Jasmine

Warga
Szívem és egyéb fekete lyukak







Kossuth Kiadó
Tartalom
Március 12., kedd
Március 13., szerda
Március 13., szerda
Március 13., szerda
Március 14., csütörtök
Március 14., csütörtök
Március 15., péntek
Március 16., szombat
Március 16., szombat
Március 18., hétfő
Március 20., szerda
Március 21., csütörtök
Március 22., péntek
Március 23., szombat
Március 23., szombat
Március 26., kedd
Március 27., szerda
Március 27., szerda
Március 29., péntek
Március 30., szombat
Március 30., szombat
Március 30., szombat
Március 31., vasárnap
Március 31., vasárnap
Március 31., vasárnap
Április 1., hétfő
Április 1., hétfő
Április 3., szerda
Április 4., csütörtök
Április 5., péntek
Április 7., vasárnap
A szerző utószava
Impresszum
 Aidan Jos Schapera emlékének,
aki mindnyájunkat megtanított arra,
hogyan kell szeretni az életet.
„A valódi felfedezés nem abban rejlik,
hogy új meg új tájakat keresünk,
hanem abban,
hogy másként tekintünk a régiekre.”
MARCEL PROUST
Március 12., kedd
még 26 nap

A zenének, azon belül pedig a komolyzenének, egészen pontosan Mozart Rekviemjének
elképesztő kinetikus energiája van. Ha az ember nagyon odafigyel, hallja, ahogy a vonó
megremeg a húrok fölött, készen arra, hogy lángba borítsa a hangjegyeket. Hogy
mozgásba hozza őket. És amint a hangok felröppennek, összeütköznek egymással,
felszikráznak és kigyúlnak.
Sokat gondolkodom azon, milyen érzés lehet meghalni. Mit hall olyankor az ember?
Talán fellángolok majd, mint a hangjegyek, felkiáltok fájdalmamban, aztán néma csend.
De az is lehet, hogy csak mozdulatlan árny leszek, alig érzékelhető, csak az hall, aki
figyel.
Ha eddig nem fantáziáltam volna a halálomról ezerszer, a Tucker Marketing Concepts
alkalmazottjaként tuti, hogy rászoktam volna. Ha igazságos akarok lenni, nem az övék a
felelősség. Korábban is foglalkoztatott a dolog.
A Tucker Marketing Concepts egy telemarketinges cég az egyik lepukkant, nyitott
bevásárlóközpont alagsorában, és én vagyok az egyetlen olyan alkalmazottja, aki nem élt
még az őskorban. Sorokba rendeztek egy csomó olcsó, szürke műanyag asztalt, majd
mindenki kapott hozzá egy telefont és egy számítógépet. A helyiség folyton bűzlik az
odakozmált kávészagtól és a penésztől.
Pillanatnyilag a Paradise Vacations megbízásából végzünk felmérést arról, mit tartanak
fontosnak az emberek nyaraláskor: az ellátást vagy a szállodai szobák minőségét.
Tárcsázom a listán lévő következő számot. Elena George az, aki a Mulberry Streeten
lakik.
– Halló? – szól bele egy rekedt hang.
– Halló! Mrs. George? A nevem Aysel, és a Tucker Marketingtől telefonálok. A
Paradise Vacations megbízásából hívom. Volna egy perce arra, hogy válaszoljon néhány
kérdésre?
Sajnos, én nem tudok olyan csilingelő, mézesmázos hangon beszélni, mint a többiek.
Azt hiszem, nem én leszek az év dolgozója a TMC-nél.
– Mondtam mán, hogy ne hívogassanak ezen a számon! – mondja Mrs. George és
lecsapja a telefont.
Elfuthatsz, de el nem bújhatsz, Mrs. George. Bejegyzem a hívást a naplóba. Úgy tűnik,
a hölgyet nem érdekli a kéthetes vakáció a Hawaii-szigeteken. Bocsi, Paradise Vacations!
Túl megterhelő lenne két hívást elintézni egymás után, úgyhogy odafordulok a géphez.
A munkám egyetlen előnye, hogy korlátlan hozzáférésem van az internethez. Ráklikkelek
a böngészőre, és ismét bejelentkezem a kedvenc weboldalamra, a Sima Átkelésre.
– Aysel! – csap le rám a főnököm, és mint mindig, most is rosszul ejti ki a nevemet.
Azelnek kell mondani, nem pedig Ézelnek, de őt az ilyen apróságok nem izgatják. –
Hányszor kell még elmondanom, hogy ne játssz a számítógépen?
Rábök a naplóra, és hozzáteszi:
– Még rengeteg számot fel kell hívnod.
Mr. Palmer az a fajta ember, akinek fenekestül felfordulna az élete, ha egyszer másik
fodrászhoz menne. Most körülbelül olyan a haja, mint egy idétlen hatodikosé. Szívesen
megmondanám neki, hogy ha férfiasabb frizurát választana, az előnyösen kiemelné az
állát, de gondolom, jól megvannak a feleségével, úgyhogy nem vágyik stílusváltásra.
Nem, Mr. Palmert nem érte el a kapuzárási pánik.
Nem szívesen ismerem be, de egy kicsit féltékeny vagyok Mr. Palmerre. Őt legalább
rendbe lehetne hozni, ha akarná. Néhány nyisszantás, és megújulna. Én viszont
végérvényesen el vagyok cseszve.
– Mi az? – kérdezi, amikor észreveszi, hogy bámulom.
– Szép a haja – közlöm vele, és megpördülök a székkel. Azt hiszem, az imént nem
mondtam igazat, mert a munkámnak igazából két előnye is van: a korlátlan internet-
hozzáférés és a forgószék.
– Micsoda? – mordul fel.
– Szép a haja – ismétlem. – Nem gondolt arra, hogy egyszer másképp vágassa le?
– Tudod, nem kis kockázatot vállaltam, amikor alkalmaztalak – közli, és ráncos ujját a
képembe tolja. – Mindenki azt mondta, hogy csak baj lesz veled. Főleg…
Nem fejezi be a mondatot, másfelé néz és eltrappol.
Főleg az apád miatt, egészítem ki fejben a hallottakat. A nyelvemen újra érzem azt a
fémes ízt, ami mindig együtt jár a megaláztatással. Az életem kettéosztható egyetlen
vonallal: arra a szakaszra, mielőtt az apám bekerült az esti hírekbe, és az az utánira. Egy
pillanatra elmélázok azon, hogy hangzott volna ez a beszélgetés, ha az apám nem az lenne,
aki. Mr. Palmer valószínűleg nem úgy beszélne velem, mint egy kóbor kutyával, akit azon
kapott, hogy a kukájában turkál. Szeretném azt hinni, hogy tapintatosabb lenne, de igazság
szerint senki sem pazarolja már rám a tapintatát. Aztán egyszer csak felötlik bennem a
gondolat, amitől próbálok megszabadulni. Legbelül akkor is ugyanígy éreznéd magad.
Lehajtom a fejem, hátha mégis kiverhetem az agyamból az egészet.
– Elnézést, Mr. Palmer, igyekezni fogok!
Mr. Palmer nem szól semmit, csak felnéz a három óriási transzparensre, amit nemrég
akasztottak fel a hátsó falra. Mindegyiken Brian Jackson látható valamilyen pózban – hol
karba tett kézzel, hol diadalittasan magasba emelt karral, hol pedig futás közben. A bőrét
tökéletesre photoshoppolták, de szalmaszőke haján és világító kék szemén nem kellett
változtatni. És amikor elmegyek mellette a suliban, látom, hogy a vádlija tényleg ilyen
izmos. A poszterek alatt azonos szöveg látható vörös nagybetűvel: LANGSTONBAN
NEVELKEDETT, ÉS AZ OLIMPIÁRA KÉSZÜL.
A poszter semmit sem mond az első fiúról, aki Langstonból majdnem kijutott az
olimpiára. De nem is szükséges. Enélkül is mindenkinek ő jut Brianről az eszébe. Ahogy a
posztereket bámuló Mr. Palmert figyelem, tudom, hogy a másik fiúra gondol – az elsőre.
Azt hiszem, mindenki így van ezzel, aki meglátja Brian Jackson izzadt homlokát és izmos
vádliját. Óhatatlanul is Timothy Jacksonra gondol, Brian bátyjára. És ha valaki meglátja a
transzparenst, majd pedig engem, akkor meg pláne eszébe jut Timothy Jackson.
Mr. Palmer leveszi a szemét a poszterekről, és visszafordul hozzám. Igaz, nem néz a
szemembe. Krákog, és közben valahová a fejem fölé szegezi a tekintetét.
– Nézd, Aysel! Talán az lenne a legjobb, ha holnap nem jönnél be. Miért nem veszel ki
egy szabadnapot?
A könyökömet erősen az asztallapra nyomom, és azt kívánom, bárcsak belesüllyednék
egészen, míg csak egy darab érzéketlen műanyag nem leszek. Az erős nyomástól szinte
felhorzsolódik a bőröm, és magamban dúdolni kezdem Bach D-moll toccata és fúgáját. Az
orgona sötét, nehéz hangjai megtöltik az elmémet, elképzelem, amint a billentyűk
sorbarendeződnek, létraformát alkotnak, és egy nyugodt, békés helyre vezetnek. Messze a
TMC-től, messze Mr. Palmertől, messze mindentől és mindenkitől.
Mr. Palmer félreérti a hallgatásomat, azt hiszi, zavarban vagyok. Észre sem vette, hogy
porig alázott. Feszengve összedörzsöli a tenyerét, mintha mosakodna. A legtöbb emberben
ezt a reakciót váltom ki – úgy érzik, azonnal kezet kell mosniuk.
– Talán tudod, hogy holnap a városi önkormányzat megbízásából intézzük a
telefonhívásokat. A vasárnapi nagygyűlésen való részvételre akarjuk biztatni az
embereket.
Mr. Palmer hangja megremeg, és újra rápillant a poszterre, hátha bátorságot merít a
folytatáshoz Brian Jackson tekintélyt parancsoló megjelenéséből.
A fiú varázsa minden bizonnyal hat is rá, mert ismét megtalálja a megfelelő hangot.
– Brian hazajön a hétvégére az edzőtáborból, és a város vezetése azt szeretné, ha
mindenki szívélyesen fogadná. És bár tudom, hogy te is segíteni szeretnél, attól tartok, az
ügyfeleink esetleg furcsának találnák, ha éppen te hívnád meg őket erre az eseményre,
mivel… nos… az apád miatt, és…
A hangja elhalkul, és bár tovább beszél, szinte már csak összefüggéstelenül dadog, és én
nem is értem, mit mond. Bocsánatkérés, magyarázkodás és vád keveréke lehet.
 Megpróbálom nem elröhögni magam. Ahelyett, hogy a helyzet abszurditására
figyelnék, miszerint még a telemarketing világában is nemkívánatos személy vagyok, úgy
döntök, inkább Mr. Palmer szóhasználatára fókuszálok. Nem igazán hiszem, hogy azok a
szerencsétlenek, akiket nap mint nap zaklatunk, valóban „ügyfelek”. Sokkal találóbb lenne
az „áldozat” szó. Az apámnak hála, minden adottságom megvan hozzá, hogy az, akivel
beszélek, potenciális áldozatnak érezze magát.
Mr. Palmer zavarában elvörösödik, és ellép az asztalomtól, hogy áttérjen a következő
sorra. Megkéri Marie-t, hogy ne rágózzon, és szól Tonynak, hogy ne zsírozza össze a
billentyűzetet a hamburgeres ujjaival.
Amint biztonságos távolságba kerül az asztalomtól, visszatérek a Sima Átkeléshez. Ez
az oldal azoknak szól, akik, egyszerűen fogalmazva, öngyilkosságra készülnek. Egy rakás
ilyen oldal van a neten. Van, ami mindenkinek tetszeni akar, mások meg speciális témákra
mennek rá, mondjuk fulladásos halálra, lesérült, depressziós atlétákra vagy hasonló
szarság. Olyat még nem találtam, ami pszichotikus bűnözők nem kívánt gyerekeinek
szólna, úgyhogy jelenleg marad a Sima Átkelés.
Egyszerű kis oldal, semmi flancos flash vagy ilyesmi. Fekete és fehér. Klasszikus.
Persze, ha egy öngyilkosoknak szóló weblap lehet egyáltalán klasszikus. Van külön hely
az üzeneteknek, és van egy fórum is, én főleg ezt nézegetem. Leginkább az Öngyilkossági
társkeresőt.
Az a baj az öngyilkossággal, és ezt a legtöbben nem fogják fel, hogy nehéz
végigcsinálni. Tudom, tudom. Mindenki arról papol, hogy az öngyilkosság gyávaság. És
az is: feladom. Menekülök a sötét űr elől, a jövő elől, megvédem magam attól, hogy azzá
váljak, akivé irtózom válni. De attól, hogy gyávaság, még nem lesz könnyű.
Az a helyzet, hogy attól félek, túl erős az életösztönöm. Olyan, mintha a depressziós
agyam és a nagyon is élő testem folyton küzdenének egymással. Félek, hogy a testem az
utolsó pillanatban győzedelmeskedik az agyam felett, és akkor ott maradok, félúton a
megvalósításban.
Semmitől sem rettegek jobban, mint a félmunkától. Egyáltalán nem szeretném
tolószékben végezni, pépes ételeket enni, miközben 24 órán át vigyáz rám valami kretén
nővér, akiről mindenki tudja, hogy titokban valóságshow-kat néz.
Ezért nézegetem az Öngyilkossági társkeresőt. Gondolom, az a lényeg, hogy az ember
találjon egy hasonlóképpen elkeseredett szerencsétlent a környéken, akivel együtt készíti
el a tervet. Úgy tűnik, együtt könnyebb, és szemmel láthatóan hatékonyabban is működik
a dolog. Bejelentkezem.
Átfutok pár bejegyzést. Egyik se jó nekem. Vagy túl messze laknak (egyébként miért
akarja Kaliforniában ilyen sok ember fejbe durrantani magát? Az óceán mellett se
boldogabbak a népek?), vagy rossz társadalmi csoportba tartoznak (nem akarok
összeakadni valami középkorú, házassági problémákkal küzdő fazonnal, és a lestrapált
focistaanyukák se nekem valók).
Azon tűnődöm, hogy feladok egy saját hirdetést, de nem igazán tudom, mit írjak bele.
Különben is, nincs annál szomorúbb, mint mikor az ember kinyújtja a kezét, hogy találjon
egy társat, és elutasítják. Hátrapillantok, és látom, hogy Mr. Palmer néhány sorral arrébb
van. Tina Bart vállát masszírozza. Lehet, hogy nincsenek is meg olyan jól Mrs. Palmerrel,
ahogy gondoltam?
Mr. Palmer észreveszi, hogy nézem, és megcsóválja a fejét. Rávillantom a legkedvesebb
mosolyomat, felemelem a kagylót, és tárcsázom a következő számot. Samuel Porter,
Galveston Lane.
Miközben az ismerős kicsengést hallgatom, a számítógépem pittyen egyet. A fenébe is,
mindig elfelejtem lenémítani a hangot!
Laura, a mellettem ülő, középkorú nő, aki túlságosan élénk rúzst használ betegesen
halvány arcszínéhez, kérdőn rám néz.
Vállat vonok.
– Azt hiszem, a szoftver frissíti magát – súgom oda.
Laura forgatja a szemét, tuti, hogy egy élő hazugságvizsgáló van beleépítve.
Samuel Porter nem veszi fel a telefont. Nyilván őt sem izgatják fel az ingyen koktélok
Hawaiin. Visszamegyek a Sima Átkelésre. A pittyegés azt jelezte, hogy valaki új posztot
tett ki a társkereső fórumra. A címe: „Április 7”. Kinyitom:

Őszintén szólva először hülyeségnek tűnt ez az egész. Az öngyilkosságban pont az a legfontosabb, hogy örökre
egyedül lehessek, úgyhogy nem is értettem, miért kellene ehhez valaki más is. De most már másképp gondolom.
Attól félek, hogy az utolsó pillanatban gyáva leszek, vagy valami ilyesmi. Van más is, de most nem akarok
belemenni a részletekbe.
Csak pár kérésem lenne. Először is, olyanokkal nem akarok összejönni, akiknek gyerekeik vannak. Azt nem
viselném jól. Másodszor, nem lakhatsz távolabb egy óránál. Tudom, hogy ez nehéz ügy, mivel a semmi közepén
élek, de egyelőre ragaszkodom hozzá. Harmadszor, április 7-én kell megtennünk. Ez az időpont fix. Ha többet
akarsz megtudni, írj privátban
– JégRobot

Megnézem JégRobot adatlapját, és megpróbálok nem túl messzemenő következtetéseket
levonni a választott névből. De komolyan, miért ezt a hülye nevet választotta? Jó, értem
én, hogy itt mindenki egy kicsit, hogy is mondjam, zakkant, de azért mégiscsak… Az
ember őrizze meg a méltóságát!
JégRobotról kiderül, hogy hímnemű. Tizenhét éves, tehát csak egy évvel idősebb, mint
én. Eddig oké. Ja, és Kentuckyban lakik, egészen pontosan Willisben, ami tizenöt percre
van innen.
Hirtelen áramütésszerű valamit érzek, és eszembe jut, hogy ilyesféle dolog volt
izgatottnak lenni. JégRobot tökéletesen időzített. Talán életemben először szerencsém lesz.
Ez biztosan egy jel az univerzumból – ha egyetlenegyszer szerencsés az ember, pont
akkor, amikor az öngyilkosságát tervezgeti, akkor nyilván ideje lépni.
Újra elolvasom a bejegyzést. Április 7. nekem is megfelel. Ma március 12-e van, talán
kibírom még egy hónapig, bár az utóbbi időben minden nap egy örökkévalóságnak tűnik.
– Aysel! – szólít meg Mr. Palmer újra.
– Igen? – válaszolok oda se figyelve.
Mögém lép, és rábök a monitoromra. Megpróbálom lecsukni az ablakot.
– Nézd, nem érdekel, mit csinálsz szabadidődben, de a munkaidődben ne ezzel
foglalkozz! Megértetted?
A hangja csikorog, mint egy régi heverő rugója. Ha éreznék még bárki iránt is bármit,
azt hiszem, Mr. Palmert sajnálnám. Na persze, ha sajnálnék bárki mást is magamon kívül.
Azt hiszem, nem vállalok nagy kockázatot, ha feltételezem, hogy Mr. Palmer nem
ismeri a Sima Átkelés weboldalt. Nyilván azt hiszi, valamilyen heavy metal-oldalt
böngészek vagy valami hasonlót. Fogalma sincs arról, hogy a lágyabb, hangszeres zenét
szeretem. Sosem mondták neki a szülei, hogy ne gondolkodjon sztereotípiákban? Csak
azért, mert tizenhat éves lány vagyok, akinek kócosnak tűnő, göndör haja van, és mindig
sötét csíkos ingeket hord, az nem jelenti azt, hogy nem tudok értékelni egy hegedűszólót
vagy egy zongorakoncertet.
Amikor Mr. Palmer elmegy, Laura gúnyosan felkacag.
– Mi van?
– Otthon nincs internetetek? – kérdezi rosszallóan. Belekortyol az ingyenkávéjába, és
szörnyű, eperszínű rúzsfoltot hagy a pohár szélén.
– Otthon nincs kávéfőzője?
Laura vállat von, és amikor már azt hiszem, vége a beszélgetésnek, megszólal:
– A munkahelyen nem illik randira vadászni. Azt csináld a szabadidődben!
Mindnyájunkat bajba keversz.
– Rendben – mondom, és ránézek a billentyűzetre. Nincs értelme elmagyarázni
Laurának, hogy nem pasikra vadászom, legalábbis nem randizás céljából.
Figyelmesen nézem a sajtos chipsdarabkát, ami az F és a G billentyű közé szorult, és
elhatározom, hogy válaszolok JégRobotnak.
Április 7-én randizunk.
Március 13., szerda
még 25 nap

A fizika az egyetlen óra, amit tényleg szeretek. Nem vagyok valami nagy
természettudományos zseni, de ez az egyetlen olyan tárgy, ahol úgy érzem, választ
kaphatok a kérdéseimre. Kiskorom óta érdekel, hogyan működnek a dolgok. Mindig
szétszedtem a játékaimat, és megvizsgáltam, hogy illenek össze a darabok. Hosszú ideig
képes voltam bámulni például egy baba karját (a féltestvérem, Georgia sose bocsátja meg,
hogy felboncoltam a ballagásra kapott Barbie-ját) vagy egy autó kerekét. Egyszer
szétszedtem apám ébresztőóráját. Amikor bejött, ott talált a fakó, bézsszínű szőnyegen
ülve, az alkatrészek a tornacipőm körül hevertek.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Eltöröm, hogy megtudjam, hogy lehet megjavítani.
Az apám a vállamra tette a kezét – emlékszem az érzésre, hatalmas keze volt, hosszú,
vastag ujjakkal. Olyasféle kéz, amelytől egyszerre fél az ember, de ugyanakkor
biztonságban is érzi magát.
– Tudod, Zellie, van elég törött dolog a világon. Nem szabad mindenfélét eltörnöd csak
a móka kedvéért.
Az óra úgy maradt még évekig, míg végül kidobtam.
Na mindegy, a fizika legalább hasznos. Ellentétben az irodalommal, ahol főként
depressziós költők lehangoló verseit olvasgatjuk. Hát, kösz szépen! A tanárom, Mrs.
Marks megpróbálja dekódolni, mit akarhatott a költő mondani. Szerintem tök egyszerű:
depressziós vagyok, és meg akarok halni. Fájdalmas végignézni, ahogy az osztálytársaim
sorról sorra haladva próbálják kihámozni a versek értelmét. Nincs értelmük. Aki járt már
ennek az érzésnek a közelében, pontosan tudja, hogy nincs semmi felemelő, szép vagy
rejtélyes a depresszióban.
A depresszió olyan súly, amitől nem lehet megszabadulni. Cipelni kell. Rád esik,
összenyom, és még a legkisebb dolgokat is elérhetetlenné teszi. Egy cipőfűzés vagy
reggelizés is elérhetetlen messzeségű hegycsúcsnak tűnik, amit az ember nem tud
megmászni. A depresszió a részeddé válik. Beleeszi magát a csontjaidba és a véredbe. Ha
valamit tudok róla, akkor az az, hogy lehetetlen elmenekülni előle.
És abban is biztos vagyok, hogy messze én tudom a legtöbbet erről az osztályban. Ha
hallgatom, ahogy beszélnek róla, úgy érzem, viszket a bőröm. Az irodalomórák olyanok,
mintha diót kereső vak mókusokat figyelnék. Mrs. Marks azt mondja:
– Vessünk egy pillantást erre a sorra! Itt John Berryman, a költő azt mondja, hogy az
élet és a barátok unalmasak. Mit gondoltok, mit akart ezzel mondani?
 Az osztálytársaim nevetséges baromságokat kiabálnak.
– Nem volt senki, akivel elmehetne szombat este!
– Vége lett a fociszezonnak, úgyhogy nem talált semmilyen jó műsort a tévében!
Rendkívül nagy önfegyelemre van szükségem, hogy ne álljak fel és ne üvöltsem oda
nekik:
– Rohadtul szomorú volt! Ennyi. Ez a lényeg. Tudja, hogy az élete már nem változik
meg. Hogy számára nincs javulás. Mindig ugyanaz a nyomasztó, monoton lószar lesz!
Unalmas, szomorú, unalmas, szomorú. Azt akarja, hogy vége legyen!
De ehhez beszélnem kellene az osztály előtt, azzal pedig megszegném az egyik
szabályomat. Sosem veszek részt az ilyesmiben. Miért? Mert rohadtul szomorú vagyok.
Mrs. Marks néha úgy néz rám, mintha tudná, hogy tudom, mit érzett John Berryman, de
sohasem szólít fel.
Fizikán az osztálytársaim legalább nem próbálják feleslegesen megbonyolítani a
pofonegyszerű dolgokat. Épp ellenkezőleg: ott mindnyájan azon vagyunk, hogy a
bonyolult dolgokat leegyszerűsítsük.
Mr. Scott felír egy egyenletet a táblára. A hajítómozgásról tanulunk. Egy mozgásban
lévő test tulajdonságait vizsgáljuk, amire gravitáció hat. És persze ott vannak a változók:
milyen szögben hajították el a tárgyat, mi volt a kezdeti sebessége.
Összefolynak a számok a szemem előtt. Elgondolkodom a gravitációról. Néha úgy
gondolom, talán a gravitációval van baj. Mindannyiunkat a Földhöz szegez, és ez hamis
biztonságérzetet ad. Valójában mozgásban lévő testek vagyunk. A gravitáció akadályozza
meg, hogy kilebegjünk az űrbe, vagy hogy akaratlanul egymásnak ütközzünk. Megvédi
attól az emberi fajt, hogy egy hatalmas, fortyogó zűrzavar részévé váljon.
Bárcsak eltűnne a gravitáció, és a hatalmas, fortyogó zűrzavar részévé válnánk!
Sajnos ez nem válasz arra a kérdésre, amit Mr. Scott feltesz.
– Aysel, meg tudnád mondani, milyen magasra repül a focilabda?
Azt se tudtam, hogy egy labdáról van szó. Üres tekintettel bámulok rá.
– Aysel! – sürget aztán. Olyan akcentussal ejti ki a nevemet, amit valószínűleg
egycsilliárd évvel ezelőtt vett fel, amikor még spanyolt tanult középiskolában. A baj csak
az vele, hogy a nevem nem latin eredetű. Hanem török. Az ember azt hinné, Mr. Scottnak
ennyi idő alatt leesett már, hogy lövésem sincs a válaszról.
– Hát… – motyogom.
– Hát? Seran kisasszony, a „hát” nem egy numerikus kifejezés – közli Mr. Scott, és
nekitámaszkodik a táblának.
Az osztály persze nevet. Mr. Scott krákog, de nem ér el vele semmit. Már kicsúszott a
kezéből az irányítás. Hallom, ahogy suttogva sértegetnek, de az egész egyetlen sziszegéssé
olvad össze az agyamban. És az sem számít, mit mondanak. Rosszabb nem lehet, mint
amit éjszakánként az ágyamban képzelek, amikor azon gondolkodom, meg lehet-e
szabadulni a saját génjeinktől.
Megszólal a csengő. Mr. Scott motyog valamit a házi feladatról. Szinte mindenki
kiment már a teremből anélkül, hogy leírta volna a leckét. Én a helyemen maradok, és
gondosan lejegyzetelek mindent a füzetembe. Mr. Scott szomorún rám mosolyog, én pedig
azon tűnődöm, vajon hiányozni fogok-e neki, ha már nem leszek.
Amikor a tanterem kiürül, felállok és kimegyek. Végigmegyek a folyosón, miközben a
tekintetem a koszos padlóra szögezem. Kényszerítem magam, hogy gyorsabban menjek,
mint normális lenne. A tornaóránál csak egyvalami rosszabb – ha kések róla. Nincs igazán
kedvem büntetőköröket futni. Summers edző mindig arról beszél, hogy a futás erősíti a
szívet, és így tovább élhetünk. Köszi, nem kérek belőle!
Ez a nap legrosszabb része. És nem a szörnyű felülések vagy a kidobós miatt. Nem.
Azért gyűlölöm ezt a részt, mert el kell mennem az emlékfal előtt. Az apám
bűncselekménye után készült emlékfal előtt.
Mindig megpróbálok nem odanézni, magamban mondogatva, hogy lehajtott fejjel
forduljak be gyorsan a sarkon. De nem megy. Sosem állom meg, hogy felnézzek, és akkor
rám zuhan. Érzem, hogy elakad a lélegzetem. Ott van a csillogó ezüsttábla, amit Timothy
Jacksonnak, a 400 méteres futás országos bajnokának tiszteletére helyeztek el. A tábla
akkora, mint egy nagyobbfajta ezüsttál, és a tornaterem falán lóg. Mindenkit örökre
emlékeztet arra, hogy Timothy Jackson lett volna az első, aki Langstonból kijut az
olimpiára, de tragikus körülmények között tizennyolc évesen meghalt.
Ami a táblán nincs rajta, bár lehetne, az az, hogy a halálának az apám volt az oka.
Hoppá, az apám az a személy, aki szétzúzta egy város álmát! A helyi hírekben Timothy
születésnapján minden évben lemegy egy műsor, csak hogy biztosan senki se feledkezzen
meg az esetről. Három évvel ezelőtt történt, és nekem elhihetik, senki, de senki sem
felejtette el. Főleg most, hogy Brian Jackson is ki akar jutni a játékokra, szintén 400
méteren. Brian megpróbálja valóra váltani az álmot, ami a testvérének nem sikerült – a
helyi média nem tud betelni a sztorival, ahogy az iskolám sem.
Kényszerítem a lábaimat, hogy lépkedjenek el a plakett előtt, és menjenek be a
tornaterembe. Ökölbe szorulnak a kezeim. A nap megcsillan a felcsiszolt faparkettán, én
pedig azon tűnődöm, mit kezdenek majd az osztálytársaim a gyűlöletükkel, dühükkel és a
félelmeikkel, ha már nem leszek itt.
Alig várom, hogy már ne legyek itt.
Március 13., szerda
még 25 nap

Amikor hazaérek a suliból, Anyát a konyhaasztalnál ülve találom. A konyhánk keskeny,
kicsi helyiség, ha kinyújtanám a karomat, kétoldalt a tenyeremmel megérinthetném a
mentaszínű falakat. Anya számlákat nézeget, a nyaka megfeszül, úgy koncentrál, de
amikor meghallja nyílni az ajtót, felém fordul. És megint ugyanazt látom. Ugyanazt az
arckifejezést, amivel három éve néz rám. Valahol félúton a rosszallás és az undor között.
Három évvel ezelőttig Apával voltam hét közben, és Anyával hétvégenként. Aztán,
amikor az apámat becsukták, anyámnak nem volt más választása, ide kellett hoznia, ahol ő
és Steve lakik.
Apám bűncselekménye előtt Anya vágyakozva és szeretettel nézett rám, mintha az
arcomban keserédes múltjának emlékeit látná. Sötétbarna szeme elmerült az enyémben, a
fejét előrehajtotta, amitől vékony szálú, világosbarna haja a vállára omlott. Mindig
megszorította a kezem, mintha egy erős szorítás visszarepítené az időben. Mintha egy be
nem gyógyuló horzsolás lennék az életében. Nem fájó seb, hanem olyan, amelyhez szép
emlékek kapcsolódnak.
Nem bántam, hogy így van. Titokban élveztem, hogy én vagyok az időgép, amely
visszaviszi Törökországba, apámhoz, a fiatalságához.
Három évvel ezelőtt ez megváltozott. Minden megváltozott. Most Anyával, Steve-vel,
Georgiával és Mike-kal élek. Sosem mondja, de tudom, hogy betolakodó vagyok boldog
családi otthonukban. Egy parazita. Már nem egy kellemesen sajgó horzsolás, hanem egy
nyílt seb vagyok. A változás nem mindig pozitív.
– Korán jöttél – mondja anyám végül.
Török akcentusa minden nappal egyre fogyatkozik, egyre déliesebb a kiejtése. Persze,
ez nem is jó kifejezés. Kentuckyban az embereknek nem déli a kiejtésük, inkább
kentuckys. Ez sokkal kellemetlenebbül hangzik, mint a déli kiejtés. Nem olyan
romantikus, mint az Elfújta a szélben. Sokat dolgoztam rajta, hogy nekem ne ilyen legyen.
Most persze, hogy sose leszek tizenhét éves, mi értelme volt annyit fáradozni?
– Ma nem kell dolgoznom – mondom, és nem beszélek arról, hogy direkt megkértek a
távolmaradásra, nehogy az ügyfelek „kényelmetlenül” érezzék magukat. Mr. Palmer a
tapintat nagymestere. Ő remekül kijönne az anyámmal, tekintve, hogy Anya az apámmal
történteket „szerencsétlen incidensnek” szokta nevezni. Vagyis régebben így emlegette.
Manapság inkább nem beszél róla. Mintha az, hogy nem beszélünk valamiről, meg nem
történtté tenné a dolgot. Nagy hírem van: nem teszi azzá.
Georgia berobog a konyhába. Ledobja a pomponokat a karcos faasztalra. Mézszínű haja
lófarokban libeg utána.
– Eljössz ma este a meccsre, ugye?
Anyámhoz beszél, én láthatatlan vagyok.
Georgia a féltestvérem. Ugyanaz az anyánk, bár ez nem nagyon látszik rajtunk.
– Mindent megteszek, hogy el tudjak menni – mondja Anya. Ami valójában a
következőt jelenti: akkor is ott leszek, ha befagy a pokol. Georgia most került az iskolába,
de máris a válogatott pomponlányok között van. Ez nagy dolog. Bár szerintem a többi
sporttal ellentétben, ahol a válogatottsághoz tehetség és ügyesség kell, a pomponlányoknál
főként a melltartó mérete számít.
– Tudod, hogy ez egy fontos meccs – emlékezteti Anyát Georgia. A hangja nyugodt,
olyasvalaki beszél így, aki hozzá van szokva az irányító szerephez és ahhoz, hogy
megkapja, amit akar. Georgia nagyon jó ebben. Mindig nagy játékos volt. Amikor minden
összeomlott Apa miatt, és neki is kijutott a dologból, valahogy úgy alakította, hogy az
egész az előnyére váljon.
Emlékszem, néhány hónappal azután, hogy Apát hivatalosan elítélték és becsukták,
láttam, hogy Georgia egy fiúval beszélget a folyosón. Elbújtam a szekrények mögé, onnan
figyeltem őket. Kész voltam közbelépni, ha esetleg segítségre lett volna szüksége, de az a
helyzet, hogy Georgiának sosem volt szüksége a segítségemre.
– Ja – válaszolt Georgia a fiú kérdésére, amit még nem hallottam. Idegesen
morzsolgatta a kagylónyakláncot, amit két évvel korábban tőlem kapott a születésnapjára.
– Aysel a testvérem, de ő nem az apám.
– De találkoztál már vele? – faggatta tovább a fiú, a hangjában igazi érdeklődés.
Hátulról láttam a tarkóját. Világos haj rövidre vágva, valószínűleg Todd Robertson volt az,
évfolyamtársam, akiről mindenki úgy gondolta, hasonlít az akkor népszerű egyik
vámpíros film főszereplőjére. Georgia akkor hatodikos volt, de abból a tekintetből, ahogy
Toddot méregette, biztos voltam benne, hogy tudja, kivel beszél.
Figyeltem, ahogy kényeskedve felhúzza az orrát, mielőtt válaszol.
– Aha, párszor.
– Tényleg? – kíváncsiskodott tovább Todd, nyilván abban reménykedett, hogy
Georgiának vannak titkos információi.
– Persze – mondta Georgia. – Végül is a családhoz tartozott.
Todd közelebb hajolt hozzá.
– Elmesélhetek pár fura történetet, ha akarod – mondta kihívóan Georgia.
Emlékszem, először meg tudtam volna ölni, amiért áruba bocsátja a családunk titkait, de
aztán végül megtanultam, hogy ne törődjek vele. Georgia az Georgia, de legalább tudom,
mire számíthatok. Az ember nem hibáztathat valakit azért, mert életben akar maradni.
Ugyanezt mondhatjuk el a volt barátaimról is, nem mintha túl sokan lettek volna. Akik
mégis azok voltak, lekoptak, amilyen gyorsan csak tudtak, amikor az apámról szóló hírek
futótűzként terjedtek az iskola folyosóin, bár voltak olyanok, akik kétségkívül
megpróbáltak kitartani mellettem. Különösen Anna Stevens, a legjobb barátnőm. A
történtek után Anna igyekezett mellettem állni, de én ellöktem magamtól. Tudtam, hogy
neki is az lesz a legjobb, ha nem barátkozunk többé, még akkor is, ha ő nem így látja.
Szeretem azt gondolni, hogy szívességet tettem neki.
Georgia körbesasszézik a konyhában, majd leül.
– Azt hiszem, jó esélyünk van arra, hogy nyerjünk. Fantasztikus lesz! El kell jönnöd,
Anya!
Csönd van. Anya vesz egy mély levegőt, és így szól:
– Nincs kedved velem jönni?
Hátrapillantok, mert biztos vagyok benne, hogy Mike bejött a konyhába. Igaz, ő ritkán
hagyja ki a lehetőséget, hogy látványosan éreztesse jelenlétét. Mindig pattogtatja a
kosárlabdáját, bár Anya már százszor megmondta neki, hogy ne csinálja. Engem nem
zavar.
– Hozzám beszélsz? – kérdezem teljesen komolyan.
Georgia nem szól semmit, de az arca megvonaglik, mint aki savanyú tejet ivott. Anya
előtt sosem bántott még nyíltan, de mindent megtesz, hogy jelezze, nemkívánatos személy
vagyok az esti programon. Mit mondhatnék erre? Tuti megnyerném a kínos feszengés
világbajnokságát.
– Igen, hozzád beszélek – mondja Anya, és mintha megremegne a hangja. Néha
határozottan úgy érzem, hogy még a saját anyám is fél tőlem.
– Kösz a meghívást, de nagyon sok leckém van – mondom, majd odamegyek a
szekrényhez és elveszek egy csokis szeletet. Tudom, hogy fura, de néha nagyon falánk
tudok lenni. Olyankor úgy érzem, kajával kitölthetem azt a hatalmas űrt, ami odabenn van.
Máskor meg alig tudok elrágcsálni egy szelet pirítóst.
Bár ma nagy étvágyam van, a csokis szelet csak ürügy. Nem akarom, hogy Anya még
jobban aggódjon miattam. Rosszul leplezetten folyton figyel, jeleket keres, amik
megmutatják, milyen mentális állapotban vagyok. Én persze mindent gondosan elrejtek
előle. Nem akarom, hogy miután végeztem, gyötrődjön amiatt, vajon mit tehetett volna.
– Sok sikert! – mondom Georgiának, intek neki, aztán felmegyek a lépcsőn a szobámba.
Vagyis a szobánkba. De mivel ma meccsen lesz, a szoba kizárólag az enyém. Amikor
felérek, az ágyra fekszem, és a fejemre húzom a sötétszürke takarót. Azt képzelem, az
óceánon ringatózom, a hullámok beborítják a testem, a tüdőm megtelik vízzel, és az egész
világ elsötétül. Elképzelem, ahogy az energiám mozgási energiává változik, aztán
megsemmisül. Mozart Rekviemjét dúdolom, és megpróbálom elképzelni, milyen lesz, ha
minden elsötétül és örökre elcsendesedik. Nem tudom, fájni fog-e, vagy, hogy félni fogok-
e az utolsó pillanatban, de abban reménykedem, hogy gyorsan történik majd. Hogy békés
lesz. Hogy végleges lesz.
Április 7. Már nincs messze.
Néha azt gondolom, az őrületem jele, hogy még mindig megnyugtat a klasszikus zene,
bár az apám ismertetett meg vele. Ő imádta Bachot, Mozartot. Amikor Amerikába jött, a
kevés holmijával együtt magával hozta a nyúzott szalagokat is. Kiskoromban gyakran
betett egy kazettát a pulton lévő lejátszóba, és mesélt a gyerekkoráról. Arról, hogyan
sakkoztak a sima alabástromtáblán az apjával, vagy hogyan méregették a vevők lábát a
nagybátyja cipőboltjában. Miközben mesélt, én táncoltam az üzletben, és ügyetlenül
próbáltam követni a zene ritmusát.
Aztán egy nap leültetett.
– Most nagyon figyelj, Aysel! – mondta, és sötét szeme tágra nyílt. – A válaszok itt
vannak ebben a zenében, hallod őket?
Úgyhogy én csak figyeltem és figyeltem. Megpróbáltam minden egyes hangot
megjegyezni. Igazából a válaszokat sosem hallottam, de bólintottam, mintha mindent
értenék. Nem akartam, hogy apám dühös legyen és kikapcsolja a zenét, vagy órákra
bezárkózzon a hálószobájába, ahogy néha tette. Apámmal mindig nagyon óvatosan kellett
bánni, mintha vékony jégen lépkednék: siklani remek érzés volt, de az ember könnyen
elcsúszhatott.
Szorosra zárom a szemem, és megpróbálok megszabadulni ettől az emléktől.
Megfordulok az ágyban, újra és újra eldúdolom a Rekviemet, és csak egyetlen választ
találok: április 7-e.
A régi ház falai vékonyak, hallom, ahogy Anya és Georgia motoszkál a konyhában.
Elképzelem, ahogy megölelik egymást. Georgia átfogja Anya vékony derekát, Anya pedig
végigsimítja a lánya haját. Ők ketten összeillenek, ketten egy egység, amilyennek anyának
és a lányának lennie kell. Úgy, ahogy én soha, senkivel. Az én határaim mindig túl élesek,
a barázdáim túl mélyek voltak.
Ezért kéne ezt írniuk a sírkövemre: Aysel Leyla Seran, a lány, aki nem illett sehova.
És mivel tényleg sehova se illek, voltaképp apám esete előtt se illettem, utána meg
pláne nem, Anya élete sokkal jobb lesz nélkülem. Ha már nem leszek, nem kell apámra
gondolnia, valahányszor meglátja szögletes orromat vagy göndör, fekete hajamat. Vagy
kerek arcomat a gödröcskékkel. Tudom, hogy a gödröcskék fájnak neki a legjobban.
Szerencsére csak akkor látszanak, amikor nevetek, és az utóbbi időben erre nem gyakran
volt példa.
 Ha nem leszek, Anyának nem kell késő estig fennmaradnia amiatt aggódva, vajon
örököltem-e a gyilkos géneket, a bűnözőgéneket, és vajon felrobbantom-e egy szép napon
a sulit, vagy valami hasonló. Tudom, hogy még egyszer nem élné túl a rendőrséget, a
médiát, a pletykákat. Tudom, hogy nem akar erre gondolni, de látom, hogy mélyen
legbelül küzd a félelmeivel és a kétségeivel. Fürkésző pillantásai és óvatos kérdései mind
azt próbálják kitapogatni, mennyire vagyok defektes.
El akarom mondani neki, biztosan tudom, hogy nem vagyok olyan, mint Apa. Hogy a
szívem más ritmusban dobog, a vérem más sebességgel áramlik bennem. De az a baj,
hogy mégse vagyok ebben teljesen biztos. Lehet, hogy a szomorúság az őrület előjele.
Lehet, hogy apában és bennem ugyanaz az energia van.
Csupán annyit tudok, hogy nem fogom egész életemben azt lesni, vajon épp olyan
szörnyeteg vagyok-e, mint ő. Nem tehetem ezt az anyámmal.
Nem tehetem ezt a világgal.
Március 13., szerda
még 25 nap

Az egyetlen jó dolog Georgiában az, hogy ha pomponlánykodik, akkor az egész ház az
enyém. Ez egyben azt is jelenti, hogy használhatom a számítógépet. Általában nem
használhatom. Pontosabban felügyelet nélkül nem. A házban csak egy gép van, még a
kőkorból. Lassabb, mint egy háromlábú kutya, a billentyűzet pedig ragad a gyümölcslétől,
amit Mike ráöntött.
Bár Anya azt hiszi, hogy Steve álmai férfija – egy jómódú, sikeres, becsületes
üzletember –, Steve csak a Sparkle fogkrémgyár gyártósorán dolgozik. A gagyi fogkrémet
és szájvizet gyártó Sparkle gyakorlatilag az egyetlen komoly cég Langstonban. Tény, hogy
a szalag mellett dolgozni tiszteletre méltó kenyérkereset, és Steve nem került még
börtönbe, ami, ugye, az apámról nem mondható el. De ez nem jelenti azt, hogy
mindnyájunknak tudna venni egy laptopot, úgyhogy kénytelenek vagyunk beérni ezzel a
pusztulattal.
De ma este csak az enyém!
Bejelentkezem a Sima Átkelésre. Körülbelül tíz percig tart, amíg egyáltalán bejön az
oldal. Steve nem hisz a nagy sebességű internet-előfizetésben sem. Végre bent vagyok, és
meglátom JégRobot üzenetét:

Ha tényleg komolyan gondolod, beszéljünk meg egy helyet és egy időpontot. De csak ha tényleg komoly!
Kattantakkal nem foglalkozom.
– Roman

Nem hiszem el, hogy valaki, aki JégRobot néven ír a netre, rólam feltételezi, hogy kattant
vagyok! Tehát az igazi neve Roman. Nem vagyok benne biztos, hogy ez jobb, mint a
JégRobot. Visszafogom magam, és nem tréfálom el a dolgot.
Visszaírok neki: Komoly vagyok, mint egy szívinfarktus. Na, jó, nem, de komolyan, nem
vagyok kattant. Langstonban lakom. Hol találkozzunk?

Egy kicsit még nézelődöm az oldalon. A posztok szerint ElmoRains és TBaker14155
sikeresen átkelt. Nem tudom, SzovjetNyár231 honnan szerezte az infót, de remélem, hogy
JégRobot és én is hasonló sikereket érünk majd el. Kiráz a hideg, gombóc van a
torkomban. Istenem, ez az egész akkora hülyeség! Felnézek a nappali mennyezetére. Nem
tudom, lenne-e elég bátorságom ahhoz, hogy felakasszam magam. Ha lenne, nem kéne
ilyen hülyeségekkel foglalkoznom, mint ez a Sima Átkelés.
Az ócskavas csengőszerű hangot ad ki. Előrehajolok, és látom, hogy JégRobot
válaszolt. Úgy látszik, ő sincs ma este meccsen vagy ilyesmin. Megnyitom az üzenetet:

Jó lenne holnap délután 5:30-kor? Találkozhatnánk a 36-os út melletti kávézóban. Tudod, hol van? Elég közel kell
lennie hozzátok. Piros sapka lesz rajtam, úgyhogy megismersz.
– Roman

Egy kicsit furcsállom, hogy JégRobot, vagyis Roman nyilvános helyen akar találkozni.
Feltételezem, ez azt jelenti, hogy nem akar megerőszakolni, és nem sorozatgyilkos vagy
valami ilyesmi. Bár nem is tudom, miért lenne rossz, ha sorozatgyilkos lenne. Legalább
gyorsan túlesnék rajta. Hacsak nem olyasvalaki, aki a kínzást szereti. Az nem lenne túl jó.
Nem akarom, hogy sokáig tartson. Gyors halált szeretnék. Ilyen gyáva vagyok.
Megírom neki, hogy holnap fél hatkor jó nekem. 5-kor végzek a munkával, úgyhogy azt
fogom hazudni Anyának, hogy tovább bent maradok. Könnyű lesz. A helyszín nem
nagyon tetszik, de nem akarok rögtön az elején problémázni. A kávézóba olyan kislányok
járnak, mint a testvérem. Kosármeccsek után mindig tömve van. A pomponlányok
fagyiznak, a kosarasok pedig sajtos-chilis sült krumplit esznek. Hányinger.
Az biztos, hogy nem az én terepem. Igaz, semmi sem az én terepem.
Kijelentkezem a gépről, és felmegyek a szobámba. Kihúzom a fizikakönyvem a
hátizsákomból. Furcsa, de minél közelebb vagyok a halálhoz, annál többet akarok tanulni.
Valószínűleg azért, mert nem akarok sík hülyén meghalni. Kinyitom a füzetem, és leírom
azokat a problémákat, amiket a fejezet végén Mr. Scott megjelölt.
Az energiamegmaradásról szóló leckét fogjuk elkezdeni. Mr. Scott szerint energiát nem
lehet létrehozni vagy megsemmisíteni – csak átalakítani. A formája változhat, de sosem
tűnik el. Ezt nem nagyon értem. Újra átolvasom az első feladatot. „Egy 65 kg tömegű
ejtőernyős egy 600 méter magasan repülő gépen áll. Mekkora a helyzeti energiája a
kiugrás előtt?”
A ceruza remeg a kezemben, és legyőzöm a késztetést, hogy rágni kezdjem a végét. Az
az igazság, hogy nem a példa izgat fel ennyire. Tudom, melyik képletet kell használni, a
számolás részét pedig elvégzi a kalkulátorom.
De ami ennél jobban érdekel, az az, hogy ha nem tudjuk megsemmisíteni az energiát,
mi történik vele. Összeszorul a gyomrom a gondolatra.
Leírom a saját példámat: Aysel Seran, 16 éves, 220 centiméter magasan lóg a
mennyezetről. A súlya 62 kilogramm. Mennyi a helyzeti energiája? Mi történik ezzel az
energiával, amikor meghal? Mivé alakul át?
Vajon a holttestnek is van helyzeti energiája, vagy átalakul valami mássá? Eltűnhet a
helyzeti energia? Átalakulhat semmivé?
Ez az a kérdés, amire nem tudom a választ. Ez a kérdés izgat engem.
Március 14., csütörtök
még 24 nap

Nincs saját kocsim, de használhatom az egyik autónkat munkába járásra. Az öreg Ford
Taurusnak olyan szaga van, mint a romlott gyorskajának, és az ülései is viharvertek. A
motor viszont jól működik, úgyhogy nekem tökéletesen megfelel. Steve vette pár évvel
ezelőtt az egyik haverjától. Amikor Georgia betölti a tizenhatot, az övé lesz a kocsi.
Kihajtok a TMC parkolójából, balra fordulok, és elindulok a 36-os út felé. Az úttest
kátyús, a Ford ide-oda dobál. Senki se akar adót fizetni, hogy fel lehessen újítani az utakat.
Ez valahol szomorú, mert nagyon szép innen a kilátás, az út végig a folyó mentén fut.
Nem mintha az Ohio folyóval túl sokat lehetne dicsekedni. Iszapos, szennyezett és
borzalmas történetek keringenek róla a múltból. De akárhogy is néz ki, szerintem a folyók
mindig varázslatosak. Talán azért, mert mozognak, és sosincsenek egy helyben. A folyók
nem akadnak el, mint az emberek.
Amikor az a dolog történt az apámmal, azt képzeltem, lehajózom az Ohión. Úgy
gondoltam, építek egy csónakot, és céltalanul lecsorgok a folyón egészen addig, ahol
belefut a Mississippibe. Abban bíztam, talán él ott egy kedves család, amelyik magához
vesz. Úgy képzeltem el, hogy egy gyermektelen házaspár nagyon örülne egy fiatal
lánynak. És persze nem tudnák, ki az apám és mit tett. Szeretnének, és elűznék a rossz
érzéseket.
Sosem készült el az a csónak. És most már azt is tudom, hogy senki sem űzi el a rossz
érzéseimet.
Vezetés közben arra gondolok, hogy ez az út köti össze Langstont és Willist. Vagyis
engem és JégRobotot. Nem is lehet pontosan megmondani, hol végződik Langston, és hol
kezdődik Willis. Csak ez az út választja el őket egymástól, egyik oldalán füves puszta, a
másikon pedig a folyó. Langston és Willis is koszos kis porfészkek tele rozoga
épületekkel, szétrohadt fapadokkal és rozsdás polgárháborús emlékművekkel.
Mindegyikben van egy benzinkút is, és nagy szenzáció volt, amikor Langstonban tavaly
megnyitott egy diszkontáruház. Mindkét város próbálja reklámozni magát. Bájos, nyugodt
kis helynek tüntetik fel magukat, ahol az utazó megihat egy üdítőt vagy megebédelhet a
Fő út egyik kifőzdéjében. Esetleg elüldögélhet a bíróság előtt a bronz szökőkútnál. De
soha senki nem jön szántszándékkal Langstonba vagy Willisbe. Ezek a helyek csak arra
valók, hogy átutazzanak rajtuk, nem arra, hogy megnézzék őket.
Feltűnik a kávézó, innen látszik, hogy elég sokan vannak. A langstoni középiskolának
nem volt ma meccse, de lehet, hogy a willisinek igen. Beállok a kavicsos parkolóba, és pár
percig a kocsiban maradok. Veszek néhány nagy levegőt, és megigazítom a csíkos ingem
gallérját. A szívem hangosan dübörög, és ez meglep. Azt hittem, ilyesmit csak randi előtt
érez az ember. Nem mintha valaha is randiztam volna bárkivel, ha nem számítjuk azt az
esetet ötödikben, amikor a srác túl sok Cheetost evett, és az összes narancssárga
morzsalékot rákente a vadonatúj ingemre.
Nem kéne idegesnek lennem. Ez a srác nyilván épp olyan lúzer, mint én.
Mindkettőnknek szüksége van a másikra. Gyorsan belepillantok a tükörbe, de tök
hülyének érzem magam, amiért az érdekel, hogy nézek ki. Végül is nem JégRobot
barátnője akarok lenni.
Valaki megkopogtatja az ablakot. Annyira megijedek, hogy ültömben előreszökkenek,
és a mellkasom nekiütődik a kormánynak. Egy korombeli fiú bámul rám odakintről. Piros
sapka van rajta. Előrehajol, és újra megkocogtatja az ablakot.
Letekerem.
– ALS0109?
Ez a nevem a weboldalon. Valamit mondanom kellene, de kiszáradt a szám, mintha
vattával lenne tele.
A fiú megköszörüli a torkát, és lenéz a földre.
– Bocsánat, valakivel összetévesztettelek.
– Nem – préselem ki magamból nagy nehezen. – Én vagyok Aysel.
Összehúzza a szemöldökét, amitől egy redőkből álló csillag jelenik meg a homlokán.
Leveszi a sapkát, a kezében tartja.
– Vagyis ALS0109 – folytatom magyarázatképpen.
Félmosolyra húzza a száját. Azt hiszem, már három éve nem mosolyogtam.
JégRobotnak át kellene gondolnia a terveit. Talán mégsem annyira depressziós, mint
gondolja.
– Ugye, nem akarsz máris visszakozni? – kérdezi a kocsiba pillantgatva. Vajon
észrevette a padlóra hányt gyorskajás zacskókupacot?
Miből gondolod? – akarom kérdezni, de csak megmarkolom a kormányt. Nem állok
messze attól, hogy rálépjek a gázpedálra és elhajtsak. Erre nem voltam felkészülve. Ez a
srác nem az, akire számítottam. Egyáltalán nem az. Nem egy pattanásos, zsíros hajú fiú,
aki úgy néz ki, mint aki hetek óta ki se mozdult a szobájából. Nem. JégRobot egyáltalán
nem tűnik fagyottnak. Magas, mint egy kosaras, gesztenyebarna haja van és mélyen ülő
barna szemei. Sovány, de nem túlságosan. Azt hiszem, ezt az alkatot hívják langalétának.
Vagy égimeszelőnek. De akkor is. Semmiképp sem az, akit elképzeltem.
– Hé, megmondtam, hogy csak komoly jelentkezők érdekelnek! – mondja, és
megcsóválja a fejét. – Tudtam, hogy egy nagy szar lesz az egész. Főleg, amikor
megláttam, hogy lány vagy.
 Kihúzom a slusszkulcsot, és kinyitom az ajtót. Majdnem megütöm vele JégRobotot.
Hoppá!
– És ez mi az istent akar jelenteni?
– Tudhatnád a statisztikákból. A fiúk megteszik, a lányok meg csak dumálnak róla.
Rábámulok.
– Ez valami szexista lószar! És ha ilyen kemény csávó vagy, akkor minek írogatsz a
Sima Átkelésre? Minek neked partner?
Elbizonytalanodik.
– Húha… én nem úgy… – mondja. Arrébb lép, és úgy tűnik, valamin elgondolkodik.
Az arca legalábbis ezt árulja el. – Nem vagyok szexista – mondja végül fehér edzőcipőjét
bámulva. – És kemény csávó se vagyok.
– Pedig nagyon úgy beszélsz.
– Mint egy kemény csávó? – néz rám vigyorogva. Barna szemei csillognak. Jobban
csillognak, mint kellene. Ez így nem lesz jó.
– Nem, hanem mint egy szexista – vágom oda, de nem viszonzom a mosolyt.
– Nézd – mondja most már komolyan. A hangja mély és halk. – Nem zavar, hogy lány
vagy. Tényleg. Nincs bajom a lányokkal.
– Nincs bajod a lányokkal? – ismétlem a lehető legmogorvábban.
– Tudod, hogy értem.
– Nem, nem hiszem.
Elkomorodik, és forgatni kezdi a sapkáját.
– Tényleg sajnálom. Nem kezdhetnénk újra?
– Nem – mondom gyorsan. – Nem kezdhetnénk újra.
Egyre komorabb az arca, egyik lábáról a másikra áll. Eddig is egy kicsit görnyedt volt,
de most mintha még jobban összement volna.
Még egy másodpercet várok, aztán azt mondom:
– De hajlandó vagyok meghallgatni a magyarázatodat arról, miért van szükséged
partnerre.
Felsóhajt, és visszateszi a sapkáját a fejére. A sildnél fogva lejjebb húzza úgy, hogy
árnyék vetődik az arcára.
– Oké, elmondok mindent. Gondoltam, leülhetnénk egy asztalhoz, és evés közben is
átbeszélhetnénk a dolgokat – mondja, majd rám néz, és egy kicsit tovább tartja rajtam a
szemét, mint kellene. – Hacsak nem döntöttél úgy, hogy totál seggfej vagyok, és máris
kiszállsz.
Ezen elgondolkodom egy pillanatig, de aztán megrázom a fejem.
– Nem szállok ki, legalábbis még nem. Azonkívül addig biztos nem megyek el, amíg
nem ettem egy kis sajtos sült krumplit.
Elindulok a kávézó felé. JégRobot utánam üget, szó nélkül odamegyünk a pulthoz. A
kávézó, amit hivatalosan Tony bárjának hívnak, azt hiszem, igazából csak egy lakókocsi.
Az ember rendel a pultnál, aztán leül, és később kihozzák a rendelését. Van mellette egy
színes sátor, ami alá sok műanyag asztalt tettek, de forgalmasabb estéken szinte lehetetlen
leülni.
Én rendelek először. Sajtos krumplit kérek eperturmixszal. Elveszem a 7-es számot, és
keresek egy üres asztalt. Nézem, ahogy JégRobot is rendel. Úgy tűnik, ismer itt néhány
embert. Köszönget és bólint feléjük. Furcsa. Ha olyan sok barátja van, minek akarja
kinyírni magát?
Talán Romannek kellene hívnom, de az túl személyes lenne. Könnyebb nekem, ha úgy
gondolok rá, amilyen néven megismertem. Nem is úgy néz ki, mint aki öngyilkos akar
lenni, nyilvánvalóan túlságosan érdekli a külseje. Látszik, hogy nemrég volt fodrásznál, a
ruhája is divatos: kapucnis felső és melegítőalsó van rajta. Alapvetően úgy néz ki, mint aki
Georgiával akar randizni, vagy aki az évfolyam-találkozókon lelkesen integet az
emelvényről. Egyáltalán nem tűnik olyasvalakinek, aki egy kamion alá akarja vetni magát.
Fura érzés veszi bele magát az agyamba, és egy pillanatra felmerül bennem, nem a
húgom akar-e megtréfálni. Megpróbálom kiverni a gondolatot a fejemből. Georgiát nem
érdekli annyira, mit csinálok, hogy energiát pazaroljon egy ilyen dolog megszervezésébe.
Legalábbis azt hiszem.
JégRobot elindul felém, de két másik srác megállítja. Mindketten magasak, de nem
annyira, mint ő. Veregetik a vállát, ő pedig bólogat, és helyesel.
Nézem, és közben azon tűnődöm, vajon meg akarnám-e ölni magam, ha a helyében
lennék. Valaki, akinek vannak barátai, akinek a létezése örömöt okoz az embereknek… De
mélyen legbelül tudom, hogy mindennek semmi köze a dologhoz, legalábbis az én
esetemben.
Régebben játszottam ilyesmit, olyankor alkudoztam magammal. Talán ha a pletykák
elülnének. Talán ha Anya megint úgy nézne rám, ahogy a lányára kell. Talán ha egészen
biztosan kiderülne, hogy nem végzem úgy, mint az apám. De ez az utolsó „talán” mindig
befuccsol.
Sosem lehetünk egészen biztosak benne. Különösen azóta tudom ezt, mióta
észrevettem, hogy valami baj van velem. Amit az emberek nem értenek meg, az az, hogy a
depresszió soha nem a külső körülmények miatt van, hanem belső okok miatt. Valami
belül romlott el bennem. Persze, vannak olyan dolgok, amik miatt magányos vagyok, de
semmi sem választ el olyan élesen a világtól, és semmi sem borzaszt el annyira, mint a
saját hangom a fejemben. A hang, amely azt mondja, hogy nagy valószínűséggel ugyanaz
lesz belőlem, mint apámból.
Fogadni mernék, hogy ha felnyitnák a gyomromat, a depresszió fekete férge
kicsusszanna belőle. A tanácsadáson mindig azt mondogatják, hogy gondolkodjak
pozitívan. De ha az emberben ott van ez a dolog, akkor ez képtelenség. A testem egy
nagyon hatékony boldogsággyilkoló gép.
A legrosszabb napokon azon szoktam gondolkodni, vajon apámban is benne volt-e a
fekete féreg. Hogy azért tette-e azokat a borzalmas dolgokat? Talán az öngyilkosság
szorosan összefügg a gyilkossággal. Ezek a gondolatok megrémítenek. Ezek miatt érzem
úgy, nem tudok várni április 7-ig sem. Meg kell szabadulnom a féregtől. Meg kell
szabadulnom magamtól.
– Hahó – mondja JégRobot, és leteszi a saját, nyolcas számát az én hetesem mellé.
Nyolcvanhét. Bár lenne ennek valami jelentősége! Az utóbbi időben próbálok mindenben
valamilyen rejtett jelentést keresni. Mintha azt várnám, hogy az univerzum rábólint a
tervemre. Igen, most már szabad vagy, kiléphetsz. Menj!
Roman felállítja a két számot az asztalon. Lehet, hogy ő is valami jelet keres. De az is
lehet, hogy csak kényszerbeteg.
– Elég népszerű vagy – mondom.
Roman lehajtja a fejét.
– Igen, az voltam.
– Nekem úgy tűnik, még mindig tart.
A pincérlány kihozza a krumplimat és a turmixomat. Rámosolyog JégRobotra, és le
merem fogadni, hogy megrebegteti a szempilláit.
Amikor elmegy, látom, hogy Roman elvörösödik.
– Látod? Népszerű vagy.
– Én ugyan nem – mondja, és odaadja a ketchupöt. – Inkább az a valaki, aki régen
voltam.
Kiteszek pár sült krumplit a szalvétára, aztán bekapok egyet. Talán nem túl udvarias
dolog elkezdeni enni, mielőtt a másik is megkapja a rendelését, de nem hiszem, hogy
JégRobot jó modor alapján választana partnert az öngyilkosságához.
A pincérlány hamarosan kihozza Roman kajáját is. Sajtburger, sült krumpli, csokis
turmix és egy adag jalapeño paprika. Mielőtt elmegy, ismét kihívóan Romanre mosolyog,
és elvörösödik.
Grimaszolok, majd belekortyolok a turmixomba. Az eper savanyúbb, mint amire
számítottam, de a hideg folyadék jólesik.
– Ne szólj semmit! – mondja Roman, és jelentőségteljesen rám néz, miután a pincérnő
ellibben.
– Meg se szólaltam!
– Nem az vagyok, akire számítottál, ugye? – kérdezi, és bekap egy sült krumplit. Elég
erőltetett mozdulatnak tűnik. Túl gyorsnak. Nem igazán akar enni. Ismerem ezt a
mozdulatot.
Nem válaszolok a kérdésre. Inkább én is felteszek egyet.
– Na, és én az vagyok, akire te számítottál?
Pár másodpercig néz, aztán válaszol csak.
– Őszintén szólva, nem. De ez jó.
– Egy kicsit nyilván az vagyok, mert kiszúrtál a parkolóban.
Fájdalmasan grimaszol. Elvesz egy pár jalapeñót, és beteszi a szájába. A paprikákat egy
nagyobb üvegből szedték ki, csöpög róluk a lé. Végigcsorog Roman ujjain, belefolyik az
egyik karcolásába, mire felszisszen.
– Gyerünk, mondd meg! – nógatom. – Honnan tudtad, hogy én vagyok az?
Roman felnéz a tányérból, és így szól:
– Nem akarlak megsérteni.
– Komolyan? – mondom egy kicsit élesebben, mint kellene. Hangosan belekortyolok a
turmixba, csak hogy oldjam a feszültséget. Nem akarom, hogy azt higgye rólam, túl
utálatos vagyok. Egyelőre legalábbis nem. Mert ha ezt hiszi, esetleg egy másik depressziós
lúzert választ.
JégRobot kiveszi a magokat az egyik paprikából, és a nyelvére teszi őket. Amikor
lenyeli az összeset, meg se rezdül az arca, pedig tudom, hogy iszonyúan csípheti a száját.
Végül mégis kiböki:
– Úgy nézel ki, mint aki meg akar halni. Rohadtul szerencsétlennek látszol.
Rám néz. Én pedig rá. Az arcom üres. A lába nyugtalanul jár a padlón, aztán megint a
cipőjét bámulja. A fejét egészen lehorgasztja, az álla szinte a mellkasához ér. A nyaka
vörös és szeplős.
Egy másodperc alatt felfogom, amit mondott, és kitör belőlem a nevetés. Annyira
nevetek, hogy megfájdul tőle a torkom. Belekortyolok a turmixba.
Roman rám bámul.
– Szörnyű vagyok, ugye?
 Nemet intek.
– Nem. Őszinte vagy. Ezt szeretem. És most már legalább tudod, hogy komolyan
gondolom.
Vállat von, és a cipzárjával kezd játszani.
– Azt nem tudhatom. Csak annyit mondtam, hogy határozottan úgy nézel ki, mint aki
meg akar halni. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy meg tudod-e majd húzni a
ravaszt.
Elkomorodom.
– Hát, ezért adtam fel a hirdetést. Egy partnert keresek. megerősítésképpen.
Nézem Roman kapucnis felsőjét. Elolvasom a fekete betűs feliratot: KENTUCKY
EGYETEM KOSÁRLABDA.
– Csapatszellem. Lelki támasz. Ez a sportban is ismert, nem?
Roman lenéz a feliratra.
– Már nem játszom.
– Nem ezt kérdeztem.
– Igen, tudom. Azt hiszem, tudom, mire gondolsz. Azt hiszed, így könnyebb lesz, mint
egyedül.
Rákönyökölök az asztalra, odahajolok JégRobothoz, és felveszem a pincérlány csábos
modorát.
– Szóval, alkalmas vagy erre a feladatra? Megcsináljuk együtt, vagy nem?
Nem jellemző rám, hogy ilyen agresszív legyek, de valahogy úgy érzem, egy kicsit
hatnom kell JégRobotra, hogy engem válasszon. Magabiztosnak kell lennem. Nem is
emlékszem arra, mikor voltam utoljára magabiztos.
Roman a sajtburgert piszkálgatja. Kipiszkálja belőle a paradicsomot. Még bele sem
harapott.
– Nem vagyok benne biztos.
– Mit akarsz még tudni?
– Többet rólad, kezdetnek.
– Például mit?
– Például azt, hogy milyen név az az Aysel?
Jól ejti a nevemet. Megpróbálom nem kimutatni, mennyire le vagyok nyűgözve.
– Török.
 – A szüleid törökök?
Bólintok. Mást nem mondok a szüleimről. És a vezetéknevemet sem akarom elárulni.
Anya éppen most próbálja elintézni, hogy megváltoztassa az új nevére, Underwoodra. De
ez még nem történt meg, én pedig a legkevésbé sem akarom, hogy JégRobot az interneten
keresgélve megtudja, mi történt az apámmal. Bármennyire el is van cseszve szegény, nem
hiszem, hogy velem akarna öngyilkos lenni, ha ismerné a családom történetét.
– Tudsz törökül?
Nemet intek. Apa sosem tanított meg. Néha összeszedtem a bátorságomat, és
kérdezgettem Törökországról, és ha jókedve volt, mesélt a szűk utcácskákról, ahol a
barátaival focizott gyerekkorában. De amikor rossz napja volt, és a rossz napok egyre
gyakoribbak lettek a vége felé, rám kiabált, hogy ne kérdezgessem. Azt szokta mondani,
szerencsés vagyok, hogy Amerikában születtem, mert így nem kell átkelnem a fél világon,
hogy munkát találjak.
Anya pedig, nos, ő mindent megpróbált, hogy megfeledkezzen a gyökereiről. Még
egyéves sem voltam, amikor a szüleim elváltak, és mióta összeakadt Steve-vel, Anya
megpróbál úgy tenni, mintha Amerikában született fehér bőrű nő lenne. A bőre
világosabb, mint az enyém, szóval, ha nem lenne akcentusa, el is menne amerikainak. Az
én külsőm határozottan idegenebb, mint anyámé, mert apám színeit örököltem.
– Kényelmetlen neked erről beszélni? – kérdezi JégRobot, és beleharap a sajtburgerébe.
Úgy tűnik, annyira nem ízlik neki, mint a jalapeño. Mintha meg kellene erőszakolnia
magát, ezért nagyon lassan eszi, nyámmog rajta.
– Nem – mondom. – Csak nem értem, miért érdekel a származásom ennyire. Én sem
faggatlak.
Roman rám mosolyog. Én nem értem ezt a pasast.
– Csak kíváncsiskodtam, mert az Aysel nagyon érdekes név.
– Neked adom, ha akarod – mondom.
– Vicces – mondja, de nem nevet.
Itt az ideje, hogy én is kérdezzek valamit.
– Miért pont április 7-én?
– Mert akkor történt.
– Mi történt akkor?
– Az, amiért meg akarok halni. Tavaly, április 7-én – mondja, és összeszorítja az
állkapcsát.
– És gondolom, azt nem fogod elmondani, hogy mi történt.
 Mielőtt válaszolna, a két srác, akikkel korábban találkozott, odaül az asztalunkhoz.
– Helló, mizujs? – kérdezi tőlem az egyik, a másik pedig Roman hátát lapogatja.
– Nem tudtam, hogy találkozol valakivel – mondja a másik. – Mit szól ehhez Kelly?
Kelly? Ne már! JégRobotnak barátnője van? Legsötétebb pillantásomat vetem rá.
– Fiúk, ez itt Aysel – mondja, könyörgő tekintettel. Nem én vagyok a világ
legkedvesebb lénye, de nem fogom kiadni a titkunkat. Azért vicces nézni, ahogy izzad.
Megpróbálok semleges maradni. Pókerarc. Fagyottabb vagyok, mint JégRobot.
– Aysel, ez itt Travis és Lance – Roman hangja egy kicsit megremeg, és észreveszem,
hogy az orra körüli szeplők határozottan vörösebbek, amióta a barátai odaültek az
asztalunkhoz.
– Willisben laksz? – kérdezi Lance, és rám villantja legszebb mosolyát.
– Már észrevettük volna, ha Willisben lakna – nyáladzik Travis.
Ezt hallva inkább a turmixom felé fordítom az érdeklődésemet. Kétség sem férhet
hozzá, hogy ha Willisben laknék, Travist egyáltalán nem érdekelném. A sulinkban az ilyen
fiúk, mint Travis és Lance, szintén nem találnak érdekesnek. Legalábbis nem úgy, ahogy
az jó lenne.
– Ne ijeszd meg! – mondja Lance. Nyilvánvaló, hogy ő ügyesebb a lányokkal, mint
Travis. Szívdöglesztőbb is hatalmas, kék szemével, jól fésült, popsztárosra vágott hajával,
széles vállaival.
Egy pár pillanatig kínos csend van.
– Langstonban lakik – mondja kelletlenül Roman.
– Várj csak! Ha Langstonban laksz, akkor biztos ismered Brian Jacksont! – mondja
Lance és tágra nyitja kék szemét. Elakad a lélegzetem, és csak bámulok rá. Próbálok
rájönni, leesett-e már neki.
– Ja, akkor innen ismeritek egymást? Brianen keresztül? – kérdezi Travis, és elvesz
párat Roman krumplijából.
JégRobot és én összenézünk.
– Öööö… nem, csak múlt héten ismerkedtünk meg – mondja.
Tényleg?
– Na és hol? – kérdezi Travis. Lopva ismét rám néz. Látom, tudja, hogy valami bűzlik.
Nyelek egyet, és imádkozni kezdek. Hadd ne derüljön ki! Kérlek, ne jöjjön rá, ki vagyok!
– A régi játszótéren. A pálya mellett – mondja Roman, én pedig magamban
megjegyzem, hogy a srác úgy hazudik, mint a vízfolyás. A szeme se rebben.
 Travis felüvölt, és felugrik a helyéről.
– Tudtam! Tudtam! Még akarsz játszani! Mondtam neked, hogy az edző vissza fog
tenni a csapatba. Hagyd abba a…
– Lehetne, hogy ezt ne itt beszéljük meg? – kérdezi fagyos hangon Roman.
– De most komolyan, ember! – mondja Lance, és ő is elvesz pár krumplit. – Most
minek hoztad ezt fel?
Travis arca elvörösödik. Nem is tudtam, hogy az olyan fiúk, mint ő, zavarba is tudnak
jönni. De azért lehetnek olyan dolgok, amik nekik is kellemetlenek. Olyan sokat tanulok a
férfinemről manapság!
– Bocs! – motyogja Travis, és másfelé néz. Amikor megpillantja a pincérlányt,
elmosolyodik. – De Suzie tényleg jól néz ki ma, nem?
– Igen, nyilván jól mennek a dolgai – mondja Roman közömbös hangon. Aztán hozzám
fordul.
– Suzie a pincérlány. A mi sulinkba jár.
Bólintok, mint aki érti, mi folyik, de tuti, hogy a szavak mögött más is volt.
Travis megböki Romant a könyökével.
– De tényleg! Szerintem még mindig beléd van esve.
Lance rám néz, aztán Romanre, aztán Travisre.
– Viselkedj, ember!
Épp meg akarom mondani neki, hogy Roman és én nem úgy ismerjük egymást, ahogy
gondolja. A gondolat elég szórakoztató, de megpróbálok nem nevetni. Inkább iszom egy
kis turmixot. Az eperdarabokat sokáig forgatom a számban, a nyelvemet megfuttatom
párszor a fogaimon. Nem érdekel, ha ettől kevésbé leszek vonzó.
Megint Lance töri meg a kínos csendet. Ő a megmentőnk.
– Szóval, akkor ismered Brian Jacksont?
Megpróbálok nyugodt maradni, hogy ne vegyék észre rajtam, mennyire kínlódom.
Piszkálom a krumplimat, és tekintetemet a ketchupre szegezem. Nem akarok egyikükre se
ránézni most.
– Nem igazán.
– Nem lett híresség? – kérdezi Travis. Megint hátba veregeti Romant. – Te is lehettél
volna, ember!
Roman motyog valamit, belőlem pedig kicsúszik a kérdés.
– Hogy érted?
 Lance hol Romanre, hol rám néz.
– Elmondhatom neki?
JégRobot összekulcsolja a kezét a tarkóján, hátradől, és valahova messze néz.
– Csinálj, amit akarsz.
Megint kínos csend.
– Roman régebben együtt kosarazott Briannel – mondja Lance.
Szeretnék többet megtudni arról, milyen kapcsolatban van JégRobot és Brian Jackson.
Úgy érzem, mintha a fejemben megszólalt volna egy autóriasztó. Szirénázik és sípol.
Megpróbálom lenyugtatni magam. Dúdolni kezdem a Valkűrt.
– Te dudorászol? – kérdezi Travis, mielőtt Lance elmesélhetné, honnan ismeri egymást
Roman és Brian. Nevetni kezd, de JégRobot oldalba löki.
– Ne legyél tahó! – mondja dühösen, és a szeme villámokat szór. Most látom, hogy
szinte zöldesen csillog.
A vér az arcomba fut, és lehajtom a fejem. A krumplim mellett ott egy kis ketchuptócsa.
Vajon JégRobot akkor is így megvédene, ha ismerné apám történetét? És egyáltalán, miért
kel a védelmemre? Érzem, hogy mind engem néznek, de JégRobot másképp, mint Travis
vagy Lance. Az ő szemük éget, mint az osztálytársaimé is – ki akarják szedni belőlem a
titkot, belém akarnak látni. Jég-Robot lágyan és türelmesen néz. Tudja, mit fog találni, ha
mélyebbre ás. Nem sürgős neki. Tudja, hogy nincs semmi érdekes az ürességben, a
depresszióban.
Összeszedem a bátorságom, és ránézek. Egy kicsit elmosolyodik, és én abban a
pillanatban értem meg, hogy megtaláltam az öngyilkostársamat.
A barátai hallgatnak, őt figyelik. Bár azt állítja, hogy a népszerűsége elmúlt, világos,
hogy erről szó sincs. Ujjaival dobol az asztalon.
– Brian és én barátok voltunk gyerekkorunkban. Együtt kosaraztunk egy olyan
csapatban, ahova nehezen lehetett bejutni. Utazócsapat volt, játszottunk Louiseville-ben,
Cincinnatiben, Lexingtonban. Később, ahogy nőttünk, együtt jártunk edzőterembe, súlyt
emeltünk, futottunk. Semmi különös.
Roman megint megvakarja a tarkóját, a tekintete elhomályosul, nehezen igazodok ki
rajta.
– Most már híresség lett. Az olimpiára készül vagy mi. Nem beszélünk túl gyakran.
Rám néz.
– Ugye, hogy nem valami érdekes történet?
Lance biztos benne, hogy valami folyik köztem és Roman között, és megpróbál segíteni
a barátjának.
– Az a helyzet, hogy a barátunk szörnyen sportos fiú ám!
– Bizony! Ha Roman kitart, jövőre valószínűleg már Angliában pattogtatja a labdát
valamelyik egyetemi csapatban egy zsíros ösztöndíjjal a zsebében! – teszi hozzá Travis is.
Átkarolja Roman vállát, mintha a büszke báty lenne, de Roman lerázza a kezét.
– Hagyjátok abba! – mondja a fejét rázva, miközben a földet bámulja. – Ayselt nem
érdeklik ezek a hülyeségek.
Ami valójában a következőt jelenti: nem kell lenyűgözni a csajt. Nem akarok lefeküdni
vele. De szemmel láthatóan se Travis, se Lance nem veszi a lapot. Ehelyett mindketten a
levegőbe emelik a kezüket, és azt hajtogatják:
– Bocsesz, bocsesz!
Kézenfekvő lenne a gondolat, hogy úgy viselkednek, mint a lemmingek: ugyanazokat a
rituális mozdulatokat ismétlik. Ehelyett azonban arra gondolok, hogy én soha nem voltam
ilyen összhangban senkivel. Vajon JégRobot is tagja volt a lemmingkórusnak valaha, csak
kiesett a pikszisből?
Miért lett a sztáratléta, reménybeli olimpikonokkal barátkozó Romanből JégRobot, aki
öngyilkosságra készül, és a neten keres ehhez partnert?
A szemem sarkából lesem. A feje lóg, a háta görnyedt. Az egyetlen megmaradt
jalapeñót tanulmányozza elmélyülten, ujjával a papírtányéron pöcköli körbe-körbe. Aztán
lassan a szájához emeli, és bekapja.
Mindnyájan őt nézzük, és Roman végre motyog valamit:
– Hát, jó volt beszélgetni veletek, fiúk, de azt hiszem Ayselnek most már haza kell
vinnie engem. Később találkozunk, oké?
– Oké, haver – mondja Travis, és megveregeti Roman vállát. – Vigyázz magadra! Mi
mindig itt leszünk neked!
– Valamikor fussunk össze – teszi hozzá Lance. – Jó lenne dobálni párat a régi
játszótéren. Mint a régi szép időkben.
– Rendben – mondja megadóan a fiú, de a hangja érzelemmentes. – Mint a régi szép
időkben.
Felkel, és az ételmaradékot a szemetesbe dobja.
Alig láthatóan odaintek Travisnek és Lance-nek, aztán követem Romant. Kidobom a
sült krumplit, úgyis majdnem elfogyott már, de a shake-et megtartom.
– Szóval, akkor most hazaviszlek? – súgom oda neki, és reménykedem, hogy a két fiú
nincs már hallótávolságon belül.
 – Aha. Én nem vezetek.
– Miért? Még nem vagy tizenhét éves?
Rám néz, és azzal a félmosollyal kommentálja a megjegyzésemet, amit először is láttam
az arcán.
– Megnézted a profilomat, ugye?
– Csak biztos akartam lenni benne, hogy nem vagy perverz vagy valami unatkozó
háziasszony – közlöm, és a kocsim felé indulok. Nem teszem hozzá, milyen jó lett volna,
ha a profiljából az is kiderül, milyen kapcsolatban áll Brian Jacksonnal. Akkor soha nem
akartam volna találkozni vele.
Kinyitom az ajtót, és hátradobálom az első ülésen heverő szemetet. A földön még így is
marad pár zsíros hamburgereszacskó. A lába attól még elfér az ülés előtt, gondolom.
Mindegy. Nem kell attól félnem, hogy azért nem tetszem neki, mert rendetlen vagyok.
Beszáll, és megveregeti a poros műszerfalat.
– Klassz járgány.
Az edzőcipője alatt zörögnek a papírzacskók.
– Látszik rajta, hogy karbantartod.
Nem reagálok a megjegyzésre, inkább elfordítom a slusszkulcsot. A motor felmordul.
Megtekerem a kormányt, és már megyünk is. Kihajtok a parkolóból, aztán Romanre
pillantok. Egyenesen bámul a szélvédőn kifelé, a feje kicsit le van hajtva. Barna szeme
tágra nyílik, de a tekintete valahogy üres. És most először tényleg megértem. JégRobot
nem tréfál. JégRobot tényleg meg akar halni.
A fekete féreg benne is ott lakik.
Március 14., csütörtök
még 24 nap

Egy ideig némán ülünk a kocsiban. Őszintén szólva kicsit félek, hogy JégRobot egyszer
csak gondol egyet, kinyitja az ajtót és kiveti magát a kavicsos útra. Nem vagyok benne
biztos, hogy meghalna, de én tuti, hogy bajba kerülnék miatta.
Amikor nem a kilincs, hanem a rádió felé nyúl, megkönnyebbülve sóhajtok. Georgia
kedvenc állomását választja, azt, amelyik ugyanazt az öt slágert játssza vég nélkül.
Minden szám arról szól, hogy a lányok berúgnak, csillogó miniszoknyákat vesznek fel és
áttáncolják az éjszakát. Vágok egy félreérthetetlen grimaszt.
– Mi az?
– Nem értelek. Úgy tűnik, olyan…
Roman felemeli a két karját, és furcsa mozdulatot tesz: ikszet formál velük a levegőben,
amiből én arra következtetek, hogy fogjam be a szám. Meg is teszem. Van valami, amiben
igazán jó vagyok: az utasítások végrehajtása. Várjunk csak! Ez nem is igaz! Mr. Palmer
utasításait például sosem hajtom végre. Legtöbbször, persze, megpróbálok úgy tenni,
mintha.
Roman kikapcsolja a rádiót.
– Bocs, nem tudtam, hogy ilyen sznob vagy zenei téren.
– Semmilyen téren nem vagyok sznob – válaszolom.
– Se sznob, se unatkozó háziasszony. Sok jó tulajdonságod van.
– Igen – válaszolom, aztán továbbmerészkedek. – Sok potenciális lehetőség, ami el fog
veszni április 7-én.
És potenciális energia. Vajon JégRobot gondol-e néha a halál fizikájára?
– Éljen! – mondja Roman, és képzeletbeli poharát koccintásra emeli. – Egészségedre!
Szerintem a számok, amiket ezen a rádión adnak, pont megfelelnek Roman ízlésének.
Egy ideig egyikünk se beszél, csendben döcögünk a nem túl jó köves úton. Aztán
elcsavarom a rádió keresőgombját a komolyzenei állomásra. Ezúttal Roman nem tesz
semmilyen megjegyzést a zenei ízlésemre. Egyre több a domb. Egy éles kanyar után
elfordulunk a folyóparttól, és a hegyek felé vesszük az irányt. A fű még mindig barna és
száraz, nemrég ért véget a tél. A legtöbb fa kopasz. Idén valahogy szokatlanul későn
érkezik a tavasz. Egy kicsit letekerem az ablakot, és a kocsiba beárad a nedves, hűvös
levegő. Vannak napok, amikor whisky-illatot hoz a szél ezen a vidéken. A desztillálóüzem
néhány mérföldre van innen, onnan teríti be a környéket az erjedő zab édeskés illata. De
ma semmi sincs a levegőben. Csak sár és nedves fű illata. A szél fújja a hajam, és
megpróbálok nem a fiúra nézni. Szememet makacsul az útra szegezem.
– Valami történt tavaly, ami miatt nem vezethetek – közli végül magától. – Ezért kell
majd mindig neked vezetned. Anya vitt el délután a kávézóba. Nagyon lelkes volt, hogy
hónapok után végre el akarok menni otthonról, hogy találkozzam egy barátommal.
Hirtelen rám néz.
– Azt mondtam neki, szereztem egy új barátot. Anya nagyon aggódik miattam.
Szóval a szülei aggódnak. Ez nem valami jó hír. Sőt kifejezetten rossz. Gondolom, ezért
is van rám szüksége: kell egy társ az öngyilkossághoz, akiben megbízhat.
– Fogom – mondom neki. – Hát, akkor mondanál legalább egy pár szót arról, hogy
mégis merre menjek? Hol tegyelek ki?
Roman hallgat, de az alsó ajka remeg. Úgy tűnik, viaskodik magával. Nem tudja,
beszéljen-e, vagy sem.
– Mi van? – sürgetem.
– Megtennél nekem egy szívességet?
Első partneri megbízásom következik. Valami ringani kezd bennem, akárcsak egy
hintaszék az üres szobában. A kép egyszerre sugallja a magány és a kényelem érzetét.
– Hát persze. Ki vele! – mondom.
– Meg tudnál állni a Fő utcán a horgászboltnál?
– A horgászboltnál? – kérdezem csodálkozva, és összeráncolom a homlokom.
– Igen. Szereznem kell pár gilisztát.
Pislogok, és lopva Romanre nézek. Kifejezéstelen arccal bámul maga elé. Az arcizmai
kisimultak, nem úgy néz ki, mint aki hülyéskedik.
– Hát… rendben, csak mondd meg, hogy jutok oda.
– Menj tovább ezen az úton, amíg el nem érsz a híd melletti elágazáshoz. Ott fordulj
balra, és már ott is vagy Willis főutcáján. A horgászbolt egy kereszteződésben van, a jobb
oldalon. A Burns mellett. Könnyű odatalálni.
JégRobot hangja nyugodt, érzelemmentes. Úgy tűnik, gyakran jár abba a boltba. Fura.
Megszorítom a kormányt, és megpróbálok a zenére figyelni. Épp Mozart 40.
szimfóniáját játsszák, de még az erőteljes, vígan pattogó moll dallamok sem tudják
elterelni a figyelmemet.
– Minek kellenek neked giliszták? Te valami nagy horgász vagy, vagy mi?
Roman olyan hangot ad ki, amiről nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy nevetés
vagy horkantás.
 – Nem.
JégRobot szemmel láthatóan nem a szavak embere.
– Nem?
– Nem szeretek horgászni – közli, és testhelyzetet változtat. A lába, persze, olyan
hosszú, hogy nekinyomódik a kesztyűtartónak. Épp azon tűnődöm, hogy megmondom
neki, húzza hátra az első ülést, de meggondolom magam.
– Jó, akkor nem vágom. Megmagyaráznád?
– De mit?
Hát, nem könnyíti meg a dolgom.
– Hogy minek neked a földigiliszta, ha egyszer nem horgászol?
– A teknősömnek – mondja olyan hangsúllyal, mintha legalábbis tudnom kellett volna,
hogy van egy teknőse. Mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Mintha talán
az Egyesült Államokban a kentucky-beli Willis lenne a teknőstartók paradicsoma.
Először eléggé meglep, hogy van egy kisállata. Egyáltalán nem olyan fajtának tűnik,
mint aki gondoskodik valakiről, de ha mégis, inkább egy golden retrieverre szavaznék,
mint teknősre. Roman az a tipikus amerikai kosarazó, hamburgerfaló, kutyabolond fajta.
De aztán elszorul a torkom, amikor végiggondolom az egészet. Van egy teknőse.
Hangosan is kimondom.
– Van egy teknősöd.
– Van egy teknősöm – ismétli, és aztán, mint aki pontosan tudja, mire gondolok,
folytatja. – De ne izgulj, ez nem fog visszatartani.
Felsóhajtok, és lenézek a koszos lábtörlőre. A sarokban egy összelapított kólásdoboz
hever. A napfény megcsillan a fémen, amitől olyan, mintha kacsintgatna rám.
– Inkább az utat nézd – mondja Roman.
– Mit mondasz?
– Nézd az utat!
– Hallottam, amit mondtál – közlöm vele pikírten. – Csak nem értem. Ha meg akarsz
halni, akkor miért érdekel, hogy hova nézek?
Roman vesz egy nagy levegőt, és a szemem sarkából látom, hogy a válla leesik,
összegörnyed, mint egy szarvas, amit épp meglőttek.
– Meg akarok halni, de másoknak nem akarok ártani.
– Ez korrekt.
Összeszorítom a fogam, és előrenézek. Nem mondom meg neki, mit láttam a padlón.
Roman nyilván úgy gondolja, nincs biztonságban mellettem.
Odaérünk az elágazáshoz, és balra fordulok, ahogy utasított. A Fő utcán hajtunk tovább.
Mindkét oldalon jellegzetes, XIX. századi épületek sorakoznak, amelyeket az elmúlt
időszakban boltokká alakítottak. Mosoda, fagyizó, reggeliző.
– Hogy hívják a teknősödet?
– Nemo kapitány – mondja, aztán folytatja. – Nem én neveztem el így.
Nem firtatom tovább a dolgot. A névtelen személy sztorija, aki Nemo kapitánynak
nevezett el egy teknőst, ott lebeg körülöttünk az éterben. Mint egy titok, mint egy
felbontatlan boríték. Tudjuk, hogy van benne egy levél, egy történet, de pillanatnyilag
egyikünk sem elég bátor ahhoz, hogy kinyissa.
Odaérünk egy bolthoz, amelynek kirakata tele van halakat ábrázoló matricával.
Lelassítok. Az épület előtti fűben a biztonság kedvéért még egy tábla is hirdeti, hol járunk.
Bob horgászboltja. Leparkolok az utca túloldalán.
– Gyorsan beugrom – mondja Roman.
Kihúzom a slusszkulcsot, de JégRobot megrázza a fejét.
– Te inkább maradj itt.
Mielőtt bármit is mondhatnék, már el is tűnik a kocsi mögött. Amikor hátranézek,
látom, hogy lazán kocog Bob horgászboltja felé. Gyorsabban mozog, mint bármikor,
mióta ismerem. A kávézóban egész testéből áradt a letargia. Szinte csak vonszolta magát.
Biztos nagyon szereti azt a teknőst. Elszorul a szívem, mintha görcs állná el a vér útját,
de aztán az érzés lassacskán feloldódik. Megütögetem a gyomrom. Ügyes vagy, fekete
féreg! Miközben arra várok, hogy Roman visszaérjen, lehunyom a szemem, és hallgatom a
zenét. A Hattyúk tava Csajkovszkijtól. Nem tartozik a kedvenceim közé. Túl könnyű, túl
szép. Túl sok benne a vágyódás.
Nem szeretem az olyan zenéket, amik azt sugallják, hogy valaki akar valamit. Inkább
azokat kedvelem, amik a búcsúzásról, a lezárásról szólnak.
Szinte észre sem veszem, amikor JégRobot beszáll a kocsiba. Egy papírpohár van a
kezében. Amikor elhelyezkedik, megszólalok:
– Ki ne szórd őket!
– Mert olyan szép rendben tartod a kocsidat? – kérdezi, és a szája mosolyfélébe rándul.
Ennek a srácnak fura humora van. Ez érdekes, főleg ha belegondolok, hogy még ő vádolt
engem azzal, hogy dilis vagyok.
Grimaszolok.
– Nem, hanem mert undorító lenne.
 – Oké, oké, vigyázok rájuk.
Kihajtok a parkolóból, és elindulok a Fő utcán.
– Szóval, hol laksz?
Roman elmagyarázza az utat, aztán végül megkérdezi:
– Hogy tudod ezt hallgatni?
– Ezt? Hát úgy, hogy ezt egy zseni szerezte – mutatok a rádió felé. Azt kívánom,
bárcsak ne Csajkovszkijt adnának, hanem valami igazán nagyszerűt védelmezhetnék,
mondjuk Bach valamelyik toccatáját. De mindegy. A Hattyúk tava klasszisokkal jobb
zene, mint az a popszemét, amit ő akart hallgatni.
– Nincs szövege – kötözködik tovább.
– Pont ez a lényeg, és elég vicces, hogy pont te panaszkodsz erre.
Roman megint testhelyzetet változtat, és beveri a lábát az ajtóba.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy szerintem te pont nem vagy oda a sok szövegért. Ezért gondoltam, hogy
nem zavar, ha egy zenének nincs szövege.
Megütközve fordítja felém a fejét. Érzem, hogy rám szegezi a tekintetét. Nem
ellenséges, nem éget. De azért érzem, hogy belém fúródik.
– Mások szavait szeretem. Azok feltöltenek.
– Mint például, amikor arról beszélnek, hogy berúgnak, és a vécében csinálják?
Felhorkan, majd elneveti magát.
– Nem. Az csak zaj. De azt is kedvelem. Segít felejteni.
– Felejteni? Mit?
– Azt. Ami miatt meg akarok halni.
Már a környékükön járunk. Hasonlít a miénkhez, ugyanazok a régi, faszerkezetes
házak, kivéve, hogy a kerteket itt jobban gondozzák. Nem látok egy parlagfüvet vagy
pitypangot sem.
– Nem értelek téged.
És ez így is van. Talán ez a legőszintébb dolog, amit ma mondtam Romannek. Nem
értem, miért akar feltöltődni, miért keres dolgokat a zenében. Amikor én hallgatok zenét,
rejtekhelyet keresek, egy olyan helyet, ahol elbújhatok a bennem lakó üresség elől.
A gilisztákkal van elfoglalva. Ide-oda tekeregnek az ölében tartott pohárban, próbálja
egyenesen tartani. Nem értem, miért olyan óvatos azokkal a gilisztákkal, nemsokára úgyis
elpusztulnak.
 Sokáig nem szól egy szót sem, úgyhogy tovább feszítem a dolgot.
– Nem igazán értem, miért akarod ezt. Miért akarsz részt venni benne.
– Mi a kérdés? Hogy miért akarom megölni magam, vagy hogy miért nem egyedül
csinálom?
– Mindkettő – vágom rá, és beharapom az ajkam. – Őszintén szólva, nem igazán
érdekel, miért akarsz meghalni.
Ez, persze, nem igaz. Csak én nem akarom elmondani neki a saját történetemet, ezért
úgy gondolom, az a legjobb, ha én sem vagyok túlságosan kíváncsi az övére.
– Csak tudni akarom, megbízható vagy-e.
Fanyarul felnevet.
– Á, szóval most meg te aggódsz emiatt?
– Láttam a barátaidat. Csak biztos akarok lenni benne, hogy nem valami beteges
átverésről szól ez az egész.
Igazából azt akarom mondani: Biztos akarok lenni benne, hogy nincs megrendezve az
egész, mivel ismered Brian Jacksont.
– A barátaimat? – mondja, de mintha valami nagyon gusztustalan dolgot akarna
kiköpni. – Azok az emberek nem a barátaim.
– Hát nem vagyok valami nagy szakértő ebben, de nekem egészen úgy tűnt, mintha
nagyon is jóban lennétek.
– Figyelj, neked fogalmad sincs arról, amiről beszélsz, úgyhogy mi lenne, ha befognád?
A nap már alacsonyan jár, a sugarai bevilágítják a kocsi belsejét. Roman barna szeme
aranyszínűre változik. Bárcsak megint olyan szép sötét lenne a tekintete, mint azelőtt!
Akkor nem tűnt ilyen gonosznak. Akkor meleg, barna volt a pillantása.
– Ez nem valami kedves tőled.
Felszegi az állát, mintha azt akarná jelezni, hogy nem fog bocsánatot kérni.
– Itt fordulj balra!
Egy kis utca felé mutat. Lefordulok a környék egyetlen nagyobb utcájáról, a
Southwindről.
– Az a piros ház a jobb oldalon.
Olyan rozoga épület, mint a miénk, de a faszerkezet jobb állapotban van, és
nyilvánvaló, hogy az előkertet is gondozza valaki. Egy frissen felásott virágágyást látok,
és bár még semmi sem virágzik, elképzelem, ahogy júniusra tele lesz liliommal és
magnóliával. A felhajtó végén egy vajszínű postaláda áll, rajta egy névtábla: Franklin.
 – Csinos – mondom.
– Anya próbálkozik – mondja Roman, miközben kikászálódik a kocsiból, ügyesen
egyensúlyozva a gilisztáspoharat.
Azt hiszem, minden Anya ezt teszi.
– Várj – szólok utána hirtelen. – Akkor megcsináljuk ezt a dolgot, vagy sem?
Átsétál az én oldalamra. Letekerem az ablakot.
– Ja. Én benne vagyok, ha te is.
– Én mindenképpen benne vagyok, igen – mondom gyorsan. – Csak éppen továbbra
sem értem.
– Mit?
– Miért kellek hozzá neked?
Végszóra kinyílik a bejárati ajtó. Alacsony, telt, középkorú nő fut le a lépcsőn. A haja
ugyanolyan színű, mint Romané, de már kissé őszes. Kötény és virágos fapapucs van rajta.
Ha egyszer nekem kellene megterveznem egy turistáknak szóló kiadványt Kentuckyról –
amit hála istennek nem kell –, akkor mindenképpen ezt a nőt tenném a címlapra. Ő az élő
megtestesítője ennek a vidéknek.
– Roman! – kiált, és integet. Olyan szépségkirálynős, színpadi integetés. A környék
idősebb asszonyai mind tökélyre fejlesztették ezt a mozdulatot: merev csukló, lassú
kézmozdulat. – Roman! – ismétli. – Mutass be a barátodnak!
Az arcom lángba borul, a gyomrom ökölként összerándul, aztán elernyed. Nem azért,
mert bűntudatom van, végül is nem én tehetek róla, hogy a fia meg akarja ölni magát. De
nem igazán akartam volna találkozni JégRobot családjával. Ez az a bizonyos
focistaanyuka-probléma, amit el akartam volna kerülni. Két dolog is JégRobot ellen szól:
a házikedvence és a szerető mamija. De ha józanul mérlegelem a saját helyzetemet, el kell
ismernem, hogy nem lehetek túlságosan válogatós.
– Á, Anya! – mondja Roman, és a hangja eléggé bizonytalannak tűnik. Vesz pár gyors
levegőt, és az ádámcsutkája fel-le liftezik. – Ez itt Aysel.
Nagyon ügyes, Roman, nagyon ügyes.
– Aysel – mondja a nő, és felhúzza a szemöldökét. Benyújtja a kezét a nyitott ablakon.
Tudom, hogy ebben a pillanatban bukom meg a híres Jólneveltség Teszten. Ki kellene
ugyanis szállnom a kocsiból, és minimum pukedliznem kellene, ha el akarnám nyerni a nő
szimpátiáját. De szerencsére nem kell. Végül is nem arról van szó, hogy feleségül kérem
Romant. És ami azt illeti, egy hónap múlva már tök mindegy lesz, mit gondol rólam.
– Örülök, hogy megismerhetem – nyögöm, és kezet fogok vele.
– Aysel. Nagyon szép név – mondja.
 Az igazság az, hogy az évek során már kitanultam, mit jelent pontosan az „Aysel
nagyon szép név”. Az igazi üzenet így hangzik: „Milyen istenverte név ez?”
– Török – közlöm, és figyelem az arcát. Általában érdeklődve figyelem az emberek
arcát ilyenkor, és megpróbálom kifigyelni, vajon apám története eljutott-e már a fülükbe.
Most különösen izgalmas azt tesztelni, Willisben is ismerik-e épp olyan jól, mint
Langstonban. Vajon lehetséges-e, hogy Roman, az anyja vagy a barátai tudnak valamit
apámról és arról, mit tett? Elég biztos vagyok benne, hogy az apám az egyetlen török férfi
a környéken, aki az újságok címlapjára került. Mostanság pedig, hogy Brian Jackson olyan
híres lett, tuti, hogy a kapcsolat apám és a Jackson név között rendre felmerül. Ha Roman
anyja meg is találta az összefüggést, az arca semmit sem árul el. Szív alakú pofiján
megmarad ugyanaz a kedves mosoly.
– A családod itt lakik Willisben? – kérdezi.
– Nem. Langstonban lakunk – mondom.
– Van pár barátom, aki a Kegyelem Házába jár Langstonban. Te is oda szoktál járni?
Meg akarja tudni, templomjáró vagyok-e. Okos. El kell ismernem, okos ez a nő, és jók
az idegei.
– Anya a Szent Columbiába szokott járni – válaszolom. Ez végül is nem hazugság,
Anya, Steve, Georgia és Mike minden vasárnap elmegy a templomba. Néha én is velük
tartok, de már egy jó ideje nem voltam. Nem sokkal az után, hogy odaköltöztem hozzájuk,
Anya rávett, hogy menjek én is, de egy idő után feladta a küzdelmet. Anya nagyon jó
abban, hogy feladja a harcokat. Biztos vagyok benne, hogy a templomban mindenkinek
feltűnt a távolmaradásom. Nyilván arról sugdolóznak a hátunk mögött, hogy az apám
ördögi útjait követem.
Roman anyjának szeme felcsillan a Szent Columbia nevének említésére. Jól megtermett
csípőjére teszi a kezét, majd lehajol, és bekukkant az ablakon.
– Azt hallottam, az egy nagyon szép templom. Pár éve voltam ott a karácsonyi
ünnepségen. A kórusvezetőjük nagyon tehetséges, ugye?
Fogalmam sincs. Semmit se tudok a Szent Columbia kórusvezetőjéről. Nem tudom,
hányféleképpen lehet elénekelni az unásig ismételgetett Csendes éjt vagy a többi
karácsonyi dalt. De azért bólintok, mintha egyetértenék vele, mintha normális emberi lény
volnék, aki szépen el tud csevegni a templomáról. Mintha nem is egy szörny időzített
bombája lennék.
– A húgom énekel a kórusban – teszem hozzá.
Látom, hogy ennek nagyon megörül. Szélesen elmosolyodik, nem úgy, ahogy Roman
szokott, idétlenül.
– Hát ez nagyszerű! Mindig próbálom rávenni Romant, hogy járjon többet a
közösségbe. Olyan szép látni, amikor fiatal emberek dicsérik az Urat!
Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne forgassam a szemem. Őszintén szólva semmit se
tudok a húgomról. Körülbelül két éve nem beszéltünk egymással normálisan. De abban
egészen biztos vagyok, hogy Georgia egyáltalán nem dicséri az Urat. Nincs is ideje arra,
hogy önmagán kívül bárki mást is dicsérjen.
– Nagyon szeret közönség előtt énekelni – teszem hozzá, ami igazából azt jelenti, hogy
szereti hallani a saját hangját. Ezt, persze, nem mondom ki.
Roman mamája most már úgy mosolyog, hogy attól félek, az arca rögtön kettéhasad.
Hirtelen megfordul, és a fiára néz.
– Ó, hoztál gilisztát Nemo kapitánynak?
Roman felhúzza a vállát, és összegörnyed, mintha el akarná rejteni az anyja elől a
pohárpapírt a gilisztákkal. De az álcázás nem sikerül.
– Igen, beugrottunk a kávézóból hazafelé.
Az anyja rám villantja a fogsorát.
– Ez nagyon kedves tőled.
Bólintok, és nem nagyon tudom, mit kellene mondanom. Mindenesetre nagy
erőfeszítések árán mégse kérdezem meg, ki a fene nevezte el ilyen idióta módon a teknőst.
Lehet, hogy pont ő. Olyan embernek tűnik, aki imádja a kisállatokat.
Pár pillanatig egyikünk se szólal meg, majd Roman krákog, és csoszogni kezd a
lábával.
– Anya, magunkra hagynál minket egy percre? Szeretnék még megbeszélni valamit
Aysellel.
Az anyja egy kicsit zavartnak tűnik, aztán izgatott kifejezés ül ki az arcára. Ilyesmit lát
az ember azoknak az arcán, akik lefutják a maratont, vagy felmásznak egy magas
hegycsúcsra. Rám villantja legszebb mosolyát, mintha én lennék a kiválasztott angyal, aki
a fia megmentésére érkezett. Azt hiszi, érti a dolgot, de persze fogalma sincs róla, mi
folyik. Lövése sincs semmiről. Szegény nő.
– Hát persze, majd bent találkozunk, szívem! – mondja, leveszi Roman
baseballsapkáját, és beletúr rövid, barna hajába. Aztán visszaadja neki a sapkát, Roman
pedig a kezébe nyomja a gilisztákat.
– Beviszed ezt magaddal? Majd megetetem Nemót, ha bemegyek – mondja.
– Hát persze! – válaszolja az anyja, és olyan óvatosan fogja meg a csomagot, mintha
valami különleges szállítmányt bíztak volna rá.
Mielőtt elindulna, még egyszer rám mosolyog.
 – Nagyon örültem, Aysel. Gyere el egyszer vacsorára!
– Ó, az nagyszerű lenne! – hazudom.
Miközben a ház felé megy, még visszaszól a válla fölött.
– Majd keresek valamilyen török receptet. Főzök neked egy hagyományos török ételt.
Két kezében maga előtt tartja a gilisztákat, és besiet a házba. A fapapucsa kopog a
kocsifelhajtó kövein.
Életemben párszor ettem csak török ételt, amikor apámat meglátogatta néhány barátja.
Az egyikük felesége bevette magát a konyhánkba. Jól emlékszem az oregánó, olívaolaj és
szömörce illatára. Órákra megtapadt a szag a házban.
– Hát ezért van rád szükségem – szólal meg Roman.
– Az anyád miatt? Kedves nő.
Roman megrázza a fejét és összeszorítja a száját.
– Az. Kedves. És rettenetesen félt. Túlságosan is. Segítségre van szükségem ahhoz,
hogy eltávolodhassak a közeléből. Hogy meg tudjuk csinálni… tudod…
Az öngyilkosságot tervező tinédzserek számára ez az egyik legfontosabb szempont.
Elég távol kell tudni kerülni a figyelő tekintetektől, hogy az embernek legyen ideje
bevégezni, mielőtt valaki rábukkan. Nincs annál rosszabb, mint amikor valaki levágja az
embert a kötélről, mielőtt tényleg megfulladna. Vagy amikor kirángatják a kocsiból,
mielőtt a szén-monoxid végezne vele. Úgy látszik, Roman felmérte, hogy otthon nem
nagyon tudja kinyírni magát, mivel Roman-mama mindenütt ott van.
– És nem is vezethetsz – teszem hozzá. Arra kellek neki, hogy elszállítsam a kijelölt
helyre. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valakinek szüksége van rám. Szinte már
tetszik is. Bárcsak a fekete féreg felzabálná ezt az érzést odabent! Nagyon veszélyes tud
lenni, ha az embernek tetszik valami.
– Igen, ez is igaz – ismeri el.
– Miért nem Travist vagy Lance-t kéred meg? – kacsintok rá. – Mindketten vezetnek,
nem igaz? Csak megkérnéd őket, hogy dobjanak ki a hídnál a Fő utca mellett.
Mondhatnád nekik azt is, hogy kirándulásra mész. Egy szép, hosszú kirándulásra.
Roman rám néz.
– Aysel, szerintem ez egyáltalán nem vicces – közli, és vonalat húz tornacipőjével a
homokba.
Bravó, JégRobot, ettől tök szarul érzem magam.
– Bocs – mondom.
– Szombaton lógunk egyet?
 – Lógunk? – kérdezem, és azon tűnődöm, vajon lógtam-e valaha bárkivel is. Még
amikor Anna Stevensszel barátkoztam, akkor is mindig volt valami célja az
együttlétünknek. Őszi faleveleket gyűjtöttünk és csoportosítottunk, összeraktunk egy
repülőgépmodellt, megnéztünk egy dokumentumfilmet az afrikai bogarakról.
– Tudod, hogy értem. Hogy megbeszéljük a részleteket – mondja Roman. Zavartan
forgatja a baseballsapkáját a kezében, aztán visszateszi a fejére.
Fura, de egy pillanatra elképzelem, hogy nem a közös öngyilkosságunkat tervezzük,
hanem valami egészen mást. Bankrablást, valami tréfát vagy akár egy egyszerű
kiselőadást irodalomórára. Képzeletben két normális tinédzser vagyunk, és én tényleg
eljövök egyszer vacsorázni, Roman anyukája pedig tényleg főz valamilyen török kaját.
Együtt töltjük az estét, zenét hallgatunk, és ostoba videóklipeket nézünk az interneten.
Sóhajtok, és érzem, amint a bordakosaram kitágul. Nem, nem vagyunk normális
tinédzserek. Igen, a fekete féreg még mindig itt van, és minden boldog gondolatot
felzabál, amit csak megengedek magamnak.
– Szombat este jó. Beírom a naptáramba a „Halál Napjának Előkészületei” címszóval.
Roman vigyorog. Ezúttal nem a félmosollyal, hanem rendesen. Kiveszi a zsebéből a
mobilját.
– Cseréljünk telefonszámot!
Van abban valami költői, hogy az első fiú, aki elkéri a számomat, éppen az, akivel
együtt fogok meghalni. Ebből biztos lehetne írni valamilyen romantikus sorozatot. Vagy
talán mégsem. Kit érdekelne?
Megadom Romannek a számomat, aztán én is felveszem őt új névjegyként. A név
JégRobot. Rápillant, és összevonja a szemöldökét.
– Mi az?
– Miért így írtál be?
– Könnyebb így gondolnom rád.
Roman megint megrázza a fejét.
– Nem tudod megkönnyíteni semelyik részét sem, Aysel. Egyáltalán nem lesz könnyű.
Tudom, JégRobot, tudom jól.
Március 15., péntek
még 23 nap

Mr. Scott a lábával dobog a linóleumon, mintha a Godot-ra várva egyik szerepét akarná
megkapni. Megszólal a csengő, és máris akcióba lendül.
– Ma van az egyik kedvenc napom az évben.
Rápillantok a naptárra. A Pi-nap tegnap volt. Fogalmam sincs, mi más hozhatta lázba
Mr. Scottot.
Amikor végignéz az osztályon, összevonja a szemöldökét. Mindenki az asztalánál ül, és
megpróbál úgy tenni, mintha nem az órát figyelné minden percben.
Mr. Scott csalódottan kérdezi:
– Hát senki se akarja tudni, miért vagyok ilyen izgatott?
– Én igen, Mr. Scott – mondja Stacy Jenkins. Hátraveti fényes, vörösesbarna haját, és
csábosan rámosolyog a tanárra.
– Másvalaki? – kérdezi Mr. Scott, és az osztály felmordul. – Örömmel látom, milyen
lelkesek a jövő nemzedék ifjú elméi.
Szarkasztikus megjegyzése semmi hatással sincs ránk. Továbbra is üres, méla tekintettel
bámulunk rá, a szánk kissé tátva. Fogadni mernék, hogy ha valaki filmezne a langstoni
középiskola tantermeiben, aztán a forgatott anyagot összevetné a szájon át lélegző tengeri
lényekről készült mozival, sok hasonlóságot fedezne fel.
– Miről van szó, Mr. Scott? – nyávogja Stacy. Nem lehet rám fogni, hogy különösebben
kedvelném Stacyt, de el kell ismernem, kell hozzá egy kis bátorság, hogy valaki úgy
beszéljen a fizikatanárával, mint egy kiskutyával. Bár úgy tűnik, Mr. Scott nem nagyon
bánja.
– Ma fogom meghirdetni a világhírű fizika fotópályázatot.
Az osztály felmorajlik. Ez a projekt a legrosszabb, ami velünk történhet.
– Mindnyájan kaptok egy társat.
Még több morgás. Az előbb tévedtem. A csoportos projektek a legrosszabbak.
– Ne csináljátok már! – mondja Mr. Scott mosolyogva. – Az én diákjaim mindig
imádják ezt a projektet.
– És mit kell lefényképeznünk? – kérdezi Stacy, ceruzáját az ujjai között pörgetve.
– Türelem, Stacy, mindjárt elmondom azt is! – mondja Mr. Scott, és most először
mintha kissé ingerült lenne a hangja. Vajon Mr. Scott fiatalabb korában arról álmodozott,
hogy fizikatanár lesz? Kétlem. Fogadok, hogy valami menő állást akart a NASA-nál.
Szegény Mr. Scott! Kevés szomorúbb sorsot tudok elképzelni, mint hogy valaki a
langstoni tinédzsereknek tanítson fizikát.
Mr. Scott folytatja.
– Összesen öt képet fogtok készíteni, amellyel a hétköznapi életben is működő
energiamegmaradás törvényeit demonstrálhatjátok. A képek témáját magatok
választhatjátok meg.
– Témát? – kérdezi Tyler Bowen.
– Igen. A téma bármi lehet. Korábban voltak olyan diákjaim, akik a kosárlabdát
választották témaként. A fényképeket az iskolai kosárcsapat egy-egy meccsén készítették.
De volt már vidámpark, kutya…
– A vásárlás is lehet? – kérdezi Tanya Lee.
Mr. Scott felnyög, de aztán ismét türelmes arckifejezést ölt.
– Elvben elkészíthetitek a képeket egy bevásárlóközpontban is.
Tyler Bowen felteszi a kezét. Ez valami egészen új dolog. Szólásra jelentkezik, ahelyett,
hogy csak úgy beleböfögné az órába, ami eszébe jut.
– Igen? – néz rá Mr. Scott.
– Nekünk kell fényképeznünk, vagy letölthetjük a képeket az internetről is?
Újabb nyögés Mr. Scott részéről.
– Jó kérdés. Nektek kell fényképeznetek. Az osztályzat nagyobb részét arra kapjátok…
– Ez nem igazság. Nem fotóosztályba járunk – tiltakozik Stacy. Nem tudja a
nyavalygását olyan hatásosan előadni, mint Georgia, de azért az erőfeszítéséért
mindenképpen megérdemelne egy ötöst.
– Nem a fényképek minősége számít csupán – mondja Mr. Scott gyorsan. – De elvárom,
hogy mindnyájan… Várjunk csak! Talán kiosztom a feladatlapokat, azok mindennél
jobban elmagyarázzák a projekt lényegét. Inkább nem is szaporítom tovább a szót.
Az osztály tagjai egymás között tárgyalják meg a dolgot, néhányan gondterhelten
sóhajtoznak. Mr. Scott feje vörösödni kezd, miközben a feladatlapokkal szöszmötöl.
– Nem akar valaki segíteni ezeket kiosztani?
Nincs jelentkező.
– Aysel? – mondja szinte könyörögve.
– Hogyne! – válaszolom, és készségesen felállok. Az a helyzet, hogy inkább ennék
rajzszöget, mint hogy az osztálytársaimmal kommunikáljak. Miközben kiosztom a
feladatlapokat, nem nézek senkinek a szemébe. És senki sem néz rám. Minden
alkalommal, amikor csak odaérek valakinek az asztalához, érzékelem, hogy az illető
megmerevedik, visszatartja a lélegzetét, és a pokolba kíván. Az egyik énem rájuk akar
kiabálni, hogy nincs mitől félniük, de a másik, a domináns énem inkább magába fojtja a
dühét, mert nem biztos benne, hogy igazam van.
Amikor visszamegyek a saját asztalomhoz, Mr. Scott tovább beszél a projektről.
Elmondja, hogy a képeket fehér lapokra kell felragasztanunk, és össze kell állítanunk
ezekből a lapokból egy könyvecskét. Minden kép alá részletesen oda kell írnunk, melyik
törvényről van szó, és fel kell tüntetnünk az egyenleteket is. A fotók élessége, a leírás és a
magyarázat minősége egyaránt számít majd a végső értékelésben. Arra is kapunk
pontokat, mennyire jól van megszerkesztve a könyvünk, és mennyire kreatív a témánk.
Ezenkívül, ha nem tudunk digitális fényképezőgépet szerezni, kölcsönözhetünk a
könyvtárból is. Mr. Scott nem sok teret hagy a kifogásoknak.
– Akkor már csak a párokat kell kialakítanunk – mondja, és összecsapja a két kezét. –
Azt hiszem, az lenne a legigazságosabb, ha kihúznánk a neveket egy kalapból.
Ahogy azt várni lehetett, az osztály egy emberként hördül fel.
– Ez egyáltalán nem igazságos – mondja Stacy.
– Igen. Miért nem választhatunk magunknak partnert? Főleg, hogy a jegyünk múlik
rajta.
Mr. Scott megvakarja a tarkóját, és zavartan pislog.
– Azokban az években, amikor hagytam, hogy mindenki maga válasszon partnert, nem
voltak túl eredetiek a témák, és a fényképek se voltak valami izgalmasak. Azokban az
években, amikor véletlenszerűen választottunk ki párokat, sokkal kreatívabb munkák
születtek. Azt hiszem, ez azzal van összefüggésben, hogy a közreműködők kénytelenek
elhagyni a komfortzónájukat.
Az osztály továbbra is morgolódik, és próbálja meggyőzni Mr. Scottot, bár lassan
mindenki felírja a nevét egy darab papírra. Mr. Scott fogja az asztalán heverő Cincinnati
Reds feliratos baseballsapkáját, abba gyűjti a cédulákat. Mialatt felolvassa a párosokat,
egyre erősödő elégedetlen morgás hallatszik.
Összeszorítom a fogam, és azt kívánom, bárcsak lett volna elég eszem, és nem adom be
a nevem. Akkor talán a végén Mr. Scott úgy döntött volna, hogy egyedül dolgozhatok. És
ami még ennél is fontosabb, nem kellene végignéznem, ahogy a párom a világ
legelkeseredettebb arcát vágja, amikor megtudja, hogy én vagyok a partnere.
– Aysel Seran – mondja Mr. Scott, ahogy kihúzza a cédulámat a sapkából.
Az osztály elnémul.
– A te párod Tyler Bowen lesz – közli vidáman, és szemmel láthatóan fogalma sincs
arról, hogy akkor sem lehetnék népszerűtlenebb az osztályban, ha leprás lennék.
– Jaj, istenem! – vinnyog Stacy. – Annyira sajnálom, Ty! – mondja, és megveregeti a fiú
vállát.
Ty arca elkomorul, mintha most tudta volna meg, hogy valaki megölte az anyját. A
családom történetét ismerve, persze, ezzel a témával talán nem kellene viccelődnöm.
Szinte már sajnálom Tylert. Bármilyen kapcsolat velem romba döntheti a renoméját. De a
helyzet az, hogy a projekt határideje április 10. Úgyhogy a végén úgyse számít majd.
Már nem leszek itt, amikor be kell adnunk a munkát.
Március 16., szombat
még 22 nap

A TMC-nél mindig a munkaidő utolsó tíz perce telik el leglassabban. Azon tűnődöm,
felhívjam-e a következő embert a listámon, mert ez egyben azt is jelentené, hogy
megpróbálok jó alkalmazott lenni. Erről pedig szó sem lehet. Inkább nézegetem a Sima
Átkelést.
Elolvasok még néhány posztot a partnerkereső részben. Furcsa, hogy egyesek többször
is kiposztolnak dolgokat. Lehetséges, hogy nem tetszettek nekik azok, akik válaszoltak?
Erről eszembe jut, hogy vajon más is írt-e Romannek. Esetleg direkt engem választott
másokkal szemben? Erre a gondolatra összeszorul a gyomrom, de valahogy nem úgy,
ahogy máskor szokott. Ismeretlen az érzés. Leginkább azért, mert soha senki nem
választott engem, ha volt más lehetősége is. Bár, ha igazán őszinte akarok lenni
magammal, Romannek nem nagyon volt más választása. Willis a világ végén van.
Szerencséje volt, hogy Langstonból jelentkezett valaki, és a távolság mindössze tizenöt
perc kocsival.
– Már mondtam neked, hogy ne nézegess munka közben randioldalakat – szólal meg
rosszallóan Laura.
– Miért érdekli ennyire, mit csinálok? – kérdezem, és gyorsan lecsukom az ablakot,
mielőtt jobban megnézhetné.
Laura rózsaszín körmeit piszkálgatja.
– Egyáltalán nem érdekel. Bár meg kell mondjam neked, ezeken a helyeken csak
ketyósokat fogsz találni. Csupa zakkant figurát.
Fogalma sincs, mennyire beletrafált.
– Kösz a jó tanácsot! – mondom, és nagy erőfeszítések árán próbálok nem pofákat
vágni. Nem nagyon sikerül. Laura megcsóválja a fejét.
– Ne csodálkozz, ha vírusos lesz a géped! – közli, és rábök a monitoromra.
– Feltétlenül szólok majd Mr. Palmernek, hogy a ketyósok honlapját én nézegettem –
mondom Laurának, és rákacsintok. Aztán felemelem a kagylót, megpróbálok komoly
maradni, és tárcsázom a következő számot a listán: Earl Gorges a kiszemelt áldozat, aki a
Rowan Hill Drive-on lakik.
– Halló – szól bele egy mély hang.
– Beszélhetnék Earl Gorgesszal, kérem?
– Én vagyok az.
– Helló, Mr. Gorges. Aysel Seran vagyok a Tucker Marketing Concepttől. A Fit and
Active Food megbízásából telefonálok. Szeretnék feltenni néhány kérdést.
– Menjen a pokolba! – közli a hang, és lecsapja a kagylót.
Odafordulok Laurához.
– Ez a férfi épp most küldött el a pokolba.
Most Laura nevet.

Amikor elindulok Romanért, úgy döntök, a hosszabb utat választom. Amint felhajtok a
Tanner Lane-re, remegni kezd a kezem. Mindig megpróbálom elkerülni ezt a helyet, ha
csak tehetem. Azóta. Amennyire csak lehetséges, persze. A Tanner Lane a külvárosban
van, csak a szabadidőközpont és néhány lepukkant épület van a környéken. Miközben
végighajtok közöttük, megengedem magamnak, hogy balra nézzek.
És akkor megpillantom. Az apám régi boltja. A rozoga, szürke betonépület, amely most,
hogy már semmi sincs benne, ugyanúgy néz ki, mint annak idején. Ez persze többet elárul
az akkori időkről, mint a jelenről. A városban folyton arról beszélnek, hogy le kéne
bontani. Nyilván egy beruházó vette meg, és valamilyen hiperszuper benzinkutat akar
belőle csinálni, ahol az ember vehet egy szelet meleg pizzát, ihat valamit, és persze meg is
tankolhat. Apa régi boltjában csak cukorkát, kávét és újságot lehetett venni.
Tudom, hogy azt kellene kívánnom, minél előbb bontsák le az épületet, hátha akkor
elhalványulnak az emlékek. Talán, ha a bűncselekmény helyszíne eltűnik, az emberek
könnyebben elfelejtik magát a bűnt is. De igazából tudom, hogy ez nem így van. És még
ha így is lenne, nem akarom, hogy eltűnjön az az épület. Akárhogy is volt, mégis csak ott
töltöttem a gyerekkoromat.
Kibámulok az ablakon, és látom magam, ahogy a pult mögött ülök az apámmal.
Snickerst rágcsálunk, és közben Bachot hallgatunk. Apa mindig elmesélte, fiatalkorában
milyen sokat álmodozott arról, hogy megtanul zongorázni. Azt is mondta, ha összejön a
boltból annyi pénz, beírat egy zeneiskolába. Egy klassz zenei táborba is el akart küldeni.
Úgy tűnik, a dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogy elképzelte.
A parkoló üres. Leparkolok az épület mellett, és leállítom a motort. Kiszállok a
kocsiból, és végigfuttatom a kezem az ismerős betonkockákon. Végigsétálok a járdán, és
megkeresem azt a helyet, ahol tízévesen belenyomtam a tenyeremet a nedves betonba.
Amikor apám észrevette, mit csináltam, elfutotta a méreg: a szeme szikrát szórt, és
kidagadt egy ér a homlokán. De aztán meglátta az apró tenyérlenyomatot, megint rám
nézett, és elnevette magát. Felkapott, és azt mondta:
– Azt hiszem, ez nagyon jól van így, Zellie. Legalább mindenki tudni fogja, hogy ez a
hely a tiéd.
Lehunyom a szemem, és beleteszem a tenyerem a lenyomatba. Ma már persze nem fér
bele a kezem, mégis úgy érzem, sokkal jobban passzol hozzám, mint bármely más hely a
világon. Az ég felé fordítom az arcom, és lassan kinyitom a szemem. A szürke felhők
eltakarják a napot. Mintha minden visszatartaná a lélegzetét. Én is így teszek, és várom,
hogy elmúljon a torkomban az a szorító érzés. Nem megy.
– Hiányzol, Apa! – suttogom, és megint a betonjárdára nézek. – Tudom, hogy nem kéne
ezt éreznem, de mégis így van.
Rezeg a telefonom, Roman küldött üzenetet. Visszaírok, hogy már úton vagyok, és
gyorsan beugrom a volánhoz. Amikor odaérek a házukhoz, ráírok, hogy jöjjön ki. Nem
akarnék találkozni az anyukájával. De amikor kinyílik az ajtó, Mrs. Franklin tűnik fel.
Gyors léptekkel közeledik felém.
Nagyot sóhajtok, és letekerem az ablakot.
– Aysel! – mondja, és a hangja feszült. – Úgy örülök, hogy itt vagy!
Nem úgy tűnik, gondolom magamban. Bólintok, és megint fogalmam sincs, mit kéne
mondanom.
– Roman tegnap nem volt hajlandó felkelni, és iskolába se ment. De épp most mondta,
hogy veled találkozik. Ez igaz?
Figyelmesen vizslat, és megpróbálja kideríteni, mi folyik itt. Szegény nő! Fogalma
sincs, hogy nem én vagyok az ő baja, hanem a halál.
Megint bólintok.
– Igen. Lógunk egyet.
Megpróbálok semleges hangon beszélni, mert attól félek, hogy ha egy kicsit is
megremeg a hangom, elárulom az egész tervet. Vagyis azt, miért is találkozunk ma
Romannel.
– És hova mentek? – kérdezi, és csípőre teszi a kezét. Belesüppedek az ülésbe. Nem
készültem fel vallatásra.
Épp a megfelelően hihető válaszon töröm a fejem, amikor feltűnik Roman az anyja háta
mögött.
– A játszótérre megyünk.
Mrs. Franklin a fiára pillant, aztán megint rám. Aggodalom ül a tekintetében, beharapja
az ajkát. Aztán lassan elmosolyodik, de csak halványan.
– Kosarazni fogtok?
Romanre nézek, választ várva. A válla megint lóg, mintha csak nagy nehézségek árán
tudná függőlegesen tartani a testét. Mintha nem bírná elviselni a saját magasságát. De
azok közé tartozik, akik soha nem tudnak láthatatlanná válni, bármennyire akarnának is.
 – Aha. Megtanítom Ayselnek, hogyan kell rendesen kosárra dobni.
Roman lassan felém int a kezével, a mozdulat furcsa, bizonytalan. Lehet, hogy
régebben többet használta a kezét, amikor beszélt, de már kiment a gyakorlatból.
– A jövő kosaras szupersztárját láthatod.
Kipréselek magamból egy mosolyt, de közben tisztában vagyok vele, hogy borzasztóan
mesterkélt vagyok.
– Roman azt állította, hogy egy macskát is meg tudna tanítani, úgyhogy egy kicsit
nehezebb tanítványt szereztem neki. Magamat.
Mrs. Franklin felnevet, de még mindig érzek rajta némi bizonytalanságot.
– Jól van, gyerekek, mulassatok jól! De Roman…
Ráteszi a fia vállára a kezét, és a kocsi lámpája megcsillan rózsaszín körömlakkján.
– Ugye felhívsz, ha később jössz haza?
– Hát persze, Anya! – mondja Roman, és megöleli Mrs. Franklint, én pedig másfelé
nézek, amikor a nő végigsimítja a fia rövid, kócos haját.
A ház felé sétálva integet. Roman becsúszik az első ülésre, és egy pár másodpercig
egyikünk se szólal meg.
– Örülök, hogy megint találkozunk – mondom.
– Mondtam, hogy ne viccelődj.
– Ez nem vicc – közlöm, és beindítom a motort. – Szóval, tényleg a játszótéren fogunk
lógni?
Szándékosan ugyanazokat a szavakat használom, amiket ő mondott a múltkor. A lógás
kétértelműsége vicces, de mégse olyan morbid, mintha arról beszélnénk, hol tervezzük
meg a saját halálunkat.
– Aha. A régi játszótér jó lesz – mondja, és kinéz az ablakon. Most még távolibbnak
tűnik, mint amikor először találkoztunk.
Az utcájuk végén rákanyarodok a Fő utcára.
– Elfelejted, hogy nem Willisben lakom. Nem tudom, mire gondolsz, amikor azt
mondod, hogy a régi játszótérre megyünk.
Lehet, hogy Roman azok közé tartozik, akik a hazugságot igazsággá alakítják át a
fejükben. Talán azt képzeli, azért, mert azt hazudta a barátainak, hogy a régi játszótéren
találkoztunk, az egész valahogy igazzá változott az univerzumban.
– Menj egyenesen, aztán fordulj rá a Possum Runra!
Csak Kentuckyban hívhatnak így egy utcát.
 – A Possum Runon láttalak meg… – mondom.
Rám bámul.
– Jól van, jól van. Komoly leszek.
– A frászt hozod rám.
– Miért?
– Ezekkel a viccekkel. Olyan, mintha komolyan gondolnád ezt az egészet, aztán meg
amikor elkezdesz róla beszélni, félvállról veszed.
Elnevetem magam. Ahogy Laurával szoktam. Magas hangon, mint akit fojtogatnak.
– Látod, erről beszélek.
– Bocs, mindig nevetek, ha ideges vagyok.
– Miért vagy ideges?
Jobbra fordulok a Possum Runra.
– Mert az indokaimról kérdezgetsz. Amúgy meg azt olvastam, hogy a depressziósok
ellenállhatatlan vágyat éreznek a hülye viccekre.
Roman grimaszol.
– Komolyan gondolom a dolgot.
– Szerintem ez nem igaz.
– Majd meglátod.
– Rendben. Legyen úgy – mondja és keresztbe fonja a karját. Aztán kinéz az ablakon. –
Akkor elmondod, vagy mi lesz?
– Mit mondok el? – kérdezem, miközben a kocsi nagyot zökken egy kátyúban.
– Hogy miért akarod megtenni.
Bal kéz felől megpillantom a játszóteret. A „régi játszótér” csupán egy rozsdás hintából,
egy lepukkant kosárpályából és két korhadt piknikasztalból áll. Lehetséges, hogy volt egy
homokozója is, de azóta a homokot kavicsra cserélték. A sáros fűben szanaszét
üdítősüvegek és chipseszacskók hevernek. Az egész valahogy egy temetőre emlékeztet.
Rég letűnt idők, szép emlékek düledező sírja. Talán ezért szereti JégRobot annyira.
Leparkolok, és ránézek. A térdét a műszerfalra támasztotta, nem lehet valami
kényelmes. Hosszú lábakkal nem könnyű az élet. Roman azonban szemmel láthatóan nem
bánja a dolgot. Barna szemeit tágra nyitva nézelődik.
– Te sem mondtad el, miért – felelem. – Nem tudtam, hogy mindent meg akarunk
osztani egymással.
 Elszorul a torkom, mintha csak azt jelezné, nem akarok olyasmit kiadni, amit később
megbánnék. Mindig ezt érzem, ha ilyen helyzetbe kerülök.
Kinyitja az ajtót, és kiszáll. Én a kocsiban maradok. Szorosan lehunyom a szemem.
Tudom, hogy ez ellentmond az egész öngyilkossági partner dolognak, de valahogy
ódzkodom attól, hogy elmondjam neki az igazat. Nem akarom, hogy JégRobot ezentúl úgy
nézzen rám, ahogy a többiek a suliban. Mint egy időzített bombára. Szeretem, hogy
Roman azt gondolja, hasonlók vagyunk. Szeretem, hogy valakinek köze van hozzám. Nem
akarom tönkretenni.
És mivel ismeri Brian Jacksont, nem hiszem, hogy könnyedén túllépne azon, amit apám
tett. Az biztos, hogy már nem áll Brianhez túl közel, de mégis csak borzasztó, hogy az
apámnak köze van ahhoz a rettenetes tragédiához, ami az egész Jackson családot kísérti.
Amiért a bátyja nem jutott ki az olimpiára. Kizárt, hogy elmondjam neki! Nem akarom,
hogy faképnél hagyjon.
Elég, ha annyit tud, hogy felkészültem a halálra. Érje be ennyivel.
JégRobot bekopog az ablakomon. Kiszállok, és nekitámaszkodom a kocsinak.
– Bocs. Néha seggfej vagyok. Amióta…
Elhallgat, és a kezével árnyékolva a szemét felnéz az égre. Már majdnem teljesen
lement a nap, úgyhogy nem egészen értem, miért védi annyira a szemét. Lehet, hogy csak
megszokásból teszi. Vicces tud lenni, miket csinálunk merő megszokásból.
– Amióta? – kérdezem.
Roman odasétál az egyik piknikasztalhoz, és felül rá. Melléülök, és belélegzem a fa
nyirkos illatát. Az ég indigókék. Kentuckyban mindig ilyen a naplemente. Mintha az ég
túlságosan nedves lenne ahhoz, hogy a kék valamelyik árnyalatán kívül bármilyen másik
színre is tudna váltani.
– Amióta meghalt.
– Kicsoda? – kérdezem szemrebbenés nélkül. Talán nem túl udvarias gesztus, de
szerintem a társadalmi elvárások nem igazán vonatkoznak ránk. JégRobot és én igazán
különleges kapcsolatban vagyunk.
– A húgom. A kishúgom. Csak kilencéves volt.
Piszkálni kezdem a hüvelykujjam körme körüli bőrt, és Romanre nézek. Érdekes az
arcéle oldalról. A térdét felhúzza egészen az álláig. Úgy gubbaszt, mint egy veréb a
dróton.
– Az elég fiatal.
Egy röpke pillanatra eszembe jut Mike. Ő is kilencéves. Illetve majdnem tíz.
– Túl fiatal.
 – A tizenhét is fiatal – teszem hozzá.
– Most megpróbálsz lebeszélni?
– Nem. Csak megjegyeztem, hogy nem feltétlen kell meghalnod csak azért, mert ő
meghalt. Ez olyan, mint…
De Roman közbevág.
– Miattam halt meg.
A hangja halk és rekedt, én pedig elhúzódom tőle.
– Ezt hogy érted?
Megreszket a válla, felsóhajt.
– Egyik este én vigyáztam rá. De igazából nem vigyáztam rá elég jól, érted?
Nem értem, de azért bólintok, csak hogy a folytatásra biztassam.
– Átjött a barátnőm, és Madison, a húgomat hívták így…
Elhallgat, és vesz néhány mély levegőt. Félek, hogy mindjárt sírni kezd. Sose tudom,
mit kell tennem, ha valaki elsírja magát. Tízéves korom óta nem sírtam. Azt hiszem, azért,
mert a fekete féreg elszívja minden könnyemet.
Roman végre folytatja.
– Madison fürödni akart, én pedig megengedtem neki. De, tudod, Maddie-nek voltak
néha rohamai. Elég csúnyák. Úgyhogy nem fürödhetett egyedül.
– Aha – mondom, és igyekszem figyelmesen hallgatni.
– De én Kellyvel akartam lenni. Tudod, hogy értem…
– Várj. Kelly az a pincérlány a kávézóból?
Roman megrázza a fejét.
– Nem. Az Suzie.
– De Travis azt mondta, hogy ti ketten randiztatok egy időben.
– Igen, jártunk, de az már nagyon régen volt.
– Neked ennyi barátnőd volt már? – döbbenek le.
– Ezt most komolyan kérdezed? – kapja fel a fejét. – Épp mesélem ezt a dolgot, te meg
ezt kérdezed?
Vállat vonok, és tovább piszkálgatom a bőrt a kezemen. Aztán belerúgok a piknikasztal
egyik lábába. A tákolmány megremeg, és egy pillanatra úgy tűnik, összedől.
– Folytasd!
 – Nem kérsz bocsánatot?
– Miért, az jelentene valamit? Csak egy szó. Főleg így, hogy kierőszakolod.
Roman összevonja a szemöldökét, mintha tényleg elgondolkodna rajta, vajon a
bocsánat szónak van-e még valami ereje. Egy kicsit rosszul érzem magam, úgyhogy
hozzáteszem.
– Igazad van. Bocsánat.
– Jól van, semmi baj – mondja, és ismét felveszi a gubbasztó veréb pozíciót. – Na,
szóval azért mondtam Maddie-nek, hogy megfürödhet, mert hülye voltam, és csak arra
tudtam gondolni, hogy ha elmegy a fürdőszobába, akkor Kelly és én nyerünk tizenöt
zavartalan percet. Fel is mentünk a szobámba, én pedig felhangosítottam a zenét, hogy
Maddie ne halljon minket, tudod, hogy van…
Hát, tényleg nem tudom. Alig tudom elhinni, hogy JégRobot azt feltételezi rólam,
valaha is szexeltem.
– Szóval Kelly és én… – folytatja, és zavartan rám néz, a combját ütögetve. Értek a
hallgatásából. – Aztán, amikor kijöttem a szobámból, hogy megnézzem Maddie-t, ott
találtam a fürdőkádban holtan…
A hangja elcsuklik. Érzem, hogy visszatartja a zokogást.
– Ott feküdt… Rohama volt, és megfulladt. Ha kiabált volna, akkor sem hallom meg,
olyan hangosan szólt a zene. Rohadtul el voltam foglalva a hülye barátnőmmel.
A történetet hallva úgy érzem magam, mintha valaki egy bazi nagy lapáttal mellkason
vágott volna. Visszatartom a lélegzetem, és próbálom megemészteni, amit épp most
hallottam. Tudom, hogy valami kedveset vagy vigasztalót kellene mondanom, de a fekete
féreg mindent felzabált. Úgyhogy végül kibököm:
– De mi köze mindennek ahhoz, hogy nem vezethetsz? Azt hittem, valami szörnyű
baleseted volt vagy ilyesmi.
Roman felkapja a fejét, rám néz, a szeme tiszta vörös. Dühösen leugrik az asztalról.
– Tudod, mit? Felejtsd el! Azt hittem, együtt fogom csinálni veled, amilyen furcsa és
elcseszett vagy, de most már nem hiszem.
– Kérlek, Roman! – mondom, felállok a padra, és onnan nézek le rá. – Ez nem
igazságos. Fogalmam sincs róla, hogy mit vársz tőlem.
Roman idegesen végigsimítja kócos haját, de nem néz rám. A sarat nézi a lába alatt.
– Azt várom tőled, hogy ne csinálj belőlem hülyét.
– Belőled? Hogy csinálnék belőled én hülyét? Hát nem épp most hívtál elcseszettnek?
– Miért? Te nem érzed úgy, hogy elcseszett lennél?
 – De. Tudom, hogy elcseszett vagyok.
Roman lassan tapsol.
– Köszönöm, hölgyeim és uraim! Akkor legalább egy dologban egyetértünk!
Leugrom a padról, és odalépek mellé. Meg akarom fogni a karját, de visszafogom
magam.
– Ne legyél már ilyen! Attól még megcsinálhatjuk együtt. Csak nem tudtam, hogy mit
kéne mondanom. Nem vagyok pszichológus.
– Az elég nyilvánvaló – mormogja, de látom, hogy már nem annyira dühös. Lassan
elneveti magát.
– Azt akartad, hogy sajnáljalak? – kérdezem, miközben átsétálok a hintához. Megfogom
a láncot, és leülök a fémülésre, amiről lepattogzott már a festék. Meglököm magam, minél
magasabbra. Talán, ha elég nagy lendületet veszek, felrepülök a magasba, és a kinetikus
energiám kirepít ebből az univerzumból. Nem túl valószínű, de hát miért ne álmodozzunk?
Roman nem válaszol, úgyhogy folytatom.
– Én senkit se sajnálok.
– Miért nem? Mert senkinek sem lehet olyan rossz az élete, mint neked?
Ráül a szomszédos hintára, de nem hajtja meg magát. A hinta már a testsúlyától is
mozgásba lendül.
– Nem – mondom. – Csak úgy vettem észre, az egész világ téged sajnál. Valószínűleg
nincs szükséged még valakire, aki ugyanazt csinálja, mint a többiek.
Egyre magasabbra lendülök, és hallom, hogy a hinta vészjóslón nyikorog alattam.
– Óvatosan! – szól rám Roman.
– Miért?
Sosem gondolok arra, hogy óvatos legyek. Most különösen nem. Inkább azon tűnődöm,
hogy még egy nagy lökés, aztán elengedem a láncot, elrepülök és lezuhanok.
– Mert nem szabad nélkülem meghalnod – suttogja.
Március 16., szombat
még 22 nap

Roman megkér, hogy vigyem el a Crestville Pointe-hoz. Crestville Pointe egy park, amely
az Ohio folyó fölötti meredek dombokon terül el. A folyó felőli szélét sziklák határolják,
és Roman azt vette a fejébe, hogy ez a tökéletes helyszín az öngyilkosságunkhoz.
Én nem vagyok ebben annyira biztos.
– És mi van, ha nem halunk meg rögtön, ahogy lezuhanunk? Akár egy órát is élhetünk
még a vízben, nyöszörögve, szörnyű kínok között. Sokáig eltarthat, amíg tényleg
meghalunk. Nem akarok hosszú, fájdalmas halált. Nem erre jelentkeztem.
– Te tényleg elég kattant vagy, ugye azt azért tudod? – kérdezi, miközben az ösvényen
sétálunk. Megpróbáljuk megtalálni a legkönnyebb utat a sziklákhoz. A parkőröknek hála
nem egyszerű. Leginkább azért, mert nem akarják, hogy a tinik szórakozásból innen
ugráljanak, abba ugyanis akár bele is halhatnak. Csak remélni tudom, hogy ebbe tényleg
bele lehet halni.
– Én már több mint tizenegy hónapja gondolkodom a dolgon, tudod? – mondom. –
Igen, kattant vagyok. De eléggé vágom a témát.
– Ne gyere ezzel a tizenegy hónapos faszsággal! Én is épp annyira akarom, mint te.
Azonkívül fogalmad sincs, milyen érzés együtt élni ilyen bűntudattal.
Roman hangja jéghidegen cseng, míg felfelé kaptat a hegyre. Szinte már fut, alig tudok
vele lépést tartani.
– Igazad van. Fogalmam sincs. De te se tudsz rólam szart se – vágok vissza, és szinte
kiköpöm a szavakat. Aztán összegörnyedek, és az oldalamat tapogatom. Alig kapok
levegőt. Többet kéne sportolnom. A hideg fűszálak csiklandozzák a bokámat a tornacipőm
és farmerom közti résen. Azt hiszem, a farmerom amúgy is rövid egy kicsit, de inkább
nyelnék üvegszilánkot, mint hogy vásárolni menjek Anyával és Georgiával. Szerintem
még pár hétig kihúzom új nadrág nélkül.
– Azért nem tudok rólad semmit, mert nem mondasz el semmit – vág vissza Roman.
Nem tűnik idegesnek. A fene vigyen el, JégRobot.
Egy füves tisztás felé mutatok.
– Szerintem, ha itt átvágnánk, közelebb jutnánk a vízhez.
Követ a füves részen át. Most már semmit sem látunk, mert időközben besötétedett.
Vicces lenne, ha a sors iróniája folytán véletlenül lezuhannánk azokról a sziklákról. Észre
se vennénk, mi történik velünk. Az univerzum legnagyobb poénja: ha akarod sem
tervezheted meg a halálod.
 A tisztást lassan felváltja az erdő. Körülöttünk sötét, komor fatörzsek sorakoznak,
levelek zizegnek, gallyak recsegnek-ropognak a talpunk alatt. Majdnem hasra esem,
amikor megbotlom egy kiálló gyökérben, de Roman elkap. Az a fura az Ohio folyóban,
hogy nincs hangja. Semmi bugyborékolás meg loccsanás. Ennek ellenére pontosan tudom,
mikor érünk a part közelébe – a levegő sokkal nyirkosabb lesz, sőt mintha a számban is
érezném a víz ízét.
A talaj is megváltozik: a sáros erdei aljnövényzetet kavicsok váltják fel. Megérkezünk a
szakadék széléhez. A folyót bámuljuk; teljes csend van, csak néhány madár trillázik.
– Nem értem, miért nem akarod elmondani – mondja végül Roman.
– Miért vagy ennyire kíváncsi? Számít egyáltalán valamit, miért akarok meghalni?
– Mondjuk, hogy igen.
– Miért?
– Mert ha hülyeség, akkor megpróbálnálak lebeszélni.
Felnevetek.
– Nem hiszem.
– Dehogynem.
– Nem, mert akkor nem lenne, aki elvinne kocsival, elfelejtetted? Nem tudsz
elmenekülni az anyucikád vigyázó tekintete elől. Egyébként erről még nem mondtál
semmit.
Bár már lement a nap, Roman megint a tenyerével árnyékolja a szemét, amikor felnéz
az égre. Elég közel állunk egymáshoz, látom a lyukakat a fekete pólója nyakán. A
kulcscsontja élesen kirajzolódik a ruhája alatt. Soványabb, mint gondoltam.
Észreveszi, hogy bámulom, és arrébb lép. Most űr keletkezik közöttünk.
– Miután Maddie meghalt, terápiára küldtek. Sokáig jártam. Az orvosok azt javasolták a
szüleimnek, hogy vegyék el a jogosítványomat. Azt mondták, nem mindig vagyok képes a
jelenben maradni. Azt is tanácsolták, hogy sose hagyjanak felügyelet nélkül. Általában az
egyedüllét súlyosbítja a depressziót, de amennyire meg tudom ítélni, az, hogy mit érzek
Maddie halálával kapcsolatban, egyáltalán nem függ attól, hogy egyedül vagyok-e vagy
sem.
Terápia. Miután apámat elvitték, hetente háromszor kellett járnom az iskolai
pszichológushoz. De ezek a találkozások nem voltak túl gyümölcsözőek. Csak ültem ott,
dudorásztam, és a megszámlálhatatlan cserepes növényt bámultam. Végül a nő feladta.
– Mi az? – kérdezi Roman.
– Semmi. Egyszer én is jártam pszichológushoz. Vicces, hogy a terápia egyikünknek se
jött be.
 – Vicces?
– Jó, nem vicces. Ironikus.
– Nem vagyok biztos benne, hogy az ironikus szó pont ilyesmit jelent, de úgy látom,
okosabb vagy nálam, úgyhogy bízom benned.
– Bízol bennem?
Nem válaszol. Leül a szikla szélére, és hanyatt fekszik. A feje alá teszi a karját, a
könyökét széttárja. Leülök mellé. Nem fekszem le, mint ő, de felhúzom a térdem az állam
alá.
– Azért akarsz megfulladni, mert ő is így halt meg?
Behunyja a szemét, és alig láthatóan bólint.
– Így igazságos.
– Csinálhatjuk itt is, ha akarod. Csak félek egy kicsit.
Kinyújtom a lábam, és megtámaszkodom. A szikla érdes felszíne belenyomódik a
tenyerembe.
– Biztos vagyok benne, hogy a félelem normális reakció.
Nagyot sóhajtok.
– Nem az ugrás miatt vagyok ideges.
– Ó, értem! Olyan kemény csaj vagy, hogy a szikláról leugrás gondolata még csak egy
kicsit sem ijeszt meg? – kérdi élesen Roman, miközben felül, és fél könyékre támaszkodva
rám néz.
– Jó, lehet, hogy egy kicsit félek. De attól sokkal jobban félek, mi lesz utána.
Visszafekszik a hátára.
– Úgy érted, hogy mi lesz velünk a halálunk után?
Belemarkolok a kavicsokba, és átfolyatok néhányat az ujjaim között.
– Miért? Te nem szoktál ezen gondolkodni néha? Mi van akkor, ha a halál nem a vég?
Mi van, ha átkerülünk egy másik helyre, és ott esetleg sokkal rosszabb lesz, mint itt? Ez
téged nem foglalkoztat?
Megint felül, felvesz egy nagyobb követ, majd hirtelen ledobja a mélybe. Olyan, mintha
megsemmisülne, mielőtt elérhette volna a vizet. Vagy túl kicsi ahhoz, hogy halljuk a
csobbanást?
– Mindenhol jobb, mint itt.
– De most komolyan: tényleg úgy gondolod, hogy meg lehet halni?
 A vonásai megkeményednek, az arcizma összerándul. Felparázslik a tekintete. Vajon
JégRobot másképp nézett ki Maddie halála előtt? A világosbarna hajával, sima bőrével és
erős állkapcsával az a típus, akit helyesnek tartanak. Úgy értem, nyilvánvalóan helyes is.
Olyasféle srác, akit rögtön beválasztanak egy iskolásokról szóló reklámba. Az, akire ránéz
az ember, és rögtön tudja, hogy népszerű volt a gimiben. Igen, Roman egy ilyen srác.
De minél tovább nézem, annál inkább rájövök, hogy határozottan más, mint az én
világomban élő Tyler Bowe-nek és Todd Robertsonok. Visszavonom, amit akkor mondtam
róla, amikor először találkoztunk. JégRobotban tényleg van valami fagyott. Minden
mozdulatát és gesztusát átitatja valami merevség, mintha kőből faragták volna ki, aztán
betették volna egy jéghideg dobozba, és csak nemrég vették volna elő. Nem is tudom,
hogy írjam le, de minél tovább nézem, annál jobban látom, hogy a bánat körülöleli, mintha
láncok kötnék gúzsba, és nem tud szabadulni tőlük. Megpróbálom elképzelni a láncok
nélkül, a súly nélkül, amit cipel, a fagyos merevség nélkül, de nehéz mást látni benne,
mint a reménytelen szomorúságot. Igen, úgy néz ki, mint akit arra teremtettek, hogy
népszerű és sikeres legyen, de ráterítették a szomorúság takaróját.
Ami jól áll neki, egyébként.
– Hogy kérdezhetsz egyáltalán ilyesmit? – szólal meg, és a hangja egy csapásra
visszahoz a valóságba. – Hát persze, hogy meg lehet halni! Maddie például meghalt.
Meghalt. Vége. Elment.
Vállat vonok, és a tenyeremmel morzsolgatom tovább a kavicsokat. A kövek élesen
hasítanak a bőrömbe.
– Sokat gondolkozom az univerzum energiájáról. És ha energia nem keletkezik és nem
vész el, csak átalakul, akkor mit gondolsz, mi történik azoknak az embereknek az
energiájával, akik meghalnak?
Roman megrázza a fejét, feláll és távolabb megy tőlem, egészen a szikla pereméhez.
Utánamegyek. Amikor lenézek a mélybe, megpróbálom elképzelni, milyen érzés lesz,
amikor becsapódom a vízbe. Az Ohio folyó olyan lassan hömpölyög, nincs se csobogás,
se bugyborékolás, csak egy végtelen, méltóságteljes, halk áradat. Lehet, hogy a folyó
szorosan körbefog majd, és kinyomja a tüdőmből az összes levegőt. Lehet, hogy olyan
lesz, mintha valaki álomba ringatna. Talán lehúz a mélység, és minden elsötétül, mint
amikor az ember elalszik. Lehet.
– Egyértelmű, hogy meg lehet halni – folytatja Roman. – Maddie meghalt. Nem látom
sehol az energiáját.
– Csak azért, mert nem látod, még nem biztos, hogy nincs.
Leereszti a karjait. Aztán felvesz egy másik követ, és azt is ledobja.
– Ne beszélj nekem ilyesmikről! Kiráz tőle a hideg.
 – Engem is kiráz a hideg – mondom halkan.
– Azt kell higgyem, hogy amikor meghalunk, akkor halottak leszünk. Másra nem tudok
gondolni.
– Rendben – mondom, és hajlandó vagyok ejteni a témát. De ez nem jelenti azt, hogy
gondolni se fogok rá többet.
Mindketten csendben nézzük a folyót. Mindketten elképzeljük a halálunkat.
Március 18., hétfő
még 20 nap

A hétfő reggelről nem állíthatom, hogy a kedvenc részem lenne a hétből. Még a tizenöt
perces extra szundikálástól is meg vagyok fosztva, mivel Georgia ilyenkor extra korán kel
fel, hogy feltúrja a szekrényét. Isten irgalmazzon nekünk, ha rossz szerelést választ!
Georgia véleménye szerint a hétfő meghatározza az egész hét további alakulását. Ha
például szép az ember ruhája, és sokan megdicsérik, akkor a csütörtöki matekdolgozat
feltétlenül sikerül. Én a magam részéről nem igazán hiszem, hogy a polinomoknak bármi
közük is lenne a csőnadrágokhoz vagy a tornacipőkhöz, de Georgia meggyőződéssel vallja
az ellenkezőjét. Én például minden nap nagyjából hasonló dolgokat hordok: szürke,
csíkos, hosszú ujjú pólót, fekete farmert és szürke tornacipőt, úgyhogy nem sok esély van
rá, hogy bármi is változzon az életemben.
– Aysel! – sziszegi. – Aysel, kelj fel.
– Georgia! – nyögöm, és átfordulok a másik oldalamra. Megpróbálom mélyebbre fúrni
az arcom a párnámba, hátha így elnyomhatom a hangját. – Nem igazán érdekel, hogy a lila
pulcsidat vagy a tűzpiros szoknyádat veszed-e fel. Biztos vagyok benne, hogy
mindkettőben gyönyörű leszel.
Hallom, hogy az ágyam vége nyikorog. Böködni kezd, én pedig megpróbálok elhúzódni
tőle. A lábam beleakad a lepedőbe.
– Mi a franc van?
– Ébredj fel! – mondja, felugrik, és körbe-körbefutkározik a szobában. – Nézz ki az
ablakon!
Megdörzsölöm a halántékom. Azt terveztem, hogy még legalább tizenöt percig alszom,
esetleg húszig is, ha kihagyom a fésülködést. Sóhajtva kászálódok ki az ágyból. Nagy
nehezen odatámolygok a hátsó kis ablakhoz. Az elmúlt három évben ez az ablak
választotta el a két térfelet: a bal oldal az enyém, a jobb pedig Georgiáé. Az ő része tele
van ragasztva a magazinjaiból kivágott képekkel, valamint képekkel a barátairól és az
egyedi sószórókról. Van ez a furcsa sószóró-mániája. Bagoly-sószóró, teherautósószóró,
farkas-sószóró. Az én falam üres.
– Nézd! – erőszakoskodik, és az ablakra mutat.
Odakint hó borítja a füvet. Hunyorognom kell, mert kibújt a nap, és az egész kertünk
csillog-villog. Hó takarja be a fatörzseket is, és amennyire meg tudom ítélni, legalább tíz
centi esett éjszaka.
– Hát nem csodálatos? – kérdezi Georgia, és tapsolni kezd örömében. – Ma nincs suli!
– Sosem havazik márciusban – motyogom.
 – Egyszer már volt ilyen, amikor kicsik voltunk, nem emlékszel?
De igen, emlékszem. Jó nap volt. Nem lehettem idősebb kilencnél, Georgia hét, Mike
pedig kettő volt. Apa elhozott, hogy itt töltsem a napot, mert még dolgozni akart a boltban,
és abban reménykedett, hogy az otthonmaradt gyerekek miatt lesz egy kis extra forgalma.
Aznap reggel Anya csokis palacsintát sütött nekünk, később hóembert építettünk az
udvarban, és szánkóztunk a közeli domboldalon. Aznap olyanok voltunk, mint egy igazi
család. Nem éreztem magam betolakodónak, aki csak hétvégén jöhet.
De az már régen volt.
Pár percig csönd van. Én a friss havat bámulom az ablakból, Georgia pedig engem.
Egyikünk se tudja, mit is kéne mondania.
– Azt hiszem, alszom még egy kicsit – közlöm. Ezt jelenti most számomra a havas nap,
nem palacsintát és hóembert. Néhány óra alvást. Egyedül.
Rosszallóan felhorkant.
– Még mindig fáradt vagy a szombat este miatt?
– Mi van?
– Későn jöttél haza – jegyzi meg.
Visszaugrom az ágyamba, és a fejemre húzom a takarót. Nem fogok Romanről beszélni
Georgiának. Egymillió dollárért se.
De ő újra leül az ágyam szélére.
– Kivel voltál? Van barátod, vagy mi?
Nevetnem kell, nem tehetek róla. Ha van barátom, azt Halálnak hívják. És elég biztos
vagyok benne, hogy Roman is épp úgy szerelmes belé, mint én. Olyanok vagyunk, mint
egy szerelmi háromszög. Lehet, hogy minden jól alakul: április 7-én mindketten
megkapjuk a fickót.
Georgia megvetően fújtat, aztán feláll az ágyamról.
– Jól van, nevess csak ki! Csak beszélgetni akartam a testvéremmel. Bocs, hogy
próbálkoztam.
Ó, tehát most beszélgetni szerettél volna velem? Újra és újra nevethetnékem támad. Az
egész marha vicces. Érdekes, hogy csak akkor támad beszélgethetnékje, amikor tíz centi
hó választja el a barátaitól. Nem tudnak elmenni sehova.
– Féltestvér – javítom ki, de egy fél másodpercig bűntudatom van. Szerencsére a fekete
féreg a megmentésemre siet.
– Szörnyű vagy! – mondja Georgia, és felsóhajt. Ha nem ismerném elég jól, azt
mondanám, szomorú. A falnak támaszkodik, keze a kilincsen van. – Tudtad, hogy Anya
palacsintát sütött?
Hallom, hogy becsapja az ajtót, amikor kimegy. Pár másodperc múlva újra bejön.
– Ó, és tudod, Steve… – ugyanúgy mondja ki a nevet, ahogy én szoktam, hosszan
elnyújtva, mintha gumiszalag lenne. Furcsa csönd van, aztán folytatja. – Steve dolgozni
ment. Sparkle nem zárta be a gyárat.
– Úgy érted, az apád? – javítom ki újra. – Az apád dolgozik?
– Igen, az apám. Az, akit te érthetetlen okokból utálsz. Az, aki otthont adott neked.
Ennyi. Ledobom magamról a takarót és felülök.
– Milyen nagylelkű tőle. És nem utálom őt, Georgia.
– Tényleg? Hát, pedig úgy viselkedsz. Nagyon unom már, hogy minden nap csak
magadat sajnálgatod, amiért az apád azt tette, amit tett. Ébresztő! Te nem az apád vagy! És
felhagyhatnál azzal, hogy mindenki mást okolsz azért, amit csinált. Magadat is beleértve.
Miért nem mondod ezt el mindenkinek, ha ilyen jól tudod, gondolom. Nagyon csúnyán
nézek rá, hátha leszáll rólam végre, de nem tágít. Egy ideig csak bámul, keze a csípőjén.
Farkasszemet nézek vele, miközben azon gondolkodom, hogy lehetünk egyáltalán
féltestvérek is. Világos bőre, mézszínű haja és apró, pisze orra van. Összességében úgy
néz ki, mintha a Kentucky szépségverseny egyik résztvevője lenne. Ő olyan, mint a nap,
én pedig, mint a szomorú, szürke hold. Csak egy dolog közös bennünk, a szemünk.
Mindketten örököltük Anya sötét, mandulavágású szemét.
Most éppen be van fonva a haja, egy bokszeralsó és egy túlméretezett póló van rajta.
Vajon mi lett a hétfői szabállyal? Épp valami megjegyzést akarok tenni erre, de megelőz.
– Bárcsak ne lennél mindig olyan szomorú, Aysel!
Én is azt szeretném, Georgia, hidd el.
Nagyot sóhajtok, és felkelek.
– Lent találkozunk, és eszünk palacsintát. Csak előbb fogat mosok.
Elmosolyodik, mintha azt közöltem volna, hogy hibátlan lett a matekdolgozata, és
kiugrál a közös szobánkból. Azt hiszem, az utolsó havas márciusi nap óta nem ugráltam.
Kimegyek a fürdőszobába, és kinyomok egy kis fogkrémet a fogkefémre. Aztán
visszasétálok a szobába, és az ablaknál állva mosom meg a fogam. Hallom, hogy Anya,
Georgia és Mike a konyhában beszélget.
– Nemsokára lejön – mondja Georgia.
– Jaj, de jó! – válaszol Anya. – Annyira örülök, amiért sikerült rávenned, hogy
felkeljen!
Juharszirup illata lengi be az egész házat. Hallom, hogy Mike az öklével üti a
konyhaasztalt.
– Biztos, hogy bőven tettél bele csokit? Aysel szereti, ha jó csokis.
A szívem dörömbölni kezd, és várom, hogy a fekete féreg felfalja az érzést, ahogy
szokta. De semmi ilyesmi nem történik. Meghagyja nekem. A dobogásból kis fájdalom
lesz. Nehezebb lesz itt hagyni őket, mint gondoltam.
Miközben belebújok a papucsomba és lecsoszogok a lépcsőn, hirtelen furcsa
gondolatom támad. Azon kapom magam, hogy szeretném, ha minden nap ilyen lenne,
mint ez. Ha minden nap ilyen lenne, nem hiszem, hogy annyira el akarnék menni.
A baj csak az, hogy márciusban nagyon ritkán esik hó. Szinte csodaszámba megy. És az
ember nem várhat folyton a csodára.
Március 20., szerda
még 18 nap

Tyler Bowen a könyvtárban vár rám az egyik asztalnál. Azt hittem, egyáltalán nem
foglalkozik majd a közös feladatunkkal, de úgy tűnik, néha én is tévedek az emberekkel
kapcsolatban.
A sulikönyvtár kevésbé nevezhető hagyományos könyvtárnak, inkább médiacentrum.
Az épület közepén van, egy lyukszerű helyiség, amit telepakoltak számítógépekkel,
asztalokkal és műanyag könyvespolcokkal. A hátsó falra nemrég akasztották ki Brian
Jackson posztereit. Ugyanazokat, amelyek a TMC-ben is kint vannak. Sehova sem
bújhatok el előlük.
– Helló, Georgia nővére – mondja, amikor leülök mellé.
– Ugye, tudod, hogy van saját nevem is? – kérdezem, miközben kihúzom a hátizsákom
cipzárját, és előveszem a fizikafüzetem.
Tyler sápadt arca lángba borul, amitől még jobban előbújnak a szeplői.
– Mi van? – kérdezem csodálkozva, és leveszem a kupakot a töltőtollamról.
– Nem tudom, hogy kell kiejteni a neved.
Felnevetek, és a fiú arca ettől még vörösebb lesz.
– Ez nem vicces – közli, és a cipőjét nézegeti. – Olyan furcsa a neved. Az apád
választotta?
Csak pislogok, mert alig hiszem el, hogy magától szóba hozza az apámat.
– Azt hiszem, Anya volt az értelmi szerző. De nem vagyok benne egészen biztos.
– Szóval, hogy kell rendesen mondani?
– Aysel – mondom. – A gazellára hasonlít az eleje.
Tyler zavartan pislog, úgyhogy megkegyelmezek neki:
– Mintha azt mondanád, Azel.
– Oké, fogtam, Aysel – kicsit túlozva ejti ki, de kezdetnek nem rossz.
– Komolyan mondod, hogy nem tudtad, hogy kell kiejteni a nevem?
– Volt egy elképzelésem, de nem voltam biztos benne. Tudod, elég nehéz kiejteni.
– Való igaz – ismerem el. Rájövök, hogy láthat engem Tyler Bowen: mint egy
ismeretlen változót. – Akkor belefogunk?
– Igen, azt hiszem, az lesz a legjobb – mondja, és beletúr vörösesbarna hajába. Nem
tudom, mit remél ettől a mozdulattól, talán azt hiszi, helyesebb lesz tőle.
– Van valami ötleted a témára? – kérdezem a tollam végét rágcsálva, és biztosra
veszem, hogy én például egyáltalán nem tűnök helyesebbnek ettől.
Tyler nem válaszol. Hátradől a széken, és odaint az egyik kosaras haverjának, aki épp
akkor lép be a könyvtárba. A srác odakiabál valamit, de Ms. Silver, a könyvtárosunk
nyomban lepisszegi.
– Várj csak, mindjárt visszajövök, egy perc! – közli Tyler.
– Persze, nem gond – mondom, és nézem, ahogy átszlalomozik az asztalok között, a
haverja felé. Suttogva tárgyalnak valamiről, és felém mutogatnak. Tyler egyik lábáról a
másikra áll, és a vállát vonogatja. Gondolom, azt magyarázza a haverjának, hogy
kényszerűségből van velem.
– Majd később találkozunk – hallom.
– Csaó, sok szerencsét – mondja a másik.
Tyler végül visszajön, de csak nagyon lassan. Mintha a testtartásával és a mozdulataival
is demonstrálni akarná, hogy csak büntetésből van velem. Nem ő választotta ezt a sorsot.
– Bocs az előbbiért, Aysel! – mondja, és leül.
Vállat vonok.
– Nincs szükség bocsánatkérésre. Folytassuk a munkát!
– Rendben, Aysel.
– Nem kell mindig a nevemen szólítanod, akárhányszor hozzám szólsz – mondom neki,
majd belenyúlok a hátizsákomba, és előhúzom a fizikakönyvemet. Csattanva landol az
asztallapon. – Tehát van valami jó ötleted a témát illetően?
– Milyen téma?
Úgy látszik, Tyler nem figyel túlságosan órákon.
– Tudod, Mr. Scott azt mondta, hogy választanunk kell a projekt számára valamilyen
témát.
– Ja, az a téma! – mondja, és kinyújtja hosszú lábait. – Miért nem választjuk a
kosárlabdát?
Üres tekintettel nézek rá.
– Komolyan mondod?
– Persze, hogy komolyan – mondja, és közelebb hajol hozzám. – Mr. Scott ezt hozta fel
példának, úgyhogy nyilvánvalóan szereti a kosárlabdát.
– Vagy pedig azért, mert már egymillióan választották témaként. Kreatívabbnak kell
lennünk.
Igazából fogalmam sincs, miért érdekel egyáltalán ez a projekt. Csak pocsékolom itt az
időmet Tylerrel. És egyáltalán nem számít már a jegy se. Mire beadjuk, én már nem
leszek.
De az a helyzet, hogy Mr. Scott kedvéért jól akarom megcsinálni. Még akkor is, ha már
nem láthatom, mit szól hozzá. Azt szeretném, ha tudná, hogy komolyan vettem a feladatot.
És a tantárgyát is. Egy üres oldalra lapozok a jegyzetfüzetemben. A tollammal dobolok az
asztalon, hátha beugrik valami ötletféle.
– Hogy érted azt, hogy kreatívnak kell lennünk? – kérdezi Tyler, és úgy mondja ki a
szót, mint korábban a nevemet: fogalma sincs, mit jelent.
– Hát kreatívnak. Miért nem megyünk el az állatkertbe vagy valami ilyesmi? – mondom
hirtelen felindulásból, de az ötlet azon nyomban megtetszik. Gyorsan le is írom.
Tyler vág egy grimaszt.
– Az állatkertbe? Oda kiskölykök járnak.
– Ugyan már! Fogadok, hogy te is szeretted!
– Ja, amikor tizenegy éves voltam – mondja, és megint végigsimítja a haját. Meg kell
hagyni, hogy gyönyörűen fénylik a frizurája, és látszik rajta, hogy selymes tapintású.
Ezzel a ténnyel szemmel láthatóan Tyler is tökéletesen tisztában van.
– Az állatkert tökéletes választás – folytatom. – Olyan sok mindent le lehet ott
fényképezni. A fejjel lefelé lógó denevéreket, vagy talán egy nyers húst zabáló oroszlánt
is. Az, mondjuk, jó példa lehetne az energia átalakulására.
– De az állatkert egycsilliárd kilométerre van Louiseville-ben! Nem választhatnánk
valami közelebbit?
Nem mondhatom el Tylernek, hogy mi az igazság: el akarok menni az állatkertbe
utoljára, mielőtt meghalok. Hogy látni akarom a napfürdőző oroszlánt és a medencében
lubickoló jegesmedvéket. JégRobot valószínűleg azt mondaná, hülye vagyok, hogy
ilyesmiket gondolok, de nem tehetek róla.
– Igen, tudom, hogy egy kicsit messze van, de ha már ott vagyunk, könnyű dolgunk
lesz. Nagyon sok mindent látunk majd, amit lefényképezhetünk – érvelek, és nagyon
drukkolok, hogy meggyőzzem Tylert.
– Igazad van, Aysel. Válasszuk az állatkertet – mondja lelkesen Tyler, majd elveszi a
tollamat és a jegyzetfüzetemet, és a feje fölött hadonászik velük. Megpróbálom kikapni a
kezéből a noteszt, de már késő.
A szeme elkerekedik, amikor ránéz a kiesett lapra.
– A mindenit!
 Követem a tekintetét, miközben továbbra is küzdök a jegyzetfüzetért.
Megkönnyebbülve látom, hogy lehetne sokkal rosszabb is a helyzet. Csak egy
pálcikaember van a lapon, amelynek kötél lóg a nyakában. Azt hiszem, jó pár hete
rajzoltam Mr. Scott óráján, amikor vég nélkül magyarázott a szögekről és a sebességről,
én pedig folyton azon gondolkodtam, hová lesz az energia.
– Mi a helyzet azzal az… akasztott emberrel?
– Órán rajzoltam, amikor nagyon unatkoztam. Miért, te nem szoktál unatkozni? Mr.
Scott folyton a szögekről magyaráz.
A szívem majd kiugrik a helyéről, de megpróbálok közömbös hangon beszélni.
– Biztos, hogy nem kell aggódnom miattad?
– Azért, mert pálcikaembereket rajzolgatok?
– Hát… nem hasonlít azokra a pálcikaemberekre, amiket én szoktam rajzolni…
Megvonom a vállam, és erőltetett lazasággal közlöm:
– Hát én egy kicsit furcsán rajzolok.
– Oké – mondja végül, és látom, hogy meggyőztem. Tyler bevette a mesémet, bár még
egy ideig mintha fontolgatná, hogy mondjon-e valamit. Nem kis teljesítmény részemről!
Elakasztottam Tyler Bowen szavát! Szerintem ezt nem sokan mondhatják el magukról.
Megpróbálok rámosolyogni, és Tyler visszamosolyog.
– Egyszer hallottam, hogy ha az ember depressziós vagy ilyesmi, akkor legjobb, ha
halakat nézeget – mondja, és finoman megbokszolja a vállamat, mintha régi haverok
lennénk. – Az állatkertben van egy szuper akvárium.
Titokban rápillantok a Brian Jackson poszterre. Ott van a nyelvem hegyén, és közel
állok hozzá, hogy elmondjam Tylernek az igazat: az akasztott pálcikaember nem játék, és
nem csak egy ártalmatlan kis rajz. Várom, hogy elmúljon az érzés, de valahogy nem
történik meg. Olyan vagyok, mint egy porcelánból készült gránát: tömör, sűrű és hideg, de
azért még törékeny. Minden pillanatban kirobbanhat belőlem valami. Nem akarom Tyler
előtt felrobbantani.
A lehető legnyugodtabb hangon folytatom:
– Szóval, mikor akarsz elmenni az állatkertbe? Jobb lenne minél előbb, hogy úgy
érezzük, csináltunk már valamit. Tudom, hogy azt hiszed, hülye vagyok, de tényleg
szeretnék jó projektet csinálni.
– Mehetünk akár szombaton is – ajánlja Tyler.
– Délelőtt? – kérdezem, mert szombaton mindig dolgozom, de talán el tudom cserélni a
műszakomat. Vagy az is lehet, hogy be se megyek – a munkám még soha nem tűnt ennyire
értelmetlennek, mint most.
 Tyler sokat sejtetően elvigyorodik, kék szemében csodálkozást látok.
– Miért? Terveid voltak szombat estére, vagy mi?
– Nem – mondom, és felvértezem magam a várható cikizéssel szemben.
De semmi ilyesmi nem történik.
– Mi lenne, ha tízre érted mennék?
– Nekem jó.
Nem kell elmondanom neki, hol lakunk, mivel egy párszor eljött már a húgomért.
Szerintem Georgia egyből szívinfarktust kap, ha meglátja Tyler Bowent a
kocsifelhajtónkon, amint rám vár. A gondolat mosolyt csal az arcomra.
– Min nevetsz? – kérdezi Tyler.
– Semmin – mondom gyorsan, és összekulcsolom a kezem az asztalon. – Csak örülök,
hogy elmegyünk az állatkertbe.
Március 21., csütörtök
még 17 nap

Ma van Mike tizedik születésnapja. Mindnyájan összegyűltünk a Jack Kalóz Lézerplex
egyik hátsó termében. A Jack Kalóz Lézerplex pontosan az, aminek hangzik: egy
lepukkant, kalózos lézerpálya. Egy betonépületben alakították ki, apró, poros ablakokkal
és foltos csempepadlóval.
Steve mindig szabadnapos csütörtökön, Anya pedig szabadságot vett ki. Georgia és én a
suli után rögtön odamentünk, hogy segítsünk Anyának feldíszíteni a termet. Mindenhová
fekete és vörös szalagokat, kalózos szemfedőket akasztottunk, aztán hamis aranytallérokat
szórtunk szét. Ha az ember becsukja a szemét, befogja a fülét és egyszer-kétszer
körbeforog, majdnem olyan, mintha egy kalózhajón lenne, nem pedig Langstonban,
zátonyra futva. Majdnem.
Most épp a terem hátsó részében ülök, egyedül egy asztalnál, Mike ajándékát az
ölemben egyensúlyozom. Kezemben egy papírpohárban narancsos üdítő pezseg, és
megpróbálok úgy tenni, mintha nem érezném komplett hülyének magam a papír
kalózcsákóval a fejemen. Steve elöl ül a haverjaival, egymás után gurítja le az olcsó
söröket, és minden egyes alkalommal hangosan tapsol, valahányszor Mike kibont egy
újabb kosárlabdát vagy baseballkesztyűt. Georgia, Anya és pár barátja a mellettük lévő
asztalnál ül, a pomponlánycsapatról pletykálkodnak, és arról beszélgetnek, hogyan győzte
le Christie Beth Thomas a múlt havi szépségversenyen Sandra Dewittot.
Anya nagy ritkán hátrapillant felém. Ahogy már mondtam, neki, Georgiának és nekem
ugyanolyan a szemünk, csak Anya szemhéja más. Sötétebb, fáradtabb, mint a miénk.
Valahogy olyan szomorú. Észreveszi, hogy bámulom, úgyhogy gyorsan másfelé nézek.
Mike tornádóként söpör végig az ajándékain. Azt hiszem, én következem. Kinyújtom a
kezem, és óvatosan leteszem a narancslevemet az asztalra. Ennek ellenére ragacsos lé
ömlik a kezemre. Beletörlöm a kezem az ingembe, és felveszem Mike ajándékát. Azt
szeretném, hogy nehéz és fontos legyen, de könnyűnek érzem. Elindulok felé.
Mike azonnal kikapja a kezemből.
– Szia, Aysel – mondja, és zöldesszürke szeme felcsillan. Mike nagyon hasonlít Steve-
re, szinte a kicsinyített mása. Mindkettőjüknek hullámos, szőke haja, apró, szürkészöld
szeme és éles, csontos álla van.
– Szia, Mikey – mondom. – Boldog szülinapot!
Mindenki elhallgat a teremben. Minket néznek. A csomagolópapíron a relativitáselmélet
képlete van, de Mike szemmel láthatóan nem veszi észre. Villámgyorsan letépi a papírt,
aztán csak azt látom, hogy akkorára nyílnak a szemei, mint két baseball-labda.
 Aztán felvisít és hadonászni kezd az ajándékával, egy képregénnyel. A Csodálatos
Pókember egyik epizódja, Stan Lee aláírásával. Mike a szívére szorítja a könyvet, és
szinte ragyog.
– Pókember! Fantasztikus!
Aztán a borítót veszi szemügyre, végigfuttatja az ujját az aláíráson, és úgy néz, mint
akit hipnotizáltak. Amikor kigyönyörködte magát, óvatosan leteszi a képregényt a többi
ajándék mellé az asztalra, széttárja a karját, és szorosan átöleli a derekamat.
Kiszárad a szám, a gyomrom nehéz, mint egy tekegolyó. Óvatosan megszorítom, aztán
összeborzolom szöszke haját.
– Szívesen, haver. Remélem, még sok évig örömmel olvasod.
Úgy néz rám, mint aki tudja, hogy valami baj van azzal, amit mondtam. Az a gond,
hogy nem mondhatom azt, amit tényleg szeretnék. Nem mondhatom meg neki, hogy
tizenöt fizetési csekket költöttem erre a képregényre, mert annyira szerettem volna, ha
szép emlékei maradnának rólam. Hogy ha eszébe jutok, egy kedves, jófej, szerető testvér
jelenjen meg a szemei előtt. Nem pedig egy gyilkos pszichotikus kölyke, aki kinyírta
magát, amikor ő tízéves volt.
Több akarok lenni számára ennél. Tudom, hogy sosem fog megtörténni, de arról
álmodozom, hogy pár év múlva, amikor már nem leszek, és Mike-nak hiányzom majd,
kézbe veszi a képregényt, és amikor olvasgatja, jobban érzi magát. Biztonságban. Tudni
fogja, hogy legyőzheti a démonait úgy, ahogy nekem nem sikerült.
– Hé! – hallok egy érdes hangot.
Elengedem Mike-ot, és megfordulok. Steve egyik haverja az. Göndör, vállig érő, barna
haja van, és terepszínű sapkát visel.
– Hé! – mondja újra. – Az ilyesmi elég drága!
A kezében lévő sörrel a képregény felé bök. – Remélem, legálisan szerezted!
Vigyorog, és kivillantja ferde, sárgás fogsorát. A pillantása elárulja, hogy természetesen
az apámra gondol.
– Nem kell aggódni. Teljesen legálisan vettem. A saját két kezemmel kerestem meg rá a
pénzt.
A pasas megfordul, és anyámra pillant.
– Szóval rád ütött, Melda?
Anya kimérten bólint, aztán odamegy Mike-hoz. A vállára teszi a kezét, és odafordul
hozzám.
– Ez nagyon kedves ajándék, Aysel, köszönöm neked.
 Lenyelem a haragot, ami felfelé törekszik a gyomromban. Szeretem az öcsémet. Hát
persze, hogy hoztam neki egy szuper ajándékot. Miért vagy így meglepve, Anya?
Összeszorítom a fogam, félve attól, ami kijöhetne a számon. Mindig úgy tesz, mintha
minden a legnagyobb rendben lenne, és ettől csak még jobban becsavarodok.
Mike volt az egyetlen a családban, aki nem furcsállotta a beköltözésemet. Amikor
megérkeztem, a lépcsőn állt, és úgy vigyorgott, hogy majd kettéhasadt az arca. A szívem
gyorsabban dobogott, amikor megláttam azt a fogatlan nevetést, fáj visszagondolnom rá.
Amikor átköltöztem hozzájuk, mindig olvastam neki lefekvés előtt, ha Anya sokáig
dolgozott. És néha könyörgött, hogy játsszunk az udvaron. Futkároztunk és ide-oda
rugdostuk a sáros focilabdát. Mostanában sajnos nincs energiám ilyesmire.
Anya megy el mögöttem, és a kis asztal mögé áll, amin a szülinapi torta van.
– Mike, gyere ide, és segíts felvágni a tortát!
Mike ránéz, aztán rám. Megint szorosan átölel, aztán odasasszézik Anyához. Tele van
energiával, mosollyal és szeretettel. Mindig is ilyen volt.
Kiszáradt torokkal megyek vissza a helyemre, nézem, ahogy Anya felvágja a
csokitortát. A tetején megolvadt a krém. Anya mindenkit sürget, mert húsz perc múlva
kezdődik a lézerharc.
Mike barátai lelkesen falják be a tortát, közben nézegetik az ajándékokat. Amikor az
egyik srác csokis kézzel meg akarja fogni a képregényt, Mike elhúzza előle:
– Ne csokizd össze!
Rám néz, megdobban a szívem, úgy érzem, bármikor felrobbanhat. Néha elképzelem,
hogy a szívem egy fekete lyuk – olyan sűrű, hogy nincs benne hely a fénynek, de ettől
még bármikor beszippanthat. Mike hiányzik majd a legjobban. Annyira átérzem a hiányát,
hogy alig tudom elviselni.
Sóhajtva beleszúrom a villámat a tortámba. Felállok, és az ajtó felé indulok. Anya
mögém lép, és a vállamra teszi a kezét.
– Hova mész?
A szemhéja kissé ráereszkedik a szemére, mintha mindig le akarna csukódni, hogy ne
kelljen látnia többé.
– Csak vécére.
– Jól van, de siess vissza! Ki ne hagyd a lézerharcot.
Egyszerű szavak. Jó szándékúak. De tudom, hogy igazából mást akar mondani velük.
Azt, hogy most nem adhatom elő a búskomor majmot. Ez Mike szülinapi bulija, és össze
kell szednem magam. És az a helyzet, hogy igaza van. Nem lenne fair részemről, ha
bevonulnék a vécébe, és órákra eltűnnék.
 A legszívesebben üvöltenék vele. Sose veszi a fáradságot, hogy megkérdezze, mi bajom
van, vagy hogy mennek a dolgaim. Nem akarja tudni. Bár nem járta ki a kentuckyi lányok
számára szinte kötelező szépségverseny-felkészítő kurzust, pontosan tudja, hogy kell
megjátszania magát. Ügyesen tud mosolyt erőltetni az arcára még akkor is, amikor
pontosan tudom, hogy sírni volna kedve. Tudja, hogy kell nyugodt, kimért hangon
beszélni, amikor legszívesebben üvöltene. Néha jobb lenne, ha kiabálna. Mindig úgy tesz,
mintha minden a legnagyobb rendben lenne, teljesen kiborít vele.
Vajon leomlana a hazugságokból épített homlokzat, ha elmondanám neki, mire
készülök? Ha tudna róla, mit tervezünk JégRobottal? Elhessegetem a gondolatot. Ha
elmondanám, több kár származna belőle, mint haszon. Semmit sem tud mondani, amivel
megmenthetne, ezt nem szabad elfelejtenem.
Végigmegyek az előtéren, a koszos padlón összegyűlt porcicákat bámulva. Kinyitom a
bejárati ajtót, és kilépek az épületből. Felkészületlenül ér az arcomba csapó jeges szél.
Behunyom a szemem.
Belemarkolok a félig olvadt hóba. Az ujjaim hegye megdermed.
Még tizenhét nap.
Március 22., péntek
még 16 nap

– Nem hiszem el, hogy holnap dobsz! – mondja Roman. A matracon ül, és föl-le rugózik.
A magassága ellenére néha tisztára gyereknek néz ki. Ma valahogy az is kiborító, ahogy
felöltözött. Nem a szokásos kapucnis felső és melegítőnadrág. Biztos az anyukája
kényszerítette rá, hogy az alkalomra felvegye a fekete nadrágot és a krémszínű, gombos
inget. Roman kicsit feszeng ebben a szerelésben.
– Doblak? – körbejárok a szobájában. Egyszerű szoba, nagyjából olyan, amilyennek
elképzeltem, nem mintha sokat képzelődnék róla. Bézsszínű a fal, amin kötelezően ott lóg
a Kentucky Vadmacskák kosárlabdacsapatának posztere, barna faborítás mindenütt,
akármelyik középiskolás srác szobájában is lehetnénk.
Az éjjeliszekrényen egy aranyos kislány fényképe áll. Nevetve kinyújtja a nyelvét a
fénykép készítőjére. Ugyanolyan színű a haja, mint Romané, ugyanaz a mélyen ülő,
mogyorószínű szem. Biztosan ő Madison.
Roman anyukája odalent van, vacsorát főz. Valami török kaját. Biztos érdekes lesz. A
papája még dolgozik, de valószínűleg hazaér a Nagy Eseményre. Egy kicsit meglep, hogy
Roman anyukája nem izgatja magát amiatt, hogy kettesben vagyunk a fia szobájában. Úgy
tűnt, komolyan azt hiszi, hogy valami alakul köztünk Romannel, bár lehet, hogy sokkal
okosabb annál, amilyennek tartom. Most jut eszembe, hogy kinyittatta Romannel az ajtót,
úgyhogy minden rendben.
– Hé, miért hagytad, hogy az anyukád ezt csinálja? – fordulok hirtelen szembe
Romannel.
– Ezt? Mit?
Vállat vonok.
– Ezt az álvacsorát. Nem érzed rosszul magad amiatt, hogy odalent rabszolgázik
miattunk?
Abbahagyja a hintázást, a padlót bámulja.
– Hát, azt hiszem, igazad van. De így kell lennie.
Nyilván kiül az értetlenség az arcomra, mert folytatja.
– Muszáj, hogy elhiggye, minden oké velem. És hogy összebarátkoztunk – mondja
lassan. – így megengedi majd, hogy kettesben legyünk április 7-én. Nem hiszem, hogy
Maddie halálának első évfordulóján csak úgy hagyná, hogy elmenjek valahova egy
komplett idegennel. Annál azért okosabb.
Szóval én vagyok a Jolly Joker a játékodban. Erre, mondjuk, már korábban rájöttem.
Ezért kell neki partner az öngyilkossághoz, végül is. És ha belegondolok, nekem is ő a
Jolly Jokerem. Az adu a végjátékban. Vagy még inkább az adu a Végső Játékban.
Folytatom a nézelődést a szobában. Meglátok egy aláírt kosárlabdát, amit egy
Cincinnati Reds sapkába állítottak bele. Körültekintő elrendezés, kétség sem fér hozzá.
– Az apám szerezte nekem – mondja Roman. – Amikor kicsi voltam, elvitt egy
meccsükre.
Bólintok, és tovább nézelődök. Nem tudom, zavarja-e a dolog. Mármint az, hogy végig
kell néznie, ahogy a titkait kutatgatom. Hátrafordulok, hogy lássam az arcát. Roman az
ágyon hever, és a mennyezetet bámulja. Ha zavarja is, amit csinálok, nem mutatja.
Lehetséges, hogy ez a halálba készülők privilégiuma: már nem érdekesek a titkok. Miután
meghalsz, úgyis minden kiderül. Mások kutakodnak a titkaid között.
Mondjuk, nem annyira tetszik a gondolat, hogy összefogdossák a dolgaimat. Bár azt se
pontosan tudom, vannak-e egyáltalán titkaim. JégRobotot leszámítva. És, persze, az a
titok, amit előle rejtegetek: hogy mit csinált az apám.
– Szóval, akkor holnap elmész az állatkertbe?
– Aha – mondom, és egy könyvet lapozgatok. Jules Verne: Utazás a Föld középpontja
felé. Aranyos, hogy ennyire szereti Vernét. Visszacsúsztatom a könyvet, és kihúzom a
következő kötetet: Nemo kapitány.
– Kiskoromban szerettem azokat a regényeket.
– Aha.
Belelapozok ebbe is, és a fekete-fehér képeket nézegetem. Szép kiadás, olyasmi, ami
sokba kerülhetett. Amit a gyűjtők keresnek. Az egyik képen egy ijesztő tengeri szörny néz
vissza rám hatalmas szemeivel. Becsukom a könyvet. Néhány lazább lap kiesik belőle. Az
egyiket megnézem. Egy kis teknős van rajta, ceruzával rajzolták. Olyan jó kép, hogy
háromdimenziósnak tűnik. Bár grafitceruzával készült, szinte kitapintható a teknős
pikkelyes nyaka és a páncélja simasága. De van benne valami furcsa is. Olyan, mintha egy
fátyolon keresztül látnánk az állatot. Valamiféle szürreális hangulat lengi be a képet. A
páncél mintázata túlságosan hangsúlyos, a mellső lábak hosszúak, szokatlanul vékonyak.
Gyorsan átlapozom a többi rajzot is; a legtöbb ugyanarról a teknősről készült, de találok
egy olyat is, ami mintha Maddie-t ábrázolná. A szeme tágra nyílik, az árnyékolástechnika
mesteri. A rajzoló jól elkapta a kislány bájos mosolyát is. De a mosoly ellenére van valami
szomorú a képen. Mintha az alkotója tisztában lett volna azzal, mi fog történni vele. Még
akkor is, ha ő maga nem is tudja. Kísérteties.
JégRobot odapattan az ágy lábához.
– Azok hülyeségek. Ne nézd meg őket!
Visszalapozok az első rajzhoz, és közelebb lépek az akváriumhoz, amelyben a híres-
nevezetes Nemo kapitány lakik. A teknős most éppen fel-alá úszkál a sekély vízben,
lábacskáival szorgalmasan taposva.
– Nem hülyeségek. Ami azt illeti, elég jók.
Összehasonlítom a rajzot az eredetivel. Kiköpött mása. Az a különleges hangulat,
persze, csak a rajzon jön át. Az a teknős, amit Roman rajzolt, szomorúnak tűnik. Apró
gyöngyszeme sötét, fekete lábai túl vaskosak és nehezek ahhoz, hogy úszni tudjon velük.
– Ezeket te rajzoltad?
– Aha.
A hangja nagyon halk, és hallom, hogy megmoccan az ágyon. A matrac megnyekken
alatta.
– Nem tennéd el őket? Zavarnak.
– Miért zavarnak? Úgy értem, Nemo kapitány egy kicsit emósabb, mint az életben, de
ettől eltekintve nagyon jól eltaláltad.
Odatartom a képet az akvárium falához.
– Tényleg, hihetetlenül hasonlít.
Roman nem mond semmit, de hallom, hogy tiltakozásul sóhajt egyet. Odafordulok
hozzá. Az ágyon ül, lábait felhúzta és átkarolta maga előtt. Az állát a térdén nyugtatja.
– Nem is tudtam, hogy szoktál rajzolni. Én is rajzolgatok néha, de csak
pálcikaemberkéket.
Lenézek a rajzra, és végigsimítom a teknős páncélját. Szinte várom, hogy érdes lesz,
mint a valóságban.
– Ezek lenyűgözőek!
– Ugyan. Nem vagyok valami nagy művész. Csak csinálni kell valamit, amikor egyedül
vagyok. Ezzel ütöm el az időt – mondja és vállat von.
Bólintok, és visszadugom a lapokat a gyűjtőknek való könyvbe. Nemo kapitány.
Roman szemmel láthatóan ellazul, amikor a rajzok ismét a helyükre kerülnek.
– Gondolom, Nemo kapitány a Verne-regény hőséről kapta a nevét.
– Már mondtam neked, hogy nem én neveztem el így – mondja, és a hangja szinte
utálatos.
Lerázom magamról a rossz érzést, és folytatom.
– Maddie volt az?
– Igen.
 Nem firtatom tovább a dolgot, és inkább az élő teknőst nézegetem. Nem sokat tudok a
teknősökről, de ezen látszik, hogy igazán jól tartják. A tálkája tele friss gyümölccsel, piros
pingponglabdák hevernek az akváriumban, amikkel játszhat, és egy kőpárkánya is van,
ahol napozhat. Nem tudom, hogy képes Roman itt hagyni Nemo kapitányt, és vajon
gondol-e arra, mi fog történni szerencsétlen kis fickóval, ha ő már nem lesz itt, hogy
gondoskodjon róla. Beharapom az ajkam, nincs elég bátorságom, hogy megkérdezzem.
Vagy talán nem is akarom tudni a választ.
– Akkor most te meg az a srác randiztok? Azzal, akivel az állatkertbe mész – kérdezi
egyszer csak minden előzmény nélkül.
Megpróbálok komoly maradni, és úgy döntök, nem foglalkozom az ostoba kérdéssel.
Romant szemmel láthatóan nem nagyon izgatja Nemo kapitány sorsa. Vagy ha igen, nem
hagyja, hogy a gondolatai közé férkőzzön az aggodalom. Előrehajolok, hogy jobban
megnézzem a kupákat és érmeket. Végigolvasom a feliratokat: a legtöbb ismert helyi
versenyekről származik, de van egy érdekesebb, ezüstből készült plakett is, amely kitűnik
a többi közül. A felirat szerint a willisi középiskola kosárlabdacsapatának legjobb játékosa
kapta meg. Felveszem, hogy közelebbről is megnézzem. Szokatlanul nehéz.
– Szóval a barátaid igazat mondtak. Tényleg jól kosaraztál. Miért voltál olyan szerény?
Roman vállat von.
– Csak.
– Csak miért?
– Nem csak jó voltam. Most is jó vagyok. És furcsa dolog dicsekedni azzal, amiben még
mindig jó az ember.
– De már nem játszol?
– Nem.
Visszafekszik az ágyára.
– Nem csinálok már semmit.
– Kivéve, amikor balhézol amiatt, hogy elmegyek az állatkertbe. Nem beszéltünk meg
semmit szombatra, JégRobot.
– Ne szólíts így.
– Oké, oké.
Hozzám vág egy párnát, ami az arcomon landol.
– Hé! – mondom, és megdörzsölöm az arcom, mintha a párna olyan nehéz lett volna,
hogy nyomot hagyjon.
– Bocs, csak azt akartam, hogy figyelj ide. Támadt egy gondolatom.
 – Na, és mi az?
Lecsusszan az ágyról, és leül a földre. Megütögeti a padlót maga mellett. Odaülök én is.
Szerintem már nagyon unja, hogy a holmiját nézegetem. Hátrahajtom a fejem, és
megtámasztom a matrac szélén.
– Rájöttem, hogy együtt fogunk meghalni, és még csak a kedvenc színedet se tudom.
A szám elé tett tenyeremmel megrázom a fejem. Veled minden olyan fura, JégRobot.
Míg a kérdésén gondolkodom, elveszem a szám elől a kezem, és piszkálni kezdem a
szőnyeget. Tisztább, mint a mi otthoni közös szőnyegünk Georgiával. A rostok között
nincsenek összetaposott chipsdarabkák és szöszök.
– Mi az? – kérdezi Roman.
– A kedvenc színem semmit sem fog elárulni rólam.
Közelebb csúszik hozzám, a vállunk összeér.
– Jól van. Akkor mondj valami mást magadról. Tudni akarok rólad valamit én is.
Valahogy nem jó érzés, hogy teljesen idegen vagy számomra.
– Teljesen idegen? Hiszen tudsz rólam dolgokat. A fenébe is, az anyukád épp vacsorát
főz nekem.
Roman értetlenül bámul rám, úgyhogy kénytelen vagyok folytatni.
– Török kaját. Török vacsorát főz nekem. Mert én…
Roman türelmetlenül int a kezével.
– Tudod, hogy értem. Nem ezt a képmutató hülyeséget.
Tágra nyitja a szemét, és ettől úgy néz ki, mint egy kiskutya. Egy szomorú kiskutya.
– Valami igazit akarok tudni. Valami olyasmit, amit nem tudhat rólad akárki.
A kiskutyaarc elkomorodik, Roman szája lefittyed.
– Amikor zokni van rajtam, nem tudok elaludni, viszont mindig hideg a lábam, ha nincs
rajtam zokni, úgyhogy ez elég nagy probléma számomra.
Nézem, ahogy az arcára kiül a jól ismert ferde mosoly. A Converse cipőmet nézi.
– Maddie utált zoknit hordani.
– Tényleg?
– Aha. Mindig azt mondta, hogy ha zokniban van, az olyan, mintha fulladozna a lába.
– Okos lány.
– Volt – javít ki. Aztán ráteszi a fejét a vállamra, én pedig nem egészen tudom, mit kéne
tennem. Azt hiszem, vigaszra vágyik, de nálam nem jó helyen keresgél. Ügyetlenül
leejtem a kezem az ölembe, és Mozart 24. szimfóniáját dudorászom.
Úgy tűnik, Roman nem bánja. Nem húzódik el, és én érzem, ahogy lélegzetvételkor
felemelkedik és lesüllyed a válla. Az utóbbi időben egyre jobban feltűnnek azok a dolgok,
amiket azért csinálunk, hogy életben maradjunk – belélegzünk, kilélegzünk, dobog a
szívünk.
– Kérdezhetek valamit? De ne kapd fel a vizet.
– Bármit – mondja.
– Tudom, hogy te magadat okolod Maddie haláláért. De vajon a szüleid is így
gondolják?
A teste megmerevedik, de nem veszi el a fejét. Sőt inkább még nehezebbnek érzem,
mintha egy fadarab támaszkodna a falnak.
– Ők tagadják. De minden éjjel hallom, hogy Anya sír. Megpróbál úgy tenni, mintha
minden rendben lenne, de tudom, hogy belül eltörött benne valami. És miattam van
összetörve. Szóval, azt hiszem, nem hibáztatnak. Legalábbis nem direktben. De csak azért,
mert szerintem rettegnek attól, hogy engem is elveszítenek.
A szívem összeszorul. Lehunyom a szemem, és megpróbálom elfelejteni, amit Roman
mondott, de folyton felvillan az agyamban az anyukája képe. Látom, ahogy ott áll a fia
holtteste mellett, Roman ruhája tiszta víz, az arca kékes színű és jéghideg, a szája nyitva
van, a nyelve megdagadt az oxigénhiánytól. Valami kaparja a torkom, elfordulok tőle.
Roman teste megrándul válaszképpen, és felül. A térdét megint felhúzza, és ráteszi az
állát. Viccesek az emberek. Minél több időt töltesz velük, annál inkább rájössz, hogy
ugyanazokat a dolgokat ismételgetik. Mindnyájan azt szeretnénk hinni, hogy minden nap
más lesz, mint az előző, és hoz valami változást, de igazából úgy tűnik, bizonyos dolgok
belénk vannak kódolva a kezdetektől fogva.
Nem vagyok benne biztos, hogy Roman mindig is ilyen furcsán-szomorúan mosolygott
és mindig felhúzta a térdét. Talán csak azóta csinálja, amióta Maddie meghalt. De
egyvalami egészen biztos: a teste állandó készültségben van, mintha kötélen
egyensúlyozna magasan a föld fölött. Azt hiszem, a helyzeti energiája megvédi a világ
fájdalmaival szemben, mondván: Mosolyogj, nemsokára vége és Húzd össze magad, akkor
kevésbé érzed. Talán még a halálban is tovább él majd az energiája, és folytatódnak azok a
mozdulatok. Azon gondolkodom, vajon az anyukája is ezekre a dolgokra fog-e emlékezni?
Vagy talán egy kosárpályán fogja látni, amint pattogtatja a labdát? Lehet, hogy az ágyán
fekve jut majd eszébe, miközben rajzolgat valamit, vagy épp egy Verne-könyvvel a
kezében?
Nem tudom, mi történik majd az én energiámmal, miután meghalok. Nem tudom, a
saját energiánk túlél-e minket?
 Roman kinyújtja a kezét, és megérint.
– Aysel?
– Igen?
– Úgy látom, elkalandoztak a gondolataid.
– Bocs.
– Oké, nos… arra gondoltam. – kezdi lassan.
– Igen?
– …hogy el akarok menni veled az állatkertbe. Engem is vigyél el, amikor azzal a
sráccal mész.
Mielőtt válaszolhatnék, Roman anyukája felkiabál értünk az emeletre.
– Gyerekek! Kész a vacsora! Gyertek le!
Roman lassan kel fel, aztán nyújtja felém a kezét. Megfogom, és felhúzom magam.
Tudom, hogy válaszra vár az állatkerttel kapcsolatban, de úgy teszek, mintha el se
hangzott volna a javaslat. Amikor az ajtóhoz érünk, tréfásan meghajol, és előreenged. Én
megyek le először a lépcsőn.
Roman mamája az előszobában vár ránk. Az arcom a két kezébe fogja, és maga felé
húz.
– Annyira örülök, hogy el tudtál jönni! Nagyon remélem, hogy ízleni fog az étel!
Valószínűleg meg kéne mondanom neki, hogy nem nagyon értek a török konyhához.
Igazából egyáltalán nem tudok róla semmit, felőlem akár sajtburgert és sült krumplit is
csinálhatott volna, azt is töröknek vélném. De furcsa mód élvezem, hogy a figyelem
középpontjában vagyok. Kezdem megérteni, mit élvez ebben annyira Georgia. Jó érzés, ha
a körülötted lévő emberek lesik minden mozdulatodat. Gondosan összehajtom és elteszem
ezt az érzést. Örülök, hogy ezt is megtapasztaltam még április 7. előtt.
– Aysel! – mondja Mrs. Franklin, és tökéletesen ejti ki a nevemet. – Ismerkedj meg Mr.
Franklinnel!
Roman apja ugyanolyan magas, mint ő, majdnem teljesen kopasz, az arca hosszú és
keskeny. Kinyújtja a kezét, megrázom.
– Örülök, hogy megismerkedhetünk – mondja, én pedig mindent elkövetek, hogy
barátságosnak tűnjek.
– Aysel és Roman a régi játszótéren találkoztak – mondja Roman anyukája az apjának,
miközben belekarol.
Mr. Franklin odafordul a fiához.
 – Megint játszottál?
Érezhetően meg van lepve. Én hol Mr. Franklinre, hol Romanre, hol pedig Mrs.
Franklinre nézek. Mr. Franklin gyaníthat valamit.
– Éhen halok – közlöm villámgyorsan, reménykedve, hogy ezzel elejét veszem az újabb
kérdéseknek Roman-nel és velem kapcsolatban.
– Én is – mondja Mr. Franklin. – Együnk!
Miután leülünk az asztalhoz, Roman mamája elmondja az imádságot. Én nem csukom
be a szemem, de észreveszem, hogy Roman igen. Az egész helyiségben oregánó és
borsoskömény illata terjeng. Eszembe jut az az este, amikor apám barátja és a felesége jött
el hozzánk, és a nő török ételt főzött. Ő is a két tenyerébe fogta az arcomat, épp úgy,
ahogy egy perccel ezelőtt Mrs. Franklin. Aztán törökül suttogott valamit a fülembe. Egy
szót se értettem belőle, úgyhogy azt képzeltem magamban, azt mondja: „Minden rendben
lesz, Aysel. Minden a lehető legjobban alakul.”
Ma már tudom, hogy valószínűleg egyáltalán nem ezt mondta, de még ha így is lett
volna, akkor se lett igaza.
Mrs. Franklin odatesz elém egy gőzölgő tálat.
– Ez kuzu güveç – közli jelentőségteljesen.
Úgy néz rám, mintha azt kérdezné a tekintetével, jó-e a kiejtése. Fogalmam sincs,
úgyhogy alig észrevehetően bólintok. Olyan, mint a báránypörkölt.
Az asztal tele van étellel – töltött szőlőlevél, csirke-kebab, rizspiláf és joghurtszósz. Egy
kisebb tálkában jalapeño van, gondolom, Romané. Az anyukája nyilván több órán
keresztül főzött, hogy mindezt elkészítse. Minden fantasztikusan néz ki egyébként, de
amint beleszúrom a villám a bárányba, és enni kezdek, érzem, hogy az étvágyam elmúlt.
Mrs. Franklinre nézek, aki mosolyog, és nagyon figyeli a reakcióimat. Tudom, hogy
Roman és én szörnyű fájdalmat készülünk okozni neki.
Az egész vacsora, az erőfeszítése, hogy jó kapcsolatba kerüljön velem, sokkal több,
mint amit a saját anyám valaha tett értem. Mrs. Franklin rám mosolyog, szeretné tudni a
véleményemet az ételről. A szeme csillog, és meglátom benne a szikrát – a remény
szikráját. Azt gondolja, Roman jobban van, talált egy új barátot, és újra érdekli egy lány.
Végigcsúsztatom a villám a tányéromon, fellapátolom rá a rizst és egy falatot a
bárányból. Mindent elkövetek, hogy lenyeljem a bűntudatomat.
– Ez tényleg nagyon finom, kedvesem – mondja Mr. Franklin, és megtörli a száját a
szalvétával. – Be kell valljam, hogy először egy kicsit izgultam.
Aztán rám néz.
– No, nem azért, mert nem hittem volna, hogy minden finom lesz, csak hát korábban
még nem ettem ilyet.
Bólintok felé, jelezve, hogy nem bántódtam meg. Nem tudok annyit a török ételekről,
hogy érdekeljen, szereti-e őket Mr. Franklin vagy sem. Tulajdonképpen nem is lenne
rossz, ha többet tudnék esetleg arról a helyről, ahonnan a szüleim származnak.
Mrs. Franklin sűrű biccentésekkel fogadja a bókot, aztán rám néz. Izgatottan kérdezi:
– Neked is ízlik, Aysel?
– Nagyon finom – mondom gyorsan, mint egy szakértő.
– Ó, de jó! – sugárzik Roman anyja, és összedörzsöli a tenyerét. Nagyon sajnálom,
hogy annyi bánatot fogok neki okozni.
Március 23., szombat
még 15 nap

Georgia és én a konyhaasztalnál ülünk, ő kinéz az ablakon. Szerintem abban reménykedik,
hátha megpillantja Tylert, mielőtt elindulunk.
– Ki ez a cuki srác? – kérdi egyszer csak, és az ablaküveghez nyomja az orrát.
Belekortyolok a kávémba. Igyekszem megszeretni a kávét. De akármennyire is
próbálkozom, nem tudok megfeledkezni a keserű ízről.
– Azt hittem, felismered Tylert.
– Ne szórakozz velem! – mondja Georgia. – Ez a fiú nem Tyler. Magasabb, és rövidebb
a haja.
Kinézek az ablakon, és meglátom Mrs. Franklin piros dzsipjét, amint lehajt a
kocsibeállónkról. Szinte ugyanabban a pillanatban megszólal a csengő. Felállok, hogy
ajtót nyissak, de Georgia megelőz. Szélsebesen az ajtónál terem, és szélesre tárja. Aztán
csípőre teszi a kezét, és a legmézesmázosabb hangján megszólal:
– Szia! Örülök, hogy megismerhetlek.
– Aha, helló – mondja Roman, és belép a házba. Sosem zavart semmi Steve házában,
leginkább azt hiszem azért, mert időm nagy részében saját magam zavarom saját
magamat. De abban a pillanatban, hogy Roman belép, hirtelen észreveszem a hibákat. A
szőnyegünk foltos, és a mosogató tele van koszos edénnyel. A mi otthonunk messze nem
olyan, mint az ő makulátlan, tipp-topp házuk.
Tudom, hogy nem kellene foglalkoznom vele, mit gondol. Nem arról van szó, hogy
esetleg azért nem akar majd velem együtt leugrani a Crestville Pointe-ról, mert a házunk
egy katasztrófasújtotta terület, de akkor se szeretem azt érezni, hogy sajnál. Bárcsak a
fekete féreg aktivizálná magát, és a boldogságommal együtt felzabálná az öntudatomat is!
Roman komoly arccal kezet nyújt Georgiának, mint valami elnök. A déli udvariasság
nehezen hal ki, gondolom.
– Roman vagyok – mondja. – A nővéred barátja.
Meg vagyok lepve, hogy egyáltalán rájött, milyen rokonsági kapcsolatban vagyunk
Georgiával, tekintve, hogy egyáltalán nem hasonlítunk egymásra.
– Féltestvérek vagyunk – bököm ki, mielőtt Georgia megszólalhatna.
A húgom arcán bosszúság látszik, de ügyet sem vet rám, teljes figyelmével Romanre
összpontosít. Közelebb lép hozzá, fényes copfját babrálva.
– Szóval, honnan ismered Ayselt?
 Roman behatóan vizsgálgatja a padlót, egyik lábáról a másikra állva.
– Pár hete találkoztunk a willisi kosárpályánál.
Georgia csodálkozva fordul felém.
– Mit kerestél te Willisben?
– Miért érdekel az téged? – vágok vissza, és intek Romannek, hogy jöjjön közelebb, és
üljön le. – Kérsz valamit inni?
Látom, hogy körülnéz a helyiségben, én szeretném befogni a szemét, hogy semmit se
lásson. Aztán gyorsan kivezetném innen.
– Anya dolgozik – mondom, hogy valamivel magyarázzam, miért néz ki így a ház.
– Igen, a Swift Martnál dolgozik – csacsogja Georgia, és beszökken a konyhába. – Heti
hat napot, szegény teremtés.
Szegény teremtés?! Vannak rosszabb dolgok is Anya életében, mint az a tény, hogy a
Swift Martnál dolgozik. Mondjuk az, hogy az első férjét gyilkosságért elítélték. Vagy: az
elsőszülött lánya egy ketyós depressziós.
– Nincs valahol másutt dolgod? Nincs edzés vagy valami ilyesmi? – kérdezem
utálatosan, és kinyitom a hűtőt. Roman nem mondta, kér-e inni, de adok neki narancslevet,
és kész. Kiöntöm, és leteszem a poharat elé.
– Kösz – mondja szórakozottan. A gondolatai valahol másutt járnak. Észreveszem, hogy
a pohár egy kicsit koszos. Néha akkor jövünk rá, pontosan hogyan élünk, ha látjuk, mások
milyennek látnak minket.
Georgia leül Roman mellé.
– Ma nincs edzésem. Arra gondoltam, esetleg én is elmehetnék veletek.
Megpróbálok nem rábámulni. Ez valami hülye vicc?
– De ez végül is egy fizikaprojekt – jegyzem meg.
Georgia Romanhez fordul.
– Te is ezen a fizikaprojekten dolgozol?
Roman alig észrevehetően rám mosolyog, mielőtt válaszolna.
– Nem. Csak szeretem az állatkertet. A kalandot, az állatokat.
Georgia felkönyököl az asztalra, és rám vigyorog.
– Én is szeretem az állatkertet. És odavagyok a kalandokért.
Megint csöngetnek, ezúttal én megyek ajtót nyitni. Tyler Bowen áll a küszöbön, keze a
zsebébe dugva, fehér baseballsapkája eltakarja kék szemét.
 – Szia, Aysel.
– Be akarsz jönni egy percre?
Vállat von.
– Persze, miért is ne – mondja, és utánam jön a konyhába.
– Tyler! – kiáltja Georgia, és felugrik az asztal mellől. Odaröppen a fiúhoz és átöleli.
Tyler viszonozza az ölelést, és egy kicsit felemeli a földről Georgiát, aki vihog. Roman
és én váltunk egy „mi a fene” pillantást.
– Mi a helyzet? – mondja Tyler, és nem tudom pontosan, mindenkitől vagy csak
Georgiától kérdezi. Mindenesetre csak ő válaszol.
– Épp azt kérdeztem, hogy én is elmehetek-e veletek az állatkertbe – mondja, és
könyörögve néz Tylerre, mintha ő lenne a döntőbíró az én határozott nemem és Roman
talánja között.
– Nem is tudtam, hogy szoktatok együtt lógni – mondja Tyler komoly hangon
Georgiának. Most nekem lenne kedvem megölelni Tylert.
– Szerintem Georgia is eljöhetne – mondja Roman egyszer csak. Szemmel láthatóan
megváltoztatta a szavazatát igenre.
– Egyébként Tyler vagyok – mondja a projektpartnerem, és kezet nyújt Romannek. – Te
pedig?
– Roman. Aysel barátja vagyok – mondja az öngyilkospartnerem, és határozottan
megrázza Tyler kezét. Csak így tovább, JégRobot!
Tyler megpróbálja leplezni a döbbenetét, de mindenki számára egyértelmű, mit gondol.
Minden osztálytársam ugyanezt gondolná, ha meglátnának Romannel, nyilván nem
értenék, miért vagyunk együtt. Roman egy jóképű kosarassrác, én pedig a sötét hajú lány
vagyok a suliból, a gyilkos apával. Senki se tudja, miért találkozgatunk mi ketten.
– A willisi játszótéren találkoztak – csiripeli Georgia, és Romanre mosolyog.
– Értem – mondja Tyler. – Hát, azt hiszem, lassan indulnunk kéne, mert az állatok
napközben alszanak. Mozgás közben kell lefényképeznünk őket, igaz?
– Te vezetsz? – kérdezi Georgia.
– Aha – mondja Tyler, és megrázza a kocsikulcsait. – Az én kocsimban elférünk.
– Stipi-stopi az első ülés – közli Georgia, és talpraugrik.
Felszaladok még a szobánkba, és előkotrom a fényképezőgépet a hátizsákom mélyéről.
Az iskolai könyvtárból kölcsönöztem. Beteszem egy kisebb táskába, amit Georgia
szekrényéből veszek kölcsön. Babakék színű, kagyló alakú, és műbőr. Én biztos, hogy
soha életemben nem vennék meg egy ilyen rondaságot, de a fényképezőgép pont belefér, a
színe pedig nem érdekel. A divat most a legkevésbé érdekes szempont számomra.
Egy pillanatra leülök a padlóra, és veszek pár mély lélegzetet. Mozart Rekviemjét
dudorászom, és megpróbálok lélekben felkészülni az előttem álló megpróbáltatásokra.
Már épp indulni akarok lefelé, amikor csoszogást hallok a lépcső felől.
– Érdekes napunk lesz – mondja Roman.
De jó, hogy ide is követtél, bár senki se hívott, JégRobot!
– Nekem mondod? Már azt sem nagyon értem, miért akartál eljönni.
Kinyújtja a kezét, és felsegít a földről.
– Ne hazudj! Most örülsz, hogy úgy döntöttem, eljövök, különben egyedül
szenvedhetnéd végig a Tyler–Georgia-show-t.
– Te mondtad neki, hogy jöhet! – motyogom, miközben lefelé megyünk a lépcsőn.
– Jobb lesz így – mondja Roman, és kinyitja nekem az ajtót.
Leakasztom a dzsekimet a fogasról, kiveszem a zsebéből a kulcsokat, és bezárom az
ajtót.
– Azt kétlem – közlöm.
– De igen, higgy nekem! – mondja Roman.
A levegő hűvös, az ég tiszta, és mindent tavaszillat leng be. Tökéletes nap egy állatkerti
programhoz. A kocsi felé menet felnézek Romanre. Nem tudom, bizalomnak hívják-e azt,
amit iránta érzek. Azt hiszem, bíznom kell abban, hogy velem együtt ugrik majd, nem
mintha ez különösebben számítana már akkor. Tudom, hogy szörnyű gondolat, de a
trolloknak a neten ebben az egyben igazuk van. Önző dolog az öngyilkosság. Csak rólad
szól, és emiatt olyan furcsa ez az egész partnerdolog.
Egy ideig csak a partneredre van szükséged. Aztán már őrá sem.
Március 23., szombat
még 15 nap

Körülbelül kétórás autózás után érkezünk meg az állatkerthez. Nem volt olyan rossz, mint
vártam. Csendben voltunk, leginkább hallgattuk, ahogy Georgia a rádióval énekelget.
Tyler időnként kérdezett tőle ezt meg azt, ő meg szokás szerint affektálva válaszolgatott.
Georgia meg Romant kérdezte ki, de ő elég derekasan állta a sarat. A húgom
mindenképpen meg akarta tudni, járunk-e, és Roman meglehetősen profin ködösített
ebben az ügyben. Ismerve az anyukáját, gondolom, elég nagy gyakorlata van abban,
hogyan kell az ilyenfajta célirányos kérdéseket megválaszolatlanul hagyni úgy, hogy
valamit mégis csak mondjon az ember.
Tyler leparkolja a kocsit, és mind a négyen elindulunk a pénztár felé. Sorba állunk,
hogy megvehessük a jegyünket. Van egy furcsa pillanat, amikor tutira látom, hogy Tyler
azon tűnődik, megvegye-e Georgia jegyét, de ebben az esetben az enyémet is meg kellene
vennie, és, hát, valljuk be őszintén, Tyler nem nagyon akarja a pénzét rám fecsérelni.
Roman megelőz a sorban, és odaad a pénztárosnőnek egy marék pénzt.
– Négy jegyet kérek.
– Roman! – kiált fel színlelt felháborodással Georgia. – Ne csináld már!
– De tényleg, haver! – teszi hozzá Tyler. – Meg tudom venni a saját jegyemet, semmi
gond.
– Ne csináljatok belőle nagy ügyet – mondja Roman, és rám villantja a legszebb
mosolyát. A pénztárosnő kiszámolja a visszajárót, és odateszi elé a pultra. A keze sokkal
öregebbnek tűnik, mint az arca. Megnézem a sajátomat, és hirtelen nem is tudom
eldönteni, örülök vagy szomorú vagyok, amiért sosem lesz ráncos a kezem.
Amikor bemegyünk, odasúgom Romannek.
– Ez mire volt jó?
Roman vállat von.
– Nem viheted magaddal a pénzed a túlvilágra.
Tyler felhúzza a szemöldökét, amikor meglátja, hogy odahajolok Romanhez.
– Nem tudtam, hogy a fizikaprojektünkből randi lesz.
Georgia belekarol Tylerbe.
– Ezért is jöttem el, Ty. így nem érzed magad felesleges harmadiknak.
Tyler megveregeti Georgia kezét, miközben hozzám fordul.
 – A te ötleted volt az állatkert, Aysel. Akkor most merre menjünk?
– Miért nem kezdjük az éjszakai állatok házával? Lefényképezhetnénk a denevéreket.
Fejjel lefelé szoktak lógni. Helyzeti energia.
– Rendben. A denevérek olyanok, mint az akasztott emberek, csak fordítva – közli Tyler
nem minden él nélkül a hangjában. Roman és Georgia kérdőn néznek rá, és én is
igyekszem úgy tenni, mint aki nem érti a célzást. Ami elég jól sikerül, tekintve, hogy a
denevérek igazából egyáltalán nem olyanok, mint az akasztott emberek, de úgy döntök,
nem ez a legmegfelelőbb pillanat egy vita elindítására.
– Erre van – mondom inkább, és átveszem a csoport vezetését. Igazából fejből tudom az
egész louisville-i állatkert alaprajzát. Amikor kisebb voltam, Anya gyakran hozott ide a
hétvégeken. Azt gondolta, jót tesz nekem, ha együtt vagyunk. Amikor nyolcéves lettem,
abbahagyta, mivel Georgia is idősebb lett, Mike pedig épp járni kezdett. Sose vallotta
volna be, de lefoglalta, hogy az új családi életét építgesse, és örült, hogy engem Apára
hagyhatott. Csak akkor vett igazán észre újra, amikor Apa megtette, amit tett. És azt
hiszem, senki se szeretné, ha egy ilyen dolog miatt vennék észre. Úgy érzem magam, mint
egy agresszív, élősködő faj, amelyre senki sem figyel igazából egészen addig, amíg meg
nem fojtja az összes szép növényt a környezetében.
Az éjszakai állatok háza pont úgy néz ki, ahogy emlékeztem rá. Sötét, és a levegőben
rohadt zöldségek és gyümölcsök szaga terjeng. Hallom, hogy Georgia vihog mögöttem,
ami nyilván azt jelenti, hogy kis csapatom sikeresen utolért. Elszáguldok az oposszumok
és a mosómedvék ketrece mellett, és odaérek a vérszívó denevérekhez. Amint körülnézek,
látom, hogy a mennyezetről lógnak lefelé, és fekete, bőrszerű szárnyukkal betakarják a
testüket.
Roman a hátam mögé lopózik, és a vállamra teszi a kezét. Megrezzenek.
– Csak én vagyok – mondja.
– Tudom – mondom. Pont ezért ijedtem meg. Kiveszem a fényképezőgépet a tokból.
– Kösz, hogy megkérdezted, elveheted-e a táskámat – mondja Georgia.
– Nem kéne hangoskodnod, különben elijeszted az összes állatot – válaszolom.
Georgia rám néz, aztán elvigyorodik. Fehér fogai szinte világítanak a sötétben.
– Hát ez vicces. Épp te mondod valakinek, hogy ijesztő?
– Georgia – szól rá Tyler.
– Mi van? – mondja a húgom, és hátraveti a fejét. A parfümje felszáll, mint füst a
tábortűz körül.
– Öhm – szól közbe Roman, miközben egyik lábáról a másikra áll. – Miért nem
hagyjuk, hogy Aysel fényképezzen?
 – Szuper – egyezik bele Georgia. – Hagyjuk itt, és menjünk át a tatukhoz. Olyan
aranyosak!
– Oké. Amit csak akarsz – mondja Roman, és elindulnak a terem végébe.
Bekapcsolom a fényképezőgépet, és belenézek a keresőablakba. Ellövök néhány
felvételt, aztán megnézem, hogy sikerültek.
– Nézd! – tartom oda Tylernek a gépet. – Szerintem ez elég jó.
– Aha – mondja Tyler. – Szerintem Mr. Scottnak tetszeni fog.
De kár, hogy nem fogom látni, mit szól hozzá! Visszagyömöszölöm a fényképezőgépet
a táskába.
– Akkor megyünk a tatukhoz mi is?
– Csak kedves akar lenni hozzád, tudod? – mondja váratlanul Tyler, Georgiára célozva.
Behúzom a kis tok cipzárját, de olyan erővel, hogy majdnem a kezemben marad a
húzókája.
– Aha, hát én nem hiszem.
– Dehogynem. Azért is jött el ma.
– Ja.
– Elég nyilvánvaló. Mindig fel akarja hívni magára a figyelmedet. Próbál
megnevettetni. Nem olyan rosszindulatú lány ő – folytatja Tyler.
Üres tekintettel bámulok rá. Aztán elindulunk a tatuk felé, és végiggondolom, amit
Tyler mondott Georgiáról. Hogy össze akar barátkozni velem. Elég biztos vagyok benne,
hogy hülyeség az egész. Georgia azért jött el, hogy összemelegedjen Tylerrel. Ha a
többiek megtudják, hogy programja volt Tyler Bowennel, az nagyot lendít a társadalmi
státuszán a suliban. Egy elsős randizik egy junior kosarassal. Mint valami nyamvadt
romantikus filmben.
– Szerintem tévedsz azzal kapcsolatban, miért jött el Georgia – mondom Tylernek. –
Nem én vagyok a lényeg, hanem te.
Közeledünk a tatukhoz, és meglátom, hogy Roman és Georgia egymás mellett áll az
üvegablak előtt. Az állatokat figyelik, és úgy nevetgélnek, mintha régi jó barátok
lennének.
– Nem vagyok olyan biztos benne, hogy tényleg én vagyok az, aki érdekli – válaszol
Tyler, és oldalba bök.
Rágrimaszolok.
– Felőlem az övé lehet – közlöm, és nem folytatom. Sok szerencsét hozzá, mert pár hét
múlva hulla lesz.
 Roman elmosolyodik, amikor meglát minket.
– És most merre?
– Az oroszlánokhoz – javaslom. – Azt hiszem, dél körül etetik őket. Ha sietünk,
csinálhatok pár jó képet.
– Nagyon szomjas vagyok – nyafog Georgia. Odafordul Romanhez. – Nem akarsz
eljönni velem limonádéért?
Roman rám néz, én pedig vállat vonok.
– Találkozhatunk az oroszlánoknál.
– Az az igazság, hogy én is szomjas vagyok – szólal meg Tyler. – Én is megyek veletek.
Georgia egy kicsit elkomorodik.
– Hát jó.
– Akkor én Aysellel megyek – mondja Roman, és átsétál az én oldalamra. – Nemsokára
utolérünk titeket.
Amikor Georgia és Tyler eltűnik, megszólalok:
– Ó, most elmulasztottál egy esélyt arra, hogy csókolózz Georgiával a büfénél.
– Azt hittem, megígérted, hogy felhagysz a hülye viccekkel – válaszol Roman.
Bűnbánóan rápislogok. Kimegyünk az éjszakai állatok házából, és elindulunk az
oroszlánok felé. Amikor kiérünk a levegőre, látom, hogy az ég beborult, és a nap ijesztő
esőfelhők mögé bújt. Zsebre dugom a kezem, és jó szokásom szerint a belső varrást
piszkálgatom.
– Ez egyébként nem volt vicc. Biztos vagyok benne, hogy elevenen felfalna, ha tehetné.
– Ti ketten egy kicsit sem hasonlítotok egymásra. Hogy lehet ez?
Mereven nézek előre, nem pillantok Romanre.
– Nem ugyanaz az apánk.
– Ja, mondtad is, hogy csak féltestvérek vagytok. Ő olyan, mint egy oroszlán, te
pedig… mint egy tatu.
– Tatu?
Megérinti a vállam.
– Tudod, mit akarok mondani.
– Az apám miatt van ez a nagy különbség – folytatom, és mereven rábámulok Romanre.
Remélem, hogy ennyiben hagyja a témát. – Nem várom el, hogy ezt megértsd, de ez a
különbség minden mást is megváltoztat.
 Odaérünk az oroszlánokhoz. Csak hármat látunk, és nem úgy tűnik, mintha ennének. A
francba! Biztos lekéstük az etetést. A hím egy hatalmas sziklán hever, a két nőstény pedig
az ellentétes sarokban fekszik egymás mellett. A hím egyszer csak kitátja a száját, és
óriásít ásít. A mellettünk álló kisgyerek ugrálni kezd örömében. Egy másik, aki szemmel
láthatóan nem olyan bátor, mint ő, odabújik az anyjához. Előhúzom a fényképezőgépet, és
azt kívánom, bárcsak időben be tudnám kapcsolni, hogy elkapjam a pillanatot.
– Most hol van az apukád? – kérdezi Roman.
A válasz erre a kérdésre az, hogy az állami börtönben. Amennyire tudom, apám valami
poros kisvárosban tölti börtönéveit sok-sok kilométerre innen.
– Messze. Elment – mondom, és szorgalmasan csattogtatom a fényképezőgépet. Egy-
kettő talán használható lesz. – Hagyjuk ezt a témát, oké?
Roman kinyújtja a kezét, és megfogja a csuklómat.
– Nem értem, hogy valaki, aki már nem része az életednek, hogyan számíthat ennyire?
Arrébb megyek, hogy ne érjen el. Otthagyom az oroszlánok kifutóját, és leülök egy
padra. Roman követ.
– Jól van, bocs! Nem kérdezek többet.
Rákönyökölök a térdemre, az államat a tenyerembe támasztom.
– Tudom, hogy nehéz elhinni, de igaz. Az apám tönkretette az életemet – mondom
kínlódva, és nagyot sóhajtok.
Azt nem teszem hozzá, hogy nemcsak ezt tette. Nemcsak tönkretette az életemet, hanem
elérte, hogy meggyűlöljem magam. Rettegek magamtól, attól, amivé válhatok, amiből
vagyok.
Ahogy erre gondolok, valami megmozdul bennem. Nem tudom, mi az, vajon a fekete
féreg-e, vagy valami más, amiről nem is tudtam, hogy ott van, de érzem, ahogy serceg és
fellobban, mint egy apró csillagszóró.
– El kéne mennem hozzá – bököm ki hirtelen, mielőtt eszembe jutna, hogy nem
beszélhetek Romannek az apámról. Hogy Roman ismeri Brian Jacksont. Hogy Roman
megutálna, ha megtudná az igazat.
Roman krákogni kezd.
– Mi van?
Felugrom a padról.
– Úgy döntöttem, hogy még egyszer látni akarom az apámat, mielőtt meghalok.
Roman ülve marad. Amikor összeszedem magam, és végül ránézek, furcsa arckifejezést
látok rajta.
 – De te nem vagy rákos, Aysel – mondja, és felemeli a hangját. – Nem szenvedsz
semmilyen halálos betegségben!
– Ez meg mi a fenét jelent? – kérdezem.
– Azt, hogy nem csinálunk bakancslistákat! Nem arról szól az egész, hogy mi mindent
akarunk még megcsinálni, mielőtt meghalunk. Ez kizárólag a halálról kell hogy szóljon.
Csak a halálról – hadarja zaklatottan, és egyik lábáról a másikra áll.
Aztán hirtelen megváltozik az arca. – Át akarsz verni?
Érzem, hogy elvörösödöm.
– Dehogy akarlak átverni! Csak látni akarom még egyszer, utoljára. A szemébe akarok
nézni, és…
Roman feláll. Átölel, ezúttal nem rezzenek össze. Odasimulok hozzá.
– És mi? Mit remélsz ettől? Nekem úgy tűnik, kifogásokat keresel, hogy ne tedd meg…
Hogy tovább élj.
Elszorul a torkom, szavak tolulnak fel bennem, de a fekete féreg azonnal mindet
felzabálja.
– Nem erről van szó – nyögöm ki végül.
– Akkor miről?
– Csak látni szeretném, Roman. Azt hiszem, ha találkoznék vele, képes leszek leugrani
arról a szikláról. Semmi sem fog visszatartani.
Roman felnéz az égre.
– És most visszatart valami?
Nem tudom, hogy mondjam el neki, hogy nem vagyok biztos benne, tényleg el tudom-e
pusztítani a helyzeti energiámat, amíg meg nem értem a lényegét valahogy. És ahogy pár
perccel korábban is mondtam, biztos vagyok benne, hogy csak úgy tehetem meg, ha
találkozom még egyszer az apámmal.
Roman megint felém fordul.
– Elmehetünk hozzá, hogy találkozzatok. Ha tényleg ezt akarod. Én segíthetek neked.
Az egyik énem legszívesebben átkarolná és magához szorítaná ezekért a szavakért, és
legfőképpen megköszönné neki. De tudom, hogy nem ez az, amire mindketten
vállalkoztunk. Ha valaki hazugságvizsgálót tenne a szívemre, azt hiszem, a műszer
teljesen megbolondulna: folyton hazudik, ugrál, és megváltoztatja a véleményét. Nem
tudom eldönteni, mi lenne fontosabb: az, hogy Roman ott legyen, és segítsen, amikor
találkozom apámmal, vagy az, hogy ne tudja meg az igazat.
Amint őt nézem, ahogy engem néz, tágra nyílt barna szemében üresség, könnyű
remegés fut át a mellkasomon. Talán naiv vagyok, de kezdem azt hinni, hogy Roman
megértené. És nem tartana hibásnak amiatt, amit az apám tett. Talán meg kellene adnom
neki az esélyt, hogy bebizonyítsa? Arra, hogy megmutathassa, más, mint a többiek?
Figyelmesen vizsgálgatom az arcát, és keresem a jelet rajta, ami elárulná, hogy már
tudja. A nevem nem jelenik meg az apámról szóló internetes cikkekben (tudom, mert
leellenőriztem), de majdnem biztos vagyok benne, hogy egy egyszerű guglizás is adna
számára támpontot. Langstonban nem él túl sok török, nem beszélve Kentucky-ról. De
akárhogy nézem is mélyen ülő szemeit, szép ívű száját és a naptól kissé kipirult arcát, nem
látom nyomát annak, hogy tudná. Csupán egy embert látok, aki szemmel láthatóan törődik
velem, akinek fontos vagyok, és ez a felismerés legalább olyan kényelmetlen, mint az,
hogy bármikor megtudhatja az igazságot az apámról és a családom történetéről.
Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha én magam mondanám el neki, mielőtt valaki mástól
hallja? A szavak kezdenek formálódni az agyamban, és már épp ki akarok tálalni, amikor
kinyújtja a kezét, megfogja az enyémet és megszorítja. Az ujjai a tenyeremet simogatják.
– Komolyan, Aysel! Bocsánat, hogy kiabáltam. Elmegyünk és meglátogatjuk apádat,
rendben?
– Oké – mondom, és ezt is alig tudom kinyögni. A nyelvemet a szájpadlásomra
szorítom, és magamban megesküszöm, hogy elmondom neki az igazat. Nem ma, de
hamarosan.
Roman megint megszorítja a kezem.
– Akkor most merre tovább?
– Akarod látni a jegesmedvéket? Szeretném úszás közben lefényképezni őket.
– Szuper! – mondja, és rám villantja jól ismert mosolyát. – Jó lesz még egyszer látni
őket. Maddie nagyon szerette a jegesmedvéket. Ők voltak a kedvencei.
Úgy látom, JégRobotnak épp úgy megvan a bakancslistája, mint nekem. Csak még nem
jött rá.
Én már igen.
Március 26., kedd
még 12 nap

Korán lelépek a munkából, és amilyen gyorsan csak tudok, hazamegyek. Az a tervem,
hogy mindenkinél előbb hazaérek, még vacsora előtt, hogy legyen pár percem egyedül, és
körülnézhessek a dolgozószobában. Ha Anya bármit is megőrzött apámról, annak ott kell
lennie.
Kinyitom a bejárati ajtót, és megállok az előszobában. Visszafojtott lélegzettel
hallgatózom. Reménykedem benne, hogy senki más nincs itthon.
– Hahó! – hallom meg Mike hangját.
– Helló, Mike, csak én vagyok! – mondom, de nem túl hangosan, hátha más nem hall
meg.
– Mi lesz a vacsora? – kiabál, szinte beleremeg a ház. Mike örökölte Steve orgánumát.
Ha nem kedvelném annyira, lehet, hogy idegesítene.
– Nem tudom, Mikey. Anya nemsokára hazaér, tőle megkérdezheted, oké?
– Jó – hangzik a válasz. – Nem jössz fel FIFA-zni egy kicsit?
Megrándul a szám, le kell győznöm a kényszert, hogy elvigyorodjak.
– Talán majd később, ok? Nagyon sok leckém van.
– Hát jó – mondja csalódottan.
Megpróbálok nem törődni azzal, hogy elkeserítettem, és helyette inkább a feladatra
koncentrálok: körül kell szimatolnom Anya cuccai között. A dolgozószoba az előszoba
végéből nyílik. Zsúfolt és szűkös, alig nagyobb, mint egy szekrény. Átugrom pár dobozon,
és bejutok a gyatra műanyag íróasztal mögé.
Nyújtózkodom, hogy elérjek néhány dobozt a könyvespolcon. Ha valamennyire is
ismerem Anyát – ami a körülményeket tekintve nem igazán állítható –, akkor, gondolom,
a családi szennyes bizonyítékait a legelérhetetlenebb helyen tárolja.
Felállok a székre, és felnyúlok az egyik kartondobozért, amelyben mappákat találok.
Ebben a pillanatban a szék megpördül a lábam alatt. Kinyújtom a kezem, hogy elérjem a
dobozt, de elvesztem az egyensúlyomat, és lesodrok két dobozt meg jó néhány könyvet.
Hatalmas csattanással esem le a székről, a tenyeremmel próbálom enyhíteni a
becsapódás erejét. A csuklóm ég, a szőnyeget beborítják a szétszóródó papírlapok. Bassza
meg!
– Aysel?
Felnézek, Mike áll fölöttem. Bassza meg még egyszer!
 A mellkasához szorítja a videójáték konzolját, a szája tátva.
– Jól vagy?
– Igen, ja, bocs a zajért! – mentegetőzöm, és a földön heverő papírokra mutatok. –
Elvesztettem az egyensúlyomat.
Mike összehúzza a szemét.
– Mit keresel?
Négykézlábra állok, elkezdem összeszedegetni a lapokat, és random belegyömöszölöm
őket a dobozokba. Ennyit Anya rendben tartott dolgozószobájáról. Az egyik papíron
megakad a szemem. Egy régi iskolai értesítő negyedik osztályból. Felveszem, és
végigsimítom a betűket. Meglep, hogy Anya megtartotta.
– Aysel! – emeli fel Mike a hangját. – Miért kutatgatsz Anya holmija között?
A régi értesítő még ott van a kezemben.
– Ó, bocs, én csak… hát… régi iratokat keresek, tudod, iskolai dolgokat. A
továbbtanuláshoz kellenek.
– De miért kérsz folyton bocsánatot? – kérdezi Mikey, majd átteszi a konzolt a bal
kezébe, jobbal pedig a hajával kezd babrálni. Mindig a szőke tincseit bizergálja, ha ideges
vagy zavarban van.
Nagyon igyekszem, hogy könnyed legyen a hangom, amikor válaszolok.
– Mert megijesztettelek.
Mike szélesen rám vigyorog.
– Nem ijesztettél meg.
Én is rámosolygok.
– Oké, nem akarsz visszamenni?
Elkomorodik.
– Nem segíthetek keresgélni?
– Azt hiszem, Anya mérges lenne, ha hagynám, hogy idebent játssz.
Mikey kicsit csücsörít a szájával.
– Nem játszanék, hanem segítenék neked keresni.
– Tudom, de Anya nem nagyon örülne neki, ha itt találna.
– Hát jó – mondja sóhajtva.
Míg kifelé megy, utánaszólok:
 – Mikey!
– Igen?
– Megtennél nekem egy szívességet?
– Az attól függ. Mi lenne az?
– Ne mondd meg Anyának, hogy bejöttem ide!
– Miért? Titok? – kérdezi izgatottan.
– Igen, a mi titkunk.
– Szuper! Később feljössz játszani?
Lelkesen bólogatok. Fáj a nyakam. Nincs hozzászokva ezekhez a hirtelen
mozdulatokhoz.
– Tuti.
Amint kimegy, folytatom a papírok összeszedését. Mindenféle érdekességre bukkanok.
Régi szülinapi képeslapokra, számlákra, hitelértesítőkre. Látszatra nincs az
elhelyezésükben különösebb rendszer, de az is lehet, hogy amikor leborítottam a
dobozokat, én magam kevertem össze mindent.
Már épp feladom a reményt, amikor rábukkanok egy borítékra. Üres, de a feladó címén
megakad a szemem: McGreavy Fegyintézet. Ez biztosan apámmal kapcsolatos. A
McGreavy Fegyintézetben lehet. Négykézláb kutatgatok a földön a boríték tartalma után,
mikor egyszer csak hallom, hogy kinyílik az ajtó.
– Hahó! – kiált le szokása szerint Mike az emeletről.
– Én vagyok, édesem – szólal meg Anya.
Gyorsan összekapkodom a maradék papírokat, és visszateszem a dobozokba. Épp a
felső polcra próbálom betuszkolni a kartondobozokat, amikor lépéseket hallok a hátam
mögött.
– Aysel, mit csinálsz itt?
Megfordulok, Anya áll az ajtóban. A munkahelyi egyenruhájában van, piros pólóban és
khaki nadrágban. A nadrágnak vasaltnak kellene lennie, de az övé kicsit gyűrött.
Észreveszem, hogy a cipője is öreg és kopott már. Talán ha már nem leszek, eggyel
kevesebb gyerekről kell majd gondoskodnia, és akkor kevesebbet kell dolgoznia. Vagy
legalábbis megengedheti majd magának, hogy vegyen egy új cipőt.
– Az egyetemi felvételihez keresek valamit.
Anya fürkésző tekintettel néz rám. Aztán remény csillan meg a szemében.
– Tényleg?
 – Igen, meg kellett néznem, hogy A-t vagy B-t kaptam-e elsőben bioszból.
Anya összeszorítja a száját, mint aki nincs teljesen meggyőzve, úgyhogy folytatom.
– Tudod, a jegyeim határozzák meg, hogy milyen egyetemre jelentkezhetek.
Szigorúan néz rám, és a mutatóujját az ajkaihoz emeli.
– És nincs valaki a suliban, aki segíthetne ebben?
– De. Csak már nagyon kíváncsi voltam. Nem tudtam kivárni.
A hazugság szinte megdagasztja a nyelvem, miközben nézem, ahogy Anya arcán
szétárad a bizakodás.
– És, megtaláltad, amit kerestél?
A dobozokat szemléli, mint aki kiszúrta, hogy a tartalmuk összekutyulódott.
– Ühüm – mondom, és megpróbálom eltakarni őket. – Bocs, hogy levettem a
dobozokat, mindjárt visszateszem.
Anya megrázza a fejét.
– Ne, nehogy leess! Majd megkérem Steve-et, ha hazajön.
Továbbra is az ajtóban álldogál, és tudom, hogy arra vár, menjek vele ki a
dolgozószobából. Elmegyek mellette, ő pedig lekapcsolja a villanyt. Szó nélkül
átmegyünk a konyhába, aztán elnézést kérek, és felmegyek a szobámba.
Amikor végre egyedül maradok, rávetem magam az ágyra, és megpróbálom kiverni a
fejemből Anya bizakodó, már-már boldog arcát. A takarót is a fejemre húzom, és
belesüppedek a matracba. A gyomromra teszem a tenyerem, és biztatom a fekete férget,
hogy tegye a dolgát. Emlékeztessen, hogy Anyának is sokkal jobb lesz, ha én már nem
leszek. Biztonságban lesz. Ami április 7-én történni fog, az lesz neki a legjobb.
Ahogy mindenki másnak is. Különösen nekem.
Március 27., szerda
még 11 nap

Ma a langstoni önkormányzat megbízásából végzünk telefonos kampányt. Március végén
minden évben rendeznek egy karnevált az általános iskola udvarán jótékonysági céllal.
(Elsősorban a kosárlabdaprogram számára, de a Langstoni Közoktatási Hivatal azt állítja,
hogy a pénzt a természettudományos és matematikai programok fejlesztésére használják.)
Rendszerint hoznak pár ócska körhintát, egy óriáskereket, dodzsemet, büféasztalokat
állítanak fel, ahol ragacsos vattacukrot és agyoncukrozott szörpöket árulnak, a
pomponlányok pedig előadnak egy-két betanult számot. A langstoni középkorú disznó
férfiak imádják a karnevált.
Felemelem a kagylót, és tárcsázom a listámon lévő következő számot: John Gordon, aki
a Mound Street 415.-ben lakik. Talán John lesz az a statisztikailag kimutatható személy,
aki már eleve el akar menni a karneválra, ezért nem is kell emlékeztetni rá. Kétszer cseng,
mielőtt felvenné. Nincs olyan szerencsém.
– Halló! – szól bele, jól érzékelhető kentuckyi akcentussal.
– Jó napot, Mr. Gordon! A nevem Aysel, és a Tucker Marketing Conceptstől hívom a
városi önkormányzat megbízásából.
– Igen? – mondja, és a hangja egy kicsit türelmetlenül cseng. Mégsem annyira bosszús,
mint azok, akiket fel szoktam hívni.
– Amint bizonyára tudja, a város idén is megrendezi a tavaszi karnevált – kezdem, és
mondom szépen a mondókámat. Beszélek arról, hogy a bevétel elengedhetetlen segítség a
langstoni iskolák számára, hogy a pomponlányok milyen nagyszerű produkcióval
készülnek, és hogy az óriáskerék milyen klassz és biztonságos (igen, biztonságos). Végül
elmondom a kötelező utolsó mondatot is: – Mindenkinek nagyszerű szórakozási lehetőség,
legyen akárhány éves. Egy igazi családbarát program.
Nyilvánvalóan nem említem meg, hogy a pomponlányok párducmintás bikinifelsőben
fognak táncolni a szabadban, bár alig van több 10 foknál.
A vonal végén csend van.
– Mr. Gordon?
– Igen, tudok a tavaszi karneválról – mondja a férfi. – A családommal holnap délutánra
terveztük, hogy kimegyünk.
– Nagyszerű, köszönöm, Mr. Gordon.
Az egyetlen dolog, amit a langstoniakról pozitívumként el lehet mondani, az az, hogy
hajlandóak tenni valamit a városukért.
 Ma valahogy jobban tudok koncentrálni a munkára, mint máskor. Végig akarok érni a
listán. Csupán végezni szeretnék a műszakommal. És mostanában észrevettem, hogy ha
munkaidőben ténylegesen dolgozom, akkor jobban telik az idő. Miután zsinórban
felhívtam hat embert, átkukkantok Laurához. Felhúzza a szemöldökét, és furcsán méreget.
– Mi az? – kérdezem, és a telefonkagylóért nyúlok, hogy hívjam a következő áldozatot.
– Olyan furcsa vagy ma – mondja, feláll, és odasétál a kávégéphez. – Mintha boldog
lennél. Csak nem jöttél össze valakivel a neten?
Felnevetek, de a nevetésem inkább rekedt károgásnak hangzik. Boldognak? Az a
szomorú az egészben, hogy Laura nem is téved nagyot. Igenis összejöttem valakivel. De,
persze, nem úgy, ahogy ő gondolja.
– Furcsa, hogy dolgozom?
Laura bólint.
– Nagyon furcsa.
– Azt akarom, hogy büszke legyél rám, Laura – mondom tréfásan tisztelegve, ő pedig
megcsóválja a fejét.
Két perccel a műszak vége előtt felnyitom a böngészőt. Egész nap nem mentem fel a
netre, úgyhogy azt hiszem, igazán megérdemlem. Megkeresem a McGreavy Fegyintézet
honlapját, és keresek egy telefonszámot. Eltart pár percig, amíg megtalálom. Ráfirkantom
a jegyzetfüzetemre, aztán kitépem a lapot, összehajtom, és beteszem a zsebembe.
Felállok, és a hátizsákomat átvetem a vállamon. Kifelé menet odaintek Mr. Palmernek.
Úgy bámul rám, mint aki épp szívinfarktust készül kapni.
– Viszlát, Aysel! – nyögi keservesen.
Laurának igaza van, tudom, hogy úgy tűnik, jobb kedvem van, de nem tudom, tényleg
ez-e a valóság, vagy csak az elmém játszik velem. Mivel mindennek nemsokára vége, nem
kell többé aggódnom a dolgok miatt. Lehet, hogy ezért tűnök vidámabbnak. Mindent
megterveztem. Pontosan tudom, hogy akarom eltölteni az utolsó napjaimat, és ez a fajta
céltudatosság megnyugtató.
Régebben annyira elkeserítettek a végtelen hosszúságú napok: mintha ólomlábakon járt
volna az idő, és soha semmi nem változott. És ahogy John Berryman mondta, minden
végtelenül unalmas volt. Lehet, hogy a maratonfutók is így éreznek, amikor az utolsó
kilométereket kezdik meg? Tudják, hogy most már sikerülni fog, úgyhogy ezen a ponton
már nincs értelme kifáradni.
A hátizsákomat bedobom az anyósülésre, én pedig beülök a kormány mögé.
Kicipzárazom a hátizsák oldalzsebét, és előveszem a mobilom. Veszek egy nagy levegőt,
és bepötyögöm a számot.
 A munkában minden nap egy csomó ismeretlen embert kell felhívnom, úgyhogy ennek
nem kellene nagy gondot okoznia, mégis úgy érzem, a szívem kiugrik a helyéről. Gyorsan
bekapcsolom a klasszikus zenét játszó rádióállomást, még ha halkan is, hadd menjen a
háttérben. Bach h-moll miséje árad a hangszórókból, és ahogy hallgatom, úgy érzem,
mintha valaki egy meleg takarót borítana a vállamra. Letekerem a hangerőt, nehogy túl
hangos legyen, ha valaki a McGreavy Fegyintézetben végül mégis csak úgy dönt, felveszi
a telefont.
Felteszem a lábam a műszerfalra, és vízszintesbe döntöm az ülés háttámláját.
Dudorászom a zenét, ujjammal pedig a ritmust ütöm a kopott üléshuzaton. Egyszer csak
valaki beleszól a kagylóba.
– Tom vagyok. Miben segíthetek?
Felugrom.
– Ez a McGreavy Fegyintézet?
– Ja – mondja Tom, és nagyot sóhajt.
– Azért telefonálok, mert információt szeretnék kérni azzal kapcsolatban, hogyan
látogathatnám meg az apámat.
– Hogy?
– Az apám… nos az apám… – valahogy nem találom a megfelelő szót. – Elítélt.
– Aha – mondja Tom, és arra gondolok, vajon egynél több szótagú szavakat is használ-
e. – Akkó átkapcsollak a látogatásra.
Mielőtt bármit is mondhatnék, süket csend lesz a telefonban, majd újabb fülbemászó
zene szólal meg. Ilyesmit szoktak a liftekben játszani. Inkább felhangosítom Bachot.
Nem kell sokat várnom, ismét üdvözöl valaki.
– Bob vagyok.
Lehet, hogy a McGreavy Fegyintézet minden alkalmazottjának egyszótagú neve van?
– Helló, Bob! – mondom barátságosnak szánt hangsúllyal. – Azért telefonálok, mert
információt szeretnék kapni arról, hogyan látogathatom meg az apámat.
– Az apád itt van elzárva?
– Igen – válaszolok, és megpróbálok úgy tenni, mintha nem lenne nagy dolog az egész.
Mintha ismerném az egész börtönrendszert, meg ilyesmi.
– És rajta vagy a listán?
– Milyen listán?
– A látogatói listáján. Ha a lánya vagy, akkor valószínűleg rajta vagy a listán.
 Nyelek egyet.
– Nem tudom, hogy rajta vagyok-e – mondom bizonytalanul. Anya soha nem engedte
meg, hogy meglátogassam apát. Egyszer sem az évek alatt.
– Hát, ha nem vagy rajta a listán, nem nagyon tudok segíteni. De én arra tippelek, hogy
rajta vagy. Amikor az emberek bekerülnek ide, általában az összes családtagjukat
felsorolják alapból. Hátha valamelyik meg akarja látogatni őket.
– Oké – mondom lassan. – Akkor csak odamegyek és kész?
Felnevet, de a hang elmenne horkantásnak is.
– Aha. Idejössz, de csak látogatási időben. Aki előbb jön, az jut be előbb. Ha minden
látogatófülke foglalt, akkor várólistára kerülsz. De a várólistával kapcsolatban nem
ígérhetek semmit.
Újabb lista?
– Mikor van látogatási idő?
– Kislány – mondja Bob, és szinte látom, ahogy megcsóválja a fejét. – Minden
információ rajta van a honlapunkon. De mert kedvellek, megmondom neked.
A barátságos hang megtette a magáét, úgy látszik.
– Köszönöm szépen, Bob!
– Keddtől szombatig lehet látogatni. Reggel tíztől tizenkettőig, aztán délután egytől
négyig. És adhatok egy jó tanácsot?
– Igen, az jó lenne, Bob.
– Próbálj minél korábban ideérni. Akkor nagyobb szerencséd lesz. A nap végére
nagyobb a tumultus.
– Köszönöm! Igazán kedves. Viszontlátásra szombaton.
– Oké, rendben – mondja Bob és leteszi a telefont.
Egyenesbe állítom az üléstámlát, de még nem indulok el a TMC elől. Kavarognak a
gondolataim. Kezem a halántékomra szorítom, nagyokat sóhajtok. Pár perc múlva újra
előveszem a telefont, és hívom JégRobotot. Tudom, hogy hülyeség az egész, de nem
tehetek róla. Meg akarom osztani valakivel a gondolataimat, és ő az egyetlen, akivel tudok
beszélni. Lehet, hogy az emberek ezért is keresnek az öngyilkosságukhoz partnert. Más
helyzetekben is jól jöhet.
– Szia – mondja Roman.
– Szia, mit csinálsz?
Semmi válasz.
 – Csak lógsz a szobádban? – próbálkozom.
– Mi mást csinálnék?
– Nem is tudom. Kosarazhatnál?
Elképzelem, milyen arcot vág. Tudom, hogy néz rám, amikor viccelődöm. Lelki
szemeim előtt látom, ahogy az ágyon, a takaróján fekszik, aranybarna szemével hunyorít,
kezében ceruza, a térdén rajzmappát egyensúlyoz. Elképzelem, hogy Nemo kapitány
felszólítja, hogy lazítson, de ettől csak még mérgesebb lesz. Nevethetek, mert Roman
megszólal:
– Hagyd abba!
– Jól van, abbahagytam – mondom gyorsan.
– Mindig ezt mondod, de sose hagyod abba igazán. Kezd nagyon idegesítő
lenni.6x3x5x1x.nx
Beledugom a körmöm az üléshuzaton lévő lyukba. Nem akarom idegesíteni
JégRobotot. Tudom, hogy nem kéne, hogy érdekeljen, mit érez velem kapcsolatban. De
nem tehetek róla, mégis érdekel.
– Bocs! – mondja aztán halkan. – Ezt nem kellett volna mondanom.
– Semmi baj. Megérdemeltem.
– Nem, semmiképp sem.
Egy ideig nem is tudom, mit mondjak. Mindketten hallgatunk, csak Roman légzését
hallom. Meg szeretném kérdezni, hogy rajzol-e, de inkább nem teszem.
– Elmehetek érted?
– Miért tennéd?
Gyorsan veszek egy nagy levegőt, és megpróbálok kitalálni valami indokot, amiért
találkoznunk kellene. Az agyam villámgyorsan forog, az összes telefonhívás eszembe jut,
amit ma lebonyolítottam.
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a langstoni tavaszi karneválra.
– Teljesen elment az eszed?
– Ezt vehetem igennek? – humorizálok, de aztán gyorsan folytatom. – Úgy értem, te
magad mondtad, hogy könnyebben elengednek április 7-én, ha az anyukád tényleg azt
hiszi, hogy barátok vagyunk.
– Ez igaz, de még mindig nem értem, miért akarsz elmenni a karneválra.
– Tizenöt perc múlva ott vagyok – mondom gyorsan, és kinyomom a telefont.
És igaza van. Minden létező körülmény azt sugallná, hogy kerüljem el a karneválokat.
De minél közelebb érünk április 7-hez, annál féktelenebb vagyok.
Az az igazság, hogy a tavaszi karnevál az egyik utolsó igazán boldog emlékem. Nem
tudom, hány éves voltam, amikor észrevettem, hogy a fekete féreg végül minden egyes
pozitív gondolatomat felzabálja. De azt tudom, hogy az utolsó alkalommal, amikor
elmentem a karneválra az apám kezét fogva, a boldogság nem tűnt el.
Itt maradt.
Március 27., szerda
még 11 nap

Amikor odaérek a ház elé, küldök Romannek egy sms-t. JégRobot pár másodperc múlva
már a kocsi felé sétál. Kék pulóverének kapucnija fel van húzva a fejére, és összegörnyed,
mintha egy láthatatlan ellenség elől akarna elbújni.
Amikor beül a kocsiba, én pedig megfordulok, hogy kihajtsak az utcájukból, felteszi a
kérdést:
– Szóval, miért megyünk a karneválra?
– Azt hittem, szívességet teszek neked. A mamád nagyon izgatott lesz, hogy elmentél
egy normális programra.
Roman hátradönti a fejét.
– Igen, ezt már mondtad a telefonban is. Azt kérdezem, miért akarsz te elmenni a
karneválra.
Rápillantok. Lefelé bámul, összeszorított foggal. Nem úgy néz ki, hogy vevő lenne
most bármi hülyeségre. Csak semmi idegeskedés, JégRobot!
– Oké, jól van. Elmondom. Ma felhívtam a McGreavy Fegyintézetet – mondom
ünnepélyesen, és hatásszünetet tartok. – Ott van az apám, egyébként. Na, mindegy. És
csak el akartam mondani neked, mit tudtam meg a látogatási lehetőségekről.
Roman felemeli a fejét, és kibámul az ablakon. Úgy tűnik, semmilyen módon nem
reagál arra, amit épp elmondtam neki. Vagyis, hogy az apám börtönben van. Mintha csak
azt közöltem volna vele, hogy apám palacsintát süt az egyik helyi büfében, vagy valami
ilyesmi.
– Hallottad, amit mondtam? Az apám fegyenc a McGreavy Fegyintézetben.
Roman nem néz rám. Továbbra is kibámul az ablakon.
– Ezt elmondhattad volna a telefonban is.
Vállat vonok, bár tudom, hogy nem is látja.
– Na, igen. De gondoltam, jó móka lenne, ha elmennénk a karneválra, és akkor
személyesen is elmondhatom.
– Jó móka? – kérdezi, és úgy köpi ki a szavakat, mint valami undorító bogarat. Épp így
mondta azt is, hogy „barátok”, amikor először találkoztunk a kávézóban. Végül mégis
csak odafordul hozzám. – Ki vagy te?
Rálépek a gázpedálra, és ezúttal rajtam a sor, hogy kibámuljak a szélvédőn. Próbálom
nem kimutatni, mennyire bánt a hangsúlya. Nem válaszolok a kérdésére, mert nem vagyok
benne biztos, hogy én magam tudom-e, ki vagyok. Az út hátralévő részét néma csendben
tesszük meg.
Amikor odaérünk a karneválra, leparkolok a langstoni általános iskolával szemben lévő
saras mezőn. Egymás mellett sétálunk oda a bejárathoz, és megveszem a jegyet
mindkettőnknek. Ez a legkevesebb, amit tehetek, azok után, hogy elhurcoltam ide
magammal, ráadásul az állatkertben ő fizette ki az én belépőmet.
A nagyrétre vezető kapuknál öt hatalmas plakát van, rajtuk Brian Jackson. Titokban
rápillantok Romanre, és látom, hogy a fotókat nézi. A szám azonnal kiszárad, de nagy
nehezen mégis megszólalok.
– Mikor beszéltetek utoljára?
Roman vállat von.
– Elég régen. Már szinte nem is ismerem a srácot.
Lehet, hogy én paranoiás vagyok, sőt biztos, hogy paranoiás vagyok, de úgy tűnik,
valami más is van itt. Roman hangja nem árulkodik teljes nyugalomról. Mintha tudna
valamit, és nem akarná, hogy tudjam, hogy tudja.
– Tényleg olyan gyors voltál, mint ő?
Eszembe jut, hogy amikor először találkoztunk, a barátai, Lance és Travis dicsekedett
Roman képességeivel.
JégRobot megereszt egy fagyos nevetést.
– Nem. Bri mindig gyorsabb volt, mint én – mondja, és odafordul hozzám. A szája
szegletében furcsa mosoly bujkál. – De én jobban cseleztem.
Némi megkönnyebbülést érzek. Lehet, hogy amit Roman hangjában éreztem, az nem az
én apámmal volt kapcsolatban. Talán még mindig nem tud semmit. Talán csak féltékeny
volt Brianre, talán eszébe jutott, mennyire megváltozott az élete, amióta Maddie meghalt.
Már épp újabb kérdéseket akarok feltenni, amikor Roman a karnevál felé bök.
– Akkor most bemegyünk, vagy mi lesz?
Odanyújtom neki a jegyet.
– Igen. Menjünk!
A rét már zsúfolásig megtelt. Kisgyerekek rohannak el mellettünk, kergetőzve. A kezük
tiszta ragacs a vattacukortól, a szájuk pedig kék a jégkásától. A szívem a torkomban
dobog. Bárcsak még egyszer ennyi idős lehetnék! Amikor még fogalmam sem volt arról,
hogy valami komoly baj van apámmal, és arról sem, hogy komoly baj van velem.
Roman a derekamra teszi a kezét. Nem igazán igazodom el JégRobot viselkedésén. Túl
hűvös ahhoz, hogy ilyen jóképű legyen.
 – Jól vagy? – kérdezi.
– Igen, csak az emlékek… – mondom. A föld puha a lábam alatt, a tornacipőm
belesüpped a sárba. Intenzív pattogatottkukorica- és sárszag van.
Roman bólint, és elveszi a kezét.
– Maddie szerette ezt a karnevált.
Nem tudom, mit mondjak erre. Úgyhogy szokásomhoz híven hülyeségeket beszélek.
– Fel akarsz ülni az óriáskerékre?
Roman vállat von.
– Jó. Miért is ne?
Beállunk a sorba. Észreveszem pár osztálytársamat. Lehet, hogy azért vannak itt, hogy
megnézzék a húgom táncát? Azt hiszem, nekem is oda kéne mennem. Még akkor is, ha a
jelenlétem valószínűleg többeket zavarna, és nem segítene rajta sokat. Nagyjából mindig
ez a helyzet.
Észreveszem, hogy Stacy Jenkins odahajol Nate Connorshoz, és súg valamit a fülébe.
Gondolom, rólam pusmog. Rágni kezdem a számat belülről, és megpróbálok nem
odafigyelni.
Roman rám pillant, úgy tűnik, érzi rajtam a feszültséget.
– Mi a baj? Van valami gondod a…
Félbeszakítom.
– Semmi gond, ne törődj vele!
Megfordul, és fagyos pillantást vet az osztálytársaimra. Ha eddig még nem suttogtak
volna a hátam mögött rólam, akkor most már biztosan fognak. Utálom, hogy magamon
érzem a tekintetüket, mintha céltábla lenne rajzolva a hátamra. Úgy érzem, alig várják,
hogy belém lőjenek. Megrázom a fejem, és megpróbálok nem odafigyelni. Mozart
Rekviemjét dudorászom, miközben előre-hátra billegek. Nem akarom, hogy Roman
találkozzon az osztálytársaimmal. Ha beszélgetni kezdenek, biztos kitalálja, ki az apám.
Ennél rosszabb felállást el se tudok képzelni.
Odaérünk a sor elejére, és egy fél fogsorú ember int, hogy szálljunk be a következő
fülkébe. Beugrunk, és a kerék lassan továbbfordul.
– Tényleg azt hiszed, hogy ha meglátogatod az apádat, az segít? – kérdezi Roman.
Egyáltalán nem érdekli a kilátás, engem néz. Ezért kár volt felülni.
– Nem tudom, segít-e vagy sem. De meg kell tudnom bizonyos dolgokat.
Lenézek a büfékre és a vásárosbódékra, amik egyre kisebbek és kisebbek idefentről.
Vajon a halál is ilyen? Minden, ami az agyunkban van, egyre kisebb és kisebb lesz? Aztán
végül eltűnik?
– Miféle dolgokat? – folytatja Roman. – Azt mondtad, hogy ha újra látod, az nem
változtat meg semmit, és nem gondolod meg magad… tudod, mivel kapcsolatban…
Két kezét a térdére teszi. Az jut eszembe, szóvá teszem, hogy mostanra már eléggé
megbarátkozhatott volna a halál gondolatával ahhoz, hogy ki is mondja a szót, de inkább
hallgatok. Más se hiányzik most nekem, mint egy újabb vita JégRobottal!
– Nézd – kezdek bele –, az apám szörnyű ember volt, érted? Valami borzalmas,
elképzelhetetlenül rettenetes dolgot csinált. Csak meg akarom tudni, miért tette.
– De miért? Ha már nem számít semmit úgysem, miért kell tudnod? – kérdezi halkan,
nyugodtan. Nem erőszakoskodik. Nem ítélkezik.
Alig tudom visszafogni magam, hogy ne öleljem meg. Imádom, amiért nem azt
kérdezte, mit tett az apám. Nem érdeklik a szaftos részletek. Nézem a széles vállát, és
elképzelem, hogy az arcomat belefúrom a pulóverébe. Nem szabad ilyesmiket gondolnom,
úgyhogy inkább megint lenézek, és a perecesbódét bámulom. Apám szerette a puha
perecet. Mindig azzal viccelődött, hogy a perec az egyik legjobb dolog Amerikában.
Nekem mindig egy fahéjas-cukrosat vett, magának pedig sajtos-hagymást. Sétálgattunk a
karneválon, kezünkben a perecekkel, a mutatványosokat nézegettük, és megbeszéltük,
melyik hintára üljünk fel. És abban a néhány különlegesen ritka percben otthon éreztem
magam.
– Hé, ébresztő! – szól rám Roman, megütögeti a vállam, és elhúzza a kezét a szemem
előtt.
– Bocs! Azt hiszem, kikapcsoltam. Szeretek lenézni innen. Szeretem nézni, hogy
mindenki olyan kicsi fentről.
– Jó, de még nem válaszoltál a kérdésemre. Szeretném megérteni, Aysel. Tényleg. De
nem értem. Ha tényleg leugrasz velem április 7-én, miért érdekes, hogy mit tett az apád?
Rágni kezdem a hüvelykujjamon a bőrt, és a gyilkosság előtti hetekre gondolok.
Nagyon ideges és feszült volt, mint soha korábban. Meg volt róla győződve, hogy azért
van hiánya a boltban, mert a gyerekek lopnak, magazinokat és cukorkákat tesznek zsebre,
amikor nem figyel. Emlékszem, egyik nap suli után bementem hozzá, és ott találtam a pult
mögött, amint valami papírokat lapozgat lázasan. Vérben forgó szemekkel pillantott rám.
– Próbálom, próbálom, próbálom, Zellie. De nem tudom, elég lesz-e.
Az egyik énem el akart futni azok elől a szemek elől, de legyőztem a félelmemet, és
odamentem hozzá a pult mögé. Átkaroltam, és az arcomat belefúrtam az ingébe. Mindig
fokhagymaszaga volt a ruhájának. Pár perc múlva dúdolni kezdett egy részt Bach I.
Brandenburgi versenyéből.
Behunyom a szemem. Néha még hallom apám halk hangját a fülemben.
 – Nem tudom, Roman – sóhajtom, és kinyitom a szemem. – De ő nevelt fel, tudod?
Csak le kell zárnom ezt valahogy.
A fülkénk megáll, és mi kiugrunk belőle. Körbeértünk. Roman átkarolja a vállam, és
magához húz.
– Addig oké, amíg nem hátrálsz ki…
– Mondtam, hogy nem.
– Na ez az én barátnőm!
A szívem nagyot dobban, amikor ezt mondja, és nagy nehezen tudom csak összeszedni
magam. Akárhogy is, Romannek nincs igaza: nem fogok kihátrálni vagy kifogásokat
keresni, miért akarok mégis élni. De amikor felnézek Roman arcára, és látom a sötét
árnyékot a szeme alatt, nem vagyok biztos benne, hogy magamat vagy őt akarom
meggyőzni erről. Nem hátrálok ki. Nem hátrálok ki. Többször elismétlem, mintha azt
remélném tőle, hogy hat a varázslat. Ez az, amit szeretnék.
– Mi van ma veled? – kérdezi Roman a homlokát ráncolva.
– Semmi – mondom, és azt kívánom, bárcsak ez lenne az igazság. – Akkor el tudsz
jönni velem szombaton?
– Meglátogatni apádat?
– Aha.
– Hát persze – mondja. – Csak ki kell találnom, mit mondjak Anyának, hogy
elszabadulhassak.
– Jó. Akkor szombat reggel érted megyek. Valószínűleg elég korán. Jó lesz így?
Roman vállat von.
– Majd küldj egy sms-t.
– Rendben.
Egy pár furcsa pillanatig némán állunk.
– Hát… ha már elrángattál ide, akár jól is érezhetnénk magunkat – mondja, és úgy ejti
ki azt, hogy „jól is érezhetnénk magunkat”, mintha valami furcsa idegen nyelven beszélne.
Odavezet a mini-kosárlabdapalánkhoz. Odaad a kezelőnek egy marék papírpénzt, és
kap egy labdát cserébe. Nem ismerem fel a nőt, de valószínűleg az egyik osztálytársam
anyukája lehet. Úgy néz rám, mint aki pontosan tudja, ki az apám, de nem mond semmit.
Roman a kezébe veszi a labdát, és a kosarat nézi. Én eközben fejben leírom az ide
vonatkozó fizikakérdést, és megpróbálom kikalkulálni a labda helyzeti energiáját. Roman
leteszi a labdát a pult szélére, és rám néz.
 – Már megint azt csinálod, ugye?
– Mit? – kérdezem, és keresztbe fonom a karom. A kezelőnő felhúzza a szemöldökét, és
kérdő pillantást vet rám. Ránézésre meg tudom állapítani róla, hogy olyan Anya, aki
lelkesedik a tinédzserek drámái iránt. Remek.
– Azt a fizikadolgot. Mindig a fizikán gondolkodsz, nem?
Érzem, hogy elpirulok.
– Honnan tudtad?
Roman arca felderül, és megjelenik rajta a jól ismert ferde mosoly.
– Ugyanilyen arcot vágtál, amikor a fényképeket csináltad az állatkertben. Mint amikor
nagyon figyelsz valamire.
Azzal visszafordul a palánkhoz, és eldobja a labdát. Csont nélkül esik a kosárba.
JégRobot nagyon tud.
A kezelőnő felemeli az egyik ujját, azzal mutatja a találatot. Köszi. Azért el tudunk
számolni egyig. Bólintok neki, hogy lássa, értjük a játék lényegét.
Roman a mutatóujján pörgeti a labdát a feje felett.
– Tetszik az az elgondolkodó nézésed. Aranyos.
Nem tudom megállni, hogy fel ne nevessek. Nem emlékszem, hogy valaha is azt
mondták volna rám, hogy aranyos vagyok. Még amikor kicsi voltam, akkor is inkább
„különleges” voltam – ami kódolva azt jelenti, hogy nem úgy nézek ki, mint a langstoni
emberek – vagy „édes” voltam – vagyis csöndes és igénytelen –, de soha nem aranyos.
– Mi az? – kérdezi Roman, majd egy kicsit behajlítja a térdét, és megint eldobja a
labdát. Az megpattan a gyűrűn, de a végén beleesik a kosárba. Két ujjamat mutatom a
nőnek, aki halványan elmosolyodik válaszképpen.
– Bezony – mondja aztán, erős déli akcentussal. – Kettőt már bedobott, és még kettő
hátravan.
Roman megnézi a plüssállatokat. Többsornyi rózsaszín panda és foszforeszkáló
narancssárga tigris sorakozik a polcokon. Meg kék elefántok is vannak.
– Mit nyerhetünk? – kérdezi aztán a nőt.
Az anyuka lelkesen felugrik, kihúzza magát, és a legjobb formáját mutatva próbál igazi
játékvezetőnek tűnni. Széles karmozdulatokkal hadonászik a polcok előtt, csaknem
lepofozza a pandákat, tigriseket és elefántokat.
– Ha mind a négyet bedobod, bármelyiket választhatod.
– Még azt a nagy oroszlánt is? – kérdezi Roman, és a nyakát nyújtogatva próbálja
jobban megnézni azt a hatalmas oroszlánfigurát, amely a polcok tetején csücsülve várja a
sorsát. A sörénye valószínűleg nagyon csiklandozhatja az ember arcát, ha hozzábújik, de
ennek ellenére tényleg pompás példánya a plüssállatoknak.
A nő teli szájjal vigyorog rám.
– Bezony, még az oroszlánt is. Azt szeretnéd?
– Én? – nézek rá csodálkozva.
– Persze. Hát, neked akar nyerni, nem látod, drágám? Ugye? – kérdezi sokat sejtetően,
és fura, kotkodácsoló hangot ad ki. Nem tudom, a langstoni nők miért csinálják ezt
folyton. Talán valami különös, perverz módon vonzódnak a csirkepopulációhoz.
– Nem hinném – csúsztatom a kezem fekete farmernadrágom zsebébe, és jobb lábamról
áthelyezem a testsúlyom a balra.
Roman úgy tesz, mint aki nem hallja a beszélgetést. Készül a következő dobásra.
Figyelem JégRobotot. Az arca összpontosításról árulkodik, mélyen ülő szemeit tágra
nyitja, különös lelkesedés van bennük. Szálkás karján megfeszülnek az izmok. Lehet,
hogy ő is valami ilyesmit lát az arcomon, amikor én a fizikán gondolkodom? Az biztos,
hogy még így is elég nyomorultnak tűnik, elég jégrobotosnak. Mégis, van benne valami,
valami olyan, mint egy árnyék, ami sokszor rákúszik a legjobb fényképre is. Az az
érzésem támad, hogy meg kellene ragadni ezt a valamit, és valahogy megörökíteni. Hogy
ne tűnjön el.
Aztán egyszer csak rádöbbenek, mi az. Öröm. JégRobot szeret kosarazni. Nem számít,
milyen kitartóan próbálja elhessenteni az örömöt, attól még ott van. Vajon az örömnek is
van helyzeti energiája? Vagy van egy olyan helyzeti energia, ami örömöt okoz, mint a
boldogságszérum, amely ott lakik az emberek gyomrában, és lassan felbugyborékol a
felszínre? Ez lenne az, amit boldogságnak hívunk.
Ha ez igaz, akkor az én fekete férgem felzabálja ezt is. Vagyis, talán mégse. Csak a
nagyobb részét. Amikor figyelem JégRobotot és a kosárlabdát, majdnem elmosolyodom.
A hangsúly persze a majdnemen van.
Harmadszor és negyedszer is kosarat dob. A konkrét dobásokra szinte alig figyelek. Azt
figyelem élvezettel, ha ez a szó egyáltalán kapcsolatba hozható bármivel, amit érzek,
mondok vagy csinálok, hogyan készülődik dobás előtt. Ez jobban érdekel, mint maga a
pillanat. A pillanat nagyon gyorsan elmúlik, szinte lehetetlen elkapni.
– Akkor mi legyen? – kérdezi a nő a nyereményekre mutatva. Észreveszem, hogy
szederszínű rúzsa elkenődött a szája szögletében, és egy kicsi a fogára is jutott.
– Amit a hölgy szeretne – mondja ekkor Roman, és ez készületlenül ér.
A rúzsos fogú nő odafordul hozzám.
– Akkor legyen az oroszlán?
 A torkomon akadnak a szavak. JégRobotnak nem kellene ajándékokat nyernie nekem a
karneválon. Legkevésbé sem vágyom arra, hogy még több holmi maradjon utánam.
Megrázom a fejem.
– Nem kérek semmit.
A nő arcára ráfagy a mosoly, Roman pedig megbök a könyökével.
– Ne már, Aysel, válassz egyet! Nyertem.
– Tudom – nyögöm ki nagy nehezen. – Csak nem akarok semmit.
A nő egyre borúsabban néz.
– Sajnos, csak ezek a nyereményeink vannak, kisszívem.
Megint megrázom a fejem, ezúttal talán még vehemensebben.
– Nem, nem, nem az a baj! Csak valaki másnak szeretném adni a nyereményt.
A nő most már teljesen elveszíti a fonalat. Zavartan néz hol az egyikünkre, hol a
másikunkra.
Megpróbálom elmagyarázni neki.
– Ha például jön egy kisgyerek játszani, de nem dob be egyet sem, akkor odaadhatná
neki – dadogom, és beharapom az alsó ajkam.
A nő csípőre teszi a kezét.
– De honnan fogom tudni, melyik gyereknek adjam?
Vállat vonok.
– Adja oda annak, akiről látszik, hogy nagyon szeretné. Aki a legmagányosabbnak
tűnik.
A nő elfintorodik, és látszik rajta, hogy erősen gondolkodik a lehetőségeken. Végül rám
mosolyog.
– Jól van, szívecském, ha ezt szeretnéd… Valamelyik kisgyerek biztosan nagyon boldog
lesz majd.
– Igen, az a hatalmas oroszlán biztosan örömöt szerez majd valakinek – mondom, és
magamban hozzáteszem: legalábbis remélem.
Amikor továbbindulunk, Roman odanyújtja a kezét. Megfogom, és összekulcsoljuk az
ujjainkat. Nem mondok semmit. Tudom, hogy ez nem azt jelenti. Ez egy másfajta
kézfogás. Ugyanolyan, amit április 7-én is valószínűleg csinálni fogunk.
De az agyammal hiába tudom, mégis csak átfut rajtam valami melegségféle. Remélem,
Roman nem veszi észre. De ha mégis, hiheti azt is, hogy izzadni szokott a tenyerem.
– Ez klassz volt tőled – mondja, és lóbálni kezdi a kezünket. Fel-le. Fel-le. Hagyom,
hadd csinálja, mintha összetartoznánk. – Magányos voltál gyerekkorodban?
Ezen elgondolkozom egy kicsit.
– Nem mindig.
Roman lehajol, hogy a szemembe nézhessen. Nem szól semmit, de nem is kell. Tudom,
hogy magyarázatot vár.
– Miután az történt az apámmal, minden barátomat elvesztettem. Volt olyan, aki
azonnal eltávolodott tőlem, másokat meg én küldtem el. Ijesztő volt, ha arra gondoltam,
hogy bárki is a közelemben marad – mondom sóhajtva. – Nem tudom, hogyan
magyarázzam meg.
Roman bólint. Ebben a fényben a szeme aranybarnán csillog, mint a fű, amit kiszívott a
nyári nap.
– Nem, megértem. Amikor a szomorúságod olyan mély és mindent elborító, azon
aggódsz, mindenki mást is megfojt, ha engeded, hogy túl közel jöjjenek hozzá.
Érti.
– Pontosan.
Kinyújtja a kezét, és félrehúz egy tincset az arcomból.
– Tudod, én is ugyanezt csináltam. Elhajtottam a barátaimat. De szerintem ezt is kell
csinálni. Ez az egyetlen járható út.
Még mindig fogja a kezem, az ujjaink össze vannak kulcsolva. Azon tűnődöm, mennyi
idő múlva engedné el a kezem, ha tudná, mit csinált az apám Timothy Jacksonnal.
– Beszélj még a szomorúságodról! – kéri.
– Miért?
– Mert meg akarom érteni. Szeretnélek megérteni téged. Már nagyon régóta nem
kötődöm senkihez, de azt hiszem, téged értelek.
A szívem helyén pulzáló fekete lyuk leáll, kiszorítva a levegőt a tüdőmből. Nem jó ez
így. Így csak még nehezebb lesz április 7-e. Egy csapat fiú rohan el mellettünk, és kiabál,
„húúúú” meg „oóóóó”. Roman elvörösödik, de nem engedi el a kezem. Én is érzem, hogy
pirulni kezdek.
Pár pillanatig még mozdulatlanul állunk, aztán Roman finoman húzni kezdi a kezem,
jelezve, hogy sétáljunk tovább. Némán járjuk be a vidámparkot. A tornacipőnk alatt zizeg
a szalma, amit a sár miatt terítettek le.
Amikor odaérünk a forgó csészealjakhoz, Roman megint beszélni kezd.
– Néha úgy érzem, hogy a szomorúság elevenen felfal. Mindig azt hittem, hogy a
legnehezebb percek azok lesznek, amikor visszaemlékszem a dolgaira, de ez nem igaz. A
legnehezebb pillanatok azok, amikor már előre hiányzik. Persze az ünnepek is nehezek, de
most a kis dolgokról beszélek, mint például amikor a boltban vagyunk, elmegyünk a
hűtőpult mellett, és elképzelem, hogyan könyörögne Maddie anyának, hogy vegyen neki
egy nagy jégkrémet.
Elhallgat, és hirtelen felnevet.
– Igen, Anya hat hónapig a szemét se vette le rólam. Muszáj volt vele mennem
bevásárolni.
JégRobot lehajtja a fejét, és sáros tornacipőjét bámulja.
– A legrosszabb az, hogy tudom, én vagyok az oka, hogy nem könyörög többet
jégkrémért. Mit meg nem adnék, hogy még egyszer láthassam! Vagy hogy helyet
cserélhessek vele.
Megszorítom Roman kezét, mintha attól félnék, hogy egyszer csak eltűnik, vagy hogy a
szomorúság itt helyben elevenen felfalja.
– Ezért is rajzolok – vallja be. – Már a halála előtt is rajzolgattam, de eldugtam a
vázlataimat. Nem volt az komoly. És, legyünk őszinték, a kosaras haverjaim halálra
szívattak volna miatta. De most már azért rajzolok, mert néha lehetetlen beszélni. Olyan,
mintha beleragadtam volna egy mély gödörbe, és nem tudok kikeveredni belőle. Azért
rajzolok, hogy kijussak, bár tudom, hogy soha nem leszek képes rá.
Lenyelem a torkomban formálódó gombócot, és mindent végigrágok, amit csak
mondott. Nem vagyok biztos benne, hogy valaha is hallottam volna JégRobotot egyszerre
ennyit beszélni. Annyira sajnálom, hogy belém hasít a fájdalom. Szeretném, ha tehetnék
érte valamit, de pontosan tudom, hogy tehetetlen vagyok. Nincs számára menekvés. Ott
ragad a gödör mélyén. És nincs menekvés számomra sem a fekete féreg elől.
– De neked legalább megvan hozzá a jogod, hogy hiányozzon Maddie – mondom
halkan.
Biztos érti, amit mondani akartam, mert egyszer csak megkérdezi:
– Neked hiányzik néha? Az apád.
– Aha – mondom gondolkodás nélkül. – Igen, hiányzik. És ebből tudom, hogy őrült
vagyok.
Roman megáll, és odafordul hozzám. A testünk majdnem összeér. Szorosan állunk
egymással szemben, az állunk alig pár centire van egymástól. Az egyik kezével továbbra
is fogja a kezem, a másikkal pedig megfogja a tarkómat. A tenyere meleg és nedves. Talán
azért, mert ő is izzad egy kicsit.
– Nem hiszem, hogy megőrültél – suttogja. – De azt értem, hogy mennyire meg vagy
zavarodva. Bárcsak könnyebb lenne neked! És meg se történt volna az egész.
 – Én is ezt kívánom – mondom alig hallhatóan.
Egy kicsit eltol magától, hogy az arcomba nézhessen.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Mint fizikazseni, hiszel egy másik univerzum létezésében? Gondolod, hogy van egy
másik dimenzió, ahol mi is boldogok lehetünk? Ahol neked még megvan az apád, nekem
pedig Maddie? Ahol én egy normális fiú vagyok, te pedig egy normális lány, akik együtt
elmentek egy karneválra?
Elengedem a kezét, és vállat vonok.
– Nem tudok ilyesmin gondolkodni.
Összeráncolja a homlokát, és megsimítja a tarkóját.
– Hogyhogy?
– Mert zavarba ejtő.
– És az a sok hülyeség a helyzeti energiáról? Az nem zavarba ejtő?
Elvörösödöm.
– Nem tudom. Az valahogy más. Kevésbé irreális, azt hiszem.
Megpróbálok előállni valami okossággal. Valamivel, ami megérteti vele, hogy amikor a
helyzeti energiáról fecsegek, az tudományos dolog, nem annyira sci-fi, mint a párhuzamos
univerzumok elmélete. Mielőtt kigondolnék valami effélét, Roman megszólal:
– Tudod, hogy mi zavarba ejtő?
Bólintok, hogy csak folytassa.
– Amikor látom, milyen boldog vagy, ha a fizikáról beszélsz. Ettől én is… valahogy
boldog vagyok.
Esetlenül összehúzza magát, és megint egyik lábáról a másikra áll.
– Hát ez zavarba ejtő.
Érzem, hogy megint ott a gombóc a torkomban, és tudom, hogy mondanom kéne
valamit arról, mit gondoltam, amikor kosarazni láttam őt. De nem szólalok meg. A fekete
féregre gondolok, amely ott csúszik-mászik bennem, és minden helyzeti energiámat
felzabálja, amivel csak némi örömhöz juthatnék. A gyomromra nyomom a tenyerem, és
azt kívánom, bárcsak ne lenne ott bennem, bárcsak lenne rá valami mód, hogy
kigyógyuljak ebből, és hogy Roman is kigyógyuljon a maga bajából. Belevájom a
körmöm a bőrömbe, és felszisszenek a fájdalomtól.
Roman kinyújtja a kezét, és ráteszi a kezét az enyémre.
 – De a leginkább zavarba ejtő dolog mégis csak az, hogy semmi sem változik,
bármennyire is zavarba ejtő nekem, ha boldognak látlak – mondja, és annyira halkan
beszél, hogy csak én hallhatom. – Mégis meg akarok halni április 7-én. És szükségem van
rád ehhez.
Hirtelen úgy érzem, a karnevál túlságosan hangos. Tisztán hallom az óriáskerék
fémvázának kattogását, a forgó csészealjak surrogását és a vidám gyerekzsivajt. Be
akarom fogni a fülem, de Roman elkapja a kezem és megint összefonja az ujjainkat. Aztán
lehúzza a kezem maga mellé.
– Értem – mondom halkan. – Nem fogok kihátrálni.
Olyan erősen szorítja meg a kezem, hogy kifut belőle a vér, és elzsibbad. Bárcsak valaki
ugyanezt tenné a szívemmel is!
Március 29., péntek
még 9 nap

Épp a becsengetés hangjára csusszanok be a székembe. Tyler odabiccent. Az utóbbi
időben folyton ezt csinálja, mintha az állatkerti programunk óta közeli jó barátok lennénk,
vagy ilyesmi. Képzelem, miket suttognak rólunk emiatt az osztálytársaim!
Mr. Scott dülöngélő kék betűkkel Einstein nevét írja fel a táblára. A filc kupakjával
megkopogtatja a tábla szélét, arra vár, hogy mindenki elcsendesedjen.
– Jó reggelt! Jó reggelt!
Vannak, akik motyognak valami válaszfélét, én csendben maradok.
– Ma el szeretnék távolodni a matematika- és a fizikaképletektől, és az elméletről
szeretnék beszélni. Úgy fogjuk hívni, hogy tréfás péntek.
Az osztály felnyög, Mr. Scott pedig odafordul a táblához, és sebesen írni kezd.
„Általános relativitáselmélet.”
– Emelje fel a kezét, aki már hallott erről az elméletről! – mondja, és megint kopogtat a
táblán. Páran felemelik a kezüket.
Persze, én is hallottam már róla. Mindenki ismeri Einsteint. Fogadok, hogy még Mike is
felismerné a képét egy tévéműsorban. És nagyjából a relativitáselméletet is ismerem, de az
biztos, hogy nem fogok önként jelentkezni. Utálok a többiek előtt beszélni.
Mr. Scott Melanie Taylorra mutat. Szerintem fel se tette a kezét.
– Elmagyaráznád a többieknek, Melanie?
A lány kerek arca elpirul.
– Ööö… nem tudok túl sokat róla… – dadogja, és a kardigánja gombjával babrál
zavartan. – De hallottam már Einsteinről. Ahogy, gondolom, mindenki más is. Ő az a
zseni, akinek olyan furcsa haja van, nem?
Ugye? Mindenki hallott már Einsteinről. Még Melanie Taylor is.
– Igen – mondja Mr. Scott lassan. – Valaki más?
Végigpásztázza a termet a tekintetével, aztán rám mutat. Én se tettem fel a kezem. Nem
értem, miért erőszakoskodik.
– Aysel! – mondja. – Tudsz valamit erről az elméletről?
Vállat vonok, és nemet intek a fejemmel. Ez a fajta mozdulatkombináció azt
eredményezi, hogy úgy nézek ki, mint aki valamilyen áramütéses törzsi táncot jár éppen.
A „fogalmam sincs” és a „kérem, ne erőltesse, hogy beszéljek” nevű táncról van szó.
 – Gyerünk, biztos vagyok benne, hogy tudsz erről valamit! Az utolsó
dolgozateredményed arról tanúskodik, hogy érdeklődsz a természettudományok iránt.
Páran füttyentenek a teremben, és idiótán huhognak.
Sose értettem, miért gondolják azt a tanárok, hogy ha hangosan méltatják valakinek a
dolgozateredményét, azzal népszerűvé teszik a többiek szemében. Ezenkívül az utolsó
dolgozateredményem csak azt bizonyítja, hogy képes voltam megtanulni, amit Mr. Scott
tanított, nem pedig azt, hogy azon felül tudok bármit is.
– Gyerünk, Aysel, vágj bele! – biztat Mr. Scott.
Legszívesebben te lennél az, akibe belevágnék, gondolom keserűen, és az asztalomon
dobolok az ujjaimmal. Még szerencse, hogy ezt nem hangosan mondtam. Stacy Jenkins és
különítménye megőrült volna. A gondolat még engem is egy kicsit megijeszt, és azt
kívánom, bárcsak visszaszívhatnám vagy kitörölhetném valahogy az agyamból.
– Aysel! – nógat Mr. Scott, és kezd kétségbeesni. Már majdnem megsajnálom. Elég
nyomasztó lehet az élete, ha rám, vagyis egy diákra próbál támaszkodni. Bárcsak
megmondhatnám neki, hogy mással próbáljon szerencsét, nem én vagyok a befutó! Vajon
hogy mondhatják ezt szakszerűen a fizika nyelvén? Tudom, hogy vannak halott csillagok,
például. Bár azok legalább haláluk előtt tényleg csillagok voltak.
És holtukban szupernóvák lettek – a haláluk figyelmet keltett. Én elég biztos vagyok
benne, hogy amikor meghalok, senki sem lesz ott, aki megfigyelhetné, mivé lesz az
energiám. Kivéve talán Romant, de szerintem ő nemigen fog erre figyelni.
– Aysel! – ismétli Mr. Scott kitartóan. Mintha azt hinné, hogy ez valamilyen varázsszó,
amitől egyszer csak beindul az agyam, és olyan lánnyá változom, aki tudja a választ a
kérdésére.
Mr. Scott és én egymást bámuljuk. Ő nem pislog. Végül én adom fel.
– Nem valami olyasmiről van szó, hogy a dolgok érzékelésében nem mindig bízhatunk?
És hogy az emberi agy túl lassú ahhoz, hogy teljes egészében felfogja a gyors dolgokat?
– A gyors dolgokat? – kérdezi Mr. Scott, és a kezével int, hogy folytassam.
– Mint például a fénysebesség. Nem a fénysebességgel van kapcsolatban az elmélet?
Azt hiszem, a speciális relativitáselmélet a fénysebességgel van kapcsolatban. És aztán
van neki egy másik elmélete is.
– Az általános relativitáselmélet – teszi hozzá Mr. Scott.
– Igen. És az a gravitációt is beleteszi a képletbe.
– Tökéletes! – mondja elismerően Mr. Scott, és felfelé tartott hüvelykujjával mutatja,
milyen jót mondtam. Szeretnék eltűnni az éterben. Ezekben a pillanatokban mindig úgy
érzem, hogy a bőröm túlságosan vékony, és mindenki átlát rajta. Mindenki látja, mekkora
üresség és sötétség van odabent.
– Pontosan erről van szó, Aysel, bravó! – teszi még hozzá a tanárom, és úgy vigyorog,
mint akinek fogalma sincs, mit élek át.
Csíkos ingem ujját húzogatom, és a táblát bámulom. Mr. Scott folytatja a magyarázatot
arról, hogyan alakította át Einstein elmélete az egész fizikát. Elmondja a speciális
relativitáselmélet legalapvetőbb tételeit. Beszél arról, hogy a fény halad a leggyorsabban,
ráadásul mindig ugyanolyan sebességgel, függetlenül attól, milyen gyorsan vagy milyen
irányba mozgunk. Alapvetően igaz, hogy a fény sebessége állandó. Nem tudunk a
fénysebességnél gyorsabban mozogni, és nem is tudjuk megváltoztatni.
És az idő nem állandó. Legalábbis nem a mi emberi időfelfogásunk. Einstein
feltételezte, hogy minél gyorsabban mozgunk, annál lassabbnak érzékeljük az idő múlását.
Az órák ugyanolyan rendszerességgel ketyegnek, de a megfigyelő számára megváltozik az
érzékelés.
Azt hiszem, az életben elég sok dologra igaz, hogy a megfigyelő érzékelésétől függ.
Mr. Scott így folytatja:
– És tudjátok, Einsteinnek van egy elég híres mondása a relativitásról. Ismeri valaki?
Az osztály csendben ül.
Mr. Scott felveszi a filcet, és írni kezd a táblára. Amikor elkészül, fel is olvassa, amit
felírt.
– „Tartsd a kezed egy percig a forró kályhán, meglátod, egy órának fogod érezni.
Beszélgess egy csinos nővel egy órát, mintha csak egy perc lenne. Na, ez a relativitás.”
A ceruzámmal firkálgatok a jegyzetfüzetembe. Már egy egész oldalt telerajzoltam,
miközben azon gondolkodom, hogy tényleg van valami Einstein relativitáselméletében.
Amióta megismertem Romant és kiterveltük a Crestville Pointe-i ugrást, az idő
szélsebesen száll. Szeretném azt hinni, hogy ennek a változásnak semmi köze
JégRobothoz, és az idő talán csak a végén halad ilyen gyorsan. Azt hiszem, ennek lenne
értelme. Tudom, hogy minden sokkal közelebb van az örökkévalósághoz, ezért talán egy
kicsit kevésbé akarom sürgetni a dolgokat.
Mostanában amúgy is mindent lassabban csinálok, például lassabban eszem a csokit,
hogy tovább élvezzem az ízét. A narancslevet is sokáig forgatom a számban, mielőtt
lenyelem, hogy még jobban érezzem az édessavanyú narancsízt. Talán Einsteinnek tényleg
igaza volt. Talán azért, mert most lassabban mozgok, az idő gyorsabban halad. Talán így
van felépítve az univerzum, ez alapján működik. És semmi, de semmi köze az egésznek
Romanhez és ahhoz, hogy mióta megismertem, megváltozott a nézőpontom.
De, őszintén szólva, fogalmam sincs. Fogalmam sincs.
Megszólal a csengő, és Mr. Scott közli, hogy nem ad házi feladatot a hétvégére. Az
osztály örömujjongásban tör ki, sokan tapsolnak is, én pedig megpróbálom leplezni a
csalódásomat. Szeretem a gyakorlati feladatokat. Legalább van mit csinálnom, amikor
éjjel kettőkor csendes és sötét a ház, Georgia pedig halkan horkol az ágyában. Ha ezeken a
feladatokon gondolkodom, akkor kevésbé érzem magam magányosnak. Érdekes, hogy ha
azon gondolkodom, milyen gravitációs erő hat egy tárgyra, attól sokkal nyugodtabbnak és
kiegyensúlyozottabbnak érzem magam.
Felállok, és beteszem a fizikakönyvem a hátizsákomba. Épp ki akarok menni a
teremből, amikor észreveszem, hogy Mr. Scott elindul felém.
– Aysel – szólít meg –, várj egy kicsit!
Visszaülök, és felnézek Mr. Scottra.
Letesz elém egy színes prospektust.
– A Kentucky Egyetem szponzorál egy kéthetes nyári programot a
természettudományok iránt érdeklődő diákok számára.
Megfog egy széket, és közelebb húzza, majd leül velem szemben. Kinyitja a
füzetecskét, és rábök a harmadik oldalra.
– Van egy konkrét fizikaprogram is, azt hiszem, az tetszene neked.
Nagyot sóhajtok. Nem mondhatom meg Mr. Scottnak, hogy nem tudok elmenni
semmilyen nyári programra, mivel már nem leszek életben.
– Nyáron dolgoznom kell.
Mr. Scott együtt érző mosollyal néz rám. Sosem vettem észre, milyen sötét és lágy a
tekintete; olyan a szeme, mint egy lóé. Lehet, hogy tévedtem vele kapcsolatban. Lehet,
hogy mindig is tanár akart lenni? Talán ő is egyike azoknak, akik azért vannak, hogy
másokkal törődjenek.
– A pénz miatt nem kell aggódnod. Fizetik a tandíjat és kétheti szállást is.
Közelebb tolja a prospektust.
– Azt hiszem, nagyszerű élmény lenne neked, Aysel.
Elveszem a füzetet, és belecsúsztatom a hátizsákomba. Azt mondom neki, hogy
gondolkodni fogok a dolgon, és megköszönöm, hogy rám gondolt. Később matekórán
előveszem még egyszer, és végighúzom az ujjaimat a fényes képeken. Azokon az
úgynevezett „nagyszerű élményeken” tűnődöm, amiket kihagyok; a nagyszerűség relatív
mivoltán gondolkodom.
Március 30., szombat
még 8 nap

Nem sokkal fél nyolc után érek oda Romanék házához. Már épp sms-ezni akarok neki,
amikor kinyílik az ajtó, és Mrs. Franklin lép ki a tornácra. Krémszínű fürdőköpeny és
élénk rózsaszín papucs van rajta. Odainteget, én pedig ráveszem magam, hogy
visszaintsek.
Oda is sétál hozzám, ezért kiszállok a kocsiból.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt, Aysel! – mondja, és széttárja a karját, hogy megöleljen. Egy kicsit
megrezzenek, ugyanis nem szoktam még hozzá, hogy az emberek hozzám akarnak érni. A
legtöbben általában messze elkerülnek. Nyilván azt gondolják, hogy ha hozzám érnek,
azzal elkaphatják valahogy apám őrültségét.
De Mrs. Franklin semmit se tud az apámról, és olyan közel húz magához, amennyire
csak fizikailag lehetséges. Érzem a fogkrémje illatát, és hallom, milyen gyorsan ver a
szíve. Lassan elenged, de a vállamon hagyja a kezét.
– Na, és várod már a sátorozást?
Sátorozás? Roman nyilván azt mondta, sátorozni megyünk, azért leszünk oda ilyen
sokáig. El is felejtettem, hogy az ő anyukáját érdekli, hol jár és mit csinál a
szabadidejében. Én azt mondtam Anyának, sokáig dolgozom a hétvégén, és ne várjon rám.
Georgia általában a barátainál tölti a szombat estéket. Bár őszintén szólva biztos vagyok
benne, hogy akár az Antarktiszra is elmehetnék egy hétre, senkinek sem tűnne fel, hogy
nem vagyok otthon.
– Ja, igen, már rég sátoroztam – mondom gyorsan Mrs. Franklinnek, ő pedig elengedi a
vállamat. Aztán körbesétálja a kocsimat, és bekukucskál a hátsó ülésre. Amikor úgy
fogalmaztam, régen, úgy értettem, hogy soha.
Talán megérzi valahogy, hogy közöm nincs a sátorozáshoz, mert tovább faggat:
– Hoztál hálózsákot?
– Igen, a csomagtartóban van – hazudom. Romannel úgy terveztük, hogy az éjszakát
valahol a McGreavy Fegyintézet környékén töltjük, hogy ne kelljen egy nap olyan sokat
vezetni. Különben se tudjuk előre, mennyit kell majd várnom apámra. Eredetileg egy kis
motelban akartunk megszállni, ő alhatott volna az ágyon, én pedig a földön. De a jelek
szerint Roman sátorozást szervezett. Vagy legalábbis az anyukájával erről beszéltek.
– Jó, nagyon jó. Ebben a hidegben kell is a hálózsák – mondja Mrs. Franklin. – Roman
egy kicsit későn kelt fel. Nem nagyon megy neki a korai kelés. Gyakorlatilag úgy kellett
kihúznom az ágyból. Most zuhanyozik, de mindjárt jön. Bejössz reggelizni?
– Már ettem, köszönöm – hazudok ismét, és magamban elátkozom Romant, amiért nem
jön még. Pontosan ez volt az, amit mindenképpen el akartam kerülni. Nem akartam
megismerni az anyukáját annál jobban, mint amennyire muszáj.
– Akkor legalább egy kávét igyál.
Önkéntelenül vágok egy grimaszt, amiből egyértelműen kiderül, hogy nem vagyok oda
a kávéért.
– Vagy forrócsokit? Ne várj itt kint! – mondja, és már indul is befelé. Integet, hogy
kövessem, nem sok választásom marad.
Halkan felsóhajtok, és megadóan elindulok utána. A szememet le se veszem a
járdakövekről. Amint beérünk, leültet a konyhában. Vizet tölt a teáskannába, és felteszi a
tűzhelyre.
– Egy perc, és kész a víz.
Bólintok, mintha tényleg semmi más vágyam nem lenne, mint egy csésze forró
csokoládé. Körülnézek Franklinék konyhájában. A falakat kanárisárgára festették, a
bútorok cseresznyefából készültek. Az elefántcsont színű munkalapon Roman és Madison
bekeretezett fotója áll. A kislány átöleli Romant, ő pedig jókedvűen nevet. Lenézek a
padlóra. Nem tudok arra a képre nézni többet.
Nem értem, Roman szülei hogy képesek minden nap ezt nézni a konyhában.
Mrs. Franklin elém tesz egy csészét, és ő is leül az asztalhoz.
– Szóval, hová is mentek? Én is nagyon szeretek sátorozni. Régebben sokat jártunk a
családdal. Most is próbálom Jimet és Romant meggyőzni, hogy menjünk el valahova
nyáron. Tudod, Roman régebben nagyon szeretett a természetbe járni. Imádta a
kalandokat.
Belekortyolok a csokoládéba. Égeti a nyelvem, felszisszenek.
– Ó, csak óvatosan! Nagyon forró!
– Nem is tudom, hova megyünk. Roman találta ki az egészet.
Mrs. Franklin arca elborul.
– Ó, igen. Ahogy már mondtam, Roman mindig szeretett kirándulni. Jót fog neki tenni.
A szemembe néz.
– Annyira örülök, hogy találkozott veled, Aysel!
Hátranéz, hogy lássa, jön-e lefelé Roman, aztán egy kicsit közelebb hajol. Halkan
hozzáteszi:
 – Ez eléggé új nekem. Hogy egyedül engedjem el, felügyelet nélkül. De egyszerűen
nem tudtam nemet mondani neki. Olyan boldognak tűnik, amikor rólad beszél. Jót fog
tenni neki, nem igaz?
A tekintete elkalandozik, mintha régi emlékeken tűnődne.
– Ugye, vigyázol rá? Biztonságban lesz?
Nem tudom nem észrevenni a gyomromat szorító kellemetlen érzést, szinte látom,
ahogy a lelkiismeret-furdalásom szorongatni kezdi a nyakamat, mintha hurokba tettem
volna a fejem. A tenyerem nyirkos, ezért mindkét kézzel megfogom a forró bögrét. A
felszálló meleg pára csiklandozza az arcom.
– Helló! – lép be Roman a konyhába. Barna haja még vizes, a vállán ott a hátizsákja. –
Bocs, nem hallottam az ébresztőórát.
Vállat vonok, bár azt tervezem, hogy amint kettesben leszünk, a torkának ugrok. Majd a
kocsiban. Biztos vagyok benne, hogy nincs szabálykönyv az öngyilkospartnerek számára,
de azt hiszem, hiánypótló munka lenne. Ha nem halnék meg nyolc nap múlva, tuti én
magam írnék egyet. Az első szabály így szólna: sose kelj fel későn, amikor programot
beszéltél meg a partnereddel. A második: sose kényszerítsd a partneredet arra, hogy az
anyukáddal reggelizzen, mert a vége egy giga méretű lelkiismeret-furdalás és sajnálkozás
lesz.
– Hozom a sátrat a garázsból – mondja Roman. – Ideadnád a kulcsod? Beteszem a
csomagtartóba.
– Roman! – mondja Mrs. Franklin.
– Igen, Anya?
– Betettem pár italt a hűtőbe, és kivittem neked a garázsba. Arra gondoltam, elvihetnéd
azt is. És pár hot dogot is bedobtam. A virslit egyszerű grillezni. Egy kosárban odatettem
még rágcsálnivalót, ott van a kis hűtő mellett. Esetleg megállhatnátok a boltnál, és
vehetnétek pár kiflit a hot doghoz. Sajnos, az nem volt itthon – mondja bocsánatkérő
kézmozdulattal, majd felém fordul. – Kifogytam belőle. Roman csak tegnap este mondta,
hogy sátorozni mentek. Különben sokkal jobban felkészültem volna.
Tenyerét a fürdőköpenyébe dörzsöli.
– Ez nagyon jól hangzik, Anya! Ne aggódj! Majd megállunk a boltnál, és veszünk
mindent, ami még kell.
– Ó, és feltétlenül vegyetek pillecukrot is, megsütni a tűznél! Az a legjobb a
táborozásban!
– Rendben, Anya. Meglesz. Ne aggódj!
– Igen – csatlakozom én is. – Köszönünk mindent.
 Odadobom Romannek a kulcsot, ő pedig elindul a garázs felé.
Mrs. Franklin feláll, és kinyitja a kamraajtót.
– Csinálok neki egy mogyoróvajas szendvicset. Azt út közben is megeheti, és akkor
nem kell tovább késlekednetek, gyerekek.
– Ó, egész nyugodtan megreggelizhet itthon is, ha akar – mondom.
Mrs. Franklin villámgyorsan megfordul, és hálásan rám pillant. Most látom először
smink nélkül. Bár mosolyog, sötét karikák vannak a szeme alatt, és ez sok mindenről
árulkodik. Lehet, hogy igaz, amit JégRobot mondott. Lehet, hogy tényleg minden éjjel sír.
Fura élete lehet, ha így van: éjszaka magában zokog, nappal pedig játssza a vidám
háziasszonyt. Szerintem én nem lennék képes erre. Kettéhasadna az életem. De ha az
ember szeret valakit, nyilván megteszi érte.
Elkomorodom, amikor arra gondolok, mennyire szeretheti Romant. Észreveszi, és azt
mondja:
– Ó, édesem, nem tartalak ám már sokáig fel benneteket!
– Nem, nem azért… – hebegem. – Nem amiatt aggódom.
Mrs. Franklin meglóbál egy konyharuhát a levegőben, és lecsap vele a konyhapultra.
– Ne legyél ilyen boldogtalan! Épp most mentek egy klassz kirándulásra!
Ó, ha tudná, hogy ez a „klassz kirándulás” mennyire nem az! Nem hot dogról,
pillecukor-sütésről és hálózsákokról fog szólni. Hanem arról, hogy szembe kell néznem a
múltammal, és megerősíteni azt, amit szinte biztosan tudok a (nem létező) jövőmről. És
ebben nincs semmi klassz.
– Na, mindegy, indulnotok kell! Roman majd eszik út közben.
Gyorsan megcsinálja a szendvicset, én pedig a forrócsokimba bámulok. Nem látom a
bögrében az arcom tükörképét, de úgy teszek, mintha. És nem tetszik az a lány, akit látok.
Az a lány, aki képes lesz ezt tenni Mrs. Franklinnel. Az a lány, aki nem figyelmezteti.
Lehet, hogy többféleképpen is meg lehet ölni valakit. Lehet, hogy az apám nemcsak
Timothy Jacksont ölte meg, hanem Timothy anyját is, amikor összetörte a szívét. Az egész
családot tönkretette. Azt hiszem, ezért ilyen motivált Brian Jackson az olimpiával
kapcsolatban. Helyre kell hoznia azt a mérhetetlen kárt, amit az apám okozott.
Egyszóval nem akarom ezt tenni Mrs. Franklinnel. Nem akarom tönkretenni az életét.
Forgatom a bögrét a kezemben. Izzad a tenyerem. Megint kortyolok egyet. Lenyelem.
Megiszom a csokoládé képmásomat. Eltüntetem azt a lányt.
Amikor Roman visszajön, az anyja odaadja neki a szendvicset, és szorosan átöleli a fiát.
– Mindent megtaláltál?
 – Persze, Anya. Mindent becsomagoltam. Kösz még egyszer!
Mrs. Franklin rámosolyog, szinte ragyog, és még közelebb húzza magához.
– És, Anya, gondoskodnál Nemo kapitányról?
Mrs. Franklin Roman vállára teszi a kezét, és egészen közelről néz fel a szemébe.
– Hát persze, édesem! Rendszeresen megnézem majd, hogy minden rendben van-e. És
majd felhívlak a hírekkel.
Roman arrébb húzódik, és lefejti magáról az anyját. Az arca kipirul, az orrán ékeskedő
szeplők szinte felgyulladnak. Zavarban van.
– Elég, ha csak megeteted, rendben?
Mrs. Franklint szemmel láthatóan nem zavarja Roman húzódozása. Még egyszer
megöleli a fiát.
– Ahogy akarod, szívem – mondja, és Roman válla fölött rám pillant. – De most már
induljatok, gyerekek! Vigyázzatok magatokra, és ha odaértetek a kempingbe, hívjatok fel!
A bőröm mindenhol viszket, nem tudom tovább nézni, ahogy ölelkeznek, és azt
hallgatni, mennyire aggódik. Odaintek neki és szinte kifutok az ajtón.
– Viszontlátásra, Mrs. Franklin, örülök, hogy újra találkoztunk!
– Érezzétek jól magatokat! És Roman! Feltétlenül hívj!
Beszállok, és ráhajolok a kormányra, miközben Roman-re várok. Aztán kinézek a
szélvédőn. Úgy tűnik, a fagy eléggé tönkretette Mrs. Franklin virágoskertjét. A talaj
foltokban nedves ott, ahol a hó elolvadt. Az egyik bokor megbarnult, ágai élettelenül
csüngenek lefelé. Lehet, hogy a késői váratlan fagy miatt később fognak kinyílni a
virágok. De remélem, hogy szép lesz a kertje. Szüksége lesz a virágokra.
Végre kijön Roman is, az autó felé tart. A haja még mindig vizes, emiatt sötétebbnek
tűnik. Az arca pedig ennek következtében még sápadtabb, mint máskor. Még fagyosabb.
Bár el kell ismerni, a testtartása most egy kicsit jobb, egész egyenesen tartja magát. És
valahogy a léptei is könnyedebbek, most nem olyan vontatottan jár, ahogy szokott. Lehet,
hogy Mrs. Franklinnek igaza van, és Roman tényleg szeret sátorozni.
Átjön az én oldalamra, és megkocogtatja az ablakomat.
– Mi van? – kérdezem.
– Otthagytam a mobilom a garázsban. Mindjárt jövök.
– Siess! – morgom, és nézem, ahogy a ház mögé üget a garázshoz. Inkább kerti
faháznak néz ki, mint garázsnak, a rusztikus tetővel és áfonyavörös falakkal. Roman
csakhamar visszatér, a kezében lóbálja a telefont, hogy lássam, megszerezte.
– A büdös francba! – mondom, amikor végre beül. A kocsit belepi a fenyőillatú
dezodorja. A tenyeremet a számra szorítom, nehezen nyomom el a köhögést.
– Mi az?
– Két bűncselekményt is elkövettél – közlöm, miközben kitolatok a kocsibeállóról.
– Mi van? – kérdezi csodálkozva, és megdörzsöli a szemét. JégRobot szemmel
láthatóan nem működik túl jól kora reggel. Nem tudom, mikorra tervezzük az indulást 7-
én a Crestville Pointe-ra, de jobb lesz minél később.
– Az első az, hogy túl sok dezodort fújtál magadra.
Roman lejjebb csúszik az ülésen, a fejét beveri a fejtámlába. Aztán leteszi a földre a
hátizsákját, és rálép.
– Nem használok dezodort.
– Akármi is legyen az, olyan szagod van, mint egy karácsonyfának.
Az orrához húzza a fekete pólót és megszagolja a vállát.
– És mi a második?
Szorosabban fogom a kormányt.
– A második egy nagy vétek.
– Ezért megyünk a börtönbe? Hány évet kapok? Nem akarlak elkeseríteni, de nem
hiszem, hogy le tudom tölteni az egészet.
Nem foglalkozom a megjegyzésével.
– Arra kényszerítettél, hogy bensőséges beszélgetést folytassak anyukáddal. Ezt felejtsd
el! Soha többet nem történhet meg. És ezért mindenképpen bűnhődnöd kell.
– Bensőséges beszélgetést? – kérdezi, és felém fordul. Nem vagyok hozzászokva ahhoz,
hogy utasok vannak a kocsimban. Nem érzékeltem korábban, milyen kicsi az utastér,
különösen, ha valaki odatolja az arcát az én oldalamra. Ha oldalra dönteném a fejem,
összeérne az arcunk. Elhúzódom, amennyire csak lehetséges, és az ellenkező irányba
nyújtogatom a nyakam.
– Igen. Bensőséges beszélgetést.
Ellenállok a kísértésnek, és nem kezdek el arról beszélni, mennyire hasonlít a
„bensőséges” és a „belsőségek” szó. Rendesen elhelyezkedem az ülésemben. Nem nagyon
akarnék egész a McGreavy Fegyintézetig ferde nyakkal vezetni.
– És ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, hogy miről beszélek! A szívem szakad meg,
amikor találkozom vele. Annyira kedves!
Roman felhorkan, és megrázza a fejét.
– Nem is ismered igazából Anyát.
 – Tényleg?
– Igen, tényleg.
Előhúzza a szendvicset a zacskóból, letépi róla a szalvétát és beleharap.
– De ne beszéljünk az anyámról! Hogy mi lesz vele, az nem a te dolgod.
– Rendben. Akkor ne is intézd úgy, hogy közöm legyen hozzá!
Lassan kiérünk a városból, és rátérünk az autópályához vezető útra. A dombok mögött
terül el a sáros folyóvölgy. Nem nézek az Ohio felé. Most nem esik jól néznem. Olyan,
mintha minden titkom ismerné. Néha úgy érzem, a folyó ítéletet mond rólam, és csalódott
bennem. Tudom, hogy az egészet csak képzelem, de mégsem tudom kiverni a fejemből az
érzést.
Ismét Romanre figyelek. Kerek öt percig nem beszéltem az anyukájáról.
– Még mindig nem hiszem el, hogy egyedül elengedett erre az útra! Ez annyira nem vall
rá.
Roman ajka ravasz mosolyra húzódik. Kiszámított, egyenes. Nem az a ferde mosoly,
amihez hozzá vagyok szokva.
– Azelőtt, hogy Maddie-vel ez történt, nem is engedte volna meg. De tekintve, hogy az
elmúlt évet a szobámban bezárkózva töltöttem, örül, hogy érdekel valami, ami a világban
van.
Mielőtt válaszolhatnék, kinyitja a hátizsákját, és elővesz egy gyűrött térképet.
– Nézd! Kiszámoltam a legrövidebb utat a McGreavyhez.
Navigál, ahogy felhajtok az autópályára. Bekapcsolom a rádiót, és a klasszikus zenét
sugárzó állomásra tekerem a keresőt. Roman morog valamit.
– Mi az?
– Miért szereted ezt az unalmas zenét?
– Már korábban is kérdezted.
– Tudom, de sose válaszoltál rendesen.
Vállat vonok.
– Ahogy már mondtam, segít a gondolkodásban.
És valaki azt mondta, hogy ha jól odafigyelek, akkor válaszokat kaphatok belőle a
kérdésekre.
– Olyan jellegtelen.
– Ez nem igaz. Van jellege, csak nem olyan nyilvánvaló. Tenni kell valamit a
megértéséhez. Ezért is szeretem. Mert nem olyan könnyű.
 – Értem. Ha te mondod! – válaszolja Roman, és hátradönti a fejét a támlára. – Szóval,
készen állsz erre a dologra?
Az ujjaimmal dobolok a kormányon, és együtt dúdolom a zenét a rádióval. Nem tudom,
hogy készen állok-e. Nem tudom, bármire is készen állok-e. Tegnap nehezen aludtam el.
Szinte egész éjjel fent voltam, és különböző forgatókönyveket játszottam le a fejemben.
De valahányszor elképzeltem magam az üvegablak előtt ülve, nem láttam, ki van az üveg
másik oldalán. Minden homályos volt, és hiába bámultam, akkor se láttam az apámat.
Amikor végül sikerült elaludnom, rémálmom volt. A Crestville Pointe-nál álltam,
Romanre vártam, de ő nem jött. Vártam és vártam és vártam, a térdem már véres volt,
annyiszor elestem a kavicsos úton. Amikor Roman végül felbukkant, nem volt egyedül.
Brian Jackson is vele jött. Kinevettek, hideg, kísérteties kacagásuk körbecsaholt, mint egy
farkasfalka. Roman és Brian azt üvöltötte, hogy ugorjak le, én pedig egyre közelebb
kerültem a szikla pereméhez. Egyszer csak nem tudtam megmozdulni.
– Aysel? – kérdezi Roman.
Nem mesélhetem el neki az álmomat. Nem mondhatom meg neki, hogy egyáltalán nem
állok készen erre az útra, és attól rettegek, hogy minden elromlik, ami Roman és köztem
van. Nem beszélhetek arról, ami ki fog derülni számára ezen az úton. Az, hogy nem
mondtam el neki a teljes igazságot. A valódi igazságot.
Roman kikapcsolja a rádiót.
– Aysel, nézz rám!
– Nem azt mondtad, hogy sose vegyem le a szemem az útról?
– Igen, igen, de akkor is.
Ránézek.
– Mit akarsz?
– Készen állsz erre?
– Igen, készen állok – hazudom. – Úgy értem, azt hiszem, igen.
– Biztosabbnak kellene lenned.
A baj csak az, hogy nem vagyok biztos benne. Egyik részében sem, ami azt illeti.
Roman belenyúl a hátizsákjába, és elővesz egy rajzmappát.
– Nem baj, ha lerajzollak?
Rábámulok, ő pedig figyelmesen néz.
– Engem? Le akarsz rajzolni engem?
Vállat von.
 – Aha. Ha nem bánod.
– Nem, semmi gond – mondom halkan, és visszakapcsolom a rádiót. Kényszerítem
magam, hogy az utat figyeljem, és felejtkezzem el arról, hogy Roman pár centire ül tőlem,
és engem tanulmányoz.
– Lazíts! Ha feszült vagy, nehezebben tudlak lerajzolni.
– Jó – mondom inkább magamnak, mint neki. Pár perc múlva odapillantok Romanre.
Az ajtónak támasztja a hátát, a fejét lehajtja, a kezében ceruzát tart, és figyelmesen bámul
a papírra. Most sokkal lazábbnak, sokkal nyugodtabbnak látom, mint bármikor korábban.
Észreveszi, hogy figyelem.
– Ne csináld! – mondja azonnal.
– Mit?
– Ha arra gondolsz közben, hogy rajzollak, nem lesz természetes a kép. Úgy akarlak
lerajzolni, ahogy én látlak, nem úgy, ahogy te akarod, hogy lássalak.
Felhúzom az orrom.
– Ennek nincs semmi értelme.
– Csak bízz bennem.
– Ha te mondod, legyen úgy.
Nem kérdezek rá, miért ennyire fontos ez neki. A gyomromban könnyű remegés támad,
nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyet, ha egyáltalán éreztem valaha. Félek attól, amit
jelenthet. És attól is rettegek, hogy a kérdésemre adott válasz mindent romba dönt,
úgyhogy inkább összeszorítom a szám.
Felhangosítom a rádiót, és próbálok csak az útra figyelni. Úgy teszek, mintha nem
hallanám Roman ceruzájának sercegését. Inkább számolni kezdem, hány mérföld lehet
még hátra a McGreavy Fegyintézetig. Hány mérföld van még hátra, míg meglátom az
apámat.
Március 30., szombat
még 8 nap

Délután érkezünk meg a McGreavy Fegyintézethez. A nap égeti az arcomat, miközben a
bejárat felé sétálunk. Nem annyira ijesztő a hely, mint ahogy elképzeltem. Hatalmas,
egyszintes téglaépület áll előttünk. Az igaz, hogy mindkét oldalán egy-egy kevésbé
tetszetős nyílt tér van, amelyet magas kerítéssel vettek körül, de ha nem lenne a tetején
szögesdrót, nem mondanám meg, hogy egy börtönt látok.
Roman megfogja a kezem:
– Biztos, hogy végig akarod csinálni?
Megszorítom a kezét, aztán elengedem, jelezve, hogy jól vagyok. De a szám kiszáradt,
mert ha őszintén válaszolnék, azt mondanám, hogy nem tudom, végig akarom vagy végig
tudom-e csinálni. Rabja lettem a gondolatnak, hogy mielőtt megölöm magam, látnom kell
apámat még egyszer, de most nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarom. Nem is tudom,
miben reménykedtem. Mit akartam megtalálni itt a McGreavyben? Minél tovább nézem
az előttem álló épületet, annál kevésbé hiszem, hogy bármit is keresek, azt itt megtalálom.
Ha egyáltalán keresek valamit. Lehet, hogy Romannek igaza volt? Talán csak okot keresek
az életben maradásra.
A McGreavy Fegyintézet nem az a hely, ahol megtalálnám az okot.
A térdem majdnem összecsuklik, amikor eszembe jut, hogy az az ember, akit itt találok
a börtönben, nem fog hasonlítani arra az apára, akire emlékszem. Az apára, aki
megtanított Mozartot hallgatni, és aki az álmos délutánokon megosztotta velem a csokiját.
De ha jobban belegondolok, az az apa soha nem is létezett, mert ő soha nem ölt volna meg
valakit hidegvérrel.
Úgyhogy lehet, hogy az egésznek ez a lényege. Hogy végül szembenézhessek azzal a
ténnyel, ki is volt valójában az apám. Lehet.
Roman kinyitja előttem az ajtót, és bemegyünk. Egy fémdetektor és négy biztonsági őr
fogad minket. Az első biztonsági ellenőrzésen minden gond nélkül átjutunk. Odamegyek a
következő asztalhoz.
– Nem úgy nézel ki, mint akinek sok keresnivalója van itt – mondja az asztalnál ülő
férfi. Egyenruha van rajta, amit egy Kentucky Vadmacskák feliratos baseballsapkával
dobott fel. Az egyenruháján névtábla: JACOB WILSON.
Jacob Wilson rendkívül öntelt fickó.
– Az apámat keresem – mondom, és idegesen kotorászok a táskámban a pénztárcám
után. Előveszem a jogosítványomat, leteszem a pultra, és odacsúsztatom Jacob Wilson elé.
– A neve Omar Seran. Pár napja telefonáltam, és azt mondták, szombaton négyig van
látogatási idő. Azt hiszem, rajta vagyok a látogatók listáján.
Fogalmam sincs erről a listadologról, de úgy tűnik, ezt kell mondani. Rápillantok a
telefonomra, hogy megnézzem, hány óra. 2:17. A látogatási idő még nem ért véget.
Jacob Wilson begépel valamit a számítógépbe. A gép hatalmas, olyan, amilyeneket a
TMC-ben is használunk. Jacob újabb billentyűket nyom le, és elkomorodik. Az egérrel is
kattint néhányat, aztán nagyot sóhajt.
Felkészülök a hírre, hogy nem vagyok rajta a rejtélyes látogatólistán. Nagyszerű! Az
apám még azt az esélyt sem adja meg nekem, hogy szembenézhessek vele, és
megkérdezhessem, mitől kattant be. Hogy válaszokat kapjak tőle. Mielőtt
megszólalhatnék, Roman közbevág:
– Mi a probléma?
– Az apád már nincs itt – közli Jacob.
– Tessék? – kérdezem döbbenten, nem fogom fel, amit hallok.
– Elszállították.
Pislogok néhányat, és a kezemet az oldalamhoz szorítom. Fogd vissza magad! Nem az
az utazás célja, hogy minket is bezárjanak.
– Az hogy lehetséges?
Jacob Wilson széttárja a karját, felfelé fordítja a tenyerét, és vállat von.
– A részleteket nem ismerem, kislány. Csak azt tudom, hogy mi van a számítógépen. És
a számítógépen az van, hogy elszállították.
Roman közelebb lép az asztalhoz, majd tenyerével rácsap, és odahajol Jacobhoz.
– Nem kellene értesíteni a családot, mielőtt elszállítanak valakit?
– Nyugalom! – kuncog Jacob. – Vedd lejjebb a hangerőt egy kicsit, oké?
– Bocsánat – mondja Roman.
– De egyébként igazad van, fiam. Tényleg értesítjük a családot.
Előbbre csúszik a székében, és megint a képernyőre tapad. Aztán rám néz.
– Itt azt látom, hogy telefonon értesítették Mrs. Melda Underwoodot. És levelet is
küldtek neki.
Összeráncolja a homlokát, és megint a képernyőre bámul.
– Underwood?
– Igen, ő az anyám.
Az őr felhúzza a szemöldökét, úgyhogy elmagyarázom:
 – Újra férjhez ment.
Rosszallóan elhúzza a száját, és egy pillanatra kilátszanak fehér fogai.
– Ez gyakran megtörténik, amikor évekre bezárnak valakit. Elég nagy pech.
Az apám életében semmire se mondanám, hogy „elég nagy pech”. Az én álláspontom
szerint az élete nem annyira saját magának, mint inkább másoknak volt „elég nagy pech”.
– És most hol van?
– A számítógép szerint a Szent Anna Pszichiátriai Intézetben.
Pszichiátriai intézet.
– És az hol van?
– Nem vagyok biztos benne – mondja Jacob. – Azt mondanám, ebben az államban van,
mert azt nem írja a gép, hogy kivitték Kentucky területéről. De sose lehet tudni.
– Van ötlete arra, hogyan tudna kapcsolatba lépni az apjával? – szólal meg ismét
Roman.
Nem tudom, miért gondolja Roman, hogy feltétlenül át kell vennie az irányítást. De
valahogy mégis hálás vagyok neki érte. Normális esetben idegesítene, de most azt se
tudom, hol vagyok. Csak arra tudok gondolni, hogy az apámat elmegyógyintézetbe zárták.
Jacob szomorúan mosolyog rám:
– Ahogy már mondtam neked, a Szent Anna Pszichiátriai Intézetben van. Ha akarod,
felhívhatok valakit a nevedben, és megkérdezhetem, tudnak-e segíteni, hogy találkozhass
apáddal.
– Rendben – mondom halkan. – Megtenné?
Jacob a háta mögé pillant, mintha a főnökét keresné vagy valami ilyesmi.
– Most nem telefonálhatok, de később igen. Valószínűleg te is fel tudnád hívni őket, de
neked nyilván tovább tartana megszerezni a szükséges információt. Sok a szabály –
mondja, és rám kacsint. – Ezt nem lenne szabad megtennem, kislány, de szeretnék
segíteni.
Letép egy lapot a jegyzettömbről, és odatolja elém egy tollal együtt.
– Írd le a számod ide. Majd meglátom, találok-e valakit, aki tudja, hogyan érheted el az
apádat. Ha sikerül, felhívlak.
Gyorsan lefirkantom a nevem a fecnire. Aranyszínű. Ilyen alkalomhoz és helyhez
egyáltalán nem illik ez a szín. Akárki is rendeli a fegyintézet irodaszereit, gondolnia
kellene ilyesmire is.
Átadom neki a számomat.
 – Köszönöm szépen.
– Bocs, hogy többet nem tudtam segíteni! Tudom, milyen idegesítő, ha a szülők
eltitkolnak valamit az ember elől – mondja együtt érzőn, és megigazítja a sapkáját. – Azt
hiszem, beszélned kellene az édesanyáddal ezekről a dolgokról.
Bólintok. Ha egyáltalán beszélnénk, nyilván beszélnék vele erről is.
– Igen, valószínűleg kéne. Köszönöm a segítségét.
– Szívesen. Remélem, megtalálod, amit keresel.
Úgy néz rám, hogy kezdem azt hinni, jobban megérti a helyzetemet, mint amit mutat.
Egy pillanatig csak bámulok rá, aztán megfogom Roman ingét, és kihúzom magam után.
Szomorú párként hagyjuk el a McGreavy Fegyintézetet.
Amikor kiérünk, Roman a szeme elé emeli a kezét, és a távolba néz. Mintha legalábbis
a Grand Canyonban gyönyörködne, és nem egy üres börtönudvar lenne előtte.
– Azt hittem, telefonáltál.
– Telefonáltam. Megkérdeztem, mikor lehet látogatni.
– Nem gondoltál rá, hogy megkérdezd, itt van-e még az apád?
Belül ráharapok a számra.
– Nem gondoltam, hogy már nincs itt. Gőzöm sem volt róla, hogy elszállították.
Elhallgatok, és Romanre nézek. Nem fordul felém, továbbra is a távolba mereng.
– Na várj csak, most engem okolsz valamiért?
A tornacipőjével a betont rugdossa. A nap megcsillan a haján, ami így sokkal
világosabb. Most inkább szőkének mondanám. A levegő valahogy sokkal párásabb, mint
korábban. Mintha meleg eső esett volna, amíg bent voltunk az épületben. Nem is gondolná
az ember, hogy március van. Lehet, hogy tényleg itt a tavasz? Lehet, hogy Mrs. Franklin
virágai mégis ki fognak nyílni?
– Nem tudom, Aysel – mondja, s a tarkóját vakargatja. – Csak nagyon úgy tűnik,
ürügyet keresel, hogy késleltesd.
– Mit késleltessek?
– Mindegy.
Összefonom a karom a mellkasomon.
– Nem. Mondd csak!
Roman megfordul, és tágra nyílt szemekkel néz rám.
– Ha nem beszélsz az apáddal április 7. előtt, ugye, akkor is leugrasz velem?
Igent mondok, de nem nézek a szemébe. Nem tudok.
Március 30., szombat
még 8 nap

A kemping előtt leparkolok. Ha egyáltalán kempingnek lehet nevezni. Inkább
sártengernek mondanám. Nem vagyok nagy szakértő a kempingezést illetően, de az a
véleményem, hogy ez a lehető legegyszerűbb szállás. A felszerelést egy tűzrakóhely –
néhány félig elégett fahasáb és némi hamu –, egy nagy tölgyfa és egy rozsdás szemetes
alkotja.
Roman kiszáll a kocsiból, és hátramegy a csomagtartóhoz a sátorért. A távolban látom a
sziklás partvonalat. Idehallatszik, ahogy a folyó nyaldossa a parti kavicsokat. Lehet, hogy
nem is lesz olyan rossz az egész. Lehet, hogy lesz egy kis időnk beszélgetni. Lehet, hogy
végre megtalálom azokat a szavakat, amelyekkel megmagyarázhatom, mi megy végbe
bennem.
Kiveszem a hátsó ülésről a hátizsákomat, és követem Romant a sátorhelyhez. Amikor
kihúzza a sátor tokján a cipzárt, észreveszem a két üveg bort, amit elrejtett benne..
– Micsoda fényűzés! – mondom.
– A vörösbort melegen is meg lehet inni. A sör viszont rossz melegen. Nehéz döntést
kellett hoznom.
– Betehetted volna a sört a kishűtőbe – jegyzem meg, és nem akadok fenn azon, hogy
úgy magyaráz, mint egy lúzernek, aki még sosem ivott alkoholt. Bár, ha őszinte akarok
lenni, tényleg egy lúzer vagyok, aki sose ivott még alkoholt. Hacsak nem számítjuk azt a
pár korty sört, amit Steve adott a sajátjából, amikor tizenegy éves voltam, és a hátsó
kertben grillpartit rendeztek Anyával a barátaiknak.
– Igen, de Anya pakolta be a kishűtőt. Észrevette volna.
– Akkor később is betehetted volna.
– Jézusom, tényleg ennyire szeretnél sört? Beszaladok a városba, és veszek.
A kezem a fekete farmerom zsebébe süllyesztem, és a folyó felé indulok.
– Nem kell. Jó így. Csak szívattalak.
Roman kihúzza a sátrat a zsákból, és szöszmötölni kezd vele. Párszor eszembe jut, hogy
segíthetnék neki, de semmit se tudok a sátrakról. Hallom, hogy időnként káromkodik
egyet, ezért inkább úgy döntök, elsétálok a folyópartig.
– Nemsokára visszajövök – szólok oda, de nem válaszol.
Leereszkedem a domb túloldalán, a tornacipőm a sáros fűbe süpped. A folyóhoz
közeledve megpillantok egy üres stéget. Sehol senki. A vízben elszakadt horgászzsinórok
úszkálnak. Megpróbálom elképzelni ezt a helyet, amikor tele van emberekkel, akik
nevetgélnek, horgásznak és jól érzik magukat. Bár az igazat megvallva, nem olyan
helynek tűnik, ami valaha is tele lett volna emberekkel. Inkább afféle magányos,
elhagyatott vidék ez. Madarak csicseregnek, messziről idehallatszik egy motorcsónak
hangja. De a legerősebb zaj, amire mindenképpen figyelnem kell, az a fejemben lévő
csörömpölés. Befogom a fülem, és dudorászni kezdek. Bach h-moll miséje árad szét az
agyamban.
Nekitámaszkodom a fakorlátnak, a víz felől szél fúj az arcomba. Néha úgy érzem, a
szélnek keze, sőt ujja is van. Néha azon gondolkodom, hogy ha kinyúlnék, meg tudnám-e
fogni. Mi lenne, ha ő is megragadna engem, összeszorítaná az ujjaimat és elvinne? Nem
tudom, Roman gondolkodik-e valaha ilyesmin. Vagy bárki más.
Hátranézek, de innen már alig látszik a sátorhelyünk. Tovább bámulom a vizet. A köves
folyópartot nyálkás algák és rozsdás horgok borítják. Tudom, hogy ha leugranék a
szikláról, vizes és koszos lennék. Nem halnék meg.
Ez nem a Crestville Pointe. Az az ugrás halállal fog végződni mindkettőnk számára.
Elindulok visszafelé. Lomha, lassú léptekkel közeledem a táborhelyünk felé. Nem
igyekszem különösebben, hogy visszaérjek Romanhez, a sör nélküli hűtőjéhez és a
faggatózáshoz, hogy cserbenhagyom-e vagy sem. Meglátom, mielőtt észrevenne. Azt
hiszem, sikerült felállítania a sátrat: valami kék vásznat csapkod a szél ott, ahol az előbb
még semmi se volt. Roman háttal áll, és a tűzrakóhely fölé hajolva próbál meggyújtani
egy gyufaszálat.
Amikor mögé lépek, épp lángra kap két korhadt fahasáb. A tűz pattogni kezd, én pedig
leülök a földre Roman mellé.
– Megtaláltad, amit kerestél?
– Mi?
– Azt hittem, azért mentél el, mert kerestél valamit.
– Nem, nem azért – mondom, és keresztbe teszem a lábam. – Minden változatlan
továbbra is.
– Örömmel hallom – mondja Roman, megdörzsöli a tenyerét, és feláll. – Éhes vagy?
Vállat vonok, ami elmegy igennek is. Roman odalép a hűtőhöz, és kiveszi a hot
dogokat, amiket az anyukája pakolt be. A virslik bánatosan szoronganak egy zacskóban,
nyálkásak és hidegek. Roman idenyújtja őket, majd két nyársat húz elő a hátizsákjából.
Felszúrok egy virslit az egyikre, nézem, ahogy a fémhegy átszúrja a bőrt. Aztán
mindketten a lángok fölé tartjuk a nyársunkat. Időnként megforgatom az enyémet, de
őszintén szólva fogalmam sincs, mit csinálok. Az én családom nem szokott kempingezni.
– Szerintem kész – mondja egyszer csak Roman, és a virslim felé bök.
 – Ó – mondom, és elhúzom a nyársat a tűztől.
– Elfelejtettem a kifliket. Anya ki fog borulni – mondja Roman félszegen mosolyogva,
és lehuppan a földre. Felhúzza a lábát a mellkasához, és leveszi a virslit a nyársról.
Közben fújogatja, hogy ne égesse a kezét.
Megpróbálom a tőlem telhető legjobban utánozni, de közben meg vagyok győződve
róla, hogy úgy nézek ki, mint egy ötéves, aki nem tudja elfújni a szülinapi gyertyákat a
tortáján. Letépek egy darabot a virslimből, és megégetem az ujjam. Bekapom és rágni
kezdem. Kívül égett íze van, belül pedig hideg. Nagy nehezen lenyelem valahogy.
Roman egy darab újságpapírra teszi az övét, feláll, és hoz két műanyag poharat.
Kinyitja az egyik bort. Furcsán áll a kezében az üveg.
– Igazad volt. Nagyon fényűző vacsora. Hot dogot eszünk borral.
Tudom, hogy viccel, de most iszom először bort, és nem tehetek róla, egy kicsit izgatott
vagyok. Egy hónappal ezelőtt azt mondtam volna, nincs már semmi, ami miatt izgatott
lennék. Ki hitte volna, hogy egy olyan egyszerű dolog, mint a bor, megváltoztatja az
egészet? Megpróbálok közömbös arcot vágni, hogy ne áruljam el magam. Roman
mindkettőnknek tölt, aztán átadja az egyik poharat.
– Kösz.
Leteszem a poharat magam mellé, közben alig tudom a kezemben tartani a félig
megsült virslit. Azt hiszem, egy rosszabb dolog van csupán egy félig megsült virslinél:
egy félig megsült virsli, ami leesett a földre és piszkos lett.
– Nyilván szalvétát is kellett volna hoznunk – mondja Roman két harapás között.
– Nyilván.
Gyorsan megeszi a virslit, bár lehet, hogy az övé se sült meg teljesen. Erőt veszek
magamon, és megeszem a maradékot, aztán kortyolok egyet a borból. Savanyú, kiráz a
hideg.
Roman felnevet.
– Nem vagy valami nagy ivó, mi?
– Nem, azt hiszem, nem.
Roman koccintásra nyújtja a poharát.
– Ayselre, az öngyilkospartneremre.
Összeütjük a poharainkat.
– Arra, hogy nem hátrálok meg.
Erre már elmosolyodik, lehajtja a bort, aztán újratölti a poharát.
 Kezd lemenni a nap, fogalmam sincs, hány óra lehet. Épp ki akarom húzni a zsebemből
a mobilomat, hogy megnézzem, de aztán rájövök, hogy nem számít. Csak az a lényeg,
hogy ez a mai nap valahogy sokkal rövidebbnek tűnik, mint a többi. A Romannel töltött
napokkal mindig így van.
Hasra fordulok, és kinyújtózom. Roman is ledől, de ő hanyatt fekszik. Az eget bámulja.
– Sajnálom, hogy nem találtuk meg az apádat.
A számban érzem a bor savanykás utóízét. Végighúzom a nyelvem a fogsoromon.
– Talán az a Jacob nevű fickó hív majd.
– Talán – mondja Roman, és a hátamra teszi a tenyerét. – De az is lehet, hogy nem. Meg
tudsz majd azzal is birkózni?
Nem tudom erre a kérdésre a választ. Azt hiszem, én magam is felhívhatom azt az
intézetet, ha Jacob nem hív fel. De az igazat megvallva, nem tudom. Pár madár veszekszik
fölöttünk, aztán hangosan csapkodva elrepülnek. A különös hang megriaszt, felülök. Azt
hittem, minél közelebb kerülök a halálom napjához, annál kevésbé ijedek meg
apróságoktól. Úgy látszik, pont fordítva van.
– Bocsánat! – mondja Roman. Elveszi a kezét, és inkább zsebre teszi mindkettőt.
– Nem – mondom gyorsan –, nem miattad volt.
Roman csodálkozva néz.
– A madarak ijesztettek meg?
A legszívesebben elmondanám neki, hogy mostanában minden megijeszt. De mégse
szólok semmit, és hagyom, hadd bizonygassa, hogy a madarak ártalmatlanok. Roman
egyre több bort iszik, én pedig megpróbálom tartani vele a lépést, de a fejem elnehezül és
szédülök. Majdnem lecsukódik a szemhéjam.
Szembefordulok Romannel. A tűz még javában ég, a füstgomolyagok árnyékot vetnek
vékony állára. Csendben kortyolgatja a bort. Tudom, hogy mondanom kéne valamit,
amiből megérti, mit érzek, de a helyzet az, hogy már így is ingoványos talajon járok. Nem
akarom tovább rontani a helyzetet.
– Tudod, én is félek – mondja végül Roman. Amikor felemeli a fejét, és közelebb hajol
hozzám, érzem rajta a bor illatát. – De izgatott is vagyok.
Behunyom a szemem. Úgy érzem, az agyam langyos folyadékban úszkál.
– Hallottál már Einstein relativitáselméletéről?
Roman kortyol még egyet.
– Na, már megint a fizika. Te tényleg kocka vagy, tudod?
– Szerintem a kockáknak okosnak kell lenniük.
 Roman összevonja a szemöldökét.
– Te elég okosnak tűnsz.
Rákacsintok.
– Jól álcázom magam – mondom, majd felülök, és töltök magamnak még egy kis bort.
– Akkor mesélj róla.
– Einstein elméletéről? – kérdezem, és a bor valahogy most kevésbé tűnik savanyúnak.
Nem tudom, ez annak a jele-e, hogy kezdem megszokni, vagy annak, hogy az
ízlelőbimbóim is berúgtak. Persze, azt se tudom, hogy az ízlelőbimbók egyáltalán be
tudnak-e rúgni.
– Igen. Einstein elméletéről. A kockaelméletedről – mondja Roman, de már nem tudja
rendesen kiejteni a szavakat. Ha nem lenne ijesztő, még aranyosnak is találnám.
– Azt tudod, hogy két elmélete volt, ugye? A speciális relativitáselmélet és az általános
relativitáselmélet.
Roman megrázza a fejét.
– Szart se tudok én Einsteinről. És őszintén szólva, ha nem rólad lenne szó, nem is
érdekelne a pasas az összes elméletével együtt se.
– És akkor miattam érdekel Einstein? – kérdezem, és rágcsálni kezdem a műanyag
pohár szélét.
Roman a szokásos módon elmosolyodik, azzal a mosollyal, amit már olyan jól ismerek.
– Igen. Nem tehetek róla, minden érdekel, ami veled kapcsolatos. Úgy érzem, hogy
valahogy össze vagyunk kötve.
Önkéntelenül elmosolyodom. Az arcizmaim valahogy megváltoztak. Olyanok, mint egy
szoba, amelyben már évek óta sötét van, majd egyszer csak szétnyitják a spalettákat, és a
napfény teljes erejével beragyog az ablakokon. A mosoly akaratom ellenére egyre
erőteljesebb, egyre magabiztosabb. Ez a legszebb dolog, amit Roman valaha mondott
nekem. A fenébe, ez a legszebb dolog, amit bárki is mondott nekem az elmúlt három
évben!
– Ezzel most boldoggá tettelek – mondja Roman. Lassan beszél, minden szavának súlya
van.
– Igen, boldoggá tettél.
Roman megcsóválja a fejét, és lehunyja a szemét. Előre-hátra dülöngél, mint azok a
plüssállatok, amiket a műszerfalra szoktak akasztani.
– Mi a baj? – kérdezem, és megérintem a vállát.
– Nem tehetlek boldoggá. Nem engedhetjük meg, hogy boldoggá tegyük egymást.
 Próbálom értelmezni azt, amit mondott. Odahajolok hozzá.
– Az olyan rossz lenne?
Roman azonnal kinyitja a szemét. A tekintete fátyolos, a szeme nedvesen csillog.
– Az mindent tönkretenne.
Egy másodperc alatt visszanyerem az egyensúlyomat. Felveszek egy faágat, és
rajzolgatni kezdek vele a földön.
– De a karneválon azt mondtad, amikor a fizikáról beszéltem, hogy ettől boldog vagy,
és talán…
Roman felemeli a kezét, és int, hogy hagyjam abba.
– Az nem számít.
Roman rám mutat, aztán megint magára.
– Ez nem számíthat. Ez csak ideiglenes.
A pupillája kitágul, és látom, hogy vörös félkörök kezdenek kialakulni a szemében.
JégRobot egy kicsit sok bort ivott.
– Nézd, Aysel! – folytatja aztán, és mindkét kezem a kezébe veszi. – Tudom, hogy ez az
egész zavarba ejtő. Furcsa, elcseszett helyzetben vagyunk, de nem engedhetjük, hogy
bolondot csináljon belőlünk ez az egész.
Megpróbálom elhúzni a kezem, de nem engedi. Az ujjait belemélyeszti az ízületeimbe.
– Milyen helyzetben vagyunk?
– Hát abban, hogy öngyilkospartnerek vagyunk. Van ez a közelség kettőnk közt, igen,
és tuti, hogy van valami kémia is…
– Kémia? – kérdezem nevetve. Nem akarok nevetni, de kibuggyan belőlem.
– Jól van. A tudományos részét meghagyom neked.
Közelebb hajol hozzám, az orrunk összeér. A szempillája az arcomat csiklandozza.
Felemelem az állam, és az ajkaink összetalálkoznak. Kicsit ügyetlen az egész, mégis
tökéletes. Csókolózunk. Csókolózom JégRobottal. Csókolózunk. A mondatok úgy
zakatolnak a fejemben, mint a gyorsvonatok. A fülemben visszhangoznak, mintha valaki
egészen közelről ismételgetné őket.
Visszacsókolok, és próbálok nem arra gondolni, hogy helyes-e vagy helytelen, amit
teszek. A szívem majd kiugrik a helyéről, ami szerintem azt jelenti, hogy tetszik, ami
történik, és remélem, hogy ő is így van ezzel. Tudom, hogy az emberiség az idők kezdete
óta csókolózik, de ebben a pillanatban úgy érzem, a csók egy olyan titok, amit csak
Roman és én ismerünk.
 Nem tudom, egy pillanat vagy egy évszázad telik-e el, amikor Roman lassan elhúzódik,
és félrehúz egy tincset az arcomból.
– Igenis van itt valami kémia – suttogja.
Megint rámosolygok. Ez már kettő. Nem lehet, hogy ezután szokásommá válik a
mosolygás! Magamra sem ismernék, ha egyszerre csak mosolygéppé válnék.
– Szerintem is.
Sóhajtok, és észreveszem, hogy a levegő megváltozott a tűz körül. Most már nem
annyira füstös, mint inkább vaníliaillatú, és a fejemben is felcsendül egy dallam, amit nem
ismerek fel, de leginkább ahhoz hasonlít, amikor aprópénzt dobálnak egy szökőkútba. A
lassan aláhulló kívánságok hangja, a reménytelen kívánságoké.
Roman belefúrja a fejét a nyakamba, én pedig megpróbálok ellazulni, és úgy tenni,
mintha ez teljesen normális lenne. Aztán átkarolja a derekamat, és lehúz maga mellé a
földre. Ott fekszünk a sötétben, csendben, néhány méterre a sátortól, a hátam a hasához
simul, a keze az oldalamon. Még sosem éreztem ennyire biztosan, hogy csontból és húsból
vagyok, és szinte érzem, hogy a csontjaim a felszínre törekszenek, hogy minél közelebb
kerüljenek hozzá.
Egyszer csak a semmiből megszólal a hangja:
– De ez nem változtat semmin.
Összegömbölyödöm, hogy még közelebb simuljak hozzá. Érzem a szívverését, nagyon
is élő. A gyomrom táján égető érzés támad, de egyáltalán nem olyan, mint a fekete féreg,
amely felzabálja a boldogságomat. Valami könnyedség árad szét bennem ott, ahol azelőtt
elviselhetetlen súly volt, és azon gondolkodom, vajon változik-e a helyzeti energiám.
Elképzelem, hogyan lehetne ezt a folyamatot grafikusan ábrázolni, és mit kezdene a
jelenséggel egy tudós a laboratóriumában.
Az egész életem kezd hasonlítani egy tudományos kísérlethez.
– Aysel! – szól Roman, és magához szorít. A szája a hajamat súrolja. – Tudod, hogy ez
nem változtathat meg semmit. Ez a fajta boldogság hamis, mulandó. Nem szabad
elfelejtenünk, miért akartunk meghalni. Nem szabad elfelejtenem Maddie-t, neked pedig
emlékezned kell a te okaidra.
Az okaim. Ez olyan megfoghatatlannak hangzik. Azt hiszem, még el se mondtam
Romannek az okaimat. Főleg azért nem, mert félek, hogyan reagál, ha megtudja, ki volt az
apám. Igen, ezért nem mondtam el. És nem azért, mert félek, hogy nem akarna többé
velem meghalni, hanem azért, mert utána is azt akarná, hogy haljak meg. Hogy utána is
úgy gondolná, meg kell halnom.
Azt hiszem, végül is igaza van: ki akarok hátrálni. De talán az, hogy megismertem
Romant, segített jobban megismerni magamat is. Igen, az életem összetört. És igen, az övé
is. De minél többet beszélünk róla, minél inkább megosztjuk egymással a
szomorúságunkat, annál inkább hiszem, hogy volna esélyünk arra, hogy helyrejöjjünk és
megmentsük egymást.
Régebben minden olyan véglegesnek, nyilvánvalónak, eleve elrendeltnek tűnt az
életemben. De most kezdek hinni benne, hogy a jövő még tartogat számomra
meglepetéseket, és ezt eddig nem fogtam fel. Talán minden relatív, nem csak a fény és az
idő, ahogy Einstein gondolta. Minden. Az élet például szörnyűnek és kilátástalannak
tűnhet, amíg az univerzum meg nem mozdul, és ezzel át nem helyeződik a nézőpont. És
ettől a változástól minden sokkal elviselhetőbbnek tűnik.
– Érted? – kérdezi Roman. – Bármit is csinálunk, bármi is lesz belőlünk, nem változtat
meg semmit. Nem tud.
A tettei ellentmondanak a szavainak, mert miközben beszél, egyre közelebb húz
magához.
– Tudom – suttogom.
De mélyen legbelül tudom, hogy minden megváltozott.
Március 31., vasárnap
még 7 nap

Napfényre ébredek. Roman még mindig átölelve tart, megpróbálok arrébb gurulni, hogy
kiszabaduljak. Pár méterre aludtunk el a sátortól, az ingem és a farmerom tiszta víz és sár.
Kihúzom a telefonom a zsebemből, és látom, hogy volt egy nem fogadott hívásom egy
ismeretlen számról. Megpróbálok egy kicsit arrébb menni Romantől, de máris felébred, és
álmosan morog.
– Hova mész? – kérdezi, aztán felül és megdörzsöli a szemét. – Hány óra?
– Majdnem nyolc.
Roman visszahuppan a hátára, és becsukja a szemét.
– Túl korán van és túl világos.
– Valaki pedig túl sok bort ivott – mondom a lehető legsemlegesebb hangon, amit ki
tudok préselni magamból. Tudom, hogy a tegnap este nem változtatott meg semmit, de
fogalmam sincs, hogy tehetnék úgy, mintha semmi se történt volna. Roman már nem
JégRobot az internetről, az öngyilkospartnerem. Ő Roman, aki megcsókolt a folyóparton,
és egész éjjel átölelve tartott. Ez nagy különbség.
Már nem az az ember, akivel meg akarok halni, hanem az, akivel élni szeretnék.
– Mindjárt jövök – mondom, és elindulok a folyó felé. Ugyanarra megyek, mint előző
este. Megint megnézem a telefonom. Este 7 óra körül hívtak. Lehet, hogy addigra már túl
sok bort ittam ahhoz, hogy észrevegyem a vibrálást.
Odateszem a fülemhez a mobilt, és meghallgatom az üzenetet. Jacob az, az őr a
börtönből, és apámról szóló hírekkel hívott. A lélegzetem felgyorsul, ahogy lejátszom az
üzenetet. Jacob talált valakit, aki a Szent Anna Pszichiátriai Intézetben dolgozik, és tud
valamit apámról. Bemondja a nevet és a számot is. Az illetőt Tara Woodfinnek hívják.
Még egyszer meghallgatom az üzenetet, aztán megnézem az órát. Valószínűleg túl korán
van még ahhoz, hogy felhívjam ezt a Tarát, különösen vasárnap reggel. Egy kicsit várnom
kell.
Amikor visszaérek a táborhelyünkhöz, Romant ugyanabban a testhelyzetben találom,
mint amikor elmentem. A hátán fekszik, a szemét szorosan csukva tartja, az arca fájdalmas
grimaszba torzul. Letérdelek mellé, és megrázom a vállát:
– Gyere, mennünk kell. Bontsuk le a sátrat!
– Miért kell ilyen korán elindulnunk? – kérdezi, és még mindig nehezen formálja a
szavakat. Nagy nehezen az oldalára fordul.
Odamegyek a sátorhoz, és megpróbálok rájönni, hogy kell vajon lebontani anélkül,
hogy eltörnék valamit. Párszor körülsétálom, és megpróbálok fogást találni rajta, aztán
egyszer csak rájövök, hogy a rudakat ki lehet húzni a sátorlap alól, és ha már kint vannak,
össze is lehet csukni őket. Biztos vagyok benne, hogy van egy könnyebb és elegánsabb
módja is, de Roman túlságosan ki van ütve, hogy kritizáljon, és ha minden terve valóra
válik, úgyse fogja soha többé használni ezt a vacak sátrat.
A gondolat szinte elviselhetetlen, és erősen kell akarnom, hogy el tudjam hessenteni az
érzést, hogy süllyedek lefelé. A torkomban gombóc van. Tedd a dolgod! Ne menj oda!
Amint a sátor összeomlik, minden alkatrészét beteszem a zsákba, amit Roman hozott.
Nincs benne különösebb rendszer, de Mrs. Franklin majd biztosan helyrehozza a dolgot,
amint hazaérünk.
Épp a kishűtőhöz megyek, hogy kivegyek Romannek egy üveg hideg vizet, amikor
észreveszem a hátizsákját a földön. Odalesek felé, hogy lássam, alszik-e, aztán kihúzom a
cipzárt. Kiveszem a rajzmappáját. Tudom, hogy nem helyes, de nem tudom megállni.
Keresztbe tett lábbal leülök a földre, és átlapozom a rajzokat. Amikor az utolsó oldalhoz
érek, eláll a lélegzetem. A rólam készült rajz van előttem. Az a lány, akit bámulok, nem
csak hasonít rám. Én vagyok ő. Nagy szemei nem néznek ide, mégis van bennük valami,
amit nem ismerek fel azonnal: remény. A testtartása egyenesebb, mint az enyém, mintha
erősebb, ellenállóbb lenne.
– Köszönöm, JégRobot! – suttogom, de csak magamnak. Kitépem a rajzot a mappából.
Nem érdekel, mennyire lesz mérges Roman, ha észreveszi, szükségem van rá. Szükségem
van rá, hogy emlékeztessem magam: ez a lány én lehetek, ez a lány ott van bennem. Ez a
reményteljes, erős ember. Kicsire összehajtom a rajzot, és beteszem a zsebembe. Aztán
óvatosan visszateszem a mappát a hátizsákba.
Miközben előhúzom az üveges vizet, azon gondolkodom, mit kell tennem. Meg kell
tennem Romanért, amit ő is megtett értem: meg kell mutatnom neki azt, aki még ott lakik
benne, akiről azt hiszi, vereséget szenvedett és eltűnt. A kalandokra vágyó, tehetséges fiút,
akinek jellegzetes a mosolya és ragadós a nevetése. Azt a fiút, akinek olyan a szeme, mint
a nyári fű és a napsugár, aki olyasmit is lát, amit a legtöbb ember nem, és hihetetlen
dolgokat tud rajzolni. Lehunyom a szemem, és felidézem, ahogy a karneválon fogtam a
kezét, emlékszem, milyen erős, határozott volt az érintése.
Segítenem kell, hogy megmenthesse magát. Muszáj.
Veszek egy nagy levegőt, és összeszedem a bátorságom, hogy odamenjek Romanhez.
Leguggolok mellé, és odanyomom a hideg üveget a homlokához.
– Hé! – kiált fel meglepve.
– Azt hittem, ez jól fog esni.
– Jólesik, köszönöm. Csak hirtelen jött.
 Elveszi az üveget és oldalra fordul, hogy igyon pár kortyot, mielőtt ő is a homlokához
nyomja a palackot.
– Beteszek mindent a kocsiba, aztán indulhatunk, jó?
Fel akarok állni, de Roman megfogja a kezem, és lehúz maga mellé a fűbe.
– Nem voltam olyan részeg tegnap, hogy ne emlékezzek arra, ami történt, Aysel.
Üres tekintettel bámulok rá. Nem mondhatom ki, amit szeretnék, és azt hiszem, a csend
jobb, mint azok a szavak, amiket úgyse akar hallani. Ezenkívül addig nem akarok
beszélni, amíg nincsenek meg a megfelelő szavak. A varázsszavak. A szavak, amelyek
meggyőzik arról, hogy élnie kell.
Megrázza a fejét, és iszik egy korty vizet.
– Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek!
Nem szólok semmit, a nyelvemmel a fogaimat piszkálom, keresem a megfelelő
szavakat.
– Aysel! – mondja, és a kezem után nyúl.
Megfogom a kezét, és lenézek rá. A kézre, ami azt a képet rajzolta.
– Jacob telefonált.
Az ujjai finoman simogatják az enyéimet.
– És?
– Megadta valakinek a számát, akit felhívhatok, és aki talán tud valamit az apámról.
Roman lenéz a földre, de azért nem engedi el a kezem.
– Lehet, hogy nem lesz időnk meglátogatni, mielőtt…
– Tudom, de… – elhallgatok, sóhajtok egyet, és feltöltöm a tüdőmet a hűvös, tiszta
reggeli levegővel. – Ami a tegnap estét illeti… tudom, hogy azt mondtad, ne hagyjuk,
hogy bármi is megváltozzon, és talán a tegnap este konkrétan nem is változtatott meg
semmit, de kezdem azt hinni, hogy talán meg kéne állnunk, és át kéne gondolnunk…
mindent – nyögöm ki valahogy, és a kezeinket nézem. Nem merek felnézni rá.
Roman elereszti a kezem, és elhúzódik tőlem. Veszek egy mély levegőt.
– Nézd, tudom, hogy rossz ötlet volt. Csak te annyira… annyira… – dadog, mint egy
akadozó motor.
– Annyira mi?
– Annyira… te vagy. Te értesz. Mindent megértesz. És olyan szomorú vagy, mint én, és
olyan elcseszett is, mint én, és ez nagyon jó.
Megsimítja az arcomat.
 – Olyan vagy, mint a szürke égbolt. Gyönyörű vagy, még akkor is, ha nem akarsz az
lenni.
Ebben téved. Nem arról van szó, hogy nem akarok, csak azért nem akartam, mert
szomorú voltam. JégRobot tudhatná a legjobban, hogy semmi szépség, semmi vonzó,
semmi bájos nincs abban, ha valaki szomorú. A szomorúság egyszerűen csúnya, és ha
valaki mást mond, az nem érti az egészet. Azt hiszem, Roman azt akarja mondani, hogy ő
és én egyformán vagyunk csúnyák, és ebben van valami ismerős, megnyugtató és
kényelmes. A kényelmes nem ugyanaz, mint a szép.
A rajzára gondolok, ami rólam készült. Az a lány, aki ott van a zsebemben, tényleg
szép. Az a lány nem a szürke égbolt. Benne van remény. A remény szép.
De én már nem akarom, hogy egyformán legyünk csúnyák mi ketten. Nem akarok már
a szürke égbolt lenni. Azt akarom, hogy mindketten találjuk meg a reményt. Együtt.
Elfordulok, hogy Roman ne lássa a könnyeket a szememben. Pár másodperc csend után
felállok és leporolom a nadrágom.
– Azt hiszem, mennünk kéne.
– Aysel! – Roman hangjában türelmetlenség cseng. – Erről beszélnünk kéne.
– Tudom, de nem tudom, mit mondjak.
Roman megszorítja a kezem, én pedig visszaszorítom, mert túlságosan félek attól, hogy
elengedjem. Félek attól, hogy elveszítem őt.
Március 31., vasárnap
még 7 nap

Már körülbelül egy órája úton vagyunk, amikor lehajtok az autópályáról, és megállok egy
apró étteremnél, amit egy út menti hirdetőtábla reklámoz a kihajtó mellett. Roman
mostanáig aludt, lassan ébredezik, amikor leparkolok.
Megdörzsöli a szemét.
– Hol vagyunk?
– Arra gondoltam, jót tenne, ha ennél valamit, mielőtt kiteszlek otthon.
Rám mosolyog a félmosolyával, mire összeszorul a szívem. Nem bírom többé nézni ezt
a mosolyt. Zuhog az eső, a távolból mennydörgés hangja hallatszik.
– Bírom, ahogy gondolkodsz. Igazad van, Anya tuti kiborulna, ha ilyen állapotban
vinnél haza – mondja, miközben kiszáll a kocsiból. – Elvesztenéd a Szent Aysel-
státuszodat.
Azt tuti elvesztem, ha hagyom, hogy leugorj a Crestville Pointe-ról. Rágni kezdem a
szám szélét. Roman nem törődik az esővel, úgyhogy a hajunk, az arcunk és a ruhánk is
csupa víz lesz.
Lassan besétálunk az étterembe, ahol beültetnek minket egy bokszba a terem végében.
Roman az étlapot nézegeti, én pedig csak őt bámulom. Észreveszi, ezért gyorsan elkapom
a pillantásom, és legalább hatszor végigolvasom az omlettválasztékot. Úgy teszek, mintha
rendkívül érdekelne a délnyugati és a Florentine-tojás közötti különbség.
Amikor biztos vagyok benne, hogy nem figyel, újra lesni kezdem. A pólója
csuromvizes, a hajából is csöpög a víz, a homlokán esőcseppek szaladnak lefelé. Az
esővíz miatt sokkal fiatalabbnak, sokkal élettelibbnek tűnik. Az arca pirosabb, a bőre
élénkebb. Megpróbálom elképzelni, hogy fog kinézni, miután leugrik a Crestville Pointe-
ról. Miután megfullad. Az ajkai rózsaszínről kékesfeketére változnak, harmatos bőre pedig
elképesztően sápadt lesz. Kíváncsi lennék, érezzük-e majd, ahogy átváltozunk, ahogy a
kinetikus energiánk semmivé válik? Vajon hallunk-e? Olyan-e, mint egy szimfónia, vagy
inkább, mint egy sikítás? Egyik kérdésre sem tudom a választ. És már nem is akarom
tudni. Azt akarom, hogy Roman se tudja meg.
Tovább bámulom az étlapot, és nem szólok semmit. Gondolni se tudok evésre. A
pincérnő közeledik, és felveszi a rendelést – két tojás, szalonna, sült krumpli és egy adag
jalapeño Romannek, és egy Florentine-tojás nekem. A nő körülbelül annyi idős lehet, mint
Anya, de a kezei sokkal ráncosabbak, az arca pedig teltebb. A haja festett szőke, a tövénél
a lenövés barna, zsíros.
– Jó választás – mondja mosolyogva, miközben felírja a rendelésünket a noteszába.
Aztán ránk néz, és még jobban mosolyog. – Nagyon édesek vagytok így együtt, ugye,
tudjátok? Fogadok, hogy mások is folyton ezt mondják. Na, mindegy, mindjárt jövök a
kajával.
Mielőtt bármit is mondhatnánk, elviharzik. Az ülésem kárpitját piszkálom, amely
középen foszladozik, és a réseken kibuggyan a szivacsbélés.
– Mosolyoghatsz, Aysel – mondja Roman. – Azt hiszi, aranyos pár vagyunk.
– Igen. Aranyos pár – mondom, és a szemébe nézek. Ő kapja el hamarabb a tekintetét.
A pincérnő gyorsabban visszaér, mint gondoltam, ilyenkor mindig aggódni kezdek az
étel minősége miatt. Persze Kentuckyban vagyunk, a semmi közepén, egy lepukkant
étteremben, úgyhogy a kaja minősége előre megjósolható.
Nincs is étvágyam, úgyhogy csak ide-oda tologatom az omlettet a tányéromon. A
villával kis karcolásokat ejtek a sima felületen. Roman ezzel szemben belapátolja a
szalonnát, közben hangosan rág. Fura, hogy ha kedvel valakit az ember, akkor még a
kevésbé vonzó tulajdonságai is kedvesnek tűnnek.
Utálom ezt. És nem tudom, hogy képes enni, hogy tud éhes lenni ilyenkor. Elfelejtette a
vitánkat a sátor mellett? Elfelejtette, hogy április 7-ig már csak egy hét van hátra?
– Kérdezhetek valamit? – szólal meg két harapás között. Már áttért a tojásokra. Teljesen
beborította őket a jalapeñókkal. Élvezettel rágcsálja a paprikákat.
– Persze – mondom, és iszom egy kortyot a vízből, amit a pincérnő hozott nekünk.
– Mikor mondod el, mit csinált pontosan az apád, amiért lecsukták? Még csak annyit
mondtál, hogy börtönben van… – mondja, és elhallgat.
Figyelem az arcát. Barna szeme egészen megélénkült, mióta eszik, és őszintén
kíváncsinak tűnik. Lehajtom a fejem, hogy inkább az asztal fémlapját bámulhassam, és ne
kelljen ránéznem Romanre. Úgy érzem, szétszakadok: használjam ki a kíváncsiságát a
magam hasznára, vagy ne mondjam el az igazat? Félek, és megpróbálok arra gondolni,
hogy biztosan megértené. Az a fiú, aki a rajzot készítette rólam, olyan fajta, aki biztosan
megértené.
– Akkor ez azt jelenti, hogy nem mondod el?
Nem nézek fel. Nem tudok. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és egy ismerős
dallamot dúdolok. Amint a zene szétárad az agyamban, és ahhoz a részhez érek, ahol
meglendülnek a hangok, mintha áradnának valami felé, támad egy ötletem. Felemelem az
állam, és egyenesen a szemébe nézek.
– Elmondom, pontosan mi történt az apámmal, ha én is kérdezhetek valamit. Így fair az
ajánlat?
– Attól függ, mi az.
 – Jó. Íme, a kérdés: ha nem halnál meg hét nap múlva, mihez kezdenél az életeddel?
Roman leteszi a villáját, és rám néz. A szeme egy pillanat alatt haragoszöldre változik.
– Miféle kérdés ez?
– Egy érdekes kérdés. Bár szerintem minden kérdés az.
Az ajka megremeg, mintha próbálná elrejteni a mosolyát.
– Miért beszélsz úgy, mint a Kalapos Csodaországban?
– Ismersz. Mindig rossz viccekkel szórakoztatom magam.
Felveszi a villáját, és bekap egy falatot a tojásból.
– Ez nem volt igazából vicc.
– Akkor megegyeztünk vagy nem?
Tréfásan szalutál.
– A feltételek elfogadhatóak számomra.
Rákönyökölök az asztalra, és közelebb hajolok hozzá.
– Akkor mi a válaszod?
Maga felé bök a villájával.
– Nekem kell először válaszolnom? Ez mióta fair play?
– Elég furcsa ezt a te szádból hallani.
Megcsóválja a fejét, és a félmosoly ismét áttöri a mérges arckifejezését. Másfelé nézek.
– Jól van, jól van! Leszek az első. Bár ez hülyeség – teszi hozzá.
– Mi? A kérdésem?
– Nem. A válaszom.
– Halljuk.
Visszatartom a lélegzetem. Sok mindent akarok hallani, és pontosan nem tudom, mit
akarok hallani. Lehet, hogy valami hülyeséggel áll elő, mondjuk, hogy mindig egy saját
sportboltról álmodott, hogy a kosárlabda körül foroghasson az élete, de az is lehet, hogy
valami szívmelengető dolgot mond, mondjuk, hogy mindig is gyerekorvos akart lenni, és
beteg gyerekeken segíteni.
De végül is nem számít, mit akar csinálni Roman. Kezdem megérteni, hogy ez a
felemelő, zavarba ejtő, ugyanakkor csüggesztő a szerelemben: azok a dolgok, amik a
másiknak fontosak, érdekesek lesznek számunkra, még akkor is, ha jobban belegondolva
banálisnak tűnnek.
 Egyszer azt olvastam a fizikakönyvben, hogy az univerzum szinte követeli, hogy
vizsgálgassák. Hogy az energia akkor mozog és alakul át, ha az emberek figyelik. Lehet,
hogy a szerelemmel is ez a helyzet – van valaki, aki törődik veled annyira, hogy figyeljen
rád, és ettől bátorságot kapsz a mozgáshoz, az átalakuláshoz, hogy a helyzeti energiád
mozgási energiává változzon. Talán mindenkinek csak arra van szüksége, hogy valaki
végre észrevegye, és figyeljen rá.
És én észreveszem Romant. Őszintén, csak annyit szeretnék, ha válaszolna a
kérdésemre. Szükségem van arra, hogy tudjak róla valamit, amitől elhiszem, hogy van egy
cseppnyi esély is arra, hogy a részecskéi szeretnének egy bizonyos irányba menni. Nagyon
is szeretnének, csak egy kis bátorítás kell nekik. Egy kezdeti lökés.
– Egyetemre mennék – mondja aztán.
A szívem önkéntelenül is meglódul a remény egy lökésére. Jó kezdet. Intek neki, hogy
folytassa.
– És ott kosarazni szeretnék.
Bólintok.
– Még akkor is, ha nem játszol többet?
Ravaszul elmosolyodik.
– Ez az egész csak egy képzeletbeli univerzumban történik, ugye? Ott az lehetek, aki
csak akarok.
A remény hulláma, ami egy perce elöntött, most elapad. Belül összeroskadok, és
belesüppedek a tépett üléshuzatba. Nem kell, hogy képzeletbeli legyen. Minden erőmmel
azon vagyok, hogy ne áruljam el a csalódottságomat.
– Ez jogos. Folytasd!
– Mi mást mondhatnék?
– Nem tudom. Mit akarnál tanulni?
Elpirul, és izeg-mozog a székén.
– Hát… ez a hülyeségrésze.
Az ujjaimmal dobolok az asztalon.
– Akkor úgy érzem, most jön a jó része.
– Ez jellemző rád.
Csúnyán nézhetek, mert megadóan felemeli a kezét.
– Oké, oké. Tengerbiológiát szeretnék tanulni. Tudom, hogy hülyeség, de az óceánt
szeretném kutatni.
 Vigyorgok, és tuti, hogy úgy nézek ki, mint egy idióta, de nem érdekel.
– Mint a Nemo kapitányban. Pont, mint Nemo kapitány maga.
Megint mosolyog.
– Pontosan. Mindig is nagyon tetszett az az ötlet, hogy a tenger mélyén éljek. De
hülyeség, mert még sosem voltam az óceánnál – mondja, és a tekintete messzire réved. –
És szerintem most már nem is leszek.
Ráharapok a nyelvemre. Talán mégis, JégRobot. Talán mégis. Elképzelem, hogy
kocsival elmegyünk az óceánhoz. Talán elmehetnénk valahova Észak-Karolinában. Az
nincs is annyira messze. Elképzelem, ahogy Roman a tengerparton sétál, kapucnival a
fején, és a hullámok a bokáját csapdossák. Ő a vizet tanulmányozná, én pedig
hátramaradnék, leülnék a homokba, olvasnék egy könyvet a fizika történetéről vagy
valami hasonlót. Boldogok lehetnénk. És ennek nem kellene egy elképzelt univerzumban
lennie.
Ki kell találnom, hogyan mutassam ezt meg Romannek. Talán vehetnék neki egy
könyvet a tengerbiológiáról. Nem, az túlságosan direkt lenne. Valószínűleg bepánikolna.
Akkor esetleg felajánlhatnám, hogy menjünk el egy last minute útra a tengerhez.
Érdekes lenne megtudni, vajon a Sima Átkelésnél lenne-e bárki, aki tanáccsal
szolgálhatna ezzel kapcsolatban. A gondolattól erősen ráharapok a nyelvemre. Tudom,
hogy azon az oldalon mindenki totál begőzölne, ha megtudnák, hogy meggondoltam
magam. És ami még rosszabb, a partneremet is meg akarom győzni róla, hogy gondolja
meg magát. Ez pontosan az, aminek nem szabadna megtörténnie.
És ez pontosan az, amiért Roman annyira tartott a megbízhatatlan partnerektől. Végül
mégis megkapta. Egy első osztályú megbízhatatlan partnert. Habár tulajdonképpen az ő
hibája. Miatta lettem az, ami vagyok.
Őt is azzá kell tennem: megbízhatatlan partnert kell csinálnom belőle. Lehet, hogy
ragadós a példám.
Miközben elmerülök a saját gondolataimban, Roman folytatja a habzsolást. Amikor
visszatérek a valóságba és ránézek, azonnal észreveszi.
– Á, visszatértél. Kigondoltál valamilyen fontos fizikaproblémát, amin dolgoznod kell,
vagy mi?
Vállat vonok. Most nyilván nem alkalmas az idő arra, hogy előálljak az óceánhoz utazás
ötletével.
– Valami olyasmi.
– Akkor te jössz.
– Mi?
 – Mondd el, mi történt apáddal! – mondja Roman.
A kezem a számhoz emelem, és rágni kezdem a bőrt a hüvelykujjamon.
– Ez igazából egy elég hosszú történet, és nem is ismerek minden részletet…
Roman arca elborul.
– Ne szórakozz velem! Én válaszoltam a te kérdésedre. Most rajtad a sor. Ki vele.
Lehalkítja a hangját, szinte suttog.
– Az öngyilkospartnerek betartják, amit egymásnak ígérnek.
Tudom, hogy igaza van. De bárcsak a szavam megtartása ne jelentené azt, hogy
megfojtom a szívem! Szó szerint.
Március 31., vasárnap
még 7 nap

Meggyőzöm Romant, hadd mondjam el apám történetét akkor, amikor visszaérünk a
játszótérre. Nem igazán érzem helyénvalónak, hogy egy koszos étterem hátsó bokszában
teregessem ki a családi szennyest. De, persze, nyilván csak próbálom húzni az időt.
Nekem úgy tűnik, hogy szinte csak ezzel foglalkozom mostanában: megpróbálok időt
nyerni.
Roman az anyukájával beszél telefonon, amikor befordulok a játszótér parkolójába.
Körülbelül ötvenhétszer telefonált már, mióta eljöttünk.
– Minden rendben – mondja Roman, aztán elhallgat. Bólogat, mint aki mindennel
egyetért, amit az anyukája mond. – Igen, jó volt.
Az anyja biztos valami vicceset mond, mert Roman elmosolyodik.
– Aysel szuper. De, Anya, azért hívtalak, mert egy kicsit később érek haza, mint
gondoltam – mondja hirtelen, és megint bólogat. – Beugrunk Aysellel a játszótérre, és
kosarazunk egy kicsit – mondja, aztán elneveti magát. – Rendben, kesztyűs kézzel fogok
bánni vele. Megígérem. Szia, Anya!
Leteszi a telefont, és rám néz.
– Mellesleg nagyon jól csinálod a dolgodat.
Pislogok, mint aki nem érti.
– Miről beszélsz?
– Az anyám azt hiszi, hogy minden teljesen rendben van. Régebben sosem engedte
volna meg, hogy később érjek haza, mint amiben megegyeztünk.
A mosolya ezúttal nem az a félmosoly. Mesterkélt. Összeszorul a gyomrom.
– És azt mondtam már neked, hogy egy ideje nem is jár át éjszaka a szobámba, hogy
megnézzen? Hála neked, azt hiszem, már nem aggódik értem.
Kinyitom a kocsi ajtaját, és kiszállok. A gombóc egyre nagyobb a torkomban, a
mellkasomra súly telepszik. Szürke Converse cipőmmel a saras fűcsomókat rugdosom.
Elállt az eső, de a levegő nagyon nyirkos és hideg. Összefonom a karom, és odamegyek a
piknikasztalhoz, ahol legutóbb ültem. Felmászom a tetejére, a nedves fára támaszkodom,
hátradőlök, és felnézek az égre. Roman felugrik mellém. Ránézek, megint a kezével
árnyékolja a szemét.
– Mindig ezt csinálod.
– Mit?
 – A szemed elé teszed a kezed. Észrevettem, hogy mindig ezt csinálod. Akkor is, ha
nem süt a nap.
Megint a régi mosolyt látom az arcán.
– Nagyon jó megfigyelő vagy. Egy másik univerzumban kiváló tudós lehetne belőled.
Talán ebben az univerzumban is, suttogom.
Megmerevedik. Mielőtt bármit is mondhatnék, leugrik a piknikasztalról, és keresztbe
font karral áll meg velem szemben.
– Vigyél haza!
A hangja halk, érzelemmentes. Jobb lenne, ha dühös lenne rám. Akkor legalább tudnám,
hogy érez valamit.
– Ne csináld, Roman! – mondom, hátha elvehetem az élét a dolognak. Képzeletben
fejbe verem magam, amiért ilyen hülyeséget mondtam. Tudhatnám, hogy nem szabad így
rárontanom Romanre. Sokkal óvatosabban kell hozzá közelednem ebben a témában. Neki
magának kell a megfelelő következtetésre jutnia, én nem erőltethetem rá.
Megpróbálom kimagyarázni a dolgot.
– Csak azt mondtam, hogy ezek szerint nem vagyok komplett idióta.
Roman felhúzza a szemöldökét, és összeszorítja a száját.
– Úgy értem, azt próbáltam mondani, hogy ha a dolgok másként állnának, akkor kiváló
tudós lehetnék – mondom gyorsan, és a nagyobb hatás kedvéért szünetet tartok. – Ebben a
világban – teszem hozzá.
– Igen. Ha a dolgok másképp állnának. És milyen dolgokról beszélsz, mégis? – kérdezi,
és nem ereszti le a karját. A nap előbújik a felhők mögül, és a napfény megcsillan a
szemén. Most aranybarnának tűnik. Olyan, mintha fellángolna.
– Az apámról, például – vágom rá gondolkodás nélkül. Miután három évig próbáltam
elfutni az apám árnyéka elől, most én vetem be az egész sötét történetet, mint valami
csalétket. Elég bizarr szitu. Mennyi időt töltöttem azzal, hogy megpróbáltam eltitkolni a
múltamat Roman elől, most pedig önszántamból hozom fel a dolgot! Nem aggódhatok
amiatt folyton, hogyan fog reagálni a történetemre. Csak azt tudom, hogy szükségem van
rá. Itt kell maradnia. Velem kell maradnia. És mindent meg fogok tenni, szó szerint
mindent, hogy akár csak egy perccel is tovább itt tartsam.
– Az apád – mondja fejét csóválva Roman, és maga elé bámul. – Én nem értelek téged,
Aysel. Az apád az oka annak, hogy meg akarsz halni. Mégis szeretnéd látni, még egyszer,
utoljára, annak ellenére, hogy feltehetően gyűlölöd őt. És még elmondani se vagy
hajlandó, mit tett. Egyáltalán nem bízol bennem?
Összeszorítom a fogam, és elnyomom a késztetést, hogy elmondjam neki: már nem
akarok meghalni. És hogy minden megváltozott. De nem hiszem, hogy ez a
legmegfelelőbb pillanat erre. Nem jöhetek elő a nagy vallomással, most, hogy ilyen
mérges rám. Megpaskolom magam mellett az asztalt, jelezve, hogy üljön mellém.
– Megígérem, hogy nem ködösítek tovább. Elmondom, mi történt az apámmal,
legalábbis, amit tudok a dologról.
Roman megint összeszorítja a száját, és tudom, hogy azon gondolkodik, mit is
csináljon. Végül a kíváncsiság győz. Mellém ül. Ez valahogy újra perverz reménnyel tölt
el. Végül is a kíváncsiság azt is jelenti, hogy tudni szeretnéd, mi következik. Az érzés egy
fajtája. Erre talán építhetnék.
A szemem sarkából rásandítok. Lehajtott fejjel ül, és a kezeit bámulja.
– Roman!
– Mi az?
– Megígéred, hogy nem fogsz elítélni, ha megtudod az igazságot az apámról?
Finoman megérinti a csuklómat, és körülfonja rajta az ujjait.
– Miért ítélnélek el?
Félrenézek. A torkom kiszáradt, mintha szögesdróttal lenne kibélelve. Minden
pillanatban bekövetkezhet az iszonyatos fájdalom, amit se elkerülni, se megakadályozni
nem tudok. Valahogy nem jön ki hang rajta.
Roman a vállamra teszi a kezét.
– Mire gondolsz?
– Brian Jacksonra – csak ezt a két szót tudom kinyögni.
Roman leereszti a karját, a háta mögé dugja. Megfordul, és most pont szemben van
velem. Kényszerítem magam, hogy a szemébe nézzek. Ezekben a szemekben láttam meg
ismét a jövőt és a fényt – ezek a szemek találtak utat a bennem lévő fekete lyukhoz.
Zihálok, hosszút sóhajtok. Rettegek, hogy ezek a szemek most nyárról télre változnak,
melegből fagyossá.
De Roman végigsimítja a hátamat.
– Aysel, minden rendben. Már tudom.
Újra levegőért kapkodok.
– Nem, nem tudod. Fogalmad sincs.
Az ujjaival a hátamat simogatja.
– De igen. Tudok az apádról.
Elhúzódom tőle, egészen az asztal széléig. Felhúzom a térdeimet, és lehajtom a fejem.
Előre-hátra ringatom magam. Megpróbálom Mozart Rekviemjét dúdolni magamban, de
semmit sem hallok a saját szívdobogásomon kívül. Nem fog egyhamar lelassulni.
Roman is átjön az asztal másik felére, és átkarolja a vállamat.
– Semmi baj, minden rendben.
Minden összeolvad a szemem előtt, a torkomban hatalmas gombóc formálódik. Már
évek óta nem sírtam igazából. Most sem fogok. A vállam remegni kezd, beharapom a felső
ajkam. A szám megtelik a sós vér ízével.
– Miért?
– Mit miért?
– Miért nem mondtad, hogy tudod?
Roman megfogja az államat, és finoman maga felé fordítja a fejem. Muszáj a szemébe
néznem. Aranybarna szemei még mindig melegséget árasztanak.
– Mert nem tudtam, hogy kezdjek róla beszélni. És mert nem voltam benne teljesen
biztos.
Elengedi az államat, és az ölébe ejti a kezét. Nagyot sóhajt.
– Csak egy ötlet volt, ami a neved miatt merült fel bennem. Meg persze arról, amit a
családodról mondtál. Eléggé nehéz nem ismerni ezt a történetet… mindenhol belebotlik az
ember. És gondoltam, hogy az apádról lehet szó, de biztos azért nem voltam benne. Addig
nem, amíg tőled nem hallom.
– Nem kell elmondanod, hogy mindenütt belebotlottál a történetbe, pontosan tudom.
A tenyerembe temetem az arcom. Visszafojtom a zokogást, nem engedem, hogy
kicsorduljanak a könnyeim. Elönt a szégyen. Nemcsak az apám miatt – bár az is épp elég
szörnyű –, hanem mert képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen hülye voltam, és azt hittem, el
tudom titkolni előle.
Szipogok, sós ízt érzek a torkomban.
– Ha tudtad, miért akartad, hogy elmondjam? Miért kérdezgettél folyton az apámról?
Roman megfogja a kezem, és erősen megszorítja.
– Mert tudni akartam, hogy megbízol-e bennem. Hogy eléggé biztonságban érzed-e
magad velem ahhoz, hogy tudd, nem foglak elítélni. És tőled akartam hallani az egész
történetet.
Maga felé húzza a kezem, így kényszerít, hogy ránézzek. Elfordítom a fejem, hogy az
arca egyik részét lássam, de nem vagyok hajlandó a szemébe nézni.
– Azt gondoltam, jót tenne neked, ha beszélnél róla. Igazából most is így gondolom.
 – Miért?
Vállat von.
– Néha segít, ha beszélünk róla. Nekem is segített, hogy elmeséltem neked Maddie
esetét.
Újra feltámad bennem a remény.
– Segítettem neked?
– Igen. Adtál valamit, amit eddig még senki se adott.
– Mit?
– Ugyanúgy néztél rám előtte és utána is. Én is ezt akarom megtenni neked.
– Jó.
– Mi jó?
– Elmondom, amit tudok.
Roman elengedi a kezem, és közelebb jön, hogy átkarolhasson. Ráhajtom a vállára a
fejem.
– Ne haragudj rám! – suttogja.
– Nem haragszom.
– Biztos?
– Biztos.
A válla széles, de csontos. Érzem, hogy a fejem súlya alatt megfeszülnek az izmai.
– Tényleg nem gyűlölsz? Még most sem, hogy tudod, az apám volt az az őrült fickó, aki
a hírekben szerepelt? Azt hittem, megutálsz, mert…
Egy üdítősdobozt bámulok, amit a piknikasztal alá dobott valaki.
– Mert régebben jóban voltál Briannel…
Roman a fejemet simogatja, és kócos, göndör hajamba túr az ujjaival.
– Nem utállak, Aysel. Sohasem tudnálak utálni. És emiatt meg aztán végképp nem. Te
nem tettél semmit Brian testvérével. Te nem bántottad őt.
Ezek a mondatok visszhangoznak a fejemben. Te nem tettél semmit Brian testvérével.
Te nem bántottad őt. Miközben felfogom a szavak értelmét, a tekintetem elhomályosul.
Egy könnycsepp gurul le az arcomon, aztán megindul az áradat. Az egész testem remeg,
alig kapok levegőt. Nem értem, miért most tör ki belőlem a zokogás, miért éppen most,
amikor már nem is akarok meghalni.
Roman átölel, én pedig belefúrom az arcom a puha pólóba. Füst és öblítő illata
keveredik rajta. Még mindig simogatja a hajamat. A mozgási energiára figyelek. Nem
akarom, hogy abbahagyja. Azt akarom, hogy mozgásban maradjon a keze.
Aztán a fülemhez hajol, és belesúgja:
– Mondd el nekem, Aysel!
Beszívom a nyirkos levegőt, amely megtölti a tüdőmet. Úgy érzem, a szívem bármelyik
percben felrobbanhat, és egy kicsit elhúzódok Romantől. Megtörlöm a szemem, és
krákogok.
– Bocsánat.
Roman elmosolyodik.
– Nem kell bocsánatot kérned. Ne mondj ilyet. Bolond lány.
– Látod? Mégis azt hiszed, hogy őrült vagyok. Az apám miatt.
Roman megrázza a fejét, még szélesebben elmosolyodik, és most még csibészesebb a
mosolya.
– Nem. Szerintem te egészen másképp vagy őrült. Csodásan.
Csaknem leáll a szívem. A legszívesebben megkérdezném, hogy tud ilyeneket mondani
hét nappal az előtt, hogy meg kell halnunk. Ez nem fair. Nem teheti ezt velem! Így még
jobban szeretem, ő pedig el fog hagyni. El akar hagyni. Pontosan tudja, hogy elérkezik a
vég.
A könnyek patakokban csorognak le az arcomon, ő pedig oldalba bök.
– Mondd el nekem, Aysel!
Megtörlöm az orrom. Látom, hogy a pólóját is átitatták a könnyeim.
– Tönkretettem a pólód.
– Nem érdekel a pólóm. Te érdekelsz.
Valami kattan bennem. Olyan, mintha egész életemet azzal töltöttem volna, hogy egy
bonyolult kombinációval próbálkozom, aztán egyszer csak kiderül, hogy rossz zárral
játszottam. Az a szoba bennem, amely minden titkomat rejti, egyszer csak feltárul, és én
azt érzem, hogy a vér áradni kezd a mellkasomban.
– Rendben, elmondom, amit tudok.
Nem nézek rá, de esküdni mernék, hogy bólint. És határozottan érzem, hogy figyel,
kedvesen, gyengéden. A tekintete simogat, mint az első tavaszi napsütés. Egy ideig
egyikünk se szól, csak ülünk egymás mellett. Szürke tornacipőmet odatolom az ő fehér
cipőjéhez, és azt kívánom, bárcsak örökre így maradhatnánk. De valahol érzem, hogy nem
lesz így. Nem maradhatunk így. Úgyhogy végül elmondom neki az egész történetet, a
teljes igazságot.
 – Anya és Apa Törökországból jöttek az Egyesült Államokba, még mielőtt
megszülettem. Először Michiganben éltek valahol, apám vagy talán anyám egyik
rokonánál… – egy pillanatra elhallgatok, és veszek egy nagy levegőt. Romannek igaza
van – sose mondtam el senkinek ezt a történetet, legalábbis amióta apámat letartóztatták.
Sokan suttogták körülöttem, vagy Anya és Steve beszélgettek róla fojtott hangon éjszaka,
amikor azt gondolták, hogy Georgia, Mike és én már alszunk. A történetet kicsavarták,
megváltoztatták. Sosem volt az enyém.
– Szóval… ennek a rokonnak volt egy élelmiszerboltja, itt Langstonban, és amikor
meghalt, a szüleim ideköltöztek, hogy átvegyék az üzletet.
Roman felhorkan.
– Tudom, pont Langstonba… De mégis így lett, és egy pár hónap múlva Anya terhes
lett velem. Azt hiszem, a születésem után kezdtek eltávolodni egymástól. Különköltöztek,
amikor még egyéves sem voltam. Az apámnak nagyon szélsőséges érzelmi kirohanásai
voltak. Volt, hogy hajnalban felkelt, rántottát és pirítóst csinált Anyának. De más napokon
Anya arra ébredt, hogy apám lyukat ütött a falba dühében, vagy bezárkózott az alagsori
dolgozószobába, és nem volt hajlandó kijönni. Amikor már csak ketten éltünk együtt,
akkor is ilyen volt. De mindig nagyon féltem, ezért sose mondtam semmit Anyának erről.
Összeszedem a bátorságom, és ránézek Romanre. Megfogja a kezem, összefonódnak az
ujjaink.
– Folytasd! – kéri.
– Apa Langstonban maradt, és átvette a boltot, mert nem akart elveszíteni. Én voltam a
mindene… – a hangom elcsuklik, amikor kimondom ezeket a szavakat. – Aztán Anya
megismerte Steve-et, összeházasodtak, és megszületett Georgia, majd Mike. Én a
hétvégéken meglátogattam őket, de apámmal éltem. Utálta, hogy ezeken a hétvégéken
elveszít engem.
A hintát bámulom a játszótér túloldalán. Fúj a szél, és a hinták maguktól mozognak,
mintha egy szellem hajtaná őket. Vajon Roman és Maddie is erre a játszótérre járt
hintázni? Lenyelem a sós könnyeket. Tudom, hogy Roman várja a történet folytatását. De
ez az a rész, amitől a legjobban félek, aminek soha nem találtam meg az értelmét a
fejemben.
Hosszú, nehéz csend után szólalok meg újra.
– Egyszer iskola után elmentem Anyához. Általában a boltban találkoztunk az órák után
Apával, de az különleges nap volt, mert Mike akkor játszott először a juniorok
bajnokságában, és megígértem neki, hogy megnézem. Emlékszem apám arcára, amikor
megmondtam neki, hogy aznap csak később megyek haza. A boltban nem mentek túl jól a
dolgok, és apám számított rám, a társaságomra és a segítségemre. Akkoriban meg volt
győződve róla, hogy tolvajok járnak az üzletbe. Teljesen a rögeszméjévé vált a dolog.
 Elhallgatok, és belül ráharapok a számra. Nem engedem el Roman kezét. Sőt
megszorítom, ahogy csak tudom. Többször, egymás után. Mintha minden egyes szorítás
egy-egy kívánság lenne.
– Szóval nem voltam ott, amikor történt. Amikor Timothy és a barátai bementek a
boltba, én Mike baseball-meccsét néztem éppen – megrázom a fejem, és a földet
bámulom. – Timothy és a többiek bementek a boltba, és elkezdtek hülyéskedni.
Összevissza szaladgáltak a polcok között, az egyikük fellökött egy táblát, és apám, ő… –
elszorul a torkom. – Apám bedühödött. Nagyon ideges lett. Kiabálni kezdett velük, de
Timothy és a barátai úgy gondolták, ez vicces, ezért fellöktek még pár táblát. Az egyikük
dobálni kezdett pár csokit, provokálta az apámat, hogy tegyen valamit.
– Szóval az apám felkapta a baseballütőt a pult mögül, és rájuk rontott. Gondolom,
Timothy előrelépett, hogy szót értsen vele, de ő csak ütött. Senki se tudta megállítani.
Mire a rendőrség kiért, Timothy elvesztette az eszméletét, az apám mellette ült a földön,
még mindig a baseballütővel a kezében. Teljesen elment az esze. Timothy többé nem tért
magához, három nap múlva halt meg a kórházban.
Mélyeket lélegzek.
– Azt hiszem, apám még csak azt se tudta, ki az a Timothy Jackson.
Nem tudok Romanre nézni, inkább a mellkasához szorítom a fejem.
– Anya soha többé nem engedte meg, hogy találkozzak apámmal. Még a tárgyalásra se
mehettem el. Nem tudtam elbúcsúzni tőle…
Roman a hajamat simogatja, és ez nagyon jólesik.
– Nyilván úgy gondolta, ezzel teszi a legjobbat neked. Apád… – elharapja a folytatást,
de mindketten tudjuk, mi lenne a mondat vége. Igen, apám gyilkolt.
Felemelem a fejem, és a szemébe nézek. Megfogom a kezét.
– Tudod, amikor azt mondtad, hogy apám miatt akarok meghalni, tévedtél. Nem ő az
oka. Az igazi ok az, hogy attól rettegek, az ő őrültsége bennem is ott lehet. És én is képes
lennék ilyen szörnyűséget elkövetni.
Hosszú, nehéz csend telepszik ránk. Roman sem szólal meg sokáig. Elengedi a kezem,
és a szívverésem szinte megáll. Gyűlöl engem. Fél tőlem. Másfelé nézek, és épp le akarok
ugrani az asztalról, amikor megfogja a karomat.
– Aysel, nézz rám!
Megint a hintát bámulom. A láncszemek elrozsdásodtak. Valakinek ki kellene cserélnie
őket. És egyáltalán: itt lenne az ideje, hogy rendbe tegyék ezt a játszóteret.
– Aysel, kérlek! – erősködik Roman.
Amikor odafordulok hozzá, az arca néhány centiméterre van csak az enyémtől.
Összeszorítja az állkapcsát, a tekintete komor. Visszatartom a lélegzetem, várom az
ítéletet. Mondj valamit!
Félresimít egy tincset az arcomból, aztán lehajtja a fejét, és megcsókolja a homlokomat.
Bizsergés fut át rajtam.
– Azt akarom, hogy tudd: egyáltalán nem vagy olyan, mint az apád. Hallasz engem?
Ismerlek, Aysel. Sosem tudnál ilyet tenni, érted?
Megérinti az arcom, én pedig a tenyerére hajtom a fejem.
– De akkor miért hiányzik annyira? – kérdezem. Az arcom továbbra is csak pár centire
van az övétől, szeretnék másfelé nézni, de nem tudok.
Még közelebb húz magához, és szorosan átölel.
– Mert emberi lény vagy. Az emberek nem csak jók vagy rosszak. Biztos vagyok benne,
hogy sok szép emléked van apádról. Érthető, hogy hiányzik neked.
– Ezért akartam még egyszer látni, érted? Nemcsak azért, hogy megtudjam, hasonlítok-
e rá, hanem, hogy tudassam vele, mennyire hiányzik. És sajnálom, hogy egyedül hagytam.
Amilyen elcseszett vagyok, biztos azt akartam, hogy bocsásson meg.
Roman a hátamat simogatja, aztán a vállamat fogja meg.
– Biztos vagyok benne, hogy nem hibáztat téged, Aysel. És azt is tudom, hogy szeret
téged. Mindig is szeretni fog.
Ahogy ezt mondja, folyni kezdenek a könnyeim. Roman szorosan tart, én pedig
belesírok a pólójába. Így ülünk egy darabig, ő a hátamat simogatja, én sírok, és az idő
megáll körülöttünk. Aztán lassan összeszedem magam, elhúzódom tőle és megtörlöm az
arcomat.
– Bocsánat!
Roman a kezem után nyúl, és megszorítja.
– Soha ne kérj bocsánatot!
Nagyot nyelek, aztán felnézek az égre. Nemsokára lemegy a nap, az égbolt sötétkékké
változott. Nem akarom, hogy vége legyen ennek a napnak, nem akarom, hogy újra
elinduljon az idő. Lehunyom a szemem, és egy hosszú pillanatig mozdulatlanná
dermedek. Amikor újra kinyitom a szemem, Roman a földet bámulja.
– Köszönöm.
– Mit?
– Hogy megérted.
Egy kicsit megrántja a vállát, mintha semmiség lenne, de én tudom, hogy egyáltalán
nem semmiség.
 – Megtaláltam a rajzot, amit rólam csináltál – mondom lassan.
Látom, hogy meglepődik.
– Még nincs kész.
Kiveszem a lapot a zsebemből és széthajtogatom.
– Nekem eléggé befejezettnek tűnik.
Roman egyik lábáról a másikra áll.
– Megtarthatod.
Tisztában vagyok vele, hogy ettől jobb kedvre kellene derülnöm, de valahogy nem
sikerül. A hangsúly, ahogy mondja, megijeszt.
– Bárcsak tudnék rajzolni!
Roman másfelé néz, valahová a távolba, miközben megvakarja a tarkóját.
– Szerintem biztos tudsz is.
– De nem így – suttogom. – Bárcsak le tudnálak rajzolni, ahogy én látlak!
Egy olyan fiút rajzolnék, akinek varázslatos a mosolya, gyengéd a keze és a szeme
ugyan szomorú, de néha mégis felragyog. Egy olyan fiút, aki megérdemli, hogy meglássa
az óceánt.
De mintha a hatodik érzéke megsúgná, hogy hátsó szándékaim vannak, a kocsi felé
bólint.
– Azt hiszem, mennünk kéne.
Szellő fúj a könnytől nedves arcomra. Nézem Romant, amint ott áll, a keze a tarkóján, a
szél átfúj a pólóján, sápadt, fagyos arcán fájdalmas kifejezés, és tudom, hogy most
Maddie-re gondol. Tudom, hogy az jár a fejében, milyen érzés lesz fejjel előre beleugrani
az Ohio folyóba. Tudom, hogy a halálra gondol.
Megint sírnom kell.
A hazafelé vezető úton ráveszem, hogy találkozzunk a jövő héten is. Egy kicsit nehezen
megy, de aztán belátja, hogy meg kell terveznünk, mit írunk a búcsúlevelekben. Alig
tudok erről beszélni, és szinte biztos vagyok benne, hogy nyilvánvaló számára, hogy
hazudok. De egyikünk se mond semmit.
Miután nem túl lelkesen megbeszéljük, hogy találkozunk, nem beszélünk Roman
házáig. Nem kapcsolom be a rádiót sem. Még Mozart Rekviemje se nyugtatna most meg.
Amikor ráhajtok a kocsifelhajtóra, Roman megszólal:
– Tegnap este zokniban aludtál.
– Mi van?
 Leparkolok és leállítom a motort, így rá tudok nézni. Az ablakon bámul kifelé, egészen
elhúzódva simul a kocsi ajtajához. Mintha a lehető legnagyobb távolságot akarná tartani
kettőnk között.
– Azt mondtad, hogy nem tudsz zokniban aludni. Emlékszel? Ezt mondtad egyszer.
Hogy ez problémát okoz neked. De tegnap éjjel zokniban aludtál.
Nem tudom, komolyan beszél-e.
– Igen. És ezzel mit akarsz mondani?
Roman lassan odafordul hozzám. A pupillái kitágultak, a szeme csillog.
– Azt, hogy az ember megváltozhat. Az ember rugalmas. Emlékezz erre, Aysel. Az
ember rugalmas.
– Ez csak egy zokni – mondom halkan.
Vállat von.
– Attól még változás.
Meg akarom mondani neki, hogy ő is lehetne rugalmas. Hogy tudom, ő is megtehetné.
De inkább összeszorítom a fogam. Kiszállok a kocsiból, és segítek kipakolni a
csomagtartóból. Nem vagyok túl jó az imádkozásban, de folyamatosan abban
reménykedem, hogy Mrs. Franklin odabent marad a házban. Hátha valami könnyfakasztó
szappanopera szögezi a tévé elé éppen, ami sokkal izgalmasabb, mint az, amelyik az ajtó
előtt zajlik.
– Mit akarsz ezzel mondani, Roman?
– Semmit – mondja, és megint azt a fanyar mosolyt látom az arcán. – Csak egy
megfigyelés volt.
A szeme már nem olyan szomorú. De nem látok benne semmit. A tekintete üres. És
emiatt sokkal jobban sajog a szívem. Kinyújtja a karját, és megölel.
– Szia!
– Várj! Akkor csütörtök vagy péntek legyen? Melyik jobb neked?
Nem válaszol. Leereszti a karját és elenged. Aztán megfordul és elindul a házuk felé.
Viszi a hátizsákját, a kishűtőt, a sátort és a piknikkosarat, eltűnődöm, segítsek-e,
ügyetlenkedik a sok holmival. De aztán arra gondolok, hogy nyilván nem akarná. Bárcsak
el tudná fogadni a segítségemet!
– Ha hallok valamit az apámról, szólok, jó? – kiáltok utána. Most azt se bánom, ha az
anyukája hallja. Mert életemben először az apám miatt aggódom a legkevésbé. Figyelem,
ahogy Roman ledobja a kempingfelszerelést a küszöbre. Meg sem fordulva hátraint.
Ki kell találnom valamit, hogy visszafordítsam a maga választotta útról. Ami eddig a
közös utunk volt. Meg kell mutatnom neki a másik irányt.
Április 1., hétfő
még 6 nap

Tanítás után felhívom a számot, amit Jacob hagyott az üzenetrögzítőn. Vasárnap egyszer
már telefonáltam, miután hazavittem Romant, de senki sem vette fel. Nem volt elég
bátorságom ahhoz, hogy üzenetet hagyjak.
Befészkelem magam az első ülésre, és a fülemhez szorítom a telefont. Párszor kicseng,
aztán beleszól egy kifejezéstelen női hang.
– Szent Anna Pszichiátriai Intézet. Tara vagyok, miben segíthetek?
Nagyot nyelek.
– Ööö… jó napot, Tara. A nevem Aysel Seran. Omar Seran lánya vagyok. A McGreavy
Fegyintézetből irányítottak a Szent Anna Pszichiátriai Intézethez, mivel megtudtam,
hogy…
A szavak úgy bukdácsolnak ki belőlem, mintha életemben most telefonálnék először.
Sokkal gyorsabban beszélek, mint szeretnék, de attól félek, ha nem mondok el gyorsan
mindent ennek a nőnek, akkor leteszi a telefont, és elvész az egyetlen esélyem, hogy
valaha is lássam az apámat.
– Értem – mondja éles hangon. – Kiskorú vagy?
– Tessék?
– Elmúltál már tizennyolc éves?
Gondolkodom, hogy hazudjak-e.
– Ez miért fontos?
– Nincs felhatalmazásom információt adni a betegeinkről kiskorú személy számára.
Valamint arra sincs felhatalmazásom, hogy telefonon adjak felvilágosítást.
– De… – mondom gyorsan, és megpróbálok kitalálni valamit. – Mit kell tennem, ha
látni szeretném az apámat? Meglátogathatom valamikor?
Felsóhajt.
– Ha az apád ebben az intézetben ápolt, amit hivatalosan nincs lehetőségem
megerősíteni, akkor a gondviselődnek kell felhívnia minket, hogy megbeszélhessünk egy
időpontot. A beteg állapotától függ, hogy egyáltalán lehet-e látogatni.
– És ennél többet nem is mondhat? Még csak azt sem, hogy ott van-e az apám?
– Úgy gondolom, az lenne helyes, ha beszélnél az édesanyáddal erről a tervezett
látogatásról – mondja, és megint sóhajt. – Ugyanezen a számon hívhat ő is.
 Akaratlanul is elmosolyodom.
– Köszönöm.
– Szívesen. Viszontlátásra!
Visszadugom a telefonomat a zsebembe, és hátradöntöm az ülésemet, hogy a hátamra
fekhessek. A nap épp kibukkan a felhők mögül, és beragyogja az arcomat. Beszélnem kell
Anyával apámról.
Elképzelem, milyen lenne a látogatás. Vajon fehér kényszerzubbonyban lesz? Vagy ami
még rosszabb: leláncolva? Hunyorgok, megpróbálom elképzelni az arcát. De csak azt az
embert látom, akit jól ismerek. Azt az embert, aki soha nem vert volna agyon
baseballütővel egy fiút. Lehet, hogy mindnyájunknak van sötét oldala, de néhányan
ügyesebben kezeljük, mint mások.
Amit apám csinált, az szörnyű, borzalmas, megbocsáthatatlan, de talán még számára is
van remény. Talán ha megkapja azt a segítséget, amire szüksége van, ismét az az ember
lehet, aki Bach toccatáiról mesélt nekem, és aki egy széken aludt a szobámban, amikor
féltem a sötétben.
És ha van még remény apám számára, akkor számomra is van. Talán van abban igazság,
hogy benne és bennem is ugyanaz a fekete féreg lakik, de rajtam áll, hogy legyőzöm-e.
Tartozom ezzel az apámnak. És tartozom ezzel magamnak is.
Visszaállítom az ülést függőlegesbe, és beteszem a kulcsot. Beszélnem kell Anyával!
Miközben kihajtok a suli parkolójából, teszek egy ünnepélyes ígéretet magamnak: erősebb
leszek, mint a bánatom.
Mindent megteszek, hogy az a lány legyek, akit Roman rajzán láttam. A csillogó szemű
lány. A lány, aki számára van remény.
Április 1., hétfő
még 6 nap

Amikor hazaérek, Anya épp a mosogatónál pucolja a krumplit. Odamegyek a
szekrényhez, és a sok holmi között csokis müzliszelet után kutatok.
– Aysel! – szólít meg Anya, és bátortalanul felém int.
Odafordulok hozzá. A kezemben egy üres müzliszeletes doboz.
– Mike mindig elveszi az utolsó szeletet, és sosem dobja ki a dobozt. Idegesítő szokás.
Anya halványan elmosolyodik. Világosbarna haját laza copfba kötötte. Amikor ilyen a
haja, és kilátszik a homloka és két szögletes arccsontja, akkor sokkal inkább hasonlít
Georgiára, mint máskor. Leteszi a krumplipucoló kést, és megtörli a kezét.
– Beszélhetnénk?
Úgy tűnik, a müzliszeletes megjegyzésemre nem kapok választ. Leteszem a dobozt a
konyhaasztalra.
– Persze.
– A TMC-től hívtak ma. Mr. Palmer azt kérdezte, merre jársz. Szombaton nem mentél
be, és ma sem dolgoztál, ugye?
Olyan bizonytalanul beszél, mintha attól félne, hogy leteremtem valamiért.
Igaza van, gondolom. Nem voltam dolgozni. Valószínűleg azért nem, mert úgy
gondoltam, ha meghalok, nem olyan fontos, hogy megmaradjon az állásom. A pénz
értéktelen a halottak számára. De a helyzet az, hogy még ha nem ugrom is le a Crestville
Pointe-ról, akkor is elég biztos vagyok benne, hogy nem akarok tovább dolgozni a TMC-
nél.
– Otthagyom ezt a munkát – mondom.
– Mi?
– Bátran kiabálhatsz velem – mondom nyugodtan. – Én nem ő vagyok, tudod? Lehet,
hogy hasonlítok rá, de nincs megírva, hogy belőlem is az legyen, mint belőle.
Kapar a torkom, és minden erőmmel azon vagyok, hogy visszafojtsam kitörni készülő
könnyeimet.
Anya elbátortalanodik, mintha felpofoztam volna. Ijedten emeli a kezét az arcához.
– Ó, Aysel. Ó, édesem! – mondja, és kinyújtja a kezét felém.
Hagyom, hogy megöleljen, de nem ölelem vissza. Szinte rádőlök, érzem, hogy
megfeszíti az izmait a súlyom alatt.
 Aztán megfogja a kezem, és bevezet a szobájába. Amióta ideköltöztem, nem jártam itt.
Ez a legnagyobb helyiség a házban, de nem sokkal nagyobb, mint Georgiáé és az enyém
vagy Mike-é. Steve néhány koszos inge hever a sarokban, de azért látszik, hogy Anya
megpróbálja rendben tartani a hálót. Ez az egyetlen védett zug számára, amit elkerül a ház
többi részén pusztító antrópia.
Leülünk az ágyra. A kezemet leteszem a virágos takaróra. Bámulom a mintázatot. A
szövet foszladozik, és a rózsák ettől olyanok, mintha véreznének. Piszkálni kezdem az
egyik kilógó fonalat.
Anya elhúzódik tőlem, hogy a szemembe nézhessen.
– Aysel! – mondja aztán. – Te egyáltalán nem vagy olyan, mint ő.
A torkomban dobog a szívem. Olyan, mintha sokkal nagyobb és nehezebb is lenne, mint
a többi szervem. Lehet, hogy a fekete féreg már csak ezt hagyta meg nekem? Minden más
üres bennem, és már csak szegény, magányos szívem maradt?
– De igen, olyan vagyok, mint ő.
Anya megérinti a kezem.
– Miért mondod ezt?
A légzésem is felgyorsul, de megpróbálok lenyugodni. Sóhajtok néhányat.
– Szomorú vagyok, Anya. Mindig szomorú vagyok. És azt hiszem, ő is ugyanezt érezte.
– Ó, édesem! – mondja Anya mély hangon. Végre rá merek nézni, és látom, hogy a
szeme ködös, kicsit véreres. – Szólnod kellett volna. Miért nem szóltál korábban?
Lehajtom a fejem, szinte az államig.
– Féltem… – elakad a szavam, és érzem, hogy a sós könnyek feltolulnak a torkomban.
– Attól féltem, hogy elküldesz. Vagy ami még rosszabb, hogy gondot okozok neked. Nem
hiányzik neked még több gond.
Anya megint odahúz magához. Ringatni kezd, mint egy kisbabát. Aztán elenged, és
letörli az arcomat.
– Nem tudom, hogy magyarázzam ezt meg neked, Aysel, de azt hiszem, azért nem
próbáltam meg beszélni veled erről a dologról, mert attól rettegtem, hogy valami rosszat
mondok.
Elhallgat, megremeg a szája. Még valamit akar mondani, de aztán inkább hallgat.
– Anya?
Felsóhajt.
– Azt hiszem, még most sem tudom pontosan, mit akarok mondani. Vagy mit kellene
mondanom. Tudod, amikor kisebb voltál, mindig néztem, ahogy ott állsz egyedül az iskola
kertjében egy fa alatt. Az a kék dzseki volt rajtad, amit apád vett neked. Tudod, a kis sárga
kacsás. Emlékszel?
Hát persze, hogy emlékszem! Anya folytatja:
– Azért voltam ott, hogy elhozzam Georgiát, és tudtam, hogy apád is hamarosan
megérkezik, hogy hazavigyen, de mindig az volt az érzésem, hogy valamit tennem kellene
érted. Olyan magányosnak tűntél már akkor is. Ki akartam szállni a kocsiból, meg
akartalak ölelni, beszélni akartam veled, de sosem tettem meg. Aztán történt ez a dolog
apáddal, és akkor hagytam, hogy a félelmeim még jobban eluralkodjanak rajtam. Ne
haragudj! Annyira sajnálom! Erősebbnek kellett volna lennem, a te érdekedben.
Megfogja a kezem, de elhúzom előle. A könnyek végigcsorognak az arcomon, az ingem
ujjával törlöm le őket. Aztán megköszörülöm a torkom.
– Meg akarom látogatni Apát.
Nem szól semmit. A padlót nézi.
– Anya, nagyon szeretnék találkozni vele! Azt hiszem, az segítene.
– Már nincs börtönben – mondja lassan, és megint a kezemért nyúl. Most engedem,
hogy megfogja. Megszorítja az ujjaimat. – Átszállították egy pszichiátriai intézetbe.
– Tudom.
Megrezzen, és felkapja a fejét.
– Hogyhogy?
– Meg akartam látogatni a McGreavy Fegyintézetben, de mondták, hogy már nincs ott.
És neked is el kell jönnöd, mert egyedül nem engednek be a Szent Annába.
Anya ökölbe szorítja és a szájához kapja a kezét. Rágni kezdi az ujjízületeit.
– Szóval, elviszel? – kérdezem ismét.
Nagyot sóhajt, aztán lassan kinyújtja a kezét, és megsimogatja a hajam. Úgy, ahogy
Georgiáét szokta, és amiről azt hittem, soha többé nem történik meg velem újra.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez nagyon jó ötlet, de utánanézek, és gondolkodni
fogok a dolgon.
– Megígéred?
Megfogja a kezem.
– Megígérem. De neked is meg kell tenned valamit nekem.
– Mit?
A kezeink összekulcsolódnak, szorosan, mintha mindig is összetartoztak volna.
– Beszélj a szomorúságodról, Aysel! Szeretnél szakemberhez is járni?
 Elkapom a tekintetem.
– Nem tudom.
Amennyire emlékszem, mindig is rettegtem attól, hogy beszélnem kell valakinek a
bánatomról. Főleg azért, mert úgy gondoltam, ez csak bizonyíték lesz arra, hogy
örököltem apám betegségét. De most rá kell jönnöm, hogy sose leszek képes meg nem
történtté tenni, amit apám tett, sem azt a tényt, hogy nem voltam ott azon a délutánon,
hogy megakadályozzam. Minden nap arra fogok felébredni, hogy ő a felelős Timothy
Jackson haláláért.
És az is lehet, hogy a fekete féreg mindig bennem fog lakni. Talán mindig is lesznek
szomorú napjaim, amikor minden elviselhetetlennek tűnik majd. De bármilyen
közhelyesnek is hangzik, a jó napok miatt érdemes lesz átvészelni a rosszakat is.
Túl sokáig hagytam, hogy a múltam legyen a jövőm, féltem elképzelni bármi mást. És
így is viselkedtem, egy helyben toporogva, mert féltem a saját mozgási energiámtól. Talán
itt az ideje, hogy mozgásba lendüljek, és elképzeljek valami mást is. Hogy felvegyem a
harcot a bennem lakó szomorúsággal.
Nem tudom, lehetséges-e, hogy Romannel is megértessem ugyanezt. Azt szeretném, ha
látná, hogy az én változásom nem azt jelenti, hogy kihátrálok mellőle, hanem azt, hogy
felveszem a kesztyűt. Össze kell szednem a bátorságom, hogy végül teljesen őszintén
beszéljek vele.
– Gondolkodhatok ezen egy kicsit? – kérdezem.
– Persze – válaszolja nyugodtan – De ha most rögtön nem is keresünk senkit, meg kell
ígérned, hogy velem beszélni fogsz róla. Nem tarthatod mindezt magadban, Aysel. Többé
már nem.
– Tudom – mondom, és hozzábújok. Beszívom a parfümjét. Virágillatú. Olyan, mint
amikor még kicsi voltam, még mielőtt ez a súly akkora lett bennem, hogy
elviselhetetlennek kezdtem érezni. Vajon így győz a sötétség a világosság felett? Meggyőz
minket arról, hogy magunkban kell tartanunk, ahelyett, hogy kiürítenénk?
Nem akarom, hogy ez megtörténjen.
Április 3., szerda
még 4 nap

Irodalomórán átugrunk a depressziós amerikai költőkről az Elveszett paradicsomra. Azt
hiszem, ettől nem sok minden változik: a depressziós amerikai költők után következnek a
depressziós angol költők.
Mrs. Marks szerelmes John Miltonba. Folyton a melléhez szorítja a könyvet, mintha a
kisbabája lenne, és valamelyikünk el akarná ragadni tőle, hogy elszaladjon vele. Nyilván
évekig kellett küzdenie, hogy taníthasson Miltonról, és még most is úgy viselkedik,
mintha bármelyik percben beléphetne egy tanfelügyelő, aki véget vet az egésznek.
Mrs. Marks sétálgat az osztályteremben. Ez jellemző rá. Mi félkörben ülünk, ő pedig
egész órán rója a köröket körülöttünk.
– Mint azt mostanra már biztosan tudjátok, vadászom a frappáns idézeteket. És a
szellemes mondásokat.
Páran vigyorogni kezdenek azon, hogy „frappáns”. Ősidők óta senki se használja ezt a
szót. Megdörzsölöm a szemem, és megpróbálok ébren maradni. A teremben meleg van és
büdös, alig tudok figyelni arra, amit Mrs. Marks mond. Most különösen nem, de azt kell
mondanom, hogy akkor sem, ha normális a hőmérséklet. Megnézem az órát. Még
tizenhárom perc van csengetésig, aztán megyek fizikára.
– És bár nagyon szeretem John Berrymant, Sylvia Platht és Allen Ginsberget, elfogult
vagyok az angol költészettel szemben – mondja, mire néhány osztálytársam felnyög. Már
az amerikai költészet sem volt túl népszerű, minő meglepetés! – És talán azt is ki merem
jelenteni, hogy John Miltont érte az a megtiszteltetés, hogy lejegyezze a kedvenc
idézetemet.
Mrs. Marks megáll, és odamegy a táblához. Megfog egy kék filcet, és írni kezd.
„E szív önnön helye, és benne támaszt / Pokolból Mennyet és Mennyből Pokolt.”
(Jánosy István fordítása.)
Mrs. Marks hangosan felolvassa az idézetet, majd folytatja:
– Meg tudja valaki mondani, mit akart Milton ezzel mondani?
Az osztályban teljes a csend. Még nyögni sem mernek. Újra elolvasom az idézetet, a
szavak visszhangoznak a fejemben. Ebben a tanévben először nyitom ki az
irodalomfüzetemet, ami nagyrészt üres, kivéve néhány oldalt, ahova a házi feladatokat
írtam le. Az egyik üres oldal tetejére leírom az idézetet.
– Aysel? – mondja Mrs. Marks.
Nem hiszem el, hogy felszólít! Sose szólított még fel. Azt hittem, van köztünk
valamiféle kimondatlan egyezség.
Vállat vonok, és halkan mondom:
– Nem tudom.
– Ó, gyerünk, Aysel! – mondja Mrs. Marks, és a filctoll kupakjával kocogtatja a táblát.
– Láttam, hogy leírtál valamit. Biztos vannak gondolataid. Mondd el, mi jutott eszedbe!
Nagyot sóhajtok, és harmadszorra is elolvasom az idézetet. Olyan érzésem támad,
mintha valaki bedugta volna az agyamat a konnektorba, és most feltöltődött volna
energiával.
– Einsteinre emlékeztet.
Miután kimondom, az osztály ismét sóhajtozik és nevetgél.
– Csend legyen! – mondja Mrs. Marks. – Folytasd, Aysel!
Tudom, hogy jobban tenném, ha nem beszélnék tovább. Egy héttel ezelőtt biztosan ezt
is tettem volna. De most úgy érzem, van bennem valami, ami nem maradhat
kimondatlanul.
– Azt próbáltam mondani, hogy ez az idézet Einstein relativitáselméletére emlékeztet.
De Milton nyilvánvalóan nem a fénysebességről beszél. Szerintem inkább arról, hogyan
működik az emberi tudat.
Mrs. Marks helyeslően bólogat, úgyhogy folytatom.
– Tényleg úgy látom, hogy Milton és Einstein ugyanarról beszél. Arról, hogy minden
szubjektív az emberi tudatban. Az érzelmeink, a véleményünk, minden relatív. Minden a
nézőponttól függ.
– Kitűnő, Aysel! – mondja Mrs. Marks. – Többet kellene beszélned az órákon.
És legnagyobb megdöbbenésemre senki sem súg össze a hátam mögött. Nincs
semmilyen sértő célozgatás, amit a tanárnak kellene leállítani. A teremben csend van, és
Mrs. Marks folytatja a vég nélküli nyafogást az Elveszett paradicsomról. Feladja a
megfelelő oldalakat, amelyeket otthon kell elolvasnunk, aztán kicsengetnek. Amikor
kifelé megyek a teremből, Mrs. Marks hüvelykujját felfelé fordítva rám kacsint. Bólintok,
és azt hiszem, a szemem mosolyog. Lesietek a lépcsőn, hogy még a többiek előtt odaérjek
a fizikaterembe. Mire eljutok Mr. Scott terméhez, alig kapok levegőt.
– Húha, Aysel! – mondja, és mindkét kezét felemeli. – Nem kell úgy rohanni!
– Elnézést! – lihegem. – Csak azt szerettem volna megkérdezni, jelentkezhetek-e még
arra a nyári programra?
Mr. Scott szélesen elvigyorodik.
– Persze! Május elseje a határidő. Még van idő, hogy összerakd a jelentkezési
anyagodat.
Odamegy az íróasztalához, és kihúz egy fiókot. Még egy ugyanolyan szórólapot nyom a
kezembe, amilyet már a múltkor is adott.
– Hátha a másik már nincs meg – mondja, és rám kacsint.
A legszívesebben elmondanám neki, hogy megvan a másik is. És hogy a fényes képek
most már szinte elkoptak, olyan sokszor lapoztam végig és fogdostam össze a színes
brosúrát. Megpróbáltam elképzelni magam egy olyan képen, ahol a műanyag
védőszemüveget viselő, mosolygó gyerekek mikroszkópba nézegetnek vagy
fogpiszkálóból építenek hidat.
Még mindig nem látom magam közöttük, de el tudom képzelni, hogy egyszer
lehetséges lesz. Érzem, hogy megvan bennem az erő hozzá, valahol nagyon mélyen, de
megvan.
Aztán inkább nem mondok semmit Mr. Scottnak. Elveszem a másik füzetecskét is, és
rámosolygok.
– Köszönöm.
Már az asztalomnál állok, amikor utánam szól.
– Aysel!
– Igen? – fordulok felé.
– Hogy haladtok a projekttel? Izgatottan várom, mivel álltok elő Tylerrel.
Eszembe jut az állatkerti séta. Olyan, mintha évekkel ezelőtt lett volna.
– Kész leszünk tizedikéig.
Mr. Scott mosolyog.
– Remek! Alig várom, hogy lássam!
Április 4., csütörtök
még 3 nap

Romanék házához megyek. Küldtem neki egy sms-t, és szóltam, hogy jövök. Nem
válaszolt, de néha amúgy is túl lassan reagál.
Elképzelem, hogy a szobájában van. Hanyatt fekszik, Nemo kapitányt bámulja,
szórakozottan rajzolgat, a ceruzájával könnyű vonalakat húzogat a papírra. Azon tűnődöm,
vajon csendben töltik az egész napot, vagy Roman beszélni szokott-e hozzá. Bárcsak rá
tudnám venni Nemo kapitányt, hogy elmondja nekem Roman minden titkát!
Megszorítom a kormányt, és emlékeztetem magam, hogy nem kell senkinek sem
elmondania Roman titkait. Én magam fogom elérni, hogy beszéljen róluk. Mert mindent
őszintén el fogok neki mondani. Egy pillanatra lenézek a mellettem lévő ülésre, ahová
bedobtam azt a könyvet, amit neki vettem: Fedezzük fel Észak-Karolina tengerpartját.
Úgy tervezem, először megpróbálom rávenni, hogy utazzunk el az óceánhoz, aztán a többi
már jön magától.
Roman még mindig nem válaszolt az sms-emre, bár már a felhajtójukon állok. Pár
percig még a kocsiban ülők, és az ismerős, vajszínű postaládát nézegetem. Újra küldök
egy üzenetet, és amikor erre sem válaszol, felhívom. Nem veszi fel.
Amikor hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, kihúzom magam, de aztán lazítok, amikor
látom, hogy csak Roman anyukája lép ki rajta. Kiszállok a kocsiból, és intek neki
üdvözlésképpen.
– Aysel! – mondja felém közeledve. Rózsaszín pulóverben és margarétás fapapucsban
van. – Hát te mit csinálsz itt?
Gesztenyebarna haja kontyba van fésülve a feje tetején. Most sokkal fiatalabbnak tűnik,
mint máskor.
Szabadkozva mosolygok:
– Épp a környéken jártam, és csak meg akartam nézni, itthon van-e Roman. Múlt héten
megbeszéltük, hogy ma találkozunk.
Mrs. Franklin arca elkomorul, összehúzza a szemöldökét.
– Roman nincs itthon.
– Tényleg? – mondom, és megpróbálom palástolni a döbbenetem. – Azt hittem, csak
akkor megy el itthonról, ha velem találkozik.
– Igen. Azt mondta, hozzátok megy.
Érzem, hogy megfeszül az állkapcsom.
 – Micsoda?
Mrs. Franklin karba teszi a karját, mint aki hirtelen fázni kezd.
– Igen. Azt kérte, hadd menjen az én kocsimmal. Nem tudom, tudod-e, de Roman egy
ideje nem vezethetett. De úgy tűnt, sokkal jobban van, mióta veled találkozgat, ezért azt
gondoltam… – elhallgat.
Szörnyű gondolatom támad. Úgy tör rám, mint egy cunami, és elsöpör minden mást.
Úgy érzem, fuldoklom, és csak nagy nehezen tudok kinyögni néhány szót.
– Felmehetek?
Mrs. Franklin megdermed, és csak bámul rám zavarodottan. Aztán kimereszti a szemét,
és a ház felé rohan. Én a nyomában.
Átfut a konyhán, fellök egy útjába kerülő széket. A szék hangos csattanással vágódik
neki a konyhapultnak, amitől egy csésze leesik a földre és darabokra törik. Átugrom a
szilánkokon, és a lépcsőn utolérem Mrs. Franklint.
Fejvesztve rohanunk felfelé, a szívem majd kiugrik a helyéről, amikor látom, hogy
Roman szobájának ajtaja nyitva van. Talán odabent van. Talán csak fülhallgató van rajta,
valamelyik borzalmas számot hallgatja, és kikapcsolta a világ zaját.
Mrs. Franklin megáll a küszöbön. Aztán lassan a szívéhez emeli a kezét, és zihálva
veszi a levegőt. Úgy érzem, a lábam oda van béklyózva, meg se tudok mozdulni. De aztán
kényszerítem magam, hogy belépjek Roman szobájába.
A karom libabőrös, és hirtelen úgy érzem, valamiféle mélységbe süllyedek, amikor
körülnézek az üres szobában. Odafordulok Mrs. Franklinhez. Az arca közömbös, szinte
megkönnyebbült. Átnézem a szobát, nyom után kutatva, ami elárulhatja, hol van Roman.
Az ágy bevetetlen, a krémszínű takaró összegöngyölve hever a végében. A párnán még
ott van a feje nyoma. Odalépek, és ráteszem a tenyerem.
– Aysel! – mondja Mrs. Franklin, és a hangja megremeg. – Van valami, amiről tudnom
kéne? Aggódnom kéne valami miatt? – kérdezi, és megint összefonja a karját, mint aki
fázik.
Nem válaszolok. Megnézem az éjjeliszekrényt, de nem látok levelet – nincs búcsúlevél.
Fellélegzek.
– Nem tudom – mondom hangosan.
Lehajolok, és bekukkantok az ágy alá. Semmit se találok. Felállok, és odamegyek
Nemo kapitány terráriumához. És akkor kihagy a szívverésem. Betett neki még egy
edényben ételt. Korábban csak egy volt, most pedig kettő van.
Ráharapok a számra belülről. Lehet, hogy csak tévedés. Lehet, hogy Nemo kapitány
nagyon éhes volt. Kétségbeesetten keresek elfogadható magyarázatot, de semmi sem elég
meggyőző ahhoz, hogy elmúljon a gyomromban az a lyuk, ami egyre jobban tágul, amint
figyelem a vízben fel-felbukkanó teknőst.
– Meg kell találnunk! – kiabálom, de a hangom jobban hasonlít elfojtott suttogásra.
Kirohanok a szobából, és levágtatok a lépcsőn. Mrs. Franklin követ, és amikor utolér,
megragadja a kezem. Húz visszafelé.
– Mi folyik itt? – kérdezi. A hangja kifullad, az arca piros.
– Attól félek, hogy Roman… – nem tudok a szemébe nézni. A kocsikulcsot
szorongatom.
– Veled megyek.
Nem kérés, hanem kijelentés. A hangján hallom, hogy Mrs. Franklin nem tűr
ellentmondást. Nem akarom, hogy velem jöjjön, de nem tudom, hogy mondhatnék neki
nemet. Hogy mondhatnék neki bármit is, amikor ez az egész az én hibám? Amikor már
napokkal ezelőtt el kellett volna mondanom neki, hogy mit tervezünk, az
öngyilkospartnerem és én?
Csikorog a fék, amint kihajtok a beállóról. Még soha nem vezettem ilyen gyorsan. Mrs.
Franklin mindkét kezével a műszerfalat fogja, hogy ne dülöngéljen. De nem szól rám,
amiért ilyen vadul hajtok. Crestville Pointe felé megyek.
Mrs. Franklin zokogni kezd. Aztán nyöszörög. Rázkódnak a vállai. Hirtelen ököllel ütni
kezdi az ablakot.
– Az egész az én hibám!
Nem, nem igaz. Az enyém. Kiabálok magamban. Összeszorítom az állkapcsom, és
megpróbálok csak az útra összpontosítani. Roman mindig azt akarta, hogy az utat nézzem.
Hogy figyeljek a vezetésre.
– Magát okolja a húga halála miatt – mondja Mrs. Franklin.
Nem válaszolok. Tudom. Mindent tudok.
– De az én hibám volt. Már ezerszer elmondtam neki, hogy én hagytam őket egyedül.
Túl nagy felelősséget raktam egy tizenhat éves fiú vállára. Sosem szabadott volna Maddie-
t… egyedül hagynom… vele… – Mrs. Franklin felzokog, és a tenyerébe temeti az arcát. –
Amikor Roman szakemberhez járt, elmentem vele. Újra és újra megvitattuk, hogy az apja
és én vagyunk felelősek a történtekért, nem ő. De hiába beszéltünk. Mintha meg se
hallotta volna.
Még csak nem is bólintok. Nem tudok mondani semmit. Leparkolom a kocsit az erdő
szélén, és körülnézek. Franklinék piros dzsipjét keresem. Sehol sem látom a kocsit. Lehet,
hogy bement vele az erdőbe? Nem hiszem, hogy érdekelte, tilos-e vagy veszélyes.
– Várjon meg itt! – mondom.
 – Veled akarok menni.
Rápillantok a papucsára.
– De…
Mrs. Franklin kilép a kocsiból, és oldalra dobja a papucsát.
– Ő a fiam, Aysel, jövök.
Megfogja a kezem. Együtt futunk be az erdőbe, miközben Roman anyja folyamatosan
szorítja a kezem. Olyan erős a marka, hogy úgy érzem, az ujjaimban megáll a keringés, és
bármelyik pillanatban leeshetnek a földre. Meztelen talpa szúrós gallyakon tapos, de nem
szisszen fel egyszer sem. Igyekszik lépést tartani velem, így gyorsan elérünk a tisztáshoz.
Előttünk ott magasodik a hatalmas szikla. Meg akarom találni Romant, azt akarom,
hogy itt legyen. Ugyanakkor nem akarom, hogy itt találjunk rá. Át akarom ölelni, közel
akarom húzni magamhoz, be akarom lélegezni a fenyőillatot, és meg akarom csókolni a
tarkóján lévő szeplőket. És jól gyomorszájon akarom vágni, fel akarom pofozni, amiért
így elárult. Amiért elrepült. Amiért nélkülem akart meghalni. De ha nem találjuk meg
időben, egyikre sem lesz alkalmam. A térdem összecsuklik.
– Ugye, nem hiszed, hogy… vagy igen? – kérdezi Mrs. Franklin, és a hangja rekedt a
sírástól. Nézem, ahogy kikémlel a szikla mögül. Alattunk ott hömpölyög az Ohio folyó,
kétlem, hogy látnánk innen Romant, még ha odalent is lenne. A vízben. A feje
nekicsapódott a szikláknak, a gerince eltörött. Kizárom ezeket a gondolatokat a fejemből.
Nem halt meg. Nem lehetséges. Vajon érezném, ha tényleg meghalt volna? Vajon
sejtszinten tudnám vagy érteném-e? Érzékelné-e valahogy a testem a kiadott energiát,
amely aztán eltűnik? Most először szorítom meg én is Mrs. Franklin kezét.
– Meg kell találnunk. Meg fogjuk találni!
Nem tudom, miért mondom ezt. Inkább kívánságnak tűnik, mint ígéretnek. Roman
anyja elengedi a kezem, és átölel. Egészen közel húz magához, és megszorít. Vanília-és
süteményillata van.
– Angyal vagy.
Amikor ezt mondja, majdnem összeroppanok. Nem vagyok angyal. Épp ellenkezőleg.
Megakadályozhattam volna. Meg kellett volna akadályoznom. Épp el akarom mondani
neki ezt, amikor eszembe jut valami.
– Azt mondta, hogy odaadta Romannek a kocsikulcsot?
Bólint.
Futva indulok a kocsi felé, Mrs. Franklin követ. A biztonsági övet se kapcsolom be,
csak beletaposok a gázpedálba. Elhagyjuk Crestville Pointe-ot. A nyolcperces út egy
évszázadnak tűnik. Amikor odaérünk a házhoz, berántom a kéziféket, és kiugrom a
kocsiból.
Rohanok a garázs felé. Érzem a kipufogógázt, amely az ajtó alatt szivárog ki. Odabent
halkan jár egy autó motorja. Rángatom a garázsajtót, de nem tudom kinyitni. Rugdosni
kezdem.
Hallom, hogy Mrs. Franklin kiabál valamit mögöttem, és befut a házba. Tovább
dörömbölök az ajtón, az öklömmel verem. Hiába. Megjelenik Mrs. Franklin, kezében a
távirányító. Többször megnyomja a gombokat, mire az ajtó végre emelkedni kezd, és
belátunk a garázsba.
A piros dzsip motorja jár. A garázsban vágni lehet a füstöt. Homályosan látom, hogy
Roman a kocsiban ül. Ráhajol a kormányra, gyönyörű, hatalmas szeme csukva van. Nem
mozdul.
A lábam elgyengül, és valami felrobban bennem. A szívem.
Április 5., péntek
még 2 nap

Órák óta ülök a kórház várótermében. Bámulom a villódzó mennyezeti fényeket, és
megpróbálom kiverni a fejemből Roman tónustalan, eszméletlen testének emlékképét. A
váróteremben pörkölt kávé, fertőtlenítő és sós könnyek illata keveredik. Az ember nem is
gondolná, hogy a félelemnek és a szomorúságnak illata van, amíg el nem tölt egy napot
egy kórházban.
Vajon a lelkiismeret-furdalásnak is van valamilyen illata? Biztosan valami büdös, rossz
szag, amit Roman szülei észre fognak venni. Kettejük között ülök, de még nem mondtak
semmit, kivéve, hogy időről időre megkérdezik, jól vagyok-e. Hogy lehet, hogy még
mindig miattam aggódnak? Nem tudják, hogy én vagyok a bajuk egyik oka? Biztos, hogy
gyűlölnének, ha megtudnák az igazat.
Már mindketten látták Romant. Hála istennek, stabil az állapota. Időnként elveszti az
eszméletét. Azt hiszem, még nem volt alkalma arra, hogy megmondja a szüleinek, én
vagyok az áruló, a kakukkfióka a fészekben.
Próbálok kényelmesebben elhelyezkedni a széken. A combom izzad a műanyag ülőkén.
Farmert kellett volna vennem. A körmöm melletti bőrt piszkálgatom, és egyre dühösebb
vagyok Romanre. Lehet, hogy én áruló vagyok, de ő is az! Fogta magát, és nélkülem akart
meghalni.
Roman anyja megérinti a vállamat. Visszazökkenek a valóságba.
– Édesem, a nővér szerint Roman hamarosan felébred. Elmondtam neki, ki vagy, és ő
azt mondta, ha akarsz, egy pár perc múlva bemehetsz hozzá.
A hangja halk, mintha altatót énekelne.
– Azt is megmondtam neki, hogy te mentetted meg Roman életét. Ha te nem jössz… –
mondja fojtott hangon, majd magához húz, és a hajamba zokog. – Annyira hálásak
vagyunk!
Aztán elenged, és szomorúan rám mosolyog.
– Hogy hálálhatjuk meg ezt neked valaha is?
Elszorul a torkom. Nem találom a szavakat. Mintha homokkal lenne tele a szám, és
minden szó visszacsúszna a gyomromba.
– Semmi baj, kicsim! – mondja Roman anyukája, és tökéletesre manikűrözött kezével
megveregeti a hátam. – Semmit sem kell mondanod. Tudom, hogy ez egyszerre túl sok.
Oldalra hajtja egy kissé a fejét, és fürkészőn néz rám.
– Látni szeretnéd Romant, ugye?
 Bólintok. Látni szeretném Romant. Tényleg. Csak ennyit akarok.
Ugyanakkor nem tudom, hogyan tudok a szemébe nézni.
Még pár percig üldögélek a folyosón Mrs. Franklinnel. Mr. Franklin visszajön a kórház
büféjéből. A feleségének kávét, nekem egy sütit hoz. Leteszem a papírtányért a kis
asztalra. Nem nyúlok hozzá.
Végre megjelenik egy ápolónő, a haja fahéjszínű. Mrs. Franklin rám mutat, és az
ápolónő bólint. Ahogy felállnék, a lábam odaragad a várótermi szék bőr ülőpárnájához.
Mintha vissza akarna tartani, így figyelmeztetve, hogy nehogy bemenjek a kórterembe.
Az ápolónő végigvezet a hosszú folyosón Roman kórterméhez. Végignézem az ajtókra
erősített jókívánság-lapokat. Az egyik ajtón egy csomó sárga lufi díszeleg. Lehet, hogy
nekem is hoznom kellett volna lufit? Bár ez hülyeség. Nem hiszem, hogy a lufik illenének
az alkalomhoz.
Végre odaérünk Roman szobájához. Az ápolónő elfordítja az ajtó gombját, és bemegy.
Én a folyosón maradok még pár pillanatig. A kezemet tördelem, nagyokat sóhajtok, és
Mozart 15. zongoraversenyét dúdolom.
– Gyere be, kedvesem! – bátorít az ápolónő. Nem tudom, hogy bírja a látogatókat, akik
képtelenek kezelni a helyzetet, szembenézni a valósággal.
Amikor meglátom Romant az ágyban, egy pillanatra kihagy a szívverésem. Magas,
vékony teste túl hosszú a kórházi ágyhoz képest, a lábujjai kilógnak. A kórházi világítástól
szinte áttetszőnek tűnik a bőre, barna szeméből eltűnt az aranyfényű csillogás, most
inkább mocsárzöld, és karikák árnyékolják.
– Aysel! – mondja halkan. A hangja rekedt és elgyötört.
Az ápolónő biztatóan rám mosolyog, és a vállamra teszi a kezét.
– Odakint leszek, ha szükségetek lenne valamire. Körülnézek a szobában, csak hogy ne
kelljen Romanre néznem. Az anyukája behozta a Verne-gyűjteményét és a vázlattömbjét.
Az éjjeliszekrényen álló vázában őszirózsák szomorkodnak. Nemo kapitány nincs itt.
Gondolom, ez érthető. A szabályok valószínűleg tiltják a háziállatokat a kórházban.
A virágokat, a vázlattömböt és könyveket leszámítva a szoba steril. Nem olyan, mint
Crestville Pointe. Nem az a hely, amely a terveinkben szerepelt. Nem halhat meg ezen a
helyen. Egyáltalán nem halhat meg.
– Aysel! – mondja újra. Most erősebb a hangja, de még mindig meggyötört.
Visszapislogom az összegyűlt könnyeket.
– Hogy tehetted?
– Te nem akartad megtenni. Tudom, hogy nem. És én sem akartam, hogy megtedd.
Túlságosan fontos vagy nekem ahhoz, hogy végignézzem a halálod. Azt akarom, hogy élj,
Aysel. Úgyhogy egyedül csináltam. Meg akartalak menteni.
Összeszorítom a szám, és egyenesen a szemébe nézek. Az arca nagyon sápadt. Látom a
vénáit a bőre alatt. Törékenynek tűnik, mintha a teste bármely pillanatban felmondhatná a
szolgálatot.
– Megmenteni? Engem? Ha tényleg fontos lennék neked, akkor nem csináltad volna
ezt.
Közelebb lépek az ágyhoz, de nem ülök le. Nézem, ahogy Roman megpróbál nemet
inteni a fejével. Alig tudja mozgatni a nyakát. Most látom, hogy a nyaka sérült, lila és
duzzadt.
– Meg kellett tennem, Aysel. Én nem vagyok olyan, mint te. Nem érdemlem meg, hogy
éljek – mondja, és nagyot sóhajt. – Nem tudom elviselni magam. Képtelen vagyok rá,
amikor tudom, hogy én vagyok Maddie halálának az oka.
– Na, és mi van április 7-ével? És azzal, hogy leugrunk a Crestville Pointe-ról?
Most Roman nem néz a szemembe.
– Nélküled nem akartam leugrani. Nem tűnt helyesnek. És minél többet gondolkodtam
rajta, annál inkább rájöttem, hogy nem jó, ha ugyanazon a napon halok meg, mint Maddie.
És ugyanúgy. Az olyan lenne, mintha elvennék tőle valamit – mondja, és megint
megpróbálja megrázni a fejét. – Nem tudom, miért választottam a kocsit. Csak valahogy
volt egy érzésem, hogy ha akkor nem teszem meg, soha többé nem leszek képes rá.
Lehajtom a fejem, hogy ne lássa a szemem, és az államat a mellkasomhoz szorítom.
Elnyomom a feltörni készülő zokogást, de a könnyeim hangtalanul folynak le az arcomon.
– Ne sírj! – mondja Roman. – Gyere ide!
Nem mozdulok.
– Aysel, gyere ide!
Veszek egy nagy levegőt, és leülök az ágy melletti székre.
Kinyújtja a kezét a takaró alól, én pedig megfogom. A szorítása gyenge, erőtlen,
egészen másmilyen, mint amikor a karneválon megfogta a kezem. És ezúttal érzem a
kezem. Mindent érzek. És azt akarom, hogy ez így is maradjon. Még a fájdalmas,
szörnyűséges, borzalmas dolgokat is érezni akarom. Mert ha érzünk, az azt jelenti, hogy
életben vagyunk.
Én életben akarok lenni.
– Nem veszíthetlek el! – mondom nagy nehezen.
– Ne mondd ezt! – suttogja.
– Nem, ez így van! Nem veszíthetlek el! Roman, muszáj úgy döntened, hogy élni fogsz!
Tudom, hogy semmi sem törölheti el azt, ami Maddie-vel történt, de nem adhatod fel.
Roman fájdalmasan grimaszol. Szinte látni, ahogy az izmai összehúzódnak a bőre alatt.
A szeme alatt sötét karikák és foltok éktelenkednek, mintha valaki többször ököllel
belevágott volna az arcába.
– Nem azt kérem, hogy miattam élj. Bár az is jó lenne, mert szeretlek. És ja,
mondhatod, hogy visszaélek ezzel a szóval, de nem érdekel. Így érzem, és kész. De ez
nem rólam szól vagy arról, hogy mit érzek irántad. Azt akarom, hogy magad miatt élj,
mert olyan sok dolog vár még rád. Még annyi mindent kell felfedezned és
megtapasztalnod! És megérdemled, hogy ezek meg is történjenek veled. Lehet, hogy te azt
gondolod, hogy nem, de nincs igazad. Azért vagyok itt, hogy elmondjam, igenis
megérdemled. Tudom, hogy ez nyálasan hangzik. Hidd el, hat héttel ezelőtt fejbe vertem
volna magam, ha ilyen baromságokat beszélek, de megismertelek… – elhallgatok egy
pillanatra. – Megismertelek, és ez segített abban, hogy másképp lássam a dolgokat. Hogy
másképp lássam magam. És csupán annyit kérek, hogy próbáld meg te is más szemmel
nézni magad. Úgy, ahogy én látlak.
Miután mindez kiszakad belőlem, üresnek érzem magam, mint aki leeresztett. Tudom,
hogy általában negatív értelemben használják a leeresztett szót, de nekem most valahogy
jólesik. Mintha ezeket a titkokat eddig bezárva tartottam volna valahol legbelül, és most
szabadon engedtem volna őket. Könnyebbnek érzem magam. Szabadabbnak érzem
magam. Megmondtam Romannek, hogy szeretem őt, kitettem ezt a pozitív töltést az
univerzumba. Most pedig kivárom, hogy szikrát kelt-e. Mozgásba lendít-e bennünket.
Roman szája kinyílik, mintha mondani akarna valamit, de aztán lehunyja a szemét, és a
légzése egyenletes lesz. Elaludt. Egy ideig még üldögélek, bal kezemmel a kezét fogva.
Fura nézni, ahogy alszik, de nem tudok ellenállni a kísértésnek. Attól félek, ha leveszem
róla a szemem, eltűnik.
A mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Törékenynek tűnik, pedig életben van.
És ez a legfontosabb. Nézem, és azt kívánom, bárcsak átlátnék a bőrén, bárcsak
belelátnék. Akkor megtudnám, hogy csak üresség és sötétség van-e ott, vagy esetleg
valami más is.
Április 7., vasárnap
még 0 nap

Ma van a nagy nap: Madison halálának évfordulója. Alig bírtam összeszedni a
bátorságom, hogy bemenjek a kórházba, de tudtam, ha nem teszem, azt sose bocsátanám
meg magamnak.
Három év után először vettem fel valami mást, mint szürke, csíkos inget és farmert.
Kölcsönvettem egy egyszerű fekete ruhát Georgiától, megmostam a hajam, és feltűztem
kontyba. Nem mintha azt hinném, hogy Romant pillanatnyilag az érdekelné a legjobban,
hogy hogy nézek ki, de nekem fontos. És megpróbálom ezt a tudomására hozni.
Az ezüstszínű kiscipő, amit szintén Georgiától kölcsönöztem, kopog a kövön, ahogy
végigmegyek a folyosón. Amikor odaérek Roman szobájához, bekukucskálok az ajtón, és
látom, hogy a szülei az ágy lábánál állnak.
– Ó, Aysel! – mondja az anyukája, és kedvesen rám mosolyog. Kezdem azt hinni, hogy
Mrs. Franklin mosolya nem csak álca, ahogy Roman állítja, és tényleg ennyi szeretet van
benne.
Mr. Franklin átkarolja a feleségét, és amikor meglát, még közelebb húzza Mrs.
Franklint.
– Gyere csak be! – mondja. A hangja nem olyan lelkes, mint a feleségéé, de nem is
hűvös.
Roman rám néz. Nem mond semmit. Lehet, hogy csak képzelődöm, de meg mernék rá
esküdni, hogy felcsillan a szeme. A bőre még mindig véraláfutásos a szeme körül, de már
nem annyira szembeszökő, mint pénteken.
– Éhes vagyok. Te nem? – kérdezi Roman anyukája a férjét. Mr. Franklin egy pillanatra
zavarba jön, aztán kapcsol.
– Ja, igen! – mondja gyorsan. – Korog a gyomrom.
Mrs. Franklin odafordul hozzám.
– Aysel, szívem, nem bánnád, ha egy kicsit neked kellene itt maradnod Romannel, amíg
mi bekapunk valamit odalent?
– Dehogy, semmi gond – válaszolom mosolyogva. Tudatni szeretném vele, hogy
értékelem a figyelmességét. Ki akarom mutatni a hálámat, amiért megengedi, hogy itt
legyek. Hogy rátett az engedélyezett látogatók listájára. És hogy családtagként tart
számon.
Mrs. Franklin megcsókolja Roman homlokát. Miután mindketten kimennek, leülök az
ágy melletti székre.
 – Kint kellene lennem a sírjánál – mondja Roman. A hangja még mindig fásult, de már
nem olyan erőtlen, mint pénteken. – Ma különösen ott kellene lennem.
– Nincs szükség arra, hogy ott legyél. Így is tudja, hogy gondolsz rá.
Roman rám néz.
– Te tényleg hiszel ebben?
Bólintok.
– Igen, Roman. Lehet, hogy fizikailag nincs itt, de mégis jelen van. És szeretne téged
boldognak látni. Tudom, hogy így van.
Nem szól semmit. A paplan egészen az álláig fel van húzva, mozdulatlanul fekszik.
Némán nézzük egymást, aztán egyszer csak megszólal.
– Ha majd kikerülök innen, eljössz velem?
– A sírjához?
Összeszorítja az ajkát, amit én igennek veszek.
– Bárhova elmegyek veled – mondom, és érzem, hogy ég az arcom. Nem vagyok
hozzászokva, hogy ilyeneket mondjak, de amikor látom, hogy elmosolyodik, a
zavartságom elpárolog. – Na, tessék, megint milyen csöpögősen adom elő!
Roman halkan, de határozottan felnevet.
– Jut eszembe! – mondom, és belenyúlok a táskámba. Kihúzom a könyvet, ami az
észak-karolinai tengerpartról szól. Odateszem a tálcára, hogy jól láthassa. – Arra
gondoltam, hogy ha jobban leszel, elmehetnénk ide.
Bámulja a könyvet, és a szeme határozottan felcsillan… Már nem zavaros zöld, hanem
aranyló barna.
– Az óceánhoz – teszem hozzá.
Nem mond semmit. Felveszi a könyvet a tálcáról, és átlapozza. Tudom, hogy úgy tesz,
mintha nem érdekelné a dolog, de egyes oldalakon tovább elidőz, és a csodaszép képeket
nézi.
Végül mégiscsak megkérdezi:
– Miért?
– Mit miért?
– Miért próbálkozol továbbra is, amikor tudod, hogy milyen zűrös vagyok?
Vállat vonok. Aztán felállok, és odalépek az asztalhoz, ahova a mamája letette az összes
Verne-regényt a rajzmappával együtt. Lapozgatni kezdek benne.
– Miért? – ismétli meg a kérdést.
 A szénrajzokat nézegetem, és amikor felpillantok, egyenesen a szemébe nézek.
– Mert az, hogy szeretlek, megmentett engem. Mert másképp kezdtem el látni magam.
És a világot is. Mindezért tartozom neked.
Épp válaszolni akar, amikor kopognak az ajtón.
– Jó napot! – mondja egy ismeretlen hang.
Kinyílik az ajtó, és belép egy nő. Nem fehér köpeny vagy műtősruha van rajta, hanem
fekete nadrág és fehér gombos ing.
– Bizonyára te vagy Aysel – kezdi, aztán Romanhez fordul. – Helló, Roman. Hogy vagy
ma?
Roman nem válaszol, csak bámulja a nőt, aki finoman megérinti a karom.
– Megtennéd, hogy odakint vársz egy kicsit?
Bólintok, és kimegyek a szobából. Halkan csukom be magam mögött az ajtót. Fel-alá
sétálgatok a hosszú folyosón, és közben megpróbálom elképzelni a kettejük között lezajló
beszélgetést. Előttem van Roman szoborszerű, rezzenéstelen arca és a nő, aki mindent
elkövet, hogy válaszokat csikarjon ki belőle.
Huszonharmadszor fordulok meg éppen a folyosó végén, amikor kinyílik az ajtó, és a
nő kilép rajta. Félresimít egy tincset az arcából, és kezet nyújt.
– Dr. Stead vagyok.
Határozatlanul megrázom a kezét.
– Aysel, de ezt már úgyis tudja. Maga dolgozik Romannel?
Bólint.
– Úgy van.
Jól van, gondolom magamban, de nem mondok semmit.
– Remélem, hogy sikerül áttörni… tudja, a falakat…
Nem mosolyog, de valahogy mégis sikerül barátságos arcot vágnia. Lehet, hogy ezt a
készséget az orvosin tanítják?
– Mindent el fogok követni. Tudod, elég jó vagyok a szakmámban.
Belenyúl a zsebébe, és elővesz egy apró névjegykártyát. Átnyújtja.
A papír finom tapintású, végighúzom az ujjam a betűkön.
– Ha bármikor szeretnél beszélni velem, vagy szükséged van valamire, elérsz ezen a
számon – teszi hozzá. Rám néz. A tekintete kedves, bizalmat árasztó. Vajon tud Crestville
Pointe-ról? A megállapodásunkról? Vajon Roman mondott neki valamit?
 – Köszönöm – mondom halkan, és megfordítom a kártyát. Dr. Stead megfordul és
elmegy, de még sokáig hallom a cipője kopogását a folyosón.
Amikor visszamegyek Romanhez, hűvösen pillant rám.
– Mi az? – kérdezem.
– Ugye, nem gondolod komolyan, hogy beszélnem kell ezzel a nővel?
Elrejtem a névjegykártyát a tenyeremben.
– Beszéltél neki rólunk?
– Rólunk?
– Tudod…
Felhúzza magát, hogy nekitámaszkodhasson az ágytámlának. Látszik, hogy sok erejét
emészti fel a küzdelem, de végül sikerül neki.
– Nem, nem mondtam neki semmit. És nem is tervezem.
Visszaülök az ágy melletti székre.
– Pedig lehet, hogy nem is lenne rossz.
Felsóhajt, és tudom, hogy fájnak a nyakában az izmok. Megpróbálom elképzelni, hogy
nézhet ki belülről a teste: tele sebekkel, méreggel. Igyekszem ezt a gondolatot kiverni a
fejemből.
– Már abban sem vagyok biztos, hogy ismerlek téged – mondja Roman.
Beharapom az ajkam.
– Ez nem fair. Úgy értem, nem kell beszélned vele. De velem legalább beszélsz?
Erre se válaszol. Felállok, és visszamegyek a könyvespolchoz. Felveszem a Nemo
kapitányt. Jólesik lapozgatni a selymes oldalakat. Hangosan olvasni kezdek. Először
remeg a hangom, de aztán hamar rátalálok a saját ritmusomra. Időnként rápillantok
Romanre, és látom, hogy figyel. Hallgatja a történetet. Az arca nyugodt, tűnődő.
Hagyja, hogy befejezzem a második fejezetet, aztán megállít.
– Aysel?
– Igen?
Megpróbálja közelebb húzni magát az ágy széléhez. A mozdulatai lassúk, fáradtak.
– Gyere ide!
Kinyújtja a kezét, és megsimogatja az arcomat. Odahajolok hozzá, és az ajkaink
összeérnek. A szája duzzadt és cserepes, de a csók lágy és könnyű. Tökéletes.
– Beszélek veled – suttogja. – Megígérem.
 Amikor belenézek aranybarna szemébe, nem tudom, hihetek-e neki. Tudom, hogy még
mindig törékeny, kimondhatatlanul szomorú, de ahogy a kezemet fogja, érzem a pulzusán
az esélyt a boldogságra.
– Emlékszel, mit mondtál múltkor rólam? Arról, hogy szeretnéd, ha másképp látnám
magam?
– Igen.
– Hát, ezért rajzoltalak le úgy. Hogy megpróbáljam megmutatni azt az embert, akit én
látok, amikor rád nézek. Aki másmilyen, mint akit te látsz a tükörben.
Hunyorgok, mint akinek vaku villant a szemébe. Minden fehér és vakító. Csupasznak
érzem magam, mint még soha egész életemben. Tudom, hogy Roman lát engem, lát
minden apró, rejtett kis repedést, de már nem félek ettől. Meglódul a szívem, amikor
rájövök, hogy élvezem a fényt. Végeztem az árnyakkal.
Roman az arcomat fürkészi.
– Azt hiszem, másképp szeretném látni a világot…
Hirtelen elhallgat, és az arca ismét nagyon elkomorul.
– De, tudod, azért még nagyon rossz érzés – teszi hozzá.
– Igen, tudom.
Belesajdul a szívem, annyira sajnálom Romant. Bárcsak tehetnék érte valamit! Tudom,
hogy igazából csak egyvalamit tehetek: mellette maradok.
– Olvassak még? Ez a világ – mutatok rá a könyvre – nem tűnik akkora szívásnak.
– Ezt csak most mondod, de várd ki a végét!
Lenézek a rajzokkal illusztrált oldalra, ahonnan egy tengeri szörny bámul rám. Aztán
ismét Romanre emelem a tekintetem.
– Kivárom, ha te is kivárod.
Megfogja a kezem, és megszorítja.
– Kivárom.
A szerző utószava
2013 januárjában kezdtem írni ezt a könyvet, az egyik közeli barátom halála után. Sötét
helyen találtam magam, és írás közben egy kicsit kiutat találtam az érzéseim zűrzavarából.
Számomra a Szívem és más fekete lyukak azokról szól, akik megértenek minket, még a
legfurcsább, legijesztőbb dolgainkat is. Azokról, akik akkor keresztezik az utunkat,
amikor a legkevésbé számítunk rá. Gyakran a legkülönösebb helyzetben érkeznek, és
mindent megváltoztatnak. Arról szól, milyen fontos, hogy beengedjük az életünkbe
azokat, akik segítenek másmilyennek látni magunkat. Az emberi kapcsolatok erejéről szól.
Bár a történet vége reményt keltő, a depresszióból kivezető, a felépüléshez vezető út
egy életen át tart. Azoknak, akik hasonló érzésekkel küzdenek, mint Aysel és Roman,
szeretném elmondani, hogy nincsenek egyedül, bármilyen elveszettnek hiszik is magukat.
Ha önpusztító gondolataik vannak, úgy tekintsenek magukra, mint aki vészhelyzetben van,
orvosi értelemben. Kérem őket, nyújtsák ki a kezüket, és beszéljenek valakivel. A
telefonos lelkisegély-szolgálatok mindig elérhetők (lásd a könyv végén), és bár ijesztőnek
tűnhet egy idegen előtt beszélni legbensőbb érzéseinkről, remélem, erőt gyűjtenek, és
megteszik ezt a lépést. Az ember legerősebb fegyvere a hangja ebben a küzdelemben.
Azok, akik úgy érzik, van olyan barátjuk, aki depresszióval küzd, nyújtsák ki felé a
kezüket. Tudom, hogy kényelmetlen érzés, de ha beszélni tudnak velük ezekről a
dolgokról, az segít abban, hogy eltűnjenek a depresszióhoz kapcsolt előítéletek. Azzal
segíthetünk a barátunkon, ha beszélünk vele vagy egy szakemberrel. Ha biztatjuk, hogy
nyíljon meg, segítünk, hogy a gyógyulás útjára lépjen.
Végül reményemet szeretném kifejezni, hogy ez a történet mindenkit azokra az
emberekre emlékeztet, akikre oda kell figyelnie. Vigyázzunk rájuk, legyünk hozzájuk
kedvesek! Ne felejtsük el, milyen törékeny lény az ember. Mindenkinek csodálatos,
kinetikus életet kívánok!
 MAGYARORSZÁGI
LELKISEGÉLY-SZOLGÁLATOK

Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány:
116-111

Kék vonal chat/email:
http://www.kek-vonal.hu/index.php/hu/interaktiv-kapcsolatok

Lelki Elsősegély Szolgálat:
116-123
 A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó vezetője

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:
Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László

A kiadás alapja:
Jasmine Warga:
My Heart and Other Black Holes
First Published by Balzer + Bray, an imprint
of HarperCollins Publishers, 2015.

Fordította
Németh Dorottya

Szerkesztette
Kertész Edina

Borítóterv
Szabó Lívia

ISBN 978-963-09-8493-5

© Jasmine Warga 2015
© Kossuth Kiadó 2016
© Hungarian translation Németh Dorottya 2016

Minden jog fenntartva.
www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
 Table of Contents
Március 12., kedd
Március 13., szerda
Március 13., szerda
Március 13., szerda
Március 14., csütörtök
Március 14., csütörtök
Március 15., péntek
Március 16., szombat
Március 16., szombat
Március 18., hétfő
Március 20., szerda
Március 21., csütörtök
Március 22., péntek
Március 23., szombat
Március 23., szombat
Március 26., kedd
Március 27., szerda
Március 27., szerda
Március 29., péntek
Március 30., szombat
Március 30., szombat
Március 30., szombat
Március 31., vasárnap
Március 31., vasárnap
Március 31., vasárnap
Április 1., hétfő
Április 1., hétfő
Április 3., szerda
Április 4., csütörtök
Április 5., péntek
Április 7., vasárnap
A szerző utószava
Impresszum