R.

Berde Mária
Szentségvivők
Erdélyi regény

Nem ez történt
í g y történt
A borítón Thorma János: Zazar parti táj
című festményének részlete látható

ISBN 978-963-298-160-4
ISSN 2061-1323

© Kráter Műhely Egyesület, 2014

© Berde Mária jogutódja, 2014

Felelős kiadó és sorozatszerkesztő Turcsány Péter

Műszaki vezető Stark Gergely
Könyvtervező tipográfus Borsódy Eszter
Szöveggondozás Bölcs-ész BT (Czene István)

Kiadja a Kráter Műhely Egyesület

ELSŐ KÖNYV
ELSŐ RÉSZ

I.

– Valamit csinálni kellene…

Ha egy koporsóban mondja, amelyre már ráhúzták a
hantot, nem halt meg jobban a szó. Szétfolyt a szürkületben,
eltapogatott a négy falig, lehullt a padlóra, a mennyezetet el
sem érte. Megfulladt tompán, visszhangtalanul.
– Valamit csinálni kellene.
Hangját felemelte, ahogy egészen biztosan az élve
eltemetett is kiáltozik. Mit tudja, mi van túl a deszkán, élet-e,
vagy csak a sűrű, reménytelen temetőföld.
Figyelt. Harmadik szobából – erősen szűrve – varrógép
surrogása hallatszott be és nyugalmas asszonyi szóbeszéd. Ott
ég már a gondoszlató lámpafény, Gréti a kisasszonynak keze
alá dolgozik, és közben egy-egy biztatást ad a pokrócon játszó
kicsinek.
– Valamit csinálni kellene!
Ereje támadt a szónak, feszült, kiugrott az erkélyre, csak az
utcán esett össze, mint a talajt érő buborék. Másfelé azonban
áthatolt az ajtó siketítő, vastag szőnyegén, végigsuhant az
ebédlő bolyhos homályán, elgyöngült a gyermekszobában, de
haltában elérte az asszonyka fülét.
A fény is beesett vele, amikor belépett.
Alacsony volt, fodros-szőke hajú és arcát leányosan
rózsaszínű hamv, ijedten kedves pillantás tette vonzóvá. Fehér
vállkendős, gyöngyvirágmintás kék dindli-ruhája olyan
gyűretlen, olyan tiszta volt, mintha porcelánból volna.
– Szólítottál?
 A hirtelen felgyújtott lámpavilág élesen villant a férfi
szemébe.
Az asszony tehetetlen aggodalma mindig idegesítette, sőt
megszégyenítette. Hogy érte folyton búslakodik egy ilyen,
szinte-gyermek, aki maga szorulna aggódó körülkarolásra.
Hogy talán még szánja is őt!
– Nem szólítottam senkit.
Hidegen, majdnem kegyetlenül mondta. Az asszony
tétovázott egy pillanatig. Nem mert szólni, tudta, nincsen
hatalma férje kínjai felett. Visszafordult és még hallotta, hogy a
villanycsap türelmetlenül lecsattintódik mögötte. Az ebédlőn
átmenve vállkendőjébe lopta könnyeit. Nem haragudott. Itt
nem lehetett haragudni! Az volt az érzése, még ha dühöngne is
az ura, akkor sem panaszkodhatnék.
Ketreces állat módjára végzett szobasétáját Ajton
félbehagyta, és az erkélyre nyitott. Már az ajtóhasadásnál
idegen szag csapta meg, fáklyafüst vagy mi. Az utca lent több
volt, mint csendes: siket volt. Az augusztusi tikkadásban
megadó rezdületlenségben posztoltak a gömbakácok, lélek se
járt. A város zöme mélyebben feküdt és most úgy tetszett, hogy
az esti világosság, mely felette szokott derengeni, valamivel
rőtebb, mint máskor. Sőt a szemben lévő, egy idő óta mindig
lecsukott zsalus házban egy ideges kéz árva gyertyaszálakat tett
sorban az ablakokba. A férfinak agyába szúrt: igaz, igaz!
Akármilyen hihetetlen: ma ünnepelni kell. Ahogy a plakát
hirdette: együtt az ujjongó Budapesttel.
Elfuttatta szemét az utcavégig, ahol az a széles útba
torkollott. A fény ott is szaporodott, és a sarkon fekete
embercsoport rémlett fel. Nem sokból verődött, és alakjai
összebújtukban a beteg juhok mozdulatlanságára
emlékeztettek.
Ismét heves vágy kínozta: kiáltani és hallgatózni.
De a sarkon állók nem fogták fel szavának értelmét. Kissé
megmozdultak, még összébb hajoltak, és nem támadt többet
semmi visszhang sehol a céltalan erőfeszítésre. Ahelyett lassan,
remegő kondulással megszólalt a várbeli templom
nagyharangja, és mind tömörebb, szaporább hullámaival
betemette a várost és megfojtotta a hangot.
A férfi visszafordult a házba, le a lépcsőn, ki az utcára. A
gyalogjárót estikék szegték, feleségének és más szelíd
asszonyoknak ültetései. Ők egyedül nem fáradtak el a
kedvességben, virágoztak és illatoztak, mintha virrasztanának
és imádkoznának.
Odaállt a fekete csoportba. – Nagyon sápadt, a görvélytől
félre-képű férfi suttogott. Hévvel hadonászott, mint aki alig bír
mondanivalójának örömével.
– Az egész egy óriási tőrbecsalás.
– Á, hiszen virággal fogadták őket!
Ezt egy izgága keserű hang ejtette.
– Ebben van éppen a csel. Elaltatják a gyanújukat. Mikor
már erősen bizton érzik majd magukat, akkor a nemzeti
hadsereg –
– Miféle nemzeti hadsereg? A fehér, amely velük operált és
átengedte őket a Tiszán Algyőnél?
A görvélyes elfordult az izgágától és a többinek
magyarázott, akik jámborak voltak, csüggedtek és reményt
esdeklők.
– Bakcsi cipész vette le a futár talpát… s a levélben meg volt
írva pontosan a haditerv.
– Te láttad, láttad barátom?
Egészen körülfogták, a falig hátráltatták, még a ruháját is
meg-megérintették, mint egy szentnek. Csak az újonnan jött
érdeklődő szorult távolabbra, a gyalogjáró közepére.
– Nem láttam, de olyantól tudom, aki maga szemtanútól –
Ebben a pillanatban a kívülálló férfiba valaki kegyetlenül
beleütközött.
– Pardon.
A hang kellemetlen volt, szinte újabb bántalom. Hozzá az
ismeretlen egy-két lépés után, mintegy feleszmélve, váratlanul
visszatorpant, jól belenézett a meglökött férfi arcába és azt
mondta:
– Egy szóra, uram.
 A sarkon állók jobbára viseltes, kopott ruházatú emberek
voltak, de az ismeretlen valósággal elhanyagolt külsőt
mutatott. Beesett arcát a borosta még hervadtabbá tette,
ruhája, akárcsak ha benne aludnék, oly gyűrött volt. Éppen
ezért, bizalmat keltett. De bármilyen hason-sorsúnak is tűnt a
többi ődöngővel, a megszólított talán mégsem követte volna,
ha nem széled szét az egész társaság.
Katona furakodott könyökkel közibük és kiáltott valamit,
ami azt jelenthette, hogy tilos a csoportosulás.
A két egymásba botlott férfi erre lefelé indult az utcán.
A főtér felől idáig szivárgott már a csimpolyaszó, a trapp. A
fáklyafüst is erősödött és az ablakokban itt már több volt a
parancsra gyúlt gyertya.
Az ágrólszakadtnak tetsző férfiú szétmálló szivarvéget
rágcsált, és komoran maga elé nézve hallgatott. Most felkapta
fejét, és újra élesen szólt rá társára:
– Mondja, kérem, mit keres ön a sarki mártírok között?
A kifejezés megcsípte a másikat.
– Volna szíves megmondani a nevét talán?
– A nevemet? Tegyük fel, azt mondom: Borbáth.
– Ugyan kérem!
– Aha, persze, tisztában van vele, hogy Borbáth, a levitézlett
nagytekintélyű városatya az nem én vagyok. De bezzeg, ha azt
mondom: Korlát Kálmán, ezzel csöppet fel nem villanyozom.
Miképp, ha ön azt mondja: Ajton Barna, nem fogja senki azt
felelni: á, örvendek!
S mert hallgatója csak fanyar mosollyal válaszolt,
hozzátette:
– Valamit mégis csak csinálnunk kellene!
A szó gyengén megrázta Ajtont.
– Ugyan mit?
– Hogy ez fordítva legyen!
Kiértek a főtérig. Olyan ünnepi volt az, mint mikor a beteg
ember bálra öltözik. A húsvét táján levert cégtáblák helyére
csak itt-ott került fel a hirtelen festett, olcsó új cégér. Az
ablakokban virágtalanul égtek a díszítetlen gyertyaszálak és
fényüknél a homályból előszínesedtek a házak ormára tűzött,
kurta papiroszászlók.
Bádogsisakos katonaság torlódott elibük. Az úttest közepén,
fáklyákkal meneteltek, tömeg azonban nem kísérte őket, csak
egy-egy néző lézengett a gyalogjárókon.
– De hát kit érdekel most egyetlen dolgon kívül más egyéb?
Pláne saját maga? – kiáltott fel Ajton.
– Engem.
– Kicsoda ön, hogy ilyen fényűző lehet?
– Ugyanaz, aki ön.
– Bocsánat. Az én fajtámból egy megyében csak egy van.
– Bár úgy volna! Tízben is alig akad egy, attól félek.
– Elcsapott főispáni titkár?
– Tehetség.
– Mire nem gondol! Talán szintén írt valaha?
– Én találtam ki, egyebek közt húsz évvel ezelőtt a „Samuka
érdeklődik” című rovatot Budapesten. Ön pedig megírta a
„Sápadt Verseket”, ugyancsak Budapesten. Mégis
háromnegyed éve nem volt eszében, hogy épkézláb
mondatokat tud fogalmazni.
– Mond valamit.
– Hanem ahelyett kijön a sarokra…
Darabig hallgattak. A zene, a katonaság elvonult, csak a por,
a füst kísértett még nyomukban és az égő fájdalom.
– Uram. Mikor a kutya megvész, földet és követ fal
kínjában, mert jót nem nyelhet.
– Ja, úgy, tehát ön tisztában van azzal, mennyit érnek azok
a Bakcsi cipészhez és egyebüvé érkező jó hírek.
Ajton nem felelt. Mintha sajgó fogát piszkálnák, úgy
érintette ennek az embernek némely kijelentése.
– Nézze, kérem. Én nem látom önt szívesen azok között,
akik cipőtalpakból lesik a jószerencsét vagy Rudolf trónörököst
várják az oroszok élén.
– Mondja csak, egyáltalán nem tart tőlem?
– Mennyiben?
– Hogy legalábbis itt hagyom faképnél?
 – Mi többet nem hagyjuk faképnél egymást. Mi holnap –
nem, még ma! – rögzítjük azt a pontot, ahonnan megmozdítjuk
ezt a földet, amelyen állunk.
– Ugyan, van is erre mód!
– Van, csak össze kell érette esküdni.
– Ostobaság.
– Az összeesküvés ostoba formáját sarki barátaira hagyjuk,
mi okosan fogunk összeesküdni: nem Budapestért, hanem
Budapest ellen.
– Nézze, doktor úr, ha ön azt hiszi, hogy ez tréfálni való
éjszaka!
– De mortuis nil… persze így gondolkozik most a magyar
múltról. Hát ne is bolygassuk! Hanem beszéljünk a jövőről!
Nekünk itt életet kell teremteni, mégpedig azonmód, ahogy azt
másfél esztendeje folyóiratában, az Igaz Erdélyben
körvonalazta.
– Nem érzi, kérem az idők különbségét?
– De, túlságosan is érzem!
– Akkor csak arról volt szó, hogy hadat üzentünk benne
annak a pesti költészetnek, amely szerint „alkony borong, s
pacsirta szól a fán”. – Ajton keserűt kacagott, de aztán
észrevette, hogy Korlát nem fogja fel, hogy mi ebben a
képtelenség. – Hanem ma! Ma, amikor úgy vagyunk, mint a
kar, amely várja, hogy levágják a törzsről – ma beszélni
decentralizációról!
– Ez a szó az ön találmánya.
– Meg is bűnhődtem érte! Ezek az égő gyertyák… ez a füst
megmondhatná önnek, íme a válasz a végzettől – a központra
szórt vádjaimért!
– Válasz, vagy figyelmeztetés, mely aktuálissá teszi hajdani
kezdeményezését. És jelenleg több szükség van reá, mint
másfél év előtt! Vagy mint véli ön, hogyan alakul a világ és
különösen a mi helyzetünk?
– Akármit gondolok, ezt a legrosszabb lélektani pillanatnak
tartom a csatakiáltásra. Halálos ágynál nem szoktunk a téli
beszerzések szükségességével törődni.
– Ön gyógyíthatatlan romantikus.
 – Én nem vagyok romantikus, ahogy ön sem cinikus, a
különbség csak az, hogy ön úgy beszél, mint aki operál, és én
úgy jajgatok, mint akit vágnak.
– Köszönöm. Tehát mégis igazam van. Mert annak van
igaza, aki operál. És bárhogy fáj önnek a nekifogás, amikor
csak aggódni és gyászolni szeretne, neki kell fognunk, hogy
megteremtsük itt a leginkább szükséges életfaktort.
– S mért volna az írás ez a tényező? Amikor minden a
politikával áll, vagy esik máma?
– Mert az írás az a mankó, amivel a politika által elbuktatott
„minden” feltápászkodhatik.
– Mit akar ön tulajdonképpen?
– Hála Istennek, hogy helybe értünk! Folytatni akarom az
utat, amelyen ön lecsücsült. Lapot indítok.
– Van hozzá valami alapja? Mert én már fenékig
kikóstoltam a pénztelen és írástalan lapalapítás gyönyöreit.
– A legfontosabb megvan.
– A kéziratanyag vagy a tőke?
– A cím. „Virrasztó”. Nem frappáns? Hagyományos,
célzatos és mégis stílusos. S mivel már ennyire vagyunk,
felmegyünk Krammerhez.
– Most? – Ajton kivette óráját. Kilenc volt, az új
időszámítás szerint.
– Férfiak vagyunk, nem cécózunk.
Ajton hűvös idegenséget érzett. Erről a Korlátról legalább
nem tudja, kicsoda. De Krammer – emlékszik – miféle
átszellemült képpel loholt mindig az októberi napokban!
Csakhogy most már, mintha mégis, mennie kellene, vagy tán
csak tehetetlenségében esik, hull valamerre, mint a kő, amelyet
akaratos utcagyermek rugdal előre?
Szép, széles útrészhez értek, a térszerű kitágulásban darab
park díszlett és felette még egy ívlámpának is megkegyelmezett
a városi takarékosság. Fényével sárga, beteg mécsesekké
hervasztotta a csonk felé égő ünnepi gyertyákat.
Régiforma, egyemeletes ház kovácsolt vaskapuját próbálta
Korlát kinyitni. Először csak a kilincsnél fogva rázott nagyot
rajta, aztán teljes ököllel vágott vagy kettőt a zárólapra.
 Kisvártatva szinte gyermekesen fürge léptek kattogtak
belülről, mind közelebb. A kulcs fordult, s egy férfi ötlött ki a
kapurésen. Vaksötétben, nagyokat szökdécselve vitte őket
folyosón, lépcsőkön át egy már éjszakára berendezett kis
ebédlőbe. A székek a reggeli takarításhoz az asztalra, a
díványra voltak felrakva. Hanem azért Korlát nyugodtan vett ki
egy szivart a kredencen álló készletből, gyufát kért és
letelepedett. Fújta a füstöt és összehúzott szemmel beszélt:
– Péter, kérlek, mint látod, Ajton urat máris sikerült a föld
fenekéből exhumálnom.
A háziúr hangtalanul nevetett.
Pillanatra, valamelyest a sértő kijelentés hatása alatt az
„exhumált” újra feltette magában a kérdést, ugyan mit is keres
ő itt, mire is mehet ezzel a német nyelvű, furcsa októbristával
és Korláttal, aki a legjobb esetben kikeresztelkedett zsidó.
Vajon igazán, ebből lesz a cserebogár? Egy fülét-farkát
eleresztett székely, egy jóindulattal naivnak mondható sváb
gyerek és egy hetvenkedő, ágrólszakadt izraelita volnának
elhívatva, hogy kitapintsák egy halálra ítélt világ archimedesi
pontját? Szerepük oly nevetségesnek tűnt, mint a felfuvalkodó
békáké.
Miféle elindulás, miféle kátyúban rekedés lesz ebből,
amikor fajtájának címeres nagyjai, a tekintélynek, rangnak,
pénznek birtoklói kéztördelve vagy káromkodva vergődnek a
tehetetlenségben, és legfeljebb reszketnivalóikért reszketnek,
nem pedig hogy új lehetőségeken törnék a fejüket.
– A Virrasztónak legkésőbb szeptember tizenötödikén meg
kell jelenni. Nincs tehát összesen hat hetünk sem. Éppen ezért
még holnapra össze kell hívnunk mindenkit, akire
számíthatunk.
A hálószoba ajtaján most belülről kopogott valaki. Vékony
női hang szólott ki, szinte könyörögve:
– Péter, Péter, ne beszélgessetek semmiről, amíg ki nem
jövök!
– A feleségem – fordult Krammer az urakhoz. – Igyekvés,
igyekvés! – kiáltott be hozzá.
 A hálószobából kapkodó öltözködés hallatszott, aztán
megjelent Zsuzska asszony. Látszott, hogy szundikált már, a
pirosabbik fél arcán ott volt a párnatüremlés nyoma.
Színehagyott pongyolájánál egyebet nem kapott kézhez
hirtelen, és a kontya lepotyogással fenyegetett. Friss alvástól és
friss kíváncsiságtól csillogó szemmel leste a szót.
Krammer meghegyezett egy kis ceruzavéget.
– Először is – mondotta faricskálás közben – meg kell
állapítanunk, hogy mindenkit meghívunk-e, aki valaha tollat
fogott városunkban?
Korlát gyanakodva nézett reá.
– Csak nem tettél ígéreteket holmi fűzfapoétáknak, vagy
vérszegény riportereknek?
– Kérlek, én, ígéretet? – kivörösödött. – De mégis csak
számot kell vetnünk a tényállással, hogy a magyar irodalomnak
Kazinczy előtti koránál ínségesebbek vagyunk!
Korlátot, mint minden nem céhbeli embert, bosszantotta a
neki tudákosságszámba menő hivatkozás.
– Semmi közünk a Kazinczy előtti korhoz. Nem lépünk
kétszer ugyanazon folyóba. Írd:
„Tisztelettel meghívjuk Önt ma estére, fél kilenc órára, a
Krammer Péter úr lakásán, Kollégium út 10. szám alatt
tartandó irodalmi megbeszélésre”.
– A három név ilyen sorrendben jön majd rá: Korlát, Ajton,
Krammer. Most pedig állítsuk össze a névsort.
Krammer felajánló kézmozdulattal Ajtonra mutatott.
– Hogy kit gondolnék a Virrasztó munkatársainak? Hiszen
egészen bizonyosan rekedtünk mi itt többen, pennaforgatók.
Csakhogy az ember nem tud egymásról, mint a más-más
helyen kivetett hajótöröttek.
– Á, ön egész Erdélyre gondol?
– És ön nem?
– Ha felhívásaink szét is mennek, ez ebben a pillanatban
nem volna reális számítás. A postán küldött kéziratokra
keresztet vethetnénk! Semmi mód nincsen a pénzek
beküldésére sem. Ezért egyelőre még előfizetőinknek is helyből
kell rekrutálódniok. – Hát te, Péter, kire gondoltál?
 – Elsősorban Ratosnyay Boldizsárra.
Korlát rossz képet csinált.
– Persze, te azt hiszed, ha valaki tíz nyelven tudja mondani,
hogy asztal, az mindjárt tehetséges író is egyben.
– Nem tekintve azt, hogy in politicis csak rá érdemes
hallgatni, a legjobb stilisztának tartom ma Erdélyben.
– Akkor még korrigálni fogod véleményedet.
– A nemzeti tanács volt elnökéről van szó? – érdeklődött
Ajton.
– Róla.
– Hallottam egyszer. Jól beszél.
– Nemcsak a tehetsége volna nyereségünk, hanem az elánja
is. Ott volt ön, amikor elnökké választottuk? Nem? Persze, ön…
– Igen, én, persze – mosolygott Ajton –, de azért csak
folytassa.
Most kétfelé éreztek. Krammer mint piros ünnepre, Ajton
mint forró-hideg nyavalyára eszmélt vissza az októberi láz
napjaira.
– Hát ilyen ember ez a Ratosnyay: vagy háromezren
gyűltünk a Közművelődési Ház dísztermébe. Mi
nevelőmunkások közel százan vonultunk be. Márton Gerő
szerkesztő azt gondolta, hogy ez valami nagyobb szabású
március tizenötödiki ünnepély, felállott a pódiumasztalhoz és
elkezdett papolni a régi frázisokkal. Szidta a Habsburgokat,
éltette a negyvennyolcat. A munkások mozgolódtak, morogtak.
Ratosnyay kilépett erre és felkiáltott: „Hallgasson az avult
korrupció”! Hanem az ő eleganciája, jól ápoltsága éppen nem
tetszett a tömegnek. Szavát pedig nem értették. Elkezdtek
acsarkodni: „Takarodjék… takarodjanak mind a ketten!
Reakciósak”! Ratosnyay félre akarta lökni Mártont, egy katona
felemeli ekkor a puskát kettőjük felé, és utána még vagy heten-
nyolcan. Az emelvény emberei széttágulnak, Márton guggolva,
majdnem négykézláb menekült… én magam is lapítok kifelé!
No, képzelje, Boldizsár akkor felugrik az asztalra, és hatalmas
hangon elkiáltja magát: „A múlt halott! Vezető ma is kell, de
vezető ma csak az értelem lehet!” – Mondom, vagy tíz
fegyvercsővel szemben.
 – De kérlek Péter, forradalmi memoárjaiddal akarsz most
mulattatni minket? Írd fel: Ratosnyay, s pont. – Aztán? –
kérdezte fanyarul.
– Csángó Benedek, a Leánygimnáziumtól.
Irodalomtörténész.
– Tudjuk. Párhuzam Ilosvai és Arany Toldija között.
– Egészen más vizeken evezel. Csángó fogja nekünk az
olvasó-közönséget nevelni. Az ő tanítványai megtanulják
tisztelni a betűt. – Aztán gondolom még Dánielt, a régészt.
Ásatásai magukban hatalmas témát adnak a tudományos rész
számára.
– Csak ne volna egyetemi magántanár!
– Ez hátrány?
– Unalom és arrogancia, rendszerint! Vagy garantálod,
hogy nem lesznek hatalmi túltengései?
– Inkább felírom Rézmiest a Kereskedelmi Iskolától.
Tudjátok, ugye, milyen kitűnő munkát írt az erdélyi
vasúthálózat kiépítéséről.
– Ha még egy tanárt ajánlasz, eltépem a papírodat.
– Bágya Zsolt.
Korlát mintha megcsípték volna, felszisszent:
– Most még csak az kell, hogy a szélnek eresztett hadsereg
tisztjeit gyújtsd a fejemre!
– Egészen épkézláb versei vannak, és az egyetlen
felhajszolható lírikus itt… rajtam kívül – szólalt meg Ajton. –
Amellett festeget is, és ebben is több mint dilettáns.
– Hopp! – ütötte magát Krammer homlokon. – Majd
elfelejtettem Bolgár Endrét. Novellista. Jó tollú, valóban. Aztán
itt van Werner doktor, aki nagyszerűen fordít…
Ezek után végképp bedugult a házigazda tudománya.
Gondolkozni kezdtek, egyikük-másikuk meg is kockáztatott pár
nevet. De most már igazán csak olyan férfiúi „széplelkek”
kerültek még, akikről tudva volt, hogy szoktak olvasni, vagy
hogy általában művelt emberek.
– Ez nem is csuda – elmélkedett Krammer – elvégre, aki
volt, évtizedek óta futott innen, ki Pestre, mint sötétből a bogár
a lámpafénybe. Én sem fogok itt vénülni, a cél mégis csak az,
kivergődni a magyar plénum elé.
Ajton sötét kedvben szegte rá a szemét.
– Ön így érez?
– Azt hiszem, mindnyájan.
Korlát csak legyintett.
– Mi az, hogy plénum? A plénum a tehetségek
gyújtópontjában van. Akárhol lehet – mormogta. Majd réginek
tüzén új szivarra gyújtott és elkérte a listát. Ahogy nézegette,
mind rosszabb kedvű lett.
– Először is, ezek között alig van produktív ember.
Másodszor – s ez nagy szépséghiba, nincs közöttük egyetlen
asszonyi név sem.
– Persze! – A holnaposoknak megvolt Miklós Jutkájok, a
nyugatosoknak a Kaffka Margitjuk.
Zsuzska asszony vicogni kezdett.
– És… a virrasztósoknak meglesz a… a… Dánielné Dán
Annuskájuk!
Korlát botránkozva nézett félre, és Krammer észrevette a
rossz hatást.
– A föld feneke gyengén ereszt – ütötte el tréfával a dolgot
–, és mi az erdélyi szellem kincsesbányáit akarjuk feltárni!
Ajton arcán most jelent meg az első kemény vonás, mint a
meglocsolt növényen az elevenkedés friss merevülése. Hozzá
Korlát elővette az Igaz Erdélyt és olvasott: „Meg vagyok
győződve, hogy a tehetségek itt rétegekben rothadnak, mint a
terméketlen makk az avar alatt…”
– Ez gúny? – kérdezte elhárítón.
– Hát igazán azt hiszi, hogy nekem mulatság ez a csőd? Én
önt ezzel a citátummal perbe idézem, önt, akitől annyit vártam,
amíg nem ismertem, és aki egy árva ötlettel nem szolgált ma
egész este!
Ajton a lámpába nézett. Keze mintha emésztő gondolatokat
gereblyélne, úgy szántogatott hajának túlnőtt, fekete
sűrűjében.
– Én úgy hiszem – mondta csendesen –, hogy az egész nem
egyes ötleteken és nem a tüneményes lélekjelenléten fog múlni.
 – Hanem?
– Emlékszik a történetre: Mátyás és a mókus?
– Nem. És jobban szeretem, ha nem beszél képekben.
– Félek – szólt közbe Krammer hogy nagyon is rá fogunk
érni, gyakorolni a Mátyás erényt és kivárni az eredményeit!
– Bár ne úgy volna! – szakadt fel Ajtonból. – Bár hinném
újra, hogy életem legnagyobb veresége a röpcédula: „Tudatom
az olvasóval, hogy e számmal az Igaz Erdély beszűnt!” Bár
átkozhatnám ismét a vidéket elözönlő pesti giccset!
– Ön hisztériás, beteg gyermek, barátom.
– Sokan vagyunk ilyen betegek mostanában.
Felállott. Észrevette Zsuzska asszony füsttől pirosra rágott
szemét, és valami önvád is szorongatni kezdte. Gréti jutott
eszébe. Hogy minden hír nélkül van. Most, amikor a férfiakért
ölelés közben is reszketni szokás.
– A zárórát úgyis lekésték – marasztalt a háziúr.
– Én orvos vagyok, igazolom magamat, hogy konzíliumot
tartottam egy haldokló felett.
– Mondj inkább születendőt – tett Krammer félig tréfás
indítványt.
– Mondhatja mindkettőt bátran.
Ajton mélyet sóhajtott. Nem is tudta, hányadán van
érzelmeivel. Talán igazán elindul ma a betöltődés útján régi
álma: az erdélyi szellem életre kapása. De milyen áron, ó,
milyen áron! Előbb hontalanná kellett válnia, hogy
tetszhalálából felébredhessen. Bár aludhatott volna még ezer
évig! Bár rothadt volna az örökkévalóság televényévé, bimbóba
fúlván a sok szép külön-akarat.
Közel volt a könnyekhez.
Korlát rendelkezett:
– Péter, kérlek, holnap jó korán járasd el az ívet, kérem
Ajton, kanyarítsa alá a nevét.
A kapuban kikémleltek. Egy őrjárat éppen feléjük
közeledett és rájuk vetette az ívlámpa fényében óriási, mozgó
árnyait. Aztán falnál futottak, sebesen, nesztelenül, mint a
patkányok.
1919. augusztus negyedikének éjszakája volt.
 II.

Krammerék az asztal mellett ültek. – Temérdek darab

szalonna, sajt, vaj állott a házaspár előtt és éppen nekifogtak a
villásreggelinek. Azonban nyomban össze is vesztek, mert
Zsuzska házsártoskodott. Nem, ma nem tűri meg, hogy férje a
padlóra szórja a pipahamut!
Az ajtón kopogtak.
Egy kisfiú jött, akinek csodálatos módon, a két lábszárán
kétféle harisnya éktelenkedett.
– Anyuka kéreti rögtön a tanár urat.
Krammer nem mert feleségére nézni. Az meg tette magát,
hogy falatja cigányútra tévedt és kiveresedve tikogott.
– Igen, igen… de nézd fiacskám, ebben a percben jöttem
haza és ültem le az evéshez. Mondd meg azonban, hogy egy
félórán belül…
A kisfiú megijedt.
– De akkor egészen biztosan jön a tanár úr?
– Egészen biztosan!
A gyermek köszönt és húzódozva kiment. – Egy-két pillanat
múlva Zsuzska átadta magát a még az este óta beléje rekesztett,
boldog kacagásnak.
– Kérlek szépen, ne ostobáskodj – idegeskedett Krammer
–, mi a csudát akar ez az asszony már megint? Megérem, a diák
nem a régészeti múzeumba vitte az ívet Dánielhez, hanem a
magánlakásukra!
Nyelt még pár sehogyan se ízlő falatot, aztán fejébe nyomta
a kalapot, fogára a pipát és kilépett a tornácra.
… – Mi az fiacskám, mire vársz, hiszen megmondtam, hogy
menni fogok.
– Anyuka megparancsolta, hogy haza ne merjem tenni a
lábamat a tanár úr nélkül!
Meglehetősen elhanyagolt kertudvaron egy rendkívül szép,
de sápadt, szenvedő arcú kisleány volt posztra kiállítva. Alja
szélétől derékig felhasadt köntöst viselt, úgy, hogy lépteinél ki-
kivillant a fehérneműje.
 – Kérem, parancsoljon erre – mondotta illedelmesen, és
Krammert a verandára vezette.
A kicsi igen halkan beszélt és lábujjhegyen lépegetett.
Krammer, aki szokva volt, hogy Zsuzska akkor is nótázva
rontott az ebédlőbe, amikor ő kínos fejtörésben „fogalmazott”,
megkérdezte:
– Talán beteg van a háznál?
– Csak anyuka pihen s nem szabad felijeszteni.
Meghagyta, ha a tanár úr jön, jelenthetem.
Hosszas várakoztatás után kinyílt a hálószoba, és Krammer
szemben találta magát Dánielnével. Az asszony valamikor talán
olyan volt, mint a kisleánya, de egész lénye elzilálódott az
idővel. Kivált a szemén tűnt fel ez. Ugyanazok a kicsit ferde és
mégis tág nyílású, őzike sötét szemcsillagok, csakhogy tele
nyughatatlan, zavaros fénnyel.
– Jó napot, kedves tanár úr. Jöjjön, jöjjön. Gratulálni
akarok magának, hiszen tudja, mióta hangsúlyozom már az
Irodalmi Társaságban is és mindenütt, még annak idején,
mikor lent jártak Adyék, mondtam, szép, szép az idegenek
lehozása, de állandóan a helyi erőkből kellene ilyesmit
rendezni. Jó, hogy végre meghallotta valaki szavamat, és
tervemet megvalósítja!
Míg beszélt, a feje tetejére baglyalt hatalmas kontyból, a
leszorító bársonyszalag felett kiszabadult egy vastag,
összetapadt hajvég, és mint bojtos tűzék, libegni kezdett.
Krammert ez szerfölött izgatta, de nem tudta, illik-é a
figyelmeztetés.
Közben a nappaliba értek és letelepedtek.
– Legfontosabb most a programok összeállítása. Csak nem
fogják ezt kizárólag férfiakra bízni? Látom Danielen,/a-val
ejtette/roppant élhetetlen, ami a gyakorlatot illeti, úgyszólván
nulla, tehát mondja, mi lesz mára a műsor? Persze nincs
semmi megállapítva, na, ezek maguk! Ezt nem így kell, a nők
tudnak rendezni, előre is eljártam volna az urakat, írja fel
mindenki, mikor, mit akar előadni.
 Krammer agyában most gyúlt végre egy kis világosság.
Többször próbált megszólalni, de nem jutott tovább annál,
hogy szétvette ajakát és alsó állkapcsát előretolta.
– Nagyságos asszonyom – élt most vissza a
professzornénak pillanatnyi lélegzet-kifogytával –, úgy látom,
nincs tisztában, hogy mit akarunk.
– Hát nem irodalmi összejöveteleket? Hát nem ez áll az
íven? Persze, politizálni akarnak, és ez csak ürügy! Igen, higgye
meg, ez is megjárta a fejemet, valami szervezkedés, ugye, de
hiszen annak még kevésbé felel meg a maguk lakása!
Tizenegyen vannak felírva, legfeljebb ha a dívány karfájára is
ülnek, ez nem szégyen, de nézze, efféléhez mégis szalon kell,
hangulat, illúzió, világítási effektusok.
– A politikához?
– Jaj, igen, én most megint az irodalomra gondoltam, hát
mégis politikáról van szó? Nézze, magánál az anyósa is
beleszólhat, és joggal, mert az ilyesmi veszélyes. Ne vegye rossz
néven, az összejövetel színhelye csak itt lehet!
Krammer mindinkább összezsugorodott, egészen
elszerencsétlenedett. Az asszony közelebb került hozzá, és
folyton feléje nyúlkált sovány, meztelen karjával; meg is lökte
párszor. Határozottan értette, hogyan kell egy férfit
demoralizálni. Most, hogy kimondta, aminek negyedórája
kerítette a feneket, kis időt hagyott a másiknak.
– Nagyságos asszonyom, bocsásson meg, de merőben
tévúton jár. Az íven irodalmi megbeszélés áll és célunk egy itt
alapítandó folyóiratnak megszervezése.
– Végre! Nahát! Éppen száz esztendeje mondom, de ez a
Pókafalvy esperes és ez a Daniel semmire se jók! Ott a sok
alapja az Irodalmi Társaságnak, ott ülnek ketten, egyik az
elnöki s a másik a titkári székben, az egyik csak politizál, a
másik csak túrja a földet. Mindig ezer idegenek ütik nyélbe
terveimet, maga ugyan nem idegen, maga beházasodott, de
mondja, ki az a Korlát Kálmán? Miféle tekintélye van ennek?
Rám nézve ugyan a legkevésbé fontos az a lap, nekem már
Pesten is jöttek verseim, pedig mik azok a mostaniakhoz
képest! A mai idők nagyon ihletnek! Várjon, egyet felolvasok,
magának adok a véleményére.
Kiment az ebédlőbe, ott kihúzott egy kredencfiókot és
turkálni kezdett benne. Gyűszűk, gombolyagok, portörlő
rongyok harisnyakötők repültek a földre. Dánielné apró, dühös
sziszegéseket hallatott, talán a cselédekre, talán férjére,
gyermekeire.
Egy könyvfedéllel tért vissza aztán, amelyből a levelek
valaha kitépődtek és most rendetlenül beírt, egyenetlen
papírokkal volt teletömve. Kikeresett egy lapot, és átnyújtotta
Krammernek.
– Olvassa hangosan. Nagyon szeretném ezt magától hallani,
tulajdonképpen férfilíra, férfi előadónak való.
„Régi kardunk eltörésekor.”
Krammer végigment pár strófán, de többször belebotlott a
kusza írásba s egyszer végképp elhallgatott. Igen sután nézett
az asszonyra, mert nem tudta biztosan, hogy a versnek végére
érkezett-e vagy pedig a folytatása hiányzik.
Dánielné kapkodott, keresett. A befejezés nem volt sehol.
– Istenem, éppen ahol a legszebb, de mit szól hozzá idáig
is?
– Hangulatos… roppant hangulatos… mély honfiúi, akarom
mondani honleányi megindultság sugalmazta – de tetszik
tudni, nagyságos asszonyom, ennyiből… úgy értem, a hiányzó
vég elveszi a poént… a csattanót.
– Igen ezt körözni akarom – maga lemásolja, sokszorosítja,
Daniel rettentően ír, hogy bátorítsam a csüggedőket… ez az! Ez
a magyar költők mai hivatása! A verset mindjárt az első
számban adnók, hanem a mai estét édes Krammer, csakis
nálam rendezhetik, ebbe magának bele kell nyugodni. Őszintén
szólva, Daniel is így látja jónak, reá pedig igazán adhatnak
valamit. Vagy úgy gondolja, hogy nem ő a legtekintélyesebb
ember az egész társaságban?
Krammernek izzadt a homloka, csakugyan, mit tehet ő a
korrekt, szelíd kis tudóssal szemben? Ha valakit tisztelt a
városon, Dániel Kelement a szívével, az eszével egyként
tisztelte. Végső menedékül eszébe jutott, hogy a meghívó már
el van járatva, ám akkor megszólalt az asszony:
– Az ív még nálam van, visszatartottam, mert azt akartam,
hogy bírjam a maga beleegyezését. A diákot kiküldtem a kertbe
almát rázni, most beszólíttatom, és azonnal indíthatjuk.
Hanem nézze, hallatlan szépséghibája intézkedésüknek, hogy
az ívről éppen a vendégül látó háziasszony neve hiányozzék.
Ugye, maga írta az egészet? Lesz szíves hát férjem neve után
odajegyezni: és neje.
– Bocsánat, ezt… igazán nem tehetem. Az ívet nem egyedül
én körözöm. Társaim tudta nélkül…
– De mit gondol, hogyan fog esni Danielnek, ha saját
házában pont a felesége nem lesz hivatalos az összejövetelre?
És azt hiszi, hogy barátjai helyeselni fogják ezt a
tapintatlanságot?
Tollat nyomott a férfi kezébe. Közben oly közel hajolt hozzá,
hogy az egészen megrémült.
– Írja csak: neje, Danielné… kérem, kérem, nem vesszővel!
Nem Dánielné, hova gondol? Az közönséges család! Mi
Danielek vagyunk, a báró Daniel családdal rokonságban. Daán,
igen, aá-val, Daán Annuska. – Na. Most mehet a diák. Ahol
már volt, oda újra elmegy. Nagy bajt vettem a nyakamba,
higgye meg. A parkettet fel kell forgácsoltatnom, egy kis
csemegéről is gondoskodnom kell!
Krammer Zsuzskára gondolt, aki ma szintén súroltatott. –
Szédült. Mit is fog neki mondani? Igyekezett önmaga előtt
elfogadhatóvá tenni, amit tett. Számolgatta, hogy hány székük
is van… Igazán csak hat darabra emlékezett. Ebben egy kicsit
megnyugodott, de aztán ijedten eszmélt, hogy hiszen a
hálószobában is van egy rend bútor. Nem tudja pontosan, de
mintha volnának székek ottan is… kell, hogy legyenek.
Otthon belebotlott a tornácon tornyosuló vedrekbe,
háztörlőkbe és más takarító eszközökbe. Maga Zsuzska hirtelen
kimosott, rózsaszínű nyersselyem ruháját vasalta. A férj
porcelán toalettje már készen lengedezett a tornácra
kiakasztva. Krammer, bár nem gondolta át, hogy ez mind, mire
készül, valami sajgó ösztönnel úgy érezte, hogy jobb volna nem
látni a sürgölődést. S Köblének, a töklámpásképű szolgálónak,
aki a vaskilincseket üvegpapírral dörzsölte, szeretett volna
könyörögni, hagyja félbe az egészet.
De a két nő irgalmatlanul dolgozott. Máskor ilyenkor már
patvarkodni szokott, hogy ebédeljenek, most meglapult a
díványon. Óvatosan megkérdezte a cselédet:
– Mondd csak fiam, Köble Jula, nekünk a hálószobában
hány székünk van?
– Hihi – vigyorgott a leányzó –, hát a gazda kell üsmerje a
maga holmiját.
Végre jött az ebéd. Zsuzska beküldte a levest, maga jóval
később került elő, tűzpirosan, megelégedetten. Ajtókat
nyittatott maga előtt, a két ruhát magasra emelve hozta és
vigyázva akasztotta be a hálószobába.
– Nem állhatok elő vele most – gondolta meg magát a férfi
–, elrontom az étvágyát.
Csak uzsonnakor kérdezte meg újból, hogy hány székük is
van tulajdonképpen. Az asszony kijelentette, hogy tíz darab.
– Akkor igaza volt Dániel professzornak.
– Jézusom, hát őt honnan érdekelné, hogy hány székünk
van?
– Nem arról van szó mostan – intette le nejét Krammer
oktató hangon. – Hanem, hogy lebeszélt róla, hogy itt tartsuk
az összejövetelt.
– Lebeszélt? Ki beszélt le?
– Hát tudod, kérlek, amikor az ívet aláírta, meghagyta a
feleségének, hogy tárja fel előttünk…
– Miféle előttünk? Rajtad kívül két íróbarátod is ott volt ma
délelőtt Dánieléknél?
– Ne keressen kákán bogot, a professzor nem tudhatta,
hogy nem leszünk ott mindhárman!
– De, ha egyáltalán ludas volna benne, amit nem hiszek, hát
akkor tudhatta. Mert, hogy Korlát és Ajton effélékre kapható
legyen, arra nem számíthatott. Csakis a te boldogtalanságodra
lehet ilyenkor építeni! És te belementéi? A másik kettő híre
nélkül?
 – Mit pattogsz? Beláthatod, hogy itt nem lehet vendéget
fogadni seregestül! Tiszta jótétemény rád nézve is, hogy nem
kell felfordítani a szűk lakásunkat! Hová is ültetnéd az
embereket? A díványkarfára? És különben is: te dirigálsz az
irodalmi összejövetelekben?
– Nem. Hanem Dánielné Dán Annuska.
– Értsd meg, hogy a professzor ajánlotta fel a lakásukat!
– Nem értem és nem hiszem!
– Ez a vérbeli fehér nép logika: ami nem tetszik nekik, azt
nem hiszik. Hát tégy, ahogy jólesik, ez el van végezve és
punktum!

----------

– Ne nyomja úgy a kefét, komorna! Bontsa ki azt a bogot a

kezével! Ne tartsa olyan közel a vasat a fejbőrömhöz! Perzsel,
perzsel! Büdös, csak ne tagadja! Hagyja már és fusson, szól a
csengő! De a bóbitája… hol a bóbitája? Nem, a nélkül ki ne
menjen!… Daniel, Daniel! Mit totyog annyit? Egyszer tudjam
már a szalonban, akkor nyugodtan készülhetek!
… A magasra csavart zongoraszéken ült a tükör előtt, onnan
vezényelt.
A professzor kióvakodott a fürdőszobából – ott tartotta
ilyenkor a toalettet, hogy útjában ne legyen feleségének.
Egészen rendben volt már, csak nyakkendőjén látszott, hogy
tükör nélkül és hirtelen kötötte meg.
Elibe ment a csengetőnek. Korlát köszöntött be, de sok
dolgot aztán nem adott a házigazdának. Nem volt hajlandó
barátságos diskurzusba elegyedni. Mogorván és izgatottan a
szalontükör elé ment, s megigazította napóleonos hajviseletét.
Onnan újra a verandára fordult. Fel-alá járt és magában
szónokolt. Valami jegyzetet is szorongatott.
Szerencsére nyomban utána megjött Krammer, kicsit
ostoba képpel, mert Zsuzska miatt mégiscsak furdalta a
lelkiismeret. Rögtön felfogta barátjának tapintatlanságát, teljes
erőből beszélt Dánielnek, hogy elterelje róla a figyelmet. Így
saját borús kedvét is kiheverte, és rövidesen oly frissen érezte
magát, mint hal a vízben. Minden újonnan érkezőnek leadta
viccét:
– Ne tessék bemutatkozni egymásnak. Mi már mind
találkoztunk!
– Ugyan hol?
– A pesti redakciók papírkosarában.
A vendégek külön-külön tétováztak, idegenül érezték
magukat. De csak addig, amíg Csángó megszólalt:
– Hallották, uraim?
Ez a szó „hallották” a politikai mannákat szokta bevezetni, a
csodatápszert, amelyet a szél sodort erre, hogy segítsen az
elsorvadóknak.
A „kitartani üzenetet”? – reszketett ki valakinek száján.
– Nem, az semmi. Pozitívum! A franciák cserbenhagyták
őket. A pesti bevonulásért. Bulgária is támad. A királyi pár
Topánfalvára menekült.
– Honnan? – estek rá a hírhozóra.
– Egy Times kering a városon.
– Olvastad?
– Én nem értek angolul!
– Ez sok a jóból – csóválta fejét a professzor.
– Mért olyan jókedvűek mégis?
– Mit? Jókedvűek? – csodálkozott Csángó. – Nem látják,
hogy mind lehorgasztott orral járnak?
– Igaz, igaz! Képzeljék, nekem ma előre köszönt egy román
ismerősöm. Biztos jel, hogy vesztüket érzik! Budapest
valóságos halálugrás volt részükről!
Ajton elsötétült. Van-é ezeknek ítéletük még? Times, amely
már idehozta a Budapest megszállása utáni entente-
hangulatot! A bevonulás másnapján! – Félénken, majdnem
restelkedve pillantott a közéjük csapó Korlátra. De azt most
egyéb izgatta.
– Hol van Ratosnyay? Aláírta az ívet?
– Hogyne, kérlek. – hebegett Krammer, mint mulasztással
vádolt diák. – Itt van: láttam. Ratosnyay.
Gyorsan süllyesztette vissza a papírt a zsebébe.
– De azért képes lesz el nem jönni!
 E pillanatban nyitott be a kérdezett. Korlát nem várta, hogy
lejárjanak a kölcsönös üdvözlésnek.
– Uraim! – kiáltotta és körülnézett csendet parancsolva.
– De kérlek, Kálmán, a nagyságos asszony még hiányzik!
– Minthogy őnagysága nem tényleges résztvevő és az óra
már kilencen túl van, /ezt Ratosnyay felé szúrta/, ajánlom,
fogjunk hozzá.
– Tévedsz barátom, nem úgy van… önagysága, mint… írónő
vesz részt.
Korlát malomkőszemet meresztett, de a professzor
szelídsége valahogy őt is lebilincselte és azért sem akart kitörni.
– Igen, Annuska úgy számolt be nekem, hogy az első
számban már jönni fog egy verse, esetleg egész ciklus. Veled
tárgyalt, ugye Péter? Sajnálom, hogy nem lehettem itthon,
ajánlottam volna még egy-két embert, de már hajnalban
kimentem ásatni a castrumhoz, a Maros mellé, és csak
vacsorára kerültem haza. Akkor lepett meg az egész üggyel a
feleségem.
Krammer csak úgy hűlt erre a beszédre. A helyiség
felajánlása tehát semmi esetre se származhatott a
professzortól.
A háziúr jónak látta sürgető követségbe menni feleségéhez.
– Távolléte alatt a meghívottak mintegy ébredezve a politikai
mákony kurta kábulatából, azzal néztek egymásra:
– Mit akarunk? Mi is lesz itt tulajdonképpen?
Bágyát kivéve mind eltöltöttek legalább tíz, de némelyikük
tizenöt, húsz esztendőt is abból az életkorból, amelyben – ha
van reá tehetségük, kedvük – hát alkothattak volna. Nem, nem
hatottak ifjú renaissance szellemeknek! Hanem inkább vidékbe
süppedt, másfelé kényszerült lelkeknek, akik csak egy-egy
percre gyúltak ki az elébbeni „jóhírek”-re. De aztán ezek, mint
az injekció, már el is vesztették villanyozó hatásukat és az
arcok visszanyerték azt a mostanában tipikus magyar jelleget:
ólomszürke, fáradt színezetet általában és egy vagy több mély
ráncot a homlokon.
Rekkenő meleg volt a szobába szorulva, de ablakot nyitni
nem mert senki.
 – Ki is ez a Korlát igazság szerint? – tapogatott Csángó.
– Orvosdoktor – tájékoztatta Rézmies tanár. – Azelőtt
körorvos volt a Mezőségen.
Amikor Dániel visszatért, látszott arcán, hogy kikapott.
Alázatosan bocsátotta maga elé a teljes estélyi díszbe öltözött
asszonyt.
– Üdvözlöm önöket – bólintott Dánielné a köréje sereglő
férfiaknak, akik közül Bágyát, Ratosnyait és Ajtont jól
szemügyre vette. – Önök az én reményteljes hadseregem,
amely régi szándékomat valóra váltja. Csak foglaljanak helyet
uraim, ez a terem egykor táblával lesz megjelölve!
Korlát hol az asszonyra, hol Krammerre vetette pillantását.
Udvariatlan hirtelenséggel állt fel azután, alig-leültéből.
Hanem e mozdulatnál már el is tűnt arcából minden
kelletlenség. Tisztán csak az érdekelte, amit mondani fog.
„Hölgyem és Uraim! – Tatik… tetik…
Elhallgatott, mintha időt adna a rökönyödésre. Körül is
nézett és fanyarul folytatta:
„Igenis: tatik, tetik. Elrendeltetik, felszólaltatik.
Megidéztetik. Becsukatik. – Szenvedő alanya lettünk csomó
tatik-tetiknek. Ha jelmondást keresünk, ezt választhatjuk.
Ebben éljük szűk életünket, ebbe őröljük bele energiánkat,
ebbe halunk bele, ha úgy tetszik. – Miért? – Hát nincsen igénk,
amelyhez nem kellene hozzáragasztanunk e gyászos végződést,
tehetetlenségünk bélyegzőjének köriratát?”
Forró, ijedt csend. Mozdulás sem történt. Némely
homlokon lefutott egy izzadságcsepp.
– Csak ne nézné magát folyton a tükörben, vagy bár ne
venné észre más – aggódott Krammer, aki „numen adest”
arccal figyelt.
„Soha ilyen tragikus felborulását emberlelkek
egyensúlyának nem láttam, mint ma Erdélyben. Nem csoda, a
talaj elveszett alattunk. A világnak lehetett ilyen arculatja a
teremtés harmadik napján. Határozatlan kontúrok,
ködgomolyok, céltalan mozgás, pillanatra megnyíló
perspektívák, utána koromsötétség; ma csupa jót-várás, holnap
minden rosszra felkészültség és egy határozatlan, de annál
aggodalmasabb érzés, hogy alattunk, felettünk, körülöttünk
nagy erők feszülnek, valami készül, valami lesz, valami új, ami
reánk jön, valami sors, aminek részesei leszünk, csak részesei,
nem kovácsai… tatik, tetik”.
Valamelyiküknek sóhaja végigsuhogott a szobán, mint
felvert, riadt madár.
„És mégsem leszünk egészen meztelen hajótöröttek. Csak
amit a kártyalapra tettünk, azt veszthetjük el, politikai
felsőbbségünket és ennek korrelátumait. De nem tettük
kockára s így nem is veszíthetjük el: polgári és emberi
jogainkat, nyelvkincsünket, nemzeti kultúránk lehetőségeit.
Dolgoztatik? Nem!”
– Rég mondtam! – csapott le Dánielné, mint a vércse a
szóra, akárha az ő falatját lopná el valaki. De a hirtelen
botránkozva rászegeződő tekintetek és a beszélőnek egy
visszakapott, de megvetően induló legyintése elhallgattatta.
„Félistenné habilitáltathatjuk magunkat maholnap.
Idestova, egy éve balanszírozunk a kötélen és tarthatjuk az
egyensúlyt, bal kezünkben a nemzeti becsület, jobb kezünkben
egy új történelem… De én brutális őszinteséggel kiáltom: ne
kérdezze senki tőlem, hogy melyik állam polgára vagyok! Hogy
de jure, vagy csak de facto ez az állapot! Én sem ezt nem
tudom, sem azt nem tudom. Csak egyet tudok: hogy munka
nélkül – kétszer kettő, négy – elpusztulunk. Dolgoznunk kell,
ha élni akarunk. Követ törni vagy fejet törni! A kalapács és az
írótoll a mi fegyverünk a létért való küzdelemben. Én
felszólítom önöket, vegyék fel a fegyvert, amit az elhívatás
önöknek különlegesen kimért: az írótollat.”
Más és más dobbanás a szívekben. Volt arc, amelyikre most
jött rá a legnagyobb elsötétülés, volt, amelyikre halvány fény
íródott. De mindenikről letörlődött az ijedtségnek és apátiának
az a keveréke, amely már szinte patinázta az ábrázatokat.
Korlát aztán közelebbről vázolta, hogy mit akar és szavait
így zárta:
– Három kérdés, uraim – Dánielnét kifelejtette a
megszólításból. – Hisznek-e önök benne, hogy Erdélyben a
maga lábán járó szellemi életet lehet, sőt kell teremtenünk? És
ha hisznek, vállalják-e egy, a szellemi élet minden jelensége
felé figyelemmel forduló folyóirat megindítását? Végül, ha a két
premisszát igenlően felelik meg, kit tartanak megbízandónak a
szerkesztői tisztséggel?
Míg beszélt, Ratosnyay folyton mosolygott. Ahogy a szónok
elhallgatott, önkénytelenül fordult feléje mindenki. Jó idők óta
már úgy voltak itt szokva az emberek: tőle vártak irányítást.
Ratosnyay játékos, szinte sértő hangon szólalt meg
Korlátnak súlyos komolysággal ejtett szavai után.
– Engedjék meg, hogy fordított sorrendben válaszoljak a
doktor úr által feladott kérdésekre. Elsőül: a szerkesztői tisztet
a magam részéről felajánlom őneki.
Korlát két embertől félt, hogy az élre, elébe helyezi őket a
gyülekezet. Ajtonnak szerkesztői, Ratosnyaynak politikai
múltjától tartott. – De Ajton szinte árnyékban maradt ma és
senki sem látszott itt sok tudomással bírni az Igaz Erdélyről,
amely egy távolabb fekvő városban látott volt napvilágot és ott
aztán a „helyi vállalkozás” dísztelen halálával múlt ki.
És Ratosnyay?
– A másik, először felvetett kérdésre ezt válaszolom: vannak
napilapjaink. Megnézte a doktor úr, miről szólanak? Soha ilyen
messzibe ható nem volt hírszolgálatunk. Hongkong és San
Francisco. De próbálja megírni, hogy mi történt Budapesten,
vagy a szomszéd Szentantalban! A cenzor úgy húzza át, hogy
letörik bele a piros ceruzája. És ha ma nem ír aktualitást, ugyan
ki lesz kíváncsi az újságjára? Azt hiszi, kap most közönséget az
Einstein-elméletnek? De ha kapna is, hogyan gondolja
továbbírni a szemléjét? A magyar sajtótermékeket tudjuk, mi
célra használják el a postán. És ami a pénzügyi oldalt illeti, ki
fog-e állítani egy számot a legszerényebb külsőben s a
legkisebb terjedelmet véve is, háromezer koronán alul? Ha meg
példányonként három koronán adja – s többért nem adhatja –
akkor is ezer előfizetőre volna szüksége. Úgy éljek, ha négy-
ötszázat összehoznak!
Kurtán, idegesen, szinte asszonyian felkacagott.
Korlát látta a szemeknek fáradtan bólogató tüzét, az arcok
lemondó elszontyolodását. Mondanivalója égette a torkát. De
Ratosnyay még beszélt, és Korlát az elegancia hiányának
tartotta volna, ha nem hallgatja nyugodtan végig.
– Mindezek után megismétlem első indítványomat. Aki
ilyen körülmények között folyóiratot létesít, csak maga
vállalhatja a szerkesztői tisztet.
Korlát Kálmánnak ez sötét virradás volt. Nehezen
fegyelmezte magát. De ahogy körülnézett, egyszerre
rávilágosodott, hogy a dolognak személyes gúnyba való
fordítása a rokonszenvet feléje terelte. Visszanyerte
egyensúlyát.
– Uram. Én nem tréfát kértem öntől. Akasztófahumorhoz
nyúlni rossz ómen volna, holott mi élni akarunk. Ön nem látja
időszerűnek a lap indítását. Kérem. Kifejtette álláspontját,
köszönjük.
Pillanatig hallgatott, arénába képzelte magát, ahol most
keskeny rúdon megy egymás felé a két kötéltáncos. Egyiknek a
másikat vagy meg kell hátráltatni, vagy letaszítani a mélybe.
– De, ha ön, aki húsz éve tűri, hogy írónak említsék, így
gondolkozik, akkor meglehet, hogy akadnak, akiknek e szép
címük ugyan nincs meg, viszont az írást kötelességüknek
tekintik. Lehet, hogy gyarlón, gyarlóbban fogják meg a pennát,
mint a toll kikiáltott művészei, de hát elvégre író mégis csak az,
aki ír!
Sötétebb szín vonult át Ratosnyay arcán. Fejére olvasódott
most elpetyhüdése, melyet először önmaga előtt is szégyellt
esztendőkig. Azután csak a világtól restelkedett miatta, amíg
ráébredt, hogy ez a világ, amelybe ő beleragadt, dehogy is vár
tőle írói munkát. Sőt éppen kényelmetlennek találják itt a
náluk okosabb embert, aki respektusra számít. És így leszokta
az írást. Nem dolgozott, az igaz, nagy ideje, de hogy ezt most itt
nyilvánosan egy jött-ment alak a fejéhez vágja?!
Hangja kellemetlenül elzöngétlenedett, mint vízzel telt
akadozó sípé.
– És mit alkotott ön eddig, hogy rá meri írni nevét egy
irodalmi megbeszélést sürgető ív alá?
– Én?… Mondhatnám semmit. De a munka feltett
szándékom. És ez ad jogot többi lépésemhez.
 A hallgatók tűkön ültek. Mintha az egész tárgyalás
személyes vetélkedéssé fajulna. Szükség támadt a higgadt
közbelépésre.
– Uraim!
Szerényen, az elszántak, a tisztában lévők nyugalmával kért
szót Bolgár Endre.
– Úgy érzem, hogy nem a lényegen kezdtük. Mindaz, amit
Ratosnyay tanár úr felsorakoztat, mint ellenvéleményt, csak
másodlagos kérdés. Pénz, cenzúra és expedíció. Egyik sem
víhatlan hétfejű sárkány. Csak az hunyászkodik meg előttük,
akire a közmondás illik: ha a szelet nézed, sohasem vetsz, ha a
napot, sohasem aratsz.
Korlát kezdett kellemesen forrósodni. És ezt az embert
festették le előtte reakciósnak!
– Nézetem szerint addig nem is beszélhetünk az
úgynevezett reáliákról, amíg a lényeget nem tisztáztuk. Korlát
doktor úrnak egy mondatát jól megjegyeztem: „Hisznek-e önök
benne, hogy Erdélyben a maga lábán járó szellemi életet lehet,
sőt kell teremteni?” Erre feleljenek, minden egyéb merő
részlet, ezzel áll vagy esik az egész ügy!
Mély elégtételt érzett Korlát, hogy ez a komoly, megfontolt
és finom ember Ratosnyay fejére olvasta a szempontvesztést.
De jött a váratlan fordulat.
– Ha van egy felszabadítandó erdélyi szellem, az kiütközik a
cenzúrán keresztül, expediálja magát és meghódítja a pénzt. De
én ilyen szellemről nem tudok! Mi van Korlát doktor úr
szavaiban impliciter? Az, amit én kimondani is arcpirító
bűnnek, a hazaárulás egy fajának tartok: a lappangó
meggyőződés, hogy a magyarság Erdélyt elveszíti. Holott a
hitfeladás ma egyenértékű a jogfeladással. Kérdezhetném,
magyar emberek hogyan mernék megindítani ezt a
megmozdulást, mely nyílt hirdetése volna annak, hogy
elszakadunk az anyatestről, hogyan mernék előre
megpecsételni e leszakadást a szándékos, programszerű
szellemi elkülönüléssel? De nem ezt kérdem elsősorban,
hanem a dolog morálja helyett a dolog praktikumára térek.
Ugyan mire vezetne mindez? Feláldoznók az összmagyar
szellem iránti hűséget és nem hoznánk napvilágra senkit!
Senkit, aki a nélkül is elő ne kerülne. E mostoha időben várni
itt a tehetségek kihajtását, ha azok a magyar napsütés teljében
megcsöktek! És ilyen erkölcsi és gyakorlati kudarc kilátásáért
izenni „eb ura fakó”-t a magyar centrumnak?
Korlát a „hazaárulás” táján még kényszeredetten
mosolygott: aha! De azután teljesen érdektelen arcot vágott.
Rendkívül nyugodtan, ridegen felelt.
– Ha ön úgy véli uram, hogy egy darab magyar élet
megteremtése extra vagy intra Hungariam eb ura fakózás, én
azzal szemben a magam szerényebb érveit nem hozhatom fel,
nekem nincsenek ilyen súlyos szavaim. Viszont még a
legszubtilisabb etikával sem lehet letagadni, hogy most
magunkra maradtunk, és hogy nem várhatjuk a kívülről jövő
segítséget sehonnan. Ha tehát nem akarjuk beérni a tatik-
tetikkel, akkor egyelőre saját magunkat kell elkormányoznunk,
azaz elkészülnünk minden eshetőségre! Hiszen egyetlen
tollvonás megpecsételheti sorsunkat!
Bolgár Endre elsápadt a szótól.
– De mi szükség van egy fióka szellemi életre, ha tovább
élhetjük az összesség életét? És mi szükség lehet a szellemi
kapcsolatok lazítására akkor, ha – Isten bocsássa meg, hogy a
számra veszem – Magyarországtól végleg elszakítanának?
– A fióka szellemi élet megteremtésére azért volna szükség
a jó esetben, mert itt eleddig szellemi életről nem
beszélhettünk az élet szónak valódi értelmében. A rossz esetről
nem is vitatkozom, akkor élet-halál kérdése lesz ennek a
fiókának kiköltése. S már ezért is kívánatos en garde
helyezkedni, mert ha mi meg nem csináljuk, hát megcsinálja
más!
Az utolsó szavak sokatmondó jelentőségét most még senki
sem értette meg, mert az elsők fogták meg a lelkeket.
– Hogy lehet ilyen… elfogultan beszélni? Itt nem volt eddig
szellemi élet? A Bolyaiak, a Körösi Csornák, a Kemények, a
Gyulai Pálok földjén? Melegágya voltunk a szellemnek!
– Ez igaz, uram. Melegágya voltunk, ahonnan kiültetődött a
palánta, vagy megfulladt benne. Kert: virágzó éden sohasem
voltunk. Az említett példák erősen mellettem szólnak! – De
ettől függetlenül: nem egyes nagyságokon múlik csupán a
szellemi élet próbája, hanem az összességek áthatottságán,
kulturáltságán is. Az alkotó ember ismerésén, értékelésén és
megbecsülésén. Csak egy idevágó kérdést még: miért írt ön
Polgár András néven, mióta megnyitotta ügyvédi irodáját? Az
Egyetemi Lapokban még tulajdon nevét használta, tizenöt
évvel ezelőtt!
– De, hogy ez micsoda tyúkszemtipró pasas! – súgta
Werner doktor Krammernek.
– Ez kérem, az én magánügyem.
– Tévedés, uram. Mint az ön esete, kétségtelenül magánügy,
de mint tünet, szellemi életünk hitványságának kiütése. Ha egy
ügyvéd, ha Bolgár Endre írni kezd, akkor vonakodnak
megbízni egy pörrel, de adná csak fejét politikára! Nevét
rövidesen keresztnév nélkül ejtenék, és ha valahol
bemutatkoznék, megkapná a legmélyebb elismerést: á, Bolgár!
… Hát ezeket a bálványimádókat kell megtanítanunk a toll
tiszteletére!
Néhányan őszinte, meglepett eszméléssel figyeltek Korlátra
s ez váratlan lendületbe hozta.
– Teret kell nyitni és lehetőséget adni a bontakozó szellemi
erőnek! Új medret ásni a szellemi folyamatoknak! Meg kell
értetni a széles rétegekkel, hogy a kiváló elme a legdrágább
nemzeti kincs, melyet pusztulni, hagyni a legnagyobb
könnyelműség és kárhozat! Felkeresni, dédelgetni, levegőt
teremteni az alkotóképességnek, itt, egyenesen itten! És nem
holnapután, de most, mielőtt kinézik kezünkből az élet
poharát!
Az utolsó mondat Ambrus Zoltánból volt idézve, de Korlát
szájából is jól állott meg.
Bolgár nem tudott replikázni, érvek helyében sommásan
válaszolt:
– Én pedig minden kecsegtető perspektívával szemben azt
állítom, hogy a ma felvetett decentralizáció, ha nem árulás, de
legalább is lázadás.
 – A lázadás mindig időszerűtlen annak, aki ellen kitör és
mindig időszerű annak, aki lázadni kénytelen.
– Szóval ön beismeri, hogy lázad?
– Hogyne. A vakság, a tunyaság és élhetetlenség ellen.
– Csak egyet fogok kérdezni még ezek után.
– Parancsoljon.
– Ha majd más is szóhoz jutott.
Bolgár észrevette, hogy a ház úrnője nyugtalankodik. De
várni is akart, mert azon forrójában nem volt mestere a szónak.
És Korlát utolsó fordulatát szofizmának érezte.
Dánielné, mint levegőn a fulladó, kapott a szójutás
alkalmán.
– Gratulálok Korlát Kálmánnak, ő az én igazi előharcosom,
nincs helye semmi meghunyászkodásnak! A férfiak mindig
pesszimisták, bízni kell és nekivágni, én nagyon is helyeslem
ezt a decentralizációt! Már megbocsásson kedves Bolgár, az
uram munkáját sem méltányolták a központban, neki rég
kijárna az igazi katedra a fővárosban.
A professzor elpirult, és csak annyit kockáztatott meg:
– Ugyan, ugyan, kedvesem…
E rövid szünetben kondult meg Csángó Benedek tömör
hangja, felemelkedett ültéből, mert mint tanár megszokta,
hogy állva adjon elő. Sebhelyes, puskaportól mart arca egy
gyermek naiv hitében ragyogott fel, a muzsikás székely
kiejtéssel, mint mézzel megkenve indultak el a szók ajakáról.
Egy történet kerekedett ki belőle. – Mikor a székely
csapatok még Csucsán túl állottak, szemben a megszálló
románsággal, híre futamodott Martonoson, hogy sok szegény
katona bujdosik a Sugár-erdőn. Se ruhájok, se ételök, csak a
csupasz életök. Ha előjőnek, tömlöcben halnak, ha nem, éhen
vesznek. – Mit gondolt ekkor Szacsvai Kata asszony? Megrakta
ételes kosarát, kerített jó hangú sípot, úgy ment ki a Sugár
erdejébe. Megfújta a sípot, hogy elért a hang a messzi
rengetegbe. Hát csak jöttek elé a szegények egy-ketten,
rongyosan, lábbelitlen – futottak vissza egyik a másikért, vagy
harmincan is körülvették Kata asszonyt és ételes kosarát. – Nó,
kied a székely fehérnép! – dicsérgették. Hanem ha nekünk
passzust kerítene kifelé!
– Ki tudja, hány ilyen katonája bujdosik Erdélyben a
magyar pennának! Csak Szacsvai Kata sípja kell a szánkba, s ha
beléfújunk, úgy fognak előseregleni a lelki éhhalálra ítélt
szellemi katonák. Rövidesen egész hadsereget tudunk
összetoborozni! Aztán ha visszaerisztenek az édesanyánkhoz,
majd megmondjuk neki: idenézzen, hogy viseltük magunkat,
amíg nem pásztorolhatott minket!
Hiába, ez a beszéd ízlett a legjobban. Nemcsak akarat volt
benne, mint Korlát szavaiban, hanem hit és romantika. A
szívre-riadt vér kezdett szétterebélyülni a testben. Az arcok
kisimultak, megszínesedtek.
Csak Ajton nem hevült. – Ő is írt valaha ilyen ízű
vezércikkeket Rabsonné elsüllyedt kincseiről, melyeknek csak
utána kell ásni… Igen, egyszer belőle is ilyen könnyen fakadt a
vallomás, ilyen bő ígéretekkel. Most komorabb verettel,
nehezebben születtek benne az igék. Várt egy pillanatig, tesz-é
valaki szót, a szóhoz. Maga elé könyökölt az asztalba, túlnézett
társain, úgy vonta meg a maga mezsgyéjét.
– Én nem hiszek a csodatevő sípban. Mert én azt a sípot
megfújtam már egyszer.
Valaki megnyekkent, mintha rá akarna kiáltani az
ünneprontóra. De a férfi csendes, külsőség nélküli
megindultságban folytatta:
– És mégis az indulás mellett vagyok! – Nekem is van egy
példám, egy nevet mondok én is: Kolumbusz. A világ e
legbátrabb hajósának nem volt parancsa, csupán hite. Nem
voltak bizonyságai, csupán bizodalma. Hatvankilenc napon át
csak a hitnek és a bizodalomnak kenyerét ette. És társai
kimondták rája a halált, amiért magával sodorta őket. Reánk is
elvár ez a hatvankilenc nap: a megalázásnak, sőt halálra
ítéltetésnek hatvankilenc napja. El fogunk indulni, és alig jön
jó pár ember velünk. Azok is gyérülni fognak, és az eleve
félreállók tapsolnak majd, szegényedésünkön. De mi menni
fogunk. Mert hiszünk, nem az egy éjszaka kivirító,
gyümölcshozó Tündér Ilona-fában, hanem az erdélyi ember
munkájában, aki tíz esztendő alatt lencseföldet porhanyít a
Székelykő rideg szikláiból. Nem hiszünk a tetszhalottban, aki
csak felpattan a varázsszóra, de hiszünk a fogantatás
csodájának lehetőségében, az erdélyi lélek termőképességében,
a csecsemő születésében, akit emberré dajkálhatunk.
Elhallgatott. Mindenki várta, hogy mond még valamit, mert
fel sem nézett. Krammer döbbent álmélkodással honorálta e
próféciát, amint hogy állandóan mindenkire egész lelkével
figyelt és közben mindig elfelejtette arcát fegyelmezni.
Korlát előtt most világosodott ki Ajton tegnapi célzása a
Mátyáserényre.
– Mindnyájan tudjuk – kapta fel a gondolatot –, hogy egy
snájdig roham, pár órás pergőtűz, egy jól kivitt flankirozó
mozdulat ma a semminél is kevesebbet ér. Összeszorított
fogsor, figyelő szem és fegyelmezett agy kell ide most!
Önmegtagadás, önkényesen vállalt overworking, várakozás –
lélekszikkadásig. Győzni fogunk, de órák és napok nem
számítanak. A verseny hosszú távra megy!
– Igazatok van, tökéletesen igazatok – lelkendezett
Krammer. – Nehezen, a jó Isten tudja hogyan, de menni fog.
Hanem egyebet akarok itten némelyekkel megértetni, azt, amit
Korlát doktor úr már felvetett egy futó mondatban. Ha mi nem
állunk be a rendbe, jön más, aki elvégzi, amit mi akarunk.
Várad, Kolozsvár, Arad, mind mozdul már. Nem az
elsőségünket féltem, hanem a szellemünket! Nekünk
embereink vannak, akik biztosítékot nyújtanak a becsületes
küzdelemre.
– Arról már nincs is szó, hogy indulunk, nem indulunk –
végzett Korlát. – Kérem, ha úgy tetszik, térjünk a reáliákra!
Darabka papírosról olvasta:
– Szerkesztő, munkatársak, pénz, expedíció.
– Csodálatos – szólalt meg Bolgár Endre, de egészen
halkan.
Azonban Korlát még mindig finoman, ösztönösen tudott
figyelni azokra, akik ellene beszéltek.
– Mi itt a csodálatos? – fordította arcát és figyelmét
Bolgárra.
 – Nekem az, hogy senki meg nem kérdezte még, micsoda
szellemben fog íródni az egész lap; amikor akkora világnézeti
különbségek választják el a magyarság egyes rétegeit,
ugyanakkor itt emberek tanácskoznak, verbuválnak, akik a
politikában háromnegyed évvel ezelőtt megöklelték volna
egymást.
– Az akkor volt! – sóhajtott Rézmies.
Bolgár egyetlen emberhez fordult most:
– Ajton, ön heroldja volt a nemzeti eszmének a háború
összeomlása előtt. És ön össze fogja tudni egyeztetni az Igaz
Erdély szellemét a Virrasztóéval?
A megszólított nagy, elgondolkozó pillantást vetett a
kérdezőre. Krammer felelt meg helyette.
– Ha megtörténnék a legrosszabb, akkor mit tudjuk, milyen
új képzetek fogják a magyarságot foglalkoztatni, és hátha
születik majd egy eszmekor, amelynek gyűrűje mögött
egyaránt fér meg az Igaz Erdély és a Virrasztó!
Ajton küszködött, azután szólalt meg.
– Egészen bizonyos, hogy annak, amit ma hazafiságnak
nevezünk, új formája lesz, és e formát új árnyalatú idea fogja
kitölteni.
Nagyon sápadt volt és nagyon óvatosan engedte el a szókat,
mintha madarakat röppentene ki, amelyek most próbálnak
először szállani.
– Ki tudja, hogyan hívják majd ezt az új eszmét – talán
transzszilván magyarságnak. – Erről, ha Korlát jó néven veszi,
írnék is mindjárt az első számba. Ez a kérdés minden
körülmények között aktuális. Tragikus tény, hogy nem vagyunk
eléggé összenőve szülőföldünkkel…
Korlát hűvösen szólt közbe:
– Politikai cikkeinkre nézve már programba vettem pár
erőt.
– Nem, ezt a témát meg kell írni!
– A cikk elfér – biztatott Krammer is, aki tudta, hogy azok
az erők csakis Korlátból fognak kitelni, mert őt magát is
mérgesen csipkedte mindig, ha a Hetikép-ben politizálni mert.
Ezt a terrénumot kizárólag a sajátjának tartotta.
 – Egyébiránt – fordult vissza Korlát Bolgárhoz – nagyon
szűk lesz az a porond, amelyen mi politikai tornát
folytathatunk. De miért ne vitatkozhatnánk azon akár arról is,
hogy milyen irányzat boldogíthatná fajtánkat?
– Szép kis macskazene lesz egy ilyen folyóirat.
– Suum cuique. Hiszen igazában mi semmi egyebek nem
tehetünk a mai helyzetben, mint magyarok! Túlságos fényűzés
volna bármily elkülönülés, amikor amúgy is napról napra
kevesebben vagyunk.
Bolgár a fejét csóválta.
– Se hidegek, se melegek szóval… s mi lesz, ha hirtelen
visszaáll a régi rend?
Krammer fölkiáltott:
– Akkor barátom: hie Welf, hie Ghibellin! Akkor
megengedem, hogy furkósbottal jöjj nekem.
Mindenki mosolygott a groteszk kép elgondoltán: a finom,
szőke, kicsiny Bolgár és a hórihorgas, félszeg Krammer
összeakaszkodva. Ezzel a vita el is volt döntve, kivéve Ajton
lelkében. Ő érzett valami keserű ízt. Korlátnak nem egy
kiszólása bántotta, amellyel a volt magyar közállapotokat
bírálgatta. De érezte azt is, hogy békebontó nem lehet, hogy
össze kell fogniok, mert olyan végzet fenyegetése alatt állnak,
amelyet nem lehet megharcolni pártoskodással. És tudta, hogy
Korlát, mint Krammer, becsületes emberek. És vajon nem fog-
e ütni az óra, amikor valóban csak a dolgozó, becsületes
tehetség fog számítani itten, szemben a dologtalanokkal, a
nagyhangúakkal, a hitványakkal és tehetségtelenekkel?
Ezenközben Ratosnyaynak gúnyból elhajított szava megért
a lelkében. A gyülekezet Korlát Kálmánt bízta meg a
szerkesztői teendőkkel.
Bolgár csendes szomorúsággal húzódott vissza a további
vitától. A maga szavait megtette, a maga programjával készen
volt: félreállani, visszavonulni a honfiúi bánat és aggodalom
bástyái mögé.
Ratosnyay mióta megkapta Korláttól az ütést, talányosan
viselkedett. Sem jót, sem rosszat nem szólt, csak tovább
mosolygott, mintha igen szórakoztató dolgoknak nézne elejébe
a Virrasztó kis játékainak megindultával. Ez a mosolygás
Korlátot úgy izgatta, mint amikor cábér utcagyermekek
tükörrel napfényt vetítenek a szobába, szemgolyónkba.
A gyakorlati kérdésekben Rézmies mutatott
találékonyságot. Az expediálást majd lebonyolítják a magyar
vasutasok. Van, aki a jó ügyért, van, aki némi
ellenszolgáltatásért szétvinné a lapcsomagokat és behozná a
kéziratokat.
– Valami ilyen megoldásra én is gondoltam… de a nagy
messzeségektől nem várok egyelőre semmit. Idő, hosszú idő
kell, amíg egy, városunkban megjelenő, új lapot távolabbi
vidékek közönsége megismer és felkarol.
Dánielné egész este idegeskedett. Hiszen alig jutott szóhoz,
egyáltalán nem volt ünnepelt központja a társaságnak, ahogy
előre elképzelte. Ezeket az embereket teljesen lebilincselte az
ügy, és ez bizonyos fokig sértette háziasszonyi méltóságát.
– Végre egy okos szó, persze, Daniel, ez sem magának jutott
eszébe, csak fenn ne akadjunk ilyen semmiségeken, mint
expediálás, uraim, vagy meg ne ijedjünk holmi pénzügyi
nehézségektől! Én, Danielné Daán Annuska biztosítom önöket,
hogy az ezer előfizetőt összetoborozzuk. Gyűjtőknek állunk be!
Majd én kijelölöm, hogy ki, kivel. Magam Ratosnyayval
indulok, persze kocsin, csakis kocsin! – Korlát, maga olyan
slágfertig, maga fogalmaz egy kis mondókát, amivel beállítunk.
Daniel, maga elviszi panamámat a takarítóba, erre az
alkalomra. Feszíteni kell, imponálni és ki merné nekem azt
mondani, hogy nem? Ismerem a fogásokat, még mikor a
piknikekre gyűjtöttem… jaj, piknik, apropó, Daniel, szóljon
már a komornának!
Dániel távozni készült.
– Kérem, professzor úr – akarta elvágni útját Korlát – ne
tessék kimenni. A pénzügyi kérdések most jönnek szőnyegre!
– Ó, a férjem! Én helyettesítem őt, mondhatom, sokkal
jobban! Nem találja, doktor úr, hogy a tervem talpraesett?
– A Virrasztó nem szorulhat reá, hogy a közönségnek
nyakába varrjuk – felelte az, rideg arcával az asszonyt
valósággal visszahökkentve.
 – De ha ön ilyen exkluzív, honnan a pokolból remél
csakugyan ezer előfizetőt? – kérdezte Werner. – Talán
hirdetésekből?
– Még exkluzívabb vagyok. Kultúra füzértánccal? Semmi
áron. Hirdetéseket egyáltalán nem veszünk fel.
– Akkor kénytelen lesz megvágni a magyar bankokat.
– A szájamból vette ki, kedves Werner – esett bele Dánielné
a szóba. – Persze, összehívom őket. De Drotleffet is, ugye. Ő is
pénzember, amiért fuccsba ment a bankja?! Aztán ott van
Galambfalvi, az csak fizessen. Azoknak jól megy. Hát Zárugh,
hogy adta mindig a jó magyart, egyáltalán az örményeket most
jól meg kell szorítani, de a zsidókat is. A Gross-bankot.
– Kérem, kérem. Hadd örüljön az örmény, a zsidó és a
hunszékely az ő javainak. Én ezt sem tartom, éppen nem
tartom szükségesnek.
– A kolléga úr nem gondolkozik okosan. A vagyon ma
inkább kötelez, mint valaha.
Korlát majdnem áhítattal rázta meg a fejét.
– Szeretnék szeplőtlenül indulni a Virrasztóval!
Áldozatkészséget csak az íróktól várok, a közönségnek – annak,
amely a szellem adósának érzi magát – nem áldozatkészségre,
hanem komoly szükségletére apellálok, amikor a folyóiratot
megindítom. Azok viszont, akiknek a nyomtatott betű iránt
nincs reverenciájuk, és csak alibiként vennék meg lapunkat a
szellemi számonkérések idejére, nem kellenek.
Ajton úgy mosolygott, mint az öregek szoktak a fiatalok
bohóságain. Odalépett a szerkesztőhöz és félhangon mondta:
– Majd megválik, ki a gyógyíthatatlanabb romantikus.
Korlát lerázta magáról a csipkelődést. Papírt tett a térdére, s
egy másik, gyűrött kis cédula alapján fogalmazott.
Dánielné keserűen nyelte le a visszautasítást. Tehát se
kedélyes bankösszejövetel, se előfizető-toborozás. Pedig milyen
kellemes volna kocsikázni Ratosnyayval! Ő mégis csak a
legkedélyesebb férfi itten. Bágya Zsolt csinos fiú, de zöld még,
olyan anyámasszony katonájának látszik. Meg sem mert
szólalni a vita alatt. Ajton? – Sötét, mint a kivilágítatlan
kápolna késő este. És aztán: fiatal házas!
 – Most pedig szeretném a szervezési munkálatokat
készíteni elő. Ideiglenes szerkesztőbizottságra gondolok,
tagjaiul Ajton és Krammer urakat venném magam mellé,
ameddig a munkamegosztás kívánalmaival tisztába jövök. –
Korlát ezt írás közben, fel sem pillantva mondta.
A veranda felől nyíló ajtóban a kis Dániel-lányka nyitott
utat, a tálcákat, terítékeket hozó Boriskának.
– Nincs időnk enni! – pattant fel Korlát, és ekkor többen
órájukra néztek.
Dánielné sértődötten dirigálta a szobalányt, de más
mindenki nyugtalankodott, a záróráig alig volt húsz perc.
– Kínálkodjék, komorna, kínálkodjék!
Már öltözködtek, amikor Korlát felolvasta a beharangozó
szövegét. Utolsó szavai a búcsúzkodással keveredtek el – és az
utcán szedte össze az ígéreteket: ki mit adhat az első számba.
– Kitől mi telik! Hagyj most megiramodni – köszönt el
Rézmies, és az ő lendülete szétverte a többit is.
Csak Ajton és Korlát tartottak együtt. Korlát hallgatott,
mert alapjában szánó Lucifert érzett társában, és
legszívesebben nélkülözte volna a hazamenetelnél. De hát egy
irányba vitt útjuk.
– Az igaz, hogy jámborabb nyáj nincs az erdélyinél…
Ratosnyayn kívül nem is kérdezte senki, hogy mi lesz a
tiszteletdíjakkal. Gondolt ön erre? E nélkül nincsen jövője a
lapnak. Ingyen csak a dilettánsok dolgoznak készséggel,
akiknek kitüntetés, ha írásuk napvilágot láthat.
Ajton észrevette, hogy szinte csak magának beszél. Korlát
egészen elmerült, latolt, tervezett.
– Hogy mondta? – riadt fel pár lépés múlva, és mert
figyelmén túl is felfogta értelmüket, nyersen vágott vissza
Ajton szavaira:
– Hát akkor fizetni fogok!
Úgy hangzott ez, gőggel, ellenkérdést nem tűrőn, mintha
milliomos mondaná, holott Korlát zsebében nem volt két
korona és a fekete meg a szivar árával hetek óta adós maradt a
kávéházban. De nem akart sebezhető pontot mutatni magán. A
volt Igaz Erdély szerkesztőjének szép lelki csatlakozása után is:
Korlát úgy vált meg tőle, mint kaján ünneprontótól.

III.

„Tudatjuk azokkal, akiket illet – olvasókkal és írókkal –

hogy ez év szeptember havának tizenötödikén félhavonként
megjelenő irodalmi, tudományos és politikai szemlét indítunk.
Alkalmas-e ilyen vállalkozásra a mi időnk és a mi
helyzetünk? A siker kilátásával indulhatunk-e vidéki városban
egyáltalán? Nyújthatjuk-e az írónak azt a közönséget, amelyre
joggal számot tarthat? Feltettük magunknak mindezeket a
kérdéseket, és meg is válaszoltuk: a lap indítását határoztuk el.
Akarjuk, hogy a közönség várakozással tekintsen és nem
bánjuk, ha kétkedő várakozással tekint vállalkozásunk elé.
Szigorú mértékkel, ha mér – örömmel látjuk… Csak
megbecsülést kérünk, tiszteletben tartását az intenciónak, egy
biztató pillantást a munkába menőnek!”
…. Azok, akikhez e sorok intéződtek, elcsodálkozva
torpantak meg a kirakatok előtt. Miféle papírdarab ez, amelyen
csak magyar a szöveg?
Korlát Kálmán megállott a többi megállóval, de nem az ívet,
hanem az arcokat olvasta. Igen keserű szívvel tapasztalta, hogy
némelyeknek türelmük sem telt végigfutni az egész oldalt.
– Utcanép – gondolta és tovament a máris forró kora-
délelőttben a Gombos és Goldstein papírüzletéig.
– Egy széket kérek, kisasszony, és a külföldi folyóiratokat.
Leült egy könyvvel rakott asztal mögé – az írógép is jól
fedezte – és lapozni kezdett az Illustrationban. Franciául csak a
legközönségesebb írásokat tudta, de nem odafigyelt, amivel
foglalkozott. Az ajtóra nézegetett és a körmét rágcsálta.
Holt évad volt. Csak néha tévedt be valaki képes-
levelezőlapért, krepp-papírért – könyvet nem is kért senki.
 Ahogy nőtt a feszültsége, egy régi helyzete ötlött fel benne.
Mikor az első páciensre várakozott… Mezőszenttamáson, az
agyaggödörben épült, falunál unalmasabb nagyközségben, ahol
a pletyka volt az egyetlen, amit forgalomnak lehetett nevezni. A
parasztok inkább a bábához mentek, leginkább pedig a faluvégi
ráolvasó asszonyokhoz. – Hosszú, néma küzdelem folyt közte
és a közönség között. Sehogy sem tudott zöldágra vergődni,
míg aztán a bevonulás megváltotta a dicstelen megfutamodás
szándékától.
Autó állott meg az üzlet előtt. Erős parfümfelhő hozta, mint
drága légkörben a szürke selyem porköpenyes, igen alacsony,
gömbölykés úrhölgyet, akinek jelenségéhez valami fürgeség
talált volna, de aki e helyett kimért volt és méltóságteli. Sőt
feltűnt rajta valami: az arcszín virító volta, a szemhéjak kékje, a
szemöldívek éles vonala, sötétje.
A pénzes vevő sugározta villanyáram mozgásba hozta az
álmos üzletet. A pezsgőgyárosné divatlapokat kért, angolokat
csakis, az őszi szezonra. Nem kérdezte az árakat, összerakott
magának nehányat és letett egy ezerkoronást.
A boltos óvatosan Korlátra tekintett, mintha ellene készülne
valamit elkövetni.
– Ha megengedi őnagysága, figyelmébe ajánlom a kis ívet –
és elibe tolta a Virrasztó előfizetési felhívását.
Az asszony kellemetlen arcot csinált. Mint akit váratlan
támadás ért.
– Mi ez?
– Ha parancsolja, felolvasom.
– Nincs nekem időm arra, valami jótékonyság?
– Magyar nyelvű folyóirat megindításáról van szó,
mindössze nyolcvan korona egy évre!
Az asszony most valóban megsértődött.
– Amit nem ismerek, arra nem adhatok előre pénzt! – Á,
megjött az Illustration? – pillantott a Korlát előtt fekvő lapra. –
Már inkább erre szánom a nyolcvan koronámat.
Gombos úr észrevette, hogyan harapdálja Korlát ajkait,
mialatt elvették orra elől az újságot.
 – So etwas! – mormogta, mikor a vevő kiment. – Látta,
doktor úr?
A szerkesztő felugrott.
– Kikérem magamnak, Gombos úr, hogy ajánlgassa a
rövümet! Megértette? Elviszem innen az íveket, a nyomtatást,
ha még egyszer megteszi!
– Bocsánat… én soha többet, de látta? Nem látta?
– Persze, hogy láttam! Egész bornírtságát, a hamis
előkelőség attitűdjeit!
– A festéket is? – súgta, hogy a kisasszony ne hallja.
– Mit akar? A kultúra ragad.
Kezébe vette a beharangozót, átolvasta újra. Milyen
elszánással is fogalmazta! Mennyire érezte, hogy ilyen szép,
komoly, cseppet sem tolakodó igéknek nem lehet majd
ellenállani! – Nagyon beborult körülötte. Az ívek az este óta
voltak kifüggesztve, és egyetlen lélek nem érdeklődött
mindeddig. Igazán, senkinek sem kell itt a magyar betű?
Fél egyre járt, majdnem záró időre. Félszeg, bizonytalan
korú leány lépett az üzletbe. Delén ruhája a sok mosásban
elvesztette már üde színeit, és ez talált is fakó arcához, hajához,
fénytelenre viselt lakkcipőjéhez. Az ilyenek egy-egy tollszemet
vagy olcsó levélpapírt, ha vesznek. Csakugyan tollat kért, de
nyújtotta a válogatást, tétován körülnézett és szinte
szégyenkezve bátorkodott elő a kérdéssel:
– Kérem szépen, itt lehet… előfizetni a Virrasztóra?
– Talán óhajtja nagysád az ívet?
– Igen, kérem, de – elsápadt – csak egy negyedévre, ha
lehet ilyen rövid időre.
Gombos Korláthoz fordult. A szerkesztő kíváncsian
tanulmányozta a leányt, de bármilyen szegényes is volt az, nem
merte megsérteni avval, hogy felajánlja neki ingyen a lapot.
Pedig szerette volna.
– Tessék feliratkozni, ön az első előfizető, kisasszonyom!
A leány fogta a tollat, amit éppen most vásárolt.
„Péter Sarolta, pénztárosnő, Verzár gombüzlet, Szent István
utca 12.” Aztán kivette régimódi erszényét a ridikülből, és egy
rongyos húszkoronás bankjegyet tett le a pultra. – Amikor
eltávozott, Korlát utánakapott a szomorú kis pénznek.
– Elteszem, hátha egyszer bemutathatom a magyarságnak,
ez volt az első áldozat Erdély szellemi életének oltárára.
Mondja, mi fizetése lehet egy ilyen pénztárosnőnek?
– Százötven koronája, ha lesz havonta.
Kis idő múltán valami parasztféle is bejött, kapát téve le az
ajtó mellé. De nem volt kapára termett alak: a válla keskeny, a
melle szűk… tanárember, aki félnapszámból tartott hazafelé.
Kezéről ledörzsölte a sarat, kivett néhány pénzt és aláírt.
Aztán egy kisleány perdült befelé. Már messziről ragyogott
róla a tizenhat esztendő. Szeplős arcocskája folyton kacagóra
állt, aranyfoga impertinensül csillogott.
– Kérem főnök úr, az, az aranyos Csángó tanár úr fog-e írni
beléje? Hogy az, hogy magyarázza Antigonét! Tisztára megérte
átléptem a pótlósok közé! Hát Ratosnyay tanár úr? Jaj,
megbolondulok az örömtől, hogy tőlük olvashatok. És mondja,
milyen az a Korlát? Azt mondják, rém szellemes! Nem láttam
soha, pedig köszönnék neki előre, mint a tanár uraknak!
Korlát kicserélődött. Ágaskodott, izgult. Amikor a kicsike
kilelkendezett, némi mesterkélt lustasággal ő is vette kalapját.
Pár lépést csendesen ment, aztán nekieredt. Hol követte, hol
elejébe került, amíg végre is feltűnt a leánykának.
Befordultak a nagyon forgalmas, rendezetlen Szent István
utcába. Műhely műhelyt, bolt, boltot ért itt, és a kisipar
mindenféle szaga füllesztette a levegőt. Egy kiugró utcarésznél
alig volt három arasz a gyalogjáró és a szembejövők útközépre
szorították a leánykát. Korlát melléje csatlakozott.
– Segítsek?
Nem volt semmiféle veszedelem, legfeljebb ő maga.
– Korlát Kálmán vagyok – mondta aztán, amire a kislány
színt váltott és ömlengeni kezdett az irodalomról.
– Milyen drága, milyen naiv! – dobogott a férfi szíve.
– Én a leghűségesebb olvasó akarok lenni, én a Virrasztót a
párnám alá fogom tenni és este ágyamban kibontott hajjal
olvasom majd, ahogy más nő imádkozik!
 – Igen – gondolta Korlát –, ez az. A rajongás, amit az írói
név kivált, és amiből olyan dús szerelmi tőkét kovácsolnak
mások!
– Kegyed minden írót így olvas, kisasszonyom?
– Nem, de akiket személyesen ismerek, mind!
– Akkor hagyjon ki engem. Mert… – közelebb hajolt a
kiforrósult archoz – én azt szeretném, ha csakis engem olvasna
így!
Gyorsan megcsókolta a gyermek kezét, aki szédült madár
módjára siklott be egy kopottas nagykapun. A pillanatra
kitárult udvar afféle reménytelen hely volt, tele raktárral,
istállóval, szeméttel, ahol rendet, csínt még a jó igyekezet sem
tud teremteni.
…Diákok, diákleányok, tanárok és bankkisasszonyok, még
egy szakácsné is! Oly lassan gyűlt ez a hadsereg.
Korlát nehéz lelki nyomás alatt tengette napjait. A dátumok,
amelyektől új lendületet várt, elteltek a nélkül, hogy a
nagyszerű megmozdulás, amelyre számított, bekövetkezett
volna. Sem Krammer cikke a Hetikép-ben, sem Csángóé a
Székelyország-ban nem hozták meg az előfizetők ostromát.
Most már a szeptember elsejére kezdett építeni. Hónap
kezdetén a legtöbb ember mégiscsak pénzhez jut, talán arra vár
az ismeretlen hatalom, a tömeg amelynek, mint orvos,
megfogható gyengéjét soha kifürkészni nem tudta.
– Mi ez a titok? – emésztette magát a kérdéssel és folyton
nagyobb szorongás kínozta a kudarc nyomában. – Nem volt
kedve semmihez. Hiába kezdtek szállingózni a kéziratok, nem
olvasta. Hiába írta fel egy hosszú kutyanyelv tetejére a
gyönyörű vezércikkeimet: Páter, peccavi! Hiába gondolta ki,
hogyan fogja benne bűnbánóan verni mellét a magyar múlt
miatt, amelyért a magyar jelen oly irtóztatóan vezekel… Szépen
induló mondatai lezuhantak, elvágódtak szárnyukszegetten.
Miért írni? Kinek? – A tömeg, úgy látszik, hozzá van szokva a
vásári csemegéhez, valódi szellemi igényei nincsenek. – De a
tanult, a lateiner elem miért nem mozdul meg impozánsabban?
Elfelejtett olvasni, ahogy az írók felejtettek el írni az utolsó
nyolc hónap alatt… Pénzük is, szívük is kiszikkadt? Nem él hát
az ő elindulása latensül minden erdélyi lélekben? Nem az
összesség sóvárgása testesül meg benne?
Ekkortájban, amikor már sodródott a kétségbeesés örvénye
felé, Dánielné megírt egy cédulát Krammernek:
„Halaszthatatlan ügyben azonnal jöjjön!”
– Nézze, tanár úr – fogadta aztán – egy ilyen fontos nemzeti
ügy nem fog a maguk restségén és élhetetlenségén
megfenekleni. Az emberekhez érteni kell. Maga nekem
délutánra előteremti Ratosnyayt, kocsit rendel, de Korlátnak
ne szóljon. Ő majd máshová megy, neki más szerepet szántam,
oda én nem szívesen megyek, tudja, ott várakozni kell. Csak
semmi tiltakozás, Gombos mondja, összesen harmincheten
iratkoztak fel, ha így megy, egy esztendő múlva indulhatunk.
Ratosnyay jó megjelenés, tekintélye is van, az asszonyokra
roppantul hat, szóval ívekre van szükségem, maga azt is hoz.
– Bocsánatot kérek. Ratosnyay elutazott nyaralni.
– Mi? Hát hogy mer éppen most? Amikor mindenkinek a
lapért kell fáradni! Ez egyszerűen arrogancia!
– Én azt hiszem, ő éppen ki akart térni az egész
megmozdulás elől, és azért hagyta el a várost.
– Szép dolog igazán! Ez aztán a férfi… akarom mondani az
író! És mi itt a lelkünket tesszük ki! Hát akkor hozza haza
Ajtont, az is jó kinézésű ember. Szeretem az ilyen természetes,
rejtélyes, fekete férfitípust.
– Kivitte a feleségét és a kislányát Szovátára, s úgy tudom
még nem tért vissza.
– Persze, villát is vett feleségül! S én halok meg az
idegeimmel. Soha semmi pihenőre nem telik ebből a
nyomorúságos múzeumigazgatói fizetésből. De ha egyik sem
kapható, akkor végső esetben maga is jó lesz. Kerítsen egy
címjegyzéket, írja fel utcák szerint, ki hol lakik, és ötkor álljon a
ház előtt a kocsival.
Krammer igen bizonytalanul érezte magát. Ha férfival volna
dolga, tiltakoznék, sőt, talán gorombáskodnék. Férfiakkal
mindig el tudna bánni. De nőkkel!
Az ebéd alatt ideges volt, ám azért utána mindjárt tiszta
ruhát kért, és futott egy címtárért a kávéházba. Abban
jegyezgetett a kártyapartik alatt. Háromnegyed ötkor
kétlovasba szállt, és félóra múlva ketten ültek a hintóban, a
hófehér Krammer és a cseresznyepiros Dánielné. Feldöcögtek a
hegytetőn épült villanegyedbe.
– Először is Kaáli grófékhoz megyünk – merje aztán valaki
utánuk alá nem írni! Bizalommal megyek, az asszony nem is
grófnő, csak báróleány, a Degerandóban egy hálóban aludtunk.
A villa ajtaja zárva volt. – Komorna jött nyitni, aki a
bérkocsiról rögtön megállapította, hogy ezek nem olyan urak,
mint az ő gazdái és azoknak barátai. Fennhordta hát a fejét,
mintha tulajdon személye már előíze volna az idevaló belépés
nagy tisztességének.
– Kérem, jelentse be a méltóságos asszonynak, hogy egy
régi barátnője keresi.
Dánielné ezt élesen, kurtán mondta, mintegy megfricskázva
vele a leányzó impertinenciáját.
A grófné csakugyan baráti arccal nyitott be a hallba, de
nyájassága egyszerre megfagyott a küszöbön. Mert jó, hogy az
ura fraternizál mostanában a lateiner osztállyal, a férfiak, az
más.
– Pá kedves Sophie, ugye emlékszel reám az intézetből?
– Jó napot – hűvösködött Kaáli grófné –, igen… örvendek –
fordult Krammerhez. S hogy megtarthassa a magázódást, csak
tőle kérdezte: miben állhatok rendelkezésükre?
– Nézd, kérlek – tolta magát elé Dánielné –, bizonyára
olvastad a helyi lapokban, hogy folyóirat indul. Te tudod, mi az
a noblesse oblige. A te neveddel kezdjük, hogy tisztelettel
hajoljanak meg a többiek, akikhez ma ellátogatunk. Írd alá.
– Bocsánat, nem értem egészen – fordult a grófné újra
Krammerhez. – Miért van szükség az én nevemre?
– Kérlek, olvasd el. Vagy nem, Krammer, maga olvassa fel a
bevezető sorokat. Engem fáraszt, tudod, a régi
gyomoridegességem, hiszen, emlékszel, te melegítetted nekem
a fedőket a betegszobában.
– Kérem tehát, tanár úr.
– Nem, a világért sem fárasztanám méltóságodat –
szabadkozott Krammer, aki végtelen megalázónak érezte, hogy
ilyen dölyf előtt fájón született magyar igéket recitáljon. Minek
azok ide, minek? – Közben elkerülte a figyelmét, hogy vele
szemben a grófnő nem volt gőgös. Ezt azonban nem is vehette
észre, mert már azzal lépett be ide, hogy ebben a világban a
fajtáját fitymálni szokás.
– Előfizetőket gyűjtünk az új magyar szemle számára, és
méltóságod nevével akarjuk kezdeni az ívet.
– Igen – magyarázkodott Dánielné édes-csípősen –, ma
ugyan nincs rangkülönbség, mert mindnyájan ugyanazt
szenvedjük, de azért a történeti név mégis imponál. Ez
megtiszteltetés részünkről.
– Értem már. Szeretném azonban tudni, milyen irodalmi
irányt képviselnek. Mert mi konzervatívok vagyunk és az olyan
újmódi verseket nem szívesen eresztjük a házunkba. Ha
garantálják, hogy nincs önök között valami második Ady
Endre, akkor aláírok.
– Méltóságos asszonyom – felelt Krammer fürgén –
nemcsak garantálom, de becsületszavamat adom, hogy nem
kell tartani köztünk egy új Ady Endrétől.
A grófné érzett valami csiklandósat a mondásban, de a férfi
a világ legnaivabb arcát vágta hozzá, és így csak nyelt egyet,
összehúzta a szemét és átvette az ívet. Érezte, hogy
rámerészkedett egy talajra, melyen bizonytalan a lába. Nem
ismeri az irodalom mai értékmérőit és talán megmosolyogtatja
magát. – Szép, nagy, kemény mágnásasszony betűkkel beírta a
nevét az első rekeszbe, s egy szekreterfiókból kikereste a
nyolcvan koronát. – Nem ült le többet, hogy elmenjenek.
A következő villa, amely előtt megálltak, a pezsgőgyárosék
nyaralója volt. A háziasszony éppen az angol divatlapból
választott őszi kosztümöt próbálta. Sokat kellett várni reá.
Krammer rég felkelt volna, hogy megugorjék boldogan a
szabad levegőre ebből a fülledt, parfümtől, szellőzetlen
napveréstől majdnem kotlós levegőjű szalonból.
– Miért ez a kálvária? – kérdezgette magától. – Írni,
alkotni, azt igen, de agyonhajszolni, megaláztatni magát? Hát
érdemes? Mi köze neki tulajdonképpen mindehhez? Arról
ábrándozott ő, mikor írónak indult, hogy egy ostoba kisvárost
fog a közönyéből ébresztgetni?
De Dánielné kitartóan szegezte a szemét az öltözőszoba
ajtajára, bár oly türelmetlen volt, hogy majd szétmorzsolta a
karszék csüngő zsinórbojtjait.
– A háború előtt borvigéc volt az ura, most erősen
felkaptak, nem ismerem, de letegezem, én, Alsó és
Felsőszépvízi Daán Annuska. Lássa, tanuljon, így kell, ha az
ember célt akar ma érni.
Erősen friss volt a várva-várt. Szinte elfogadó ruhában jött,
arcán virult a skatulyából kent rózsa, fején nem volt egy
félrecsetlett hajszál.
– Szervusz, lelkem – köszönt Dánielné – ismersz, ugye,
tavalyelőtt a bazáron.
– Igen, szervusz, jó napot tanár úr, mit mondok: tanár-író
úr!
– Egy szép célra jöttünk kérni tőled, a te közismert nemes
szívedtől, édes Rózám. Tudom, a tisztviselőkért is annyit
tesztek, szép is a kert, hallom, Szügyi volt államtitkár állította
be az idén.
– Kérlek, a gyárban is alkalmaztuk a fel nem esküdt
tisztviselőket. De persze, ha ti kéregettek, értetek szívesen
adunk még nekik.
– Nem arról van szó, hanem egy irodalmi szemle
megindításáról, és előfizetésért jöttünk, hiszen ti nem vagytok
azok az újgazdagok, akik csak a külső puccra adnak.
Dánielné észrevette, hogy oktalanság csúszott ki a száján, de
gyorsan javított a helyzeten.
– Nézd szívem, mindjárt Kaáli grófné után következel,
mondtam is Krammernek: rögtön ide, rögtön! A rang és
pénzarisztokrácia nyissa meg!
A pezsgőgyárosné meg volt szédülve, mint a holló, és
elejtette a sajtot. Ceruzával, önmagához hasonló, gömbölyűen
primitív betűkkel aláírt.
A következő megállás egy úri magyar porta volt. A
tulajdonos dúsgazdag földbirtokos – meg sem kérdezte, mit
akarnak, elvette az ívet és közömbös arccal, látatlanba aláírta.
 – Kérem, kérem, nem kételkedem a nemes intencióban –
intette le a magyarázkodni akaró Krammert.
Ez volt a legsúlyosabb, legmegalázóbb, ami őket érte.
Krammer ott akarta hagyni az asztalra tett pénzt, nem nyúlt
érte. Csakhogy Dánielné felszedte.
– A legszívesebben hazamennék!
– Miért? A fő, hogy adott! Pukkadjon meg a földtúró
paraszt!
– A grófné legalább belekötött Ady Endrébe. Ez mégiscsak
némi érdeklődésre vall. De így odavetni a pénzt, mint a
koldusnak…
Szőlővel futtatott régimódi villához értek, amelynek
alagsoráról a vakolat kereken omladozott. Fent a szellős, zöld
árnyékú verandán időt látott kertszékeken az anya és leánykái
ültek és egy nagy kelimmunkán varrtak, ki egyik végén, ki
másikon.
– Csókollak, drága Irmám! – kiáltott fel Dánielné. – Akarsz
előfizetni a Virrasztóra? Neked nem muszáj!
A leányok közül egy kis szöszke felugrott és elsikkantotta
magát:
– Jaj, a Virrasztóra? Tessék feljönni, Annus néni!
– Jönni, jertek, de pénzünk nincs! – nevetett az özvegy a
verandáról.
A szöszke lefutott elébük.
– De igen, de igen! Nekem van pénzem!
– Ne bolondozz, Gabika! Isten hozott lelkem, jó napot
Krammer. Bocsássanak meg, ha nem hagyom félbe. A hét
végére ígértem az üzletnek, hogy elkészül.
– Én nem bolondozok, édesanyám. Ide nézzen! Tartsa a
kezét, tanár úr!
Kihúzott a nyakából egy zacskót, kioldotta a korcát, és
csupa apróból Krammer markába öntött egy halom pénzt.
– Tegyen hozzá még egy tízfillérest – támadt rá a férfira.
– Hát ezt honnan kerítetted, te Isten átka, te?
– Képzelje, tanár úr, ez az én módszerem. Minden
ismerőstől, akivel találkozom, kérek egy tízfillérest. Mióta
kitették a felhívást, száz-kilencvenkilenc merényletet követtem
el. Tanár úr a kétszázadik és abból megvan a negyedévi
előfizetésem. – Tapsolt örömében.
– Azért járhat a kezed, folytasd a munkát, Gabi. Bár
gyűjtenél már egyszer fehérneműre, te szélkelep!
Krammer egészen felüdült. Az új keserű pirulákat
könnyebben nyelte. Közben telt az idő, a nap már odaejtette
fejét a Maros mentét szegő, esti párákba burkolózó hegyekre.
Krammer megéhezett, hírhallóba is szeretett volna elszökni
már. De hasztalanul. Dánielné hazahajtatott, hogy tejet igyék
és port vegyen be, de társát el nem eresztette.
– Tudja, ez az én igazi órám. Csakis az este! Nappal
félhalott vagyok, pont fél kilenckor éledek. Kokott természet,
azt mondják, tehetek róla? – És mosolygott, mintha valami
szépet mondana magáról, restellve a dicsekvést.
– Muszáj kilenni a húsznak, muszáj kilenni, ha éjfél vet is
haza!
Szerencsére kezdték már zárni a kapukat. Üzletet is csak
egyet találtak nyitva, kisüzemű, szűkös bodegát, „Izrael Lázár”
cégérrel. Az üzletben senki sem volt, csak a csengő csattant.
Dánielné hátrarontott, be a lakószobába, ahol a díványon
hervadt asszonyság stoppolgatott.
– Jó estét kívánunk, bocsánat, hogy most jövünk.
Az egyszerű asszony nem tudta, hogyan tegyen tisztességet
az előkelő vendégeknek. Szégyenkezett a szétteregetett,
rongyos harisnyákért, talán a levegőért is, amely a konyhából
beáradt.
– Kedves jó asszonyom, bizonyára tud róla, hogy
városunkban magyar nyelvű szemle indul, a zsidóság itt mindig
kultúrbarát volt, és hű magyar érzelmű. Most van alkalom
kimutatni ezt.
Fiatal leány jött be a konyhából.
– Jöjjön gyermekem, hiszen én magát tanítottam, amikor
még el nem tiltott az orvos a strapától. Emlékszem, hogy
szerette az irodalmat, ugye, a negyedikben…
– Aranka nem a felsőbe járt, hanem a reformátusba. Igaz,
szeretett mindig szavalni.
 – Ja, úgy, akkor onnan emlékszem, Csép Malvina tanárnő
dicsérte, hogy milyen irodalomrajongó, igen, többször mondta:
ez az Izrael Aranka, ahogy ez szaval, azt hallani kell.
– Én… én Nussbaum Aranka vagyok – szabadkozott a
leány. – Az irodalmat azonban nagyon szeretem
– Tetszik tudni, csak kényszerből tettük ki a sógorom nevét
– pironkodott az asszony. De hát előfizetünk, hogyne, Aranka
szeret olvasni, meg én is, csak nem jól látok.
… Az utcára értek.
– Most pedig elbocsátom, Krammer. Vigye ezt az ívet
egyenest Korlátnak. De nehogy valami affélét mondjon, hogy
nehezen ment. Először is nem ment nehezen, mert mi ez egy
szüléshez képest. És ugye, annak vígan kiteszik a nőket, de egy
ilyen délutántól megijednek. Másodszor mondja meg neki,
hogy én ezt a manővert az egész városon végig folytatom,
viszont elvárom, hogy holnap Ajton jöjjön velem, addig csak
hazakerül. Maga pedig Korláttal eljárja a bankokat, és
meghívja hozzám a vezérigazgatókat. Holnap estére. A kocsit
fizesse ki a begyűlt pénzből, ez a legkevesebb, amivel a
szerkesztő rekompenzált engem.
Krammer úgy érezte, mint aki leszáll egy zakatoló vonatról,
aki mellett elhallgat egy csattogó cséplőgép. Már éhes sem volt,
pedig imént szédült és gyomra kavargott az étlenségtől. Most
neki – fél tíz az óra – Korláthoz kell menni. Szent Isten! Az az
ember dühöngeni fog, ha a dolgot meghallja. – Nem, erre ma
már nem képes. Hazakullogott. Majd Zsuzska ad valami jó
tanácsot. Ő olyan talpraesett. Milyen jó, hogy ilyen asszonyok
is vannak! Átlátszó, mint az üveg. Még sohasem kapta rajta
semmi hazugságon. Ez a Dánielné pedig…
Reggel már frissen megépülve, dudorászva, bár még mindig
némi szorongással vágtatott Korláthoz. Roppant szerencséje
volt, a küszöbre érve, bentről megismerte Ajton hangját. Úgy
megörvendett, mint mikor a gyermekek kérezni akarnak
valahová, és a szigorú anyához betoppan a jó nagynéni, akinek
a pártfogása biztos. – Csakhogy feltűnt neki Korlát ideges
hanghordozása, amint Ajtonnak magyarázott.
– Érti ön, megérti? Én is, de csak ha mindkettő futóbolond!
 Krammernek elpárolgott a dalos kedve. Szeretett volna
visszafordulni, de tudta, hogy ez gyávaság, és Zsuzska
nemcsak, hogy kikacagja, de megint útra teszi, mert a dolog
nem maradhat bevallatlanul. Hát benyitott, de közben a lába
mintha kihűlt volna. – Korlát egyenesen rákiáltott:
– Szeretőd neked az a fehérnép, hogy ha ő fütyül, minden
ostobaságra kapható vagy? Ki jogosított fel egyéni akciókra?
– Kérlek, Kálmán, ez nem az a tónus, amelyben dolgainkat
tisztáznunk kell. Éppen azért jöttem, hogy felvilágosítsalak a
tegnapi eseményekről és elhatározásokról.
– Rólam, nélkülem! Mit csináltatok? Az este a kávéházban
azt mondja nekem Madarasy doktor teljes rosszmájúsággal: mi
az, kolléga, beálltak irodalmi házalónak? – Aztán hallom
Wernertől, hogy eljártátok a telepet! Miért nem üttök fel
mindjárt egy sátrat a piacon, s mért nem ordítjátok: hét az ára,
hét!
– Csodálkozom rajtad. A te módszered fiaskójával csak
tisztába jöhettél volna?
– Az én módszerem csak akkor igazolhatja magát, ha a lap
megjelent. A szellem maga fogja rekrutálni hadseregét!
– De hát miből jelenteted meg az első számot is?
– Eladom… eladok valamit! – magamat, tudod? Mint
férfiút, valami kövér ékszerésznének!
A szégyenletes szó után elhallgatott, mint a viharfelhő, ha
villámát elcsattintotta. Fel és alá járt a szűk, rendetlen
dolgozószobában, és meg-megtörölte homlokát egy fonnyadt
zsebkendővel. Fanyarul mosolygott azután.
– Nem találja furcsának, uram, hogy itt a szellem
termékeivel handlézni kell? Hogy mind a fésűt vagy a fanyelű
bicskát, bugyorban kell házhoz kínálni? Add ide, Péter a
gyűjtőívet.
Most a mártírt érezte magában.
– Kaáli grófné aláírt. Mit áldoztatok fel érte? Soha még a
színházban sem fordult meg, olyan fösvény. Virányi pezsgősék!
Nézze, Ajton, nézze! Virányi Mórné, született Weintraub Roza.
Róza, rövid o-val. Aki a saját nevét sem tudja helyesen leírni,
aki szinte nekiugrott Gombosnak, mikor az előfizetési ívvel
molesztálni merte!… Okos dolognak tartja ön ezt? Kínálkodni
végig a városon, embereknek, akik soha el nem fogják olvasni a
Virrasztót? Jó, én most már elhiszem, hogy Dánielné összehajt
vagy ötszáz előfizetőt, de mondja meg ön, aki kényes ízlésű
íróember, mi hasznát látja majd annak, hogy a lappéldányok
százai felvágatlanul a konyhatálasra vagy egyebüvé kerüljenek?
Ilyen ambíciója, hogy a sziporkáival benyomott papír
higiénikus célokat szolgáljon, csak… egy hülyének lehet!
Krammer elsápadt. Mert ilyen durvaságra hasonlóval
válaszolni nem tudott. Arra gondolt, hogy fel kell borulnia a
Korláttal fennálló s neki mégiscsak kedves barátságnak, és
frissen sarjadt irodalmi reményei is füstbe mállhatnak.
Ajton megerőltette magát, hogy mosolyogjon. Ha ő, a tanú
nem mutatja, hogy írótársának oka volna a sértődésre, akkor a
bántalom fullánkját veszti.
– Nincsen igaza, Korlát, nincsen.
– És ön elindulna hasonló módon?
– El is indulok. Felváltom Krammert.
– De hát mire jó ez?
– Megvan még önnek a Péter Sarolta húszkoronása?
– Félretettem, tudja.
– Mit gondol, hány ilyen Péter Sarolta akad, vagy Szügyi
Pista, aki kertet ás, és a napszámból előfizet?
– Na, és Gál Gabika! – tért magához Krammer. – Az a
gyermek kétszáz embertől szerzett össze tízfillérest!
– Lássa Korlát, ezeken gondolkozzék. Nem kell-é az ilyenek
számára megcsinálni a lapot mindenáron? Érti, mit mondok?
Péter Saroltáék megérdemlik, hogy a Weintraub Rózák
betűhöz juttassák bankóikkal a betű szomjazóit. És fordítva:
Weintraub Róza is megérdemli, hogy drága tálas-papírost
vásároljon a szegények lelki szükségeinek érdekében!
– Ez mégiscsak megalkuvás! – mérgelődött a szerkesztő.
– Lehet. De ez a megalkuvás a hősiességnek egyik formája.
– Csak ultima ratio, és feminin fajtájú. Ameddig a tisztesség
megőrizhető, nem kell lapunkat prostituálni. Erőszakos
pénzcsikarások!
 – Hagyja. Az erdélyi közönségnek nagy részét kényszeríteni
kell, hogy rákapjon a jóra. Úgy, mint a gyermeket.
Krammer lassan lélegzethez jutott, és előhozta a
bankárokkal való tervet is. És itt már könnyebben talált
megértésre.
– Mit csináltak a román és szász bankok hosszú idők óta
nemzeti kultúrájukért! Valósággal megszerveződtek az állandó
segítségnyújtásra! Miért gombolkoznának be a miénkek? A fél
zsebükből kifizethetik költségeinket és annyi az nekik, mint
mikor én egy krajcárt adok a koldusnak.
– Koldusnak? A Virrasztó nem koldus, sőt nagyhatalom lesz
rövidesen. Majd jönnek még hozzánk – egy kis jóindulatért – a
bank-igazgatók!
Bekiáltotta kisfiát.
– Szólj anyádnak, hogy készítsen ki friss fehérneműt. –
Ezeknek borotválkoznom is kell? – fordult kérdezőn
barátaihoz.
– Sehol sem teszi annyira a külső az embert!
– A fiú visszajött, és súgott valamit apjának. Korlát arca
elfintorodott. Restelkedve nyúlt az asztalra halmozott pénzbe.
Pár koronát vett el az előfizetési díjakból.
– Harmincnyolcast, de siess.
Alig volt pár tűrhető épségű gallérja, és éppen most
dobódott valamennyi a szennyesbe.
… Az első két bankvizit lejárt. S a harmadikat böjtölték
éppen. Az üvegtetejű teremben, a várakozók falnál futó
keskeny bőrdíványán Krammer úgy egy félórája unatkozott.
Korlát nem unta magát: térdére tett papíron cikket írt első
haragjában.
Most más dolgok vannak. – Színhely: egy nagyobb
pénzintézet pénztárterme. Íróasztalaik mellett szorgoskodó
kisebb tisztviselők, egy távoli szegletben főbb tisztviselőkből,
sőt igazgatókból alakult, halkan beszélgető csoport. Csend,
csak a negyvenpercentes kamatláb dobogása hallik. És félénk
kopogás. A Virrasztó szerkesztője lép be, a halkan beszélgető
csoporthoz ér. A tekintélyes igazgatóhoz fordul: „Uram, egy
krisztusi önzetlenséggel csinálandó lapra hívom fel a figyelmét.
Ajánlja érdekkörében olvasmányul a Virrasztót”. Csend. Csak a
negyvenpercentes kamatláb dobogása hallik. De az is elhalkul,
mikor az igazgató, Az Igazgató! beszélni kezd. Jobb kéz a
nadrágzsebben, bal kéz egy elhárító mozdulatot tesz,
kiegyenesedik: félelmes attitűde. És szól: „Ehhh, Virrasztó!
Most más dolgok vannak…” Elhallgat. Csend. Csak a
negyvenpercentes kamatláb dobogása hallik.”
– S még ezeket akarta Dánielné összegyűjteni. Zárughot, ezt
a szőrösszívű örményt és Gross urat. Egy jó tanácsot ugyan
kaptunk tőle a Kisegítő Bankban. Kisegített! Várj, feljegyzem
magamnak ezt a mondást. Alkalomadtán idézni fogom: „Mit
próbálják az embert összegyűjteni? Külön-külön, stante pede is
tudjuk, mit akarnak tőlünk szociális, humanitárius vagy
kulturális címeken, azért még nem kell kalákáznunk!” – Látod,
ezzel megtakarítjuk magunknak, hogy Dánielnét Drotleffel
lássuk kacérkodni. Kíváncsi vagyok…
Ajtó tárult fel mellettük, a titkár szólt ki, hogy a vezérhez
beléphetnek.
Korlát egyszerre méltóságteli, tárgyilagos színt öltött, a
dühöt nem tartotta imponáló arckifejezésnek.
A vezér előtt lesüllyedtek a pompás karszékekbe.
– Bocsánat – szólalt meg Galambfalvi teljesen közönyös,
halk hangon – hogy közben tovább intézem aktuális dolgaimat.
Az urak megértik. A bank egész gépezete elakadna…
Parancsolnak?
Cigarettát tolt elibök. – Folyton lapozott és aláírt, de azért
érdeklődést mutatott és e fél számba-nemvevés, fél figyelem
szinte fegyvertelenné tette a két irodalmárt.
– Vezérigazgató úr, őszinte rokonszenve, melyet a színház
ügyei iránt tanúsít… felbátorít, hogy felhívjuk figyelmét most
alapítandó szemlénkre.
– Kérem, igen. Hallottam róla. Mit óhajtanak ezzel
kapcsolatban?
– Tudni akarjuk – vágta ki Korlát merészen –, hajlandó-e a
bank támogatni vállalkozásunkat?
– Hogyan értsem ezt? Előfizetés, egyszer s mindenkorra
szóló hozzájárulás, vagy állandó anyagi támogatás formájában?
 – Azt hiszem, az állandó támogatás illik leginkább egy
prononszált magyar nagybankhoz.
A hang kihívóan csengett, de Galambfalvi hideg maradt.
– A mi helyzetünk, uraim, rendkívül kényes ma.
Összeköltözésünk az anyaintézettel megszakadt. E pillanatban
csak annyit tudunk, hogy a kommunizmus nem tette végképp
tönkre. Azonban… önök is végiggondolhatnak rajta, anélkül,
hogy kifejteném, milyen eshetőségeknek nézünk elejébe, ha
kénytelenek volnánk végleg leválni a központtól. A magyar
bankok éppúgy centralizálva vannak, mint a szellemi élet, és
ugyanolyan kínos operációkkal kell számolniok. S a szellemi
decentralizáció kevesebb vérbe fog kerülni a pénzügyinél.
– De csak nem érintené egy változás az erdélyi magyar
pénzügyi élet vitalitását? – kérdezte Krammer.
Galambfalvi észbekapott. Hohó! Nagyon messzire ment az
őszinteségben!
– Ne térjünk el a tárgytól, uraim. Meg lesznek elégedve, ha
előfizetési ívüket saját kézjegyemmel ellátva körözöm a
tisztviselők között?
– Ezt is köszönjük.
– Kérem, azonkívül, mert állandó segélyt nem nyújthatok,
kiállítok egy utalványt ezer koronáról, a jóváhagyott
jótékonysági alapból.
Csengetett, s elintézte a dolgot a titkárral.
… – Hallottad? Jótékonysági alap. Ezt is felírom – sziszegte
Korlát, amíg a pénztárkalitka előtt várakoztak.
– Jobb szeretted volna, ha ő is igazgatósági gyűlést hívna
össze, mint Zárugh?
Hátra volt még a főreménység: Franki Arthur, a „fővárosi
méretű”. A többszörös fürdőbérlő és háztulajdonos. Akinek
bőrgyára és telepe egész kis városrészt alkotott.
Krammer kápráztató fényt várt a pénzkirálynál. Már azon is
csudálkozott, hogy itt lakik a bőrtelepen. Micsoda levegő,
micsoda sivár környezet! A lakás egyenesen kispolgári és az az
ember, akinek közgazdasági képességei előtt mindenki
meghajolt – régimódi, de nem antik, pecsétes íróasztaltól kelt
fel. Mégiscsak valami finomabb háziruhája sem volt, viseltes
szürke zakóban végezte számításait.
Hosszú, csaknem nyúlfehér, nyúlrózsás férfiú volt, aki úgy
mosolyogta végig előadásunkat, ahogy bizonyára fiacskái
játékát szokta elnézegetni. Ki tudja, talán néha négykézlábra is
áll, s elvegyül a lovasdiba…
– Ó, az irodalom! Nagyon szép, nagyon szép dolog! Engem
valaha rendkívül érdekelt. Képzeljék, magam is írogattam
verseket. Támogatás? Hogyne, feltétlenül. Előfizetünk és
azonfelül – majd eljuttatok még valami hozzájárulást a
Virrasztónak, tessék csak nyugodtnak lenni.
… Csuromvizesen, mint az öntött ürgék, kerültek haza a
hirtelen támadt zivatarban.
Korlátot bizakodó hangulat lepte meg. Pénzt ugyan alig
hoztak haza Galambfalvi ezresén felül, de kaptak pár ígéretet,
főképpen azt, hogy a tisztviselőkkel előfizettetnek. – Dánielné
is összeszedett úgy ezer koronát, Gombosnál pedig begyűlt
vagy nyolcszáz. Az összeg körülbelül kitette az első szám
költségeit. A többinek pedig magától kell menni!

IV.

A kéziratok felgyűltek a szerkesztő asztalán és nem tudott

velük mit kezdeni. Egészen különös kínszenvedés,
tehetetlenség gyötörte, amelyről még csak szólni sem
szólhatott senkinek.
A maga írásainál rendkívül élesen látta a hibákat,
erényeket. A másénál gyakorta mintha befognák hátulról a
szemét. Sem türelme, sem biztos szimata, amely azonnal
rátapint a jó munkára, megérezve a tehetség sajátos ízét,
zamatát, mint a jó borkóstoló az italét. Társszerkesztő kellene,
de amikor ő nem akar, nem is tartja elviselhetőnek az
osztozkodást bárkivel is! Még az ideiglenes
szerkesztőbizottsággal is kölöncöt vett a nyakába. Egyképpen
irtózott Krammer tanári bölcsességétől és Ajton hűvös
meggondoltságától, melyen kiábrándultság is sötétedett.
Az idegen írások azonban szemébe kacagtak: te vagy a
fordított bíró, csak a magad ügyében tudsz igazságot tenni – s
ha legalább az urak azt küldték volna, amit várni lehetett tőlük.
De egyikük-másikuk talán úgy vélte, itt az idő, hogy elárulja
igazi, titkolt mivoltát, rejtett irodalmi céljait. – Mit csináljon ő
ezekkel az írásművekkel, melyekről még szerzőik eddigi
munkairánya sem nyújt semmi biztosítékot?
És persze, mégis hozzá kellett fanyalodni az olvasáshoz.
Szinte nyögött az ízetlen, nehézkes botorkálásban, amíg
kézirattól kéziratig vergődött…
Szokatlan forróság nyomta a kis dolgozószobát amúgy is.
Törölgette a homlokát, új és új szivarra gyújtott, lassan kék
kábulatba fúlt körülötte a világ. – Hirtelen hangokat hallott a
tornácon, egy idegent és egy unalomig megszokottat.
– Az uramat? Miféle ügyben?
Kiérezte a hanghordozásból a féltékenység éles
mellékzöngéit és pillanatra az jutott eszébe, hogy talán a kis
Grün Böske jött el, ami roppant kellemetlenül érintette. Eszter
ugyan most már nem rendezi vele a hajdani veszekedéseket,
csak hallgat és mogorváskodik, de azt mégsem lehet kívánni
tőle, hogy fel ne háborodjék, ha éppen szemtől szemben áll
vetélytársnőivel.
Mit felelt a fiatal leány, azt nem lehetett hallani. De az
asszony bár ridegen, utat engedett neki.
– Tessék bemenni.
Mintha piros lángnyelv siklott volna be az ajtón. A
világosból homályba érve, tétovázni látszott pár pillanatokig,
aztán szinte tapogatózva, mégis hirtelenül, odatalált Korlátig.
Forró támadás, attak, úgy tetszett a férfinak. Közel volt hozzá,
hogy átkarolja.
A leány odadobta nevét:
– Tóth Pálma.
És egyszerre realizálódni kezdett: félrehajló feje imént még
kacér virághoz tette hasonlóvá, de most feltűnt, hogy bal
szemének ferde pillantása kényszeríti e tartásra, és hogy
lépteinek imbolygó bizonytalansága rendkívüli rövidlátásából
ered. Mindez lehűtötte Korlátot, különben sem szerette az ilyen
majdnem betegesen sugár nőket.
A leány körülnézett a szobában és felkiáltott:
– Nem is gondolja, hogyan siettem én ide! A háromkirályok
álmos csigák lehettek hozzám képest!… Ha ezt a püspök úr
hallaná! –
Megrázta fejét és nevetett.
– Kérem, nem óhajt leülni?
– Ki nem állhatom az ülést. A vonaton olyan balsors kísért,
ülőhelyet kaptam, és beszorítottak az ablakhoz. Majd
megbolondultam, egy tapodtat sem lehetett kijutni a
zsúfoltságban a folyosóra.
Mélyet lélegzett, láthatóan lankasztotta a zárt, füstterhes,
forró levegő.
– Egyenest Üvegcsűrről jövök. Félbehagytam a
nyaralásomat. Én, aki csak a szabadban élek, mihelyt az
iskolától szabadulhatok. Képzelje el, tegnap bemegy egy
paraszt a faluból Hévízre. Megkérem, hozzon nekem egy darab
vajat, mert csak az ilyesmikből élek nyáron át. Estefelé megjön
Áron bá, éppen a padkán ültem az öreg Rebi nénivel, akinek az
első házát lakom, bontom a vajat, darab Hetiképbe van
csavarva, s azon ráesik a szemem Krammer felhívására.
Pakoltam és jöttem. Nem volt szekerem Hévízig. Egy mokány
kis lóra ültem… fanyeregbe! De itt vagyok, és nekem ne merje
azt mondani, hogy az első szám készen van, nyomás alatt!
– Miért, kisasszonyom, talán kegyed…
– Igen, én költőlány vagyok, én önnek csuda verseket
hoztam, garmadával. Ha látta volna, hogy lovagoltam velük,
keresztül a havasi legelőkön, a fenyveseken, hogy szavalgattam
őket a napsugárban!
Korlát kételkedve pillantott a leány kis kézitárcájára.
– Itt vannak?
– Á, hova gondol? Kell is nekem írás! Én nótafa vagyok,
mint a falusi lány, aki egész nap énekel.
Egy fejrándítással hátradobta előre iparkodó kurta haját,
mely úgy keretezte arcát, mint a szfinxet merev keszkenője. –
Megállott nyugtalan sétájában, finom, sovány barna arcán víg
áram futott át és egyszerre kiragyogott belőle a vers:

Lobogó, piros kis ruhámban

Tánclépésben, szökellve jöttem,
Ujrázó kedvvel csókot dobtak
A fák mögöttem!

… Vers versre buggyant elő ajakán, csupa friss iramú,

fiatalos lelkendezés. Az újra és újra támadó meglepődés
borzongatón cirógatta Korlátot. Szélvészlábú csikók, ha
keresztülrobognak a tájon hirtelen, szinte-hogy a földből
kerekedvén… csillanva, napsütötten elzúgó tavaszi zápor,
egyszerre feltündöklő kék-sárga-csillagfehér rakétajáték! –
Majdnem fájdalmas felrázatás volt neki, amikor végre
elhallgatott ez a zengő piros tünemény.
– Kisasszonyom – tárta felé karját –, adja nekem ezeket a
verseket!
– Azért jöttem!
– Miért nem hozta el mindjárt a gyűjteményét?
– Az én gyűjteményem itt van!
A fejére ütött.
– De hát hogyan jussak én hozzájuk?
– Tessék leírni, majd tollba mondom őket. Mert én nem
tudok egy helyt ülni, hogy írjak, és nem is látok valami jól.
Sohse vetem papírra egyetlen versemet sem.
Korlát, aki a cikkíráson kívül minden firkálgatást unt,
alázattal legörnyedt most az asztal mellé és írt, csak írt,
csakhogy alig bírta követni a diktálót. A leány rövidesen el is
vesztette türelmét.
– Én ilyen tempóban nem tudok verset mondani. Nem is jut
eszembe, mi következik, mert az nálam magától jön. Próbáljon
meg, egy kereket kényszeríteni a hegyoldalon, hogy csendesen
guruljon!
Idegesen, csaknem ingerülten hallgatott el. – Korlát
megrökönyödött.
 – Márpedig holnap reggel be kell adnom az anyagot. És
ilyen gyöngyszemek nélkül?
– Nem tud gyorsírást?
– Tud Krammer.
Felugrott, ajtót nyitott.
– Andor, Andor!
Futtatta fiát barátjáért.
– Közel lakik? Mert nekem még nincs lakásom a mai
éjszakára. És egyáltalán nincsen.
– A holmit hol rakta le?
– Van is nekem holmim! Télikabátomat a nyárára egy
kollégára bíztam, és ruháim a kofferemben maradtak kinn az
állomáson.
– Nincs senkije a városon?
– Bátyám. Hozzá nem megyek. Én náluk ki sem bírom.
– Rossz emberek?
– Dehogy! Aranyosak, jók, de tempósak! Megvan a heti
étlapjuk, kétszer főtt húst ebédelnek, és szombat este fürdenek!
A cselédet nem lehet elküldeni, csak ha amúgy is piacra megy…
– Nem kapna szállást az intézetben, ahol tanít?
Tóth Pálma csak felkacagott.
– Mit törődik ön ezzel? Inkább jönne már az a Krammer.
Alig várom, hogy ismerjem. Ajtont is. Ratosnyayt már láttam!
Mennyi drága emberem lesz nekem ezentúl!
Krammer most dugta be ijedt ábrázatát az ajtón. Andortól
annyit hallott, hogy egy kisasszony van itt, aki hangosan kiabál
az apja szobájában. Jól tudta pedig, mit ér Korlát
asszonyügyekben. Meglehetős kedvetlenül jött hát, kicsit
hallgatózott is a küszöbön.
– Hála Isten! – könnyebbült meg. – Irodalom és nem
szerelem.
A leány kedvesen rárontott.
– Maga az a Krammer? Nem olvastam az írásait, verseken
kívül nem szoktam olvasni semmit! De tudom, hogy ír, és a
véletlen a maga cikkét juttatta hozzám megtudni, hogy itt mibe
fogtak. Hát mit mondjak el legelőször is? – fordult Korláthoz.
– A piros ruhásat?
 És pillanat múlva újra kezdődött az iménti tűzijáték.
Krammer, mialatt papírra vetette az apró jeleket, mindjobban
elámult. Úgy itta be a szavak eláradó hullámait, mint tikkadt
utas a hirtelen előbuggyanó, friss forrásvizet.
– Mennem kell – dőlt végre Pálma a falnak. – Nagyon
kimelegedtem itt!
– Nyissak ablakot?
– Á, belülről jön ez a melegség! – mosolygott a leány és
legyezgette magát zsebkendőjével. – Nincs még lakásom –
magyarázta ismét –, s bátyámnak csak akkor szabad tudni,
hogy itt vagyok, ha már elhelyezkedtem.
– Jöjjön, aludjék ma nálunk – szólt Krammer
szolgálatkészen –, nincs ugyan, csak két szobánk, de az
ebédlőben van egy jó díványunk.
– Ohó, nagyon jól tudod, hogy nem fogsz ma soirézhatni –
epéskedett Korlát valami türelmetlen féltékenységben. – Itt
kell lennetek Ajtonnal késő estig nálam, hogy mindent végképp
elrendezhessünk.
– Ha mást nem találok, akkor élek a jóságukkal. De úgy
egész biztosra ne várjanak. – Átadta csomagcéduláját, aztán
elköszönt, még elfutkos erre-arra a városban…
Kilenc órakor Krammer és Korlát újból együtt voltak, és
titkos izgalommal lesték Ajton megjöttét. Milyen nagyszerű
pillanat lesz, amikor a hosszú és nehéz szerkesztői munkára,
vitatkozásra felkészülve érkezik, és akkor előállanak neki a
felfedezéssel.
– Még igaza lesz Csángó Benedeknek! Még megérjük, hogy
csak úgy felbolydítjuk az erdélyi tehetségeket – áradozott
Krammer.
– Tóth Pálma nem erdélyi, csak idecseppent.
– Honnan?
– Valami lapos alföldi városból.
– Szinte hihetetlen.
Mikor Ajton belépett, a két boldog várakozó hamarjában
nem is tudta, hogyan harangozza be a nagy újságot. A
szerkesztő, aki szerette kissé a pózokat, némán nyújtotta át
végül is a verscsomagot.
 Ajton közel ült a lámpához és lassan, néha egy
szemhunyásra megszakítva magát, olvasásba merült. – A
másik kettő várta, hogyan fog arca kivirulni. De a csendes
elmélyedésnél egyebet meg nem figyelhettek rajta. Mikor
készen volt, felpillantott.
– Ezekből is kell válogatnunk?
– Ó, hiszen ez irigy kutya, nálamnál is irigyebb – állapította
meg Korlát.
– Buta vagyok… nincs ítéletem, mindig túl korán
lelkesedem, s aztán jön rám a hideg zuhany – korholta magát
Krammer.
– Ki a szerző? – kérdezte Ajton tovább is igen nyugodtan,
bár arcán most már feltetszett a komoly érdeklődés.
– Tóth Pálma nevű tanárnő.
– Fiatal?
– Nagyon.
– Akkor még lesz belőle valami.
– Ezek nagyszerű versek, ilyeneket én még Erdélyben nem
olvastam!
Csupa ingerültség volt Korlát hangja. Célzás is lappangott
szavában a régi Ajton-poémákra.
– Én sem, valóban, csak zöldek még egy kicsit.
– Mi részegjei voltunk ma délután – árulta el Krammer
Péter.
– Egy-egy soruk, egy-egy igen eredeti ötletük valóban sokat
ígér. Az egész olyan benyomást tesz, mint a ki nem szemelt
gyümölcs. Van benne gaz is, de van szép, ép terméspéldány is…
Főértéke, hogy eruptív líra, és az ma ritkaság. Mindenki
meditálgat, teleszövi hangulatait epikával. Ez a leány nem, az
bizonyos. Mindössze egy jóbarátra van szüksége…
Korlát arcán gyanakvó kajánság cikázott át.
– Hogy szerelemre tanítsa?
– Nem, hanem metrikára és válogatásra.
Mint kisfiúk az első szétpukkant szappanbuborék után,
némi lehangoltsággal fogtak munkába.
– Mi volt a prizma, amelyen át mi e verseket néztük? –
tűnődött Korlát hangosan.
 – Én azt hiszem, az, hogy háromnegyed esztendeje nem
olvastunk egy szép verset, egy Babitsot, vagy Tóth Árpádot –
felelte Krammer. – Vagy talán igaz, hogy az előadott és leírt
vers között van akkora különbség, mint az élő és lepréselt
növény között? Most, hogy magamban olvasom, mintha
tényleg elfakultak volna. Tisztára, mint az algák, ha kihalásszák
őket –
… Nagyon kínos volt hazamennie. Nem az izgatta, hogy át
kell lopódznia az ebédlőn, amelyben az idegen leány pihen. Az
ilyesmi reá nem volt hatással. Hanem milyen arccal beszél
Tóth Pálmával holnap? Miféle ügyeskedéssel leplezi el
kiábrándultságát?
Az ebédlőben égett a villany, és felesége asztalra ejtett fejjel
aludt, amúgy ruhásan, vendégvárón.
De Pálma másnap sem bukkant fel. Csomagja ott hevert az
ebédlőablak alatt, nem jött senki utána. Végre harmadnapon
két szöszke csitri állított be érte.
Gál Gabika húgocskái, akik sugárzó büszkeséggel mesélték,
hogy Pálma nénit anyukájuk az utcáról szólította be a
verandára, és aztán el is szállásolta a kertre nyíló
sarokszobában.

V.

A Virrasztó külső alakjának elképzeléseiben Korlát szép,

fénytelen, merített papírról ábrándozott, és fehér rajlap-
borítékot tervelt hozzája, vagy világos citromsárgát, puritán,
művészi betűkkel, a lehető legkevesebb szöveggel a fedélen, a
helyett jelképes emblémával: fáklyatartó férfi mereven figyel a
sötétbe: nem moccan-e valami?
De csak fényes, félfamentes papírra telt, elfogadható áron
pedig csak sötétzöld borítéknak való kínálkozott. A felírás
jellege is a kispolgári naptárcímeket idézte, a kép pedig
eldurvult a nyomásban.
 A lap lelkébe kellett vetni a bizakodást.
A szedést Korlát és Krammer úgy lesték, mint gyermekek a
tortasütést a konyhában. Folyton útban, folyton láb alatt
sürgetőzve, bosszankodva, hogy fontos, mint az új flekkenező
korcsmát beharangozó röpcédula.
A korrektúra elvégzése ünnep lett volna, ha Korlát meg nem
rontja azzal, hogy mindent csak maga akart átnézni. – Volt
még egy bogara, amely a munkatársak előtt érthetetlennek
tűnt. Több, álnéven írt cikknek szerzőjéről szót sem akart
elárulni.
– Kérlek szépen – intette le Krammer kíváncsiságát – ha ők
így adják be cikkeiket, akkor bizonyára kényesek az
inkognitójukra, és gavalléros szerkesztő még a beltagokat sem
avatja be titkukba.
De azért folyton felhívta a figyelmet ezekre az alkotásokra.
Hogy ki volt Brutus, Scriptor, Zoilus, arról végül mégis
Krammer rántotta le a leplet – megpillantván a nyomdában az
álnéven munkálók kéziratait. Valamennyinek betűvetése a
szerkesztőével egyezett. E szerint Korlát valami öt legény
helyett állott a porondon.
Mikor már szépen bontakozott a lap, és a közlemények
megkapták azt a bizalomgerjesztő formát, amelyet a kéziratban
kuszának tűnő írásmű a nyomtatott betűtől nyer, Gombostól
jött a rossz hír, hogy a cenzornak súlyos kifogásai vannak. –
Korlát futott a nyomdába. A Transzszilvanizmus című cikkből
ennyi maradt:
„Mi ez? – Erdélyi emberek megnemesült
lokálpatriotizmusa, hazaszeretet Erdélyért… Ez az antik
fogalom a múlt század második felében elhalványult, mint
eszmekor… de izzásba jött az 1916-iki szomorú dátum után.”
Itt üres oldal következett, aztán:
„Erdély történelmének lapjain a transszilvanizmust
tömegjelenségként észlelhetjük. És a jövőben? Mi lehet még
nekünk a transszilvanizmus?”
Több nem maradt a tanulmányból, csak a
gondolatcsoportokat elválasztó csillagoknak kegyelmezett meg
a cenzori ceruza.
 A szerkesztő ezt nem értette. Hiszen a románságnak inkább
tetszetősnek tűnhetik fel a törekvés: elütni az összmagyar
szellemtől. Felelni persze most már maga fog a közleményért,
miután Ajtontól azt kívánta, hogy a cikk álnéven jelenjék meg.
Vette a revíziót, és felment vele a cenzorhoz.
Coltea úr a felsővárosban, pompás két utcai szobában
lakott. Nem amolyan rideg legénylakásban, mert a
rekvirálásnál kikötötte, hogy a házigazda egyetlen képet, egy
vázácskát ki ne merjen hordani.
Szép női csipkés ágyneműben hevert most az ágyon, félig
levetkezve. A vendég jöttére felkelt ugyan, de nem vette fel
kabátját.
– Korlát úr, a Virrasztó szerkesztője? – kérdezte, de úgy,
hogy nem nézett szemébe egy pillantásra sem. Különben is
olyan nagydarab ember volt, hogy a cingár Korláton
túlnézhetett.
Le sem ültette. Csakhogy a megszólított kínálás nélkül is
helyet foglalt, és félretéve az asztalon levő uzsonnatálcát,
amelyről egy légy reppent fel, kiteregette a revízió lapjait.
– Ki írta ezt a cikket? – bökött rá Coltea a
Transzszilvanizmusra. Elég jól beszélt magyarul, csak
kiejtésében volt valami lágyság a kettős mássalhangzók
elernyesztése révén.
– Bárki írta, uram, érthetetlen előttem, miért van törülve.
– Köszönjék meg, hogy csak törültem!
– Miért? Semmin túl is következhetik még valami?
A felreppent legyek közül egy bosszantani kezdte a cenzort.
– Figyelmeztesse a szerzőt, hogy a ki nem nyomtatott
cikkekért is felelősségre lehet vonni bárkit és a legszigorúbban
eljárni ellene.
– Az álnév alatt írt cikkekért a szerkesztő vállalja a
felelősséget.
Coltea elhúzta a száját. Ez a lovagiasság hóbortnak tűnt
előtte.
Figyelmét a légyre fordította, kapkodott utána és csak
odadobta a szót:
– Akar még valamit?
 Korlátnak minden idege összerezzent. De hűtötte
méltatlankodó indulatját és elég higgadtan, alig
rendreutasítóan felelte:
– Azt hiszem, hogy eddig még semmit sem akartam. De
akarni akarok, megmondani pedig, hogy ennek a cikknek
törlése nem látszik előttem megindokoltnak.
– Csakugyan?
Coltea félbehagyta a vadászatot. Felvette Korlát elől a
papírt, és olvasni kezdett:
„A magyarság szellemi egységét meg nem bontotta soha a
transzszilvanizmus. Ugyanazon testnek részei, más és más
alakban, más rendeltetéssel szolgálják az egész szervezet
épségét.”
– Hm. Önök tehát a magyar szervezet épségét akarják
szolgálni?
– A magyar gondolati összességnek a szellemi szervezetnek
épségét, uram.
– Ezek a magyar gondolatok egy kis akadályba ütköznek
ezentúl! És ez a cikk mintha ezzel az akadállyal nem… – kereste
a szavakat – nem csinálna kalkulációt…
Ismét a légy után kapott.
– Nem hiszem, hogy a cikkíró ne vetett volna számot
minden lehetőséggel.
– Kérem – idegeskedett a cenzor –, itt nincs szó
lehetőségekről. Itt a kocka el van vetve. Csak tények vannak.
Korlátban, aki Ajtonnal szemben – mindenkivel szemben! –
vitatta, hogy a magyar reményeknek befellegzett, most
felágaskodott a düh, belekiáltani ebbe a gőgbe:
– Nem igaz! Itt magyar még a föld, mert marakodnak még a
koncon odakünn az osztozkodók! – De elnyelte a választ. Be
furcsa érzéssel: életében most először tanult hallgatni.
– Akárhogy van uram, a magyar gondolat a magyarság
szellemi összkincséhez tartozik, függetlenül attól, hogy milyen
határok között gondolják.
Colteát a légy egy távolabbi szegletig csalta. Háttal állott és
visszabeszélt:
 – Úgy? De akkor a mi jogunk, hogy őrizzük, milyen az a
gondolat, amely a mi védelmünk alatt, a mi földünkön
megszületik.
Mondatfűzése most már a sietségben bizonytalanra vált.
– És ha nekem nem tetszik egy ilyen gondolat, nem
engedem, hogy nyomtatásban legyen és ez a
transzszilvanizmus cseppet sem tetszik, mert e megett ki,
ahogy akar, úgy gondol. Vagy mit mondana rólam akárki, jó
román ember, ha olvasna ilyeneket: „Ne hagyjuk ősi
jellegünket, ez fütykösünk és önrendelkezésünk.”
Korlát kacagni tudott volna. Hát menekült-e még nép
valaha ártatlanabb védőfal mögé, mint amit ez a pár szó
jelentett? – De e pár szó között kettő olyan volt, amely az
összefüggések nélkül harciasan hangzott: fütykös és
önrendelkezés!
Legyintett.
– Kérem. Ezt a cikket látom, félre lehet magyarázni. A
rosszindulat és a túlzott reménység talán mást olvashat ki
belőle,mint amit mondani akar, azt, hogy egy nép szellemi
egysége nem függ a határoktól, tehát bármily
feldaraboltságban is ép maradhat. De, hogy viszont ugyanazon
népnek más és más helyzetben élő részei jogosan és természet
szerint ütnek el egymástól és dédelgetik megkülönböztető
jegyeiket.
A cenzor türelmetlenül hallgatott. Félszemmel, alattomosan
a legyet kísérte.
Korlát lassú meleget érzett felszállni a hátán. A forróság
elérte a homlokát. Miért beszél ő ennek? Figyel ez reá? A cikk
elbotlott, elesett, mint a lábatörött ló az akadályversenyen,
amelyet nyomban agyonlőnek… Coltea nevetségesnek találja az
ő erőlködéseit, amelyen egyszerűen átgázolhat. Szinte látszik is
az arcán, hogy nem is gyűlölettel, de unalommal hallja az
egészet, hogy csak a légy izgatja, amely nyugtalanná teheti
kényelmes pihenéseit, és most lusta szemtelenséggel sétál a
mennyezeten…
Szeretett volna valahogy úgy csapni le a cenzorra, ahogyan
Krammert szokta elintézni. Csakhogy torkába szorult a
gorombaság. Az asztalon heverő piros ceruzára nézett, mint
fegyverre, mint késre, amelyet csak a másik tud használni, és
amely rettentően fizethet neki. – Megreszketett kezében a pár
rücskös papírlevél… talán közelebb is emelte szívéhez a
lapokat.
– Az ember azt sem tudja, mit írjon… elvégre nem
értekezhetünk mindig Multatuliról vagy a Monroe-doktrínáról.
Saját magunk dolgai is érdekelhetnek néha.
Száraz, kellemetlen, de nem volt támadó a hangja. Nagy
önfegyelmébe került: csak savanyúnak lenni, mogorvának,
nem harciasnak, merésznek.
– Topp… csatt! – A légy szétlapítva írt rút fekete ábrát a
haloványzöld festésű falra.
– Lássa uram. Ez a légy, vagy az önök Virrasztója! Nekem
igazán mindegy. És mégis adok egy jó tanácsot. – Coltea
mosolygott. – Ha mindenáron a maguk dolgairól akarnak írni,
írjanak a szerelemről, azt szabad!
Korlát rövid, horkanásféle hangot adott, mint a megkötött
ló, ha rávágnak. Úgy tetszett, hogy az egész folyóirat nem éri
meg ezt a megaláztatást. Hogy több volna, jobb volna egy
nekieresztett káromkodás. Egy pillanatra úgy volt, hogy
mindent felrúg, csak hogy odamérhessen egy ütéssel felérő szót
ennek az embernek.
És mégis, valami hajszálgyenge erő, amely nem engedte
szabadjára a keserű beszédet, a sóhajtásnál rövidebb pillanat
megkegyelmezett a Virrasztónak. Talán az a szinte érezhetetlen
megkönnyebbülés, amit saját sovány ujjainak némi hűvöse
adott homlokának, ahogy végigsimított rajta…
Némán, félszegen, meggyötörtén sietett el. – Pár perc múlva
ott ült Ajton dolgozószobájában.
A szoba tágas volt, kényelmes és jómóddal rendezett, de
éppen ez tette Korlát és Krammer előtt barátságtalanná. Úgy
voltak benne, mint a cigány a püspöknél, ők sem tudtak hova
szemetelni. Krammer a pipával, Korlát a szivarjaival. A
hamutartót ki nem állhatták, ahhoz folyton alkalmazkodni
kellett, mert hol egyikük, hol másikuk előtt állott, s a földön
vastag szőnyegek tiltakoztak a beszennyezés ellen. Némi
feszélyezett hangulat ült hát minden tárgyaláson, amely itt
folyt le.
Így volt ma is. Korlát szűkszavúan adta elő a cenzorral való
jelenetet, és ez a modor csak emelte annak sivárságát és
reménytelenségét.
– Tanulság, hogy a politikai elmefuttatás mégiscsak az én
műfajom.
Ajton gyengén elpirult.
– Szemrehányás?
– Ne legyen túlérzékeny, uram. De látja: az egyfelvonásosa,
az jól van tálalva. Fel sem tűnt neki, nem is említette.
– A szimbólum előnye – magyarázta Krammer. – Úgy
látszik, hogy a nyílt beszédet be nem veszi, csak a szerelemről!
– És ezt a Colteát művelt embernek tartják! Hozzá sem
konyított a cikk mellett felhozott érveimhez. Lényegében egy
szavamat sem értette, hanem ezt hozzám tudta vágni, ezt az
arcátlanságot!
Ajton indulatosan tört ki.
– De hát ki a fenét érdekel ma a szerelem?
Mint mikor megütünk egy hangot és eldöbbenünk rajta,
ahogy rezonálni halljuk reá az ablaktáblát, vagy az ezüstedényt
a polcon – valami visszafelelt a szóra. A függönnyel takart ajtó
mögött finom üvegnemű csörrent meg, szinte zenei szépen, és
kimondhatatlanul szomorúan, akárha a szív törne össze. A
függöny mögül Gréti lépett be, kezén az édességgel,
szendviccsel, likőrökkel megrakott tálca. Arca igen sápadt volt,
két gyermekszeme tanácstalanul tágult el. De azért uralkodott
magán, és mosolygott is.
Letette a tálcát, kiosztotta az asztalkendőket, amire
Krammer egészen zavarba jött, tiltakozott a fáradozás, az egész
uzsonna ellen.
– Ó, nagyságos asszonyom, mi afféle bohémek vagyunk…
nem szoktunk édességgel élni… nekünk jó tányér nélkül is…
Igazán, tessék elhinni, nem is vagyunk éhesek!
Hebegett, habogott. Gréti asszony mindennel ellátta őket,
mondott néhány egyszerű szót és az urától aggódva kérdezte:
– Talán csak nincs baj, Barni?
 Ajton csak a fejét rázta meg. Ez felelet volt és egyben
elhárítás.

----------------

A szűk, vidékies nyomdahelyiségben egy vérszegény, csorba

fogú, festékmocskos kisleány becsúsztatta az ívet a henger alá.
A gép elkapta a lapot, a föld megdübörgött, az ablak
megzörrent, mintha kiszállani vágyó madár koppantana reá.
A Virrasztó első nyomtatott íve belereppent Korlát két
markába, s még elmázolódott a papíron a festék, ahogy izgatott
mohósággal kezdte olvasni a saját vezércikkét.
„Páter, peccavi…”
„Uram, vétkeztünk, méltán sújt minket haragod ostora.
Nem az uszítók, nem a csüggesztők – akik itt éltünk,
mindannyian vagyunk bűnösök…”
Ezt olvasta el mindig legelőször, amikor a kéziratokat
összeállította, amikor a korrektúrát kapta, a revíziót és most:
az első nyomtatott ívet. Ezt a – ő úgy érezte – hatalmas magyar
mea culpát.
Mikor kész volt az olvasással, kitekintett a régi, rothadt
falakkal, sepretlen, felemás kövezettel éktelenkedő udvarra. Ki
a nagykapun át a piacra, ahol fáradt, hitevesztett emberek
vegyest őgyelegtek a hóbortos hírhordókkal és a most is csak
pénz után futkosó közömbösökkel.
– Ti nem tudjátok, ti nem tudjátok… – mondogatta
magában –, hogy a patikátok, az ítélőszéketek előtt jártok el,
hogy készül az ír az apátiátokra, a sebetekre, fenődik a kés a
gonoszságotokra…
Közben végighúzta kezét a homlokán, és elfente magát az
első ívről reáragadt nyomdafestékkel. Önfelejtő elmerülésben,
folyton saját vezércikkét szavalva indult ki az utcára, mint a
vad népek varázslói, akik bemázolták magukat és imákat
mormolnak végig a falvakon, amikor az istenek sok ideig
megtagadják az esőt, és meg kell lágyítani rettenetes szívüket.
Pár gyermek szembekacagta, a felnőttek is mosolyogtak vagy
fejüket csóválták meg rajta. Nem ismerte senki…
 Néhány nap múlva készen állott az ezer példány – Korlát
olyan korán ébredt, mint valaha esküvője napján. Rohant a
nyomdába. Rendelkezett, hogy minden példányt azonnal
küldjenek fel hozzá. Az expediálást, ugyanis maga fogja
lebonyolítani. Mikor azonban lehajolt a zárt rendekben
felállított füzetekhez, hogy felemeljen egyet a drága
íráskatonákból, Gombos a számlát nyújtotta elébe.
Korlát kedve jócskán lecsappant. Homályosan úgy tűnt
neki, hogy a számla összegénél kevesebbje van. A gyűjtés
elakadt, Dánielné napok óta feküdt, és nélküle ezt a hadjáratot
folytatni nem lehetett. Hazasietett. Bezárkózott szobájába, és
elővette a pénzeket. Kettőezer-ötszáz és egynéhány koronája
volt, a számlán pedig kialkuvás szerint kettőezer nyolcszáz
állott…
A világ elborult körülötte. Szenvedni kezdett, szégyenkezve,
mint az iskolás, aki cukorkára költötte az irkapénzt. Mit tett ő
is? Napok óta innen adott feleségének húsra, kenyérre, és
innen vett szivarra, feketekávéra. Sejtelme sem volt, mennyit
hordott el így, talán százötven, kétszáz koronát? Tán éppen
annyit, amennyivel kikerekednék a meglevő pénz a számla
összegére?
– Mi lesz most? Mi lesz?
Így ette magát, jó óra hosszat. A gondolat, hogy a Virrasztó
készen hever, és hogy nem veheti kézbe, nem küldheti szét,
nem prezentálhatja a néhány kíváncsi ismerősnek, egészen
elernyesztette. Mit is gondol majd Ajton és Krammer, ha
megtudja a valóságot? – Úgy szerette, ha gentlemannek
tartják!
Átkozott pénztelenség! A doktorkodás már ezelőtt sem
jövedelmezett semmit. A leszerelés után kiszegzett
cégtáblácskát legfeljebb egy-egy tájékozatlan, koronával fizető
paraszt vette komolyan. Leült és levelet írt Fränkl Arthurnak.
Kérte, hogy foganatosítsa az ígért támogatást.
– Rohanj, Andor. És haza ne kerülj válasz nélkül. Böjtöld ki,
akárhol van.
Nyugtalansága nőtt a lassan mászó percekkel. Egy óra
múlva tért meg a gyermek. Már az ablakban átvette tőle, és
hebehurgyán repesztette széjjel a bőrgyár tekintélyes nagyságú
kék borítékját. –
Pénz esett ki abból: nyolcvan korona előfizetési díj egy
esztendőre. És azután réges-régi, megviselt színű papírlapok.
Amilyen kínban, dühben volt, mégis kacagni kezdett. A
ványadt papírokon Fränkl Arthur diákköri versei díszelegtek. A
milliós gyáros ezekkel járult hozzá a Virrasztó támogatásához –
Korlát egyszerre megértette azt a merengő, ellágyuló mosolyt,
amellyel a nagyiparos vállalkozásukat honorálta volt. –
Lesodorta a papírokat a földre: „Szemét!” Hogy mire mondta?
A versekre vagy Fränkl úrra? – Ó, méltányolta most a
homéroszi hősöket, akik mérgökben sírni szoktak.
Mialatt Andor odavolt, még támadt egy halovány reménye:
Galambfalvi. Ha egyszer adott, miért ne adna még egyszer? –
Most nem volt ideje borotválkozni, átöltözni, csak úgy, szokott
elhanyagoltságában ülte végig a várakozás idejét az üvegtetejű
bankteremben. Mindig megkönnyebbült, ha a titkár nem őt
hívta be a vezérhez. Nézte a nagy kronométert a falon.
Számítgatta: mire a mutató a kettősön lesz – milyen kis
változás! – és ő mégis átesett akkorig a kínos kolduláson.
– Nem segélyt kérek ezúttal, csak kölcsönt. Mihelyt az
előfizetők teljesítették kötelezettségüket… meghozom.
A szegény mosónők szoktak ilyen nyomorúságos szavakat
kitalálni a nagyságák előszobájában.
Mikor a fájdalmas ötszáz koronával kifordult a párnázott
ajtón. Galambfalvi legyintett a titkárnak:
– Fond perdu!
… Korlát még nyitva találta Gombost. Jéghideg arccal
fektette le a bankjegyeket egy lapítófélére, amelyen a
korrekciót szokták végezni – mert a nyomdahelyiség szűk volta
egyetlen asztalnak sem engedett helyet. Felvett egy számot, a
többit a lakására irányította. Gyorsan hagyta el az üzletet, és
átvágott a téren. A Flóra virágcsarnokban egy kis parfümözött
nyári ibolyacsokrot vásárolt, amelyen azonban nem érezte meg
a hamis illatot.
A reménytelen udvarban végigkopogott egypár ajtón, amíg
megkapta a választ:
 – Én vagyok az édesanyja, özvegy Grün Jakabné.
– Én pedig Korlát szerkesztő vagyok, kézit csókolom.
Beléptek a szobába, amely a háló, ebédlő és fogadó volt
egyben.
A fal mellett két ágy, közbül nagyobb asztal, körülötte az
ebédlőszékek. Egy sarokban megint szalongarnitúra. Itt az
asztalkán a váza és a névjegykosár mellett könyvek is voltak
kirakva.
A kövérkés mama meg volt hatva a látogatástól.
– Nagyon sajnálom, Böske még nincs itthon. Ma kezdődött
az iskola és tetszik tudni, ilyenkor segít a tanárnőknek. A tanár
urak is mind nagyon szeretik…
– Az nem csuda, nagyságos asszonyom. Böske intelligens,
lelkes gyermek és én egy kis meglepetést hoztam neki. Szabad
ide letennem?
Elhelyezte az ibolyacsokrot és a Virrasztót a
szalonasztalkára.
– Kérem, megmondani neki, hogy ez a megtiszteltetés a
Virrasztó legelső előfizetőinek szól. Persze csakis a hölgyeknek.
Most aztán rohant haza, hogy birtokba vegye a többi,
kilencszáz-kilencvenkilenc lappéldányt. Üzent Krammernek,
Ajtonnak, hogy délutánra jöjjenek el, megünnepelni a
pillanatot, amikor Andor kilép a kapun az első szállítmánnyal.
Mert fiának kellett eljárni a Virrasztókkal, más expediálásra
nem tellett pénzmag.
És aztán eljött a pillanat, amikor ott állottak hárman a
szellemfalanx felett, ahogy Korlát szerette nevezni a Virrasztó
felrakott sorait.
– Idehallgassatok! – vágta magát pózba a boldog szerkesztő
– felolvasom nektek a háború utáni magyar sajtó legőszintébb
és legszívbemarkolóbb jeremiádját!
Belefogott a Peccavi-ba. Krammer hallgatta, mint hívő a
papbeszédet, de Ajton csak összehúzta a szemét. Messzébb
gondolt a hallottaknál.
– Persze önnek a Pásztorok című dramolettje a legszebb
magyar írás, ugyebár? – vágott feléje Korlát. – Vagy talán úgy
gondolkozik a háború előtti magyar időkről, ahogy a többi „jó
magyar ember”: fenékig tejfel?
– Nem. Én a Peccavit szórul szóra aláírom, sőt a végső
következést is, amely szerint vonalnyival sem több a bűnnél a
büntetés. A törökkel nem bűnhődtük meg a halott közöny
későbbi éveit, sem negyvenkilenccel a millénium utáni politikai
sivárságot és szűkkeblűséget. Én nem erre gondoltam, amikor
hallgattam és mérlegeltem. – Kinek fájt hamarább a végek
elleni sok vétkezés, mint nekem? Hanem azt kérdezem, és
kérdezni fogják sokan rajtam kívül, ha ezt olvassák: milyenek
voltak ellenfeleink, hogy győzelmet, dicsőséget érdemeltek?
Boldogabb volt a regáti paraszt a magyarországinál? A párisi
proletár a budapestinél? Szebben, készebben halt meg az angol
katona a székely legénynél? Tisztább kezű volt egy amerikai
államférfiú Tisza Istvánnál? – Na, látja! Mivel érdemeltük mi
jobban meg, hogy az Isten tőlünk elforduljon? Hogy mi
legyünk a világ bűnbakjai?…
Ebben a pillanatban az ajtó váratlanul felnyílt. Dánielné
lépett be, egyenesen Korlátnak tartva.
– Egy kérdés, uraim! Mi lesz a tiszteletdíjakkal?
– Nagyságos asszonyom, számít rá?
Korlát ezt olyan türelmetlenül mondta, hogy az asszony
meglapult. Mert ebben a kérdésben fenyegetés is lappangott:
tartsd meg a verseidet, ha ingyen nem adod!
Ajton érezte, hogy Korlát kíméletlensége mellett
igazságtalan is.
– Ezt a kérdést rendezni kell, kérem. Korlát, ön valóban
minden percét a lapnak szenteli és így illő, hogy meghatározott
százalékban részesüljön a befolyó összegekből. A munkatársak
egyelőre, amíg rendes menete lesz a dolognak, várhatnak.
A szerkesztő különös módon reagált erre. Nevetett, de ez a
nevetés szokott fanyar mosolyánál is keserűbb volt. Csak ő
tudta, mit kacag. Az önmarcangolásban eltelt délelőttre
gondolt. – Ó, furcsa erdélyi élhetetlenség, boldogtalanság!
Ahol az ember szégyelli, hogy elvett az őt megilletőből néhány
koronát… nem fényűzésre, csak húsra, falat kenyérre.
 – Hagyjuk ezt most – tért ki röviden. Mintha e percben
terhére volna minden józan számvetés. – Majd én
eldiszponálom a dolgokat. Hadd indítsuk el a lapot!
Kikiáltott az udvaron labdázó Andor után, és számba adta
neki a példányokat. Közben, egy pillanatra kezét a gyermek
vállára tette, mint nagy küldetésbe indulóknak szokás, biztatás
gyanánt.
Az öröm kiszállt fészkéből és berepülte a füstös
munkaszobát. – Az ablakokhoz léptek. A lábadozó Dánielné
megkérte Ajtont, hogy rá támaszkodhassék. Nézték a csinos,
keménykötésű kamaszt, aki félig szégyenkezve, félig önérzettel
cipelte a sötétzöld füzettömeget át az útközépen. Senki sem
szólt, külön-külön voltak megilletődve, lesték az erdélyi
irodalom első tipegését. Talán a pillákon is – a szívekben
kétségtelenül nagy, forró könnyek remegtek.
Andor a szemben lakó Szügyi tanárékhoz tartott.
Már estefelé volt, a tanár úr most jött meg éppen a
Weintraub Róza kertjéből. Arca pecsenyére sülve, s a keze most
is csupa reászáradt sár, mint akkor, amikor aláírta az
előfizetési ívet.
Ráccsal kerített, nagy gonddal ápolt kertben állott csinoska
házuk, arra tartott befelé az ösvényen, keskeny vállán a kapa
le-lecsúszott.
Utána Andor, fedetlen fejjel, arcán zavart mosollyal,
kezében a Virrasztókkal. A tanár úr a veranda lépcsőjén
megállott és akkor meghallotta Andor lépteit. Megfordult,
letette a kapát, és elibe jött pár lépést. Fáradt, elizzadt arcán
kellemes ragyogás derült fel, összedörzsölte a két tenyerét – a
sárt pergette le róla, vagy örömének jeleképpen? – és átvette a
gyermek fiatal markából a lapot.
A négy ember az ablaknál állott.
Szügyi tanár fellapozta a Virrasztót. Nézegetett valamit,
széttárta öt ujját, mint aki tűnődik. És szólt is a fiúhoz.
– Barátom, az első olvasó – örvendezett Krammer, mit sem
tudva Grün Böskéről.
Andor visszajött, és felszólt apjának az ablakba:
– Azt kérdezted a tanár úr, hogy mit jelent ez?
 Rámutatott a kicenzúrázott cikk utolsó mondataira:
„És a jövőben? Mi lehet nekünk a transzszilvanizmus?”…
E mondatok után csak a cikkrészeket elválasztó csillagok
maradtak meg. Szavak helyett árva csillagok feleltek a reszkető
reménységben feltett erdélyi kérdésre.
MÁSODIK RÉSZ

I.

A város felső felében egy kis korcsma állott, a boldog

időkből felejtkezvén itt, amikor errefelé még falu terpedt,
girbegurba utcácskákkal, macskafejű járdával és fekete sárral
az útközépen.
A korcsmának alacsony teteje félreépült és a járda mellett, a
fal mentében agyagpadkája húzódott, amelyet valaha
mindennap frissen kellett meszelni a felcsapó sár, a csepegés, a
por után. A mai aszfaltos világban erre már nem volt szükség,
de azért most is kiállott korán reggel a mosogatóleány a
meszelővel, és meghúzta a padka alját. Innen hívták a
kiskocsmát Meszelt Padkának.
Novemberi estén alacsony, bundás emberke szaporázta
lépéseit a Meszelt Padka irányába. Nem a helyszerzés miatt
sietett. Általában nehéz volt itt előzetes bejelentés nélkül helyet
kapni, de a bundás emberke efelől biztonságban volt. Valami
más, lelki gond fűtötte úgy, hogy pöfeteg, vérerekkel aláfutott
arcából mereven és messzi-gondolón guvadt ki ősz pillákkal
behamvazott, két zöld szemgolyója. – Benyomta a lőcsös
üvegajtót, és keresztülvágott a külső ivószobán, ahol piros
abroszos asztalokra egyszerű munkásemberek könyököltek. A
belsőben már fehérlett a teríték, és az alacsony gerendázat alatt
Faust és Margaréta, meg a haldokló Petőfi nézegették magukat
a fancsali tükörben, mely az egész világot zöld színben mutatta.
A helyiség nem volt nagyobb jókora polgári ebédlőnél, és
már csak egyetlen kerek asztal várakozott benne üresen, vagy
nyolc nekiborított széknek közepette. Kiváló jó hely volt,
sarokban, sem kályha, sem ablak közelében. Szakértő és jól-
fizető látogatók választhatták ki maguknak. Ez szolgált
szombatonként egy régen összeszokott baráti körnek
törzsasztalául.
A bőrkabátos emberkéhez nyomban elősietett a konyhából
Miska bácsi, a korcsmáros kebelbarátja és totumfactja.
Lesegítette a bundát, és a rendelés után érdeklődött.
– Felséges borunk van, kétféle is, szerkesztő úr! Celnai és
csombordi, tegnap jöttek meg.
– Amelyik édesebb, abból. Egy előpatakit is. Tegyenek fel
két szelet disznókaréjt, egy marhabélszínt és egy szál kolbászt.
– Savanyú káposztát cikában? Újság. Ma vettük ki az első
főt a hordóból.
– Csakis. A bélesünkbe pedig fél literrel több tejfelt.
Kevesebb laskát, sok nyújtott tésztát alája. Jól megtrágyázzák
mazsolával! A húsokat ropogósra!
– Aztán van még egy meglepetésünk a szerkesztő úr
számára.
Miska bácsi kifordult a konyhába. De alig lépte át a
küszöböt, a vendég utána-sietett.
– Választani akarom a húsokat.
Hosszú asztalon, lapítókon feküdtek ott a kipotyolt
pecsenyék, olyan sűrű rendekben, mint a cserép a háztetőn. A
korcsmáros felesége éppen borsolta a szeleteket.
– Salainé lelkem, mutassa meg nekem a legszebb rózsalapit
a virágos kertjében!
Kiválasztott két jó kövéreset.
– Először a karéjokat, aztán a bélszínt és a kolbászt utoljára.
De csendesen, egyenletesre!
A korcsmáros villára kapta a két legszebb rózsalapit, és
futott velök a konyha mélyébe, ahonnan a magasra épített
kemencepárkányról rőtes fény áradt. A tágas tűzhelyen
szétteregetve, szabadon piroslott a kovácsszénből izzított
parázs, felette vályúcskákból összerakott rácsokon sistergett a
sok szelet. A felszálló fűszeres, égett gőz a szabadon nyíló
kéményen át húzódott ki a városrész jellegzetes esti illatául…
 A vendég megdirigálta, hová tegyék a pecsenyéit, majd
kihevülve a tűzhely körüli tanácskozásban, visszatért az
étkezőhelyiségbe.
A három decin s az előpatakin kívül három jóbarát is várta
már. Egy jómódúan pocakosodásnak induló, horgas orrú
telekágens, aki a bort tartotta a lámpa felé. Mind a kétféléből
hozatott ízelítőnek, és hol egyik, hol másik pohárba dugdosta a
nyelvét. A második, egy szép ősz, és jóságos külsejű, de kicsit
kopottas tanárforma a korcsmáros kutyájával mulatott. A
csontokat ugyanis, igen praktikusan a kutyáknak volt
szokásban odanyújtani, annyival kevesebb szemét gyűlt így. A
harmadik, akárha folyton mosolyogna, úgy ragyogott – de ezt a
külsőt talán nagy kopaszságának, arca kerekségének és mindig
kissé izzadt voltának köszönhette. Csészealj nagyságú
tányérkában paprikát és sót elegyített, azután cseppenként bort
töltögetett a fűszerekhez, és habarcsot készített belőlük.
– Kóstoltad a paprikát, doktorkám? Valódi szegedi édes-
nemes? Nem csíp és nincs téglapor íze? – faggatta a telekágens
a kotyvasztót.
– Tcc! – csettintett az. – Felséges! Szervusz Gerő! – köszönt
a konyhából jövő felé. – Hát te miért vagy ma ilyen fene
jókedvű?
– Minden magyart vet fel mostanában a jókedv.
Rendeltetek? – Hirtelen még kijjebb guvadt és szikrát vetett
hideg halszeme, ahogy odatévedt saját terítékére. – Mi ez?
Csak nem szardínia? Hagymát, Miska bácsi, hagymát!
Citromot! Teringettét, ez már igazán kedves meglepetés!
– Borsos ára lesz ennek a kedvességnek! Híre sincs már
évek óta…
De a „meglepett” nem zavartatta magát az örömben, hanem
felgöngyölítette a bádogfedelet és tányérra rázta a halakat.
Óvatosan húzta ki belőlük a gerincet, kaparta le róluk a
pikkelyt. – Egészen megfrissült a munkában. Hagymát
aprított, citromot csavart, s mindezt a halakkal, az olajjal
bizonytalan tömeggé kavarta egybe. Ez volt az ő
különlegessége, a „maszkatának” keresztelt előétel.
 – Szervusz poéta! – morgott az ajtó felé, miközben
hüvelykjével kereken törülte a tányér elkent széleit.
Az ajtóban öreg roncs jelent meg. Az arca csupa izgékony,
híg redő, a szeme már csak két cvikkerüveg. Leesett álla folyton
mozgott, mint az éhes csecsemőké.
– Friss celnai, fiúk, friss celnai – köszönt rájuk. – Megsúgta
Miska bácsi! Hehehe, ez az élet, nem a kosárkötés!
Elibe nyúlt a doktornak, felvette poharát és belekóstolt a
borába.
– Most már tartsd is meg magadnak – fintorította el arcát a
doktor, és bosszúsan pillantott az ágensre, aki bezzeg a maga
kis butéliáját nyakon fogva tartotta a poéta ragadozó kedve
ellen.
– Nyíry Jankó jön-e máma? – kérdezte a szardíniát
kicifrázó bús-magyar. Nyilván várt többedmaguk együttlétére,
hogy szívét kiönthesse. – Közben óvatosan a kenyér belét
kezdte tapogatni, hogy vajon ma délutáni sütés-e, vagy csak
afféle reggeli, kihűlt portéka.
– Gerő azt hiszi, ha lágy kenyér van, szőlő is lesz –
csámcsogta a poéta, nagyokat kenve fel magának a
halpancsból.
– Aki nem hiszi, az hazaáruló!
Ezt a doktor vágta a poéta felé. Annak jólesett a szúrás.
Gyűlölte az álmos hangulatokat.
– Erre iszunk – kapta fel most Márton orra elől a poharat,
aztán odasúgta a telekágensnek:
– Gerőt eszi a fene. Valami rossz hírt kapott, eiszem.
– Pókafalvy esperesnél járt ma, adatokat kért a Nőegylet
elkobzott pénzeiről. S az, mint amolyan jól beavatott ember,
mutatott neki egy román lapot, mely szerint a magyarok már
nem változtathatnak a békén… na, de itt jön Jankó, őt kell
kifaggatni, Kolozsvárt volt Grandpierre-nél a rabonbánnal
egyetemben.
A külső szobából a banda is beköszönt. Cincogó hangok
jelezték, hogy készül a muzsika. A most érkező Nyíry ügyvéd
intett a szemével a cigány felé:
– Ez éppen jó lesz lármának ahhoz, amit mondani akarok.
 Miska bácsi most futott be kétágú villájával, melyen, mint
felfűzött fügék, szorongtak a nyársra vont pecsenyék. Az ágens
az asztal közepére tette a paprikahabarcsot, abba mártogatták
a forró, csepegő falatokat és így nem tűnt fel, hogy mind
előrehajoltak, szinte összebújtak, hallgatni a regét a két
bolsevikiről… Az valóban bámulatos história volt! Arról szólt,
hogy Vince Sándor és Majlát Ferenc cégéres bolsevisták,
Kolozsvárt vannak román fogságban. S mikor a megszállóknak
ki kell menni, ezt a kettőt szabadon bocsátják azzal a feltétellel,
hogy bolsevizálják Erdélyt, főleg a vasutasokat, mire aztán új
ürügyök lesz a visszajövetelre.
– Bolsevizmus? – hőkölt Márton, a lapszerkesztő.
Az ágens többször, óvatosan pillantott körül, mialatt Nyíry
magyarázott:
– Nem tudtok olvasni a hírekben! A fő, hogy e szerint de
facto kitakarodnak. Aztán Vincét és Majlátot majd elintézzük!
Az általános elképedés alatt a poéta jobbra, balra kiitta a
poharakat.
– Vigyázzatok, fene nagyot ne koccintsatok, a tükör alatt
más nyelven beszélnek – óvatoskodott továbbra is az ágens. –
Semmi értelme, hogy a hatóságokkal összeütközésbe
kerüljünk.
Márton Gerő nem hallani szerette a jó hírt, hanem, mint
politikai mindentudó, maga lenni azoknak forrása. Éppen azért
más vizek felé evezett.
– Nem is a bolsevizmustól kell Erdélyt félteni, hanem
sokkal nagyobb bajtól, amely máris kikezdett bennünket!
– Igaz. A hazaárulók, a cimborálók! A „megértők” csak úgy
hemzsegnek! – sóhajtott a doktor.
– Az egyes árulókról hamar kisül a turpisság. Pókafalvy és
Borbáth nevét már köpve mondják az emberek, mióta
mindenkit a „változtathatatlan”-ba való beletörődésre
kapacitálnak. Hanem más úton terjed, más betegség. A lelkek
egyetemes megmételyezése. Csábító címek alatt!
A poéta pedzette már: aha! a Virnyasztó!
 Márton Gerő hátranyúlt a fogasra akasztott bundájához.
Egy zöld füzetet húzott ki külső zsebéből, és maga mellé tette a
paprikás mártással összecsepegtetett abroszra.
A poéta legyintett.
– Csák nem veszed komolyan ezt a méltó színű borítékba
bújtatott őszi zöldséget? Hehehe…
Márton merev, fakófényű szeme szinte-hogy megéledt.
– Ezt mondja egy magyar költő? Egy Bodolla Károly? Kiket
veszel te komolyan, ha nem azokat, akik a magyar kultúra
kútját akarják megmérgezni? Két hónapja folyik már az
aknamunka városunkban, és ti talán még Korlát hírhedt
vezércikkét sem olvastátok? Ez a közöny, ez visz sírba minden
igaz magyar ügyet!
– Én… tudod igazán, kinek van ma felesleges pénze… a
forgalom erősen megcsappant, vásárolni senki nem mer… –
mentegetőzött a telekágens, és aztán hátraszólt Miska bácsinak
új fél literért a drága csombordiból.
Márton Gerő körüljártatta szemét.
– Hát itt van, nesztek, elhoztam a magam jól őrzött
példányát, bár még elolvasni is aljasság!
– Akkor olvasd csak fel, Gerőkém! – biztatta a poéta. –
Neked jól állanak az aljasságok! – Tudta, hogy Márton nagyon
kényes szeplőtlen hírnevére.
– Egyszer legyünk túl a vacsorán, mert aztán elmegy az
étvágyatok.
– Nem egyéb biz ez – tüzelt a doktor –, mint az szellemi
rózsasándorkodás! Én megkaptam egy Virrasztót a
leányomnál, az iskolában kerítette, kézről kézre adják a
haszontalan fruskák egymás között. De úgy is repítettem a
tűzbe, mint a pinty! Olyan ocsmány vers volt benne, hogy…
– Hogy elpirultál? A hajad tövéig? Hehehe…
Márton Gerő komoran botránkozott tovább:
– A tisztelt szerző tanárnő a Pókafalvy iskolájában! Jó lesz
gratulálni az esperesnek és Baláskó igazgatónak!
– De azonban a szülőknek is! – ingerkedett Bodolla Károly.
A doktor arca veresre gyúlt: Majdnem rávágott a poéta
kezére, melyet az feléje nyújtott.
 – Ha ezt a főhatóság eltűri, én a leányomat ki fogom venni
az iskolából! Nagyon jól tudom én, hogy a férfiak politikailag,
de a nők nemileg züllenek le az ilyen sajtótermékektől!
– Hehehe, doktorkám! A férfiak nemi lezüllése hol is
kezdődhetnék? A homo…szexualitásnál,… addig minden… ne
sit tibi pudor… te hogy gondolod, Gerőkém? A te fehér
lelkeddel? – Hangosat csuklóit, s már látszott arcán a nehéz
boroknak lila-veres foltokban kiülő tüze.
– Eridj, a… ne izgasd az embert… éppen elég keserű dolog
ez! Majd megfagy a vicces kedved, ha meghallod a Virrasztó
épületes cikkét!
– Már minek ez az irigykedés, Gerő, amiért te nem tudsz
épületes vezércikkeket írni? Te, igazat szólva csak olyan
kispolgári kérődzésekhez értesz, rágod, amit más már
megevett.
– Kikérem magamnak, hogy párhuzamba állíts ezzel a
becstelen fráterrel!
– Csuk… csuk… /ez csuklás volt/ becstelen… az nem olyan
nagy baj… mint hogy tehetséges… a fene megenné… de
tehetséges…
Bizonyos, hogy józanul nem merte volna ezt így kimondani.
Márton Gerő erre ledobta a villát, hogy az nagyot csörrent a
szomszédja késén.
– Magyarországot csupa tehetséges ember tette tönkre!
Pokolba azzal a tehetséggel, amely nem párosul puritán
erkölccsel! Neked biztosan ez a csiripelő, szélkelep fehérnép is
tehetséges, ez a… az Isten tudja, hogy híják! Ez, aki rímben
árulja magát a férfiaknak! – Hó, Miska bácsi el ne vétse, melyik
a mi vargabélesünk! – Hát most hallgassátok meg, aztán
ítéljetek magatok az ügyben.
Falatozva kezdte meg és később fogpiszkálva folytatta
Korlát Kálmán magyar mea culpájának felolvasását. Csak
azokat a részeket válogatta, amelyek leginkább sajgatták.
– „Páter peccavi… tiszta tudással, ím, ezt cselekedtük:
koldust, ha láttunk, nem könyörülhettünk, özvegyet, árvát
eltaszítottunk, süketek voltunk, amikor a jajszó már égre
kiáltott. Ravaszság, erőszak minden este tort ült, éhesen,
ruhátlan sírtak a gyengék…
Ím, ezt cselekedtük.
Törvény tekert útján banditák leskelődtek, gyanútalan
embert hurokkal ejtettek, fosztottak, osztottak hencegtek,
nevettek…
Középszerűséget egekig emeltünk, igaz tehetséget durván
kiröhögtünk, kínoztunk, elűztünk. Becsülete nem volt
tisztának, nemesnek, tisztelete nem volt csak úrifajtának,
bárónak, bankárnak…
Mázolták a papírt rotációs géppel, írták a hazug szót
farizeus képpel hivatott Júdások. Mit maguk nem hittek,
mással elhitettek, s lön az: közvélemény.
Ím, ezeket tettük, ezeket tűrtük…”
Megállt, kortyolt egyet és sötéten körülnézett az elképedt
arcokba.
– Nahát, tetszik a „tehetség”?
A jámbor tanár zajtalanul kucséberezett, de mikor tekintete
Mártonéval találkozott, visszaereztette az éppen kiválasztott
manduladobozt és figyelmet mutatott.
Madarasy az asztalra csapott kövér, gyűrűs kezével.
– Egy szót se többet! Ez a megveszett kutya, hogy mit
acsarkodik, hallgassa a hóhér!
– De végül is én tudni akarom, hova konkludál az egész! –
tiltakozott Nyíry doktor eljárása ellen.
– Csudálkozom, hogy érdekel az efféle hitványkodás!
Ahelyett, hogy inkább kirukkolnátok már ellene!
A többi asztaloktól átbámultak hozzájuk.
– Az nem olyan könnyű, barátom – dohogott Márton –,
nekünk ma itt semmi hatalom a kezünkben nincsen. Abban
pedig tévedsz, ha azt hiszed, hogy a románok nem adnak tág
teret a demoralizáló magyar sajtónak. A markukba röhögnek,
amikor magyar ember a magyar múltat feketíti!
Nyíry vállat vont.
– Nincs itt barátaim most mit tenni, hanem majd, ha üt az
óra, akkor ellátjuk a baját mindenkinek!
Elkérte a cikket és belemerült.
 A doktor szeme villant.
– Igen, majd ha üt! Én fogok asszisztálni! Ingyen. Már most
megmondom, Ratosnyayt hagyom majd utoljára. Büntetésből,
hogy ipszilonos magyar létére balszélső és ezekkel fúj egy
követ!
– Hm. Egy büdös szót nem ír pedig a Virrasztóba!
– De hivatalos volt a szervezkedő estére! S még kidughatja a
körmit!
– Hát azt az Ajtont, azt is felkötjük? – kérdezte a tanár
olyan komolyan, mintha egészen közeli, esedékes teendőkről
tárgyalnának.
– Biza, az is meg van tántorodva, pedig teljesen más
gondolkozású embernek indult. Tiszát dicsőítette a
forradalomkor egy szép nekrológban – sóhajtott Márton.
– Igen? Hát akkor neki enyhítés jár: megzsírozzuk a kötelét!
– A doktor nagyot kacagott ehhez a szellemességhez és
hozzátette: ő is osztozik, legyetek nyugodtak!
– Mi az istenharagján? – kacsintott a poéta a párolgó
feketekávés ibrik megöl.
– A pénzen, a finom bukaresti lejeken!
– Hehehe. Azért olyan fene elegáns hát ez a Korlát! Megy az
utcán, és mivel nincsen zsebkendője, hát csak szipákolja az
orrát!
– Csak pártold! – mordult rá Márton Gerő. – Hiszen fel
sem kért, hogy dolgozz a lapjába! Minden elszalasztott alak ír
neki, de rád, aki harminc éve vagy hivatásos költő, rád fütyül!
– Jó, hát én dög fiú is vagyok, de halljuk az agilis doktorkát,
hogyan képzeli ő az aktív fellépést?
– Először is jönni kell egy almanachnak. A régi, jogos,
bennszülött gárdával. Azután mindenikünk vállalkozik rá, hogy
terjeszti, fűti a Virrasztó-ellenes hangulatot, felhívjuk a
figyelmet, hogy valójában a románoknak gazsulál… pénzért.
Bodolla Károly hátravetette magát a széken.
– Honnan veszed, kérlek, hogy a románoknak nyal? Jó vicc!
– Korlát éppen olyan borsokat tör a románok orra alá is! Az
egyetlen ember, aki ezt meg meri tenni a lapjában… – sandított
rá Márton Gerőre. – A mai magyar sajtó gyáva, csak kerítés
megöl vakkant, mint a kutya, Korlát azonban nemcsak hogy
mond, de megmond, sőt odamond!
– Szemfényvesztés! Porhintés a magyarok szemébe!
Könnyű neki, az ilyennek megbocsátanak, de más az exponált,
jó magyar ember helyzete!
– De csak nem hiszitek, hogy azon a sok fehér lapon –
mutasd csak prókátorkám – a Miatyánk van kicenzúrázva?
A telekágens kezébe vette a lapot, és míg átnyújtotta, jól
megnézte a hiányos cikkeket. Aztán valamivel később, halkan,
befelé röhögni kezdett.
– Hozassatok még bort, s hagyjátok már ezt az ostobaságot
– türelmetlenkedett Nyíry. – Jobb lesz, Zsigó – fordult a
telekágenshez, ha arról beszélsz, mit szóltak az alvégbeliek,
hogy a Fadgyas-uradalmat parcellázni fogjuk?
– Hadd el, nem akarnak vásárolni. „Majd megkapjuk
ingyér”, ez járja most a hitvány parasztok között.
Kezdődött egy másik izgató téma, a pénz. Csodálatos
módon itt még a csöndes tanárnak is voltak ötletei. Közben az
ágens megnyomta Márton Gerő lábát, és aztán szép
egymásutánban kiszöktek ketten a szabadba. Sokáig állingáltak
a tornác végében, a felnyitott pinceajtó mögött. Tanakodtak…
A vendégek lassan szállingózni kezdtek hazafelé. Amikor a
két sugdolózó visszatért, Miska bácsi éppen a zárórát
emlegette. Akkor, mindenikük előkotorta a negyven-ötven
koronát és felszeszpetelődtek. – Künt az első fehér hópelyhek
estek, és mintha tenger nép végigsírta volna az utcát, a
gyalogjáró tele volt elolvadt nyomukkal.
Márton Gerő a küszöbön megszorította Madarasy doktor
karját. Visszahúzódtak a többitől.
– Egy negyedórára gyere be hozzám. Lesz még annyi idő.
Márton kimaradásait legfeljebb agara, ha sínylette, fiai
expatriáltak, Madarasynak azonban serdülő leánya volt és
felesége. De borközben mindig homályosodott az akarata, és
nőtt a fantáziája. Érezte, hogy valami fontosat fog hallani.
Márton szerkesztő közvetlenül kapta értesüléseit
mindenünnen. Fent és lent bíztak benne, és újságja éppen a
sorok közötti hírekért volt népszerű.
 Csak pár lépést kellett menniök, és helyben voltak.
Márton teljes házat lakott. Vén, félszemű szakácsnéja, akit
egyenesen kiválasztott csúfságáért, lefekvés előtt mindent
rendbe tett: ágyait, vizet hozott, jól megrakta a cserépkályhát.
Az alig szellőzött lakások fülledt melege szinte kézzel volt
fogható a szobában.
Márton, azonban mint régi özvegyember, maga is tudott
magán valamelyest segíteni. Allasht, rumot, tálcát, poharakat
hozott át a fűtetlen ebédlőből. A dohányzáshoz is előrakott
holmit. A sok bor után jólesett a pálinkák erős alkoholja és a
likőrök édessége. Gondosan összetöltögették a kétféle italt, és
egymás után nyeltek belőle néhány pohárkával. Csak aztán
tértek rá a dologra.
– Mondd, barátom, komolyan tervezed te a Virrasztó elleni
hadjáratot?
A doktorra a kérdés csalódásként hatott.
– Ja, erről akarsz? Hát persze, hogy komolyan!
– És azt hiszed, hogy eléred a célt, ha lebeszéled a
pácienseidet az előfizetésről? Ez ábránd! Én már statisztikát
csináltam az előfizetőkből! Hetvenöt percent nem a mi
emberünk! Még csak nem is olyan, akire nyomást
gyakorolhatnánk. Diákok, varróleányok, tanárok és más
fanatikus könyvmolyok, aztán afféle pimpós úrinők, akik égre
fordított szemmel beszélnek az irodalomról.
– Ki-ki, annyit ártson, amennyit tud!
– Nem. Félmunka, nem munka! Én azt mondom, a fejszét a
gyökérre kell tenni. – Tölts magadnak. Keverd fiam, keverd.
Ahogy jobban szereted!
– Szervusz. Hogy a gyökérre? Nyíltan megtámadni? Tudod
jól, hogy némelyek éppen azért pártolnák.
– Majd bolond a székely. Semmi nyilvánosság! Utoljára azt
is megbántam, hogy olyan locsogok előtt kimutattam
fájdalmamat, mint Bodolla Károly.
– Hanem?
– A két ellenséget egymással kell elveszíteni.
– Milyen két ellenséget?
 – Hát a román atyafiakat és ezeket a magyar
kútmérgezőket. Ezt az „író” bandát, amelyik felgyűlt a
városunkban, mint a széltől összefújt szemét. Ki az a Korlát?
Hát Krammer, az a kelekótya sváb kölyök? Még odaadtak
hozzá jó házból egy leányt! Aztán az az égimeszelő, az a Tóth
Pálma! Pellengér s tollukoszorú kellene neki, a haját úgyis
levágta már hozzája!
Könnyek szivárogtak Márton Gerő szemébe.
– És, hogy ezek irányítják népünket!
– Jó, jó, csak térj magadhoz… /Madarasyban homályosan
megvillant, hogy az érzékenységben az italnak is van része/.
Mondd ki, mit akarsz!
– Útját állani a magyarság további züllésének!
– És van tán valami radikális ellenszered?
– Kínálkozik. Hallgass meg, és segíts egy kicsit a részletek
átgondolásában. Mert csak az idea van meg. Kitűnő, facsarékos
ötlet, amilyen csak egy ágens fejében születhetik. Zsigó
azonban szerény fiú.
Azt mondta, ilyesmit nem csinálhat meg névtelen ember, ez
a vezetőknek a kötelessége.
– Fenét! Gyáva kutya, minden boltjáért Jankóval tartatja a
hátát.
– De látod, ezt bezzeg nem reá bízta. Ide bátorság is kell. –
Ugye, hallottad, mit mondott Bodolla, hogy Korlát támadni
meri a románokat is?
Márton körülnézett, pedig igazán csak a szellemek
hallgatózhattak.
– Ha meg komolyan támadja őket, akkor az ördög hamar
elviheti az újságját. Okos ember ezt ma nem teszi! Élni kell! A
szív, az más. Ahogy az örmény mondja: „Nem mandam, csak
gandalam!”… Sejted legalább, mire célzok?
– Velük… végeztetni a hóhérmunkát?
– Koccints rá! Van itt ész!
– Névtelen feljelentés?
– Szúnyogcsípés az! Nem indulnak el rajta… Ehhez mit
szólsz: meg fogom a cenzort környékezni!
 Madarasy összedörzsölte mutatóujját és a hüvelykjét. A
dolog csak most kezdte érdekelni.
– Hogy feljelentse? Ő maga Korlát Kálmánt?
– Dehogy. Hanem hogy egyszer nézze el magát. –
Alattomos örömmel leste, hogyan fogja fel barátja a szót, és
hogyan lepődik meg az ő huncutságán.
Madarasy a fejére ütött.
– Mi nem jut eszébe! – Hirtelen megkétszereződött előtte a
világot fátyolozó rózsaszín gőz. – Hogy benne felejtsen…
– Egy cikket, amelyikben a románságot vesézi. – Márton
feje reszketett az örömtől. – Mit szólsz, na, mit szólsz?
– A terv nagyszerű! De tudod-e, hogy sokba fog kerülni?
– Mikor voltam komisz, ha nagy dolgokról volt szó?
– Mégis, nehéz ügy. Elvégre a cenzor úr is kockáztat!
– Mit?
– Az állását! Elcsaphatják.
– De hiszen ki fog tudni róla?
– Nem értelek. A cikket mindenki olvassa, aki előfizet, vagy
megveszi a Virrasztót!
– De ki fogja tudni, hogy a cenzor meg van vesztegetve? –
Elnézte! Véletlen!
– Éppen azért csapják majd el, miféle cenzor az?
– Tévedsz barátom, ujjongani fognak, hogy végre van rá
ürügy, az egészet lestoppolni. Szóval: a cenzor bent felejti a
cikket, a főnök letiltja a lapot, kezdheti elöl, ha el nem ment a
kedve tőle.
– De csak nem küldi Dobrudzsába?
– Dehogynem, ha nyelvel. S Korlát nyelvelni fog! Az ő
számára kisebb dolog Dobrudzsa, semhogy egy neki célzott
mondatra ne replikázzon!
– Mégse értem! Mivel igazolja majd magát a cenzor az
illetékes fórumok előtt?
– Mivel? Hogy ez így volt kicsinálva. Tervszerűen, az ő
részéről! A magasabb román cél, a Virrasztó megszüntetésének
érdekében! Különben pedig tőlem viheti az ördög a cenzort is.
Márton Gerő itt elkomorult.
 – Haj, haj! Csak egy az aggasztó, amiről nem szóltam. –
Gondolod?
– Inkább nagyon világos előttem az egész.
– Pedig hát! Itt találj ki valamit: hogy és miképp férkőzzem
a cenzorhoz?
– De hiszen állandóan találkozol vele!
– Az más… nem úgy értem. Nem szeretném én ezt
személyesen, szemtől szemben kezelni! És tudod, az árulkodót,
akármilyen nemes cél is vezeti, mindenki lenézi… Ki kellene
agyalni valami megfelelő közvetítőt…
Keze megreszketett a felindultságtól, s az asztalterítőn
végigloccsant a pálinka.
– Bár jönne más megoldás! – sóhajtott a doktor. – Az
sokkal egyszerűbb, gyorsabb és radikálisabb volna!
– Ja, úgy! Te vérengző ember vagy. Én csak erkölcsi
hóhérjuk akarok lenni…
Koccintottak, aztán búskomor, tanácstalan hallgatásba
süllyedtek.

II.

Az összeg, melyet Dánielné Krammernek és Ajtonnak

segítségével az ősz folyamán összehajszolt, a bankok és az
önként előfizetők pénzével együtt, kitehetett vagy tizenkétezer
koronát. Hogy pontosan mennyit, azt maga a szerkesztő
sohasem állapította meg, mert semmiről jegyzetet nem
készített. Bevétel, kiadás nem volt nála elkönyvelve. Még azt
sem tudta, ki mennyi időre fizetett. Kopott íróasztalának
fiókjaiba gyűrte a Virrasztó kéziratait, együtt számláival,
könyveivel, szivarjaival, a levelezésekkel és a
kéziszerszámokkal.
Négy szám azt a pénzt felemésztette, és a következőt már
csak Galambfalvi második fond perdujével lehetett pontosan
expediálni. Korlát a többi bankokba is elküldte Andort, de
állandó segélyt sehol sem akartak folyósítani. 3-400 koronával
rázták le a dolgot nyakukról. A kísérő írásban az „egyszer s
mindenkorra” több helyen előfordult. És hitel nem volt a
kiadóknál.
A tiszteletdíj, ami számonként őt, mint szerkesztőt
megillette, jórészt apró kiadásaira, passzióira ment el. Talán
nem is jutott ki teljesen kereken kétszáz korona részére. A
háztartásra majdnem semmit sem adott. Ha felesége sírt,
panaszolt, hogy „élni muszáj”, egy klasszikus idézettel vette
kalapját:
– Élni nem muszáj, de hajózni igen. Te ezt persze nem
érted.
Csakhogy a hajó most zátonyra jutással fenyegetett.
Sötét arccal kevergette feketéjét, fújta a füstöt
délutánonként a kávéházban. De nem panaszolt senkinek. Ez
valami furcsa szemérem volt benne: mintha neki kellene
szégyellnie, hogy bukófélben van a lapja. Tenger kínokat
szenvedett. És nem is értette az egészet. Mert hisz maga igazán
olyan pár vezércikkel állott elő, hogy ragyogóbb verve-vel
fővárosi lapban sem írnak. Ajton drámája mindenütt irodalmi
esemény lenne, Tóth Pálmát kezdik szidni és szeretni: vagyis
felkeltette az érdeklődést. Bágya Zsolt versei minden fiatal
szívet dobogásba hozhatnának, sőt még Krammer is excellált, a
közélet fonákságait ironizáló cikkeinek már nevet adtak a
városban: Krammeriádák.
Jó, nincs jövedelmem, nincs talán még olvasási kedv se a
mindennapi kenyér után való hajszában és a tikkasztó
szomiban, amely az embereket a le nem nyomható hírekért
gyötri, az állandó lelki feszültségben, amellyel sorsuk hová-
fordulását várják! – De hogyan lehet az, hogy akinek keresete,
vagyona van, még közömbösebb az írott magyar szóval
szemben? Hogy a sanyargatott lélek nem bölcs igékre, hanem a
felburjánzó revolverlapokra veti magát! Hogy a tovamenekülők
közül egy sem fordult vissza a Virrasztó ama cikkére, melynek
úgy szól a summája: „Most háború van, és a háborúban legjobb
itthon ülni!”
 Kezdte érezni, amit sohasem hitt eddig, hogy világmegváltó
eszmék rothadnak meg olvasatlanul, hogy fülébe kiálthatni
valakinek, hogy a halála elé megy, és nem hisz és rohan tovább.
Ezekben az időkben feltűnően lefogyott, és csaknem
mindenkivel összeveszett. Társai már aggodalommal lesték,
hova fog mindez vezetni, amikor egyszer mégiscsak megfordult
a kedve.
Úgy jött el hazulról, hogy fel nem pillantott egyszer sem az
aszfaltról, a sötétre taposott kávéházi parkettet is egy-verset
bámulta egész a márványasztalkáig, ahol rá sem hederített
azután az újságot faló Krammerre. A pincérekkel nem kellett
tárgyalnia, azok tudták minden bogarát. Odatették neki a
feketét, a füstölnivalót, szó nélkül. Éppen csak a rövid szivarról
vett tudomást, meggyújtatlanul rágcsálva rajta, végre azonban
azt is kivette dohánytól elsárgult fogai közül, és hirtelen
rátámadt barátjára.
– Te mivel gondolod, hogy szerepelni fogsz az irodalmi
esten? Amit a Virrasztó rendez a Közművelődési Házban.
– Mikor?
– Két héten belül. De mindenesetre még december első
felében. Nézd, kérlek – ma, amikor a nyomtatott betű olyan
nehezen készül és a nagytömeg nem olvas, vissza kell térnünk a
rhapsodosok korába. Pódiumról kell a szellemet terjesztenünk!
Az élő szónak sokkal nagyobb a szuggesztív ereje. Azonkívül a
szemtől szemben való állás az írókat közelebb is hozza a
közönséghez.
Krammernek tetszett a gondolat. Irodalmi est! A Nyugat
rendezett még ilyet valamikor a nagyobb városokban.
– És a cél?
– A Virrasztó fenntartása. Az új előfizetők is kilencven
koronát fizettek már. Kénytelen voltam emelni az árat. Mióta
kiütött a béke, minden rohamosan drágul.
– Azt mondják, az engedélyhez roppant sok utánjárás
szükséges. A cikkeket le kell cenzúráztatni. Aztán a rendőrség,
a pénzügyigazgatóság, a sziguráncia jóváhagyásai! A városi
tanácstól kitalpalni az ingyen termet!
 – Eljárjuk. A keserves csak az, hogy már mindenütt
románul kell instanciázni. De Ajtonnal majd ezt is nyélbe
üttetem. Mert én csak ezt a két szót tudom, hogy: gata és plata.
Szedte magát pincérhívás nélkül, és elrohant a nyomdába.
Ott leadott egy, a Virrasztó címlapjának belsejére szánt új
evangéliumot. – Így vágta el maga alatt a fát, égette fel maga
mögött a hidat, hogy aztán kényszerítve legyen a megígért
dolgokat megvalósítani. – Fél óra múlva Grün Böskét
szédítette.
– Jaj, drága jó Istenem! Hogy köszönjem meg a doktor
úrnak, hogy eszébe jutottunk! Hát nem is fog csalódni
bennünk! Tiszta fehérbe öltözünk. Csángó tanár úr tanítványai
akár vérpadra mennek az irodalomért! Nézze, doktor úr!
Kinyitotta blúza elejét és megmutatott egy kis érmet,
amelyen kívül angyalka könyökölt a felírással: „Isten védjen!”
De az érem belső felére Szendrey Júlia képe volt felragasztva.
– Milyen vakító a büsztje – gondolta Korlát, mialatt a leány
tovább áradozott:
– Egy Petőfinek lenni a felesége! Egyáltalán: írónak,
költőnek!
A szó szoros értelmében könnyei szöktek.
… Most már az lett volna helyén, hogy jó eleve a
hatóságokat járják el. Csakhogy az unalmas, kínos kálvária – és
Korlát, mint aki a tornyot a tetején kezdi, legelőször a nagy,
sárga-zöld, kevés szavú plakátokat nyomtatta ki.
A kurta lábú, vasgömb fejű hirdetőoszlopokon – ezeken a
pöffedt bálványokon, melyeken naponként friss kijelentődések
estek meg a lakosságnak mind nagyobb ijedelmére –
ekkortájban már száz rétegben dudorodott a hivatalos
ragasztmány. Érteni nemigen értette őket senki, de azért
mindig elterjedt, mi van bennük, kezdve azon az elsőn, hogy
„Rendteremtés végett ideiglenesen megszállottuk a várost” –
egészen a legutolsó gabonarekvirálásokig. – Akadtak
lelkiismeretesek, akik hosszan böngészték a naponkénti
szöveget, sőt volt, aki zsámollyal és szótárral ereszkedett le
órákra elibük. – A többség azonban nem szeretett még csak
megpillantani sem egy hirdetőoszlopot.
 És most kétnyelvű plakát virított le róluk. – Az emberek,
mint pincéből jövők a fényben, elkáprázva álldogáltak előttük.
Tehát akad még egy mód az Istentiszteleten kívül, hogy
magyarok összegyűlhessenek magyar szóra? Igen – de kik ezek
a megszólamlók? Miért nem Márton Gerő, aki annyiszor
beszélt a polgárság nevében a városháza erkélyéről? Miért nem
Borbáth, a nagypolitikus, aki százszor ígérte meg ugyanonnan
a városnak, hogy még a temetőben, a sír mélyéből is őrködni
fog felettük? Miért nem jönnek most ők, nyilvános gyászban,
keményen, töretlenül?
… Márton Gerő is megállott az egyik oszlop előtt. Az az
érzése támadt, mint akit váratlanul hatalmasan pofon vertek.
Egész súllyal érezte a magyar elárvultságot. Hogy nincs fórum
elhallgattatni ezeket a gaz törtetőket, akik elibe vágtak az igazi
hazafiaknak! Még Tóth Pálma s talán Krammer ellen is lehetne
tenni valamit a fellebvalóik útján – de nem, nem ők az igazi
méregfogak. Korláttal áll és esik minden!
– Öröködbe, Uram, pogányok jöttenek!
Ettől a naptól kezdve, amíg csak el nem lepték a kissé túl
korán kiragasztott sárga és zöld íveket az új hirdetések, mindig
lesunyt fejjel kullogott el mellettük. Megkettőzve apró, kurta
lábú lépéseit…
Pénteken a Virrasztó estélye előtt való délutánon a
vasárnapi lapanyagot vitte fel a cenzor lakására átnézetni. És
nem mutatkozott rá semmi remény, hogy az ünnepély
elmaradna. Szimatolt, ahol csak szerét ejthette. Jóakaratúlag
kérdezett utána: megvannak-e az engedélyek mindenhonnan.
Nem szükséges-é a nagyterem egyéb célokra aznap este? Tudni
akarja, az újságjába is kitenné…
Krammer volt a forrás. A jó fiú mindent készségesen
kifecsegett, s ezúttal némi kérkedési és bosszantási szándékkal.
Hírét vette, hogy Bodolla Károly Márton Gerővel irodalmi
almanachot tervez a Virrasztó ellensúlyozására.
… Tehát mégiscsak meglesz. Éppoly biztosan, ahogy ők
maguk mit sem tudtak tenni idáig ellenük. Az a
cenzormegvesztegetés a pálinka rózsagőzének szétoszoltával
ostoba álomnak tetszett. Mind több hézagot mutatott, akár a
málló füst.
Bús lidércnyomásként ült rajta a tehetetlenség. Savanyú
arcát mégis nyájasra szélesítette, amikor a cenzor kapujába ért.
Colteával mindig mézédes volt és meghunyászkodó. –
Kopogott az ajtón, de nem kapta válaszul az entréz-t. /Coltea
mostanában sok francia szót tanult./ Mikor másodszor sem
jött felelet, benyitott.
A szobában, mint a lakó itt rekedt szelleme, úgy terpedt el a
nehéz parfümszag. De nem volt bent senki.
Márton Gerő benézett a hálóba, ott csak a feldúlt ágy tűnt
először a szemébe. De valami szimata volt, hogy nincs egyedül,
és feszültebb vizsgálódással rájött, hogy Coltea a paplant fejére
húzva alszik. Másnapos lehetett, mert az ágy mellett a
mosdótálban borogató kendők áztak, s egy nedves ruha a lila
selyempaplanra is rá volt dobva.
Márton Gerő visszatért a nappaliba. Várni fog. Délutáni
álom nem nyúlhat az éjszakába. – Közben az asztalon
íráscsomót pillantott meg. Nézegetni kezdte… A cenzor
nagyhatalmi jogara, a piros ceruza ott feküdt a papírok mellett.
A lapszerkesztő szeme hirtelen kimeredt, orrlyuka is kitágult.
Prédát érzett. A Virrasztó estélyének összeállított műsora
hevert előtte. Az egész kéziratanyag, át is nézve, láttamozva
már a cenzor aláírásával.
Lába elgyengült, keze erősen reszketett, ahogy rakosgatni
kezdte. Korlát cikkét kereste.
Nem volt nehéz megtalálni. Szürke, olcsó anyagú
kutyanyelveken udvariatlanul olvashatatlan betűvetés. Mikor
meggyőződött, hogy ez az, amit keres, lábujjhegyen ismét a
háló küszöbéig lopakodott. Szívdobogva állt meg egy hosszú
percig…
Az alvó nem moccant, csak félig elfulladt szuszogása
hallatszott. Márton most a kivezető ajtót pattintotta meg, és
kilesett az alkonyi csendbe. Úgy látszik, az a pillanat volt,
amikor valami ismeretlen hatalom mindent egy malomra
hajt…
 Visszatért az asztalhoz és átlapozta a cikket. Itt is, ott is
széles szövegrészek voltak benne piros fél karikával bezárva. –
Hirtelen utánakapott az asztalon heverő törlőguminak.
Elbotlott a keze, de összeszorította fogát, és gyorsan kitörült
vagy három pár piros fél karikát a kéziratban. Hogy mit oldott
fel a cenzori tilalom alól, arról fogalma sem volt. Mert szemét
közben folyton a hálószoba ajtókivágásán tartotta… lefújta a
gumiport a papírokról, összerakta őket és alája csúsztatta a
többi kéziratnak. Ment aztán kifelé, gyorsabban, mint akit
kirúgnak. Csak az utcán reszketett át rajta a rémület: és ha
Coltea felébred az utolsó pillanatban? Ha meghallja az
ajtósarkok csikorgását és még jut ideje, utánapillantani a
kapualjba?
De hogy is merte megtenni, hogyan is merhette? Nem,
mintha bánná, ó, dehogy, még a csontjait is valami jó meleg
büszkeség bizsergeti, de hogy nem rettentette vissza az
aggodalom, hogy közben felébred és rácsap a cenzor? Hogy
meglátja másvalaki, cseléd, érkező vagy távozó vendég, amikor
kisurran a házból?
– Valósággal istenkísértés volt, amit csináltam. Nem hiába
mondta Zsigó, hogy effélét csak arra hivatott ember hajthat
végre! Most aztán befűtöttem mind a kettőnek! Korlátot és
Colteát is viheti az ördög.
… A vasárnapi lapanyagot a nyomdászinassal küldte fel jó
óra múlva, mintha aznap nem is járt volna arrafelé.

III.

A terem még csak felére volt világítva. A páholyok üres,

piros dobozokként tátogtak. Az asszonyok, akiknek mosolyára
elsősorban számított Korlát, talán még a harisnyát sem húzták
fel, amiben ma este meg akarnak jelenni.
Hanem ő már rótta a művészszoba dolomenpadlóját,
mintha nem nyargalt volna egész nap az engedélyekért.
Ilyenkor ki nem dőlt! Talán századszor mondogatta a
megnyitóját. Valósággal magolta, még a kifelejtett és
kötőszóért is visszatért a bekezdések elejére. Izzadságos
szorgalom előzte meg szereplését.
Önmagán és kéziratán kívül semmit figyelemre nem
méltatott, csak éppen a nagytükröt. – Különben pedig úgy a
fehérneműje, mint frakkja kifogástalanul állott, lakkcipője
éppen kényelmetlenül újdon volt. Még jóval az estély előtt
indult meg a ruha dolgában. De persze sem Krammer, sem
Ajton nem segítették ki ezúttal. Valamelyik este aztán
Krammeréknál egy fiatalemberrel találkozott. Az ifjú sem az
irodalmi, sem a ruhakérdésekhez nem szólt hozzá. Csak néha
meredt reá, mikor már nagyon vagdalkozott. A szerkesztő
ugyanis tudta, hogy új ismerőse a leggazdagabb családok
egyikéből való. A vagyon mindig szálka volt szemében. Szidta
hát a tőkét, ócsárolta a zsidókat, emlegette a dilettáns irodalmi
slepp kiállhatatlanságát.
Király Jóska azonban megtisztelve érezte magát az együttlét
által. A szurkálások nem értek szívéig, mert hiszen tőkés ő nem
volt, csak édesapja. A zsidófalást a volt zsidótól fel nem vette.
Dilettánsnak pedig éppen nem tartotta magát. Szép utazások
állottak mögötte, könyvtárát szüntelen gazdagította a legjobb
modern művekkel – egyszer tán mondanivalói is lesznek, hitt
ebben.
Nemes gesztussal ajánlotta fel Korlátnak ruhatárát, aki
kénytelen volt elfogadni – mit tehetett volna egyebet? – de
tudta, míg él, ezt nem felejti el neki. Hogy egy gazdag kölyök
öltöztesse fel a zsenit a pódiumra!
Kipillantott a folyosóra, már lézengett ott pár ember. Ekkor
robogott be Krammer Péter.
– Jöhettél volna hamarább és ne csörtess ki többet a foyer-
ba! – fogadta. – Semmi érdekesség, ha előre ott lógtok a
közönség között. Hát a többi hol van? Ez eljárás? Kivesztek a
sodromból a pontatlanságotokkal!
– De ne rám dühöngj a többiek miatt!
 S Krammer már elmerült a maga dolgába. Javítgatta még
mindig a kéziratát, s közben határozott előérzet kínozta, hogy
nem fogja tudni elolvasni.
Az ajtó mind gyakrabban nyílt. Bágya, Werner, Tóth,
Donogány, Ajton…
Korlát titkolta izgatottságát. Legsötétebb gondolataiban rég
fojtogatta a félelem, hogy üres házzal kell szemben állania. Az
előcsarnok széles lépcsőin nagyon gyéren szállingóztak a
hidegcsípett emberek. Félház sem gyűlt. A hat első rend telt
meg csupán és a páholyokon, az üres széksorokon ott lebegett a
„hideg este” szomorúsága. Vagy csak azért volt ez, mert a terem
nem volt kellően világítva és alig-alig fűtve? A közönség nagy
része egyelőre kabátban maradt. Sehol, sehol a vakító vállak és
ékszerek hangulatfűtő pompája! Piros orrok és összehúzott
boák, legjobb esetben panyókára vetett bundák és
nagykabátok.
Vérlázító bosszúság fűszerezte azt a szegény érzést, amely a
teremből az emelvény felé áradt. Dánielné nem volt sehol. És
hogyan lehessen kezdeni, amikor a második műsorszám nem
érkezett meg?
A teremből a türelmetlenség moraja szűrődött. A karzaton a
diákság már tapsolt.
– A hangulat esik a várakozásban – mondta Donogány, a
szép, Liszt-hajú zenetanár, aki kezét folyton a fűtőtesten
tartotta – Egy muffot Pálma nagysám! Úgy fázik, fagyos a
kezem. Semmit ki nem lehet így hozni a zongorából!
– Muffot? – nevetett Pálma. – Honnan lenne énnekem és
mi végre? Én nem fázom soha! – És csakugyan, könnyű, rövid
piros grenadinruhában volt, sovány karja, válla meztelen.
– Kérem ide a kezét – mondta a professzornak, és forró
ujjai közé szorította azt.
– Percet se várunk többet! Ha eddig nem jött, kimarad a
programból, annál jobb! Bágya, maga mindjárt a megnyitó
után következik, én meg bejelentem a változást. – Korlát ezzel
kilépett a terembe.
 Az emberek arcán naiv kíváncsiság ült. Bizonyos, hogy
sokakat csak egy hozott ide: „Milyen lehet az a Korlát… az a
Tóth Pálma…
A dobogón álló ebből mit sem látott. A szereplés neki paripa
volt, amely elragadta és vágtatva tovasodorta. Mihelyt
hallgatták, új emberré, nagyszerűséggé változott. És ezt a jó
ruházat is tette. Olyan más az, kifogástalan holmikban állani a
kivilágított emelvényen, mint ismeretlenül, foszló
nyakkendővel, gallérral róni az utcát.
Pedig valami bántotta, és csak lassan ébredt reá, hogy ez a
világítás. Alulról jött a vakító fény, és számítani sem lehetett,
hogy papírjába pillanthasson. De erre nem is volt szüksége. Sőt
a szemszúró világosság olyan volt neki, mint ló fülében az égő
tapló.
– Hölgyek és urak!
Én vagyok az, aki arra merészkedtem, hogy sok jó
tanácsnak ellenére lapot alapítsak. A tudatlanság bátorsága
ez – mondották sokan. Olyan időkben, mint a mostani, mikor
minden gondolkodó elmét még megszállva tartanak a lezajlott,
szinte kozmikus hatások emlékei –, mikor minden lélek
ráutaltatott, hogy tekintetét a még megmaradt szépségektől is
elfordítva, megnyugvását egyedül önmagában keresse és
megtalálja –, mikor minden hitünk közül a nyomtatott betűben
való hitet dobtuk ki a hajóból legelőször –, akkor álljon elé
valaki, hogy meghalt hitet új életre keltsen, világtól elfordult
lelket a világba visszavezessen és más eszköze hozzá ne legyen,
csak a toll, melyet egyszerű, becsületes ember keze forgat,
igazán bámulatba ejtő, megható naivitás.
De túl ezeken a generális akadályokon, amelyek ma a
kultúrvilág bármely pontján alakuló lapnak is útjában
állnának, mennyi lokális, csak a mi területünkhöz kötött
akadály intett vétót a vállalkozásnak! Messziről fenyegetett a
vidéki városok réme: a közöny. Szuggesztív tekintetével ó
mennyi ébredő tehetséget altatott el már örökre! Tenni ellene
nincs mit: a szemet behunyni. Hátad megett: suttogó
gúnyszavak, szemtől szemben: jóság mezébe öltözött
álpróféciák. Tenni ellene nincs mit: a fogat összeszorítani.
Jobbról rágalom, balról pózolt kicsinylés, tenni ellene nincs
mit: kilépni bátran és menni előre. A szemüket rád meresztik?
Előre! Öklök emelkednek, szitok száll feléd? Előre! Követ
gördítenek? Előre! Szédülsz? Előre! Nem bírod tovább? Előre!
Akkor is csak előre!
Fent a diákkarzaton, Korlát Andor mellett egy korán
felnyúlt, sápadt sihederfiú állott. Ahogy a dikció mindjobban
elragadta, meg-megszorította Andor karját. Szeme ragyogott,
száját olykor-olykor elnyitotta, szinte mondván:
– Ez a te apád? Ilyen apád van neked?
Andor arca tűzpirossal felelt:
– Igen, ilyen apám van. A világ legokosabb, legelszántabb
embere.
Egy halk, bravó, hangzott el a teremben. A hangulat sebesen
kigyúlt. Korlátnak mindez belépett a lelkébe, anélkül, hogy
valójában tudomást vett volna róla. Pedig mégis az vitte előre
gondolatait, az futtatta be őket forró patinával, hogy látta az
elnyíló ajkú sihedert a karzaton. Látta Ratosnyayt elfordulni a
karcsú, kreol nő felé, aki úgy fénylett a piros bársony
páholyöbölben, mint különös, sápadt ékszer. Ha nem volna
sikere, Ratosnyay idemosolyogna!
És látott egy szőke csecsebecse asszonyt, aki kezdettől fogva
dekoltáltan pompázott. Ez a nő hátat fordított az urának, és
szeméből szikrák üzentek:
– Te férfi vagy! Igazi, vérbeli férfi!
Bomlottak szavai egyik a másikból, mint szökőkút cseppjei.
Tiltakozott ellene, hogy a Virrasztót konjunktúra
vállalkozásnak tartsák, elutasított minden faut de mieux
elbírálást is. A Virrasztó terjesztésének földrajzi határai rég
túllépték a várost, sőt magát a Királyhágót is. De azért erdélyi
lap minden ízében! És aktív lap, amely a jelen égő kérdéseit
tárgyalja. A magunk fájdalmát!
Mikor ideért, hallotta, hogy a szívek hevesebben vernek. És
az ösztön, mely üvegheggyé varázsolja az átláthatatlant: más,
új képekre bukkant! Hirtelen megakadt a figyelme egy a terem
karzat alatti részében állingáló férfialakon. Prémbundás,
pöfetegarcú ember. Nagy, kimeredt szemmel hallgat reá, néha
eltéved a pillantása és reásiklik valaki másra. Korlát követte a
tekintetet, és Vasinca sziguráncafőnökig ért.
Mint a hangyaszúrás bizsergett rajta most már sok más
szempár! Ezek a szemek nemcsak lelkesedtek, hanem aggódtak
is. Amikor néven nevezte a fájdalmakat. Amikor hadat izent a
magyar kétkedésnek, tunyaságnak, széthúzásnak. Amikor
kifejtette, hogy Erdélyre vétek rászabadítani a Királyhágón túli
elkülönüléseket. Itt a magyarságra nézve nem lehet fehér,
vörös, keresztyén vagy zsidó politika. Itt csak magyar politika
lehet, csak magyar világnézet, mert:
– Nekünk csak egy ellenfelünk van s az ellen közös frontba
kell állanunk!
Mintha sárga lámpából vetítettek volna fényt az arcokba. A
közönség elhalványult. Csak a pöfeteg emberke duzzadt arca
vereslett a prém felett, csak a meredt szeme tágult, ahogy a
parázsesőképp lehulló szavak megérintették.
Zengett a taps. Zengett, mint mártírnak. A levegő tapsoktól
átforrósulva hömpölygött fel a pódiumra. A csecsebecse
asszony kihajolt a párkányon. Ratosnyay hevesen suttogott
páholytársának. A szőke, sápadt diák el volt kábulva. Csángó
Benedek csapata, mint zengő, fehér virágcsokor lármázott egy
páholyban. Ezek a gyermekek titokban a lábukkal is doboltak.
– És Vasinca sziguráncafőnök? Szeme össze volt húzva, arca
merev maradt.
Az ünnepeltnek még vagy kétszer ki kellett mennie a
közönség elé. Harmadik visszatérésénél zökkent csak vissza a
rendezésbe:
– Itt van az a nő?
Nem volt ott. Bágyának kellett helyette szerepelni.
Különös idő volt. A halványbarna, sugár, szép fiatalember
semmi hatást nem tett a nőkre. Még a kislányokra sem. Versei
finomak voltak és szomorúak, a szerelem halk rezdüléseinek
nyomában fakadtak. De most csak egyetlenegy dologra volt
éhes mindenki. És hozzá Bágya úgy készült, hogy felolvas,
olvasni pedig egyáltalán nem lehetett.
Elvakulva, kiszolgáltatva állott a közönség előtt. Akadozva,
emlékezetből morzsolta le a verseket. Hallotta ez első sorból:
 – Csinos báb.
Szédülve tért vissza a gyér tapsok között. Bent nem mert
Pálma szemébe nézni. Csendesen dőlt a falnak és megfogadta,
hogy soha fel nem lép többet. Később, amikor Donogány tanár
az ajtóhoz indult, összeszedte magát, hozzája ment és
figyelmeztette, hogy kérjen lámpát magának.
Nagy futkosás támadt, Korlát kergette Krammert a
kultúrtanácsoshoz.
– Mondd meg, hogy ez piszokság!
Szerencsére Krammer az az ember volt, akire ha orkánt
bíztak, májusi szellővel érkezett célba.
– Dánielné – mondta a kultúrtanácsos – hangsúlyozottan
csak alsó világítást követelt.
– A ráncait, a csontjait akarta eltüntetni ezzel! – kiáltott fel
Korlát, amikor a helyzetet tisztán látta. – így tenni pocsékká az
induló hangulatot!
A legkínosabb feszültség perceiben érkezett meg a
professzorné.
Széles ajtót nyittatott magának Boriskával, részben, hogy
hattyúprémes belépője érvényre jusson, részben, hogy a leány
beférjen a tekintélyes ruháskosárral. Korlát végigmérte és
elfordult tőle. De az asszony ezzel nem törődött. Lelkendezve
kezdett panaszkodni, hogy mit állott ő ki! Mikor első ízben útra
kelt, pont negyed kilenckor, kiesett a kocsiból a kéziratanyag.
Elveszett. Haza kellett menni és újból leírni mindent.
– Talán az örökkévalóság számára? – fordult most hozzája
gúnyosan Korlát.
– De kedves szerkesztő, hiszen én az utolsó pont vagyok!
– Ön asszonyom? Ön semmiféle pont többé. Ideje lejárt.
– De kérem! Dániel! Dániel! /ijedtében megfeledkezett a
halálra ítélt vesszőről és á-t ejtett!/ Krammer! Hol van
Krammer? Nem szóltam magának, hogy az idegeim? Fél
kilencre tenni egy beteg nőt!
– Úgy hát tessék Werner doktor után azonnal kimenni!
– Púderezetlen? Festetlen? Még a harisnyámat is cserélnem
kell!
 Boriska meghunyászkodva rakott ki minden szükségeset a
toalettasztalra. Körülbelül harminchatféle dolog volt felírva
számára, amit nem szabad otthon felejteni. Sorban került elő
citrom, sütővas, szeszégő, cipőgomboló és húzó, körömreszelő
és befőttek, aszpirin, méz, narancs, púder, ajakpirosító,
szemöldökfestő, kiskanál, fésű, kefe, cérnakarikák, olló,
szarvasbőr, termosz, mentolos cukorka és kézitükör…
– Kérlek édes, elvinni innen a púderedet, ne támadjon
zavar – szólt hátra Dánielné Pálmának, miközben Boriska
rendezkedett.
– Nekem nincs semmiféle púderem.
– Na, akkor vigye, akié, mert ha véletlenül másféle, mint
Coty arcomhoz ér, rögtön sömört kapok!
Pálma és Bágya egy állványon üldögéltek, mint két veréb és
onnan nézték a jelenetet.
– Utálat, utálat… – súgta a leány.
– Komorna, cserélje ki a harisnyámat!
Dánielné felemelte szoknyáját és kiöltötte lábát, oldalvást,
jó messzire. Nagyon szép lába volt.
– Kérem, nem kívánom, hogy kimenjenek – mondta
elnézően – csak majd a ruhánál.
Mégis, mindenki áthúzódott a művészszoba keskeny és
hideg folyosójára, ahonnan a terem nyílt. – Künt éppen Ajton
olvasott, a szünet előtti utolsó pont gyanánt. Krammer ott
lapult az ajtónál, nem látott, nem hallott, nem is fázott. Neki
igazán mindennél több volt az, ami a pódiumon történik!
Most felhallatszott a taps, és mindjárt utána Vasinca nyitott
be. Mögötte fehér csapat tűnt fel, Grün Böskével és Gál Gabival
az élén. A Virrasztó ma este jelent számaira vártak, hogy
megostromolják velük a közönséget.
Nem mondhatni, hogy a bent lévők éppen megijedtek, de az
arcokon mégis kelletlen vonás jelent meg. Korlát, ki mindenért
felelni volt kész, előrelépett.
– Szeretném elolvasni a megnyitó kéziratát.
Korlát a zsebébe nyúlt.
– Tessék.
 Vasinca röviden köszönt és kifordult. Ámde az ajtót kint
elállották a fehérruhások. És a főnök meghallotta Csángó
ünnepélyes hangját:
– Legyenek komolyak, leányok. Nem jótékony bazáron
árulnak. Mint az erdélyi irodalom nemtői, úgy viselkedjenek!
Egy megilletődött kisleány legelőször épp őt kínálta meg a
lappal. Ahogy belepillantott, szemébe ötlött Korlát megnyitója.
Gyorsan odalépett Csángóhoz.
– A Virrasztónak ez a száma forgalomba nem kerülhet,
tanár úr.
Csángó egy szavára a leányok visszarebbentek. Nagy,
csodálkozó, fájdalmas gyermektekintetek alkottak kört a két
beszélő köré.
– Legalább szíveskedjék feljönni a szerkesztőhöz, és okát
adni a letiltásnak.
– Kérem.
– Uram – védekezett Korlát a főnök előtt cikkemet ma
hajnalban szedettem ki, cenzúrázás után.
– Került már ebből a számból nehány forgalomba?
– Egy sem. Este hatkor lettünk készen a fűzéssel.
– Ez még jó. Valamennyi példányt lesz szíves holnap
felküldeni a hivatalomba, hogy ott megsemmisíthessük.
– Az én cikkem miatt?
– Az ön cikke miatt.
– Uram, tudja-e ön, hogy hibámon kívül mekkora kárt
szenvedek?
– Bizonyára több ezret.
– Nem pénzben, uram! Prestige-ben! A Virrasztó soha még
egy órát sem késett megjelentében!
Ebben a pillanatban kinyílt a művészszoba. Dánielné
hihetetlen toalettben jelent meg. Arcán a púder úgy állt, mint a
meszelés, nem volt még enyhítve a pirosítóval, elhatárolva a
feketével, kékkel. Még a pillái is lisztesek voltak.
– Bocsánat, itt nagyobbról van szó, főnök úr hallgasson
meg, mielőtt minden felborulna, nagyon is fontos, Korlát csak
hősködik ön előtt, a pénz, igen. Ön kultúrember, az volt akkor
is, amikor a k u k. hadseregben szolgált, nekem a tiszttársai
mondták, ön nem engedheti, hogy ekkora baj legyen, a
Virrasztóból most tudunk egy kis hasznot préselni. Hamar
Csángó a leányokat! Vágják ki a főnök úrnak nem tetsző részt!
A főnök úr ehhez beleegyezését adja!
Kiszedte a tűket kész frizurájából, mire dús haja felbomolva
esett végig a hátán.
A főnök nem tudta, mosolyogjon, vagy mérgelődjék. De
arról, hogy be ne adja a derekát, szó sem lehetett. Már repültek
a kimetszett lapok a serény kezekből egy rakásra.
– Mert kérem, jó uram, mindig Korlát csinálja a bajt. A
hiúsága! Mit kellett ezt a cikket már ebbe a számba
beleszorítani? Bezzeg az én verseimmel nem siet!
Most már le kellett ülni Vasincának. Dánielné székeket
hozatott ki, és addig nem irgalmazott, amíg nem szólalt meg a
csengő. A leányok ez alatt aratták az előfizetőket. Korlát
kezdett a nemzeti hős színében tündökölni.
– Holnap tán indul Dobrudzsába – mondta valaki, és két
perc múlva mindenki suttogta, mi vár a Virrasztó
szerkesztőjére a nehány bátor szó miatt.
– És erről beszélik, hogy nem jó hazafi!
– Szegény vékony ember, hogy bírja ki a huszonötöt!
Korlát Andor összefogózva sétált barátjával a csarnokban.
– Jelentkezzünk, hogy elvállaljuk helyette a verést –
suttogta a halovány diák.
– Az ő fia… – lökték meg egymást a fehér ruhás leányok. De
Korlát Andor rájuk sem nézett.
– Gyerünk, Benjámin, terhemre van a lárma!
Felmentek az izgatott tömegből a galéria csendes
folyosójára.
– A verést én fogom vállalni. Te, barátom gyenge vagy és
belehalnál.
A hangjában volt valami elnézés.
– S aztán? – kérdezte a sápadt Benjámin – Mint hős halnék
meg.
– Nem gondolsz a szüleidre?
– Édesapámat nagyon-nagyon sajnálnám. Kivált mióta
beteges, úgy ragaszkodik hozzám.
 – Hát édesanyád? Gondold meg, hogy egy szülés milyen
borzasztó dolog. És ő szült tégedet.
Benjámin halkra fogta a szót.
– Hagyd el, barátom. – Elébb is lementem a páholyába.
Olyan furcsa volt, mintha szégyellné, hogy ekkora fia van. Az
olyan szomorú, amikor az ember észreveszi, hogy terhére van…
az anyjának… el is határoztam, hogy jövőben az internátusba
költözöm.
– Te is?
– Hát te is?
– Igen, már az idén be akart apám adni, de mama éppen
fordítottja a tiédnek. Sírt. Azt hiszi, hogy még mindig kisfiú
vagyok.
– Majd egy szobába kérezünk.
Kezet szorítottak örömükben. Megszólalt a csengő. A
közönség visszaözönlött a terembe.
– Tóth Pálma… Tóth Pálma… – hallatszott egy-egy szájból.
… Ratosnyay először mutatott ma este érdeklődést a műsor
iránt. Eleddig majdnem hátat fordított a pódiumnak, és
szüntelenül sugdosott páholytársának, ragyogó hízelgésekkel
udvarolva körül őt és csípős megjegyzéseket téve a szereplőkre.
– A tapintatos asszony azonban, bár szinte fénylett a
boldogságtól, egyben restellte is a feltűnő viselkedést, talán a
tüntetést is kiérezte belőle, azért némiképp jónéven vette, hogy
Ratosnyay most komolyan az emelvény felé fordítja figyelmét,
és nem mutatja azt a fölényes közönyt rajta kívül minden
történővel szemben…
Amikor a leány kilépett, a felolvasóasztal lámpáját vette
célba és a felé ment – szaladt szinte. Könnyű lépéssel és mégis
kicsit félszegen. Kezében papír helyett sárga mimózaágat
tartott, amilyenek Bágya verandáján nyíltak… ruhája, haja
repült. És tán meg sem állt még, amikor elkezdte.
Akik megszokták a komoly meghajlást, a szertartásos,
ünnepélyes gesztusokat, azok egyszerűen futóbolondnak
nézték.
– Szegénység ide vagy oda, akinek még egy jobb ruhára sem
telik, ne lépjen fel! – állapították meg a prémbundás hölgyek.
 De legjobban hergetett féktelen hangja,
temperamentumának szétáramló tüze, amikor arról szavalt,
hogy milyen legyen Ó. Leírta lobogó fantáziával haját, szemét,
száját… Nem restellte kikiáltani:

Biztos járása cél felé vezessen,

És lába mindig új utakon járjon,
És hogyha szeret, bolondul szeressen,
Mert csak így lehet igazán a párom!

Ratosnyay páholytársa hirtelen kicsit elhúzódott a férfitól,

és óvatosan az arcába kémlelt… Akármilyen fegyelmezetten is
követte ez az arc a versek hullámverő ütemeit, a puszta
művészi gyönyörűség mögött valami halk, szinte alattomos
elcsudálkozás is ott vibrált rajta… Egyszerre szomjúság
gyötörte meg az asszonyt. Vágyni kezdett az imént szinte
túltengőnek tetsző gyöngédségek után…
Lent a művészfolyosón Ajton majdnem vezeklően lépett
Pálma elé:
– Bocsásson meg, én sokáig idegen voltam a maga
verseihez. De most már egészen megvert velük. Aki ismeri
magát, az látja, hogy mindenben fedik a lényét, hogy nincs
bennük semmi affektáció, erőltetettség. És csak a maga
szájában izzanak át valósággá.
– Szóval az én verseim nem önálló műalkotások, hanem
olyanok, mint a cipellő, viselni kell őket, hogy szépségük
feltűnjék. De hátha csak az ilyen vers az igazi vers?
Beszaladt a művészszobába, és Bágyát is maga után vonva,
újból a rúdra telepedett vele. – A fiatalemberről már elmúlt a
kudarc sápadtsága. Pálma sikerét oly nagynak képzelte, hogy
az mindennel kibékítette. Valami forrt benne, arca kigyúlt belé
és szemére boldog fátyol borult. Csendesen lehajolt a fésülődő
Dánielné háta mögött és megcsókolta a leány sovány, barna
kezét, ahogy az a rúdon pihent. És a kéz nem moccant, állta a
csókot, beleegyezett. Hogy ez egy teljes percig, vagy egy
szembehunyásig tartott, arra Bágya sohasem emlékezett.
Nyílt az ajtó, és belépett Ratosnyay.
– Gratulálni jöttem. Hol vannak a szereplők? Ratosnyay
vagyok – hajolt meg Pálma előtt –, engedje meg, hogy
üdvözöljem az estély fénypontját.
Dánielné hevesen a szavába vágott.
– Még nem értünk a műsor végére!
A férfi csak pillanatokig maradt, de azalatt is mindent
megtudott. Szinte leolvasta Bágya ajkáról a kézcsókot.
– A leány azonban igazán olyan, mint egy egzotikus virág…
Dánielné lármás sikert aratott. Emlegette a régi kardot, a
zászlót és a lódingot. A közönség – s talán ő maga is várta, hogy
az ő kéziratát is elkéri Vasinca. De a főnöknek ez eszébe sem
jutott.
Aztán kijött Krammer, olyan szerencsétlen arccal, mintha
vágóhídra lépne. Diákjai csak azért is pokoli tapssal fogadták.
Példátlan népszerűségnek örvendett az iskolában, mert az ő
óráin lehetett a legtöbbet helytelenkedni. És mert elcsitulni
most sem akartak, éppen úgy, mint mikor az osztályba szokott
belépni, méregbe jött, a karzat felé fordult és rájuk kiáltott:
– Na, mi lesz?
Az egész terem harsogó kacagásba tört ki a
magafelejtkezésen, és aztán kacagott egyhuzamban, végig… De
miért? Mert Krammer ugyanazt mondta, mint Korlát nyílt
beszéde és Ajton szimbolikus jelenete; csakhogy tréfa
köntösében. Tanítgatta a hajdan sírva vigadókat kacagva-
gyászolni. És érezte, hogy az emberek hálásak az első nyilvános
nevetésért, amely egy esztendő óta magyar ajakon ki tudott
buggyanni. Egész lénye átmelegedett a tapstól, boldogan
kaszált kifelé az emelvényről.
… Másnap sok szív felérzett, amikor a városban híre terjedt,
hogy Korlátot a sziguránciára idézték. De, hogy mit kellene
tenni, azt nem tudta senki. Csak úgy magányosan őgyelegtek el
az emberek az állambiztonsági hivatal épülete előtt: hátha
lejönni látják…
A szerkesztő szemben ült Vasincával.
 A főnök cigarettával kínálta. Korlát ezt nem fogadta el,
hanem rágyújtott egy félszivarra, amit a zsebében talált.
A kihallgatás igen rövid volt. Vasinca halkan megkérdezte:
– Mondja, kérem, ön becsületesen úgy adta elő a megnyitót,
ahogy Colteától kézbe kapta?
– De hiszen nem tarthat őrültnek, hogy a magam lapja ellen
törjek?
– Igen, én tudom, mennyi vesződéssel, lemondással készíti
ön ezt a lapot. Ilyen emberre nekünk, románoknak is sok
szükségünk lenne. Nekem nincsen semmi szentimentális
kapcsolatom a magyar kultúrával, románnak születtem, és
osztrák szellemű nevelést kaptam, de nekem imponál az, aki
komolyan tud szolgálni népének.
Felkelt, benyitotta a belső iroda ajtóját.
– Kérem Coltea urat!
A cenzor megviseltnek látszott és mérgesnek. A főnök szinte
gúnyosan kérdezte:
– Meri ön Korlát úr előtt kezét adni, hogy az inkriminált
részeket kicenzúrázta?
– Akár megesküszöm a szent kereszt előtt! Nyoma is kell,
legyen a ceruzámnak! Kérem ide, főnök úr a kéziratot!
Határozottsága azt mutatta, hogy igazat beszél.
Máskülönben meglapuló természetű ember volt. Most az
ablakhoz lépett, s a papírokat laposan, szájmagasságban szeme
elé tartotta.
– Tessék főnök úr, tessék megnézni, a törlés helyén a papír
fel van durvulva.
Korlát belesápadt a felfedezésbe.
– Akkor mégis önre mutat a bűn – szólt Vasinca ridegen.
– Főnök úr hisz egy férfi becsületszavának?
– A jó ég tudja, van-e hazafias dolgokban kötelező
becsületszó?
– Pedig nincs más védelmem a nyílt fogadalomnál, hogy a
zárójeleket nem én törültem. De ezzel nem azt mondom, hogy
a cenzor úr elmulasztotta volna kötelességét. Csak egy
harmadik tényező játszhatott itt közbe…
– Valakinek átadta olvasásra, esetleg a nyomdában?
 – Uram, a cikket átnéztem, Colteától jövet.
– És?
– A kihúzás törülve volt.
Vasinca a cenzorhoz fordult.
– Nem járt önnél az időben valaki más idegen?
Coltea összeharapta a száját. Csakugyan. – Egy kis murit
rendezett azon az éjjelen… S hazajövet – Nagy bizonytalanság
lepte meg. Most már aztán semmire sem mert volna
megesküdni.
Vasinca futóan belekémlelt az arcába.
– A mi embereinknek nagyon meg kellene válogatni, hogy
kivel érintkeznek, és ami az italt illeti… Az ön életmódja nem
elég puritán a tisztséghez, amelyet az állam bizalmából betölt.
Merné-e írásban adni, hogy a kézirathoz a lakásán más hozzá
nem férhetett?
– Tudtommal nem…
Igen határozatlanul, szinte nyögve hangzott el a védekezés.
Vasinca arcán megvetés tükröződött. Érezte, hogy nem áll
tiszta lelkiismerettel szemben. Bizonyítani persze itt nem volt
mit.
– Nézzék uraim, bárkit terhel a furcsa titokban a hiba,
valamelyiküknek bűnhődni kell… ha nem mindkettőjüknek.
Úgy nézett Colteára, mint akivel távolabbi gyászos
szándékai vannak.
Korlát bólintott.
– Értem. De a büntetés csak úgy teszi meg a magáét, ha én
bűnhődöm. Bármilyen büntetést kiállok, ha a lapot azzal
megmenthetem! De milyen címen? Mert azt az egyet nem
veszem magamra, hogy gumiztam!
– Elnézésből ugrotta át a piros fél karikákat. Hiszen a
főszerkesztő úr tudja, hogy már az is büntethető, hogy ilyesmit
fogalmazott.
– Tudom. De viszont nehéz megszakítani egy összefüggő
gondolatsort.
– A dolgot át fogom tenni az ügyészséghez. Pönálét fizet,
vagy ülni fog a szerkesztő úr. Tekintve, hogy az én
információim lesznek az irányadók, nem hiszem, hogy nyolc
napnál többet kapjon.
– Azalatt nekilátok tervbe vett politikai brosúrámnak.
Coltea, bár abban a gyötrő érzésben volt, hogy nem Korlát
törölte a jeleket, mégis azt tartotta most már, hogy Vasinca
fajtájának nem jó fia, mert ahelyett, hogy e kitűnő alkalommal
beszüntetné a szájas Virrasztót, egérutat ad neki és élét veszi a
botránynak. – És közben káromkodott a kis cafrangra, akinek
csak keresztnevére emlékezett, s akit, fogalma sincs már, hogy
melyik utcafordulónál szedhetett fel. De hát hitte volna, hogy
egy ilyen személyke, „akinek nincs nemzetisége” politikai
galibákat akarjon okozni? –
… Korlát kihallgatásának délutánján fiának barátja, a szőke,
nyurga Csathó Benjámin névjegyet vitt fel Krammer tanár
úrnak. Csathó Róbertné, a csecsebecse asszony magához kérte.
Krammer kapkodott az idegességtől. Belekötött Zsuzskába,
hogy nyakkendőit sohasem vasalja ki. Hogy gallérjának rojtos a
széle, és cipői soha sincsenek rendesen kitakarítva. – Csathóné
alispánleány és híres a finnyás háztájáról!
A fogadtatás a férfiszobában történt. Az asszony igen
komolyan, honleányi fájdalomban értette meg vele, hogy
gyalázat a magyarság részéről, összedugott kézzel nézni Korlát
sorsát. Bizottságot kell szervezni a város előkelő embereiből,
amely kérje, követelje a szerkesztő szabadon bocsátását.
– Azt hiszik különben, hogy mint a juhokat, vihetnek
vágóhídra!
Az asszony káprázatos volt. Haja ragyogóra oxidálva, ajka
csattanóra, szeme mélyre, mélabúsra kikészítve. Ruhája
könnyű bársony, vállán színes selyemkendő… lábát úgy
tartotta, hogy a torok jól kidomborult.
– Mily szörnyű lehet egy ilyen démonnal magunkban
maradni! – rémült meg tőle Krammer.
A megbízást természetesen elfogadta. – Nyargalt azután
egész délután, míg vagy húsz embert talált, akik vállalták a
dolgot. Közben egy-két helyen megkérdezték tőle, hogy miért
nem indulnak hát meg a Csathóné rokonai? A férje persze nem
arra való, de ott van Csathó Attila, a rabonbán. Csakhogy
annak sok a féltenivalója… Krammer Borbáthnál is
próbálkozott, akinek állítólag jó neve van a románok előtt. De
azt hirtelen elővette a hátzsábája. A polgármester éppen
reászólt:
– Mire való most ostobáskodni? Ha Korlát úr hősködött,
viselje a következményeit! Beugrik a kútba, és más húzza ki!
Köszönöm szépen! Egy lakatot kell csak felküldeni, tegye a
szájára!
Egy bankigazgató azt mondta, hogy ilyen demonstrációkat a
valóban érdemes ügyekre kell tartogatni. Egy felekezeti
iskolaigazgató ámulással kérdezte, hogy kicsoda is az a Korlát
Kálmán?
Nehány tanár, tanító, volt vármegyei hivatalnok vállalkozott
csak őszinte készséggel. Ezeknek csak egy gondjuk volt: a
fekete ruha. Valamennyinek tönkrement már ez a portékája a
hétköznapi viselésben. És az ilyen felvonulásnak tisztességgel
kell esni!
A menet mégis összeverődött. Szürke, magukról sohasem
beszéltető emberekből, akiknek hajdan, a ragyogó
felvonulásokban csak az út pora jutott s a megtaszigáltatás.
Ezt a processziót, amelynek kopottságában, szomorú
elszántságában volt valami fájóan megdöbbentő, s amelynek
élén, mint legtekintélyesebb ember, Dániel professzor haladt.
Vasinca egy kézlegyintéssel elintézte. Ridegen, tárgyilagos
logikával magyarázta meg, hogy egy férfinak tudnia kell
minden szavának és tettének következményét. Hogy semmi
méltánylandót nem talál az ilyen érzelmi megmozdulásban,
ahol a vétkes nyíltan és tudatosan lépte át a megengedhető
határokat. Korlát Kálmánnal szemben a rendes, hivatalos
eljárást fogják lejáratni.
… A történtek után a Virrasztó előfizetőinek száma több
mint százzal gyarapodott. A „Virrasztó Hírei” című rovat pedig
ciceróval szedett cikkben írta ki az első irodalmi pályázatot.
HARMADIK RÉSZ

I.

A kert nem volt nagy és régen túlnőtték a fák, a bokrok

Hegy alá nyúlva, bezárva a kőfalak közé, elvadulva a repkény és
vadszőlőláncokban, mindig hűvös volt és a világot messzi
kirekesztő. Két görcsös diófája közé hintaágy volt feszíve és a
hintaágy előtti gruppokban tavasztól őszig egy verset virítottak
a régimódi, elaprósodott évelő virágok s a tervtelenül, de annál
dúsabban vetett egynyáriak.
A háziasszony majdnem semmi gondot nem fordított a
kertre, mert szerinte az így volt csak szép, vadon és primitíven,
ahogy a régi professzorék ültették be valaha.
Itt pihent a fekete ruhás leány, egy viseltes kerti széken,
elejtett kézzel, fejjel, lelke, mint a békés vizekre eresztett
csolnak kiszállt a völgykatlan felett rezgő nyárutói, betegülő
fénybe.
Ha elvált az emberektől, mindig mintha nagy súlyt rakna le.
Nem a magáét, a maga kínjaitól nem szabadult meg az
egyedüllétben. De a másokéi nem keltették benne a nyűgös
érzést, hogy hordoznia kell amazokat is.
Hordoznia.
Nem biztató szavakkal, mert nem tudott biztatásokat
formálni. Hanem sokkal többel: mindig nyugodt, rezdületlen
külsővel, le nem horgasztott fejjel, el nem sötétedő homlokkal.
– Ez az ő egyformasága akár közönynek, akár hívő
nyugalomnak tetszhetett, haragudni lehetett érte és építeni
lehetett reája.
 Az egyedüllétben persze elengedte magát, de nem hogy
szétfolyjon a kétségbeesésben. A tűnő nyár bágyatag jóságát
nem tudta maga felől elhárítani. Pillája elnehezedett és a
virágok sugárzó bűbája, mely a színek útján nem tudott
hozzáférni, az illatokon keresztül megostromolta és bevette a
lelkét. Hogy ők is vannak! A verbéna, az illatok között sóhaj! A
félhalk rezeda és a teljes, tömör violaszag! A tolakvó pézsma és
az álomidéző dátura…
És a lágy ígéret, amit önmagának tesz a szív, hogy most egy
óra hosszig nem érheti semmi!… Nem jöhet posta, nem jöhet
vendég, hírt nem hozhat senki.
Átadta magát a virágok dédelgetésének.
A puha föld nem cserszent, ahogy feljött az úton a fiatal
férfi, és letelepedett egy távolabbi asztalkához. Nehány
lexikonkötetet is hozott magával, azokat felütötte, aztán papírt,
ceruzát vett elő és munkába merült, anélkül, hogy az alvónak
látszó leányt még csak erősebb pillantással is zavarná.
Nehány perc múlva az mégis felriadt, a kényes
idegrendszernek biztos érzésével, hogy nincsen többé egyedül.
Pillanatig szánalommal nézte a férfi különös buzgalmát, aztán
tétován feléje ment. Az már hallotta is a lépteit, de nem nézett
fel. Mikor mögéje állt, akkor is csak tovább rajzolt.
A lexikon Magyarország térképeire volt felnyitva, hegy és
vízrajzi, politikai és vasúti térképek állottak sort az asztalon
egymás mellett. A férfi vastag vonalakban húzta ki
Magyarország körvonalait ábrázoló, fehér lapon a
hegyláncokat. Most éppen a persányi, a brassói, berecki és csíki
havasokat, bekerítve velük a székelységet és leszelve a sűrűn
román lakta vidékeket. Tervén az erdélyi magyarság zömét
hosszú folyosó kötötte össze Biharon és a Szilágyságon át a
nagy, magyar tömbbel. A térkép többi része ugyanígy volt
kidolgozva. Hegyekkel, folyókkal, csupa természetes határral
elkülönítve a nemzetiség lakta területek, a Tótföldnek.
Máramarosnak, a Bánságnak jó része. Aztán letette a ceruzát,
jó távol tartotta magától a képet, erősen szemügyre vette és
újból maga elé helyezve az asztalra, végre a leányra pillantott,
aki mint türelmes jó szellem állott felette.
 – Hitem sziklaszilárd.
A szó nyugodt volt, megbékült.
– Honnan ez a terv? A Times-térkép alapján?
– Nem. Ezt a tervet magam készítettem. Az angol térkép,
ahogyan ismerem, nem vetett eléggé számot a hegy és
vízrajzzal, és azért is nem bíztam benne. Elvégre országhatárok
nem vághatják át a hegyeket, folyókat, mint egy ceruzavonal.
Igaz, hogy a szerint csak Szeben, Fogaras, Hunyad és Krassó-
Szörény megye, na meg Besztercének északkeleti fele vágódnék
le s az enyém szerint több. De ez aztán ésszerű megoldás. Föld-
és néprajzi tekintetben egyaránt. Nézze meg, hogy így az
erdélyi magyarság megmarad, a nemzetiségek leapadnak és
mégis rendes, becsületes határaink lesznek. És mivel ezt a
térképet így meg lehet konstruálni, nyugodt vagyok.
– De tudja-e Ernő, mit kérdezett egy fogarasi hölgy az angol
térkép felett ujjongóktól: „Mi mivel érdemeltük meg, hogy
olyan könnyen lemondanak rólunk?”
– Anna, az ábrándoknak véget kell már vetni. Nekünk
fizetni kell, még pedig, mint Antonio Shylocknak: a húsunkkal.
Ha meg a nemzetiségek jórészét leadjuk, pláne az ellenséges
érzületűeket, azzal csak nyer a belső konszolidálódás
lehetősége.
Elhúzta kezét a homlokán, szemén, azután karjával is
nyújtózkodott, mint nehéz munka után.
– Ez az én tervem annyira természetes, annyira kézenfekvő!
Lehetetlen, ha van bennük a legkevesebb jóindulat is, hogy ne e
szerint döntsenek. Már pedig az angol jóindulat pozitívum. A
Clerk kiküldetése ezt világosan bizonyítja.
Valami kis javítani valót talált a térképen.
– Egészen… egészen precíznek akarom…
Annát is jó csillapodás lepte meg. Csak halványan, távol
kísértett benne a riadalom: ugyan ki kérdez… a térkép után,
amelyik egy világtól felejtett erdélyi városban, magányos kert
közepén születik! De, hogy ezen a férfiarcon, amely a háború
fekete borzalmaiból acélosan került ki és a töprengő
tehetetlenségben megbarázdásodott, most elpihenést látott,
kisimulást, ez őt is megváltotta.
 – Nem jött ma újság, Ernő? – kérdezte igen óvatosan,
nehogy ezzel valami rosszat idézzen, és a férfi csaknem
könnyelműen felelte:
– Nem még. De ha jön is. Engem most már újság s egyéb
kósza hírek meg nem ingatnak.
Anna ismerte az ilyen elnyugvásokat. Szülés közben –
mondják az asszonyok – jön néha rájuk és a földrengésben is
beállanak jótékony percei. Szótlanul üldögélt a tovább
rajzolgató férfi mellett. Miért kételkednék, miért riasztaná
meg. A hitet kioltani nem szabad, a hit jobb a kenyérnél.
A kert aljából valami hívogatott.
– Mindent itt hagyok, kávé után visszajövök – mondta a
férfi. – Olyan térképet csinálok, hogy csak előveszem, ha rossz
hírek keringenek, és rögtön megvigasztalódom.
Kolostorfehér és kolostorcsendes folyosó nyílt a kertből a
házba, csigalépcsőn kellett az emeletre felkapaszkodni. – Itt a
kertre nyíló, kis szobában lakott Anna és ide szokta
háziasszonya bekészíteni uzsonnájukat. De ma várta őket a
cseléd a lépcső felett. Asszonya az ebédlőbe kéreti
mindkettőjüket. Ez akkor volt szokás, ha közös barátaik
érkeztek vendégül.
– Bocsánat, akkor én átöltözöm.
Anna befordult szobájába és levetette a naptól kissé kifakult
köntösét, kerti cipőit. A nappalin keresztül, az ebédlőből heves
beszéd verődött át hozzá.
– Őrültek vagytok, őrültek!
Egész testében hideg reszketés járta meg. Ráismert a
háziasszony Pesten tanuló fiának hangjára. Hazajött… a
megszállott Budapestről!
Próbált öltözni, de keze csak harangozott a ruhák között,
nem bírta az ujjakat kifordítani, a kapcsokat felpattintani.
Lázban ragadta fel az ágy kötött, fehér takaróját, magára
csavarta és átfutott öltözetlenül, harisnyásan az ebédlőbe.
Senki sem hederített reá…
Néhány arcba látott, de olyan zöld-fakóba, amilyen csak a
rossz tükörből tekint vissza, csak a tisztátlan üvegen tetszhetik
át.
 A hazatért azon úti-ruhásan, gyűrötten, elizzadtan
magyarázott a halott színű élőknek.
– Honnan ássátok a reményeiteket? Minden erdélyi ember
biztatásért, jó hírért ostromolt meg útközben! És Pesten a
falakról méteres plakátok ordítják hónapok óta a Clemenceau-
vonal végleges voltát! – Mit? Hogy Várad is? Persze, hogy
Várad is! Amiért csak kinyújtják kezüket! Igen, igen, Kassa és
Szabadka is, Temesvár is, Arad is! Mind, mind elesnek, és ti a
székelység bekapcsolását beszélitek és az angol térképet
emlegetitek. Hol van ma már az angol térkép?
Zsebéhez kapott.
– Nesztek, itt van, elhoztam a plakátból pár darabot, mint
toalettpapírost.
Rücskös, négyszögbe aprított lapokat dobott ki az asztalra.
Reszkető kezekkel kaptak utána. Ernő rendezni, egybeillegetni
próbálta őket…
Anna ott állt az ajtófélfánál és nem moccant. Szüntelenül
Ernőt kémlelte. Saját fájdalmán túl, amely a szíve gyökeréig
megfagyasztotta, az ő kínjait is szenvedni kezdte.
– Istenem, én Istenem – mondogatta gépiesen és nézett
tovább a torzra sápadt, kapkodó férfi arcába.
A szócsatában, amely megindult, nem vett részt. Állt, állt
öltözetlenül, és csak sokára eszmélt reá, hogyan került be a
mégiscsak idegen emberek közé. Akkor megfordult, kiment
vissza a szobájába.
… Lejárt az uzsonna, amelynek falatjai, kortyai ízetlenül
futottak le a szorongó torkokon. Anna Ernővel a kertbe vette
útját. Az idő megestült, a növényzet kezdte legerősebb illatait
bontogatni. Az ég, mintha tarka kendőket aggatna ki. s a felhők
sárgája, rózsaszínje az arcokon is visszaverődött. Csakhogy
senki sem bámulta a pompát. Távoli, gyötrelmes tiltakozás az
emberek belsőjében egyet hajtogatott: minek ez mind, amikor
úgyis minden elveszett!
– Milyen jó volna levetkezni önmagunkat – ez volt Anna
érzése.
A délutáni munkahelyhez értek, Ernő megállott. Mintha sok
éve jött volna el innen. Aztán összecsapkodta a könyveket.
 – Engem senki nem preparál többet ilyen pillanatokra!
Nem vetett vele számot, hogy hiszen maga építette magának
a reményszivárványt, a saját maga alkotta térképpel. De miért
bántaná az emlékeztetéssel?
– Én hozzám többet sem más, sem maga jó hírekkel ne
jöjjön!
Annának eszébe jutott, milyen boldog is volt, ha valami jót
vihetett az elkínzott fiúnak. Most ez is vétekké változott!
– Ha kívánja – mondta szinte bűnbánóan, nem is hozom
elő többet ezeket a dolgokat.
Nem szóltak sokáig. A leány a könnyeivel birkózott. Erősen
megrohanták, de lassan leteperte a sírást. Jó idő múlva
csendesen figyelmeztette Ernő:
– Azt hiszem, megvan hét óra.
Mindig sétálni szoktak ebben az időben.
Ernő ajka széthúzódott, s a szeme egy pontra szegeződött.
– Volna kedve ma is sétálni?
Anna mindig visszaemlékezett reá, hogy e mondás előtt a
férfi elmosolyodott. Holtfényű, hideg mosolygás volt!
– Business as usual!
A leány nem fogta fel pillanatokig, hogy mit akarnak a
szavak jelenteni.
– Kímélni… elterelni akarom –
– Az ember megsiratja a halottját, nem tereli el magát tőle!
– Azt hittem, ha velem lehet, ha elcsatangolunk ketten talán
könnyebbségére lesz.
– Könnyebbségemre? Nem, Anna, az ekkora
szerencsétlenségben számomra s a hozzám hasonló emberek
számára nincsenek könnyebbségek! Azt csak az olyan
harmonikus lelkek ismerik, /gúny volt a jelzőn/ mint maga.
Nekem nem ad vigaszt semmi és senki.
Lehajtotta fejét. Anna látta, hogy pillája nedves és hogy ajka
kimondhatatlan kínban reszket. Elfelejtette a maga sebét, a
legfrissebbeket is, amelyeket ez a beszélgetés ejtett rajta és
mindkét kezével a férfi felé nyúlt, de az elhárította a jóságot.
Fájni akart, sajogni, a szenvedések fekete mélyére hullani.
– Ezt mindenkinek egyedül… magában kell… megharcolni.
 Talán már az is kihullott a tudatából, hogy Anna ott van
vele. Megfordult és megindult a kertből lefelé, egymagában.
Úgy ment, mint rogyadozó koldus. Bal karja, mely a háborúban
megnyomorodott, élettelenül lógott, ütődött a derekához.
Anna feje félrehajlott, keze a két térde közé csúszott, úgy ült
le. Teljesen meg volt törve… Meg van ölve! – úgy érezte, de ez a
fájdalom sem talált semmi külső formára. Nézett mereven
maga elé, mi lesz most már? – kérdezte néha, és nem talált
semmi feleletet. Úttalan utat látott maga előtt, az volt az érzése,
hogy elfelejtett szeretni, éppen úgy, ahogy megvakulhat valaki
hirtelen, gonosz ütéstől, vagy véletlen szerencsétlenségből.
Nem bírt emlékezni rá, milyen volt az, amikor kettejük útját
olyan egyszerűnek, boldogítónak, szét nem ágazhatónak tudta.
Valami elégett benne, kiesett belőle…
Későn, későn kezdett visszatalálni szerelmükhöz. És akkor
keresni próbált mentő igéket:
– Nézd el neki, hiszen nagyon szenved! Majd meglátod, egy
nap letérdel eléd, az öledbe borul le sírni.
Akkor egyszerre úgy tetszett neki, hogy ez olyan képtelenség
most már, mint hogy a haza ismét ép legyen. Nézte a két
elutasított kezét, a bennük reszkető, eltaszított jósággal.
– Vajon száll-e a galambpár nyugton olyan tetőre, ahol
egyszer tűzbe hágott?…

II.

Abban az esztendőben az ősz hosszú volt és kegyelmes.

Belétette legandalítóbb cirógatóit a napsugárba, és dédelgette
velük hosszasan, tova be szüret utánig a még mindig dérütetlen
tájakat.
A puszta szőlőkben már csendesség ülepedett meg. Csak
egy-egy „tollászó” gyermek zörgette a színesedő lombokat,
kalapjában nehány ottfelejtett fillenket gyűjtögetve, s a
szegények e szüretén Anna is fillenkeket keresett. Enyhülést a
lelki jégverés után.
Business as usual. Az üzlet, mint rendesen… vajon nem
egyetlen erőforrás: elvégezni, amit elvégezhet a
legirgalmatlanabb körülmények között is? – Mi volt benne, ez
a maga dolgának keresése, amikor minden ember kifelé figyelt,
a rajta kívül eső, más fórumokon megforduló dolgokba lesett!
Atavizmus, erdélyi lelkiség, amely hasonlít a földrengéses vidék
emberének világához, aki szokva van az eltipratáshoz – és
szokva van, hogy a maga erejéből próbáljon felelevenkedni…?
Az utolsó meleg napokban történt, hogy egy délután
kifeküdt a hintaágyba. Hosszú gondolathajsza után mélyen
elaludt. – Egyszer felpillantott, úgy rémlett neki, hogy valaki
jár a kertben; s hogy valami történhetett, mert egy vékony,
sötétzöld füzet volt melléje a karszékre téve. Bizonyosan a
háziasszony küldte ki, vagy ő maga járt kint nála s ott hagyta…
Régi folyóirat lehet.
A füzet nem volt ócska és papírja töretlen. A címkép valami
kezdetlegességgel árulta el, hogy vidéki nyomtatvány. És ez a
szegényes külső sajgó kíváncsiságot keltett benne. – Ékes
metszetekkel díszített, kötet-vastag folyóiratot, annyit látott
mostanában, angolt, francia feliratost, a kirakatokban. Az a
pompa idegen volt és közömbösen hagyta, de ez az erdélyi
szegényesség szólt hozzája.
Kezébe vette a füzetet. Egyetlen nevet ismert a címlapon
lenyomottakból, az Ajtonét. Ki az a Korlát? És a Krammer?
Kicsodák mindezek az ismeretlenek?
Egyelőre nem tudott olvasni. Csak az szállotta meg, hogy
íme: vannak emberek, akik próbálnak alakulni valamerre. –
Nyugtalanság jött reá. Mintha maga mulasztást követett volna
el. Hogy is lehet az, hogy majdnem két évig tollat sem fogott a
kezébe? Hogy nem űzte semmi: teremteni! Elsorolta magában
a miérteket. Tizennyolcban az Ernő megsebesülése,
nyomorékká válása… Ősszel a járvány, amelyet négyszer
szenvedett át. Aztán bátyjának halála, a nagy összeomlás… a
szörnyű gond, amelyben azóta élnek, hogy egy kolozsvári
újságban ezt olvasták: „Tölgyesnél román járőrök tapogatózva
jönnek előre…”
Nekifogott a vezetőcikknek. „Páter peccavi…”
Harmat futott a szemére, és lassan elmerült a könnyein át
olvasott írás különös sodrában. – Ekkor egy fiatalember lépett
ki az utat eltakaró borostyán mögül. Nesztelenül, háta mögött
lopózott előre, és mikor már nem titkolhatta lépteit, szelíden
megszólalt:
– Ha Korlát így látná magát, amint az ő cikkét olvassa, meg
volna fizetve kínlódása, amivel ezt a lapot létrehozta!
A sápadt fiatal pap Annának egyetemi évtársa volt, és ezen a
réven mert itt ólálkodni már jó óra óta az álma mellett.
– Különben a maga csatlakozását már be is jelentettem
neki.
Anna felemelkedett fektéből.
– Mert maga dolgozni fog ezentúl. Dolgoznia kell. Mi
mindent ígértem én a szerkesztőnek! verset, prózát, kritikákat!
– Én nem vagyok ugyan felelős a maga ígéreteiért, de azért
magának nem szabad az én nevemmel visszaélni.
– Engedje, hogy mindent elmondjak. Higgye el, fontos
dolgok, talán történelem… Van egy mozgópostás barátom. A
vonat éppen az udvarom alatt megy el, és postásom, Orbai
Domokos néha le-lehajít egy újságot nekem. A napokban ezt a
füzetet dobta be a kertem végébe. Gondolhatja, hogy felizgatott
engem abban a végtelen magányomban. Egész éjjel nem
aludtam, s tudja, mit csináltam? Hajnalban begyalogoltam
Tövisre, hogy felszálljak, mert nálam meg sem áll a reggeli
vonat. Délután már Korlátnál voltam. Hogy az micsoda furcsa
ember! Valóságos barikád van a szobájában a Virrasztókból…
Kérdeztem, miért nyomat ennyit? Azt felelte, hogy ez is kevés
lesz… majd egyszer! Amikor átvette kéziratomat, azt mondtam
neki: „Szerkesztő úr! Ne csináljon nagy kázust az én
dolgaimból! Majd hozok én önnek más kéziratokat”… Anna. Én
most a kéziratokért jöttem. Mi gyűlhet fel magánál, amióta
elhallgatott!
A leány csendesen rázogatta a fejét.
 – Inkább próbálok jól belejönni az angol nyelvbe.
Propaganda útra szeretnék menni a protestáns államokba az
iskolámért. – Maga szokott utazni, hozzon nekem
alkalomadtán Kolozsvárról egy jó angol szótárt. Azt hiszem,
tudnék egy kis pénzt gyűjteni. Nagyon szegény az én iskolám. S
azt kell most menteni, meg a templomokat. Nem?… Mondja,
mi van a maga templomával? Igaz, hogy el akarják venni?
– Járt kint valami bizottság a szolgabíróval, hogy
megállapítsák, hány hívem van. Persze a faluban csak a vasúti
őr magyar, a többi húsz más falvakból jár, amikor jár a
templomba. Hát egész üres templomot találtak!
– Ez gyakran van így, hogy nincs kinek prédikálni?
– Mindig van kinek.
– Jönnek olyan messziről a hívek?
– Egy mindig ott van… maga nem tudja, milyenek az én
vasárnapjaim. A falu messze fekszik, s a templom körül teljes a
némaság. És én tudom, hogy valaki beült a templomba, pedig
az ösvényen nem jött fel senki. Ilyenkor vagyok a
legboldogabb. Hónom alá kapom a bibliát és megyek, mint a
királyok papjai, akik csak egy embernek tartják a ceremóniát.
Kántorom nincs, magam mászom fel az orgonához és énekelek
azért az egyért. Aztán felveszem a textust, és ő ott ül szemben
velem, és néz reám nagy, tiszta tekintettel, mint egy tizenöt
éves konfirmáns. – Ahogy legelőször láttam az árvaház
templomában.
Anna csodálkozva és valami halk döbbenetben figyelt.
– Ha senki hívőm nincs, annak prédikálok, akinek akarok.
Ezentúl mindig így fogom látni, fekete ruhában, homlokán az
aranyos őszi napsugár…
Észbekapott.
– Képzelje, Anna – de ugye, nem haragszik meg az
előbbiekért? – képzelje, a püspök úrnak fülébe jutott, hogy
akkor is prédikálok, ha senki sem jön el a templomba.
Figyelmeztetett az esperes útján, hogy nálunk ilyen esetben
nem szokás megtartani az istentiszteletet, protestáns
szertartásunknak lényege azon az igén alapszik „Ha ketten-
hárman összegyűltök az én nevemben… én ott leszek tivéletek”.
– S az esperes hozzátette, hogy a falubeliek előtt bolondság
hírébe keveredem… De én visszaírtam, hogy én tartom magam
egy másik igéhez, amely szerint, ha az emberek nem jönnek
hallgatni, akkor a kövek fognak megmozdulni, hogy hallgassák
Isten beszédét.
– És a püspök úr?
– Még nem üzent vissza! De tőlem üzenhet bármit… Azt
hiszi, Krisztus barátait nem tartották bolondoknak? –
Megindító szelídséggel nézett maga elé pár pillanatig. Aztán
kezébe vette a zöld füzetet. – Most pedig felolvasom magának a
Pásztorokat a Virrasztóból. Valamiképp az van benne, amit az
imént mondtam el magamról. Olyasféle kitartó áldozásra
tanít…
Egy százesztendős, vak székely pásztor mindennap
megnézeti unokájával, nem vérzik-e valamelyik ünőnek a lába,
amikor estefelé hazatér a csorda. Az unoka elvégzi feladatát,
mint babonás szertartást. Az öreg halálát érzi. Magához hívatja
a kisfiút és lelkére köti, hogy ezt a dolgát soha el ne mulassza!
Tanítsa meg rá a fiát, az unokáit… Mert valamely székely
pásztor valamely ünője egyszer kardba lép, mint egykoron… és
ha nem lépne soha, az a fő, hogy mindennap minden székely
várja, keresse azt a sebet az ünője talpán.
– Mondja, Anna, magának nincsen valami hasonló szép
allegóriája?
– Nincs semmi, de semmi írásom.
– De lesz. Ugye, lesz nemsokára? Nézze, úgy kérem, mint
egy fát, hogy virágozzék…
Annának úgy hangzott ez, mint bűnre csábítás. És mégis,
bizonytalan vágya támadt, rég becsukott szárnyak
nyújtózkodtak meg benne!
… Ettől kezdve, ha Ernővel volt, úgy érezte, mint aki titkon
más vallást követ. Homályosan derengett lelkében, hogy talán
mégsem egészen közönyös dolog, még honleányi szempontból
sem, hogy írogasson. Hátha vannak emberek, akiknek
kriptasötét életébe valami kis világot visz a magyar betű
mécsese? Volt egy témája, rég készen élhetett benne, mint a
lótuszvirág, amely a víz alatt nyílik ki és csak teljes
pompájában bukik felszínre. Nem hazafias allegória, hanem az
egyéni fájdalom bimbója volt. Nem is gondolt soha rá, hogy a
világ szeme elé adja. Tartott tőle, hogy Ernő rá sem pillantana
többet, ha ilyen időkben önző lelki fényűzésben önmagáért
fakadna panaszra. Megírta úgy, ahogy sírni szokás: titkon,
senkiért, meg nem háborítva élőt vele. Aztán, szinte gyermekes
félelemben, nevének is csak kezdőbetűivel jelezve, adta oda
Incének karácsony után: Az El Nem Sírt Könnyek Történetét.
Szürke, szomorú télidő volt akkor, a fehéren égből érkező
hópelyhek vigasztalan lucsokká olvadtak a földön. A szép,
ártatlan tél nem tudott hatalmat nyerni a világ felett.
Sötét, borzongatós napon indult el Ince pap a kézirattal.
Egész úton olvasott. Lázban volt, amikor körülötte dideregtek
és káromkodtak az emberek a fűtetlen, ablaktalan, sivár
vagonban. Katonák lökdösték és torokrágó pipafüst
göndörödött orra alá.
Kocsárdon szürkületig kellett várnia a csatlakozásra. – Éjbe
forduló estidőn, olyan réveteg arccal, mint valami középkori
szentkép, állott meg Krammerék küszöbén, hova Korlát Andor
kalauzolta fel.
A három férfi éppen szerkesztőségi órát tartott. Miközben
Ince pap a lábát törölte, a rosszul csukódó ajtón néhány
mondat csengett ki eléje.
– Mondja, hát kérem, hogy ez mind nem igaz!
Korlát heves, éles kifakadására Ajton meggondolt, komor
hanghordozással válaszolt.
– Én jól ismerem a volt magyar aera bűneit, és mégis azt
mondom, hogy némely cikke ma is felkavarja a lelkeket, hacsak
említi valaki. Minek akarunk erőnek erejével népszerűtlenné
válni?
– Ritkulunk, de tisztulunk!
– Jobb volna, már csak okosságból is olyan szellemben írni,
amilyenben a Clerk című cikket tartotta. Az, látja, vigasztalt,
megépített. Engem is, mást is. De ön egyszer elbűvöli az
embereket s akkor jónak véli hideg vízzel nyakon önteni őket.
– Az emberek furcsák. Egyszer elbűvölődnek, máskor
visítanak az igazságtól, mint a késtől.
 – Akkor mégiscsak meg kellene válogatni az igazságokat!
Ince most nyitott be. Igen illedelmesen köszönt, aztán leült
a szerkesztővel szemben és csak annyit mondott:
– Elhoztam.
Korlát nem igen emlékezett, hogy megbízta volna valamivel,
és mert Ince írói készségéről Ajton és Krammer kevés
elragadtatással nyilatkoztak, csak úgy félszemmel nézett fel:
– Kérem.
– Tessék, tessék… éppen összeállítunk – reparálgatta a
helyzetet Krammer. – Hosszabb dolog? Hátha még beférne.
– Nem adom, hanem felolvasom.
– Ma este nincs erre időnk – tiltakozott Korlát.
Ince pap arca fájdalmasan elborult.
– Jó, akkor visszaviszem.
Felállott, hogy induljon.
– Csak nem fut el vele, kedves tiszteletes úr! Inkább
felolvassuk. – És Krammer elibe tartotta kezét Incének.
– A szerző persze ön? – kérdezte Korlát, bár homályosan
derengett neki, hogy valahonnan másfelől ígért a pap kéziratot
úgy két hónappal ezelőtt.
– Szabad egy pohár vizet kérnem? – Hogy hajnal óta se
nem evett, se nem pihent, nem jutott eszébe. Csak éppen a
torka égett igen szárazon, mintha parazsat nyelt volna.
Korlát maga előtt hagyta jegyzeteit. Ha nagyon unalmas lesz
és nagyon hosszú, közben átfutja a szükségeseket.
A pap kiivott fél pohár vizet és aztán olvasni kezdett, igen
gyatrán, majdnem idegesítőn. Ahol neki nagyon tetsző rész
következett, ott majdnem érthetetlenre halkult. A többi
helyeket egy hangon morzsolta le… Az első fejezet után a
szerkesztő mégis letette a ceruzát, amellyel játszott. Krammer
pipástól kinyújtotta kezét az asztalon és előrehajolt. Ajton a
dívány sarkába húzódott, ahová nem ért el a lámpafény. A
panaszos írás érzelmesen monoton előadása úgy hatott reá,
mintha valahonnan titkos, magányos füstölőedény küldene
tömjénillatot feléjük.
Mikor elvégezte a felolvasást, a pap csendesen ölbe tette a
lapokat.
 A hallgatók összenéztek. Korlát elkérte Incétől a kéziratot,
és titkolt megindultsággal kezdett lapozni benne. Csak Zsuzska
mert rögtön megszólalni:
– Bizonyos, hogy nagyon jó írás! Lassan indul ugyan, de a
megoldása semmi esetre sem sablonos!
Korlátot most még ez sem bosszantotta, pedig általában a
méreg ette, ha Zsuzska véleményt nyilvánított. Az ünnepi
hangulat, amely betöltötte őket, kiengesztelően áramlott a szűk
szobácskában.
– Ezt nem ön… ezt nő írta – habogott Krammer.
– Még pedig grande toilette-ben! – vallott végre Korlát. –
Hol lakik a szerző?
– Kérem, ő engem fel nem hatalmazott, hogy bármit is
eláruljak felőle a neve két kezdőbetűjén kívül. Én elvégeztem a
küldést és indulok vissza. – Mozdult is és nyúlt a kabátja után.
– Most?
– Tizenkettő után megy a vonatom. Kérem, szerkesztő úr,
tegye el a novellát.
– Csak nem képzeli, hogy most útjára engedjük? –
buzgólkodott Krammer. – Itt a díványunk!
– Én holnap prédikálok, nekem prédikálnom kell!
– Nem fogják le, amíg kimegy az állomásra?
– Mint lelkésznek, van igazolványom, mert éjjel is
hívhatnak beteghez. –
Lágy, hóra álló éjszakában oszlottak.
– És holnap új-fehérben látom viszont a templomomat –
mondta a pap áhítatosan.
A felsővárosból ereszkedő, szűk és sötétes utcácskánál
összeütköztek néhány jókedvű úriemberrel. Bortól piros, izzadt
arcok csillantak meg a sarki lámpa fényében.
– Az éj lovagjai – szólt Korlát megvetően.
– A Meszelt Padkából jönnek – tette hozzá Ajton. – Ma van
a társas napjuk.
Aztán elváltak valamennyien. Ajton lassan ballagott
hazafelé. Alig megfogható formában valami nyugodalom,
biztonságérzet szállta meg. Egész este az volt a benyomása,
hogy elveszített vérükkel találkoztak az írás szerzőjében. Igen,
igen. Ők hárman az erdélyi testvérkeresők és most már
kétségtelen, hogy vannak elátkozott rokonaik, akik
felébresztésre várnak.
És ahogy elszenderedett, úgy tűnt neki, hogy szokatlan ég
borul föléje: idegen, távoli, sohasem képzelt élet
meseszövedéke; színes, szomorú és elemezhetetlen. – Ennek az
égnek szuggesztív, sötét bűbája sugárzott folyton reá, amíg
nyugtalan és mégis hosszúra nyúló álomban pihent.

III.

Mint a vihar alatt karámba menekülő, csapzott, ijedtségtől

egybekergült nyáj: szorongtak a templomban az emberek. A
karzatokat feketén lepte be az ifjúság. A magyar ruhás szüzek
sűrű rendjei, mint koporsó körül, moccanástalanul ültek az
első padsorokban. Szalag helyett sokaknak fekete fátyol volt a
pártájára tűzve.
Az arcok maguk is halottiak voltak, viaszszínűek. A
jázminkoszorúk, amelyeket konfirmációkor tűztek volt a
növendékek az orgona sípjaira: hervadt temető illatot lengettek
alá a gyülekezetre.
Kriptai csend lebegett a templom vakítófehér boltjai alatt az
aláejtett fejeken. Mintha mindenik a leütő pallost várná…
„Jó hírt”, fehér galambot, ki reppent be most a halálosan
megszomorítottak fölébe? Azoknak, akiket az egész világ
elhagyott! Honnan? Minőt? Úgy tetszett: az orgona befagyott, a
torkok beforrtak. Ki mer megszólalni most, ki mer ezekhez,
akik a sorsukat tudták, bármilyen szóval közeledni?
A pap – fekete árnyék – végigment a sorok között… Úgy
megapadt ő is a múlt vasárnap óta. Lelkes, bizakodó, Istenben
boldog fiatal férfi volt…
Most megpróbált, megcsalódott, életvert öregként húzta
magát tova.
 Halkan, szinte bizonytalanul – a kántor ujja reszkethetett –
a rendes kezdőének helyett, mint felszakadó sóhajtás,
megindult a Gályarabok Éneke:

„Térj magadhoz drága Sion,

Van még Néked Istened…”

Tompa robajjal állott fel a gyülekezet. Felserkedtek a

hangok: sugárvékonyan és sziklaérdesen, de mind dideregve, a
lélek nagy, növekvő hidegrázásából eredezvén. És mégis:
összefogóztak, felkúsztak a karzatig, beleötvöződtek ezer fiatal
hang ércébe, amely továbbemelte az imádkozó dalt a magasba.
Nagy-nagy vallomás, töredelmes megadás virágzott ki az alázat
reszkető szavaiban:

„Azt bünteti, kit szeret,

Másként ő nem is tehet…”

Ezekkel a szavaknál a fejek bólogatni kezdtek, és egy

öregúrnak arcán, világtalan két szeméből lefutott az első
könnycsepp, mint az első lehulló hópihe a halott tájra. És
egyszerre megeredtek a könnypatakok. Ragadt a sírás? Nem.
Kitört minden más könnyel való összefüggés nélkül. Zokogó
gyülekezet, amelyikért földi boldog hatalom nem tett egy
szalmaszálat keresztbe. Pásztortalanul idegenbe szakadt nyáj…
És az ének búgott, lihegett tovább. A hótiszta falak
reszkettek! A világ árvái, akiket mindenki elhagyott,
önmagukhoz szóltak és ön-magukon át a százszor magukra
hagyott ősök szóltak hozzájuk.
Nagy-nagy erő van az együttsírásban. Sokan sírni más, mint
egyedül sírni… Nem pallos, enyhítő kéz ereszkedett a megtört
nyakszirtek fölé.
 – Ó, Istenem – gondolta Anna mi is lenne, ha a sírók rendre
mind felkerekednének! Ha megritkulnának a padsorokban
ülők, ha gyérülne a zokogás, és az ének összesorvadna,
elasznék, mint a kiapadó forrás.
A pap a szószékbe lépett és felolvasta az igét, a kereszt
felvételének kötelességéről a magyar nagypéntek
gyülekezetének.

----------------

Ezen a délutánon Anna alászállott a csigalépcsőn, felment a

kertbe és a kőfalból nyíló ajtón át, keresztezve a hegygerinc
sétányát, nekivágott a távolnak.
Magas, bársonyzöld fennsíkon tartott pihenőt.
Felhőfátylas, szellőtlen-lágy júniusi délután csendje hatolt a
tájakra. Túl a mozdulatlan erdőperemen a szemhatárt álmodó
havasok szegték örökkévalón és mégis mindig újra szépen.
– Ez a föld nem magyar föld többet – mondotta csendesen
önmagának.
Úgy mondta, utolsó pihegésével a múltnak, ahogy a
consummatum elhangoztatott.
A hónapok óta tartó keresztre feszítés után a megpecsételt
sors szinte nyugalom gyanánt töltődött ki lelkében.
– Nincs mit veszítenem többet, és most itt állok!
Lehajtotta fejét, mintha valami útmutatásra várna. Apró,
névtelen mezei virágok ijedten simultak hozzája, mint a
gyermekek. Leült közéjük, fejét odatámasztotta a világos
mohákkal benőtt bükkhöz. A fa, a föld, a fű magához ölelte őt,
a lelke, mintha altatnák, elernyedt, pillái lecsukódtak. Messzi-
messzi ment a múltba vissza álomképekért!

----------------

Valami húsz évvel ezelőtt történt, egy havasalji parókián.

A pap gyertyafény mellett, az ágyban olvasott. Szeme
visszafelé szántotta a betűsort, a biblia zsidó szövegét.
 Mellette, a házastársi ágyban csak a leányka aludt, elvetett
tagokkal, kifényesedett szemhéjjal.
Durva ujj koppant kívülről az ablakon.
A pap felkelt, magára vette kabátját és kinyitotta a táblát. A
szállongó havazásban idősebb paraszt állott kint – vagy csak a
nyomorúság mutatta vénnek? – Kozsókos, mokányforma
szegény ember.
A felhőréteg e pillanatban olyan vékony volt, hogy a
láthatatlan hold valamelyest világosabbá tette az éjszakát.
– Mi hozott ide fiam?
A paraszt levette a báránybőr süveget.
– A papot keresem, könyörgök.
– Én a magyar pap vagyok.
– A feleségemhez kellenél uram.
– A feleséged magyar asszony?
– Az, könyörgök. Nem hagyta el a vallását soha.
Templomba onnan nem járhatott.
Közelebb lépett, hogy arcát teljesen megvilágította a bent
égő gyertyának sárga fényessége. Ez az arc, tiszta alázat volt és
aggodalom.
– Honnan való vagy?
– A Gaurából.
– Miféle betegségben van a feleséged?
– Vízibeteg. Már a szívéig ért… Azt mondja a násznagynénk,
hogy nem húzza ki virradatig. Ő adta az állatot, hogy érted
jöjjek. Mi szegények vagyunk.
– Eridj, a konyhába, melegedj meg, ameddig útra készülök.
A paraszt szeméből kifordult a könny, és szétszivárgott
arcának ráncaiba.
– Ő megmondta /a feleségét értette/, hogy te nem fogsz
elküldeni, uram.
Az ablak betevődött.
„Alkalmas és alkalmatlan időben” – így szólt a pap
fogadalma és szívét úgy szoktatta, hogy az alkalmatlan időben
boldogabb készséggel engedelmeskedjék a fogadalom
parancsának. Szomszédba vinni vigaszt: szolgálat az Úrnak. A
messzeszakadt, árva bárányokhoz: kitüntetés az Úrtól, a szolga
részére. – Nem a téli éjszakán havasba vivő út, csak a gyermek
hol maradása gondolkodtatta meg. Gazdasszonya, az özvegy
harangozóné éppen bent járt a városban, tisztát vitt a
nagyobbiknak, a fiúnak. Egy suhancnyi tehenes legény
tartozott még mindössze a háztájhoz. A kurátorék éppen
ellenkező messziségben laktak és az út, sürgős, ha a paraszt
éjnek évadján leereszkedett érette… Rázárhatná az ajtót s
rábízhatná Istenre.
Mást gondolt. Felébresztette a gyermeket és gondosan
felöltöztette.
A könyvtárszekrény egyik rekeszéből elővette az
ezüstkelyhet, a tálcát és az arannyal kivarrt kendőt, amit egy
régi, elporladt patróna készített bővön-mérő szívvel és
aprólékos munkájú kézzel az egyháznak. A fehérre meszelt,
tágas és alacsony szobában a tiszta szegénység tekintett alá a
kincsekre.
Míg a pap a palásttal és bibliával együvé, táskába rakta a
szent holmikat, a kisleány kenyeret szelt le és megtöltött egy
üveget borral. Ő kis kosárkába csomagolt, azt majd felkötik az
öszvér nyakára.
Künt a paraszt pokrócot erősített a fanyeregre.
A pap felhágott, feladatta magának a gyermeket. A paraszt a
vezetéket fogva lépdelt előttük.
Az ég egyre világosodott.
Elértek a sziklák közé, ahol jobbkézt nehéz, sötét tömbök
függtek a fejük felett, és a bal oldaltól óvatosan elhúzódott az
öszvér. De a mélységben víz nem árulta el magát sehol, a csend
egészen eluralkodott. A szakadékon átívelő palló csak lebegni
látszott a szürke-ezüst levegőben.
Vezetőjük megállított, előrement és letérdelve kitapogatta a
helyet, ahol a palló a földhöz torkollt. Az állat egymás elé rakta
lábait… A felhő megrepedt, a hold kipillantott. A gyermek
ámulva nézte a meredekre vetődő árnyékokat.
– Édesapám. De tudja, hogy ez olyan, mint az Egyiptomba
való menekülés. Csakhogy itt nem Szűz Mária néni viszi a kicsi
fiát, hanem Jézus bácsi a kicsi leányát.
 Most kaptak ki a martra. A felhő összeforrt, a sötét hirtelen
támadt. Az állat megsiklott és térdre esett. Talpra állván
makacskodott egy keveset, nem akart elindulni.
Ismét később felnyihogott.
– Imént nem tudhatom mi állott bele, de most farkast érez
– mondta a paraszt közömbösen.
_ Fegyver van nálam, és te biztosan hoztál fáklyát.
– Minek uram?
– A farkast ijeszteni.
A paraszt szeme kitágult a sötétben.
– Tréfálsz, uram. A szentségvivőket a farkas még soha meg
nem támadta.
A hó nagy foszlányokban kezdett szakadni, az út nemsokára
elveszett. Most már az állat vezetett csupán, gazdája is csak az
ő ösztönéhez igazodott. Meredek oldalon, hegynek fel
kanyarogtak.
– Jó, hogy egészen sötét van – magyarázta a paraszt. – Mert
az ember, s kivált az errefelé nem járatos elszédül, ha lenéz a
szakadékba.
Hurubákhoz értek, amelyek egybe voltak építve az
istállóval, a tyúkóllal, mint a földből együtt kivetődő gombák.
Az alacsony falakra óriási mokánysüveg alakban volt ráhúzva a
tető. Kerítésnek, udvarnak, utcának még nyoma se. Háztól
házig negyedórákat tartott. És sehol, semmi világosság.
Az öszvér hátán előrecsúszott a nyereg. Az ülés igen kínossá
vált. Ereszkedtek be a Gaurába.
Fél tojás alakú, tágas holypadás volt ez a kőborított
oldalban.
Vöröses csillag derengett elejökbe. Egy messzi, kerek ablak
küldte a beteg, el-elfúló fényességet. Olyan alacsony házból
jött, hogy elejébe kerülve, a vastag szalmaeresz a pap
homlokáig ért. Igaz, hogy meghajtotta homlokát, hálatelten,
hogy megérkezhetett az üdvösséggel.
A paraszt reáborult az állatra és gyötrődő hangon vádolta be
magát előtte.
 – Te, igen, te mondtad nekem, amikor nem mozdultál! –
Uram, a kosár elveszett! Ó, szentséges Istenem! Mit tudjak
mondani szegénynek!
Mindkét kezével fogta a fejét és imbolygott jobbra-balra.
Az ablak elsötétült, éppen akkora fej takarta el, de csak
pillanatra, amekkora a falba tapasztott üvegdarab. Topogó
bocskorban szaladt ki a suhanc.
– Apám drága! – A hangja zokogott, mint aki szörnyű
szorongásból szabadul.
– Eridj vissza, mondd anyádnak, hogy itt vagyunk.
– Hogy áhította pedig… – panaszkodott a pap felé.
A pap tudta jól, hogy errefelé a kenyeret és a bort jóformán
nem is ismerik az emberek. Száraz kín szorította el a torkát.
Kutatón, esdeklőn tört fel tekintete az egekbe… De csak a
végtelen és irgalmatlan sötétség feszült felette.
Nem volt szemrehányásban, csak megalázott
szégyenkezésben, hogy az ég méltatlannak ítélte a jó
cselekvésre.
Szeme elfordult a magasságokról, és reáóvakodott a
parasztra, aki olyan egyszerűen mondta útközben:
– A szentségvivőket a farkas meg nem támadta soha.
Az életviselt arc várakozón meredt rá vissza. Nem, ez a
nézés nem volt reménye vesztett! Ebben a szemben az a félénk
és mégis erő-teli lángocska lobogott, amelynek annyi szegény
szempár volt már a mécsestartója. A hitnek tüze: „Ha te
akarod, akkor csuda történik”.
A pap összefogta a kezét. Az egyházi bölcsekre, a nagy
tanítómesterekre gondolt. Viharban nyargalt át tanaikon, de
egyetlen virágot, lombot nem tudott tépni magának, mely ez
órának próbálásában haszonhoz segítse. Szinte követelőn
fordult tőlük vissza önmagába. Hasztalan.
Kétujjú tömpe kesztyűbe bujtatott kezecske fogózott most a
karjába. Hogy egy percre el tudott róla felejtkezni! Új sajdulás
járta át a lelkét. Még a gyermeke is tanúja lett a szégyenének.
– Hol volt az eszem, hol volt az eszem, hogy jobban fel nem
kötöttem – kesergett a paraszt.
 – Az Úr nem téged… akart büntetni… mégsem – rebegte a
pap.
Úgy szeretett volna gyermekké változni, akitől nem vár
senki semmit, aki kedves Isten előtt!
Vézna, riadt hangocska töprengő komolykodásban súgta fel
hozzája:
– Édesapám, hiszen a kosarat még azelőtt elvesztettük,
hogy a farkas jött volna. És a farkas mégsem bántott minket!
Nem értette, hogy mit akar mondani ez a szó. Lehajtotta a
fejét, és megadta magát a sivár gondolatnak, hogy Isten
kegyelme elhagyta.
– Menjünk be – mondta végtelen szomorúsággal –.
legalább imádkozzam felette.
Nehezen, vontatva indult meg, kezén a gyermekkel.
Benyitott a jéghideg, nyílt kéményű pitvar fekete boltja alól az
első házba.
Füstös, szemrágó, tüdőfojtó levegő csapta meg.
Az alacsony gerendák alatt minden ott volt: az
asszonytalanul maradt ház gondozatlan szennye. A föld
tapasztatlan, sárdudoros. Az asztali abrosz, a fal sorba rakott
kendői, tányérai mosatlanok, a korsók, a képek portól
homályosak.
Az egyetlen ágy a bal sarokban állott. Szőttes, tarka
párnákon újpiros, lombos pokróc alatt feküdt az asszony
pöffedten, tehetetlenül. Ez az ágynemű bizonyosan büszkesége
volt a háznak. Az ágy mellett, kis padkán egy csuporka aludttej,
benne fakanál. Azzal hűsítgette a suhanc a beteg lázas ajakát.
Az ágy felett, a bizánci Szűzanya és Szent Miklós között a
pap megismerte az asszony konfirmációs emléklapját. Mint a
többi képhez, barkaág, bazsalikom volt köréje tűzve.
Ez a kép, amelyen írva állott arany betűvel az ige: „Légy hív
mindhalálig”, és a torz öregasszony alatta: utolsó elvesző
hulláma volt a magyarságnak a végtelen havas felé.
… És most odalépni a haldoklóhoz, aki – úgy tetszett – a
világ végén várt reá e pillanatig, várt húsz vagy még több
esztendőn keresztül, míg a nehéz és keserű halállal érdemelje
ki, hogy eljöjjön hozzá az úrvacsora. – És most az ágyához
lépni kézzel, üres kehellyel…
És a farkas mégsem támadott meg – bukott benne ismét a
szó, mint a kapkodó előtt a gyönge ág.
Szeme homályos volt a szenvedéstől, ahogy mélyült a beteg
malasztra éhes tekintetébe. Elfelejtette a rászakadt szégyen
nagyságát.
– Ő Istenem! – kiáltotta a lélek hangjain. – Ne érettem
sugallj csudát, hanem ő érette, a haldokló szegényért küldj egy
cseppnyi bort, falatnyi kenyeret! Te, aki az élet koronáját
ígéred a halálig híveknek, ne engedd, hogy csalódva zárja le azt
a két szemet, amely annyiszor olvashatta a te ígéretedet!
És mintha keresné, hol reppen be Isten kisegítő angyalaiból
egy, körülhordozta szemét nagy reménykedésben.
Az asztalon csorba korsó, mellette csomóba csavart
csepűkeszkenyő.
– Málé és tiszta víz – hallja a gyermeke szavát, de szinte fel
sem fogja őket.
És mégis…
Odalép az asztalhoz, kinyújtja mindkét kezét, egyiket a
hideg korsóra ejti, a másikat a durva keszkenyőre és áll
halálsápadtan a feléje esdeklő szívek színe előtt… S mintha
virágot látna hirtelen kinyílni – úgy nyílik ki előtte most
minden csodának titka. Olyan egyszerű az, hogy csak egy
gyermek mutathatja meg feléje az utat.
– Ó, én Uram, te! Lásd, én fegyvert hoztam a farkas ellen és
csóváltam fejemet a paraszt együgyű beszédén, de hitt benne a
gyermekem, és az ő szava annyit tesz, hogy a szentséget nem a
kenyérben és a borban, de szentelt szándékomban hoztam
magammal!
Forró hullám oldja fel megfagyott szívét, könnyei
felszöknek szemhéja alá, arca megéled, kigyúl. Megy biztosan,
megváltódva az ágyig. Boldogan, gyümölcs-gazdag fa módjára
hajlik a beteg fölé.
– Paniti Anna – mondja neki csendesen, mert leolvasta
nevét az emléklapról – figyeljen rám, Paniti Anna, Isten úgy
engedi, hogy a málé és a víz annyit érjen magáért, mint a
kenyér és a színbor.
Bárányalázattal, hálával bólint reá az asszony, a keble is
emelkedik. És a pap tisztán tudja most már, hogy ezen az ajkon
borrá lesz a víz, kenyérré a málé és bor és kenyér istenné az ő
lelkében. Paniti Annáért csuda esik valójában!
A megtöltött kelyhet, a megaprított falatot betakarja az
arany-varrottas keszkenyővel. A gyertyafényben földöntúli
derengés reszket a felterített szentségen.
Szertartás után a megváltódott asszony még egyszer látni
akarja az aranyos keszkenyőt.
– Vidd fiacskám oda – biztatja meg az apa a kisleányt.
Az utolsó ragyogás, amely eljött életébe, kibomlik az
asszony szeme elé.
És a beteg szemben hirtelen fényesség születik, ahogy
nagyon távoli hegyormokon lobban a tűz. A fej felemelkedik, és
a száj megérinti a kendőtartó kezet.
Piciny vércsepp, mint láthatatlan gyűrű rubint feje, tapadt
rá az asszony ajakáról a gyermek kezefejére.

----------------

Nem volt ez álom, tisztán, világosan sorakoztak fel képei, és

Anna mégis nehezen tért előlük a jelenbe vissza. Nehezen talált
összefüggést feltámadásuk és jelentőségük között. Homályosan
eszmélve morzsolgatott tétova, úttalannak tetsző imádságot.
Lassan szétesett összefogott két keze. És akkor úgy tetszett,
hogy madarak reppennek el a tenyeréből, különös, valaha tán
nagyon színes fényes szép madarak, ma elfakultukban szinte
hogy testetlen árnyékok. Némelyikük még visszanéz, más meg
sem fordul, sebes, menekülő irammal vág bele a távoli, estére
sápadt nyugati égbe. Felszívódik, felolvad a valótlan
messziségben.
A múlt reményei szállottak el így; felkelt, hátat fordított a
nyugati égnek, és megindult lefelé, a kőfallal bástyázott, ember
felejtette, magának virágzó kertbe, a klastromfehér ház fájó
csendességébe.
 IV.

– Anna, igaz?
Sok minden volt a hangban. Aggodalom, hogy fájdalmat
okoz, félelem, hogy „nem igaz”. És vak remény, hogy hátha
mégis! És még mindezen túl is valami.
A leány ráemelte szemét a szívszorongva arcába meredő
papra.
– Igaz.
A férfi hallgatott darabig.
– Örökre elváltak?
– Azt hiszem.
– Istenem!
Felkelt és járkált a fák alatt terülő füves téren. Aztán
megállott a leány előtt.
– Maga… akarta így?
– Ernőnek ki kellett mennie, ő csak iderekedt a román
megszállással.
– Miért nem próbálta itt marasztalni?
– Megérti azt, amit mondok? Neki ez a megoldás nem jutott
eszébe, és akkor jobb, ha elment. A mi sorsunkat csak önként
szabad vállalni. mert ezt bírni is kell… Ha rábeszélem, lehet,
hogy itt marad. De nem biztattam, egy szóval sem. Nem is
beszéltük ki magunkat igazából. Jobb így –
– És maga, Anna?
– Én itt akarok élni. Lehet, hogy ezt nem is tudja Ernő ilyen
bizonyosra. Egy és más dolgomról nem tudott már utolsó
időnkben… El fogunk múlni egymás életéből.
– Nem szerették már egymást?
Anna mozdulatlanul nézett az ölébe.
– Nem tudom – mondta aztán csendes utána gondolkodás
után.
– Még mindig foglalkoztatja a lelkét?
– De csak azzal a tudattal, hogy már a múlté.
A pap mélyet lélegzett és lehunyta a szemét.
 – Anna, szeretnék magától valamit kérdezni. Mondja: látta
maga az én parókiámat?
– Igen. Láttam a vonatról.
– Ugye, kedves?
– Olyan, mint egy fészek.
A pap szava megeredt. Beszélt, mint a gyermekek, ha
csalogatják valamerre a másikat.
– Hiszen csak olyan régimódi, tapasztos falusi ház, de
reggeltől estig veri a napfény. És tudja-e Anna, hogy ott mindig
csend van? Még a falu is másfelé költözött, hogy
negyvennyolcban kipusztult a magyarság… A kert gyönyörű,
elvadult paradicsom. Mindenik orgona – mindenik
jázminbokorban fülemüle fészkel. A méhesben vadon rajzanak
a méhek. Nem szedi a mézüket senki. – Hát a templom! Fehér,
tiszta, mint az imádság. És tudja-e Anna, hogy egy ezüstsarkos
ládában milyen terítőket őrzök? Van egy, amelyik
aranycérnából van recélve, és ezüsttel meg bor-pirossal
kimintázva. Egyik közöttük valódi csipke, százötven év előtt
Belgiumból hozta egyik Gáldy uraság, aki testőr volt és sokfele
járt. Az edények is csudásak…
– És – tette hozzá szomorú rajongásban – van úgy, hogy
csak magamnak szolgálok velők.
Reszkető ujjaival most ügyetlenül nyúlt ki Anna kezéért.
Az a kéz egy pillanatig megpihent az övében. És ez úgy
felbátorította, olyan bizonyossá tette, hogy elpirulva, boldogan
mondta ki, amit annyi ideje kerülgetett:
– Legyen az én feleségem, Anna. Nézze: nem szerelemből.
Jóságból. Áldozatból…
Lehajolt a kezére.
– Szolgálni fogom.
– Milyen szomorú az élet – gondolta a leány.
– Én nem megyek férjhez soha – mondta aztán egyszerűen.
– Felejteni elfelejtem, de pótolni nem tudnám magamnak
Ernőt. Lássa: a hitet, a bizodalmat, hogy valakinek több
vagyunk a mindennél… csak egyszer veszíti el az ember az
életben… Legalább most úgy érzem.
A pap felemelte a fejét.
 – Tudta, mit fog válaszolni, előre. De meg akartam
próbálni… nehogy kínos, hosszú éjszakákon vádoljam
magamat, hogy volt egy perc, amikor talán megnyerhettem
volna.
Felnézett, folyton, a fák koronájába, nehogy a könnyei ki
találjanak peregni. Mikor ez elmúlt, újra leült a leány elé.
– Még egy vallomással tartozom, Anna. Én magával
szemben nyomorultan, kétszínű módon viselkedtem, igen.
Szinte örömmel vádolta be magát.
– Mióta novelláját elvittem Korlátnak, mennyiszer írt ő már
nekem, hogy áruljam el, kicsoda maga és hova való. Ostromolt,
hogy tegyem lehetővé a szereplését egy irodalmi esten.
Leveleket küldött, megcímezve nevének kezdőbetűire.
Szerkesztői üzenetekben is próbált magához férni. Azokat a
számokat nem hoztam ide. A leveleket halomra gyűjtöttem,
nem akartam, hogy – elrabolja magát tőlem. Maga tudja, hogy
én Ernőtől magát sohasem sajnáltam, ő volt a jövendőbelije, de
én voltam a legjobb barátja! – Most már ennek vége. Maga
holnapután vonatra ül, és elmegy az ő körükbe, és én
leszerepeltem.
– Nem értem.
– Mindjárt. Olvassa el Korlát utolsó levelét.
Anna átfutotta az üzenetet, a szerkesztő valósággal
gorombáskodott Incével. Fenyegetőzött: ha erre a levélre sem
reflektál, akkor megszüntet vele minden összeköttetést.
– Ne higgye Anna, hogy engem ez a fenyegetés kényszerített
a most tett vallomásra. – Már régebb szóltam volna,
elbúcsúzva eddigi, maga körüli tisztemtől, de meghallottam,
hogy megvált Ernőtől. És akkor… akkor valami gonosz azt
súgta nekem: ne szólj neki a készülő jövőről, amíg meg nem
kérted. Ha megtudja, hogy valahol várják, ha találkozik
azokkal, akik annyira különbek nálad… elfordul tőled…
Mondom, kissé csalafinta voltam. De mégsem annyira, mint
amennyire lehettem volna. Mert látja, egyet elhallgattam,
mielőtt megkértem. Nagy fájdalmat okozok magának vele!
Nem szóltam előre: nehogy e miatt hajoljon hozzám. Tudja,
hogy patrónusom a kollégium. Onnan jövök. A rektor
megkapta a maga iskolájának betiltó rendeletét.
Anna elsápadt.
– Szegény gyermekek. Mit fognak csinálni…
A pap elnézte őt. Várt még egy szót, hogy önmagán is
sajnálkozzék, de Anna csak bólogatott maga elé, csendesen.
– És mit csinál majd maga?
– Ó, Istenem!… – Úgy érezte, hogy a föld indult meg lába
alatt. Omlás, omlás, feltartóztathatatlanul. A tervei: a
társadalmi akció az építésért – mert szétszórt, kicsiny
tantermekben, ide-oda hányt iskolában tanított – az angliai
út… a sok jóság, amit szegény növendékeinek tartogatott…
amit a maga irgalmatlan ifjúságán át gyűjtögetett…
Hogy is lehet egy tollvonással mindent megsemmisíteni!
Nincs szó, nincs panasz, nincs apelláta… Volt, elmúlt. Élet,
remény, munka, akarat. Mint a fű, amit szerszám metsz le,
egyetlen sarlóvágás! – És a szem, a szív kezd már hozzászokni.
Csak később eszmélt.
– Velem? Hogy mi lesz velem? – Sebesen számot vetett:
egy-két hónapra van még pénze. Azalatt… majd csak akad
valami.
Az emberek megtanultak már rövid terminusokra élni.
– Valahogy lesz. Azt azonban mégsem értem, hogy most
utazzam Korláték körébe. Mit csináljak ottan?
– Megtudja az első levélből, amelyet válasz nélkül hagytam.
A Virrasztó irodalmi estélyt tervez Szovátán. Szent István
napjára. A műsorban magának is szerepelni kell. Ezer korona
tiszteletdíj és a költségek megtérítése lenne a „szegényes
ellenszolgáltatás”.
– Ezer koronán új két hónapom lesz biztosítva.
– Mikor indul?
– Holnap délután. Holnapután délelőtt érkezném meg.
Bátortalan kérés ült ki a férfi arcára.
– Engedje meg, hogy Kocsárdig elkísérjem.
– Szívesen, sőt hálával.
 A vasúton Ince különösen hallgatag maradt. Talán arra az
időre gondolt, amikor e tájakon keresztül Anna első kéziratát
vitte.
Kocsárdon ki kellett szállani és másnap hajnalig várakozni.
A papnak jó ismerősei laktak egy közeli faluban, és már izent is
nekik egy szekeres gazdától, hogy odagyalogolnak éjjeli
szállásra. – Szép sima réten át vezetett az ösvény. Kolompszó
rezegtette be a késő nyári délutánt, s a forgatott sarjú mézszagú
szellőket görgetett át a tájakon. És kereken csak a hegyek látták
lépteiket, meg a hason fekvő pásztorok, utánuk bámulva
hosszú kíváncsisággal.
Sokszor remegett a pap szája. De nem bántotta a leányt
egyetlen bizalmas szóval sem többet. A falu szélén megállott
egy pillanatra és felnézett az égre, hogy a kísértést megállította.
Ilyen egyedül nem lesz többet Annával. Nem kell magát
szégyellnie, hogy nem viselt el mindent némán, nemes
beletörődéssel.
A széles úton játszó gyermekek, varrogató okulárés
öregasszonyok köszöntgettek feléjök a házak padkáiról,
kapuküszöbéről. Majorságlárma, kutyaugatás űzte el a
megnyilatkozni akaró hangulatokat, könnyebb lett a kereszt.
A házigazda és a felesége a verandán ült. Az asszony
gyermekruhát hímezett, a férfi prédikációt készített. A veranda
előtt, a bölcsőben kibontva rugdalózott egy rózsás
leánycsecsemő. A kicsi pesztra kiabálni kezdett:
– Gyünnek! Itt vadnak!…
Egész délután a kertben sétálgattak. A háziak figyelmes
gyöngédsége, a békességes, tiszta környezet jótékonyan vette
fel őket, ragadta ki saját magukból. A fájdalom elfordította
róluk arcát: halvány ragyogásban viselték a napot, meg nem
terhelve senkit a maguk különzárt szomorúságával.
Anna egyszer megállott a bölcsőnél és magához emelte a
kisleányt. – Ince nézte ezt a képet. Háttérben a templom nyájas
napsugárban, elöl a pillangóvirágok ligete. És Anna, karján a
kicsivel, akire csak darabka fehér sál van tekerve… A gyermek
beleakasztotta kezecskéjét a hajába, és ő hagyta garázdálkodni,
mosolygott is hozzája.
 Ha ez a kép nem volna egyetlen délutánnak álma! Ha ők
hárman nem volnának széthulló, pillanatnyi részesei!…
Ince mélyet sóhajtott. Eszébe jutott, mit mondott Anna
Ernőről: „Ő már a múlté”. – így fog ezentúl maga is Annára
emlékezni.
… Éjtszaka, fogyó holdfénynél, reszkető gyertyalángnál:
kettős halovány fényben, az eldugott kicsi parókia boltívei alatt
Ince Pál nehány sorban elbúcsúzott Annától. A házigazda
igásfogata búzát vitt be a városba. Éjfél után indult, és azon
visszafordult a fiú.
Mikor a zsákkal rakott, nyikorgó szekér az országútra ért ki,
úgy, ahogy volt, hanyatt fekve a zsákokon, szeretett volna
titkon lecsúszni, visszasompolyogni. Ismét aztán felségesnek
találta a szándékos elmúlást a leány életéből, amikor az
„megindul az úton”, az őt megillető jövő kapujába érkezvén.
Mert ő káprázatos jövőt festett magában Annának.
MÁSODIK KÖNYV
 ELSŐ RÉSZ

I.

A Virrasztó szovátai kirándulásához Pünkösty

kultúrtanácsos felajánlott egy városi fogatot. Persze nagy
találékonyság kellett hozzája, hogy a kocsissal együtt heten
elhelyezkednek rajta. Egyiküknek felváltva a kocsi hágcsóján
kellett állani.
Mikor az emberrel, bőrönddel, szénával megrakott batár
kora reggel Korláték elé érkezett, a szerkesztő magából kikelve
rohant ki a kapualjból.
– Forduljatok vissza! Nem tarthatjuk meg az estélyt!
– A sziguránca engedélyével a zsebedben?
– Ti azt hiszitek, hogy a sziguránca mérheti ránk a
legnagyobb csapást! Hogy sohase hallottam volna arról a
legigazibb istenátkáról! – Hölgyeim, bocsánat! Zudor Anna!
Életem legszebb napjainak hittem az önnel töltendőket. Péter,
te vagy az oka! Tökéletesen meggyilkoltad a mai kirándulást!
Hallgassátok meg, mit hozott be nekem hajnalban a Franki
Arthur fia a fürdőről.
– A Franki família hordozza a postádat? – Ez aztán a
növekvő népszerűség! – csipkelődött Ratosnyay.
– Népszerűség?… Hát melyiketek akar olyan népszerű
lenni, hogy együtt szerepel az udvarszéki tűzoltó zenekarral? –
Olvassátok el, mit ír.
 Ratosnyay kézbe kapta a levelet.
„Kedves Korlát! A hangulat is nyélbe van ütve. Ide asszony
kellett s az én összeköttetéseimen kívül az én
fáradhatatlanságom. Bizony, ha nem volnék Alsó és
Felsőszépvizi Daán leány, Telegdi grófné se vállalta volna az
énekszámot. – Csakis magáért édes Dánielné – ezt mondta. De
még lesz zene is, a nélkül nincs igazi lelkesedés, megnyertem az
udvarszéki tűzoltókat, sokan fognak érettük jönni, az odavalók
főleg. Nagyon jók reklámnak, dobbal, réztányérokkal,
szekereken érkeznek és végigvonulnak az egész telepen. Jelent
vagy kétezer korona többletet…”
Harsogó kacagás. – Ajton csillapította Korlátot.
– Menjen, kérem, vegye a cókmókját s induljunk, meg fog a
guta ütni a melegben, ha annyit ácsorgunk. Majd ott
lefújhatjuk a tűzoltókat.
Mialatt Korlát bennjárt, Anna megkérdezte:
– Honnan van Dánielnének hatalma, efféléket rögtönözni?
– Mert az estély ötlete tőle ered. Kimenni a jómódú
emberek közé! Oktalanságai mellett is mindig új
pénzforrásokat eszel ki. Persze – Korlátnak le kell olykor adni
egy-egy versét a Virrasztóban – magyarázta Ajton.
– No, nem nagyon adta be a derekát neki – nevetett Pálma.
Hirtelen mindnyájan elhallgattak. Kellemetlen, sőt kínos
zsivaj szűrődött ki Korláték kapualjából. Éles asszonyi replika,
amely sűrű pisszegésekre csapott le csengő kalapácsával.
– Persze! Ezt nekem, ugye? Ez a művészfeleség sorsa?
Krammer habogva kezdett társalogni és belepirult a
szégyenkezésbe. Ratosnyay egyszerűen bekiáltott Korlát után.
Rá nem sok hatást tett az asszonyi siránkozás. – És a
szerkesztő a világ legközömbösebb arcával bújt elő a
csomagjaival.
– Itt mindenkinek fiók-Martinuzzivá kell válni, ha életet
akar teremteni – fűzte hozzá a Dánielnéről folytatott vitához,
mintha közben el sem szakadt volna gondolatainak lánca.
– Jaj, ne beszéljünk most semmi komoly dologról –
tiltakozott Pálma.
 – De azt csak megengedi, hogy a műsor rendjét
megállapítsuk?
Korlát hangjában volt valami elfojtott ingerültség. –
Annához fordult s felhasználva a kocsizörgést, csak neki
beszélt. A programról, melynek sikerülni kell, hiszen minden
igénnyel, várakozással számot vetett. Krammer a vicces zsidók
csalétke. Ajton a búsmagyaroké. Tóth Pálma az ifjúság, a
szerelmesek prófétája.
– Magam, meg kisasszonyom – mi ketten, persze mint az ég
és a napsugár, mindenkiért vagyunk. Az estély igazi kitevői!…
Kiértek az országútra és kibomlott előttük a zengő nyári
reggel. Pálma le-leszökdösött és ahol az országút kanyarodott,
előrefutott, át a dűlőkön. – Közben nőtt a meleg.
Tisztára sepert, cifra kapus székely faluba értek.
– Hanem hogy én milyen szomjas vagyok! – panaszkodott
most a pirosra gyúlt, lihegő Pálma.
Nekiszaladt egy furcsa kútnak, amely a kerítésbe volt
beleépítve, hogy kívülről is lehessen vizet merni belőle. – A
gazda átszólt hozzá:
– Vigyázzon a nagysága, mer’ aki ebből a kútból iszik, a’
mind meghal.
A leány önkéntelen visszahőkölt, mire az öreg jóízűen
felkacagott:
– Ejha! Hát talán a nagysága örök életre számít e földön?
Biza, mind halálé vagyunk, kik e kút vizéből iszunk. – De
másképp is: elmelegedve nem ajánlom, mer hideg, mint a jég.
Hoznak a leányaim hajnalban szedett szilvát, azzal
parancsoljon hűttőzni.
A rövidlátó Pálma át a kerítésen mozgó, színes foltokat
sejtett meg. A gazda leányai jöttek. Semmi parasztos alázkodás,
semmi félszegség nem volt bennük. Vidáman, illedelemmel
köszöntek és kétfelé futottak: egyik a pincébe, másik a kicsi
kertbe. Pillanat múlva a pincéből kosárka szilvával, a kertből
majoránnából kötött bokrétával tértek vissza.
Anna gyönyörűséggel nézte a kicsiny, erősen tiszta
életdarabon futkosó hajadonokat. Milyen karcsúk, gyorsak és
milyen takarosak egybeszabott kék köntösükben, a hófehér
ingujjban! Ragyogó szőke fonataik alatt az okos kék szemek, a
csattanó, hajnalszínű orca!
Testben, lélekben felüdülve köszöntek el a háztájtól.
A drága falucska, a tarka aratóképek, a szélszárnyon áradó
szénaillat, a lassan felkéklő bérccsoport, melynek ölére
igyekeztek: feszegették a keblek húrjait, kilincselték a szívek
ajtaját. Beállott a hangulat, amikor minden jelentéktelen okból,
sőt minden ok nélkül is dagályba száll a jókedv. Pálma friss
volt, szinte bolondos! Pedig nem készült volt zavartalan
lélekkel erre a kirándulásra. Bágya úgy két héttel ezelőtt
kiment anyjával havasi birtokukra, és hasztalanul
sürgönyöztek érte, válasz sem érkezett tőle. Még arra a kicsit
duzzogó, de azért meleg pajtáshangon írt levélre is néma
maradt, amelyet Pálma szívdobogva küldött el, s amely után
szertelen várakozásban töltötte a napokat. Ez a távolmaradás,
ez a nem-törődés nagyon lehangolta volt, de aztán
összeharapta a száját.
– Hát jó! A világ így is szép marad!
A legszertelenebbül Korlát viselkedett. Nem lehetett
ráismerni. Akárha hirtelen megszabadult volna valami súlyos
lelki nyomástól, olykor-olykor felugrott ültéből és vékonyan,
hamisan, mint disznófülű kisdiák: székely nótákra gyújtott.
Csak Ajton nem engedett fel. Mintha bűn volna pillangós
kedvük, időnként Annára lopta tekintetét.
… Egy hölgy várt rájuk a szovátai felsőtelep piacán. Alig
térden alul érő, gyűrött kanárisárga ruhában, összetákolt,
szélfúvásra szétmenéssel fenyegető batisztkalapban. A
tikkasztó kánikulában is fehér boa volt a nyakába kerítve.
– Bár az ő… bár rajta vernék a tűzoltók a nagydobot! –
vicsorogta Korlát, mialatt az asszony feltűnő szívességgel
csókolta meg Annát.
– Ugye, te vagy Zudor? Druszák vagyunk, engem is
Annának hívnak. Lásd, mily őszinte szívvel zárlak keblembe,
pedig tőled volna kitől féltenem költői hírnevemet! Édesem,
nem veszed rossznéven, Tóth Pálmával közös a szobád. De szép
és tágas, a Hunyadiban. Magam láttam utána, hogy felségesen
érezd magadat. Az erdőre néz, így a lárma nem zavarhat, a
férfiak is közel lesznek, ugyanazon a folyosón, persze a
verseimet előre el kell olvasnod, a te ítéletedre adok, hazafiast
ne mondj, azt én fogok, kipróbált darabjaim vannak!
Pálma se szó, se beszéd, rég előreszökött. Mikor mind
felvergődtek a hotelig, már az ágyon ült és lelkéből kárpált
Dánielnéra:
– Hét óra út férfiakkal összezsúfolva, guta melegben, és az a
szélkelep nem gondol reá, hogy a harisnyakötőnket se
igazíthattuk meg ezalatt! Különben pedig nézz körül,
Annácska! Érezd magad felségesen!
Csakugyan mindennemű használati edényben fonnyadt
tölgyfacsokor éktelenkedett. Utóbb kisült, hogy a díszítő
elfelejtett alájuk vizet tölteni.
– Elvégre ő kedves akart lenni – mentegette Anna
Dánielnét.
– Az ő kedvességei, mint az Úr útjai, végére mehetetlenek.
Sohase tudni, mi célja velők. A télen, mikor Korlát rám akarta
bízni a Virrasztó versanyagának átnézését, mindennap
hívatott. Most láttad, hogy milyen kurtán-furcsán intézett el.
Valaki megsúgta neki, hogy dilettánsnak tituláltam. De hát
nekem nem szegi kedvemet!
Végignyúlt az ágyon és szótlanul bámulta a mennyezetet.
Talán maga is elcsudálkozott azon, hogy ilyen félvállról beszél,
amikor még tegnapelőtt csupa ingerültség volt, csupa
rosszkedv.
Anna ezalatt körülményesen, restelkedve tisztálkodott.
– Ne nézz ide – kelt fel végül is Pálma. Meztelenre vetkőzött
és a mosdótálba állva, vállára szorított egy teliitatott szivacsot.
A víz végigömlött rajta. Aztán beburkolózott a nyári paplanba,
ledobta magát az ágyra és elaludt.
… A cukrászdában tartott uzsonnánál különös ember kért
szabadságot, hogy pillanatra közéjük telepedjék. Komor
jelenség, akinek szeme fölött íves eresszé ugrott elő a homloka.
Pillantása úgy égett, mint parázs, amelyről véletlen lehelet
felborzolta a hamut. Nagy, nehéz csontú, szikár alakja szomorú
madarat idézett. Talán Baudelaire Albatroszát!
Csak éppen egy kérdést tett fel Korlátnak:
 – Kedves szerkesztő úr, mikor hirdeti ki már a Virrasztó
pályázatának eredményét?
A pályázat kézirataival Korlát úgy állott, mint a mesebeli
pásztorfiú a három szekrénnyel szemben. Honnan tudja
kitalálni, melyikben van az igazi királykisasszony?! És most
mégis fölénnyel ígérte:
– Egy hónapon belül a dolgot elintéztük.
Hogy ezt így ki merte mondani, az szorosan összefüggött
egy kérdéssel, amelyet a Mogyorósi-tetőn adott fel délelőtt
Krammernek:
– Mit gondolsz, volna ennek a Zudornak biztos irodalmi
érzéke és ízlése? Többször említetted, hogy komoly kritikai
munkásság áll mögötte.
A leány személyével kapcsolatban titkos tervet kovácsolt
magában. A lap legkényesebb problémáját most már meg tudja
oldani…
– Én megyek le a Medve-tóhoz, éppen eleget ültem a
határban! – ugrott fel Pálma az asztaltól. Pedig dehogy is ült, a
fele utat gyalog tette meg.
Az ég átlátszóan, halványzölden hajolt le és a környező
erdők érett smaragdja átmenetül szolgált a víz fekete-zöld
színéhez. Az idő oly tiszta volt, a levegő olyan bársonyos, hogy
egymagában is felköltötte az emberben a boldogságot, a
vágytalan megelégedést.
Anna Ajton és Krammer közt haladt, utánuk Dánielné
Korlátot vette maga mellé, hogy beszámoljon az estély minden
tervbe vett részletéről. Pálma jóval előttük járt Ratosnyayval.
Mint a lidércláng futkosott, fel az oldalra, le a tó széléig. A férfi
nem is tudta követni.
– Pálma… mivel bírhatnám rá, hogy szépen mellettem
maradjon?
– Mivel? Ezt anyám is sokszor kérdezte, ha sétálni vitt
gyermekkoromban. Csakis szép mesével, feleltem neki mindig.
– Milyen mesét akar?
– Igaz történetet. Hiszen maga olyan sok világot látott és én
semmit.
 – Sokat láttam. Magát is láttam, mielőtt az életben
találkoztunk volna.
Pálmának ez komikusan hangzott.
– Ugyan, hol? – kérdezte szinte csúfolkodva.
– Kairóban. Abban a forró, párátlan hazában, ahol a földre
dobott szirom öt perc múlva szemétté zsugorodik… ennek az
izzó hazának asszonyát kerestem. Nem a mostaniakban, nincs
ezeknek már az a fiatal párductestük, hanem az aluvókban, az
illatos fáslikba göngyölt múmiákban. Ezekből az aszott és
mégis igéző tetemekből próbáltam visszaálmodni az ötezer
éves eleven bűbájt, a járó virágot, a zengő bíborszobrot. Bódult
hiúság, halálba szakadó igyekezet, sikoltás volt sóvárgásom…
Ismerni akarom, beszélgetni akarok vele! Micsoda vágy,
micsoda reszketés korbácsolt feléje!
Ratosnyay rápillantott Pálmára. Az tág szemmel hallgatta,
mint a gyermek, és közben a messzibe nézett. Egyáltalán nem
volt már csúfondáros.
– És egyszer elémbe lépett. Csodálatosan! Elefántcsont bőre
alatt lámpásokat gyújtott a szenvedély. Haja, mint sötét
taxusbokor, rövid, sűrű és merev. A teste karcsú vessző! A teste
után fiúnak néztem volna.
A leány ajka kinyílt.
– A fejét ferdén tartotta, úgy nézett rám éber, mégis
álmokat kergető szemekkel. – Nofrit volt, a legcsudálatosabb
nő, akinek lábujja valaha a földet érintette.
Elhallgatott.
– És?… és nem történt semmi több?
– Csak annyi, hogy minden napomat nála töltöttem, ó,
bolondja voltam! És aztán még jött valami… Sokkal később és
már itt a mi hűvös éghajlatunk alatt… egy este, mit tudom én,
miért, elmentem meghallgatni pár képzelgő álnagyságot a
Közművelődési Házba. Mikor már ásítás környékezett az
unalomtól, otromba taps között, az emelvényre kilépett Nofrit.
– Nem, nem! – kiáltott Pálma ijedten. Úgy tetszett egy
pillanatra, hogy mérges, édes gőz fogja be és elfelejteti vele a
tovatűnt, rózsaszínű tavaszidő tiszta-szép emlékeit.
 Ratosnyay érezte, hogy elsiette magát. Lehajtotta fejét, nem
szólt semmit. Arcán könnyű szomorúság derengett.
Pálma lopva rátekintett. Ismét megenyhült iránta, abban a
gondolatban, hogy ez a férfibánat érette született meg.
– Milyen gyönyörű utakat tett meg maga – mondta, csak
hogy szót vegyen társából. – Pest, a poros, akáclombos Alföld
és Gyergyó, ezek az én úti élményeim. Ez a mai kirándulás is
esemény nekem. Kacagjon rajta.
– Én sokat utaztam – bólintott a férfi – a világban és a
szenvedélyekben. Mondhatnám úgy is: a szenvedésekben.
Ismét elhallgatott.
– Maga, Ratosnyay? – Pálma hangja bizonytalanul
akadozott, mert szava mögött sok mindenről való tudás bújt
meg, akit önkéntelenül restellt a férfi előtt.
– Maga, Ratosnyay? – mi mindent árul el ez! Hát így van…
mindig is így lesz.
Egy percre, mintegy elmélyedve, megállott és az út nedves
homokjába bámult.
Pálma szorongva figyelte.
– Nem tudom… talán félreért – engesztelte. – Én ezt úgy
értettem, hogy maga mindig olyan szépen tudta elrendezni
életét. Igazi életművész hírében áll…
Anélkül, hogy idézte volna, képek bukkantak most lelkében.
– Ódon, tágas székely parasztház, mely a város egy holypadt,
beépítetlen foltján ott szorult a háromszögű kert közepében.
Gránitkockákon kell az utcaajtóig lebocsátkozni – a portól,
utcalármától, vendégháborítástól megkímélt kis Paradicsomba
maga is bekukucskált egyszer a deszkakerítésen át a Gál
gyermekekkel… Kötényes, kendős nénike daraszol a
szegfűtáblák között sárgálló kerti úton, a faoszlopos tornácon
vörösen virít a bivalyfuszulyka. Csíz és tengelic ficserkél az
ablakok között felaggatott kálitokban, kényes téglaszínű
galambok begyeskednek, csókolóznak a tetőgerincen… Hallotta
aztán erre-arra – s mintha valami titkos szertartás helyéről
volna szó ilyenkor – milyen az „első ház", ahol a férfi tanyázik.
Meghordott, drágán bélelt skatulya: a tapasztott padló, a
vályogfal beborítva ezerszínű szőttesekkel, kereken ülőpárnák,
rajtuk nagy heréit macskák, okos, úrhatnám állatok, szokva a
jó szóhoz és a jó falatokhoz. Pipatartók, kávézói fémasztalkák,
faragott parasztbútorok, keleti bálványfigurák, cserepek,
varrottasok, s egy nyitott könyvpolc, amelyen hét nyelv
szótárai, fantasztikus mesegyűjtemények, okkultista könyvek,
bibliakiadványok, szociológiai munkák halmozódnak… Soha
rend: ami ma itt áll, az holnap ott. Eltevődik egy darab
hosszabb időre s újból előkerül…
Tarka regetöredékek forgatagjaként incselgett tova
képzeletében mindez. Kicsit belepirult s mélyet lélegzett utána:
– Igen… azt is beszélik, milyen pompásan… milyen
egyénien válogatott holmik között lakik!
A férfi legyintett.
– Véletlenül, szeszélyből összehordott dolgok… valami csak
kell, hogy stimulálja azt a nagy magányt, amiben élek!… De mit
használ nekem minden szép cifraság, amikor ezentúl… – E
szerint maga ismeri életmódom meghittebb oldalait… de akkor
tud, tudnia kell annak árnyoldalairól is! – Milyen iszonyú
válaszfal ez közöttünk! Egy harmatos rózsa, akit még forró nap
sem ért és egy szatír, akin ezer folt van és ezer átok! Ne, ne
rázza azt a Nofrit-fejet! Maga hiszi, hogy ez így van, és én
tudom, hogy ezt a hírhedtséget meg is érdemlem. És mégis…
A sósziklák útjára tértek, elbódorogva a többitől.
– Fusson előre, másszék fel a fehér kúpokra ifjú, bűntelen,
boldog lábával, mint saját oltárára. Én lent várom meg, mert
súlytalannak találtattam arra, hogy a maga csillogó
piedesztáljára lépjek.
Pálma kedv nélkül szökdelt fel a rovátkosan kimosott,
hófehér ormokra. Aztán visszafordult és lenézett Ratosnyayra.
Mily szomorúnak találta a férfit! A pózt, ahogyan állát
tenyerében támasztotta és tekintete elrévedt a sziklalábak alatt
húzódó Vörös-tó tükrére. Szíve fájni kezdett. Lassan,
elgondolkodva indult meg lefelé. A sziklák tövébe érve leült szó
nélkül Ratosnyay mellé.
– Visszajött?
– Látja.
 – Tudni akarja talán, miért végeztem a magam vádolását
egy tétova „és mégis”-sel?
– Azt hiszem… jobb volna nem tudnom.
– Miért? Ó, miért? – fölélénkülve fordult a leányhoz.
– Megnyugtatóbb, ha valakiről határozott véleményünk
van. Egészen jó, vagy egészen rossz.
– Ez esetben persze: rossz! Ne, ne tiktakozzék, elárulta
magát. Mert hiszen az „és mégis”-ben részemről egy halk
mentegetőzés rejlik. Nem, nem a feloldozás reményében!…
Magánál én kegyelmet nem találok. Tudom. Pedig az egyedüli
fórum, amely előtt feltárhatnám lelkemet, megtehetném a nagy
gyónást és megnyerhetném a feloldozást.
Úgy tetszett Pálmának, hogy Ratosnyay elhalkuló hangja
reszket a megindultságtól. Mily keserves, hogy ő itt nem
segíthet!
– Hogy tudnám én magát feloldani, nem, én azt nem
tudhatom, ekkora hatalma nincs embernek!
– Azt hiszi? A szeplőtlenségnek isteni hatalma van a földön
az ilyen bűnök felett!
– De – dadogta Pálma, akit megszédítettek a feltáruló lelki
perspektívák – csak… egyetlen esetben! Csak ha a szánalom
mellett felébred, ami több szánalomnál… maga a szerelem.
A férfi majdnem felszisszent.
– Értem. Ne beszéljünk többet erről. – Később még csak
annyit mondott:
– Ma nem születnek Geronimák.
Pálma megbénított akarattal, szótlanul haladt mellette.
Mint valami nagy csapás előestéjén, kínos és bizonytalan
érzések gyötörték. Lopva nézegetett az érette komor, majdnem
tragikusan szép férfiarcba.
Hosszú utakon egy árva szót nem váltottak. A másodszor
virágzó bodzák nyers, tavaszt hazudó illatát szívták és mentek
előre, amíg az út felkanyarodott a sétányra, ahol egy vendéglő
teraszán sörözgetve várt reájuk a társaság.
… Amikor lefeküdtek, Pálma átkúszott Anna ágyába,
átölelte és hangosan sírva fakadt.
– Én olyan borzasztó szerencsétlen vagyok!
 Anna próbálta csitítani.
– Szívem, Annácskám… előtted nem szégyellem, roppant
műveletlen vagyok. Soha egy szót nem tanultam az
Erzsébetben. Csak úgy átsuvadtam a vizsgákon. Pótolnom
kellene! Azt sem tudom, ki az a Geronima.
– No, ezt sokan nem tudják… a Don Juan utolsó, megváltó
szerelme.
– Istenem! Milyen gyönyörű szerep!… De hát hiába. Késő.
… Reggel lefutottak a Medve-tóhoz.
Pálma piros fürdőruhát hozott magának. Mikor előjött a
kabinból, Ratosnyay feléje úszott egy kis négyszögletű tutajjal.
– Pálma szerette volna, ha ez őt nem érdekli. Ha olyan
mindegy lenne Ratosnyay közeledése, mint ahogyan a tegnap
reggel még alig törődött vele, hogy kivel kerül szembe a
kocsiban.
– Sajnos, csak egy fér el rajtam keresztül a tutajban. Melyik
hölgy parancsol beszállani?
– Köszönöm. Én úszni akarok. – Anna úgy érezte,
szolgálatot tesz az elhárítással.
Pálma bebújt a négyszögbe. És mint viking rabolta
királyleány, vitette magát ki a tóközépre.
– Tud úszni?
– Én? Vizet nem láttam tizennyolc éves koromig csak
kútban, meg edényben.
– Hát akkor most teljesen hatalmamban van. Ha akarom.
Kellemes borzongás szaladt végig a leányon.
– Mert ne felejtse, hogy a szerelemnek egy része
kegyetlenség. És a vízben az ember sokkal inkább ösztönlénnyé
válik. Még hozzá az ilyen meleg, részegítő, puhaságos
áradatban.
Forrón ömlött rájuk a nap. Pálma haja szikrázott a fényben.
Barna volt rendesen, de most bronznak tetszett.
– Mint egy piros tulipán, úgy ült ott a gerendán az imént…
De gonosz virág maga, szíve nincsen! Ne rázza a haját. Nincsen
szíve.
Ahogy a leány borúsan reánézett, Ratosnyay látta, hogy
szemét zöldes, sötét álmatlanság utáni gyűrűk övezik. Talán
szenvedett, vagy nem aludt ő sem? De azért szomorú maradt a
férfi arca.
– Egyet persze – mondta és a messzi vízre kémelt – nem
hagyhatok magamon. – Hallotta, amint a leány fellélegzett,
hogy a témát újra felvették.
– Ha már halott vagyok magának, nem akarok bepiszkolt
szemfedőt. Tudom, hogy engem nemcsak úgynevezett
kalandjaim miatt marnak, hanem a félreállásomért is! Persze
azt senki sem sejti, hogy az én sorsom valóságos kettős
tragédia. De legalább magának tudnia kell.!
– Hogyan? – borzadt meg Pálma.
– Nem dolgozom. Miért dolgozzam? Van, aki megéri
nekem, hogy legbelsőm titkos javait kínáljam érette a
tömegnek? Szerelmet hajszolok, egyik nő csak lépcső nekem a
másikhoz? Eldobom őket, mint a kiszopott narancsot a
malabári hercegkisasszony? Hát nem azt keresem, hogy felold
a tétlenség átka alól? Nem azokon gázoltam át, akik
megkötöttek, a helyett, hogy felrepítettek volna? Nem
őrjöngtem a csalódás kétségbeesésében, valahányszor
felébredtem álmomból: nem az igazi, ez sem az igazi! Most
aztán itt vagyok maga előtt, aki mindent tud, amit rólam
széltiben fecsegnek a senkik. És nem hitelt adott maga is
nekik? Nem vetett-é meg maga is?
– Nem – Pálma pillanatig habozott a szóban – és ezzel talán
még jobban megsértem. Sajnáltam. Mint egy pompás fát,
amely vackort terem.
– Pálma! Sajnált engem?… Köszönöm. Köszönöm… A kéz,
amely a vackorfát aranyalmafává olthatta volna, legalább
szánva megsimogatja a meddő gallyakat!
Látták elkanyarodni maguk mellett Annát, magányosan,
széles tempókban.
– Nézze – mutatott feléje a férfi –, annak könnyű.
Pálma csak csodálkozott. Már útközben, mialatt Anna
gyalog vágott át egy kanyarodon, feléje súgta Ratosnyay: Zudor
művei valóban tisztességére válnak egy irodalmi
nagyvarrodának.
 – Igen, könnyű, könnyebb, mint akár magának is –
magyarázta most. Az ír és ír, minden emóció nélkül. Annak
nincs szüksége senkire.
– Én szeretem Zudort. És aztán: Anna egész ember
magában is.
– Talán. De sem én, sem maga el nem mondhatjuk ezt
magunkról. Mi ketten csak fél lelkek vagyunk és meg nem lelve
a másik, hiányzó felünket, el fogunk veszni.
– Gondolja? – reszketett ki a leányból a szó.
– Magáról nem tudom biztosan. Elvégre a repkény talál
más fát is magának!… Látom az arcán, banálisnak találja ezt a
hasonlatot. De maga nem tudja, mit értek én a repkény és a fa
szimbóluma alatt.
Csendes mozdulatokkal beljebb kormányozta a tutajt a
néptelenebb vizek felé.
– Valahol olvastam ezt a történetet. – Az erdőben erős,
hatalmas tölgyfa állott. Egy éjszaka megérezte, hogy karcsú
indával ráfonódik a repkény. Mily drága frigy volt ez: az erő és
a gyöngédség eljegyződése! Aztán múltak az évek. A repkény
izmosodott, beborította az egész fatörzset. A törzs pedig sebet
kapott, megkorhadt… és nem a tölgy tartotta többé a repkényt,
hanem a repkény támasztotta meg ifjú karjaival a tölgyet.
Mikor a repkényt letépték róla, a fa összerogyott…
Most igazán elakadt a hangja s a szemébe könny szivárgott.
Pálmát is fojtogatta a sírás. Előrehajolt, hogy eltakarja
megindultságát.
– Látja – mondta később Ratosnyay –, ezt a megtartó,
fenntartó támaszt kerestem egy életen át mind hasztalan.
Csélcsap hírbe keveredtem én, aki egy drága eszményt
kergettem. Néha azt hittem már: megtaláltam. Álom volt.
Most… most azonban…
– Ó, hátha most is csak ámítja magát, mint annyiszor! –
kiáltott fel a leány.
– Nem ettől félek én. Nézze, ha álmodunk, az álmot
valóságnak véljük. Az őrült ember is valóságnak tartja
rögeszméit. De ha nem álmodunk, ha éber, ép az eszünk, akkor
mégis más a bizonyosságunk a valóságról. Akkor nemcsak azt
tudjuk: ez való, hanem azt is: ez nem álom! Nem őrület… És én
tisztán tudom most, ki az én igazim.
– És most, most kell megtudnom azt is, hogy valaki elorozta
magát tőlem. Igaz ez Pálma?
– Azt hiszem, ami engem kötve tart, ahhoz nem talál ez a
szó: elorzás.
– Szóval jól éreztem. Kötve van. Higgye el: akármit tettem
valaha – de amióta magát ismerem, mióta feltűnt előttem,
mint az elérhetetlenség, megbűnhődtem mindenért.
Eleredtek a könnyei és lefutottak az arcán a vízbe.
A férfikönnyek láttán Pálma most már maga is szégyen
nélkül sírt. Ratosnyay csendesen megfogta a tutaj peremén
fogózó kezét.
– Köszönöm, Pálma, hogy legalább könnyei maradtak
nekem.
Olyan feszült volt a világ.
– Mi lesz most már… mi legyen most már – kérdezte a
leány szíve heves lökésekben. A sorstól, a múlttól, és
magamagától, reszkető tanácstalanság szakadt reá, a tekintete
könyörgő volt, menekedő.
Amikor ebéd után lepihent, lelkében egy vers kezdett
háborogni.

„Hűtlenség, érzem, érzem, hogy gyalázat”

Elindult a vers után. Vigye, mutasson utat.

II.

Pirosra festett, csinos léckioszk állott a tánchelyiség mellett,

és amíg a műsor folyt, a szereplők odahúzódtak. Tarjagos
erdők közvetlen közeléből lehelt a jó szagú, langyos éjtszaka. a
férfiak fel és alá járkáltak, beszélgettek és cigarettáztak, vagy
elvegyülve a kereken leskelődő parasztnéppel, bekukucskáltak
az üvegfalon át a terembe. Dánielné ide-oda futkosott, kezében
púderpamacsot, tükröt szorongatva. Közben hangosan
dicsekedett:
– Ugye, ha én rendezek valamit?
A bankó csakugyan ömlött, mert az emberek közt az a hír
járta, hogy a koronabeváltásnál úgyis nagyon pórul fognak
járni a pénzükkel. És így a gyengén világított, hombárszerű
termet a közönség zsúfolásig töltötte meg. vegyes,
kiszámíthatatlan tömeg, a közös gondolatoknak, érzéseknek
talán minden fegyelme nélkül.
Vagy volt mégis egy hír, amelyik mindenkiben megérintésre
várt, amelyik mindenkiben kész volt visszhangot adni?
… Elöl sorban világít a Telegdi grófnők szőke haja,
szokatlan szépsége, felváltva a puritán, elaprósodott
mágnástípus képviselőivel. Jólfésült, jól ápolt és jólöltözött
zsidó famíliák. Aztán a vidékről összegyűlt császárkabátos
papok, akiknek tanult arcán úgy ül a rusztikum, mint a földből
ásott szobrokon a rájuk tapadt sár. Kopott tanítók. Gazdák,
akiknek teher az ünneplő, a cipő és a halk beszéd.
Nyársnyelést, de legalább is cifra színielőadást váró parasztok.
Korlát nem bírta már Dánielné fészkelődéseit.
– Nekem ne dicsekedjék a mágnásaival, mert én Telegdi
Dani grófnak is megmondtam a magáét!
– Mi?… Mi? – izgult Krammer, aki mint ahogy a tóban,
nem mert csak a part mellett úszni, úgy a gorombaságot is csak
messziről, más szájában méltányolta.
– Képzeld – pukkadozott Korlát – hozzám jön, a délután a
feketekávénál, s azt kérdezi: „Szerkesztő úr tudja garantálni,
hogy feleségem jó társaságban fog ma este fellépni?” –
„Nyugodt lehet a gróf úr, hogy Erdélyben ma ez a legjobb
társaság” – Kifizettem.
Pálma sötéten, lankadottan vonult meg a kioszk hátterében.
Rövid ruhája szárnyasan szétterült a padon, olyan volt, mint
földre szédült bíborlepke. Ratosnyay most elhanyagolta. Sokáig
szórakoztatta a pompázatosan szép, ragyogóan kedves Telegdi
Atala grófnőt. A program kezdetével be is kísérte a terembe.
Később visszatért, erre-arra bókolt, még Annának is szentelt
néhány pillanatot. Végre, mikor saját szereplése következett,
odalépett a mélyen lehangolt leányhoz.
– Nem akar meghallgatni?
Pálma összerezzent, felemelte rá szomorú szemét.
Ratosnyay ezt a rezzenést tudomásul vette. Karján vitte be
azután a leányt.
Magányosan, szinte félénken ült le Pálma a szereplőknek
fenntartott oldalszékre. Meztelen karján érezte a férfi kezének
nyomát. Egyéb semmi sem biztatta, melengette. Eleddig,
akárhol, akármi keserítette, csak ráemlékezett Bágya nagy,
csodálkozó fekete szemére, hallgatag ajakára, mindent bevalló
mosolyára, a gyöngédségre, ahogy Pálmavirágnak szólította. És
akkor felderült, mintha drága szél hozna üdülést feléje. De
most már ezek az emlékek elfakultak, tán el is rebbentek és
nem volt ereje hozzá, visszahívni őket!
Szíve legmélyéig szomorú volt. – Mintha kicserélték volna
az ő régi, könnyű, bolondos gyermeklelkét!
Ratosnyay hanyagul, minden izgalom nélkül jött ki az
emelvényre. Világfi módra hajolt meg és nagy közvetlenséggel
indult el ajakáról a szó. – Putifárnéról csevegett. Mosta a fejét
az ostoba Józsefnek, és dicsőítette a gyönyörű, élni vágyó
asszonyt. Valóságos himnuszt zengett róla! És úgy fűzte a
gondolatokat, hogy lassanként megfordította a szíveket,
legalább is kétséget lopott beléjük, vajon igazán kinek van
igaza, a Szentírásnak, vagy neki? – A lelket csiklandó
szellemjáték borzongatta a hallgatókat, ragyogó, meglepett
arcok szegződtek a pódiumnak, mindössze egy-egy pap, egy-
egy paraszt csóválta a fejét.
Ratosnyay mosolygott, kimérten, fölényesen, mint a bűvölő
a sikerült mutatvány után. – Pálma összehasonlította ezt a
képet egy másikkal. A karcsú, félszeg, szerény Bágyát látta újra,
amint ott állott az első Virrasztó estélyen a gyötrő világításban
és a hangja folyton akadozott… Még a ruha sem állt jól rajta,
hiszen csak tizennyolc decembere óta viselte a civilt. Ez pedig
mily könnyedén szikráztatja a csillámló kígyók módjára
összefont mondatokat!
 Valóban kígyók voltak azok, és szikrák. Bebújtak a vérbe és
gyújtogattak.
Ez az összehasonlítás árulás volt már. Idáig nem merte a
kettőt látó lélekkel összemérni. Belső világának külön, távoli
részeiben őrizte őket, jaj, csak közelébe ne jöjjön egyik a
másiknak, jaj, csak küszködni ne érezze őket egymással
odabent!… Állott a két erő között és tépődött egyformán
kétfelé. Most lehajtotta a fejét. Sodródik már.
S aztán újra felpillantott. Sápadt arca kezdett belülről
kivilágosodni. „Lámpásokat gyújtott benne a szenvedély”…
Mikor végre maga lépett a dobogóra, álomjárón, majdnem
kótyagosan, frissen hajtott versét lelkendezte bele a szeme
előtt, szíve előtt kavargó zűrzavarba. A verset, amelyet e
pillanatig önmagától is szégyellt:

Szeretném, ha középkor lenne,

Hogy a testem véresre verjem,
Hogy a két térdem térdepeljen –

Hűtlenség, érzem, érzem, hogy gyalázat!

Rúgd fel a testem, ezt a vályogházat,
Rúgd fel és kergesd lakóját, a lelkem
Át véres földön, száz temetőkerten,
Kergesd a pokol kapujáig.

Mondta, mondta.
Ez a vers – Ratosnyay érezte – fegyverletétel.
…Szünet után Korlát bekonferálta Annát, ki magyar
gyászban jelent meg. Pártájáról, amely sötét gyöngysorokkal
átfűzött hajfonataiból volt felrakva, fátyolszerű fekete csipke
hullt alá.
Egyetlen verset mondott, életének panaszát. Magamagát
siratta a „Kert”-ben, amelynek boldog, szép magányosságát egy
idegen feldúlta.
Míg előadta, csodálkozott, hogy a közönség, mint a halott,
hallgat. Mikor a befejező sorhoz ért, és kiszakadt belőle a
leányszív jajkiáltása: „Idegen, mért jövél a kertbe?” – a termen
döbbentő változás ömlött el. Volt, aki sírt. Volt, aki brávót
kiáltott. Sőt akadt, aki „hogy volt”-ozott.
Egy szerelmi, halk panasznak?
Anna mélyen meghajolt. A taps úgy csapott fel alulról
hozzá, mint az orkán paskolta tenger a partnak.
A kijáratnál Dánielné magából kikelten esett neki.
– Ez nem eljárás, ez alacsony taktika, ez az én zsánerem!
A leány most sem tudta, mi történt.
– Nem érti? Egy óriási félreértésnek boldog áldozata. A
verset a közönség a helyzetre alkalmazta – gratulált Ajton. –
Látja, azon töprengett, mi az a témakör, amely mindenkihez
szól. És akarata ellenére reátalált.
A leszerepeltek asztalokat hozattak a teraszra és
elhelyezkedtek a vacsorához. Enyhe éjszaka volt, ami a hegyek
közt ritkaságos. Lassanként mind együvé gyűltek és az
összetolt asztalok körül zárt társaságot alkottak. Korlát
majdnem zsarnokian őrködött Anna felett.
– Bocsásson meg, nekünk most komoly, intern dolgaink
vannak. – Tudatni akarom magával, hogy a Virrasztó
szerkesztésében fontos változások küszöbén állunk. Én többé
nem győzöm a munkát, hogy magam készítsem a csirizt is a
címszalag-ragasztáshoz és magam törjek pálcát egy rosszul
sikerült choryiambus felett is. Munkamegosztás vált
szükségessé és egyben lehetővé. Szóval arra kérem, vállalja el
az irodalmi rész szerkesztését.
– De, hiszen itt vannak kéznél Ajton, Ratosnyay, Krammer!
Korlát vékony, gúnyos hangon ismételte meg a neveket:
– Ajton, Ratosnyay, Krammer! – Nézze Tudor Anna! A
szerénység a tehetség egy fokán túl már affektáció.
– De, mikor én olyan messze leszek maguktól!
– Orbai Domokos, a mi vasútink, aki Incének is elhordta a
Virrasztókat, elvinné magának kéthetenként a kéziratanyagot,
és visszahozná megint hozzám.
– Nem tudok… ebben a percben nem tudok semmit
mondani. Minden attól függ, hogyan fogok erre az esztendőre
elhelyezkedni.
– De hiszen állásban van… tudtommal.
 – Fuimus Troes.
Korlát mereven nézett az arcába.
– És ezt most mondja!
– Mert most voltam vele kénytelen!
– Semmi reménye, hogy állását visszanyerje?
– Majdnem semmi. A kollégium magamagát is alig bírja
fenntartani. Nemhogy a szárnya alá menekült többi iskolákat.
– És mégis, van-e valami terve?
– Rokonaim vannak Hunyad megyében. Nevelőnőt
keresnek egy kisleányhoz.
Korlát csaknem felkacagott – de nem tágított szándékától.
– Tehát megígéri, hogy elvállalja még Hunyad megyében is
a szerkesztői tisztet? Szabad ráütnöm a pecsétet az alkura? –
hirtelen megcsókolta Anna kezét.
… Dánielné méreg-keserű hangulatban volt. Szereplése, az
össze nem illő krém asszonyi bosszúságát váltotta ki belőle.
Zudor elhalászta előle a honleányi bút és szerelmes versein –
észrevette – összemosolyogtak a mágnás kisasszonyok. –
Egyéb reményei is füstbe mentek. Szerette volna például, ha
Telegdiékkel vacsorálhat, de Korlát ráparancsolt, hogy üljön
velük együtt, vagy aztán szakítson a Virrasztóval. Na és
Ratosnyay! Rá sem néz most, hanem összebúvik Pálmával és
bíborosodó arccal sugdosnak kettesben.
Az asszony előtt ez érthetetlen volt. A vézna, barnára sült,
ágról-szakadt leány! Nem is szép, aztán modortalan. Toalettje
pedig egyáltalán nincsen. Már Bágya színvallása is bosszantó
sikere volt, elvégre a fiú jó családból való, még parti is… és
most ez a Ratosnyay, akit viveurnak tartanak, rafinált értőnek,
bel aminak! Aki, úgy látszik, mégsem érzi meg, hogy más
asszonyon még az ing is selyem és nem látja, hogy kinek van a
városon a legszebb lába!
Mérgében kivörösödött, mint a pulyka, és miközben
másokkal társalgott, egyre Ratosnyay és Pálma beszédét
figyelte.
A férfi észrevette ezt. Arcán mosoly jelent meg, és a zsebébe
nyúlt. Kivette onnan a legfrissebb Virrasztót, és a hátára írta:
– Folytassuk papíron.
 Pálma rájött, mért kell ennek így lenni. De egyébként is
örvendett az ötletnek. Olyan dolgok körül táncolt a beszéd,
melyeknél a szó közvetlensége őket magukat is zavarta.
– Gyöngének érzem magamat. Semminek – vallotta.
– A Megváltók mindig gyöngék az élet gyakorlati dolgaiban.
Az isteni küldetésre erősek.
– Félek, egyetlen éjszaka káprázata az egész.
– A maga részéről?
– Nem.
– Akkor ne féljen. A sírig tartó, nagyszerű élet kérdezte a
mai napunk.
– De én nagyszerű életnek nemcsak a szerelmet tartom.
– Parancsoljon reám, és én beállók tollammal komolyan az
erdélyi gárdába. Eddig csak azért közeledtem hozzájok, hogy
találkozhassam azzal, akit máshol fel nem lelhettem… Maga
tudja, ki lehetnők, ha elszánnám magam. Pálma nélkül
elvesztem az erdélyi küzdelemnek. Pálmával: a csillagos egekig
szállok. A szerelem és alkotás kettős, örök szertartása lesz
életünk!
Mily kicsinynek, jelentéktelennek tűnt ehhez képest
mindaz, amit Pálma Bágyával élt keresztül! Egy vízbe esett,
szegényes virágszálnak, amelynek tova-tisztán legfeljebb
elbámul a szem! – A fiú egész félénk ábrándozása, amely a
maga tartózkodásában egyetlen csókig merészkedett, oly
messzin és valótlanul csillant ide, mint hanyatló délibáb, mint
nappalra égve felejtett, távoli lámpafény…
Irkáltak tovább. Mint két láng, amelyet összefúj a szél,
hajoltak egybe a Virrasztó felett. – Dánielné már nem bírta
tovább. Táncra hívta Krammert, és bement vele a terembe.
Múlt az éjszaka. Egyszer csak szólította valaki Pálmát.
– Nem jössz haza?
… Nem jössz haza… Szívébe nyilallott. Honnan is jött el,
hova int vissza ez a hang? – Vagy úgy, ez Anna. A szállóba
hívja, aludni. Ki van sápadva az éjjelezéstől, amikor maga
lángpiros tőle.
 Most? Aludni? – Érezte, hogy Ratosnyay „nem”-et sugall.
Megrázta fejét a nélkül, hogy felelne, különben nem is tudta,
mi történik körülötte.
– Látja – rótták a finom, ideges, nőiesen szép betűk – ez
Zudor, a papkisasszony. Mikor megérezhetné, hogy – káprázva
életünk ránk szakadt csodájától – szívünknek aleovirág-
nyílását lessük, hát aludni szólítja magát. Képes volna
elszakítani minket egymástól!
Később két kívánságát vetette papírra: Pálma ígérje meg,
hogy Annával sohasem fog összemelegedni. És fogadja meg
főleg, hogy soha, de soha az életben Bágyával nem találkozik.
A kioszk már majdnem üresen állott. Csak Dánielné és
Korlát számolták még a jövedelmet és egyezkedtek az
udvarszéki tűzoltózenészek karmesterével a fellépti díj körül.
Anna ezalatt hazafelé ballagott Ajtonnal és Krammerrel. a
Virrasztó belső ügyeit tárgyalták.
– Annának el kell fogadnia a felkínált tisztet! – ítél
Krammer.
– Én mégsem értem, miért nem adja át maguknak az
irodalmi szerkesztést?
– Hát kérem. Nem tekintve azt, hogy magát többre tartja
nálunk, magától nem is fél. Mert egy nő politikában nem élhet
az írás által szerzett népszerűségével.
– De hát hol van ma magyar politikai élet?
– Ennek is ütni fog az órája. Akármilyen keserves lesz,
örökre tétlenül nem maradhatunk itten. – Na, és Korlát hiú
legény.
– Az én nézetem szerint a Virrasztó legnagyobb hiánya nem
a szerkesztés, hanem a munkatársak csekély száma.
Ajton megnyugtatta Annát. A helyi munkatársak apadnak
ugyan, legalábbis ritkábban dolgoznak, mert lassan kiderül, ki
a dilettáns, ki a hivatott író. Viszont a begyepesedett vagy
nyers, félig kiművelt agyak munkába állanak. Sárba és
felejtésbe süppedt falvakból, soha eddig magukról hírt nem
adó városkákból kéziratok érkeznek, szemetet érő, izzadságos
firkálmányok között néha meglepő írásvirágokra bukkanni
közöttük.
 – Különben meglátja, ha átnézi a pályázat anyagát. Én
belepillantottam pár kéziratba, és azt hiszem, komoly
felfedezések előtt állunk! A szellem terén mind kevésbé félek.
Más kérdés persze az anyagiak ügye.
– Kérlek, ne ijeszd el ezzel az árnyoldallal Zudor Annát,
elvégre melyik irodalmi szemlénk bírta egy fél évnél tovább?
– Nem mondom, csodálatra méltó, ahogy egy esztendő óta
pontosan megjelenünk, minden elsején és tizenötödikén. De
hogy ezt az imponáló tényt mik előzik meg! Tagadhatatlan
barátom, hogy a Virrasztónak hatszáz előfizetővel sincsen
reális bázisa, hisz ezt az összeget a nyomdaköltség majdnem
felemészti! S ezért kénytelen aztán Korlát olyan fantasztikus
megoldásokat keresni, mint volt a tavaszon a Virrasztó
Részvénytársaság. Tud Anna erről?
– Hallottam valamit. – S az olyan jól beütött,
– Vicc lett belőle – legyintett Krammer. – De keserű falat
volt eleinte. A vállalkozás, amelyet mi az erdélyi géniusz
hadikölcsönének neveztünk. A bankárok egy része úgy
vélekedett, hogy az elvérzés szélén álló magyar pénzintézetek
most éppen… izé… új orientáció idején nem állhatnak ki a
placcra, mint a magyar kultúra védangyalai. A másik
bankcsoport, a Csathó dinasztiáé még jobban begombolkozott.
Nyíry ügyvéd, csípős célzásokat is tett a Virrasztó
internacionális voltára. Korlát végül is megsokallta a
köntörfalazást, felugrott s rájuk kiáltott, mondják ki nyíltan,
hogy ő koszos, földnélküli zsidó, hogy nincs érdekükben egy
krajcárt is adni neki, de a hazafisággal csak fogják be a
szájukat! Becsapta rájuk az ajtót s otthagyta faképnél az
értekezletet.
– Ne felejtsd Péter, Galambfalvit.
– Ő kivétel, ha jórészt hiúságból is teszi Meci bá, amit tesz.
A bankja azonban útban van, hogy idegen kézbe kerüljön.
– És hogyan alakult meg ezek után mégis a
részvénytársaság?
– Tisztára az írókból. Korlát, Krammer, Csángó, Tóth… és
így tovább. Csupa szegény ember.
– És a jegyzések?
 – Gondolhatja. Legtöbbet még azok jegyezték, akiket Korlát
szürkének titulált. Az élet állóhelyein szorongó kicsinyek.
Dánielné fogott csak pár nagyobb halat. Persze ezeken az
összegeken is, a csip-csup befolyó pénzek átka ül, s végül is
előfizetési díjakká számítottuk át…
– Ígért magának fix fizetést? – fordult Krammer Annához.
– Háromszáz koronát ajánlott fel számonként.
– Többet, mint saját magának! Érdekes ember ez a Kálmán.
– Tulajdonképpen mit ért Korlát azon, hogy a Virrasztó
most már a legjobb kilátásokkal indul az újesztendőnek?
– Az igazság az – felelte Ajton –, hogy kezdik már
észrevenni, kicsoda Korlát Kálmán. Lassan kivilágosodik, hogy
itt egy teljesen tisztakezű, bátor, sőt kíméletlen emberrel van
dolgunk, aki könnyen megszellőztetheti az érdekeltek
lelkiismeretét.
Kiértek a főútra. Anna egy padot fedezett fel a tömör,
mozdulatlan fák alatt, derékig érő páfrányok között.
– Én leülnék egy keveset.
Csak Ajton települt melléje. Krammer fel és alá járt a
sétányon, restellte bevallani, hogy a bozótban fél a kígyóktól.
Híre jött még a szürkületnek. Az ég sötétbársony mezeje
sűrű csillagban állott. A leány hátradőlt és szembenézett a
mennytől szinte leváló, szinte lebegő tejúttal. A férfit tiszta
lélekáram járta át mellette, mintha kettejük között ősi
közösségre, vérségi kapocsra eszmélne. Érezte, hogy Anna
darab erdélyi romantikát, titkos erőforrást hozott magával
közibük, amilyennel nem találkozott még merkantil jellegű
városukban, hová sorsa vetette. Követte a leány tekintetét és
szíve szokatlan módon pattant fel.
– Igazság szerint Csabának le kellene szállani már azon a
hídon!
Várt egy keveset, vajon üzen-e vissza szomszédja titkos
beszéddel. De csak Anna komoly, majdnem áhítatos
arckifejezése válaszolt.
– Ki tudja, hátha már jelt adott – folytatta bizonytalanul és
egyszerre megindultan is. – Hiszi-e, mondja, hogy annak, hogy
mi most itt vagyunk, van valami súlya?
 – Jó volna hinni, és hiszem is, de alázatból. Csodát… csak
alázat tehet – és ki tudja, mire, talán apjára gondolt, keskeny
papkezére a nyomorú málédarab felett.
– Látja, bevallom, hogy maga először hitette el velem a
Virrasztónak küldött írásaival, hogy érdemes magával egy
kenyeret enni.
Anna eltette magában a vallomást, mint a mai este legszebb
emlékét. Sokáig nem felelt semmit.
– De ha elfogadta, hogy érdemes vállalni itt az életet, akkor
azt – bocsásson meg – valahogy könnyebb lélekkel kellene
tennie.
A férfi feje alábbhullott, s elfelejtette széteső haját
hátrasimítani.
– Habent sua fata homines. Nem tudok vidám hajótörött
lenni… hiszen mi mindent elvesztettünk!
– A hazát elvesztettük – mondta egyszerűen a leány –, de
megtaláltuk, Ajton, a kötelességeinket.
Felállott és lassan megindult elszótlanodott társaival a
föléjük boltozódó Tejút alatt.
Mélyen, álomtalanul aludt el azután.
Virradt már, amikor felébredt. Léptek, suttogások zavarták
a tornác felől, tudta, hogy Pálmának kell jönnie, és felkelt, hogy
a kulcsot visszafordítsa. – Az ablakon át ott látta kettőjüket, a
hajnalpiros égbe rajzolódva.
Ratosnyay körülnézett, s aztán kitárta karját. Pálma
beleesett az ölelésbe, mint tudatlan gyermek a gyönyörű tűzbe.
Majdnem ihletetten adta át magát a csóknak.
Anna visszafeküdt és meg sem moccant, amikor Pálma
belépett.

III.

Milyen finom volt a régimódi, fekete selyemruha azzal a sok

hímzett tüllcsipkével, és hogy talált reája a hajszálfinom
fonadékú, hosszú aranylánc! A rajtafüggő picinyke óra alig
hallhatóan ketyegett, bizonyára azért, hogy meg ne riassza a
szívet, amelyen nyugszik.
A keskeny kézen megfeszült a glaszékesztyű, a lábon a lás
cipő. Ma már nem is maradhat ily cseppség egyetlen asszony
lába sem.
Az arc is csak egy törékeny madárkáé. A bőr petyhüdten is
gyöngéd, a száj hervadtan is nemes, biztosan metszett. A haj
fehéren sem szegényes, hanem ezüstre halványodott korona.
Erre a szép koronára húzza rá a tollas bársonykalapot, a
suhogó ruhára pedig bő selyemkabátot ölt, amelyet point-lace
stólás gallér ékesít. Kezébe pár szál virágot vesz, gyönyörű,
egzotikus szobavirágokat, amilyenek csak az ő keze alatt
nyílnak. Megfosztja tőlük a házat, hogy még pompásabb virág
költözzék be érettük: a rózsapiros öröm képében.
A kényelmes, tágas ebédlőből, a veranda pálmái alól a
kőlépcsőre siet ki a kedves dáma, le a kapuig, mert a csirregő
kanári lármán át hallja már a robogást.
– Ne félj, édes kicsi Zsolim – mondja a sápadt fiúnak, aki
leugrik a kocsiról. De érzi, hogy a felsegítő kéz reszket.
– Jobb volna talán, édes mamikám, elhagyni az egészet.
Én…
– Te! És ti okos férfiak mind! Mihez is értetek, mihelyt az
idő ilyen dolgokban kicsit borongósra fordul. Majd eligazítom
én. Majd meglátod, kit hozok bűnbánóan ma visszafelé, itt,
magam mellett!
– Ó, mamikám… de milyen szép valaki máma! Hanem
várjon, be ne porosodjék az ünneplő ruhája!
A fiú visszafut a napsütött lépcsőkön és aztán lehozza a
kicsit már viseltes, puha kocsitakarót. Ráteríti az anya ölére,
kezet csókol.
– Szája is remeg – gondolja a dáma. – És milyen
reménytelenül áll meg ott a legfelső lépcsőfokon!
A kocsi robog, néha nagyot zökken a kifoltozatlan, háborús
aszfalton. A régóta nem nyírt fák ősziesen túlnőttek és
elárnyalják az utcát széltiben. A házak előtt szétterpedtek az
elnehezült estikebokrok…
 A kedves kicsi dámának még sincsen őszi kedve. Valami
csacsiságra számít, ami megzavarja a fiatalok szép
harmóniáját. Hogyan fogja ő szétfújni azt a semmiséget. Mint a
tüzes parázsról a könnyű fehér hamut. Aztán legalább meg is
ismeri. Azt a hatalmas vetélytársat, aki fia szívében el tudta őt
homályosítani. nem baj, nem baj. Csak az öröm piros virága
nyíljék ki megint a házban. –
Mennyit kellett szomorkodniok az utóbbi hetekben! Amíg
bevallotta, kisírta a kisfiú bánatát, mint hajdanában, amikor
eltört volt a palatáblája. Ó, Istenem, még valami nagyon
borzasztó is eszébe juthatott volna szegénynek.
Kis csipke zsebkendőt vesz elő a dáma a gyöngyös
ridikülből, és megtörli vele a szemét.
A kocsi felkanyarog a két temető között. Siketítően csattog a
műtégla útburkolat és elijeszti a csendes gondolatokat. Kétfelől
integetnek a temetőrózsák. Bágyadtan lehel az őszi
temetőszellő.
Miért is kell most már újra-újra elővenni a kis csipke
zsebkendőt? Nem, nem a csüggedéstől, hiszen csak nem
csüggedhet ő a maga boldog küldetésében? Egyéb, a kisfia
vallomásai rohanták meg: hogy éppen itt, a két temető között –
itt andalogták át a májust, itt kísérte hazafelé, itt ujjongta el a
leány a repeső tavaszi verset:

Két temető közt felneveltek,

Két temető közt nem temetek!

Az ő bohó kisfiának, az ő bohó kisleánya.

Milyen sokszor is bánkódott hajdanán, míg a fiú a
messziben hadapródkodott, hogy nincsen „otthonülő
gyermeke”. Az ura mindig a gazdaságban, a vásárokon, a
hivatalban. Volt idő, hogy este hazaérkezett a hivatalból és
vacsora után kocsira ült, kihajtott Kozsokányba. Hajnalig
megadta ott az intézkedéseket az ispánnak, és piros reggelre
gördült vissza a fogat az udvarra. Sem nappal, sem éjjel nem
volt vele otthon senkije.
 A kicsi dámával, akit szülei Szamosújváron gyémántkőnek
tartottak, cicomáztak, becézgettek. Ó, de hát szép volt, daliás
volt a magyar kérő, vállig sem értek neki a szamosújvári
göndör-fekete gavallérok. Nagyon nehéz szívvel – szinte-szinte
rossz szívvel – adták oda neki mégis a drágaságos leányukat.
– Csak legalább ne volna eretnek – sóhajtott a nagynéni, és
tüstént megmásította végrendeletét. S a kisfia most árulta el
neki könnyek között hamiskodva:
– Mamikám, ő is eretnek!
– Ugyan menj el! A reformátusok nem is eretnekek, éppúgy,
mint mi örmény katolikusok.
De hát, hogy is lehetne eretnek az, akit maga a drága jó
Szent Rozália, az ő védőszentje, ígért meg neki, lemosolyogva a
házioltárról, amikor leánygyermekért esedezett.
– Akinek fia van, annak leánya is lehet.
Attól kezdve megesküdött, hogy bele nem szól majd a kisfiú
vágyaiba. Akit elébe hoz, az szent lesz neki, a keblére fogadja.
… Csak egyszer látta! A pódiumon piros ruhában! De alig
emlékszik reá, hiszen őt akkor csak a kisfiának szereplése
érdekelte – majd meghalt az izgalomtól és azután egész idő
alatt a könnyeivel küszködött.
Most pedig… éppen odakanyarodik a kocsi a Telep utolsó
villája elé, amelyik a ponkon áll és a legmesszebbre lát.
Nem tudja a járást a házban, de megtalálja, holtbiztosra. Az
meg már eszébe sem jut, hogy otthon ne lenne.
Kibonyolódik a takaróból, utasítja a kocsist és aztán
megindul a keskeny lépcsőn, az összeboruló jázminbokrok alatt
felfelé. Át a kékhamvas szőlőfürtökkel gazdag verandán,
egyenest az ő ajtajának. Aprón lép, így tanulta meg kicsin és
sohasem volt oka később sem: rászokni a megiramodásra, a
kapkodásra.
Kopogtat.
A fiatal leány, aki odabent tétlenül üldögél a fejét körülzúgó,
fényes álomraj közepette, felkel és rácsudálkozik. Ő mindenért
rajong, ami szép, ami finom és eredeti. – Már pedig olyasvalaki
nyit reá, aki mintha most lépne le egy ódon képből, vagy egy
halk szavú régies színdarabból. – Bizonyosan tévedés, hogy ide
nyit be, de milyen kedves tévedés!
Elébe szökik az érkezőnek.
– Azt hiszem, nem engem tetszik keresni, mert én Tóth
Pálma vagyok, Gálék a másik ajtó.
– De igen, éppen téged kereslek, kedves gyermekem –
mondja a dáma és megfogja Pálma kezét. – Neked meg ki kell
találnod, hogy én ki vagyok. Te poétaleány vagy, aztán neked
mindent megsúg a te istenáldotta szívecskéd.
Pálma a hanghordozásból hallja, hogy a szép matróna
örmény, és neki nincsen senki örmény ismerőse. Elmegy,
minden elfogódás nélkül, az ablakig a látogató kezén, mert azt
jól meg akarja nézni.
– Kedvesem, hajolj ide hozzám – mondja a kicsi dáma, és
közben az asztalra teszi le a gyönyörű virágokat. Aztán két keze
közé fogja a napégett, kemény, kun arcot és csókot nyom a
szabadon hordott homlokra.
Milyen drága érintése van a kezének, az ajakának!
– Tessék… kérem tessék helyet foglalni – kérleli
meghatottan.
A kicsi dáma leül, lehúzza kesztyűjét, és előrehajolva Pálma
felé, boldogan mosolyog.
– Mondd gyermekem, szereted te a falut?
Aha! Pálma kezd tisztába jönni. Gálné a minap utazott és a
vonaton összeismerkedett egy előkelő hölggyel, akinek pompás
birtoka van a Kisküküllő mentén. És az megüzente neki, mily
örömmel látná őt vendégül magánál. De hogy lehet egy magyar
földesasszony ilyen törékeny, délies virág?
– Nagyon-nagyon szeretem! Egyáltalán a szabad, szép
természetet! Mindig beteg voltam Budapesten. Persze
nagyságos asszonyomnak…
– Szólíts ezentúl csak Rozáli néninek.
– Édes Rozáli néni! A legnagyobb örömem volna, ha falun
lakhatnám! Nyaranként úgyis kiveszem benne a részemet!
– Hová szoktál kimenni kedvesem?
 – Üvegcsűrre a havasok alá. Parasztházikóban lakom: tejjel,
zsendicével, ordával élek, és lovagolok a kis mokány lovakon.
Segítek fejni, szénát gyűjteni, forgatni.
– És jól érzed magadat?
– Mint hal a vízben! Borzasztóan szeretem a
parasztnépeket, a beszédjüket, a szokásaikat. Olyan szép az,
hogy Erdélyben mindig köszön a nép az ismeretlennek is. Még
az agyafúrtságaikat is élvezem, mikor megjáratnak valamiben.
– Ó, te bolondos gyermek… Hát aztán, ha neked már ez is
akkora öröm, mit vinnél véghez egy csinos kis kúrián,
cselédnéppel a kezed alatt, ahol fonatni, szőtetni, hímeztetni
lehet, virágot ápolni, galambot nevelni!
– Én a kislibát imádom a legjobban. Gyerekkoromban a
szájamba fogtam a csőrüket, úgy becézgettem őket.
A mosolygó kicsi dáma egyáltalán nem gondolja meg, hogy
Pálma gazdasszonykodása csupa műkedvelőskődés. Fő, hogy
szereti a falut, a havast. Hogy nem irtózik a bozontos
pakulároktól, bácsoktól. Hogy nem sóvárogja a társaságot, az
ünneplést. Ő maga bizony városias asszony – nem sokat ült
kint soha a hozományával megváltott ősi birtokon. De azért
igen kedvesnek találta a nyári hónapok idején. És a fia! A fiú
csak ott volt boldog.
– Képzeld el kedvesem, a mi kúriánkat. Először is, ahogy
behajt az ember a galambbúgos nagykapun, a kicsi kertet látod.
Az teli van rezedával, levendulával. Rózsafáink is vannak, sok a
patyolatrózsa köztük. És ecetrózsa is van, amiből a befőttet
főzöm. Szereted a befőttet? Na, nálam éppen szükség volna
valakire, aki felnyalakodja.
– És milyen a ház?
– Az biza földszintes, nem valami fényes dolog, fiacskám.
De szeretet sok fér el azért a boltja alatt. És négy öreg fenyőfa a
négy sarkában. Te lelkem, százhárom esztendősek. És tudod,
mint az alabárdosok. A széles fehér lépcsők, akárha várnák,
hogy egy szép kis királylány felszaladjon rajtuk!
Megsimogatta gyöngéden Pálma kipirult arcát.
– Csak tornác legyen, hogy nyargalhassak azon. Én nem
szeretek, nem is tudok lassan járni.
 – Ámbitus van egész kereken, és elöl egy kis nyitott veranda
is.
– És az oszlopok ugye fehérek? Jaj, én már látom magam
előtt! A szobákat is tudom, melyik hol van. Az ebédlő átvágja az
egész épületet, ebből nyílnak az ajtók jobbra-balra.
– De hát ki mondta ezt meg neked? Persze, persze a
poétaszív! Az megsúgott mindent előre. Azt is biztosan, hogy az
ebédlő hátsó ajtója üveges és ott ki lehet látni a kertbe, a
kertben pedig sok, sok verbéna nő magától már és petúnia.
Azok között áll a filegória. Ügyi, szeretsz lugasban ülni? Ott
aztán könnyű szép verseket írogatni. Hátrább egy sor fenyőfa
jő s azokon túl a gyümölcsös s a veteményes. Úgy szeretném,
ha kicsit nyalánk volnál! Már mi olyan fajták vagyunk,
szeretünk etetni, kényeztetni.
– De én inkább kora tavasszal vágynék ott lenni, ha van sok
nyíló almafa. A nyíló almafa a legszebb virágos fa a világon. És
hogy zsongják a méhek! Akkor aztán aludni alattuk. Felséges.
Mint rózsaszínű, muzsikáló felhő alatt. A körtefa, a cseresznye
távolról sem olyan szép. Hideg, fehér. Mintha hóban volna. Én
édes Rozáli néni, mindenben a színest szeretem és a meleget.
– Én tudom azt. Találd ki honnan?
– A verseimből bizonyosan.
– Abból is, de máshonnan is. Én tudom azt, hogy neked van
egy kicsi képed, amelyen csupa színes virág nyílik. Szép
napsugaras kert van rajta.
Hamiskásan mosolygott a leány arcába és utánanyúlt az
asztalon pihenő kezének.
– Ez igaz! Gál néni mesélte bizonyára.
– Dehogy is. Én láttam annak a kis képnek – a te lelked
fényképének – a másolatát. Találd ki, hol függ az most is,
mindennap friss őszirózsákkal megkoszorúzva?
Pálmán végigsuhan valami hűvös borzongás.
– Az ő ágya felett, ahol mi katolikusok szentképet őrzünk.
Miért nézel reám olyan csudálkozva? Ellopta a szemével a te
kis képedet és megfestette magának. Mi van ebben olyan
riasztó? Istenem, hogy reszket a kezecskéd! Hát aztán így
szégyelled te azt, ami a legnagyobb boldogság, áldás a világon?
Édes kicsi leánykám! Igazad van, igazad van. tapintatlan
vagyok, ajtóstul rohanok a házba!
Elengedte a remegő, acélujjú kezet és ünnepélyesebben
helyezkedett el.
– Hallgass meg kedvesem – na, de csak nem akarsz állva
hallgatni, hogy úgy felpattantál a székről? Igaz, igaz, én is
elfutottam az uram elől, amikor legelőször kezdte meg a
komoly beszédet.
Pálma visszaült. Mert nem bírt volna ellenkezni a drága
kicsi dámával, aki olyan boldognak látszott – és aki olyan
szépeket ígért.
– Ezek a virágok… fogd ezeket a virágokat, neked hoztam
őket, mert mondom, tudtam, hogy szereted a virágokat. Hiszen
te is virág vagy. Pálma-virág… Így említ ő téged.
A lány már mozdult, hogy átvegye a laza csokrot – de
hirtelen, az utolsó szavakra ölébe hullott a keze. Arca
szokatlanul sápadt és éles volt, szinte merev.
– Nekem, kedvesem, senkim sincsen a világon az én kicsi
fiamon, Zsolin kívül. Azt tudod, hogy Zsolit az apja katonának
nevelte, de igazság szerint nem a kettőjük jószántából. Egyedül
a hadsegéd nagybácsi kedve miatt. Akkor Zsolinak fényes pálya
ígérkezett. És ő olyan jó fiú. Beleegyezett. Hogy festeni szeret
és verset írni, azt csak én tudtam akkor. „Rá fogok én erre is
érni, mamikám,” mondta mindig nekem. „Csak ne szóljon
apukának, mert aztán majd azon búsul, hogy nem lesz semmi
előmenetelem. Majd írok én, festek én álnév alatt”. Ilyen drága
jó lélek ő…
Milyen fényes lett az úgyis nagyon fényes szeme a kicsi
dámának! Elmerengett, és nem látta meg a leány fájdalmas
nyugtalankodását. Pedig Pálmának, mintha eleven szén – szén
– szén pergett volna minden szóval a szívére.
– Most már persze nincs szó arról, hogy Zsolit túlengedjem
a határon. A karriert ugyan most is megcsinálná, hiszen az
uram bátyja ma is az, aki volt. De mi lenne az ősi birtokkal?
Meg nem tarthatnók bizonyára. Amíg én élek, volna valahogy,
ispánnal, kulcsárnéval – de nem, nem. Erre már nem is kell
gondolnom. A jó Isten küldött nekünk valakit, akiért Zsoli
örömmel mond le az egyenruháról. Nekem meg is szakadna a
szívem, ha nem így volna, ha olyan messziben kellene tudnom
a kisfiamat.
Az utolsó szavakat remegve mondta, elnyújtva,
ünnepélyesen. És most felemelkedett, hogy magához vonja
Isten küldöttjét.
Pálma mozdulatlanul ült, fél könyökre támaszkodva.
Könnyek peregtek alá halottsápadt arcán.
– Nem, nem! – kiáltotta mélyen, rekedten. – Ne tessék
engem átölelni! – Hátrataszította lábával a széket és felállott.
A kicsi dáma csudálkozott, de nem volt megijedve.
– Gyermekem, hiszen az előbb megcsókoltalak!
– Az előbb… az előbb! az más volt… édes jó istenem!
Az ablak felé hátrált. Majdnem ki is tört hangos
zokogásban! És mégis késztette valami, hogy magát
megkeményítse.
– Asszonyom, hát nem mondta meg önnek a fia, hogy mi
ketten… hogy közöttünk…
– Kedves gyermekem, én jól tudom, hogy köztetek valami
kis elidegenedés van. Amikor visszajöttünk Kozsokányból,
azonnal keresett téged, hogy beszámoljon neked és megkérjen
feleségül. És te őt elkerülted. Persze azt hitted, hogy
elfelejtkezett rólad. Talán a hiúságodat is megsértette azzal,
hogy nem lehetett melletted a szovátai estélyen. Effélékkel
emészti magát folytonosan. Levélbe is tette a mentségeit – és te
mégsem fogadtad többet. Na, kicsi leányom, ilyen makacsság
éppen elkél az én vajszívű fiacskám mellé. Nálunk fordítva volt,
az urammal s velem. De látod kedvesem, mi postát sem
kaptunk ott, s így az estélynek nem vettük hírét. Az új
kormányzat beszüntette ott a postaállomást, de meg… no, hadd
súgom a füledbe, hogy zavarba ne hozzalak!
Odament az ablakig és hozzáhajolt a leányhoz.
– Körülnéztünk, rendezkedtünk. Mert látod, aztán befagy a
világ és nem könnyű oda kijárni, negyven kilométert szánkán!
És én azt akarom szívecském, hogy még a kora tavaszon…
Pálma hátradobta fejét, hozzámerevült az ablakfélfához.
– Ó, ne… ne tessék… azt a szót kimondani!
 A kicsi dáma ámulva nézte, és most már aggódni is kezdett.
Pálma hangja élessé vált, mint a fojtogatott madáré.
– Én nem értelek! Hiszen ő megmondta, hogy szeretitek
egymást. Megvallotta, hogy csókolta a homlokodat, hogy
némán bár, de beleegyeztél, hogy szeressen! Te nem
ámíthattad őt, te nem is látszol ámítónak. S ha pedig egyszer
szeretted, el nem felejthetted, meg nem gyűlölhetted. Mert
akkor… ha ez lehetséges volna… de nem, az nem lehetséges!
Egy olyan angyali fiút!
Összekulcsolta a kezét Pálma előtt. És nézett, nézett, szinte
könyörögve… És a szeme, az a hólyagos, szép nagy fekete
szeme úgy, de úgy hasonlított egy másik szempárhoz… egy
megtagadott mennyország csillagaihoz.
De Pálma úgy volt már, mint a részeg ember, aki a
mámoron keresztül mindent tud, mindent átért, fájlal – de a
mámor magában, maga körül nem tudja áthágni többet.
– Asszonyom… édes jó asszonyom – vacogta a foga között
tessék, üljön csak le… és én akkor megmondom…
Látta elhelyezkedni a tétova, esdő szemű asszonyt… maga is
visszarogyott a székre, ahol az imént ült.
– Én szerettem az ön fiát… szerettem anélkül, hogy
számítottam volna rá… erre a megtiszteltetésre… hogy ő
engem… én sohasem gondoltam tovább annál, hogy szeretem.
De most már – mást szeretek.
Hihetetlen, legyőzetlen tekintet hullott reá az asszony
szeméből.
– Az ön fia jó… én tudom, milyen nagyon drága. De – és ön
ezt talán nem is érti meg egészen, éppen egy másik nagy
feladat az, ami engem mellőle elszólít. Látja, hiszen
megtehetném, hogy szó nélkül megtagadjak minden
magyarázatot – de ön – én önhöz őszinte akarok lenni –
érzem, hogy csak őszinte lehetek! Hogy meg vagyok tisztelve
azzal, ha belépillant a szívembe. – Akiért én róla
megfeledkeztem, az bűnös, megtört, boldogtalan ember. De
éppen az, hogy egy szegény kallódó lélek… asszonyom –
megérti ön ezt? Fiának nincs akkora szüksége reám, mint
annak, aki elfoglalta helyét világomban!
 – Gyermekem, hogy hihetted ezt? Senkinek a földön
nincsen reád nagyobb szüksége. Szeret, ó, hogy szeret, te azt
nem is tudod! És gondolj reá, tőled függ, hogy magyar kézben
maradjon az ősi birtokunk! Hogy élet támadjon rajta.
– Egy lélek több, mint egy birtok, asszonyom. Értsen meg,
könyörgök, hogy egy magyar lelket – nagy lelket – kell
megmentenem a magyar alkotás számára! – Most már
átszellemülten beszélt, most már a hang, az áthevülő arc szíven
találta az anyát. Most már elhitte, hogy Pálma másképpen
választott. – De akkor nem is szerette soha az ő fiát.
– Gyermekem – tett még egy halvány próbát –, és az én
fiam lelkére nem gondol? Az a lélek veszendőbe mehet, egy
bűnös lélekért – őt hagyja elpusztulni, aki… aki soha senkinek
sem vétett?
– Ő a kilencvenkilenc jó közül való, akihez átpártoltam, az a
századik, a megtérő bűnös – szólt Pálma az igazmondó
gyermekek kegyetlenségével.
– Ezt a szent példát én mindig nagyon különösnek – ha
nem vétek kimondani: igazságtalannak éreztem… mindegy.
Szóval… mehetek már. Én mehetek már.
És bólintott. Ó, milyen szomorúan!
– Csak egyet nem értek – motyogta magamagának. – Miért
hajtott eleinte úgy a szavamra. Én… én bántottam meg
közben…? Én vétettem el?
Pálmát megrohanta valami, hogy leboruljon a viaszsápadt,
reszkető asszony előtt, aki itt a szeme láttára mintha évekkel
öregedett volna. De hát van-e út visszafelé? Nem, nem. Inkább
magyarázkodnia kell. – És megragadta a kezét és magyarázott.
Hogy milyen fenséges az a férfi, és hogy milyen nagy dolog az,
amiért első szerelmét el kellett hagynia.
De ez mind nem érv egy anya előtt, egy gyermekét imádó,
naiv asszonyszív előtt. – Indult a dáma, nem is figyelve már.
– Bár sohase bánná meg, sohase bánná meg, amit velünk,
vele tett! Fiam, szegény kicsi fiam…
És ment lefelé megrogyva, szinte bicegve.
– Vigyen kocsikázni egyet – utasította a kocsist.
 Úgy érezte, levegő kell, egyedüllét, úgy érezte, forog a világ,
és az ő boldogtalan szíve a tengely, a körül forog.
Este volt, egészen este, amikorra hazaérkezett.

----------------

A szovátai kirándulás után még történt egy hajótörés. –

Ahogy Korlát megjött és rákészült, hogy kialudja a félnapi
kártyázást – mert Anna fáradtságát arra használta fel, hogy
végigalsózza Krammerrel az utat – zárva találta lakásukat.
Zárva, sőt lelakatolva!
Az ajtó előtt azonban, kitéve a tornácra becsapó esőnek,
napsugárnak, a Virrasztó „phalanx”-ai sorakoztak. A torlasz
tetején pedig félfülű papundekli koffer éktelenkedett. Amikor
Korlát ezt felemelte, a siralmas csomagból minden kifordult,
amit a Virrasztókon kívül még saját ingóságainak nevezhetett e
földön. Sorvadt fehér neműk, rossz cipők, kalapok,
gondozatlan orvosi műszerek és kéziratok.
Sok-sok kézirat, össze-vissza keveredve. Szent Isten! A
pályaművek is, a szétdobált jeligés levelekkel.
És még egy levél. – Ezt az írást azóta sem látta, amióta a
gömbölyű betűk még ilyeneket róttak neki: „Szeretett,
szépséges imádott vőlegényem!” Most annál kevés szavúbb,
keményebb volt az, ami összerakódott belőlük. „Mivel sem az
estélyre el nem akartál vinni, sem egy vasat itthon nem
hagytál, a pohár betelt. Hogy az a szeplős béka kint volt, s hogy
azért kellett nekem itthon ülni, azt jól tudom. A lábad ide
többet be ne tedd. Varrodát fogok nyitni és nincs reád
szükségem. Mehetsz, ahová tetszik, Andort írasd be az
internátusba, két hétre hazavittem szüléimhez.”
Korlát kissé üldögélt a Virrasztókon, mint valami hajótörött
megmentett kincsein. Azon gondolkozott, hogy talán jobb így,
mert legalább nem fekhetik le most mindjárt aludni. Neki
tulajdonképpen égetően sürgős dolga van Csángó Benedekkel.
Csak ez az átkozott koffer ne lenne! Mit tudjon csinálni vele?
Ha pénze volna, szállodába cipelné, de a pénzét átadta
Ajtonnak, hogy cserélje be lejre apósa útján. Különben is a
koffernek se füle, se zára. És ha belépillantva meglátnák, miből
áll a vagyona Erdély vezető szellemének! Vagy ha egyetlen
kézirat el találna veszni!
És sietnie kell. Sietni… Csángó Benedeket hol tudná most
felhajszolni? Vagy Rézmiest. Tőlük hallotta minapában, hogy a
városi iskoláknál több tanári állás van üresedésben.
Spárgával kötötte a leszakadt kofferfül csonkját az éphez.
Legigazibb kincsét a Virrasztóhalmazt nem kellett féltenie. Azt
nem lopja el senki. – Fogta hát az otromba csomagot és
megindult vele. Gyűrött volt, elizzadt, korompiszkos, arca
kifényesedve. És bandukolt, cserélgetve terhét két keze között.
Estefeléig sikerült megtalálnia két tanárt. S akkor rohant
velük Pünkösty tanácsoshoz, akinek előadta, hogy ésszerű
volna a tanári kart kiegészíteni, az állásokat betölteni, ameddig
a tanács még jórészt magyar emberekből áll.
Pünkösty szavát adta, hogy a dolgot a legközelebbi ülésen
előterjeszti. – Mint bankot nyert játékos, olyan hangulatban
igyekezett most Korlát a postára. Sürgönyt adott fel Annának,
aki ezóta még haza sem érkezett.
– Hadd várja a küszöbön a meglepetés – mondogatta.
Mikor ezt is elrendezte, mégiscsak érezni kezdte a
fáradtságot. De hova menjen? Ajtonékhoz? Oda, akárhogy is,
de restellné… az a fiú mindig olyan vakító zsebkendőket húz
elő, és nem látta soha borotválatlanul. Akkor már inkább
Krammerék… Igaz, hogy Zsuzskával szemben soha nem
viselkedett valami gavallér módon… izgatta az a nagy józanság,
az a mindig kész vélemény, az a szinte férfihoz illő
határozottsága.
– Jó estét, pardon, jöjjön csak, a Telegdi Dani gróf autóján
érkeztem, az estélyen felolvasott verseimet is behoztam, kint
felejtette, s pedig jönniök kell, ígérte!
Ez Dánielné, de igazán, mint a villámcsapás, oly váratlan.
– Keresem a városon, rögtön elindultam, a
fodrászkisasszony mondta ondolálás közben, hogy mindenki
beszéli, mi történt, hogy a felesége hazament, hogy a bőröndje
ki van lökve az udvarra. Én segítek, mi ugyan éppen
kosztosokat akartunk fogadni, most rekviráltattuk vissza a
szobát a kapitánytól. Parkettes, van benne csap is, a fiamat
elküldheti a Virrasztók után és Cuncikát is, jöjjön, csak olyan
nyugodtan, mint haza!
Megfogta és behúzta a szerkesztőt a kapualjba, onnan fel a
lépcsőn a verandára s a verandáról egy tágas utcai szobába,
amelyben kényelmes bőrbútorok, széles heverő, pompás
amerikai íróasztal állott. De a szoba most el volt dúlva: a
szeretetlenül, gondatlanul lakott helyiségek lehangoló képét
mutatta.
– Eredetileg a Dániel dolgozója, de minek, van neki a
múzeumban, csak ma reggel ment ki a kapitány, az ágyneműt
is összekente hajfestékkel, de ne aggódjék, a komorna elrendez,
kimos mindent, takarít, tegye le a bőröndöt, addig menjen a
kávéházba.
– A Virrasztókat kérem először elhozatni, még takarítás
előtt. Ez mindennél fontosabb, már kaptak egy esőt a tegnap
este. A köpenyegemmel vannak most beterítve. Igazat
megvallva, egy vas beváltott pénzem sincsen, különben hordárt
fogadnék…
– Fogja, nekem van három ötlejesem. Mutatóba kaptam egy
Szovátán nyaraló bojártól.
Ezzel az új pénzzel, amelyet előbb jól szemügyre vett, mint
új rabszolgatartóját az eladott fogoly, Korlát nem a kávéházba
ment.
Felnézett az égre. a rekkenőség megint esőt ígért. Kocsit
fogadott, elhajtott volt lakására, felrakta a Virrasztókat, és
visszarobogott velük a Dánielné nyújtotta menedékhelyre.
 MÁSODIK RÉSZ

I.

„Tizenkét hónap előtt indult útjára a Virrasztó. Erőt és hitet

fogyasztó pályán, alig pár lépés, amit tehetett. De megy tovább,
töretlen hittel, a legszentebb lehetetlenségek magaslatai felé…”
A szoba, amelyben Anna e sorokat olvasta, tágas volt és
szinte szemvakítóan világos. Egyetlen hatalmas ablaka
nyugatra nézett. Semmiféle függöny nem takarta, nem
tompította még a késő délutáni napnak beömlő fényességét. A
táj, amelyet az ablak mutatott, nyájas volt és megnyugtató:
szép, széles, a házfront előtt parkká táguló utcasor, fák, virágos
ágyak s túl a parkon távoli hegyek, villatetők, egészen a
láthatárt beszegő dombsorig.
A szoba fehérre meszelt falai közé, súrlott padlójára csak a
legszükségesebb dolgok kerültek össze hirtelenjében. A fehér
vaságy, a nagy íróasztal, nehány szék és a szekrény. Még
spanyolfal sem volt, hogy a vizeskagylót elkerítse. Kényelem
semmi, s a bensőségnek is minden jelét csak az ágyfeletti
arcképcsoport és egy aszparágusztő alkotta, melyet Anna régi
kis boltíves szobájából menekített magával. A fal mellé, magas
rendekbe rakva, könyvei sorakoztak s a tetejökben rengeteg,
spárgával átkötött kéziratcsomag halmozódott.
A szoba tágassága és szinte kongó üressége zavartalan sétát
biztosított és ezzel pótolta némileg az elhagyott pátria,
gondolkodó kerti útjait. – Anna most is otthagyta a friss
Virrasztót és járkálni kezdett. A jubiláló cikk második
bekezdése ránézve súlyos gondidéző volt! Őt magát harangozta
be új feladatában.
 Soha még tréfa, még álom gyanánt sem fordult meg benne,
hogy valamikor szerkesztői tollat ad a sors a kezébe. És így
fogadalmai sem voltak a keserves múltból, hogy ő majd
másképpen fog elbánni a feltörekvő ifjúsággal. Pedig oka lett
volna rá, fogadalmat tenni. – Mint a mentő csolnakban ülők az
új felkapaszkodók kezére a lapáttal – úgy vágtak rá valaha az ő
igyekezetére.
… Egyetemi hallgató volt akkor. Puritán árvaházban élt,
kegyelemkenyéren. Újsághoz, szépirodalmi lapokhoz alig
jutott, nem telt sem pénzből, sem idejéből. Ady verset is egyik
zilahi leány lopott be az intézetbe. Mert a szilágyságiaknak
vérükben volt Ady, beléjük született!
Először ment fel életében Budapestre. A verseit
összehasonlította mindazzal, ami itt-ott kezébe akadt. Azokhoz
mérve nem tudta volna rájuk mondani, hogy tűzbe valók.
Viszont azzal is tisztában volt, hogy annak, aki úján jön, többet
is kell hoznia az átlagosnál.
Délelőtt volt, tizenegy óra. – Az árvaházi félszegség, mint
pók ült rajta. De azért mégis bekopogott. S egyszerre csak ott
állott egy sivár-nagy teremben, amelybe felülről áradt be a
világosság… Egy kisasszony és több fiatalember igen
jóakaratúan nézett reá. Ő azokat ott, az írógép mellett mind
boldog, beérkezett íróknak képzelte. A gép melletti fiatalok
összenéztek, amikor megmondta, kivel szeretne beszélni.
– Ott lesz bent – intettek egy másik szoba felé. – János,
szóljon a szerkesztő úrnak!
Hogy meglepte a haragos arckifejezés, melynek elibe ment!
A szerkesztőnek össze volt húzva a szeme, szája, homloka.
– Ki az, mit akar? – így förmedt rá a szolgára. Aztán feléje
hordozta tekintetét, de úgy, mintha már ez a szemmozdulat is
felesleges és fárasztó időpazarlás volna.
És ő azt várta, hogy most meg fog nyájasodni. Leolvassa
róla szívének forró-hideg szorongásait! És megszánja őt…
– Miről van szó, kérem? – Ugyanaz a förtelmes hang, mint
a szolgával.
– Verseket hoztam.
– Mi szükség van ezért személyesen jönni?
 Hogy lehet az, hogy mégis követte a túloldali szobába,
ahová a férfi talán be se akarta vinni?
– Kérem hát ide, gyorsan!
És ő ügyetlenül kotorászott reszkető kezével a
kézitáskájában. A sok egyetemi jegyzet közül nehezen kerültek
elő a versek. A szerkesztőt elöntötte az epe és rákiáltott:
– Én nem loptam az időmet! Keresse meg a lakásán és adja
postára!
Aztán csak arra emlékezik még, hogy ismét ott állott a
gépírók között, és hogy leszakadtak a könnyei. A most már
előbukkant, ismét bújósdit játszó versekre. – Egy fiatalember,
aki több ilyen kínos jelenetet láthatott már, felkelt és
udvariasan kikísérte a lépcsőkig.
Hónapokon át búskomor volt, és évekig nem próbált újra
boldogulni. Aztán, mint a vak, aki addig tapogat, amíg tíz ujja
begye kipótolja a szem könnyű és biztos útjait – rábukkant a
kapura, amelyet keresett.
És most őt állítja a végzet egy ilyen kapuhoz őrnek.
Anna megállott és a padlót nézve gondolkozott. Egy vezető
cikket szándékozott a Virrasztó következő számába elhelyezni
„Aranykapu” címen. Ebben akart az ifjúságnak üzenni.
Vendég kopogott be hozzája. Korlát ma már többször
felszaladt, csak úgy, ahogy a gyermek kukkint játékai közé,
meggyőződni újra és újra, hogy az angyal csakugyan elhozta
őket.
– Kedves Zudor, nyilatkozzék már a Csángó-féle csodasíp
visszhangjáról…
Anna kiemelt egy csomagot az összekötözött kéziratokból,
és kioldotta rajta a bogot.
– Valószínűleg ezek lesznek a díjnyertesek.
Korlát fellapozta az egyik pályamunkát. Arra gondolt
hirtelen, hogy a leányt a betűvetés artisztikuma ragadta ilyen
gyors ítéletre. A novella írása indás, virágos székely faragásra
emlékeztetett.
„A girbe-görbe dombok szépek voltak és tarkák, mint
egymás mellé ejtett hímes tojások…”
 – Végigolvasta? – kérdezte azután a bizonytalanság
feltolakvó érzésével.
– Természetesen. De elég az első bekezdés az ítélethez, hogy
ezt jó író írta.
Korlát némi kételkedéssel folytatta a próbát.
– Szabad látnom, melyik a vers?
– A Sarkvidék jeligéjű.
Nehézkes, szinte ügyefogyott poéma volt, és mégis, komor
bűbáj áradt belőle, az alaptónusnak feketébe húzó, bíbor
csillogása. Mintha az előtérben álló, élesen megvilágított
szavakat távoli, bongó zene kísérné, ahogy temetőből szűrődik
az ének az élet színes képei közé.
– Milyen finom és teljesen egybevágó jelkép ez, a sarkfényre
felneszelő, fagyott csirákról… Nekem az az érzésem, hogy a
szerzőnek a sarkifény-szimbólumot éppen a Virrasztó
pályázata sugalmazta, valami elhagyott lélek szerezhette, aki
előtt most megjelenik a hajnal és nem tudja elhinni, hogy ez
több lenne az auróra boreális csalóka pirkadatánál.
Korlát hirtelen felkelt, és lehajolt Anna kezéhez. A leány
zavartan tiltakozott…
– Bocsánat, én ezt azért merem megtenni, mert tisztában
vagyok vele, érti: a bosszankodásig, a megsértődöttségig, hogy
én magához bármikor benyithatok, amikor itt se jobbra, se
balra, se fent, se lent, sehol egy árva lélek. És maga nem érez
semmi veszedelmet! De ez jól van így! Szóval én magára
rábízom az egész pályázatot. Krammer véleményére ugyanis
nem adok egy lyukas mogyorót, kiforratlan, kapkodó – s
jelszók, impressziók befolyásolják. Ajton viszont önző, neki
messzemenő irodalmi tervei vannak. – A pályázatok ügye, és
minden egyéb szerkesztői munka most már kizárólag a kettőnk
dolga. És hogy ez mennyire így van, mindjárt bemutatom azzal,
hogy magát, és egyelőre csak magát avatom bele új terveimbe!
Kissé hallgatott, mintegy belekapcsolódott ez alatt egy már
eleve megfogalmazott mondanivalóba. Csaknem ünnepélyesen,
akár pódiumon folytatta.
– Azt hiszem, mindnyájan érezzük, hogy ma hőskorát éljük
a de-centralizálási mozgalomnak. Ehhez képest az erdélyi
köztudat meggyőzése lebeg szemem előtt, amiért is irodalmi
estélyek további rendezését vettem programba. Erdély minden
nagyobb empóriumába el kell vinnünk az önálló szellemi
életnek és a toll tiszteletének evangéliumát. Pro secundo az
erdélyi cigánysor kiépítését tűztem ki magunknak cél gyanánt.
– Csodálkozik? A bohémé exclusivitását értem. Írók, művészek
tömörülését. A polgári társadalommal való elkeveredésben
elveszítjük nimbuszunkat. Még nem elég érett a mi
közszellemünk. Akivel fraternizálunk, az könnyen hajlandó
magát velünk egyformának tartani!
Dühbe jött és kiesett a higgadt előadói hangnemből:
– Drei Schritt vom Leib! Sőt megvallom, ezt a tervemet
tekintem a legégetőbben szükségesnek. Író- és
munkamegosztás valóban hasznunkra lehessen, én vállalom a
szellemi rész politikai meg tudományos ágait és az anyagi
adminisztrációt. Öné a szépirodalom, ebben pedig a hatóságok
előtt való felelősség is. És – ha ez így megy tovább, ahogy
indult mostanában – a Virrasztót a poklok kapui sem fogják
megdönteni… de még a budapesti gyors poggyászkocsija sem!
Mert tudja-e, hogy megérkeztek a postán az első pesti
folyóiratok?
– Nem félünk többet – mondta Anna hittel és kezét
önkénytelen pihentette meg az asztalon heverő két
pályanyertes íráson.
A férfi távoztával aztán papírt vett elő – régi füzetlapokat –
és megírta szerkesztői programját, az „Aranykapu”-t.
Kivetkezett a múltból, új utat látott maga előtt kihasadni. Új
sors várt reá az út elején, piros fától, az élet fájától eloldalazó
fehér paripa, fehér hivatás! – Megülni ezt a fehér lovat, térdben
érezni lassan felserkenő ujjongással a pompás állat
megalázkodó engedelmességét, levegőbe kapni vele,
száguldani, repülni az alkotás fehér mezőin, és a fehér vágtatás
mögött messzibe hervadnak az élet piros fái.
Reszketve írta le a kizsendülő vers első sorait:

„Fehér lovam jerünk!

Fehér öröm velünk!”
 ----------------

Milyen sebesen futott haza Tóth Pálma a korán érkező

télidőben minden este a hóba burkolózó két temető között!
Hogy mutatta az utat a távolba nyúló fenyőösvény a
gyalogjárók mellett! Rohanj! Mennyit rohantál céltalanul, örök
nyughatatlanságban! Most van miért rohanni, most a kéneső a
bölcsek kövéhez ért és arannyá vált az érintésben. Gazdag,
súlyos, elnyugvó érccé…
Látod, az elmosódó tűzpiros eget? A fákat, az ösvényt, az
erdőnek szaladó hegyoldalt az elhavazott villákkal? Érzed a
tested könnyűségét, a szíved végtelenségét, a lelked
gazdagságát? Ez minden csak egyetlen nagy hárfa, hogy
nótákat pengess ki rajta. Ugye jó: verseket hajigálni fel egy
csodálatos, tengerzöld szempár mulattatására? Rakétát felvetni
– ahogy Korlát mondta egyszer – és a felhajított rakéták
visszfényét megcsillanni látni abban a mindent ígérő
férfiszemben?
Hogy olyan vagy, mint a rableány, aki nem magáért és nem
a táncért táncol, hanem urának gyönyörűségére? Hogy a
verseid csak annyit érnek neked, amennyire őt elragadod
velük? De ha rád nézve csakugyan nem jelentenek többet? Ha
csak pénzdarabok, amelyeken soha el nem kopott boldog
pillanatokat, órákat cserélsz magadnak?

„És azért dal az én dalom,

Mert az életet akarom!”

Tipp-topp! – nyargalt fel a lépcsőn, és a vadszőlőgallyakról

rápergett havat le se rázta magáról.
Szobáját megpillantani elég volt, hogy a friss hajsza
örömére a mámoros lankadás boruljon. Hogy áhítattal szítsa
fel a rács mögött a tüzet, igazgassa az ablakon álló
krizantémumokat. A kezdődő láz borzongásával várta a
pillanatot, amikor megcsapja a mindig meglepő, mindig új
boldogítás, hogy jön. Jön ő, aki olyan nagyszerű ember. Aki
ismerős neki a leányálmok első zsendüléséből és mégis más és
titokzatos. Aki társaságban csillogó, fölényes szellem és itt nála
drága, kedves, vidor fiú. Aki zsarnok az alázat elvárásában, de
ámuló gyermek a versek hallatán. Milyen bűbáj ez: olyat
szeretni, aki maga is alkotó. Mennyi finom hasonlatot tud ő
kitalálni, mennyi tündöklő képet teremteni a pillanatok
szikrapattantó tovarohantában!
És milyen jó, ha olyan szép az, akit szeretünk! Ha illenek rá
a magunk költői kitalálásai. Az ajakára: hogy lelkének könyvét
jól záró, faragott gránátkapocs. A kezére, hogy hidegövi, fehér
madár-leszállta a lázbeteg szívre! A hajára, hogy barna
selyemkendő, amibe jó felszikkasztani a könnyeket… Nevezni
minden néven őt, nemcsak nevezni, de tudni, hogy ő a Mindig
és a Soha!…
Ez a két végzetes szó tapad már egymáshoz s már feltörő
lélekvirágokhoz. Már egybesodródik a vers füzéres láncolata…
Pálma ajaka mozog és könnyes szemmel buggyantja száján
maga elé a vallomást.
Töredékekben éled az… néha utána kell kapnia egy-egy
szavának, mint szökni vágyó lepkének. Nem ír le semmit.
Hiszen annyit mondja, amíg soha el nem felejtheti. – És most
felnyílik az ajtó… Most a torka megtelik a boldogság nehéz
illatával… Most csókba szédülnek, amely alatt a leány keskeny,
feszesen kemény ajakán kipattan a vér.
Aztán elcsitulás. Halk ünnep. A férfi a karosszékben ül, a
tűz előtt. Pálma a lábánál, a zsámolyon. Nem is tudja, milyen
szép ő így. Tiszta bronz, és ahogy felnéz a férfira, abban annyi
van az imádkozó asszony és a hű kutya mozdulatából.
– Dolgozott, maestro? – A kérdés oly félénk, mintha
szentségtörés volna.
– Átolvastam pár oldalt a Pancsatantra eredetijéből.
Csodálatos könyv! És érthetetlen, hogy modern magyar kiadója
nem akadt. Meg fogom szerezni hozzá a külföldi illusztrációkat.
– Hogy engem mennyire diszgusztálnak ezek az erdélyi
kalendáriumforma kiadványok! Én még dolgozni sem tudok
komolyan addig, amíg nem vagyok nyugodt, hogy valóságos
könyvészeti remeket hozhatok ki fordításommal… – És te kicsi
lány? Mit dolgoztál ma?
 Pálma arca lángba borul. Mint elkábított Pythia, szavalni
kezdi a „Mindig és Soha”-át. A férfi utána mormogja a
szavakat, néha, egy-egy meglepő fordulatnál megvillódzik
szemében az elragadtatás.
– Köszönöm, Pálma.
– Én köszönöm a maestrónak! – Odabúvik Ratosnyay
kezéhez, csókolni kezdi ezt a szépen formált, jól ápolt, puha,
azt az igazi papkezet. S ebben a csókban nincsen semmi
szégyen. A szerelemben az a legmeglepőbb, hogy benne
minden régi törvényünk feloldódik. A lábát is csókolgatná
szívesen. Mert ő király. És aki az ő szívének királya, az a
legnagyobb úr a világon! És elrebegi neki, a kezét becézve,
mindennapi imádságát:

„Ó adj nekem szerelmet!

Adom cserébe magamat egészen,
A mindenséggel szakítok merészen
S Rajtad kívül nem ismerek Urat!”

És érzi, hogy az a drága kéz, babráló, hűvös sétákat tesz az ő

forró, vibráló hajában… Az ő hűthetetlen fején.
– Pálma, kicsi lány. Ezt a verset dobd már ki. Tudod, úgy,
mint a jól kikóstolt ételt a királynő a misera plebs közé… Miért
borzongsz? Szégyelled megtenni?
Behunyt szemmel mondta ezt. Hiszen neki éppen ez, az a
másutt fel nem lelhető gyönyörűség. Hogy az embereken… a
rásóvárgó asszonyokon végig izzék az irigység: íme, így szereti
ez a lány Ratosnyayt! Így isteníti!
– Törődsz te a világgal, kicsi lány?
– Maga a maestro tiltotta meg… hogy eláruljam… az
egymásra találásunkat!
– Az más! Társaságban! De a verseiden át csak esdekeljék,
sirassák a paradicsomunkat! A verseidet kötetben kell kiadni,
hogy csokrostul kapják a megreszkettető lázat!
Ennek a szerelemnek ősanyaga a lelki dőzsölés. Egymás
lelkét akarják, próbálják kivirágoztatni. A testük valóban
százszor kevesebbet hajlik egybe, mint a hétköznapi
eljegyzetteké. Mennyivel tündöklőbb örömöket lehet szedni a
lelki szerelem lobogó óráiban. Mennyivel finomabb, mélyebb a
mámor, amely a gyöngéd, csiszolt vagy szertelen szépségében
fellobbanó szavakból fakad, mint a csókból, az ölelésből eredő!
… Hát tavasza volt a Virrasztónak. Ebben a tavaszban Zudor
Anna úgy indult el, mint a csendes szántóvető. És ebben a
tavaszban Tóth Pálma volt a Tündér Ilona csodafája, amely
csak megrázkódott a királyfiért és virágba borult.
De legcsodálatosabb virágait – Pálma nem tudta, melyiket
miért? – Ratosnyay nem hagyta még kidobni az emberek közé.

II.

A bársonyfülke belső díványán egy sárga hajú asszony ült.

Előtte feküdt a Virrasztó, a vezető cikkre kinyitva. Valami két
mondatát át is futotta már. Egyébként pedig óvatosan bele-
belepillantott a túlsó falon lógó tükörbe. Mindaddig tette ezt,
amíg a vele szemben ülő férfi elárulta, hogy tud erről a saját
magával folytatott kacérságról. Félrekapta ugyanis a fejét, hogy
útjába ne essék vele a szépasszony tekintetének.
A nő – a férfi megérezte ezt – nem vette jónéven a
mozdulatot. Hát mikor fogja végre már ismerni az
asszonyokat? Azt hitte, hálára kötelezi vizavíját, ha szolgálatára
van. Restellte, hogy inkább zavarba hozta udvariasságával. De
azért nem mozdulhatott, mert a fülkében csak ő maga volt férfi
és azonkívül is: kérdések seregére kellett válaszolnia. És az
nemcsak udvariasság volt, hanem egyben élvezet. Hogy ő, a
kemény progresszivista, a porból felkerült ember, félóra óta
mulattasson egy valódi alispán-leányt, egy th-val írt Csathónét,
akinek haja tökéletesen van ondolálva, és bundája százezer
lejről mesél…
Hogy az asszony Korlátról és mindig csak Korlátról kérdez,
az éppen sarkantyúzza. – Most halld meg – gondolja magában,
hogy ki a legény a gáton! Ó, Krammer nagyon is jól tudja,
milyen jó helyt beszél. Ennek az asszonynak a famíliája az
egész város előkelőségét beágazza. Ennek az előkelőségnek
pedig betegsége az antiszemitizmus és a gőg. Hogy aztán a
hölgynek sovány, ádámcsutkás, lornyettes szomszédnője is
figyel, az már kevésbé fontos.
A helyiség, amelyet az összejövetel céljára kiválasztottak, a
város első kávéházának kisebbik terme és mindeddig nem sok
hasznára volt a köznek, mert emeleten lévén senki sem mászta
meg hozzá szívesen a lépcsőket. Pedig szép, tágas erkélye nyílik
a nagyterem fölé. Most kölcsönkért cserepes virágok is ékesítik
és külön kiszolgáló pincér emeli benne a jelentőségteljes
hangulatot.
A közönség nincsen összeszokva. Sőt, mintha bűvös kört
vont volna maga köré minden csoport. Korlát maga, aki
valamennyiüket egybehívta még ki tudja, hol lappang,
mondókáját rágcsálva. De már egyszer áthaladt a termen. A
sárga hajú asszony akkor lopva nézett Krammer vállán át
feléje.
– Mondja, az ott Zudor Anna – kérdezi az ádámcsutkás
barátnő.
– A szegletben, Mélik Andreával? Igen, az Zudor. A
szerkesztő legkitűnőbb fogása. A Virrasztó pályázatát nem
tudtuk volna nélküle olyan simán eldönteni. Mint az
ékszerésznek, a próba már a pillantásában benne van!
Itt Krammer sebesen kortyolt teájából s a sárga hajú
csecsebecse asszony felhasználta a pillanatot, megint csak a
Korlát személyére terelni a szót. Mit érdeklik őt Zudor Anna
szerkesztői és kritikai kvalitásai!
– Szivart – hadonászik Krammer s pincér felé. – Hogy igaz-
e az a bizonyos bankhistória? Hm, ez nevezetes dolog. Előtte
való este még attól tartottunk, hogy el sem jönnek az urak az
értekezletre. De bizony eljöttek. A kollégiumba mégpedig! Ha
látták volna, hogy állott fel szóra az az ember és hogy
vagdalkozott jobbra-balra! Borbáthtal kezdte és célozva
városatyai érdemeire, így fogott beszédjébe: „Uraim! Remélem,
mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy városunk ma már
többé nem aszfaltjáról, nem iskoláiról, nem Közművelődési
Házáról – hanem elsősorban irodalmáról nevezetes Erdély-
szerte!”
– Hát mondta, tényleg mondta, beadta ezt a galuskát? C’est
terrible! Unglaublich!
És Borbáth lenyelte. S a bankárok akarva, nem akarva
kötelezték magukat az állandó támogatásra. Igaz, nem tettek ki
magukért túlságosan. Ó, igen lehetne erről a scénáról valami
afféle „megadjuk” jelenetet vagy domborművet alkotni. –
Potrohos termetek és savanyú mosolygás tenné jellemzően
modernné e képet! – Csathó Attila reszketett a méregtől,
csakhogy melyik bank teteje nincsen ma üveggel fedve… és
Korlát Erdély legbiztosabb kezű parittyázója!
– Kérem, Csathó Attilának nincsen potroha! – szólt élesen
az ádámcsutkás.
Krammeren végigömlött a hideg, hiszen ez a Csathó-náció!
– És mondja, kérem, minek kellemetlenkedik Korlát úr
Borbáthtal, ha aztán mégis rászorul a jóindulatára?
– Mert felháborító dolog, asszonyom, hogy a Virrasztó apró
jótékonyságokra szoruljon! Kicsikart támogatásokra! És
azonkívül mert Korlát mindenkit így kezel. Engem is, mást is.
Kivéve Zudor Annát. Őt respektálja ez idők szerint egyedül a
kerek világon.
A sárga hajú asszony szeme kitágult. Anna sikerei
szurdosták. Hogy egy ilyen egykedvű teremtés lekössön egy
valóban nem mindennapi embert. – Most is éppen odamegy
Korlát hozzája, és milyen elgondolkozva felelget vissza neki
Zudor Anna. Hát ezek között semmi nem lehet, vagy nagyon
alamuszi az a teremtés!
A sovány hölgy lelke fenekén már összeesküdt Korlát ellen.
– Mondja csak, kedves tanár úr, hát az, hogy volt, amikor…
igaz-e egyáltalán… mert olyan hihetetlenül groteszk, hogy
Korlát úr… a félfülű kofferrel… az utcákon bolyongott.
Wirklich… c’est terrible!
Fojtott nevetés vetett ráncokat hervadt szája köré.
– Ami ezt illeti… no hiszen – Krammer ötölt-hatolt –, ez
mind csak rosszindulatú túlzás. Én nem szoktam beleártani
magam… tény, hogy a felesége féltékeny természetű, de ezúttal
igazán… sőt egyáltalán tévedett. Az a gyerekleány a saját
jószántából…
– Lett a szeretője?
– Dehogy kérem… hisz az gimnazista… jól nevelt gyermek.
Saját jószántából ment ki szovátai estélyünkre. Tüntetni az
irodalom mellett. Az olyan kis irodalmi fullajtár. Igen,
szükséges a maga nemében… Az erdélyi irodalmat nem a
dámák kezdték felkarolni!
– No és tényleg válnak? – ugrott a témában a hölgy.
– Rövidesen. Közös megegyezés.
Most minden megszakad, mert Korlát egy külön kis
asztalhoz lép és meghajol. Halkan zörögnek a letett
fagylaltkanalacskák. Az írók és Művészek Otthonát nyitja meg.
Tartása ünnepélyes, mégis fesztelen. Arcán, homlokán ott
fényesedik mindaz a sok diadal, amit mostanában aratott.
Szinte le lehet olvasni valamennyit külön-külön. Boldog és
közvetlen, mint akinek – bár nehézségek árán – minden
sikerült máig és sikerülni fog ezután is. – Csak egy hiányzik
még, egyetlen titkos kiegészítő a teljes megelégedettséghez. De
most már ez sem késhet sokáig. Legújabb műve, az IMO-nak
sikeres megalapítása ezt fogja szolgálni. Olvadóan körülnéz.
Szépek-szépek ezek az asszonyok. Jó szagúak, elegánsak!…
Simán, szabatosan beszél. A széteső magyar társadalom
képét rajzolja. Az új elhelyezkedés szükségességét, az
összetartás új formáit, új lehetőségét fejtegeti. Most, amikor a
kultúrmunka lép a fegyveres mérkőzés helyébe, a kultúra
esszenciájának, az irodalomnak és művészetnek össze kell
fogni és barátilag egy fronton en garde helyezkedni. Meg kell
teremteni az erdélyi cigánysort.
Előadásának vége felé tréfás csipkelődésbe csap át. Céloz a
külön asztalokra, melyek mögött máris elrétegeződtek a más-
más múzsa kegyeltjei: színészek, írók, iparművészek,
muzsikusok, mind külön bokréta. – Amikor elvégzi szavait,
jókedvűen felborul a rend, összetologatják az asztalokat.
Magát a társaságot a kreolbarna Mélik Andrea ragyogja be.
Leány korában színiiskolát járt és máig megőrizte pompás
megjelenítő képességét. Szellemes apróságokat ad elő a saját
tapasztalataiból, és úgy reprodukálja, hogy a társaság eldől
nevettében. Maga Ratosnyay is rajta felejti néha a szemét, és
arcán titkos, elégedett mosoly suhant át. Pálma elhomályosul,
elvész a nagyobb társaságban. Félszeg, gyakorlatlan,
idegenszerű. Andrea itt virul igazán azzá, aki. Mutatkozni vele:
bizsergető gyönyörűség. Páholyban, estélyen, sétányokon:
bárhol az élet ünneplő piacain.
Korlát ezalatt leült Csathónéval szemben.
– Engedje meg asszonyom – rebegi szertartásosan –, hogy
lerójam egy régi-régi tartozásomat.
Csathóné figyelmes, de tartózkodó arcot mutat.
– Kérem, ne búsítson el azzal, hogy éppen ilyen
jelentéktelen az emlékem nagyságos asszonyom lelkében. A
tavaly télen, amikor letartóztattak… tudtommal nagyságod
indította meg a mozgalmat kiszabadulásom érdekében.
– Ó, Istenem, hiszen olyan kicsiny szolgálat volt és
eredményre sem vezetett. Elvégre ennyit sem tenni a
magyarságért, a magyarságnak egy ilyen tagjáért!
– Nagyságod tisztában van… érdeklődik valóban az én
tevékenységem iránt?
– Ne vegye, kérem – ha szabad az ön szavait használnom –
a cigánysorba való tolakodásnak, ha magamat is ideszámítom,
és így felette érdekel a brancsnak minden tagja, hát még a
vezére! A vajda… – fűzte hozzá tréfásan, és kisleányos
hódolattal merült el Korlát hálás, kissé öntelt tekintetében.
– Mennyi idős lehet… és vajon nagyon szép-e? – töpreng
most már Korlát. – Harmincon túl van… de szép… szépnek kell
lennie! Mindenki úgy beszél róla, mint beauté-ról… És nem
hihető, hogy buta volna! Inkább szellemes. „Vajda”, egészen
apart ötlet.
– Nagyságod hogyne tartoznék hozzánk! A város
legkitűnőbb táncművésznője! Nagyságodat valóban csak
előkelő társadalmi helyzete választja el a Hudák Júliáktól!
– Ó, szerkesztő úr hízeleg nekem. Én valóban táncosnőnek
készültem… szép leányálmaimban. De hogy is mertem volna
még szólni is róla! Az ember lenyeli a könnyeit és kezét
odanyújtja a két előnévvel bíró, fényes partie-nak! és aztán
temet… temet…
Korlátra igen mélyen hat ez a vallomás.
– Szegényke, nem is sejti, hogy elárulta magát! – gondolja.
– Mi sokat szenvedünk, mi a legszerencsétlenebb
társadalmi helyzetben élünk, higgye meg – mert látja: egy
parasztlány nyugodtan férjhez mehet ahhoz, akit szeret. Ő a
szerelmet végigéli, mint leány. A felső tízezer fordítva… Tudja,
mit mondott Telegdi gróf, amikor Welkéry bárónén
sajnálkoztam, hogy tabetikus ura van? Vállat vont, s kacagott…
„Ne a bárónét sajnálja, az segít magán! Sajnálja a bárót!”
Korlát Kálmánt végigborzolja a gondolat, hogy ez nem más,
mint óvatos megnyilatkozás. Mert hiszen, hogy Welkéry,
tabetikus-e, az nem bizonyos, inkább elitta az idegeit, de hogy
Csathó Róbert volt táblai ügyész tabetikus, azt nincs mit
vitatni.
– Nekünk azonban – fűzi az asszony a szót – semmink sem
volt és semmink sem lesz. Egyetlen vigaszunk a gyermekünk
lehet. Ó, bocsássa meg, hogy ilyen őszintén beszélek, az én
köreimben csak hallgatni szabad. Még anyámnak sem
panaszolhatok! „Érd be a kényelmeddel, a gazdaságoddal! A fő,
hogy nagyúri asszony vagy, a szerelem úgyis csak
kellemetlenség és ízléstelenség egy finom nőre nézve.” Nincs
senkim, csak a cselédeim. Azok nem botránkoznak meg, ha
sírni látnak.
– Nagyságodnak bizonyára vigaszára fog szolgálni, ha ide
feljárogat. Nézze, olyan kedves, meleg hangulat fogja várni
itten! És jóbarátok: cigányok, tudja?!
– Csakhogy mama meg Róbert nem engednek egyedül.
Csakis madame Nachtigallal, mint ma is. – Fintort vágott az
ádámcsutkás felé.
– De hát, ha szabad kérdenem, kicsoda ez a hölgy?
– A nyakunkon rekedt svájci nevelőnő. Német is, meg
francia is volt. Ma már csak magyarul tud jól. Na és rémítő
gonosz tud lenni. Ennyi maradt a guvernánti tudományából.
– Ej, hát ráparancsolok Krammerre, hogy mulattassa,
amikor feljönnek.
 Elakad a szóban, mert hiszen ez nyílt vallomás a felől, hogy
magában akar ezentúl Csathónéval szórakozni. Az asszony nem
árulja el, hogy megértette. A szavaknál úgyis többet mond neki
a Korlát mohó tekintete. Ez a tekintet a győzedelemhez szokott
paripáé, amelyik a versenyt éppen e pillanatban nyeri meg.

III.

Mihelyt adódott valami, a Virrasztó munkatársai

ösztönösen keresték egymást. Minden hívás, megbeszélés
nélkül Krammerék kicsi ebédlőjében szoktak ilyenkor
összeverődni. – Hogy miért éppen náluk? Ezt talán Zsuzskának
kellett betudni érdemül, akit sohasem lehetett „zavarni”. Az
irodalom bármely órában, bárminő házimunka vagy más
elfoglaltság idején nyugodtan besétálhatott hozzájuk, mint a
hajdani despota, aki mindent magáénak mondhatott
országában.
Most is: bort készített elő, ásványvízért futtatott s az
ebédlődíványra vetett vendégágyat nagy nyájasan
visszapakolta a hálószobába. Éjfél után majd kihurcolják
megint, a sógornő addig szundíthat egyet a hitvesi ikerágyon.
Annál boldogtalanabb lesben figyelte Krammer a Korlát
arcát. Egészen úgy, mint orvosét a nagybeteg hozzátartozója.
Rettenetes érzések gyötörték. A Kolozsvárt megjelent „Szemle”
első száma olyan fényűző külsőben, akkora terjedelemben és
annyi munkatársnak beharangozásával pompázott, hogy ehhez
képest az ő Virrasztójuk a szövőszék versenyét fogja folytatni a
szövőgyárral. – Maga a főszerkesztő Bécsből érkezett, és már
Pesten márkás író volt, ahogyan Krammer címezte, miközben
tömöntést, körforgógépet, cinkográfiát emlegetett, mindent,
ami nekik nincsen!
– Aztán a közönségnek most is imponál a régi gárda! Ezt a
Varga Sándort pedig éppen láncszemnek hozták, hogy a Szemle
útján megteremtse a kapcsolatot a szétfutott magyar írók és
Erdély között. Idegen irodalmak jeles fordításait is ígérik, és
persze, bő anyagi támogatás van mögöttük, egy tekintélyes
kolozsvári részvénytársaság, s az nem garasokat hullat majd
nekik, mint a mi bankáraink! Ne féljetek, mind meghozhatják a
legjobb új könyveket, folyóiratokat. Olyan munkát fejtenek
majd ki, amelyhez nekünk, külön elfoglaltsággal bíró szegény
embereknek sem időnk, sem pénzünk!
– Egyet ne felejts el, Péter. Hogy az erdélyi írókat bizonyos
érzelmi szálak fűzik már hozzánk! – állapította meg Ajton.
– Jó, jó, de azok le fogják őket fixre stoppolni. Tatrosyt,
Bordost, mindenkit. Aki a mi munkánk nyomában fogott tollat,
vagy a mi hívogatásunkra, mert elé bátorkodni!
– Sebaj, Péter. Te megmaradsz nekem! – karmolt Korlát.
– Nem tréfa, Kálmán, mert látod, Tatrosy szerencsétlen
ember, kiugrott szerzetes, aki falusi kerekes lett, hogy
megélhessen. Annak nagydolog a biztos kenyér! Másokat a
nagyobb nyilvánosság fog csábítani, vagy a lap decensebb
külseje, a jobb papír, szedés!
– Én pedig azt hiszem, nincs mit félteni Varga Sándornak
Pestről Bécsben átszűrt szerkesztői kvalitásaitól. Én egyébként
is jól ismerem Erdély felvevő képességét. A fényűzést, amit
ezek kifejtenek, csak súlyos ráfizetéssel lehet itt folytatni,
márpedig semmiféle tőke nem hajlandó erre. A tőke szeret
fiadzani. Csak egyetlen tőke képes az örök ráfizetésre. És az
mögöttünk áll, nem pedig Varga Sándor megett.
Krammer várakozással tekintett Ajtonra.
– Igen. A gyógyíthatatlan Erdély-szerelem!
Amikor minden érv elfogyott, Korlát sunyi arccal kihúzta a
Szemlét kabátja zsebéből, és felnyitva szagolgatni kezdte. Aztán
ránézett két csodálkozó társára és csak ennyit mondott:
– Es riecht nach Schweiss…
Később, mert Krammer meg Ajton tovább latolgatták a
helyzetet, katonásan rájuk kiáltott:
– Nem arról van szó, hogy riogassátok vagy biztatgassátok
egymást vagy engemet. Hanem csupán egy dologról. S ez az,
hogy nekünk egyöntetű álláspontot kell elfoglalnunk a Szemle
helyben tartandó estélyével szemben! Állásfoglalásunk
elsősorban saját szellemünk eleganciáját, annak mértékét fogja
dokumentálni. Vagyis bemutatkozása lesz annak, milyen
gesztussal fogadjuk Erdély más szellemi megmozdulását.
– Csakhogy ők egészen más módszerekkel akarnak
boldogulni! És bizonyos, hogy tisztában vannak a reklám
eszközeivel! Balettet hoznak, szavalóművészt, színdarabot!
Korlát nem pillantott rá Zsuzskára, csak egy fokkal
hidegebben bánt továbbra a témával.
– Bármennyire is idétlennek találom a csinnadrattájukat és
bármennyire nem várok semmit az izmusaiktól s a
kozmoszuktól, egyet ne tévesszünk szem elől: mi az erdélyi
magyar kultúra kiépítésére tömörültünk. Semminemű
mozgalmat, mely ugyane jelszó alatt indul, nem negligálhatunk
mindaddig, amíg eklatáns módon nem kerül összeütközésbe
vele.
– De akkor azt sem tehetjük meg – szólt Krammer –, hogy
ne vegyünk tudomást a felhívásról, melyben munkatársakul
szólítottak maguk mellé. És dolgoznunk kell a lapjukba!
– Hát csak dolgozzatok! – ripakodott rá Korlát. –
Természetesen, hogy dolgozzatok! Nem léptetek szellemi
házasságra a Virrasztóval.
Most már nem lehetett tudni, komolyan óhajtja, amit
mond, vagy csúfolódik. De aztán összeszedte magát és még
egyszer kijelentette:
– Az estélyükre teljes számban felvonulunk! Nem fogják azt
mondani, hogy komiszak vagyunk!
Majdnem csikorgatta a fogát, és mégis: parancsolt, mint aki
kínos, de meg nem másítható kötelességnek tétet eleget.

----------------

Zsírgőzből, szivarfüstből, savanyú káposzta és szétlocsolt

bor szagából kellőre tevődött már össze a levegő sűrűsége. – Az
összepecsétezett abrosz körül telített hangulatban rágcsálták a
csontokat a szombati asztaltársaság tagjai, Bodolla Károly
nyámmogva szopogatta a tejfelbe porhanyult bélest, és csak
úgy elcsepegtetett egy-egy szót.
 – Meglátjuk, ne féljetek semmit. Az kacag, aki a végén.
– Nekem ne titokzatoskodj – mordult rá Madarasy doktor.
– Csinálj valamit, vagy hallgass. Éppen elég ideje húzogatod el
a szánk előtt a mézesmadzagot.
– Megkapod a csuprot is, hehe… csak aztán meg ne fulladj a
kéjtől.
Csettent a csengő a külső szobában. Sötéten, ünnepélyes
fájdalomban Márton Gerő telepedett az asztalhoz, Nyíry Jankó
kíséretében.
– A rabonbántól jövünk – okolta meg késésüket és saját
honfibúját.
– Persze eszi a fene, hogy ez a kolozsvári új lapalapító trupp
megfújta a réztrombitát.
– Mi… trombitáltak is a színpadon? Mert hallottam, nagy
cécó volt – érdeklődött a jámbor tanár, ki sehova nem járt, ahol
belépti díjat kellett fizetni. Pénzét csak reális dolgokra költötte.
A megnyitót Varró Demeter tartotta, aki most ki akarja
magát játszani vezérpolitikusnak. Tőkét kovácsolt magának
abból, hogy tizenkilencben a megszálló sereg internálta volt.
Egy kis bekópertázásból nemzeti mártíriumot duzzasztott fel, s
azt hiszi, joga van a diktáláshoz. Már a hírlapokban is eleget
cégérezte magát, s az este ötnegyed órán keresztül untatta a
publikumot a helyzet és a kilátások municiózus fejtegetésével.
S volt arcbőre végeredmény gyanánt a politikai aktivitást
propagálni. Még Borbáth is úgy ült páholyában, mint valami
mérges bulldog…
– De tudjátok, csak miért? Nem tetszett neki, hogy ezen a
földön előbb, mint ahogy ő látja jónak, más merészel
megegyezési lehetőségeket kutatni… hehehe… Vezérürü akar
maradni, amíg szuszog… Na, és a rabonbán?
– Megbeszéltük éppen hármasban a tegnap este
történteket. Csathó Attila mindenben osztja nézeteimet. Most
hirdetni politikai aktivitást, orcátlan udvarlás a románoknak.
Nekünk akarnak politikai leckét adni?
– Le kell ütni Varrót, mint egy rossz kutyát! – csattantotta
Madarasy.
 – Na, és mit szól Attila, hogyan lehetne kiparírozni ezt az
orcátlanságot? Tett valami határozott ajánlatot?
– Annál sokkal meggondoltabb ember – felelte Nyíry. –
Egyelőre azon töpreng, miképp lehetne előkészíteni az
ellenhangulatot. Szükségesnek tartja a csendes propagandát az
esetleges politikai megmozdulás idejére. Jó volna persze
valami módon lejáratni a Virrasztó gárdáját is, különben ha
felülkerekednék a Varró-féle koncepció, minden hatalom a
Korlát kezébe csúsznék itten, ahogy tizennyolcban a
Ratosnyayéba!
– Hát persze, hiszen nem is egyébből, mint politikai
dörgölődzésből adatta át az a hitvány zsidó a helyi szerzők
műveit a program részére. Kulturális együttműködés? Szépen.
A „megértő politikához” kíván csatlakozni s ezzel a titkos hátsó
gondolattal éltette a banketten is a közös gyékényen való
árulást. – kesergett Márton.
– Én megtettem, amit tehettem. Azt hiszem, az a
legnagyobb tüntetés és megszégyenítés, amikor megmutatjuk a
közönségnek, hogy tulajdon tanárnőjének verse elől kell
hazavinni a leányifjúságot. Pakoltam Ancit, ahogy szavalni
kezdtek Tóth Pálmától. Hogy is volt csak az egyik, avval az első
reszketéssel?
– Az szép vers – fecskelt megint a szó közé Bodolla, és a
hangsúlya ígért valamit.
– Bánom is én a Tóth Pálma első, második, vagy tőlem akár
kétszázadik reszketését! Reszkessen, ameddig neki éppen
jólesik, s akivel jólesik! Most nagyobb dolgokról van szó!
– Engedj meg Gerő – uszult rá a doktor. – Már sokszor
mondtam, hogy a férfiak politikai és a nők nemi erkölcsei
együtt szoktak lezülleni. Tóth Pálma kommunista, mert a
szabad szerelemnek apostolnője!
– Ugyanaz makkban, mint amit az esti színdarab hirdetett,
csak az érem lapja más! – elmélkedett a telekágens.
– Én nagyon gusztának találtam a kis drámát – csettintett a
poéta. – A hóhért, a bábát és a vajúdó nőt egyszerre hozni
össze a színpadon: mégsem utolsó lelemény és látványosság.
 – Ez nem vicc tárgya Károly! Főleg számunkra, akikben
még él népünk lelkiismerete. A buta nagyközönség csak annyit
kapizsgál, hogy a hóhér megtagadja mesterségét, nem akar
többet akasztani, mert minden akasztása után holt magzatot
szül a felesége. Hát először is én, mint orvos tudom, hogy a
méhmagzat s az akasztás ténye között nem lehet élettani
összefüggés, de ettől a bárgyú beállítástól eltekintve, mi a
darab tendenciája, ha nem lázítás a fennálló társadalmi rend
ellen? Csak Gerő nem érti a nüánszokat. Tóth kisasszony verse
és annak a feketeinges Mefisztónak rémdrámája: hitvány
destrukció egyaránt!
A bordázott, veres szemfehérek helyeslően meredtek a
doktorra.
– A dolog úgy áll – folytatta Madarasy lehörpintve egy jó
pohárral – hogy most valóban elérkezett az ideje csúfság
tárgyává tenni őket. Én tudom, amit tudok. Korlát csapda felé
sétál… a szoknya rossz üzlet, hamar felborítja az embert. És
magának a Virrasztónak bedöglesztése annál könnyebb, mert
őkelméék bevezették a méhkas-rendszert. Zudort tették meg
méhkirálynénak. Hát egy fehérnéppel csak el tudunk bánni?
– Miska bácsi, cointreau-t hozzon, mielőtt a tettek órája
ütne!
– A tettek órája régóta üthetett volna – dohogott Márton
bajusz alól.
– Jójó. Ahol legnagyobb a veszély, ott legközelebb van a
segítség. Én tettem már indítványt az ellenlap
megszervezésére. Adtatok rá pénzt? – Na. Az az irodalmi
almanach a halva született nagymama volt! Elfelejtették. Volt,
nincs.
Madarasy mérgesen szekundált.
– Tiszta igazság! A rabonbán ne beszéljen addig
ellenakcióról, ameddig a bankja a Virrasztót szubvencionálja!
Márton Gerő elsápadt és ijedten nézett körül.
– Kérlek barátom, ne ócsárold Attilát. Amit tesz, azt
politikából teszi… Korlát száját jó betömve tartani. Az ellengőz
csak óvatosan jöhet…
 – Hát akkor kussoljatok! – Bodolla nagyot krákogott a
cointreau után. – Különben van még más módszer is a világon.
Kihúzott a zsebéből egy csomó összefirkált papírost.
– Elkészültem a paródiákkal. S ezzel többre megyünk
minden egyéb ugrándozásnál.
Mintha darazsak közé parazsat hányt volna. Csörömpöltek
a lecsapott kések, villák.
– Ez már beszéd! – pendült meg egyszerre a telekágens. –
Finom módszer, ez az én tempóm is. Meg vagyok győződve,
hogy így lehet a legbiztosabban lejáratni őket.
Kapkodtak a papírokért.
– Nem. Ezeket rajtam kívül nincs az a patikus, aki elolvassa.
Első fogalmazások. Aztán tudjátok, e lepedő sem nézni való,
amelyiken éppen szültek. Hanem amit szültem, az elsőrangú!
eredeti műveim is vannak köztük. A méhkirálynétől a Fehér
Lovat vettem fel, Tóth Pálmától a Mindig Sohá-t. Már
Ratosnyayt saját kompozíciómban: egy káprázatos keleti
mesében halhatatlanítottam. Korláttól a Magyar Rapszódia
kínálkozott… – Röhögött, azoknak az embereknek gyönyörével,
akikben pompás, mulatságos dolgok bizseregnek, amelyekről a
környezet csak ezután szerez tudomást. – Az ünnepélyes
felolvasásra meghívót kapunk Hámorszkyékhoz. Mi a fene eszi
Hámorszkynét, nem tudom. Rá van éhezve Tóth Pálmára. „Azt,
azt pellengérezze ki, azt a futóbolondot!” – Hm! Tóth Pálma.
Talpraesett fehérnép. Addig reszketett minden selyembugyi
Ratosnyayért, amíg ez a kis tornabugyi… higgyétek el, mindig
úgy érzem, tornabugyiban jár…
Elcsuklott és eltűnődött ezen a képen.
– Mi az istennyilát papolsz itt összevissza? Olvasol, nem
olvasol?
– Azt már ritkábban. Megyek haza, alszom holnap estére, s
ha tetszik a paródia, jertek Hámorszkyékhoz.
– Hát csak olyan, hogy nőkkel együtt is lehet? – kérdezte a
doktor fitymálva.
– Mintha nem nőkkel együtt történnének legérdekesebb
dolgaink. Hehe. Szervusztok. Én különben feminista vagyok.
Coeducatio, collaboratio, consubinatio.
 S részegen locsogott tovább.

----------------

Milyen ápolt, illatos, kímélt asszony volt ez a Hámorszkyné.

Rozsdaszőke, pompázatos és olyan szép lábú, hogy érdemes
volt a szoknyáit mindig felhúzni egy keveset. És milyen
gondozott, makulátlan tiszta volt egész háza tája! A szőke
parketten sehol egy fillérnyi homály, az aprólevelű virágok
minden lapija vizes kefével lemosva, s a csillár cifraságai, a
vitrin csecsebecséi mind tündökletesek. A sztórok merevek a
táblán való szárítástól, a kilincsen homályt hagy az érintés,
hogy a vendég szinte restelli meg is fogni utcáról hozott,
kocsikarfán, kapukilincsen meghurcolt, méltatlan kezével. Ily
kényes háztáj kényeztetett úrnőjéhez gyülekeznek – persze
csakis a legbensőbb jó ismerősök – a „tréfás” irodalmi estre.
– Igen, hát ez a mi dicső Bodolla Károlyunk – dohogja
Márton Gerő az első jó szagú szivarfüstben. – Amikor döntő
lépésre szántuk magunkat és irodalmi albumot adunk ki,
amelyikben könnyű lett volna nyilvánosan lefőzni a Virrasztó
gárdáját, csak úgy félvállról vette a dolgot. Összeollózott régi
műveinkből, meg sem kérdezett jóformán egyikünket sem.
Hanem ha viccet kell gyártani, arra képes éjtszakákat áldozni.
– Meg is érdemlik a kifigurázottak – szól a háziasszony,
futó ajakbiggyesztéssel. Végül is, ha valaki úgy viseli magát,
mint Tóth Pálma.
– A magam részéről én akkor is inkább komoly akcióba
fognék. De hát nekem nincsen leánygyermekem, és ha volna,
sem adnám ilyenformán a Pókafalvy iskolájába. – Míg ezt
mondja, Nyíry elkomorodik.
– Én figyelmeztettem az esperest, hogy ez a leány újabban
istentagadó verseket gyárt. Hol azt írja, hogy azon a bizonyos
földi Úron kívül nem ismer más Urat. – nagybetűvel persze! –
Hol pedig, hogy új vallást alapít, amelynek első törvénye a
mindent bevallás leszen. Na hiszen, ami a bevallást illeti,
abban szépen halad. Úgy látom, nincs is már hátra semmi
bevallani valója.
 – De miért olvassák el az urak ezeket? – csodálkozik a
háziasszony. – Az igazi bojkott az volna, ha nem is venne róluk
senki tudomást. Mi például az urammal pénzt effélére nem
adunk. Éppen elégbe kerül manapság amúgy is az élet.
– De nagyságos asszonyom, akkor nem fogja élvezni
Bodolla paródiáit!
– Ugyan? Talán lesz szíves, kedves Károly, felolvasni
először az eredetieket!
– Felesleges, egészen felesleges. A paródiáim magukban is
megállanak.
– Én nem olvastam tőlük egy-két dolognál többet. Még az
kellene! És hogy milyen mételyezők! A leányom – rajtakaptam
– az éjjeli szekrénye fiókjába dugdosta a Virrasztókat, éppen a
Tóth versek miatt. Valóságos poloskamódra furakodnak be a
legkisebb résen és terjesztik a maguk pestisét. – így Madarasy.
… Lassanként az egész szalon megtelt vendégekkel.
Lehettek vagy tizenöten. Asszonyok, férfiak, sőt egy idős
kisasszony is akadt.
– Remélem, „numai pentru adulti” – tréfált egy testes
lódoktor, akinek az volt a szokása, hogy felszedte a plakátokon
gyakran előforduló román frázisokat és humorosan alkalmazta.
Márton Gerő határtalan bosszúságára.
– Hát csak dugjátok bé a szátokat a füstölővel, mert azután
csendet kérek. Hehehe!
Bodolla Károly ma nem fújta a borszagot és fogait is
berakta. Kifogástalan volt a ruhája, fehérneműje. Úgy látszott:
elővette házvezetőnőjét s rendbe tétette magát vele.
Izgalmában az is lerítt róla, hogy valaha tán szebb törekvések
hevítették, amíg idefeneklett a provincia hínáros életében.
– Milyen fene elegáns vagy, Károly – csípte meg a patikus.
Hámorszkyné elrendezte a szoknyáját.
– Gyönyörű belátás – súgta Bodolla Madarasynak a
kivillanó csipkék láttán, és aztán előszedte a gépírásos íveket,
megigazította cvikkerét és közelebb húzta székét a sárgaselyem
állólámpához.
– Nekünk homályt – oltsd el, kedves János a csillárt, ez úgy
intimebb! – adta ki Hámorszkyné az utolsó vezérszót férjének.
Aztán, a jól tevő árnyékban, izgatottan szorongatta meg
barátnőjének, az állatorvos feleségének apró, malacrózsaszín
kacsóját, amelynek gödreiben boldogan lakozott a
semmittevés. – A csipkéden, púdert, illatszert nem ismerő
vadleányt, Tóth Pálmát látta maga előtt hirtelen, ahogyan
Ratosnyayval pillantotta meg egyszer a parkban…
Ratosnyayval! – Összeszorult a torka.
– Úgy kell!
Bodolla átfutotta az első oldalt és kéjes kuncogást hallatott.
– Folt Pálma.
– Brávó! – röffent rá Madarasy.

„Te vagy a Folyton és a Hébe-korba.

Szobámban Mindig, Néhám a bokorba,
Törtető gyémántfúróm s reszketésem,
Az első Izém. Azaz hogy nem az első mégsem.”

A kis lódoktorné tenyerébe folyton belekarmolt a másik,

erős, hegyes körmű kéz.
– Nohát, mi van ebben szörnyű, nagyságos asszonyom? –
kérdi Madarasy doktor Somsay bírónét, aki elhalványult és
szigorú szemmel nézett a poétára. – Csak nem tetszett
félreérteni?
– Türelem – vigyorog Bodolla. – Itt még nincs helye a
félreértésnek. majd később.
És olvas. A különös verset, amely a szerelemtől roskadó
leányszív boldog, töredezett dadogása, rendkívül könnyű volt a
frázisok átcserélésével, pár szó betoldásával kétértelművé
durvítani, a szavak, a mondatok mind vastagabban kerekednek
ki meztelen obszcenitásokká.
Somsay bíróné halálsápadt, folyton az arcokat kémleli. Hát
igazán, egyik se rándul meg? Elvégre: fiatal, egyedülálló
leányról van szó! Ha nem is nézik, hogy magyar írónő! – És
hogy mégsem szól, mégsem tiltakozik, annak egy új, lebénító
döbbenés szegeződik útjába. A férjét lesi meg, az ő mindig
jónak, lovagnak ismert férjét. És lehet ezt hinni? Annak a
szeme is kíváncsian tapad Bodolla ocsmány papírjaira!
 – Most egy napkeleti mese következik.
Hámorszkyné valósággal meggyötri barátnője kezét.
„A Rádzsa Szent Tyúkjai”.
„Az elefántcsontból faragott trónuson, a nargiléfüstös,
lótuszillatos levegőben, bíborpalástosan ott ül a „hétlófarkú
rádzsa” néven ismert földi istenség, hatalmán tűnődik,
melynek fénye a tyúkocskák millióira sugárzik. Ó, hogy unja
már a közönséges házi fajta tyúkok hódolatát. Tyúkokra
szomjazik, akik az ő tiszteletére nem a maguk, hanem a versek
lábain lejtenének.
És íme, nyílik a porfírból csiszolt, chrisoprásszal és egyéb
frázissal ékesített ajtó. A földön bekígyózik két csodatyúk. – Az
ifjabbacskának fej tollai kurta-merevre stuccolva, szeme
kacérul kacsingat kétfelé, miközben ujjai a lanton
kapirgálnak… A másik, az ébentollú hatalmas kreol tyúk Thália
álarca mögé rejti féltékeny dühét –
– Hah! – süti át az új szenzáció öröme a rádzsa petyhüdt
idegeit, micsoda színjáték következik! Tyúkviadal! – a
kakasért! S nyomban parancsot ad a palotásainak, hogy a
győztes számára eleve ajzzák fel hétlófarka közül a
legpompázatosabbat”
A mese vize innen kezdve képtelenül mocskos partok közé
hömpölygött.
Somsayné hallgatta a férfiak jóleső szuszogását, az
asszonyok csiklandozott érzékeinek fel-felvihorászásait. Mind
együtt rágták az iszonytató lelki kosztot, mind boldogan,
kielégülten lubickoltak a mocsárban. – És ezek az ő barátai, az
ő férje! – Tántorogva felkelt, mondott valamit, tán azt, hogy
„aljasság” – de hisz ez nem is volt szó a hallottakhoz képest.
Kiszaladt a virágokkal ékesített, teljes világosságú előszobába,
vette bundáját és hajadonfőn, ahogy volt, le az utcára. Az urát
félrelökte maga mellől a lépcsőházban és kocsiba szállott előle.
A többi asszony ezt nem értette. Hámorszkyné sajnálkozott
a szegény Ilonán, aki olyan exaltált teremtés, valóban. És teát
adatott fel, apró asztalokon, elsőrangú szendviccsel és egészen
friss Kuglerrel. A férfiak bort kaptak, celnait persze.
 De milyen közönségesség volt attól az Ilonától, hogy a
botrányával elrontotta a hangulatot. A férje ugyan visszajött
bocsánatot kérni, de azért mégsem ízlett többé a mulatság.

IV.

Anna szobájában ült. Legdrágább óráival élt.

Az intézet, amelyben lakott, két összemenekült iskolának
adott helyet és a tanítás reggel nyolctól este hétig, a zaj reggel
héttől este kilencig tartott benne. Siketítő, betegítő, agyszárító
jövés-menés, csengetés, ének és zeneszó. De nem költözhetett
el, mert itt ingyen lakott és gyűjtenie kellett a pénzét. Bundát
akart venni magának. Ez a város itt a havasok tövében sokkal
zordabb volt az elhagyott, enyhe, nyájas régi pátriánál.
Most is: csapta a havas szél a magasan fekvő ablakot és az
épület sarkánál fütyülve rohant el.
Kilenc óra elmúlt már. Milyen drága, drága volt ilyenkor:
találkozni a csenddel! A jóságos, fehér némasággal! Mint
ünnep, mint áhítat jött, mint jótétemény, a fehér szobába.
A Virrasztó kefelevonatait korrigálta. – Félénk kopogás
rezzentette össze. A kapus kisleánya hozhatja a postát. Felkelt,
hogy nyisson, mert csak bezárt ajtónál tudott dolgozni.
Ismeretlen leány állott a küszöb előtt. Szürke kis madár,
fakó arcán félelem és szégyenkezés.
– Péter Teréz vagyok – mutatkozott be. – Az írónő
megbocsátja, ha ilyen késői órán zavarom. De csak esténként
van szabadidőm.
Anna azt gondolta, hozzátartozója lesz valamelyik
tanítványának, és most kérni fogja, járjon közbe, hogy el ne
bukjék újból az év végén. A februári osztályozás most zajlott le
éppen. Hellyel kínálta a látogatót.
– De vajon nem hallhatja meg itten senki, amit mondani
akarok?
 – Nem, kisasszony. – Anna az oldalajtóra mutatott. – Az ott
a díszterem. Ez meg itt a vegytani szertár. És az utca mélyen
van.
– Igen… tehát akkor… tetszik tudni, ott kezdem, hogy mi a
testvéremmel, Saroltával közösen járatjuk a Virrasztót. Sarolta
volt az első előfizető! Éppen ez az, ami engem idevezetett. –
Arca elkomorodott. – Én és a családunk, mi mind… szegény
édesapám tanító volt. – Úgy tiszteljük a magyar írókat. De
higgye el, nem mindenki gondolkozik így. Sokan vannak, akik
– nem éppen jóakarói az írónőnek és a Virrasztónak.
Tág szemmel bámult Annára.
– Alig-alig merem elmondani, amit akarok. Félek, hogy
megbántom az írónő lelkét. De mégis úgy érzem, hogy
kötelességem. Édesanyám is azt mondta, hogy nő nővel tartson
össze. Tetszik tudni, én gépírónő vagyok a Városi Könyvtárban.
Ma délelőtt, amikor átvettem a postát, bejött a fő könyvtáros úr
és egy másik úr is vele, aki átadott egypár kéziratot legépelni.
Bodolla Károlynak hívják. – Én félretettem az íveket tizenegy
utánig. Akkor átolvastam őket, hogy könnyebben menjen a
munka. De a szégyentől még a hideg is kirázott. Ilyesmit
leányra bízni – mégis nem eljárás, a szegény leánynak is van
önérzete és becsülete.
Könny jelent meg a szemében és megkereste ványadt kis
tárcájában zsebkendőjét.
– Szóval olyan gyalázatos dolgok, hogy a legnagyobb
merészség még az is, hogy idejöttem velők. Mert én ugyanis
még egy rend papírt csúsztattam be indigóval a gépbe és egy
másolattal többet készítettem.
Kiszedte az iratokat s nagy óvatossággal tette le a Virrasztó
korrektúrái mellé.
– Én – dadogta – nekem nagy bajom származhatik ebből. A
főnök úr… a hivatalban adta ide, és ha nem is hivatalos irat, de
ne tessék senkinek elárulni engem!
– De hiszen akkor egy lépést sem tehetek az egész ügyben!
– De igen, instálom, Bodolla úr a fülem hallatára mondotta,
hogy az egyik példánnyal ma este felolvasást tart valahol. A
másikat a városban körözni akarja a barátai között, mint ahogy
Ajton író úr allegóriáit szokás… csak tessék várni pár napig és
akkor feltehető, hogy akadt, aki a körözött példányt az író
uraknak megmutatta.
Szedelőzködött, de a szeme még mindig félelemmel tapadt a
másolatra.
– Jobb, ha csak valamelyik férfi, például Korlát Kálmán
olvassa el őket.
– Köszönöm kedves kisasszony – nyújtott kezet Anna. –
Maradjon a mi jó barátunk mindig.
– Ez a szegény, vézna, szürke kis teremtés kockára tette
most érettük hivatali helyét, nyugalmát! – Kikísérte, lámpát
csavart fel neki a folyosókon.
Szobájába térve sokáig nem is jutott eszébe, hozzányúlni az
ívekhez.
– Mi ez? Mi okból és mi céllal?
Egyáltalán nem értette az egészet. Ki ellen fordul az akció?
A Virrasztót csak nem buktatja meg pár száz sor kinyomatlan
pornográfia? Mulatságból? De hát lehet ma mulatni az erdélyi
magyar kultúra kínszenvedésein? – Személyünknek szól
csupán? Vétett ő, vagy vétett Tóth Pálma Bodolla Károlynak?
És Ajton? Ez a fájdalmas, szinte tragikus magyar lélek? De
mért legyen csúfság tárgya Korlát? Azért, hogy Sanyaró
Vendel-i lepusztultságban támadja a közélet kinövéseit? Vagy
Krammer, akinek anyja még nem tudott magyarul és kisfia
nem tud már németül?
Csak most kezdett világosodni Korlát jeligéje, amit gyakori
változatban olvasott tőle: „Több tiszteletet!”
…Felvette a legfelső papírlapot. Éppen a Rádzsa Szent
Tyúkjait. Mikor a végső jelenet orgiájához ért, felugrott és
kitámolygott. Érezte, hogy a láz borzongatja. – Nem tudta
volna elolvasni, amit róla szerkesztett Bodolla. Csak annyit
látott belőle:

„Fekete mén jerünk!

Fekete kéj velünk!”
 Megsajdult lelkében a szent vízióban született, vakító
költemény, amelyben felesküdött Erdély fehér szerelmére, az
alkotás fehér termékenységére. – Úgy érezte, ha elolvasná azt a
fekete verset, amelyik az ő fehér fogadalmát prostituálja –
megszakadna benne valami. Dideregve, belefogózva, mintha
életre dörzsölné, megmosdatná az elgyalázott sorokat, suttogta
magában:

„Fehér lovam, mi így vagyunk,

A tél nyarunk, az éj napunk,
S az álom kenyerünk –
Fehér lovam, jerünk!”

Pillanatra ellágyult. Ernő jutott eszébe. Férfitámasz. –

Lerázta az ellágyulást. Korlátot kell értesíteni.
Indult az éjszakába. Vaksötét utcatorokba fordult.
Lépcsőkön botorkált alá. Törpe, járdaszélig hasaló házak
mellett kapaszkodott fel. Így legrövidebben ért el Dánielék
utcájába. Felágaskodott, megverte Korlát ablakát.
– Csak nem maga az, Zudor? – Pillanat alatt, kabát nélkül
termett kint.
Anna észre sem vette, milyen rendetlenségbe lépett. Pedig a
garmadákban álló Virrasztókban meg is botlott. Nem tűnt fel
neki a fűtés teljes hiánya sem. – Röviden előadta Péter Teréz
látogatását és az asztalra helyezte a papírokat.
A szerkesztőt nem verte le a dolog. Sőt inkább hevült, mint
garabonciás gyerek, ha jó verekedésre van kilátása.
– Kik vannak megénekelve? Dánielné nincsen? Lám!
Egyetlen akció, amiben végre hiányzik közülünk! Ez csakugyan
kedvemre valóan indul!
Anna csodálkozott ezen a hangon.
– Korlát. Ha maga elolvassa ezeket a hitványságokat, más
arcot fog csinálni.
– Azt hiszi? Minél jobban megszégyeníti Bodolla a Bayros
fantáziáját – destoschlimmer fűr ihn!
Átfutotta a Mindig-Soha paródiát és aztán szivarra gyújtott,
kabátot vett.
 – Úgy szép az élet, ha zajlik. Drága Zudor! De azért jól tette,
hogy nem mocskolta be magát ezzel a szellemi pöcegödörrel.
Másfelől azonban ez a dolog szinte kapóra jön. Mert ezek után
nyíltan szembekerülünk a levitézlett helyi irodalom
főexponensével. Holnap tizenegyre összegyűlünk nálam.
Hazakísérte a leányt a bomlott éjszakában, melyben a szél
majd felborította őket.
Amikor Ajton másnap tizenkét óra felé átsietett a főtéren, a
Közművelődési Ház előtt férfiak csoportját látta. Éppen úgy
bújtak össze, mint a legszenvedéstelibb időkben, a haza halálos
ágya felett, amikor neki mindig lelkében sajdult a szó: „Itt
valahol, ott valahol – Két bús magyar összehajol”.
A kollégium előtt ugyanaz a csoportosulás.
Ahogy Korlát benyitott, elsőnek Mélik Andreát pillantotta
meg, a fűtetlen kályhához támaszkodva. Anna csitította…
– Nézd, azt, amit rólam írt, azt egyikről sem. Olyan
szörnyűséget. – Elcsuklott a sírásban. – Én nem bánom, ha
bárki szeretőjének tesz meg, de hogy én az ifjúsági
konferenciáimon, amelyekbe annyi lelket vittem, annyi
energiát a vallásért… a magyarságért… ocsmányságokra
tanítanám ki őket… azok már nagyleányok… a fülükbe jut… s a
szülők hogyan engedjék ezentúl hozzám őket!?
Pálma halálosan megszégyenülve arcát sem merte
Ratosnyayra fordítani. Sárba-rántott leányálmait most maga is
szégyennek érezte. Fogta és fojtogatta az, az oktalan emberi, de
leginkább asszonyi kín: hogy a tisztaságunkat akaratunkon
kívül is meggyilkolhatják. Be van mocskolva Ratosnyay előtt, le
van aljasítva önmaga, szerelme, költészete.
– Hiába, hiába… – dideregte maga elé, az ablakfához dőlve
és az utcára kimeredve.
– Hölgyeim – kezdte Korlát – bármilyen kínos legyen
önökkel együtt tárgyalni a dologról, mindenikükkel kénytelen
voltam a róla szóló paródiát megismertetni, hogy tisztában
legyenek, mi miatt kell eljárnunk, és hogy kellően
mérlegelhessék a választandó eljárási módozatokat. Időt
hagytam a gondolkozásra – igaz, hogy csak perceket – de a
dolog elintézése olyan sürgős, hogy órák különbsége is romboló
hatással lehet a Virrasztónak és gárdájának hírnevére. –
Tudomásunk van róla mindnyájunknak, hogy e szennyiratok a
városban máris megkezdték körforgásukat! Torkára kell
forrasztani az ügy szerzőjének, még mielőtt beléphetne a
köztudatba a gondolat, hogy velünk így is lehet elbánni!
Ratosnyay összefogott szájjal, karba tett kézzel hallgatott.
Most nem ült arcán a kaján mosoly, amellyel Korlátot hallgatni
szokta. Rendkívüli nyugtalanságában arra kényszerült, hogy
minduntalan egy tekintetet vessen a Rádzsa-kéziratra. Sors
lebegett azon a papíroson! Mily jótétemény, hogy Pálma el van
révülve az iszonyodástól és hogy Andrea – a nagyszerű Andrea!
– zokog, mint egy kisleány.
– Az eset, barátaim, azon kivételesek közé tartozik, amikor
az úgynevezett törvényes igazságszolgáltatás nem nyújthat
elégtételt, és így a rákfenét magunknak kell nyomban és
gyökeresen kioperálni. Mindenekelőtt azt a szempontot
akarom meghányni-vetni, ki itt tulajdonképpen a sértett,
szerintem maga a Virrasztó. A Virrasztót ért bántalom pedig
elsősorban a szerkesztőt érinti, és a szerkesztőnek kell miatta
porondra lépni. Ez szentesített úzus volt a magyar lapok
afférjainál is.
Ratosnyayt most kettős érzés tartotta fogva. Lehengeredett
róla az a kellemetlenség, hogy egy véres pörpatvarba
elegyedjék – nem volt gyáva, csak kényelmes – viszont irigység
is környékezte arra a gondolatra, hogy Korlát
lovagiaskodásával glóriát kerít majd a feje köré, amely őt
férfiaknál és nőknél új, kiváltságos világításba helyezi.
– Ha szerkesztő úr ilyen kotló-hősiességgel gondolja az
ügyet megoldani – kérem, szóljanak hozzá az urak. Akarnak-e
az ő szárnya alatt engros elégtételt venni?
A kifejezések alattomos csípéseit a legkifogástalanabb póz
és hanghordozás ellensúlyozta.
Ajton önkéntelen fordult Annához:
– Ehhez talán a hölgyeknek is szavuk volna. Elfogadják-e, s
beérik-e az elégtételszerzés e módjával?
– De nem fegyverrel kell nekimenni! Korbáccsal! – kiáltotta
Pálma szenvedélyesen.
 – Beleegyezünk, és nem tartjuk elegendőnek.
– Miért Zudor Anna? – vetett rá Korlát meglepődött
pillantást.
– Mert a párbaj Bodollát is rehabilitálja. Ezt az embert
pedig el kell némítani. Még a mai nap folyamán levelet
intézünk az Irodalmi Társasághoz, hogy vagy őt rekesztik ki,
vagy mi lépünk ki valamennyien.
– Szt! – csapta el Krammer az ujjait.
– Közvetlen karácsony előtt történt, hogy mindannyiunkat
beválasztották az Irodalmi Társaságba. A dolog Pókafalvy
esperes műve volt. Az okos nagytiszteletű úr rég
megszimatolta, merről kell a haldokló, nagy múltú egyesületet
felfrissíteni.
– Csakhogy – szőtte Ajton tovább a dolgot – ennek a
fellépésnek van egy előfeltétele. Az Irodalmi Társaság előtt a
tényt bizonyítani kell. Még pedig azt, hogy Bodolla nem csupán
kiparodizált minket – mert ehhez joga van és nem is árt vele –,
hanem hogy a becsületünkben gázolt.
– Úgy van… és Péter Teréz személye bele nem kerülhet a
bizonyításba. – Tud-e valaki erre nézve valamilyen megoldást?
– Tud maga, Zudor? Ilyesmit meddő dolog felvenni a
keresztülvitel átgondolása nélkül.
Ez volt az első hajszálra ingerült hang, amelyet Korlát
Annával szemben használt. Bántotta, hogy a leány önálló
elégtételt akart, még pedig egészen logikusát, a
körülményekből fakadót.
– Volna nekem – felelt helyette Ajton. – De ehhez egy
ember kell, aki feltétlenül hívünk, a nélkül, hogy ily irányban –
hogy úgy mondjam – kompromittálva lenne. Aki vállalkoznék,
hogy odacsatlakozik az utcán állingáló csoportokhoz,
meghallgatja őket, és akire aztán, mint fültanúra
hivatkozhatunk.
– Na, végy te ilyen embert ebben a szemét városban!
– Én ugyan tudok valakit – rágódott Krammer is a terven –,
aki örömmel szolgálna nekünk: Király Jóska.
– Fantasztikum – rázta le magáról Korlát az ajánlatot.
Képes lett volna akár el is rontani az egészet, és mégsem
tagadhatta, hogy Bodollával ezek után leülni egy asztalhoz,
lehetetlenné vált.
… Krammer nagy gólyaléptekkel indult meg a Király-cég
felé. – Sohasem tagadta önmaga előtt, hogy alapjában véve
élvezi a feltűnést, sőt a hajszoltatást is, utóvégre ez mind
feléjük tereli a figyelmet. – De most különös, majdnem
ismeretlen izgalomnak fűszere vegyült a szokott
felvillanyozottságba, lelki feszültségbe.
Fájni kezdett neki a megtapodtatás, és ezt a fájdalmat
közösen, valamennyiünkért érezte. Sohasem volt egészen
otthon Erdélyben, csupán családjához húzta eltéphetetlen
kötelék, de ebben az órában egyszerre világossá vált előtte,
hogy amiképpen nem tudná többé elképzelni életét Zsuzska
gondja, türelme, ragaszkodása és elnézése nélkül, éppen úgy
képtelen volna lemondani a Korláttal folytatott vitákról, az
Ajtonnal lejátszódó tanulságos párbeszédekről, Anna szívós
munkájában való gyönyörködéseiről, Pálma, üdítő
egyéniségéről – az egész boldog összhangról, amely az
önzésnek, az irigységnek minden árnyéka nélkül fűzi egybe
őket.
… Király Jóska, a cég kényszerű levelezője az írógép mellett
sétált fel s alá, ujja alá diktálva a kisasszonynak. Arcán
valósággal fájdalmas unalom ült ezenközben. Üzleti leveleket
fogalmazott, holott benne irodalmi tervek forrnak: versek,
novellák, kis színdarabok kérnek életet, de mire az este jön, és
leülhetne otthon, fáradt és üres az agya a napi robottól.
Most, ahogy megpillantotta Krammert, elpirult. Mikor
pedig a vendég kijelentette, hogy négyszemközt kell beszélniök,
majdnem átbukott a zsámolyon, amelyre lábát szokta tenni,
nehogy meghűljön munka közben a dolomen padlón. –
Nehezen is fogta fel a maga szerepét, de amikor megértette, se
szó, se beszéd, szegletesen, kapkodva vette magára
nagykabátját, és loholt, és odafurakodott a Közművelődési Ház
előtt állingáló hallgatóság soraiba, ahogy gyermek szánja neki
magát a sötét szobának.
… Bodolla sok mindenre volt elkészülve, de arra nem, hogy
párbajra kerüljön sor. Ötölt-hatolt – az írói szabadságra
hivatkozott – de Csángó Benedek az ilyenkor előírt formaságok
helyett figyelmeztette, hogy ha visszautasítja a kihívást, Korlát
korbáccsal intézi el a dolgot. Végül a lovagias affér a férfiasság
tűnő nimbuszának kifoltozására is alkalmasnak tetszett
Bodolla előtt. Kardban állapodtak meg – és másnap reggel
kilenc órakor a poéta segédei karján behasított szájjal
tántorgott ki a Tornacsarnok vívóterméből. Ez a csúf vágás
nem fogja emelni külsejét, és ő látta, tisztán látta, hogy Korlát
éppen ilyen vágásra dolgozott. Ebben célzatosság volt, ez a
lecsperdi szájnak járt, a mosdatlan fantáziának.
Békülésről szó sem esett. Bodolla Károly tudta már azt is,
hogy a méhkirályné küldte Pókafalvynak a kirekesztését
követelő levelet. A helyzet kényes volt, a poétát még övezte
valami nimbusz a város naivabb és régibb rendű polgárainak
szemében.
Az esperes úr mégsem csüggedett. Neki már megvolt a
mentő terve. Számolt Zudor nyakasságával. Délután hatkor
felkocsizott a kórházba Bodolla Károlyhoz. Ott megmagyarázta,
hogy mi tűrés-tagadás, amit csinált, az ocsmányság, és ha nem
akar dicstelen kirekesztést, lépjen ki önként. Hangsúlyozta,
hogy a főbb emberek mind ezen a nézeten vannak.
Bodolla ki is lépett. Hogy milyen szívvel tette és hogy
milyen szívvel fogadták a hírt a Meszelt Padka szombati
társaságának tagjai?
És mégsem ez volt az utolsó ütés, amely a poétát érte. –
Krammer Péter, akinek haragján le nem ment a nap, meg nem
állotta, hogy Bodollát felgyógyulta után, körül ne sündörögje.
És ezúttal némi gonoszkás szándékkal.
– Tudod – mondta neki a kávéházban – elbújhatsz. Nem az,
hogy disznólkodtál. Pláne rólam! Kérlek! Ahogy tetszik!
Különben is meg vagyok győződve, hogy te ezekkel az írásokkal
inkább közeledni akartál felénk. Dörgölődni, ha malacmódra
is! Mert annál neked mégiscsak több ész rekedt a
koponyádban, hogysem ne tudnád, kié itt a jövő a
szellemiekben. – Hanem ami igaz, igaz, én olvastam a
paródiákat.
– Hát ugyan, hol olvastad?
 – Kérlek, hiszen tudod, nem éppen egészen… node mégis,
hallomásból és a java részletekben… És becsületszavamra, csak
disznóság az egész és több semmi. Annyi szellem sincs bennük,
mint a körmöm feketéje. Szó, mint száz, mint író, levitézlettél!
Leteheted a pennádat, és meghathatsz.
Ezzel – csak úgy félvállról – de holtbiztosan irányozva,
megadta Bodollának a kegyelemdöfést.

----------------

A párbaj estéjén két fiatal fiú üldögélt a kollégiumi

internátus Hága nevű szobájában. A primárius és a
szekundárius színházba mentek, a kisebbek pedig aludtak már.
– A két fiú a publikára könyökölt, szemben egymással. Nem
igen beszéltek. Mindkettő fel volt csigázva, szinte lázig. Andor,
a nagy, erős, nyugodt fiú ezt a napot is könnyebben,
kitartóbban bírta. Benjámin szája világos pirosan csillogott.
Arca, mint kihevült leányé, szemét olajos fény vonta be. Keze
folyton babirkált, hol egy ceruzával, hol a gumibetétes
vonalzóval. – Lassan mégis elcsendesedett, és hosszabb
magába rogyás után kinyújtotta a kezét, át az asztalon, mint a
„Zrínyi Utolsó Találkozásá”-ban látni. De ő tudta nélkül
utánozta a tragikus pózt.
– Mán túl nem gondolok többet Reá – mondta.
A szeme azonban könnyel telt meg.
– Mért döntenél te? Itt csak ő dönthet!
– Ő melletted fog dönteni. Nevetséges vergődés volna még
vetekednem veled.
A két fiú, ha erről a tárgyról beszélt, mindig halk volt és
válogatott szavú.
– Nem értelek barátom. – De azért Korlát Andor torkában
ott dobogott valami nagyon is biztos sejtelem.
– Pedig könnyű volna megértened. Ó, Andor! Ne tedd
nekem még nehezebbé ezeket a pillanatokat, mint amilyenek
úgyis. – A mai nap után közöttünk nincsenek többé egyenlő
esélyek! Az utcasarkokon a te apádat beszélik. A színházban
ma róla társalognak a nők. Én tudom, mert vacsora után
mamát felkísértem. Korlát és Korlát minden szájon, hőssé lett!
– És Őt is láttam. Egészen hűvösen köszönt. Téged keresett…
Pedig a tegnapi táncórán – kedvesnek találtam magamhoz.
– Ugyan miért törődnék ő a szüleinkkel? Elvégre tulajdon
személyünk kell, hogy elsősorban érdekelje.
– A nő, barátom – apám egy könyvében olvastam –
öntudatlan és mondhatni fenséges ösztönben mindig a fajt
keresi, amely méltó a továbbültetésre. És azért vonzódik a szép
és ép testhez, a heroikus vonásokhoz.
– És te azt hiszed, hogy én szebb vagyok nálad? Te olyan
csinos vagy, akár egy leány.
– Ez az! Feminin vagyok. Szőke, nyurga és érzékeny.
Degenerált.
– Ugyan! Egészséges vagy. Csak elfinomult fajta.
– Az én apám nem egészséges.
– Most.
– Ó, Istenem! Én olyan borzasztót gyanítok – akkorról is!
– Barátom. Verd ki a fejedből ezt az agyrémet! Ez fixa
ideává válhatik, és megőröl. Ezek az elernyedések, ez a mai
lemondó hangulat is csak ilyen kapriciákból származik. Sokkal
jobb lesz, ha továbbra is közösen imádjuk és elhagyjuk:
döntsön az ő női ösztöne.
– Éppen ebben nincs mit reménykednem.
– Te elfelejted, hogy ha az én apám a legkiválóbb ember ma
Erdélyben, a te anyád a legszebb asszony a városon! És azt
gondolod, hogy a nő, mint ösztönlény, nem epekedik szép utód
után? El sem tud képzelni magának csakis szép
leánygyermeket.
– De, csakis hős fiú utódot. És a te apád?
– Hagyd el. Az én apámat – jól tudod, az úgynevezett elitek
mégiscsak lenézik. Hiába, az a hiányzó h-betű a nevünk végén!
– Az ostobák igen. De maga apa is elismeri, hogy írni tud,
ha…
– Ha kikeresztelkedett zsidó is, ugye?
– Nem. Apa csak azért haragszik reá, hogy olyan nagy
progresszivista, hogy mindig a Jászi-féle keleti Svájcot
emlegeti, aztán hogy elvált mamádtól, aki mégiscsak született
Mócsy-leány!
– Apám pedig azt mondja, hogy Erdélyben, ahol
kisebbségben vagyunk, csak az öngyilkos magyar nem gondol a
kantonális megoldásra. – És aztán nem ő hagyta el anyámat…
Én nem látok ugyan tisztán ebben a dologban. Mindkettőt
szeretem, de ami a legboldogabbá tesz, mégis az, hogy apa úgy
beszél hozzám, mint férfi a férfihoz. Éppen az, tudod, hogy
nem kényeztet.
– S az én szegény öregem – látod, olyan tehetetlen már,
hogy még a nevelésemről is le kellett mondania. Sírt, amikor
kiindult a kocsi a holmimmal az internátus felé… Hidd el, nem
is kívánhatom Tőle, hogy ne borzadjon a gondolatra, hogy ilyen
szerencsétlen apa fiába legyen szerelemes!
– Ne kezdjük elöl! Béni szívem, ez a mai nap, bármilyen
dicsőséget is hozott apámnak, kettőnk közé nem fektethet egy
hajszálat sem. Szorítsuk meg egymás kezét férfiúi
fogadalommal, hogy ezentúl is mindent megmondunk
egymásnak, ami közte és közöttünk történik, hogy nem
vetekedünk! És hogy a döntés után a vesztes boldog lesz a
másik boldogságában!
Benjámin arcán könnyek futottak alá.
– A barátság mégis a legnagyobb jó a világon – rebegte
ünnepélyesen, mintha valami új igazságot fedezett volna fel.

----------------

Ebben az órában Korlát magányosan sétált fel és alá

szobájában. Diadalát természetesnek találta, mert immár
beevezett az élet sikereinek vizére.
De azért izgatta valami. Az asszony. Ugyan mit szólt hozzá,
amikor meghallotta a párbaj kimenetelét? Mosolygott. Érezte,
hogy a mai nappal ismét közelebb került hozzá abban az izgató
játékban, amely két bolondos, szerelmes macska lassú
egymáshoz lopakodásához hasonlít.
Azok a drága IMO-beli szerda és szombatesték! Ilyenkor
szokott az asszony „felnézni”. A többnyire munkából jövő,
műhelynek öltözött iparművésznők, tépett kis színésznők, a
puritán Zudor, a primitíven egyszerű, félszeg Tóth Pálma, és az
extravagáns Mélik Andrea közé az ő divattal egybevágó, kényes
eleganciájával, sikkjével. A soha nem ellenőrizhető beszédeivel,
amelyek fájdalmasak, lemondóak és mégis ígérnek.
Elfelejtkeznek, és megint mindent visszavesznek.
Mikor például odavágta egyszer:
– Hallgatni és cselekedni! Ezt kellene már érteni!
Vagy amikor a próbaházasságot magasztalta:
– Kiélni egymást – továbbmenni! De erre mi nem vagyunk
képesek!
Ezek a „mi” a társaságbeli asszonyok voltak. Sohasem
beszélt egyes első személyben. – Besorozta vagy kifelejtette
ilyenkor saját magát az általánosításból?
Korlát szerette azt is, hogy kissé felületes. Hogy gyorsan
intézi el a komoly irodalmat, és siet a színesebb múzsáról,
zenéről, táncról csevegni… A szerelemre másforma nők
kellenek. Nem azok, akiket az ember homo sapiens-nek tart és
sohasem ölbe való csecsebecsének.
Drága, szép szőke asszony!
Szívni kezdte a levegőt, mintha érezné illatát, és akkor
tétova, mégis siető kopogás, ugyan ki jöhet? Mord arccal
fordult meg.
– Ziza! Az Istenért! Ó, Ziza!
Korlát odamegy hozzá, körülcsodálja, mint gyermek a
karácsonyfát.
– Mi hozta ide… de akármi is: az isten hozta!
Megragadja a finom glaszékesztyűbe bújt kezet és
csókolgatja.
– Leülhetek? – pihegi a jövevény.
– Azt mondanám, tegye le a bundát, de itt…
Csak most érzi, hogy nincs befűtve. Nem szokott fűteni.
Takarítani sem, amióta Dánielnével összeveszett. Hideg füst
fodorodik a levegőben. A föld tele van sűrűn elszórt
gyufaszállal, széttaposott hamuval és szivarvéggel. A könyvek,
írások szanaszéjjel.
 Ziza sohasem is látott ilyet. És most nem borzad meg.
Érdekesnek találja a zseni odúját.
– Nem teszek le semmit. Mindjárt vissza kell mennem.
– Hát akkor miért is jött?
Korlát hangja fájdalmas szemrehányásban rezeg.
– Miért? A férfihez jöttem. Megmondani jöttem, hogy mit
hallottam magáról szerte az én köreimben. A dicső rabonbán,
Csathó Attila…
– Ez a tipikus volt főszolgabíró? Mit tudhat ez a szellem
katonájáról mondani?
– Ne vegye rossz néven, hogy elárulom… nos, azt mondta:
hogy magának csak egy bot kellene, és elhordaná az irháját,
letenné a pennáját. Ha tudná, hogy gyilkolták a lelkemet ilyen
aljas lekicsinyléssel, befeketítéssel! És nézze – mi nyomorult
asszonyok a környezet befolyása alatt állunk. Én is tűnődtem:
vajon igazán, ha ki kellene állani a porondra, tudna-e olyan
gentleman lenni, amilyen kényes a toll dolgaiban! Ó, bocsásson
meg és engedje meg, hogy köszönetet mondjak magának a mai
napom diadaláért! Senki sem tudja, persze, hogy ez nekem mit
jelent. De ma éppen ebéden volt nálam az egész família, és a
szó rákerült magára… – A te barátod – így gúnyolt engem
eddig lovag Schlenther nagynéném. Most hallgatott! Mert
akárhogy legyen – a párbajt vívó férfi imponál. Hátha még a
szellem embere!
– Drága asszonyom, köszönöm neked, hogy eljöttél ezt
megmondani. De mért nem maradhatsz?
A megtalált tegeződésben felelte vissza Ziza:
– A színházból szöktem el… Ott van a néni, ott Nachtigall és
Csathó Mary a páholyban. Hazudtam nekik, hogy nyitva
felejtettem az ékszeres szekrényemet, és tudod, most már fel
kell futnom a lakásunkra is, hogy igazolva legyek. De nem
múlhatott el ez a nap, hogy téged ne üdvözöljelek. Téged, a
férfit, én, a férfikereső asszony.
Megszorította Korlát kezét.
Az magához rántotta, alája nyúlt a felgombolt lehelet-puha
bundának, és átölelte a tapadó, könnyű selyembe burkolt
testet. Nagy szomjasan az ajakára akart támadni.
 Suttogva tiltakozott az asszony:
– Nem, nem! Hát nem érzed, milyen szentül szeretlek?
Hogy csak eszményemnek választottalak, a magam igazi férfi
nélkül való világában!
Elhárította Korlátot, de egész testében tudomásul vette már
az ölelés mohóságos, birtokba vevő szorítását.
„Szeretlek!”
Ki volt mondva a nagy szó, Korlát szíve dagadt. Az asszony
ömlengései az eszményi szerelemről: a prédát ízesítő fűszernek
tűntek. Sietni, elsietni: vétek.
Eltartotta hát magától és így vallatta:
– Eljössz-e még?
– Igen… csak ne legyen ilyen hideg nálad… az a kígyó… az a
Dánielné nem fog az?
Kémlően nézett körül, aztán fel a férfi boldogan, részegen
villogó szemébe.
– Haragban élünk. Nem teszi az a lábát sem ide.
– És Zudor? Én Zudort sem szenvedhetem… Sértő, hideg…
engem ostobának tart. Úgy ünnepeld, hogy csúful bánik velem.
– És ha én is téged sorban kifaggatlak minden
férfiismerősöd felől?
– Senki, senki. Egyetlen férfiú te vagy nekem. Te vagy –
súgta és felemelte a vállát, lehunyta a szemét, mint rajongó
átadásban. Aztán megrázkódott s kiosont, szép sárga párduc
módjára.
– Plátói szerelmet akar? És azt mondta: legyen máskor
befűtve nálam!
Korlát kinyújtózkodott gyönyörű elképzelésekben. De egy
kaján gondolat is felkelt benne.
– Úgy? Most már eljöttél, most, hogy a világod szerint is
férfi vagyok! A szellem előtt pedig húzódoztál!
Ez a keserű csepp elkeveredett a mai kettős, tökéletesnek
tetsző diadalérzetben.
 HARMADIK RÉSZ

I.

Oly sokat végzett Anna mostanában.

– Sie haben wohl ein Heizelmânnchen? – kérdezte egyszer
Krammer tőle.
– Ja, ich habe eins!
… A Heizelmânnchen egy január végi estén kopogott be
hozzá.
Megállott a küszöbön innen és azt mondta:
– Hilt tanár úr említette, hogy önagyságának szüksége
volna valakire.
Anna csakugyan beszélt erről a közös tanáriban, hogy
szeretné, ha egy növendék segítségére jönne a Virrasztó
kéziratainak másolásában.
– Köszönöm, hogy vállalkozik. Remélem, tisztában van a
központozással, helyesírással s a másolás egyéb
csínjabínyjával?
– Kérem tessék szidni, ha rosszul csinálom eleinte.
Behozzam ide a gépet?
– Gépen? Ez jó gondolat. Csakhogy hol a kulcs a fizikai
szertárhoz? Nálam áll egyik. Én vagyok a Hilt tanár úr „inasa”!
– Akkor menjünk át. Minek cipekedni?
Finom bőrgarnitúra. A fehér falakon a nagy fizikusok képei,
a százas körtétől szinte vakítanak a fehér falak, a mintás,
fényesre törölt kőpadozat. – Kellemes hely, a nélkül, hogy
bensőséges volna.
A fiú a lámpa alá állította a gépet, aztán igazított a szalagon,
radírt, indigót szedett elő. Otthon volt itten. – Mielőtt leült
volna, még odament a fűtőtesthez és megpróbálta a csavart.
Majd egy székre állott és a meztelen körte egyik oldalát
eltakarta darabka sötétlila papírossal. – Anna e közben
megfigyelte a kezét. Nem volt finom kéz. De jó kéz volt, széles,
erős.
Aztán leültek és elrontottak pár ívet a kezdet össze nem
tanultságában. De később elmaradt az ügyetlenkedés. Anna
halkan, biztosan diktált, meghúzódva a neki készített lila-kék
árnyékban. A fiú a vakító fényben verte a billentyűket.
– Inkább lassan, hogy hibátlanul írhassak.
Így a leánynak ideje maradt a nézdelésre.
Szokatlanul gyöngéd színei, főként selyem-szőke dús haja, a
vér játékait eláruló hibátlan bőre, a szeme alá festődő
világoskék árnyék… olyan idegenné tették a fiút a szemében!
Vonásai lágyak voltak, mint ködös fényben megfestett képnek.
Később felfedezett pár apróságot, ami kezdte közelebb hozni
hozzá. Kabátujja kicsit rövid volt és szűkös, az erős fehér kar
kilátszott benne darabig. Milyen boldog kor az, amikor az
ember még kinövi a ruháit! – A lámpa, áruló fényében az is
kitetszett, hogy ingén egy kis derékszögű szakadás majdnem
láthatatlanul van beszőve. És akkor Anna már tudta, hogy
ennek a fiúnak gondos anyja van, amilyenek a szorgalmas,
ezertürelmű szász asszonyok. Szinte látta is maga előtt,
özvegyen, egyszerűen, egy puritán, tiszta szagú szobácskában,
kötött csipkefüggöny megett, ahogy a hófehérre mosott ingen a
hasadást javítgatja. És a pillanatnyi rossz hiedelem, hogy a
diák stréberkedni fog, eloszlott a pici beszövés láttán. Ezek az
anyák nagy respektusra és szolgálatkészségre tudják nevelni
fiaikat.
Most már bizalommal dolgozott vele. Szót nem cseréltek,
csak nagy ritkán egy-egy magyarázó tekintetet. A lassú léptű
kronométer olykor megzendült. Minden negyedóra egy hosszú
oldalt jelentett…
Anna egy forró novellához ért és letette a kéziratot.
– Nem írunk tovább.
– Miért? Csak kilenc az óra.
– Ezt a részt magam kopogtatom le.
 A fiú csodálkozott
– Nem dolgoztam jól?
– Nézze, ez a fejezet felnőtteknek való.
– Hiszen én felnőtt vagyok. Húsz múltam.
– Hogy lehet az?
– A negyedik osztály után két évig műhelyben voltam.
Anna nem érdeklődött tovább. Érezte, hogy ő maga volt
ügyetlen, amiért szót tett. Diktált tehát és igen megnyugodott,
amikor látta, hogy a szöveg semmit sem változtat a fiú higgadt,
figyelmes arcán.
– Ein lieber Kerl – mondta magának, szobájába érve. – És
én azt sem tudom, hogy hívják.
Másnap megkérdezte tőle a nevét.
– Helmutnak hívnak.
– Ez a vezetékneve?
A fiú megrázta a fejét. – Mosolyogni kellett. Hogyan
találhatta olyan természetesnek, hogy keresztnevét kínálja oda
megszólításnak! Mindig úgy viselkedett, mint aki jó
bánásmódhoz van szokva, akit mindenki szeret. Elkapatott,
kedves állatot juttatott észbe. Vagy gyermeket?
És aztán jött sok egyforma este, amikor ott ültek ketten a
vakító lámpa alatt, az éjjelre szenderült házban, az apró,
zörrenő gépkattogás mellett. Künt a suhogó fák, a szél, a hó és
a szikrahullajtó csillagok lesték csak ezt a folyton-folyó
munkát. – Egy idegen fiú, mintha csak talicskában hordaná a
követ mindahhoz, amiben Anna fáradt. Megtanult korrigálni,
és beletanult az írók kézírásába. Ismerte Bordos hórihorgas
szarkalábait Tatrosy virágbetűit, Szlanik Sándor szinte vonszolt
betűfiguráit. Sok mindent nem értett abból, amit másolt,
javított. És mégis dolgozott, igyekezett, sőt láthatóan meg volt
hatva munkaközben. – És Anna előtt kibomlott, mint szép
virág. A germán jellemvonás: segíteni mások kultúrájának.
Dolgozni a munka szeretetéből, az alkotás szomjából magáért a
teremtésért, a gyarapítás öröméért.
S néha oly találókat mondott. Szlanikról, a magyar fájdalom
kristályszavú halk költőjéről ezt állapította meg:
– Mindig felfelé kapaszkodnak sorai, mint a lelke.
 … A kis titkár egy este kimentette magát. Szombat volt, a
bentlakók mozinapja. Szabad volt kimenniök a városba.
Anna nem vette zokon a hűtlenséget. Dolgozott magában.
És mégis – egyszer elszomorodott, odaállott az ablakhoz,
amelyre fehéren könyökölt a hó és kinézett a párcsillagos
éjtszakába. Az ablak alatt csirátlan, februárvégi dermedésben
aludtak a kispark zúz-lepett fái.
A saját fehér – most már talán örökre fehér – életére
gondolt és arra, hogy a fiú bizonyára piros utakra szökött el ma
tőle. Húszéves, szép erőit ki tudja, merre prédálja.
– Milyen visszás az élet – sóhajtotta.
Mikor másnap délelőtt Helmut eljött, mint mondta, pótolni
a munkát, Annának felötlött, hogy milyen sötét a karika a
szeme alatt. Festve sem lehetett volna kékebb. Kínos
idegenséget érzett iránta, szerette volna elküldeni. És a fiú
nyilvánvalóan lankadt volt, mint a perzselt virág.
Panaszkodott, de gyermekes panasszal:
– Én mindig úgy megsínylem, ha elmulasztom a magam
szokott lefekvő óráját.
Annának lelkében most már ott lappangott egy kis borulat.
Nem gyönyörködött többé benne. Nem látta többé a hamvat
rajta, a már nem gyermek és még nem férfi különös,
talányszerű bűbáját. Tettetésnek tűnt a szemek ártatlan,
csodálkozó pillantása, amellyel a világba nézett. Pedig olyan jó
volt, tudni a maga nagy egyedülvalóságában egy másik szép,
szeplőtelen életről. Kívül állani vele együtt az élet sodrán, járni
fehér tájakon, egyformának lenni az érintetlenségben…
Csendes levertség töltötte ki a napokat, míg a sors véletlenül
felelt meg neki a furcsa féltékenységre.
Húshagyó estéjén a két iskola közös estélyt rendezett az
ifjúsági könyvtár javára. A próbák a díszteremben folytak, és
Anna is részt vett a felügyeletükben.
Egy este siralmas jelenet ismétlődött meg már harmadszor
az emelvényen. Helmutnak át kellett karolnia partnerét, a
dolog azonban oly rosszul ment, olyan ügyefogyottan, hogy a
betanító művésznő végre is ingerülten ment fel a színpadra,
leült a szép növendékleány helyébe és ráparancsolt Helmutra,
hogy vele próbázzon.
– Szaladjon át a szobán és mondja elragadtatva. „Gizike,
legyen a feleségem!”
Majdnem magához rántotta a fiút, s annak tehetetlen karját
a vállához húzta – aztán csak felugrott és nagy gesztussal
rákiáltott:
– Az Isten szerelmére, hát sohasem ölelt még nőt, hogy
ilyen ügyetlen?
Helmut hátralépett, kiegyenesedett és forrón kigyúló
méltatlankodással, de igen halkan, nyugodtan felelte:
– Persze, hogy nem öleltem!
Végignézett a csinos színésznőn, és sértetten húzódott
messze tőle. A teremben hangos nevetés tört ki. Nevettek a
próbázó fiúk, a felügyelő tanárok, sőt – kuncogva – a leányok
is. – Anna nem kacagott. Eltette szívébe Helmut képét, ahogy
lángoló botránkozásban hárította el magától a feltevést.
Sétálni ment le ezen az estén, megkönnyebbült szíve
tovaszólította szobájának csendes magányából. Halk, kopogó
cseppenések-kel olvadt odakint. Rázkódtak a széles koronájú,
fehér fák és súlyos esésben csúsztatták le magukról a téli
foszlányokat.
… És ahogy nemsokára csakugyan tavasz lehelt a fák alá és
kinyitotta a kispark füveiben a békavirágokat ezerszámra, úgy
szóródott Anna fehér és fagyott nyugalmába is a télvégi
napsugár felengedő aranya. Az az érzése támadt, hogy
könnyebb a lába, a feje, a szíve, mint eddig.
Jónak lenni és nem kívánni semmit a sorstól – mostanig
örömtelen, nehéz feladatnak tűnt, lassanként azonban szabad
magától értetődéssé vált. Kezdte megérezni, hogy a vértanúság
– az igazi mártírium – fájdalom nélküli. Amit el kell szenvedni,
a feláldozás magasztosságában.
Túl a parkon egy főúri kert közepén fiatal szomorúfűz állott.
Ahogy nőtt a tavasz, Anna gyakran ült ki az ablakba és nézte
végtelen gyöngédséggel az aranyhajú fát. Nem ment soha
közelébe. Az utcáról nem is látszott az. De innen fentről olyan
szép volt, olyan vigasztaló. Maga volt a tavasz, az első enyhülés
a kietlenül hosszú tél után. És ugyanazt a vágytalan örömöt
sugározta Anna lelkébe, amelyet a Helmuttal töltött órák. Mert
lassan hozzászoktak, hogy kicseréljék gondolataikat. A fiú
elárulta, hogy rajzolni és mintázni szokott.
– Ennek köszönöm, hogy ide kerültem. Ó, borzasztó sokat
szenvedtem, amikor kőfaragó üzembe kellett mennem. Apám
halála után volt. Anyám nem küldhetett be a városba tovább
tanulni.
– És aztán?
– Hilt tanár úr meglátott egy iskolai kiránduláson. A
munkavezető megmutatta neki a faragásaimat. A
nagyvakációban aztán írt nekem a tanár úr, hogy folyamodjam
az igazgatósághoz egy ingyenes helyért.
– Ezt a magyar jóságot sohasem szabad elfelejteni!
Helmut abban igazán gyermek volt, hogy bármi új könyv, új
okulás boldogsággal töltötte el. Tele volt érdeklődéssel, és a
nélkül, hogy faggatózott volna, meg tudta szólaltatni Annát,
csupán a lelkes figyelmével. Úgy szeretett Anna Helmutnak
beszélni! Sohasem hallgatott rá szebben senki. Finom
virágkehely tárulása volt a hallgatása. Szép szomjúság…
– Milyen lehetett vajon, amikor az anyja mesét mondott
neki? – gondolta magában.
Egyszer aztán különös módon találkozott a lelkűk. Képekről
beszélgettek, a Madonna-felfogás sokféleségéről.
– A legszebb Madonna témát még soha meg nem festette
senki – szólt Anna megnyilatkozón. – Ünnepük az életadó
Máriát, a csecsemővel. És ünneplik a siratót, a Mater
Dolorosát. De tudtommal meg nem alkotta még senki a lelket
formáló anyát, ahogyan a serdülő gyermeket az isteni titokba
beavatja!
Helmut csodálkozva figyelt.
– Látja, ha én festenék, ezt venném témául. Máriát a
serdülő Jézussal. Liliommezőben sétálnak ketten. Az anya
éppen előkészíti fiát az isteni hivatás betöltésére. Ismeretlen
szépséget lehetne kihozni az arcokon. Mária és Jézus szellemi
vérsége sugároznék le róluk. Földi kapcsoktól független
egybeforrás. Egyik ad, a másik elfogad. Nem a testi születés,
nem a testi halál felmagasztalása volna ez, mint a szokásos
Madonna képeken. És elkeresztelném a képet: „Az oktató
Máriának”.
Anna szeme most odatévedt Helmut arcába. Ezt az arcot
legmélyből jövő, reszkető pír fűtötte át s a szemén csillámokat
vetett a boldogság fénylése.
Ebben a percben megértették egymást.
Soha többet nem beszélt Anna az oktató Máriáról. Nem is
gondolta végig, mit jelentett ez a megértő pillanat
mindkettőjüknek. Ezekben a hetekben úgy élt tovább, mint a
virágba borult gyümölcsöskertek, ahol a könnyű szél a szirmok
pillangóit csapatban űzi át a kivirult ég alatt. Tele volt a
gyöngéd hasonlatok, képek szállongó rajzaival. Minden órán,
minden percben új gondolatok, érzések keltek benne életre.
Költő volt, de nem írta le magának, ami megesett benne. Ezek a
költemények csak a lelkének születtek, senkinek, másnak, még
Helmutnak sem.
Mintha új hitre tért volna! Hitt a végtelen, önmagáért való
fehér szeretetben. A szeretetnek földi különbségeket ledöntő
erejében. Kor, vallás, nemzet, célok és álmok, minden csak
elválasztotta Helmuttól. És nem érezte soha, nem érezte a férfi
és nő közötti különbséget sem kettejük között.
Ez a látomásszerűen könnyű és tiszta hangulat egyszer
mégis fájó döbbenéssé riadt meg benne. Húsvét után történt. –
Helmut egy könyvet adott neki, Payot-tól Az akarat nevelését.
Amíg olvasta, apró vonásokat húzott itt-ott a szövegszélre.
Este bejött a fiú. Most először nem mentek át a szertárba.
Anna magyarázni kezdte észrevételeit és sokáig elidőzött a
tárgynál. Végül elővette a radírt, hogy eltüntesse a könyvbe
húzott vonalkákat. Helmut akkor feléje nyújtotta a kezét.
– Kérem, ne tessék semmit kitörülni! Én úgy szeretném, ha
a bejegyzések ott maradnának. Őrizném őket!
Arca kitüzesedett, kérése szokatlanul buzgón hangzott.
Annán végigfutott a boldog kétségbeesés! – Az arc, a mozdulat,
maga a naiv kívánság vallomásnak tűnt.
Ó, nem! Soha közelebb, soha forróbbra válni!
 Mély lehangoltságban töltötte el az este későbbi óráit.
Vádolta magát. Hát ábrándokat vert fel, fétisimádó
rajongásokat? Hát szabad volt idáig érkezni? A lélek csókján
keresztül szomjúvá tenni őt?
„Én nem ezt kértem Tőled, Istenem.”
„Ha hozzányúlnék, szétesnék, meghalna nekem.”
„A gerjedelme csillaghullás volna.”
„Én csak a haját tudnám újra megcsókolni.”
„A homlokát.”
„És a szeme alatt azt a pihés kék karikát.”
„Én őt sohasem tudnám átkarolni földi elindulásokra.”
„Csak éppen láthassam! Mint a csillagot, akit nem kívánok
leszakítani magamnak.”
„Ámen.”
Az imádság megnyugtatta. – És az élete mind szebb lett.
Ragyogó fényességben haladt el. Dolgozni és nem kívánni
semmit, ez az életterve most gazdagult a harmadik készséggel:
és szeretni őt, magáért a szeretetnek, a tisztaságnak boldogító
voltáért.
… Az irodalmi munka folyton szaporodott. Anna leányokat
is toborzott segítségül tanítványaiból. Valóságos másoló
délutánokat rendezett, és ahogy elsétált a szorgoskodó
növendékek között, egy-egy szót adott nekik jutalmul.
– Ti a Hamupipőke galambjai vagytok.
– És Anna néni a Hamupipőke?
– Nem. Én csak a keresztanyja vagyok… Vagy a szolgálója.
Hamupipőke: az erdélyi irodalom. És tudjátok, Hamupipőke
bálba készül mostan. Segíteni kell szegénynek!
A leányok szeme ragyogott. Pedig nem is igen értették a
titkos beszédet.
Mindennap hoztak virágot Annának. Ibolyát, jácintot, kék
liliomokat. Lassanként a fehér szoba virággal díszített
kápolnához hasonlított. Az asztalon, a tükrön, a polcokon, a
földön: mindenütt rakott vázák. A drága illatot Anna úgy
viselte, mint a tömjént. A tavasz tömjénezett neki…
Ablaka mindig nyitva állott a nyugati üveg-finom hegyekre,
az omlóhajú aranyfűzfára.
 II.

A hegyekre induló, széles szerpentinúton szoros

kettősrendekben felfelé haladt a leánycsapat. Ezeket a
gyermekeket a szigor félszeggé és a puritánság majdnem
formátlanokká nevelte. Szelídek is voltak és nagyon
engedelmesek, olyanok, akikben mindenkinek kedve telhetik,
csak éppen a szabad és derűs jó Istennek nem az égben.
Kalapjuk dísztelen, szomorú fészekként ült a fejükön.
Kopott kabátjukban görbén, eltanultan bandukoltak. Beszédük
is csak illedelmes suttogásból állott.
Át a bársony vetéseken, keskeny ösvény szaladt egyenest
neki a hegy-élnek. Az ösvényt hab-tisztába öltözködött
kökénybokrok szegték.
– Itt rövidebb az út és szebb is – forduljatok be!
Tóth Pálma adta ki a parancsot. A gyermekek leppegő
járásába valami könnyebbség költözött.
– Szabad letenni a kalapot? – kérdezte egy, a bátrabbak
közül.
– Szabad, szabad, és énekelni is szabad!
Most előkerültek a homlokot hátrafeszítő, sima
hajviseletek, amelyek felhúzták a szemöldököt és szinte ijedt
kifejezést adtak a gyermekek arcának. Lassan a kabátok is
karra, panyókára vetődtek.

„Tudom, az én megváltóm él,

Hajléka készen vár reám…”

Elnyújtva énekeltek és lábuk nehezen igazodott a taktushoz.

Pálma elvárta a végét:
– Népdalt, frisset! Kezdjed Panna!
A harmadikos Gál Pannika kiugrott Pálma mellől, az élre
szökött és rágyújtott:

„Hogyne lenne, hogyne lenne jóvilág,

Kalapomon kinyílik a gyöngyvirág!”
 Az ének átpezsdült az iskolától zsibbadt tagokon, a lelkeken.
A sebes kapaszkodásban a leánykák haja is lazulni kezdett és a
szél megpirosította arcukat. Hovatovább csak ruhájuk maradt
kopott, színtelen, ők maguk feléledtek, kivirágoztak a
tavaszban. A világi ének megdobogtatta hunyászkodáshoz
szoktatott szívüket. – A tetőre érve a kettősrend is
bomladozott. Az erdőben a legbátrabb kisleány – Ancinak
hívták – már Pálma mellé csatlakozott és elkezdett kérdezni,
csak azért, hogy boldogan tovább adhassa majd a tanárnő
minden szavát. Egy másik, hallgatag-halovány gyermek, aki
kézen-fogva haladt vele, nagy áhítattal honorálta barátnőjének
merészségét.
Anci faggatózott, hogy Pálma néni szereti-e Erdélyben?
Igaz-e, hogy már két nyara nem tudott hazamenni? Szebb-é az
Alföld, mint itten?
Pálma alig győzött felelgetni. Arra nincs szó, hogy milyen
drága Erdély. Szívesen maradt itt, ó, milyen szívesen! Pedig
bizony, teljesen el van szakítva szüleitől, még postát sem
kaphat. – Hogy szebb-é az Alföld? Hát mi szebb, a büszkeség
vagy a nyájasság? Az Alföld csupa gőg. Erdély szelíd és
barátságos. Az Alföldet épp úgy lehet szeretni, mint gyűlölni.
Erdélyt csak szeretni lehet.
Fénylett a kisleány kékpillantású nagy szeme.
– Margitkám – súgta oda hallgatag társnőjének –, tartsd jól
észbe, hogy miket mondott!
– Ahol a legkedvesebb helyet találjuk, ott ütünk tanyát! –
szólt most Pálma, legélére sietve a csapatnak.
De hát hol a legkedvesebb? A tisztáson, ahol csillog a
tapodatlan fű, és csokrokban áll a páfrány? A szabad mezőn?
Ott javában virágzik a kosbor, az elkésett ibolya. – Vagy a
legsűrűbb erdőben, ahol a puha és száraz, sokesztendős avar
kínál helyet?
– Itt, itt a legkedvesebb! – kiáltotta zengő hangjával a kék
pillantású Anci.
Kereken lombos szálerdő, az irtásban egy-egy terebélyes
magfa. A többi törzs kidőlve nyúlik a földön pad gyanánt. A
föld maga fényes, csillagvirágos télizöld, megtűzdelve bokros,
sárga kankalinokkal.
– Monda Hunor, itt megálljunk!
A gyermekek tanyát vertek a törzsek között, egész kis
fészkeket raktak maguknak a kabátjukból. S kezdődött a játék.
Pálma maga is beállott a „Künn a bárányba”. Futkosott,
kacagott, nekipirosodott. Aztán virágot, lombot szedtek,
feldíszítették magukat. Boldog, vidám tündérekké váltak a
formátlan, szegény kisleányok. És körülvették Pálmát, a
tündérkirálynőt.
– Most pedig szavalni fogunk, gyerekek! Hol vagy Anci?
Pálma minden tanítványának tudta a becenevét, és úgy
szokta őket szólítani. – A leányok széttágultak, helyet csináltak
társuknak. Ez a gyermek a többi szegényesen öltözött
növendéktől már csinosságával is elütött. Készen vett
matrózruhát, hibátlan cipőt és finom flórharisnyát viselt.
Világosbarna haja most fel volt bomolva a játéktól és a
napsugár karikákba göndörítette a sűrű tincsek végeit.
Könnyen hevülő, gyengéd bőre rózsásra pirult, ahogy
meghajtotta magát, és szavalni kezdte Both bajnok özvegyét. –
A többi ragyogó arccal figyelte, és a végén kitört a taps.
Következett Ágnes asszony, Szeptember végén.
Pálma javítgatta, bírálgatta az előadót.
– Nem úgy, Anci. Ne nyújtsd, ne énekeld!
Egy vékonyka, elferdített hang – Gál Pannikáé – kakukkot
utánozva bekiáltott a tapsokba:
– Adyt! Adyt!
– Szabad, Pálma néni? – kérdezte a szavaló. Aztán elővéve
legünnepélyesebb arcát, előadta Szent Margit legendáját.
Hanem erre még nagyobb izgalom következett. Gál Pannika
rángatta Anci szoknyáját. Súgtak, integettek. Pálma körül,
rövidlátása miatt, könnyebben lehetett csintalankodni.
Anci húzódozott, szégyenkezett. Végre mégis hátravetette
fejét, és tűzbe boruló arccal elkezdte:

„Lobogó, piros kis ruhámban

Tánclépésben, szökellve jöttem.
 Újrázó kedvvel csókot dobtak
A fák mögöttem.
Nem bántott semmi. Emlék nem sírt.
Gondolat nem fájt, nem kérdezett.
Lelkem a fényes napkoronggal
Versenyt fényezett.”

Úgy talált ez a vers az erdőhöz! A vég nélküli madárszóhoz,

a világoszöld, üde fákhoz, a tündérséget játszó, fiatal életekhez!
Pálmához, a hajlós, vesszőkarcsú lányhoz, akiről ma messzi
ragyogott le a boldogság. – S a kigyúlt hangulatban most már a
szívek felpattintása következett. Pálma faggatni kezdte
tanítványait, ki milyen jövendőt képzel magának.
– Engem Malvina néném a diakonisszaképzőbe fog küldeni
– felelt a legelőször megszólított Margitka.
– És kedvvel mész oda gyermekem?
A leány arcán szokatlan, tiszta fény villant.
– Margitka kis szent – cirógatja meg Anci barátnőjét.
S megindultak az apró, pirulva tett vallomások, ki postához,
ki a tanítói katedrára vágyott, s ezek még a csillogóbb szemmel
tett gyónások voltak, legtöbbje majd otthon marad, mert a kicsi
testvér jön most sorra…
– Én beiratkozom a továbbképzőbe, de csak azért, hogy
Pálma nénitől irodalmat tanuljak – súgja Madarasy Anci Gál
Pannika fülébe.
– Persze, te… – kuncog Panna. – Pálma néni, tessék csak
Ancit kifaggatni. – Laborfalvy Róza és a színpad eszménye!
Mint cseppnyi, kék meg szürke pillangók közé a káprázatos
pávaszem, reppen bele a szerény szándékok közé a tarka-
merész álom. A gyermekek tapsolnak. Anci meghökken – jaj,
ilyen hangosan, ilyen szabadon kimondani az ő nagy titkát!
Várja, hogy a tanárnő arca rosszallóra boruljon, de Pálma
felkel, állon fogja, és azt mondja:
– A Noémit, azt el tudnád játszani, vagy Ankerschmidt
Erzsikét. Majd meglátjuk, Ancikám…
A felindult kisleány beront az erdőbe, csomó friss zöld ágat
tör és koszorút fon örömében. Nagy gonddal ölt levelet levélbe,
mindegyikhez egy kis sárga kankalincsillagot szúr drágakőnek.
S ahogy elkészül vele, odalopja Pálma fejére…
… Mikor hazafelé mentek, már ezer sárga csillagról
ismerték meg a messzi völgyben a várost. Pálma két kézen
fogta a kicsi Gálokat. Mert az elemistát is magával hozta, csupa
szeretetből. – A homályban nem vetették le koszorúikat, úgy
mentek végig a Telepen, három boldog, örömös, gyanútlan
gyermek.
Szobájába érve, Pálma megnézte magát a tükörben. Úgy
találta, hogy ma nagyon szép és hogy Ratosnyaynak fel kell
jönnie. Meg kell éreznie, hogy neki még ujja hegyén is szikrákat
pattant ki az ujjongó tavaszi feszültség.
– Valami káprázatos vers fog ma történni velem!
Még mindig nem bontotta le fejéről a füzért. Várta, hogy a
mai nap megkoronázódjék. Várta azt, amiért egész délután
olyan vidám volt, olyan gazdag! Leült a nyitott ablakhoz és a
mélyen alant tündöklő várost nézte.
– Jöjj, jöjj! – izent utána az áprilisi hímporokkal tele estébe.
Kinyújtotta karját az ablakon. Ó, hogy is tudna élni nélküle?
Hogy is tudott?
Lent kocsi zörgött, de ez őt nem érdekelte. Nem is hallotta.
Semmit sem hallott ilyenkor, semmit sem észlelt.
Kopogás. Hol jött, hogy nem látta felkanyarodni a
lépcsőkön? – Az ajtón egy hölgy lépett be, és ahogy jól
megnézi: Mélik Andrea.
Pálma nem felejtette el többé, amit abban a percben érzett.
Egy szó, egy igazán megfigyelt arcjáték nélkül… soha fel nem
bukkant gyanúelőzmények nélkül.
„Valami borzasztót fog mondani”.
– Te vagy? – kérdezte hűvösen, szinte borzadozva.
– Én vagyok.
Andrea leült, és végtelen szomorúan Pálmára tekintett. De
nem mondott semmit. Nem mert? – Fáradt volt inkább, mint a
vad lehet, nagy hajsza után.
– Pálma. Én téged személy szerint jóformán alig ismerlek. A
verseiden át: igen.
Látszott, hogy válogatja a szót, nem akar sérteni, sebezni.
 – Nem tudom, talán kiszolgáltatom magamat. Már azzal is,
hogy iderohantam – és azzal, amit kérdezni fogok. Akarsz jó
lenni hozzám – igaz lenni, mert te a verseidben igaz vagy!
Hátha nálunk, nőknél ez a szív igaz voltára nézve is bizonyíték?
Pálmában kínos kavargást keltettek Andrea szavai.
– Te valami szörnyűt hoztál magaddal ide, ugyebár?
Az asszony keze ölbe esett.
– Ha ezt így érezheted, akkor azt hoztam.
Pálma elhúzódott. Elkezdett reszketni, és az asztalhoz
támaszkodott.
– Beszélj már! – kiáltott azután szinte durván.
– Csak azt kérdem, a lelked üdvösségére kérdem, több-e
neked a maestro – jó barátodnál?…
Honnan ismeri Andrea ezt a nevet? – egyszerre hevesen
elsírta magát.
– Én Istenem! – kapott észbe az asszony. – Hát te nem
sejtettél semmit? És én zavartalan hitet zavarok itt meg?
Rettenetes! Én azt hittem, te is szenvedsz, te is gyanakszol!
– De mire? Mondd már ki!
Milyen groteszk volt, a cserfalevél koszorús, tündéri Pálma
a kétségbeesett, zokogó kíváncsiságban!
– Jól van, rád bízom magamat – mindegy, nekem a maestro
– az életem, az egyetlen szerelmem.
– És ő tudja?
– Viszonozza – így mondja.
Pálmán végigfutott az, az érzés, melynél a csiklandás
bírhatatlan gyötrelmében vihogni kell.
– Ezt mondja ő neked?
– Ezt.
– Mikor mondta utoljára?
– Tegnap este.
– Az nem lehet. Nálam volt tegnap este!
– Hány óráig?
– Kilencig.
– Fél tízkor jött értem. Kocsikázni mentünk le a Maros-
partra.
– Úgy élj, Andrea?
 – Ahogy ez igaz!
A leány leejtette fejét, és sajgó aggyal emlékezni próbált.
Ólomnehezen másztak ki máskor röpke gondolatai. Vajon nem
álom ez az egész? Hiszen azt hinni, hogy nem szereti őt, sokkal
inkább hasonlít az őrülethez, mint Andrea vallomása után is
hinni a szerelmében! Vagy elhinné-e, ha látná leesni a napot? –
És hirtelen egy kép kezdett káprázni előtte: reng a nap és ő lesi,
hogy mikor fog lezuhanni.
– Pálma – szólt Andrea igen szelíden –, mióta?
– Mióta? A nyár vége… óta.
– Szováta?
Pálma csak bólintott.
– Akkor én Herkulesfürdőn voltam… igen.
Megint hallgattak.
– Mondd csak. Azt gondolod, több jogod van hozzá?
– Nekem borzasztó nagy jogom van hozzá! Te nem tudod,
Andrea, hogy én ki vagyok neki. Én… én megváltottam őt.
– Ezt mondja neked?
– Ez az igazság!
– De… mondta is?
– Mondja, mondta! Amikor reám talált: a repkényhez
hasonlított engem, amely…
– Amely feltartja a roskadó fát! Pálma! Én ezt könyv nélkül
tudom.
Pillanatra elképesztő undor váltotta fel a leányban a
kétségbeesést. De aztán kivágta, mint akinek most minden
eszköz jó a sebző valóság elleni védelemre:
– Nem tudom, hogy neked hogyan mondta. Nekem… nem,
a lélek megnyilatkozásait nem lehet hazudni.
Diadal volt ezekben a szavakban, legalább is kapaszkodás a
diadal reményébe. És kibújtak a karmok is benne. Most már
kezdődött volna az irgalmatlanság, a vetélkedés, a kivetkezés…
Andrea megérezte ezt. És leejtett hangon, csitítóan
válaszolt.
– Nézd, Pálma, nem gondolod, hogy varróleányokhoz sem
méltó, eldicsekedni egymásnak a gyöngédsége
megnyilatkozásaival? Nyugodt lehetsz: ha nem kellett volna
erősen hinnem benne, nem jöttem volna hozzád. – És mert
Pálma ajakán még mindig ott lebegett valami fölény, benyúlt a
kebelébe és letett egy levelet az asztalra.
– Olvasd át. Ilyen levelet gyönyörűséggel írunk,
belemámorosodva az írásba, a szerelembe!
Pálma keze életében először most volt jéghideg és
engedetlen. De azért felvette az írást. Megnézte a keltezést: a
hét elejéről szólt, amikor Ratosnyay pár napig influenzában
feküdt. De milyen hamuszínre vált! Behunyta a szemét,
elszédült, a levél kiesett kezéből a földre.
Andrea átölelte.
– Pálma! Ezt nem akartam. Hiszen én reád egy cseppet
sem… haragszom… legfeljebb szerencsétlen vagy, ártatlanul.
Pálma megindult az éjjeli szekrény felé, keze előrenyújtva,
mint az álomjáróké. Kihúzta a fiókot, ott szokta tartani
Ratosnyay leveleit, hogy éjjel is olvasgassa őket. Kotorászott,
rakosgatott, aztán kivette a földre ejtett levélnek szóról-szóra
való eredetijét. Vagy másolatát? Még csak a megszólítás sem
volt variálva. „Egyetlenem!”
Levetette magát és kacagott.
– Egyet-le-nem!
Andrea előbbre volt egy lépéssel Pálmánál. Mert őt már egy
órája érte a csapás. Mert ő már régen gyanakodott. Ösztöne
volt, hogy Ratosnyayt kiktől féltse. Nem a szépség, nem a
divatosság, nem is a műveltség, a szellem kérdése volt az,
hanem az excentrikumé, és a hódolni tudásé. És akkor Pálma:
a még külsejében is keleti jelenség, a szenvedélyes rabnő
típusa! Ahogy most ott hevert, elnyúlva, rángatózva a düh és a
szégyen marni vágyásában…
– Honnan… honnan tudtad meg?
– Ahogy rémregényekben, ponyvákban szokás. Nálam volt
ma délután teán.
– Persze, tudta, hogy akkor az erdőn vagyok. Hiszen
mindig, minden lépésembe előre beavattam.
Pálma ismét kacagott.
– Hét órakor elköszönt. Az ajtóig kísértem. Amikor már
elhangzottak a léptei, bejött a szobalányom. Ágyazni. Felemeli
az ágyterítőt, leesik valami a földre. A sweatere. Ahogy kimegy
Klári, nekem eszembe jut egy kis tréfa. Összecsomagolom az
asztalon maradt teasüteményeket, becsúsztatom a sweater
zsebébe – közben a kezem valami kártyalapba ütődött. Azt
hittem, a vasúti igazolványa, és meg akartam benne nézni az
arcképét. Egy kis noteszt húztam ki, és abban – a te verseid
kéziratai között ott találtam a fényképedet is. – Nem, nem
gondoltam arra, hogy a képet te adtad neki. De ha nem is te
adtad, ott voltak a kézirataid. Te nem szoktad senki kedvéért
lemásolni a verseidet.
– Á, ennyiből ilyen biztosan számítani… ilyen holtbiztosan!
Idejönni, kivenni a titkomat, kitárni a… tiedet…
– Nézd, Pálma. Az első pillanataim – nem is beszélek róluk
–, de aztán azt gondoltam, belőle úgysem fogok semmit
kiszedni. Hatalma van felettem. Ha tagad: hiszek, ha esküszik:
én kérek bocsánatot. Mielőtt a szeme elé kerülhettem és
meghunyászkodhattam volna: az utcára rohantam és elfogtam
egy kocsit… Pálma. Meg kell értened, miért jöttem hozzád. Te
azt is gondolhatod, hogy félreállhattam volna az utadból, a
nélkül, hogy nekem semmi reményem nincsen többé nála.
Érted, amit mondok? Ha tudnám, hogy nekem nincs más
hátra, mint átadni neked a diadalt.
Rándulás futott végig az újra fennsétáló Pálmán.
– Ha tudnám, hogy téged szeret és engem már megunt, de…
értsd meg – én ezt nem hiszem. Nem hihetem, mert nincs rá
semmi pozitív okom.
– Csodálatos – ámult reá a leány.
– Lehet, hogy csodálatos. De én esküszöm neked, hogy a
mai estig, a kézcsókjáig, amit a küszöbön adott, az volt, aki
eddig!
– Hát akkor… mit lehet itt hinni?
– Ez az, Pálma. Mit akar ő kettőnktől?
– Persze, hiszen feleségül…
Andrea indulatosan fejet rázott.
– Eh, mit házasság. Fel kell tégedet világosítanom, hogy én
Ratosnyayval házasságra nem léphetek. Az én férjem él még,
ha meg is házasodott… s különben is: köztem és a maestro
között ilyesmiről szó nem volt soha… Amiért én idejöttem, az
bizonyos állásfoglalásnak, fellépésnek a megbeszélése. Hogy
úgy mondjam: sarokba, színvallásra kell szorítanunk őt. Nézd,
nekünk nem szabad találkoznunk Ratosnyayval külön-külön.
Én ismerem őt, én tudom, mi az, vele magunkban lenni. Ő úgy
beszél, a hangja, mint a fuvola és ő – szóval, magányos
támadás hiábavaló volna!
Pálma nem nagyon itta fel e szavakat. Egészen más kötötte
le a lelkét. Nézte Andreát: egy nő, aki nem is gondol a
házasságra!…
Egyszerre a kényesebbek magaslatán kezdte magát érezni.
Lenézte az asszonyt és talán irigyelte is kegyetlenül.
– Csak a mai éjtszakáról van szó, meg a holnap délelőttről.
Holnap délután hozzája mennénk… hozzá megyünk.
Kényszerítjük, hogy vessen véget ennek a kétfelé való
áltatásnak. Válasszon… a vesztes félreáll. Hidd el, ebben a
fehér párbajban volna stílus!
– Ó, hát fontos most a stílus? Amikor a szívünk
összetipródott?
– Ne tudnád, milyen fontos… az ő szemében?
– De hol van a büszkeség, Andrea? Még számítani reá, még
választás elé állítani őt és aztán egyikünknek meg is tartani…?
Az árulás után! Menjünk oda, vágjuk szemébe a két levelet –
olvassuk rá, hogy állhatatlan ingaként lengett karomból
karodba, csókomtól… csókodig!
Andrea sóhajtott.
– Melyikünk bírja ezt megtenni? Én nem. Ha ő választani
fog, én…
– Visszaveszed! – De én irtózom tőle és nem alkuszom.
Nekem nem kell soha többet!
Megrázkódott, mint az utálat rohamában.
Andrea csendes hitetlenséggel nézett maga elé.
– Holnap idejövök hozzád, kettőkor. Akkor egész biztosan
otthon találjuk. Kocsit hozok, persze.
Elköszönt. – Pálmát mintha ördögök ráznák! Vibrált benne
a vers szünet nélkül:
 „Álltam remegve, haláldöbbenettel
Az életparton:
Jaj, ugye, most már vége a világnak?
Jaj, ugye, mostan ez a nagy alkony?
Jaj, ugye, most már leesik a nap?”

… Ekkor belépett Ratosnyay.

Amikor a férfi jó óra múlva kifordult a szobából, odafűzte
Pálma az imént, mint szárazság idején az esőt, oly hasztalan
várt, új sorokat:

„S beszólt az Isten remegő szívembe:

Ne félj, én tartom.”

… Mi történt a verssorok között? – Ratosnyay megingatta a

Pálma lelkére nehezedő, világvégei ködöket.
Andreához… Istenem, egy jó ízlésű férfinak és éppen neki,
nem lehet közönséges barátnője. És amikor Pálma jött, sajnálta
csak úgy otthagyni, megmondani durván: most már megvan az
igazi, a szívbéli, a megkülönböztetett. A „menyasszony”, a lelki
menyasszony! – A repkény mese? Hát áltatta valaha, hogy
sokakban kereste? Hogy annyiszor hitt a fellelésben? – A levél?
Hát igen, megírt Pálmának egy szép levelet – a másik is levelet
várt, de érte unta még csak törni is a fejét pár pillanatra.
Lemásolta a készet. Nem annyi ez, mint mikor a cselédnek
ottmarad a tál kinyalogatni? És jó, hát legyen hitványság.
Taszítsa el Pálma, amiért a másikon nem tudott mindjárt,
irgalom nélkül túladni, keresztültiporni… ne értse meg ezt a
könyörületes gesztust… rúgja el magától… jobb lesz akkor?
Jobb lesz, ha vergődni, hányódni fog áldatlanul az ő esendő
lelke?
– Külön tragédia: elkárhozni a megváltódás után, romlásba
taszítódni magától a megváltótól!
Pálma megrendült, és csak, később mert előállani a maga
aggodalmával, amely szinte kicsinyesnek tűnt fel a férfi nagy
keservei után:
– De maestro… mi legyen holnap? Andrea jönni fog…
 – Nézd, kicsi. Igazat szólva én már régen éreztem, hogy a
helyzet tarthatatlan… szinte jó, hogy ez a kényszer
bekövetkezett. Így nekem simább a dolog: szakítani vele. De a
te szereped a legkönnyebb, megmondod neki, hogy ma este
betörtem ide és mindent bevallottam. És hogy mivel ő elmúlt
számomra, annak a kettős megrohanásnak semmi értelme a
világon. Nem érted meg ezt? Amikor én csak téged szeretlek!
… Pálmában homályosan izzott, hogy Andrea nem fog hinni
neki. Izzott a kín is, hogy tulajdonképpen reá van hárítva a
dolgok súlya és igazi szégyene. Heves indulatrohamok
gyötörték, mint akkor, amikor Szovátán vergődött kétfelé
szakasztó kísértésben. Az a Pálma kelt fel benne ismét egyszer
birokra, aki ha lenyargalt az üvegcsűri lankákon,
visszareppentette az éjtszakába. Aki a Virrasztó első estélye
előtt megtagadta Korlátnak, hogy együtt lépjen fel a dilettáns
Dánielnével, és aki mégis: amikor maga a gyámoltalan,
kopottas kis professzor kereste meg, szinte könnyekre fakadva
engedett fel, engedett utána –
A régi Pálma. A tisztaszívű teremtés, aki most azt súgja
neki, hogy mégis csak meg kellene fogni Andrea nyúlánk,
lankadt kezét és oda kell állani vele a férfi elé… De ezt a
szózatot elhallgatja már az új Pálma, aki egy hajnali csókon
keresztül pirosra izzott át, és akiben szárnyat bontott, akit
repülni tanított a szenvedély, és most ráizen, hogy keressen,
igazolást keressen, amellyel feloldozhatja önmagát.
Nem fog elmenni Ratosnyayhoz Andreával, hiszen akkor
elveszti a férfit, őt elvesztve pedig – életének értelme is
kialszik. Ő nem kockáztathat. Nem teheti vetélkedés tárgyává a
maestrot, akihez teljes jogai vannak. Nem csupán azért, mert
az megesküdt neki, hogy egyedül őt szereti, hanem mert tiszta
maradt karjai között, menyasszony maradt, szentség maradt.
Hogy is kívánhatja a szerető, hogy kézen fogva, egy sorban,
egyforma eshetőséggel járuljanak a kedves színe elé?
Nagy-messzünnen halk, tiszta ige üzent:
„Aki szeret, az mindig folttalan marad. Minél kisebb
számítással ad oda mindent, annál szentebb az odaadása.”
 – És ha így van – de nem, nincsen így! Akkor is, akkor is…
én kihoztam őt a szellemi halálból, ez az én fegyverem, ez a
diadalmam, zokogta. – Jogom van hozzá, és jogom van
letaszítani a másikat magam mellől!
És amikor másnap feljött hozzá a sápadt
megrendültségében is magát tartani tudó asszony, Pálma
szívébe döfte a tegnap este ellene fent tőrt. Igazán úgy tűnt
neki, mintha ketten Ratosnyayval finom tőrt élesítettek volna, s
a fegyver ott maradt az ő kezében, a gyáva szeretők néma
intésével hagyta a férfi nála:
– Szúrd le te helyettem!
És beteg boldogsággal magyarázta Andreának a lelki
összeforrás magasabbrendűségét, a művészi összetartozás
feloldhatatlan kapcsait, a maga megváltó szerepét és az abból
fakadó, hasonlíthatatlan jogokat.
Az asszony érezte az árulást és mégsem bírt haragudni
Pálmára. A szerelem vakságát, nagy, eltipró hatalmát feltétlen
úrnak ismerte.
– Istenem – ült később ítéletet maga felett –, vajon én
másképp cselekedtem volna helyében?

III.

Egy késő tavaszi napon Anna magához kérette Korlátot.

A férfi gondolkozott rajta, hogy nem megy fel hozzája. Az
irodalmi szerkesztést mostanában távolból intézték. Korlát úgy
érezte éppen elég oka van neheztelni Annára, és – mert
szemtől szemben bántani nem tartotta tanácsosnak, hát
elkerülte az együttlétet.
Rosszkedvűen és azzal a céllal indult el, hogy nagyon kurta-
furcsa lesz. – Ahogy belépett a vakítóan tiszta és egyszerű,
virágszagú szobába, valósággal viszketett a teste az
ingerültségtől. Ez a puritánság is csak kihívás, az a sima fekete
ruha, s a régimódi hajkoszorú – nincs benne egyetlen vonás,
amely közvetlen, összemelegedő érzést keltene maga iránt.
Mindig más úton jár a szíve is, az esze is…
– Itt vagyok – mondta illetlenül, és levágta magát egy
székre.
– Köszönöm, Korlát, hogy feljött. Volna pár komoly szóm
magával.
Anna hangja most igen mély volt és majdnem érdes. Korlát
ránézett és észrevette, hogy a szokottnál fehérebb, és izgatott.
– Korlát. Én sok szemrehányással tartozom magának.
– Ez az, amiben a nők bővelkedni szoktak, s magának
kivételesen is eleme a gáncsoskodás.
Rebbent a leány szeme, talán nehezére is volt a
kerékvágásban maradnia.
– Összefoglalóan azt szeretném megmondani, hogy maga az
utóbbi időben Virrasztó-ellenes magatartást tanúsít. A Borbáth
politikai röpiratának bírálata…
A szerkesztő már éppen eleget hallott ezen cikke miatt és az
a türelmetlenség környékezte, amely gyötri az embert, ha
folyton ugyanegy dolgot hajtogatnak előtte.
– Hm. Hát maga azt hiszi, hogy Borbáth hűséges előfizetője
a Virrasztónak? Nem vesz az nyomtatott írást a kezébe! Valahol
el is dicsekedett vele, hogy vagy húsz esztendő óta nem olvasott
el egyetlen könyvet sem.
– De ezentúl ellensége lesz, nyílt ellensége a Virrasztónak!
– Persze, szőrmentén, csak szőrmentén, ugyebár? – Mért
nem támad meg Dánielné miatt is? Hallom, iderohant, fűt-fát
rám kiabált, amiért a verseit az asztalom alá dobtam, s az a
boldogtalan Boriska kivitte a szemétre!
– Igaz, hogy elcsudálkoztam ezen az eljáráson. Mert akinek
a fedele alatt lakom, azzal szemben tartozom bár annyival,
hogy a műveit nem juttatom stante pede a ház szemetes
bádogjába.
– A Virrasztó nem lehet se hideg, se meleg. Kötelessége volt
megizenni Borbáthnak, hogy a háború előtti álnagyságok ne
diktáljanak nekünk, diktáljanak a nagyapjuknak! Vagy
nincsen-e igazam, ha azt mondom, hogy régebb tán lehetett
hintalóról, fakarddal kommandózni, de hogy a mai véres
valóság egész embert és igazi harci eszközöket kíván? Nem,
Zudor Anna, a maga szép szeméért sem fogom átengedni a
politikai érvényesülést az ilyen hintalovasnak, mint ez a
Borbáth! – Idáig passzivitást parancsolt, most megfújta az
aktivitás Lehel-kürtjét s a naiv, elesett erdélyi publikum még
bedőlhet ennek az agyagbálványnak! Csak rajtam keresztül,
tudja, Zudor Anna! – Az aktivitás ideje csakugyan elérkezett,
de nem elég az üdvösségre, kibontani a zászlóját. Az ember azt
is megnézi, ki tartja a rudat a lobogó alatt. Ez csak világos?
– Maga tudja, hogy én nem vagyok tisztában a politikai
szövevényekkel. Én csak a Virrasztó érdekeivel vagyok erősen
tisztában. Ha Borbáth igazán csak annyi, amennyinek maguk
mondják – ha azt hiszik, hogy az új aera nem fog kedvezni a
könnyű fajsúlyú politikusoknak, és Borbáth sohasem gázolhat
bele a mi vetéseinkbe… – vállat vont – de Galambfalvi!
– Ne folytassa! Nehogy keresztet vessen előtte kálvinista
létére, amiért azt a rongyos ötszáz lejt fizeti havonként s azt se
emlegesse, hogy a többi bankot is szubvencióra bírta! Ha nem
reszketne a sok vámszedő, hát maga vagy én a térdünkön
csúszhattunk volna!
– Zudor Anna, nézzen körül! Hol lakik maga? Egy
hombárban! És hol lakom én? A mások kegyelmében! Nem
érzi, hogy ez gyalázat, s még azt kívánja, hogy hallgassak,
hunyászkodjam meg a szellem rabszolgatartói előtt!
– A konferansza mégis ízléstelen volt. A szellem
fegyvereinek ragyognia kell.
– A konferanszom felséges volt. Telibe találó. Állom ma is!
Igenis, újra odamondanám, hogy a kőtörők csak pár lejt
kapnak napjára, amiért a követ törik – a bankigazgatók pedig
ezreket, amiért a fejüket törik. Holott mennyivel keményebb az
a kő, mint az a fej!
– Én nem beszéltem soha Galambfalvival. De ahogyan a
tömjént elfogadja, hiúságra vall és érzékeny természetre. S
hozzá éppen a felesége, a leányai jelenlétében kellett őt
kipécéznie!
 – S ezek a kicsinyes, idegen sértődések izgatják Zudor
Annát, ugyanakkor, amikor jómaga velem, szerkesztőtársával
szemben perfidül viselkedik!
– Miről beszél? – sápadt el Anna a csúf szótól.
– A „Korlát-estély” beharangozójáról. Zudor Anna, ön soha
ne tartson nekem leckét a Virrasztó legfőbb érdekeiről! A
legfőbb érdek a belső összetartás volna, de amikor arra kértem,
hogy írjon rólam pár sort – én kértem, aki magát annyiszor
egekig emeltem! – hát azt írta, hogy én voltam az erdélyi
mozgalmak kovásza. Hogy én hívtam önöket a zászló alá! – De
azt, hogy én vagyok Erdély legjobb tollú embere, azt bezzeg
nem írta! Köszönöm. Korlát Kálmán, mint sörélesztő, Korlát
Kálmán, mint vén zászlótartó!
– Én azt az érdemét emeltem ki, amely eddig a
legnagyobbnak látszik eredményeiben is: kezdeményező erejét,
képességét és bátorságát. Ha Korlát Kálmán beírta nevét
Erdély új szellemtörténetébe, akkor elsősorban ezzel a
tevékenységével írta be. Ezt a tényt tárgyilagosságom
állapíttatta meg velem. Én nem leszek kapható soha hízelgő
dobverésre!
– Hát ezek után engedje meg, hogy míg maga jégbe hűtött
tárgyilagosságával széttöri szövetségünket, mint fagyott víz a
vasgömböt
– addig járhassam és is a magam külön tárgyilagos útjait és
csíphessek egyet-egyet azokon, akiket igazság szerint le kellene
ütnöm.
Mozdult, hogy menjen.
– Kérem, Korlát, én nem ezekről – nemcsak ezekről
akartam beszélni. Elvégre is, valóban jelentéktelen ügyek. Ha
maga úgy találja, hogy apróbb csatákat elveszíthet,
veszítgessen csak. Viszont, nézze el, ha úgy tartom, hogy ma
nem a kíméletlen igazmondás és a bosszú a leghősibb kenyér
itten – azokkal szemben, akikkel meg kell vívnunk. Én tartok
rá, hogy a harmóniát legalább kifelé megőrizzük. De ismétlem,
nem ezek a legfontosabb közlendőim.
– Van még valami kifogása a cikkeim ellen?
 – Szelíd szót használok, amikor kijelentem, hogy
megdöbbentett akkor, amikor… nos, az „Erdélyi Orgovány”
című cikkére gondolok. Arra célozni, hogy vannak magyarok itt
is, akiket csak „némely felsőbb adottság” akadályoz meg, hogy
elkezdjék a vallási villongást, a zsidó hecceket – azt árulja el,
hogy aligha találkozott az igazi erdélyi szellemmel!
– Felséges!
– Az erdélyi magyarság lelke fenékig meg van gyötörve,
mondhatni kábult az összeomlás nyomában. Alkalmasnak véli
ezt az időt arra, hogy megrendítse még meglévő pár lelki
menedékében is? Az a hite, hogy hívőbb, türelmesebb,
áldozatkészebb a többi magyarságnál, utolsó erőforrása,
amelyből maga a Virrasztó is táplálkozik. Gyilkos és öngyilkos
politika, éppen ebben sebezni meg.
– Tud még több vádat?
– Az expedíció hiányossága miatt az elégedetlenség nőttön
nő. Ki kapja a folyóiratot, ki nem! S az a legszebb eset, amikor
éppen a pontos előfizetők nem kapják meg. – Azután a
garasainkért se hajol le. Kint hever vagy tízezer lejünk, és maga
elsején meg tizenötödike körül futkos jobbra-balra, hogy
Gombosékat kifizethesse.
– Talán bizony az ön érdeme volt eddig, hogy a lap mégis a
rendes időben megjelent? Egyébként emlékezzék, abban a
negyedórában, amelyben fölajánlottam önnek a szerkesztői
polcot, megmondtam azt is, hogy az anyagi kérdésekhez köze
nincsen! Ne tessék túllépni hatáskörét!
– Jól van… de azért hallgasson csak végig. – Tudom, nem
lesz finom dolog, amit most tennem kell. Tudom, hogy emberi
jogaiba szólok bele. De én, látja, olyan fanatikus vagyok.
Amihez elszegődöm, azért szolgálok utolsó erőmig, s megvívok
azzal, aki elibe fekszik az én jó ügyemnek.
– Kérem, Anna. Ad rem! Mit akar? Borbáthot, Dánielnét,
Galambfalvit orron fricskáztam. Ki mellett kíván még kardot
rántani?
– Magáról a városon valami pletyka kering. Ez a hely a
legjobb pletykatalaj. Elég kicsi hozzá, hogy ezt-azt
meghalljanak egymásról az emberek, elég nagy, hogy alaposan
ne járhassanak a dolgoknak végére.
– Miről akar – Korlát felemelkedett –, miről mer szót tenni,
Zudor Anna?
– Tudja már, látom. Bocsásson meg, kénytelen vagyok.
– Ebben a tárgyban nem hallgatok meg senkit.
– A mi világunk szűk és kicsinyes. Ezzel számot kell
vetnünk. És maga… nagyon sokat ül egy villa rácsával szemben
a padon. – Ezzel fegyvert ad ellenségeink kezébe!
Korlát arca eltorzult.
– És kedves ellenségeinknek tegyem meg a szívességet, és
szüntessek be egy ártatlan barátságot…
– Nagyon kínos téma ez nekem. De meg kell mondanom,
hogy milyen körülmény árulta el magát és azt az asszonyt. Mert
a villa körüli ólálkodás csak gyanút keltett. Szóval… lesik az
útját, amikor végigmegy tiszta cipővel. Szent István úton és
visszajön… órák múlva, csatakosan. És ugyanezt az utat
megteszi más is… ugyanígy.
Korlát reszketett.
– Aljasság. Piha!
– Hogy mit csinál, ahhoz nincs közöm. De kérem, nagyon
kérem, ne provokáljon botrányt. Erdélyben vagyunk…
A férfi most olyan különös arcot öltött, hogy Anna nem
tudta, színleli-e a magasztos érzés sértődöttségét, vagy pedig
valóban lelkéből fakad a keserűség.
– Két ember bolyongott az életben, és megtalálta egymást!
Nos, a misera plebs ne értse, de Zudor Anna! Ő is felteszi a
kispolgári erény pápaszemét, és felül mindenféle hitvány
hazugságnak! Hogy hol sározzuk be a cipőinket? – Mintha a
Borbáth-féle humbugaszfalton nem volna ezer és ezer lék,
pocsolya a városon belül is, a legszebb utcarészeken is!
– Én minden szerelmet megértek, és meg is sajnálok… de
nekünk olyan nagy tartozásaink vannak! Nekünk nem szabad
árnyat vetni a nevünkre! A Virrasztó előfizetőinek dandárja
máig a Péter Terézekből, Saroltákból és Szügyi Istvánokból
telik ki. Ez a mi alaptőkénk, és az ilyen emberek, akiknek élete
csupa munkából, áldozatból és tisztaságból áll, szeretnek
íróinkban is szeplőtlen lovagokat tisztelni.
– Romantika!
– A romantika itt való tényező, és így számolni kell vele.
– A romantikát magára értem, Zudor Anna. Csak maga hisz
az effélékben. Péter Sarolta boldogan élvezne egy csinos kis
botrányt az írója körül, vagy ha ő e miatt felmondana, hát
jönne helyette az a tíz, aki eddig érdektelenségből elő nem
fizetett… különben pedig hátha úgy gondolkozom, hogy szép
halál volna a Virrasztónak, kimúlni egy asszonyért!
– Még a legszebb halállal sem hagyom a Virrasztót kimúlni.
Erőt kell vennie magán.
– Kérem, kérem! Elég a terror, amit velem szemben a
lapban gyakorol. Egészen mégsem engedhetem a fejemre nőni.
Torkig vagyok az örökös kötekedéseivel. Hagyja békén az én
köreimet!
Felemelkedett, távozni készen, a kielégültség azon
forrójában, hogy megmondta a magáét, hogy láthatta a leány
felindultságát. Gyönyörűsége telt, ahogy a hang sebzett s
nyugalomért küszködő remegését hallotta:
– Nekünk van egy közös körünk, Korlát Kálmán… és az a
Virrasztó. Ezt az egyet nem fogom magának elhinni, hogy
annak sorsa ne érdekelné. – Azt az asszonyt férfiak őrzik.
Csathó Attila, akit már szintén tűhegyre szúrt…
Nem fejezhette be. E névnél Korlát váltott színt és
toppantva lépett egyet feléje.
– Csak nem hiszi, hogy rám ijeszt egy pihent lator testi
erejével? Gyáva, én, azzal szemben?
– Nem hősiességi kérdés ez, hanem az érem másik oldaláról
van szó, a gazdag ember mentalitásáról. Annak a családnak
anyagi hatalmáról… Jó, ezek konzervatív pénzek, de majd
szépen összefognak a progresszív tőkével, és maga nem kíméli
egyiket sem! Pénz ellen pedig nem lehet karddal operálni.
Sötétpirosra gyúlt ki most a férfi. Majdnem reárohant
Annára:
– A koldusságomat idézi?!
 De ekkor történt valami. – Korlát megbotlott a feltűrődött
szőnyegben és önkéntelenül nézett le a saját lábára, cipőjére. –
Aztán Anna szemébe. A cipő tele volt, nehéz, sárga sárral,
amilyen a föld a Tölgyes táján. Nem, ilyen színű sár az aszfalt
fekete pocsolyáiban meg nem gyűl soha!
Most tudta Anna, hogy a tekintet miatt, amelyet a
takarítatlan cipő felett cseréltek, Korlát a mai délutántól
kezdve ellensége.
Hazaérve, abban a felkorbácsolt hangulatban, Korlát a
postáját pillantotta meg az asztalon. Remegéséhez most tompa,
sajgó kín járult. Kinek a keze dolgozik ellene? – Nem múlt el
nap, hogy ne akadt volna levelei között visszaküldött Virrasztó.
– Dánielné – sziszegte eddig, de most már gyanúja merült
fel. Nézni kezdte a címszalagokat.
„Csathó Mary, özv. Lovag Schlenther Gusztávné, Csathó
Attila, Csathó Ádámné”. – Mind ugyanaz a rokoni közösség.
Mind visszaküldik, arcába csapják a vérét, a verítékét. Tehát ők
is tudják már a sáros cipők legendáját.
Voltak aztán más nevek is. Társaságbeliek valamennyien.
Ezek ízről-ízig összetartanak. Az Upor kisasszonyok, A Feltizy
úrficskák. Nem, nem mintha összebeszéltek volna! Szemtől
szemben egymás között be nem ismernék, hogy Zizácska, akit
bámulni szoktak, „egy jöttment tintanyalóval… Ilyet szájukra
se vennének. Csak forr bennük a düh, mely egymástól
függetlenül ugyanazt a reflexmozdulatot váltja ki náluk.
Hát jól van. Hát nekik csinálta a Virrasztót? Ők az a
„nagyközönség szükséglete?” A pipiskedő lányok több iskolát
jártak? A műveletlen, raccsoló ficsúrok? A hibbant öregurak?
Egy cikk lesz ebből. Megfizeti nekik, csak küldjék mind
vissza a többi számot is. Mert akinek nem kell, az maga állítja
ki szegénységi bizonyítványát! – Leült, és dühösen, nagy
sebességgel írni kezdett.
… Akkor megnyílt az ajtó, és bejött Ziza. Csillogó volt és
kikészített, mint mindig. De meg volt soványodva és
nyugtalankodva a tél óta.
Korlát elibe ment. A szája széle reszketett, és nem köszönt
semmi szóval. Ziza majdnem alázatosan ült le.
 – Jó, hogy jössz. Nézd!
Odavetette elébe a visszakapott füzeteket. Azt asszony arca
elsötétült a címszalagok láttán.
– Most már gondold el, hogy én mennyit szenvedek! –
mondta feltekintve a férfira.
Korlát nem reagált erre.
– Ez a te fajtád! Pénzt még enged az íróembernek, de
asszonyt az övéből?
– Kérdem én őket? A tied vagyok
– Nem vagy az enyém. Az uradé vagy, a konvencióidé vagy.
– Nem dobok oda mindent éretted?
– Nem dobtál oda semmit, amíg meg nem verekedtem.
Amíg meg nem mutattam, hogy azt is értem.
– Akárhogy is volt, ma miattad vagyok a famíliám rongya.
Miattad lesnek és kísértetnek Nachtigallal, még a fodrászhoz is,
mint egy csitrit! Pokol az életem! Ha a masszőzöm nem volna
olyan jó, hogy az ő címén el-elszökhetem…
Elcsuklott a hangja.
– Ne sírj. Semmi értelme – szólt Korlát röviden. – Ezt én
már mind tudom. Ha szeretsz, vállalod szívesen!
– Ha nem vállalnám – hát nem vállalnám!
– Zúgolódsz, felhányod, miért? Mert mégis szégyelled, hogy
nem vagyok a fajtád! Hogy nem lovagolok, nem járok ostorral,
mint a rabonbán, aki még soha semmi komoly dolgot nem
csinált. Hogy nem sétálok kutyussal, mint Schlenther bácsid, a
vén chevalier! Hogy nem vagyok egyáltalán eléggé hülye ahhoz,
hogy valamire vigyem a ti világotok szerint is!
Az asszony annál jobban sírt. A folytonos hántások
tanácstalanná tették, megrogyasztották. Világ életében
mindenki tenyerén hordta, fogalma sem volt, hogy ilyen
igazságtalan lehet az, akiért ő mindent kockára tett.
– Ha kívánod, sorban megmondom a szemükbe, hogy
hitványak, amiért visszaküldték.
Korlát gúnyosan kérdezte:
– És mit mondasz nekik, honnan tudod?
– Az igazat, hogy tőled.
– Úgy? S nem fogod restellni?
 – Nem.
A férfinak ez nyilván megkente a lelkét.
– Hát jó. Akkor arra kérlek, ne szólj nekik semmit.
Ziza félbehagyta a sírást, lecsillapodott. Érezte ugyan, hogy
nem kellene reagálnia a tisztességesebb fordulatra az előbbi
durvaságok után, de nem volt hozzá ereje. A lekötött, keveset
élt asszonyok sóvárgása megjuháztatta.
– Ne szólj, és ne is sírj. Hogyan mész haza ilyen arccal?
– Hadd lássa mindenki, hadd higgyék, hogy megvertél és
eltűrtem!
Korlát fel-alá sétált.
– Tudod, hogy a köz szájára kerültünk?
Az asszony rázta a fejét.
– Nem tudok semmit. Különben nem bánom.
– Úgy? De bánom én! Mert ez nekem sokba kerülhet!
– Nem többe, mint nekem.
– Azt hiszed?
– Egyformába. Egymást veszítjük el.
– A Tölgyesbe nem mehetünk többet – mondta Korlát
hirtelen.
– Ki vette észre? –
– Zudor figyelmeztetett.
Vad keserűség fogta el az asszonyt.
– Utánunk lesett!
– Hallotta másoktól, amit tud.
– Ó, soha, soha nem szenvedhettem! – Nyelte a könnyeket,
közben előkereste szépítőszereit, hogy a sírás nyomait
eltűntesse.
– Sokkal jobb lesz, ha gondolkozol valami megfelelőbb
helyen a Tölgyes helyett.
– Már tudok is.
– Hol?
– A Czenger-féle kertészetben. Az asszonynak régi vevője
vagyok. Persze, be kell avatni.
– Kertészet? Párás, túlfűtött üvegházak – lágyult el a férfi.
– És futtatott lugasok a víz mellett!
Összebújtak.
 – És nem pletyka az a nő?
– És ha pletyka?
– És ha pletyka! – vont vállat Korlát is, az asszony jószagú
melegében. – Szeretlek, és szeretlek mindenki előtt is. Csak
Zudor Anna hiszi, hogy ez nem glória!
Becézgetni kezdte Zizát.
Az asszony félredobta öléből a rudakat, skatulyákat,
púderpamacsot.
Majd azután.

IV.

Sápadt, fitos arc. Rozsdaszínű hajzat, hozzá sötét pilla és

szemöldök. A ferde metszésű szemeket széles, barna bolyhos
udvar árnyékolja. Piciny virágtermet, táncosnő termet. Csak a
ruhája gyermekes, úgy van szabva, mintha vadrózsa-levelekből
volna összerakva. – De minden mozdulata tudatos,
kiszámított. Sokan, sokat mondhatták már szemébe, hogy
milyen szép. Sok tapsot kaphatott már, ha olykor úri
műkedvelők körében, házi bálok műsorán táncolt.
Odatámaszkodik a terem fehér burkolatához és nagy szemű,
rózsaszín koráll-gyöngysorát ajkához szorítja. Körülötte suttog
és vihog a többi gyermekleány. Unja őket. Tekintettel a két fiút
kíséri, akik a túlsó szobában fel és alá járnak az ajtó előtt.
Tudja, hogy lopva feléje pillantanak. Érzi, hogy őt beszélik.
A sötétszőke, marcona legényke – az tetszik neki jobban, a
vezetéknevét ugyan „h” nélkül írja, és ez bosszantó. De pompás
fiú, éppen azért kitartóan kedves a másikhoz, a nyurga, beteg-
piros ajkú lenszőkéhez.
A táncmester jelt ad az új táncra. A fiúk bejönnek. Csathó
Benjámin ránéz barátjára, az csak szemét lehunyva bólint:
eredj most te.
Gigi vállán két gyönyörű fiatal rózsa. Az egyiknek eltört már
a szára, és csak egy kis héjon csüng. Egy fordulónál utána nyúl
és letépi. Aztán visszaadja kezét Benjáminnak. S amikor
szétválnak, ott felejti a rózsát a fiú tenyerén. – Benjáminnal
forog a ház, a világ. Elsüllyeszti a kincset a zsebébe… Hát adott
valaha, valakinek virágot ez a leány? Eszébe jut – távolból –
hogy a párbaj estéjén lemondott volt róla. Hogy nem irigyelte
meg soha Andor sikereit, aki bevallotta, hogy Gigi
megszorította egyszer a kezét, hogy hosszan nézett reá, ahogy
csak ő tud, mindig leengedett pillák alól.
Mármost megmondhatja ezt Andornak? – Majd csak az
internátusban.
De amikor újra együtt táncolnak, Gigi hamisan a szemébe
néz, s azt kérdezi:
– Tud maga hallgatni?
És nem mond semmi többet. Benjámin meg van dermedve.
Küzd benne a jóbarát a lovaggal.
… Egyelőre hallgatott. De roppant nyugtalankodott. És főleg
nem tudta, mi módon rejtegesse a rózsaszálat. – Közös fiókos
szekrénye volt barátjával. A két rekeszből Andoré volt a felső.
Ha akarta, kivehette fiókját és felkutathatta a Benjáminét.
A rózsát egy könyvbe nyomtatta, és a könyvet a fiók alját
borító papíros alá csúsztatta.
Sajátos módon Andor is hallgatott. Sőt mintha valamicske
zavarban is lett volna vele szemben. Sietett másfelé terelni a
szót, ha előjött a tánciskola. Lassan elszoktak az őszinteségtől,
de csak ebben az egy kérdésben. Egyébként együtt tanultak,
sétálgattak. Sok dolguk is volt, az év vége közeledett.
Mégis, később furcsának tűnt fel Benjáminnak egy és más.
Miért ül Andor, ha a nagyobbak színházba mentek, még sokáig
fent a lámpánál? – Naplóját írja, amit gondosan elzár
hozzáférhetetlen felső fiókjába… Egyszer látta, hogy egy rózsát
csókol meg és beragasztja a napló hátsó fedelére. Akkor ijedten
fordult a falnak. Andor lábujjhegyen jött hozzája, lehajolt és
hallgatózott.
– Szegény fiú, szegény barátom – súgta.
Kiverte a veríték Benjámint. Miért sajnálkozik rajta? Hát
nincs-e neki is ugyanolyan préselt rózsája? És nem kacagás az
egész rózsaügy, amikor mindketten boldog birtokosok?
 Izzadt és bolondokat kezdett gondolni. Hogy a másik kettő
összejátszik ellene. Minek is parancsolt rá az a leejtett pillájú
szirén, hogy ne szóljon a barátjának? Hogy Andornak se kelljen
vallania, és boldogan átadhassa át magát Gigi kegyeinek?
Mostantól kezdve gyakran leskelődött. Levetette magát az
ágyra, elalvást színlelt… és a táncórákon is lesütött szeme alól
kémlelt Andor és a leányka felé. – Közben érezte, hogy ez mind
csúf dolog. Távol van a lovagiasságtól, a Castor és Pollux
eszménytől.
Sorsszerű volt, ahogyan Andor fiókjához fért. Sohasem
nyúlt volna feléje. – De egy este azzal toppant be a primárius,
hogy holnap délelőtt egy külföldi pap fogja megtekinteni a
kollégiumot. Ki van adva a parancs, hogy minden rendben
legyen, még a papírokat is fel kell frissíteni a polcokon, a fiókok
fenekén.
Andor ezen a napon a városba ment anyjával, és kint aludt.
Fiókját lezárta, és a kulcsot magával vitte.
– Adja ide a maga kulcsát, Csathó. Hátha nyitja?
– Nem, ne nyúljunk bele! – tiltakozott Benjámin zakatoló
szívvel.
– Majd igen. Korlát Andor reggel későn jön meg, nem ér rá
rendezni és amilyen szerencsém van, pont az ő fiókját fogják a
misternek tiszteletére kihúzni!
A primárius elvette Benjámin kulcsát. Kevés likitelés után
erőszakos pattanással kinyílt a zár.
– Rendezze el.
Benjámin reszkető kézzel rakosgatott. Egyszer aztán kezébe
akadt a sötétzöld bőrbe kötött, vaskos napló.
– Sic fata volunt… – mormogta.
Föléje hajolt a fióknak és olvasni kezdett. Sok mindent
maga is tudott, de aztán rábukkant részletekre, melyektől a
lélegzete is elállott.
„Ő megkért, hogy ne közöljem senkivel a közöttünk
történteket. Kötelességem e szerint a titoktartás. Szegény
barátom úgyis lemondott. De vajon bír-e róla sejtelemmel,
hogy a Csathó néven folt sötétlik?”
 „Mily borzasztó, hogy saját apám nagyszerűsége gázoljon át
legjobb barátom családjának fényén… Sajnálom Bénit, és óvom
őt a mindent-tudástól. Finom idegrendszere megsínylené.
Talán belehalna.”
Benjámin vacogott, a vér heves hullámokban tolult szívére.
Nem értette: mi ez. De érezte: több annál is, hogy Gigit
elvesztette. Több annál is, hogy Gigi kétszínű volt
mindkettőjükkel.
– Mit matat maga abban a fiókban? Teszi-veszi ugyanazt a
holmit. Borítsa ki az egészet a padlóra, és rakjon be gyorsan
mindent. Ne ministráljon órákig!… Na, adja a kulcsot, hogy
fordítsam vissza, maga úgyse tudná!
– Nem… még van valami – dadogta Benjámin, és
fejvesztetten fogott egy piros ceruzát.
Hebehurgyán és girbegörbén aláhúzta ezt a sort Andor
naplójában: „Hogy a Csathó néven folt sötétlik?” – Kérdőjel
volt a mondat után, de ő újra megkérdőjelezte, vastagon és
ügyetlenül, aztán becsapta a naplót, rárakta a tankönyveket.
– Mi lesz most már?…
Lefeküdt. A paplant nehéz kőnek érezte és ott lapított
alatta, folyton verejtékezve reggelig. Zúgó fejjel ébredt.
Andor nyolc óra öt perckor robogott be az osztályba. Friss
volt, szinte ropogós a futástól, az elkésés izgalmától. Benjámin
úgy ült mellette, mint az elnyúlni készülő csirke.
– Mi a bajod?
– Migrainem volt, a szokott.
– Aszpirint vettél?
– Émelyedem tőle.
– Szegény fiú te.
Benjámin szeme lángot vetett a becézésre. Nem, nem kell!
Szombatig nem történt semmi. Csak a feszültség lett mind
tűrhetetlenebb, Benjámin feje most is fájt, lefeküdt korán.
Andor vette naplóját és írni kezdett. Nem forgatott vissza, s ezt
látva a beteg fiú elaludt. Halántéka összeszorított öklére volt
nyomva, mint kemény kőre, de a sajgás álmában is
folytatódott. – Egyszer csak hallotta, hogy néven szólítja valaki.
Kinyitotta a szemét.
 – Te jártál a fiókomban?
– Én.
– Elolvastad a naplómat?
– Olvastam benne.
– És firkáltál?
– Aláhúztam egy dolgot, amiért te nekem felelni fogsz.
– Én nem felelek neked semmiről.
– Ez a jó-barátság?
– Nem vagy jó-barátom. Jellemtelen vagy.
Külön, tűszúrásszerű fájdalom nyilallt bele Benjámin
homlokába.
– Az vagyok. De te: rágalmazó.
– Én nem rágalmazok. Amit én magamnak leírok, az, az
enyém csupán.
– Csak magadnak piszkolod a családomat? Köszönöm. – És
felelni fogsz róla, várj.
Szédelegve kikelt az ágyból, és ruhái után nyúlt.
– Mit akarsz?
– Gyere ki innen! Itt más is van rajtunk kívül.
Kimentek a folyosóra és onnan a régi kollégium háta mögé,
ahol gerendák voltak egymásra halmozva. Azokra felhágva
átléptek a kollégiumkertbe és ott lehúzódtak egy padig. Sötét,
nyomott, tavasz végi éjtszaka volt.
Benjámin leült, megtámaszkodott, Andor állott.
– Bénikém – mondta szánóan.
– Nincs Bénikém. Mi az a folt az én családomon?
– Kérdezd meg mástól. Ne tőlem! Csak ne tőlem!
– Más, talán gyöngédebben adja be nekem? Vagy talán nem
vagyok máris eléggé lealázva azzal, amit leírtál, hogy a te apád
nagyszerűsége átgázolt az én családom fényén?
– Ha mástól nem akarod kérdezni – kérdezd meg saját
magadtól, mit jelent ez.
Andor elszaladt, be az internátusba. A kerítésen csak úgy
átpattant.
A fülledt, tűrhetetlen éjtszakában távoli vihar hullámai
pillogtak át az égtájon.
 Benjámin agyát feszítővassal tépték a gondolatok. Pedig a
feje nyugalmas letargiáért, kíméletért esdett. Sokáig vergődött,
egyszer csak előtte állott Andor.
– Azért jöttem, hogy gyere be. Esik az eső mindjárt.
Agyonhűlsz, ha megázol.
– Nem megyek be, amíg nem felelsz egy kérdésemre.
– Majd meglátom, hogy felelhetek-e.
– A te apád az én… anyám…
Andor be akarta tapasztani Benjámin száját.
– Szóval igaz!
Elnyúlt a padon, majdnem ájult volt. De amikor Andor
segíteni akarta, rángatózva, sírásba fúló hangon kiáltott rá:
– Aki ilyesmit állít, annak bizonyítani is kell!
– Bénikém!
Benjámin lesodorta magáról Andor csontos, erős kezét.
– Mi nem lehetünk barátok többet. Ha a te apád az én
anyámat, apámat bemocskolta. Mi csak ellenségek lehetünk.
Mindent értek most már. Hogy Gigi ezek után persze… ó, hát ő
is tudja? –
Hevesen sírni kezdett.
– Hidd el – csitította Andor – nincs ennek semmi köze Gigi
döntéséhez. Egyáltalán… ki tudja… hátha nem is igaz, csak
pletyka az egész. Hagyjuk el, Béni, a dolgot!… – Kapkodott,
szenvedett, hogy hazugságok után kell horgásznia.
Benjámint vak düh szállta meg.
– Nem is igaz! – csattant fel hirtelen. – Persze, hogy nem
igaz. Te ezt csak kitaláltad, hogy felülkerekedj. Hogy
elorozhasd őt: eloroztad az anyám becsületét is.
– Őrült vagy! Hogy tudnék én ilyenre vetemedni?
–… A szerelem egyeseket minden hitványságra rávisz!
Hazudtál neki az apád nagyszerűségéről! Hazudtál az
anyámról! De immár rajtam a sor! Meg fogom mondani
Giginek, az én anyám finnyás úri dáma! Éppen ő fog ránézni
egy olyan koszos zsidóra!
Mikor ezt Benjámin kimondta, Andor felhördült. Szemébe
keserű könnyek szöktek. Érezte, hogyha szabadon engedi
haragját – összetöri a vézna fiút. Felszegte a fejét, és mint beteg
bikaborjú, cammogva indult tova. Aztán visszafordult.
– Ezt nem fogom neked elfelejteni.
Most alig bírt átmászni a kerítésen.

----------------

Benjámin másnap üresen találta a hazulról hozott szekrény

felső fiókját. Korlát Andor a felügyelő tanár engedélyével egy
messzi eső szobába költözött át. – És azután nem is lehetett
feléje közeledni. Soha egy szót nem szólott Benjáminhoz. Rideg
volt, komor és visszautasító. Benjámin a maga hánykolódó
indulatain, elirtózásain túl érezte, hogy a másiknak lelke
sötétebb most, mint az övé. És valami azt súgta, hogy nagyobb
joga van a háborodott haragra. Elvégre – bántotta őt? Nem volt
jó hozzá az utolsó percig, amikor ő gonoszul, akárha fejéhez
éles, súlyos kődarabot repítene, hozzávágta: „A te apád egy
koszos zsidó!” – Ezt nem menti Andor előtt semmi. Sem a
szerelmi csalódás, sem a migraine, sem az anyai eszmény
összeomlása. Várta a bűnhődést, mint bűnös az elítéltetést.
Hátha megkönnyebbedik. Mert most csak a bűntudat nyomta,
túl minden többi szenvedésén.
Közben nyárba fordult, és az iskola hazaszéledt. De Andor
nem utazott el nagyszüleihez, ahogy régebb tervezte. A
városban maradt és kószált napestig. Sokszor jött haza
csatakosan, agyonfáradtan édesanyjához. – Ugyanezen időben
Csathóék Szovátára készültek. Az apa, de főképp Benjámin
egészsége kívánták meg a változást. A fiú holdsápadtan és
leskelődve ténfergett a házban, mint a kísértet.
Az autó vasárnap délutánra volt megrendelve. Ebéd alatt,
szombaton szemtelen képpel állított be a szobaleány:
– Az úrfit valaki várja a rács előtti padon.
– Mért nem vezeti be a szobámba? – kérdezte Benjámin
kurtán.
– Az a Korlát úrfi! – vágta vissza a leány és a szeme villant.
 Ezt merte felhozni érvnek, amiért nem hozza be a házba?…
Senki sem így értette, csak Benjámin. Krétafehéren állt fel és
rákiáltott a cselédre:
– Maga ma innen el fog takarodni!
Ziza a kezét tördelte.
– Ez a gyermek beteg. Üldözési mánia!
De Benjámin már kint volt a villa előtt. Andor csakugyan ott
várt reá a padon. Nem köszönt. Csak szemét szegezte barátjára,
és nyugodtan mondta:
– Ma délután négy órakor anyád el fog menni hazulról. Tűz-
víz el fog menni. Érted? Ha nem megy el: holnap, mint hazugot
szembeköphetsz. Idejövök megint ebben az időben. – Ezzel
megfordult és kemény lépésekkel tovament a fenyő szegte
úton.
Benjámin hidegrázósan vánszorgott vissza az ebédlőbe. Az
apa szomorúan, tehetetlenül nézte.
– Bénikém, nagyon megnyugtatnál, ha ma délután
lefeküdnél a szobádban. Holnap aztán itt hagyjuk a várost,
Szováta jól fog tenni neked.
– Köszönöm édesapám. Egy kicsit ledőlök, csakugyan.
A kora délutánon Ziza benézett fiához, aki elpetyhüdve
hevert a díványon. Vizes-ruha volt a szívén és a homlokán. Ziza
cserélgette, mert a szobalány dérrel-dúrral pakolt. De olyan
türelmetlen volt ez az ápolás. Az asszony többször megnézte kis
karóráját.
Fél-négy órakor Benjámin hosszú és szenvedő hallgatásából
megszólalt.
– Anyám. Ne menjen el mellőlem ma délután.
Alattomosan lesett oda anyja arcába. Látta rajta a
megütközést. A tiltakozást: nem lehet!
– Úgy szeretném, ha maga rakná a fejemre a vizesruhát.
– Bolond kisfiam. Tudod jól, holnap indulunk, és holnap
vasárnap van. Vásárolnom kell még.
– Olyan fontos az? Nem fontosabb, hogy – nem vagyok én
fontosabb?
Az anya mosolygott, megcirógatta. Nem fontosabb hát.
 Benjámin látta az ideges mozdulatokat, ahogy kiment. És
aztán megleste, amikor alásietett a lépcsőházban. Nagyon szép
volt! – Akkor összegombolta ingét, magára kapta kiskabátját,
bedobta a mosdótálba a borogatásokat és lefutott az utcára. Jó
messze maradt, mégis tudta anyját követni. Szag után, mint az
állatok. Chipre-illat ülte meg a levegőt, amerre elhaladt…
Amikor befordulni látta a Czenger-kertészetbe, maga
továbbfutott a Görbe-patak mentében. A fűzek alatt lopta
magát előre.
A sűrű vesszők között a folyócskán túlra lehetett
kikukucskálni. Szegesdrót volt húzva odaát fától fáig, s a
dróton túl csillogó, futórózsás lugasok sorakoztak. Volt egy
különösen szép filegória, pogányul pazarolta rá a nyár a
hússzínű bokrétákat. Nem virág, lomb volt itt a nyíló rózsa.
A víz halkan énekelte nyári menetdalát, meg-megakadva az
innetfelől belehajtó, bugás szappanvirágokban. Lágy, szomjú
aléltság terpedt mindenen. Benjámin ült, ült, sokáig. Egyszer
csak messziből – finom, szapora beszéd fodrozódott feléje.
Felugrott.
Odaát előszínesedett a lenge, orgonaszín Kína-krepp
köntös, és a sötétviola szalagkalap a nagy, hamvas
mákvirágokkal.
Csak az asszony. Amint megállott és visszafordulva perelt a
láthatatlanul maradottal:
– Hogy egy férfi ezt meg ne értse!
A férfi válaszának értelme nem, csak ideges ritmusa
érkezett idáig.
„Persze, hogy a kettőnk érdekében! Az egyetlen mód most,
eltűnnöm egy időre. A világon mindenki gyanakszik már!”
„Ürügy? Szent Istenem, akkor inkább ürügy a fiam, az uram
betegsége!”
„Hát tehetek én róla? Hogy ők is odajönnek? Utálom az
egész nációt, nemhogy kikezdjek – hogy nyaralni menjek
Csathó Attiláért!”
Ingerült, gonosz színezetű hangok áradtak a férfi irányából.
Most már őt is látni lehetett. A homloka alól nézett az
asszonyra.
 – Soha egy pillanat nyugtom miattad! Sóvárgok utánad, a
legszükségesebb munkámat sem tudom miattad végezni. S ha
legalább tudnám, hogy érdemes! De kínoz, őröl a gyanú. Hiába
fogadkozol, egy szavadat sem bírom elhinni! Amelyik percben
elvállunk, már nem bízom benned. Már a más karjában látlak!
És nem érdekel, nem köt le semmi többet…
Csak a szenvedély, csak a féltékenység kitörése hatolt a
szavak nyomán az asszony szívéig. És nem érezte ki egyben a
férfiönérzet tiltakozó lázadását. – Arcára kielégült, büszke fény
lobbant. Ez a mosoly a diadal fölényében ragyogott.
Korlát szeme vérbe borult.
– Azt hiszed, a nyakamra teheted a lábadat? Vigyázz
magadra!
Vállon ragadta az asszonyt és megrázta.
– Te nem ismersz engem. Te nem tudod, mivel játszol,
amikor meg akarsz gyilkolni. Amikor kéjelegsz benne, hogy
kiszívod a testi, lelki energiámat! Ha most itt hagysz, ha
elutazol együvé azzal a városbikával, aki régóta les rád, mint a
prédára… velem elvégezted! Lerázlak, elkergetlek – értetted?
Az asszony fakóra sápadt. Térdre esett kínzója előtt, átölelte
lábát. Próbált esdekelni, de az hátralökte magától.
– Most térdelsz és esküszöl. Hát nem, nem hiszek neked!
Nem hihetek, te… te…!
Benjámin csaknem előrebukott a szótól, amelyet a férfi
most anyja arcába vágott. Kábultan, elvakulva
feltápászkodott… Amikor a síkos martról a szappanvirágos
levelein átcuppant a híg-síma árba, megsiklott, végigesett a
patakban.
Azok ott túl tovarebbentek a freccsenés hallatára.
Iszonyú csend. Csak egy szó sziszegett a fiú fülében…
amellyel Korlát Kálmán az ő anyját címezte.
… Tündöklő szép vasárnap virradt fel a másik reggelen.
Benjámin még fecskeszóláskor elment hazulról. Valami kis
csomagot is vitt, papírba csavarva.
A ház fel volt fordulva, nem törődött vele senki. Ziza
vakációkban sem tudott már visszaszokni gyermeke
otthonlétéhez. Minduntalan úgy intézkedett, mintha a fiú az
internátusban laknék.
Benjámin az erdőbe ment és megvárta kint, amíg a barátok
templomában misére harangoztak. Akkor leereszkedett a
városba. Egyenest a déli korzóra. Hogyan festett! Tegnapi
ruhái voltak ráhányva. Félig száradtak, sárosak, rücskösek. –
Arca sárga volt és ajaka sötétkék. Futólépésekben mérte végig a
korzót. Sokan megütköztek rajta és megállapították:
– Íme, ha az anya…
Andor Gigiékkel sétált. Nem ő csatlakozott, az igaz. A
kislány bátyja szólította meg, amikor sötét kedvben ott
álldogált egy sarkon. Gigi érezte, hogy a fiú ma nincs nála, hogy
robotol, hogy nem reagál apró kelletéseire.
Hirtelen elibük toppant Benjámin.
– Andor, kérlek egy percre.
Node, ilyen példátlan neveletlenség! Elszólítani a hölgyek
mellől a gavallért! A kisleány kibiggyesztette alsó ajakát.
Micsoda ostoba, semmire jó kamaszok ezek!
Andort a szánalom barátjának oldalára vonta.
– Igazad volt, hát most már légy boldog az igazaddal s ne
vágj olyan keserves képet, mint a rücsi-feszület.
– Fáj nekem, hogy kénytelen voltam…
– Sohse fájjon, Andor. Teszek én róla, hogy ne neked kelljen
szánakozni rajtam.
Húzni kezdte barátját. Szembementek Korlát Kálmánnal.
Egymagában őgyelgett az, nem látva senkit. Morcos volt,
rosszkedvű, mint a nagy összeveszések után mindig. Kezében
egy vaskos Emerson-kötetet szorongatott.
Ahogy elhaladtak mellette, Benjámin hozzáugrott. – Füst
csapott Korlát arcába, siketítő lárma a fülébe – de a maga elé
kapott könyv fedelén elsiklott a golyó.
Tarkójához nyúlt, kezét vér kente el. – Tátott szájú,
megtorló tömeget látott maga körül… egy lefogott, hisztériásan
rugdalózó fiúcskát… a földön kicsiny, finom forgópisztolyt.
Nem volt zsebkendője, hogy a vért letörülje. De egy halálsápadt
arc hozzáhajolt és egy csontos, reszkető kéz kezébe nyomott
egy zsebkendőt. Csak később eszmélt rá, hogy Andor állott
akkor melléje.
– Semmi… semmi bajom, hagyjanak menni!
Keresztültörte magát a tömegen, és mint sebzett állat,
megindult odúja felé… Nem csatlakozott hozzája senki, Andor
is csak messziről követte. Jóval távolabb, ahova a botrány már
el nem ért, Krammerrel találkozott.
– Szervusz, was neues?
– Semmi.
– Véres a nyakad!
– Na, igen, a piacon valami bolond kölyök lövöldöz.
És továbbment.

----------------

Estefelé vizes törülközővel ledörzsölte magáról a nyakán

száradt vért – ennyi toalett után alászállott a zegzugos
lépcsőutcákon. Fal mellett ténfergett előre, de bizonyos
határozott irányban. Egy átjáró udvaron keresztül beépített
területekre vágott ki, ott aztán a vasúti síneken loholt és csak
utolsó percben kapott észbe: egy mozdony elől félreugrani. Így,
kerülve meg a fél várost, kívülről jutott be a dombtetőn álló
iskolaépületbe.
Felment az árván kongó lépcsőkön, végig a visszhangos,
nyárba-alélt folyosókon. Aztán bekopogott Zudor Annához.
Bent ledobta magát egy székre, és csak rámeredt a lányra.
– Tudja már, ugye, hogy mi történt?
Anna bólintott.
– Azt is tudja, miért? – Elsápadt, ahogy Anna újra csak
bólintott.
Mikor is ültek így utoljára szemben? – Emlékezett végső,
kínos összedöbbenésükre az agyaggal elfent cipő felett. De a
leány nem nyújtotta meg ezt az emlékezést.
– A Csathó fiú beteg gyermek… szerencsétlen. Most jó helyt
lesz.
Korlát kérdően nézett.
 – A délután olyan idegroham tört ki rajta, hogy autón vitték
el Segesvárra. Az orvosok azt állapították meg róla, hogy aligha
beszámítható.
– Honnan tudja mindezt?
– Krammertől. Az imént ment el innen.
A szemernyi jócselekedet, amelyet Korláttal szemben
gyakorolt most a nyugalmával, a mit-sem-éreztetéssel,
megadta a lehetőséget a férfinak, hogy átessék azon, ami
idehozta. Váratlanul, minden átmenet nélkül felkiáltott, akárha
gyors támadással akarná védtelenné tenni a leányt:
– Legyen a feleségem, Zudor Anna!
Anna riadtan pillantott reá. Azt hitte, hogy az izgalmakban
eszét vesztette.
– Mindjárt átlátja a helyzetet. Nézze. Most már meg fog
indulni ellenem a hajsza. Csathó Attila rég megfojtana egy
kanál vízben! Semmivel az ég alatt el nem hallgattathatom az
embereket, csak ha brevi manu megházasodom. Ha már
holnap, diszpenzációval.
Anna nem kacagott és nem gúnyolódott.
– Mert maga legjobban tudja, mit jelent ez a botrány a
Virrasztóra. Maga meghozza ezt az áldozatot, leveszi rólunk…
„Rólunk.” – Anna kezdett tisztába jönni.
– Szóval nem a Virrasztó a fő?
Korlát magához tért.
– A Virrasztó és ő – nekem egy-szentség!
– És közben én a felesége legyek!
– Hát nem akar? Amikor egy asszony becsületét, amikor az
erdélyi irodalom legfontosabb tényezőjét mentheti meg? Anna,
hiszen maga vállalja az ügyért a halált is!
– Ez csak egy napnyi őrülete magának, Korlát kedves. Hogy
gondolja az életet azután? Képtelenség!
– Miért? Elvégre én sem vagyok utolsó legény, dicsősége
volna a házasság! Sőt érdekes… felséges tett volna! Igazi Zudor
tett.
Anna majdnem mosolygott. Egy szót várt.
– Szép gesztus, nem?
 – És tudja, holtbiztos remédium! A világ nemcsak azt látta,
hogy az után az asszony után jártam. Tudták azt is, hogy
magának trubadúrja voltam. Hívtam, vittem, ünnepeltem! Ha
összeházasodunk, eloszlik minden gyanú, de – értse meg,
egyedül akkor, ha magával kelek egybe!
Utánakapott Anna kezének, de az riadtan húzta magát
vissza.
– Legyen irgalmas, Zudor Anna!
A leány szeme könnyes volt. Nagyon sajnálta ezt az embert.
Gyűröttsége, kopottsága, az a horzsolt, pörkös csík a nyakán, az
a tanácstalanság a tekintetében!
– Korlát – mondta megindultan –, én ígérem magának,
hogy kipreparálom a Virrasztón esett csorbát. Másképpen,
igazabbul. Tekintélyt szerzek a lapnak olyan fórum előtt,
amelynek minden vidéki fej meghajol. – Én nem szóltam róla
mostanig, nekem fontos terveim vannak, arra gyűjtöm a
pénzt…
Korlát felemelkedett. Arca színt váltott.
– Ha nem, hát nem! Pont! Ezt az árulást nem mossa le
prédikálással. – Kacagás. – Hogy én a maga szívére apelláltam!
… Most már elég sötét volt hozzá, hogy elhagyhassa a
felsőváros parkjait, végigmehessen a sivár Szent István úton és
benyisson az ünnepélyes iskolaépület, a hófehér, tágas
leányszoba után az üzleti ládákkal, szeméttel, hulladékkal teli
udvarba, amelyet oly régen nem taposott. Ez a fullasztó szag
szinte könnyebbségre szolgált. Ó, hogy cserbenhagyta az a
másik világ, az a tisztaszagú, az a leheletes fehér!
Grünné korán bezárta a bodegát. Elég volt a mai napból.
Böske sápadtan ült a díványon, és maga elé könnyezgetett.
Minden lakó eljárt ma hozzá mesélgetni Korlát botrányát. A
vevők sápítozva részletezték. Sok rosszallás is volt ebben. És
Böske sírt a benyíló szobácskában. Sírt egész nap. Siratta
eszményét és siratta az irodalmat is.
Az anya sóhajtozott a mai rossz világról. Így bolondítani egy
szegény gyermeket!
 És egyszerre belépett Korlát Kálmán. Kezet csókolt az
elriadt nőknek és le nem ülve, határozottan, majdnem
katonásan jelentette ki:
– Nagyságos asszonyom. Van szerencsém ezennel megkérni
a Böske kisasszony kezét. Mindez ideig visszatartott ettől a
tudat, hogy érettségire készül és lelke nyugalmára szüksége van
a maga egészében. Most itt állok és feleletet kérek: akar-e
huszonnégy órán belül a feleségem lenni? – A mai incidens
miatt, mely téves megvilágításba helyezte érzelmeimet,
tartozom Böske kisasszonynak ezzel a sietséggel.
A leányka ott zokogott a kebelén. Egészen kedves volt ez a
vézna, balga, boldog gyermek.
Korlát érezte, mily borzasztó szerencse, hogy nem Annát
kapta meg. Mit kezdett volna vele?
Simogatta a borzas kis fejet, és megcsókolta a sírástól
kifényesedett szeplőcskéket.
HARMADIK KÖNYV
 ELSŐ RÉSZ

I.

Zárt és majdnem egészen sötét kocsiban ült szemben

egymással Anna és Helmut. A leány két fényes liliomágat
tartott a kezében. A rejtelmes kék derengésben, amely mintha
a virágokból sugárzott volna szét, Helmut arca most csakugyan
elmosódott képhez hasonlított. Sápadt volt, áttetsző és puha
körvonalú. – Annát meglepte a kétkedés, hogy az egész csak
látomás. S a kétkedéssel együtt a fájdalom, hogy ha most már
eltűnik előle, mindig, mint ilyen valószerűtlenre fog emlékezni
reá. Hogy el fog illanni, el fog suhanni belőle, mert nem
fogadta igazán soha magába, mert testetlenebb maradt neki,
mint az álom!
Halk zörgéssel gördült ki a kocsi a kapu felé, amely mögött
annyi ideig olyan közel és olyan távol éltek egymástól. Vajon
nem vétek: kinyitni a tenyerét, kirepülni, hagyni belőle a
pillanatra megfogott kék madarat? Zökkent a hintó és
megállott. Didergő, agyonázott reggel volt. A fák hervadt
zászlóként csüngették ágaikat, a tócsák fakó fénnyel húzódtak
meg az aszfalt horpadásaiban. Anna fázott, belülről is.
Amikor a hágcsóról lelépett, idegen, hirtelen támadt
világosság ömlött el a fákon, a házak frontjain. A keleti égen
kihasadt a felhőburok és a nap sárga veretbe vonta az
utcaképet. Nyugtalanító, majdnem bántó volt a verőfény a
borzongató reggelben, az álmatlan, muzsikával és
búcsúgondolatokkal teli éjtszaka után.
És ahogy megfordult, hogy felmenjen az épületbe,
megpillantotta a fellegkék nyugati égen a hajnali szivárványt.
Dél és észak felől eredt az, izzón felnyúló karokkal… Lassan
hajtottak ki a színek, mint két egybenőni vágyó virág összezárt
levelei. Hágtak, hágtak egymás felé… két feltorlódó pillér,
lábuk a földön, fejük mindjárt egymáshoz borul.
A hét közül a kék ívek már elérték egymást, egybekúsztak,
egybevirultak. Aztán lankadt a fény, pár lihegő nyúlkálás és a
színek sorvadni kezdtek. Ó, be távol maradtak, egyik fent
északon, a másik a messzi délen lobogott és csak úgy izentek
egymásnak, mint a látóhatár két ellentétes pereméről a
sohasem találkozó csillagok.
Ott váltak el a hamvadó hajnali szivárvány alatt.
Anna felment szobájába és álomtalanul hagyta az órákat
elszállni maga felett… Ma még egyszer látni fogja Helmutot,
miért aludjék el, miért ne gondoljon arra hosszú csendes
órákon keresztül, hogy itt van a közelében, néhány fal, az udvar
tömött lombú fái – csupán ennyi választja el most még tőle. De
amikor tíz óra tájban kifordult az ajtón, megtudta a kapustól,
hogy Helmut a kora reggelen hazautazott.
A leány nem szokta magát elveszíteni, most napokon át
tétlenül álmodozott. Néha benyitott a szertárba, ahol télen át
dolgoztak. A lámpán ott függött még a lila ernyő, a kronométer
éppen úgy bongatta ki a negyedórákat, még az írógép is oda
volt a terem közepére húzva, előtte a szék, s az asztalkán pár
elrontott papíros…
Elüldögélt régi helyén és maga elé képzelte a fiút. A haját
idézte, a dús, mesebeli szőke haját, amelyben keringő, sikamló
utakat tett a fény, mielőtt szétvetődött volna. Múltak az órák,
mintha a szél vinné őket. Anna nem írt, nem mozdult… És
mennyit ült az ablakában, elnézve a szomorúfűz halvány
lombozatát. Úgy tetszett, még jönni kell valaminek, ami
megmutatja az utat kifelé ebből a tétlenségből. Olyan
koronázatlan, olyan végződéstelen volt a történetük azon a
didergős hajnalon, amely a diákbúcsúzóra következett.
… Úgy egy hét múlva kiment a Tölgyesbe, jó kora reggel,
gyönyörűen ébredt a világ odakünt. Frissen lehelt a harmat
borította tájék. Parlagi rózsák lepték a nyíltabb oldalakat, a
szinte fehértől a legsötétebb árnyalatú rózsaszínig. Az öröm
virágai hajoltak minden lépésnél lábához, elibe kerültek,
felnéztek hozzá aranyszemekkel, susogtak is fellebegő
illatukkal.
Egy kiugró ponkon, ahonnan gyakran elnézegette a várost,
a nyugati hegyek csipkevonalát.
A ritka nyíresben, a pirkanó virágok között Helmut hevert.
Nem vette észre, hogy Anna közeledik. Tekintete figyelőn a
messzibe feszült, néha szeme elé emelte a kezében tartott,
vésőforma fadarabot, a hegylánc arányait méregetve. Aztán
lehajolt a farámához és karcolgatott a gipszlapon. Amikor a
leány megszólította, kis, nedves keszkenőt dobott a rámára és a
munkát félretette.
Az útlevele ügyében jött vissza.
– És azt itt osztogatják hajnalban, a Tölgyes-tetőn,
– Valamit nem tudtam befejezni elutazásom előtt.
Védőn tartotta kezét a keret fölé. Piros volt, zavart és
bocsánatkérő, akár rajtacsípett gyermek, aki titkos dologban
fáradozik.
– Sikerült az ösztöndíjat megkapnia?
A fiú bólintott, és szemét reáfüggesztette.
– Szabad lesz írnom önagyságának a távolból?
Anna látta a fellobbanó, gyermekes örömet a beleegyezés
után. – Ennek adni többet? Hiszen kihibbanna saját
törvényeiből, mivoltából, ahogy a piciny mérlegek elvesztve
finom érzékenységüket, tönkremennek, ha kelleténél több súlyt
raknak rájuk.
– Majd én is írok néha – szerezte meg az ígéretet.
Aztán továbbment, be a zengő nyári erdőbe, hogy Helmutot
dolgozni hagyja. A szíve olyan könnyű volt, mint az iramló
pacsirták, mint a rózsákból áradó illat.
Este még egyszer találkoztak. A fehér szoba most
liliomokkal volt tele. Liliomok állották körül búcsújokat.
Együttlétüknek egy szótlan szakasza alatt Anna érezte, hogy
Helmut vár, vagy keres valamit. Hogy kapni vagy adni vágyik,
talán éppen cserélni… pár meleg, törékeny szót, mint napos
kertből szedett zsenge, kora tavaszi virágokat. – És Anna nem
tudott válogatni a mondanivalókban. Nem tudta, melyik beszél
igazán ezért az óráért, melyik lehetne lelkének valódi
szószólója… azután mégis eláradt.
– Helmut, magának nem szabad azzal a hittel menni el
tőlem, hogy valamivel adósom maradt. Én sokkal többet
kaptam, mint amennyit adhattam!
A fiú szeme hitetlenül tapadt reá. Rózsaszínű ajka remegett
egy kissé.
– Mit… adtam… adhattam én?
– Minek mindent megmondani? De ha valaki az estébe
indul és lámpát adunk a kezébe, az több mint hogyha a
reggelbe indulónak.
Helmut csendben maradt, és lesütötte a szemét. Honnan
talált volna e szavakhoz hasonlókat? Ott állott, felindultan és
meghatódva és mintha még várna valamire… És most
egyszerűnek tűnt: felkelni, feléje menni és megcsókolni a
homlokát.
Szédült, majdnem bizonytalan lépéssel indult kifelé a fiú.
Feje hátraejtve… mintha csillagot vinne homlokán és attól
félne, hogy lecsúszik róla.
Egy kis csomag maradt Anna asztalán, azt hitte, hogy csak
úgy itt felejtődve. Ki sem bontotta volna, de a selyempapír
szétesett a gipszmunkán. És akkor megpillantotta a maga
megálmodta képet: végtelen liliomos mezőn az anya megy
serdülő fiával. A háttérbe odakarcolva a város nyugati
hegysora, ahogy az ablakából, ahogyan a Tölgyesből látszik. És
az anya feje köré alig láthatóan vonva meg: a gloriola.
Boldog iramodással futottak le nehéz könnyei. Sokáig ült
helyben, fejét tenyerébe hajtva, visszaringva békésen az
ihletbe, amely az egész áldott tavaszon át zengette a lelkét,
mint a végtelenből feléje nyúló, titkos ujj, mely tökéletes ura
tudott lenni a kényes, ritkán szólamló hangszernek…
„És ha szerelem volt, akkor van szerelem, amely túlhevül a
vörös izzáson, kiég belőle minden, ami földi, és fehér izzássá
tisztul”.
„És ha szerelem volt, akkor van szerelem, amelyik egyetlen
hosszantartó imádság”.
 ----------------

Anna már régóta, ösztönben, előre vesztét érezte a

Virrasztónak. Olyasvalami szorongatta, mintha megvadult
gépen részeg vezetővel rohanna, akivel hasztalan a dulakodás:
kezében a kormány, szemében féktelenség, kaján lobogás. –
Sokszor volt is már úgy, hogy a Virrasztót csak saját édes
gyermekének tekintette. Valami belső meghasonlási folyamat
is megindult, néma lehangoltság bénította meg a legkomolyabb
munkatársak kezét. De ő hitt benne, hogy minden balságok
közepette is megmenti a folyóirat népszerűségét. Réges-rég
készült, fáradozott valamiben.
Csomagolt. – Úti kosarának alját Virrasztókkal rakta meg.
Kis bőröndjének fenekére a kéziratokat süllyesztette. Nem
rejtett el semmit, csak nem tette szem elé a szellem dugáruit.
Nem volt közöttük úgysem olyan, amit nem lehetett volna
nyilvánosan átvinni a határok fehéren húzott mészvonalain. –
Úgy indult aztán, mint aki pici ártatlan mécsest visz át a nagy
folyón, feketén lihegő szeszélyes szélben és csak tenyerét tartja
elejébe. – A tiszta szándékot, az abból sugárzó nyugalmat,
bátor tekintetet vitte fedezetnek.
„Uram! A szentségvivőket a farkas soha meg nem támadta!”
– Ez az együgyű beszéd nyugtatta meg.
Amikor a vonat a határ felé robogott, látta, hogy az utasok
szinte lehervadnak a gondban. Vajon mijét félti az a szegény,
befüstölt, elizzadt, összepréselt, de össze nem tartozó
embernyáj? – Mindenki kapkodó, szinte ideges. Sokan durvák.
És maga a kalauz, aki alig bír átkapaszkodni a kocsi közepére
halmozott csomagok hátán… rosszkedvű, agyonfáradt, és nem
mond semmi biztatót.
Rémregék, mint sötét öblű felhők függenek a fejek felett. A
vizsgálatot elnyújtják… ezzel lekésletik a vonatról az utasokat.
– Autót kell fogadni… azt aztán fizesd meg… pénzt? – csak
ötszázat szabad kivinni, a többit elveszik. Visszakapni? Kis-
kedden! Ennivalót? Háromnapit legfeljebb… jobb most felfalni
a többit…
 Ijedt, céltalan falatozás, pénzolvasás, dugdosás, útlevél-
tapogatás. Vesztőhelyhangulat.
Anna szíve is összeharangoz. De nem társul senkivel. Csak
végzi az előírt tortúrákat. Vagy nyolcvanan állanak a
csomagvámnál. A kosarán ül és hagy mindenkit maga előtt.
Amikor jó két óra múlva sor kerül reá, a szobában vastag már
az ételneműnek, a szennyes ruhák, a toalett-cikkek szaga. A
hivatalnok, mint a mészáros legény, aki százakat vágott le,
szédeleg. A hordár felrakja a csomagot a padra.
– Egy negyedóra még… és így vagy úgy – gondolja a leány.
Nyugodtan pattintja fel a zárakat.
A tisztviselő fáradt tompaságban emel meg egy-két
apróságot a necessaire-ben. – Egy legyintés és továbblöki a kis
bőröndöt. A kosárba is csak belepillant. A diadalmas legelöl
tolakvók kiszítták minden energiáját. Anna csomagjait már
nem érdeklik.
… A magyar állomásig elalkonyultak. De az emberek – már
aki simán megúszta – káromkodtak, fecsegtek, bölcselkedtek.
Kő esett le a szívükről. Miért? Hiszen senkit nem ért
különösebb kár. Csak a lelkükbe van betáplálva a vak félelem
minden hatóság iránt.
A magyar vámnál sötét, szűk kis őrszobában, a földön
hevert Anna kosara. Letérdepelt a szálkás, szennyes padlón,
hogy előszedegesse a holmikat. A tisztviselő azonban bizonyos
szimattal alája nyúlt a sűrűn rakott fehérneműknek és ide-oda
kotorászva kirántotta a Virrasztó példányait. Jól megnézte
őket, de teljesen közömbösen, mint valami rossz
kalendáriumot, vagy füzetes regényt.
– Ez nem mehet tovább! – mondta és most már
félretaszította a fehérneműk rendjeit, hogy összevissza
keveredtek, gyűrődtek. Dobálta kifelé, a földre a Virrasztókat.
Anna ránézett erre a szimpla, éretlen fiúra. Ezzel nem lehet
vitatkozni. De eszébe jutott a másik szoba, ahol útlevelét kapta
vissza a felülvizsgálat után.
– Uram – fordult bent a főnökhöz meg akarnak fosztani az
erdélyi magyar folyóirataimtól. Hát tilos Magyarországra
magyar szót és lelket vinni?
 A főnök felkapta a fejét. Villant a szeme.
– Sok gyalázatot írtak, gondoltak magyarul az utóbbi
időben!
– Én magyartanár vagyok!
– Hiszen a tanárok is…
Előkérte az útlevelet. Halkan tanakodott a mellette ülő
tisztviselővel. Valami aktát kerestetett elő vele és azt
átnyújtotta Annának. Vibrálva táncoltak el a betűk a leány
szeme előtt.
„Csonka Magyarország területén megvonjuk a postai
szállítás jogát a következő sajtótermékektől:” – pár újságnév
után a bűnlistán a Virrasztó következett.
– Sajnálom, kisasszony, de ezek után kénytelenek vagyunk
önt gondosabban átkutatni.
Anna feketét látott… aztán szinte betegen a csömörtől és
megalázástól kiszédelgett a mérgesen forró, porral fertőzött
alföldi alkonyatba. Homályosan rémlett neki, hogy a vizsgálat
ideje alatt a vonatról bizonyosan lekésett. De ez szinte mindegy
volt most már. Miért is sietne? Akár visszafordulhat.
– Igaz: a bunda!
Hihetetlennek tűnt, hogy a vonat még ott feketéllett, és
hogy a hordár egyszerűen feltuszkolta a meredek lépcsőkön.
– A farkas nem bántotta a szentségvivőket soha. De az
ember?
A vonat száguldott a rónán. Csupa érett gabonaföldek, friss
tarlók között. Holdfény ömlött a vetésekbe és világossága a
búzák aranyát a havasi zabföldek habosan lágy, ezüst
szőkeségébe verte. – Anna lelkét minden a titkos
álombirodalmak felé szólította, de mégsem tudott az álmok
rabja lenni többet. Szúrós közelből sebzett a jelen, a való, a
megteendő. A megálmodandók visszaléptek a múlt finom,
most szövődő ködeibe.
Mi ez, ami érte? Mit vétettek ők? Ki törhetett orvul rájok? –
mintha sima réten aknák robbannának léptei alatt!… A dátum,
a kitiltás kelte egészen friss. De vajon nem fogják Pesten is
rossz szemmel nézni az indexre vetett Virrasztó szerkesztőjét?
 A lécrovátkos, kemény vagonfalhoz hajnalig ütődött a feje
álomnélküli, szomorú tanácstalanságban. – Visszaidézte
magában mind az írásokat, elsősorban a verseket, amelyeket ki
akart hozni magával, hogy szolgálatot tegyen erdélyi
testvéreinek, és a küntvaló lelkeknek is örömet ajándékozzon
bennük. Hogy hozzon, s ne kapni érkezzék, mint mindenki
más, aki arról-felől erre veszi útját. – Átsuhant rajta egy-egy
strófa, mint távolodó zeneszó foszlányai… Vagy mégsem
elmaradóban hallotta őket? – Be jó is: nagyon-nagyon
megszeretni írásokat! Mint a mesebeli enyves vékához pár
arany: odatapadt ez is, az is emlékezetéhez. Próbált felmondani
magának egy Tóth Pálma-verset. Arca tüzesre hevült, mikor a
végére ért. Lehet, hogy néhol egy-egy szót maga pótolt beléje.
De mégis… kikerekedett az egész.
Aztán ott állott a magasra torlódó lármában, az
előrehullámzó utasok sodrának közepette. Füstben, ködben,
nagy-nagy kimerültséggel minden tagjában. Újra hajszolták,
vizsgálták, faggatták és végre – valahogy csak úgy magától –
kilökődött az állomás előtti térre, és a hordár felpakolta egy
konflisra.
Másodszor jött Pestre „kopogtatni”. Csakhogy most tíz évvel
idősebb, és nem a maga számára kér. Akkor Erdély – gyarmat
volt. Provincia. De ma százszor messzebbről jön az, aki onnan
érkezik. És az első lépésnél a lábára hurok akadt.
… – Szobát? Előre le nem pénzelt, sürgönnyel nem
biztosított szobát? A kocsis vitte, vitte szállótól szállóig.
Szürke, aránytalanul hűvös reggel volt. És Pest olyan
nagyon szomorú látvány! Anna úgy nézett beléje, mint
ismerősnek arcába, aki az utolsó együttlét óta szörnyű
betegségeken ment keresztül, és magán viseli a kiállott
kórságok minden hervasztó nyomát. Akárhogy volt – mélyen
megindította a város szenvedő arculata.
De még ez a bánata sem lehetett zavartalan. A gondolat,
hogy nem jut tető alá, durván és józanul térítette magához.
Minduntalan tovaűzték, mintha igazán semmi szüksége sem
volna rá ennek a városnak, ennek a világnak. Végül egy
keskeny lépcsőházban lerakhatta a holmiit.
 Feltűnt neki a berendezkedés komolytalan cifrálkodása. A
paplan virágos, fodros selyem, de huzat nélkül. A párnákon
olcsó, mutatós csipkebetétek… Csináltvirág csokrok,
dohányzóasztalka, díványpárnák – és valami illat, lélekfacsaró,
rothadt parfőmtől rekedt, nehéz levegő, amelyet kicserélni sem
lehet. A szoba a szellőztetőbe nyílt.
Lemosdott, beleburkolózott a magával hozott lepedőbe és
próbált pihenni.
… Milyen jó volna egy segítő kéz. Hiszen még azt sem tudja,
milyen újságok vannak. Nem ismeri a lelküket. Vajon igazán
olyan ádáz ellenlábasai egymásnak, ahogy Korlát és Krammer
beszélték? Mert a férfiakhoz olykor eljutott belőlük egy-egy
példány.
És itt kikhez fordul most? Melyik pártszempont, világnézet
volna képes azt mondani, hogy neki Erdély Hekuba? Meg lehet
ma Erdélyt menteni politikával? Erdély a másé. Csak az erdélyi
magyar szellem az, amit el nem vághatott az új határvonal. –
Fáradtabb volt, semhogy aludni bírt volna. Lázasan kavargott
lelkében a sok érzés, gondolat.
– A te hazád Erdély. Aki kezet nyújt feléd, az Erdély barátja.
És akkor a te barátod is. Aki eltaszítja kezedet, megalázta
hazádat. Gyémántból faraghatja világnézetét, akármire
esküszik: eredj tőle tovább!
Amikor ez a kijelentődés megtörtént benne, elcsendesült.
Déltájt fellármázták, akkor felöltözött és elment írópapírért.
Visszatérve lámpát akart gyújtani. De hát miféle világítás ez:
sárga gömb a mennyezeten, amely bizonytalan, beteg
derengést hint szét és semmi világot! Se napfény, se lámpafény
nem kell az ide beszállónak?
Rendezte hát teendőit. A bankba kell most indulnia,
felvenni az átutalt pénzt. Ebéd után beül egy kávéházba, ott
tanulmányozza, milyen napilapok, folyóiratok vannak. Azután
a szűcshöz néz be, hogy megtudja, mennyi időt maradhat itt
fent.
… Késő éjfélig körmölt egy kávéházban. Amire csak
emlékezni volt képes. A helyiség üres volt és szomorú. Nem
zavarta semmi. Még a színház utáni időben is csak egyetlen
társaság vetődött be.
Másnap korán kelt és új menedéket keresett, hogy fel ne
tűnjék a firkálása. Mindez tán rémlátásból történt, de üldözték
a rémek és nem tudott szabadulni tőlük. Csak lassanként látta
be, hogy jobb volt már a vámnál megtudni a Virrasztó kitiltott
voltát. Legalább nem fogja sehol emlegetni!
Harmadnap felment az elsőnek kinézett szerkesztőségbe. –
Keskeny utcán kellett végighaladnia, ahol egyszerre a Gangesz
gunnyasztó koldusnépe között találta magát. Az éppen
felszaggatott utcaköveken csoportokban, egymást szorongatva
kuporgott a tömeg. Nemigen beszélgettek, elfogyott a
közlékeny kedvük. Mosdatlanul, gyűrötten és többnyire halálos
fáradtan őrizték helyüket. Volt, aki elpilledt fejjel, majdnem
felborulva aludt. – Anna megkérdezett egy férfit, hogy mit
osztanak itt? Dallamos, virágzó hangsúllyal felet az vissza.
Milyen kiáltó ellentét volt a muzsikás beszéd – és a
szégyenletes, reménytelen környezet között!
– Vízumot Erdélybe. Bajos dolog, instálom. Bajosabb, mint
beléakasztani a fésze fokát a récelábon forgó kastélyba.
– Én még bajosabb helyre igyekszem. Pestre akarok
vízumot!
Mosolygott a székely. Ismerte hazulról az ilyen neértsdmeg
beszédet.
– Segélje az Isten a kisasszonyt szándékában.
– Magáét is a magáéban, atyámfia.
… S ment tovább Anna. Olyan furcsa érzéssel, mintha ezrei
volnának valami idegen, exotikus valutában, és félnie kellene,
hogy kikacagják tarka papírosait.
„A főszerkesztő úr nincsen idehaza. Nyaral”.
Anna felsóhajtott. Valami örökké nincs, valami örökké el
van vétve! – De jött a helyettes. Nem lehetett idősebb
Korlátnál, ám rögtön feltűnt rajta, hogy semmi sincsen benne
az erdélyiek kezdeményező rugalmasságából. Mégis
megnyilatkozott neki. Idézte küzdelmeiket. Beszélt róla, hogy
míg sorba zárulnak be a magyar iskolák, egyletek – a magyar
gondolat megszületése Erdélyben meg nem akadályozódott. És
ez a magyar gondolat most a magyar plénum elé kívánkozik,
hogy az összmagyarság szerető jóváhagyásától nyerjen
tekintélyt és új fényességet. – Nem mondta ki, hogy nemo
propheta – nem akarta lerántani a leplet az otthoni közönyről,
irigykedésről, a két kézre vívott küzdelmekről.
Tiszta homlokkal, komolyan beszélt. Az irodalom egyik
nagytekintélyű fóruma előtt áll, így tudta. És látta a rajta
pihenő, nyugodt, részvétlen tekintetet. – Semmi, semmi abból
az arckifejezésből, melyet várt. Amely felvillan, ha távoli,
kedves betegről jó hírt hoznak.
– Hát kérem, nehéz dolog, látatlanban ígérni. De már előre
is megmondhatom, hogy lapunk terjedelme korlátozva van, és
a kevés férőhelyet az aktuális dolgoknak kell szentelnünk.
– És ez az ügy nem aktuális?
– Kérem, Pest most a politikában van elmerülve. Politikára
és a gazdasági kérdések tisztázására szomjazik mindenki.
– És a mi sorsunk megismerésére nem szomjaznak? Ezt fel
sem merem tenni, és amit hozok, az első kézből vett
megnyilatkozás: ez ma az igazi Erdély!
– Hát kérem, tessék úgy nyolc nap múlva feljönni.
… Aztán ott várakozott órákat egy másik, jobboldalinak
mondott szerkesztőség előszobájában. Mikor végre elővehette
mondókáját, az ismétlésben saját maga előtt is hatástalanná
vált már. S érezte, hogy visszapattannak ostromai. A szerkesztő
kijelentette, hogy nekik megvan a fizetett írógárdájuk, és hogy
egyelőre el vannak látva kéziratokkal.
Így a házvezetőnő beszél, aki kamráját beállította murokkal,
petrezselyemmel, ugorkával, s nem a szerkesztő, akinek
született felfedező ösztönnel, kedvvel kell bírnia!
Egyik virágzó szépirodalmi szemlénél kifizették azzal, hogy
miért ne? Ha az írás üti a mértéket, akkor nem tesznek benne
különbséget, hogy Erdélyből, vagy Pestről hozzák be a
redakcióba!… Mintha igazán mindegy volna, hogy valaki a téli
napon hajt ki, vagy egy zárkába tévedő, szálnyi napsugárnál!
Nincs irgalom: tárgyilagosság!
Tíz-tizenkét vers feküdt a rovatvezető előtt. Drága, véren-
szerzett írások. S úgy turkált a beírt lapok között, mintha két
szem cseresznyét vadászna magának, csak úgy pillanatnyi
ínyencségre s keresné a legízletesebbet.
– Azonban előre kikötjük: a mű először nálunk jön. Már
megjelentet el nem fogadunk!
Anna nem bírta ennek a kijelentésnek súlyát rögtön
felmérni. Csak hazatérve a furcsa, muzsikás szállóba, látta át
tisztán, mit jelent az erdélyi alkotásokra ez a jus primae noctis,
amelyet olyan ridegen kötött ki a pesti cenzor. – S mindez
miért? Ma? Hát nem vették még tudomásul, hogy Erdély
idegen ország? Hogy távol van, hogy milyen nehéz elhozni a
lelkét!
A drága napok olvadtak, mint kézbe vett hó – és sehol
semmi, semmi igazi eredmény. Ígéretek, elcsudálkozások,
vállveregetések, habozó biztatások…
– Mi jó jöhet Názáretből?
Egyetlen napja volt még. Holnap választ kell kapnia attól a
szerkesztőségtől, ahová legelőször felment.
A felszaggatott gránitkövek utcáján mintha mi sem változott
volna. A vízumra várakozók ma is ott gunnyasztottak egymás
hegyén-hátán. Kicserélődtek, de az újak ugyanazt a sanyarú
szerepet játszották – háttérül az ő szívszorító gondjaihoz.
– „A szerkesztő úr még nem ért rá a verseket elolvasni”.
Keserves arcul-verés volt. – Üres fejjel, szédülten érkezett le
az utcára. Mindeddig tartotta magát a kecsegtetéssel, hogy aki
egyszer kezébe vette az erdélyi szellem üzeneteit… de ezek itt
mentve vannak a varázstól. Nincs előttük súlya a legkomolyabb
szavaknak, a legmeggyőzőbb gesztus közömbös nekik.
Becsukják a fülüket és a szívüket.
Leszegte fejét, nézte a kövezetet, milyen kemény, milyen
szürke, milyen reménytelen… Mint minden út, amit megtett
rajta itten.
Ekkor valaki belévágódott. – Az összeütközés gyors
ölelkezésbe forrt, amikor ráismert Tóth Pálmára. Akkora
örömmel dobogott fel bennük az együnnen érkezettség rokoni
összetartozása!
Pálma a szüleit látogatta meg valamely közeli községben.
Meghallgatta Annát, aztán csak rázta a fejét.
 – Nincs, nincs ennek semmi értelme, Annácska. Én is
gondoltam reá, hogy elhozom Pestre az erdélyi dolgok hírét –
de másképp. Mit vársz te ezektől a szerkesztőcskéktól?
Írókhoz, költőkhöz kell ellátogatni, akik tudják, mi az alkotás
szent égedelme! Te… nekem felséges ötletem van. Ígérd meg,
hogy nem szólsz róla otthon senkinek.
– Kit akarsz felkeresni?
– Akit én a legnagyobb magyar írónak tartok ma! Látod, az
meg fogja érteni az erdélyi munka jelentőségét. Annak fáj
Erdély!
Szertelen, kislányos áhítattal ejtette ki a nevet.
– Gondolod? – kérdezte Anna tétován.
– Te, reszketek, ha eszembe jut, hogy elébe lépek! Hogy
örömhírt hozok neki Erdély felől! Meglátod, hogy kikapja
kezemből verseimet, amelyeket hozzá viszek.
– Gondolod? – kérdezte újból Anna.
– Ne használd ezt a lagymatag kifejezést! Szent
meggyőződésem! Úgy megyek hozzá, mint Lourdes-ba a hívő,
boldogan, tökéletes bizonyossággal. Micsoda szív! Micsoda erő!
… Mi az, Annácska, csak nem igyekszel ismét egy szerkesztőség
felé. Kacagnálak. A szűcshöz? Ugyan! Ki a csuda gondol most a
télre? Gyűl meg az ember a napsugártól. Kísérj inkább egy
kicsit!
A Kálvin-tér nyüzsgött előttük, s Anna csakugyan jónak
látta Pálma mellett maradni, míg átvágnak a
villamosmegállóig.
– Látod ezt a lármás tömeget, Annácska, amely ma
tudomást sem vesz kettőnkről? Csak néhány nap és ott leszek –
ott leszünk minden szájon, minden szívben!
A megállónál körülpillantott, és széles jókedvben szavalni
kezdte Bordos versét:

„Hát várj rám Város! Nemsokára látsz még!

De arcomon majd hír, győzelmi láz ég.
Ős székely daccal és ezt akarom!
S nincs hatalom,
Mely visszatartson sorsos utamon!”
 Felpirkanó arccal, kilázasodó szemmel hágott a villamosra
és megindult, egyre szavalva még, a maga útjára.
A Nyugati pályaudvar táján egy étkező kisebb helyiségében
adtak egymásnak találkát, ahol függönnyel védett,
alkóvszerűen megépített fülkék húzódtak a falba. Rövid hajú,
fiúsan öltözött kis irodalombarát ugrott Anna nyakába. Tóth
Pálma volt iskolatársa, akivel együtt nyomozták ki a nagy író
lakását.
– Megfeszülök a várakozástól! Meg kellett találnia ez óta!
Három órája, hogy elváltunk… Istenem! Micsoda szenzáció
lehet: szemtől szemben, amikor… és rogyadozom csak a
gondolatra, hogy Pálma tőle fog visszaérkezni!
Anna éhes volt és nagyon fáradt. Rendelt valamit, hogy le
ne szédüljön a székről. Csak pár pillanatra terelődött el ezzel a
figyelem a terem ajtajáról. – Hirtelen behorpadt a jobb felőli
ajtófüggöny, mintha valaki letépné. Megfeszült a kelme, és fent
kipattant egyik csontkarikából a kötőzsinór.
Amelyik pillanatban Pálma ismert arcokba látott, előre
bukott közibük, rá a terített asztalra és alig fojtott zokogásba
tört ki. Semmi csitításra nem csillapult! Sírt, sírt, mintha
ezentúl ebből állana neki a világ.
A pincér nyugtalanul hajolt be.
– Talán rosszul lett a hölgy? Már amikor áttántorgott a nagy
éttermen, ahogyan szinte csak betapogatott a fülkébe, látszott
rajta, hogy valami baja van.
Anna csak a fejét rázta a pincér felé. És közben simogatta
keményen, szinte parancsolóan Pálmának kuszált haját. –
Lassan, lassan kezdett is csillapodni szegény. Egy sarokba
húzódott, nyakát hátraszegte és hagyta folyni a könnyeit.
Egyetlen szót sem szólt róla, hogy mi ölte meg délelőtti nagy
kedvét. Csak sokkal később, amikor a kis barátnő
megkockáztatta a kérdést: „Találtad?” – bólintott rá igent. És
nagyot nyelt hozzá, mint a kegyetlenül megvert gyermek a
verés emlékénél. És nem panaszkodva, inkább csak
magamagának töredezte béna rémületben:
 – Mint egy szemtelen macskával… úgy bánt velem…
„Erdélyi irodalom, vagy egyéb címeken… de mind csak az
ágyamba kéreztek”… ezt mondta.
Ismét felzokogott. Meg volt tapodva, földig tiporva.
Másnap volt az a reggel, amikor Annának számot kellett
vetni, hogy vagy vásárol és hazamegy dolgavégezetlen, vagy
hozzányúl a bunda árához és marad még. A sok másoló
munkával időt veszített, mindenütt ott tartották a kéziratokat
hosszabb-rövidebb terminusra, minden éjjel újakat kellett
készítenie.
De miért is nézett rá olyan komolyan a biztosítótársaság
orvosa, amikor a télen vizsgálta? Miért mondta csak úgy
tréfásan:
– Biztosítható, de a jövő télen bundában jár!
Sokáig állt ezen a reggelen a szűcskirakat előtt. Elbúcsúzott
a bundától és járta tovább a maga útjait. – Aztán úgy volt, mint
aki apró magvakat vetett, de egyet sem látott kibújni. Pár nap
múlva mégiscsak haza kell térnie, és akkor kire hagyja a kertet?
Sokáig kell még fáradni, utánajárni ezután is az erdélyi
kéziratoknak! Kinek van itt szíve ráérni erre?
Gondolatai Ernő felé hajladoztak. – Soha semmi egyébért.
De a kicsi erdélyi palántákért.
Milyen lesz ez a találkozás? – Fal nőtt már kettőjük közé…
És mégis Ernő az, akit egyedül mer az ügy mellett hagyni.
Akinek nyugodtan kezébe adja az átmentett mécsest. Úgy fogja
dédelgetni, ahogy hetek türelmével térképeket készített… egy
eldugott városkának idő feledte kertjében.
És egyszer megzörrent egy folyosói ablak Anna kopogásától.
A roló felfutott. Az üvegen át egy megsápadt, kemény fej
világosodott át és kísértetlátó ámulással tágult el két acélkék
férfiszem.
Kis budai vendéglő kerthelyiségébe mentek. Fehér terített
asztal, két pohár állott közöttük… Anna első pillanattól kezdve
abban a feltett szándékban volt, hogy múltbeli kapcsolataikat
érinteni nem fogja. Nem az érzelmek miatt! Túl a glóriás
álmon, amely lelkét eljegyezte – még mindig tudott volna hű
kezet nyújtani egy ilyen szomorú – Anna látta, milyen szomorú
– embernek. A homloka finom, karcolásnyi redői, a halántékán
kitetsző, korai ezüstszálak – gyógyítgató gyöngédséget
hajtottak tenyerébe – de a zászlót elhagyni sohase fogja most
már, senkiért!
Jóformán semmit sem beszélgettek magukról, csak a
tárgyról. Anna vázolta elindulásukat. Az erdélyi csetepaték
felemlegetésénél Ernő csak elnézően figyelt. Nagyon kicsinyes
dolgoknak találta. Anna érezte ezt… sietett és rátért a feladatra,
amit neki szánt. Átvenni a kéziratokat. Elhordani. Utánajárni a
megjelentüknek. Összegyűjteni és valami módon eljuttatni a
szerzőknek, esetleg Amerikán át, ahol jó ismerőseik vannak.
– És most menjünk a szállásomra, ott átadom a
másolatokat.
Szobájában már felszereltetett egy asztali lámpát. Oda
telepedtek a kiskörű, sápadt fény alá. Ernő lehajtott fejjel
figyelt a felolvasásra. Egyszer aztán, amikor Anna elhallgatott
és felnézett, megkapta azt a boldog, mind mostanig hasztalan
várt pillantást! Az első igazi közönség Ernőből nézett itt Erdély
írásaiba. – És egy név is eszébe jutott a férfinak, amelyre
jómaga elfelejtett gondolni a megkapaszkodásért folytatott
küzdelmekben. Mint amikor kézbe kapjuk a kettészakadt fonál
másik végét…
„Erdélyi ember”. – Annyi minden rejlik ebben az egy
jelzőben, de Anna most azt hallotta ki belőle: „rokon”. – Ismeri
a tekinteted beszédét, ügyed igazságát, tragikus komolyságát.
Tudja, hogy ahonnan jössz, ott még súlya van az álmoknak és a
szó nem játék, csak akkor árad el, ha a legmélyebbről fakad.
Tudja, hogy ha elsírod magad, már százszor fojtottad el
könnyedet s csak a százegyedikszer bírt erőt venni rajtad!
– Meglátja Anna, hogy ott nem fizetnek ki üres kifogással.
A leánynak könnyű szíve támadt és könnyű szívvel tér most
már haza…
Alig vették észre, de végül mégis meghallotta Ernő azt az
utálatos zajt, mely a szállót felverte, és amelyet Anna sehogyan
sem tudott összeegyeztetni a gyászoló várossal. – Sasírozó
pincérek. Rossz nézésű szobaasszony. Falakon átszűrődő
pianínó, gitárok, énekszó, kacagás…
 Ernő nyugtalanul figyelt, és egyszer aztán kiment. Pár szót
váltott a folyosói buffet előtt felvigyázó pincérrel. –
Csodálkozva tért meg.
– Ki hozta magát ide?
– A konflis.
– Nem tűnt fel soha magának ez az éjjeli lárma?
– Feltűnt, de nem mertem panaszkodni. Így is ki akartak
már tenni, azzal az érvvel, hogy a személyzet a vendégváltozást
szereti a borravalók miatt. Hát adtam egy rend borravalót. És
egy hét múlva ismét adtam.
– Engedje meg, hogy még ma este más szállás után nézzek.
– Én holnap úgyis elutazom.
És rátért egyébre… a föld sara levált lábáról.
Lassan megnyilatkozott, ahogy senki mással nem szokott.
Eszébe sem jutott a „business as usual”.
Későre járt, amikor búcsút vettek.
– Köszönöm, Ernő, hogy vállalja Erdélyt.
– Én köszönöm, hogy eszébe jutottam, hogy részt ad nekem
a munkájukban.

II.

A Meszelt Padka nyári filagóriájában már jó órája terítve

állott a külön asztal, de a szombati asztaltársaság még nem
verődött össze. Ki hiszi el augusztusban, hogy hét órakor már
vacsoraidő van, amikor a nap még beragyogja a kéményeket!
Madarasy doktor elsiette magát, s most a lugas párkányán
ülve leste a cimborákat. Nyugtalan volt, mint aki légyottra vár,
vagy szereplés előtt izgul. – Négy héttel ezelőtt búcsút mondott
a társaságának, és elutazott a borszéki családi villába.
Bőröndjének fenekére a Virrasztó évfolyamait csomagolta és
fogalmazópapírról meg töltőtollról is gondoskodott. Az
indítékot mindehhez a sértett, megalázott apai érzés
szolgáltatta.
 Felesége a nyaralás előkészületei közben borzasztó
felfedezést tett. Leánykájuk fehérneműs szekrényének alsó
rekeszében, skatulyák, cipők, hervadt virágcsokrok mögé
dugva rábukkant a bőrkötéses emlékkönyvre, amelyet
karácsonyra kért volt magának. – A könyv finom, merített
lapjait egy-egy szárított virág, vagy fátyollá ritkított tölgylevél
ékesítette, a virágok mellé bemásolva Tóth Pálma verseit!
Gondosan kirajzolt betűvetéssel, cifrázott, festett címkékkel.
Minden, ami csak valaha megjelent Tóth Pálmától, eljutott az
albumig.
A családi kihallgatásnál Anci meggondolkodtató módon
viselkedett. Hajdanában pityergett és könyörgött a tűzbe
repülő Virrasztókért… Most egy könnye nem jött. Anyjával
szemben, aki utána kutatott és elárulta, csendesen
méltatlankodott. Kérdéseire röviden, közömbösen felelt s
mikor szemére hányta a semmibevevést, kicsit remegő szájjal
válaszolt meg neki:
– És mibe vesz anyám engemet?…
Egészen más magatartást tanúsított apja iránt. Nem
hunyászkodott meg semmi fenyegetésre és az erőszakkal
szemben dacot mutatott! – Igenis, szereti Pálma néni verseit.
Ha elveszi valaki a könyvét, jól van, megtanulja a verseket
könyv nélkül. A Pálma nénivel töltött tavaszi idők legszebb
napjai voltak egész életében!
– Inkább imádniok kellene őt, amiért olyan jó hozzám!
Kézen fogva járt velem az erdőn!
– És én nem jártam veled ezerszer kézen fogva? – panaszolt
az anya.
– Csakhogy ő valahogy a lelkünket is kézen fogja!
Madarasy reszkető mérgében állapította meg, hogy a
„békával” nem lehet beszélni. A gyermek elszánt őszinteségét a
megátalkodottság jelének tekintette. De nem a leányban van a
gonoszság forrása. Gyermeke olyan, mint akit édes borral
becsípettek… fel van gyúlva, meg van szédülve…
Feszült hangulatban utazott ki a család a fürdőre és a
doktornak kevés öröme telt a nyári pihenőben. Mialatt felesége
ivókúrázott és fürdeni járt, Anci meg a harangvirágos
fenyőrengetegben kószált, vagy a szénsavas kis források halk,
tündéri bugyogását leste a mohán heverészve… az arany
sugaras, nyárvégi délutánokon maga bezárta szobáját és még a
zsalukat is lebocsátotta. Kiteregette a Virrasztókat és a Pálma
versei után böngészett. Jegyzeteket készített, fogalmazott –
közben rágta a körmét és törülgette magáról az
izzadtságcseppeket.
… Az írás, amelyet most készen tartott kezében, olyanféle
nyugalmat adott neki, mint jól kiköszörült fegyver a bosszúra
lesőnek. Meglengette az érkezők felé a sűrűn teleírt íveket és
jelentős arcot vágott. De a barátok – a tanár meg a telekágens
– inkább a nagy likú, vert hajú kofakenyérnek estek és a
zöldpaprikát ütögették a sótartóba.
– Hol az ördögbe bujdosik a többi? – pillantott az órájára
Madarasy türelmetlenül. – Feje vörös golyóvá hevült és a
szokottnál is jobban fénylett, mialatt nekilátott, hogy ízelítőt
adjon memorandumából.
„Mélyen Tisztelt Elöljáróság!”
– Miféle elöljáróság? – állott meg az ágens a
fogpiszkálásban. – Egyenest a kerületnek kell indítani!
– Végére jártam, nem az a formája! Az iskolai elöljáróság, a
kebli-tanács továbbítja. Különben is egyszer hallgasd meg a
szöveget, aztán bölcselkedhetsz.
„Alulírott szülők ezennel bátorkodunk a Tekintetes
Elöljáróság elé azzal az alázatos kéréssel járulni, miszerint
kegyeskedjék ezen emlékiratunkat hivatalos úton az
Egyházkerület színe, mégpedig mint legfőbb fórum elé, a
Méltóságos Püspök úr kezéhez juttatni.
Tesszük ezt, mint iskolafenntartók, akik a mai nehéz
megélhetési viszonyok között igen sokan falatjaink
megvonásával erőnkön felüli egyházi járulékokat fizetünk,
hogy régi és jó nevű leányneveldénket, a hitnek és erkölcsnek
ezen bástyáját megoltalmazzuk.
Tesszük másodszor, mint szülők, akik elfoglalva a
kenyérkereset kimerítő hajszájában, gyermekeink lelki
vezetését olyan tanárok kezében akarjuk látni, akik az
otthonban nyert szigort és nevelést kiegészítik, és szükség
esetén pótolják.
Mélységes töprengések és meggondolások után fogtunk
össze, hogy a lelkűnkön régóta rágódó panaszt
megszellőztessük az iskola felettes hatóságai előtt. Tóth Pálma
tanárnő ellen fegyelmi eljárást kérünk. Tisztában vagyunk vele,
mi az: mai napság egy magyar tanárnő ellen fellépni. De azzal
is tisztában vagyunk, hogy a krisztusi érdek minden
szempontnak elébe helyezendő. Nem vádolunk, csupán
tényeket bátorkodunk felsorolni és előterjeszteni a Tekintetes
Elöljáróság színe elejébe. Méltóztassék ítélni és felsőbb
fórumon ítéltetni az ügyben.
– Első megbotránkoztató tény Tóth Pálma irodalmi
működése. Nevezett tanárnő verseiben olyan kijelentéseket
tesz, amelyek nem állanak összhangban a szeméremmel, amely
a nőnevelés alapját képezi. Hivatkozunk idevágólag a
tanárnőnek a Virrasztó című lapban megjelent szerelmi
költészetére. Szemléltetés céljából ide jegyezzük –
szégyenkezve bár, de a jó ügy buzgalmának kényszerétől hajtva
a következő sorokat…”
Madarasy kicsit kifújta magát.
– A szükséges illusztrációkat csak a tisztázatba fogom
beírni. Az anyagot hozzá összegyűjtöttem és kivágtam a
lapokból.
– Elég kár, hogy el nem hoztad őket – méltatlankodott az
ágens a bor megöl, amelyet cuppogva iddogált.
– Légy nyugodt, hogy nyomosabbak szavaimnál!
– Idézz, na, bár egyet közülük, de jó zaftos legyen.
– Hát például azt mondja egy helyt: „Új fajtájú szerelmet
akarok”. Ezt beletettem. Igazán felséges! A kicsike nem éri be a
régi módszerekkel.
Csiklandós kacagás reszkettette meg az ágens potrohát.
A doktor újból lehajolt az írás fölé.
„Hivatkozunk továbbá azon költeményekre, amelyekben az
istentagadás burkolva, sőt burkolatlanul benne foglaltatik.
Nehezményezésünk tárgya másodszor fentnevezett
tanárnőnek magánélete: külső megjelenése és társadalmi
kapcsolatai, például botránnyal bélyegzett emberekkel, mint
Korlát Kálmán úr.
De a legsúlyosabb – harmadik kifogásunk arra a felháborító
tényre vonatkozik, hogy fentnevezett tanárnő a szellemet,
melyet a magyar közönségben a mai viszonyok között
büntetlenül terjeszthet – belevitte gyermekeink oktatásába.
Nevezetesen:
A tantermen kívül modern irodalmi műveket olvastat velük,
és azoknak szellemét megmagyarázza a zsenge lelkek nagyobb
romlására.
Az iskolai kirándulásokon saját magának és más
veszedelmes költőknek, például Ady Endrének verseit
szavaltatja.
Egyes tanítványait olyan pályákra buzdítja, ahol a puritán
tisztesség megtartása kétséges.”
Kifúlt és elhallgatva körülpillantott.
– Szó, ami szó, ez aztán szép lajstrom! – ámuldozott a
jámbor tanár.
„Midőn ezen tényeket /melyeket részben a tanárnő
írásműveivel, részben szem- és fültanúk által igazolni tudunk/
a Tekintetes Elöljáróságnak becses figyelme elé tereljük,
maradunk vallásunknak, fajunknak és eszményeinknek igaz,
kitartó oszlopai.”
– Ez nincs még egészen szabatosan megfogalmazva, de azt
hiszem, a tartalom el van találva. A többi már a simítás dolga.
– És az aláírásokkal hogy állsz?
– Azok is meglesznek. Az ember felvilágosítja a szülőket.
Vannak szegény sorsú páciensek a világon, akik vékonyan
fizetnek, hát tegyenek csak egy kis szolgálatot a doktoruknak!
A tantestületben is akadunk olyanra, aki hajlandó lesz az
igazgatót helyes irányban befolyásolni.
Az udvaron cserszent a kavics. Lábtörlő-súrolások
hangzottak fel a filagória lépcsőin. Márton Gerő érkezett meg
Nyíry Jankóval. Az újon jöttek ímmel-ámmal hallgatták a
lelkendezést. Nyíry éppen rosszallóan pillantott az írásra.
– Nagyon időszerűtlennek találom most a heccelődést!
 – Ha szabad kérdenem, ugyan miért? – szólt a doktor
élesen.
– Mert mi tudunk áldozatokat hozni a kultúrának és a
magyar egységnek!
– Dobbal ugyanis nem lehet verebet fogni – példálózott
Márton.
Madarasy tanácstalan méregben bámulta a két fontoskodót.
Utóbbi időben nem tálalták ki minden dolgukat a plénumnak.
– Hogy áll a nyomdavásár ügye? – szólt közbe az ágens, akit
minden izgatott, ami üzleti dolog.
Nyírynek kapóra jött a lökés.
– Ez a hitvány zugnyomdász, ez a Butyka, tudja jól, hogy a
betűanyag ma beszerezhetetlen. Rajta kívül senki nyomdát
nem árul. És ha még jó és ép betűi volnának! De már ez is
kopott jószág! A meneküléskor vette meg a nyomorult potom
pénzen, s most busás üzletet akar vele! Ahelyett, hogy nézné a
nemzeti érdeket! Háromnegyed millión alul még szóba sem
akar állani a Pallassal!
– Pénzzel járják a vásárt, s különben is rég túl van jegyezve
a félmillió.
– Na és mit kezdesz a kopasz nyomdáddal? A papíranyagot
is át kell vennünk.
– Haj, az ember nem tudta ezt, hogy szintén vett volna egy
nyomdát a meneküléskor!
– Nana, az expatriálók házai sem voltak éppen rossz tippek!
– És a cím? Tényleg marad a Pallas? – firtatta az ágens
összerántott szemöldökkel, elfelé igyekezvén a témától.
– Igen, Pallas Részvénytársaság. Nem kell lefordítani
románra, s a lateinerekre is varázzsal bír.
– A folyóirat tehát rövidesen megindul? – tapogatózott
Madarasy, fel nem foghatva, miért tüntetnek az ő
memoranduma ellen a legteljesebb egyetértéssel.
Nyíry most fölényes arcot öltött a nyilván előre megrágott
mondókájához.
– Bizonyára mindnyájan tisztában vagytok azzal, hogy
közéletünk immár megérett az aktív politikai megmozdulás
előkészítésére. A magyar szelleméletnek ma legelső szükséglete
a lelkek jó irányba való terelése. Ezt pedig csupán becsületes,
önzetlen napi sajtóval lehet elérni. A Pallas Részvénytársaság
így Gerő újságját ki fogja bővíteni és mindennapossá tenni. De
persze a szépirodalmat sem negligálhatjuk, nemcsak azért,
mert már beígértük, hanem mivel a Virrasztó által teremtett
kártékony hatást csakis azzal tudnók ellensúlyozni… Már most
kedves barátaim, a szomorú tény az, hogy én Bodollát
kénytelen vagyok levitézlett legénynek tekinteni. Mégis, akinek
ki kellett lépni az Irodalmi Társaságból, akinek minden
vállalkozása balul üt ki! Az almanachra a kutya sem emlékszik.
A paródiára legjobb, ha mi se emlékszünk. Le kell tagadni, de
kereken most már, hogy bár tudtunk is róluk az ostoba zsúr
előtt. Nem vet jó fényt reánk. – Károly nem való komoly
dologra.
Márton szekundált:
– És dög! Már az oldalamon jön ki. Erre nézve Jankóval,
sokkal életrevalóbb terveink vannak. S ezekkel kapcsolatban
meg fogjátok érteni, hogy a Pallas csakis a kulturális béke
programjával indulhat.
Jelentősen pillantott Madarasyra.
– Béke? Kikkel akarsz hát kibékülni? –
– Ki a jófenével, ha nem az ellenlábasainkkal? Veletek eddig
is barátságban éltünk! – Mi… a Virrasztó gárdáját akarjuk
megnyerni a Pallas céljainak.
Madarasy utánakapott lehulló szemüvegének. Egy
pillanatra szinte hülyén meredt Mártonra, Nyíryre, aztán
felfúvódott.
– Aha! Hát ezért vagyok én időszerűtlen nektek. Hisz ez
valóságos aljas…
– A rabonbán így látja jónak – figyelmeztette Nyíry, nehogy
igen vastagon elszólja magát.
– S ti ámítottátok eddig a világot, hogy lehozzátok
Kolozsvárról Szlanik Sándort, a pár excellence nemzeti költőt,
fényes dotációval… Na, ez aztán a gyönyörűséges szép április!
– Hja fiam, ez részben reklámnak kellett, s különben is, ha
lett volna benned csak némi kis reális számítás, tudhattad
volna már régen, hogy mi erre képtelenek vagyunk. Szlanik
Sándort el kellene tartani, még hozzá úri módon, hallom, hogy
igényes, tempós, sőt beteges ember, kíméletre szorul,
köszönöm szépen!… Úgy biza, komám, nekünk olyan írókra
van szükségünk, akik nem belőlünk kívánnak megélni! A pénz
az érdemleges kiadásokra kell.
– És te elhiszed, hogy Zudor neked merő hazafiságból
dolgozni fog? Azt lesd! Vagy Krammer ez az elzsidósodott
szellem?
A doktor keserűn, csúfondárosan kacagott.
– Azzal én nagyon is tisztában vagyok, hogy ezek mind piaci
legyek, s Krammer még a legszelídebb köztük. De hát helyben
vannak, kevesebbel beérik és azonkívül – hiába acsarkodsz –
már tekintélyt szereztek. Aztán majd ellenőrizzük, ne félj, hogy
miket írnak. S végre is, kettőt ütünk egy csapásra: lesznek olcsó
íróink és Korlát alatt a fát elfűrészeltük.
– Na, de kérlek, amikor én már a szülők s a tanári kar
körében előkészítettem Tóth ellen a hangulatot!
– Csináld vissza! Politikátlan meggondolatlanság! Most,
amikor fuvolázni vagyunk kénytelenek, hogy átsétáltassuk
őket.
– S az én memorandumom? He?
– Befűthetsz vele.
– Ápertén szólva, azt kell higgyem, hogy megvesztetek. Csak
nem képzelitek, hogy ha ti képesek is vagytok paktálni ezzel a
bagázzsal, hát az majd kötélnek áll nektek?
– Hja, ők is meggondolják, miután a Virrasztó úgyis
likvidál!
– A Virrasztó?
– Aki látta az utolsó számot, az nem kételkedik.
– A két utolsót! – korrigált a most érkező Bodolla, és
meglengette a legfrissebb példányt.
Szomorú fogyatékosságban volt az! Az egész szám egyetlen
ívet tett ki, s a színes fedél helyett a címlap is durva csomagoló
papírosra nyomtatódott.
– Most vettem meg az utcán, a bódéban, még mázol.
Kifizette magát.
 Alig figyeltek Miska bácsira, aki a meginduló csepergésben
esernyő alatt futott be a nyársra húzott pecsenyékkel. –
Bodolla megszagolta a Virrasztót.
– Krammertől tudom, hogy Korlát így szokott a Szemlével,
és azt mondja: izzadságszagú. Na, hát, ha ez nem hullaszagú, ez
a vezércikk! – És fogatlan szájjal nyámmogni kezdett:
„Egy nap tollat fogtam a kezembe és két szót vetettem
papírra: több tiszteletet!
Több tiszteletet kértem: magamnak, a fajtámnak, az
embernek. Több tiszteletet a gondolatnak, a tollnak, a
tehetségnek. Több tiszteletet az erénynek és a férfi-
becsületnek. Több tiszteletet az ideálokhoz vivő út magános
vándorainak, a tiszta szándéknak, az önzetlen akarásnak. Azóta
űznek, hajtanak, Álmaimat sintérlegények népesítik s a hurok
szorítását érzem, hogy elfogja tőlem a levegőt.
Ma körülvettek, ma nincs menekvés. Már szűkül a kör, ma
itt maradok…”
A Virrasztó hattyúdala elhangzott a hajnalkás filagóriában.
A doktor elkurjantotta magát:
– Több tiszteletet a más férjek hitvesi nyoszolyája iránt!
– A Dánielné versei iránt!
– A Galambfalvi feje iránt!
– A Borbáth politikai képességei iránt!
– Erről, kérlek, ne licitáljatok – tiltakozott Nyíry. – Borbáth
most már küzdőtársunk. Megegyezésre jutottunk vele a
kisebbségi közérdek parancsszavára. A Pallasba tekintélyes
összeggel lépett be.
– Én pedig azt mondom – vigyorgott Bodolla –, több
tiszteletet Zudor Anna iránt! – Jópofa ez a Korlát! Ezt a
tiszteletért kiáltozó szavalmányt együtt hozza a Zudorral
folytatott, nem éppen tiszteletteljes párbajával! Finom kis
paradoxon! Valóságos dühtajték ömlik el az erdélyi írók
fogadatlan prókátorához címezett írásán. Idebűzöljetek!
„Kikérte? Hogy merte?”… „Koldulni a centrum talpa előtt!
Megrugdaltatni Erdélyt!”… Női ítélő-képtelenség. – „Jöjjön
Pest, ha kellünk!”
A pecsenyék elhűlve meredeztek a fatányérokon.
 – Erre a patkóösszeverésre már igazán csak a Virrasztó
döglése következhetik! – fejezte be Bodolla a felolvasást.
Nyíry csendes hidegvérrel szeletelt, és melléje beszélt a jó
falatoknak.
– Hát az, az egy bizonyos, hogy a bankárok zsebének nem
lehet többet revolvert szegezni a „kulturális tartozás” nevében.
Mind lejegyezték a Pallasnál. S a mágnások jó része is velünk
jön.
Márton maga elé nézett, s a villával döfögetett a levegőbe.
– Most nem ők, hanem mi indulunk meg! Akik megett van
ősi név, vagyoni fedezet, erkölcsi tekintéllyel párosult tehetség!
Akiket öröklött jog szerint megillet a magyar sors intézése.
Legalább látja most már a világ is, ők is.
Madarasy gondosan elsüllyesztette memorandumát a belső
zsebébe.
– Majd megemlegetitek ti még ezt a vásárt, álljatok csak
szóba a Virrasztó szélnek eresztendő népségével!
Márton, mintha láthatatlan ellenséggel nézne farkasszemet,
tovább morfondírozott.
– Meglikadt nekik kifelé, de a mi hasznunkra! A Virrasztó
kimúlásának pontos adatai birtokomban vannak.
Ellenőriztettem a postát. A bankárokkal való hergelődés után
hetven, a merénylet után kétszáztíz példány sétált vissza Korlát
úr címére. Nem, a mi népünk lelkiismeretét hosszabb időre
megvesztegetni lehetetlen!
– Azt mondják, még pár nappal ezelőtt Korlát Dánielnéhez
fordult, induljon meg újra a propagandában!
– Dánielnéhez? Na, hallj te rá! Jót kacaghatott szemibe az
asszony, amikor éppen ő kocsikázik vagy fél esztendeje a Pallas
dolgában! – Na, de az igazi deftert mégis az én napi hírecském
adta be, amikor közöltem, hogy Pest indexre rakta őket!
A poéta Márton felé kacsintott.
– Ugyan ki járhatta el fent ezt az anatémát?
– Ami azt illeti, nem is volt valami nagy mesterség. Csak
éppen annyit kellett megmutatni illetékes helyen, hogy Korlát
úr a fel nem esküdt tisztviselőket sarki mártíroknak titulálta.
Nem is szólva a hírhedt Orgovány című cikkről.
 – Szóval te tudod, hogy a dolog hogyan történt! Ejnye, sok
mindennek végére jártál, amíg fiaidat meglátogattad! –
bólintott az ágens alattomosan.
– Én – Márton Gerő sötétpirosra gyúlt. – Dehogy… csak
úgy képzelem…
– Igyunk hát Gerő bátyó csodás képzelőtehetségére! –
koccintotta meg a poéta a poharakat, amire egyszerre
mindenki megértő mosolyba szélesült. Csak Nyíry maradt
közömbös. Méltóságán alulinak találta, hogy együtt
pisolyogjon a többivel.

III.

Anna hónapokig élt távol a szobájától. Amikor elment,

egész lénye sajgó varázzsal volt megverve, nem tudta kivitetni a
vázákban, poharakban nyíló liliomágakat. Csak a vizet öntötte
le róluk. Most, ahogy visszatért, ott álltak a virágkorok fényes
hártyákká aszott szirmaikkal, mint fehér kísértetek. Hosszú,
fájdalmas, magukba zárt haldoklásuknak édesded, nehéz illata
beívódott a szoba falaiba.
Anna ezt az estét szerette volna saját magának ajándékozni.
Az emlékeinek, mielőtt kiseprődnének a szertehullott
liliomlevelek, kiűződnék szobájából az elnyílt tavasz itt fogott
lehelete.
Amikor Ajton belépett hozzá, nem találta úgy, ahogy mindig
máskor: háttal az ajtónak, az íróasztal előtt. A heverőn feküdt,
és igen fáradtnak látszott. Az asztalon szétnyitva a Virrasztó
utolsó száma.
Ajton arcán megindultság suhant át, amelynek nem tudott
ura lenni. Anna észrevette ezt és elhárította a szánalmat.
– A rokonaimtól jövök, Hunyadból. Százötven kilométert
csaknem végig állva tettem meg és valóságos fáradtságpatakok
folynak ereimben. De hagyjuk ezt. Mondja, miről lesz szó ma
este Rézmies irodájában?
 – Arról, kérem, hogy a halálra vált Virrasztótól
átszerződjünk a Pallas Részvénytársaság megindítandó
szépirodalmi szemléjéhez.
– Korlát házassága e szerint…?
– Nem segített semmit. A napokban fogcsikorgatva
jelentette ki Krammernek, hogy végül is mindössze a Csathó
család jó hírnevét mentette meg vele, s maga mégis vágóhídra
kerül.
– Kik állanak a Pallas mögött?
– A konzervatív úri társadalom vezető emberei. Elsősorban
persze maga a rabonbán. Úgy tudom, Borbáth is kibékült
Nyíryékkel. El sem hiszi: Dánielné hozta össze őket.
– S ezek most mind… Korlát ellen szövetkeztek?
– Ami azt illeti, ő csakugyan kitermelte a maga haragosait,
de hitem szerint a Csathó pénzcsoport előbb-utóbb úgyis
kirukkolt volna a maga sajtóorgánumával. A hasztalan
reménykedések és a hiú ábrándok ideje lejárt. A magyarság
kezdi keresni az életformát minden vonalon.
– A Virrasztó különben is belülről korhadt meg.
– Ezt maga legjobban tudja, de senki úgy nem szenvedett e
folyamat alatt, mint én! Az ügy érdekében, jobb érzésem
ellenére Korlát mellé álltam, és vállaltam minden ódiumot,
amit fejünkre idézett… de legalább egyet megtanultam ezen
túlra: csak saját színeim alatt! S most ennek üt az órája.
Hatalmas tőkeerő állott össze a Pallasban, s ez az erő minket
keres meg szellemi exponensekül. Persze egy a bökkenő, hogy
Korlát nem ezt várja részünkről!
– Hogyan?
– Ma fent volt nálam… négy szem közé fogott, hogy ha
tegyük fel, ő kevés idő múlva újra indulna egy hetilappal,
hajlandó volnék-e vele menni. Hajlandók lennének-e többen
is? – Pénz hozzá? – kérdeztem. – A pénz a markomban van,
harmincezer lej… Hát akkor miért nem viszi tovább a
Virrasztót? – feleltem. „Meguntam azt a kocsmát”. – Így.
Szóval ő nem hallgat el, és további sorsában is társulni kíván
velünk.
 Anna rámutatott a Virrasztó üzenetére, amit Korláttól
kapott válaszul a pesti vállalkozásáért.
– Ezek után lehetetlen, hogy reám számítana!
– Nála még ez sincsen kizárva, nagyon is jól tudja ő, hogy
maga a célért mennyi mindenre képes.
– A célért!… Én úgy látom most már, hogy Korlát Kálmán
egy gyékényen mással árulni aligha tud. Olyan, mint Nagy
Sándor. Nem tűri, hogy a világot más is próbálja meghódítani.
De nehogy azt higgye, hogy e miatt válok meg a zászlójától.
Nem. Hanem abban a meggyőződésben, hogy fényes
képességei nem párosulnak a megfelelő szerencsés
vérmérséklettel. Szerkesztő nem lehet szeszélyember.
Különösen itt nálunk! – Én nem ismerem ugyan sem Nyíryt,
sem Csathó Attilát, de ha ők komolyan akarják előrevinni az
erdélyi magyar irodalom ügyét… csatlakozom. Hiba volna
otthagyni pozíciónkat és magunk helyett arra kevésbé alkalmas
egyedekre bízni, hogy átvegyék a szót.
– Széles skálájú programjuk is meggondolkodtató:
néplapot, népkönyvsorozatot, tankönyveket, naptárakat
terveznek! Különös gonddal, igen olcsón kívánják fedezni az
egyházak szükségeit is. Terjedelmes szépirodalmi folyóiratot
indítanak, megnyilatkozhatunk benne mindenről, ami szívünk
dolga. – Csakhogy persze, mégis nehéz valakit akkor hagyni el,
amikor a talaj kicsúszik alóla!
– Én nem is tágítnék Korlát mellől, ha meg volna még a
hitem abban, hogy rátermett az igazi erdélyi munkára.
Ajton felkönyökölt s hátrasimította túlnőtt, sötét fényű
haját. Lassan, mérlegelve mondott ítéletet volt fegyvertársa
felett:
– Benne valóban nincs fegyelem, nincsen kitartás a
névtelen, hosszútürelmű munkára. A kivárás művészetére,
arra, amit én egyszer Mátyás-erénynek kereszteltem.
– A Mátyás-erény ide nem elég – pillantott fel Anna. – Ide a
Bethlen-erény is kell. Alázd meg magadat, hogy felemelhesd az
ügyet, amely több tenálad!
 De nem a szót – Anna szemét nem felejtette el Ajton, ahogy
vallott és megértést keresett vallomása számára. Elszánt volt,
mégis kért: „Bocsáss meg és kövess. Ez a mi utunk.”
Olyan jó lett volna köszönni érette. – Megkönnyebbült
szívvel lélegzett fel. Szentül hitte, hogy ez az új fordulat indítja
meg valójában az ő eredeti, igazi Erdély-feltámasztó munkáját.
Korlát küzdelmeiben mindig bántotta a kíméletlenség, amellyel
átgázolt azokon, akik más nézeteket vallottak. Bántották a
szüntelen csatározások is, amelyeket a Virrasztó belső
arcvonalán folytatott. Valami bevallatlan tehermentesülést
jelentene számára, függetlenülni tőle. De gondolkozása irtózott
a hűtlenségtől még akkor is, ha nem lélekbeli küzdőtársat kell
elhagynia. Várt valahonnan, nem külső biztatásra, de arra, ami
hajlandóságát meggyőződéssé érleli és tiszta, eltökélt
szándékká avatja. –
Hirtelen születő, hálás mosoly, megbékülés virult fel most
arcán.
– Ha maga jön, akkor nem járhatunk tévúton. Higgye meg,
eddig is talán csak az adott támaszt, hogy együtt vagyunk
magával, rossz helyen nem lehetünk, Anna.

----------------

Másnap, még a kora délelőtti időben Korlát Kálmán

felnézett Krammerhez. Úgy jött, mint diadalmas hadvezér, aki
átmentette hadseregét az ellenséges vonalon.
– Mit idegeskedsz, mit irulsz-pirulsz, mint újdonsült
menyecske az első látogató előtt? Olyan kivételes meglepetés
ért az éjtszaka?
– Hadd, kérlek – tört ki Krammerből a méltatlankodás –,
nagyon furcsa tragikomédia volt. Egészen visszás helyzetekkel.
Mindenesetre váratlan elégtételt szolgáltattál Nyíry ügyvédnek,
aki a tárgyalást sokáig úgy vezette, mintha a Pallas új
folyóiratot indítana.
– Na és?
– És Ratosnyay kiállott melletted. Szokott exkluzivitásával
kijelentette, hogy veled marad, virrasztós marad. Hát, ha
neked ez diadal, hogy Nyíry erre a szép gesztusra orrunk alá
tartotta a szerződést, amely szerint te a Virrasztót egyszerűen
eladtad a Pallasnak harmincezer lejen! – Egy percig még azt
hittük, hogy Nyíryék beszüntetik a lapot, úgy indulnak a
magukéval, Tóth ki is tört, holmi harminc ezüstpénzre célozva,
mint vérdíjra… s ez a róka akkor simándimód tudtunkra adta,
hogy dehogy is… ők folytatni akarják a te vállalatodat! –
– Hát folytassák! Lássuk! Én tudom, mit cselekedtem.
Barátom, ennél prímább üzletet nincs az a ditrói fás, aki kötött
valaha. Hát, ha ezek nem tökkel ütött szamarak! Harmincezer
lejt adtak egy címért! Egy puszta szóért, amit én pillanat alatt
találtam ki. Ez az! El tudtam hitetni velük, hogy a Virrasztó
haldokolva is megér ennyit… Persze, én most a pénzzel új lapot
indítok, ne nézz olyan ostobán – nem szépirodalmit! Attól
őkelméék eltiltottak. Hát jó, lesz majd kritikai lapom.
Szavakon fordul meg a világ. Belletrisztikát egy évig nem is
közlök. Véleményeket nyújtok. Elsősorban a magam
véleményét. Az erdélyi kritika nincsen még sehol. Most végre:
lesz! Éppen ideje, hogy valaki közéje csördítsen a nyesetlen
írónyájnak, és ne engedje a burjánt égig nőni!
– Te úgy látszik, nem tudod, hogy a harmincezer lejjel
Pallasék nagyon sokat vettek meg. Egyszer magának Zudornak
és Ajtonnak tekintélyét.
– Hogyan… Ajton is?
– Tegnap este mindketten leszerződtek az új Virrasztóhoz.
Korlát csak a fogát szorította össze.
– Ez jó cikkanyag lesz nekem… ubi bene… s én még
ragaszkodtam hozzá, hogy fizessék ki az elmaradt
tiszteletdíjakat! Hát te?
– Barátaimmal tartok, én is dolgozom nekik. Megígértem.
– S nekem is?
– Ha kellek. Magyar vállalat magyar vállalatnak ma hadat
nem üzenhet. Ez a te elved és én ehhez kötöttem magam
mindnyájunk nevében, főleg, amikor Dánielné kárpálni
kezdett, hogy aztán egy szót se többet a Szemlének.
– Hm. Szép, sőt megható. A szerkesztők?
– Zudor, Ajton, Dániel.
 – Gyönyörű trojka lesz, mondhatom.
– Hát, hiszen elégé nagy jármot vettek a nyakukba.
Dánielné a maga érdeméül tudja be az egész lapvásárt, s úgy
trónolt, úgy pöfögött… Nyíry viszont feltolta magát a felelős
szerkesztői polcra.
Korlát szokása ellenére hahotába tört ki.
– Ez zseniális. A vérbeli lesipuskás, a vidéki prókátor
prototípusa a kocsi bakján!
– Éppen mert jogász, erre hivatkozott. S hogy, mint
szakember könnyebben segítheti át a lapot a mai cenzúrázás,
sajtópörös világ hínárján.
– S ti ezek után kötélnek álltatok?
– Ratosnyay szecessziót rendezett Tóth Pálmával, aki még
csípett is egyet Nyíryn „Jogásznak kell lennie, de írni azért nem
kell tudnia!” – Ezt vágta oda, s kirohant Boldizsár után.
– Szóval van még önérzet és írói tisztesség a világon.
– De kérlek, Kálmán!
– Az, igen. Annak lett volna teteje, ha velem jöttök mind.
Persze Zudor nélkül. Akkor ezek le volnának ültetve. És Zudor
egymagában fújhatna a plattenbe.
– Elárulta most, mi volt a haditerve.
– Megesküszöm, hogy ő vezette az átcsatlakozást. Ha
holnap a kutyabagosi téglavetők lapot indítanának: ő menne.
– Bízik magában. L’etat c’est moi!
Korlát keserű képet vágott. De zord arckifejezése mégis
görbe mosolyba olvadt. Sunyin ejtette ki a szót:
– Te! Én gönnolom nekik ezt a Zudor Annát. Szegény
tatárok!
Pár hét múlva a Virrasztót Pesten feloldották a postai
szállítás tilalma alól.
 MÁSODIK RÉSZ

I.

A téli alkonyat nehéz kéksége feszült az alig ködös

levegőben. A városka piacát kert mögé sorakozó udvarházak,
ráccsal kerített, verandás villák szegik. És egymással
szembekönyökölnek a templomok, ahogy Erdélyben illik.
Kakasos, keresztes, kettős-keresztes, csillagos…
Hó ül mindenen, delel a tél. A picike város, mint fehér
fészekben, húzódik meg a közelbe nyomuló dombok karéjában.
A házak, a fák bolyhos pihében, a piac földje szántalpaktól
kifényesedve. A nagy fehérségnek a világítás szokatlan
pazarsága ad még ünnepibb veretet. Minden ablakból bokros
égők pillantanak ki, és az utcalámpák is csillognak már.
Fényudvar nélkül, mintha csak díszül gyúltak volna ki ilyen
korán. Nincs itt semmi szükség a takarékosságra, a föld lelke
ég a lámpásokban. Sok helyt nyitott ablak mellett ülnek az
emberek, fényre, melegre egyaránt telik a természet
ajándékából.
A lovak nyugtalanul kapálják a porzó havat, mialatt
Ajtonnak lábára takarja a prémes takarót a városka
totumfactja, fürge, örökkön bált meg ünnepélyt rendező
fiatalember.
– Pótolja a lábzsákot – magyarázza.
– A meleg vizes üveg, félek, mégis kicsúszhat belőle –
aggódik Anna.
– Nem hinném.
– A lovak majdnem elkapják a szánt.
 – Csillapítsa őket – szól az ifjú a fekete libériában feszítő
kocsisnak.
– Mennyi az út pontosan?
– Huszonhat kilométer. Vacsorára otthon vagytok.
– A többiek?
– Már indultak. Dánielné őnagysága Nyíryvel, Krammer a
professzor úrral.
Az ifjú kezet csókol Annának. Megzörrennek a csörgők, a
lovak mintha felrepülnének a szánnal, a levegő egyszerre élt
kap – és a városka elfut, vissza a hátuk megé.
A Küküllő lankadombos, hóban is édesen szelíd völgyében
suhannak. A magukkal hozott melegnek, a bársonyos
ringatásnak, az élettelen-szép alkonyainak lebénító csöndjében
egy szót sem váltanak. A szán szerpentineken kanyarog felfelé
és minden új fordulónál megmutatja nekik a csillogó kis
tündérvárost, ahol a piacon körbe fogóznak a templomok, mint
Isten gyűrűjének drágakövei. Ki-ki azt tarthatja benne
gyémántnak, amelyiket szíve diktálja.
Zárt, különös világot pántol egybe az a gyűrű, amilyenbe
még eddig soha nem léptek utazásaikban. Vasúttal másfél napi
járás, szánnal két óra.
Mennyi közönnyel, mennyi korlátoltsággal találkoztak már
eddig – s ebben a kicsiny városban csodákra érkeztek! A
címeres udvarházban az angol ladyként ható háziasszony
Ajtonnal a modern dráma problémáiról társalgott, a háziúr az
iskolákat mutatta meg neki, amelyeket üveghutáinak feles
jövedelméből építtetett. S hogy tudták élvezni itt az emberek a
műsor alatt Krammer Gondolatbörzéjét! Minden, a
spekulációval összefüggő ironikus megjegyzését kapiskálták, s
azután megkönnyezték Anna magyar ruháját. Lórántffy
Zsuzsánna szelleme és a földgáz munkaszuggesztiója edzették
ezeket az embereket gyakorlati széplelkekké.
Maguk a műkedvelő pontok – Nyíry akaratából történt,
hogy helyi számokkal tarkították az estét – nem tűntek fel
túlságosan megalkuvásnak, mert a szereplők ízléssel játszottak.
– Ez volt az első közönség, amely disztingválni is tudott: Nyíry
hosszú, frázisokkal tűzdelt politikai eszmefuttatását mintha
„tempi passati” jelzéssel intézte volna el az arcok játéka.
… Egy kanyarodás, a város képe – marok gyémántszem
fehér prémre szórva – utolsót köszön, a szán lakatlan tájba
fordul. A hó alattuk egyre taposatlanabb. Át az úton, néhol a
szél törpe fehér gátakat épített. Mikor azokon áthajtanak, a
szán lépcsőin, vastagon ott marad a hó. És egyre hágnak, egyre
hágnak. Át kell igyekezni a vízválasztón a Maros völgyébe.
Valami igen ügyes mennyei kéz tej-kék, átlátszó fátylakat von
át sebesen az égen. A csillagok udvart kapnak tőle, lila
leheletben és valamennyi, mintha lélegzete dermedt volna
látható párává körülötte. Olyan csend van, a csengők szava
mintha csak az idő morzsolódása volna… Az egyedüllét mind
teljesebb, ünnepibb. Valóban, talán csak ők élnek ezen a
világon, a látóhatár messzi kerítésébe zárva.
Szinte hálát éreznek Nyíry iránt, hogy ezt a módját
választotta a hazamenésnek. Persze, őt a költségkímélés
sarkallta, hogy a vasút helyett elfogadja a felajánlott úri
fogatokat.
… Lassanként beszéd is ered közöttük. Távol eső, halk
dolgokról emlékeznek, Anna a gyermekkoráról képeket
vonultat el, amelyeken mintha fátyol feküdnék, vagy pókháló,
akár a csillagokon a fejük felett. Hogyan sétált egyszer apjával
egy más, kis erdélyi városban. Nem volt akkor több mint
ötéves, talán annyi sem. Csodálkozott, hogy a városban
annyiféle templom van. És megkérdezte apjától, hogy melyik a
legigazibb vallás. Apja azt mondta, hogy az övék. És ő arra
elgondolkozott. „De nekem ne úgy mondja, mert édesapámnak
is ez a vallása. Mondja úgy meg, mintha nem az volna!” Apja
megállott az utcán és ölbe vette őt.
„Ki tanít téged így beszélni?”
– Látja, akkor persze nem tudtam. Ma már tudom. A lélek,
amely a mi tájaink felett lebeg… Én nem tanultam soha
gyűlöletet. Anyám családját román felkelők tették földönfutóvá
negyvenkilencben, de az életüket egy román parasztasszony
jósága mentette meg…
 Ajton nemigen szólt közbe. Félt, hogy elriasztja Anna
nyilatkozó kedvét, mint ritka, félénk madarat. – Meghatották a
vallomások. Mindig vágyott tudni Annáról közelebbit, de erre
jóformán rá sem értek az örökös jelennek szóló munkában –
Az út ezalatt valóban nehézzé vált. A tetőre jutva, a hó
méter magas torlaszokban feküdt a szán előtt keresztben és a
szél nyirettyűje sivító hangokat játszott ki a tömöttre paskolt
hópalánkokon. Ajton kezdte észrevenni, hogy lassan elhagyja a
melege. Csak a mellette ülő felejtette ezt el vele mostanáig. A
tüzesre zabolt lovak fújtatva, nehezen vontatták át a szánt a
folyton növekvő akadályokon. A kocsis, mint szobor,
nyugodtan maradt, még a szót is halkan adta a lovaknak.
– Nem fázik? – kockáztatta meg Ajton.
– Egy cseppet sem. Már kiskoromban megszoktam a téli
szabad utazásokat. De talán maga?
– Egy keveset. Ne gondoljunk reá.
– No, azt már nem ajánlom. Szólok a kocsisnak. Hátha van
egy felesleges pokróca a kocsiládában.
Darabig ez, vagy talán csak tudata a pokrócnak és a leány
gondoskodásának – ismét a meleg illúzióját keltette a férfiban.
Egészen, amíg elakadtak, és a kocsisnak le kellett szállani. A
gondozatlan útban egy befagyott kátyú beszakadt az előttük
járó fogat alatt, és a felpattantott jégtábla nekifeküdt a szán
orrának.
Míg a kocsis csákánnyal dolgozott, egy hirtelen, hátból
támadó szélroham magasra tornyozta mögöttük, körülöttük a
havat. Jeges lehelet lepte meg most már a férfi lábait. Érezte a
pokrócon, a prémeken át, hogy hasít bele a könyörtelen, sivító
hideg. Lassanként zsibbadni is kezdett. Kétfelől futottak
mellettük az erdők, szívdermesztő téli elhagyatottságban. – Az
égen folyton új és új fátyolréteg gyűlt, a csillagok ijedten,
haldokolva néztek alá.
Anna látta, hogy útitársa szenved. És sehol semmi kéznél.
Sem konyak, sem több meleg holmi. Sejtette azt is, hogy Ajton
szégyenből hallgatott el végképp, nehogy vacogni kezdjen. –
Világtalan, el-éjjeledett kis szalmás falvakon nyargalt át a szán,
sehol egy ismert parókia!
 – Maga nagyon fázik.
Azzal, hogy nem felelt, Ajton kiadott magán. Istenem, hát
csoda? Reggelig éjtszakázott. Szokva voltak, hogy sehol senki
meg nem bocsátotta, ha a tiszteletükre adott díszvacsorát
elmulasztották. Senki, ha le nem viziteltek másnap a rendezők
családjánál, bár a férfiak. Valóságos robot volt minden
kirándulásuk. Nem mertek itt sem másképpen tenni.
És most a halálos lehajszoltságban Ajtont kezdte elhagyni
minden lelki fegyelme, amellyel idáig távol tartotta magától a
fázás tudomásul vételét. Kapaszkodott Anna
kikezdhetetlenségébe. De immár ez a fogózkodás is meglazult.
Szenvedett, éppen úgy, mint a fedél alól kizárt kutya, ha
szikrázik a fagy, ha csattognak a kertek. Összeharapott szájjal,
mereven ült.
– Kocsis – szólalt meg a leány –, mennyire vagyunk?
– Tizenkilenc kilométer.
– És ha Szentpálra vinne?
– Az hat. De akkor itt más útra kell térni.
Anna Ajtonhoz fordult:
– Vannak ott ismerőseim. Hajnalban felülünk a vonatra.
Darabig megvoltak a rövidebb út reményével. De aztán a
dermesztő hideg a csontját kezdte hasogatni Ajtonnak. A lábát
nem érezte már. Annában nőtt az aggodalom. A szél sikálta
őket. Kevés idő kell még így, és a férfi nagyon, nagyon
ráfizethet…
– Nézze, Ajton, én egy cseppet sem fázom. Mert én a
délután kialudtam magamat és elinduláskor vacsoráztam. Ezt a
melegemet illő megosztanom magával.
– Hiszen ha meg nem osztotta volna eddig is, már fagyva
volnék.
Némi nehézségekkel Anna kioldotta magán a szánka
úrnőjétől kölcsönkapott bundát. Terebélyes, puha jószág volt,
és átitatott a leánytest melegével. – Lábzsákját is felgombolta.
– Megmondtam, hogy semmiféle prémes takaró nem pótol
lábzsákot. Tessék! A vizesüveg kicsúszott és csonttá fagyott!
Afféle igazi férfiintézkedés.
 Ajtonnak jólesett ez a zsörtölődés. Tehetetlen volt,
kiszolgáltatott, szerencsétlen. A leány ráparancsolt, hogy tegye
be a lábát a prémzsákba. És hogy ölelje át jó szorosan őt.
– De álljon fel, hogy csavarjam magára a bundámat!
Pillanatokig a férfinak nem jutott semmi egyéb eszébe, csak
hogy vége van a dermesztő hidegnek, hogy megváltódást ölel.
Csak amikor enyhült a kín, ötlött fel benne a helyzet
visszássága. Mint a szunamita aggok, akik fiatal nőkkel
melengetik magukat, úgy tapad reá Annára és elszívja
forróságát! És mindjárt a középkori legendára gondolt a
lovagról és az apácáról, akik egy ágyban voltak kénytelenek
lefeküdni. Csakhogy a kardot a leány fektette most kettőjük
közé. – Némán, lehunyt szemmel adta át magát a furcsa
jóságnak, amely nem hasonlított máshoz, nem idézte benne
sem az anya, sem a testvér, sem a feleség gyöngédségét.
Emberi volt, bajtársi segély-nyújtás, mint két katona lapultak
egymás mellé a leselkedő veszély közepén.
Bár hosszú volna most már az út!
Anna hallgatott és nézte az újból színt cserélő éjtszakai eget.
Halovány zöldre vált az és keleten felbukott a téli telehold
széles ezüst korongja. A levegő kristályosra tisztult, szinte
csengett, ahogy suhantak benne. Kereken felvilágosodtak a
mezők és beíródtak a fűzfák mozdulatlan, fekete, csipke-merev
árnyékaival… Fej fejhez dőlve aludtak a fényben az égperemet
szegő dombsorok. A fehér paripák mintha szárnyon vonnák
őket keresztül az álom, a csend és a hó birodalmain.
Annát mélyen megindította a döbbentően szép éjtszaka.
Teljesen elfeledkezett a helyzetről. Ahogy szoptató anyák lelke
néha tovarebben messze a belőlük élő gyermektől…
Ajton lopva nézett reá. Milyen tisztán tapad melléje… és
milyen kimondhatatlanul távol van tőle!
 II.

A Pallas Nyomda udvara szomorúbb hely volt, annál is, ahol

a Virrasztó számai Korlát idejében láttak napvilágot. – Egy
mosodának és egy kifőzőnek lucska folyt az udvaron át, a
leöntőig. Az udvart körülzáró épületek olyan senki sem
gondozta monstrum-bérházak voltak, roggyantak, időelőttiek.
A falakon második emeletig szívódott a víz és zölden
rothadoztak le a vakolatdarabok. A nyomda helyiségei elől az
utolsó csepp napfény is el volt fogva.
A legkisebb szobában, ahová néhány rossz lépcsőn történt
az alábocsátkozás, pár tintafoltos régi asztal feküdt egymásnak.
Az asztalok lába összehajtogatott papírosokkal volt
feltámasztva a göbös, göthös padozaton. A falakat polcok
vették körül és a polcokon egymás hegyén-hátán felzsúfolódott
az a tenger Virrasztó-példány, amelyet a Részvénytársaság a
harmincezer lej vételárral szintén megvásárolt. Ez a helyiség
volt a Virrasztó szerkesztői óráinak színhelye. – Anna mindig
úgy érezte itt, hogy por van. Por a bútorokon, a folyóiratokon, a
levegőben, por az embereken… az emberek lelkén.
Itt, a porszobában ült a szerkesztőség egy késő délelőttön,
lesvén a kefelevonatokat. – A kifutóleányka tért meg a városból
és hozta Korlát hetilapját, a Toll-at. Krammer utánakapott és
többet semmi a világon nem érdekelte. Sebesen jártatta a
szemét a hasábokon, mint friss asszony a meszelőt a falon.
– Micsoda lókötő! Micsoda lókötő! – tört ki néha, és
csapdosta a térdét. Mint malac élvezte a drótkefélést.
Anna elé a leány levelet tett. Szép, erős-piros bélyegek
virítottak rajta. A rendesnél jobban megtörődött boríték az
Egyesült Államok bélyegzőjével volt lepecsételve. – Sűrűn rótt
írás és pár kivágott újságdarab esett ki belőle.
Ernő beszámolt útjáról. Ridegség, értetlenség – jobb
esetben naiv tájékozatlanság, amit kitartó törődéssel, rábeszélő
hittel kellett kikezdeni, meggyőzni. – S a megnyerteket is
folyton serkenteni… Fájt ott kinn Erdély? – Mégiscsak fájt
valahol.
 „Már meg vagyok jutalmazva, igazán. Amikor a második
vasárnap bementem a trafikba érdeklődni, hogy jött-e megint
erdélyi vers, egy úr hozzám lépett: – ön is arra les? Vajon
hogyan is jutottak hozzá és hoznak-e még – Háromszéki ember
és most kint lakik a sivár Auguszta-telepen. – Viszem haza,
orvosságnak ránk fér – ezzel búcsúzott.”
Ekkor átjött Nyíry az igazgatósági szobából és Dánielt
szólította. Vizenyős, rövidlátó szeme nem akart senkivel
találkozni, de odapillantott a Krammer asztalán heverő Toll-ra.
– Ezek egymás között élvezik a rólam írt pimaszságokat? –
kérdezte azután odabent.
– Nagyon tévedsz, az egész lapot élvezik, hiszen a
népszerűség kulcsa, ha az embert kifigurázzák.
– Ez csak olyan maszlag, hogy én ne vegyem nagyon zokon.
Biztosan megrendelik a saját magukról közölt vicceket.
Különben ülj le, ítéletedet kérném éppen. Itt vannak a friss
kefelevonatok. Nem küldtem ki, amíg veled nem beszéltem. Itt
a vezetőcikk és a regényfolytatás. Olvasd meg hány oldal az
egyik és hány oldal a másik?… Hát ez állapot? Zudor Anna hét
oldalon terpeszkedik, és te a Szentmártonban tartott
beszédemet öt oldalra nyomorítottad!
– Kérlek, öt oldal vezetőcikk nagyon is elegendő! A
regényből bármennyit is szívesen vesz a közönség.
– A politika ma a legaktuálisabb kérdés! Az én cikkem, ha
kifejhette volna magát, tömegeket mozdítana! Ellenben miféle
aktualitásuk van ezeknek a szerelmi nyögdécseléseknek? Légy
szíves tehát érvényt szerezni a mi akaratunknak, akik a
vállalatot megteremtettük. Zudornak koppints a körmére, ha
túlkap. Mert ha az ember engedékeny vele szemben – nos, a
magad bőrén láthatod. Nem dobta ki már több versét a
feleségednek?
Dániel elpirult, ez a pont gyöngéje volt.
– A helyszűke igen fojtogat mindnyájunkat.
– Kivéve a hétoldalas Zudor-regényt. Azért is vagyok ellene,
hogy tágítsuk a lapot, ahogy korábban terveztem.
Nyíry most bekiáltott a gépházba:
– Kató! Küldje be a szerkesztőséget!
 … – Azért hívatt… kérettem ide őnagyságát és az urakat,
hogy a pályázat eredményét megállapíthassuk, illetve, hogy a
Pallas áldozattal kitűzött pályadíját valóban érdemesnek
nyújtsuk.
– Én már megírtam a jelentésemet, társaim ugyanis rám
bízták a végső döntést.
– Kérem, mint nővel szemben persze, udvariasságra vagyok
kötelezve. De a vállalat nagyon meg kell, nézze, kit koszorúz
meg. Nincs prédálni való pénzünk… Nekünk nincsenek
irodalmi fejősteheneink!
Anna önkénytelenül körülnézett. Kinek szól a gorombaság?
– Sohasem voltam a Virrasztó anyagi adminisztrátora –
mondta ridegen. – tessék a pályázat ügyére vonatkozóan
közölni, amit az ügyvéd úr szükségesnek lát. Ámbár nem
értem, mi réven méltóztat beléelegyedni.
– A szerkesztésért való felelősség révén, kisasszony! Az én
jogkörömbe tartozik annak megállapítása, hogy mi felel meg a
lap szellemének!
– Politikai szempontból valóban – enyhítette Dániel az
oktalan szavakat.
– De morális szempontból is! A régi magyar világ erkölcsi
alapkövét meg kell őrizzük az utókornak!
Míg beszélt, bár rá nem pillantott Annára, felszálló dühvel
érezte, hogy az nem úgy hallgat reá, mint idősebb, okosabb és
tekintélyesebb feljebbvalójára. De fékezett.
– Csak arról van szó, mondom, hogy előzetesen ismernem
kell a szerkesztők, illetve az általuk megbízott recenzor nézetét.
Kétezer lej, kérem, szép pénz! Ki szerez ma ennyit pár oldalnyi
írással? Kérdezzék meg Vilmát, az irodakisasszonyt, hány
levelet gépel le, amíg ezer lejt keres?
Krammer idegesen csapott le:
– Először is a kétezer lejt nem egy szerző kapja, azután
pedig inkább téged kérdezlek meg, ugyan hányszor írod alá
nevedet ezer lejért? Ötször, mondjuk.
– Bocsánat, nálam a szaktudást kell megfizetni! Nemzeti
vállalat pénzéről lévén tehát szó, a művek megítélésénél a
népies nemzeti tárgy részesüljön előnyben. Minél kevesebb
természeti leírás és szerelmi ömlengés! Mert ma a magyar falut
akarjuk megdolgo –… kiművelni.
– Hm. Nekem Coltea jut eszembe, aki viszont csak a
szerelmet tűrte… egyébként pedig hány népi előfizetőnk van?
– Kérlek, ne tereld folyton mellékvágányra a dolgot. –
Szóval kérem, Zudor kisasszony, referáljon, mely műveket tart
kitüntetésre alkalmasoknak.
Anna arcán eltörlődött a kénytelen vonás. Szinte felderült,
ahogy utána gondolt a jeligének.
– „Boldog Idők”. – Azt hiszem, a cím is ugyanez. A
kollégiumi életet mutatja be a háború előtti korban, amikor a
diákok udvaroltak, politizáltak, még duhajkodtak is, de ezért
talpraesett emberekké nőttek. Közvetlen, friss, meleg írás, szív
dobog benne. Egész biztos, hogy szerzőjével még találkozni
fogunk.
– Egy pozitív érdeme tényleg van az elbeszélésnek. Az, hogy
a volt magyar függetlenségi politikát glorifikálja… a diákok, ha
jól emlékszem negyvennyolcasok, szemben a mungókkal – és
ez a példa ma is buzdítólag fog hatni. Hiába, az emberek
odahúznak, ahol a hazafias levegőt érzik! – S az ötszáz-lejes
díjra melyiket gondolja a kisasszony?
– A „Tosca” jeligéjűt.
– De kérem… annak a hősnője erkölcstelen személy! Egy
színésznő, akinek barátja van! Aki ruhákat fogad el, lakást
tartat magának valami bankárral. A vállalat által
pályakoszorúzott műveknek egy demimonde nem lehet a hőse!
Kezdő írók írjanak tisztességes emberekről! Később, ha valaki
már Victor Hugó, vagy Dumas, írhat a fél világról!
Dániel lesütötte a szemét.
– Kérem, doktor úr – tett pontot Anna. – A díj odaítélésénél
nem befolyásolhat. Ha ennyire nem bízik bennem, átadom az
egész ügyet önnek.
Nyíry megijedt
– Hát tessék… a saját felelősségére.
– Az ördög szerződött le arra, hogy itt esztétikai előadásokat
tartson – szólt Krammer, nagy mérgesen ülve le a végére kézbe
kapott korrektúrához.
 Ajton fáradtan, kiábrándultan hallgatott. Szégyellte magát,
hogy valaki ilyen ostobaságokat mondhat az ő világnézetének
nevében.

----------------

A Virrasztó ügyeit Pálma már csak kacagni tudta! Mióta

különvált írótársaitól, úgy gyúlt ki, mint a felsercenő fény. Volt
ebben valami feltüzelt, valami hajszolt, valami beteges.
Megsoványodott, még nyugtalanabb lett. Előbbi világára nézve
majdnem egészen elveszett.
– Senki, senki nem kell nekünk! – ujjongta boldogan.
Szép volt az elzárkózás. Szép volt, mindent eldobni, ami
nem kettejüké. És ahogyan versei színes rakétákból forró
lávaesővé izzottak át, ő maga is kicserélődött. Kicserélte a lelki
lobogásból érzékivé gyúlt szenvedély. A mód, ahogyan versei
születtek. – Ratosnyay, amióta választott, úgy sütögette
szerelmével, mint valaha a mártírokat égették tüzes vassal.
Pálma sikoltott – versek voltak a sikoltásai.
Legutolsó alkotásain már nem volt fátyol sem. Mert a
férfinak fokozásra volt szüksége. Szertelenségekre szomjazott,
kárpótlásul Andreáért. És jó is volt szaladni fel a hegynek.
Pálma szerette a vakmerő bolondságokat. Túlkiabálni önmagát
az elragadtatásban. – Ez a szerelmi nyelv, amely mindig
túlzásokban zengett, ez az örök rapszódia valami orgiaszerű
tobzódás visszhangjaként érkezett az olvasók füléig.
Lassanként alig akadt ember, aki ne tartotta volna Pálmát
Ratosnyay szeretőjének. Hogy menyasszony – az meg sem
fordult senkinek eszében. Hogy Pálma hisz a gyönyörű tavaszi
reggelben, amikor fátylasan, koszorúsan belép majd valami
távoli város fehér kis templomába!
Ami mégis keserűvé tette a leányt, az Ratosnyay szellemi
elernyedése volt. Ahogy gazdagodott, szépült együttlétük, mind
gyakrabban ejtette el a kezében tartott írásokat.
– Mire ez a betűfalás, mikor az ég mennyország üdveit küldi
le hozzánk? Nem szebb meseország minden keleti meséjénél a
mi szerelmünk?
 Sőt, mintha egyenesen bántaná minden munkazaj, akár
kelletlen figyelmeztetés, hogy neki magának is el kéne kezdeni
a szép fogadkozások valóra váltását. Ha a leány buzdítani
próbálta, éppen lehangoltságot vagy idegességet támasztott.
– Mit akarsz? Csak nem hiszed, hogy van itt jövője a
magyar írásnak? A mütyürkék, a ridiculus mus-ok még viszik
ideig-óráig, de olyan mű, mint az én Pancsatantra tervem?
Honnan vegyek én ahhoz itt kiadót?
Pálma elsápadt, de nem mert szólani.
– A te verseid kicsi lány, azok megint más dolgok. Ilyen
ragyogó ifjúságban, amilyenben te élsz, még tud az ember és
szabad is neki rövid lélegzetű munkákkal kápráztatni. De a
hozzám illő monumentalitásnak itt talaja nincsen.
– Maestro… maestro mondja ezt, aki el akart indulni velem,
hogy égig hajtjuk az erdélyi hintát!
– Nem ugyanaz, gyermekem. Nem ugyanaz! Egy év múlt el
azóta. És én nem csináltam úgyszólván semmit, de nem is
csinálhatok, amíg a viszonyok ilyen nyomorultak maradnak.
Én csak akkor kapok munkába, amikor itt mezője lesz a nagy
magyar alkotásnak. Amikor a politika útján szélesebb
lehetőségek nyílnak, amikor – igen. Most már tudom. A
politika lesz az én terrénumom!
Ismét egy távoli, bizonytalan határidő és addig: csókok,
lázak, petyhüdések.
Mégis volt egy dolog, melybe erőt fektetett. Összeállította
Pálma verskötetét, s maga ment el tárgyalni Rostossal, a
legjobb helyi nyomda tulajdonosával.
A főnök éppen nyakig volt munkával. Írt, számlázott,
telefonált: alig bírta rá magát, hogy félbeszakítsa a pénz
hajtóvadászatának izgalmait. Még csak el sem hagyta veszni azt
a pár percet, amíg beszélt. Sebesen firkált az előtte fekvő
naptár szélére.
– Valóban kitűnő költőnek legszebb dolgait válogattam
össze.
– Kérem, tanár úr – emelte fel fejét Rostos –, a jelenlegi
árak és viszonyok mellett csakis némi ki-, illetőleg
megkötésekkel vagyunk képesek ilyen kockázatos vállalatba
bocsátkozni.
Gömbölyű, rosszul borotvált arcából két hideg szem meredt
e közben az ajánlattevőre.
– Micsoda megkötésekkel? Maguk is erkölcscsőszök?
– Kérem, semmi közöm a tartalomhoz. Csak…
– Mii? Rostos úrnak mindegy, hogy mit ad ki?
– Ez, kérem szépen, üzlet s én a bőr vagyok, amelyikre az
ilyen vállalkozások mennek. A költők költenek, én pedig
számot vetek. S az imént megejtett számadásaim alapján…
– Mikor imént? Mielőtt bejöttem volna?
– Mialatt az ajánlatott tenni méltóztatott – több vevőre
hatszáznál nem számíthatunk.
– Hatszáznál? Hatezernél, uram! Tóth-versekről van szó,
nem érti? – dobbant fel Ratosnyay mérgesen. – És ez az első
magyar kiadású könyv városunkban!
– Kérem – mosolygott Rostos – ma Szent Dávid dalai sem
kelnének el Erdélyben több mint hatszáz példányban. A
benyomatlan papír, az igen, az üzlet! De a benyomtatott?…
Azért persze, van megoldás. Ne tessék izgulni, kedves tanár úr.
Csakhogy önöknek is el kell vállalni a munkának egy részét.
Majd összegyűjtenek háromszáz előfizetőt! Tanárembereknek
könnyű, ráparancsolnak a gyerekekre!
– Azt hiszi, hogy én beállok a maga házalójának? –
Ratosnyay felugrott, és hangos lépésekben indult kifelé.
Elrohant más kiadóhoz. Rostos végül is egy kapzsiságáról
hírhedett zsidó, de ott van a Harmath Nyomda, keresztyén
emberek.
Harmath igazgató nyájasan csóválta a fejét.
– Kérem, Rostos Ignácnak más a helyzete. Neki rengeteg
papírja van raktáron. Még a tizenhatos meneküléskor vásárolta
össze, Ő teheti, hogy ilyesmibe belemenjen. Ő áldozhat.
– Hogy az igazgató úr még dicséri előttem a Rostos
ajánlatát! Szent Isten! Így születnek az erdélyi könyvek?
Mint bunkócsapások érték a tapasztalatok. Hát nem volt
igaza? Utálat: ilyen kicsinyes, „Kaparj kurta, s neked is lesz”
munkába fogni. Eszébe jutott a káröröm, amellyel Ajtonék
gúzsbakötését kísérte. Ha tudnák, hogy koldulja ő most végig a
nyomdászlegényekből, boltosinasokból felverődött főnök
urakat, hogyan esdekel nekik azért, hogy járomba hajthassa a
rakétacsillagot, befoghassa Tóth Pálma költészetét! – Mardosó
haragban, kiábrándultságban tért haza.
– Csak a vérünket nem kívánták, hogy lecsapoljuk nekik –
kiáltott, és körülnézett Pálma szegényes világában. – Ha látná
a gaz Rostos perzsáit, egész agyonzsúfolt lakását! Voltam
régebb többször nála vacsorán, persze akkor a fiai még az én
iskolámba jártak – hát nem. Nem fognak a maga lobogásából,
véréből szőnyeget vásárolni! Nem fogunk koldulni többet.
Kacagás, az embernek ökölbe szorul a keze. Glückék ötven
tiszteletpéldányt ajánlottak fel honorárium gyanánt! Nohát,
megmutatjuk majd, hogy a kötetből súlyos pénzek folynak be,
és hogy azt maga teszi el, s nem ezek a hitvány piócák.
– Hogyan?
– Úgy, hogy a könyvet maga, Tóth Pálma fogja kiadni.
A leány boldogan ámult el ezen a büszke, merész ötleten.
Most aztán lázas napok jöttek. Színeknek, formáknak
megválogatása. Hófehér selyempapír burkolás, alatta áttetsző
vérvörös betűkből a cím. Nem üzlet, nem mesterség, nem
fáradozás: álomvalósítás! Bomlott a könyv, mint a fakadó
virág. Ratosnyayval ketten korrigálták. Külön boldogság volt.
Mint drága gyermeknek cicomázása. Az ő gyönyörűséges,
fehér-piros gyermeküknek.
Január közepére készen állt a kötet.
– Menjünk és lássuk meg az Igét – ujjongta Pálma, mint a
betlehemi pásztorok, és rohant le a Telepről. Szívére szorította
az első példányt, s valahogy borzasztóan megijedt annak láttán,
hogy milyen sok is ez az ezer kötet. Egész fal. És ez mind az övé
– pár napig. Aztán széthordják – és akkor a lelkek ezreié
leszen.
Gombos átnyújtotta a számlát. Hanem Pálma alig figyelt rá.
Nem is értett az effélékhez.
– Tessék Ratosnyay úrral tárgyalni – intézte el végül a
dolgot, s aztán szeles boldogságban rontott ki a friss, havas téli
reggelbe. Mint valami imakönyvet, úgy tartotta a kötetet, és
úgy várta vele Ratosnyayt.
Valóságos áhítatóra volt, amikor a férfi a verseket
egymásután felolvasta. Hangja veretet adott a szavaknak, a
szóbokrétákat kivirágoztatta, a jelzőknek távlatokat nyitott. Új,
tartalmasabb, poétikusabb fordulatokba hangsúlyozta át a
mondatokat. – Soha nem volt talán ilyen gazdag délutánjuk.
Pálma a férfi térdére hajtotta a fejét, úgy szívta vissza magába
önlelkének illatát. És, ó, milyen nagynak, önzetlennek látta
most azt, aki úgy nem törődik a saját hírnevével – és aki így
kiszolgálja az övét. – Az anyagiakról azon nap nem is beszéltek.
Nem hozták volna elő sokáig, ha Ratosnyay be nem nyit a
kiadó üzletébe angol újságjaiért. Gombos ekkor ajánlotta, hogy
egyezzenek meg a törlesztés módjaiban.
– Kérem, nehány hét és az összeg befoly kezéhez. Hány
példányt adott el?
– Sokat. – Csakugyan sokat ahhoz képest, hogy a kötet pár
napja volt csak a kirakatban. Harmincnál többet.
– Ez Gombos úrnak sok?
– Ma nagyon sok. És többnyire a fiatalság vásárolja.
Ratosnyaynak megannyi kínos meglepetés. Hát nem a
finomszomjú nők jöttek izgult kíváncsiságban, nem a férfiak,
akik respektálják és irigylik sikereit?…
– Kérem, ne tessék rossz néven venni, az alku úgy történt,
hogy a tízezret készpénzben kapom. Így egy évig is eltart bele,
amíg a bizományosok mind elszámolnak. Kénytelen vagyok bár
négyezerre most reflektálni.
Ratosnyay gőgösen harapta el haragját.
– A négyezer lej ma este itt lesz!
Pálma végtelenül szenvedett. Hogy ő a maestrótól pénzt
fogadjon el! De nem kínálkozott más megoldás. Mit kezdhet ő
maga kicsiny fizetésével? Egész évi jövedelme hétezerre, ha
rúg… És még ilyen megalázás után is maradt hatezer lej
adóssága. Ha ez az összeg törlesztődött, azután jön csak sorra
az ő haszna. És egyetlen kötete került a kezébe! Kezdte
szorongatni valami. Hogy szörnyű dolog itt költőnek lenni,
hogy Ratosnyay nem volt elég körültekintő… De vajon lehetett
volna ezt a dolgot jobban is nyélbe ütni?
Egy hónap alatt alig apadt kétezer lejjel az adóság.
Pálmának az az érzése támadt, hogy odaadta a lelkét, és annak
fejében van neki: adóssága Ratosnyaynál, adóssága
Gombosnál, mely elfogyhatatlan, mint a kásahegy. Sötét
fellegek ültek a szívén… négyezer lej tartozás, s a könyvei
zálogul fogva… ez a valóság – ez a keserű valóság!
Nem ez volt a legkeserűbb, a legkeserűbb más valami volt.
Szerette volna gyermeklábbal átszaladni az életet. És idáig
úgy látta, hogy ez sikerül is neki. Olyan emberrel kötötte össze
sorsát, aki életművész, aki zseniális, aki mindenben látja a
helyes utat és mindenkit a legjobb irányba tud terelni… és most
Ratosnyay tanácsa vitte nyomorúságba, amelyről nem is
panaszkodhatik neki, mert unja már az egész ügyet. Elpattan a
drága hangulat, ha csak célzás történik reá.
– Istenem – reszketett ki belőle éjtszakánként a kétség –,
hát ilyen a sorsa a „pányvázatlan irodalomnak”? A pányvát
nem tűrő íróembernek?

III.

Ismét egy olyan város felé igyekeztek, amelyik légvonalban

vagy hatvan kilométer lehet, vasúton: kétszázhatvan. Utazni
kellett két napot, darabig a zsúfolt, hajszás főútvonalon, aztán
a végállomásba haladó, néptelen helyi-érdekűn.
A világ tavaszban állott, enyhe, könnyen síró, lankasztó
erdélyi első tavaszban. Lila és arany foltokban változtak a
legelők, nedves, kék hamv lepte a szemhatárt szegdelő világos
lombú erdős hegyeket.
A Regátból kiselejtezett, ócska kocsi keskeny, rabvallató
ülésein Anna, Ajton és Krammer foglaltak egymás mellett
helyet. Dánielné átváltotta a jegyét az első osztályra és Nyíryt is
magával hurcolta. Meghalna fapadon. – A két férfi kártyázott,
ez volt a szokott unaloműzőjük, Anna kinézett az ablakon és
átadta magát a tavasznak.
Egy levél feküdt a szívén. Boldog, fiatalos levél, teli
lelkesedéssel, távoli, gazdag világok újszerűségein való
elámulással. Csomó politika is, csomó terv, és a végén pár
szóban a megnyilatkozás: „Ha én valamit magamnak kérhetek
az élettől, azt kívánom, hogy továbbra is megmaradhassak az
ön lelkének árnyékában”.
Úgy tetszett Annának, hogy néha megnedvesednek pillái.
Látta maga előtt a sugárzó ifjú embert, ahogy tiszta kis
diákszobájában a levél fölé hajolva ezt az utolsó mondatot
sokáig, sokáig fogalmazta, nehogy tolakodó, nehogy prózai
legyen…
A kocsárdi állomásnál Szlanik Sándorral találkoztak és a
Mécs nehány emberével. A Virrasztó és a Mécs együtt fogják
tartani estélyüket, így rendezkedett felőlük Nyíry tanácsára a
folyóiratokat fenntartó két részvénytársaság, amely nemrégen
szoros kapcsolatba lépett.
Az új férfiak feltűntével Dánielné leküzdötte a fapadok iránt
táplált ellenszenvét.
– A pontokat akarom tudni! – rontott rá a Mécs titkára.
Wéber úr kijelentette, hogy azokkal maga sincsen egészen
tisztába. A helyi rendezőség mindig újabb és újabb ötletekkel
áll elő. Ott, az Isten háta mögött nem tudják, hogy magukért,
az írókért is érdemes elmenni irodalmi estélyre. Ott csakis a
helyi szereplők bevonása ígér sikert. Így dagadt fel a műsor
eddig huszonnégy pontra. Ebből mindössze hét a Virrasztó-
Mécs gárdája. A többi…?
Ajton sohasem érezte jobban, hogy nő már a gyom a fejük
fölé. Szlanikra nézett… ez a fiú igazán költő. Vajon nem
gondolja ő is, hogy ez a legszomorúbb megalkuvás? Beszélni
fog vele… De azt már látja, hogy nem harcra, de még ilyen
herce-hurcára se született. Máris fonnyadtnak látszik, mint a
földből kitépett virág.
Szürkült, a lámpagyújtás minden kilátása nélkül. Kint
előugrottak a kék és zöld színek, a pirosak elsötétültek.
Holdvilágelőtti, zöldezüst alkonyaiban bomlott ki előttük a
város, ahol az éjszakát kellett tölteniök. Magas dombsorra
könyökölve, bástyák, tornyok, templomtetők festményszerű
körvonalaival nézett le rájuk a nyugati égtájról.
Anna szokatlanul hallgatag maradt, bár útitársai hangosan
csudálták a bűbájos képet. A füstös, lármás zsivajban csak
emlékezett. Csak mondotta magának: oda érkezel, ahol Helmut
született. Ahol a szíve fogant, a csöndes, háladatos fiúszíve.
Ahol ezüstzsinóros, világoskék diáksapka alól omlottak ki
zabkalásszín hajfürtjei, ahol minden házfalon ott siklott
egyszer tágpillantású tekintete! –
A vonatok sikoltva futkostak a pályaudvaron. Az emberek
lökdösődtek, szaladtak, kiabáltak… Lent. De fent egyre
tündéribbé alkonyulva intett a város.
Egyetlen kocsihoz jutottak, azt átadták Dánielnénak és
lovagjának. A többiek gyalog indultak befelé. Kis ligeten
vándoroltak keresztül, ahol még gyermeklárma zengett és az
apró talpaktól felkavart por fátyolozta a levegőt. Ott, ahol a
fedett hídfolyosó keskeny gyalogjáróján libasorban kellett
átmenniök, Anna félreállott egy fülkeforma, gerendás
mélyedésbe és hátra maradt. Még utána kémlelt a hangos
kedvben poroszkálóknak, aztán megindult egyedül a lassan
felpárálló holdfényben.
Szűk lépcsőutcán hágott fölfelé, előrebukó házikók között,
neki a várhegynek. Bástyák, búvó kapuk, titokzatos átjárók
közt kongott a lépte, első zsengéjükben álló fák rajzoltak elébe
fekete-fehér arabeszkeket az útborító széles kőlapokra. A
legüdébb tavaszi szag: rügybontó borostyánok illata áradt,
néha megszaggatva távoli, virágzó meggyfák keserűen fűszeres,
lankadt lehével. És ömlött a babonás holdfény! A tornyok
kifehéredtek benne, mint a márvány, a kőgalériák cirádái
titokzatos, mély árnyékot kaptak.
Rejtett padokról kacagás verődött és harmonikahang. Halk
énekszó is, precízen, összetanulva. És ahogy a hangulatból
fakadt: holdezüstről, csillagaranyról –

„Doch viel schöner ist das Gold,

Das vom holden Kopfe
 Meines trauten Liebchens rollt”

Anna halkan, befelé énekelni kezdett. És ment éneklő

szívvel tovább a vársétányon, fel a sima holdfénnyel eláradt
templompiacra, ott is: át egy kis kapuíven a kilátóig, ahonnan
vég nélküli folyóvölgybe hullott a tekintet a szédítő mélyben
meglapuló villasorokra. Kereken erdők úsztak alá a városnak,
valósággal belehajoltak. Az erdőn innen s a házakon túl a
tavaszi kertekben virágzó prunuszok. Sötét törzsük már nem
látszott, a rózsaszínű, nagy gömbjeik álmok induló léghajóinak
tűntek. – Megállott ezen az álomfokon. Egész testében
reszketett. Ilyen boldog, úgy érezte nem volt még soha.
Szeretett, és szerelmében nem volt már egyetlen földi
vonás. Milyen szerencsétlen is volna, ha ez nem így volna! Ha
földi csatákban várni, remélni, küszködni kellene a
boldogságért. Minden más szerelem szólítaná valahová,
kitérítené valamerre, elszívna erőiből. Ez még a titkon neki
szentelt órákban is csak ajándékoz. A verseire gondolt, amelyek
mostanában sorban gyúltak ki benne. A tökéletes lemondás,
bírássá virul így. Élhet a céljainak, rendeltetésének, és
szerethet soha senkitől ki nem lesve. Még attól sem, akit szeret.
– Köszönöm Istenem – tette össze a kezét –, hogy égi
szerelemet adtál nekem Erdélyhez.
… Az étteremben bűn rossz banda cincogott, mint olyan
városban, ahol nincsen szokásban dédelgetni a
cigánymuzsikát. A pincérek Annát a karzatra utasították, a
társaság oda telepedett. A lépcső felső fokára érve észrevette,
hogy Ajton elfehéredik, amint megpillantja.
– No, ez gyönyörű – támadtak rá a többiek –, a legnagyobb
izgalomban tartja az embert. Keressük, kerestetjük!
– Eltévedt? – kérdezte Ajton gyöngéden.
– Nem.
– Mondtam én, hogy Anna férfi, őt nem kell félteni.
Meglátjátok, milyen kitűnően alszik majd a biliárdasztalon. –
És Krammer leste a hatást.
– Már beszéltem a portással, a szobám fél óra alatt rendben
lesz – mosolygott Anna.
 – Bocsáss meg, az egyetlen szoba, ami kapható, engem illet.
Én csak szobában, csakis sodronyon tudok aludni! – izgult
Dánielné.
– Nem tudom, hogy számot tartasz-é az enyémre, sohasem
voltam még ilyen szerencsés. Fürdőszobát kaptam. Először
megfürdöm, aztán felrakom a sodronyt a kádra, és úgy alszom.
– Hopp – ütött fejére Wéber –, megvan. Lefoglaljuk a szálló
összes fürdőszobáit!…
Krammer ezalatt rendületlenül faggatta Szlanik Sándort.
– Te gondoltad például, hogy Zola nem szolgált a gloárnak?
Hogy egyáltalán csak az úgynevezett fehér irodalomra van
szükség?
– Én borzasztóan érzem a felelősség súlyát. A leírt szónak
szuggesztív hatalma van a tömegek felett. Egy Soanai Eretnek
– új eretneket csinál.
– És nem imponálnak neked a nagy szabadosok?
– Szlanik maga elé nézett és megrázta a fejét.
– Nem. Öngyilkos lennék, ha valaki az én könyveimből
kapna indítékot egy erkölcsi ballépéshez. Ma nincs helye
semmi szabadosságnak. Még a legnagyobbak olvasásától is
eltiltanám az embereket, ha abból valami ingatagság
származnék reájuk.
– Csakhogy ebben tévedsz! Az igazi művész mindig emel,
tisztít…
– Ne hidd: a tömeg a rosszat szíja ki a szépből is!
– Ha akárki más beszél ekképpen, Krammer már rég
patvarkodott volna, de így csak lovagias ösztönei ébredeztek.
Nagyon tisztelte ezt a szelíd, finom, majdnem szenvedő
beszédmódot.
– Persze én talán nevetséges vagyok előttetek –
mentegetőzött Szlanik egy újabb vaskalaposságért.
– Nem – felelt neki Ajton, nem. Mert belőled a
meggyőződés beszél. S azt respektálni lehet, még ha túlzó is.
Ami például engem elriasztott, elidegenített Korláttól, az a
meggyőződéstelensége volt. Neki nem voltak nézetei, elvei,
csak szeszélyei. Azaz, hogy… a szeszélyeit gyakran drágábbnak
tartotta a nézeteinél.
 – Magát sokat bántotta? – tekintett Annára Szlanik nagy,
fáradt gyermekszemével. – Különben már látom, hogy magát
nem lehet bántani.
– Achilles sarok nélkül! – hagyta rá Krammer.
– Fordítva – mondta Anna halkan.
– Hogyan?
– Achilles egyetlen titkos ponton volt sebezhető. Én
egyetlen titkos ponton vagyok sebezhetetlen. És ez véd minden
ellen. – Érezte, hogy őszinte kezd lenni. Felkelt, elköszönt a
társaságtól… Egyedül lenni ma, egyedül!
A szobában készen állott a langyos víz. De nem vágyott
lemosni magáról a holdfényt, amely úgy tetszett, ezüst porként
lepte be. Majdnem semmit sem aludt ezen az éjjelen. Untalan
felriadt gazdag, magános szerelmére.

----------------

Havas, csapós esőben érkeztek meg a kis székely állomásra.

A várakozók élén Bordos fogadta őket, a Virrasztó
pályanyertese, a „Sarkvidék” költője. Úgy jött feléjük, mint
testvér, nyájasan, minden formaság nélkül, szinte megható
közvetlenséggel.
– Emlékeznek rám valahonnan? – kérdezte, mintha nagy
talányt adna föl.
Anna a szemébe mosolygott.
– Hisz maga a szovátai albatrosz-ember!
– Hát mért nem mondtad már akkor, hogy tehetséges vagy
– korholta Krammer.
Most aztán szétkapkodták őket a vendéglátók, kit erre, kit
arra a fiákerre, magánfogatra.
Szlanik Sándort két idősebb hölgy vette közbül és tessékelte
fel a tágas úri hintóba. A szelíd fiúnak az a titkos aggodalma,
hogy nem tud majd beszélgetni az ünnepélyes, puritán és
nyilván meghatódott dámákkal, teljesen fölöslegesnek
bizonyult. Beszéltek azok, faggatóztak egyenest, hogy ő mit
gondol, mégis mi lesz, így marad ez? Ha igen, akkor milyen út
vezet a jövendőbe? El kell-é pusztulni itt, vagy kialakul
valamilyen életforma?
Ezek a kérdések Szlanik Sándort már úgyis majdnem a
kétségbeesésig vitték… mit nyúlnak belé tíz ujjal az emberek?
Hát megmondhatja-e így szemtől szembe, hogy ő Pompeji
katonájának érzi magát, aki a vártán maradt ugyan, de csak
azért, hogy ott várja be a biztosnak látszó halált?!
Habozó, ügyetlen válaszokat adott, s közben folyton
egyetlen gondolat kínozta. Hogy most úgy pereg le róla minden
glória, amellyel ezek a távoli tisztelők felékesítették, mint a
hamu a foglyul esett pillangóról. Boldog volt, mikor a hintó
hosszú és neki céltalannak tűnő ki-befordulás után felrobogott
egy nagy gonddal karbantartott ház lépcsői elé s a hölgyek
magára hagyták, hogy kimosdhassék az úti szennyből,
gyűröttségből.
… Ablaka előtt a tisztára sepert udvaron hatalmas körtefa
állott fehér virágpompában. Ezt a fát nézegette, hogyan harcol
a mostoha tavasszal. Érezte a szél és hidegeső gyötörte ágak
szenvedéseit, így sínylette ő is a kétnapos hajszolódást, a fázást,
izzadást, az idegen embereket és a sok beszédet… Az életet csak
kicsiny rátákban bírta. Egy szép vers, egy séta, egy névtelenül
küldött virágcsokor elég élmény volt neki napokra. Ez a
túlhajtott érzékenység a nagy összeomlás átélése után maradt
vissza szervezetében.
És most egyszerre annyi új dolog torlódott elejébe! Mint
legizgatóbb probléma: a Virrasztó munkatársaival kötött
ismeretség. Jaj, félt tőlük előre. Zudor harcos, nőietlen
elszántságától, Krammer szabadelvűségétől, Ajton összebékülő
konzervativizmusától. – És a neki gyanúsak mégis oly igazi
embereknek látszanak! Méltányosak, komolyak, buzgók. A
mellett vidámak, tiszta lelki együttesben, szeretetben élnek.
Istenem, és ő hogyan felelt egyszer Tóth Pálmának, mikor két
évvel ezelőtt levelet írt neki az első elindulások idejében!
„Nekem ön legfeljebb mostohatestvérem lehet!”
De bezzeg testvére Pagotsay, a Mécs vastagfejű, konok
szemű kritikusa, vagy Nyíry, ez a soha szembe nem néző
sunyiság, aki minduntalan tudtunkra adja, hogy a művészet
szolgálata csak harmadrendű céljuk, első a pénz, második a
népszerűség kiérdemlése! És testvére végül Placsintár, a
Mécset kiadó részvénytársaság vezér-igazgatója, aki soha egy
versét el nem olvasta, aki egyszerűen csak leszerződtette, mint
jó hazafias tippet. – Hol van az igazság?
Nem, még sincsen igazuk a virrasztósaknak. Nem volt
igazuk, hogy Korláttal megindultak, sem akkor, amikor a
kolozsvári Szemlét támogatták. Ugyan, mi végre jutottak? A
progresszív Virrasztó elnépszerűtlenedett, a Szemle éppen
csúfosan bukott meg. Importált szerkesztője dicstelenül
tovamenekült, anyagi és erkölcsi kárba taszítva a
cserbenhagyott írógárdát. Százszor inkább meghalni tisztán,
mint élni megalkuvások árán. A hermelin puskacsőnek fut, de
nem lép mocsárba!
Csak az estélyen bomlott ki a meztelen igazság a műsor
felől. Volt abban múzsának öltözött beharangozó, vadászdal
négy hangra, rózsa balett, monológ, élőkép, melodráma, opera
helyi szerzőtől. – Szlanik holtfáradtan, kifacsarva ült a
szereplők páholyában. Két-felől a két dáma duruzsolt neki a
nemzet szenvedéseiről. Szegény Szlanik! Maga is egy
nagydarab nemzeti kínszenvedés volt.
Pitymallott, mire leültek a díszvacsorához.
– Hja, kérlek! – lelkendezett Wéber. – Így megy a
népszerűsödés! Nyolc előfizetőt horgásztam a Mécsnek. Ha
végigjárjuk Erdélyt, húsz városból legalább százötvenet
hazaviszünk. A személyes megjelenés varázsa, barátom!
– Addig én meghalok! – gondolta Szlanik.

----------------

Néhányuknak Bordos kocsit szerzett a visszautazáshoz. A

földreformtól való félelem, s a sok fogatrekvirálás miatt a
magyar birtokosok lassacskán eladták a hintót, a lovakat, de
azért mégiscsak akadt a két elnöknő jóvoltából egy régimódi,
kényelmes úri batár.
Kora délután indultak el vele az ötórás utazásra. Maga
Bordos is elkísérte őket. Úgy közéjük tudott, néhány nap alatt
illeszkedni, mintha végig küzdötte volna velük a Virrasztó
hőskorát. Talán végig is küzdötte ott a zajtalan távoli
városkában, lelkének rokontalan magányosságából belefigyelve
a messzi viaskodásba, mint a ki tudja hányadik hegyről hozzáig
világló lármafa csillanásába.
Az idő kedvükre járt. Piros virág lángocskákkal tűzdelt
fenyők alatt páfránnyal kicifrázott utakon haladtak és még a
hajló nappal sem volt szükségük többre a tavaszi köpenynél, a
vászontakarónál.
A természet jósága Szlanikot is magához térítette.
Gondtalanul beszélgették át az időt. A szót most is Krammer
vitte „elhelyezett” Szlaniknál, ahogy szavajárása tartotta.
– Neked is be kell látnod, Sándor, ahhoz mégis csak igen
jók vagyunk, hogy védőszárnyunk alatt a dilettantizmus
burjánozzék. Nem volna szabad keveredni és tévedésbe ejteni a
közönséget a művészet és az amatőrködés határvonalai felől.
– Tudjátok – mondta Ajton szinte sóhajtva –, én egész este
Korlátot láttam magam előtt. Micsoda magas célkitűzésekkel
indult – indultunk akkor valamennyien és ide feneklettünk!
Ennél már az is jobb, ha egymagunkban járunk tovább
becsületes, önálló utakon.
Szlanik Sándort bántotta ez a beszéd.
– Minden attól függ, hogy mi a hivatásunk, és hogy mire
tartjuk saját magunkat. Hivatásunk pedig elsősorban: elvinni
az emberekhez a magyar szó vigaszát. És ha ez így van, egyfelől
nincs jogunk a dilettantizmus teljes megvetésére sem, mert az
neveli a széles publikumot.
Krammer kicsit puzduri módon replikázott:
– De közben elveszi a napfényt az igazi művészet elől! Te
magad is érezhetted tegnap, hogy nem, mint költőt, hanem
mint „jómagyart” ünnepeltek, aki esetleg el is fogatod magadat
azért, hogy őket szépen megríkasd.
Ajton pillantott most fel, egyenest Szlanik szemébe.
– Megmondom neked őszintén Sándor, hogy a sikerek
tegnap esti megoszlásán én is megdöbbentem. Krammert és
Annát jóformán meg sem értették, sőt meg sem hallgatták. Az
ünnepeltetésben négyen kerültünk a gyékényre: Dánielné és
Nyíry veled és velem. Csak az hatott, amit Korlát
konjunktúrairodalomnak nevez. Hát akkor inkább húsz
embernek adni elő, aki tud disztingválni és megérzi, hogy mi
igazán művészet akkor is, ha égetően aktuális. Nem, én soha
többet! Ezt a nyilvánosságot átadom örökre Dánielnének!
Megindult a vita, amelynek során Szlanik szavait különös,
jól fékezett idegesség fűtötte, mint olyan emberét, aki érzi,
hogy talajt veszít.
– Honnan, honnan ez a jog a dölyfös exkluzivitáshoz? Vajon
magasabb mértékkel mérve nem vagyunk-e magunk is csak…
ha nem dilettánsok, de múló kisszerű jelenségek, akiknek
nincsen jogukban, lesajnálni a még kisebbek, még
mulandóbbak munkáját?
Ez a szó aggodalommal, szinte már rezignációval hangzott
és a lassan aláhulló, magányos alkonyatban eszükbe juttatta
egész elhagyatottságukat, gazdátlan, talán nyomtalanul elomló
életüket!
– De mi – Ajton szája széle remegett – imádjuk… és
akarjuk… a legnagyobbat! És akkor is, amikor az érette való
küzdelemben alul maradunk, tudjuk és fájlaljuk
gyarlóságunkat. Ez a különbség szentel minket különbekké.
Anna csak a tekintetével felelt.
– Még egyet meg kell… meg lehet itten gondolni – szólt
valamivel később. Gyermekkoromban láttam egyszer a málét
és a tiszta vizet Istenné változni a hívő ajakán, a pap és a hívő
erejéből. Hinni magunkban és megváltani másokat a mi
hitünkkel: ez lesz a mi érdemünk. És akkor talán mindegy az,
hogy milyenek a mi ajándékaink örök érték szerint. De persze,
a legjobbat, a legnagyobbat kell ehhez magunkból odaadnunk!
Elhagyták a fenyőbirodalmat s a lombos fák alól kidobogott
már a batár a könnyű ködökkel takarózó mezőkre. Nagy,
könnyesnek tetsző korai csillagok függtek felettük a mennység
foltatlan halovány boltozatán.
– Valahogy így mégiscsak megmutatkoznak az igaz utak –
hallották Ajton mély, meleg hangját, melyben mintha
olvasztott érc csillanna. Hogy mondtad tegnap a pódiumon? –
fordult Bordoshoz.
 Az albatrosz-ember homlokán lobbant a lélek fénye. Boldog
közlékenységgel fogott bele a biztatóba:

„Egyszer egy nap ragyog rád,

Szebb minden már lementnél,
Fényénél látod: eddig
Mily sokat tévelyegtél.”

Odahajoltak mind egybe, szorosan a vershez, s mint

melengető pásztortűz fölött, úgy találta őket az utolsó igék
vigasza:

„S ha éj lep künt; ködébe

Az ének lényt idézget –
Az örök csillagokkal
Boldogan összenéztek!”

Erdély halálos beteg szíve csendes megkönnyebbültségben

dobbant most össze bennük s a lelkek halkan, láthatatlan-
titkosan rügyezni kezdtek, mint első, enyhe tavaszi eső után a
faágak.

IV.

„Die Gedanken sind frei” – pengette Krammer két nappal

később a hegedűn. Ez a tréfás nóta kétségkívül talált a
helyzethez.
Széles társzekéren, majdnem kutyakalangyában ültek
együtt, s az oldalba húzódó mezei úton döcögtek tova, ahol a
kertekből kihajló diófák zsengepiros lombja elől le kellett
buktatni fejüket, nehogy arcul verje őket.
„Die Gedanken sind frei” – csakis ilyen jeligével gyűjthette
egybe Király Jóska a Krammer és Korlát házaspárt, Ajtonékat,
Ratosnyayt, Mélik Andreát, Tóth Pálmát, Zudor Annát és
Csángó Benedeket. Igazából Szlanikot és Bordost akarta a
kirándulással megünnepelni.
Gondtalanul, feszes jókedvvel ütöttek tanyát Királyék
pusztája felett a kosborral, ibolyával, kankalinnal tarka
mezőben. – Minden ilyen alkalomkor úgy volt szokásban, hogy
nem lesték egymást. Tehetett, ki mit akart, kószálhatott vagy
üldögélhetett, járhatott virágok vagy álmok után, magányosan,
avagy társas kedvben, örömben. De azért volt valamelyes
rendszokás. Így ma is: Gréti gyermekpásztorkodott. Mindig ő
vette magára az irodalom két csemetéjének gondját: a kicsi
Krammert és a kis-kisasszony Grétikét. – Zsuzska és Király
Ervin gazdasszonykodott. Az idősebbik Király-fiú már régóta
elindult az úton, amely felé öccse sóvárgott: szabadon élt
művészi törekvéseinek s csak látogatóba jött most haza. Mint
vérbeli bohém, kijárta az életiskolát és sok más ügyesség
mellett főzni is megtanult. Most is felállította a rézüstöt, és
mialatt Zsuzska hámozta, aprította a krumplit, paprikát, húst,
maga a tüzet rakta meg nagy szakértelemmel.
Anna, Andrea és a férfiak leheveredtek a pokrócokra, nekik
a vendégek mulattatása jutott szerepül. – Pálma sohasem
szeretett rész venni a megbeszéléseken. Távol érezte magát
minden elmélettől, egyszerűen szalmacséplésnek tekintette
Annáék szóbeli hadakozásait. Szinte menekedett előlük.
Hanem ezen a délutánon még a szokottnál is kevésbé lelte
helyét és egészen sápadt volt. Vajon Mélik Andrea izgatta-e, ki
égősárga mosóselyem köntösében, a rikító Carmen-kendőben
valósággal tündökölt a pázsiton? – Véznán, remegőn
imbolygott fától fáig, és ki tudja, talán szeretett volna virágokat
taposni, lehullani a fűbe és zokogni! – Korlátné bizonytalanul
sündörgött körülötte. Imádta Pálmát, mióta az első verssort
elolvasta tőle és valami húzta hozzá, hódolatra! De azért nem
mert egészen közelébe menni, csak rajongó pillantásai érték
utol mindenütt.
– Érdekes, az ember megszokik egy asszonyt, akárcsak egy
macskát a házban. – szólt Korlát, Böskére intve. Melyiketek
házasodott szerelemből? Furcsa érzés lehet, én sohasem
próbáltam.
 Szlank Sándor úgy érezte magát, mint gyermek, aki cifra
pogány templomba tévedt és bámult, borzong is egy kicsit lelki
üdvét féltve. Kiváltképpen Korlát nyugtalanította. Olyannak
találta, mint befőtt közé ejtett ecetes ugorkát… Különben pedig
hallgatott és a társalgás inkább Bordos kívánsága szerint folyt.
Őt minden érdekelte, és mindenkihez friss, őszinte bizalommal
fordult. Tudni akarta a Virrasztó egész történetét.
Korlát nem ült le, hanem összehúzott szájjal, fura mosollyal
járkált a többiek háta mögött, lázas feszültségben próbálva
kígyókövet fújni valakivel. Idegességének fő oka abból adódott,
hogy most találkozott először Annával pesti útja és az új
Virrasztóhoz való átcsatlakozása után. Mint piromániákus,
akinek éppen rossz szándékai vannak, de nem talál gyúlékony
épületre, itt is, ott is, elhullatott egy-egy mérgezett szót.
– Hallom, Boldizsár – fordult hangosan Ratosnyayhoz –
hogy nemcsak Nyíry, hanem te is alaposan jóllaktál az erdélyi
irodalom nyújtotta csemegékkel és féltvén művészi lelki
üdvödet, kimenekszel egy kis kultúrára a művelt nyugatra!
– Valóban, nem bírom tovább ezt a szűk horizontot!
Pálma ott állott egy távolabbi gyümölcsfánál. A szóra
megingott, mint fiatal fenyő, amikor tövön csapják a baltával.
– Egy kis tükördarabba az egész ég beférhet – mondotta
Szlanik csendesen.
Szóval, a Pallas a nemzeti alapot hangoztatja veletek
szemben és a miatt késett az én „Forgószelem”, mert nincs
benne jó-magyarkodás? – kérdezte Bordos.
– A Pallas zsebrák alapon áll, és ma a jó-magyarság a
legjobb konjunktúra. Lesz ez másképp is – vetette oda Korlát.
– Az a szomorú – enyhített Ajton –, hogy a mai gazdasági
viszonyok között csak a konjunktúrára építő vállalatok adnak
és adhatnak ki magyar folyóiratot! Ezért vagyunk kénytelenek
felvenni még megalázásokat is.
Ratosnyay szólalt meg most, halk és könnyű hordozású
hangon, amely tökéletesen elütött bármelyikük
beszédmódjától. – Tüzet adott Andreának, és mint valami alig
fontos dolgot, tette fel a kérdést:
 – Mondd, kérlek, Barna, és ti mind, akik annyit írtok –
játszi gúny siklott el az utolsó két szón –, hát igazán komolyan
azt hiszitek, hogy utánatok még következik itt valami? Maguk
hölgyeim – és ti barátaim még ragyogtok, ezt nem lehet
tagadni: de ha ti leáldoztok, akkor csak a tudatlanság, a
műveletlenség fog felburjánzani! A ma itt élő tehetségek a régi
Magyarország utolsó sugarai.
A simán ejtett mondatok… a legfinomabban kifent tőrnek
szúrásai voltak. Hiszen ezek nem maguknak dolgoznak! Nekik
az erdélyi jövőtlenség fáj a legjobban!
Ratosnyay Krammerhez fordult, mintegy társat keresve
benne.
– Neked persze mindegy, Péter, mert te megmondtad rég,
hogy ez az egész transzilván buzgalom csak ugródeszkád lesz
majd Budapest felé.
Krammer keresgélt magában régi énje után, amely tört
edény cserepeiként szóródott szét, hogy némely részét már meg
sem tudta lelni. – Csakugyan így beszélt ő ezelőtt két-három
esztendővel? De mikor is fordultak meg benne ezek a
gondolatok utoljára? Lassan elpirult, és felelet nélkül pillantott
körül.
Nemcsak ő hallgatott. Mindenkinek szíve fenekéig talált a
szó. Mit lehet mondani erre, nehogy dicsekvésnek, dőre
légvárépítésnek, de nehogy fekete hitetlenségnek is hangozzék?
És néztek mind egymás szemébe, a délutáni fényben: Korlát, a
vérbeli Pfadfinder, aki sohasem járta végig a maga lelte
ösvényeket; Ratosnyay, az elhivatottan is eleve félrevonuló;
Szlanik Sándor, a reménytelenül is helytálló; Zudor Anna, az
igát semmiért le nem rázó, Krammer Péter, aki ezt az igát
kezdte már könnyűnek és természetesnek találni: és Csángó
Benedek, akinek bízó hitét meg nem ingatta e percig a sok
lemaradás, magyar megrövidülés…
Túl az egyéni fajdalmon, amely több volt neki mindennél,
Ratosnyay kijelentésének nyomában Tóth Pálmának is lelkébe
csapott hajdani küzdőtársainak keserűsége.
– És ha azok is vagyunk… utolsó sugarak, végeznünk kell,
akárha nagy virágzást készítenénk elő – mondta most Szlanik
Sándor megilletődve, mintha titkon sokszor ismételt
hitvallásról tenne tanúságot.
Korlát, Anna háta mögé állott és a foga között morzsolta:
– Mondja, csak Szlanik úr, ön, aki bár teljesen más
platformon áll, mint én, de meggyőződéses ember, mégis, mit
szól, szabad-e bármi fenenagy virágzás előkészítésének
reményében olyan átsétálást rendezni, amilyet a Virrasztó
gárdája követett el? Ma tory, holnap whig, ma piros, holnap
fehér rózsa a süvegen! Ha ez nem szellemi hetéraság!
Majdnem fullasztó csend támadt erre. Szlanyik úgy érezte,
hogy lefut a verejték a gerincén. Amikor éppen most kezd
benne meginogni lelki világa s a pompeji katona sorsa
valamiképpen nem tűnik többé a legnehezebb és a legokosabb,
csak a legpoétikusabb szerepnek. Amikor az itt körötte ülők
példaadása igazabb, eredményesebb sorsvállalásnak tetszik!
– No-de, kérlek, Kálmán – kapkodott a szó után Krammer
–, bezzeg nem így beszéltél, amikor Ajtont a más világnézetével
is magadhoz szólítottad!
Ajton sötét szemet szegzett Korlátra.
– Nem rólad mondtam, amit mondtam, Barna. – Te csak a
kihúzott gumiszalag voltál kezemben. Mindig visszafelé
feszültél, el tőlem! Elengedtelek – visszapattantál eredeti
mentalitásodba, a reakcióhoz. De volt, aki sem akkor, sem
most színt nem vallott, hanem simándimód beleilleszkedett a
helyzetbe.
Korlát most Annát nézte.
– A hetérák teszik lehetővé – néha a szellem világában is,
hogy a kényes lovagok és fényes szüzek azok maradhassanak,
amik. Ha nem volna hetéra – a lovag a szüzet tiporná le. Ha
ilyenek nem volnának – Annára maga mutatott, – nem jöhetne
a boldogabb nemzedék, amely folttalan maradhat.
– Persze, minden nézőpont! Akadhat, aki Zudor Anna
szerepét mártírfényben látja!
– Ó, nem – mosolygott Anna – mert tudja meg, hogy
Erdélyben ennek a hetéraságnak nincsen mártíriuma. A
világnézeti harc itt jóformán travesztiája a magyarországinak.
Nem létkérdése népünknek, hanem jelszók és érdekek
szembenállása. Ha nem volna olyan súlyos ez a céltalan
erőpazarlás, amelyet itt világnézet címén folytatnak, ha nem
szolgálna bizonyos fokig belső kiegészítésül a bennünket
kívülről szorongató nyomásnak – nem is kellene számon
tartani. Az igazak – ha művészek, ha politikusok – egyszer
úgyis túl fognak nézni rajta és valahol, valahogy mindnyájan
találkozni fognak!

----------------

Ezen az estén, már jó késői órán Anna lámpa nélkül

üldögélt szobájában, rojtos fehér hárászkendőjébe burkolózva.
A holdvilág a küszöbig esett és felszikrázott a falakra. Az
ágyterítő valósággal világított. Egy éppen kinyílott kalla fehér
tölcsére hallgatózva előrehajolt a néma fényességben…
Ahogy a vaksötét folyosóról belépett, a férfi tévetegen állott
meg, mintha váratlanul és véletlenségből valami mesebeli
terembe nyitott volna. – Anna felkelt és elébe ment. Szinte
látomásszerűen nagynak tűnt a bő, elszélesülő, rojtos
kendőben. Az arca is csak világos folt, keze átlátszóan halovány
– nem forró és nem puha – szinte nem is kéz, inkább fehér
madár erős, hűvös szárnyának érintése.
– Isten hozta.
A férfi körülnézett, aztán újra Annára.
– Itt minden olyan fehér… – mondta bizonytalanul, mert
Anna legutolsó verse jutott eszébe és a versnek záró sorai
peregtek alá benne:

„Fehéren élő életem titokfuvallata,

Lelkekkel váltott csókjaimnak fehér-virág illata…”

Érezte azoknak illatát és a láthatatlan lényeket kereste,

akikkel a leány csókot cserél ebben a mesebeli fehér
magányosságban. Próbált beszélni a szokott módon, de aztán
elhúzta kezét homlokán, mert nem tudott kijózanodni a
káprázatból. Nagyon távol, szinte ok-nélkül- valón és
jelentéktelenül úszott előtte a gondolat, amely idehozta.
Idomtalannak, sőt céltalannak érezte, hogy előhozakodjék vele.
De hát akkor mit mondjon, miért ül itt szemben vele ebben a
kései órában, miért nem tud moccanni, elköszönni. Kifejtette
végül is aszót: csak hogy formát adjon látogatásának:
– Anna, azért jöttem… azt akarom tudni, kívánja-e, hogy
Korláttól elégtételt szerezzek magának?
A leány igen nyugodtan emlékezett vissza a kínos
összeszólalkozásra, amely után a társaság alig tudott a derűhöz
visszatalálni.
– Semmi sem történt, minthogy tisztába jöttünk egymás
felől. Higgye meg, ez így egészen jól van. Én is tudom, hogy ő
mit gondol rólam, és ő is, hogy én mit gondolok magamról. És
Szlanik Sándor is tudja. – Ez talán mindennél fontosabb. Mert
Korlát idegember, nyomja is a sok megfeneklés, harc és gond,
neki meg lehet bocsátani, ha néha igazságtalan. Ő volt jó is
hozzám!… De Szlanik egyforma sötéten nézett mindig reám,
amióta csak megpillantott.
Ahogy ez így megoldódott, Ajton visszaereszkedett a
varázslatos ellankadásba, amely első perctől fogva tartotta.
Hallgatott, nem mozdult, nézte Annát, és mert Anna szemében
mintha kérdés lappangna, hogy mit akar még itt a késő
éjtszakában – akaratlanul árulója lett önmagának. Két kezét
keresztbe fektette az asztalon, felpillantott és mondott valamit,
ami a leány előtt értelmetlenül hangzott.
– Nemo impune…
Megrázta szép, sötét fejét.
– Senki, Anna, senki büntetlenül nem élhet a maga
közelében.
Most kitágult a leány szeme: mi ez? És lassan felbukott
szemtükörében a megértés. Lágyabb, gyengédebb vonás
lopakodott arcára, és úgy tekintett maga elé, mint aki egyszerre
tisztába jő valami hosszú, titokzatos hátterű eseménysor
jelentésével. De a tisztánlátás szomorúbbá is tette, s az
elnézésen kívül bánat is volt a mosolyában.
– Miért mondja meg ezt nekem? Hogy ne lehessek jó
barátja többet?
 Látta, hogy a férfi elsápadt, megszégyenül – és odanyújtotta
neki a kezét. Átlátszóan halvány volt az, nem forró és puha –
szinte nem is kéz – inkább fehér madár erős, hűvös szárnyának
érintése, elhárítás.
– Hallgasson rám, Ajton. Mi egy fehér szerzet tagjai
vagyunk, nekünk mindent el kell vetni, ami gátolja céljaink
megvalósítását. Aki emberre teszi itt ma a boldogságát, az
félreesik a küzdelemből! Hogy mondja Szilveszter Lajos egyik
versében?…

„Erdély ifjúsága szerelemtelen!”

 HARMADIK RÉSZ

I.

A ház, amely előtt a két férfi tanakodott, jómóddal épült,

zömök kúria volt. A kapu szemöldnek majdnem láthatatlanra
meszelt címerét egyikük épp oly gondosan és rosszallóan vette
szemügyre, akár a tornác friss zöld festékkel rikítóra mázolt,
kovácsoltvas rácsozatát. – Ezt a nemesi hajlékot Nyíry ügyvéd
mostanában szerezte meg egy lecsúszott dzsentri családtól. A
másik látogató ezalatt felhasználta a kapubolt csendességét és
kibeszélte magát:
– Régóta puhatolom, sőt ismerem is már a közhangulatot és
jól tudom, egyesek új embereket akarnak az élre, ahogy
mondják, olyanokat, akiknek nevéhez semmi rossz emlék nem
tapad a múltból, mintha biza valaki egyik napról a másikra jó
politikussá válhatnék! Nem, Attila, nem lehet hagyni, hogy a
magyarság régi és kipróbált vezéreinek az új idő kimossa a
talajt a lábuk alól, éppen elég ostobaság volt eddig várni a
hivatott elemeknek, amíg a Varró-féle izgága forradalmárok
tért nyertek, és Ajton Barnáék népszerűsége a fejünkre kezd
nőni. Mert kedves barátom, ez az ember népszerű, erre pozitív
bizonyíték van a markomban. A most szerveződő magyar párt
tervbe vett tisztviselői karát felírtam egy ívre és eljárattam a
városon tájékozódás végett, s valakinek kedve telt benne,
áthúzni a te nevedet s föléje írni „Alelnök Ajton Barna” –
ráadásul még affélék voltak utána biggyesztve: „helyes,
természetes, csatlakozom”.
– Kik írhatták… az írásokat nem ismered? – kérdezte a
jóvágású dalia kiveresedve.
 – Sejtelmem sincs, de az illetőktől kitelik, hogy nem fognak
az akaratukból titkot csinálni a gyűlésen.
– Ez tulajdonképpen orcátlan tiszteletlenség! Ősi nevem, és
családom politikai múltja után olyan ember nevét írni az
enyém fölé, aki alig nehány éve került ide! Hogy ennek sánszai
lehessenek a közhangulatban! S pont az általunk fenntartott
lap hasábjain keresztül!
– Nemcsak a te személyed elleni merénylet ez, édes jó
barátom, hanem egyben az alakulóban levő párt tekintélye
ellen is. Huzavonát szítanak most, amikor a magyarságnak
egyöntetű nézeten kell lenni minden vonalon!
– Ki kell kérni a gyűlésen az effajta magánvélemény
nyilvánítást!
– Én jobbnak tartanám, elő se hozni a dolgot és az egész
ívet újra legépeltetni. Egyszerűen nem tudunk a firkálásról, sőt
köztünk szólva legalkalmasabbnak azt a megoldást találom,
hogy a gyűlést össze sem hívjuk. Elvégre éppen elég, ha mi, a
hivatott vezetők magunk között megegyezünk! Még megesnék
belé, hogy minden Szent István úti szatócs és éhenkórász
néptanító beleszóljon a dolgunkba, mert ezekre megy vissza az
egész! A tanítók Ajton verseit fogyasztják jobb híján és az
iparosok előtt azzal tette be az ajtót, hogy közülük valót vett
feleségül, egy újabban gyárosnak titulált rézöntő mester
leányát!
– Szemszúrásból esetleg bé lehetne dugni valamilyen kisebb
pozícióba, mi?
– Semmi az égen és a földön, semmibe! Érted, barátom?
– Sze’ha a mi emberünk?
– Nem az igazi. Ennek nem fütyülhetsz. Ez nem fogja úgy
járni, ahogy mi akarjuk.
– De mi történik, ha meglesz az engedély a gyülekezésre?
– Ph! Hát nem lesz meg!
– Genialissimus!
Megindultak a félkörben forduló, de tágas és kényelmes
lépcsőn fölfelé. – A polgári rend és jómód már bevonult a
méternyi falak közé: gyökérszőnyeg képében futott fel a
lépcsőn, az ámbituson végig. Ezen a még nem tapadó, vastag és
kellemetlenül új holmin Csathó Attila elbotlott.
– Nonó, testvérem, ki ne törd a lábadat ma délután, azt
hagyd csak az ellenjelöltednek! – heherészett Borbáth.
– Ezeknek persze – folytatta aztán, rámutatva az
ebédlőajtóra – nem lehet a dolgot olyan nyíltan odatálalni.
Márton Gerőt örökké a honfibú rágja, s tudod, ráadásul az ő
polgári pereputtya! Nem szeretném, hogy Gerő ellenem uszítsa
őket, mert mégiscsak a kisexisztenciák teszik a tömeget, és nála
csakis úgy juthatunk zöldágra, ha éppen magyar szempontból
helytelenítjük Ajton működését. Nyíryt persze beavattam, és
ezért a tárgyalást olyan irányba fogja vezetni, hogy a
szándékunk erősen ki ne ütközzék, s így a kecske is jóllakjék és
a káposzta is megmaradjon.
– Hogyhogy? – kérdezte Csathó Attila, aki sohasem értette
meg a képes beszédet.
– Hát, hogy Márton se haljon meg a honfibánattól, és Ajton
alól is ki tudjuk húzni a lepedőt, aztán majd meglátod, hogy a
doktor, bár semmit sem tud minderről, mégis a mi malmunkra
hajtja a vizet. Időtlen idők óta mutogatja Tóth Pálma ellen írt
memorandumát, és nem felejti el, hogy a Virrasztó érdekében
kellett fiókban tartani. Azért is hívattam meg, mert jól tudja
felheccelni Gerőt, különben pedig köpöt se adok a szavára.
– De remélem, Bolgár Endrét nem hívtad meg? Mert az is
tintanyaló, s húz a fajtájához.
– Hogy a fenébe ne hívtam volna meg, amikor úgysem tud
már a lábára állni, hát csak legyen meghíva!
– Ne mondd! Olyan beteg?
– Végét járja. Elküldte levélben a nézetét. A Virrasztó
kibővítését ajánlja és a tiszteletdíjak rendszeres kiutalását.
– Pont amikor tőkésíteni akarunk és az osztalék felemelését
ígértük? Hallatlan!
Benyitottak a hajdan portául szolgáló terembe, amelyben
most a bútorolaj bűze a kredencek fűszereinek szagával
keveredett. Némi levegőtlenséget is érzett, a plüssel szegett,
nehéz szövetfüggönyök elvették a külső fényt és szellőt.
 Nyíry ügyvéd meglepő fürgeséggel sietett elibük. Mint jó
pincér kapkodta el botjukat, kalapjukat, mindent gondosan
elrakosgatott a zöld posztós fogasra, aztán áttessékelte őket a
dolgozószobába.
Márton Gerő és Madarasy doktor valamivel korábban
megjöttek, izzadtan és kifúlva a szokatlanul meleg október eleji
délutánban. A doktor még fújtatott a lépcsőmászástól s nem
jött szavához, csak a szeme csillant rá a felterített
borozóasztalra.
– Jó vásárt csináltál, fiam! – gratulált Borbáth Nyírynek,
miután a házat belülről is megtekintette.
– Kicsit sokba került a karbatétel – szabadkozott az ügyvéd
– úgy, hogy azért jól felkerült nekem, s nem is volt olyan
előnyös vétel, amint azt a gazdája hirdette.
Csathó Attila, aki tisztában volt vele, hogy Nyíry félig ingyen
jutott a megszorult família ősi hajlékához, barátságos
mosollyal oktatta:
– De kérlek alássan, figyelmeztetlek, ha rossz néven nem
veszed, hogy a mennyezetek gipszdíszeiről kapartasd le a
festéket. Szép régi minta, ugyanaz a művész csinálhatta, aki a
Bánffy-palotáét… na és aztán az a mázolás a rácsozaton a
tornác feljárónál!
– Így kevésbé rozsdásodik…
– Ugyan kérlek! Legyen inkább fekete az időtől! Mit szólsz
hozzá Bertalan?
Borbáth elismerően bólintott, de semmit sem szólt, mert
nem akart kiadni magán, hogy van a világon olyan valami,
amiben ő nem szakértő.
Közben a háziúr szolgált a borral. Édeskés muskotályillat
szállott szét a levegőben, elvegyülve a békebeli médiaszivarok
finom aromájával. Csathó Attila és Borbáth Bertalan a
díványba ültek egymás mellé, mint a nekik kijáró főhelyre.
Koccintottak, ittak, visszarakták a poharakat.
– Tehát lássunk hozzá, uraim! – adta ki Borbáth a
vezényszót.
– Kérlek alássan – pillantott rá Csathó Attila –, tán átadjuk
a szót Jankó barátunknak.
 Nyíry rendes, rugótlan ebédlőszékre helyezkedett, hogy
kicsiny volta kevésbé tűnjék fel, mint a süppedős karosszékben,
s olyan egyenes háttal ült, akárha állandóan valaminő
parancsszóra lesne, hogy aztán felugorjék.
– A Virrasztó belső ügyeiről akarják magukat informáltatni
az urak, hogy a közeljövőben összehívandó igazgatósági
gyűlésen már tájékozva legyenek a teendőkről. Szívesen állok
rendelkezésükre. – Nyíry itt körülményesen krákogott. –
Méltóztatnak észben tartani, ugyebár, hogy a Pallas
Részvénytársaság első évi mérlegét a megbízott szakértő
elkészítette, részemről a mérleg felül is vizsgáltatott, és
aránylag igen kedvezőnek mondható, amiről majd a gyűlésen
számszerű adatokban meggyőződhetnek.
– Mit akarsz azzal mondani, hogy aránylag véve? – reccsent
reá Madarasy, cseppet sem respektálva az ügyvéd, finomkodó
modorát.
– Aránylag véve, mondom uraim, mert a Pallas nagy
nehézségekkel küzd, és az a bizonyos szépirodalmi és
tudományos folyóirat, amelyet kiad, nem mondható éppen
rentábilis vállalkozásnak.
– Tudtommal az előfizetők száma inkább növekedik? –
jegyezte meg Csathó Attila jóindulatú arcjátékkal.
– Méltóztatik megengedni, semmiféle szépirodalmi lap ma
meg nem él az előfizetésekből. A Virrasztóra sajnos, olykor rá is
kell fizessünk más, jövedelmezőbb ágak hasznából.
– Úgy? – kérdezte Madarasy doktor gúnyos hangsúllyal.
Nyíry arca összerándult, de ez inkább rendreutasításnak
tűnt, mint a kínosan érintett önérzet vonaglásának. Rá sem
nézve a doktorra, folytatta:
– Tisztában lévén, hogy mégiscsak milyen fontos kulturális
tényező ma egy magyar nyelvű szépirodalmi szemle,
megpróbáltam a lap rentábilitását más eszközökkel fokozni.
Önálló irodalmi estélyt rendeztem a Virrasztóval
Küküllőszentmártonban, majd összeköttetésben kolozsvári
testvérintézetünkkel megszerveztem első közös estélyünket
Udvarszéken. Mindkét vállalkozás úgy erkölcsileg, mint
anyagilag fényesen ütött be. Öt-ötezer lej jutott tiszta
jövedelemképpen a két folyóiratnak, ezen kívül az írók is
kaptak fejenként ötszáz lej honoráriumot, vagyis még azt sem
kívántam, hogy ingyen dolgozzanak a lapjukért!
– Azt várhattad volna is! – dörmögött a doktor.
– Sajnos, a Virrasztó munkatársai a vállaltnak még ilyen
nobilis eljárásával szemben sem mutatkoztak hálásaknak.
Mikor a második közös estélyt indítottam be
Gyergyóalpatakon, egyszerűen kijelentették, hogy az odavaló
írókkal és műkedvelőkkel együttesen fel nem lépnek. Holott az
alpataki iparosegylet már betanulta egy helyi szerző bohózatát,
ami óriási bevételt biztosított volna. Csak természetes, hogy
nagy sértődés támadt e miatt a városkában. Az összes szereplő
előfizetők visszamondtak! S én hiába tárom ezt a kiáltó tényt
Zudorék elé, semmi kilátás reá, hogy a szerkesztőséget józan
belátásra bírjam. A kérdés tehát az, hogy milyen álláspontot
fogadjunk el a lap további sorsát illetőleg.
Márton Gerő alázatosan körültekingetett, nehogy valakinek
elébe tolakodjék nézetével, azután szólalt csak meg.
– Nem mintha bármelyikünk is nem volna tisztában azzal,
hogy miért alakult a Pallas és nem mintha a vállalat nem
szolgálná híven célját, a magyar kultúrát, naptárak és olcsó
egyházi nyomtatványok kiadásával is, mégis figyelmeztetni
kívánom az urakat, hogy a Pallasban a jól jövedelmező ágak
támogathatnák a gyengébbeket, mivel a tömegek éppen a
magyar műveltség felvirágoztatásának érdekében járultak
hozzá filléreikkel az alapításhoz.
Borbáth Bertalan felemelte petyhüdt arcát, és szemét
kimeresztve megszólalt.
– Engedjétek meg, hogy azzal a csekély befolyással, amelyet
szerény személyem érdemén kívül ért el az idők folyamán.
Márton kedves tagtársunk kívánságával kapcsolatosan kezdjem
mondanivalómat, mivelhogy, mint tudjátok, van némi
összeköttetésem a román közélet vezetőembereivel és így egy
megjegyzést kell kockáztassak, éppen a szóvá tett hazafias
szellemet illetőleg, teljesen nyugodt lévén afelől, hogy
egyikőtök sem vonhatja kétségbe tökéletes jóhiszeműségemet.
Ezért tiszta lelkiismerettel felhívom figyelmeteket arra a
körülményre, hogy ma már egyes magyar férfiak bekerültek a
parlamentbe és hogy – bármennyire is elítéljük a módot,
ahogyan bejutottak – nekünk is igyekeznünk kell, hogy új
választáskor megfelelő arányban béjussunk! Ehhez pedig
kétirányú, intenzív munka szükséges: meg kell, nyerni az
impériumtartó nép nagyjainak bizodalmát magunk iránt.
Remélem, hogy ez világosan áll valamennyiünk előtt!
Márton Gerőben nagy ellentmondás fészkelődhetett, ezt
elárulta nyugtalansága és az illetlen gesztusa, hogy koccintás
nélkül ivott egy fél pohár bort. De Borbáth újra csak rászegezte
savókék szemgolyóját, és a szó sután beléje rekedt.
– Kedves tagtársaim, ez az erdélyi politika ma jobban, mint
valaha, megköveteli a kétfele való viaskodást és én ezért azt
mondom: helyes dolog ugyan a nemzeties irodalom buzgó
ápolása, mégis úgy vélem, hogy a Virrasztó gárdája már túl is
ment azon a mértéken, melyet mostani helyzetünkben a józan
okosság előír. Különösen túlment pedig éppen Ajton Barna,
mégpedig oly fokban, hogy szerintem előbb-utóbb le kell
fékezni, nehogy idő előtt szemet szúrjon, és ő maga megüsse a
bokáját. Pozitív tudomásom van róla, hogy kolozsvári
testvérvállalatunk is így kezd már gondolkozni Szlanik Sándort
illetőleg.
Elhallgatott és petyhüdt szemhéjait alábocsátva a hatást
kémlelte.
Nyíry azt morogta:
– Nagyon nehéz dolog a lapban most egyszerre hangnemet
változtatni.
Márton Gerő küzdött a tekintély iránt táplált tisztelet és
valami belső meggyőződés között, amely Borbáth szavait
hamisnak tüntette fel. De inkább saját meggyőződését volt
hajlandó tévesnek tartani, mintsem feltenni, hogy a Pallas
címeres nagyjait Borbáth helytelen csapásra terelgeti.
– Uraim, méltóztassanak elnézők lenni szerény
közbeszólásom iránt, de vajon, hogy úgy kérdjem, a Pallas
anyagi virágzása a legfőbb kincs a magyarság részére a mi
időnkben? Vajon a nemzeti érzés éltetése nem fontosabb-é az
anyagi prosperitásnál is, és az a tény, hogy egy Ajton Barnát
kiragadhattunk a progresszió karmaiból, már magában is nem
komoly jelentőségű eredmény?
Borbáth most már úgy nézett Mártonra, mintha
hipnotizálni próbálná.
– Mint mondottam, igen tisztelt tagtársaim, a Pallas
felvirágoztatása mindenképpen fontos és bár ez is attól az
egyensúlytól függ, amelyet a hazafias hang és a politikai
meggondoltság között ki tud balanszírozni, meg kell, adnom
Gerő barátomnak, hogy a Pallas valóban a magyarság
létérdekének csak egyik faktora és hogy az összmagyarság
jövője és jövő szellemének kialakítása a Pallas sorsánál is
fontosabb. De éppen ennek kapcsán kell leszegezzem Ajton
Barna ellen, hogy azzal a költői iránnyal, amelyet ma követ,
előbb-utóbb saját maga alatt vágja el a fát! Hogy szavaimat ne
vegyétek légből kapottaknak, kénytelen vagyok nektek elárulni,
hogy Ajton Barna és Szlanik Sándor udvarszéki szereplése igen
rossz vért szült. A nyáron ugyanis együtt fürdőztem
Matescuval, az odavaló prefektussal, aki valaha osztálytársam
volt, s ő azt mondja nekem nagy felháborodással: „Hallod, ez
már botrány, tudasd az íróitokkal, hogy ne mind
allegóriázzanak, nekünk éppen eléggé a fejünkbe vertétek
annak idején, hogyan kell az effélét érteni, hát jó lesz, ha más
színű tintába dugják a pennájokat, mert különben jegy nélkül
találnak elutazni Dobrudzsába!”
A döbbent arcokat látva Borbáth most már játszi fordulatot
adott körmönfont szavainak.
– Jah, az ilyen magyarkodás olyan, mint a lopás volt
Spártában, mi?
– Kérlek alássan, hogyhogy?
– Ha sikerül, erény. Ha nem: irgalomra ne számítson
sehonnan!
– Szóval méltóságos uram, te úgy véled, hogy Ajton
hazafiassága rosszra vezetne? – hebegte Márton,
összezsugorodva Borbáth kijelentéseitől.
– A Virrasztót, mint mondottam, nagy és komoly célok
szolgálatára alapítottuk. De nem szabad elfelejtenünk, hogy
vannak még jelentősebb célok, és éppen azt tanácsolom, hogy
szólítsuk fel Ajtont a hangnem megváltoztatására!
– Elhallgattatni? – rökönyödött meg Márton Gerő.
– Kedves barátom, Ajton Barna, mint magánköltő és
magánember írhat, amit akar! Ennek nem leszünk útjában
soha – mosdott Borbáth a kimutatott szándékért.
– De éppen, mint magánember kerülhet nagyobb veszélybe,
ha nincs, aki fedezze!
– Így viszont – tódította Csathó Attila – a Pallas köpönyege
alatt a vállalatot viszi veszélybe és kockára teszi egy csomó
magyar ember pénzét, azonkívül pedig, ha bekerül a politikai
élet sodrába, a magyar népnek lesz óriási kárára.
Borbáth beharapta a száját, úgy, hogy kampós orra szinte
egybeért szúrós kecskeszakállával. Csathó túlment azon a
vonalon, amelyet maguknak, mint az őszinteség utolsó határát
előírtak. Gyorsan rálépett barátjának lábára.
– Hát hogyan kerülhetne a politikai élet sodrába? – ámult
el Márton – Krammer, igen, ő ír politikai cikkeket, de Ajton
Barna?
– Csak úgy értendő ez, édes Gerőm – hogy ahhoz, aki a
közösség szívében hazafias versei révén lassanként akkora tért
hódított, közel áll az is, hogy népszerűségében politikai
aspirációkra vetemedik, márpedig ezt jól jegyezd meg: a költők
mindig bűnrossz politikusok és éppen nem kívánatos dolgot
cselekednének, ha a szegény, elesett magyar nép gyakorlati
érzék nélkül való és fellegekben járó vezetőinek tolnák fel
magukat! Vagyis, hogy Attila szavait őszintén kimagyarázzam,
én féltem népemet az ábrándpolitikusoktól, és ha már a Pallas
és a mi érdekeink nem is bírnak fontossággal, de imádott
székely népünk sorsa szent és sérthetetlen, úgy hiszem,
mindannyiunk előtt.
Szeme most vizes fényben villózott, saját ferdítéseinek
sikerült formába való öntése hevítette.
– Mert – halkabbra fogta a szót és nyújtotta is egy kicsit –
fontos közlendőm van számotokra, kedves testvéreim, éppen a
magyarság politikai boldogulására vonatkozólag.
 Mindenki türelmetlenül fészkelődni kezdett, mint nagy
hallanivalók előtt.
– Már hangsúlyoztam, hogy előbb-utóbb ütni fog az óra,
amelyben ki kell lépni a passzív rezisztencia mai, még
tulajdonképpen mindig meglevő állapotából, és erre nézve
akarlak benneteket, mint hozzám és gondolkozásomhoz
közelállókat tájékozni, hogy tudniillik az a szövetkezés egyik
erős román párttal kezd már a magyar vezetők lelkében
meggondolandó problémává válni, és ha a lelkek ilyetén
hangolódása végbemenne, nem volna éppen célirányos a
román közvéleményt mintegy vasvillával szurkálni. Vagyis –
Ajton Barnának úgy a saját személyi érdekében, mint a
vállalatnak és végül az egész magyarságnak elemi érdekében
más irányban kell ezentúl a lap hasábjain költenie!
Madarasy doktor unta már a sok zabhegyezést,
köntörfarolást. Egyszerűen lecsapott a titkos körültáncolt
gondolattal, mint bombával:
– Én azt tanácsolom, szüntessük meg az egész Virrasztót!
Önkénytelenül összenéztek. Nyíry kiesett nyugalmából, és
indulatosan csípett a doktoron:
– Persze, te aztán, tudva, hogy Ajtonék truppja levitézlett,
azonnal benyújthasd az emlékiratodat Tóth Pálma ellen!
Madarasy, akár a gyermek, akinek pompás, készülő
csínyére történik célzás, pisolyogni kezdett, de azért csupa
illemtudásból, lenyelte jókedvét, és mint bölcs, megfontolt
„ceterum censeot” megismételte:
– Anyagi haszna nincs, politikában sokkal többet érünk el a
napilappal, a munkatársak renitensek, még egyszer mondom:
szüntessük be!
Nyíry tűszúrásokat érzett a rámért, kétszínű játék alatt.
Tudta jól, hogy keni a doktor máját a Virrasztó-ellenes
hangulat, s úgy magamagától semmi gusztusa nem volt,
kedvében járni Madarasynak, aki most triumfált rajta, hogy
fenyegető jóslata beteljesedett – de a magasabb érdekek
kényszere alatt tovább fűtötte a hangulatot.
– Ezt könnyű akár kétszázszor is elismételni. De csak
olyannak, aki nem gondolkozik a megvalósítás nehézségein. A
tény uraim az /Borbáthoz fordult és Csathó Attilához/, hogy
bármennyire is a beszüntetés volna a legkényelmesebb
megoldás, nyilvánosan mégsem lehet arra hivatkozni, hogy az
írók a túlzásba vitt nemzeti iránnyal veszélyeztetik a vállalatot
és nem hivatkozhatunk egyéni sértődéseinkre sem – mert nóta
bene, ilyenek is vannak, szép számmal. Tekintélyük van, ez
tagadhatatlan és a közönség az ő pártjukra állana! Sőt – már
Pesten is kezdenek rájuk figyelni.
– Nahát, csak ezt a dolgot engedjétek most már szabadjára
– kiáltott a doktor szinte magánkívül.
– A Virrasztónak ez végre is nem szégyene – csillapította
Nyíry igen bizonytalan elragadtatással.
– És aztán Jankó azt is tudja, hogy a plakátok már
készülnek a Tóth Pálma estélyére, amelyiken Pajor Gusztáv fog
humoros előadást tartani! – kevert Márton keserűt a
doktornak.
Csathó és Borbáth ügyesen titkolták tájékozatlanságukat s
hallgatagon figyeltek a vitába, de Madarasyn mindjárt
meglátszott, hogy nem tudja, hova tegye a hallott nevet. Ám
csak pillanatokig.
– Látjátok, ezek tudják, hogy mit csináljanak! Lehoznak
Pestről egy valódi írót, és ha az velők fellép, a közönség azt
hiszi, hogy ők is a világ veresei!
– Mondtam én, hogy a dolog kényes – morgott Nyíry – ne
félj, majd telebeszélik Pajor fejit, hogy mi itt, hogy vegzáljuk
őket, az pedig megcikkezi a dolgot odafent.
– Utálat, hogy nem tudtok már lecsapni az orruk előtt! Egy
tapodtat nem haladtatok elő a népszerűségben a Virrasztó
útján, ezeket pedig maholnap a Lajtáig ismerik!… Már én
uraim, újra megismétlem: a Virrasztó nyakát el kell nyiszálni
és punktum!
– Egyelőre – nyugtalankodott Borbáth is – én csak az
Ajton… lecsillapítását tartanám szükségesnek.
– Ajton! – Nyíry mélyet sóhajtott. – Hát hallják meg uraim,
mivel rohant meg engem Krammer. Adassak okvetlenül helyet
a napilapban a hírnek, hogy Ajton Barna a Kolozsvári Magyar
Színház drámapályázatán megnyerte az első díjat. Már most jól
gondolják meg, mit szólnak hozzá majd az emberek, ha éppen
most kukoricázunk velük!
Bortbáth félretartotta a fejét, úgy meditált a hallottakon.
Ezen csakugyan fenn lehet akadni! Teringettét, az a pályázat is
várhatott volna még karácsonyig az eredmény-kihirdetéssel!
– Na, és kedves barátom, mit gondolsz mégis teendőnek? –
fordult Nyíryhez. – Elvégre eléggé tisztán látunk már ahhoz,
hogy a Virrasztó sorsára vonatkozólag valamelyes irányban
elhatározhassuk magunkat.
Nyíry felállott, és egyszer végigment a szoba hosszú
futószőnyegén.
– Urak, ha őszinte kell legyek, kijelentem, hogy a Virrasztó
munkatársait külön-külön meg nem sérthetjük, sem a lapot
szellemi címeken be nem szüntethetjük. Esetleg talán… mit
gondolnak: anyagi érvelésekkel?
A doktor rekedt volt már a bortól, a füsttől és a méregtől.
Meggondolatlan dühben kezdett kiabálni:
– Helyes! Én adok tanácsot melegiben! Számítsd hozzá a
Virrasztó veszteségeihez a vállalat minden kárát. Nagyon is jól
tudom én, milyen trika-frikái vannak a könyvvitelnek. Az Isten
sem kapja meg, honnan csempésztétek be a hiányt. És egy
hatalmas deficit kimutatásával jó éccakát kívántok nekiek!
Csathó Attila igen rossz arcot vágott a csalafinta tervhez, és
Nyíry gyorsan utánacsinálta ezt a fintort.
– Kissé erős ez a celnai – csóválta a fejét, a doktort
mentegetve. – Egyelőre valóban tanácstalan vagyok – fordult
Borbáth felé, de sunyi arcán volt valami biztató. – A fő dologgal
valamennyien tisztába jöttünk, uraim, és ez az, hogy a
Virrasztóban kígyót vettünk a keblünkbe, és hogy annak
jelenlegi szelleme, ha építi is a közhangulatot, viszont nem felel
meg a magasabb politikai okosság követelményeinek… A
helyzet szanálására nézve tessék a közgyűlésig gondolkozni. Én
mosom a kezemet, hogy magam indítványozzam a
beszüntetést.
Iddogálva, szivarozva és politikai terveket szövögetve
böjtölte ki most már Nyíry, Borbáth és Csathó, amíg a doktort
a páciensek és Mártont a napilap szerkesztőségi órája
elszólították. – Magukban maradva rövidesen létrejöttek a
színleg megoldatlanul maradt kérdésben.
– Az én nézetem az – kezdte Nyíry –, hogy várni kell még
egy-két terminusra. Lássuk csak, hogy is lesz például azzal a
pesti íróval… ha az csakugyan le talál jönni, s ha Ajton
színdarabja is nagyobb port ver fel, akkor a Virrasztót valóban
nagyon nehéz likvidálni.
– Kérlek édes barátom, tegyük fel a jobbik esetet, azt
tudniillik, hogy sem Ajton darabja nem lesz valami remekmű,
amit én valószínűnek tartok, hiszek is én ezeknek a
nagyságában! – és ha a pesti író, az a Bajor… vagy hogy a
fenébe híjják, sem valami príma potentát, hogyan véled akkor
is keresztülvinni a dolgot a nélkül, hogy
Mártonék orrát megszúrnók s véle együtt a Virrasztó híveiét
a mai kényes időkben, amikor egész megmozdulásunk sikere a
közhangulattól függ. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Dánielné
is itt van a nyakunkon, ezt a fehérnépet szintén le kell
fegyverezni, mert az képes az embernek a szemét kivájni, ha
irodalmi promenádját elveszti!
– Szerencsénkre őt már egészen el tudtam keseríteni azzal,
hogy minden versét nyilvántartottam, melynek Zudor nem
adott helyet. Flastromról is gondoskodtam számára. Átutalom
a Mécshez. – Azonban a lap leépítése csak csínján, minden
feltűnés nélkül hajtható végre. Sem anyagi, sem szellemi érvek
alapján nem vetne ránk jó fényt az ügy. Hanem… a Virrasztó
saját magában fog kimúlni. Lassacskán elkedvetlenítjük a
közönséget technikai bosszantásokkal. Elodázzuk a
megjelenést. Sorvasztjuk a terjedelmet. És végül, ha így
elapasztottuk az előfizetőket, kijelentjük, hogy közönségünk
részvétlenségén megtört a mi áldozatkészségünk. Mondom, így
valahogy, de semmiképpen sem ajtóstul!
– Kolombusz tojását nagyon későn szottyantottad ki! –
kedélyeskedett Borbáth.
Míg ez folyt, Csathó Attila akár a gyermekek, ha valami
mulatságos mutatványt tanultak, folyton „recipe ferrumot”
játszott jól ápolt, erős kezével, lefele fordítva hüvelykujját. A
moziban tanulta ezt a mozdulatot, valamely római tárgyú film
cirkuszjelenetéből.

II.

– Hallom, ti is importban sántikáltok! – Szivarfüst mellé

fújta Korlát ezeket a szavakat a kávéházban.
– Kérlek szépen, igen jól tudom én, hogy nem fájna neked a
Pajor behozatala, ha nem az élő szavát hozná. A pódium, itt a
bibi! Eleget konferáltál, hadd konferáljon egyszer más is!
– Persze a Zudor ötlete. Ki is hívna ide más konferansziét,
amikor tudja, hogy Korlát Kálmán itt él a szomszédjában.
Borstörés.
– Te igazán olyasmikre gondolsz, amiről más nem is
álmodik. Ha éppen tudni akarod: az értelmi szerző én vagyok.
Sejthetnéd különben, hogyan áll szegény Tóth Pálma a
kötetével! Valamit csak tenni kellett érte, annyi idő múlva. Már
ott tart, hogy bezárkózik a kiadó küldöncei elől.
– És persze ti hiszitek, hogy egyszerre két bőrt húzhattok le
a közönségről? Ilyent igazán csak te képzelhetsz. Pláne most,
amikor az emberek még a szőlőkbe járhatnak.
– Én nem képzelek semmit. Én tudom, hogy máris elkelt a
jegyek kétharmada.
– Az első sorokból?
– Mind. Tizenegyezer lej van begyűlve Gombosnál.
– Fixet adtok Pajornak?
– Nyolcezret kért. Illetőleg a megfelelő összeget magyar
koronában. S most éppen abban járok, hogy átutaljam neki.
– Miért külditek ki előre,
– Sürgönyözött érte. Elvégre ma a jó magyar centrum is érzi
az idők nyomását. Ki tudja, ruha, útiköltség kell neki.
– A dátum?
– Mához egy hét, szombat.
– Hát csináljátok.
 Krammerben megindultak a szokott irodalmi lázak. Minden
távozáskor utasította Zsuzskát:
– Te, ha sürgönyöm jönne, rögtön küld be a kollégiumba.
Te, ötig a kávéházban vagyok, azután privátórán
Rosenfeldéknél.
Közben a pénz szépen gyűlt és nőtt az emberek kíváncsi
lelkesültsége. Pest és a jó pesti név nem vesztette el varázsát
máig sem. Sokan vettek jegyet, akiket soha még irodalmi est
nem látott. Krammer boldog izgatottságában mégis egy kis
aggodalom kezdett szűrődni. A csütörtök este is bealkonyult
hír nélkül.
Álmatlan éjszakája után reggel Pálma futott be érdeklődni.
Megállapodtak, hogy válaszos távirathoz folyamodnak.
– De ugye kérem, arra muszáj felelni? – kérdezte Pálma a
felvevő kisasszonytól.
A sürgöny nem hozott visszhangot. Hideg rázta a két
rendezőt… kezdték elkerülni a kíváncsiskodókat. A péntek is
eltelt. Végre utolsó délután megjött az üzenet: „Nincs
érkezésem. Halasszátok!…” A szöveg végét a posta
megtakarította magának. Végzetes. Azt sem tudni, mikorra
halasszák.
Most aztán lótni a nyomdába, átragasztani az összes
plakátokat, hogy elmarad, de meglesz nem sokára! És
verbuválni a kishitűeket, nehogy visszakérjék a pénzüket! –
Folyt a sürgönyváltás, úsztak a százasok…
„Beteg vagyok”. – Ez volt az utolsó hír. És soha egy szó a
megkapott összegről. Aztán hiába volt az utolsó válaszos
sürgöny. Nem jött rá felelet.
Korlát borsos cikket helyezett el az ügyről. „A boldog
vadászterület” címen. – A közönség lelkét valóságos döbbenet
fogta el.
Az égető megszégyenítés közepette Tóth Pálma és Krammer
mint két pórul járt gonosztevő ült össze tanakodásra. Mit van
mit tenni? – Mindig új, kínos, képtelen és lehangoló
fordulatok, amelyekre nem számíthatott senki. És
összeszorítani a fogat, és kitalálni az új hová és hogyant. Az
emberekkel megértetni, hogy mondjanak le a pénzükről, a
„nagy” magyar írót még azok előtt is leleplezni, akik nem
ismerik a dolog csúf anyagi hátterét, kire szakadjon az
odaveszett tízezer lej?
Pálma kezét tördelte. Úgy tetszett neki, hogy ez a teher is
reávár. Hozzá volt szokva, hogy minden csak reánehezedik
végül is. Zsuzska vállára borult, úgy sírt.
– Pálmikó, miért is nem rendeztetted ezt az ügyet
Ratosnyayval? Hiszen legalább harmincezer lejt árult csak a
könyvtárából, mielőtt kiment volna!
Krammer szidta Pestet, a pesti szellemet. De be kellett
vallania, hogy ez a lelki rúgás bénává tette még az ő fürge
észjárását is. Szégyen, düh, fájdalom és szorongás sűrűsödött
egybe a kis irodalmi ebédlőben, ahol annyi napsütött órát éltek
át.
Pajor Gusztáv ezalatt napirendre tért a skalp felett. Erdély
jó messze van, kiáltása nem fog az ő mennyországáig
hallatszani. És olyan romantikus emberek nem is ordítoznak.
Titkolják, ha pórul jártak, nemzeti szeméremből.

----------------

Ezekben az izgalmakban Ajton alig vett részt, annyira

elfoglalta saját nagy élménye. Drámáját, amely a kolozsvári
színház pályázatát megnyerte, kitűzték előadásra. Azóta
állandó lázban élt. Nem gyönyörűséges, hanem forró-hideg
lázban. Reszketett a darabjáért.
Mihelyt túllépett városán, az az érzése támadt, hogy a
közönynek, az anyagiasabb szellemnek megműveletlen talajára
hágott ki a pici farmból, amelyet ők a saját pátriájukban
feltörtek, beültettek. A zsűri tagjai hűvös udvariassággal
tárgyaltak vele, anélkül, hogy valóban kifejtették volna
érveiket, melyek alapján neki adták a pálmát. Szinte az volt a
benyomása, hogy csupán valami „jobb hián” szempontból
érdemesítették drámáját a koszorúra…
A rendezővel is voltak vitái. Az első, amivel meg kellett
békülnie, a színszerűsítés volt, és az impérium iránti
tapintatból történő kihagyások. Aztán sohasem látta a darabot
egyben lejátszva. Hol ezt, hol azt próbálták el előtte – és
minden más képet öltött, más levegőt, más távlatot kapott. Alig
bírta felépíteni magának a mű architektúráját. De számított rá,
hogy a mély értelmű mondanivaló olyan jól van beleépítve,
alája építve a külső cselekménynek, mint gót templomba az
istenkereső áhítat.
– Hinni! – Ezt hirdette az ő darabja.
Nem volt semmi kételkedése a sikerben. Az emberek nem
lehetnek siketek a lélekkel szemben, amely a szavak gondos
ékítményei mögül hozzájuk beszél.
A főpróbáról egy vasúti szerencsétlenség miatt lekésett.
Szinte félnap hosszat volt fogja a kocsárdi állomásnak. Ha nem
lett volna vele Gréti, ha nem kísérte volna el erre a „diadalútra”
Krammer, Anna, és Mélik Andrea, átvágott volna gyalog a
hóba-halt mezőkön, hogy kikerülje a szétrombolt pályaudvart
és Gyéresen vonatra szállva beérkezzék délelőttre. A
türelmetlenség e tovanyúló óráiban legjobb hasznát
Krammernek vette és Mélik Andreának, az egyik maga is
sántikált már színházi ügyekben s voltaképpen tapasztalatok
végett kelt útra, látni, hogyan jut el az ember a legrátartibb
múzsa kegyéig. A másik, a pompás előadó és színpadismerő
ezer ötlettel szórakoztatta. Faggatták, biztatták, csipkelődtek
vele, akár vőlegénnyel, akit esküvőre kísérnek. – Gréti
áhítatosan hallgatott. Érezte, hogy nem sokat nyom férje
hangulataiban, és ezért meghúzta magát. Mindig tudta, hogy
Barnából valami nagy lesz, és mindig várt ennek a nagyságnak
megnyilatkozására. Várt a döntő sikerre, melyet szótlanul fog
viselni, és ami mégis az ő diadala és megváltása lesz. Mert
Barna vissza fog találni hozzá, mihelyt kielégülést nyer a forró
szomjúság, amellyel az érvényesülés útját keresi.
Anna künn csatangolt a réten és csak órák múlva tért vissza.
Akkor sem mondta meg, miért ment és miért csak egyedül.
Átfázva, sápadtan és magába merülve ült le a padra.
– A kocsárdi állomás unalmát olyan forgalommá lehetne
tenni az erdélyi életben, mint a sírva vigadást az
összmagyarságéban – állapította meg Krammer.
Ajton révedezve nézett maga elé.
 – Én nem tudom elfelejteni Szilveszter Lajos versét, amit a
kocsárdi réten szerzett a hóesésben keringő varjakról. Még az a
hitvány Varga Sándor is csodálkozva emlékezett meg róla egy
cikkében… Ő látta, éppen azon a délutánon, amikor Erdélybe
érkezett, Szilvesztert, a réten állva. Azt hitte, hogy
öngyilkosságra készül abban az irgalmatlan elhagyottságban. S
aztán, amikor a verssel találkozott, rájött, hogy az Erdély:
művészi ihletet szívni a kietlen, láthatártalan pusztaságból is!
Estefelé érkeztek meg Kolozsvárra. Ott aztán elvesztették
Ajtont. Csak a darab első felvonása után látta Anna a páholyból
alátekintve, hogyan állott egy oldalbejáróhoz húzódva –
lapulva szinte! Fakó arcából tétován, befelé világított két
nyugtalan szeme. Mintha kérdezte volna magától: Mi ez? Mi
ez…?
Rettenetes vesszőfutás volt az előadást végignézni. Már
maga az óriási hodály egyharmadnyi közönsége a kocsárdi
rétnél pusztább érzést váltott ki. Hatvanezer magyarból nem
telt ötszáz, megnézni a koszorúzott erdélyi darab bemutatóját.
Hova tűntek a meleg szívek, melyek itt dobogtak valaha a
testetlen igazabb világ felé? – De úgy látszik, éppen azok
mentek el a költöző madarak számtalanságával a visszatérés
reménye nélkül. És az itt maradottak? Ezek még mindig úgy
ülnek talán, mint a szárny alá dugott csőrű madarak? Még
mindig nem józanodtak reá, hogy ne azt várják, amit várnak,
hanem hogy teremtsék meg azt, ami az új életben egyáltalán
megteremthető?
Az előadás olyan volt, mint valami megvadult gépezet
működése, ha nem vágnak a kerekek. Csörömpölő lárma,
amely nem végez semmit, csak zúgatja önmagát. Abból a
feszültségből, amely kupola gyanánt épül a hallgatóság fölé az
egymásba kapcsolódó mozzanatokból, nem tornyosult föl csak
pár merész, túl merész pillér, amely gyorsan össze is omlott.
Ajton állott, mint pellengéren, mint jégverésben. Nem
ismert tulajdon elgondolásaira. Nem értette saját szavainak
összefüggéseit. Szeretett volna felrohanni és egy ordítással
véget vetni a pokoli komédiának. Közben félt, hogy elájul.
 Miért nem jön ki semmi abból, amit elgondolt? Miért nem
cseng rá egyik jelenet, a másikra, ahogy csengve csengett
benne? Miért nem hasonlít egyetlen alak sem azokhoz, akiket ő
élt meg magában? Hát csak neki volt csuda mindez? És értelem
nélküli torzképekké vedlik át a közönség színe előtt?
Keltek, görögtek elibe a megjátszásban, mint a végzet
szekerén a jelenetek, amelyeket az alkotás forrójában csak
szívfogó elszorulással tudott maga elé képzelni… s a szélen levő
székből unatkozva, bosszúsan állt fel egy úr. Neki magának
súgta: pardon, tőle kért egérutat a menekülésre! Mint a görög
bölcs, aki aláírta a szavazótéglát önnön száműzetésére, engedte
ki a függönyön a surranót.
Hideg verejték lepte be és csak azt rágta már, hogy miért, az
Istenért, miért írt ilyen hosszút, miért kell jönnie még
mindannak, ami hátra van?
Miért a nagy jelenetek? Ó, ettől úgy borzadt, mintha szívét
vágnák ki. Ó, bár ne volna Anna – hogy ne legyen tanúja
gyalázatának! – lehet-e innen visszatérni a régi életbe? Minden
elvérzett most, ami a régi életet táplálta, termékeny nedvekkel
duzzasztotta. Mint száraz fa, úgy áll most, melynek a bevágó s
porig égető villám jótétemény volna.
Fönt a színpadon berregett az őrült gépezet. Lent
közönyösen meredtek a szemek… vagy rémülten… vagy
kiábrándultan… de akadtak vigyorgók is. Ajton keresett egyet
azokból, akik darabjának ítélték a pályadíjat. Alattomos, fojtó
vád moccant meg benne… Vajon nem volt az egész döntés
merő rosszindulat, biztos előkészítése az ő bukásának? Ez a
képtelen gondolat egészen hatalmába kerítette. Igen, igen. A
sok titkos drámaíró összecimborált ellene. Elkapatták a díjjal,
hogy nyilvánosan törjék le! Bizonyosan össze is egyeztek a
rendezővel, mert a rendezés Ajtont felháborította.
Mindent eltűrt volt a próbákon, mert elhitte, hogy az ő
szeme csal, hogy a nálánál gyakorlottabb vezetőre kell magát
bíznia. És most olyannak látta darabját, mint azt a szép, fiatal
havasi legényt valamikor, akit szeme előtt zúzott szét a
leszakadó csille. Cafatosnak, roncsnak… ugyanannak, mint
röviddel azelőtt élő mivoltában és mégis iszonyúnak!
 A harmadik felvonás után azért csak körülvették: Krammer,
Gréti, Andrea. Mind tanácstalanok voltak, Andrea megpróbált
néhány bon mo-t elhelyezni, de sokkal jobb szíve volt, hogysem
az első pillanatokban sikerült volna felülkerekednie
megrendülésén és így tréfáinak nem volt szárnya, fénytelenül
hullottak alá. Krammer ötölt-hatolt, az irodalmi becs és a színi
hatás összeegyeztetésének problémájáról Anna legalább távol
tartotta magát a földszinttől.
A legelbírhatatlanabb az volt Ajton számára, hogy darabja
holnapra is ki van tűzve előadásra. Úgy irtózott ettől, mintha
olyan ételt kellene megennie, melytől éppen megcsömörlött.
Gyötörte magát, gyávaság-e, ha megfut a második előadás elől?
Hiszen már most is minden erejét összeszedte, hogy ki ne
rohanjon.
És még el kellene vánszorognia a bankettre. Fanyar,
összehangoltság nélküli vacsora. Senki sem tudta, mit szóljon
az esthez.
– Az első premierünk, úgy, mint a nászéjtszakánk, sokkal
kevésbé mulatságos, mint azt elképzeljük – kockáztatta meg
Mélik Andrea.
– Mea culpa – mondta magának Ajton –, amikor egyedül
még elszívott egy cigarettát a szálló halljában. – Én találtam ki
a decentralizációt! És mi végre? Hogy meglássam kijózanító
ébredésben. Itt nincsen számomra remény! A vers, az itt is
vers, de a drámának nincsen levegője! Egy-két ember
ostobasága, rosszmájúsága tönkreteheti, elvághatja a
szívgyökerét! Az itteni színházak haláltusákat vívnak, nem
tudnak életet adni egymásnak, amikor a maguk életéért
lihegnek elesetten.
 III.

Az igazgatói iroda hegynek fordult. És így soha nap nem

érhette. Szürke, majdnem sivár környezetben ült itt Baláskó
igazgató. Előtte hosszúkás, fél ívre összehajtott írás feküdt.
Az ajtón oly félénken kopogott valaki, akár ha kisleány
szepegne odakint, a küszöbön. – De a belépő éppen nem volt
kisleány: frufrukkal, táppal, csatokkal és fésűkkel rakott
hajviseletben, földig érő, szürke selyemruhában parányi, de
tömött, pozsgás nőcske tipegett be, mélyen hajolt meg az
igazgató előtt és úgy szegte feléje a szemét, mint madárfióka,
amikor anyja hoz neki valamit és lesi, lesi – hogy csippentse el
a drága jó falatot. – Csép Malvina tanárnő, Baláskó
igazgatónak szellemi jobb-keze.
– Foglaljon helyet Csép kisasszony – szólt a tanárnőhöz, aki
világért le nem ült volna feljebbvalója előtt a külön biztatás
nélkül.
– Miben lehetek szolgálatára az igazgató úrnak?
– Kérem, tisztelt kolléganő – Baláskó zavarban volt, saját
ügyefogyottságát restellte – egy memorandum érkezett
hozzám, és annak egyes részeit óhajtanám alaposabb
megbeszélés tárgyává tenni, másrészt az egész dologgal
szemben elfoglalandó álláspontra nézve óhajtanám bírni sokra
tartott véleményét.
– Ami szerény ítélőképességemtől kitelik, azzal mindig
rendelkezésére állok az igazgató úrnak.
Ünnepélyesen, majdnem lendülettel volt kiejtve ez a lelki
„vitam et sangvinem”.
– A memorandumot tegnap este nyújtotta át három apa.
Szól pedig az Tóth Pálma kolléganőnk ellen.
– Á! – lepődött meg Csép Malvina, és aztán csendesen
bólogatni kezdett, mint akinek fájdalmas, de várható dolog jut
hirtelen tudomására. Közelebbi megnyilatkozást azonban
egyelőre nem tett. A hangulatot, amellyel ilyen eseményt
fogadni kell, csak az igazgató maga szabhatja meg.
 – Az irat, tisztelt kolléganő, felette súlyos természetű. Tóth
Pálmának úgy magánélete, mint tanári és költői működése
kifogásoltatik benne. Remélem, átérzi, minő megszégyenítő
tény az iskolára és magára az igazgatóságra nézve, hogy ilyen
akciónak kívülről kellett megindulni. Ha Tóth Pálma
csakugyan kifogásolható életet és költészetet folytat, úgy azt
már régen magunknak kellett volna megrovás alá vennünk.
Csép Malvina lehunyta szemét és száját is összeszorította.
Nyilvánvalóan furdalta a lelkiismeret, hogy valami mulasztást
követett el.
– Bocsánat, szabad valamit megjegyeznem? Nem akarom
titkolni a világért sem, hogy Tóth Pálma kartársnő élete és
költészete már régóta tölti el fájdalommal mindazok szívét,
akik az iskola javát minden más életszempontjuk fölé
helyezték. De ítéljen benne maga az igazgató úr, lehettünk-e
egy kartársunkkal szemben olyan antikollégiálisak, hogy
hajszát indítsunk ellene, mielőtt az eljárás szükségességét
maga az igazgatóság ki nem jelenti?
Amilyen helyesléssel találkozott mondatának első része,
éppoly heves szívdobogás fogta el a mondat második felénél.
Ráébredt, még pedig igen kínos megdöbbenéssel, hogy utolsó
szavai az igazgató éleslátását teszik kritika tárgyává.
– Úgy értem, hogy beismerem e téren mulasztásunkat, és
igyekezni fogunk a jelen pillanattól kezdve minél hasznosabbá
tenni magunkat.
– Az első dolog, amelyre nézve a kolléganő becses
véleményét kérem, Tóth Pálma költészetének megbírálása.
Szíveskedjék csak átnézni a memorandumban ceruzával
meghúzott helyeket és komolyan fontolóra venni, hogy vajon
igaz-e, hogy Tóth Pálma erkölcstelen irányban ír? Szakom a
számtan-fizika lévén, nem igen vagyok jártas a modern
költészet berkeiben és nehezen bírom kihámozni a felvett
idézetek értelmét.
Szemüvegét igazgatva keresgélni kezdett a terebélyes
írásműben.
– Például itt van ez a vers. Ez itt kérem – szólt, és odatartott
egy lapot Csép Malvina rövidlátó szeméhez tetszik tudni, hm…
kollégák vagyunk… és ilyen kényes kérdést is
megtárgyalhatunk az iskola érdekében. Szóval azt akarom
tudni, vajon ebben a versében a hajadoni mivoltot kell-e érteni,
hogy „Hanem a várat mégsem adom fel”. Vagyis /tekintete
lesütött pillákkal találkozott/ kegyed is leány, és inkább meg
tudja ítélni, hogy lehet-é a hajadoni állapotot várnak nevezni és
lappanghat-e ezen kifejezés mögött bizonyos allegorikus
vonatkozás? Ha pedig lehetséges, úgy Tóth Pálma ezek szerint
nem lépte át, hogy úgy mondjam, a Rubikont, tetszik érten?
Malvina rezesre gyulladt.
– Vagy méltóztassék ezt megnézni… ezt, ahol Tóth
kolléganő valami kagylót emleget… Ez talán még világosabb
célzatú, azaz hogy inkább azonosítható egy bizonyos… kényes
természetű biológiai és nőknél egyben morális kérdéssel…
Ilyen kissé kapkodó, zavart, de azért bizalmas hangnemben
ment végig Baláskó igazgató az egész emlékiraton és azután
alapos tanácskozást tartott a teendőkre nézve.
– Mindenesetre igen problematikus dolog – elmélkedett
Malvina –, aki valamikor verseket bízott Pálmára, amelyet
Korlát egyszerűen a tűzbe hányt –, hogy egy nő, aki az
úgynevezett várfeladás problémáját tárgyalja meg sajátmagával
kapcsolatban – keresztyén szellemben vezetett iskolában
büntetlenül ténykedhessék. Kétségtelenül rossz példát ad és
megmételyezi a rábízott ifjúság fogékony lelkét. Teszem
Madarasy Ancit már tökéletesen kiforgatta a józan eszéből.
„Mit tenne Jézus?” című kedves könyvem értelmében én a
fegyelmi megindítását tanácsolnám, nem hiszem ugyanis, hogy
ha az Úr Jézus e világon élne, ilyesmit egy hitvallásos iskola
falai között egyetlen pillanatig is eltűrne. S ha nézetem súlyba
esik az igazgató úr becses véleményének kialakításában, úgy
ajánlanám, hogy a dolgot minél előbb dűlőre juttassa.
Töprengett kissé, hogyan folytassa szavait, de ezt jól titkolta
és csak mintegy véletlenül pillantott fel, tájékozódásul, az
igazgató arcába.
– Vajon nem volna azonban célravezetőbb az aláíró szülőket
olyan irányban befolyásolni, miszerint elégedjenek meg az
iskola kebli-tanácsának eljárásával? Attól tartok ugyanis,
tisztelt kolléganő, hogy ha ez a kellemetlenség túlságosan
széles hullámokat verne fel, az nem volna éppen előnyös
iskolánk jó hírnevére nézve.
– És miben állana, ha szabad érdeklődnöm, a kebli-tanács
eljárása? – kérdezte Csép kisasszony megcsalódott hangon.
– Maga elé idézné Tóth kartársnőt, és első fokon feddésben
részesítené, a jövőre nézve szigorú zsinórmértéket szabván
tetteinek elejébe.
Malvina óvatosan kezdte hullatni a szavakat, mint aki
mérges orvosságot csepegtet a vízbe és aggódik, hogy hirtelen
túl sokat talál kicsorrantani, amivel elrontja az egész
kotyvalékot.
– Én nem tudom, vajon az ügy eltussolása nem idézne-é a
szülők körében felháborodást elő, mert egészen bizonyos, hogy
azok példás fenyítésre számítanak. Másfelől félő, hogy az ilyen
lanyhaság még nagyobb mérvűre fűtené Tóth Pálma
vakmerőségét. Ő nem igen ért a szép szóból, ez saját
tapasztalatom. Én mindent megtettem a múltban, ami tőlem
kitelt. Figyelmeztettem, hogy növelje meg a haját, hogy járjon
fekete, szürke, vagy legfeljebb pepita ruhában. Azt is mondtam
nem egyszer, ne vigye csatangolni a növendékeket,
leánygyermek szokja meg az otthonülést, a kézimunkát. De
még ő futkos velők, mint a csikó. Semmi komolyság, semmi
méltóság, különben ezek a vádak értelmileg benne vannak az
emlékiratban.
– Ez mind igen helyénvaló cselekedet volt kegyed részéről,
de a fővádak mégis nyomosabb dolgokban állanak és többek
közt van egy igen-igen, hogy úgy mondjam, kényes pontjuk s
erre nézve bizalmas tájékoztatását várom. Mit gondol, tisztelt
kolléganő, hogyan áll ezek szerint a dolog Ratosnyay úrral?
Mije hát neki ez az ember, hogy mindig együtt emlegetik őket?
Hogy nem úgynevezett barátja… a szó rosszabbik értelmében,
azt megállapítottuk, de milyen alapon tartanak fenn ennyire
szoros kapcsolatot?
E kérdésnél Malvina már kékes-pirosra hevült. A szép
Ratosnyay: a férfi, a talentum! Mennyit álmodott róla. Nem
zúgolódott a sors ellen, ameddig az eszménykép a társaságbeli
asszonyok miatt nem vette őt észre. De, hogy valaki, aki éppen
olyan szegény, munkában álló leány, mint ő, sikert érjen nála!
– Tetszik érteni, azt rebesgetik, hogy jegyes, és ez
nehezebbé teszi eljárásunkat, kedves kolléganő. A jegybeli
állapotot, mint olyant, erkölcstelennek deklarálni még egy
felekezeti tanárnő esetében sem lehetséges. S ezenkívül, ha áll
e körülmény, számíthatunk rá, hogy az illető úr közbelép és
csinál nekünk olyan kellemetlenséget!
Malvinát, mint kő érte a szó.
– Az én szerény nézetem, igen tisztelt igazgató úr, az volna,
hogy ez a cím „jegyes” nagyon is előlegezett, amikor egy
állásban levő férfi két esztendeje beszélteti magát egy
hajadonnal kapcsolatban, a nélkül, hogy legalább is a gyűrű
felhúzásával adná tanújelét a komoly szándéknak és
megnyugtatná ezzel a közvéleményt! E helyett azonban éppen,
hogy nemrégen adta el könyvtárát, csakhogy külföldre
utazhassák!
– E szerint hát csak könnyebb természetű viszonyról,
úgynevezett flörtről volna szó adott esetben? – Szerintem
azonban a tanárnő eszménye az ilyen léhaságot is sztrikte
kizárja; gondolkozzunk, tehát a felöl, mi volna az a példás
fenyítés, ami rajta is javítana és a szülőket is kielégítené, de
úgy, hogy az esetnek fölösleges lármája ne támadjon.
Malvina most döbbent arcot vett elő.
– A lármára nézve kénytelen vagyok egy súlyos
aggodalmamról világosítani fel az igazgató urat.
Meggyőződésem tudniillik, hogy itt csak a nyilvánosság elé való
menekülés segíthet, mert attól lehet tartani, hogy Tóth Pálma
világias életmódja nemcsak a magyar közönséget háborítja fel,
hanem előbb-utóbb szemet szúr az államhatalom közegeinek
is, és azokat fogja hivatalos beavatkozásra bírni. Ezen okból
pedig sokkal előnyösebb úgy az iskolára, mint Tóthra nézvést,
ha a fegyelmit belső tisztulási szándékból a leghatalmasabb
egyházi fórum előtt járatjuk le, és mintegy kész tényekkel
fedezzük magunkat.
Baláskó igazgatónak kicsiny, zöld szeme körül összefutottak
a ráncok. Beléje költözött az a dzsinn, amely most sok vezető
állású emberre járt reá, akár a hidegrázás, a nyavalyatörés. A
rettegés a világi felsőbbségtől. Hunyászkodni, kedvükben járni,
eleget tenni, ezt tartotta az egyetlen módnak a hatalom
exponenseivel szemben. Ahogy hajdan a szfinxnek
kiszolgáltatták a megkívánt áldozatot – ezek az emberek már
előre ki akarták találni, hogy mit fog akarni az a szfinx
magának. De ha már az áldozat Tóth Pálma kell, hogy legyen –
miképp is vállalhatná a kebli elintézést! Ott van a püspök úr.
Miért ne ítéljen ő, miért ne terhelje azt a felelősség?
… És mintha a végzet is kenyértörésig akarta volna vinni
Pálma dolgát, pár nap múlva püspöki vizitációnak híre
érkezett. – Annyi idő alatt, amennyi a szülői aláírás-gyűjtés és
a főpapi látogatás között eltelt, az ügynek füstje támadt…
– Valami van a levegőben Tóth Pálma ellen – szimatolgatott
Krammer.
A kollégiumi dísztemplomozás előtt Csép Malvina az
iskolaudvaron Pálmához tipegett, aki éppen növendékeit
sorakoztatta. Megsúgta neki, vigyázzon, hogyan jelenik meg a
mai ünnepségeken, a püspök úr némileg szemmel fogja tartani.
– Miért? Talán olvasta a verseimet? – kérdezte Pálma
ártatlan önhittségben.
– A verseid… mit tudom én? Légy nagyon szerény édes
Pálmikóm, a hajadat dugd jól be a kalapod alá! A kabátodat le
ne vesd, ha túl is fűtik a termet!
Pálmában felkavarodott valami sötétség. De igazából, mint
a gyermek, nem ismerte fel, nem tudta felbecsülni a környező
veszedelmet.
– Ugyan, hát ki van olyan primitív egyszerűséggel öltözve,
mint én? A ruhám vászon. Olajos vászon.
– Piros vászon.
– Istenem. – Sejtő remegés futotta végig, hogy nem egészen
tiszta körülötte a szemhatár. – Piros. Hát nem mindig pirosban
jártam eddig is?
– Ez az!
Pálma megértette a kurta szemrehányást. Hogy mindig, de
mindig pirosban járt. Hogy már úgy született. Abban az évben,
amikor a világot megpillantotta, a szivárvány piros íve volt a
legszélesebb.
Riadtan bámult bele Malvina sárga szemébe:
– Hiszen ti… nektek, kollégáknak mind sok holmitok van…
ti aranyláncot hordtak, és gyűrűket… te púdereződöl, én
közelről nagyon jól látok… a hajad is csupa sütés. És nekem
még soha egy selyem zsebkendőm sem volt! Malvina, te
rémeket látsz! Nekem még az ingeimen sincsen egy sor
csipke… a hajamat vízzel kefélem simára!
– Én megtettem a magamét – sóhajtott Malvina.
Nyugtalan délutánon hurcolta át magát Tóth Pálma. De
hogy mi aggasztotta? Nem tudta, mibe fogjon, hova forduljon!
Futkosott erre, amarra. Végül is elszaladt Krammerékhez. – A
Krammer pár fekvő beteg volt, s most éppen azzal szórakozott,
hogy a paplanaikon szétszórt újságlapokat rakta össze.
– Hogy van Zsuzskám? És maga, Péter?
– Ó, köszönöm, semmi bajom, csak a nyakam véres! – A
hang, évődő volt, de azért elkínzott, beteg emberé.
– Nekem influenzám van, a legjavából, de már csökkent a
hőemelkedésem. Hanem Péter – láthatod, mind jobban dagad.
Ízületi csúz. Drágán fizette meg a szentmártoni kirándulást!
Pálma gyöngéden nézett a férfi kezére, melynek ujjai a
jégvirág nevű szegélynövény leveleire emlékeztettek, amikor a
gyermekek „békává” fújják.
– Ha öt perccel hamarébb jössz, itt találod a püspök urat.
– Meglátogatott…?
– De milyen céllal! – karicsálta Zsuzska. – Sajnálom, hogy
nem volt kéznél a te szájad is.
– Ami azt illeti, te is jól helyben hagytad – ismerte el
Krammer.
– Ide hallgass, mivel kezdte. Kijelentette, hogy nincs
megelégedve Péter hírlapírói tevékenységével. Nem tetszik
neki, hogy még most is rokonszenvvel ír bizonyos szellemi
áramlatokról, amelyek tönkretették a világ erkölcseit és el
fogják seperni az erdélyi magyarságot is. Péter persze ötölt-
hatolt, de nekem nem fellebbvalóm, hát felültem az ágyban,
aztán éppen nőtt a lázam, ingerült voltam, s
előszemtelenkedtem a kérdéssel: „Főtisztelendő úr igazán
olyan hatalmasoknak gondolja azokat a szegény erdélyi magyar
írókat, hogy csak úgy megrendítik a magyarság létalapjait?” –
Azonkívül ízelítőül elővétettem Péter cikkeit és felolvastam
nehányat a legerősebb helyekből. Mind odatartottam eléje,
amit a felekezeti iskolák nyomorgatásáról, a városi üzemek
kezeléséről, a választási visszaélésekről, a basáskodásokról,
szóval akármi közügyről írt. És megkérdeztem, talán azért
neheztel, hogy Péternél őszintébb kritikát még senki nem írt a
közállapotokról?
– Csodálkozom a püspök úron. Zudor mindig azt mondta,
hogy aranyszívű ember. „Hozzám mindig jó volt, nélküle
sohasem tanulhattam volna.” – Sokszor hallottam Annától.
– Ó, hát tudni kell, honnan fúj a szél. Valamelyik, jóakaratú
kollégám készítette elő…
– No, de meg is feleltem én neki! Utoljára felkönyököltem
az ágypárkányára, és mint Dobó Katica, úgy hajigáltam alá az
égő szurokkoszorúkat!
– Nekem az volt a benyomásom, hogy a püspök urat
egyenest a nyakamra küldték, hátha rajtakap a szimuláláson.
Hanem tudja-e, hogy magára is sor kerül a leckében? Biztosan
vannak magának is jóbarátai…
– Ebben téved, Péter. Engem a kollégák mind szeretnek. De
mibe is köthetne bele nálam a püspök úr? Én nem politizálok!
– Nézze Pálma, Pókafalvy is itt volt a püspökkel. Vén róka
az öreg. Amikor már kimentek, visszatért a tornácról s
figyelmeztetett, hogy szóljak magának, vérteződjék fel kissé…
– De mi ellen?
– Várjon csak. Ezt a kifejezést használta: „Jó volna, ha Tóth
Pálma átolvasná a verseit, mert a püspök úr szóba akarja hozni
neki a költészetét”.
– De hiszen ez nagyon biztatóan hangzik! Ha szóba hozza,
akkor olvasta a verseimet, és ha olvasta, akkor már nem lehet
ellenségem!
– Te így gondolod?
– Miért? Hát ti nem így gondoljátok? – A házaspár hitetlen
és csodálkozó arca meglepte Pálmát. Hogy az ő versei boldog
extázison kívül egyebet is kiválthatnak az emberből, ezt
lehetetlennek tartotta.
Hazament, elővette kötetét és átolvasta. Mint rendesen,
megrészegült verseinek szépségétől, lobogásától; bátorságot
nyert, legénykedő kedvet a csatározásra. Leste a pillanatot,
hogy ezeket az alkotásokat, ezt a világot a püspökkel szemben
megvédhesse. – Korán reggel lerohant az iskolába, egyenest
Csép Malvinához, aki mindig minden belső dologról tájékozva
volt. Megostromolta, igaz-e, hogy a püspök úr ki akarja
hallgatni.
– Tudod, kedvesem, hogy én az internátus ügyein kívül
semmivel sem vagyok több, mint ti, kollégák. Honnan lennék
én informálva a püspök úr szándékairól? De akárhogy is van,
remélem, tiszta a lelkiismereted?
– Több mint tiszta, hidd el. Ragyogó. Nemcsak azt tudom,
hogy ártatlan vagyok, de én tettem is valamit, ami szép és
fenséges. És mégis olyan nyugtalan vagyok, olyan türelmetlen.
– Hja, a felsőséggel szemben nincs jogunk a
türelmetlenségre.
– Most hol van a püspök úr?
– Délig esperesi gyűlést tart a tanácsteremben.
… Teltek az órák, Pálma ide-oda vetődött, mint lepke,
amelynek röptét immár nem maga, de a szél szeszélye szabja
meg. Többször eljárt az egyházi tanácsterem előtt, valami húzta
oda. Nem, úgysem tudja kivárni, míg a püspök úr maga elé
kéreti. Gondolt egyet, felszaladt az épület kitaposott
kőlépcsőin, megkérdezte az egyházfit, hol folyik a tanácskozás,
aztán bekopogott.
Ahogy az ülésező férfiak megfordultak az ajtó
csikordulására, egy nőre láttak, aki elhavazva, de annál
frissebben, annál nyugtalanítóbban jön előre. Alakja magas,
lenge, fejét ferdén tartja – mögötte pár ijedtre tágult
gyermekszem kukucskált be egy ajtónyílásnyi ideig. – A leány
lépteinek majdnem oly rossz irányításával közeledik, mint
vakember… és mégis az asztalfő elé talál.
– Tóth Pálma vagyok… a püspök úr beszélni kíván velem.
Pókafalvy hozzáugrik:
 – Kedves Pálma nagysám – súgja –, ez nem a módja a
dolognak. Éppen elvégeznők nemsokára, parancsoljon átmenni
a parókiámra addig is. Otthon van a feleségem.
– Kérlek, Mózsa, hagyd csak. Ha őnagysága már idefáradt:
tessék.
Az esperesek helyet csinálnak. Összekovácsolt fekete lánc
egyes szemeinek tűnnek az asztal körül…
– Köszönöm, én ugyan szívesen állnék, nem is fogom sokáig
ülve kibírni – felelt Pálma azzal a gondatlansággal, amellyel
legbizalmasabb barátai között szokott viselkedni.
– Kérlek szépen, az iratot – int a püspök Pókafalvynak.
Közben jól szemügyre veszi az előtte ülőt. Csinos és különös
jelenség – már pedig a test semmit sem használ. És a
megelevenítő lélek?
– Legelőször egy tényt kell közölnöm őnagyságával. Azt,
hogy az iskolába járó gyermekek szülei közt mozgalom indult
meg, melynek éle őnagysága ellen irányul.
– Ki mondta ezt? – kérdi Pálma, csodálkozó
szertelenségben.
– „Ki mondta?” – idézi a püspök rosszallón. – Itt van,
kérem az emlékirat.
– Tanítványaim szüleitől? – Az én tanítványaim szülei
boldogok, ha megszoríthatják a kezemet!
– Az igazgató úr legalábbis tanítványai szüleinek nevére
ismert rá az aláírásokban.
A leány pillanatra nem jutott szóhoz. Nagyon elsápadt.
– Mind aláírták?
– Mindenesetre sokan.
Ez az árulás fel és alá hullámzott Pálmában. Szívébe
dobbant, gyomrát szorongatta, felrohant a fejébe, meg vissza.
Oly rettenetes volt a tudat, hogy elvette minden erejét az
önfegyelemre.
– Mivel vádolnak? – kérdezte fakó hangon.
– Talán jobb lenne, ha félrevonulnánk, amíg az ügyet
megbeszéljük. Te leszel szíves folytatni a tárgyalásokat –
fordult a püspök a főjegyzőhöz.
 – Engedelmet – tiltakozott Pálma –, nekem nincsen semmi
olyan ügyem, amiért félre kellene vonulni. Az esperes urak is
hallhatják, bármiről is lesz szó.
Ez az elszántság, ez a diktálás csodálkozóra tágította a
szemeket. Csakhogy Pálma ebből semmit nem látott. Ő csak a
püspök szigorú, okos madárfejét látta, az éles tekintetű,
világosbarna szempárból kivillanó pengét. Tudta, hogy ez a
penge bele fog hasítani a lelkébe, kifordítja. De nem volt
semmi olyan titka, amely miatt szégyellhetné lelkének belsejét.
– Hát, ha őnagysága így gondolja, tessék. Pontonként
mehetünk végig az emlékiraton. Kérem titkár úr, olvassa fel az
első passzust.
Pálma szeme az átellenben ülő titkárig sem ért. Csak a hang
irányából érezte, honnan árad felé a szenny és a hang
színezetéből, hogy a titkár finom fiú, aki szégyelli a dolgot.
Fiatal bizonyára és fiatal leánnyal ül szemben. De már ki volt
provokálva a nagy nyilvánosság… és büszkesége nem engedte,
hogy maga kérje a félrevonulást, a magános megtárgyalást.
Nem bírta nyugton hallgatni a bevezetés kenetteljes
köntörfalazásait. Néha összerezzent, keze előrelendült, és
felemelkedett. Erősen émelyedett is, de lehet, hogy csak azért,
mert elfelejtett ma reggelizni. Csillapította magát, nem akart
közbekiáltani. Hisz ez mind ámítás. Mivel fogják ezeket a
vádakat bizonyítani? Azt például, hogy az ő tevékenysége nem
harmonizál a krisztusi érdekekkel? Gál Gabikát látta maga
előtt, aki az ő ruháiban járta ki az iskolát. Ismét Madarasy
Ancit, ahogy szavalt, ahogy hálásan tekintett rá a jó szóért, a
buzdításért kék pillantású nagy szemével, s ahogy megcsókolta
egyszer ott künn, az áprilisi erdőn. Az áprilisi erdő folyton
kísértette. Hát azok a leánykák, akiket tündérségre tanított –
nem mondták meg otthon, milyen nagyon szerette őket? Nem.
Soha többet nem lép a katedrára.
„Nem vádolunk, csupán tényeket vagyunk bátrak
felsorolni.” – Ez magához térítette. Ezekre ő is kíváncsi volt.
És akkor szavakat hallott, amelyekben magáéira ismert.
Nem verseket, csak szavakat. Csak kiragadott frázisokat,
amelyek így olyan bizarrul hangzottak. Egy idézet különösen
kínozta, akár szúró darázs repült volna fülébe. Olyan verséből
tépődött ki, amely szerelmének hajnalán fakadt. Amikor lelkét,
mint kagylóból kiemelt gyöngyszemet ajánlotta fel
Ratosnyaynak. Az idézet magában igen obszcénül hatott.
Érezte – mert nem látta –, hogy mindenki elborzad körülötte.
– Ne tessék tovább – intette a püspök a titkárt, aki sebesen
akart átfutni az egész iraton, csakhogy már vége legyen.
Mondtam: tételenként. Kérem őnagyságát, magyarázza meg
nekünk, hogyan tartja ezt az írásmodort összeegyeztethetőnek
a puritán protestáns tanárnő eszményével?
– Szeretném előbb az egészet hallani, hogy tudjam, mivel
állok szemben.
– A tárgyalást talán mégis én irányítom! A versekre tessék
reflektálni! Beismeri, hogy az idézetek az ön könyvéből valók?
Pálma szédült kissé. Sohasem tudott rendszeresen
gondolkozni. Hogyan érveljen? De a lényeget mégis tudta, amit
mondania kell.
– Igenis én írtam azokat a sorokat, de nem így magukban,
nem ilyen összefüggésekben! Ez így valóságos méregkeverés!
Megöl valakit a hidrogén, ha oxigénnel együtt vizet alkot? És
nincs-e benne a kénsavban is, és nem válik így ugyanazon atom
halálossá? Igen, az én verseim azok, de nem így meztelenül
kirángatva, elferdítve! Azok így nem az én verseim! Azok
mocskos emberek képzeletének torzképei! Kérdezem a püspök
urat: olvasta-e verseimet ezeken az ostoba idézeteken kívül is?
– Az én nagy elfoglaltságom nem enged nekem időt
ilyesmikre.
– Úgy, hát bátor leszek átadni egy kötetet. Szeretném, ha a
püspök úr abból ítélne felettem!
– Nem gondolom, hogy sokat változtatna a kötet ismerete
azon a tényen, amelyet ebben a kérdésben elsősorban kell
kifogásolnom. Kegyed állandóan szerelmi verseket ír, még
pedig a legizzóbb fajtájából!
– Petőfi is ezt tette.
– Petőfi! Hát leány volt Petőfi?
– Éppen egy leány lelkét köti le fiatal éveiben egészen a
szerelem!
 – Annyira, hogy megtagadja az Urat?
– Nem… ezt nem így kell érteni… a szerelem oly nagy és
határtalan, hogy pillanatokig és főleg az ihlet pillanataiban úgy
tűnik az alkotó léleknek, hogy még Istent is csak egyetlen
közegen, az imádott férfiún át tudja megközelíteni. Őt szolgálja
abban, akit szeret.
Ezt nem mindenki értette, de a püspök igen.
– E szerint kegyed újfajta bálványimádást hirdet! A
legsötétebbet még pedig! Isten és ember közt egyetlen
közvetítő van, a Krisztus. Ha ez nem is Isten-tagadás, de
Krisztus-tagadás, a fiúisten megkerülése, bálvánnyal való
pótlása!
– De ha én ezt így érzem!
– Érezzen, kérem, amit akar, az érzelmeiben tótágast állhat,
de megtiltom, hogy ilyesmiket nyomtatásban forgalomba
hozzon. Vegye tudomásul, hogy ha még egy ilyen
istenkáromlásra megy rá a tolla, az egyházi szolgálattól búcsút
vehet!
– Igazán? Csakugyan olyan semmiség az egyháznak, Tóth
Pálmát szélnek ereszteni?
– Tóth Pálma nem több, mint más! A világi művészet
egyházunk szerint semmi érdem, Isten országa felépül nélküle!
– Úgy – Pálma reszketett és majdnem sikoltott – hát akkor
figyelmeztetem a püspök urat, hogy van a világon valami,
aminek nem mellékes a nemzeti művészet kifejlesztése, és ami
van annyi, mint a vallás: a magyarságunk! Minden vallás
üdvözít, de pokolba jutnék már itt a földön, ha meg kellene
tagadnom magyarságomat!
Helyeslő moraj futott át az esperesek során – de megfagyott
a püspökhöz érve. Várakozva pillantottak a főpap ajakára, mit
fog az magasabbra helyezni – tudták, hogy vasfejű magyar.
– És kegyed úgy gondolja, hogy a magyarság konzerválása
szemérmetlen művészet útján történik? Nincs tisztában vele,
hogy az egyház ma a magyarság utolsó bástyája, és az egyház
hirdette erkölcs ennek a bástyának egyetemes alapköve?
Pokolra azzal a művészettel, amely aláaknázza az egyház
fundamentumát. Itt nincs különbségtétel, hogy a
magyarságunk több mint a hitünk, vagy megfordítva! A kettő
szorosan egybeforrt, sziámi ikrek – nem: a test jobb és bal fele!
Egyik ellen sem véthet, hogy a másikat tönkre ne tenné!
Nemzeti erkölcs és krisztusi erkölcs: ugyanegy!
Pálmát megrendítették a szigorú és sokatmondó szavak. De
azért nem rendült meg hite a művészet és szerelem építő
hatalmában, és belekapaszkodott éppen a püspök szavaiba.
– De akkor nem is használhatok egyiknek a másik haszna
nélkül! Én szeretek: nem építő munka ez? Én alkotok: nem
építő munka ez is?
– Szeret? Alkot? Tegye úgy mindkettőt, hogy másokban fel
ne költse a botránkozás érzetét!
Pálma felugrott.
– Hogy mit teszek az iskolán túl, ha itt elvégzem a
kötelességemet – elvégre az életemnek az a fele az enyém!
– Kegyed nagyon téved! Egy hitvallásos iskola tanárnőjénél
nagyon is nyilvánvaló dolog a magánélet!
– Én Ratosnyay Boldizsárnak menyasszonya vagyok!
– Kérem, hisz akkor a dolognak ez a fele rendben van.
Tessék összeesküdni!
Ah, nagyon kegyetlen szó volt ez. „Összeesküdni”. Mily
sokat böjtölte azt a szót a szeszélyes férfitól. És az soha nem
beszélt róla. Csak így szólította mindig: „Lelkemnek édes
menyasszonya.”
– Nincs pénzem hozzá – mondta hirtelen, de azt súgta
valami, ez nem az ő gondolata volt, legalább is magától jött, ki
nem eszelte.
– Úgy? – kérdezte a püspök némi gúnnyal.
– Igenis, nincs pénzem! Nincs annyi, hogy ezen az egy nyári
ruhámon kívül egyebet vegyek, nincs, miből a szétmosott
ingeimet pótoljam, nincs egy paplanom, egy párnám, amire a
fejemet letegyem! – Kérem, esperes urak: melyiküknek van –
de melyikük cselédjének: hatszáz leje havonta, a teste és lelke
felett!
– Lázadás! Az örök elégedetlenkedés! Ma tűrni kell, éhezni
kell, ma meg kell tagadni magát a kisebbségi tanárnak!
 – De akkor legalább ne szóljanak még abba is bele, hogy az
embernek álmai legyenek! Hogy szeressen és alkosson!
Pálma torkát viharos sírás szorongatta, de csak nyelte
visszafelé az orkánná dagadó keserűséget. Valamiképpen
kialakult benne a vád: itt ez a sok kongruás esperes, ez a sok
férfi, aki mind átmulatott egy gondtalan, feddés alá nem kerülő
ifjúságot, aki mind jómódban, tisztességben ül a nép felett!
Ezeknek jogukban van boszorkánypört folytatni ellene, és
megsütögetni homlokát a szégyen pecsétjével, száműzni a
fekete hontalanságba, keserű kenyértelenségbe! De hát mit vár
az ezer idegenektől? Hát nem árulták el tulajdon tanítványai?
Erre a gondolatra hangosan felzokogott. Borzasztó
zokkanás volt. De senki sem erre figyelt fel, hanem a még
váratlanabbra. Künt a terem előtt egy idő óta valami
dulakodásforma hallatszott. Most az ajtó felnyílt. A hideg
légárammal együtt egy fiatal gyermekleány is bevágódott rajta,
még pedig oly különös öltözékben, olyan zilált állapotban, hogy
valóságosan esze fosztottnak tűnhetett. – Először is a fején
semmi sem volt, és göndör, vállon alig alulérő haja hóval
elkeverve csapódott szerte a gombolatlan nagykabát gallérán.
Keblét finoman hímzett színes hálóing takarta, mely
szerencsére oly hosszú volt, hogy a mezítelen lábszárakat is
befedte. A lábfej maga bolyhos, prémes kis házipapucsba volt
dugva. A leányka arca duzzadt és fényespiros, mint a
legmagasabb lázban. Szeme üveges kéken csillámlott…
– Pálma néni – sikoltotta és futni kezdett előre. Hozzáérve
térdre csuklott, és ölébe borulva sírni kezdett.
Pálma keze leesett a leányka hajába, amelyen vizes lucsokká
olvadt a hó a befulladt szobalevegőben.
– Anci… Ancikám…
Elfeledte, mi folyik körülötte. A tanítvány szenvedélyes
sírása, gyöngédsége egy más világba tett át nagy hirtelen.
– Mit akar ez a kisleány? – Ezt többen kérdezték, a püspök
majdnem kiáltva.
Anci felállott. Arca össze volt fenve könnyeivel.
– Pálma néni, én már négy napja fekszem influenzában, és
nem tudtam semmit! De ma beszöktek hozzám a leányok és
megmondták, Csép Margitka, a Malvina néni húga árulta el
nekik! Azt mondta, nem bánja, ha meg is büntetik, hogy Pálma
néni ellen írást csináltak a szüléink! Ó, Istenem, hol a püspök
úr, én nem tudtam semmit! Margitka azt mondja, hogy rólam
is szó van benne, hogy engem Pálma néni a színpadra
biztatott… És hogy ezért Pálma nénit… – elcsuklott.
Körülnézett lázaskék szemekkel, s odalépett a püspökhöz.
– Ne bántsák, kérem, Pálma nénit, az Isten is megveri, aki
bántja! Ott van künn a többi, itt ácsorognak, híjjuk be,
kérdezze meg őket a méltóságos püspök úr! Nem mernek
bejönni… engem sem akartak beengedni… félnek, mind nagyon
szegények… tandíjmentesek! Édes, jó püspök úr, én tudom,
hogy belelát Pálma néni szívébe! Tudom, hogy nem hisz el róla
semmi rosszat! Higgyen nekem, ő angyal! Ő valóságos angyal!
– Anci, Anci – csitította Pálma – nincs erre semmi szükség
– én látom, hogy ti szerettek – és akkor minden jól van –
öltözetlen vagy, te nem is tudod, hogy vagy… jere haza!
Hazaviszlek, Ancikám!
Átölelte a láztól didergő, eszméletén túl cselekvő, ágyból
elszaladt gyermeket, és megindult vele kifelé. De Anci ki akarta
tépni magát.
– Nem, nem, először hallani akarom a püspök úrtól, hogy
semmi bántódása nem lesz, mert ha igen, én a Marosba ugróm.
Hogy az én apám ezt tette! Azzal, aki a legjobb volt hozzám a
világon; ezt tudta tenni!
– Kérem – folyamodott Pálma a püspökhöz –, nyugtassa
meg ezt a szegény beteg gyermeket… én nem fogok élni az
ígéretével.
A püspök felháborodva utasította el Pálmát és a kisleányt:
– Komédia!
Anci hátratántorodott és ijedten bámult el.
– Ez nem lehet a püspök úr… – dadogta.
Pálma felkapta a fejét:
– Igazad van, ez nem a püspök! Jer!
Hurcolta kifelé a leánykát. Pókafalvy utánok:
– De édes Pálma, nézze, ne vigye éppen kenyértörésre a
dolgot, nekünk mégsem mindegy, hogy Tóth Pálma a mi
tanárunk, vagy sem – odafordult a püspökhöz: nekünk
szükségünk van Tóth Pálmára!
A püspök várt. Kívánt valami megjuházást, de Pálma már
nem tudott magáról.
– Az állásomból kitúrhatnak, attól, ami maguknak fáj, csak
Isten foszthat meg: a tehetségemtől! – Szinte sikoltott és
kirohant, kezén a gyermekkel.
Künt beleütközött a kétségbeesett leánykák seregébe, akik
ott ácsorogtak a sűrű hóesésben, a megcsapó szélviharban
– Egy kocsit, vagy szánt! – rendelkezett Pókafalvy.
Pálma fellélegzett az erős, egészséges, tiszta levegőben.
– Köszönöm, esperes úr! Köszönöm gyermekek! – A szeme
tele volt könnyel, de nem látszott megalázottnak vagy
szerencsétlennek. Ziláltan, megtépetten, de mint nagy
szabadulásnál, lénye lobogott. – Alá-szállott beteg
tanítványával az egyházi tanácsterem kikopott, hamuval
hintett kőlépcsőjén. A szánban levetette nagykabátját, és
ráterítette a didergő Anci térdére.
… Ezen az estén levelet írt Ratosnyaynak. Megírta, mi
történt, megírta, hogy többet át nem lépheti az iskola küszöbét.
Megírta azt, amit szóval sohasem mert volna kérni. – Keljenek
egybe. Milyen arculütés lesz ez azoknak, akik ellene
összeesküdtek… Az egyetlen, ami megmentheti őt, mert
nincsen, valóban nincsen most már semmi támasza. Testvére is
repatriált, azért tör a világ úgy reája. Ameddig bátyja, amíg
Ratosnyay mellette voltak, nem merte bántani senki.
Biztos volt a férfiban. Igaz, hogy távozásával megsebezte és
az első napokban az elhagyatottság, a kétségbeesés érzéseibe
kergette. De aztán megindult közöttük a levélváltás. Ratosnyay
művészi leveleket tudott írni és a rájuk való várakozás
kitöltötte Pálma életét izgalmas, érzékeny feszültséggel. Külön
bája volt e leveleknek valami finom elhalkulása, aranyos
mélabú, mintha a férfi nem tudná kivonni magát a búcsúzás
hangulatából. Mert az elválásuk könnyes volt, Ratosnyay
odahajtotta fejét Pálma vállára, és megkapóan szép
búcsúszavakat talált.
 Kicsit meglepő fordulat ebben a levélváltásban, amit most
kér tőle. De nem jogtalan, nem oktalan kérés. Most már
kenyértelen, megcsúfolt. Választania kell tolla és állása között:
eldobhatja-e azt a tollat, amellyel Ratosnyayt istenítette? Sok
mindent meg lehetne benne ingatni – egyet nem: hogy a férfit
éppen a költészetével hódította meg. Ratosnyay bálványozta az
ő művészetét és nem eldobott, legázolt ő mindent, hogy
tehetségét csak neki szentelhesse? – Olyan lázas, szertelen, de
olyan szép levelet írt neki…
A napok forró várakozásban teltek. Nem volt egyetlen rossz
pillanata a fordulat miatt. Most legalább egészen a férfié lesz és
a költészeté. Betelnek legizzóbb vágyai. Szétrobbanna így a
benne rejlő, titkos erőktől. De a szerelem teljes betölte
virágzásba hajtja ezeket a csodálatos lappangó erőket.
… „Pálma-gyermek! Nem mehetek. A legnagyobb
hatalomnál is van egy még nagyobb hatalom azokra nézve, akik
az életet a múlandóságok felett élik. – Azt hittem, olyan
finomhúrozású lélek, mint a tied, kiolvasta könnyeimből, hogy
a sors kérlelhetetlensége szólít el tőled új, örök utak felé.
Hiszen nem titkoltam előtted mily rég kiábrándultam eddigi
világom lehetőségeiből. Ki a tanúja, ha te nem, hogy a béke az
egyetlen életlehetőség, amelybe átmenthetem magamat!
Talizmánul viszem magammal az egyetlen nőnek emlékét, aki
mellett ráébredtem jobbik énemre.
Köszönöm a bűbájos élményeket! – Hiszem, hogy én is
adtam valamit cserébe értük: életem legszebb fejezetéért egy
legalábbis kedves fejezetét a te életednek. Légy boldog, légy
fiatal, s tanuld meg tőlem: felejteni a tegnapot és elmenekülni a
holnap elől.”
Mi ez? Úgy hangzik, mint imádság és mégis: árulás!
A levél kézhezvételének éjtszakáján zöld hernyó vánnyadt
Tóth Pálmából. Minden ragyogás, minden szín letörlődött róla!
Röviddel ezután egy népszerű kis hitbuzgalmi újságban,
mint a kései, de el nem késett bűnbánat példája jelent meg a
hír, hogy az egykor eltántorodott Ratosnyay Boldizsár
Rómában befejezte ezelőtt huszonkét évvel félbehagyott
teológiai tanulmányait, és papnak szenteltette fel magát.
 Egy fél nap alatt mindenki tudta a szenzációs hírt… és Tóth
Pálma úgy állott, mint a jég után a csonkig vert szőlő.

IV.

Az év legkurtább napjaiban volt, hogy Anna kidőlt a napi

robotból. Húzta le az ágy, pedig máskor unta a fekvést és
betegen is mindig olvasott, írt vagy tanulgatott. Most nem
fogott semmi rajta, s mert a jelent kirekesztette, az emlékek
kéreztek, lopakodtak hozzáig. Maga járt kezükre, elővette s
kitette paplanára Helmut leveleit, olvasgatott bennük,
társalgott velük, újra élte őket… Játék, amilyenre soha máskor
rá nem ért, és ami ráébresztette: mennyit fordult azóta az idő,
hogy a fiú első bátortalan írásai hullottak repeső kezébe.
Valahogy elfúvódott a gyermeki fény az utolsó fél esztendő
vallomásairól. Helmut férfiasodott. Öntudat, határozottság
ütött át üzeneteiből. Ragaszkodás még mindig, de már semmi
fogózkodás Anna kezébe.
Hátraejtette magát, kezéből kihullanak a levelek a földre s
csak bámult utána a sápadó múltnak. Lelkén halkan kopogott a
tudat, hogy az ő álomidejük elmaradt, mint meglökött part a
csolnak mögött. Neki csak egy marad vigaszul és kötelességül:
visszafordulni a maga szűk, szegény és vergődő világába.
Szomorú vágy támadt fel benne, hogy valami egyszerű, tiszta
formában jó legyen valakihez.
Ajtonra gondolt. – Vajon mindig úgy fogja látni ezentúl,
ahogy odatámaszkodott a színházterem egyik kijáratához,
eldúlt hajjal, viaszosan, keserű-megverten? – Vagy úgy,
ahogyan tőle ment el, amikor elhárította vallomását: lemondó,
fájó megszégyenülésben? Másképp, másnak látni! Nyugodtnak,
hívőnek, építőkedvűnek, „Kolombusznak”.
… Amikor felkelhetett és az ablak elé ülhetett, gyakran tette
le kezéből a könyvet és kikutatott hosszú, várakozó pillantással
az utcába. Ült, ült az ablakában, lebámult – nem a hóba-halt
szomorúfűzre – hanem a keskeny aszfaltszalagra, amelyen
feléje kell jönnie a férfinak az elnehezedett téli fák alatt. Az
alkonyi, sűrű szürkeségben gyakran tévesztette össze siető, fázó
emberek körvonalait az övével, és egyszer, pár rövid percig
hinnie is kellett, hogy nem hiába vár. Az a magas, kicsit előre-
hajló alak, akinek arcáról még a tél és a gond sem tudta
lehervasztani a bőr meleg sötétjét, a szemeknek titkon
parázsló, mélabús tüzét. – Egészen jól kivette még szája
szorosan összefogott vonalát is, lépteinek a bánatsúly alatt is
makacs keménységét, mintha célba sietne. Nem, nem volt
iránytalan a menése! És az a cél ma egyedül ő lehet, aki olyan
régóta vár és olyan biztos orvossággal.
Ajton előre szegezett fejjel ment el odalent, egyetlen
pillantással nem kereste az ablakot. Percek múlva, mikor az
utca teljesen kihalt, elsüllyedt a téli alkonyatba, Anna kifordult
a folyosóra, elibe sietett le a kapuig, hátha elfelejtettek nyitni
neki.
A kapus kint állingált az oszlopos, nyitott csarnokban s
meglátva őt szíves szolgálatban mondta:
– Éppen most járt erre Ajton úr. Ejsze, hogy nyomta valami.
Nem fogadta a köszönésemet, arra tért be a Sziguráncia utcába.
Anna visszament szobájába, várt, nagyon sokáig várt.
Lassanként behamvazta lelkét a szomorúság.
… Elment az ablaka alatt és nem is nézett fel! Ez sokkal
fájdalmasabb volt annál, hogy kerülte… mert kerülte újabban.
A szégyenével futhat, bújhat előle, de hogy ne is gondoljon
reá…? – De azután rájött egy nagyon egyszerű és mégis
nehezen megtalált gondolatra: őneki kell a magába roskadt
férfihoz közelednie.
Amikor végre – talán kicsit korán hagyva ott a szobát –
kimozdulhatott, az utcára érve Gál Gabikát találta, és megtudta
tőle Pálma tragédiáját. – Irányt cserélt, nekivágott a két
temetőköznek, fel a Telepre.
… Pálma szobáját némi felfordultságban találta. A
ruhaszekrények, az éjjeli szekrény kirakva. Ő maga nem volt
bent. Csak a hangja hallatszott ki Gálék ebédlőjéből.
 – Ne is beszélj, Irma, ez mind csekélység ahhoz képest, ha
nekem adod érte az Ecce Homo-t! Úgyis tudom, hogy tavaly
titokban árultad.
– Mit akarsz te azzal a képpel? Jobb, ha pénzzé teszed
felesleges holmidat.
– Pénzem éppen elég van. Az a drága, jó Malvina felhozta
még utolsó esedékes fizetésemet.
– És az adóságod Gombosnál?
– Tegnap itt volt Korlát és Krammer ebben az ügyben.
Átvállalták a terhet. Konferanszestét rendeznek javamra. Saját
erejükből, ezzel nincs több gondom. De értsd meg, okvetlen
szükségem van az Ecce Homo-ra!
– Ó, Pálma, hát akkor vedd el ingyen!
– De amikor ezek a limlomok egyáltalában nem kellenek
nekem! Adyt pedig megvehetem magamnak újból. Bármiféle
csomag csak terhemre volna. Tudod, hogy gond nélkül szeretek
utazni. Fogadd csak el a ruhákat is, a könyveket is!
– És a kép nem fog bajt szerezni az útban?
– A képet nem viszem magammal.
Idegesen, lázasan kacagott, és nem hagyta félbe akkor sem a
kacagást, amikor Anna belépett.
– Mit szólsz Annácska? Az Ecce Homo-t fogom az iskolának
ajándékozni – emlékemül. Majd kikötöm, hogy a díszterembe
tegyék, hadd láthassák vasárnaponként a tanítványaim. Az
embert, akit megköpdöstek, megvesszőztek,
megtöviskoronáztak!
Ez a gondolat majdnem extázisban tartotta. Olyan
elégtételnek érezte, hogy nem igen reagált Anna egyéb érveire,
amelyekkel szolgálni kívánt neki. Hogy a püspök nem
rosszindulatú, csak fanatikus, hogy a felbujtás azok oldaláról
jöhetett, akiket annyira megsértett – emlékezzék – a Virrasztó
átvételekor.
– Én többet is tudok erről! A növendékeim szülei közül
néhányan figyelmeztettek, ki járt el az ívvel ellenem. Madarasy
doktor, képzeld csak, éppen Anci apja! De Annácska – hát nem
érted, hogy rám nézve most már ez mind közömbös? Akit az
árul el, aki engem elárult… az nem ér rá csodálkozni
egyebeken.
Szenvedélyes sírásba tört ki és odavetette magát Anna
vállára.
… Az utcára érve Annának Dániel professzor jutott eszébe.
Higgadt ember és igazságos ember. Vele meg lehet értetni,
milyen gyalázat, hogy ugyanannak a Madarasynak ott díszeleg
a neve a Pallas jólfizetett igazgatósági tagjainak sorában. Nincs
semmi fegyverük elégtételt szerezni Tóth Pálmának – és Tóth
Pálma nem is számít semmi elégtételre, mégis tenni kell
valamit. Meg kell szerezni azt a makulányit bár, ami tőlük függ.
Dánielt hívja elsősorban, azután Ajton Barnát. Felmennek
Nyíry ügyvédhez, és követelni fogják Madarasy kérdőre
vonását.
Anna nem volt szokott józan ítéleténél. Ismeretlen erők
kezdték irányítani lépteit. És sietett a felsővárosba, a csendes,
arisztokratikus utcácskába, ahol a múzeumigazgató lakott.
Rozzant kis szekér állott a ház előtt, amilyenen a falusiak a
tejet szokták a városba hordani. Amikor a kaputól bevezető
kockás kőlapokon haladt – egyszer csak nekiiramodott.
Lehajolt és megrázkódott. Fillérnyi, csillag alakú vérfoltokat
pillantott meg a földön, s a kövezet fölé boruló, levéltelen
bokorágon is ott függött egy megfagyott bíbor-csepp.
Végigment a verandán és csodálkozott, hogy minden ajtó
tárva-nyitva fogadja. Szemben, a háttérben Dánielné
elfogadójába látott. Ellentétben a többi szoba gondatlanul
lakott, árva mivoltával, ebben a helyiségben a téli délután
utolsó verőfényében most szemébe ütközött a szőnyegek,
vitrintárgyak, képek, könyvek és sárga lámpaernyők tarka
együttese. Ez az asszony csak a szalonját szerette, dédelgette
házában. Erről mondta hajdanán, hogy egykor táblával lesz
megjelölve.
Különös rendetlenség dúlta most fel a szobát. Egy
perzsaszőnyeg felhengerítve, félregurítva. A heverő a faltól a
középre húzva. Idegen, munkásforma emberek
foglalatoskodtak a kerevet körül, s amikor egy közülük
megindult kifelé, kezében a tállal, amelyből kicsüngött egy
véres törülköző. Anna megpillantotta a heverőn, már
letakarva…
– Mi történt? – suttogta és szemével igyekezett megvonni
magának a lepedő alatt nyugvó test körvonalait.
– A drága jó igazgató úr – bólintott a cigányforma munkás
és elhaladt mellette azzal a borzasztó tállal.
– Orvosért küldtek valakit?
– A liánka ment, szeginy. Nem kell már nekie, kisasszan
lelkem! A jegen csusszant le, az egész meredek martann.
Valami favágók hoztak neki hírt, hogy lopják a szentantaliak a
követ, s a sok cifra téglát, amit kiásatatt vót az őszenn, s a
hirtelen hovazástól nem tudott már beszállíttatni. Ahhaz
fagadatt meg műnket a szekérrel.
Ezt már egy másik munkás magyarázta és a harmadik is
közbeszólt.
– Nem vót a lábán a szeges bakkancsa, suhutt se kapta a
reggel, mer a naccsága eltette valamerré a kócsakat – aszongya
a szobalián.
– S a nagyságos asszony? – hebegte Anna.
– Nincs honn. Tegnapelőtt mene el valami téli feredőbe. A
szobalián szaladt a kolégyomba az úrfiér!
Anna megtámaszkodott a falnak, és úgy maradt sokáig. Az
volt az érzése, hogy álmodik. Érezte az álom valószerűtlenségét
és egyben szörnyű döbbenetét. Addig állott, amíg belépni látta
a halottsápadt, egész testében reszkető leánykát s nyomban
utána Werner doktort.
– Édes apám… édes jó kicsi apám!
A verandára is kihallatszott, ahogy a gyermek apját
költögette.
… Nem ment rögtön fel Ajtonékhoz. Járt-kelt a városban,
túl is a városon és hosszú utat tett meg az országúton, a magas
hóban, egy messze ködlő falu felé. A céltalanság meg-
megrohanta, olyankor megállott s körülhordozta fejét, mint aki
keres valamit, irányt, vagy gondolatot.
A vézna, majdnem gyermeknek tetsző halott éles körvonalai
rögződtek elébe a lepedő mozdulatlan, vakítófehér rajzában –
az a díványból rögtönzött ravatal! Két mozzanatot nem tudott
felejteni. A tálat látta a véres kendővel, s mindjárt mellette a
széket, amelyet a cigányforma munkás meglökött kifelé
mentében, talán rá is loccsant valami a sötétrózsaszín vízből a
szék karjára vetett ezüstből szőtt indiai kendőre. Ki tudja, kivel
fecsegte át az órát az asszony, amikor a kendő odacsúszott a
válláról.
Már égett a lámpa a virágokkal díszített magas
lépcsőházban, amidőn Anna Ajtonékhoz megérkezett. De késő
nem lehetett. Ötöt, ha ütött arra tartó útjában a toronyóra. –
Felhágva az utolsó lépcsőfokig, a tágas folyosón kifulladva
pihent meg. Érezte, hogy homlokát befutotta hideg verejték,
nem akart ziláltan benyitni s ezért leült egy fehér kosárszékbe,
és elnézegette Gréti virággazdaságát. Ez a hűvös pihenő, ezek a
tiszta, néma, virágzó vendéglátók jót tettek A lázas tenni
vágyás, amely sohasem volt kenyere – mindig lassan érő
szándékokkal vívta az életet – most lelohadt ismét és Anna
visszaszállott önmagába. A váratlan halott látás mélységesen
megrendítette, de valamire tanította is.
„Szegények mindig lesznek veletek, de én nem leszek
mindig veletek.”
– Nem leszünk mindig együtt, és azért amíg együtt
lehetünk, legyünk jók egymáshoz. – Miért, hogyan is tudott
olyan rideg, olyan elhárító lenni Ajtonhoz azon a holdfényes
éjtszakán, amikor hozzájött s felkínálta férfias ragaszkodását,
védelmét? Miért szégyenítette meg szeretetét?
Nem gondolta át, hogy mit fog tenni. Mindenesetre Dániel
Kelemen halála, a Tóth melletti akció lesz a beszédtárgy. De
aztán majd rátér arra, ami kínos lesz a férfinak, de amihez úgy
fog hozzányúlni, mint sebhez az orvos. – Erre nem lehet
rákészülni.
– Mindenki megteremtheti a maga világát magának!
Felkelt a virágok mellől, keresztülment a nyitva talált
előszobán, és belépett az ebédlőbe. Ott egyetlen villanykörte
égett, a csillár legalsója. Sajgó érzést támasztott benne ez a
gyönge világítás. Gréti csak akkor szokott takarékoskodni a
fénnyel, ha Barna elutazott. – A hálószoba felé fordult. Hallotta
onnan Gréti meseolvasó hangját. A nyitott ajtón át úgy látszott
ide anya és gyermek, mint kedves meleg kép, amelyet
négyszögűre keretez az ajtófélfa. A leányka igazi
mesehallgatóvá cseperedett már: égő szemmel bámult bele a
rút kis kacsa történetébe.
– Barna nincs itthon?
Gréti nagyra nyílt, komoly pillantást vetett Annára.
– Te nem tudod, hogy elutazott? Hiszen veled közölni
szokta útjait.
– Napok óta feküdtem, nem hallhattam, mi történik kint a
világban.
– Te az idén már másodszor feküdtél, Annácska. S olyan
forró most is a kezed!
Úgy beszélt, mint aggódó, jó kismama.
– Nem vagyok jól mostanában, de ezek csak múló dolgok.
Okvetlenül számítottam Barnára.
– Nem tudom, mikor jön vissza.
– Körülbelül sem?
Sóhajtással felelt csak az asszony. Egy pillanatra fel nem
derült az arca. Csak most ébredt reá Anna, hogy Grétinek talán
kellemetlen ez a faggatózás.
– A Pálma ügyében kellene együttesen eljárnunk –
bármikor térne meg, szólj neki, arra kérem, hogy azonnal
jöjjön fel hozzám.
Majdnem fájó hallgatás állott be. – Gréti arca folyton
elhalványodott. Hirtelen odanyújtotta kezét Annának és
ráemelte két nagy gyermekszemét.
– Annácska. Ne haragudj reám, ha egyszer rájössz, hogy ma
nem voltam elég őszinte hozzád.
Anna elpirult. Érezte az asszony kezében a gyöngéd szívet is
verdesni. S ez a szív – azt is érezte – riadt volt, menedéket
kereső.
– Hagyhatok néhány sort Barna asztalán? – Mintha otthon
volna, átment a férfiszobába. Mindig így viselkedett itt,
tudattalan biztonságból, hogy ő itt a hatalom.
Kristálytiszta kitakarítottság és nagy hűvösség fogadta. De
az asztalon az irományok rendezetlenül szóródtak szerte.
Óvatosan keresett magának tollat, papírost, de csak egy
füzetalakú, hátratört román újságot talált. Hirtelen balsejtő
lehangoltság állította meg a kezét.
– Mit is lehet remélni, ha már Dániel sincs mellettünk…
Egy nagy fiaskó, nagy visszautasítás lesz csak!
Megfordította az újságot, a másik felén tán szélesebb a
margó. Piros ceruzával volt ott egyik cikk megjelölve.
Közömbösen futotta át a címet. De aztán behunyta a szemét.
Mit jelent… mit jelenthet ez a cikk Ajton Barna íróasztalán? –
Felállott, körülnézett, szinte búcsúzott. Aztán indult kifelé.
Grétit még most is ott találta az asztal mellett. Ha jól látta:
könnyek fénylettek a szemében.
– Felesleges írnom. Sürgős a dolog, s nem várhatok, míg
Barna hazajön. Majd egyedül intézkedem holnap.
Végigsimított az asszony fodros haján s minden kíváncsiság
nélkül, inkább, hogy megszabadítsa a titkolózás fájdalmas
nyűgétől, megkérdezte:
– Barna Pesten jár, ugyebár?
A két gyöngéd kar köréje fonódott s a válláig érő fej zokogva
fúródott beléje.
– Ne engedd, Anna.
– Te nagyon szereted őt, Grétikém. Hát sohasem szabad
semmiért sírnod, ha követheted.
Nem tudott jobb vigaszt mondani, hiszen mit ígérhetett
volna? – Szavai mégis hatást tettek: Gréti hálás megértéssel
tekintett fel reá…
Sietve hagyta el a házat. El, tova! Innen, ahol nem volt reá a
legnagyobb szükség. – Az újságot látta maga előtt. A pirossal
meghúzott cikkben a repatriáláshoz szükséges okmányok
voltak felsorolva.
– Ne engedd, Anna! – Ha tudná Gréti, milyen fájdalmas
szót talált a fájdalmas órában! Mintha nem éppen az történt
volna, hogy engedte, mert nem volt elég hatalma rajta, hogy a
szégyenteljes megfutásnak még a gondolatától is visszatartsa!
Igaz, Barna sokat csalódott, újból elgáncsolták, szégyenben,
keserűségben marasztalták Erdélyben, s nem látja további
célját az önmagáért való küzdelemnek… Nyugatról reméli a
napfeljöttét… Nagyon messze megjelent előtte a kép: amikor
elhaladt ablaka alatt és nem pillantott fel. – „A Sziguráncia
utcába ment”… Hová is mehetett máshová azokkal a léptekkel,
mint a szigurancára, útlevél ügyben? Hogy is bírt volna
feltekinteni akkor, azzal a lélekkel?
Az utcán, az ember nélküli késő estben Anna hirtelen
elszégyenült. Mi ez – mondta magának –, hát ezt számolod
vele a te szívedben? Nem sokkal inkább kellene azt róni fel
neki, hogy E r d é 1 y-t hagyja cserben?
Otthon nem feküdt le, hanem az ablakhoz ült. – Verejtékes,
keresztre ébredő éjtszakája volt. Lentről a fenyők merev,
hószemfedős tornyaikkal azt üzenték be hozzá: nem lesz tavasz
soha többet. Madarak fordultak szembe riadt, embermód néző
sors-szemekkel…
A meleg kiosont a falakon, mind jobban fázott, de úgy
érezte, hogy ehhez a külső hidegnek nincsen köze. A szíve
fagyott meg és onnan sugárzik most szét ez a didergés. A
madarakat nézte. Látta felrebbenni őket, látta sorsukat,
pártfogolatlan magányosságukat. Szótlan szenvedéseiket. nem
várnak senkitől semmit. Miért várt ő? Miért akart ő a maga
számára valamit? A fehér szerzet tagjainak, mint az igazi
szerzetesnek nem szabad ajándékot fogadni el az élettől.
A holnapra gondolt és világosan látott egyet: azt, hogy
fellépése a vállalat igazgatóságánál roppant furcsa, semmit
nyomó, hasztalan dolog lesz… És mégis! Korlát más útra tért,
Dániel meghalt. Krammer ágynak esett, Ajton elfutott mellőle,
de ő azért elmegy – éppen azért megy el, hogy egyedül is
megkísérelje. – A sebesült katona, ha már nem is segíthet
magán vele, nem tesz vajon még egy hiábavaló mozdulatot, ha
bántják?
Reggel: mintha teste-lelke kihűlt máglya volna. De aztán
felgyújtotta magát mesterséges konoksággal. Alig gondolt reá –
ami pedig mégis kísérte, sőt fűtötte alattomban – hogy milyen
bánásmódban részesült a Virrasztó mostanában az igazgatóság
részéről. A számok három-négy hetenként láttak csak
napvilágot, akkor is durva, göröncsös papíron, málladozó,
színehagyott fedéllel. Ötször is elment a szerkesztőségbe, amíg
korrektúrát kapott. A nyomda gyártotta az üzleti
nyomtatványokat, plakátokat, kalendáriumokat.
Végigment a szennyes udvaron… s egy pillanatra önzővé
vált. Regénye jutott eszébe, az utolsó folytatás revízióját kellene
ma elkészítenie. Akkor mégis csak napvilágot látna tőle bár
egyetlen kész munka. – S ha kenyértörésre kerül közte és Nyíry
között? Ha a felelős szerkesztő nem megy bele semmi elégtétel
keresésbe?… Otthagyni a Virrasztót? Kidőlni utolsónak,
önként, vagy vállalni még ilyen áron is tovább az igát?
Elérkezett a pillanat, amikor minden út bezárulással
fenyegetett.
Az ajtóig ért, és a küszöbről beszólott a gépházba:
– Van-e korrektúra már?
A szedőgyerek összenézett a kifutóleánnyal. Kató
felvihogott.
– Mi ez? – Zordan kiáltott reájuk, mert rég észrevette, hogy
ezek a kölykök pimaszkodnak a Virrasztó íróival.
– Ne tessék haragudni – ijedt meg a fiú –, de annak már
kampec. Nem lesz több Virrasztó, nagysága.
– Hol az igazgató úr?
– Az igazgató úr nem jön be máma többet, és a lapszámokat
már el is adta. Visszük a mészárszékbe, ide Pálfihoz.
Anna ekkor látta meg az udvar sarkában a kordét, amelyre
rakásba voltak hányva az összes Virrasztó-példányok. A kordé
előtt egy kis csacsi szomorkodott. Lassú, nagyszirmú hó
pilinkézett alá a poros, összehányt laptömkelegre. Hát igaza
volt Tóth Pálmának, a harmincezer lej vételár Júdáspénz volt
valójában!
Mégis Korlát jutott eszébe, Korlát, amikor egyik
legkeserűbb pillanatában megállapította:
– Az erdélyi irodalmi vállalatok – palotaforradalmak. A
közönség a leghűvösebb désinteressement-nal nézi végig
bukásunkat!
Senki, senki nem gyászol rajta kívül ennél a temetésnél. –
Amikor ezt szinte hangosan maga elé mondta, tekintete két
riadt, fénytelen szürke szemben akadt fel. Vilma volt, az
irodakisasszony, ez a csendes, szinte géppé dolgozódott leány.
Az irodában, az ablak mögött állott és nagyon szomorúan
nézett reá, meg a Virrasztó ravatalára.
Amikor a csacsi megindult, Anna a szekérke nyomába
lépett. A friss havon, pontosan a kerékvágáson. Úgy érezte,
valakinek kísérni kell a kordét, amelyen „Erdély lelkiismerete”
halni megy.
… Este lázban forgolódott ágyában, s akárha egyhelyben
taposna, mint nyomot vesztett vándor. Hajnaltájban aztán
megiramodtak álmai, vissza a múltba, a szeretet elfelejtett
állomásai felé.
Vasárnapi virradat kéklett az ablakán. Roppant világosnak
tetszett az, amit most tenni fog. Gyorsan, percre öltözött, és
elhagyta az épületet. Végtelen csöndességű, hóba fulladt hajnal
feküdt a városon. Kiballagott gyalog az állomásra. Elérte még a
kocsárdi vonatot. Kétfelől úgy siklottak aztán a képek, mintha
fátyolon húznák tova őket. Ködlepett, hóban alvó lankái a
Maros-völgynek, törpe, magukba rogyott mezők, távoli tornyok
körül hó zsuppos viskók. Apróka városok, és valamennyi felett
károgó, fekete varjúnép. Szegénység, kicsiség, elhagyottság!
Az átszállóknál türelmetlenség fogta el. Végre a vonat
megtorpant egy álmos őrháznál. Anna kinézett az ablakon.
Igen, ez az a szép fehér templom, amelyről neki annyit mesélt a
szegény fiú. Ott áll a távoli dombtetőn, behamvazva nyirkos
levegővel, alacsony fellegek kárpitja alatt. Körülötte nincsen
falu, csak sírok vannak, elbillent fej fákkal; – vagy a halottak
ujja nyúl ki: emlékezzetek meg rólunk, voltunk, valamikor
sokan voltunk!
Leszállott és megindult csak úgy találomra a templom felé.
Hócipője felülről telt meg a tapodatlan hóval. Ezt az utat nem
járta meg hetek óta senki. És ma is: vasárnap van, tíz óra
délelőtt. Templomidő. De a végtelen dombsor alatt egy folt sem
mozog, egy lélek sem igyekszik. Csak Zudor Anna megy, megy,
kifogyó lélegzettel. Kis didergő pintyek köszöntik az alacsony
kökényekről, és egy csodálkozó nyúl bámulja meg jöttét.
Elér a parókiához, és belép a sarkából kifordult kapun.
Nagy az elhagyottság, amely ott várja. Az alacsony ház előtt a
kicsi-kert hóban is elárulja a burjánt, amely magasra verte fel
nyáron a gruppokat. A lépcsők meglódultak, ahogy rájuk lép.
Az elvadult vadszőlőn lakomázó verebek ijedve sikonganak
széjjel a tornác faláról. A pitvarajtó sincs betéve. Beléphet
nyugodtan a tágas, bútorozatlan helyiségbe, amelynek falain
zöld penész húzódik az alacsony tető felé. Csend van, dohosság.
Az ebédlőbe is belát. Ott is csak gabona van a földre töltve,
különben semmi élet! Csak úgy fújja ki onnan a hideg.
Istenem, lakik még itt valaki? Itt, ahol ő lakhatnék, ha úgy
akarta volna. – Lépés sehol a havon.
Odaáll az ablakhoz, amely a templomra néz. Most már
nyomokat lát. A ház hátuljától vezetnek át a kicsi-kerten egy
nyitva hagyott sövényajtóhoz. Kifordul a kertbe, átvergődik a
taposásig és megindul a nyomokban a templom felé. Az ösvény
szerpentinekben kanyarog fel.
A tetőn álló templom olyan szép, tiszta, mint a bűnén kívül
magára hagyott lélek imádsága. És Annát egy fordulónál
meglegyinti az orgonaszó. Zümmögő, elmosódott mély hang,
mintha nem igen lelne utat a szállingó pihék között. És jó
ismerős. Ó, sokat hallotta ezt az éneket! A szív más fájdalmai
nem hasonlíthatók ahhoz, mint amikor meghallja a
zsoltárokat. Meg-megállott és hagyta, hogy behavazza az
erdélyi hó.
A templomajtó tárva volt. Minden, minden tárva fogadta.
Hanem a templom maga! A keskeny csúcsíves ablakokon
kívül még valahonnan fényt kapott. A szószék felett be volt
szakadva a bolt. Hó permetezte ki kereken a pap kezének, a
bibliának szánt helyet… A hallgatóság? A templomban fekete
varjak százai gubbasztottak: nem riadtak meg semmitől, ez volt
a téli tanyájuk. Úgy ültek a padok élén, mint fekete
gyöngysorok. Maga a pap még fent volt az orgona mellett.
Énekelt.
Anna leült – „Légy hív mindhalálig” – olvasta a szemközti
pad színehagyott terítőjén. Igen, ők ketten hívek maradtak –
kellett még egyszer találkozniok.
Most csikorogni hallotta a karzatra vivő fagrádicsot, aztán
kongó léptek közeledtek. A pap elment mellette, fel a
szószékre. A felülről áradó, fehér téli fényben pillantotta meg,
ahogy imádkozni kezdett. Zöldre fakult palástjában, zilált, fél-
ősz hajával…
Hullott rá a hó, de csak beszélt. Csillogó, zengő dicsőítés
volt minden szava, amely kicsapott a beszakadt tetőn a fehér
fény forrásai felé. De azért a szavaknak mégsem volt igazi
összefüggésük. Szikrázva indultak, de túlbeszélték önmagukat:
torlódtak és megiramodtak, eltűntek befejező értelem híján.
Anna fázni kezdett… De megint úgy érezte, csak belülről. A
pap újra felment az orgonához. És amikor leszállott, Anna
odalépett elibe.
– Eljöttem – mondta szelíden.
A pap nem mutatott semmi meglepődést.
– Nincs semmi újság, a múlt vasárnap óta… a püspök úr
újra felszólított, hogy engedjek a hatalomnak a jogviszonyok
tisztázásáig. – A püspök! – Legyintett. – Elküldtem neki a
választ, az ablakába teheti. „Légy hív mindhalálig” – ez a
mottója!
Anna megdermedt a tekintetétől. Körülnézett a
templomdombról: hát csoda-e, hogy a lélek elvesztette épséges
szárnyalását!
– Tudja-e Anna, hogy bolondnak tartanak, amiért minden
vasárnap megtartom a prédikációt. Lesnek reám! A románok
is, de az esperes is itt volt egyszer, és bedugta fejét a nyitott
ajtón, hogy lássa, kinek beszélek! Aztán, amikor meglátták
magát a padra borulva, elkotródtak! A kulcsot pedig a
kebelemben viselem. És lakatos ki nem nyitja a zárat. Ötszáz
éves munka az.
– Isten áldja, Ince… – reszketett ki Annából a szó. Szerette
volna megsimogatni azt a zilált, fél-ősz fejet.
– A viszontlátásra jövő vasárnap.
Csak a feje hajlott lejjebb a leánynak, ahogy megindult
lefelé. A pap nem kísérte el, hanem a zárat kezdte lepántolni.
A domb aljában Anna összerezzent, százesztendős
parasztasszonnyal találkozott.
– Szegény – intett fel az a papra és keresztet vetett. – Én
meg is mondtam a faluban: nincsen az Istennel, elkívánni a
más templomát! Megverték. Abba zavarodott meg szegény.
Nem kell pedig az nekünk, a népeknek, kisasszonykám. Isten
mentsen, torkunkon akadna az úrvacsora benne!

V.

Reménytelen mezők, céltalanba kerekedő messzeségek

közepette ázottan, kedvetlenül állott a kocsárdi állomás.
Rongyos hófoltok lepték az odaszögellő, buckás
kukoricatarlókat, piszkos köddé sűrűsödött a levegő a
szemhatár kerekén és eltakarta a messzi hegyek körvonalait.
Ebben a sűrű, majdnem szemerkélő levegőben varjúfelhők
rajzottak az ég alatt húzva, keresgélve, mint folyvást változó,
szétterített, újból összébb fogott fekete fátyol.
Alig haladva, mintha túrnia kellene minden tapodtért a
földet, törpévé, félelmetlenné zsugorodva a vég nélküli
lehangoltság térein, csúszott a vonat kígyója az állomás felé.
Esteledett. Mint a hold, halványan, semmi fényt nem osztva
gyúlt ki egyetlen ívlámpa és még bizonytalanná tette a lehulló
homályt.
A tolató mozdonyok keserves sikoltásait elnyomta a kifúlt
dübörgés. A befutott vonat feltépett oldalán fel és alá ömlött az
ember: tülekedést, oktalan zsivajt vert fel az ádáz, kényszerű
ostrom.
Fiatal leány sodródott alá a hágólépcsőn. Viseltes télikabát,
könnyű, őszies selyemsapka volt az öltözéke. Karcsú,
halványbarna nyaka meztelenül nyúlt a gallér fölé és kezét sem
óvta kesztyű, úgy, hogy vörös-barnára kifújva tapadt a
rézkorlátra és a kis kézitáska fülére. – Amíg a tömegben
sodródott, bizonyos könnyűséggel haladt, mihelyt azonban
meglazult körüle az emberáradat, belecsúszott egyik lábával a
sínek közt tócsálló kormos vasút lébe. A víz beleloccsant
alacsony lakkcipőjének szélein, hogy halk sikkanással szökött
vissza – feltartva a peron felé rohanó sokadalmat. Meglökődött
hátulról, hangosan észre térítette a fennakasztott utas.
 – Előre, kisasszony!
Tétován nyújtotta most ki a kezét, átugrotta a tócsát, a
síneket és félrehúzódott egy férfihoz, aki éppen a hordárt
faggatta a vonatok érkezése, indulása felől. Valamiért
ismerősnek, legalább bizalomgerjesztőnek találhatta.
– Engedje meg, uram, hogy önnel tartsak a váróteremig.
A szegődés a férfit kellemetlenül érintette. Udvarias
tartózkodással tűrte el, hogy a nyurga, lehajszolt teremtés
belekapaszkodjék karjába.
A perón kőkockáin a leány elengedte a férfi karját, és
félszegen mutatott a kitárt kapura:
– Itt kell bemenni, ugye a várótermek felé?
– Ha óhajtja, bekísérem és elhelyezem.
Keserű-kegyetlen parasztdohánynak, izzadt darócoknak,
száradó csizmáknak és durva ételeknek szaga állott az
arcmagasságban fullasztóra hevített, lábszárnál élesen,
huzatosan hideg épületben. Karácsonyra szabadságolt katonák
részeg-boldog danája búgta át a termeket…
A másodosztályú váróteremben az unalomtól majdnem
elalélt emberek nyúltak el a padokon. Reggeltől estig, estétől
reggelig kellett várni némely csatlakozásra, kifogyott az étel, a
tréfa, az olvasnivaló, a világosság. Csak az idő tartott
elpusztíthatatlanul. – Egy vasutas éppen létrát cipelt be és a
lámpáig mászva, meggyújtotta az egyetlen petróleumlángot,
amely sárgás-rőten pislogott át a bekormosodott üvegen.
– Köszönöm szépen – ült le a leány egy üres szegletbe. –
Kolozsvár felé három óra múlva lesz beszállás, ugyebár?
– Kolozsvárra méltóztat utazni?
– Ó, nem, sokkal messzebb. Repatriálok – mondta
fájdalmas és mégis szinte gúnyos hangon.
– Miért?– kérdezte a férfi majdnem számon kérve, mintha
személyesen érdekelné az ismeretlen nőnek ügye.
– Tóth Pálma vagyok – felelte a leány. Neve puszta
említésével – úgy hitte, minden meg van mondva
mindenkinek.
A férfi pillanatokig elcsodálkozva hallgatott.
 – Hogy én nem ismertem magára! Mert én meg Szlanik
Sándor vagyok. Tóth Pálma! Nem képzeli, hogyan örvendek én
ennek a találkozásnak. Pedig nagyon keserves volt nekem,
amikor megérkeztem Újvár felől a délután – hogy késő estig
várjak itt a csatlakozásra. Szerencsére közben megjött Ajton
Barna felülről és vele gubbasztottunk az első osztályúban. –
Ránézett Pálmára. – Magáról is beszélgettünk!
Hangja lágy volt, óvatos, bocsánatkérő.
– Talán menjünk át hozzája – indítványozta.
– Barna hova utazik?
– Vissza a pátriájába.
– És honnan jön?
– Kint járt Pesten… rossz szándékkal ő is. Őrület! Én nem
értem, hogy minden gyökerünkkel kiszakadunk innen!
Pálma elhárította a feléje nyújtott kart.
– Nem, nem megyek át az első osztályúba. Egyszer már
láttam, hogyan tessékelte ki onnan Korlátot a kalauz, amikor
itt éjszakáztunk egy irodalmi est után. Pedig csak a földre
feküdt aludni. A tükör alá. Mert sehol másutt talpalatnyi hely
nem volt…
– Akkor Barnát hívom ide.
Ajton mellett, a padon újságok hevertek. Olvasni nem
lehetett a gyatra világításban. Hanyatt dőlve a falnak, a
mennyezetre bámult. Arca halvány volt, megkeskenyedett. A
dús szemölddel és sűrű pillákkal árnyalt tekintet bágyadt
csillámot vetett, olyat, mint betegé, ha már leesett a láz.
– Nem is gondolod Barna, kivel találkoztam a sínek között.
Hogy mondtad az imént: Tóth Pálma alatt elvágták a fát.
– Pálmával?
– Jöjj át hozzá, én nem tudok soká kettesben maradni vele.
Olyan viharvert, szinte ágrólszakadt. És én… én olyan szívtelen
voltam hozzá egyszer!
– Most megengesztelheted, barátom.
Szlanik szomorúan gondolkozott el.
– Vele már késő megengesztelődni. Tudod, sokszor jut
mostanában eszembe Zudor Anna kijelentése, akkor, ott kint a
Királyék pusztájában. Emlékszel?
 Ajton pillanatra behunyta a szemét. Igen, emlékszik.
Átvergődtek a zsúfolt folyosón a másodosztályú váróteremig
és meghúzódtak Pálma mellett a homályos sarokban.
– Gyűlöltem érte… szinte gyűlöltem Zudort – tért vissza
Szlanik a tárgyra – amikor azt állította – jósolta! – hogy a
világnézeti harcok Erdélyben travesztiákká válnak, és hogy a jó
szándékúak túl azokon egyszer valahogy mind találkozni
fognak.
– És találkozni is, íme! A kocsárdi állomáson – és így!
Szétfutóban!
– Ő nem… nemcsak a kocsárdi állomáson, és nem csupán
így! Hanem lélekben, és akárhogy is széjjelszóródunk! –
Testvérkeresőn lobogott bele szomorú szeme a másik két
bánatos szempárba, és az erőtlen, gyér lámpavilág mellett is
megtalálta csillanásukat.
Halkan, de azért űzött, szenvedélyes mondatokban indult
meg beszélgetésük, Mindhármuk szívét úgy húzta, megtaposta
az idő. Szlanik Sándor is elvesztette a Mécs szerkesztői polcát.
Gyógyulni járt Újváron. Mint maró folyadék égette seb, úgy
sajgott benne máig a pillanatnak emléke, amikor Placsintár
vezérigazgató tudtára adta, hogy bizonyos irányba való
exponáltsága nem válik hasznára a vállalatnak.
– De nem panaszkodott, csak igyekezett nagyon gyöngéd és
megértő lenni Pálmához.
Ajton volt a leghallgatagabb. Ott, ahol a lámpa koromszűrt
fénye kereste volna a legrejtettebb zugot. Valami odavonta
pillantását, minduntalan felé rebbent a figyelme és csak későn
szólt bele a társalgásba.
– Pálma… miért fut el közülünk? Látja, én is azt hittem a
magam fejvesztett szerencsétlenségében, hogy jobb lesz
egyebütt. Ki kellett mennem, hogy ráébredjek tévedésemre.
Amikor a darabom ügyében jártam – elhelyeztem kiadásra! –
beláttam, hogy minket idekint csak, mint erdélyieket akarnak
már bírni.
– Számomra nincs hely többet ezen a földön… nem azért,
amit Anna olvasott reám, hogy nem a szolgálat volt előttem a
legfontosabb, hanem mert vétkeztem a Szentlélek ellen.
Tudván tudtam néha – legalábbis éreztem, sejtettem utolja
felé, mit cselekszem… és mégis… rohantam tovább.
Odáig volt, hogy kitört rajta a kétségbeesés, de aztán
összeszedte magát.
– Az más, Barna, egy pillanatra megtántorodni, és aztán…
visszaállani a rendbe. Maguk olyan csodálatosak, olyan
áldozatra szántak… de én gyarló vagyok, az voltam, utolsó
percemig. Nem bírtam elviselni – nem bírnám! –, hogy ott
maradjak, ahol porig égtem és újrakezdjem!
Egy hordár jött be és megsúgta Ajtonnak, hogy vonatja
szerelve van már, valahol a leghátsó síneken, túl az állomás
előterén.
– Én Pálmát elgondozom Kolozsvárig – búcsúzott Szlanik.
Pálma reszketve szorongatta a távozó barát kemény
férfikezét.
– Krammernek… Korlátnak, mindeniküknek… Különösen
Annának… – hangja elcsuklott.
Könny futott le arcán, de ezt nem lehetett látni.
A hordár alakja ott bukdácsolt aztán Ajton előtt a köddel
szőtt homályban, át a sínpárokon, a távoli, fekete szörnyeteg
felé. Olykor szólt, intett hátra.
Első osztályú kocsi nem volt az egész szerelvényen.
– Mindegy. Csak ülőhely legyen és ablaktábla deszkából is.
– A gázlángokat később gyújtják, ide parancsoljon, az első
rekesz sarkába.
Úgynevezett nyári vagon volt, itt-ott, mindenütt szegletbe
lapulva már gubbasztott néhány utas, ahogy azt a cigaretta
fényénél ki lehetett venni. – negyedóra múlva besiklottak a
peron elé. De csak néhányan szállottak még be. Tolatás,
rázkódások, sikoltó sípjelek… aztán döcögve megindulnak. Az
éjtszaka havas esőre csordult és a gázlángokat elfelejtették
meggyújtani. A vaksötétben való beszélgetések idegen,
érdektelen és igen közönséges dolgokról – Ajtont fárasztották
és nyilván azt a nőt is, aki úgy vonzotta őt a váróteremben, és
aki most a kocsi második rekeszében arcát zsebkendővel
takarva el, fejét a deszkafalnak támasztva, aludni látszott. –
Vagy nem aludt? Sokszor változtatta fejtartását… s a nélkül,
hogy bármiképp is elárulta volna szenvedő voltát, Ajton úgy
érezte, hogy ez az útitárs beteg. Ha néha bevetődött rá az
elhagyott, apróka állomások futó világossága: nagy, alázuhant,
magába hullott madárhoz hasonlított.
A kocsi egyre néptelenedett, már csak a legutolsó
szögletben aludt két fában utazó ügynök. Azok is összeszedték
magukat és kiszállottak egy mezővároska állomásán. – Hó
csapta az ablaküveget, nyikorogtak a laza táblák, verték a
kerekek a taktust a síneken…
Ajton nem moccant, hogy ne háborgasson. Félálomban
lehetett, öntudata homályosodott és megelevenedett benne az
ösztönember. Illatot érzett, mely az ismeretlen alvó
zsebkendőjéből áradhatott, s oly jótékonyan vitte érzékeit a
könnyű álmok mezőire. Sőt ébren is zsongította, egy elveszített
és újra megnyert haza szellőjének tetszett. Mélyet sóhajtott,
mint a hazatalált gyermek. Testi és lelki szeme becsukódott, az
álom küszöbén feküdt és csendesen nyugodott…
Arra nyitott szemet, hogy valaki vállon érintette.
Isten felejtette kis állomásnál vesztegelt a vonat. Kívülről
lámpafény szivárgott be – a ziháló mozdony felől
pillanatonként egy-egy gőzfelhő takarta el ezt a világosságot. –
Egy nő állott előtte, felette. Kicsit előrehajolt, keze még mindig
a vállát fogta, nagy szeme fáradt fényléssel nézett reá, szája
körül ismeretlen mosolygás.
– Anna!
A leány feltartotta ujját, valamire figyelmeztetett. Éjféli
kakasszó hasította át az éjszakát.
Barna színt váltott.
– Erdélyi kakasszó – suttogta.
– De talán nem is az eleveneké – intett Anna az ablak felé.
Kint a gőzös, küszködő fényben egy parasztházikó
derengett. Körülfutó fatornác, erős kék meszelés, ijedten
pillantó négyszegablakok. A tetejéről lecsúszott a hó s a nyitott
veranda felett, az előugró gerendavégen – Barna felismerte a
fény egy pislantásnál a cserépkakast. Az ő népének madarát…
– Néha megszólalnak – mondta Anna szomorúan.
 – De mire másodszor is… én már otthon vagyok, Anna! Már
hazavittem a magam tanulságát, azt, hogy a nagyvilágon e
kívül… e kívül, látja?
Kimutatott a fénytelen éjtszakába, az elázott, télies
mezőkre, amelyek ott aludtak őrizetlenül a hónak, hidegnek és
a sötétnek elfelejtett száműzetésében.
– Ha ez így van, Barna, akkor ez a hely… meg fog magának
bocsátani.
Visszahúzódott a maga szegletébe, leült a kemény fapadra
és aztán ismét eltakarta magát a fehér kendővel. Nagyon
kimerültnek látszott.
Csak idő múlva csillapultak le Ajton lelkében az éjféli
párbeszéd nyomán felvetődött hullámok. – Lassan és
döbbentően, mint messzi égaljon támadó vihar fenyegetése,
egy kérdés kelt fel benne utoljára.
– Az élet… Annátlanul?
Igen, őt is kockára tette. Amikor futott, tőle is futott.
… Csattogtak a váltók, fehér fénysávok estek be az ablakon.
A vonat beérkezett az állomásra.
Ajton leugrott, előresietett, hogy kocsit foglaljon. De a
kijárónál hiába várt a leányra. A pár pillanat alatt, míg a
hordárát fizette, Anna más kocsiba szállt.
Amikor pedig másnap estefelé becsengetett az iskola
oszlopos feljárójánál, a kapus figyelmeztette, hogy Zudor
tanárnőt a délután kórházba szállították. – Azért mégis felment
a szobájáig és sokáig állott fejlehajtva a lakattal lezárt ajtó előtt.

VI.

Anna betegségének akut hónapjai után az orvos hosszú

pihenőt ajánlott. Akkor talán helyreáll magától és elkerüli az
operációt a kiállott mellhártya-gyulladás után. Rokonai jöttek
érte aztán és elvitték oda, „ahova a madár se jár”. – így
emlegette ő mindig azt a falucskát, amelyről sohasem tudta
senki ismerőse, hogy pontosan merre fekszik. – Az utcákat
szegő estikék virágaikat nyitogatták, amikor kivitték kocsiját a
lépést hajtott lovak az állomásra.
Sok jóság, gyönyörű ég és föld. Béke. A világból alig hoz a
szél egy-egy dallamfoszlányt. – A nyár piros, az ősz
aranyszellemei is elsuhantak a fák alatt. Egy éjjel lefagyott a
kert! A tél tápászkodott már valahol, az ő köntöse verte fel a
kerekedő szelet.
Csak a gyógyulás felejtkezett el róla még mindig.
… Valaki motoszkál a záron. A küszöbön kettégörbedt
vénasszony ólálkodik. Kezében kis batyu.
– Mit akarsz, Isztyina? – ismer rá a cigány zsellérnére.
– Szeretnék rád olvasni. Meggyógyulnál. Ne adj érte
semmit. Csak engedd meg.
„Üdvözlet Erdélyből” – gondolja Anna és ráhagyja.
A boszorkány perdül, mint orsó.
– Meglátod, használ. Hanem adjál hozzá egy aranygyűrűt.
Az aranynak hatalma van minden betegségen, mert nem fogja
romlás.
– Nekem nincs aranygyűrűm. – Hangja elakad. – Ne
hazudjam. Nézd csak az alsó kasztenfiókban, kapsz hátul,
leghátul egy skatulyát. Annak a fenekén. Keresd csak… ott, ott.
Ez a gyűrű Ernőtől maradt. Amikor elment a háborúba,
Anna kérte volt tőle. Ha el találna esni – úgy ígérte –, viselni
fogja az ő emlékére. Félig-meddig jegygyűrű volt!
Isztyina vizet tölt a mosdótálba és beleállítja a polcról azt a
kis csuprot, amely nyaranta virágtartóul szolgál. Bazsalikomot
dob az aljára. A gyűrűvel rajzokat ír a tál felett és motyog.
Három nyelv keverékét hinti a vízre, Anna füle csak töredékeit
fogja fel a kuruzslásnak.
„…Arannyal olvasok, arannyal vesszen a kórság!

----------------

Kinéz Szűzmária a mennyek ablakán. Meglátja Anna

kisasszonyt.
 – Miért sírsz, mért jajgatsz Anna kisasszony égig hallszó
hangokkal, földig érő könnyekkel?
– Azért sírok, jajgatok Szűzmária, mert beteg vagyok,
nagyon beteg.
– Ne sírj, ne jajgass Anna kisasszony, mert kiválogatlak
minden kínjaidból. Aki rontott egy-szemmel, fordítom két
szemmel, aki rontott egy kézzel, fordítom két kézzel… Ahogyan
pusztul a füst a tűz színétől, hab a széltől, harmat a naptól…
ahogyan átkél a ló a hegyen, szél az akadályon, úgy menjen át a
kórság terajtad! Maradj tiszta és fénylő, mint az átszűrt bor, a
kiszemelt búza, mint voltál amaz órán, melyen anyád szült
épnek, szépnek, pirosnak, erősnek!

----------------

A ráolvasás éntőlem, az orvoslás Istentől. – Ó, Istennek

Anyja, ki ige által szülted fiadat, ha valahol elvétettem az igét,
mondd el újra helyettem!”
A szertartás véget ért. Most Annának meg kellett innia a
vizet, mely a csuporba gyűlt és fanyar illatot nyert a
bazsalikomágaktól.
– Ne köszönd, galambom, mer’ akkor nem használ.
– Jó, de tartsd meg érette az aranygyűrűt.
– Jaj, szentséges Istenem! Még az ükanyámnak az égben
sincsen aranygyűrűje!
– Csak tartsd meg, nekem megér annyit az egészségem.
Ezt az öreg is belátja. Feltakarja Anna lábát, és megcsókolja
bokában. Aztán suvad kifelé.
Ahogy fogózkodva gubbad alá a lépcsőn, egy férfiba ütközik.
Elejti a gyűrűt, s az tovagurul, le a lépcső előtti kőlapra. A férfi
megfordul, visszamegy érette. Felemeli, megnézi egész
közelről.
– Honnan jutsz te ehhez?
– Az Isten vakítson meg, ha loptam. Anna kisasszony adta,
mer’ ráolvastam.
Pénzt kap az ereklye helyett s elcibikel.
 … Álmodatlan látogatás. Nem is személyi öröm már
Annának. Hanem mintha végrendelkezésre jött volna el a
legmegbízhatóbb letéteményes. Ha valaha valaki utánakérdez a
történetüknek, legyen, aki meghallgatta, aki megőrzi, és úgy
adja tovább, mint legendát.
Felpárnáztatja magát, elhárítja a kímélő szavakat. Próbálja
kibeszélni magát.
– Igaz, sorban elestünk! Hallotta, hogyan búcsúzott Korlát a
várostól? Négy lapja bukott meg, politikában egy tapodtat sem
bírt tenni… Új orientációját, melynek értelmében az itt élő
népek egymás-keresését, megbecsülését propagálta, senki meg
nem értette. Tudomást is alig vettek róla. Azért még tartott egy
búcsúkonferánszot. – „Holnap, mikor a vonat kirobog velem
innen, azok, akik a városból – remélem szép számban –
kikísérnek, majd egy éles füttyöt hallanak… Tévedni fognak!
Nem a vonat lesz, aki fütyül!”… Meglepi ez? Igen, Korlát
Kálmán vagdalkozik, rúg, szurdal. De azért mégis csak vérzik ő
belülről! – S mit mondjak Krammerről, aki sok mindent csak
előkészületnek tekintett és leste a percet, hogy Pestre
beérkezzék? Amikor megtudta a Virrasztó legyilkolását – bár
akkor volt a legbetegebb, kocsira segíttette magát és lehajtott a
szerkesztőségbe. Ott aztán rárontott Nyíryre: „Nem tesszük
meg nektek a szívességet, hogy mind expatriáljunk! Azért is
fórumot teremtünk magunknak, dolgozni fogunk, meg
szervezkedünk, azért is ránk hallgat maholnap egész Erdély!” –
Ó, sok fájdalmas elégtételünk van még nekünk… és vannak
más fajtájúak is. Csakhogy mi azokhoz nem vagyunk eléggé
kajánok.
A Bodolla paródiái kerültek fel. Ernő most először hall
róluk.
– Nem akartam magának akkoriban erről beszélni. Ha látta
volna, hogy ez is Erdély, ez a nem tudja mit cselekvő irigység,
oktalanság és lelketlenség – féltem, hogy elveszíti lelkesedését.
Miért ismerte volna meg valaki Júdásból az első tanítványokat?
Ernő felháborodva tört ki:
– És nem volt magyar ember, aki lecsapott volna a
hitványakra?
 Anna ránézett. Nem mondott semmit. – Ernő lehajtotta
fejét. Feloldozást várt a felpillantás, mely szavát kísérte.
Valóban, ő elment. De…
– Ki viselte volna az erdélyi lélek gondját odakint?
Anna odanyújtotta a kezét.
– Igaz. – Talán ez is a végzet volt. És ha meggondolom,
ellenlábasaink is többet használtak az ügynek, mint a teljesen
közönyösek. Használtak azok is, akiknek közelből a viaskodás
hevében csak önzését, csak hóbortjait láttam! – A fecskefészek
golyócskái nyálból és iszapból vannak – undorító anyagokból:
és belőlük épül a kedves kicsi vár, az otthon, a diadal!… Nem
haragszom senkire. Istenre sem, mindannyian botorkáltunk és
eleinte olyan sötétben, olyan elhagyott tanácstalanságban! De
most már sok minden tisztázódott, most már kiverve a lélek
útja a felnövekvő, nálunk viharállóbb nemzedéknek! A szellem
makulátlan munkája meg nem állhat. Hogy mi, az első rend
belepusztultunk? Kőmíves Kelemenné nem monda, hanem
jelkép. Valakik hamvának bele kell épülni a várba. És ez is
dulce et decorum!
Apró gyöngyök indultak meg homlokán. Egyik utolérte a
másikat, beléje szakadt és megnehezülve alápergett. – Ernő
csitítóan hajolt hozzá.
– Lesz Anna, aki már az első rendből belenő a jövendőkbe.
Ajton könyve megjelent. Egy estélyen felolvastak belőle –
csupa erdélyiekből állott a közönség, igaz, de amikor az öreg
pásztor feladja a leckét unokájának, hogy mindennap nézze
meg az ünők talpát – a hallgatóság megértette, hogy ez mit
jelent: mindenütt, az Óperencián túl is ragaszkodni az ősi,
szent, megtartó legendákhoz.
Ez a vigasz könnyen eltéveszthette volna hatását. De a leány
halványan felragyogott. Elfelejtette Ajtont, az embert,
gyarlóságát. Az alkotóra gondolt, aki első beteljesülése a
küzdelemnek.
– És aztán… akadt egy a hallgatóságban, Anna, aki nemcsak
örök emlékezést, ragaszkodást fogadott akkor, de áldozatot is.
Aki azzal tért otthonába, hogy megkeresi a lehetőséget…
 Egy szó hagyta el ajakit, gazdátlan, mostanában senki nem
vetette magként hullott alá. Ritka talán soha szó: „Visszafelé”.
Vissza. – Egyszerre serkedt fel a szóban, a szóból az élet.
Egyszerre kelt ki, nyúlt fel szökkenő terebélyre. Súlyos, sűrű
koronába hajtott, hogy alig fért be a kis szobába. Széttárult és
betakarta a két elesettet.
Hangja volt, mint ismeretlen templomból idezúgó
harangnak s hírt adott a fehér szerzet szolgálóleányának: „A te
Istened az én Istenem”.
És fénye, betlehemes csillagizenet, mely a távolba tévedtnek
prédikált: nehéz út, mint a nyílvesszőé kifelé a sebből. Kálvária,
de út.
És ereje is, amely a bénának zászlót nyom az ép kezébe s az
ágyhoz láncoltnak kelj fel és járj-t parancsol:
„A lélek katonáinak saját magukon kell példázniok, hogy a
lélek építi meg a testet magának”.
… A látomás elült, lakozni tért a szívek fenekére. A
megtalált aranykarika maradt vissza tanúskodó zálogának.

VÉGE
 Utószó

BENEDEK MARCELL (NYUGAT, 1935.3. SZÁM)

Berde Mária egy szép versében is elmondta már azt a

gyermekkori élményét, amelyet ennek a regénynek szimbolikus
pillérévé tett. A falusi lelkészt havas éjszakán messzi tanyára
hívják, haldoklóhoz. Kislányát nincs kire hagynia, magával
viszi. A keserves veszedelmes úton elvesztik a magukkal vitt
bort és kenyeret. A haldokló elepedve várja az Úr testét és vérét
– nincs mit tenni, a lelkész egy kis puliszkával és tiszta vízzel
helyettesíti az Úrvacsorát.
Ennek a történetnek vékony s mégis erős pálcikáját
mártotta Berde Mária a nyers valóság formátlan anyagába,
hogy azt művészi alkotássá kristályosítsa. A Haláltánc és a
Földindulás írójának bizonyosan csak valamivel több időre
nagyobb távolságra lett volna szüksége, hogy ez tökéletesen
sikerüljön neki. Így, ahogy az olvasó elé kerül a regény, a
befejezetlen kristályosodás folyamatát figyelheti meg rajta.
Nem érdektelen tanulmány – különösen akkor, ha a tárgy
maga is érdekes, mint egy darab eddig megíratlan történelem,
s ha tudjuk, hogy ez a történelem örökre homályban maradna
résztvevőinek vallomásai nélkül. Az esztétikus csak fél-
meggyőződéssel mer nagyobb művészi távlatot, több
tárgyilagosságot kívánni – művészi regényt sokat kaphatunk
még Erdélyből s a szerzőtől is, de megkaphatjuk-e ezt a
nyersanyagot, ezt a dokumentum-tárházat ilyen gazdagon,
ilyen vérző-reálisan? Az alakok bizonyára elevenebbek
lennének, ha az író el tudna szakadni egyéni szemölcseik
ábrázolásától, de nem lenne-e históriai kár a
dokumentumszerű részletekért?
Azért vallom be ezeket a kétségeket, mert bizonyos
felelősséget érzek Berde Mária regényének mai alakja miatt.
Egy-két évvel ezelőtt olvastam kéziratban s kértem a szerzőt:
hagyja ki vagy csiszolja át a nyersen beléillesztett élet-
darabokat, a szó szoros értelmében vett «dokumentumokat»,
húzódjék távolabb, a fotografikus élességgel látott és
megrajzolt alakoktól. Mint minden fiatalabb írótársamat, aki
megtisztel azzal, hogy hallgat a véleményemre: őt is óvtam
attól a hibától, amelybe idestova húsz esztendeje magam is
beleestem, a Vulkán írásakor. (Hálás vagyok Füst Milánnak,
aki itt, a Nyugat-ban figyelmeztetett rá.)
Persze negatívumokban könnyebb a tanácsot megfogadni,
mint pozitívumokban. Berde Mária nagy mészárlást végzett a
regény dokumentális részében. Prospektus-, cikk- és
szónoklatszövegeket hagyott ki, amelyek holt súlyként
nehezedtek a regényre. De egy-két esztendő alatt nem mehetett
messzebb az alakjaitól s az eseményektől sem, amelyek nem
hűvösödhettek meg emlékezetében, hiszen folytak, forrtak
azóta is: a regényben az erdélyi irodalomnak mindmáig be nem
fejezett hőskoráról van szó.
– Valamit csinálni kellene –, így kezdődik, s ahogy ez a
három szó eldöng a koporsó levegőtlen némaságában, az
művészet és történelem egyszerre. Fejbeütött emberek,
fejbeütött ország, tájékozatlanság, álhírek, képtelenség a
lázálomszerű valóság befogadására, mozdulatlanság, mint
tiltakozás a valóság ellen – árulás minden mozdulat, mert a
tények elfogadását, a belenyugvás egy fajtáját jelenti… ilyen
körülmények közt sóhajtja el egy nyughatatlan szellem: valamit
tenni kell – és megszületik az erdélyi irodalom.
Szentségvivők. Vannak az első pillanattól fogva, akik tudják
ezt magukról. Akik hiszik, hogy «a szentségvivőket sohasem
támadják meg a farkasok». Haj, dehogy nem támadják meg!
Külső és belső farkasok. A külsők, az új uralkodók, nem is
mindig a legrosszabbak. Néha cinikusak és bosszúvágyók, néha
ostobák, de egyszer-egyszer megértik a levert ellenfél
fájdalmát. Hanem belül! Osztályérdekek, klikk- és személyi
hiúságok. Dilettánsok, akikre úgy kell vigyázni, mint a hímes
tojásra. Politikai cselfogások. Emberi kicsinyességek,
súrlódások a szentségvivők között. Kenyér! Függés a
fajtájukbeli, egyházi és iskolai feljebbvalóktól. Flekkenező,
vargabélesező asztaltársaságoktól. Száz kilométeres kocsizások,
szánkózások istentelen utakon, vasutazások fűtetlen,
ablaktalan kocsikban – azért, hogy a kábult Erdély első magyar
folyóiratának néhány előfizetőt szerezzenek helyi
tűzoltózenekarok és dilettánsok segítségével. Minden egyes
nap: újrakezdése egy olyan küzdelemnek, amelyen a magyar
kultúra száz esztendővel ezelőtt keresztülment már egyszer.
Erdélyi irodalom, az 1920-as években.
Arany János, amikor ennyire égette lelkét egy téma,
abbahagyta a megírását: «Nagyon fáj. Nem megy.» – Berde
Mária végigjárta. Jól tette. Emberei – a folyóiratot megteremtő
Korlát, a mozgékony dilettáns Dánielné, a forró és szűzi lírikus-
tanárlány, Tóth Pálma s még egy-kettő kivételével – kissé
ködösen rémlenek a be nem avatott olvasó előtt, a beavatott
pedig túlságos élesen helyezheti el rajtuk személyes ismerősök
arcvonásait. Ez tagadhatatlan, védhetetlen hiba. De a
személyek fölött, a Virrasztó sorsának fordulataiban, ott lüktet
maga az erdélyi sors. Aki ezt ilyen drámai erővel
megelevenítette, nagy és érdemes munkát végzett, még ha nem
is volt nyugta kivárni, hogy dokumentumai tiszta művészetté
kristályosodjanak.
Jegyzetek
affektáció – (fr.) túlzott színlelés, mesterkélt hanghordozás
affér – (lat.) kellemetlen ügy, nézeteltérés, összeütközés
ágens – (lat.) ügynök, megbízott
akut – (lat.) hirtelen, heveny, rohamos
almanach – (arab) csillagászati naptár, utóbbi
századokban: évkönyv, alkalmi kiadvány
ámbitus – tornác
anatéma – (gör.) kiközösítés
apart – (ang.) különálló, egyedi
apátia – (lat.) közömbösség, érdektelenség
ápertán – (ném.) őszintén, egyenesen, kertelés nélkül
aspiráció – (lat.) törekvés, szándék
aurora boreális – (lat.) északi fény
bács – számadó juhász
balanszírozni – (lat.) egyensúlyozni
Bayros-fantázia – Marquis Franz von Bayros (1866-1924)
osztrák művészre, ún. „fétis művész”, a rejtett és
részletező erotika példái
beaute – (fr.) szépség
bel ami – (fr.) szépfiú
belletrisztila – (fr.) szórakoztató irodalom
boheme – (fr.) bohém világ, művészvilág
bon mo-t – szellemesség, jó mondás
brevi manu – (lat.) rövid úton, hamar
busás – bőséges, az elvártnál több
business as usuel – (ang.) (minden) marad a régiben
C’est terrible! Unglaublich! – (fr, ném.) Ez szörnyű!
Hihetetlen!
Castor és Pollux (gör.) ikerpár a görög mitológiában, a
testvéri szeretet jelképei
castrum – (lat.) vár
celnai – az erdélyi Fehér megyéből, Celna faluból származó
bor
ceterum censeo (Carthaginem esse delendam) – (lat.)
egyébként az a véleményem, (hogy Karthágónak
pusztulnia kell): a római szenátusban Cato minden
 beszédét így fejezte be, amíg Róma meg nem
támadta Karthágót
chevalier – (fr.) lovag, kísérő
chipre-illat – (fr.) parfűmcsalád
choyiambus – (gör.) görög versláb: tá-ti-ti-tá
chrisoprász – zöldes színű ásvány
cinkográfia – nyomdai sokszorosító eljárás
citátum – (lat.) idézet
coedukáció – (lat.) különböző nemű fiatalok együttes
iskolai nevelése
cointreau – (fr.) kristálytiszta alkoholból készült
narancslikőr
collaboráció – (lat.) együttműködés
cserszen – (erdélyi) keccint, koccant, kattint
daraszol – (doroszol) kapál, gyomlál
de júre vagy de facto – (lat.) jog szerint vagy ténylegesen
De mortuis nil (nisi bonum) – (lat.) semmit a halálról,
(hacsak nem jót)
decens – (lat.) illedelmes, tapintatos
decentralizáció – (lat.) a központosítást megszüntetve
széthelyezés
defter – (tör.) nyilvántartás, elszámolás
Degerandó – leányintézet Kolozsváron
demonstráció – (lat.) bemutatás, szemléltetés
désinteressement – (ang.) érdektelenség
desto schlimmer fűr ihn – (ném.) annál rosszabb neki
Die gedanken sind frei – (ném.) A gondolat szabad (német
népdal)
dilettáns – (lat.) szakszerűtlen, hozzá nem értő, kontár
diszkusztálni – (lat.) elkedvetleníteni
diszponálni – rendelkezni, intézkedni
Doch viel – de sok
dolomen – önterülő padlóbevonó
dulce et decorum (est pro patria mori)! – (lat.) édes és
dicső (a hazáért meghalni)!
dzsin – szellem
eb ura fakó – régi, erőteljes hangvételű szólás, Bercsényi
Miklós ezekkel a szavakkal jelezte a Habsburg-ház
trónfosztására irányuló szándékot az 1707-es ónodi
országgyűlésen, jelentése kb. kutya csak kutyán
uralkodhat (a régi magyar nyelvben a fakó szó
farkasra, kutyára is vonatkozott, nem csak lóra)
egzaltált – (lat.) heves, szenvedélyes, nem egészen
beszámítható
Ein lieber Kerl! – (ném.) egy kedves fickó!
elán – (fr.) lendület, lelkesültség
empórium – templomokban az oldal vagy kereszthajók
feletti árkádos, karzatszerű rész
en garde helyezkedni – (fr.) megtámadásra készen lenni, a
vívó alapállás elnevezése
engros – (fr.) egyben, együtt
entente – (fr.) antant, az Anglia és Franciaország között
1904-ben kötött katonai és politikai szövetség
elnevezése (pontosan: entente cordiale, magyarul
szívélyes egyetértés)
Entréz – (fr.) engedélyt ad belépésre, szabad-ot mond
Es richt nuch Schweiss – (ném.) izzadtság szaga van
excentrikum – (lat.) ami a reálisból indul ki és átlendül az
irreálisba (ld. még: különc, különös)
exclusiv – (lat.) előkelő, elegáns, választékos
exhumálni – (lat.) kihantolni
expatriálni – (lat.) kitelepülni, itt az Erdélyből
Magyarországra áttelepülőkre értendő
expedíció, expediálni – (lat.) küldés, szállítás, eljuttatni
exponált – (lat.) kiemelt, előtérbe helyezett
extra – (lat.) ki, kívül
falanx – (gör.) csoport, közösség, az ókorban zárt katonai
alakzatok megnevezése
faut de mieux – (fr.) itt: véletlen szerencse
feminin – (lat.) nőies
fésze – fejsze
filagoria, filegoria – kicsiny vagy emelkedett helyen álló
kerti mulató hajlék
fixa idea – (lat.) rögeszme
flankírozás – (ném.) az erődvonalak fedezése oldalazó
tűzzel
Fond perdu! – (ti.) alaptalan, megalapozatlan
foyer – (ném.) előcsarnok
fraternizál – (fr.) barátkozik, bizalmaskodik
frázis – (lat.) üres gondolat, elcsépelt szólás
Fuimus Troes – (lat.) „Voltunk trójaiak!” Vergilius
Aeneiséből, azaz: minden elveszett!
gata – (rom.) kész
gazsulál – alázatoskodik, hízeleg
Generalissimus – (lat.) fővezér, főparancsnok
gönnol – (ném. eredetű) vkinek vmit szán, kíván
görvély – általában vitaminhiányból fakadó, testi
elváltozásokat okozó betegség
grádics – lépcső, lépcsőfok
guvernánt – (fr.) házi nevelőnő
Habent sua fata homines – (lat.) Az embereknek megvan a
maguk sorsa
habilitálni – (lat.) tudományos fokozatot odaítélni (szó
szerint: alkalmassá tenni)
handlé – (ném.) utazó ügynök
herold – (lat.) középkori udvari tisztviselő, a címerek
nyilvántartója, krónikás
hetéraság – (gör.) az ókori görögöknél szexuális
szolgáltatásokat is nyújtó zenélő táncosnő,
legtöbbször rabszolga
impliciter – (lat.) magába foglalva, beleértve
informáltatni – (lat.) tájékoztatni
instanciázni – (lat.) kérelmezni, folyamodni
intern – (ang.) belső, bensőséges
internátus – (lat.) bentlakásos iskola
intra – (lat.) be, belül
intstálom – (lat.) kérem, könyörgöm (régi alázatos vagy
kérlelő formula)
Ja, ich habe eins! – (ném.) Igen, van egy!
jeremiád – sirám, siránkozás, az ószövetségi Jeremiás
prófétának a jeruzsálemi templom Kr. e. 587-ben
történt lerombolása miatt írt siralmai után
jus primae noctis – (lat.) az első éjszaka joga
kaláka – (erdélyi) közös munka, utána evés, mulatság
kalangya – szénarakás, boglya
kalkuláció – (lat.) számítás
kantonális – körzeti, tartományi
kárpál – szidalmaz, házsártoskodik
kebli-tanács – választott vezetőség v. presbitérium
kelimmunka – szőnyegkészítés, itt: kézimunka
kioszk – bódé
kokott – (fr.) szajha
kompromittál – (lat.) valakit rossz hírbe hoz, lejárat.
kongruás esperes – állami fizetéssel is rendelkező
egyházmegyei vezető lelkész
konjuktúra – (lat.) föllendülés
konzílium – (lat.) egyeztetés, tanácskozás, orvosi
véleménycsere
korrektúra – (lat.) javítás, kiigazítás
korrelátum – (lat.) megfelelőség
kronométer – (gör.) időmérő, óra
L’etat c’est moi! – (fr.) „Az állam én vagyok”
laska – itt: öntött tészta
libéria – inas, lakáj zsinóros egyenruhája
likitelés – előzmény, próbálkozás
Lourdes – mezőváros Dél-Nyugat Francaországban,
búcsújáróhely
mea culpa – (lat.) én vétkem, a katolikus szertartás
bűnbánati kifejezése
memoár – (lat.)visszaemlékezés, emlékirat
memorandum – (lat.) említésre méltó, állásfoglalást rögzítő
diplomáciai irat
merkantil – üzleti, kereskedelmi
misera plebs (contribuens) – a szegény (adófizető) nép,
átvitt értelemben: csőcselék
muníciózus – (lat.) aprólékos
nargiléfüstös – (arab) vizipipaíüstös
ne sít tibi pudor – (lat.) ne légy szemérmes
necessaire – (fr.) necesszer
negligál – (lat., fr.) elhanyagol, semmibe vesz
Nemo impune (Nemo me impune lacessit) – (lat.) Senki
büntetlenül (A skót királyság mottója: Senki nem
támadhat meg büntetlenül)
nemo propheta (patria) – (lat.) senki sem próféta (a
hazájában)
nimbusz – (lat.) dicsfény
nobilis – (lat.) nemes
noblesse oblige – (fr.) a nemesség kötelez
nota bene – (lat.) jól jegyezd meg
numai pentru adulti – (rom.) csak felnőtteknek
numen adest – (lat.) felséges jelenlét
nüánsz – (fr.) csekély eltérés, árnyalatnyi különbség
obszcenitus – (lat.) trágár, szemérmetlen
ódium – (lat.) kellemetlenség, bosszúság, gyalázat
ómen – (lat.) előjel, intő jel
orientáció – irányultság
owervorking – (ang.) túlórázás, agyon-hajszolódás
pakulár – pásztor
par excellence – (fr.) különösképpen, elsősorban
passzív rezisztencia – csendes ellenállás
Pater, peccavi! – (lat.) Atyám, vétkeztem!
patináz – (gör.) körösit, régiessé tesz
perfid,-ül – (lat.) hűtlen-ül, hitszegő-n
perspektíva – (lat.) kilátás, távlat, nézőpont
Pfadfinder – (ném.) cserkész
piedesztál – talapzat
pisolyog – (székely) huncutul mosolyog
pisolyogni – hamiskásan mosolyogni
plata – (rom.) fizetés
platform – felszín, talaj, felület, az azonos nézeteket vallók
egy platformon vannak
plattenbe – (ném.) tűzhelybe
plénum – (lat.) testület, átvitt értelemben teljes
nyilvánosság
plénum – (lat.) vezető testület, közösség nyilvánossága
point-lace stólás gallér – (fr.) csipkehímzéses sállal
díszített gallér
ponk – székely szóhasználat: kis halom, dombocska
porfir – vöröses v. bíborszínű kőzet
potom – csekély értékű, nagyon olcsó összeg
pönále – (fr.) ködbér, büntetés
prezentálni – (lat.) bemutatni
príma potentát – itt: különleges erejű
primárius – vezető, elsőrendű
processzió – (lat.) küldöttség
progresszió – (lat.) haladás
prókátor – (lat.)képvisel, valakinek az ügyét intézi
promenád – sétaút
prononszált – fontos, felelősségteljes
prosperitás – (lat.) fejlődés
provincia – (lat.) tartomány, vidék
rádzsa – (ind.) király
reáliák – (lat.) tényleges, valóságos dolgok
recipe ferrum – (lat.) szó szerint: „fogadd be a vasat” – a
vesztes gladiátor megölésére utasító, hüvelykujjat
lefelé fordító kéztartás elnevezése
redakció – (lat.) kiadóhivatal
rekompenzálni – (lat.) kártalanítani
rekrutálni – toborozni
rekvirálás – (lat.) elsajátítás, eltulajdonítás
remédium – (lat.) gyógyszer, orvosság
renitens – (lat.) engedetlen, ellenszegülő
rentábilis – (lat.) gazdaságos, megtérülő
respektál – tiszteletben tart
respektálva – (lat.) elismerve
rezonál – (lat.) rezgésszámot átvesz, együtt rezeg
rusztikum – hagyományos népiesség
sasírozó – (fr.) rejtőzködő
Sie haben wohl ein Heizelmünnchen – (ném.) Önnek van
bizonyára egy koboldja
simándimód – ravasz, cigánykodó nyelve
slepp – (ném.) valakit követő banda, kíséret
snájdig – (ném.) csinos, elegáns
stante pede – (lat.) álló helyben
stimulálni – ösztönözni, ingerelni
suvad, átsuvad – itt: gyorsan megy, halad (suhad)
sweater – (ang.) szvetter, pulóver
Szecessziót rendezett – (fr.) kivonult
szekundárius – (lat.) helyettes, másodrendű
szingurancia – (rom.) belbiztonsági szolgálat
szofizma – (gör.) álbölcsesség, csalás
szubtilis – (lat.) légies, finom, kényes
szubvencionálni – (lat.) támogatni
tabetikus – (lat.) vérbajos
tempi passati – (ol.) elmúlt idők
tory és whig – (ang.) angol arisztokrata politikai pártok
elnevezése, eredetileg az ír rablók és a skót
parasztok gúnyneve, a toryk konzervatív, a whigek
liberális politikát folytattak
totumfact(um) – mindenese, jobbkeze valakinek
tömöntés – (sztereotípia), nyomdagép, amit a nyomólemez
öntéséhez használnak
transszilván – (lat.) erdélyi
travesztia – (lat.) átöltöztetés
trika-frika – trükk, fifika
triumfált – (lat.) diadalmaskodott
trupp – csapat, társaság
Ubi bene, (ibi patria) – (lat.) (Ahol jól megy a sorom,) ott a
hazám
ultima ráció – (lat.) végső érvelés
úzus – (lat.) használat, gyakorlat
vegzál – (lat.) zaklat
verbuválni – (ném.) toborozni
verve-vel – (ang.) hévvel, szenvedélyesen
vitam en sangvinem – életünket és vérünket
viveur – (fr.) életművész
vizit – (lat.) látogatás
vizitáció – látogatás
Was neues? – (ném.) Mi újság?
wirklicht! – valóban, igazán