénytelen fiai, tehát mindenki tudja, hogy képes fiút nemzeni.
– A fattyak nem számítanak – jelentette ki Livia.
– Fél Anglia azon mesterkedik, hogy az előző király fattyát ültesse
a trónra – tiltakozott a királyné. – Aki most is épp felénk tart a
hajójával!
Csüggesztő csend támadt.
– A fiam ma idejön – szólalt meg Livia biztató hangon. – Elviszi
és biztonságba helyezi a csomagjainkat, hogy azonnal
felkerülhessenek a hajóra. Jövő héten akár indulhatunk is.
Rómában kiszállhat. Írhat kegyelmes édesanyjának, tudathatja
Laura hercegnével, hogy hamarosan érkezik. Ha a király vereséget
szenvedne, akkor is van tervünk, és felkészültünk.
– Ha vereséget szenvedne? – ismételte meg színtelen hangon a
királyné. – Két protestáns sereg támad rá az ország két végéből…
Már hogy győzhetne?
Kopogtak a királyné hálótermének ajtaján. Livia résnyire
nyitotta az ajtót, hogy kikukkanthasson.
– Látogatója érkezett, Lady Avery – jelentette neheztelő hangon
egy udvarhölgy. – Egy fiatalember. Nem tudtam, hogy
megzavarhatom-e önöket, vagy sem.
Livia a királyné felé fordult, és látta, hogy a szemét törölgeti.
– Lám! Ugye megígértem, hogy Matteo eljön?
Mária Beatrix átsietett a fogadótermén, ahol az udvarhölgyek
felálltak és bókoltak előtte, onnan pedig átment a kis előszobába.
Matthew nyugtalanul álldogált egy asztal mellett. Igen mélyen
meghajolt, amikor a királyné belépett. Livia intett, hogy
felegyenesedhet, és kétoldalt arcon csókolta.
– A fiam! – mondta. Büszke volt a divatos, sötét öltözéket viselő,
csinos fiatalemberre.
– Ah! Mennyire hasonlít önre! – A királyné rámosolygott
Matthew-ra. – Milyen jóképű fiú! Ha a tanulmányai megkezdése
előtt találkozunk, az apródommá tettem volna.
– Nézze csak, hogy elpirult! – turbékolta Livia. – Nem szabad
zavarba hoznunk. Caro figlio, minden rendben halad? Folyik a
berakodás a hajóba? Biztonságba tudod helyezni a csomagjainkat?
– A raktárban tartom majd őket – felelte Matthew. – Ott jó helyen
lesznek. Az értékes holmikat el tudom zárni a pénzesládikánkba.
– És mikor indul a hajó? – tudakolta a királyné.
A fiú újra meghajolt.
– Jövő héten, az apállyal. Amikor végeztek a rakodással. Majd
szólok az… az anyámnak, a nobildonnának, hogy a hajó mikor áll
készen az indulásra.
Mária Beatrix odanyújtotta a kezét a fiú felé. Matthew csókot
lehelt rá.
– Hálás vagyok – mondta a nő. – Gondoskodom róla, hogy a
szolgálatáért jutalomban részesüljön. Hálás vagyok az anyjának,
akit szívből szeretek… és önnek is.
Livia az ajtónál elhelyezett négy táska felé intett.
– Ebben vannak az ékszerei – suttogta. – Az ég szerelmére,
vigyázz rá!
– Vigyázok – fogadkozott Matthew. – Akkor most menjek?
– Igen, de diszkréten. – A nő megint arcon csókolta, és amikor
a fiú felvette a táskákat, kinyitotta neki az ajtót. Livia diadalmas
mosollyal becsukta mögötte az ajtót, a királynéhoz lépett, és a
kezébe fogta mindkét kezét. – Ugye megmondtam, hogy vele
biztonságban vagyunk?
– Micsoda bájos fiú! És hogy ilyen fiatalon máris ennyire
megbízható!
Livia vállat vont.
– A származás, nemde? Jó származás, jó neveltetés. Kár, hogy
nincs olyan pozícióban, amit a származása és az iskoláztatása
alapján érdemelne.
– De miért? – akarta tudni a királyné. – Azt hittem, a Lincoln’s
Innben van.
– Nincs öröksége – vágta rá azonnal Livia. – A férjem birtokánál
korlátozva van az örökségi jogutódlás. Az én szegény gyermekem
az első férjem, egy velencei herceg fia, így nem örökölhet angol
birtokot. Jogásznak tanul, de hogy is juthat előbbre ebben a
világban saját birtok nélkül? Az én vagyonom természetesen a
férjem kezelésében van.
– A fiának nincs angliai birtoka?
– Valójában nincs… pedig szeretném, ha földhöz jutna Sussexben.
A nevelőszüleinek ott volt uradalmuk Dagályföldén, Chichester
közelében.
– És most kié a birtok?
– Nos… azt hiszem, királyi birtok lett! – kiáltott fel meglepetten
Livia. – Az utolsó ura örökös nélkül halt meg… Sir William
Peachey… és minden földje visszaszállt a koronára.
– Ebben az esetben biztosan önnek tudom adni! Megtudakolom…
– A királyné elhallgatott. – Most nem tudakolhatom meg. Olyan
nehéz időket élünk.
– Épp ezért kellene megjutalmaznia Matteót – mutatott rá Livia.
– Mert lojális a nehéz időkben is. Ha nem élnénk veszélyben, nem
lenne rá szüksége.
– Igaz. Megkérdezem a kamarásomat.
– Ó, őt ne! – tiltakozott a másik nő. – Mert tudni akarja majd, hogy
miért kérdi, hogy mit tett önért Matteo, honnan ismeri, és azonnal
fény derül a titkunkra. Inkább a királytól kérje, mintha magának
szeretné a kastélyt és a birtokot… Aztán átadhatja nekem az
okiratokat. Így a kamarás és az államkincstár nem szólhat bele.
Tudomást sem szereznek róla, míg le nem zajlik az adományozás.
A királyné habozott.
– Hiszen nem nagy kérés – folytatta Livia. – Őfelsége Catherine
Sedley-nek ajándékozta azt a pompás házat a Saint James’s Square-
en, amely az ön kertjére néz. És a hölgy ott hivalkodik az ostoba
bankett-termében, ahányszor csak elhalad mellette.
– Igen – horkant fel indulatosan a királyné. – Majd azt kérem,
hogy legyen az én vidéki birtokom. A király nem tagadhatja meg
tőlem.
 A tengerpart Lyme Regisnél, 1685 nyara

Az esti égbolt hűvös halványkékben játszott, a tenger színtelen volt,

akár a tükör. A fából készült hajógerincek alól felcsapó hullámok
rázták-ringatták a hajókat, az elnyúló, szürke felhők remegve
tükröződtek a vízen. A kapitány kiadta a parancsot, hogy eresszék
le a horgonyt az apró halászfalunál, és Ned a többiekkel együtt a
hajókorlátnak támaszkodva bámulta a sötét palaszínű, szürkéskék
szirteket, amelyek félelmetes falként tornyosultak a tenger fölé.
Thomas Dare rácsapott Ned vállára.
– Londonban találkozunk – mondta. – A vendégem egy palack
borra, iszunk a győzelmünkre.
– Partra száll?
– Felhívást intézek a nyugati országrészben élő férfiakhoz, a
szülővárosomba, Tauntonba megyek. Andrew Fletcher is velem
tart. Lovakat rekvirálok a regimentjének, és kiderítem, van-e olyan
halász, aki tud lovagolni! Büszke vagyok… – Elhallgatott, aztán
vigyorgott egyet azon, hogy elhatalmasodtak felette az érzelmek. –
Büszke vagyok, hogy én szállok partra elsőként. Isten áldja a
herceget, és jó utat!
– Jó utat! – válaszolta Ned. – És járjon szerencsével, Thomas Dare!
A matrózok leengedtek egy kis csónakot a vízre, Thomas pedig
egy kötélhágcsón lemászott. Andrew Fletcher követte, de ügyetlenül
mozgott magas lovaglócsizmájában. Rowan csatlakozott Nedhez, és
együtt nézték, ahogy a csónak elindul, és a matróz az öböl felé evez.
– Most mit csinálunk? – kérdezte a lány.
– Várunk. A katonáskodás legnagyobbrészt várakozásból áll…
aztán jön a rémület… és utána megint a várakozás.
Rowan ránevetett.
– Én nem vagyok megrémülve.
 – Te nem vagy katona. És nem is leszel az.
A lány biccentett, hogy kerülje az újabb vitát.
– Nem.
A csónak kiért a partra. Látták, hogy a távoli alakok kiugranak
belőle, és hogy néhány halász odamegy hozzájuk. Váltottak néhány
szót, aztán Thomas Dare és Andrew Fletcher búcsút intett nekik, és
elindultak a szárazföld belseje felé. A csónak visszatért a hajóhoz.
A matróz felmászott a fedélzetre, és egyenesen a hajóhídra
sietett. Ned figyelte a herceg arcát, és látta, hogy egyre szélesebben
mosolyog. Monmouth aztán az emberei felé fordult.
– Jó hír – mondta –, a legjobb hír. Még a halászok is tudják, itt,
a nyugati vidéken, hogy győzelem vár ránk. Argyll grófja északra
csalta a király katonáit, akik Skóciában vesztegelnek. Jakab
igyekszik polgárőrséget felállítani minden grófságban, mert
fogalma sincs, hol keressen bennünket. A délnyugati országrész
készen áll a felkelésre, a halászok bennünket támogatnak. Lyme
Regisbe hajózunk, és ott szállunk partra!

Lyme Regis forgalmas kikötője mindössze négy mérföldre volt. A

Cobb-móló – egy kőből rakott masszív védőgát – karomként görbült
a kikötő köré, és védelmet jelentett a kereskedőhajóknak a
tengertől. A Helderenberg olyan közel haladt el a part mellett, hogy
Monmouth a kapitány távcsövén át láthatta a réten tekéző helybeli
férfiakat.
Feltűnt egy halászhajó, és az őrszem elkurjantotta magát:
– Kapitány, halat árul!
Monmouth elvigyorodott.
– Mondja meg neki, hogy igen! Megvesszük az összes halát!
A hajó lassan végigsiklott a Cobb-móló mellett, elhagyta az ágyút,
amelynek csöve a kikötő bejárata felé irányult, és közeledni kezdett
a parthoz. A sürgő-forgó matrózok megkurtították a vitorlákat, és
kikötötték a hajót, a katonák összeszedték a holmijukat, és felállt
a három, különféle színnel – vörössel, kékkel és fehérrel – jelzett
regiment. Ned a Monmouth személyes parancsnoksága alatt álló
csapat vörös zekéjét viselte.
– Szállj partra velem! – fordult Rowanhoz. – Maradj mellettem!
A lány rávigyorgott, és a vállára vetette a kis zsákot, amiben a
holmiját tartotta.
– Igen, uram!
Ned megpróbált mogorván nézni rá.
– Aztán Londonba mész – közölte.
– Talán mindannyian oda megyünk!
 London, Szent Jakab-palota, 1685 nyara

Amikor Livia belépett, Mária Beatrix magányosan állt a

fogadóterme ablakánál, és kibámult a kertre.
– Felség? – Livia fürgén bókolt. Azonnal felfigyelt arra, hogy a
királyné milyen dermedtnek tűnik.
– Elvesztünk – jelentette ki Mária Beatrix. Most, a vereség
pillanatában igen higgadtan viselkedett. – Argyll partra szállt, és
több ezren gyűltek a zászlaja alá. Glasgow felé tart, és úgy vélik,
mihelyt beveszi a várost, megszerzi az ottani készleteinket, és maga
mellé állítja a katonákat, elindul dél felé… ide, Londonba. A saját
embereinkkel és a saját fegyvereinkkel támad ránk.
Livia futólag a férjére gondolt, és a birtokára, amely az erőszakos
felföldi skótok vonulásának útjába fog esni. Tudta, hogy Sir James
meg akarja védeni az otthonát, és felmerült benne, hogy a férfi
meghalhat.
– És mi van Lord Dumbarton seregével? Visszavonul, és Anglia
északi vidékét védelmezi?
– Még csak meg sem találta a lázadókat! Nem tudjuk, hogy mit
művel. Ez a hír sem tőle jött, hanem az ott élő nemesektől, akik
kétségbeesésükben futárokat küldtek, hogy segítséget kérjenek.
Dumbartont még csak nem is látták! Valószínűleg eltévedt, és
összevissza menetelnek, miközben Argyll ismeri az összes utat… Ő
maga építette őket a földjein.
– Mit tesz a király?
– Semmit! – fakadt ki dühösen a királyné. – Nincs terve. Mindig
is ettől rettegett. Ez a Stuartok rémálma. A néhai király mindig azt
hajtogatta, hogy ezt mindenáron el kell kerülni. A népnek nem
szabad dobszót hallani vagy lobogót látni, mert mint a bolondok,
azonnal felsorakoznak alá. A király Skóciába küldte és elvesztette a
seregét. A lázadók dél felé tartanak, és nincs senki, aki megállítaná
őket. Anyám, Laura hercegné azt írta, hogy utazzak Rómába.
Megmondtam a királynak: anyámhoz akarok menni!
– És odaküldi? – kérdezte Livia.
A fiatalabb nő keze ökölbe szorult.
– Először azt felelte, hogy Portsmouthbe küld, és már várnak a
lovak, a hintó meg egy hajó, hogy anyámhoz vigyen. De most
kijelentette, hogy mégsem meri, mert Monmouth bárhol
felbukkanhat! Megeshet, hogy épp Portsmouthben szállt partra.
Akkor egyenesen a karjába rohannék. De a tengeren is
találkozhatnánk, miközben a királyi flotta egyik hajójának
fedélzetén vagyok. Azonnal megismerné a királyi hajót, hiszen vagy
százszor utazott vele. Mi van, ha tüzet nyit? Mi van, ha foglyul ejt?
Livia megfogta a királyné kezét, és erősen megszorította, hogy
leplezze a saját félelmét. Mindössze ennyit tudott mondani neki:
– Nyugodjon meg, kedvesem! Veszélyben vagyunk, de még nem
veszett el minden. Ha a király nem tudja Portsmouthbe küldeni, ha
nem utazhat a királyi hajóval, akkor felszállunk a kis hajóra. Senki
sem fogja sejteni, hogy a fedélzeten vagyunk. Senki sem keres majd
minket egy kis kereskedőhajón. Ezen a héten indul útnak, minden
tökéletesen alakul a számunkra… El tudunk utazni.
Mária Beatrix úgy ragadta meg Livia kezét, mint aki
életveszélyből próbál menekülni.
– Velem jön? – követelt választ.
– Természetesen. – Livia rádöbbent, hogy ez a színtiszta igazság.
– Nem viselném el, ha el kellene válnunk. – Lehajtotta a fejét, és
megcsókolta a királyné remegő kezét. – Sosem hagyom el – ígérte. –
Száműzetés vagy győzelem, mindig ott leszek ön mellett.
 Lyme Regis, 1685 nyara

Ned a lyme-i városházán, egy asztal mögött állva jegyezte fel az

önkéntesek nevét. A sor kinyúlt az utcára, alig eskették fel az elöl
állókat, máris ugyanannyian álltak be a végére. A nyugati
országrész népe egy protestáns lordprotektort akart szolgálni.
Egyetlen személy akadt, aki a herceg ellen szólalt fel – a város
polgármestere –, de amikor nem sikerült rávennie az embereket,
hogy fordítsák az ágyúkat a hajók felé, és nyissanak tüzet, sietve
felült a lovára, és Londonba indult. Mindenki más egyetértett a
herceggel és seregével, amelynek zöld lobogóján ez a felirat állt:
CSAK ISTENT FÉLJÜK.
Odakintről olyan hangos patkókopogás hallatszott be, hogy Ned
abbahagyta a névsorírást, és kinézett az ajtón. Az utcát megtöltötték
a lovak – csupa fényes szőrű, jól táplált, izmos állat –, az élükön
pedig Thomas Dare léptetett egy hatalmas, táncos léptű harci
ménen, és a kalapját lengette, amikor a többiek megéljenezték a
csodás paripa miatt. Maga Monmouth is előjött a György fogadóból,
hogy lássa az új lovak érkezését. Dare megállt előtte, és leugrott a
nyeregből.
– A lovassága, felséges úr! – kiáltotta.
– Áldassék az Úr neve! – felelte elragadtatva Monmouth. – Hányat
szerzett, Mr. Dare?
– Negyvenet! – kacagott fel a férfi. – Negyven lovat! És még többet
ígértek holnapra, amikor visszamegyek. Érkezik még egy csapat
férfi is gyalog, csatlakozni akarnak.
– Vezessék karámba a lovakat! – utasította a herceg a lovasokat,
majd ismét Dare felé fordult. – Ez óriási diadalnak számít.
Köszönöm, Thomas Dare. Teszek róla, hogy ezért méltó jutalomban
részesüljön. – Szemügyre vette a lovat, amelyen Dare belovagolt.
Nagy csontú, sötétpej jószág volt, szinte már fekete, a homlokán
csillag alakú fehér folt, az egyik lába harisnyás. – Micsoda szépség!
– Az öné – vágta rá azonnal Dare. – Prideaux barátom ajándéka
Ford Abbey-ből.
– Nem, nem, tartsa csak meg magának! – tiltakozott Monmouth.
– Van lovam, és önnek még sok-sok napot kell nyeregben töltenie.
Hány embere van?
– Tauntonban száz önkéntes jelentkezett, de ennél jóval többen
várják önt, felséges úr. Az önkénteseket magammal hoztam, hogy
Andrew Fletcher hozzáfoghasson a kiképzésükhöz. Ő már előttem
visszatért, azt mondta, gondoskodnia kell róla, hogy a karám készen
álljon a lovaknak.
– Nem láttam Fletchert – felelte Monmouth.
– Holnap Bridportba megyek… Adományokat gyűjtenek az ön
nevében, készleteket halmoznak fel. De mindenütt ezt tapasztaljuk.
A férfiak önkéntesnek jelentkeznek, az emberek odaadják
mindenüket.
– Tauntonban mi a hír a királyról?
– Szerintem azt sem tudja, hogy itt vagyunk – nevetett
kárörvendően Thomas Dare. – A seregének zöme valahol Skóciában
tévelyeg, a nyugati országrészben csak a polgárőrségre számíthat,
de Dorsetben senki sem jelentkezik a szolgálatára! Somersetben is
ez van. A Londonba vezető út nyitva áll ön előtt, felséges úr, és a
király azt sem tudja, hogy már vonulunk.
Monmouth harsányan felkacagott, és hátba veregette Dare-t.
– Szerezzen magának enni-innivalót! Ma nagy szolgálatot tett
nekem.
– Ez csak az első volt, még számos hasonló tettem fogja követni –
fogadkozott Thomas, és meghajolt. A herceg visszatért a fogadóba.
Ned ekkor lépett ki a városháza kapuján.
– Üdvözlöm, uram – köszöntötte Dare-t, és megpaskolta a ló meleg
nyakát. – Takaros jószág. Tényleg ajándék volt?
– A gazdája velünk lovagolna, ha tehetné. És itt mi hír?
Ned a sorban álló férfiak felé mutatott.
– Annyian jönnek, hogy alig tudjuk lajstromba venni őket. Vigye
csak be a lovait a helyükre! Visszamegyek, beosztom az embereket
a regimentjükbe, aztán amikor végeztünk, itt találkozunk, és együtt
megvacsorázunk.
Akkor nyílt a fogadó ajtaja, és Andrew Fletcher tántorgott ki rajta.
Az arca vöröslött a sok italtól. Mögötte ott állt Venner, a veterán
katona.
– Végre csak ideért? – kérdezte Fletcher.
Dare megemelte a kalapját.
– Olyan gyorsan jöttünk, ahogy csak tudtunk, a lovakat vezetni
kellett.
– Semmi értelme, hogy ilyen lova legyen, ha legfeljebb üget vele
– vetette oda gorombán Fletcher.
– Ugyan, hagyja már! – tanácsolta Venner. – Jöjjön vissza
vacsorázni! – Megfogta Fletcher karját, de a részeg férfi lerázta
magáról a kezét.
Ned a lovasság parancsnokának vörös arcára pillantott, majd a
kincstárosra nézett, aki uralkodott magán, de látszott, hogy
ellenséges érzésekkel viseltetik Fletcher iránt.
– Jó urak… – szólalt meg.
Fletcher megragadta a ló kantárját.
– Az enyém lesz – jelentette ki akadozó nyelvvel. – Pompás ló,
magára el lenne pazarolva. Én vagyok a lovasság parancsnoka, az
enyémnek kell lennie.
Dare megrántotta a kantárt, a ló felkapta a fejét, és a hirtelen
mozdulattól oldalra táncolt.
– Nem úgy van az. A herceg azt mondta, az enyém lesz. Én
lovagolok rajta, vigyázok rá, és végül visszaviszem a gazdájának,
aki jó barátom.
– Átkozott legyek, ha hagyom! – horkant fel Fletcher. – Én vagyok
a lovasság parancsnoka, nekem jó lóra van szükségem. Ez az állat
túl jó ahhoz, hogy maga egy sereg bugris előtt parádézzon vele. Adja
csak ide! – Előretántorodott, hogy megragadja a lovat.
– Nyugalom! – próbálkozott újra Ned. – Bajtársak közt ne legyen
vita. Nagyuram, menjen vissza a fogadóba, és igyon valamit.
Fletcher azonban még erősebben szorongatta a kantárat.
 – Beviszem az istállóba az új lovamat – jelentette ki egy indulatos
részeg makacsságával.
– Lépjen hátra! – szólt rá Dare. – Nem érdemelte ki semmivel. Én
ma többet tettem az ügyért, mint ön az alatt a három hónap alatt,
amióta velünk van. Engedje el a kantárt!
Fletcher elkapta és maga felé húzta a ló pofaszíját. A hatalmas
állat riadtan hátrálni kezdett, kivillant a szeme fehérje.
– Ugyan, nagyuram, nem ez a módja… – mondta Ned, és
megpróbálta megfogni Fletchert, aki a vállával félrelökte,
és felordított:
– Ez zendülés! Zendülés! Ide hozzám! Ide hozzám!
A fogadóból kicsődültek az emberek, hogy lássák a verekedést.
Venner elindult az ajtó felé.
– Jöjjön már, Fletcher! – szólt hátra.
– Rablás! Engedje el a lovamat! – kiáltotta Dare, és felemelte a
lovaglópálcáját, hogy lesújtson vele Fletcher vállára. A ló azonban
elugrott, magával rántotta Fletchert, és így Dare ütése nem a vállát,
hanem az arcát érte. A férfi felüvöltött a váratlan fájdalomtól,
elengedte a lovat, kitépte magát Ned keze közül, és berontott a
fogadó ajtaján.
Hirtelen csend lett. Thomas és Ned megrökönyödve bámultak
egymásra.
– Ez meg mi… – szólalt meg Ned, ám ekkor a városháza kapujában
álló Rowan figyelmeztetően felkiáltott: – Sannup!
Ned megperdült, és meglátta Fletchert a fogadó ajtajában. A férfi
arcán vörös csíkot hagyott a lovaglópálca, a kezében felhúzott
pisztolyt tartott, és veszélyesen közelről célzott Dare-re.
– Állj! – ordított fel Ned. Fülsiketítő dörej, a ló felágaskodott,
hatalmas patáival a fejük felett kapált, aztán megfordult, és nagy
zajjal végigvágtatott az utcán. A kantárt maga mögött húzta, mert
Dare a földre zuhant.
Ned elborzadva meredt Fletcherre, aki leengedte a fegyvert. A
döbbenettől egy pillanat alatt kijózanodott.
– Istenem… – hebegte. – Elsült. Én csak…
Ned térdre hullott Thomas Dare mellett, és átfordította a hátára.
A férfi teste elernyedt, az arcát iszonyúan összeroncsolta a golyó, a
vére vörös patakokban folyt a macskakövek között, a szája és orra
helyén tátongó lyukon át kitüremkedett a szürke agyszövet.
– Meghalt – mondta hidegen Ned Fletcherre nézve, aztán felállt. –
Jobb, ha megy, és tudatja a herceggel, hogy eldördült a háború első
lövése. És hogy megölte a kincstárosát.

Venner megparancsolta a katonáknak, hogy csavarják

vitorlavászonba Thomas Dare testét, és vigyék fel a dombon álló
szögletes tornyú templomba. A hányingerrel küszködő William
Hewling ott ballagott a véres terhet cipelő férfiak mellett, és
gondoskodott róla, hogy a holttestet az oltár előtti lépcsőre tegyék.
Rowan elkapta a lovat, és visszavezette a karámba, ahol a város
elkóborolt állatait tartották. Amikor Ned rátalált, a lány a kerítésen
ült, és nézte, ahogy a lovak a nyári füvet legelik.
– Meghalt? – kérdezte Rowan.
– Igen.
– Mi lesz a vadember sorsa?
– Letartóztatták, és visszaküldték a hajóra.
– Tehát egymást nem szabad megölniük?
Ned tudta, a lány szemtanúja volt annak, hogy az angol katonák
akkor rohanták le a népét, amikor mindenki aludt, szúrtak-vágtak,
és megskalpolták a kegyelemért könyörgő embereket.
– Nem – felelte kurtán. – A saját oldalunkhoz tartozókat nem
szabad.
– Attól még háborúba megyünk?
– Igen. De Fletcherrel egy jó lovassági parancsnokot, Thomas
Dare-rel pedig egy csodálatos toborzótisztet vesztettünk. Rossz
érzés… – Igyekezett megszabadulni a sötét előérzetétől. – Holnap
elindulunk.
– Nem törődik a rossz érzéssel? – tudakolta a lány.
A férfi előregörnyedt, és megrázta a fejét.
 London, Szent Jakab-palota, 1685 nyara

A király ismét összehívta a parlamentet, elítélte a felkelést, és még

több pénzt követelt a védekezésre. A királyné azonban ezúttal nem
ment vele. Liviával a palota kertjében sétálgatott, négy zenész
követte őket. Mária Beatrix ütemre bólogatott, mintha élvezné a
zenét. Hajdíszének tollai meg-megrebbentek, a nyakán gyémántok
szikráztak. Egyedül Livia tudta, hogy valójában azt figyeli,
megszólaltak-e az ágyúk a városfalakon.
– A király a parlament elé állt, hogy követelje a törvény
megváltoztatását, és a hadseregben ezentúl szolgálhassanak római
katolikus tisztek is – mondta halkan a királyné.
– Ez hogyan segíthet? – kérdezte a másik nő.
– Ha a hittársaink, akkor lojálisak lesznek hozzánk.
– De a katonák, a saját embereik szemében eretnekek?
– Nem bízhatunk meg a protestánsokban – sóhajtotta
elkeseredetten a királyné. – A király szerint nincs egyetlenegy sem,
akiben megbízhatnánk. – Hirtelen felkapta a fejét. – Ez ágyúszó
volt? Hallotta?
– Nem, nem.
A kaviccsal felszórt ösvényen egy hírnök közeledett, és Livia felé
nyújtott egy levelet.
– Mi az? – csattant fel a nő.
– Csak… csak megérkezett a hintója, hölgyem – dadogta a férfi. –
És ez az üzenet jött.
– Bocsásson meg! – bókolt Livia a királyné felé fordulva. – A
férjem küldte.
– Lerohanták? Argyll elérte Yorkshire-t?
Livia feltörte a pecsétet, és széthajtotta a papírlapot. James Avery
még a korábbinál is szűkszavúbb üzenetet írt.
 Hölgyem!

A hintója megérkezett. Elvárom, hogy azonnal térjen haza.

Hitvese,
James Avery

– Argyll már ott van? – faggatta a királyné. – Elindult dél felé?

– Nem, nem. – Livia körülnézett. Az udvaroncok őket bámulták.
– Mosolyogjon, felség! Sir James nem ír semmi olyat, ami érdekes
lenne. – Suttogva folytatta: – De ideküldte a hintót.
– Hogy azzal meneküljünk el?
– Igen. Ha a hajóval kudarcot vallunk, még mindig itt a hintó.
 Somerset, Taunton, 1685 nyara

A grófság kormányzója, Christopher Monck, Albemarle hercege

Tauntontól biztonságos távolságra felállította a teljes polgárőrséget,
és várta, hogy alkalma nyíljon a támadásra.
– Iszákos Monck – jegyezte meg lenézően Monmouth. – Túl részeg
ahhoz, hogy a roham élére álljon.
Ned Nathaniel Wade-re pillantott. A fiatalember visszakacsintott
rá.
– Talán ismeri, felséges úr?
– Még duhaj ifjúkorunkból – felelte a herceg. – Az a különbség
kettőnk között, hogy én felnőttem, és felhagytam a vedeléssel, ő
pedig feleségül vett egy őrült nőt, és folytatta.
– Kétlem, hogy képes lenne megtartani az embereit – mondta
Wade. – Tucatjával állnak át hozzánk, és magukkal hozzák a
fegyvereket is, amiket Monck vett nekik.
Ez igaz volt. Monmouth menetelő serege egyfajta örömteli
parádévá változott. Mihelyt meglátták a lova nyergében, a
szabadság zászlaja alatt vonulni, a helyi polgárőrség azonnal mellé
állt. Ahányszor csak megálltak Lyme és Taunton, Somerset grófság
székhelye között, Ned a többi tiszthelyettessel újabb és újabb
önkénteseket vett jegyzékbe. A becslései szerint a lázadók hada már
négyezer főre duzzadt.
– És a királyi sereg csupa tapasztalatlan újoncból áll – folytatta
Wade. – Sok köztük a bűnöző, akiket a börtönből soroztak be. Haza
fognak iszkolni.
Monmouth katonái parasztok voltak, vagy iparosok, takácsok,
sörfőzők és kereskedők, mélyen hívő emberek radikális politikai
célokkal. Olyan fegyvereik voltak, amelyeket még az előző
polgárháborúban használtak az apáik és a nagyapáik, amikor
harcba szálltak Cromwellért. A parasztok a szerszámaikat hozták
el, kaszákat, sarlókat, fejszéket, még ásókat is. A fegyvermester a
kovácsokkal kiegyenesíttette, és egyfajta lándzsaként hosszú nyélre
erősíttette a pengéket.
– Ezek valójában kegyetlenebb fegyverek az igazi lándzsánál –
jegyezte meg Ned az egyenetlen élű pengére pillantva. A kiképzés
részeként olyan feladatokat végeztetett a katonáival, amelyek során
csapatként haladtak előre, vagy fordultak különböző irányokba. Az
egész napi menetelés után minden este megkövetelte tőlük, hogy
szénaboglyákon gyakorolják a rohamozást, és próbáljanak együtt,
a harcvonalat tartva előreszaladni és rohamozni.
– Jól megy – dicsérte meg Venner ezredes Taunton közelében, egy
réten.
– Amíg szénaboglyák állnak velünk szemben – felelte fanyarul
Ned.
– A király katonái nem állnak majd úgy, mint a szénaboglyák…
sőt, szerintem el fognak inalni. A közhangulat Monmoutht pártolja.
Az előbb uralkodóként üdvözölték a városban, és kérték, hogy
lépjen trónra.
– Monmouth király? Erről nem volt szó, ugye?
A tábori őrség figyelmeztető kiáltást hallatott, mire Ned katonái
sietve felkászálódtak a földről. Ned megjegyezte, kik azok, akiknek
még fel kellett húzniuk a csizmát, megkeresni a fegyvert, akik
elfelejtették a tanácsát: mindig úgy pihenjenek le, hogy bármikor
harcra készen talpra ugorhassanak.
– Sorakozó! – kiáltotta.
– Hahó! – bömbölte Venner. – Úgy látom, csinos leányzók jöttek.
Ijedelemre semmi ok. – Megfogta Ned karját. – Emlékeztesse az
embereit: semmi fosztogatás, semmi erőszak.
– Cromwell szabályai – bólintott Ned, aztán Vennerrel együtt
figyelte a gyönyörű zekét viselő Monmoutht, akit fiatal nők menete
követett. A hajukban virág, a nyakuk körül füzérek, a fejük felett
a herceg jelszavával kihímzett zászlók: CSAK ISTENT FÉLJÜK. Egy
ragyogó zöld lobogón ez állt: MONMOUTH KIRÁLY. A tauntoni
muzsikusok diadalmas, vidám táncdallamot fújva mögöttük
masíroztak, az emberek virágokat dobáltak. Taunton lakói és
polgárai pénzt és készleteket ajánlottak fel a sereg számára.
Monmouth katonái felálltak, és éljenezve fogadták a vezérüket.
Ekkor előlépett több mint húsz lány, akik a tanítójuk vezetésével
a herceg elé járultak. Előttük két, keresztet formázó kardot vittek.
Átadtak Monmouthnak egy bibliát, majd felsorakoztak, és
mindegyik átnyújtott neki egy-egy zászlót, amit a varrásórán
készített. Az izgalomtól kipirult, szégyenlős arcú lányok bókoltak,
a herceg meghajolt, átvette tőlük a lobogókat, és továbbadta a
tisztjeinek, akik kibontották és meglengették a feje felett.
Rowan nesztelenül Ned mögé lépett.
– Ő az új massasoit? – kérdezte.
– Igen – bólintott a férfi. – Királynak hívatja majd magát.
– Azt hittem, jobb maguknak király nélkül.
– Nekem jobb is, és isten látja lelkem, nem volt még angol király,
aki tett volna valamit értetek.
– Ferryman tiszthelyettes?
Amikor Ned megfordult, az Amszterdamban megismert fiatal
önkéntes, William Hewling állt mögötte egy hírnökkel.
– Adj isten, Hewling, engem keres?
– Az a parancs, hogy kísérjen el minket Christopher Monckhoz,
Albemarle hercegéhez. Levelet viszek neki, amiben felajánljuk,
hogy álljon át hozzánk. Wellingtonban van, várja a parancsot
Londonból.
– Rendben – felelte Ned csekély lelkesedéssel, aztán Rowanhoz
fordult: – Te maradj itt!
– Nem követhetném észrevétlenül? – kérdezte a lány. – Csak a
biztonság kedvéért.
A férfi tudta, hogy valóban láthatatlanná tudna válni az angol
szem számára, ezért csak megvonta a vállát.
– Ahogy akarod. – De a szíve mélyén örült, hogy Rowan a
közelében marad.
Fehér zászló alatt lovagoltak be a városba tárgyalni. A helyi
fogadóba küldték őket, ott volt Christopher Monck főhadiszállása.
Amikor Ned lehajtotta a fejét, hogy átbújjon a keskeny bejáraton,
körülnézett, hogy van-e hátsó és oldalajtó, de amikor megpillantotta
a herceget, már engedett az éberségből. Monck az asztalnál ült,
előtte egy pohár állt tele vörösborral, a padlón két kiürült palack
hevert. A férfi kerek arca vörös volt, az ajka lebiggyedt.
– Azt hiszik, sértegethetnek ezzel a levéllel? – támadt rájuk. – Azt
hiszik, nem az apám fia vagyok?
Ned ebben egészen biztos volt.
– Őfelsége, Monmouth király, aki emlékszik, régen mennyire
kedvelte… – fogott hozzá a hírnök az üzenet felolvasásához.
– Monmouth áruló! – ordított fel Monck. – És lázadó. Nem király!
Már nem is herceg!
– Az apja fia – jegyezte meg higgadtan az ajtóban álló Ned. –
Nemesi vér, született herceg.
– Átkozott legyek, ha még egy szót szólok magukhoz! – dühöngött
a herceg. – Várjanak odakint, míg megírom a választ!
Ned meghajolt, és a hírnökkel a sarkában elhagyta a helyiséget.
Odakint halkan odasúgta William Hewlingnak:
– Sétáljon egyet, számolja meg a katonákat, és nézze meg, milyen
fegyvereik vannak! – Az őrhöz így szólt: – Az ura azt mondta, hogy
várakozzak a lovam mellett.
Ned lassan elindult az utcán a hely felé, ahol a lovaikat hagyták,
de közben mindent megfigyelt, megszámolta, hányan lehetnek a
polgárőrök, és milyen a hangulatuk.
Látta, hogy alig vannak fegyvereik, sokuknál csak a földeken
használt szerszámok voltak. Egy olyan férfi vezette őket, aki talán
valóban egy híres királypárti generális fia volt, ám közben iszákos
is, méghozzá rettegő iszákos. A katonák olyan benyomást keltettek,
mintha a legszívesebben azt kérdezték volna Nedtől, hogy
hazamehetnének-e. Mire az őr meghozta Christopher Monck
macskakaparással lefirkantott válaszát, Ned már a nyeregben ült
az ifjú Williammel és a hírnökkel az oldalán. Biztosra vette, hogy
a részeges Monck nem tudja elérni, hogy a katonái állják a sarat
Monmouthszal szemben.
 London, Szent Jakab-palota, 1685 nyara

Amikor Livia belépett a szobába, a királyné már sötét, szerény,

magas gallérú úti ruhát öltött, és épp megpróbálta begyömöszölni
a hálóköntösét egy kis bőrtáskába a misekönyve, a rózsafüzére, a
bibliája és a gyöngyei mellé.
– Majd én! – ajánlotta fel azonnal a segítségét Livia.
– Nem azért hívattam, hogy segítsen csomagolni, hanem hogy
lássam, elkészült-e. Indulnunk kell.
– Most? De Matthew még nem üzente meg, hogy a hajó ma indul…
– Nem várhatunk! Most azonnal mennünk kell. Monmouth
támadást intézett… Ó, nem tudom azoknak a városoknak a nevét!
Bridport ellen! Kimasírozott Lyme-ból, nem tudták feltartóztatni…
és legyőzte a somerseti polgárőrséget… megfutamította őket. A
katonák hátrahagyták az egyenruháikat, a fegyvereiket, a
készleteiket, így most ez is a hercegé lett amellett, amit magával
hozott. Erre tart.
– A király azt mondja, hogy hagyja el Londont?
– Ő azt mondja, hogy mártírként fogunk meghalni a saját
imatermünk oltárának a lépcsőjén.
Livia igyekezett leplezni az ingerültségét.
– És mi van Argyll-lal?
– Mostanra akár Highgate Village-hez is megérkezhetett, csak
nekünk nem üzenték meg, mert mindenki az üdvözlésére sietett!
– Most szállunk hajóra? – Livia gyomra összerándult a jeges
rémülettől.
– Készen áll? Ránk vár?
– Igen. – Livia azon kapta magát, hogy egyre bólogat, bólogat és
bólogat, de nem jön ki hang a száján. – Még folyik a berakodás, de
úgy vélem, rá tudjuk venni őket, hogy korábban induljanak. –
Átfutott a fején, hogy egész kalandos élete során most vállalja a
legnagyobb kockázatot, a lehető legrosszabb eséllyel.
A királyné az íróasztalkája felé fordult, felvett róla egy
összehajtott iratot, és a másik nő felé nyújtotta.
– A birtok okirata. Azt mondtam a királynak, hogy ön hű hozzám,
és biztonságban eljuttat Rómába az anyámhoz, Laura hercegnéhez.
Hogy az uradalom lesz a jutalma. A fia nevére íratta. Ez tehát
Foulmire Priory birtoklevele, amelyen a fia neve áll.
Livia átvette a súlyos pecsétekkel ellátott, félbehajtott iratot,
redőzött, bő ruhaujjába csúsztatta, és bókolt.
– Köszönöm! A fiam is köszönetet mond a kegyért, amelyben
részeltetett bennünket.
A királyné vállat vont.
– A birtoklevél nem ér semmit, ha vereséget szenvedünk, és
Monmouth lép a trónra. Akkor minden az övé lesz, az ő emberei
járnak-kelnek majd a lakosztályomban, tüzet raknak a kertben, és
lóistállóként használják az imatermemet… – A hangja
elvékonyodott, de aztán ismét fagyos önuralmat erőltetett magára.
– Tehát amikor már nem leszünk itt, valaki el fogja ezt venni öntől.
Így megeshet, hogy ez nem valami nagy jutalom a szolgálataiért.
Üzenjen a fiának! Indulni akarok.
– Egy órán belül – suttogta Livia, bókolt, és elhagyta a szobát.

A szobalányát azonnal elszalajtotta a Lincoln’s Innbe, egy másiknak

pedig kiadta az utasítást, hogy szerezzen egy csónakost, aki a
Whitehall magánlépcsőjénél várja őket. Nem merte az Avery-
címeres hintót használni a titkos utazáshoz, inkább odarendelt egy
hordszéket a királynénak a kerti kapuhoz, aztán újra bekopogott a
királyi magánlakosztály ajtaján. Mária Beatrix a királyi gyóntató,
Mansuet atya előtt térdelt. Amikor megcsókolta a rózsafüzérét, és
felállt, Livia némán felemelte és a vállára borította a köpenyét.
– Isten óvja és vezesse, gyermekem! – mondta a pap.
– Ahogy önt is, atyám – felelte a nő. – Elmenekül, és elrejtőzik
valahol?
– A király mellett maradok. Mindhalálig.
– Készen állok – fordult Livia felé a királyné.
A kertkapunál már ott várt a hordszék. A lefátyolozott királyné
beült, a székhordozók megmarkolták a rudakat. Livia is leengedte
a fátylát, a fejével intett a szobalányának, hogy kövesse, és elindult
a hordszék mellett. Miközben átvágtak a parkon, minden lépésnél
rettegett, hogy valaki felismeri és megszólítja, de igen meleg, napos
reggel volt, csak kevesen sétáltak odakint, és azok is behúzódtak a
fák árnyékában álló padokra, vagy sietve visszatértek a palota
hűvös termeibe. Livia megizzadt az úti köpenyében, de végig
tartotta a lépést a székhordozókkal, át a parkon, az
építőmunkásokat kikerülve át a Whitehall-palota kertjén, egészen
a Whitehall folyóparti lépcsőjéig.
Matthew a lépcső tetejénél várt rájuk, jurátuskalapját a kezében
szorongatva fel-alá járkált, miközben a tekintete a kertet fürkészte.
Amikor megpillantotta a hordszéket, mozdulatlanná dermedt. Livia
elégedetten nyugtázta, hogy nem rohan feléjük, hanem megvárja,
hogy odaérjenek hozzá.
– Ne hajolj meg! – sziszegte oda neki, amikor a lefátyolozott
királyné a fiú kezére támaszkodva kilépett a hordszékből.
Matthew biccentett, és egyetlen üdvözlő szó nélkül segített a
királynénak lemenni a lépcsőn a várakozó ladikhoz. Az evezős
egyenesen tartotta a csónakot, míg a két nő beült. Utánuk a fiú is
beszállt. Nem keltették fel a ladikos érdeklődését, mivel a Stuartok
visszatérése óta számos fátyolba bugyolált nő jött-ment a palota
magánlépcsőjén. Matthew utasította a férfit, hogy álljon meg a
London Bridge előtt, ahol régi lázadók csontkoponyája vigyorgott
le rájuk rothadó húsuk mögül. Dagály volt, gyorsan emelkedett a
vízszint, a féktelen folyó sebesen áramlott a híd széles pillérei
között. A fiú segített a királynénak fellépkedni a Pepper Alley parti
lépcsőjén, átmentek az úton, majd le a Tooley Street lépcsőjén, hogy
a túloldalon keressenek egy másik csónakot.
– A horsleydowni lépcsőhöz – mondta Matthew, mire a ladikos
előredőlt, és minden erejét megfeszítve evezni kezdett az árral
szemben.
Amikor kiszálltak, a királyné Liviára támaszkodva elindult
felfelé a lépcsőn, a fiú pedig a táskáikat vitte. A Reekie-rakodópart
felé tartva kénytelenek voltak árukat, ládákat, zsákokat, hordókat
kerülgetni, és vigyázni, nehogy összeütközzenek a
rakodómunkásokkal.
– Ez lenne a hajó? – kérdezte Matthew-t fojtott hangon Livia, mert
ráismert a kis raktárépületre, a Neckinger folyó jellegzetes szagára.
A fiú az Édes Remény felé pillantott. Már végeztek a berakodással,
a hajó a terhétől mélyebbre süllyedt a vízben.
– Igen – felelte –, ez az.
A raktár ajtajánál az anyjához fordult.
– Kérem, megtenné, hogy itt vár?
– Dehogy! – vágta rá a nő. – Most azonnal bemegyünk.
 London, Reekie-rakodópart, 1685 nyara

Livia olyan magabiztosan indult befelé, mintha otthon lenne,

betessékelte a királynét a fogadószobába, és leültette a legjobb
székbe.
– Szólj Alysnak, hogy itt vagyunk! – utasította a fiát. – Aztán
keresd meg Shore kapitányt, és tudasd vele, hogy az apállyal
indulunk.
Matthew elvörösödve meghajolt a királyné felé, és kiment a
szobából. A nevelőanyja az iroda magas írnokszékén ülve épp a
könyvelés fölé hajolt. Amikor a fiú belépett, Alys meglepetten kapta
fel a fejét.
– Anya…
– Matthew! Nem is hallottam, hogy nyílt az ajtó. – A nő észrevette,
hogy a fia arca verejtéktől fénylik, és az ajkát komor, egyenes
vonallá préseli össze. – Mi a baj? Hogyhogy erre jársz a nap
közepén? Beteg vagy? Bajba kerültél? Mi történt?
– Anglia királynéja… itt van, a fogadószobában. A nobildonnával.
Annyira sajnálom, anya, de nem tudtam, mi mást tehetnék.
– Itt van? – lehelte döbbenten Alys. Nem volt világos, melyik nőtől
retteg jobban: a fiú anyjától vagy a szökésben lévő királynétól.
– Most akarnak hajóra szállni.
– Monmouth serege Londonba ért? Vagy Argyllé?
– Nem lehetnek messze, ha a királyné ennyire el akar menekülni.
A nő biccentett.
– Küldd el a szolgálólányt Shore kapitányért! A Paton’s
kávéházban van. És szólj Tabsnek, hogy kínálja meg őket borral és
vízzel!
– Te nem jössz? – kérdezte Matthew. – A fogadószobában vannak.
Szerintem nem Tabsnek kellene…
 – Hogy én?
– Anya, kérlek…
– Megesküdtem, hogy soha többé nem találkozom vele.
– Csak egy percre… anya… És a nobildonna megjutalmazott a
szolgálatomért.
Látta, hogy az anyja összeszedi a bátorságát, és kihúzza magát.
– Hát jó – jutott döntésre Alys. – Menj fel a nagyanyádhoz, és
mondd el, hogy itt van a nobildonna a királynéval! Tudasd vele, hogy
nem kell lejönnie… hogy nem maradnak itt sokáig… és majd én
mindent elintézek.
Matthew már megfogta a kilincset, de aztán habozva megállt.
– Annyira sajnálom, anya.
Alys a fia vállára tette a kezét.
– Nem te tehetsz róla. Hanem ő. Ő kever minket bajba, ez eddig
is így volt.
Matthew hallotta, hogy határozott léptekkel végigmegy a
folyosón, aztán megnyikordul a fogadószoba ajtaja.
– Bemutathatnám Shore asszonyságot? – fordult Livia a királyné
felé. A hangja tisztán, határozottan csengett, a legkevésbé sem hozta
zavarba, hogy ott áll a nő előtt, akit annak idején szeretett és elárult.
A királyné biccentett, Alys enyhén meghajlított térddel bókolt.
Mögötte épp belépett Tabs, aki két poharat, egy flaskó vörösbort és
egy kancsó vizet hozott. A poharak összekoccantak, amikor letette a
tálcát az asztalra, aztán lassan kihátrált a szobából. Alys megvárta,
hogy becsukódjon mögötte az ajtó, csak aztán szólalt meg:
– Elküldtem a szolgálólányt Shore kapitányért.
– Köszönöm – felelte Livia. Az asztalhoz lépett, és hozzáfogott,
hogy elkeverjen egy kis bort és vizet a királyné számára.
Alys rámeredt, megpróbálta felfedezni a szeretett arcot a sűrű
fátyol mögött. Livia mintha megérezte volna magán a tekintetét,
hátrahajtotta a fátylát a kalapja karimájára, és Alys elé tárult az ívelt
fekete szemöldök, a mosolygó, sötét szempár, a hajdan imádott nő
tökéletes arcéle.
– Biztos úgy gondolod, hogy nagyon megváltoztam – suttogta
bársonyos hangon Livia.
 A királyné kezébe adta a poharat, aztán Alyshoz lépett.
– Hiányoztál, Alys. Nem úgy akartam elmenni, ahogy végül
történt, és megszakadt a szívem, mert nem akartál találkozni velem,
amikor meglátogattam Matteót. Pedig látni akartalak, szerelmem.
Te voltál az, aki után vágyakoztam.
– Matthew – javította ki kurtán Alys, és ellenállt a dallamos hang
csábításának. – Matthew-nak hívjuk.
– Értem. Még mindig nem bocsátottál meg nekem.
Hallották, hogy kivágódik a hátsó ajtó, és Shore kapitány léptei
végigdobognak a kikövezett előtéren. A férfi benyitott a
fogadószobába, és hátrahőkölt, amikor meglátta a három nőt: a
lefátyolozott hölgyet, a rendkívüli szépséget és a tulajdon feleségét,
akinek olyan sápadt volt az arca, olyan merev a tartása, mintha
ellenség foglalta volna el az otthonukat.
– Mi történt? – kérdezte, aztán Alyshoz fordult. – A lány azt
mondta, jöjjek azonnal.
Ekkor belépett mögötte Matthew is.
– Ezek a hölgyek foglaltak helyet a hajóján, uram. Ma kell útra
kelniük.
– Olyan rossz a helyzet? – hümmögött tréfásan a kapitány. – Nos,
lehetséges. A rakodást befejeztük, és a saját rakpartomon nem
fizetek kikötői díjat sem. – A feleségére nézett, de az nem mosolygott
vissza rá. A férfit megdöbbentette Alys fagyos, keserű arckifejezése.
– Mikor indulhatunk, uram? – akarta tudni Livia.
– Amikor a dagály levonul. Az apállyal, négy óra múlva. Elküldök
a matrózaimért, már készen állnak. Itt lesznek, ha közben egyiküket
sem sorozzák be erőszakkal a királyi haditengerészethez. – Komor
pillantást vetett a lefátyolozott királyné felé. – Valakinek igazán
tennie kellene valamit az ellen, hogy rendes embereket csak úgy
elvigyenek a király hajóira.
– Ne most, Abel! – kérte halkan a felesége.
– Jól van. Rendben. Akkor a hölgyek most lemennek a kávéházba
megebédelni, és délután négy körül felszállnak a hajóra?
– Senki sem láthat meg minket – szögezte le Livia. – Magának is
jobb, kapitány, ha nem derül ki, hogy a hajójával utazunk.
 – Szóval ennyire rossz a helyzet? – kérdezte a férfi.
Livia rámosolygott. Olyan meleg pillantással nézett fel a
viharvert arcra, mintha a kapitány lenne az egyetlen megmentőjük,
egyben az ő legjobb barátja.
– Csak egy kis átmeneti nehézség – válaszolta magától értetődő
könnyedséggel. – Uram, lenne oly kedves, és megengedné, hogy itt
ebédeljünk a házában, és csak a hajó indulásakor lépjünk a
fedélzetre? Számunkra sokkal kényelmesebb és diszkrétebb
megoldás lenne. Megjutalmazzuk, amikor visszatérünk a
városunkba.
– Ha valaha visszatérnek – pontosította nyersen a férfi.
A kapitány látta, hogy a nő szeme figyelmeztetően összeszűkül,
majd Livia Alyshoz fordult.
– Tudom, te megengeded, hogy itt maradjunk. Mindig olyan jó
voltál hozzám…
Matthew látta, hogy a nevelőanyja sápadt arca rákvörössé válik.
– Akkor nem tudtam, miféle személy vagy… és most sem tudom
– felelte kurtán Alys.
Livia két lépéssel átvágott a szobán, és a kezébe fogta Alys
mindkét kezét.
– Emlékszel, mit jelentettünk egymásnak? – suttogta fojtott
hangon. – Én sosem felejtem el. Te voltál a mindenem.
Shore kapitány nem vette le a tekintetét a felesége arcáról, Livia
pedig nem engedte el a kezét, és beszéd közben csábítóan ringatta a
testét, mintha így akarná elérni, hogy a másik nő makacs némasága
feloldódjon. Alys nem engedett, de nem is rázta le magáról a nő
kezét. Dermedten állt, mintha a nála fiatalabb, gyönyörű asszony
simogató hangja valamiféle varázsige lenne.
– Itt ebédelhetnek – törte meg a csendet a kapitány. – A feleségem
majd szól a szakácsnőnek, hogy készítsen önöknek valamit.
Egyszerű étel lesz, mivel nem szóltak az érkezésükről, de ízletes…
És nincs más választásuk. – Ekkor ráeszmélt, hogy a királynéhoz
beszél, lekapta a kalapját, és ismét meghajolt. – Amikor készen
állunk a kihajózásra, eljövök, és a fedélzetre kísérem önöket,
hölgyem. – Eszébe jutott, hogy a királynénak nem szabad hátat
fordítani, ezért ügyetlenül hátrálni kezdett, még az asztalnak is
nekiütközött kifelé menet.
Livia incselkedő mosolya mintha feloldotta volna a varázst.
– Milyen kedves! – jegyezte meg. – Remélem, nagyon boldog vagy.
Azt hiszem, boldogabb lehetsz a házasságodban, mint én vagyok az
enyémben. Biztos nem hiányzom annyira, mint amennyire te
nekem.
– Elkészíttetem az ebédet. – Alys mindössze ennyit mondott, és
elhagyta a szobát.
Livia a királynéhoz fordult.
– Leveszi a fátylát? – kérdezte gyengéden. – Barátok között
vagyunk. Lenne kedve lepihenni ebéd előtt? Bevezessem egy
hálószobába?
A királyné erőtlenül intett, mire Livia mögé lépett, kioldotta a
kalap szalagját, és fátylastól leemelte a nő fejéről. Matthew az
ajtónál várta, hogy elbocsássák. Az anyja odalépett hozzá a
kalappal, és közben odasúgta neki:
– Nekünk adta a foulmire-i uradalmat! Itt van a birtoklevél a
ruhám ujjában! Oda is adom neked most rögtön!
Előhúzta a papírt a bő, susogó selyemujjból, kiterítette az
ebédlőasztalon, megmutatta a fiúnak, hogy ott van a neve alatt a
királyi pecsét, felette pedig a korábbi tulajdonos, Sir William
Peachey neve áll.
– Milyen szerencsés is, hogy ugyanúgy hívták, mint minket! –
kiáltott fel a nő. – Peachey… tehát Foulmire ura, Matteo da Picci
leszel, csak éppen angolosan írod a nevedet, Matthew Peachey-
nek… és mindenki azt fogja hinni, hogy mindig is a miénk volt az
uradalom. Amikor pedig véget ér ez az egész, és a királyné visszatér,
lovaggá fognak ütni… attól fogva Sir Matthew leszel, ahogy nemesi
felmenőnk is Sir William volt.
– De hát nem volt a rokonunk – mutatott rá Matthew. – Nem
sajátíthatjuk ki valaki más nevét és családját.
– Ugyan, ki tudja? És kit érdekelne? Amikor királyok jönnek-
mennek, vajon kit érdekel egy egyszerű itáliai özvegy, aki
megváltoztatja a fia nevét? Egyébként pedig mindannyian Isten
gyermekei vagyunk! Mihelyt hajóra szálltunk, azonnal oda kell
menned, be kell költöznöd. Vidd az idős asszonyt is… ez jó ötlet volt
tőled. Tegyél meg mindent, hogy úgy tűnjön, mintha már évek óta
tiéd lenne a birtok, így ha egy darabig száműzetésben kell
maradnunk… akár hónapokon át… akkor neked még mindig ott lesz
a birtokod, és lesz egy hely, ahová én is hazatérhetek.
– Ha Monmouth megérkezik… – suttogta a fiú a királyné felé
lesve, aki lehunyt szemmel hátradőlt a székében.
– Ha nyugatról jön, Argyll pedig északról, akkor annál jobb, ha
nem Londonban vagy, hanem a birtokodon, az ország déli részén –
felelte Livia. – Vidd magaddal az öreg hölgyet! Vidd Alyst is!
– Sir James nem tart önnel?
A nő vállat vont.
– Azt sem tudom, hogy él-e még. Annyi szent, hogy amikor Argyll
átmasírozott Yorkshire-ön, szembeszállt vele. De nem hallottam
felőle. Azt ígérte, elküldi értem a hintóját, de nem érkezett meg. Ha
találkoznál vele, mondd el, hogy magamon kívül voltam a bánattól,
és mert nem tudtam, mi a szándéka velem. Mivel nem jött értem a
hintó, kénytelen voltam hajón elmenekülni.
– De asszonyanyám… hiszen mindig is hajóval tervezett
elmenekülni…
A nő a fiú ajkára simította selyemkesztyűs kezét. Meleg ujjainak
érintése olyan volt, akár egy csók.
– Az nem számít – súgta.
 Somerset, Bridgwater, 1685 nyara

Rowan Ned mellett lépkedett, amikor a csapatukkal bevonultak

Bridgwaterba. Az út két szélén felsorakozó, éljenző tömeg cipókat,
egész sonkákat és sajtokat nyomott a castlefieldi táborhelyükre
tartó katonák markába. A somerseti polgárőrség, amelyet azért
állítottak és fegyvereztek fel, hogy a lázadókra támadjon, most
beözönlött a táborukba, a polgárőrök a zöld ággal díszített kalapú
katonákat ölelgették, és esküdöztek, hogy ők is a szabadság oldalán
állnak. A herceg maga is üdvözölte őket.
– Micsoda furcsa háború! – jegyezte meg Rowan. – Csupa
táncmulatság, semmi harc.
– Mert még nem találtuk szembe magunkat senkivel, aki kiállt
volna ellenünk – magyarázta Ned. – De a király hadserege
valamikor biztosan ránk talál. – Egy időre elhallgatott. – Arra
gondoltam, lemennék a kikötőbe, és megnézném, nincs-e hajó,
amelyik elvinne téged Londonba Alinorhoz.
– Nem.
– Jobb lenne most, és nem akkor, amikor meglep bennünket az
ellenség.
– Ma nem! Ma nem kell elmennem innen!
A férfi megfogta a lány karját, és lehúzta maga mellé, a leterített
köpenyére.
– Nem akarok zordan viselkedni veled, Rowan, de nem tarthatlak
magam mellett. Előbb-utóbb harcra kerül sor, és addigra
biztonságban kell lenned.
A lány az ajkába harapott.
– Maga mellett biztonságban vagyok.
– Akkor nem, ha lőni kezdenek ránk. Nem tudlak majd
megvédeni, és egyébként is, a katonáimmal kell foglalkoznom.
 – De ki szerzi meg az ételét, ha nem én?
– Túlélem.
– Sannup… – suttogta Rowan. – Ne küldjön el!
– Á, az ég szerelmére, te lány! Ne nevezz így!
– Ne hívjon „lánynak” – vágott vissza Rowan morcosan, és
letörölte a könnyeit.
Ned kis híján elnevette magát.
– Akkor minek nevezzelek? Ifjú hölgyemnek?
– Nem vagyok sem a lánya, sem az ifjú hölgye!
– Pontosan tudom, hogy nem vagy az enyém – felelte alig
hallhatóan a férfi. – Nagyon is jól tudom. Ezért kellene elmenned.
Ezért próbállak elküldeni.
– Ha a felesége lennék, magával maradhatnék?
Ned szíve nagyot dobbant, de összepréselte az ajkát, nehogy
válaszoljon. Aztán halkan ennyit mondott:
– Az apád lehetnék. És nem azért vettelek meg, hogy hozzá legyél
láncolva egy öregemberhez, hanem hogy szabad legyél.
Csend támadt. A férfi egy ideig azt hitte, Rowan tiltakozni fog, de
a lány szomorúan csak ennyit mondott:
– Elmegyek, ha így parancsolja.
– Jól van, akkor ez parancs: el kell menned.
 London, Reekie-rakodópart, 1685 nyara

A tengerészcsizmát viselő Shore kapitány a kávéháztól a rakpartra

ügetett, ahol az Édes Remény matrózai már a saját holmijukat
rakodták be, és indulásra készítették elő a vitorlákat. A férfi belépett
a raktár udvari kapuján, és egyenesen a konyhába ment.
– Hol az asszonyod? – kérdezte.
– Fent van az emeleten Mrs. Reekie-vel – válaszolta Tabs. – Az
utasok meg még mindig a fogadószobában.
– Felmegyek, beszélnem kell vele. Mondd meg Susie-nak, hogy
küldje fel Matthew-t is.
Tabs kíváncsian bámult a férfi után, aki végigment a keskeny
folyosón, és elindult felfelé a falépcsőn. Aztán ingerülten ráreccsent
a cselédlányra:
– Na, gyerünk, menj, és kerítsd elő Matthew úrfit! Kint áll a ház
előtt, és úgy fürkészi a kikötőt, mintha őrködő katona lenne. Isten
tudja, mi folyik itt, és hogy az itáliai nő már megint mit keres itt. Azt
hittem, megszabadultunk tőle is, meg a fortélyaitól is.
Shore kapitány bekopogott Alinorhoz, aztán belépett a szobába.
A felesége és az anyósa a beüvegezett erkély elé állított asztalkánál
ült, és mind a ketten gyógyteához való zacskókat varrtak, mintha ez
a leghétköznapibb nap lenne. Amikor a férfi meglátta őket, ahogy
csendben szorgoskodnak, mint mindig, azonnal érezte, hogy a saját
riadalma is alábbhagy.
– Hála az égnek, itt vagy! – szakadt ki belőle.
– Most meg mi történt? – kérdezte Alys.
Alinor rámosolygott a férfira, aki megvárta, hogy Matthew is
megérkezzen, és csak utána válaszolt:
– A lenti hölgyek számára jó hír. A kávéházba mentem, hogy
indulás előtt kifizessem a számlámat, amikor bejött Jim McDonald,
az egyik skót kereskedő, csupa friss hírrel. Azt mesélte, hogy Argyll
grófja elmenekült, és nyoma veszett. Hogy Argyll számára véget ért
a lázadás.
Alinor a fiúra pillantott.
– Az lesz a legjobb, ha azonnal tudatod az anyáddal. Talán
megváltoztatják a tervüket.
– Örülök, ha nem én leszek az, aki kihajózik velük – vallotta be
Shore kapitány.
– Menj Matthew-val! – javasolta Alinor. – Mondd el őfelségének
is úgy, ahogy nekünk!
– Nem a nobildonnának kellene? – tétovázott a férfi. – Ő az
udvarhölgy…
– Nem, Abel, te közöld vele!
– De miért, anya? – kérdezte Alys.
– Hogy a királyné tudjon mindarról, amiről mi tudunk.
– Mert a nobildonna esetleg nem azt…?
– Ki tudja, mit tervez? Ki tudja, mit mondana?
– Egész biztos? – tudakolta Matthew. – Az a kereskedő nem
tévedhetett?
– Dehogynem tévedhetett! – horkant fel Shore kapitány. – De a
hölgyek el tudnak küldeni valakit a palotába, nem? Hogy
megbizonyosodjanak. A királynak csak vannak saját kémei meg
hírhozói!
Matthew bólintott, és dobogva leszaladt a lépcsőn a fogadószoba
felé. Alys és a férje lassabb léptekkel követte. A fiú kopogott, és
belépett, Alys azonban az ajtóban maradt, mögötte a férje állt.
A királyné hátradőlve, csukott szemmel ült a székben, Livia az
ablakon át bámulta a hajót, amely biztonságos helyre viszi őket.
– Eljött az idő? – nézett rájuk halvány mosollyal.
Matthew meghajolt.
– Shore kapitány híreket hozott a kávéházból. Úgy vélem, jobb,
ha ő mondja el.
– Őfelsége pihen – suttogta Livia. – Menjünk ki!
Alys azonban meg sem mozdult, sőt, amikor Livia elindult felé,
elállta a bejáratot.
 – Jobb, ha ezt ő is hallja.
Livia hátrapillantott a királynéra, aki kinyitotta a szemét, és
intett Shore kapitánynak, hogy jöjjön be.
– Bízza ezt rám, felség! – mondta a nő.
Alys úgy lépett be a szobába, mintha nem félne Liviától, és nem
kívánna különösebb tiszteletet mutatni a királyné iránt.
– Azt hiszem, hölgyem, ezt hallania kell.
Livia belenevetett Alys komoly képébe.
– Allora! – mondta csúfondárosan. – Tán királyi hírnök lettél?
Alys még csak rá sem pillantott. Livia visszament a királynéhoz,
és megállt a széke mögött.
Shore kapitány meghajolt, és tudatta velük, hogy mit hallott a
kávéházban.
– Ez csak szóbeszéd – legyintett Livia.
– Igaz is lehet – figyelmeztette Alys.
– Ha indulni akarunk, nem maradhatunk le az apályról.
– Addig még van egy óra – mutatott rá a kapitány.
– Miért nem küld üzenetet a palotába, hogy kiderüljön, igaz-e? –
kérdezte közvetlenül a királynét Alys.
– Kérlek, ezt hagyd rám. – Livia a királyné elé állt, és úgy hajolt
fölé, hogy eltakarja előle a többieket. – Mit szeretne csinálni,
kedvesem? Ha már eddig eljöttünk, szálljunk hajóra? Nem akar
hazamenni az édesanyjához?
A királyné kihúzta magát, egy finom kézmozdulattal jelezte, hogy
Livia húzódjon félre, és közvetlenül Shore kapitányhoz intézte a
kérdését:
– Megbízhatónak tartja azt az embert, akitől a hírt hallotta?
A férfi vállat vont.
– Nincs semmi oka hazudni, hölgyem.
– Várna az indulással, míg megtudakolom, igaz-e?
Livia megint előrelépett.
– Természetesen várni fog. A fiam, Matteo, aki oly jó szolgálatot
tett önnek, elmegy a palotába, és kéri, hogy beszélhessen Mansuet
atyá…
– Matthew nem beszélhet egy pappal! – szakította félbe Alys.
 Livia szeme megvillant.
– Őfelsége bizalmas gyóntatója – felelte. – Egyedül tőle várhatunk
biztos választ.
– Igen, induljon! – utasította a királyné Matthew-t.
A fiú meghajolt, és távozott. Livia és Alys is kiment vele a
rakpartra.
– Nem kaphatják rajta, hogy egy pappal beszél! – tombolt Alys. –
Mi van, ha pápista kémnek nézik? Darabokra tépik a palotakertben!
– De ha meg kell tudnunk! – vágott vissza hevesen Livia. – Ez egy
újabb polgárháború, mint a korábbi volt! És én, a fiam… meg te is…
a király és a királyné oldalán állunk!
Alys riadtan rázta meg a fejét.
– Mi nem állunk senki oldalán! Mi itt csak próbálunk megélni,
és sosem állunk senki pártjára! Ha mégis megtörténne… a tulajdon
nagybátyám…
– Nem számít, mit gondolsz, vagy hogy a múltban kinek a pártját
fogtátok! – szakította félbe Livia. – Nem számít, hogy van egy öreg
„vasbordájú” bácsikád Amerikában! Mi Jakab király és Mária
királyné hű alattvalói vagyunk!
– Természetesen hű…
Livia megperdült, és a part felé lökdöste Matthew-t.
– Menj már! Mire vársz?
– Anyám nincs elkötelezve – felelte habozva a fiú. – Vele így nem…
– Á! Nem számít – nevetett rá az itáliai nő. – Csak szeretetteljes
civódás. Neked pedig fontosabb feladatod van. Menj! Gyorsan!
Aztán tudasd velem, hogy mit mondott Mansuet atya! Egyenesen
hozzám gyere!
A fiú Alysra pillantott, és amikor a nő bólintott, lesietett a lépcsőn.
Éles füttyel jelzett az egyik ladikosnak, akinek a csónakja széttárt
evezőkkel lebegett a folyó közepén, és lassan sodródott lefelé az
áramlattal. Livia Alys felé fordult, a szeme diadalmasan csillogott.
– Ezt a fiút a királyság legelőkelőbb posztjára juttatom, én pedig
a királyság első hölgye leszek – jelentette ki szenvedélyesen. – Senki
sem állhat az utamba. Senki sem állíthat meg.
– Mi nem állunk senki pártján – makacskodott Alys.
 – Nagyon hamar oda fogsz állni a győztesek pártjára – jósolgatta
Livia. – Én mondom… én a győztesek oldalán állok, ahogy Matteo is.
Ha nem akarod őt elveszíteni, akkor a barátom maradsz. Ha nem
akarod tönkretenni a jövőjét, akkor azt teszed, amit mondok.
– Dehogy akarom tönkretenni! – kiáltotta Alys, kipirult arcán
lecsorduló könnyekkel. – Az életemet adnám érte! De ebből nem
kérek! Nem értem, mi folyik itt! Nem akarom, hogy itt legyen a
királyné! Miért kellett ránk zúdítanod ezt az egészet?
Livia mélyen, elégedetten sóhajtott, átölelte az idősebb nő
derekát, és elindult vele vissza, a raktárépület felé.
– Néha szükségem van rád – magyarázta. – Te vagy az első, az
egyetlen igaz barátom. És néha megjutalmazlak.

Matthew két óra múlva tért vissza, csuromvizesen, mivel már újra
emelkedni kezdett a víz, amikor átkelt a London Bridge alatt.
Miközben a fogadószoba felé sietett, Alys elvette tőle a köpenyét, és
a markába nyomott egy törülközőt. Livia azonban elállta az útját.
– Nem mehetsz be így – jelentette ki.
– Be kell mennem, Mansuet atya a lelkemre kötötte, hogy azonnal
tudassam a királynéval.
Livia utána kapott, de Matthew ügyesen kikerülte, belépett a
szobába, és meghajolt a királyné előtt, aki már akkor felállt a
székéből, amikor meghallotta a hangját a szűk folyosón.
– Igaz a hír – vágott bele a fiú. – Mansuet atya tudott róla, maga
a király mondta el neki. Skóciában vége a lázadásnak. Argyll a
hegyekben bujkál, és mindössze nyolcvanan tartanak ki mellette.
Bármelyik pillanatban megérkezhet a hír, hogy elfogták.
– Isten legyen irgalmas hozzá! – A királyné keresztet vetett, és
suttogva elmondott egy rövid imát. Livia azonnal követte a példáját,
a szobában jelen lévő három protestáns pedig dermedten figyelte a
törvény által tiltott eretnekséget. A királyné kinyitotta a szemét. –
Vége? A felkelés véget ért?
– Monmouth még mindig talpon van – mutatott rá Livia.
 – De a királyi sereg most már elindulhat dél felé, és csak egy
felkeléssel kell számolniuk – emlékeztette Shore kapitány.
– Visszatérek a palotába – jutott döntésre Mária Beatrix.
Egyedül Alysnak tűnt fel, milyen szenvedő pillantást vet Livia a
királyné felé. Rájött, hogy a nőnek az ígért jutalom jár a fejében, és
azon töpreng, hogy megtarthatja-e akkor is az ajándékát, ha nem
szállnak hajóra.
– Shore kapitány, mégsem lesz szükség a kabinra a hajóján. Hálás
vagyok a türelméért.
A férfi sután meghajolt.
– Ahogy óhajtja, felség – mondta, aztán Alyshoz fordult: – Most
már indulnom kell, kedvesem.
Livia azonban még nem hagyta elmenni.
– Őfelsége és én igen hálásak vagyunk a szolgálatáért. Különösen
hálásak vagyunk a fiamnak, Matteónak, aki hűségesen szolgálta a
koronát, és ma annyi veszélyt vállalt érte.
A királyné bólintott, és csókra nyújtotta a kezét. Matteo
meghajolt.
– Kísérjem vissza önöket a Szent Jakab-palotához?
– Bölcsebb lenne, ha feltűnés nélkül jutnánk vissza – mondta
Livia. – Szerezz nekünk egy ladikot a Whitehall lépcsőjéig, onnan
pedig hordszéket bérelünk!
Alys és Shore kapitány kimentek az előtérbe. A nő rásegítette a
férjére a viaszosvászon tengerészköpenyt.
– Jó utat, járj szerencsével! – súgta oda neki. – Jó széllel, békés
tengeren térj vissza hozzám, Abel Shore!
– Ámen! – vágta rá a férfi, lehajtotta a fejét egy utolsó csókért,
aztán már indult is a hajójára.
Livia közben a fogadószobában ráadta a királynéra a kalapját, a
fátylát, a köpönyegét. Már a rakparton álltak, és Matthew épp
ladikost keresett nekik, amikor Livia fürgén odalépett Alyshoz. Az
idősebb nő a férjét figyelte, ahogy a vitorlák felvonására utasítja a
matrózokat.
– Visszajövök – ígérte Livia.
– Ne gyere! Nincs itt semmi keresnivalód. És nem akarlak látni.
 Alys a sűrű fátylon át nem tudta kivenni Livia arcát, de így is
tudta, hogy az itáliai nő mosolyog.
 Somerset, Philipsnorton, 1685 nyara

Nedet a bridgwateri révkapitány figyelmeztette, hogy Londonban

kémkedés gyanújával letartóztatnak mindenkit, aki a felkelők
kezén lévő városok kikötőjéből érkezik, ezért úgy döntött, hogy
Rowan Bathig még a csapattal marad, és majd ott ülteti
postakocsira. A lány tagadhatatlanul az elemében volt: a csapatokat
követve halászott a folyókban, vadászott az erdőkben, hurokkal
vadat fogott a mezőkön, végre szabad volt, bebarangolta a vidéket,
ahol senki sem vonta kérdőre, és ahol épp senki sem tartotta be a
földesurak és vadőrök szabályait. Összebarátkozott az
asszonyokkal, akik követték a férjüket a seregbe, és megosztotta
velük a zsákmányát. A nők különös, de segítőkész személynek
tartották; volt, aki úgy vélte, a tündérek népéhez tartozhat, másképp
hogy is fordulhatna elő, hogy egy legényke bot és zsinór nélkül
lesétál a partra, ahonnan aztán jó néhány folyami pisztránggal tér
vissza? Mások szerint szökött rabszolga volt, aki egy ismeretlen nép
képességeivel bírt. Megint mások boszorkánynak hitték, aki csak
ránéz a királyi seregre, és a katonák azonnal álomba merülnek.
A sereg napközben a kísérők előtt menetelt, este azonban, amikor
a tiszteket elszállásolták a Monmouthszal rokonszenvezők
házaiban, a katonák pedig tábort vertek a mezőn, Rowan
megkereste Nedet és másik három tiszthelyettest, akikkel mindig
együtt evett, és ennivalót vitt nekik.
– Köszönöm – bukott ki Nedből, miközben a lány megnyúzott és
kicsontozott egy hurokkal fogott nyulat, majd a közös tűzön
megfőzte. Rowan ránevetett, mert tudta, hogy az egész napos
menetelés után igyekszik leplezni, mennyire éhes.
– Nagyon szívesen – felelte kedvesen. – A népem így etette a maga
népét, amikor a nagy hajókkal megérkeztek hozzánk.
 Ned bólintott. A lány nélkülözhetetlenné tette magát, és tudta,
mennyivel kényelmetlenebb lenne az élete nélküle. Azt is tudta,
hogy ő maga épp úgy duzzog, mint valami kisfiú.
– Itt alhatsz ma éjjel, és holnap csatlakozhatsz a tábort
kísérőkhöz.
Rowan csak biccentett, mintha nem számítana, hogy milyen
átütő győzelmet aratott.
– Ahogy szeretné, Sannup. Megállapodtam az egyik mosónővel. Ő
kimossa és megszárítja az ingeit, én pedig vacsorát szerzek neki és
férjének.
– Igen, most azt hiszed, felülkerekedtél, és minden úgy lesz, ahogy
akarod. A király összegyűjtötte a seregét, és elindultak dél felé. Már
olyan közel járnak, hogy Bath városa bezárta előttünk a kapuit,
úgyhogy nem hagyhatlak ott, ahogy elterveztem. Pedig valóban
ideje, hogy elküldjelek. Argyll grófja kudarcot vallott, magunkra
maradtunk.
– Legyőzték? – kérdezte Rowan. – Mindenkit megöltek?
Megskalpolták?
Ned megrázta a fejét. Megdöbbentette, hogy a lány hogyan
képzeli el a háborúzást.
– Nem. Elfogták, kivégzik, és nélküle a serege is feladta a harcot.
Ha hozzánk eljutott a hír, akkor Londonban is tudják. Monmouth
magára maradt.
– Vesztettünk? – kérdezte Rowan olyan higgadtan, mintha
számára a győzelem és a vereség ugyanazt jelentené.
– Gyorsnak kell lennünk. Győzelmet kell aratnunk, mielőtt az
északi sereg megfordult, és elindul ellenünk. A hercegnek el kellene
döntenie, hol lesz a csatamező, neked pedig biztonságban kellene
lenned valahol máshol.
– Mert mindjárt harcolnunk kell?
– Még Dumbarton serege előtt Londonba kell érnünk. Londont
képesek lennénk tartani, különösen akkor, ha foglyul ejtjük a
királyt és a királynét. A király katonáit valami francia nemesúr
vezeti, vele kerülünk szembe. Erősebbek a polgárőrségnél.
Bármelyik nap megütközhetünk a király seregével.
 – És akkor nyerünk, ugye? – szögezte le a lány, amivel sikerült
megmosolyogtatnia Nedet.
– Ó, igen, most már te is lázadó vagy – bólintott.
Monmouth a György fogadót nevezte ki a főhadiszállásának, és
a sereg az épület két oldalán elterülő mezőn vert tábort. A tisztek
a fogadóban szálltak meg, a katonák zekékbe, köpenyekbe
burkolóztak, és a földön aludtak. Ned hanyatt feküdt, a fejét a
katonazsákján nyugtatta. Rowan mellette nyúlt el, a hátával a
férfihoz simulva, hogy ne fázzon.
Ned összefonta mellén a karját, nehogy átölelje a lányt, és a
vállára húzza a fejét. Felnézett a halvány nyári égboltra, a
tűhegynyi csillagokra. Arra gondolt, hogy komoly veszélyben van,
és a világ csupa bizonytalanság. Aztán arra gondolt, hogy még
sosem tapasztalt ekkora örömöt és szívfájdalmat egyszerre.
Mire megvirradt, a lány eltűnt – lement a folyóhoz imádkozni és
mosdani. Amikor visszatért, a katonák már ébredeztek, és az előző
esti kenyeret eszegették a fűszeres sörrel, amit Monmouth
reggelizőasztaláról küldtek nekik. Ekkor váratlanul lövések zaja
hallatszott, a hang az út felől jött.
– Fegyverbe! – kiáltotta Ned. – Alakzatba felállni!
Örömmel látta, hogy az emberei kezében máris ott a fegyver, és
pillanatok alatt felkészültek. A főutcán vágtatva érkezett egy lovas
felderítő, leugrott a nyeregből, és berontott a fogadó nyitott ajtaján.
Egy másodperc, és megjelent a herceg.
– À Monmouth! – harsogta, megragadta a lova kantárját, és
parancsokat kezdett osztogatni a tisztjeinek.
– Menj a fogadó mögé, és ne mutatkozz! – utasította Ned Rowant,
aztán az emberei élére állt, és a regimentjükhöz vezette őket. – Légy
láthatatlan, Rowan!
A lány bólintott. Ned látta, ahogy a fogadó mögött álló rozoga
istállók felé szalad, aztán a katonáival ő is megindult. Elhagyták a
mezőt, és futólépésben az út azon szakasza felé tartottak, ahonnan
csatazaj hallatszott, és megdörrent egy ágyú is. Monmouth
parancsára kiemelték a helyéről az útra kivezető kapu szárnyait,
így tárva-nyitva állt, és a csapat másodpercek alatt átjutott rajta. A
herceg és lovas tisztjei lovagoltak elöl, át két mezőn, csapást vágva a
sarjadó búza között, aztán a túloldalon átfurakodtak egy sövényen.
Ned úgy hallotta, hogy a harc a város északi részén, a keresztútnál,
a lázadók barikádjánál folyhat. A királyi seregnek valami módon
sikerült hajnalban meglepnie őket ezen az állomáshelyen.
Monmouth kiváló hadvezéri képességről tett bizonyságot,
amikor ellenállt a kísértésnek, hogy végigvágtázzon a főutcán, és
megerősítse a barikádot. Helyette ravaszul megkerülte a csapatával
a csetepatét. Ned tapasztalatlan emberei arra fordultak, amerről
lövéseket hallottak.
– Tovább! – adta ki halkan a parancsot Ned. – Előrenézz!
A katonák fegyelmezetten továbbadták az utasítást. Ned
biccentett, és látta, hogy az emberei erősebben szorítják a
fegyvereiket – lándzsákat, sarlókat, sőt néhány esetben csak
kihegyezett fogú vasvillákat.
– Felkészülni – mondta higgadtan, aztán amikor elért hozzá a
felsőbb parancs, továbbadta: – Előre!
Amilyen gyorsan csak tudtak, végigrohantak az úton az elöl
haladó tisztek lovainak patájától felvert porfelhőben. Meglátták
maguk előtt a barikádot rohamozó királypárti sereget, amelynek a
katonái a döbbenettől sápadtan perdültek meg, amikor észrevették,
hogy hátulról támadják őket. Azonnal tüzet nyitottak a
muskétáikkal a lázadókra, de a királyi sereg ágyújának a csöve a
falu felé irányult, így annak nem vették hasznát. A megtámadott
barikád dacos védői éljenzésben törtek ki. A lázadó csapatok
utóhada is ott termett, és áttörtek a sövényen – a királypártiakat
ezzel szinte teljesen bekerítették, csak nyugat felé maradt szabad
az útjuk. Ekkor eldördült Monmouth ágyúja. Ned a csapatával
behúzódott a sövény fedezékébe, és ott kiadta a parancsot a
sortűzre, hogy előretörhessenek az úton. A király katonái átmásztak
az eddig támadott barikádon, és mögötte próbáltak menedékre
lelni.
– Tovább! – utasította Ned az embereit. – Előre! – Addig
rohamoztak, míg meg nem hallották a világ legszebb hangját: a
királypártiakat visszavonulásra felszólító kürtszót.
 Ned jó negyven éve három csatában is szembekerült a királyi
sereggel, ezért most hitetlenkedve figyelte, hogy a francia
származású Feversham grófjának parancsnoksága alatt álló haderő
meghátrál a parasztok és iparosok rohama előtt. A lázadók
kárörvendő kiáltásokkal szidalmazták a visszavonuló ellenséget, és
Ned nem adott parancsot a gúnyolódás beszüntetésére. William
Hewling, a fiatal önkéntes zöld kendőkkel szökdécselt az út
közepén, mint valami morris táncos. Ned elnevette magát,
visszaparancsolta az embereit az alakzatba, hogy tovább lőjék a
király katonáit, aztán Monmouthhoz ment további utasításért.
– Visszavonulnak – vigyorodott el. – Győztünk.
Monmouth felismerte a koromtól és sártól fekete arcú Nedet.
Szemerkélni kezdett az eső, a nyári alkony lehűtötte a levegőt.
– Ferryman! Utánuk megyünk! – jelentette ki a herceg.
– Nem! – Venner ezredes leszállt a lováról, és megpaskolta a
ziháló állat oldalát. – Hadd meneküljenek! Nem a nyugati
országrészben kell kergetőznünk az ellenséggel, hanem tovább kell
menetelnünk London felé. A király katonáinak a fele ezután úgyis
dezertálni fog. Fordulóponthoz értünk.
Monmouth tétovázott.
– De egy győzelem…
Ned az ezredessel értett egyet.
– Ez a királyi seregnek csak az előőrse volt, nem a teljes haderő.
Most visszavonulnak, hogy egyesüljenek a többi csapattal. Ha
üldözőbe vesszük őket, csapdába esünk.
A herceg bólintott.
– Igaza van. Verjék meg a dobokat! – adta ki a parancsot. – Tábort
bontunk. Készüljenek meneteléshez!
– Londonba?
– Londonba!
 London, Reekie-rakodópart, 1685 nyara

Alys az anyjával reggelizett a munkaasztalka mellett. Az erkélyre

nyíló üvegajtó nyitva volt, a folyó felett keringő, halra vadászó
sirályok zaja betöltötte a napfényes kis szobát.
– Éjjel Rowannal álmodtam – jegyezte meg Alinor.
Alys szándékosan nem kérdezte meg, hogy mit.
– Azt hiszem, ő és Ned még mindig Monmouth hercegével vannak
– folytatta az anyja. – Szoktál a bácsikádért imádkozni, Alys?
– Igen, de nem a lázadóért – felelte a lánya. – A templomban pedig,
amikor a királyért és az ellenségei pusztulásáért imádkoznak, csak
annyit mondok, hogy „ámen”. Valaki mindig figyel, és sosem
tudhatjuk, mikor jelent fel minket. Még most sem tartozunk ide
annyira, hogy ne legyenek rosszakaróink.
– Szerinted eljön valaha az idő, amikor biztonságban érzed
magad?
– És te?
Alinor nem válaszolt azonnal, és utána is csak ennyit mondott:
– Egy nő sosincs biztonságban. – A lányára pillantott. – Éppoly
jól tudod, mint én. Gondolom, ezért kedvelem annyira Rowant.
Hozzám hasonlóan közel került a halálhoz, de túlélte. Az ilyen
személy már nem féli az ismeretlent. Amikor a boszorkánypróba
alkalmával a malom vízikerekére kötöztek, tudtam, hogy
megfulladok. Aztán a víz alatt magamhoz tértem, és
megpillantottam a napfényt. Éreztem, hogy a legrosszabbon már túl
vagyok. A sötét vízben szembenéztem a halállal. Soha többé nem
félek tőle.
– Nem lett volna szabad megtörténnie – mormolta Alys keserűen.
– Szólnom kellett volna. James Averynek meg kellett volna
akadályoznia.
 – Lehet… de emiatt immár nem félek. Ahogy Rowan sem.
– Ó, az a lány! Ki tudja, mi jár a fejében… Sosem beszél! Ki tudja,
mit kedvel benne Ned bácsikám?
Alinor rámosolygott makacs lányára.
– Azt hiszem, Ned szívből szereti.
– Á, dehogy! Csak megsajnálta a rabszolgaság miatt, és most a
nyakán maradt. Rowan elhagyja, mihelyt jobb életet talál magának.
Valószínűleg egy másik férfi oldalán.
– Úgy láttam, Johnnie-nak is nagyon megtetszett.
– Még hogy Johnnie-nak megtetszett! – háborodott fel Alys. –
Johnnie pontosan tudja, hogy mi kell neki, úgyhogy rá sem nézne
egy lányra, aki Amerika erdeiből származik, és a pimaszságán kívül
nincs semmije!
– Van bátorsága – mutatott rá az anyja.
Alys biccentett, és a gyenge sörrel megtöltött cserépkupája után
nyúlt.
– És szépsége.
– Szerinted szép?
– Ó, nagyon!
Alys felhúzta az egyik vállát.
– És okos – folytatta az anyja. – Jobban beszéli a nyelvünket, mint
sok vidéki ember, pedig neki úgy kellett megtanulnia. Ismeri a
gyógyfüveket, Ned szerint jól vadászik, és el is tudja készíteni a
zsákmányát.
– Mi hasznát venném, ha a menyem ilyesmiket tudna? – kérdezte
Alys. – Nem tud varrni, főzni, háztartást vezetni. Amikor Johnnie
fiam megnősül, olyan nőt kell választania, aki a háztartást és az
üzletet is elvezeti. Johnnie-nak olyan asszony kell, aki vele együtt
jut egyre előbbre az életben.
– Ha ilyen asszonyt akarna, már rég megnősülhetett volna –
jegyezte meg szelíden Alinor. – Hiszen épp elég ilyen teremtést
mutattál be neki.
– Azt akarom, hogy boldog házasságban éljen egy tehetős fiatal
nővel… – Alys elhallgatott, mert meghallotta, hogy valaki felfelé tart
a lépcsőn. Kopogtak.
 – Szabad! – szólt ki Alinor.
Matthew lépett be a szobába, letérdelt Alinor elé az áldásáért,
aztán lehajolt az anyjához egy csókért.
– Micsoda meglepetés! Igyál egy kis gyenge sört! – kínálta Alinor,
és felállt, hogy hozzon neki egy kupát a pohárszékből.
– Minden rendben van? – tudakolta az anyja. – Vannak híreid?
A fiú megrázta a fejét.
– Az udvartól semmi. Azóta nem találkoztam az anyámmal, hogy
lekísértem a ladikhoz. Ahogy szokta, eltűnt a palota falai mögött. De
a kávéházban azt beszélik, a somerseti polgárőrség inkább eldobta
a fegyverét, és letépte magáról az egyenruhát, csak ne kelljen
megütköznie a herceggel Chardnál. Azt nem tudom, hogy most hol
járhatnak. – Felnézett a nőre, aki az anyjaként nevelte, aztán Alys
anyjára, aki a nagyanyja volt. – Nem Ned bácsikám miatt jöttem,
hanem egy engem érintő hír miatt.
Odébb tolta az asztalon a tányérokat, csinált egy kis helyet, és
kiterítette a foulmire-i uradalom birtoklevelét. A két nő szemügyre
vette a finom pergament, a pecsétviaszt, a széles szalagokat.
– Mi ez? – kérdezte Alys.
Alinor kinyújtotta a kezét, és megérintette az iratot.
– Birtoklevél? – tudakolta. – Földet kaptál?
Matthew odacsúsztatta elé az okiratot, és úgy fordította, hogy
olvasható legyen a cikornyás gót betűs írás: A Sussex grófságban a
Manhood-félszigetnél található, Sealsea-szigeti Foulmire
egyházközség és uradalom birtoklevele.
– A királyné adta anyámnak, hogy az enyém legyen.
Alys úgy pattant fel az asztaltól, mintha az irat mérges kígyó
lenne, amely rátámadhat.
– Mit kell tenned érte?
Matthew elmosolyodott.
– Már megtettem. Hű voltam a királynéhoz, amikor szüksége volt
valakire. Elhoztam ide. A hajótok elvitte volna Rómába. Ez a
jutalmunk érte.
– A királyné talán így gondolja – horkant fel Alys, megállt a szék
mögött, megmarkolta a támláját, és merőn bámulta az okiratot. –
De Livia ennél többet akar majd. Ez nem ajándék, hanem
megvesztegetés.
– Engem nem vesztegettek meg! – méltatlankodott a fiú. – Ez a
jutalmunk. Lehet, hogy megmentettük a királyné életét! Amiért
megjutalmazott bennünket. És természetesen osztozom anyám
javaiban.
– Ahogy az adósságaiban és a bűneiben is – figyelmeztette Alys.
– Alinor nagyanyám! – fordult Matthew az idősebb nőhöz. – Azt
hittem, örülni fog. Azt hittem, így hazavihetem az otthonába.
Alinor némán ült, és a kezét az iraton nyugtatta. Aztán maga elé
húzta, és a hosszú szavakat az ujjával kísérve gondosan
végigolvasta a listát: a kúria és az istállók, pajták, gazdasági
épületek, szerszámok és a jószág, a parti mező és maga a tengerpart.
Az East Beach-i település, a rév és gázló, a „vándorló révként” ismert
kikötő és a sidleshami rakodópart. Az erdők, a part, a mezők és a
nyári legelők. A halászati jogok, az egyházi tized, a plébánia, a
hullámtörő gát, a levegőben szálló, a földön járó vadmadarak, a
tengerből kimentett javak joga, a sziksófű a parton, a földben rejlő
ásványok.
– Minden itt van – suttogta álmélkodva, mintha megjelent volna
előtte a táj: az öreg Priory udvarház a rétek koszorújában, mögötte
a kavicsos part, mellette a templom, a templomkertben az anyja
sírköve, a temetőn túl a révház, ahol a Sealsea-sziget és a szárazföld
közt járó kompon a bátyja, az apja és a nagyapja volt a révész.
– Az egész az enyém – bökte ki Matthew. – Anyámék miatt
szereztem. Mind a kettejük miatt. Eljönne velem, hogy ott éljen,
Alinor nagyanyám? Hazavigyem?
 Somerset, Bridgwater, 1685 nyara

Monmouth megbeszélésre hívta össze a rangidős tisztjeit és a

bizalmát bíró tiszthelyetteseket a Szent Mária-templomba. Ned a
templom végében, egy oszlopnak támaszkodva hallgatta, ahogy a
herceg – aki évekkel tűnt idősebbnek az Amszterdamban
megismert arrogáns arisztokratánál – felvázol egy merész tervet.
– Uraim, bajtársaim, a mai napon megtudtam, hogy a király
serege itt táboroz, tőlünk mindössze három mérföldre a
mocsárvidéken, és a katonák nem számítanak ránk.
Izgatott moraj támadt. Monmouth felemelte a kezét.
– Igen, tudom! – bólintott vidáman. – Itt egy esély, amit Istentől
kaptunk. Túlerőben vannak, de ma éjjel úgy térnek nyugovóra,
hogy nem tudják, mennyire közel állomásozunk hozzájuk.
– Hogyhogy nem tudják? – tette fel a kérdést Charles Speke, a
Speke Rozoga Lova névre hallgató csapat parancsnoka.
Monmouth elmosolyodott.
– Egy jó ember, az egyház igaz fia látta, hogy letáboroznak, a
tisztek szállást követelnek maguknak Westonzoyland házaiban, a
katonák sört és ételt keresve kifosztják a fogadókat, és tábort vernek
a mezőn. Ez a Godfrey nevű férfi eljött hozzám, hogy beszámoljon
minderről, és át is vezet minket a mocsáron.
Egy simára kopott kampós botot markoló pásztor
üdvözlésképpen biccentett a tisztek felé.
– Körülvesszük a királypártiak táborát – fogadkozott Monmouth.
– Ahogy Philipsnortonnál tettük. A gyalogság szemből rohamoz, a
lovasság megkerüli őket, és hátulról támad, mint korábban. Egy
Bussex Rhine-nak nevezett elvezető csatorna partján vannak, a
csatorna íve elvágja a menekülésük útját. A lovasság a folyó felé űzi,
behajtja a vízbe őket, a gyalogság pedig végez velük, amikor
kikecmeregnek a partra. A maguk feladata… – A herceg sötét
tekintete végigpásztázott a padsorokban ülő, a templom végében az
oszlopoknak támaszkodó férfiakon. – A maguk feladata az, hogy a
mocsaras, egyenetlen terepen csendben, neszt sem ütve elvezessék
az embereiket a támadás helyszínére. Képesek rá?
– Igenis.
– Igen, felséges úr.
– Igen, az ég áldja!
A tisztek mintha máris a teljes csendre törekedtek volna, olyan
halkan válaszoltak, de a szavaik visszhangot vertek a templom falai
között.
Monmouth arcáról sugárzott az önbizalom.
– Rendben. Tízkor tábort bontunk. Hallani fogják a harangot.
Telihold van, de felhős az égbolt, úgyhogy láthatatlanok leszünk.
Meneteljenek csendben! Mély csendben! Az Úr legyen velünk,
amikor a nevében munkálkodunk!
Voltak, akik „áment” mondtak rá, mások „hajrát” suttogtak. Ned
egy ideig lehajtott fővel imádkozott, aztán kiment megkeresni
Rowant.
A lány már megrakta a tüzet neki meg a társainak, és a parázson
épp levest főzött. Egy bádogtálon egy cipó és egy nagy, kerek sajt
hevert. Rowan felnézett, amikor Ned odaért hozzá, és azonnal
feltűnt neki a férfi komoly arckifejezése.
– Sannup?
– Nem tudom, mi lenne a legjobb, amit tehetek – vágott bele
nyersen Ned. – Éjszaka támadunk, nem maradhatsz itt. Ha
vereséget szenvedünk, a királypártiak elfoglalják ezt a falut, és isten
tudja, mit művelnek bosszúból.
– Akkor nem maradok itt.
– Nem tudom, hol lennél biztonságban.
– Valahol a vidéken – felelte a lány.
– Itt nincsenek erdőségek! – kiáltott fel a férfi. – Alig akad fedezék.
A táj lapos, mintha Hollandiában lennénk, a legkisebb emelkedőről
is mérföldekre ellátni. És mindenfelé elvezető árkok, csatornák és
folyók szabdalják, alig vannak sövények, csak fűzfák az
árokpartokon, meg cserjés. Ez egy mocsár.
– El tudok rejtőzni – nyugtatta meg Rowan. – Nem nehéz.
Ned tudta, hogy képes beleolvadni a környezetébe.
– Rejtőzz el, és kövesd az országutat Londonig!
A lány levest öntött egy tálba, és átnyújtotta. A férfi a csizmája
szárában tartotta a kanalát, ahogy a katonák szokták. Most
előhúzta, és enni kezdett.
– Ha győzünk, továbbmenetelünk London felé. – Az ajka halvány
mosolyra húzódott. – Ha győzünk, diadalmas menetelés lesz. Akár
tíz mérföldről is meghallod. Mert akkor már itt, a somerseti
síkságon megnyertük a háborút. Valóságos parádé lesz.
– Ha vereséget szenvednek, akkor az ellenség megint visszaűzi
magukat a tengerre?
Ned felhorkant, és vágott magának egy darab kenyeret a sajt
mellé.
– Vissza ne gyere! – figyelmeztette Rowant. – Nem akarom, hogy
visszatérj a csatamezőre… bármit is hallj. Várj a londoni út mellett,
és ha nem masírozunk arra, akkor az egész félresikerült. De te csak
menj tovább az úton! Londonban keresd meg a húgomat! Ha pedig
a seregünk továbbmenetel, de én nem vagyok köztük, akkor be ne
állj harcolni! Menj a húgomhoz! – Amikor a lány tiltakozni kezdett,
Ned felnézett. – Tedd, amit parancsolok, Rowan! – morogta. Nem
mondta ki, hogy ha nem menetel együtt a többiekkel, akkor holtan
fekszik egy árokban, és nem akarja, hogy a lány találjon rá.
Előhúzott a zsebéből egy erszényt.
– Tessék! Elég arra, hogy az úton kifizesd a szállást, az ételt. Ha
bárki kérdezné, mondd azt, hogy egy Amerikából induló hajóval
érkeztél Plymouthbe, és Londonba tartasz. Mondd azt, hogy Shore
kapitány szolgája vagy a Reekie-rakodóparton. – Egy időre
elhallgatott. – Mondd azt, hogy a rabszolgája vagy, mert akkor
visszavisznek hozzá. Isten látja lelkem, nem kellene itt lenned. Isten
látja lelkem, nem kellett volna magammal hoznom téged.
Imádkozom az Úrhoz, hogy biztonságban hazajuss.
– Imádkozzon mindkettőnkért – javasolta a lány, aki bizakodó
volt, mint mindig. – És miért ne győznének?
 Ned biccentett.
– Talán győzünk – mormolta vonakodva. – Merész a terv, és az
ellenség bátortalan. Jobb lenne most győzni, mert később erősítést
kapnak északról. Most kellene győzni, amikor részegek és alszanak.
Indulj el a London felé vezető úton. Ha Isten is úgy akarja, holnap
este találkozunk, és elkaphatsz hurokkal egy nyulat vacsorára.
– Úgy lesz! – ígérte Rowan. – Engedelmeskedem, Ned. –
Lehuppant a férfi mellé, és a karjával átfogta a vállát, ahogy a
bajtársak szokták. Ned mozdulatlanná dermedt. Mereven ült,
mintha fából faragták volna, miközben a lány megcsókolta borostás
arcát, és posztózekés vállára támasztotta a homlokát.
– Isten óvja ma éjjel, és segítse abban, hogy újra találkozzunk! –
mondta.
A férfi némán biccentett. Rowan felnézett rá.
– Én nem kapok áldást?
Ned szólni is alig tudott, mert szinte fojtogatta a szeretet.
– Áldás… – mormolta rekedten. – Isten áldása kísérjen, és tartson
meg biztonságban!
 London, Szent Jakab-palota, 1685 nyara

A királyné a hölgyeivel az imatermében volt. Mansuet atya az

oltárnál állt, háttal nekik, és épp misézni készült. A levegőben
tömjénillat terjengett, egy kispap a füstölőt lóbálta, és szentelt vízzel
hintette be a termet. Livia látta, hogy a királyné felemeli a fejét, és
úgy hunyja le a szemét, mintha a füst és a víz az égből aláhulló áldás
lenne.
Livia figyelte az imádkozó udvarhölgyeket, és azt latolgatta, hogy
van-e köztük igazán őszinte teremtés. Meggyőződése volt, hogy igen
kevesen lennének csak az imateremben, ha nem ez lenne a divat
a királyi udvarban, ha nem lenne köztudomású, hogy ez a királyi
kegyekhez vezető út. Az egész ország eltökélten protestáns volt, az
udvar azonban – a királyi pár példáját követve – szinte teljesen
áttért. A király a kinevezéseknél azokat részesítette előnyben, akik
a hittársai voltak, a királyné termeiben minden hölgy vagy megtért
a római katolikus egyházhoz, vagy eretnekként kiközösítették.
Mostanra már a hadsereget is a római katolikusok irányították.
A parlament felhatalmazta a királyt, hogy római katolikus tiszteket,
parancsnokokat nevezzen ki a hadseregben és a
haditengerészetnél, a római katolikus földbirtokos nemesség
engedélyt kapott arra, hogy felfegyverkezzen, és harcba vezesse a
bérlőit. A király kardot adott az anglikán egyház ellenségeinek a
kezébe, és senki sem tudta, még mire lesz képes. A közelgő, a nyugati
országrészben vagy a London Bridge-nél sorra kerülő összecsapás
dönti majd el, hogy az uralkodót az apjához hasonlóan vesztőhelyen
fejezik le, vagy zsarnokként diadalmaskodik, és visszavezeti az
anglikán egyházat a római katolikus egyházba.
Kiléptek az imateremből a hosszú galériára, amely valósággal
ragyogott a magas üvegablakokon át beáradó fényben, és a királyné
ebédlőjébe mentek reggelizni. Szokás szerint sokan gyűltek össze,
hogy lássák az elvonuló királyi párt, ám most riadt moraj támadt,
amikor észrevették, hogy az uralkodó nincs jelen, és a királyné
sápadt arcát látva aggódva súgtak össze. Néhányan előléptek,
meghajoltak, és átnyújtották a kezükben tartott kérvényt. Rangidős
udvarhölgyként Livia dolga volt összegyűjteni ezeket. A feladatát
az elsuttogott, könyörgő szavakra ügyet sem vetve, mérhetetlen
közönnyel végezte. Egy férfi meghajolt a királyné előtt, majd
felegyenesedett, és elkapta Livia kezét. A nő döbbenten ismert rá a
férjére, James Averyre.
– James! – kiáltott fel. – Ó, istenem, hiszen ez ön!
– Önnek is jó reggelt! – üdvözölte halkan a férfi. – Úgy vélem, azt
parancsoltam, hogy térjen haza.
Livia látta, hogy királyné hátrapillant.
– Felség, bemutathatom a hitvesemet, Sir James Averyt?
A királyné a férfi felé nyújtotta a kezét, Sir James mélyen
meghajolt.
– Örülök, hogy feljött az udvarba. Nehéz időket élünk, minden
barátunknak mellettünk van a helye.
– Épp most tudattam Sir Jamesszel, hogy nem hagyhatom el az
udvart – célozgatott Livia.
– Ó, nem, most valóban nem nélkülözhetem a szolgálatait! Addig
nem, amíg…
– Tökéletesen megértem – felelte udvariasan Sir James.
– Reggelizzen velünk! – A királyné vezetésével beléptek az
ebédlőbe, ahol négy nagy, terített asztal várta az udvartartást, a
király gyóntatóját, három Benedek-rendi papot, az udvarhölgyeket
és azok kísérőit.
Amikor Livia helyet foglalt a királyné mellett, gondoskodott róla,
hogy a férje a közelében üljön, ahogy az a rangja miatt elvárható
volt, de azért ne olyan közel, hogy szót válthassanak egymással. Első
udvarhölgyként büszkén tette a dolgát, odatartotta a királynénak a
vizeskancsót, a törülközőt, és felhajtotta a ruhája hosszú ujját, hogy
enni tudjon.
James lehajtott fejjel hallgatta végig a hosszú, latin nyelvű áldást,
jó étvággyal evett, elcsevegett az asztalszomszédaival, és
tiszteletteljesen felállt, amikor a királyné a magánlakosztálya felé
indult. Livia követte volna, de Mária Beatrix elhessegette:
– Menjen csak a férjéhez, biztosra veszem, hogy nagyon szeretne
beszélni önnel.
Miközben bókolt, Livia semmiféle hálát nem érzett az
engedélyért, aztán felegyenesedett, megfordult, és belenézett annak
a férfinak az állhatatos pillantású, barna szemébe, akit csellel vett
rá a házasságra.
– Sétáljunk egyet a kertben? – javasolta.
– A lakosztályába megyünk – közölte a férfi. – Minden bizonnyal
négyszemközt kíván magyarázatot adni a viselkedésére, anélkül
hogy ebben bárki megzavarná.
Ez igen távol áll az igazságtól, gondolta Livia, de átvezette a férfit
az udvaroncok között, majd felmentek a lépcsőn a lakosztályába. A
szalonban egy szobalány a kandalló előtt térdepelve seperte össze
a hamut. Livia csettintett az ujjával, és intett, hogy menjen ki, aztán
leült az ablak mellé tolt asztalhoz, és kibámult a kertre.
Sir James megállt vele szemben, és megtámaszkodott az egyik
szék támláján.
– Utasítottam, hogy térjen haza, és elküldtem önért a hintómat –
szólalt meg halk hangon.
– Minden bizonnyal megkapta a levelemet, amelyben
elmagyaráztam, miért nem mehetek vissza.
– Nem, biztos elveszett. – A férfi hangsúlya egyértelművé tette,
hogy nem hisz a levél létezésében.
A nő összekulcsolta a kezét.
– Ó, jaj! De hát magától őfelségétől hallottam, hogy nem
biztonságos az északi országrészbe utazni, amíg el nem fogják
Argyll grófját! Annyira aggódtam ön miatt!
– Igazán lekötelez – felelte fagyosan a férfi. – Csakhogy a hintóm
Argyll lázadásának kudarcát követően érkezett meg ide, és
egyébként is, napok teltek el a kivégzése óta.
– Csakhogy aztán a tudomásunkra jutott Monmouth előretörése
– vágta rá Livia. – Feltételeztem, hogy ön csapatot gyűjt, és idejön
megvédeni Londont. Nem hozott magával katonákat?
A férfi szeme összeszűkült.
– Mindenki tudja, hogy nem gyűjthetek csapatot szénakaszálás és
birkanyírás idején. Azok az emberek egyébként is a polgárőrség, a
helyi véderő tagjai. Azért kell összehívnom őket, hogy megvédjék az
otthonaikat, nem pedig azért, hogy lemasírozzanak Somersetbe.
– De azt hittem, ön ezt szeretné! – nézett rá nagy, csillogó szemmel
a nő. – Azt hittem, meg kívánja védeni az igaz hitet képviselő
királyát egy protestáns lázadótól. Hiszen ön a király atyját szolgálta
Cromwell-lel szemben!
– A feleségem nem kérdőjelezheti meg a lojalitásomat – szögezte
le Sir James.
– Akkor kérem, ön se kérdőjelezze meg az enyémet! – vágott
vissza mézédes hangon a nő.
– De miért nem kelt útra a hintóval? Miért maradt Londonban a
veszély idején? Ez nem vall önre.
– A kötelesség a királynéhoz fűz – jelentette ki önelégülten Livia.
– De hát nem tehetett érte semmit! Őrök és nemesek veszik kerül.
– Én találtam neki hajót, nem más! – tudatta vele diadalmas
hangon a nő. – Én szereztem neki kabint egy hajón, hogy eljusson
Rómába, az anyjához. Gondoskodtam volna a biztonságáról, ha
Argyll London ellen vonult volna. Maga a király is örült.
Megjutalmazott érte.
– De hogy szerzett hajót? – kérdezte meghökkenve a férfi.
Livia szeme úgy kerekedett el, mintha ostobának tartaná.
– Tán csak emlékszik arra, hogy Velencéből Londonba
szállíttattam a családi kincseimet?
– Arra emlékszem, hogy lopott és hamisított áruval kereskedett,
hogy hasznot húzzon belőle!
A nő úgy fordította el a fejét, mintha a férfi megvetése leperegne
róla, és kinézett az ablakon a folyó felé.
– Gondolom, a rakodópartra emlékszik?
Ezzel sikerült felkeltenie James érdeklődését.
– Természetesen emlékszem. De leszögeztem, hogy egyikünk sem
mehet többé oda.
 – De ha muszáj volt! Az ő hajójukon foglaltam kabint. Elvittem a
királynét a rakodópartra, hogy ott várjuk ki az apályt. Aztán megjött
a hír, hogy Argyll serege szétszéledt, ezért visszakísértem őfelségét
a palotába.
A férfin látszott, mennyire aggasztják a hallottak.
– Livia! Mindketten a szavunkat adtuk, hogy többé nem zavarjuk
őket.
– De ha Anglia királynéjának a biztonsága függött tőle?
James azonban egyedül arra a nőre tudott gondolni, akit annak
idején szeretett, és akit több mint tizennégy éve látott utoljára.
– És ők…? És ő…?
Livia hagyta, hadd szenvedjen.
– Él még?
– Allora! Hát még ezt sem tudja?
– Állom a szavam. Amióta feleségül vettem önt, nem láttam
Alinort, és nem is hallottam felőle. Könyörögtem a bocsánatáért.
Elmondtam neki, hogy szeretem. Aztán eljöttem tőle, és azóta sem
találkoztam vele.
– Elég furcsán bánik az élete szerelmével!
– Így volt helyes. És Alinor ezt akarta. Azt kívánta, hogy hagyjam
őt ott… a rakodóparton… és soha többé ne keressem. Hát ezt tettem.
A nő kis híján elnevette magát, annyira élvezte a férfi kínlódását.
– Nahát, ez pazar! Nos, akkor elárulhatom, hogy még él. És hogy
megadtam neki az egyetlen dolgot, amire vágyott: a régi otthonát.
Igen hálás érte. Önnel természetesen soha többé nem találkozik…
de az élete hátralevő részét… hála az én bőkezűségemnek… a házam
vendégeként fogja leélni. Én vagyok az ő legnagyobb jótevője.
James kihúzta magának a széket, és úgy ült le, mintha nem bírná
el a lába.
– A királyné nekem adta a Foulmire-uradalmat – újságolta
diadalmas hangon a nő. – Önnek nem jutott eszébe, hogy
odaajándékozhatná Alinornak? A gyermekkori otthonát, amit
annyira szeretett? Megszereztem Matteónak. A fiúnak, aki öntől
nem örökölhetett semmit. Az övé lesz, odaviheti Alinort meg a
lányát… Felőlem odavihet mindenkit, hogy ott éljenek.
 – És Alinor elfogadta?
– Örömkönnyeket ontott.
A férfi ebben erősen kételkedett, de nem maradt ereje, hogy
vitába szálljon a nővel. Az asztalra fektette a karját, és érezte, hogy
a szívét meg-megrázza az a régi, tehetetlen düh.
– Abban a kúriában fog élni, ahol korábban szolgáló volt. És ott
temetik majd el, ahol boszorkánysággal vádolták – jelentette ki
Livia. – Én juttattam vissza oda. Nem ön, hanem én. Ön tönkretette,
én azonban mindent helyrehoztam. Hálásak nekem… én mindig
csak jót tettem velük.
James a karjára hajtotta a fejét, mintha aludni akarna.
– Megbocsátották önnek mindazt, amit velük művelt? És velem
nem hajlandók szóba állni sem?
– Allora! Ahogy mondja. Így van – felelte Livia, mintha épp most
eszmélne rá. – Elég igazságtalan önnel, nemde?
 Somerset, Westonzoyland, 1685 nyara

Csak a hold világított, amikor Ned a kátyús talajon óvatosan

lépkedve végigvezette a csapatát az alacsonyan fekvő földek között
futó, Marsh Lane-nek nevezett kocsiúton. A tájat szabdaló árkokról
és patakokról felszálló pára fehéren lebegte körül őket, és amikor
Ned hátranézett, alig látta az embereit. Monmouth saját
regimentjeként ők, a Vörös regiment mentek legelöl, közvetlenül
Godfrey, a vezetőjük mögött, aki a lovas tisztek mellett mutatta az
utat. A vizes mezőkön áthaladó út inkább csak egy kitaposott,
agyagos ösvény volt, a mély kátyúk miatt két embernél több nem
menetelhetett egymás mellett, ezért kettes oszlopot alkotva
masíroztak, hol magas vízben, hol a lábukat lehúzó sárban.
Elmaradt mögöttük a Peasey-tanya, amely úgy ült a laposan elnyúló
mezők közepén, mint egy kivilágítatlan, veszteglő brigg. Olyan
csendben kerülték meg, mintha kísértetsereg járt volna a ködben.
A tanyán túl még nehezebbé vált az előretörés, a járatlan
csapáson inkább csak a birkák juthattak át az ártéren. Télen ezeket
a földeket víz borította, ezen az esős nyáron a fű átázott, a
pocsolyákból hegyes nádszálak meredtek ki, akár a nyársak, az
árkok túlcsordultak. Ha a hold előbukkant a felhők mögül, ezüstös
tófelszínt láttak, amikor azonban eltűnt a fény, a föld és a víz
végtelen feketeséggé olvadt össze. Mintha semmi sem lett volna
körülöttük, mintha üres térben, tapogatózva lopakodtak volna.
A ködben tompábbá váltak a hangok – két mérföldnyi némán
masírozó férfi –, a tisztek fel-le lovagoltak a menetoszlop mellett, és
suttogó utasításokat adtak:
– Csend! – Vagy így biztatták őket: – Már nincs messze, fiúk! –
Megszólalt egy lappantyú, és a különös, ajtónyikorgást idéző nesz
annyira megriasztotta Ned egyik katonáját, hogy a lándzsája után
kapott. – Sss! – nyugtatgatta a férfi. – Nincs ott semmi.
Jobbra a holdfény megcsillant a Langmoor Rhine ezüstös vizén
– a sötétségbe merült vidéken egyedül ez segítette őket a
tájékozódásban –, amely mintha ide-oda kanyargott, néhol
eltávolodott volna az ösvénytől, és bizonyos részeken mély volt,
akár egy tó, máshol inkább sekély nádasra emlékeztetett.
Körülvette őket a végtelen, szürke látóhatár, amelyet egyetlen fa
körvonala sem tört meg, csak egy dombocska emelkedett ki belőle;
a keleten kissé világosabb, felettük azonban koromfekete égbolt,
amelyen a hold tétova barátként jött-ment. Az árkok és patakok
elnyúló páraoszlopokat leheltek, amelyek váratlanul tűntek fel
előttük, akár egy várakozó lovascsapat. Időről időre felbégetett egy
birka, vagy mély, gyanakvó hangon elbődült valami magasabb
területen rekedt marha. Ned minden alkalommal érezte, hogy
erősebben markolja a fegyverét, és minden alkalommal
megnyugtató szavakat suttogott a katonáinak, mert tudta, hogy ez a
sötéten derengő vízi világ az ő lelkierejüket éppúgy megviseli, mint
az övét.
Egyszer gondolt csak Rowanra és arra, hogy talán vele vannak a
lány istenei… hogy ők felismerik a régi csapásokon vonuló férfiak
halk lépteit. Végigtekintett a csapatán: fáradt lépkedésük nem
csapott olyan zajt, mint a menetelő lábak; akiknek jutott muskéta,
azok magukhoz szorították a puskát, nehogy megcsörrenjen a fém.
A lándzsások a vállukra vetették a fegyverüket, néhányan azonban
botként használták, és a sáros ösvényen a nyelére támaszkodtak.
Nednek átvillant az agyán, hogy ha az Isten akarata az, hogy itt
haljon meg, akkor olyan helyen végzi be, ami nagyon hasonlít
gyermekkora vidékéhez. Ha Alinor, a húga eljönne megkeresni a
testét, megtudná, hogy egy mocsár volt az utolsó táj, amit látott. Ez
vigaszt nyújtana neki, Ned biztosra vette, ahogy ő is vigasztalónak
találta a csillagok fényét a Langmoor Rhine-on, ami a Broad Rife-ra
emlékeztette, ahol sok-sok éve az apja kompján dolgozott.
Előttük egy újabb árok tűnt fel, a csapással párhuzamosan
elnyúló Langmoor Rhine egy mélyebb, sötétebb ága. A lovasok
megálltak a partján, a lovak nyugtalanul topogtak és elhátráltak a
víztől, amely ezüstösen csillogott a holdfényben, de koromfekete
volt az árnyékban. Godfrey, a vezetőjük aggodalmasan suttogott
valamit, tett néhány lépést a meredek parton az egyik irányba,
lenézett, aztán megfordult, és elindult a másik irányba. Tudta, hogy
van valahol egy hely, ahol át lehet jutni a túlpartra, de túl sötét volt,
és úgy érezte, hogy Anglia jövőjének terhe az ő vállát nyomja, ezért
nem találja a gázlót. Ned végül hallotta, hogy megszólal:
– Erre, urak! Erre! Itt nem túl mély! – És már be is gázolt a mellig
érő, bugyborékoló vízbe.
A lovon ülő Monmouth már ott volt mögötte, utána az első
gyalogosok is begázoltak a vízbe, és a túlpartra érve segítettek
egymásnak kimászni. Az egyik katona elvesztette a csizmáját, egy
másik a lándzsáját.
– Hagyjátok! – utasította őket fojtott hangon Ned. – Gyerünk
tovább! Majd szereztek másikat. – Ekkor a közelben váratlanul
lövés dörrent, ijesztően közel, a muskéta torkolattüze felvillant a
sötétben, a hang mintha arcul ütötte volna őket. Aztán felnyerített
egy megsebzett ló, és dobogó paták zaját hallották, ahogy a sötétből
feléjük tartanak.
Monmouth nem habozott:
– Rajta! Előre! Most!
– Gyorsan! – buzdította Ned az embereit. – Ezt bízzátok a
lovasságra! El kell jutni a táborhelyhez! A Bussex Rhine-hoz!
Hallotta, hogy Nathaniel Wade továbbadja a parancsot a saját
csapatának. Erővel áthajtották az embereiket a gázlón, hogy aztán
a kavargó ködfoszlányok között, a mögöttük zajló harc zajára
süketen, küszködve, futólépésben haladjanak tovább. Ned azonban
hallotta – ahogy az alvó királypárti tábor is – a királyi sereg járőrét,
aki bevágtatott a lován a táborba, és torkaszakadtából üvöltötte:
– A dobokat! Itt vannak a lázadók! Verd a dobokat! Az ég
szerelmére! Verd a dobokat!
– Lőjék le! – ordított fel Monmouth, és maga is megcélozta a
pisztolyával. Ned a vállához emelte a puskáját, felkészült és lőtt, de
tudta, hogy a járőr már lőtávolon kívül van, hogy kudarcot vallottak
a rajtaütéssel, és hogy a lovasságuk fele túl korán szállt harcba.
 Monmouth a felriadó királypárti tábor felé fordította a lovát.
– Előre! Utánam! A szabadságért!
– Futólépés! – adta ki a parancsot Ned. – Előre!
Hátrapillantva látta, hogy az emberei leszegett fejjel, az idővel
versenyezve rohannak, hogy elérjék a királypárti tábort, mielőtt a
katonák teljesen felébrednek, és a fegyvereikhez kapnak.
Botladozva futottak, amilyen gyorsan csak tudtak, ha elestek, újra
talpra álltak, és kényszerítették magukat, hogy megtegyék a fél
mérföldes távolságot a Bussex Rhine-ig, amely várárokként vette
körül a tábort. Ott megtorpantak, és zihálva, ügyetlen ujjakkal
feltöltötték puskaporral a muskétáikat. Ned mérhetetlen
megkönnyebbüléssel hallotta, hogy érkezik a saját lovasságuk, bár
az összecsapás megrázta őket, és csak feleannyian maradtak.
Észrevette, hogy Grey fel-le járkál az árok partján, és gázlót keres.
Miközben igyekeztek megtalálni a sekély részt, amelyen át
betörhetnének a királyi táborba, hogy lekaszabolják az ébredező
katonákat, behajtsák őket a mocsárba és Monmouth várakozó
seregének karjai közé, felhangzott egy-egy kiáltás: – Ide! Itt van! –
Majd: – Nem! Ott van!
Mostanra azonban már megszólaltak a dobok az árok túloldalán,
és itt-ott fény villant, amikor a katonák felélesztették a parázsló
tábortüzeket. Ned látta, hogy az ellenség álomtól kábán,
meglepetten, a sötétben tapogatózik a fegyvere után, hogy az
ébredő katonák fele részeg, a másik fele rosszul van. Odaszólt az
embereinek:
– Készüljetek fel, legények! Készüljetek, mert jönnek.
Grey lovassága eltűnt a szeme elől, de elképzelte, ahogy átkelnek
az árkon, és felsorakoznak a rohamhoz; elképzelte, milyen
fejetlenséget idéznének elő azzal, hogy a sötétségből kiemelkedve
átvágtatnak az ébredező táboron, és a királypártiakat az árok felé
űzik, egyenesen a lázadók puskái elé.
– Nyugalom, higgadtan – utasította az embereit. A sötétben a
mellette állókat is alig látta, de a zajokból tudta, hogy felsorakoznak,
ahogy begyakorolták, és puskaport öntenek a muskétákba. Hallotta,
hogy mögöttük a helyükre vonszolják az ágyúkat, a tüzérek
megtöltik a lövegeket, aztán felhangzik az első dörrenés, és a halált
hozó ágyúgolyók elszállnak a fejük felett, hogy becsapódjanak a
királyi táborba.
– Még ne lőjetek! – parancsolta. – Várjatok, míg meglátjátok őket…
Be fogják hajtani őket a vízbe. Várjatok… várjatok… – Ekkor
azonban hirtelen mintha feléjük lendült volna a sötétség bal felől,
és lópaták mennydörgő dobogása hallatszott fel. A lovasság azon a
partszakaszon volt, mint ők, és egyenesen feléjük tartott. Ned
rémülten bámult a több tucat, óriási termetűnek tűnő lovasra, akik
megállíthatatlanul robogtak feléjük. – Állj! – ordította az emberei
felé. – Állj!
Még ki sem mondta, már tudta, hogy rossz parancsot adott.
Tapasztalatlan gyalogosok nem állhatnak ki egy lovasrohamot,
egyszerűen képtelenek szembeszállni vele. A lovak nekik rontottak,
kapáló patáikkal úgy döntötték fel az embereit, mintha gyermekek
volnának. Ned is a földre került, ám amikor felnyúlt, hogy elkapja
a kantárt, megpillantott valamit: a zablára élénkzöld levelet tűztek.
Lekuporodott, védekezőn a feje fölé emelte a kezét, aztán ütést
érzett az oldalában, amikor a ló megbotlott benne. Beleborzongott
a gondolatba, hogy a saját lovasságuk vágtatott végig rajtuk, mert
a folyó rossz partjára kerültek. Nem tudtak átkelni, riadalmukban
megindultak, aztán elvesztették az önuralmukat, és már képtelenek
voltak megállni, lekaszálták a saját muskétásaikat, a saját
gyalogosaikat. Ami még ennél is szörnyűbb volt: a lázadók így nem
számíthattak arra, hogy a lovasság majd megrohamozza a
királypártiak táborát. Átrobogott rajtuk a saját lovasságuk, és már
el is tűntek. Aztán célba vették őket a királyi sereg muskétásai, és
eldördültek a puskák.
– Tartsatok ki! – Valahogy talpra állt, és megpróbálta buzdítani
szétszórt embereit. – A legrosszabbon már túl vagyunk! Az első sor
letérdel, a második mögé áll. Csak akkor lőjetek, ha már látjátok
őket… Felkészül! – A hajnal derengő fényében épphogy ki tudták
venni a királyi gyalogosokat az árok túloldalán. – Tűz! – kiáltotta
Ned, felvillant a torkolattűz, a puskák megdörrentek, és a
királypártiak a földre zuhantak. Most előrelépett a második sor, és
célzott. – Tűz! – ordította Ned, csakhogy mostanra a királyi
muskétások is célba vették őket, így az árok mindkét oldalán
tüzeltek.
– Előre! Előbbre kell jutnunk! – kiabálta oda neki Nathaniel.
Ned megrázta a fejét. Tudta, hogy ha az ellenséges tűzben eléri a
tapasztalatlan embereivel az árok fedezékét, akkor soha többé nem
tudja onnan kiparancsolni őket. A lázadók egyet tudtak csak tenni:
kitartani a helyükön. Mostanra azonban lassan világosodni kezdett
az ég, így már jól látta a királypárti lovasokat, akik a parton fel-le
járva keresték a gázlót, hogy átkelhessenek az árkon, és
megrohamozzák a lázadó sereget.
– Vissza Langmoor Rhine-hoz! – ordította Monmouth. –
Visszavonulót!
A dobosok verni kezdték a visszavonulást jelző ütemet. Ned
Nathaniel Wade csapata felé pillantott, és látta, hogy már hátrálnak:
az első sorban térdelők tüzeltek, hogy így fedezzék a lándzsásokat,
aztán tettek pár lépést hátra, ismét letérdeltek, és lőttek.
– Visszavonulás! – adta ki a parancsot Ned, és a katonái
lépésenként hátrálni kezdtek az úton Wade emberei mellett.
Körülnézett, de nem látta Monmoutht, Lord Grey és a lovasok pedig
már félúton járhattak Bridgport felé. William Hewling fiatal arca
elkeseredettségről árulkodott, de azért egyben tartotta a csapatát.
Ned úgy gondolta, hogy ha tartani tudják a gázlót, és kimenekítik
az embereiket erről a halálosan veszélyes sík terepről, akkor egy
emelkedőn összeszedhetik magukat.
Monmouth talált egy sekélyebb szakaszt, és át is jutott rajta.
Odakiáltott a gyalogosoknak, hogy kövessék. Nathaniel Wade és
Ned megállították a katonáikat a gázló előtt, és utóvédként fedezték
a mellettük elbotladozó sereget.
– Gyorsabban! – ordított rájuk Ned. – Csak akkor van vége, amikor
mindannyian biztonságban hazaértünk! Igyekezzetek!
Látták, hogy a királypárti lovasság épp átkel a Bussex Rhine-on,
és alakzatba rendeződnek, hogy halálos csapást mérjenek rájuk.
Monmouth szétzilált gyalogsága egyenesen feléjük futott.
Megdördültek a muskéták, és az emberek sorra hullottak el. Ned a
fiatal Nathaniel felé pillantott.
– Nyugalom! – biztatta. – Tarts ki! Itt maradunk, amíg az összes
legény át nem ér.
Egyáltalán nem jutott el hozzá az ágyúlövés zaja. Korábban
hallotta az ágyúzást, hallotta a puskaropogást, a saját lovasaik
mennydörgő robaját, ahogy átvágtattak az emberein, de az őt
eltaláló ágyúgolyó hangtalanul repült felé. Egy reccsenő hang,
mintha ököllel fülön vágták volna, aztán a világon semmi.
 London, Reekie-rakodópart, 1685 nyara

Kora reggel történt, hogy Alinor összerándulva felriadt, és úgy

kapta a füléhez a kezét, mintha villám csapott volna bele.
– Ned! – sikoltotta félálomban. – Ned!
A kiáltásától a szomszéd szobában alvó Alys is felébredt, ledobta
magáról a takarót, kiugrott az ágyból, és az anyjához szaladt.
– Anya! Mi történt?
– Ned… – A holtsápadt Alinor a füléhez szorította a tenyerét. Már
felült, és kezdett kikelni az ágyból. – Ned… megsebesült, érzem.
Alys visszafektette az anyját a párnákra.
– Isten segítse! Az Úr legyen velünk! Ülj csak le, anya, mert
megbetegíted magadat.
Az idősebb asszony küszködve próbálta levegővel teleszívni
meggyengült tüdejét.
– El kell mennünk hozzá.
– Igen, igen, de most hallgass! Vegyél lélegzetet! Tessék, idd ezt
meg! – Alys elkeverte egy kis vízzel a szalalkálit, amit Rob hagyott
ott az anyjuk számára.
Miközben Alinor lassan elkortyolta az italt, egyre
szabályosabban lélegzett, és Alys látta, hogy a színe is visszatért.
– Nedhez kell mennem – suttogta az idősebb nő.
– Anya… csak álmodtál.
– Nem, ezt biztosan láttam! Nem vagyok még olyan öreg, hogy
összekeverjem a kettőt.
– Álom volt. Aludtál. Nyilván rémálom volt. Nem is csoda. Reggel
elmegyünk a templomba, mihelyt felöltöztünk, és imádkozunk Ned
bácsikám biztonságáért. Aztán elszaladok a kávéházba, hogy
megtudjam, van-e új hír.
Alinor arca zárkózottá, konokká vált, ám csak ennyit mondott:
 – Küldj el Johnnie-ért!
– De anya, hiszen most dolgozik. Nem hívhatom ide.
– Johnnie tudja a legfrissebb híreket, és beszélni akarok vele.
Hívd ide, Alys, vagy lemegyek a konyhába, és magam küldöm el érte
Susie-t.
– Szólok az egyik raktári legénynek, ha visszafekszel pihenni –
alkudozott a lánya.
– Most szólsz?
Alys bólintott. Az anyján látszott, mennyire megkönnyebbült.
– Khm… sajnálom – bökte ki, és már engedelmesen hagyta, hogy
Alys betakargassa. – Sajnálom. De te nem tudod, hogy milyen érzés.
Mintha engem ért volna a csapás. Nem álom volt. Biztosan tudom.
– Csak pihenj, anya, kérlek, pihenj! Aludj még egy kicsit, aztán
úgy egy óra múlva felhozom a reggelidet.
– Képtelen vagyok aludni. Ned szörnyű veszélyben forog,
szüksége van rám. Nem alhatok, Alys. Muszáj azonnal idehívnod
Johnnie-t.
A lánya összepréselte az ajkát, nehogy kiszökjön rajta valami
indulatos szó, aztán átment a saját szobájába, és felvette a
munkához viselt ruháját: egyszerű gyapjúszoknyát, fehér
vászoninget, sötét kabátkát. Az üres ágy túlsó felére pillantott, ahol
a férje szokott aludni, és azt kívánta, bár ott lenne Abel, nem pedig
a tengeren. Az asztalkájához lépett, maga felé húzta az írószeres
dobozát, kivett belőle egy papírlapot, megmártotta a tintában a
pennáját, és írt Johnnie-nak.

Fiam!
A nagyanyádat nyugtalanítja egy álom, és nem lehet eltántorítani
attól, hogy beszéljen veled. Kérlek, gyere, amilyen hamar csak
teheted anélkül, hogy kellemetlenséget okoznál a Társaságnak.
Bármit mond is neked a nagyanyád, semmiképpen se vállald,
hogy megkeresed Ned bácsikádat… bárhol is legyen.

Szerető anyád
Amikor az egyik írnok átnyújtotta a levelet Johnnie-nak a Kelet-
indiai Társaság főépületének hatalmas előcsarnokában, a férfi
gyorsan átfutotta, aztán egyenesen az osztálya vezetőjéhez ment,
bizonytalan időre szabadságot kért, és elhagyta az épületet.
Bérkocsival a szállására hajtatott, becsomagolt egy táskába, a
ruhásládája alatti rejtekhelyről elővett egy erszényt, és máris indult
a parti lépcsőhöz, hogy átkeljen a folyón a raktárhoz.
– Anya! – szólalt meg, amint belépett a ház ajtaján. Alyst az
irodában, az asztalánál találta.
A nő szórakozottan megcsókolta a fiát.
– A nagyanyád…
– Beteg?
– Nagyon nyugtalan.
– Miért nem Robot hívtad?
Alys habozott, és a férfi ebből tudta, hogy az anyja, aki csak ritkán
hazudott, valamit elhallgat előle.
– Téged kért, és nem gondoltam…
– Tudod, hogy Rob bármit megtenne érte, de arra gondoltál, hogy
én neked engedelmeskedem, és elutasítom a kérését.
Az asszony nem ismerte el, hogy igaza van.
– Nem viselném el, hogy bármelyikünknek köze legyen a
bácsikám bolondságához! – csattant fel indulatosan. – Épp elég volt,
amikor Matthew kevert bajba minket. De az legalább a királyért
történt, és senki sem kárhoztathat minket azért, hogy a pártján
álltunk. Rob valóban megtesz bármit, amit a nagyanyád kér tőle.
Úgy gondolja, megvan benne a „látás” képessége. Te azonban
hozzám hasonlóan nem hiszel az ilyesmiben. – Felnézett a fiára. –
Nem hiszel benne – ismételte meg, mintha győzködni akarná. – Mi
nem hiszünk ebben. Eddig mindig csak bajt hozott ránk.
Johnnie vállat vont.
– „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem
bölcselmetek álmodni képes”{1} – idézte vidoran. – Nem teszek úgy,
mintha értenék hozzá, anya. Azt tudom, hogy Sarah-val gyakran
ugyanaz a gondolat fordult meg a fejünkben, és éreztük a másik
fájdalmát. Tudom, hogy nagyanya azért küldte Velencébe Rob
bácsiért, mert megérezte, hogy veszélyben van. Tudom, hogy
sokszor álmodik olyasmit, amitől előre látja, megjósolja a jövőt…
Az anyja leintette.
– Nem igaz! Nem látja a jövőt! És ez még sosem hozott ránk semmi
jót.
– Rob bácsikámnak igen, mert megmentette az életét. Mindegy,
azért felmegyek hozzá. Még ágyban van?
– Már felkelt. Reggelizett is, de addig nem hajlandó lepihenni,
amíg nem beszélt veled.
– Hát itt vagyok! – jelentette ki tárgyilagos hangon Johnnie.
– Azt fogja kérni tőled, hogy menj, és keresd meg Ned bácsikádat!
– fakadt ki a nő. – Hogy vesd magad a halál torkába! Johnnie, nemet
kell mondanod neki!
A férfi átkarolta és magához húzta az anyját.
– Meghallgatom, hogy mit kér. Ne zaklasd fel magad, anya! Az
idős hölgyeknek gyakran támadnak különös kívánságaik.
Meglátom, mit szeretne, és igyekszem megnyugtatni.
Alys hagyta, hadd menjen fel egyedül, mert elhitte, hogy meg
tudja békíteni a nagyanyját. Amikor azonban észrevette, hogy a fia
úti köpönyege ott lóg a raktár ajtajára erősített kampón, és ott van
mellette a táskája is, már tudta: Johnnie eldöntötte, hogy elutazik.
 London, Szent Jakab-palota, 1685 nyara

– Írt nekem! – újságolta Mária Beatrix, és felmutatott egy levelet

Liviának. – James, James Monmouth, az a gyönyörű fiú írt nekem,
és azt kéri, hogy járjak közben érte.
– És kegyelmet kér neki? – Livia átvette a levelet, és a tekintete
végigfutott a kusza sorokon. Az ároknál elfogott Monmouth a
Towerből könyörgött a királyné bocsánatáért. Azt írta, hogy sosem
volt szándékában királynak kikiáltani magát, és csak az anglikán
egyházat védelmezte. Hogy már tudja, tévedett, és esedezik, hogy a
királyné mentse meg a vesztőhelytől.
– De hogy tehetném? – suttogta a nő, akinek sápadt arcán
megmutatkozott a feszültség. – Hogy menthetném meg? Ő maga
mondja, hogy az igaz hit ellen támadt. Hogy kérhetnék kegyelmet
Róma egyik ellenségének? Igazság szerint élve kellene megégetni.
Livia szeme elkerekedett.
– Nem hiszem, hogy meg lehetne égetni valakit azért, mert az
anglikán egyházat védelmezi.
– Nem, természetesen nem lehet. Itt nem. Addig nem, míg meg
nem változtatjuk a törvényt. Felségárulásért fel kell akasztani,
kibelezni és felnégyelni. Így igazságos.
Livia összehajtotta a kegyelemért könyörgő, gyötrelmes levelet,
és a királyné többi papírja közé tette.
– Akkor nem válaszol neki?
– Mit mondhatnék? Hogy írhatnám meg, hogy meg kell halnia?
– A király megkímélné az életét, ha pápis… – Livia elharapta a
szót. – Ha az igaz hit felé fordulna? A mi hitünk felé?
Mária Beatrix bólintott.
– Igen. De meg kellene neveznie a szövetségeseit. A király akkor
kegyelmezne meg neki, ha mindenkit megnevezne.
 – El kellene árulnia a barátait, akikre így biztos halál vár? Hogy
mentse a saját bőrét?
Mária Beatrix biccentett.
– Teljes és töredelmes vallomást kellene tennie Isten előtt –
mondta kegyes hangon. – Így a barátait végeznénk ki Monmouth
helyett.
Livia nagy levegőt vett.
– Gondolja, hogy el fogja árulni a szövetségeseit?
A királyné sötét szeme megtelt könnyel.
– Nem – felelte csüggedten. – Azt hiszem, ő már elveszett
számunkra. Elveszett számunkra, de ami ennél is rosszabb…
elveszett Isten számára.
 A nyugati országrész, 1685 nyara

Johnnie bérelt kocsiban zötyögött a nyugati országrész rossz

állapotban lévő, kanyargós útjain. Tudta, hogy közelít az úti
céljához, de nem az útjelző táblákból, hanem onnan, hogy minden
falu mellett nemrég felakasztott emberek holtteste lógott. A városok
határában a karóra tűzött, szurokba és sóba mártott fejek ajka
örökre néma sikolyra nyílt, a varjak kicsipegették a szemüket, üres
szemgödrükkel az utazókra meredtek, akik gyorsan ellovagoltak a
borzalmas látvány mellett, és a ruhájuk ujjába rejtették az arcukat,
hogy ne érezzék a mészárszék szagát, amely a frissen leölt emberek
húsából áradt. Bizonyos falvaknál a keresztúton különös ketreceket
állítottak fel, amelyekben ott lógtak a helybeliek tetemei. A
gyermekeik mindig alattuk szaladtak el, nehogy elkéssenek az
iskolából.
Johnnie kényszerítette magát, hogy szemügyre vegyen minden,
varjak által lecsupaszított koponyát, hátha Ned bácsikájára ismer
valamelyikben. Tudta, hogy talán csak így akadhat rá. Csak azok az
emberek lehettek biztosak abban, hogy kijüket veszítették el, akik
virágot hagytak a vesztőhely lábánál, vagy titokban fekete
gyászszalagot viseltek – a királypártiak ott akasztották fel
Monmouth legyőzött seregének több száz katonáját, ahol elfogták
őket, tárgyalás nélkül, még csak arra sem vették a fáradságot, hogy
feljegyezzék a nevüket. Egy Londonból érkezett idegennek esélye
sem volt megtalálni egyetlen férfit, akár bebörtönözték a
többiekkel, hogy étel és víz nélkül senyvedjen a cellában, akár
sebesülten haldokolt valami rejtekhelyen, akár lefejezték és
felakasztották, hogy intő példaként szolgáljon mindazok számára,
akik dacolnának a királlyal.
Johnnie minél messzebb jutott az útján, annál jobban átlátta,
hogy milyen lehetetlen feladatot vállalt. Több napot töltött a kátyús,
kanyargós utakon, ahol néha órákon át vesztegeltek a termést
szállító szekerek mögött, ahol idegen istállókban kellett alkudozni
friss lovakért, ahol hosszú időre elakadtak, mert kitört az egyik
kerék küllője – végül elküldte a kocsist, és lovat bérelt. Már letett
arról, hogy név szerint keresse a bácsikáját, Ned Ferrymant.
Menekülő lázadót segíteni felségárulás volt, amit halállal büntettek.
Felségárulásnak számított az is, ha valaki haldokló lázadót ápolt.
Így senki sem ismerte be, hogy akár csak látott volna egyet
Monmouth katonái közül, hogy valaha hallotta volna a vidám
dobpergést, amelyre masíroztak, vagy leszakított volna egy
szabadságot jelképező zöld levelet. Johnnie ugyan Ned bácsikája
után érdeklődött, de főleg abban reménykedett, hogy megtalálja
Rowant.
Azt sem tudta, hogyan fogjon hozzá a kereséshez. Nem
faggathatta az ittenieket arról, hogy látták-e a lányt, mivel szóba
sem álltak vele, és amikor pénzt kínált egy vásárra tartó
szántóvetőnek vagy pásztornak, olyan erős helyi akcentussal
válaszoltak a kérdéseire, amiből egy szót sem értett, és gyanította,
hogy talán gúnyt űznek belőle. Leplezetlen ellenségességgel nézett
rá mindenki, aki mellett csak elhaladt bérelt lován. Arra jutott, nem
tehet mást, mint hogy eltölt néhány napot a csatatérnél – olyan
közel Bridgwaterhez vagy esetleg Tauntonhoz, amennyire csak
biztonságos –, és közhírré teszi, hogy egy indián legényt keres, egy
elveszett szolgát, aztán erősen reménykedik, hogy a hír a lány
fülébe jut, és eljön hozzá segítségért. Beleszédült a vágyba, amikor
arra gondolt, hogy megmentheti Rowant. Ahogy egyre messzebb
jutott a nyugati országrész gyászoló, halálszagú városkái között,
egyre biztosabban érezte, hogy Ned bácsikája meghalt, és a teste
egy csatatéren, egy árokban vagy egy vesztőhelyen rothad. Rowan
pedig – aki ebben az ügyben teljesen ártatlan volt – holtan hever
mellette.
 London, Reekie-rakodópart, 1685 ősze

Matthew templomba ment Alysszal, a nevelőanyjával, ahol hálát

adtak a királyi családért, és hogy a csodával határos módon túlélték
a lázadást. A lelkész – aki általában szenvedélyesen védte az
egyházat minden pápista összeesküvéstől – annyira tartott egy
újabb polgárháború fenyegetésétől, hogy más nótát fújt. A Szent
Olaf-egyházközség lelkészét még egy protestáns trónkövetelő sem
tudta meggyőzni arról, hogy létezne olyan ügy, ami miatt megérné
megbolygatni az üzletet. Beszélt Istenről és az anglikán egyházról,
arról, hogy Isten a kereskedelem pártján áll, és uralkodik a tengerek
felett. Isten akaratával ellentétes minden, ami akadályozza az
üzletet, Isten legfőbb célja mindig az angol kereskedők felvirágzása
és az angol kalandorok diadala.
Alys hallotta a haszonleső hazafiság szavát, de nem vett róla
tudomást. Pontosan követte a szertartást, felállt és letérdelt, fejből
tudta a zsoltárokat és az angol nyelvű imádságokat. Saját példánya
volt Jakab király Bibliájából, és a textust abból olvasta ki. Ebben hitt,
a vallásgyakorlása azonban színjáték is volt. Azt tanulta az anyjától,
egy javasasszonytól (aki pedig a saját anyjától tanulta), hogy mindig
kövesse a szertartást olyan pontosan, hogy egyetlen felebarátjának
se legyen oka feljelenteni őt valamiféle gyanúsnak tartott viselkedés
miatt, ami alatt pápista hitet, eltérő nézeteket vagy feketemágiát
értettek.
Matthew-t is arra tanították, hogy kövesse gondosan az
istentiszteletet. Ott ült a családjuk padjában, ami egyre közelebb
került az oltárhoz az évek során, ahogy egyre több pénzt hozott a
vállalkozásuk, és egyre nagyobb tizedet fizettek belőle a lelkésznek.
Most már a harmadik sorban ültek, a jobb oldalon, és csak két
rakodópart-tulajdonos kapott jobb helyet a Reekie-rakodóparton
élő családnál. Matthew tudta, hogy amikor ügyvéd lesz, vagy
bejelenti, hogy ő Foulmire ura, a nevelőanyja új helyre lesz jogosult
a templom első padsorában mint földbirtokos és az egyházközség
elismert vezetője.
Együtt mentek haza, Alys a fiába karolt, mögöttük lesütött
szemmel lépkedtek a ház cselédei és néhány írnok a raktárból.
Elhaladtak az udvari kapu mellett, és a ház bejáratán mentek be.
Alinor a fogadószobában várta, hogy hazaérjenek a templomból.
– Utazzunk Foulmire-ba ezen a héten? – kérdezte Matthew.
– Alkalmas arra, hogy ott éljünk? Nem üresen áll?
– Királyi kúria, tehát mindig készen áll a királyné látogatására.
Alinor halkan felnevetett.
– Minthogy sosem jutottam túl a konyhaajtón, nekem biztosan
megfelel.
– Elvisszük a saját ágyneműnket… – mondta Alys, aztán
elhallgatott és fülelt. – Kocsi érkezett? Vasárnap nincs szállítás…
Egy hintó állt meg a macskaköves rakparton a ház bejáratával
szemben. Az ajtaján az Avery-címer virított, a kocsis és az inasok
az Avery család libériáját viselték. A hintó hátulsó bakján álló inas
leugrott, és egy levéllel a kezében az ajtó felé indult.
– Ó, ne! – nyögött fel Alys. – Már megint Livia.
– Majd én! – ajánlkozott Matthew, és meg sem várta a kopogtatást.
Amikor kinyitotta az ajtót, az inas meghajolt, és átadta a Mrs. Shore-
nak címzett levelet.
– Várjon itt! – mondta a fiú, és a fogadószobába ment, ahol a
nevelőanyja az ablakon át bámulta az impozáns hintót.
– Nem a nobildonna küldte – szólalt meg Matthew. – De neked jött.
– Nekem? – nézett rá az asszony értetlen arccal, feltörte a
viaszpecsétet, és rápillantott az aláírásra. – Tőle jött – fordult az
anyja felé.
– És mit üzen Sir James? – kérdezte higgadtan Alinor.
– Ezt írja: „Remélem, hajlandó elfogadni, hogy a hintóm és az
inasaim a szolgálatukra legyenek, elvigyék magát és az édesanyját
Foulmire-ba, majd vissza is kísérjék. Nem remélem, hogy ezentúl
írni fognak, de örülnék, ha megtudhatnám, hogy az édesanyja jól
van. Kérem, vegye ezt a tiszteletem jelének, amellyel az
édesanyjának adózom, akinek legalázatosabb szolgája vagyok, mint
mindig. James Avery.” Nahát! – Alys letette a levelet, és az anyjára
nézett, majd a nevelt fiára. – Nahát!
– Akár élhetünk is a lehetőséggel – jegyezte meg szenvtelenül
Alinor. – Jóval kényelmesebb lesz, mint ha kocsit bérelnénk.
– Nem kell tőlük semmiféle szívesség! – csattant fel a lánya. –
Különösen nem Sir Jamestől!
Matthew tudta, hogy semmi értelme faggatózni. A nevelőanyja
mindig is mélységes gyanakvással szemlélte a szülőanyját, a
nevelőapjáról pedig beszélni sem volt hajlandó.
– Az már régen történt. Elfogadhatjuk kölcsönbe a hintóját –
döntött Alinor.
– Anya…
– Elfogadhatjuk az Avery család hintóját, hogy elutazzunk a
házhoz, amit a nobildonna szerzett Matthew-nak, és aztán
visszatérjünk. Ez ugyanolyan, mint ha kocsit bérelnénk. Matthew,
menj, és mondd meg a kocsisnak, hogy holnap reggel indulunk.
Éjszakára megszállhatnak a Magyalbokor fogadóban.
A fiú az anyjára pillantott.
– Jó – nyugodott bele Alys. – De mihelyt megérkeztünk, azonnal
visszaküldjük őket Londonba. Nem akarom, hogy ott legyenek
Foulmire-ban, és mindenféle pletykát gyűjtsenek rólunk.
Alinor rámosolygott a lányára.
– Ott már rég elfelejtettek bennünket – mondta kedvesen. – A
birtoklevélen a Peachey név áll, és mi Matthew nevelőcsaládjaként
utazunk oda. Kétlem, hogy maradt volna bárki, aki ránk ismerne.
Az ottani emberek fele már rég meghalt, és a temetőben nyugszik.
Halott az akkori király, I. Károly, ahogy a fia, II. Károly is. És most
végeztek azzal szegény fiúval, James Monmouthszal is. Minden
olyan régen történt. És sosem fogunk beszélni róla.
 Somerset, Taunton, 1685 ősze

Johnnie néhány nappal a londoni bíró érkezése előtt lovagolt be

Taunton városkájába. A bíró kísérete, az ügyészek, az írnokok és a
hóhérok már a nyugati országrészben jártak, minden
vásárvárosban tömeges tárgyalásokat tartottak, és ahol megálltak,
bánat és gyász kísérte őket. Johnnie három fogadóban is
megfordult, mire talált egyet, ahol ágyat kapott éjszakára, és
beköthette a lovát az istállóba. A város zsúfolásig megtelt a tauntoni
vár börtönében, a pincéjében és a városi fogdában tartott ötszáz
fogoly családjával. A londoni bíró, George Jeffreys, az ügyész, Henry
Pollexfen és a tisztviselők, ügyvédek, bírósági fogalmazók, a hóhér
meg a segédje a várban és a városi polgároknál kaptak szállást. Már
bármelyik napon számítani lehetett a megérkezésükre.
A várost annyi ember töltötte meg, mint az éves vásár
alkalmával, csak ezúttal nem volt vidám forgatag, nem ácsoltak
árusító bódékat, és nem kurjongattak harsányan az utcákon a
vándorárusok. Komor tömeg kavargott a vár, a városháza, a fogda
körül, és mindenki hírekre várt. Az aggódó családok a vár körüli
füves részen vertek tábort, azt remélve, hogy megpillanthatják a
szeretteiket, és azért imádkozva, hogy szabadon engedik őket.
Ennyi új hírre szomjas, reményvesztett ember között Johnnie
nem remélhette, hogy bárki felfigyel rá, de mihelyt szobát szerzett
magának, és bekötötte a lovát az istállóba, kiment a városba, hogy
arról faggassa a járókelőket, nem láttak-e egy indiánt, egy szolgát,
egy vékony, sötét bőrű, Rowan nevű fiút. Az emberek egy része
ügyet sem vetett rá, meg sem akarták hallani a kérdését, mivel
féltek, hogy a számos kém vagy hajdani katona egyike lehet, akik
bizonyítékra vadásznak valami személyes ellenségük ellen, esetleg
be kívánnak férkőzni az érkező bíróság kegyeibe. Voltak mások is,
akik értesüléseket gyűjtöttek: a kétségbeesett családok által
felbérelt jogászok, akik azt próbálták bizonyítani, hogy a szóban
forgó fiatalember tévedésből csatlakozott Monmouthhoz, vagy
pedig azt, hogy ott sem volt. Senkinek sem volt ideje Johnnie
kérdéseivel foglalkozni, hiába mutatta, hogy ezüstpénz csillog a
markában.
Mindenki tudta, hogy Tauntonba hamarosan megérkezik a halál.
A kedélytelen, lépbetegségtől szenvedő bíró nyugati országrészben
tett útjának minden állomását felakasztott emberek jelezték, több
százan pedig börtönben várták a kivégzésüket. Az írnoka egy ízben
azt mondta a vádlottaknak, hogy a bírónak nincs ideje
meghallgatni, hogy az ártatlanságukat bizonygatják, ezért jobban
teszik, ha bűnösnek vallják magukat, és kegyelemben
reménykednek. Jeffreys megfogadta, hogy összetöri a nyugati vidék
szívét. A börtön körül gyülekező családtagok, akik azért
rimánkodtak, hadd tölthessenek egy percet – csak egyetlen percet
– szeretett rokonukkal, pontosan tudták, hogy az időt arra
használnák, hogy elbúcsúzzanak. Jeffreys Winchesterben máglyára
küldött egy hetvenéves asszonyt. Dorchesterben közel háromszáz
férfit ítélt halálra.
Johnnie végigolvasta a fogvatartottak hosszú listáját. Ned
Ferryman nevét kereste rajta, vagy valami olyan nevet, amit Ned
felvehetett.
– Az a lista semmire sem jó – szólalt meg mögötte valaki.
– Arra sem veszik a fáradságot, hogy lejegyezzék mindenki nevét,
és sok a hamis név is – mondta egy asszony.
– Egy legénykét keresek, egy szolgát… Amerikából jött –
magyarázta Johnnie. – Rowan a neve. Nem vett részt a lázadásban,
úton volt London felé, és azt hiszem, eltévedt.
A nő, akinek a szeme olyan vörös volt, mintha már napok óta csak
sírt volna, harsányan és keserűen felnevetett.
– Tapasztalni fogja, hogy senki sem vett részt a lázadásban.
Mindannyian úton voltunk London felé, csak eltévedtünk.
– De látta valahol? – tudakolta fojtott hangon a férfi, és a nő
markába nyomott egy érmét.
 Az asszony azonban nem szolgálta meg a pénzt.
– Nem – felelte. – De nem láttam a férjemet, a gyermekeim apját
sem.
– Ha mégis látná valahol, vagy hallana róla, Mr. John Stoney
vagyok, és az Új Fogadóban szálltam meg.
– Ügyvéd? – kérdezte feléledő reménnyel az asszony.
– Nem.
A nő hátat fordított, és faképnél hagyta Johnnie-t, aki tovább
böngészte a listát. Ekkor odalépett hozzá egy kopott, fekete
öltözéket viselő írnok.
– Egy foglyot keres?
Johnnie a férfi felé fordult.
– Nem, egy elveszett szolgát. Fiatal legény, vékony, sötét a haja,
sötét a bőre, Amerikából jött.
– Egy vadember?
Johnnie elhúzta a száját.
– Keresztény. De indiánnak született.
A másik férfi vállat vont.
– Ha ügyvédre van szüksége, a szolgálatára lehetek. Azért jöttem,
hogy rabokat vegyek.
– Hogy rabokat vegyen? – ismételte meg a homlokát ráncolva
Johnnie.
– A bűnösnek talált foglyokat a király a barátainak ajándékozza,
az udvaroncoknak, a királynénak vagy az ő udvartartásának –
magyarázta a férfi. Látta, hogy Johnnie drága posztóból varrt
kabátot visel, és az inge is finom vászonból készült. – Ők pedig
eladják a rabokat. Ügynök vagyok, közvetíthetek maga és az eladó
között.
Johnnie nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:
– Jól jövedelmez?
– Mint a rabszolga-kereskedés általában… kész vagyon.
– Hacsak meg nem halnak útközben – vetette közbe Johnnie.
– Igen. – A férfi elmosolyodott. – De ha kifog egy tagbaszakadt,
erős lázadót, azon húsz százalékot kereshet. Számolja ki, hogy ez
mennyi lesz száz rab esetében.
 – Rabszolgaként adják el őket?
– Nem, nem! – javította ki az írnok. – Tíz évre kell elszegődniük.
Aztán hazatérhetnek. – Elhallgatott, majd bevallotta: – Ha még
életben vannak. Nem sokan élik túl a cukornádültetvényeket.
– Tehát megvehetek egy lázadót?
– Elintézhetem, uram – csillant fel a férfi szeme. – Hányat akar?
Tízet? Húszat? Mindegyik őfelsége tulajdona, és már sokat
ajándékozott a királyné őfelségének, az udvarhölgyeinek, a
titkárának és a kedvenc udvaroncainak. De még több száz fogolyból
válogathat. Nem lehet mindenkit kivégezni… Százakat hajóra kell
rakni.
– Megvehetek valakit, akit ismerek? – akarta tudni Johnnie.
Az írnok megrázta a fejét.
– Nem, ez az üzlet nem azoknak a szerencsétleneknek való, akik
vissza szeretnék vásárolni a fivéreiket, az apáikat. – Megvető
mozdulattal a börtön körül hullámzó tömeg felé intett. – Nem az a
cél, hogy a bűnösök kiszabaduljanak, vagy enyhüljön a
szenvedésük, hanem az, hogy a királyi udvar hasznot húzzon az
igazságszolgáltatásból.
– Szeretnék venni úgy tíz foglyot – jelentette ki Johnnie, akit
kísértésbe vitt a jelentős haszon. – Jöjjön el a fogadómba, az Új
Fogadóba ma este hat körül. És közben figyeljen, hátha meglátja
valahol a szolgámat.
– Rabszolga? – tudakolta a másik férfi. – Ha meglátom, fogjam el?
– Nem, nem! – vágta rá Johnnie. – Szabad ember, mint maga vagy
én. De attól tartok, eltévedt. Ha rábukkanna, szóljon neki, hogy
jöjjön el hozzám az Új Fogadóba, vagy tudja meg, hol lakik, hogy
megtaláljam.
A férfi megvonta a vállát. Meglepte, hogy Johnnie mennyi időt
és pénzt pazarol egy érdektelen, barna bőrű szolga felkutatására,
amikor pedig fehér foglyokat is vásárolhatna.
– Akkor hatkor, méltóságos uram – búcsúzott el.
 Sussex, Foulmire, 1685 ősze

Az Avery-hintó ablakán kitekintve jobboldalt látni lehetett a lemenő

napot. A kocsi nagyot zökkenve ráfordult a hosszú, egyenes,
kétoldalt sövénnyel határolt Birdham Straightre, amely a Manhood-
félsziget déli végéhez vezetett. Alinor az utazás alatt sokat
szundikált, de most felébredt, mintha tudná, hogy épp belépnek
álmai földjére. Kinyitotta szürke szemét, és amikor meglátta az
ismerős mezőket, sövényeket, rámosolygott Matthew-ra.
– Ott vagyunk már? – kérdezte Matthew türelmetlenül, akár egy
kisgyerek.
– Majdnem. – A nő úgy hajolt oda az ablakhoz, mintha egy barátot
készülne üdvözölni.
Sugárzó arca arra késztette a fiút, hogy ő is kinézzen, és
eltűnődjön, vajon mi örömtelit találhat a nagyanyja a tarlóra vágott,
alacsonyan fekvő sík mezőkön és a mögöttük húzódó, szelíden
emelkedő, kiszáradt réteken. Főleg az lepte meg, hogy milyen tág a
látóhatár, és milyen világos az égbolt, amely hatalmas üvegtálként
borult föléjük.
– Mintha a végtelenbe nyúlna – mormolta.
– Annak idején úgy gondoltam, hogy sosem kerülök ki innen –
szólalt meg komoran Alys.
Matthew városban nőtt fel, ahol épületek, falak és kémények
vették körül, ezért nem láthatott el messzire. Ezen a tájon a
legmagasabb pontot egy-egy görbe törzsű, széltől meghajlított fa
jelentette – mocsárvidék volt, tengertől tengerig érő ártér. Amikor
kinézett a hintó poros ablakán, mérföldekre ellátott.
– Ott vagyunk már? – tudakolta. – Ez már Foulmire?
Alinor palaszürke szemével felé lesett.
– Már nincs messze. A birtokod Sidleshamnél kezdődik. Az lesz
a következő falu.
– Olyan lapos – jegyezte meg Matthew. – Nem ilyennek képzeltem.
– Igyekezett megfontoltan beszélni, mint egy uradalmát
megszemlélő földbirtokos, de a hangja elárulta, milyen izgatott. A
mostanra ösvénnyé szűkülő út egy öreg kunyhókból álló falucskán
kígyózott át. A házak között volt olyan, amelynek nádfedele szinte
rácsúszott az apró ablakokra, volt, amelyiknek a kertjében
zöldségek nőttek, őszi virágok nyíltak, és volt, amelyiknek a helyét
agyag- és törmelékkupac jelezte.
– Mindjárt odaérünk. – Alinor mélyet lélegzett, hogy
megnyugodjon. – Ott a Malom-tanya és a vízimalom.
Matthew több épületet látott, mögöttük egy magas magtárral.
– Ott dolgoztunk – vetette oda kurtán Alys, és úgy szorította össze
az ajkát, mintha ezen kívül egyetlen szót sem kívánna szólni.
A fiú érezte, hogy a hintó lassít, majd megáll.
– Valami baj van? – hajolt előre, hogy kinézzen az ablakon.
– Ez a Broad Rife – felelte Alinor, mintha valami nagy folyamról
beszélne, nem pedig egy sáros partú, lomha áramlású folyóról.
– Van egy gázló – mondta Alys –, és dagálykor ott a komp. A mi
kompunk volt… Ned bácsikám kompja. De most apály van, így a
hintó áthajthat a sekély vízen. A kocsis valószínűleg épp a gázlót
keresi.
– Ha még nem mosta el a víz. Nagyon régen volt, hogy utoljára
átkeltünk rajta – emlékeztette az anyja.
– Hajnalban… – Alys arcát titkos mosoly derítette fel. – Egy lopott
szekérrel.
– Kiszállok – jutott döntésre Matthew, kinyitotta a hintó ajtaját,
és meg sem várta a lépcsőt, leugrott a földre. Az inasok azonnal
leszálltak a hátsó bakról, amikor észrevették, de aztán
elbizonytalanodtak, mert nem tudták, hogy mihez kezdjenek egy
olyan helyen, ami számukra a semmi közepe volt.
Matthew számára is a semmi közepe volt. A tajtékos lovak egy
fokozatosan lejtő ösvény előtt álltak meg, amely levezetett a
folyómederhez, és eltűnt a szétterülő iszap és a sós vizű tócsák
között. A gázlót jelző vaskos köveket zöld moszat lepte be, és szinte
teljesen elborította a növényi szárak és szalma hordaléka. A víz
mindkét oldalon zátonyokat, nádasokat, lagúnákat, átfolyásokat
alakított ki, amelyekben nyüzsögtek a kiskacsák és gázlómadarak.
Egy gém mozdulatlanul csodálta magát egy mélyebb tócsa
tükrében. A madarak szűnni nem akaró zaját túlharsogta a
levegőben keringő sirályok rikoltozása.
A töltés túloldalán egy ferde tetejű, öreg ház állt, a kert fala felett
áthajolt egy vén szilvafa. A fonott méhkas és a zöldséges ágyás
jelezte, hogy valaki még mindig lakik a házban, egy felakasztott
harang pedig arra emlékeztetett, hogy hívni lehet a kompot – ami
inkább csak egy kötéllel és csigával húzott tutaj volt –, ha a vízszint
túl magas ahhoz, hogy az emberek gyalog keljenek át a gázlón.
Matthew érezte az arcán a lemenő nap melegét, és beszívta a meleg
sár, a rothadó hínár és a sós víz érett szagát. Ekkor kinyílt a révház
ajtaja, kilépett egy férfi, meglátta Matthew-t, és lekapta a kalapját.
– Méltóságos uram! – köszöntötte. – Isten hozta a… a birtokán,
uram. Nagyon örülünk az érkezésének. – Erős sussexi akcentussal
beszélt, olyan lassan és vontatottan, hogy a pergő, londoni
beszédhez szokott fiú alig értette.
– Köszönöm – felelte Matthew, aki nagyon is tudatában volt az
abszurd helyzetnek, hogy ott áll egy iszapfolyó egyik partján, míg a
másikon ott hajlong az egyik bérlője.
– Biztonságban átkelhet, méltóságos uram. Csak mondja meg a
kocsisának, hogy ne térjen le a kövekkel kirakott részről, és máris
átérnek. A lovaknak nem esik semmi bajuk. Hozzá fognak szokni.
Ha a kocsisa akarja, átvezethetem a jószágokat. Hónapok óta nem
járt erre kocsi, egész évben. Azóta nem, hogy a koronázás után
megtartották a királyi szemlét, és idejöttek Londonból
megtekinteni, hogy megvagyunk-e, hogy nem sodort-e el a víz…
Felkacagott, amikor a londoniak dőreségét emlegette, de amikor
a londoni inasok és a Londonban született Matthew értetlenül
meredt rá, úgy tett, mintha csak köhögött volna.
– A szekerek minden szombaton áthajtanak a gázlón a
chichesteri vásárba meg vissza, uram, úgyhogy egyet se féljen. Ha
szeretné, jövök, és átvezetem a lovakat. Örültünk, amikor
meghallottuk, hogy idejön, uram.
A fiú biccentett, aztán a kocsisra nézett.
– Értette, hogy mit mondott?
– Nagyjából – felelte lenézően a férfi.
– Szeretné, ha átvezetné a lovakat?
– Nem, uram. Úgy vélem, egyedül is végig tudom hajtani a
lovaimat egy árkon.
– Akkor hajtsa! – javasolta Matthew, és visszamászott a hintóba.
Az inasok becsukták az ajtót, és felugrottak a hátsó bakra.
Alinor és Alys némán ültek, amíg a hintó óvatosan, lassan haladt
előre, vasabroncsos kerekei meg-megcsúsztak a sárban, a lovak
nekifeszítették a nyakukat a hámnak, hogy a lejtőn is egyenesben
tartsák a kocsit, és a patáik csúszkálva meg-megcsikordultak a
köveken, amikor már felfelé kaptattak a másik oldalon.
Matthew előrehajolt, és leengedte az ablakot, amikor a révész
alázatosan odalépett a hintóhoz.
– Akkor hát minden rendben ment, uram. – Bebámult a kocsiba,
és meghajolt, amikor észrevette a két nőt, akik merőn bámultak
vissza rá. Egyikük sem találta ismerősnek a másikat.
– És maga kicsoda is? – tudakolta Matthew.
A férfi meghajolt.
– Tom Drydale, méltóságos uram. A Rév-ház bérlője. Az ön
bérlője, uram. Én vagyok a révésze, uram.
Matthew arra jutott, hogy nincs semmi mondanivalója az első
bérlőnek, akivel találkozott. A zsebébe nyúlt egy pénzérméért, de
megállt a keze, amikor a nevelőanyja alig láthatóan megrázta a
fejét.
– Köszönöm, Drydale – mondta, és megrántotta a zsinórt, hogy
jelezzen a kocsisnak. A hintó előrelendült, a hajlongó bérlő pedig
hátralépett az ablaktól.
– A földesúr nem fizet az átkelésért – magyarázta Alys. – Ez a te
kompod. A te gázlód. A bérlő fizet neked. Döntsd el, hogyan fogsz
viselkedni vele!
– Ne csukd be az ablakot! – kérte álmodozó hangon Alinor. –
Jólesik ez a szag.
 – Az iszapszag? – nézett rá a fiú.
– Mit gondolsz, miért nevezik a birtokot Foulmire-nak, cudar
lápnak? – tudakolta Alys.
– Azt hittem, a madarak miatt Fowl Mere, vagyis „madármocsár”
– rázta meg a fejét Matthew.
– Nem, a foul szó a bűzre utal, a bűzös sárra – jelentette ki Alys,
és az anyjához fordult. – Hallottál itt valaha egy Drydale nevű
családról?
Alinor vonakodva elkapta a tekintetét az út bal oldalán elterülő
lápról.
– Soha – felelte. – Talán csupa új ember él itt, új név alatt. Hiszen
mi is új néven érkeztünk ide. És újra itt vagyunk.
A hintó döcögve elhaladt a révház mellett.
– Ez volt a házunk – mesélte Alinor a fiúnak. – Az pedig Ned
bácsikád kompja, ami előtte az apánk kompja volt. A családunk
férfiai voltak itt a révészek azóta, hogy a szerzetesek felépítették a
rendházat, a mostani kúriát. És révészek maradtunk, amikor a
szerzeteseket elűzték. – A révházon túl, a kikötőnél álló romos
kunyhóra mutatott: – És az volt az én…
– Az volt a halászkunyhónk – szakította félbe az anyját Alys. – Volt
egy csónakunk, és a kunyhóban tartottuk a hálókat, a rákcsapdákat.
Az apám halász volt.
Alinor nem tiltakozott, csak némán ránézett a lányára. A hintó
meg-megdöccent a sáros ösvény kátyúin. Mindkét nő hallgatott, a
tekintetük az ismerős helyeket kereste az évtizedek óta nem látott
tájon.
Tőlük jobbra egy elvezető árkokkal szabdalt, mélyen fekvő, vízzel
borított sík területet láttak. A vízfelszín ragyogott a síkság pereme
felett járó, lemenő nap fényében. Balra végtelen, alaktalan
sártenger terült el, amelyet átfolyások, megrekedt víz, nádasok
tarkítottak, és itt-ott volt egy-egy kavicsos partszakasz is, amit a víz
alatti áramlás alakított ki. A tengernek a zúgását sem hallották,
olyan messze volt; úgy tűnt, már sosem árad ide vissza, és a sár,
a kavics, a cserjék, a pangó víz széles, a látóhatárig elnyúló sávjai
mindörökre megmaradnak.
 Ekkor váratlan zaj ütötte meg a fülüket: egy hatalmas vízesés
robaja és valami gépezet csikorgása. A hintó megbillent, mert a
lovak ijedtükben megugrottak, a kocsis rákiáltott a megriadt
állatokra, és megrántotta a gyeplőt.
– Az ég szerelmére, ez meg mi? – Matthew elkapta a szíjat, mert
a rázkódó hintó meglódult.
Alys és Alinor egymásba kapaszkodtak, és megpróbáltak az ülés
támláján megtámaszkodni. Aztán a kocsis megfékezte a lovakat, és
ismét a megszokott, nyugodt tempóban haladtak.
Matthew az anyjához fordult.
– A mindenségit, ez meg mi volt? – Amikor hátranézett,
észrevette, hogy egyre több habzó, barnás víz árad az öböl közepén
húzódó mély csatornába.
Alinor arca olyan vértelen volt, mint a vízbe fúltaké.
– Biztonságban vagyunk – fordult hozzá Matthew. – Semmi baj. A
lovak megnyugodtak. De az a zaj! Mi lehetett? Mi az ördög lehetett?
– A vízimalom – válaszolta Alys, és odahajolt az anyjához, hogy
összesimuljon a válluk, mintha így támogatná. – Amikor kinyitják
a malomtó zsilipkapuját, a víz bezubog a malomárokba, és
megforgatja a kereket. Az a zaj… a malmon sebesen átáramló víz
hangja… megforgatja a vízikereket, ami működésbe hozza a
gabonát megőrlő malomkereket… aztán a víz kiömlik az öbölbe. –
A mennydörgésszerű robaj kitörése óta most először pillantott
Alinorra. – Anya, jól vagy?
– Jól vagyok. – A nő halk hangját szinte elnyomta a vízikerék és
a zubogó zaja.
– Micsoda szörnyű lárma! – kiáltott fel Matthew. – Már azt hittem,
itt a vég!
– Hozzá kell szokni – mosolyodott el halványan az anyja.
A hintó végigdöcögött a kátyús úton, majd elmaradt mögöttük az
öböl és a víz robaja, mert dél felé fordult, és attól fogva egy erdős
vidéken haladt. Matthew észrevette, hogy bizonyos részeken
kivágták a fákat, és a tisztásokon szénégető kemence állt,
feltornyozott fahasábokkal.
– Ez pedig a Sealsea-sziget – magyarázta Alys. – Minden a tiéd,
amit az út két oldalán látsz.
Az út bal oldalán egy pattintott, rakott kovakövekből szépen
megépített, alacsony kőfal húzódott, amely szürkén derengett a nap
enyésző fényében. Matthew visszanézett a mögöttük elmaradó
tájra, és megpillantott egy szarvast. Az állat felé fordulva állt az
ösvényen, aztán megrázta fehér farkát, és eltűnt a fák között.
– Szarvas! – rikkantotta a fiú.
– A te szarvasod – erősítette meg az anyja. – Minden vad az
uradalom része.
– Szarvasaim vannak! – kacagott fel Matthew.
A hintó befordult a magas kőkapun, végigzötyögött a hosszú
felhajtón. A kavics meg-megreccsent a kerekek alatt, amikor nagy
ívben bekanyarodott, és megállt egy nagy faajtó előtt.
– Hát itt vagyunk – jelentette ki Alys, és nyugtalanul az anyjára
pillantott. – Újra itt vagyunk.
Alinor a selyemmel bevont üléstámlának dőlt, és a kezét a
nyakára tapasztotta, mintha így akarná elérni, hogy ne kapkodjon
levegő után. Az inasok leugrottak a hátsó bakról, leengedték a
lépcsőt, és kinyitották a hintó ajtaját. Ekkor kitárult a ház
kétszárnyú ajtaja is, és egy férfi lépett ki rajta. Mögötte egy nő jött,
akit két szobalány és négy sötétzöld libériát viselő szolga követett.
A hintó felé fordulva várták, hogy találkozzanak új urukkal.
Matthew szállt ki elsőként, és megpróbált olyan magabiztosan
mosolyogni a szolgákra, mintha hozzá lenne szokva, hogy így él,
hogy előkelő házban lakik, hogy tárt ajtókkal, fehér bóbitás, bókoló
szobalányok sorával várják. Amikor megfordult, hogy lesegítse a
két nőt, észrevette, hogy Alysnak támogatnia kell az anyját, mert
Alinor alig áll a lábán. Azonnal a hintóhoz ugrott, hogy támogassa
a nagyanyját.
– Túlságosan megviselte az utazás? – kérdezte aggódva Alyst.
– Nem az utazás… a visszatérés.
A Priory előtt megálló Alinor megpróbált megnyugodni a
tiszttartóval való találkozás előtt. Hirtelen rátört a rettegés, hogy
ugyanaz a férfi lesz, aki negyven éve elengedte neki a bérleti díjat…
aki tudott a szörnyű szégyenéről, a nyilvános megszégyenítéséről…
aki tanúja volt annak, amikor felment az istálló szénapadlására egy
pestises férfit ápolni, és sugárzóan, a férfi gyermekével a szíve alatt
jött le.
De persze nem Mr. Tudeley volt, hiszen ő már annak idején sem
számított fiatalnak, és évekkel korábban meghalt. A mögötte álló
szakácsnő sem Alinor régi ismerőse volt, de nem ismert rá a
szobalányokra, az istállófiúkra és a kertészekre sem. Amikor
Matthew karjába kapaszkodva belépett a házba, a szolgák
meghajlás vagy bókolás közben elmormolták a nevüket – egyik sem
volt ismerős.
– Az előcsarnok – szólalt meg a tiszttartó, Alinor pedig erőt vett
magán, és úgy követte, mintha sosem járt volna a fényes padlójú
teremben.
Minden annyira megváltozott, hogy nemcsak tettette, de
idegennek is érezte magát. Bárhová nézett, mindent ismerősnek,
ám közben fájdalmasan megváltozottnak is látott. Ugyanolyan volt
a lépcső, ahol Rob, a fia annak idején megállt, hogy megmutassa a
kölcsönkapott öltözékét, ám az előcsarnokot átalakították… És az
emlékeiben élő, eleven tekintetű kisfiú is felnőtt férfi lett, akinek
saját gyereke született. Az elegáns lépcsővel szemben található,
keleti tájolású családi kápolnából ebédlő lett, és ezzel
megszabadították a törvénybe ütköző vallás minden nyomától; a
hajdani oltár helyén magas szekrény állt, benne pazar ezüstnemű.
Sir William kertre néző fegyverszobájából lett a fogadóterem.
Alinor orrát rózsaszirmok illata csapta meg, és hiányolta a szivar és
a fegyverolaj szagát. Sir William már évek óta halott volt, a szobát
pedig rendbe tették, faburkolat került a falakra, gyékény a padlóra,
a takaros kandalló elé pompás török szőnyeget terítettek, amelyen
elegáns, lehajtható asztal állt, körülötte székek. A tiszttartó
bevezette, és teával, borral gyenge sörrel kínálta őket.
Matthew a nagyanyja sápadt arcára pillantott, és vizet meg
forralt bort kért mindannyiuk számára.
– Alinor nagyanya, nem kellene visszavonulnia a szobájába? –
tudakolta. – Nem esne jól, ha lefeküdne és pihenne?
A nő megrázta a fejét.
 – Mindjárt. Még nem tudnék felmenni. Minden megváltozott… de
mintha hazatértem volna… mégis más…
– Nehéz elhinni, hogy az enyém – jegyezte meg a fiú, és kinézett
az ablakon az újonnan telepített rózsakertre, amely mögött egy
gyógynövénykert volt. A gyógynövénykerten túl egy magas fal
húzódott, egy ígéretesnek tűnő kapuval. – Kimegyek körülnézni.
Meg kell mutatnom a kocsisnak az istállót, hogy bevihesse a lovakat
meg a hintót. Talán van saját kocsink is. Az iratokon az állt, hogy
gazdasági szerszámok és az istálló felszerelése.
– Akkor azonnal visszaküldhetnénk az Avery-hintót – bólogatott
Alys. – Nem lenne rá többé szükségünk.
– Senki sem emlékszik már a nevére, amennyiben ettől tartasz –
emlékeztette az anyja. – Ha valaki meglátja a címert, nem fog róla
eszébe jutni a neve. Akkoriban egyébként is máshogy nevezte
magát, és minket sem ismer fel senki. Olyan ez, mint valami álom…
mintha a régi életünk kísértetei lennénk.
– Most ez az életünk – makacskodott Alys. – A régi életünk merült
feledésbe, az hasonlít álomra. És ő az, aki névtelen kísértet.
– Miféle név? – kérdezte Matthew. – És miféle kísértet? Ki nevezte
magát máshogy régebben?
Alinor bólintással jelezte, hogy beszélhet róla, mire Alys így felelt:
– Sir James Avery. Évekkel ezelőtt itt élt, egy másik név alatt.
Hazudott mindannyiunknak. Kém volt.
– Miért?
– Háború volt – magyarázta Alinor. – Titkolnia kellett, hogy
kicsoda, és az egész rossz véget ért.
– Hazudott! – csattant fel Alys.
Alinor a lányára mosolygott.
– Sokan hazudtak – jegyezte meg kedvesen. – A legtöbben
szerelemből. De már mindet elfelejtettük vagy megbocsátottuk.
Matthew-nak pedig semmit sem jelent az egész. – A fiú felé fordult. –
Menj csak, és fedezd fel a birodalmadat! Számodra itt nincs se múlt,
se kísértetek!
Matthew sugárzóan rámosolygott a nagyanyjára, és már indult
is az ajtó felé.
 – El sem tudom hinni. El sem tudom hinni, mekkora szerencsénk
van.
A két nő úgy nézett össze, mintha felidéznék az időt, amikor nem
volt velük a szerencse.
– Szerencsés fiú vagy – jelentette ki Alinor, nem törődve a
babonával, hogy elkiabálja. – És most, hogy itt vagyunk, kezdem azt
hinni, hogy mi is szerencsések vagyunk.
 A windsori kastély, 1685 ősze

Livia a királynéval és udvarhölgyeivel sétálgatott a windsori kastély

északi kertjének nyírt pázsittal borított lankáján, amely egészen a
folyóig nyúlt. A fák lombja már őszi színeket öltött, a megfakult zöld
levelek sárgává, aranyszínűvé változtak, a kertészek
összegereblyézték az élénk borostyánsárga levélhalmokat, a
legényeik pedig talicskára rakták, és elvitték. A tündérmesébe illő
kastély teraszai sorra magasodtak fel mögöttük. A királyné rettegett
a hideg időtől, ezért egy finom bársonystólát terített a vállára.
Mindenki elégedett volt: Monmouth kivégzése megerősítette a
király megkoronázását, az ország a királypártiakat támogatta a
közkedveltebb rivális helyett, a nép fellázadt… és a felkelést
leverték.
Livia könyökkel utat tört magának a királynéhoz.
– A király bebörtönzött lázadókat ajándékoz nekem, én pedig
megosztom önökkel az ajándékát – jelentette ki Mária Beatrix.
A hölgyei azonnal köré gyűltek.
– Ó, felség, kérem! – szólalt meg az egyik. – Pénzre van szükségem,
hogy kifizessem a kártyaadósságomat, mert különben a férjem
visszaküld a vidéki házunkba!
Livia a többiekkel együtt kacagott, és kislányosan tapsikolt, de
tudta, hogy a királyné őt kérés nélkül megjutalmazza.
– „Tauntoni szolgálólánynak” nevezik őket – mesélte Mária
Beatrix. – A király nekem ígérte őket… hogy a hölgyeimnek legyenek
szolgálólányai. Ezek a leányok Monmouth hívei voltak, még zászlót
is hímeztek neki!
– Ostobák. – Livia mindössze ennyit mondott. – Nem végzik ki
őket?
– Ó, nem! Még iskoláslányok! A tanítójukat máglyán kellett volna
megégetni a felségárulás miatt, de meghalt a börtönben…
himlőben…
– Isten útjai kifürkészhetetlenek – bólogatott kegyesen Livia.
– A lányok azonban szerencsére túlélték, és a király nekem adta
őket!
– Nem kaphatnék közülük vagy fél tucatot? – könyörgött
megkapóan a kártyaadósságát emlegető udvarhölgy.
– Mindannyian kapnak egyet-kettőt. Mr. Nipho, a titkárom intézi
a deportálásukat és az eladásukat. Külföldre kerülnek… azt hiszem,
Barbadosra. Mindenről ő gondoskodik.
– Én is! Én is kérek egyet!
– Én is! – kiáltozták a hölgyek.
– Összesen hány ifjú hölgyet deportálnak? – tudakolta Livia.
– Azt hiszem, úgy húszat – felelte hanyagul a királyné.
– És mennyi pénzt hoznak, amikor a rakparton eladják őket?
– Nagy a kereslet az úri szolgálók iránt. Mr. Nipho szerint
egyenként akár húsz fontot is fizethetnek értük.
– Ó, ez mégis olyan szomorú! – jegyezte meg az egyik hölgy. –
Milyen szörnyű, hogy elszakítják őket az otthonuktól!
– Aztán rabszolgaként eladják a kikötőben!
– Tíz év múlva hazatérhetnek! – mutatott rá Mária Beatrix. – Nem
igazi rabszolgaság.
Az egyik udvarhölgy színpadiasan megborzongott.
– Inkább meghalnék, de sosem árulnám el a királyomat.
Livia szigorú tekintettel meredt rá.
– Nem hinném, hogy sokan terveznének árulást most, hogy
megtapasztalták a király kegyelmét. – Aztán belekarolt a
királynéba, és elsétáltak.
– A király több száz foglyot ajándékoz nekem – vallotta be Mária
Beatrix. – Nemcsak a tauntoni szolgálólányokat, de férfiakat is, akik
Monmouth alatt szolgáltak. Egy kisebb vagyon. Teszek róla, hogy ön
is részesüljön belőle.
Livia megszorította a királyné karját.
– Az én legnagyobb jutalmam az, hogy megmenthettem, amikor
más nem volt erre képes.
 Somerset, Taunton, 1685 ősze

A bíró, az írnokok, a szolgák és a többi haszonleső úgy vonultak be a

városba, mintha ellenséges országba érkeznének: minden oldalról
lovasok védték őket, akik a kérvényezőket és gyászoló rokonokat
leszorították az árokba. A várban és a város szabadon maradt
szobáiban szálltak meg. Johnnie is hallotta az érkezésükkel járó
felfordulást, amikor a fogadó társalgójában az ügynökre várt. Nem
foglalhatott le egy különszobát erre a célra; a fogadó minden
helyiségében laktak, és két-három, sőt négy idegennek is osztoznia
kellett egy szobán. Johnnie-nak sikerült egy apró padlásszobát
szereznie, és már így is két személy szállását fizette, mivel
bejelentette, hogy mihelyt megtalálja, a szolgája is csatlakozik
hozzá.
A két férfi behúzódott a társalgó sarkába, ahol az ügynök
beavatta a vállalkozása részleteibe.
– Tehát megveszi a foglyát… Lehet, hogy nő vagy gyerek lesz, nem
garantálhatom, hogy mit kap, egyesével árulják őket, és csak akkor
derül ki, hogy mit vett, amikor kifizette.
– De azért legalább szavatol, hogy egészségesek?
– Ugyan, ki tudja, hogy terjed a himlő? És persze ott a tífusz.
Vannak sebesültek…
– Így is deportálják őket? Akár egészségesek, akár betegek?
A férfi széttárta a karját.
– Nem én hozom a törvényt – jelentette ki fellengzősen. – A
törvény dönti el, hogy bűnösök-e, és hogy felakasztják őket, vagy
Barbadoson töltik le a büntetésüket.
– Szokott-e arra jutni a törvény, hogy ártatlanok? – tudakolta
átlátszóan Johnnie.
– Szinte soha – felelte vígan az ügynök. – Tíz fontért kaphat egy
foglyot, és ki kell fizetnie a szállítás költségét. Amikor megérkeznek
a barbadosi Bridgetownba, az emberem eladja őket tizenöt, esetleg
húsz fontért. Ekkora haszonra nem mondunk nemet, ugye? A
Királyi Afrika Társaság sem keres többet a rabszolgáin, mint ön fog
a megvásárolt foglyokon.
– Ha megvennék… teszem azt tíz foglyot… én szeretném
kiválasztani őket.
A férfi összevonta a szemöldökét.
– Lehetetlen. Több száz foglyon kell túladni, és mire a bíró végez
velük, több ezren lesznek. A vevő nem válogathat az áruban. Ha úgy
adódna, hogy a családjuknak adnám el őket, akik aztán segítenék
őket a szökésben, akkor engem is fellógatnának mellettük a
bitófára. Ez üzleti vállalkozás, uram, nem szöktetés. Egy londoni ifjú
hölgy ezer fontot ajánlott a fivére életéért, de a bíró visszautasította.
Na, egy ilyen bíróban meg lehet bízni!
– Ezer fontot?
– A bíró hintójának a kerekébe kapaszkodott, a szolgáknak
korbáccsal kellett elvernie onnan – mesélte jóleső elégedettséggel
az ügynök. – De megkapta a kegyelmet.
– Az ezer fontért cserébe elengedték a fivérét?
– Nem! Dehogy! Felakasztották, de megúszta a kibelezést és
felnégyelést. Ez volt a kegyelem. Gondolom, a hölgynek megérte,
hogy megkímélhette a fivérét a fájdalomtól. Fiatal fiú volt, William
Hewling.
– Láthatnám a listát azokról, akiket itt helyeznek vád alá? –
kérdezte Johnnie.
Az ügynök elhúzta a száját.
– A dorchesterieket igen. – Benyúlt a zekéjébe, és előhúzott egy
gyűrött paksamétát. A neveket sokszor hibásan jegyezték le,
kihúzták, átjavították, néha pedig kivakarták, és mellé írták:
„belehalt a sebesülésébe” vagy „meghalt”.
– Még mindig nem találtam meg az indián szolgát – jegyezte meg
Johnnie, miközben a tekintete a Ferryman nevet keresve végigfutott
a listán.
– Jutalmat adna érte?
 – Vérdíjat nem, mivel nem szökött rabszolga. Szabad… ööö… férfi.
– De fizetne a megtalálónak? Mint mikor valakinek elkóborol a
lova …
– Esetleg öt fontot – ajánlotta Johnnie.
– Ennyi pénzből kaphatna egy szolgát egy egész évre!
– Nekem ez kell – felelte Johnnie, és elfacsarodott a szíve, amikor
arra gondolt, hogy a lány ebben a veszélyes városban lehet, ahol a
kegyelem ezer fontba kerül, és ez az összeg mindössze annyit ér,
hogy egy húsz évnél fiatalabb legényt nem kibeleznek, hanem
felakasztanak.

Johnnie a közönség számára kinyitott galérián kapott helyet, ahol

olyan sokan voltak, hogy a falhoz préselődött. Az orra elé tartotta
a nagyanyja gyógyfüvekkel teli illatosító labdacsát, és azért
imádkozott, nehogy elkapjon valami betegséget a körülötte ülőktől,
vagy a tífuszt a tárgyalóterem padlóján összezsúfolt, szánalomra
méltó foglyoktól. A főbíró óvatosan elhelyezkedett egy vaskos
párnán. Azt beszélték, annyira kínozza egy kő a lépében, hogy
fájdalmat okoz neki az állás és az ülés is, és hogy kész gyötrelem
volt számára minden hintóban töltött nap, amíg egyik városból a
másikba utazott. Vidéken úgy vélekedtek, hogy túl sok jó embert
küldött pokolra, és a lépbetegség mellé himlőt is kívántak neki.
A törvényszolga kihirdette azon foglyok nevét, akik ártatlannak
vallották magukat. Johnnie meghökkenve látta, hogy csak négyen
lépnek elő.
– Mi a nevük? – követelt választ a bíró az írnokától.
– Abraham Annesley kapitány, a bridgwateri William Cooper,
asztalos, William Gatchill, szabad kisbirtokos Angersleigh-ből és
Simon Hamlyn, pitminsteri szabó, e megye lakója. – Az írnok
elhallgatott, igyekezett felmérni, hogy az impozáns, megemelt
asztal mögött ülő, fölé magasodó bíró mennyire lehet rosszkedvű. –
Taunton polgármestere szólni kíván Simon Hamlyn érdekében.
A bíró fújtatva sóhajtott egyet.
 – Miért?
A taláros, hivatali láncot viselő polgármester odalépett a
pulpitushoz, és komoly arccal mormolt valamit.
– Nem, nem! – harsogta a bíró. – Üljön le, uram! Bizonyítékok
szólnak ellene.
Ekkor kiállt a család által kiválasztott ügyvéd.
– Üljön le, uram, nincs mondanivalója – emelte fel a hangját
Jeffreys. Az ügyészhez fordult: – Van bizonyíték a bűnösségükről?
Mr. Pollexfen némán meglengetett egy vastag köteg papírt, de
nem vette a fáradságot, hogy meg is mutassa az iratokat.
– Nincs idő meghallgatni a folyamodványukat – közölte a bíró az
ügyvéddel és a polgármesterrel. – Arra végképp nincs, hogy mindezt
elolvassuk. Felteszem, nem akarnak éveket tölteni itt? A vádlottak
szinte bizonyosan bűnösök, ezért ez az ítéletem is. – Felemelte a
kalapácsát, és koppantott vele.
– Bíró úr! – szakította félbe a polgármester. – Ismerem ezt az
embert, tisztességes szabó, és bizonyosan ártatlan is. A közelében
sem volt…
– Maga hozta ide, megelőzve az összes többit! – förmedt rá a bíró
a polgármesterre. – Maga hozta elém! Ha ártatlan, akkor magát
terheli a felelősség… a bíróság munkájának akadályozásáért. És
hazudozik! Mennyi hazugság! Hétfőn felakaszthatják, és a vére a
maga fejére száll!
A fogoly térde megroggyant, a mellette álló férfinak kellett
támogatnia.
– Bíró úr! – tiltakozott a polgármester. – Nem akasztathat fel
valakit azért, mert ártatlannak vallja magát!
– Ne! – sikoltotta valaki a galérián. Egy fiatal nő volt, az arca csupa
könny. Egy őr azonnal utat tört felé, és kitaszigálta a teremből.
Mindenki hallotta a nő facipőjének a kopogását, ahogy a férfi
lelökdöste a kőlépcsőn.
A bíró az ügyészhez fordult.
– Ez tán nem a bűnösség bizonyítéka? – szegezte neki a kérdést. –
A kiabálás? A tiszteletlenség a bírósággal szemben? – Sietve feltette
fekete fejfedőjét. – Arra ítélem, hogy felakasszák, majd kibelezzék
és felnégyeljék őket, a testrészeiket pedig tűzzék ki a szülővárosuk
kapujánál és keresztútjainál – hirdette ki. – Mind a négyet. Most
hozzák azokat, akik nem vallották ártatlannak magukat.
Johnnie azt hitte, a jelenlévők tiltakozni fognak, de helyette csak
egy sóhajt hallott, mintha valaki beszívta volna a levegőt. A galérián,
a tárgyalóteremben mindenki a bíróra szegezte a tekintetét, még az
elítéltek is, de nem kiáltott fel senki más.
Olyan emberek álltak bíróság elé, akiknek a reményeit
Westonzoylandnél sárba tiporták, akiknek a jövője Jeffreys bíró
tárgyalótermében semmisült meg, és akiket a sebtében ácsolt
akasztófához vezetnek majd utolsó lépteik. Voltak köztük olyanok,
akik mély meggyőződésből csatlakoztak Monmouthhoz, mások a
győztes oldalon szerettek volna lenni, és voltak olyanok, akik bele
sem gondoltak, csak vele tartottak – ahogy a gyerekek a vásárosok
után iramodnak. Akadtak olyanok is, akiknek nem volt semmi
közük az eseményekhez. Senki sem hitte, hogy a király ilyen gyilkos
bosszút áll a birodalma legszegényebb emberein. Senki sem hitte
volna, hogy Anglia főbírója, az ország első jogtudósa Londonból
egészen Tauntonig utazik, hogy felakasztasson egy szabót.
 Sussex, Foulmire, 1685 ősze

Matthew korán kelt, kiment a gyógyfüves kertbe, és kilépett a zúzott

kőből rakott falba vágott ajtócskán. Egy alacsonyan fekvő kaszálón
találta magát, amelynek a végében egyfajta védőgátat alkotott a
meredeken emelkedő töltés. A töltésen túl lefelé lejtő, kavicsos part
nyúlt a messzeségbe, ezen kívül csak sár, nádas és az öböl
kavicsszigetei.
A réten álló, roggyant kis szénaboglyán látszott, milyen nyirkos
és sós a talaj, de Matthew, a városban nevelkedett fiú megszámolta
a kepéket, és gazdagnak érezte magát: széna a mezőn, gabona a
csűrben, birka a legelőn, hal a tengerben. És ami ennél is fontosabb:
bérleti díjak minden negyedévi határnapon.
Elindult a távolabbi vízelvezető árok felé, amelyen pallót vetettek
át, és észrevette, hogy a hidacskán ott áll a nagyanyja, lengén, akár
egy kísértet, és kelet felé néz, ahol a köd már elpárolgott a felkelő
nap melegétől.
– Alinor nagyanya? Nem hittem volna, hogy ilyen korán
találkozunk.
A nő rámosolygott. Az egyik keze a rozoga korláton pihent, a
másikat a szeméhez emelte, hogy kitekinthessen a kikötő bejárata
felé, ahol az ezüstös tarajú hullámok a dagály érkezését jelezték.
– Ó, régen mindig korán keltem, mert pirkadatkor kezdtük a
munkát. Azt hittem, mindenre pontosan emlékszem, de
elfelejtettem, hogyan… – Az egyre feljebb emelkedő nap felé intett,
amelynek fénye éles árnyékokat rajzolt ki az elvezető árkoknál, és
megcsillant a központi csatorna hullámain. Egy népes madárraj
keringett felettük, a madarak éles hangon rikoltoztak, meglebbenő
szárnyuk a napfényben hol ezüstösnek, hol feketének tűnt.
– Milyen munka miatt keltél olyan korán? Azt hittem, a
családotok a kompon dolgozott.
Alinor rámosolygott.
– Révészek és halászok voltak, de gyűjtögettünk, hurokkal vadat
fogtunk, kertészkedtünk, gyapjút fontunk, és elvállaltunk egy sor
egyéb munkát… mindent, ami adódott, bármit, amiből meg lehetett
élni. Alysszal a Malom-tanyán dolgoztunk… Tegnap ott mentünk el
mellette… És a szigeten élő asszonyok mellett én voltam a bába.
A fiú eddigi életében csak a raktárépületben, a londoni
környezetükben látta a két nőt: ahogy az anyja figyelmesen az üzleti
könyvek fölé hajol, egyetlen pennyt sem pazarol el, esik vagy fúj,
kint van a rakodóparton, kiküldi a szállítmánnyal megpakolt
kocsikat a boltokba, a piacokra, ellenőrzi a hajók kirakodását; és
ahogy a nagyanyja, aki túl törékeny ahhoz, hogy a raktárban
dolgozzon, az emeleti szobájában gyógynövényeket porít, és
párlatokat készít, amelyeket aztán csekély haszonnal adnak el
mindazoknak, akik helybe jönnek értük.
– Akkoriban szegény volt? – kérdezte bátortalanul.
A nő bólintott.
– Koldusszegény. Nemegyszer előfordult, hogy anyád éhesen
feküdt le, ahogy Rob is. Isten bocsássa meg nekem!
– Nem tudtam, hogy ennyire rossz volt.
– Azért jöttünk el innen, hogy senki se tudja meg. És senkinek sem
kell tudnia, hogy mi vagyunk azok, akik visszatértek ide. Amikor
elmentünk, mi voltunk a szegény Reekie család, két megvádolt nő és
Ned, aki képtelen volt elviselni a szégyenünket… És látod, Peachey-
ként érkeztünk vissza… mint a birtok urai.
– Megvádolták? – kérdezte nyugtalanul a fiú. – Mivel vádolták
meg?
Alinor úgy nevetett a ragyogó reggeli napsütésben, mintha a régi
élete csak lidérces álom lett volna, ami a hajnal érkeztével feledésbe
merül.
– Azt mondták, hogy a tündérekkel táncolok, és hogy az anyád
tündéraranyban fizette meg a hozományát. Úgy gondolták, hogy
sellő vagyok, vagy boszorkány. Harmincöt éve történt. Már
mindenki elfelejtette.
 – Tudtam, hogy szegények voltak, de azt nem, hogy megvádolták.
Anyám sosem említette.
Alinor mosolya olyan volt, mint a reggeli fény.
– Hát persze hogy sosem beszéltünk ilyesmiről! Évekkel később,
kisbabaként kerültél hozzánk, és az egész olyan régen, olyan
messze történt. Sosem terveztük, hogy visszatérünk az
otthonunkba, pedig úgy hiányzott, hogy az már fájt.
Matthew-nak most először tűnt fel, hogy a nagyanyja sussexi
tájszólással beszél.
– Senkinek sem árulja el, hogy visszatért? Nincsenek itt barátai?
– Itt ismertem meg a férfit, akit szerettem – vallotta be a nő. –
Elhoztam magammal ide, ezen az ösvényen sétáltunk le, erre a
mezőre. Amikor ma reggel kijöttem, félig elhittem, hogy találkozni
fogunk. Csakhogy már nem az a fiatal nő vagyok, aki akkor voltam,
és az a férfi is olyan távolinak tűnik. Nincs senki más, akit
viszontlátnék. Nem az emberek miatt jöttem vissza… – Alinor az
egyre világosodó látóhatár, a víz szélén, a kis hullámfodrokból ki-
be futkosó madarak felé intett –, hanem a föld, a víz, az ég miatt.
– Az ittenieknek már… nincs kifogásuk? – kérdezte tétován
Matthew. – Már nincs elszámolnivalójuk?
– Azt hiszem, az eltelt harmincöt év alatt a malomköveket is
kicserélték párszor, mert elkoptak. Mindannyian öregebbek
lettünk… téged kivéve, báránykám, mert te olyan üde és olyan friss
vagy… És a múltat el lehet feledni. Most finom ágyneműben alszunk
azon a helyen, ahol hajdan megvetett földfoglalók voltunk. És
mindezt attól a nőtől kaptuk, aki mintha mindig csak bajt hozott
volna ránk. Hát miért ne örülnénk?
A megjegyzése – „miért ne örülnénk?” – hallatán Matthew szíve
mintha felszárnyalt volna, akár a felette V alakban elrepülő,
füttyentő hangokat kiadó vadkacsák.
– Miért is ne? – kiáltott fel, megfogta a nagyanyja kezét, és
megcsókolta. Érezte a vékony bőr alatt a finom csontokat: egy
öregasszony keze volt, de a szorítása erős.
– Ez most már a te földed – mondta a nő. – Vedd el, Matthew, és
légy jó földesura az embereknek, mert egyszer én is közéjük
tartoztam, szegényebb voltam a birtokod legszegényebb bérlőjénél,
egy mélységesen megvetett asszony.
 Somerset, Taunton, 1685 ősze

Johnnie ott ült annak az ötszáz személynek a tárgyalásán, akik

bűnösnek vallották magukat, mert cserébe kegyelmet ígértek nekik.
Látta, hogy a cellák vasrácsa kinyílik, és hallotta, hogy a tömeg
halkan felnyög, amikor belökdösnek ötven botladozó férfit a bíró
elé. Jeffreys bíró arcát fájdalmas grimasz torzította el, miközben
feltornázta magát a díszes székére helyezett vastag párnára.
– Csendet! – parancsolta, pedig senki sem szólt egy szót sem.
– Bűnösnek vallják magukat, bíró úr – jelentette a törvényszéki
írnok, fél szemmel a komor arcot fürkészve.
– Vannak köztük, akiket láttak a lázadókkal együtt menetelni?
– Négyen, bíró úr. – Az írnok átnyújtott egy papírt, amelyen négy
név állt.
– Súlyos felségsértés?
– Hat esetben, bíró úr. Ketten az áruló zöld zászlóját vitték, egy
pedig zöld levelet tűzött a kalapjába.
A galérián halkan felsóhajtottak mindazok, akik még emlékeztek
rá, hogy lobogott a szélben a szabadság zöld zászlaja, és hogy
mindenki a levellerek zöld színébe öltözött.
– Szóval zöld levelet…
– Csak egy levél volt, bíró úr. Mindössze egy levél.
– Van, aki egyházi személyek világi bíróságtól való mentességére
hivatkozik?
– Hárman, bíró úr.
– Elutasítom.
– Igen, bíró úr.
Jeffreys lenézett az előtte álló vádlottakra. Az egyikük, egy
tizenhat év körüli fiú némán sírt, a könnyei átáztatták a gallérját.
– Bűnösnek vallották magukat, és én bűnösnek találom magukat
– közölte velük Jeffreys. – A felségárulás büntetése halál, mégpedig
akasztás, kibelezés és felnégyelés által.
A tárgyalóteremben síri csend támadt.
– Őfelsége azonban kegyes, és elrendelheti, hogy megkíméljük az
életüket. Elrendelheti. Vagy nem. Mindannyiukat halálra ítélem, de
őfelsége jóindulatú uralkodó, és talán megkegyelmez.
A vádlottak halkan, mormogva tiltakoztak. Mindannyian azért
vallották bűnösnek magukat, mert kegyelmet ígértek érte.
Vallomást tettek, és gyanúba keverték egymást, hogy rászolgáljanak
a kegyelemre. A korábbi tárgyalásokról tudták, hogy a bíró
kivégeztette azokat, akik ártatlannak vallották magukat, de arra
nem számítottak, hogy a kegyelmi ígérete ezen a vésztörvényszéken
semmit sem ér.
Jeffreys a kalapáccsal kopogva csendre intette őket.
– Felakasztatom magukat azért, mert félbeszakítottak – jelentette
ki. – Mindannyiuk nevét felküldöm Londonba, és a király majd
eldönti, hogy ki hal meg. A többieket deportálják. Abban a
kegyelemben lesz részük, hogy nem felakasztják, hanem
Barbadosra deportálják őket… A következőket! – kiáltotta oda az
írnoknak. A fiatal fiú kétségbeesetten felzokogott. Egy férfi átölelte
a keskeny vállát, miközben kilökdösték őket a tárgyalásról.
– Bíró úr, elfeledkezett a fejfedőjéről – emlékeztette az írnok
Jeffreyst.
– Mi? Micsoda?
– A fekete fejfedőről. Amivel halálos ítéletet hirdet.
– Á! Igen. Itt van. Akár fel is tehetem, nemde?
Johnnie a nyakát nyújtogatva próbálta szemügyre venni a
következő csapat vádlottat, akiket betereltek a bíróságra.
A tekintete végigpásztázott a lecsüggesztett fejeken, és
megállapodott egy elmocskolódott fehér vászoncsíkon, egy
lehajtott, őszülő fejre tekert kötésen. Igen, Ned bácsikája volt az,
akinek a bal fülét vérfoltos rongydarab fedte. Olyan volt, mint a
többi vádlott, csak kissé ferdén állt, és a fejét is oldalra billentette,
mintha megsebesült volna. De legalább talpon volt, és biztos, hogy
nem süketült meg teljesen, mert felkapta a fejét, amikor a bíró
megkérdezte az írnokot, hogy a foglyok közt vannak-e olyanok, akik
súlyos felségárulás bűnében vétkesek, vagy akik fegyvert fogtak.
– Négyet felfegyverezve, de sebesülten találtak meg, egyet pedig
halottnak hittek a csatatéren – felelte az írnok.
– Miért nem lógatták fel a csatatéren? – bosszankodott a bíró. –
Nem kellett volna idehozni elém.
– Azt hitték, hogy meghalt, bíró úr.
– De akkor miért hozták ide?
Az írnoknak erre nem volt válasza.
– Jobban járt volna, ha meghal. – A bíró szúrós tekintettel meredt
a vádlottakra. Ned nem emelte fel a fejét.
– Súlyos felségsértés? – tudakolta Jeffreys.
– Tízen étellel látták el a lázadókat, és katonákat toboroztak.
A bíró eltolta magától a nevekkel teleírt papírokat, és
megigazította a fekete fejfedőt.
– Mind bűnös. Mindet akasztás általi halálra ítélem. Őfelsége
dönti el, hányan halnak meg, és hányat deportálnak az országból,
hogy külföldön eladják őket.
 Sussex, Foulmire Priory, 1685 ősze

Alys a könyvelést ellenőrizte a tiszttartónál. A szoba a ház előtti

felhajtóra nézett, és elég közel esett a kerti kapuhoz – a földesúr
bérlői mindig ezt használták, amikor a negyedévi határnapon
eljöttek kifizetni a bérleti díjukat. A nő mellett tucatnyi papírlap
hevert, rajtuk fekete tintával írt megjegyzések és számolások. Előtte
toll és tinta a kopott, kerek asztalon, körülötte az üzleti könyvek,
amelyekben fel voltak sorolva a vásárlások, eladások, ajándékok,
tizedek, kölcsönök, a bérlőkkel kötött megállapodások, szerződések
és a bérleti díjak. Mögötte a falon ki volt függesztve Foulmire egy
régi kataszteri térképe, amelyen feltüntették a birtok határát:
áthaladt a Sealsea-sziget erdején, és öt mérfölddel túlnyúlt az öblön.
Alys fanyar mosollyal vette tudomásul, hogy a vízimalom és a
Malom-tanya bérlői kivásárolták magukat az uradalomból. Tehát
nem sétálhat be az urasággal a vízimalom udvarára, ahol annak
idején ő volt a leglenézettebb cseléd, az anyját pedig azzal vádolták,
hogy tündéraranyat használ.
– Sejtettem, hogy itt leszel! – dugta be a fejét az ajtón Alinor, aztán
be is lépett a szobába. – Tudod, milyen gyönyörű az idő odakint?
Matthew-val lesétáltunk a partra, ahol fókákat láttunk! Úgy
üldögéltek egymás mellett, mint az öregemberek a sörházban.
Alys szemügyre vette az anyja arcát.
– Nem fáradtál el?
– Nem. Egyáltalán nem! Úgy érzem, bármeddig el tudnék sétálni.
A levegő olyan friss, és a tengeri szél mintha átfújna rajtam. – Alinor
lepillantott az üzleti könyvekre. – A bérleti díjak? És hány évre
mennek vissza? – Kihúzta az asztal egyik fiókját. Mindegyik fiókon
betű jelezte, hogy mit tartalmaz, így a tiszttartónak csak körbe
kellett forgatnia az asztalt, és maga elé húzhatta a megfelelő fiókot.
– Emlékszem, amikor ez előtt az asztal előtt álltam, és haladékot
kértem a bérleti díj megfizetésére.
– Nem te voltál az egyetlen – morogta Alys. – És semmi sem
változott. A bérlők fele többéves lemaradásban van.
– Ebből a földből nem könnyű hasznot kihúzni – bólintott az
anyja. – Nyáron csontszáraz, télen vizes. De miért ellenőrzöd a
könyvelést?
– Matthew azt mondta, megnézhetem, és jól is tettem. Kell valaki,
aki rendbe rakja az ügyeket. A tiszttartó eladogatja a fát az erdőből,
a termést a földekről. Matthew azt mondta, hogy elbocsáthatom. És
mit gondolsz, ki vette meg a Malom-tanyát?
– Ki? – kérdezte Alinor, és ide-oda mozgatta az asztalt, figyelve,
hogyan forog.
– Stoney-ék!
Az anyja mozdulatlanná dermedt.
– A fér…?
– Bizony! – nevetett fel Alys. – Ki hitte volna? A férjem, aki az
esküvő és a lagzi között elhagyott. Nyilván halottnak nyilváníttatott,
és elvette azt a lányt a malomból… Hogy is hívták?
– Jane Miller – felelte Alinor. Mindketten tudták, hogy Alys
pontosan emlékszik a lányra. Jane-re, aki irigyelte Alys szőke
szépségét. Jane-re, aki magának akarta Richard Stoney-t. Jane-re,
aki végül azzal szerezte meg a fiút, hogy annyi pénzt vitt magával
a házasságba, amiből az megvehette a Malom-tanyát, a vízimalmot,
a magtárat, a rakodópartot, és olyan biztos, hétköznapi életet ígért
neki, amit az első, szökevény felesége megvetett volna. – Hogy
tudták kivásárolni az uradalomtól?
– A malom jó pénzt hozott, csak minket fizettek szűkmarkúan.
Hát így.
– Biztos úgy érzik, szinte már földesurak!
– Nekünk is van egy rakodópartunk! – csattant fel Alys, akiben
azonnal feléledt a versengés vágya. Az anyja elnevette magát.
– De Alys, a nevelt fiunk a birtok ura! Igazán nem kellene
sajnálnunk tőlük azt, hogy előbbre jutottak!
– Azt nem is sajnálom. De istenem, Stoney anyja, az a gonosz
vénség mennyire örülhetett, hogy eltűntem!
– Sosem tudták meg, hová mentünk, és sosem fogják megtudni,
hogy visszatértünk – emlékeztette az anyja. – Halottnak hisznek
minket, és ennyiben is hagyjuk a dolgot.
– Biztos vannak rólunk szóló történetek – jósolgatta Alys. – Arról,
hogy váratlanul füstfelhő kerekedett, és mire eloszlott, már nem
voltunk ott!
– Vagy elmosott a tenger – mosolyodott el Alice. – Mint a
házacskám jó részét. Elmosott a tenger, és elfeledkeztek rólunk.
 Somerset, Taunton, 1685 ősze

Úgy tűnt, Tauntonban mindenki a vásártéren gyűlt össze, ahol két

vasketrec lógott: az egyikben az ártatlan szabó élettelen teste, a
másikban Monmouth kapitánya, aki nem tanúsított megbánást.
Még mindig állt a vesztőhely: aznap egy újabbat készültek kivégezni
a halálra ítélt foglyok közül. A vásárteret kénes szag töltötte be: a
száraz aljnövényzetből rakott tüzeken szurkot melegítettek, hogy
azzal tartósítsák az elrettentés céljából kitűzött testrészeket.
Jeffreys bíró már elhagyta a várost, és Windsorba utazott, hogy
jelentse a királynak, milyen remek munkát végzett a Monmouth-
lázadás hátországában, és hogy a vésztörvényszék – mint valami
gyilkos hajlamú utazó mutatványos – átköltözött a nyugati
országrész más városaiba.
A tauntoni kikiáltó fellépett a vesztőhely lépcsőjére, hogy a
tömegben mindenki láthassa, és a vásártér legtávolabbi csücskében
is hallhassák. A nekikeseredett képű polgármester mellette állt.
– Közhírré tétetik – kurjantotta a kikiáltó –, hogy a következő
személyek nemeshez méltó módon, lefejezés által végeztetnek ki! –
Felolvasott egy néhány névből álló listát.
Johnnie körbement, hogy közelebb legyen a vesztőhelyhez, és
jobban hallja, mit olvas fel a férfi.
– A következő személyekre akasztás, kibelezés és felnégyelés
általi halál vár Tauntonban vagy a saját városaikban, falvaikban,
mihelyt alkalmassá válik.
Az összegyűltek dermedt csendben várták, hogy felolvassa
tizennyolc helyi lakos nevét.
– A következő személyek pedig elnyerték a király kegyes és
nagyvonalú bocsánatát, ezért mint szolgákat, a gyarmatokra
deportálják őket tíz évre.
 A kikiáltó a vesztőhely oszlopához szögezte a listát,
szertartásosan meghajolt a polgármester felé, majd távozott.
Johnnie utat tört a tömegben, hogy elolvashassa a halálraítéltek
listáját. Nem szerepelt rajta a nagybátyja neve. Az elítéltek rokonai
is odagyűltek, mindenki lökdösődött, de Johnnie-nak sikerült
gyorsan végigfutnia a deportálásra ítéltek névsorán, míg végül
ráakadt: elmaszatolva, alig kivehetően, de ott volt Ned Ferryman
neve.
Az első gondolata az volt, hogy akkor most hazamehet, és
megviheti a családnak a szörnyű hírt: Nednek ismét el kell hagynia
Angliát, és ezúttal biztos, hogy messze földön, száműzetésben hal
meg. Tíz év szolgaként töltött év Barbadoson éppoly biztosan végez
vele, mint a hóhér a tauntoni vásártéren. Johnnie kutatása és Ned
kalandjai egyaránt véget értek.
Megfordult, hogy visszatérjen a fogadójába. Utat tört magának a
tömegben, ügyet sem vetve a „Segítsen rajtam, uram, mentsen meg
egy foglyot!” kiáltásokra, amikor egyszer csak könnyed érintést
érzett az ujjain. Mintha valaki megfogta volna a kezét. Hátranézett,
de csak egy vörösesbarna köntöst és egy szürke kendőt látott, a nő
arcát eltakarta a napvédő főkötő széles karimája és a két oldalsó
szárnya.
– Nem segíthetek – reccsent rá nyersen a férfi, de a nő felemelte a
fejét, hogy megmutassa az arcát a főkötő pereme alatt. Rowan volt
az.
Johnnie a legszívesebben a lány fejére borította volna a zekéjét,
hogy elrejtse mindenki elől, aki esetleg felismerheti. Hiszen
biztosan feltűnt másnak is a magas járomcsont, a sötét szempár. El
akarta vonszolni a vásártérről, hogy Rowan ne lássa, mennyire
összecsipkedték a varjak a vasketrecben közszemlére tett szabó
arcát, és hogy a kapitánynak már a koponyája is kilátszik. De aztán
feltűnt neki, milyen higgadt a pillantása, és rádöbbent, hogy a lány
képes lenne rezzenéstelenül elhaladni a borzalmak mellett.
Alaposabban szemügyre vette Rowant, aki valami varázslattal
szinte észrevétlenné tette magát. Még egy olyan személy sem figyelt
volna fel rá, aki pedig szerette, és épp őt kereste. Ebben a tömegben
bárki szegény teremtésnek nézte volna, a ruhája kopott volt, az arca
barna, akár egy parasztlányé. Akár mindennap elsétálhatott volna
Johnnie mellett, ő nem ismerte volna fel. Még a járása is
megváltozott: csoszogott a túl nagy csizmában, meggörnyedt,
mintha ahhoz szokott volna, hogy a fejőlányok teherhordó igáját
viszi a vállán, a fejét pedig lehajtotta, mint a többi tauntoni nő, mint
egy bánattól megviselt asszony.
– Gyere velem! – Johnnie alig tudta kinyögni a szavakat.
A fogadójához vezette a lányt, beléptek, és úgy sikerült felmenniük
az emeleti szobájába, hogy a fogadós nem vette észre őket, mert épp
egy újabb hordó sört ütött csapra a pincében.
Johnnie becsukta az ajtót, és Rowan felé fordult.
– Hetek óta kereslek.
Mihelyt kettesben voltak, a lány ismét önmaga lett: felszegte az
állát, és a férfi szemébe nézett.
– Rajta van Ned a halálraítéltek listáján?
– A hadsereggel voltál, Rowan? Láthatott valaki a hadsereggel?
– Halál vár rá?
Johnnie megértette, hogy amíg nem ad választ a kérdésre, addig
nem beszélhetnek semmi másról.
– Nem. Deportálják. A hadsereggel voltál?
– Nem tudna királyi kegyelmet szerezni neki? Nem
deportálhatják.
– Látott valaki Neddel?
A lány csak legyintett.
– A szolgalegénye voltam. Ebben az öltözékben senki sem
ismerne fel. Mihelyt kiszabadítjuk, orvoshoz kell vinni. Fejen találta
egy ágyúgolyó, órákon át úgy hevert, mintha meghalt volna.
– Csak nem csatában voltál? – szörnyedt el a férfi. – Ned képes
volt magával vinni a csatába?
– Úgy hevert, mintha meghalt volna – ismételte meg Rowan. –
Amikor pedig magához tért, nem tudtam elvinni onnan.
Megkegyelmeznek neki, ha maga elmondja, hogy milyen súlyos
sérülést szenvedett? Szól az érdekében? Van elég pénze a
vesztegetéshez?
 – A bírót nem lehet megvesztegetni.
A lány megragadta a zekéjét.
– Nem, ő már elment. A foglárokat kell megkenni. Nem
deportálhatják, abba belepusztulna.
– Nem vesztegethetem meg a foglárokat. Nem szeghetem meg a
törvényt!
– Akkor minek jött ide?
– Érted jöttem!
Rowan megdöbbenésében elhallgatott. Johnnie ráeszmélt, hogy
felemelte a hangját. A földszinti ivóban és a társalgóban továbbra
is nagy volt a lárma.
A férfi megfogta a lány kezét, és megpróbálta magához húzni.
Most látta először női ruhában, és ez arra emlékeztette, hogy Rowan
is nő. Védelemre van szüksége, férjre van szüksége, otthonra van
szüksége. Már nem az a másik világból érkezett, különös teremtés,
aki az első találkozásuk idején volt. Most csak egy szegény nő, aki
piszkos főkötőt és szoknyát visel. És bánkódik. Jól látta, milyen
nyugtalan az arca, és mennyivel soványabb. Elöntötte az öröm,
hogy elragadhatja a lányt erről a borzalmas helyről, megmentheti
ettől a tragédiától, és hazaviheti.
Rowan azonban nem omlott a karjába. A teste kissé megfeszült,
mintha harcra vagy menekülésre készülne. A férfi észrevette, hogy
a sötét szempár összeszűkül, felméri a szobát, az ablakhoz vezető
utat, a becsukott, ám nem kulcsra nem zárt ajtót a háta mögött, a
zsámolyt, amit fegyverként használhat, a kancsó vizet, amit az
arcába loccsanthat.
– Érted jöttem. – Johnnie elengedte a lányt, és intett, hogy üljön
a zsámolyra. Ő maga az ágy szélére ereszkedett le, és igyekezett
higgadtnak tűnni, pedig a szíve vadul kalapált. – Őszintén mondom!
A nagyanyám, Alinor küldött, mert megálmodta, hogy Ned
megsebesült. Azért jöttem, hogy megmentselek mindkettőtöket.
Nedért már semmit sem tehetek, úgyhogy téged viszlek vissza
Londonba. Ő is ezt akarta volna.
Rowan úgy ült a zsámoly szélén, mintha készen állna arra, hogy
felpattanjon és elszaladjon.
 – Hogy élted túl? – faggatta a férfi. – Lefogytál. Hol voltál heteken
át?
– Sok helyen – vont vállat a lány.
– Hol szerezted ezt a ruhát?
– Loptam.
Johnnie megriadt.
– Rowan, az ég szerelmére! Egy ing ellopásáért éppúgy
deportálhatnak, mint a lázadókat!
– Ugyanarra a hajóra kerülnék, mint Ned?
– Dehogy!
A lányt így már cseppet sem érdekelte Johnnie intése.
– Kimegyünk a főutcára, és keresünk egy varrónőt, aki jobb ruhát
készít neked – jelentette ki a férfi. – És egy csizmadiát.
– Van rá pénze?
Johnnie Rowanra mosolygott.
– Van rá pénzem – nyugtatta meg. – Tehetős ember vagyok, az
összeg számodra soknak tűnhet. Az egészet rád költöm. – Felállt az
ágyról, és a karját nyújtotta a lánynak. – Karolj belém! – biztatta. –
Azt mondtam, hogy a húgom vagy. Ezért így sétálunk.
Elöntötte a védelmező szeretet érzése, amikor Rowan megfogta
a karját, és lementek a földszintre, onnan pedig kiléptek a délutáni
napfénybe.
– Boldoggá foglak tenni – ígérte a férfi.
– Az embert nem lehet boldoggá tenni – felelte a lány. – Az ilyesmi
nem egyszerűen csak megtörténik? Vagy esetleg nem történik meg.
 Sussex, Foulmire Priory, 1685 ősze

– Ideje lenne visszatérnem a Lincoln’s Innbe – szólalt meg Matthew,

miközben az anyjával és a nagyanyjával egyszerű vacsoráját
fogyasztotta a Priory elegáns ebédlőjében. – Nem maradhatok túl
sokáig távol, minden félévben jelen kell lennem egy bizonyos
számú kollégiumi díszvacsorán, és találkoznom kell a
nobildonnával is.
– Nekem is vissza kell mennem a rakodópartra – bólogatott Alys. –
Shore kapitány ebben a hónapban érkezik vissza, és magával hozza
Gabrielle-t és Miát. Ott kell lennem, amikor megjönnek. No, anya,
mit gondolsz? Dédunokáid vannak! Nem érzed tőle öregnek
magadat?
Alinor csak mosolygott, de nem válaszolt.
– Induljunk holnapután? – tette fel a kérdést a fiú. – Tudatom a
kocsissal, hogy készen állunk visszatérni Londonba, és
visszaküldhetjük Sir Jamesnek a hintót.
Mindketten Alinor felé fordultak.
– Igen, ideje, hogy hazamenjetek – értett egyet velük. – Én
azonban arra gondoltam, hogy itt maradnék. – Elmosolyodott,
amikor észrevette, hogy azonnal tiltakoznának. – Tudom! Tudom,
azt szeretnétek, ha veletek tartanék, de én szívesebben maradnék.
– És ki fog gondoskodni rólad? – szegezte neki a kérdést a lánya.
– Mi van, ha megbetegszel?
– Nem betegszem meg. Te magad is láthattad, hogy
megerősödtem. Itt levegőhöz jutok, és el tudom hagyni a házat.
Mindennap sétáltam, és jól érzem magam. Alys, tudom, hogy
aggódsz miattam. De itt boldog vagyok. Hazajöttem.
– Természetesen maradhatsz – mondta Matthew. – És hamarosan
én is visszatérek. De… – Itt a nevelőanyjára pillantott.
 – Meddig? – követelt választ Alys.
– Nem sokáig – felelte az anyja. – Talán csak télig. Nem szeretném,
ha az áradás vagy a hófúvások miatt nem mozdulhatnék ki! De talán
decemberig?
– Az még jó pár hónap! Ki gondoskodna rólad?
– Több mint elegen vannak. A szakács jó asszony, és Lizzie
szobalány is az – válaszolta Alinor. – Majd azt eszem, amit
maguknak főznek… de az ebédlőben szolgálják fel – tette hozzá,
amikor látta, milyen rosszallóan mered rá a lánya. – Nem felejtem
el, hogy Matthew az uraság! Kitakaríthatnám, rendbe tehetném a
gyógyfüves kamrát, a főzdét, még a tél beállta előtt
kigyomlálhatnám a gyógynövénykertet. – A lányáról a fiúra siklott
a tekintete. – Átnézhetném a vászonneműt, kitisztíttathatnám a
kéményeket, a bútorok huzatát, hogy minden rendben legyen, mire
legközelebb idelátogatsz. Nem árt, ha lakik itt valaki közülünk.
– Nem leszel magányos? – kérdezte Matthew.
Az idős nő ragyogó mosollyal nézett vissza rá.
– Kedvesem, ezeken az ösvényeken velem sétál mindenki, akit
valaha szerettem. Mindig velem vannak.
– Rá gondolsz – jegyezte meg epésen Alys.
– Nem rá – felelte higgadtan az anyja. – De gondolkodom róla, és
hogy ifjú korunkban szerettük egymást. Ahogy rólad és Robról is,
amikor kisgyermekek voltatok, és anyámról, amikor még fiatal volt.
A múlton gondolkodom, és olyan érzés, mintha itt lenne, a jelenben.
Mintha az a lány lennék, aki akkor voltam. Ez boldogsággal tölt el.
– Látom, hogy jót tesz neked – ismerte el vonakodva Alys.
– Így van, jót tesz – bólintott pajkos mosollyal az anyja. – És
mindenképpen maradnék, úgyhogy ne vágj ilyen búvalbélelt képet.
Matthew kis híján nevetésben tört ki a nagyanyja pimaszkodása
hallatán, aztán a nevelőanyjához fordult:
– Újra fiatal lány lett – jelentette ki. – Legközelebb megcibálja a
hajfonatodat. Hagynunk kell, hadd tegye, amit szeretne.
 Somerset, Taunton, 1685 ősze

Johnnie azonnal Londonba akarta vinni Rowant, de a lány nem volt

hajlandó elhagyni a várost, amíg Ned a tauntoni vár börtönében
van.
– Érted jöttem ide, nem Ned bácsikámért – közölte a férfi reggel,
miután az éjszakát lázasan vágyakozva töltötte Rowan mellett az
ágyban, és össze kellett kulcsolnia a kezét, nehogy magához húzza.
Így csak hallgatta halk, egyenletes lélegzését.
Rowan már felvette a szoknyát a vászoning fölé, amiben aludt, és
épp megkötötte a derekánál.
– Tudom, már mondta – bólintott, és eligazgatta a haját a sapkája
alatt. Johnnie látta, hogy a fürtjei már majdnem a válláig érnek. Egy
pillanatra elképzelte, hogy megérinti, és szinte érezte a súlyát, a
selymes tapintását. Aztán a lány mélyen a homlokába húzta a
rusnya főkötőt, és a lehetőség elillant.
– Képtelen lettem volna elviselni a gondolatot, hogy veszélyben
vagy – folytatta a férfi.
A lány felhúzta az új cipőt, amit Johnnie vett neki, és elkezdte
befűzni.
– Rowan… azt akarom, hogy légy az enyém. Feleségül veszlek. –
Johnnie hatalmasat nyelt, amikor átvillant az agyán, mennyire
felbőszülne az anyja, ha tudná, hogy megkérte egy szökevény
szolgálólány kezét. – Azt akarom, hogy légy a feleségem.
A lány hallgatott. A férfinak fogalma sem volt, mi járhat a fejében.
– Tudom, nem ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy ilyesmiről
beszéljek…
– Nem… nem… Tudom, hogy maguk szeretnek beszélni…
– Még sosem ismertem hozzád foghatót. Felajánlom neked a
védelmet, amit a nevem jelent. Nézd csak, ruhákat vettem neked,
és gondoskodtam a szállásodról… mintha máris a férjed lennék.
Mondd, hogy hozzám jössz, és még délelőtt elindulunk Londonba.
– Anélkül, hogy kiszabadítanánk Ned Ferrymant?
– Tudom, a bácsikám jó volt hozzád. De már megfizetted neki
minden adósságodat. És Rowan… Ned bűnös! Igazságos ítéletben
részesült. Nem menthetjük meg.
Nem tudott kiigazodni a felé forduló, kifejezéstelen arcon.
– Nem lehetek szabad, amíg Ned nem szabad – jelentette ki a lány.
– Ha beleegyezem, hogy feleségül menjek magához, akkor segít
nekem megmenteni Ned Ferrymant?
– A halála felszabadítana? – kérdezte a férfi, mert tudta, hogy erre
van a legtöbb esély.
Rowan meg sem rezzent Ned halálának említésétől, ezért Johnnie
megnyugodott, hogy a lány semmit sem érez a nagybátyja iránt,
mindössze a túlzott felelősségtudat, a vademberek holmi babonája
vezérli.
– A halála is felszabadítana – felelte ünnepélyesen Rowan.
– Akkor már most szabad vagy – magyarázta tapintatosan a férfi.
– Kedvesem, Ned Barbadoson egy éven belül meghal. Ott túl nagy
a forróság ahhoz, hogy egy idős ember a földeken dolgozzon. A
munka gyötrelmes, nem fogja túlélni. Valószínűleg már a hajóúton
meghal. Nagyon-nagyon sajnálom, de ez az igazság. Már most
meggyászolhatod.
Megfogta a lány kezét – jéghideg volt –, és megérezte benne azt
az ismerős feszültséget.
– Ennél többet nem tehetsz érte – vigasztalta. – Én sem tehetek
többet. Megpróbálkoztunk mindennel, ami elvárható volt tőlünk.
Írhatok Barbadosra az urának, aki megveszi, és közbenjárhatok az
érdekében. Megkérhetjük, hogy könnyebb munkát adjon neki. Meg
is tesszük. Házaspárként ez lesz az első közös cselekedetünk. – A
lány nagyra tágult szemébe nézett. – És meg fogod tanulni, hogy
amikor a kezedet fogom, ne úgy viselkedj, mint aki menekülni
készül!
Ezt tréfás megjegyzésnek szánta, de aztán érezte, hogy Rowan
megszorítja az ujjait, és látta, hogy megpróbál elmosolyodni. Alig
hitte el, amikor a lány a kezébe csúsztatta a kezét, és megértette,
hogy ez a beleegyezését jelenti.
– Jól van – suttogta, mintha egy félénk állatkát nyugtatna meg. –
Így már jobb. Jól van… jól van.

Rowan megkérdezte, hogy elsétálhatnának-e délután a várhoz, és

amikor meglátták, hogy sok család csodáért imádkozva virrasztást
tart a külső vártoronynál, Johnnie arra gondolt, hogy a lány talán
ebből megérti, hogy nincs mit tenni.
– Bent vannak? – fordult Rowan egy asszonyhoz, aki a kapu
boltíve felé bámult.
– A börtönben tartják őket, a cellák a tárgyalóterem alatt vannak
– felelte elkeseredetten a nő, és továbbra sem vette le a tekintetét a
kőből rakott boltívről. – A kapunál szokták felterelni őket a
szekérre, amivel a kikötőbe mennek. Bilincsben, mint a rabszolgák.
A férjem épp az őrházban van, a kocsira vár. Remélem, egy
pillanatra megláthatom, amikor elhalad előttem.
– Nem engedik, hogy elbúcsúzzanak?
– Nem! – rázta meg a fejét az asszony. – A boltív alatt rakják őket
szekérre, és nem állnak meg, csak elhajtanak előttünk. Az őrök
körülveszik a rabokat. De ha a férjem felnéz, akkor észrevesz. Tudni
fogja, hogy várok rá.
– Hány őr van? – tudakolta a lány.
– Több tucat. Amikor elindulnak a szekerek, kiszaladnak a
várból, és leszorítanak minket az útról, nehogy ételt vagy pénzt
adhassunk a foglyoknak.
– Gyere, Rowan! – szólalt meg halkan Johnnie. – Itt már semmit
sem tehetünk.
A lány az asszonyra mosolygott.
– Isten áldása kísérje – köszönt el tőle. – És a férjét is.
Johnnie elhúzta onnan.
– Menjünk vissza a fogadóba! – javasolta. – Nem segíthetünk
Neden.
 Ekkor feltűnt neki Rowan eltökélt pillantása – mint amikor egy
férfi valami kétségbeesett vállalkozásra készül. Még sosem látta,
hogy így szegné fel az állát – nem olyan volt, mint egy szép lány,
hanem mint egy harcos, aki az utolsó összecsapásra készül.
– Rowan, ne nézz így…
– Adna pénzt, hogy megvesztegessem az őrt? Csak látni akarom
Nedet.
– Nem – jutott döntésre a férfi. – Nem kockáztatom miatta az
életemet, és neked sem engedem meg, hogy kockáztasd a magadét.
Rowan sötét, egyenes tekintettel bámult rá.
– Még a szerelmemért sem tennéd meg, Johnnie?
A férfi elérzékenyült attól, hogy a lány most először szólította
ilyen bizalmasan, a keresztnevén, hogy a szemébe nézett, hogy
hozzá fordult segítségért. De tudta, mi a dolga.
– Nem – jelentette ki határozottan. – Bármit megtennék érted, de
nem sodorlak veszélybe.
Vitára számított, de Rowan csak halkan sóhajtott, mintha feladta
volna, bólintott, és úgy karolt belé, mintha máris házaspár
lennének. Visszakísérte a fogadóba, félretolta az útjukba kerülő
embereket, aztán segített neki felmenni a lépcsőkön. Melegség
öntötte el attól, hogy a lány fogja a kezét, hogy rá támaszkodik…
hogy ő az, aki vezetheti, irányíthatja, védelmezheti, most és az
életük hátralévő részében.
– Megrendelem a vacsorát – szólalt meg a fogadó ajtajában. – Te
pihenj a szobámban, amíg lovat bérlek, és holnap elindulunk
Londonba. Biztos elfáradtál.
Rowan lehajtotta a fejét, amit Johnnie beleegyezésnek vett.
Miközben felkísérte a szobába, valami új keletű büszkeség fogta el,
hogy az udvarlásával megszerezte a szívét, és hogy a lány
kalandjának vége.
Megkereste Taunton legnagyobb béristállóját, és beszélt a
lovásszal.
– Egy erős ló kellene, amin ketten ülhetnek – mondta, és
belepirult a gondolatba, hogy Rowan mögötte ül majd, és a két
karjával átfogja a derekát. – Kell egy könnyű, női nyereg is, ha van.
 A férfi válasza csüggesztő volt:
– Szinte az összes lovunkat elvitték. Sokan vannak a városban,
akiknek összetört a szívük, és hazaindulnak, hogy otthon
gyászoljanak. De van egy megbízható, öreg lovam, amire ketten is
felülhetnek.
– Londonba megyek. Hol tudok lovat váltani?
– Bathban. Menjen a Kék Vadkanba, ott könnyen kap lovat, és
engem is ismernek. Vissza fogják juttatni hozzám a jószágot.
Johnnie a zsebéhez nyúlt, kigombolta a hajtókáját, és elő akarta
húzni az erszényét.
– Máris… máris… – Végigtapogatta a mély zsebet. Üres volt. –
Szent ég! – kiáltotta. – Kiraboltak!
– Kirabolták?
– Nem tudok fizetni. Minden pénzem az erszényemben volt, az
pedig a zsebemben.
– Keresse a többi zsebében!
De Johnnie már a többi hajtókával lezárt zsebében kotorászott,
és végigtapogatta az övét, a nadrágját is.
– Mindig a jobb oldali zsebemben tartom. De nézze, nincs ott
semmi!
– Tudja, hogy mikor volt meg utoljára?
Johnnie tétován felidézte, hogy Rowan belekarolt, amikor
felmentek a fogadó kőlépcsőjén, és hozzásimult, amikor beléptek
az ajtón. A lány keze a karján pihent, a jobb karján, közvetlenül a
zsebe mellett. Magához húzta, hogy egy pillanatra élvezhesse a
közelségét…
– A pénz nem veszett el. Kiraboltak – ismételte meg.
– Valaki a tömegben?
– Valaki a tömegben – vágta rá Johnnie.
– Istenem! Micsoda időket élünk! Az ember azt hinné, hogy
amikor minden sarkon áll egy vesztőhely, és minden kapura ki van
tűzve egy rothadó láb, a tolvajok is megváltoznak.
– Az ember azt hinné – mormolta Johnnie. Fagyos nyomorúság
áradt szét benne.
– Menjen az elöljáróságra! Nem mintha nem lenne épp elég
dolguk.
– Igen – felelte fásultan a férfi.
– Hogy fizeti ki a szobáját a fogadóban?
– Van néhány holmim… Meg kell kérnem őket, hogy fogadják el
fizetségképpen a fehérneműmet… És van egy órám, el kell
zálogosítanom.
Johnnie hirtelen rádöbbent, milyen nyomorúságos is, ha az
embernek nincs pénze, és az anyjára gondolt, aki megszállottan
ügyelt arra, hogy a raktár mindig hasznot hozzon, és mindig legyen
pénz a ládikában. Újra átérezte a gyerekkori félelmet a
szegénységtől, a rossz érzést, hogy pénz nélkül semmire sem megy…
és most nem volt pénze. De még ennél is szörnyűbb volt a tudat,
hogy Rowan rabolta ki.
– Valakinek kezeskednie kell magáért. Van a városban olyan
barátja, aki szót emel maga mellett? Valami ismerőse? Útitársa?
Johnnie megrázta a fejét.
– Nincs barátom ebben a városban – mondta elkeseredetten, mert
tudta, hogy Rowan eltűnt. – Egyedül vagyok. Teljesen egyedül.
 Sussex, Foulmire, 1685 ősze

Alinor kinyitotta a zúzott kőből rakott falba vágott ajtót, aztán

gondosan behúzta maga mögött. Az előtte elterülő réten már
összegyűjtötték a kepéket, a szénát ormótlan boglyába rakták, a
meredező tarló szárazon recsegett a cipőtalpa alatt. A tengeri töltés
felé tartó ösvényen indult el, és közben azon tűnődött, hogy olyan,
mintha az időn is átkelne, nem csak a rét füvén. Évekkel ezelőtt ezen
az ajtón szaladt át, hogy megkeresse a férfit, akit szeretett, és
megmondja neki, hogy biztonságban van; az életét kockáztatta,
hogy menedéket találjon neki. James arról beszélt, nem hitte volna,
hogy ilyen nőre akadhat ezen a helyen, ő pedig sosem tudta, hogyan
is értette. Kincsként őrizgette a férfi szerelmes szavait, újra meg újra
elismételte őket magában, de sosem kérdezte meg, pontosan mire
is gondolt.
Elmosolyodott. Itt másztak fel együtt a töltésre, és James ezen az
ösvényen szaladt le, amikor a sötétben eljött, hogy meglátogassa.
Balra – túl messze ahhoz, hogy elsétáljon odáig – volt a kanyargó
ösvény, amely a tölgyfa lecsüggő ágai alatt elhaladva az ő kis
kunyhójukhoz vezetett, ami alig volt több holmi fészernél. Előtte
egy móló nyúlt a Broad Rife-ba, amelynek a végén ott ringatózott a
csónakjuk. Elmentek halászni. Tüzet gyújtottak. A férfit elbűvölte,
és Alinor életében először érezte, hogy valaki kívánatosnak tartja.
Életében először tapasztalta meg maga is a vágyat.
Egy örökkévalóság telt el azóta, egy egész élet, Alinor mégis úgy
érezte, mintha nem múlt volna el az idő, mintha még mindig
ugyanaz a fiatal nő lenne, aki leszaladt a kavicsos partra, hogy
találkozzon a férfival. Még most, évtizedekkel később is emlékezett,
milyen illata volt a bőrének, amikor a meztelen mellkasához
szorította az arcát, milyen forró volt a láztól. Még most is
megdobbant a szíve, amikor az érintésére gondolt.
James már nem volt titkos pap, sem királypárti kém egy
háborúzó országban – földbirtokos volt, nemes, egy nős férfi, akinek
a múltja feledésbe merült. Alinor nem várt tőle semmit. A férfi
legfeljebb annyit tehetett, hogy kölcsönadja neki a hintóját, és
megírja az üzenetet, amit Alinor összegyűrve a zsebébe dugott. Ez
állt benne:

Köszönöm, hogy elfogadtad a hintómat. Örülök, hogy segíthettem

neked hazajutni. Meg szeretnélek látogatni… hacsak meg nem
tiltod. A kezedben tartod a szívemet. Hadd lássalak még
egyszer…

James Avery
 Somerset, Taunton várbörtöne, 1685 ősze

owan fájós lábú, lehajtott fejű, öreg mosónőnek öltözve besántikált

a tauntoni vár külső tornyának kapuján, senkinek sem tűnt fel a
többi vásározó nő és iparos között.
A belső udvar kapujába katonákat állítottak, hogy őrizzék a
foglyokat. Miközben a társaik a sereggel diadalmasan masíroztak
London felé, ezek a férfiak megszenvedték a helybeliek haragját.
Elviselhetetlennek tartották a vásártér bűzét, ahol a vasketrecekbe
zárt, rohadó holttestek alatt nem folyt valami élénk kereskedés, a
kofák megszállónak tekintették őket, úgy tettek, mintha nem
értenék a beszédüket, és romlott ételt adtak el nekik.
Az egyik őr kinyitotta Rowan előtt a nagy kapuba vágott kis ajtót.
A lány széles karimájú főkötője alatt liszttől fehérlett frissen
levágott haja, a karján egy kosár vászonnemű, bő ruhája fölé óriási
fehér kötényt kötött.
– Tiszta ruha a foglyoknak – szólalt meg reszketeg hangon,
mintha nagyon öreg lenne. – Ma indulnak útnak, uram?
– Vannak, aki igen, nagyanyám – felelte a katona, akit meglepett
az öregasszony mosolya. – Én kísérem a rabokat. Bristolba.
– Egek! Majdnem elkéstem! Pedig a hitveseik fizettek azért, hogy
hozzam el nekik a kimosott fehérneműt, amit magukkal vihetnek.
– Vannak-e köztük jó ingek? – tudakolta a férfi.
Rowan rákacsintott.
– Amikor visszatér Bristolból, jöjjön el a mosóházba, és választhat
magának – ígérte. – Ezeknek a szegényeknek egy-két ing nem fog
hiányozni. Bevihetem ezt a holmit?
– Megjött a szekér! – kiáltott fel a katona, amikor a vár istállója
felől megérkezett egy zörgő szekér, és megállt a kapuban. – Túl
későre hagyta.
 – Mert nem száradt meg! – panaszkodott Rowan. – Ó, hadd
szaladjak oda, csak gyorsan átadnám a fehérneműt!
– De gyorsan ám! – intette a férfi. – És el ne feledje, hogy tartozik
ezért egy inggel!
– Áldja meg az isten, áldja meg! – szólt hátra a lány, miközben
besietett, és a katona bereteszelte mögötte az ajtót. A benti helyiség
az őrök szűkös kamrája volt, amibe több mint egy tucat foglyot
zsúfoltak be. Rowan tekintete végigsuhant az arcokon, és a szoba
végében megpillantotta Ned Ferryman ráncos arcát,
elmocskolódott kötését. A férfi magába roskadva ült egy padon.
Rowan egyetlen szó nélkül kioldozta a kötényét, és letépte magáról
a bő ruhát.
Alatta rongyos fiúöltözéket viselt, épp olyan szakadtat, mint a
foglyok ruhája. Levette a főkötőt, és a köténybe göngyölte. Még
mindig senki sem szólalt meg a zsúfolt helyiségben, a férfiak
szótlanul bámulták, mert tudták, nem miattuk van ott, és hogy őket
semmi sem mentheti meg. Ned felállt, amikor a lány belépett, de
most ő is némán figyelte, ahogy a ruhát és a kötényt a kosárba
gyömöszöli, majd az egészet belöki a pad alá.
Amikor kint kurjantás harsant, Ned kérdő pillantást vetett
Rowanra.
– Felsorakozni odabent! – harsogta az őr. – Kezeket előrenyújtani!
Nincs mozgás! Nincs beszéd!
Amikor a foglyok botladozva felsorakoztak párosával, Ned
leghátul maradt. A lány mögé surrant.
– Mi van? – kérdezte fojtott hangon a férfi.
– Vegye fel a ruhát, és menjen ki! – suttogta Rowan.
Ned hitetlenkedve fordult felé.
– Mi…? – Ám a lány ekkor ököllel lesújtott, egyenesen a sérült
fülét védő kötésre, mintha ökröt taglózott volna le egy kalapáccsal.
A férfi meg sem nyikkant, hangtalanul zuhant a kőpadlóra. Rowan
fürgén begurította az ernyedt testet a pad alá. Lerántotta Ned
kötését, és a saját fejére tekerte, félig eltakarva az arcát és liszttől
fehér haját, aztán beállt a férfi helyére az utolsó sorba, és ahogy a
többiektől látta, előrenyújtotta érdes kezét. Nyílt az ajtó, és egy új őr
lépett be. Bilincseket és láncokat hozott.
Végigment a foglyok sora előtt, rájuk lakatolta a bilincseket, és
összeláncolta őket. Rowan lehajtotta a fejét.
– Névsor! – kiabált be a kinti őr, aki már a szekéren ült.
A foglyok elcsoszogtak az őr előtt, és felmásztak a szekérre, és
közben mindegyik kimondta a nevét:
– Robert Batt.
– Richard Dyke.
– John Jolliffe.
– Bernard Loman.
– George Ebden.
– John Hooper.
Aztán a második sor is kilépett a keskeny ajtón, és
felkapaszkodott a szekérre.
– John Johnson.
– Ned Ferryman – kiáltotta rekedtes hangon Rowan.
– John Denham.
– John Meade.
– Peter Ticken.
– Nathaniel Beaten.
– Thomas Chin.
– John Gould.
A helyi kovács készített egy vasketrecet, amit rászögelt a
szekérre. A fapadló közepén volt egy vaskapocs, a foglyok
bilincséhez erősített láncokat ehhez kötötték hozzá. Rowan
szemügyre vette, és arra gondolt, hogy ha mindannyian egyszerre
rántanák meg a láncukat, akkor kiszabadulhatnának, bár utána
közösen kellene lefeszegetniük a vasketrecet, közösen kellene
leugraniuk a szekérről, és így összeláncolva, a lépteiket egymáshoz
igazítva, egy irányba tartva elmenekülhetnének, vigyázva, hogy
közben ne húzzák, ne rángassák egymást. A saját népével meg is
tette volna, mert ők a legelső vadászatuknál megtanulták, hogy
egyként mozogjanak, azonban tudta, hogy ezekkel a megtört
férfiakkal nem sikerülne, mert őket úgy nevelték, hogy magányos,
egyedülálló emberként gondoljanak magukra. Leült a padra,
lehajtotta a fejét, és az otthonáról kezdett álmodozni, pedig
tisztában volt vele, hogy sosem látja viszont.

Amikor Ned pár perccel később magához tért az őrház padja alatt,
már csak a távozó szekér zörgését hallhatta, és azonnal észrevette,
hogy a kiürült helyiség ajtaját nyitva hagyták, hogy kiszellőzzön
belőle a foglyok bűze, és hogy Rowan eltűnt. Óvatosan kigurult a
kőpadlóra, és előhúzta a mosónő kosarát. A nyitott ajtó mögé
rejtőzve belebújt a bő ruhába, és felkötötte a fehér kötényt. A fejsebe
ismét vérezni kezdett, de rászorította a sapkát, hogy elállítsa a
vérzést, és feltette rá a széles karimájú főkötőt. Szándékosan nem
vett tudomást a jeges rémületről, ami elfogta, amikor rájött, hogy a
lány a helyébe lépett, mert tudta: ha nem szabadul ki, akkor Rowan
a semmiért hozott ekkora áldozatot. Nem engedte meg magának,
hogy gondolkodjon, és azt sem, hogy féljen. A karjára emelte a
kosarat, megtámasztotta a csípőjén, és kilépett a kapu boltíve alá.
A vár belső udvarán új őrök léptek épp szolgálatba, hangosan
panaszkodva, hogy nem utazhattak Bristolba meg vissza, és hogy a
városban, az egész vidéken mindent eláraszt a halál bűze.
Ned meg sem próbált a város felé nyíló kapu felé lopakodni,
helyette egyenesen a belső udvar, az őrök felé indult. Kosárral a
karján sántikált feléjük, a főkötő széles karimája eltakarta az arcát,
és imádkozott, nehogy a vér átüssön a fehér vásznon. Ügyetlenül
bókolt, amikor elhaladt mellettük, de ügyet sem vetettek rá.
Lassan átballagott a belső udvaron, aztán bekanyarodott a
konyha és a pékműhely között, ahol volt egy falba vágott, öreg ajtó,
egy kijárat. Ned átsurrant rajta. A régi várárok mostanra csak egy
csalánnal benőtt árok lett, ami felett keskeny, egypallós
felvonóhídon lehetett átkelni. A férfi átbicegett rajta a vásártérre,
onnan pedig egy macskaköves sikátoron át az egyik előkelő
kereskedő házának az istállóudvarára. Körülnézett, majd beosont a
szénapajta széles ajtaján.
Odabent magas halmokba rakták a friss széna kepéit. Ned
felmászott az egyik szénakupacra a hátsó falnál, és leugrott mögé.
Fülelt. Az udvaron csend volt: a lovak munkában, a lovászfiúk az
istállót takarították, és kitalicskázták a trágyát a szemétdombra.
Hallotta, hogy valaki fel-le rángatja a kút pumpáját, és ömleni kezd
a víz. Óvatosan lehámozta a fejéről a mosónősapkát, csíkokra
hasította, és a lüktető fájdalommal nem törődve bekötözte a sebet.
Belenézett Rowan kosarába.
A tetején egy tiszta vászoning volt, alatta térdnadrág, mellény,
zeke, kalap, harisnya, sőt még cipő is. Volt egy palack gyenge sör,
egy friss cipó és egy szelet sajt. A ruhák alatt egy erszény hevert.
Ned felemelte, a súlyát latolgatta, majd kioldotta a zsinórt, és
belekukkantott. Öt aranyfont volt benne. Pislogott, mert könnyek
gyűltek a szemébe. Rowan nemcsak kiszabadította, de a következő
hetekre is gondoskodott róla. Megdörzsölte az arcát, aztán felvette a
holmikat, amiket a lány lopott neki, és a zekéje zsebébe süllyesztette
az erszényt. Az előző tulajdonos egy papírdarabkát hagyott a
zsebben. Ned szétnyitotta és elolvasta.

Fiam!

A nagyanyádat nyugtalanítja egy álom, és nem lehet eltántorítani

attól, hogy beszéljen veled. Kérlek, gyere, amilyen hamar csak
teheted anélkül, hogy kellemetlenséget okoznál a Társaságnak.
Bármit mond is neked a nagyanyád, semmiképpen se vállald,
hogy megkeresed Ned bácsikádat… bárhol is legyen.

Szerető anyád

Ned a szájára szorította mindkét kezét, nehogy zajt csapjon, és

hangtalanul kacagott, míg kénytelen nem volt abbahagyni, mert
megfájdult a feje.

Ned gond nélkül megtalálta Johnnie-t. A városban azt pletykálták,

hogy egy finom londoni úr összeállt valami lotyóval, aki megszökött
a pénzével és a ruháival, ezért az úrnak el kellett mennie a
fogadóssal az elöljáróságra, hogy meghitelezze neki a szállást és az
útiköltséget Londonba.
Ned belépett a fogadó reggelizőszobájába, meglátta Johnnie-t, és
hangosan így szólt:
– Á, hát itt vagy, öcsém! Anyád aggódik miattad. Ideküldött
Londonból, hogy keresselek meg.
– Adjon isten, bácsikám! – üdvözölte Johnnie, aki felismerte a
zekéjét, a nadrágját és a saját cipőjét, amit szinte szétfeszített a
bácsikája széles lábfeje.
– Ez a tiéd. – Ned az unokaöccse elé csúsztatta az asztalon az
erszényt.
– Bácsikám! Örülök, hogy látom! Kérem, foglaljon helyet! –
Johnnie a magas támlájú pad felé intett, szólt a fogadósnak, hogy
reggeliznének, és hogy ki tudja fizetni a számláját, mert hála a
gondviselésnek, a nagybátyja megérkezett Londonból.
– Szóval londoni, hm? – morogta a fogadós, az asztalhoz lépett
a kannával, és töltött mindkettőjüknek egy pohár kávét. – Ha nem
bánja, méltóságos uram, most azonnal átveszem a pénzt a
szállásért.
Johnnie fizetett, a fogadós pedig sonkát, kenyeret, tojást és sajtot
tett eléjük. A sápadt, rosszulléttel küszködő Johnnie csak kávét kért.
– Szóval kiszabadította? – kérdezte alig hallhatóan, amikor Ned
letette a kését.
– Leütött, és a helyemre állt – felelte az idősebb férfi.
– Azt mondta, a feleségem lesz, de a maga adósa is, és le kell rónia
a tartozását. Kiemelte a pénzt zsebemből, ellopta a ruháimat a
szobámból, és eltűnt. Csak azért egyezett bele a házasságba, hogy a
zsebembe dughassa a kezét, amikor magamhoz húzom.
Ned a fejét csóválta, de nem vette le a szemét az unokaöccse
arcáról.
– Nagyon keserű vagy.
– Az a lány egy vadember.
Ned tekintete már Rowan gondolatától is kedvesebbé vált.
 – Hát, nem angol úrihölgy, annyi szent.
– Szívtelen!
– Nem a szerelem a legfontosabb – próbálta elmagyarázni a
bácsikája. – Akkor is lopott volna tőled, ha szeret. És ez nem jelenti
azt, hogy nem szeret. Csak annyit, hogy előbb ezt kellett megtennie.
De nem ez a lényeg… Hogyan szabadítjuk ki?
– Túléli – vágta oda kegyetlenül Johnnie. – Azt mondta, maga túl
törékeny.
Ned ügyet sem vetett a sértésre.
– Az utazást túl fogja élni – jutott elhatározásra –, de a
rabszolgaságot nem. Ha a földeken kell dolgoznia, azt nem.
A fogadós elvitte a tányérjaikat, és gyenge sört hozott nekik.
Johnnie megvárta, hogy hallótávolságon kívülre kerüljön.
– Egyiküknek sem tartozom semmivel.
– Nem – mosolygott rá Ned. – Több mint eleget tettél azzal, hogy
idejöttél utánam.
– Nem maga után jöttem.
A bácsikája elővette Alys levelét, amelyben az állt, hogy ne
induljon Ned keresésére, és némán az asztalra tette.
– Igen, azért jöttem, mert a nagyanyám ezt kérte – ismerte el
Johnnie –, de abban reménykedtem, hogy megtalálom Rowant. Csak
őt akartam megmenteni.
– Tudod, hogy még csak nem is ez a neve?
– Már nem érdekel. Nem érdekel, hogy hívják, vagy hogy mit
akar. Korai halálra ítélte magát, emellett a hazugságaival, a
csalással, a lopással Isten szemében és az én szememben is
elkárhozott.
– A lelke az ő dolga – mondta kedvesen Ned –, de nekem muszáj
megmentenem az életét.
– Nem veszek részt semmiben, ami törvénytelen – szögezte le
Johnnie.
– Rendben – bólintott Ned. – De segítenél kegyelmet kérni neki,
vagy elérni, hogy szabadon engedjék?
– Nem lehet! – csattant fel ingerülten Johnnie. – Mit gondol, mit
csináltam egész eddig ebben a bűzlő városban? Nem sikerült
kegyelmet vásárolni magának. Azt nem kaphatja meg közember. –
Körülnézett. – Bűnös ember – folytatta vádló hangon.
– Nem is nekem kellene, hanem Rowannak. Őt tévedésből fogták
el. Még egy Stuart király alatt is jogunk van a szabadon bocsátását
követelni.
– Ha valaki szót emelne az érdekében… – mormolta habozva
Johnnie. – De miért tennék érte bármit is? Miért tenne érte maga
bármit is? Hiszen engem kirabolt, magát meg fejbe verte!
– Igen, túljárt mindkettőnk eszén, de egy ütés nem vet véget a
szerelemnek.
– Persze, nem szűnök meg szeretni őt pusztán azért, mert lopott
tőlem. Jobb meggyőződésem ellenére… Maga bolondnak fog tartani.
– Dehogy – nyugtatta meg Ned. – Annyit megtennél, hogy elmész
a várba, és megtudod, melyik kikötőbe vitték?
– Annyit igen – egyezett bele vonakodva az unokaöccse. – Várjon
itt, és ne mutatkozzon! Várjon a szobámban! És az ég szerelmére,
mosakodjon meg, cserélje ki azt a kötést, és tegye fel a kalapját.
 Sussex, Foulmire, 1685 ősze

James Avery hintója újra végighajtott a kikötő mellett futó kátyús

ösvényen. A kocsis alig leplezett lenézéssel szemlélte a rossz utakat,
az alacsony sövényeket, a síkság végtelenjébe nyúló égboltot. Jött a
dagály, a sirályok fehér felhőként keringtek az égen, és le-lecsaptak
az emelkedő vízre. A sáros partjára kicsapó Broad Rife-ban a kék
égbolt tükröződött. A kocsis megállította a lovakat a gázlónál, a
mellette ülő szolga pedig lemászott, hogy megkondítsa a harangot,
és hívja a révészt.
James teljesen elmerült a múltról való álmodozásban, és már-
már arra számított, hogy Ned kilép az ajtón, egy kendővel megtörli a
kezét, fellép a lapos fenekű kompra, és a kötél segítségével áthúzza
az északi oldalra. Aztán persze eszébe jutott, hogy azok az idők
elmúltak, Ned elment, új révész jött a helyére, és ő maga sem ül
többé lóra, hogy letekintsen az útra, ahol ott vár rá a fiatal Alinor,
és kigyúl az arca az örömtől, amikor megpillantja.
– Nem magas a víz, áthajthat rajta – kiáltotta oda a révész a
kocsisnak.
James leengedte az ablakot, és megérezte az arcán a kellemes, sós
szellőt.
– Mit gondol?
A kocsis meghúzta a gyeplőt.
– Ide rendes gázló kellene. Rendes híd.
James becsukta az ablakot, és visszaült.
– Ez Dagályfölde – mormolta. Lehunyta a szemét, és felidézte a
nő hangját: „Az öblöt határoló kavicsos földnyelv és maga az öböl is
megváltoztatja az alakját minden egyes vihar után. A tenger betör,
és visszaveszi a földeket. Az árkok megtelnek vízzel, új tavak
alakulnak ki. Dagályfölde… a fele föld, a felét víz borítja dagálykor,
nem jó semmire… És nyugat felé haladva ugyanilyen a táj egészen
a New Forestig, keleten pedig a fehér sziklákig.”
Szinte hallotta Alinor hangját, mintha a kikötő töltésén álltak
volna, a szerelmük hajnalán. Aztán a hintó lefordult az útról,
először balra, majd jobbra, a Priory felé, és Jamesnek nem sikerült
összeszednie magát, hogy olyan fontos embernek mutatkozzon,
amilyen valójában volt – úgy érkezett meg, mint egy szerelmes fiú.

Nem tudta, kit keressen, és azt sem, hogyan jelezze, hogy

megérkezett. Csak állt reményvesztetten a megvilágított ajtóban,
mire jött valami szolga – inas? tiszttartó? nyilván nem egy kamarás
–, felemelte a lámpát, és így szólt:
– Már vártuk, Sir James. – Majd hátralépett, hogy beengedje.
A férfi meghökkent az előcsarnok láttán. Régen lépcső vezetett le
az egyszerű kőlapokkal kirakott földszinti helyiségbe, az alján egy
páncél állt, és egy nyitott kandallóból áradt a forró füst – most
fényes fapadló fogadta, a kandalló jóval kisebb lett, és rendes
rostélyt kapott. Nyoma sem volt a régi faliszőnyegeknek – a falakat
festett faborítás díszítette, és néhány, francia kerteket ábrázoló
ködös tájkép. A kápolna kétszárnyú ajtaja helyett modern ajtótokba
helyezett egyszárnyú ajtón át lehetett belépni a helyiségbe, ahol
hajdan titkos papként misézett – a szoba most ebédlő volt, takaros
asztallal és fél tucat székkel. A szolga Sir William hajdani, kertre
néző fegyverszobája felé vezette. Amikor kinyitotta előtte az ajtót,
Sir James egy kellemes fogadószobában találta magát, és a kandalló
előtt ott ült a nő, akibe már olyan régen szerelmes volt.
Amikor belépett, Alinor felállt, és mozdulatlanná dermedt. Az
egyik kezét a kandallópárkányon nyugtatta, a másikat a szívéhez
emelte.
Egyikük sem szólalt meg.
– Hozhatok valami frissítőt, Sir James? – törte meg a csendet a
szolga.
James bólintott, de képtelen volt megszólalni. Csak bámulta a nőt,
a rámeredő szürke szempárt, a higgadt pillantást, és úgy érezte,
mintha az évek visszafelé peregnének, mintha mindketten
visszafiatalodnának, mindketten ismét szépek, ártatlanok és
nagyon szerelmesek lennének.
– Bort – mondta anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a
tekintetét a nő ráncos arcáról. – Egy pohár bort.
A szolga átvágott a fényes fapadlón, bort töltött két pohárba, egy
tálkában száraz aprósüteményt tett az asztalra, megrakta a tüzet,
majd vonakodva távozott. Egyikük se szólalt meg, míg az ajtó be
nem zárult mögötte.
– Hogy itt látlak! – mormolta James.
A nő pajkos mosolya semmit sem változott, az idős arcot
felderítette a vidámság.
– Bizony! Ki hitte volna?
– Jól érzed magad?
Alinor felnevetett.
– Úgy érted, hogy nagyon idegenül érzem-e itt magam?
– Így van?
– Nem. Egyáltalán nem! Otthon érzem magam.
A nő helyet foglalt, és intett, hogy James kövesse a példáját. A férfi
leült egy székre, és átvillant az agyán, milyen különös, hogy Alinor,
aki annak idején szinte koldusnak számított, és néhány
mérföldnyire, a révházban született, most királynőként viselkedik
a fogadószobájában, míg ő, a régi nemesi család sarja, olyan suta,
akár egy iskolás fiú.
– Kedves volt tőled, hogy kölcsönadtad a hintódat – köszönte meg
udvariasan a nő.
– Szívesen… bármikor… kérlek, küldess el érte, amikor
hazamész… – hebegte a férfi.
– Nem, télig biztosan nem térek vissza Londonba.
– Valóban? Olyan jól érzed itt magad?
– Ez az otthonom.
– És senki se… – James nem tudta, hogyan kérdezze meg, hogy
híre ment-e az érkezésének.
Alinor arca éppoly nyílt volt, mint amilyen az emlékeiben élt, és
a mosolya is ugyanolyan kedves.
– Senki sem emlékszik a történtekre – mondta. – Valószínűleg
legenda lett belőle… mint a fakadóvíz az öbölben. Rég eltűnt és
feledésbe merült.
– A fakadóvíz már nem bugyog?
– Az öböl többször is megváltozott azóta, hogy mi ketten itt
voltunk. A fakadóvíz elhallgatott, és senki sem emlékszik már rá.
– A malombeli család… – James nem emlékezett a nevükre, csak
a mohó arcukra, ahogy Alinor megbüntetését követelték.
– Jane, a lányuk… már biztos nem emlékszel rá… megvette a
malmot az uradalomtól. – A nő úgy mosolygott rá, mintha biztatná,
hogy álmélkodjon ő is a változásokon. – Ha van, aki sosem beszélne
rólunk, az ő meg a férje. Megsínylené a házasságuk, ha Alys újra
feltűnne. A révházban új család él, és senkinek sem jutnak eszébe
Ferrymanék. Senki sem kötné össze azt az alantas családot Peachey-
ékkel.
– Peachey-nek nevezteted magadat? – Jamest megdöbbentette,
hogy Alinor nemesi nevet vett fel.
– Én ugyan nem! – vont vállat a nő. – A feleséged, a nobildonna
választotta a nevet magának, és adta tovább Matthew-nak. A sors
úgy akarta, hogy neki épp Da Picci legyen a neve… És most mindenki
azt hiszi, hogy a régi Peachey család távoli rokonai vagyunk.
– Ezt a helyet Matteo választotta? – hitetlenkedett James.
– Mi Matthew-nak hívjuk – javította ki kedvesen a nő. – Igen, ő
választotta, mert ajándéknak szánta nekem, áldja meg érte az ég…
Épp ő, aki semmivel sem tartozik nekem. De jól jár vele. Az anyja
segíthet neki a birtokkal kapcsolatban… Alys ismer itt minden
sövényt.
– Nem hittem volna, hogy hajlandó leszel fogadni engem –
jegyezte meg James, azt remélve, hogy most már magukról is
beszélhetnek.
– A feleséged szerezte Matthew-nak a házat – mutatott rá a nő. –
Tudja, hogy idejöttél?
A férfi elpirult az egyenes kérdés hallatán.
– Nem kell neki semmiről beszámolnom… de elmondtam, hogy
ide készülök.
– Nem zavarta?
– Nem panaszkodott.
A nő szeme mosolygósan felcsillant.
– Az nem ugyanaz!
– Nem. De számomra ez fontos.
Alinor összekulcsolta a kezét az ölében, és felnézett.
– Mi az, James? Miért jöttél el hozzám annyi év után?
Most, hogy a nő végre rá figyelt, James azon kapta magát, hogy
nem mer megszólalni. Aztán belevágott.
– Rólam… rólam van szó. Bocsáss meg! Az orvosom azt mondja,
hogy baj van a szívemmel. Szabálytalanul dobog. Nem úgy, ahogy
kellene.
Alinor hallgatott.
– Azt mondja, egy nap talán egyszerűen megáll.
– Megáll?
– Igen. Nem dobog tovább.
A nő összevont szemöldökkel meredt a tűzbe, mintha a férfi
jövőjét akarná kiolvasni a parázsból.
– És ez végzetes lehet?
– Igen. Végzetes.
Alinor bólintott, de nem szólt semmit.
– Bizonyos szempontból nagyon örülök – folytatta sietve a férfi. –
Annyi éven át gondoltam rád, ahogy szenvedsz… a víz a tüdődben, a
küszködés a levegőért. Most úgy érzem, egy kicsit hasonlítunk. Rám
is kimondták a halálos ítéletet. Nem lep meg. Azon a napon, amikor
félig megfulladtál, meghasadt a szívem. Az orvosom nem tudja
megmondani, hogy még meddig élek.
A nő várt.
– De úgy véli, inkább hónapokról, mint évekről lehet szó.
A kandallóban lejjebb csúszott egy fahasáb, szikrafelhőt küldött
fel a kéménybe. James arra gondolt, hogy ha nem lett volna ostoba
és gyáva, akkor ez akár kettejük fogadószobája is lehetne, a
kandallóban égő fát az ő erdejében vágták volna ki, az ő
fáskamrájában szárították volna ki, és hosszú, közös életük után
együtt néznének szembe a halálával. Lennének gyerekeik, akik
megöröklik a vagyonát, és Alinor fogná a kezét, amikor kialszik
számára a fény.
– Sajnálom – mondta higgadtan a nő.
James a legszívesebben odatérdelt volna elé, hogy az ölébe
temesse az arcát. Érezni szerette volna Alinor hűvös kezét a
tarkóján.
– Ha letérdelnék eléd, már fel sem tudnék kelni – jegyezte meg,
hogy tréfával üsse el a szívfájdalmát.
– Azért jöttél, hogy letérdelj elém?
A férfi elvörösödött. Úgy átforrósodott az arca, mintha még
mindig erős szívű fiatalember lenne.
– Igen, azt hiszem, azért. Azért jöttem, hogy a bocsánatodért
könyörögjek.
– Már megtetted, és én megbocsátottam.
– És hogy megkérdezzem, veled tölthetném-e az életem hátralevő
részét. Itt, veled. Ebben a házban, a barátodként. Hogy veled
élhetném-e le az utolsó hónapjaimat…
Látta, hogy Alinor tekintete ellágyul a gondolattól.
– Ó, James… Nem tudom…
– Alys miatt mondod – vágott közbe a férfi. – De ő biztosan nem
tiltakozna. Nem az őrződ. Livia pedig nem törődne vele. Nem élünk
együtt, ahogy férjek és feleségek szoktak, és az udvarnál betöltött
pozícióján kívül semmi sem érdekli. Szabad vagyok, Alinor. A
halálos ítéletem felszabadított. Hadd jöjjek el hozzád!
A nő továbbra sem szólalt meg, de szürke szemével figyelmesen
nézte a férfi esedező arcát.
– Szeretlek – vallotta be alig hallhatóan James. – Sose szűntem
meg szeretni téged.
Alinor békésnek tűnt, akár az erdőben a szarvas, amikor a
nesztelenül hulló havat bámulja.
– Szeretsz engem? – kérdezte a férfi. – Te is végig szerettél?
A nő pislogott, mintha valami látomásból merülne fel.
– Ó, igen! – vetette oda, mintha nem is lenne fontos. – Sosem
szűntem meg szeretni téged. De ami az ideköltözésedet illeti, még
gondolkodnom kell rajta.
– Hát persze! – vágta rá James. – Természetesen. – Arra számított,
hogy Alinor odafordul hozzá, akkor ő felé nyúl, és végre ismét
megölelheti, magához húzhatja a testét, beszívhatja a haja illatát.
Azt hitte, a nő talán elsírja magát attól, hogy a történetük boldog
véget ér. Alinor azonban olyan távolinak tűnt, ahogy a székében
ülve álmodozva bámulta a tüzet.
Egy idő után halkan felsóhajtott, felvett egy kis csengőt a mellette
álló asztalról, és megrázta.
– Le kell feküdnöm – mondta, mintha nem is egy beszélgetés
közepén tartanának… a férfi életének legfontosabb beszélgetésének
közepén. – Ha szükséged van valamire, szólj a személyzetnek! Majd
felszolgálják neked a vacsorát. Kérlek, bocsáss meg.
– De azt hittem… – James talpra ugrott, és sietve a nő felé indult,
de megtorpant, amikor Alinor felemelte a kezét. Nyílt az ajtó, és
belépett egy szobalány.
Alinor a lányra mosolygott.
– Lizzie, le kell feküdnöm. Amikor lejön, kérem, szolgálja fel Sir
Jamesnek a vacsoráját, és vezesse a szobájába. – Olyan nyugodt
magabiztossággal fordult a férfi felé, mintha egész életében
parancsokat osztogatott volna a birtok úrnőjeként. – Együtt
reggelizünk tíz órakor?
Mivel ott volt a szobalány, James nem tehetett mást, mint hogy
meghajolt.
– Jó éjszakát! – köszönt el udvariasan, pedig korábban azt
remélte, hogy a karjába veheti a nőt, és az ágyában töltheti az
éjszakát.
– Jó éjt! – felelte Alinor. Neki nem voltak ilyen gondolatai.
 London, Reekie-rakodópart, 1685 ősze

Shore kapitány hajója, az Édes Remény a rakpart felé siklott. Az

ünneplőkabátját és kalapját viselő kapitány a hídon állt, és harsány
hangon parancsokat osztogatott a legénységnek, hogy dobjanak
kötelet a parti csörlőkre, és oldozzák el az őket bevontató bárkához
erősített köteleket.
Alys a rakparton állt, és büszkén figyelte a férje közeledő hajóját.
Integetett a hídon álló zömök alaknak, aztán levegő után kapott,
amikor észrevett mellette két lányt.
– Shore kapitány, azok csak nem az én unokáim? – kiabált oda
neki.
A férfi meglengette a kalapját, mintha kisfiú lenne, és
visszakiáltott:
– Hahó, odaát! Értékes rakományt hozok Velencéből, Gabrielle
kisasszonyt és Mia kisasszonyt! Épségben leszállítva, vízkár nem
történt.
Alysnak meg kellett várnia, hogy kitolják a partra a pallót, de
mihelyt ez megtörtént, azonnal végiszaladt rajta, a fedélzetre
ugrott, és magához ölelte a két lányt.
– Isten hozott benneteket! Isten hozott az új otthonotokban! Isten
hozott Londonban! Isten hozott Angliában! – kiáltozta, aztán a férje
felé fordult, és sugárzó mosolyt küldött felé. – Shore kapitány! Isten
hozott itthon!
A férfi félretolta a két lányt, és szájon csókolta a feleségét.
– Örülök, hogy hazaértünk – mondta kurtán, aztán előrement az
orrba ellenőrizni a köteleket, és hogy kirakták-e az ütköző
kötéltekercseket, amelyek megvédik a hajótestet a rakpart falától.
Alys szemügyre vette a két lányt, az unokáit, akikkel még sosem
találkozott. Az idősebb, a tizenhárom éves, sötétbarna hajú,
határozott ajkú Gabrielle az anyja nyílt tekintetét örökölte. A
mindössze egy évvel fiatalabb húga, Mia a család itáliai ágára ütött
karamellszínű bőrével, fekete hajával, fekete szemével és ravasz
mosolyával.
– Hogy ti ketten milyen szépek vagytok! – lelkendezett Alys. –
Hihetetlen, hogy eddig nem találkoztunk! Annyit gondoltam rátok,
és imádkoztam, hogy egyszer jöjjön el ez a nap is! – Elkezdte a palló
felé húzni a lányokat, de aztán elbizonytalanodott. – Ugye anyátok
elmondta, hogy mire kell számítanotok? Nem előkelő londoni
házban élünk, ez egy forgalmas rakodópart, és mi a raktár mellett
lakunk.
– Ó, tudjuk, tudjuk! – nyugtatta meg Gabrielle. Enyhe olasz
akcentussal beszélt, amitől Alys egy pillanatra megborzongott, mert
eszébe juttatta a nobildonna kiszámított báját. Livia szintén
Velencéből érkezett a raktárépületbe, amit a menedékének
mondott, majd kis híján tönkretette, mert annyira szeretett volna
előrébb jutni.
– Anya mesélt az itt töltött gyerekkoráról – szólalt meg Mia. –
Otthon ugyan előkelő házban lakunk, de a kőfaragók a lenti
helyiségekben kopácsolnak, és a szomszédban ott a műterem. Mind
a ketten ott dolgozunk, nem vagyunk tétlenek. Velencében
mindenki szorgoskodik. Anya szerint csak Londonban szeretnek
úgy tenni az emberek, mintha a pénz a felhőből hullana le az esővel.
– Igaz – bólintott Alys. – Anyátok azt írta, hogy tanulni
szeretnétek.
– Azt mondta, az angol lányoknak szabad tanulni – nézett rá
Gabrielle.
– Először Rob bácsikátok házában, a lánya nevelőnőjétől vesztek
órákat, aztán iskolába mentek… És a dédnagyanyátoknál senki sem
tud többet a gyógynövényekről. Most épp nincs itthon, vidékre
ment… Hát, ez lenne az új otthonotok.
Kinyitotta az ajtót.
– Vigyázzatok, magas a küszöb… így nem folyik be a víz magas
vízállásnál.
A lányok átléptek az előtér küszöbje felett.
 – Ez a fogadószoba – intett Alys a bejárattól balra nyíló ajtóra. –
Ott eszünk. Jobbra pedig a raktár van. Ott hátul a konyha, azon túl
az udvar és az istálló. A szobáitok az emeleten vannak. – Elindult
felfelé a keskeny falépcsőn.
A két lány összenézett. Ez a ház sokban különbözött a velencei
otthonuktól, ahol a padló márványból volt, a mennyezet magas, a
falakat pedig faborítás vagy freskók díszítették.
– A vendégszobában alszotok, az enyém mellett – mutatta meg a
szobájukat Alys. – Anyátoké volt lánykorában, és amíg anyám
vidéken van, társalgónak használhatjátok a szobáját. – Kinyitotta a
beüvegezett erkélyű szoba ajtaját, ahonnan ki lehetett látni a
Temzére és a Neckinger folyóra.
– Milyen szép! – Mia megcsodálta a világos helyiséget és a kilátást
a folyóra. – Mikor jön haza a dédnagyanyánk?
– Biztos minél előbb találkozni szeretne veletek, úgyhogy talán
pár nap múlva elutazunk Sussexbe, és hazafelé velünk tarthat.
Szent ég! Olyan régen várom, hogy megismerjelek benneteket, és
most, hogy itt vagytok, el sem hiszem! Biztos megéheztetek. Szólok
a szakácsnőnek, hogy korábban kérjük a vacsorát. Shore kapitány
az első itthon töltött estéjén mindig marhasültet eszik.
Alys magukra hagyta a lányokat, és lement a földszintre, ahol a
rakodómunkások épp behordták a lányok csomagjait az előtérbe, a
rakományt pedig a raktárba.
– Van fent egy kancsó víz meg mosdótál, hogy meg tudjátok mosni
az arcotokat és a kezeteket! – szólt fel az emeletre.
A két lány átment Alinor szobájába, ahonnan látni lehetett a
rakpartot, és nézték, ahogy a rakodómunkások kézről kézre
dobálják a selyemmel teli zsákokat, felgurítják a raktérből a finom
borral megtöltött hordókat, és szobrokat, festményeket tartalmazó
ládákat cipelnek be a raktárba.
Shore kapitány a raktár kétszárnyú ajtaja előtt állt, és a
szállítólevélen ellenőrizte a tételeket. Egy vámtiszt közben
lajstromba vette az árut. A lányok az emeleti ablakból látták, hogy
Alys is a raktárba megy, és megmutatja, mit hová kell tenni.
– Egyáltalán nem hasonlít anyára – szólalt meg Mia. – De pont
olyan, amilyennek anya leírta. Dolgos, mindig siet és kedves.
– Hála az égnek, hogy elhagytuk Velencét! – mondta Gabrielle. –
Ahogy egyre távolodtunk, mindennap egyre szabadabbnak éreztem
magam. Nézd csak meg nagyanyát, ahogy utasításokat osztogat,
felemeli a hangját! Anya mesélte, hogy ő irányítja a rakodópartot,
nem Shore kapitány.
– Anya azt is említette, hogy London tele van olyan nőkkel,
akiknek saját vállalkozásuk van. Mi lenne, ha mi is
rakparttulajdonosok lennénk?
Gabrielle megrázta a fejét.
– Orvosok – mondta. – Dédnagyanyától a gyógyfüvekről
szeretnék tanulni, Rob bácsikánktól pedig orvoslást.
– Aztán ott vannak a kiállítások, a műtermek, a könyvtárak, a
templomok és a koncertek – lelkesedett Mia. – Ahová nők is
járhatnak. Akár sétálni is elmehetünk egyedül.
– Mintha egy új világba érkeztünk volna – bólogatott Gabrielle. –
Mindenfelé utcák, mindenfelé utak és mindenfelé lovak! Mindenki
beszél angolul, és mindenki úgy beszéli a nyelvet, mint anya!
– Egy új világba jöttünk, ám közben mégis hazatértünk – szögezte
le Mia.
 Úton London felé, 1685 ősze

Johnnie kocsit bérelt, hogy azzal utazzanak Londonba.

– Itt már nem tehetünk többet – magyarázta Nednek. – Rowant
Bristolban tartják fogva, míg a hajójuk, a Rebecca útnak nem indul.
A tauntoni foglyok mind a királyné tulajdonát képezik, de sokszor
a kedvenc udvarhölgyeinek ajándékozza őket. És itt nyílik
számunkra egy esély, mert az udvaroncoktól pénzért kegyelmet
lehet venni!
– Igen? – Ned eddig az ablakon át bámulta, ahogy Taunton
gránitfalai elúsznak a döcögő kocsi mellett, de ez a hír azonnal
felkeltette az érdeklődését.
– A közemberek lehetőségeit messze meghaladja, ám azoknak a
nemeseknek vagy földesuraknak, akik össze tudják szedni a pénzt,
és inkább fizetnek, mintsem ilyen állapotban lássanak egy rokont,
pár száz fontért adják a királyi kegyelmet.
– Nekem nincs ennyi pénzem – morogta Ned. – A töredéke sincs.
Johnny összevonta a szemöldökét.
– Talán lealkudhatunk belőle. Livia Avery a királyné kedvenc
udvarhölgye… Hátha rávehetnénk, hogy járjon közben az
érdekünkben.
– Miféle király ejti foglyul a saját népét? – horkant fel Ned. – Miért
kellene fizetnünk a szabadságunkért?
A kocsi kiért az országútra, már gyorsabban gurult, és a bőrszíjas
felfüggesztés miatt kissé kilengett, de ügyet sem vetettek rá.
– A bűne miatt vált a király tulajdonává – mutatott rá Johnnie, a
kereskedő. – Ez nem zsarnokság, hanem igazságszolgáltatás.
Ned az unokaöccse vállára tette a kezét.
– Fiam, én már a születésed előtt harcoltam az igazságtalanság
ellen, és harcolni is fogok a halálom napjáig. Ha fizetnünk kell a
zsarnoknak Rowan szabadságáért, akkor fizetni fogok. De ha
tehetném, kiszabadítanám az összes rabszolgát.
– A rabszolga vagyontárgy, és ez nem az igazságról, hanem a
vagyonról szól. Ezen sosem lesz képes változtatni. Vannak, aki
mindent birtokolnak.
Ned megrázta a fejét.
– Ilyen a világ, amit alkottunk – makacskodott. – Mert a hozzád
hasonlók ilyennek szeretnék. Én azonban nem akarom, hogy ilyen
legyen, és vannak hozzám hasonló férfiak és nők, akik nem akarnak
más embert birtokolni, nem akarnak hasznot húzni más
nyomorúságából.
– Akkor szegény lázadóként, valaki más zekéjében él és hal meg
– jósolta meg Johnnie. – Épp mint most. Az általam bérelt kocsiban
utazik, felségárulás minden szava, de üres a zsebe. Még azt az ételt
is én vettem, amivel megtömte a hasát.
– Ez egy nagyon-nagyon hosszú út lesz, ha egyfolytában a fejemre
olvasod a költségeidet – felelte zavartalanul Ned. – És nagyon
köszönöm a zekét, de nem tőled kaptam ajándékba. A cipőt, ami
a lábamon van, egy olyan lány lopta tőled, aki nagylelkűbb nálad.
Olyan emberek vették el a földjét és taszították rabszolgaságba a
népét, akik hozzád hasonlóan úgy gondolják, hogy joguk van
mindenhez. Annyira sajnálom, hogy a tulajdon családomban is
akad közéjük tartozó… Pedig mi igen szegény család voltunk.
– Pontosan azért igyekszünk pénzt keresni, és meg is tartani, mert
igen szegények voltunk! – kiáltott fel Johnnie. – Engem olyan anya
nevelt, aki minden vasárnap este belenézett a pénzesládikába, hogy
kiderüljön, másnap elküldhet-e az iskolába a tanításért járó
pennyvel! Megesküdött, és én is megesküdtem, hogy az a
pénzesládika sosem lesz üres! Azért dolgozunk, ő is, meg én is, hogy
előteremtsük azt a pénzt, amit maga annyira megvet. Régi nótát fúj,
bácsikám! Már nem az számít, hogy szabadok vagyunk-e a király
alatt, hanem hogy szabad-e pénzt keresni. Azért harcolt, hogy ne
legyen király, csakhogy a király nem olyan fontos, mint a haszon.
Anglia valódi királya nem Károly vagy Jakab vagy bárki, aki utánuk
következik. Anglia valódi uralkodója a vagyon. Azt pedig
mindannyian látjuk, hogy ebben mi a jó. Ehhez mindannyian hűek
vagyunk.
– Én nem – szögezte le rendíthetetlenül Ned. – Én még mindig
nem.
 Sussex, Foulmire Priory, 1685 ősze

James nem aludt jól a Priory elegáns vendégszobájában. A

szívdobogását figyelte, ahogy az utóbbi időben a szokásává vált,
azon töprengve, hogy épp gyorsabban vagy lassabban ver-e, esetleg
kimarad-e egy szívdobbanása, és hogy talán ez lesz-e az az éjszaka,
amikor végleg megáll. Későn kelt, felöltözött, és halkan kiosont a
bejárati ajtón, hogy járjon egyet a kertben. A konyhakertet már újra
teleültették a fűszer- és gyógynövényekkel, és volt egy új rózsakert
is, de a rakott kőfalba vágott, rétre nyíló ajtó a régi volt. Felidézte,
ahogy annak idején a kaszálón várakozott, és hagyta, hogy Alinor
egyedül menjen be a házba, mert olyan ügyet szolgált, ami
mindkettejüknél fontosabb volt; visszaemlékezett a
megvilágosodás pillanatára, amikor nyílt az ajtó, kilépett rajta a nő,
és felszabadult mosolya, magabiztos léptei elárulták, hogy
biztonságban van… Ekkor döbbent rá, hogy nincs a világon olyan
ügy, amely fontosabb lenne számára annál, ahogy Alinor elfordítja
a fejét, ahogy felragyog a szürke szeme.
A kis ajtón át visszament a kertbe, onnan pedig a házba, és
közben meghallotta, hogy a Szent Wilfrid-templom harangja
elkongatja a tízet. Alinor épp lefelé lépkedett a lépcsőn. Palaszürke
ruhát viselt, ezüst haján fehér vászonsapkát. Az egyik kezével a
lépcső korlátját fogta, a másikban egy fekete ébenpálca volt, és arra
támaszkodott. Most, hogy a reggeli fényben látta a nőt, és felfigyelt
a fájdalmas kis grimaszára minden lépésnél, James már nem tudta
feledni, hogy mind a ketten idősek. Már rég hagynia kellett volna
a szenvedélyt, rótta meg magát, hiszen csak azért lángolt Alinorért
egy fiatalember hevével, mert annak idején nagyon hirtelen kellett
elválniuk, és mert olyan ifjú szerelmesek voltak. Mindig csak a
következő napra vágytak, a következő éjszakára. Nem szokhatták
meg egymást, így nem kopott meg a szenvedélyük, a hétköznapi élet
nem kezdte ki a vágyukat. De még most sem úgy tekintett rá, mint
egy hatvannégy esztendős asszonyra, és elképzelni sem tudta, hogy
amikor meghal, Alinor ne legyen mellette.
Kinyújtotta a kezét a nő felé.
– Épp olyan vagy, mint amikor először pillantottalak meg a
temetőkertben.
Alinor elmosolyodott.
– Mintha tegnap történt volna, ugye? Sőt, mintha holnap készülne
először megtörténni. Elfelejtem, hogy ez már a múlt, elvesztettem
az időérzékemet.
Megfogta a férfi kezét, ezért James biztosra vette, hogy a nő az övé
lesz, hogy újra szeretők lesznek. Tudta, csak magához kell húznia, és
Alinor enged neki, ahogy mindig. Bementek az ebédlőbe, ahol már
megterítettek a reggelihez. Amikor Alinor megkérdezte, hogy tejet
vagy gyenge sört inna, a férfi a sört választotta, hogy felidézze azt
a régi ízt.
– Te főzted? – tudakolta.
– A munka fárasztó részét Lizzie végzi, én csak a fűszereket
vágom össze, és megkóstolom az italt.
James felvágta a sonkát, a szobalány pedig barnás héjú főtt tojást
hozott. Alinor csak egy kis húst, egy felszeletelt almát evett, és egy
pohár tejet ivott hozzá. A férfinak nagy örömöt okozott, hogy ott
ülhet mellette a reggelizőasztalnál, és gyönyörködhet a
mosolyában.
– Sétáljunk egyet? – javasolta Alinor. – Azt hiszem, később esni
fog, a tenger felett látok egy sötét felhőt, és kezd feltámadni a szél.
Kiléptek a ház ajtaján, és szó nélkül elindultak a
gyógynövénykert felé.
– Emlékszel…? – szólalt meg a férfi. Azokra a napokra gondolt,
amikor mindenkitől elkülönítve, lázbetegen feküdt a
szénapadláson, és Alinor hűs vízzel lemosta a testét, majd tiszta
lepedőbe bugyolálta. A vágya egyre fokozódott, mintha egy másik
láz is gyötörné, és akkor a nő hozzásimult a hűvös testével, aztán
pedig megszűntek szegény asszonynak és jómódú fiatalembernek
lenni, helyette valahogyan egyetlen lénnyé olvadtak össze.
– Hát persze – mosolygott rá Alinor.
Végigsétáltak a kerten a túl magasra nőtt gyógynövények között.
A nő végigsimított a rozmaring ágain, lecsípett egyet, és a férfinak
adta, hogy beszívhassa az átható illatot. Némán továbbmentek a
kovakőből rakott falba vágott kis ajtó felé, amely a rétre nyílt.
Alinor egy pillanatra megállt a küszöbön.
– Szinte látom magunkat odakint.
– „Hogy egy ilyen vidéken létezhet olyan nő, mint maga…” –
idézte fel James a saját mondatát. Alinor bólintott.
A férfi belekarolt, és együtt ballagtak az elvezető árok felett
átvetett palló felé, amely mögött ott húzódott a töltés. James segített
Alinornak fellépkedni a tetejére, ahol megálltak, és az apadó vizű
kikötőöböl felé fordultak. Előttük folydogált a Broad Rife barna vize,
a vízimalom robaja pedig egyre jobban elhalkult, akár a távolodó
mennydörgés.
– Gondolkodtam azon, amit kértél – szólalt meg Alinor, de a
tekintetét a látóhatárra függesztette, ahol sötét sáv jelezte a közelgő
esőt.
James teljes bizonyossággal tudta, hogy a nővel tölti az élete
hátralevő részét. Ízlelgette az örömteli gondolatot, és remélte, hogy
még sokáig élhet. A gondolat, hogy együtt lesznek, új élettel töltötte
el. Gyengéden magához akarta húzni, megcsókolni lehunyt
szemhéját, és a fülébe súgni, hogy szereti, hogy mindig is szerette,
és hogy már elfelejthetik a külön töltött éveket.
– James, nagyon sajnálom, de nem élhetsz velem – jelentette ki a
nő hűvösen. – Nem lehet. És nem is látogathatsz meg többet.
A férfi döbbenten meredt rá.
– Alinor!
Alinor szürke szeme higgadtan nézett vissza rá.
– Igazán nagyon-nagyon sajnálom.
– De miért nem…?
– Ami kettőnk között történt, az olyan volt, mint egyfajta halál –
felelte vontatottan a nő. – Ami azon a napon megtörtént a
vízimalomnál… azt nem lehet meg nem történtté tenni.
 – Tudom! – vágott közbe szenvedélyesen a férfi. – Ezt tudom!
Hibát követtünk el, de attól még nem kell külön töltenünk az
életünk hátralevő részét…
– Sajnálom, hogy el kell utasítanom téged – mondta gyengéden
Alinor. – Különösen most és itt, ahol semmit sem tudtam
megtagadni tőled.
– Visszahozhatnánk azt az időt!
– Nem. Te is tudod, hogy a vágyakozás nem fordítja vissza az időt.
– A nő elfordult, és elindult a parttal párhuzamosan futó töltésen:
baloldalt a kaszáló, jobbra az öböl, amely elnyúlt a látóhatár széléig.
A férfi követte. Felidézte azokat az alkalmakat, amikor ugyanígy
lépkedett az elnyűtt cipőt viselő Alinor nyomában, és bízott benne,
hogy átvezeti a futóhomokon, az iszapos lapályon, a mély tócsákon.
Elértek az utacskához, amely az öböltől a kis templomhoz vezetett,
és ott már egymás mellett mentek, de nem beszéltek. Elhaladtak a
várrom dombja mellett, és amikor feltűnt a templom alacsony,
kőből rakott kerítése, a nő megállt a temető fedett kapubejáratánál.
– Jársz templomba minden vasárnap? – kérdezte James.
Alinor bólintott.
– Képzeld csak el, a legelső sorban ülünk! Azt hiszem, Matthew-
nak jogában áll kinevezni a lelkészt.
A férfi nem hagyta eltéríteni magát.
– Azt szeretném, ha itt temetnének el, amikor meghalok.
Örömmel látta, hogy ezzel sikerült megriasztania a nőt.
– Itt? Nem Northallertonban, a családi kriptában?
– A testem oda kerül, a temetésre és a végrendelet felolvasására
is ott kerül sor. De azt szeretném, ha a szívemet ide temetnék. Abba
a sírba, ahol majd te nyugszol.
Alinor felkacagott, aztán a szájára tapasztotta a tenyerét.
– Ó, jaj! Sajnálom, nem kellene nevetnem. Tudom, hogy nincs
ebben semmi mulatságos. Egyáltalán nem mulatságos!
Ám a férfi komoly arca láttán újra kitört belő a csengő kacagás.
– Ugyan már, James! Képzeld csak el, milyen szörnyű lenne a
nobildonna számára! Hogy a férjét ketté kell osztani! Milyen
magyarázatot adna a családodnak és a barátaidnak? És én hogyan
temethetném el egy részedet? Ha pedig már meghaltam, és szegény
Alysra maradna, annyira dühös lenne, és… egyébként is… miért?
– Abban a földben akarok nyugodni, ahol te – felelte kimérten a
férfi. – Úgy gondoltam, a szívemet melléd temethetnék.
– De ez nem okoz majd gondot a test feltámadásánál?
Jamest elöntötte a méreg, hogy Alinor ilyen iskolázatlan
teremtés, aki csak a babonák és mesék világához ért. Hogy nevet,
amikor mulatságosnak tart valamit, és nem gondol bele, hogy ezzel
milyen benyomást kelt, hogy nem érti, milyen kevéssé mulatságos
a dolog… sőt, egyáltalán nem az. Hogy csak egy közönséges
származású közönséges asszony, és bár ő szereti, mégis mindig
csalódást fog okozni neki.
– Ez eretnekség – közölte Alinorral.
– Valóban? Ehhez nem értek.
– Valóban. Én értek hozzá, és neked is elmondom.
A nő elmosolyodott, mintha ezt is mulatságosnak tartaná, aztán
megfordult, és elindult vissza, a Priory felé.
– Pihennem kell – tudatta barátságos hangon a férfival, miközben
végigsétáltak a felhajtón, a lehajló ágú fák árnyékában. – Úgy kell
kényeztetnem magam, mintha egy kiöregedett igavonó ló lennék.
Nem gyalogolhatok túl sokat.
Elértek a nagy bejárati ajtóig, ami nem tárult ki a közeledtükre,
ahogy illett volna. Jamesnek kellett előrelépni és kinyitni Alinor
előtt.
– Nincsenek szolgák? – tudakolta a férfi, amikor beléptek az
előcsarnokba.
– Nem szeretem, ha kiszolgálnak. Én is ki tudom nyitni
magamnak az ajtót, és tüzet tudok rakni a kandallóban.
Jamesnek az volt a véleménye, hogy a nőről nem gondoskodik
megfelelő módon a személyzet, és ha az ő felesége lenne, egy
szobalány vinné mögötte a kesztyűjét… de nem szólt semmit.
– Ennél valamit, mielőtt útra kelsz? – tudakolta Alinor.
– Mielőtt útra kelek? – James már tudta, hogy nem maradhat ott,
de azt hitte, ő választhatja meg az indulása időpontját. – Láthatlak
még, mielőtt elmegyek? Délben? – próbált ragaszkodni a
méltóságához.
A nő nem tudta, hogy ezzel megbántotta. Ő csak gondoskodni
szeretett volna arról, hogy a férfi egyen, mielőtt elindul.
– Délben – bólintott Alinor, és fáradtan fellépkedett az emeletre.
 London, Berry Street, 1685 ősze

A bérelt kocsi megállt Johnnie Berry Street-i házacskája előtt.

– Biztos, hogy nem szeretne továbbmenni a rakpartra? – kérdezte
Nedet. – A kocsi elviszi.
– Nem, veled maradok. Sarah lányai már biztosan elfoglalták a
régi szobámat, és ha itt vagyok, azonnal elkezdhetjük összegyűjteni
a pénzt, hogy Rowan kegyelmet kaphasson.
Johnnie kifizette a kocsist, fogta az útitáskáját, és kinyitotta az
ajtaját.
– Nem szeretem, ha szolgák vannak a házban – magyarázta a
nagybátyjának. – De mindjárt elküldök a házvezetőnőmért. –
Füttyentett egy fáklyavivő fiúnak, némi pénzt nyomott a markába,
utasítást adott neki, aztán bevezette Nedet a szűk folyosóra.
– Amikor Mrs. Wales megjön, megveti az ágyát. Itt lakik az
utcában, mindjárt itt lesz. Holnap az udvarba megyünk. Mrs. Wales
tudni fogja, hogy épp hol időznek, a Szent Jakab-palotában vagy
Windsorban. Nagy híve a királyi párnak – mosolyodott el.
– A pápista fajtából?
– A divatos fajtából. Rajong a ruhákért.
– Ma este nem mehetünk oda?
– Reggel könnyebb bebocsátást nyerni, és takarosabban kell
festenünk. Ha nem tűnünk úriembernek, nem fognak beengedni.
Ned mögött nyílt az ajtó, besietett Johnnie házvezetőnője, és
sietve bókolt előttük.
– Azonnal jöttem – mondta. – Itt jártam mindennap, és letöröltem
a port. Nem számítottam arra, hogy ilyen sokáig távol lesz.
– Feltartottak – felelte kurtán Johnnie. – Az úr a nagybátyám, Mr.
Ferryman. Megtenné, hogy ágyat vet neki az öltözőszobámban?
Aztán hozathatna nekünk valamit a pékműhelyből vacsorára.
Szeretnék fürdeni.
– Igen, uram. Azonnal hozom a forró vizet. Vigyek egy kis bort és
aprósüteményt a fogadószobába?
– Igen, kérem – bólintott Johnnie, és a két férfi átment az utcára
néző kis fogadószobába.
– Majd én meggyújtom a tüzet – ajánlkozott Ned, amikor
észrevette, hogy már oda van készítve a gyújtós. Mrs. Wales
tiltakozott, de a férfi rámosolygott: – Ugyan, nem fáradság.
– Itt vannak a levelei, uram. – A nő letett Johnnie elé egy bőrtálcát.
– Az lesz a legjobb, ha megírom a nagyanyámnak, hogy már
biztonságban van – fordult Ned felé a férfi. Aztán végignézte a
leveleit. – Ó, ez anyámtól jött – mondta meglepetten, és feltörte a
pecsétet. – Hóóó, hiszen nincs is a rakodóparton! – Elhallgatott, majd
így folytatta: – Túl sokáig voltunk távol, bácsikám! Annyi minden
történt! Matthew a királynénak tett szolgálataiért megkapta
Foulmire-t, és odautaztak az Avery család hintójával!
– Micsoda? – hüledezett Ned.
– Olvassa csak! – Johnnie ezzel az idősebb férfi kezébe nyomta a
levelet.
– Sir James Avery? – horkant fel Ned. – Pont ővele kellene
beszélnünk Rowan ügyében.
– Ismeri talán? – tudakolta kíváncsian Johnnie.
A nagybátyja arcát ritkán látható mosoly derítette fel.
– A király háborújában ellenkező oldalon harcoltunk – ismerte
be. – De a húgomnak köszönheti az életét.
– Azt hittem, ők ellenségek. Anyám és nagyanyám, valamint a
nobildonna és Sir James…
– A nagyanyád rejtegette Sir Jamest, amikor még királypárti kém
volt – magyarázta Ned a döbbent unokaöccsének.
– Tényleg?
– Sir James pedig elárulta. A nobildonna évekkel később bukkant
fel, otthagyta náluk Matthew-t, kis híján tönkretette a
vállalkozásukat, és megszerezte magának Sir Jamest. Anyádék
többé nem beszéltek vele. De ha ők hajlandók elfogadni a hintóját,
akkor én is kérhetek tőle egy szívességet. Egyébként is ő az egyetlen
ismerősünk az udvarnál.
– Miért nem a nobildonnát kérjük meg?
– Mert benne egyáltalán nem bízom meg.
 Sussex, Foulmire Priory, 1685 ősze

Az óra tizenkettőt ütött, amikor James Avery odarendelte a hintóját

a Priory bejáratához. Megbántódott az elutasítás miatt. Alinor
világossá tette, hogy nem élhet vele Foulmire-ban, ő pedig nem
hívhatta meg a nőt northallertoni otthonába, de még a londoni
elegáns házába sem. Alinort megnevettette a gondolat, hogy a szívét
temessék mellé. Nem volt hajlandó a szerelmükről beszélni; öreg és
szívtelen lett, sosem volt iskolázott… és már a bölcsesség is elhagyta.
A szolgák gyenge sört tettek elé a fogadószoba asztalára, mellé
pedig az elmaradhatatlan sonkát és kenyeret. Amikor meghallotta
a nő könnyű lépteit a lépcsőn, udvariasan felállt, hogy üdvözölje,
és a kandalló melletti székhez vezesse. Ám aztán észrevette, milyen
sápadt, és a szíve megtelt gyengédséggel.
– Rosszul tettem, hogy eljöttem hozzád? Túlságosan megviselt?
Alinor úgy mosolygott fel rá, mintha örülne az érintésének, a
gondoskodó mozdulatnak, ahogy betett a háta mögé egy párnát.
– Nem, éjjel úgy aludtam, mint a tej. Csodás, hogy napközben is
szundíthatok, és nem kell hajnalban felkelni, mert vár a munka! Sok
mindent kaptam ebben az életben, de mind közül a legjobb a
kényelmes ágy és a puha ágynemű!
James csupa olyan nőt ismert, aki későn kelt, és mindig lepihent
egy időre, mielőtt átöltözött volna a vacsorához.
– Nehéz életed volt – mondta. – Sosem bocsátom meg magamnak,
hogy nem könnyítettem meg.
– Ugyan, hiszen szerencsés voltam.
– Örülök, hogy az elválásunk nem tette tönkre az életedet. –
Dehogynem, gondolta James.
– Nem tett tönkre, az életem egyszerűen megváltozott.
– Akkor barátként búcsúzunk el?
 Alinor bólintott.
– Barátok vagyunk.
– Megeshet, hogy már nem találkozunk, mielőtt meghalok –
figyelmeztette a férfi.
– Igen, tudom – felelte higgadtan a nő, mintha a halál nem
rémítené meg.
– És nem búcsúzhatnánk el szerelmesekként? A halálos ágyamon
úgy gondolok majd rád, mint az egyetlen asszonyra, akit szerettem,
mint életem nagy szerelmére.
A nő sóhajtott, mintha sajnálná, hogy ezt is meg kell tagadnia tőle.
– Nem, James. Mivel nem igaz.
– Akkor is szerettelek, és most is szerelek! Teljes szívemből!
– Nem a teljes szívedből – jegyezte meg alig hallhatóan Alinor. –
Nem szerettél abban a pillanatban, amikor elő kellett volna lépned,
hogy kijelentsd, a szeretőd vagyok, és a tiéd a gyermek, akit a szívem
alatt hordok. Azokban a végtelenül hosszú percekben valakit
jobban szerettél nálam.
– Nem! – kiáltotta riadtan James. – Rajtad kívül nem volt senki!
Soha!
– Te voltál az – mutatott rá a nő. – A becsületed? Az önérdek?
Inkább vállaltam a vízpróbát, mintsem szégyenbe hozzalak. Te
pedig inkább hagytál volna megfulladni, mint hogy kiállj mellettem.
A férfi elborzadt, hogy Alinor még annyi év után is ezt gondolja
róla.
– Nagyot hibáztam! Óriási tévedés volt, szerelmem! Annyira
fiatal voltam, és olyan ostoba! De azt mondtad, hogy megbocsátasz!
Azt hittem, bocsánatot nyertem…
– Valóban megbocsátok, boldogan megbocsátok neked. Ki vagyok
én, hogy ítélkezzem? De neked nem az én bocsánatom kell.
– Hanem kié? – kiáltotta James. – Kit bántottam meg nálad is
jobban?
– Önmagadat.
– Bocsássak meg magamnak? – Mindig is tudatlannak tartotta a
nőt. Most olyan értetlenül hallgatta, mintha legalábbis filozófus
lenne.
 – Szerettem egy fiatalembert, aki készen állt rá, hogy feladja
értem az egész világot… aztán amikor fontos lett volna, mégsem állt
ki mellettem. A fiatalember, aki aznap ott volt a malomnál, nem az
a férfi volt, akit megszerettem – magyarázta. – Ez a férfi talán sosem
létezett… Lehet, hogy csak álmodtam, és rád igazítottam a képét.
– Alinor bűntudatosan elmosolyodott. – Ezt szívből sajnálom, mert
nem igazságos dolog megálmodni valakit, aztán… mintha pecsétet
nyomnánk a forró viaszba… rápecsételni a képmását egy élő
személy arcára.
James zavartan rázta a fejét. Semmit sem értett az egészből.
– Lehet, hogy az álmunk volt közös? – folytatta a nő. – Talán te
is egy ilyen fiatalembert álmodtál meg, talán arról álmodtál, hogy
olyan vagy, mint ő, hogy te magad vagy ez a fiatalember. A
tragédia… a valódi tragédia… talán épp az, hogy amikor eljött a
próbatétel ideje, mégsem tudtál ezzé az emberré válni. Egy ilyen
férfi nem törődött volna a szégyennel, csakhogy ő nem volt ott. Csak
te. És te nem tudtál felnőni a feladathoz.
Fürkészően nézett a férfira, hogy megértette-e, hogy eljutott-e
hozzá a szavai igazsága.
– Meg kellene bocsátanod magadnak azért, mert nem vagy ez a
férfi. Meg kellene bocsátanod nekem is, mert túl sokat kértem tőled.
És amikor ez megtörtént, már hagyhatod, hogy az álombeli
önmagad, a rólam alkotott álomképed és az álomélet, ami sosem lett
a miénk, lassan mind álomba merüljön.
– A halál álmába – mormolta keserűen James.
– Talán a halálban is egymásról fogunk álmodni – bólintott
barátságosan a nő. – Talán a halálban találkozunk, és az álom-
önmagunk leszünk, a jobbik önmagunk.
A férfit fojtogatta a bűntudat, amikor Alinor keskeny keze fölé
hajolt, és megcsókolta.
– Remélem, így lesz. – Mindössze ennyit nyögött ki, de nem igazán
tudta, hogy mit mond. Aztán sarkon fordult, és elhagyta a szobát.
Az asszony ott maradt, és hallgatta, ahogy a hintó kerekei recsegve
végiggördülnek a kavicsos feljárón, majd egyre halkul a lópaták
dobogása, és James elmegy.
 A windsori kastély, 1685 ősze

Johnnie tétován lépkedett a windsori kastélyhoz vezető hosszú

feljárón. Postakocsival jöttek Londonból, de mivel Ned ragaszkodott
hozzá, a windsori fogadónál leszálltak. Most már azt kívánta, bár
kocsit béreltek volna. A hosszú felhajtón sorban álltak a hintók,
várva, hogy bebocsátást nyerjenek, a szolgák neveket kiáltoztak, a
kocsisok a lábukkal kapáló lovakat tartották, a kapuban
megkettőzött őrség állt, az inasok sorra nyitották ki a hintók ajtaját,
és vezették be a kastély hatalmas, kétszárnyú ajtaján a selymekbe
és prémekbe öltözött, gyémántokkal felékesített vendégeket.
Ned elkeseredetten meredt az unokaöccsére.
– Ez mindig így megy? – kérdezte. – Az egész ország eszét elvette
a vagyon és a kérkedés vágya?
– Nem, nem, biztos valamiféle bál van. Hogy épp ezt az estét
választottuk! Sosem jutunk be.
– Inkább most, mint máskor – nyugtatta meg Ned. – Nézd csak,
azok az úri népek épp bemennek? Talán meg akarják nézni a bált,
és mi is bejuthatunk velük?
Johnnie odanézett, és észrevette, hogy az oldalajtónál olyan
urakat és hölgyeket engednek be, akik ünnepi ruhát viselnek, ám
messze nem olyan fényűző holmikat, mint az udvaroncok. Világos
volt, hogy kereskedők, windsori urak a családjukkal, sőt talán
londoni látogatók, akik azért jöttek, hogy lássák a lakomázást, a
táncolást.
– Valami bál lesz? – tudakolta Ned egy melléjük lépő férfitól.
– De mennyire! – nevetett fel a férfi. – A királyné születésnapja
van, és azt mondják, a király bármit megtenne érte… mert a hölgy
kitiltotta az ágyából a kandúrkodás miatt, és ha fiúgyermeket
szeretne, akkor vissza kell kerülnie a kegyeibe.
 – Nem, erről szó sincs – szólt hátra egy előttük álló nő. – A király
minden idejét azzal a rusnya Lady Sedley-vel tölti.
– Azt hallottam, hogy a királyné halálos beteg – jegyezte meg egy
másik pletykafészek. – És egyébként sem képes gyermeket szülni.
– Akkor hogyhogy táncolni készül a saját bálján? – torkolta le
valaki más.
Ned a pletyka és szóbeszéd tengeréből kiszemezgette az egyetlen
megbízható hírt.
– Tehát a királyné születésnapja van. Szerencse, hogy az
alkalomhoz öltöztünk.
Johnnie vett a nagybátyjának egy rendes kabátot, alá egy csinos
mellényt, térdnadrágot, harisnyát, cipőt és finom inget. Ő maga a
legszebb bársonykabátját vette fel, hímzett selyemmellénnyel, a
nyaka köré pedig csipkekendőt csavart.
– Ez semmi. Épphogy elfogadható – felelte fitymálón.
– Ahhoz elég jó, hogy bejussunk – emlékeztette a nagybátyja,
amikor az ajtóban álló inas elé léptek.
– Ki kezeskedik magukért? – tudakolta a férfi.
– Sir James Avery vendégei vagyunk – jelentette ki határozott
hangon Ned. – Hol találjuk meg?
– Vacsorázik – mondta az inas. – A terem végéből nézhetik.
Azzal intett, hogy induljanak a Szent György-terem felé. Követték
az egyre erősödő zajt és a többi szépen öltözött férfit, akik a
feleségükkel eljöttek megnézni, hogyan vacsorázik a királyi pár.
Egy boltíves terembe jutottak, amely tele volt az udvaroncok
asztalaival, a túlsó végében pedig egy magas emelvényen elegáns
asztal állt, rajta ezüstnemű és aranyból készült kancsók, sótartók,
flaskók.
Megszólaltak a harsonák, az udvari emberek a bejárat felé
fordultak, és meghajoltak vagy bókoltak, mert belépett a király és
a királyné, a kíséretükben a kegyenceikkel. A királyné ruháját a
legfinomabb selyemből varrták, és ékszerek csillogtak a nyakában,
csigás, sötét fürtjei között, a fülében, az ujjain és a dereka körül.
Amikor a király átvezette a termen, az ujjaival alig ért hozzá a férfi
kezéhez. Elfordította a fejét, semmibe vette az udvarát, a
tanácsadóit, és egyedül a különös kedvenceiről, a saját kíséretéhez
tartozó hölgyekről és urakról vett tudomást. Egyetlen pillantást sem
vetett a férjére, még akkor sem, amikor a király a fülébe súgott
valamit, és segített neki fellépkedni az emelvény lapos lépcsőjén.
Akkor sem nézett rá, amikor a férfi a helyére kísérte. Egy inas
kihúzta előtte a széket, és egy forró vízzel megtöltött tálat és
törülközőt nyújtott felé. A nő a vízbe mártotta az ujjai hegyét, a
legfinomabb vászonkendővel megtörölte, majd leült hatalmas,
faragott székébe. Továbbra sem fordult a férje felé.
A pompás, barackszínű, hímzett szaténkabátot viselő király arca
vörös volt. Kínosan érezte magát, de úgy tett, mintha nem lenne
semmi gondja, oda-odaszólt a teremben ülő uraknak, mosolygott az
élceiken, és nem sajnálta magától az italt. A mellette ülő királyné
mintha jégszobor lett volna.
Egy idő után felállt a király gyóntatója. A terem végében állók
méltatlankodva összesúgtak, mert rendkívül gyanúsnak találták,
hogy Anglia királyának vacsoráján egy római katolikus pap latin
nyelvű áldást olvasson fel.
– Túlzásba fogják vinni – mormolta Johnnie fülébe némi
elégtétellel Ned. – A Stuartok sosem tudják, hol a határ. Sosem veszik
észre, hogy mi vár rájuk. Mindig azt hiszik, ők az okosabbak. Azt
hiszik, sikerül áttáncolniuk a nehéz szakaszok felett.
– Az ég szerelmére! – sziszegte oda neki az unokaöccse. – Mi
lenne, ha most az egyszer hallgatna! Könyörögni jöttünk az
udvarhoz, királyi kegyelmet szeretnénk. Nehogy meg merjen
mukkanni!
Ned nem felelt. Johnnie odasandított, hogy lássa, megneheztelt-
e rá a bácsikája.
Az idősebb férfi rákacsintott.
– Királypárti – súgta oda a legcsekélyebb megbánás nélkül. –
Öleb.

A két férfi szótlanul figyelte, ahogy az udvaroncok végeznek a

vacsorával.
Johnnie váratlanul megszólalt:
– Nézze! A nobildonna!
Ned egy kivételes szépségű nőt látott, akinek testre szabott ruhája
előnyösen hangsúlyozta a karcsú derekát, de a válláról lecsúsztatta,
hogy megmutassa gyémántokkal borított nyakát és a keble halmát.
A fekete hajában és a fülében viselt gyémántok felszikráztak a
fényben, amikor elfordította a fejét. Minden tekintet őt követte,
amikor felállt, fellépdelt az emelvényre, áthajolt a királyné
meztelen válla felett, és valamit a fülébe súgott.
– Istenem, ilyet sem láttam még soha – jegyezte meg Ned, mintha
valami egzotikus állatot szemlélt volna. – Valóban ő lenne?
– Igen, ő az – felelte lenyűgözve Johnnie. – Mindig is olyan…
– Akkor beszéljünk a férjével, mielőtt felfigyel rád – javasolta
Ned, akire nem volt semmiféle hatással a nő magával ragadó
megjelenése. – Nem úgy fest, mint egy tisztességes asszony.
– Már megint! – tiltakozott fojtott hangon az unokaöccse. – Tartsa
meg magának a véleményét!
– Ó, persze! – Ned kis híján elnevette magát. – Egy szót sem szólok.
– Bácsikám, hagyja, hogy én beszéljek – kérte nyugtalanul
Johnnie, amikor lesiettek a galériáról, és benéztek a hatalmas
terembe. A kitárt, kétszárnyú ajtó mellett inasok álltak. –
Megmutatná, melyikük Sir James Avery? – fordult tétován az
egyikükhöz Johnnie.
– Ő, ott – mutatta az inas, és intett a fejével, hogy menjenek be.
A sötét selyemkabátot, csodásan hímzett mellényt,
selyemnadrágot és fényes, gyémántos csatú cipőt viselő Sir James
két másik férfival társalgott, de amikor Ned és Johnnie odaléptek
hozzá, feléjük fordult.
– Jó estét, uraim! – köszönt udvariasan, és végigmérte őket. –
Ismerjük egymást? Miben lehetek a szolgálatukra? – Sötét szeme
összeszűkült, és a tekintete visszatért Nedhez. – Találkoztunk már?
– Uram, nagy megtiszteltetés… – vágott bele Johnnie, ahogy
korábban megbeszélték, de a nagybátyja félbeszakította.
– Ned Ferryman vagyok. Már találkoztunk – közölte nyersen. –
Biztos emlékszik.
James Avery elvörösödött.
– Erre – mondta kurtán, és magával húzta őket egy kis előtérbe. –
Alinor küldte önöket? – kérdezte türelmetlenül, mihelyt összezárult
mögöttük a vörös bársonyfüggöny. – Nemrég váltunk el. Azt akarja,
hogy térjek vissza?
Johnnie egyik férfiról a másikra nézett, és álmélkodva látta, hogy
a nagybátyja milyen rendíthetetlenül nyugodt, és hogy az előkelő
úrnak mennyire remeg a keze.
– Nem emiatt jöttünk, uram.
– Á, mert kölcsönadta neki a hintóját, és azt hitte, hogy ezzel le is
kötelezte? – tudakolta metsző hangon Ned.
Johnnie-ból halk, tiltakozó kiáltás tört fel:
– Nem sértésnek szánja…
Sir James biccentett. Mostanra még sápadtabbá vált.
– Megkérdeztem tőle, hogy meglátogathatom-e. De mit kíván
tőlem, Mr. Ferryman?
– Kegyelmet – vágta rá Ned.
– Talán jobb lenne, ha elmagyaráznám… – próbálkozott Johnnie,
de a két férfi felé sem pillantott.
– A lázadás? – találgatott James. – Belekeveredett? Hát sosem
tanul?
– Úgy tűnik, tényleg nem tanulok – felelte Ned megátalkodott
vigyorral. – Nem lehetünk mindannyian köpönyegforgatók.
– Nézze el neki, uram! – bökte ki Johnnie. – Bocsásson meg
nekünk!
Egyikük sem hallotta meg a szavait.
– Egyébként pedig téved. Nem nekem kell a kegyelem.
– Ha olyan személy számára kéri, akit fegyverben láttak
Westonzoylandnél, akkor nem segíthetek – mondta James. – A
király… a király…
– Bosszúszomjas – fejezte be a mondatot Ned. Johnnie tiltakozva
felszisszent, és megragadta a bácsikája karját, hogy elhallgattassa.
Sir James összevonta a szemöldökét.
– Nem érez akkora bűntudatot, hogy kegyelmet osztogasson.
 – Ezek szerint előfordul, hogy kegyelmet ad? Igaz, hogy vannak
itt olyan urak és hölgyek, akik foglyokat kaptak ajándékba, de ha
a család vagy a barátok össze tudják szedni a pénzt, akkor eladják
nekik a rabot?
– Így van, de igen kevés esetben – biccentett Sir James.
– Egy olyan fogolynak kérünk kegyelmet, aki a királyné őfelsége
tulajdona.
Sir James a helyiség sarkában álló íróasztalhoz lépett, hogy
lejegyezze Ned szavait.
– Tanú van rá, hogy fegyvert viselt?
– Nincs. Sosem fogott fegyvert.
– Deportálásra vagy kivégzésre vár?
– Deportálásra. A bristoli kikötőben van.
– Mi a foglalkozása? És magát miért érdekli a sorsa?
– Szolga. Keresztény indián… imádkozó indiánnak nevezzük az
ilyet. Az új-angliai lázadáshoz sem volt köze. A szolgám volt. Amikor
hazatértem Angliába, magammal hoztam…
– És vitte tovább, egyenesen egy véres lázadásba – fejezte be a
mondatot Sir James.
Ned megrázta a fejét.
– Nem, uram. Mi nem. Mi a nyugati országrészben szálltunk
partra, és tévedésből tartóztatták le.
– Tévedésből?
– Talán nem tudja, de mindenkit letartóztattak, és a többségüket
tárgyalás nélkül felakasztották… – magyarázta Ned maró gúnnyal.
– A szolga azonban teljesen ártatlan – szólt közbe Johnnie. –
Kezeskedem érte, Sir James.
– Mi a neve?
– Ned Ferryman.
Sir James letette a tollat, és régi ellenségére nézett.
– A maga nevét viseli? Miért, ki ő? A fia?
– A szolgám volt, és nem ismert más angol nevet. A saját nevét
mégsem mondhatta, igaz? Így hát amikor megkérdezték,
természetesen az én nevemet felelte.
– Maga helyett küldte oda? – kérdezte metsző hangon Sir James.
 – Nem, uram – válaszolta Ned színtelen hangon. – Nem volt
részem a lázadásban, és a szolgámnak sem.
– Megsérült a feje… Hogyan történt?
– Leestem egy lóról – vágta rá Ned. – Hajlandó képviselni
bennünket, vagy nem?
– Nagyon hálásak lennénk, uram – tette hozzá Johnnie. – Én Mrs.
Reekie unokája vagyok, Johnnie Stoney, szolgálatára. Biztos nem
emlékszik rám, de találkoztunk a rakodóparton… és az esküvőj…
ott voltam, amikor… A hitvese, Lady Avery kedvességből beajánlott
a Kelet-indiai Társasághoz. Sajnálom, hogy újra önökhöz fordulok,
de…
– Persze, emlékszem magára – felelte kurtán James, és szemügyre
vette Johnnie-t, mintha ismerős vonásokat keresne az arcán. –
Felnőtt ember – mormolta maga elé. – Sosem ismertem meg, és most
már ezzel is elkéstem.
– Igen, uram – hebegte Johnnie. – Hálás voltam, hogy munkát
kaphattam a Társaságnál. Ön szólt az érdekemben.
– Örülök, hogy a szolgálatára lehettem – mondta vontatottan
James. – Ha szólnak, többet is tehettem volna. De… – Nedhez fordult.
– A húga tudja, hogy bármit megtennék érte. Ő javasolta, hogy
keressenek fel? Azt szeretné, ha kiszabadítanám ezt a szolgát?
– A húgom nevében kérem – válaszolta Ned, aki tudta, milyen
hatalma van ennek a kérésnek.
– Tudatni fogja vele, hogy miatta tettem?
– Tudtára adom, hogy tartozunk önnek egy élettel.
– Elmondja neki, hogy igyekszem olyan férfi lenni, amilyennek
hitt? Bár már késő, azért igyekszem.
Ned úgy nézett Jamesre, mintha szánná.
– Elmondom neki.
– Kiderítem, mennyibe kerül a kegyelem, és megüzenem a
rakodópartra.
– Nagyon köszönjük, uram – hálálkodott udvariasan Johnnie. –
Igazán nagyra értékeljük a pártfogását. Hálásan…
– Csak ne tartson soká! – szakította félbe Ned. – Úgy rakják őket
hajóra, mintha teheráru lennének. Meg kell szereznünk a kegyelmi
iratot, aztán el kell juttatnunk Bristolba, mielőtt a Rebecca kihajózik.
Sir James bólintott.
– Megírom, mihelyt beszéltem a királynéval. – Aztán habozva
hozzáfűzte: – De ne reménykedjenek! Csak nemeseknek árulnak
kegyelmet, és drágán adják.
Johnnie mélyen meghajolt, aztán már indultak is kifelé a
helyiségből.
Sir James utánuk nézett. A tolla hegyén lassan megszáradt a tinta.
 Sussex, Foulmire Priory, 1685 ősze

Alinor egész nap csak várt és várt, ide-oda járt az ajtó és az ablak
között a Prioryban, és a tarlóra csupaszított őszi kertet sem hagyta
el, mert félt, hogy közben megérkeznek a vendégek, és nem találják
otthon. Lizzie, a szobalánya elvitte az ebédet, amihez az úrnője
hozzá sem nyúlt, de aztán valahogy rábeszélte, hogy egyen legalább
egy tál levest.
– Kimeríti magát, asszonyom.
Alinor szórakozottan átvette a tálkát, és evett pár kanállal az
ételből, miközben kifelé bámult az ablakon.
– Majd én figyelem, hogy jönnek-e, míg eszik – ajánlotta fel Lizzie.
– Kocsit béreltek, ugye? És Mrs. Shore elhozza a lányunokáit?
Alinor bólintott.
– Hát, Sealsea-n ugyan nem találnak férjet maguknak –
figyelmeztette a lány. – Itt csak halászok meg gazdálkodók vannak.
És a többségük félkegyelmű.
Az idős nő tudta, nincs értelme arról beszélni, hogy a lányok egy
férjnél többre vágynak Angliában.
– Ez egy kocsi zörgése lenne?
– Igen! Igen! Megjöttek, most fordulnak be a kapun.
Alinor a botja nélkül, sántikálva sietett ki a szobából. Lizzie
utánaszaladt, de mire a kocsi a ház elé gördült, a nő már ki is tárta az
ajtót. A kocsis megállította a lovakat, és az inasok leugrottak a hátsó
bakról, hogy leengedjék a lépcsőt. A két lány – előbb Gabrielle, aztán
Mia – azonnal kiszállt a kocsiból, és Alys is követte őket. Alinor egy
pillanatra összezavarodott. Mintha egy régi emlék kelt volna életre:
újra átélte, milyen sok örömét lelte a gyerekeiben, a lányában és
a fiában, Robban, amikor kicsik voltak, felidézte a hajuk, a bőrük
illatát, fénylő, borzas fürtjeiket, ragyogó mosolyukat. Amikor
átölelte a két lányt, mintha a családja, mintha Anglia jövőjét tartotta
volna a karjában, Gabrielle és Mia pedig úgy ugrándoztak, akár az
almák a hajladozó ágon, hogy megcsókolhassák az arcát, és a
vállára fektessék a fejüket.
– Óvatosan! Szelíden! Még felborítjátok! – tiltakozott Alys, mintha
kiskutyákat próbált volna megfékezni. Elkapta az anyja vállát, aki
felnevetett. – Sosem lesz belőletek angol hölgy, ha így vetitek rá
magatokat a barátaitokra.
– Ugyan, hagyd! – Alinor magához húzta a bimbózó lányokat. –
Annyi mindent kell bepótolnunk. – Bevezette őket a fogadószobába,
de az unokái képtelenek voltak leülni: körbejárták a helyiséget,
megcsodálták a faburkolatra akasztott festményeket és a kandalló
rostélyát.
– Olyan különös, hogy sosem találkoztunk, mégis úgy érzem,
mintha ismernénk. Anya mindig dédnagyanyáról mesél… meg
nagyanyáról… és most itt vagyunk! Fiatalkorában is itt élt?
Alinor jót nevetett a csivitelő lányokon.
– Nem, nem itt éltem. Mi nem voltunk ennyire gazdagok, egy kis
házunk volt a közelben.
– Ó! Egy házikó! – ámult Mia. – A vidéki házacskák olyan csinosak!
– Nem olyan házikó volt. – Alinor és Alys mosolyogva összenézett
a két lány feje felett.
– És hogy hívjuk? – kérdezte Gabrielle. – Dédnagyanyának?
Olaszul bisnonna lenne.
– Szívesen lennék bisnonna – mosolyodott el Alinor.
Mia összecsapta a két tenyerét:
– Bisnonna, drága! Körülnézhetünk?
– Hát persze. Oda mentek, ahová csak akartok. Kíváncsiak
vagytok a szobáitokra? Szeretnétek lepihenni?
– Sosem pihennek – jelentette ki komoran Alys, amikor a lányok
kirontottak az előcsarnokba, és felszaladtak az emeletre, a
szobájukba. – Esküszöm, anya, nyolcvanévesnek érzem magam. És
egyetlen pillanatra sem áll be a szájuk.
– Azt hiszik, hogy a Peachey család vagyunk? A földbirtokosok?
– tudakolta az anyja.
 – Nem tudom, mit hisznek – mosolygott rá Alys. – Ami tegnapnál
régebben történt, azt el sem tudják képzelni, és már engem is
vénnek tartanak, úgyhogy szerintük te magából az Édenkertből
léptél elő.
– Így is volt – csillant fel Alinor szeme. – Bizonyos szempontból
onnan.
– Találkoztam Neddel – mondta Alys, és egy levelet vett elő a
köpenye zsebéből.
– Hála istennek! – suttogta szenvedélyesen az anyja. – És a lány?
– Ahogy gondoltam, csak a baj van vele. A levél róla szól.
– Ó! – Alinor a szívéhez emelte a kezét. – Hála az égnek, legalább
Ned biztonságban van. Az isten áldja Johnnie-t, és bocsáss meg
nekem, Alys, hogy elküldtem a fiadat a bátyámért!
– A helyzet ennél is rosszabb – folytatta komor arccal Alys. –
Rowan a börtönben Ned helyébe lépett, és lázadóként deportálás
vár rá. Az a kettő pedig… Ned és Johnnie… összevissza rohangálnak
Londonban, és pénzt próbálnak szerezni, hogy kiváltsák a lányt.
Megmondtam Nednek: nézd meg a könyvelést, és nézd meg a
pénzesládát, nincs felesleges pénzünk, amíg el nem adjuk a velencei
szállítmányt, és akkor még félre kell tenni a következő hajóútra is.
Kölcsönadhatok pár fontot, de hogy fogod megadni?
– Nekem van egy kis pénzem – szólalt meg Alinor.
– De nem elég. Sokkal többre van szükség, mint az a húsz font,
amennyiért Rowant eladják a barbadosi kikötőben. Még azt sem
tudjuk, hogy pontosan mennyire, de akár száz font is lehet. Nednek
le kell tennie erről az egészről. Vigasztalja azzal magát, hogy a lányt
akkor is épp hajóra rakták és deportálták volna, amikor rátalált.
– Egy ilyen lányt nem szabad deportálni. Ha pedig Ned helyett
van börtönben, akkor ki kell szabadítani, ha tudjuk.
– Hát nem tudjuk! – csattant fel Alys. – De szerintem talpra esik,
mint a macska.
Alinor rámosolygott a lányára.
– Haragszol, mert Johnnie nem fogadott szót neked, elment
megkeresni a lányt, és nem akar feleségül venni valami örökösnőt
vagy egy gazdag özvegyet a Cityből – tapintott rá a lényegre.
 – Bolond lenne, ha elvenné Rowant, bolond lenne, ha pénzen
megváltaná, és bolond lenne, ha bármi dolga lenne vele… kivéve,
ha elfelejtené – jelentette ki Alys. – Márpedig általában nem bolond,
sőt ő a család egyetlen józan tagja. Úgyhogy szerintem észhez fog
térni. Szólj a bátyádnak, hogy ő is térjen észhez!
 London, Berry Street, 1685 ősze

Ned Johnnie házában várta, hogy az unokaöccse megjöjjön a

munkából, a Kelet-indiai Társaság irodájából. Amikor meghallotta,
hogy nyílik az ajtó, kiment a folyosóra.
– Sikerrel jártál? – kérdezte.
– Magának is jó estét, bácsikám – felelte ingerülten Johnnie.
– Szóval nem? – Nednek eszébe sem jutott elnézést kérni. Az
unokaöccse a folyosói asztalkára tette a kalapját, és levetette vastag
kabátját.
– Agglegény vagyok – mondta fojtott hangon. – Jó oka van annak,
hogy egyedül élek. Szeretek hazajönni, megrakni a tüzet, gyertyát
gyújtani, inni egy pohár madeirát, aztán később elmenni
vacsorázni. Úgy, hogy közben senki sem rágja a fülemet.
– Minél hamarabb összeszedjük a pénzt, annál hamarabb
megyek el – felelte Ned. – Ne kényeskedj, öcsém!
– Ó, az ég szerelmére! – csattant fel Johnnie, és belökte a kis
fogadószoba ajtaját. A kandallóban égett a tűz, és a széke mellett, az
asztalkán egy pohár madeira várta. – Ó! Így mindjárt más.
– Meggondoltad magad az agglegénységet illetően? – tudakolta
Ned, magának is töltött egy pohár bort, és leült a szemközti székbe.
– Hiszen látod, milyen összeszokott pár vagyunk. No, szereztél ma
pénzt?
– Ígértek tíz fontot, ami részben előleg lenne a fizetésemre,
részben meg kölcsön, amit néhány mostani üzletemre vennék fel.
De egyelőre ez minden. Ezt a házat bérlem, úgyhogy nem jó
hitelfedezetnek. Ha elzálogosítanám az evőeszközeimet és az
edényeket, talán kaphatnék értük négy fontot… de aztán hogy
váltanám ki?
– A raktártól kell kölcsönkérnünk – jutott döntésre Ned.
 – Mondani könnyű, de hogy akarja visszafizetni? – szállt vitába
Johnnie. – Pontosan tudja, hogy anyám gyűlöli az adósságot.
– Az unokahúgom…
– Rossz nagybátyja lesz, ha elveszi a pénzét. Sokat dolgozott érte,
és sosem veheti biztosra, hogy mindig…
Ned ingerülten felkiáltott, az ablakhoz lépett, elrántotta a
függönyt, és kinézett.
– Jól élsz – morogta. – Csak ezek a függönyök megérnek…
– Bérlem őket – hűtötte le Johnnie.
– Nem adhatnád el előre az árut, amihez a Társaság révén jutsz
hozzá? Hiszen hozatsz selymet és ékszereket a saját céljaidra, ugye?
– Igen. De mi van, ha az árut szállító hajó elsüllyed, vagy kalózok
támadják meg, esetleg késik az ellenszél miatt?
– Mi van akkor?
– Akkor tönkrementem.
– De így mihez kezdünk? – tette fel a kérdést Ned. – Jövő hétre
össze kell szednünk egy kisebb vagyont. Sir James szerint akár
kétszáz font is lehet!
– Hát ez kellemetlen, ugye? – jegyezte meg komiszul Johnnie. –
Lenézi a vagyongyűjtést, és gyűlöli a gazdagokat. Most pedig
szüksége lenne egy kisebb vagyonra, de nincsenek jómódú barátai.
– Rowan ártatlan, és ennek önmagában elégnek kellene lennie
a megmentéséhez. Ha olyan rend van a világodban, mint mondod,
akkor egy ártatlan nő biztosan kiszabadulhat.
– A világban igenis rend van – felelte Johnnie makacsul. – A
szabadságnak piaci ára van benne. A mi gondunk az, hogy ezt az
árat nem engedhetjük meg magunknak. De ez nem a piac hibája,
hanem a miénk.
– El kell érned, hogy engedjenek az árból – határozta el Ned. –
Különválunk, és mind a ketten a saját világunkban folytatjuk a
munkát. Én Bristolba megyek, keresek egy bírót, aki hajlandó
meghallgatni, és elmondom neki, hogy van egy ártatlanul
bebörtönzött fiatal legénykénk. Te visszamész Sir Jameshez, és
ráveszed, hogy kevesebb pénzt kelljen fizetnünk a kegyelemért.
Aztán mielőbb hozd Bristolba a végzést!
 – Igyekszem lejjebb szorítani az árat – bólintott Johnnie. – Nincs
más lehetőség.
– Várj csak… – Ned felemelte a poharát. – Ebből a borból van még
a pincédben? És mi mást tartasz odalent?
– Csak pár ládikát, amiben a palackok vannak.
– Mennyit érnek?
– Ugyan, bácsikám!
– Mennyit érnek?
– Nagyjából négy fontot – morogta durcásan Johnnie.
– Akkor holnap azzal kezdheted, hogy eladod őket.
A fiatalabb férfi tiltakozott volna, de helyette váratlanul
elnevette magát.
– Istenem, hogy maga micsoda egy Cromwell! A Szent Jakab-
palotába menet eladom a borkereskedőmnek, akitől vettem, aztán
meglátjuk, hogy a királyné mennyi pénzt kér Rowan szabadságáért.
Ned nagyot kortyolt a borából.
– Lassabban, az ég szerelmére! – szólt rá az unokaöccse. – Ez az
utolsó palackunk.
 A bristoli börtön, 1685 ősze

Rowant húsz másik fogollyal együtt bezárták egy kőből rakott falú
helyiségbe. Nem tudhatta, hogy Ned fáradhatatlanul munkálkodik
a kiszabadításán, és egyáltalán nem gondolt a külvilágra.
Amikor bevezették őket a hideg templomba, összerezzent a
magas falak, az ívelt mennyezet láttán, de aztán arra gondolt, hogy
ezt a helyet nem lesz könnyű őrizni, és talán alkalma nyílik
kisurranni. Még mindig össze voltak láncolva, akár a rabszolgák, de
a tekintete végigpásztázott a homályba merülő zugokon, a hatalmas
templomhajón, a fából ácsolt padsorokon, a színes ólomüveg
ablakokon és az ajtókon, amelyek a sekrestyébe, a kápolnába és a
kerengőbe vezettek.
Aztán észrevette, hogy a templom oldala felé hajtják-rángatják
őket, egy nagy, vasráccsal elzárt részhez, amelyen belül keskeny,
kőből faragott csigalépcső kanyargott lefelé, a sötétségbe. Rowan
megállt, és megpróbált lenézni a hűvös árnyékok közé, de az előtte
haladó férfi megrántotta a kézibilincséhez erősített láncot, a
mögötte jövő pedig tovább lökdöste. Nem tehetett mást, a kövön
csörömpölő lánccal el kellett indulnia lefelé a lépcsőn, amit csak az
egyik őr fáklyájának pislákoló fénye világított meg.
A fáklya lángja lobbant egyet, és Rowan jókora, négyszög alakú
helyiséget pillantott meg, amelyet a vöröses sziklába vájtak a
templom alatt. A falakba sötét kamrákat vágtak, amelyekben
hatalmas kőlapokon koporsók sora hevert. A templom kriptája
Bristol előkelőségeinek a családi sírhelye volt.
– Isten irgalmazzon, csak nem hagynak itt minket a holtakkal? –
kérdezte az egyik fogoly az őrtől.
– Kapnak enni – felelte a fiatal őr.
– Az ég szerelmére!
 Rowan körülnézett. Nem voltak ablakok, csak egy rostély,
majdnem a mennyezet magasságában, amelyen át beáradt a kora
reggeli fény keskeny pászmája. Nem vette le róla a tekintetét,
miközben leült, és a hideg kőfalnak támaszkodott. Hagyta, hogy a
fény elkápráztassa, és elfeledkezhessen arról, hogy hol van.
A falak, a padló, a durván megmunkált mennyezet a fejük felett
egyaránt fakóvörös színű volt. Az egyetlen zaj, ami eljutott
hozzájuk, a kint elharsogott parancsok dörgő visszhangja volt. Már
nem voltak összeláncolva – a fekete rabszolgákat láncon tartották,
míg a kihajózásra vártak. Nem verték meg őket – a fekete
rabszolgákat megverték volna. És nem voltak velük gyerekek, akik
éhen halnak, felsírnak a fájdalom miatt, és az anyjukat hívják.
Rowan megállapította magában, hogy rosszabb is lehetne a helyzet.
Megvárta, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz – mintha
többé már sosem látna napfényt. Igyekezett nem hallgatózni, csak
hagyni, hogy a füle megteljen a kivájt kőbarlangba zárt, legyőzött
emberek zajával. A szájában a víz és a zab semleges ízét érezte, és
nem tudott megszabadulni tőle, de nem gondolt fűszeres, forró
húsra vagy a frissen szedett bogyók átható édességére. Lassan
elhagyta minden: a tapintása – az ujjai csak hideg kőfalakat találtak
–, az ereje, amely régen lehetővé tette, hogy akár egész nap
futkosson, az öröme, amely segített a semmiségen is nevetni, a
bizakodása, amely miatt minden reggel a nap felé fordult. Rowan
hagyta, hogy elcsendesüljön, akár a vadállat, amely a fogságban
elgyengül, mintha halni készülne, mert nem viseli el az életet. Sorra
lemondott minden érzékéről, és a körülötte lévő férfiak csak úgy
ismerték, mint a legénykét, aki sosem beszél, sosem figyel, és sosem
néz fel.
 Sussex, Dagályfölde, 1685 ősze

Mia és Gabrielle eltökélték, hogy bejárják a Sealsea-szigetet, ezért

rávették a nagyanyjukat, hogy béreljen nekik két megbízható lovat
női nyereggel, aztán két lovászinassal lelovagoltak Sealsea faluba,
hogy a halászok East Beach-i viskói mellett elhaladva, a sealsea-i
erdőn túl észak felé kanyarodva a gázlón át eljussanak a Malom-
farmhoz.
Amerre jártak, mindenütt mosolyogva, szívélyesen fogadták
őket, mint a földbirtokos családjának külföldi rokonait. Korábban
senki sem tudott arról, hogy a Peachey famíliának itáliai ága is
lenne, de a trónon külföldi királyné ült, és Chichesterben épp
pápista iskolát alapítottak, így már nem lehettek biztosak
semmiben. A mosolygós, csinos lányok úgy beszéltek angolul, mint
bármelyik londoni – vagyis finomkodva, a vontatott sussexi
hanghordozás nélkül –, de meg lehetett érteni őket, nem feledkeztek
meg a „kérem”-ről, a „köszönöm”-ről, integettek a bérlők
gyerekeinek, és fizettek a gázlón átkelésért meg a sörért, amivel
megkínálták őket, pedig nem is kellett volna.
A lovászinasok mögött ülve lovagoltak végig a sealsea-i erdő
egyik favágók által kitaposott ösvényén, és megbámulták a fejük
felett összehajló faágakat, a halkan lehulló, sárguló leveleket.
Minden olyan békés volt, amilyen csak egy angol vidéki délutánon
lehet: hűvös, de nem szeles, az összeboruló lombkoronák alatt csak
a földre hulló levelek nesze hallatszott. A lovak patája alatt
megreccsenő avar, a közeli parton felrikoltó sirály lármája
különösen hangosnak tűnt, mintha már az egész világ – fák,
madarak, kis állatok – behúzódott volna téli álmot aludni.
Egy tisztáson megállították a lovakat, hogy befogadhassák a
csendet, a magas fák, a még megmaradt, arany-zöld lombokon át
kivillanó végtelen égbolt látványát.
Mia felkapta fejét.
– Minek van ilyen szaga? – kérdezte az egyik lovászfiútól.
– Füst. Szenet égetnek.
– Ó, megnézhetjük? – tudakolta a lány.
A lovászinasok vállat vontak, és a fák felett ködként lebegő,
szürke füstöt követve elindultak egy csapáson egy másik tisztás felé.
Az állatok horkantása megriasztotta a szénégetőket, akik
megfordultak, és két nagycsontú lovat pillantottak meg, rajtuk két
lány ült női nyergekben a lovászok mögött.
– Adj’ isten! – köszönt rájuk egy öregasszony, felegyenesedett,
otthagyta a földből és száraz gyeptéglákból rakott boksát, és a lovak
fejéhez lépett. Ráncos arca fekete volt a koromtól, a ruháját és a
haját is belepte a fekete por. – Adjon isten! Eltévedtek?
– Nem – felelte Gabrielle. – Hazafelé tartottunk a Prioryba,
amikor megéreztük a füstszagot. Szenet égetnek?
– Bizony, szénégetők vagyunk, és engedélyünk is van rá az
uradalomtól. Maguk az új uraságok? Az új földbirokos, Mr. Peachey
húgai?
– A kuzinjai – pontosított Mia. – Megnézhetjük?
– Nincs valami sok látnivaló – nevette el magát az öregasszony.
Mia megkopogtatta a lovászfiú vállát, mire az leszállt a lóról,
leemelte a lányt a nyeregből, aztán Gabrielle-t is lesegítette. A két
lovász a lovakat tartotta, míg a lányok közelebb mentek a boksához.
– Nagyon meleg lehet munka közben – jegyezte meg Gabrielle, és
szemügyre vette a nőt meg a családját, akik úgy dolgoztak tovább,
mintha a látogatók a legkevésbé sem érdekelnék őket. A kezük, az
arcuk feketéllett, az öltözékükből kimosni sem lehetett a kormot.
– Nagyon meleg, piszkos munka – bólintott az öregasszony. – És
kevés pénzt hoz. De ételre futja belőle. Mellette gallyat, magvakat
gyűjtünk, gombát és bogyókat szedünk. Mindegyikhez megvettük
az engedélyt.
– Azt hittem, az ilyesmi ingyen van – nézett nagyot Mia. – A
bogyókért fizetni kell?
– Mindenért fizetni kell.
 – Maguk itt élnek? – kérdezte Gabrielle, és kételkedve méregette
az ágakból és bőrdarabokból készített kalyibákat.
– Nyáron egyszerűbb, ha éjszakára is a boksák mellett maradunk,
de télen a házunkban lakunk, az erdő szélén, és ki-kijárunk
megnézni a tüzeket. Innának egy pohár gyenge sört?
Gabrielle úgy gondolta, hogy indulniuk kellene, de Mia rávágta:
– Igen, kérünk. – Egy perc, és már hozták is cseréppoharakban
az italt.
– Jósolni is tudok – ajánlotta halkan az öregasszony. – Vagy
mesélek, egy pennyért.
– Azt hiszem, nekünk már… – mondta Gabrielle, de Mia a
kabátkája zsebébe nyúlt, és kivett egy pennyt.
– Meséljen! Ismer régi történeteket? A Prioryban lakó
szerzetesekről?
– Ó, tudok egy réges-régi történetet! – felelte az asszony. Leült egy
rönkre, a lányok mellé telepedtek, és a boksa résein kiszabaduló
füstfoszlányokat bámulták.
– Egyszer régen élt itt egy sellő – kezdett bele az öregasszony. –
A tengerből jött elő.
A lányok bólogattak. Velence gyermekei voltak, sok mesét
ismertek, amelyben sellők és különös lények merültek fel a tenger
mélyéből, ezért nem volt okuk kételkedni abban, hogy egy fókákról
elnevezett szigeten is létezhetnek sellők.
– Szent Iván-éjkor jött elő a tengerből, hogy szeretőt keressen
magának. Ott lépett ki a vízből, ahol a hullámok a templomkert falát
nyaldossák. A Szent Wilfrid-templomét. Tudják, hol van?
– Igen – bólintott Mia. – A Priory közelében, a rét túloldalán.
– A sellő szerelemre vágyott. Magányos volt a tengerben, de nem
holmi hidegvérű halembert akart, hanem férfit, aki majd szereti,
aki átöleli és a magáévá teszi. Annyira vágyott a szerelemre, hogy a
farka helyén lába nőtt, és elhagyta a világát, kisétált a tengerből. De
ó! A lába annyira sajgott! Átbicegett a temetőkert fedett kapuján, és
leült a templom tornácán a kőpadra. Az a pad még mindig ott van.
Látták?
A lányok bólogattak.
 – Tudta, hogy ha ott megáll szemben a holddal, és éjfélkor
hátrapillant a válla felett, akkor meglátja a felé tartó szeretőjét,
akinek nem lesz árnyéka.
A két lány némán itta a szavait.
– A templomtoronyban megszólalt az éjféli harang, a sellő meg is
számolta a tizenkét kongatást. Akkor előjött a tornácról, és a hold
felé fordult. Aztán hátranézett, és meglátta a férfit.
– Ki volt az? – kérdezte fojtott hangon Mia.
– A sellő számára az a férfi volt, aki után egész életében sóvárgott,
akiről a tenger mélyén álmodozott. Csakhogy ez a férfi nem álom
volt, hanem hús-vér ember, a Priory papja, és addig sosem látott
asszonyt, ezért nem tudta, hogy a szürke szemű teremtés a vállára
omló vizes, szőke hajával, a halpikkelyként fénylő ruhájával nem
valódi nő, hanem sellő, a tündérnéphez tartozik, és férfi sosem
érintheti. Nem tudta, hogy még csak ránéznie sem volna szabad.
Egyetlen pillanatra sem. Azonnal beleszeretett!
Az öregasszony csettintett az ujjaival.
– Abban a pillanatban, ahogy meglátta, de nem tudta ám, miféle
lény áll előtte. Olyasvalakibe lett szerelmes, aki ott sem volt!
Belebolondult egy gyönyörű nőbe, pedig egy sellő állt előtte vérző
lábbal, egy sellő, aki nem volt elégedett az élettel a tenger mélyén. És
a sellő is azonnal beleszeretett. – Az öregasszony ismét csettintett.
– Azt hitte, egy csinos férfira lelt, akivel gyermeke, családja lehet,
aki örökre vele marad, örökre szereti, és sosem hagyja cserben. Azt
hitte, a férfi elragadja a tengertől, és meggyógyítja a hideg szívét.
Nem tudta, hogy a férfi pap, a szívét már odaígérte Istennek, ezért
asszony nem tarthat rá igényt… még egy sellő sem.
A lányok megbűvölten bámulták a ráncos arcot.
– Együtt háltak, a sellő gyermeket fogant, aztán elváltak. A sellő
visszament a tengerbe, a pap a Prioryba, de tudták, hogy újra együtt
lesznek, és hogy szerelem, megtörhetetlen szerelem köti össze őket.
Egy este, amikor még nem született meg a gyermeke, a sellő eljött,
hogy megkeresse a férfit. Telihold volt, az őszi nap-éj egyenlőség
teliholdja, és a sellő a dagálytól duzzadó hullámokon siklott be az
öbölbe, de a hullámok elsodorták a Priory és a Szent Wilfrid-
templom mellett. A sebes víz erősebb volt nála, és az áramlat a
zsilipkapun át a malomtóba vitte. Aztán apálykor a nagy kapuk
bezárultak, és a sellő a malomtóban rekedt. Csak úszkált körbe-
körbe, hosszú haja lebegett mögötte a hínáros vízben, sápadt orcája
fehérlett a holdfényben, és egyre a szeretőjét hívogatta, hogy jöjjön,
és mentse meg.
– És odament? Megmentette? – lehelte Gabrielle.
– A molnár ment oda, és amikor meglátta a malomtóban a sellőt,
keresztet vetett, áldást kért magára, aztán azonnal hívta a
földesurat. Az úr el is jött… a Peachey család egyik tagja lehetett…
és mivel nem tudta, mire bukkannak, magával hozta a papját is. A
lord megparancsolta, hogy fogják meg hálóval a sellőt, és húzzák ki
a vízből. Amikor a meztelen, csillogó pikkelyű sellő a partra került,
a lába azonnal kinőtt, és gyönyörű asszonyként állt előttük. Az
emberek ijedtükben elejtették a hálót, de a sellő meglátta a
szerelmesét, a papot, és az is meglátta őt. A férfi tudta, hogy szólnia
kell, el kell mondania, hogy halandó nő, és az ő hitvese. A sellő is
tudta, hogy szólnia kell, magának kell követelnie a férfit az
egyháztól és az emberi világtól.
A lányok elragadtatva élvezték a mesét, még a többi szénégető
is leguggolt, és a tekintetüket a boksából szivárgó füstre szegezve
hallgatták a régi történetet. A lovakat tartó lovászfiúk is hegyezték
a fülüket.
– De a sellő nem szólalt meg – sóhajtott az öregasszony. – Nem
akarta szégyenbe hozni a szerelmesét azzal, hogy olyanok előtt
hívja magához, akik papként ismerték. Nem akarta elárulni, és
szégyellte, hogy ő egy fájós lábú sellő. Ott állt az emberek előtt
meztelenül, a fehér hátára omló hajával, szegény lábából vér folyt
a vízimalom udvarának a kövére, és akkor a férfira nézett a nagy,
szürke szemével…
– És a férfi…?
– A férfi nem szólalt meg. Nem mondta el, hogy a sellő a felesége.
Nem tudott olyan férfi lenni, amilyenre a sellőnek szüksége volt, és
amilyennek hitte magát. Némán állt, pedig ismerte a sellőt, tudta,
hogy a gyermekét hordja a szíve alatt, és szerette is. Igazán
szerette… csak nem eléggé.
Gabrielle pislogott, mert könnybe lábadt a szeme.
– Ó… nem eléggé.
– És aztán mi történt? – kérdezte suttogva Mia.
– Az emberek azt mondták, meg kell bizonyosodni, hogy sellő
vagy asszony. Apály volt, és páran úgy gondolták, egyszerűen vissza
kell dobni a sellőt az öbölbe, hadd ússzon el. Mások azonban úgy
gondolták, hogy ha földi asszony, akkor meg kell menteniük, ha
pedig sellő, akkor vissza kell juttatniuk a tengerbe. És voltak
olyanok is, akik csak látványosságot akartak… Néha megesik.
– Úgyhogy vízpróbát rendeztek?
– Vízpróbát rendeztek. Megfogták a sellő karját, a szegény
lábacskáját, és rákötözték a vízikerék egyik lapátjára, hogy amikor
a kerék körbefordul, megmerítse a nőt a vízben, majd a magasba
lendítse onnan. Úgy gondolták, ha megfullad, akkor földi asszony,
aki vétkezett, és Isten magához vette, ha pedig élve kerül ki onnan,
akkor sellő, és nincs dolga sem Istennel, sem emberrel. Rákötötték
tehát a vízikerék lapátjára, és a férfi, a sellő szerelmese csak nézte,
és nem szólt semmit. Kinyitották a zsilipkaput, hogy a víz a
malomárokba zubogjon, elvették a támasztékot, mire a kerék
forogni kezdett, és a sellőt először a magasba lendítette, aztán
megmerítette a malomárok habzó vizében. Egy darabig a víz alatt
volt, aztán ahogy a kerék tovább forgott, a túloldalon kiemelkedett.
Háromszor merítették meg, és háromszor lendítette a magasba a
vízikerék. Amikor utoljára kibukkant a vízből, a sellő már
kékesfehér volt, és a vérző lábacskája sem mozgott.
– Megfulladt?
– Hát persze hogy megfulladt, és a pap, a szeretője leemelte a
vízikerék lapátjáról, a karjába vette, levitte a gázlóhoz, belépett az
apadó Broad Rife-ba, és addig ment, míg a víz mélyülni nem kezdett.
Mindenki azt hitte, hogy őt is elsodorja a folyó, de aztán elengedte
a sellőt. A hullámzó, aranyhajú test lassan forogva elsüllyedt, és a
sellőt senki se látta többé.
 A bristoli börtön, 1685 ősze

Ned megérkezett Bristolba, Anglia legnagyobb rabszolga-

kereskedelemmel foglalkozó vidéki városába, és rá kellett
döbbennie, hogy nincs elöljáró, aki hajlandó lenne felülvizsgálni
egy deportálási végzést. Nem akadt senki, aki felülbírálta volna az
újonnan kinevezett lordkancellár ítéletét, és a bírók – akik a
rabszolga-kereskedelemből szereztek vagyont – a legkevésbé sem
nyugtalankodtak egy téves deportálás miatt.
– És a habeas corpus? – kérdezte Ned az egyik bírósági
fogalmazótól. – Követelem, hogy ez a Ned Ferryman kerüljön egy
bíró elé.
– Már bíróság elé állt, és el is ítélték – hangzott a válasz. – Fogoly,
nincsenek jogai.
– De rossz személyt ítéltek el!
Ezzel sikerült felkeltenie az írnok érdeklődését.
– Miért, ki ez a személy?
– Egy szolga, egy amerikai indián. Tévedésből tartóztatták le.
– Erről szólnia kellett volna a tárgyaláson.
– Maga is tudja, hogy felakasztották őket, ha nem vallották
bűnösnek magukat.
Az írnok vállat vont.
– Azt mondja, hogy indián?
– Igen, „imádkozó indián”. Keresztény. Új-Angliából.
– Akkor nem angol… vagyis a habeas corpus nem vonatkozik rá.
Egy indiánnak éppúgy nincsenek jogai, ahogy nincsenek jogai egy
asszonynak, egy gyereknek vagy egy félkegyelműnek. Csak a
tulajdonosa követelheti, hogy láthassa, és a bűnéért a tulajdonosát
büntetnék meg. Maga a tulajdonosa?
Ned azonnal látta, miféle csapda várna rá.
 – Nem – felelte.
– Gondoltam.

Ned másnap reggel elment a bristoli börtönbe, és megtudta, hogy

a Newgate-börtön frissen kinevezett főfoglára még nem végzett a
reggelijével, ezért nem szabad zavarni.
– Testvér – fordult a vár börtöne előtt álló mocskos ruhájú őrhöz
–, Monmouth egyik lázadója kegyelmet fog kapni, de előbb értem
ide, mint a végzés. A fogoly ártatlan, és amint megjön az irat,
szabadon fogják engedni. Beszélhetnék vele, hogy megmondjam,
már úton a kegyelem?
– Nem itt tartják őket. Túl sokan vannak ahhoz, hogy beférjenek
a várbörtönbe.
– Nem itt? – kiáltotta riadtan Ned. – De hát Tauntonból Bristolba
küldték! Csak nem azt mondod, hogy máris hajóra rakták őket?
– Vannak, akiket már elvittek – felelte közönyösen a férfi. –
Vannak, akik már elmentek, mások még a hajóra várnak. Vannak,
akik belehaltak a tífuszba. Én csak annyit tudok, hogy túl sokan
vannak.
– Tudom, hogy sokan vannak – tartott ki Ned. – Ugyan, segíts már,
testvér, az Úr nevében, könyörgök. Hol vannak? Azok, akiket még
nem raktak hajóra.
A férfi a hüvelykujjával egy égbe nyúló torony felé bökött.
– A Saint Mary Redcliffe-ben. A kriptában őrzik a
szerencsétleneket. Beterelték őket a kriptába, ott alszanak a holtak
mellett.
– Köszönöm! – hálálkodott szívből Ned. – A templomban? És
hogyan találkozhatok vele?
– Sehogy – válaszolta az őr. – Ha egyvalakinek megengednénk, a
város megtelne zokogó özvegyekkel és gyerekekkel. Oka van annak,
hogy a foglyokat a holtak mellé zárták. Mert szinte már ők is
halottak.
– De ennek a fogolynak sikerült kegyelmet szereznem! – kiáltotta
Ned.
– Mutasd meg a hajó kapitányának. Ha a végzés érvényes, akkor
átadja neked a foglyot. – Az őr elhallgatott, aztán megkérdezte: –
Érvényes az a kegyelmi végzés?
– Az lesz, még nem jött meg Londonból.
– Akkor nem érvényes – szögezte le komoran az őr.
– De érvényes, én mondom! – csattant fel Ned.
– Senki sem fogad el olyan végzést, ami majd megérkezik
Londonból. Olyan kell, amit be tudsz mutatni. És olyan nincs a
kezedben.
 London, Reekie-rakodópart, 1685 ősze

A bérelt kocsi megállt a raktárépület keskeny ajtaja előtt, és Alys

lesegítette az anyját a lépcsőn. Utánuk Gabrielle és Mia is kiszálltak,
és közrefogták a dédnagyanyjukat, hogy segítsenek neki átmenni a
macskaköves úton, be a házba, a kis fogadószobába.
– Nem kell engem úgy hurcolni, mintha rakomány lennék –
tiltakozott Alinor. – Csak megmacskásodott a lábam attól, hogy
sokat ültem!
– Hozok egy kis forró, fűszeres sört – szólalt meg Alys, és aggódva
nézte az anyja sápadt arcát. – Hideg volt a kocsiban.
– Kölcsön kellett volna kérnünk az Avery-hintót – felelte huncutul
Alinor, és leült a kandalló mellé. A lányok az asztalnál telepedtek le.
Alys már hozta is a sört.
– Anya, idd ezt meg, azonnal visszajövök. Valami gond van a
raktárban, amit azonnal meg kell oldanom.
Alinor megköszönte a forró italt, és átvette tőle a kupát.
– A raktár mindig is a nonna dolga volt? – tudakolta Gabrielle.
– Amióta csak idejöttünk – felette Alinor.
– És dédnagyanya mindig gyógyítással foglalkozott?
Az idős nő bólintott.
– Fiatalabb koromban bába is voltam. Örömteli munka volt. Ott
lenni egy szülő asszony mellett, gondoskodni a biztonságáról, és
világra segíteni a gyermekét.
– Nem olyan, mint az üzlet – tűnődött el Mia.
– Nem – mosolygott rá a dédnagyanyja. – Az üzletben rend van.
A nagyanyátok azért olyan rátermett, mert szereti, ha minden a
helyére kerül, és minden a megfelelő áron kel el. Én egy olyan
világot kedvelek, ami egy kissé… rakoncátlanabb.
– Mennyire rakoncátlan a világa? – puhatolózott Gabrielle.
 Alinor nem válaszolt azonnal.
– Hát… ne feledjétek, engem egy olyan nő nevelt fel, aki alig tudott
olvasni és írni. Füvesasszony volt. Arra tanított, hogy tartsam be a
világi törvényeket, de ne felejtsem el, hogy van ezen a világon túl
egy egészen más hely, aminek a törvényeit nem ismerjük.
Sejtelmünk sincs róluk.
– Például a sellők világa? – tudakolta Mia. – És a tündéreké?
Alinor kedvesen rámosolygott.
– Mint a sellőké – bólintott. – És a tündéreké.
Kopogtak, és a két lány felpattant, amikor Johnnie belépett a
szobába.
– Á, Johnnie! – üdvözölte örömmel a nagyanyja. – Csakhogy
megjöttél! Ők az unokahúgaid, Mia és Gabrielle!
A lányok bókoltak, Johnnie pedig meghajolt előttük.
– Örülök, hogy itt vagytok – mondta kedvesen. – A testvérem
lányai. Hasonlítasz rá – mosolygott rá Gabrielle-re.
– Lányok, átmennétek az irodába szólni a nagyanyátoknak, hogy
Johnnie megérkezett? És kérjetek Tabstől még egy pohár gyenge
sört. Innál egy kis sört, Johnnie?
A férfi biccentett.
– Anyával szeretnék beszélni – mondta szűkszavúan. –
Megpróbálom összeszedni a pénzt Ned bácsikám szolgájának a
kiszabadításához.
– Még nincs meg az összeg? – nézett rá elkomolyodva Alinor.
Johnnie megrázta a fejét.
– A felét sem sikerült összegyűjteni. Kértem, hogy szállítsák le az
árat, de a királyné titkára ragaszkodik egy lehetetlen summához.
Azt remélem, anya meggondolja magát, és kölcsönad valamennyit.
– Van tíz shillingem, az a tiéd lehet – ajánlotta fel Alinor.
A férfi tudta, hogy nem lenne szabad elfogadnia.
– Nem szívesen teszem… de Rowan miatt elfogadom.
– Ó, Johnnie, hát szereted?
– Igen. Isten tudja, miért. Becsapott és meglopott, de képtelen
vagyok elviselni a gondolatot, hogy börtönben van, és deportálásra
vár. Ki tudja, mennyit szenvedhet, és mivel a vadon gyermeke, úgy
kellene… – Elhallgatott. Alinor a kezére simította keskeny, májfoltos
kezét.
– Ne így gondolkodj! – tanácsolta kedvesen. – Rowan egy másik
nemzethez tartozó fiatal nő, akinek másmilyen az élete. Ez minden.
Ha a vadon gyermekeként gondolsz rá, az majdnem olyan, mintha
vadembernek tartanád. Egyenrangú veled, tán még jobb ember is
nálad. Mentsd meg, ha teheted… De ne gondolj rá csapdába esett
vadként, és ne azért tedd, hogy hálás legyen érte!
– Az adósom lesz! Az adósomnak érzi majd magát, mert
megmentem az életét! Ő az, aki így gondolkodik! – tiltakozott a férfi.
– Ő megteheti, de te nem. Szabadítsd ki szeretetből, ne várj el érte
semmit! Nem vezet jóra, ha egy férfi azt hiszi, hogy szívességet tesz
egy nőnek. Nem ér többet nála, és nem kellene így gondolnia
magára. Te se képzeld ezt, Johnnie! Hiszen volt egy lánytestvéred,
aki gyerekkorotokban mindenben egyenlő volt veled.
– Nincs értelme ezen töprengeni, ha nem szerzem meg Rowannak
a kegyelmet – mormolta keserűen a férfi.
– Rob nem tudna pénzt kölcsönadni? Nem kérhet kölcsön az
apósától?
– Adott pár fontot. A felesége… az aranyműves lánya… éppoly
szűkmarkú, mint az apja. Anyám az utolsó esélyünk.

A raktárt megtöltötték az áruval megrakott ládák, hordók, zsákok.

Az udvarra nyíló ajtó előtt egy boltos szekere várakozott, a
tulajdonosa mellette állva vitatkozott valami rakomány miatt.
– Anya… – Johnnie belépett a hideg raktárba, és összehúzta
magán a kabátját. – Tudom, sok a dolgod, de nagy szívességet kell
kérnem tőled.
– Várj egy percet! – kérte Alys. Kiterítette a szállítólevelet a szekér
saroglyáján, és tételről tételre végignézték a boltossal. A férfi végül
egyetértően biccentett, és megemelte a kalapját.
– Mindég tisztességesek, Shore asszonyság, tudhattam vóna, hogy
én hibáztam!
 Alys kezet rázott vele, aztán Johnnie-hoz fordult.
– Mi baj? – kérdezte, és látszott rajta, hogy máris aggódik. – Miért
nem dolgozol?
– Még mindig szabadságon vagyok… A Társaságnál azt mondták,
annyi időt kapok, amennyi csak kell. Bejártam az egész Cityt, hogy
összeszedjem a Rowan kiszabadításához szükséges pénzt. Még
hiányzik nyolcvan font.
Ezzel sikerült megragadnia az anyja figyelmét.
– A királyi kegyelemhez?
– A királyné csak ritkán ad kegyelmet, azt is borsos áron.
Százhúsz fontnál biztos nem kér kevesebbet, és én még csak
negyvenet gyűjtöttem össze.
A nő a rakomány felé intett.
– Nincs pénzem, Johnnie. Ez a nagy halom áru nem a miénk,
hanem a befektetők tulajdona.
A férfi bólintott.
– Arra gondoltam, hogy kölcsönt vehetnél fel a következő
szállítmányra.
– Egy jelzáloggal terhelt hajóval küldjem tengerre Shore
kapitányt? – rökönyödött meg Alys. – Johnnie, sosem verjük
magunkat adósságba. Egyszer fordult csak elő, és a nobildonna kis
híján csődbe vitt bennünket. Nem merem, Johnnie. Sajnálom, hogy
visszautasítalak, fiam, de nem tehetem.
– Ezt nem adósság – magyarázta a férfi. – Hanem hitel. Mindenki
hitelbe kereskedik.
– Számomra ez a kettő ugyanaz – jelentette ki az anyja.
– De akkor mit csináljak? Nem hagyhatom, hogy Rowant eladják
egy kikötőben, mintha rabszolga lenne!
Alys arca kipirult a haragtól.
– Nem te tehetsz róla! – kiáltotta. – Hanem Ned bácsikád. Meg
Rowan. Ő állt Ned helyébe a börtönben. Nednek kellene
kiszabadítania.
– Te is tudod, hogy a bácsikámnak egy fillérje sincs.
– Hát, ez is az ő döntése volt – felelte a nő. – Egy olyan világban
hisz, ahol nincsenek urak meg lordok. Egy olyan világban, ahol
nincsenek szegények és gazdagok. Csakhogy mi olyan világban
élünk, ahol a pénz az úr.
Ez a gondolat egyezett Johnnie véleményével, így nem tudott
vitába szállni az anyjával.
– Ned Bristolban várja, hogy megérkezzek a kegyelmi végzéssel.
Arra számít, hogy összeszedem a pénzt.
– Ezt erősen kétlem – felelte morcosan a nő. – Tudja, hogy a mi
családunknak sosem volt pénze.
 London, Szent Jakab-palota, 1685 ősze

A királyné hálótermében mindössze hárman voltak: Mária Beatrix,

Livia és egy nő, aki az arcába húzta a köpenye csuklyáját. Az ajtót
becsukták, a többi udvarhölgy nem jöhetett be.
– Ő Mrs. Cellier – mutatta be Livia a köpenyes nőt. – Nincs már
szükség a csuklyára – mondta, majd ismét a királynéhoz fordult: –
Köztiszteletben álló bába, és az igaz hit híve.
Elizabeth Cellier megcsókolta Mária Beatrix felé nyújtott kezét.
– Nagy megtiszteltetés – mondta.
A királyné hallgatott, ezért Livia folytatta:
– Őfelsége már korábban is volt terhes, de elvetélt.
– Hány vetélése volt?
– Öt – suttogta a királyné.
– Ezenkívül négy gyermeket a szüléskor veszített el, egy kislányt
pedig négyéves korában.
– Isten akarata – mormolta istenfélően Elizabeth Cellier, és
keresztet vetett.
– Isten akarata, hogy élő gyermeket adjak Angliának – jelentette
ki a királyné.
– Így igaz – bólintott a bába. – Az Úr jó egészséggel áldotta meg
felségedet?
Mindenki számára világos volt, hogy az Úr nem áldotta meg jó
egészséggel a királynét. Már rég nem az a csinos, gömbölyded lány
volt, aki azért jött Angliába, hogy római katolikus walesi herceggel
ajándékozza meg az országot. Sápadt volt, sovány, és úgy húzta
össze magán a bársonystólát, mintha fázna a jól fűtött szobában.
– Gyenge vagyok – felelte –, és fáradt. Csak lovaglás közben
vagyok boldog, de nem ültem nyeregbe, amióta Windsorban
leestem a lóról.
 – Nem fáradt, amikor lovagol? – tudakolta a bába.
– Nem, akkor szabadnak érzem magam, és nem gondolok
semmire. Csak lovagolok, vágtázom, és senki sem érhet utol, senki
sem beszélhet velem, senki sem okolhat… – Hirtelen elhallgatott.
– Őfelsége nem boldog a házasságában?
A királyné az ajkába harapott, és némán megrázta a fejét.
– Őfelsége, a király nem figyelmes férj? – puhatolózott
tapintatosan Mrs. Cellier.
Mária Beatrix elfordította a fejét, ezért Livia válaszolt kurtán:
– Nem az.
– Őfelsége vérzése rendszeres?
– Nem – felelte Livia. – Néha késik, és hamis reményt ad… aztán
jön a csalódás.
– A vérzés megszűnése után egy héttel őfelségének fogadnia kell
a királyt – mondta a bába. – Minden más időpont kevésbé kedvező.
Így a királynak sem annyira megterhelő. – Az arca mosolytalan volt,
és a két másik nő is hasonlóan komoly maradt. – A földnek készen
kell állnia a vetésre – jelentette ki. – Havonta egyszer, a megfelelő
időben… mindössze ennyi kell. Ha az egyik fél életerőt, a másik
pedig hajlandóságot és készségességet mutat.
– Van-e valami, ami fokozhatja a készségességet? – tudakolta
Livia. – És az életerőt?
– Adhatok olyan gyógynövényeket, amelyek főzete bátorítóan
hathat a felséges párra. Forró italba keverve, mint amilyen az
esküvői fűszeres sör. Hogy jókedvre hangoljon, a férjet
szenvedélyessé, a feleséget termékennyé tegye.
– Lady Avery átveszi a gyógyfüveket – suttogta a fiatal királyné.
Elfordította a fejét, az arca szégyenpírban égett. A bába meghajolt,
Livia az ajtóhoz kísérte, ahol a nő átadott neki egy gyógynövényes
zacskót.
– Jobb, ha nincs benne semmi veszélyes – figyelmeztette nyersen
Livia. – Ha a királyné megbetegszik, én nagy bajban leszek, maga
azonban meghal.
– Csak kakukkfű, amit édes borban kell felforralni. Egyen
mindennap borssal elkevert mézet, aztán nyulat, szarvast, hím
húst… a jószágok hímtagját meg a többi részét. Meg tudja rendelni
neki?
– Persze – felelte Livia. – Hiszen ő Anglia királynéja. A bölcsőben
ringatott fiúgyerek kivételével bármit meg tudok szerezni neki.
 Bristol, 1685 ősze

A foglyokat alkonyatkor terelték fel a hajóra, amikor már kiürült a

rakpart. Aki tehette, menedékbe húzódott, mert a szürke havas eső
csúszóssá tette a macskaköves parti utat, és felkorbácsolta a zavaros
vizet a móló mellett, ahol a Rebecca meg-megrántotta a bakok köré
tekert köteleket. A Bristolban épített hajó teste széles volt, hogy
apálykor megüljön az iszapos fenéken.
– Így több a hely a fedélzet alatt – morogta keserűen Ned. – De
legalább több a hely, mint a rabszolga.
Amikor a foglyokat láncra verve odavezették, már minden más a
hajón volt. A kapitány sorra pipálta ki a tételeket a szállítólevélen.
Johnnie és Ned egy sötét kapualjban álltak, és hallották, hogy a férfi
úgy számolja meg az embereket, mintha nem is foglyok lennének,
akiknek nevük van, hanem egyszerű rakomány. Ha Rowan
meghalna a tengeren, sosem tudnák meg, mert senki sem jegyezné
fel, és a halála legfeljebb annyit jelentene, hogy a szállítmány
valamivel kisebb hasznot hoz – de az ügynökök ezzel eleve
számoltak, mivel sok fogoly nem élte túl az utat.
A hajó rakodóteréből éles, nem e világi sikoly hangzott fel.
– Szent ég! – kapta fel a fejét Johnnie. – Ez meg mi volt?
– Lovak – felelte komoran Ned. – Lovakat szállítanak. Nyílt
tengeren, egy két hónapig tartó úton.
Az összeláncolt foglyok elhaladtak egy pislákoló fáklya alatt, és
felléptek a pallóra. Ned és Johnnie nem látták, hogy melyikük
Rowan. A fáklyaláng meglobbant a szélben, aztán kialudt.
– Ő az? – kérdezte Johnnie, amikor a foglyok sora végigment a
pallón. – Ott van egyáltalán köztük?
– Ott van – sóhajtotta Ned.
A lány alacsonyabb és vékonyabb volt, mint az őt közrefogó
férfiak, akikkel összebilincselték. A bokájára erősített béklyó miatt
a többiekhez hasonlóan rövid léptekkel haladt előre, de kihúzta
magát, felszegte az állát, és körülnézett, egyfolytában keresve a
menekülés útját.
Ned nem bírta tovább. Hiába fogta le Johnnie, kiugrott a
kapualjból. A lány felfigyelt a mozgásra a félhomályban, és arra
fordult. Meglátta a férfit az esőáztatta rakparton. A tekintetük
találkozott, de Rowan nem adta jelét annak, hogy felismerte Nedet,
semmivel sem hívta fel a férfira a figyelmet. Egyetlen mozdulatot
tett: alig látható biccentéssel megköszönte neki, hogy megmutatta
magát, és jelezte, nem volt hiábavaló az áldozata. Hogy nem halt
bele a sebesülésébe, hogy nem fogták el újra. Neki ugyan szolgálnia
kell, de Nedet kiszabadította.
Aztán az előtte haladó fogoly megrántotta a csuklójukat
összekötő láncot, Rowan grimaszolt, és a férfi mögött lelépett a
fedélzetre. Ott egy pillanatra habozott, amikor meglátta a rakodótér
sötéten ásító lejáratát, és megcsapta az orrát a lentről áradó bűz.
Felpillantott az égre, amelyen sötét felhők gomolyogtak, és épp
feljött a hold – mintha az emlékezetébe akarta volna vésni a szürke
és kékesfekete színeket. Aztán elindult lefelé, és ment
rendületlenül, míg már csak sötét feje búbját látták, majd az is
eltűnt.
Johnnie megfogta Ned vállát, hogy visszahúzza a kapualj
menedékébe, és azonnal megérezte, hogy valami baj van. Az
idősebb férfi Johnnie felé fordult, az arca vértelen volt, a szeme
sötét. Aztán megroggyant a térde, és a vizes macskakőre zuhant.
 London, Hatton Garden, 1685 ősze

Rob lánya, a tizenhárom esztendős Hester a fogadószoba utcára

néző ablakánál türelmetlenül várta, hogy megérkezzenek a
kuzinjai. Miss Prynne, a nevelőnője épp kikészítette az asztalra a
könyveket, amelyeket megfelelőnek ítélt az ifjú hölgyek számára.
Julia Reekie, az anyja nem érezte jól magát, és a szobájában hevert
a pamlagon. A kék selyemfüggönyöket behúzta, hogy ne bántsa a
szemét a fény, és hideg borogatást tett a homlokára.
– Ők azok? – kukucskált ki Hester az ablakon. A lábára erősített
vasmerevítő nekiütődött a szék szélének. Miss Prynne összevonta a
szemöldökét.
– Erre ügyeljen! – szólt rá éles hangon. – Senki sem akarja hallani,
ahogy csörömpöl.
A szégyentől skarlátvörös arcú lány leült az ablaknak háttal álló
székbe, és igyekezett egymás mellé tenni a két lábát. Az egyiken
nehéz bőrcsizmát viselt, amelyre fémmerevítőt erősítettek, és a
sarkát is megemelték, hogy így korrigálják a dongalábát. Bár
illedelmes úrilányként a szoba felé fordult, időnként hátralesett a
válla felett, így láthatta a ház bejáratához vezető kőlépcsőn az
egyszerűen öltözött asszonyt a két lánnyal, amint épp becsengetnek.
– Megjöttek! – Hester már felugrott volna, de a nevelőnője úgy
meredt rá, hogy inkább nyugton maradt, míg az inas lassan
végiglépkedett az előtéren, és kinyitotta az ajtót.
Hallotta, hogy Alys megszólal:
– Mrs. Shore, Miss Gabrielle Russo és Miss Mia Russo – mondta az
inasnak, aki meghajolt, és bevezette őket a fogadószobába.
Miss Prynne felemelkedett a székéről, és bókolt a vendégek előtt.
– Üdvözlöm önöket.
Alys biccentett, majd Hesterhez fordult.
 – Kedvesem – köszöntötte barátságos hangon. – Ők a kuzinjaid,
Gabrielle és Mia, akik azóta szeretnének találkozni veled, hogy
megérkeztek Londonba.
Hester ügyetlenül lecsúszott a székből, bókolt a nagynénje előtt,
majd odalépett, és csókra emelte az arcát.
– Úgy örülök, hogy eljöttek! Úgy örülök – lelkendezett.
A nevelőnő felvonta vékony szemöldökét.
– És mit mondunk? – kérdezte.
– Ó! Mrs. Shore, leülne, kérem? – vágta rá Hester. – Egy kis
frissítőt? Egy pohár citromos vizet? Gyenge sört? Csokoládét?
– Azt hiszem, nyugodtan nevezz Alys nénédnek – válaszolta a
nagynénje fél szemmel figyelve, hogy Miss Prynne tiltakozik-e. –
Gyenge sört kérek. És ti, lányok?
– Citromos vizet – felelte Mia mindkettejük nevében. – Hány éves
vagy, Hester kuzin? Beszélsz olaszul?
– Tizenhárom, de mindenki azt mondja, hogy a koromhoz képest
kicsi vagyok. Három hónap múlva tizennégy leszek.
– Épp mint én! – örült meg Mia.
– Elég jól olvasok olaszul, de nem beszélem a nyelvet. Ti angolul
és olaszul is tudtok?
– És franciául – szólalt meg Gabrielle. – De nem tanártól tanultuk,
úgyhogy nem is számít. Apánk olaszul beszél hozzánk, anyánk
pedig angolul.
– Apám említette, hogy iskolába fogtok járni – nézett rájuk
kérdőn Hester.
Mia bólintott.
– Reméljük. Azt javasolta, hogy előbb tanuljunk veled együtt.
Szerintem úgy gondolja, hogy nem vagyunk elég okosak.
– Ugyan! – kiáltott fel Alys. – Biztosra veszem, hogy Rob nem
mondott semmi ilyet!
– Az uraknak nincs jó véleménye a nők képességeiről – jelentette
ki Mia, és huncut pillantást vetett a nagyanyjára.
– Mármint a hölgyek képességeiről – javította ki Miss Prynne.
A sötét hajú Mia a nevelőnőre nézett.
– A nők különböznek a hölgyektől? – tudakolta ártatlanul.
 Miss Prynne elpirult.
– Természetesen!
– És okosabbak vagy butábbak náluk?
– Ugyan már, Mia! – szólt közbe Alys.
A nevelőnő azonban készen állt felelni a kérdésre:
– A női nem sosem érhet fel a férfiak értelmi képességeihez –
jelentette ki. – Oka van annak, hogy a gyengébb nemnek neveznek
bennünket! De okulhatunk… Erre én magam vagyok a példa!
– Szerintem Rob csak arra gondolt, hogy így lesz esélyetek tanulni
valamit Miss Prynne-től, mielőtt elkezditek az iskolát – magyarázta
Alys.
– Nem készíthetek fel arra egy ifjú hölgyet, hogy egy fiatal
úriemberrel vetekedjen – szögezte le fagyosan a nevelőnő. – Azt sem
tudom, hogyan kellene hozzáfogni.
– Ezek szerint ön nem olvasott személy? – kérdezett rá nyersen
Mia.
Miss Prynne elvörösödött, Gabrielle pedig gyengéden a húga
vállához simult. – Smettila, hagyd abba! – kérte olyan halkan, hogy
csak Mia hallhatta.
– Félreértenek. – A nevelőnő hangja sipítóbbá vált. – Tudom, hogy
mit várnak el a nagy egyetemek diákjaitól… Oxfordban, Cambridge-
ben vagy a jogászkollégiumokban. A fivéreim Oxfordba jártak. Azt
azonban nem is sejtem, hogy egy tanító felesége mit taníthat ifjú
hölgyeknek. Talán az ókori klasszikusokat? Retorikát? Irodalmat?
Filozófiát? És hogy van erre ideje egy feleségnek?
– Ön ezeket mind tanítja? – kérdezte Mia. – Mert nagyon szívesen
tanulnék ilyesmit.
Miss Prynne mosolya nem volt őszinte.
– Miért akarna egy ifjú hölgy filozófiát tanulni?
– Miért ne?
– Mia és Gabrielle nem hétköznapi lányok – avatkozott be Alys.
– Remélem, a kedvükért engedményeket tesz majd. Érdekli őket a
tudomány, és az anyjuk nem segíthetett nekik abban, hogy
Velencében tanuljanak. Ezért jöttek el hozzánk. Ezért mondta Rob
öcsém, hogy esetleg tanulhatnának magától. Remélem, részt
vehetnek Hester óráin.
– Foglalkozhatok velük – biccentett Miss Prynne –, de nem tudom,
hogy a drága Mrs. Reekie szeretné-e, ha ilyen komoly tanulmányok
folynának a házunkban. Engem mindössze arra kért, hogy
délelőttönként tanítsam őket Hesterrel együtt… hogy a doktor úr
könyvtárából válasszunk néhány léleknemesítő mesét, és ezeket
olvassuk együtt.
– Szívesen kezdenék hozzá a filozófiához… – suttogta Hester, és
rajongással pillantott Miára és Gabrielle-re.
Az inas visszatért, és felszolgálta a vendégeknek a frissítőt.
Annyiban is maradt volna a tanulásról folytatott beszélgetés, ha
Hester nem néz Alysra olyan kérlelő tekintettel.
– Sajnálom, hogy a sógornőm ma nincs elég jól ahhoz, hogy
találkozzon velünk… de az öcsém, dr. Reekie biztosított afelől, hogy
maga képes lesz ezeket a tárgyakat tanítani a lányoknak. – Alys
belekortyolt a sörébe, és ízetlennek találta. – Úgyhogy itt hagyom
őket délelőttre, hadd derítsék ki, hogyan boldogulnak együtt. Fél
háromra visszajövök, akkor megmondhatja, hogy taníthatók-e, és
hogy maga képes-e tanítani őket. – Felállt, kihúzta magát, ahogy a
rakodóparton szokta, amikor üzletet köt, kissé szétvetette a lábát,
és felszegte az állát. – Ez így megfelel, Miss Prynne?
Hester félig leplezett mosolya és Mia leplezetlen kacsintása arról
árulkodott, hogy tudják, Alys támogatja őket. Miss Prynne is felállt.
– Természetesen megteszek minden tőlem telhetőt – felelte. – De
nem tudom, hogy ez volt-e Mrs. Reekie szándéka.
– Csakhogy ő nincs itt – mutatott rá Alys. – Úgyhogy tegyünk egy
próbát, aztán délután meglátjuk, hogy ki mit mond. Lányok,
igyekezzetek, Miss Prynne is megteszi a magáét, és majd kiderül,
mire mentek együtt! – Mosolyogva a nevelőnő felé nyújtotta a kezét.
– Tudom, hogy jó kezekben hagyom őket.
Miss Prynne ernyedt keze eltűnt Alys erős markában.
– Isten áldja! – köszönt el Alys vidáman, kinyitotta az ajtót, és
mielőtt a nevelőnő csengethetett volna az inasért, már el is tűnt.
– Nos… – Miss Prynne valami kifogást próbált találni a
helyzetben, de Hester máris leült a helyére a fogadószoba
asztalához, Mia és Gabrielle levették a főkötőjüket, és szintén
letelepedtek. A három lány várakozóan meredt a nevelőnőre. Miss
Prynne igyekezett olyan témát találni, ami elveszi majd a kedvüket
a tanulástól.
– Ha filozófiát kívánnak tanulni, akkor felolvasom Morus Tamás
Utópiájának első fejezetét, önök pedig egy egész oldalon megírják,
hogy mit értettek meg a hallottakból.
Átment a szomszédos helyiségbe, Rob könyvtárszobájába, és
visszatért a könyvvel.
– Morus Tamás az Szent Tamás? – tudakolta Mia.
A nő habozott.
– Úgy tudom, a pápista vallásban szentnek tekintik. De nekünk
Angliában semmi dolgunk a pápista vallással.
– És a királynak? Ő nem római katolikus?
– Az angoloknak nincsenek szentjeik? – kérdezte Gabrielle.
– Ó, nincsenek szentjeink? – Hester nem tudta leplezni az
érdeklődését.
Miss Prynne a csíptetős pápaszeme felett mogorván meredt a
három lányra.
– Ezzel a témával a történelemtudomány foglalkozik, és a
történelem csak ritkán ildomos – közölte kárhoztató hangsúllyal. –
Ez azonban filozófia, ami talán túl kemény dió egy ifjú női elme
számára. Folytatom, ne szakítsanak félbe, kérem: „VIII. Henrik,
Anglia minden fejedelmi erénnyel ékes, győzhetetlen királya fontos
ügyben a múltkorában összezördült Károly spanyol király
őfelségével. Megbeszélni, elsimítani a dolgot követül engem küldött
Flandriába, mint Cuthbert Tunstall kísérő társát…”{2}

Amikor Rob hatkor hazaért, azt tapasztalta, hogy a felesége akkor

kelt ki először az ágyából, a nevelőnő teljesen kimerült, Hester pedig
a lépcsőfordulóban elrejtőzve várt rá.
– Eljöhetnek megint a kuzinjaim, papa? – szólalt meg, amikor Rob
épp bement volna az öltözőszobájába.
 – Istenem! Azt hittem, valami útonálló vagy, hogy ilyen
váratlanul ugrottál elő!
– Ne légy csacsi, papa! – rótta meg kuncogva a lánya. – Beszélni
akartam veled, mielőtt találkozol anyával.
– Miért? – tudakolta a férfi. Látta, hogy Hester arca kipirult, és a
szeme ragyog. A homlokára tette a kezét. – Nem vagy lázas?
– Nem, nem! – kiáltotta a lány. – Jól vagyok! Ma itt jártak a
kuzinjaim, Gabrielle és Mia. Elérték, hogy Prynne filozófiát tanítson
nekünk, amit mélységesen gyűlölt. De nagyon érdekes volt, és Miáék
már olyan sok mindent tudnak. Annyira le vagyok maradva, papa!
És egy könyvet olvastunk a te könyvtáradból… egy igazi könyvet…
nem valami gyerekeknek való népkönyvet, aminek a végén ott a
tanulság. Aztán Alys néném eljött értük, és olyan mókás volt, papa.
Azt mondta, nem szaladgálhat egész nap fel-le Londonban, mert
dolgoznia kell, de ha a lányok rendszeresen járnak ide, akkor
elküldi őket egy ladikossal. Prynne kis híján belehalt a döbbenetbe,
de Alys néném csak mosolygott, és azt mondta: „Miért is ne?”
Csókoltat, és anyának is üdvözletét küldte.
– Anyád nem találkozott vele?
– Nem, egyáltalán nem jött le, és Prynne szerint ez így volt jól…
mert Alys néném rakodóparton dolgozik… – A lány elhallgatott, és
nyugtalanul nézett az apjára. – Szerintem is úgy volt jól, hogy anyám
nem jött le, mert nem szereti, ha bemegyek a könyvtáradba. Prynne
azért választotta azt a könyvet, hogy elvegye a kedvünket a
filozófiától, de nem sikerült neki, papa. És Mia egyébként is mindent
megért.
– Szóval mindent megért? – Robnak mosolyogni támadt kedve,
amikor látta, milyen eleven a lánya. – Nos, nagyon úgy fest, mintha
élvezted volna a látogatásukat.
– És olyan mulatságosak! – mesélte Hester komoly képpel. – Mia
tud kacsintani! Majdnem hangosan felkacagtam.
– Nem szabad, hogy eltereljék a figyelmedet a tanulásról – intette
Rob. – Nagyszájúak?
– Ó, nem, nem! – tiltakozott a lány. – Mia akkor kacsintott, amikor
Alys néném azt mondta, hogy tanulhatunk bonyolultabb dolgokat
is. Ők tanulni szeretnének. Velük tanulhatok?
A férfi gyengéden átölelte a lánya vállát.
– Nem tudok nemet mondani neked. De el kell végezned a
gyakorlataidat, és sétálnod kell mindennap. Azt akarom, hogy erős
is légy, ne csak okos. És nem zaklathatjuk fel édesanyádat. Úgyhogy
el ne kezdj kacsintgatni!
Hesternek eszébe jutott valami, és belepirult az örömbe.
– Az óránk után mindennap elkísérhetném őket a New Canalhoz.
Úgy többet sétálnék, mint most.
– De Prynne-nek vagy az egyik inasnak veled kell mennie. És ha
túlságosan kimerít, akkor ne csináld.
– Ó, igen, papa! Igen!
A férfi elmosolyodott.
– Mikor jönnének megint a kuzinjaid?
Hester izgatottan sóhajtott.
– Holnapután, ha lehet…
– Megüzenem a rakodópartra – ígérte az apja. – Miss Prynne-nel
kisétálhattok eléjük a holborni parti lépcsőhöz.
– Akkor szabad egyedül jönniük egy ladikon?
– Miért ne? – Rob a lánya álla alá nyúlt, és megcsiklandozta. –
Hiszen filozófusok, akik máris annyi mindent tudnak.
 London, Reekie-rakodópart, 1685 ősze

A Bristolból érkező bérelt kocsi átdöcögött a raktárépület kapuján,

és megállt az udvaron. A kocsis leugrott a bakról, kinyitotta az ajtót,
és leengedte a lépcsőt.
– Várjon! – szólt oda neki Johnnie, és a ház hátsó ajtajához sietett.
– Tabs, gyere, segíts! Susie, hívd anyámat és még valakit, hogy be
tudjuk vinni a kocsiból nagybátyámat. Rossz bőrben van.
– Uram, irgalmazz! – A szakácsnő kiment az udvarra, és
bekukkantott a kocsiba.
Ned ernyedt testét az ülésnek támasztották. Sápadt volt, mint egy
vízihulla, a szemét lehunyta, az arca dermedten komornak tűnt, a
homloka ráncokba gyűlt.
– Istenem, csak nem halott? – suttogta Tabs.
Alys magával hozta a rakodópartról az egyik munkást.
– Az Úr irgalmazzon! – mormolta halkan. – Szegény Ned
bácsikám!
– Valamiféle rohamot kapott – magyarázta Johnnie. – A bristoli
doktor azt mondta, bánjunk vele úgy, mintha részeg lenne.
Óvatosan fektessük le, és reméljük, hogy magához tér. Talán
ültessük egy székbe, úgy vigyük fel. Hol lesz a helye?
– Egyelőre talán a nagyanyád szobájában. Elküldöm Robért az
egyik legénykét a raktárból.
A rakodómunkás és Tabs hozott egy masszív, magas támlájú
széket a konyhából, Johnnie pedig bemászott a kocsiba, és megfogta
Ned vállát. A munkás megragadta a lábát, közösen kiemelték a
kocsiból, és a székre ültették.
– Megsebesült? – tudakolta Alys, és kételkedve méregette a
nagybátyja eltorzult, szürke arcát.
– Csak a fején, az a régi seb – felelte Johnnie. – Az orvos szerint a
roham az agyában történt, és idővel magától rendbe jöhet.
Felegyenesedett, és biccentett a rakodómunkásnak.
– Fogja a szék támláját, én meg majd az elejét! Bevisszük a házba,
aztán fel, az emeletre. Kicsit döntse meg, hogy ne essen előre!
– Igenis – felelte a férfi.
Felemelték a széket, és becipelték a házba. A nők összeszedték a
csomagjaikat, Alys kifizette a kocsist. Johnnie-ék óvatosan haladtak
felfelé a keskeny lépcső kanyarulatában. Alinor ajtót nyitott nekik,
aztán lefektették Nedet a kanapéjára.
Alinor nem vesztegette az időt sopánkodással, helyette megfogta
a bátyja csuklóját, és megtapintotta a pulzusát: egyenletes volt, és
erős. A sápadt arcra tapasztotta tenyerét, és érezte, hogy Ned bőre
hűvös, de nem nyirkos. Gyengéden végigsimított a grimaszba
rándult vonásokon.
– Üzentem Robnak – mondta Alys. – Anya, jól vagy?
Alinor bólintott.
– Tudod, hogy mi idézte elő? – fordult Johnnie-hoz.
– Látta, hogy Rowant felkísérik az indulni készülő hajóra. Úgy
esett össze, mintha a szíve szakadt volna meg.
 Barbados, Bridgetown, 1686 tele

Rowan még korábban, a bristoli börtönben megbetegedett. Most az

éhenhalás szélén, láztól remegve a szeme elé emelte a kezét, hogy
ne vakítsa el a karibi nap, és hátrahanyatlott. Valaki – csak egy
felmagasodó árnyékot látott maga előtt – rácsapott a kezére.
– Mutasd a képed, legény! – morogta egy férfihang. – Nyisd ki a
szádat!
Rowan engedelmeskedett, aztán öklendezni kezdett, amikor egy
mocskos ököl a szájába nyúlt, és az erős, piszkos ujjak megrángatták
a fogsorát.
– Nem rossz – mondta valaki elégedetten. – Hány éves vagy,
legény?
– Úgy húsz lehet – szólalt meg egy újabb hang. – Monmouth-féle
söpredék.
– Mintha bizony söpredékből nem lenne itt épp elég! –
panaszkodott az előző férfi.
– Nézze, kell a fickó, vagy sem?
– Angol fiú? – Valaki belecsípett Rowan arcába, hogy jobban lássa
a bőre színét. – Barnának látszik. Szerintem indián.
– Bristolból érkezett – válaszolta a kapitány. – Ki tudja?
– Megveszem. – A férfi olyan volt, akár egy vaskos törzsű fa,
eltakarta a napot. Az árnyéka Rowanra esett, aki felsandított rá. A
vakító fényben csak egy kivörösödött arcot, ősz sörényt és egy széles
karimájú kalapot látott.
– A királyné tulajdona, húsz font az ára – jelentette ki a kapitány.
A másik férfi eltökélt maradt.
– Tizenötöt adok érte, és Isten áldja őfelségét! De mindketten
tudjuk, hogy egy éven belül halott lesz.
– Tíz évig kell szolgálnia – mutatott rá a kapitány. – A nyugati
országrészből való… Biztos ért a halászathoz, a földműveléshez.
Megéri azt a húsz fontot. És nem verték össze, nem tört meg.
– Még nem – kacagott fel kurtán egy másik férfi.
– Mire megyek a halászással és a földműveléssel, ha nem tudja,
hogyan kell cukornádlevet lepárolni?
– Kevesebb vele a gond, ha képes ellátni magát élelemmel – érvelt
megfontoltan valaki más.
– Adok érte tizenhét font értékű cukrot – mondta a nagy termetű
férfi.
– Áll az alku! – jelentette ki a kapitány, és a tenyerébe köpött. A
másik férfi is így tett, aztán összecsapták a tenyerüket, a kapitány
áthúzta Rowan számát az üzleti könyvében, és levette róla a
bilincset.
– Hogy akarja? Kötözzem meg?
– Csak a kezét – felelte a vevő. Odahajolt Rowanhoz, és savanyú
rumszagot lehelt az arcába. – Mr. Peabody vagyok – mondta. –
„Uramnak” fogsz hívni. Most visszajössz velem a farmomra, és ha
rendesen dolgozol, lesz egy kis kunyhód. Ha elszöksz, utánad
küldöm a kutyákat, és amikor visszaszerezlek, összeverlek. Ha
szorgalmas vagy, megkapod a kunyhót a szolgálatod végén, meg tíz
fontot, amivel belekezdhetsz valamibe. Dolgozz, és egész vagyonra
szert tehetsz. De ha becsapsz, vagy lopsz tőlem, akkor lógni fogsz,
és senki sem fog keresni. Rendben?
– Igen, uram – felelte Rowan.
A férfi felkapta a fejét.
– A nyugati országrészben nem így beszélnek – jelentette ki vádló
hangon. – Tanult ember vagy?
– Tudok írni és olvasni – válaszolta szűkszavúan Rowan.
– Korábban mit csináltál?
Vadásztam, gondolta a lány. Halásztam. Futottam, segítettem az
anyámnak kikapálni a gyomokat, játszottam a húgaimmal, úsztam
a folyóban, kereskedtem a faluval, szőttem, wampumot fűztem,
énekeltem, edényeket készítettem, játszottam a hóban, imádkoztam
az istenekhez, táncoltam. De fennhangon ezt mondta:
– Egy londoni rakodóparton dolgoztam.
 – Lehet, hogy háziszolgát csinálok belőled – ígérte Mr. Peabody.
– Vagy írnokot. Vagy munkafelügyelőt. Ha valóban tudsz olvasni…
amit erősen kétlek.
Rowan nem ellenkezett, bármilyen áthatóan meredt is rá a férfi.
– Szállj csak le a magas lóról! – figyelmeztette Mr. Peabody. – Egy
lázadó… Nincs, aki nálad alantasabb lenne.
A lány hallgatott.
– Egy rabszolgánál is alantasabb. Pedig az alatt már csak a döglött
kutya van – pontosított, megrántotta a kötelet, amit a kapitány
Rowan csuklójára csomózott, és intett, hogy mászszon le mögötte a
hágcsón a lent várakozó evezős csónakba.
A lány rádöbbent, hogy a lába túl gyenge a mászáshoz, és a
kezével sem tud megkapaszkodni. Lecsúszott a kötélen, és elterült
volna a csónak fenekén, ha az új tulajdonosa nem löki rá a padra.
– Nyomorék vagy? – förmedt rá.
Rowan megrázta a fejét.
– Azt hiszi, még mindig a tengeren van – jegyezte meg a csónakos.
– Tán kérdeztelek? Szólj, hogy vigyenek ki minket a partra!
A fehér csónakos a fekete evezősök felé fordult, intett, és az
evezőlapátok belemerültek a hullámokba. Rowan óvatosan
felemelte a fejét, és hunyorogva a vízről visszaverődő fénytől,
előrenézett. Még sosem látott ilyen színű tengert. A mélyebb részen
majdnem indigó árnyalatú volt, a parthoz közelebb azonban, ahol
kicsapott a fehér sziklákra, és a fehér homokot áztatta, inkább élénk
türkizkék. Egy vakítóan fehér sziklákból épült kikötő felé tartottak,
amely mögött rakodópartok és raktárok álltak – akár egy miniatűr
Boston vagy London –, csupa jól megépített ház, amelyeket fatáblás
ablakok védtek a hőségtől és a fénytől. A kőmólókon férfiak, nők
és gyerekek görgették nagy keservesen a rummal és cukorral
megtöltött hordókat – mindannyian feketék voltak, afrikai
rabszolgák. A kikötő bejáratánál egy rabszolgákat szállító, nagy
hajó horgonyzott, amelyből áradt a raktérben tartott rabszolgák
borzalmas szaga.
Rowan összehúzta magát a padon, hogy ne féljen annyira.
A raktárak mögött boltok voltak, kitárt ablakukon át látni lehetett,
hogy mit árulnak az elsötétített helyiségekben. Minden második ház
fogadó vagy kocsma volt. Az árkokban férfiak hevertek, akikre a
járókelők már fel sem figyeltek, csak átléptek felettük. Az egyik
sikátorban három-négy részeg verekedett, de alig álltak a lábukon.
Feltűnt néhány nevetségesen eltúlzott eleganciával öltözött úr is,
magas kalapban, hímzett mellényben, vastag, aranygombos
kabátban, mintás harisnyában, posztónadrágban és szép cipőben,
a hőségtől vöröslő arccal. Akadtak szegény fehér emberek, akik
rongyokban jártak, csak szakadt ing, foszló nadrág volt rajtuk, vagy
kopott kabát, amelyen halványan még látszott a felfeslett hímzés.
A fekete rabszolgák jórészt félmeztelenül mutatkoztak, kivéve a
díszes öltözékű házi szolgákat, akik libériában, izzadva várták a
gazdájukat a fogadó előtt. Az egyik fekete kocsis aranyzsinóros
kabátban, fehér, loknis parókával, háromszögletű kalappal a fején
egy pompás hintó bakján ült, és a két takaros, szürke ló gyeplőjét
markolta.
Minden sarkon fekete asszonyok álltak, és a nyakukba akasztott
tálcákról apróságokat árultak, vagy kihúzták magukat, és turbános
fejükön gyümölcskosarat, rumoskancsót egyensúlyoztak. Voltak
olyan nők is, akik lejjebb húzták a mellükön hajdan csinos
ruhájukat, és fel-alá sétálgattak az utcán a kocsmák előtt, arra
várva, hogy valaki behívja őket a sötét helyiségekbe.
Elképesztő volt a zaj. A kikövezett rakodópartokon rabszolgák
csapatai hordókat görgettek, a fehér köveken szüntelen zörgéssel-
nyikorgással gurultak végig a megvasalt kerekű kocsik: a
megpatkolt, párosával befogott ökrök vontatta szekerek, az
öszvérkordék és lovashintók. A cukrot szállító taligákat gyakran két,
hámba fogott rabszolga vonszolta be a távoli tanyákról a városba,
mögöttük lovon jött a munkafelügyelő, és ordítozva, a korbácsát
csattogtatva próbálta gyorsabb tempóra bírni őket. Rowan
megérezte a fűszerek, a bomlás, a cukor, a savanyú rum szagát, és
öklendezni kezdett. A szájához szorította az öklét, és küszködött,
hogy ne adjon ki hangot. A fekete evezősök rábámultak, de nem
látták, a szemük kifejezéstelen volt, mint a holtaké.
A csónak nekiütközött egy durván megmunkált, fehér kőlépcső
egyik fokának. Rowan imbolyogva talpra állt, mert a tulajdonosa
megrántotta a csuklójára hurkolt kötelet. Megtántorodott, és
belekapaszkodott az egyik fekete evezősbe, de a férfi úgy rántotta el
a vállát, mintha megütötte volna. A lány felegyenesedett, kimászott
a billegő csónakból, és fellépkedett a rakpartra. Mire felért, a lába
fájdalmasan begörcsölt. A rakparton egy fekete férfi várt rájuk,
szótlanul tartotta egy takaros ló kötőfékét. Állt mellette egy másik
férfi is, a kezében nagy halom áruval.
– Menjetek haza ezzel a fiúval! – parancsolta Mr. Peabody. – Majd
utolérlek titeket. – Rowanhoz fordult. – Ne próbálkozz semmivel,
mert úgyis azonnal szólnak nekem. Mögöttetek jövök majd, és
megbánod, ha utánad kell vágtatnom, vagy rád kell uszítanom a
kutyákat.
– Vigyétek haza! – intett a fejével a két férfinak. – Iszom egyet, és
utánatok megyek.
A néma férfi tikkadtan nyelt egy nagyot, és átadta a kantárt. Mr.
Peabody ezután ügyet sem vetett rájuk, odavezette a lovát a kocsma
bejáratához, és ráordított egy rabszolgára, hogy fogja meg az állatot,
amíg ő bemegy. Rowan úgy tett, mintha nem figyelne, de a tekintete
menekülőutat keresve végigsuhant a rakparton, a sikátoron, a
folyón. Amikor felpillantott, észrevette, hogy a szótlan fekete férfi
őt nézi.
– Nincs menekvés – szólalt meg a férfi mély hangon. Angolul
beszélt. – Innen nincs más menekülés, csak a halál.
 London, Szent Jakab-palota, 1686 tele

Jakab király biztosan tudta, hogy Isten áldása kíséri az uralkodását,

hiszen győzedelmeskedett a lázadók felett, a parlament nem
jelentett akadályt, a nyugati vidéken mindenütt akasztófák
meredeztek, az északi országrész pedig hálát adott, hogy
megmenekült a skót megszállástól. Önbizalomtól duzzadva
kinevezte kedvenc római katolikus híveit minden posztra, amihez
csak kedvük támadt: papokat küldött Oxford és Cambridge
protestáns egyetemeire, pápista tiszteket emelt azok fölé, akik
hűségesen szolgálták a Monmouth hercege ellen folytatott harcban.
A vészhelyzet miatt felállított, teljesen a parancsnoksága alá vont
hadsereget nem akarta feloszlatni: éppoly szabadon üldözhette az
országában a protestánsokat, mint a francia király a hugenottákat,
de külföldre is elküldhette a felfegyverzett katonáit, hogy római
katolikus hitű zsarnokoknak segítsenek elnyomni a tulajdon
népüket. Amikor a parlament a türelme végéhez ért, és ellenállt
neki, a fivére és a nagyapja példáját követve feloszlatta, és
hazaküldte a képviselőket.
Elrendelte, hogy birodalma minden városában nyíljanak
monostorok, zárdák, imatermek és kápolnák – Anglia gyermekeit
ne az ország, hanem a király vallására tanítsák. Pápai nunciust kért
Rómától, és a pápa el is küldte hozzá az arisztokratikus Ferdinando
d’Addát, akit angol érseknek nevezett ki.
Győzelme tetőpontján maga mellett tudhatta a szeretett nőt.
Catherine Sedley nem hiányozhatott egyetlen udvari
rendezvényről sem, ott volt minden bálon, minden vacsorán,
minden játékasztal mellett. Bókolt ugyan a királyné előtt – aki egyre
soványabbnak és sápadtabbnak tűnt, minél többször bukkant fel
az udvarnál a nevetgélő, feslett asszony –, de mindenki tűkön ülve
várta a napot, amikor Catherine átlép egy határt, és nyíltan megsérti
a fiatalabb nőt. Miért is ne tette volna? Híres volt az éles eszéről, a
vaskos humoráról, a vallást célzó élceiről, az obszcén utalásairól és
a gyakori, felszabadult kacagásáról. A palota hatalmas termei az ő
nevetésétől és az udvaroncok tetszésnyilvánításától
visszhangoztak, a királyné pedig egyre szótlanabbá vált. Miközben
Catherine mindenütt ott volt, kivágott ruhákban mutogatta csontos
vállát, a király képébe nevetett, nem volt hajlandó részt venni a
közös imán, és mégsem bírálta érte senki, a királyné egyre
ritkábban mutatkozott a saját udvarában.
– Nem hagyhatja, hogy átvegye az ön helyét! – fakadt ki Livia a
királyné magánlakosztályában. Ide húzódtak be a királyi
fogadóteremben mulató társaság elől, mivel ott tisztán hallhatták,
amint Catherine Sedley kiabálva gyertyákat követelt a
kártyaasztalhoz, minthogy – „ez egyszer, az isten szerelmére!
bármiféle isten szerelmére!” – épp nyerésre állt. – Át kell mennie
oda! Hívja a zenészeket, vitesse el velük a játékasztalokat, vegye
vissza a termeinket! Ez a mi lakosztályunk, nem az övé!
– A király ott kártyázik az asztalánál?
Livia átvágott a helyiségen, résnyire nyitotta az ajtót, és
kikukucskált. Catherine Sedley épp győzelmi táncot lejtett egy
széken, a király pedig a lábikráját leste, és nevetve gyönyörködött
a nő kitörő örömében.
– Az ég szerelmére, osszanak már! – sikkantotta Catherine. – Ma
este pokoli szerencsém van!
– Igen.
– Akkor nem vitethetem el az asztalt, igaz? És ha zenét kérek, csak
azt érem el, hogy a király vele fog táncolni.
Livia lehunyta a szemét, amikor eszébe jutott, hogy Catherine
milyen vad önfeledtséggel járja az összes táncot.
– Szembe kell szállnia vele. Segítek. Együtt harcolunk meg vele.
Elérjük, hogy kegyvesztett legyen. Kell lennie valaminek, amivel
legyőzhetjük. Ő is azt mondogatja magáról, hogy nem szép.
Lehetetlen, hogy a király előnyben részesítse önnel szemben.
– De azt is mondogatja, hogy jó a humora, és a királynak ez tetszik.
Engem nem udvari bolondnak, hanem királynénak neveltek.
Egyébként sincs semmi, ami jókedvre derítene.
– De a király eleget tesz a kötelességének? – tudakolta Livia. –
Annak ellenére, hogy minden estét Catherine Sedley-vel tölt? Eleget
tesz férji kötelességének, amikor felkeresi az ön ágyát?
Mária Beatrix elfordult a barátnője aggódó, fürkész tekintete elől.
– Eleget tesz.
– De rendesen helytáll? – feszegette tovább a kérdést Livia.
– Azt hiszem. Épp eléggé fáj.
– Fájdalmat okoz? – döbbent meg a másik nő.
Mária Beatrix vállat vont.
– Fájdalmas az egész életem.
Livia látta a királyné holtsápadt arcát, a szeme alatt húzódó
ibolyaszínű árnyékokat.
– Tudom – mormolta gyengéden. – Tudom, hogy fájdalommal él.
De egyre jobb lesz, kedvesem. A királyságban béke van, az
ellenségeink megfutamodtak, gyermeket fogan…
Harsány örömkiáltás és taps szakította félbe.
– Gondolom, megint nyert – jegyezte meg Mária Beatrix. – Azt
hiszem, a király szándékosan veszít, hogy pénzt adhasson neki.
Kinyílt a palota nyilvános termeibe vezető ajtó, és belépett az
egyik udvarhölgy.
– Galli atya kéri, hogy fogadja – mondta, és bókolt a királyné előtt.
– Természetesen – felelte Livia a királyné helyett, és intett, hogy
jöjjön be az új pap. – Végre itt egy barát – fordult Mária Beatrixhoz.
– Itt van valaki, aki majd vigaszt nyújt.
A sötét köpenyt viselő férfi meghajolt a királyné előtt, és amikor a
nők letérdeltek elé, a kereszt jelét rajzolta a levegőbe lehajtott fejük
felett.
– Ámen – suttogták mindketten áhítatosan.
A királyné leült, a pap megállt előtte.
– Rossz hírt hozok – szólalt meg Galli atya, Mária Beatrix sápadt
arcára meredve. – Őfelsége úgy döntött, hogy nagy kegyben részesíti
Catherine Sedley-t. Dorchester grófnője lesz.
Livia döbbenten felszisszent, megperdült, és látta, hogy a
királyné arca még vértelenebbé vált.
– Miért? – kérdezte Mária Beatrix.
A pap vállat vont.
– Azt hiszem, a hölgy ezt a kegyet kérte, őfelsége pedig igent
mondott.
– Hát így hozzuk létre a nemesi rendet? – fakadt ki a királyné. –
A nemesi címet csak kérnie kell egy közrendű nőnek… akinek még
férje sincs?
Galli atya összekulcsolta a kezét a köpenye hosszú ujja alatt,
mintha imára készülne.
– Milyen tanácsot adott a királynak? – kérdezte Livia.
A férfi úgy pillantott rá, mint aki tudja, hogy szövetségessel van
dolga.
– Nem mondtam semmit. Úgy véltem, előbb őfelségével kell
beszélnem.
A királyné elfordult tőlük, a fejét lecsüggesztette, mintha neki
kellene szégyenkeznie. Az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, és a
hideg üvegnek támasztotta forró homlokát.
– Ez szörnyű sértés – jegyezte meg fakó hangon. – Catherine
Sedley az udvarhölgyem volt, és most grófnő lesz belőle?
Galli atya is lehajtotta a fejét.
– Mindannyiunk számára sértés. Köztudott, hogy Lady Sedley
gúnyt űz belőlünk és a hitünkből.
– Nem bírom! – Mária Beatrix elengedte a függönyt, és
megfordult. – Nem bírom. Nem bírom tovább.
A királyné zenészei a fogadószobában táncdallamba kezdtek, és
a hangos lábdobogás elnyomta a nő hangját.
– Ki nem állhatom a hangját. Milyen harsányan kárörvend majd,
amikor hermelinpalást kerül a vállára és nemesi korona a fejére?
– Ha megkérnénk a királyt, hogy érje be valami kisebb kegygyel…
– próbálkozott Livia.
– Az iratok már elkészültek – felelte a pap. – A király kérte, hogy
tudassam önnel, mielőtt este bejelentik az egész udvar előtt. Holnap
már a városi újságok is megírják. A nyomdászok már kiszedték a
hírt.
 – Visszavonulok – suttogta a királyné. A dobogás felerősödött,
ahogy a táncosok egyre közelebb értek a magánlakosztály ajtajához,
aztán ahogy elhaladtak előtte, a lárma halkulni kezdett.
– Lefekszik? – Livia a nő felé indult. – Önnel tartok. Hívatom az
udvarhölgyeit.
A királyné eltökélten megrázta a fejét.
– Nem, búcsút veszek a kötelességeimtől. Elhagyom az udvart,
elhagyom a királyt, és zárdába vonulok. Mindig is erre a rendi életre
vágytam, mindig tudtam, hogy elhivatottságom van. Isten Angliába
szólított, a szentatya azt mondta, hogy legyek királyné, Anglia
királya engem választott a fivére hitveséül. Ám ha nem lehetek
királyné a saját birodalmamban… ha nem lehetek a férjem
választott társa és gyermekei anyja… akkor inkább oda megyek,
ahol lenni szeretnék. Egy kolostorba.
– Nem teheti – jelentette ki Livia.
Mária Beatrix szembefordult vele.
– Dehogynem! Nem akadályozhatják meg, hogy fogadalmat
tegyek, ugye? – pillantott Galli atyára.
– Ezzel veszélybe sodorná Anglia királyát – felelte komoly arccal
a pap. – Ha nincs királynéja, akkor hogyan lesz trónörököse? Nem
tarthatja meg Angliát az igaz hitben, ha nincs fia, aki örökli tőle a
trónt. Ha ön átengedi a királyt annak a hárpiának, akkor őfelségét
bűnbe taszítja, és örökre elveszítjük Angliát.
A nő ez egyszer dacolt velük.
– Az övé a döntés. Tudassa vele! Mondja meg Petre atyának, az
új gyóntatójának, hogy csak akkor maradok, ha eléri, hogy a király
betartsa a fogadalmát! Ha Jakab Catherine Sedley-t választja
helyettem, akkor én Istent választom őhelyette. És senki… senki sem
kárhoztathat emiatt.
 Barbados, 1686 tele

Mr. Peabody ültetvénye a barbadosi Szent Tamás-

egyházkerületben volt, ami a rabszolgáknak azt jelentette, hogy fél
napon át kutyagolnak, Mr. Peabodynak pedig azt, hogy lovagol egy
jót. A férfi csak akkor hagyta el a kocsmát, amikor a nap már
lemenőben volt, és a levegő kezdett lehűlni. Rowan számára
próbatétel volt, mert délután kettőkor, a perzselő napon indultak
útnak úgy, hogy a lány csuklóját összekötő kötelet az egyik fekete
rabszolga dereka köré hurkolták.
Mindössze húsz percen át tudott tántorgás nélkül gyalogolni; a
mellette baktató rabszolgák az ültetvény számára vásárolt árukat
cipelték a fejükön vagy a hátukra szíjazva, és mindig türelmesen
megvárták, hogy talpra álljon. A lány lába egy órán belül csupa
vízhólyag volt – a börtönben töltött hónapok során felpuhult a bőre
–, elsorvadt izmai elviselhetetlenül sajogtak a kimerültségtől. Az
egyik rabszolga a fejére csapta saját kalapját, hogy a nap ne tűzzön
egyenesen a nyakára, de a fejfedő nem védte meg a karját és a
rongyos térdnadrág alól kilátszó lábszárát. Amikor a
cukornádültetvények mellett futó árokban vizet találtak,
megengedték neki, hogy egy időre belelógassa vérző lábát, és vízzel
locsolgassa a nyakát, ám mihelyt visszatértek a fehéren izzó útra, a
nap perceken belül megszárította az ingét és a nadrágját.
– Köszönöm! – mondta Rowan, mert hálás volt a türelmükért, de
egyetlen szóval sem válaszoltak. Még akkor sem néztek rá, amikor
letelepedtek mellé pihenni. Olyan hallgatagok voltak, hogy azt hitte,
nem beszélnek angolul, de aztán meghallotta, hogy az egyik halkan
odaszól a másiknak:
– Nem húzza sokáig. – Ebből ráeszmélt, hogy máris félholtnak,
egyfajta kísértetnek látják.
 Amikor a pihenés után felkászolódott, mindig a teknősbékára
gondolt, ami küszködik a szárazföldön, beszorulhat egy kő alá, és
összezavarhatja a vándorló homok, de a mély vízben olyan simán,
olyan könnyedén siklik előre, mintha úszó vízi madár lenne. A
teknősbéka szellemét szólította, hogy tartson vele, adja át neki egy
időre az állhatatos bátorságát és a képességét, hogy nem vesz
tudomást a vereségről. Amikor lelocsolták, a hűs vízre gondolt,
amelyet a reggeli ima alkalmával használt, és arra, hogy talán
felkelhet majd korán ezen a földön is – ahol a nap oly perzselő
délután, ám a hajnal hűvös és gyönyörű –, hogy imádkozzon Nap
nagyapához. Talán egy kelet felé néző sziget keleti részén találja
magát, és újra a Hajnalföld gyermeke lehet.
Aztán a fekete férfi óvatosan megrángatta a fájó csuklója köré
csomózott kötelet, és elindultak. Rowan a rabszolgák mögött
lépkedett, a tekintetét a fehér útra szegezte, de látta a férfi
világosabb bőrű meztelen talpát és a hegeket, amelyeket a bilincs
hagyott a bokáján.
Az út egyre emelkedett, és elértek egy ültetvényhez, ahol már
megkezdődött a betakarítás – a heteken át tartó lázas munka,
amelynek során le kell aratni a másfél éve növekedő cukornádat. Az
egyik aratócsapat az út mellett dolgozott, és miközben elballagtak
mellettük, látták, hogyan terül a földre a beérett termés; látták a
lovon ülő munkafelügyelőt a karikába tekert korbáccsal, és a
férfiakat meg az erősebb nőket, akik széles, lapos pengékkel
kaszabolják a szárakat; mögöttük a másik csapatot, akik
futólépésben szedik fel, és viszik-vonszolják a cukornádat a szekér
felé. A rakomány tetején álló kocsisnak nagyon gyorsan kellett
összekapkodni és sorba rakni a nyalábokat. Már hajnal óta
dolgoztak. Rowan észrevette, hogy a verejték sötét foltokban átüt
a ruhájukon, a fejükre csavart kendőn, és ebből sejtette: annyira
kimerültek, hogy bármikor összeeshetnek, de a munkafelügyelő
szemmel tartotta őket, ráordított azokra, akik lelassultak,
szitkozódott és esküdözött, hogy megkorbácsoltat mindenkit, ha
nem végeznek az aratással és a zúzással egy nap alatt, mert utána
az egész kiszárad.
 Nagy zörgéssel utolérte őket egy ökör vontatta szekér. Az állatok
a cukornád felső leveleit rágcsálták, a kocsis pedig rájuk kiabált,
hogy húzódjanak le az útról, mert egy percet sem várhat! Rowan
a cukornádmezők fölé magasodó dombokon szélmalmok végtelen
sorára lett figyelmes. A vitorláik megállás nélkül forogtak, mintha
maga a szél is rabszolga lenne. Az ültetvények felett mintha köd
lebegett volna – a lepárlókban égő tűz füstjének csípős szaga
elvegyült a felforralt cukorszirup émelyítően édes aromájával.
Rowan a fekete rabszolga mögött botladozott, hallgatta a hatalmas
cukornádmezőn robotoló aratócsapatok keserves munkadalát, és
arra gondolt, hogy ez a pokol szaga, ez a pokol zaja.
 London, Whitehall-palota, 1686 tele

A király és a királyné között olyan kivételes jelenetre került sor,

amelynek során a király gyóntatója letérdelt az uralkodó elé, úgy
könyörgött neki, hogy hagyjon fel a házasságtörő viszonnyal, a
királyné pedig kitartott az elhatározása mellett, hogy elhagyja a
férjét, ha Catherine Sedley nem távozik az udvartól. A király először
felbőszült, hogy sarokba szorították, és kénytelen választani a
szeretője iránti szerelme és a házassági fogadalom által rárótt
kötelessége között, ám aztán bűnbánó könnyekben tört ki, és
Catherine Sedley, Dorchester új grófnője megkezdte végtelenül
elnyúló, hosszú búcsúzkodását.
A királynénak és udvarhölgyeinek tudomására jutott, hogy a
Sedley némber csak akkor hajlandó távozni, ha megfelelő úti célt
találnak neki. Először Franciaországot vetette el azzal, hogy fél,
mert ott elrabolhatják, és zárdába zárják.
– Mintha bizony Franciaországban annyira vágynának rá, hogy
odamenjen – jegyezte meg megvetően Livia.
Ugyanezen okból nem utazhatott Portugáliába vagy
Spanyolországba sem. A Franciaországból érkező hugenottákat
hozta fel érvként, a rémült menekülteket, akik protestáns hitük
miatt kényszerültek száműzetésbe.
– Nem mehetek pápista országba! – hajtogatta mindenkinek. – Az
a halálomat jelentené.
– Remek! – suttogta Livia.
Valaki felvetette Hollandiát, mire a hölgy ajánlóleveleket kért,
hogy fogadják Orániai Vilmos és hitvese, Mária angol hercegnő
udvarában.
– Mintha bizony hajlandó lennék beajánlani a mostohalányom
udvarába! – dohogta a királyné.
 Az új grófnő ezek után ágynak esett, és kijelentette, hogy a
megpróbáltatások miatt elvetélt, elvesztette a király gyermekét.
Biztosra veszi, hogy fiú lett volna. Isten királyi származású fiúval
áldotta meg őt, és ha nem lett volna része annyi üldöztetésben, ha
nem választják el a gyermeke apjától, akkor fiúval ajándékozta
volna meg.
Amikor Livia belépett a királyné kápolnájába, Mária Beatrixot
térden állva találta. A nő sápadt arca eltorzult a fájdalomtól.
– Isten megajándékozta a király gyermekével? – kérdezte. – Miért
tenne Isten ilyen kegyetlen dolgot? Elfordult volna tőlem?
Előttük ott állt a gyönyörű, fából faragott, arannyal futtatott oltár,
felette az üvegablakok, amelyeken át beáradt a napfény, és színes
foltokat vetített a felbecsülhetetlen értékű márványpadlóra. A
kápolna valósággal sugárzott, a királyné azonban sápadt maradt.
Livia odatérdelt mellé.
– Valószínűleg hazudik – jegyezte meg nevetve. – Csak nem
hajlandó távozni, és sorra áll elő az ürügyekkel.
– De ha beteg, akkor a király sosem küldi el – jósolta a királyné.
– Ha pedig még sokáig mondogatja, hogy elvesztette a protestáns
trónörököst, akkor az egész ország mellé áll.
– Protestáns fattyút – helyesbített Livia. – És már egyébként is
halott.
– Még egy protestáns fattyúnak is jobban örülnének! – kiáltotta a
királyné. – Helyettünk is inkább Monmoutht akarták.
– Nos, már ő is halott – szögezte le kíméletlenül a másik nő.

Catherine Sedley végül csak elhagyta az udvart, de olyan menetben,

mintha királyi hercegnő lett volna. A palota előtt megállt négy nagy
lovashintó, a szolgák végtelen sora elkezdte kihordani a táskákat,
a csomagokat, megrakták a hintókat, majd maguk is felszálltak. A
királyi szeretőt a teljes háztartásának el kellett kísérnie, a
kamarásától a legalantasabb cselédlányig, és mindannyiuk
utazásához méltó körülményeket kellett biztosítani. Végül
megjelent maga Catherine is, sűrűn lefátyolozva, értékes prémekbe
bugyolálva, és beszállt az első hintóba. Felhajtották a lépcsőt,
becsukták az ajtót, az inasok felültek a hátsó bakra, a kocsis
cserdített az ostorával, a hat pej ló nekifeszült a hámnak, és
Catherine Sedley mennydörgő kerékzörgés közepette végre
távozott.
Livia az ablakból figyelte, Mária Beatrix azonban a gyönyörű
ágyában feküdt, és behúzta maga körül a vastag, hímzett
függönyöket, alkonyi homályba borítva mindent, mert nem viselte
el a fényt. A hintók zaja megtörte a szobája mélységes csendjét, és
hallhatta, ahogy a grófnő jóakarói búcsúzóul utánakiáltják, hogy
térjen vissza mielőbb.
– Elment?
Livia elfordult az ablaktól, ahol integetés ürügyén leselkedett.
– Elment. Ön győzött. Minden oka megvan rá, hogy elégedett
legyen.
Mária Beatrix feltámaszkodott az egyik könyökére, és a nőre
nézett, aki az egyetlen barátja volt az udvarnál. Sápadt arcában
sötét szeme óriásinak tűnt, alatta álmatlanság okozta ibolyaszínű
karikák húzódtak.
– Elégedettnek tűnök? – kérdezte.
 Barbados, Peabody-ültetvény, 1686 tele

Rowan első napjai azzal teltek a Peabody-ültetvényen, hogy

megtanult eligazodni a házban és az udvarán, kiderítette, miféle
emberek élnek ott, és milyen veszélyt jelentenek számára. A
legtöbben fekete rabszolgák voltak, férfiak és nők – nagyon kevés
gyereket látott. Sötét szemük sarkából figyelték őt, mint új és
ismeretlen fenyegetést. Úgy kerülték, mintha el lenne átkozva,
sosem szóltak hozzá, és összerezzentek, ha megszólította őket.
Rowan rájött, hogy karamellszínű bőre és egyenes, sötét haja miatt
olyannak látják, mint a tulajdonosokat, az emberrablókat, a
gyilkosokat… akiket mindenáron kerülni kell.
Ott volt a szállása, ahol a többi fehér bőrű cselédé. Közülük sokan
írek voltak, akiket elfogtak, vagy dublini börtönökből szállítottak
Barbadosra. A szállás voltaképpen egy egyetlen helyiségből álló
kunyhó volt – a hosszú, keskeny öblöt szegélyező meredek
sziklafalból kitermelt koralltömbökből építették, és
banánlevelekkel fedték be. Döngölt földpadlója volt, a férfiak
cukornádlevelekből vetett ágyon aludtak, és közös fazékból ettek,
amelyben kásalevest főztek kukoricából és gyökérzöldségekből –
néha azzal a pár szelet hússal ízesíthették, amit a nagy házból
kaptak –, vagy halat, amit maguk fogtak. A kunyhó külső fala mellett
könnyítettek magukon, és időről időre ráparancsoltak egy
rabszolgára, hogy ássa el a mocskukat. Ritkán mosdottak, a
hőségben szinte pucéran aludtak, és széles karimájú kalapban,
rongyos ingben, térdnadrágban dolgoztak. Ragaszkodtak a cipőhöz,
bármilyen rosszul illett is a lábukra – elmondták Rowannak, hogy
vannak férgek, amelyek beleeszik magukat az ember lábába, és
ettől egész életére sánta lesz.
Rowan eltöltött egy éjszakát a büdös kunyhóban a horkoló,
kimerült férfiak között, mindvégig rettegve, nehogy észrevegyék,
hogy nő. Eltökélte, hogy elmenekül a bűzből, ahol bármikor
kitörhetett egy verekedés, és a feje felett lógott az erőszak
fenyegetése is.
A rabszolgák deszkafalú, levélből rakott tetejű viskói még a
szolgák kunyhóinál is rozogábbak voltak, de az életüket
gondosabban szervezték meg. A fekete párok saját kalyibát
építettek maguknak, és együtt éltek. Az egyedülálló nők egy
nagyobb kunyhóban kaptak helyet, az egyedülálló férfiak egy
másikban, ami a nagy háztól távolabb eső területen volt. Mindenki
megtermelte a zöldséget, a gyümölcsöt, amit megevett, és el is adtak
belőle, a kunyhóikat pedig tisztán tartották. Építettek egy
ispotályfélét, ahol a betegeket ápolták, és beteg rabszolgából sosem
volt hiány: halálra dolgoztatták őket, vagy elfertőződtek a verés
vagy a billogozás során kapott sebeik. A rabszolgák lakhelyét
hetente egyszer a padlótól a tetőig átkutatták fegyvert vagy lopott
árut keresve; előfordult, hogy egy lány eltűnt a közös kunyhóból,
ahol a többiekkel aludtak, és véresen, kisírt szemmel, némán tért
vissza, mert megerőszakolták a fehér szolgák, a munkafelügyelő
vagy maga Mr. Peabody. Időről időre nyilvános korbácsolásra is sor
került valami vétek miatt, vagy utasították a patkolókovácsot, hogy
valakit billogozzon meg, sebezzen meg. Rowan rájött: fehér gazdáik
uralkodásának a lényege, hogy állandóan szörnyű erőszakkal
fenyegetnek.
Ha odaköltözhetett volna a rabszolganőkhöz, megtette volna, de
mivel fehér férfiszolgaként érkezett, most már kénytelen volt a
fehér férfiakkal élni. Ez előjogokkal járt – fehér szolgaként
megverhetett egy fekete nőt, és nem kellett büntetéstől tartania –,
de nem beszélhetett velük, nem ehetett velük, és sosem engedték
volna meg, hogy köztük éljen.
Miután Mr. Peabody kiheverte a bridge-i italozást, hívatta
Rowant.
Épp a cukornád vágásához használt metszőkések pengéjét élezte,
amikor a fekete cselédlány megtalálta.
– A nagy házba kell jönnie. Gyorsan! – sürgette. – Nem szeret
várni.
Rowan a fájós lábával végigbicegett a szolgák kunyhójától a fallal
körülvett kert felé tartó kikövezett ösvényen. Sietett, ahogy tudott.
Mr. Peabody egy nagy pohár hideg rumpunccsal a kezében üldögélt
egy hatalmas fa alatt, amelynek törzse szélesen domborodott
mögötte, a lombkoronája pedig enyhet adó árnyékot vetett rá.
Rowan megállt előtte, és levette a kalapját.
– Azt mondtad, tudsz olvasni? – A férfi odadobott neki egy
hírlevelet, egy régi London Gazette-et.
A lány felvette, és hunyorítva lepillantott a messziről érkezett,
maszatos lapra.
– „Igen tisztelt és hőn szeretett rokon és tanácsadó, igen hű és hőn
szeretett tanácsadó, igen hű és szeretetünknek örvendő…”
– Ugorjuk át ezt a részt! Ugorjunk! – horkant fel ingerülten Mr.
Peabody. – Menj lejjebb, onnan folytasd.
– „Üdvözletünk. Míg az augusztus huszonegyedik napján kelt
levelünkben kegyeskedtünk tudatni terveinket, amelyekkel
könnyíteni szándékozunk a mi római katolikus…”
– Ugyanaz, mint mindig, a pápisták még jobban járnak. Látom,
tudsz olvasni. Ki tanított meg?
– Az asszonyom, Alinor Reekie. A Reekie-raktárban voltam írnok,
én jegyeztem fel a bejövő és kimenő árukat – hazudta Rowan, és
azon töprengett, hogy miféle szolgálattal érhetné el, hogy ágyat
kapjon a házban, távol a férfiaktól. – Háziszolga is voltam, a
konyhában segítettem a szakácsnak, és a tálalásnál…
Mr. Peabody váratlanul felnevetett.
– Be akarsz kerülni a házamba! – vádolta meg.
– A kunyhóban meg fogok halni – mondta meg őszintén a lány. –
És akkor elveszíti a pénzt, amit kifizetett értem.
– Ha ennyire vágysz a jó életre, akkor azelőtt kellett volna
gondolnod erre, hogy áruló lettél.
Rowan lehajtotta a fejét.
– Nem vagyok tolvaj. – Tudta, hogy a lázadás után a lopástól
tartanak a legjobban. – Tudok muskétával lőni. Szolgálhatok a
polgárőrségben a rabszolgák ellen.
 – Mert megtanultál lőni annak az átkozott áruló Monmouthnak
a szolgálatában!
– Nem. Soha. Tévedésből fogtak el, miközben épp más ügyben
jártam.
A férfi elgondolkodott.
– Nehogy azt hidd, hogy könnyebb lesz! A házban éppoly
szorgalmasan kell dolgozni, mint a földeken. Takarítasz, mosol és
kiszolgálsz, üzeneteket viszel, leveleket írsz. Hajnalban kelsz, hogy
hozd a reggelimet, és összetakarítasz, miután lefeküdtem.
– Igen, uram – biccentett Rowan.
– Őrzöd a házat és a kertet. Minden második éjszakán.
– Igen, uram.
– Kezdődik a betakarítás, és fehér emberek kellenek, akik
felügyelik az arató rabszolgákat. Képes vagy rá?
Rowan úgy érezte, annál mélyebbre nem süllyedhet, mint hogy
fehér emberként osztozik a fehérek erőszakos tetteiben.
– Igen, uram.
– Menj be a házba, és szólj a szakácsnak, hogy keressen neked
valami rendesebb ruhát! És mosakodj meg, mert bűzlesz.
Felszolgálhatod az ebédet, és ha ügyes vagy, a szolgám leszel… az
inasom.
Rowan meghajolt, és elindult a ház felé, amelyhez ugyanolyan
koralltömböket használtak fel, mint a többi épülethez, csakhogy
ennek takaros szegélye volt mélyvörös téglából. Elegáns, kétszintes
ház volt, oromzattal a két emeleti ablak felett, ápolt kert vette körül.
Csinos volt, akár egy babaház, a rabszolgák alacsony tetejű kunyhói
és a gazdasági épületek fölé magasodott, és a zöldellő, végtelenbe
nyúló földek felé nézett. Rowan tudta, hogy nem szabad a
főbejáratot használnia, ezért körbement, a hátsó udvarba, ahol több
melléképületet látott: fürdőházak, egy árnyékszék, egy pékműhely
és egy konyha – ezek mind az udvar közepén terpeszkedő, otthonos
látványt nyújtó, vaskos törzsű, hatalmas koronájú fa árnyékában
álltak.
A ház mögött volt egy gazdasági udvar: kovácsműhely, a lepárló
hosszan elnyúló épülete, amely az aratás kezdete előtt még csendes
és sötét volt, és egy álló vitorlájú, zömök szélmalom. Olyan volt,
mintha egy kis angol birtokot telepítettek volna át ide, a perzselő
nap alá, és ettől lidérces kínzókamrává változott volna, mert itt
mindent, a napfényes tájat is belengte a rabszolgatartás bűze, a
félelem hideg verejtékének, az összevert, vérző húsnak, a bánatnak
a szaga.
Az udvart betöltötte a sült hús illata. Rowan szájában összegyűlt
a nyál, éhes gyomra görcsbe rándult. Átvágott az udvaron, és a
csábító illat nyomában eljutott egy nyitott ajtajú kőépülethez, amely
épp szemben állt a nagy házzal. Bent egy fekete asszony zsírral
kenegetett egy nyársra húzott, sülő disznót. A nyársat egy apró
fekete gyermek forgatta, hunyorogva az elviselhetetlen forróság
miatt. A kezén, a karján látszott, hogy korábban milyen sokszor
megégette már a pattogó, sercegő zsír.
– Rendesebb ruháért jöttem, és meg is kell mosdanom. Én
szolgálom fel az ebédet – szólalt meg Rowan, és elkapta a tekintetét
a kisfiúról.
A szakácsnő felnézett.
– Igenis – mondta.
– Hol mosakodhatok meg?
A nő az udvar szélén álló fürdőház felé intett.
– Ott.
– És a ruhák?
– Mindgyár’ hozom. – A szakácsnő egy kanál zsírt locsolt a
ropogós bőrkére, majd hadarva, indulatosan mondott valamit a
kimerült kisgyereknek, aki bólintott, és tovább forgatta a nyársat. A
nő bement a házba a hátsó ajtón, aztán egy bő matróznadrággal és
egy tiszta vászoninggel tért vissza. – Tessék.
– Kié ez a holmi? – kérdezte Rowan, miközben átvette a ruhákat.
– Az előzőé. Meghótt.
Rowan biccentett, és átment az udvaron a fürdőházba.
Megkönnyebbülten látta, hogy van ajtaja, amit be lehet reteszelni,
és megtalálta csapot, egy durva törülközőt, sőt még egy kis lúgos
szappant is. Úgy érezte, biztonságban levetkőzhet, és megmoshatja
testét, a haját. Ügyelt rá, hogy ne vakarja el a tetűcsípéseket a
tarkóján. Ellenőrizte, hogy nincsenek-e a lábán bársonyatkák, aztán
szárazra törölte a testét, és felvette a tiszta ruhákat. Sosem hitte
volna, hogy egyszer még örülni fog annak, hogy fehér ember
holmijába bújhat, most azonban megérezte a napon szárított
vászon illatát, és vágyakozva gondolt arra, amikor Ned ruháit
mosta, amikor tiszta ágyneműben aludt. A bő vászoninget sovány
teste köré csavarta, és nyakig begombolta. A nadrág derekát
többször visszahajtotta, és a csípője felett erősen megkötötte a
zsinórt, aztán belelépett a túl nagy cipőbe.
A konyhában a szakácsnő kapkodott, hogy elkészüljön a
hihetetlenül sok fogással, mindössze két személy, a gazda és Mrs.
Peabody számára. Volt ott fatálcán tálalt sózott hal zöldséges
raguban, gyümölccsel, aztán vastag szeletekre vágott, ropogós
bőrkéjű sült disznóhús sült krumplival és párolt répával, volt
csirkés lepény, és amikor Rowan odaért, a nő épp előhúzott a
sütőből egy tál apróra vágott főtt tojással elkevert szószt.
– Vidd! Vidd! – mondta, és az ajtó felé terelte Rowant. – Vidd, amíg
meleg!
A lány megragadta a sült húsos tálcát, kilépett a vakító
napsütésbe, és szapora léptekkel átment az udvaron a nagy ház felé.
Az ebédlő a ház homlokzati részén volt, és egy balra nyíló, rövid
folyosó vezetett oda. Rowan épp letette a tálcát az asztalra, amikor
nyílt a bejárati ajtó, bejött Mr. Peabody, leült az asztalfőre, és
megtörölgette izzadt arcát.
– Puncsot! – parancsolta, és letette maga elé a poharát.
Az asztalt megterítő fekete rabszolga merőkanállal kimérte az
italt a tálalón álló hűtőedényből, majd kibontott egy üveg ratafiát
és egy palack madeirát.
– Tölts! Tölts már! – csattant fel Mr. Peabody.
Kirázta a finom damasztszalvétát, és betűrte a nyakára csavart
kendő alá. Rowan máris kisietett a szobából, hogy hozza a többi
fogást. A konyhában felkapta a súlyos ezüsttálcát a lepénnyel és a
zöldségekkel, és indult is vissza az ebédlőbe.
A ház lépcsőjén egy hölgy lépkedett lefelé. Nehéz selyemruhája
fehér volt, meztelen vállára selyemstólát terített, a fülében gyémánt
fülbevaló, a karján vastag gyémánt karkötők szikráztak. Tudomást
sem vett Rowanról, aki visszajött az ajtóból, és kihúzta neki a székét.
A nő nem köszönte meg, csak leült, és tágra nyílt szemmel a férjére
nézett.
– Új szolga – szólalt meg, és intéssel jelezte, hogy kér egy pohár
likőrt.
– Teszek vele egy próbát.
A nő biccentett, és némán ültek, miközben a fekete rabszolganő
ide-oda vitte közöttük a tálakat.
– Meleg van – mondta Mrs. Peabody a férjének.
A férje nem válaszolt, csak tovább kortyolta a borát.
Rowan behozta a többi fogást, helyet keresett az edényeknek a
túlságosan is megrakott asztalon, majd odatartotta a tálakat Mrs.
Peabody és vörös képű férje elé, hogy vegyenek az ételből. A fekete
nő szinte folyamatosan töltötte a poharaikba a bort és a vizet, és
amikor látta, hogy az egyik tálca kiürült, intett Rowannak, hogy
vigye vissza a konyhába.
– Gyühet a következő fogás? – kérdezte a szakácsnő.
– Még nem végeztek mindennel.
– Vidd be ezeket, és tedd a tálalóra! Corree tudja, mikó’ kell eléjük
rakni.
Rowan fogta az újabb tálcát, amelyen sült sajt, cukrozott alma,
körték, húsos lepény és borhab volt. A tányérokat a tálalóra
helyezte, és átvette Correetól a kiürült tálcákat. Az ebédlőben senki
sem beszélt. A kinti fán hangosan rikácsoltak a madarak, a gerlék
kitartóan búgtak, az evőeszközök zörögtek, a kések
megcsikordultak a tányérokon, Mr. Peabody csámcsogott, és mohón
kortyolt a borából.
– Kitűnő az ebéd, kedvesem – jelentette ki, amikor Corree és
Rowan eléjük tették a második fogást.
– A szakácsnő főzte – felelte lekicsinylően Mrs. Peabody,
miközben a húsos lepényért nyúlt. – Bridgetownban találkozott Mr.
Hendonnal?
Samuel Peabody bólintott.
– Nem segíthet – mondta. – Neki is ugyanaz a gondja, mint
mindenkinek. Amikor a cukornád kész a betakarításra, minden
idejét a lepárlóban tölti. Jövő héten kezdi az aratást, ahogy mi is.
– Akkor mihez kezd? – tudakolta unottan a nő.
– Angliából kell meghozatnom a hengereket meg minden mást,
és mihelyt vége a betakarításnak, kibővítjük a malmot. Isten tudja,
mennyibe fog kerülni, és hogy találok olyan embert, aki érti a
dolgát.
– Apám azt mondta, mindenki bolond, aki a cukornádszigeteken
él, de nincs elég nagy malma.
– Az apja ezt azután jelentette ki, hogy összeházasodtunk –
jegyezte meg a férfi némi éllel. – Előtte azzal biztatott, hogy mindig
használhatom a család malmát. Akkor még nem tudtam, hogy a
hozománya… a cukornádültetvények azzal a kis malommal… olyan,
mintha aranybányám lenne függőakna nélkül. Ha sejtettem volna…
Rowan elvette az üres borhabos tálat, és egy üvegedényt tett a
helyére, amelyben Bostonból érkezett cseresznyebefőtt volt.
Közben azon töprengett, vajon mit csinált volna másként Mr.
Peabody, ha sejtette volna.
Dora Peabody a férjére nevetett.
– Senki sem tudhatta, hogy a fivérem eladja a részét.
– A fivére tudta, asszonyom. Az apja tudta. Most ezért élnek egy
hatalmas házban Kentben, és ezért van helyük a parlamentben,
miközben engem itt hagytak, hogy egy kicsi lepárlóval és egy öreg
malommal próbáljak cukrot gyártani… úgy, hogy még csak bérbe
sem vehetem a felszerelést, amit eladtak!
Csend lett.
– Akkor… kávét ültet helyette? – tudakolta közömbösen a nő.
– Cukornádat – válaszolta komoran a férfi. – Semmi sem fizet
olyan jól, mint a cukor. Majd magam készítek tervet a malom
kibővítésére.
Mrs. Peabody úgy nevetett fel, mintha tudná, hogy a férje úgysem
képes erre.
– És hogy csinálja?
A férje izzadt arca kivörösödött. Rowan felé intett a fejével.
– Ő rajzolja majd meg a terveket.
 Dora Peabody halványkék szemével a lány felé lesett.
– Az új szolga?
– Tud olvasni. Azt mondja, írni is tud. Rajzolni tudsz? Hogy is
hívnak?
– Ned Ferrymannek – felelte Rowan. – Tudok rajzolni.
– Tessék! – nézett Mr. Peabody a feleségére. – Elkészítem a saját
terveimet, megveszem az új hengereket, hármas hengereket.
Kibővítem a lepárlót. Megtermelem a saját cukromat. És elég ideig
élek ahhoz, hogy az apja arcába vágjam: becsapott, amikor kétszáz
holdért meg egy öreg malomért elvettem magát.
Dora a bőségesen megrakott asztal felett rámosolygott a férfira,
akihez pusztán a nevéért ment hozzá.
– Ebben biztos vagyok – mondta barátságos hangon. – Most pedig
szundítok egyet. Nagyon meleg van.

– Ehetünk belőle? – kérdezte Rowan. Kész kínszenvedés volt, amíg

visszavitte a konyhába a félig üres tálakat.
– Valamennyit ehetünk – jutott döntésre a szakácsnő. – A húst este
hidegen kő’ felszolgálni. De a végibű’ kaphatsz egy darabkát. A hal a
szolgáké lesz. A maradék meg belemegy a rabszolgák kásalevesébe.
Rowan elvett a tálcáról egy szelet disznóhúst. Összefutott a
szájában a nyál, a hús még meleg volt, érezni lehetett rajta
fűszernövények aromáját meg egy kis csípős ízesítést, és a zsírja
olyan volt, akár az élet elixírje. Lassan ette, kiélvezte minden
pillanatát. Lehunyta a szemét. Az íz az otthonára emlékeztette,
amikor az angoloktól disznóhúst kaptak valamiért cserébe, és
megsütötték a tűznél.
– Te aztán éhes vagy – jegyezte meg a szakácsnő. – Tessék, egyé’
egy kis répát és halat is. Ne tömd tele magad hússal!
A répa ízetlenné főtt, de a halat sós vajban sütötték meg, a bőre
fekete lett, és ropogós, a húsa tömött és fehér. Olyan volt, mint az a
hal, amit otthon fenyőnyárson sütöttek meg.
– Jó – mormolta Rowan tele szájjal.
 A szakácsnő ránevetett, aztán a kisfiúhoz fordult, és neki is adott
egy tálkára való ételt.
– Meg ne mondd, hogy húst kaptál tőlem! – figyelmeztette
Rowant.
A lány megrázta a fejét.
– Ihatok?
– A víz nem fog megártani – felelte a nő. – A kútbó’ van. – A zöld
üvegkancsóra bökött, amit az ebédlőasztalról hoztak vissza. Rowan
hosszan ivott a hűvös vízből.
– Most segíts összetakarítani! – Corree most először szólalt meg.
– És itt kell várnod, amikor az úr reggel felébred. Te vagy az inasa.
– Egy pillanatra elhallgatott. – Azt mondja, hogy te vagy a
komornyikja. – Elnyújtva ejtette ki a szót, látszott rajta, hogy élvezi:
– A komooor-nyikja. Tudod, mit csinál egy komornyik?
Rowan megrázta a fejét.
– Nem baj. Ő sem tudja.

Rowan kapott egy darab vitorlavászonnal letakart,

cukornádszalmával megtömött ágyat a háziszolgák kunyhójában,
az udvar végében. A szakácsnővel, a nyársforgató fiúval, Correeval
és egy Bonny nevű cselédlánnyal osztozott a kunyhón. Annyira
megkönnyebbült attól, hogy nem kell a fehér férfiszolgák szállásán
laknia, hogy nem panaszkodott, amiért ő kapta a legkisebb ágyat,
és az is az ajtó mellett állt.
– Most mi a dolgom? – kérdezte.
– Az úr napnyugtáig alszik – felelte a lány. – Jobb, ha pihensz.
Olyan furcsa színed van.
Rowan lepillantott a keze fejére.
– Az arcod. Mint egy kísérteté.
– Annak is érzem magamat.
 London, Reekie-rakodópart, 1686 tavasza

Johnnie kilépett a Kelet-indiai Társaság Leadenhall Street-i

épületéből, és sietve elindult a folyó felé. A zsebében egy levél
zizegett. Éleset füttyentett, és amikor odaevezett hozzá egy ladikos,
a horsleydowni lépcsőhöz vitette magát.
A raktárépületbe érve először az irodába nézett be.
– Anya, nagyanyához jöttem. Hírt kaptam Rowanról, és nagyanya
biztos szeretné, ha Ned értesülne róla.
Az anyja a kezét a kötényébe törölgetve kilépett az előtérbe.
– Miféle hírt kaptál? – kérdezte.
– Egy Mr. Peabody nevű férfinak adták el. Cukornádültetvénye
van a sziget északi részén. Így legalább már tudjuk, hogy túlélte a
hajóutat. Életben van! Azonnal jöttem, mihelyt megkaptam az
üzenetet.
– Az isten áldja meg – mormolta az anyja csekély lelkesedéssel. –
Hála az égnek. Akkor… most elégedettek vagyunk?
A fia megrázta a fejét.
– Odautazom – jelentette ki, és máris felemelte a kezét, mert látta,
hogy Alys tiltakozni készül. – Előbb hadd mondjam el nagyanyának,
utána nekem eshetsz. De úgy érzem, hogy meg kell tennem, anya.
Nem nyugszom meg, amíg nem tudom biztosan…
– Rowan mióta a te felelősséged? – kezdte rá az anyja, de Johnnie
már felsurrant az emeleti szobába, ahol Alinor az ablak mellé tolt
asztalnál ült, Ned pedig a kanapén: a támlára dőlve, csukott
szemmel, ernyedt végtagokkal.
Johnnie intett a nagyanyjának, hogy jöjjön ki hozzá, és suttogva
megosztotta vele a hírt.
– Mondd el Nednek! – javasolta az asszony.
– Meghallja?
 – Persze. – Alinor kézen fogta az unokáját, és a kanapéhoz vezette.
A megborotvált, takaros öltözékű Ned mintha aludt volna, de
Johnnie tudta, hogy sosem nyitja ki a szemét.
– Ned, itt van Johnnie, és hírt hozott Rowanról – mondta Alinor.
Johnnie-nak feltűnt, hogy nem emeli fel a hangját, és nem is beszél
tagoltabban.
– Biztos, hogy érti? – kérdezett rá.
A nő rámosolyogott.
– Itt van velünk – mormolta gyengéden. – Olyan, mint mindig.
Megszólal, mihelyt képes lesz rá.
Johnnie kételkedve szemlélte az idősebb férfi viaszsápadt arcát.
– Ned… – szólalt meg újra Alinor. – Itt van Johnnie. Hírt hozott
Rowanról. Rowanról…
Egyedül ő látta, hogy a férfi arca egy árnyalatnyit megváltozik a
lány nevének hallatán.
– Rajta, Johnnie, mondd el neki!
Alys belépett a szobába. Egy pohár forró italt hozott.
– Ez most jól jönne neki?
– Majd hamarosan – felelte Alinor, és elvette tőle az italt.
Johnnie előhúzta a zsebéből a levelet.
– Rowan él – újságolta. – Legalábbis a hajóutat túlélte.
Ned szeme még mindig csukva volt.
– Eladták egy barbadosi ültetvényesnek, Mr. Peabodynak. – Ned
lehunyt szemű arca elé tartotta a levelet, aztán inkább mégis
Alinornak mutatta meg. – A kapitány írása jól olvasható: Szent
Tamás-egyházkerület, Peabody-ültetvény.
Ned óriási erőfeszítéssel előrebillentette a fejét. Látták, hogy
megfeszülnek az arcizmai, és megrebbennek a szempillái. Lassan
megmozdult az ajka, erőlködve beszívta a levegőt, és ezt suttogta:
– Rowan!
Johnnie a nagyanyjára pillantott. Alinor és Alys egymást átölelve
álltak, és Nedet figyelték.
– Ez volt az első szava? – kérdezte álmélkodva.
– Hála az égnek! – lehelte Alys.
– Tudtam – szögezte le halk hangon Alinor.
 – Januárban érkeztek meg, és rögtön eladták a kikötőben –
folytatta Johnnie. – Ezt a hajó kapitányától tudtam meg. Ennél több
azonban nem derült ki.
Ned hihetetlen erőfeszítéssel felemelte a kezét.
– Fogd meg a kezét! – biztatta Alinor az unokáját.
Johnnie előrelépett, és puha tenyerébe fogta a bácsikája
munkától kérges kezét. Meleg volt a bőre, pedig arra számított, hogy
jéghideg lesz. Ned élt, és fel fog épülni.
Érezte, hogy egyre jobban szorítja a kezét.
– Biztos szeretné megtudni, hogy készülsz-e odautazni – jegyezte
meg Alinor.
– Bizony, arra mindannyian kíváncsiak vagyunk – morogta az
orra alatt Alys. – És néhányunknak véleménye is van a dologról.
– Odautazom hozzá – mondta Nednek Johnnie. – Szeretem… Ezt
maga is tudja. Árut viszek magammal, lesz egy kis boltom. Csupa
kiváló minőségű holmit árulok, olyasmit, amit a telepesek
szeretnek: selymet a raktárunkból, porcelánt, ezüstneműt és talán
velencei régiségeket. Alinor nagyanyámtól kapok gyógyfüveket és
magokat. Lesz egy kis üzletem, és megvásárolom Rowan szolgálatát
az ültetvénytől. Kiváltom a szolgaságból. Dolgozhat a boltomban,
amíg le nem telik az ideje.
Ned ráncos arcából mintha kiszállt volna az élet. Megpróbálta
megrázni a fejét.
– Otthagyod a munkádat a Társaságnál? – követelt választ Alys.
– Vissza fognak venni, anya. Csak egy időre megyek el, nem
vonulok vissza végleg – jelentette ki Johnnie. – Ne is próbálj
lebeszélni! – Aztán újra Nedhez fordult, és gyengéd hangon
folytatta: – Nem teszek semmi törvényelleneset. A törvény nagyon
szigorú azokkal szemben, akik segítik a szolgák szökését.
Gondoskodom Rowan biztonságáról, de nem engedhetem
szabadon. Nem szegem meg a törvényt. Le kell szolgálnia a tíz évet,
amire ítélték.
Ned küszködve beszélni próbált, a szeme még mindig csukva volt,
de a szemhéja meg-megrebbent.
– Nyugodj meg, bátyám! Most ez a legtöbb, amit Rowanért
tehetünk – mondta Alinor, és odalépett Nedhez, hogy megitassa. –
Laudanum van benne? – pillantott Alysra.
– Két csepp, ahogy Rob meghagyta.
Ned megmoccant, beszélni akart, de Alinor rászólt:
– Csitt, nyugodj meg! Ne vidd túlzásba! Már kimondtad az első
szavadat… hála az Úrnak… És Johnnie olyan jó hírt hozott,
amilyenben nem is reménykedtünk. Rowan él, és Johnnie meg fogja
találni. Most pihenj!
 Barbados, Peabody-ültetvény, 1686 tavasza

Rowan napjai a cukornádszüret körül forogtak. A szélmalom éjjel-

nappal működött, vitorlái kattogó, verdeső zaját még akkor is
hallotta, amikor egy rövid időre elaludt. A cukornád zúzásának a
zaja egy percre sem szűnt meg, és ehhez járult még a mezőről
érkező, majd újra oda induló szekerek zörgése – folyamatosan
cukornáddal látták el a malmot, és tűzifát hoztak, hogy egyre
nagyobb tüzet rakhassanak a lepárláshoz használt üstök alatt.
A rabszolgák a hatalmas, sárga hold alatt aratták a cukornádat a
földeken: lecsapták a felső leveleket, a szárról lenyesték a virágokat,
a leveleket, majd kötegekbe kötötték és felrakták a nyögő szamarak
hátára vagy a kétökrös szekerekre, amelyek a holdfényben
gördültek végig a malomhoz vezető, fehér úton. A betakarítás
előrehaladtával az aratók egyre messzebb jutottak a földeken, és az
út a malomba egyre tovább tartott. Már az állatok is kimerültek, az
egyik öszvéren még rajta volt az istráng, amikor kilehelte a páráját.
Enni sem volt idő, az aratócsapatok mindössze néhány órát
alhattak. A rabszolgák élőhalottként tántorogtak a földekről a
kunyhójukba, majd ismét vissza a földekre. Ha megbotlottak, a
lovon ülő munkafelügyelő figyelmeztetőleg rájuk ordított, aztán
lecsapott a korbács, és valaki fájdalmasan felsikoltott. A földeken
egész nap folyt a munka, és gyakran az éjszaka jó részében is. Az
első csapat kezdte a legkorábban, ők levágták a cukornádat, és
megtisztították a levelektől; a második csapatban az idősebb és
gyengébb rabszolgák kötegekbe gyűjtötték és szekérre rakták a
szárakat. A cukornádat rögtön a learatása után össze kellett zúzni,
összetörni, mert különben kiszáradt, és akkor elveszett a belsejéből
kinyerhető cukor. Senki sem lassíthatott, senki sem mert
elgyengülni. A rabszolgáknak lépést kellett tartaniuk a malom
forgóhengereivel, maguknak is gépekké kellett válniuk – sosem
pihentek és sosem álltak meg, így maguk is összetörtek, akár a
cukornád.
A szekerek a malom hátsó bejáratánál álltak meg, ahol az
emberek sorra hajigálták fel a kötegeket az emelvényre; ott
felhasították a kötegeket, és a cukornádat belökték az irgalmatlan
hengerek közé, amelyek szétlapították és összezúzták a vastag
szárakat. Ez a munka egész éjjel tartott, és mindenki rettegett, hogy
berántják a forgóhengerek, és elveszítik a kezüket vagy akár a
karjukat is. A hengerek közül kicsorgott a barnás lé, amit egyenesen
a lepárlóba vezettek el, és ott rézüstökbe mertek át.
A lepárlót megtöltötte az üstök alatt lobogó tűz füstje, és
kigomolygott az udvarra is. A trópusi hőségben elviselhetetlenül
nehéz feladat volt a tűz folyamatos táplálása. A legfiatalabbak dolga
volt gondoskodni arról, hogy a tüzek mindig vörösen izzanak – az
arcukon csorgott a verejték, a kezük tele volt égési sebekkel.
Felettük ott álltak a lepárlással foglalkozó munkások, akik az üstök
fölé hajolva leszedték a keletkező habot a szirupról, figyelték,
hogyan bugyborékol, eldöntötték, mikor kell az egyik üstből
átönteni az egyre tisztuló masszát a másikba, míg végül jött a
cukorkészítő, hogy próbaképpen heges ujjai közt sodorgassa a
megszilárduló nádmézet, amit aztán egy banánlevelekkel kibélelt,
lyukas végű kőkúpba öntöttek, ahol kikristályosodott és
megszáradt. A kicsepegő melaszt összegyűjtötték, hogy rumot
főzzenek belőle.
A betakarítás hajrájában még Mr. Peabody is korán kelt, és
kiment a földekre, hogy megnézze, hogyan aratják le a cukornádat,
hogyan tisztítják meg és rakják szekérre a szárakat; aztán átsétált
a lepárlóba, hogy lássa a bugyogó üstöket, szitkozódva kijelentette,
hogy fehér ember ilyen hőséget nem visel el, és visszatért a nagy
házba. Megparancsolta Rowannak, hogy tartson vele mindenhová,
és tanulja meg a munkafolyamatot, hogy el tudja készíteni egy
nagyobb és jobb zúzómalom tervét, és meg tudja rendelni levélben
az Angliából beszerezhető alkatrészeket.
– Gyorsabbá teszem az egészet – fogadkozott a férfi. Rowan
tekintete végigsuhant a férfiakon és nőkön, akiknek szedniük
kellett a lábukat, hogy tartani tudják a tempót a forgóhengerekkel,
és verejtékezve táplálták a tüzet a forró üstök alatt, vagy szedték
le a habot a bugyborékoló szirupról. – Felgyorsítom az egészet –
ismételte meg Mr. Peabody.
 London, Avery House, 1686 tavasza

Az Avery House-t ismét elkezdték lezárni. A szalonban már

rákerültek a nyersvászon huzatok a gyönyörű, damaszttal bevont
székekre, a galéria csillárjára muszlinzsákot húztak, a
konyhaszekrényeket kiürítették, csak befőtt és tartósított zöldség
maradhatott bennük, nehogy odaszokjanak az egerek. A
házvezetőnő és a férje díjazásban részesült bizonyos egyszerűbb
feladatokért: hogy tartsák tisztán a házat, mindig zárják be
rendesen, óvják a tűztől és a betörőktől.
James Avery a küszöbön állva figyelte, ahogy a javait sorra
behordják a hintójába, és meglepetten látta, hogy a felesége
befordul a sarkon egy fényűző, prémmel szegélyezett, kék ruhában.
Pár lépéssel mögötte a szobalánya jött, akit egy királyi inas követett.
– Gondoltam, még elérem, mielőtt elutazik – vetette oda Livia
hanyagul a férjének. Kíváncsian a hintó felé lesett. – Most indul?
James biccentett.
– Mint látja.
– És szegény házat újra lezáratja.
– Ön sem használja.
A nő nem tudott ellenállni a kísértésnek, és a férfi mellett
elhaladva a hintóhoz lépett, hogy bekukkantson, de a selyemhuzatú
üléseken csak a férje pénzesládikáját, az írószeres dobozát és a
gyógyszereit tartalmazó szelencét látta.
– Tehát Alinor valóban nincs itt? Nem tart önnel?
James komoran nemet intett.
– Megesküdtem volna, hogy magával viszi, bár állította, hogy
Alinor nem lesz rá hajlandó.
– Én nem hazudok, Alinor pedig nem szokta meggondolni magát
– jegyezte meg társalgási hangnemben a férfi.
 – Nem értem, miért nem – felelte higgadtan a nő. – Ha
mindkettejük számára oly közel a halál, mint gondolja? Ha annyira
szeretik egymást?
James kínos mosolyából világossá vált, mennyire fájnak a szavai.
– Még mindig szeretem – suttogta a férfi.
– Csak nem eléggé? – gúnyolódott a nő.
– Nem eléggé – bólintott a férje.
Livia felkacagott.
– Nos, ha nem hajlandó vitába szállni velem, akkor kénytelen
vagyok a jókívánságaimmal útnak engedni. A nyarat nem
Yorkshire-ben töltöm, Bathba megyünk, mert a királyné vízkúrát
akar. Isten tudja csak, mi lesz. – Lehalkította a hangját. – Alig szólnak
egymáshoz, és a királyné még rosszabbul van. Már csak a papok
tartják egyben a házasságukat.
– Remélem, javul az állapota – mondta James komoly arccal. –
Már elbúcsúztam tőle is, és a királytól is, de azért tudassa vele, hogy
a legjobbakat kívánom neki.
Livia pimasz mosollyal nézett rá.
– Akkor teszi vele a legjobbat, ha hagyja, hogy mellette maradjak.
Nincs senki, akinek a társaságában olyan boldog lenne, mint velem.
– Örülök, ha a királyné boldogságra lel – felelte a férfi. Nem volt
hajlandó civakodni. – Mellette maradhat. Nem vágyom a
társaságára az otthonomban, ahogy az oldalamon sem.
Megfogta a nő kesztyűs kezét, és az ajkához emelte, de szinte
hozzá sem ért az illatosított bőrhöz.
– Isten áldja – köszönt el udvariasan. – Kétlem, hogy
viszontlátnánk egymást.
– Ezen a világon már nem – válaszolta Livia, mintha a férfi halála
semmit sem jelentene neki.
– A másvilágon Alinorral leszek – jelentette ki James.
A nő a képébe nevetett.
– Allora! Milyen biztos benne. Egyébként… a végakaratán nem
változtatott? Az enyém az özvegyi jog, ahogy korábban
megállapodtunk? Ha ön… ha úgy alakul, hogy ön…
A férfi felkacagott, megfordult, és beszállt a hintóba.
 – Kedvesem, ön sosem okoz csalódást! Minden úgy van, ahogy
megbeszéltük. Ha ezen a nyáron meghalnék, az öné a nevem és a
birtokon álló özvegyi lak, amíg él, valamint az özvegyi jogok.
Livia elpirult.
– És az örökségi jogutódlás korlátozása?
– A birtok a kuzinomé lesz. Matteo nem kap semmit.
A nő az elegáns londoni ház felé intett.
– Mi lesz ezzel?
– A kuzinom kapja meg. Feltételezem… mindig is feltételeztem,
hogy Matteóról majd gondoskodik az apja vagy pedig ön.
– Ó! Az apja? – Livia úgy mosolygott, mintha egyedül ő értené,
mi olyan tréfás a dologban. – Szeretné megtudni a nevét? Hogy
magával vigye a sírba?
– Bárki legyen is, engem már nem érdekel.
Az inas felhajtotta a hintó lépcsőjét, és becsukta az ajtót. A nő
közelebb lépett, James pedig leengedte az ablakot, hogy hallja, mit
súg neki.
– Nincs önben féltékenység? – kérdezte Livia. – Ezért nem hagy
semmit a nevelt fiára? Mi van ezzel a házzal? Az Avery House-szal?
Ráhagyhatná, és ezzel bizonyíthatná nekem, hogy nem féltékeny.
James nemet intett, és hátradőlt a selyemhuzatú ülésen.
– Egyetlen nőt szerettem életemben, és az nem ön volt. Ön iránt
nem érzek semmit… sem féltékenységet, sem egyebet. Az Avery
House-t nem hagyom Matteóra, mert bárki legyen is, az biztos, hogy
nem Avery, és a nemesi nevemet tiszteletben tartom.
A nő elsápadt az ingerültségtől, a férfi pedig újra felemelte az
ablakot. Az inas fellendült a hátsó bakra, és a hintó elindult.
 London, Hatton Garden, 1686 tavasza

Miát és Gabrielle-t Matthew kísérte el Rob házához. Amint a

bejárathoz értek, a várakozó inas már ki is nyitotta előttük az ajtót.
Mia fellépett a lépcsőre, de még visszanézett Matthew-ra.
– Miért nem tartasz velünk?
– Ó, igen, gyere csak be, kuzin! – hívta Hester is, aki épp akkor
ért ki az előtérbe.
Matthew tépelődött, mert szívesen maradt volna a kuzinjaival,
de attól is tartott, hogy alkalmatlankodik.
– Én nem…
– Reggel sosem jön le a szobájából – nyugtatta meg Gabrielle. –
Ilyenkor csak Hesterrel és a nevelőnőjével találkozunk. És Hester
apja sosincs otthon.
Matthew-t mosolyra késztette, hogy a lány gyorsan megértette,
miért tétovázik, aztán levette a kalapját, és belépett az előtérbe.
– Menjünk a könyvtárba! – javasolta Hester.
A három vendég végigment a lánnyal a folyosón. A végéből nyílt
a tágas, faburkolatú könyvtárszoba, amelynek hatalmas ablakai a
kertre néztek. Matthew tekintete végigsuhant a könyvekkel borított
falakon, a kandallóban lobogó tűzön, az asztalra odakészített
citromos vízen, poharakon és aprósüteményeken.
– Milyen kellemes! – jegyezte meg.
– Jobb, mint a te kis varjúfészked? – csipkelődött Mia, aztán
Hesterhez fordult, hogy megmagyarázza: – Matthew szobája a
Lincoln’s Innben egy csigalépcső tetején van, ott kellene dolgoznia.
Így valahol félúton van egy írnok és egy vércse között.
– A megérkezésetek előtt sosem volt szabad bejönnöm ide – árulta
el Hester.
– Miért nem? – tudakolta Gabrielle.
 Hester már válaszolt volna, de aztán úgy döntött, hogy nem fogja
hosszadalmasan magyarázni, miért nem akarja az anyja, hogy a
tudomány terén az illedelmes tudatlanságnál többre vigye. Inkább
csak legyintett:
– Semmi értelme.
Matthew megértette, a velencei lányok azonban nem.
– Ha mást nem is, számolni tudnod kell – jelentette ki Gabrielle,
aki mégiscsak egy velencei kereskedő lánya volt.
– És eligazodni a térképen meg nyelveket beszélni – tette hozzá
Mia. – Legalább olaszul és franciául.
Hester elpirult.
– Anyám szerint az előkelő modor fontosabb a könyveknél. És
Miss Prynne a szalonban tanít jó modorra.
– Ó, badarság! – vágta rá Mia.
Matthew összevonta a szemöldökét.
– Egy ifjú hölgy ennél elegánsabban fejezi ki magát.
A lány pimaszul elvigyorodott.
– Csakhogy én nem elegáns akarok lenni, hanem művelt.
A fiú az impozáns szoba felé intett:
– De itt, Mia… És… – Itt Hester felé pillantott. – Neked is muszáj…
– Valamelyik mondatodat be is fogod fejezni? – tudakolta felvont
szemöldökkel a lány.
– Úgy értette, hogy nem lenne szabad meggondolatlan beszéddel
elrontanod engem az apám könyvtárában – felelte komoly arccal
Hester, mire mindannyian kuncogásban törtek ki. Mia a szájára
tapasztotta a tenyerét, Matthew pedig vadul integetett:
– Csitt! Csitt!
– Elrontásról szó sincs – sziszegte Gabrielle, amikor
újra levegőhöz jutott. – Nem elrontásról van szó, Hester.
Mi mindöszsze… – Igyekezett megtalálni a megfelelő szót. – Mi
mindössze hétköznapibbá teszünk – fejezte be.
– Hogy inkább okosan, mintsem előkelő hölgyként viselkedj –
tette hozzá Mia.
Matthew biccentett.
– Márpedig nem kellene – közölte a két lánnyal. – Hestert az apja
akaratának megfelelően, nagy körültekintéssel nevelik. Igazán nem
szép, hogy idejöttök, és kinevetitek miatta.
Hester elpirult, és a fiúra nézett.
– Nem vagyok olyan unalmas.
Matthew alaposabban szemügyre vette a lányt.
– Nem úgy értettem! Egyálalán nem vagy unalmas, Hester kuzin!
Sőt, inkább kivételes vagy.
A lány arca rózsapirossá vált, Gabrielle és Mia pedig újult
érdeklődéssel pillantottak rá.
– Egyébként pedig nem azért jövünk ide, hogy ostobaságokon
kacarásszunk, egyáltalán nem – biztosította Mia Matthew-t. – Együtt
tanulunk, és az nagyon tetszik neki… Igaz, Hester? Annyira egyedül
érezte magát ebben a hatalmas házban, ahol a nevelőnőjén kívül
senkivel sem tudott beszélgetni… Más is így lenne vele. Az
édesanyjával csak délután találkozik, az apja pedig egész nap a
betegeivel van. Mi társaságot jelentünk neki. És a rokonai vagyunk.
Hester nagyot nyelt, mert elöntötték az érzelmek.
– Nagyon szeretem őket – árulta el a fiúnak. – És persze egy család
vagyunk. Megkérdezem papát, hogy ellátogathatnék-e a
rakodópartra. Néha elvinnétek oda magatokkal?
– Nekem nem is lenne szabad itt lenni – motyogta Matthew, aki
egyre kellemetlenebbül érezte magát attól, ahogy a lányok
megkérdőjelezik a néma ház tekintélyét. – Csak az ajtóig kellett
volna elkísérnem őket.
– Visszamégy a Lincoln’s Innbe? – akarta tudni Gabrielle. – Ott
töltöd az éjszakát is?
– Igen, de csütörtökön várlak titeket a holborni parti lépcsőnél,
hogy idekísérjelek – felelte a fiú, és látta, hogy a lány elpirul. –
Minden kedden és csütörtökön.
– Így van – bólintott Gabrielle.
– Kérlek, gyere be csütörtökön is – kérlelte Hester.
– Köszönöm a meghívást – mondta sután a fiú –, de nekem talán…
– Miért is ne? – kérdezte Mia. – Hiszen mind kuzinok vagyunk,
nemde?
Matthew tekintete végigsiklott a három fiatal arcon.
 – Valójában nem – felelte. – Ti hárman valóban rokonok vagytok,
én azonban a család nevelt gyermeke vagyok. Így csak akkor
látogathatom meg Hestert, ha az édesapja meghív. És akkor is
szükség van gardedámra.
Hester arca felderült.
– Ó, akkor megkérem papát, hogy hívjon meg – oldotta meg
egyszerűen a problémát.
– Most mi bajod? – kérdezte Mia, aki észrevette, hogy Matthew
nem nyugodott meg.
– Nem tudom, mit szól ehhez Hester apja. Hiszen valóban nem
vagyok a család tagja – válaszolta a fiú.
Gabrielle önkéntelenül felé nyúlt, és gyengéden megérintette a
vállát.
– Mi ezzel nem törődünk – nyugtatta meg. – Attól még
idekísérhetsz bennünket. Még ha el is kell köszönnünk a bejáratnál,
legalább láttunk.
– De ha csak az ajtóig kísér titeket, akkor én mikor találkozom
vele? – tudakolta panaszos hangon Hester.
Mia hol az egyik, hol a másik lányra nézett, aztán sokatmondó
mosollyal Matthew-hoz fordult.
– Igen kapós vagy – jelentette ki. – Nagy a kereslet irántad.
 London, Reekie-rakodópart, 1686 tavasza

Johnnie Barbadosra szánt árui már ott álltak a raktárban, készen

arra, hogy hajóra rakják őket. Sarah új rakomány selymet és
porcelánt küldött Velencéből, valamint kisebb bútordarabokat,
írószeres dobozokat, ékszeres szelencéket és kalapok, kesztyűk
tárolására szolgáló szantálfa ládikókat.
– Nehéz mindent biztonságosan elcsomagolni – jegyezte meg
Alys, miközben ellenőrizte a szállítólevelet. – Sarah egymásba rakta
a dobozokat, ha lehetett, és viaszosvászonba varrta őket. De óvnod
kell a csomagokat a nedvességtől, mert különben megvetemednek.
Johnnie biccentett.
– A nagyanyád teászacskókat varrt, és kaptál tőle gyógyfüveket,
magokat is, amiket eladhatsz. Küldött néhány ládára való palackot
is, egyenesen a foulmire-i főzdéből.
– Ned bácsikám gyógynövényeiből maradt még? A
szasszafrászból?
– Igen. Adtam neked egy hordóra valót. Nem tudom, mi terem
meg azon a vidéken.
– Az egész szigeten cukornádat termesztenek – felelte Johnnie. –
Az egyik cukorkereskedőtől hallottam. A földeken nem nő semmi
más, csak cukornád. Akkora hasznot hoz, hogy nem kell semmi
mást megtermelniük vagy elkészíteniük. Épp ezért olyan
jövedelmező a velük való kereskedés.
– Míg nem történik valami a terméssel – morogta Alys. – Ahogy a
kávé esetében. Ahogy a dohány esetében.
– A cukorral nem lesz ilyen gond – jósolta meg Johnnie. –
Mindenkinek kell, és csak a cukornádszigeteken terem meg. Csak
a rabszolgák tudják lepárolni. A kereskedő szerint az ember csak
akkor hiszi el, mennyire vagyonosak az ültetvényesek, ha a saját
szemével látja.
– A fontos emberek mindig gazdagok, de mi van a többiekkel?
Johnnie megrökönyödve meredt rá.
– Anya, csak nem lettél te is leveller, mint a bácsikád? Ha nem
lennének szegények és gazdagok, akkor hogyan jutnánk
haszonhoz?
– Létezik uzsorahaszon! – csattant fel a nő. – Túlzott haszon.
– De én jó célra fordítom a befolyó hasznot! – tiltakozott Johnnie.
– Én kiváltom Rowant a szolgálatból, és a raktáramban dolgozhat.
A haszon fel fogja szabadítani, és a megélhetésünket is biztosítja.
– Ne maradj ott addig, míg letelik a szolgálatra kiszabott ideje! –
kérte Alys. – Tíz évig semmiképpen se. Mondd, hogy nem maradsz
annyi ideig! Nem azért neveltelek fel, hogy a fél életedet a
tengerentúlon, egy lázbetegségtől gyötört vidéken töltsd.
– Nem, dehogy – nyugtatta meg a fia. – Hazatérek, mihelyt
megtaláltam Rowant. Aztán ismét elutazom érte, amikor letelik az
ideje. Kereskedők vagyunk – jelentette ki Johnnie. – Mindig
odamegyünk, ahol kereslet van. Márpedig jelenleg nincs
Barbadosnál gazdagabb hely a világon.
 London, Szent Jakab-palota, 1686 tavasza

Az udvar ünnepélyes hangulatban volt, mert a palota közelében épp

megnyitottak egy újabb templomot – ezt a kápolnát Ferdinand
d’Adda, a pápai nuncius rendelte meg és szentelte fel. Papok és
egyházi személyek hosszú sora haladt végig a padsorok közti
folyosón a királyi pár előtt. A kórus tagjai elhelyezkedtek a
gyönyörű fafaragványokkal díszített kóruspadokon, a papok
felálltak az aranyozott szentélyrekesztő előtt, a király és a királyné
elfoglalta a trónusát az oltártér lépcsőjén, az udvaroncok pedig
fontossági sorrendben telepedtek le a padsorokban: a hölgyek a
Mária-kápolna előtt, ahol a Szűzanya szobra mosolygott le rájuk, az
urak a templom nyugati oldalán, a király mögött.
Csak néhány udvari emberben volt annyi bátorság, hogy ne
vegyen részt a szertartáson. Lord Middleton a tudatlanságát
hangoztatta, Lord Peterborough pedig hivalkodóan hányta magára
a keresztet, ám azért megtartotta a padját a protestáns
egyházközsége templomában, a Westminster-apátsághoz tartozó
Szent Margitban, hogy bármikor visszatérhessen a nyájhoz. Aki
királyi kegyre vágyott, vagy akár csak helyet szeretett volna az
udvarban, mind sietett átkeresztelkedni. A királyi kápolnába járt
misére még Nell Gwynne is, aki pedig korábban „protestáns
szajhának” nevezte magát, mert pontosan tudta, hogy egy nőnek –
hanyatt fekve vagy térdepelve – meg kell dolgoznia az uralkodó
kegyéért.
Livia – aki kétszeresen is szerencsés volt, mivel római
katolikusnak született, emellett pedig a királyné kebelbeli jó
barátnője volt – áhítatosan térdelt úrnője mögött, és a tekintete a
gyülekezetet pásztázta, ám a figyelme aggodalmasan vissza-
visszatért az imazsámolyon térdeplő Mária Beatrixhoz. A királyné
büszkén kihúzta magát, és a monstranciára meredt, de Livia tudta,
hogy csak az eltökéltség segíti át az ilyen hosszú, szertartásos
alkalmakon.
Felmerült benne, hogy valószínűleg igaza van mindazoknak,
akik azt jósolgatják, hogy a királyné meghal, Jakab pedig feleségül
veszi Toszkána nagyhercegének a lányát. Ha pedig a férjem is
meghal, gondolta komoran, akkor az özvegy Lady Avery leszek,
akinek semmije sincs, csak egy nyomorúságos, özvegyi jogon járó
háza Yorkshire-ben… Miféle jövő vár rám? Akkor leszek utoljára
Anglia királynéjának a közelében, amikor a koporsóját kísérem. A
Toszkánából érkező új királynénak nem lesz szüksége rá, hogy éjjel
magamhoz öleljem, amikor az ágyában zokog a magány miatt. Nem
lesz semmim, és nem adhatok semmit Matteónak. Lehetséges, hogy
megtettem mindazt, amit megtettem, és ezért mindössze a Foulmire
Prioryt nyertem el? Méghozzá annak a nőnek a számára, akit a
férjem helyettem szeret? Azért mentem át mindezen, hogy tiszteletre
méltó özvegyként végezzem, aki egy feneketlen mocsár szélén, egy
nyirkos kúriában próbál megélni az özvegyi jogon járó pénzéből?
 London, Reekie-rakodópart, 1686 nyara

Az egész család eljött, hogy elbúcsúzzon a nagy kalandra induló

Johnnie-tól. A hajdani fiatalember, aki kijelentette, hogy sosem
válik meg az íróasztalától a Kelet-indiai Társaságnál, életében
először hagyta el Angliát. A hajója, a Bonaventure kikötött a Reekie-
rakodóparton, hogy felrakják az árukészletét. Alinor már lement a
partra, hogy búcsút vegyen tőle. Vele volt Ned is, akinek kihoztak
egy széket a fogadószobából, de ott állt mellettük Alys, Matthew,
Gabrielle és Mia is. Még Rob is otthagyta egy időre a betegeit, hogy
ladikba szálljon, eljöjjön kezet rázni Johnnie-val, és átadjon neki egy
üveg laudanumot arra az esetre, ha fájdalmai lennének, vagy láz
gyötörné.
Matthew Miára pillantott.
– Szívesen utaznék – jegyezte meg. – Talán elmehetnék Itáliába,
és megnézhetném a hazádat.
A lány vállat vont.
– Az út egy örökkévalóság, amit egy zsúfolt kabinban kell tölteni,
és a vihar úgy dobál benne ide-oda, mint a csörgőben a
borsószemeket.
– De világot lehet látni!
– Esküszöm, főleg hullámokat láthatsz.
Matthew Johnnie mellé lépett.
– Sok szerencsét, bácsikám! – mondta, és hátba veregette a férfit.
– Sok szerencsét!
Johnnie elnevette magát, megölelte Matthew-t, megcsókolta az
unokahúgait, aztán megállt az anyja előtt.
– Tessék, itt a szállítólevél – nyújtotta felé Alys az iratot. – Minden
rendben felkerült a fedélzetre.
– Anya… – A férfi elhallgatott.
 – Jó utat! – A nő hangja feszült volt. – Üzenj, mihelyt épségben
Bridge-be értél.
– Igen, igen!
Alys igyekezett szenvtelennek tűnni, és összeszorította a fogát,
nehogy kérlelni kezdje a fiát, hogy ne menjen el.
– Szeretlek, anya – mondta Johnnie. – És haza fogok jönni.
– Ég áldjon! – felelte az anyja, megölelte, aztán hátralépett.
Ned a kezét már ki tudta nyújtani, de még mindig nem beszélt.
Sötét szemével úgy meredt Johnnie-ra, mintha bőven lenne
mondanivalója.
– Megtalálom – ígérte Johnnie. – Megtalálom Rowant, és teszek
róla, hogy biztonságban legyen. Amikor letelt a szolgálata, feleségül
veszem, ha ő is akarja, és hazahozom. Ha mást szeretne, azt is
elmondhatja. Szabad lesz.
Ned bólintott, és megpróbálta megszorítani az unokaöccse kezét.
– Bízhat bennem.
Johnnie aztán Alinor elé lépett.
– Nagyanya…
– Van egy ládikára való gyógyfüved az útra. Ne igyál vizet olyan
vidéken, ahol a levegő bűzös! – intette az idős nő. – És mindig forrald
fel a vizet, amit használni készülsz.
– Tudom.
Alinor úgy nézett rá, mintha ellátna a rakparton túl, a várakozó
hajón is túl, a jövőbe.
– Isten áldjon, drága gyermekem! – suttogta komoly arccal. – Mi
már nem találkozunk többé.
A férfi összerezzent.
– Nagyanya!
Alinor rámosolygott. Látszott rajta, hogy nincs benne semmi
félelem.
– Nem hinném, Johnnie. Egy dolgot ne felejts el: a nagy vagyon,
az előkelő társadalmi helyzet nem jog szerint jár, és nem a
szorgalmaddal szolgáltál rá. Mások munkája és a véletlen szerencse
tesz valakit gazdaggá. Sose feledd, hogy a vagyonodat mások gyűjtik
össze neked! Sose képzeld, hogy kiérdemelted!
 – Így lesz! Ígérem! Nem felejtem el. Vagyont szerzek, és
hazahozom nagyanyámnak! – Lehajolt, és úgy folytatta, hogy Ned is
hallja: – Kereskedőként megyek oda, nem telepesként. A célom az,
hogy kiszabadítsam Rowant, nem az, hogy bárkit rabszolgaságba
döntsek. Ne féltsenek engem!
Alinor bólintott, és megfogta Ned kezét. Johnnie felszaladt a
hajópallón, amit rögtön be is húztak. A lányok és Matthew integetni
kezdtek. Johnnie megállt a korlátnál, és felemelte a kezét. Amikor
a bárkák bevontatták a hajót a folyó közepére, a férfi diadalmasan
intett a part felé, majd lement a kabinjába.
 Sussex, Foulmire Priory, 1686 nyara

Johnnie távozása után Alinor mielőbb útnak akart indulni, hogy

Nedet visszavigye Foulmire-ba, a gyerekkori otthonukba.
– Egyedül? – kérdezte Matthew.
Az idős nő rámosolygott.
– Az ottani ház tele van szolgákkal.
– Persze, persze. – A fiú továbbra is habozott. – Anyám egyetért
azzal, hogy odautazzanak Ned bácsikámmal?
– Pontosan tudod, hogy nem ért egyet! – vágott vissza huncutul
csillogó szemmel Alinor. – De én odamennék, ha megengeded… A
ház a tiéd, Matthew, nem akarok csak úgy odamenni.
– Dehogy! Természetesen odamehet! Bérelek egy kocsit, ami
elviszi. De mi van, ha Ned bácsikám állapota rosszabbra fordul,
amíg ott időznek?
– Nem lesz rosszabbul – jelentette ki magabiztosan Alinor. – Az
állapota javulni fog.
Nedet megviselte az utazás, a kátyús utakon zötyögés. Alinor
megmondta neki, hogy hová készülnek, de a férfi nem mutatta
semmi jelét annak, hogy megértette volna, csak hevert az ülésen, és
lehunyta a szemét, mert fájdalmak gyötörték, és túl erős volt a fény.
Akkor nézett csak fel, amikor a kocsi megállt a töltésnél. Az
ablakon beáradt a sós levegő, és föléjük borult a végtelen égbolt.
Meghallotta a sirályok rikoltását, az öböl fénylő vize felett repdeső
csérek csivitelését. Hitetlenkedve odafordult a húgához, aki sugárzó
mosollyal nézett vissza rá.
– Hazahoztalak – mondta.
Miután esténként lefektette Nedet, Alinor imádkozott Rowan
biztonságáért, külön megnevezve az imáiban a lányt, és a bátyja
minden alkalommal tisztábban, erősebb hangon mondta ki az
áment. A nő minden sétájukon ott lépkedett a férfi kerekes széke
mellett, megmutatta neki a Dagályföldén buján zöldellő nyári
növényeket, a sövényekre felkúszó vadrózsát, a rét dús füvét, a
mezőn táncosként szökdécselő bárányokat. Az apállyal és a
dagállyal nagy rajokban érkeztek a tengeri madarak, az öböl kék
vize felett lebegő kis csérek, amelyek a kavicsos parton raktak
fészket – mintha a tojásaik is pettyes kavicsok lettek volna. Alinor
nem is sétált el a fészkeik felé, míg a kismadarak meg nem tanultak
repülni, hogy aztán úgy suhanjanak közvetlenül a víz felett, mintha
ezüstös szárnyú fecskék lennének. Egyfolytában beszélt Nedhez a
kertben, a földeken, a tengeren tapasztalt apró változásokról, és a
férfi – mintha gyermek lett volna – a nyár folyamán lassan
megtanult járni és beszélni.
Szent Iván éjén Alinor a templomkertbe ment, és amikor a
toronyban a harang elkongatta az éjfélt, megállt, és a kezét a szeme
fölé emelve a temető felé nézett. Rettegett, hogy egy szeretett
személyt pillant majd meg, amint lassú léptekkel átsétál a sírkövek
között. Félt, hogy meglátja Ned bátyját – ez figyelmeztetés lett volna,
hogy Ned nem éri meg a következő évet. De még ennél is jobban
tartott attól, hogy a hajdani szeretője, James Avery lépked át a
holdfényes temetőn, ahol egyszer régen már járt.
De nem látott senkit: nem látta Johnnie-t a tengeren, és Rowant
sem rabszolgaként a távoli tájon. Megörült, hogy a családja, a
szerettei a következő évben is életben lesznek, és amikor elindult
hazafelé, elfújta a lámpásában a lángot, mert a hatalmas, kerek,
nyár eleji telihold megvilágította az utat előtte. Végigsétált a sövény
mellett, előtte egy néma, fehér szárnyú gyöngybagoly repült,
mögötte az árnyéka suhant.
 London, Reekie-rakodópart, 1686 nyara

Alys hetente kétszer, kedden és csütörtökön beültette Miát és

Gabrielle-t Mr. Jonas Rode ladikjába a horsleydowni lépcsőnél, és
integetve nézte, ahogy a férfi evezni kezd felfelé a folyón – az
árapály néha megkönnyítette, néha pedig megnehezítette a dolgát.
Dagálykor, amikor a London Bridge alatt erős volt a hullámzás,
kirakta a lányokat a híd előtt, és a túloldalán, a Beaufort
Waterman’s lépcsőnél vette fel őket újra, pedig könyörögtek, hadd
suhanjanak át vele a híd alatt, de ő nem volt hajlandó erre a
vakmerő mutatványra.
– Aha, a nagyanyjuk úgy belezne ki, mint a szardíniát! – A férfi
mindössze ennyit mondott, miközben elevezett a queenhithe-i régi
kikötő és a Puddle Dock mellett.
Amikor bekanyarodott a ladikkal a New Canalra, minden
alkalommal büszkén kijelentette:
– Megérkeztünk, ez itt maga Velence!
A két lány kötelességtudóan nevetett a tréfán, és az is igaz volt,
hogy a széles folyót szegélyező rakpartok burkolatát úgy tervezték,
hogy emlékeztessenek Velence útjaira, míg a víz a hidakkal a
csatornák képét idézte fel. A londoni New Canal persze messze nem
volt olyan forgalmas, mint a velencei Canal Grande; a vízen nem
suhantak szélsebesen gondolák, és nem sorakoztak sandolók, lapos
fenekű csónakok, amelyek árut szállítottak a piacokra; nem dalolt
senki érzelmesen a gondolák zárt kabinjaiban, és a partokon nem
sétálgattak gyönyörű, álarcos hölgyek. A lányok inkább szokatlanul
csendesnek látták a városon át kígyózó szép, széles vízi utat, amely
elegáns, új hidak alatt haladt el, és kővel kirakott rakpartjain üres
raktárépületek álltak, mert a bérlők esküdöztek, hogy túl magas a
bérleti díj, amit tőlük követelnek. A holborni parti lépcsőnél Mr.
Rode, a ladikos belekapaszkodott egy vasgyűrűbe, hogy ne billegjen
a csónak kiszállás közben, és mogorván felnézett, hogy
megérkezett-e már Matthew.
– Igen, itt van – jegyezte meg. – Pontos, mint mindig, azt meg kell
hagyni. Ifjú hölgyek, most már mehetnek. Partra mindenki!
– Köszönjük – mondta udvariasan Gabrielle, miközben Mia
kilépett a ladikból, és felsietett a lépcsőn Matthew-hoz.
– Majd jövök, hogy hazavigyem magukat – biztosította őket a
ladikos. – Nehogy beszálljanak valami más csónakba! Nekem kell
magukért jönnöm! Mrs. Shore, a nagyanyjuk kifizette a hazautat is.
Matthew előkelően a karját nyújtotta a lányoknak, és átkísérte
őket Holbornon, az apróságokat kínáló árusok, fejőlányok és
koldusok között, át a forgalmas utakon, míg el nem értek a
csendesebb és elegánsabb Hatton Gardenbe. Egymás mellett
lépkedtek, Matthew középen, mellette egy-egy lány, és megesett,
nem is egyszer, hogy odakurjantott neki valami utcai mókamester:
– De kapzsi valaki! – Vagy: – Más is kaphat belőlük? – A lányokat
szigorúan nevelte az anyjuk, ezért nem feleltek a kiabálásokra, még
csak oda sem pillantottak, Matthew-t azonban felbosszantotta a
pimaszkodás, miközben titokban büszke is volt, hogy két csinos
lányt kísérget. Gabrielle és Mia kellemes társaság volt, könnyedén
lépést tartottak vele, és mindig meséltek valamit a raktárban
történtekről, a tanulmányaikról, a királyi udvarról szóló,
botránylapokban megjelent pletykákról.
– Honnan szereznek tudomást ilyesmiről? – kérdezte Matthew,
amikor részletesen elmondták, hogy milyen ruhát viselt a királyné
egy vacsorán, ahol nem evett semmit.
– Prynne mindig megveszi a hírleveleket, és eldugja Hester elől
a doktor könyvtárában, az egyik latin könyvbe – árulta el
visszafogottan Mia. – Uzsonnakor szoktuk megnézni, amikor forró
csokoládét kellene innunk, hogy kipihenjük az olvasás mérhetetlen
fáradalmát.
Matthew nem tudta megállni nevetés nélkül.
– De pajkosak vagytok!
Hatton Gardenbe érve megálltak Rob Reekie ajtaja előtt, amelyen
az orvosok jellegzetes, sárgaréz kopogtatója díszelgett.
– Csütörtökön megint eljövök, hogy elkísérjelek benneteket –
ígérte a fiú –, de aztán véget ér a harmadik trimeszter. –
Elbizonytalanodott, hirtelen sutának érezte magát a két lány
mellett. – Mi lenne, ha elutaznánk Foulmire-ba Alinor nagyanyához
és Ned bácsikámhoz? Ott töltik a nyarat. – Érezte, hogy elpirul,
miközben egyik élénk arcú lányról a másikra nézett. – Úgy értem…
Én odamegyek… Egyébként is odalátogatnék… Szeretnétek-e…
– Ó, igen! – vágta rá Gabrielle. – Nagyon szeretek ott lenni.
Mindenképpen menjünk!
– Igen? – Matthew még nem szedte össze magát teljesen.
– Én is szeretném – csatlakozott Mia, amikor a nővére ránézett.
– Mind a ketten szeretnénk – biztosította Gabrielle a fiút.
– Azt hiszem, Alinor nagyanya örülne nekünk – jegyezte meg
Matthew.
– Miért ne örülne? Hiszen elbűvölőek vagyunk – jelentette ki Mia.
– Bizony! – mosolygott rá Matthew.
Az inas ajtót nyitott, és a lányok megfordultak, hogy belépjenek. A
fiú felpillantott, és amikor meglátta az ablakban Hestert, integetett
neki.
– Bárcsak Hester is velünk tarthatna! – mondta Gabrielle.
– Sosem engednék el – válaszolta gyorsan Mia.
– Kár – bólintott Matthew. Elindult, de amikor visszanézett,
Hester még mindig az ablaknál állt, és őt figyelte. Aztán intésre
emelte a kezét.
 Barbados, Peabody-ültetvény, 1686 nyara

Rowan jobb ételhez jutott, és jobb helyen lakott, mint a többi fehér
szolga, akik a kertben és az istállóban dolgoztak, és sokkal jobban
bántak vele, mint a rabszolgákkal, a nap végére mégis kimerült,
hajnalban pedig minden tagja sajgott a fáradtságtól. Éjszaka csak
egy-egy rövid időre nyomta el az álom, törökülésben a folyosó
padlóján, mert Mrs. Peabody nem engedte, hogy székre üljön,
mintha bizony bolhás kutya lett volna. A muskétával ölében aludt,
és időről időre felkelt, hogy körbejárja a kerteket, benézzen a
gazdasági épületekbe, a szokatlanul csendes malomba, amely a
kihűlt lepárló fölé magasodott, aztán visszasétált a fehér kövekkel
kirakott ösvényen a rabszolgák szállásához, azt figyelve, lát-e
valahol fényt, rendzavarást, tolvajt, lázadót. Az éjszaka forró,
fülledt levegőjében szinte tapintható volt a bánat; volt, hogy
zokogást hallott.
Hajnalban véget ért az őrködés, de mielőtt megszólaltatta volna
a harangot, amely jelezte, hogy a rabszolgáknak el kell hagyni a
szállásukat, Rowan átvágott a cukornádföldeken a patakhoz, amely
a keleti oldalán szelte át az ültetvényt. Ez volt az egyetlen olyan hely,
ahol azt érezte, hogy levegőhöz jut. A szurdok sziklafala túl meredek
volt ahhoz, hogy bármit termesszenek rajta – még az angolok sem
tudták idehajtani a rabszolgáikat kapálni. Itt nem tudták kiirtani a
sziget őshonos dzsungeljét; a víz kiserkedt a sziklából, és kis
vízesések formájában lecsorgott a folyóba. Rowan lekecmergett az
egyik vízesés aljához, ahol összegyűlt a tiszta víz, meztelenre
vetkőzött, belépett a tavacskába, kelet felé fordult, és a lombokon át
felnézett az egyre világosodó égboltra.
– Nagy Szellem, Föld anya, Hold nagyanya, Nap nagyapa,
köszönetet mondok. Imádkozom a négy égtáj felé. – Óvatosan
meghajolt a kelő nap felé, majd a többi irányba is. – Köszönetet
mondok minden rokonomért: a szárnyas népért, a csúszó és mászó
népért, a négylábú népért, a zöldellő, növekedő népért és
mindazért, ami a vízben él. Kimutatom a családok iránti
tiszteletemet: a szarvas… ahtuk, a medve… mosq, a farkas…
mukquoshim, a teknős… tunnuppasog, a szalonka… sasasō iránt.
Keihtanit taubot neanawayean.
Tudta, hogy a szigeten nincsenek medvék, nincsenek farkasok, a
teknősöket a hátukra fordítják, és még élve vágják ki a teknőjükből,
a szalonkára pedig pusztán mulatságból lövöldöznek, de azért
elsuttogta a nevüket, hogy kimutassa a tiszteletét, és látta, hogy a
napfény átszűrődik a levelek között. Hallotta, hogy a fák tetején
majmok makognak, gerlék búgnak. Ott állt mezítláb a tavacskában,
a fején hideg vízcseppek doboltak, lecsordultak az arcára, a
nyakára, de egyetlen pillanatra ismét a Nép sarja volt, és amikor a
nap felbukkant a sziklafal felett, tudta, hogy ismét Hajnalföldön jár.
– Egész odáig elmécc, hogy megmosakodj a patakba’? – kérdezte
a szakácsnő, amikor Rowan vizes hajjal, tiszta víz illatát árasztva
belépett a szolgák kunyhójába.
A lány bólintott.
– Mér’ nem a fürdőházba’ mosdasz?
– Szeretem a forrásvizet.
– Hajnalba’? Imádkozol?
Rowan újra biccentett.
– Meg vagyok keresztelve – tette hozzá sietve. – Keresztény
vagyok. – Ha valaki kereszténynek vallotta magát, az a világos
bőrhöz hasonlóan némi biztonságot jelentett. A fehér bőr és a
kereszténység más társadalmi rangra jogosított fel – ezáltal azok
egyike lehetett, akik mindent birtokolnak: szolga, és nem rabszolga.
A szakácsnő ingerülten vállat vont.
– Azt hiszed, tán érdekel? Hát nem érdekel. Csak azt akartam
elmondani, hogy van egy rabszolga, egy nő, aki hajnalba’ mindig
kigyün a kunyhójábó’, a nap felé fordul, és ő is imádkozik.
– Igen? – Ezzel sikerült megragadnia Rowan figyelmét. –
Reggelente mosdik és imádkozik?
 – Mi van, mos’ már érdekel?
– A patakban mosakszik meg?
– Hogy kerűne a patakhoz? Rabszolga. Nem mehet sehuva, csak
a fődekre meg vissza. Nem, a kunyhója előtt mosakszik, és valamit
mormol. Láttam.
– Hol van?
A szakácsnő felvette a szoknyáját, és belebújt a kemény
fapapucsába, amitől sajgott a lába.
– Most biztos épp kimegy a fődekre. Dógozik egész nap.
Alkonyatkor visszagyün. Megtermeli a saját élelmét. Eteti a
gyerkőcét. Alszik, ha tud. Rí. Mint mindannyian.
De Rowan már kilépett az ajtón, és a rabszolgák kunyhói felé
sietett. Ismerte a helyet, mivel hetente egyszer átkutatta a
kunyhókat Mr. Peabodyval, és éjjelente arra járőrözött. Még sosem
látott senkit, aki hasonlított a Nép sarjaira, de mivel túlságosan
szégyenkezett, mindig a túl nagy cipőjére szegezte a tekintetét, és
csak annyi időre pillantott fel, míg átnézett valami szűkös
élelmiszerkészletet, vagy a korbács végével belepiszkált egy halom
kukoricacsutkába.
A nők szállása előtt bizonytalanul megállt. Itt voltak gondosan
ápolt kertek, amelyekben banánt, papaját, kajánbabot és maniókát
termesztettek, amiből kenyeret sütöttek – az ültetéskor egyenes
sorokat kapartak a földbe, hogy könnyebb legyen gyomlálni és
öntözni. Volt azonban egy kert, ahol összevissza nőttek a különféle
növények: a kukorica magas, egyenes szárára felfutott a bab, a
kövér sütőtökök indái szétkúsztak a földön, és kiszorították a
gyomokat. A Barbadoson mindent elárasztó hangyák ezrével
hemzsegtek a tök levelein, de nem másztak fel a kukoricára, hogy
tönkretegyék a csöveket, ahogy a kukoricaszárra felcsavarodó bab
hüvelyét sem. Rowan hitetlenkedve bámult: az anyja kertje terült
el előtte, a nagyanyja kertje, a kert, amit minden tavasszal
kialakítottak egy erdei tisztáson: a három nővér kertje. A háromféle
növény annak a három csillagnak felelt meg, amelyek azért bújtak
elő, hogy tudassák a Néppel: a talaj készen áll a vetésre. A három
nővér az égbolt három csillaga volt, a három nővér a kert három
növénye volt: kukorica, bab és sütőtök, amelyek segítségével
egyetlen kert terméséből el lehetett készíteni egy teljes étkezést;
olyan növények, amelyek segítették egymást, és a talajt is táplálták.
Csak a Nép egyik sarja alakíthatott ki ilyen kertet, mert a három
nővér csak Hajnalföld felett ragyogott, csak a Népet tanították meg
arra, hogy meglássa a csillagokat, és elvesse a magokat.
– Ez kié? – szólt oda Rowan egy arra elhaladó fekete férfinak.
A férfi azonnal megállt, és lesütötte a szemét – a fehér ember
minden szavának engedelmeskedett.
– Az övé – felelte, és a nők szállásának a bejárata felé bökött. –
Kitonckquêi kertje.
– Kitonckquêi? – szakadt ki Rowanból a pokanoket szó, amely ezt
jelentette: „kísértet”. – Biztos?
– Biztos – bólogatott a rabszolga. – Biztos.
A férfi megvárta, hogy Rowan egy intéssel jelezze, hogy elmehet,
aztán nekiiramodott, hogy utolérje a cukornádföldre tartó
rabszolgákat. A nők is előjöttek a kunyhóikból. Néhányan
vászoncsíkokat csavartak a fejük köré, mások kalapot viseltek.
Mindannyiukat meggörnyesztette a fájdalom: voltak, akik bicegtek,
mert korábban szárazföldi tarisznyarák mart a lábukba, és voltak,
akiket megbillogoztak az arcukon, a homlokukon. Összerezzentek,
amikor észrevették, hogy egy fehér fiú áll a kertjükben, és volt, aki
elfojtott egy halk nyögést, mert félt, hogy Rowan szétrugdossa a
növényeiket.
– Melyikőtök az a Kitonckquêi? – kérdezte felemelve a hangját.
Megborzongott, amikor kimondta a szót. – Melyikőtök nevezi magát
Kitonckquêinek?
A nők csoportján félelem és aggodalom hullámzott végig. Valaki
felemelte a karját, hogy megmutassa, valaki más halkan mondott
valamit. Egy nőnek a kalapja eltakarta az arcát. Egy kisfiú állt
mellette, de a nő betolta maga mögé, mintha el akarná rejteni a
fehér ember rosszindulatú tekintete elől.
– Én… Kitonckquêi – szólalt meg.
Rowan intett a többieknek, hogy menjenek dolgozni, hagyják
őket magukra. Kitonckquêi utánuk lökdöste a fiút, mintha még a
gyötrelmes munka is biztonságosabb lenne számára, mint ott állni
egy fiatal fehér férfi előtt. Aztán felemelte a fejét, hogy Rowanra
nézzen, és most látták meg először egymást. Mind a ketten
szemügyre vették a másik egyenes szálú, fekete haját, barna bőrét,
átható pillantását, a vadászokra jellemző, összetéveszthetetlen
higgadtságot: mind a ketten a Nép egyik sarját látták.
– Nenomous – szólalt meg habozva Rowan a saját nyelvén, azt
figyelve, hogy látja-e az éhezésről árulkodó arcon bármi jelét annak,
hogy megértették. – A Nép sarja vagyok. Tow wow… a testvéred
vagyok, a húgod. Squi minneash sookenon vagyok… Séquan
wuskuhwhan lánya vagyok.
A nő hitetlenkedve meredt rá, mintha át akarna látni a kiváltság
külső jelein: a cipőn, a ruhán, a kalapon. Belenézett Rowan
szemébe, amely sötét volt, mint a szarvasé; észrevette, hogy még a
kitaposott férficipőben is úgy áll, mint egy olyan lány, aki
gyerekkora óta mezítláb jár; feltűnt neki a válla íve, kiéhezett,
sovány arca; hallotta a tulajdon népük szeretett szavait, a szavakat,
amelyeket a győztesek örökre betiltottak.
– Caskwadadas – mondta halkan.
– Miért nevezed maga Kitonckquêinek? Miért nevezed magad
kísértetnek? – faggatta Rowan. – Miért nevezed magad halott
asszonynak?
A nő vállat vont, és kitárta a karját, hogy rámutasson az apró
kertre, a szegényes, zsúfolt kunyhóra, az őket körülvevő cukornád
zöld pusztaságára.
– Itt mindannyian haldoklunk – felelte. – Csak a halálom órája
kérdéses.
Rowan nagy levegőt vett.
– A nevem Vörösbogyó Esőben – ismételte meg a nevét. –
Nesztelen Mókus unokája vagyok. Norwottuckban éltünk, nyáron
pedig a tengernél. Vannak itt mások is, akik Hajnalföldről jöttek?
– Nincsenek – válaszolta Caskwadadas. – Volt egy férfi, de
meghalt. Mennem kell – mondta, és a fehér, poros úton lépkedő
csapat után nézett.
– Veled tartok, és megmondom, hogy miattam késtél el… –
ajánlotta Rowan.
A nő megrázta a fejét.
– Jobb, ha nem látnak minket együtt. Ha egyedül vagy, te
fehérnek tűnsz, én pedig élő embernek.
– Találkoznunk kell! – erősködött a lány. – Egy a népünk! Talán
tudok segíteni. Azt hiszik, angol vagyok, és a nevem Ned Ferryman.
A házban dolgozom, tudok hozni neked ételt.
– Tudnál ételt hozni a fiamnak? – A nő most nézett először Rowan
szemébe.
– Tudok. Hozok is.
– El tudsz jönni este?
– Ma, holdkelte előtt, amikor a legsötétebb az este.
A nő bólintott, és a többiek után eredt.
– Eljövök – ígérte Rowan. – Hozok ennivalót. Nem vagy halott
asszony. Nem vagy egyedül.
Caskwadadas nem felelt. Rowan nézte, ahogy a földekre tartó
csapat után siet: lehajtott fejjel, de hosszú, könnyed léptekkel… egy
vadász lépteivel.
 London, Szent Jakab-palota, 1686 nyara

A királyné lakosztályában tartott fogadás olyan hivatalos esemény

volt, amelyre minden hónapban sor került. Az udvar ilyenkor
csevegéssel, flörtöléssel és cselszövéssel töltötte az estét – akinek
nem volt mondanivalója, az kártyázhatott. A vidékről érkezett
látogatók ilyenkor mutatkozhattak be a királynénak, és itt
találkozhattak a városi barátaikkal. A társaságba belépő ifjú
hölgyeket és urakat a szüleik vagy pártfogóik mutathatták be:
meghajolhattak a királyné előtt, és néha még a királyt is
megpillanthatták, mert gyakran eljött, hogy váltson pár szót a
befolyásos nemesekkel vagy az Angliába látogató követekkel.
Mária Beatrix nagyon kedvelte az ehhez hasonló alkalmakat
fiatal hercegnő korában, amikor alig volt idősebb azoknál a
lányoknál, akik most előtte bókoltak. Abban az időben még ő volt a
legcsinosabb lány a teremben, és mindenki rá figyelt. Károly király
megcirógatta; a király fivére, Mária Beatrix férje mindenki előtt
megcsókolta a kezét; még a sógornője, Katalin királyné is
rámosolygott.
Mária Beatrix a megkoronázása óta eltelt egy évben nem sok
ilyen fogadást tartott. Az ország északi és nyugati részében lázadás
tört ki, és London szívében is komoly ellenállásra találtak, ezért a
tanácsnokok nem tartották biztonságosnak. A király figyelmét
lekötötték a vallási tanácsadói, az új hadserege és – egészen az év
elejéig – a szeretője, Catherine Sedley, ezért a királyné nem akarta
megnyitni a termeit az előkelő társaság előtt, és nem akart tudni a
pletykákról.
– De ön a királyné, mutatkoznia kell az emberek előtt – jelentette
ki Livia.
– Tehát unatkozik e falak között – válaszolta Mária Beatrix, és
körülnézett a pompás hálótermében. A tükör előtt ült, egy
udvarhölgye épp hullámos álhajat erősített a királyné dús fürtjei
közé, és gyémánttűkkel rögzítette a hamis tincseket.
– Szeretném látni, ahogy az udvara körében remekül érzi magát.
A királyné mosolyt erőltetett az arcára.
– Nem vagyok képes remekül érezni magamat.
– Pedig lehetséges – bátorította Livia. – És talán a király is
megjelenik.
Mária Beatrix egy nyeles kézitükör után nyúlt, alaposan
szemügyre vette rizsporos arcát, majd megfordult, hogy lássa,
milyen hátul a haja.
– Nagyon csinos – szólt oda közömbösen az udvarhölgynek, aki
a kezében fésűvel várta, hogy kell-e változtatni valamin. – Így
megyek.
Amikor felállt, az udvarhölgy egy prémszegélyes stólát terített a
királyné meztelen vállára, és eligazgatta, hogy tetszetősen
keretezze a szép arcát, a nyakát, a vállát. Livia irigykedve bámulta
a selyemmel hímzett stólát, a makulátlan bőrt. Előrelépett, és
megcsókolta a királyné kifestett ajkát.
– Ellenállhatatlan – hízelgett. – A legszívesebben megtartanám
magamnak.
Mária Beatrix felnevetett, és elindult a fogadószoba felé, amihez
át kellett vágnia a lakosztálya belső termein. Amikor kinyílt a
kétszárnyú ajtó, meghallották a zenét, és mindenki feléjük fordult.
A nők mélyen bókoltak, az urak meghajoltak. Livia ott lépkedett
Anglia királynéja mögött, mint a legkedvesebb udvarhölgye, és
idemosolygott, odamosolygott, néha vadidegeneknek is biccentett,
hogy úgy tűnjön, mintha sok ismerőse lenne.
– Üdvözlöm – fordult egy valahonnan ismerős arc felé. – Isten
hozta! – köszöntött egy másikat. Miközben Mária Beatrix egyetlen
szó nélkül helyet foglalt a trónján, Livia elvonta a figyelmet a sápadt
királynéról, aztán megállt mellette, és annak a nőnek a
magabiztosságával nézett körül, aki tudja, hogy ő a királyné
kedvence.
Intett az ajtóban álló inasoknak, hogy beengedhetnek mindenkit,
akinek elegáns öltözéke jómódot sejtet. Szó nélkül bebocsátást
nyertek az angol nemesek, a külföldi követek és hölgyeik, a
Londonba látogató arisztokraták és királyi családok sarjai.
Mindannyian a királyné elé járultak, aki kék selyemhuzatú
székében ülve kedvesen rájuk mosolygott. A nagy vagyont
összegyűjtő városi uraságok is bejöhettek, amennyiben a
kabátjukat gazdag hímzés díszítette, és a cipőjük gyémántnak tűnő
kövekkel volt kirakva. Csak a köztudottan jó családok hölgyei
lebeghettek be az udvaroncok után, akik felismerték a hintókat, és
elküldték a kevésbé előkelő személyeket.
– Bemutathatom Lady Wintertont és a lányait, Miss Sarah
Wintertont és Miss Wintertont? – tudakolta egy udvaronc, és három
hölgy tipegett a királyné elé, hibátlanul bókoltak, majd
felegyenesedtek, és némán álltak előtte. Livia kegyesen rájuk
mosolygott, a királyné mindegyiküktől kérdezett valamit az
időjárásról vagy arról, hogy mennyire zsúfoltak a városi utcák,
aztán a hölgyek ismét bókoltak, és félrehúzódtak a terem oldalára,
ahol végre körülnézhettek, és suttogva szólhattak egymáshoz.
A következő ifjú hölgy, aki bókolhatott a királyné előtt, a
cukornádszigetekről érkezett; a bemutatkozók közül neki volt a
legpazarabb ruhája, az állandó napsütéstől sötét bőrét vastag
rizspor fedte, hogy fehérnek tűnjön. A királyné megtudakolta a lány
anyjától, hogy hosszú és gyötrelmes út áll-e mögöttük, mire azt a
választ kapta, hogy nem volt kellemetlen, újra megtennék, sőt
készülnek rendszeresen Angliába látogatni, hiszen mégiscsak ez az
otthonuk… Livia érdeklődést színlelt, finoman jelezte, hogy mikor
húzódjanak félre, és amikor felpillantott, hogy megnézze, ki a
következő, döbbenten látta, hogy a kinyíló ajtóban nem más áll,
mint Catherine Sedley.
Az udvaroncok meglepetten felszisszentek. Catherine egyáltalán
nem leplezte, milyen jól mulat.
– Nem számítottak rá, hogy ilyen hamar viszontlátnak? –
kérdezte, és lendületesen előrelépett, hogy bókoljon a királyné előtt.
Épp olyan mélyen hajolt meg, amennyire az illem kívánta, és széles
mosollyal egyenesedett fel.
 – Lady Sedley? Azt hittük, Dublinban van… – Livia hangja élesen
csengett. A királyné megdermedt.
– Nem maradhattam ott örökre – felelte őszintén Catherine. –
Nem tudtam elviselni. Annyira hiányoztak nekem mindannyian! –
Hangosan felkacagott a saját tréfás megjegyzésén, majd így
folytatta: – Miért ne tértem volna haza? Van egy gyönyörű házam
Londonban, ami üresen állt, itt él minden barátom. És engem is
hiányoltak. Egy személyt biztosan meg tudok nevezni!
– Kellemes útja volt? – suttogta a királyné, akit szinte
megsemmisített a hölgy kedélyes dacolása.
– Éppoly kellemes, mint amilyen odafelé volt – jelentette ki
Catherine. – A király a saját hintóit küldte el értem. Úgy utaztam,
akár egy uralkodó, végig előfutárok haladtak előttem.
Mária Beatrix arcából kifutott a vér, és úgy hanyatlott hátra a
trónuson, mintha az ájulás kerülgetné. Livia fürgén odalépett, hogy
eltakarja az udvar elől.
– Micsoda szerencse mindannyiunk számára, hogy visszatért! –
vetette oda metsző hangon. – Örülünk, hogy eljött, még ha csak egy
rövid időre is.
– Ó, nem… – kezdett bele a válaszába Catherine.
– Biztosra veszem, hogy nem maradhat sokáig – jelentette ki
Livia, mire a másik asszony felkacagott.
– Akkor jövök-megyek, amikor akarok. Szabad angol nő vagyok,
és azt teszem, amit akarok. A Magna Carta szavatolja a jogaimat,
nem holmi talján vagyok, akit nem véd semmilyen törvény. – Élénk
tekintete végigpásztázott a termen, ahol felfigyelt néhány papra. –
És nem holmi pápista, akinek azt kell tennie, amit a papok előírnak.
Livia lelépett az emelvényről, és megragadta Catherine könyökét.
– Ó, de érdekfeszítő! – lehelte. – Erről tovább kell mesélnie. Ott,
az ablakfülkében. Ahol nem leszünk útban. Hogy ne ránk figyeljen
mindenki. Allora! Hogy ön micsoda meglepetést szerzett!

A király feje fölött viharfelhők gyülekeztek a szeretője diadalmas

visszatérése miatt, és a dörgedelem sem maradt el: a gyóntatója, a
káplánja és maga a pápai nuncius is beszélt vele. Emiatt aztán
Catherine Sedley-nek ki kellett költöznie egy Londonhoz közeli,
kevéssé feltűnő házba – Weybridge-be, a folyóparton álló Ham
House-ba –, ám az udvarból nem sikerült elűzni. A király ettől fogva
gyakrabban indult vadászni arra a vidékre, és csak a nap végén tért
vissza. Nyílt titok volt, hogy Catherine Sedley is viszonozza a
látogatásait: délutánonként érkezett az udvarba, a hátsó bejáraton
át lépett be a palotába, és eltöltött egy fél napot a királlyal Mr.
William Chiffinch, a hátsó lépcső apródjának a lakosztályában,
akinek az élete a titkos látogatók – papok, kémek, királyi szeretők
– körül forgott.
Livia magához szorította a zokogó királynét, és úgy ringatta,
mintha kisgyerek lenne.
– Silenziosa – susogta. – Shhh… Még fiatal, összeforr a szíve. Ön a
királyné. Az a nő senki az ön szemében.
– De a király számára a mindenséget jelenti! Nem hívta volna
vissza, ha boldog lenne nélküle. Mindvégig rá vágyott, őt hiányolta.
Bárcsak meghalnék, mert akkor feleségül vehetné!
– Ha meghalna, a király akkor sem venné el – felelte Livia, mert
pontosan tudta: nem is egy európai hercegnőt kezdtek felkészíteni
arra, hogy Jakab hitvese legyen; Toszkána nagyhercegének a lánya
már prémeket vásárol a hűvös angol telekre készülve. Ha ez a
törékeny fiatal nő belehal abba, hogy összetört a szíve, lesz valaki,
aki egy éven belül a helyébe lép. – Ő szerető, sosem lesz királyné.
– De miért akarja őt annyira a király, miért nem rám vágyik? –
kérdezte Mária Beatrix boldogtalanul, könnyes szemmel, remegő
ajakkal. – Mi a baj velem, hogy képtelen szeretni engem?
Livián elhatalmasodott a szánalom és gyengédség érzése, újra a
karjába vette a fiatal nőt, lecsókolta a könnycseppeket a nedves
szempillákról, megcsókolta lágy ajkát, forró orcáját, illatos nyakát,
és lejjebb húzta a ruhája szalaggal összehúzott nyakát, hogy
végigcsókolja gömbölyű keble halmát.
– Bolond – suttogta, miközben az ajkával cirógatta a királyné
bőrét. – Bolond, ha nem szereti önt jobban minden más nőnél.
 – Ön valóban szeret? – kérdezte szánni valóan Mária Beatrix.
– Igen. Hűségesebb leszek minden férjnél – esküdözött Livia. – Az
öné vagyok mindhalálig.
 Barbados, Peabody-ültetvény, 1686 ősze

A cukornádültetvényen eljött az ültetés ideje, és a

rabszolgacsapatok lyukakat ástak az új cukornádpalántáknak. A
földek sakktáblára emlékeztettek, mert négyzetekre osztották őket,
amelyek peremén földet halmoztak fel. A feldarabolt cukornádat a
négyzetekre helyezték, és ráborították az emésztőgödrökből és az
istállóból összegyűjtött trágyát. Elviselhetetlen bűz terjengett, az
ürülék kiszivárgott a rabszolgák fején vitt kosarakból, átitatta a
hajukat, és a körmeik alól is képtelenség volt kitisztítani. A
legapróbb vágások is begyulladtak, elfertőződtek, a rabszolgák
száján és szemén fekélyek alakultak ki, egyfolytában hánytak.
Rowan félt, hogy Caskwadadas is megbetegszik, mivel ő is a
trágyával teli gödröket gereblyézte és locsolta. Rowan minden éjjel
megállt a nők szállása mögött, a sötétben.
– Tow wow – suttogta a „nővérét” hívva, és Caskwadadas alakja
árnyékként feltűnt az ajtóban, majd beleolvadt a többi árnyékba a
kunyhó mögött.
Rowan előhúzta bő nadrágja zsebéből a lopott ételt, a másik nő
pedig megköszönte, és átvette a csomagot.
– Jól vagy? – tudakolta Rowan a közös nyelvükön. – Már
könnyebb?
Caskwadadas bólintott.
– Most, hogy több az étel, már jobb. De a fiam… Wómpatuck…
túl idős ahhoz, hogy az asszonyok szállásán lakjon, és mellettem
dolgozzon. Amikor tizenkét esztendős lesz, elviszik tőlem, és a
férfiakkal kell dolgoznia.
Rowan felszisszent.
– Nem tudtam, hogy ez a szokás.
– A férfiak szállásán kell laknia, és az ő csapatukkal kell
dolgoznia. Nem képes rá. Nem bírja el a terheket, amiket a férfiak
cipelnek, nem tudja megrakni a szekeret. Nem tud cukornádat
hordani, még akkor sem, ha a második csapatba kerül. Túl alacsony,
és túl sovány.
– Nem hazudhatnál a koráról? Hogy még egy évig magad mellett
tarthasd?
– Tudják, hogy mennyi idős. Montaupnál csak azért nem ölték
meg, mert túl fiatal volt ahhoz, hogy a harcra készülve feketére fesse
az arcát, és mindhalálig küzdjön. Helyette ideküldték, hogy halálra
dolgozza magát.
– Mit tehetnénk? – kérdezte Rowan.
– Te segítenél nekem? – álmélkodott a nő.
Rowan bólintott.
– De miért?
– Nenomous – felelte halkan a lány. – Egy a Népünk. Tow wow, a
testvéred vagyok. Wómpatuck az öcsém. Rajtatok kívül nincs
családom.
– Túl nagy kockázatot vállalsz – mondta Caskwadadas. –
Biztonságos helyed van. Kapsz enni, kapsz ruhát. Nem vernek meg,
nem kell a malomban vagy a földeken dolgoznod. Férfinak hisznek,
és nem rángatnak be a kunyhójukba, amikor kedvük támad hozzá.
Az úr nem erőszakol meg.
– De nem vagyok szabad – felelte Rowan, és eszébe jutott Ned
meg a szabadság zöld zászlója. – És mi a Hajnalföld népe vagyunk. A
világ összes nemzete közül nekünk… a napot elsőként üdvözlőknek
kellene igazán szabadnak lennünk.
A másik nő arca kételyről árulkodott.
– Én mindössze azt reméltem, hogy talán el tudnánk rejteni
Wómpatuckot. Te szökést tervezel?
Rowannak a lélegzete is elakadt a szökés gondolatától, attól, hogy
a tűrésen kívül végre tehetne valamit, végre ismét a kezébe vehetné
a saját sorsát, és nem lenne kiszolgáltatva mások szeszélyeinek.
– Lehetséges egyáltalán? – kérdezte suttogva. – Mr. Peabody
velem őrizteti a kunyhókat… De volt már valaki, aki megszökött?
– Lehetséges.
 – Ismertél valakit, aki megszökött? – szegezte neki a kérdést
Rowan.
A nő bólintott.
– Elmenekültek? És szabadok is maradtak?
– Hónapokon át – felelte Caskwadadas. – Aztán az egyiküket
visszahozták.
– Megbüntették?
– Halálra korbácsolták.
Szótlanul álltak egymás mellett. Rowan Caskwadadas szemébe
nézett.
– Akkor is… – mormolta.
– Hogy tudnánk megszökni? Ha meg mernénk tenni. Ha meg
merjük tenni.
Szándékosan idézte fel a Nép bátorságát. Caskwadadas ugyan
Kitonckquêinek, vagyis halott asszonynak, kísértetnek nevezte
magát, ám a keserűsége mellett maradt még életvágya, és
mindennél jobban akarta, hogy a fia élhessen.
– Hogyan tudnánk elvinni innen Wómpatuckot? Hajóval Bridge-
ből?
Caskwadadas határozottan nemet intett.
– Hármunknak nem sikerülne. Pénz nélkül nem.
– Akkor?
– Vannak itt barlangok – suttogta vontatottan a másik nő, mintha
alig merne menekülésről álmodni.
Rowan gyomra izgatottan összeszorult.
– Barlangok?
– Igen, nem messze innen… Összefüggő barlangok, nagyon
mélyek, és a fehér emberek sosem mennek oda. Vannak barlangok
egészen fent, a szirtfal tetején… nem a hozzánk közeli szurdokban,
hanem a nagyobb, a távolabbi folyónál… amibe a mi patakunk
belefolyik.
– Az erdőben? – kérdezte Rowan. A szurdokok mélye
áthatolhatatlan volt, csupa hatalmas, felfelé törő fa, amelyet úgy
befontak a kúszónövények, hogy a napot sem lehetett látni.
Pirkadatkor trópusi madarak rikácsoltak a fák lombjában, és az
állatok, a rovarok, az erdő élőlényei úgy zümmögtek, zörögtek,
zizegtek, mintha az ültetvények nem változtattak volna zöld
pusztasággá mindent, egészen a sziklák csúcsáig, mintha a fehér
ember sosem jött volna el, hogy tönkretegye Barbadost. Rowan
sosem jutott messzebb a Peabody-ültetvényt átszelő pataknál, de
látott már más folyót is: Bridge-ből az ültetvény felé tartva nagy
kínnal át kellett kelniük két folyóvölgyön: le az egyik oldalon, át a
folyón, és lassan felkaptatni a túlparton. Az emelkedők túl
meredekek voltak a lovak, sőt az öszvérek számára is – a Bridge-be
vezető út megkerülte a mély szurdokokat és a hegyeket.
– Az erdőben. Jártál már ott? – kérdezte Caskwadadas.
– Csak a földeket átszelő patakig jutottam el. Belefolyik a többi
folyóba?
– Azt hiszem, igen, és aztán együtt a tengerbe ömlenek.
– Tiszta a vizük? Vadászhatnánk? Gyűjtögethetnénk?
– Nem olyan, mint otthon – figyelmeztette Caskwadadas. – Úgy
tudom, itt nincsenek szarvasok. És a fehér ember megette az összes
vaddisznót.
– Az óceánban van hal, teknős, rák és kagyló – felelte Rowan. –
Nem fogunk éhezni.
Elhallgattak, egymásra meredtek.
– Wómpatuck meg fog halni – szólalt meg fakó hangon
Caskwadadas. – A fekete embereket is halálra dolgoztatják, pedig ők
erősebbek és magasabbak a fiamnál. Egy betakarítást sem élne túl,
nem ám kettőt.
– Láttad a barlangokat? – tudakolta Rowan. – Biztosnak kell
lennünk benne, hogy nem akadnak a nyomunkra.
– Sosem láttam őket. Megláncolva hajtottak ide minket, és egy
patakszurdokon keltünk át, akkor láttam, milyen sűrű, milyen
burjánzó a növényzet, pedig az csak egy kis patak völgye volt, nem
túl mély. A fehérek egyáltalán nem mennek a nagy szurdokokba,
mert nem tudnak átvágni a dzsungelen, és nincsenek csapások,
amiket használhatnának. De hallottam, amikor mások a
barlangokról beszéltek. Azt mondják, voltak, akik elszöktek, és ott
rejtőztek el.
 – Odamehetnénk – vetette fel Rowan.
– De ha próbát teszünk vele, sosem térhetünk vissza –
figyelmeztette Caskwadadas. – Ha elfognak, addig vernek, míg bőr
van a hátunkon, és talán meg is billogoznak. Vagy levágják a
lábujjainkat, hogy többé ne szökhessünk el. Engem
megerőszakolhatnak, hogy gyereket szüljek, és többé ne
menekülhessek el. És ha felfedezik, hogy nem vagy fehér férfi,
akkor téged is megerőszakolnak, aztán megölnek. Ha elmegyünk,
többé nem jövünk vissza. Inkább meghalunk, mielőtt
visszahurcolhatnának minket.
Rowan bólintott. Ez volt a szörnyű igazság. Nem tiltotta
semmiféle törvény, hogy egy fehér ember megöljön egy rabszolgát.
A törvényes büntetések mindegyike végzetesnek bizonyult volna
egy vékony, tizenkét éves fiú számára. Az anyja inkább a tulajdon
kezével végezne vele, mintsem visszaküldje a rabszolgaságba.
Elfintorodott, és összeszorította a fogát.
– Nem tudom, mit kellene tennünk – vallotta be.
Caskwadadas figyelmesen nézte a fiatalabb nőt, és eltöprengett,
hogy vajon neki is megtört-e már a szelleme, ahogy korábban oly
sok más emberé.
– Légy bátor! – suttogta. – Légy bátor, Squi minneash sookenon!
Én is bátor leszek. Többé nem leszek Kitonckquêi… halott asszony.
Visszatérek az életbe. Megmentem a fiamat.
– A Nép sarja vagyok – bólintott Rowan. – A születésem óta bátor.
A fehér emberek mellett nem tanultam semmi mást, csak dacot.
Gyűlölöm ezt az életet. Inkább halok meg szökés közben, mint hogy
örökre itt éljek.
– Igen… – Caskwadadas elmosolyodott, most először. A mosolya
olyan volt, akár a napkelte. – Ezért nem lehet minket
rabszolgaságba hajtani. És ezért szűnik meg egy nap a rabszolgaság
mindenki számára. Bármilyen a bőrünk színe, senki sem érdemli,
hogy valaki más tulajdona legyen. Mindannyian szabadságra
vágyunk.
– Megkeresem a barlangokat – ígérte Rowan. – Valahogy kijutok,
hogy megkeressem őket, és kiderítsem, biztonságosak-e.
– De gyorsan – sürgette Caskwadadas. – Indulj mielőbb!
 Sussex, Foulmire Priory, 1686 ősze

Ned minden nappal egyre erősebb lett, egyre többet sétált, és egyre
tisztábban beszélt. A felépülésében sokat segített Matthew,
Gabrielle és Mia érkezése, mivel a fiatalok egyfolytában csiviteltek,
és tucatnyi kérdést intéztek hozzá arról, hogy milyen volt az élet
régen Dagályföldén.
– Mintha azt hinnék, hogy még a szászok idejében kerültünk ide
– mesélte Alinornak. – Mia meg akarta tudni, hogy a születésem
évében melyik király uralkodott. Talán Erzsébet?
A húga gyöngyöző kacajt hallatott.
– Velem igen tapintatosak. Azt hiszik, a tündérek és sellők
világában élek, és nem akarják elrontani.
Ned kuncogott.
– Megkérdezték, hogy volt-e egy szerelmed, egy nagy szerelmed,
mint amilyenek a tündérmesékben vannak.
– Mit válaszoltál?
– Azt mondtam nekik: „Bizonyos szempontból igen”. Rosszul
tettem?
A nő megrázta a fejét, a tekintete ellágyult.
– Nem, jól tetted. Nagy szerelem volt. Most is boldoggá tesz a
tudat, hogy részem lehetett benne. Még ha csak olyan rövid ideig is
tartott.
– Nem bántad meg? Hiszen nagy árat fizettél érte.
Alinor mosolyogva nemet intett.
– Örülök, hogy ennyire tudtam szeretni. Még ha nem is tartott
örökké. Ez is valami… így szeretni egy férfit. Valakit, aki olyan
különös, mintha egy másik világból származna.
Látta, hogy a férfi gyengéden pillant rá.
– Többet érsz tíz Jamesnél.
 – Szerencsés voltam – pontosított a nő. – Szerencsésebb voltam
nála, mert tudtam, hogy az életem szerelmét élem át, míg ő azt hitte,
sikerül mindennapossá tennie ezt az érzést… Mindig helyet akart
találni számomra az életében. A szerelmünk azonban az ő
világában sosem lett volna lehetséges. Mintha részben a sellők és
tündérek világában történt volna meg.
Egy ideig hallgattak.
– Talán nem ártana, hogy megsúgnád a kis Matthew-nak, hogy
ezen a nyáron számára nincsenek sem sellők, sem tündérek.
Alinor azonnal tudta, hogy a bátyja a két lányra céloz.
– Szerintem nem is tudna választani köztük. Olyan jó barátok
mindannyian.
– Mondd csak meg neki, hogy nem egymáshoz valók a lányokkal.
És isten látja lelkem, nem akarjuk, hogy az anyja, a nobildonna
anyósként látogassa meg a mi Sarah-nkat.
– Biztos hercegnőt szán a fiának – jósolgatta Alinor. – Inkább majd
arra emlékeztetem Matthew-t, hogy túl fiatal még a szerelemhez
vagy a házassághoz… A lányok egész biztosan azok.
Alinor kivárta az alkalmat, míg egyszer négyesben indultak
sétára a gyógynövényes kertben. Mia és Gabrielle előttük lépkedett
egy ollóval és kosárral, és leveleket vagdostak le, hogy megszárítsák
őket, és olajokat ízesítsenek velük. A lányok egyszerű vidéki ruhát
viseltek, a nap ellen hatalmas kalap védte az arcukat – az anyjuk
Velencéből küldte, és ragaszkodott hozzá, hogy amennyire lehet,
őrizzék meg a bőrük fehérségét. Alinor és Matthew csak a hangjukat
hallotta, azt nem, hogy miről beszélnek. A nő látta, hogy a fiú
tekintete követi a lányokat, és látta, hogyan mosolyog.
– Nagyon édesek – szólalt meg. – Bearanyozzák Ned bácsikád itt-
tartózkodását. Felvetette, hogy ma este kártyázzunk, és most
először érzi magát elég jól ahhoz, hogy játsszon.
– Nagyszerű – felelte udvariasan Matthew. – Azt szeretné, ha
veszítenénk a kártyában?
Alinor elmosolyodott.
– Nem, Ned még a kártyaasztalnál sem viselné el az
igazságtalanságot. – A fejével a lányok felé intett. – Az őszi
trimeszterben elkezdik az iskolát. Többé nem kell elkísérned őket
Robhoz. Nem kell odakutyagolnod.
– Szívesen kísérgettem őket. Azt is megígértem, hogy az iskola
alatt is elviszem őket látogatóba Hesterhez.
– Örülök – bólintott Alinor. – Biztos élvezte a társaságukat. De ne
kedveld meg őket túlságosan, Matthew! Még túl fiatalok ahhoz,
hogy a házasságra gondoljanak, az apjuk nem örülne neki, és
biztosra veszem, hogy anyád, a nobildonna sosem bocsátana meg
nekünk, ha azt hinné, hogy valami módon csapdába ejtettünk.
– Hogy csapdába ejtettek! – kiáltott fel a fiú.
– Jó partinak számítasz – mosolygott rá a nő. – Te öröklöd
mindezt. – A gyönyörű, fallal körülvett kert, az öreg ház, a feléjük
boruló égbolt felé intett. – Fontos a neved, az iskolázottságod,
különösen akkor, ha előbbre jutsz általa. Te nem olyan
kereskedőcsaládból származol, mint amilyenek mi vagyunk.
Anyádnak minden bizonnyal tervei vannak veled.
– A lányok sosem gondolnának rám úgy! – A fiú az idős nőhöz
fordult, és megfogta a kezét. – Alinor nagyanya, látod-e a jövőben,
hogy nagy szerelemben lesz részem?
A nő lehunyta a szemét, a kezét a halántékához emelte, aztán a
fiúra nézett, és elnevette magát.
– Látom! Látom!
– Ki lesz a feleségem?
– Egy hercegnő. Anyád annál kevesebbel be sem érné.
Matthew tekintete megpihent a lányokon, akik már feléjük
tartottak az ösvényen, a lila levendulavirágokkal megrakott
kosarukkal.
– Tudom, hogy nem lehetséges – mondta halkan. – Tudom.
 Barbados, Nagy-barlang, 1686 ősze

Dora Peabody kutyája, egy Troilus névre hallgató, rossz természetű

mopszli egy délután valami szagot követve elcsatangolt. A nő
kijelentette, hogy képtelen aludni, míg a kutya elő nem kerül. Valaki
keresse meg, és hozza haza! Samuel Peabody elkezdte mondani,
hogy senkiben sem bízhat meg annyira, hogy hagyja az ültetvényen
barangolni alkonyat után, és hogy a kis dög nyilván csak
patkányokat kerget, de majd visszajön, Dora azonban dacosan és
konokul meredt rá.
– Papától kaptam – közölte. – Igen értékes állat. Nem hiszem, hogy
patkányokat kerget, biztos elveszett. – Ezüstvillájával Rowan felé
bökött. – Keresse meg ő! – parancsolta.
– Éjjel a házban őrködik, és a rabszolgák szállása körül járőrözik
– tiltakozott Peabody. – Éjszaka nem hagyhatja el az ültetvényt.
– Miért nem? – A nő Rowanhoz fordult. – Megtalálod nekem a kis
Troyt, ugye? Megtalálod?
– Igen, asszonyom! – vágta rá Rowan, aztán amikor látta, milyen
dühösen mered rá Samuel Peabody, gyorsan hozzátette: – Ha úgy
akarja, uram.
– Ó, akkor menj! – hagyta rá ingerülten Mr. Peabody. – De ha
mész, akkor indulj most! Vigyél magaddal egy muskétát, és jól nézz
körül! Akkor ma éjjel nekem kell őrködnöm – panaszkodott a
feleségének. – Nekem kell őrködnöm, hogy maga biztonságban
alhasson, miközben az igazi őr egy kiskutyát kerget.
A nő elmosolyodott. Cseppet sem zavarta a férje mogorvasága.
– Igen, őrködnie kell – bólogatott. – Papa gyakran mondogatta,
hogy egy jó ültetvényes éjszaka kétszer is ellenőrzi a rabszolgák
szállását. Egyébként is magának kellene őrködnie minden éjjel.
Mr. Peabody Rowanhoz fordult, és átadta neki a fegyverszekrény
kulcsát.
– Tessék. És ha valami feketével találkozol, aki elcsatangolt a saját
ültevényéről, akkor tartóztasd le, és kísérd ide!
– A szakácsnő ad valami húst, amivel magadhoz csalhatod a
kiskutyámat – szólt oda Dora. – Megszokta, hogy ha hívják,
odamegy. De ezt kiabáld: „Troy-Troy-Troy!” Mindig jön, ha hívják.
– Hát ma délután nem jött – dohogta Mr. Peabody. – Sőt, még
sosem láttam, hogy szót fogadna, és jönne, ha hívják…
Rowan kiment az ebédlőből a hátsó folyosóra, kinyitotta a
fegyverszekrényt, kivette a muskétát, megtöltötte a zsebét golyóval,
mellé tett egy lőportartót is, aztán bezárta a szekrényt, és visszavitte
a kulcsot Mr. Peabodynak.
– Hajnalra gyere vissza! – parancsolt rá a férfi. – Vigyél fáklyát,
és sötétedés után gyújtsd meg, ha az úton jársz, nehogy valaki rád
lőjön! Ne kóborolj el valaki más ültetvényén, és ne beszélj mások
rabszolgáival, mert senkit sem érdekel, hogy fehér vagy,
bajkeverésért felhasítják a nyelvedet!
Rowan a megvetését leplezve bólintott, távozott a szobából, és
Bonnyra hagyta a vacsora felszolgálásának többi feladatát.
A nap már alacsonyan járt az égen, és aranylón süppedt a rózsás
felhők közé; a perzselő hőség valamennyit enyhült, de még mindig
meleg volt. Rowan egyenletes tempóban lépkedett, elhagyta a
főutat, és a cukornádföldek között járt, ahol felmeredtek a levágott
növényszárak, aztán elhaladt a lyukak mellett, amelyekből már
kisarjadtak az új palánták – mindez arra utalt, hogy lesz újabb
betakarítás, a cukornád minden évben kinő, levágják és újraültetik,
a rabszolgák meghalnak, és újakat vesznek helyettük. Egész addig
tart a cukor és a halál körforgása, míg haszon van belőle. Előbb vagy
utóbb Caskwadadas és a fia is meghal, a több millió elpusztuló
rabszolga között észrevétlenül.
Rowan csak ment, míg a háztól fél mérföldnyire végre
megpillantotta a közeli erdő lombját. Elképzelni sem volt könnyű,
hogy az ültetvény kis patakja valahol beleömlik egy nagyobb
folyóba, és hogy a telepesek nem is sejtik, milyen barlangok
rejtőznek az ültetvényeiken, de Mr. Peabodyt egyedül az érdekelte,
hogy megtermelje és eladja Bridge-ben a cukrot, Dora Peabodyt
pedig gyerekkorától arra tanították, hogy a naptól csúf barna lesz a
bőre, és hölgynek semmi keresnivalója a földeken. A nő a kertjéből
sem lépett ki, kivéve persze ha a hintóval Bridge-be ment vásárolni,
esetleg templomba vagy társasági mulatságokra. Ha elhagyta a
házat, mindig volt rajta kalap, a kezében napernyő. Különleges
alkalmakon ellátogatott a szomszédos ültetvényekre, de ezek a
telepek mind a főút mellett voltak, távol a Barbadost felszabdaló
szurdokoktól. A szárazföld közepén található völgyek, a meredek
partú mellékfolyók vad, érintetlen szalagként tekeregtek a szigeten,
ahol minden sík területet felosztottak egymás között a fehér
telepesek, hogy aztán a rabszolgáik keserves munkával
megtisztítsák.
– Troy-Troy-Troy! – kiáltozta Rowan, miközben a gyantába
mártott fáklyával, muskétával a vállán végigkocogott az úton. Csak
akkor hagyta abba, amikor már olyan messze volt a háztól, hogy
Dora Peabody nem hallhatta. Ekkor elhallgatott, és gyorsabban
szedte a lábát, míg el nem ért a földek végéhez, ahol az út váratlanul
félkört írt le – ott fordultak meg a cukornádat szállító szekerek –,
majd megszűnt. Rowan előtt egy kőhalom magasodott – ide öntötték
az út javításából megmaradt köveket –, mögötte pedig olyan
meredeken lejtett a talaj, hogy az odalent növekvő fák koronája egy
magasságban volt a cukornáddal. A lány kióvakodott a szurdok
szélére, és lenézett. A völgy alját eltakarták az ágak és az indák, de
a távoli vízcsobogásból úgy ítélte meg, hogy a patak több száz láb
mélyen lehet. Nem vezetett út lefelé, a sziklafal szinte függőleges
volt, és bár befutották a hasadékokból kinövő kúszónövények,
csüngőágú fikuszok, nem lehetett biztos benne, hogy megtartanák a
súlyát. Elindult a szurdok peremén – néha a cukornád között kellett
utat törnie magának, mert minden helyet kihasználva, egészen a
völgy széléig beültették a földet –, és egyszer csak rátalált egy alig
látható, keskeny csapásra. Hajdan a vaddisznók járhattak arra,
amikor le akartak jutni a szurdok aljára, a vízhez, az utóbbi időben
pedig a majmok szökdécselhettek fel rajta egyesével, hogy
megdézsmálják a cukornádat.
 Az egyetlen lábnyom szélességű csapás szabad szemmel szinte
kivehetetlen volt. Rowan egyik lábát a másik elé téve, óvatosan
elindult a sziklafallal együtt kanyarodó ösvényen, átlépve a kiugró,
vastag gyökereken, olyan közel a szurdok széléhez, hogy a talpa alól
kicsúszó kavics ide-oda verődve több száz lábnyit zuhant a völgy
aljáig. A lány ettől csak még erősebben simult a sziklafalhoz. Lassan
előrecsúsztatta a tenyerét, hogy biztonságosabban
kapaszkodhasson, de ekkor riadtan megbotlott, mert a keze a
semmit markolta: a kúszónövények mögött egy mély üreg tátongott,
amibe kis híján beleesett. A szíve vadul kalapált, mert egy elrejtett
kőhídon találta magát: jobbra a mélység, balra a kúszónövények
takarta űr. Visszanyerte az egyensúlyát, és szétválasztotta a
kötélszerű indák függönyét. A növényzet mögött egy nem túl mély
sziklaüreget pillantott meg. Átlépett az indák között, és körülnézett,
de azonnal látta, hogy az üreg hátsó fala öt-hat lábnyira van a
bejáratától. Csalódottan megfordult, hogy visszatérjen a csapásra,
amikor meghallott valamit. Egyedül ő volt képes meghallani a vízbe
pottyanó apró vízcsepp neszét és ennek halk visszhangját. A hang
a sziklafal mögül jött.
A lemenő nap a szurdok túloldalát világította meg, Rowan és a
barlang az árnyékos oldalon voltak. Ráeszmélt, hogy a barlang kelet
felé néz – aki itt a nap felé fordul, az látja meg elsőként a hajnalt.
Visszalépett a bemélyedésbe, és végigtapogatta a hátsó falát. A
legtávolabbi ponton, egészen lent talált egy rést a talajban – akkora
lehetett, mint egy nyúlüreg. Amikor lehajolt, bentről érkező hideg
léghuzatot érzett, és megcsapta az orrát a víz hűvös illata. Tétován
végighúzta a kezét a résen, mire a homokos talaj azonnal beomlott,
és az üreg szája nagyobb lett. Folytatta a munkát, egyre több földet
lökött át a lyukon, és hallotta, hogy a göröngyök átzuhannak egy
másik barlangba, amely alatta lehet. Most már két kézzel ásott,
kifelé kaparva a földet, egyre szélesítve a lyukat, míg akkora nem
lett, hogy átdughatta rajta a fejét, és benézhetett.
Többször is pislogott, mire kirajzolódtak előtte a barlang
körvonalai. Észrevette, hogy egy hatalmas nyílás peremén guggol,
alatta sötét vízfelület, de olyan fekete, hogy csak valami halvány
derengést látott – a háta mögül beszűrődő fény verődött vissza a
mozdulatlan víztükörről. A mély csendet csak a víz halk csepegése
törte meg. Hideg volt, a naplemente izzasztó melege után
boldogítóan hideg. Rowan úgy érezte, mintha az otthoni folyóban
merült volna meg, a sötétségben, az emlékekben, egy új életben.
Amikor visszakecmergett a külső üregbe, érezte, hogy a hátát
felhorzsolja a sziklafal. A muskétáért és a gyantás fáklyáért nyúlt.
Benyomta a fegyver csövébe a pálcát, hogy ellenőrizze, nincs
megtöltve, aztán ráfújt a lőporserpenyőre, hogy egy szem puskapor
se maradjon rajta. Egy darabka szenesített rongyot helyezett a
serpenyőre, és a puskát kartávolságnyira tartva meghúzta a
ravaszt. A tűzkő szikrája belekapott a szenesített rongyba. Rowan
türelmesen rá-ráfújt, aztán odanyomta a lángocskához a fáklyát. A
fa felizzott és lángra kapott. Rowan átdugta a fáklyát a lyukon, ő
maga is áthajolt, és körülnézett. A láng egy kicsit imbolygott, de
aztán egyenletesen égett tovább, ami azt jelentette, hogy a
barlangban jó a levegő. Egy darabig figyelte a fáklya lángját, és
észrevette, hogy elhajlik – odabent huzat volt, a légvonat épp felé
fújt. Tehát a sötétben lennie kell egy másik bejáratnak, valahol tőle
jobbra.
Közvetlenül alatta volt egy kis párkány, épp csak annyira széles,
hogy végig lehessen mászni rajta. A párkányon túl ezüstfehér
sziklák zuhataga, amely visszaverte a fáklya sárgás fényét, és
tükörfényesen derengett a sötétben, akár a jég. Valaki évekkel,
évszázadokkal korábban lépcsőket vájt a fehér sziklába, a
folyamatosan szivárgó víz több száz éven át csorgott végig ezeken
a lépcsőfokokon, míg olyan nem lett, mintha apró lábak tapostak
volna ki rovátkákat rajta. Rowan lenyúlt, hogy megérintse. Arra
számított, hogy a kőzuhatag hideg lesz, akár a hó – mintha a hőség
szigetének belsejében létezne egy sötét, jeges téli világ. Az
ujjbegyével vizes, csúszós felületet tapintott, ami sima volt, mint a
márvány, de nem jéghideg. Megfogta az első bemélyedést; ha valaki
elég bátor, és kicsi lába van, akkor mezítláb lemászhat a lagúna
sötétjébe.
Kinyúlt a muskétáért, áthúzta a lyukon, a vállára vetette, a foga
közé szorította a pislogó fáklya nyelét, lehúzta kitaposott cipőjét, és
a párkányra tette, ő maga pedig óvatosan leereszkedett a fehér
sziklára. A fáklya fénye közvetlenül az arca mellett, vakítóan
verődött vissza a fehér felületről, a lába azonban vaksötétben
keresgélt támasztékot. Amikor megtalálta az első fokot, megpihent.
Aztán a jobb lába ujjaival a lehető legerősebben megkapaszkodott,
és lejjebb engedte magát, meztelen bal lábát végighúzta a sima
sziklán, hogy ráleljen a következő lépcsőfokra, majd a következőre
és az utána következőre. Óvatosan, gyíkként siklott le a meredek,
fehér sziklafalon, folyamatosan fürkészve a sötétséget maga alatt.
Amikor lejutott a barlang aljára, a vizes, fehér fal kiszélesedett,
akár egy fatörzs. Az utolsó lépcsőfokról a sekély lagúna hideg vizébe
lépett, a selymes, fehér homokra. A víz a térdéig ért. A fáklyát
magasra emelve lehajolt, megmerítette a tenyerét a vízben, és
megízlelte. Hűvös volt, és tiszta, a több mérföldnyi kövön átszivárgó
víz friss, üdítő ízét lehetett érezni rajta. A fáklya fénye fehér
kőfalakról verődött vissza. Rowan két ívelt nyílású, sötét alagutat
látott: az egyik tőle jobbra volt – azon folyt el a fehér, homokos
fenekű lagúna áttetsző vize –, a barlang túlsó végében található
másik alagúton át pedig beáradt a víz. A lány lépett egyet, hogy az
áramló vizet követve eljusson a kijárathoz, ám a lába váratlanul
belesüppedt a selymes homokba. Riadt kiáltás szakadt ki belőle.
Futóhomok volt alatta; ha állt, mindkét lába észrevehetetlenül
lassan süllyedt lefelé a homokban, mihelyt azonban felemelte az
egyiket, és a testsúlya áthelyeződött a másikra, azonnal mélyebbre
merült a lágy iszapban, először térdig, majd combig, aztán
előrebukott. Ösztönösen meg akart támaszkodni, és maga elé kapta
a fáklyát. A láng azonnal kialudt a vízben, és Rowanra mintha
rázuhant volna a sötétség. Megpróbált a sziklafal és a titkos lépcső
felé hajolni, az ujjaival kétségbeesetten tapogatózott a láthatatlan
szikla felé, hogy megtalálja a legapróbb rovátkát, amelybe
belekapaszkodhat, és kiszabadíthatja magát a lábát fogva tartó
homokból, amely egyre lejjebb húzta.
A kinyújtott keze ujjbegyével megragadta a szikla egyik
kiszögellését, a másik kezével az egyre mélyebbre süppedő fáklyára
támaszkodott, és valahogy sikerült kirántania az egyik lábát a
vízből. Rátérdelt a sziklára, és elkezdte kihúzni a másik lábát is a
homokból. Mintha egy láthatatlan lénnyel küzdött volna,
kényszerítenie kellett magát, hogy ne vergődjön, ne rúgkapáljon.
Folyamatosan meg kellett feszítenie a testét, míg egyszer csak
utálatos cuppanást hallott, és a lába kiszabadult. A koromsötétben
a sziklafalhoz tapadt, és remegett a megrázkódtatástól és
kimerültségtől.
Beszívta a levegőt, a kéz- és lábujjaival még erősebben
kapaszkodott a szikla rovátkáiba, és ismét mély lélegzetet vett;
először egy sírós hang szakadt ki belőle, aztán minden félelme
ellenére felkacagott. A nevetése kísértetiesen verődött vissza a
barlang falairól, ívelt mennyezetéről. Magán nevetett, a helyzeten,
amibe került – magán nevetett, a vadon gyermekén, aki
meggondolatlanul halálos veszélyt jelentő futóhomokba lép, kioltja
a fáklyáját, és ott marad a sötétben egy sziklafal alján, amelyet
vakon kell megmásznia. De leginkább azért nevetett, mert örömmel
töltötte el, hogy végre önmaga miatt került veszélybe, a saját tettei
miatt; nem mások rosszindulatának lett az áldozata, önmagát
sodorta veszélybe, az egész az ő műve volt. Arra gondolt, hogy még
ha ott is kell meghalnia, abban a sötét barlangban, mert képtelen
megtalálni a felfelé vezető utat, mert vérző ujjaival, a cipőtől
felpuhult, hólyagos lábával nem tud megkapaszkodni, akkor is
szabad nőként hal meg, és a fejére csepegő víz kővé változtatja –
hajthatatlan kőasszony lesz belőle.
 London, Hatton Garden, 1686 ősze

Mrs. Julia Reekie vonakodva beleegyezett, hogy elviszi Hestert a

Foulmire Prioryba meglátogatni a kuzinjait, főleg azért, mert
nagyon kíváncsi volt, miféle örökséghez sikerült hozzájutnia
Reekie-ék nevelt fiának, Matthew-nak. A férje, Rob mindig
bosszantóan semmitmondón nyilatkozott hajdani otthonáról,
mindössze annyit mondott, hogy gyerekkorában az anyja az uraság
házába küldte, hogy a fiával együtt tanuljon. Rob azt állította, hogy
nem emlékszik sem a házra, sem a környékére.
– Ó, hát tudja, olyan nagy ház, amit többször is kibővítettek! –
válaszolta feleségének, amikor egy este a fogadószobájukban ülve
várták, hogy behozzák a teát. – Hajdan rendház volt, azt hiszem,
úgy száz éve építhették át. Walterrel főleg a könyvtárban időztünk a
tanárunkkal. Nem mintha sok könyvük lett volna… A földbirtokost
inkább a vadászat érdekelte.
– Miért nem ment egyetemre maga is a földesúr fiával? –
tudakolta Julia.
– Én csak a vidéki tanulótársa voltam, és csak azon a nyáron
tanultam vele együtt – magyarázta Rob. – Jó pénzt kaptam érte,
aztán kifizették a tanoncévemet is a chichesteri patikáriusnál.
Sosem tartoztam abba a világba, én csak a fizetett tanulótárs
voltam.
A nőt mindig ingerültté tette, hogy a férje gyerekkorában szegény
volt; bosszús mozdulatot tett a legyezőjével, amivel jelezte, hogy ne
említse se a chichesteri patikát, se azt, hogy bérért dolgozott.
– De akkor Matthew hogyan örökölhette meg? Hiszen a nővére
nevelt fia. Ez az, amit nem értek.
A férfi kurtán felnevetett.
– Ezt senki sem érti! Az anyja, a nobildonna műve volt. Elérte,
hogy Matthew valami nagy szívességet tegyen a királynénak…
Maga is tudja, hogy megy az ilyesmi.
Csakhogy Julia nem tudta, pedig nagyon szerette volna. De
igyekezett nem kimutatni, hogy mit gondol.
– Azt hiszem, Matthew biztonságba helyezte a raktárban a
királyné valamiféle holmiját az Argyll-lázadás idején… Valami
ilyesmi történt.
Egy intés a legyezővel, és Rob megtudta, hogy a felesége nem
kíván hallani a raktárról.
– Mindenesetre a királyné jutalmat ajánlott – folytatta a férfi, fél
szemmel a bágyadt mozdulatokat figyelve. – A nobildonna egy
kúriát kért. Matthew a Prioryt javasolta, hogy elvihesse a
nevelőszüleit a régi otthonukba… Igazán nagyvonalú gondolat. –
Julia kifejezéstelen arcára pillantott. – Az lett a vége, hogy a
nobildonna megszerezte a Prioryt Matthew-nak, aki meghívta a
lányokat, hogy töltsék ott a nyarat. És most meghívták Hestert is.
– Talán túl megerőltető lesz neki – jegyezte meg a nő.
– Napközben már nem kell hordania a merevítőt, és a szobalánya
este segíthet ráadni, ahogy itthon is teszi.
– Nem tud majd lépést tartani azzal a két nagydarab lánnyal.
– Megkérem Alyst, hogy figyeljen oda Hesterre, nehogy
túlságosan kifárassza magát. De én is azt javasolnám, hogy
mozogjon minél többet. Meg fog erősödni tőle, a vidéki levegő pedig
kétségtelenül egészségesebb a városinál.
– Nos, én is szívesen megnézném a gyerekkori otthonodat.
– De nem a Prioryban éltem, hanem egy igen szegényes
kunyhóban a révház mellett.
– Azt nem szeretném látni – szögezte le a felesége, és megpróbált
mosolyt erőltetni az arcára. – A Prioryt azonban igen.
– Miért nem utazunk oda mindannyian? Ha meggyőződik róla,
hogy Hester jól fogja ott érezni magát, akkor ott hagyjuk, míg
mindannyian vissza nem térnek Londonba.
– És Prynne? – tette fel a kérdést a nő.
– Ha óhajtja, ő is velünk jöhet. De nem valami vidám útitárs.
– Hester gardedámja lehetne, amikor ott van a nevelt fiú vagy
bárki más, akivel megismerkednek. Nem engedhetjük, hogy a
lányunk valami… holmi nem megfelelő személlyel találkozzon.
– Alys vigyázni fog rá – ígérte Rob, és igyekezett nem
bosszankodni a felesége sznobériája miatt. Emlékeztette magát,
hogy ő akarta elvenni egy városi tanácsos lányát. Akkor még nem
tudta, miféle erőfeszítést igényel tőle, hogy Juliával egyre előkelőbb
pozícióba kerüljenek, és hogy emiatt el kell távolodnia a múltjától,
a családjától. Amikor feleségül vette a csinos örökösnőt, nem hitte
volna, hogy egyszer majd ennyire ingerli a nő kiszámított
finomkodása. – Alys tudja, hogy Hester gondos nevelésben részesült
– magyarázta türelmesen. – Gabrielle és Mia okos lányok, és
megfelelő társaságot jelentenek Hesternek.
– Okos lányok! – ismételte meg a nő, és színpadiasan
megborzongott. – Isten mentsen az okos lányoktól!
– Remélem, nem ment meg tőlük! – vesztette el a türelmét Rob.
– Hesternek vág az esze, és meg kell tanulnia használni a fejét. A
kuzinjai kifejezetten azért jöttek Angliába, hogy tanuljanak. Nincs
ebben semmi, amit egy hölgynek szégyellnie kellene.
Nyílt az ajtó, és belépett Miss Prynne, mögötte pedig az inas a
teás tálcával, így Julia nem alacsonyodhatott le annyira, hogy vitába
szálljon a férjével.
– Ó, hát itt csevegnek! – állapította meg kevéssé éles eszűen a
nevelőnő. – Töltsek teát, kedves Mrs. Reekie?
Julia úgy biccentett, mintha túl kimerült lenne ahhoz, hogy maga
emelje meg az ezüst teáskannát.
– Épp arról beszélgettünk, hogy Hestert elvisszük egy időre a
kuzinjaihoz a Prioryba – szólalt meg Rob, és átvette a nevelőnőtől a
teáscsészét. – Így maga is pihenhet, Miss Prynne. Hesternek a vidéki
tartózkodása alatt nem lesz szüksége magára.
– Ez számomra nagy öröm, de annál is fontosabb, hogy Hesternek
élvezetes pihenésben lesz része – válaszolta Miss Prynne. – Hacsak
nem kívánják, hogy vele tartsak. Hogy ne feledkezzen meg az élet
apró, kifinomult mozzanatairól…
Rob Reekie halk köhintéssel jelezte, mennyire megveti az élet
apró, kifinomult mozzanatait.
 – Erre nem lesz szükség – felelte Mrs. Reekie, és összevont
szemöldökkel meredt a férjére. – Lesz egy hónap szabadsága, Miss
Prynne, és szeptember végén visszatér hozzánk.
Julia fagyos arckifejezését látva Miss Prynne fejében megfordult,
hogy fizetséget kérjen a szabadsága idejére, de aztán inkább letett
róla.
 Barbados, Nagy-barlang, 1686 ősze

Rowan a sötétben tágra nyílt szemmel, nagyon óvatosan kúszott

felfelé a sziklafal vizes oldalán. Már a tetejéhez közeledett, de még
mindig nem volt elég világos, és mire kibukkant a fenti üregben,
odakint már teljesen besötétedett. A dzsungel sűrű lombja teljesen
eltakarta a holdat és a csillagokat. Piszkos volt, és kimerült, az
ujjairól lehorzsolódott a bőr, a lába vérzett a nedves sziklán
mászástól. Akár egy fáradt kutya, elterült a kis üreg földjén, és már
aludt is.
Amikor újra kinyitotta a szemét, a felkelő nap úgy sütött le rá,
mintha a reményről üzenne neki. Felült, és körülnézett a titkos kis
beugróban, amely meleg, aranyló fényben fürdött.
– Hát… ez Hajnalföld – suttogta álmélkodva. – Ez Hajnalföld. Mint
az otthonom.
Benyúlt a barlangba, megnedvesítette a kezét a sziklafalról
lecsorgó vízben, megdörzsölte az arcát, a tarkóját, a nyakát,
jelzésszerűen helyettesítve a szokásos szertartásos mosdást. Észak
és dél felé fordult, majd nyugatra, a barlang bejárata felé, aztán újra
keletre, hogy szemben legyen a nappal, és belemosolygott az egyre
ragyogóbb fénybe, amely a fák lombján átszűrődve áradt rá.
– Nagy Szellem, Föld anya, Hold nagyanya, Nap nagyapa,
köszönetet mondok. Imádkozom a négy égtáj felé. – Tisztelettel
meghajolt. – Köszönetet mondok minden rokonomért: a szárnyas
népért, a csúszó és mászó népért, a négylábú népért, a zöldellő,
növekedő népért és mindazért, ami a vízben él. Kimutatom a
családok iránti tiszteletemet: a szarvas… ahtuk, a medve… mosq, a
farkas… mukquoshim, a teknős… tunnuppasog, a szalonka… sasasō
iránt. Keihtanit taubot neanawayean.
Nem tudta, hogyan alakítsa úgy az imát, hogy erre a különös
földre vonatkozzon, ahol nem él sem medve, sem farkas, de még
sok szarvas sem.
– Kimutatom tiszteletemet a majom és a kolibri, a maró rovarok
és a gyógyító levelek iránt. Az óceán nagy halai és a tenger számos
teknőse iránt.
Amikor végzett az imával, leült a barlang íve alá. Tudatosan
ellazította görcsös izmait és fáradt lábát, míg újra készen nem állt
arra, hogy megmozduljon, belebújjon a kitaposott cipőjébe, és
felvegye a muskétát. Lemászott a szurdokfalon odáig, ahol a talaj
már nem lejtett. Onnan nem volt messze a kőhalom és a völgy
mélyén kanyargó folyó mellett felmeredő fák. Letört egy villás
faágat, megfogta a két rövid száránál, hogy a hosszú vége fel-le
billenhessen. Arra gondolt, hogy ott van a barlang a talpa alatt,
elindult az erdőn át, és elképzelte, hogy merre folyhat a föld alatti,
zafírkék vizű folyó. Nem volt könnyű előrejutni, kidőlt fák felett
mászott át, indák alatt bújt át, az erdőben a talaj hol túl süppedős
volt a lehullott levelek miatt, hol pedig szétporladó kövek borították.
Óvatosan átbújt minden akadályon, nem szakított szét semmit, nem
jött kísértésbe, hogy erővel törjön utat magának, úgy haladt előre,
mint tű a szövetben, sziklákon át, ágak alatt, az aljnövényzet résein
áttekergőzve, az egyenetlen talajon bukdácsolva, mindig azt az
irányt választva, ami felé a megfeszülő, lefelé mutató vessző
vezette.
Órákon át gyalogolt, a nap már fent járt az égen, és ő
megszomjazott, de a tekintete egyfolytában egy másik
barlangbejáratot keresett, amelyen át visszajuthat a sötétben
áramló, hűvös folyóhoz. Egyszer csak megpillantott maga előtt
valamit, ami forrásnak tűnt, és egy tavacskából bugyogott fel, majd
vízesésként hullott alá a lenti folyóba. Odalépett, megszagolta a
vizet, szemügyre vette a parton az ürüléket, ami azt jelezte, hogy
ott madarak ittak és fürödtek, aztán óvatosan ivott egy kortyot.
Azonnal ráismert a barlangi folyó jeges, tiszta ízére: ez volt a víz,
amely vaskos sziklákon szivárgott át, amely fehér kőről fehér kőre
cseppent. Nem forrás volt, amely a föld mélyéből tört fel, hanem az
eddig követett föld alatti folyó csordult túl azon a helyen.
 Letérdelt a tavacska mellett, és csak ivott és ivott, míg a szeme
mögött sajgást nem érzett a hideg víztől, és a gyomra át nem hűlt
tőle. Akkor a sarkára ült, a lombokon át felsandított a napra, és úgy
látta, hogy majdnem dél lehet.
Megfordult, és alaposabban megnézte a tavacskát. A víz egy fehér
sziklából formált, tál alakú képződményből bugyogott fel, mögötte
növényekkel benőtt kőhalom állt, amögött pedig egy széles, száraz
barlang bejárata rejtőzött. Rowan óvatosan átmászott a köveken, és
egy hasadékban találta magát, amely akkora volt, hogy fel tudott
egyenesedni benne. A hasadékból belépett a szikla mélyén lévő
barlangba. A barlang végéből alacsony alagút vezetett egy másik
barlangba, majd újabb alagút következett. Minél távolabb került a
bejárattól, annál sötétebb lett, és egy idő után nem mert
továbbmenni, hátha váratlanul eltűnik a talaj a lába alatt. Érzékelte
azonban, hogy számos barlang és folyosó veszi körül, némelyiken
áthalad a folyó, másokat szárazon hagy.
Rowan megfordult, megkereste az első barlangba vezető utat,
ahonnan a sziklahasadékon át kilépett a tavacska melletti
barlangba. Leguggolt, és bámulta a felbugyogó vizet. Beleszimatolt
a levegőbe, és meggyőződött róla, hogy sosem járt arra
dohányfüstszagú, izzadt, büdös gyapjúruhát viselő fehér ember.
A sarkára ült. Azóta nem volt ennyire boldog, hogy kitört a
háború, és hogy elfogták. Tudta, hogy megtalálta a barlangrendszer
másik bejáratát, és elnézve a forrás gyéren bugyogó vizét, biztosra
vette, hogy vannak más patakok – talán számos patak –, amelyek a
nagy, föld alatti folyóba ömlenek, vagy éppen abból áramlanak ki.
Ez lesz a menedéke, az új otthona. Teljesen szabadnak érezte magát.
Összegömbölyödött a barlang végében, és pillanatokon belül
elaludt.
Amikor felébredt, a nap már lemenőben volt. Mielőtt felállt,
kinyújtóztatta sajgó izmait. Farkaséhes volt, de nem törődött a
gyomrát mardosó éhséggel, bedugta fájó lábát a cipőbe, és elindult
a gyötrelmes kaptatón a szurdok felső pereméhez, útközben
megjegyezve minden kiugró sziklát, le-letörve egy ágat, egy levelet,
hogy így jelezze, merre járt. Nem született olyan fehér ember, aki
felfigyelt volna az apró jelekre, amelyeket hátrahagyott, de abban is
biztos volt, hogy fehér ember sosem próbálna meg lejutni a szurdok
mélyére.
Majdnem két órába telt, mire visszaért a Peabody-
cukornádföldhöz, ahol ismét gondosan körülnézett, hogy biztosan
ráismerjen az útra, amikor visszatér. Aztán hosszú léptekkel
elindult az ültetvény felé, nem törődve üres, korgó gyomrával és
fájó, vérző lábával.

Caskwadadas azonnal felébredt a szalagos bagoly huhogására. A

szalagos bagoly az otthona madara volt, Barbadoson még sosem
hallotta a hangját. Nesztelenül felállt alvó fia mellől, és a fejét
lehúzva kilépett a nők szállásának alacsony ajtaján. Az éjszakai
égbolton ezer csillag szikrázott, olyan sok, és mind olyan ragyogó,
hogy a fényüknél megpillantotta Rowant a kunyhó falánál, az
előrenyúló nádtető árnyékában.
– Tow wow? Húgom? – kérdezte.
Rowan halkan, a közös nyelvükön felelt:
– Találtam egy barlangot, aminek legalább két bejárata van, jó a
levegő, és van friss víz. Jól el van rejtve. Ide többé nem térek vissza,
csak akkor, amikor eljövök érted és Wómpatuckért. Akkor jövök el,
amikor akarod… vagy elmehetünk most azonnal.
Caskwadadas nem habozott.
– Most – mondta. – Felébresztem Wómpatuckot.
Megfordult, visszament a kunyhóba, Rowan pedig mozdulatlanul
várt a tető árnyékában.
Egy perc sem telt el, és a nő visszatért a fiával. A
munkásruhájukat viselték, Wómpatuck szakadt inget és nadrágot,
az anyja rongyos ruhát és vászonturbánt. Caskwadadas kitaposott
bakancsot húzott, a fiú lábán nem volt cipő.
Rowan bólintott, és előrement, hogy mutassa az utat anyának és
fiának, akik egymás mögött követték. Mindannyian ügyeltek arra,
hogy ne lépjenek egyszerre. Wómpatuck ugyan még gyermek volt,
és más tempóban gyalogolt, de odafigyelt, hogy mindig Rowan
lábnyomába lépjen. Így szinte hangtalanul haladtak előre, és csak
egyetlen, elmosódó nyom maradt utánuk. Rowan szíve megdobbant
a gondolatra, hogy újra úgy járhat, mint a népe, hogy egy olyan
erdőbe tart, ahová tartozik – még ha ez egy idegen erdő is az
ellenségei földjén. De azért úgy érezte, hogy hazamegy.
 Sussex, Foulmire Priory, 1686 ősze

Julia Reekie nem volt elragadtatva a Chichesterből a Sealsea-

szigetre tartó kátyús úttól, amikor pedig megpillantotta a kompot,
elborzadt. Dagály volt, a Broad Strife megtelt örvénylő, barnás
vízzel, mivel az öblök kiáramló vizét az árapály a sziget mindkét
oldalán visszanyomta a folyó medrébe.
– Ez volt Ned bácsikám háza és a kompja – magyarázta Rob, akit
megmosolyogtatott a felesége csalódottsága. – Előtte pedig az apjáé.
– De biztonságos ez?
– Elég biztonságos. A lovakról leveszik az istrángot, és először
őket viszik át, aztán a hintót. Semmivel sem rosszabb a lambethi
kompnál. Ha a kocsiban marad, szinte észre sem veszi, hogy vízen
van. Percek alatt a túlsó oldalon lesz.
– Nem kerülhetnénk meg?
– Ez egy sziget. Át kell kelni a vízen, hogy átjussunk.
– Ide hidat kellett volna építeni.
– Ezt mondja mindenki a szászok ideje óta. Figyelmeztettem,
kedvesem.
– De honnan tudhattam volna? – nézett rá elkeseredetten a nő. –
Ez nem biztonságos Hester számára.
– Mindannyiunk számára teljesen biztonságos – szögezte le Rob,
majd a lányhoz fordult: – Gyere csak, nézd meg, hogy vezetik fel a
lovakat a kompra, aztán megmutatom az öblöt.
Hester az anyja felé lesett, hogy engedélyt kap-e, majd lemászott
a kocsi lépcsőjén. Rob a karjára helyezte a lánya kezét, és miután
együtt megkerülték a hintót, megmutatta a vízimalomhoz vezető
ösvényt, a harangot, amellyel hívni lehetett a révészt, magát a
révészt, aki már jött is, hogy felvezesse a lovakat a kompra, aztán a
kifeszített kötél segítségével áthúzta a tutajt a túlsó partra.
 – Itt élt Ned bácsikám – mondta a férfi.
– És hol volt édesanyád háza? A nagyanyám háza?
Rob a Broad Rife partja felé intett.
– Arra, valamivel lejjebb. Már biztos összeomlott.
– Szegény papa! – sajnálkozott a lány.
A férfi felnevetett.
– Igen, szegény voltam, ám gondtalan.
– Annyira örülök, hogy láthatom ezt! – vallotta be Hester.
– Mondd meg, ha korábban haza szeretnél jönni, vagy ha
maradnál.
– Már most megmondhatom, hogy maradni akarok – árulta el
pirulva a lány. – Matthew tudatta az édesanyjával, hogy
mindannyian itt maradunk a hónap végéig.
– Hát persze… – Robot felingerelte, hogy Livia értesült a
látogatásukról.
A komp már átszállította a két pár lovat, és Tom Drydale, a révész
épp visszafelé jött a hintóért. A kocsis, az inasok és a révész
begurította a kocsit a lapos fenekű komp közepére, és Hesterék
beszálltak Julia mellé, aki megragadta Rob kezét, és az átkelés ideje
alatt végig úgy tett, mintha halálra lenne rémülve. Ahogy a férfi
ígérte, alig telt el egy kis idő, és máris átértek a túlpartra,
begördültek a Priory kapujának két kőtalapzata között, és megálltak
a bejárat előtt.
– Hát itt vagyunk! – jelentette ki kedélyesen Rob.
Az inasok leugrottak a hátsó bakról, kinyitották a hintó ajtaját, és
leengedték a lépcsőt. Rob kiszállt, és épp Julia felé nyújtotta a kezét,
hogy lesegítse, amikor hallotta, hogy kinyílik mögötte a ház ajtaja.
Mosolyogva fordult meg, mert Matthew-ra számított, de döbbenten
látta, hogy a fiú anyja, maga a nobildonna áll a küszöbön egy
pompás, barackszínű, krémfehér csipkével díszített ruhában, és
csillog a szeme, olyan mulatságosnak tartja a helyzetet.
– Kedves Mrs. Reekie, drága dr. Reekie, ön pedig csakis Miss
Reekie lehet! Isten hozta önöket a Fairmere Prioryban, üdvözlöm
önöket az otthonomban!
Julia Reekie tökéletesen bókolt, pontosan tudta, hogy a londoni
City egyik gazdag örökösnőjének mennyi tiszteletet kell mutatnia
egy udvarhölgy iránt, aki a királyné közeli barátja, egyben a
házigazdájuk is. Hester még mélyebben bókolt. Livia magabiztos
mosollyal Rob felé fordult, aki szóhoz sem tudott jutni. Megfogta
hajdani hazug felesége – aki elárulta, aki hagyta volna meghalni –
kezét, és meghajolt.
– Ő pedig a fiam, a barátjuk, Matteo Peachey – folytatta Livia
zavartalanul. Intett a legyezőjével, mire Matthew előlépett, hogy
meghajoljon Julia és Rob előtt, s hogy üdvözölje Hestert. Rob és
Matthew rémülten néztek össze. A fiú enyhén megrázta a fejét, hogy
jelezze, mindez nem az ő műve, és nem tudott az anyja érkezéséről.
– Jöjjenek be! Jöjjenek csak! – sürgette őket Livia. – Biztos fárasztó
útjuk volt. A komppal kellett átkelniük? Micsoda nevetséges
kutyakomédia, nemde? Inna egy csésze teát, Mrs. Reekie? – fordult
Julia felé.
– Ó, tea! – lehelte Julia.
– Londonból hoztam magammal! Az inas beviszi a csomagjaikat.
Matthew… kísérd Miss Reekie-t a kuzinjaihoz, és mutasd meg dr.
Reekie-nek a kertet! Biztosra veszem, hogy szívesen sétálna egyet,
hiszen oly sok időt kellett a kocsiban töltenie. – Livia már vitte is
magával Juliát a fogadószobába, Matthew, Rob és Hester pedig ott
maradt az előcsarnokban.
A döbbent csendet a kert felőli ajtón belépő Mia törte meg:
– Rob bácsikám!
– És Hester! – A húga mögött Gabrielle is belépett, és megcsókolta
a kuzinját. – Egész délután téged vártunk!
Mindkét lány bókolt Rob előtt, aki arcon csókolta őket.
– Mióta van itt Lady Avery? – tudakolta sürgető hangon. – És
meddig marad?
Mia sötét szeme elkerekedett.
– Olyan, akár egy istennő, ugye? – suttogta. – És ha látta volna a
kalapját!
Gabrielle egyetlen szigorú pillantással elhallgattatta a húgát.
– Őladysége tegnap érkezett, kifejezetten azért, hogy itt üdvözölje
bácsikámat és Mrs. Reekie-t. Úgy hiszem, csak holnapig marad.
 – Nem tudtam – bökte ki Matthew a haja tövéig elvörösödve. –
Nem említette, hogy idejön.
– Nem számít – vigasztalta Rob kedvesen a fiút. – Úgysem tudtad
volna megakadályozni. Erre senki sem képes. Istenem! Itt van a
nővérem is? Már találkozott a nobildonnával?
– Nem! Alys anyám a rakodóparton van.
– Hála az égnek, hogy legalább ez… De… anyámmal találkozott?
Matthew értetlenül meredt rá.
– Együtt ebédeltünk – felelte. – Alinor nagyanya, a nobildonna,
Ned bácsikám… és mi hárman. – Ugyanolyan meghökkent arccal
folytatta: – Alinor nagyanyám olyan volt, mint mindig, nagyon
nyugodt, nagyon kedves. Egyszerűen az asztalfőre ültette a
nobildonnát, mintha mindennapos vendég lenne nálunk, de ebéd
után kijelentette, hogy délutánonként mindig lepihen, és már el is
tűnt! Ned bácsikám is. Alig szólt egy szót. A tervek szerint
mindannyian együtt vacsorázunk.
– Együtt vacsorázunk! – ismételte meg Rob. A két férfi döbbenten
meredt egymásra.
– Ned bácsikám kivételével – sietett hozzátenni Mia. – Ő azt
mondta, hogy inkább akasszák fel.
Rob elfojtotta feltörő nevetését.
– De mi történt? – tudakolta Gabrielle, és Matthew-ról Robra
nézett. – Mi a baj? Miért ne látogathatna el a nobildonna a fia
házába? Ez miért akkora meglepetés? Miért lenne olyan borzalmas,
ha találkozna Alys nagyanyánkkal?
Matthew megpróbált a lányra mosolyogni.
– Nincs semmi baj – felelte Robra pillantva. – De mindössze
egyszer láttam őket együtt, amikor a nobildonna a királyné ügyében
a rakodóparton járt. Mintha két világ ütközött volna.
– Az ég csillagai megrendülnek – mormolta Rob, aztán
összeszedte magát, és megcsiklandozta Hester állát. – Ne aggódj
miatta! Egyszer csúnyán összevesztünk, de már igen régen volt, és
úgy tűnik, mindenki úgy döntött, hogy elfelejti, és megbocsát.
Megyek, bevitetem a lovakat az istállóba. Hester, tarts a
kuzinjaiddal!
 – Elkísérem, uram – vágta rá azonnal Matthew. – Utána pedig
lenne kedve bejönni a könyvtárba, és inni egy pohár bort?
– Lenne – válaszolta őszintén Rob. – De mennyire lenne!

A Prioryban a vacsora általában kötetlen hangulatú családi étkezés

volt, most azonban, hogy megérkezett Julia Reekie és a vendég a
királyi udvarból, Alinor magához hívta a fogadószobába a fiát,
Robot, hogy az etikettről kérdezze.
– Nem keríthetünk nagy feneket a dolognak, nem tehetünk úgy,
mintha előkelő népek lennénk – jelentette ki. – De nem szeretnék
udvariatlan lenni. Esetleg bekísérnéd a vacsorához Lady Averyt?
Matthew pedig Juliát? A szakács igyekezni fog, de nem lesz annyi
fogás, amennyihez a nobildonna hozzászokott, és a legközelebbi
pékműhely vagy sütöde mérföldekre van. A borok jók, ezt tudom,
mivel már akkor a pincében voltak, amikor idejöttünk. Azonban
nincs semmiféle nyalánkság vagy édesség, csak gyümölcs.
– Én ugyan nem kísérem be a vacsorához – jelentette ki Rob. –
Majd egyszerűen bemegyünk és leülünk, ahogy szoktuk. Ne ültesd
az asztalfőre Liviát… legyen Matthew helye az asztal egyik végén,
a tied pedig a másikon… már amennyiben Ned nem csatlakozik
hozzánk…
Az anyja felnevetett.
– Megesküdött, hogy soha.
– Livia semmiképpen se kerüljön mellém. Velem szembe se.
Ültesd közénk a gyerekeket… – A férfi elhallgatott. – Anya… mit
keres itt egyáltalán? Mit akarhat?
Alinor szeme nevetősen megcsillant.
– Ó, Rob, ez a nő egy ritkaság! Gyűlölnöm kellene, de nem tudom.
Széles mosollyal beállított, hozott magával Londonból egy
hatalmas, megtisztított pulykát, ami túl nagy ahhoz, hogy
elkészíttessük vacsorára, és egy dobozzal a királyné saját teájából.
Olaszul csevegett a lányokkal, és mézédesen szólt hozzám és
Nedhez.
 – Ki nem állhatom! – tört ki Rob.
Alinor ránézett.
– Ez a fia háza. Ő szerezte Matthew-nak.
– Nem lett volna szabad megengedned, hogy megjelenjen a
rakodóparton, mert ez történik, ha bármi dolgunk van vele!
– Nem, ez amiatt történik, mert Matthew-t a saját
gyermekünkként neveltük. Mindig tudtuk, hogy visszajöhet érte.
Tudtuk, hogy olyan nő, aki képes bármeddig lealacsonyodni. Ezt a
kockázatot vállaltuk Matthew miatt. – Alinor figyelmes pillantást
vetett a fia haragos arcára. – Beszéltél róla Juliának?
– Mindössze annyit említettem, hogy évekkel ezelőtt, Velencében
bajba kevert. Julia apjának, a városi tanácsosnak azonban mindent
elmondtam, amikor megírtuk a házassági szerződést… hogy Livia
megtévesztett, és hogy érvénytelen volt a házasságunk. Azt
tanácsolta, hogy erről inkább ne szóljak senkinek, még Juliának se.
Úgy vélte, Juliát csak felzaklatná a dolog, de már rég történt, és
nekem is el kellene felejtenem.
– Nem kellene most mégis bevallanod neki?
– Anya, már nem tehetem. – Rob kisfiús őszinteséggel nézett az
anyjára. – Így is lenéz. Nem fogom elárulni neki, hogy Livia
becsapott engem is, és Alyst is. Nem fogom elmondani neki, hogy
felszarvazott, aztán börtönbe záratott, ahol meghaltam volna, ha
Sarah nem jön el értem… – Elhallgatott, az arca elsötétült a dühtől.
Alinor megfogta a kezét.
– Fiam, ha nem beszélsz erről Juliának, akkor ne is gondolj rá.
Livia biztos nem emlegeti fel! Most, hogy már Lady Avery lett, aki
az udvarnál van, és oly közel áll a királynéhoz. Mindannyian azt
tesszük, amit az apósod, Johnson városi tanácsos javasolt:
elfelejtjük a múltat.
Rob az ablak felé fordult, és kinézett a rózsakertre, ahol a késői
rózsák szirmai peregtek.
– Sarah sosem bocsátja meg, hogy Livia közelébe engedtük a
lányait.
– Sarah megértené, hogy nem akadályozhatjuk meg, ha Livia
találkozni akar a fiával abban a házban, amit neki szerzett – felelte
nyugodtan Alinor. – Egyébként pedig… nem marad itt sokáig. Csak
a vacsorát kell kibírnunk meg a holnapi reggelit, aztán útnak indul.
Szerintem a kíváncsiság hozta ide, látni akarta a lányokat Matthew-
val.
– Hesternek nem lehet Liviához semmi köze.
Alinor elmosolyodott, és a fia kezére simította a kezét.
– A vacsoránál találkoznak, de ez minden. Valószínűleg soha
többé nem látja. Tedd azt, amit az apósod tanácsolt: felejtsd el a
múltat!
 Barbados, Nagy-barlang, 1686 ősze

A két nő és a kisfiú napkeltekor érte el a forrásnál álló barlangot.

Évek óta először fordult elő, hogy Rowan a kelő nap felé fordulva
imádkozott, és a hangjához mások halk hangja társult. Amikor vizet
locsolt az arcára, a mellére, hallotta, hogy mellette mások is
megmosdanak. Egy pillanatra mintha ismét a Quinnehtukqut
folyónál találta volna magát az anyjával, a nagyanyjával, a lány- és
fiútestvéreivel, a falubeliekkel, és egy közösség részének érezte
magát, nem egyetlen egyénnek, mint a magányos fehér emberek.
Aztán visszatért a jelenbe, önmagához és a két másik szökevényhez,
és megmutatta Caskwadadasnak a sziklahasadékot, mögötte a
száraz barlangot, és az abból nyíló folyosót.
– Azt hiszem, több barlang is van, és számos út vezet a sziklán át –
szólalt meg. Halk hangja visszhangot vert a száraz levegőjű barlang
csendjében.
Wómpatuck szeme izgatottan csillogott, még a sötétben is látni
lehetett, hogy ragyog.
– Körülnézhetek? – kérdezte.
– Előbb madzagot kötünk rád, hogy visszatalálj – felelte
Caskwadadas. – És amíg nem igazodunk ki jobban, addig csak ezt a
barlangot fedezheted fel.
– Meredek sziklák vannak – figyelmeztette Rowan. – És
futóhomok.
– Futóhomok a barlangban! – A fiú el volt ragadtatva.
– Ettől csak még nagyobb biztonságban vagyunk – vélte
Caskwadadas. – Ha sikerül búvóhelyet találnunk a futóhomokos
rész mögött, akkor sosem fognak el minket.
– Igen – bólintott Rowan. – De előbb ennivaló kell. Két napja nem
ettem.
 Caskwadadas a zsebébe nyúlt, és banánlevelekbe csavart
kukoricakenyeret vett elő.
– A vacsorámból tettem félre. Osszátok el a fiammal! Aztán
behúzódunk a barlang mélyébe, és alkonyatig alszunk. Ma keresni
fognak minket, de holnap vagy holnapután feladják. Először a
környező farmokra mennek. A legtöbb szökevény a rabszolgák
szállásán húzza meg magát, aztán Bridge-be megy, és megpróbál
feljutni egy hajóra.
Rowan letört egy darabka kenyeret, és lassan megette.
Megmerítette a tenyerét a forrásvízben, és közben aprókat
kortyolgatott.
– Vannak, akik feljutnak egy hajó fedélzetére, és hazatérnek?
A másik nő biccentett.
– Nagyon kevesen. Általában megtalálják őket. Valahogy akkor is
vissza kell jutnunk a földünkre. Nem rejtőzhetünk itt örökké.
– Hazamegyünk? – suttogta Rowan, mint valami ígéretet.
– Hazamegyünk – erősítette meg az asszony. – Most aludjatok, én
őrködöm. Aztán a fiam őrködik.
– Nem fog elaludni?
– A Nép sarja – hangzott Caskwadadas válasza. – Nem fog
elaludni.

Caskwadadasnak igaza volt. Peabodyék arra jutottak, hogy az új

szolgát valami baleset érhette a kutya keresése közben. Egy ideig
civakodtak, hogy miért kellett egyáltalán erre utasítani, és Mr.
Peabody kiküldött egy csapatot a cukornádmező szélére, a szurdok
pereméhez, hogy kiáltozzanak és füleljenek, hátha meghallják
Rowan hangját. Dora Peabody kijelentette, hogy inkább a kutyáját
keressék a földeken, mert jóval értékesebb egy szolgánál.
Mr. Peabody átlovagolt a szomszéd ültetvényre, hogy
beszámoljon a szökevényekről – egy rabszolga meg a fia –, aztán
ott is maradt egy kitűnő vacsorára. A ház közelében lévő szurdokot
senki sem kutatta át, az pedig végképp nem merült fel senkiben,
hogy átverekedjék magukat az erdőn. A munkafelügyelők nem
járhatták be lóháton a keskeny, kanyargós csapásokat, arra pedig
nem voltak hajlandók, hogy leszálljanak, és gyalogoljanak a
perzselő forróságban. A rabszolgákat nem lehetett felügyelő nélkül
kiküldeni, mert féltek, hogy elszöknének, vagy talán lezuhannának
a sziklafalról, és a Kitonckquêi nevű asszony meg a fia nem érte
meg, hogy több mint egy napig távol legyenek a földektől, ahol a
cukornád egyre magasabbra sarjadt, és folyamatosan kellett
gyomlálni.
A munkafelügyelő állította, hogy az asszony meg a fia csak
kiszöktek az erdőbe, és az indiánok ilyenek, mindig az erdőbe
szökdösnek meghalni.
– Eltévednek és éhen halnak – nyugtatta meg Mr. Peabodyt, aki
vacsora után az árnyékban pihent a székében.
– Az erdőben vannak gyümölcstermő fák, nem? – kérdezte
ingerülten az ültetvényes. – Azt is ehetik…
– A termések fele mérgező, és az ember nem él meg bogyókon és
magvakon – felelte a bristoli férfi a londoninak.
– Igaz. – Mr. Peabodyt jobb kedvre hangolta a gondolat. – Éhen
hal a kölykével együtt. Úgy kell nekik.
 Sussex, Foulmire Priory, 1686 ősze

Mintha valóra vált volna Julia egyik nagyratörő álma: Anglia

királynéjának a legjobb barátnőjével vacsorázott, és amikor az
étkezés után a teájukat kortyolgatták, kiderült, hogy milyen
kivételesen sok dologban egyezik a véleményük, hogy ugyanazt
kedvelik és gyűlölik. Livia biztató mosolyától felbátorodva Julia
mesélt neki a gyerekkori, cheapside-i otthonáról a Cityben, az
apjáról, aki az aranyművesek céhének a tagja, az apja egyre
virágzóbb vállalkozásáról, amelynek révén most már a világ távoli
pontjain is foglalkozhatott pénzkölcsönzéssel: a londoni letétekről
elismervényeket bocsátottak ki, amelyeket akár az Antillákon is
pénzre lehetett váltani – az ugyanott letétbe helyezett összegeket
pedig a hazatérő telepesek felvehették Londonban.
Livia érdeklődve hallgatta, bár hangoztatta, hogy ő mit sem ért
az üzlethez. Hozzátette, hogy a Cityhez kapcsolódó munka kiváló
kezdetet jelent egy család számára, azonban képtelen lenne
elviselni, hogy egy rakodóparton éljen.
– A zaj! – borzongott meg Julia. – Igyekszem vasárnap
odalátogatni, amikor csend van.
– Igen, de akkor el kell menni a Szent Olaf-templomba is – súgta
oda cinkosan mosolyogva Livia.
Julia a szemét meresztve jelezte, mennyire lenézi a
rakparttulajdonosok templomát.
– Ó, igen! Azok a prédikációk! A lelkészt már-már disszenternek
mondanám.
– Én a királyné kápolnájába járok – árulta el az itáliai nő.
– Úgy hallottam, hogy gyönyörű – mondta sóvárogva Julia.
Livia kecses mozdulattal felemelte mindkét kezét.
– A festmények! A zene! Hallania kell a kórust! Elhozhatná
Hestert is.
– Nem hinném, hogy dr. Reekie… – Julia tudta, hogy a férje nem
szeretné, ha a lányuk egy római katolikus templomba járna. Az
udvar azonban túlságosan vonzotta. – Boldogan elmennénk!
Boldogan!
– Majd üzenek – ígérte Livia. – Idén bemutatja a lányát a
királynénak?
Julia családját sosem hívták meg a királyné fogadótermébe.
– Hester még túl fiatal ehhez – vágta rá. – Csak valamivel később
szeretném bevezetni a társaságba. – Elhallgatott, majd bizalmas
hangon folytatta: – A nagy örökség óriási teher lehet…
– Ön az apja egyetlen örököse? – kérdezett rá az itáliai nő. Sötét
szeme felcsillant, átnézett a fogadószoba túlsó végébe, ahol Rob,
Matthew és a három lány egy társasjáték fölé hajoltak. Mia épp
felkacagott, és rácsapott Matthew kezére, aki megpróbálta elorozni
a nyereményét.
– Igen – bólintott Julia. – Hester pedig a mi egyetlen örökösünk.
Nem lesz könnyű eldöntenem, hogy kihez adjam feleségül. Nem
ismerek olyan fiatalembert, akinek hasonlóan hatalmas vagyona
lenne.
– Adhatnék tanácsot, hiszen ismerek mindenkit – ajánlkozott
Livia. – Nekem nincs lányom, ezért Miss Reekie-nek szentelném a
figyelmemet.
Julia egy percre megnémult, annyira lenyűgözte a kínálkozó
lehetőség.
– A lánya egy kissé sántít, ugye? – tudakolta Livia.
– Semmiség! – vágta rá Julia. – Éjszaka merevítőt hord, de csak
amíg fel nem nő. Biztosan tudjuk, hogy a lába rendbe fog jönni. És
ez nem… – Nem találta az udvarias, szépítő fordulatot. – Nem a vér
betegsége. – Elvörösödött. Azt szerette volna mondani, hogy nem
olyan betegség, amit Hester továbbadna majdani nemes
gyermekeinek. Livia biztatóan bólintott, amiből Julia megtudta,
hogy az idősebb nő tökéletesen megérti.
– Egyébként is, egy jelentős hozomány kárpótolhat érte… –
simította el a kínos helyzetet Livia.
 – És Matthew, az ön fia? – tudakolta élénk hangon Julia. – Micsoda
ígéretes fiatalember! Már majdnem végzett a tanulmányaival? Az
udvarhoz kerül ő is?
– Természetesen azt remélem, hogy Matthew valamiféle
poszthoz jut, vagy az udvarnál, vagy külföldön. Itt van ez a kúriája,
Fairmere, de egy fiatalembernek szüksége van városi házra is.
Jelenleg a Lincoln’s Innben lakik.
– Talán az Avery House… – vetette fel Julia.
– Hát persze – mosolyodott el Livia. – Idővel az Avery House.
A társasági felemelkedés lehetősége káprázatos délibábként
jelent meg Julia előtt.
– Még annyira fiatalok – jegyezte meg, bár épp nem erről esett
szó.
– Mind a ketten túl fiatalok a házassághoz! – Livia mosolya
hasonlóképpen őszintétlenül hatott. – De egy jó anya természetesen
előretekint.
– Igen – értett egyet Julia. – Igen, valóban.

Juliában fel sem merült, hogy megkérdezze: ha Livia olyan odaadó

anya, akkor miért hagyta a gyerekét a Reekie-rakodóparton? Éjjel
a királyné fogadóterméről álmodott, meg arról, hogy Hester
dongalába a csodával határos módon kiegyenesedik, bicegés nélkül
vonul végig a királyné kápolnájának padsorai között, és hozzámegy
egy arisztokratához. Csak reggel jutott eszébe, hogy feltegye a
kérdést a férjének, aki épp készült lemenni reggelizni. Julia
éjjeliszekrényén egy csésze csokoládé és egy tányér sütemény állt.
Intett Robnak, hogy üljön le az ágyával szemben álló kis
karosszékbe.
– De le kell mennem – felelte kelletlenül a férfi.
– Csak azt szeretném megkérdezni, hogy Lady Avery honnan
ismeri a családját.
Rob számított rá, hogy ez előbb vagy utóbb elő fog kerülni.
– Azt tudja, hogy Matthew-t még kisded korában az anyámékra
bízta, ugye? Nem akarta magával vinni Yorkshire-be.
– Csak nem a szoptatós dajkái voltak? – Juliát a gondolat is
elborzasztotta. – Csak nem…
– Nem, nem. A nobildonna még akkor kereste fel őket, amikor
Londonba érkezett. Én küldtem hozzájuk. Tudja, mi még Velencéből
ismerjük egymást. A férje, Signor Fiori a betegem volt.
– Ó, szóval Velencéből – hümmögött Julia. – De nem különböztek
össze valamin?
– Egy nézeteltérés volt… Nagyon kellemetlen – felelte Rob. –
Mindenesetre így is elment anyámékhoz. Nem árulta el nekik, hogy
mit mű… hogy mivel bántott meg.
Juliát hidegen hagyta Rob múltja.
– Tehát a rakodóparton élt, mielőtt hozzáment volna Sir James
Averyhez?
– Igen – felelte kurtán a férfi. – Anya és Alys nagyon megszerették
Matthew-t… Olyan kicsi volt még… Amikor a nobildonna a
házassága első hónapjaira náluk akarta hagyni, szívesen vállalták…
aztán náluk maradt. Úgy tudom, egyszer meglátogatta a fiát…
Kifizette az iskoláztatását, a költségeket. Sir James volt a jótállója a
jogászkollégiumban.
– A mije?
– A pártfogója, aki kezességet vállalt érte. Ő a nevelőapja.
– Sir James elismeri a nevelt fiaként?
– Igen, mint mondtam. És amikor a nobildonna királyi kegyben
részesült, Matthew választotta ki azt a házat, amit szeretett volna.
– De ki az apja?
Rob eddig gördülékenyen beszélt, ám most egy pillanatra
megakadt.
– A nobildonna neve Picci, amit Matthew angolosan ír, Peachey-
nek – hebegte.
– Az apja egy velencei herceg volt?
– A nobildonna első férje Signor Fiori volt. – Robnak sikerült
kikerülnie a válaszadást, de a nő észre sem vette.
– És mint a királyné udvarhölgye… – mormolta Julia.
– Nem fogunk barátkozni vele! – szögezte le Rob.
 – Nem is tehetnénk – magyarázta a felesége. – A meghívásoknak
tőle kell érkeznie, a palotából.

Livia kitárta selyemkesztyűs kezét, és Julia felé indult.

– Drága barátnőm, úgy örülök, hogy megismerkedtünk! Micsoda
öröm! De megígértem őfelségének, hogy hamar visszatérek.
– Természetesen – bólintott Julia. – Nem szabad tartóztatnunk.
Önök azonban maradjanak, ameddig csak akarnak, és Hestert
nyugodtan rábízhatják a nagyanyjára. – Az itáliai nő a kert és a
feljárón túl magasodó erdő felé intett. – Biztosra veszem, hogy
szívesen marad itt.
– Így lesz – ígérte Julia. – Hester szereti a természetet.
– Én pedig majd meglátogatom Londonban – fogadkozott Livia.
– Feltétlenül! Tudja a címünket?
– Matthew majd elkísér.
– Ó, igen! Jöjjön el Matthew is! – kérte Julia. – A drága
gyermekek…
A hintó nyitott ajtóval várakozott.
– Bérelt kocsi – jegyezte meg komoran Livia. – Sir James a
hintónkkal ment vissza Yorkshire-be, nekem pedig oly ritkán van
szükségem kocsira, mivel a palotában élek.
– Nekünk is lesz saját hintónk. Folyton kérem…
A sötétkék ruhás Alinor Gabrielle karjára támaszkodva épp
akkor lépkedett le az emeletről, amikor Matthew Hesterrel és
Miával kijött a kertből, hogy elköszönjön az anyjától.
– Légy jó házigazdája a nevelőcsaládodnak! – kötötte a lelkére
Livia. – Viszonoznunk kell a sok kedvességet, amit a múltban kaptál
tőlük. Most pedig csókolj meg búcsúzóul!
Matthew bizonytalanul az anyja elé lépett, és lehajtotta a fejét,
hogy Livia homlokon csókolhassa. A nő aztán belekarolt, úgyhogy
a fiú a hintóhoz vezette.
– Ég áldjon! – mondta a nő, és beszállt a kocsiba. Sötét, számító
tekintete végigsuhant Alinoron, Julián és a három elbűvölt lányon.
Újra megcsókolta a fiát, ezúttal az arcán. – Micsoda öröm volt! –
jelentette ki vidáman. – Sajnálom, hogy el kell utaznom.
Az inas felhajtotta a lépcsőt, Matthew pedig becsukta az ajtót. A
nobildonna leengedte az ablakot, hogy inteni tudjon nekik. Mintha
elvarázsolták volna őket, a többiek mosolyogva integettek, míg a
hintó véggigördült az ívelt felhajtón, áthaladt a kapun, aztán eltűnt
a szemük elől.
 Barbados, Nagy-barlang, 1686 ősze

Caskwadadas, Rowan és Wómpatuck mindig nagyon

körültekintőek voltak: egy lábnyom, egy meghajlított ág sem jelezte,
hogy arra jártak vadászás, gyűjtögetés, halászás vagy csapdaállítás
közben. Hajnalban és alkonyatkor észrevétlenül jártak-keltek az
erdő és a forrás barlangja között. Az egyikük őrködött, a többiek
végigaludták a napot, és csak sötétedés után bújtak elő, hogy a
csillagokat fürkésszék: voltak ismerős csillagképek, és voltak,
amelyek ott ragyogtak a látóhatáron, de idegennek tűntek. Néha
hallották, hogy a völgy távolabbi részén rabszolgák csapata
cukorral teli ládákat cipel fel-le a meredek ösvényeken meg az egyik
sík szakaszon, ahonnan kanyargó csapás haladt lefelé a lejtőn, és a
rabszolgák sajgó lábbal át tudtak vánszorogni a sziklák között.
Senki sem ment közel a szurdoknak ahhoz a részéhez, ahol ők
voltak, mert a meredek sziklafalon lehetetlen volt átkelni, a földek
felől letekintve pedig eltakarta őket a sűrű dzsungel.
A forrásvizes barlang és a futóhomokos barlang kőplatóra nyílt,
így a bejáratnál nem is hagyhattak lábnyomot. Ha a telepesek
kutyával vadásztak volna, az állatok talán rájuk találnak, de
Barbadoson nem voltak vadászkutyák, se vérebek; a szökevény
rabszolgák felkutatását végző férfiak félvad kutyákkal dolgoztak, és
a csapat Bridge környékén tevékenykedett, sosem merészkedtek be
a szurdokok közé. Az angolok féltek a vadontól, és biztosra vették,
hogy a sziget közepén áthatolhatatlan dzsungel terül el, ahol a fákon
mérgező gyümölcsök lógnak, ezért aztán messzire elkerülték.
A kis család számára nem volt minden ismeretlen: szurokfenyőt
gyűjtöttek, hogy fáklyát készítsenek belőle, és világítani tudjanak a
barlangban – ahogy otthon tették volna. A vadon termő
gyümölcsöket ették: cseresznyét, szúrszopot, papaját, fügekaktuszt,
ambarellát. Kiásták a maniókagyökereket, összezúzták,
lecsepegtették, és megszárították, hogy kenyeret készíthessenek
belőle. A folyóban volt hal és rák, hálóval galambot fogtak,
magvakat és gyökereket és nagy csótányokat ettek, hangyabolyokat
törtek fel táplálékért. Wómpatuck arca heteken belül
kigömbölyödött, a fiú megerősödött, a bőre hibátlan volt, a haja
fénylett. Az anyja és Rowan is egészségesek voltak.
Napközben behúzódtak a barlang menedékébe, és arra
használták ezt az időt, hogy apránként felfedezzék a
barlangrendszer többi részét, az egyik üregből a másikba vezető
folyosókat, amelyek falát átszőtték a csüngőágú fikuszok indái.
Pislákoló fáklyáik fényénél eljutottak a futóhomokig, és azon túl
újabb barlangokhoz. Nádból és pálmaágakból hidat építettek a
futóhomok fölé, aztán gázlóköveket helyeztek el itt-ott a víz alatt,
hogy olyan titkos ösvényt hozzanak létre, amit csak ők hárman
ismernek.
– Ha valaha ránk támadnának – mondta Rowan –, átkelünk a
futóhomokon a barlangokba, és senki sem követhet minket.
Felderítették a barlangokat a futóhomokon túl, végigtapicskoltak
a folyón, amely egy tengerparti szirtről vízesés formájában ömlött
a tengerbe, és lemásztak a sziklákra sirálytojást gyűjteni, egészen a
homokos partig, hogy teknőst fogjanak.
A hidegtől nem tartottak.
– Itt nincs tél – mesélte Caskwadadas. – Időnként sokat esik, és
néha iszonyú szél fúj. De sosem havazik. Itt sosem fogunk prémet
viselni.
– Wómpatuck a sarki lúdról kapta a nevét, mégsem láthat soha
havat? – kérdezte Rowan. – Ez lehetetlen.
– Nem maradhatunk itt örökre. Wómpatuck Pinese lesz, férfivá
kell válnia. El kell ejtenie az első szarvasát, együtt kell futnia a
farkasokkal, és meg kell ízlelnie a havat.
– Tudom – felelte Rowan a fiút nézve. – Nem felejtem el.
 Barbados, Bridgetown, 1686 ősze

Johnnie számított rá, hogy nagy lesz a sürgés-forgás, amikor

megérkezik Barbadosra, de Bridge-ben valóságos káosz uralkodott.
Egy Angliából érkező hajó hírére mindenki a kikötőbe csődült, aki
levelet vagy fizetséget várt otthonról, és a számos kocsma egyikében
vagy egy úriemberek számára nyitott klubban ivott, míg a hajó be
nem futott. Mire horgonyt vetett, és az utasokat meg az árukat a
partra szállították a bárkák, a kikötőben lármás veszekedés,
verekedés és részeg üdvözlés fogadta őket.
Johnnie nagyon egyedül érezte magát a zaj, a nyüzsgés közepén.
Az áruját biztonságba helyezte egy zárt raktárban, megfizette a
vámot a kikötőfelügyelőségen, és tanácsot kért a kapitánytól arról,
hogy hol szálljon meg. A fogadóban dolgozó rabszolgák egyike
cipelte a táskáit, és mutatta neki az utat. Miközben a kikövezett úton
ballagott, Johnnie a szemébe húzta a kalapját, hogy óvja a szemét
a raktárak festett faláról visszaverődő, vakító fénytől. Émelygett a
bűztől, ami a folyón átívelő híd körül elterülő sós vizű mocsárból
áradt, és lepleznie kellett, mennyire viszolyog a megcsonkított
rabszolgáktól, akik utána bicegtek, hogy hordárnak jelentkezzenek,
vagy kéregettek.
Meglepetten látta, hogy a szállása pontosan olyan volt, mint egy
londoni fogadó: az ivóban zöld kötényt viselő házigazda fogadta, a
felesége pedig egy kicsi, de tiszta szobába vezette Johnnie-t.
– Az egyik legjobb szobánk – mondta az asszony. – És egyedül a
magáé lehet. Nem kell senkivel osztoznia rajta.
– Köszönöm.
– Ezüsttel, cukorral vagy kötelezvénnyel fizet?
– Ezüsttel… Nincs cukrom.
A nő akkorát nevetett az újonnan érkezett vendégen, hogy
kivörösödött arca körül megrebbent a fehér főkötő fodra.
– Majd lesz! – mondta. – Vagy kötelezvényt fogad el érte. Nincs a
világon egyszerűbb módja a pénzszerzésnek. Aratáskor megveszi a
cukrot, hűvös helyen tartja a raktárában, aztán amikor fél év múlva
megint felmegy az ára, eladja.
– Érdekel a cukor – ismerte el Johnnie. – Nem ismer egy Mr.
Peabody nevű ültetvényest?
– Dehogynem! – vágta rá az asszony. – Hiszen mindig nálunk száll
meg, ha a városba jön. Hát nem itt volt múlt hónapban is?
– Itt volt?
– Bizony. Tán a barátja?
– Nem, nem – tiltakozott Johnnie, mert nem akarta megosztani
a fogadóssal a Rowan kiszabadítására vonatkozó reményeit. – Csak
hallottam a nevét. A hajókapitánytól.
– Bemutatom magát neki, amikor legközelebb a városba jön –
ígérte a nő. – Sokáig marad velünk, uram?
– Egy kisebb raktárra való árut hoztam. A családom selyemmel,
antik tárgyakkal, elegáns berendezési tárgyakkal kereskedik –
magyarázta Johnnie. – Azt tervezem, hogy boltot nyitok, olyasmit,
mint Londonban a Royal Exchange.
– Csinos holmikat árul? – csillant fel a nő szeme. – Újdonságokat?
Londoni divatholmit?
– Pontosan azt, amit a londoni hölgyek viseltek, amikor útra
keltem.
– Megnézhetném?
– Majd amikor megnyitom a boltot. Az árum még a vámraktárban
van.
– Hát, a legjobb helyre jött – biztosította a nő. – A szigeten élők
felének tele van pénzzel a zsebe, de nincs mire költenie a rengeteg
pénzt.
– És a másik fele? – tudakolta mosolyogva Johnnie.
A nő az arcába nevetett.
– A másik fele maga is árucikk. Nekünk is megvan a magunk
üzlete, uram! De azok mind elveszett lelkek.
 London, Whitehall-palota, 1686 tele

Végre elkészült a Whitehall-palota közepén a pompás kápolna,

amelynél csak a márványra és az aranyozásra több ezer fontot
költöttek, és az utóbbi időben a király minden kegyét élvező Petre
atya lett a Királyi Főalamizsnás.
Az éjféli misére tartó díszmenetet Norfolk hercege vezette, a
kezében az államhatalmat jelképező pallos, amit az oltárra kellett
helyeznie, hogy ezzel jelezze: az angol királyság behódol Róma előtt.
A herceg azonban a római katolikus kápolna ajtajában tétován
megállt, mint a ló, amely megtorpan az akadály előtt.
– Menjen tovább! – szólt rá türelmetlenül a súlyos,
aranyhímzéses öltözékben közvetlenül mögötte lépkedő király.
– Nem tehetem – felelte elkeseredve a herceg. – Bocsásson meg,
felség! Nem tudom megtenni. Képtelen vagyok bemenni.
– Menjen már! Menjen be!
Norfolkon látszott, mennyire vigasztalan; a maga előtt tartott
pallos remegett a kezében. Úgy tervezte, hogy részt vesz ezen a
szertartáson, azt hitte, rá tudja venni magát. Most csapdába esett,
választania kellett a király iránti hűsége és a hite között.
– Igaz lelkemre mondom, nem léphetek be egy római katolikus
templomba.
Jakabnak egy pillanatra elállt a szava, aztán dühösen kitört:
– Az apja derekabb férfi volt, ő továbbment volna!
A herceg meghajolt:
– Az ön atyja pedig eddig sem ment volna el.
Azok az udvaroncok, akik hallották a szóváltást, felszisszentek. A
királyné előrelépett.
– Ha nem jön be, maradjon kint! – közölte a herceggel. – Nem
fogjuk hiányolni. – Azzal intett a számos várakozó udvaroncnak,
hogy lépjenek be.
Norfolk mélyen meghajolt a királyné előtt, majd a királyhoz
fordult.
– Átadom az államhatalmat jelképező pallost, és lemondok a
hadseregben viselt rangomról. – A hangja remegett az érzelemtől,
hiszen ezzel visszavonult a szolgálattól, és hátat fordított a családi
hagyománynak. Jakab nem rendelkezett a fivére vagy az apja
elbűvölő modorával. Ők kisegítették volna egy hívüket a csapdából,
hogy választania kelljen az uralkodó és az egyház iránti hűsége
között, sőt eleve nem hozták volna ilyen helyzetbe, Jakab azonban
egyetlen szó nélkül elment Norfolk mellett, és belépett a kápolnába.
A királyné és az udvar követte.
Az aranyszínű templombelsőt több ezer gyertya világította meg,
a kórus egy egyházi himnuszt énekelt. A király úgy döntött, hogy
ezt a diadalmas pillanatot nem ronthatja el valaki lelkiismereti
vívódása. Ő maga biztos volt benne, hogy ez Isten akarata.

Ahogy azt Livia előre sejtette, a mise hosszú volt, és szertartásos. A

papok alig látszottak a dúsan aranyozott szentélyrekesztő mögött,
a prédikáció hosszan és hevesen támadta a protestáns
eretnekségeket. A királyné igen vallásos asszony volt, de ő is
elfáradt, mire a mise véget ért, és visszavonulhatott a hálótermébe.
A vetkőztetéséért felelő hölgyek kinyitották a cédrusfa ládát, és
kivettek belőle egy finom hálóinget. Mária Beatrix a tükör előtt ülve
várta, hogy egy másik udvarhölgy kivegye a hajából az ékszereket,
és gyengéden eltávolítsa a hamis hajfürtöket.
– Mi a baj? – nézett Liviára. – Látom, arra vár, hogy elmondjon
valamit.
– Várnék még egy kicsit – felelte Livia. – Ha lehet.
A királyné kibújt a köntösből, és belelépett a hálóingébe. Miután
meleg kendőt terítettek a vállára, leült a tűz mellé.
– Távozhatnak – utasította a hölgyeket, és Livia felé fordult, aki
úgy telepedett le mellé, hogy engedélyt sem kért rá.
 – Lehet, hogy nem tetszik majd a hír, amit hozok, de esküszöm,
nem árthat önnek.
A fiatalabb nő arca elkomorult az aggodalomtól.
– Csak nem Catherine Sedley? A király visszahívja az udvarba?
– Nem, nem, nem ennyire rossz a helyzet.
– Akkor mi az? – kérdezte kipirulva Mária Beatrix. Livia
odatérdelt a széke mellé, és gyengéden megfogta keskeny kezét.
– Jövő héten megjelenik az udvarban a király két fia, akiknek
Arabella Churchill az anyjuk. Ne aggódjon, a régi szerető nem jön…
kiházasították, és meg is csúnyult. De a királyi fattyak… James és
Henry… meghívást kaptak. A királytól.
A királyné annyira elsápadt, hogy Livia még erősebben szorította
a kezét.
– De miért most? – tette fel a kérdést Mária Beatrix. – Azt mondta,
sosem hívja őket az udvarba. Azt mondta, sosem okozna nekem
fájdalmat azzal, hogy látnom kelljen a fattyú fiait, mielőtt saját
gyermeket szülök!
– Nem maradnak itt – vigasztalta Livia. – A király címeket
adományoz. James FitzJames hercegi címet kap. Ő lesz Berwick
hercege.
– Vagyis a király elismeri a fiának?
Livia nem tagadhatta, hogy így van.
– Tehát már felhagyott a reménnyel, hogy fiút szülök neki. És ezt
most tudatja az egész világgal.
Livia felállt, és töltött egy pohár vörösbort a királynénak.
– Őfelsége ma este meglátogatja, akár ma éjjel is megfoganhat a
trónörökös. Valóban hercegi címet adományoz a Churchill
fattyúnak, de ez mindössze azt jelenti, hogy kijelöli a helyét a
világban. A fivére, Henry tengerre száll. Nem akadályozhatjuk meg
a királyt abban, hogy elismerje a törvénytelen gyerekeit, de az ön
gyermeke lesz a trónörökös, még akkor is, ha van vagy tucatnyi
fattyú herceg.
– Egyedül az számít, hogy a király mit gondol rólam – suttogta
boldogtalanul a királyné. – Amikor herceget csinál a fattyából,
mindenkivel tudatja, hogy rólam már letett.
 Barbados, Bridgetown, 1687 tele

Johnnie azt tervezte, hogy a Royal Exchange-hez hasonló

vállalkozásba fog, és a Londonban gombamód szaporodó üzletek
mintáját követi – ennek az volt a lényege, hogy a kereskedők
helyiségeket bérelhettek a saját árucikkeik számára egy-egy
hatalmas épületben. Ki is bérelt egy raktárt az Exchange Streeten,
nem messze attól az épülettől, amelyben a fontosabb ültetvényesek,
a cukorkereskedők és a hajókapitányok találkoztak, hogy nyélbe
üssék az üzletet. Elegáns, levegős, kőházakkal szegélyezett utca volt,
rabszolgákkal építtették újjá a várost felemésztő, katasztrofális
tűzvész után. A kikövezett úttest elég széles volt ahhoz, hogy két
hintó is elférjen egymás mellett. Johnnie biztosra vette, hogy ha a
hölgyek elkocsikáznak a boltja nyitott ajtaja előtt, nem tudnak majd
ellenállni a kísértésnek, és benéznek hozzá. Az épület hátsó frontján
a hatalmas ajtók elég nagyok voltak ahhoz, hogy beférjenek rajta a
közelben lévő rakpartól érkező szekerek.
Johnnie tehát itt – ahol versenytárs alig akadt, és a vevők ki voltak
éhezve az angol árucikkekre – mutatta be háztartási cikkeit, a
kisebb bútorokat, szöveteket, luxusholmikat és divatos ruházati
kiegészítőket. A Priory gyógyfüves kamrájából származó szárított
gyógynövényeket, balzsamokat és orvosságokat egy lehajtható lapú
asztalkára rakta ki – maga az asztal is eladó volt, ahogy a mögé
függesztett drapériák is. A falakon velencei selymek lógtak – Sarah
küldte, és Alys csomagolta be őket. Johnnie azt remélte, hogy sikerül
Barbadoson meghonosítania a függönyök divatját, hiszen itt
biztosan nem kell fa ablaktáblákkal védekezni a hideg szelek ellen.
Több vég, ágy köré akasztható, könnyű kelmét is hozott –
muszlinokat és selymeket –, mert mindenkitől azt hallotta, hogy a
szúnyogok, a moszkitók pokollá teszik az éjszakákat. Úgy vélte, a
meg-meglebbenő függönyök talán távoltartják a rovarokat, és ha
mégsem, akkor is londoni eleganciát kölcsönöznek egy távoli
szigeten található szobának.
Rob kölcsönt szerzett az apósától, aki városi tanácsos és
aranyműves volt – mindkettejük érdeklődését megragadta a
lehetőség, hogy befektessenek a cukornádszigeteken –, Johnnie
pedig felvásárolt mindent: szegélydíszeket kalapokhoz,
fejfedőkhöz, selyem- és bőrkesztyűket, gallérnak való csipkét,
hímzőfonalat, drága vásznat fényűző alsószoknyákhoz és több rőf
szövetet a szabók számára. Vett jó néhány karmantyút és hozzájuk
illő köpenyeket. A Kelet-indiai Társaságnál töltött tizenöt éve során
arra próbálta rávenni India népét, hogy járjanak angol gyapjúban
– most örömmel konstatálta, hogy a forró égövi Barbadoson az
angolok nem könnyű ruhákat viselnek, hanem ugyanazt, amit
Anglia lakói, és hogy a vastag tweedszöveteket éppúgy el tudja adni,
mint a vékony selymeket.
A szigeten csak cukrot és rumot termeltek, minden mást be kellett
hozni. Johnnie árusíthatott volna henteskést és kovácsoknak való
ráspolyt. Árusíthatott volna zablát, lószerszámot, ökörhámot, és
természetesen a rabszolgatartás eszközeit: billogvasat, korbácsot,
láncot és bilincset, olyan szerszámokat, amelyekkel át lehet
lyukasztani a nyelvet, vagy késeket, amelyekkel füleket lehet
levágni, arcokat felhasítani. Ő azonban főleg kelmét és
divatcikkeket árult a sziget hölgyeinek, akik szinte semmi mással
nem foglalkoztak, csak az öltözködéssel; csak ültek elsötétített
szobáikban, és remélték, hogy az angol udvar divatját követik,
miközben elkerülhetetlenül le voltak maradva több hónappal.
Johnnie tudta, hogy meg fogja csinálni a szerencséjét, már a
legelső reggelen tudta, amikor szigorú szavakat intézett a
fogadójából kölcsönkért két rabszolgához, majd kitárta a boltja
ajtaját. Kint már ott állt a hintók hosszú sora, és a hölgyek
beözönlöttek a teherhordó rabszolgáikkal. Sóvárogtak mindarra az
újdonságra, ami Angliából érkezett, új anyagokat, színeket,
mintákat akartak, mohón vágytak minden csekélységre, legyen az
pár hüvelyk csipke, amivel be lehet szegni egy gallért, vagy
kalapdísznek alkalmas szalagcsokor. Barbadoson mást sem lehetett
csinálni, csak körbelátogatni a többi ültetvényt és inni. Több ezer
férfit és nőt tartottak rabszolgasorban, ám közben a saját
gazdagságuk unatkozó és magányos rabjai voltak.

Az első hónapok szédítő gyorsasággal szálltak el. Johnnie egy sor

levelet írt Alysnak, listákkal arról, miféle árura lenne szüksége,
hogy feltöltse a raktárát. A bevételét elvitte a bridge-i aranyműves
bankárhoz, az elismervényt elküldte az anyjának azzal, hogy
menjen majd el a városi tanácsos bankjába a pénzért. Egy este a
fogadós felesége megemlítette, hogy másnapra várják Mr. Peabodyt
– Johnnie-nak ekkorra már elég pénze volt ahhoz, hogy kivásárolja
Rowant a szolgálatból, és a saját boltjában dolgoztassa, míg le nem
telik a tíz év, amire ítélték. Utána felszabadítja, feleségül veszi, és
ily módon egyetlen zseniális vállalkozással hihetetlen haszonra tesz
szert.

Mr. Peabody a saját hintóján érkezett. Bonny a bakon ült a fekete

kocsis mellett, hátul egy fekete rabszolgainas kapaszkodott a
kocsiba. Johnnie a fogadószobában lépett oda a férfihoz.
– Bocsásson meg – szólította meg barátságos mosollyal –, a
fogadós feleségétől tudom, hogy van egy másik úr is, aki itt szállt
meg, és már nagyon ki vagyok éhezve a társaságra.
– Mi? – nézett fel Mr. Peabody, aki épp citromot facsart egy tál
puncsba.
– Johnnie Stoney, londoni kereskedő – mutatkozott be Johnnie, és
beljebb lépett.
– Samuel Peabody, telepes – felelte a másik férfi. – Jó néha új
arcokat látni. Inna egy pohárral? Épp italt keverek. A saját rumom,
az ültetvényemen készült.
– Hálásan köszönöm. – Johnnie titokban gyümölcslevet és
felforralt vizet töltött az erős italhoz, így józan maradhatott, míg
Samuel Peabody egyre részegebb lett, az arca egyre vörösebbé,
egyre izzadtabbá vált.
– Azért jött, hogy cukornádat ültessen? – kérdezte Mr. Peabody.
– Ültetvényes lesz?
– Nem. Van egy kis boltom, luxuscikkeket árulok.
– Igyon még egyet! – biztatta Peabody, és ismét megtöltötte a
poharaikat. – Jól teszi. A cukorhoz tapasztalt férfi kell. Tapasztalt,
érti?
Johnnie bólintott.
– Igyon még egyet, jó?
Johnnie elfogadta az italt, és ismét felhígította.
– Az a baj ezzel a hellyel… – vágott bele Samuel. – Maga nem tudja,
mert Londonból jön, még nincs tapasztalata, nem ismer semmit,
csak az óhazát… Az a baj ezzel a hellyel… – Újra elvesztette a fonalat.
Pislogva meredt a markában szorongatott puncsospohárra. –
Kiürült a puncsostál – jelentette ki, aztán kiordított Bonnynak, hogy
hozzon még rumot, citromot és cukrot.
– Nagy az ültetvénye? – tudakolta udvariasan Johnnie, mire Mr.
Peabody elmagyarázta, hogy az ültetvény a felesége hozománya
volt, messze nem akkora, mint egy hozzá hasonló ambíciójú férfi
szeretné, de majd hozzátold, ha lesz eladó föld. Vesz egy új malmot
is, hármas hengerrel, mihelyt elkészül a tervrajzával. A régi, gazdag
famíliák, mint az apósáé is, talán eladják az ültetvényeiket, és
visszaköltöznek Angliába, de az új embereknek, az olyan zseniális
fiatalembereknek, mint ő, egy ilyen kis szigeten versengeniük kell
a földért, és fel kell gyorsítaniuk a betakarítást, hogy haszonra
tegyenek szert.
– Gyorsabban kell csinálni – morogta. – Gyorsabban.
– Szívesen megnézném – célozgatott Johnnie.
Samuel Peabody kijelentette, hogy mi sem egyszerűbb.
Angliában már senkinek sincs jó modora, de Johnnie tapasztalni
fogja, hogy itt, Barbadoson még élnek a régi Anglia hagyományai –
itt vadul lengette a karját, valamiféle legendás korszakra utalva…
talán a jó Erzsébet királynő idejére –, és ha valaki bekopogtat
valahová, remek vacsorában lehet része.
– Mármint a fehér ember – bólintott Johnnie.
– A gazdag ember – értett egyet Samuel. – Nem a gazemberek…
– A panasz másik fele ismét elveszett. Valahol a puncsostál fenekén
lehetett. – Egészség!
– Meglátogathatnám? – tartott ki Johnnie.
– Elmehet bárhová… Barbados bármelyik házába – fejtegette
kedélyesen Mr. Peabody –, és szívesen fogadják. Mindenki örül, ha
új arcot láthat. Mi nem fukarkodunk…
Újra töltött magának egy pohár puncsot.
– Olyan kevesen vagyunk – mélázott el. – Össze kell tartanunk.
– Kevesen vannak? – Johnnie a zsúfolt utcákra gondolt, a
kikötőben uralkodó bábeli hangzavarra, az összepréselődő, izzadt
testekre, a hasznot hajszoló férfiakra.
– Kevesen vagyunk mi, ültetvényesek – magyarázta meg Samuel
Peabody. – Kevesen vagyunk mi, a gazdák.
Johnnie rádöbbent, hogy a fehér emberekről beszél, és hogy
magányos, pedig több száz ember veszi körül; fuldoklik a
vagyonban, mégis úgy érzi, csúnyán elbántak vele.
– Olyan rengetegen vannak… – panaszkodott Samuel.
– De hát maguk hozzák ide őket, nem? Maguk veszik meg őket.
Minden évben egyre többet. Nem lennének itt, ha maguk nem
parancsolnák azt, hogy rabolják el őket a hazájukból.
– Szerintem senki sem sejtette, hogy ennyire szörnyű lesz – árulta
el bizalmasan Mr. Peabody, és könnybe lábadt a szeme.
– A rabszolgáknak?
– Nekünk. Nekünk! Istenem… Hogy így kell élnünk. Hogy így kell
élnünk, és hogy örökké tart. Olyanok a törvények, hogy sosem
szabadulnak fel, sosem menekülhetnek el. Olyanok a büntetések,
hogy inkább megöljük őket, nehogy veszélyt jelentsenek ránk.
Mindig hátralesünk, sosem bízhatunk meg senkiben…
– Ennyire rossz? – kérdezte Johnnie, amikor a vendéglátójából
előtörtek az önsajnálat könnyei.
– Nincs a világon ennél jobb élet – mondott ellent magának
Samuel Peabody a részegekre jellemző makacssággal. – Olyan, mint
Anglia volt annak idején! Amilyennek lennie kellene! A legszebb
házak, a legszebb nők, sehol sincs jobb élete az embereknek, sehol
sem gazdagabbak… sehol. A világ leggazdagabb országa! És ez a
hagyomány. Természetes, hogy az egyik faj uralkodik a másikon.
– Kiürítette a poharát. – De olyan, mint gyereket enni – mormolta
értelmetlenül. – Lehet, hogy nincs édesebb hús a világon, de
borzasztó. Borzasztó!
– Gyereket esznek? – kapta fel a fejét riadtan Johnnie.
– Cukrot eszünk. A cukor pedig őket falja fel. Felfaljuk Afrika
gyermekeit.
Johnnie várt, hátha folytatja, de Samuel Peabodyt már elnyomta
az álom. Johnnie a fogadószoba ajtajához lépett, és kinyitotta. Mr.
Peabody fekete rabszolganője az ajtófélfának dőlve aludt, amikor
azonban megérezte, hogy megmozdul az ajtó, felpattant, és
megdörzsölte a szemét. Meglátta, hogy Johnnie áll a küszöbön.
– Elaludt.
A nő bólintott, és elindult a konyha felé, hogy hívjon néhány
rabszolgát, akikkel ágyba tudják dugni a nagydarab fehér férfit.
– Meghívott az ültetvényére – fordult Johnnie a fekete nőhöz. –
Emlékezni fog rá? Aztán nagyon elszomorodott.
– Arra emlékezni fog, hogy meghívta – felelte Bonny. – Azt
elfelejti, hogy sírt.
– Gyakran sír?
A nő vállat vont.
– Miért ne sírna? Tán nem kéne sírnia?

Mr. Peabody másnap hazament, de hagyott Johnnie-nak egy

macskakaparással írt meghívást.

Micsoda éjszaka! Alig várom, hogy a Peabody-ültetvényen

üdvözöljem. A Szent Tamás-egyházkerületben van, kérdezzen
meg bárkit, meg fogják mondani, hogy hol találja.
Bármikor jöhet.
Samuel Peabody úr
 Peabody-ültetvény, 1687 tele

Dora Peabody örvendezett, hogy a vendég érkezése megtöri napjai

egyhangúságát, de még annál jobban megörült a Johnnie-tól kapott
ajándéknak, néhány illatos, velencei szappannak. A hosszú,
túlzottan bőséges vacsorát követően a férfiak társaságában időzött,
míg meg nem itták a bort, és csak akkor vonult vissza szobájába,
amikor Samuel közölte, hogy lefekvés előtt még megisznak egy tál
puncsot.
– Jó éjt! – nyújtotta a kezét Johnnie felé. – Igen nagy öröm…
akkora… – Majdnem olyan részeg volt, mit a férje. Bonny jött, és
szótlanul felkísérte az ágyába. Johnnie és Samuel a könyvtárba
mentek, és letelepedtek az üres könyvespolcok előtt elhelyezett
kényelmes székekben.
– Az apósom könyvtára – magyarázta Samuel, amikor észrevette,
hogy Johnnie tekintete végigsuhan a kongóan üres helyiségen. –
Elvitte az összes könyvet, amikor visszament Angliába, én meg nem
vagyok olvasgatós ember.
Johnnie elfogadott egy pohár puncsot.
– Én sem. Nem jártam egyetemre.
– Én egy trimeszteren át jogot tanultam – merengett Samuel. –
De nem vettem hasznát. Mindig tudtam, hogy ide fogok jönni, vagy
Amerikába. Tudja, másodszülött fiú vagyok… Nekem már semmi
sem maradt a jól hangzó nevemen kívül. Tudtam, hogy találni fogok
valakit, akinek szüksége lesz az én régi, jó hangzású nevemre a
mocskos új vagyonához. Összeillenek… micsoda frigy: régi név, új
vagyon.
– Hány rabszolgája van itt? – kérdezte Johnnie, aki igyekezett
olyan irányba terelni a beszélgetést, hogy megtudjon valamit
Rowanról. Még az italnál is szédítőbbnek találta a gondolatot, hogy
a lány ott lehet valahol az ültetvényen.
– Úgy kétszáz – felelte elgondolkodva Mr. Peabody. –
A munkafelügyelő mindennap megszámolja őket, úgyhogy ő
biztosan tudja.
– Kétszáz?
– Nagyjából. De… – emelte fel vaskos mutatóujját – nem én vettem
az összeset. A legtöbb az ültetvénnyel jött, a hozományával –
mondta elmerengve, és kolbászujjával Dora Peabody hálószobája
felé bökött. – Sokan meghaltak közülük. Ezért vennem kellett
néhányat, talán húszat és vagy fél tucat fehér szolgát. Szeretem, ha
vannak fehér szolgák, biztonságosabb lesz tőlük a birtok. Még ha
egyenesen a szegényházból jönnek is… mindegy. Még ha lázadók is.
Még ha írek is. Kell, hogy legyen elég fehér férfi, aki visszaszorítja a
feketéket. Ezt sose felejtse el! – Úgy pislogott, mintha Johnnie vitába
szállt volna vele. – Dühös bennszülötteket vittünk egy üres vidékre
– fejtegette. – Őrület. Nem volt itt senki, amikor idejöttünk.
Belegondolt már? Szűz föld volt. Mostanra teljesen körülvettek
minket, épp olyan rossz a helyzet, mint Új-Angliában… Többségben
vannak a vademberek. Mi hoztuk be a saját ellenségeinket.
– De nem kockázatos angol lázadókat venni? – feszegette a témát
Johnnie.
– Nem bírják sokáig – panaszkodott Samuel. – Nem bírják a
munkát a földeken, és jó részük nem ért semmihez. Aztán
belepusztulnak a hőségbe. Vagy elkószálnak, eltévednek. Épp tavaly
volt, hogy kiküldtem egyet Dora kiskutyája után. Na és vajon
visszajött, ahogy ígérte?
– Visszajött? – kérdezte meg Johnnie is, amikor úgy látta, hogy
Samuel Peabody elaludt.
– Nem! – riadt fel a férfi. – Nem barangolt át a szomszédokhoz,
nem csatangolt el Bridge-be. Egyszerűen eltűnt a föld színéről.
– Talán vízbe fulladt? – vetette fel Johnnie.
– Legfeljebb akkor, ha valahogy eljutott egészen a földnyelv
széléig, és ott belepottyant a tengerbe – mutatott rá Samuel. – Annyi
szent, hogy nem fulladt a tóba, az nem elég mély. Abba csak a fekete
nők tudnak belefulladni, de ők üllőt kötnek a lábukra, amit a
patkolókovácstól cipelnek magukkal.
– Mi volt a neve? – kérdezte Johnnie.
Samuel Peabody a homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni.
– A Rebecca fedélzetén vettem – mormolta.
A könyvtárban meleg volt, de Johnnie megborzongott.
– Fiatal legény volt, vékonydongájú.
– A Rebeccán érkezett?
– Igen. Biztos a lázadók egyike volt, de azt mondta, hogy szolga,
aki csak az urát követte. Persze mind ezt mondja.
– Hogy hívták? – ismételte meg Johnnie.
– Ferryman – jelentette ki diadalmasan Samuel. Észre sem vette,
hogy miközben a név után kutatott az emlékezetében, a másik férfi
a szék karfáját markolva meredt rá.
– Ned Ferryman.
– Egész biztos?
Mr. Peabodyt közben ismét elnyomhatta az álom, mert
megrázkódott, és felkapta a fejét.
– Biztos-e? Hogy meghalt? Ó, igen. Ha nem esett le valahonnan, és
törte ki a nyakát, akkor hőgutát kapott, de nem élhette túl. Itt nincs
semmi, csak cukornád! Nincs mit enni!
– Pusztaságot csináltak a földből – mormolta Johnnie. – És
megtöltötték az ellenségeikkel.
– Haha! Hát tudja, ez nagyon igaz. Igen, ezt tettük.
 Sussex, Foulmire Priory, 1687 tavasza

Amikor Ned és Alinor a következő nyáron visszatért Dagályföldére,

elgyönyörködtek a kis csérekben, amelyek a kavicsra rakott
fészkükön ültek vagy a víz felett suhantak, és örömmel látták az első
fecskéket kirepülni a Priory istállójából, ahol már nemzedékek óta
fészkeltek. Épp átballagtak a gyógynövénykerten, és Ned
felnevetett, mert Alinor megfenyegette, hogy nadálytőlevest kap.
– Nem, már jól vagyok – védekezett a férfi. – Esküszöm, nincs rá
szükség. Meggyógyítottál.
A nő elmosolyodott.
– A saját makacsságod gyógyított meg. Imádkoztam érted és
tápláltalak, de te ragadtad meg az ágy két szélét, te húztad fel
magad, te tettél meg mindennap egy lépéssel többet.
Ned mosolya féloldalas maradt.
– Elég jól vagyok ahhoz, hogy hajóra szálljak – jelentette ki.
– Visszamész Új-Angliába?
A férfi megrázta a fejét.
– Barbadosra.
Látta, hogy a húga tétovázik.
– Mi az? – kérdezte. – Mondd el! Johnnie megtalálta Rowant?
Alinor habozott.
– Ülj le!
– Ha rossz hír, most mondd el!
A nő lenyomta az ösvény végén álló padra.
– Mondd meg gyorsan, Alinor: meghalt?
– Attól félek, hogy igen. Annyira sajnálom, kedvesem. – Szíven
ütötte a bátyja döbbent tekintete. A pad mögé lépett, hogy ne lássa
Ned fájdalomtól eltorzult arcát, és a megfeszülő vállára helyezte a
kezét. – Nagyon sajnálom, Ned. Ma reggel jött meg Alys levele.
 – Kibírom – mormolta összeszorított foggal a férfi. – Ülj le mellém!
Mit írt Johnnie? Pontosan mit írt?
– Hogy elment az ültetvényre, ahol Rowan dolgozott, és ott
megtudta, hogy egy nap elment megkeresni egy elkóborolt kutyát,
aztán valami baleset történt vele. A tulajdonosa jutalmat ajánlott
fel annak, aki megtalálja a muskétát, ami Rowannál volt az
eltűnésekor, de nem találták meg, pedig a rabszolgák kunyhóit is
átkutatták.
– Nálad van a levél?
Alinor a köpenye zsebébe nyúlt, és előhúzta. Ned tekintete
végigszaladt a sorokon. Johnnie újabb árukat rendelt a bridgetowni
raktárába, főleg könnyű, egyszerűen szállítható holmikat,
kelméket, szalagokat, csipkét. Tűket, varrótűket, hímzőollókat és
hímzőselymet. A levele végén beszélt Rowan elvesztéséről.
– Tehát nem keresték. Úgy tűnik, az ültetvényes csak
megkérdezte a szomszédokat, Johnnie pedig megkérdezte az
ültetvényest.
– Sajnálom, Ned, de azt hiszem, Rowan meghalt.
– Valóban? – A férfi úgy nyomta Alinor markába a levelet, mintha
értéktelen lenne számára. – Valóban így gondolod? Érzed a halálát,
húgom? A szíved mélyén?
A nő egy darabig mozdulatlanul ült, szürke szeme ködös volt, és
vakon meredt maga elé, mintha hallgatózna.
– Tavaly Szent Ivánkor itt voltunk – folytatta Ned. – Szent Iván-
éjkor. Biztos elmentél a temetőbe. Biztos megvártad az éjfélt, hogy
lásd, kik halnak meg ebben az évben. Láttad Rowant?
Alinor megrázta a fejét.
– Hála az égnek, nem tűnt fel senki, pedig figyeltem, hogy
meglátom-e szellemedet, mert akkor nagyon beteg voltál, és… –
Elhallgatott. Nem akarta elmondani a bátyjának, hogy James Avery
úgy gondolja, megszakadt a szíve. – És figyeltem, hogy felbukkan-e
valaki más is, de nem. Nem láttalak sem téged, sem őt, sem Rowant.
– Nem hiszem el, hogy meghalt, míg elő nem kerül a teste – jutott
elhatározásra a férfi. – Alinor, Rowan nem olyan lány, aki egy kutyát
kergetve lezuhan egy szikláról. Nem fulladna vízbe, miközben
megment egy állatot. Azt hiszem, elszökött, és a vadonban él
valahol.
– Johnnie szerint a rabszolgáknak nincs hová menekülniük. Az
egész szigeten cukornádat termesztenek.
– Rowan egy kötél árnyékában is el tud rejtőzni – felelte Ned
elérzékenyülve. – Amszterdamban láttam, ahogy láthatatlanná vált
egy szoba sarkában. Nem hiszem, hogy meghalt. Bujkál valahol.
Elmegyek hozzá.
– Gondolod, hogy megtalálod?
– Nem! Dehogy! Az árnyékát sem venném észre, ha ő nem
akarná! Senki sem fog ráakadni. De ha odautazom, és egy kis
feltűnést keltek, akkor el tud jönni hozzám, ha akar.
– Még az is lehet, hogy már Johnnie-val van. Talán elrejtőzött az
ültetvényen, de már Johnnie-nál van, biztonságban, és már úton
van az erről szóló levél.
– Nem tudom, mi van Rowan és Johnnie között – felelte higgadtan
Ned. – Sosem láttam őket együtt, és Rowan sosem beszélt nekem
Johnnie-ról. Nem tartozik rám. Ha felhagy a bujkálással, és Johnnie-
hoz megy… az nem baj, húgom. Azt akarom, hogy úgy cselekedjen,
ahogy jó neki. És az igazat megvallva, tudom, hogy Johnnie szereti.
– Ahogy te? – kérdezte Alinor.
– Nem! Soha. Johnnie úgy szereti, ahogy egy férfi szeret egy nőt,
ahogy egy fiatalember egy fiatal nőt szeret, és ez jó, ez így helyes. De
én úgy szeretem, mintha az ég egyik csillaga lenne. Úgy szeretem,
mintha a víz felett fújó szél lenne. Nem kell birtokolnom, csak azt
akarom, hogy odafent legyen az égen, hogy a mélység felett
suhanjon… Csak azt akarom, hogy ragyogjon.
 London, Reekie-rakodópart, 1687 nyara

Nedet az a bérelt kocsi vitte vissza Londonba, amelyikkel Matthew,

Mia és Gabrielle a Prioryba érkezett. Alinor aggódott, de a férfi
egyedül utazott, és amikor a kivételesen hideg, esős napon
megérkezett a raktárépülethez, segítség nélkül szállt ki a kocsiból.
– Ez ám a remek látvány! – üdvözölte Alys az udvaron. – Nézzenek
oda! Nem látszik rajtad semmi gyengeség.
A nagybátyja elhúzta az arcába lógó ősz hajat, és megmutatta a
fehér heget, ahol az ágyúgolyó fejen találta.
– Anyád árnikás méhviasszal locsolgatott – mesélte. – És
levendulával meg nadálytővel. Esküszöm, voltak esték, amikor úgy
feküdtem le, hogy olyan szagom volt, mint egy illatosító labdacsnak.
Alys felnevetett.
– És nem próbált csalánlevessel etetni? Mert ahányszor csak
elestem, mindig azt kaptam tőle.
– Azért jöttem, hogy elmeneküljek a csalánlevese elől –
mosolygott rá Ned. – Ne is emlegesd! Az a bűz! Az a zöld szín! És a
halevés… mindennap halat kaptam vacsorára. Majdnem magam is
uszonyt növesztettem.
Alys kacagva vezette be a nagybátyját a házba.
– Gyere, rád fér egy kis gyenge sör az utazás után. Szabad sört
innod?
Amikor elmentek a nyitott konyhaajtó előtt, Ned odaköszönt
Tabsnek, a szakácsnőnek, és Susie-nak, a cselédnek.
– Gyenge sört ihatok, csak erős italt nem – válaszolta. –
A vacsorához kaphatok egy pohár vízzel hígított bort. Sajnálom
azokat a gyerekeket, akik az egész nyarat vele töltik. Alinor egy
zsarnok.
A szakácsnő behozott két pohár gyenge sört, Alys leült a
fogadószoba asztalához, Ned pedig a hideg kandalló mellé
telepedett.
– A tréfát félretéve, jól vagy, bácsikám? Jobban festesz.
– Jól vagyok. Elég jól ahhoz, hogy hajóra szálljak. Barbadosra
utazom.
Alys elhúzta a száját.
– Egész addig elmennél, mert talán még életben van?
– Boldogan. Tartozom neki ezzel.
– Johnnie biztosra veszi, hogy meghalt.
– Rowan nem olyan lány, aki eltévedne egy erdőben.
– Bácsikám, nem szeretném, ha Johnnie megint elvesztené a fejét
miatta – mondta meg nyíltan Alys. – Kész vagyont keres
Barbadoson, most küldött haza két hordó cukrot.
– Rabszolgákon keresett pénz.
– Haszon. Mindenhol rabszolgák dolgoznak. Barbadoson sincs
más ingyen munkaerő.
– Alys, a világért sem zaklatnálak fel, és nem zavarom majd
Johnnie-t. De kötelességem tenni róla, hogy Rowan biztonságban
legyen. Útnak indulok, mihelyt összeszedtem az út árát.
– Fél London elkíséri Jamaika új kormányzóját. Valószínűleg
lenne hely neked is azon a fregatton.
– Ki az új kormányzó?
– Christopher Monck, a kincsvadász.
Ned eltúlzott rémülettel felnyögött.
– Iszákos Monck! – rikkantotta. – Amikor utoljára láttam a
nyugati országrész egy városkájában, tök részeg volt. Nem akart
átállni hozzánk, de nem volt képes az emberei élére állni sem. Nem
volt jó semmire.
– Látott téged? – riadt meg Alys. – Hallotta a nevedet?
– Nem, nem emlékezhet rám, mert semmire sem emlékszik. Nem
az volt élete legdicsőbb napja. Talán sikerül bekerülnöm a
kíséretébe.
 Sussex, Foulmire Priory, 1687 nyara

– Lánykoromban úgy hittük – mesélte Alinor Miának, Gabrielle-nek

és Hesternek –, hogy ha Szent Iván-éjkor letépünk egy rózsát, akkor
szentestéig friss marad.
A lányok a gyógyfüves kamrában voltak, előttük egy tálcán
méhviasz. Loncvirágokat mártottak a viaszba, hogy kinyerjék
belőlük az illatot. Matthew a kőtálnál állt, óvatosan megmosta a
virágokat, és egy muszlindarabra helyezte őket száradni.
– És friss maradt? – tudakolta Gabrielle.
– Ugyan, dehogy! – fintorgott Mia.
Alinor a lányokra mosolygott.
– Sosem szedtem rózsát Szent Ivánkor, így nem tudom – ismerte
be.
– Miért nem? – kérdezte Hester.
– Akkoriban nem volt rózsakertem, és időm sem, hogy vadrózsát
szedjek a sövényről. De idén próbát tehetünk vele, és majd kiderül.
– Mi mást csináltak Szent Ivánkor? – akarta tudni Gabrielle.
– A legtöbb hagyomány a szerelemről szól – figyelmeztette őket
Alinor. – Ami nem érdekelhet ilyen komoly lányokat.
Matthew felpillantott a virágokkal teli tálról.
– Menjek el? – ajánlotta fel.
– Dehogy, maradj! – válaszolta Hester.
– Nekem nincs időm a szerelemre – jelentette ki Gabrielle.
– Nekem se – csatlakozott azonnal Mia.
– Anyám azt mondja, hogy a szerelemről majd ő dönt – árulta el
Hester. – És hogy illetlenség, ha egy ifjú hölgy ilyesmiről
kérdezősködik. Igazán mesélhetne a szokásokról, nagyanya!
Alinor elnevette magát.
– Istenem, de öregnek érzem magam! – A viaszos virágokkal
megtelt tálcát odébb tolta, és eléjük tett egy másikat. – Ha
orbáncfüvet szedtek, és a párnátok alá teszitek, de nem szóltok róla
senkinek… ha Szent Iván reggelén szeditek le, amikor még
harmatos… ha titokban szeditek le, akkor arról a férfiról fogtok
álmodni, akihez majd feleségül mentek.
– Orbáncfű? Van a kertben? – akarta tudni Hester.
– Kis sárga virág, a gyógyfüves kertben van – vágta rá Gabrielle.
– Csak a lányok készíthetnek szerelmi bájitalt?
– A fiatalemberek is megidézhetik a szerelmüket – válaszolta
Alinor.
A lányok azonnal Matthew felé fordultak.
– Mondd, hogy megpróbálod! – szólította fel Mia.
– Mit kell tennie? – kérdezte Gabrielle.
– Szent Iván-éjkor ki kell mennie e gyógynövényes kertbe, mielőtt
az óra éjfélt üt – felelte Alinor.
– Ó, nem, nagyon félnék! – Matthew megtörölte a kezét. – Sosem
merném.
– Aztán a harang minden kondulására le kell szednie egy
zsályalevelet.
A fiatalember úgy tett, mintha rémülten forgatná a szemét.
Alinor ránevetett.
– Amikor az utolsó kondulásnál leszedi az utolsó zsályalevelet,
megfordul, és ott áll előtte a jövendő szerelme.
– Egy kísértet? – tudakolta remegő hangon Matthew.
– Egy látomás vagy egy hús-vér nő.
– Félelmetes!
– Nem az, de azért nem gondolom, hogy meg kellene tenned –
figyelmeztette Hester. – Mert valaki könnyűszerrel mögéd
lopózhat…
– Dehogy megyek éjfélkor a gyógyfüves kertbe, ha valaki mögém
készül lopózni…
– Nem azért, hogy rád támadjon! Hanem hogy becsapjon, hogy
elhitesse veled, őt kell feleségül venned, mert így van megírva.
– Nem veszek felségül senkit, aki mögém lopózik! – tiltakozott
Matthew. – Alinor nagyanya, ez nem válik be! Sosem vált volna be!
Mert akkor a férfiaknak mindig őrült nőket kellett volna elvenniük!
– A rozmaringgal is lehet próbálkozni – fordult Alinor Gabrielle-
hez. – Fogsz egy tál lisztet, és Szent Ivánkor beteszed egy
rozmaringbokor alá. Reggel a férjed nevének a kezdőbetűit látod
majd a lisztbe írva.
– Ez szép – jegyezte meg Hester.
– Megcsinálhatnánk? – csillant fel Mia szeme. – Természetesen
csak hogy lássuk. Nem mintha hinnék benne!
– De én nem szeretnék olyan férfihoz menni, aki éjszaka elkószál,
hogy minden lisztes tálba beleírja a nevét – jelentette ki Gabrielle.
– Egyébként is az lesz a vége, hogy összetalálkozik Matthew őrült
feleségével, aki épp lopakodni készül! – kacagott fel Mia. – Csak játék
az egész?
– Inkább arról szól, hogy a szívünkbe nézünk, és azt olvassuk ki a
levelekből, a lisztből, a porból, amit ott látunk – magyarázta Alinor.
– Nagyanya jósolt valaha? – kérdezte Hester.
Alinor elkomolyodott.
– Ilyet józan asszony sosem tenne. Még most sem lenne
biztonságos. Mert ha téved, bolondnak nézik, ha azonban valóra
válik, akkor boszorkánynak tartják. – Az illatozó, világos
gyógyfüves kamrában a gondtalan fiatal arcok felé fordultak. A
hangja nem remegett, amikor folytatta: – Egyszer engem is
megvádoltak igaztalanul.
– Mivel vádolták? – akarta tudni Mia.
– Hogy tündérarannyal volt teli az erszényem – felelte derűsen
Alinor, és nem volt hajlandó felidézni a rettegést. – Hogy a tengerből
jött sellő vagyok.
– Pap is volt a történetben? – kérdezett rá Gabrielle.
Az idős nő rámosolygott.
– Egyszer régen volt.
– Igaz szerelem volt?
– Amennyire csak igaz lehet.
– De… előfordult valaha, hogy Szent Iván-éji jövendölés valóra
vált? – tartott ki Mia.
– Természetesen megesik, hogy az emberek vágyai
megvalósulnak. Abban nincs semmi varázslat… csak vágyakozás.
– Ezek az ifjú hölgyek ehhez túl fiatalok – szögezte le Matthew,
mire a nagyanyja elmosolyodott.
– Így van.

Alinor sejtette, hogy a kíváncsiság erősebb lesz, és a szobája

ablakából figyelte, ahogy a lányok kinyitják a kertajtót, és egy
kosárral a kezükben kilopóznak a gyógynövénykertbe. Fogta a
köpenyét, a vállára terítette, és a fejére húzta a csuklyát. A kertet
elárasztotta a nyárelő különös derengése, a szinte fehérre fakult
nap már lement a békés, ezüstös tenger mögött, a sealsea-i erdő
felett egyre magasabbra emelkedett az aranyfényű hold.
Alinor a korlátba kapaszkodva lement a lépcsőn. A botja a
bejáratnál volt, felvette, és nesztelenül kinyitotta az ajtót. Az
orcáján azonnal megérezte a langyos levegő simogatását, egy
gyöngybagoly panaszosan huhogott valahol a kertben, és az erdőből
válasz érkezett. Alinor elmosolyodott, amikor elképzelte, hogy a
lányok riadtan összeölelkeznek.
A sötétben fehéren fénylett a kaviccsal felszórt felhajtó.
Végigment az úton, át a magas kapuoszlopok között, és ráfordult a
templomhoz vezető ösvényre. A fedett kapunál megállt, és
visszagondolt azokra az időkre, amikor Szent Iván éjszakáján a
templomkertben várakozott. Olyan rég volt, hogy már-már úgy
tűnt, mintha egy másik nő sétált volna ki a holdfénybe, egy másik
nő pillantott volna meg a templom tornácáról egy felé tartó, csinos
fiatalembert. A szívére tette a kezét, felidézte, hogy kalapált, amikor
annyi éve meglátta Jamest, aztán a fedett kapun át belépett a néma
temetőkert kísérteties homályába.
Egyedül volt, nem állt senki a fakó fűre sötét árnyékot vető
fejfáknál, a faragott keresztek mellett sem bújt meg senki. Az
egyetlen jelentős síremlék a Peachey családé volt, a temető túlsó
végében magasodott előkelő magányában, és nem volt senki, aki
meghúzódott volna az árnyékában.
 Nem ütött zajt, amikor a templom tornáca felé lépkedett. Még azt
is hallani lehetett, hogy az öbölben susogva egyre magasabbra
emelkedik az ezüstösen fénylő víz, és néhány álmatlan madár
csivitel. Leült a tornác padjára, ahol közel negyven éve várakozott,
és a bejárat íve alatt kinézett a tenger felé, az ösvényre, hátha
meglátja a szerettei szellemét, akik meghalnak ebben az évben,
ezért eljönnek búcsút mondani.
Hallotta, hogy a temető harangtornyában lassan, halkan kattog
a harangot megszólaltató szerkezet. A kalapács tizenkétszer sújtott
le a harangra, amely úgy kongott a szürke éjszakában, mintha a
messzeségből hívna valakit. Alinor felállt, mint egy kedvesére váró
fiatal lány, és akkor meglátta a sírok között: felé tartott, a lába nem
hagyott nyomot, és hangtalanul lépett fel a tornác kőlépcsőjére.
Alinor sugárzó mosolya elárulta az érzéseit:
– James – szólalt meg. – Úgy örülök, hogy végre eljöttél hozzám!
Fiatal férfi állt előtte, olyan szép, mint a pap a szénégető
meséjében. Az arca sápadt volt, a szeme sötét, hosszú, sötét haját
összefogta a tarkóján. Alinor felé nyúlt, és észrevette, hogy
összekarmolt keze annak a halászfeleségnek a keze, aki negyven
éve volt.
– Tudtam, hogy még találkozunk – mondta.
A férfi bólintott.
– Én is tudtam.
– Megbocsátottál magadnak?
– Végül igen. Végül azzá a férfivá lettem, akivé válni reméltem.
– Szeretlek, James. Igazán szeretlek.
A férfi mosolya annak a fiatalembernek a mosolya volt: csupa
öröm és önbizalom. Meleg tekintete megpihent a nő arcán.
– Szerettelek – mondta. – Akkor még nem eléggé. De sokat
tanultam, és most újra szerethetlek.
Alinor tudta, hogy nem szabad megérintenie; csak leroskadt a
padra, és mosolyogva bámult fel a férfira, míg a körvonalai el nem
mosódtak, és már nem látta többé. Akkor mélyet sóhajtott, a fejét a
kőfalnak támasztotta, és elaludt.
Ott találtak rá másnap reggel.
 London, Whitehall-palota, 1687 nyara

Matthew levélben tudatta Liviával, hogy Alinor, a nagyanyja

meghalt, és a Szent Wilfrid-templom temetőjében, a szülei mellett
helyezik örök nyugalomra. Az üzenete egy időben érkezett egy
Rómából kapott rossz hírrel: elhunyt Laura hercegné, a királyné
nehéz természetű, zsémbes anyja. A bánattól dermedt Mária
Beatrix számára elveszett a lehetőség, hogy boldogtalan
házasságából az anyjához menekülhessen. Elrendelte, hogy az
udvar boruljon mély gyászba. Livia fájdalmasan különösnek találta,
hogy épp most kellett feketébe öltöznie, mintha bizony Alinort
gyászolná, az egyetlen nőt, akit nem tudott elcsábítani, becsapni, de
még összezavarni sem.
A szolgák fekete kesztyűt, fekete karszalagot és fekete öveket
kaptak. Az udvarhölgyek egy hónapon át nem viselhettek színes
holmit, és nem használhattak szépségtapaszt vagy pirosítót. Az
udvaroncok és lordok feketébe vagy szürkébe öltöztek Laura
hercegné emlékére. A hímzőnőknél és rövidáru-kereskedőknél
elfogyott a fekete cérna és a fekete bársony, Julia apja ezer fontot
kölcsönzött a rövidáru-kereskedők céhének, hogy francia selymet
vehessenek rajta.
Laura hercegné azonban nem örvendett népszerűségnek, és
ennek egyik jele az volt, hogy az udvar bizonyos hölgyei és urai nem
voltak hajlandók mély gyászt viselni. Az özvegy királyné
felpanaszolta, hogy amikor az ő anyja halt meg, csak félgyászt
rendeltek el, azt is rövidebb időre, és hogy hajlandó sötétebb
árnyalatokat választani, de sem ő, sem a hölgyei nem fognak feketét
ölteni.
Livia azonban egy percig sem habozott: finom, ovális arcát
kihangsúlyozta a magas, fekete gallér, a kis fátyol eltakarta a
ráncokat a homlokán és a szeme körül. Fekete tollakkal és fekete
kristályokkal díszített kalapja alatt csak úgy ragyogott a szeme: nem
lehetett eldönteni, hogy a könnyektől, vagy ígéret fénylik benne.
Mihelyt értesült a hírről, azonnal kikérte a királyi ruhatárból a
legfinomabb fekete ruhákat, és már azon töprengett, hogyan
tarthatná majd meg őket a hivatalos gyász lejárta után.
Így tehát már özvegynek volt öltözve, amikor megérkezett
Yorkshire-ből a hír, hogy a férje, Sir James Szent Iván éjszakáján
álmában meghalt. Livia hitetlenkedve olvasta el újra meg újra az
üzenetet, aztán Matthew leveléért nyúlt, amelyben a fiú beszámolt
Alinor haláláról, és azt is átfutotta. Megnézte a dátumot, és látta,
hogy pontosan egyezik. Szent Ivánkor halt meg James is, és Alinor is,
akik egész életükben szerették egymást. Liviának nem volt kételye
afelől, hogy egy időben, éjfélkor hunytak el. Közölte a
szobalányával, hogy senki se zavarja, aztán visszavonult a
szobájába, és kulcsra zárta az ajtót.
– A férjét gyászolja – újságolta a többi hölgy Mária Beatrixnak,
aki ki sem mozdult fényűző, új lakosztálya hatalmas, aranyozott
ágyából, és ott siratta az anyját. A fiatal királyné erőt vett magán,
fekete köntöst terített fekete hálóingére, és a befüggönyözött,
csendes palotán átvágva a barátnőjéhez ment.
Az ajtónál hallgatózott. Szívszaggató zokogásra számított, ám
helyette szapora lépteket hallott, mintha valaki fel-alá járkált volna
a szoba fapadlóján, és a visszhangzó zajt nem tompították volna el
teljesen a drága szőnyegek. Bekopogott.
– Azt parancsoltam, hogy senki se zavarjon! – csattant fel odabent
Livia.
– Én vagyok… a királyné – felelte bánattól elcsukló hangon Mária
Beatrix. – Livia, kérem, engedjen be!
Hallotta a nő cipősarkának kopogását a padlón, aztán kitárult az
ajtó, és a tragikus arckifejezésű, gyászba öltözött Livia mélyen
bókolt előtte. A királyné besietett a szobába, felemelte, és úgy
szorította magához, mintha a szerelmese lenne.
– Jöttem, mihelyt értesültem a hírről – mondta. – Azonnal
felkeltem. Tudtam, milyen boldogtalan lehet.
 – Igen – felelte a haragtól sápadt Livia.
Mária Beatrix a barátnője komor arcába nézett.
– Együtt gyászolhatunk – javasolta. – Ha belegondolok, hogy nem
látom soha többé… épp most, amikor olyan nagy szükségem lenne
rá! Elvesztettem a férjem szerelmét, és most elvesztettem az
anyámat is!
Livia igyekezett komoly, gyászos arckifejezést ölteni.
– Rettentő szomorú – sikerült kinyögnie.
A két nő leült a kandalló elé, a kanapéra. Mária Beatrix Livia
vállán zokogott, az idősebb nő a haját simogatta.
– Imádkoznunk kellene az anyjáért – javasolta egy idő után. –
Menjünk a kápolnájába!
– Igen, igen… De a férje lelke! Ő nem volt a hittársunk.
– Azért érte is misét mondatok – jelentette ki bosszúvágyón Livia.
– Mert eretnek volt… úgy vélem, még a halála óráját is úgy
alakította, úgy időzítette, hogy… – Elhallgatott, amikor meglátta a
királyné könnyáztatta, összezavarodott arcát. – Semmi… semmi. A
gyász elveszi az eszemet. A férjem hitte, hogy a halálban egyesül
azzal, akit szeret…
– Ez biztos így van – felelte Mária Beatrix. – Tudom, hogy
viszontlátom anyámat. Tudom, hogy beszélek még vele.
Livia összeszorította a fogát, amikor belegondolt, hogy mit
mondana Jamesnek, ha a másvilágon találkoznának.
– Ráadásul el kell utaznom Yorkshire-be a temetésére. Meg a
végrendelet felolvasása miatt.
– Ó, ne menjen! – Mária Beatrix még erősebben kapaszkodott
bele. – Nem viselném el, ha magamra hagyna.
Livia magához szorította a királynét.
– Én sem viselem el, ha el kell válnunk – nyugtatta meg a fiatalabb
nőt. – Holnapig biztosan nem indulok útnak. Nem megyek el
azonnal. De nélkülem nem tarthatják meg a temetést, és ott kell
lennem, amikor felolvassák a végrendeletet. – Úgy remegtette a
hangját, mintha nagy veszteség érte volna. – A birtok jogutódlása
korlátozva van. Még csak nem is én kapom meg. Nem öröklök
semmit azon kívül, hogy az életem végéig abban a nyomorúságos
kis özvegylakban lakhatok. De tán csak hagyott még rám valamit.
Mert különben nem engedhetem meg magamnak, hogy az udvarnál
maradjak.
– Ó, ne! – vágta rá azonnal Mária Beatrix. – Ne! Ne! Találok önnek
egy posztot, egy fizetett posztot. És bármikor hozzáférhet a királyi
ruhatárhoz, nem csak a gyász idején. Vissza kell térnie. Ha el is megy
a messzi Yorkshire-be, vissza kell jönnie.
– Hintót kell bérelnem…
– Vigye el az enyémet! Vigye el valamelyik királyi hintót!
– Köszönöm – biccentett Livia. – Tudja, hogy akár rongyokba
öltözve is szolgálnám.
– Meg fogom fizetni – biztosította a királyné. – Teszek róla, hogy
nagyvonalú díjazásban részesüljön. Bízzon bennem! De ígérje meg,
hogy visszajön. Ígérje meg, hogy sosem hagy el!
Megfogták egymás kezét. Livia úgy érezte, mintha ünnepélyes
esküt tenne.
– Ígérem, hogy sosem hagyom el – fogadta meg. – Bármi történjék
is velünk. Együtt leszünk, egy a szívünk, egy a sorsunk.
– Ígérem – suttogta a királyné, és az idősebb nő karjába vetette
magát.
Livia úgy ringatta, mint egy megsebzett gyermeket, és közben
magát is megnyugtatta. Arra gondolt, hogy Alinornak és Jamesnek
talán sikerült valami módon elérnie, hogy ugyanazon az éjszakán,
ugyanabban az órában haljanak meg, mintha kézen fogva
indulnának útnak, de legalább senki sem tud róla.
 Sussex, Foulmire Priory, 1687 nyara

A Szent Wilfrid-templom tornyának a harangja egész reggel

kongott, miközben az egyszerű koporsót a Prioryból végigvitték a
templomhoz vezető ösvényen, és az oltár elé helyezték.
A karingbe és miseruhába öltözött pap füstölőt lóbált, és
meghintette a koporsót szentelt vízzel, ám ezt leszámítva olyan
egyszerű és tisztelettudó szertartást végzett, amilyet Ned elvárt
volna, és amilyennel Alys is egyetértett. Mrs. Julia Reekie – mostanra
az egyetlen Mrs. Reekie – az első sorban ült a férje és a lánya mellett.
Rézzel kivert, elegáns fogantyújú koporsóra számított, kórusra és
fekete kesztyűt viselő bérlőkre, Rob és Alys azonban ragaszkodott
az anglikán hagyomány szertartáskönyvének egyszerű
temetéséhez.
Matthew, mint a birtok ura, felállt, és a koporsó mellé lépett, hogy
szóljon pár szót a nőről, aki a saját fiaként nevelte. Mia, Gabrielle
és Hester egymás kezét fogva ültek a második padsorban, és azt
kívánták, hogy jusson a végére a beszédnek, amit közösen írtak.
– A nagyanyám, aki felnevelt, szegénynek született – kezdte
Matthew.
Julia elborzadva hunyta le a szemét a fátyla mögött.
– Olyan asszony volt, akinek számos tehetség jutott. Mindannyian
ismertük a bölcsességét, és néhányan olyan szerencsések voltunk,
hogy tanácsot kaptunk tőle. Született gyógyító volt, aki jól ismerte a
növényeket, a gyógyfüveket. A fia és a dédunokája is követte ezen
az úton.
Matthew Gabrielle és Rob felé pillantott. Feltűnt neki, hogy Julia
Reekie figyelmeztetőn mereszti rá a szemét, de nem vett róla
tudomást.
– Nagyon szerette ezt a vidéket, ezt a tengert… Dagályföldét… és
örülünk, hogy az utolsó éveit itt tölthette. Népes családot hagy maga
után… Vannak köztünk, akik az óceánon túl élnek. Mindannyian
szívből szerettük, és mindannyian jobb emberek lettünk amiatt,
mert ő nevelt bennünket.
– Istenem, csak meg ne említse senki vezetéknevét! Vagy hogy
innen származnak! – Julia csak azért imádkozott, hogy a család
szegénységéről szóló történetet Alinor magával vigye a sírba.
– Kedvességből a nevelt gyermekévé fogadtak a lányával.
Mindannyian jobb emberré váltunk a bölcsessége, az együttérzése,
az e világról és egy másik világról alkotott gondolatai miatt.
Szilárdan hitt abban, hogy az e világi élet után egy másik veszi
kezdetét…
– Most hagyd abba! – suttogta összekulcsolt kezébe Julia.
– Mintha fátylon át szemlélné, úgy érzékelte maga körül a másik
világot, és sem az idő, sem a távolság, sem a halál nem választhatja
el azoktól, akiket szeretett. Tudta, hogy a mennyekben viszontlátja
mindazokat, akik szeretik.
Gabrielle végig figyelemmel kísérte Matthew szavait, és most,
hogy a beszéd véget ért, könnyes szemmel felnézett. A fiatalember
látta, mennyi szeretetet és együttérzést tükröz az arca. Fejet hajtott
a koporsó előtt, gyengéden ráfektette a kezét, mintha búcsút
mondana, aztán rátett egy emlékezést jelképező rozmaringágat,
amit reggel vágott a Priory kertjében.
Julia összerezzent a szokatlan növény láttán, de amikor Rob
felállt, hogy a koporsó lábához helyezzen egy liliomcsokrot – amit
drága pénzen hozattak Londonból –, kissé megnyugodott, mert úgy
vélte, a rozmaringág most már nem kelti fel senki figyelmét.
– Isten áldjon, anya! – suttogta a férfi. – Köszönök mindent, amit
értem tettél. Tudom, hogy mennyire… – Nem volt képes folytatni.
Visszament a padjukhoz.
Megkondult a gyászharang. Ekkor mindenki meglepetésére
előlépett Ned, a kezében Alinor gyógyfüves kosárkájával,
metszőkésével és ásóbotjával. Gyengéden elrendezte a tárgyakat a
koporsón, hogy a húgával együtt temessék el őket. A különc gesztus
láttán Julia Reekie a szájához szorította kesztyűs kezét, és halkan
felnyögött. A lelkész kérdőn pillantott a fiatal földbirtokosra.
Matthew jóváhagyólag biccentett. Sejtette, hogy ez Rowan népének
a szokása lehet, és hogy a nagyanyja megértené, ahogy Rowant is
megértette.
Váratlanul kinyílt a templom ajtaja, és bejött egy zöld libériát
viselő férfi. Matthew rémülten ismert rá az Avery család szolgáinak
egyenruhájára, és megijedt, hogy az anyja, a nobildonna valami
hivalkodó, fekete selyemszalaggal díszített koszorút küldött, mellé
pedig egy cikornyás betűkkel megírt kártyát. De a férfi kezében egy
csokor fonnyadt, fehér rózsa volt.
Egyedül Alys ismert rá a fehér yorkshire-i rózsákra. Azonnal
tudta, hogy James a halála éjszakáján szedhette a kertjében a
virágokat, hogy elküldje a szeretett asszonynak, és arra is ráeszmélt,
hogy a halál nem vághatta el a köteléket, amely egész életükben
összefűzte Jamest és Alinort.
 Sussex, Foulmire Priory, 1687 ősze

A nyár véget ért, kezdődött az őszi trimeszter, és Matthew

egyáltalán nem bánta, hogy Alysszal, Gabrielle-lel és Miával
visszatér Londonba. Amikor Rob, Julia és Ned elutazott a temetés
után, a Priory szokatlanul üresnek tűnt. Mindannyiukkal megesett,
hogy egy bizonyos helyen vagy egy bizonyos időben felnéztek, és a
tekintetük Alinort kereste… aztán rá kellett döbbenniük, hogy többé
nem látják.
– Tudom, hogy már nincs velünk, de ti azért visszajöttök
látogatóba, ugye? – kérdezte a lányoktól, amikor naplementekor
végigballagtak a partról felfelé vezető ösvényen, amely áthaladt a
réten. Megvolt a szénakaszálás, de a tarló között már sarjadt a zöld
fű. Amikor a kovakövekből rakott falhoz értek, a fiatalember
kinyitotta előttük az ajtót, hogy beléphessenek a kertbe. – Ugye
eljöttök máskor is, még ha nagyanya nincs is itt?
– Hát persze! – nyugtatta meg együttérzőn Gabrielle. – Sosem
hagynánk magadra.
– Nem nősülsz meg? – kérdezte Mia, aztán elvörösödött. –
Mármint… No, szóval megnősülsz?
Matthew zavartan elnevette magát.
– Gondolom, valamikor meg fogok nősülni – felelte sután. –
Megnősülhetek… Van házam, és jogász vagyok. Ha elszegődhetek
valahová ügyvédbojtárnak, akkor pénzt is fogok keresni… Szóval
megtehetem. Igazad van. Megnősülhetek.
Gabrielle úgy bámult Miára, majd a testvéréről Matthew-ra,
mintha még sohasem látta volna őket.
– Anyádnak talán más tervei vannak veled.
– Nem beszélt ilyesmiről – felelte Matthew továbbra is Miát
nézve.
 – Biztos az udvarhoz hív majd, hogy bemutasson néhány
hölgynek – tartott ki Gabrielle.
A fiatalember a lányra pillantott.
– Egész gyerekkoromban alig találkoztunk. Kétlem, hogy bármi
is változott volna, ha anyámnak hirtelen nem kell valaki, aki
szolgálatot tesz a királynénak, és rólam tudta, hogy képes vagyok
hajót szerezni neki. Természetesen hálás vagyok a Prioryért, de a
birtokot nem tőle kaptam, hanem a királynétól. Nem jött el a
nagyanyám temetésére, nem rótta le a tiszteletét a nő előtt, aki
kisgyermek koromtól a nevelőszülőm volt. Nem látom be, miért
lenne joga megválasztani a hitvesemet. A feleségemet én választom.
Mia lesütötte a szemét, az arca egyre pirosabbá vált.
– Ne menjünk be? – indítványozta Gabrielle.
– De igen! – Matthew mintha elfelejtette volna, hogy hazafelé
tartanak. A karját nyújtotta mindkét lánynak, és átkísérte őket a
gyógyfüves kerten, a rózsakerten, majd a kertkapun.

Mihelyt becsukódott mögöttük a szobájuk ajtaja, Gabrielle Miához

fordult:
– Szereted – jelentette ki.
Mia a nővérére sandított, aztán leült a tükör elé, és csavargatni
kezdte hullámos fürtjeit.
– Így van? – kérdezte Gabrielle.
A húga a tükörbe bámulva biccentett.
– Igen – felelte komoly hangon. – Nagyon. Eddig nem így
gondoltam rá. Mindig örültem, hogy látom, és szívesen voltam vele.
De amikor a feleségéről beszélt, rádöbbentem, hogy gyűlölném a
nőt, akit elvesz! Nem viselném el, ha mást venne el, nem bírnám ki,
ha valaki más élne a birtokon. Úgy érzem, ez az otthonom, Matthew
az enyém, és senki sem veheti el tőlem.
– Értem – felelte vontatottan Gabrielle.
– Persze nagyon csinos is – jegyezte meg Mia, mintha magának
magyarázná, nem a nővérének, aki némán figyelte. – És olyan jó
természete van! Nála kedvesebb embert nem ismerek. Azt hiszem,
még sosem láttam rosszkedvűnek.
– Én sem.
– Tetszik, amikor rám mosolyog – vallotta be Mia. – Van valami
különös a mosolyában. Mindig úgy gondoltam, hogy mind a
kettőnkre mosolyog… Vagy talán csak rám?
– Én is mindig úgy gondoltam, hogy mind a kettőnkre mosolyog
– bólintott Gabrielle.
– De rólam beszélt, ugye? Az előbb… a réten, amikor szóba került
a nősülés? Rám gondolt, nemde? Félreérthetetlenül rám gondolt?
– Így láttam – felelte halkan Gabrielle. – Így gondoltam én is.
Mia hátrafordult, és megragadta a nővére kezét.
– Ne hidd, hogy elhagylak! Ha Matthew feleségül vesz, továbbra
is együtt élünk majd itt, a birtokon! Te dolgozhatsz a gyógynövényes
kertben, a gyógyfüves kamrában, és gyógyíthatod a bérlőket, én
pedig a könyvtárban olvasok és tanulok. Matthew felutazhat
Londonba, ha tárgyalása van, és a maradék időben boldogan együtt
leszünk! Ugye hogy boldogok leszünk? Mint most…
– Azt hiszem, te nagyon boldog leszel – Gabrielle a húga eleven
arcára pillantott, és halványan elmosolyodott.
– Matthew mindkettőnket szeretni fog! – jelentette ki kuncogva
Mia. – És mi is szeretni fogjuk őt!
– Igen, talán – felelte a nővére, és megtartotta magának a
gondolatait.
 Somerset, Bath, 1687 ősze

A királynét annyira megviselte az anyja, Laura hercegné elvesztése,

hogy az udvari orvosok és tanácsadók mind egyetértettek: Bathba
kell mennie, hátha a gyógyvíz javít az egészségén, és a csinos
fürdőhelyen visszanyeri a jó kedélyét. Mária Beatrix azonnal írt
Liviának Yorkshire-be, és könyörgött, hogy jöjjön Bathba. Amikor
Livia besétált a királyné lakosztályába a gyönyörű homokkő
épületben, Mária Beatrix odaszaladt hozzá, és a karjába hullt.
– Kedvesem, olyan szomorúnak tűnik!
– Mindkettőnk gyászának terhét viselem – felelte az idősebb nő
fennkölten.
– Most, hogy az első megrázkódtatás elmúlt, már jobban érzem
magam. És ön? A temetés?
Livia nem vesztegette az időt a temetés leírásával, egyenesen
rátért a végakaratra.
– Nem hagyott rám semmit.
– Semmit?
– Mindössze azt, amit a házassági szerződésünk alapján rám
kellett hagynia: a szörnyű kis özvegyi lakot és néhány bérleti díjat.
– És az új földbirtokos?
Livia korábban ábrándozott az új lordról, hátha gazdag, és van
másik birtoka is… hátha nőtlen… hátha vonzódni fog hozzá.
– Igen unalmas férfi – jelentette ki, mivel az ábrándjai minden
pontban tévesnek bizonyultak, és a férfi boldog házasságban élt.
– Tehát örökre visszatér hozzám?
– Sajnos, kedvesem, nem engedhetem meg magamnak, hogy az
udvarban éljek. Annyira sajnálom, azt sem tudom, hová legyek.
– Kinevezem valamiféle posztra, és évjáradékot kap – jutott
döntésre a királyné. – Ne is gondoljon rá! Azonnal intézkedem.
Remekül kell éreznie itt magát, mivel ez egy gondtalan városka, és
az orvosom megtiltotta, hogy bármit is tegyek azon kívül, hogy
vízkúrát folytatok, és mulatok. Ne is gondoljon a pénzre, tőlem
megkap mindent: ruhákat a királyi ruhatárból, ékszereket a
kincstárból és egy életjáradékot.
– Nos, rendben – egyezett bele vonakodva Livia. – Úgy igyekszem
majd jól érezni magam.
Délelőtt a királynéval a Cross Bathba mentek, és előkészültek,
hogy megmerüljenek a híres fürdővízben. Livia meztelenre
vetkőztette a fiatalabb nőt a fűtött, kikövezett falú
öltözőhelyiségben, majd nyakig zárt, sárga köpenyt terített rá az
illem kedvéért.
– Ön is jöjjön! – hívta Mária Beatrix. – Ön nélkül nem megyek be.
Livia felnevetett. Míg a királyné várakozott, ő kibújt a ruhájából,
az alsószoknyájából, majd amikor ott állt szégyentelenül pucéran,
elkezdte feltűzni hosszú, sötét haját. Futólag végigtekintett
mézszínű, telt idomú testén, és csak ezután vette fel a bő, sárga
köpenyt. Elhagyták a királyné öltözőjét, és két fürdőszolga segített
nekik lemenni a kőlépcsőn a forró, kénszagú vízbe. A forró víz
először a lábukig, aztán a hasukig, majd a nyakukig ért, a köpenyek
lebegve vették körül a testüket.
A galérián zenészek játszottak, a hangok visszhangot vertek a
fürdő kőfalai között, a boltívek alól hölgyek és urak hajoltak ki, hogy
lássák a királynét és az udvarhölgyeit, ahogy a vízben lévő ásványi
anyagoktól sárgára színeződött köpenyekben körbesétálnak a
medencében, vagy letelepednek a közepén a fürdőnek nevet adó
keresztre.
– Allora! Akár a poklot körülvevő várárok! – jegyezte meg Livia.
– Miért kell ilyen szörnyen büdösnek lennie?
– A szag jelzi, hogy milyen egészséges – kuncogott Mária Beatrix.
Livia arra gondolt, hogy ilyen szaga van egy tehénistállónak is,
de inkább a másik nő ragyogó arcát csodálta.
– Önnek biztosan jót tesz.
Mária Beatrix körülsétálta a medencét. Két fürdőszolga
közrefogta, nehogy elcsússzon, mert hosszú léptekkel haladt, és a
vízben könnyen elveszthette a lába alól a talajt. Örömében
felkacagott, és a hátára feküdt, hogy lebegjen. A fürdőszolgák meleg
vászonpárnákat csúsztattak a feje alá. Livia szökellve elindult felé
a két fürdőszolgájával. Érezte, hogy a meleg víz végigáramlik
meztelen testén. Ez különösen élvezetes tapasztalat volt két olyan
nő számára, akik sosem úsztak, legfeljebb egy kis kádban
fürödhettek. Megfogták egymás kezét, úgy ficánkoltak, mint a
gyerekek, és táncoltak a zene dallamára. A köpenyük körülöttük
lebegett, a meleg vízben súlytalannak érezték magukat.
– Ne locsoljon le! Le ne locsoljon! – könyörgött Livia. – Nem
akarom megérezni az ízét!
– Pedig innia kell egy pohárral – magyarázta Mária Beatrix. – A
kúra része.
– Nem! Nem! Remekül vagyok! Biztosíthatom, hogy kiváló
egészségnek örvendek.
Mária Beatrix megfogta Livia vállát, és meleg, nedves ajkával
megcsókolta a száját.
– Amit mindenki láthat is. Ön egy gyönyörű özvegy. Esküdjön
meg, hogy nem megy férjhez újra. Nem akarok senkivel osztozni
önön.
Délutánonként kikocsiztak. A lovak lassan lépkedtek, mert
előttük egy menetzenekar haladt, így a város magas dombjairól
zenei aláfestéssel gyönyörködhettek a látványban. Este a királyné
nyilvánosan vacsorázott és vendégeket fogadott, kártyázott és
csevegett, miközben az énekesek daloltak, és a zenekar néha
táncdallamokat játszott.
Mindenki számára világos volt, hogy a királyné végre kezdi
visszanyerni az egészségét. Egy kicsit kigömbölyödött, az arca is
színt kapott. Livia kitartó rajongásának és gyengédségének, a bathi
polgárok tetszésnyilvánításának és a riválisok – különösképpen a
gyűlölt Catherine Sedley – hiányának köszönhetően Mária Beatrix
elhanyagolt, terméketlen feleségből olyan fiatal nővé vált, akinek
volt mit remélni a jövőtől. Amikor megtudta, hogy Anna hercegnő
ismét elveszítette a gyermekét, Liviával együttérző levelet íratott
neki, és feltámadt benne a titkos remény, hogy Anna talán sosem
szül Angliának protestáns herceget.
Mária Beatrix a férjét sem hiányolta különösebben. Jakab
országjáró körúton volt Anglia szívében, és úgy tervezték, hogy a
hónap végén csatlakozik a királynéhoz. Az országjárás során
ellátogatott Oxfordba, ahol a nemtetszésével fenyegette meg a
Magdalen College professzorait, amennyiben nem neveznek ki
római katolikus igazgatót az egyetem élére; Chesterben
hűségnyilatkozatot követelt, és azt, hogy egy templomot alakítsanak
át római katolikus kápolnává. Amerre csak megfordult, mindenhol
ellenségeket szerzett.
– Tehát boldog – jegyezte meg csípősen Livia.
Mária Beatrix elmosolyodott.
– Talán mindketten boldogok leszünk – mondta, mint egy
bizakodó gyermek.
 London, Christopher Monck háza, 1687 ősze

A Royal Society érdeklődéssel fordult Barbados és a

cukornádszigetek felé, és úgy tekintett rájuk, mint a végtelen
gazdagság csodás forrására. Lehetséges volna, hogy az a parányi
sziget az egyetlen hely az egész világon, ahol megterem a cukornád?
Elképzelhető lenne, hogy egyedül a barbadosi ültetvényesek
képesek termeszteni? Igaz lehet-e, hogy csak afrikai rabszolgák
tudják megművelni a földeket? Valóban életelixír lenne, amelynek
előállításához alkímiára van szükség – Barbados dús földjére, a
fekete rabszolgák vérére és a kapzsi fehérek szakértelmére? A Royal
Society úgy döntött, hogy a cukornádszigetek felmérésére és e
sürgető kérdések megválaszolására Christopher Monck az ideális
személy – az a Christopher Monck, akit kizárólag a könnyű
pénzkeresés érdekelt, valamint az, hogy eszméletlenre igya magát.
Mihelyt megkapta a kinevezést, Monck már át is adta a feladatot
az orvosának, aki felvetette, hogy szüksége lesz egy segítőre. Alys
tudatta Neddel a lehetőséget, és a férfi jelentkezett is a posztra mint
tapasztalt ritkasággyűjtő.
– Képes lerajzolni és leírni a példányokat, s a többi, s a többi?
Christopher Monck kellemes könyvtárában voltak, Ned a férfi
előtt állt, az asztalon kiterítve a cukornádszigetek térképe hevert.
– Igen, uram.
– Képes új növényeket, leveleket, virágokat azonosítani, s a többi,
s a többi?
– Új-Angliában is ezt csináltam, uram – bólintott Ned. – Tavasszal
és nyáron az erdőt jártam, és hazaküldtem mindazt, amire
rábukkantam. Néha megszárítottam, néha magokat vagy
gyökereket küldtem. Hogy szárazon tartsam, homokkal teli
hordókba csomagoltam őket. Ugyanezt Barbadoson is megtehetem.
 – Igen, igen. Talált-e valaha kincset? Hallott-e valaha elrejtett
kincsről?
– Nem, uram, sosem találtam kincset. – Ned összeszorította a
fogát, nehogy kimutassa az undorát. – Nincsenek meg
mindannyiunkban az ön képességei, uram.
Christopher Monck elvigyorodott, és töltött magának egy pohár
brandyt, hogy megünnepelje a kincskeresés terén tanúsított
kivételes képességeit.
– Na! – horkant fel váratlanul, és alaposabban szemügyre vette
Nedet. – Nem láttam én már magát valahol? Hogy hívják?
– Edward Stoney, uram. – Ned bízott a részeges emberek rossz
memóriájában. – A csapatában voltam, amikor Monmouth ellen
mentünk.
– Hah! Megbánhatta, hogy velem került szembe! – Monck
megfeledkezett róla, hogy nem volt semmiféle része a királypártiak
győzelmében. – De mit keresett Somersetben, s a többi?
– Új-Angliából jövet Plymouthben szálltam partra, és azonnal
beálltam a hadseregbe.
– Rendes ember!
– S a többi… – mondta segítőkészen Ned.
– Igen, igen. Nos, akkor tizedikén indulunk Plymouthből?
– Úgy tudom, tizenkettedikén, nagyuram.
– Pontosan! Nehogy elfelejtse! Nem tűröm a késlekedést! Egy
fregatton, s a többi.
– Igen, uram – válaszolta udvariasan Ned.
 London, Fehér Szarvas fogadó, 1687 ősze

Ned épp felerősítette a csomagjait a Fehér Szarvas fogadó udvarán

álló postakocsi tetejére, amikor lenézett, és meglátta Alyst a két
unokájával, Gabrielle-lel és Miával. A nő kezében egy letakart kosár
volt. A férfi azonnal lemászott hozzájuk.
– Kedves tőletek, hogy eljöttetek elbúcsúzni.
– Anya sosem hagyta volna, hogy enélkül indulj útnak – jelentette
ki Alys, és a nagybátyja markába nyomta a kosarat. Ned
bekukkantott a vászonkendő alá, és látta, hogy egy doboz
lázbetegség elleni tea van benne, nadálytőbalzsam a régi sebére,
gyógyteák negyednapos lázra, több zacskó gyógynövény, és
elültetni való magok felcímkézett tasakokban. A címkék közül
többet még Alinor írt meg a gondos gyöngybetűivel.
– Ezeket maga bisnonna gyűjtötte – magyarázta Gabrielle. – A
lázbetegség elleni teát én készítettem a receptje alapján, pontosan
úgy, ahogy ő csinálta volna.
– Nálad van a receptkönyve? – kérdezte Ned.
– Nekem adta. Nem baj, bácsikám?
A férfi nemet intett.
– Örülök, hogy van a családban egy újabb gyógyító. Használd
csak, Gabrielle! – Aztán Alys felé fordult. – Sajnálom, húgom, hogy
miután elvesztetted anyádat, nekem is el kell mennem.
– Igen, nagyon hiányzik, de nem szomorkodom. Olyan boldog
volt, amikor visszaköltözhetett Dagályföldére. És el tudott búcsúzni
az élete szerelmétől is.
– Nekem pedig újra meg kell találnom az életem szerelmét. – Ned
rámosolygott a két lányra. – Valakinek az adósa vagyok, mert
megmentette az életemet. Megadom a tartozásomat, aztán
hazajövök.
 – Isten áldjon, és tartson meg egészségben! – mondta Alys. Ned
megölelte az unokahúgát, aztán kitárta a karját, hogy a két lányt is
magához szoríthassa.
– Add át a csókjaimat Johnnie-nak! – kérte Alys. – A következő
Barbadosra induló hajóval új szállítmányt küldök, és a kosárban
van egy neki szóló levél. Mondd el, hogy hiányzik, és hazavárjuk.
– Úgy lesz. – Ned fellépett a kocsi lépcsőjén. Az ablak mellett volt
a helye.
– Vigyázz magadra! – kiáltotta Alys. – Térj haza egészségben!
Miközben a többiek is beszálltak, a férfi mosolyogva integetett.
Alys átölelte az unokáit, úgy várták meg, hogy az utolsó utas is
helyet foglaljon a kocsiban. Aztán becsapódott az ajtó, a kocsis
felvette a gyeplőt, odaszólt a lovaknak, a kocsi megrándult, és lassan
kigördült az udvarról.
 Somerset, Bath, 1687 ősze

Livia a királyné szalonjában ült, teát ivott és süteményt

majszolgatott, amikor behoztak neki egy levelet, ami a londoni
postakocsival érkezett.

Kedves Signora Madre!

Örömmel értesítem, hogy ügyvédbojtár lettem egy rangos

ügyvédi irodánál, a Raynold & Barrnál, mostantól ügyvédként
dolgozom, és pénzt keresek. Néhai férje, Sir James igen kedvesen
megemlékezett rólam a végakaratában, így most olyan a
helyzetben vagyok, hogy megnősülhetek.
Miss Mia Russo kezét készülök megkérni. Találkozott vele,
amikor utoljára a Prioryban járt. Elmondani sem tudom,
mennyire szeretem és tisztelem őt. Szívesen felkerestem volna,
hogy beszéljek róla, de úgy tudom, a hónap végéig még Bathban
marad a királynéval.
Mihelyt elnyertem az ön beleegyezését, írok Mia édesapjának,
Sn. Felipe Russónak, és az engedélyét kérem, hogy a lánya kezéért
folyamodhassak.

Engedelmes fia,

Matthew Peachey

– Istenem, ne! – szakadt ki a kiáltás Liviából. Újra meg újra elolvasta

a levelet. – De bolond vagyok, hogy ezt nem láttam előre!
Ismét átfutotta az üzenetet.
– Jellemző Jamesre, hogy annyit ad neki, amitől azt hiszi,
megnősülhet, de messze nem annyit, amennyiből eltarthat egy
feleséget.
Úgy fricskázta meg az ujjával a papírt, mintha a szavakat akarta
volna lelökni róla.
– De megnézném Felipe arcát! – mormolta. – Hah! Vagy azét a
hetyke lányét, Sarah-ét, akit elvett! Istenem! Sarah, a kalaposlány
és Felipe Russo, a szélhámos lánya mint a fiam felesége? Kizárt!
Az ölébe helyezte a lapot, és lemeredt rá.
– Rossz hír? – tudakolta az egyik udvarhölgy, aki épp elment a
széke mellett.
Livia a legelbűvölőbb mosolyával pillantott fel rá.
– A fiam írt. Nincs ennél nagyobb öröm!
 London, a Serle Court kávéháza, 1687 ősze

Livia a számára legelőnyösebb helyre ült a kávéházban: egy magas

támlájú padra, távol a középen álló asztaltól, amely mellett
ügyvédek és írnokok olvasgattak, és cserélték ki a jegyzeteiket, de
közel a meleg kályhához.
Amikor Matthew belépett, Mr. Hart, a tulajdonos szokatlanul
tiszteletteljesen üdvözölte.
– Mr. Peachey… Lady Avery épp az imént érkezett meg.
Mr. Hartnak nem kellett sok idő, hogy kiderítse: a kollégiumból
frissen kikerült jogász, Matthew nemcsak a királyné kedvenc
udvarhölgyének, Lady Averynek a fia, de családi birtoka van
Sussexben, a Fairmere Priory, és kétségtelenül ő örökli majd a
londoni Avery House-t is.
– Kávét hozzak, uram? És süteményt?
– Igen, igen – hagyta rá a fiatalember, és sietett üdvözölni az
anyját.
Livia nem állt fel, csak felpillantott rá. Matthew-t ismét
meghökkentette a nő arcának klasszikus szépsége, amit csak még
jobban kiemelt a fekete gallér és a magas, fekete kalap, amelynek a
karimán túlhajló, sötét tollai a tökéletes orcához simultak. A fekete
öltözék arra emlékeztette a fiatalembert, hogy az anyja még mindig
gyászolja Sir Jamest.
– Signora Madre! – Lehajolt, hogy a nő homlokon csókolhassa. –
Fogadja őszinte részvétem.
– Az én veszteségem a te nyereséged. James ötszáz fontot hagyott
rád. Megkaptad?
– Már a bankomban van a megbízás. Igazán kedves volt tőle! Nem
számítottam rá.
– Sajnálattal közlöm, hogy rám nem hagyott örökül semmit.
 Matthew egyelőre nem szólt semmit, megvárta, míg Mr. Hart
maga felszolgálja a kávét, kitölti a két csészébe, és az asztalra helyez
egy nagy cukortartót. Közben az járt a fejében, hogy az anyja
egyáltalán nem úgy fest, mint egy nő, akit valami végrendelet
kapcsán csalódás ért. A kalap és a köpeny vadonatúj volt, Livia
fülében és a nyakán fekete opálok csillogtak.
– Signora Madre… boldogan odaadom…
A nő megrázta a fejét.
– Nem panaszkodom – jelentette ki. – A nyereséged nekem is jó.
Hiszen egyek vagyunk.
A fiatalember pislogva vette tudomásul, hogy újra olyan párossá
váltak, amelynek közös célja van.
– Csakhogy ötszáz font nem elég ahhoz, hogy feleségül vegyél egy
lányt, akinek nincs vagyona.
– Mia Russo…
– Azt hittem, azért jött Angliába, hogy tanuljon, hogy írjon? Külön
hangsúlyozták, hogy nem férjet keres.
– Igen, így igaz.
– Az írással senki sem keres pénzt. Egy nő végképp nem.
– A színműírók…
– Velük semmi dolgunk. Vagy arra célzol, hogy elvennél egy
szégyentelen teremtést, aki egy színház számára ír? Egy mocskos
szájú firkászt?
– Nem kell színház számára írnia! A hitvesemként…
– Nem lehet a feleséged, fiam.
– El tudok tartani egy feleséget.
– De nem azon a színvonalon, ami kívánatos lenne számodra.
Egyébként sem őt választanám neked. Nem alkalmas rá, hogy a
feleséged legyen. – A nő felhajtotta a fátylát, hogy belekortyolhasson
a kávéjába. Matthew-nak uralkodnia kellett magán.
– Bocsásson meg, nobildonna, de Mia egy tisztes velencei család
gyermeke, és a nevelőanyám unokája. Semmiképpen sem lehet
alkalmatlan.
Livia az ajkához érintette fekete szegélyű zsebkendőjét.
– Őszinte leszek – szólalt meg határozott hangon. – Az apja, Felipe
Russo az én néhai férjem, Signor Fiori intézője volt. Közismert
tolvaj. Műtárgyakat lopott a herceg antik gyűjteményéből.
Matthew-nak leesett az álla.
– Nem!
– Szabadon járhatott-kelhetett az egész házban… – A nő a
szeméhez emelte a zsebkendőt. – Ifjú özvegy voltam. Azon az
éjjelen, amikor az első férjem, a herceg meghalt… Felipe Russo
megbecstelenített.
A fiatalembert mintha letaglózták volna. Úgy nézett körül,
mintha attól félne, hogy valaki más is értesülhetett a nő szégyenéről.
– Önre erőltette magát?
– Nem tehettem semmit. Hiába küszködtem… Erősebb volt
nálam.
– Anyámasszony! Anyám!
Livia a zsebkendő mögé rejtette az arcát, és bólintott.
– Nem akartam, hogy valaha is tudomást szerezz róla. Most már
érted, hogy fel kellett áldoznom a büszkeségemet a biztonságodért.
Nem veheted feleségül Felipe Russo egyik lányát sem, mert az apjuk
egy erőszaktevő, és megeshet, hogy ráadásul a féltestvéred.
Matthew-nak felkavarodott a gyomra. A kávéja után nyúlt, és
egyetlen korttyal kiürítette a csészét. Az ital azonban visszaáradt
a szájába, és köhögve küzdött azért, hogy ne kelljen kiköpnie. Erőt
vett magán, lenyelte, majd ezt suttogta:
– Bocsásson meg! – A hallottak miatt valósággal fuldokolt a
dühtől, az iszonyattól. – Lehetetlen!
– Azt gondolod talán, hogy Sarah, a felesége felszarvazta? – Livia
eltöprengett. – Igen szemtelen ifjú hölgy volt, és Alystól, az anyjától
nem részesült megfelelő nevelésben. De persze nem tudhatjuk.
Mindenesetre biztonságosabb azt feltételezni, hogy a két lány a
féltestvéred.
– Nem! – kiáltotta Matthew. – Ezt egy percig sem gondoltam… Én
csak… Ez hihetetlen!
A nő a kezére simította selyemkesztyűs kezét.
– Tudom. Erről soha többé nem beszélünk. Az anyai szeretet
kényszerített rá, hogy bevalljam a szégyenemet.
 – Miért nem jelentetted fel?
Livia megrázta a fejét.
– Ki hitt volna nekem? Egy fiatal özvegy és a férje jóképű, ifjú
intézője? A Fiori család megvádolt volna, hogy én magam loptam el
az antik műtárgyakat, és elcsábítottam a tolvajt.
– De hogy viseli el Gabrielle vagy Mia közelségét? Miért nem szólt
róla Alys anyámnak azonnal, amikor Londonba érkezett? Sosem
engedte volna meg, hogy Sarah lánya egy ilyen férfihoz…
A nő vállat vont, és visszadugta a zsebkendőjét fekete
cobolyprém karmantyújába.
– Már hogy szólhattam volna? Hiszen azzal téged tettelek volna
tönkre. Hogy állíthattam volna rólad, egy ártatlan csecsemőről,
hogy hercegi férjem intézőjének a fattya? És újra csak megkérdem:
ki adott volna hitelt a szavamnak Felipe Russóéval szemben? Sarah
Stoney teljesen belebolondult, és ketten együtt szabadították ki Rob
Reekie-t a börtönből. Diadalmasan, hősként tértek vissza Angliába!
Hogy állhattam volna oda az örömmámorban úszó család elé, hogy
azt mondjam: „Ne! Ne! Nincs nála komiszabb bűnöző.”
– Tehát viszontlátta? – borzadt el Matthew. – Találkozott vele,
amikor hazatértek? És Rob bácsikám börtönben volt?
– Aznap, amikor hozzámentem Sir Jameshez – felelte Livia
remegő hangon. – El tudod képzelni? Odajött, hogy bajt keverjen
az esküvőmön, és megakadályozza a boldogságomat. De nem merte
bevallani, hogy mit tett. Én pedig mit mondhattam volna Sir James
és a többiek előtt? Mit mondhattam volna, ami nem vezet iszonyú
erőszakhoz, szörnyű bánathoz? Hiszen egy tragédia volt
készülőben.
Matthew arra gondolt, hogy a tragédia be is következett.
– Gyalázatban élek – suttogta. – Erőszak gyümölcse vagyok.
A nő bólintott. Sötét szeme megtelt könnyel, a tekintetét nem
vette le a fiatal arcról.
– Nem tudhatja meg senki – mondta Matthew vontatottan.
Ráébredt, hogy ezt a terhet nem oszthatja meg senkivel, még a
szeretett lánnyal sem. – Nem árulhatom el senkinek, Miának vagy
Gabrielle-nek pedig végképp nem.
 – Senkinek – kötötte a lelkére Livia. – Nem vághatod a lányok
arcába, hogy az apjuk egy undorító erőszaktevő. Ez tönkretenné
őket. Nem árulhatod el a világnak, hogy nem tudod, ki az apád. És
senkinek sem beszélhetsz a becsületemen esett foltról. Az erőszak
iszonyú bélyegéről az én makulátlan tisztességemen.
– Megbüntessem? – A fiatalember a felháborodásban keresett
menedéket, hogy ne kelljen a gyomorforgató döbbenetre gondolnia.
– Menjek Velencébe, és hívjam ki párbajra?
A nő megszorította a kezét.
– Akkor minden kiderülne, és megszégyenülnénk. Te meg én…
két ártatlan áldozat… és a többi ártatlan… a fiai, szegény lányai, Mia
és Gabrielle… Sarah, az ártatlan felesége, sőt még az anyósa is… a
nevelőanyád, szegény Alys! Évek óta nyomja a szívemet ez a titok…
a teher, hogy meg kell óvnom mindannyiukat és téged. Most
megosztom veled a terhet. Ezentúl együtt viseljük.
Matthew a kezébe temette az arcát. Livia figyelmesen nézte,
megpróbálta felmérni, mire gondolhat, és elégedetten látta, hogy a
fia nem merül el az önsajnálatban, hanem felemeli a fejét, és így
szól:
– Sajnálom, hogy arra kényszerítettem, hogy ezt elmondja
nekem, anyám. Kérdezhetnék valamit? Biztos abban, hogy ez a
férfi… ez a bűnöző az apám?
A nő nagy, fekete szeme rezzenéstelenül meredt rá.
– Fiam, annyira sajnálom! Nem tudhatom. A férjem halálának az
estéjén ért a támadás. Nem tudhatom biztosan, hogy melyik férfi az
apád. A férjem nagyszerű ember volt, ősi, nagy tiszteletnek örvendő
család sarja. Talán tőle kaptalak, mint egyfajta búcsúajándékot. A
családja ezt nem hitte el, és nem fogadtak be, de senki sem tudhatja
biztosan. Azért adtam neked a nevelőcsaládod nevét, hogy
leplezzem a félelmemet. Itáliai módra Da Piccinek neveztem
magunkat, és Averyre változtattam volna a nevünket, miután
hozzámentem Sir Jameshez, ha beleegyezett volna. Egyedül azért
említettem meg ezt a bűnt, hogy megóvjalak téged és azt a lányt a
vérfertőzés szörnyű bűnétől. Amennyire tudom, Mia Russo akár a
féltestvéred is lehet.
 – Ő nem tehet róla!
– Egyetlen személy tehet róla – jelentette ki Livia. – Az
erőszaktevő: Felipe Russo. És az Úr megbünteti érte. Minket nem.
Tehát Miával ezentúl barátként kell találkoznod, és nem árulhatod
el sem neki, sem Gabrielle-nek, sem Alysnak, amit ma hallottál
tőlem.
– Azt hittem, feleségül fogom venni – mormolta Matthew
elgyötört arccal. – Már készültem írni a jövendőbeli apósomnak!
– Fiam… – suttogta gyengéden a nő. – Nagy árat fizettem érte, de
megmentettelek.
 London, Whitehall-palota, 1687 ősze

Liviának voltak tervei Matthew-t illetően, de nem foglalkozhatott

velük, mert új feladatot vállalt: a királyné háztartását kellett
átköltöztetni a Whitehall-palota frissen felújított lakosztályába. A
palota átépítése olyan bonyolult és drága művelet volt – aranyozott
és festett mennyezetek, mesés antik drapériák, öt különféle
márvány a falakon és a padlón –, hogy még mindig nem készültek
el vele, pedig már évek óta be kellett volna fejezni, és a tervezett
költség is a sokszorosára nőtt.
– De megéri! – kiáltotta Livia. – Ez a hálóterem valóban királyi!
– Mély fürdőkád van benne! – Mária Beatrix átszaladt hozzá a
szomszéd szobából. – Jöjjön, és nézze meg! Csodálatos! Szinte úszni
lehet benne! És csöveken jön a víz, a forró víz! Nem kell senkinek
behordani! Bezárhatom az ajtót, és teljesen egyedül fürödhetek!
Livia vele tartott a fényűző helyiségbe. Aranykeretes tükrök
vették körül őket, megsokszorozva az alakjukat – mintha tucatnyi
nő sétált volna egy aranyszínű útvesztőben. A királyné becsukta az
ajtót, hogy senki se hallja meg a suttogását.
Megragadta Livia mindkét kezét, és közelebb húzta magához.
– Úgy vélem, jó hírem van – súgta oda neki. – De nem vagyok
biztos benne.
– Jó hír? – lehelte a másik nő, és fürkészőn nézett rá.
– Ön is tudja, milyen kiszámíthatatlan a havibajom, de azt
hiszem, már kettő is kimaradt. És különösen érzem magam. Mint
korábban, amikor gyermeket vártam. Reggelente viszolygok a forró
csokoládé illatától, és érzékeny a mellem. Livia, azt hiszem,
gyermekem lesz.
Livia térdéből kiszállt az erő, lehuppant a kád szélére.
– Gyermeke?
 Mária Beatrix elpirult.
– Úgy hiszem, akkor történhetett, amikor őfelsége csatlakozott
hozzánk Bathban. A gyógyvíz… És olyan boldog voltam.
– Dicsőség az Úrnak! – suttogta Livia álmélkodva.
– A király imádkozott Szent Winifred forrásánál, és látomása
támadt.
– Hát persze! – örvendezett Livia oda sem figyelve, mert már az
ujjain számolgatta a hónapokat. – Tehát júliusban születik meg?
Mindenesetre ezen a nyáron.
– Talán épp az anyám halálának az évfordulóján? – suttogta a
királyné. – Lehet, hogy Laura hercegné küldött nekem a
mennyekből egy angyalt.

A királyné és Livia arra jutottak, hogy szólniuk kell Petre atyának,

a király gyóntatójának, aki majd értesíti a pápai nunciust, aki pedig
tudatja a hírt a királlyal, hogy ő már hivatalosan kihirdethesse az
udvar és az ország előtt. Petre atya kijelentette, hogy nem
késlekedhetnek. A nyári országjárás a király ellen hangolta a népet,
a terhességet még karácsony előtt be kell jelenteni, hogy elfojtsák
az udvarral szembeni rosszindulatot.
– Mihelyt megtudják, hogy lesz trónörökös, kevésbé fognak
tiltakozni a változások ellen – bólogatott Petre atya. – Mihelyt
rádöbbennek, hogy nem számíthatnak protestáns örökösre Mária
hercegnőtől és Anna hercegnőtől, fel kell adniuk az ellenállást. Be
fogják látni, hogy az igaz hit biztosítja a királyi utódlást, és áttérnek.
– Isten kegyes hozzánk – jegyezte meg Ferdinand d’Adda. –
Őfelsége, a királyné jól van?
– Úgy tűnik, nem fenyegeti semmiféle veszély a terhességet, de
mindannyian Isten kezében vagyunk – figyelmeztette őket Livia.
D’Adda gróf elmosolyodott.
– A szentatya ezért a gyermekért imádkozott – mondta. – Ez a
gyermek építi majd fel Angliában az igaz hitet, ő lesz a szikla,
amelyre az egyház épül. Megyek, és tudatom őfelségével.
 Livia a férfi után nézett, aztán Petre atyához fordult.
– Igaz, nekünk is imádkoznunk kellene. Nem hiszem, hogy
őfelsége elviselné egy fiúgyermek elvesztését. Megszakadna a szíve.
A pap úgy hajtotta oldalra a fejét, mintha gyónást hallgatna.
– Természetesen megteszek mindent, hogy gondoskodjak a
királyné egészségéről.
– Ahogy mindannyian – felelte a férfi, de érezni lehetett, hogy
kíváncsi, mire megy ki mindez.
– Talán bölcs dolog lenne…
– Bölcs?
– Tenni róla, hogy mindenképpen legyen egy fiúgyermek, akit
őfelsége júliusban a világra hoz. Nem születhet halva. Nem lehet
leánygyermek.
A férfi nem válaszolt azonnal, előbb megemésztette a hallottakat.
– Valóban bölcs dolog lenne – mondta aztán körültekintően. – De
nem túl nehéz véghez vinni?
– Nem lehetetlen – felelte Livia.
– Nekem nem lehet hozzá közöm. Én lennék az első, akit
ilyesmivel gyanúsítanak.
– Valóban – biccentett a nő, leplezve a megvetését. – Egyetlen
személynek kell cselekednie, teljesen egyedül. Valakinek, aki közel
áll a királyné őfelségéhez, aki folyamatosan figyeli az állapotát, és
jelen van a szülésnél.
– Egy ilyen személy komoly jutalomra számíthatna. Igen komoly
jutalomra. Semmit sem sajnálnak tőle a mennyekben, azonképp itt
a földön sem.
– Ámen – vágta rá gondolkodás nélkül Livia, amikor meghallotta
a miatyánk ismerős szavait. – Pontosan miféle jutalom lenne?
– Egy ilyen segítő angyal bármit megkapna, amit csak megnevez.
 Barbados, Bridgetown, 1687 tele

Amikor a Segítség fregatt befutott Bridge kikötőjébe, tizenhét

ágyúlövés dörrent a tiszteletére – azért ennyi, mert az erődben nem
volt elég muníció a szokásos huszonegy lövéshez. Miközben
Jamaika félrészeg kormányzóját, Christopher Monckot muskéták
sortüze fogadta a parton, Ned kihordta a kabinjából a csomagjait,
és naplementekor elköszönt a kapitánytól. Könnyen megtalálta
Johnnie raktárát, mert mostanra mindenki ismerte a Stoney-boltot.
Ned dörömbölni kezdett a raktár ajtaján. Aztán fény gyulladt, és
nemsokára megjelent az ajtóban Johnnie, a kezében egy magasra
tartott fáklyával.
– Te jó ég! Ned bácsikám, maga az? A fregattal érkezett?
– Igen. Mondtam, hogy eljövök – felelte Ned, és hátba veregette
az unokaöccsét. – Nem hitted el?
– Dehogynem. Hiszen miért is viselkedne józanul, és maradna
otthon, ahol biztonságban van? – Johnnie felnevetett, kitárta az
ajtót, és a raktár végébe vezette Nedet. – Bácsikám, örülök, hogy
látom! Úgy jár-kel, mintha nem lenne semmi baja.
– Igen… A nagyanyád ápolása hozott vissza az életbe, az Úr áldja
meg érte.
– Ámen. De nem kapta meg a levelemet? Rowant elvesztettük.
Nagyon sajnálom. Azonnal megírtam a hírt.
– Megkaptam. Biztosan tudod, hogy meghalt?
– Maga a gazdája mondta. Kint jártam az ültetvényén.
– Láttad a holttestét? Megtalálták?
– Ha lezuhant, és a dzsungelben halt meg, akkor sosem találják
meg a testét. Sajnálom, bácsikám, de az ültetvényes szerint nincs
remény. A kiskutyájuk elkóborolt, Rowan utánaeredt, és nem jött
vissza.
 Ned épp lehajtotta a fejét, ezért Johnnie nem láthatta titkos, ferde
mosolyát.
– Miféle kutya volt? Agár?
– Azt hiszem, egy kis mopszli. Miért? Számít ez bármit is?
– Csak megpróbálom elképzelni – felelte Ned. – Hogy Rowant
lehagyja egy mopszli.
– Micsoda veszteség! – mormolta Johnnie. – Így elvesztegetni egy
életet.
Ned összeszűkült szemmel nézett a fiatalabb férfira. Felfigyelt a
ráncokra a szája körül.
– Megviselt az elvesztése, ugye?
Johnnie vállat vont.
– Őrültség volt kezdettől fogva! Anyám nagyon ellenezte,
márpedig ő nem ostoba. Rowan Tauntonban becsapott, és elrabolta
a pénzemet. Erre én azt képzelem, hogy ideutazok, és megmentem,
mint valami mesebeli herceg… de túl későn érkeztem, és most
halott… Amennyire tudom, sosem szeretett, mindvégig csak
bolondnak nézett. Mindkettőnket bolondnak nézett. Két bolond,
akik bejárták a fél világot egy nő miatt, aki még csak várni sem volt
hajlandó rájuk.
– Várni, hogy megmentsék? – Ned kaján vigyorral nézett az
unokaöccsére. – Nem, az tényleg nem vallana rá.

Johnnie másnap este elvitte vacsorázni a bácsikáját a fogadóba,

ahol annak idején megszállt. Hazafelé menet benéztek az erődbe,
ahol a legtehetősebb telepesek épp pazar díszvacsorán látták
vendégül a kormányzót. Egyik fogást a másik után hordták az
asztalra, sorra ütötték csapra a rumoshordókat, hogy megkóstolják
a tartalmukat, és tucatjával bontották fel a borospalackokat. Ned
és Johnnie csatlakoztak a vigadozókhoz, és mivel fehér emberek
voltak, be is engedték őket. Nednek azért örültek meg, mert friss
híreket reméltek Angliáról – amit a telepesek vágyakozva csak „jó
öreg Angliaként” emlegettek –, Johnnie pedig nagy tiszteletnek
örvendett, mint a férfi, aki elhozta Bridge városába a londoni
divatot, a londoni eleganciát.
Az igen részegek nemzetközi testvériségének tagjaként tértek
vissza a raktárba. Johnnie ágya egy alacsony galérián volt, Nednek
pedig felakasztott egy függőágyat a hátsó ajtónál, az épület tenger
felé néző részén. Johnnie perceken belül elaludt, és a horkolása
visszhangot vert a raktárban. Ned kinyitotta az ajtót, hogy hallja a
rakpartot nyaldosó hullámok zaját, és beszívhassa a sós, meleg,
tengeri szél illatát.
Végigdörzsölte az arcát, a karját, hogy ne csípjék a moszkitók,
aztán visszament az épületbe, és becsukta az ajtót. Lerúgta a cipőjét,
ledobta a nadrágját, a vászoningét, elcsippentette a gyertyát, és a
sötétben elnyúlt a függőágyban. Olyan boldognak érezte magát,
mint akkor volt, amikor Rowannal Texelből Lyme Regisbe
hajóztak… amilyen akkor volt, amikor Monmouthszal menetelt,
mert tudta, hogy a lány a közelben van.
Hallotta, hogy valami – valami állat – megmoccan felette a
gerendák között, és a fejére húzott egy sálat, hogy védje valami, ha
rápottyanna egy veszélyes rovar. Aztán újra felhangzott valami
nesz – mintha egy patkány kaparta volna az ablaktáblát –, és Ned
egész a melléig felhúzta a pamuttakarót. A neszezés kitartóan
folytatódott.
Ned felült, az egyik lábát letette a padlóra, hogy megállítsa a
himbálózó függőágyat. Ismét meghallotta azt a kaparászást… Olyan
ritmusa volt, amilyenre állat nem képes. Kirázta a cipőjét, hátha
belemászott valami rovar, belebújt, és meztelenül, a dereka köré
csavart lepedővel a csukott ablaktáblához lépett. Óvatosan elhúzta
a reteszt, és résnyire kinyitotta.
– Itt vagy? – suttogta bele a raktárudvar sötétjébe.
– Nippe Sannup?
A suttogó hang hallatán Nedet olyan érzés töltötte el, mintha az
óceán egy óriási hulláma csapott volna át a feje felett, és kénytelen
volt megkapaszkodni az ablakpárkányban.
– Rowan? Te vagy az? Rowan?
– Bejöhetek?
 – Igen. Igen! – Kitárta az ablaktáblákat, és hátralépett, amikor a
lány felszökkent, ráfeküdt a párkányra, aztán átlendítette a lábát is.
Ned még mindig nem látott semmit, ezért a taplós doboz után nyúlt,
hogy szikrát csiholjon, és meggyújtsa a gyertyát.
– Várja meg, míg becsukom az ablaktáblát! – suttogta Rowan.
Ned hallotta, hogy megcsikordul a zsanér, majd a helyére
csusszan a retesz.
– Most már meggyújthatom?
– Igen, de csak halkan.
A férfi szikrákat pattintott a kovakővel, de ezek nem adtak elég
fényt ahhoz, hogy megláthassa a lányt, ahogy a felparázsló
szenesített rongy sem. De amikor a faforgács meggyulladt, és a
lángocskát a gyertya kanócához tartotta, végre elég világos lett.
Először úgy gondolta, Rowan nem változott semmit, amikor
azonban az ujjára csepegő forró viasszal mit sem törődve felemelte
a gyertyát, hogy alaposan szemügyre vegye, észrevette, hogy a lány
idősebb és keményebb lett az egymástól távol töltött két év során.
Dús, fekete szemöldöke között volt egy függőleges ránc, és a bőre
sötétebb lett attól, hogy a szabad ég alatt élt. Vállig érő haját
összefont növényi indákkal fogta össze. Az arca keskenyebb volt,
merőn bámuló, sötét szeme, mosolygó tekintete azonban a régi.
Mindössze egy rongyokból összecsomózott szoknyát viselt, és a
nyakán egy kagylókból fűzött láncot. Nednek az jutott eszébe róla,
hogy olyan, mint valami tündérgyermek – a másik világ szülötte,
akiben a húga, Alinor azonnal felismerné a saját fajtáját. Mezítláb
volt, a derekára erősített bőrtokban egy metszőkésből átalakított,
jókora, megélezett kés lógott. Semmiben sem emlékeztetett a
bilincsbe vert fiúra, aki Bristolban bebotladozott a barbadosi hajó
rakodóterébe, és semmiben sem hasonlított a rémült lányra a
Bostonból induló hajó kabinjában. Ez a Rowan olyan volt,
amilyennek született, amilyennek nevelték: félmeztelen, szikáran
izmos, felfegyverzett.
– Beteg volt? – kérdezte a lány, és Ned csak ekkor eszmélt rá, hogy
a lány is ugyanúgy tetőtől talpig végigmérte őt, ahogy ott állt a
derekára csavart lepedőben. Feltűnt neki, hogy a férfi az
öntudatlanul töltött hónapok alatt legyengült, vékony bőre alatt
megfogyatkoztak az izmok, és ősz haja szinte teljesen fehér lett.
Látta, hogy a betegség miatt eltorzult az arca, és ferdén tartja a
vállát. A sötét szempár megtelt együttérzéssel. Rowan tudta, hogy
az elvesztése megviselte Nedet, míg ő, aki sokkal fiatalabb volt,
megerősödött az egyedülléttől.
– Semmi komoly – felelte a férfi. – Úgy nézel ki…
Rowan halkan felnevetett, amikor rájött, hogy Ned képtelen
leírni őt.
– Miattad jöttem – mondta a férfi.
– Tudom. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de eljön. Az új
kormányzó hajóján utazott? Elindultam, mihelyt meghallottam az
ágyúkat.
– Igen. Iszákos Monck az, Wellingtonból. Emlékszel még rá?
Látta, hogy a lány arca felderül az emléktől.
– Igen! Persze. És sikerült kijózanodnia most, hogy már nem
retteg?
– Már nem retteg, de még mindig részeg. Tudtad, hogy ez Johnnie
raktára? Azért utazott ide, hogy megváltsa a szabadságodat. Azt
mondták neki, hogy meghaltál. Johnnie… – Ned képtelen volt
rávenni magát, hogy kimondja: „Johnnie szeret”. Az unokaöccse
kénytelen lesz maga intézni az udvarlást.
Rowan értetlenül meredt rá, mintha már teljesen megfeledkezett
volna Johnnie-ról.
– Ó, igen! – mormolta aztán. – Láttam, amikor ellovagolt
Peabodyéktól. De nincs szükségem a segítségére. Szabad vagyok.
Ned el sem tudta hinni, hogy a lány ott áll előtte, éppoly fürge és
könnyű, mint mindig is volt, nem esett semmi baja, és a saját ruháját
viseli – mintha sosem dúlt volna háború a saját földjén, és mintha
nem került volna sor felkelésre a férfi hazájában. Mintha itt olyan
szabad lett volna, mint az otthoni erdőségekben, mintha a fehér
ember sosem tette volna be a lábát Amerikába.
– Mind a ketten azért vagyunk itt, hogy kiszabadítsunk – jegyezte
meg Ned, aki igyekezett igazságosan viselkedni. – Johnnie azonnal
útnak indult. Én is jöttem, mihelyt olyan állapotban voltam, hogy
utazhassak.
A Szent Mihály-templom harsány harangja elkongatta a felet.
– Ez hány órát jelent? – kérdezte a lány, mintha az életét már nem
a templom harangjai és a város toronyórái szabnák meg.
– Éjjel fél egy.
– Megyek. Csak látni akartam, megtudni, hogy jól van. Elkíséri
Jamaikába Iszákos Monckot? Vagy visszatér Angliába?
– Addig nem, míg újra nem találkozom veled – tiltakozott a férfi.
– Rowan, egész idáig eljöttem, hogy lássalak. Nem válhatok el tőled
tíz perc után.
– Azért jött, hogy kiszabadítson?
– Igen, és Johnnie is.
– Szabad vagyok. Mondja meg neki is! Egyiküknek sincs
tennivalója.
– De azt akarom…
A lány már majdnem az ablaknál volt. Ned megrettent a
gondolattól, hogy elveszíti, de nem ragadta volna meg, hogy
maradásra bírja.
– Rowan, hadd találkozzak veled holnap! Áruld el, hol talállak
meg! Könyörgök. Mondd el, hol talállak meg!
A lány megrázta a fejét.
– Az erdőben élek. Nem találhat meg. Senki sem találhat meg.
– Egyedül vagy?
Rowan halvány mosollyal megrázta a fejét, mire a férfi úgy
érezte, mintha megforgatnák a hasában a féltékenység kését.
– Egy férfival vagy?
– Ó, nem, dehogy!
– Hadd töltsek veled egy kis időt! Szerzek neked valami ruhát, és
idejöhetsz, itt élhetsz velem és Johnnie-val. Megvette ezt a raktárat,
ez az otthona. Itt élhetnél. Kitalálnánk valamit. Johnnie úgy
gondolta, hogy esetleg dolgozhatnál nála, amíg letelik a
szolgálatod…
– Azt akarja, hogy egy rabszolgahajcsárok számára alapított
boltban dolgozzak? Hogy kiszolgáljam őket?
– Itt biztonságban lennél. Megfizetné a munkádat. És nyolc év
múlva, amikor letelik az ítélet szerinti szolgálatod…
A lány határozottan megrázta fejét.
– Soha többé nem akarok házban lakni. Nem hordok ruhát. És
annyi szent, hogy nem szolgálok egyetlen férfit sem, sem fehéret,
sem rabszolgahajcsárt, sem más férfit.
– Akkor hadd menjek hozzád én! – Tudta, hogy nem szabad
megfognia Rowan kezét, de nem akarta, hogy a lány belevesszen a
tengerpart sötétjébe. – Mondd meg, hol találkozhatok veled.
Egyedül jövök, senki sem fog követni.
Rowan eltűnődött.
– Rendben. Eljöhet. Csak maga. Látogasson el a Peabody-
ültetvényre! Meg fogják hívni. Mindenkit meghívnak. Ha már ott
van, menjen el a patakig. Hozzon puskát! Amikor az erdőbe ér, és
teljesen egyedül van, lőjön a levegőbe! Az erdőben találkozunk.
– Eljössz? – kérdezte Ned. – Nem hagysz cserben? Honnan tudod,
hol találsz meg?
A lány felnevetett.
– Persze, hogy megtalálom a saját erdőmben. De egyedül kell
jönnie, és senkinek sem beszélhet rólam. Johnnie-t sem hozhatja
magával.
– El kell mondanom neki, hogy láttalak.
Rowan megrázta a fejét.
– Johnnie fecseg – jelentette ki kurtán. – Velük iszik, a barátjuk.
Már közéjük tartozik.
– Közéjük tartozik?
– Gazda. Rabszolgák gazdája. – Rowan hangja félreérthetetlenül
megvető volt.
– De azért utazott ide, hogy megváltsa a szabadságodat!
– Rabszolgákat dolgoztat. Engem is itt dolgoztatna.
Rabszolgaként, mint őket.
Ned habozott. Látta, hogy a lány úgy pillant a bereteszelt ablak
felé, mint aki menni akar.
– Jól van! Rendben! Nem szólok neki. Mihelyt lehet, elmegyek a
Peabody-ültetvényre. Odamegyek, amint szerzek egy lovat.
Rowan megnyugtató mosollyal nézett rá, mintha tudná,
mennyire fél attól, hogy elveszíti.
– Eljövök magáért – ígérte. – Megtalálom az erdőben.
 Sussex, Fairmere Priory, 1687 tele

Alys úgy gondolta, a család nagyzol, amikor a bérelt hintó befordult

az új kőoszlopok között, amelyekre a „Fairmere Priory” feliratot
vésték – a nobildonna karácsonyi ajándéka volt. A kocsi tetejéhez
szíjjal odaerősítettek egy libát meg a karácsonyi elemózsiás kosarat,
az odabent ülők – Matthew, Mia, Gabrielle és Alys férje, Shore
kapitány – nevetgélve beszélgettek. Mögöttük haladt Rob hintója,
benne a férfi, Julia és Hester. A hintót készpénzzel bérelték, minden
számlájukat kifizették, és sem a rakodópartnak, sem az átnevezett
Priorynak nem volt adóssága. Johnnie hitelből kereskedett
Barbadoson, és Alys értette, hogy ez az új módi, hogy ekkora
távolságból csak így lehet üzletelni. Johnnie elfogadott barbadosi
ügynökök által kiállított kötelezvényeket, ígérvényeket, amelyek
kézről kézre jártak, és mindenki ellenjegyezte őket. A
kötelezvények egy részét elküldte Angliába, ahol Alys árut vásárolt
rajtuk, és Barbadosra szállíttatta, vagy pedig átadta Rob apósának,
Johnson városi tanácsosnak, az aranyműves bankárnak, hogy
helyezze letétbe. Alys egy életen át gondosan vezette a könyvelést,
és mindig tartott némi készpénzt a raktár ládikájában, de most meg
kellett tanulnia megbízni olyan papírdarabokban, amelyeket olyan
hatalmas vagyonú férfiak írtak alá, akiknek csak a neve is elég volt
egy üzlethez.
A kocsik megálltak a bejárat előtt. Alys leszállt, és bevezette a
vendégeket a házba. Miközben az előcsarnok kandallója előtt
melegedtek, Robra pillantott.
– Olyan furcsa, hogy nincs itt – jegyezte meg az anyjuk hiányára
utalva.
– Mintha csak az emeleten lenne – felelte a férfi. – Már hónapok
teltek el a halála óta, de még mindig nem érzem a hiányát. Olyan,
mintha a szomszéd szobában lenne.
Gabrielle rájuk mosolygott.
– Ő azt mondaná, hogy így is van. Egy számunkra láthatatlan ajtó
választ el tőle.
Hester izgatottan üdvözölte a kuzinjait, és megmutatta az
ajándékokat, amelyeket épp kiraktak a Reekie-hintóból.
– Hester! – szólt rá halkan Julia. – A fejem!
A lány azonnal elhallgatott, Alys pedig a fogadószobába invitálta
Juliát, ahol forró csokoládé várta őket. Rob Shore kapitánnyal a
könyvtárba ment, hogy megigyanak egy pohár bort, Matthew a
lányokkal az előcsarnok kandallója előtt maradt.
Mia leoldotta a sálját a nyakáról, és egy székre vetette a
karmantyúját.
– Olyan jó itt lenni! – mosolygott rá a fiatalemberre.
A fogadószobából kijött a szolgálólány, és bókolt Hester előtt.
– Az édesanyja kéri, hogy vigye el a retiküljét.
– Ó! Máris! – A lány a magasított cipőjében enyhén bicegve a
fogadószoba felé sietett.
– Ez a nő! – fakadt ki Mia. – Szenteste van, de ő úgy ugráltatja
Hestert, mintha…
– Beszélni szeretnék mindkettőtökkel – szólalt meg Matthew. A
kandallónak támaszkodott, és lebámult a tűzbe. – Mondanom kell
valamit.
– Mi az? – tudakolta Gabrielle. – A nobildonnához van köze?
– Nem! – vágta rá a fiatalember olyan gyorsan, hogy a lány
azonnal tudta: az anyja megint beavatkozott az életébe. Mia sötét
szemében remény csillant, a tekintetét Matthew-ra emelte, és várt.
– Nagyon megkedveltelek benneteket – vágott bele Matthew.
Mia halvány mosolyából ki lehetett olvasni, hogy lánykérésre
számít. Felállt, és a fiatalember mellé lépett, készen arra, hogy
választ adjon. Gabrielle a székéből figyelte őket.
– Mia, azt reméltem, hogy feleségül kérhetlek. – Matthew a lányra
pillantott, aztán gyorsan félrenézett.
– Igen? – biztatta a lány.
Gabrielle azon kapta magát, hogy az ölében nyugtatott kezét
görcsösen összekulcsolja, mert érzi, hogy valami baj készül.
– De mégsem kéred meg a kezét?
Mia haragos pillantást vetett a nővére felé.
– Nem kér feleségül – mondta gyengéden Gabrielle.
– Nem tehetem – magyarázta a fiatalember. – A tudomásomra
jutott… megtudtam, hogy… nem tehetem. Nem lehet.
– De mi a baj? – akarta tudni Mia.
Matthew komor arccal elfordult a kandallótól.
– Szeretlek – jelentette ki. – De… testvérként… kell szeretnem…
mindkettőtöket. – Itt Gabrielle-re nézett. – Remélem, mindig igaz
barátok maradunk.
– Miért? – követelt választ Mia. – Mi történt? A nagyanyám? Ő
mondott valamit? Mert szólhatok neki…
Gabrielle felállt, és átölelte a húga derekát.
– A nobildonna volt. – Komoly arccal a fiatalemberre pillantott. –
Matthew, mit mondott az anyád?
Matthew elvörösödött, így világossá vált, hogy valóban az anyja
akadályozta meg a lánykérést.
– Kifogása van az apátok családjával szemben. Nem árulhatom el,
hogy mi. Valami, ami régen történt, még Velencében. Kijelentette,
hogy sem ő, sem az apátok nem fogadná el a házasságunkat.
– Valami családi viszály? – tudakolta Gabrielle.
Matthew hálás volt, hogy a lány ilyen gyorsan megértette.
– Valami családi viszály.
– De ez nevetséges! – tört ki Mia. – Ránk nem vonatkoznak az ő
vitáik! Az ő régi vitáik!
A fiatalember erőt vett magán, ellökte magát a kandallótól, és
elindult a lépcső felé. – Attól tartok, hogy nem így van – felelte,
megállva az első lépcsőfok előtt. – Ez becsület kérdése. Nincs
választásom. Ha úgy kérhetném meg a kezedet, hogy nem esik folt
a becsületemen, megtenném. De súlyos igazságtalanság történt, egy
megbocsáthatatlan bűn, egy sérelem, amit nem lehet elfelejteni…
és jóvátenni sem. – Megragadta a lépcsőpillért, és a figyelmes
pillantású Gabrielle-hez intézte a szavait, nem Miához, aki
kifejezéstelen tekintettel meredt rá. – Nem adhatok magyarázatot
sem, mert a sérelem annyira személyes természetű. Nagyon-nagyon
sajnálom. Ezt biztosan tudod – nézett Gabrielle-re.
– Tudom – felelte halkan a lány.
– Mia… annyira, de annyira sajnálom!
– Ugyan, mi értelme sajnálkozni? – csattant fel dühösen a lány. –
És még ügyvédnek tartod magadat!

Mia kisírt szemmel jelent meg a fogadószobában, és alig evett

valamit. Amikor a hölgyek visszavonultak, hogy az urak ihassanak
egy pohár bort, Julia Reekie odavetette Alysnak, hogy Mia
valószínűleg az utazástól lett rosszul, és Rob adhat neki egy kis
laudanumot, hogy jobban aludjon.
– Holnapra rendbe jön – felelte nyugodtan Alys. – Azt hiszem,
anyám hiányzik neki. Nagyon közel kerültek egymáshoz.
– Ezzel mind így vagyunk – mormolta fagyos hangon Julia. –
Mindannyian hiányoljuk az anyósomat.
Alys épp a lázbetegség elleni teához varrt zacskókat. Amikor a
másik nő kiigazította, csak összeszorította a fogát.
– Eljön holnap a templomba?
– Ó, igen! – Julia alig várta, hogy végigvonulhasson a sorok között
a Peachey család legelöl található padjához, majd pedig a
kivonulást, amikor Matthew megáll a templom kapujában, és a
bérlői sorra elé járulnak, hogy köszöntsék.
– Olyan különös szokás – jegyezte. – A nobildonna is megérkezik
karácsonyra?
– Szent ég, dehogy! – hangzott Alys örömteli válasza. – A királyné
mellett kell maradnia most, hogy úton van a szaporulat.
Julia enyhén megdöbbent a szófordulat hallatán.
– A nobildonna árulta el őfelsége örömének okát? Mert én csak
egy pletykát hallottam. Igaz lenne?
– Megrendelést kaptunk bölcsőbe való velencei selyemre – felelte
Alys. – Az udvar tőlünk vásárolja a legfinomabb selymeit. És
rendeltek bölcsőfüggönyöket, selyem ágyneműt gyerekágyhoz,
köntöscsipkét és selymeket egy sapkához, ruhácskához. Úgy tűnik,
trónörökösben reménykednek.
– Milyen csodás hír a királyné és a nobildonna számára!
– Ha fiú születik, azzal megmenekültek – jelentette ki Alys, és
eltépte a cérnát. – Már kezdtem azt hinni, hogy a parlament fellázad
ellenük.
– Tán csak nem! – Julia habozott, majd megkérdezte: – Olvastam
az újságban, hogy a nobildonna megözvegyült.
– Igen. – Alys egymásra helyezett két muszlindarabot, és
hozzáfogott egy új zacskó megvarrásához.
– Milyen szomorú!
Alys nem válaszolt, de cseppet sem tűnt bánatosnak.
– Azt írták, hogy a birtok egy kuzinra szállt át.
– Igen?
– De mások is örököltek.
Alys befűzte a tűt, és nekilátott beszegni a muszlint. Julia némán
meredt rá, aztán tett egy utolsó kísérletet.
– Sir James megemlékezett a nevelt fiáról a végrendeletében?
Kapott valamit a mi drága Matthew-nk?
– Nem tudom. Mert nem tartozik rám.
– Az Avery House-t? – faggatta sóvárgó hangon Julia.
Alys csak a fejét rázta.
– Nem tartozik rám – ismételte meg kitartóan.

Fairmere Priory
Karácsony másnapján

A gyönyörű Fairmere-ből írok önnek. Az új kapu igazán takaros!

Micsoda elbűvölő ajándék! Nagyszerűen mulatunk, és sajnáljuk,
hogy ezúttal nem találkozhatunk önnel.
Matthew és Hester remekül festenek együtt. Matthew a karját
nyújtotta Hesternek, amikor karácsony napján bementünk a
templomba, és mindenki megjegyezte, hogy milyen csinos pár
 lennének. A lányom lába olyan sokat javult, hogy tavasszal
bemutatkozhat a királyné előtt, és táncolni is tud majd. Remélem,
ott találkozunk.
Matthew említette, hogy ügyvédbojtár lett, és készül ügyvédi
gyakorlatot kezdeni. Biztosra veszem, hogy ha dr. Reekie-nek
ügyvédre lenne szüksége, nem menne senki máshoz. Megemlítem
Matthew nevét apámnak, Johnson városi tanácsosnak is.
Karácsonyi jókívánságaimat küldöm, és természetesen
gratulálok a mi drága királynénknak!

Julia Reekie

Reekie-ék – Rob és Julia – karácsony második napján visszatértek

Londonba, és magukkal vitték Shore kapitányt is. A kapitány fel
akarta készíteni a hajóját a következő útjára, Rob pedig nem
maradhatott távol hosszú ideig a betegeitől, akik elvárták, hogy a
rendelkezésükre álljon, különösen a szülés előtt álló nők.
– Bárcsak te lehetnél a királyné orvosa! – lehelte Julia.
A férje megrázta a fejét.
– Nincs orvos, aki garantálná, hogy trónörökös születik, egy
lányért pedig nem lenne köszönetben részünk.
Hesternek megengedték, hogy az ünnepi időszak végéig a
Prioryban maradjon a kuzinjaival, Alys nénjével és Matthew-val.
Hamarosan feltűnt neki, hogy valami megváltozott: a két itáliai lány
mindig egymás mellett sétált, és ő lépkedett Matthew oldalán.
Amikor este kártyáztak, ő volt Matthew partnere. Néha sikerült
feleleveníteni a régi, baráti hangulatot, amikor négyesben mulattak
együtt, de Mia már nem sziporkázott társalgás közben. Alys
odafigyelt mindannyiukra, de a Prioryban eljött a bérleti díjak
megfizetésének a napja, emellett át kellett néznie a vászonneműt
is, így nem vette észre, milyen tartózkodóan viselkedik Miával
Matthew, és azt sem, hogy a lány távolságot tart a fiatalembertől.
Gabrielle ellentétes érzések közt őrlődött: örömmel fogadta, hogy
nem veszíti el a húgát, elszomorította Mia nyilvánvaló bánata, és
titokban boldoggá tette a gondolta, hogy Matthew nem nősül meg
abban az évben.
 Barbados, Peabody-ültetvény, 1687 tele

– Azt hiszem, látogatást tennék a sziget belsejében – mondta Ned

Johnnie-nak, miközben alaposan megcukrozott kávét és édes
süteményeket reggeliztek a raktár kis konyhájában. – Megnézem,
maradtak-e a völgyekben olyan fák, amiket nem ismerek…
Megnézem, találok-e valami érdekeset.
– Nem kell ajánlólevél, csak kopogjon be bármelyik ültetvény
ajtaján, és egész hétre meghívják vendégségbe. Ez a világ
legbarátságosabb helye – magyarázta Johnnie.
– Könnyű annak vendégszeretőnek lenni, aki mások verejtéke
árán gazdagszik meg.
– Mindenki mások munkájából gazdagszik meg – jelentette ki az
unokaöccse. – Csak itt látjuk is, hogyan.
– Azt látom, hogy halálra dolgoztatják a szolgákat, mert így nem
kell öregkorukban eltartani őket.
– Bácsikám, én nem vagyok rabszolgahajcsár, bár időről időre
felajánljanak egy-egy ügynöki posztot. Csak azért jöttem ide, hogy
kiváltsam Rowant. Azért maradok, hogy megtérüljenek a
költségeim. Ne engem hibáztasson amiatt, hogy a cukrot csak
rabszolgákkal lehet megtermelni!
– De gondolom, már megtérültek a költségeid? Többszörösen is,
ugye?
Johnnie vigyorogva biccentett.
– Igen, valóban a haszonért dolgozom. Ahogy anya is, ahogy a
családi vállalkozásunk is, amelynek maga is a tagja.
– Igazad van. És cukrot is eszem. No, holnap lovat bérlek, és
vidékre megyek. Ha már eddig eljöttem, megnézem Rowan
ültetvényét is.
– De azt ígérték, értesítenek, ha… maradványokat találnak.
 – Tudom. – Ned gyűlölte, hogy hazudnia kell Johnnie-nak. – Azért
odamegyek.
– Örülni fognak a vendégnek. Vihetne Mrs. Peabodynak pár
szalagot a boltból.

Ned útra kelt a bérelt lovon – a zsebében egy palack rum és víz, a
nyeregtáskájában váltóruha –, és Bridge-ből észak felé indult. Már
órák óta lovagolt a végtelen cukornádmezők között a
szekérnyomoktól kátyús úton, aminek a földjét annyira kitaposták,
hogy itt-ott előtűnt alóla a felszín alatti világos, porózus kőzetréteg.
Átvillant az agyán, hogy az utak olyanok, mint a föld, mint a dolgozó
emberek, mint ez az egész sziget: addig tapossák, addig koptatják
őket, míg a fájdalomtól fakók és megviseltek lesznek. Eleinte
köszönt és rámosolygott a nőkre és a gyerekekre, de senki sem
köszönt vissza, csak egy lovon ülő fehér férfi, aki összetekert
korbácsot tartott a kezében. Alázatosan megemelte a kalapját, és
üdvözölte Nedet – szolgaibb módon viselkedett, mint a rabszolgák.
Az utat mérföldeken át zöld falként szegélyező cukornád
látványától úgy érezte, mintha be lenne zárva, és sosem
szabadulhatna ki. Amikor felért a lágyan hullámzó vidék egyik
dombjának tetejére, zöld levelű, ringó pusztaság terült el előtte,
amelyen gyomláló rabszolgacsapatok szorgoskodtak, akár a
hangyák. Minden dombtetőn szélmalom volt, de a betakarításig
megállították a vitorlákat. Ned fel nem tudta fogni, hogy élheti ezt
túl Rowan, hiszen épp olyan, mint London zord utcái, csak itt
egyetlen termény és egyetlen emberfajta zsarnoksága alatt kell élni.

Ned kölcsönvette az unokaöccse vezetéknevét, Ned Stoney-ként

mutatkozott be, elmondta, hogy Johnnie nagybátyja, és azért jött
Barbadosra, hogy az új kormányzó megbízásából tanulmányozza
a cukornádszigeteket. A Peabody-ültetvényen megörültek az
újdonságot jelentő látogatónak, és biztatták, hogy lovagolja csak
körbe a földjeiket meg a szomszéd telepesét is, de kerülje a
cukornádmezők között húzódó szurdokokat.
– Nem javasolnám, hogy bemenjen oda – intette Samuel Peabody.
– Egyszer csak azon kapja magát, hogy eltűnt a talaj a lába alól. Ha
ragaszkodik hozzá, küldök magával pár embert, és egy darabon
behatolhatnak az erdőbe, de nincsenek ösvények, csak
elakadnának. Még senki sem látta azoknak a mély völgyeknek az
alját. Nem is egy emberem veszett már oda.
– Kölcsönkérnék egy puskát, ha lehet, aztán megpróbálok
lepuffantani egy galambot, hogy megnyúzzam.
– Megkaphatja a vadászfelszerelésemet – felelte lelkesen Samuel.
– Volt idő, amikor jártam vadászni. De a szervezetem nem bírja a
déli hőséget.
Ned kénytelen volt elfogadni Sam Peabody vadászathoz használt
lábszárvédőjét, csizmáját, nadrágját, mellényét, vastag zekéjét és
kalapját. Ezek után nem lepődött meg azon, hogy Samuel szervezete
nem viseli jól a hőséget – ő maga majd belepusztult. Sikerült
megszabadulnia a két rabszolgától, akiket a házigazda azért küldött
vele, hogy madarakat találjanak, és fel is verjék őket, neki pedig csak
lőnie kelljen. A két magas, fekete férfi másoktól levetett holmikat
viselt, és buggyos matróznadrágjukat egészen a mellkasukig
felhúzták. Néma közönnyel vették tudomásul, hogy elküldi őket, és
hátra sem néztek, csak elmentek. Ned a rabszolgatartók mélységes
magányára gondolt, akik férfiak és nők között élnek, ám mivel
állatnak tekintik őket, elveszítik az egyetlen esélyt az emberi
társaságra.
Nem mert mélyebbre behatolni a folyóvölgy sűrű dzsungelébe.
Bármerre nézett, egyformának tűntek a fákon élő növények
lecsüngő ágai, az indák hálója. Tudta, hogy ha beljebb megy, talán
sosem talál ki onnan. Nincs fehér ember, aki megmentené. Várt fél
órát, míg biztos nem lehetett benne, hogy a rabszolgák már
elmentek, fogta a puskát, a levegőbe lőtt, aztán leült, az egyik
hatalmas fa törzsének vetette a hátát, és felbámult az ágakon nyíló
különös virágokra. Levette a zekéjét, és megtörölte az arcát.
Körülötte moszkitók zümmögtek, és összemarták érzékeny bőrét,
ezért egyfolytában vakarózott, és a rovarokat hessegette magáról.
Ha Rowan most ér ide, gondolta, és meglátja vöröslő arccal,
izzadtan, az angol télhez öltözve a trópusi égbolt alatt, szörnyen
ostobának tartja majd. De nem hitte, hogy a lány eljön. Az erdő túl
sűrű ahhoz, hogy rátaláljon. Úgy gondolta, vár két órát, aztán leszed
néhány levelet, páfrányt, hogy bizonyítsa, növényt gyűjteni jött, és
valahogy visszajut az ültetvényre. Úgy gondolta, a lány biztos nem a
közelben él, és egyetlen puskalövés alapján nem tud rátalálni. Aztán
gyengéd érintést érzett a könyökén, és Rowan ott állt mellette.
– Nippe Sannup.
– Nem hallottam, hogy jössz.
A lány egyetértően bólintott, mintha azt mondaná: nem is szabad,
hogy meghallja a közeledését.
– Itt élsz? Ilyen közel az ültetvényhez?
– Okom van rá.
Rowan most is a rongyos, kötényszerű szoknyát és a kagylóláncot
viselte. A meztelensége nem zavarta a férfit, a lány anyjával és
nagyanyjával is összebarátkozott, akik sosem mutatkoztak ennél
több ruhában, kivéve akkor, ha bementek a városba, ahol az
angolok kritikus pillantással szemlélték őket. Ned szívét gyengédség
töltötte el, amikor lenézett a földre, és meglátta Rowan erős,
meztelen lábujjait.
– Képes lenne nagyon halkan követni? – tette fel a kérdést a lány.
– Igen.
– És esküszik, hogy nem mondja el, soha senkinek, hogy
találkozott velem, és hogy itt voltam?
– Sosem árulnálak el.
– Akkor jöjjön! Adja ide a muskétát, a táskát meg a zekét! És
halkan lépkedjen abban a csizmában!
Rowan elindult, és egyenletes tempóban haladt, Ned azonban
hamar kifulladt, és alig tudta tartani vele a lépést. A lány ügyet sem
vetett az egyre harsányabb zihálásra, csak futott az erdőben,
elhajolva az indák elől, átszökkenve lehullott faágakon, és egyre
mélyebbre vezette a völgyben. Ned hallotta, hogy valahol mellettük
víz csepeg.
Rowan egy idő után felemelte a kezét, és megtorpant. A lihegő,
botladozó férfi is megállt. Fájdalom nyilallt erőlködő tüdejébe, a
lába begörcsölt.
A lány hátranézett.
– Majdnem otthon vagyunk – mondta. A hangja olyan volt, mint
amikor egy fiú idős apjához szól. – Ügyes volt.
Ned levegő után kapkodva körülnézett. Egy kis tisztáson voltak.
A vakító napfény átszűrődött a sűrű lombkoronákon, ahol egy
majomcsapat lendült egyik fáról a másikra, és zöld villanással
felrebbent egy papagáj. Egy fehér mészkőbe vájt, kis barlang volt
mellettük, amit félig eltakartak a csüngőágú fikusz szanaszét kúszó
gyökerei.
– Megérkeztünk – jelentette ki a lány, és Ned szíve elfacsarodott
a gondolattól, hogy ebben a hasadékban él, mint valami vad, amely
nem talál menedékre.
– Rowan… – szólalt meg, de a lány már besiklott a fikuszgyökerek
függönye mögé, és intett, hogy kövesse.
Mielőtt a férfi tiltakozhatott volna, Rowan négykézlábra
ereszkedett, és átbújt egy kis lyukon. Ned követte a sötétbe.
Az alagút lefelé lejtett. Ned érezte, hogy a tenyere és a térde alatt
szétgurulnak az apró kavicsok, de csak mászott Rowan után, és
egyre mélyebbre, egyre messzebb jutottak a barlangrendszerben.
A bejáratnál is sötét volt, itt azonban szurokfekete sötétség vette
körül; a hangokat követte, Rowan kezének és térdének ütemes
mozgását, a maga mögött húzott puska zörgését a köveken. Az
alagút egyre szűkebbé vált, Ned már azt hitte, nem fog átférni a
válla. Érezte, hogy az ingét elszakítja egy kődarab, és hirtelen
megrettent, hogy el fog akadni odalent, a sötétben… Aztán egyszer
csak tiszta, hűvös levegő csapott az arcába, fényt látott, és csobogó
víz zaját hallotta.
– Itt vagyunk – szólalt meg Rowan.
A barlang kiöblösödött, és Ned pislogva körülnézhetett a
félhomályban. Az ívelt mennyezeten, magasan a feje felett volt egy
nyílás, amelyen át víz zubogott a barlangba, és átszűrődött a
ragyogó napfény is. A vízesés alatt fénylő, kék vizű tó terült el. A
hullámzása táncoló fényfoltokat vetített a mennyezetre, amelyről
fehér kristályoktól csillogó, hosszú kőujjak nyúltak le. Akadtak
képződmények, amelyek selyemfüggönyt idéztek, mások csúcsosak
voltak, mint a süvegcukor. Ned ámulva bámulta a barlangot:
rendkívüli hely volt, akár egy mesebeli palota. Elbűvölte a fény
játéka, és olyan jólesett az arcát legyező hűvös levegő, hogy a
legszívesebben belevetette volna magát a türkizkék vízbe.
– Itt élek – mondta Rowan.
– Egyedül?
– Mások is vannak velem.
– Miféle mások?
A lány mélyen beszívta a nedves, hűvös levegőt, és közben
eldöntötte, hogy megbízik benne.
– Szökevény rabszolgák. Egy asszony meg a fia.
Ned a földre roskadt.
– De Rowan… Ha elfognak titeket?
– Nem fognak el. Ezek a barlangok mérföldeken át elnyúlnak.
Talán az egész szigetet behálózzák… Sok bejáratot találtunk, de a
legtöbb túl szűk ahhoz, hogy át lehessen férni rajta. A fehér ember
összes építménye üreges talajon áll.
– De bárki behatolhat azon az úton, amerre mi is jöttünk.
– Igen, ezért is hoztam be ott. A többi bejáratot… a titkosabb,
keskenyebb, rejtett bejáratokat nem találják meg. Vagy száz helyen
tudunk ki-be járni. A húga, Alinor ismerősnek találná ezt a világot.
Egy világ valahol a másik alatt, a másikon belül.
– Meghalt – mondta a férfi. – Alinor múlt nyáron meghalt.
A lány úgy biccentett, mintha ebben nem lenne semmi meglepő.
– Ó, értem! A szerszámaival temette el?
Nedet mosolyra késztette az emlék a koporsóra állított
kertészkosárról.
– Igen, nem felejtettem el a szokásaitokat.
– Jól tette.
A férfi a tópart felé intett, ahol a kék víz ki-kicsapott a fehér
homokra.
 – Egy jó szimatú kutya követni tudna ezen át is?
Rowan elvigyorodott.
– Nincsenek jó kutyáik, és ott futóhomok van. Elnyelné a kutyát
is, meg az utána jövő embereket is.
– Akkor te hogyan jutsz át rajta?
A lány arca ragyogott a büszkeségtől.
– Nézze csak meg! – Letette a muskétát, a vízhez lépett, és
megmutatta, hogy barna lábfeje máris süppedni kezd a homokban.
Aztán felszökkent, kissé oldalra lépett, és mint egy ugróiskolázó
gyerek végigszökdécselt az elrejtett köveken. Amikor átért a
túloldalra, megfordult, és visszajött, egyik lesüllyesztett gázlókőről
a másikra ugorva. Mintha táncolt volna a vízen. Ned felidézte
magában Dagályfölde rejtett átjáróit, és hogy a húga úgy sétált át
apálykor az öblön, hogy a ruhája szegélye sem lett nedves.
– Látom, Rowan, látom! De akkor sem maradhatsz itt örökre!
A lány bólintott.
– Nem maradok itt örökre. Hazamegyek. Sannup, tudnom kell
valamit. Hajóval jött ide, és látta az eget. A naplemente irányába
kell elindulnom, hogy megtaláljam Hajnalföldet? A lemenő nap felé
van?
– Nagyon messze van – felelte a férfi. – Barbados csak egy kis
sziget, egy szigetcsoport tagja. – Lerajzolta a homokba a Christopher
Monck könyvtárában látott térképet. – A legközelebbi szárazföld a
spanyoloké… Venezuela – magyarázta. – Hajóval két nap, de ezek
veszélyes vizek, Rowan. Hatalmas viharok vannak erre, hadihajók
és kalózok járják a tengert, és úgy kellene hajóznod, hogy nem látod
a szárazföldet.
– De az a föld… Az egy nagy szárazföld, nem pedig egy kis sziget?
– Ó, ha elég messze mész, mindig szárazföldre akadsz. Gondolni
sem akarok rá, hogy ekkora útra indulnál egy kis csónakban –
csóválta a fejét Ned.
A lány elmosolyodott.
– Nippe Sannup, pedig gondolnia kell rám, mernie kell rám
gondolni. És nem kis csónakkal mennék, hanem kenuval.
Tengerjáró kenuval, amely hosszú útra képes mély vizeken.
Álmodjon a kedvemért! Ki álmodna szabadságról, ha nem maga? Ki
hitte volna, hogy ilyen messzire eljutunk? Hogy képesek vagyunk
megtenni mindazt, amit megtettünk? Számomra ez egy újabb
kaland.
A férfi a fejét rázta.
– Nem csempészhetnélek fel egy hajóra?
– Engem talán, de a nővéremmel és a fiával utazom.
Mindhármunkat nem tudna feljuttatni a fedélzetre. – A lány
letérdelt mellé, és megfogta a kezét. – Azért hoztam ide, mert meg
akartam mutatni, hogy biztonságban vagyok. Ne legyen öreg fehér
ember, aki csak azt hajtogatja, amiben ő hisz, amikor épp az
ellenkezője igaz. Itt biztonságban vagyok. Ez nem a maguk
Barbadosa, ami tele van harsány férfiakkal, nőkkel és a
szerzésvágyukkal… a végtelen mohóságukkal. Ez a mi
Barbadosunk… gyönyörű, titkos, és el van rejtve a másik elől.
A földfelszínen cukor van, és rabszolgaság. De idelent, a másik
világban a táj szép, és az emberek szabadok.
– Sosem látjuk viszont egymást – értette meg a férfi. – Én a cukor,
a rabszolgaság, a kegyetlenség világába tartozom. Még ha egész
életemben ezek ellen küzdök is, akkor is az az én világom.
– Ez pedig az enyém. Tudtam, hogy megérti. Azért is hoztam ide.
– Hogy elbúcsúzzunk?
Rowan felemelte, és meleg orcájához simította a férfi kezét.
– Hogy elbúcsúzzunk. Leróttam az adósságomat. Maga sem
tartozik nekem semmivel.
– Meg akartalak menteni – vallotta be Ned.
– Egyszer már megmentett – nyugtatta meg a lány. – Most pedig
én mentettem meg magamat, és szabad vagyok.
A férfi bólintott. Érezte, hogy önkéntelenül feláll. Mintha ez a
pillanat olyan fontos volna, hogy nem szabad sietve megmozdulnia,
és meg kell fontolnia a szavait.
– Sosem szerettem úgy nőt, mint téged.
Rowan sötét szeme megtelt könnyel, de az ajka mosolyra
húzódott.
– Tudom.
 – Örülök… elmondani sem tudom, mennyire örülök, hogy szabad
vagy, hogy a népeddel vagy, ahol lenned kell… mint a csillagnak
az égen. – Felegyenesedett, a vállára vette a muskétát, és a
vadásztarisznya után nyúlt. – Akkor hát nincs is mit mondani, mert
nekünk sosem volt szükségünk szavakra?
A lány bólintott.
– Elkísérem a szurdok széléig, és felseprem a lábnyomait.
– Jó. – Ned előrement, átpréselte magát a szűk alagúton, és
erőlködve kibújt a másik oldalon, mint a patkánylyukból
kikászálódó terrier. Rowan könnyedén siklott át a résen, és amint
kilépett az erdő talajára, már fel is egyenesedett. Ismét ő állt az élre,
hogy visszavezesse a férfit az ültetvényre, a világba, amelyet maga
mögött hagyott, de ezúttal lassabban lépkedett a nehéz kaptatón.
Ned a sarka repedezett bőrét bámulta, a lábikrája karcsú, feszes
izmait, és a mellkasában új sajgást érzett. Tudta, hogy a szíve fáj.
Megálltak a tisztáson, ahol már látható volt a sziklafal teteje és az
ültetvény zöld cukornádföldjei.
– Akkor ez a búcsú? – kérdezte Ned.
A lány felé nyúlt, mintha arra készülne, hogy kezet rázzanak –
ahogy a kereskedők szokták, amikor üzletet kötnek. Rowan
megfogta a kezét, de aztán magához húzta a férfit, és felnézett rá.
– Szeretem, Nippe Sannup – mondta, szájon csókolta Nedet, és a
következő pillanatban már el is tűnt.
 London, Whitehall-palota, 1687 tele

Julia némi feszélyezett büszkeséggel szállt ki az új hintójából, és a

szükségesnél erősebben támaszkodott az inasa karjára. Végre
sikerült rábeszélnie Robot, hogy vegyen egy hintót a család
számára. Julia meggyőzte, hogy nem mehet a királyi palotába bérelt
kocsival.
A palota hatalmas kapuja nyitva állt, és a nőt Livia királyi libériát
viselő inasa üdvözölte. A férfi meghajolt előtte, és a nobildonna
lakosztályába vezette.
A kandallóban lobogott a tűz. Livia szokás szerint pazar
öltözékben volt, és meztelen vállára szőrmestólát terített, hogy ne
fázzon. Selyemruhája suhogott, amikor felállt, hogy üdvözölje a
vendégét. Julia nemhiába volt aranyműves lánya, az utolsó
shillingig pontosan mérte fel, hogy a vendéglátója milyen értékű
ékszereket visel a nyakán és a fülében.
– Kedvesem. – Az egyik rizsporos orca egy pillanatra a másikhoz
simult.
– Kedvesem.
A két hölgy letelepedett a kandalló elé állított magas támlájú
székekre, és az inas ezüsttálcán behozta az ezüst teáskannát, a két
apró porceláncsészét és a kistányérokat.
– Teát? A királyné saját keveréke.
– Finom. – Julia egy szót sem szólt, de mindent megjegyzett: az
ablakon a tafotafüggönyt, amelynek a párja a királyné szalonjában
volt, a különc ötletet, hogy a szőnyeget nem az asztalra, hanem a
padlóra terítették, Livia arisztokratikus őseinek aranykeretes
portréját a falon. Több tucat viaszgyertya fénye vetekedett a
velencei üvegből készült ablakon át beszűrődő gyenge, téli
napsütéssel.
 – És hogy van a kedves Hester?
– Igen jól. Alig várja, hogy bemutatkozhasson a királyné előtt! És
hogy van a kedves Matthew? Néha elhozza Hesterhez látogatóba a
kuzinjait. Én sosem találkozom vele… Szeretnek kora reggel
sétálgatni… olyankor én még nem fogadok vendéget! De Hester
élvezi a társaságukat.
– Szorgosan dolgozik ügyvédbojtárként. Nemsokára saját
ügyeket is kap. Nagyon büszke vagyok rá.
– És hamarosan megnyitja a londoni házát? Emlékszem,
említette, hogy…
– Egy fiatalember számára túl nagy teher lenne egy olyan
hatalmas ház irányítása, mint amilyen az Avery House, még ha a
legjobb személyzet áll is a rendelkezésére – jelentette ki Livia. –
Amíg nincs hitvese, egyszerűbb, ha a Lincoln’s Innben lakik. Elég,
ha akkor költözik el, amikor megnősül.
– Persze, persze! – Julia belekortyolt a teájába. – A mi Hatton
Garden-i otthonunk jóval kisebb, de gondoskodtam róla, hogy
Hester tudja, hogyan kell egy nagy háztartást vezetni.
– Semmire sem tartom az olyan ifjú hölgyeket, akik úgy vélik,
nincs a világon semmi dolguk az olvasgatáson kívül – közölte Livia.
Julia elértette a Miára és Gabrielle-re tett lekicsinylő megjegyzést,
és elmosolyodott.
– Hestert úgy neveltem, hogy bármilyen háztartással elboldogul.
– Természetesen még mindig igen fiatalok Matteóval…
– Annyira már nem fiatalok. Hester majdnem tizenhat, Matthew
pedig…
– Tizenkilenc lesz. Nem ellenzem, hogy korán házasodjon.
Velencében, az én hazámban hiszünk abban, hogy a lányoknak
korán kell házasságot kötni.
– Azt hittem, Matthew-nak Mia nyerte el a tetszését…
Livia letette a teáscsészét.
– Allora! Matteo számára jobb hozományt várok, mint amit egy
velencei műtárgykereskedő adhat! És jobb kapcsolatokat, mint
holmi kereskedőcsalád!
– Ó, igen, valóban! – Julia azon őrlődött, hogy aranyműves apja
vagyonával dicsekedjen, vagy tegyen úgy, mintha semmi köze nem
lenne a munka közönséges világához. – Hestert például…
úrihölgynek neveltem! És megörökli a vagyonomat.
Livia elmosolyodott.
– Matteo örökli mindazt, amivel őfelsége megajándékoz engem. –
A Fairmere Priory csak a kezdet! Meg sem merem mondani, milyen
jövedelmet hoznak az ottani bérleti díjak, és ez csak emelkedni fog,
ahogy a föld értéke nő.
– És ne feledkezzen meg arról, amit Matthew Sir Jamestől örökölt!
– kacagott fel halkan Julia. – Ne feledkezzen meg az Avery House-
ról!
Livia vele kacagott.
– Az Avery House-ról sosem feledkezem meg!
– Nem is kívánhatnék jobb vőt magamnak – jelentette ki Julia
olyan határozottan zárva le az üzleti tárgyalást, ahogy az apja tette
volna.
– Remekül összeillenek – értett egyet Livia. – Mint Matteo anyja és
gyámja, huszonegy éves koráig én hozom a nevében a döntéseket.
Tehát… jobb most, mint később. Dr. Reekie is ezen a véleményen
van?
Julia szétnyitotta a legyezőjét, és elhessegette Rob véleményének
a gondolatát.
– Miért ne lenne ugyanolyan elégedett, mint én? Úgy véli, Hester
túl fiatal, és mivel orvos, sokat aggódik az egészsége miatt. De a
lányom lába most már tökéletesen egyenes, és az állapota
egyébként sem lenne semmiféle hatással a gyermekeire… Drága
Lady Avery, ha megállapodunk, akkor tudatom a férjemmel.
A két hölgy egymás felé nyújtotta selyemkesztyűs ujjait, és úgy
ráztak kezet, mint a ravasz házalók: mindegyikük úgy gondolta,
hogy ő járt jobban az üzlettel.
 Barbados, Bridgetown, 1687 tele

Ned épp hordókba csomagolta a magokat és a leveleket Johnnie

raktárának a végében, amikor meghallotta, hogy valahol az épület
utcai részében nagy zsivaj támadt, ezért átballagott az átjárón át a
boltba.
Az egyik telepes egy hírlapot lengetett, és a feleségének, valamint
a köréjük gyűlő hölgyeknek mutogatta.
– Most jött a hajóval! Azonnal idehoztam. Még azt sem vártam
meg, hogy kirakják a megrendelt asztalosszerszámaimat.
– Ugyan, hagyja már azokat az asztalosszerszámokat! Mondja el
azonnal! Mutassa csak!
– A királyné… Isten áldja meg érte… Az a hír, hogy gyermeket vár!
Ezért hálaadó napot rendeznek… januárban… Arról lemaradtunk.
De megünnepelhetjük most!
Az utca túloldalán sorakozó boltokban ujjongás tört ki, és
megszólaltak a Szent Mihály-templom harangjai.
Ned közelebb lépett.
– Megnézhetem?
A hölgy felvonta a szemöldökét, hogy egy boltossegéd meg meri
zavarni olvasás közben, de átadta a nyomtatott lapot.
– Merem állítani, hogy mulatságot rendezünk! – szólt oda a
barátnőinek.
– A kormányzó rendezi a mulatságot – jutott döntésre a férje. – Ha
fiú születik, akkor a Stuartok trónja szilárd, és örökre megtarthatjuk
a királyi megbízólevelet.
– De akkor nem kell mindannyiunknak áttérni a római katolikus
hitre? – tudakolta a felesége.
A férje vállat vont.
– Kit érdekel? Ha pápista az ország, akkor ingyen van a plébános,
mert az egyháztól húzza a javadalmazását, míg a lelkészt nekünk
kell fizetnünk. Ha megint lesznek monostorok és zárdák, akkor nem
nekünk kell gondoskodnunk a szegényekről, mert megteszi
helyettünk az egyház. Ha hazamegyünk, és a királyból pápista
zsarnok lett, akkor nem lesz parlament, vagyis kevesebb lesz az adó,
és kevesebb lesz az ellenünk, vagyis a földbirtokosok ellen irányuló
törvény.
– És Anglia szabadságjogai? – vetette fel halkan Ned. – A szabad
emberek joga az önkormányzatra, és hogy olyan formában
dicsérjék az Urat, ahogy nekik tetszik?
A férfi felnevetett, és hátba vágta Nedet.
– Jóember, menjen csak vissza rőfjeihez! A királynak fia születik,
és azzal vége a szabad emberek önkormányzatának, meg annak is,
hogy boltossegédek a rangban felettük állókkal beszélhessenek!

– Ez meg mi? – kérdezte Johnnie, aki általában a hotelből hozatott

magának bőséges vacsorát, amikor épp nem valamelyik telepessel
evett egy fogadóban.
– Rendes angol étel – felelte Ned. – Hogy ne feledkezzünk meg
arról, kik vagyunk.
Az unokaöccse felnevetett.
– Rumpuncsot azért kapok?
– Van víz. Többé nem eszem cukrot – jelentette ki Ned.
Johnnie leült, és enni kezdett, de fél szemmel a nagybátyját
figyelte, aki csendben tett-vett a kis konyhában, gyümölcsöt
szeletelt, és az asztalra tette.
– De a papaját ezek szerint megeszi – jegyezte meg.
– Szabad ember kertjében termett – válaszolta Ned. – Tisztes áron
vettem tőle a piacon.
Johnnie felsóhajtott.
– Bácsikám… mi ez az egész? Azért böjtöl, mert a királynak végre
fia születik? De hiszen erre mindig is volt esély!
– Igen – ismerte be Ned. – Azt hittem, az ország fellázad ellene,
vagy rossz esetben eltűri, míg meg nem hal, aztán jön egy protestáns
hercegnő, aki tiszteletben tartja az emberek jogait. Azt hittem, a
Stuartok zsarnoksága véget ér.
– És a cukor?
– Láttam, hogyan dolgoztatják a rabszolgákat. Rosszabbul
bánnak velük, mint az állatokkal. Ezt nem viselem el. Keserűvé vált
a cukor íze a számban.
– Istenre esküszöm, bácsikám, ha így beszél mások előtt, akkor
magát felakasztják, én pedig csődbe megyek.
Ned biccentett.
– Nem fogok így beszélni. Hazamegyek – jelentette ki.
– Végzett a növénygyűjtéssel?
– Többet láttam, mint amit elviselek. Hazamegyek, hogy Anglia
szabadságáért harcoljak.
Johnnie ellökte maga elől a tányért.
– Egy újabb vereségbe bele fog pusztulni.
– Inkább meghalok, mintsem itt rohadjak meg. Errefelé a
könyörületesség éppoly gyorsan párolog el, mint a cukornád nedve.
Azt mondtad, azért nyitottál boltot, hogy visszanyerd az utazásod
költségét, és megváltsd Rowan szabadságát. De magadat adtad el.
Mindig is fontos volt számodra a haszon, de most már férfiakkal
és nőkkel kereskedsz… mint egy kannibál. Már része vagy ennek…
Már egy vagy közülük. Ahogy ő is mondta…
– „Ahogy ő is mondta”? Ki mondta? Ha valamelyik bolti lánnyal
beszélt…
– Nem bolti lányok. Rabszolgák. Rabszolgákat dolgoztatsz a saját
boltodban. A rabszolgatartás nyereségéből fizetnek a boltodban, és
rabszolgák által termelt árukat küldesz vissza Angliába. Te is része
lettél a rendszernek.
– Ha az ember itt van, akkor kénytelen a részévé válni! – kiáltotta
Johnnie. – Megmondtam, hogy sosem leszek rabszolgahajcsár, és
nem is leszek. De a boltban muszáj rabszolgákat dolgoztatnom!
Nem lehetek én az egyetlen boltos Bridge-ben, aki bért fizet a
boltossegédeknek! Ostobaság lenne! És tönkremennék.
– Rowan mondta, hogy te is része lettél ennek a rendszernek –
jelentette ki komoran Ned.
Döbbent csend támadt.
– Rowan? Találkozott vele? Hát él?
– Már elment – hazudta Ned habozás nélkül. – Hajóra szállt.
Potyautasként.
– El sem hiszem! Hol bujkált egész eddig?
– Nem tudom.
– Mikor látta?
– A második itt töltött éjszakámon. Az új kormányzó vacsorája
után.
– És nem ébresztett fel?
– A végítélet harsonája sem tudott volna felverni. Tök részeg
voltál. Rowan azért jött, hogy mindkettőnkkel találkozzon. Hogy
elbúcsúzzon.
– És maga azóta sem említette meg? Rowan úgy ment el, hogy
nem is láthattam? – Hirtelen szöget ütött a fejébe egy gondolat. – De
ugye nem látott engem részegen, ahogy a kormányzót ünneplem?
– Nem. De az ital nem zavarta volna. Ahogy józan állapotodban
élsz, az sokkal rosszabb. Johnnie, ebben a világban két oldal van.
Rowan a szegények, a fogságban tartottak, a rabszolgasorba
taszítottak oldalán áll. Te pedig a másikon. A rabszolgatartókén, a
rabszolgahajcsárokén, azokén, akik hasznot húznak a
kegyetlenkedésből.
– De mindenki hasznot húz belőle! – tombolt Johnnie. – Én! A
rakodópart! Anyám! Maga!
– Hazugság… ocsmány hazugság – mondta konokul Ned. – A
rabszolgáknak nincs belőle hasznuk, és a szegényeknek sem. Én
sem fogok hasznot húzni belőle. Lehetséges olyan ételt enni, aminek
nincs véríze. Olyan ruhát viselni, ami nem valami szegény asszony
verejtéke árán készült.
– Hát, én pedig nem – vágta oda Johnnie –, én nem döntök úgy,
hogy szegény leszek. A maga kedvéért sem. Rowan kedvéért sem.
Nem dönthetek úgy, hogy szegény leszek. Nekem ez többet jelent
magánál az életnél is, bácsikám. Láttam, hogy az anyám
megszenvedett minden megkeresett pennyért, és megesküdtem,
hogy nem leszek olyan szegény, mint ő, és nem fogok úgy rettegni az
adósságtól, mint ő. Bármit megteszek, de nem veszítem el a család
pénzét. És most nap mint nap pénzt keresek, egy egész vagyont.
Ennek nem fordíthatok hátat.
– Én pedig sosem állok a gazdagok oldalára – mondta keserűen
Ned. – Sosem fogom a gazdagok és hatalmasok pártját a
szegényekkel és szenvedőkkel szemben.
Jó darabig egyikük sem szólalt meg.
– Akkor hát… hazamegy? – kérdezte Johnnie. – A maga számára
nincs itt hely. Itt az ember vagy fehér és rabszolgahajcsár, vagy
fekete és rabszolga. Nincs köztes állapot. Nincs fehér ember, aki a
rabszolgák oldalán áll.
– Még nincs. De majd lesz. Tudom. Te itt maradsz?
– Amíg elég gazdag nem leszek.
– Sosem leszel elég gazdag – jósolta meg Ned, de a szavai úgy
hangzottak, mint valami szomorú átok. – Ez a baj a vagyonnal és a
hatalommal. Mihelyt rákapsz az ízére, már csak erre vágysz. Nem
tanulod meg, milyen megelégedni valamivel, mindig többet akarsz.
Sosem érzed elégnek. Sosem leszel elég gazdag, Johnnie, és
elégedetlenül fogsz meghalni.
– Maga pedig hazamegy, és hadat üzen a Stuartoknak meg a
zsarnokságnak? Megint félholtan végzi egy vesztett ügy miatt?
Ned nevetése szívből jött.
– Igen. Megyek, ha szólít a kötelesség. Mindig. És eljön a nap,
amikor elegen leszünk, és akkor győzni fogunk.
A bácsikája vízióját hallva Johnnie nagyot sóhajtott.
– Ha szólítja a kötelesség?
– A szabadság! Mint mindig. A szabadság!
 London, Whitehall-palota, 1688 tavasza

Livia üzenetet küldött Matthew új ügyvédi irodájába, és azt kérte,

hogy a fia mielőbb keresse fel. Amennyiben Matthew azt képzelné,
hogy majd ő dönti el, mikor óhajt találkozni vele, utóiratot csatolt a
levélhez: „Ma este hatkor.”
– Signora Madre? – Matthew belépett a lakosztályba, és a nő keze
fölé hajolt. Livia felállt, lehúzta magához a fia csinos fejét, és csókot
nyomott a homlokára meg a két orcájára.
– Az én fiam! Caro figlio!
– Hívatott?
– Igen, de mielőtt leülünk, előbb hadd nézzelek meg.
Kézen fogta Matthew-t, és tetőtől talpig végigmérte. A fiatalember
jogászhoz illő, takaros, fekete öltözéket viselt. Súlyos kézelőgombja
nem aranyból volt, hanem fekete borostyánkőből, a vászoninge
egyszerű, de jó minőségű anyagból készült. A kezében egy újonnan
divatba jött, háromszögletű kalapot szorongatott, amit szerény,
fekete toll díszített. Livia meglepetten látta, mennyi kedvesség
sugárzik barna szeméből, szögletes, szép vonású arcáról.
– Elégedett? – tudakolta Matthew.
– Nagyon is – felelte a nő. – Ülj le! Azon gondolkodtam, hogy meg
kellene házasodnod.
A fiatalember összerezzent.
– Nem tervezem, hogy megházasodom.
– Nem, neked miért is kellene ilyesmit tervezned? A gyámodként
én hozok döntéseket.
– Signora Madre, nem kívánok megházasodni.
– Korábban szerettél volna – jegyezte meg a nő barátságtalanul.
– De már nem szeretnék.
– Tudod, hogy meg kell nősülnöd, van vidéki házad földbirtokkal,
van köztiszteletnek örvendő, patinás neved…
– Azt a nevet ön találta ki – mormolta a fiatalember.
Livia ügyet sem vetett rá.
– Van úriemberhez méltó hivatásod. Van bevételed a birtok
bérleti díjaiból, örökölni fogsz utánam, és máris örököltél egy
kisebb summát Sir Jamestől, a nevelőapádtól. Egyértelmű, hogy
feleségre és fiú utódra van szükséged.
– Ne akarok elvenni valami ismeretlen hölgyet.
A nő megrázta a fejét.
– Ezt nem is kérem tőled. Már megállapodtam Miss Hester Reekie
anyjával.
– Miss Reekie? – kérdezte tétován Matthew.
– Nem utálod, ugye?
– Ellenkezőleg. – A fiatalember még mindig habozott. – Ő egy
nagyon… természetesen… ő… Nobildonna, ez nem lenne helyes!
Hester tudná, hogy nem ő volt a választottam. Tudott róla, hogy Miát
szerettem, és le kellett tennem róla.
Livia rámosolygott.
– Hester jelentős vagyont fog örökölni a szüleitől és a nagyapjától,
a városi tanácsostól. Remek választás. Nem lehet kifogásod ellene.
– Természetesen nincs kifogásom ellene! A barátom, egy nagyon
kedves…
– Nagyszerű.
– De egyáltalán nem kívánok megházasodni.
– Minthogy egyszer meg kell házasodnod, remélem, azzal
egyetértesz, hogy Hester olyan ifjú hölgy, akiből kiváló feleség
válna.
– Természetesen, csodálom és tisztelem őt. De még senkit sem
akarok elvenni.
– A fiam vagy, én pedig a gyámod, tehát én döntöm el, hogy mikor
és kit veszel el.
– Tudom, hogy ön a gyámom – mondta a fiatalember
körültekintően. – És tudom, hogy ez az ön döntése. De Miss Reekie
nem túl fiatal? A szülei biztos nem kényszerítenék.
– Kedvesem, hiszen félig máris beléd szeretett – jelentette ki
leplezetlen őszinteséggel a nő. – Az anyja szerint keresed a
társaságát, szívesen vagytok együtt, jó barátságot ápoltok.
– Kompromittáltam volna? – hűlt el Matthew.
– Egyértelműen kimutattad, hogy kedveled. Ahogy ő is. Most már
kínos lenne visszavonulni.
– Hester tud erről?
– Az anyja ma tudatja vele. Te pedig holnap elmész Hatton
Gardenbe.
Matthew továbbra is habozott.
– Meg fogom kérdezni tőle, hogy nincs-e ellenvetése. Ennél többet
nem ígérek.
– Milyen romantikus! – dicsérte Livia. – Nagyszerű! Kérdezd meg
te magad! És ha bármelyikőtökben a legcsekélyebb kétely ébredne,
mi, a szüleitek, a gyámjaitok meg fogunk hallgatni benneteket. –
Elmosolyodott. – Régen a gyerekek szó nélkül engedelmeskedtek a
szüleiknek. De változnak az idők. Senkit sem kényszerítünk
semmire.
– Tehát nem parancsolnak rá Hesterre?
– A legkevésbé sem.
– És ön sem parancsol rám?
– Fiam, nekem csak a boldogságod fontos.
– Tudja, ön elég meghökkentő szülő – jegyezte meg Matthew
halvány mosollyal. – Amikor legutóbb a palotában jártam, a
királynét kellett megmenteni egy lázadástól, most pedig azt mondja,
hogy kérjem meg valaki kezét. Nem gondolja, hogy
megbeszélhetnénk az ilyesmit, mielőtt elsodornak az események?
A nő felkacagott.
– Néha szorít az idő. És én nem vagyok türelmes teremtés.
 London, Reekie-rakodópart, 1688 tavasza

A raktár bezárt, a rakodópart elcsendesedett, nap alacsonyan járt

a város felett. Alys kiterítette maga elé a fogadószoba asztalára a
frissen érkezett elismervényeket a Barbadoson eladott áruról.
Fejben tartotta, hogy miből és mennyit küldött Johnnie-nak, most
azonban meglepetten látta, hogy a fia mekkora vagyonra tett szert
a viszonteladásból. A legutóbb befutó hajó több hordó cukrot hozott
tőle, valamint ezt a jókora köteg, barbadosi telepesek által aláírt
kötelezvényt, amelyek ellenértékét a londoni ügynöküknél kell
majd beváltani.
Kopogtak a konyhaajtón. Alys hallotta, hogy Tabs kinyitja az ajtó
felső tábláját, majd felkiált:
– Nahát! Istenem! Micsoda örömteli látvány!
Alys felpattant, mert azonnal tudta, hogy csakis Ned jöhetett meg.
Ned volt az egyetlen, aki mindig az udvari ajtót használta, mintha
az utcai bejárat az előkelőbb vendégek számra lenne fenntartva.
– Te vagy az, bácsikám? – kérdezte, és épp akkor lépett ki a
fogadószobából, amikor Ned megjelent az előtérben, mögötte az
örvendező Tabsszel.
A férfi jól festett, erősebbnek tűnt, mint amikor elment,
napbarnította arcán elmélyültek a ráncok, csak a halántékán
éktelenkedő sebhelyen volt halványabb a bőr. A távolléte hónapjai
alatt magára szedett némi húst, és egyenesebbé vált a tartása. A
mosolya ferde volt, de barátságos és felszabadult.
– Lám csak, itt a rakodópart-tulajdonos munka közben! –
kiáltotta, amikor észrevette az asztalon szétterített üzleti
könyveket. – Ugyanezt csináltad, amikor elmentem!
– Isten hozott, bácsikám! Johnnie-t nem hoztad magaddal?
– Nem, sajnálom, hogy csalódást okozok. De jól van, és elégedett.
A csókjait küldi, egy kis ajándékot neked, és amit nyilván
fontosabbnak tartasz… elismervényeket, meg az új árurendelést.
Megesketett, hogy ezt azonnal átadom neked. – Ned belekotort a
tengerészkabátja zsebébe, és előhúzott egy gyűrött paksamétát.
– Nem kapott lázbetegséget?
– Nem, issza Alinor teáját.
– És jól van? Mert azt látom az elismervényekből, hogy szépen
boldogul.
– Megtalálta a helyét, vannak barátai. Tetszik neki az ottani élet.
Alys felfigyelt a férfi arcán átsuhanó árnyékra.
– Akkor mi a baj? Hogy nem találta meg Rowant, ahogy te sem?
– Rowan elmenekült – felelte Ned. – Örülök. Rátalált a
szabadságra. Boldogan kiszabadítottam volna, de ő olyan nő, aki
megtalálja a saját útját.
– Nem halt meg?
– Ő aztán nem.
– És Johnnie nem bánja?
– Eleinte nem tetszett neki, de Rowan sosem dolgozott volna a
boltjában. Sosem parancsolgatott volna rabszolgáknak, sosem ment
volna férjhez egy rabszolgahajcsárhoz.
– Johnnie-nak rabszolgái vannak? – kérdezte Alys nem leplezve
a tiszteletét.
– Bérli őket. Azt mondja, nem vesz saját rabszolgát, de szerintem
nem tudja elkerülni.
A nő felfigyelt rá, hogy milyen elcsigázott a nagybátyja arca.
– Lám, én meg itt faggatlak az előtérben, mint valami kotnyeles
fogadósné! Vidd fel a táskáidat a régi szobádba, aztán gyere le! Vár
majd itt egy kis gyenge sör, és hozzáfogok a vacsorafőzéshez is. Vagy
inkább puncsot kérsz? Most már rumot iszol?
– Nem. Nem veszek magamhoz cukrot. Sem kávét vagy dohányt.
Láttam, hogyan termesztik, és nem vagyok hajlandó hasznot húzni
belőle.
A nő a raktár, a fogadószoba asztala, az üzleti könyvek felé intett.
– Akaratlanul is hasznot húzunk belőle – jegyezte meg. – Ilyen a
világ. Az egyenlőség nem hoz nyereséget.
 Ned biccentett.
– Tudom, hogyan áramlik a vagyon egyik személytől a másikig,
de mindent megteszek, hogy az én kezem tiszta maradjon.

Alys megvárta, hogy végezzenek a vacsorával, és csak akkor

kérdezte meg, amikor letelepedtek a fogadószoba kandallója mellé:
– Bácsikám, most már itt maradsz?
Csak egy darabig. Úgy vélem, újabb felkelés készül a király ellen.
– Nem akarhatsz részt venni benne. A te korodban…
A férfi ajka ferde mosolyra húzódott.
– A Szent Olaf lelkésze felolvasta múlt vasárnap a király
nyilatkozatát?
– Dehogy! Dacolt a királyi paranccsal! Azt mondta, a király
szándéka az, hogy minden fontos állami posztot római katolikusok
töltsenek be, és ő nem hirdetheti a pulpituson állva, hogy ez így
erkölcsös lenne. Maga London püspöke is kijelentette, hogy nem
mondja el a király által fogalmazott prédikációt, még akkor sem, ha
ez a püspöksüvegébe kerül.
– Törvényellenes – bólintott Ned. – Mit számít, hogy nem
erkölcsös!
Alys vállat vont.
– Tudod, hogy az ilyesmi nem érdekel.
– A püspökök a lelkészeiket támogatják, és tudatták a királlyal,
hogy törvénytelen átjátszani a római katolikusok kezére az ország
irányítását. A törvény egyértelműen kimondja, hogy csak az
anglikán egyház hívei juthatnak vezető poszthoz, legyenek bírók
vagy képviselők. A király rendelete törvénybe ütközik. De még a
király sem változtathat rendelettel az angol törvényeken.
– Bácsikám…
– Ez zsarnokság – szögezte le a férfi. – Ha a király nyíltan fellép a
püspökökkel szemben… az anglikán egyház püspökeivel szemben…
a nép fegyvert fog ellene.
– Akkor biztos nem tesz ilyet.
 – Majd meglátjuk – felelte Ned a régi, jól ismert mosolyával. –
Bármi megtörténhet.
– Inkább ne – felelte morcosan a nő. – Az nem tesz jót az üzletnek.
London forrong. A rakodópartot csak fél napra tudom kinyitni. Az
utcákon folyton van valami csetepaté, a rakodómunkások eltűntek,
az iparossegédek pápista kápolnákba törnek be, és letépik a falakról
a szentképeket.
– Tehát kezdődik… – mormolta a nagybátyja már-már álmélkodó
hangon. – A nép ellenáll. Istenem, megint kezdődik. – Rámosolygott
Alysra. – Ez rendkívüli. Amikor már azt hittem, hogy a szabadság
egy egész nemzedék számára elveszett… akkor ismét elkezdődik.
 London, Hatton Garden, 1688 tavasza

– Remélem, ma délután hazaér teára – fordult Julia Robhoz, amikor

a férfi felállt a reggelizőasztal mellől. Aztán az asztal végén ülő
Hesterre pillantott. – Menj a szobádba! Apáddal kell beszélnem.
A lány engedelmesen felállt, bókolt az anyja előtt, aztán az
apjához lépett, hogy megcsókolja az arcát.
– Később találkozunk – súgta oda neki.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Rob a feleségére pillantott.
– Négyre haza tudok érni, de kerülőt kell tennem. Délután a
Bridewellben van dolgom. Biztos, hogy itt kell lennem?
– Igen! Nem sejti, hogy miért? – mosolygott rá Julia.
– Remélem, nem a nobildonna társaságának a kedvéért – morogta
a férfi. – Matthew-val nincs bajom, amikor a lányokat kíséri.
– Azt meg hogy érti, hogy nincs vele baja? – kiáltott fel a nő. –
Hiszen maga bátorította, hogy állandóan itt jöjjön-menjen a
velencei lányokkal együtt, és Hester minden nyarat nála tölt, amióta
a birtokába került a Fairmere Priory.
– Foulmire a neve.
– A kapun nem ez áll.
Rob sóhajtott egyet.
– Nem számít. Mindössze arra céloztam, hogy nem kedvelem a
nobildonnát. Megmondtam magának, Julia, hogy nem akarok
barátkozni vele. Matthew-t történetesen kedvelem. Anyám és a
nővérem a fiaként nevelte fel, és úgy gondolok rá, mint a családunk
egyik gyermekére.
– Örülök, hogy kedveli. Ígéretes fiatalember lett belőle.
– Egyetértek. De miért kell hazajönnöm teázni?
– Matthew lesz a nobildonna örököse, márpedig a hölgy nagy
kegyben áll a királynénál.
 – Nem tudom, hogy ez mennyiben válik az előnyére, ha a király
továbbra is maga ellen hangolja a parlamentjét, a bíráit és az
egyházát.
– Matthew jelentős vagyont örökölt Sir Jamestől.
– Azt hittem, a vagyon legnagyobb részénél korlátozva volt az
örökösödés.
– Megkapta az Avery House-t és mellé pénzbeli juttatást is.
Miközben máris az övé a Fairmere Priory és a hozzá tartozó földek.
– Szerencsés fiatalember – bólintott Rob. – Örülök. Anyámat
boldoggá tette, hogy ott tölthette az utolsó éveit. Matthew igazán
szép gesztussal köszönte meg mindazt, amit érte tett.
Julia nagy levegőt vett.
– Lady Averyvel arra jutottunk, hogy Matthew lenne Hester
számára a legmegfelelőbb férj. Már akkor felmerült bennem,
amikor a Prioryban először találkoztunk vele, aztán meglátogattam
a nobildonnát az udvarnál, és ő maga vetette fel. Vagy talán én
voltam. Nem emlékszem, melyikünknek jutott eszébe először… de
világos, hogy ez a legjobb megoldás. – A döbbent férfira sandított.
– Ne tegyen úgy, mintha meglepné! Azt hittem, maga is bátorítja a
fiatalembert! És a nővére is ezt tette!
Rob egy ideig nem szólt semmit, aztán ennyit mondott:
– Hester túl fiatal.
– Tizenhat esztendős! – csattant fel a nő.
– A lába…
– Maga mondta, hogy már szinte teljesen egyenes. És semmin sem
változtat.
– Julia, ezt fontolóra venni sem vagyok hajlandó.
– Hester valósággal csügg Matthew szavain. Ahányszor megjön
a Prioryból, állandóan ezt hallom: „Matthew azt mondja”, meg
„Matthew szerint”… Mégis mi volt a szándéka, amikor napokra ott
hagyott együtt egy csinos fiatal lányt meg egy jóképű fiatalembert?
– Azt hittem, mind a négyen gyerekek.
– Nos, a gyerekek felnőttek, és hamarosan saját gyerekeik
lesznek.
A nő szavai különös hatással voltak a férfira, mert felállt,
hátralökte a székét, és így szólt:
– Lehetetlen. Nem házasodhatnak össze.
Julia pislogott. Ezt a hangot még nem hallotta a férjétől.
– Ezzel elkésett, kedvesem… a jogászok már fogalmazzák a
szerződést.
– Hogy utasíthatta őket erre anélkül, hogy megbeszélte volna
velem?
– Nem én utasítottam őket, hanem az apám. Az ő jogászai.
– Az apja tudja, hogy az én véleményemet nem kérte ki?
– Hester apám vagyonát fogja örökölni. Az ő jogászai írják a
szerződést.
– Hester az én lányom!
– Természetesen. Ezért szeretném, ha teára hazaérne!
– Nem – rázta meg a fejét Rob. – Higgye el, Julia, ezt igen komolyan
mondom. Lehetetlen.
– Akkor menjen, és mondja meg maga apámnak! – vetette oda nő.
– Megyek is, és közlöm az apjával, hogy ez nem történhet meg. –
Julia túl messzire ment, és szándékosan dacolt vele, de Rob
igyekezett lenyelni a dühét, és egyetlen szó nélkül elhagyta a szobát.

Hester a lépcsőfordulóban várt rá, ahogy kis korában oly

gyakran. Rob ott talált rá, amikor felszaladt az öltözőszobájába a
kabátjáért és a kalapjáért.
– Papa, hazajössz teázni? Anyám szólt neked?
– Szólt nekem. Hester, ez nem lehetséges. Mindketten túl fiatalok
vagytok.
– Nem vagyunk – felelte higgadtan a lány. – És egyébként is, egy
évig jegyesek lennénk.
– Vannak bizonyos akadályok. Ezeket most nem beszélhetem
meg veled, de a kettőtök házasságának áthidalhatatlan akadályai
vannak.
– De kedveled Matthew-t?
– Igen. Az anyját nem kedvelem…
 – Az nem számít – mosolygott rá a lánya. – Te mindig eljössz majd
a Prioryba karácsonyra, ő meg nem. Nem szeret távol lenni a
királynétól. Attól, hogy férjhez megyek a fiához, még nem kell vele
többször találkoznod, mint eddig. És eddig összesen egyszer
találkoztatok, papa!
Rob úgy érezte, mindjárt elveszti az eszét.
– Nem árulhatom el a kifogásomat – mondta vontatottan, és a
lány mosolygó szemébe nézett. – De ezt ki kell verned a fejedből.
Komolyan beszélek, Hester. Ez nem történhet meg.
A lány elpirult, a szeme könnybe lábadt.
– Papa! Ne mondj ilyet! Szeretem Matthew-t. Igazán szeretem. És
ő is szeret engem. Nem megyek hozzá senki máshoz! Papa, ne mondj
nekem ilyeneket!
– Drágaságom… – Rob megfogta Hester kezét. Elviselhetetlennek
érezte, hogy megbántja. – Fiatal vagy, majd…
– Anyám lemondta a teázást? – szakította félbe a lány.
– Nem.
– Anyám azt mondja, hogy nem mehetek hozzá Matthew-hoz?
– Nem, még nem. Előbb találkoznom kell a nagyapáddal.
Hester arca felderült.
– Akkor délután láthatom Matthew-t!
– Láthatod, de nem mehetsz hozzá feleségül! – kiáltotta az apja.
– Minden rendben lesz, mihelyt találkozunk – jelentette ki a lány.
 Hollandia, Amszterdam, 1688 tavasza

Ahogy három éve, Ned ismét ott sétált Amszterdam macskaköves

utcáin, keskeny hídjain – hónapra pontosan három éve járt ott. Alig
tudta elhinni, hogy Rowan ezúttal nem jár a sarkában, hogy nincs
ott mellette. Felidézte, mennyire megdöbbent a lány a több mérföld
hosszan elnyúló utcáktól, hogy milyen megvetéssel szemlélte az
otthonos kis házakat. Visszaemlékezett, hogy mekkorát kacagott
azon, amikor Rowan képtelen volt felfogni, miért akarhatnak
emberek zárt helyen élni, házat építeni, és egész évben ugyanott
lakni.
Korábban azt hitte, már egész életében hiányozni fog neki a lány,
de egyre inkább úgy érezte, hogy eltölti a béke meg valami
mélységes öröm, hogy erre az utazásra együtt indultak el, hogy
együtt meneteltek a hosszú úton. Örömet okozott neki, hogy Rowan
sosem tágított mellőle, sem a hajóúton, sem a csatában, sem akkor,
amikor pedig ráparancsolt, hogy hagyja el.
Annak idején megmondták neki, hogy hol van városban az angol
taverna, és most ugyan egy kicsit bicegett a csúszós macskaköveken,
de újra megtalálta. A fejét lehúzva átbújt az alacsony szemöldökfa
alatt, majd leballagott a rövid, fából ácsolt lépcsőn. Egy pillanatra
megállt, és felidézte, hogyan nézett fel rá Monmouth hercege,
hogyan világította meg az arcát a magas ablakon beszűrődő
fénypászma. Pislogott, hogy a szeme hozzászokjon a füstös helyiség
sötétjéhez, amikor egyszer csak angolul szólt hozzá valaki:
– Ó, hála az égnek, maga lenne az, Ned Ferryman?
Robert Ferguson volt az, Monmouth lelkipásztora. Ned utoljára
akkor látta, amikor a férfi a westonzoylandi csata előtt igaz
győzelemért imádkozott a katonákkal.
– Maga az, atyám? – kérdezte, és ferde mosoly derítette fel az
arcát. – Újra itt?
– És maga? – Ferguson barátságosan hátba vágta Nedet. – Azt
hittem, hogy deportálták. Azt hittem, félholtan szedték fel a
csatamezőről.
– Így volt. Félholt voltam, és aztán deportáltak. De egy ilyen vén
csonttal nem könnyű végezni. Hazatértem.
Ferguson a taverna végében álló asztal felé húzta. Ned ráismert
néhány arcra Monmouth seregéből. Kezet ráztak, megölelték
egymást, jót nevettek azon, hogy ismét találkoztak, és gyorsan
végigvették, hogy kiket veszítettek el.
– Mielőtt összeestem, Nathaniel Wade volt az utolsó, akit láttam
– jegyezte meg Ned, és körülnézett.
Ferguson megrázta a fejét, és mindössze ennyit mondott:
– Köpönyegforgató. – Aztán megkérdezte: – Emlékszik-e William
Hewlingra? És Benjaminra, a fivérére?
– Williamet ismertem. Lyme-ban találkoztunk.
– A lánytestvérét korbáccsal kergették el Jeffreys kocsijától,
amikor kegyelemért könyörgött. A két fiút felakasztották.
– Isten adjon Angliának jobb urakat! – fohászkodott Ned. – Vagy
ne legyenek egyáltalán!
– Ámen! – vágta rá Ferguson. – Nézze csak… Itt van néhány új
bajtársunk az elveszettek helyett.
– Örülök, hogy megismerhetem őket – biccentett Ned a férfiak
felé. – Mi a terv?
– Várunk – felelte Ferguson. – Amikor Jakab király bejelenti a fia
születését… az lesz a jel a felkelésre.
– Megszálljuk az országot?
A másik férfi bólintott.
– Orániai Vilmos seregével. Megesketjük, hogy lesz alkotmány.
Királlyá koronázzuk, de megkötjük a kezét, és befogjuk a száját.
– Van sereg? Vannak hajók?
Ferguson elnevette magát.
– Most más a helyzet, mint utoljára volt. A rendelkezésünkre áll
Orániai Vilmos serege és a hajói, hogy megvívjuk a saját harcunkat.
Vilmos tudja, hogy meg kell védenie az anglikán egyházat, ha nem
akarja, hogy Róma végleg győzedelmeskedjen Angliában. Pénzt
áldoz, katonákat toboroz, átszállítja őket a tengeren, és a sereg élére
áll. Személyesen vesz részt Anglia megszállásában.
– És mi történik, ha Stuart Jakabnak nem születik fia?
– Sosem fogja elismerni, ha lánya születik, vagy a gyermek
meghal. Akkor betesznek a királyi bölcsőbe valami szegény kis
fattyút.
Az asztal körül ülők egyetértően felmorajlottak. Valaki
megjegyezte, hogy hallotta: fizettek egy bábának, hogy kerítsen egy
másik gyereket.
– Újra a zöld szalagot fogjuk viselni? – kérdezte Ned.
Ferguson felkacagott, és felemelte a poharát.
– Újra a zöld szalagot fogjuk viselni! A szabadságra!
 London, Whitehall-palota, 1688 tavasza

Amikor bejelentették Matthew-t, és belépett Livia lakosztályába, a

nő egy hatalmas, aranyozott tükör előtt állva épp megkötötte az álla
alatt a kalapja fekete selyemszalagját. A fiatalember megfogta
selyemkesztyűbe bújtatott kezét, és lehajtotta a fejét, hogy az anyja
megcsókolhassa.
– Signora Madre, nem hiszem, hogy elmehetünk Hatton
Gardenbe – szólalt meg.
Livia továbbra is a tükörbe meredt, és egy kissé oldalra húzta a
szalagcsokrot.
– Oda kell mennünk – jelentette ki.
– Nem biztonságos az utcákon járni! Idejövet kétszer is ki kellett
kerülnöm egy-egy csapat tanoncot. A palotát emberek vették körül,
és mindenféléket ordibálnak. Az őrök bezárják a kapukat, de ha
komoly zavargás tör ki, akkor nem tudják sokáig tartani a palotát…
Túl sok a bejárat, nem lehet mindegyiket védeni.
– Csak nagyszájú tanoncok – mondta a nő.
– Nem csak fiatal tanoncok, ott vannak a piaci árusok is, nők és
férfiak. Úgy láttam, sok az iparos, a csónakos, a hordszékhordozó…
tulajdonképpen mindenki. Vidéki emberek, gazdálkodók, vidéki
asszonyok. Mindenki lázong, mert a király megpróbálja
megsemmisíteni az egyházat.
A nő ingerülten csettintett az ujjával.
– Erről a palotában semmit sem tudunk. Mindenki azt mondja a
királynak, amit hallani akar.
– Vagyis nem hallott a követségről?
– Allora! Mit?
– A spanyol követ lezárta házát, és elmenekült… Senki sem tudja,
hová ment. A csőcselék azzal fenyegetőzött, hogy porig égeti a házát.
Az új kápolnát bezárták. A tömeg betört, kifosztották, és levizelték
a falakat.
Livia elsápadt.
– A lordmajor miért nem lép fel ellenük?
– Minden hétvégén kint van az utcákon, és igyekszik biztosítani
a rendet. Senki sem hallgat rá.
– Sosem mozdulok ki a palotából, és itt mindenki csak a királyi
gyermekről beszél.
– A királyné nincs itt biztonságban. Olyan helyre kellene mennie,
amit meg lehet védeni.
– Windsorba akart utazni, de azt mondják, itt kell megszülnie a
gyermeket, az államtanács tagjai előtt… a szóbeszéd miatt…
– Micsoda?
– Hát amit beszélnek.
– Itt nem szülhet. Mi van, ha betör a tömeg?
– De hát erre van a polgárőrség, nem?
– Signora Madre, épp a londoni polgárőrség tagjai azok, akik
tombolnak az utcákon, és azt kiabálják, hogy nem kérnek az
elcserélt gyermekből, hogy a gyermek valódi apja a pápai nuncius,
és hogy a pápa készül megszállni az országot! Ezek a férfiak és
legények a zendülők.
– Csitt, csitt, ne beszélj ilyeneket! A királynak utasítania kell a
hadsereget.
– Nem lehet, hogy attól csak még többen fognak fegyvert ellene?
– Franciaországban lemészárolnák a csőcseléket.
– Ha a király utasítja a hadsereget, akkor a csőcselék azt fogja
hinni, hogy itt is lemészárolják őket.
– Megadják magukat, mihelyt megszületik a trónörökös –
makacskodott a nő.
Matthew széttárta a karját.
– Talán. Vagy az lesz az utolsó csepp.
Livia a legkevésbé sem félt.
– Akkor a Szent Jakab-palotába kell költöznünk. Ott el tudják
torlaszolni a kapukat, és meg tudják védeni a királynét meg a kis
herceget. De most teázni megyünk.
London, Haycroft & Johnson aranyművesek, 1688 tavasza

Jeremiah Johnson városi tanácsos nagydarab férfi volt. Kétsoros

gombolású, sötétkék gyapjúzekét viselt, amelynek anyaga úgy
feszült a mellkasán, hogy majdnem lepattantak róla a hivalkodó
aranygombok. Díszes széken ült egy nagy asztal mögött, amelyen
különféle ezüst használati tárgyak szolgáltak papírnehezék
gyanánt: egy súlyos papírvágó kés, apró aranyműves súlyok –
mintha arra készült volna, hogy pénzt méricskéljen az asztalánál –,
egy ezüst taplósdoboz, pecsétviasz, a saját ezüstpecsétje, egy jókora
ezüsttálca a levelei számára és egy nagy ezüstdoboz, amelyben
okmányokat tartott.
– Nos, doktor? – fordult szívélyesen Robhoz. – Nem valami
gyakran talál időt arra, hogy meglátogasson a Cityben. Gond nélkül
jutott ide? Az embereim őrzik a bejáratot és a hátsó ajtót, néhányan
pedig az utcákat figyelik. Mostanában mindennap korán zárunk.
– Kerülő úton, a kis utcákon jöttem. Fél London be van deszkázva.
– Ez már így marad, míg a királyné meg nem szül – jósolta a városi
tanácsos. – De magától a lordmajortól tudom, hogy mihelyt fiú
születik, minden városrészben ökröt sütnek, és ingyen sört
osztogatnak… és mindenki újra királypárti lesz.
– Lehet – felelte Rob. – Most azonban a saját családomat érintő,
igen súlyos ügy miatt kerestem fel.
– Igen, Julia megüzente, hogy nem örül.
– Ez nem öröm kérdése, uram.
– De azt mondja, maga kedveli a fiatalembert.
– Nem erről van szó. Emlékszik még, hogy amikor megkértem
Julia kezét, elmondtam, hogy egyszer már voltam házas…
pontosabban, hogy volt egy házassági szertartás… Emlékszik?
A városi tanácsos összeérintette az ujjbegyeit a jelentős hasa
felett, és úgy meredt Robra, mint valami megbízhatatlan adósra.
– Emlékszem, elmondta, hogy részt vett egy házassági
szertartáson egy idegen nővel… külföldön… Velencében, egy
velencei angol templomban… de a nő nem volt sem angol, sem
protestáns, és senki sem volt jelen a családból, hogy tanúsítsa…
– Ezek szerint jól emlékszik.
– Aztán magát tévedésből letartóztatták, ő pedig elhagyta magát,
és átjött Angliába… A maga anyjánál és a nővérénél lakott, mert a
feleségének adta ki magát… Áttért az anglikán vallásra, és abban
a kivételes szerencsében volt része, hogy hozzámehetett egy régi,
nagy tiszteletnek örvendő család sarjához.
Rob némán bólintott.
– Ez az úr valóban felségül vette?
– Igen.
– Minthogy a maguk kapcsolata nem volt házasság…
– Igen.
– Az úr megemlékezett róla a végakaratában? Az özvegyeként
nevezte meg?
– Igen.
– De akkor miért lenne baj, ha Hester beházasodna ugyanebbe a
nagy tiszteletnek örvendő családba?
– Matthew Sir James Averynek a nevelt fia volt, nem a vér
szerinte gyermeke.
– A nevelőapja a végrendeletében a fiaként ismerte el azzal, hogy
jelentős összeget hagyott rá.
Rob a fényes asztallapra tenyerelt, és előrehajolt.
– Tanácsos úr, még ha Matthew-t örökbe fogadta is az Avery
család, nem engedhetjük, hogy Hester hozzámenjen, mert
fogalmunk sincs, ki az apja…
Jeremiah Johnson testét néma nevetés rázta meg.
– Sosem lehetünk biztosak abban, hogy egy gyereknek ki az apja
– idézte a régi mondást. – És úgy illik, hogy a mélységes tisztelet
hangján beszéljünk egy olyan hölgyről, mint az özvegy Lady Avery.
– Természetesen, magam is mindig így teszek. Nincs is semmi
kifogásom Matthew ellen. De uram… nem akarhatja, hogy Hester
egy olyan fiatalemberhez menjen feleségül, akinek az apja talán egy
itáliai gróf… talán Felipe Russo, velencei kőfaragó és
műtárgykereskedő… vagy talán… vagy talán az én fiam is lehet,
uram. Mi van, ha Matthew az én fiam? Az idő alatt született… amíg a
hölggyel együtt voltunk… és amikor Angliába jött, a családom előtt
azt állította, hogy Matthew az én gyermekem.
– Az idő alatt fogant, amíg a kapcsolatuk tartott? – kérdezte a
városi tanácsos.
– Még az esküvői szertartás előtt fogant – vallotta be gyötrődve
Rob. – A szeretőm volt, mielőtt a feleségem lett volna.
– Pontosabban szólva, sosem volt a felesége – javította ki a városi
tanácsos. – A szertartás érvénytelen volt, tehát nem is merült fel
az apaság kérdése. A lányom szerint Matthew Lady Avery első
férjének, Fiori hercegnek a fia és Sir James Avery nevelt fia. Minden
egyéb rágalomnak minősül. – Szigorúan Robra meredt. – És
valószínűleg perelhetik miatta.
Rob a tenyerébe temette az arcát, és megdörzsölte sajgó
homlokát.
– Még csak nem is volt herceg! – kiáltotta. – Nézze, uram, nem
kívánom megint felhozni ezt az egészet. Én csak Hester egészsége
és boldogsága miatt aggódom…
– Julia szerint Hester már szinte bele is szeretett a fiatalemberbe.
– Sosem lett volna szabad beengedni a házamba. Nem lett volna
szabad megengednem Hesternek, hogy meglátogassa.
– Ezen már hiába bánkódik – vetette oda kurtán az idősebb férfi. –
És hogy tagadhatta volna meg a tulajdon anyja nevelt fiától? Nézze,
Julia szeretné ezt a családi kapcsolatot… Mindig is tudta, hogy mi
előnyös számára. Az ügyvéd megírta a szerződést, és a hozomány
igazán nagyvonalú. A végrendelet yorkshire-i végrehajtói felől még
nem hallottunk… északról nem érkezik posta, amíg tartanak ezek
az átkozott zavargások. Hesternek tetszik a fiatalember, a
fiatalembernek tetszik Hester. A maga lánya nemesi névhez jut, és
bemutatják a királyi udvarnál. Tán még udvarhölgy is lehet belőle.
Gondoljon csak bele! A fiatalember az önálló élete kezdetén jut
hozzá a hozományhoz, emellett van egy takaros kúriája, amire
elköltheti a pénzt. Az anyjának csak alá kell írnia az anyakönyvet.
Úrinő, nem fogja emlegetni a múltat… – Hirtelen elhallgatott. –
Beszélt Juliának Velencéről?
– Nem mondtam neki semmit! Ahogy magával megállapodtunk.
A városi tanácsos bólogatott a nagy fejével.
– Ahogy megállapodtunk. Jó. És a hölgy sem fogja felhozni. Azt
hiszem, nincs mitől tartanunk.
A háta mögött álló ingaóra berregni kezdett, majd elütötte az
órát. Az idősebb férfi atyai hangon folytatta:
– Maga a vejem. Nincs apja, akitől tanácsot kaphatna, úgyhogy
hadd mondjak valamit… Ami Velencében történt egy csinos özvegy
és egy fiatalember között, az egy viszony volt, egy titkos viszony,
kicsapongás. Hogy házasnak hitte magát, vagy sem, hogy a hölgy
minek hitte magát, az egykutya. Ez nem olyasmi, amit az ember
megosztana a feleségével, ez olyasmi, amit elfelejt. A hölgy túltette
rajta magát, és igen előkelő posztra jutott. Egy úriember nem
emlékeztetheti erre. Sok-sok éve történt. Felejtse el!
– Nem házasodhatnak össze, ha lehet, hogy rokoni kapcsolat van
köztük – magyarázta Rob feszülten. – Nem házasodhatnak össze, ha
vérségi kapcsolat fűzi össze őket.
– Ezt a fiatalember anyjára kellene hagynunk, hiszen ő az
egyetlen, aki tudja, hogy ki a fia apja. Nem hagyná, hogy ilyesmi
árnyékot vessen a gyermeke életére, hogy tönkretegye a vérvonalat.
Biztos nem javasolta volna a házasságot, hogyha lennének kételyei.
Hát persze hogy nem! Nem kockáztatná, hogy torzszülött unokája
legyen! Nyilván tudja, hogy nem maga a fiú apja. És hát kik vagyunk
mi, hogy ilyesmit firtassunk? Micsoda tapintatlan kérdés!
– Nem… természetesen… – hebegte Rob már-már meggyőzve. –
Hiszen nem érdeke, hogy összeboronálja Hestert és Matthew-t, ha
valóban féltestvérek.
A városi tanácsos jót nevetett a vején.
– Maga aztán rosszul járt! Nem tartja valami sokra őladységét,
ugye?
– Még sosem tett semmit, ami ne kizárólag a saját érdekeit
szolgálta volna – felelte Rob.
 – Mind ilyenek – bólogatott kedélyesen a másik férfi. – Az ég áldja
meg őket, csupa önző teremtés, egytől egyig. De abban biztos lehet,
hogy a hölgy itt nem fog hibázni.
 London, Hatton Garden, 1688 tavasza

Livia és Matthew a holborni parti lépcsőnél kiszálltak a bárkából,

és elindultak Hatton Garden felé. A nő a fia karjára támaszkodott,
hogy könnyebben lépkedjen magas sarkú cipőjében. Az ajtóhoz
érve végigmérte Matthew-t, fényes cipőjétől barna fürtjeiig.
– Jó. – Mindössze ennyit mondott. – Kopoghatsz. – Aztán
belecsípett az ujjába: – Nehogy „özvegy” Lady Averynek nevezz! –
sziszegte.
Az inas a kopogtatásra azonnal ajtót nyitott.
– Lady Livia Avery és Mr. Matthew Peachey – jelentette be
magukat Matthew, engedelmeskedve az anyja figyelmeztető
kézszorításának, hogy a szokásos özvegyi cím helyett a
keresztnevéhez fűzött nemesi címét használja.
Az inas meghajolt, beengedte és a szalonhoz vezette őket, majd
kinyitotta előttük az ajtót. Hester ezúttal nem a megszokott helyén
volt – az ablakfülkében, ahonnan mindig Matthew-t leste –, hanem
lesütött szemmel egy selyemhuzatú pamlagon üldögélt, amely
mellett egy aranyozott szék állt. Julia a másik pamlagon foglalt
helyet. Mindkét hölgy felállt, bókolt, aztán Julia intett, hogy Livia
üljön mellé, így Hester és Matthew egymás mellé kerültek.
– Micsoda öröm, hogy el tudtak jönni! – szólalt meg Julia.
– El vagyunk ragadtatva – felelte Livia.
Elégedetten pillantottak szótlan gyermekeik felé, akik a zavartól
szinte megbénultak.
– És milyen lett a drapéria az új szalonjában? – tudakolta Livia.
– A sárga selymet választotta?
– Ó, hiszen megígértem, hogy megmutatom. Kérem, jöjjön velem!
– Julia Hesterhez fordult, aki már fel is állt a helyéről. – Te csak
maradj, és amikor behozzák a tálcát, tölts Mr. Peachey-nek egy
csésze teát! Egy percre megyünk csak át a szalonba megnézni a
függönyöket.
Ezzel kivezette Liviát a szobából. Matthew és Hester magukra
maradtak a kínos csendben.
– Sajnálom – bökte ki a fiatalember. – Az anyám…
– Csodálatos asszony – felelte Hester.
– Tudod, hogy miben állapodtak meg?
A lány elvörösödött.
– Nem tűröm, hogy bármit rád erőltessenek – jelentette ki a
fiatalember. – Nagyon szívesen meg… vagyis… megkérem a kezedet,
ha te is szeretnéd. De tudnod kell, hogy ha nem akarod, akkor nem
szólok róla senkinek egy szót sem. Azt mondom majd az anyámnak,
hogy meggondoltam magam. Még csak visszautasítanod sem kell.
Tudom, hogy az anyád nagyon… vagyis… ezt ők ketten főzték ki… de
ne hagyd, hogy bármire rákényszerítsenek. Komolyan gondolom.
Egyetlen szót sem szólok, hacsak nem bátorítasz erre.
Hester mosolyogva felé fordult.
– Akkor nekem kell megkérnem a kezedet?
– Nem! Nem! – Matthew-nak is nevetni támadt kedve. – Nem, nem
erre céloztam. Csak nem szeretném, ha kényszerítenének.
– Nem kényszerítenek – felelte szégyenlősen a lány. – Anyám nem
tenné, papa szerint pedig egyébként is túl fiatal vagyok.
– Valószínűleg igaza van.
– Lehetne hosszú a jegyességünk.
– Lehetne, ha ezt szeretnéd.
– Igen – bólintott Hester, és lebámult az ölében pihentetett kezére.
– Szeretnéd, ha megkérném a kezedet, szeretnél a feleségem
lenni? Nem csak ők ketten akarják ezt?
A lány megint elpirult, és gyorsan Matthew kedves arcára
sandított.
– Kérlek… – suttogta, mintha kislány lenne.
Nyílt az ajtó, belépett rajta Livia és Julia, mögöttük az inas jött a
teás tálcával. Hesterből halk, türelmetlen kiáltás szakadt ki,
Matthew elnevette magát.
– Nagyon vidámnak tűntök – jegyezte meg bájosan Livia.
 Az inas mindent elrendezett az asztalon, majd távozott.
– Sikerült megbeszélnetek? – akarta tudni Julia.
– Megkérted? – fordult a fiához Livia.
– Megkértem, és abban a megtiszteltetésben van részem, hogy
beleegyezett. – Matthew Hesterre mosolyogott, és a keze után nyúlt.
– Két év múlva összeházasodunk. Amikor húszéves leszek.
– Nagyszerű! – tapsolt Livia, aztán átvágott a szobán,
hogy kétoldalt arcon csókolja Hestert. Julia követte, de épp hogy
elkezdték jókívánságaikról biztosítani az ifjú párt, nyílt az ajtó, és
belépett Rob.
– Még időben, hogy sok boldogságot kívánjon nekik! – kiáltotta
Julia. – Apám mondta, hogy el fog jönni.
Rob tekintete végigsiklott a mosolygó fiatal arcokon, aztán
Liviára nézett. A nő ragyogó arcán nem látszott semmi, ami gyanút
ébreszthetett volna: egyszerűen sugárzott az örömtől a fia miatt.
– Remélem, az áldását adja, dr. Reekie – fordult hozzá Livia.
– Igen. Természetesen – felelte fojtott hangon Rob, az ifjú párhoz
lépett, megrázta Matthew kezét, és megcsókolta Hestert. – Remélem,
mindketten nagyon boldogok lesztek.
 London, Clerkenwell, Bridewell, 1688 nyara

A dologház hatalmas ajtaját épp kinyitották, hogy az orvos

távozhasson. A gondnoknő bosszúsan kiáltott fel, amikor meglátta
a fiatal nőt, aki összeesett a széles kőlépcsőn.
– Itt nem várhatsz! – reccsent rá. – Menj a hátsó ajtóhoz!
– Kérem, asszonyom… Már nagyon közel az idő…
– Mind ezt mondja! Akkor gyere vissza, ha már megindultak a
fájások. Addig nem etetlek.
Rob Reekie megjelent az ajtóban, odalépett a gondnoknő mellé,
és a lány után nézett, aki bicegve eltűnt a sötétben. Hallotta az utcán
zavargók kiáltozásait, futó lábak dobogását.
– Nagyon szigorú volt, Mrs. Fadden. Az utcák mostanában nem
biztonságosak.
A nő közönyösen vállat vont.
– Köszönöm, hogy eljött, uram. Igazán nem kellett volna…
– Sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni az anyát.
– Itt hagyott nekünk egy újabb éhes szájat.
– Kell lennie valami módszernek arra, hogy megragadhassuk a
gyermeket, amikor így elakad a szülőcsatornában… Hallottam,
hogy dr. Chamberlennek van is valamiféle eszköze. Bárcsak
megengedné, hogy vessek rá egy pillantást…
– Talán úgy gondolja, hogy épp elég szegény kölyök van így is
világon, nem kell kirángatni azokat is, akik nem akarnak kijönni.
– Azért hívatni fog, ha adódik egy újabb farfekvéses szülés? Vagy
ha egy nő a magzatvíz elfolyása után kezd vajúdni? – Rob egy
ezüstpénzt nyomott a nő felé nyújtott tenyerébe.
– Persze – gondolta meg magát Mrs. Fadden. – Természetesen,
uram.
Rob meghajolt, hogy jelezze a háláját, feltette magas, fekete
kalapját, hogy védje magát a szitáló esőtől, és elindult a sötétben.
Nem vette észre, hogy az út túloldalán, egy fa alatt valaki a dologház
ajtaját figyeli. Az iménti kudarc foglalkoztatta, és annyira
belemerült a gondolataiba, hogy meg sem hallotta a lépteket maga
mögött. A nő járt a fejében, a fiatal nő, aki szétvetett lábbal,
megfeszülő hassal, az izzadságtól és a torkán leerőltetett italtól
bűzösen sikoltozott, zokogott, és könyörgött, hadd haljon meg.
– Rémálom – mormolta halkan. – Szörnyű halál.
– Uram?
Rob megperdült.
– Matthew? Mit keresel ilyenkor az utcán? Nem biztonságos,
mindenfelé bandák zavarognak. Értem is jön a hintóm.
– Magára vártam, uram.
– Az eljegyzésről van szó? – Rob újra elindult, leszegett fejjel az
egyre erősödő esőben.
– Nem, csak látni akartam, uram. Azt mondták, egy szüléshez
hívták.
– Nem sokra mentek vele. Ahogy a nő sem.
A fiatalember mellészegődött.
– Ez valamiféle jótékonysági munka?
– Nem sok jótékonyság jut a szerencsétleneknek. – Rob mintha
magában beszélt volna, a hangja ingerült és indulatos volt. – Isten
látja lelkem, nem sok jót tehettem a ma esti szegény nővel. Pedig
kell hogy legyen megoldás. Egyfolytában az jár a fejemben, hogy ki
fogom találni a módját…
– Minek a módját? – tudakolta Matthew, és szaporábban szedte a
lábát, hogy ne maradjon le.
– Ha egy gyermek nem fejjel előre készül megszületni, hanem
farfekvéses… vagy az oldalán fekszik… vagy isten tudja, mit művel…
és a könyöke vagy a lába van elöl, akkor elakadhat a
szülőcsatornában. A bába néha meg tudja ragadni… mint a gazda,
amikor kötelet hurkol a borjú lábára, hogy kihúzza. Anyám képes
volt rá… sőt, ő az asszony hasának simogatásával meg tudta
fordítani a gyermeket… Ilyen tehetsége volt. A Chamberlen
családnak azonban van egy eszköze… valamiféle hurok lehet…
amivel úgy tudják kihúzni a gyermeket, hogy nem vágják meg, és
nem törik össze a csontjait. Tudnak valamit. A csecsemőik életben
maradnak, és az anyák is.
– Nem tudná megkérdezni tőlük?
– Ez az ő titkuk. Azzal kérkednek, hogy ki tudnak szedni minden
gyermeket, még akkor is, ha farfekvéses, vagy túl magasan van a
szülőcsatornában.
– És ez igaz? – Matthew hangjában most először csendült őszinte
érdeklődés.
– Igen. Láttam a gyermekeket… az élő gyermekeket. És az
anyjukat, akik túlélték a szülést.
– Az anyák mit mondanak?
– Bekötik a szemüket, úgyhogy nem árulhatnak el semmit. Ott
egy haldokló asszony, és előbb bekötik a szemét, csak aztán mentik
meg az életét. Isten tudja… Nagyon komisz dolog, amikor az orvosok
hasznot akarnak húzni a tudományukból.
– Pénzt kérnek a nőktől azért, hogy ezzel az eszközzel segítsenek
rajta?
– Egész vagyont. Ezért nem árulják el a titkot senkinek a saját
családjuk orvosain kívül.
– Magának sem?
– Hogy a szegények csecsemőit mentsem meg? Nem. Abból mi
hasznuk lenne?
Amikor elértek Rob várakozó hintójához, hallották, hogy a
távolban betörik egy ablak, és valakik felujjonganak.
– Nos, mit szeretnél, Matthew? – fordult Rob a fiatalemberhez.
– Az utcák nem biztonságosak, otthon kellene lenned. Az eljegyzés
miatt aggódsz? Segítek visszalépni, ha az akaratod ellen történt.
– Nem erről van szó. Elmehetnénk egy kávéházba? Beszélnem
kell magával valamiről.
– Ki vagyok merülve – felelte Rob. – Egész éjjel fent voltam, és
bűzlök. Nem tettem semmi jót, csak világra segítettem egy újabb
árvát, pedig így is épp elegen vannak. Igyunk valamit, aztán
hazamegyek.
Egy fogadóba vitte Matthew-t, amiben alig volt vendég – senki
sem akart kint lenni a vizes utcákon, ahol hordákba verődött férfiak
kóboroltak, és esküdöztek, hogy fellógatják a pápistákat,
meglincselik a papokat. Matthew leült a tűz mellé, ahol senki sem
hallhatta, miről beszélnek. Rob kiment az udvarra megmosakodni,
és amikor visszatért, letűrte az inge ujját, és lerogyott a magas
támlájú székre.
– A legjobb borát – vetette oda a fogadósnak.
– Van egy kitűnő bordeaux-i borunk… – felelte a férfi. – Vagy
esetleg fűszeres, édes velencei bort kérnek?
– A bordeaux-it. – Rob hallani sem akart Velencéről.
– Ennének valamit? Hozathatok meleg vacsorát, amit
szeretnének.
– Levest kérek, sajtot és kenyeret – válaszolta az idősebb férfi. –
Matthew, te mit kérsz?
– Ugyanezt.
– Megkértek, hogy beszéljek magával – vágott bele a fiatalember.
– Kényes ügyben.
Rob arca zárkózottá vált.
– Ez a kényes ügy téged érint?
– Nem, uram. Valaki mást. – Matthew közelebb hajolt. –
A királynét.
– Ebben az esetben kétlem, hogy segíthetnék. Nem vagyok udvari
orvos.
– Közeleg a szülés ideje – suttogta még halkabban Matthew. – A
királyné fiút akar, és biztonságban kíván szülni.
– Anglia minden asszonya fiút akar, és biztonságos szülést.
A fogadós abroszt terített egy asztalkára, és letett rá két tál levest
meg egy fatálat, amin egy felszeletelt cipó és némi sajt volt. A sajt
sárga oldalára apró cseppekben kiült a zsír.
– Szóval őfelsége a szolgálatomra vágyik, hm? – tudakolta
gúnyosan Rob. – És elküldött értem a clerkenwelli Bridewellbe, ahol
az előző betegemet a hátsó ajtón vitték ki, hogy a vérfoltos ingében
egy szegényeknek ásott sírba temessék? – Végzett a levesével, és egy
újabb darab kenyér után nyúlt. – Mit akarsz, Matthew? – kérdezett
rá egyenesen.
 – Anyám küldött – vallotta be a fiatalember. – Hogy
megkérdezzem, mit tehetne, hogy biztos lehessen a dolgában.
A királyné hamarosan szül… Fiút kell szülnie, hogy megmentse a
trónját.
– London forrong. Az ország többi része is fellázadt?
Matthew bólintott.
– De ha fiút szül, akkor biztosítja a Stuart-ág trónöröklését és a
királyság békéjét. Egy élő Stuart gyermek visszatéríti az országot a
királyhoz és Istenhez.
– Hát, ha a gyermek ennyi mindent tesz Istenért, akkor az Úr
jobban teszi, ha gondoskodik róla – felelte nyersen Rob.
– Anyám azt kéri, hogy gondoskodjon róla maga – suttogta
Matthew olyan halkan, hogy a másik férfinak egészen közel kellett
hajolnia hozzá. – Azt kéri, hogy adjon nekünk egy gyermeket, egy
újszülött kisfiút, akit betehetünk a királyi hálóterem bölcsőjébe. Ma
segített egy ilyen gyermek születésénél. Anyám is ilyet akar.
 London, Whitehall-palota, 1688 nyara

A zavargások miatt akkora volt a veszély, hogy a királynét csak éjfél

körül merték átköltöztetni, amikor az újholdat felhők takarták el.
Korábban esett, emiatt kevesebben jártak az utcákon, és a folyóról
felszálló pára füstként gomolygott a városban.
Már készen állt a zárt hordszék, a padlóján egy forró tégla, hogy
a királyné azon melengesse a lábát, az ülésen vastag takarók és
párnák, hogy tompítsák a rázkódást.
Livia lekísérte a lépcsőn Mária Beatrixot. A titkos kapu boltíve
alatt már ott várták a hordozók. Besegítette a királynét a
hordszékbe, bebugyolálta, mélyen a homlokába húzta a csuklyát,
majd megcsókolta az arcát.
– Ott találkozunk – ígérte. – Azt mondják, jobb, ha nem sétálok ön
mellett, mert csak felhívnám magunkra a figyelmet.
– A többi udvarhölgyem már ott van?
– Igen, és a király is. Néhány udvaronc odakíséri, és önökkel megy
egy egész őrszázad.
Livia újra megcsókolta a nőt, majd hátralépett, becsukta a
hordszék ajtaját, és nézte, ahogy a hordozók felveszik a rudakat,
elindulnak, és belevesznek a sötétségbe.
– Ott megy Anglia és a keresztény világ jövője – szólalt meg halkan
a mellé lépő Petre atya. – Ön is a Szent Jakab-palotába tart?
A nő megrázta a fejét.
– Előbb meg kell látogatnom valaki mást. – Körülnézett, a
tekintete Matthew-t kereste. – Gyere velem! – szólt oda neki.
Átvágtak a palotán a Whitehall-lépcsőhöz, és lementek a sötét,
gyorsan áramló folyóhoz. Matthew intett az egyik ladikosnak.
– Igazság szerint már otthon kellene lennem – panaszkodott a
csónakos.
 – A holborni parti lépcsőhöz – utasította Matthew. – Fel a New
Canalon.
– Ebben az időben kétszeres árat kérek.
– Kétszeres árat kap – ment bele Livia.
Matthew leült az anyja mellé, a ladikos evezni kezdett. A csónak
fürgén siklott a vízen.
– Elmondtam neki mindazt, amit anyámtól hallottam, de
semmivel sem tudtam meggyőzni.
– Majd én meggyőzöm – jelentette ki a nő.
Ezután már egy szót sem szóltak, míg el nem érték Holbornt.
Matthew segített az anyjának felmenni a lépcsőn, elkísérte Hatton
Gardenbe, és bekopogott a ház ajtaján.
– Dr. Reekie még fent van? – kérdezte az inastól.
– Igen, uram – felelte a férfi, és meghajolt Livia felé. – Nagyságos
asszonyom.
A ház végébe vezette őket, Rob könyvtárába. Rob a tűz mellett
ülve egy anatómiakönyvet tanulmányozott. Amikor beléptek,
összevont szemöldökkel felnézett, de azonnal talpra ugrott, amikor
Livia hátravetette a csuklyáját, és odament a tűzhöz, hogy
megmelengesse a kezét. A nő olyan természetesen viselkedett,
mintha még nem múlt volna el éjfél, és gyakori vendég lenne a
házban.
– Azért jöttem, hogy elmondjam, miért kell megtenned, amit
Matteo kért – mondta higgadtan. – Mrs. Reekie és a kedves Hester
már lefeküdtek?
– Igen. – A férfi a kandallópárkányon álló kis órára pillantott. –
Nagyon későre jár. Ilyenkor már nem találkozom és nem beszélek
senkivel.
– Matteo, várj odakint, az előtérben! – intett a fejével a nő.
A fiatalember meghajolt, és távozott, a nobildonna pedig
letelepedett a kandalló mellé, pedig senki sem kínálta hellyel.
– Matthew-nak már megmondtam – nézett rá a férfi. – Dehogy
adok neked egy szegény csecsemőt, hogy ráerőszakold Angliára.
Őrült ötlet. Sosem vennék részt ilyen csalásban. Elborzaszt, hogy
ilyet kérsz tőlem, aki orvosi esküt tettem, és hűséggel tartozom a
királyomnak.
Livia letűrte a hosszú kesztyűje szárát, megmutatva meztelen
karja ívét, és egyesével lehúzta az ujjairól. Aztán levette a másikat
is, és a két kesztyűt az ölébe helyezte. Rob azon kapta magát, hogy
akaratlanul is megbámulja.
– Tudom – felelte őszintén a nő. – És megértem. De mondanom
kell neked valamit.
Rob várt.
– Matteo a te fiad, és akkor fogant, amikor szeretők voltunk.
A férfi megdöbbent. Erre a legkevésbé sem számított, és ennél
szörnyűbb dologról nem is értesülhetett volna.
– Nem igaz.
– Azt hiszem, ezt nálam jobban senki sem tudja.
– Biztosítottad a feleségemet, biztosítottad Johnson városi
tanácsos jogászait…
– Igen – bólintott a nő. – És ha nem közlök velük valami mást,
akkor a házasság megtörténik.
– Nem történhet meg, ha féltestvérek! – kiáltott fel a férfi. – Livia…
ezt nem gondolhatod! A gyermekük iszonyúan torz lenne, és ez
Hester egészségét is veszélyeztetné! És az egyház törvényei… az
ország törvényei… az anyai érzéseid… Hogy teheted? – Rob nem
talált szavakat. – Ezt az eljegyzést azonnal fel kell bontani.
– Még ma este felbontom – felelte a nő. – Diszkréten. Egyszerűen.
Ne aggódj! Még ma este felbontom.
– Igen? – kérdezte zihálva a férfi.
Livia bólintott.
– Egy szívességet kérek cserébe: egy újszülött fiúgyermeket, akit
megkapok, mihelyt vajúdni kezd a királyné. Tőled.
Rob elszörnyedt.
– Arra kényszerítenél, hogy megtegyem, annak ellenére, amit a
lelkiismeretem diktál? Az orvosi esküm ellenére?
A nő halkan felnevetett.
– Biztosíthatlak, a lelkiismereted jobban furdalna, ha hagynád,
hogy lányod hozzámenjen a féltestvéréhez.
– Azt mondtad, hogy Felipe gyermeke!
 – Sosem mondtam. Felipe azt hitte, hogy ő a gyermekem apja, de
te is így hitted. Én vagyok az egyetlen, aki biztosan tudhatja. De
most, a lányod eljegyzésének a napján tudatom veled, hogy Matteo
Hester féltestvére. Nyilván nem hagyhatod, hogy
összeházasodjanak. Nyilván megteszel mindent, hogy
megakadályozd.
Adott a férfinak egy kis időt, hogy végiggondolja.
– Nincs hatalmad. Nem fogsz szégyent hozni magadra, nem fogod
megszégyeníteni a feleségedet… Bele is halna… Nem fogsz
megrágalmazni engem. A lányod szíve megszakad, az apósod
megfenyeget, Matteo talán bepereli Hestert, mert megszegte az
ígéretét, és a városi tanácsos jogászait is, mert rosszhiszeműen
jártak el. – Hanyagul vállat vont. – De ezzel nem kell törődnöd, mivel
minderre nem kerül sor.
Rob úgy meredt rá, mintha még sosem látott volna semmit, ami
ennyire érdekfeszítő lenne.
– A kezdetektől fogva ezt tervezted?
– Ne légy nevetséges! Hogy tudhattam volna majdnem húsz évvel
ezelőtt, hogy épp te leszel az, aki megadhatod, amire szükségem
van: egy újszülött fiúgyereket.
– Hogyan akadályozod meg a házasságot?
– Tudatom a városi tanácsossal, hogy te vagy Matteo apja, és hogy
felbontom az eljegyzést. Matteónak megparancsolom, kérje meg
Hestert, hogy adja vissza a szabadságát.
Rob elvörösödött.
– Megmondod neki, hogy én vagyok az apja?
Livia megrázta a fejét.
– Erre semmi szükség. Akkor is megteszi, amit kérek tőle, ha nem
avatom be. – Egy időre eltűnődött. – Úgy vélem, helyesebb, ha a
gyerekeinket nem terheljük a mi régi gondjainkkal… nemde?
– Esküszöl, hogy nem csapsz be?
A nő felsóhajtott.
– Én? Esküdni? Mire mennél vele?
– Akkor hogy bízhatok meg abban, hogy valóban szétválasztod
őket?
 – Azzal, hogy idegen gyermeket fektetek a királyi bölcsőbe,
hihetetlenül nagy kockázatot vállalok. A kezedbe helyezem az
életemet.
– De ha én hozom az újszülöttet, akkor az én életem is kockán
forog.
– Lám, hát itt a biztosítékod! – mosolygott rá a nő. – Egyikünk sem
csaphatja be a másikat.
Rob értetlenül bámult Liviára.
– Nem értem, hogy vagy képes tükörbe nézni – suttogta. – Nem
vagy igazi nő… Olyan vagy, mint a legcudarabb férfiak.
Livia hangosan felkacagott.
– Honnan is tudnád, milyen egy igazi nő? Te, aki először az én
rabszolgám voltál, aztán elvettél valakit, akinek az ereiben
laudanum folyik?
Azt hitte, hogy a férfi tombolni kezd, de Rob úgy görnyedt össze,
mintha megütötték volna.
– Megkapod a gyermeket. Isten a tudója, épp elég nem kívánt
csecsemő van. Elviszem a Szent Jakab-palotába, és átadom neked.
Megállapodunk abban, hogy nem tudom, mi célod a gyermekkel,
és erről többé nem ejtünk szót. Közlöd a városi tanácsossal, hogy
megszámoltad a havibajaidat, és már tudod, hogy Matthew az én
fiam lehet, ezért fel kell bontanod az eljegyzését. Matthew-nak
pedig hazudsz valamit… bármit, csak én ne szerepeljek benne. És
soha többé nem említhetsz úgy, mint a férjedet vagy mint Matthew
apját.
Mint aki jól végezte dolgát, Livia felhúzta a kesztyűjét.
– Rendben – válaszolta. – Ma este levelet küldök a városi
tanácsosnak, Matteónak pedig elmondom a Szent Jakab-palota felé
menet. Mihelyt üzenek neked, elhozod az újszülöttet.
– Mikor szül a királyné? – kérdezte Rob. – Ha újszülöttnek kell
tűnnie…
– Jövő hónapban esedékes. De arra számítok, hogy a trónörökös
korábban érkezik. Úgyhogy légy jó orvos, és figyeld éberen a
betegeidet! Igen hamar szükségünk lesz egy csecsemőre.
 London, Szent Jakab-palota, 1688 nyara

Mária Beatrix hajnal felé már igen nyugtalanul aludt, és hatkor

magához hívatta Liviát. Amikor a nő belépett a királyné
hálótermébe, egyedül találta a barátnőjét, aki a hatalmas ágyban
elveszett gyermeknek nézett ki.
– Jól van? – tudakolta azonnal. – Kedvesem? Hol a komornája?
– Furcsán érzem magam – felelte erőtlen, vékony hangon a
királyné. – De még túl korán van… Nincs túl korán?
– Nagyon korán van – jelentette ki Livia. – Feküdjön le, én pedig
hozatok forró csokoládét vagy felforralt, fűszeres sört! Próbáljon
meg aludni!
A másik nő szófogadón hátradőlt a párnáira, de amikor Livia
visszatért a csokoládéval teli csészével, már újra ült az ágyban.
– Nem tudok aludni. Furcsán érzem magam.
Letolta magáról a pompás takarót, és kibújt az ágyból. Livia
észrevette, hogy a királyné hasa megfeszül a hálóing alatt.
– Fáj a hátam – panaszkodott Mária Beatrix.
– Akkor feküdjön vissza, feküdjön vissza, megmasszírozom…
– Nem tudok nyugton maradni – mormolta a nő, és tett pár lépést
a kandalló felé. – Gyújtasson be! – kérte. – És nyissanak ablakot!
Áporodott a levegő.
– Hozatok tűzifát. – Livia a saját lakosztályába ment, és átadott az
apródjának egy levelet azzal, hogy vigye el dr. Reekie-nek. Ne várjon
válaszra. Aztán visszasietett a királyné hálótermébe.
Mária Beatrix fel-alá járkált a szobában, ám egyszer csak
megtorpant, a hasára tapasztotta a kezét, és felkiáltott.
– Fájás volt?
– Istenem! Igen. Nagy fájás.
Livia az órára pillantott, hogy mérhesse az időt.
 – Kezdődik? – kérdezte a királyné.
A másik nő széttárta a karját, és csilingelőn felnevetett.
– Kedvesem, csak egy gyermeket szültem, azt is olyan régen, hogy
már alig emlékszem. Küldjek el a bábáért?
– Igen. És ennék is valamit.
– Töltött tésztát? Süteményeket?
Mária Beatrix a fejét rázta.
– Frissen sült kenyeret, egyenesen a kemencéből. A konyhában
már sütik a kenyeret a reggelihez, szerezzen nekem abból! –
Elgondolkodott, majd hozzátette: – És sajtokat. Valami húst.
– Éhes? – Livia már ki is nyitotta az ajtót, és elugrasztotta az őrt
a szolgálókért.
– Farkaséhes vagyok! – kiáltotta a királyné. Egy percig csak
járkált a szobában, aztán a hasához kapta a kezét. – Óóó! – nyögött
fel. – Mintha megfordult volna a világ.
Livia megnézte az órát. Egy óra sem telt el az előző fájás óta.
– Úgy vélem, kezdődik – mondta.
– Üzenjen a királynak! Neki kell idehívnia a tanúkat.
– Fel kell öltöztetnünk. – Livia a szekrényhez lépett, kivette a
királyné legszebb, fehér csipkével díszített hálóingét, egy hímzett
köntöst és egy prémstólát. – Hívom a lányt, aki megfésüli a haját.
Megérkeztek a királyné hálótermében szolgáló udvarhölgyek, és
Livia bókolt, mert a király is belépett.
– Anna hercegnő még mindig Bathban van – nyugtalankodott a
király.
– Itt kellene lennie – fordult felé Mária Beatrix.
– Tudom. Mindannyian azt hittük, hogy még hátravan egy hónap.
Imádkozom, hogy ne érkezzen túl korán.
– Ámen! – A királyné keresztet vetett.
– És Canterbury érseke? Ő megjött? – Elharapta a mondat végét,
és elpirult.
Canterbury érseke a Towerben volt, a király vettette börtönbe,
mert nem rendelte el, hogy Jakab beszédét minden pulpituson
felolvassák. Vele együtt hét püspököt is bebörtönöztek; a király épp
akkor folytatott nyíltan háborút az egyház ellen, amikor szüksége
lett volna arra, hogy az áldását adja a trónörökösre.
– Ó, gondolom, nem számít – javította a hibáját a királyné. – Az a
fontos, hogy a saját papjaink itt legyenek.
Petre atya belépett a szobába, és megállt a király mellett, de olyan
közel, hogy a válluk összeért.
– Értesítettem az államtanács tagjait – suttogta. – Nem túl korai?
– Fogja a kezemet! – követelte Mária Beatrix, mire Jakab sután
közelebb húzódott az ágyhoz. – Vegyen a karjába!
– Maradjon csak távol az ágytól! – sziszegte oda Livia Petre
atyának. – Pontosan tudja, hogy mit beszélnek önről.
Telt az idő, egyre többen érkeztek meg, hogy tanúi legyenek a
királyi gyermek születésének, és mindenki számára világossá vált,
hogy a királyné vajúdik; a fájások egyre sűrűbbé váltak, bár a bába
kijelentette, hogy akár napokig is eltarthat. Megjött a lordkancellár
és Lady Sunderland, aztán egyesével az államtanács tagjai is. A
királyi hálóterem udvarhölgye és a bába visszahajtotta a takarót,
így a drága hálóing alatt mindenki láthatta a királyné meztelen
térdét és lábfejét. Belépett az özvegy királyné, Bragança Katalin, aki
mintha mulatságra számított volna. Megjegyezte, hogy a terem túl
zsúfolt, és a szülés túlságosan elhúzódik.
– Olyan magasan van – panaszkodott szánalmasan Mária Beatrix
a királynak. – Érzem, hogy még mindig nagyon magasan van!
– Meg fog érkezni. – Jakab Petre atya felé intett a fejével. –
Mindannyian imádkozunk érte, kedvesem, ahogy önért is.
A nő nyögött, amikor újabb fájás kezdődött, és levegő után kapott,
amikor abbamaradt. A király levette a parókáját, és a felesége arca
elé tartotta, hogy eltakarja a hivatalos tanúk bámész tekintete elől.
Mária Beatrix megszorította a kezét, amikor újra elkezdődtek a
fájások. Livia feltűnés nélkül az ajtó felé osont. A rangos
arisztokraták, az államtanács tagjai és az udvarhölgyek figyelme az
ágy felé fordult. A nő nesztelenül kisurrant a szobából, leszaladt a
királyné konyhájába, ami két emelettel lejjebb volt, a pince és a
palota földszintje között. A szakácsok itt készítették Mária Beatrix
számára a forró csokoládét vagy a könnyű reggelit, hogy ehessen
pár falatot, mielőtt az egész udvar leült volna az étkezéshez. Itt
sütötték a kis süteményeket, amelyeket a lakosztályában szolgáltak
fel a kizárólag neki készített teakeverékből forrázott tea mellé.
Most gyógyteákat főztek, meg a szüléskor megszokott fűszeres
sört, és vizet forraltak, hogy azzal mossák le a királyné arcát és
kezét. Az egyik szakács erőlevest készített, hátha elhúzódik a
vajúdás, egy másik édes zseléket és süteményeket, hátha
felkelthetik az étvágyát. A többiek bort és teát vittek a hálóteremben
összegyűlt udvaroncoknak és tanúknak. Livia szótlanul átvágott a
konyhán, az ajtóról leakasztott egy köpenyt, átsuhant a belső
udvaron, onnan belépett a kertbe, és a rózsával benőtt lugas
menedéke felé tartott. Igyekezett leplezni, hogy milyen
megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle, amikor látta, hogy Rob
Reekie felemelkedik az egyik eldugott padról. A férfi görnyedten
állt, az egyik karját ügyetlenül bedugta a kabátja alá. A nő szíve
megdobbant, amikor felfigyelt a karjában tartott csomagocskára.
– Elhoztad – lehelte.
– Elhoztam. – Rob szétnyitotta a kabátját, és felé nyújtotta a
csomagocskát.
– Miért nem sír? – követelt választ a nő. – Csak nem beteges?
– Nem, csak elaludt. Egészséges gyermek.
– Újszülött?
– Ma reggel jött világra. Szegény anyja elvérzett. Nem tudtam
megmenteni. Rajta hagytam a köldökzsinórt.
Livia mozdulatlanul állt, míg a férfi széthajtotta a köpenyét, a
karjába helyezte a gyermeket, és újra beburkolta mindkettejüket.
A nő rájött, hogy Rob nincs tudatában a gesztus meghittségének. A
férfi hozzáért ugyan a derekához, és odasimította az újszülöttet a
kebléhez, de csak azért, hogy a gyermek ne fázzon meg.
– Erről soha többé nem beszélünk – figyelmeztette a nőt. – És írsz
a városi tanácsosnak.
– Igen – ígérte Livia. – Kitalálok valamit Matteónak, amitől
felbontják Hesterrel az eljegyzésüket.
– De az igazat nem árulod el. És sosem használod fel ellenem újra,
hogy én vagyok az apja.
– Hogy tehetném? Egy ilyen fegyvert csak egyszer lehet használni
– felelte észszerűen a nő.
Rob biccentett, és mielőtt távozott volna, gyengéden így szólt:
– Áldjon az ég, és vigyázzon rád!
Liviát elöntötte a melegség, aztán ráeszmélt, hogy a férfi nem
hozzá szólt, hanem a csecsemőhöz.
– Anglia királya lesz belőle! – csattant fel. – Semmi szüksége az
imáidra.
– Nem akarom tudni – vetette hátra Rob, és eltűnt.

Livia kiüríttette a konyhát. Kijelentette, hogy egyedül kell

maradnia, míg elkészíti a különleges, vajúdó asszonyoknak szánt
borlevest, amelynek a receptjét csak a családja ismeri. Még két
emelettel a királyi hálóterem alatt is hallható volt a fenti izgatott
járás-kelés. Az egész palota, egész Anglia a hírre várt. A kőlépcsőn
facipős lábak dobogása hangzott fel, a bába berontott a konyhába,
és a szakácsokat keresve körülnézett.
– Gyenge sört kér! – kiáltotta.
– A kancsóban – igazította útba Livia. – Hozom az ágymelegítőt.
A bába megragadta a kancsót, és már iszkolt is vissza. Mihelyt
eltűnt, Livia leemelt a kampóról egy ágymelegítőt, és felnyitotta.
Belül poros volt, csupa hamu és fekete korom. Gyorsan
megtörölgette egy ronggyal, és beletette a takarókba bugyolált
gyermeket. Annyi időre kicsomagolta, hogy megnézze a hosszú
köldökzsinórt és az újszülött bőrére rászáradt vért. Aztán benézett
a húsos szekrénybe, és beledugta a kezét egy fellógatott, kizsigerelt
őzbak hasába. A friss vérrel bekente az újszülött fejét és a kis hasát.
A kisfiú megmoccant, de nem ébredt fel akkor sem, amikor a nő
rázárta az ágymelegítő fedelét, rongyot csavart a nyelére, mintha
forró lenne, a bába után eredt, felszaladt a lépcsőn, és utat tört
magának a nézelődők közt a királyné hálótermébe.
Mrs. Cellier, a királyné bábája felemelte az ágynemű sarkát, Livia
pedig bedugta alá az ágymelegítőt, Mária Beatrix széttárt combja
közé. A királyné vonaglott a fájdalomtól, és mély hangon el-
elbődült, mint valami állat.
– Nem adna neki egy kis brandyt vagy valami mást a fájdalom
ellen? – kérdezte Livia.
– A király nem engedi. – A bába az ágy lábánál ácsorgó férfiak felé
intett, akik mögött fél tucat másik udvaronc téblábolt. A király az
ágy fejénél állt, a felesége mellett, fedetlen fővel, hatalmas parókáját
még mindig a kezében szorongatva.
– Mindvégig itt volt, és nem jutott eszébe, hogy felállíttasson egy
spanyolfalat? – morogta az orra alatt Livia, aztán az ágyhoz ment,
és megállt a fejénél, a királlyal szemben. Mária Beatrix félig
felemelkedett a párnáiról, az erek kidagadtak a halántékán, és
felfújt orcával bömbölt a fájdalomtól. – Már nincs sok hátra… –
vigasztalta Livia.
– Meghalok! Ó! Végem! – sikította a királyné.
– Most! – kiáltotta a bába. – Már jön! Nyomjon, felség!
Mária Beatrix úgy sikoltott fel, mintha ledöfték volna.
– Most ne mozogjon! – utasította a bába. – Gyűjtsön erőt!
Pihenjen!
A királyné hátrahanyatlott. Látták, hogy a tekintete végigsuhan a
bámuló udvaroncokon, aztán az arca ismét eltorzul a fájdalomtól.
A bába ráparancsolt:
– Most! Nyomjon! Most!
Mária Beatrix felüvöltött, és az ágynak feszítette a testét, vér és
magzatvíz ömlött ki belőle, és a gyermek kicsusszant a lába közül.
Livia azonnal előrehajolt, hogy eltakarja mindenki elől, félretolta
a bába kezét, hogy láthassa az anyjából épp kicsúszó lábakat és
köztük az apró péniszt. A megkönnyebbüléstől szédülten félreállt,
és hagyta, hogy a bába a karjába vegye az újszülöttet.
Mrs. Cellier különös mozdulatot tett a kezével, amit Lady
Sunderland a király felé fordulva azonnal megismételt. Livia ekkor
ébredt rá, hogy az ágy körül több összeesküvés is zajlott, de mivel
megszületett a fiú örökös, ezekre végül is nem lett szükség. A bába
jele arra utalt, hogy fiú született, Lady Sunderland pedig jelezte a
királynak, hogy megérkezett a katolikus walesi herceg.
A köldökzsinór még lüktetett, amikor a bába elvágta egy késsel.
Egy másik bába kiszedte a méhlepényt a királynéból, aki még
egyszer felkiáltott fájdalmában, aztán riasztó csend támadt.
– Nem hallom sírni a gyermeket – suttogta Mária Beatrix.
A csecsemő fuldokolva levegő után kapott, majd felsírt. A hangos
bömbölés hallatán a jelenlévők önkéntelenül is felkiáltottak.
– Hallotta? – kérdezte a királynét ujjongva Livia. – Most már
hallja?
Lehajolt, megcsókolta a barátnője verejtékes arcát, aztán
felegyenesedett, és kihúzta az ágyból az ágymelegítőt. Madame de
Labadie átvette a gyermeket a bábától, és már vitte volna a
gyerekszobába, de a király megállította.
– Mi az? – kérdezte nyersen.
– Amire felséged vágyik – felelte a nő.
Lord Feversham elkiáltotta magát:
– Utat a walesi hercegnek! – Erre mindenki felnevetett,
jókívánságokkal halmozták el a királyt, és a csecsemő nyomában
kitódultak a szobából. A király felszólította az államtanács tagjait,
hogy tanúsítsák, megszületett a fia, és erre mindenki egyesével
megesküdött. Livia kecsesen lépkedve, segítőkész arckifejezéssel
levitte az ágymelegítőt a lépcsőn, átvágott az előcsarnokon, és
felment a lakosztályába.
Magára zárta az ajtót, és felnyitotta az ágymelegítőt. A gyermek
a csodával határos módon még mindig aludt. Kicsit poros lett, de
egyébként nem sínylette meg a rövid bezártságot. Livia hirtelen
szörnyen kimerültnek érezte magát. A nagy kockázaton túl volt, és
a nagy bűnt nem kellett elkövetnie. A csecsemő felnézett éjkék
szemével, és kinyitotta rózsabimbót idéző ajkát. A tökéletes
arcocska kivörösödött, amikor összevonta a szemöldökét, valami
fekete, ragacsos mocskot öklendezett a takarójára, és sírni kezdett.
– Istenem… – Livia viszolyogva szemlélte. – Most pedig meg kell
szabadulnom tőled.
 London, Hatton Garden, 1688 nyara

Tűzijátékkal és a király hadseregének ágyúlövéseivel adták London

népének tudtára, hogy a királyné fiút szült. A bejelentés nem
szüntette meg a zavargásokat, de még többen csődültek az utcákra,
ki tiltakozni, ki ujjongani, ezért a helyzet bizonytalan volt. A
piactereken máglyákat gyújtottak, és egész állatokat sütöttek
nyárson, csakhogy ezek a helyek az örömteli ünneplés helyett
hamarosan a zavargás központjaivá váltak. A pápisták ellenségei
megették a sült húst, majd részegen, őrjöngve végigmasíroztak a fő
utcákon, és betörték azoknak a házaknak az ablakát, ahol valaki
gyertyát gyújtott, hogy így ünnepelje a herceg világra jöttét.
Johnson városi tanácsos hintójának a hátsó bakján két
felfegyverzett őr állt, így gurult végig az utcákon. Hatton Gardenben
csend uralkodott. Julia egy pohár madeiraborral és
aprósüteménnyel kínálta meg az apját.
– A barátnőd, Lady Avery minden bizonnyal túláradóan boldog
– jegyezte meg a férfi. – Ma reggel levelet kaptam az ügyvédeitől.
– Mit ír? – tudakolta Julia, és felnézett a kézimunkájából. Épp
zsebkendőket szegett Hester kelengyéjéhez.
– Még nem tudtam elolvasni. A herceg születésének a hírére úgy
elárasztottak minket a hitellevelek és kötelezvények, hogy nem volt
időm semmi másra, csak kiírni az árfolyamunkat, a levelet meg
begyűrni a zsebembe, hogy elhozzam hozzád. A herceg máris jót tett
az üzletnek! A zavargók hazamennek, az ország megnyugszik, és
attól fogva a kereskedelemre figyelhetünk. Felül tudunk kerekedni
a hollandokon, és ha kell, megküzdünk velük Indiáért és a két
Amerikáért. Megszületett a herceg, és újabb királyi gyermekek
követhetik, úgyhogy gyanítom, a király Európában is szembeszáll a
hollandokkal. A franciákat fogja támogatni velük szemben, és míg
azok ketten harcolnak, mi bevonulunk a tengerentúli piacaikra.
– Mi áll a levélben, apám? – tudakolta még kedvesebb hangon
Julia.
– Nos… – Johnson városi tanácsos feltörte a pecsétet. – Nem
számítok semmi meglepetésre.
A lánya észrevette, hogy a férfi arca megnyúlik.
– Mi a baj?
– Semmi – felelte az apja zárkózottan. – Majd a könyvtárszobában
olvasom el. Ha megjön a férjed, küldd be hozzám!
Juliát túl jól nevelték ahhoz, hogy faggatni kezdje az apját, ezért
csak leült a kandalló mellé, és várta, hogy Rob hazajöjjön ebédre.
Johnson városi tanácsos közben a könyvtárban újra elolvasta a
levelet.

Uram!

Az özvegy Lady Avery a tudomásunkra hozta, hogy Matthew

fiának az apja dr. Robert Reekie, akivel szerelmi viszonyt
folytatott az Alberto Fiori gróffal kötött házassága alatt,
valamint, hogy a gróf impotens volt. Ezt az orvosa írásos
bizonyítékával támasztja alá, és készen áll, hogy megesküdjön rá.
Ez az információ SZEMÉLYES ÉS SZIGORÚAN BIZALMAS, ön
tehát nem adhatja tovább.
A fentiek értelmében az özvegy Lady Avery felbontja
(kötelezettség nélkül) a fia, Matthew Peachey eljegyzését Miss
Hester Reekie-vel, és a tárgyalásaink ezzel lezárulnak.

Üdvözlettel,
Struther & Sanders

Johnson városi tanácsos szótlanul ült a könyvtárszoba

kandallójánál. Hallotta, hogy nyílik, majd becsukódik a ház ajtaja,
és a veje kopogó léptekkel végigmegy a folyosón.
– Uram? – Rob belépett a könyvtárba. – Örülök a látogatásának.
– Innék egy pohár brandyt. Jobban teszi, ha maga is velem tart.
 Átcsúsztatta a levelet a fényes asztallapon, megvárta, hogy Rob
töltsön mindkettejüknek a könyvespolcon álló, metszettüveg
palackból, aztán nagyot kortyolt az italból.
Míg Rob a levelet olvasta, az apósa figyelte az arcát, és látta, hogy
mindig komoly pillantású veje elkomorul.
– Az van, amitől tartott – szólalt meg az idősebb férfi.
– Igen, uram. Mégis jobb, hogy most tudtuk meg, nem pedig
később.
– Egyetértek. De vajon a hölgy miért épp most tudatja ezt velünk
ilyen előzékenyen?
Rob meg sem rezzent.
– Fogalmam sincs. Feltételezem, hogy jobb ajánlatot kapott.
– És a fiatalember?
– Nincs beleszólása. A hölgy rendkívüli akaraterővel bír, és nincs
semmiféle gátlása.
– Elfajzott.
– Pontosan.
Egy darabig hallgattak.
– Sajnálom – szólalt meg Rob. – Bocsánatot kérek azért, ami
részem ebben az ügyben volt… még ha régen is történt.
– Figyelmeztetett. Hiba volt, hogy nem hallgattam magára. Úgy
véltem, a kételyei eltörpülnek az Avery House és az udvari
kapcsolat mellett.
Rob vállat vont.
– Örülök, hogy kiderült, mielőtt megtörténhetett volna ez a
borzalom.
– Hester bánkódni fog?
Rob ismét megvonta a vállát.
– Igen. Persze. De inkább most szomorkodjon, mint később egy
torz gyermek miatt.
– Tudatja vele?
– Még ma este, vacsora után.
A városi tanácsos bólintott.
– Mit mond majd neki? És Juliának? Az ügyvédek leveléből
kitűnik, hogy nem oszthatja meg velük a hírt.
 – Ha tehetném, akkor sem kívánnám megosztani velük! – kiáltott
fel Rob viszolyogva. – Szent egek! Ilyesmit egy fiatal lány
tudomására adni? Majd azt mondom, hogy az ügyvédek nem
jutottak egyezségre, és hogy Matthew nem annyit örökölt Sir James
Averytől, amennyit hittünk. Hogy túl nagy hozományt kérnek. Ha
maga meg én megállapodunk, akkor nem kell sokat magyaráznom
nekik.
– Megállapodtunk – jelentette ki komoran a városi tanácsos. –
Megállapodtunk. Én elmondom a lányomnak, és maga is elmondja
a lányának. Egyikük sem vonja kérdőre az apját.
 London, Reekie-rakodópart, 1688 nyara

Alys a rakparton állt, amikor Shore kapitány a táskájával a kezében

kilépett a házból. A nő átadta neki a rakományjegyzéket, a férfi
pedig lehajtotta a fejét, hogy csókot kapjon a homlokára.
– Jó utat, járj szerencsével! – mondta Alys, ahogy mindig. – Jó
széllel, békés tengeren térj vissza hozzám, Abel Shore!
– Ámen! – felelte a férfi, és végigsietett a hajópallón, amit be is
húztak mögötte. – Zárd le a rakodópartot, és maradj otthon! –
kiáltotta a nő felé, miközben eloldották a köteleket, és nőni kezdett
kettejük közt a távolság. – Vidd el a ládikát az aranyműves
bankárhoz, és zárkózz be, míg a zavargások meg nem szűnnek! Ha
úgy alakul, utazz el Foulmire-ba!
Alys bólogatott, integetett, aztán csak figyelte, ahogy a bárkák az
áramlás közepére vontatják a hajót, ami elindul dél felé a folyón.
Miután a férjét útnak engedte, Alys bérelt kocsiba ült két erős
rakodómunkással, és elvitte a rakodópart pénzesládáját a
Cheapside-ra, Johnson városi tanácsos bankjába. Legalább annyira
tartott a zavargók fáklyáitól, mint attól, hogy betörnek hozzájuk, és
kirabolják. Minden éjszaka bandák járták az utcákat, harsányan
követelték, hogy leplezzék le a hamis herceget, döntsék le trónt, és
szabadítsák ki a hat püspököt, akiknek követniük kellett Canterbury
érsekét a Towerbe, mert védelmükbe vették a protestáns hitet.
Egy csapat legény megállította a kocsit. Alys leengedte az ablakot,
a rakodómunkások marokra fogták a bunkósbotjaikat.
– Szabadítsák ki a püspököket! Szabadságot! – kiáltozták.
– Igen – felelte kedélyesen Alys.
– Velünk van? Vagy pápista?
– Veletek vagyok, és a bácsikám Orániai Vilmos seregében harcol.
– Igen? – Egy szalmaszőke, szeplős fiú megragadta az ablak
peremét. – Tényleg?
– Tényleg – bólintott a nő. – Korábban Monmouthszal menetelt
együtt, előtte pedig Cromwell-lel, úgyhogy elhihetitek, ha azt
mondom, hogy támogatom a püspökök kiszabadítását. Nem
kellenek zsarnokok! Nem kellenek pápisták!
A csapat éljenzésben tört ki. Néhányan fogadkoztak, hogy
kifogják a lovakat, és ők maguk húzzák el a hősnőjüket oda, ahová
csak menni akar.
– Nem, nem – mondta Alys. – Az én jó bácsikám ügyeit intézem,
és el kell jutnom a Cheapside-ra.
– Engedjétek át a tiszteletre méltó hölgyet! – ordított fel valaki,
a kiáltást mások is átvették, és ez visszhangzott végig az úton, míg
elhaladtak az ideiglenes barikád mellett, ahol a római katolikusok
házaiba betörő férfiak épp vallásos tárgyú festményeket hajigáltak
ki az ablakokból.

Alys igyekezett uralkodni a félelmén, letétbe helyezte a pénzesládát

Johnson bankjában, eltette az elismervényt, és megnyugtatta a
városi tanácsost, hogy a biztonság kedvéért inkább csónakon megy
haza.
– Lezárom a rakodópartot, míg London le nem csendesedik –
mondta. – Sussexbe utazom.
– Bárcsak én is megtehetném! – felelte a városi tanácsos. – Azt
hittem, a herceg megszületése után helyreáll a béke. De nem volt
ilyen rossz a helyzet az Oates-zavargások óta.
– Pedig azok hazugságon alapultak, így végül nem is lett semmi
az egészből – jelentette ki határozottan a nő.
– De a helyzet elég ijesztő volt ahhoz, hogy azok ketten… a király
meg a felsége azonnal Skóciába meneküljön – borongott a férfi. –
Bárcsak megint elmennének! Bárcsak elküldhetném a városból
Juliát és Hestert!
– Velünk tarthatnak. Matthew örülne – jegyezte meg Alys.
– Igen? – A városi tanácsos azon töprengett, vajon mennyit tudhat
a nő a kudarcba fulladt eljegyzésről. – Hallotta, hogy házasságot
terveztek?
Alys megrázta a fejét.
– Matthew túl fiatal ahhoz, hogy házasodjon. És ha valaki tetszik
neki, az Mia.
– Ha lehet, elküldöm magukkal Mrs. Reekie-t és Hestert – jutott
döntésre a férfi. – Amíg ilyen állapotok vannak, nem akarom, hogy
a városban legyenek. Julia idegei annyira rosszak… Nem
kockáztathatok.
– Hát persze, velünk kell jönniük! Holnap vagy holnapután
indulunk. Ők is utazzanak mielőbb!
– Szólok dr. Reekie-nek – bólintott a városi tanácsos. – Elvihetik
a hintóját. Számára is lenne hely?
– Igen – felelte Alys. – A ház hatalmas. – Elpirult, mert ez úgy
hangzott, mintha dicsekedne, úgyhogy gyorsan hozzátette: –
Természetesen nem a miénk.
– Tudom. Megüzenem Juliának, hogy csomagoljon. Igazán kedves
magától, Mrs. Shore. A pénzesládája pedig biztonságban lesz a
pincémben. A nagy tűzvész sem tett benne kárt, és az én házamba
még senki sem tört be.
Odakint váratlanul ujjongás hangzott fel, egyre harsányabbá
vált, aztán hallani lehetett, hogy a macskaköves utcákon sokan
nekiiramodtak. A kiáltozók egyre közelebb értek.
– Fegyverbe! – adta ki a parancsot az írnokainak a városi
tanácsos. A férfiak jól begyakorolt mozdulatokkal becsukták és
bereteszelték az ablaktáblákat, az iratokat zárható ládákba tették,
felkapták súlyos bunkósbotjaikat, és elfoglalták az őrhelyeiket. A
lárma egyre nőtt, a csőcselék egyre közelebb ért.
Johnson városi tanácsos hátranézett, és meglátta Alyst, aki
higgadtan álldogált az íróasztal mellett.
– Nincs mitől félni – nyugtatgatta a férfi, aztán fülelni kezdett. –
Mintha éljenzés lenne…
Valóban inkább felszabadult ujjongás volt, nem pedig csatazaj.
Az örvendező férfi és női hangok nem szavakat kiáltoztak, csak
boldogan morajlottak. Mr. Johnson intett, hogy nyissák résnyire a
bejárati ajtót, és egy darabig hallgatózott. Aztán félretolta az ajtót
őrző nagydarab férfit, és kilépett az utcára.
– Nem bűnösök! Nem bűnösök!
– Várjon! – A városi tanácsos meg az őr elkapott egy mellettük
elrohanó, torkaszakadtából ordító férfit. – Mi hír?
– A püspökök szabadok! A püspökök szabadok!
– A bírók kiengedték őket?
– Kijelentették, hogy ártatlanok, dacoltak a királlyal! Nem
bűnösök! Az esküdtek nem tűrték! Most megkapta!
– A bírók kiszabadították a püspököket?
– Hurrá! Isten megmentette az egyházat!
A férfi kitépte magát a kezükből, és már futott is tovább az utca
sarkára, ahol épp máglyát raktak, hogy a lángjánál ünnepeljenek.
A lakók a saját tűzifájukat dobálták oda, minden ablakban gyertyát
gyújtottak, a szakácsok ételt, bort és sört hoztak ki a konyhákból, a
háztulajdonosok éppúgy örültek, mint az utcákon vágtató tömegek.
Az emberek zsoltárokat bömbölve ünnepelték az anglikán egyház
győzelmét a király felett, és egy hegedűs rázendített egy
csúfondáros dallamra, a Lillibuleróra.
– Micsoda vereség a királynak! – mormolta feszült hangon Alys,
miután a városi tanácsos szétharsogta a hírt a bankjában, mindenki
a levegőbe dobálta a kalapját, majd pedig hazamehetett.
Jeremiah Johnson örvendezett.
– Ez a király végét jelenti – mondta ünnepélyesen. – Ha uralkodó
lett volna, nem zsarnok, akkor engedélyezte volna a parlament
összehívását, és a képviselők megszabadultak volna tőle, ahogy az
apjától is megszabadultak. Ő inkább bezárta a parlamentet, de a
népet nem tudta bezárni. Ha nem befolyásolhatja az esküdteket, ha
nincs hatalma a bírók felett, ha nem tudja elérni, hogy a püspökök
az ő beszédét prédikálják, akkor nem tud uralkodni. Jól jegyezze
meg: a lordok ide fogják hívni Mária hercegnőt és a férjét… aki
Európa legnagyszerűbb katonája. Menjen csak le Sussexbe, Mrs.
Shore, és én odaküldöm magukhoz a lányomat meg az unokámat.
Ez már a vég a király számára. Újabb háború lesz, mert meg
akarnak szabadulni tőle. A trónörökös nem a megmentője lett,
hanem az utolsó csepp volt. Jön Orániai Vilmos a seregével, hogy
nyers erővel rántsa le a trónról az utolsó Stuartot. És jobb, ha maga
meg Julia nincsenek Londonban, amikor ez megtörténik!
 Sussex, Fairmere Priory, 1688 nyara

Alys már biztonságban volt a Prioryban Matthew-val, Miával és

Gabrielle-lel, amikor Hester és Julia megérkezett. Úgy üdvözölték
őket, mintha egy lángokban álló városból menekültek volna el.
– A város! – kiáltotta Julia, amikor kiszállt a Reekie család
hintójából. – A szívem!
– Jöjjenek be! – mondta Alys, és bekísérte őket a fogadószobába.
Julia gyilkos pillantást vetett Matthew-ra, és intett a lányának,
hogy menjen vele.
– A laudanumom! – követelte hangosan.
– Rossz utatok volt? – kérdezte Alys halkan Hestertől.
– Nem – felelte higgadtan a lány. – Nyugat felé kanyarodtunk,
mielőtt rátértünk volna a dél felé tartó chichesteri útra, és papa
lovas kísérőket küldött, akik mellettünk lovagoltak az első órában.
De anyám könnyen megriad. Papa nem akart eljönni, mert a
betegeivel kell törődnie. Aztán azt mondta, hogy egy megszállásnál
szükség van orvosokra… Anyám akkor kapott rohamot.
– Hát, most már mindketten biztonságban vagytok – mosolygott
rá Alys. – Menj, keresd meg a lányokat! Már nagyon vártak. Majd
én gondoskodom anyádról.

A lányok kulcsra zárták Hester szobájának az ajtaját, hogy senki se

zavarhassa őket, és Hester a könnyeivel küzdve elmesélte nekik a
Matthew-val való rövid eljegyzése történetét, és hogy milyen
váratlanul ért véget.
– Nem értem – tűnődött Gabrielle, és kinézett az ablakon a
rózsakertre, a ringó virágtengerre. – Biztosra vettem, hogy Matthew
Miába szerelmes, aztán valami családi viszályról beszélt nekünk, és
hogy ez egy becsület kérdése.
– Csak ürügyet keresett, hogy szabadon elvehesse Hestert a
pénzéért – jegyezte meg Mia gonoszkodva.
Hester fülig vörösödött.
– Sajnálom – suttogta. – Az anyám és Matthew anyja állapodtak
meg a házasságról, én sosem… Én őszintén hiszem…
– Természetesen tudjuk! – vágta rá Gabrielle, és megragadta a
lány kezét. – Mia, ne mondj ilyeneket! Hester, természetesen tudjuk,
hogy nem volt beleszólásod, sem a házassági ajánlatba, sem az
eljegyzés felbontásába. Ne hallgass Miára, még mindig meg van
bántva… – Az egyik lányról a másikra nézett, aztán kijelentette: –
Most már láthatjátok, miért olyan fontos, hogy a nők őszinték
legyenek egymással! Minden tönkremegy, amikor két nő ugyanazt
a férfit akarja!
– Csak kettő? – tudakolta célzatosan Mia, de amikor a nővére
összerezzent, így kiáltott fel: – Ó, bocsáss meg, Gabrielle! Bocsáss
meg, Hester! Legyen minden úgy, mint amikor először találkoztunk,
senki sem volt szerelmes senkibe, senki sem akart férjhez menni
senkihez, csak órákra jártunk hozzátok, Matthew odakísért minket,
és értünk jött, és mindannyian jó barátok voltunk!
– Vissza tudsz menni az időben? – kérdezte Hester. – Mert én
képtelen vagyok csak úgy elfelejteni. Megmondtam Matthew-nak,
hogy szeretném, ha megkérne, és ő… – Elhallgatott.
– Persze hogy vissza tudsz menni az időben – jelentette ki
Gabrielle. – Hiszen itt élünk, és amikor templomba megyünk,
mindig elsétálunk a sírok mellett, hallgatjuk a tenger moraját…
akaratlanul is átbarangolunk a múltba. Magad mögött hagyhatod
a lánykérést, tekinthetsz rá úgy, mintha egyetlen árny lenne egy
olyan életben, amelyben akad fény és árnyék. A múlt körülvesz
bennünket: a pap és a sellő, a bisnonna és a férfi, akit szeretett. Még
a nagyanyánk meg bűne is, ami miatt el kellett jönniük. Minden itt
van, a nyomok még láthatók a sárban.
– Elvarázsolták – súgta oda Mia színpadiasan Hesternek. – A
tündérek a vérében vannak. És megint telihold van.
 Hester sírósan kuncogott.
– Mi hárman olyan barátok lehetünk, amilyenek voltunk –
mondta. – De hogy barátkozhatnék Matthew-val? Rá sem tudok
nézni, annyira szégyellem magam. Sosem jöttem volna ide, ha papa
nem ragaszkodik hozzá annyira. Szerinte London túl veszélyes hely
ahhoz, hogy ott maradjunk.
– Gabrielle beszélhet Matthew-val, megmondhatja neki, hogy
bocsánatkérésre és jóvátételre van szükség – jutott elhatározásra
Mia. – Ő az egyetlen, akit még nem sértett vérig.
– Nem mondanám, hogy vérig sértett… – felelte Hester. – Papa
szerint a jogászoknak volt valami gondja… valami, ami pénz
kérdése…
– Nekem Matthew azt mondta, hogy becsület kérdése – vágott
vissza Mia. – Tehát Gabrielle az egyetlen, akinél nem állt a nősülése
útjában valami olyan akadály, amit egyikünk sem ért. És amire
Matthew nem hajlandó magyarázatot adni. Gabrielle-nek kell
tudatnia vele, hogy csak akkor lehetünk barátok, ha elénk áll,
bocsánatot kér, és megint olyan lesz, amilyen volt.
– Nem hiszem, hogy képes lennék ilyesmiről beszélgetni vele –
vonakodott Gabrielle.
– De, de, muszáj megtenned – kérte Hester. – Miával nem
szólhatunk hozzá. És mindannyian csak akkor leszünk boldogok, ha
ismét helyreáll a barátságunk.
– Ma este – döntött Mia. – Mi lefekszünk, amikor nonna, te pedig
fennmaradsz, és megmondod Matthew-nak.

Matthew a vacsoránál hallgatag volt, a lányok pedig egymással

beszélgettek. Alys tekintete egyik fiatalról a másikra siklott, és az
járt a fejében, mennyire elkerülhetetlen volt, hogy Livia beleártsa
magát a fia életébe, és fájdalmat okozzon neki. Nem volt értelme
figyelmeztetni Matthew-t az anyja ártalmas befolyására – magától
kell megtanulnia, hogy ne bízzon meg benne. Alys úgy érezte, köti
az egyezségük Alinorral. Annak idején abban állapodtak meg, hogy
úgy nevelik fel Livia gyermekét, hogy tisztelje az anyját, és sosem
fedik fel előtte a nő titkait… ahogy a saját titkaikat sem.
Észrevette, hogy amikor a lányok kimentek, hogy az előcsarnok
asztaláról elhozzák a gyertyáikat, Gabrielle hátramaradt. Ő maga
elköszönt mindenkitől, és figyelmeztette Matthew-t, hogy kotorja
majd ki a kandallóból a hamut, és tegye a helyére a kályhaellenzőt.
– Rajzoljak tüzet akadályozó rúnákat a hamuba? – mosolygott rá
Gabrielle, mire Alys elnevette magát.
– Anyának tetszene – bólintott. – Csináld csak! De ne feküdj le
nagyon későn!
Határozott léptekkel felment az emeletre, és magára hagyta a két
fiatalt a fogadószobában.
Gabrielle letérdelt a tűzhely előtt, félrekotorta az átégett tűzifát,
és belerajzolta a hamuba a dédnagyanyjától tanult formákat.
– Örülök, hogy megtanított ezekre – mosolyodott el Matthew.
A lány felállt.
– És beszélni is akartam veled – suttogta szégyenlősen.
– Hát, ez igazán kedves tőled, mert szörnyen ostobának éreztem
magam.
Gabrielle akaratlanul is elnevette magát.
– Mindannyian fura helyzetben vagyunk.
– Hester elmondta? Hogy nem lett volna szabad megkérnem a
kezét?
– Igen. Miával arra kértek, hogy beszéljek veled.
– Az egész az én hibám – vallotta be a fiatalember. – Miától
hónapokkal ezelőtt bocsánatot kértem, Hesternek pedig írtam, de
úgy veszem észre, hogy egyikük sem bocsát meg. Olyan
szerencsétlen bolond vagyok, Gabrielle! Megbántottam a lányokat,
akik a világon a legfontosabbak számomra! És hogy miután
beszéltem Miával, szinte azonnal megkértem Hester kezét…
– A nobildonna akarta a házasságot? – tudakolta Gabrielle.
– Igen – ismerte be habozva Matthew. – De már a legelején vissza
kellett volna utasítanom.
– Vissza kellett volna – bólintott kedvesen a lány –, de nem is
tudom, hogy tehetted volna. Hiszen az anyád, a lehető legjobb párt
akarja megtalálni neked, és nem dacolhatsz vele. Még mindig
kiskorú vagy. Ha pedig mindenképpen el kell venned valakit, akkor
megértem, miért épp Hestert választottad.
– Pontosan! – bólogatott lelkesen a fiatalember. – Így most
nemcsak olyan személy benyomását keltem, akit az anyja irányít,
hanem olyanét is, aki teljesen ostoba. Engedelmes és ostoba.
– Engedelmesnek kell lenned – jegyezte meg szelíden Gabrielle. –
Most, hogy a nevelőapád meghalt, csak az anyád maradt.
– Anyám megrémít – vallotta be őszintén Matthew.
– Ő olyan… – A lány nem talált szavakat Liviára.
– Merész… mintha nem ismerné a félelmet.
– Az udvarnál? – sejtette meg Gabrielle.
A fiatalember biccentett.
– Nem merem elmondani… de még a legnagyobb jelentőségű
eseményeknél sem tanúsít félelmet.
– Ha félne, sosem kaptad volna meg ezt a házat.
– Tudom, és hálásnak kellene lennem. Hálás is vagyok… de hogy
miket merészel! – Megrázta a fejét. – És engem küld…
– De nem tettél semmit… – puhatolózott a lány. – Matthew, ugye,
nem tettél semmi… rosszat?
– Nem tudom! – tört ki a fiatalember. – Rám bízza, hogy végezzek
el valamit… egy kis dolgot… de nem látom át az egészet. Mielőtt a
herceg megszületett, feladatokat adott, be kellett járnom miattuk
Londont… Olyan volt, mit egy álom… Az utcákon a zavargások, a
keresztutaknál tüzek égtek, a protestánsok ablakaiban a fények, az
emberek kifosztották a kápolnákat, én meg ide-oda jártam a
Lincoln’s Inn és Hesterék háza között, és fogalmam sem volt, hogy
mit csinálok! Egyszer jóval éjfél után el kellett kísérnem Rob
bácsikámhoz… A ház már sötét és csendes volt, amikor anyám
bement… és fogalmam sincs, hogy ott mit mondhatott!
– Dr. Reekie-nek is köze volt a dologhoz?
– Nem! – kiáltotta Matthew. Tudta, hogy Robról nem beszélhet.
– Nem, neki nem volt hozzá semmi köze. Ne hidd, hogy volt! Nem
volt hajlandó… egy szívességre. A nobildonna elküldött hozzá, hogy
kérjek tőle valamit, de visszautasított. Anyám később említette,
hogy Rob bácsikám nem egyezett bele a házasságunkba Hesterrel.
– De miért?
– Anyám azt mondta, hogy az ügyvédeknek volt valami gondja.
Aztán azt, hogy nem mondhatja el.
Gabrielle felállt, és a kandalló előtt álló fiatalember vállára tette
a kezét.
– Ó, Matthew! – A hangja gyengéden csengett. – Ó, drága Matthew!
Túl sok ez neked.
Matthew megfordult, átölelte a lányt, és az arcát selymes hajához
simította.
– Gabrielle, annyira féltem! Félek, hogy anyám csinált valamit…
– De nem árulhatta el, hogy mitől fél.
Gabrielle érezte maga körül Matthew karját, de mozdulatlanul
állt, nem simult hozzá, és nem kínálta csókra az ajkát. A fiatalember
érezte, hogy feléled benne a vágy, erre azonnal elengedte a lányt,
és szétváltak.
– Barátok vagyunk – suttogta Gabrielle. – Mia és Hester arra
kértek, hogy beszéljek veled ma este, és tudassam: olyan barátok
akarunk lenni, amilyenek voltunk, amilyenek vagyunk.
– Ez szép tőlük. – Matthew leroskadt egy zsámolyra a tűz előtt, és
odahúzott egy másikat a lánynak. – De nem okolhatom az anyámat.
Nem bújhatok a köténye mögé.
– Nem. Csakhogy semmit sem tettél önzésből. Felkínáltad Miának
a szívedet, de a nobildonna megtiltotta. Bocsánatot kértél Miától, és
ő megbocsátott. Hester kezét azért kérted meg, mert a szüleitek így
döntöttek, és egyikőtöknek sem volt beleszólása. Téged senki sem
hibáztathat, mert ők meggondolták magukat.
– Annyira sajnálom! – suttogta boldogtalanul Matthew.
– Meg kell mondanod Hesternek, és akkor újra barátok lehetünk.
– A lány felállt, és a kezét nyújtotta Matthew felé. – Megegyeztünk?
A fiatalember megfogta a kezét, de nem rázta meg, helyette
magához húzta Gabrielle-t, és egyetlen gyengéd csókot lehelt az
ajkára.
 Barbados, Bridgetown, 1688 nyara

Az erőd ágyúi megdörrentek, a város templomaiban megkondultak

a harangok. Johnnie vevői letették a kezükben tartott árucikkeket,
és a bolt ajtajához mentek. Hallották a kinti éljenzést, a muskéták
ropogását, mert a rakparton néhányan a levegőbe lövöldöztek.
– Mi az? – kérdezte az egyik hölgy. – Jó hír?
– Biztos a királyi gyermek születése – felelte egy másik.
– Adja isten, hogy herceg legyen, mert csak egy herceg menti meg
Barbadost a franciáktól.
Johnnie kikerülte a vevőket, kilépett az utcára, és elkapott egy
férfit, aki futva érkezett a rakpart felől.
– Mi hír?
– Fiú! – ordította a férfi. – Herceg született! A királynak örököse
lett, és ezzel meghiúsította az ellenségei terveit!
– Isten áldása a királynéra, Isten óvja a királyt! – hadarta Johnnie,
és eltűnődött, vajon hol lehet Ned, és ez milyen hatással lesz rá. –
Most érkezett a hír?
– Most futott be egy plymouthi hajó. A gyermek június közepén
született. Erős és egészséges. A kormányzó házában rumot mérnek,
hogy mindenki ihasson az egészségére.
A bolt ajtajában álló hölgyek egymást ölelgették.
– Micsoda hír, Mr. Stoney! – áradoztak.
– Hurrá! – lelkesedett udvariasan Johnnie. – Hadd töltsek
önöknek egy pohár puncsot… Innunk kell az új herceg egészségére.
És egy ideje őrizgetek már egy vég selymet… bíborszínű, a walesi
herceg színe. Most végre kitehetem a polcra.
– Új?
– Erre az alkalomra hozattam Londonból.
– Hát készült rá? Milyen ravasz!
 Johnnie intett az egyik rabszolgának, aki előhozta a bolt végében
tartott selymet, és kiterítette a színpompás kelmét a mérőasztalon.
A selyem már hónapok óta porosodott a bolt polcán – túl drága volt,
és ezt az árnyalatot nehezen lehetett volna bármivel párosítani.
Most azonban, hogy nevet kapott, Johnnie tudta, hogy a „walesi
herceg bíborát” hamar el fogja adni.
 London, Reekie-rakodópart, 1688 nyara

London továbbra is a zavargók szorításában küszködött, az

emberek készen álltak arra, hogy a paloták ellen forduljanak, és
betörjenek az épületekbe, ahogy korábban megrohanták a római
katolikus kápolnákat, a boltokat, Franciaország és Spanyolország
követségét, és senki, sem a városi elöljárók, sem a tanácsosok vagy
a céhek vezetői, de még a lordmajor sem tudott az utcákon
eksztázisban tomboló, felháborodott tömegek útjába állni.
Alys egy időre felutazott Foulmire-ból, mert nem lelt nyugalomra
vidéken, míg nem tudhatta biztosan, hogy a rakodóparton minden
rendben van. Azt tapasztalta, hogy a szomszédjai mind
elbarikádozták magukat a rakodópartjukon, szélsebesen rakodták
ki a hajókat, és néha visszautasították, hogy Rómából vagy Itáliából
érkező hajókat fogadjanak, mert féltek, hogy a saját munkásaik is
tiltakozni fognak, és a „pápista javakhoz” hozzáérni sem lesznek
hajlandók.
Alys lement a partra, a bedeszkázott kávéházba, hogy híreket
szerezzen, és nem is egy emberrel találkozott, aki mély
meggyőződéssel közölte vele, hogy a lordmajor elküldte Orániai
Vilmosnak a város kulcsát, és hogy Herbert ellentengernagyot a
király a protestáns hite miatt felmentette a posztjából, majd egy
római katolikus parancsnokot nevezett ki a helyére. A matrózok
zendüléssel fenyegetőztek, amikor az új admirális papokat hozott
a fedélzetre, és misét tartatott az eltökélten protestáns legénység
előtt. Azt beszélték, hogy az elbocsátott Herbert admirális
Hollandiába hajózott, hogy a holland haditengerészet
főparancsnoka legyen.
– És ez egy olyan férfi, aki a part minden talpalatnyi részét ismeri
– mondta Alys az egyik ismerős kapitánynak. – Ha ő vezeti a holland
flottát Anglia ellen, akkor pontosan tudja, hová kell jönnie, és a
birtokában van minden kikötő térképe. Egyszerűen csak behajózik.
– Egyébként is behajózhatna. Nincs olyan angol kikötő, ahol
Mária hercegnő és a férje, Orániai Vilmos ellen fordítanák az
ágyúkat – felelte a kapitány. – Ők az igaz trónörökösök, nem holmi
elcserélt pápista kölyök. Ott szállnak partra, ahol csak akarnak.
Az egész ország, még a királyi haderő is a király és a királyné
ellen fordult. A Hounslow Heathen állomásozó hadsereg arra
kapott pénzt és parancsot, hogy ünnepelje meg a herceg születését
– csakhogy a katonák akkor éljeneztek, és akkor sütötték el az
ágyúkat, amikor a tiltakozó püspökök kiszabadultak. Az Oxfordi
Egyetemen nyíltan dacoltak a király fenyegetésével, elutasították az
uralkodó által kiszemelt új rektort, és a saját emberüket
választották meg.
– Mrs. Shore, ezen itt az áll, hogy a király csapatokat hoz át
Írországból. – Walter kapitány Alys felé tolt egy hírlapot az asztalon.
– Az ír katonákat nem fogjuk eltűrni – jósolta meg a nő. –
Mindenki fegyvert fog majd a pápista írek ellen. Istenem, már-már
úgy tűnik, mintha a király szándékosan tenné tönkre magát.
Emellett tízből egy ember sem hiszi, hogy ő az apja annak a
gyermeknek. Botrányos, hogy miket hallani.
– A fogantatás pillanatától hajtogatták, hogy fiú lesz, de miért
bíznánk benne, hogy az ő gyermekük? Hogy tudhatták már akkor,
hacsak nem tervezték el jó előre, hogy szereznek egy fiút?
– Milyen hatása lesz mindennek az üzletre? – tette fel a kérdést
Alys. – Shore kapitány a tengeren van, és nem merem megnyitni a
raktárat. Nem adhatok munkát a rakodóknak, és őszintén szólva,
nem akarom, hogy fény szűrődjön ki az ablakokból.
– Minden jól végződik majd – jövendölte Walter kapitány. –
Higgye el, Mrs. Shore! Mária hercegnő trónra lép, a hollandok nem a
riválisaink, hanem a szövetségeseink lesznek, és a közös flottánknál
nem lesz nagyobb. Felosztjuk a világot kettőnk között, éppúgy,
ahogy a pápa csinálta a pápistákkal. Higgye csak el!
 Hollandia, Hellevoetsluis, 1688 nyara

A hatalmas holland flotta több száz hadihajója végre készen állt a

kihajózásra Hellevoetsluis nagyszerű kikötőjéből. Az ágyúk, a
lőszerek már a fedélzeten voltak, az ellátmányt is berakodták. A
flotta az Angliából nemrégiben érkezett Herbert admirális
irányítása alatt állt. Ned Orániai Vilmos seregének angol
önkéntesekből álló regimentjébe került. A helyzetük bizonytalan
volt: felségáruló lázadóként bizonyítaniuk kellett a király lánya,
Mária hercegnő és a veje, Vilmos iránti hűségüket, és a jelenlétük
nyílt titoknak számított, ahogy az is, hogy Vilmos inváziót tervez.
Mindenki tudta, hogy vannak felfegyverzett, harcra kész angol
önkéntesek, és mindenki tudta, hogy a flotta megszállásra készül,
Vilmos azonban szóban még nem nyilvánította ki a szándékát.
– De megtörténik, igaz? – kérdezte Ned, miközben a holland
raktárból fegyvert és egyenruhát vételezett a regimentjének.
– Ahogy a választófejedelem akarja – vont vállat a megbízott
raktáros. – Annyi szent, hogy a hollandok nem vágynak Anglia
megszállására.
Az angol önkéntesek megtudták, hogy Vilmos írt az apósának,
Jakabnak, Anglia királyának, hogy biztosítsa hűségéről és
barátságáról.
– Kétkulacsos – jegyezte meg Robert Ferguson.
– Istenem, nagyon remélem, hogy így van – felelte Ned komor
mosollyal. – Mert ha hűséges vő, és csak jót kíván az apósának,
akkor hiába jöttem el idáig. Az én koromban már sajnálja az ember
az időt.
– Meg fogja indítani az inváziót! Mi másra kellenének a hajók?
– Fogadok, hogy az lesz, mint legutóbb. Várnunk kell a szélre.
Csak most a holland hatóságok nem vesznek üldözőbe minket –
vigyorodott el Ned.
– Bizony. No, az kockázatos volt. A maga legénykéje vitte meg az
üzenetet a hercegnek, ugye?
Ned mosolyogva idézte fel, ahogy Rowan akrobataként siklott le
a hajókötélen.
– Igen. Az veszélyesebb vállalkozás volt – mondta. – Hány embere
is van Vilmosnak?
– Tizenötezer – felelte Ferguson.
Ned halkan füttyentett.
– Szüksége is lesz rájuk. A király állandó hadserege húszezer főt
számlál, és amikor elhagytam Angliát, az a hír járta, hogy
Írországból is hoznak katonákat.
– De számíthat a hűségükre?
– Ő fizeti a zsoldjukat. Akkor vesztettük el az egyik legfontosabb
jogunkat, amikor a király elérte a parlamentnél, hogy saját serege
lehessen, és megkapta a pénzt, amiből fizetheti ennek a költségeit.
Nem lett volna szabad letennünk erről a szabadságjogról. Sosem
adnék uralkodónak állandó hadsereget, még Cromwellnek sem.
– Talán visszanyerhetjük – reménykedett Ferguson. – Látta a
whig lordok ajánlatát? Nem a megszokott módon adnák át a trónt
Mária hercegnőnek, hanem feltételeket szabnak neki. Talán újra
királyi pár uralkodik majd Angliában, de soha többé nem lesz
zsarnokunk. Új világot formálunk, Ned, és ezúttal a mi oldalunkon
áll az egyház, a lordok, a parlament és a nép.
 A windsori kastély, 1688 ősze

Livia megcsodálta a királyné születésnapi mulatságra készült

ruháját, és hagyta rábeszélni magát arra, hogy a kincstárból
átküldött ékszerek közül kölcsönvegyen egy gyémánt nyakéket és
egy gyémánt fülbevalót.
– Nem könnyű örvendezni – jegyezte meg Mária Beatrix,
miközben kiválasztott egy tiarát, és leült vele a tükör elé.
Livia mögé lépett, és megigazította a nő sötét fürtjeit.
– Hiányzik sok ismerős arc – panaszolta. – Nem vall hűséges
szívre, hogy ennyien távol maradnak a születésnapi báljáról. De
London veszélyes hellyé vált, úgyhogy ez semmiképpen sem önnek
szóló sértés. Csak nem mernek felutazni vidékről. – Rámosolygott
kettejük tükörképére. – Én sosem hagyom el.
– Tudom.
– Önnek pedig mutatkoznia kell, kedvesem, még ha az udvar
távol is marad. Olyan gyönyörű! – Elhallgatott, hogy csókot leheljen
Mária Beatrix meztelen vállára. – Mivel ott a herceg a bölcsőben,
csak idő kérdése, hogy az emberek ráeszméljenek, hogy a
trónutódlás biztosítva van. Akkor majd megnyugszanak.
– Petre atya szerint ki kell irtanunk a szívükből az eretnekséget
– jegyezte meg Mária Beatrix.
– Biztos igaza van. De nem ma este! – mondta vidáman Livia. –
Ma este táncolunk, örvendezünk, és…
Nem fejezhette be a mondatot, mert kitárult az ajtó, és belépett
egy udvarhölgy, aki mélyen bókolt.
– A király! – jelentette.
Livia és a királyné is tiszteletteljes bókba süllyedt, a király
azonban mintha észre sem vette volna, egy papírlapot lengetett.
– Nézze csak meg! – kiáltotta. – Itt a bizonyíték, hogy a vejem
hazudik nekem! Megdönthetetlen bizonyíték! Rotterdamban
lovassági lovakat raknak hajóra! Vagyis Vilmos nem a franciák
elleni tengeri blokádra készül, ahogy állította. Mire kellenének neki
lovak a tengeren! Megszállást tervez?
Mária Beatrix hallgatott, és megkereste Livia kezét.
– Bolondnak nézett! Hazudott nekem! És a saját lányom is
hazudott!
– Mária talán nem tudja…
– Nem tudja, hogy a férje harcra készül az apja ellen? Egy szóval
sem figyelmeztetett. Egyetlen szóval sem!
– Mária nem lenne ilyen hűtlen! – tiltakozott Mária Beatrix. –
Lánygyermek sosem lenne ilyen hűtlen!
Liviának ugyan jobb véleménye volt a női nem becstelenségéről,
ám mindössze ennyit mondott:
– De ha már hajóra rakják a lovakat, akkor nyilván indulni
készülnek.
– Vissza kell helyeznem a posztjukra a grófságok katonai
kormányzóit és elöljáróit – mormolta maga elé Jakab. –
A bocsánatukat kell kérnem, és vissza kell helyeznem őket.
A hadseregnél senki sem kaphat szabadságot, fel kell állítanom a
polgárőrséget. Monmoutht is legyőztük, nemde? Hiszen ez sem más,
mint egy újabb törvénytelen trónigény egy szegény, eretnek
rokontól az atyjával, a királyával, magával Istennel szemben…
– Vilmos megszállásra készül? – suttogta Mária Beatrix, mintha
képtelen lenne elhinni.
– De mikor? – akarta tudni Livia.
A királyné felugrott.
– A hercegnek biztonságos hely kell! – jelentette ki. – Biztos
menedékbe kell vinnünk! Londontól távol!
– Portsmouth. Portsmouthben ír csapatok állomásoznak, és ők
sosem hagynának cserben – nyugtatta meg a király.
– De a bál? Mondjuk azt…
– A bált megtartjuk, mintha nem lenne félnivalónk – jelentette ki
Jakab a rettegéstől elszürkült arccal.
– De mikor érkeznek? – tudakolta újra Livia.
 – Az lenne a legjobb, ha soha – felelte komoran a király. – Amikor
a széljárás olyan, hogy elhagyhatják a kikötőt. Amikor a szél segíti
a hajóikat.
– Csak a szélre várnak? – kérdezte hitetlenkedve Livia. – Azt kell
figyelnünk, hogy mikor változik meg a szél iránya?
– Csak a szélre várunk – bólintott komoran a király.
 Devon, Torbay, 1688 ősze

A király ötvenötödik születésnapjának a havában napfogyatkozás

volt: a nap – önmagában is a királyság jelképe – elsötétült, aztán
a szél végre keletire fordult. Protestáns szél volt, mert néhány nap
múlva a megszállásra készülő flotta már a devoni Brixhamnél
horgonyzott, és a lovak, az emberek Torbay-nál partra is szálltak.
Ned egy lőszeres szekéren utazott, amelyre kitűztek egy ANGOL
SZABADSÁGJOGOK feliratú zászlót. Mivel nem talált semmi mást,
ami zöld lett volna, letépett egy magyalágacskát, és a kalapja
szalagjába tűzte. A sereg kelet felé menetelt, ahogy annak idején
Monmouth is tette, és Exeterben egy olyan tömeg előtt kezdtek
toborzásba, amely még emlékezett Monmouthra és a felkelés miatt
kivégzettekre. Az emberek barátságtalanul, némán fogadták őket.
– Rajta! – buzdította Ned a szekérről a férfiakat. – Jártam itt
korábban a herceggel, és jártam itt azelőtt Cromwell-lel. Az ügyünk
nem változott: jogokat követelünk az angol férfiaknak és nőknek.
De ezúttal győzni fogunk.
Néhányan előléptek, de hideg volt, és éjszakára a mezőn vertek
tábort, ahol nem látogatták meg őket az ujjongó városiak. A
menetelő katonák között kevesebb bajtársiasságot, kevesebb
önbizalmat lehetett tapasztalni, Ned azonban nem csüggedt el.
Tudta, hogy Monmouth emberei önkéntesek voltak, akik az ügybe
és a szabadságba vetett hitük miatt álltak be a seregébe, Cromwell
hadait pedig az igazságtalanság érzése és a küldetéstudatuk vezette.
Vilmos hadereje egyfajta keveréknek számított: voltak hivatásos
katonák a holland államokból, mindenféle nemzetiségű és hitű
zsoldosok, szent háborúért masírozó hívek és Cromwell néhány
rendíthetetlen, öreg embere. Ned úgy látta, minden attól függ, hogy
a királyi sereg kiáll-e az uralkodó mellett, az otthona védelmében, a
külföldről érkező megszállókkal szemben, vagy Jakab már annyira
meggyűlöltette magát, hogy még holland vejénél is idegenebb a
szemükben. Volt abban kockázat – mint mindig –, hogy az emberek
jobban vágynak-e a régi, megszokott életükre, vagy elég bátrak
ahhoz, hogy valami újba kezdjenek.
Ned elemében volt. A hideg, fagyos reggeleken nézte, ahogy felkel
a nap, és visszaemlékezett Rowan hajnali imáira. Esténként, amikor
elhozta a levesét a tábori konyháról, eszébe jutottak a lány hurokkal
fogott nyulai, amelyekből ragut főzött neki. Miközben a nyugati
országrészben masíroztak, minden lépésénél felidézte, ahogy
Rowan ott lépkedett mellette. Úgy érezte, mintha ezzel a
meneteléssel emlékezne meg arról, amelyiken együtt voltak, és
hogy csak akkor igazán önmaga, amikor harcba száll a
szabadságért.
 London, Whitehall-palota, 1688 ősze

Jakab mindennap összeült a tanácsosaival, akik mind különféle

javaslatokkal álltak elő. Minden újabb nappal egyre kevesebb
udvaronc jelent meg ezeken a megbeszéléseken. Ha a király oda
akart fordulni valakihez, aki egy nappal korábban határozott
véleményt fejtett ki egy kérdésben, csak az üres székét látta, mert
a lordok szép sorban a vidéki birtokukra vagy Franciaországba
utaztak, de volt olyan is, aki – a legnagyobb titokban – a kitagadott
trónörököst, Mária hercegnőt és a férjét, Orániai Vilmost kereste fel.
A király szinte egyáltalán nem mutatkozott a királyné termeiben,
ezért Mária Beatrix és az udvarhölgyei kénytelenek voltak Petre
atyára hagyatkozni, ha hírekhez kívántak jutni. Így nem a királytól,
hanem tőle tudták meg, hogy Vilmos partra szállt, és elég nagy a
serege ahhoz, hogy szembeszálljon az angol haderővel.
– Rá kell vennünk a királyt, hogy személyesen ne vegyen részt a
harcban – jelentette ki a királyné. – Hiszen mi lenne, ha elhullana
egy csatában?
– És mi hol leszünk biztonságban? – akarta tudni Livia. – Ha a
király elviszi innen a seregét, akkor ki védi meg Londont?
– Portsmouthben – felelte Mária Beatrix. – A kis Jakab most, épp
ma indul Portsmouthbe a dajkájával, és majd ott találkozom velük.
A flotta Portsmouthben van, a megérkezésünkig ők őrzik majd.
– De miért nem tarthatunk vele? Miért nem utazunk együtt?
– Petre atya szerint nem szabad azt a látszatot kelteni, mintha
elmenekülnénk. Amikor a király kivonul Londonból, mi itt
maradunk.
– No de mikor vonul ki? – Livia nagy levegőt vett, és igyekezett
higgadtnak tűnni. – Hiszen mindennap egyre többen állnak át
Vilmoshoz. Amíg halogat, Vilmos egyre közelebb ér.
 – Azt hiszem, holnapra tervezi – felelte Mária Beatrix
boldogtalanul. – De nekem senki sem mond el semmit. Jakab herceg
mindenesetre holnap indul, mi pedig majd később követjük. – A nőt
váratlanul elfogta a félelem. – Ön velem jön, ugye?
– Igen – bólintott Livia. – Hát persze. Természetesen, kedvesem.
– A király magához hívta a tisztjeit, és felszólította őket, hogy ha
készülnek elhagyni őt, akkor most tegyék meg, ne pedig a
csatatéren. Hihetetlen, nemde? Azt kérte, hogy távozzanak, ha nem
hűségesek.
– És Anna hercegnő? – tudakozódott Livia a király fiatalabb lánya
felől. – A nővéréhez hasonlóan ő is tudott mindenről? Ő is hűtlenné
vált?
– Ó, Anna sosem árulná el az apját – nyugtatta meg a királyné. –
És épp úgy véli, hogy ismét gyermeket vár. Itt marad a biztonságos
lakosztályában. Sarah Churchillnek, Anna kebelbarátnéjának a
férje Jakab egyik legkiválóbb tisztje, aki megesküdött, hogy sosem
hagyja el a királyt. Mindannyian együtt néznek szembe a veszéllyel.
– Mi is veszéllyel nézünk szembe – jegyezte meg Livia, akit nem
indított meg, hogy a király és hűséges hívei kimasíroznak
Salisburybe, őket pedig a forrongó Londonban hagyják, ahol
minden sarkon máglyák lobognak, és a királyné képmását a palota
előtt vetik a lángok közé. – Sőt, mi valószínűleg rosszabb helyzetben
vagyunk. És nekünk seregünk sincs.

A király gyászos hangulatban vett búcsút Mária Beatrixtól, majd

kocsival a nyugati országrészbe indult. Mögötte a lovassága és a
gyalogosai vonultak. Az éjszakát Salisbury püspökének a
palotájában töltötte, és ott esett össze, amikor olyan orrvérzés tört
rá, amit semmivel sem lehetett elállítani. Másnap tovább romlott
az állapota, és folyamatosan vérzett. Azon az éjjelen a másik hűtlen
vő – György, Anna hercegnő férje – és a király hamis barátja, John
Churchill tábornok vezetésével a teljes királyi lovasság elhagyta a
tábort, és csatlakozott Vilmos seregéhez.
 A király orrából ömlött a vér, nem tudott lóra ülni, és nem mert
úgy mutatkozni a katonák előtt, hogy vérzik, holott meg sem
sebesült. Vilmos és a serege állítólag Exeterben táborozott, a királyi
haderő azonban nem indult meg ellenük. Helyette Salisbury
mellett, a hóban vertek tábort, és nem mozdultak el onnan. Az
Orániai serege először alig hitte el, hogy ilyen szerencséje lehet, de
aztán egyre magabiztosabban masíroztak tovább a néptelen, fagyos
tájon, a Londonba vezető régi úton.
 London, Whitehall-palota, 1688 ősze

– A hercegnőt elrabolták!
Liviát a szobalánya ébresztette.
– Micsoda?
– Anna hercegnőt az éjszaka folyamán elrabolták, és elvitték a
palotából! Olyat is hallottam, hogy a királyné meggyilkoltatta! Meg
hogy Vilmos hurcoltatta el az ágyából!
Livia köntöst borított a hálóingére, papucsba bújt, és futva vágott
át a palotán. Amikor belépett a királyné hálótermébe, Mária
Beatrixot az ágyában ülve találta, éjszakára befont hajjal, csipke
főkötőben – olyan volt, mint egy elveszett kislány.
Livia felmászott mellé az ágyra, és szorosan átölelték egymást.
– Tudott róla?
A királyné némán bólintott.
– Hagyj minket magunkra! – förmedt rá Livia a komornára. Aztán
Mária Beatrixhoz fordult: – Anna elszökött?
– Múlt éjjel eljött hozzám – suttogta a nő. – Azt mondta, nem mer
a király elé állni, mert a férje, György szövetkezett Vilmossal.
Megígértem, hogy bocsánatot nyernek, ő is, és György is. Azt hitte,
úgy bánunk majd velük, mint Monmouthszal: arra kényszerítjük,
hogy kegyelemért könyörögjenek, aztán mégis lenyakaztatjuk.
Szinte beleőrült a félelembe.
– És hol van most György meg Sarah Churchill férje?
– Hogyan? Hát természetesen Salisburyben, a királlyal. Csak nem
képzelte, hogy Vilmos el merné rabolni Annát a saját ágyából?
– Nem – felelte komoran Livia. – De fogadnék, hogy mind a
négyen… Anna hercegnő, a drágalátos kegyence meg a férjeik…
hogy mind átálltak Vilmoshoz. Szó sincs arról, hogy nem mert az
apja elé állni… Az elejétől fogva így tervezték. Valószínűleg az ön
teherbe esésének pillanatától fogva terveket szőttek Máriával.
– Ne! – borzadt el Mária Beatrix. – Hiszen a karomban zokogott,
és elmondta, mennyire sajnálja, hogy nem volt velem kedves.
Bevallotta, hogy őrlődött a férje és az apja között.
– Így vett búcsút – közölte nyersen Livia. – Fogadok, már Exeter
felé járhat.
– Őfelsége szíve megszakad, ha a másik lánya után Anna is
elárulja.
– Ha György és Churchill a regimentjeiket is átviszik Vilmoshoz,
akkor azzal átnyújtják neki az ország kulcsát.
– Mitévők legyünk?
– Mi mást tehetnénk, mint hogy megvárjuk, míg értesülünk a
csatáról. – Livia az ajkába harapott. – Készen áll a hintó, amivel
Portsmouthbe megyünk?
– Igen, igen, a király az indulása előtt rendelkezett a hintóról és
az őrökről is. Arra az esetre, ha… ha…
– Várunk – jelentette ki Livia. – Az ütközet talán épp most zajlik.
És nem tudjuk, hol.

A király azon az éjjelen úgy tért vissza a Whitehall-palotába, hogy

nem vitte csatába a csapatait, de még a táborból sem vezette ki őket.
Egy vérfoltos zsebkendőt szorított az orrához, és képtelen volt
elhinni, hogy mindkét veje ellene fordult, és Anna lánya elszökött
otthonról.
– Ezzel vége – mondta komoran Mária Beatrixnak. – Nem
harcolhatok a saját lányaim, a saját örököseim ellen.
– A fiunk az ön örököse – javította ki a nő. – Érte kell harcolnia.
Meg kell védenie engem.
– Nézzen rám! – kiáltotta a király. Elvette az orrától a véres
vászonkendőt, hogy megmutassa, még mindig vérzik. – Vérzek, és
senki sem képes elállítani. Megszakad a szívem! Mindössze annyit
tehetek, hogy megpróbálom megmenteni önt és a fiunkat.
Megparancsoltam, hogy a herceget hozzák vissza Londonba. A
portsmouthi haditengerészek is ellenem fordultak. Ott nem volt
biztonságban. Angliában egyikünk sincs biztonságban.
– Micsoda? – riadt meg a királyné. – Hol van a fiam?
– Egy kocsiban. Mint mondtam, Portsmouthből érkezik – felelte
Jakab akadozó nyelvvel. – A matrózok elsüllyesztették a saját
hajóikat, amikor kiadtam a parancsot, hogy szálljanak szembe
Vilmos flottájával! Azok után, amit értük tettem! Azok után, hogy
szentmisét mondattam a zászlóshajómon!
– Hol a fiam?! – sikoltotta Mária Beatrix.
– Mondtam, hogy úton van! A dajkája idehozza. Mihelyt
megérkeznek, tovább kell menniük Doverbe. A hajónk ott várja
önöket. És akad egy lojális barátunk: Lajos, Franciaország királya
elküldte De Lauzun grófot, hogy az ön segítségére legyen. Ő
figyelmeztetett… Hallgatnom kellett volna rá… – Jakab tiszta
zsebkendőt vett elő, és az orrához szorította. A vásznon azonnal
vérfoltok ütöttek át. – De Lauzun gróf elkíséri Franciaországba,
elviszi a királyhoz. Ott csatlakozom önökhöz… kivéve, ha lesz egy
utolsó összecsapás… ha fordítani tudok a helyzeten.
Mária Beatrix hitetlenkedve meredt rá.
– De most merre jár Vilmos serege? – szólt közbe Livia. –
Bocsásson meg, felség, de hol van az a sereg? Megeshet, hogy
elfogják a királyi hintóban utazó herceget? Vagy minket, úton Dover
felé?
A férfi torkából gurgulázó hang tört fel.
– Nem tudok beszélni! – kiáltotta. – Mindenki elárul engem, és
vérzek… vérzek…
– Nem menekülök el! – esküdözött a királyné. – Ön mellett
maradok. A gyermekünk is itt marad. Mi vagyunk Anglia királya és
királynéja. A vőm pedig a trónusom elé állhat, ha mer!
A király kimerülten sóhajtott, lerogyott egy székbe, a földre dobta
a véres zsebkendőt, és az asztalról elvett egy szalvétát. Livia
kétségbeesetten meredt a királyné eltökélt arcára, aztán a királyra
pillantott, aki mintha véres könnyekkel sírta volna tele a
méregdrága vászonholmit.
 A London felé vezető út, 1688 tele

Vilmos serege nem igyekezett különösebben Londonba érni.

Jókedvűen tudomásul vették, hogy a királyi haderő nem mozdul ki a
Salisbury melletti táborhelyéről, és szabadon hagyja előttük az utat.
Az ágyúgolyós ládákkal megrakott szekéren utazó Nednek az jutott
eszébe, hogy inkább tűnik az egész semleges területen végrehajtott
hadgyakorlatnak, mint megszálló vagy felszabadító
hadmozdulatnak – nem tapasztaltak sem ellenállást, sem lelkes
üdvözlést.
– Nem olyan, mint régen – jegyezte meg Robert Fergusonnak.
– Amiért hálát adok az Úrnak – felelte a káplán. – Ezúttal győzünk.
– A nép nincs velünk, pedig az emberek támogatták Monmoutht,
és Cromwellt is támogatták.
A másik veterán bólintott.
– Igen. Most a törvény megváltoztatása a cél, meg talán az, hogy
más legyen a király, de ez nem a nép ügye. Az urak szabadságáról
van szó, nem a közemberekéről.
– Megdöntjük egy zsarnok, egy pápista király uralmát – mutatott
rá Ned. – Világéletemben ezt akartam.
– Igen – bólintott Robert Ferguson –, de lesz új zsarnok: a
kereskedők és a gazdag lordok, az új isten pedig a pénz lesz.
Meglátod, az ő uralmuk tovább tart majd a Stuartokénál.
– Egy új zsarnokság… – morogta komoran Ned, és a cukron, a
rabszolgamunkán szerzett haszonra gondolt, meg arra, ahogy a
hatalom lassan átszivárog a gazdagok kezébe. – Mire egyet
megdöntök, végignézhetem a másik megszületését.
 Sussex, Fairmere Priory, 1688 tele

– Vissza kell mennem Londonba – jelentette be Alys a reggelinél

Matthew-nak, Hesternek, Miának és Gabrielle-nek. – Elboldogultok
egy hétig nélkülem? Shore kapitány a hónap végén hazatér, és nem
hagyhatom, hogy egy sötét rakodópart fogadja. Egyébként is,
rakománnyal érkezik, amit be kell hordatnom a raktárba.
– Hát persze, nonna – vágta rá Gabrielle. – Elboldogulunk
nélküled.
Alyst ezzel nem sikerült teljesen megnyugtatnia. Azért döntött
úgy, hogy a reggelinél szól az unokáinak, mert így Julia Reekie-vel
csak később kellett tudatnia, amikor a nő délelőtt végre elhagyta a
szobáját. Tudta, Julia nem örül majd, hogy magára marad a
Prioryban a négy fiatallal. Eddig sikerült őket azzal elkerülnie, hogy
mindenféle képzelt betegségre hivatkozott, és ha mégis egy szobába
kényszerültek, vagy kénytelen volt velük vacsorázni, egyértelműen
fagyosan viselkedett. Hesterre a kudarcba fulladt eljegyzés miatt
neheztelt – Julia ezt az ügyvédek ügyetlenségének tudta be –,
Matthew-t pedig azért hibáztatta, mert szerinte a fiatalember a
valóságosnál jelentősebbnek tüntette fel az Avery-örökséget.
– Lehet, hogy kissé kellemetlen lesz – folytatta habozva Alys.
Matthew lehajtotta a fejét, nehogy rá kelljen néznie a többiekre,
a lányok pedig igyekeztek nem kuncogni.
– Egy kicsit – ismerte el a fiatalember.
– Ezen nem segíthetek – mondta Alys. – Üzletről van szó.
– De nem maradunk egyedül anyámmal – szólalt meg Hester. –
Papa ma vagy holnap érkezik. Úgy volt, hogy anyám szól is…
– Tegnap alig láttam – felelte komoran Alys. – Tegnap történt,
hogy a fűre lépve megrántotta a bokáját, és pihentetnie kellett.
– Papa azt üzente, hogy a hintóval jön, úgyhogy Alys néném azzal
mehetne vissza Londonba, ha kedve van hozzá.
– Nagyvonalúan bánsz apád hintójával – mosolygott rá a nő az
unokahúgára.
– Papa biztosan örülne, ha használná, hiszen mégiscsak
befogadott minket, és olyan szépen gondoskodik anyámról, ami
nem mindig könnyű…
– Ugyan, hisz nincs vele semmi gond! – vágta rá Matthew, fél
szemmel Gabrielle felé pillantva. A lány igyekezett elfojtani a
nevetését.
Hester elvörösödött.
– Igen, én is tudom, hogy milyen – jegyezte meg.
– Ne csipkelődjetek Hesterrel! – pirított rájuk Alys. – Az anyja
egészsége mindig is törékeny volt, az aggódás pedig rosszat tesz
neki. Jobban lesz, mihelyt megérkezik a férje, és még annál is
jobban, amikor végre hazatérhet. Tudatta az apád, hogy mikor jön
meg?
– Annyit írt, hogy reggel indul, vagyis dél körül itt lesz.
– Akkor holnap megyek vissza Londonba a hintóján – jutott
döntésre Alys.
– Biztonságos, ha egyedül utazol? – kérdezte Matthew. – Nem
tudom, merre járnak a seregek, és azt se, hogy Londonban milyen
állapotok uralkodnak. Ne kísérjelek el? Nem lenne jó, ha ott lennék
veled a rakodóparton?
Alys rámosolygott aggódó nevelt fiára.
– Drága Matthew… Örülnék, ha velem jönnél. Igen, gyere csak
velem, Rob meg majd itt ügyel mindenre.
– Hogy ez milyen kedves tőled, Matthew! De kár, hogy így nem
találkozhatsz papával! – állt bosszút az iménti megjegyzésért
Hester.
– Jól megkaptad, Matthew – mosolyodott el Mia. – Mindenki tudja,
hogy inkább néznél szembe Orániai Vilmos seregével, mint Hester
apjával.
 London, Whitehall-palota, 1688 tele

Livia éjfélkor arra ébredt, hogy kopognak az ajtaján.

– De Lauzun gróf az – suttogta a szobalánya, akit felháborított,
hogy egy francia kalandor látogatóba érkezik az éjszaka közepén.
– Azt mondja, feltétlenül beszélnie kell asszonyommal. Mi történt,
asszonyom? Megérkezett Orániai Vilmos?
– Menj, és hozz a konyhából fűszeres sört! – küldte el Livia, hogy
ne legyen láb alatt. – Forrald fel rendesen!
Felkelt, és kibújt a hálóingéből. Alatta a ruháját viselte. Fogta a
táskáját, és a köpenyéért nyúlt. Az odakint várakozó gróf
megkönnyebbülten nyugtázta, hogy ilyen gyors volt.
– Ébressze fel a királynét! – utasította. – Mondja meg neki, hogy
eljött az idő!
Amikor Livia belépett a királyi lakosztályba, Mária Beatrix itáliai
dajkája és az udvarhölgye már kapkodva csomagolt.
– Még nem készültek el? – förmedt rájuk. – Csak az ékszereket
és prémeket kell összeszedni. Minden mást megvehet magának. –
Azzal bement a hálóterembe, hogy felébressze a királynét.
– Itt van a gyermekem? – Ezek voltak Mária Beatrix első szavai.
– Igen, itt van, hála az égnek! Most pedig siessen! Ezeket a gróf
küldi önnek. – Livia átnyújtott egy egyszerű fekete selyemruhát, egy
vastag köpenyt és egy sálat.
A királyné elborzadva meredt a holmikra.
– Szolgálónak kell öltöznöm?
– Lord Sunderlandnek női ruhában kellett menekülnie – felelte
nyersen Livia.
– Hol van Petre atya? Nem hagyom itt.
– Elment.
Mária Beatrix nem fogta fel azonnal az újabb árulást.
 – Ezt hogy érti?
– Elszökött. Elhagyta önt. Mindenki menti a bőrét. A palota szinte
teljesen üres.
A királyné döbbenten elhallgatott. Livia ráadta a ruhát, a vállára
terítette a köpenyt, és mélyen a homlokába húzta a csuklyát, aztán
kiürítette a hálószobában található szelencéket, ékszereket tömött
a zsebébe, egy páratlan értékű rubinokkal teli erszényt pedig a
nyakába akasztott.
– Induljunk! – mondta.
A két nő halkan kiosont a szobából. A gróf a királyné láttán
mélyen meghajolt, majd levezette őket a gyerekszobába. A herceg
békésen aludt a dajkája karjában. A nevelőnője, a konyhalánynak
öltözött Lady Powis neheztelő pillantást vetett Liviára, akinek jobb
köpeny jutott. Livia intett, hogy kövessék, majd a gróf nyomában
lementek a palota kertjébe.
Dermesztő hideg volt, az ösvényeket fehéren belepte a fagy, a
növények magas cserepei sötét árnyékot vetettek a tükörjégre.
– Állj! – kiáltott fel valaki, és négy őr egyszerre emelte fel a
muskétáját.
– A családom és a szolgálóink – magyarázta a gróf.
Livia belekarolt a férfiba, és leengedte a csuklyáját, hogy
rámosolygjon az őrre.
– Kérem, engedjen át minket – mondta. – Az itteni szolgálatom
véget ért, haza szeretnénk menni.
Az őr félreállt az útjukból.
– Legyenek óvatosak! – intette a grófot. – A tanoncok az utcákon
tombolnak, és minden útkereszteződésnél blokádokat állítottak fel,
hogy elfogják a menekülő pápistákat.
– Ha elfogják, mit tesznek velük? – tudakolta Lady Powis remegő
hangon.
Az őr vállat vont.
– Egy pap karját levágták, hogy megszerezzék a kezében
szorongatott feszületet.
– Menjünk! – súgta oda Livia a grófnak, aki továbbvezette őket.
Amikor a nő hátrapillantott, látta, hogy a királyné félájult a
félelemtől, és Lady Powisnak kell támogatnia. Mögöttük ott
lépkedett a dajka, a karjában a gyermekkel.
– Itt a hintónk – súgta oda De Lauzun, amikor kiléptek a
palotakertből, és meglátták a rájuk váró, címertelen ajtajú kocsit,
amelynek az ablakát elfüggönyözték.
– Eljött értem a király? – kiáltott fel Mária Beatrix.
Azonban mihelyt kinyitották az ajtót, kiderült, hogy a kocsi üres.
– Nem, csak ideküldte önért, felség – felelte a gróf, és felsegítette
a nőt az ülésre.
– De ő is jön?
– Nem tudom. Nem mondta.
– Meg fogják ölni? – kérdezte suttogva Liviától a királyné.
– Nem, nem, visszatér a sereghez – nyugtatgatta a másik nő. –
Harcba vezeti a katonákat.
– Minket meg fognak ölni?
– Nem, mi elutazunk Doverbe, ahol vár ránk a hajó. Az Isabella,
az ön hajója. Ott már biztonságban leszünk.
– Siessünk! – adta ki a parancsot a királyné. – Gyorsan! – ismételte
meg, mert a gróf még mindig fojtott hangú megbeszélést folytatott
a kocsissal. Aztán a férfi is fellépett a hintóba, és behúzta maga
mögött az ajtót. Livia látta, milyen komor az arca. Megszorította
Mária Beatrix hideg kezét.
– Rossz hírem van – szólalt meg De Lauzun. – A lázadók
elfoglalták a doveri várat. Ott nem szállhatunk tengerre.
– Vilmos serege már Doverbe ért? – hitetlenkedett Livia.
– Nem. A városiak. Fellázadtak, és Vilmos nevében átvették az
irányítást az erőd és a város felett. Ahogy Portsmouthben is. A többi
városról nem hallottam, de felteszem, azok sem biztonságosak.
A királyné halkan felnyögött.
– Mit tehetnénk?
A gróf Liviához fordult.
– Menjünk Rye-ba? Milyen más kikötő van a keleti parton? Ahol
lojálisak az uralkodóhoz? Ez nem az én hazám…
– Az enyém se! – csattant fel a nő.
– Muszáj elmennünk. De hová mehetnénk? – nyöszörögte
rémülten Lady Powis.
Livia tekintete végigsiklott a riadt arcokon. Senki sem tudta,
mitévők legyenek most, hogy a kikötővárosok a király ellen
fordultak.
– Southwarkbe – jutott döntésre. – Ismerek ott egy rakodópartot
és egy hajóskapitányt.
A gróf bólintott, kidugta a fejét az ablakon, és odakiáltott a
kocsisnak.
– A lépcsőt! – A behúzott függönyű, sötét hintó rázkódva elindult
a macskaköves úton, át az éjszakai Tothill Fieldsen, a Horseferry-
lépcső felé.
A gróf lapos fenekű csónakját a lépcső aljánál kötötték ki.
Dagály volt, a szél hullámokat keltett a sötét vízen, a tovaszáguldó
felhőkből időnként sűrű eső hullott. A királyné visszariadt a nedves
lépcső és az apró csónak láttán.
– Induljon! – biztatta Livia. – Bátorság!
Mária Beatrix továbbra is habozott, ám ekkor futó lábak
dobogása hangzott fel, és fáklyás emberek tűntek fel mögöttük, a
Market Streeten. Hallották a kiáltozásukat, a betört ablakok
üvegének csörömpölését. A királyné azonnal lesietett a lépcsőn, és
belépett a himbálózó csónakba. A többiek követték. A vészesen
túlterhelt csónak mélyen lesüllyedt a vízben. A gróf evezőt ragadott,
és beevezett a folyó közepére, ahol örvénylő víz vette körül őket.
Livia észrevette a fáklyákat az északi oldalon, és örült, hogy nem
fogták el őket, ám még mindig elég messze voltak a déli
partszakasztól. Megérezte a nyakába akasztott erszény súlyát, és
arra gondolt, micsoda kegyetlen tréfa lenne, ha elsüllyednének, és
épp a királyné kincse rántaná le a víz alá. A dajka ijedten
összerezzent, és kis híján felborította csónakot.
– Maradjon nyugton! – csattant fel Livia.
A gróf előrehajolt, és nagyot nyögve húzta az evezőt. Livia azon
kapta magát, hogy a fogát csikorgatja, mivel mintha egyáltalán nem
jutottak volna előbbre a szeles, dagadó vizű folyón. Aztán a déli part
fokozatosan egyre közelebb került, már látták a lépcsőt, a rámpát,
amelyen a lovakat szokták felvezetni, aztán a csónak orra
nekiütközött a kőszegélynek. Livia megragadta a falhoz erősített
vasgyűrűt, és egyenesben tartotta a csónakot, míg a királyné, a
dajka a királyi gyermekkel és Lady Powis is kiszállnak. A gróf
kikötötte a csónakot, kisegítette Liviát a lépcsőre, majd ő maga is
kiugrott. A jeges szél váratlanul esőt vágott az arcukba.
– A Hattyú fogadónál egy kocsi vár – súgta De Lauzun Livia
fülébe. – Várjanak itt, mindjárt idehozatom.
– A királyné nem álldogálhat ilyen időben!
– Nem láthatja meg senki – felelte a férfi, és már el is tűnt az udvar
boltíve alatt.
Mária Beatrix Liviára nézett.
– Maradjon itt! – súgta neki.
Behúzódtak a templomtorony mellé, hogy ne érje őket a szél. A
dajka köpenyébe burkolt csecsemő felsírt.
Livia elkáromkodta magát.
– Tegyen róla, hogy csendben legyen.
– Hogyan? – meredt rá dühösen a dajka.
A fogadóból kijött egy férfi, és a szemébe húzta a kalapját, hogy
valami védje az esőtől. Amikor meglátta a templom fala mellett
rejtőző alakokat, megtorpant, azután elindult feléjük. A királyné
halkan felnyögött, mert biztosra vette, hogy felfedezték őket. Livia
behúzta a nyakát, és nekiiramodott, mintha az eső elől menekülő
szolgáló lenne, átszaladt az úton, a férfi lába elé zuhant, és őt is
magával is rántotta.
– Ó! – sikoltotta. – Annyira sajnálom. Csak az eső elől futottam, és
megcsúsztam. Megsérült? Olyan ügyetlen vagyok!
– Nem, nem – felelte a férfi. – De kik állnak ott…
– Az asszonyom a kocsira vár. Lám! Csupa mocsok lett a köpenye.
Ki kell tisztítani, mielőtt beleszárad. Én magam mosom ki! –
nyugtatta meg a férfit. – Menjen csak be a fogadóba, és én majd
kitisztítom.
A férfi ismét az ázott társaság felé nézett.
– Ó, istenem! – sápítozott Livia. – Maga nem is látja, de szörnyen
fest. Mintha maga alá piszkított volna. Jövök, és kimosom. Jöjjön!
Jöjjön csak, és vegye le gyorsan!
 A férfit maga előtt taszigálva úgy tett, mintha követné, de amikor
a boltív alatt feltűnt a hintó, azonnal visszaszaladt, kinyitotta az
ajtót, belökte a dajkát és Lady Powist, majd felsegítette a királynét
is. Lauzun is felszállt, és szólt a kocsisnak, hogy induljon el a déli
parton Southwark felé.
A hintó rázkódva haladt előre, Mária Beatrix merev tartással ült
a sarokban, és az utat bámulta. Egyszer csak halkan megszólalt:
– Előttünk férfiak állják el az utat.
A keskeny úttesten kezdetleges barikádként keresztbe állítottak
egy szekeret. A kocsis még mindig a bakon ült, a lova a zuhogó
esőben lehúzta a fejét. A hintó megállt.
– Utat! – ordította el magát a kocsisuk.
– Neked aztán nem! – kiáltotta vissza a szekeres. – Egy kocsira
való pápistának soha!
– Mondja azt neki, hogy ön angol hölgy, aki Southwarkbe tart! –
Livia az ajtó felé lökdöste Lady Powist, és lehúzta az ablakot, hogy
a nő kihajolhasson.
– Miért én?
– Mert mindenki más beszédén hallani, hogy külföldi. Ön beszél
vele!
– Nem vagyok pápista – tudatta Lady Powis reszkető hangon a
szekeressel.
– Köpünk a pápára! – hangzott fel egy kiáltás.
– Ez árulás! – jelentette ki a királyné, és sötét szemében rémület
villant. – Megtagadjuk a hitünket, és menekülünk az országunkból.
Olyanok vagyunk, mint Péter, aki megtagadta Krisztust!
– Nem! – tiltakozott elkeseredetten Livia. – Csak életben
maradunk, hogy megvívhassuk a következő csatát.
– Inkább meghalok, de nem tagadom meg a hitemet. – A királyné
kezdett felállni, hogy eltolja Lady Powist az ablakból, és közölje,
hogy ki is ő.
Livia megragadta a derekát, és visszarántotta az ülésre.
– Üljön le! – sziszegte dühösen.
A szekeres odaordított Lady Powisnak.
– Mondja szépen: éljen Vilmos és a szabadság!
 Livia két kézzel megmarkolta Lady Powis csuklóját, és
fájdalmasan megcsavarta rajta a bőrt.
– Éljen Vilmos és a szabadság! – sikoltotta fájdalmában Lady
Powis.
A szekeres kedélyesen felröhögött, és lehúzódott az útról, hogy
elférjenek mellette.
– Csukja be az ablakot, és húzza le a függönyt! – sziszegte Livia.
– Nehogy meglássa a királynét!
A gróf elkapta a királyné melletti függöny szíját, és lerántotta. A
hintó rázkódva elindult, és elmaradt mellettük a lobogó fáklya, a
nevető, sötét arc.
– Van egy hátsó udvar – magyarázta Livia a grófnak. – Egy udvar
a rakodóparton, ahol felrakják az árut a szekerekre. Az utolsó a
Szemnekbántó-dokk előtt.
A kocsi lassan gurult végig a Shad Thames Streeten, amelyet
rakodópartok és a szegények házai szegélyeztek.
– Szálljon ki, és mutassa az utat! – mondta a gróf.
Livia habozott.
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy rossz helyen
forduljunk be, és elakadjunk – magyarázta a férfi. – Ha egy ilyen
szűk utcában csapdába esünk, akkor eltorlaszolhatják az ajtót, és
felgyújthatják a hintót.
Livia vitába szállt volna vele, de ekkor megkondították a Szent
Olaf harangjait, vészjelet adtak, hogy hívják a polgárőrséget. A nő
kinyitotta a lassan mozgó kocsi ajtaját, kiugrott, kiszaladt a lovak
elé, és hátrakiáltotta a kocsisnak:
– Kövess!
Látott ugyan maga előtt egy hajót a rakodóparton, de nem tudta
eldönteni, hogy az Shore kapitány Édes Reménye, vagy sem, csak
mutatta az utat a régi Reekie-raktár és az új épület között húzódó
sikátorba. Az udvari kapu belülről be volt reteszelve. Livia a
lámpással megvilágított kisebb ajtón át bement az udvarra, és
megpróbálta eltolni a nehéz gerendát. Dühös ordítás szakadt ki
belőle, nekiveselkedett, és nagy keservesen felemelte annyira, hogy
a nagy, kétszárnyú kapu kinyílhasson. A hintó begurult az udvarra,
a kocsis megállította a lovakat. Livia becsukta mögöttük az ajtót, a
gerendát visszaejtette a helyére, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
A konyhaablakban fény égett, tehát volt valaki otthon.
 London, Southwark, Reekie-rakodópart, 1688 tele

Alys és Shore kapitány hosszú hónapok után végre együtt lehettek.

Épp a raktárban nézték át annak a hajónak a könyvelését, amelynek
a szállítmányát délelőtt együtt rakodták ki, amikor meghallották,
hogy a Szent Olaf harangjai riasztják a polgárőrséget.
Shore kapitány felvonta rőt szemöldökét, és a feleségére nézett.
– Valami baj lehet?
A nő felemelt fejjel fülelt.
– Ez nem az udvari kapu volt?
A férfi felállt.
– A rakodók hazamentek?
– Még nem, a te legénységed pedig a fedélzeten vacsorázik,
mielőtt hazaindulnak.
– Megyek, ellenőrzöm a hajót – mondta a kapitány, és akkor lépett
ki a rakodópartra, amikor Alys leemelte a lámpást a kampóról. A nő
átment a konyhába, a tűzhelynél meggyújtotta a lámpást, és amikor
kinyitotta az ajtót, azonnal meglátta a hintót, a csuklyás köpenyt
viselő nőket és a grófot, aki leengedte a lépcsőt, majd a kezét
nyújtotta egy hölgy felé, hogy lesegítse. Olyan mélyen hajolt meg
előtte, mint az uralkodók előtt szoktak. A csecsemő akkor sírt fel,
amikor Livia visszaért a kaputól.
– Ezúttal mit műveltél? – fordult Alys Liviához. – Most miféle
bajba akarsz keverni minket?
– Meg tudom magyarázni! – Livia kinyújtotta a kezét, és Alys felé
suhant. – Te vagy az egyetlen, aki megmenthet minket – hadarta
fojtott hangon. – Őszintén hiszem, hogy a csőcselék megölné őt is,
meg a gyermeket is. Ki kell juttatnunk őket innen.
Alys rezzenéstelenül markolta a lámpást.
– Úgy érted, a férjemnek, Shore kapitánynak kell kijuttatnia őket.
 – Igen, igen. Itt van?
– Ma futott be a hajója, és az idő is rossz!
– Akkor szólj neki, hogy ne bocsássa el a legénységet, mert
mindjárt indulnia kell. Azonnal! Franciaországba!
– Nem – jelentette ki Alys.
– Alys, könyörgök…
– Nem.
– De korábban megtetted volna! Elmondom mindenkinek, hogy
korábban hajlandó lettél volna segíteni a szökésében! Elmondom,
hogy te is pápista vagy!
Alys felemelte a lámpást, hogy a fénye végigpásztázzon a kihalt
udvaron.
– Nincs itt senki rajtunk kívül – felelte. – És kétlem, hogy
idecsődítenéd az embereket, amíg ő itt van.
A sápadt királyné a gróf karjára támaszkodott.
– Alys, kérlek… Nincs hová mennie!
– És az kinek a hibája? – tudakolta Alys egyre indulatosabban.
– Ki döntött úgy, hogy a saját hadseregét Hounslow Heathen
állomásoztatja? Ki döntött úgy, hogy rátámad az egyházra? Ki
döntött úgy, hogy feloszlatja a parlamentet? Ki döntött úgy, hogy
felakasztatja a nyugati vidék lakóinak a felét azért, mert
csatlakoztak Monmouthhoz? Ki lövetett ágyúval a nagybátyám
arcába? Ki tette tönkre az üzletet?
– A férje! Nem ő! Ő egy asszony, ahogy te és én is asszonyok
vagyunk. Azt tesszük, amit a férjünk mond, nem azt, amit a szívünk
diktál. – Livia közelebb lépett. – Csak egyszer éltem szabadon, csak
egyszer követhettem a szívemet. – Lehúzta a kesztyűjét, és Alys
meleg kezére simította hideg tenyerét. – Csak egyszer. Amikor veled
voltam.
– Elárultál, és elvetted a férfit, aki az anyámat szerette.
– Életem legsúlyosabb hibáját követtem el – esküdözött Livia. – De
minden áldott nap hiányoztál, Alys! Minden éjjel veled álmodtam.
Te vagy az egyetlen, akit igazán szerettem. Letérdelek eléd itt, az
esőben, ha hajlandó vagy megbocsátani.
– Az eső elől bejöhetsz – vetette oda Alys türelmetlenül. – De nekik
kint kell maradniuk. Nem léphetnek a házamba.
– Nem, a házba nem – fogadkozott Livia. Követte Alyst a
konyhába, és amikor hátravetette a csuklyáját, az arca felragyogott
a reménytől. – Inkább szálljanak azonnal hajóra, hogy Shore
kapitány máris elindulhasson velük!
– Mindig csak bajt hozol ránk! – kiáltotta Alys.
Livia hátravetette a köpenyét, és közelebb lépett, mintha súgni
akarna valamit. Az ajkuk olyan közel került, hogy összeért volna,
ha Alys elfordítja a fejét.
– Bocsáss meg! – lehelte Livia.
– Segíts nekem! Akkor szabad leszek, és eljöhetek hozzád.
Kinyílt a konyhaajtó, bejött Shore kapitány, és hátrahőkölt,
amikor meglátta, hogy Alys és Livia szinte összesimulva állnak, akár
a szerelmesek.
– Mrs. Shore? – hebegte.
Alys a férje felé fordult.
– Talán emlékszel a nobildonnára – szólalt meg. – Idehozta a
királynét és a gyermekét. Azt akarják, hogy vidd át őket
Franciaországba.
– Meghalunk, ha nem visz el innen. – Livia a férfi felé lépett, szép
arca esdeklő kifejezést öltött. – Ha Orániai Vilmos serege vagy a
csőcselék rátalál a királynéra, azonnal felakasztják. El kell vinnünk
innen.
– Mi a baj a királyi haditengerészettel? – tudakolta Abel Shore.
– Árulók – felelte kurtán a nő. – Inkább elsüllyesztették a hajóikat,
mintsem a szolgálatára legyenek. Nincsenek barátai. Nem a király
mellett emelek szót, hanem a királyné és az ártatlan gyermeke
mellett.
– Már ha valóban az ő ártatlan gyermeke – morogta Shore
kapitány. – De én nem foglalkozom ilyesmivel. Nem tudom, mi
lenne a helyes. – A feleségére pillantott. – Csúnya ügy. Szerintem
ettől távol kell tartanunk magunkat.
Jeges eső dobolt az ablaküvegen. Livia megfogta Alys kezét.
– Van valami, amit még nem mondtam el. – Majd Shore kapitány
felé fordult. – Bocsásson meg! – Elhúzta Alyst a férjétől, és közelebb
hajolt, hogy a fülébe suttoghasson. Alys orrát megcsapta Livia
hajának illata, az enyhe rózsaillat, ami felidézte az itáliai nő
ágyában töltött éjszakákat, a vágyát, az örömét.
– Robról van szó – mondta Livia. – Az öcsédről. Sajnálom, Alys,
de tőle kaptuk az újszülöttet. Megkértem rá, és ő herceget adott
nekünk.
– Valóban elcserélt gyerek?
Livia bólintott.
– Igen. Rob intézte. Ha minket elfognak, mindenki megtudja, hogy
Robtól kaptuk a gyermeket. Elítélik felségárulásért, már
amennyiben nem a csőcselék kapja el előbb. Felakasztják, kibelezik
és felnégyelik.
Alys elsápadt.
– Miért tenne Rob ilyet?
– Volt idő, amikor szeretett. – Livia Alysra szegezte a tekintetét.
Ellenállhatatlannak tűnt. – Értem tette. Szerelemből. Volt idő,
amikor te is szerettél. Ments meg, Alys! Soha többé nem kérek tőled
semmit. Hadd jussak át Franciaországba a királynéval és a
gyermekkel, akit Rob szerzett, és soha többé nem zavarlak.
Látta, hogy a másik nő akarata egyre gyengül.
– Nem sodorhatod veszélybe Robot – emlékeztette. – Az halálos
ítélettel érne fel. És mit mondanál Matteónak? Hogy az anyja
segítségért fordult hozzád, te pedig hagytad, hogy a házad lépcsőjén
tépjék szét?
Alys megrázta a fejét. Ekkor váratlanul elhallgattak a Szent Olaf
harangjai. A hirtelen támadt csend ijesztőbb volt, mint a korábbi
zaj.
– Ez mit jelenthet? – kérdezte a férjétől.
De a kérdésére Livia válaszolt:
– Talán minket keresnek.
Alys Shore kapitányhoz fordult:
– Vidd el innen! Vidd Franciaországba, ha teheted, vidd bárhová!
Kérlek, Abel.
A férfi a fejébe csapta a kalapját.
– Előkészítem a hajót. Még tart a dagály. Menjenek a fedélzetre,
és tüntessék el azt a hintót!
Livia egyetlen szó nélkül kilépett a hátsó ajtón, utasította a
kocsist, hogy hajtson ki az udvarból, és menjen haza, az utasokat
pedig bekísérte a konyhába.
– Nem maradunk itt – súgta oda a királynénak. – Azonnal hajóra
szállunk.
A sápadt Mária Beatrix Alys felé fordult.
– Köszönöm – mondta.
Alys komoran biccentett. Kivett a kamrából egy cipót, egy kerek
sajtot és kőkorsót, amiben gyenge sör volt.
– Ezt elviheted. – Az ételt kosárba tette, és Livia kezébe nyomta,
majd kendőt borított a fejére, és kiment a konyhából. Hallották,
ahogy végigmegy az előtéren, kilép a rakodópartra, és a szél bevágja
mögötte az ajtót.
A konyhában csend támadt, senki sem szólalt meg, csak a kisbaba
szuszogott a dajka köpenyében. Aztán kinyílt a bejárati ajtó, és Alys
visszajött.
– Beszállhatnak – mondta. – A vontatóbárka már készen áll.
– Hála istennek! – sóhajtotta a gróf. Megfogta Alys mindkét kezét,
és csókot lehelt rájuk.
– Nem tudom eléggé megköszönni.
A királyné a nő felé nyújtotta a kezét.
– Áldja az ég! – suttogta.
Alys nem bókolt előtte, ahogy az illem szerint kellett volna,
helyette úgy rázott vele kezet, mintha egyenlőek lennének, aztán
kimentek a partra. A szél és az eső miatt le kellett szegnie a fejét,
úgy vezette át őket a hajópallón. Amikor a fedélzetre léptek, Livia
odafordult hozzá.
– Alys…
– Szerettelek – ismerte el Alys. – De soha többé nem akarlak látni.
Livia gyengéden szájon csókolta.
– Sosem érdemeltem meg a szerelmedet – suttogta. – Remélem,
megbocsátasz nekem. – Azzal lement a lépcsőn. Alys odalépett a
férjéhez, aki a szelet és esőt túlharsogva kiadta a parancsot, hogy
készüljenek a bárkán az indulásra.
 – Jó utat, járj szerencsével! Jó széllel, békés tengeren térj vissza
hozzám, Abel Shore! – mondta, mint mindig. Mintha köztük semmi
sem változott, mert nem is változhatott volna.
– Isten áldjon, Alys! – A férfi odahajolt, és erősen szájon csókolta.
Alys leballagott a pallón, és hátralépett, hogy be tudják húzni. Az
eső kezdett elállni, a szél azonban felerősödött. Az Édes Remény
beúszott a folyó közepére, és vitorlát bontott. Livia, az úrnője,
Anglia királynéja és a királyi gyermek útnak indultak
Franciaország felé. Alys kifejezéstelen arccal nézett utánuk.
 Barbados, 1688 tele

Rowan, Caskwadadas és az ifjú Wómpatuck izzadtan és kimerülten

ültek a patak partján, és a vízbe lógatták a lábukat. Mellettük egy
hatalmas cédrusfaág hevert, amit egy villámcsapás szakított le a
fáról. Rowan távolabb, a szárazföld belsejében talált rá, és hárman
kellettek ahhoz, hogy hol görgetve, hol vonszolva elcipeljék a szikla
pereméhez, ahol a patak vízesés formájában zubogott alá a
tengerbe. A sűrű dzsungel rejtekében dolgozni kezdtek az ágon:
levagdosták az oldalsó gallyakat, lekaparták róla a vastag kérget. A
következő lépés az volt, hogy kialakítsák a kenu orrát, a farát, majd
kiégessék és kivájják a közepét, és ezáltal elég öblös, elég hosszú
üreg jöjjön létre, amiben mind a hárman elférnek egymás mögött
úgy, hogy evezni tudjanak.
Caskwadadas a Hajnalföld északi részről származott, és
világéletében fatörzscsónakon járta a tengert. Tudta, hogy heteken,
sőt hónapokon át kell mindhármuknak dolgoznia ahhoz, hogy az
ágból olyan kenut készítsenek, amivel vízre lehet szállni, és kibír
egy kétnapos utat. De azt is tudta, hogy nem lehetetlen. Meg kell
várniuk a dagályt – egy olyan dagályt, amikor telihold van, a szél a
part felé fúj, és a szirt alatt magasan áll a víz –, mert akkor
leereszthetik a kenut a vízesésen a tengerre.
– Férfimunka – bökte meg Rowan a fiút, aki ránevetett.
– Egyedül is megcsinálom – jelentette ki Wómpatuck, és
megmutatta neki a kérges tenyerét. A fa kivájásához használt éles
kövektől csupa vízhólyag volt a bőre.
– Beülök a kenuba, és te evezhetsz – javasolta a lány.
– Egyenesen a lemenő nap felé – mondta komoly arccal a fiú. –
Míg földet nem érünk.
Rowan bólintott.
 – Gondolod, hogy megtaláljuk a népünket? A nővéreimet, akiket
eladtak rabszolgának?
– Talán megtaláljuk őket – fogalmazott óvatosan a lány. – Nagyon
remélem. Nem élhetünk együtt, a Népként, és már nincs saját
földünk sem. De vannak köztünk, akik a régi földünkön lettek
rabszolgák. Talán megtaláljuk a nővéreidet, és kiszabadíthatjuk
őket. – Lepillantott a fiú aggódó arcára. – Ismerek három
pokanoketet, akik túlélték, akik újra a földjükön fognak élni, és az
egyikük férfivá érik.
– Én? – mosolygott rá szégyenlősen Wómpatuck.
– Te – erősítette meg a lány. – A Hajnalföld Népe ismét hazatalál.
Egy darabig csendben dolgoztak.
– És azt is tudjuk, hogy partra szállunk? – kérdezte a fiú. –
Biztosak vagyunk benne?
Rowan hallotta, milyen aggodalmasan cseng a hangja, ezért
lerajzolta a homokos földre a térképet, ahogy Nedtől látta.
Megmutatta a könnycsepp alakú Barbadost és a többi szigetet,
amelyek apró pontokként, félkör alakban helyezkedtek el nyugat
felé, rajtuk túl pedig egy sarló formájú földdarabot, ami mintha
óriási öböl lett volna – a térképet, amit Ned Christopher Moncknál
látott a távoli Londonban.
– Egy fregattmadártól tudod? – kérdezte komolyan a fiú.
– Valakitől, aki olyan, mint a fregattmadár – felelte Rowan. – Aki
messzire lát, nyílegyenesen repül, és állja a szavát. Aki sosem
hazudott nekem. Megbízom benne. Azt mondta, hogy ha nyugat felé
evezünk, akkor szárazföldre bukkanunk. Megtaláljuk a hazafelé
vezető utat.
 London, Reekie-rakodópart, 1688 tele

Amikor világossá vált, hogy nem lesz semmiféle harc, Nedet is

szélnek engedték Vilmos seregéből. Londonba érve bekopogott a
raktárépület hátsó ajtaján. Tabs kinyitotta az ajtó felső tábláját, és
amikor meglátta a férfit a vállára vetett zsákkal, így szólt:
– Áldassék az Úr! Már attól féltem, a pápisták jöttek vissza.
– Nem, csak én.
– Hála az égnek, épen és egészségesen! – kiáltotta Tabs. – Szólok
Mrs. Shore-nak.
Átsietett a raktárba, és Alys nemsokára megjelent a konyhában.
– Bácsikám! – Megölelte Nedet, és hátralépett, hogy alaposan
szemügyre vehesse az arcát, elcsigázottan görnyedő vállát, az út
porát a ruháján. – Hát biztonságban vagy? Orániai Vilmos seregével
voltál?
– Igen. A haderő feloszlott, csak az állandó sereg nem, ők a várost
tartják majd az ellenőrzésük alatt.
– Hálát adok az égnek, hogy végre itt vannak. Eloltották a tüzet
a Szemnekbántó-dokknál, ami elharapózott volna. Ezek szerint
Vilmos egyetlen puskalövés nélkül vonul be?
– A lordok invitálására és a nép örömére – felelte Ned. – Vége.
Hála istennek. Megint sikerült. Olyan vezetőnk lett, aki nem a
születésénél fogva, hanem a nép beleegyezésével kormányoz.
Olyan, aki nem zsarnokoskodik, hanem párbeszédet folytat a
néppel.
Alys megrázta a fejét.
– Nem hittem volna, hogy újra megtörténik.
– Én sem. Nem reméltem, hogy túlélem a Stuartokat.
– De mindig hittél benne – jegyezte meg a nő. – Sosem inogtál meg.
A király valóban elment? Vilmos nem ejtette foglyul?
 – Nagyon ügyelt rá, hogy ez ne fordulhasson elő! Más sem
hiányzott volna neki, mint Angliában tartani Stuart Jakabot. De a
régi királynak sem lett volna rá hajlandósága. Franciaországba
menekült a felesége után. Ott nyilván segítséget kapnak, de kétlem,
hogy valaha visszatérnének.
– A királyné itt járt – mesélte halkan Alys. – Megint a nobildonna
hozta ide. Át az egész városon, a zavargó bandák között. Shore
kapitány elhajózott vele, áldja meg isten érte, de még nem tért
vissza. Azért hallottunk volna róla, ha a tengeren elfogják őket,
nem? Abel biztonságban van, ugye?
– Nem fogják el őket a tengeren – felelte mosolyogva a bátyja. –
Orániai Vilmos nem ostoba. Nem akarja, hogy a király vagy a
felesége itt mutatkozzon a palotákban, azt hajtogatva, hogy a trónon
lenne a helyük, a népnek pedig megesne rajtuk a szíve… A királyné
a kisdeddel a karján, királyi keresztelő, ilyesmi. Vilmos azt akarja,
hogy Franciaországban vesztegessék az idejüket és a pénzüket,
Angliától biztonságos távolságra. Ha bárki is találkozott volna az
Édes Reménnyel, biztosan úgy tett volna, mintha észre sem venné.
– Senki sem vádolja be Shore kapitányt? Az én hibám, hogy Livia
idejött, és én könyörögtem Abelnek, hogy vigye el innen.
Ned lehuppant az egyik konyhai székre.
– Nem, lányom, senki sem vádolja be Shore kapitányt.
Mindannyiunknak nagy szívességet tett. Vilmos nem keresi
magának az ellenségeket, a parlamentet régi királypártiakból és új
emberekből alakította újjá, a szabadság lobogója alatt menetelt, és
csak akkor követelte magának a trónt, amikor Jakab elmenekült,
és üresen hagyta. Még csak nem is követelte… az angol lordok
ajánlották fel neki. Nem fogja az egyik kis rakodópart lojális
hajóskapitányát zaklatni. Ezekben az első hónapokban nem az
ellenségekre figyel… a hozzánk hasonlókat pedig észre sem veszi.
– Szóval győztetek – álmélkodott a nő. – Végül egyetlen
puskalövés nélkül győztetek.
– Hosszú harc volt – bólintott a férfi –, de végül egy becsületes
személy került a trónra. Olyan királyunk lett, aki a parlamenttel
együtt kormányoz, az ország törvényeinek tiszteletben tartásával.
Senkit sem lehet nyomós ok nélkül letartóztatni, egy nőt nem lehet
elragadni a saját földjéről. A rabszolgaság és a szerzésvágy ellen
nem nyertünk csatát… a gazdagok még mindig nagyobb
hatalommal bírnak, mint a szegények. Nem minden férfi és nő
egyenlő a törvény előtt. Még nem jött el az idő, hogy a kardunkból
ekevasat kovácsoljunk, hogy a lándzsáinkból ágnyeső kés legyen,
ki-ki nyugodjék az ő szőlője alatt és fügefája alatt, és senki meg ne
rettentse őket. Még mindig van igazságtalanság és kegyetlenség.
Még mindig van mohóság. A küzdelem folytatódik.
– Véget ér valaha? – kérdezte Alys. – A küzdelem azokkal, akiknek
túl nagy a hatalma.
– Csak akkor, ha így döntünk. Most ezt gondolom. Tanúja voltam
annak, hogy az országom úgy döntött, hogy istenfélő államközösség
lesz, és tanúja voltam annak, amikor királyt választott magának.
Most pedig azt is láthatom, hogy olyan királyt választottunk, aki a
parlamenttel egyetértésben kormányoz. Képesek vagyunk helyesen
gondolkodni, helyesen cselekedni. Amikor úgy döntünk, hogy a
szabadság és igazságosság jár mindenkinek, akkor tenni fogunk
róla.
 Sussex, Fairmere Priory, 1689 nyara

A három lány – Hester, Mia és Gabrielle – a rózsakertbe mentek egy

tál liszttel, és jókat kacagtak, mert épp arra készültek, hogy Szent
Iván éjszakáján megtudják, ki lesz a jövendő férjük. Egyedül
Gabrielle vette komolyan a szertartást. Nála volt Alinor könyve, és
abból olvasta fel a teendőket a többieknek, akik a leghosszabb napot
követő éjszaka különös derengésében ugrabugráltak a füvön.
Egyszer csak kilépett a házból Matthew: lisztet kent az arcára,
amitől kísérteties látványt nyújtott, és a konyhai seprűvel
hadonászott, azt surrogtatta.
– Csitt! Csitt! – könyörgött Hester. – Ha anyám kinéz az ablakán, és
meglátja, hogy ilyen későn még fent vagyunk, akkor lejön, bezavar
minket az ágyba, és sosem tudjuk meg, hogy kihez megyünk férjhez.
– Azt egyébként sem tudjuk meg – jegyezte meg észszerűen Mia.
– Csak nem képzeled, hogy ez beválik? Hogy egy tál búzalisztbe írva
megjelenik a jövendő férjed neve?
– Alinor nagyanya azt mondta…
– Azt mondta, hogy ez nem jóslás, hanem mulatság.
– Mi ez a zaj? – kérdezte Gabrielle.
– Egy kísértet sikolyát hallottad? – nevetett fel Mia. – Mert én igen!
Egész biztos!
Matthew is fülelni kezdett.
– Lódobogás?
– A fej nélküli lovas! – rikkantotta Mia.
Hester levegő után kapott.
– Tudom ám, hogy az nem is létezik.
– Figyeljetek csak – mondta Matthew –, ezek valódi lovak. A
felhajtón járnak.
Gabrielle kezében még mindig ott volt a jövendőmondáshoz
szükséges lisztes tál, és Matthew továbbra is a seprűnyelet
szorongatta, amikor elindultak a ház eleje felé. A bejárat előtt épp
megállt egy bérelt hintó, amelynek a tetejére nagy halom csomagot
kötöztek.
– Töröld meg az arcodat! – figyelmeztette Gabrielle a
fiatalembert. Matthew hátramaradt, és az ingujjával letörölte
magáról a lisztet.
– Alys néném ilyen hamar visszatért volna? – töprengett Hester.
Az inasok leugrottak a hátsó bakról, kinyitották az ajtót, és
leengedték a lépcsőt. A homlokát törölgető Matthew hátrahőkölt,
amikor meglátta, hogy a kocsiból kiszáll az anyja, a nobildonna,
kirázza pazar selyemszoknyáját, hogy ne legyen gyűrött, hátraveti
szép arcából a csuklyát, és rámosolyog az elképedt arcokra.
– Allora! – szólalt meg. – Mint akik kísértetet láttak.
– Signora Madre – hebegte Matthew. – Signora Madre… azt hittem,
a királynéval tart! Honnan érkezett?
– Jakab király udvarából, a párizsi száműzetésből – felelte a nő,
mintha mi sem lenne ennél magától értetődőbb. – Természetesen a
királyné mellett voltam.
– De nobildonna, miért tért vissza?
A nő intett az inasnak, hogy vigye be a csomagokat a házba.
– Drága barátnőmnek, a királynénak nincs rám állandóan
szüksége – jelentette ki. – És száműzetésben… udvartartás nélkül…
a franciák jóindulatára szorulva… pénz nélkül…
A lányok összenéztek.
– Azért valahogy csak sikerült elszakadnia? – segítette ki Mia.
– A vesztes oldaltól – fejezte be a mondatot Gabrielle.
Livia magabiztos mosollyal nézett végig rajtuk.
– Természetesen mindig is csodáltam Mária hercegnőt, az új
királynőt. De oly sokáig távol volt Angliától, szüksége lesz valakire,
aki tudja, mi folyik az udvarnál! Ami azonban ennél is fontosabb:
mégsem hagyhatom el az otthonomat! Az én Angliámat! És sosem
válnék meg egyetlen gyermekemtől, a fiamtól!
– Az otthona! – tudakolta Matthew. – Az ön Angliája?
– Az én fiam – nézett rá érzelmesen a nő. – Caro figlio! Hová
máshová mentem volna? Hazajöttem, hogy örökre itt maradjak.
Szerető anyádként gondoskodni fogok rólad. Visszatértem szeretett
otthonomba: Fairmile-ba.
– Foulmire a neve – jegyezte meg Gabrielle.
– Nem Fairmere? – kérdezte Hester. – A kapun ez áll: Fairmere.
– Kedves Hester… Tán csak tudom az otthonom nevét! Fairmile.
– A fiatalok elszörnyedt arckifejezésével mit sem törődve
elmosolyodott. – Mindig is Fairmile volt. A kaput kicseréltetem.
Egek! Hogy mi milyen boldogok leszünk itt!
 A szerző megjegyzése

Újra megtapasztalhattam, hogy egy regény megírásának a három

éve során történelmi és érzelmi igazságokkal lettem gazdagabb.
Az angol radikalizmus történetének szövevényes fordulatait
sosem láttam volna át történészek, írók és múzeumok segítsége
nélkül. Az alábbi könyvlistán azokat a szerzőket soroltam fel,
akiktől a legtöbbet tanultam az angol radikalizmus, Monmouth és
követői tragikus történelméről. Emellett le vagyok kötelezve a Lyme
Regis Múzeumnak, több olyan tv-műsornak, amely Monmouthék
menetelésével foglalkozott, és különösképpen a westonzoylandi
Battle of Sedgemoor Látogatóközpontnak, valamint Bronwyn
Fraley-nek. Elizabeth Bawdon és Richard Martin történészek
nemcsak végigkísértek a csata helyszínén, de felhívták a
figyelmemet a Somersetből Barbadosra került száműzöttek ma is
élő történelmi hagyományára is.
A barbadosi jeleneteket a gyönyörű sziget inspirálta, főleg a
Barbados Wildlife Természetvédelmi Területen, a Harrison-
barlangban, a bridgetowni múzeumokban és a St. Nicholas Abbey-
ültetvényen tett látogatások. A bibliográfia tartalmazza az erre
vonatkozó, felbecsülhetetlen értékű történelmi munkákat, naplókat
és földrajzi feljegyzéseket.
Nem írhattam volna meg ezt a regényt a pokanoket nép,
különösképpen a következő személyek támogatása és bátorítása
nélkül: Po Wauipi Neimpaug, William Mennydörgés Szele Guy, a
pokanoket nép sagamore-ja; Po Pummukoank Anogqs, Tracey
Táncoló Csillag Brown, a pokanoket törzs sachemje; a fia, Po
Menuhkesu Mekenok, Don Erős Teknős Brown, a pokanoket törzs
történésze. Valamint: Quogqueii Qunnegk, Deborah Futó Szarvas
Afdasta, a tanács első embere; Po Kehteihtukqut Woweaushin,
William Kanyargó Folyó Brown, Pinese; és Po Popon Quanunon,
Ryan Téli Sólyom Brown, Pinese, aki fogadott Montaupban, amikor
látogatást tettem történelmi szülőföldjükön. Különösen
ösztönzőnek találtam a múlttal való erős kapcsolatukat, és a bennük
élő vágyat, hogy ne hagyják feledésbe veszni a történelmük
bizonyos aspektusait.
Dunstan Speight, a Lincoln’s Inn könyvtárosa kedvesen
körbevezetett a könyvtárban és a jogászkollégium régi részein,
Malcolm Gaskill és Anne Murphy pedig különösen sok időt szántak
arra, hogy elmagyarázzák nekem a pénz utalásának korai formáit.
Végül köszönetet kell mondanom kollégáimnak a Simon &
Schusternél az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban,
valamint Victoria Atkinsnek és Zahra Glibberynek a folyamatos és
felbecsülhetetlen értékű támogatásukért.
 További olvasmányok

Anglia

Amussen, Susan Dwyer: Caribbean Exchanges: Slavery and the

Transformation of English Society, 1640–1700. Chapel Hill,
University of North Carolina Press, 2007.
Baer, William C.: “Early Retailing: London’s Shopping Exchanges,
1550–1700.” Business History 49, no. 1 (2007), 29–51.
Brennan, Laura: The Duke of Monmouth: Life and Rebellion.
Barnsley, UK, Pen & Sword History, 2018.
Brook, Timothy: Vermeer’s Hat: The Seventeenth Century and the
Dawn of the Global World. London, Profile Books, 2010. Első
kiadás: Bloomsbury (New York), 2008.
Burgis, Simon: A Full Answer to the Depositions; And to all other
the Pretences and Arguments whatsoever, Concerning the Birth
of the Prince of Wales. The Intreague thereof detect’d, the whole
design being set forth, with the way and manner of doing it.
Whereunto is annexed, A Map or Survey Engraven of St. James’s
Palace, and the Convent There: Describing the Place wherein it is
supposed the true Mother was delivered: With the particular
Doors and Passages through which the Child was convey’d to the
Queen’s Bed-Chamber. Első kiadás: London, 1689.
Carrel, Armand: History of the Counter-revolution in England, for
the Re-establishment of Popery, Under Charles II. and James II.
Miami, FL, HardPress, 2018. Első kiadás: London, 1846.
Clarke, Nigel J.: Monmouth’s West Country Rebellion of 1685.
Charmouth, UK, Nigel J. Clarke Publications, 2011. Kindle.
Coad, John: A Memorandum of the Wonderful Providences of God to
a Poor Unworthy Creature: During the Time of the Duke of
Monmouth’s Rebellion and to the Revolution in 1688. Miami, FL,
HardPress, 2013. Első kiadás: London, 1849.
Douglas, Hugh: Jacobite Spy Wars: Moles, Rogues and Treachery.
Stroud, UK, Sutton, 1999.
Field, Ophelia: The Favourite: Sarah, Duchess of Marlborough.
London, Sceptre, 2003. Első kiadás: Hodder and Stoughton
 (London), 2001.
Frankopan, Peter: The Silk Roads: A New History of the World.
London, Bloomsbury, 2015.
Gregg, Edward: Queen Anne. Yale English Monarchs. New Haven,
CT, Yale University Press, 2014. Első kiadás: Routledge & Kegan
Paul (London), 1980.
Grey, Ford: The Secret History of the Rye-House Plot: and of
Monmouth’s Rebellion: Written by Ford Lord Grey, in
MDCLXXXV. Miami, FL, HardPress, 2018. Első kiadás: London,
1754.
Haile, Martin: Queen Mary of Modena: Her Life and Letters.
London, J. M. Dent, 1905.
Hibbert, Christopher: The Marlboroughs: John and Sarah Churchill
1650–1744. London, Penguin Books, 2001.
Holdsworth, Angela (szerk.): A Portrait of Lincoln’s Inn. London,
Third Millennium, 2007.
Hopkirk, Mary: Queen over the Water: Mary Beatrice of Modena,
Queen of James II. London, John Murray, 1953.
Jordan, Don: The King’s City: London under Charles II: A City that
Transformed a Nation – and Created Modern Britain. London,
Little, Brown, 2017.
Keates, Jonathan: William III & Mary II: Partners in Revolution.
Penguin Monarchs, London, Penguin, 2015.
Keay, Anna: The Last Royal Rebel: The Life and Death of James,
Duke of Monmouth. London, Bloomsbury, 2016.
Keay, John: The Honourable Company: A History of the English East
India Company. London, HarperCollins, 1991.
Lemmings, David: Gentlemen and Barristers: The Inns of Court and
the English Bar 1680–1730. Oxford, Clarendon Press, 1990.
Lincoln, Margarette: London and the Seventeenth Century: The
Making of the World’s Greatest City. New Haven, CT, Yale
University Press, 2021.
Lindsay, Alexander: A Memoir of Lady Anna Mackenzie: Countess
of Balcarres and Afterwards of Argyll, 1621–1706. Miami, FL,
HardPress, 2019. Első kiadás: Edinburgh, 1868.
Mackintosh, James: History of the Revolution in England in 1688:
Comprising a View of the Reign of James II. From His Accession,
to the Enterprise of the Prince of Orange. Miami, FL, Hardpress,
 2018. Első kiadás: London, 1834.
McNally, David: Blood and Money: War, Slavery, Finance, and
Empire. Chicago, Haymarket Books, 2020.
Miller, John: James II. The English Monarchs Series. New Haven,
CT, Yale University Press, 2000.
Morgan, Gwenda – Peter Rushton: Banishment in the Early Atlantic
World: Convicts, Rebels and Slaves. London, Bloomsbury
Academic, 2013.
Oman, Carola: Mary of Modena. London, Hodder and Stoughton,
1962.
Paul, Herbert W.: Queen Anne. Magánkiadás, 2019. Első kiadás: W.
Brown (London), 1906.
Peck, Linda Levy: Court Patronage and Corruption in Early Stuart
England. London, Routledge, 2003. Első kiadás: Unwin Hyman
(London), 1993.
Pepys, Samuel: Diary of Samuel Pepys. Első kiadás: London, 1669.
Postrel, Virginia: The Fabric of Civilization: How Textiles Made the
World. New York, Basic Books, 2020.
Roberts, George: The Life, Progresses and Rebellion of James Duke
of Monmouth & to His Capture and Execution: in Two Volumes.
Vol. 1. Miami, FL, HardPress, 2019. Első kiadás: London, 1844.
Smith, Pamela H. – Paula Findlen (szerk.): Merchants and Marvels:
Commerce, Science, and Art in Early Modern Europe. London,
Routledge, 2013. Első kiadás: Routledge (London), 2002.
Stone, Peter: The History of the Port of London: A Vast Emporium
of All Nations. Barnsley, UK, Pen & Sword History, 2017.
Trevor-Roper, Hugh: The Crisis of the Seventeenth Century:
Religion, the Reformation, and Social Change. Indianapolis,
Liberty Fund, 1967.
Van der Kiste, John: William and Mary: Heroes of the Glorious
Revolution. Stroud, UK, Sutton, 2003.
Whitehead, Julian: Rebellion in the Reign of Charles II. Barnsley,
UK, Pen & Sword History, 2017.
Woolrych, Humphry William: The Life of Judge Jeffreys: Chief
Justice of the King’s Bench Under Charles II, and Lord High
Chancellor of England During the Reign of James II. Miami, FL,
HardPress, 2018. Első kiadás: 1827-ben Memoirs of the Life of
Judge Jeffreys, Sometime Lord High Chancellor of England címen
(Henry Colburn, London).
 Új-Anglia

Breslaw, Elaine G.: Tituba, Reluctant Witch of Salem: Devilish

Indians and Puritan Fantasies. New York, New York University
Press, 1996.
Brooks, Lisa: Our Beloved Kin: A New History of King Philip’s War.
New Haven, CT, Yale University Press, 2018.
Calloway, Colin G. (szerk.): After King Philip’s War: Presence and
Persistence in Indian New England. Reencounters with
Colonialism: New Perspectives on the Americas. Lebanon, NH:
Dartmouth College Press, 2000. Első kiadás: University Press of
New England (Hanover, NH), 1997.
DeLucia, Christine M.: Memory Lands: King Philip’s War and the
Place of Violence in the Northeast. New Haven, CT, Yale
University Press, 2018.
Dunbar-Ortiz, Roxanne – Dina Gilio-Whitaker: “All the Real
Indians Died Off” and 20 Other Myths about Native Americans.
Boston, MA, Beacon Press, 2016.
Fisher, Linford D.: “‘Why shall wee have peace to bee made
slaves’: Indian Surrenderers During and After King Philip’s
War.” Ethnohistory 64, no. 1 (2017), 91–114. Utolsó megtekintés:
2020. október 20.
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC5654607/.
Gaskill, Malcolm: Between Two Worlds: How the English Became
Americans. Oxford, Oxford University Press, 2014.
Gookin, Daniel: “An Historical Account of the Doings and
Sufferings of the Christian Indians in New England, in the Years
1675, 1676, 1677.” Chap. II in Transactions and Collections of the
American Antiquarian Society. Vol. II. Cambridge, MA, American
Antiquarian Society, 1836.
Jordan, Don – Michael Walsh: White Cargo: The Forgotten History
of Britain’s White Slaves in America. Edinburgh, Mainstream
Publishing, 2011. Első kiadás: New York University Press (New
York), 2007.
Kupperman, Karen Ordahl: Indians and English: Facing Off in Early
America. Ithaca, NY, Cornell University Press, 2000.
Leach, Douglas Edward: Flintlock & Tomahawk: New England in
King Philip’s War. New York, Macmillan, 1958.
Lepore, Jill: The Name of War: King Philip’s War and the Origins of
American Identity. New York, Vintage, 1999. Első kiadás: Alfred
A. Knopf (New York), 1998.
Moore, Jay – Charles Rivers (szerk.): King Philip’s War: The History
and Legacy of the 17th Century Conflict Between Puritan New
England and the Native Americans. Brookfield, WI: Charles
Rivers Editors, 2016.
Newell, Margaret Ellen: Brethren by Nature: New England Indians,
Colonists, and the Origins of American Slavery. Ithaca, NY,
Cornell University Press, 2015.
Olexer, Barbara J.: The Enslavement of the American Indian in
Colonial Times. Milwaukie, OR, Joyous Publishing, 2005.
Schultz, Eric B. – Michael J. Tougias: King Philip’s War: The History
and Legacy of America’s Forgotten Conflict. Woodstock, VT,
Countryman Press, 1999.
Silverman, David J.: This Land Is Their Land: The Wampanoag
Indians, Plymouth Colony, and the Troubled History of
Thanksgiving. London, Bloomsbury, 2020. Első kiadás:
Bloomsbury (London), 2019.
Weatherford, Jack: Indian Givers: How the Indians of the Americas
Transformed the World. New York, Crown, 1988.
Weatherford, Jack: Native Roots: How the Indians Enriched
America. New York, Fawcett Books, 1992. Első kiadás: Crown
(New York), 1991.
Wilbur, C. Keith: The New England Indians: An Illustrated
Sourcebook of Authentic Details of Everyday Indian Life.
Illustrated Living History. Guilford, CT, Globe Pequot Press,
1978.
 Barbados

Armstrong, Eric: A History of Money and Banking in Barbados,

1627–1973. Kingston, Jamaica, University of the West Indies
Press, 2010.
Beckles, Hilary McD.: The First Black Slave Society: Britain’s
“Barbarity Time” in Barbados, 1636–1876. Kingston, Jamaica,
University of the West Indies Press, 2016.
[Frere, George]: A Short History of Barbados, from Its First
Discovery and Settlement, to the End of the Year 1767. Miami, FL,
HardPress, 2018. Kindle. Első kiadás: London, 1768.
Gragg, Larry: Englishmen Transplanted: The English Colonization
of Barbados 1627–1660. Oxford, Oxford University Press, 2003.
Handler, Jerome S.: “Escaping Slavery in a Caribbean Plantation
Society: Marronage in Barbados, 1650s–1830s.” NWIG: New
West Indian Guide / Nieuwe West-Indische Gids 71, no. 3/4 (1997),
183–225.
Ligon, Richard: A True and Exact History of the Island of Barbados.
Szerk. Karen Ordahl Kupperman. Indianapolis, IN, Hackett,
2011. Első kiadás: London, 1657.
Parker, Matthew: The Sugar Barons: Family, Corruption, Empire
and War. London, Cornerstone Digital, 2011. Kindle. Első
kiadás: Hutchinson (London), 2011.
Sloane, Hans: A Voyage to the Islands Madera, Barbados, Nieves, S.
Christophers, and Jamaica. Legare Street Press, 2021. Első
kiadás: London, 1707.
Stuart, Andrea: Sugar in the Blood: A Family’s Story of Slavery and
Empire. London, Granta Books, 2012.
 Tartalom

Yorkshire, Northside Manor, 1685 tavasza

Új-Anglia, Boston, 1685 tavasza
London, Szent Jakab-palota, 1685 tavasza
London, Reekie-rakpart, 1685 tavasza
London, Szent Jakab-palota, 1685 tavasza
London, Reekie-rakpart, 1685 tavasza
London, Szent Jakab-palota, 1685 tavasza
London, Reekie-rakodópart, 1685 tavasza
London, Szent Jakab-palota, 1685 tavasza
London, Reekie-rakodópart, 1685 tavasza
Hollandia, Amszterdam, 1685 tavasza
London, Reekie-rakodópart, 1685 tavasza
Hollandia, Amszterdam, 1685 tavasza
London, Lincoln’s Inn, 1685 tavasza
Hollandia, Texel-sziget, 1685 tavasza
London, Reekie-rakpart, 1685 tavasza
Hollandia, Texel-sziget, 1685 tavasza
London, Szent Jakab-palota, 1685 tavasza
A tengeren, 1685 tavasza
London, a Serle Court kávéháza, 1685 tavasza
London, Reekie-rakodópart, 1685 tavasza
London, a Szent Jakab-palota kertje, 1685 tavasza
London, Reekie-rakodópart, 1685 tavasza
A tengeren, 1685 nyara
London, Szent Jakab-palota, 1685 nyara
A tengerpart Lyme Regisnél, 1685 nyara
London, Szent Jakab-palota, 1685 nyara
Lyme Regis, 1685 nyara
London, Szent Jakab-palota, 1685 nyara
Somerset, Taunton, 1685 nyara
London, Szent Jakab-palota, 1685 nyara
London, Reekie-rakodópart, 1685 nyara
Somerset, Bridgwater, 1685 nyara
London, Reekie-rakodópart, 1685 nyara
Somerset, Philipsnorton, 1685 nyara
London, Reekie-rakodópart, 1685 nyara
Somerset, Bridgwater, 1685 nyara
London, Szent Jakab-palota, 1685 nyara
Somerset, Westonzoyland, 1685 nyara
London, Reekie-rakodópart, 1685 nyara
London, Szent Jakab-palota, 1685 nyara
A nyugati országrész, 1685 nyara
London, Reekie-rakodópart, 1685 ősze
Somerset, Taunton, 1685 ősze
Sussex, Foulmire, 1685 ősze
A windsori kastély, 1685 ősze
Somerset, Taunton, 1685 ősze
Sussex, Foulmire, 1685 ősze
Somerset, Taunton, 1685 ősze
Sussex, Foulmire Priory, 1685 ősze
Somerset, Taunton, 1685 ősze
Sussex, Foulmire Priory, 1685 ősze
Somerset, Taunton, 1685 ősze
Sussex, Foulmire, 1685 ősze
Somerset, Taunton várbörtöne, 1685 ősze
Sussex, Foulmire, 1685 ősze
London, Reekie-rakodópart, 1685 ősze
Úton London felé, 1685 ősze
Sussex, Foulmire Priory, 1685 ősze
London, Berry Street, 1685 ősze
Sussex, Foulmire Priory, 1685 ősze
A windsori kastély, 1685 ősze
Sussex, Foulmire Priory, 1685 ősze
London, Berry Street, 1685 ősze
A bristoli börtön, 1685 ősze
Sussex, Dagályfölde, 1685 ősze
A bristoli börtön, 1685 ősze
London, Reekie-rakodópart, 1685 ősze
London, Szent Jakab-palota, 1685 ősze
Bristol, 1685 ősze
London, Hatton Garden, 1685 ősze
London, Reekie-rakodópart, 1685 ősze
Barbados, Bridgetown, 1686 tele
London, Szent Jakab-palota, 1686 tele
Barbados, 1686 tele
London, Whitehall-palota, 1686 tele
Barbados, Peabody-ültetvény, 1686 tele
London, Reekie-rakodópart, 1686 tavasza
Barbados, Peabody-ültetvény, 1686 tavasza
London, Avery House, 1686 tavasza
London, Hatton Garden, 1686 tavasza
London, Reekie-rakodópart, 1686 tavasza
London, Szent Jakab-palota, 1686 tavasza
London, Reekie-rakodópart, 1686 nyara
Sussex, Foulmire Priory, 1686 nyara
London, Reekie-rakodópart, 1686 nyara
Barbados, Peabody-ültetvény, 1686 nyara
London, Szent Jakab-palota, 1686 nyara
Barbados, Peabody-ültetvény, 1686 ősze
Sussex, Foulmire Priory, 1686 ősze
Barbados, Nagy-barlang, 1686 ősze
London, Hatton Garden, 1686 ősze
Barbados, Nagy-barlang, 1686 ősze
Sussex, Foulmire Priory, 1686 ősze
Barbados, Nagy-barlang, 1686 ősze
Sussex, Foulmire Priory, 1686 ősze
Barbados, Nagy-barlang, 1686 ősze
Barbados, Bridgetown, 1686 ősze
London, Whitehall-palota, 1686 tele
Barbados, Bridgetown, 1687 tele
Peabody-ültetvény, 1687 tele
Sussex, Foulmire Priory, 1687 tavasza
London, Reekie-rakodópart, 1687 nyara
Sussex, Foulmire Priory, 1687 nyara
London, Whitehall-palota, 1687 nyara
Sussex, Foulmire Priory, 1687 nyara
Sussex, Foulmire Priory, 1687 ősze
Somerset, Bath, 1687 ősze
London, Christopher Monck háza, 1687 ősze
London, Fehér Szarvas fogadó, 1687 ősze
Somerset, Bath, 1687 ősze
London, a Serle Court kávéháza, 1687 ősze
London, Whitehall-palota, 1687 ősze
Barbados, Bridgetown, 1687 tele
Sussex, Fairmere Priory, 1687 tele
Barbados, Peabody-ültetvény, 1687 tele
London, Whitehall-palota, 1687 tele
Barbados, Bridgetown, 1687 tele
London, Whitehall-palota, 1688 tavasza
London, Reekie-rakodópart, 1688 tavasza
London, Hatton Garden, 1688 tavasza
Hollandia, Amszterdam, 1688 tavasza
London, Whitehall-palota, 1688 tavasza
London, Haycroft & Johnson aranyművesek, 1688 tavasza
London, Hatton Garden, 1688 tavasza
London, Clerkenwell, Bridewell, 1688 nyara
London, Whitehall-palota, 1688 nyara
London, Szent Jakab-palota, 1688 nyara
London, Hatton Garden, 1688 nyara
London, Reekie-rakodópart, 1688 nyara
Sussex, Fairmere Priory, 1688 nyara
Barbados, Bridgetown, 1688 nyara
London, Reekie-rakodópart, 1688 nyara
Hollandia, Hellevoetsluis, 1688 nyara
A windsori kastély, 1688 ősze
Devon, Torbay, 1688 ősze
London, Whitehall-palota, 1688 ősze
London, Whitehall-palota, 1688 ősze
A London felé vezető út, 1688 tele
Sussex, Fairmere Priory, 1688 tele
London, Whitehall-palota, 1688 tele
London, Southwark, Reekie-rakodópart, 1688 tele
Barbados, 1688 tele
London, Reekie-rakodópart, 1688 tele
Sussex, Fairmere Priory, 1689 nyara
A szerző megjegyzése
További olvasmányok
{1} Arany János fordítása.

{2} Geréb László fordítása.