JANE GREEN

Hiúság városa
 A mű eredeti címe: Jemima J
Fordította
Loósz Vera
ISBN 978 963 9711 13 6
Copyright © Jane Green, 1998
First published by Michael Joseph 1998
Published in Penguin Books
All rights reserved.
© Loósz Vera, 2008. Hungarian translation
© Trivium Kiadó, 2008
Minden jog fenntartva.
Tel/fax: 248-1263
trivium.konyvek@chello.hu
www.triviumkiado.hu
A Kiadó tagja
az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének
Felelős kiadó: Zádor Zsolt
Felelős szerkesztő: Csataló Irodalmi Ügynökség, Tóth Gábor Ákos
Fedélterv: GMN Repró Stúdió
Nyomdai előkészítés: Járay Eszter
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 280099
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
 Davidnek,
való életem romantikus hősének
 Köszönetnyilvánítás
Ez a könyv nem lehetne olyan, amilyen, ha nem segítettek és bátorítottak volna oly sokan a
hosszú hónapok alatt.
Ügynököm, Anthony Goff bölcsessége, szókimondása és humora majdhogynem
szórakozássá tette a pokolba és az onnan visszavezető utat…
Szerkesztőmnek, Louise Moore-nak köszönet az irányításért és a határozottságért, nélküle
szó szerint nem tartanék ott, ahol ma vagyok…
Angéla Martinnak, tehetséges PR-munkatársamnak, s ami még fontosabb, barátomnak.
Ami Smithsonnak a mesés borítókért, és a Penguin teljes csapatának a bizalmukért, és a
ráfordított befektetésért.
Graeme Westonnak, aki megmutatta nekem Santa Monica igazi arcát, a bátyámnak,
Charlie-nak, és természetesen a szüleimnek örökös szeretetükért és támogatásukért.
És végül, Judith Murraynek, kinek kedvessége, segítsége és kiadói tapasztalata
felülmúlhatatlan.
Köszönöm nektek.
 ELSŐ FEJEZET
Istenem, bárcsak vékony és dögös volnék, és megkaphatnám
bármelyik férfit, akit akarok! Bizonyára azt hiszitek, őrült vagyok,
hiszen itt ülök a munkahelyemen, a képes felemen, előttem egy
masszív emeletes szendvics, de ábrándozni azért szabad, nem igaz?
Fél óra van még hátra az ebédidőmből. Fél óra, mialatt kedvenc
magazinom legfrissebb kiadása fölött csorgatom a nyálam. Félreértés
ne essék. Nem olvasom el a cikkeket, minek is olvasnám? Sok ezernyi
szó arról, hogy miként tartsd meg a pasidat, hogyan tedd pikánsabbá a
szexuális életedet, mi módon szúrd ki, ha megcsalnak, nos, egészen
őszintén, ez számomra érdektelen. Kerek perec megmondom nektek az
igazat: még sosem volt komoly fiúm, és nem a címlapszövegek miatt
veszek magazinokat.
Ha feltétlenül tudni akarjátok, a képek miatt veszem meg őket,
mindet. Csak ülök, és minden egyes pompás fényképet alaposan
szemügyre veszek, néha percekig, mert nem tudok betelni a modellek
hosszú, kecses végtagjaival, karcsú derekukkal, ragyogó, aranybarna
bőrükkel. Rutin szerint csinálom: az arcuknál kezdem,
szemrevételezem a formás arccsontokat, a szív alakú állat, és lassan
haladok lefelé a testükön, gondosan, nehogy egyetlen izmot is
kihagyjak.
Vannak kedvenceim. Otthon, a hálószobámban, a komódom legfelső
fiókjában egy egész halom képkivágás hever a csúcs-
szupermodelljeimről kedvelt pózokban. Ott van Linda a szexepilje,
Christy az ajka és az orra, Cindy pedig a teste miatt.
És mielőtt még azt hinnétek, hogy leszbikus vagyok, aki megjátssza,
hogy a fiúkat szereti… már említettem, mi az egyetlen dolog, amit
kívánnék, ha megdörzsölném a csodalámpást, és egy mesés,
félmeztelen dzsinn toppanna elém. Ha egyetlen dolgot kívánhatnék,
nem a lottófőnyereményt akarnám elvinni. Nem is az igaz szerelmet
kívánnám.
Dehogy. Ha egyetlen kívánságom lehetne, azt kívánnám, hogy
modell alakom legyen, mondjuk, Cindy Crawfordé, és annyit fűznék
még a kívánsághoz, hogy meg is maradjon a modell alakom – bármit
eszem.
 Mert, bármennyire is kemény bevallani egy vadidegennek, én,
Jemima Jones rengeteget eszem. Elkapom a pillantásokat, a rosszalló
tekinteteket, amikor nyilvános helyen étkezem, és átkozottul
igyekszem rájuk se bagózni. Ha valaki, egy „barát” veszi a fáradtságot,
hogy törődik velem és kedvesen megkérdezi, elmondom neki, hogy
pajzsmirigy- vagy mandulaproblémám van, némelykor annyit
változtatok, hogy szuper lassú az emésztésem is. Így nincs kétkedés,
így az emberek nem sejtik, hogy attól vagyok ilyen jól megtermett,
amennyit magamba tömök.
Tudom, nem vagytok ostobák, és abból adódóan, hogy az ország
nőlakosságának fele 44-es vagy annál nagyobb méret, arra kérlek
benneteket, próbáljátok megérteni az én titkos nagy zabálásaimat,
állandó, kínzó sóvárgásomat, és meglátjátok, hogy ez nem csak a
kajáról szól.
Szükségtelen túl sokat tudnotok a múltamról, elegendő annyi, hogy
nem volt boldog a gyerekkorom, sosem éreztem, hogy szeretnek,
sosem tettem túl magam a szüleim válásán, és most, felnőttként is
csupán akkor érzem igazán jól magam, mikor az evésben keresek
vigaszt.
Ez vagyok én: huszonhét éves, okos, vidám, barátságos, segítőkész
és jóindulatú. Ám az emberek nem ezt látják, amikor Jemima Jonesra
néznek. Ők csak egy hájpacnit látnak.
Hatalmas melleket látnak – főleg a tetves testépítők; tudatosan
elkerülök minden effajta helyet –, a nagy, kerek hasamat, a járás
közben egymáshoz dörzsölődő combjaimat.
Ők sajnos nem látják azt, amit én, amikor belenézek a tükörbe.
Szelektív vizualizáció, azt hiszem, így nevezik. Nem látják fényes,
világosbarna hajamat. Nem látják zöld szememet, telt ajkamat. No
nem mintha csodaszépek volnának, de én szeretem őket, mindig azt
mondom, ezek a legjobb tulajdonságaim.
Nem veszik észre a ruhákat sem, mert bár sokszorta többet nyomok
a kelleténél, nem hagyom el magam, mindig igyekszem. Most is. Ha
sovány volnék, azt mondanátok, fantasztikusan festek merészen csíkos
nadrágomban és tökéletesen egyező, narancsárnyalatú hosszú
tunikámban. De a méretem miatt csak rám néznek, és azt gondolják:
„Istenem, nem hordhatna ilyen élénk színeket, miért hívja fel magára a
figyelmet?”
 Mégis miért ne élvezhetném a ruhákat? Én legalább nem
hajtogatom, hogy addig nem vásárolok, amíg nem érem el a 35-ös
méretet, mert az életem nyilvánvalóan örökös diétázás.
Valamennyien tudjuk, mi a helyzet a fogyókúrákkal. Abban a
pillanatban, amint elhagysz bizonyos ételeket, annyira sóvárogsz
utánuk, hogy nem látsz rendesen, nem gondolkozol normálisan, és az
egyetlen módja, hogy megszabadulj az állandó sóvárgástól, ha bekapsz
egy falat csokoládét, amely hamarosan egy teljes szelet lesz.
És nem működik a diéta, hogy is működhetne? Ez egy multimillió
dolláros iparág, és ha bármelyik diéta beválna, az egész társaság
lehúzhatná magát a vécén.
Ha valaki tudja, milyen könnyű elbukni, az én vagyok. A Scarsdale,
a magas rosttartalmú meg a napi hattojásos fogyókúra, a Slimfast, a
Weight Watchers súlyfigyelő, a Herbalife, no meg karcsúsító tabletták,
karcsúsító italok, karcsúsító tapaszok. Voltam olyan idióta, hogy
kipróbáltam őket, ámbár némelyik – ezt el kell ismerni –, sikeresebb
volt a többinél.
De hiába az összes fogyókúra, sosem lettem karcsú. Soványabb
igen, karcsú azonban nem.
Tudom, hogy szánalommal bámultok, miközben befejezem a
szendvicsemet és óvatosan körülnézek az irodában, nem figyel-e
valaki. Jól van, tiszta a levegő, úgyhogy kihúzhatom az íróasztalom
legfelső fiókját és kilophatom belőle a hátul elrejtett csokoládét.
Gyorsan letépem a narancsszínű csomagolópapírt meg az ezüstfóliát és
begyömöszölöm az asztal alatt álló papírkosárba – mennyivel
könnyebb elrejteni egy darab sötétbarna csokoládét, mint a
harsányszínű papírt, amelybe csomagolják.
Eszem egy harapást, élvezem, amint az édes csokoládé elolvad a
nyelvemen, aztán még egyet harapok, ezúttal dühödten rágok és
nyelek, alig érzem az ízét. Másodperceken belül az egész szelet
eltűnik, én pedig rosszul érzem magam, és bűntudatom van.
De fel is lélegzem. A mai napra szánt „ártalmas” ételt épp az imént
ettem meg, ami azt jelenti, hogy semmi sem maradt, vagyis ma este,
amikor hazamegyek, salátát eszem – legalábbis most így tervezem.
Vacsorára jól érezhetem magam, és elölről kezdhetem a fogyókúrát.
Becsukom a magazint, a táskámba süllyesztem, majd otthon, a
hálószobám biztonságában nekiesek az ollóval. Az órámra pillantok és
felsóhajtok. Egy újabb nap szürke, unalmas életemben, pedig nem
kéne unalmasnak lennie. Végtére is újságíró vagyok, és az állítólag
ragyogó, mozgalmas foglalkozás.
Sajnos nem az én számomra. Nagyon vágyom egy kis ragyogásra, és
a ritka alkalmakkor, mikor az átlapozott magazinok szöveges részébe
pillantok, úgy gondolom, én jobban csinálnám.
Alighanem, ámbár nem rendelkezem tapasztalattal, hogy a férfiak
hűtlenségéről írjak, ám ha mégis, tutira díjakat nyernék, mert én
mondom, értek a szavakhoz.
Imádom az angol nyelvet, szeretek játszani a szavakkal, nézni,
ahogy összeállnak a mondatok, akár egy mozaik darabkái, de sajnos a
tehetségemet itt vesztegetem el a Kilburn Heraldnál.
Utálom ezt a munkát. Amikor új emberekkel találkozom, és
megkérdik, miből élek, felvetem a fejem és kijelentem: újságíró
vagyok. Aztán gyorsan igyekszem témát váltani, mert a következő
elmaradhatatlan kérdés: „Kinek dolgozik?” Akkor lehajtott fejjel
elmotyogom a Kilburn Herald nevét, és ha tovább faggatnak, még
mélyebbre hajtott fejjel bevallom, hogy a Top Tip rovatot csinálom.
Minden héten elárasztanak leveleikkel azok a szomorú és magányos
kilburniek, akiknek nincs jobb dolguk, mint ilyesfajta kérdéseket írni:
„Mivel lehet legjobban kifehéríteni egy megsárgult fehér-
márványmintás linóleumpadlót?” és „Örököltem egy pár ezüst
gyertyatartót a nagymamámtól, az ezüst oxidálódott, valami javallat?”
És minden héten órákat ülök a rohadt telefon mellett,
linóleumgyártókat meg ezüstműveseket hívogatok és szabadkozva,
amiért lopom a drága idejüket, megkérdezem tőlük a válaszokat.
Számomra ez az újságírás. Hébe-hóba meg kell írnom egy cikket,
rendszerint egy tömjénező sajtóközleményt, némi PR puffogtatás,
amely egy-egy üres hely kitöltésére szolgál, és ó, mennyire
feldobódom ettől a szemlátomást érdektelen munkától. Szétcincálom a
sajtóközleményt, majd nekilátok újra. Ha a körülöttem nyüzsgő
újságíró kollégák vennék a fáradtságot, hogy elolvassák, amit írtam,
látnák a mesteri szófordulataimat.
És szó sincs arról, hogy nem próbáltam meg feljebb kapaszkodni az
újságírás világában. Időnként, amikor majd' megháborodok az
unalomtól, behúzok a szerkesztő irodájába, bepréselem magam egy
székbe és ezt a néhány cikkecskét elé tárva, egy esélyt kérek tőle.
Egyébként ma újfent egy ilyen megbeszélésre kerül sor.
– Jemima – kérdi lábát az asztalon nyugtatva és szivart pöfékelve a
szerkesztő –, miért akar maga riporter lenni?
– Nem akarok – felelem, miközben elfojtom a késztetést, hogy a
plafonra meresszem a szemem, ugyanis minden alkalommal, amikor
idejövök, mintha ugyanazt a beszélgetést folytatnánk le. – Cikkeket
akarok írni.
– De Jemima, maga olyan nagyszerű munkát végez a Top Tippel.
Őszintén, kedvesem, fogalmam sincs, hol lennénk maga nélkül.
– Csupán arról van szó, hogy ez nem kifejezetten újságírás.
Szeretnék többet írni.
– Valamennyien alulról kezdtük – vág bele szokásos monológjába,
miközben arra gondolok, hogy igen, és te még mindig itt vagy. Ez nem
a Guardian, ez a Kilburn vacak Herald.
– Tudja, én hol kezdtem?
Némán megrázom a fejem, s közben arra gondolok, hogy
jelentéktelen kis teásfiú voltál a Solent Advertisernél, délelőtt és
délután teát főztél és felszolgáltad a kollégáknak.
– Jelentéktelen teásfiú voltam a Solent Advertisernél – és csak
folytatja, folytatja és folytatja… A beszélgetés is ugyanúgy végződik,
mint mindig.
– Talán lesz üresedés az újságíróknál – mondja bizalmas
kacsintással a szerkesztő –, csak dolgozzék továbbra is keményen,
majd meglátom, mit tehetek.
Én pedig felsóhajtok, megköszönöm az idejét és kimanőverezem
magam a szűk székből. Ám az ajtóhoz sem érek, mikor a szerkesztő
így szól:
– Mellesleg elvégzi azt a kurzust, ugye?
Megfordulok, zavartan nézek rá.
– Kurzust? Miféle kurzust?
– Tudja – teszi hozzá, amikor látja, hogy fogalmam sincs, miről
beszél –, számítógépek, internet, világháló, a hálózatról fogunk
dolgozni, és azt akarom, hogy az irodából mindenki részt vegyen a
tanfolyamon.
A hálózatról? Talán a hálózaton, gondolom, amint mosolyogva
kilépek a szobából. A szerkesztő, bármilyen bőszen is igyekszik
fitogtatni, hogy jól mozog a fiatalok között, ismét csak azt
bizonyította, hogy még a nyolcvanas években él.
Az asztalomhoz visszasétálva szórakozottan azon tűnődöm, miért
nem akar adni nekem egy lehetőséget? Arra jó vagyok, hogy
elvégezzek egy ostoba számítógép-tanfolyamot, arra viszont nem,
hogy használhassam az agyamat. Ki érti ezt?
Elhaladok a riporterek mellett, mindegyik szorgalmasan telefonál, és
titkos szívszerelmemhez érve lesütöm a tekintetem. Ben Williams, a
helyettes hírszerkesztő magas, jóképű és az iroda donhuánja. Armanit
talán nem engedhet meg magának, hiszen ez a Kilburn Herald, de jó
minőségű öltönyei illenek szépen kidolgozott testére, izmos combja
annyira tökéletes, amennyire csak lehet.
Ben Williamst titokban az összes nő imádja a Kilburn Heraldnál, és
akkor nem említem az eladónőt abban az üzletben, ahol reggelente
megveszi az újságot, a nőt a szendvicsbárban, aki vágyakozva követi
tekintetével a lépteit, amikor ebédidőben elhalad előtte. Így igaz, ne
higgyétek, hogy nem vettem észre. Ben William gyönyörűséges, ehhez
nem fér semmi kétség. Hullámos szőkésbarna haja lazán a bal szemébe
lóg, szemöldöke tökéletesen ívelt, s a gödröcskéi pont a megfelelő
helyen vannak, amikor mosolyog. Természetesen tisztában van vele,
hogy milyen hatást gyakorol a nőkre – de ne szóljatok neki, hogy
elmondtam, nem szeretné, ha bárki is tudná.
A dögös macsó és egy érzékeny kisfiú tökéletes kombinációja, s az
egyetlen nő, aki nem érdeklődik utána, az Geraldine. Őt nagyobb
dolgokra szánta a sors. Geraldine az egyetlen barátom a lapnál, de
meglehet, hogy ő nem így gondolja, elvégre munka után nem járunk
össze, viszont csevegünk egymással. Geraldine olyankor kecsesen az
asztalom szélére csücsül, miközben én némán azt kívánom, hogy
legyek olyan, mint ő.
És gyakran járunk együtt ebédelni, sokszor Ben Williams is velünk
tart, ami egyenlő mértékben fájdalmas és örömteli számomra.
Örömteli, mert azokért a napokért élek, amikor csatlakozik hozzánk,
de fájdalmas is, mert ahányszor csak a közelembe jön, tizennégy
esztendős félszeg kamasz lánnyá változom, még csak rá sem tudok
nézni, nemhogy beszéljek hozzá, és az egyetlen vigaszom, hogy amint
ő leül, nekem elmegy az étvágyam.
 Gyanítom, hogy nagyon aranyosnak tart, és kétségtelenül tud róla,
hogy röhejesen bele vagyok esve, azt viszont kétlem, hogy sokat
foglalkozna velem, amikor Geraldine is jelen van.
Geraldine velem egy időben kezdett a lapnál, és az borít ki teljesen,
hogy én diplomás gyakornokként kezdtem, ő pedig titkárnőként. De ki
az, aki elsőként cikket írhatott? Bingo!
Nem vagyok teljesen cinikus, de Geraldine-ba – csillogó, sikkesen
félhosszúra vágott szőke haj ide, a legdivatosabb göncökbe préselt 38-
as konfekcióméret oda – talán egy grammnyi tehetség sem szorult. A
férfiak mégis szeretik őt, és a szerkesztő úgy véli, hogy Geraldine az
újság legnagyobb kincse azóta, hogy… ő maga a laphoz jött.
És ami még jobban kikészít az az, hogy Geraldine itt az egyetlen nő,
akit Ben méltónak tart a figyelmére. Geraldine azonban nem
érdeklődik utána, s ettől épp csak egy kicsit elviselhetőbb a dolog.
Persze valami ködös, távoli módon értékeli Ben jó külsejét, sármját,
karizmáját, de könyörgök, a Kilburn Heraldnál dolgozik, és
önmagában ez a tény sosem lenne elég jó Geraldine-nak.
Ő csak gazdag férfiakkal jár – idősebbek, gazdagabbak, bölcsebbek.
A jelenlegi barátja elképesztő módon már nyolc hónapja megvan, s ez
rekordnak számít Geraldine-nál, aki látszólag komolyan veszi az
ügyet, amit viszont Ben nem állhat. Másrészt viszont, én imádom
hallgatni Geraldine „sztorijait”. Ő az a nő, amilyen én szeretnék lenni.
Most, a nasizás után, elhelyezkedem a székemen és fogom a
telefont, hogy felhívjam a helyi állatorvosi rendelőt.
– Halló! – mondom legragyogóbb telefonhangomon. – Jemima
Jones vagyok a Kilburn Heraldtól. Van valami ötletük arra
vonatkozóan, miként lehet eltüntetni a macskapisi szagát a
függönyből?
Jemima Jones kinyitja a bejárati ajtót, és tüstént elszomorodik.
Minden nap, mialatt hazafelé utazik az autóbuszon, keresztbe teszi
húsos ujjait és azért fohászkodik, hogy a lakótársai ne legyenek otthon.
Egy kis békéért és nyugalomért imádkozik, a lehetőségért, hogy
egyedül legyen.
Ám amint kinyílik az ajtó, meghallja a nappaliban bömbölő zenét, a
beszélgetést kísérő kacagást, és elfacsarodó szívvel dugja be fejét az
ajtón.
 – Sziasztok! – mondja a két lánynak, akik a díványokon heverészve
pletykálnak. – Kér valaki egy csésze teát?
– Ó, Pufi, boldogan innánk – felelik kórusban, és a gúnynevem
hallatán megrándul az arcom. Még az iskolában aggatták rám, ma is
rossz emlékeket idéz, nagyon igyekeztem elfelejteni. Mármint azt,
hogy én voltam a kövér lány az osztályban, akit mindig maceráltak és
mindenből kihagytak.
De Sophie és Lisa a maguk enyhén lekezelő módján továbbra is
Pufinak szólít. Az iskolában ugyan nem ismertek, azt viszont tudták,
hogy gyűlölöm ezt a nevet – egyszer összeszedtem annyi bátorságot,
hogy elmondjam nekik. Ám a tény, hogy bosszantanak vele, még
inkább szórakoztatta őket.
Akartok hallani Sophieról és Lisáról? Ők már jóval azelőtt ebben a
lakásban laktak, mielőtt én beléptem a képbe, és alighanem sokkal
jobban érezték magukat, ámbár nem volt, aki esténként teát készítsen
nekik. Sophie szőke, amolyan elegáns, rámenős szőke, csábító
mosollyal, „menjünk az ágyba” tekintettel. Lisa barna, hosszú, tépett
tincsekkel, telt, duzzadt ajkakkal.
Aki először találkozik velük, valószínűleg egy divatcég
bevásárlóinak gondolja őket, vagy valami hasonlónak, mert
mindkettőnek tökéletes az alakja, készséges a mosolya, és márkás
cuccokat viselnek, pedig – és ez az egyetlen, ami mosolyra késztet – az
igazság jóval prózaibb.
Sophie és Lisa recepciósok, együtt dolgoznak egy
reklámügynökségnél, és azzal töltik a napjaikat, hogy megpróbálják
túllicitálni egymást a randevúzásban. Már mindketten végigmentek az
ügynökség összes férfiján. A legtöbb közülük vonzó, de akadtak
köztük nem annyira kívánatosak is. Csillogó acél és bükkfa pultjuk
mögött abban reménykednek, hogy egy káprázatos külsejű ügyfél sétál
be az ajtón, valaki, aki lángra lobbantja szívüket és pislogásra készteti
a szempilláikat.
Nem szokatlan, hogy ilyentájt otthon vannak, az viszont igen, hogy
egész este otthon is maradjanak. Pontban fél hatkor érnek haza, aztán
csak henyélnek, magazinokat olvasgatnak, tévéznek, pletykálnak.
Aztán hét órakor beugranak a forró fürdővízbe, háromnegyed nyolcra
elkészül a frizurájuk és negyedkilencre a sminkjük.
 Kilenc órakor már bulizáshoz kiöltözve állnak az ajtó előtt, az
elképzelhető legmagasabb cipősarkokon billegve, nevetgélve és engem
utasítgatva topognak ki a lakásból. Én pedig rendszerint a szobámban
vagyok, televíziót nézek, hogy visszafogjam magam. Minden este
szemlátomást azt hiszik, hogy ez szörnyen vicces, és minden este
pofán akarom vágni őket. Szó sincs arról, hogy nem szeretem a
lányokat, csak teljesen jelentéktelenek, egy pár csivitelő törpepapagáj,
akik szüntelenül megdöbbentenek az ostobaságukkal.
A Mortonsba, a Trampbe, az Embargóba járnak, meg ismeretlen
helyekre, ahol ismeretlen pasikat csípnek fel, akik – ha szerencséjük
van – megvacsoráztatják és itatják őket, aztán körbefurikáztatják a
Ferrarijukon, mielőtt felszívódnak az éjszakában.
Ugyan ne vicceljetek! Dehogy tartok velük! De bármennyire is
megvetem az életstílusukat, egy részem, csak egy aprócska részem
boldogan belekóstolna ebbe.
De gondolni sem érdemes rá. Ők karcsúak és gyönyörűek, én pedig
nem vagyok az. Sose lenne merszem szóba hozni, hogy elmegyek
velük, ahogyan ők sem mernének elhívni magukkal. És nem azért,
mert undokok, voltaképp a dögös cicababa külső alatt rendes csajok,
de egy lánynak fenn kell tartania a látszatot, és attól tartok, kövér
barátok nem illenek a képletbe.
A jelek szerint az ő étrendjük kokainnal felturbózott pezsgőből áll, a
férfiaktól kapják, akikkel összeakadnak. A hűtőszekrényünk mindig
üres, hacsak én nem vásárolok be. És a nyolc hónap alatt, amióta itt
lakom, egyetlen egyszer sem láttam, hogy tisztességes ételt ettek
volna.
Megesik, hogy valamelyikük „éhen halok” kijelentéssel esik be az
ajtón, aztán kinyitja a hűtőszekrény ajtaját, és egy paradicsomot
majszolva, netán egy fél szelet pitát, rajta valami rózsaszín maszattal –
a legvékonyabb rétegben felkent lazacsalátával, amelyet valaha is
láttam – lép be a szobába.
Kétségkívül fura triónak gondoltok bennünket, és alighanem
igazatok is van. Az utca végén lévő csemegeboltban az olasz férfi
elképedt, amikor megtudta, hogy együtt lakunk. A két szépség, akikkel
minden adandó alkalommal flörtöl, meg a szomorú, elhízott lány, aki
talán a saját, örökösen fekete ruhát viselő, kövér anyjára emlékezteti.
 De Mr. Galizzi tévedett, mert az összes hibám ellenére szomorú
aztán nem vagyok. Sokszor boldogtalan, ez igaz, ám akik veszik a
fáradtságot, hogy bekukkantsanak a zsírrétegek alá, tudják, hogy ott
nem csupán egy aranyból való szív dobog. Piszkosul szórakoztató
társaság is tudok lenni, feltéve, ha van hozzá hangulatom. De senki
sem veszi a fáradtságot, senki sem néz a külcsín rétegei alá.
A konyhában állok, teás zacskókat dobok három túlméretezett
HABITAT-os csészébe. Ráöntöm a vizet, félzsíros tejet veszek ki a
frizsiderből, és megszokásból két púpozott teáskanálnyi édesítő port
szórok a saját csészémbe. Jó kislány, mondom magamnak, jó kislány,
mert ellenállsz a cukornak, amely némán, ámde fenyegetően bújik meg
a teáskanna fölötti konyhaszekrényben.
Behozom a teát a nappaliba, Sophie és Lisa üvöltözve megköszönik,
de még nem mozdulnak a szófán a lusta tehenek, nem csinálnak egy
kis helyet, hogy én is leülhessek. Úgyhogy mi mást tehetnék, tűzforró
csészémet szorongatva az ajtófélfának dőlök, és azon tűnődöm, milyen
gyorsan mehetek fel a szobámba.
– Milyen volt a napotok? – kockáztatom meg végül, miközben a
lányok a tévét bámulják, talán egy amerikai komédiasorozatot
sugároznak tökéletes külsejű emberekkel, akiknek tökéletesen fehérek
a fogaik, és tökéletes az alakjuk.
– Hümm? – Sophie még akkor sem veszi le szemét a képernyőről,
mialatt a teát szürcsölgeti.
– Szerelmesek vagyunk – jelenti be Lisa először rám pillantva az
este. – Szívdöglesztő új ügyfelünk van.
Ez már Sophie-t is érdekli, úgyhogy leereszkedem a földre,
törökülésbe ülök, és magamra öltöm a lelki szemétláda szerepét.
– Ez a pasas tényleg káprázatos, csak azt nem tudjuk, melyikünk
tetszik neki.
Sophie megjátszottan gonosz tekintetet lövell Lisára, aki szélesen
elmosolyodik.
– Biztos, hogy az egyikőtök tetszik neki? – Valójában fölösleges
feltennem a kérdést, hiszen ki az, akinek ne tetszene első látásra
valamelyik a két gyönyörű lány közül.
– De még mennyire – így Lisa. – A tárgyalások után rettentő sokáig
állt a recepciós pultnál és csevegett velünk.
– Azt hiszem, téged szólított meg, Lisa. – mondja Sophie.
 – Nem – feleli Lisa –, ne légy már nevetséges, Nyuszi, irántad
érdeklődött. – De átkozottul nyilvánvaló, hogy ezt nem gondolja
komolyan, hiszen még én is látom, hogy a pasast Lisa duzzadt ajkai
meg a „most keltem fel az ágyból” tincsei bűvölték el.
– És randit kért tőled? – kérdezem, s egy röpke pillanatig azt
kívánom, hogy egy jóképű idegen megálljon az íróasztalomnál és
szóba elegyedjen velem. Csak egyetlen egyszer. Pusztán, hogy
megértsem, milyen érzés.
– Nem – mondja durcásan Lisa –, viszont megkérdezte, hogy ott
leszünk-e mindketten a jövő héten, amikor beugrik egy megbeszélésre.
– Az előbb épp azt terveztük, mit vegyünk fel – magyarázza Sophie
ismét a barátnőjéhez fordulva. – Tehát mit szólsz a piros kosztümhöz?
– Én fölmegyek – mondom. Feltápászkodom és igyekszem kifelé az
ajtón, már nincs rám szükség. Az én véleményemet sosem kérik ki
ruhákkal kapcsolatban, mert Sophie és Lisa szerint gőzöm sincs róla.
Lassan felmászok az emeletre, a lépcső tetején megállok szusszanni.
Bemegyek a szobámba és végigdőlök az ágyon, a mennyezetet
bámulom, amíg szabályosabbá válik a lélegzetem.
Ott fekszem, és arról fantáziálok, hogy mit viselnék, ha sovány
volnék. Szupertrendi tépettre vágatnám a hajam, és ha volna hozzá
merszem, talán néhány szőke csíkot is beletetetnék, de csakis előre.
Folyton napszemüveget hordanék, néha amolyan nagy, hollywoodi
filmsztáros teknőckeretest, máskor viszont kicsi, kör alakút, amely
eleganciát és stílust sugall.
Szűk, krémszínű nadrágot viselnék, elasztikus rövid topokat, a
kivillanó húsom pedig feszes lenne és napbarnított. Fürdőruhában is
pazarul festenék. Az ajtón lógó régi, fehér fürdőköpenyemre nézek:
hatalmas, óriási. Imádom magam köré csavarni a kényelem kedvéért,
miközben kétségbeesetten igyekszem figyelmen kívül hagyni a tényt,
hogy egy lábakkal rendelkező lufira hasonlítok benne.
De megtartom ezt a fürdőköpenyt, ha sovány leszek. Mivel
férfiköntös, redőzni fog új, kisportolt testem körül. Az ujjai hosszúak
lesznek, eltakarják a kezemet, ami olyan cuki meg érzékeny látszatot
kelt majd.
Még kora reggel is fantasztikusan fogok festeni. Elképzelem a
találkozást Mr. Tökéllyel – smink nélkül és kócosan, egy karosszékben
ülve, magam körül a fürdőköpennyel, csak hosszú, ragyogó lábaim
villannak ki, a vékony térdek, s ő természetesen fülig belém szeret.
Egy ideig ezen elmélkedtem, aztán eszembe jut a magazinom.
Előhúzom a táskából, még egyszer tanulmányozom a képeket.
Kiveszem éjjeliszekrényem fiókjából az ollót, és a legújabb modelleket
hozzáteszem a gyűjteményemhez.
Amint helyére teszem az ollót, meglátom, hogy a fiók legvégében
egy csomag keksz rejtezik. Jaj istenem! Eszembe sem jutott a kaja,
tényleg megfeledkeztem róla a lakásban.
Nem. Nem. Most jól vagyok. Bár mégis jobb, ha megeszem, ha
eltüntetem, és nem marad káros étel a házban. Jobb, ha egy füst alatt
eszem meg az egészet, mint apránként egy hét alatt. Így semmi nem
marad belőle holnapra, és akkor komolyan belevághatok a
fogyókúrámba. Abba, amelyik működni fog, abba, amelyik beteljesíti
az ábrándjaimat.
Igen, ezeket most megeszem, majd holnap belevágok újra.
És így búcsúzunk el Jemima Jonestól ezen az estén, pontosan úgy,
mint az összes többi este. Egyszemélyes ágyán ül a szobaféleségében
magazinokba bambulva, s egy csomag kekszet gyömöszöl a szájába.
MÁSODIK FEJEZET
Kikapcsolná valaki a napot? Egyenesen a szemembe süt, ahogyan
megfordulok az ágyban és felnyögök. Még nem tudok felkelni, annyira
meleg, olyan kellemes, hogy néhány percig csak heverek arra várva,
hogy rádió-ébresztőórámból felhangozzék a repedthangú popzene, és
azt kívánom, te jó ég, bárcsak örökké ágyban maradhatnék.
Nézd csak, Jemima, látod, hogy amikor a hátadon fekszel, a
gyomrod… nos ha nem is teljesen laposnak, de kétségtelenül nem
hájasnak látszik. Nézd, ahogy a melled két oldalra gördül,
nagykiterjedésű síkság képzetét keltve középen.
Jemima ott fekszik a pocakját simogatva, félig-meddig szeretettel,
félig-meddig undorodva, hiszen van valami természetesen
megnyugtató abban a tömegben, amely a teste. Ám aztán az oldalára
fordul, és igyekszik megfeledkezni a matracra lógó súlyos pocakjáról.
Szorosan maga köré gyűri a takarót, és azt kívánja, bárcsak sose
kellene felkelnie.
Csakhogy ma van a tanfolyam napja. Ma van a nap, mikor a
szerkesztője szerint „a hálózatról fogunk dolgozni”. És bármennyire is
várja a kurzust az agya kedvéért, amely aktív és nagy, szüntelenül új
információkat keres, eléggé nyugtalan, amiért meg kell törnie a napi
rutinját.
Hétfőtől péntekig Jemima napja a következő: háromnegyed
kilenckor ébred, heverészik és hallgatja, ahogy Sophie és Lisa
munkába készül. Figyeli az ajtócsapódást – kilenckor csattognak fel az
ösvényen –, és akkor kikászálódik az ágyból.
Elkerüli a fürdőszobai tükröt, mivel az földig ér, és csakugyan nem
akarja látni magát teljes pompájában. Fürdővizet enged, legalább
ötkupaknyi habot önt a kádba, hogy eltakarja a testét.
Mialatt folyik a fürdővíz, a konyhába megy, és egy tálkányi müzlit
tölt ki magának. Egészséges müzlit. Fogyasztó müzlit. (Csakhogy nem
szabadna ilyen sokat enni belőle, Jemima, a tál nem lehetne annyira
teli, hogy az oldalán kilöttyenjen a müzli).
Jemima sebesen befalja a reggelijét, és visszamegy az emeletre
fürdeni. Utána a hálószobába megy felöltözni, és csak akkor, miután a
ruhái eltakarják, nos akkor néz a tükörbe, és meglehetősen elégedett
azzal, amit lát. Kedveli intelligens zöld szemét, és egy icipici
szemfestéket meg rúzst tesz fel, épp csak annyit, hogy kiemelje a
szeme színét.
Kedveli telt, duzzadt ajkát, és mivel hajlamos eltűnni kerek
holdvilágképében, halvány vörösre festi.
Kedveli fényes haját, és addig keféli, mígnem visszacsillog rá a
tükörben. Illegeti magát a tükör előtt, csücsörít, beszívja az arcát, és
addig nyújtogatja előre a nyakát, amíg szinte már eltűnnek a tokái.
Gyönyörű lehetnék, mondja magának minden reggel. Ha lefogynék,
gyönyörű lennék. És a tükörbe nézve határozottan közli magával, hogy
a mai nap lesz élete hátralévő részének kezdete, ma kezdődik az új
fogyókúrája.
És aztán mi történik, Jemima?
Kilenc óra huszonöt perckor új életed kilátásaitól feldobva
energikusan, magabiztosan és izgatottan elhagyod a lakásodat, és a
buszmegállóba indulsz. Ott ácsorogsz ugyanazokkal az emberekkel,
akiket minden áldott nap látsz, akikhez egy mukkot sem szólsz, miként
ők sem tehozzád.
Találsz egy önálló ülést, helyet foglalsz, combod átnyúlik a
melletted lévő ülésre, és azért fohászkodsz, hogy senki se üljön melléd,
mert akkor a pimaszságuk fölötti haragodat elnyomva kénytelen leszel
visszafogni a lélegzetedet és összeszorítani a combjaidat.
És azután leszállsz a Kilburn High sarkán. Rövid sétára esik az
irodádtól, és minden reggel, ahogy felfelé kaptatsz az úton, épp amikor
elhaladsz a cipőbolt mellett, melynek kirakatában émelyítő cipők
sorakoznak, megremeg az orrcimpád.
A világon semmi sem fogható a sülő szalonna illatához – ebben
bizonyára egyetértünk. A kapor, a friss levendula és a Chanel No. 5
mellett ez Jemima egyik kedvenc illata, és ha egyszerűen megmaradna
kedvenc illatnak, rendben is volna minden. Csakhogy Jemima
orrcimpája erősebb az akaraterejénél.
A melósfalatozóhoz közeledve lelassítod a lépteidet, minden egyes
lépéssel olyan elevenné válik a szalonnás szendvics képe – sült, zsíros,
vastagra vágott, zsírban úszó szalonnaszeletek –, hogy szinte érzed az
ízét.
Minden reggel megküzdesz magaddal, Jemima. Azt mondod, ma
vágsz bele a fogyókúrába, ám az illat túl sok ahhoz, hogy elviseld, és
minden reggel ott találod magad a pult előtti sorban, és két szalonnás
szendvicset kérsz.
– A főnöke szereti a szalonnás szendvicset, igaz, kedves? – kérdi a
pult mögött álló nő, akit Marge-nak hívnak, és akivel Jemima Jones
összeismerkedett. Egyszer, valamikor nagyon régen azt mondta
Marge-nak, hogy a szalonnás szendvics a főnökének lesz.
Szegény lány, én tudom, hogy saját magának veszi – gondolta Marge
–, de jótét lélek volt, és úgy tett, mintha elhinné neki.
– Gyönyörű napunk van – mondta Marge, miközben Jemimának
adja a szendvicset, aki a táskájába gyömöszöli azokat, majd újra
elindul az utcán.
Néhány méterrel odébb a szalonnás szendvicsek megszólítanak:
– Jemima! – súgják a táskád mélyéről. – Csodásak vagyunk és
zsírosak, Jemima, erezzél bennünket, most!
És te a táskádba nyúlsz, a sóvárgás gyorsan legyőz bármilyen
aggályt, hogy nyilvánosan eszel, és egy-két-három-négy harapás… és
a szendvicsek eltűntek.
Aztán pedig az irodába menet megtörlöd a szádat a ruhád ujjával, és
beugrasz az újságoshoz menta ízű cukormentes rágógumit venni, hogy
elrejtsd a szalonna szagát.
 A délelőttjeid levélszortírozással telnek, no meg azzal, hogy fél
tizenkettőig az órát lesed, amikor is eljön a teázás ideje.
– Mindjárt éhen halok – mondod Alisonnak, a veled szemben ülő
titkárnőnek. – Nem reggeliztem. – Imígyen szabadkozol a tojásos-
szalonnás szendvics miatt, amelyet a büféből hozol fel egy csésze
teával és három édesítővel.
Egy órakor pedig visszamész a büfébe ebédelni. Egy salátát veszel
minden nap, csakhogy a saláták, amelyeket a salátabárból kiválasztasz,
legalább annyira hizlalnak, mint egy torta.
Káposztasaláta, rizssaláta, tésztasaláta, egy nagy darab sajt és
majonézben úszó burgonyasaláta. Ezeket halmozod a tányérodra, és
azt mondod magadnak, hogy egészségesen étkezel. Egy teljeskiőrlésű
zsemle két kocka vajjal teszi teljessé az ebédedet, csakhogy még nem
laktál igazából jól, sosem érzed jóllakottnak magad.
A délután a Top Tipjeid írásával telik el, mielőtt uzsonnaidőben újra
büfézel. Néha egy sutit kapsz be, néha kekszet, alkalmanként pedig,
nos kábé hetente kétszer, egy újabb szendvicset.
Hat órakor végre leteszed a lantot. Miközben az autóbuszra vársz,
amely hazavisz, benézel az újságoshoz és veszel két szelet csokoládét,
hogy legyen mit enned útközben, majd a házhoz meg a két tökéletes
lakótársadhoz közeledve eltölt az ismerős rettenet.
És összefolynak az estéid. Ismét egyedül vagy, áldott
megkönnyebbülés, amikor Sophie és Lisa elindulnak bulizni, mert
öntudatlanná zabálhatod magad. Tévét nézel, vetélkedőket, folytatásos
komédiákat, dokumentumfilmeket. Kevés felel meg a te eklektikus
ízlésednek, Jemima, és még kevesebb a műveltségednek.
Esetleg olvasol, hiszen sok száz könyved van, hogy enyhítse a
tudásszomjadat. És rengeteg időt töltesz az ágyadon heverve, ébren
álmodozva a szerelemről, amelyben csekélyke a tapasztalatod.
Ne értsetek félre, Jemima nem ártatlan, egy villámgyors
hanyattdöntésben vesztette el a szüzességét a sötétben egy olyan
fiúval, aki annyira jelentéktelen, hogy akár névtelen is maradhat.
Azóta pedig ritka kalandjai akadtak olyan férfiakkal, akiknek a
termetesebb hölgyek a gyengéi. Ám voltaképp sosem élvezte a szexet,
sosem ízlelte meg a szeretkezés örömét – de miért is ne álmodozhatna
róla?
 A mai nap – a tanfolyam napja, amikor megtanul szörfözni a
világhálón – felborítja a megszokott rutinját, és Jemima Jones dühös
ezért. Ma reggel nincs szalonnásszendvics, mert a kurzust a West
Enden tartják, mérföldekre az ő barátságos kávéházától.
De legalább nem kell egyedül mennie, mert Geraldine, a tökéletes
alakú, gazdagpasis Geraldine érte jön.
– Én fel nem szállok a rohadt metróra – mondta Geraldine tegnap
délután, amikor megkérdeztem, hogyan jut el a tanfolyamra. – Kaptam
egy abszolút jó kocsit – tette hozzá abban a tökéletes tudatban, hogy az
egész irodát eszi az irigység a fényes, új, fekete sport BMW-je miatt,
amelyet részben a barátja, részben a szülei fizettek ki. Ámbár a szülei
hozzájárulásáról nem beszél, kizárólag nekem mondta el, mert én nem
hagytam annyiban, és végül be kellett vallania nekem.
– És te? – kérdezte aztán. – Miért nem megyünk együtt? – Alig
tudtam elhinni, hogy Geraldine-nal megyek a tanfolyamra. Végre
egyszer nem egyedül, hanem valakivel együtt sétálok be.
– Komolyan gondolod? – kérdeztem vissza.
Mert miért is akarna Geraldine barátkozni egy magamfajtával? Nem
arról van szó, hogy nem kedvelem őt – végül is azon kevesek közé
tartozik, akik mindig is emberszámba vettek –, pusztán arról van szó,
hogy óhatatlanul elbátortalanít a tökéletessége.
– Persze – felelte Geraldine. – Ez a rohadt izé csak féltizenegykor
kezdődik. Tízre érted megyek. Ez hogy hangzik?
Fantasztikusan hangzott, és most itt ülök a nappaliban, egy könyvet
lapozgatok a konténeres kertészkedésről, de nem igazán nézem a
képeket, csak arra várok, hogy meghalljam Geraldine kocsijának
duruzsolását.
De semmi zümmögés, hanem két rövid dudaszó, és ahogy elhúzom
a függönyt, csak Geraldine ablakkereten támaszkodó könyökét és a
zene ritmusára mozgó ujjait látom.
Geraldine és a kocsija úgy illik egymáshoz, mint az alma meg a
méz. Mindketten karcsúak, elegánsak, ragyogó külsővel és doromboló
motorral. Geraldine szokás szerint büszke lehet magára. Csodálatos
szabású, tengerészkék kosztümöt visel, a zakó épp csak súrolja a
combját, alatta fehér selyempóló feszül. Hatalmas, fekete
napszemüveg csücsül a feje búbján, lustán, szexisen tartja ujja közt a
cigarettát.
 Ormótlan csúfságnak érzem magam mellette. Nehézkesen
bepréselődöm a sportkocsiba, és amint becsatolom a biztonsági övet –
csak úgy mellékesen, Geraldine nem kötötte be magát –, megkínál egy
cigivel, én pedig elfogadom. Nem tudtátok, hogy dohányzom?
Cigizem, igen, mert annak idején, a zűrös tinédzser években az összes
menő fej dohányzott, s én akkor is veszettül menő akartam lenni.
Mostanában, bevallom, inkább csak bosszúságot okoz, mert bárhová
is megyek, epés antidohányosok vesznek körül. Mégis jobban érzem
magam tőle, ha nem is lazának, mindenesetre kevésbé félszegnek.
Az első cigimre egy mozi hátsó sorában gyújtottam rá azokban az
időkben, mikor a hátsó sorban még lehetett füstölni. Tizennégy éves
voltam, egy csapat lánnyal és fiúval mentem az iskolából, és bár
valójában sosem illettem közéjük, nem bánták, ha hozzájuk
csapódtam, mert megnevettettem őket.
Természetesen nem szerettek, de mindig mosolyt tudtam csalni az
arcukra, így aztán bevettek a bandába, és mialatt a többiek hangosan
smároltak a mozi hátsó sorában, én irigykedve füstöltem.
Emlékszem, kicsomagoltam a tízdarabos Silk Cut paklimat, az első
doboz cigarettát, amelyet valaha is vettem, és kihúztam belőle a
legeslegelső cigarettát. Gyufával gyújtottam rá, és elképesztően
lazának és felnőttnek érezve magam hátradőltem, hogy nézzem a
filmet.
– Te cigizel? – kérdezte hangosan az egyik barátom. Rettenet és
tisztelet csendült a hangjából. A többiek abbahagyták a csókolózást,
valamennyien felém fordultak.
– És? – feleltem pöfékelve, majd egyetlen nagy lélegzettel kifújtam
a füstöt.
– Hol szerezted?
– Vettem, te idióta!
– De te nem cigizel!
– Most cigizek. – Abban a tudatban pöfékeltem tovább, hogy hat
szempár figyeli minden egyes mozdulatomat.
– Nem is tüdőzöd le – jegyezte meg az egyik fiú elég hangosan
ahhoz, hogy az előttünk ülő idősebb nő hátraforduljon és dühös képpel
ránk pisszegjen.
– Sssss!
 – Sssss! Sssss! Sssss! – visszhangozta a barátom és dőlt a
röhögéstől, mialatt kicsit sajnáltam a nőt, aki végtére is a filmet akarta
látni.
– De nem csinálod rendesen – makacskodott az előbbi srác. –
Anyám dohányzik, és csak akkor jön ki sok füst, ha nem tüdőzöd le.
Lefogadom, hogy az orrodon keresztül sem tudod kifújni.
Megpróbáltam, és nem sikerült. Fújtam, de semmi sem történt.
– Látod, mondtam neked. Nem tudod letüdőzni.
– De még mennyire, hogy tudom – feleltem, és azzal a mozdulattal,
amelyet sok százszor láttam a televízióban, beszippantottam és
lenyeltem a füstöt. Az égető, keserű füst betöltötte a tüdőmet, és szinte
azonnal elszédültem. De nézzétek, milyen laza vagyok! Lássátok, hogy
milyen elegánsan festek! Hosszú, lassú csíkban fújtam ki a füstöt az
orrlyukaimból, és mosolyogva fordultam a barátaim felé.
– Ki mondja, hogy nem tüdőzöm le? – A többiek szóhoz sem
jutottak, én pedig végigszívtam a cigarettát. Egyre jobban szédültem,
még hányingerem is volt. Lélegezz mélyeket! – mondtam magamnak.
– Lélegezz mélyeket! Nem… leszek… rosszul. És nem is hánytam.
Csak később.
És bármilyen furcsa, ez nem állított meg. Éveken keresztül
rosszullét környékezett a cigarettától, mégsem hagytam fel a
dohányzással. És most, sokéves gyakorlás után, már nem vagyok
rosszul tőle, hanem szokássá vált, olyan szenvedéllyé, amelyet az
evéshez hasonlóan képtelen vagyok abbahagyni.
Geraldine kocsijában ülve, ahogy az ő szexis, hosszú szippantásait
az én rövidjeimhez hasonlítom, pocsék dolognak érzem a dohányzást.
Ügyetlennek látszom, esetlen ujjak fogják a cigarettát, túl gyorsan
fújom ki a füstöt. Sajnos még mindig úgy festek, mint egy tizennégy
éves, aki először próbálja ki a cigarettát.
– Na, mi újság odabent? – kérdi Geraldine, miközben kifricskázza a
csikket az ablakon, és a visszapillantó tükörben ellenőrzi, tökéletes-e a
rúzs a száján.
– Nem változott semmi – felelem egy vállrántás kíséretében. –
Megint beszéltem a szerkesztővel, és minő meglepetés, pillanatnyilag
nincs üresedés.
– Ó, te szegény! – sajnálkozik Geraldine, de azt hiszem, voltaképp
megkönnyebbült. Ő tudja, hogy jól írok. Sehol se lenne nélkülem, mert
amikor lapzártája van, énhozzám rohan, hogy segítsek neki. Hetente
legalább egy alkalommal olvasom a komputeremen az összecsapott
munkáját, aztán darabokra szedem, és újra összerakom, hogy értelme
is legyen.
Tulajdonképpen nem bánom, és most, az autójában ülve, talán ezért
feszélyez kevésbé Geraldine külseje, és kezdem őszintén megkedvelni
őt. Ráadásul tudom, hogy amikor szavak kerülnek terítékre, kétség
sem fér hozzá, hogy én határtalanul tehetségesebb vagyok Geraldine-
nál, legyen bármilyen karcsú és gyönyörű.
Ha előléptetnének, ki segítene Geraldine-nak?
– Hát – folytatja – sebaj, majd eljön a te időd. – Szemére csúsztatja a
napszemüvegét és felnyög: – istenem, micsoda másnaposság!
Döbbenten nézek rá. Nyilvánvalóan nem ismeri a szó jelentését. A
másnaposság véreres szemet, sápadt bőrt jelent némi zöldes
árnyalattal, összeesett hajat, mély árkokat a szem alatt. Geraldine, mint
mindig, tökéletesen fest.
Cinikusan felkacagok.
– Mikor nem volt makulátlanul tökéletes a külsőd, Geraldine?
Hátralöki a haját és így felel:
– Hidd el nekem, pocsékul nézek ki. – De azért látszik rajta, hogy
örül, mert minden tökéletes lánynál gyötrődő bizonytalanság bújik
meg a tökély alatt, és szeretik hallani, milyen gyönyörűek.
– És mi történt tegnap este?
– Uramatyám! – nyög fel ismét Geraldine. – Dimitri elvitt
vacsorázni, és annyi pezsgőt ittunk, hogy majdnem kómás állapotba
kerültem.
– Hol voltatok?
– A Collectionban.
– Én még nem jártam ott – felelem, és abszolút tisztában vagyok
vele, hogy talán sosem teszem be oda a lábam, mivel az a gazdagok és
szépek étterme, viszont mindent tudok róla. A magazinokból ismerem
a ragyogó fiatal teremtéseket, akik odajárnak. No meg Sophie-tól és
Lisától is tudom, akik természetesen ittak, ettek és csábítottak már lent,
a bárban és fönt, az étteremben.
– Gondolom, tele volt híresekkel és szépekkel.
– Igazából egy csomó olyan emberrel, akik úgy néztek ki, mintha
híresek volnának, de egyikünk sem ismerte őket.
 – Nyavalyás, rongyrázó senkik – mondom nagyot sóhajtva. –
Manapság mindenütt ott vannak. – És mindketten nevetünk.
Geraldine hirtelen jobbra kanyarodik és egy nagy lakóház előtt
leállítja a kocsit.
– Ne haragudj – mondja felém fordulva –, Ben Williams nyaggatott
egy fuvarért, úgyhogy idejöttünk érte, ugye nem bánod?
– Nem – mondom felgyorsuló szívveréssel. – Nem is tudtam, hogy
itt lakik.
– Addig én sem, amíg tegnap meg nem adta a címét, de még egy
patkánynak is kell hol laknia.
– Kivel lakik itt?
– Azt hiszem, két sráccal. Istenem, el tudod képzelni, milyen lehet
az a lakás?
– Fúj – mondom, bár halvány lila gőzöm sincs róla. Honnan a
fenéből tudnám, milyen egy legénytanya, de néztem a Zűrös fickókat,
és el is tudom képzelni. – Büdös zoknikkal vannak tele a radiátorok.
– Pornóújságok halomban a folyosón – mondja grimaszolva
Geraldine.
– Lepedők, amelyek féléve nem láttak mosógépet.
– Halomban állnak a mosatlan edények. – Mindketten a hasunkat
fogjuk, Geraldine émelygő hangokat ad. Nevetünk, ám hirtelen
meglátom a házból kifutó Bent, és ahogy a gyomrom szokásszerűen
összerándul ennek a fantasztikus pasinak a látványától, a torkomra forr
a nevetés.
– Hátra ültesd! – súgja oda Geraldine. – Nem akarok mellette ülni.
Ben tehát odaér a kocsihoz, én pedig kimászom, igyekszem kecses,
finom és nőies lenni.
– Jó reggelt, lányok! – mondja. – Mindketten különösen gyönyörűek
vagytok ma. – Nem rám céloz, de udvarias, így aztán feszélyezetten
állok az úttesten, Ben pedig türelmesen arra vár, hogy bemásszak
hátra.
– Ben! – üvölti Geraldine a vezetőülésből. – Megtennéd, hogy hátra
ülsz?
– Ó – mondja Ben. Egy pillanatnyi szünet után, mialatt semmit sem
kívánok jobban, minthogy megnyíljon alattam a föld, azt mondja: –
Persze – és egy gyors, elegáns mozdulattal beül.
 Ismét bekapcsolom a biztonsági övet, Ben pedig előre hajol és a két
első ülésre támaszkodik.
– Na, lányok, jó volt a tegnap este? – kérdi, miközben Geraldine
elhúz a járdától.
– Igen, azt hiszem – feleli Geraldine, én meg hallgatok.
– Merre jártál? – Geraldine elmondja neki, mialatt én a szokásos
autós játékomat játszom. Ha a következő lámpa zöld marad, amíg
áthaladunk, akkor megtalálom az igaz szerelmet. Néha még
hozzáfűzöm, hogy a következő félévben. Nem tudom, miért folytatom
ezt a játékot, hiszen sosem válik valóra, de most újrakezdem. Arra
gondolok, hogyha megkérdezi, mit csináltam tegnap este, akkor ez azt
jelenti, hogy végül összejövünk. Könyörgöm, Ben, kérdezd meg,
kérlek. De ha megkérdezi, mégis mit mondok? Hogy otthon voltam és
csokis kekszet majszoltam? Jaj, istenem! Hogyan tehetném magam
érdekessé?
– És te, Jemima? – Jézusom! Már fel is tette a kérdést, én meg még
nem találtam választ.
– Ó, egy bulin voltam.
– Tényleg? – kérdezte egyszerre Ben és Geraldine.
– Nem is említetted – így Geraldine. – Kinek a buliján?
Gyorsan, gyorsan, gondolkozz Jemima!
– Ó, csak egy barátnőmén.
– Vad éjszaka volt, igaz, Jemima? – kérdi kacsintva Ben.
– Ja – mondom végül, és úgy döntök, bátran vállalom a kockázatot.
– Szörnyen berúgtam, be is téptem egy kicsit, és a végén egy sráccal
dugtam a vécében.
Csönd telepedik az autóra, sem Ben sem pedig Geraldine nem tudja,
mit mondjon, én pedig rosszul vagyok. Tudom, hogy rosszat mondtam,
nem hangzott olyan viccesen, mint amilyennek szántam, inkább bizarr
volt, úgyhogy veszek egy mély lélegzetet és elmondom az igazat,
illetve majdnem.
– Hazudós vagyok, otthon ültem és az Akcióban a világot néztem.
Ben és Geraldine veszi a viccet és nevet. Csakhogy ha most Jemima
Jones helyében lennétek, s ott ülnétek, ahol ebben a pillanatban ő,
akkor ez nem is lenne annyira vicces. Hanem nagyon is szomorú.
HARMADIK FEJEZET
 Hallottam az internetről, olvastam az internetről, beszéltem az
internetről, de valójában nem értettem, mi fán terem az egész, és még
Ben jelenléte sem vonja el a figyelmemet a számítógép képernyőjéről,
amelyen azt mutatják meg nekünk, hogy miként használjuk a
világhálót.
Hát ez lenyűgöző. Sosem gondoltam, hogy képes leszek felfogni, de
Rob, a tanfolyamvezető olyan világosan, olyan érthetően magyaráz,
hogy kezdem megérteni, mi benne a nagy szám.
Azt látom, hogy Geraldine unatkozik, és azzal szórakoztatja magát,
hogy Robbal flörtöl, aki szemlátomást élvezi, hogy egy olyan nő, mint
Geraldine egyáltalán ránéz. Ben azonban legalább annyira el van
ragadtatva, mint én, és együtt látogatunk el híroldalakra, honlapokra,
fórumokra.
Rob megmutatja, hogyan kell létrehozni egy oldalt, és
elmagyarázza, hogy ez a háló: az emberek világszerte oldalakat
terveznek, amelyeket tetszésük szerint információval és képpel
töltenek meg, és ezekről az oldalakról sok száz, gyakran sok ezer
másik oldalra csatlakozhatsz.
Megmutatja, hogyan keressünk rá egy témára, és hogyan kövessük
aztán ezeket a kapcsolatokat egészen addig, amíg megtaláljuk, amit
keresünk… olyan ez, mintha egy teljesen új világ nyílna meg
számomra.
És ahogy telik-múlik a nap, minél többet tanulunk, annál jobban
oldódom Bennel. Egyre kevésbé vagyok bátortalan a jelenlétében,
talán azért, mert most van egy közös témánk, nem kell küszködnöm,
hogy miről beszéljek.
Öt órakor Rob közli, hogy végeztünk, s én elkapom Geraldine égre
meresztett tekintetét. Együtt jövünk ki mindhárman, és amint kívül
vagyunk az ajtón, Geraldine mohón a táskájába nyúl és előhúz egy
cigarettát.
– Istenem, hű de kellett már! – Mélyen leszívja a füstöt, miközben
ott állunk az utcasarkon. – Rémesen unalmas volt, a javát már tudtam,
az isten szerelmére, beszéljenek idiótáknak az internetről.
– Én nagyon is érdekesnek találtam – mondja Ben. – Szerinted? –
Felém fordul, én pedig lelkesen bólintok, mert mindenképpen
egyetértenék Bennel, bármit is gondolok, és csak örömteli véletlen,
hogy történetesen ugyanúgy érzek.
 – Nagyon tetszett – felelem. – Még mindig zsong tőle a fejem.
– Tudom – visszhangozza Ben. – Ez annyira sok, hogy szinte
képtelenség az egészet befogadni.
– Jaj, fogjátok már be! – mondja Geraldine, miközben egy kis fény
gyullad bennem, hiszen bármilyen ostoba, engem ő kapcsol össze
Bennel. – Figyeljetek, van egy igazán kedves bár a közelben. Ha
megígéritek, hogy egész este nem hozzátok szóba a számítógépeket,
megihatnánk valamit.
Kicsoda? Ben? Én? Mindketten? Geraldine az utcát fürkészte,
miközben ezt mondta, én meg csak állok ott, csöndben, mert énrám
nem gondolhatott, mert nem akarhat munkaidő után meginni egy italt
énvelem. Biztos ez?
– Jó ötlet – mondja Ben, és el is indulnak, miközben én csak állok
ott, idiótán érzem magam, bizonytalan vagyok, hogy mitévő legyek.
– Jemima? – Geraldine hátrafordul. – Gyere már! – Én pedig a
legszívesebben megcsókolnám, mialatt nekilódulok, hogy utolérjem
őket.
NEGYEDIK FEJEZET
Drogfüggőség, evéskényszer, alkoholfüggőség, nikotinfüggőség.
Milyen vicces, hogy internetfüggőségről nem beszélnek.
Pedig az internetfüggőség a 90-es évek sorscsapása. A világ minden
táján férfiak és nők mennek egyedül az ágyba, szánalmasan
összegömbölyödnek, mialatt a partnerük bezárkózik a dolgozószobába,
és hajnalig pötyög.
Az internet egy másik világ, ahol az emberek tetszés szerint bárkik
lehetnek, és mialatt ezeket a szavakat olvassátok, házasságok mennek
tönkre a kommunikáció hiánya miatt, a ház egyik zugában elrejtett
kicsi, színes képernyőnek köszönhetően.
Jemima Jones persze semmit nem tud erről. Jemima Jonesnak nem
kell aggódnia, hogy megsértődik a partnere, vagy szerencsétlen lesz a
házassága, vagy hogy egy újabb szenvedélybetegség kerül fel a
listájára.
Jemima ebben a pillanatban, mialatt hazafelé tart a munkából, csak
annyit tud, hogy az internet jó mókának tűnik, és mindössze néhány
kulcsszó beírásával mindent felfedezhet az ezüsttisztításról, a
kirojtosodó függönyanyagokról, a macskahúgy szagának
eltávolításáról.
 És ami még izgalmasabb, hogy a világ bármely tájáról jöhetnek az
információk. Az interneten elmélkedve gyalogol, annyira belemélyed a
gondolataiba, hogy mielőtt észbe kapna, már ott áll a kapuban, és nem
fogjátok elhinni… Teljesen megfeledkezett arról, hogy csokoládét
vegyen útközben.
Jó lány vagy, Jemima, jól csináltad. A mai az első olyan fogyókúrás
napja, amely ténylegesen működni fog. Ezúttal komolyan
megpróbálom, semmi csoki!
Felmegyek az emeletre, és ahogy óvatosan kinyitom az ajtót, máris
hallom a lányok nevetését Sophie hálószobájából.
Lisa hanyatt fekszik az ágyon, magához szorítva a párnáját.
– Szerelmes vagyok – sóhajtja, amikor belépek.
Ó, fogd már be – gondolom –, de nem ezt mondom.
– Hadd találjam ki. Egy új srác állt munkába, halálosan jóképű, és
feleségül akar venni?
– Ne légy ilyen cinikus. Az a srác, akivel a múlthéten találkoztunk,
az új ügyfél, randit kért Lisától. – Sophie igyekszik örömet mutatni, de
az irigység kiül az arcára. Én nem hiszek „a buta szőkék” maszlagban,
legalábbis addig nem hittem, amíg nem találkoztam Sophie-val, most
azonban tudom, hogy azt hiszi, a szőkéknek több szórakozás jár, és
képtelen elhinni, hogy ez a pasas Lisára indult be.
– Nick Hanson a neve, harminchárom éves, egyedülálló, és imádom
– sóhajtja álmodozón Lisa. – Lisa Hanson. Mit gondoltok? Mrs. Nick
Hanson, Mrs. Lisa Hanson?
– Egy kicsit előre szaladtál. – Nem vagyok rossz májú, csak olyan
sokszor voltam tanúja ennek, és pontosan tudom, mi fog történni. Az
első randi után Lisa hazajön, és egész este vendéglistát állít össze, meg
esküvői ruhákat rajzol.
– És mikor randiztok?
– Holnap este. Jaj istenem, ezer éve nem találkoztam ilyen isteni
pasival!
Az ágyra telepedek, rendes körülmények közt sosem teszek ilyet, de
tegnap este nem találkoztam Sophie-val és Lisával, és tegnap igazán
történt valami. Van valami, amiről beszélhetek, vagy legalábbis el kell
mondanom valakinek.
– Tegnap megcsináltam a tanfolyamot, az internetest.
– Remek – mondja Lisa.
 – Tényleg? – kérdi Sophie. – Ez vicces. Épp most olvastam az
internetről az egyik magazinban. Tudtad, hogy rengetegen randiznak a
neten?
Nem, nem tudtam, és teljesen őszintén, nem is érdekel, de Sophie
legalább halvány érdeklődést mutat, úgyhogy bátorítom.
– És miről szólt a cikk? – kérdezem.
– Igazán lenyűgözően hangzik. Fölmész ezekre a randizós helyekre,
és képek vannak ott szinglikről, és írhattok egymásnak, e-mailezhettek
a komputeren keresztül. És a világ minden tájáról találkoznak az
emberek. Már házasságokat is kötöttek így.
Lisa felül és Sophie-ra néz.
– Ugye neked ilyesmi nem jut az eszedbe?
– Nem is tudom – feleli Sophie. – Izé… nem hiszem, hogy valaha is
rájönnék, hogyan kell használni. Viszont nagyon izginek hangzik.
Felcsíphetsz egy tökös amerikai milliárdost, és boldogan élhettek a
dallasi villájában.
– Nekem ez egy kicsit bánatosan hangzik – jegyzi meg Lisa.
– És – fordul most hozzám Sophie – megtanultad, hogyan
találkoznak az emberek az interneten?
– Nem igazán, ez a tanfolyam nem erről szólt, viszont elképesztően
érdekes, szinte mindenről találhatsz anyagot. Utána pedig beültem egy
bárba, ezért nem voltam itthon tegnap este.
Oly nagyon szeretnék beszélni valakinek Ben Williamsről, hogy
mindjárt szétrobbanok.
Biztos vagy benne, hogy nem tudod már magadban tartani, Jemima?
Akkor rajta, beszélj nekik róla.
– Kivel?
Megfogtam őket, kíváncsiak, és ez nem csoda, hiszen nem túl
gyakran mesélek a társasági életemről. Feltehetően azért, mert nekem
nincs olyan, és láthatják rajtam, hogy történt valami.
– Geraldine-nal. – Hatásszünet. – És Bennel.
– Ki az a Ben? – Természetesen nem tudják, mert egészen
mostanáig titok volt a szerelmem. De muszáj elmondanom valakinek,
és sokkal jobb Sophie-nak és Lisának beszélni róla, akik sosem fognak
találkozni vele, mint a bizalmamba avatni mondjuk Geraldine-t.
– A helyettes hírigazgató a lapnál.
– És???
 – És… – Mondjam el nekik, vagy tartsam inkább titokban? A
francba! – És szerintem egyszerűen csodálatos. – Tessék. Egy mély
lélegzet. Kimondtam, már nem szívhatom vissza.
Sophie és Lisa döbbent csöndben ül, még sosem beszéltem velük
férfiakról. Miközben nézem őket, látom, hogy elhomályosodik a
tekintetük, ahogy elképzelik, milyen lehet ez a Ben, és látom, hogy
teljesen rosszul gondolják.
Jemima Jonesnak tökéletesen igaza van, a lányok abszolút rosszul
gondolják.
Lisa úgy véli, hogy a pasi feltehetően százhetven centi magas,
zsíros, kócos, barna haja van, vastag szemüveget visel és rosszul
szabott, barna árnyalatú öltönyöket. Úgy gondolja, hogy az a típus, aki
még mindig otthon lakik, és az izgalmas este nála azt jelenti, ha
moziba megy és megnéz egy feliratos filmet.
Sophie arra gondol, hogy hosszában százhetven, széltében
százharminc centi lehet, nyilván túlsúlyosnak, hihetetlenül szürkének
gondolja, és komputermegszállottnak. Szerinte a pasinak egy izgalmas
este azt jelenti, ha a barátaival ül a kocsmában és literszámra vedeli a
sört a lökött okostojás haverjaival.
Ó, ha tudnák!
Ben Williams ugyanis az a fajta fickó, akibe mindkét lány fülig
beleszeretne. Csak kevesen tudják, Geraldine-t is beleértve, hogy Ben
előtt fényes jövő áll. Hogy a Kilburn Heraldnál betöltött állása egy
mérföldkő csupán a televíziózás izgalmas világába. Hogy riporterként
kezdi majd a híradónál, és a gödröcskéinek meg a hófehér fogainak
köszönhetően, félelmetesen rövid idő alatt műsorvezető lesz. Hogy a
nem túl távoli jövőben, az országban minden nő, Sophie-t és Lisát is
beleértve, Benjamin Williamsről álmodozik majd, mert akkor
természetesen Benjamin lesz. Ez komolyságot ad lefegyverzően jó
külsejéhez és kisfiús érzékenységéhez.
– Na, ki vele, milyen?
Most rajtam a sóhajtás sora.
– Szellemes, megnevettet, okos és sármos, és tudja, hogyan kell
bánni a nőkkel.
– De hogy néz ki?
– Nem is tudom, hogy írjam le. Kábé száznyolcvanöt centi – Sophie
és Lisa összenéz, mindegyikük elfolyt egy mosolyt, nyilván azt hiszik,
hogy hazudok. És akkor mi van? Folytatom: – Sötétbarna haja van és
gyönyörű szeme, de a színében nem vagyok egészen biztos. Talán
zöld? – Hoppá, gondolja Lisa, ismét Sophie-ra néz, biztos valamelyik
modellt írja le, akit az egyik magazinjában látott. – És amikor
mosolyog, olyan elbűvölő gödröcskéi vannak – fejezem be, és Ben
Williams gondolatától boldogan mosolygok.
– És szeret téged? – kérdezi gyöngéden és leereszkedőn Sophie.
Nem akar megsérteni azzal, hogy kerekperec kimondja, hogy szerinte
hazudok, ezért humorizál velem. Ostoba tehén.
– Nem – felelem csüggedten. – Illetve szeret, de nem szerelmes
belém. Geraldine-ba szerelmes, ő azonban nem szereti Bent.
– Akkor talán még beléd szerethet – jegyzi meg Sophie. – Ha
megismer, felfedezi, milyen csodálatos ember vagy. – Hirtelen
elhallgat, tudatára ébredt, mit mondott az imént. – Nem mintha
egyébként nem vonzódhatna hozzád – dadogja. – Gyönyörű az arcod.
Alig hiszem el, hogy Sophie nem veszi észre, mennyire átlátszó,
pontosan tudom, mit gondol rólam. Azt gondolja, hogy hatalmas,
terebélyes vagyok, a legdagadtabb csaj, akit valaha is látott, és nem
hibáztatom ezért. Amikor belenézek a tükörbe, az arcomat leszámítva,
én is pontosan ugyanezt látom.
– Ugyan már – mondom, mégis mi mást mondhatnék? – Ben sosem
fog vonzódni hozzám, de azért álmodozhatok.
– És mi van Geraldine-nal? – kérdi Lisa. – Ha ez a Ben annyira
észveszejtő, hogyhogy nincs oda érte?
– Valószínűleg nem elég gazdag neki – veti közbe Sophie, aki azért
rukkol elő ezzel a páratlanul gonosz megjegyzéssel, mert féltékeny
Geraldine-ra. Voltaképp sosem találkozott vele, de látta már azon ritka
alkalmakkor, amikor eljött értem, vagy hazahozott. Sophie sosem
mondott róla semmit, de tudom, hogy látta Geraldine magabiztosságát,
a BMW-jét, és pokolian irigy rá.
– Ez nem tisztességes – mondom, bár történetesen igaz, és
bűntudatom van, amiért kibeszélem Geraldine-t, az egyetlen embert,
akit talán barátnak hívhatok, úgyhogy még hozzáteszem: – Geraldine
csodálatos ember, ha megismered.
– Hm – így Sophie. – Egyébként sosem lehet tudni. Talán a srác
most éppen a lakótársa szobájában ücsörög, és ebben a pillanatban épp
rólad beszélnek.
 Ben Williams történetesen a híradót nézi. Fekete bőr- és
krómdíványán ül, lába az üvegtetejű dohányzóasztalon pihen, amely
teli van magazinokkal, újságokkal és túlcsorduló hamutartókkal. Akad
rajta néhány üres Heineken sörös doboz is, és feltépett cigarettás doboz
darabjai.
Ben sört iszik, de nem Heinekent, az a lakótársáé, ő Budweiser
Budvart iszik, az eredetit, és a híreket tanulmányozza.
Amikor elkezdődik, leveszi lábát a dohányzóasztalról, és előre hajol,
könyökével a térdére támaszkodik. Szórakozottan lóbálja a sörös
üveget, tekintete azonban a televízió képernyőjére tapad, s miközben a
riporter beszél, Ben utánozza őt, újra meg újra, amíg szinte meg sem
lehet különböztetni hangját a riporterétől.
– Ez a lakatlan épület London egyik legdivatosabb kerületében
egészen a múlt év végéig elkerülte az önkormányzat figyelmét, és a
környező lakókét is a kertvárosi utcában – mondta a riporter. Mondta
Ben.
– Jeremy Millston tudósítását látták a Hatórás híreknek – fejezi be a
riporter, majd a kamerák visszaváltanak a híradó stúdiójába.
– Benjamin Williams tudósítását látták a Hatórás híreknek –
visszhangozza Ben, és feláll, hogy kikapcsolja a készüléket. Tökéletes.
Minden hangsúly pontosan a megfelelő helyen. Az órájára pillant és
kimegy a konyhába egy újabb sörért. Csak egy óra múlva találkozik a
kocsmában a lakótársaival.
A hálószobába viszi a sört, aztán az ágya alatt kotorászva előhúz egy
papírokkal telitömött, hatalmas dobozt, jaj, elnézést kérek. Szeretnétek
tudni, milyen Ben hálószobája? Hát nem olyan, mint amire számítotok.
Geraldíne-nak és Jemimának talán igaza volt a lakás többi részét
illetően a radiátorokra terített zoknikról meg a nappaliban felhalmozott
pornómagazinokról. Ben hálószobája azonban maga a mennyország, a
szentélye, és egy gyors körbepásztázás azt is elárulhatja, amit tudnunk
kell Ben Williamsról.
Noha ez egy bérelt lakás, Ben és a lakótársai engedélyt kaptak az
átrendezésére. Szükségtelen mondanom, hogy a többiek egy szöget
sem tettek keresztbe, kivéve Bent. Ő palackzöldre festette a
hálószobája falait, a rolója tengerészkék, zöld és piros kockás,
pontosan olyan, mint a takarója és a párnája.
 A falakat eredeti képregények díszítik, amelyeket gyűjt. A falán
lógók közül számos országos lapokban jelent meg, és valamennyi
szatirikus jellegű. Mielőtt megkérdeznétek, Bennek nincs pénze, hogy
ezt megengedhesse magának – még nincs. Viszont gondosan beosztja
azt a csekély összeget, amit megkeres, és a képregények felét a saját
megtakarításaiból vásárolta, a többi pedig a szülei ajándéka volt.
A szoba egyik sarkában régi karosszék áll, amelyet Ben húsz fontért
vett az utcában lévő használtcikk boltban. Vele szemközt szintén abból
az üzletből származó francia cseresznyefa asztal, jó vétel volt egy
ötvenesért. Az asztal tetején könyvek: önéletrajzok, életrajzok,
szakácskönyvek – Ben imád főzni –, regények, ismeretterjesztő
irodalom. A legfrissebb kiadványok a régi kedvencekkel együtt a
szobának ebben a zugában kaptak helyet.
A könyvek mellett ezüst fényképkeretben Ben mosolyog boldogan a
szüleivel a diplomaosztás napján. Büszkén viseli a talárt és a kalapot, s
a szüleire vetett egyetlen pillantásból kiderül, honnan örökölte a
külsejét.
Anyja magas, törékeny, ápolt, karcsúsított krémszínű blúzt,
tengerészkék kabátot és magas sarkú krémszínű cipőt viselt,
tengerészkék orral. Márkás kalapját a legtöbb nő megirigyelné. Ben
apja jóval idősebb a feleségénél, magas, fess, ősz haja sűrű.
Mindhárman sugárzó mosollyal és nyílt tekintettel néznek a
fényképezőgép lencséjébe. Szép, boldog családnak tűnnek. És valóban
azok.
Ben apja tehetős üzletember, az édesanyja háziasszony. Egyetlen
gyermek lévén Ben mindent megkapott, de ő mindig is ragaszkodott
ahhoz, hogy a maga módján boldoguljon a világban. Az egyetem után
visszautasította apja ajánlatát, hogy a családi üzletben dolgozzék, és
belépett egy helyi laphoz kezdő riporternek, igen csekély fizetésért.
Kibérelt egy odút, sokkalta rosszabbat a jelenleginél, és öt, hasonló
helyzetben lévő fiúval lakott együtt. Alkalmi luxust ugyan ráhagyott a
szüleire, mondjuk egy gyönyörű órát a születésnapjára vagy egy pár
kézelőgombot, esetleg egy öltönyt, de összességében ő finanszírozta a
választott életmódját.
Ben Williams imádja a szüleit, s a szülei imádják őt. Normális,
egészséges család az övék. Talán az egyetlen némileg abnormális
dolog bennük az, hogy ilyen jól kijönnek egymással. Ben szülei
ugyanis mindig egyenlőként kezelték őt, még gyerekkorában is mindig
szenteltek rá időt, hogy meghallgassák a mondandóját. Sosem bántak
vele lekezelően vagy fojtották belé a szót, hanem meghallgatták és
felnőttként kezelték. Apja azért még néha fel-felajánlja neki, hogy
jöjjön és dolgozzék a családi üzletben, mivelhogy ő egyáltalán nem
érti a média világát. Ben azonban már majdnem eljutott oda, ahová
akar, és pontosan tudja, hogy ez való neki.
Ó, Geraldine, ha ismernéd Ben családi hátterét, ha rájönnél, hogy ő,
vagy legalábbis a szülei még a te újgazdag ízlésed számára is elég
gazdagok. Te azonban óhatatlanul a felszínről ítélsz, és nem látsz
tovább Ben ütött-kopott Fiat Pandájánál.
Térjünk hát vissza Ben hálószobájába. Az ágya melletti beugróban
helyezte el a fenyőfapolcokat, és lemaratta őket, hogy eltávolítsa azt az
olcsónak látszó narancsszínű patinát. Ő maga csiszolta le mindet, majd
megütögette egy kicsit kalapáccsal, hogy leöregítse őket, mielőtt
vattával bedörzsölte a pácot.
A polcokon pedig még több könyv, még több fénykép. A könyvek
egymásra rakva, aligha fér el több, a fényképek pedig Ben barátait,
egykori barátnőit, szeretőit ábrázolják.
Nézzétek csak, az ott Ben az egyetemen Suzie-val, azzal a lánnyal,
akivel a három egyetemi év javarészében járt. Suzie nem klasszikus
szépség, nem divatmodell-anyag, de látjátok, milyen csinos, hogy
ragyog a bőre, milyen fehérek a fogai, mennyire fényes, hosszú,
aranybarna a haja?
És ott van Ben a legjobb barátjával, Richarddal. Nyaralnak valahol,
talán Görögországban: napbarnított arcok, sortok, pólók és
napszemüvegek; egymás vállát átkarolva szélesen vigyorognak a
lencsébe.
A díszhelyen pedig egy híresség fényképe áll, egy igazi sztáré
Anglia legnépszerűbb szappanoperájából. Nyálas, milyen is lehetne,
Ben mégis erre a fényképre a legbüszkébb, mivel ő Laurie, az egyik
hódítása – de a Laurie sztorit eltesszük későbbre.
Ben az ágyán fekszik, összegyűri a zakóját, amelyet akkor terített a
takaróra, amikor hazaért a munkából, de ez azért jó jel, hiszen a
szobájából tudjuk, hogy Ben nem trehány, most viszont azt is sejtjük,
hogy nem rendmániás.
 Hátradől, kezében az ágya alól kihúzott dobozból elővett papírlap.
Ez a hírek szövege, amelyet szorgalmasan, gyorsírással átírt, mindent
lefirkantott, amit a hírolvasó mondott, most pedig fennhangon olvassa
az első szavakat televíziós hangján.
– Jó estét!
Gyakorolj, gyakorolj, gyakorolj, Ben! Sok ezer fiatal férfi és nő van
világszerte, épp olyanok, mint Ben, akik arról álmodnak, hogy
televíziós bemondó lesz belőlük. Égnek a vágytól a maguk tizenöt perc
hírnevéért, azért, hogy híresnek tudhassák magukat.
Ha szerencsések, és rendelkeznek a kötelező hosszú, szőke hajjal,
flörtölős természettel, továbbá hajlamosak az őrültségre – a lányok
talán képernyőre kerülnek valamilyen új dilishow műsorvezetőjeként.
A férfiak – ha megvannak a kellő kapcsolataik – szintén a
képernyőinken landolhatnak, mint gyerekműsorok vezetői. Ám
kevesen annyira elszántak, mint Ben.
Ő gyerekkora óta arról álmodott, hogy hírolvasó legyen. Az
egyetemen, miközben az angol szakon tanult, összeült Richarddal és
kidolgozta, hogyan fogja elérni a célját. Eldöntötte, hogy a legnagyobb
előnye (mármint a gödröcskéken és a fehér fogakon kívül, amelyeknek
ugyan tudatában volt, de valójában nem sokat foglalkozott velük), az
újságírói háttér lenne. Ben tudta, hogy minden további nélkül
bekerülhetne az egyik diplomás gyakornok programba, amelyet az
országos napilapok oly buzgón működtetnek manapság, ám miután
beszélt olyanokkal, akik erre az útra léptek, azt is tudta, hogy drága
idejük jórészét csicskás feladatok töltötték ki.
Így aztán elhatározta, hogy egy helyi lapot keres. Egy olyan újságot,
amely nem fizet túl jól, viszont megadja a szükséges hírszerkesztői
képzést. Egy helyi lap, ahol a napi hírszerkesztőnek talán van ideje rá,
hogy a szárnyai alá vegye és megmutassa, hogyan kell kiszagolni egy
híradó sztorit, hogyan kell megagitálni az átlagembereket meg a
hírességeket, és pusztán a sármjával exkluzív interjúkat szerezni.
Egy helyi lap, ahol talán esélye nyílhat gyorsan felemelkedni a
szamárlétrán, hogy aztán átnyergelhessen a körzeti televízióhoz. A
körzeti tévétől pedig egy televíziós csatornához. Hírolvasó lesz. Ő
fogja elmondani a híreket.
Ahhoz kétség sem fér, hogy huszonkilenc éves korára Ben karrierje
nem haladt előre olyan gyorsan, mint ahogyan eltervezte.
Mindazonáltal jó úton haladt, és küszöbön álltak a változások.
Természetesen ezt nem kötötte a Kilburn Herald szerkesztőjének
orrára, amikor beállított hozzá állásinterjúra. Arról beszélt, hogy ő
újságírásra termett, imádja a napilapokat, imádja a Kilburn Heraldot,
és éveken át arról álmodozott, hogy a Kilburn Heraldnál dolgozzék
(Ben azért költözött Kilburnbe, hogy a Kilburn Heraldnak dolgozzék,
egy olyan újságnak, amelyen változtathat).
Azt mondta a szerkesztőnek, boldog, hogy segédriporterként
kezdhet, de a nem túl távoli jövőben szeretne napi hírszerkesztő lenni.
A meglehetősen hiú és ostoba szerkesztőnek hízelegtek Ben Williams
szavai, és meggyőzték a gödröcskéi meg a mosolya.
Mindent összevetve azért mégsem volt annyira ostoba, mert ráérzett,
hogy Ben jó külseje hatással lesz azokra az emberekre, akiket neki be
kell cserkésznie. És az egyszer biztos, hogy a legelső munkanaptól
fogva Ben, és csakis Ben volt az a riporter, aki rávetette magát azokra
a sztorikra, amelyeket mindenki akart. Beindult a jövője.
És most, Kilburn egyik széles, fákkal szegélyezett utcájában, ebben
a hatalmas, bérelt lakásban Ben elteszi a papírlapot és felpattan az
ágyról. Egy futó pillantás a tükörbe arról tanúskodik, hogy jól néz ki,
bár ez ma este mit sem számít. Hiszen csak a fiúkkal találkozik a sarki
kocsmában, de sosem lehet tudni. Az ember sohasem tudhatja.
ÖTÖDIK FEJEZET
Lehet, hogy ebédidő van, Jemima Jones mégis az íróasztalánál ül
azon tűnődve, honnan tudhatja meg, mit lehet kezdeni egy gyertyákkal
megtöltött agyagedénnyel, miután a gyertyák leégtek. Természetesen
felhívhatna egy gyertyaboltot és megkérdezhetné őket, ami nyilván
egyszerűbb lenne, a gyorsaságról már nem is beszélve, mint
felcsatlakozni az internetre, de még annyira frissen él agyában a
tanfolyam, és tesztelni akarja az internetet, hogy kiderüljön,
elboldogul-e egyedül is.
És tessék, itt az internet, itt hever a lábai előtt.
Hová is menjen először? Mit is kéne tennie? Megpróbálja felidézni a
tanfolyamon tanultakat…
– Hűha! – Megfordulok, és persze Ben az, zakó nélkül, feltűrt
ingujjal mosolyog.
– Kíváncsi voltam, egyedül is boldogulok-e?
 – Nekem is állandóan az járt a fejemben, hogy kipróbálom, de nem
jutott rá időm. Nem bánod, ha csatlakozom?
Nem bánod? Nem bánod? Hát hülye ez? A pokolba is elmennék
azért, hogy csatlakozz hozzám, Ben, akár a jobb karomat is
levágatnám, ha azon múlna, hogy csatlakozol hozzám.
– Dehogy, húzz ide egy széket.
Ben egy forgószéket hoz, és letelepszik mellém. Sose gondoltam
volna, hogy valaha is ezt mondom, de túl közel van ahhoz, hogy ne
legyek feszélyezett, és kétségkívül túl közel ahhoz, hogy nyugodtan
szedjem a levegőt. Kapkodva, éles kis hüppögésekkel lélegzem, Ben
azonban szemlátomást semmit sem vesz észre. Még azt sem, hogy
elakad a lélegzetem, amikor az egeret fogó kezemre teszi a kezét, és
úgy klikkelget az egérpadon.
– Mit keresel? – kérdi tekintetét a képernyőre szegezve.
– Semmi különöset – hazudom –, igazából csak felfedezem.
– Mindenki ebédel?
Körülnézek: üres íróasztalok, senki sem veszi fel a csörgő
telefonokat. Visszafordulok Benhez.
– Azt hiszem, egy lélek sincs itt.
– Helyes. – Ben rám kacsint. – Fedezzük fel a szexoldalakat.
Széles mosollyal leplezem zavaromat, nem mintha én nem akarnám
látni őket, csak akkor nem akarom, amikor itt ülök Bennel, de a
csudába is, ez legalább egy ideig itt marasztalja őt.
– Épp most csináltam egy sztorit a kölkökről, akik pornót töltöttek le
az internetről, aztán eladták a cédét a St. Ursulában. Lássuk, miért van
ez a hatalmas hűhó – mondja lazán Ben, én azonban biztos vagyok
benne, hogy ez csak kifogás. A St. Ursula a helyi általános
középiskola, amelynek olyan pocsék a hírneve, hogyha véletlenül
olyankor kell arra mennem, mikor a gyerekek kijönnek, átmegyek az
út másik oldalára, vagy inkább másfelé veszem az irányt.
Ben erősen a képernyőre koncentrál, és ösztönösen elmosolyodok. A
St. Ursula, naná! Hülyének nézel? Mindenesetre jó kifogás. El kell
ismernem, nekem ez nem jutott volna az eszembe.
– És hogy találod meg ezeket? – kérdezem ártatlanul.
– Gőzöm sincs. Próbáljuk meg, és kiderül.
Ben addig kattintgat, amíg megjelenik egy szövegdoboz a
képernyőn: KERESÉS.
 – Helyes – mondja –, itt vagyunk. Mi legyen, szex vagy pornó?
– Előbb próbáld a szexet. – És Ben áthajol előttem, és anélkül hogy
észrevenné, a jobb karjával súrolja a bal mellemet, én pedig azt
hiszem, meghaltam és a mennyben vagyok. Az ő arcán azonban nincs
más kifejezés, csak erős koncentrálás. Begépeli a SZEX betűket, majd
a KERESÉS-re klikkel.
Néhány másodpercig semmi sem történik. Ben rám néz és
elvigyorodik.
– Rémálom volna, ha a szerkesztő épp most jönne erre.
Visszavigyorgok. A magam részéről bármilyen megaláztatást
elviselnék azért az élvezetért, hogy Ben karja finoman megérinti a
mellemet.
– Majd azt mondjuk, hogy kutatást végzünk – felelem hamiskás
mosollyal.
Ben felnevet.
– Valószínűleg ide akarna húzni egy széket. Az egyik haverom most
kapott otthon egy komputert, és azt mondja, az összes barátja, még a
lányok is átmennek hozzá internetet böngészni. Ahányszor csak
megkérdezi, mit akarnak nézni, mindnyájan azt felelik: szexet. Végtére
is nem vagyunk abnormálisak.
Úgy érted, te nem vagy abnormális, Ben, mert hogy teljesen őszinte
legyek, engem nem a szexoldalak böngészése zavar, legalábbis azt
hiszem. De arra még csak gondolni sem merek, mennyire zavarba hoz,
hogy szexoldalakon szörföljek álmaim férfijával.
Hirtelen a komputer képernyőjén egy lista jelenik meg, csupa
szexuális téma, mindegyik nógat, hogy klikkelj rá, nézd meg, mit
kínál. Nem fogok elpirulni, laza leszek, nyugodt és összeszedett, még
akkor is, miközben olyasmit olvasok, hogy orális szex, dugás.
Bebizonyítom Bennek, hogy nagyvilági nő vagyok.
– Ragyogó – lelkendezik, miközben én arra összpontosítok, hogy ne
vörösödjek el –, nézzük meg a FORRÓ SZEX-et.
Figyelmeztetnünk kell, Jemima, hogy mindössze néhány másodperc
múlva azt kívánod majd, hogy nyíljék meg alattad a föld.
Ben rákattint a FORRÓ SZEX-re, és nem történik semmi. Csak
teljesen elsötétül a képernyő. Nesze neked!
– Gondolod, hogy nem működik? – kérdi Ben, a csalódottság
leolvasható az arcáról.
 – Azt hiszem, csak sokáig tart. Nézd! Történik valami – és bizony
néhány sor jelenik meg a képernyőn. A szemem sarkából figyelem
Bent, ő pedig a képernyőt nézi.
Köszöntelek a legforróbb, legmocskosabb, legkanosabb internet
oldalon Itt mindent megtalálsz, ami megfelel az ízlésednek
10 gigabájtnyi felnőtt GIF fájl
Tölts le mocskos klipeket Amszterdamból
Élő interaktív szex a legkeményebb csajokkal
Pornó, szex, dugás, orális, anális, leszbikus, meleg
Lépj be a Forró szexbe mindössze $29,95-ért
Ha látogató vagy, kattints ide, hogy megnézd a spéci vendégoldalt
– Megcsináltuk, megcsináltuk! – ujjong a vendégoldalra klikkelve
Ben.
– Találtunk szexet a neten.
– Tartsd az eszedben, hogy ez kutatás. Hihetetlenül izgatott a
hangod. – Ösztönösen elmosolyodom Ben reakcióján.
– Jaj, sajnálom, elfelejtettem. Kutatás. Igen, ez kutatás.
Természetesen.
Ismét elsötétül a képernyő, aztán újabb üdvözlő szavak jelennek
meg, mellettük három kicsi szövegdoboz, egy világoskék-zöld
földgömb, körülötte piros karika.
És nem történik semmi.
– Micsoda időpocsékolás! – jegyzi meg Ben. – Hol vannak azok a
rohadt képek?
– Talán rá kéne klikkelni a földgömbre. Ben megpróbálja, de nem
történik semmi.
– Basszus! Nézd, muszáj kimennem pisilni, aztán egy perc alatt
kitaláljuk, rögtön itt leszek. – Elmegy, én pedig szórakozottan
felveszek egy magazint a komputer mellől, miközben arra várok, hogy
Ben visszajöjjön.
Ó, egy újabb modell tör be az első ligába, és milyen gyönyörű.
Platina szőke haját és tökéletes szemöldökét tanulmányozva
elraktározom az agyamban, hogy ne felejtsem el hozzátenni a
gyűjteményemhez.
– Azt a… – kiálltja Ben, miközben a hátam mögött hallom a futó
lépteit.
 – Uramatyám! – Felnézek a képernyőre, a szám elé kapom a kezem,
és a másodperc töredék részéig mindketten szinte kővé dermedünk a
döbbenettől. Amint összeszedjük magunkat, megpördülünk magunk
körül, és fellélegzünk, hogy senki sincs az irodában, mivelhogy a
komputer képernyőjén, ahol a kis szövegdoboz volt a földgömbbel,
most egy jó nagy, színes kép látható: egy meztelen nő szétterpesztett
lábakkal, szájában egy férfi péniszével, miközben egy másik hátulról
keféli.
A kép kristálytiszta, minden kis részlet ott fénylik a képernyőn, és
Ben-nek, amikor biztos benne hogy senki nem látja, csak Jemima,
gyakorlatilag folyik a nyála. És Jemima? Nos, igazam volt, Jemima
meg akar halni.
Még sosem látott azelőtt pornót, kemény pornót egyáltalán, és Ben
mellett ülve szörnyen elpirul, rákvörös lesz és az arca elé kapja a
kezét. Ne nézz körbe – gondolja –, ne nézz rám, ne lásd, hogy nézek
ki.
– Hát ti meg mit csináltok? – Geraldine jön felénk hatalmas
léptekkel, olyan makulátlan, mint mindig teveszín kosztümjében,
fülében hatalmas aranykarikával és fejebúbján az elmaradhatatlan
napszemüveggel.
– Kutatás – nyögöm ki. Egyre idiótábban érzem magam, még akkor
is, ha lassacskán kezdem visszanyerni saját arcszínemet.
– Basszus – suttogta Ben, ám mielőtt megszabadulhatna a képtől,
Geraldine már ott áll a monitor előtt.
– Szentséges ég! – mondja szinte suttogva. – Ez honnan van?
– Forró szex – motyogom.
– Forró mi?
– Forró szex – ismétli meg Ben.
– Az interneten találtuk ezt az oldalt.
– Jobb lesz, ha senki sem látja, mit műveltek.
– Valóban? – mondja Ben. – Olyasmit mondj, amit nem tudok.
Geraldine bepréseli magát közénk.
– Hadd próbáljam meg én is – mondja, francia manikűrös körmeivel
az asztalon lévő egér felé nyúl.
– És ez mi? – kérdi az EGYES SZÁMÚ AJTÓ-ra kattintva. – Mi
lehet mögötte?
 Egyikünket sem furdalja sokáig a kíváncsiság, mert ahogy eltűnik a
kép, egy másik lép a helyébe. Ez egy férfit mutat, eksztázisban
hátrahajtja a fejét, miközben egy félmeztelen lány előtte térdel és
grafikus részletességgel látható, ahogy lecumizza.
– Istenem – suttogja Geraldine –, ez görcsös, ez annyira, nos annyira
nem szexi.
Elnevetem magam, mert teljesen igaza van. Semmi, de semmi szexi
nincs abban, hogy pornográf képeket nézünk egy komputer
képernyőjén. Aztán Ben is nevetni kezd, és hamarosan mindhárman az
oldalunkat fogjuk a röhögéstől, és a könnyeinket törölgetjük. Ez a cucc
túlságosan is klinikai ahhoz, hogy bárki beinduljon tőle.
– Jaj nekem – kapkod levegő után Geraldine, óvatosan törölgetve a
szemét, nehogy elmaszatolja a szemfestéket. – Mit láthatunk még?
– Mit? Még több szexet? – Ezen még Ben is meglepődik.
– Dehogy, idióta! Arra gondolok, nincsenek érdekesebb helyek?
– Gőzöm sincs. Nem tudom, mi mást nézhetnénk meg.
– Jaj, Ben, az isten szerelmére! Na, engedjetek! – Geraldine eltünteti
a szexet, kattintgat néhányat, végül rátalál a LEGKERESETTEBB
OLDALAK-ra.
– Ez biztosan megint szex – nyögök fel szívemre téve a kezem, mert
nem gondolom, hogy el tudnám viselni egy újabb színes pornókép
látványát a munkahelyi monitoromon.
– Nem, dehogy – feleli Geraldine –, ezek csak a legnépszerűbb
oldalak.
És természetesen egy új lista jelenik meg a képernyőn.
– Itt van, ez jól néz ki – mondja egy LA Café című oldalra mutatva
Geraldine. Hangosan olvassa: „LA Café a legklasszabb virtuális
kávéház az interneten. Fogj egy capuccinót, az amerikai magazinok
legfrissebb cikkeit, és találkozz szinglikkel, akik mind azt az egyetlen
különleges személyt keresik.”
– LA Café, itt vagyunk – jelenti ki Ben, amint Geraldine ráklikkel az
oldalra.
– Jézusom, ez örökké tart – jegyzi meg Geraldine, mialatt arra
várunk, hogy letöltődjön az oldal lógója.
– Legalább nem fizetünk érte – mondom, amikor a képernyőn
megjelenik a logó.
LA Café
 A legszuperebb oldal komoly szingliknek,
és a capuccinók, amelyekért egész életedben szörföztél
– Be kell lépnünk, de semmibe sem kerül – magyarázza Geraldine a
BELÉPÉS-re kattintva. Egy kis szövegdoboz jelenik meg. NÉV:
Kilburn Herald.
– Ó, ezt el is felejtettem – mondja. – Kilburn Heraldként sehová sem
jutunk. Na, minek nevezzük magunkat?
– Mit szóltok a három muskétáshoz? – javasolja Ben, aki őszintén
izgatott.
– Nem, az olyan elcsépelt.
– Úgyis csak hülyéskedünk, találjunk ki egy olyan nevet, ami
szexisen hangzik – javaslom, mert már nagyon kíváncsi vagyok, mi
történik. Eltöprengek. – Mit szóltok a Cukihoz?
– Ragyogó – Geraldine a KILBURN HERALD helyére begépeli:
CUKI.
– Hé, ez nem tisztességes – morog Ben. – Ha Cuki néven
jelentkezünk be, nem fogják tudni, hogy egy srác is van itt. Én hogy
fogok becsajozni?
– Nyugi – mondja Geraldine –, már túl késő. – És így igaz,
beléptünk az LA Caféba, pontosabban Cuki jelentkezett be.
– És most mit csinálunk? – kérdem, miután néhány percig meredten
bámuljuk a lógót. – Miért nem kattintunk rá az egyik oldalsó
szövegdobozra?
– Jól van – vonja meg a vállát Geraldine, miközben ráklikkel egy
három fejet ábrázoló képre.
És egy csomó név jelenik meg a képernyőn a Ki van a szobában?
cím alatt.
Suzie 24
=^. . ^=Cica
Scott Shearer
Édi
Ben, a legyőzhetetlen
Todd
Zamatos Lisa :-)
Ricky
Tim@London
Brad (Santa Monica)
 Geraldine olvassa a neveket.
– Mi az ördögöt csinál ez a Tim az LA Café-ban, ha egyszer
Londonban van? – tűnődik.
– Alighanem ugyanazt, mint mi – heherészik Ben.
– Derítsük ki! – Geraldine rákattint a névre, és tüstént egy újabb
szövegkeret jelenik meg a képernyőn. Két részre van osztva, a felső
részének a tetején az áll: Tim@London, az alsó, kisebb részének a
tetején pedig: CUKI
„Hello, földi – gépeli be Geraldine, és a szavak megjelennek az alsó
kis keretben. – Mit csinálsz londoni létedre az LA Café-ban?” – a
TOVÁBBÍTÁS-ra kattint, mire a szavak eltűnnek az alsó keretből és
megjelennek a felsőben, készen arra, hogy Tim@London elolvassa.
„Zamatos californiai csirkéket csípek fel természetesen. Te miért
vagy itt?”
„Csak nézelődök, californiai macsókat keresek. Javaslatok?”
„Gondolkodnom kell.”
Geraldine odafordul Benhez.
– Mit jelent a lol?
– Gőzöm sincs – feleli Ben. – Kérdezd meg tőle.
„Mit jelent a lol?”
„Hangos röhögés. Akkor új ez neked?”
„Legelőször vagyok itt.”
– Hű, ez elképesztő. – Egészen odavagyok. – Ez egy teljesen új
nyelv. Kipróbálhatom?
Geraldine odatolja elém az egeret, és máris táncolnak az ujjaim a
billentyűzeten.
„És már megtaláltad a kaliforniai álomcsirkédet?”
„Ja, ebben a pillanatban is vele beszélek. Suzie. Szőke, 24, kemény
testű és totálisan dögös.”
„Honnan tudod, hogy nem hazudik neked?”
„Azt írta, elküldi e-mailen a fotóját.”
„Remélem, nem hazudik.”
„Hamarosan kiderül. És te hol vagy, Londonban?”
A többiekhez fordulva grimaszt vágok.
– Azt nem mondhatjuk, hogy Kilburn, túl ciki.
– Írd, hogy West Hampstead – mondja Geraldine. – Ez a második
legjobb.
 Így is teszek. „West Hampstead.”
„Hűha – írja vissza Tim@London – én Kilburnben vagyok!!!”
Mindhármunkból kitör a röhögés.
„Szia Cuki! Hány éves vagy?” – villan fel hirtelen a képernyőn
Toddtól, és felfüggesztem a csevegést Tim@London-al.
Begépelem, hogy 27, Geraldine azonban leállít, épp mielőtt
ráklikkelnék a TOVÁBBÍTÁS-ra.
– Ne írjál huszonhetet, nem kell igazad mondanod. Írd, hogy
tizenkilenc vagy. – Azt írom, mert ráébredek, hogy Geraldine-nak
tökéletesen igaza van. Az interneten nem kell igazat mondani
semmiről sem.
„Épp a megfelelő kor számomra!!!”
„Hány éves vagy?”
„32”
„Hozzám ez egy kicsit idős.”
„Tudod, mit mondanak az idősebb férfiakról…”
„Igen, jobb dolguk is lehetne, mint 19 éves lányokkal csevegni.”
„Jaj! Ez nem fair.”
„Bocs, de világosíts fel, mit mondanak az idősebb férfiakról?”
„Idősebb, bölcsebb, tapasztaltabb. Minden műfajban.”
Geraldine visong a nevetéstől.
– Folytasd – mondja Ben –, hadd lássuk, rá tudod-e venni mocskos
beszédre.
„Ó, igen? Miért nem mondod ki, hogy PONTOSAN miben vagy
jobb?”
– Ezt el sem hiszem, ez beteges – mondja Ben, de vigyorog.
„Oké, Cuki. Tudni akarod, mi történne, ha randiznál velem?”
„Drágám, alig várom, hogy halljam.”
„Hát először is nem kellene étterembe mennünk, teljesen magamnak
akarnálak a lakásomban, úgyhogy főznék valami ínyencséget, és a
medencére néző teraszon ennénk gyertyafényben, halk dzsesszmuzsika
mellett.”
Geraldine úgy tesz, mint, aki öklendezik.
„Folytasd!”
„Vacsora után bevezetnélek a hálószobámba és megmasszíroználak.
Kigombolnám a blúzodat, babaolajat csöpögtetnék a tenyeremre, a két
kezem közt megmelegíteném az olajat, aztán lefektetnélek az ágyra, és
lassan bedörzsölném a puha napbarnított hátadba.”
„Honnan tudod, hogy napbarnított?”
„Csitt, tönkreteszed a hangulatot. Miután teljesen ellazulsz, lejjebb
csúsztatom a kezem, lehúzom a szoknyád, amíg a tenyerem a csupasz
fenekedet dörzsöli. Egyre lejjebb és lejjebb haladnék, lehúzva közben
a bugyidat, kezemet a combjaid közé csúsztatnám oda, ahol meleg,
sötét és nedves a vágyakozástól.”
– Ó, istenem! Ezt el sem hiszem!
– Micsoda perverz! – kiálltja Geraldine.
– Hadd fejezze be! – így Ben.
„Aztán megfordítanálak, és a csupasz melledet cirógatnám az
olajjal. A mellbimbóid már merevek lennének, vágynának rám, arra,
hogy az ujjaim közé vegyem, és gyöngéden dörzsölgessem őket.”
Geraldine meg én visítunk a röhögéstől, életemben először nincs
kisebbségi érzésem a jelenlétében, és arra gondolok, hogy
tulajdonképpen milyen helyes lány. Ben egy szót sem szól, mosolyog,
de elég egyetlen pillantást vetni az arcára, és nyilvánvaló, hogy többet
akar hallani. Sajnos nem fog.
Én megjátszott rémületben eltakarom az arcomat.
– Nem csinálom tovább, ez túl szörnyű – mondom, és gyorsan
begépelem:
„Oké, kösz a masszázst, valamikor megismételjük. Viszlát.”
„Bocs, elijesztettelek?” – szegény Todd elszúrta, pedig épphogy
csak belekezdett.
– Ne is törődj vele – mondja Geraldine –, próbáljunk ki valaki mást.
– Én jövök, én jövök – közli Ben, s már nyúl is az egér után.
„Szia Suzie! Ben vagyok, két barátom van velem, csajok. Most én
kerülök sorra.” „Oké. Hogy vagy Ben?”
„Jól. Az égető kérdés az, hogy mit csinálsz Tim@London-al, akinek
nyilvánvalóan nincs pénze, mert egy förtelmes környéken lakik,
amikor velem is lehetnél?”
– Ben! – Elnevetem magam. – Mintha te egy palotában élnél.
– Sssss! Hát nem mindegy?
„Akkor te gazdag vagy, Ben?”
„Tim@London gazdagabb, és csinosabb is.”
„Honnan tudod, hogy ő hogy néz ki?”
 „Bízz bennem, tudom ezeket a dolgokat.”
„És te hogy nézel ki?”
– Istenem, ha ez elkezdi, menjünk, igyunk egy kávét – morogja
Geraldine.
És lemennek a büfébe, ott hagyják Bent a komputer előtt lelkesen
csevegve Suzie-val, álmai baba csajával, aki annyira különbözik
Jemimától, akár egy írógép az internetre felcsatlakozott számítógéptől.
HATODIK FEJEZET
Két hét telt el, és nevezzetek gyávának, de nem volt merszem
visszakalandozni az internetre. Attól rettegtem, nehogy egy pornográf
kép ugorjon rá a képernyőre, vagy egy őrült amerikai kezdjen csevegni
velem.
Mindazonáltal képtelen voltam kiverni a fejemből, és nem tértem
magamhoz, hogy milyen fantasztikus, ahogy bárkivel kapcsolatot
teremthetsz, akivel csak akarsz, amikor csak akarod. Őszintén
ragyogónak gondolom: a világháló, a csetelés, a lehetőségek.
Nem arról van szó, hogy keresek valakit, elvégre én én vagyok, a
nő, akinek még sosem volt barátja, és annak dacára, hogy tudom,
milyen szeretetreméltó vagyok, nem tartozom a buzgón társaságba
járók közé. Bárcsak úgy lenne! Néha azt kívánom, bárcsak jobban
hasonlítanék a lakótársaimhoz, de sajnos a terjedelmem diktálja a
társasági életemet, és a méretemet bizony nem irányíthatom. Tudom,
mire gondoltok, hogy vágjak bele egy fogyókúrába, de ez nem olyan
egyszerű. Ha rám tör az étel utáni sóvárgás, képtelen vagyok
visszafogni magam, és valahogy jóval egyszerűbb választásnak tűnik
az interneten élni, mint felhagyni a csokoládéval.
Arra gondolok, hogy ez egy teljesen új életet nyithat meg számomra.
Egy új életet, amely nem törődik a külsővel, a súllyal, a test
méreteivel.
Inkább úgy kéne fogalmaznom, hogy nem tud róla. Nem vagyok
ostoba. Ha pontosan leírtam volna a külsőmet Toddnak, gyorsabban
lelépett volna, mint amennyi idő alatt ki tudjátok mondani, hogy
megabájt.
De az interneten voltaképp bárki lehetek, aki csak akarok. Végtére is
ki jöhetne rá, és kinek ártanék vele? És nézzünk szembe a tényekkel,
egészen mostanáig nem volt más szórakozásom, mint arról ábrándozni,
hogy sovány vagyok, aztán pedig Ben Williamsről. De még azok a
képzelgések is annyira színtelenek voltak, hogy elismételni sem
érdemes azokat.
Érdekel bennünket? Oké, kukkantsunk be Jemima álmodozásaiba.
Amikor Jemima Jones aludni tér és becsukja a szemét, ezt látja:
ledöntötte lábáról a gyomorfekély, bár nem túl vészes. Ahhoz azonban
éppen elegendő, hogy jó néhány kilót leadjon.
Látja magát falatnyi ruhákban, feszes kabátkákban, a combját
épphogy súroló szoknyákban. Látja magát, amint összefut Ben
Williams-szel, aki már otthagyta a Kilburn Heraldot.
Látja magát, amint egy zsúfolt bulin odalép Benhez, és dögös
pillantással, lazán meglibbentve immár szőke haját, ráköszön. Látja,
amint Ben szeme tágra kerekedik a döbbenettől, majd másodpercekkel
később a csodálkozástól, tisztelettől és vágyakozástól. Látja, amint
Ben hazafuvarozza, és felugrik egy kávéra. Látja a lakótársnőit, amint
ha-nyatt-homlok flörtölni próbálnak Bennel, de a fiú egyes egyedül
csak őt látja.
Ben közelebb húzódik hozzá a díványon, egy pillanatra sem képes
levenni tekintetét az arcáról. Látja a fiú arcát, ahogyan felé hajol, hogy
megcsókolja. Miután csókolóztak – a csók természetesen tüstént
felröpíti Jemimát a fellegekbe –, Ben a szemébe néz, és azt mondja: –
Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha is láttam. Szeretlek, és veled
akarom leélni az életemet.
Bármilyen nevetséges is, Jemima Jones sosem lép túl ezen az első
csókon és a szerelmi vallomáson. Olykor máshol csattan el a csók,
néha a bulin, máskor az autóban, megint máskor az utcán. De Ben
szavai mindig ugyanazok, és Jemima számára azok a szavak jelentik a
„boldogan élek, míg meg nem halok” kezdetét.
Nos, azt hiszem, abban mindnyájan egyetértünk, hogy életének
ebben a szakaszában Jemima Jones megérdemel némi szórakozást.
Új életem első lépéseként benézek hazafelé a könyvkereskedésbe.
Voltaképp nem igazán esik útba, jó nagy kitérőt kell tennem
Hampstead felé, és annak dacára, hogy ez eltér a megszokott
napirendemtől, kezdek ráébredni, hogy változóban van az életem, és a
dolgok jelenlegi állása szerint határtalanul jó fordulatot vesz.
A bizonyíték? Hát, amennyire meg tudom ítélni, hét fontos
életmódosító dolog történt ezen a héten. Először is: részt vettem egy
tanfolyamon, hogy megtanuljam az internet alapjait. Másodszor: a
tanfolyam után elmentem inni egyet, és nem egy gyorsan felhajtott
italról volt szó, hanem egész estét betöltő italról.
Az én számomra ez határozottan a társasági élet kezdetét jelenti.
Harmadszor: ezt a bizonyos italt nem akárkivel, hanem Geraldine-nal
és Ben Williamsszel ittam meg. Geraldine-nal, akivel egészen
mostanáig sosem jöttem össze munkaidő után, és Bennel, akiről
minden áldott este fantáziálok. Negyedszer: igazán elengedtem magam
Ben társaságában! Nem az a dadogós tinédzser voltam, akihez
időnként odaül ebédelni az étkezdében. Már majdnem, szinte majdnem
önmagam voltam. Ötödször: jól éreztem magam. Nem, felejtsétek el,
nagyszerűen éreztem magam! Hatodszor: ma Bennel együtt
interneteztem, és bár zavarba jöttem a szex miatt, sokkal fontosabb,
hogy felvillantottam előtte a humorérzékemet, legalábbis remélem.
Hetedszer: két teljes hete nem ettem csokoládét.
Csoda hát, hogy Jemima Jones úgy érzi, határozottan jobbra fordul
az élete? Nem számít, hogy immár két hete mentek el inni egyet Ben
Williamsszel és Geraldine-nal. Nem számít, hogy a rövid ideig tartó,
közös internetezés óta nem is találkozott igazán Ben Williamsszel.
Nem számít, hogy sem Geraldine, sem Ben nem vetette fel, hogy
ismételjék meg a közös ivászatot. Az az egyetlen este elegendő volt,
hogy elindítsa az események láncolatát.
Mindenesetre két hét telt el, és Jemima még mindig olyannyira
boldog, annyira izgatott új életétől, hogy taxival megy Hampsteadbe. A
Kilburn Herald épülete előtt áll a sarkon, tekintetéből reménység
sugárzik, amikor táskákkal teli kezével leint egy fekete taxit.
– Hampstedbe, legyen szíves – mondom a sofőrnek, miközben
ügyetlenül beülök a hátsó ülésre.
– És ott merre, hölgyem? – kérdi a rokonszenves arcú, középkorú
férfi.
– Ismeri a Waterstone's-t?
A sofőr bólint, és elindulunk. Mialatt végigaraszolunk Hampstea-
den, munkából hazatartó fiatalemberek csoportjai mellett haladunk el:
öltönyök, márkás aktatáskák, ambiciózus tekintetek. Végigmegyünk a
Finchley Roadon, az Arkwright Roadon, keresztülvágunk a Church
Row-n. Irigykedve nézem a hajdan bohém művészek és írók által
lakott házakat, amelyeket most gazdag üzletemberek vettek birtokba.
Aztán a metrónál jobbra kanyarodunk, végigmegyünk a Hampstead
High Streeten, s a taxis másodiknak megáll, mivel itt sosincs
parkolóhely, és lecsapja a taxiórát.
– Tartsa meg az aprót – mondom, végtére is ma van az új életem
kezdete, és megengedhetek magamnak egy kis extravaganciát. Még az
is elképzelhető, hogy vásárolgatok egy kicsit, hiszen csak
háromnegyed hat van, és kísértésbe hoznak a káprázatos kirakatok.
Először azonban a Waterstone's sötét, hűvös nyugalmában beszívom
az áhítat levegőjét, és békesség áraszt el. Könyvekkel szoktam
meglepni magam, de alkalmanként legfeljebb egyet vásárolok, s az
még ritkább, ha ténylegesen bemegyek egy könyvesboltba. Tagja
vagyok egy könyvklubnak, az havonta elküldi a katalógusát, amelyből
kiválasztok egy kötetet kedvezményes áron. Persze ez az egész nem
annyira szép, mint ahogyan hangzik, ugyanis a könyv mellé, amelyet
én választok ki, a klub is elküld egy kötetet, a szerkesztő ajánlatát, és
ha nekem az nem kell, huszonnyolc nap múlva visszaküldhetem.
Fölösleges mondanom, sosem foglalkoztam ezzel, így aztán a
szobámban lévő könyvespolcok fele azoknak a köteteknek a súlyától
nyög, amelyeket sosem akartam és sosem fogok elolvasni.
Ma azonban kényeztetem magam. Úgy döntöttem, legalább három
könyvet vásárolok, és órákig fogok böngészgetni. Magamba szívom a
könyvesbolt légkörét, élvezem az ismeretlenséget, hiszen itt senki sem
fog rám nézni, vagy tesz megjegyzést a járás közben egymáshoz
dörzsölődő combjaimra, mert itt mindenki túlságosan elmerül a
könyvekben.
Egy asztallal kezdem, mindjárt a bejárat közelében, óvatosan
átfutom a keménytáblások kupacait. Nem, mondom magamnak, ez
igazán extravagáns lenne, és ma puhatáblás nap van, úgyhogy
átsétálok egy másik asztalhoz. Borítók, megannyi borító, számtalan
gyönyörű kép, és átvitt értelemben szólva ezt utálom a legjobban,
mégis mindig a borítójuk alapján ítélem meg a könyveket. Először a
borítólap ragadja meg a tekintetemet, aztán a hátsó borítón lévő
szöveget olvasom el, végül a könyv első oldalát. Kezembe veszek egy
könyvet, egy új regényt, valamelyik magazinban olvastam róla.
„Szerelmi történet a kilencvenes évekből – így jellemzi a hátsó borító.
– Modern romantikus regény, amely mellett az összes többi
elhalványul.” Kinyitom az első oldalán, és olvasni kezdem. Igen. Ez a
legelső könyv, amelyet megveszek.
 Aztán egy másikat veszek a kezembe, nincs rajta kép. Az
élénksárga, fényes borítón hatalmas, sötétlila betűkkel a szerző neve
meg a cím díszeleg. Hümmm. Érdekes. Elolvasom az első oldalt, ahol
megismerkedem Annával, egy tizennyolc éves lánnyal, aki beiratkozik
az egyetemre. A jövendő oktatójával fog találkozni, s a férfi, mint
Anna gyanítja, arról faggatja majd, miért akar angolszakra járni.
Gyönyörű a szöveg, a mondatok annyira világosak, olyan vibrálóak,
hogy majdnem elfelejtem, hogy a Waterstone's-ban vagyok, és már a
negyedik, az ötödik oldalt olvasom. Anna láthatatlan ismerőse leszek,
titkos árnyalak, aki némán settenkedik a háttérben, az életét figyelve, a
kezét fogva, amikor találkozik a barátságtalan professzorral.
Jemima annyira belemerül Anna világába, hogy észre sem veszi a
helyiség másik oldalán, a vele szinte párhuzamosan álló Ben
Williamst. A fiatalember szintén egy könyvbe temetkezik, háttal a
vásárlótérnek, a könyvespolccal szemben egy krimi első oldalait
olvassa, s közben előre-hátra hintázik a talpán.
Ám mielőtt kezdenénk azt hinni, hogy ez a sors keze,
hangsúlyoznom kell, hogy bár Ben kedveli Jemimát, nem szereti őt,
úgyhogy nem ez a végletes következtetések levonásának ideje.
Ám azért mégiscsak különös, hogy mindketten ugyanabban az
időben épp a Waterstone's-ban tartózkodnak. Ben egyébként kéthetente
egyszer betér ide, de csak ritkán használja ki az üzlet azon előnyét,
hogy este tízig tart nyitva, és ritkán néz be a könyvesboltba munka
után. Rendszerint szombatonként ugrik be ide, amikor valamelyik
barátjával fut össze az egyik kávéház teraszán.
Ma este azonban Ben nem bulizik, és a híreket sem nézi. Ma este
semmi dolga nincs, és ezért van ugyanazon a helyen, ugyanabban az
időben, ahol Jemima Jones. És mert Ben nem szállt taxiba, hanem
metróval utazott, ő csak most érkezett ide.
Tehát itt vannak, Jemima és Ben, a két kolléga, egymásnak háttal
állnak, a választott olvasmányaikban elmerülve, és fogalmuk sincs a
másik közelségéről.
Mindössze egy apró kis lökés kéne a sorstól, hogy Jemima
megforduljon és észrevegye Bent. Egy elhatározás, hogy megvegye a
könyvet, hozzátegye az elsőhöz, netán keltessen egy újabbat, s közben
felfedezze, hogy álmai férfiúja ott áll vele szemben. A sors azonban
kegyetlen lehet, vagy ebben az esetben talán megértő, mert végtére is
mit tenne Jemima, ha meglátná Bent?
Abban biztosak lehetünk, hogy tátva maradna a szája, kihagyna a
szívverése, s aztán – fogalma sem lenne, mitévő legyen. Talán
esetlenül odamenne köszönni neki, az öröm és a szerelem rá lenne írva
az arcára, vagy túlságosan zavarban lenne ahhoz, hogy odamenjen
hozzá, és lerakná a könyveket, majd csendben kisunnyogna az
üzletből.
És Ben? Ő meglepődne, hogy összefutott vele, és örülne neki,
ahogyan bármelyik kollégájának, akibe váratlanul belebotlik. Esetleg
meghívná egy kávéra, de ez volna részéről a maximum.
Szerencsére nem kell amiatt aggódnunk, hogy mit tennének, mert
egyiküknek sincs a legcsekélyebb fogalma a másik jelenlétéről.
Jemima folytatja az olvasást, Ben pedig határozottan becsukja, és a
kasszához viszi a könyvet. Megnyerő mosolyt villant a rosszul öltözött
eladólányra, aki elveszi tőle a kötetet, s mialatt egy zacskóba
csúsztatja, szinte elolvad. Légyszí, gyere vissza újra, gondolja, gyere
holnap, amikor esetleg beszélgetésbe elegyedünk, abból kávézás lehet,
az pedig elvezethet… bármihez. Mindenhez.
Ben azonban csak zsebre vágja a könyvet, és anélkül, hogy újabb
pillantásra méltatná az eladólányt, kisétál. Jemima újabb kötetet
keresgél, egy másik asztalhoz megy, majd tekintete megakad a
tökéletes könyvön: Internet útmutató kezdőknek.
Outsider talán nem vagyok, de a könyvet lapozgatva ráébredek,
hogy több száz olyan dolog van, amit nem tudok, és sok ezer weboldal,
ahová el szeretnék látogatni. Igen, ez az utolsó könyv, ideje elmenni.
A kasszához lépek, leteszem a három könyvet a pultra, a
szemlátomást unatkozó, rosszul öltözött eladólány elé. Megpróbálom
elkapni a tekintetét, hogy barátságosan rámosolyogjak, de egyáltalán
nem érdeklem őt, még csak rám sem pillant, mikor a kezembe adja a
műanyag szatyorba dugott könyveket, amikor pedig megköszönöm
neki, csak mordul egyet, majd elfordul. Hogy milyen gorombák tudnak
lenni az emberek!
Kimegyek a boltból, egy darabig csak ácsorgók a járdán, mert nincs
kedvem még hazamenni, olyan szép az este. És hosszú idő óta először
nem zavar, hogy másként nézek ki, mint a körülöttem nyüzsgő
gyönyörű emberek – csinálni akarok valamit, el akarok menni
valahova, élni akarok!
Pontosan nem tudom hová menjek, lebaktatok hát a dombról,
megnézek minden kirakatot, az összes elegáns üzletet, ámbár flancos,
divatos cuccokkal villognak 36-os méretben. Ma este ez nem idegesít –
végtére is álmodozhat egy lány, nem igaz?
Az utca túloldalán Ben Williams sétál. Ő is a kirakatokat nézi,
megcsodálja az ingeket, az öltönyöket. Azt kívánja, bárcsak több
pénze volna, hogy megengedhesse magának ezeket a holmikat. Persze
nincs annyira oda értük, mint Jemima, végtére is férfi. Hallott már
valaki bevásárlómániás férfiról? Hát ez az.
Ben megáll a járda szélén, át akar menni az úttesten, és pontosan
vele szemközt, az utca túloldalán Jemima áll. Ben balra néz, Jemima
úgyszintén. Ben lelép a járdáról, amikor egy hatalmas teherautó gurul
elé, majd az utca közepén megáll, s dohogva eltakarja a kilátást – az
úttest túlságosan keskeny lett, hogy elférjen a kora esti bevásárlók
duplán parkoló kocsijai miatt.
Jemima azonban mégsem megy át az úttesten, akkor biztosan
találkoznának középen. Jobbra meglát egy palacsintázót, s ahelyett
hogy egyenesen nekigyalogolna Bennek, akinek nem tud a jelenlétéről,
jobbra fordul, és a palacsintázóhoz sétál.
Tehát ismét csak elszalasztják egymást. Jemima azonban jó lány,
ellenáll a vastag, vajtól csöpögő, csokoládémártásban úszó
palacsintának. Inkább egy kávéház felé veszi az irányt, amely
legnagyobb örömére szinte üres.
Bepréseli magát egy sarokasztalhoz az ablak mellé, rendel egy
capuccinót, aztán előveszi az első könyvet, s ezúttal kényelmesen
elmerül Anna világában.
Ben mindeközben majd meghal egy italért. Elhalad a kávéház
mellett, megáll, bekukucskál az ablakon, hadd lássa, milyen. Nem jó,
túl üres – gondolja –, nekem valami nyüzsgő, mozgalmasabb hely kell.
S már megy is tovább anélkül, hogy észrevenné az ablak melletti
sarokasztalnál leszegett fejjel olvasó Jemimát, aki belefeledkezett egy
másik világba.
Oly közel, mégis oly távol, Jemima. Bárcsak elmondhatnánk neked,
hogy Ben Williams mindössze félméternyire áll tőled, de attól tartok,
ez nem a mi feladatunk. Hagyjuk ezt inkább a sorsra.
 A sors pedig szokás szerint Ben Williamsre mosolyog. Átvág az
úttesten és bemegy egy bárba, amely sokkal inkább az ő világa.
Hatalmas ablaktáblák, a helyiség közepén fényesre polírozott
cseresznyefa bárpult, mögötte fiatal, csinos csapos cseveg
szórakozottan a poharak mellett. A kerek, kovácsoltvas lábú faasztalok
körül Hampstead jobb külsejű társasága foglal helyet a kovácsoltvas
székeken, hátul pedig szófa áll két, eléggé ütött-kopott
bőrkarosszékkel a hatalmas kandalló közelében, amelyben ugyan nem
tombol a tűz, ahhoz még túl meleg az idő, de világít, és aranyló fényt
vet a közelben ülőkre.
Ben belöki az ajtót, azonnal megcsapja a lárma, a meleg, az élénk
csevegés. Igen, itt fogok meginni egy italt – gondolja. A csaposhoz
megy, egy üveg márkás sört rendel, a legkényelmesebb helyet keresve
körülnéz, és elindul a helyiség végében lévő szófa felé.
Kicsit túlöltözött a helyhez sötét öltönyében, de zakóját a támlára
hajtva elhelyezkedik a szófán, és nagyot sóhajt. Jó hely. Belekortyol a
sörébe, előhúzza zsebéből a könyvet, kényelmesen hátradől, könyökét
a szófa egyik karfájára támasztva kissé hátrahúzza homlokából a haját,
másik kezében a könyvet tartja. A sör előtte áll az asztalon.
Ha a Vogue egyik fotósa most besétálna az ajtón, képtelen lenne
ellenállni a látványnak. Ben ugyanis lenyűgözően fest: jobb bokáját a
bal térdén pihenteti, lábai hosszúak, teste jó felépítésű, arca csinos.
Úgy néz ki, mintha beállították volna, túl jó, hogy igaz legyen, túl szép
ahhoz, hogy bármilyen nő ellenállhasson neki.
Szemére vethetjük hát annak a karcsú barnának ott, annál az
asztalnál, ha a kezébe veszi a kezdeményezést? Két barátnőjével van,
mindhárman egyformán káprázatosak, a legújabb divat szerint
öltözöttek. Olyan holmikat viselnek, amelyekről Jemima Jones
legfeljebb csak álmodozhat. Csípőnadrág, puha, szögletes orrú
bokacipő, hetyke mellükön feszes felső.
A barna meg a barátnői abban a pillanatban kiszúrták Bent, amint
belépett. Most is őt bámulják, a fiatalember azonban nincs tudatában a
jelenlétüknek, a kuncogásuknak, no meg annak, hogy épp azt
próbálják meg kitalálni, mivel foglalkozik.
– Ahhoz túlságosan jóképű, hogy ingatlanügynök legyen.
– Talán befektetési tanácsadó?
 A barna – mellesleg eladólányként üti agyon az időt, amíg nem talál
egy férjet, aki leveszi a lábáról, és fehér sportkocsiján elsuhan vele a
naplementébe – odahívja az egyik pincért, akit természetesen ismer,
hiszen minden este itt lóg a bárban a barátnőivel.
– Ismeri azt a fickót? – súgja Benre mutatva. A pincér vállat von.
– Még sosem láttam.
– Figyeljen ide, tegyen meg nekem egy szívességet. Vigyen oda egy
üveg sört, én fizetem, és mondja meg neki, hogy a vendégem rá.
A pincér mosolyog, a barna barátnői nevetnek a merészségén, de
ilyen külsővel megengedheti magának, hogy arcátlan legyen.
A lányok némán figyelik, ahogy a pincér odaviszi Bennek a tálcán a
sört. Meghajol Ben előtt, motyog neki valamit, miközben a barna
lányra mutat. Ben elpirul.
Az üveg sörre mered, túlságosan zavarban van ahhoz, hogy
körülnézzen, hogy a barna hajú lányra nézzen, aki a könyvesbolti
eladónőhöz hasonlóan szinte elolvad.
– Ó, istenem! – suttogja a barátnőjének. – Láttátok ezt? Elpirult! Azt
hiszem, fülig beleestem.
Ben, aki már visszanyerte rendes arcszínét, a barna hajú lányra néz,
tekintetében döbbenet, mert a nő igazi bombázó. Elmosolyodik, néma
koccintással ráemeli az üveget.
– Csajok – mondja a lány a barátnőjének, miközben feláll –,
odamegyek!
– Sok szerencsét – mondják azok, és képtelenek levenni tekintetüket
Benről. – Semmi olyat ne tégy, amit mi meg ne tennénk.
A barna hajú lány odasétál, nem, odatáncol Ben asztalához.
– Nem bánod, ha ide ülök?
– Nem – feleli Ben, s közben arra gondol, hogy ilyesmi nem történik
a való életben, csak a filmekben. – Kérlek, foglalj helyet, kösz az italt.
– Lefogadom, nem ez az első eset, amikor nő vendégelt meg egy
itallal.
A lány téved. Ez volt az első.
– Ami azt illeti, veszítenél.
– Ó! – A lány megvonja a vállát és nevet. – Mindig van egy első
alkalom. Sam vagyok. – Kezet nyújt, s a kézfogás ürügyén közelebb
húzódik Benhez.
– Én pedig Ben – feleli amaz megrázva a lány kezét.
 – A kedvenc nevem – nevet a lány, Ben pedig visszanevet rá.
Jemima Jones már rég megitta a capuccinóját, de egy darabig a kis
kávéházban marad, olvas, csakhogy nem ül kényelmesen, alig fér el a
kicsi, kemény széken, s egy idő után arra gondol, jóval kényelmesebb
lenne otthon, az ágyán heverészve.
Fizet, kimegy a kávéházból, s ahogy elindul lefelé a dombról,
minden ok nélkül nevetségesen boldognak érzi magát. Elhalad a bár
mellett, benéz a szépekre, és arra gondol, egy szép napon elég sovány
lesz ahhoz, hogy beüljön ide.
És akkor meglátja őket. Bent és Samet a helyiség végében lévő
szófán, és tátott szájú sóbálvánnyá mered a döbbenettől. Ben és Sam
úgy viselkedik, ahogyan két olyan ember, akikben az égvilágon semmi
közös nincsen, legfeljebb egyfajta kölcsönös vonzalom. Sam
felháborítóan flörtöl, Ben pedig élvezi, hogy egy bombázó flörtöl vele.
Tudja, hogy nem fog járni a csajjal, már jócskán bebizonyította, hogy
leírhatatlanul ostoba, viszont nagyon tetszik neki.
Úgy véli, kétszer randizhat vele, mielőtt ágyba viszi, de biztos
benne, hogy megéri. Így aztán egyre közelebb és közelebb ülnek
egymáshoz, egyre többször érintik meg egymást. Sam keze Ben karján
pihen, miközben beszél hozzá, a férfi pedig közelebb hajol, hogy
jobban hallja. Csak idő kérdése az egész.
Hogyan változhat meg ilyen hirtelen az ember kedélye? Úgy értem,
olyan remekül éreztem magam, olyan boldognak, annyira
optimistának. Most pedig itt állok, mint akinek földbe gyökerezett a
lába, és keményen igyekszem legyőzni a rosszullétet. Ben, életem
szerelme, egy nővel van, aki gyönyörű és sovány. Gyűlölöm azt a nőt
és imádom Bent. Szeretem, szeretem, szeretem!
Képtelen vagyok megmozdulni, de muszáj, mert nem akarom, hogy
észrevegyen. És miközben megfordulok és továbbmegyek, eltűnik a
felhő, melyen az elmúlt két hétben lebegtem, s mintha egy hatalmas,
fekete esőfelhő lépne a helyébe. Baktatok a főutcán, és mondjátok,
hogy szörnyű vagyok, nevezzetek lúzernek, de nem tudom
feltartóztatni a két kövér könnycseppet, amelyek lassan legördülnek az
arcomon.
HETEDIK FEJEZET
Jemima Jonesnak nincs jó napja. Tegnap este egészen hazáig követte
őt az esőfelhő. Könnyeket csalt a szemébe, megfosztotta szívét a
reménytől.
A főutcán baktatva tudta, hogy megbámulják, és nem érdekelte,
hogy a méretei vagy a könnyei miatt. Senki sem mert rákérdezni, mi
baja, és Jemima sosem érezte magát ennyire magányosnak.
Hazament az üres lakásba, végigdőlt az ágyán és zokogott. És
miután elfogytak a könnyei, csak feküdt ott a mennyezetet bámulva, és
azon tűnődött, vele miért nem történik soha semmi jó.
Tudom, hogy túlsúlyos vagyok, viszont nem vagyok rossz ember.
Szeretem az állatokat és a gyerekeket, kedves vagyok az emberekhez.
És miért nem szeret belém soha senki, miért nem tud Ben eltekinteni a
súlyomtól, és belém szeretni – az emberbe?
Jemima ugyanis tudja, hogy Ben jó ember. Ő aztán igazán tudja, mit
jelent borítójáról megítélni a könyveket. Tisztában van vele, hogy első
látásra a külseje alapján ítélik meg, miként Bent is.
A megfelelő korú szingli nők kétféle módon reagálnak Benre. Vagy
azonnal odavannak érte és vágynak rá, vagy pedig, ha gyanítják, hogy
Ben az a fajta férfi, akit sosem fognak becserkészni, a második
lehetőséget választják, és inkább gyűlölik; utálják, mert arrogáns, hiú,
mert sokra tartja magát.
Ám mi tudjuk, hogy ez nem igaz, elvégre már megismertük Bent
egy kicsit. Jemima pedig azért tudja, mert ő túllátott a gödröcskéin és a
kék szemén (tévedett, amikor leírta a lakótársainak, mert valójában
olyan színű a szeme, mint forró nyári napon az angliai égbolt, és
megértette, hogy Ben, akárcsak ő, nem rossz ember.
Ben úgyszintén szakít időt mások számára, még Jemimára is.
Mindenkire ugyanazt a megnyerő mosolyt villantja, és éppolyan
lefegyverzően viselkedik mindenkivel, akivel csak találkozik. Teljesen
függetlenül az illető külsejétől. Voltaképp Ben csak akkor feszélyezett,
amikor olyan nővel találkozik, aki tetszik neki, és akkor nem tudja
biztosan, hogyan viselkedjék.
Mint például tegnap este. Tévedett, amikor úgy gondolta, hogy
néhányszor randiznia kell Sammel, mielőtt sikerül ágyba vinnie. Sam
kertelés nélkül a tudomására hozta, hogy hajlandó – túlságosan is
nyíltan, túlságosan is leplezetlenül. Egyre nyilvánvalóbbá váló
agresszivitása hirtelen kedvét szegte Bennek. Még mindig tetszett neki
a lány, de vajon megéri a fáradtságot? Valóban végig akar menni az
egész procedúrán, hogy egy idegen mellett ébredjen reggel, aki aztán
követelődzővé válik? Ben unatkozott, és végül elköszönt Samtől, de
csak egy hosszú, ráérős csók után, mert annyira azért nem zöldfülű.
És bizony igaza volt abban, hogy nem vitte haza Samet, ő ugyanis
pontosan az a fajta lány, aki tolakodóvá válik. Az a fajta, aki szokás
szerint a megismerkedésük estéjén ágyba bújik a férfiakkal, aztán
pedig csodálkozik, hogy miért nem hívják fel telefonon. Ő persze nem
hagyja annyiban, felhívja őket, újra meg újra telefonál.
Koncertjegyeket ajánl fel, vacsorára, partikra invitálja őket.
Először persze legyezgeti a hiúságukat, hiszen melyik férfinak nem
hízelegne, ha egy olyan dögös csaj üldözi, mint Sam. De aztán
megunják. Végtére is, hol a kihívás? Hol van a becserkészés izgalma?
Kivétel nélkül elkezdenek kifogásokat találni, Sam pedig azt teszi,
amit mindig, üvölt és zokog a telefonba, lestricizi az aktuális pasast,
mint az összes többit, akivel valaha is dolga akadt. Végül kijelenti,
hogy azt hitte, ő más lesz, mintha a bűntudat visszacsalogatná a
férfiakat, és lecsapja a kagylót.
Aztán elmegy szórakozni, és az egész forgatókönyv megismétlődik
– valaki mással.
Ben elég fogékony ahhoz, hogy felismerje ezt a nőtípust. Egy
„levakarhatatlan playboy nyuszi”, mondaná róla a barátainak, akik erre
valamennyien grimaszt vágnának.
Ben azonban egy „stricinek” álcázott rendes srác, ezért ő gyöngéden
ejtette a csajt. Miután csókolóztak, elkérte a telefonszámát és
megígérte, hogy felhívja. Persze ez sem a legtisztességesebb dolog,
hiszen Sam leírta az otthoni, a munkahelyi és a mobilszámát is. És
most, ebben a pillanatban, ugyanazt teszi, amit több ezer nő az ő
helyében tenne. Figyeli a telefont a munkahelyén, és nagyon szeretné,
ha Ben felhívná. Időnként felkapja a kagylót, csakhogy ellenőrizze,
működik-e a készülék, és egész nap körülötte lebzselt, hogy rávesse
magát, ha megcsördülne.
Ben azonban nem fog telefonálni, és nem utolsósorban azért, mert
jelen pillanatban nem a barátnők élveznek nála elsőbbséget. Azok a
típusú nők, akikre Ben hajt, kényeztetésre vágynak. Értük kell menni,
meg kell vendégelni őket, ajándékokat kell vásárolni nekik. Bennek
mostanság se pénze, se hajlandósága kényeztetést igénylő nőkre
gondolni, legfeljebb csak elvont értelemben.
 Így hát Geraldine tetszik neki, bár tudja, hogy ez idő szerint úgyse
lenne esélye nála, és teljesen őszintén, ez rendjén van így. Éppen
elegendő, ha feldobja a napjait a munkahelyen, nem is kell több.
Bent túlságosan lefoglalja a karrierje ahhoz, hogy nőkön járjon az
esze. Persze, ha összeakadna valakivel, aki nem bonyolult, aki
hajlandó volna alkalmazkodni az életviteléhez és csak ritkán találkozni
vele, vagyis olyankor, amikor nem dolgozik, nincs az edzőteremben
vagy a barátaival, nos az jó lenne. Csakhogy eddig még nem akadt
össze ezzel a nővel.
Jemimának tehát pocsék napja van, Ben pedig egy kilburni anyával
készít interjút, akinek a tizenhárom éves fia megkéselt egy tanárt.
Rendes körülmények között helyettes hírszerkesztőként nem ő maga
írná meg a cikket, de végül is ez a Kilburn Herald, ahol mindenkinek
vacakolnia kell mindennel.
Jemima abban reménykedett, hogy megpillanthatja Bent, és
ahányszor lépteket hallott, megfordult, de nagyon úgy tűnt, Ben nincs
az irodában. Ő egész álló nap telefonálgatott, kiderítette, hogyan lehet
leggyorsabban megszárítani a körömlakkot (mártsd a körmeidet egy
tálka jéghideg vízbe), hogyan lehet legjobban frissen tartani a
zöldsalátát (tedd a salátát egy tál jéghideg vízbe, adj hozzá egy
citromszeletet és rakd a hűtőszekrénybe), és hogyan lehet a legjobban
tárolni konzerveket a szekrényben (vegyél műanyag polcokat, darabja
5,99 font). Jemima bosszús. Bosszús, kövér és boldogtalan. Nem nyerő
kombináció. Azt hiszem, ezzel mindnyájan egyetértünk.
Üdvös megkönnyebbülés hát, amikor házon belüli hívást jelezve
megcsörren a telefonja.
– Én vagyok – közli Geraldine, ami igazán röhejes, mivel nagyon is
jól tudja, hogy a mellékének száma ott villog a telefonomon. – Van
kedved lejönni velem a büfébe egy csésze teára?
Bármire, ami megtöri ennek a munkának az egyhangúságát, a
fájdalmat, hogy Ben nem akar engem. Naná, hogy akarok egy csésze
teát, már csak azért is, hogy megszabaduljak ettől az íróasztaltól, ebből
a nyomorúságos, rohadt irodából.
– Te fogytál? – ezzel fogad Geraldine, amikor odamegyek hozzá.
Egyébként a forróvíz-automatánál áll, kezében két műanyag pohárral,
és a teás tasakokat forrázza le éppen.
 Ma először felvillanyozódom. Fogalmam sincs, az elmúlt néhány
hét során nem mértem meg magam, még csak eszembe sem jutott.
Bármilyen furcsán hangzik, nyilván azért, mert kezdtem magam jól
érezni. Felfedeztem az internetet, Geraldine-ban és Benben végre két
olyan emberre leltem, akik igazi barátnak tűnnek, de azt nem vettem
észre, hogy fogytam volna. Ámde ahogy most belegondolok, miután
Geraldine említette, voltaképp nem ettem olyan sokat, és talán kevésbé
érzem szorosnak a ruháimat.
– Az arcod határozottan keskenyebbnek látszik – mondja Geraldine,
miközben az asztalhoz viszi a poharakat.
Jemima legszívesebben megcsókolná Geraldine-t, mert igaza van,
tényleg fogyott. Két hete nem is gondolt a súlyára, és abban a
pillanatban, amint nem gondolt rá, nem aggódott miatta, nem érzett
bűntudatot a zabálásai miatt, nos, ez volt az a pillanat, amikor
elkezdett fogyni.
Egészen tegnap estig, mert amikor az ágyon fekve dagadtnak és
nyomorultnak érzi magát az ember, az elkerülhetetlenül zabáláshoz
vezet. És tegnap este, miután Jemima összeszedte magát, letelefonált a
pizzafutárszolgálatnak. Azok egy hatalmas, kerek pizzával állítottak
be, bár az óriási helyesebb jelző volna rá. Mellé fokhagymás kenyeret
és káposztasalátát hoztak. Jemima kinyitotta a bejárati ajtót és úgy tett,
mintha egy csomó barátja lenne odabenn. Pusztán azért, hogy
higgyenek neki, egy doboz diétás kólát is rendelt.
Ma azonban már egy másik nap van, és noha az esti zabálástól
felszedhetett egy kilócskát – bizony nagyon is lehetséges, hogy
Jemima akár másfél kilót is felszedjen egyik napról a másikra –,
általában véve, fogyott.
Leülünk, és Geraldine a hajába szántva felsóhajt.
– Minden rendben? – kérdem, bár tisztán látom, hogy egyáltalán
nincs.
– Csak Dimitriről van szó – feleli Geraldine. – Pillanatnyilag az
idegeimen táncol. Kicsit furán érzem magam a dolgok miatt.
Aha. Pontosan tudom, mit jelent ez. Geraldine minduntalan így
csinálja. Tehát, ez azt jelenti, hogy Dimitri fülig belészeretett, ő pedig
erre veszett gyorsasággal kiszeret belőle, és szegény jó Dimitri
hamarosan ráébred, hogy mégsem Geraldine álmai asszonya.
– Mi értesz ez alatt?
 – Nem is tudom – sóhajt fel Geraldine. – Dimitri örökösen… jelen
van.
– De nem erről szól, ha barátja van az embernek? – Az isten
szerelmére, Geraldine! – Nem ezt akarja minden nő?
– Gondolom, igen. – Geraldine megrántja a vállát. – De ez az egész
kezd egy kicsit a fejemre nőni.
Feltéve, hogy érdekel benneteket, a következő fog történni:
Geraldine minél inkább kihátrál a kapcsolatból, Dimitri annál
szenvedélyesebb lesz. Minden bizonnyal házassági ajánlatra is sor
kerül, amelyet Geraldine visszautasít, mivel ő akkorra már
kétségbeesetten szeretne megszabadulni a férfitól. A gyűrűt azonban
megtartja, ahogyan mindig.
– Talán csak várnod kell, és majd csak történik valami.
– Talán másokkal is randiznom kéne.
Nem! Istenem, csak ezt ne! Lehet, hogy Benre gondol, talán vele
akar összejönni, és azt nem bírnám ki. Már az is elég rémes volt,
amikor egy idegen bombázóval láttam, kegyetlen, de elviselhető,
viszont ha Ben és Geraldine együtt járnának, abba én beledöglenék.
Szedd ki, szedd ki belőle, mire gondol, de azonnal!
– Kivel?
– Nem gondolok senkire – feleli Geraldine. – De ha újra el-eljárnék
a csajokkal, biztosan hamar megismernék valakit. – Megvan benne a
kivételes szépségek önbizalma, máskülönben hogy lehetne ennyire
biztos a dolgában? Más nők megmaradnak nyomorúságos, rémes,
pusztító kapcsolatokban is, mert a másik lehetőség olyannyira ijesztő,
hogy még csak fontolóra sem veszik – az egyedüllétet.
Geraldine azonban úgysem értené ezt meg, mert ő mindig továbblép
és fölfelé. Alkalmanként félre.
– És Ben? – kérdem olyan közömbösen, hogy már-már
önmagamnak is hamisan hangzik. – Ő szeret téged.
– Ben? Ben? Ugye most ugratsz?
Eszem ágában sincs viccelni, Geraldine. Hát nem látod, milyen
vagyok a jelenlétében? Nem veszed észre, milyen hatással van rám?
Hogy is ugratnálak, amikor szerintem ő a legtökéletesebb hímnemű
lény, akit valaha is a hátán hordott a föld.
– Dehogy ugratlak, miért?
 – Nézd, Ben, az csak Ben. Igazán jóképű, de kicsoda? A Kilburn
Herald hírszerkesztő-helyettese. És nem kifejezetten társaságba járó
típus. Úgy értem, mit fog elérni az életben? Hírszerkesztő lesz, aztán
főszerkesztő… és ennyi. Örökre megragad egy nyamvadt körzeti
lapnál. Elvesz majd egy idevalósi csinibabát, aki feleség és anya akar
lenni. És ha szerencsések, majd West Hampsteadben laknak, lesz két-
három gyerekük meg egy Volkswagenük. Ben… – nevetve
megcsóválja a fejét. – Azt már nem.
Köszönöm, Istenem! Köszönöm, hogy az én oldalamon állsz.
Engem a legkevésbé sem izgat, mit gondol Geraldine – egyébiránt
téved – Ben-ről. Szerintem nem fog itt ragadni, ahhoz ő túl jó, de most
ez teljesen mindegy. Most csak az számít, hogy Geraldine és Ben
sosem lesznek „ők” vagy „mi”. Ők mindig megmaradnak Geraldine-
nak és Bennek, és hirtelen egy akkora kő esik le a szívemről, hogy
sírni tudnék.
– Akkor hát ennyit rólam – jegyzi meg sóhajtva Geraldine. – És
nálad mi újság?
Rendszeresen felteszi ezt a kérdést, s én, ahogyan mindig,
visszaterelem a beszélgetést egyenesen őrá, mert mégis mit
mondhatnék? Beszéljek neki arról, hogy elmentem a könyvesboltba és
mértéktelen kaland lett belőle? Hogy szinte minden lépésnél jóképű
pasikba botlottam? Arról beszéljek Geraldine-nak, hogy tegnap este
láttam Bent azzal a lánnyal? Nevetéssel leplezve a fájdalmamat,
kérdezzem meg tőle, tud-e valamit arról a lányról? Vagy talán azt
mondjam el neki, hogy rendeltem egy gigantikus pizzát, és egész éjjel
bőgtem? Nem, azt hiszem nem.
Így aztán néhány másodpercig kevergetem a teámat, majd
felpillantok.
– És mégis mit akarsz kezdeni Dimitrivel?
Amire visszakeveredünk, a Kilburn Herald szerkesztősége
meglehetősen üres. A hírszerkesztők még nyüzsögnek, de a színes
oldalak, a hátsó fertály, ahol Geraldine meg én is ülünk, csöndes.
– Jemima – nyávogja Geraldine, mielőtt visszaindulna az asztalához.
Már megint itt tartunk, pontosan tudom, mit jelent ez a nyafogás. –
Szükségem van egy kis segítségre.
– Ki vele! – mondom bágyadt mosollyal, noha nem vagyok fáradt.
Sőt, valójában minden lehetőségnek örülök, amikor esélyem nyílik az
igazi írásra.
– Írom ezt a cikket a válás utáni randevúzásról a női rovatnak. Egy
kicsit megakadtam, vetnél rá egy pillantást? – Aki tud olvasni a sorok
között, ahogyan én, ezt így értelmezi: „Átírnád?”
Geraldine visszaszalad az asztalához, felkap egy levonatot, és
hozzám rohan vele.
– Angyal vagy! – mondja. – Sokkal tartozom neked! – És ezzel
otthagy, meg sem fordul, csak odainteget, amikor kisétál az ajtón.
Néha el sem hiszem, amit Geraldine összeír, képtelen vagyok elhinni,
hogy valakinek ez annyira nehéz, mert számomra sosem tart sokáig
átdolgozni a munkáját. Azzal kezdem, hogy teljesen újraírom a
bevezetést. Némi színt adok hozzá, olyasmivé pofozom, amit az
olvasók a későbbiekben is szeretnének olvasni.
„Az oltár előtt állva, mikor felolvasod az esküvői fogadalmadat, azt
reméled, és azért imádkozol, hogy a házasságod örökké tartson –
gépelem. – Ám évekkel később, a fogadalmad, hogy szeretni és
becsülni fogod a férjedet, éppolyan távoli emlék, mint a hajdani
boldogságotok.
A kilencvenes években a válás nők ezreit tereli vissza ahhoz a
játékhoz, amelyről úgy gondolták, sosem játsszák többé – a
randizáshoz.
És a nők országszerte fölfedezik, hogy nem számít, milyen bölcsek
és tapasztaltak lettek, nem számít, mennyi idősek. Miként az sem,
hogy mennyit változtak közben a játékszabályok – hiszen amikor
izgatottság, csalódottság, szomorúság kerül terítékre, lényegében
semmi sem változott.”
Szemem a monitorra tapad, verem a billentyűket. Teljesen
belemerülök az írásba. Aztán rendbe hozom Geraldine
esettanulmányait – három nőről, akik beleegyeztek, hogy elmondják a
történetüket a Kilburn Heraldnak. Amint elkészültem, visszaküldöm
az írást Geraldine kosarába,
Így senki sem fogja megtudni, hogy bármi közöm volt hozzá. Végül
is erre valók a barátok.
Már indulnék haza, amikor eszembe villan valami. Tegnap este a
táskámban felejtettem a vásárolt könyveket, és most van időm
kipróbálni az internetet.
 Benyúlok hát a táskámba és kiveszem az egyiket. Helyes. Ez a
felfedezés ideje. Hát ez hihetetlen! Weboldalakról olvasok, internetes
galériákról, ahová elküldheted a saját képeidet, vagy ahonnan
letöltheted másokét. Alternatív gyógyászati oldalakról olvasok,
ahonnan megtudhatod, milyen eredménnyel próbáltak ki mások a
hagyományos orvoslás által el nem ismert gyógymódokat. Olvasok
ingatlanügynökségek honlapjairól, ahová öltönyös fiúk küldték el az
eladásra kínált ingatlanok fényképeit. Olvasok múzeumi oldalakról,
zenei oldalakról, randioldalakról.
Olvasok hírcsoportokról meg üzenőfalakról annyiféle hobbihoz,
érdeklődéshez és megszállottsághoz, hogy el se tudjátok képzelni.
Vannak helyek, ahová az ember elküldhet egy üzenetet, egy kérdést,
egy gondolatot és rengeteg hasonlóan gondolkodó ember válaszolhat
rá.
Aztán olvasok a Tarotról, egy olyan oldalról, ahol jövendőt
mondathatsz magadnak, és ez az a hely, ahol megállok, olvasok, és
kattintgatni kezdek. Ismerni akarom a jövőmet. Tudni akarom, vajon
megtalálom-e az igaz szerelmet. Tudni akarom, hogy Ben a nekem
való férfi, vagy sem. Ne aggódjatok, ígérem, hogy egészséges
fenntartással kezelem, legalábbis megpróbálom.
Feltűnik a monitoron az oldal, számos pakli Tarot kártya látható, és
mert én én vagyok, a macskaemberek Tarotjára klikkelek. Egyszerűen
azért, mert mindig is akartam egy macskát, és hirtelen három kis
szövegdoboz jelenik meg: a nevemet, a nememet és a koromat
kérdezik.
Miután begépelem, egy újabb szövegdoboz jelenik meg, ezúttal a
kérdésemet kéri. Gyorsan körbepillantok az irodában, látom, hogy
biztonságban vagyok, senki sem láthatja, mit művelek, így hát
folytatom…
„Ben Williams belém fog szeretni?” – gépelem, majd megnyomom a
VÁLASZ billentyűt.
Három kártya jelenik meg a monitor tetején, alattuk a magyarázat.
Az első kártya a múltat jelképezi. A Varázslókirály az. „Komolyság.
Józan mértékletesség. Meglehetősen szertelen és eltúlzott gondolatok.
Ellentmondást nem tűrő, megfontolt személy.”
A kettes számú kártya a jelent mutatja, a Császárnő az.
„Bizonytalanság. Tétlenség. Érdeklődés hiánya. Koncentráció hiánya.
Bizonytalankodás. A feladatok vagy az előrehaladás elodázása.
Nyugtalanság, az energiák szétforgácsolása. Anyagi veszteség.
Terméketlenség. Hűtlenség. Hiúság.”
Mennyi baromság! Még hogy hűtlenség! Milyen szerencsés volnék!
Hiúság? De kérem!
Mindazonáltal tovább olvasom, megnézem az utolsó kártyát. A
Varázslólovag mutatja a jövőmet. „Búcsúzás. Egy utazás. Lépés az
ismeretlenbe. Változás. Repülés. Távollét. Lakhelyváltozás.”
Hát, ez bizony egy csomó baromság, de még nem akarok
hazamenni. Talán visszanézek az LA Caféba, oda legalább eltalálok.
Ó, nézzük csak, ki van fenn ma?
Suzie 24
=^. . ^=Cica
Cuki
Felfedező
Csoki
Zamatos Lisa :-)
Ricky
Tim@London
Brad (Santa Monica)
Ki legyen az első? Beszéljek Tim@London-al, mondhatni őt már
ismerem. Vagy vállaljam a veszélyt és kezdjek el csevegni olyannal,
akit nem ismerek? Szerencsére a döntést kivették a kezemből, mert a
komputer hirtelen hármat pityeg, és egy szövegdoboz jelenik meg, a
tetején: Brad (Santa Monica).
„Szia Cuki.”
„Szia!” – gépelem vissza. Na ez már izgalmasabb.
„Van időd csevegni?”
„Naná.”
„Hol vagy, Cuki?”
„Londonban.” – És akkor eszembe jut, hogy a pasi amerikai, talán
egy kicsit tompa agyú, úgyhogy hozzáteszem: „Angliában.” – Sosem
lehet tudni.
„Tényleg? Éppen ott jártam!”
„Merre?”
„Londonban. A Park Lane Hotelben szálltam meg, üzleti út volt.”
Na ez már jobban tetszik.
 „Miféle üzlet?”
„Én a te tipikus kaliforniai tengerparti semmittevőd vagyok, aki
abból él, amit a legjobban szeret. Edzőtermem van.”
„Tehát undoritóan fitt vagy?”
Jaj istenem, már megint kínosan érzem magam, pedig ez az internet,
vagyis a fickó sosem tudhatja meg, hogy nézek ki valójában.
„Undoritóan. Nekem ez tetszik. És te?”
Jaj! Ennek a kérdésnek előbb-utóbb fel kellett merülnie.
„Eléggé fitt vagyok, de túl sokat dolgozom ahhoz, hogy annyit
járjak edzeni, amennyit szeretnék.”
„Mivel foglalkozol?”
„Én…”
Megállok. Miért is lennék unalmas újságíró, amikor bármi lehetek?
„Televíziós műsorvezető vagyok.”
Nesze neked! Ragyogó, izgalmas, és ez azt jelenti, hogy
valószínűleg nagyon dögös is vagyok, ha a képernyőn szerepelek.
„Biztosan káprázatos vagy. Úgy hangzik, te egy 0:-) vagy!”
„Mi az a 0:-)?”
„Egy angyal! Velem ellentétben, én inkább egy {:-)-nak tartom
magam, az ördögöt jelent.”
„Nem vagyok angyal, de túl rossz sem.”
„Új vagy a neten?”
„Új, de ez annyira érezhető? Ezek szerint te sokat vagy fent, ha
tudod, hogy én nem lebzselek itt mindig. Nem is lehetsz annyira fitt,
ha állandóan az interneten lógsz.”
„Haha! A komputer az irodámban van, és ha az asztalomnál ülök,
állandóan ezzel vacakolok. Eltereli a gondolataimat a munkáról!”
„Délelőtt tíz óra van, már két órája az irodában vagyok, azelőtt
futottam, délután pedig görkorizni megyek.”
„Imádok görkorizni.”
Csak óvatosan, Jemima, ne menj túl messzire!
„Aha. Nagyszerű sport, jó testmozgás és társaságban űzhető.”
„Biztosan százával találkozol dögös kaliforniai csajokkal, ha mindig
görkorizol. Akkor minek próbálkozol innen szingli csajokat felcsípni?”
„Ki mondja, hogy szingli nőket akarok felszedni?”
„Jaj, bocs, nem így van?”
„Talán ezt az egyet. Ugye te szingli vagy?”
 „Igen.”
„Hogy lehet az? Túlságosan is jó nőnek tűnsz ahhoz, hogy egyedül
legyél.”
Ha tudnád – gondolom –, és hirtelen úgy döntök, egy kis időre
kölcsönveszem Geraldine életét.
„Épp most ért véget egy hosszú kapcsolatom, feleségül akart venni,
de nem ő az igazi.”
„Honnan tudod, hogy nem ő volt az igazi?”
„Jó kérdés. Bármilyen naivan hangzik is, úgy gondolom, tudni
fogom, amikor az igazival találkozom.”
„Én ezt nem tartom naivitásnak. Magam is így érzek, és még várom,
hogy lecsapjon az a bizonyos villám. Az a szegény fickó. Biztosan
nagyon maga alatt van. Én viszont mázlista vagyok.”
„Így igaz.”
„És milyen műsorban dolgozol?”
Gondolkozz, Jemima, gondolkozz!
„Olyan, mint a Szórakozzunk együtt angol változata.”
„Ne viccelj! Olyan vagy, mint az angol televízió Leeza Gibbonsa?”
„Dehogy.”
Még ebben a kitalált világban is tudom, hogy ez nagy túlzás volna.
„Vezető riporter vagyok.”
„Ez akkor is fantasztikus.”
„És te hogy kerültél az edzőterem-üzletbe?”
„Otthagytam a főiskolát, üzleti tanulmányokat folytattam, nem
tudtam, mihez kezdjek, és LA-be költöztem lógni egy kicsit. LA-ben
alig valaki született angeleno. Mindannyian valahonnan máshonnan
jöttünk ide.”
„Be akartál szállni a filmüzletbe?”
Eszembe jutott, mit mesélt Geraldine a Los Angelesben élő
emberekről.
„Semmiképp. Túl nagy a nyomás. Én csak olyasmit kerestem, amit
szeretek csinálni, és sok pénzt is hoz. Minden nap egy lerobbant
edzőterembe jártam, aztán egyszer a tulaj szólt, hogy eladó. Sikerült
összeszednem a pénzt, megvettem, és irány előre.”
„Ezek szerint egy rakás pénzt kerestél?”
„Így is mondhatjuk. Legalábbis biztos a megélhetésem.”
„És milyen házban laksz?”
 Most, mielőtt továbbmennék, jobb tisztázni, hogy nem vagyok
amolyan gazdag pasira vadászó típus. Pusztán hihetetlennek találom,
hogy éppen ezzel a Los Angeles-i pasival csevegek, aki olyan helyen
lakik, ahol még sosem jártam, de mindig is szerettem volna elmenni,
és mindent tudni akarok az életéről. Kíváncsi vagyok, hogy valóban az
aranyló homok, a pálmafák és nyitott tetejű, rock and rollt bömbölő
kocsik világában él-e.
„Egy szép házban. Te milyen házban laksz?”
„Egy nem túl szép házban. Tavaly akartam megvenni.”
Istenem bocsáss meg, hogy megint Geraldine cipőjébe léptem.
„De aztán minden átalakult, úgyhogy most bérelem addig, amíg
találok valami szépet. Két lánnyal lakom együtt.”
„Azt hiszem, meghaltam, és a mennyországban vagyok. Nincs ott
hely egy fickónak?”
„Attól tartok, nincs.”
„És hány éves vagy, Cuki?”
„Huszonhét, és be kell vallanom, hogy a Cuki nem az igazi nevem.
Valójában JJ-nek hívnak.”
„Tetszik a JJ. A huszonhét még jobban. Én harminchárom vagyok.”
„És hogy lehetsz még mindig facér, Brad? Vagy neked is van másik
neved?”
„Nincs, Brad az igazi nevem. Rengeteget randizom, de mint
mondtam, még nem találkoztam az igazival.”
„Milyen nő lenne az igazi?”
„Bárcsak tudnám! Abban reménykedtem, tudni fogom, amikor
találkozom vele.”
„Tudom, mire gondolsz.”
Természetesen fogalmam sincs róla.
„A csudába, csörög a telefon. Figyelj, mennem kell, de nagyon
élveztem a társalgást, JJ. Találkozhatunk itt újra?”
Kicikizhettek, de megdobbant a szívem.
„Nagyon szeretném. Holnap?”
„Ugyanebben az időben?”
„Tökéletes.”
„Oké. Én hozom a napsütést, te pedig a mosolyt. Vigyázz magadra!”
„Szia!”
 Hátradőlök, kikapcsolom a komputert, és talán ostobán hangzik, de
felcsigáz ez az egész, és sokáig nem tűnik el a vigyor a képemről.
NYOLCADIK FEJEZET
Bennek pokoli hete volt. Senkinek se kívánjuk a munkáját.
Mindenekelőtt interjút kellett készítenie egy asszonnyal, akinek
balszerencséjére kokainfüggő a tizenhárom éves fia, és ki kellett
udvarolnia belőle a gyerek felnevelésének történetét.
A szegény liba először csak igennel és nemmel felelt Ben
kérdéseire, rettentően meg volt szeppenve ettől a magas, csinos, jól
beszélő újságírótól. Voltaképp az sem számított volna, ha Ben
alacsony, kövér és kopaszodó. A nő akkor is meg lett volna szeppenve,
és amúgy is gyűlöli az újságírókat.
De Ben sármja végül győzedelmeskedett, s a fiatalember a
történettel a zsebében távozott. Visszamehetett volna az irodába is, de
szerencsére inkább úgy döntött, hogy egy telefonfülkéből diktálja be a
sztorit, egyenesen az előkészítőnek. Azért mondom, hogy szerencsére,
mert Ben éppen abban a pillanatban érkezett volna vissza az irodába,
amikor Jemima Jones azt a kérdést tette fel a számítógépének, hogy
belé fog-e szeretni.
A hét hátralévő részében más sztorik után kajtatott, alig találkozott
valakivel, nem jutott ideje csevegésre, csak lótott-futott és dolgozott.
A szerda este azonban némi jutalmat hozott. Ben korábban ért haza
a szokásosnál, egyik lakótársa sem volt odahaza, úgyhogy
kisajátíthatta magának az egész lakást. Lerúghatta a cipőjét,
elolvashatta a hétfőről félretett Guardiant és a legfrissebb FHM-et, és
belenézhetett a hírekbe. Csak a szokásos hátborzongatás.
Elterpeszkedett a szófán, s a televízió háttérzajában – valami kora
esti kvízműsort adtak, amelyet Ben még álmában sem nézne meg – a
Guardiant lapozgatta.
És a tizenhatodik oldalon egy keretes álláshirdetés ragadta meg a
tekintetét s főleg a képzeletét.
„TELEVÍZIÓS RIPORTER
A Londoni éjszakák, a London Daytime Television naponta
jelentkező új szórakoztató és információs műsora. Három riportert
keresünk képernyős munkára. Elvárás: minimum hároméves újságírói
gyakorlat, televíziós gyakorlat nem előfeltétel. Alapvető feltétel: a
 tömegszórakoztató-ipar és a szórakoztatás, a hírek és politika vagy az
egészség és szépség iránti érdeklődés.
Próbafelvételt tart
Az életrajzát, motivációs levelet, bemutatkozó kazettát vagy
fényképet az alábbi címre küldje…”
Ez az! – gondolta izgatottan Ben. Ez az én nagy áttörésem. Egy
hírekre és politikára specializálódott riporter. Ezt a munkát
kimondottan énrám szabták. Egy pillanatig sem habozott, végtére is ő
inkább cselekvő, mintsem okoskodó alkat. A tolláért nyúlt és nekilátott
leírni egy motivációs levél első változatát.
Fénykép. Honnan a fenéből szerezzek egy valamirevaló fotót?
Benről csak jó fényképek készültek, viszont egy baseballsapkás,
napszemüveges kép aligha a kellő benyomást közvetíti, és Ben nagyon
is tisztában van azzal, hogy a televíziós imázs alapvető fontosságú.
Kihúzott egy dobozt az ágya alól, és átrostálta a sok száz fényképet.
Végül rábukkant a tökéletesre, az újság fotóarchívumából csente el. A
kép őt ábrázolta öltönyben egy helyi híresség mellett állva.
A francba a hírességgel, Ben, ez a te karriered! Máris előhalászta az
ollót a konyhai fiókból, és pontosan félbenyisszantotta a képet. A
híresség a piszkos, szürke szőnyegen landolt.
Ben megírta a levelet, mellékelte az életrajzát meg a fényképet is, és
becsúsztatta egy borítékba. Már nem tehet többet, csak reménykedhet.
Furcsa, mintha az utóbbi időben csökkent volna az étvágyam.
Ebédidő van, és nem vágyom egy hatalmas tányérnyi kajára. Ez a
saláta, egy igazi saláta, megteszi, és nagyon jól érzem magam a
büfében egy magazinba temetkezve.
Ma reggel vettem ezt az újságot. Nem a szokásos fényes
divatmagazint, hanem azt, melynek a címlapja az internetes
randizásról szól, és mivel jelen pillanatban ez az, ami kiváltképpen
érdekel, megvettem, és jelen pillanatban az internet kávézókról
olvasok.
Azt sem tudtam, hogy léteznek ilyen helyek. Ez a kávéház, a Cyborg
a Westenden van. A képen fényes felületek láthatók, a falak mentén
rengeteg számítógép, s a középen lévő asztalok körül gyönyörű
emberek ücsörögnek capuccinót iszogatva és napon szárított
paradicsommal, mozzarellával és friss bazsalikommal megtöltött
ciabatta tekercset eszegetve.
 Az internetes randizás alighanem a legklasszabb dolog, a… nos, az
internet feltalálása óta. Az újságcikk szerint – természetesen némi
fenntartással olvasom, hiszen tudom, hogy sosem lehet elhinni
mindent, amit olvasok –, az emberek a világ minden tájáról
találkoznak, és szerelembe esnek.
És nemcsak erről van szó. A Cyborg menő hely lett, olyan, ahol
divatos megjelenni. Ahol, ha nem is vagy elég szerencsés, hogy
megtaláld a lelki társadat az interneten, talán épp a komputered fölött
találkozol a téged fürkésző tekintetével.
– Ez érdekesnek tűnik – mondja fölém tornyosulva Ben Williams, és
leteszi velem szemközt a tálcáját. – Már hallottam róla.
Menten zakatol a szívem, és érzem, hogy elpirulok. Bármennyire is
eszményi az apropó, hogyan kérdezhetném meg tőle, volna-e kedve
odamenni? Hogyan tehetném fel lezseren a kérdést, miközben merő
görcs a belsőm?
– Este benézhetnénk oda – mondja egy falat rágós marhasültet a
szájához emelve Ben. – Elmehetnénk hármasban, jó móka lenne.
– Boldogan… – nyögöm ki – izé, nagyon izgalmasnak hangzik,
szeretnék sokkal többet megtudni róla. – Kicsit nyugodtabb a hangom,
ellenőrzés alatt tartom az izgatottságomat.
– Meg kell tudnunk, mikor ér rá Geraldine, számomra ez a hét kicsit
nyugisabb, bármikor elmehetek.
– Miért veszitek szátokra a nevemet? – Geraldine leül, egy tál
zöldsaláta, paradicsom, uborka az ebédje, dresszing nélkül.
– Ben éppen azt mondja, elmehetnénk erre a helyre. – A cikkre
bökök. – Jó mókának tűnik. – Közben arra gondolok, miért kell
Geraldine is, az isten szerelmére? Miért nem csak Ben meg én? Szó
sincs arról, hogy nem akarom ott látni Geraldine-t, csupán az életemet
adnám érte, hogy egy estét kettesben tölthessek Bennel.
– Ja – visszhangozza Ben. – Voltaképp ma este semmi dolgom.
Nektek? – Rám néz, és megrázom a fejemet. Természetesen semmit
sem csinálok ma este. – És te? – Ben most Geraldine-ra néz, aki
szintén nemet int, majd grimaszt vág.
– Bocs, srácok, de rám ne számítsatok.
– Miért? – kérdi Ben.
– Komputer kávéház? Nem hinném. Dugig lesz komputer-
megszállottakkal és fura anorákos pasikkal.
 – Ebben tévedsz. – Dőlnek a számból a szavak, miközben eszem
ágában sincs rábeszélni Geraldine-t, hogy eljöjjön velünk. De a szám
úgy látszik önálló életet él, és odatolom elé a magazint. – Nézd meg
ezeket az embereket a képen, mindegyik jól néz ki.
– Hümmm. – Geraldine-nak el kell ismernie, hogy a fotón lévők
jobban festenek az átlagnál. – Valószínűleg modellek, azért vitték oda
őket, hogy eltakarják a komputer-megszállottakat meg az anorákokat.
– Ugyan már Geraldine! – mondom, mintha a leghőbb vágyam
volna, hogy velünk tartson. – Gyere el!
– Szóba sem jöhet – feleli egy uborkaszeletet majszolva Geraldine. –
Hajat kell mosnom.
– Elkeserítő vagy – így Ben, de nem tehet róla, annyira nyilvánvaló,
hogy keresi Geraldine társaságát. – És mit számít, hogy komputer-
megszállottak vagy sem, elvégre mi is ott leszünk.
– Nem. – Geraldine nem hagyja magát, én pedig akaratlanul is
megkönnyebbülten felsóhajtok. Szerencsére egyikük sem veszi észre.
– Attól mi még elmegyünk, ugye Jemima? – Én pedig ragyogok,
amikor rábólintok.
Ülnek és esznek, a munkáról csevegve, Ben zsebében pedig szinte
lyukat éget az álláshirdetés. Majd megőrül, hogy elmondhassa
valakinek. Úgy tervezi, ma feladja a jelentkezését, de nem bízik
önmagában, hallani akarja még valakinek a véleményét, mielőtt
bedobja a buszmegállónál lévő postaládába.
Beszélni akar róla Jemimának és Geraldine-nak, kíváncsi a
véleményükre, arra, hogy szerintük van-e sansza, el tudják-e képzelni
őt a televízióban. Ámbár ami Geraldine-t illeti, nem tudja, mennyire
bízhat meg benne.
Azt tudja, hogy Jemima egy mukkot sem mondana el, és gyanúja
szerint szándékosan Geraldine sem adna tovább semmit, de kibökheti
véletlenül is, ő pedig nem akarja vállalni a kockázatot, hogy arról
pletykáljanak a Kilburn Heraldnál, hogy ő más munkát keres.
No nem mintha bármi közük lenne hozzá, de nem rossz ómen
beszélni egy munkáról, mielőtt megkapja az ember?
Ben tehát hallgat, Jemima úgyszintén, ő már az estéről álmodozik,
Geraldine pedig Dimitrivel foglalkozik, a fiújával, akinek még nem
sikerült elmondania, hogy már a múlté.
 Befejezik az ebédet, és a lifthez mennek. Kérlek, ne feledkezz meg
róla, imádkozik Jemima, ne felejtsd el, hogy ma este randink van.
– Egyenesen a szerkesztőségből megyünk? – néz rám Ben. A
francba! Megígértem annak a Brad nevű srácnak, hogy ma este
találkozom vele, és arra gondolok, hogy a Cyborgból is csetelhetünk.
Csakhogy Ben velem lesz, és nem akarom, hogy ott bámészkodjon.
Választanom kell: Ben vagy Brad. Mintha létezne egyáltalán ilyen
kérdés.
– Részemről rendben.
– Remek! – mondja melegen rám mosolyogva Ben, mert bár
gyanítom, igazából Geraldine-nal szeretne együtt lenni, sosem volna
olyan gonosz, hogy visszakozzék, amikor már megbeszéltük a dolgot.
Délután Geraldine üzenetet küld a monitoromra.
„Óvatosan, pletykálhatnak rólad és Benről…”
„Mire gondolsz?”
Pontosan tudom, mire gondol, és azon imádkozom, hogy híre
menjen, mert ha az emberek azt hiszik, van köztünk valami, talán
valósággá válhat.
„Tudod milyenek itt a népek? Ha látják, hogy együtt mentek el, még
következtetéseket vonnak le.”
Ugyan már! Geraldine tudja, hogy velem ez sosem történhet meg.
Igen, a Kilburn Herald egy pletykakaptár, és ha bárkit bármikor együtt
látnak a szerkesztőség valamelyik ellenkező nemű tagjával, tüstént azt
feltételezik, hogy viszonyuk van. Ám akibe egy csöppnyi józan ész
szorult, sosem gondolná, hogy viszonyom lehet Ben Williamsszel.
Legfeljebb az álmaimban.
„Ugyan kérlek!” – írom, mert belemegyek Geraldine játékába. –
„Nem a típusom”
„Micsoda? Azokkal a gödröcskékkel, a gyönyörű hajáról nem is
beszélve, amely épp mindig a megfelelő helyre csüng le.”
„Ezt komolyan mondod?”
Nem is mindig pontosan a megfelelő helyre, és mi az, hogy lecsüng?
Gyönyörűséges. Te piszok!
„Abszolút. Csak barátok vagyunk.”
„Akkor érezzétek barátian jól magatokat, és semmi olyat ne tegyél,
amit én nem tennék…”
 Hat órakor annyira izgatott vagyok, hogy majdnem szétrobbanok.
Már kimentem a mosdóba, feltettem némi sminket, bár igazán nem
látok semmi különbséget, és az asztalomnál ülve igyekszem legyőzni a
késztetést, hogy körbeszökdécseljem a szobát.
Ne haragudj, Brad Akárki.
És akkor Ben felém jön, és amint meglátom őt a helyiség másik
végében, tudom, hogy le fogja mondani az estét. Miből tudom? Nem
vette fel a zakóját, az ingujja föl van tűrve, és összességében
feszültnek, nyugtalannak látszik. A kurva életbe!
– Elkészültél? – kérdem idegesen, miközben nagyon is jól tudom,
hogy mindjárt kijelenti: nem jön.
– Szörnyen sajnálom, Jemima – mondja, és javára szóljon, hogy úgy
fest, mint aki komolyan is gondolja. – Épp most kaptam egy sztorit,
amelyet be kell szerkesztenem. Egész este itt leszek.
– Semmi baj! – Hamis vidámságot erőltetek a hangomba. –
Elmehetünk máskor, úgyis rengeteg dolgom van odahaza. – Például
tévét nézni, olvasni, zenét hallgatni.
– Sajnálom. – És sajnálni kezdem Bent, mert tényleg úgy néz ki,
mint aki nem akar itt lenni. – Semmi gond, majd elmegyünk máskor.
– Figyelj! – mondja Ben, és meggyőződésem, hogy kiolvassa a
csalódottságot a szememből. – Nem laksz messze tőlem. Ha elég korán
végzek, talán összefuthatnánk később egy italra?
– Nagyszerű! – vágom rá túl gyorsan és lelkesen. Gondolatban
bokán rúgom magam, amiért nem vagyok lazább.
– Helyes. A telefonszámod?
Leírom, és amilyen idióta vagyok, közben igyekszem nem
vigyorogni – sikertelenül.
– Rád csörgők, ha végeztem – mondja Ben, aki szemlátomást egyre
dühösebb, amiért sokáig kell dolgoznia. – Már indulsz is haza?
– Nemsokára. Még el kell intéznem néhány dolgot.
Telefonál nekem! El akar vinni, hogy együtt megigyunk valamit!
Randim lesz Ben Williamsszel! Munka után, kettesben találkozom Ben
Williamsszel! Igen! Igen! Igen! Igen!
Mielőtt még hazaindulok, mielőtt teljesen átengedem magam az
egész testemen eluralkodó izgalomnak, még találkoznom kell Braddel.
És mielőtt találkoznék Braddel, még el kell játszanom a játékomat.
Emlékeztek?
 Ha negyvenöt másodpercen belül felcsatlakozom az internetre, Ben
Williams belém szeret. Légyszi, légyszi, légyszi, csatlakozz fel
negyvenöt másodpercen belül!
Figyelem a monitor jobb alsó sarkában lévő órát. 33, 34, 35, 36.
Még mindig nem csatlakozott fel. Oda se bírok nézni, szorosan
becsukom a szemem, imádkozom, hogy amikor újra kinyitom, már
fent legyek a neten. Kinyitom a szemem. 42, 43. Csatlakoztatva!
Hűha! Köszönöm Istenem!
„Azt hittem, nem sikerül :-(„ – villan fel a képernyőmön, amint
belépek az LA Caféba.
„Sajnálom, egy nagy sztorin dolgozom.”
„Elküldenél nekem egy videokazettát? Nagyon szeretnélek akció
közben látni!”
„Megpróbálom – történnek még csodák –, de pillanatnyilag minden
egy kicsit zűrös.”
„És milyen volt a napod?”
„Szuper!” Távolról sem mondom meg neki az igazat.
„:-) Ez annyira angol! Én épp most jöttem vissza egy edzésről,
amihez egyáltalán nem volt kedvem. Tegnap sokáig fennmaradtam.”
„Másnapos vagy?”
„Dehogy. Kaliforniában senki sem issza le magát, sosem. Te iszol?”
„Nem.”
„Dohányzol?”
„Nem.” Bocsáss meg a bűneimért, de egy kis hazugság senkinek
sem árt.
„Helyes! Én sem, ki nem állhatom a dohányzást, ez az egyetlen
dolog, amit igazán utálok.”
„Mesélj a barátaidról!” Azért kérem erre, hogy másfelé tereljem a
beszélgetést, és nem tudom, velem van-e gond, vagy egy kicsit
unalmas a pasi. Nem, biztosan csak én vagyok az oka. Brad végül is
egy hamisítatlan hollywoodi macsó. Miért volna unalmas. „Milyen a
társasági életed?”
„Eljárogatok ide-oda. Minden területről vannak barátaim, sokan a
szórakoztatóiparból is.”
„Meg vagyok lepve. Már azt gondoltam, minden barátod testépítő.”
„Dehogy! Mindenféle típussal találkozom az edzőtermemben.
Rengeteg híresség gyúr itt, és némelyikük jó barát lett.”
 „Nevek, nevek, neveket kérek!”
„Oké, de ne használd fel ellenem. Egészen jól ismerem Demit és
Bruce-t, és elég sok színészt a Vészhelyzetből. De a kamera túloldalán
is dolgozik egy csomó barátom. És mi a helyzet veled?”
Gondolj Geraldine-ra, gondolj Sophie-ra és Lisára. Bármire, csak a
saját életedre ne.
„Rengeteget járok el vacsorázni, rendszerint jó helyekre és
alkalmanként klubokba, de nem olyan gyakran, mint fiatal koromban.”
„Próbálom kitalálni, milyen vagy. Most mit viselsz? (Nem a
fehérneműdre gondolok, a stílusodra vagyok kíváncsi).”
A bánatos életbe! Végignézek magamon. Masszív, fekete sztreccs
nadrág meg egy óriási, narancssárga blúz.
„Egy Armani blúzt, szűk blézert, rövid szoknyát és krémszínű cipőt.
Muszáj csinosnak lennem, amikor képernyőn vagyok.”
„Épp az én típusom vagy! Rajtam a legrégebbi Levisem van, egy
kifakult kék Ralph Lauren póló (illik a szemem színéhez!!) és
tornacipő. Az irodában tartok egy öltönyt az üzleti megbeszélésekhez,
de többnyire nagyon lezseren öltözködöm.”
„És milyen Los Angeles?”
„Imádom! Szeretem a klímáját, az épületeket, az embereket.
Egészen más, mint Amerika többi része. Jártál már itt?”
Nem, voltaképp sehol sem jártam. Fiatalabb koromban, amikor még
a szüleim együtt voltak, néhányszor elmentünk kempingezni
Franciaországba. Emlékszem a puha homokra, a pálmafákra Nizzában,
a meleg vízre. De ahogy idősebb lettem, amikor anyám igyekezett
megbirkózni az egyszülős család gondjával-bajával, megszűntek a
külföldi nyaralások, s a francia kempingből kis szállodák lettek
Dorsetben, Walesben, Brightonban. Mit meg nem adnék, hogy olyan
helyre mehessek, mint Los Angeles.
„Még nem, de szeretnék.”
„Ide kell jönnöd, lefogadom, hogy imádnád.”
„Tekintsem ezt meghívásnak?”
„Naná! Itt lakhatsz nálam!”
Hát ez aztán gyorsan ment – gondolja Jemima. Ám tapasztalatlan
lévén fogalma sincs az angelenók azon szokásáról, hogy baráti kezet
nyújtanak feléd, ám amint megpróbálod elfogadni azt, tüstént
visszarántják.
 „De hiszen, alig ismerjük egymást!” – gépelem azon tűnődve, hogy
ez a Brad nem lökött-e egy kicsit? Arra gondolok, miért hívna meg egy
épeszű ember valakit, akit még csak nem is ismer.
„Nagyon hamar meg kell ismernünk egymást.”
„OK.” Kezdek belejönni.
„Mikorra tervezed a következő vakációdat?”
„Még nem gondolkodtam rajta, de hamarosan.”
„Csak ne menj sehova, mielőtt velem nem beszéltél! Mit tervezel ma
estére?”
Legalább most az igazat mondhatom.
„Beülök valahova egy italra az egyik barátommal.”
„Férfi az a barát?”
„:-(”
„Miért :-(?”
„Féltékeny vagyok.”
Tudom, hogy ez nevetséges, de hirtelen jól érzem magam ezektől a
szavaktól. Butaság persze, hiszen sosem látott, de még soha, senkinek
nem volt oka féltékenykedni rám. Énrám! Jemima Jonesra! Azért, mert
randizom egy másik férfival! Ez döbbenetes! Új, mégis elképesztő.
„Ne aggódj, voltaképp csak egy barát.”
„Mondd, hogy kövér és negyvenes.”
„Oké. Kövér és negyvenes.”
„Helyes. Csak ne feledd, hogy a kedves kis Brad itt ücsörög
Kaliforniában és rád gondol. Holnap is beszélgethetünk?”
„Nem tudom, lehet, hogy nem leszek gépközelben.”
„Oké, akkor majd e-mailt küldök. Ehhez mit szólsz?”
„Tökéletes. Várni fogom.”
„És válaszolsz nekem?”
„Megígérem.”
„Oké, JJ, vigyázz magadra és ölellek.”
„Viszont. Szia.”
Miközben összeszedem a cuccomat, hogy elinduljak hazafelé,
megpróbálom magam elé képzelni Bradet Kaliforniában, ami nem
könnyű, hiszen még sosem jártam ott, viszont láttam már a moziban.
Azon tűnődöm, valóban aranyhajú, kék szemű kaliforniai isten-e, vagy
pusztán ugyanazt csinálta, amit én, és kitalálta magát az internetre.
 Akár így, akár úgy, ideje hazamenni, és remélhetőleg mindössze
néhány óra múlva találkozom életem szerelmével – kettesben.
– Micsoda napom volt ma! – Ki tudja, miért mondom el nekik, de
muszáj beszélnem valakivel, úgyhogy ahelyett, hogy szokás szerint
csak ácsorognék Sophie szobájának ajtajában, majd eltűnnék a saját
szobámban, bemegyek, lehuppanok az ágyra, és tudom, hogy
furcsállják a dolgot.
– Ó! – mondja Sophie, majd Lisa is. – Nagyszerű! – És látom, hogy
valóban mindketten meglepődnek, mert amióta együtt lakunk, még
sosem fordult elő, hogy csak úgy besétálok és letelepszem az ágyra.
– Miért? – Sophie-ban legalább van annyi tisztesség, hogy udvarias
legyen.
– Semmi konkrét, egyszerűen jó nap volt és… – hatásszünetet tartok
–, és… ma este randim van.
– Randi? – kérdik a lányok kórusban, a döbbenettől tágra kerekedő
szemmel. – Kivel?
– A világ legdögösebb pasijával – felelem álmodozón, az övékéhez
nagyon is hasonló hangon. – Ben Williamsszel.
– Ó! – így Sophie.
– Ben – így Lisa, és tudom, hogy mindketten egy
kövér/ronda/unalmas/komputer-megszállottat képzelnek maguk elé,
anorákban.
– Hová mentek? – kérdezi Lisa.
– Nem tudom, csak megiszunk valamit.
– Hát ez nagyszerű! Jó neked! – Sophie kicsit lekezelő.
– Hánykor jön? – kérdezi Lisa.
– Majd rám csörög, amikor végzett a munkájával, bentragadt az
irodában.
– Ez óriási! – mondja Lisa. – Egy ideig még mi is itt leszünk. Vadiúj
klubba megyünk ma este, és csak később indulunk. Lehet, hogy
összefutunk vele?
– Ó! – A francba, ne! Ha rajtam múlik, semmiképp. – Talán.
– Egyébként – mondja a csupa mosoly Sophie – van esélyünk egy
csésze teára?
– Nincs. – Szóba sem jöhet, úgy döntöttem, a rabszolgaságomnak
ezennel vége. – Ma este nem, el kell készülnöm.
 Látom, amint összenéznek, s az arckifejezésükből gyanítom, hogy
felfogták: a háztartásunk egyensúlya lassacskán nagyon is
megváltozhat.
Jemimát ez most a legkevésbé sem érdekli, miért is érdekelné. Most
fontosabb dolgok járnak a fejében, például Ben Williams. Kimegy a
szobából és egy csöppet sem zavarja a tény, hogy hallja, amint Sophie
és Lisa róla sutyorog.
Jemima Jones kitárja a szekrénye ajtaját, és kétségbeesetten valami
új holmit keres. Valami izgatót, csábítót, valamit, ami talán soványnak
mutatja, legalábbis elég soványnak ahhoz, hogy előnyomulásra
késztessen egy bizonyos Mr. Williamst.
Csakhogy nem könnyű elrejteni egy akkora testet, mint Jemimáé.
Végül hosszú, fekete felső és fekete pantalló mellett dönt.
Elterpeszkedik a fürdőkádban, a buborékok a plafonig repülnek, és
elmerül szokásos álmodozásában. Ezúttal Bennel látja magát egy kis
borozóban West Hampsteadben.
Kirobbanó formában lesz, sziporkázni fog, Bennek a könnyei
potyognak majd a nevetéstől.
– Nem tudtam, hogy ilyen szellemes vagy – mondja majd a gyomrát
fogva a röhögéstől, és teljesen új megvilágításban látja őt. Végtére is
Jemima nem ostoba, hogy azt képzelje, a szépségéért fog belészeretni.
Ámde ha elég szellemes, kellőképpen elbűvölő, Ben talán mégis
észreveszi smaragdszínű szemét vagy telt ajkát, egérszürke, ám mindig
annyira fényes haja ragyogását.
Az este végén a kapuig kíséri majd, nagyon komolyan ránéz, aztán
megrázza a fejét, elhessegetve az őrült gondolatot, hogy esetleg
vonzódhat őhozzá. A gondolat azonban makacsul vele marad, és Ben
előrehajol, és gyöngéden megcsókolja az ajkát.
– Ne haragudj – mondja majd –, nem tudom, mi ütött belém – de
aztán összekapcsolódik a tekintetük, és újra megcsókolja őt. Ma estére
ennyi elég is lesz, ezután óhatatlanul jön a boldogan éltek, míg meg
nem haltak.
– Jemima? – Halk kopogtatás az ajtón.
– Igen?
– Hoztam neked egy csésze teát, csak ide leteszem.
– Jaj, koszi, Sophie, aranyos vagy. – Ez aztán igazi első alkalom.
Szélesen elvigyorodom, aztán befogom az orromat és lemerülök a víz
alá.
Kilenc előtt tíz perccel csöng a telefon.
– Jemima? Ben az! – Naná, ki más lehetne?
– Szia! – Felhívott! Felhívott! Felhívott – Milyen volt odabent? –
Rémes, de hál' istennek vége. Figyelj! Épp most indulok az irodából.
Jöhetek egyenesen hozzád?
Pillanatnyi szünet, mialatt megemésztem, amit mondott. Nem
mentette ki magát! Idejön!
– Halló! Jemima! Még mindig van kedved inni egyet?
– Igen, igen! Persze. Rendben, hamarosan találkozunk.
– Csak add meg még egyszer a címedet. – És lediktálom.
– Neked tényleg nagyon tetszik ez a pasi, igaz? – kérdezi Sophie,
aki a díványon ülve készül az estére, épp manikűrözik, a haját szorosan
felcsavarta, és tüskés szivacsbigyók meredeznek a fejéből.
Boldogan bólogatok, s hirtelen ráébredek, hogy mi fog történni,
amikor Ben megérkezik. Kizárt dolog, hogy bármelyikük is tetszene
neki, ahogyan most kinéznek, és némi szerencsével ugyanígy fognak
festeni a lányok, amikor ideér.
– Nagyszerűen nézel ki – jegyzi meg Lisa. Ő hálóköntösben ül, az
arcpakolással meg hajában a csavarókkal olyan, mint akit átráncigáltak
egy bozóton. Haha!
Nem tehetek róla, annyira izgatott vagyok, hogy harci táncot lejtek a
nappaliban, Sophie és Lisa pedig csatlakozik hozzám, és a boldog
egyetértés ritka állapotában szökellünk. Valószínűleg órákig folytattuk
volna, de az ajtócsengő megtörte a varázst. Máris rosszul vagyok.
Megdermedek, mindhárman sóbálvánnyá meredünk.
– Majd én beengedem – ajánlkozik Sophie, és meg sem próbálom
leállítani, amikor robog lefelé a lépcsőn és kinyitja az ajtót. A
lépcsőfordulóról kukucskálok, ezt élvezni fogom.
– Szia! – mondja Ben. Az ajtófélfának támaszkodik gyönyörű
kétsoros öltönyében. – Jemima odabent van? – Mosolyog, és el tudom
képzelni, mi tárul Sophie szeme elé. Az, amit én mindannyiszor látok,
amikor csak Benre nézek. Gödröcskék, fehér fogak, kék szempár.
Bennek leesik az álla.
– Rossz címet írtam volna fel? A fenébe is, milyen ostoba vagyok,
biztosan rosszul írtam le.
 – Nem! – Sophie összeszedi magát, egyszersmind eszébe villan,
hogy förtelmesen fest, hogy tüskés szivacsbigyók meredeznek a
hajából, hogy nincs kifestve és egy régi, lötyögős köntös van rajta.
A szám elé kell kapnom a kezem, hogy elfojtsam a kikívánkozó
vihogást.
Sophie egy szót sem szól, meg sem tud mukkanni. Teljesesen, száz
százalékosan ki van ütve, oldalt lép, fölfelé mutat, arca merő döbbenet.
Ben köszönetképpen elmosolyodik, és elindul fölfelé. Félúton
találkozunk.
– Érezd jól magad! – kiabál Lisa, aki abban a pillanatban jelenik
meg a lépcső tetején, hogy megnézze magának Bent. Nem sokat lát
belőle, mivel nem tette be a kontaktlencséjét, úgyhogy a harci tánctól
kimelegedve leszalad, hogy közelebbről szemügyre vegye.
– Ó! – lihegi. Egyik kezével az arcát próbálja meg elrejteni, a
másikkal idegesen a hajcsavarókat. – Ó!
– Ó? – Ben felvonja a szemöldökét, megmosolyogja a két fura
teremtést, én pedig azt hiszem, mindjárt kipukkadok.
Lisa fölrohan a lépcsőn, mögötte Sophie szedi a lábát.
– Sziasztok, csajok! – rikkantom, amikor Ben után kilépek az ajtón.
– Érezzétek jól magatokat!
Sophie és Lisa leroskadt a szófára, mindketten nyögnek zavarukban.
– Uramatyám! – kiálltja Sophie.
– Uramatyám! – nyög fel Lisa. – Láttad őt?
– Még hogy láttam-e? Épp most találkoztam életem eddigi
legfantasztikusabb pasijával, és te azt kérdezed, láttam-e? Jézusom,
nézz rám!
– Jézusom – visszhangozza Lisa –, nézz énrám!
– Szerelmes vagyok! Szerelmes vagyok! – dünnyögi a párnára
támaszkodva Sophie.
– Nem, én vagyok szerelmes – jelenti ki Lisa a kezébe temetve
arcát, amikor eszébe jut, hogy ez a dögös pasi ilyen állapotban látta.
– A kurva életbe! – így Sophie.
– A kurva életbe! – így Lisa. – Újra kell találkoznunk vele. Mit
gondolsz, hová mentek?
– Ugye nem az jár az eszedben, ami nekem? Vagy igen? – kérdezi
Sophie, és megcsillan a szeme.
– Megpróbálhatnánk.
 – De még mennyire! – feleli vigyorogva Lisa. – Mit veszíthetünk?
KILENCEDIK FEJEZET
– Nem bánod, ha gyalogolunk egy kicsit? – mondja Ben Williams,
amint becsukódik mögöttük a kapu. – Arra a bárra gondoltam, a
főúton.
– Részemről rendben – felelem gyorsan, mert máris szedni kell a
lábamat, hogy lépést tartsak Ben hosszú lépteivel, és igyekszem nem
lihegni.
– Különös lakótársaid vannak – jegyzi meg némi szünet után Ben. –
Feltételezem, nem mindig viselkednek így… Vagy néznek ki így –
teszi még hozzá.
– Dehogy. Készülnek valahová. A legjobbat akarják kihozni
magukból.
Ben nevet.
– És milyenek? – nem mintha érdekelné, csak megpróbál
beszélgetni.
– Rendesek – felelem azon imádkozva, hogy ne érdeklődjék irántuk,
hogy ne lásson az arcpakolások meg a tüskés szivacsbigyók mögé. –
Helyes lányok, de azt nem mondhatnám, hogy barátnők vagyunk.
– Mivel foglalkoznak?
– Recepciósok a Curve Reklámügynökségen.
– Hogyan? Mindketten?
Bólintok.
– Dolgoztak már valaha életükben?
– Nem állítanám, hogy stresszes a munkájuk. Sophie és Lisa
örökösen csak pasikról beszélgetnek. Tulajdonképpen még sosem
hallottam őket „munkáról” beszélni.
– Lefogadom, hogy nagyon gazdag pasikkal járnak szórakozni,
akiknek nagyon gyors kocsijaik vannak, és nagyon rövidek a
kapcsolataik.
Hitetlenkedő nevetéssel nézek Benre.
– Nagyon jó! Ezt te honnan tudod?
Ben elmosolyodik.
– Egyszerűen tudom.
Ben azért tudta ezt, mert maga is részt vett ebben a játékban. Bár
nem volt gazdag és nem rendelkezett sportkocsival, de a külseje révén
bármilyen társaságba bejuthatott.
Épp csak eljött a Durham Egyetemről, ahol nagyon kedvelt volt a
lányok körében, és barátként is. Mondhatni, ő volt a campus kedvence.
A legjobb barátja, Richard, aki már két éve Londonban lakott,
beszivárgott a chelsea-i ifjúság krémjébe, és tárt karokkal meg pazar
bulikkal üdvözölte odahaza.
Ben megismerkedett örökösnőkkel, alacsonyabb rangú
arisztokratákkal, kisebb hírességekkel. Olyan emberekkel járt
vacsorapartikra, akikről azon ritka alkalmakkor olvasott, amikor kézbe
vette valamelyik barátnője magazinját, odaült melléjük és
egyenrangúként csevegett velük.
A legtöbben nem szeretnének bejutni ezekbe a körökbe, ám ha
mégis, fogalmuk sem volna, hogyan kerüljenek be. Egy alkalommal
Ben azon kapta magát, hogy egész este az egyik legnépszerűbb
szappanopera sztárjával beszélget. Egy olyan lánnyal, aki olajbarna
bőrével, hosszú, barna hajával és érzéki ajkaival a legfelkapottabb lány
volt az országban.
Amint belépett a helyiségbe – London egyik legdivatosabb
éttermében tartották a partit – felfigyelt a nőre, és nagyot dobbant a
szíve. Épp aznap reggel olvasott róla az egyik napilapban arról, hogy
szakított az éppannyira híres fiújával, egy rivális szappanopera
sztárjával, és pillanatnyilag élvezi a legfeljebb öt percig tartó
magányát.
Ben halálosan odavolt, hogy megismerkedjék vele, de mégis,
hogyan közeledhetne valakihez, aki ilyen gyönyörű és ennyire híres.
Ekkora mersze még neki sem volt.
– Találkoztál már Laurie-val? – kérdezte tőle lazán Richard, miután
arcon csókolta és megölelgette a gyönyörűséget.
– Még nem találkoztunk – mondta Benre szegezve a pillantását a nő,
s olyan mosolyt villantott rá, amely nemcsak az arcát öntötte el, hanem
lenyűgöző melegséget kölcsönzött a tekintetének is.
– Laurie vagyok – mondta a nő.
Ben kis híján rávágta: „Tudom”, de szerencsére nem tette, mert ilyen
körökben az ember nem mutatja ki, ha felismer valakit, kivéve, ha nem
éppannyira híres.
– Ben vagyok – mondta tökéletes mosollyal, és ugyancsak
igyekeznie kellett, hogy ne vesszen el azokban a hatalmas, barna
szemekben.
Az este hátralévő részét együtt töltötték, nevetgéltek, és nemsokára
Ben teljesen megfeledkezett róla, hogy Laurie Anglia legkívánatosabb
asszonya, mert a nőből Laurie lett, egy gyönyörű lány, akivel elcseveg
egy partin.
És nem kérte el a telefonszámát. Bennek nem kellett több, mert úgy
gondolta, nem érdekelheti Laurie-t. Egyébként lehetett volna köztük
valami, de képtelenség, hogy érdekelte volna ezt a nőt Ben Williams
újságíró gyakornok.
De csodák csodájára Laurie felhívta, Richardtól szerezte meg a
számát. Telefonált neki és meghívta egy partira. A bulin inkább az
egymás iránt érzett vágyakat élték ki, mintsem túlzottan egymásba
szerettek volna, s a gerjedelem három hónapig tartott, három hónap
örvénylő utazgatás és bulizás.
Ben mindenhova elkísérte Laurie-t, filmbemutatókra,
étteremmegnyitókra, exkluzív éjszakai mulatókba, és valójában ez
okozta a gondot. A három hónap vége felé, bármennyire is szeretett
együtt lenni Laurie-val, már kezdte úgy érezni, hogy ha egy boríték
megnyitására kerülne sor, Laurie oda is el akarna menni.
Laurie révén elvegyült a szép emberek között. Kivételes
alkalmakkor még Sophie-val és Lisával is súrolhatták egymás vállát –
magukat a lányokat sosem hívták meg, hanem az aktuális gazdag
pasijukkal mentek oda –, de Ben úgysem vette volna észre őket, Laurie
barátjaként túlságosan is elfoglalt volt.
És tudjátok, ez volt a vég kezdete. „Ó, tehát maga Laurie titokzatos
embere!” – mondogatták, hirtelenjében elfelejtve a nevét. „Ó, ez itt
Laurie barátja” – mondták szórakozottan üdvözölve őt, mielőtt valaki
híresebbhez, és legalábbis az ő szemükben, nyilván érdekesebb
emberhez fordultak.
Ben unatkozott, s ez meg is látszott rajta. A néhány alkalommal,
amikor megpróbált beszélni erről Laurie-val, a nő csókokkal
hallgattatta el, és azt mondta, ne legyen nevetséges, ne butáskodjék,
hiszen azok az emberek úgysem számítanak.
De mint látjátok, mégis számítottak. Az számított, hogy Laurie-nak
kellett az érdeklődés középpontjában lennie, bárhová is ment, és a
végén egy este Ben fölkereste a lakásán és közölte vele, hogy ez így
nem működik. Nem boldog, és bármennyire szereti Laurie-t, nem
kedveli az életstílusát.
Laurie színésznő lévén sírt egy darabig, megpróbált könyörögni,
hogy maradjon, azt ígérte, másként lesznek majd a dolgok, Ben
azonban tudta, hogy úgyis minden maradna a régiben. Átkarolta a nőt,
gyöngéden homlokon csókolta, sok szerencsét kívánt neki és
elbúcsúzott.
Ben kisétált hát Laurie lakásából, az életéből, a partik forgatagából,
s az igazat megvallva – bár hiányzott neki a nő, főleg éjszakánként –,
óriási megkönnyebbülést érzett.
Minthogy Ben nem igazán ért a megjátszáshoz, hiába is
próbálkozott, sosem illett ebbe a nagyvilági társaságba, de nem is
igazán akart. Hamarosan megértette, hogy a csillogás, a pompa mögött
bizonytalanság, megjátszás és alkalmatlanság rejtőzik, amit az
emberek megpróbálnak leplezni.
És utálta, hogy a ritka alkalmakkor, amikor egyáltalán megkérdezték
tőle, mivel foglalkozik – és azért mondom, hogy ritkán, mert azok az
emberek jobbára túlságosan el voltak foglalva önmagukkal ahhoz,
hogy bárki más iránt érdeklődjenek –, rendszerint elfelhősödött az
arcuk az unalomtól, amikor megmondta nekik, hogy riporter a Kilburn
Heraldnál.
Ben sosem akarta letagadni a munkáját, mert szükségtelen volt. Épp
eléggé magabiztos ahhoz, hogy ne érdekelje a mások véleménye, és
azt utálta a legjobban, hogy az állása, nem pedig önnön személye
alapján ítélték meg.
Nos igen, Ben nagyon is jól ismeri az olyan típusú nőket, mint
Sophie és Lisa, miként a férfiakat is, akikkel szórakozni járnak, a
partikat, amelyeken részt vesznek, és nagyon messziről elkerüli az
életstílusukat. De Jemima természetesen mit sem tud erről, ahogyan
Sophie és Lisa sem, akik ebben a pillanatban a lakásban nyüzsögnek,
tüskés szivacsbigyókat szednek ki a hajukból, lemossák az arcpakolást,
hozzáértőén sminkelik magukat.
Van ugyan programjuk, mindazonáltal úgy döntöttek, hogy a
klubozás előtt még végigcserkészik a kocsmákat meg a bárokat.
Látták, amint Jemima és Ben gyalogosan indult el, következésképp
tudják, hogy nem mehettek messzire – hamarosan a keresésükre is
indulnak.
 Ben és Jemima elérkeznek a bárhoz, amely nemigen illik
Kilburnnek ebbe a részébe, sokkal inkább a Sohóba vagy Notting
Hillbe.
Hatalmas tükörablakai vannak, s a bejárati ajtó fölött robosztus
nőalak néz le barátságosan az utcára, a hajók elején látni hasonlót
kalózfilmekben.
Ben udvariasan nyitva tartja az ajtót Jemimának, aki amint belép, azt
kívánja, bárcsak valahova máshova mentek volna. Egy kevésbé trendi
helyre, ugyanis a bár gyönyörű, divatosan öltözött emberek töltik meg,
nem úgy divatosak, mint a Sohóban vagy Notting Hillben, kevesebb a
márkás cucc, mindazonáltal divatosak. Dohányfüst és nevetés tölti be a
helyiséget. Jemima cipősarka kopog a felsikált fapadlón, ahogy a
bárpulthoz követi Bent.
A falakat antik tükrök és rosszul összeválogatott festmények
borítják, s a bárhelyiségből nyíló kisebb teremben ütött-kopott
bőrszófák és karosszékek állnak. Ben ide viszi az italaikat – csapolt
sört önmagának, egy üveg Solt Jemimának.
Jemima nem szokott inni, sosem kedvelte különösebben az alkohol
ízét, miként azt sem igen tudta, mit rendeljen egy bárban, amikor
feltették neki a kérdést, hogy mit szeretne inni. Vodka vagy gintonik
túl felnőttesen hangzik, mintha csak a szülei rendelnének. A Malibu és
ananász az egyetlen ital, amelyet szeret, de az túl snassz, a korsó vagy
a pohár sör pedig túlságosan diákos.
Istennek hála a márkás palackozott sörökért, mert manapság
Jemimának sosem kell gondolkodnia. Egyszerűen rendel egy palack
Solt vagy Beckset, esetleg Budweisert, és nem hibázhat.
Ben egy barna színű szófára telepszik le, közvetlenül az ablakhoz és
odébb csúszik, hogy helyet adjon Jemimának, aki éppen a szófa
mellett álló karosszékbe akart ülni.
Bepréseli magát Ben mellé, egészen elérzékenyül ettől a
közelségtől, és kitölti pohárba a sörét, mert annak dacára, hogy
mindannyian tudjuk, mennyivel lazább márkás sört egyenesen az
üvegből inni, ő nem igazán birkózik meg vele.
– Hogy tetszik? – tudakolja Ben körülnézve a teremben. – Kedves
hely.
– Elragadó! – Olyan ideges vagyok, hogy majd megfulladok a
márkás sörömtől, és nem értem, miért vagyok mindig annyira félszeg
az efféle helyeken.
– Milyen volt ma odabent? – indít a szabványkérdéssel Ben, amelyet
akkor teszel fel, ha nem ismersz valakit túl jól. De teljesen őszintén,
nem zavar. Nekem az is elég, hogy ma este itt van velem.
– Pokolian unalmas – felelem a szokványos választ. – Örökösen az
jár a fejemben, hogy körül kéne néznem valami más után, de aztán
mindig abban reménykedem, bármilyen nevetséges is, hogy
előléptetnek.
– Úgyis lesz – mondja Ben. – Tudom, hogy te írod át Geraldine
anyagait, és nagyon jól csinálod.
– Ezt meg honnan tudod? – Hihetetlen, hogy tudja.
– Ugyan már! – mosolyog Ben. – Geraldine jó operátor, de ha az
élete múlna rajta, akkor sem tudna írni. Láttam a cikket, amelyet
tegnap írtál neki a randevúzásról, és Geraldine képtelen volna egy
ilyen bevezetőre. Azt hiszem, semmiféle bevezetést nem tudna
megírni.
– De olyan aranyos. – Egy kicsit mindig bűntudatom van, amikor
bárki rosszat mond Geraldine-ról. – Igazán nem kéne így beszélnünk
róla.
– Hogyan? Épp azt mondtam, hogy nagyon tehetséges, csak épp írni
nem tud. Az a te problémád, Jemima, hogy nagyon jól írsz, csak nincs
elég önbizalmad ahhoz, hogy jó újságíró legyél. Óriási a különbség!
Az újságírás szívós kutatást jelent, sok száz telefonhívást, az emberek
agitálását, ha épp arra van szükség, hogy megkapd a sztoridat.
Könyökölni kell, vezetőket becserkészni, nem állhatsz meg, amíg nem
kapod meg azt, amit akarsz. Benned nincs meg ez az ösztön,
Geraldine-ban azonban igen. Tudom, hogy nem riporter, de még lehet.
– Óvatos tekintetet vet Jemimára. – Te csodálatosan írsz, túlságosan jól
ahhoz, hogy egy napilapnál pazarold el a tehetségedet, bármilyen
újságnál, a Kilburn Heraldról nem is beszélve.
– Akkor szerinted mit kéne csinálnom?
– Azt hiszem, egy női magazinnál kellene munkát keresned.
A sörösüvegemre nézek, szórakozottan elkezdem lecsipkedni róla a
fóliát. Tudom, hogy Bennek tökéletesen igaza van, még akkor is, ha
nem szívesen hallom ezt tőle. Vagyis egy dolog felismerni a saját
gyöngeségedet, viszont egészen más, ha valaki éppolyan tisztán látja
azt, főleg, ha az illető történetesen Ben Williams. De ha már itt tartunk,
ölni tudnék azért, hogy az egyik divatos magazinnál írhassak,
amilyeneket annyira kedvelek, viszont azt is tudom, hogy miféle nők
dolgoznak ott, és határozottan tisztában vagyok azzal, hogy sosem
illenék közéjük.
Azok a nők ugyanis ceruzavékonyak, a hajuk melírozott, kőszikla
ábrázatukat túl sok smink fedi. Mindig márkás cuccokat hordanak,
feketét, és Geraldine-hoz hasonlóan napszemüveggel húzzák ki
arcukból a hajukat.
Ebéd helyett folyadékkúrán vannak, és minden áldott este a város
legtrendibb bárjait járják. Én sosem tudnék úgy kinézni, sem pedig így
élni, ám ezt természetesen nem mondhatom meg Bennek, úgyhogy
megvonom a vállam.
– Nem tudom, talán igazad van. És te, Ben? Mi vagy, író, avagy
újságíró?
– Tulajdonképpen – mondja szégyenlős vigyorral Ben – azt hiszem,
egyik sem. – Zavar ül ki a képemre, amikor a zsebébe nyúl, egy
gyűrött cetlit húz elő és a kezembe adja. – Tessék. Erről mi a
véleményed?
Gyorsan átfutom, aztán elolvasom újra, ezúttal lassabban.
– Mit értesz az alatt, hogy mit gondolok erről? – Megfagy bennem a
vér. Nem! Ne menj el! Istenem, ha te otthagyod a lapot, akkor miben
reménykedjek? Akkor én teljesen kiborulok, és nem akarom tovább
folytatni.
– Mi a véleményed? – teszi fel Ben egy kicsit más hangsúllyal a
kérdést. – El tudsz képzelni engem a tévében?
– Igen, természetesen – felelem, mert Bennek biztatásra van
szüksége, és az az igazság, hogy nagyon is el tudom őt képzelni a
tévében. – Ragyogó lennél a televízióban, tökéletes!
Ben megkönnyebbülten felsóhajt.
– Gondolod, hogy sikerülhet?
– Hülyék, ha nem téged választanak. Biztosan behívnak
állásinterjúra, és határozottan az a véleményem, hogy esélyed van
bejutni. Megvan az újságírói gyakorlatod, továbbá tökéletesen fehérek
a fogaid… Kell ennél több? – Figyeljetek csak, heccelem Bent! Én,
Jemima Jones heccelem a dögös Ben Williamst! Ben nevet, kivillantja
azokat a fogakat, és gyanítom, hogy meglepi ez a számára még
ismeretlen oldalam.
 Elvigyorodik, széles, hamis, émelyítő mosollyal azt mondja:
– Ben Williams jelentkezik a Jó reggelt Londontól! – Elnevetem
magam, röhejesen fest, ő pedig felvonva az egyik szemöldökét azt
kérdezi: – Na, erről mi a véleményed?
– Túl sok a fehér fog – nevetek –, még neked is.
– Megmutathatom neked a motivációs levelemet? – kérdezi Ben. –
Holnap küldöm el. Ugye komolyan megmondod, mit gondolsz róla?
– Persze.
– De ne említsd senkinek. Benned megbízhatok, viszont nem
szeretném, ha bárki más tudna erről a lapnál.
Figyelem, ahogy elővesz az aktatáskájából egy levelet, és amikor
odaadja, boldog vagyok, mert kitüntet a bizalmával.
„Kedves Diana Macpherson! – olvasom némán. – Tárgy: A múlt
heti Guardianben meghirdetett televíziós riporteri állás. Jelenleg a
Kilburn Herald hírszerkesztő-helyettese vagyok, de örömmel mennék
át a televízióhoz…” – Elhomályosodik a szemem, miközben befejezem
az olvasását annak az irománynak, amelyet legfeljebb egy teljesen
szokványos levélként jellemeznék. Semmiképp sem olyan motivációs
levélnek, amelynek alapján interjúra behívnák, nemhogy munkát
kapna.
Leteszem a levelet és igyekszem nagyon őszinte lenni.
– Nagyszerű levél – mondom. – Minden benne van, ami kell, de ha
az őszinte véleményemre vagy kíváncsi, nem hiszem hogy ütős.
Szerintem valami dinamikusabbra, kreatívabbra van szükséged.
– Tényleg így gondolod? – Bennek megnyúlik az arca. –
Megpróbáltam valami érdekeset írni, de annyira siettem, hogy azt
firkantottam le, ami legelőször az eszembe jutott. Nem tennéd meg…
– Csillog a szeme, ahogy rám néz.
– Dehogynem! – nevetek, mert erre vártam, amióta elolvastam az
első mondatot. Előkapok egy tollat a táskámból, megfordítom a
levelet, és a papír hátára kezdek írni.
– „Az egészség és szépség talán nem az erősségem – írom, s közben
mondom is, hogy Ben hallhassa – noha a fürdőszobaszekrényem teli
van férfikölnivel (ingyenes minták, amelyeket a Kilburn Herald női
munkatársaitól kaptam), és a show-business meg a szórakoztatás iránti
érdeklődésemnek talán megvannak a maga korlátai – helyettes-
hírszerkesztői beosztásom kapcsán természetesen érdeklődöm iránta,
de ajánljon fel valaki egy jegyet egy filmbemutatóra, és világgá futok.
Mindazonáltal kivételes tudással rendelkezem a hírek és a politika
terén.
Mint arra röviden kitértem, jelenleg a Kilburn Herald helyettes-
hírszerkesztője vagyok. Egyetértek önökkel, nem a legnagyobb
presztízzsel bíró lap, mindazonáltal tökéletes hely ahhoz, hogy jó
újságírói kiképzést kapjon az ember. Riporter-gyakornokként kezdtem,
és immár három éve vagyok a lapnál. Szükségtelen mondanom, hogy
eljött a változás ideje, és bizton hiszem, hogy valamennyi jó újságíró
jövője a televíziózásban nyugszik.
Természetesen a hírek és a politika a szenvedélyem, de lelkes nézője
vagyok az önök egyéb műsorainak is. Sajnos, nem rendelkezem
videoanyaggal, viszont az életrajzommal együtt mellékelek egy
fényképet, és várom a válaszukat.”
Leteszem a tollat, Ben pedig döbbenten csóválja a fejét.
– Nahát, Jemima! – mondja, miután újra elolvassa a levelet. –
Elképesztő vagy!
– Tudom – sóhajtok fel –, csak már venné valaki észre.
– Ez annyira lelkes és elhivatott – mondja Ben, és széles mosolyra
húzódik az arca.
– A nap végére, Ben, vagy belédszeretnek, vagy utálni fognak, de
akár így, akár úgy, biztosan észrevesznek.
– Valóban így gondolod?
– De még mennyire!
Mialatt Ben és Jemima a bárban ücsörögve többnyire munkahelyi
dolgokról beszélget, Sophie és Lisa sem tétlenkedik. Felöltöztek –
mindketten szinte ugyanolyan fekete lycra ruhába, térdig érő csizmába
(Sophie-é antilop, Lisáé bőr), a vállukon kicsi, fekete Chanel táska.
Sophie puha, fekete bőrzakót visel szőrmegallérral, Lisán pedig boleró
van. Ez a csábító cuccuk: ezeket a holmikat viselik, amikor ismeretlen
klubba kalandoznak milliomos férjekre vadászni.
Csodásan festenek, és abszolút nem illenek a kilbourni környezetbe;
a járókelők tátott szájjal bámulják meg az utcán lejtő két, egzotikus
szépséget.
Már voltak a Királynő Seregeiben, ámbár amint beléptek, rögtön
látták, hogy rossz helyen járnak. Úgy kellett utat vágniuk a füstben, s
amikor végre láttak, mérhetetlen sok férfi támaszkodott a bárpultnak,
akik abszolúte elnémultak, alighanem Sophie és Lisa látványától nem
jutottak szóhoz.
– Meghaltam és a mennyországban vagyok – nyögött fel a szívéhez
kapva egy építőmunkás, a cimborái pedig röhögtek.
– Engem keresel, nyuszi? – kérdezte egy másik a kocsmát pásztázó
Sophie-tól, aki azt kívánta, bárcsak valahol máshol lenne.
– Hozzám jössz feleségül? – tette fel a kérdést Lisának egy
harmadik.
Mindkét lány, ez a javukra szól, elengedte a füle mellett a
megjegyzéseket, és felszegett fejjel kisétált, miközben a férfiak
ujjonganak, ketten pedig odafutottak az ajtóhoz és viccesen
megpróbálták rávenni a lányokat, hogy menjenek vissza.
– Te jó ég, micsoda rémálom! – mondja Lisa immár az utcán. –
Biztos vagy benne, hogy megéri? Ne fogjunk inkább egy taxit és
menjünk be a városba?
– Bolond vagy? – rémüldözik Lisa. – Hosszú évek óta nem
találkoztunk ilyen jó külsejű pasival.
– Káprázatos – ért egyet Sophie –, de a Kilburn Heraldnál dolgozik.
Arra gondolok, hogy eléggé kispályás, nem a mi színvonalunk. – A
kedves kis Sophie megfeledkezett arról, hogy recepciós, mert álmaiban
már egy gazdag férfi felesége.
– Kit érdekel, ha egyszer így néz ki a pasi? Eszem ágában sincs
feleségül menni hozzá, de ölni tudnék egy futó kalandért vele –
mondja ábrándos, távolba révedő tekintettel Lisa.
– Jól van, egy utolsó próbálkozás – így Sophie.
Elmennek a tükörablakok mellett, majd belépnek a bárba, s a szép és
divatos emberek láttán tüstént fensőbbségeseknek érzik magukat.
Végtére is ők nem pusztán divatosak, hanem márkás holmikat
viselnek, s hogy ezt mások is tudják, mindketten ellenőrzik, kifelé van-
e Chanel táskájukon az arany „C”.
– Tutira itt vannak – jegyzi meg Lisa, tekintete lassan pásztázza az
asztalokat.
– Nem látom őket – mondja Sophie. Elhalad a bárpult mellett, benéz
a hátsó helyiségbe is. – Semmi – jelenti ki, miközben körbefürkészi a
helyet. – Hová a pokolba mehettek?
Hogy repül az idő, amikor jól érzed magad. Mindkettőnknek üres a
pohara, úgyhogy felállok, és abban a reményben, hogy a lehető
legtovább húzom el ezt az estét, na meg azért imádkozva, hogy ne
pattanjon fel (mondván: ideje hazamenni), a lehető leglazábban azt
mondom:
– Ezt a kört én fizetem. Ugyanazt?
– Biztos vagy benne? – kérdi Ben, aki tökéletes úriember lévén
alighanem boldogan fizetné a második rundot is, meg a harmadikat.
De én kötöm az ebet a karóhoz, így aztán beleegyezik, és ugyanazt
kéri.
Ám ahogy felállók, hirtelen szörnyű gondolat villan át az agyamon.
Elölről még elfogadható vagyok, úgy ahogy el tudom rejteni a
méretemet, és remélem, hogy az emberek a szememet vagy a hajamat
nézik. Hátulról viszont egész estét betöltő vagyok. Kihátrálhatnék a
helyiségből, csakhogy Ben totál őrültnek gondolna. Vállalhatom a
kockázatot, hogy megfordulok, és akkor Ben meglát hátulról…
Miközben ezen dilemmázva felállok, Ben ismét a motivációs levelét
kezdi olvasni, így aztán megkönnyebbült sóhajjal kisétálok a bárba.
A kurva életbe! Ezek meg mit keresnek itt?
Hát én ezt el sem hiszem! Sophie és Lisa soha, de soha ebben a
büdös életben nem megy ilyen helyekre. Egy italt elfogyasztani
Kilburnben? Megőrültetek? Ezek a gonosz kis libák pontosan tudják,
mit művelnek. Elég csak rájuk nézni, maximálisan kicsípték magukat,
s a bárpult mellől fürkészik a terepet, keresnek valakit, és eszükbe sem
jut, hogy én pontosan tudom, kit. Engem. Jobban mondva, Bent. A
mocskok!
És most mitévő legyek? Nem engedhetem, hogy meglássanak, nem
engedhetem, hogy mellénk üljenek, mert ahogy most kinéznek, Ben rá
se ismerne bennük a két lányra, akiket korábban látott, és talán…
esetleg, tetszenének neki. A francba, a francba, a francba!
Megfordulok és visszastartolok Benhez.
– Ben – mondom, s közben pörög az agyam. Ben felpillant.
– Hm?
– Csak azt akartam megkérdezni, mielőtt elfelejtem, hogy… nos
csak azt akartam megkérdezni tőled, van-e bemutatkozó kazettád, mert
a hirdetésben az állt, azt is küldeni kell. – Totál idiótának tűnhetek, de
jobbat nem tudtam kitalálni ebben a vészhelyzetben.
– Fényképet küldök. Miért gondolod, hogy küldenem kellene
kazettát? – Ben, mint sejtettem, furán néz rám.
 – Hát – mondom helyet foglalva –, szólnak érvek mellette meg
ellene is, azt hiszem. Arra gondolok, egy fényképből nem tudják
megállapítani, milyen leszel a képernyőn, viszont piszkosul drága lehet
megcsináltatni egy bemutatkozó anyagot.
– Igaz – mondja Ben, és szemlátomást össze van zavarodva, nem
érti, hogy miért ülök le újra, amikor nem hoztam az italokat.
Átnézek a válla fölött, és látom, amint Sophie meg Lisa kitipeg a
bárból. Teljesen szokatlan módon, elvégre Kilburnben vagyunk, egy
fekete taxi világító szabadjelzéssel húz el az utcán épp abban a
pillanatban, amikor a lányok kilépnek az ajtón, és mindketten
reflexszerűen magasra emelt karokkal kiugranak az úttestre.
Érzem, hogy Ben engem néz, mialatt én a tovasuhanó taxit figyelem.
– Igaz – mondom én is. Céltudatosan felállok. – Pia – közlöm, és
elindulok a bárba.
TIZEDIK FEJEZET
Jemimának esze ágában sincs felkelni, miért is tenné, mikor az
ágyban heverészve a tegnap estéről és Ben Williamsről ábrándozik.
Sajnos az álmodozása nem vált valóra, viszont a második legjobb
dolog történt, mert Ben, miután hazakísérte, lehajolt hozzá és arcon
csókolta.
Jemima rákvörös lett, és hálás volt a sötétségért, hogy Ben nem
láthatta meg.
– Holnap találkozunk – kiáltotta vissza távozóban a fiú, Jemima
pedig némán bólintott a küszöbről, mert túlságosan boldog volt ahhoz,
hogy beszéljen.
Tegnap este nem volt ideje Benre gondolni – a három sör egyenesen
a fejébe szállt, és amint letette a párnára a fejét, kialudt, mint egy
lámpa. Most azonban reggel van, és jut ideje végigcsócsálni minden
egyes szót, minden mondatot, minden apróságot.
Van ideje eltűnődni a történteken: mi történhetett volna, és reményei
szerint mi történik majd a jövőben. És Jemima mindezekben a
fantáziálásokban természetesen sovány.
Túl sokáig heverészik az ágyban, s az ébresztőórára pillantva tudja,
ha nem igyekszik, elkésik a munkahelyéről Máris szalad a
fürdőszobába, vizet enged a kádba, és teljesen megfeledkezik, ez így
igaz, teljesen megfeledkezik a müzliről.
 Aztán miközben arra vár, hogy kifolyjon a fürdővize, olyat tesz,
amit hónapok óta soha. Feláll a mérlegre. Visszatartott lélegzettel
egyensúlyoz, nem mer addig lenézni, amíg nem áll teljesen nyugodtan.
Amikor pedig a skálára pillant, elmosolyodik, mert Jemima Jones öt
kilót fogyott. Messze még a cél, de Geraldine-nak igaza volt.
Jemimának végre sikerült leadnia a súlyából.
Éppen be akar szállni a kádba, amikor hangokat hall odalentről.
Sophie és Lisa még nem indult el munkába. Jemima a karórájára néz,
kilenc óra tíz percet mutat, ilyenkor rendszerint sosincsenek itt, el
fognak késni.
– Jemima – mondja Sophie a fürdőszobaajtó túloldalán.
Kiemelem fejemet a vízből.
– Te mit csinálsz itt? El fogtok késni a melóból. – Lábjegyzet:
gonosz tehén vagy, és nincs számodra semmi mondanivalóm.
– Tudom, mindketten elaludtunk, most indulunk.
– Jó volt a tegnap estétek? Milyen az új klub? – Igyekszem roppant
kedves lenni, és nem teszek említést arról, hogy láttam őket, és tudom,
miben mesterkednek.
– Ragyogó – feleli Sophie. – És a te estéd?
– Csodás. – Elmosolyodom.
– Szóval, ő volt Ben?
– Aha.
Némi csend következik.
– Király a pasi.
Még szélesebben mosolygok.
– Miért nem hívod meg egyik este vacsorára? – mondja Sophie, és
némi könyörgést hallok ki a hangjából.
– Még nem kizárt. – A piszkos álmaidban. Olyan távol fogom tartani
Bent tőletek, amennyire csak lehet.
– Oké, mennem kell. Legyen szép napod!
Ismét elterpeszkedem a kádban és hallgatom, ahogy lecsattognak a
bejárati ajtóhoz. Sutyorgás és kuncogás kíséri a tűsarkak kopogását.
Szegény Sophie és Lisa. Ezek tényleg olyan ostobának hisznek,
hogy a karjaikba kormányozom Bent? Hogy mekkorát tévednek.
– Na milyen volt a tegnap este? – Geraldine sasszézik oda hozzám,
capuccinót iszogat egy műanyag csészéből, amelyet útközben vett.
 – Remek. – Nagyon igyekszem, nehogy elvigyorodjak, mert egy
fülig érő mosoly elárulná az érzéseimet.
– A komputerkávézóba mentetek? – Geraldine kinyújtja a nyelvét és
lenyalja felső ajkáról a rátapadt csokoládés habot.
– Nem, Bennek sokáig kellett dolgoznia, így aztán beültünk
valahová egy italra.
– Ó, milyen kellemetes! – Geraldine közelebbről is szemügyre vesz.
– Jemima? Ugye most nem pirultál el?
– Dehogy! – vágom rá. Talán egy kicsit túlságosan is gyorsan, és
érzem, amint elvörösödik a nyakam és az arcom.
– Jemima…! – Geraldine halkabbra fogja és elmosolyodik. – Te
szerelmes vagy Benbe?
– Nem! – mondom, s közben azt kívánom, bárcsak ne pirulnék el
ilyen könnyen.
– De igen! – mondja Geraldine. – Ezt el sem hiszem.
Kezdem visszanyerni az igazi színemet.
– Geraldine – mondom határozottan, a csuda tudja honnan származó
meggyőződéssel –, szerencsére nem vagyok szerelmes Benbe, és nem
is volna értelme, mert Ben Williams soha, de soha nem érdeklődne egy
olyan lány iránt, mint én vagyok. Nem különösebben szeretem
elpocsékolni az időmet. Arra meg semmiképp, hogy olyasvalakiért
legyek oda, aki nyilvánvalóan elérhetetlen. – Azt hiszem, zavaromban
olyan meggyőző érvvel rukkoltam elő, hogy Geraldine tüstént
visszakozik.
– Jól van. Hiszek neked – mondja. – De Ben jól néz ki, szerintem
mindenki más szerelmes belé, kivéve engem – teszi hozzá egy sóhajtás
kíséretében. – Nekem megvannak a magam kicseszett problémái.
– Hogy van Dimitri?
– Igazi rémálom. Minden este ott ólálkodik a lakás körül, könyörög,
hogy fogadjam vissza. Megpróbáltam úgy tenni, mintha észre se
venném, de ott áll a ház előtt, üvöltözik az ablakom alatt, vagy órákon
keresztül püföli az ajtót. A szomszédok már kezdenek beleőrülni, és
igazán nem tudom, mitévő legyek.
– Elköltözhetsz – felelem mosolyogva.
– Már erre is gondoltam. – Geraldine a szerkesztőségi termet
fürkészi.
– Nocsak, nocsak, falra festjük az ördögöt, és…
 – Ó, igen? – így Ben Williams. – És mit beszéltetek rólam?
– Jemima épp arról mesélt, hogy pocsék voltál az ágyban.
– Én azt hittem, fantasztikus vagyok, Jemima. Igazán úgy tűnt, hogy
jól érzed magad!
Nevetek, már magától a gondolattól is mindjárt lángba borul az
arcom. Bárcsak! Bárcsak!
– Azért jöttem ide, hogy megköszönjem neked a tegnap estét.
Nagyon jól éreztem magam.
– Na, nekem dolgom van – közli Geraldine. – Később találkozunk. –
Ezzel visszasétál az asztalához.
– És meg akartam köszönni, hogy megnézted a jelentkezésemet.
Csakugyan beszélnem kellett róla valakivel, és tudom, hogy tebenned
megbízhatok.
– Tökéletesen – felelem. – Le van pecsételve a szám. – Talán egy
szerető csókkal az álmaimban.
– Ezt valamikor meg kell ismételnünk – mondja szórakozottan Ben,
tekintete a hírszerkesztőséget fürkészi.
– Remek! – Nyugi, Jemima, nyugi. – Mit szólnál a jövő héthez?
– Persze. – Ben mosolyogva néz vissza rám. – Talán a jövő héten
sikerül elmennünk a komputerkávéházba.
Mégis hogyan várható el egy lánytól, hogy dolgozzék, amikor
szerelmes? Hát sehogy. Gyakorlatilag semmit sem csinálok a nap
hátralévő részében, hacsak az nem számít munkának, hogy egy
hatalmas, bodros felhőn lebegek a hetedik mennyországban.
Mindazonáltal sikerül elintéznem a rémes telefonhívásaimat – ha
mosás előtt beáztatod a szürkülő Biotex fehérneműdet, újra ragyogóan
fehér lesz; ha szuflét készítesz, ne nyisd ki a sütő ajtaját; ha
kamillateával öblíted le a hajadat, az kiemeli a szőke csíkokat. – És
ahányszor csak egy pillantást vetek Benre, tüstént elveszek a
fantáziálásban.
Délután fél ötkor eszembe jut Brad, ezúttal e-mailt küld, és annak
ellenére, hogy sokkal fontosabb férfi jár az eszemben, annyira
unatkozom, hogy felcsatlakozom az internetre, hadd lássam, mit
küldött.
Épp időben. Amint fent vagyok a neten, egy hang azt mondja:
– Önnek új üzenete érkezett – s mondja mindezt amerikai
akcentussal, majd egy kis szövegdoboz jelenik meg egy boríték
képével, mellette pedig „1”. Rákattintok a szövegdobozra, és néhány
másodperc múlva megjelenik Brad e-mailje.
„SziaJJ!
Miután beszéltünk, úgy döntöttem, hogy elküldöm ezt neked –
képtelen voltam holnapig várni, úgyhogy itt van egy kis meglepetés.
Ha rákattintasz a képre, látni fogod a fotómat. Néhány hónappal
ezelőtt készült, meglehetősen élethű – nem változtam sokat, csak
levágattam a hajamat.
A strandon vagyok Santa Monicában a kutyámmal, Pepével. Ő egy
snauzer lány és életem igaz szerelme, de nemrégiben haza kellett
küldenem a szüleimhez, mert egyszerűen nincs időm foglalkozni vele.
Remélem, tetszeni fog, amit látsz, és már alig várom, hogy lássak rólad
egy képet. Postafordultával visszaküldesz egyet? Be kell szkennelned a
komputerbe, de biztos vagyok benne, megtalálod a módját. Ha lehet,
találkozzunk pénteken ugyanebben az időben, hogy tudasd velem, mi a
véleményed.
Remélem, tegnap este jól érezted magad, és azt is remélem, hogy jól
is viselkedtél – nekem kell tartogatnod magad.
Nagy ölelés. Brad. Xxx”
Hát ez most izgalmas lesz. A KÉP-re viszem a kurzort. Brad levele
eltűnik, és egy kép felső kerete jelenik mg a monitoron. Csak a keret,
mert beletelik egy időbe, amíg előtűnik a kép. Először a monitor
tetején némi eget látok, majd kezdem kivenni az óceánt, aztán hirtelen
egy fej búbját szőke hajjal.
Töltődik ki a kép, és annyira meg vagyok döbbenve, hogy
visszatartom a lélegzetem. Amikor pedig a teljes fotó a monitoron van,
hangosan kifújom a levegőt. Ez hihetetlen! Kevés ilyen jó külsejű
férfit láttam egész életemben.
Guggol, kicsit hunyorít a lencsébe, mert szemébe süt a nap. Egyik
kezével a kutyáját öleli, a másikkal a homokon támaszkodik. Igencsak
napbarnított, a haja szőke, mosolygós szeme kék, a fogai pedig olyan
ragyogóak, annyira tökéletesek, hogy Ben teliszájas mosolya
elbújhatna mellettük.
Zöld pólót visel meg egy kifakult Levist, ahogyan korábban írta.
Izmos karját szőke szőr borítja. Úgy néz ki, mintha Kalifornia
alfahímjét reklámoznák vele. Valóban annyira tökéletesnek tűnik, hogy
egy pillanatra arra gondolok, ez a kép egy magazinból lett kivágva, de
a kutyával mégiscsak pillanatfelvételnek látszik. Jemima Jones,
forgandó a szerencséd.
– Hűha, azt a mindenségit! Ki ez? – kérdi a Jemima mögött megálló
Geraldine.
– Brad. – Fel se pillantok, túlságosan lefoglal, hogy magamba
szívjam ezt a hihetetlen látványt.
– Ki az a Brad?
– A fickó, akivel cseteltem a neten.
– Nem tudok róla, hogy bárkivel is esetekél volna.
– Dehogynem. Az LA Caféban találkoztam vele. Emlékszel, még te
találtad azt a helyet.
Geraldine bólint.
– Gyönyörű. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Honnan tudod, hogy
tényleg ő az?
– Sehonnan. Leírta korábban a külsejét, de el kell ismernem,
túlságosan tökéletesnek látszik. Másrészt ez fénykép, nem pedig
magazinkivágás.
– És most mi lesz? – kérdezi Geraldine, aki nemigen hiszi, hogy
Jemima pont egy olyan pasast fogott ki az LA Caféban, aki úgy néz ki,
akár egy isten.
– Jaj istenem! – suttogom rémülten. – Ez borzasztó! A fényképemet
kéri.
– Ó – mondja Geraldine, aki bármilyen kedves is, alighanem arra
gondol, hogy ez a pasi egymillió évig sem szeret belém, ha meglát.
Mást nem is mond. Szükségtelen.
– Pontosan – sóhajtom. – Ó!
– De miért nem vágsz ki egy képet valamelyik magazinból? Mit
számít, sosem fogja megtudni.
Nemet intek.
– Azt nem tehetem. Valószínűleg sosem találkozom vele, ez igaz, de
annyira nem lehetek tisztességtelen.
– Megvan! – kiálltja Geraldine és összecsapja a kezét – Megvan!
Megvan! Megvan!
– Mi?
– Mindjárt. Ugye van egy fényképed a fotóarchívumban?
– Azt felejtsd el Geraldine, az a kép undorító, úgy nézek ki rajta,
mint egy tehén.
 – Akkor nem, ha én kézbe veszem – feleli mosolyogva Geraldine. –
Jobban mondva, miután Paul elkészül vele.
Paul a grafikai részlegnél dolgozik, fiatal, tartózkodó, aranyos. Az
egész szerkesztőség tudja, hogy bele van zúgva Geraldine-ba.
Máskülönben azon kevesek közé tartozik, akiket igazán kedvelek a
lapnál. Persze nem ismerem túl jól, de mindig nyugodt, és mindig
szakít rá időt, hogy megkérdezze, hogy s mint vagyok, pedig állandóan
üvöltöznek vele, hogy tegyen be vagy vegyen ki oldalakat, címeket
tegyen a helyére, vagy képeket rakjon fel az Apple gépére. Paul tervezi
meg a búcsúkártyákat, ha valaki elég szerencsés ahhoz, hogy
továbblépjen a Kilburn Heraldtól. Más szóval: Paul azon túlmenően,
hogy nagyon rendes fickó, zseniális is.
– Csörögj rá az archívumra – mondja Geraldine –, és szólj nekik,
hogy küldjék fel a fényképedet.
Tíz perccel később egy küldönc viharzik az asztalom felé, az
undorító fényképemet tartalmazó dossziéval. Amikor kiveszem, a
dupla tokám és dagadt arcom láttán hányinger környékez.
– Még ne nézd meg! – kapja ki kezemből Geraldine. – Majd jövök,
és megmutatom később.
Geraldine elszaladt, utóvégre küldetése van. Átkarolja Pault, és
addig gügyörészik neki, míg a férfi teljesen elolvad.
– Paul – mondja a férfi nyakába csimpaszkodva –, szükségem volna
egy szívességre.
– Persze – feleli a férfi, aki abban a pillanatban az egész világot
Geraldine lábaihoz helyezné.
– Jemimának soványnak kell látszania.
Paul zavartan néz.
– Figyelj, látod ezt a képet? – Paul nézi és bólint. – Te olyan okos
vagy, ugye meg tudod csinálni, hogy vékonynak nézzen ki. Ki tudod
törölni a tokáit, és le tudod árnyékolni az arcát, hogy soványnak
látsszon?
Paul mosolyog.
– A te kedvedért, Geraldine, megcsinálom. Mikorra akarod?
– Háááát – mondja Geraldine, és kék lencsibaba szemeket mereszt a
férfira –, most rögtön nem csinálhatnád meg?
Paul boldogon felsóhajt. Bármit megtenne, csakhogy a közelében
tartsa Geraldine-t. Leül és beszkenneli Jemima fényképet. A fotó
megjelenik a monitoron, és Paul mindössze néhány kattintással
eltünteti a lány tokáit.
– Ez elképesztő! – kapkod levegő után Geraldine. – Meg tudod
ugyanezt csinálni az arcával is?
Paul szűkebbre veszi az arcot, majd kiválasztja Jemima bőrének
pontos színárnyalatát. Hihetetlen precizitással addig satírozza
gondosan az arcot, míg meg nem jelenik az arccsont. Tökéletes,
előreugró arccsont.
– Azta… – mondja a képernyőre meredve.
– Azta… – mondja Geraldine a képernyőre meredve.
– Csodaszép lenne, ha lefogyna. Nézd meg ezt az arcot, határozottan
lenyűgöző. Ki gondolta volna?
Mi természetesen tudjuk, hogy Jemima gyönyörű volna, de Paulnak
és Geraldine-nak álmában sem jutott soha eszébe, hogy miként festene
Jemima, ha sovány volna.
– A haja egy kicsit színtelen. Tudom, hogy egérszőke, de nem
tehetnél bele néhány szőke tincset, hogy feldobjuk egy kicsit?
– Mégis mit gondolsz, ki vagyok? A jóisten? – nevet Paul, de
mindössze néhány kattintás, és Jemimának aranyló, mézszőke csíkjai
vannak.
– És mit tudnánk kezdeni a rúzsával? Túl erős az a piros, lehet
változtatni az árnyalaton?
– Milyen színt akarsz? – Paul egy színskálát varázsol a képernyőre,
Geraldine pedig rámutat egy természetes vörösesbarnára.
– Azt! – mondja az apró kis négyzetre bökve. – Ez az a szín.
A komputer képernyőjén lévő Jemima eszményien dögös, Geraldine
azonban tudja, hogy ez még nem elég.
– El ne mozdulj innen! – mondja Paulnak. – Még nem végeztünk.
Két másodperc múlva itt vagyok.
Geraldine visszaszalad az asztalához, gyorsan szétdobálja rajta a
magazinokat. Vogue? Nem, túlságosan beállított. Elle? Nem,
túlságosan rámegy a divatra. Cosmopolitan? Tökéletes!
Felkapja a Cosmopolitant és visszaszalad Paulhoz, futás közben
lapozza az újságot.
– Ez az! – mondja megállva egy biciklis lány képénél. A bőre üde, a
teste a lehető legrövidebb lycra biciklisnadrágba és fölsőbe van
belepréselve. A haja éppolyan színű, mint Jemimáé a képen. Lába
között a biciklivel áll, a kamerába néz, egyik lába a pedálon, előrehajol
és nevet. Egyáltalán nem látszik modellnek, inkább egy kivételesen
csinos lánynak, egy nyári napon, akit éppen lekapott a barátja.
– Ugye tudod, mit akarok mondani? – mosolyog Geraldine.
– Tudom, mit akarsz mondani – feleli Paul. Elveszi tőle a biciklis
lány fényképét és beszkenneli.
Vág és másol, kattint és satíroz. És tessék: egy karcsú, dögös
Jemima Jones áll egy forró nyári napon a biciklije fölött, egyik lába a
pedálon.
Paul lemezre menti a képet, majd kinyomtatja és Geraldine-nak adja.
El kell ismerni, hihetetlen munkát végzett.
– Zseni vagy! – mondja Geraldine és puszit nyom Paul arcára.
– Te pedig egy csábító démon – feleli mosolyogva a férfi. – Most
pedig tűnés, dolgom van.
Geraldine az éppen telefonáló Jemimához siet, és egyetlen szó
nélkül elé teszi a kinyomtatott fényképet.
– Bocsásson meg – mondom a hívónak a vonal túlsó végén, mert
Geraldine ott ugrándozik mellettem, és grimaszokat vág. –
Visszahívhatnám később? – Leteszem a kagylót és felemelem a
papírdarabot, amelyet Geraldine letett az orrom elé.
– És? Semmi kedvem egy modell fényképét használni egy
magazinból, ezt már mondtam neked.
– Ez nem egy modell, te idióta! – vigyorog Geraldine. – Ez te vagy!
– Mit akarsz azzal mondani, hogy… – a döbbenettől eltátom a szám,
és tágra kerekedik a szemem. – Uramatyám! – suttogom. –
Uramatyám!
– Tudom. – mondja Geraldine. – Ugye milyen gyönyörű vagy?
Némán bólintok, túlságosan sokkol a látvány ahhoz, hogy meg tudjak
szólalni, miközben mutatóujjam az arcomat, szív alakú államat követi.
– Hogyan… úgy értem, mikor, hogyan…
– Paul csinálta – mondja Geraldine. – Vagyis nem igazán az én
művem, én csak annyit mondtam neki, hogy tegye bele a szőke melírt,
cserélje le a rúzst, és én találtam meg a testedet. Na? Mit gondolsz?
– Ezt nem tudtam… – Sosem gondoltam, hogy így nézhetnék ki.
Képtelen vagyok levenni szememet a képről. Fel akarom nagyítani és
ráragasztani az arcomra, megmutatni az embereknek, milyen gyönyörű
vagyok. Megmutatni, mi van a zsírpárnák alatt.
 – Küldd el, küldd el! – nógat Geraldine. – Ez a kép nagyon is
passzol Bradéhez. Küldd el, és meglátjuk, mit gondol róla.
Geraldine mögöttem toporog, amíg felcsatlakozom az internetre és
elküldök egy e-mailt.
„Kedves Brad! Megkaptam a fényképedet, és tökéletesen festesz,
több mint tökéletesen. Túlságosan jól, hogy igaz legyen. Biztosan nem
egy magazinból vágtad ki a fényképedet?
Egyébként megkértem a fiúkat a grafikai részlegen, hogy
szkenneljék be az egyik fényképemet, amely…”
Geraldine-ra nézek.
– Mit mondjak, mikor készült?
– Írd azt, hogy a nyáron, mondjuk a Hyde Parkban bicikliztél a
barátaiddal.
– Oké, folytatom:
„amely a Hyde Parkban készült a nyáron, amikor ott voltam néhány
barátommal. Remélem, tetszeni fog, de nem vagyok rajta a legjobb
formámban.”
Geraldine-ra vigyorgok, ő visszanevet rám.
„Ma este megint nem leszek gépközeiben, de holnap (pénteken)
ugyanebben az időben és helyen találkozzunk. Vigyázz magadra. JJ.”
– JJ? – kérdezi Geraldine.
– Így nevez, Jemima Jones.
– JJ, ez tetszik. Azt hiszem, JJ-nek foglak hívni.
Beteszem a lemezt a komputerbe, már amelyiken a fényképem van,
és az e-mail végén megnyomom a MELLÉKLET gombot. Mellékelem
a képet a levélhez, majd a KÜLDÉS-re kattintok. Amikor megjelenik
az „üzenet elküldve”, megkönnyebbülten felsóhajtok és bűntudatos
képpel nézek Geraldine-ra.
– Rémálom lesz, ha találkozni akar velem.
– Ne majrézz már! Ezer mérföldnyire van tőled, nem is lehetnél
nagyobb biztonságban. Menjünk, igyunk egy csésze teát!
– A mamád telefonált – üvölti Sophie a szobájából, amikor
hazaérek. – Azt mondta, hívhatod, amikor megjössz.
– Köszi! – Kiáltom fel a lépcsőn. Hálás vagyok, hogy nem kell
semmiségekről csevegnem, miközben a nappali felé igyekszem.
– Szia, anya! – mondom, amikor anyám felveszi a kagylót
Hertfordshire-ben, és köszön a maga gőgös telefonhangján. – Hogy
vagy?
– Egész jól – feleli anyám. – És te?
– Jól, a melóval minden rendben, minden rendben van.
– És mi a helyzet a fogyókúráddal? Fogytál?
Na már megint itt tartunk.
– Igen, anya, öt kilót fogytam az elmúlt két hétben – most az egyszer
nem hazudok, és remélem, pillanatnyilag ez boldoggá teszi.
– Csak óvatosan – mondja anyám. – Nem szabad túl gyorsan
fogynod, mert nem lesz tartós a fogyás. Miért nem lépsz be egy
fogyiklubba, mint én?
Anyám fiatal korában karcsú volt és gyönyörű, a bál szépe,
legalábbis ő ezt meséli, és erről tanúskodnak a régi fekete-fehér fotók
is. Mielőtt férjhez ment, úgy nézett ki, mint Audrey Hepburn.
Szépsége és eleganciája meghazudtolta a családi hátterét.
Akkor kezdett el hízni, amikor apám tizenhat évvel ezelőtt lelépett,
és amióta elérte a középkorúságot meg a vele járó unatkozást, olyan
lett, akár egy léggömb. De ő ebbe természetesen nem nyugszik bele,
hanem szörnyűségként éli meg. Csatlakozott egy fogyiklubhoz,
vadonatúj baráti körre tett szert. Valamennyien termetesebb hölgyek,
akik feszes hasról és kemény combokról álmodoznak, s most ez az
egyetlen dolog, amit még el akar élni az életében.
– Komolyan, Jemima, tényleg működik. Újabb egy kilót fogytam a
héten, és rengeteg barátra tettem szert. Jót tenne neked.
– Jól van, anya – mondom nyűgösen –, majd körülnézek, biztosan
találok itt, a környéken. – Természetesen eszem ágában sincs, mert
véleményem szerint egy fogyiklub maga lehet a pokol.
Mindig ugyanebben a mederben folynak a beszélgetések az
anyjával. Sosem kérdez Jemima munkája, a barátai, a társasági élete
felől. Mindig csak a súlyáról faggatja, és Jemima azonnal védekező
állást vesz fel.
Tudjátok, az anyja abban a hiszemben van, hogy azt akarja, ami
Jemimának a legjobb. Pedig valójában azt akarja, ami neki a legjobb.
Ő karcsú, gyönyörű lányt szeretne, akire irigykednének a szomszédok.
El szeretné vinni magával vásárolni Jemimát, és büszkén mutogatni
őt, amikor bepréseli magát egy harminchatos méretű nadrágba. Az
eladónőhöz szeretne fordulni és cinikusan odasúgni neki: „Miféle
holmikat viselnek manapság a fiatalok, őszintén nem értem, hogy
csinálják!”
Sétálni akar Jemimával, és mérhetetlen büszkeséget érezni. Fürdeni
akar a csodáló pillantásokban, dicsekedni szeretne a leánya
szépségével. És semmiképp sem fogadja el azt, amit kapott. Egy
lánygyermeket, akit szeret, ámde szégyell.
Jelen pillanatban ugyanis Jemima anyja minden tőle telhetőt
megtesz, hogy ne kelljen elvinnie magával vásárolni a lányát.
Megpróbálja elkerülni az üzlettulajdonosok sajnálkozó tekintetét, a
megaláztatást, hogy az extraméretek boltjában kelljen vásárolnia, és
megbámulják őket az utcán.
Az anyja nagyon szereti Jemimát, amennyire egy anya csak
szeretheti a lányát, mégis azt kívánja: bárcsak másként nézne ki! Ha
látta volna a fényképet, amelyet Geraldine az imént megalkotott, sírva
fakad.
– És a társasági életed? – kérdezi végül anyám.
Mondjam el neki, hogy tegnap este az ország legjobb pasijával
ücsörögtem egy bárban? Mondjam el neki, hogy az interneten
összeakadtam Amerika legjobb pasijával? Beszéljek neki a
fényképekről?
– Jó – felelem végül. – Jó.
– És valami egyéb újság? – kérdi anyám, aki mindig így fejezi be a
beszélgetést.
– Semmi, anya – felelem, mint mindig. – Jövő héten felhívlak.
– Rendben, és figyelj oda a fogyókúrádra. Csak így tovább a jó
munkával.
Leteszem a telefont, és előhúzom a táskából a fényképet. Óvatosan,
nehogy Sophie és Lisa meglássa. Készítek mindnyájunknak egy csésze
teát, aztán fölmegyek az emeletre, végigfekszem az ágyamon, és
nagyon, de nagyon sokáig bámulom a fényképemet.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
„GYÖNYÖRŰ VAGY!!? – Indul az e-mail a képernyőmön. – Alig
hittem a szememnek, amikor megkaptam a fényképedet, de azt
mondtad, túl jó vagyok ahhoz, hogy igaz legyek. Te viszont úgy nézel
ki, akár egy modell! Nem is tudtam, hogy az angol csajok ilyen
remekül néznek ki! Nagyon szeretném hallani a hangodat! Mit szólnál,
ha telefonon beszélnénk? Megértem, ha nem akarod megadni a
telefonszámodat, de én megadom neked az enyémet. Talán még ma
rám csöröghetsz: 310-266-8787. Remélem, később hallani fogom a
hangodat! JJ vigyázz magadra! Brad.”
– Hát – mondja Geraldine, aki Jemima mögött állva olvassa a
levelet.
– Hát – visszhangozom hihetetlenül rossz lelkiismerettel – egy újabb
csinos ki katyvaszba kerültem miattad.
Geraldine nevet.
– Ez nem katyvasz, hanem szórakozás. Az egyetlen módja, hogy
katyvasz legyen belőle, ha találkozni akarna veled. Viszont olyan
messze van, hogy ez tutira nem fog megtörténni. Na, felhívod?
– Miért is ne. – Nincs mit veszíteni. – Később telefonálok neki.
– Lefogadom, hogy nagyon szexis hangja van – mondja Geraldine.
– Amíg nem fejezi be minden mondatát azzal, hogy „érted?”.
Nevetek.
– Annyira cinikus vagy, Geraldine, néha egyáltalán nem értelek.
– Az lehet, hogy én cinikus vagyok, de te, drága Jemimám igazi
ártatlanság vagy, és ezért van szükséged a magamfajta jó tündérekre,
akik szívükön viselik az érdekeidet.
– Ben Williamsszel szeretnék beszélni – mondja egy hang a vonal
túlsó végén.
– Az beszél – feleli Ben egyik vállára támasztva a kagylót,
miközben egy halom papírt böngészget az asztalán.
– Jó napot! – mondja a lány. A hangjából ítélve fiatal, és nincs túl
fontos beosztásban. – Jackie vagyok, a London Daytime televíziótól.
– Jó napot! – mondja Ben, és hirtelen minden figyelme a telefonáló
felé fordul.
– Diana Macpherson titkárnője vagyok. Megkaptuk a jelentkezését
ma délelőtt, és Diana azt kérdezi, mikor tudna bejönni hozzá? – Jackie,
amikor ezt mondja, Ben fényképére néz és kineveti önmagát, mert
fogadást kötött Dianával, hogy a srác hangja közel sem lesz olyan
szexis, mint az arca. Most azért nevet, mert tévedett. De még
mennyire!
– Ó! Ez fantasztikus! – Nyugi, csak lazán, Ben, ez még nem jelent
semmit. – Nos, ezen a héten kicsit nyugisabb itt az élet… Mikor
akarnak találkozni velem?
 – Sok ezer jelentkezés futott be, és a lehető leghamarabb szeretnénk
megnézni a szóba jöhető embereket. Van rá esély, hogy benézzen ma
délután?
– Hogyne, a ma délután remek. Három óra tájt megfelel önöknek?
– Három körül tökéletes lesz – mondja Jackie, és máris az agyába
vési, hogy ebéd után rendbe hozza a sminkjét. – Keressen engem a
recepción, és majd magáért megyek.
– Hozzak magammal valamit?
– Nem – nevet a lány –, csak önmagát.
Ben leteszi a kagylót és körülnéz. Kopott – gondolja – kopott ez a
terem, kopott íróasztalokkal van tele, kopott komputerekkel és kopott
ruhás emberekkel. Hamarosan a televízióban dolgozom majd, ahol
mindenki okos és elegáns, és soha többé nem kell törődnöm a Kilburn
Herald mindennapos szemetével.
Csak óvatosan, Ben, jusson eszedbe a közmondás: Ne igyál előre a
medve bőrére! Persze, ha ti kapnátok egy fényképet Benről, biztosan ti
is behívnátok állásinterjúra.
Az igazsághoz tartozik az is, hogy ha nem Jackie-n múlott volna,
Ben Williamst talán meg sem nézik. Igaz, hogy a London Daytime
televízióhoz sok ezer jelentkezés futott be, miként az is, hogy a legtöbb
egyenesen a személyzetire ment, ahol három kupacba szortírozták
őket: igen; nem; talán.
Bennek azonban több esze volt. Egyenesen Diana Macphersonnak
címezte a borítékját, úgyhogy a jelentkezése elkerülte a személyzeti
osztályt és Jackie asztalán landolt. Nem az övé volt az egyetlen anyag
Jackie-nél, hiszen másnak is megvan a magához való esze, nem csak
Ben Williamsnek. Ellenben egyiknek a fényképe sem ragadta meg
annyira Jackie figyelmét, ahogyan Bené.
Épp egy belső borítékba akarta süllyeszteni az összes jelentkezést,
hogy egyenesen felküldje a személyzetire, amikor kiszúrta Ben
fényképét, s amint elolvasta a motivációs levelét, egyenesen Dianához
ment.
– Diana – mondta, amint belépett az ajtón. Ez a televízió, itt a vezető
cégeknél szokásos formalitások nem léteznek. – Azt hiszem, ezt látnod
kell.
– Ugye nem egy újabb nyavalyás jelentkező? – kérdezte Diana. –
Küldd fel a személyzetire!
 – Azt hiszem… – mondta Jackie, miközben leült és maga alá húzta a
lábát – azt hiszem, ezt látnod kell.
– Ezek szerint tetszik neked? – Diana először a fénykép után nyúlt. –
Hm – mondta mosolyogva és megnyalta az ajkát. – Pontosan értem,
mire gondolsz.
Diana Macpherson kemény asszony volt. Annak is kellett lennie,
hogy megkapja az executive produceri beosztást egy olyan
nagyléptékű programban, mint a Londoni éjszakák. Továbbá
egyedülálló volt, és történetesen a Ben típusú fiatalemberek a gyengéi.
Diana Macpherson olyan, akár a nyers gyémánt. Egy állami
lakótelepen nőtt fel, ő volt az egyetlen lány a telepről, aki egy jó
iskolába nyert ösztöndíjat, azután pedig egyetemre ment.
Kiszőkített szőke, aki után – negyvenegy éves létére – a
mikroméretű szoknyáinak és tömérdek hajának köszönhetően még
mindig megfordulnak a férfiak. Mindenki retteg tőle, s csak kevesen
vívják ki a tiszteletét, ám azok elnyerik rendíthetetlen lojalitását is.
Jackie-t történetesen tiszteli, mert szintén az ő utcájából származik,
és éles eszű lány. Most még titkárnő, de ha eljön az ideje, asszisztenst
csinál belőle, és attól kezdve a határ a csillagos ég.
– És kicsoda a fiú? Van tévés tapasztalata?
– Nincs – feleli Jackie. – De valami kerületi napilap helyettes
hírszerkesztője, és tökéletesnek tűnik a híradóba meg politikai
riportokhoz.
– Híradó és politika? Vétek volna elvesztegetni ezt az arcot hírekre
és politikára. Nem. Alkalmasabb volna a tömegszórakoztatáshoz, de
még az is elképzelhető, hogy szarul fest a képernyőn. – Diana egy
darabig csöndben ül, töri a fejét.
– Mi lenne, ha behívnám? – így Jackie. – Akkor meglátjuk, hogy
van-e olyan jó, mint amilyennek látszik.
– Igen – mondja Diana. – Elkelne megint egy csinos fiú az irodában.
Jackie nevet. Ugyanis a legutóbbi „csinos fiú az irodában” a
Dianával folytatott viszonyának köszönhetően továbblépett, a saját
beszélgetős műsorát vezeti.
– Rajta! – mondja Diana. – Hívd fel és kérdezd meg, be tud-e jönni
ma délután.
Ben persze semmit sem tud mindezekről, jóllehet nem ez volt az
első alkalom, mikor a külseje nyitott meg előtte egy ajtót. Túlságosan
izgatott ahhoz, hogy elemezze, pontosan miért vele akarnak találkozni
a London Daytime Television emberei. És túlságosan izgatott ahhoz,
hogy bármilyen munkát is végezzen. Amint elköszönt Jackie-től, egy
házi telefonszámot tárcsázott.
– Jemima? Ben vagyok. Ebédelhetünk együtt?
– Mikor? Most?
– Aha. Odalent találkozzunk, el kell mondanom valamit.
– Behívtak állásinterjúra. – Újságolja, mialatt sorba állunk az
ebédlőben. – Képzeld csak el, ma délután megyek.
– Ez fantasztikus! – Persze örülök a szerencséjének, nem vagyok
annyira keserű. Ám miközben próbálok osztozni az izgalmában,
elfacsarodik a szívem. – Látod? – mondom ragyogó arccal, és
játékosan oldalba is bököm őt. – Mondtam neked, hogy túl jó vagy
ahhoz, hogy elszalasszanak.
– Tudom. – sóhajt fel Ben. – De tényleg nem gondoltam, hogy
lehetőséget adnak nekem – megnyúlik az arca. – Talán nem is adnak,
talán nem leszek rokonszenves ennek a Diana Macphersonnak, és
akkor vége.
– Nőhöz mész állásinterjúra? Akkor nyert ügyed van. Nem kell mást
tenned, csak levenned a lábáról, Ben, és már bent is vagy a
televízióban.
– Valóban így gondolod?
– Persze – bólintok –, tényleg így gondolom.
– Jaj istenem, remélem, megkapom az állást!
– Megkapod – mondom, mert valószínűleg igazam van. Mert a jó
külseje és az elbűvölő modora miatt Ben Williamsre rámosolyognak az
istenek.
Előttem egy tányér saláta, igazi saláta, nem amolyan majonézben
úszó csupakalória. Bennel vagyok, emlékeztek? Ben hívott le ebédelni,
és egyébként is ezekben az utóbbi hetekben az étvágyam nem tűnik
olyannak, mint hajdanában.
Öt kilót fogytam csak, tudom, de máris látom a különbséget. A
ruháim egy kicsit bővebbek, a nadrágok nem vágnak be ott, ahol a
derekamnak kellene lennie, és nem is feszül a varrás, amikor leülök.
Már el is felejtettem milyen jó ez az érzés. Jelen pillanatban a kaja
utáni sóvárgás alábbhagyott, és az elmúlt néhány hét alatt csak
kistányér müzlit ettem reggelire, és teljesen elhagytam a napi
szalonnás szendvicseket. Az illata minden reggel magával ragad, de
valahogy sikerült megtanulnom együtt élni vele és ellenállni a
kísértésnek.
– El tudod képzelni, mi lesz, ha bekerülök a tévébe? – kérdezi Ben.
Tekintete mintha máris elveszne a kamerák és rajongói levelek
világában. – Fantasztikus volna.
– Én sosem értettem meg azokat az embereket, akik a tévé
képernyőjén akarnak szerepelni. Nem is tudnék rémesebbet elképzelni.
– Miért?
– Nos, először is nincs semmi magánéletük. Egy csapásra
felismernek az emberek és az autogramodat, vagy az idődet akarják,
bárhova is mész.
Ben elmosolyodik.
– Fantasztikus! – mondja.
– Aztán pedig – folytatom égre meresztett tekintettel – ott van a
sajtó, ezt te magad is nagyon jól ismered. Amint képernyőre kerülsz,
köztulajdonná válsz, ami azt jelenti, hogy az újságok feljogosítva érzik
magukat arra, hogy annyi mocskot ássanak elő, amennyit csak
találnak.
– Ezzel arra utalsz, hogy talán mocskos titkaim vannak? – kérdezi
vigyorogva Ben.
– Mindenkinél elég mélyre lehet ásni. – Az jut az eszembe, hogy
nekem kellene televíziósnak lennem, mert valószínűleg én vagyok az
egyetlen ember a világon, akinek nincsenek csontvázak a
szekrényében. – Egyébként nem is kellenek túl mocskos titkok.
Gondolj csak arra, hányszor nyitottad ki a vasárnapi bulvársajtót és
találkoztál egy híresség exbarát-nőjével vagy – barátjával, aki
kiteregette a zaftos szexuális életüket. Én ezt gyűlölném. Mindenfajta
rémséges alak kúszna elő az odújából.
– Erre nem is gondoltam – így Ben –, de nem hinném, hogy
bármelyik exem ilyet tenne.
– Elképesztő, mi mindent megtesznek az emberek, ha pénzről van
szó.
– Ha valaki pénzt kínálna valamelyik exemnek, hogy beszéljen a
szexuális életünkről, hát sok szerencsét hozzá. Nem hiszem, hogy
bármi érdekesre bukkannának.
 Elpirulok. Ben csak megemlíti a szexet, és én elpirulok.
Lényegtelen, hogy nem is olyan régen kemény pornóképeket
nézegettem vele az interneten. Elég, ha kimondja a szót, és rákvörös
leszek.
– Ez talán csak olyanokkal történik meg, akik minden ok nélkül
lesznek híresek, és élvezik, hogy odafigyelnek rájuk. Az ilyenek
valószínűleg nem foglalkoznak a London Daytime Television
riportereivel.
– És mi a helyzet a BBC hírolvasóival?
– Ez volna a célod?
– Ölni tudnék, hogy a BBC hírolvasója legyek.
Megdöbbenek.
– Hát te igazán sötét ló vagy, ezt sosem gondoltam volna.
– Sok mindent nem tudsz rólam – mondja evés közben játékosan
Ben.
– Na – Geraldine bepréseli magát melléjük. – Jemima legújabb
fiújáról számol be neked?
– Geraldine! Fogd be! – Nem akarom, hogy Ben tudjon Bradről.
Másrészt viszont, ha úgy gondolja, valaki más vonzónak talál, esetleg
új megvilágításban néz rám. Mit gondoltok, megér egy próbálkozást?
– Szóval? – kérdi Geraldine – meséltél neki?
– Miféle fiú? – kérdi Ben.
– A dögös kaliforniai macsó az interneten.
– Nem – így Ben. – Semmit sem tudok erről. Nem hiszek neked.
Jemima Jones, te az interneten, pasizol?
– Nem kifejezetten, csak visszamentem az LA Caféba, szörföztem
egy kicsit, és ezzel a Brad nevű fickóval cseteltem.
– Brad! – nevet Ben. – Tipikusan amerikai!
– Csakhogy Brad tökéletesen, halálosan jó pasi, egy igazi macsó.
Ehhez kétség sem fér – jelenti ki Geraldine.
– És ezt te honnan tudod? – kíváncsiskodik Ben.
– Elküldte nekem a fényképét – felelem, s közben azt kívánom,
bárcsak fel se hoztuk volna a témát. Mert akárhogyan nézzük is, az
interneten randizni éppolyan bénán hangzik, mint a Magányos szívek
hirdetésekre válaszolni. És mielőtt megkérdeznétek, nem, soha nem
csináltam olyat.
 – És – teszi hozzá Geraldine ropogós jégsalátával teli szájjal,
dresszing nélkül –, ma délután fel fogja hívni a pasit telefonon.
– Jó neked! – jegyzi meg szórakozottan Ben. Az órájára néz, és
felpattan. Én is ellenőrzöm az időt, bizony igyekeznie kell, ha idejében
oda akar érni az állásinterjúra. – Bocs, skacok, rohannom kell!
– Sok szerencsét – kiáltom utána.
– Sok szerencsét? – Geraldine kérdő tekintetet vet rám. – Mi ez?
– Valami interjút készít ma délután. – Jól csinálod Jemima.
– És mikor hívod fel a macsót?
– Gőzöm sincs. – Drámaian felsóhajtok. – Ennek csúnya vége lehet,
nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e.
– Mi az ördög? Mégis mit veszíthetsz?
Igaza van, tudom, hogy igaza van.
Együtt megyünk föl az irodába, és Geraldine arról a pasiról mesél,
akivel a múlt héten találkozott. Simonról, aki beruházási bankár, egy
hiper-szuper Mercedest vezet, és tegnap este elvitte őt vacsorázni.
– Most – mondja, és kicsi fenekével az íróasztalom szélére
támaszkodik. – Vedd fel azt a kagylót, és hívjad Bradet!
– Nem megy – mondom mosolyogva.
– Jemima! Csak csináld!
– Nem! – rázom meg határozottan a fejemet.
– Néha kétségbe ejtesz. Miért nem?
– Csak azért – hatásszünetet tartok –, azért, mert Kaliforniában
reggel hat óra van, és nem hiszem, hogy nagyon örülne neki.
– Ó! Ebben az esetben ötkor visszajövök ide, és elvárom, hogy a
telefonon lógj. Távolsági beszélgetés. Megegyeztünk?
Bólintok.
– Megegyeztünk.
Pontban öt órakor Geraldine természetesen az asztalomhoz jön. Ha
nem ismerném jobban, még azt hinném, beállította az óráját.
– Jól van, jól van – nevetek és felveszem a kagylót. – Telefonálok
neki. – Anélkül, hogy komolyan belegondolnék, mit csinálok,
Geraldine-ra mosolyogva tárcsázom a számot. Ő grimaszokat vág rám
és eltűnik az irodában.
– B-Fitt edzőterem – mondja energikusan az amerikai hang a vonal
túlsó végén. – Jó reggelt. Miben segíthetek?
 – Jó reggelt! – mondom, s hirtelen azon tűnődök, mi a csudát
művelek.
– Beszélhetnék Braddel, kérem?
– Természetesen, hölgyem. Megkérdezhetem, ki keresi?
– Jemi… – elhallgatok – JJ keresi.
– Hölgyem, kérem, tartsa a vonalat.
Csak ülök és várok, és roppant közel állok ahhoz, hogy letegyem a
kagylót. Ám mielőtt megtenném, valaki más lép a vonalba.
– Jó reggelt! – mondja egy másik energikus női hang. – Miben
segíthetek?
– Hello! Beszélhetnék Braddel, kérem?
– Mit mondhatok, ki keresi?
– JJ.
– Kérem, tartsa a vonalat.
– Hello! – Mély, szexi, kaliforniai férfihang. – JJ?
– Brad? Én vagyok, JJ.
– Ó, istenem, felhívtál! El se hiszem, hogy felhívtál! Olyan jó
hallani a hangod!
– Kösz – mondom, mert semmi más nem jut az eszembe.
– Épp most értem az irodába. Micsoda meglepetés?
– Itt viszont öt óra van, éppen hazafelé indulok.
– Nahát, a hangod éppolyan szexi, amilyen a fényképed, és el kell
mondanom neked, hogy fel van tűzve a falra. Most is azt nézem,
mialatt beszélünk.
– Legyezed a hiúságomat. – Ha te azt tudnád.
– És JJ, jó napod volt?
– Remek. Filmeztem egy kicsit délelőtt, jó móka volt. – Csak meg
ne kérdezd, mit, kérlek meg ne kérdezd!
Nem kérdezi.
– Pontosan meg tudom érteni, miért a tévében dolgozol, annyira…
ápoltnak tűnsz. Azt hiszem, ez a megfelelő szó.
– Micsoda? Még a biciklimen is egy forró nyári napon?
– Teljes mértékben. Mindenkinek meg kellett mutatnom itt a
fényképedet, és apám, hadd mondjam el, már rajongó klubod van itt,
Kaliforniában.
– Jaj, ez annyira zavarba ejtő – nyögök fel hangosan.
 – Ezért igazán nem kell zavarba jönnöd. Szerintem nagyszerű, hogy
edzed a testedet, és egészségesen élsz. Pontosan az én típusom vagy.
– Remek – mondom összeszedve magam –, az a célom, hogy tessék.
Brad felnevet.
– Figyelj, Jemima! Azt viszont nem értem, miért nem jársz senkivel.
Igen, azt tudom, hogy épp most szakítottál valakivel, de biztosan a
lábad előtt hevernek a férfiak.
– Az én olvasatomban ez nem így van, rengeteg férfival találkozom
a munkám kapcsán, de azt hiszem, válogatós vagyok.
– Akkor megtisztelve érzem magam, hogy eléggé tetszett a képem
ahhoz, hogy felhívjál. Beszélj még hozzám, imádom az akcentusodat,
mondj el magadról mindent.
– Istenem, hol is kezdjem?
– Mesélj a szüleidről. Vannak testvéreid?
– Nincsenek, egyke vagyok, a szüleim pedig elváltak.
– Hát, az kemény – mondja Brad. – Az enyémek úgyszintén. Gyerek
voltál még, amikor elváltak?
– Aha – mondom azon tűnődve, mi a csudáért mesélem én el
mindezt olyasvalakinek, aki gyakorlatilag idegen. Amikor még azok
sem tudnak a múltamról semmit, akik a legközelebb állnak hozzám,
mármint Sophie, Lisa és Geraldine. – Anyám nem boldog, keserűen
bánkódik a magányán és megpróbál sokkal jobban beleavatkozni az
életembe, mint az egészséges volna. És főképp ezért költöztem
Londonba.
– Ezek szerint nem londoni vagy?
– Nem, egy kisvárosban nevelkedtem, London vonzáskörzetében.
Nevezhetnénk akár külvárosnak is.
– És nem voltál magányos gyerekkorodban? Akartál testvéreket?
Nem egyszerűen magányos gyerek voltam, hanem szívfájdítóan
magányos. Esténként úgy feküdtem le, hogy összekulcsoltam a kezem
és imádkoztam istenhez, küldjön nekem egy kistestvért, mert nem
fogtam fel, hogy apa nélkül ennek igen csekély az esélye. De már így
is jóval többet árultam el, mint terveztem, ez túl sok lenne, úgyhogy
mély lélegzetet veszek, és jókedvűen azt mondom:
– Néha, de nem túl gyakran, jól megvoltam egyedül.
– Nézd – mondja Brad, miután beavattam gyermekkorom finomabb
részleteibe, a fájdalommentes részletekbe. – Lehet, hogy őrültségnek
hangzik, hiszen ez az első alkalom, amikor ténylegesen beszélünk
egymással, és alig ismerjük egymást, mégis olyan érzésem van, hogy
valami különleges dolog alakulhat ki köztünk. – Szünetet tart, mialatt
én próbálom megemészteni, amit az imént mondott, mert az igazat
megvallva az egyetlen ok, amiért ezt az egészet csinálom, az unalom,
nem pedig az, hogy valami különleges dolog alakuljon ki közöttünk.
És az isten szerelmére, ez a pasas gyakorlatilag idegen. Szó, mi szó,
egy kifejezetten jó külsejű idegen, de ez az egész olyan bizarrnak
tűnik. Sosem találkoztunk, ez az első telefonbeszélgetésünk, és akár
egy sorozatgyilkos is lehet. Különben is honnan tudja, hogy az vagyok,
akinek mondom magam? Ó, talán jobb lesz, ha ezt a gondolatmenetet
elvetem.
– JJ, ott vagy még?
– Igen, elnézést, folytasd.
– Szóval, csak arról van szó, tudom, őrültségnek hangzik az
interneten találkozni, de az egész világon így ismerkednek az emberek,
és néha lesz belőle valami. Figyelj! Szerintem te óriási vagy!
Szellemes és becsületes és gyönyörű, és imádom az akcentusodat, és
nem akarlak elriasztani, de nagyon szeretnék találkozni veled.
Hála istennek, hogy Brad nem láthat, nem láthatja, mennyire
elsápadok, és komolyan fontolóra veszem, hogy megölöm Geraldine-t,
mert tudtam, piszkosul tudtam, hogy ez megtörténhet.
– Azt nem javaslom, hogy te gyere ide, úgy értem, ez nagy lépés
volna részedről. És valószínűleg rendesen lefoglal a munkád, de mit
szólnál ahhoz, ha én odarepülnék, hogy találkozzam veled?
– Hümm… – Próbálom húzni az időt, valami isteni beavatkozásért
imádkozom, ami természetesen nem jön. – Hümm.
– Jól van – mondja Brad –, hallom, kiütöttelek egy kicsit, de
megtennéd, hogy gondolkozol rajta?
– Oké – hazudom –, meggondolom.
Aztán, mintha ennyi nem lett volna bőven elég, valami hihetetlen
dolgot művelek. Megadom Bradnek a telefonszámaimat, mind az
otthonit, mind a munkahelyi közvetlen vonalét (mivel nem akarom
tönkretenni a menő televíziós műsorvetői inkognitómat). És amikor
elköszönünk egymástól, leteszem a telefont, kirobogok a vécére
megnézni magamat a tükörben.
 A tokámat, az arcomat, irtó nagy termetemet nézem, és ahogy ott
állok, elhatározásra jutok, óriási elhatározásra. Olyan fontos
elhatározásra, amelyről abban a töredék másodpercben tudom, hogy
megváltoztatja az életemet. Visszafutok az asztalomhoz, felkapom a
táskámat és lerobogok a lépcsőn.
Nem megyek messzire. Szinte ruganyos léptekkel a Kilburn High-
roadra igyekszem, a közelmúltban megnyílt vadiúj, flancos
edzőterembe. Nap, mint nap elmegyek mellette, alig veszek tudomást a
létezéséről, mert végül is mit jelent számomra egy edzőterem?
Csakhogy ma van az a nap, amikor megváltoztatom az életemet.
Bemegyek a kétszárnyú ajtón, és a legnagyobb elszántsággal közelítek
a hetyke szőke recepcióshoz.
– Szia – mondom –, szeretnék belépni.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
– Mindjárt adok egy formanyomtatványt – mondja a recepciós pult
mögött ülő szőkeség, aki nem kis csodálkozással pillant Jemima
Jonesra, mert nemigen érti, miért akar egy ilyen méretű lány tag lenni
egy edzőteremben.
Természetesen arra nem nagy művészet rájönnie, hogy fogyni akar.
Csakhogy ez egy csillogó-villogó, vadonatúj edzőterem, nem pedig
valami régi hely. A regisztrációs díj százötven font, a havi tagsági díj
pedig negyvenöt. Rengeteg pénz az olyanoknak, mint Jemima Jones.
Jól teszi Jemima, hogy nem kószál körbe, mielőtt belépne, mert ha
látta volna, milyen típusú emberek járnak ebbe az edzőterembe,
hamarabb lett volna az utcán, mint kimondja: lépcsőzőgép.
Látta volna a futópadokon sikkesen mozgó gyönyörű embereket
éppen csak egy csöppnyi verítékkel napbarnított bőrükön, maximális
teljesítmény mellett. Látta volna az öltözőben a sminkjüket gondosan
igazgató nőket, mielőtt kimerészkednek, hátha éppen álmaik lovagja
biciklizik majd mellettük.
Látta volna a középkorú háziasszonyokat, a szupersikeres
üzletemberek csupasmukk hitveseit, akik föl-le pattognak a
zsámolyokon, hogy megtartsák tökéletes alakjukat a vacsorapartikra.
Látta volna az izmos férfiakat, valamennyi fiatal, fitt és hihetetlenül
jóképű, akik részben azért járnak az edzőterembe, hogy formában
tartsák magukat, részben pedig a nők miatt.
 És Jemima Jones túlságosan elbátortalanodott volna ahhoz, hogy
egyáltalán betegye a lábát ezen az ajtón, ám szerencsére az igazgatónő
házon kívül van, s így senki sem tudja megmutatni neki mindazt, amit
az edzőterem kínál, úgyhogy egyszerűen csak elveszi a
formanyomtatványt és leül, hogy kitöltse azt. Az ár láttán némileg
elfehéredik, de mindent számba véve nem sok ez a soványságért, és az
edzőterem annyira közel van, hogy nem találhat kifogást, amiért távol
marad. Tehát tollal a kezében elkezd pipákat tenni a kis kockákba.
Mint mindenkinek, aki a televízió előtt ülve és házhoz szállított
ételeket falatozva tölti minden estéjét, a testedző életmód legnehezebb
része: az első lépés. Hanem amint az ember megtalálja a motivációt, a
testedzés furamód épp annyira függőséggé válhat, mint mondjuk az
internetezés.
Miután Jemima kitöltötte a nyomtatványt és beírta a
bankszámlaszámát, hogy közvetlenül le tudják róla emelni az összeget,
visszamegy az asztalhoz.
– Nos… Még sosem voltam azelőtt edzőteremben – mondom kicsit
röhejesnek érezve magam, miközben a szőkeség egy kupac papírt
nyom a kezembe: órarendek, az edzőteremmel kapcsolatos
információk.
– Ne aggódj – mondja ragyogó mosollyal –, sokan mások is kezdők.
Fel kell mérnünk, hogy milyen az erőnléted, és kidolgoznak számodra
egy edzéstervet. – Minden izmom megfeszül, ahogy arra várok, hogy
elborzadó pillantással végigmérjen, de a lány csak mosolyog, és
lapozgatni kezd a pulton lévő határidőnaplóban. – Rendes
körülmények között három hétig kell várni egy állapotfelmérésre, de
valaki lemondott egy holnap reggeli időpontot. Ide tudsz jönni reggel
nyolcra?
Holnap reggel nyolcra? Hát hülye ez? Nyolc óra még az éjszaka
közepe.
– A nyolc óra remek – hallom a saját hangomat, gondolkodás nélkül
mondom ki a szavakat, amelyek ott lógnak a levegőben.
– Nagyszerű! – feleli a szőkeség, és ceruzával beírja a nevemet. –
Nem lesz szükséged tornadresszre, elég egy póló meg sortnadrág… –
Rám pillant és látja, milyen képet vágok a tornadressz viselésének
gondolatára. – De tréningruha is megteszi és edzőcipő, edzőcipőt kell
viselned.
 – Rendben – mondom, s már azon jár az agyam, hol a bánatban
szerzem be ezeket a cuccokat, de megszerzem bármi áron. Az órámra
nézek, negyed hét van, és tudom, hogy Bayswaterben még nyitva
találom a sportboltot a plázában.
Kijövök az edzőteremből, és bármilyen hülyén is hangzik, meg
vagyok győződve róla, hogy máris könnyebbek a lépteim. Valamivel
vékonyabb is vagyok, és lelki szemeim előtt már látom magam, amint
sovány leszek és gyönyörű, mint amilyen gyerekkoromban voltam,
mielőtt otthagyott bennünket az apám, mielőtt felfedeztem, hogy az
evés az egyetlen dolog, amely enyhítheti a fájdalmat, amikor egy
felelőtlen apa elhagyja az embert.
Bepattanok egy taxiba. – Óó, Jemima, extravagáns dolgokat
művelsz mostanában. – És a Whiteleyshez vitetem magam, ahol rá se
bagózok a ruhaüzletekre, a cipőboltokra, még a könyvesboltra sem,
hanem egyenesen fölmegyek a liften a sportboltba.
Fél órával később szinte a padlóig húzzák le a bevásárlószatyrok a
kezemet. Vettem futódresszt, két lycra hosszúnadrágot, három pár
zoknit és egy pár ragyogó Reebok edzőcipőt. Annyi pénzt költöttem a
mai napon, hogy semmiképp sem visszakozhatok. Ez volt a dolog
lényege.
És ahogy kisétálok a bevásárlóközpontból, néhány percig a nyüzsgő
tömeget nézem, hallgatom a bábeli nyelvzavart. Egyenesen
hazamehetnék, és néhány héttel ezelőtt biztosan ezt is tettem volna, de
nézd meg ezt az utcát, nézd csak a nap utolsó sugarait. Gyönyörű az
este, még nem akarok hazamenni és leülni a televízió elé, még nem.
És a Qeenswayen őgyelegve a turisták tömegében olyan érzésem
támad, mintha vakációznék, és mi jobbat tehet az ember nyaraláskor,
mint beül egy teraszra, és élvezettel elfogyaszt egy italt.
Rendes körülmények között capuccinót rendelnék és lenyalnám a
csokoládét a tetejéről, mielőtt három cukrot tennék még bele, de
változóban vannak a dolgok, úgyhogy egy cukrászda kerek asztalkája
mellett foglalok helyet, és buborékos ásványvizet rendelek.
Jemima már nagyon régen nem érezte magát ennyire boldognak.
Talán még soha életében nem volt ilyen boldog. Ül a sápadó
napfényben, s anélkül, hogy észrevenné, széles mosoly terül szét az
arcán, mert először támad olyan érzése, hogy az élet nem unalmas.
Még sosem volt ennyire izgalmas.
 Jemima Jones élete már dübörög egy ideje, mégis ma van az a nap,
amikor végre új fordulatot vesz.
Amikor Ben Williams hazaért, három üzenetet talált a rögzítőjén.
Kettő a lakótársainak érkezett, a harmadikat pedig Richard hagyta.
Ben máris felveszi a kagylót és hívja a legjobb-legrégebbi barátját, a
legjobb cimboráját, mert egy ideje nem beszélt Richarddal, és mert
muszáj beszélnie valakivel a mai állásinterjúról – vagy szétrobban.
– Rich, én vagyok.
– Ben! Hogy vagy, kölyök?
– Jól Rich, és te?
– Úszom az árral, Ben, úszom az árral. Ezer éve nem láttalak! Min
mesterkedsz mostanában?
– Ami azt illeti, van valami újság.
Richard szinte suttogóra fogja:
– Ismerek egy jó orvost.
– Kicsodát?
– Teherbe ejtettél egy csirkét?
– Ne hülyéskedj! – Ben elneveti magát. – Senkit sem ejtettem
teherbe, más nem is hiányozna! Dehogy! Állásinterjún voltam.
– Remek. Milyen állásra?
– Ugyan már, Rich, ennél több is telik tőled. Na, mi az én álmaim
munkája?
– Na ne! Csak nem hírolvasónak voltál állásinterjún? Te ugratsz
engem.
– Nem hírolvasói munkára, de mindenesetre a tévében. A London
Daytime Televisionnál voltam, riportert keresnek egy új műsorhoz.
– Jó munka! Mikor adnak választ?
– Nem tudom biztosan. Lelkesnek tűntek, de még próbafelvételt kell
csinálnom.
– Sok szerencsét! Szeretném látni a legjobb cimborámat a tévében.
Képzeld el, mekkora lesz akkor a vonzerőd?
Ben csak nevet, mert ő mindent el akar mesélni Richardnak, attól
kezdve, amikor bement a televíziós társaság hatalmas, üvegtetős
átriumába és helyet foglalt. El akarja mondani, milyen érzés volt a
társaság sztárjainak fényképei között ülni, és hogy egyszer csak bejött
a reggeli program híres műsorvezetője, és a mellette lévő székre ült le.
 El akarja mesélni Richardnak, hogy felment a liften, és csupa ideg
volt, amikor kilépett belőle, és várt a titkárnőre, hogy érte jöjjön. Azt is
el akarja mesélni, hogy milyen kedves volt a titkárnő, talán egy kicsit
túlságosan is az, de ő úgy képzelte, hogy a televízióban mindenki
ilyen.
El akarja mesélni Richardnak a találkozását Diana Macphersonnal.
A mikro-miniszoknyájáról meg a tűsarkú cipőjéről szeretne mesélni,
arról, ahogy néhány perc múlva lerúgta a cipőjét és feltette a lábát az
asztalra.
El akarja mondani Richardnak, hogyan mérte fel őt hűvös tekintettel
Diana. „A kurva életbe! Jackie-nek igaza volt! Maga életben még
jobban néz ki” – mondta aztán.
Azt is el akarja mesélni, hogyan nevettette meg a nőt, s hogy végül a
szingli lét rémálmairól beszéltek. Arról, hogy miként próbált
egyenlőségjelet vonni a nő rémtörténetei és a saját sztorijai között,
mert komolyan úgy érezte, van köztük egyfajta kötelék.
El akarja mondani Richardnak, hogy voltaképp nem a televízióról
vagy a munkáról csevegtek, hogy a nőt sokkal inkább az ő személye
érdekelte, és egyáltalán nem úgy érezte magát, mint egy állásinterjún.
Inkább olyan volt, mint amikor valaki egy barátjával cseveg. Mit
gondol erről Richard, ez most jó vagy rossz?
És azt is el akarja mesélni Richardnak, hogy az „állásinterjú” végén
Diana kezet rázott vele és azt mondta: „Jól van, Ben Williams. Nem
akarom azt mondani, hogy felvettük, mert nem tudom, hogyan fest a
képernyőn, de a nézőink kurvára imádnák azt a szépfiús külsejét, és azt
akarom, hogy csütörtökön jöjjön be egy próbafelvételre.”
De természetesen semmit sem mondhat el ebből, mert Richard
főnök, és mint azt mindannyian tudjuk, a főnököket nem érdeklik a
részletek, csak a végeredmény. Nos Richard alighanem elaludna az
unalomtól.
Úgyhogy miközben csevegnek, Ben gondolatai messze
elkalandoznak a London Daytime stúdióinak vidékére, és amint
elköszön Richardtól, már kapja is fel a kagylót, és Jemima számát
tárcsázza, mert ki más figyelne jobban a részletekre, mint Jemima, az
újsütetű barátja.
– Jó estét! Jemima otthon van? – Milyen szépen artikulál.
– Sajnos nincs idehaza. Hagy neki üzenetet?
 – Igen. Ben vagyok, a kollégája. Ha meghagyom a telefonszámomat,
szól neki, hogy hívjon vissza.
Sophie kis híján elejti a kagylót.
– Ó, szia Ben! – mondja lelkesen. – Sophie vagyok, tegnap este
találkoztunk.
– Te melyik vagy? Az arcpakolásos, vagy akinek olyan fura izék
voltak a hajában? – kérdi nevetve Ben.
Sophie felnyög.
– Jaj, ne is emlékeztess rá. Mindketten rémesen néztünk ki, de
csakhogy tudd, az én hajamban voltak azok a fura izék. – Lisa
felpillant a magazinból, amelyet a szófán ülve lapozgat, szeme tágra
kerekedik, szája az „ő az?” szavakat formálja. Sophie bólint.
– Aha – így Ben, aki nem tudja, mi mást mondhatna.
– De általában nem így nézek ki – teszi hozzá Sophie, aki beszéltetni
akarja Bent, mert azt szeretné, ha amolyan órákig tartó fecsegéssé
fejlődne ez a beszélgetés. A nők mindig ezzel próbálkoznak, ha
újonnan megismernek egy pasit, aki piszkosul tetszik neki.
– Remélem is – mondja Ben. – Egy percig sem gondoltam, hogy a
Curve nagyra értékelné.
– Jemima elmondta neked, hol dolgozom?
– Említette – feleli Ben, és nem érti, miért tart ilyen sokáig átvenni
ezt az üzenetet. – Akkor megadhatom a számomat?
– Persze, bocs, csak keresek egy tollat – mondja Sophie, és egy
pillanat múlva visszarepül a telefonhoz. – Oké, ki vele!
Ben megadja a telefonszámát, azt üzeni, hogy Jemima a lehető
leggyorsabban hívja vissza, majd elköszönnek egymástól.
– Mit gondolsz, mi van nálam? – kérdi Sophie meglengetve Lisa
orra előtt a cetlit, majd a melléhez szorítja.
– A szuka – csattan fel Lisa, aki komolyan is gondolja, meg nem is.
– Nem tarthatod meg, oda kell adnod Jemimának.
– Oda is adom – feleli Sophie –, de először lemásolom magamnak.
– És mégis mivel fogod magyarázni? Nem hívhatsz fel valakit csak
úgy, és egyébként sem dumált veled sokáig a telefonban – jelenti ki
győzedelmesen Lisa. – Nem úgy hangzott, mintha különösebben
érdekelnéd.
– Még nem – mondja Sophie –, de szerintem meghívhatnánk
valahova. Talán egy bulira vagy egy klubba, és ha muszáj, elvisszük
Jemimát is, de mindenképpen újra találkozunk vele, és akkor jobban
fogunk kinézni, mint valaha.
Lisa vigyorog, boldog, hogy nem marad ki a buliból, és bízik benne,
hogy Ben az ő göndör fürtjeit választja majd.
A lányok hallják, amint csapódik a bejárati ajtó, és Jemima
felcsattog az emeletre – a bevásárlótáskákat a nappali padlójára ejti.
– Óóóóo! – mondják egyszerre a lányok. – Vásárolni voltál? Muti,
mi vettél!
– Nem túl izgalmas – felelem, miközben szörnyen izgatott vagyok.
Annyira, hogy valószínűleg egész éjjel le sem hunyom majd a
szemem. – Csak edzőcuccokat vettem. Beiratkoztam egy edzőterembe.
– Most ugratsz – mondja a teljesen elképedt Sophie.
– Eszemben sincs – felelem boldogan.
– De minek? – kérdi Lisa.
– Mégis mit gondolsz? Azért, hogy fitt legyek. Ledolgozom a
súlyomat, és fitt leszek, néhány hónap múlva rám sem ismertek majd.
– A kollégád, Ben kedvéért? – kérdezi visszafogottan Sophie.
– Nem. – Naná, hogy Ben miatt, viszont most már Brad miatt is
Santa Monicából. – A magam kedvéért – felelem. És képzeljétek,
amint kimondom, ráébredek, hogy igaz. Persze Ben és Brad a
katalizátor, de önmagamért fogok lefogyni.
– Amíg el nem felejtem – jegyzi meg Sophie, amikor fölfelé indulok
a lépcsőn –, Ben keresett, a telefonszáma az üzenetrögzítő mellett van.
Minden megáll. Csak néhány másodpercig, de az alatt a néhány
másodperc alatt nem hallok mást csak a dübörgő szívverésemet, és
amikor újraindul, a világom tüstént túlpörög. Felveszem a kagylót, s
mikor a vonal túlsó végén Ben válaszol, szinte szóhoz sem jutok.
– Ben? – próbálom lenyugtatni magam, mély lélegzeteket veszek. –
Jemima vagyok.
– Szia! – mondja, mire kezdek megnyugodni, mert sosem
számítottam rá, hogy Ben ilyen boldog lesz, ha meghallja a hangomat.
Könyörgök, add, hogy randira hívjon, könyörgök, add, hogy azért
akarjon beszélni velem, mert örökösen énrám gondol.
– Meg se kérdezed?
Kérdezni? Miről? Aztán eszembe jut.
– Elfelejtettem, jaj, ne haragudj, megfeledkeztem róla. Milyen volt,
hogy ment, megkaptad az állást?
 Ben hátradől a díványán, és mindenről beszámol Jemima Jonesnak.
Elmesél mindent, amit Richardnak szeretett volna elmondani, és a lány
elragadtatott felszisszenéseiből meg a bátorító hangokból tudja, hogy a
telefonra van tapadva és száz százalékosan el van ragadtatva. Ezt a
fajta reakciót csak nőktől kapja meg az ember. Hiszen Ben is ezért
hívta fel éppen Jemimát.
– El se hiszem, hogy a televízióban látlak majd!
– Még nem lehet tudni – feleli Ben, de természetesen tudja, mindig
is tudta.
– És mikor lesz a próbafelvétel?
– Holnapután.
– Már olyan korán?
– Aha – mondja Ben. – Két héten belül kezdeni akarnak, úgyhogy ha
hétfőn beadom a felmondásomat, jár nekem két hét szabadság, és
akkor időben tudok ott kezdeni. – Szünetet tart. – Már amennyiben
megkapom a munkát.
– Meg fogod kapni – mondom.
– Valóban így gondolod?
– Igen. Komolyan így gondolom.
Amikor negyed nyolckor megszólal az ébresztőórám, felnyögök, a
másik oldalamra fordulok, és úgy döntök, ez őrület. Majd máskor
elmegyek. Szó sincs róla – mondja a fejemben egy kis hang –, ha most
nem mész, akkor soha, és jusson eszedbe, mennyi pénzt adtál ki. Így
aztán kikászálódok az ágyból, még félálomban a fürdőszobába
támolygok, ahol vizet lögybölök az arcomra, hogy fölébredjek. Egy
táskába hajigálom az irodai ruhámat, régi pólóba bújok, felveszem az
új tréningnadrágot, és persze új edzőcipőt.
Teljes kábulatban botorkálok ki az ajtón és megyek a
buszmegállóhoz. Megdöbbent, milyen nyugodt hajnali fél nyolckor
London, ám az edzőterembe érve, alig tudom elhinni, milyen sokan
lihegnek, zihálnak már ott a munka előtti edzésükön.
– Szia! – köszön rám egy nagydarab, barna fickó a recepciónál. – Te
biztosan Jemima vagy. – Odajön hozzám. – Paul vagyok, a
fitneszoktatód.
Felkísér az emeletre, közben átmegyünk az edzőtermen, ahol
egyenesen előre nézek, megpróbálok rá se bagózni a gyönyörű
testekre. Egy kis terembe vezet, amely kifejezetten az állapotfelmérés
célját szolgálja.
– Jól van – mondja Paul, és egy nyomtatványt tesz az asztalra. – Ezt
kell kitöltened, de mindenekelőtt szeretném megmérni a
vérnyomásodat. – Miután ezzel megvagyunk, összerezzenek, mert
valami műszerfélét vesz elő, amely úgy fest, mint valami sebészeti
eszköz.
– Ne aggódj! – nevet Paul. – Nem fog fájni. Ez – mondja a
készülékre mutatva – a zsírszázalékodat méri. Ily módon tudjuk
figyelemmel kísérni, hogy mennyi zsírból lett izom.
A francba! Ez bizony tévedés. Ez a legszörnyűbb rémálom. Soha
senki nem mérte meg még a zsíromat. Jézusom, ezek még azt sem
tudják, mennyit nyomok, és szemem hirtelen a szoba sarkában álló
mérlegre téved. A rohadt, bánatos életbe!
De mégis mitévő lehetnék? Nem futhatok el, úgyhogy azt képzelem,
elhagytam a testemet, valahol máshol vagyok, miközben Paul a
karomon, a derekamon, a gyomromon és a csípőmön méri a
zsírszázalékot. Egy mukkot sem mond, csak ráfirkálja az eredményt a
formanyomtatványra.
– Oké – mondja, miután elkészült. – Ha kibújsz a cipődből,
megmérlek. A francba!
Ráállok a mérlegre, nyomorultul a falat nézem, miközben Paul a
súlyokkal babrál, amíg megkapja a pontos súlyomat. Kilencvenkét kiló
és ötvenhárom deka. Beírja a nyomtatványba, miközben én igyekszem
úrrá lenni a zavaromon. S az egyetlen megnyugvást az hozza, hogy
egy hónappal ezelőtt majdnem kilencvennyolc és fél kilót nyomtam,
mert valahogy ennyit sikerült leadnom az elmúlt néhány hét alatt.
– Ugye nem volt annyira fájdalmas? – Paul helyet foglal és int, hogy
üljek le. Hálásan rámosolygok, mert nem ájult el a méretem láttán, és
annyira tárgyilagosnak látszik, hogy végre kezdek megnyugodni.
– Mik a céljaid? – kérdi.
– Úgy érted, azon kívül, hogy fitt legyek?
Paul bólint.
– Szeretnék karcsú lenni. Meg akarok szabadulni ettől a súlytól, és
fitt akarok lenni meg egészséges.
Paul bölcsen bólogat.
 – Helyes. Örülök, hogy itt vagy, mert a legnagyobb hiba, amit az
emberek elkövetnek, nekiesnek a fogyókúrának, és nem mozognak,
ami azt jelenti, hogy igen rövid idő alatt lefogynak, de óhatatlanul újra
felszedik, és elborzadnál azon, hogy hová vezethet a komoly
fogyókúrázás mozgás nélkül.
– Mire gondolsz? – kíváncsiskodom.
– Nem akarod, hogy hatalmas bőrlebernyegek lógjanak rajtad, igaz?
Elrettenve rázom meg a fejemet.
– Hát ezért van szükség a mozgásra. Meg kell erősödnöd, és jó
kondiba kell jönnöd. Ez legalább olyan fontos, mint az, hogy mit eszel.
Ha már itt tartunk, gondolkoztál étkezési terven?
– Kevesebbet eszem, de azon túlmenően…
– Mit szólnál, ha kidolgoznék számodra egy fogyókúrát?
Lelkesen bólogatok, miközben Paul proteinekről, szénhidrátokról
magyaráz, a különböző zsírokról, az ételek párosításáról.
– A te számodra a testkontroll diéta a legjobb – mondja. Tiszta
papírlapot húz elő a fiókból és írni kezd.
Reggelire minden nap gyümölcsöt eszem, amennyit csak akarok, de
sárgadinnyét nem, mert azt nehezebb megemészteni. Mindig várok
húsz percet, mielőtt bármi mást ennék, hogy legyen idő megemészteni
a gyümölcsöt.
Ebédre salátát eszem, de csak egyféle ételcsoporttal, mert sosem
keverem a fehérjét a szénhidráttal: salátát sajttal, salátát
paradicsommal, salátát kenyérrel. Ehetek például egy avokadós és
paradicsomos szendvicset teljes kiőrlésű kenyérrel, vaj nélkül. Az
avokádó nagyon jó, már amennyiben a helyes párosítással esszük.
Zöldséget fogok vacsorázni grillezett hallal vagy csirkével, és
zöldségből szintén annyit ehetek, amennyit akarok.
– És – mondja rám pillantva Paul – rengeteg vizet kell innod.
Minden nap legalább egy litert, de jobb, ha még többet.
– És hamar lefogyok?
– Meg fogsz lepődni – feleli. – De jobb, ha nem túl gyorsan adod le
a kilókat, mert minél gyorsabban fogysz, annál gyorsabban jönnek
vissza. Ez azonban nem fogyókúra, hanem egyfajta életmód, és ha ezt
megérted, az egész formád megváltozik majd… Szeretném, ha
rendszeresen felmérnénk az állapotodat – mondja, majd feláll, és az
edzőterem felé indul. – Úgy hathetente találkozunk, hogy ellenőrizzem
a fejlődésedet.
Szégyenlősen követem az edzőterembe, és Paul máris magyarázza a
bemelegítő gyakorlatokat. A biciklihez kísér, és azt mondja:
– Öt perc a bringán megteszi bemelegítésnek.
Felülök tehát, és pedálozok. Két percen belül dől a homlokomról a
veríték.
– Ez az – mondja Paul –, nagyszerűen csinálod! Majdnem
megvagyunk.
Abba akarom hagyni, mert érzem az izmaimat, görcsölnek a
lábizmaim, de ha Paul egyszer azt mondja, meg tudom csinálni, képes
vagyok rá. És megcsinálom.
– A futópad a következő. – Megnyom néhány gombot a padon.
Bepötyögi a zsírégetést, aztán a súlyomat, majd: 10 perc. Felállok a
gépre.
Két perc múlva arra gondolok, hogy ez igazán könnyű, mi végre a
nagy hűhó. Majd öt perc múlva arra gondolok, hogy mindjárt
meghalok.
– Én… nem… hiszem… hogy… tudom… folytatni… – sikerül
kilihegnem.
– Dehogynem – mondja mosolyogva Paul. – A kicsi, feszes
fenekedre gondolj. – Magam elé képzelek egy kicsi, feszes feneket, és
folytatom. Kilenc sikerül, de aztán nem megy tovább.
– Ne aggódj – mondja Paul –, legközelebb megcsinálod a tízet, de le
kell győznöd a fájdalomkorlátot. Ha azon túljutottál, könnyű lesz, és
minden alkalommal, egyre könnyebbnek és könnyebbnek találod majd.
A futópad után ezerötszáz métert evezek, majd ugyanannyi
gyaloglással fejezem be egy másik padon.
– Ragyogóan csináltad – mondja Paul, aki szemlátomást hisz a
motiváció erejében, és nem zavarja a tény, hogy egy rákvörös, ziháló,
agyonizzadt, lihegő alakhoz beszél. – Súlyokkal még nem akarlak
megterhelni, mindenekelőtt a kardió gépekre összpontosítunk, hogy
elégess némi zsírt, és csak aztán dolgozunk majd az izmokon.
Lerogyok az öltözőbe, ahol roskatag lábakon lezuhanyozom, mielőtt
munkába indulnék, de tudjátok mi a legfurább? A legfurcsább az, hogy
bármennyire is fáradt vagyok, az iroda felé baktatva megállok egy
palack buborékmentes ásványvizet venni, és azt hiszem, még sosem
éreztem ilyen jól magam egész életemben.
TIZENHARMADIK FEJEZET
„Holnap este búcsúpartira megyek – gépelem a Bradnek írott e-
mailemben. – Az egyik legközelebbi munkahelyi barátom egy másik
televíziós társasághoz megy dolgozni, és eléggé szomorú vagyok.
Tudom, hogy jó buli lesz, azt viszont nem tudom, kivel fogok a
jövőben beszélgetni, természetesen rajtad kívül, akire úgy tűnik, egyre
jobban rászorulok.
Egyébként később nem tudok beszélni veled, mert egyenesen az
edzőterembe megyek, de hívj fel holnap, amikor hazaérek a parti után,
és mindenről beszámolok.
Ölellek és csókollak, mint mindig. JJ.”
Te jó ég! Itt most álljunk meg és vegyük szemügyre Jemimát, mert
az átalakulás egyetlen rövidke hónap alatt nagyon is figyelemre méltó.
Paul, a tréner őszintén el van ragadtatva, ám egy kicsit aggódik is, mert
riasztó ütemben csökken Jemima súlya, és gyanítja, hogy a lány jóval
kevesebbet eszik, mint amennyit ő javasolt neki.
És joggal gyanakodik. Jemima hazavitte magával az étrendet
tartalmazó papírlapokat, berakta egy fiókba, és tüstént megfeledkezett
az összes jó tanácsról. Az elmúlt hónapban a következő lett a napi
rendje:
Reggel hét órakor kel, megiszik egy pohár melegvizet egy szelet
citrommal. Belebújik az edzőruhájába, a munkahelyen viselt holmiját
egy sporttáskába dobálja, és 8 órakor az edzőteremben van.
Megduplázta a Paul által előírt gyakorlatokat és megfejelte néhány
saját mozgással is. Negyedórát tölt a biciklin, huszonöt percet a
futópadon, tizenötöt az evezőpadon, és fél órát a másik futópadon.
Többnyire gyalogol, de azzal a furcsa erőbedobással, mintha futna,
aztán talajgyakorlatokat végez meg felüléseket.
Csak neccesen sikerül tíz órára beérnie a szerkesztőségbe. Útközben
észre sem veszi a szalonnás szendvicseket.
Az íróasztalánál ülve egész délelőtt buborékmentes ásványvizet
szopogat, ebédre kizárólag üres salátát, paradicsomot és uborkát eszik.
Mindeközben Geraldine elképedve csóválja a fejét, még mindig, ennyi
idő után is képtelen felfogni Jemima akaraterejét. Miután befejezte az
ebédelést, Jemima kicsit bűntudatos, amiért egyáltalán bármit is evett,
ugyanis a végletekig fokozta ezt a fogyókúra dolgot.
Délután újabb liter ásványvizet fogyaszt el. Hat óra tájt befejezi a
munkáját, rendszerint legalább fél órán keresztül Braddel cseveg, néha
egy órát is telefonál, aztán visszamegy a tornaterembe.
Részt vesz az egyórás közös gyakorlaton, aztán a gőzben vagy a
szaunában lazít. Még mindig óriásinak tartja magát, bár határozottan
kevésbé hatalmasnak, mint néhány hónappal korábban, és kizárólag
úgy nézi meg magát az edzőterem tükreiben, hogy közben arra gondol:
egy szép napon mindez a túlsúly már a múlté lesz. Egy napon kemény
lesz a teste, egy napon dögös csaj lesz.
Ha rajta múlt volna, vacsorára az égvilágon semmit sem eszik, mert
amikor belevágott ebbe az új életmódba, elhatározta, hogy lefogy, de
tudja, ha semmit nem eszik, nem lesz energiája a testmozgáshoz, és
szüksége van fehérjére, ezért aztán a vacsorája egy kistányérnyi vízben
főtt zöldség grillezett csirkemellel.
Unalmas és ízetlen ennivalókat eszik, de most az egyszer nem bánja.
Nem sóvárog ételek után, túl jó érzés ilyen sokat leadni. Szereti, hogy
nagyok rá a ruhái, és bár semmi újat nem vett még magának, tudja,
hogy csak így tovább, és nemsokára bármit felvehet.
Jemima Jones kábé egy-három kilót adott le hetente. Ha hozzáadjuk
azt is, amennyit az előző hónapban fogyott, akkor kiszámíthatjuk,
hogy Jemima Jones jelenleg hetvenhat kilót nyom.
Paul mondta neki, hogy a százhetven centis magasságához a
hatvannégy kilót célozza meg, ő azonban úgy döntött, hogy ötvennégy
kiló lesz, ha beledöglik is.
Jemima a fürdőszobában áll, leveszi az összes ruhát és megnézi
magát az egészalakos tükörben. Még mindig utálja a narancsbőrt a
combján, az úszógumit a csípőjén, mindazonáltal el kell ismernie,
hogy bámulatos ez a változás.
Hetvenhat kilója dacára Jemima Jonesnak most van dereka. Van
térde. Maradt ugyan még egy kis tokája, de az eddigi fele, az arcára
pedig szinte alig lehet ráismerni, annyival keskenyebb. JJ lassan
előtűnik Jemima Jones zsírpárnái alól, és noha még nem egészen az a
bizonyos JJ a biciklin egy forró nyári napon, kétség sem fér hozzá,
hogy lassacskán olyan lesz. Végül olyan lesz.
 És holnap lesz az a rettegett este. Ben búcsúpartija. Mindenki
odavolt, hiszen még senki sem távozott a Kilburn Heraldtól a
televízióhoz. Akadtak olyanok, akik országos napilapokhoz igazoltak
át, őket hősökként kezelték a lapnál maradt kollégák, de ilyen is csak
nagyritkán fordult elő, és soha senki sem kezdett még az ő vacak
kerületi lapjuknál és vált híressé.
– Legközelebb majd interjút készítünk veled – heherészett Ben hátát
veregetve a főszerkesztő, ámbár magába roskadt, hogy elveszíti a
sztárriporterét. – Ugye nem feledkezel meg rólunk, amikor majd
gazdag és híres leszel? – Ben pedig csak mosolygott, és gondolatban
vágta a centiket.
Bármennyire is szorgalmas volt és keményen dolgozott, az utolsó
két hét során túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy a lap dolgaira
koncentráljon, de ezt megbocsátották neki. És már másoknak osztották
ki a rendes napi feladatait, a szerkesztőségben való jelenléte szinte
puszta formalitás volt csupán.
Éppen az irodában tartózkodott, amikor felhívták telefonon, hogy
megkapta a munkát. Annál jobb próbafelvételt nem tudott volna
produkálni, arról viszont fogalma sem volt, hogy az elegendő-e, és
élete legpocsékabb napjai közé tartozott ez a várakozás.
– Ez a sors – hajtogatta Jemimának. – Vagy sikerül, vagy nem.
– Ahogy lesz, úgy lesz – feleli ilyenkor Jemima abban a reményben,
hogy a sors rámosolyog a fiúra, viszont abban is reménykedik, hogy
őrá is rámosolyog a sors, és nem viszi el tőle Bent, mert teljes
mértékben biztos volt benne, hogy amint a fiú elhagyja a Kilburn
Heraldot, vissza se néz majd. Eszébe se fognak jutni az ottmaradt
barátok.
És bizton állíthatjuk, hogy Ben és Jemima barátok. Amikor
megismertük őket, nem voltak azok, csupán kollégák, ám amint a
szükség idején oly gyakran megtörténik, összekovácsolódnak
barátságok, és Bennek a hosszú éjszakák hetében szüksége volt egy
bizalmasra, jobban, mint valaha.
A barátság azonban múlékony dolog, amint ez Jemima nagyon is jól
tudja, és bármennyire a bizalmon és csodálaton alapul a barátságuk, a
kényelmen is, úgyhogy egészen biztos benne: amint Ben elmerül a
televízió pompás világában, hallani sem fog felőle.
 Ám ő azt akarja, hogy Ben boldog legyen – jobban kívánja a
boldogságát, mint azt, hogy a Kilburn Heraldnál maradjon –, és ő volt
az első, akinek a fiú elmondta, hogy megkapta a munkát.
– Ben – hallatszott egy éles női hang a telefonban. – Diana
Macpherson vagyok.
Bennek torkán akadt a szó, és Diana nevetése törte meg a csendet.
– Nos? Gondolom, tudni szeretné, mi a véleményem a
próbafelvételről.
– Igen – felelte Ben. Nem tudta kihámozni a nő hangsúlyából a
választ.
– Épp most néztem meg – folytatta amaz –, és muszáj volt
felhívnom, hogy megmondjam, maga kurvára lenyűgöző.
Ben levegő után kapkodott.
– Most ugrat?
– Ilyen dolgokban sosem viccelek. Ez az egyik legjobb
próbafelvétel, amelyet valaha is láttam, és nem tudom elhinni, hogy
még nem vezetett műsort. Egészen biztosan az igazat mondta?
Ben nevetett.
– Megmutattam a programigazgatónak, és mindketten egyetértünk
abban, hogy maga a megfelelő ember a programhoz. Viszont van itt
egy probléma.
Bennek elfacsarodott a szíve.
– Probléma?
– Igen. Nem nagy, de amikor beszélgettünk, maga azt mondta, hogy
a híradózás és a politika érdekli, és attól tartok, mi nem ezt kínáljuk.
Egyéves szerződést akarunk felajánlani a Londoni estékben a
tömegszórakoztatás vezetőriportereként.
Ben nem választolt, próbálta megemészteni a hallottakat.
– Még ott van, Ben?
– Igen, elnézést, csak nem erre számítottam.
Diana felsóhajtott.
– Nézze, elég régóta vagyok ebben a játékban ahhoz, hogy
felismerjem az emberek erős oldalát. Tudom, hogy hírekkel és
politikával szeretne foglalkozni, viszont azt is tudom, hogy vétek volna
magát arra elfecsérelni. Többre hivatott, Ben, és nyíltan kimondom, ha
ezt ugródeszkának tekinti, a határ a csillagos ég.
 – Tudom – Ben bólintott, de még mindig nem tudta biztosan, mit
feleljen. Ez egy szédületes lehetőség, igaz, de akar ő
tömegszórakoztató műsorok riportereként megjelenni a képernyőn,
amolyan hírességeket interjúvoló, felszínes, komolytalan riporterként?
– Kaphatnék pár perc gondolkodási időt? Mindjárt visszahívom –
mondta, mert nem volt tisztában azzal, hogy még egyetlen,
főműsoridőben jelentkező program riportere sem gondolkodott el
Diana Macpherson ajánlatán. Soha.
– Jól van. Még tíz percig az irodámban leszek, és ha addig nem
jelentkezik, felhívom a kettesszámú jelöltünket. Elnézést, hogy ilyen
nyers vagyok, de a televízió így működik.
– Ne aggódjék – mondta Ben –, megértem.
Tüstént Jemima asztalához rohant és elmesélte neki a történteket,
meg a fenntartásait. Jemima kijelentette, hogy ne legyen nevetséges,
végtére is évek óta erre a lehetőségre várt, és nem fogják őt
beskatulyázni. Az a lényeg, hogy egyáltalán bekerülhet a tévébe.
– Ha ezt elcseszed – mondta komolyan –, nem tudhatod, mikor
adódik egy újabb lehetőség, ha adódik egyáltalán – tette hozzá
fenyegetően.
Erre volt szüksége Bennek. Az órájára nézett, két perce maradt még,
egy puszit nyomott Jemima arcára, felvette a kagylót, és a London
Daytime Television számát tárcsázta.
– Diana? Itt Ben Williams – mondta sokkal határozottabb hangon. –
Gondolkodtam, és azért hívom, hogy megmondjam, szeretnék magával
dolgozni, és amikorra mondja, az irodájában leszek.
– Hű! – Diana Macpherson elmosolyodott. – Maga aztán kurvára
rám hozta a frászt. Ugyanis nincsen kettesszámú jelölt.
És Ben sorsa egyetlen telefonhívással megpecsételődött. Lehet, hogy
nem az a munka, amelyet mindig is akart, de mindenképpen egy
kezdet, ráadásul nagyon jó kezdet, ám mielőtt az ember valami újba
fog, valami más véget ér, és holnap este lesz az utolsó estéje a Kilburn
Heraldnál
Jemima Jonest rosszullét kerülgeti erre a gondolatra. Annyira
pocsékul érzi magát, hogy megbocsáthatatlan bűnt követel: a
bizalmába avatja Sophie-t és Lisát. Voltaképp nem áll szándékában,
csak véletlenül kotyogja el a dolgot, pusztán azért, mert senki mással
nem tud beszélni.
 – Úgy látom, egy kicsit magad alatt vagy – jegyzi meg Sophie. –
Minden rendben?
– Igen – felelem, s egy hatalmasat sóhajtok. – Azt hiszem, egy picit
túlzásba viszem.
– Rengeteg időt töltesz az edzőteremben – mondja Lisa. – Talán
kevesebbet kéne edzened, szerintem senkinek sincs szüksége ennyi
mozgásra.
Álljunk meg egy pillanatra. Mi folyik itt valójában? Lisa kezdi
felfogni, hogy a régi Jemima Jones nagyon is jól halad azon az úton,
hogy JJ váljék belőle. Lisa, aki ugyancsak jártas az élet felszínes
dolgaiban, láthatja, hogy a súlyfelesleg eltűnésével egy igazi szépség
kezd kibontakozni, és ez nem tetszik neki. Egy csöppet sincs ínyére.
– Lehet – mondom –, de valójában sokkal több időt szeretnék
eltölteni az edzőteremben. Ha rajtam múlna, odaköltöznék, és minden
nap, egész álló nap edzenék, de nem várhatom el, hogy megértsék. Ezt
józan ésszel nem várhatom el senkitől. Tudom mi ez, láttam egy
tévéműsorban: mozgásfüggő lettem. Haha! Én! Ha valaki fél évvel
ezelőtt azt mondja nekem, hogy mozgásfüggő leszek, a földön
gurultam volna a röhögéstől. Most azonban tudom, hogy ez függőség,
többé-kevésbé olyan, mint az alkohol- vagy drogfüggőség. A
szervezetem túlcsordul az endorfintól, és szinte mindig fantasztikusan
érzem magam.
Egyszer, csupán egyetlen egyszer hagytam ki egy esti tornaórát,
amikor beültünk valahova dumálni Bennel, és másnap reggel olyan
átkozott bűntudatom volt, hogy megdupláztam a gyakorlatok számát,
és majdnem összeestem a kimerültségtől.
– Egy másik oka is van, azt hiszem – mondom, mert muszáj
kimondanom. Beszélnem kell róla valakinek, Geraldine-nak nem
mondhatom el. – Ben holnap elmegy a laptól.
Sophie és Lisa felfigyel.
– Hogyan? – kérdezi Sophie. – Csak nem az a fantasztikus Ben,
akivel találkoztunk?
Szerencsétlenül bólintok.
– És hová megy? – tudakolja Sophie.
– London Daytime Television. Egy új show riportere lesz.
– Úgy érted, képernyőre kerül? – Lisa szeme tágra kerekedik. Olyan
átkozottul felületesek, hogy pontosan tudom, mire gondolnak: egy
csinos pasit kifogni, remek. Egy gazdag pasit, még jobb, de egy híres
pasit, az majdnem übereli a Richter-skálát, és Ben nem csupán jó pasi,
hanem híres lesz. Alig tudnak szóhoz jutni, annyira odavannak.
– Igen, képernyőn lesz, és egy kicsit magam alatt vagyok emiatt,
vagyis borzasztóan örülök a sikerének, de hiányozni fog. Az egyik
legközelebbi barátom lett a lapnál, szóval ezért van ma este rossz
kedvem.
– Hol lesz a búcsú buli? – kérdezi közömbösen Sophie. Teljesen
hülyének néz, majd épp neki fogom elárulni.
– Nem emlékszem – mondom egy vállrándítás kíséretében. Felállok,
és kifelé indulok a szobából. – Valami borozóban.
Miközben Jemima Jones felmegy a szobájába, Sophie rámosolyog
Lisá-ra.
– Istenem! Ezt a csodálatos lehetőséget! – Ugyanis megtartotta Ben
telefonszámát, de egészen mostanáig nem volt mersze felhívni őt.
– Mit fogsz tenni?
– Csak figyuzz! – Sophie előveszi a pénztárcáját, kihalássza Ben
telefonszámát és már fogja is a kagylót.
– Halló, Ben? Szia itt Sophie, Jemima lakótársa. Igen, az a
hajcsavarós. Csak azért hívlak, hogy jó szerencsét kívánjak. Jemima
épp most mesélt az új munkádról, és még soha senkit sem ismertem,
aki a tévében lett volna. Biztosan nagyon izgatott vagy.
– Izé, igen – mondja Ben, aki el sem tudja képzelni, miért telefonál
neki a lány, hiszen alig ismeri. – Az vagyok.
– Azt akartam mondani, hogy ügyes vagy… és most, hogy
gyakorlatilag híres leszel… nem jársz majd túl sokat erre, úgyhogy ha
nem találkoznánk ismét, sok szerencsét.
– Kösz, ez igazán nagyon kedves tőled.
– És volt már búcsú bulid? – kérdi Lisára kacsintva Sophie.
– Nem, holnap este lesz. – Kínos csönd, egyikük sem tudja, mit
mondhatna. Végül Ben töri meg a csendet. – Gyere el, ha van kedved.
– Boldogan! – Sophie-nak elakad a lélegzete. – Hol lesz? –
lefirkantja a címet, miközben Lisa előtte ugrálva önmagára mutogat, és
grimaszokat vág.
– Elhozhatom a barátnőmet, Lisát is? – kérdi végül.
– Persze – feleli Ben. Közben arra gondol: kit érdekel?
– Csodálatos, akkor holnap este találkozunk.
 „Szia édes!
Kösz az e-mailedet. Mindig feldobja a napomat, ha bejövök
dolgozni, és üzenet vár tőled a képernyőn. Hihetetlenül közel érezlek
magamhoz, és még csak nem is találkoztunk, de amint kevesebb lesz
az elfoglaltságod, gyere egyenesen ide, bár nem vagyok biztos benne,
hogy kibírom három hónapig!
Már tervezem, hogy mi mindent csinálunk majd együtt, amikor
idejössz. Olyan sok dolog van Los Angelesben, amelyet látnod kell.
Feltétlenül elviszlek az Universal Stúdióba, görkorizni a Venice
Beachre és az összes kedvenc helyemre, hogy találkozhass a
barátaimmal.
Tudom, őrültségnek hangzik, de mindenkinek meséltem rólad és
lemásoltam a fényképedet, mindenhová magammal viszem, hogy
láthassanak, és már alig várják, hogy találkozzanak veled.
Sajnálom, hogy elmegy a barátod, de biztosan rengeteg barátod van,
aligha számít eggyel kevesebb. Valami gyönyörűt vegyél fel ma este,
szeretnélek elképzelni egy fekete selyemruhában, amely meglibben a
lábad körül, ahogy jársz. És a tűsarkú pántos cipődet viseld ma este, és
gondolj rám.
Most jut eszembe, ha Londonban olyan rossz az idő, mint
gondolom, mégiscsak jobb lesz, ha pulóvert és csizmát veszel föl.
Vigyázz magadra, drágám, és ne légy szomorú. Én itt ülök a
napfényben, rád gondolok, és mindig itt leszek neked.
Hívj, ha hazaérsz, és rögtön visszahívlak. Érezd jól magad!
Millió csók és ölelés. Brad.”
Nem vagyok biztos benne, hogy tetszik ez a családias közvetlenség,
és némelyik szó, ha belegondolok, kimondottan az idegeimre megy.
Arról nincs szó, hogy pimasz volna a leveleiben, pusztán egy kicsit
mézes-mázosnak tűnik, ámbár könnyen lehet, hogy ez csak a kulturális
különbségből adódik. Egyébként biztos vagyok, Brad életben teljesen
másmilyen. Bizonyára csak nem túl jó levélíró. Ez minden.
– Milyen kedves a lakótársadtól, hogy felhívott.
– Tessék? – Elfordulok a képernyőtől, és riadtan nézek Benre. –
Miről beszélsz?
– A lakótársad, Sophie, felhívott tegnap este, miután meséltél neki
az állásomról, és sok szerencsét kívánt.
Hihetetlen az a liba!
 – De én nem adtam meg neki a telefonszámodat. Honnan
szerezhette?
Most Benen a csodálkozás sora.
– Fogalmam sincs, azt hittem, te adtad oda neki.
– Furcsa. – Azon tűnődöm, miben sántikálhat Sophie.
– Egyébként – jegyzi meg Ben –, mondtam neki, hogy eljöhetnek.
– Ó! – Tehát ebben sántikált. – Mi a véleményed róla, a te típusod?
– Jemima! Az egyetlen alkalommal, amikor találkoztam a csajjal,
szörnyen nézett ki, ráadásul nagyon jól tudod, hogy nem az a fajta
lány, aki érdekelne.
– Bocs – mondom magamban mosolyogva. – Csak arra gondoltam,
ideje volna, hogy barátnőd legyen. – Óvatosan Jemima, veszélyes
terep.
– Barátnő? – nevet Ben. – Mit kezdjek éppen most egy barátnővel?
Túlságosan lefoglal, hogy híres legyek. Egyébként te tudod, ki
vagyok?
– Naná. Ben Williams, az elképesztően nagyképű pasas, akinek
másodpercenként egyre nagyobb a feje. Isten tudja, milyen leszel,
amikor ténylegesen képernyőre kerülsz.
– Csodálatos! – feleli Ben teátrálisan széttárva a karját. –
Káprázatosan fogom bemutatni a szemetet. Én leszek Ben Williams, a
sztárok cinkostársa, a híresek seggnyalója.
– Ben – kuncogok, s közben boldog vagyok, hogy a barátságunk az
ilyen könnyed heccelés szintjére jutott –, ugye nem fogsz elfelejteni?
– De hiszen te az egyszerű Jemima Jones vagy a szemét Kilburn
Heraldtól. El kell felejtselek, senkit sem ismerek olyan vacak helyről,
mint a Kilburn Heraldl – Ben a maga szeretetteljes hangján beszél, ám
elhallgat, amikor meglátja arcomon a kétkedést. Nem beszélhet
komolyan, vagy mégis?
– Hát persze, hogy nem foglak elfelejteni Jemima, te vagy itt az
egyetlen igazi barátom, hogy is felejthetnélek el?
Mosolygok, és úgy fordulok Ben felé, hogy lássa átalakulóban lévő
arcomat, de Ben semmit sem vesz észre. Szemlátomást az sem tűnt fel
neki, hogy mennyit fogytam, s ez csak egyet jelenthet: még mindig
nem vagyok elég vékony.
Talán amolyan elvont módon feltűnt neki, hogy jobban nézek ki, de
gyanítom, amikor hosszú ideig minden nap együtt vagy valakivel,
nagyon nehéz észrevenni a méretei bármilyen változását. Azt rögtön
észrevennéd, ha valaki tüsire levágatná a haját, vagy olyasmit viselne,
amit rendes körülmények közt sosem venne fel. A súlyban történő
változást azonban csak ritkán veszik észre, főleg a férfiak.
Ben csak akkor fogja észrevenni, hogy Jemima milyen sokat
fogyott, ha egy darabig nem látja őt. Jemima olvasatában azonban ez
maga a pokol, és ez a pokol hamarosan valósággá válhat.
– Tehát? Tartsuk a kapcsolatot! – kockáztatom meg bizonytalanul,
nem hagyom annyiban a témát.
– Csak ha megígéred, hogy tisztelni és csodálni fogsz.
– Ez csak természetes, ó te híres! – mondom, miközben én már
természetesen tisztelem és csodálom Bent, jóllehet ő nem tudja.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Ebédidőben Jemima az utcasarkon áll kezében sporttáskával, és
szomorúságtól elfacsarodó szívvel nézi a távolodó Bent meg a
hírszerkesztőségi kollégáit.
Őt is meghívták, hogy tartson velük ebédelni – a búcsú buli előtti
ebéd, amelyen Bennek sokkal több italt kell ledöntenie a torkán, mint
amennyit a munkanap közepén ildomos lenne –, de Jemima elutasította
a meghívást, mert ma este lesz az igazi búcsúztató, közvetlenül a
munkaidő után kezdődik, úgyhogy nem tudna edzésre menni. Így aztán
kihagyja az ebédet, és edzeni megy helyette.
Ki gondolta volna, hogy a mozgás valaha is nagyobb prioritást
élvezhet, mint a lehetőség, hogy Ben Williamsszel töltse az időt.
Miután végzett az edzőteremben, és teljesen biztos benne, hogy senki
sem nyithat rá, a női öltözőben feláll a mérlegre, behunyja a szemét,
majd lenéz. Hetvenöt kiló negyvennyolc deka!
Ez ok az ünneplésre, ebben egyetérthetünk, de pénteken ebédidőben
a Kilburn High Roadon sajnos kevés dolog van, amivel Jemima
ünnepelhetne. Szeretne egy ruhát, olyat, amilyet tegnap este Brad írt
le, de bármennyire is hetvenöt kiló valamennyi, még nem akar pénzt
költeni rá.
Amikor majd hatvanöt leszek – mondja magában az edzésről a
szerkesztőségbe menet. – Amikor majd hatvanöt kiló leszek, annak
rendje és módja szerint kistafírozom magam. És akkor megakad a
szeme a patika kirakatán, bekukucskál az ablakon a sminkes pultra. A
csudába is! – gondolja, egy kicsit azért kényeztethetem magam, és a
lehető legjobban akarok kinézni ma este. Így hát bemegy az üzletbe.
Negyed hatkor fogom az új sminkcuccomat és kimegyek a mosdóba.
Nem igazán lep meg, hogy Geraldine-t már ott találom. A tükör előtt
csücsörítve barnító port tesz fel, amúgy is aranybarna arcára.
– Szia, idegen! – köszönti Geraldine. – Készülődünk a partira? –
Hátralép a tükörtől és megcsodálja a piros ruháját, amelyről azonnal
Brad jut eszembe, mert épp olyan, mint a fekete ruha, amelyet nekem
gondolt ki – rövid, puha ruha, amely kiemeli a domborulatait és
kivillantja a lapos, piros antilopcipőbe és fényes, testszínű harisnyába
bújtatott lábait. A szuka! Nem, bocsánat, csak viccelek, de egy kicsit
komolyabbra fordítva a szót, Geraldine-ra nézek, és átkozottul rosszul
öltözöttnek érzem magam.
– Csak arra gondoltam… – kezdem öntudatosan és nevetségesen. –
Arra gondoltam, hogy talán feltehetnék egy kis… – Elakadok, amikor
Geraldine kikapja kezemből a sminktáskát.
– Nicsak, mi van itt? – Szó nélkül kiveszi a táskából, és a mosdó
mellé sorakoztatja a holmikat. – Szóval – mondja rám pillantva –,
némelyik illik hozzád, némelyik nem, de ha kölcsönadok neked az
enyémekből, tökéletes leszel.
– Nem érdekes – motyogom, mert hirtelen megbánom az egészet.
– Nem hiszem, hogy megérem a fáradtságot.
– Jemima! – csattan fel bosszúsan Geraldine. – Néha reménytelen
vagy. Már napok óta alig várom, hogy a kezem közé kapjalak. Amire
neked most szükséged van, ha már egyszer ennyit lefogytál, az egy
komoly átalakítás, és győzelem! – A levegőbe löki a karját. – Na, mit
gondolsz, ki a tökéletes személy erre a feladatra?
Óhatatlanul elnevetem magam.
– Oké. Elkezdheted azzal, hogy kisminkelsz.
– Jemima Jones! – mondja erős, mély hangján a főszerkesztő,
amikor valamivel hat óra után belépek a sötét, füstös borospincébe.
Geraldine mellette áll és elragadtatottan mosolyog. Amikor
közelebbről is megszemlél a főszerkesztő, döbbent képet vág.
– Mit csinált magával, ifjú hölgy?
Riadtan összehúzom magam, és az arcomhoz kapok, talán
elmaszatoltam a rúzst, lefolyt az arcomon a szemhéjfesték, spenót van
a fogamon? A főszerkesztő folytatja: – Jemima Jones, maga az
árnyéka önmagának!
Hála istennek! Elfojtom a kikívánkozó kuncogást és boldogan
mosolygok, megpróbálok lezser lenni, úgy viselkedni, mintha nem
lennék teljesen elragadtatva attól, hogy valaki végre észrevette, még
akkor is, ha csak a főszerkesztő.
– Fogytam egy kicsit, ez minden.
– Még hogy egy kicsit? – bömböli a főszerkesztő. – Kisasszony,
maga fele akkora, mint volt, és nem csak erről van szó! – Cinkosan
közelebb hajol. – Határozottan nagyon csinos.
Jaj istenem! Érzem, hogy mindjárt elpirulok, de szerencsére
elkapom Geraldine pillantását, látom, hogy ő is mindjárt elneveti
magát, és a pirulás elmarad.
Geraldine igyekszik elnyomni a kuncogást, mindazonáltal szélesen
mosolyog a munkája láttán, ugyanis Jemima Jones valóban egészen
másként néz ki. A ruhája nem túl jó, de Geraldine nem tudja, hogy
Jemima csak akkor vesz majd új ruhákat, ha még többet lefogy.
Geraldine tehát a saját munkáját, Jemima arcát nézi. Az üde bőrt,
amelynek elképesztően drága alapozója adott egy kis aranyló színt.
Jemima zöld szemét nézi: az ő tapasztalatának köszönhetően
hatalmasnak és ragyogónak tűnnek a szemhéjfestéktől, a
szempillaspiráltól, valamint a szemcseppektől, amelyektől fehérebben
ragyog a szemfehérje, mint a hó. A lány telt ajkait nézi: még
teltebbnek látszanak a ceruzától, a rúzstól és a szájfénytől. Végül
Jemima hajára néz: francia kontyba fogta össze, és lágy tincsek
táncolnak az arca körül.
– Fantasztikusan nézel ki! – mondja halkan Geraldine, miközben
egy kis elmaszatolt rúzst töröl le az arcomról, amelyet senki más,
csakis ő vehetett észre.
– Jemima! – nagyot dobban a szívem, amikor Ben siet hozzám és
átkarol. – Egy pillanatig már azt hittem, el se jössz. – Gondolt rám!
Igazán aggódott miattam, azon morfondírozott vajon eljövök-e. Hát ez
mindenesetre eredmény.
Összeszedem magam, és Ben szemébe nézek, azt akarom, vegye
észre, milyen vagyok, hogy lássa az új Jemima Jonest, hogy tetsszen
neki, amit lát, és belém szeressen. De Ben mindössze annyit mond:
 – Tessék, itt egy pohár pezsgő. – És amint a kezembe adja, elnéz a
vállam fölött, és azt mondja: Diana!
– Csak nem ültetem föl az új sztárriporteremet? – mondja Diana
Macpherson hatalmas léptekkel átvágva a helyiségen, mert az emberek
szétválnak előtte, elvégre Diana Macpherson híresség a média
világában.
Nem tehetek róla, de egyre nagyobb döbbenettel figyelem, hogy
Diana majdnem arcon csókolja Bent, de aztán nyilván meggondolja
magát, mert felegyenesedik és kezet nyújt, Ben pedig megrázza a
feléje nyújtott kezet. Hűha!
– Hadd mutassam be – mondja, s először a főszerkesztőhöz fordul,
aki annyira meghatódik Diana Macphersontól, hogy elfelejti becsukni
a száját. Diana kezet ráz vele, azután énvelem, de amikor Ben
Geraldine-nak akarja bemutatni, hirtelen azt mondja:
– Jöjjön, igyunk egyet! – Ben pedig megvonja felénk a vállát, és
hagyja, hogy a nő a bárpult felé kormányozza.
– Micsoda egy boszorkány! – jegyzi meg Geraldine, akit nagyon is
érthetően semmibe vett a nagy Diana Macpherson, és csak ő mondja ki
azt, amit mindenki más gondol, de sosem merne hangosan mondani.
– Ne is törődj vele – nyugtatgatom. – Biztosan nem személyes
dolog. – Pedig természetesen az, nem vagyok ostoba, láttam, ahogyan
hideg, kőkemény tekintettel felmérte Geraldine-t. Máskülönben úgy
hallottam, nemigen bírja a nőket, főleg, ha olyan szépek, mint
Geraldine.
– Igazán sajnálom – szólal meg mellettünk egy hang. – Diana
abszolút öntörvényű, és néha gorombának tűnik. – Mindketten
megfordulunk és egy fiatal, jó külsejű pasit látunk, elnyűtt
farmernadrágot és kibolyhosodott pamutinget visel. – Elnézést –
mondja ismét. – Nick vagyok, Dianával jöttem. – Nick kezet nyújt
Geraldine-nak, miközben ezt mondja, és a szükségesnél tovább tartja
fogva a tekintetét, mielőtt velem is kezet rázna, és máris amolyan
elefántnak érzem magam.
– Dianával? – kérdi felvont szemöldökkel Geraldine. – Akkor ez azt
jelenti, hogy maga a – hűvösen szünetet tart – a másik fele?
– Aligha – nevet Nick. – Inkább amolyan alkalmi kísérő.
– És épp ide hozta magával? – Geraldine ugratja, de sem Nick, sem
pedig én nem engedem el a fülem mellett a flörtölős hangnemet.
 – Igen, de megígértem, hogy később elviszem vacsorázni.
– Maga is… a tévénél van? – kockáztatom meg a kérdést,
igyekszem udvarias lenni, bár egyre inkább érzem, hogy fölösleges
vagyok.
– Nem – nevet a fejét csóválva. – Ismerik a Csiszolt Üvegeket?
Mindenki ismeri. Kezdetben egy kicsi látszerészüzlet volt, aztán igen
keresett, trendi szemüvegekre specializálódott, amelyeket nem is lehet
máshol megvásárolni, és ma a Csiszolt Üvegek az egyik legnagyobb,
ha nem a legnagyobb optikai üzletlánc az országban.
– Maga optikus? – Inkább állítás, mintsem kérdés, és Geraldine
tekintetéből tüstént eltűnik a csillogás, már azon tűnődik, hogyan
szabadulhatna meg a pasitól. Olyan jól ismerem, hogy tudom, azt
gondolja: helyes, de unalmas, unalmas, unalmas.
– Nem kifejezetten. – Jaj istenem! Geraldine már azt gondolja, ez
egyre rosszabb lesz, még csak nem is optikus a pasas, hanem egy
nyavalyás eladó. – Az én cégem – mondja némi szünet után
vonakodva a férfi.
– Mi az, hogy a maga cége?
– Az én cégem – ismétli Nick.
– Te jó ég! – Geraldine hirtelen elsápad. – Te Nick vagy!
Nick zavartan néz rá
– Mondtam, hogy Nick vagyok.
– Nem. – Geraldine megcsóválja a fejét. – De te Nick Maxwell
vagy, mindent tudok rólad.
– Ezt nem értem.
– Suzie barátnője vagyok.
– Tessék? – A férfi mosolya szélesebbre húzódik. – Suzie Johnsoné?
– Igen – feleli Geraldine, aki nem hisz a szerencséjének, mert Nick
Maxwell a maga száznyolcvan centijével nemcsak jó pasi, hanem
rettentően gazdag, nagyon helyes és elképesztően jó parti, és Geraldine
már mindent tud róla. – Suzie az egyik legrégebbi barátnőm, évek óta
mesél rólad.
– Nahát! – most Nicken van a csodálkozás sora. – Akkor te
Geraldine Turner vagy!
Egyre inkább fölöslegesnek érzem magam, és végül, amikor látom,
hogy igazán ideje magukra hagynom őket, azt kérdezem:
 – Egy italt? – De mindketten csak a fejüket rázzák, már teljesen
elvesztek a közös ismerősük feltérképezésében, úgyhogy elvonulok a
bárpulthoz.
Mindenki túlságosan jól érzi magát a bulin ahhoz, hogy eszébe
jusson, ez végül is hőn szeretett helyettes-hírszerkesztőjük búcsú
partija. Lejjebb vették a fényeket, bekapcsolták a zenét, és Jemima a
bárpultnak támaszkodva és olcsó fehérbort iszogatva – a pezsgő már
rég elfogyott – a helyiséget pásztázza.
Látja Bent a szerkesztőjével és Diana Macphersonnal. A nő
időnként Ben karjára teszi a kezét. Milyen furcsa, gondolja Jemima,
hogy a szerkesztőt nem érinti meg így, sőt egyáltalán nem érinti meg.
A nő túlságosan idős és túl goromba ahhoz, hogy Jemima igazán
fenyegetve érezze magát tőle, elvégre a legkevésbé sem Ben típusa,
mindazonáltal időnként a zakójára teszi valamelyik hosszú,
manikűrözött ujját, és Jemima szívhúrjai olyankor egy kicsit jobban
megfeszülnek. Hagyd békén, nem a tiéd.
Miként a tiéd sem. Csakhogy Jemima eddig ritkán, vagy talán még
soha nem volt igazán szerelmes, így nem veszi ezt észre. Ő csak az
utóbbi időkben kezdett érdeklődést mutatni a másik nem iránt. Igen,
elvesztette a szüzességét, de nem érezte, milyen az, ha valaki után
epekedik az ember, ha egész éjszaka ébren hánykolódik azon
imádkozva, hogy észrevegyék, és összerándul a fájdalomtól, amikor
ráébred, hogy sosem fogják viszonozni az érzelmeit.
– Pufi! – jól ismert hang szakítja félbe elmélkedésemet, és gyorsan
megfordulok. Tudom, hogy fejembe ment az olcsó bor, és kicsit
szédelgek az alkoholtól. Semmi baj, spicces vagyok.
És amikor meglátom őket, Sophie-t és Lisát egymás mellett állva,
szélesen elmosolyodom, voltaképp vigyorgok.
– Nahát, mindketten… – szünetet tartok, míg a fejük búbjától a
cipőjük orráig végigmérem őket. – Csodásan néztek ki! – kiáltom a
csönd ellenére, melyet alighanem az érkezésük váltott ki.
Sophie-nak és Lisának valóban sikere van, csakhogy ezt Kilburnben
aratták, és fenségesnek tűnhet a Trampben, de teljesen röhejes egy
borospincében a Kilburn Hyde Roadról nyíló egyik mellékutcában.
Csodásan néznek ki, csodásan nem illenek a helyhez.
Lisa nyilvánvalóan fodrásznál volt, aki olyan hatalmas frizurát
csinált neki, hogy szinte le kellett hajolnia, amikor bejött az ajtón. Egy
ruhának álcázott apró fekete szövetet visel és elképesztően magas
sarkú, csupa pánt szandált.
Sophie francia kontyba fésülte a haját hasonlóan az enyémhez, és
egy csillogó fekete koktélruhába préselte bele magát, amely minden
egyes mozdulatára megcsillan.
Önmaguk paródiájaként festenek, és én képtelen vagyok, egyszerűen
nem tudom letörölni a vigyort a képemről, és amikor köszönök nekik,
látom, hogy Geraldine és Nick Maxwell is vigyorog és csak egy
pillanatig valami gonosz ujjongást érzek, amiért annyira kínosnak kell
érezniük magukat.
Csakhogy Sophie és Lisa nem érzi feszélyezve magát. Gyönyörűnek
gondolják magukat, és nyilvánvalóan Ben kedvéért néznek ki így.
Rosszul tették, nagyon rosszul tették. Haha! De megérdemlik!
– És hol van az okos fiú? – kérdi Sophie és Bent keresi a
tekintetével.
– Látod ott azt a magas szőke nőt? – mutatok Diana Macphersonra,
tudván, hogy ha Sophie és Lisa betörne a felségterületére, nyilván
darált húst csinálna belőlük. – Egy pillanattal ezelőtt vele beszélgetett,
valószínűleg csak egy italt hoz neki.
– Istenem! – mondja Sophie lesimítgatva ruháját és alaposan
szemügyre veszi Diana Macphersont. – Arról a csirkének öltözött
tyúkról beszélsz? Ki a csuda ez? – Sophie nem fordul vissza hozzám, a
szeme Dianára tapad, amikor Ben visszamegy hozzá és egy pohár bort
ad a nőnek.
– Gőzöm sincs – vonom meg a vállam, és nagyon igyekszem
nagyon komoly képet vágni. – Nem a lapnál dolgozik, most látom
először. Talán Ben barátja – elhallgatok és mindhárman némán
figyeljük, ahogy Diana lekefél egy korpát Ben zakójáról olyan
mozdulattal, amely túlságosan is intim ahhoz képest, hogy a főnöke.
– Talán tetszik neki Ben – mondom azon tűnődve, mi lesz ennek a
furcsa beszélgetésnek a vége.
– Nagy mázlista lenne! – mondja Sophie, aztán eszébe jut, hogy én,
a lakótársa, odavagyok Benért és talán nem kéne ennyire kimutatnia,
mit gondol.
– Tudod mit? – mondja bizalmasan. – Mi lenne, ha odamennék és
megszabadítanám őt a vén szatyortól, és akkor odajöhetnél és
beszélgethetnél vele. Lefogadom, még egy szót sem váltottál vele ma
este.
Nem tudom tovább elrejteni a gonosz mosolygást, és ahogy széles
mosolyra húzódik az arcom, azt mondom:
– Megtennéd? Ez nagyon rendes tőled.
– Mire valók a barátok? – mondja Sophie és már nyomakszik az
emberek között, hogy elérje a prédáját.
– Jó lesz, ha vele megyek – közli Lisa és már topog is Sophie után.
– Mi ez az egész? – Geraldine áll meg mellettem. – Mit csinálnak itt
a lakótársnőid és egyáltalán, hogy néznek ki ezek?
Ez már túl sok nekem, kitör belőlem a nevetés, és minél jobban
nevetek, annál nehezebb abbahagyni, de most legalább nem vagyok
annyira mérges, csak egy kicsit. Végül sikerül levegőt kapnom.
– Csak figyelj! Azt hiszem most amolyan filmre kívánkozó
pillanatok következnek.
– Tudja a lakótársad, hogy kicsoda Diana Macpherson? – kérdezi
zavartan Geraldine.
– Nem – bököm ki –, és azt sem tudja, hogy milyen, de tetszik neki
Ben és szerinte Diana egy csirkének öltözött tyúk és Sophie el akarja
őt vonszolni tőle, bármi történjék is.
Geraldine döbbenten néz, de gyorsan felfogja, hogy ez egy olyan
pillanat, amelyiken még sokáig röhögni fogunk.
– Klasszikus – suttogja ijedten, miközben figyeli Sophie
előrenyomulását.
Sophie csacska lévén szemlátomást úgy határozott, hogy Bent
kétségtelenül sarokba szorította ez a felfújt túlkoros szőkeség, és
miközben céltudatosan feléjük igyekszik, már tervezi a stratégiáját.
Szerinte Ben úgy fest, mint aki nem akar ott lenni, úgyhogy alighanem
örökre hálás lesz bárkinek, akinek van annyi lélekjelenléte, hogy
elviszi őt ettől a nőszemélytől, aki Sophie vélekedése szerint
tönkreteszi a búcsú buliját.
Miközben egyre közelebb ér hozzájuk, arra gondol, hogy ő
határtalanul fiatalabb ennél a lompos szőkénél és jóval csinosabb is.
Ráadásul konstatálja, amikor végre odaér, nekem sokkal jobbak a
lábaim. Bennek most van egy barátnője, aki elijeszti ezt a nőszemélyt.
És ez a barátnő én leszek. Ragyogó! – gondolja. Ben sosem tudja ezt
majd eléggé meghálálni nekem!
 – Ben! – kiáltja, mikor a Dianával beszélgető fiatalember ránéz,
mégpedig üres tekintettel: Először is azért, mert nehéz ráfókuszálnia.
Úgy tűnik, mintha kettő, ha nem éppen három feje volna, másodszor
pedig a legkevésbé sem ismeri fel őt.
Az üres tekintet sebesen riadttá változik, mert ez a lány
kétségtelenül ismeri őt, ráadásul úgy tűnik, elég jól.
– Drágám! – kiálltja a lány két keze közé kapva az arcát és nagy
nedves csókot nyom az ajkára. – Nagyon sajnálom, hogy elkéstem!
Hiányoztam neked? – teszi hozzá cicásan, dorombolva.
– Én… izé… – Ben immár teljesen és végérvényesen elképed. Ki ez
az idegen nő? Talán valamilyen PR-nyuszi, akivel esetleg telefonon
beszélt?
– Hello! – mondja Sophie ridegen Diana Macpherson felé fordulva,
kinek az arca hirtelenjében olyan kemény lett, akár az acél. – Sophie
vagyok – kezet nyújt, ám Diana csak bámulja őt –, Ben barátnője.
– Az én micsodám? – mossa össze a szavakat Ben, aki hirtelen
ráébred, ki ez a lány.
– Ne szemérmeskedj, drágám! Ez már aligha titok. – Sophie
szeretetteljesen megborzolja Ben haját.
– De… – motyogja Ben. – Hiszen csak egyetlen egyszer
találkoztunk. Jemima lakótársa vagy igaz?
Sophie habozik, de csak egy töredék másodpercig.
– Ez valami kis játék, drágám? Oké, akkor csak egyetlen egyszer
találkoztunk. – Diana felé fordul, égre mereszti a szemét, miközben
Ben egészen elképedve mered rá.
– Elnézést – mondja Dianának, akinek lassan olyan sejtése támad,
hogy ez az egész nem az, mint aminek látszik. – Szoktunk ilyesmit
játszani – folytatja Sophie, akinek nem tűnik fel, hogy a terve nemigen
fog valóra válni.
– Ó! – mondja elbűvölőre váltva Diana, azzal a bizonyos mosollyal,
melyről a kollégái úgy gondolják, hogy egy valamit jelenthet csupán:
gyilkolni készül. – Tehát Ben barátnője vagy? Már olyan sokat
hallottam rólad.
Sophie mosolya lehervad az arcáról, de gyorsan összeszedi magát.
– Remélem, szép dolgokat? – mondja, mert tudomása szerint
Bennek nincs nője, és ha mégis, akkor itt lenne, és ha itt van, akkor
Sophie nagy bajba kerül.
 – Csodálatos dolgokat – folytatja Diana. – Mennyire sajnáltam a
nővéredet – mondja, most már egészen biztos benne, hogy Sophie egy
ostoba liba, akinek tetszik Ben, és azt gondolta elviheti őt tőle.
– A húgom igen rettenetes volt, csodálom, hogy Ben elmondta
neked – mondja Sophie, aki kezdi úgy gondolni, hogy minél hamarabb
elhúz innen, annál jobb lesz.
Jemima és Geraldine olyan közel araszolt, hogy már csak fél méterre
lehetnek tőlük, és mindketten hegyezik a fülüket, hogy hallják, mi
történik.
– Hm – mondja magabiztosan Diana. – Ben sok mindent elmesél,
pszichiáter vagyok.
– Tessék? – kérdi Sophie, aki teljesen bizonytalan, hogy most mit
lépjen.
– Nos, tudod – mondja Diana közel hajolva és lehalkítva a hangját. –
A tavalyi hangok meg a skizofrén hajlamok után, Ben meg én hetente
háromszor találkozunk. Nem beszélt neked erről?
– Igen, most jut eszembe, hogy említette, de tudod, Ben mennyire
visszafogott.
– Abszolút – ért egyet Diana. – Amíg jól elzárva tartod a
konyhakéseket… ha érted mire gondolok – megböki Sophie-t. – Ezt
voltaképp nem kellene elmondanom, de légy óvatos, elvégre nem
akarjuk, hogy te is úgy végezd, mint az utolsó barátnője.
– Hát… nem.
– Pontosan így van. Egyébként Ben mesélte nekem, hogy
csontkovács vagy. Gyere, menjünk, hozzunk egy italt, és közben
beszélj a munkádról.
Mielőtt Sophie-nak esélye lett volna tiltakozni, Diana megragadta a
karját és a bár felé kormányozta. Geraldine-nak és Jemimának a
könnyei potyogtak a nevetéstől.
– Mi a f… van? – kérdezi Ben, aki talán a sokk miatt némileg
kijózanodott. Felém fordul, kissé összemossa a szavakat. – Ez volt az
én barátnőm?
– Nem, Ben – mosolygok kedvesen –, nincs barátnőd, vagy
elfelejtetted?
– Én is így gondolom – felel Ben zavartan a borospoharába
pislogva, majd ismét a lányokra pillant. – Jemima! – mondja és
kihörpinti a poharát. – Geraldine – mondja egy kicsit dülöngélve és
Geraldine-ra néz. – Mihez kezdek én majd kettőtök nélkül? – Átkarolja
mindkettőnk vállát, miközben Geraldine, aki egyetlen kortyot sem
ivott egész este, utálkozva mereszti a szemét és kibontakozik az
ölelésből.
– Minden rendben lesz – mondja –, kétségkívül ezernyi dögös fiatal
nőt találsz majd a Londoni estéknél, akik mind beléd fognak szeretni.
És ha már a szerelemről beszélünk… – felpillant, körülnéz, mígnem
elkapja Nick Maxwell tekintetét, aki éppen most hozza elő Diana
Macpherson kabátját. – Randit beszéltem meg London legkapósabb
pasijával.
– Kivel? – kérdezi Ben, aki túlságosan részeg ahhoz, hogy igazán
érdekelje.
– Nem érdekes – Geraldine, aki olyan józan, mint egy bíró,
szerencsére rádöbben, hogy Ben az utolsó, akinek ezt elmondaná,
mivel sosem lehet tudni, hogyan fogadná a hírt Diana Macpherson. –
Bocsássatok meg egy pillanatra – mondja, mert látja, hogy tiszta a
levegő és elköszönhet Nicktől.
Ben karja azonban még mindig a vállamon pihen, és én annyira
ideges vagyok, hogy hirtelen kijózanodom, és mindent a legapróbb
részletekig látok és érzem Ben karjának súlyát a testemen.
– Te vagy az egyetlen barátom – mondja, és a vállamba temeti az
arcát. – Szeretlek Jemima – motyogja az ingembe és megdermedek.
És megáll forogni a világ.
– Mit mondtál? – kérdezem dadogva, biztos vagyok benne, hogy
rosszul hallottam.
Ben ekkor néhány másodpercig engem néz és nagyon is hasonlóan
ahhoz, ahogyan Sophie, aki mellesleg távozott a buliból, egy nagy
nedves cuppanós csókot nyom a számra… köszönöm istenem,
köszönöm, köszönöm, köszönöm! Jó négy másodpercig tart, és miután
vége, Ben eltántorog és otthagy földbegyökerezett lábakkal, reszketve,
mint egy nyárfalevél.
– Én is szeretlek – suttogom, miközben látom, hogy a főszerkesztő
félrevonja Bent, mert beszédet akar tartani. – Én is szeretlek.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Mielőtt szemügyre vesszük JJ-t – Jemima Jones már csak nevében
létezik tudnotok kell, hogy az utolsó találkozás óta csak nagy ritkán
tartózkodott otthon. Három teljes hónap telt el azóta. Bejárt a
munkahelyére, a szerkesztőség rettentően vacak volt Ben Williams
nélkül, és eljárt a tornaterembe. Minden tőle telhetőt megtett, hogy
elkerülje a lakótársnőit a búcsú bulin történt incidens után, és eltemette
a fájdalmat, amiért Ben fel sem hívta őt telefonon.
Egyre jobban összebarátkozott Geraldine-nal, aki mellesleg teljesen
belegabalyodott Nick Maxwellbe, és elképesztő telefonszámlákat
csinál Bradnek Kaliforniában, aki annak ellenére, hogy nagyon sok
mérföldnyire volt tőle, az egyetlen fénysugárnak bizonyult az életében.
Jemima úgy érzi, mostanra már egészen jól megismerte Bradet.
Rááldozza az idejét, a gondolatait és az energiáját, hiszen egyiket sem
kell többé Bennek tartogatnia, aki eltűnt az életéből és megjelent a
televízió képernyőjén.
Brad is Jemimának szenteli az idejét, gondolatait és energiáját, de
talán helyes volna feltenni a kérdést, milyen jól ismerhetünk meg
valakit, akivel még sosem találkoztunk. Mennyire közel kerülhetünk
valakihez, akivel az interneten keresztül, faxon és telefonon
beszélgetünk. Honnan tudjuk, hogy tényleg az, akinek mondja magát.
Talán nem is számít. Végül is ezek a beszélgetések maradtak csak
Jemimának, ezeket várja, hiszen az ennivaló már nem nyújt számára
vigaszt, mint hajdanában. Ben pedig a távozása utáni első hónapban
háromszor telefonált, hogy elmondja, milyen remekül érzi magát. Ám
azóta nem is hallott felőle.
Kaja. Jemima épp csak annyit eszik, hogy legyen energiája edzeni,
hogy a bőre megtartsa a rugalmasságát, hogy olyan csontokat és
izmokat fedezzen fel magán, amelyről nem is tudta, hogy léteznek.
Amikor utoljára találkoztunk vele a partin, Jemima hetvenöt kilő
volt, most azonban Jemima Jones ötvennégy kiló és nyolcvannyolc
dekát nyom. Jemima Jones szinte egy felnőtt teljes súlyát adta le.
Jemima Jones pontosan úgy fest, mint a lány a fényképen.
– Ezt el sem tudom hinni – mondja Geraldine a nappaliban állva és a
kabátját kereső Jemimát nézi. – Piszkosul hihetetlen!
– Mi hihetetlen? – kérdezi szórakozottan Jemima, aki a szófa mögött
bukkan rá hatalmas régi fekete kabátjára. Fölveszi és körbetekeri
magán, hogy melegen tartsa, hiszen manapság folyamatosan fázik,
amióta semmi sem párnázza ki a csontjait.
– Nézz csak magadra! – mondja Geraldine. – Sovány vagy!
 – Na ne röhögtess! – feleli Jemima. – Aligha vagyok sovány, itt még
mindig van fölösleg – a combján lévő zsírt tapogatja.
– Mennyi súly van ott, az isten szerelmére? – így Geraldine. – Bízz
bennem, sovány vagy! Ugyanaz a méret kell neked, mint nekem.
– Bárcsak úgy lenne! – mondja Jemima, aki valóban azonos méret
lett Geraldine-nal többé-kevésbé, csak még nemigen akarja elhinni.
Tudja, hogy másként néz ki, máshogyan érzi magát, csak abban nem
egészen biztos, hogyan kellene vélekednie erről.
– Egyébként hová megyünk? – kérdi kisvártatva.
– Expedícióra – válaszolja titokzatosan Geraldine. – Ma az én
kezemben vagy és semmi másra nem lesz szükséged, csak a csekk-
könyvedre.
– Jaj, ne! – mondja idegesen Jemima. – Ha arra gondolsz, hogy
vásárolni viszel, felejtsd el a flancos boltjaidat. Ez a Los Angeles-i
utazás teljesen kiüt, egy fillérem sem maradt.
– Ne aggódj, mégis mit gondolsz, mire való a hitelkártya?
– Tudom – sóhajt fel Jemima –, de majdnem a limitemnél tartok, és
gőzöm sincs, hogy a pokolba fogom visszafizetni.
– Drágám – mondja Geraldine –, gondolkozz csak logikusan.
Legfeljebb száz évet vagyunk itt, ami a dolgok nagy rendjében semmi,
ennél fogva igazából semmi sem fontos, főleg nem a pénz. Majd
visszafizeted, ha visszajöttél.
– Geraldine! Nekem nincsenek gazdag szüleim, akik kihúznak a
csávából, ha bajba kerülök. Hogy fogom törleszteni a fizetésemből?
– Jemima! Először is a szüleim soha nem húztak ki a csávából, és
egyébként is mire költöd a pénzedet? Mostanáig voltaképp semmit
sem költöttél.
– Igen – nyögi Jemima az éttermekre gondolva, ahová sosem tért be,
a ruhákra, amelyeket sosem vett meg, s a vakációkra, ahová nem ment
el.
– De az még nem ok arra, hogy most mindent elköltsek.
– Nem költünk el mindent – mondja Geraldine. – Nem megyünk
Armanihoz, de ha történetesen látunk egy szép ruhát, attól tartok,
muszáj lesz megnéznünk. Különben is a régi cuccaiddal nem mehetsz
Los Angelesbe. Először is azért, mert nem olyan holmik, amelyekre
Brad számít, másodszor, még ha olyanok is volnának, most lötyögnek
rajtad.
 – Oké – adja meg magát Jemima –, azt hiszem, igazad van. – A
plafonra mereszti a szemét. – Bocsásson meg isten és a bankigazgatóm
– és ezzel kimennek az ajtón.
– Az első állomás Jeff – mondja Geraldine a kilburni mellékutcában
manőverezve a kocsijával, majd West Hampsteadbe veszi az irányt.
– Jeff?
– A fodrászom.
– Miért? – Kicsit kezdek ideges lenni, mert hosszú fényes hajam
mindig is az egyik legjobb tulajdonságom volt, és igen megbízom
Geraldine-ban, de tényleg ennyire meg kell bíznom benne?
Geraldine elővesz egy cigarettát, meggyújtja a szivargyújtóról, majd
felém kínál egyet, de megrázom a fejem.
– Nem, köszönöm, leszoktam.
– Leszoktál? – Geraldine álmélkodó pillantást vet rám.
– Igen, Brad utálja a dohányzást, úgyhogy azelőtt kellett felhagynom
vele, mielőtt még odaérek.
Geraldine bólint.
– Egyébként – folytatom –, miért megyünk a fodrászodhoz?
– Jemi! – sóhajt fel Geraldine. – Megbízol bennem?
– Igen – vonakodva, de mégis.
– És szerinted nekem jó ízlésem van?
– Megkérdőjelezhetetlenül.
– És szerinted tennék veled bármit is, ami nem tetszene neked?
– Nem.
– Hát ez az, úgyhogy dőlj hátra, lazíts és engedd át nekem az
irányítást. Egyet megígérhetek, a nap végére magadra sem fogsz
ismerni.
Így hát csendben ülök és kinézek az ablakon, lábammal a zene
ritmusára dobolok, és igyekszem nem gyomorgörcsöt kapni a
gondolattól, hogy valami idegen, Jeff nevű pasasnak szabadkezet
adnak, hogy bármit megtehessen az én gyönyörű hajammal.
Végül megállunk egy hampsteadi fodrászüzlet előtt. Ahogy benézek
a hatalmas üvegtáblákon, nagy sürgés-forgást látok odabent, a
fodrászok és a vendégeik egyaránt gyönyörűek és már az ablakon
keresztül is fel tudom mérni, hogy drága hely. A tükrök között
gyönyörű kerek antik asztalkák állnak, rajtuk kínai vázákban hatalmas
fehér liliomok. A tükör előtt várakozók hatalmas plüss szófákon ülnek,
divatmagazinokat lapozgatnak és igyekeznek megtalálni a tökéletes
frizurát, mielőtt a fejük mellett csattog az olló.
Geraldine egy fiatal, karcsú sötét hajú férfihoz vonul, az ő fényes
haja lófarokba van összefogva.
– Geraldine! – mondja mély baritonján, kikapcsolja a hajszárítót és
elfordul a vendégétől. – Hogy vagy mindig? – Mindkét arcára puszit
nyom és nyilvánvaló, hogy Geraldine kedves kliense, aki évek óra
idejár.
– Ő itt Jemima – hallom, miközben legszívesebben gyorsan
kihátrálnék. – Emlékszel, miben maradtunk telefonon? –
Telefonbeszélgetés? Miféle telefonbeszélgetés?
Jeff bólint.
– Na, mi a véleményed? Meg tudod csinálni? Jól fog kinézni?
Jeff hátralép, szemügyre vesz, aztán felemeli, méregeti a hajamat és
eltűnődik
– Nem fog jól kinézni – szünetet tart –, hihetetlenül fog kinézni.
Teljesen igazad volt.
Geraldine figyelmezteti Jeffet.
– Csak ne mondd el neki, mit fogsz csinálni!
Jeff felsóhajt.
– Felfogtad, hogy ez abszolút nem etikus, Geraldine? Csak akkor
nem mondhatom el neki, ha beleegyezik. – Úgy tűnik, végre engem is
észrevesz és drámai sóhaj kíséretében azt mondja: – Jemima! Nem baj,
ha Geraldine utasításai szerint vágom le és festem be a hajadat anélkül,
hogy előbb elmondanám, mit csinálok majd? Istenem – Jeff a fejét
csóválja –, még sosem tettem ilyet.
– Rendben van, Jeff – bólintok –, megbízom benned. –
Mindazonáltal kikönyörgök egy aprócska tájékoztatást.
– Jó – sóhajt fel Geraldine –, akkor fölteszek neked egy kérdést.
Úgy akarsz kinézni, mint a fényképen? – bólintok. – Tetszik, vagy sem
a hajad színe a fényképen? – ismét bólintok. – Akkor bízzuk Jeffre,
csodákra képes.
– Nem vágok le túl sokat – mondja lazán felemelve a hajamat Jeff –,
legfeljebb két centit, hogy eltüntessem ezeket a töredezett végeket, és
azt hiszem… – egy kis hajat húz a homlokomba – mit szólnál egy
frufruhoz?
Geraldine-ra nézek, ő bólint.
 – Legyen frufru – mondom elmosolyodva.
Egy órával később már nem vagyok annyira biztos benne.
Űrlényszerű fejemet vizsgálgatva a tükörben – apró ezüst fóliák állnak
ki mindenfelé a hajamból. – Geraldine-hoz fordulok, és azt mondom:
– Remélem, biztos vagy a dolgodban.
– Csak nyugi, az isten szerelmére. – Megkérdezi Jefftől, mikor
leszek kész. – Oké, egy óra múlva itt vagyok.
Amikor Geraldine visszajön a szalonba, elmegy Jemima mellett, és
amikor ráébred a tévedésre, megfordul és földbegyökerezett lábakkal
áll, kezét a szája elé kapja döbbenetében.
Ugye emlékeztek Jemima hosszú fényes egérszürke hajára? Most
Geraldine arra a csíkozott aranysörényre meredt, amely elkapja a
fényt, amikor Jeff meglibbenti a hajat.
Milyen okosan lett összeválogatva a méz, a platina, a nagyon
világos vörös ahhoz, hogy egy folyékony aranyhoz hasonló hajzuhatag
legyen az eredmény. És milyen gyönyörűen terül szét Jemima vállán
szelíden hullámozva, miközben a lány beszél.
És a frufru. A frufru pontosan a zöld szempár fölött végződik, és
menynyire kiemeli az aranyszőke a zöldet, milyen tökéletesen
hangsúlyt ad szív alakú arcának.
– Jézusom – mondja Jeff, háta lép és megszemléli a keze munkáját.
– Gyönyörűséges vagy, ha mondom.
– Jézus – visszhangozza Geraldine halkan, amikor végre megtalálja
a hangját. – Jézusom – mondja, mert semmi más nem jut eszébe.
– Förtelmesen nézek ki, igaz? – nem mertem eddig a tükörbe nézni,
egy magazinba temettem az arcomat, és most nem akarok felpillantani,
de az arcukról azt olvasom le, hogy nem nézek ki förtelmesen. Így
aztán vonakodva felemelem a szemem, és levegő után kapkodok,
amikor meglátom a tükörképemet. – Te jó ég – mondom halkan.
Elképedve Geraldine felé fordulok. – Én vagyok a csaj a képen.
– Egyáltalán nem – feleli elképedve Geraldine –, sokkalta
gyönyörűbb vagy.
Geraldine ragaszkodik hozzá, hogy ő fizessen.
– Vendégem voltál – mondja, és amikor kimegyünk az üzletből még
mindig engem néz és egyfolytában azt hajtogatja, milyen gyönyörű
vagyok.
 – Fogd már be Geraldine – mondom végül, miután legalább négyen
fordultak meg utánunk és néztek ránk furcsán. – Mindenki azt hiszi,
hogy a leszbikus szeretőd vagyok, az isten szerelmére.
– Bocs – mindkettőnkből kitör a nevetés.
Egy kis mellékutcában igyekszünk egy butik felé.
– Komolyan – mondom Geraldine-nak –, hihetetlen, hogy mennyi
mindent megteszel értem. Nem is tudom, hogy köszönjem meg neked.
– Jemima! A legizgalmasabb dolog, amit valaha is csináltam. Ez a
világ legnagyobb átalakítása és bízz bennem! A lehető legtöbbet
fogom kihozni belőle.
– Nos – mondja Geraldine immár az üzletben. – Második számú
lépés: a ruhák. Ezeknek – jelenti ki a tréning felsőmre bökve – el kell
tűnniük.
Mi a baj az én kényelmes bő cuccaimmal? Ezen tűnődöm, mialatt
szórakozottan böngészgetem a tökéletesen sorba rakott ruhákat az
állványokon. Noha úgy gondoltam, készen állok erre a pillanatra,
amelyről mindig is álmodoztam, mi van akkor, ha mégsem úgy nézek
ki, ahogyan elképzeltem. Mert bármennyire is ki akarom próbálni az új
külsőmet, attól rettegek, hogy valahogy még mindig úgy fogok festeni,
akár egy krumpli.
De valami furcsa dolog kezd történni velem, ahogyan magamba
szívom ezeket az idegen textúrákat és színeket, és hirtelen majd meg
halok, hogy megpróbáljam őket. Hirtelen megérteni, mire való ez a sok
hűhó. Most már értem, miért öltözik Geraldine olyan gyönyörűen.
Tudni akarjátok, miért? Azért, mert megteheti és, életemben először,
én úgyszintén.
Imádok minden anyagot, minden színt. Fekete, majd
csokoládébarna, sötét drapp, végül krémszín egy csipetnyi
tengerészkékkel. Gyönyörű nadrágokat látok, és ügyet sem vetve
Geraldine-ra, aki csak halmozza a ruhákat az eladónő karjaira,
bemegyek a próbafülkébe, hogy felpróbáljam őket.
– Mit gondolsz? – kérdezem Geraldine-t, és nem értem, miért nagy a
nadrág, egészen a derekamra húzom fel, hogy szebb legyen az esése.
– Ez túl nagy neked, szívem. Hányas méret? Mindjárt hozok
kisebbet.
– Ezeket próbálja meg – mondja az eladónő és átnyújtja ugyanazt a
nadrágot egy kisebb méretben.
 A nadrág a méretem. A gyönyörű szabású blézer úgyszintén. Jók a
rövid loknis szoknyák, jók a selyempólók, és ami még fontosabb, a kis
fekete ruha is. Jó a drappszínű szarvasbőr cipő, miként a puha
bőrcsizma is, és ami a lényeg, én vagyok jó! El sem tudom hinni, hogy
az a dögös elegáns nő, aki úgy vigyorog a tükörbe, mint egy tejbe esett
macska, én vagyok. Én vagyok! Jemima Jones! Már megint nem jutok
szóhoz.
– Most készen állsz, hogy Los Angelesbe menj – mondja
győzedelmesen Geraldine, mikor a táskámba nyúlok a pénztárcámért
és igyekszem nem beleszédülni abba az elképesztő összegbe, amit
mindjárt kiadok. A francba! Az életben csak egyszer adódik ilyen
élmény. Ezek a ruhák örökké tartanak majd és a nap végére meg van
minden, amire Brad számít.
– Menjünk, igyunk egy kávét, olyan kimerítő ez a bevásárlás meg a
fodrászolás. – Geraldine belém karol és elindulunk a főutcán, két
karcsú (karcsú!) szőkeség mindenféle csodával megpakolva.
– Figyuzz! – suttogja Geraldine, ahogy egy piros sportkocsi érkezik
a dugó végére, pontosan velünk párhuzamosan.
– Mi van? – suttogom vissza.
– Nézd, a sportkocsiban. – Odanézek és egy sötéthajú, kékszemű,
szemrevaló férfit látok a volán mögött. Rám néz, elkapja a
tekintetemet, majd lejjebb kalandozik a szeme az új ruháimra
(sajnálom, képtelen voltam ellenállni, muszáj volt felvennem az új
nadrágot), aztán ismét a szemembe néz. Én pedig tudom, mit jelent ez
a tekintet, számtalan hollywoodi filmben láttam már. Azt jelenti,
tetszem neki. Én, Jemima Jones, tetszem neki!
Ahogy továbbindul a forgalom, a férfi Jemimára mosolyog,
sajnálkozó kis mosoly, hiszen nem tudott szóba elegyedni vele, mert
csak úgy tudná leírni őt, hogy egy jó bőr meg valami plusz. Áthajt a
kereszteződésen, és a visszapillantó tükrében nézi a lányt. Miközben
felhangosítja a zenét, Richard arra gondol, gyönyörű volt ez a lány. A
mobiltelefonja után nyúl és a legjobb barátja számát tárcsázza.
– Ben? Itt Rich. Azt hiszem, szerelmes lettem.
– Láttad ezt? Láttad ezt? – Ha nem Nick Maxwell-lel járna,
Geraldine zöld lenne a féltékenységtől, de jelen helyzetben piszkosul
jó kedve van.
– Oda volt érted – dalolja –, és milyen dögös pasi volt!
 Jemima egészen beleszédül, őrá még sosem nézett így azelőtt egy
ilyen pasi, sőt semmilyen sem. Nem fogja elfelejteni ezt a tekintetet,
mert végre igazolást nyert az, amit felfedezett ma délután. Jemima
Jones gyönyörű, karcsú, szőke, és Geraldine segítségének
köszönhetően sikkes, stílusos és elegáns is, ámbár ezt még nem
egészen fogta fel.
– Pufi – szól Lisa, amikor kinyitja a bejárati ajtót és lerakja a
szatyrokat az előszobában. – Anyád hívott.
– Kösz, visszahívom – kiálltja Jemima, miközben felmegy a lépcsőn
és belöki a nappali ajtaját.
– Azta…! – mondja Lisa.
– Te jó szagú úristen! – suttogja Sophie, és mindketten tátott szájjal
ülnek a díványukon.
– Na – kérdi Jemima kicsit megrázva a haját –, mit szóltok hozzá?
– Hát ez… – Lisa elhallgat.
– Egyszerűen… – Sophie elhallgat.
Szóhoz sem jutnak az irigységtől, a hitetlenkedéstől. Jemima sosem
jelentett számukra fenyegetést, ám most, az új kosztümnadrágban és
csokoládébarna cipőben Jemima Jones pontosan olyan nőnek látszik,
amilyen Sophie és Lisa mindig is lenni akart. Csakhogy nekik ez
sosem sikerült. Mindig rosszul választották meg az ékszert vagy a
cipőt, vagy a sminket. Mindig nagyszerűen néztek ki, de egy csöppnyi
stílus nem szorult beléjük. Az ajtóban álló Jemima azonban gyönyörű
látomás.
– Ó – mondja végül Lisa.
– Illik hozzád – így Sophie, és mindketten visszabújnak a
magazinjaikba.
Jemimának lassan elszáll a jókedve. Nem lehetnének legalább
egyszer kedvesek? Nem mondhatták volna, hogy nagyszerűen néz ki,
pusztán azért, hogy jól érezze magát?
Egy ideig ácsorog, majd visszamegy a konyhába, hogy telefonáljon
az anyjának, és alig távolodik el a szobától, már hallja, hogy
sutyorognak a lányok. Egy pillanatra megáll, fülel és elkapja Sophie
szövegének a végét: „…úgyis visszahízza”, aztán Lisát hallja: „…a
lúzer szőkén is lúzer”.
Régen Jemima fölment volna a szobájába, és egy egész csomag
kekszet tömött volna magába vigasztalás gyanánt. Csakhogy
megváltoztak a dolgok, és átlát a gonosz megjegyzéseken, amelyek
mögött féltékenység bújik meg. Szukák! – gondolja, mielőtt
elkeseredne. Nem számítanak, és belép a konyhába, hogy felhívja az
anyját.
Az öltözőasztal előtt ülök és sminkelem magam, megpróbálom épp
olyanra, mint Geraldine készített ki Ben búcsú bulijára. És annak
ellenére, hogy már hozzá kellett volna szoknom, még mindig alig
hiszem el, hogy ez én vagyok, hogy a tükörből rám tekintő nő Jemima
Jones.
És akkor megkefélem hosszú szőke hajamat, végül felállok,
kimegyek a fürdőszobába és szélesen elmosolyodom. Az egész alakos
tükörben az egyik kezemet csábítóan csípőre teszem, pedig abszolút
nevetséges, hogy így pózolok.
– Viszlát, Jemima Jones! – mondom határozottan és egy csöppet
sem érdekel, hogy meghallhatják a lakótársaim. – Szia JJ – és
felnevetek, hátradobom új hajamat és megyek, hogy felhívjam Bradet.
TIZENHATODIK FEJEZET
„Szia Drágám!
Alig hiszem el, hogy jössz, hogy tényleg eljössz! A barátaim még
nálam is izgatottabbak, ha ez egyáltalán lehetséges. De komolyra
fordítva a szót, kijövök eléd a repülőtérre, mert eléggé messze van és
onnan egyenesen a házamba megyünk. Semmiért nem kell aggódnod –
már rendbe hoztam neked a vendégszobát, és azt hiszem nagyszerűen
fogod ott érezni magad – lesz saját tévéd, videód és fürdőszobád és az
egész házat megtöltöttem neked virággal.
Ha nem vagy nagyon fáradt, boldogan elvinnélek vacsorázni, de
majd meglátjuk, hogyan érzed magad. Már alig várom, hogy
találkozzam veled, és tudom, hogy aggódnom kéne, mégsem teszem.
Jó érzésem van az egésszel kapcsolatban, bár talán ezt még nem
kellene mondanom.
Kívánok neked jó repülőutat, drágám és két hét múlva találkozunk!
(jaj istenem – két hét!)
Ölellek és csókollak, Brad”
– Hát, ez a helyzet – mondom Geraldine felé fordulva, aki a vállam
fölött olvassa az e-mailemet –, akár tetszik, akár nem, megyek.
– Mit akar az jelenteni, hogy akár tetszik, akár nem? Olyan
lehangoló vagy! Tudod mit? Majd én elmegyek!
 Mosolygok, mert izgatott vagyok, de ha igazán tudni akarjátok, az
egyetlen ember, akit látni szeretnék, az Ben. Ő azonban, mint tudjátok,
elment, és azt hiszem, Brad a második legjobb dolog.
– Nem viccelek – teszi hozzá Geraldine. – A legtöbb nő odaadná a
jobb karját, hogy elrepüljön egy olyan pasihoz, egy olyan dögös
macsóhoz, mint Brad.
– Tényleg el akarok menni – és ez így igaz. És tudom, hogy a
külsőm tekintetében már nincs miért aggódnom, pusztán arról van szó,
hogy nagyon ideges vagyok, még sosem csináltam ilyen kalandos
dolgot életemben. – De mi van, ha szörnyű lesz?
– Nézz végig magadon, Jemima! – csattan föl Geraldine. – Még
mindig azon görcsölsz, hogy nem fogsz tetszeni neki?
Vállat vonok, noha látom, mennyire megváltoztam, hogy egészen
másnak látszom, a külcsín alatt még mindig kövérnek érzem magam.
– Ez nem fog megtörténni – folytatja Geraldine. – Szenzációsan
nézel ki, szíveskednél ehhez hozzászokni és folytatni az életedet?
– Jól van, jól van – mondom mosolyogva. Csak már térjünk le erről
a vágányról, mert bármilyen nevetségesen is hangzik, egy kicsit unom,
hogy mindenki azt mondja, milyen gyönyörű vagyok. Nem tudom
olyan komolyan venni és nem érzem magam gyönyörűnek. Még nem.
Nos, talán néha, de ez legfeljebb két-három percig tart. Ha bárminek
is, egy kicsit szélhámosnak érzem magam. – Jobb lesz, ha megyek és
benézek a főszerkesztőhöz, el kell kéredzkednem tőle.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy lefoglaltad a jegyet anélkül, hogy
megérdeklődted volna, jó-e az időpont? – Geraldine meg van rémülve.
– Igen. – Voltaképp nem is foglalkoztam ezzel, hiszen milliónyi
kilót kellett leadnom három hónap alatt. – Lefoglaltam a jegyet, most
pedig megszerzem hozzá az időt.
– Kerüljön beljebb, fáradjon be – mondja a főszerkesztő, felugorva a
székéről és sietve kinyitja nekem az ajtót, ami egészen elképesztő,
mivel soha, de soha nem tett ilyet. – Örülök, hogy benézett hozzám –
mondja, de nem néz a szemembe közben a vén kecske, az alakomat
fürkészi –, van itt néhány dolog, amiről szeretnék beszélni magával. –
Azt lemerem fogadni.
Elfogadom a helyet, amivel kínál és megpróbálom lassan keresztbe
tenni a lábamat, ahogyan oly sokszor Sophie-tól és Lisától láttam és
elfolytok egy mosolyt, hogy én, Jemima Jones végre ki tudom
használni a külsőmet a karrierem előremozdítása érdekében. A
főszerkesztő határozottan úgy néz ki, mint akinek tetszik a látvány, sőt
annyira tetszenek neki a lábaim, hogy szemlátomást megfeledkezik
arról, amiért beszélni akart velem. Köhintek egyet.
– Igen, mit is mondtam? – vonakodva az arcomra vonszolja a
tekintetét. – Jó ég, Jemima! – mondja némi szünet után. – Elnézést,
kedvesem, de szinte el sem tudom hinni, hogy maga az.
Nyájasan mosolygok, kezdek hozzászokni, hogy olyan pasiktól
kapok bókokat, akik évek óta ismernek, de azelőtt még csak meg se
láttak.
Épp ma reggel csörgött a házi telefon, egy újabb hírszerkesztő
érdeklődött, megtudnék-e csinálni neki egy sztorit és találkozhatnánk-e
ebédidőben, hogy egy ital mellett megbeszéljük a továbbiakat. Először
csodálkoztam, hogy mi a fene folyik itt, de Geraldine szerint most én
vagyok az iroda üdvöskéje. És tudom, hogy oda kéne lennem az
elragadtatástól, de voltaképp kicsit dühös vagyok, hogy korábban
senki sem törődött velem. Persze nem olyan rossz ez, legalább jobb
munkám van.
Múlt héten először küldtek el egy interjúra, és nemcsak valami
vacak, unalmas interjúra, hanem egy londoni szappanopera új
sztárjához, aki éppenséggel a Kilburn Herald szomszédságában lakik.
Úgy látszik, még nem keresett eleget ahhoz, hogy egy jobb környékre
költözzék.
Fantasztikusan ment az interjú, egy kicsit túlságosan is, mert a
végén úgy kellett kimentenem magam ennek az egyébként helyes
pasinak a karmai közül, akinek mintha ezer keze nőtt volna és
mindegyikkel engem akart megtapogatni.
Hát igen, az élet határozottan más, amikor karcsú az ember. Még az
edzőterem is izgalmas hely lett. Csodák csodájára befogadtak a szép
emberek és még fekete tornatrikóban, smink nélkül, lófarokba fésült
hajjal is mindig akadt olyan fickó, aki úgy dönt, hogy szóba elegyedik
velem. Elképesztő!
– Keményen hajtasz! – kezdik általában, én pedig elmosolyodok,
bólintok és megpróbálom folytatni az edzést. De ők még mindig ott
állnak és próbálnak beszélgetni, és ha Paul, a trénerem történetesen
arra jár, rendszerint közbelép és elirányítja őket valamelyik másik
géphez. Hál' istennek Paulért.
 Hál' istennek Paulért, ugyanis ő az egyetlen ember, aki aggódik
Jemimá-ért. Óhatatlanul elmosolyodik, amikor látja, hogy ezek az
izomagyúak szóba elegyednek vele. Ha látták volna korábban,
gondolja, de természetesen ezek a férfiak még csak észre sem vették
volna őt. Paul megpróbálta figyelemmel kísérni Jemima étrendjét, mert
bár ragyogóan néz ki, aggasztotta őt, hogy milyen gyorsan adta le a
súlyfelesleget. És meg van győződve arról, hogy az aranyló bőr alatt –
Geraldine tanácsára barnítókrémet használ – Jemima Jones talán nem
olyan egészséges, mint amilyennek látszik.
Paul megpróbálta felhozni a témát Jemimának, de a lány tüstént
elutasítóan viselkedett.
– Természetesen eleget eszem, Paul! – mondogatja mindig. –
Anorexiás? Én? Ugyan, ne nevettess! – A rend kedvéért, Jemima nem
anorexiás, pusztán megszállott, ami határozottan épp annyira
egészségtelen és talán majdnem olyan veszélyes is. Majd meglátjuk!
És most a főszerkesztői irodában ülve a déli edzés után figyelem,
ahogy felveszi a telefont és kiszól a titkárnőjének:
– Laura! – ugatja északi akcentusával. – Két kávét és egy tányér
sutit kérünk. – Leteszi a kagylót, és azt mondja nekem, nyilván jópofa
akar lenni: – Nem hiszem, hogy maga eszik kekszet, nehéz megtartani
ezt az alakot.
Elpirulok.
– Igyekszem – mondom határozottan.
– Nos hát, Jemima. Az ok, amiért beszélni akartam magával az,
hogy úgy gondolom, nagyobb dolgokra hivatott. Mindig mondtam,
hogy eljön majd a maga ideje, és most, hogy bizonyított azzal az
interjúval, úgy gondolom, készen állunk rá, hogy átkerüljön a színes
cikkekhez.
Milyen furcsa, hogy most, amikor karcsú vagyok és szőke, hirtelen
elő akar léptetni. Tudom, hálásnak kéne lennem, alighanem elvárja,
hogy köszönetet rebegjek, de én csak arra tudok gondolni, miközben
itt ülök és dagadt arcát meg a malac szemeit nézem, miközben
egyfolytában a lábamat stíröli, hogy te disznó, te nagy szemétláda.
Sosem adnád meg nekem ezt az esélyt, ha nem így néznék ki. Ha nem
fogytam volna le, életem végéig csinálhatnám a Top Tip oldalt.
– Tehát? – kérdi a főszerkesztő kétségtelenül arra számítva, hogy
ússzak a boldogságtól.
 – Hát – mondom elgyötörten, mert bármekkora szemétláda,
mégiscsak erre az esélyre várok évek óta. Csakhogy ez egy szexista is
és igazán szóhoz sem jutok. És miközben az egyik felem azt akarja
mondani, hogy dugja fel az ajánlatát, a másik meg akarja ragadni azt. –
Miért most? – kérdezem végül, miután látom, hogy a főszerkesztő
kicsit leizzad.
– Ez csak időzítés kérdése – feleli. – Mi mindig is tudtuk, hogy
maga egy kincs a lapnak és most Ben távozásával szükségünk van egy
újabb okos fiatalra, aki megcsinálja a nagy interjúkat. És nézzünk
szembe a tényekkel: az, hogy magából lenyűgöző fiatal hölgy lett, nem
válik a kárára.
Tessék, kimondta. Ténylegesen bevallotta, hogy egy szexista
szemétláda. Én pedig itt ülök és körülnézek az irodájában. Először a
kopott szürke szőnyegre nézek, kávéfoltos és ki is van égetve. A
bekeretezett címlapokra nézek a falon, nagy sztorikra, amelyek
bekerültek az országos lapokba, majd az olcsó műanyag asztala mögött
ülő főszerkesztőre, a maga olcsó nyloningjében, a kövérkés ujjaival és
nikotinfoltos mosolyával. És olyan érzés áraszt el, hogy semmit sem
szeretnék jobban, mint felugrani, sarkon fordulni és elfutni. Messzire
akarok futni, messzire, a Kilburn Heraldtól és imádott Benem nevének
említése olyan, akár, mint egy tőrdöfés a szívembe, mert még mindig
nem hívott fel és a legjobb, amit tehetek, ha elmenekülök innen, tőle,
az emlékétől.
De nem ezt mondom, nem mondhatom, még nem.
– Szeretném a munkát – szólalok meg végül erőltetett mosollyal –,
de egy feltétellel.
– Feltétel? – a főszerkesztő nem számított feltételekre.
– Szabadságra van szükségem, szeretnék két hét múlva kivenni két
hetet. A főszerkesztő megkönnyebbülten felsóhajt, és pontosan tudom,
mire gondol közben. Egy pillanatig azt hitte, csak akkor vállalom el a
feladatot, ha jó nagy fizetésemelést kapok mellé.
– Ez nem gond, kedvesem – mondja –, Geraldine majd megcsinálja
az oldalát, amíg távol van és közben felveszünk majd valakit, aki
átveszi a Top Tipeket. Na ez hogy hangzik?
– Jól – a francba, Geraldine dühös lesz. – Ó – fűzöm még hozzá,
miközben felállók. – Még valami. Feltételezem, hogy az új beosztásom
fizetésemeléssel is jár.
 A főszerkesztő szinte szóhoz sem jut, valószínűleg elképeszti, hogy
mekkora önbizalom-növekedéssel járhat a kilók elvesztése, ugyanis a
régi Jemima Jones sosem merészelt volna ehhez hasonlót mondani.
– Természetesen – böki ki végül. – Majd beszélek a pénzügyesekkel
és kitalálunk valamit. Ne aggódjék kedvesem, ezt hagyja csak énrám.
Egyébként hova utazik?
– Los Angelesbe – mondom mosolyogva, amikor bezárom magam
mögött az ajtót. Jól szórakozom az ábrázatán, mivel a főszerkesztő
vakációról alkotott elképzelése Brighton, vagy maximum egy hét
Mallorcán. És miközben végigmegyek a folyosón, először kezdek egy
bizsergést érezni a gyomorszájam tájékán. – Ó, istenem, Los
Angelesbe megyek!
– Ezt nem viselheted! – Geraldine végigdől az ágyamon és drámaian
a szeme elé kapja a kezét – Jemima! Az isten szerelmére még nem
hallottál a repülős sikkről?
– Repülős mi? – Én gyakorlatias vagyok, a tréningruhámat vettem
fel, egy pár kényelmes edzőcipőt, meg egy pólót a hosszú repülőútra.
Mivel azonban jól akarok kinézni Brad előtt, a kézi táskámba betettem
egy miniszoknyát, egy vászonblúzt, meg egy térdig érő csizmát,
amelyeket közvetlenül a landolás előtt akarok átvenni.
Ó, ha tudni akarjátok, az elmúlt két hét gyakorlatilag elrepült és ma
van a nap, ma utazom. Geraldine – mitévő lennék Geraldine nélkül – ő
visz ki a repülőtérre és legalább annyira magával ragadja a kalandom,
ahogyan engem.
– A repülős sikk – ismétli –, tudod, a káprázatos külső, ahogyan az
összes híresség és modell utazik, amikor repül valahova.
– De Geraldine – mondom mosolyogva –, szerintem te elfelejtetted,
hogy nem vagyok sem sztár, sem modell. Újságíró vagyok a Kilburn
vacak Heraldnál, és egyébként is – kinyitom a kézitáskámat és
megmutatom a tartalmát. – Pakoltam be holmit, hogy átöltözzek, de
semmi kedvem kényelmetlenül utazni a gépen.
– Először is Brad nem tudja, hogy te a Kilburn vacak Heraldnál
dolgozol – emlékeztet Geraldine. – Ő azt hiszi, hogy te egy pazarul
öltözködő tévés műsorvezető vagy és miközben nem azt mondom,
hogy kosztümöt vagy térdig érő csizmát viselj a gépen, minimum egy
kis glamúrra szükséged van. – A fogait csattogtatja. – Azok a cuccok –
mutat az utazótáskákra –, abszolút nem illenek egy repülőútra. Még
akkor sem, ha csak a végén akarod felvenni őket.
Megvonom a vállam, miközben Geraldine kinyitja a bőröndömet és
keresgélni kezd.
– Ez – motyogja és kihúz egy friss fehér pólót. – Meg ez – mondja
egy fekete sztreccsnadrágot felemelve és közben helyeslően bólogat. –
Ezt pedig – közli egy nagyméretű fekete pulóvert kibányászva – azért,
hogy lazán a válladra terítsd. Az edzőcipőt viselheted, de ez elég,
úgyhogy most már csak a kiegészítőkre van szükséged, hogy teljes
legyen a repülős sikked.
– Kiegészítők?
– Tudtam! – csattan föl Geraldine. – Mindazok után, amire
tanítottalak még mindig nem vagy tisztában a kiegészítők
fontosságával. Jemima, édesem, a kiegészítők a minden! De Geraldine
néni készült, úgyhogy nem kell aggódnod. Egy másodperc múlva itt
vagyok.
Átöltöztem azokba a ruhákba, amelyeket Geraldine kiválasztott, ő
pedig kifutott a kocsihoz. Pár perccel később visszaszaladt egy Louis
Vuitton piperetáskával, amelyről még én, Jemima Jones is tudom,
hogy egy vagyonba került.
– Figyelj, Jemima! – mondja Geraldine és igen komolyan néz rám.
– Ez a piperetáska Dimitri ajándéka volt, és noha már rég nem
vagyunk együtt, ez a büszkeségem és örömöm. Kölcsönadom neked,
de úgy vigyázol rá, mint a szemed fényére!
– Geraldine, szóhoz sem jutok! De minek kell ez nekem?
– A szerephez tartozik. Mindenki Louis Vuitton piperetáskával
utazik most – mondja, kinyitja a piperetáskát és egy hatalmas teknőc
keretes Cutler & Gross napszemüveget húz elő – ezt néhány hete egy
divatfotózáson használták és elveszett. Szörnyen éreztem magam
miatta, felhívtam a PR-ost és ő megbocsátott nekem. Fogalmam sincs,
hova tűnhetett – huncutul vigyorog, miközben a kezembe adja. – Ezt
nem kell a gépen viselned, vedd fel a reptéren, és amikor nincs a
szemeden, legyen a fejed búbján. – Megmutatja, hogyan húzzam hátra
a hajamon tökéletesen a napszemüveget, amely, ezt be kell vallanom,
tüstént valami glamúrt kölcsönöz.
– Nem tudom – hümmög Geraldine a táska körül kutatva –, mi van
még itt. – Két palack Eviant vesz elő, meg egy hajlakknak látszó
flakont. Végül néhány egzotikus külsejű üvegcsét. – A víz
nyilvánvalóan azért kell, hogy megidd a gépen. Az alkoholtól
tartózkodsz, az csak még inkább visszatartja a vizet. A flakonban
szintén Evian van, amelyet a következőképpen használsz. – Hátradobja
a haját és gyorsan finom permetet spriccel az arcára, majd
megkönnyebbülten felsóhajt.
– Tessék – mondja –, ezt csinálja az összes modell és így nem szárad
ki a bőröd – teszi hozzá a tégelyekre mutatva. – Ezek ingyen cuccok.
Felhívtam a céget és mondtam nekik, cikket írok a termékeikről és a
teljes kínálatot elküldték nekem. Ezek itt hiper-szuper hidratáló
termékek és javaslom, hogy kétóránként használd őket. Drágám,
drágám, te el sem tudod képzelni, mennyire ki tudja szárítani az ember
bőrét a repülés. Végül – mondja egy apró fehér műanyag üveget
előhúzva – a szemcseppek, hogy tizenegy órányi repülés után is
csillogjon a szemed.
– Istenem – teszi hozzá, szinte önmagának –, valakinek fizetnie
kellene nekem ezért.
– Geraldine – mondom a fejemet csóválva, de egyfolytában
mosolygok. – Téged a jó isten küldött, mitévő lennék nélküled?
– Hogy mitévő lennél, Jemima? Úgy néznél ki, mint mindenki más,
aki Los Angelesbe repül csillaggal a szemében. Most úgy nézel ki,
mint akit odatettek.
– Tessék?
– Valakit odatettek, megcsináltak, nevezheted bárminek is – az
órájára pillant –, Jézusom, jobb lesz, ha megyünk, ha oda akarunk érni.
Mindent elintéztél?
– Majdnem. Csak írnom kell egy cetlit Sophie-nak és Lisának –
Geraldine az égre mereszti a szemét. – Muszáj, csak arra az esetre, ha
vészhelyzet van.
– Lefogadom, örülsz, hogy nem látod őket?
– Nem igazán, annyira nem zavarnak, afféle szomorkás módon
szórakoztatók.
– Ja, afféle undok nővérek.
– Pontosan – nevetek.
– És hogy érzed magad? – kérdi Geraldine, miközben kicipeljük a
táskáimat az ajtón.
– Pokolian idegesnek.
 – Fölösleges, bárcsak én utaznék.
Jemima Jones sok érdeklődő pillantást kap a repülőtéren, bár nem
igazán veszi észre, túlságosan izgatott az utazás miatt. Talán tényleg
„valakinek” látszik, főleg, amikor felteszi a szemüvegét, hogy leplezze
kimerültségét. Talán egyszerűen csak arról van szó, hogy tündér
keresztanyja, Geraldine segítségével sikerült tökélyre vinni a
hihetetlenül lezser külső művészetét. A szépségéről nem is beszélve.
Bármi legyen is az ok, a turistacsoport tagjai egymást bökdösik és
sustorogva:
– Mit gondolsz, ki ez?
– Biztos vagyok benne, hogy valami híresség.
– Ez nem az a lány abból a filmből?
– Hiányozni fogsz – mondja Geraldine és alaposan megölelget. – Ki
fogja elviselhetővé tenni a következő két hetemet?
– Mármint ki fogja átnézni a cikkeidet? – én is megölelem őt.
Eszembe se jut megemlíteni, hogy rá vár a Top Tip megírásának
öröme.
– Persze, az is – feleli Geraldine –, de komolyan, tényleg hiányozni
fogsz. Érezd magad nagyon jól. Telefonálsz majd?
– Persze.
– Amint odaérsz? Majd meghalok a kíváncsiságtól, hogy milyen a
pasas. Istenem, talán alacsony, kövér és kopaszodó.
– Nem! – Már amúgy is ideges vagyok. – Ez borzasztó lenne! – És
akkor eszembe ötlik, hogy noha jómagam sosem voltam alacsony és
kopaszodó, kövér azonban igen, és egy pillanatig arra gondolok,
hogyan ítélnek meg az emberek, jobban mondva, hogyan ítéltek meg
rosszul.
– De semmi baj, ha kedves ember – teszem hozzá, s talán azon
drukkolok, hogy sok haja legyen. – Egyébként láttuk a fényképét, és
biztos vagyok benne, hogy valóban ő az.
– Ha te biztos vagy benne, akkor én is – jegyzi meg Geraldine –, de
akárhogy is néz ki, van egy Los Angelesbe szóló repülőjegyem.
Teljesen biztos vagy benne, hogy nem férek bele a bőröndödbe?
– Egészen biztos – nevetek –, ámbár mit nem adnék, hogy velem
gyere.
– Vigyázz magadra! – mondja Geraldine egy utolsó ölelés
kíséretében, és amikor otthagyja Jemimát, ráébred, hogy tényleg
hiányozni fog neki, hogy a lány nagyon fontos lett az életében, mert
segített újra felfedeznie a nők közötti barátság örömét, hiszen az utóbbi
időkig Geraldine mindig csak férfiakra szakított időt, sosem volt ideje
barátnőkre. Különös, hogyan változnak a dolgok…
És magamra maradtam. A Virgin pultjához megyek, egyik
kezemben egy palack ásványvíz, a másikban Louis Vuitton
piperetáska, a hónom alatt pedig egy kupacnyi fényes magazin
Geraldine-tól, hogy nehogy „halálra und magad”. Átadom a turista
osztályra szóló jegyemet és valahol valaki biztosan rám mosolygott
ma, vagy talán Geraldine varázslata működik, de bármi legyen is, a
jegykezelő lány szintén amolyan hírességnek gondol, és közli velem,
hogy a turistaosztály tele van és a Virgin szeretne komfortosztályon
utaztatni. Micsoda mázli!
– Istenem! Tényleg? Ez fantasztikus! – mondom megfeledkezve
híres filmsztár szerepemről, aki természetesnek veszi, hogy magasabb
osztályon utaztatják. – Voltaképp még sosem repültem, és most
komfortosztályon repülök! Köszönöm, nagyon szépen köszönöm!
Fölösleges mondani, hogy a jegykezelő lány döbbenten néz, ráébred
a hibájára, de szerencsémre túl késő van már, és az sem érdekel, hogy
kétségbeejtően viselkedtem, mert én vagyok az, aki komfortosztályon
utazik! Én utazom komfortosztályon!
És aztán két órát kell agyonütnöm a repülőtéren, könyveket veszek,
parfümöket spriccelek magamra a vámmentes üzletben, és vágyakozva
fürkészem az ékszerboltokat, megfogom azokat a holmikat, melyeket
megvennék, ha lenne rá pénzem.
És túlságosan sok időt töltök azzal is, hogy a Silk Cuttal
szemezgetek, de nem, nem dohányzom. Még akkor sem, ha annyira
ideges vagyok, hogy hányingerem van. Nem. Én fitt vagyok és
egészséges, nincs szükségem cigarettára. Úgyhogy, mikor egy hang
végre az én járatszámomat mondja be a hangszóróban, szinte
szökdécselek a beszállókapuig és legszívesebben kiabálnék az
izgatottságtól és az örömtől.
Tizenegy óra pokolian hosszú idő egy repülőgépen, viszont
hihetetlen gyorsan is eltelhet, ha Jemima Jones vagy és életedben
először repülsz. Tizenegy óra hihetetlen gyorsan eltelhet, ha
megmerítkezel a luxusban, ha már a füleden jön ki az étel és az ital, ha
saját videoképernyőd van és kedved szerint bármilyen filmet
kiválaszthatsz. Jemima Jones túl fáradt ahhoz, hogy aludjék, és amikor
a stewardess lehúzza a gép ablakain az árnyékolókat és a
komfortosztály többi utasa alvó maszkot vesz fel és halkan horkol.
Jemima Jones videót néz, magazint olvas és aránytalanul hosszú ideig
gondolkodik hátrahajtott fejjel az életéről.
Azon tűnődik, mennyire megváltozott az élete. Bradre gondol, arra,
hogy milyen lesz, mit gondol majd felőle, és mit csinál majd ő Los
Angelesben. És Benre is gondol, de igyekszik nem túl sokat
rágondolni, mert mindannyiszor, ha rágondol, óhatatlanul valami
ürességet érez. Bármennyire is igyekszik élni az életét, a tény tény
marad, hogy hiányzik neki és feltehetően senki iránt sem fog még
egyszer úgy érezni. És ez olyasvalami, amin valószínűleg nagyon
sokáig nem lesz képes túllépni.
Szóval ott ül a komfortosztályon, vizet spriccel az arcára, issza is az
ásványvizet és vallásos buzgalommal dörzsöli az arcába a hidratálót,
nehogy kiszáradjon. Egy órával a leszállás előtt a mosdóba megy, hogy
kisminkelje magát, és ahogy ott áll, a szempillafestéket keni fel éppen,
hirtelen mocorogni kezdenek azok a bizonyos pillangók a gyomrában
és belenéz a tükörbe, és hitetlenkedve azt mondja:
– Jemima Jones, mi az ördögöt művelsz?
TIZENHETEDIK FEJEZET
Azt mondják, az embert kifárasztja a hosszú repülés. Én nem érzem
fáradtnak magam, hanem izgatott vagyok, boldog és ideges. Elvégre
egészen mostanáig olyan volt ez, mint egy nagy játék. Játszottam az
interneten, mű romantikázást adtam elő valakivel, akivel még sosem
találkoztam, és jó móka volt. Olyasmi, amit már alig vártam, most
azonban, amikor ténylegesen itt vagyok, rémüldözöm.
És nem azért, mert ő bárki lehet – csákányos gyilkos, pedofil,
erőszaktevő, hiszen mindez már átfutott az agyamon –, hanem inkább
azért, mert ilyen messzire eljöttem, és mi van, ha nem tetszem neki.
Tudom, mit mondana erre Geraldine: és mi van, ha ő nem tetszik
nekem? Ez azonban most mellékes és bármennyire tudom, hogy most
másként állnak a dolgok, másként nézek ki, mint régen, mindazonáltal
nevetségesnek tűnik, hogy nekem nem tetszhet valaki, akinek én
tetszem.
Mi van, ha nem az vagyok, akire ő számított. Mi van, ha átlát az
illúzión és meglátja a mögötte ólálkodó kövér boldogtalan lányt. Végül
is nem is olyan régen még nevetség tárgya voltam. Még kimondani is
fájdalmat okoz, de így igaz. Tudom, hogy azon a néhány emberen
kívül, akik engem láttak, akik kedvesek voltak hozzám – olyanok,
mint Geraldine és Ben – a legtöbben egyszerűen sajnálatot éreztek
irántam.
És ennek dacára, hogy amikor belenézek a tükörbe, nem ismerek
magamra, valami fura módon ez is valami játéknak tűnik. Olyan érzés,
mintha nem volnék valódi, csak eljátszom, hogy sovány vagyok és egy
bizonyos ponton újra kövér leszek. Tudom, hogy sovány vagyok,
mégis ezt érzem, és meg vagyok rettenve, hogy Brad meglátja ezt
rajtam, és egyébként hol a pokolban van?
Megkaptam a bőröndjeimet, átmentem a vámon és nem látom
Bradet, vagy bárkit, aki akárcsak távolról is hasonlítana rá. Azt hittem,
az első sorban lesz, azt feltételeztem, arról álmodoztam, ez a
bámulatos macsó odarohan hozzám, a karjába kap, de bár rengetegen
álldogálnak itt, senki sem hasonlít Bradre
És mi van, ha nem jön értem? Mi van, ha nincs Los Angelesben,
akkor hová megyek, mitévő leszek? Ahogy elhatalmasodik rajtam a
pánik, rá akarok gyújtani. Még életemben nem kívántam annyira egy
cigarettát, mint most, de szinte még át sem futott az agyamon a
gondolat, amikor észreveszem, hogy mindenütt táblák hirdetik, hogy
ez egy nem dohányzó repülőtér. Burkoltan arra célozva, hogy akit
dohányzáson kapnak, azt felkötik, megfojtják, felnégyelik, úgyhogy
csak nagyot sóhajtok és megpróbálok olyannak tűnni, mint aki tudja,
mit csinál.
– Elnézést! – Megfordulok és kihagy a szívverésem, amint
megpillantok egy alacsony kövér kopaszodó férfit.
– Brad? – bocsi, bocsi, bocsi, de semmi remény, hogy elrejtsem a
csalódottságomat. Jaj istenem! Hazudtál nekem, hazudtál a
fényképedről. Persze elfelejtem, hogy én is hazudtam az enyémről, de
ez most teljesen lényegtelen. A francba! Két egész hetet kell
eltöltenem ezzel a visszataszító pasassal, aztán arra gondolok: nem!
Nem ítélkezem felette, lehet, hogy nagyon kedves. Mindazonáltal
miközben itt állok és nézem őt, azt kívánom, bárcsak el se jöttem
volna. Bárcsak megmaradt volna játéknak ez az egész.
– Nem – a férfi megrázza a fejét, én pedig megkönnyebbülten
kiengedem a levegőt. – Paul Springer vagyok.
 – Ó – mondom érdektelenül, és azon tűnődöm mi a csudát akar.
– Remélem, nem bánja, ha megkérdezem, de maga olyan gyönyörű,
hogy arra gondoltam, biztosan színésznő.
– Köszönöm – mondom ezúttal őszinte mosollyal, mert eddig
mindig mások kapták a bókokat és nevetségesen izgatott vagyok, hogy
végre nekem is jut belőle. – Én nem – teszem hozzá és kezdek
elfordulni tőle, mert először arra gondoltam, hogy talán Brad sofőré,
akit értem küldött. Viszont teljesen nyilvánvaló, hogy nem ismeri őt,
miként engem sem.
– Ezek szerint modell – a férfi megfogja a karomat.
– Nem, attól tartok, nem – megpróbálom lerázni magamról a kezét.
– Pedig annak kéne lennie. Új a városban?
– Igen – most már azon gondolkodom, hogyan szabaduljak meg
ettől az embertől, anélkül, hogy goromba lennék, de nem vagyok
biztos benne, hogyan csináljam, mert a keze szinte odaragad a
karomhoz.
– Boldogan megmutatnám magának a látnivalókat.
– Köszönöm, de egy barátomhoz jöttem, nála fogok lakni.
– Itt a névjegyem – pufi kezével egy névjegyet nyújt felém, én pedig
vonakodva elfogadom, amikor a pasas azzal rukkol elő, ami
nyilvánvalóan az első számú szövege: – Tudom, hogy nem színész, de
a következő filmemben van egy szerep, és azt gondolom, tökéletes
lenne rá. – Elképedek, hogy Geraldine-nak mennyire igaza volt,
szóhoz sem jutok és tátott szájjal meredek a pasasra, mert az olyan
nyilvánvalóan csak egy szöveg, de ami a legbizarabb, hogy biztosan
működik is. Persze nem nálam.
– Köszönöm – mondom bizonytalanul –, majd jelentkezem. – És
ezzel a pasas lassan megnyalja a szája szélét: tökéletes, egyszerűen
tökéletes. – Én pedig megfeledkezem az angol udvariasságról és jó
modorról, fogom a bőröndjeimét és átmegyek a csarnok túlsó végébe.
Az órámra pillantok, mikor egy hang azt suttogja:
– JJ? – és ezúttal a szívem veszettül dobogni kezd, amikor
megpördülök és a leggyönyörűbb pasi szemébe nézek, akit valaha is
láttam.
Istenem, istenem, istenem! A fényképe meg sem közelítette a
valóságot. Lehet egy férfi gyönyörű? Lehet bárki is olyan tökéletes,
mint az előttem álló férfi? Aki reménykedve kétségek közt áll előttem,
hiszen még mindig nem mukkantam meg.
– Brad? – nyögöm ki végül, amikor ismét lélegzethez jutok, ő pedig
egy szót sem szól, csak bólint. Majd a karjai közé kap, feldob a
levegőbe és megszorongat. Néhány másodperc alatt a karjai között úgy
érzem, egész életemben erre a percre vártam.
– El sem tudom hinni, hogy itt vagy! – mondja végül Brad, amikor
elenged és csak állunk ott egymást méregetve. Felidézzük a
fényképeket, s közben megpróbáljuk kitalálni, vajon milyennek
képzelte a másik. Én Bradre nézek, és arra gondolok, hogy te nem
szerethetsz engem, nem lehetsz velem, te túlságosan gyönyörű vagy
ahhoz, hogy velem legyél. Ám semmit sem látok az arcán, ami
csalódottságra utalna, és én vagyok az első, aki közlöm vele, hogy nem
olyan, mint amire számítottam.
– A fényképed nem adja vissza a valóságot – mondom idegesen.
Annyira rémült vagyok, hogy keresztüllát rajtam, meglátja a dagadt
lányt, akit annyi küzdelem árán sikerült elrejtenem.
Brad mosolyog, elragadtatással nézem tökéletes fehér fogait, mert
még sosem láttam tökéletesebbeket, miként szebben ívelt szájat, és
ilyen kék szempárt sem.
– A tied is – feleli és ismerős forróságot érzek az arcomon. A
pirulás, amelyet Jemima Jones oly nagyon gyűlölt, az elpirulást,
amelyet JJ-nek örökre száműznie kellett volna. Miközben ott állok
piros arccal, képtelen vagyok elvenni a szememet az arcáról, és nem
hiszek a szerencsémnek.
Brad nevet, hátratolja szeméből nap melírozta szőke haját és
megrázza a fejét.
– Sokkal jobb vagy, mint amire számítottam, káprázatos vagy, JJ, de
igazán.
Kinyújtja egyik napbarnított, finom aranyló szőrrel borított karját és
ismeretlen érzés remegteti meg a gyomromat, amely nem lehet más,
csakis szexuális vágy, tiszta és egyszerű vágyakozás. – Menjünk,
tűnjünk el innen – mondja és felkapja a bőröndjeimet.
És miközben kimegyünk a repülőtér épületéből a kocsijához, végre
megkönnyebbülten kifújom magam, mert elég jó vagyok. És ahogy
beülök karcsú fekete Porsche sportkocsijába, drapp bőrülésére, nem
tudom levakarni az arcomról a mosolyt és többször is megcsípem
magam, hogy biztosan nem álmodom-e.
Brad beindítja az autót, rám nevet és én még mindig nem tudom
arcomról letörölni a mosolyt, és nemigen tudom elhinni, hogy ez a
valóság. Köszönöm istenem, imádkozom magamban, egy pillanatra
lehunyva a szememet – köszönet a soványságomért, köszönet, amiért
elkalauzoltál ehhez a tökéletes férfihoz.
Micsoda párt alkot Brad és JJ! Mindenki őket bámulja, pedig még el
sem érték az országutat. Az emberek magukba szívják a szépségüket, a
kaliforniai álom eme vízióját.
Egy gyönyörű pár, egy gyönyörű autóban, egy gyönyörű napon. A
Santa Monica-i úton hajtanak, a szél belekap a hajukba, szemüket
napszemüveggel óvják, és Jemima Jones hátradönti fejét az ülésen, az
eget szemléli, a mellette elsuhanó pálmafák csúcsát és arra gondol,
hogy először érti meg, mit jelent boldognak lenni. Lopva rápillant a
mellette ülő látomásra, hiszen még mindig képtelen elhinni, hogy vele
tölti el a következő két hetet. Nem beszélnek, a naptól és az elrobogó
kocsik zajától nehéz volna meghallani egymást, úgyhogy a zene
bömböl és időnként ez a két gyönyörű ember egymásra néz és
mosolyog. Amikor valami ennyire jól néz ki, hogyan is romolhatnának
el a dolgok.
– Ez a Santa Monica Boulvard – mondja Brad lekanyarodva az
autóútról.
Megállunk egy közlekedési lámpánál és egy számomra ismeretlen
sportkocsi húz mellénk. A sofőr felé fordulok, fiatal, jó külsejű fickó,
aki legnagyobb megdöbbenésemre végigmér, majd odakiált Bradnek:
– Jó kocsi, öreg, jó csaj.
Brad mosolyogva lép a gázpedálra és továbbgördülünk ezen a széles
úton, amelyet az otthoniaknál sokkal nagyobb és fényesebb üzletek
szegélyeznek. Ahogy az út végén pálmafákat látok, mögöttük valami
ködös kékséget és épp, amikor meg akarom kérdezni Bradtől, hová
vezet az út, felém fordul és azt mondja:
– Egészen az óceánig visz ez az út, végigmegyünk, aztán az Ocean
Boulvard-on tovább a házamhoz. Szerintem nagyon fog tetszeni
neked, a vízre néz.
Nagyon fog tetszeni? Már szerelmes vagyok az itteni levegőbe, a
napsütésbe, a gyönyörű emberekbe, jó, lehet, az őszinteség kedvéért ki
kell jelentenem, hogy nem sok embert láttam még, de végül is ez a
gazdagok és híresek Mekkája és én máris hírességekre vadászom.
Ezen az úton nemigen láttam járókelőt.
– Hogy érzed magad? – fordul hozzám Brad, felvonva tökéletes
szemöldökét.
– Jól, nagyszerű, ez fantasztikus!
– Fáradt vagy?
– Nem igazán, de számítok rá, hogy fejbe kólint.
– Mit szólnál, ha megállnánk egy kávéra?
– Remek lenne.
Jobbra fordulunk, újabb üzleteket látok, tehát ezúttal rengeteg ember
nyüzsög az utcán, aztán balra kanyarodunk egy képeslapra illő
sugárútra, melynek nemcsak a két oldalán, hanem a közepén is
pálmafák sorakoznak. Egészen elbűvöl a tisztaság, a széles utak, a
gyönyörű kis butikok, mennyire más, mint a Santa Monica Boulvard –
mert kétségtelen, ez az a hely, ahol a menők élnek. Brad egy
kávéháznál állítja le a kocsit, s miközben parkol, újabb pillantást vetek
rá a szemem sarkából, mert még mindig képtelen vagyok elhinni,
milyen hihetetlenül szőke, káprázatos és tökéletes ez a férfi. Brad
kiugrik az autóból és az én oldalamra szalad, hogy kiengedjen.
– Ez itt – mondja a kávéházra mutatva – akár hiszed, akár nem, az
egyik legfrekventáltabb hely. Most már egész Los Angelesben vannak
Starbucksok. Az egyetlen hely, ahol tisztességes kávét lehet kapni, és
itt gyűlnek össze a filmesek a hétvégeken.
Hétköznap lévén csöndes a hely, az utcán álló zöld székek szinte
üresek; csak szőke baseballsapkás férfi jön a teraszon
napszemüvegben valami kávészerűséget iszogatva. Kutyája a széke
alatt fekszik orrát a mancsára támasztva, szeme csukva, kétségkívül
kutyaeledel-reklámról álmodik.
Bemegyünk a kávéházba.
– Jó napot! – mondja a pultos. – Mivel szolgálhatok?
– Jemima? – fordul felém Brad.
– Capuccinót kérek. – Brad és a pult mögött álló férfi, mindketten
furán néznek rám.
– Koffeinmentest vagy rendeset?
– Rendeset kérek
– Hány adaggal?
 – Tessék?
– Hány adaggal? – a pultos könyörgően néz Bradre, aki úgy dönt,
kezébe veszi a dolgot. – Semmi gond – mondja, csak most érkezett
Angliából. Két hosszú sovány latte lesz egy adag mandulával.
– Sovány? – kérdőn pillantok Bradre.
– Csak nyugi – mondja nevetve –, ez azt jelenti, hogy zsírmentes,
egy adag mandulasziruppal. Ízleni fog.
Papírcsészében kapjuk a tejeskávét és kiülünk az egyik asztalhoz.
– Tényleg itt vagy – mondja mosolyogva Brad, miközben arra
gondolok, hogy igen, tényleg itt vagyok, és ezt már mondtad jó
párszor. És azt a gondolatot szinte azonnal elhessegeti egy másik,
miszerint Brad a leghatározottabban a legjobb külsejű pasi, akivel
valaha is szerencsém volt találkozni.
– Ez olyan hátborzongató – mondja –, találkozni valakivel az
interneten, aztán tényelegesen találkozni vele, és azt látni, hogy
tökéletesen kielégíti az elvárásaimat. Több mint kielégíti. Egy percig –
előre nevet a mondandóján –, egy percig azon aggódtam, hogy egy
magazinból vágtad ki a képet és kiderült, hogy voltaképp kövér vagy,
vagy hasonló.
Udvariasan vele nevetek, még jó, hogy lefogytam, nem kellett
kitenni magam annak a megaláztatásnak, hogy a régi Jemima képében
jelenjek meg. Egy részem mégis azt kívánja, bárcsak ne mondta volna
azt, bárcsak ne tűnne annyira felületesnek. Olyan embernek, akit ha
félévvel korábban találkoztunk, gyűlöltem volna. De sikerült
félresöpörnöm ezeket az érzelmeket és pusztán elmosolyodom:
– Tudom, én is ezt gondoltam rólad – folytatom. – És az a fickó
leszólított a repülőtéren és azt hittem, te vagy az – elmesélem Bradnek
a történetet, és ő figyelmesen végighallgat.
– Los Angelesben mindenki hülye, hidd el, majd megszokod.
– Úgy érted, vadidegenek osztogatják a névjegyeiket?
– Nos, igen, de annál többről van szó. Mert a férfiak gond nélkül
leszólítanak olyan nőket, akit szépnek találnak.
– De a pasas visszataszító volt – vitatkozom.
– Ez nem számít. Los Angelesben akadnak gyönyörű nők, akik a
legrondább férfiakkal vannak együtt.
– De miért?
 – Meg kell értened, hogy gyakorlatilag senki sem Los Angeles-i.
Mindenki abban a reményben vándorol ide, hogy beteljesítse az álmait.
A férfiak valamennyien filmproducerek akarnak lenni, a nők pedig
filmproducerekhez akarnak feleségül menni. Ez nem olyan, mint New
York, ahol a nők saját jogon lesznek sikeresek. Itt a nők a sikerhez
akarnak feleségül menni, a férfiak számára pedig státuszszimbólum, ha
egy gyönyörű keménytestű nő jelenik meg a karjukon.
– De ezek a nők nem lesznek rosszul a gondolattól?
– Milyen naiv vagy! – Brad csodálkozó képet vág, elmosolyodik. –
Nem, ezek a nők nem lesznek rosszul, mert a jutalom félelmetes.
– De biztosan senki nem csíp fel nőket, mondván, hogy
filmproducer.
– Dehogynem. Pontosan ez történik.
– Azzal azt akarod mondani, hogy a reptéri fickó akár utcaseprő is
lehetett volna?
– Ebben az esetben nem valószínű, mert odaadta a névjegykártyáját,
rajta egy jól ismert cég nevével, tehát könnyen ellenőrizhetnéd. De
rengeteg olyan sztorit hallottam, amikor a fickók névjegykártyát
csináltattak maguknak, úgyhogy bárki kiadhatja magát szabadúszó
filmproducernek vagy rendezőnek.
– Ez elképesztő!
– Ezek szerint nem fogod felhívni a pasast? – nevet Brad.
Most rajtam a nevetés sora.
– Átkozottul nem valószínű.
– Szeretem hallgatni, ahogy beszélsz – mondja Brad. – Hallottam a
hangodat a telefonban, de egészen más élmény, amikor itt vagy velem,
figyellek, látom a kézmozdulataidat.
– Kösz – zavarba jövök, és egyfolytában arra gondolok, hogy Brad
hibát követett el. Nem velem kellene lennie, hanem valamelyik itteni
csodaszép modellel vagy színésznővel. Nem velem, az unalmas
Jemima Jonesszal, a Kilburn Heraldtól.
– És simán elengedtek szabadságra? – kérdi Brad semlegesebb
terepre visszaterelve a beszélgetés.
– Persze és előléptetnek, amikor hazamegyek.
– Előléptetni? Téged? Mivé léptethetnek elő?
A francba! Majdnem lebuktam, emlékezz, Jemima! Te most JJ vagy,
a televíziós műsorvezető.
 – Egy sokkal nagyobb szeletet kapok a show-ban.
– El tudlak képzelni a televízióban – mondja Brad. – Talán
beszélned kéne néhány emberrel, ideát megvadulnak az angol
akcentustól.
– Talán – felelem és melegség árad szét bennem, mert Brad már
most úgy gondolkodik, talán maradok, már eléggé szeret ahhoz, hogy
egy közös jövőben gondolkodik.
Valószínűleg azt hiszitek megőrültem, de higgyétek el, ha az én
helyemben lennétek, azzal a földre szállt istennel ülnétek szemközt,
ugyanígy gondolkodnátok.
Biztos vagy ebben, Jemima? Valóban így gondolkodnánk? Nos,
Jemima Jonesnak talán igaza van, hiszen oly könnyen elvakít a külső
és igen, igaza van abban, hogy Brad a tökéletes férfiú munkapéldánya,
de legyünk őszinték – alig ismerik egymást, és bár külsőleg tetszenek
egymásnak, ami jó kezdet, ezt valamennyien tudjuk, a külcsín azonban
– és ezt Jemi mának mindenkinél jobban tudnia kéne – nem minden.
Megisszuk a Starbucks kávét, majd visszaülünk az autóba és Brad
házához hajtunk. Micsoda ház! Brad egy káprázatos fövényre néző
házban lakik. Modern dobozház óriási szobákkal, kifehérített
hajópallóval, ameddig a szem ellát és egy hatalmas fa teraszra nyíló
francia ablakokkal.
– Azért vettem meg, mert a tágassága egy loft lakásra emlékeztet –
mondja Brad, miközben én az egyik szoba közepén állok, ami tízszer
akkora, mint az én egész lakásom és teljesen kiütve érzem magam a
fény, az óceán hangjától, az egész ragyogó, friss kaliforniaságtól.
Brad körbevezet, megmutatja a modern, rozsdamentes acél és
bükkfa konyhát. Egyenként megmutatja a hatalmas modern
festményeket, leültet egy akkora fehér vászon szófára, ami olyan mély,
hogy szinte elnyel.
– Úgy gondoltam, ma este vacsorát főzök – mondja Brad –, arra
számítottam, túl fáradt leszel ahhoz, hogy elmenjünk.
Beleegyezően bólintok. Az csodás lenne, Brad pedig elviszi a
holmimat a vendégszobába és megmutatja a fürdőszobát.
– A konyhában leszek – mondja, amikor becsukja az ajtót, és én
megkönnyebbülten felsóhajtok.
Minden tökéletes, nemcsak tökéletes, hanem fel sem tételezte, hogy
közös szobában alszunk, és annak ellenére, hogy remélem, jaj istenem
menynyire remélem, hogy ez több lesz barátságnál. Még nem állok
készen rá.
Végigheveredem a fehér damaszt ágytakarón, kinyújtóztatom a
karjaimat, a fejem fölött forgó ventillátort nézem és szélesen,
önelégülten elmosolyodok. Egy idő múlva felkelek s a fürdőszobába
igyekezve elhaladok egy régi sárgarézkeretes tükör mellett. Alighanem
úgy gondoljátok, tükörmániás lettem, valószínűleg a hiúságomtól, de
nem erről van szó. Ha ti is úgy néztetek volna ki, ahogyan én,
szükségetek volna valamilyen megerősítésre, hogy kik vagytok
valójában.
Szóval a tükörhöz megyek, megnézem magamat, az arcomat
szemlélem, s fülig ér a szám.
– Megcsináltam – mondom halkan és igen, oké, egy kicsit ujjongva.
– JJ, piszkosul megcsináltad.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Rövid kopogás a fürdőszoba ajtón, amit néhány másodpercig nem
hallok, mivel a víz alatt vagyok.
– Jemima?
Hirtelen felülök és körülnézek egy törülköző után, de aztán eszembe
jut, hogy kulcsra zártam az ajtót.
– Csak tudni akartam, hogy minden oké? Nincs szükséged valamire?
– Nincs, de azért kösz.
– Oké, megyek, nekilátok a vacsorafőzésnek.
– Brad!
– Igen? – hallom a visszatérő lépteit.
– Volna valami.
– Mondjad!
– Telefonálhatnék egyet Angliába?
– Természetesen. Az ágyad mellett van egy készülék. Tudod az
előhívószámokat?
– Ne aggódj, minden szerepel a kártyámon – ismét csak Geraldine
sietett a segítségére, ragaszkodott hozzá, hogy megigényelje ezt a
kártyát, így olcsóbban tájékoztathatom a fejleményekről.
– Oké. Nemsokára találkozunk.
Fehér bolyhos fürdőköpenyben sétálok ki a fürdőszobából, amelyet
Brad gondoskodóan az ajtóra akasztott, vizes hajamon fehér
törülközővel. Előhalászom a táskámból az AT&T kis tájékoztató
füzetét, elolvasom az instrukciókat, majd leülök az ágyra és felveszem
a kagylót. 1800 225 5288.
– Üdvözöljük, ön az AT&T-t hívta. Telefonáláshoz nyomja meg az
egyes gombot… – követem az utasításokat és visszafojtott lélegzettel
várom, hogy csörögni kezdjen a telefon.
– Halló! – Álmos hang.
– Geraldine?
– Istenem, hát te vagy az? Várjál, hadd ébredjek fel.
– Hány óra van ott?
– Hajnali kettő.
– Jaj, nagyon sajnálom, erre nem is gondoltam. Figyelj, majd holnap
felhívlak…
– Megőrültél? – szakít félbe Geraldine. – Egész nap csak rád
gondoltam és majd visszaalszom. Mindent hallani akarok. Milyen a
pasi? Hogy mennek a dolgok? Dögös?
Nevetek és suttogóra fogom a hangom.
– Geraldine! El sem hinnéd, milyen.
– Ajaj, ezek szerint rémes, nem olyan, mint a fényképen, alacsony,
kövér és kopasz.
– Ugyan már! Abszolút komolyan állítom, hogy a leggyönyörűbb
férfi, akit valaha láttam.
– Te viccelsz!
– Esküszöm! Milliószor tökéletesebb a fényképénél, egyszerűen
képtelen vagyok levenni róla a szemem.
– És ő mit gondol rólad? Olyan vagy, mint amire számított?
– Képzeld, azt mondta, hogy én sem olyan vagyok, mint a
fényképen, hanem sokkal jobb. Szóval nem akarok nagyképűsködni,
de azt hiszem, tetszem neki. De komolyan.
– Jemima! Ez nem nagyképűség, hanem őszinteség. Fantasztikus!
És már elhatároztátok, milyen nevet adtok a gyerekeiteknek?
– Még nem – nevetek. – Messze még az éjjel.
– És mit csináltok ma este? Hagy találjam ki! Elvisz valami igazán
flancos helyre, mint a Spago vagy az a másik hely, az Eclipse, és Tom
Cruise-ék lesznek a vacsoravendégetek.
– Nem talált. Itthon maradunk és vacsorát főz nekem.
– Főzni is tud? Jemima! Ezt a pasit ne engedd ki a markodból!
 – Ha rajtam áll, nem engedem, de ahányszor csak ránézek,
elcsodálkozom, hogy mit kezd egy olyannal, mint én vagyok.
– Ne hülyéskedj, Jemima! Szerencsés, hogy olyannal akadt össze,
mint te.
– Hm, talán – mondom, de nem igazán hiszek benne.
– Tehát? Ma este lesz a nagy csábítás?
– Te jó ég! Még csak eszembe sem jutott. Még ahhoz is túl tökéletes,
hogy megérintsem, nemhogy lefeküdjek vele.
– Túl szép, hogy igaz legyen. Azt hiszem, ez az ő esetében talán
igaz.
Geraldine elfolyt egy ásítást.
– Ne haragudj, kezdek elálmosodni.
– Semmi baj, visszaengedlek az ágyadba. Kösz, hogy fölkeltél.
– Szóra se érdemes, drágám. Örömmel hallom, hogy minden jól
megy. Pár nap múlva csörögj rám, és majd elmondod a fejleményeket.
– Jól van, vigyázz magadra!
– Aha – Geraldine megint ásít –, te is!
Leteszem a kagylót, az ágyra emelem a bőröndömet és nekilátok
kicsomagolni. Fura mód sokkal magabiztosabbnak érzem magam,
miután beszéltem Geraldine-nal és megkaptam a jóváhagyását.
Brad nagyon óvatosan leteszi a telefonkagylót a konyhában, nehogy
meghallják. Hátradől és lassú, tökéletes mosoly terül szét az arcán,
miközben győzedelmesen a levegőbe öklöz. Igen, gondolja. Igen!
Mit vegyek fel? Mit vegyek fel? Az összes ruhát elővettem és
fogasra akasztottam őket, de most nagy ruhaválságban vagyok. Nem
akarok túl szexisen kinézni, viszont az ellenkezőjét sem szeretném.
Most van szükségem Geraldine-ra, nem a telefon túlsó végén, hanem
itt, ebben a szobában, amint előhúzza a tökéletes cuccot a tökéletesen
manikűrözött kezeivel.
Egyszerűen gőzöm sincs. Felpróbálom a kis fekete ruhát, és bár
megcsodálom, milyen szépen simul lapos hasamra és karcsú
derekamra, tudom, hogy ez túl elegáns, úgyhogy leveszem, és
gondosan visszaakasztom a fogasra. Aztán egy krémszínű
selyemnadrágot és fehér pólót próbálok fel, ragyogóan néz ki, de aztán
eszembe jut, mi van, ha Brad megpróbál elcsábítani – a hosszúnadrág
nem kifejezetten szexis.
 Végül egy fehér póló és egy rövid drapp szarvasbőr szoknya mellett
döntök. Szarvasbőr, tudom, tudom, hülyeség volt magammal hozni
Los Angelesbe, hiszen itt nagyon meleg van, viszont ez a legújabb
szerzeményem és imádom. Imádom a vajpuha bőr tapintását. Igen.
Megnézem magam a tükörben. Ez az. Tökéletes. Még egy pár nagy
ezüst fülbevaló és belebújok lapos fehér tornacipőmbe. Lezser, szexi,
tökéletes. Végre talán rám ragadt valami Geraldine stílusából.
– Hű! – mondja Brad, amikor végre megjelenek. Óráknak tűnt az
idő, amelyet a sminkem tökéletesítésével töltöttem, meg azzal, hogy
ragyogó arany sörénnyé szárítsam a hajamat. – Hűha!
– Tetszik? – megpördülök, Brad pedig nevetve egy pohár pezsgőt
nyom a kezembe.
– Remekül nézel ki. Komolyan, nagyon tetszik ez a szoknya.
Finoman végigsimítja az anyagot és elismerően mosolyog,
miközben nekem szakozik a gyomrom, de higgadtan iszogatom a
pezsgőt, mintha olyan lány lennék, aki a hét minden napján pezsgőzik,
egy olyan lány, aki voltaképp nagyon hasonlít Geraldine-ra.
– Gyere a konyhába és mesélj, amíg befejezem a vacsorát – mondja
Brad, s miközben átmegyünk a szobán, óhatatlanul észreveszem, hogy
a fények hirtelen jóval tompábbak, mint amikor megérkeztem és a
hatalmas kő kandallóban ropog a tűz, amely, bár legalább húsz fok van
odakint, barátságos fénnyel tölti be a szobát.
A kovácsoltvas és üveg étkezőasztal mellett elhaladva látom, hogy
Brad már megterített, friss virágok illatoznak az asztal közepén, és két
magas gyertya csak arra vár, hogy meggyújtsák őket.
Naiv vagyok ugyan, de felfogom, hogy Brad a romantikára hajt, és
ezt igazolja a szoba mindegyik sarkából felhangzó halk, szexi muzsika.
– Kvadrofon hangszórók – magyarázza, mikor látja, hogy próbálom
kitalálni, honnan jön a zene. – Egy vagyonba kerültek, de megéri a
hatás.
Azt lefogadom, gondolom, de persze nem mondom. A konyha felé
tartva óhatatlanul azon tűnődöm, hányszor adta már elő ugyanezt a
műsort, de tüstént megpróbálom elhessegetni a gondolatot, hiszen az a
lényeg, hogy itt vagyok, és az én kedvemért csinálja.
– Milyen a pezsgő? – kérdezi Brad.
– Finom. – Kortyolni akarok, ám észreveszem, hogy üres a
poharam. A francba! Biztosan az idegeim, nyilván egyszerre
lehajtottam anélkül, hogy megízleltem volna.
– Tessék – Brad nevetve újratölti a poharamat. – Rendszerint nem
iszom, de ez különleges alkalom. – Ismét nevet, és ahogy a pezsgős
poharam karimája fölött szemlélem őt, még mindig képtelen vagyok
magamhoz térni, milyen hihetetlenül néz ki ez a férfi.
A hatás? Jemimának tökéletesen igaza van. Brad nagyon is
hozzászokott a hatásteremtéshez és nagyon jól ért a csábító jelenetek
megteremtéséhez. Jemima talán azt hiszi róla, hogy kiváló szakács,
hogy mindezt őmiatta teszi, Brad azonban számtalanszor megcsinálta
már ugyanezt. És mit főz vajon? Kecskesajttal indít: művészien
ráhelyezi egy enyhén megpirított kerek kenyérszeletre, megmelegíti a
sütőben, dióolajat és kevés citromlét hint rá, s mindezt salátaágyon
tálalja. Főfogásnak rozmaringgal és fokhagymával pácolt csirkemellet
készít vajdiópürével, friss vegyes zöldséggel. Desszertnek pedig
egzotikus gyümölcssalátát alkotott, hozzá zsírmentes fagylaltot kínál.
Nem éppen a legkalandosabb menü, az igaz, de ne feledjük, hogy ez a
férfi mániákusan igyekszik alacsonyan tartani a kalóriákat és kész
csoda, hogy a kecskesajt egyáltalán terítékre került.
Brad nem kivételes szakács, viszont van hat kitűnő receptje,
amellyel újra meg újra előrukkol. Gondosan feljegyzi, melyiket kinek
főzte, nehogy véletlenül elkövesse azt a szörnyű hibát, hogy kétszer
egymás után kecskesajttal vendégel meg valakit. Szerencsére Jemima
esetében emiatt nem kell aggódnia.
Máskülönben egy ideje nem törte magát ilyesmivel, az okát majd
később felfedezzük, most azonban lássuk, működik-e a hatás…
– Tudod, mi az, amit nem tudok elhinni? – kérdi Brad
pálcikavastagságúra vágva a sárgarépát és a courgette-et, vagy ahogy ő
nevezi, cukkínit.
– Mit? – Elég bizonytalanul érzem magam. Az időeltolódással
kombinált pezsgőzésnek tökéletes kiütés a hatása, de úgy tűnik,
képtelen vagyok abbahagyni az ivást. Bármit megtennék, hogy
megnyugtassam az idegeimet.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy egy olyan nőnek, mint te vagy,
nincsen barátja.
– Nos – épp csak egy kicsit megbillenek a székemen. – Képtelen
vagyok elhinni, hogy egy olyan pasinak, mint te vagy, nincsen
barátnője.
 Brad elmosolyodik.
– Vajon honnan tudtam, hogy ezt fogod mondani?
– Végzet? – jegyzem meg szarkasztikusan és azonmód meg is
bánom, mert nem áll szándékomban gúnyolódni, csak egyszerűen
kicsúszott a számon. Mégis mit kellett volna mondanom? Brad
azonban szerencsére nem hallotta meg a gúnyolódást.
– Igen! – mondja lelkesen. – Végzet! Én nagyon hiszek a sorsban, és
te?
Jól van, erről beszélhetünk. Ez legalább közös bennünk. Ez jó. Talán
sok száz közös dolgot találunk még, talán van egy alap, amelyre
valami különlegeset építhetünk. Istenem, remélem!
– Teljes mértékben – felelem – hiszek a sorsban, de abban is hiszek,
hogy mi magunk irányítjuk a sorsunkat, és nem vagyok biztos benne,
melyikben hiszek jobban. Szerintem az élet kicsit olyan, akár egy fa.
És számtalan ága közül választhatunk. Nos, nézetem szerint itt lép be a
saját sorsunk irányítása. Ha egy bizonyos ágat választunk, akkor az
életünk az egyik irányba halad, a sors pedig attól kezdve sodor
bennünket.
Brad bölcsen bólogat.
– Tehát – kockáztatja meg némi szünet után – szerinted ez a sors
keze? – Leteszi a poharát, és igen figyelmesen fürkész.
– Bizton hiszem, hogy nem véletlenül találkoztunk. Oka van a
találkozásunknak. – El se hiszem, milyen laza vagyok. – És azt is
hiszem, hogy mindenki azért lép be az életünkbe, mert meg kell
tanítania nekünk valamit.
– És mit gondolsz, tőlem mit fogsz megtanulni?
Kissé felvont szemöldök, csöppnyi flörtölés a hangjában.
– Mit szólnál hozzá, ha ezt holnap mondanám meg? – Jól csináltad,
Jemima, végre elegendő pezsgő van benned ahhoz, hogy
magabiztosságot adjon a flörtöléshez.
– És mit szólnál, ha most adnám az első leckét?
Brad felém indul, és amilyen hülye liba vagyok, riadtan felugrok.
– Előbb együnk – mondom vidáman. – Evés után sokkal
fogékonyabb leszek a tanulásra. Egyébként majd éhen halok. Nyam,
nyam, ez istenien néz ki! Arról mélyen hallgattál, hogy főzni is tudsz.
Szóval kész a kaja? – Fogd be, Jemima! Hülyét csinálsz magadból!
Befogom a számat.
 Brad nevet és beleborzol a hajamba.
– Vicces vagy, JJ. Tudtad ezt?
– Hát… nos…, tettek már említést róla a múltban. – Mi van? Ez azt
hiszi, hogy minden szőke nő agyhalott? Legyőzöm a késztetést, hogy
ennél még vitriolosabbat mondjak, de azt hiszem, mégsem
hibáztathatom, úgy értem, alig ismer engem, és nem hibáztathatom,
amiért hirtelen von le következtetéseket, elvégre nem tudja, milyen
vagyok, akár vicces, akár nem.
– A kaja készen van – mondja Brad. – Gyújtsd meg a gyertyákat,
amíg én behozom.
Engedelmesen megteszem, amit mondtak nekem és mikor Brad
bejön kezében két tányérral, a könyökével megbillent egy kapcsolót az
ajtó mellett és sötétségbe borul a szoba. Csupán az asztalon álló két
gyertya fénye és a kandalló tüze világít.
– Így jobb – mondja, miközben helyet foglal.
– Sokkal – értek egyet vele. – Most alig látlak – teszem hozzá. Ez
egy szakállas vicc, csak az a baj, hogy ez a fajta humor nem állja meg
a helyét ma este, és hálát adok a szerencsecsillagomnak, amiért Brad
(a) amerikai és (b) kaliforniai, s a szarkazmus épp annyira idegen
számára, mint a Mark & Sparks bricseszek.
– Ó – mondja, és sértődöttnek hangzik –, sajnálom, ha csalódást
okoztam.
– Dehogy, Brad, csak viccelek! Angol humor, ne haragudj! –
mondom, és olyan merész vagyok, hogy meg merem fogni a kezét.
– Igaz – mondja, megpróbál nevetni, de nem sikerül. Sebaj. Egy
ilyen gyönyörű férfi sosem hinné el, hogy valaki nem tanúsít hosszú
ideig érdeklődést iránta, úgyhogy szinte azonnal visszavedlik eredeti
állapotába.
A kecskesajt előétel mellett felszínesen csevegünk. A főfogás előtt
együtt nevetünk, és mire a csirke az asztalra kerül, már kezdünk
lazítani és Brad nevében ugyan nem beszélhetek, de határozottan
kezdem úgy érezni, hogy talán kialakulhat köztünk valami.
– Te mit keresel egy kapcsolatban? – kockáztatom meg végül, a sok
pezsgő nem csekély alkoholtól fűtött bátorságot adott.
– Hogy mit keresek? Olyasvalakit keresek, aki becsületes, érzékeny,
nőies. Olyasvalakit, akit nem szükségszerűen akar karriert, hanem
nagyszerű feleség és anya lehet. – Ezen a ponton szünetet tart, a
szemembe néz és néhány másodperc múlva, amelyet én néhány órának
érzek, komolyan kínosan kezdem érezni magam, úgyhogy elfordítom a
tekintetemet. – Olyasvalakit akarok, aki megnevettet, aki élvezi az élet
jó dolgait, aki tisztességes és eszes. Olyasvalakit akarok… – Milyen
hosszú lesz még ez a lista? Úgy értem, néhány lényeges dologra
számítottam, nem pedig egy órás monológra az elvárásairól. Elég
legyen, Jemima, ne legyél olyan negatív! – …aki öntudatos, aki nyitott
a szerelemre és arra, hogy szeressék. És olyasvalaki kell, aki
fantasztikusan néz ki, aki törődik magával, nem iszik vagy drogozik,
aki karcsú, fitt és egészséges.
Ez fura, vagy velem van a gond? Nem különös, hogy egyfolytában
arról dumál, mit akar, végül meg kijelenti, hogy mire van szüksége?
Van különbség? Talán van, talán nincs. Fontos ez? Talán igen, talán
nem. De nem őrlődök rajta tovább, mert pillanatnyilag cefetül lefoglal,
hogy el ne aludjak az asztalnál. Annyira fáradt vagyok, hogy
izgatottság ide, pazar pasi oda, mindjárt leragad a szemem.
Brad befejezi a litániát és végre valahára figyelmes lesz elnehezült
szemhéjamra.
– Ó, te szegény kislány – mondja gyöngéden. – Fáradt vagy.
Bólintok, mert egészen őszintén nem hiszem, hogy meg tudnék
szólalni. Az alkohol és a fáradtság elegye határozottan csak rossz
szöveget mondatna velem.
– Főzök neked koffeinmentes kávét, elücsörgünk a kandallónál,
amíg megiszod, aztán mehetsz aludni. – Újra csak biccentek, ezúttal
hálásan és meglepően (vagy mégsem) bizonytalan lábakkal
odatámolygok a kandallóhoz, és szinte összerogyok előtte.
Brad kimegy föltenni a kávét, és amikor elkészül, leteszi mögém a
dohányzóasztalra. Mellém telepszik a földre és kisimítja hajam a
szememből. Tudom, idegesnek kéne lennem, más körülmények közt
biztosan rosszul lennék, most azonban túl messzire ment el ahhoz,
hogy azért izguljak, amit mondok vagy teszek. Csak ülök ott és azon
kapom magam, hogy Brad kezeire koncentrálok, nagy erős kezére,
amely épp most az arcomat cirógatja, végül megáll az államon.
– Gyere ide – mondja halkan, s őszintén szólva nekem nincs
energiám, hajlandóságom az ellenállásra. Végtére is itt vagyok, ebben
a hihetetlen házban, Los Angelesben. LOS ANGELESBEN!, ezzel a
lenyűgöző férfival és mondjak nemet? Ugyan már! És már különben is
kíváncsi vagyok, tudni akarom, milyen érzés egy ilyen gyönyörűség
mellett feküdni, tudni akarom, milyen a bőre tapintása, a szája íze…
És ez az egész annyira irreális, szinte úgy érzem, mintha egy filmben
volnék. Még az is, ahogyan gyöngéden tenyerébe fogja az államat, és
arca egyre közelebb kerül az enyémhez, olyan érzés, mintha lassított
felvételben történne.
És végre az a tökéletes ajak az enyémen van és csókol, és jobban
belemennék a részletekbe, de őszintén, kicsit zavarban vagyok. Mert
még sosem történt velem ilyen. Ha tudni akarjátok az igazat, sosem
volt még egy csók ilyen lassú, gyöngéd vagy csodálatos.
És most nem érzem magam úgy, mint azelőtt, nem akarom sötétben
csinálni vagy a hátamon fekve, hogy majdnem lapos legyen a hasam,
mert most valóban lapos és nem kell öntudatosnak lennem, vagy azon
aggódnom, hogy nem lesz képes rá, mert lelombozza a méretem.
Most csodák csodájára félmeztelen vagyok egy férfi társaságában,
aki nagyobb, mint én! A mellkasa nagyobb az enyéménél! A karjai
nagyobbak, mint az enyém! És ami a legfontosabb, micsoda mellkas!
Micsoda karok! Szavamra mondom, azt hittem ilyen testek csupán a
fényes magazinok lapjain léteznek. Nézd azokat a mellizmokat, azokat
a bicepszeket és tricepszeket, meg mindenféle izmot.
És aztán lekerül minden ruha (és még csak nem is bánom!) és
figyelem, amint olyan dolgokat művel velem, amiket még soha senki
és egy idő múlva közel járok hozzá, hogy becsukjam a szemem.
Komolyan zavarban vagyok, de egy kicsivel azután már nem vagyok
zavarban, mert hirtelen egész testemben szétárad ez a hihetetlen érzés
és a következő dolog, amit tudok, hogy ő a hátán fekszik, bennem van,
én pedig rajta lovagolok, és úgy sikítok, hogy majd összedől a ház. Azt
sem tudom, honnan jön ez a sikoly, csak annyit tudok, hogy szinte
állati és akkor sem tudnám abbahagyni, ha akarnám. De nem akarom,
mert ez olyan jóóóóóó. Annyira jóóóóóóó!
– Ez hihetetlen volt – Brad az oldalára gördül, s miközben puha
puszikat ad az arcomra, végigfürkész a tekintetével.
– Ez hihetetlen volt! – dorombolom. Még mindig próbálom
megfogalmazni, ami az imént történt. Azt hiszem, orgazmusom volt!
Életemben először tudom mi az, amiről azokban a magazinokban
írnak, s miközben csodásan érzem magam, kicsit ideges vagyok az
egésztől, annyira elképesztő volt és olyan váratlan.
 – Azt hiszem, ez semmihez sem volt fogható, amit eddig átéltem –
mondja Brad.
– Mondod te? És mit szóljak én? Még soha életemben nem éltem át
semmit, ami ilyen csodálatosan észbontó lett volna.
Aztán hirtelen főbe kólint a szürreális gondolat, hogy azt hiszi
rólam, olcsó vagyok. Végül is alig ismerem a fickót.
– Ugye nem tartasz olcsónak? – mondom gondolkodás nélkül. –
Tudod, általában nem teszek ilyet, még sosem tettem. Ez egyáltalán
nem vall rám…
– Ahhoz képest, hogy sosem szoktál ilyet csinálni – mondja Brad
férfias tenyerébe fogva az enyémet –, elképesztően jó vagy.
Nevetek, hiszen eloszlatta az aggályaimat.
– Én nem erre gondoltam.
– Tudom. És azt is tudom, hogy nem olyan lány vagy, aki
meggondolatlanul tesz bármit is. Ez volt az egyetlen éjszaka egész
életemben.
– Nekem is – mondom és most már valóban elalszom. – Nekem is –
dünnyögöm, és ez az utolsó, amire emlékszem.
Brad nagyon gyöngéden felemeli őt – el tudjátok képzelni, hogy
néhány hónappal ezelőtt bárki fel tudta volna Jemimát emelni – és
beviszi az ágyba. A vendégszobát elkerüli és a saját hatalmas
franciaágyának a bal oldalára teszi le. Álláig húzza a takarót, nehogy
megfázzon a légkondicionálótól. Jemima pedig dorombol, megfordul,
mélyen alszik.
– Köszönöm istenem – suttogja Brad és puha csókot lehel Jemima
tarkójára. – Köszönöm, amiért ilyen tökéletesnek teremtett. – És ezzel
bemegy a fürdőszobába lezuhanyozni.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
– Jó reggelt, hétalvó!
Óriási erőlködéssel kinyitom a szemem és egy pillanatig fogalmam
sincs, hol vagyok. És ki beszél hozzám? Aztán eszembe jut, s ahogy
leárnyékolom szememet a rolettákon keresztül beáradó napfény elől,
eszembe jut, hogy ez az ágy mellett álló gyönyörű férfi Brad és az éjjel
szeretkeztünk és ez volt eddigi életem legnagyobb élménye.
Brad az ágyra telepszik, s én magamba szívom a külsejét, a tényt,
hogy még pólóban, futónadrágban meg tornacipőben is határozottan
káprázatos. Fölém hajol, hogy jó reggelt puszit adjon, én pedig
összeszorítom az ajkamat, annyira aggódom a reggeli szájszag miatt,
amikor neki annyira tiszta, annyira férfias, annyira szexi illata van.
– Hány óra? – kérdezem, amikor lélegzet-távolságra kerül tőlem.
– Kilenc. Nem akartalak felébreszteni, úgyhogy elmentem futni
egyet.
– Te jó ég! Kilenc óra? Még sosem aludtam kilencig.
– Mert még sosem éltél át időeltolódást.
Ki akarok szállni az ágyból, fogat és arcot mosni, meg akarok
győződni róla, hogy nem maszatolódott el teljesen a sminkem, hiszen
tegnap este biztosan nem mostam le, de nem tudok felkelni, mert
bármilyen karcsú is vagyok, meztelenül mászkálni olyasvalaki előtt,
akit alig ismerek… Olyan intim viszonyba kerültünk, amennyire két
ember csak kerülhet, ez igaz, mégsem hiszem, hogy most meg tudnék
birkózni ezzel.
Megdörzsölöm a szemem alját, remélem, letörlöm az éjszaka során
elmaszatolódott szemfestéket, és Bradre villantok egy mosolyt,
amelyet reményeim szerint szexisnek talál.
– És milyen hangulatban vagy ma reggel? – Én pedig a reggeli
szájszagomra gondolok, aztán meg arra, hogy a francba vele, és
magamhoz húzom Bradet és megcsókolom. Úgy istenigazából,
nyelvvel meg minden.
Nem hittem volna, hogy jobb lehet, mint tegnap este. Igazán azt
hittem, hogy megütöttem az orgazmusok csúcsát, azonban ma reggel
ragyogó napfényben még jobb volt. Melegebb, gyöngédebb,
mókásabb. Sosem gondoltam volna, hogy szex alatt beszélgessen az
ember, de Brad és én beszéltünk egymáshoz ezen a reggelen. Előtte,
alatta és utána. És nevettünk, ami egy revelációval felért, hiszen
mindmáig sosem gondoltam, hogy a szex mókás lehet. Nem amolyan
hahaha módon mókás, hanem intim módon, és talán épp ez volt
számomra akkor a reveláció.
– Atyavilág – zihálja a hátán fekve Brad –, te aztán nem vagy
semmi, JJ.
Fölé hajolok, hajam az arcát súrolja, miközben gyöngéden csókolom
a száját, és lassan felfogom, hogy ez a férfi az enyém, legalábbis
pillanatnyilag.
– És most? – kérdezem, mert tudni szeretném, hogyan töltjük el a
nap hátralévő részét.
 – Mire gondolsz? – kérdez vissza Brad, és riadalmat olvasok le az
arcáról. Felnevetek, mert ráébredek, hogy azt hiszi, a kérdésem a
kapcsolatunkra vonatkozott.
– Mit fogunk ma csinálni? – mondom.
– Ó, igen. Nos délután be kell néznem az edzőterembe, de mit
szólnál ahhoz, ha elugranánk reggelizni, aztán esetleg
görkorizhatnánk.
– Ez fantasztikusan hangzik! – mondom és igyekszem nem elárulni,
hogy hazudtam a görkorcsolyázással kapcsolatban és alighanem
komplett hülyét fogok csinálni magamból. Viszont a görkorcsolyázás
tökéletes edzésmód, hogy karcsú és feszesen tartsa a combomat. – És
később edzhetek a termedben? – A görkorizás, attól tartok, nem elég a
lelkiismeret-furdalásom legyőzésére.
– Hát persze – feleli Brad. – Egyébként ma délután van egy spinning
óra, azt biztosan élveznéd.
– Spinning?
– Igen – Brad nevet, mert látja, hogy gőzöm sincs, miről beszél. –
Ez szobabiciklizés, de nagyon gyorsan. Gyilkolja az embert, de utána
nagyszerűen érzed magad.
– Lehet – mondom, mert ugyan nagyszerűen hangzik, de ebben a
stádiumban inkább ragaszkodnék ahhoz, amit tudok.
Felkelünk, lezuhanyozunk, beülünk Brad kocsijába és
körbefurikázik velem Santa Monicában, és miközben vezet, jobb keze
a combomon pihen. A mennyekben érzem magam.
Sok százan nyüzsögnek az utcákon, és bár némelyikük igazán
gyönyörű, igazán meglep, hogy a többség mennyire átlagos. Valahogy
arra számítottam, hogy Los Angelesben mindenki úgy fest, mintha egy
filmből lépett volna elő, de szemlátomást minden ragyogó külsejű
emberre tíz olyan jut, aki nem az.
– Az a 3rd Street Promenade – magyarázza Brad egy üzletekkel és
éttermekkel szegélyezett utcára mutatva –, az utcai művészekről híres,
főleg vasárnap vannak sokan. – Ahogy megállnak a közlekedési
lámpánál, Frank Sinatrát hallom igen hangosan és nem jövök rá,
honnan szól a zene.
– Várj csak – mondja Brad –, ezt hallanod kell. – Leparkolja a kocsit
a sarkon, megfogja a kezem, és arrafelé megyünk, ahonnan a zenét
hallom.
 Az utca közepén egy hatvanas férfi áll, puhakalapot, fekete zakót és
csokornyakkendőt visel. A kezében mikrofont tart és alig láthatóan
mozog, miközben a háta mögött lévő hatalmas karaoke berendezéssel
együtt énekel. Csupa Frank Sinatra szám, és szinte hihetetlen, hogy ez
a férfi sokkal inkább Franknek hangzik, mint maga Frank. Az arra
haladók valamennyien megállnak legalább néhány másodpercre,
mielőtt mosolyogva továbbmennek, és a férfi előtt álló tál lassan
megtelik dollárbankókkal.
– Hát nem óriási? – mondja Brad és átkarol, miközben az utca
mindkét oldalát szegélyező padok egyike mellett állunk. Bólintok,
mert valóban óriási, és ahogy megfordulok, hogy Bradre nézzek, az
egyik padon egy idős hajléktalan nőre leszek figyelmes. Nyilvánvalóan
hajléktalan, ősz haja hosszú és fénytelen, esőkabátja szakadozott, s a
lába körül vagy egy tucat nejlonzacskó hever. A nő szeme csukva,
dudorászik, majd hirtelen rám néz.
Feláll, összeszedi a szatyrait, és ahogy elindulunk, megérinti a
karomat és azt mondja:
– A New York, New Yorkot hallgassa meg. Azt énekli utoljára,
csodálatos – és ezzel a nő eltűnik.
– Hát ez – mondom Bradre nézve – bizarr.
– Nem igazán. A fickó mondhatni intézmény. Gyakorlatilag minden
héten itt van.
– De ez a nő…
– Igen. Santa Monica úgy látszik a hajléktalanok Mekkája. Amikor
ezt a fickót hallgatja, az lehet számára a hét fénypontja.
– De hogy kerül ide?
– Ki tudja – vonja meg a vállát Brad. – Hogy került ide
bármelyikünk? – És ezzel a tálhoz irányít, beledob két bankjegyet,
aztán visszasétálunk a kocsihoz.
Széles utcákon haladunk, füves útszegélyek és hatalmas házak
mellett, majd végül elérkezünk a Montanára. Egy csendes utca, amely
csak úgy bűzlik a pénztől, egyszerűen azért, mert a mindkét oldalán
húzódó kis butikok és éttermek annyira „eredetiek”. És Brad megáll
egy kis kávézó előtt, amely szemlátomást dugig van vendégekkel.
Odakint az utcán meglát egy üres asztalt, és szól, hogy csapjak le rá,
amíg ő hozza a reggelit.
 Ne gondoljátok, hogy a fejembe szállt a dicsőség, de óhatatlanul
észreveszem, hogy három – három! – férfi teszi le az újságját, hagyja
abba a beszélgetést és fordul meg, hogy megbámuljon engem. És bár
először arra gondolok, hogy biztosan van valami a képemen,
hamarosan rádöbbenek, hogy ez azért van, mert jól nézek ki.
Geraldine diákjaként az új (használt) Levi's farmeremet viselem –
66-os derékbőség! –, fehér blúzt és barna szarvasbőr papucscipőt, és
amikor ma reggel felvettem ezeket, arra gondoltam, hogy talán először,
valóban úgy nézek ki, mint az a nő, aki lenni akartam.
– Egy kávé. – Brad leteszi elém a csészét, s a férfiak elfordítják a
tekintetüket, mert egyetlen pillantás Bradre meggyőzi őket, hogy nem
versenyképesek. – És egy zsírmentes áfonyás muffin.
Finom a süti. Finom Brad, finom ez az élet. Egész életemben itt
tudnék maradni.
Gondolom, most beszélgetnünk kéne, ismerkednünk egymással, de
oly sokat beszélgettünk tegnap este és most, hogy együtt aludtunk,
nem csinálunk mást, mint egymást nézzük és mosolygunk. Brad fogja
a kezemet, csupán alkalmanként engedi el, hogy megfogjam a
muffinomat, s miközben eszem, a lábamat vagy a karomat cirógatja.
Olyan, mintha állandó testi kapcsolatban kellene lennünk egymással,
és úgy tűnik, hogy mindenki bennünket bámul, de lehet, hogy csak
képzelődöm.
A képzeletemben viszont azért bámulnak, mert irigyelnek minket.
Fogalmam sincs, milyen érzés szerelmesnek lenni. Szeretem Bent, ez
igaz, de sosem volt az enyém, és ahogy itt ülök ezzel a férfival, akivel
az imént szeretkeztem, azon tűnődöm, hogy talán nem is voltam
szerelmes Benbe, pusztán képzelgés volt az egész.
Nem arról van szó, hogy szerelmes vagyok Bradbe, még nem,
természetesen nem. De olyan fantasztikusan érzem magam, hogy nem
tudom abbahagyni a vigyorgást, és biztos vagyok benne, hogy egész
Amerikát beragyogja a kisugárzásom.
– Olyan gyönyörű vagy! – mondja ismét Brad és fürdök a
csodálatában. Az órájára pillant, és azt mondja, mennünk kéne
korcsolyázni, mert az edzőteremben el kell intéznie néhány dolgot.
Így aztán megállunk egy kölcsönzőnél és kiveszünk nekem egy pár
korcsolyát, és aztán letesszük otthon a kocsit. Brad fogja a
görkorcsolyáját, és úgy zokniban kisétálunk a tengerparti sétányhoz.
 – Izé, van valami, amit el kell mondanom neked – kezdem idegesen.
Brad aggodalmas tekintetet vet rám. – Hazudtam a görkorcsolyázásról,
még soha életemben nem csináltam.
Brad hátravetett fejjel kacag.
– Nahát, igazán kár, de ne aggódj, menni fog! – folytatja a
kuncogást, mialatt én reszkető kézzel felveszem a korcsolyacipőt, és
mozdulatlanul állok, túlságosan riadtan ahhoz, hogy megmozduljak,
– Figyelj! – mondja megfogva a kezemet Brad. – Így kell korizni. –
És megmutatja a kezdő pozíciót, hogyan kell megfelelő szögben
tartani a lábfejemet, hogyan lökjem el magam a jobb lábammal és
gördüljek a ballal, és csodák csodájára én, az ügyetlen Jemima Jones,
meg tudom csinálni. Nem vagyok túl jó, bevallom, de Brad
egyfolytában fogja a kezemet, és erős karjai mindannyiszor elkapnak,
amikor orra esés fenyeget.
Eltart egy ideig, de nemsokára egymás mellett korcsolyázunk a
tengerpart mellett futó széles ösvényen. Még az sem izgat, hogy
néhány percenként dögös csajok húznak el mellettünk, tökéletes
formák, köröznek a fejhallgatókból áradó ritmusára. És az sem zavar,
hogy ezek a csajok mind alaposan szemügyre veszik Bradet, ugyanis ő
nem őket nézni, hanem engem. És még az sem zavar, mikor az egyik
szőke bombázó a mellette korizó barátnőjéhez fordul és Brad felé
bökve szája a „meleg” szót formálja. Brad nem veszi észre, engem
pedig csöppet sem izgat.
Egyébként mókásnak gondolom, és bizonyos értelemben tudom,
mire gondol a lány. Brad szinte túlságosan is tökéletes ahhoz, hogy
hetero legyen. Angliában sosem jutna eszembe ilyesmi, itt azonban,
ahol a melegkultúra sokkal nagyobb, itt meg tudom érteni, miért.
Nevetek magamban, főleg amikor eszembe jut, mit művelt velem
Brad ma reggel, aztán már nem nevetek, hanem beleborzongok a
gyönyör emlékébe.
– Ez óriási szórakozás – kiáltom, amikor felgyorsulunk, és a Santa
Monica-i móló felé vesszük az irányt.
– Azt hittem, még sosem csináltad azelőtt – jegyzi meg Brad. Én
pedig széles vigyorral kilövök elé, s azon csodálkozom, milyen
magabiztos vagyok ezeken a kerekeken.
– Hazudtam – kiáltom hátra, Brad pedig vigyorogva csókot dob
felém és belehúz, hogy utolérjen.
 Jemima és Brad tökéletes párnak látszanak, olyanok, mintha egy
romantikus szerelmi történetből léptek volna elő. És annak dacára,
hogy nem igazán beszélgetnek, összenevetnek és ugratják egymást oly
módon, ami nagyon is hasonlít arra, ahogyan két ember egymásba
szeret. Vagy lehetséges, hogy két ember magába a szerelembe szeret
bele?
Két óra görkorcsolyázás teljesen kikészített. Utána megálltunk egy
csemege üzletnél salátát venni, amelyet dobozba tettünk és Brad
edzőtermébe vittük, hogy ott együk meg az irodájában. Ha kíváncsiak
vagytok, itt még tudatosabban vigyázok az alakomra, úgyhogy nagy
ívben elkerülöm a rizs- és tésztasalátákat, melyek csodásan néznek ki,
viszont nem tennének jót az alakomnak. Inkább egzotikus salátákra
szavazok, jó adag sült zöldséget és szezámmagot pakolok rájuk. – Az
eladónő szerint nem olajban sültek, abszolút zsírmentesek. Ugye
milyen jó vagyok? Nem vagytok büszkék rám?
Az edzőterem nagyon is olyan, mint amilyenre számítottam. A
napsütötte recepción, hatalmas pult mögött két káprázatos nő ül,
tökéletesen összehangolt aerobic szerelésben. Az egyikük rózsaszín
kezeslábast visel, apró szűk narancsszínű lycra sorttal, a másik pedig
narancssárga kezeslábast rózsaszín sorttal. Mindketten elképesztően
fittek és elképesztően barátságosak, ami némileg meglep, mert otthon
az ilyen külsejű nőkről rendszerint kiderül, hogy első osztályú
boszorkányok.
– Szia, Brad! – mondja lelkesen az egyik, amint belépünk.
– Szia, Brad! – mondja a másik, amint felpillant.
– Szia, Cindy, Charlene! Szeretném bemutatni JJ-t.
– Szia, JJ! – mondják egyszerre. – Örülünk a találkozásnak!
– Úgyszintén – elfojtok egy nevetést, mert mi olyan fantasztikus
abban, hogy megismernek engem.
– Te vagy JJ! – mondja hirtelen Cindy. – Jaj istenem, már annyit
hallottunk rólad. Még a fényképedet is láttuk. Nahát, itt vagy!
– Ja. – Vajon mond itt valaki bármi olyat, aminek értelme is van? –
Itt vagyok.
– És Angliából jöttél? – most Charlene-en a sor.
– Aha.
– Ez fantasztikus! Egyszer volt egy barátom, Angliából. Surreyből
jött. Gerry Tompkins. – Várakozóan néz rám, mintha ismerhetném a
fiút.
Megrázom a fejem, és vállat vonok.
– Bocs – szabadkozom –, nagy ország.
– Semmi gond – felel Charlene –, egyébként sem volt nagy szám, de
isten hozott Los Angelesben. Mit gondolsz, itt maradsz?
– Két hétre jöttem. Aztán vissza kell mennem dolgozni.
– Milyen kár! – mondja Cindy. – Óriási ez a hely. Talán
visszajöhetnél.
– Talán – mondom azon tűnődve, hogy errefelé mindenki ilyen
barátságos-e. Nos, hallottam róla, hogy az amerikaiak ilyenek, de
sosem gondoltam, hogy ez igaz lehet.
– Milyen helyesek – mondom Bradnek, ahogy átmegyünk a
recepción és belépünk magába az edzőterembe, ahol megállok, mert
soha életemben nem láttam még egy ilyen pazarul felszerelt
edzőtermet, sem ilyen tökéletes embereket. Óriási nyüzsgés van a
teremben. Minden sarokból bömböl a hiphop zene, homályosan
felismerem a dalt, és bár mindenki elképesztően izzad, valamennyien
fantasztikusan festenek, az izzadtság pusztán kiemeli csillogó
barnaságukat és tökéletes testüket.
– Istenem – suttogom döbbenten, mert ez ég és föld az én
edzőtermemtől, ahol a legtöbben azért vannak ott, mert most kezdik, és
rémesen festenek, vagy mert sikkes dolog oda járni, és sosem hagyják,
hogy a veríték tönkre tegye a sminkjüket vagy a frizurájukat.
– Tetszik? – kérdi Brad, nyilvánvalóan büszke erre a virágzó
üzletére. – Ismerd meg Jimmyt, ő az egyik személyi edzőnk.
A magas, bronzbarna és rajongó Jimmy kezet ráz velem.
– Nagyszerű, hogy végre találkozunk, JJ. Isten hozott Los
Angelesben, és ha segítségre van szükséged bármilyen tekintetben –
jelentőségteljesen néz rám –, ne habozz, csak kérj!
– El a kezekkel, Jimmy! – löki meg játékosan Brad.
– Ugyan, Brad! – Jimmy fülig érő szájjal emeli fel mindkét kezét. –
Nem hibáztathatsz egy srácot, mert próbálkozik.
– Hahó! – mondom. – Itt vagyok.
– Bocs, JJ – mondja Brad. – A fiúk, azok fiúk. Menjünk, irány az
irodám, és megebédelünk.
Így is teszünk, és bármilyen nevetségesen is hangzik – dél van, és
műanyagdobozokból salátát eszünk –, elkezdjük etetni egymást, és
hamarosan minden tele van kajával, csak a szánk nem, és veszettül
csókolózunk, amikor kivágódik az ajtó, és szétrebbenünk.
Ami azt illeti, Brad messzebbre ugrik, de ez érthető, hiszen ő itt a
főnök, és mindketten az ajtóban álló nagydarab lányra nézünk.
– Ó – mondja a lány –, nem tudtam, hogy itt vagytok.
– Épp most értem be – mondja Brad, miközben lesöpri magáról az
ételt és igyekszik rendbe hozni a ruháját. Eközben én alaposan
megnézem a lányt, részben megpróbálom kideríteni, kicsoda lehet,
részben pedig azért, mert sokkol a látványa, hiszen az ajtóban álló lány
elképesztően hasonlít arra a lányra, aki én voltam valamikor. Alacsony,
a haja hosszú és fényes és látom, hogy szép lenne, csinos lehetne,
mindössze le kell adnia néhány kilót, mert a lány hatalmas, kettő, nem,
három tokája van. Kötényszerű blúzt visel, hogy elrejtse óriási mellét,
összefonja maga előtt a karját, hogy a lehető legtöbbet elrejtsen a
testéből és egy kicsit fájdalmas a tekintete. Akár én is lehetnék,
gondolom, és le sem veszem róla a szemem.
– Ő JJ – szólal meg Brad –, ő pedig Jenny, a személyi
asszisztensem.
– Szia, Jenny! – Barátságos akarok lenni, meg akarom mutatni
Jennynek, hogy engem nem feszélyez a mérete, én nem gondolom őt
kevesebbnek pusztán azért, mert több van belőle. Felállok az asztal
mellől, és feléje indulok kinyújtott kézzel, hogy kezet rázzak vele, de
amint közelebb érek, ösztönösen érzem, hogy nem akar kezet fogni
velem, vagy valamilyen különös okból ellenséges hangulat öli meg a
szobát. És igazam van. Megtorpanok, mert Jenny nem mozdul, csak
biccent köszönésképpen. Egyetlen szót sem szól, és főbe kólint az
emlékezés, hogy milyen is volt olyannak lenni, mint Jenny.
Emlékszem, hogyan éreztem, amikor bemutattak nekem valakit, aki
karcsú volt és gyönyörű, mennyire feszélyezett voltam, nem néztem a
szemébe, és most elkeseredetten igyekszem kitalálni, hogyan
oldhatnám a feszélyezettségét.
– Gyönyörű ez a blúz – mondom végül –, itt vetted?
– Nem – nyögi ki Jenny, majd Brad felé fordul. – Van itt neked
néhány elintéznivaló. Hagyjam az asztalodon? – Hangja olyan, akár a
jégcsap, és megdöbbenek, ám aztán arra gondolok, hogy pocsék lehet
neki olyan helyen dolgozni, ahol egész nap gyönyörű testek veszik
körül, úgyhogy ismét megpróbálkozom.
 – Régóta dolgozol itt? – kérdezem, és igyekszem felajánlani neki a
barátságomat.
– Igen –, feleli Jenny, ám ezúttal rám sem néz, hanem megfordul és
kimegy az irodából.
– Ne haragudj – mondja Brad és beleszánt a hajába –, időnként elég
nehéz vele.
– Semmi gond. Azt hiszem én ezt sokkal jobban megértem, mint te
– bököm ki gondolkodás nélkül.
– Mi a csudáról beszélsz? – Bradnek kicsit érdes a hangja, és azon
tűnődöm, mit gondolna, ha tudná, hogy valamikor én is akkora voltam,
mint Jenny. El fog a kísértés, hogy elmondjam Bradnek, milyen voltam
valamikor. Ám aztán ellene döntök, túl korai.
– Pusztán úgy gondolom, hogy nagyon nehéz lehet neki egy ilyen
helyen dolgozni, ahol mindig sovány emberek veszik körül. Nem is
értem, miért dolgozik itt. Biztosan könnyebb volna neki egy kevésbé…
– szünetet tartok, nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg –
testtudatos helyen dolgozni.
– Valószínűleg igazad van – feleli Brad –, de tudod, Jenny évek óta
velem van, ő a jobb kezem, és azt hiszem, csupán az irántam való
hűsége miatt marad itt.
– És biztos vagy benne, hogy egy icipicit sem szerelmes beléd? –
ugratom. Túlságosan el vagyok ragadtatva Bradtől ahhoz, hogy
eszembe jusson, egyáltalán nem nevetséges az iroda legdagadtabb
lányának lenni, és beleszeretni az épület leggyönyörűbb pasijába.
– Jenny? – Brad felhorkan. – Dehogy, inkább olyan, mint a
testvérem.
– Hm.
Valamikor Ben is ezt mondta volna énrólam.
– Hát én ismerek valakit, aki határozottan oda van érted. – Brad
combjára teszem a kezem.
– Ha kulcsra zárom az ajtót megígéred, hogy mindent elmondasz? –
Brad halkan behúzza az ajtót és ráfordítja a kulcsot.
Isten megbocsátja nekem, amiért úgy viselkedem, akár egy ledér
nőszemély, de nem tehetek róla, Brad annyira ellenállhatatlan.
Felkapom a blúzomat, semmi sincs alatta, csak csupasz hús. Egy
székre lököm Bradet, az ölébe pattanok lovagló ülésben, és átölelem a
nyakát.
 – Megígérem – dorombolom –, meg is esküszöm rá.
HUSZADIK FEJEZET
Kényelmesen elnyújtózom az ágyon, s a párnáknak támaszkodva az
életemen elmélkedem. Arra gondolok, hogy Brad szeretkezett velem
ma reggel, mielőtt az irodába indult, és megbeszéltük, hogy később
találkozunk. A magam mögött hagyott életre gondolok, a puszta
favágásra a Kilburn Heraldnál, na meg arra gondolok, mit szólnának a
barátaim, ha most látnának, mert noha még csak egy hete vagyok itt,
már tudom, hogy hozzá tudnék szokni ehhez.
Hogy is mehetnék vissza oda? Vissza a bánatos, öreg Londonba,
amikor Los Angeles olyan meleg, olyan izgalmas, annyira hívogató.
És akkor nem tehetek róla, Ben jut az eszembe. Fura, hogy a
legfurább pillanatokban bukkan elő. Megesik, hogy hosszú ideig nem
gondolok rá, és akkor hirtelen beugrik a gondolataimba, és olyankor
persze még mindig hiányzik, de csak ezeken a napokon gondolok rá,
és mert túlságosan jól érzem magam, szerencsére ez nem túl gyakran
fordul elő.
Egy másik gondolat kúszik az agyamba, pedig nem akarok gondolni
rá és remélem, hogy képes leszek megfeledkezni róla, de nem megy,
mert minél jobban próbálok nem gondolni rá, annál inkább előjön. Jól
van, megadom magam. Tegnap este a Mondrianban voltunk. Ez egy
hatalmas szálloda a Sunset Boulvard-on, a minimalista tervezők
mennyországa. Brad ragaszkodott hozzá, hogy lássam, ámbár engem
nem különösebben izgatnak az efféle helyek.
De mesés volt, még sosem láttam ehhez foghatót. A tágas
minimalista előcsarnok, a kopár üvegajtók, amelyek egy gyertyával
megvilágított fa teraszra vezettek, imádtam. Imádtam a túlméretezett
agyagvázákat, az úszómedence partján heverő indián szőnyegeket és
párnákat, és megpróbálok nem gondolni arra, ami utána történt, arra,
amit Brad mondott, mert ahányszor csak eszembe jut, mindenféle
negatív gondolat áraszt el, és nem akarom, hogy minden
tönkremenjen, nem akarom széttörni ezt a tökéletességet. Most nem.
De annyira bizarr volt. Tessék, elmondom. Nos, ott ültünk egy
asztalnál a Mondrian bárjában, a gyertyafény hízelgő árnyékokat vetett
a gyönyörű emberek arcára, de egyik sem volt olyan gyönyörű, mint
Brad, legalábbis szerintem. Ültünk és csókolóztunk és beszélgettünk,
és minél többet beszélgettünk, annál több derült ki az életünkről, a
szeretteinkről, a reményeinkről, az álmainkról és minél több kiderült,
annál inkább arra gondoltam, hogy ez az.
– Egy tengerparti házban szeretnék élni – mondtam. Előző este a
Los Angeles Times ingatlan rovatát fürkésztem és még frissen éltek
bennem a látott fényképek: a medencék, a finom homok, a megtörő
hullámok fantáziavilágába menekültem.
– Azt hiszem, én bárhol boldog lennék – mondta Brad –, amíg te
velem vagy.
Jemima, jaj, Jemima! Nem gondolod kicsit furcsának, hogy Brad
mindössze egy hét után ilyen nyíltan beszélt? Nem szólaltak meg a
riasztócsengők a fejedben? Nem volna értelme nyugodtan
elgondolkodni azon, hogy nincsenek-e véletlenül hátsó gondolatai?
De nem. Jemima Jones nem állt készen rá, hogy abban a pillanatban
tönkretegye tökéletes világát. Inkább boldogan felsóhajtott és
folytatódott a társalgás erről is, meg arról is, míg végül megmaradtak
Jemima ott-tartózkodásának gyakorlatias részeinél.
– Vannak errefelé könyvesboltok? – kérdeztem, tudván, hogy ez az
egyetlen dolog, amitől igazán otthon fogom érezni magam, ha
böngészgethetek imádott könyveim között.
– A legjobbak valószínűleg a Barnes & Noble meg a Borders a 3rd
Street Promenade-on – feleli Brad. – Miért nem mondtad korábban,
már elvittelek volna. Ugye, te nagyon szeretsz olvasni?
Bólintottam.
– És miket olvasol?
– Mindenevő vagyok – mosolyogtam titokzatosan. – Abszolút
eklektikus ízlésem van, szinte mindent elolvasok. És te? – kérdeztem
rádöbbenve, hogy fogalmam sincs az irodalmi ízléséről, pedig az
rengeteget árul el egy emberről.
– Nekem igazából nincs rá időm – vallotta be két korty pezsgő
között Brad. – Amikor olvasok, a sci-fit részesítem előnyben. – Egy
darabig hallgatott, majd hozzátette: – Többet olvastam, amikor
középiskolás voltam. Emlékszem, olvastam egy könyvet attól a
fickótól… Jaj, tudod… na, hogy is hívják… – Segítségkérőén nézett
rám, de én csak megvontam a vállam. – Tudod, az, amelyik a Rómeó
és Júliát írta.
Jól hallottam? Elkerekedett a szemem a hitetlenkedéstől, de aztán
arra gondoltam, Brad biztosan csak viccel, mindjárt elneveti magát.
 – Shakespeare – mondtam lassan, arra számítva, hogy hahotázni fog.
– Ez az! – bólogatott lelkesen. – Ő az a fickó! Óriási könyv!
És nem nevetett, még csak el sem mosolyodott. Mégis mit
mondhattam volna? Azt nem bántam volna, ha az ízlése ramaty rabló-
pandúros könyvekig terjed, de elfelejteni a valaha is élt legnagyobb
drámaíró nevét! Szóhoz sem jutottam a döbbenettől, és hirtelen a
napnál is világosabb volt, mi a baj Braddel. Bizony teljes mértékben
igaz, hogy senki sem tökéletes. Brad, a dögös, szépséges, kedves, édes
Brad: ostoba. Sötét, mint az éjszaka.
De nem, próbáltam magyarázni önmagamnak, pusztán azért, mert
más az érdeklődési köre, mint a tiéd, még nem szükségszerűen hülye,
csak… más. És ez nem azt jelenti, hogy rossz ember, vagy nem fog
rendesen bánni veled.
Majd megpróbálom elfelejteni a dolgot, határoztam el, kiöblítem a
fejemből, és meg is próbáltam, komolyan igyekeztem, de valahogy
könynyebb mondani, mint megtenni.
És a csalódottságom, aggodalmam, mérgem, vagy bárminek is
nevezitek, biztosan kiült a képemre, mert Brad hirtelen azt kérdezte:
– Minden oké?
– Igen – mosolyogtam –, remek. – Ő pedig előrehajolt és hosszan
megcsókolt, mire ellazultam egy kicsit, s aztán úgy döntöttem, nem is
érdekel semmi egyéb, mert ez a csök mindent megér. Ez volt az, amire
vártam, Brad az a férfi, akire vártam. És csak ez az érzés számít:
gondoskodnak rólad, vigyáznak rád, védelmeznek.
Most azonban, ma reggel az ágyban fekve, mégis azon tűnődöm:
elegendő ez? Ne légy nevetséges, persze, hogy elegendő. Elégnek kell
lennie, de a tökéletes megnyugvás kedvéért felveszem a kagylót és
tárcsázok.
– Kilburn Herald színes.
– Geraldine, én vagyok.
– Jemima? Szia! Annyira hiányzol, te pimasz, vén boszorkány! Mit
gondolsz, ki kapta meg a te nyavalyás rovatodat, amíg távol vagy?
Nagyon köszönöm! – Nem gondolja komolyan, de végre megérti,
miért utáltam annyira Top Tipeket írni.
– Te is hiányzol.
– Ugyan már! Valószínűleg fantasztikusan érzed magad. Mindent
hallani akarok! Milyen a dögös Brad? Szerelmes vagy? Csináltátok
már?
– Jó, nem biztos, igen.
– Igen! Ó, istenem! És milyen volt, milyen volt? Mondj el mindent!
Tudni akarom az összes részletet.
– Hihetetlen volt, Geraldine. Komolyan, őszintén hihetetlen. Soha
életemben nem volt részem ilyen döbbenetes szexben. Brad olyan
fantasztikus, ahányszor csak ránézek, el sem hiszem, hogy az enyém.
– Abszolút lefegyverző?
– Tökéletesen. Még az irodájában, az asztalán is szexeltünk.
– Ó! – sóhajt fel Geraldine. – Féltékeny vagyok.
– Miért? Ne mondd azt nekem, hogy förtelmesen mennek a dolgok
azzal a fickóval, akivel Ben búcsú buliján találkoztál?
– Nem, nincs semmi baj, sőt valószínűleg jobban állnak a dolgok
Nick-kel, mint bárkivel valaha. De még nem feküdtünk le egymással.
– Viccelsz? – Ez annyira nem vall Geraldine-ra, aki rendszeresen a
testét használja fel a kapcsolatai irányítására.
– Bárcsak úgy volna! Nem arról van szó, hogy én nem szerettem
volna, vagy ő nem próbált volna ágyba vinni, de ez most más. Tényleg
szeretem őt! Igazán szeretem, és nem akarom azzal tönkretenni a
kapcsolatot, hogy túl hamar ágyba bújok vele.
– Ó! – A francba, ez azt jelenti, hogy elpuskáztam Braddel? – Ez
mindig így működik?
– A szabályok szerint igen.
– Mik azok a szabályok?
– Arról szólnak, hogy miként kell keményen játszanod, hogy
horogra akadjon álmaid férfija.
– És te hiszel ebben?
Geraldine felsóhajt.
– Sosem hittem, de ez egyszer úgy döntöttem, kipróbálom, és azt
hiszem, tényleg működik. És a főbenjáró bűn, ha lefekszel velük.
Legalábbis addig nem szabad, amíg őrülten nem szerelmesek beléd, és
biztosan tudod, hogy másnap reggel nem fognak lelépni.
– De hiszen nagyon régen jársz vele, Geraldine.
– Tudom, szinte már falra mászom. Tegnap komolyan fontolóra
vettem, hogy bemegyek egy szexboltba és veszek egy vibrátort.
– Geraldine! – Nem akarok vibrátorokról hallani, épp hogy csak
orgazmusom volt, és arról is elég nehéz beszélnem, nemhogy
vibrátorokról. Ámbár épp ezért szeretem Geraldine-t: szeretem, hogy
sosem jön zavarba, pusztán csak az önközpontúsága zavar.
Valószínűleg ő az egyetlen igaz barátom, de amint lehet, mindig
visszatereli a beszélgetést önmagára. Ez persze azért nem olyan
vészes, és tudom, hogy számíthatok rá.
– Ne aggódj! – mondja. – Nem mentem be, de csak azért, mert
egyedül nem mertem. Bárcsak ott lettél volna, Jemima!
– Én aztán nem!
– Jól van, na, tudod, mire gondolok. Csak bosszantó hallanom, hogy
te az égvilágon mindenütt szexelsz, én pedig Miss Cölibátus vagyok.
– Nem minden tökéletes – vallom meg végre.
– Mi az, hogy nem tökéletes?
– Hát nem is tudom, hogy mondjam…
– Csak ki vele!
És nem kertelek. Mesélek Geraldine-nak a tegnap esti
beszélgetésről, a Shakespeare-helyzetről, és barátnőm fetreng a
röhögéstől.
– És akkor mi van? – mondja, amikor összeszedi magát. – Hát nem
ő Mister Intelligens, drágám, viszont gazdag, gyönyörű és imád. Ki
nem tesz magasról a többire?
– Talán igazad van. – Kezdem jobban érezni magam.
– Mondd meg, hogy mikor tévedtem? – kérdi drámaian Geraldine.
– Tehát hagyjam figyelmen kívül a tényt, hogy…
– Hogy ostoba? Igen. Máskülönben pusztán az, hogy nem olvas
Shakespeare-t, még nem azt jelenti, hogy ostoba, igaz? Végtére is jól
menő üzlete van.
– Igen, ez igaz. – Már sokkal jobban érzem magam.
– Na látod? Semmi gond. Igaz?
– Igaz. Köszönöm, Geraldine. Mihez is kezdenék nélküled?
Beszéltél mostanában Bennel? – Honnan jött elő ez a kérdés, Jemima?
– Nem. Miért, te igen?
– Nem. Csak kíváncsi voltam, hogy megy a sora.
– Láttam őt a dobozban, ha ez vígasztal, és úgy tűnik, jól csinálja.
Az igazsághoz tartozik, hogy afféle kedvenccé kezd válni, aki
megdobogtatja a női nézők szívét.
– Hm. – Miért érzem olyan rosszul magam ettől az információtól?
 – Ez egy vagyonba kerül neked, drágám, és még dolgom van a
szemét Top Tippel. Néhány nap múlva beszélünk. Ehhez mit szólsz?
– Csodásan hangzik.
– Jól van. Ma este Nickkel vacsorázom. Ki tudja, talán beadom a
derekam. Majd elmesélem, ha legközelebb beszélünk.
Elbúcsúzunk egymástól, és leteszem a telefont. Geraldine-nak
tökéletesen igaza van. Röhejes vagyok. A konyhába megyek és
kinyitom a hűtőszekrényt: néhány zsírmentes joghurt, kevés gyümölcs
és rengeteg üveg ásványvíz. Miközben ezeket vizsgálgatom, elképedve
csóválom a fejemet, mert nyisd ki odahaza egy fickó frigóját, és
valószínűleg egy hatos csomag sört találsz benne, házhoz szállított
indiai kaja maradékát, s ha nagyon lusták, egy csomó egyszemélyes
késztételt valamelyik menő élelmiszer-áruházból.
Becsapom a hűtő ajtaját. Először az edzőterem, aztán a
szupermarket, mert ma este én fogok vacsorát főzni Bradnek.
Belebújok a szerelésembe, és épp indulni akarok, amikor megszólal a
telefon.
– Szia, édes! – Brad szeret édesemnek szólítani. – Hiányzol!
– Igen? Éppen indulok. Figyelj! Mit szólnál ahhoz, ha ma este én
főznék neked vacsorát?
– Nagyszerű! Menjünk el délután bevásárolni?
– Hagyd csak! Majd egyedül elintézem. Szeretnélek meglepni.
– Hihetetlen, mennyi munkám van, és pont mialatt itt vagy. Pocsékul
érzem magam, mert komolyan meg akartam neked mutatni Los
Angelest, az összes érdekességet, a Universalt, Disneylandet…
– Brad, engem nem érdekelnek a turistalátványosságok. – Ez nem
teljesen igaz, de bármennyire is szeretném megnézni ezeket, legalább
olyan boldog vagyok egy Los Angeles-i feleség szerepében. – Igazán
örülök annak, amit csinálsz, mert így jobban megértem, ki vagy, és
milyen az életed.
– Biztos vagy benne? – kihallom hangjából a megkönnyebbülést.
– Persze.
– Oké, akkor indulj, már alig várom, hogy lássalak.
– Indulok, indulok! – nevetek és egy csókot dobok neki, mielőtt
kiszökellnék az ajtón.
– Jenny! – Merő véletlen, hogy épp Jennybe botlom a kis
kávézóban, amely csak egy ugrásra van az edzőteremtől. Olyanná
fogom varázsolni ezt a lányt, mint amilyen én vagyok, és a barátom
lesz, ha beledöglök is. Ez könnyen megeshet, mert Jenny igencsak
barátságtalanul méreget, mielőtt morogva annyit mond:
– Hello.
– Milyen mókás, hogy itt látlak! – Senki sem mondhatja, hogy nem
próbálkozom. – Épp most fejeztem be az edzést. Hadd hívjalak meg
egy italra.
– Nem, kösz, vissza kell mennem a terembe.
– Akkor miért jöttél ide?
– Oké – sóhajt fel Jenny. – Egy ásványvizet iszom.
Szegény pára, pontosan tudom, miben sántikál. Itt valószínűleg
ásványvizet iszik, aztán később hazamegy és behabzsol három csomag
kekszet. – Miért nem ülsz le? – kihúzok neki egy széket, idehozom az
italokat.
Kifizetem mindkét ásványvizet, és a sarokasztalhoz viszem,
amelynél Jenny az állát támasztva borongósan ül.
– Kösz – mondja.
– Szívesen – felelem barátságosan. – Brad azt mondja, régóta
dolgozol neki.
– Igen – még midig egyszótagosan válaszol és látom, hogy nehéz
dolgom lesz.
– Szereted a munkád?
– Azt hiszem – Jenny vállat von.
– Ennyi idő alatt alaposan meg kellett ismerned Bradet. – Igyekszem
könnyed lenni, de a legfurább dolog történik. Jenny elpirul, és ez
annyira emlékeztet arra, amikor én Bennel voltam, hogy hirtelen
ráébredek, ez a lány szörnyen bele van esve Bradbe, és én pedig ebbe
tenyereltem bele. – Nem úgy értettem… – dadogom.
– Semmi baj – mondja Jenny, és a pír kezd lehúzódni az arcáról.
– Nézd… – Rajta, Jemima, kezdd szépen elölről. – Nyilvánvalóan
van köztünk egyfajta feszültség, amelyet én nem értek, mert
szeretném, ha barátok lennénk.
Jenny döbbenten néz rám.
– Én nem lehetek a barátod.
– És miért nem?
Jenny vállat von.
– Nem működne.
 – Meglepődnél, Jenny – mondom szelíden –, ha tudnád, hogy
milyen sok bennünk a közös.
– Egyáltalán nem lennék meglepve – feleli keserűen Jenny.
– Komolyan gondolom. – És ráébredek, hogy az egyetlen módja,
hogy ez a lány valaha is kedveljen engem, vagy megbízzon bennem,
ha teljesen őszinte leszek vele, és elmondom neki az igazat. –
Elmondhatok egy titkot?
Jenny érdeklődés nélkül néz rám, és vállat von.
– Oké. Ha most rám nézel, karcsú vagyok, fitt vagyok. Néhány
hónappal ezelőtt komolyan túlsúlyos voltam. Sokkal, de sokkal
testesebb nálad.
– Ó, igazán? – mondja Jenny, és indulni készül. – Ne zavartasd
magad. Először is nem szeretem, ha atyáskodnak velem. Másodszor,
nem hiszek neked. Harmadszor pedig, még ha hinnék is, nekem
teljesen mindegy volna. Az én számomra te a főnököm új barátnője
vagy, és ez nem azt jelenti, hogy össze kell barátkoznunk. Köszönöm
az italt, majd találkozunk.
– De Jenny… – Túl késő, Jenny felkapta a táskáját és elment. Mégis
mit mondtam? Mit tettem? Valószínűleg nem kellene, hogy izgassam
magam, de valahogy ösztönösen jön. Tudom, hogy valamikor sajnáltak
az emberek, de senki sem utált. Én vagyok az a lány, akivel mindenki
kijön, és bosszant, hogy Jenny nem kedvel. Talán ha tudnám az okát,
megbirkózhatnék ezzel, de úgy tűnik, első látásra nem kedvelt, én
viszont azt szeretném, hogy ha barátok nem is leszünk, legalább jó
viszonyban legyünk egymással.
Többször is végiggondolom a beszélgetésünket, és azon tűnődöm,
mi olyat mondtam, ami kiborította őt. Úgy viselkedem, akár egy
paranoiás idióta, mert visszafelé menet fürkészem az utcát, hogy ne
akadjak ismét össze vele, és amikor visszamegyek az edzőterembe,
szerencsére sehol sem látom Jennyt, Brad pedig az irodájában van.
– Valami nagyon fura dolog történt – mondom neki, miután csókkal
üdvözölt és nem pusztán egy arcra nyomott puszival, hanem hosszú,
szenvedélyes csókkal és kénytelen vagyok eltolni őt magamtól, mert
bár úgy tűnik, sosem tudok ellenállni neki, ebben a pillanatban ki kell
beszélnem magamból ezt a Jenny dolgot. Így aztán elmesélem neki,
pusztán az a rész hiányzik, amelyet a hajdani méreteimről mondtam, és
ez leüti Bradet, tökéletesen.
 – Sajnálom – mondja visszaülve az íróasztala mögé. – Igazán nem
kell, hogy ez elszomorítson, Jenny csak nagyon őrködik felettem.
– De ez őrület – kezd igazán bosszantani a dolog. – Én komolyan
igyekszem összebarátkozni a lánnyal, és olyan érzésem van, hogy
gyűlöl engem.
– Dehogy gyűlöl – sóhajt fel Brad.
– Honnan tudod?
– Tudom. Fél tőled.
– De biztosan voltak korábban is barátnőid. Mindegyikkel így
viselkedik?
Brad vállat von.
– Korábban nem igazán voltak komoly barátnőim. Nézd – feláll,
odajön hozzám, és masszírozni kezdi a vállamat –, ez teljesen
lényegtelen. Semmi jelentősége, de majd beszélek vele. Oké?
Brad ejti a témát, úgyhogy vonakodva beleegyezem, és közben
érzem, amint Brad masszírozó kezei elhagyják a vállamat és lefelé
mozogva, a melltartómba siklanak.
– Brad – könyörgök, mert tényleg nem vagyok abban a hangulatban,
de nincs erőm ellenállni neki, hogy az érzés, amelyet kivált belőlem, és
még jó, hogy néhány másodperccel később megszólal a telefonja,
különben megismétlődött volna a múlt heti jelenet. Ez szép és jó,
csakhogy még mindig próbálom meggyőzni magam arról, hogy ebben
a bimbódzó kapcsolatban több van a fantasztikus szexuális életnél.
– Kölcsönvehetem a kocsidat? – kérdezem némán Bradtől,
miközben telefonál. Ő bólint és az íróasztalra dobja a kocsikulcsot.
Londonban ugyan nincs autóm, de elég jól vezetek, azt viszont soha, a
legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy Porsche volánja
mögött fogok ülni.
Most tényleg meghaltam és fönt vagyok a mennyországban,
merthogy ez nem kocsi, ez szex négy keréken.
– Szia, bébi! – kiállt át két fiatal srác egy mellettem haladó kocsiból.
– Hová mész?
– Bevásárolni – kiabálok vissza széles mosollyal.
– Jöhetünk mi is? – üvölti az egyik, kezét a szívére szorítva,
jelezvén, hogy belém szeretett.
– Bocsi – ordítom –, csak nekem és a szatyroknak van hely.
 – Imádunk – üvöltik mindketten, amikor padlóig nyomom a gázt és
kilövök. A fiúk megpróbálnak utánam jönni, de az autó túl gyors és
másodperceken belül már nem is látom őket.
– Hello! – mondja egy jó külsejű férfi, aki a közlekedési lámpánál
kel át az úttesten. – Hát ezt szeretem látni Los Angelesben! Egy
gyönyörű szingli szőke Porschét vezet.
– Honnan tudja, hogy szingli vagyok?
– Egy férfi is ábrándozhat.
Mosolygok és elviharzok. Az első helyen megállok, amely
szupermarketnek tűnik. Besorolok a parkolóba és fogok egy
bevásárlókocsit. Szűk pólóban, cicanadrágban és Reebokban, fejem
búbján napszemüveggel, és laza lófarokban összefogott hajjal éppúgy
nézek ki, mint bármelyik fiatal Santa Monica-i háziasszony, aki a heti
bevásárlását végzi, persze azzal a különbséggel, hogy én hitetlenkedő
fejcsóválással bóklászok a gondolák között.
Soha életemben nem láttam még ekkora választékot alacsony
zsírtartalmú, zsírmentes, zsírtalan és koleszterinmentes ételből. Vannak
zsírmentes, egészséges pogácsák, karamellás pattogatott kukoricából
készült rizstorták, alacsony koleszterinszintű citromos sütemények,
ropogós gyömbér sütik, zsírmentes és koleszterinmentes csokoládés
muffinok. A lista csak bővül, és annak dacára, hogy régen búcsút
mondtam a nagy zabálásaimnak, komolyan ellent kell állnom a
késztetésnek, hogy mindent a bevásárlókocsimba söpörjek a polcokról.
– Elnézést! – szólít meg egy férfias hang, és csodálkozó
arckifejezéssel megfordulok.
– Remélem, nem zavarom, ha megkérdezem, mi a cukkíni
elkészítésének legjobb módja?
Hát ezt el se hiszem! Igen, hallottam arról, hogy az emberek
ismerkednek szupermarketekben, sőt segítettem Geraldine-nak írni
erről egy cikket, de nemigen hittem, hogy ez tényleg megtörténhet,
pláne nem velem, de lehet, hogy tévedek, talán ez a pasas őszintén
kíváncsi a válaszra.
– Megpróbálhatja párolni – javaslom –, vagy készítse el olasz
módra, forgassa meg lisztben és tojásban, és rántsa ki.
– Maga angol! – mondja a férfi, immár lezserebben. – Hová valósi?
– Londonba.
 – Isten hozta Los Angelesben! Angyal! Nem akarja megmutatni
nekem, hogyan kell ezt megfőzni?
– Boldogan. De a barátom nem örülne neki.
– Ó, elnézést – így a férfi. – Sejtettem, hogy annak, aki ilyen csinos,
biztosan van barátja.
Vállat vonok, továbbtolom a bevásárlókocsit, és nevetségesen sok
időt töltök el a bevásárlással. Először is azért, mert nem ismerem a
helyet, másodszor pedig azért, mert óriási a választék.
És miután mindent bepakoltam a kocsiba, egy percig csak ülök és
azon csodálkozom, mennyire nyíltak itt az emberek és milyen
egyszerű férfiakkal megismerkedni, ha egyedül vagy Los Angelesben.
Sophie és Lisa aratnának, talán fel kéne hívnom őket, hogy jöjjenek
ide. De talán mégsem.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Jemima el-elábrándozhatott Ben Williamsről, de azt még álmában
sem gondolta volna, hogy ennyire híres lesz. Természetesen hallott
róla, sőt látta is az első fellépéseit a televízióban, de az országban
tomboló Ben-lázról nem tudhatott.
Ez nem történik meg túl gyakran, ám néha feltűnik egy-egy új
műsorvezető, legtöbbször nő, és hamarosan az ország mindegyik lapja
velük foglalkozik, minden polgára a helyükben szeretne lenni.
Ugrásszerűen beindul és szárnyal a karrierjük, végül az ember ki sem
léphet a házából anélkül, hogy ne látná a létezésüket hirdető
óriásplakátokat.
Nos, ez a helyzet most Ben Williamsszel. A Londoni estéknél töltött
első napokban alig kapott levegőt az izgalomtól, és nem csupán azért,
mert rögtön felemelték a fizetését, hanem azért is, mert alig
néhányszor jelent csak meg a képernyőn, és már felismerték.
Amikor legelőször kértek tőle autogramot, épp egy szupermarketben
vásárolt. Remek napja volt, de elfáradt, és csak az járt a fejében, hogy
hazamegy és megiszik egy jó hideg sört.
Ám, éppen a saját világában elmerülve, arra lett figyelmes, hogy
követik. Először azt hitte, megőrült, vagy érzéki csalódása van és
folyton hátrafordult, de nem volt ott senki. Aztán végül két nőt vett
észre, akik őt bámulták. S közben összesúgtak.
– Ő az! – hallotta az egyiket, miközben a másik taszított rajta egyet
Ben irányába. Ő nem tudta mi folyik, úgyhogy nem törődött velük,
hanem folytatta a vásárlást, amíg tehette.
– Bocsásson meg! – mondta a nő. Egy erőszakos negyvenes
háziasszony. – Remélem nem haragszik, de nem maga az a férfi a
televízióból?
– Nem tudom – felelte Ben, mert nem igazán tudta mit mondjon. –
Melyik férfi?
– Ó, maga az! Felismerem a hangját, maga az új fiú a Londoni
estékben. Igaz?
Ben javára legyen mondva kicsit elpirult, és bár az egyik része azt
kívánta, hogy a nő beszéljen halkabban, mert nem akarta, hogy
mindenki hallja. Egy másik része azt szerette volna, ha jóval
hangosabban kiabál, hogy mindenki meghallhassa.
– Nos, igen – motyogta azzal a szégyellős Ben mosollyal, amely
hamarosan megalapozza már amúgy is bimbódzó „szívünk csücske”
státuszát.
– A barátnőm és én úgy gondoljuk, maga fantasztikus! – A nő hadar
és közben kotorászni kezdett a táskájában, ahonnan egy tollat és egy
papírcetlit varázsolt elő. – Őszintén – folytatta –, maga minden este
felvidítja a házunkat. Igaz, Jean? – kiabál a barátnőjének, akinek
szemlátomást nem volt elég mersze odajönni.
A nő Ben felé nyújtotta a tollat meg a papírt, aki egy pillanatig nem
értette, mit kéne csinálnia vele. A nő akkor mellé lépett és azt mondta:
– Én Sheila vagyok, ideírná, hogy: „Sheilának sok szeretettel…” – a
nő elhallgatott, próbálta felidézni Ben nevét – Tom? – kérdezte, és
Benből majd kipukkadt az ideges nevetés.
– Nem – sikerült kinyögnie. – Ben Williams.
– Ez az! Ben Williams.
Ben a bevásárlókocsi fogantyúján egyensúlyozva a papírt írt, s
közben észrevette, hogy a vásárlók megállnak, hogy lássák, mi
történik, s a tekintetükből kiolvasta, hogy szintén felismerték őt, de
szerencsére senki más nem teszi azt vele, amit Sheila.
– Ó, köszönöm! – A nő lihegve a táskája zsebébe csúsztatja
óvatosan a cetlit. – Holnap is nézni fogjuk.
– Köszönöm, és élvezzék a műsort.
Amikor Sheila és Jean összedugott fejjel, mint a szerelmes kamasz
lányok továbbállt, Ben talán először fogta fel, hogy hamarosan
megváltozik az élete.
 Hazament és felhívta Richardot, hogy elmesélje neki a történteket, s
a barátja majdnem bevizelt a röhögéstől.
– Ugye tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezte, amikor végre
abbahagyta a nevetést.
– Mit?
– Most már sehova sem mehetsz a tökéletes sminked nélkül. – És
ezen úgy el kezdett röhögni, hogy le kellett raknia a kagylót.
Richard aznap este ezt viccesnek gondolta, de hat héttel később,
amikor elmentek inni egyet, fantasztikusnak találta.
– Menjünk egy itteni kocsmába – javasolta Ben.
– Azt már nem pajtás – mondta Richard. – Híres vagy, te nem jársz
helyi kocsmákba, hanem bárokba és éttermekbe, ahol dögösek a nők.
És így is lett. A Fifth Floorban kötöttek ki, a Harvey Nichols tetején,
és Richardnak igaza volt, dögösek voltak a csajok. Pezsgőt rendeltek
és perceken belül lenyűgöző nők vették körül őket, a legújabb divatú
cuccokat viselő modell alakok. Autogramot nem kértek Bentől,
ilyesmire ott senki sem vetemedett, viszont a sutyorgásokból, a
flörtölős pillantásokból teljesen nyilvánvaló volt, hogy mindenki
pontosan tudja, kicsoda Ben.
– Fantasztikus! – mondta Richard. – Többször foglak magammal
hozni.
– Aha – nevetett Ben, aki jól érezte magát, ámbár még feszélyezte
egy kicsit ez a frissen felfedezett hírnév.
– Mit szólsz a vöröskéhez? – bökte meg őt Richard, és mindketten a
lány tökéletesen hullámzó hátsóját nézték, ahogyan a mosdóba ment
megigazítani a sminkjét.
– Mi van vele? – burkolta a látványt csodáló Ben.
– A csaj benne van és te?
– Melyik melegvérű fiatalember nem lenne benne?
Csakhogy Ben nemcsak egy feszélyezett tévériporter volt, hanem
újságíró, aki számos efféle nővel találkozott már és tökéletesen tudja,
hogyan működnek.
– Nézd, te komolyan azt hiszed, hogy arra akarok felébredni jövő
vasárnap, hogy a hálószobai teljesítményemről olvassak a News of the
Worldben?
– Ez a lány nem tenne ilyet – feleli Richard.
– De még mennyire, hogy megtenné.
 – Honnan tudod?
– Nekem elhiheted – majdnem hozzátette: „újságíró vagyok”, de az
utolsó pillanatban visszafogta magát. – Tudom.
Végül Richard egy szőkével ment haza, Ben pedig egyedül és
másnap a barátja felhívta és regéket mesélt a szőkéről.
És ez csupán a kezdete volt Ben utazásának a celebek világába, egy
kicsiny mérföldkő. Mostanra, pusztán néhány hónap leforgása alatt,
igazán befutott. Már nem egyszerű riporter, hanem műsorvezető, a
műsorvezető. A közönség tudja róla, hogy egyedülálló, tudják, hogy
két lakótársával él együtt (ámbár az új, bőséges jövedelme révén már
saját lakást kezdett keresni magának), tudják, hogy mit szeret és mit
nem. De valójában senki sem ismeri őt. Nem tudják, milyen a
humorérzéke, nem tudják, mi bosszantja fel, mire gondol este az
ágyban fekve, mert Ben újságíró lévén tökéletesítette a sajtóálarc
felöltésének művészetét, és bármilyen elbűvölő is a többi újságíróval,
akik most harcolnak, hogy interjút készíthessenek vele, sosem mutatja
meg az igazi arcát.
Azt csak a közeli barátai ismerik. Olyanok, mint Geraldine, Richard.
És Jemima Jones. Bennek azonban nem volt túl sok ideje a korábbi
munkatársaira gondolni. Igyekezett kapcsolatban maradni velük,
igazán megpróbálta, de akkora forgószél sodorta magával, hogy nehéz
volt rá időt szakítani és minél tovább halogatta, annál nehezebb volt
felemelni a kagylót. És most az élete a munka, partik, bemutatók,
interjúk. Még sosem volt ennyire elfoglalt.
És a London Daytime televíziónak még sosem volt ilyen ragyogó
csillaga. Diana Macphersonnak, bárhová is ment, gratuláltak a ragyogó
felfedezéséhez.
A saját szemszögéből Diana csinálta meg Bent, és az ő olvasatában
ez egyetlen dolgot jelent: tartozik neki. És a nő csak a megfelelő napot
várja, amikor behajthatja az adósságot, ugyanis Diana Macpherson a
többi erős, sikeres, félelmetes nőhöz hasonlóan mindig azt akarja, ami
nem lehet az övé. És ő Ben Williamst akarja. Nem pusztán azért, mert
pazar pasi, hanem azért, mert egyáltalán semmi érdeklődést nem mutat
iránta. Diana Macpherson nagyon is hozzászokott, hogy ágyba viszi a
felfelé törekvő sztárokat, jövendő hírességeket, akik csüngenek
minden szaván, táplálják az őt körülvevő hatalom auráját. Amihez
viszont nem szokott hozzá, a Ben-féle férfiak, akik udvariasak,
elbűvölőek, barátságosak, de nem reagálnak a flörtölésére.
Épp a múlt héten hívta meg Bent, mondván igyanak meg együtt
valamit, hogy megvitathassák a műsort, hátha elő tudnak rukkolni új
ötletekkel.
Ben ezt egy kicsit furcsállta, de a televízió az a televízió. Már
mindenféle pletykát hallott Dianáról, meg a fiúkáiról, hogy a nő
gúnyneve pirana, és abból, ahogy ránézett, megtudta mondani, hogy az
utolsó dolog, amit a fejében forgat, az a műsor.
– Rich – suttogta a telefonba, miután ellenőrizte, hogy senki sem
hallhatja meg.
– Mi baj?
– Diana. Nem hiszem, hogy sokáig távol tudom tartani magamtól.
– Hányszor, Ben, hányszor mondtam már neked, hogy ne kakálj a
küszöbödre.
– Eszem ágában sincs, de ma este kocsmázni megyünk és elfogytak
a kifogásaim.
– Hűha – röhögött Richard. – Jobb lesz, ha felveszed az
erényövedet.
– Az isten szerelmére, Rich, tanácsra van szükségem!
– Mondd neki, hogy barátnőd van. – Richard már kezdte unni a
dolgot.
– Tudja, hogy nincs.
– Hát nem tudom. Mondd neki egyszerűen azt, hogy fáj a fejed. –
Röhögött a saját viccén.
– Felejtsd el – mondta Ben –, azt hiszem, meg fogom oldani.
Diana az üzleti kocsmázást vacsorával váltotta fel egy kis francia
bisztróban, Chelseaben. Sötét, lakájos, gyertyafényes étterem,
tökéletes romantikus randevúkra.
– Ez a törzshelyem – mondta Bennek, aki igyekezett figyelmen
kívül hagyni azt a tényt, hogy a nő tökéletes rémséget csinált magából.
Az alatt az idő alatt, amikor utoljára látta őt az irodában, majd ismét
felbukkant, hogy szóljon neki, indulhatnak. Egy kivágott, átlátszó,
testhez álló blúz volt rajta, alatta fekete melltartó, hozzá egy nagyon
szűk szoknyát és nagyon magas sarkú cipőt viselt.
– Csinos vagy – mondta Ben, hiszen Diana a főnöke volt és
hízelegnie kellett neki, mindazonáltal igyekezett a lehető
leghivatalosabb keretek között tartani a dolgokat.
– Ó, köszönöm! – Diana úgy illegette magát, akár egy iskolás lány
és próbált meglepettnek tűnni. – Ez a régi rongy? – mondta
végigsimítva a blúzát, amelyet egyébként ebédidőben vásárolt azzal a
határozott céllal, hogy végre elcsábítja Bent.
Leültek és Ben átkozottul mindent megtett, hogy a munkájáról
folyjék a szó. De folyt a bor is és a lehető leglassabban próbált inni,
hogy elnyújtson minden egyes csöppet, miközben Diana állandóan
teletöltötte a poharaikat. – Bené mindig csak félig volt, a nőé pedig
teljesen üres.
Az előétel alatt a munkáról fecsegtek, miközben Ben vigyázott,
hogy ne nagyon rúgjon be – sikertelenül –, és javára legyen mondva,
hogy a fő fogás feléig sikerült elnyújtania a munka témát, amikor is
Diana lerakta a kését és a villáját és közelhajolt hozzá.
– Ben – mondta, mint remélte szexis hangon. – Nem gyakran
találkozom olyan karizmatikus férfival, mint te vagy.
– Köszönöm Diana. Rendelhetnénk ásványvizet?
– Ben – mondta újra a nő – azt próbálom elmondani, hogy…
– Pincér! – Ben idegesen a pincért kereste tekintetével, miközben
Diana felsóhajtott, s hátradőlt a székén, mivelhogy tönkretette a
pillanatot, az ő pillanatát.
Ben nem kért desszertet, aminek Diana örült, mert már eldöntötte,
hogy a férfi nála fogja meginni a lefekvés előtti italát. Akkor jó lesz az
időzítés. Tökéletes. Tökéletes lesz.
– A házam itt van a sarkon – mondta, amikor kiléptek az étteremből.
Ő fizetett, ugyanis alighanem Diana Macpherson rendelkezik az
országban a legnagyobb költségszámlával.
– Oké, köszönöm ezt a csodálatos estét – mondta hátrálva Ben.
– Ugye nem akarod, hogy egyedül menjek hazáig? – kérdezte vicces
méltatlankodással Diana. – Egy lány nem sétálhat egyedül éjszaka.
Lány? – gondolta Ben, az álmaidban.
– Bocsánat, bocsánat – mentegetőzött és nem tudta, mi a csudát
csináljon, mert bármennyire is nem akart lefeküdni a nővel, azt sem
akarta, hogy kirúgja őt, mert Ben hiába híres és kapós, pontosan tudja,
mennyire ideiglenes a televíziós világ, és tökéletesen tisztában van
azzal, hogy a ma Ben Williamse holnapra el is tűnhet a képernyőről.
 Egymás mellett sétáltak, és amikor Diana belékarolt, nehezen állta
meg, hogy ne rezzenjen össze. A kurva életbe! – gondolta
egyfolytában. A kurva életbe! És amikor Diana házához értek, a nő
játékos mosollyal fordult feléje.
– Mit szólnál egy búcsúpohárhoz? – kérdezte.
Ben némán imádkozott – ha most megsegítesz, ígérem, hogy
elmegyek a templomba –, és abban a pillanatban motorzúgást hallott.
Egy fekete taxit pillantott meg, narancssárga szabad jelzéssel.
– Taxi! – ordította kiszabadítva a karját, Diana pedig egészen maga
alatt volt.
A taxisofőr azonban egész álló nap dolgozott és már hazafelé tartott
a feleségéhez meg a gyerekéhez. Nemet intett Bennek, Diana pedig
somolygott.
– Gyere be, és hívok neked egy mini taxit – mondta.
De föl sem emelte a kagylót, Bent pedig annyira lenyűgözte a nő
lakásának minimalista eleganciája, ráadásul eléggé a fejébe szállt az
ital ahhoz, hogy megkérdezze, miért nem hív taxit. Diana egy jó adag
whiskyt adott a kezébe, magáét pedig a férfi combjára tette.
A kurva életbe! – gondolta újra Ben. De mielőtt esélye lett volna
kitalálni egy stratégiát, Diana már csókolta őt, és noha tudta, hogy ezt
nem szabadna, valahogy szórakoztatta a dolog és eléggé élvezte is.
Ilyen volt Diana Macpherson! A pokolba is, gondolta Ben a maga
részeg állapotában, miért is ne.
És Ben meg Diana végre elhálta hivatali kapcsolatukat. Ben, ha
részeg is volt, odafigyelt, hogy élete legjobb teljesítményét nyújtsa és
nem biztos, hogy ezt jól tette, mert Diana a férfi orális szexben
tanúsított profizmusának köszönhetően, az ő élete legnagyobb
orgazmusát élte, amitől úgy érezte, szerelembe esett.
Az orális szex volt az, amivel Ben bizonyította Dianának, hogy jó
szerető, de Ben számára ez egy teljesen átlagos szeretkezés volt.
Persze megtette a megfelelő mozdulatokat és mindent, amit kell, de
ezzel az erővel akár egy kirakati bábut is megdughatott volna, és igen,
megtette, de nem, nem volt jó neki. És talán, ami még fontosabb,
eszébe jutott, miért nem folyamodik a semmitmondó szexhez arctalan
nőkkel. Azért, mert nem éri meg.
Ám, de itt van egy bökkenő. A szex, lehet, hogy semmitmondó, a
nőnek azonban van arca. Sőt neve: Diana Macpherson. A főnöke. A
kurva életbe!
És e szenvedélyes éjszaka után, amikor Diana kezében a
kezdeményezés, Ben pedig csak hálát mondott istennek, amiért az
elfogyasztott alkohol nem volt hatással a férfiasságára, a nő úgy
döntött, hogy Ben a legjobb dolog, ami valaha is megtörtént vele. Nem
meglepő, hogy az irodában észrevették, hogy állandóan Bent nézi és
már szárnyra keltek a feltételezett viszonyról szóló pletykák.
Diana azonban sosem erősíti meg ezeket a szóbeszédeket. Soha
senki nem meri megkérdezni tőle és egyébként is egyetlen
szenvedélyes éjszaka aligha jelent viszonyt, ámbár Diana nem úgy
tervezi, hogy megmaradjon egyéjszakás kalandnak. Nem bizony.
– Abban a pillanatban, amint belépett az ajtón, tudtam, hogy ebből a
fiúból sztár lesz – mondja Joe Hartleynak, egy szabadúszó újságírónak,
aki nagy cikket ír Ben Williams felemelkedéséről egy gazdagoknak
szóló bulvárlap számára. – Nagyon ritkán akadnak olyan kvalitású
műsorvezetők, mint Ben. Az én munkám, hogy felfedezzem őket, és
maximálisan kiaknázzam a tehetségüket.
– Oly sok műsorvezető házasember. Tudatos lépés volt, hogy szingli
férfit alkalmazott? Bennel és a kétségtelen szexepiljével alighanem
egy jóval fiatalabb közönséget akar megcélozni.
Ben kétségtelen szexepiljének gondolatára Diana mosolyogva
bólintott.
– Azt hiszem, most fején találta a szöget.
A cikk egy dupla oldalt foglal el. Jó néhány fénykép is volt Benről
kisfiúként, tinédzserként és végül teljes mai dicsőségében.
– Hi-he-tetlen – dünnyögi Geraldine a capuccinóját iszogatva. Az
egyik hírszerkesztő épp az asztala mellett siet el.
– Látom, mindent megtudtál a régi helyettes hírszerkesztőről – veti
oda.
– Ki gondolta volna? – motyogja Geraldine, és alig tudja levenni
szemét az újságról, aztán a következő idézetet olvasva felvisít a
nevetéstől:
„Szemlátomást Diana Macphersont, a London Daytime Television
tevékeny programigazgatóját is lefegyverezte a férfi sármja. A neve
puszta említésétől is elhomályosodott a szeme, akár a többi nőnek
ebben az országban.
 Nekem tetszik a kétségtelen szexepilje – mondja. – Én választottam
őt először riporternek, és már akkor tudtam, hogy ebből előrelépés
lesz.”
Miután Geraldine elolvassa a cikket, hátradől, cigarettára gyújt,
megpróbálja halogatni a rohadt Top Tip rovatot. Ám aztán felragyog a
szeme, megfogja az újságot, kitépi a Ben Williamsről szóló két oldalt,
gondosan összehajtogatja, végül belecsúsztatja egy A4-es barna
borítékba.
„Drága Jemima! – írja egy fejléces kísérő cédulára. – Ha volna
időm, levelet írnék, de csak azt akartam, hogy lásd ezt. Hát hitted
volna?!
Ben Williams két teljes oldalt betölt! Bárcsak tudtam volna, amit
most tudok… Talán foglalkoztam volna vele!!! Remélem, csodálatosan
érzed magad és adj a nevemben egy pusszantást Brad mellizmaira.
Hamarosan beszélünk, szeretettel Geraldine.”
Lezárja a borítékot és megcímezi Jemimának. A kimenő postatálca
felé menet boldog mosolyra készteti a gondolat, hogy milyen
meglepett képet vág majd Jemima, amikor megkapja a levelét.
Ben reggelizik, épp egy tálka zabpelyhet készül magába tömni,
amikor meghallja a lábtörlőn az újság puffanását. Basszus! gondolja,
ma jelenik meg az interjú. Ben gyűlöli a publicitást, ám Diana a maga
profi módján közölte vele, hogy mindent meg kell tennie, mivel
minden a nézettségen múlik és a jó PR jobb nézettséget jelent.
Az elmúlt néhány hét során naponta beszélt a TV-állomás
reklámfőnökével, aki állandó találkozókat szervez neki újságírókkal
vagy olyan celeb körkérdésekben kell részt vennie, amikor kikérik a
véleményét valamelyik komplett baromságról és az övé mellett más
hírességek véleménye jelenik meg ugyanarról a komplett baromságról.
De ekkora anyag még sosem jelent meg róla. Kényszerűségből
beleegyezett az interjúba, és csak utána fedezte fel, hogy sokkal
többről van itt szó, mint arról, hogy vele beszélgessenek, ugyanis
felhívták telefonon a barátait is. „Színes cikk lesz” – mondta Joe
Hartley.
Ben nehéz szívvel nyitotta ki az újságot, és majdnem frászt kapott,
amikor megpillantotta a képeket. Honnan a pokolból szedték ezeket?
Olvasni kezdi a cikket, és mindjárt arra gondol: én ezt nem
mondtam. Aztán rájön, hogy valóban nem azt mondta, hanem Joe
Hartley mondta azt, amit ő valóban mondott és átfogalmazta amolyan
bulvárlapos nyelvre.
Ben folytatja az olvasást, megdöbbenti, mi mindent derítettek ki
róla. Semmi zaftosat, csak olyan dolgokat, amelyekről ő már
megfeledkezett. Diáktársakat bányásztak elő az egyetemről, akiket alig
ismert, és több bekezdést szenteltek a focizós-bulizós életének, de
szerencsére nincs benne olyasmi, amiről ne lehetne beszélni, pusztán
korábbi barátnők felemlegetése.
– Jemimának igaza volt – motyogja, miközben átfutja az oldal többi
részét –, híresnek lenni nem egészen olyan, mint aminek földicsérik.
Rohadt életbe, Jemima Jones! Miért is nem jutott eszembe Jemima? Ő
majd ad nekem tanácsot Dianával kapcsolatban. Ő megmondja majd,
mitévő legyek. És aztán eszébe jut, milyen régen hívta fel utoljára a
lányt, és hogy Jemima mindig tudta, mit kell tenni.
Mekkora egy szemét voltál, Ben, hogy nem hívtad fel Jemimát!
Geraldine nélkül megvan, igen, tetszett neki, de vele sosem volt olyan
a kapcsolata, mint Jemimával. Miért is hanyagoltad el ilyen sokáig? –
gondolja, és ezzel fogja a telefonkagylót és feltárcsázza a lány otthoni
számát.
– Halló! Jemimával szeretnék beszélni.
– Nincs itt, szabadságon van, Los Angelesbe utazott két hétre.
– Tessék? És mit csinál ott?
– Kivel beszélek? – Lisának homályosan derengett a hang.
– Ben Williams vagyok. Sophie?
– Nem – mondja Lisa, és gondolatban összedörzsöli a tenyerét
örömében, mert Sophie kiszaladt cigarettáért, és az egekbe repül majd,
ha megtudja, hogy Ben Williams telefonált. – Lisa vagyok… a barna.
– Ó! Szia! És te hogy vagy?
– Kösz jól – feleli nevetve a lány. – Téged meg se kérdezlek, hogy
vagy, elég, ha bekapcsolom a televíziómat.
– Igen – Ben nevetgél, mert mégis, mit mondhatna. A beálló
csöndben Lisa megpróbál valami okosat kiötleni, de semmi sem jut
eszébe és elhúzódik a csend.
– Ne haragudj – szólal meg végül Ben –, azt hittem, mondani akarsz
valamit.
– Jaj nem.
– Mit csinál Jemima L.A.–ben?
 – Az új barátjánál van.
– Te most viccelsz! – Ben egészen elképed. – Csak nem az az
internetes fickó?
– De igen, az.
– Nincs meg véletlenül a telefonszáma?
– Várj csak – Lisa a telefonkészülék mellett heverő írótömb után
nyúl. Beolvassa a számot Bennek, majd hozzáteszi: – Valamikor
igazán felugorhatnál. Igyál meg velünk valamit. – Ez természetesen azt
jelentette, hogy igyál meg valamit velem.
– Igen, persze, majd felugrok – feleli Ben, ami természetesen azt
jelenti, hogy abban a pillanatban el is felejti a lányt, amint leteszi a
kagylót. És így is tesz. Sőt Jemimát sem hívja fel Los Angelesben,
mert máris Diana Macpherson hívja, alighanem abban a reményben,
hogy elsimítsa a ráncokat a homlokán. De fel fogja hívni Jemimát –
amint majd újra az eszébe jut.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Hihetetlenül gyorsan el tud telni egy hét, ha szórakozik az ember. És
hihetetlenül lassan is eltelhet, amikor ráébredsz, hogy voltaképp
teljesen magányos vagy, nem vesznek körül a barátaid, az otthonod, az
ismerős környezet biztonságos hálója.
Na nem arról van szó, hogy Jemima Jones nem érezné jól magát,
erről szó sincs. Minden estéje új hangok-ízek-illatok orgiája és persze
az örvénylő szenvedély Braddel.
A nappalai azonban egyáltalán nem olyanok, mint lehetnének, és
Jemima Jones egy hét után felfedezi, hogy egyedül van egy idegen
városban, ahol ugyan régi barátként kezelik az idegent, de mégsem
ugyanaz, mintha a saját otthonodban lennél. Különösen, ha szinte egy
vasad sincs, mint most szegény Jemimának. A Kilburn Herald, amint
azt tudjuk, alamizsnát fizet neki és az összes megspórolt pénze,
amelyet azért tudott félretenni, mert gyakorlatilag nem élt, lassacskán
elszivárgott. Most többé-kevésbé nincs gondja, hiszen Brad fizet
mindent, úgyhogy csak reménykedhetünk, hogy továbbra is olyan jól
bánik vele, mint eddig…
Jemima napi programja alaposan megváltozott. Reggel nyolckor
kelnek fel Braddel, majd vadul szeretkeznek, mielőtt felkelnek az
ágyból és futni mennek a tengerpartra. Visszafelé menet megállnak
reggelizni. Egy pohár zöldséglé, zsír- és cukormentes áfonyás muffin
vagy pogácsa és aztán Brad beáll otthon a zuhany alá. Búcsúcsókot ad,
majd Jemima zuhanyozik, kávét készít magának és visszatelepszik az
ágyba, s a Brad dohányzóasztalán bőségesen található magazinokat
lapozgatja, de már nem tépi ki a modellek fényképeit. Szükségtelen,
beteljesült az álma és ugyan érdekli a téma, de már közel sem olyan
mértékben.
Tizenegy óra körül belebújik lycra tornatrikójába, felveszi a
macskanadrágot és az edzőcipőt, majd elmegy edzeni. Ha Brad nem
túl elfoglalt, együtt ebédelnek, vagy egyedül is csatangolhat. Noha az
nem egyszerű, mert Bradnek szüksége van a kocsijára és Los Angeles
meg Santa Monica is olyan hely, ahol nem lehetsz meg kocsi nélkül.
Jemima azonban lassan kifogy az olyan helyekből, ahol
csatangolhat. Már nem is tudja, hányszor járta be keresztül-kasul a 3rd
Street Promenade-ot. Volt a könyvesboltokban is és üres kézzel jött ki,
mert itt minden könyv a filmvilág körül forog és Jemimát egyáltalán
nem érdeklik azok a könyvek, amelyek megtanítanak
filmforgatókönyvet írni, elmondják, melyik rendező mit rendezett, és
hogy miért olyan a csodás a filmipar.
Az összes üzletben bent volt már a 3rd Street Promenade-en, nem is
egyszer. Járt a Santa Monica plázában, az éttermi részen is. És egészen
elképedve ácsorgott ott egy darabig, mert a rengeteg stand minden
elképzelhető, sőt elképzelhetetlen ételt kínált: kínait, japánt, olaszt,
ínyenc kávét és croissant-t, thait, etiópot, és a pláza közepén
elhelyezett sok száz asztal körül sok száz ember ült, valamennyien
túlméretezett adagokat ettek műanyag dobozokból. Jemima csak állt
ott és arra gondolt, hogy ha fél évvel korábban jön be ide, végigette
volna a pultokat, most azonban bármilyen élvezettel szagolt bele az
összekeveredő egzotikus illatokba, az evés gondolata egy kicsit
taszította őt.
És Montanát is bejárta, volt az összes szép drága butikban és
kávézóban. Sőt végtelenül kísértésbe esett, hogy megvegyen egy drapp
színű márkás kosztümöt, amely álomszépen festett karcsú testén –
amely egyébként legnagyobb örömére nap, mint nap még vékonyabb,
mégpedig a teljesen zsírmentes étrendnek és a testedzésnek
köszönhetően –, de mégsem vette meg a ruhát, mert végtére is hová
venné fel? És hogy is engedhetné meg magának?
 Felfedezte, hogy Los Angelesben aki kosztümöt visel, és nem
edzőcipőt vesz fel hozzá, azt valahogy idegennek, egy outsidernek
tekintik, olyasvalakinek, akiben nem lehet megbízni. Így aztán Jemima
a farmernadrágjában él, és ha Braddel elmennek este, krémszínű felsőt,
barna krokodilövet és blézert vesz fel hozzá.
A Marmalade-ben ült le egy üres kecskelábú asztal mellé és
átlapozta az Outlookot – a Santa Monica-i napilapot –, miközben a
három salátából álló ebédjét ette és igyekezett nem olyannak látszani,
aki veszettül beszélgetni akar valakivel.
Járt már az összes Starbucks kávézóban, amelyre csak rábukkant, és
tökéletesítette a kávérendelés művészetét amerikai stílusban: latte
(tejeskávé), mocha (kevés kávé, csokoládé, tej, tejszín) vagy
frappuccino (hideg kávé, hideg tej, jégkása, csoki vagy
karamellszirup).
Bejárta a Main Streetet, elhaladt a New Age könyvesbolt előtt, és
bármilyen kísértést is érzett, nem volt mersze bemenni. Ellenben egy
márkás cuccokat áruló aerobicboltba bement, ahol a végén megadta
magát és felszerelkezett a legdivatosabb viselettel. Most Jemima
angelenóbbnak tűnik a legtöbb angelenónál
Állandóan megismerkedik emberekkel, jobban mondva vele
ismerkednek állandóan a férfiak. Bárhová megy is, mindig leszólítja
valaki, aki meghívná egy kávéra, elvinné ebédelni, megmutatná neki a
nevezetességeket és előfordult ugyan, hogy kísértésbe esett, Jemima
sosem mondott igent, mert az ő olvasatában ez egyenértékű lett volna a
hűtlenséggel. Így hát édesen mosolyog és közli velük, hogy barátja
van, majd szép napot kíván és odébbáll.
Felfedezte az amerikai televíziót, és noha némi bűntudata van, a
délután javarészében – amikor nem egyedül görkorizik – olyan
műsorokat néz, amelyekről még csak nem is hallott. Úgy gondolja,
már tudja követni a Szépek és merészek történéseit. Teljesen
belefeledkezett az Életünk napjaiba. Imádja Rosie O'Donnell műsorát,
és a Seinfeld helyzetkomédia szerinte egyenesen az év ajándéka.
Tegnap felfedezte, hogy olyankor, amikor Brad nem tud
elszabadulni az irodából, a legjobb hely, ahol megebédelhet, egy
hatalmas, nyüzsgő étterem: a Broadway Deli. Véletlenül bukkant rá, s
miközben felderítette az éttermet, azon tűnődve, legyen-e mersze
egyedül leülni egy asztalhoz, amikor körülötte mindenki párosával,
négyesével vagy sokadmagával ült, jobb oldalon észrevett egy
gyorsbüfét.
És nem csupán azt, hanem egy üres bárszéket is a pultnál, úgyhogy
bepréselte magát egy férfi mellé, aki mindjárt távozott is és fogta az
újságot, amelyet otthagyott.
– Kávét? – kérdezte a pultos, és lelkesen bólogattam. Amikor letette
elém a hatalmas fehér csészét és csészealjat és kitöltötte a kávét, olyan
illat csapta meg az orromat, amelyet mintha évek óta nem éreztem
volna. Egy illat, amely tüstént visszaterelt Londonba Geraldine-hoz,
Benhez, a Kilburn Heraldhoz.
Bármilyen bizarr is, hirtelen ráébredtem, hogy a Broadway Deli itt
az első olyan étterem, ahol megengedik a dohányzást. Jóllehet, csak a
bárpultnál, és ahogy a levegőbe szimatolva ülök, úgy megkívánok egy
cigarettát, mint még soha életemben.
És mintha rám figyelnének az istenek, ott, szinte az orrom előtt,
tőlem kicsit jobbra egy csomag cigaretta hever, hívogat, kísértésbe
hoz. Nincs ebben semmi különös, tudom, csakhogy ez nem bármiféle
cigaretta volt: Silk Cut King Size Ultra Low, az én márkám.
– Elnézést – szólítom meg a mellettem ülő lányt –, ez a te cigid?
– Igen, szolgáld ki magad. – A lány figyeli, amint mohón kihúzok
egy szálat a csomagból, és hálásan hajolok a kínált tűz fölé. Becsukom
a szemem, mélyen letüdőzöm a füstöt, és részben azért, mert tilos,
mert csúnya dolog, talán még sosem ízlett ennyire ez a fanyar íz.
– Úgy látom, nagy szükséged volt rá – mondja mosolyogva a lány.
– De mennyire! Elhiszed, hogy ebben a pillanatban ez az egyetlen
vétkem?
– Unalmasan hangzik.
– Az a szörnyű érzésem, hogy talán igazad van. – Kezet nyújtok. –
JJ vagyok.
– Én pedig Lauren. Angol vagy, igaz?
Bólintok.
– Honnan jöttél?
– Londonból.
– Én is. Merről?
– Kilburn.
– Na ne mondd! Melyik utcából?
– Mapesbury. Ismered?
 – Még hogy ismerem? Ez hihetetlen! Én az Avenue-n lakom.
– Nahát, milyen kicsi a világ!
– Szinte hihetetlen, hogy ugyanonnan jöttünk.
– Igen – bólogat Lauren –, hihetetlen.
Ahogy mosolyog Lauren, hirtelen megkönnyebbülten sóhajtok, mert
először gondolom azt Los Angelesben, hogy talán barátra találok.
Ismeritek azt az érzést, hogy találkoztok valakivel, és másodperceken
belül tudjátok, hogy barátok lesztek? Nos, ezt éreztem Laurennel
kapcsolatban. Annyira természetes volt, hogy tüstént fesztelenül
éreztem magam a társaságában. Megrendeltük az ételt, jómagam egy
salátát dresszing nélkül, Lauren pedig kínai csirkesalátát, és amint a
pincér eltűnt a pult mögött, kíváncsian fordultunk egymáshoz.
– Te mit csinálsz itt? – kérdeztem azt feltételezve, hogy Lauren Los
Angelesben él, mert annyira napbarnítottnak, annyira fittnek,
egészségesnek, annyira Los Angeles-inek látszott. Aztán jobban
szemügyre veszem és látom – ez Geraldine hatása –, hogy a lány
nadrágja és öves kardigánja határozottan márkás, a cipője határozottan
drága, a táskája pedig határozottan egy Bill Amberg. Lehetne valaki
ennél stílusosabb?
– Kábé egy hónapja jöttem, hogy egy pasival legyek, de most
minden szörnyen rosszul sült el és képtelen vagyok hazamenni, mert
mindenkinek azt mondtam, hogy ezúttal a nagy Ő-vel találkoztam,
úgyhogy itt ragadtam ebben a nyavalyás kis lakásban és minden
éjszaka álmodom, hogy a Grouchóban vagyok, a Westbourne-ban
iszom vagy a Cobdenben vacsorázom és nagyon hiányzik az
otthonom, de muszáj vagyok megvárni a szabim végét. És te?
– Ez egyre bizarrabb – csóválom a fejem nevetve. – Úgy értem, én is
azért jöttem ide, hogy egy pasival találkozzam, de csak egy hete
jöttem, és eddig minden rendben megy, azt hiszem. A pasi
fantasztikusan néz ki és kedves velem, de… – elhallgatok és
megvonom a vállam. Feltárjam-e vajon a kétségeimet ennek az
idegennek? Nem, még nem. Látnom kell megbízhatok-e benne.
– És most hol van? – tudakolta Lauren.
– Dolgozik.
– Nem vett ki szabadságot, hogy megmutassa neked a látnivalókat?
– Akart, de pillanatnyilag rengeteg dolga van.
– Mivel foglalkozik?
 – Edzőterme van, a B-Fit. Nem tudom, ismered-e?
– Ó, istenem! – Laurennek tágra kerekedik a szeme, és csodálattal
néz rám. – Akkor te vagy az, aki a gyönyörű izompacsirtához jöttél.
Pontosan tudom, ki az, de nem jut eszembe a neve. A kur… – mondja
inkább önmagának.
– Brad. – Kicsit ideges lettem. Ez a lány valóban mindent tud rólam,
és ha igen, honnan?
– Ez az! A legtökéletesebb hímnemű példány, akit valaha is láttam!
Gratulálok!
– Nem értem, honnan tudsz mindenről? Egy kicsit zavarban vagyok.
– Ugyan, ne aggódj. Nincs ebben semmi vész. A B-Fitbe járok,
amióta itt vagyok, mindennap lejárok oda és az ember összeismerkedik
másokkal. A káprázatos Bradet ugyan nem ismerem, soha egy
pillantásra sem méltatott, de azt hallottam, hogy meghívott egy angol
lányt, akivel az interneten ismerkedett meg.
– Ez vagyok én – lehajtott fejjel vallom be.
– És miért vagy ettől annyira zavarban?
– Olyan snassznak hangzik az interneten ismerkedni.
– Ugyan már! Nekünk szingli csajoknak minden lehetőséget meg
kell ragadnunk. Na és milyen?
– Őszintén megvallom neked, hogy rám nagy hatással van, annyira
tökéletes.
Tudjátok mi a furcsa? Ha Lauren nem lett volna ennyire nyílt, ilyen
barátságos és természetes, valószínűleg megijedek tőle, és szinte
biztosan sértésnek veszem az őszinteségét. De éppen akkor annyira jól
jött, hogy egy velem egyívásúra leltem, hogy találtam valakit, aki a
hosszú sötét haja és enyhe cockney hanglejtése dacára minden egyes
kimondott szavával egyre inkább Geraldine-ra emlékeztet.
– Valóban káprázatos – mondom, és Brad ragyogó fehér fogaira,
selymes hajára, kemény izmaira gondolva szélesen elmosolyodom.
– Megáll az ész…
És akkor kicsúszik a számon:
– Tudom, tudom, csak az jár a fejemben, hogy mindennek
tökéletesnek kellene lennie és azt képzeltem, hogy állandóan együtt
leszünk, és együtt csinálunk mindent, és persze esténként találkozunk,
mégis kezdem kicsit magányosnak érezni magam.
 Talán különösnek gondoljátok, hogy ennyire nyíltan beszélek
gyakorlatilag egy idegen lánnyal, de néha egyszerűbb olyasvalakinek
kiönteni a szívünket, akit alig ismerünk, aki nem számít, aki nem
ítélkezik fölöttünk.
– Ez ne aggasszon – Lauren barátságosan oldalba taszított. – Most
itt vagyok én neked, a barátod leszek. Nagyon is rám fér valami, ami
az otthonomra emlékeztet. – A semmibe réved – Beszélj csak,
lehunyom a szemem és azt képzelem, a K bárban vagyunk.
Nevettem.
– Na – folytatta. – Barátnők. Mit szólsz hozzá?
Egy pillanatig olyan boldog voltam, hogy legszívesebben átöleltem
volna Laurent.
– Akkor mesélj a te pasidról – kértem. – Hogyan múlhatott el
minden?
Lauren felsóhajtott és megkínált egy újabb cigarettával, mielőtt
maga is rágyújtott.
– Oké. Biztos vagy benne, hogy az egész történetet hallani akarod?
Bólintottam.
– Naná.
– Jól van. Charlie-val kábé fél évvel ezelőtt találkoztam Londonban.
Tulajdonképpen nem is vele kellett volna találkoznom, hanem az egyik
társával, hogy megpróbáljak összehozni egy interjút valami nővel, akit
kerestek.
– Állj csak meg! – Igyekszem nem hangosan nevetni. – Bocs, hogy
félbeszakítalak, de mi a foglalkozásod?
– Újságíró vagyok. Szóval ott tartottam…
– Na ne! Ezt nem fogod elhinni.
Lauren rám nézett és tátva maradt a szája.
– Ugye nem azt akarod mondani…
– De még mennyire! – és már röhögök.
– Kinek dolgozol?
– Ne is kérdezd – nyögök fel! – A Kilburn Heraldnak.
– Ugyan már! Az remek kiindulópont – jegyezte meg Lauren –, én a
Solent Advertisemck dolgoztam.
– És most hol vagy?
Lauren az egyik legmenőbb magazint nevezte meg. Ölni tudnék, ha
egy ilyennek dolgozhatnék. Egy magazint, amelyből most is számos
kitépett lap hever otthon az éjjeliszekrényem felső fiókjában.
– Ez lenyűgöző! A végén még kiderül, hogy valami fontos ember
vagy, mondjuk szerkesztő.
– Bárcsak az lennék! – mondta Lauren. – Olvasószerkesztő vagyok.
– És hogyhogy elengedtek?
– Kivettem három hónap fizetés nélküli szabadságot. A terv az volt,
hogy idejövök, rádöbbenek, hogy ez az igaz szerelem, férjhez megyek
és megkapom az amerikai állampolgárságot, aztán a férjem meg én…
addigra természetesen lesz három gyerekünk, majd hazaköltözünk.
– De gondolom, megváltoztak a terveid?
– Ebben piszkosul igazad van. Szóval, hol tartottunk? Ja igen.
Charlie-nál. Nos, Charlie jelent meg a fickó helyett, akivel
találkoznom kellett volna és megszerveztem neki az interjút.
– Ez Londonban történt? – szakítottam félbe, hogy teljes képet
kapjak.
– Aha. Egy tíznapos reklámkörútra repültek át és ez egészen a
legelején történt. Tehát Charlie besétált és helyesnek gondoltam. Nem
valami káprázatos, de helyes, láttam rajta, hogy rendes ember és
vonzó. Ő kicsi, kerek teknőckeretes szemüveget visel, amiért teljesen
odavagyok és igazán aranyos volt az interjú után. Mindenesetre az
interjú jól sikerült és másnap felhívott. És randit kért tőlem. Aznap este
együtt vacsoráztunk és olyan kedves volt hozzám, hogy kezdtem
belészeretni, és szinte az összes estét együtt töltöttük.
Felvontam a szemöldököm.
– Nem úgy – nevetett Lauren, majd grimaszt vágott. – Bárcsak
megtettük volna, akkor most nem ülnék itt.
– Aha. Ez a gond?
– Milyen sekélyesnek hangzik. Nem igaz? Úgy értem, itt van ez a
csodálatos pasas, akit vonzónak találtam, és meg volt győződve róla,
hogy találkozott a nővel, akit majd feleségül vesz.
– Akkor mi a csudáért nem feküdtél le vele?
– Olvastam ezt az új könyvet, amely arról szól, hogyan játszunk
keményen ahhoz, hogy…
Hitetlenkedve csóváltam a fejem.
– Véletlenül nem A szabályok az?
– De igen. Olvastad?
– Dehogy – nevettem –, viszont az egyik barátnőm odahaza olvasta.
 – Csak azt tudom mondani, átkozottul jól működik. Az elutazása
napján Charlie közölte velem, hogy még soha senki iránt nem érzett
így, és szeretné, ha Kaliforniába jönnék. A következő néhány hónapot
alapvetően azzal töltöttük, hogy naponta beszéltünk telefonon, és
meggyőztem magam, hogy ezúttal valóban beválik, és fülig
beleszerettem a gondolatba, hogy szerelmes vagyok. – Szünetet tartott,
evett egy kis salátát.
– És? – sürgettem, mert halálosan kíváncsi voltam a történet végére.
– Végül megszereztem a fizetés nélküli szabadságot, idejöttem, várt
a repülőtéren, pontosan olyan volt, mint ahogy emlékeztem rá, és
egész délután csókolóztunk meg simogattuk egymást, és fantasztikus
volt. És aztán – hangosan kifújta a levegőt –, és aztán ágyba bújtunk.
– Akarom én ezt hallani?
– Nem, ne akard, rémálomszerű volt.
– Nem volt meg köztetek a kémiai kötődés? Vagy egyszerűen ő volt
rémes?
– Hát ez benne a hajmeresztő. Egészen addig azt az elméletet
képviseltem, hogy nem létezik olyan, hogy valaki rossz az ágyban.
Mindig úgy gondoltam, minden a megfelelő hozzáállás kérdése, és ha
nincs meg köztünk az a bizonyos kémiai kötődés, akkor rémes lesz.
– Mesélj róla. – A Brad előtti szörnyű szexélményeimre gondoltam.
– Tévedtem. Most már elhiszem, hogy létezik olyan, hogy valaki
abszolút pocsék az ágyban, mert Charlie abszolút szar volt.
– De mit értesz ez alatt? Hogy lehet valaki annyira rossz, pocsék?
– Hát én sem hittem volna, de – bizalmasan közelebb hajol – ekkora
a farka! – A kisujját tartotta fel.
– Hűha! Akkor reménytelen eset?
– Reménytelen eset. És igazán figyelmeztethetett volna. Megismersz
valakit, azt hiszed róla, hogy tökéletes, és akkor bumm! Felfedezed,
hogy akkora a farka, mint egy tizenévesnek.
– És mit tettél?
– Két hétig elviseltem, mert abban reménykedtem, hátha jobb lesz,
és megpróbáltam nem gondolni rá. Csakhogy… – szünetet tartott –
csakhogy más is volt. Pocsék volt az előjátékban is.
– Ó! – Mégis mit mondhattam volna? Ilyesmit az ember aligha
beszél meg idegenekkel, bármilyen barátságosnak is tűnnek.
 – Így igaz – bólogatott Lauren. – Még akkor sem találta volna meg a
csiklómat, ha egy nagy piros nyíl mutatja neki az utat.
Elpirultam, és még mindig rákvörös leszek, ha eszembe jut a
szóhasználata, de szemlátomást ő ezt nem vette észre.
– És akkor kezdtem előállni a kifogásokkal: nagyon fáradt vagyok,
menstruálok.
– És hitt neked?
– Dehogy! – Lauren a fejét csóválva nevetett. – Végül, amikor
utoljára szexeltünk, már tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy ez
életem legértelmetlenebb tapasztalata. Hiszen alig éreztem valamit, és
ha a golyói nem ütötték volna a…
– El tudom képzelni – szakítottam félbe, mert nem akartam többet
hallani.
– Bocs – elhallgatott és vállat vont. – Mindenesetre másnap
közöltem vele, hogy elköltözöm tőle.
– És hogyan fogadta?
– Rettenetesen. – Lauren égre meresztette a szemét. – Annyira
kiborult, hogy szóhoz sem jutott. Három órán keresztül beszéltem
neki, ő pedig egyetlen rohadt szót sem szólt, csak ült és meredten
bámulta a padlót.
– Istenem! Rettenetes! És megmondtad neki, hogy miért?
– Hogyan? Megmondani neki, hogy nem elég nagy a farka? Dehogy,
nem tehettem ilyet. Azzal a hülyeséggel álltam elő, hogy még nem
állok készen egy kapcsolatra, túl messzire lakunk egymástól ahhoz,
hogy ez igazán működjék, és azt hiszem, végül azzal pecsételtem meg
a dolgot, hogy nem tudom elkötelezni magam. – Lauren elhallgatott,
szemlátomást az emlékeibe révedt.
– És most itt vagy, és idegen nőket csípsz fel a Broadway Deliben –
mondtam megtörve a csendet.
– Pontosan – nevetett Lauren. – Légy szíves, mondd hogy Braddel
földöntúli a szex, mert már elfelejtettem, milyen.
– Akkor el leszel ragadtatva, mert valóban mennyei.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Halljuk a részleteket!
Nemet intettem, mert bármilyen helyes lány, én nem az a fajta
vagyok, aki könnyedén beszél a szexről, főleg nem olyan nyíltan,
ahogy ő. Ezt már nyilván észrevettétek.
– Tehát ez igaz szerelem? Istenem, mennyire szeretnék egy olyan
történetet hallani, amelynek boldog a vége.
– Nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, hogy mi az igaz
szerelem.
– Mi van? Még nem voltál szerelmes?
– Hát… volt egy srác Londonban, akiért megőrültem, még senki
iránt sem éreztem úgy azelőtt, és mindig azt hittem, őrülten szeretem.
Na nem mintha bármi is történt volna köztünk, csak barátok voltunk.
– Miért? Vak?
Imádom ezt a csajt.
– Dehogy! Londonban nem így néztem ki. – Pillanatig azon
tűnődtem, elmondjam-e Laurennek, de ha eddig olyan őszinte voltam
vele, akkor most miért ne. – Ha tudni akarod az igazat, akkora voltam,
mint egy ház.
– Nem hiszem – Lauren alaposan végigmért –, ugyan már!
– Esküszöm neked.
– És mi az ördögöt csináltál, hogy így nézel ki?
– Rengeteg kemény munka, tömérdek testedzés és semmi kaja.
– Nyilvánvalóan megérte, fantasztikusan nézel ki.
– Kösz.
Lauren kíváncsian fürkészett.
– És most, hogy sovány vagy, megváltozott az életed?
Vállat vontam, arra gondolva, milyen láthatatlannak éreztem
magam, mielőtt lefogytam és hogy ez mennyire megváltozott.
– Bizonyos értelemben igen – mondtam lassan. – Ne is próbáld
elképzelni, milyen volt… – Elhallgattam, azon tűnődtem, ki tudom-e
mondani hangosan azt a k-betűs szót, de egy mély lélegzetvétel után
sikerült: – kövérnek lenni. Az egész életedre rányomja a bélyegét.
Senki sem akar veled mutatkozni, észre se vesznek, vagy ha mégis,
akkor azért, mert azt gondolják, értéktelen vagy.
– És miért voltál kövér?
Jó kérdés, magam is sokszor eltűnődtem rajta, mióta lefogytam.
– Azt hiszem, bizonyos tekintetben el akartam bújni az emberek
elől. Még akkor is, ha gyűlöltem, ez volt, ami megvédett, távol tartotta
tőlem az embereket, mert valahogy nagyon féltem tőlük, különösen a
férfiaktól, a kövérségem pedig biztonságérzetet adott.
 Lauren bólintott.
– Ezt meg tudom érteni. És mi a helyzet a férfiakkal?
– Mi van velük? – nevettem. – Tulajdonképpen egyetlen igazi fiúm
sem volt, csak nagy ritkán egyéjszakás kalandok, amelyek mellett a te
Charlie-d Adonisznak tűnik.
– És mi van ezzel a londoni sráccal?
– Talán tudod is, kiről van szó. Amikor én ismertem, a lapom
helyettes hírszerkesztője volt, most azonban a tévénél van, Ben
Williams, riporter a…
– A kurva életbe! A káprázatos Ben Williams! Tudom, kiről van szó,
teljesen rá voltam cuppanva a műsorára, mielőtt eljöttem. Hetekig
próbáltam egy nyavalyás interjút készíteni vele.
– Olvasószerkesztőként hogy csinálhatsz interjúkat?
– Rendszerint nem csinálok, de ki puskázna el olyan lehetőséget,
hogy találkozzék Ben Williamsszel. Azt már nem! – Lauren
hitetlenkedve csóválta a fejét. – Hát te nem vagy semmi, JJ! Ezek a
fantasztikus pasik!
– Aha. De Ben sosem érdeklődött irántam.
– Viszont ismered, a barátod. Egyébként milyen? Mesélj róla!
Így aztán meséltem, és mielőtt észbe kaptam volna, négy óra telt el,
és barátnőkként hagytuk el az éttermet. Lauren megadta a
telefonszámát, és azt mondta, ha bármire szükségem van, csak
csörögjek rá, én pedig az én számomat adtam meg neki, mondván, mi
értelme, hogy bármelyikünk is magányos legyen. Odakint
elköszöntünk egymástól, és spontán módon mindketten egyszerre
nyújtottuk ölelésre a karunkat. És ez az ölelés hálistennek arról szólt,
hogy megtaláltuk egymást, végre találtunk egy barátot.
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Amint belépek az ajtón, megszólal a telefon.
– Édesem, hol voltál? – kihallom Brad hangjából az aggodalmat.
– Egy elképesztő lánnyal találkoztam ma. – Még midig izgatott a
hangom az örömtől, hogy van valaki, akivel beszélgethetek, amikor
Brad nincs velem. – És órákon keresztül dumáltunk.
– Hol találkoztál vele? – Brad egy kicsit mintha gyanakvó lenne,
átszalad az agyamon, hogy talán azt hiszi, hazudok, így hát előadom
neki az egész történetet, természetesen a kis farok kihagyásával, mert a
férfiak nem díjazzák az ilyesmit.
 – Ez nagyszerű! – mondja, bár nem tűnik túl érdeklődőnek. – Szivi!
– némi változás a szokásos becenévhez képest. – Ma este korán jövök.
Ki akarsz próbálni egy jógaórát?
– Ez… érdekesnek hangzik – mondom óvatosan, mert nézzünk
szembe vele, a jógának semmi köze sincs a fogyáshoz, és ha nem segít
az új, karcsú alakom megtartásában, akkor minek.
– Oké, nemsokára otthon leszek és este talán elviszlek vacsorázni.
Gondoltam, kipróbálhatnánk azt az éttermet La Cienegán.
– Csak nem azt mondod, hogy elhagyjuk Santa Monicát?
Brad nevet.
– Ugye nem akarsz bűntudatot ébreszteni bennem?
– Nem áll szándékomban, bocs.
– Meglátod, szép lesz. Nagy felhajtást akarok csapni neked ma este,
és azt hiszem, tetszeni fog ez az étterem. Francia, úgyhogy az
otthonodra emlékeztet majd.
– Drágám! Én angol vagyok.
– Azt tudom – nevet Brad –, de Franciaország, Anglia, Olaszország,
mind Európa.
– Na ne mond – nevetek én is és elköszönünk egymástól.
Valójában szükségtelen csatlakoznunk Bradhez és Jemimához
jógaórán, legfeljebb csak egy gyors kukkantásra. Elég annyi, hogy
Jemima furának találja, és ami még furcsább, hogy egyenlő számban
vannak férfiak és nők. Mindnyájan a legújabb lycrában feszítenek, és
mélyeket lélegezve fura testhelyzetekbe csavarják ki magukat.
– Nem tudom, nem vagyok biztos benne, hogy ez megy nekem –
zihálja Jemima a padlón fekve. Mindkét lábával a feje felett azon
igyekszik, hogy meg tudja érinteni a spiccével a padlót.
– Remekül csinálod – mondja halkan a mellette fekvő Brad, és úgy
nézi ki, mintha a hét minden napján ezt csinálná. – Utána csodásan
fogod érezni magad, most lélegezz.
És Jemima igyekszik megfeledkezni arról, hogy a zsúfolt teremben
lévőkhöz hasonlóan abszolút röhejesen néz ki.
– Na? – kérdi Brad, amikor végzett a csoport és körbeállva
beszélgetnek egymással. – Most hogy érzed magad?
– Fantasztikusan – hazudja Jemima, aki unta az egészet, és pontosan
úgy érzi magát, mint annak előtte, viszont végre megérti, miért nem
járt eddig jógaórákra.
 – Mondtam neked. – Brad egy puszit nyom az orrára. – Na, tűnjünk
el innen.
Hazamegyünk, és miközben Brad zuhanyozik, én pedig fogat
mosok, kinyitja a zuhanyzó üvegajtaját és beránt a fülkébe.
– Látod – mondja, miközben gyöngéden beszappanozza a testemet
és lángra lobbantja minden idegszálamat. – Sose mond, hogy nem
törődöm veled. – És mielőtt lehetőségem lenne válaszolni, előrehajol
és megcsókol.
Tíz perccel később arra gondolok, hogy egy gyors numera legalább
olyan izgalmas lehet, mint a hosszú, komótos szeretkezés.
– Talán törölni kellene a ma esti foglalást, és ágyban tölteni az estét
– jegyzi meg Brad, amikor beburkol egy törülközőbe.
– Nahát, neked sosem elég? – Ez a pasas sosem áll le.
– Belőled soha – feleli mélyen a szemembe nézve, míg végül egy
csókkal kiszabadítom magam és elmegyek öltözködni.
A Le Petit Bistróba megyünk, egy zsúfolt, mozgalmas étterembe, és
az egész estét a bizarr és gyönyörű emberek megcsodálásával töltöm.
Velünk szemben egy asztal mellett hat férfi ül, még sosem láttam
ilyen jóképű pasikat. Alighanem melegek, mert amikor belépünk,
elhallgatnak, és ahelyett, hogy engem néznének meg, amihez
egyébként kezdek hozzászokni, valamennyien lassan, tetőtől talpig
végigmérik Bradet.
A helyiség túlsó végében egy nő ül, és még sosem láttam hozzá
foghatót. A vacsora alatt magán tartja fehér bundáját és fehér cowboy
kalapját, a fülében és a nyakában óriási gyémántok csillognak.
– Valami híresség? – súgom oda Bradnek, a nőre mutatva.
– Dehogy! Csak egy gazdag vénasszony, akinek nincs semmi érzéke
a divathoz. – Mindketten nevetünk, de egyszerűen képtelen vagyok
megemészteni ennek a nőnek a külsejét. Egy nappal sem kevesebb
hetvennél, és nyilvánvalóan nem érdekli, hogy röhejesen fest. Részben
úgy gondolom, jó neki, viszont az is eszembe jut, hogy mielőtt
elindulna otthonról, ez a nő belenéz a tükörbe, és komolyan azt
mondja: Jól nézek ki.
És akkor jobbra pillantok, és majdnem felsikoltok izgalmamban.
Végre, végre azt látom, amire megérkezésem óta vártam. Egy húsvér
hírességet és nem ám akárkit, hanem George Clooneyt! Azt a pasit,
akiről fantáziáltam, amikor épp nem Benről álmodoztam.
 – Ó, istenem! – suttogom. – Az ott George Clooney!
– Hol? – Brad nem tűnik túlzottan érdeklődőnek. Diszkréten arrafelé
biccentek, mire Brad megfordul, és egyenesen odanéz. – Ja, igen –
mondja közönyösen, és máris visszatér az endívia meg pálmaszív
salátájához.
– Ő bizony – mondom, és megpróbálok nem odanézni, illetve
odanézek, de megpróbálok úgy tenni, mintha nem néznék oda. –
Bámulatos!
– Miért nem beszélsz vele?
– És mit mondjak? Imádlak?
– Csak annyit mondhatnál neki, hogy csodálom a munkáját! Az
emberek itt általában nem zavarják a hírességeket, mindenütt látják
őket, de ha odamész és megszólítod, légy laza és mondj neki valami
hízelgőt. Az imádlak nem csengene túl jól.
– Meg se tudnék mukkanni. – És ez így igaz. Túlságosan zavarban
lennék ahhoz, hogy odamenjek hozzá, de gondoljátok csak el, mit
mond majd Geraldine! Milyen féltékeny lesz Lisa és Sophie!
– Ha már a szerelemről beszélünk… – Brad leteszi a kését és
villáját, én pedig reszketni kezdek, mert bármilyen tapasztalatlan is
vagyok, tudom, hogy mi következik. Tudom, mert Brad hirtelen
komoly képet vág, de érzelgőst is egyben. Megfogja a kezemet,
nagyon gyöngéden tartja, az ujjaimat simogatja, én pedig nézem őt, és
azon tűnődöm, miért nem vagyok végtelenül boldog.
– JJ – mondja egyenesen a szemembe nézve. – Sosem gondoltam,
hogy ezt fogom mondani. Sosem gondoltam, hogy ez megtörténhet, de
tudod, hogy szeretlek.
Nos, nem tudtam. Azt persze tudom, hogy Brad kétségtelenül a
megfelelő dolgokat mondja és teszi, és a legtöbb nő mindössze egy hét
után is azt gondolta volna, hogy Brad valóban szerelmes, én azonban
képtelen vagyok megszabadulni attól az érzéstől, hogy itt valami nem
teljesen kóser.
Persze nem tudom, hogy mi, és nagyon, de nagyon azt akarom, hogy
minden rendben legyen – nos, ezért igyekszem többnyire nem is
gondolni erre. Tudom, ostobának neveztem Bradet, de amint Geraldine
is hangsúlyozta, nem ez a lényeg. Pusztán olyan érzésem van, hogy ez
nem lehet igaz, ez a jelenet olyan, akár egy színdarabban, olyanok
vagyunk, mint két színész, de meglehet, hogy csak a bizonytalanságom
nem hagy nyugodni. Talán csak arról van szó, hogy képtelen vagyok
elhinni, hogy ez a gyönyörűség szerethet engem. A csacsi öreg Jemima
Jonest.
De tudjátok, időnként azon kapom Bradet, hogy a semmibe bámul,
és olyan, mintha valahol másutt lenne, mérföldekkel messzebb, és
valaki másra gondolna. És annak dacára, hogy amikor félbeszakítom
ezeket az ábrándozásait, ő eláraszt csókokkal, és ez rendszerint azzal
végződik, hogy szeretkezünk, óhatatlanul azon tűnődöm: hol volt,
merre járt. Szellemileg természetesen, mert az kizárt, hogy ténylegesen
ideje volna egy másik nőre. Néha mégis az jár a fejemben, hogy
gondolatban valaki mással van.
És most, amikor azt mondja, szeret, megpróbálom elhessegetni ezt
az érzést, mert még soha, senki nem mondta nekem, hogy szeret –
leszámítva Ben részeg motyogását a búcsú buliján, de szerintem azzal
nem kell foglalkozni.
És amikor olyasvalaki, mint Brad, szerelmes beléd, muszáj viszont
szeretned? És mi van, ha ő kaliforniai, mi van, ha nem annyira okos,
mint némelyik barátom odahaza? Az még nem azt jelenti, hogy nem a
lelki társam, és szeret engem. Engem! Jemima Jonest!
A másik aggodalmam pedig, hogy mit kell mondani, amikor valaki
feltárja előtted, hogy szeret. Szuperlazán kell viselkedned és azt
mondanod: „Tudom”; vagy azt: „Én is szeretlek”? Nem tudom
eldönteni, és egy szót sem szólok.
– Tudom, ez biztosan nagyon gyorsnak tűnik – néz rám komolyan
Brad –, de úgy érzem, megtaláltam a lelki társamat.
Tudom, hogy az imént nekem is ez jutott az eszembe, de kimondva
olyan nevetségesen hangzik, olyan kínosan ízetlennek, hogy egy
percig csak nézem őt, s azon tűnődöm, nem egy másik bolygóról jött-
e. Voltaképp nem tudom, mit feleljek, és bár valószínűleg nem nyúlik
túl hosszúra a csönd, úgy érzem, mintha órák telnének el.
– Azt hiszem, ugyanígy érzek – mondom végül, és bár utálom
bevallani, részben azért teszem, hogy megnyugtassam Bradet, részben
pedig, hogy megtörjem a csendet. Valakinek muszáj mondania valamit,
nem igaz?
– Te pontosan az vagy, akit kerestem – folytatja Brad. – Olyan
tökéletes vagy. Mi ketten annyira tökéletesek vagyunk együtt.
 – De én néhány nap múlva hazamegyek – mondom. Laurenre
gondolok, és nem tudom, képes volnék-e megbirkózni egy távolsági
kapcsolattal. Ám aztán nem hasonlítom a helyzetemet Laurenéhez,
hiszen Braddel fantasztikus a szex. Valószínűleg az a legjobb az egész
kapcsolatban.
– Erről akartam beszélni veled – mondja lassan.
– Miről? Arról, hogy maradjak?
– Nem örökre. – Nyilván látja a riadalmat a szememben. – De talán
kicserélhetnéd a jegyedet, és maradhatnál… mondjuk három hónapig.
Ez lehetőséget adna, hogy kiderüljön, valóban beválik-e köztünk ez a
dolog.
– És mi lesz otthon a munkámmal? És mihez kezdjek itt? És mi lesz
a dolgaimmal? – Örvénylenek fejemben a gondolatok: hogyan
csinálhatnám meg ezt, miként intézhetném el azt?
– Oké – mondja Brad. – Találjuk ki. Először is telefonálnod kell a
munkahelyedre és megkérdezned, adnak-e ennyi szabadságot. A
legrosszabb, ami történhet, hogy nemet mondanak, ebben az esetben
választanod kell. Otthagyod őket, és akkor keresel másik munkát,
miután hazamész, vagy egyenesen hazarepülsz.
Bólintok. Ismét Laurenre gondolok, azon tűnődöm, vajon fontolóra
venné-e, hogy keres nekem valami munkát, vagy legalább beajánlana
valakihez. Végtére is nem valami fantasztikus munkát hagynék ott,
valami csodamagazint, hiszen ez csak a Kilburn vacak Herald.
– Másodszor – folytatja Brad –, amiatt nem kell aggódnod, hogy itt
mit csinálsz. Több száz embert ismerek a televízió-iparban, úgyhogy
ha a maradás mellett döntesz, biztosan találhatunk neked valamit.
Közben pedig fölösleges aggodalmaskodnod munka vagy pénz miatt.
Isten a tudója, nekem van elég kettőnk számára is. Úgyhogy ez ne
legyen probléma.
– De Brad! Nekem dolgoznom kell. Bármennyire is szeretek itt
lenni, ha egész álló nap nem csinálok semmit, elunnám magam. – Azt
meg sem említem, hogy már most unatkozom.
– Ez nem hosszú távú megoldás, de ha unatkozol, az edzőteremben
mindig dolgozhatsz.
– És mit csináljak? – Elég vicces elképzelni magam, amint aerobicot
tanítok.
 – Mit szólnál a PR-hoz? Csak Jenny foglalkozik a reklámmal, és
tudom, hogy elég nehéz egyedül megbirkóznia vele.
Aha, persze, Jenny biztosan odalenne ettől. Bradnek természetesen
nem mondom, hogy Jenny utál engem, és a velem való munka számára
maga lenne a pokol, mert úgyis azt mondaná, hogy nem így van, és
nevetséges vagyok. Szóval inkább nem mondok semmit, csak ülök és
várom, mivel rukkol még elő.
– A harmadik pedig, miféle dolgaimra gondolsz?
– Fizetem otthon a lakbért, és ott van minden cuccom, a dolgaim.
– Nincs egy barátnőd, aki el tudja ezt intézni neked?
– De nem vagyok biztos benne, hogy fel akarom adni a lakásomat.
Ha – belecsókolok a tenyerébe, miközben ezt mondom –, ha a dolgok
nem működnek, és ezzel nem azt mondom, hogy nem fognak, sokkal
inkább arra szavazok, hogy igen, de ha mégsem, nem akarok arra
visszamenni Londonba, hogy ne legyen hol laknom.
– Add ki a szobádat. – Brad hátrahajol, úgy viselkedik, mintha ez
olyan egyszerű lenne, és ahogy őt nézem, rádöbbenek, hogy
voltaképpen az. Bradnek tökéletesen igaza van. Az életet kalandként
kell megélni, és ez életem legnagyobb kalandja. Belevágtam, úgyhogy
akár folytathatom is, és majd meglátjuk, hová vezet.
– Oké – mondom mosolyogva, és mély lélegzetet veszek. – Vágjunk
bele!
– Maradsz?
– Maradok.
– Jemima Jones – két kezébe fogja az arcomat, és szájon csókol –,
mondtam már, hogy mennyire szeretlek?
Pár perccel később taps szakít félbe minket gorombán. Fülig pirulok,
mert a hatfős asztalnál a férfiak ujjonganak, s még a nyavalyás
pincérünk is csatlakozik hozzájuk.
– Megnézik az étlapot – kérdi felvont szemöldökkel –, vagy hozzam
rögtön a desszertet?
Másnap reggel felhívom Geraldine-t. El van ragadtatva.
– A mázlista liba! – hajtogatja. – Remélem, van vendégszobátok,
mert jövök látogatóba.
– Bárcsak jönnél! – mondom, mert sokkal vidámabb lenne az élet,
ha Geraldine itt volna velem.
 – Nem viccelek, mire magadhoz térsz, már be is pakolok. Az
egyetlen bajom, hogy nálad van a Louis Vuitton piperetáskám.
– Sajnálom. Akarod, hogy visszaküldjem?
– Sose aggódj! – nevet Geraldine. – Megleszek nélküle. Vetetek egy
másikat magamnak Nickkel.
– Ó, Nick. Na mi van?
– Na mi van? – Tüstént kihallom a hangjából, hogy már nem követi
a Szabályokat.
– Gondolom, már nem vagy a Szabályok híve?
– Dehogynem – feleli indignáltan. – Lefeküdtem vele, de ez nem
jelenti, hogy folytatom.
– Lefeküdtél vele?
– Úgy gondoltam, épp ideje, és javára legyen mondva, igazán nagy
hűhót csapott. Virágok, pezsgő, meg minden.
– És volt tűzijáték is?
– Százszázalékosan gyönyörű.
– Ezt el se hiszem, Geraldine. Te szerelmes vagy! Hosszú csend
következik.
– Tudod mit, drága Jemimám? Azt hiszem, tényleg szerelmes
vagyok.
És tudom, hogy nem szabadna, de én meg féltékeny vagyok. Miért
nem tudok én is ilyen lelkes lenni, az én hangom miért nem ilyen
álmodozó, amikor állítólag én is szerelmes vagyok?
– Igazán örülök neked – mondom. – Remélem, mindent megkapsz,
amit csak kívánsz.
– Egy nyolckarátos gyémánt eljegyzési gyűrűt és Nick Maxwellt.
Tökéletes az életem.
Ledöbbenek.
– Eljegyzési gyűrűt kaptál tőle?
– Ne butáskodj, csak tervezgetem a jövőmet.
– Figyelj! – nevetek. – Nekem ez egy vagyonba kerül, és beszélnem
kell a főszerkesztővel. Át tudsz kapcsolni hozzá?
– Sok szerencsét – mondja Geraldine és csókot dob a kagylóba.
– Milyen az a Hollyfuri ország? – bömböli a kagylóba a
főszerkesztő.
– Furi. – Udvariasan heherészek. – Én valójában Santa Monicában
vagyok, az nem egészen a filmekben látott Los Angeles. Valamivel
földhözragadtabb.
– Én sose jártam ott – jegyzi meg a főszerkesztő. – De szívesen
elvinném az asszonyt meg a srácokat. Túl rövid az élet, hogy lassan
éljük – fűzi hozzá az egyik elcsépelt szövegét. – Akkor jövő hétfőn
találkozunk, Jemima?
– Izé, szóval, tulajdonképpen… ezért telefonálok.
– Én pedig már azt hittem, hogy azért hívott, mert hiányzom
magának – mondja egy sóhajtás kíséretében. – Ki vele, kedvesem!
Biztosan rossz hír lesz, már abban a pillanatban sejtettem, amikor
mondták, hogy maga van a vonalban.
– Az a helyzet, hogy szeretnék maradni még egy kicsit.
– Csak nem talált magának munkát a Hollywood Reportemél?
– Nem, semmi ilyesmi.
– Akkor csak szerelem lehet.
– Talán.
– Nézze, Jemima – mondja a főszerkesztő, és a hangjából kihallom,
hogy megadja a beleegyezését. – Általában nem megyek bele
ilyesmibe, de mivel maga az egyik legjobb riporterem, igent mondok.
Meddig tervezi az ott-tartózkodását?
– Három hónap? – Nem tehetek róla, kérdésként csúszott ki a
számon.
– Jól van, Jemima, de van egy feltételem.
–Igen?
– Bármilyen jó is a Kilburn Herald, szüksége van egy kis glamúrra.
Beleegyezem, hogy ott maradjon, ha maga hajlandó hetente küldeni
nekem egy Los Angeles-i beszámolót. Azt akarom, hogy az olvasók
első kézből kapjanak egy kis hollywoodi pletykát. Tudni akarom ki,
kivel, mikor, hol, mit csinált. És ami a lényeg, elsőként akarom tudni.
– Boldogan! – csapok le, hiszen ez az álommunkám. Egy rovat! Egy
saját rovat! – De nekem is van egy feltételem.
– Igen? – kérdezi óvatosan a főszerkesztő.
– Szeretnék mellé egy fényképet.
– Az nem gond, kedvesem. Van magáról egy tisztességes fotónk? Jaj
ne! Az a dagadt felvétel az egyetlen kép rólam az irodában.
– Küldök egyet e-mailben – vágom rá.
– Jól van, Jemima, meglátjuk hogy boldogul.
– Köszönöm szépen – áradozok. – Fantasztikus lesz.
 – Minden szerda reggel várom az anyagát. És Jemima, kedves…
– Igen?
– Remélem, megéri az a férfi. – És csak úgy magának kuncogva
leteszi a kagylót.
Jemima Jones valamikor úgy hitte, tehetős családba született.
Jemima Jones valamikor úgy hitte, hogy létezik izgalmas, káprázatos
élet, csakhogy az nem őrá vár.
Egyvalamit azonban Jemima Jones sosem értett meg, éspedig azt,
hogy néha önmagunknak kell az életben kezünkbe venni az irányítást.
Hogy csak akkor érhetsz el változást az életedben, ha készen állsz
elengedni a régit, és tevékenyen keresed az újat. És hiába vagy sínen,
ha csak ülsz a babérjaidon, simán átgázolhatnak rajtad. Jemima Jones
immár régóta nem ücsörög a babérjain, ő most szárnyal a széllel, és
életében először úgy tűnik, minden rendben megy.
Ebben a pillanatban azt mondanám, hogy Jemima Jones
valamennyiünket inspirál.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
– Sajnálom, JJ – mondja Cindy, amikor visszajön a telefonhoz –, de
Brad egy értekezleten van, és nem lehet zavarni. Csak tartsd a vonalat,
mindjárt odakapcsollak Jennyhez. – Mielőtt nemet mondhatnék, már
várakozásra is kapcsol, és nem tehetem le a telefont, mert az olyan
gyerekes volna, és különben is, ugyan miért ne zavarhatnám Bradet?
Mióta olyan elfoglalt, hogy ne beszéljen velem? Négy és fél hete
vagyok itt, és még sosem okozott gondot, hogy bekapcsoljanak hozzá.
– Halló! – Jenny lép a vonalba, és egyetlen szó után kihallom a
hangjából az ingerültséget.
– Jenny! JJ vagyok. Hogy vagy?
–Jól.
– Nézd, tudom, hogy Brad megbeszélésen van, de tudnál szólni
neki, hogy három óra felé bemegyek?
– Persze. Jaj, most jut eszembe, azt mondta, ha esetleg telefonálnál,
tudassuk veled, hogy este van egy másik megbeszélése, és nem lesz
otthon, mint tervezte.
– Jól van. Köszönöm, Jenny.
– Szívesen – feleli, de olyan hangon, mintha épp az ellenkezőjét
jelentené, és mintha megint átkozottul felbosszantottam volna.
Nevezzetek őrültnek, nevezzetek paranoiásnak, de nem hallottam ki
valami icipici kis diadalt a hangjából? Biztosan csak képzelődöm.
És most én vagyok dühös. Nem pusztán egész nap leszek egyedül,
hanem este is, és rettegéssel tölt el a gondolat. Jaj istenem, szörnyű
hibát követtem el! Fel kellett volna szállnom arra a hazafelé tartó
gépre, és visszamenni oda, ahová tartozom.
Nem. Elhatároztam, hogy pozitív leszek, hogy a legjobbat hozom ki
az ittlétemből, a Bradhez fűződő kapcsolatomból. Miközben Lauren
számát keresve átfutom a telefonkönyvemet és fölveszem a kagylót,
arra gondolok, egye meg a fene, ma este kirúgunk a hámból.
– Lauren? Itt JJ.
– Szia! – Hallom, hogy nagyon örül nekem. – Épp terád gondoltam.
– Ez aztán a telepátia.
– És mi a terv, Stan? – kérdi Lauren.
– Mit csinálsz ma este, Pan?
– Egy újabb nyavalyás készételnek nézek elébe a sarki csemegéből,
amelyet a tévé előtt ülve fogok magamba tömni.
– Ez azt jelenti, hogy kísértésbe hozhatlak egy lánybulival?
– Próbáld ki, hozz csak kísértésbe! – mondja nevetve.
– Csak arról van szó, hogy Bradnek valami megbeszélése van, és
egyedül vagyok, úgyhogy arra gondoltam, kipróbálhatnánk azt az új
éttermet a Main Streeten.
– Ott leszek. Egyébként most mit csinálsz?
Az órámra pillantok.
– Épp az edzőterembe indulok.
– Én is. Találkozzunk akkor ott, aztán edzés után kajálunk valamit,
és közben megbeszélhetjük a továbbiakat.
– Tökéletes – felelem. – Máskülönben rengeteg mesélnivalóm van.
– Már alig várom – feleli Lauren, és letesszük a kagylót.
Csak a tornateremben döbbenek rá, mennyire izgatott vagyok, hogy
újra találkozom Laurennel. A megérkezésem óta először kezdem
magam otthonosabban érezni. Van otthonom, barátom, és végre
kezdenek barátnőim is lenni. Lehet, hogy pillanatnyilag Lauren itt az
egyetlen barátnőm, de mindenesetre valahogy kompenzálja Geraldine
hiányát. Még Sophie és Lisa is hiányzik, mert bármilyen boszik is, a
nap végén alighanem közelebb állok hozzájuk, mint bárki máshoz.
Úgy értem, velük együtt lakom, gyakorlatilag szinte ők a családom.
 Lauren azonban olyasvalaki, aki igazi kebelbarátnőm lehet. Hát nem
furcsa, hogy néha milyen hirtelen tudunk kapcsolatot teremteni
emberekkel? Hogy van az, hogy bár voltaképp idegenek, mégis olyan
érzésed támad, mintha egész életedben ismertél volna valakit. Az
ideális, ha ez egy férfival történik meg, egy lehetséges lelki társsal, az
életed társával, ám, és ezt őszintén mondom, legalább annyira hálás
lehetsz, ha egy barátnővel fordul elő, olyasvalakivel, mint Lauren.
És szerencse, hogy rátaláltam, mert minél inkább belegondolok,
annál inkább ráébredek, hogy valójában mégsem szórakozom annyira
jól. Rengeteget vagyok egyedül, főleg, mert Brad kezdi magától
értetődőnek venni a jelenlétemet. Gondoljatok csak bele! Iderepültem
olyan messziről, hogy vele legyek, megváltoztattam a kedvéért a
hazatérésem időpontját, ő pedig még arra sem képes, hogy szabadságot
vegyen ki magának.
Beismerem, rengeteg a dolga, de szemlátomást napról napra egyre
elfoglaltabb, és ez szerintem nem egészen tisztességes velem szemben,
ám mielőtt nagyon elkeserednék, azért a legeslegjobb szerető, és
aranyos hozzám. A pokolba is, szeret! És mi lehet jobb ennél?
Nos, találkozom Laurennel az edzőteremben, és együtt dolgozunk,
ami sokkal jobb szórakozás, mint egyedül edzeni, és az igazat
megvallva egy icipicit kezdem unni az edzőtermet, aztán kifelé menet
összeakadunk Jennyvel, aki szemlátomást igyekszik megerőltetni
magát.
– Ő a barátnőm, Lauren – mondom neki, részben, hogy barátságos
legyek, részben pedig kíváncsi vagyok, hogy egy barátnőmmel is
udvariatlan-e. – Ő pedig Jenny.
– Szia – mondja barátságos mosollyal Lauren.
– Szia – feleli kedvesen Jenny, legalábbis tőle telhetően kedvesen. –
Örülök, hogy találkoztunk.
– Sokat dolgozol? – Próbálok beszélgetést kezdeményezni ezzel a
nehéz nővel.
– Istenem, ez egy kész diliház! – feleli égre meresztett szemmel
Jenny. – Szegény barátod majd leesik a lábáról.
Na, ez már valami. Jenny először említi Bradet, mint a barátomat.
Vajon pusztán azért, mert Lauren is itt van, vagy esetleg kezd olvadni a
jég?
 – Ó, te szegény! – mondom barátian. – Ne hagyd, hogy
agyondolgoztasson.
– Ne aggódj – feleli Jenny. – Ez hozzátartozik a munkához.
Egyébként legyen jó napotok. – Mosolyog, amikor eltűnik, én pedig
teljesen elképedek.
– Csak képzelődöm, vagy tényleg barátságos volt?
Lauren vállat von.
– Nekem úgy tűnik, minden rendben volt vele. Miért? Máskor nem
ilyen?
– Talán csak velem, de a legutóbbi néhány alkalommal, amikor
találkoztunk, nagyon undok volt.
– Valószínűleg csak féltékeny rád – mondja Lauren, miközben az
öltöző felé megyünk. – Nem éppen egy istennő.
– Ez igaz, de én sem voltam az, és tudom, mit jelent.
– Említetted neki, hogy olyan voltál, mint ő?
– Megpróbáltam elmondani, de nem érdekelte.
– Nem könnyű, igaz. Nézz csak magadra, én is alig hiszem el, hogy
valamikor dagi voltál.
Sóhajtok és beleszántok a hajamba.
– Ezzel én is így vagyok. – Feszélyezetten felnevetek. – De kövér
voltam, és tudom, milyen boldogtalanná teszi a kövérsége az embert,
és Jenny nagyon is hasonlít az akkori énemre.
– Mi lenne, ha megpróbálnál segíteni neki?
– Nem hiszem, hogy elfogadja.
– Talán azok közé tartozik, akik örülnek, hogy ilyen drabálisak.
– Legközelebb majd azt mondja, hogy hormonális problémái
vannak.
– És ha így van?
– Hülyeség! Aki ekkora darab, az azért ilyen, mert túl sokat zabál.
Higgy nekem, én csak tudom.
– Mi a csudáért foglalkozol vele ilyen sokat? – jegyzi meg Lauren.
– Végtére is csak Brad személyi asszisztense, nem?
Bólintok.
– Az égvilágon semmi köze az életetekhez, és miközben elismerem,
hogy mindig jó, ha az ember a maga oldalára állítja a titkárnőket meg a
személyi asszisztenseket, nekem úgy tűnik, teljesen rendben van a
csaj, úgyhogy lazíts.
 – Talán igazad van. – És lazítanom kéne, és el kellene felejtenem ezt
az egészet. Ebéd közben, még annak ellenére is, hogy nevetünk, sőt
vihogunk Laurennal, nem tudom teljesen kiverni Jennyt a fejemből, és
képtelen vagyok megérteni az okát.
– Akkor hétre átjössz? – Lefirkantom a címemet.
– A francba! – Lauren, miközben elveszi tőlem a cetlit, az órájára
néz.
– Már négy óra van! Hova a csudába tűnt az egész délután?
– Kit izgat? – nevetek, és megpuszilom őt. – Legalább eltelt. Később
találkozunk. – Intünk egymásnak, és elindulunk az ellenkező irányba.
Amikor hazaérek, üzenet vár Bradtől a rögzítőn. Visszahívom.
Csodák csodájára nem megbeszélésen ül, és buzgón szabadkozik,
amiért nem ér rá este.
– Mit fogsz csinálni? – kérdezi.
– Azt hiszem, beülünk valahova egy italra Laurennel. Hányra jössz
haza?
– Nem későn. Kilenc körül? – Nem állítás, kérdés, én meg azt
felelem, rendben.
– Szeretlek, bébi – mondja Brad. Hangja akár a méz. – Majd
kárpótollak ezért.
– Semmi gond – felelem. – Én is szeretlek – teszem hozzá.
Rácuppanok a televízióra, előtte töltöm a délután hátralévő részét,
végül hat órakor nekilátok készülődni, és tudom, hogy őrültségnek
hangzik, de régóta nem voltam ennyire izgatott. Lezuhanyozom,
megszárítom a hajamat, hihetetlenül sokáig bíbelődök a sminkemmel,
és egy dögös fekete kis ruhát választok ma estére.
– Miért is ne? – mondom hangosan a tükör előtt illegetve magam.
Pontban hétkor megszólal a csengő, és a küszöbön ott áll Lauren,
legalább annyira kicsinosítva, és mindketten nevetünk.
– De jó – mondja Lauren –, már azt hittem, kicsit túlöltöztem, de
nyilvánvalóan ugyanarra gondoltunk. Most nekiindulhatunk
ostrommal bevenni a várost.
– Szerinted üvölt rólunk, hogy angolok vagyunk? – Egymás mellett
állunk a tükör előtt az előszobában.
– Gőzöm sincs – feleli Lauren. – Azt mondanám, nyaktól fölfelé
éppúgy nézünk ki, mint két, dögös kaliforniai csaj. Onnan lefelé
viszont éppannyira angolok vagyunk ebben a cuccban, mint a tea és a
pogácsa, ami csak jó lehet.
– Mire gondolsz?
– Az amerikaiak imádják az affektáló akcentusunkat. Mennyire
tudsz flancos lenni?
Előveszem a legjobb angol akcentusomat.
– Lenn délen édes éjen édent remélsz.
– Hegedűk hetykén húzzák, egy hetyke h, és keskeny é – mondja
Lauren, és amúgy amerikai módra összecsapjuk a tenyerünket.
– Mielőtt elindulnánk, körbe kell vezetned. – Lauren amúgy is
mindenhová bekukucskál, úgyhogy természetesen megtartom neki az
idegenvezetést.
– Nem csodálkozom, hogy maradsz – jegyzi meg, miután alaposan
szemügyre vett minden szobát, minden berendezést, minden háztartási
eszközt. – Ez mocskosul gyönyörű.
– Egyetértek – mosolygok. – Mocskosul gyönyörű, én pedig
mocskosul szerencsés vagyok.
– Az vagy – feleli Lauren, és kart karba öltve hagyjuk el a házat.
Az éttermet olyan jól elrejtették a paparazzik elől, hogy szinte oda
se találunk. Végül, miután oda-vissza végigmentünk már az úton,
Lauren magányos portásra lesz figyelmes, aki egy hatalmas öntöttvas
ajtó előtt áll.
– Lehet, hogy ez az – mondja kételkedve, mert se cégtábla, se
ablakok, se semmi.
– Menjünk, kérdezzük meg. – Honnan származik ez a vadonatúj
önbizalmam? Odamegyünk hát a portáshoz, de mielőtt kinyithatnánk a
szánkat, ő máris jó estét kíván és belöki előttünk az ajtót.
– Jó helyen vagyunk? – suttogom, miközben Lauren nagy léptekkel
végigmegy a folyosón, a végén lévő kétszárnyú ajtóig.
– Átkozottul remélem – súgja vissza. – Nem volt merszem
megkérdezni, az olyan ciki, de mindjárt kiderítjük.
Belöki az utolsó pár ajtót, és végre belépünk az étterembe.
Legalábbis remélem, hogy ez az a bizonyos étterem, ám a helyiség
túloldalára pillantva óriási rozsdamentes acélból készült bárpultot
látunk végigfutni a fal mentén, és tudjuk, hogy jó helyen járunk. Még
kora este is rengetegen vannak itt, mindenki buzgón beszélget,
egyszersmind fürkészi a termet, hogy lássa, nem futott-e be egy celeb
vagy más izgalmas személy.
– Hálistennek – mondja felsóhajtva Lauren. – Itt végre otthon érzem
magam. Ha behunyom a szemem, szinte azt képzelem, hogy a
Saintben vagyok.
– Saint?
– Biztosan ismered a Saintet, a bárt?
– Ó, persze – hazudom –, a Saint.
– Kérem, engedjék meg, hogy meghívjam önöket egy italra –
mondja egy férfi. Arca napbarnított, finom vonású, tekintete ágyba
hívogató.
– Nem, köszönjük. – Elhúzom onnan Laurent, mielőtt esélye lenne
elolvadni, és a bárpult túlsó végéhez terelem.
– Ezt miért csináltad? – duzzog Lauren. – Gyönyörűséges volt.
– Undorító! Lauren, az isten szerelmére, ez a pasi önmagába
szerelmes.
– Ilyen arccal én is szerelmes lennék önmagamba. – Lauren a vállam
fölött kandikálva igyekszik megtalálni a fickót.
– Ennél sokkal jobbat is tehetsz – mondom céltudatosan, a bárpult
fölé hajolok, és igyekszem elkapni a pultos figyelmét, ami nem tart
soká, mert a fickó úgy mered Laurenre, mintha egyszerre lenne
születésnapja, karácsony és hálaadás.
– Hölgyeim? – szólal meg jól begyakorlott mosollyal. – Mit
hozhatok?
– Hűha! – súgja Lauren. Szeme a pultos izmos torzójára tapad,
mialatt a férfi kitölti a koktéljainkat, és nem véletlenül. – Hát, ő sokkal
inkább az én típusom.
– Javíthatatlan vagy. – Nevetek, de ha nem lenne a káprázatos Brad,
én is ugyanezt gondolnám.
– Jó neked. – Mintha Lauren olvasna a gondolataimban. – Neked
van embered, és isteni, nekem meg csak a pocsék-az-ágyban-Charlie
jutott, és még mindig cserkészek.
– Megpróbálnád ezt kevésbé nyilvánvalóvá tenni? – súgom oda
neki. – Semmi sem riaszt el jobban egy pasit a makacsul elszánt nőnél.
– A pultos szakít félbe, aki elénk teszi az italt, és legalább húsz
másodperccel tovább tartja fogva Lauren tekintetét a szükségesnél.
 – Mit is mondtál a férfiak elriasztásáról? – gúnyolódik Lauren és a
koktélját kortyolgatva a pultos fenekét mustrálja.
– Fogd már be! Csirió!
– A férfiakra! – Lauren a poharamhoz koccintva az övét.
– A barátságra – így én.
– Mindkettőre! – És jó nagyot kortyolunk.
A koktélok jóval erősebbek, mint azt Jemima és Lauren gondolnák,
úgyhogy két órával később mindketten erősen spiccesek. Férfiak
veszik őket körül egész este, és Jemima annak dacára, hogy korábban
leteremtette Lauren pasivadászatát, nagyszerűen szórakozik. Még
sosem érezte magát ilyen gyönyörűnek, ennyire kívánatosnak, és
flörtöl meg nevet, mintha egész életében így nézett volna ki, és ennyi
figyelmet kapott volna.
– Pisilnem kell – mondja Lauren, majdnem leesik a bárszékről és
eltámolyog. Ahogy nyitva tartja az ajtót egy lánynak, az furamód
nagyon ismerősnek tűnik, amikor leszegett fejjel elsiet előtte. – Csak
nem az a Jenny nevű lány? – Képtelenség. Mégis mit csinálna egy
ilyen lány ezek között a szép emberek között?
Féltizenegykor Jemima az órájára pillant.
– A francba! – kiáltja. – Nekem már otthon kéne lennem!
– Ne aggódj – kuncog Lauren. – Játszd a Szabályokat! Legyél egy
kicsit nehezebben kapható.
– Muszáj mennem – mondja Jemima, aki valamivel józanabb
Laurennél – És jobb lenne, ha te is jönnél.
– Nem – jelenti ki Lauren. Az asztalra csapva kíván nyomatékot
adni véleményének, csakhogy elvéti az asztalt és a combjára vág. –
Maradunk!
– Szó sincs róla. – Jemima feláll, és talpra állítja Laurent. –
Beduglak egy taxiba.
– Adj még egy percet. A francba! A kurva… – Jemimához fordul. –
Mi is a telefonszámom?
– Fogalmam sincs. Mehetnénk végre?
– Addig nem, amíg nem keresed meg a telefonszámomat.
Jemima előkotorja a telefonkönyvét és megmutatja Laurennek a
számát, aki megpróbál ráfókuszálni, mialatt odakiáltja a számokat a
pultosnak.
– Vettem – formálja a szavakat a férfi ajka. – Felhívlak!
 – Rendben – mondja Lauren, ahogy kibotorkálunk. – Hitted volna?
Hát ezt hívom én eredménynek.
Elképesztő, hogy milyen gyorsan kijózanodik az ember
krízishelyzetben. Nem arról van szó, hogy Jemima kifejezetten
válsághelyzetbe került, csupán arra számított, hogy Brad odahaza várja
őt. Eszébe sem jutott, hogy egy üres házba érkezik haza.
– Brad! – szólítja, miután szinte óráknak tűnik, amíg vesződik a
kulccsal. Amikor sikerül bejutnia, leteszi a táskáját, aztán lassan
felmegy a lépcsőn. – Édesem! – mondja halkan és kinyitja a hálószoba
ajtaját. – Ó – csodálkozik az üres ágy láttán. A ház összes szobájába
bekukkant, de Brad nincs ott, és Jemima egy csöppet sem érzi jól
magát. Egyáltalán nem érzi jól magát.
Miért van az, hogy nálam a másnaposság már aznap este
jelentkezik? Fáj a fejem, és hányingerem van. Az egyetlen, ami segít, a
kávé, és nagyon igyekszem mindenre ráfókuszálni a konyhában,
mialatt egy erős feketekávét készítek magamnak, amely egy
negyedórával később úgy tűnik, eléri a kívánt hatást, és sokkal
józanabbnak érzem magam, mint, amikor hazaértem.
De hol a pokolban van Brad? Nem azt mondta, hogy kilenc körül
hazaér? Miért nincs itt? Minél inkább töprengek rajta, annál inkább
aggódom, hátha valami szörnyűség történt. Mert Brad, legyen
bármennyire is elfoglalt, nem megbízhatatlan, és nem késne csak úgy,
amikor tudja, hogy várom. Biztosan nem.
Autószerencsétlenség? Valami baleset? Hol van Brad, és miért nincs
itthon? Ismét az órámra pillantok, tizenegy is elmúlt már. Két órával
ezelőtt kellett volna hazaérnie. Talán haza is jött, nem talált itthon és
elment. Perceken belül megérkezik. Ébren fogom megvárni.
De éjfélkor sincs róla életjel, és kezdem betegre aggódni magam.
Odahaza tudnám, mit tegyek, itt viszont még a kórházak nevét sem
tudom, de valószínűleg buta vagyok. Talán semmisem történt.
Bebújok az ágyba, tévét nézek és igyekszem elterelni a
gondolataimat, de ahányszor csak egy apró neszt hallok, máris
hegyezem a fülem, és arra számítok, hogy a kulcs fordul a zárban. Azt
azonban nem hallom. Így aztán váltogatom a csatornákat, és hirtelen
egy utazási magazinra kapcsolok, a mai helyszín London, és ahogy a
kamera végigpásztázik a Big Ben, a Temze, a parlament épülete fölött,
erős honvágy lesz úrrá rajtam.
 Ben nem messze onnan dolgozik, a Temzéhez közel, a South Bank
mellett. Eltűnődöm, vajon mit csinálhat most, és ez az utolsó
gondolatom, mielőtt elalszom.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Azt hittem, nem leszek másnapos, de nagyot tévedtem. Beletelik
néhány másodpercbe, amíg rájövök, hol vagyok, és miért zakatol a
fejem, amikor pedig az oldalamra fordulva azt látom, hogy az ágy
másik fele érintetlen, még rosszabbul érzem magam. Eszembe jut,
hogy Brad nem jött haza az este, és amint látom, egyáltalán nem is volt
itthon.
Ismét hányinger környékez, amikor megrázom a fejem, hogy
kitisztuljon, és kitaláljam, mi folyik itt. Aztán hangokat hallok a
konyhából, tányércsörömpölést, evőeszköz zörgést.
Felveszek egy köntöst, homlokomra szorított kézzel próbálom
megvédeni másnapos fejemet a lakás túlsó végéből érkező brutális
zajoktól. Lassan kicsoszogok a konyhába, és némán megállok az
ajtóban. Bradet nézem, közben azon töröm a fejem, mitévő legyek, mit
mondjak.
Csöndben dudorászva rántottát kever a tűzhelyen, a munkapulton
pedig egy fa reggelizőtálca áll tökéletesen megterítve reggelire – egy
személynek. A kenyeres kosárban muffin, aztán egy pohár narancslé,
kávé, és egy vázában hatalmas, harmatos vörös rózsák.
Mi végre ez az egész? Egy ideig meg se szólalok, csak az ajtófélfát
támasztva figyelem őt, aztán néhány perc múlva Brad megfordul és
összerezzen, amikor meglát.
– Szia, bébi! – Odajön, hogy szájon csókoljon, de nem megy, nem
tudok úgy tenni, mintha minden rendben volna, amikor egyáltalán
nincs. Úgy érzem, visszaélt a bizalmammal, úgyhogy elfordítom a
fejem, és a csókja az arcomon landol. – Sajnálom – mondja –, nagyon
sajnálom a tegnap estét.
– Mi történt? – Még engem is meglep, mennyire rideg a hangom. –
Hol voltál?
– A megbeszélésnek nem akart vége szakadni, és annyira késő volt
már, hogy végül az irodában aludtam.
– Hol az irodában?
– Esküszöm – mondja Brad, látván, hogy nem hiszek neki –, az
előcsarnokban aludtam a díványon. A takarítónők nem hittek a
szemüknek, amikor bejöttek ma reggel.
– Legalább telefonálhattál volna, hogy tudjam, hol vagy. –
Siránkozásnak hangzott, és kénytelen voltam emlékeztetni magam,
hogy inkább haragos legyek, mintsem rinyáló.
– Tudtam, hogy elmész, és amire véget ért a megbeszélés, már olyan
késő volt, hogy nem akartalak idegesíteni.
– Inkább hagytad, hogy azt higgyem, valami balesetet szenvedtél.
– Ó, sajnálom, bébi, egy pillanatig sem gondoltam, hogy ennyire
aggódnál. Azt hittem, mélyen alszol, és amire reggel felébredsz, itthon
leszek.
– Hihetetlen, hogy ennyire önző vagy! – Óvatosan, csak óvatosan.
Nem akarok dühbe gurulni, hiszen most van először igazi fiúm, egy
pompás férfi, és ha igazán kijövök a sodromból, talán elriasztom őt, és
ha ez megtörténik, mi lesz énvelem?
– Sajnálom, JJ. Igazad van, önző vagyok, de nem fog még egyszer
előfordulni, ígérem. – Brad sajnálkozva néz, úgy tűnik, komolyan
gondolja, és leszegett fejjel olyan, akár egy kisfiú, annyira védtelen és
gyönyörű, hogy kénytelen vagyok megbocsátani neki. Mégis, mi mást
tehetnék?
Tudom, valószínűleg úgy gondoljátok, nem kellene megbocsátanom
neki, hadd furdalja egy kicsit tovább a lelkiismeret, de a sztorija elég
hihető, legalábbis, amíg nem nézel túlságosan a mélyére, és én nem
akarok túlságosan a mélyére nézni, én hinni akarok neki. A tény
ellenére, hogy nap mint nap egyre több gond üti fel a fejét ebben a
kapcsolatban, legalább úgy akarok tenni, mintha minden rózsás volna,
mert nézzetek csak ránk: olyan jól festünk együtt, a tökéletes pár
vagyunk.
– Oké – mondom vállvonogatva.
– Oké? – Bradnek felragyog az arca. – Ez azt jelenti, hogy
megbocsátasz?
– Azt hiszem.
– Istenem, mennyire szeretlek! – Átölel és megcsókolja a tarkómat,
mert tudja, hogy onnan garantáltan beleborzong az egész hátgerincem.
Hozzásimulok, magamba szívom az illatát, érzem arcán a sarjadó
borostát, és lassan sokkal jobban érzem magam. Brad finoman a
hátamat simogatja, a keze egyre lejjebb siklik, míg végül becsusszan a
combjaim közé, aztán lecsúszunk a padlóra, és máris megfeledkezünk
a reggeliről, s a konyhából nem hallatszik más hang, csak a gyönyör
halk suttogásai és nyögései.
– Szeretlek – mondom talán az eddigi legjobb szeretkezésünk után
Bradnek, mert furdal a lelkiismeret, amiért bűntudatot ébresztettem
benne, amikor nyilvánvalóan olyan nagyon szeret engem. – És
sajnálom, amiért undok voltam.
Ó, Jemima! Ne légy már ennyire gyáva! A legkevésbé sem voltál
undok, pedig talán annak kellett volna lenned, de ami fontosabb:
közölted Braddel, hogy szereted, és te mondtad először, nem neki
válaszoltál. Valóban szereted, Jemima? Igazán szerelmes vagy belé?
Ott, a földön fekve a férfi hátizmait érezve Jemima először kezdi azt
hinni, hogy talán szerelmes belé, hogy végül is jól alakulhat minden.
– Szabadnapot vettem ki mára – újságolja Brad, amikor zuhanyozni
megy. – Az egész napot veled akarom tölteni megszakítás nélkül. –
Megcsókolja a vállamat, ahogy elmegyek mellette a hálószobába.
Meztelen vagyok, és örömmel fogjátok hallani, hogy cseppet sem
zseníroz a dolog.
– Tényleg? Az egész napot?
– Tényleg – feleli elfordulva. – Arra gondoltam elmegyünk
ebédelni, később pedig görkorcsolyázhatnánk. Mit szólsz hozzá?
– Örülnék neki, teljesesen mindegy hova megyünk, ameddig veled
vagyok. Viszont neki kell látnom a tudósításnak, amelyről meséltem
neked. Mehetnénk esetleg sztárlesre? Pontosan ki kell dolgoznom,
miről fogok írni.
– A hírességekről szóló pletyka a legutolsó, amiért aggódnod kell
ebben a városban – feleli mosolyogva Brad. – Nem kell mást tenned,
mint fognod egy Daily Varietyt meg a Hollywood Reportert, és
mindent megkapsz, amire csak szükséged van.
– Hát – kétkedő vagyok –, talán délután, ha visszajöttünk,
dolgozhatnék egy kicsit.
– Remek – mondja Brad és bezárja a fürdőszoba ajtót. – Ez
tökéletesen hangzik. Most lezuhanyozom, nem tart sokáig.
Miközben az ágyon heverészek, és gondolatban végigmegyek Brad
testének minden centiméterén, megszólal a telefon. Általában nem
veszem fel, végtére is fura érzés egy olyan lakásban válaszolni a
telefonhívásra, amely nem a tiéd, de Brad zuhanyozik, és aligha van
értelme hagyni, hogy az üzenetrögzítő vegye fel, talán fontos hívás.
 Mindössze egy hosszú nyögést hallok, aztán:
– JJ? Én vagyok az, Lauren. Mondd, hogy nem érzed magad annyira
pocsékul, mint én!
Nevetek.
– Nem. Egy fikarcnyit sem érzem pocsékul magam, te jóval többet
ittál nálam. Nem emlékszel?
Lauren újra felnyög.
– Bárcsak emlékeznék, az égvilágon semmire sem emlékszem.
Hogy jutottam haza?
Elmesélem neki, hogyan jutottunk haza taxival, hogy az ablakon
kihajolva régi Abba-dalokat üvöltött, amennyire csak a torkából kifért,
és majdnem lehányta a hátsó ülést.
– Abszolút hülyét csináltam magamból, igaz? – kérdezi.
– Tökéletesen!
– Tényleg? – Lauren mintha magához térne egy kicsit. – Mesélj
csak, mesélj. Legalább megadtam a telefonszámomat valami pazar
pasinak?
– Megadtad bizony. Az étterem egyik végétől üvöltötted a másikig a
pultosnak, de azt hiszem, az összes pasi felírta magának az étteremben.
– Jaj istenem! Már dereng valami. A pultos, emlékszem, a pultos!
Tényleg olyan csinos volt, mint gondolom?
– Te egy igazi rémálom vagy! – kuncogom. – Igen, pont olyan
csinos volt, ahogyan emlékszel rá. Jobbat fogtál ki, mint én.
– Te nem cserkészni jöttél, neked ott van a káprázatos Brad. És ott
idegeskedett az ágyban, hogy hová tűntél?
– Nem éppen. – Nem tudom, elmondjam-e Laurennek, vagy sem,
mert az a sanda érzésem van, hogy tudom, mit mondana, valószínűleg
ugyanazt, amit Geraldine, más szóval mindketten azt mondanák, hogy
legyek óvatos, semmit se fogadjak el készpénznek, ne higgyek neki, és
bármilyen ostobán is hangzik, most nem akarom ezt hallani, hanem azt
akarom hinni, hogy minden rendben van, hogy Brad az igazat mondja.
Fülelek, zubog-e még a víz. Brad a zuhanyzófülkében van, úgyhogy
nem hallhat meg, és akkor hazudok egy kicsit.
– Még nem volt itthon, amikor hazaértem, elhúzódott a
megbeszélése, akkor jött, amikor már lefeküdtem. – Nem túl nagy
hazugság, hiszen csak azt a tényt változtattam meg, hogy mindez
reggel történt.
 – Jól van, ha a részedről rendben, akkor a részemről is. És mit
csinálsz ma? Mit szólnál egy ebédhez?
– Ma nem megy, Brad kivett egy szabadnapot, és elmegyünk
itthonról.
– Ennek erősen bűntudat szaga van. – Hát pontosan ez az, amit nem
akartam hallani.
– Dehogy, Brad szeret, és velem akar lenni – mondom hamis
önbizalommal abban a reményben, hogy meggyőzöm őt, meggyőzöm
önmagamat.
– Akkor legyen szép napod! – mondja Lauren. – Miattam ne aggódj,
hogy magamra hagysz.
– Gyere velünk! – Igyekszem úgy mondani, mintha komolyan
gondolnám, mert bármennyire is fantasztikusnak tartom Laurent,
nagyon szeretném az egész napot Braddel tölteni, csak ő meg én
kettesben. – Nagyon örülnék, ha eljönnél, és Brad sem bánná, már
nagyon szeretne megismerkedni veled. – Ez nem egészen igaz, mert
Brad meglepően csekély érdeklődést mutat az iránt, amit mondok,
vagy hogy kivel találkozom, ha nem vele vagyok.
– Igen? – mondja némi szarkazmussal a hangjában Lauren. – Mert
én igazán nem szeretek elefánt lenni.
– Ugyan már! – Nem hangzik valami őszintének, amikor azt
mondom:
– Brad meg én igazán nem vagyunk olyanok.
– Brad meg én? Hát ez az.
– Akkor nem jössz? – Azt hiszem, sikerült elrejteni a
megkönnyebbülésemet.
– Dehogy. Mindenesetre kösz, JJ, igazán szép tőled, hogy elhívtál.
– Te mit fogsz csinálni?
– Talán beülök egy moziba délután. Várj csak! Valaki keres.
Ülök kezemben a telefonnal és várok, és várok, és várok. Mennyire
gyűlölöm ezt! Utálom, ha órákig megvárakoztatnak a vonalban. Már
azon vagyok, hogy leteszem a kagylót, amikor Lauren ismét
megszólal.
– JJ! Ó, istenem, sajnálom, de ő volt! Ő hívott!
– Kicsoda?
– Bill! A pultos!
– És?
 – Már van mára programom. Együtt ebédelünk.
– Csak viselkedj rendesen! – Nevetek. – Nem akarjuk, hogy bajba
kerülj.
– Dehogy. Egyelőre nem tervezem, hogy bajba kerüljek.
Mindketten nevetünk, és épp elbúcsúzom, amikor Brad kijön a
fürdőszobából.
– Ki volt az?
– Lauren.
– Miféle Lauren? – Hát ez tipikus. Ennyire figyel oda az életemre.
– Brad – játékosan megpaskolom. – Pontosan tudod, kicsoda
Lauren. Az új barátnőm. Az, akivel a Broadway Deliben találkoztam.
És akivel tegnap este voltam.
– Teljesen kiment a fejemből, hogy tegnap este voltál valahol. Hová
mentetek? – Brad a haját törli, miközben beszél.
– Abba az új étterembe a Main Streeten.
Brad egy pillanatra abbahagyja a haja dörzsölését, majd lassabban,
eltűnődve folytatja.
– Melyik étterembe? – kérdi, s mintha némi feszültség volna a
hangjában.
– A Pepperbe. Fantasztikus volt.
– Ó.
– Te jártál már ott? – kérdem.
– Ez most egy trükkös kérdés? – Brad leteszi a törülközőt, és lehet,
hogy megőrültem, de esküdni mernék, hogy elsápadt az aranybarna
szín alatt.
– Mi a csudáról beszélsz? – Próbálom kitalálni, valóban elsápadt-e,
és ha igen, akkor miért.
– Tudod, hogy voltam már ott – feleli óvatosan.
– Nem, nem tudom. – Teljesen megdöbbenek: mi a csuda folyik itt?
– Azt hittem, mondtam, hogy voltam már ott.
– Nem, te buta. – Megkönnyebbülten nevetek, biztosan csak
képzelődtem, nincs itt semmi baljóslatú dolog. – Nem mondtad.
– Pedig azt hittem, hogy igen. Ott voltam a megnyitón.
– Nem, egy szót sem mondtál erről. Káprázatos, igaz? – Az
öltözőasztal elé ülök, hogy megfésülködjek.
Brad átvág a szobán, kiveszi a kezemből a hajkefét, mögém áll és a
tükörbe néz, miközben keféli a hajamat.
 – Hű, de jó érzés! – dünnyögöm lehunyt szemmel.
– El tudom képzelni – feleli Brad, mikor tompa puffanás hallatszik
az előszobából, és mindketten összerezzenünk.
– Posta. – Brad leteszi a hajkefét, és néhány másodperc múlva
bekiabál: – JJ, neked jött valami.
– Nekem? Micsoda? – Izgatottan szaladok a bejárati ajtóhoz, ahol
Brad a kezembe ad egy borítékot, amelyen felismerem Geraldine
jellegzetes írását.
– A barátnőmtől, Geraldine-tól jött Londonból – mondom Bradnek,
aki valójában oda sem figyel.
Mosolyogva bontom fel a borítékot és húzom elő az újságból
kitépett oldalakat. Előbb a kísérőcédulát olvasom el, jót nevetek arra
gondolva, hogy Geraldine sosem változik, aztán széthajtogatom az
újságot, mert kíváncsi vagyok, mi lehet az.
– Jézusom! – Remegni kezd a kezem, a szívem majd kiugrik a
helyéből.
– Mi a baj? – Brad riadtan néz rám.
– Semmi, semmi.
Odajön és beleolvas a cikkbe.
– Ki az a Ben Williams?
– Egy volt kollégám. – Képtelen vagyok levenni a szememet a
cikkről, fürkészem a képeket, olvasom a címeket, majd ismét a képeket
nézem. Ben az. Az én imádott Benem. Jaj, istenem, nem szabadna így
éreznem! Riadtan pillantok Bradre, de ő már hátat is fordított nekem,
nem látom az arckifejezését. Nekiállok olvasni a cikket, csak úgy
zakatol a szívem annak a férfinak a látványától, akiről azt hittem, már
elfelejtettem, legalábbis határozottan eltemettem a múltamban.
– Biztos, hogy nem a fiúd? – Brad mosolyog, de nem viszonzom a
mosolyát, képtelen vagyok elszakítani a tekintetemet Ben
fényképeiről, és egy mukkot sem szólok, csak bemegyek a
hálószobába, ahol az ágyra roskadok és mohón falom a cikk minden
egyes szavát.
Nem tudom, hogyan sikerül megnyugodnom, de lehiggadok, sőt
leküzdöm a késztetést, hogy felkapjam a kagylót és Geraldine-t
tárcsázzam. Nem vagyok biztos az érzelmeimben, talán az
összezavartság lenne rá a legjobb kifejezés. Komolyan azt hittem, túl
vagyok Benen, igazán úgy gondoltam, hogy végre megtaláltam a
boldogságot Braddel, és bár még mindig jóképűnek tartom Bent, ez
csak egy objektív megállapítás, és valójában nincs rám hatással.
És azért vagyok összezavarodva, mert alig hiszem el, hogy Ben
puszta látványa, a tény, hogy csak olvasok egy férfiról, akit ismertem,
akiről egyszer azt képzeltem, hogy szeretem, olyan érzést válthat ki
belőlem, mintha a régi Jemima Jones volnék, az a lány, akiről azt
hittem, rég búcsút mondtam neki.
Csakhogy Ben nincs itt – győzködöm magam –, és ha itt is lenne, az
mire garancia? Jól van, most teljesen másként nézek ki, de sosem
érdekeltem őt a múltban, valószínűleg most se érdekelném.
És akkor Bradre nézek, erre a hatalmas, arany hímoroszlánra, és
tudom, hogy bármilyen nőt választhatott volna, de ő engem választott,
és ez azt jelenti, hogy nagyon szerencsés vagyok. És igaz, hogy néha
aggódom amiatt, hogy talán nincs bennünk annyi közös, mint kellene,
és megesik, hogy azon kapom magam, hogy Benhez hasonlítom őt, és
a külsejétől eltekintve Brad alaposan alul marad, és éppen ezért
igyekszem nem túl gyakran összehasonlítgatni őket. Talán nincs meg
köztünk ugyanaz a heccelődős barátság, mint Bennel volt, csakhogy
Ben sosem akart engem, Brad viszont igen.
És Brad jó hozzám, jól bánik velem. Oké, tegnap éjjel hibázott, de a
munka, az munka, és igyekeznem kell megérteni az életének ezt az
oldalát. Szerencsés vagyok. Nézzetek csak rám!
Ó, igen. Még valami. A szex természetesen elképesztő.
Egy kellemes napot töltünk együtt. Hosszú, komótos sétát teszünk
egészen a Santa Monica-i móló végéig, ahol leülünk egy óceánra néző
padra, és Brad megpróbál rávenni, hogy üljünk fel az óriáskerékre. De
nem vagyok hajlandó rá, mert akkor túlságosan is turistának érezném
magam, és pillanatnyilag idevalósinak szeretném magam érezni, mint
Brad felesége, és figyelembe véve, hogy mindössze négy és fél hete
vagyok itt, szerintem nagyon is jó munkát végeztem.
Visszasétálunk a mólón, kéz a kézben, és mosolygok magamban,
mert a nők megnézik Bradet, ő pedig megnevettet, mikor egy bizarrul
felöltözött nőre bök.
– Láttad ezt? Mi a csudát visel? Istenem, cowboy csizmát ezekkel a
szörnyű lábakkal, meg azzal a förtelmes miniszoknyával.
Én pedig megpróbálom az agyam leghátsó fertályába dugni Bent,
igyekszem emlékeztetni magamat arra, hogy milyen szerencsés
vagyok, mert olyan pasim van, mint Brad.
Úgy visítozunk és fröcsköljük egymást az óceánban, mint két
kölyök. Aztán smacizunk a homokban, majd továbbsétálunk, egészen a
Shutters on the Beachig, amely Brad szerint a környék legjobb
szállodája.
Átmegyünk a gyönyörű hallon – lakkozott fa padozatok, fehér
damasztszófák, az antik bútorokon friss rózsától illatozó gyönyörű
vázák – és kimegyünk a vízre néző teraszra, ahol élvezzük a csodálatos
ennivalót és egymás társaságát.
Ebéd után beülünk a kocsiba, Brad felvisz a Pacific Palisade-hoz, és
kétórás gyalogtúrát teszünk a hegyekben. Hát ez az: tiszta, friss
levegőt szívni, és az én pazar pasim mellett gyalogolni – erre az életre
vágyom.
És aztán hazamegyünk, együtt ülünk be a kádba, és természetesen az
egyik dolog követi a másikat, és nedves, szappanos előjáték folyik a
fürdőkádban, amikor megcsörren a telefon.
– Hagyjad – dünnyögöm épp az orgazmus szélén.
– Nem lehet – nyögi Brad. Feláll, és a hálószobai
telefonkészülékhez megy. – Halló? – hallom a hangját. – Szia – csend
következik, mialatt gondolom, figyel valakire. Lekapok egy törülközőt
a fogasról és magam köré csavarom. Még mindig a szerelem
ragyogásában fürödve azon tűnődöm, hogy hagyhattam ki ezt a
hihetetlen érzést olyan sokáig.
És akkor… hülyeség, tudom, mégis biztos vagyok benne, hogy Brad
suttog.
Végül leteszi a kagylót, de nem jön vissza a fürdőszobába, hanem a
konyhába megy, úgyhogy utána csattogok, mert kíváncsi vagyok,
megőrültem-e.
– Ki telefonált? – Igyekszem közönyös kíváncsiskodást mutatni.
– A telefon? Ó, csak munkahelyi dolog.
– Akkor miért suttogtál?
Brad úgy néz rám, mintha őrült volnék.
– Miről beszélsz? Én aztán nem suttogtam. – Elhiszem neki.
Mi ugyebár arra gondolhatnánk, hogy ez furcsa. Sőt, talán több mint
furcsának is gondolhatnánk. Jemima azonban nem így gondolkodik.
Ő nem hajlandó erre, és amikor Brad félórával később távozik, hogy
helyre tegyen egy munkahelyi problémát, azt mondja neki, hogy
szereti, és Jemima hisz neki.
És amikor végül leül Brad íróasztalához, hogy nekilásson a saját
munkájának, újra elolvassa a Ben Williamsről szóló cikket. Ben
fantáziálás volt, Brad a valóság, és Jemima azt gondolja, hogy sokkal
boldogabb Braddel, mint Bennel valaha is lehetett volna, és ezzel
kinyitja a Hollywood Reportert és nekilát sztorikra vadászni.
HUSZONHATODIK FEJEZET
Ben fel akarta hívni Jemimát, komolyan akarta, de ha híresség vagy
és munkaterved van, akkor folyton és nagyon sokat dolgozol, amikor
pedig nem dolgozol, akkor avatásokra, szupermarket-megnyitókra
jársz, vagy interjút adsz a sajtónak. Nos, nagyon könnyű olyasmiről
megfeledkezni, mint telefonálni a régi barátoknak.
És még könnyebb megfeledkezni erről, ha jóképű vagy, egyedülálló
és lefeküdtél a főnököddel, ami teljesen más reakciót váltott ki
mindkettőtökből. Te az életed legnagyobb hibájának tartod és
igyekszel megfeledkezni róla. A főnököd azonban minden idejét azzal
tölti, hogy kiötölje, miként juthatna repetához.
A műsor egyik producere, Simon, idestova három hónapja próbál
megszervezni egy interjút Alexia Aldridge-dzsel, a legkeresettebb
hollywoodi színésznővel. A producer és kutatócsapata sok százszor
hívta fel a sztár ügynökét, a sajtosát, az asszisztensét. Több száz faxot
küldtek ki, irdatlan műsoridőt ígértek. Megígérték, hogy fizetik a
repülőútját, a szállását, amennyiben exkluzív interjút adnak, amikor
bemutatják a színésznő új filmjét Londonban.
Az ügynök igent mondott; jó ötlet, megerősítenék ezt faxon?
Megerősítették, viszont az ügynökről azóta se hallottak, hiába küldtek
neki számos újabb faxot. A film sajtósa igent mondott; jó ötlet, leírnák
az ajánlatukat faxon? Leírták, sosem hallottak többé a sajtós nőről. Az
asszisztens igent mondott; jó ötlet, de beszéljenek a sajtóssal. A sajtós,
amikor végül sikerült elkapniuk őt, elnézést kért, amiért nem válaszolt
és közölte, hogy beszélt Alexiával, aki boldogan adna interjút, viszont
kicsit összesűrűsödtek a dolgok, és beszéljenek újra a bemutató előtt.
Akkor a sajtós igent mondott; jó ötlet; és sok ezer faxszal később meg
is állapodtak egy időpontban meg egy helyben, amely nem mindkét két
fél számára volt előnyös, hanem csak Alexia Aldridge számára.
Már csak egyetlen probléma maradt, és ezt Diana Macphersonnak
kellett megoldania. Alexia nemrégiben járt Londonban, és történetesen
látta a Londoni estéket. Egyetlen személynek hajlandó csak interjút
adni: Ben Williamsnek. Ki másnak?
Rendes körülmények között a Londoni esték produkciós csapata azt
mondta volna Alexia Aldridge-nek, hogy szóba se jöhet, hogy a műsor
vezetője készítsen interjút vele.
Csakhogy Alexia Aldridge ritkán ad interjúkat, noha nem abban a
ligában játszik, vagy nem annyi idős, mint Streisand, mindazonáltal
rejtélyes személyiség, és amikor egyáltalán hajlandó megszólalni, az
világszenzációnak számít, teljesen függetlenül attól, hogy miről beszél.
Diana Macpherson pedig, akinek ugrálnia kellene örömében ettől a
ragyogó lehetőségtől, valójában nem örül, egy cseppet sem örül.
Normál körülmények között pezsgőt rendelne az egész stábnak, de az
utóbbi időben többet foglalkozik a magánéletével. Anyákat figyelt a
parkban, sőt néhányszor meg is állt és gügyörészett csecsemőknek.
Diana Macpherson sosem gondolt önmagára nőként, inkább afféle
munkagépként, de valami különös okból az utóbbi időben
kapcsolatokról, házasságról, gyerekekről kezdett fantáziálni.
Nem szexről – ha az ember olyan befolyásos, mint Diana, azzal
sosincs gond. Csakhogy ő többet akar a puszta szexnél, és annak
ellenére, hogy kezdetben új szexpartnerként célozta meg Bent, most
teljesen más megvilágításban szemléli. Most úgy gondolja, hogy talán
ő az a férfi, akit keres, és arra gondol, milyen gyönyörű gyerekeket
nemzene. Gyakran gondol erre.
És meg van győződve róla, hogy Bennek is jelentett valamit az az
éjszaka, ámbár mintha megpróbálná kerülni őt, de talán csak
képzelődik, és egyébként is megbocsát neki, hiszen Ben olyan fiatal,
még nem tudja, mi a jó neki. És Diana Macpherson nagyon jó volna
neki, minden tekintetben.
A legkevésbé sem akarja Bent Los Angelesbe küldeni, de úgy tűnik,
ezúttal valóban nincs más választása.
Mindenesetre megérthetjük, miért nem boldog. Ráadásul még ott
van az a gond is, hogy valakinek helyettesítenie kell Bent, mialatt
Amerikában lesz. Ráadásul egy egész stábot kell elküldenie a világ
túlsó felére. És óriási blamázs lenne, ha Alexia Aldridge valamiképp
meggondolná magát. Ráadásul Alexia Aldridge fiatal, szingli és
határtalanul gyönyörű. De Diana arra is gondol, hogy a sztár ugyan
Ben személyéhez ragaszkodik, viszont sosem bonyolódna viszonyba
egy mezei televíziós műsorvezetővel Angliából.
Hadd áruljak el egy kis titkot, hogy megérthessétek, miért engedi ki
Diana a karmai közül Bent. Diana Macpherson egyetlen dologtól fél
csupán: a nézettségi mutatóktól. Diana ugyanis az eszével érte el a
pozícióját, meg azzal, hogy jókat lép, és egy exkluzív interjú Alexia
Aldridge-dzsel, még akkor is, ha sokba kerül, jó lépés, és még akkor
sem engedi el ezt a lehetőséget, ha azzal jár, hogy ideiglenesen el kell
engednie Ben Williamst.
Tehát behívja Bent az irodájába, hogy elújságolja neki a dolgot, és
nem veszi tudomásul a tényt, hogy Ben úgy lép be, mintha a fogát
húznák.
– Meglesz az interjú Alexia Aldridge-dzsel – mondja neki.
– Remek. – Ben az ajtóra pislog azon tűnődve, hogy milyen gyorsan
húzhat el innen.
– De csak egy feltétellel hajlandó rá.
– Azaz?
– Neked kell elkészítened az interjút.
– Oké, rendben – feleli Ben, és indulni készül. – Ez minden?
– Nem, Ben, ülj csak le. Nem tud iderepülni, mert készül az új
filmjére, és ez azt jelenti, hogy nekünk kell odarepülnünk.
– Hová oda? – Ben most már érdeklődni látszik.
– Los Angelesbe.
Bennek felderül az arca.
– Még sosem voltam Los Angelesben. Istenem, hű, de izgalmas!
– Nem lesz móka és kacagás, Ben – mondja komolyan Diana. – Két
hét múlva indulsz Simonnal és egy stábbal. Dolgozni mész, és kemény
munka lesz. És – Diana szünetet tart – kicseszett jó interjút akarok
látni. Világos? – Ben még sosem látta a főnökét ennyire hivatalosnak.
– Igen, Diana – mondja meghunyászkodva –, szállítom az anyagot.
– Lefogadom, ezt mondod minden lánynak – évődik immár
mosolyogva Diana. Képtelen ellenállni a kísértésnek, hogy flörtöljön
egy kicsit.
Basszus! – gondolja Ben, aki kedvesen visszamosolyog, nevet egy
kicsit a viccen, és kihátrál az irodából. Egyenesen Simonhoz rohan.
– Hallottad? – kérdi lelkesen, az arcára van írva az izgalom.
– Ja. Óriási, nem?
 – Csakhogy dolgozni megyünk, Simon, és kicseszett kemény munka
lesz. – Ben olyan félelmetesen utánozza Dianát, hogy Simon dől a
röhögéstől.
– Ki nem szarja le, haver? Egy nap alatt lezavarjuk az interjút, a hét
hátralévő részében pedig csajozunk és piálunk.
– Simon – mondja komolyan Ben. – A szívemből beszéltél.
Az egész napot azzal tölti, hogy igyekszik kordában tartani
izgatottságát. „Te mázlista” – mondják a kollégái, amikor el-elmennek
az íróasztala mellett, ugyanis számukra Ben nem híresség, pusztán
kolléga, olyasvalaki, akivel együtt nevetnek. A délután közepére
eléggé megnyugszik ahhoz, hogy némi munkát is végezzen: az Alexia
Aldridge-ről szóló sajtó-összeállítást böngészi. Ha nem volna olyan
megrögzött videózó, most elkezdhetné nézni a filmjeit, de szerencsére
már az összeset látta, és ma este csak annyit kell tennie, hogy felhívja
Richardot – hadd legyen zöld az irigységtől.
Szinte elrepült a két hét. Az indulás előtti este, mikor a ruháit
pakolja egy bőröndbe, Bennek hirtelen eszébe jut Jemima. Hívja fel
most? Vajon még mindig Los Angelesben van? Szóljon neki az
érkezéséről? Vagy inkább használja ki az alkalmat és lepje meg őt,
amikor odaér?
Jemima Jonesnak nem volt kifejezetten jó napja. Persze ezek
viszonylagos dolgok, és talán csak azért nem, mert a Braddel töltött
tegnapi nap annyira tökéletes volt, hogy ma egy kicsit rosszkedvű.
De legalább talált néhány sztorit, épp most végezte el az utolsó
simításokat a tudósításán, amelyet a helyi újságokból sikerült
összeollóznia, és megtoldotta egy beszámolóval a Pepperről. Miután
befejezi az olvasást, megállapítja, hogy nagyon is jő munkát végzett.
Ha nem tudnánk, sosem gondolnánk, hogy Jemima többnyire
magányosan töltötte az időt, mert úgy festette le Los Angelest, mint a
fényes izgalom netovábbját. Persze meglehet, hogy tényleg olyan, csak
éppen nem Jemima számára.
Amikor végez, a tenyerébe temeti az arcát és felsóhajt, mert arra
gondol, ami korábban történt, amikor elment az edzőterembe, és azon
tűnődik, hogy Jenny miért fúj rá hideget-meleget?
– Szia, Jenny – mondtam, amikor áthúztam az előcsarnokon. Rám
sem bagózott.
 – Jenny! – Hát ez az, nem vagyok hajlandó többet elviselni ezt a
viselkedést, és már régóta nem érzek sajnálatot iránta. Hát, ma délelőtt
semmiképp. Jenny sóhajtozva fordult meg.
– Mi van? – kérdezte unottan.
– Mondd, tulajdonképpen mi bajod van? – Elegem volt, ezúttal nem
ússza meg.
– Épp veled fogom megosztani a problémámat – felelte gúnyosan
Jenny.
– Idefigyelj! Én igazán próbálok barátságos lenni, te pedig
egyszerűen… – majd megüt a guta – átkozottul goromba vagy.
– Átkozottul goromba? Én? Nos, nem emlékszem, hogy bárki is azt
mondta volna, hogy kedvesnek kell lennem veled.
– A főnököd barátnője vagyok, az isten szerelmére, és nem arról van
szó, hogy muszáj, hanem arról, hogy soha nem bántottalak meg
semmivel, és szép volna tőled, ha kedves lennél.
– Ami engem illet, teszek rá, hogy Brad barátnője vagy – felelte
Jenny undokul megnyomva a szót. – Azt képzeled, hogy idejöhetsz a
szőke hajaddal meg a vékony lábaddal, és csak úgy átveszed itt a
hatalmat? Nem!
– Mi az ördögről beszélsz? Hiszen egyszer vagyok itt egy nap.
– Felejtsd el – mondta fejcsóválva Jenny. – Nem szeretlek, soha nem
is foglak, és hagyjuk ezt ennyiben. – Ezzel elindul.
– Nem – nem tehetek róla, de megragadtam a karját –, nem
maradunk ennyiben.
Jenny utálkozva nézett a kezemre, lerázta magáról, majd visszalépett
elém és nagyon lassan azt mondta:
– Miért nem mész a picsába? – Néhány másodpercig állt ott,
kétségkívül élvezte az arcomra kiült döbbenetet, aztán elmasírozott, én
pedig csak álltam ott és reszkettem, mint a nyárfalevél.
Ha megtaláltam volna Bradet, elmesélem neki a történteket, szólok,
hogy rakja helyre ezt a dolgot, dobja ki Jennyt vagy bármi, de Brad
nem volt bent, Lauren pedig nem volt odahaza, és egész nap ezzel
kellett együtt élnem, és igen, ki vagyok borulva. Bánt és kiborít, hogy
valaki minden ok nélkül utál engem, és annak ellenére, hogy letettem a
terveimről, miszerint összebarátkozom Jennyvel, a konfrontációt
gyűlölöm. Mindamellett nálam betelt a pohár, és ebből háborúskodás
lesz.
 Kimegyek a konyhába, töltök magamnak egy pohár light kólát, majd
visszabaktatok a hálószobába, elhelyezkedem az ágyon, és a
távirányítóért nyúlok. Ám közben megbillen a pohár, a kóla pedig
kilöttyen a fehér ágyneműre.
A francba! Kirobogok a konyhába a törlőkendőért, de bármennyit is
dörzsölöm a lepedőt, képtelenség megszabadulni a folttól, és tudom,
hogy Brad dühös lesz, mert azt szereti, ha minden tökéletes. Le kell
cserélnem az ágyneműt, csakhogy fogalmam sincs, hol keressem őket.
Örült pánikban, elkeseredetten kutatok a szekrényekben, az
előszobában, a fürdőszobában, a hálóban, de semmit sem találok,
úgyhogy végül bármilyen nevetséges is, felveszem a kagylót és
tárcsázom az edzőterem számát.
– Charlene? Itt JJ. Kösz, jól vagyok és te? Brad ott van? Ó, hogy
értekezleten van. Megtennél nekem egy szívességet? Csak kérdezd
meg tőle, hol találok tiszta ágyneműt, mert vészhelyzet van.
Várok néhány percig, a foltot szemlélem, gondolatban sürgetem
Charlene-t, hogy igyekezzen.
– A ruhásszekrény fölötti fehérneműs szekrényben? – Körülnézek a
hálószobában és már értem, mire gondol. – Ez nagyszerű, kösz. Igen.
Legyen szép napod! – Ezzel leteszem a kagylót, és éppen fel akarok
állni, amikor ismét megszólal a rohadt telefon. Lauren az.
– Mindent összekóláztam, visszahívhatlak később? Le kell
cserélnem az ágyneműt.
– Ki nem szarja le az ágyneműt! – mondja Lauren. – Muszáj
beszámolnom a mennyei napomról. Szerelemes vagyok! – És regélni
kezd, Bill, a kanos pultos a téma, és a francba az ágyneművel, ez
sokkal fontosabb, végtére is a barátnőmről van szó, a lepedők pedig
várhatnak.
– Tudod milyen az, amikor találkozol valakivel, és minden
tökéletesen tökéletes? – kérdezi Lauren.
– Arra gondolsz, ahogy Charlie-val volt?
– Dehogy! – nevet Lauren. – Arra gondolok, amikor tinédzser vagy
és hihetetlenül romantikus élményeid vannak, a szex pedig sosem
téma, mert még egyikőtök sem csinálta soha.
– Igen. – Többé-kevésbé megértem, mit próbál magyarázni nekem.
Ámbár tinédzser koromban nekem sosem voltak ilyen élményeim. Az
én tizenéves korom arról szólt, hogy az evésben találtam megnyugvást,
és nem hívtak meg azokra a bulikra, ahová a jó fejeket mind elhívták.
– Esküszöm neked, pontosan ez volt Bill-lel. Tökéletesen telt a
napom – sóhajt fel Lauren. – Először együtt kávéztunk az interaktív
kávéházban, talán a 2nd Streeten.
– Igen, ismerem a helyet.
– Aztán sétálni mentünk a tengerpartra, hülyéskedtünk kicsit a
vízben, utána megebédeltünk.
Lauren csak mesél és mesél, én pedig megpróbálok nem aggódni a
kólafolt miatt. Nevetéssel és helyesléssel bátorítom a barátnőmet,
aztán egyszer csak szaggatott bip-bip-bip hallatszik a vonalban, és
rájövök, hogy nem a készülékben van a hiba, hanem
hívásvárakoztatást jeleznek.
– Várj csak – szakítom félbe Laurent. – Bejött egy másik hívásom.
Hogyan működik ez a vacak?
Lauren elmagyarázza, én pedig azt teszem, amit mond.
Nyomogatom a gombokat.
– Halló!
– Még mindig én vagyok – mondja Lauren.
– A francba, hadd próbáljam meg még egyszer!
– Halló!
– Semmi, én vagyok az.
– A francba, feladom. Alighanem valami semmitmondó hívás
Bradnek. Nem is foglalkozom vele. Na, folytasd csak, mi történt… –
Lauren pedig folytatja.
Jemima sosem fogja megtudni, hogy az illető, aki beszélni próbált
vele, Brad volt. Brad, aki elvesztette laza, nyugodt kaliforniai
önuralmát. Brad, aki ebben a pillanatban idegesen újratárcsázza a
lakása telefonszámát, de csak közlik vele, hogy a vonal foglalt, és
hamarosan válaszolnak a hívására. De ez nem történik meg.
– A kurva életbe, vedd már fel azt az istenverte telefont! – üvölti. Az
irodája előtt ácsorgó alkalmazottai ijedt pillantásokat vetnek rá. – A
kurva életbe! – ordítja ismét, felkapja a kulcsait és kirohan az ajtón.
– Brad? – kérdi Jenny, akinek éppen az új marketingtervekről lett
volna vele megbeszélése. – Brad, mi a baj? – Kétségtelenül aggódik,
és Brad karjára teszi a kezét, de a férfi nem törődik vele, hanem
továbbrohan.
 Szinte kirobban az épületből, beugrik a kocsijába, és padlóig tapossa
a gázt. Nem érdeklik a gyalogosok, nem érdeklik az autósok, nem
izgatja a sebességkorlátozás, Brad száguld, és úgy fest, mint aki
mindjárt szívinfarktust kap.
– Jól van, drágám – mondja Lauren –, holnap találkozunk.
– És tudod, hova visz ma este?
– Nem, és nem is érdekel. Köszönöm, Istenem, hogy bemutattál
végre egy tisztességes pasasnak.
– Nem akarok ünneprontó lenni – jegyzem meg, és máris az vagyok
–, de nem hangzik ez neked kissé ismerősen? Mi van, ha pocsék az
ágyban?
– Nem lesz az – mondja Lauren. – Ez mindig megállapítható abból,
ahogyan egy pasi csókol, és Bill csókol a legjobban a világon.
– Azt hittem, Charlie is jól csókol.
– Hazudtam. Charlie szarul csókolt.
– Brad remekekül csókol.
– Azt mindjárt gondoltam.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Valaki, aki ilyen jól néz ki, biztosan rengeteget gyakorolhatott.
– Brad nem az a bárkivel bármikor típus – jegyzem meg sértődötten.
– Nem úgy gondoltam, de valószínűleg ő volt a csókkirály a
sulijában. Egyébként mit terveztek ma estére?
– Fogalmam sincs, de bármi legyen is az, nem lesz annyira
izgalmas, mint a te estéd.
– Remélem, igazad van – feleli nevetve Lauren. – Figyelj, mennem
kell. Gyantázás, arcpakolás és a többi.
– Ezek szerint ma lesz a nagy nap?
– Arra mérget vehetsz. Elegem van, hogy játsszam a
megközelíthetetlent, aztán akkor jöjjek rá, hogy nem tudnak
kielégíteni, amikor már túl késő. Ezúttal a legelején biztos akarok lenni
abban, hogy jó az ágyban.
– Helyes. Érezd jól magad!
– Úgy lesz. Reggel rögtön hívlak.
Miután elbúcsúzunk, ismét a foltra nézek, és legnagyobb
rémületemre úgy tűnik, még a matrac is magába szívhatja a kólát.
Riadtan megyek a szekrényhez, megpróbálom elérni az ajtót, de túl
magasan van, úgyhogy odacipelem az öltözőasztal előtt álló széket, és
óvatosan egyensúlyozva épphogy sikerül kinyitnom az ajtót.
Benyúlok a szekrénybe, aztán máris a fejem elé kapom a karomat,
mert egy halom holmi zuhan ki a szekrényből, s épphogy elvétve a
fejemet a padlón landol.
– Jaj! – kiáltom, mert azért nekem is jutott. Egy magazin csapódott a
homlokomnak, alaposan megütötte. Na jól van, lássuk a lepedőket. A
legalsó polcon vannak, óvatosan kihúzok egyet, majd leszállok a
székről, és a földön heverő holmira pillantok.
– Mi ez a vacak? Egymásután kezdem fölszedegetni az újságokat, és
valami megragadja a tekintetemet. Félrerúgok néhány lapot, hogy
lássam mi az, és megdermedek.
Nem, ez nem történhet meg. Néhány percig mintha megállna forogni
a föld, és be kell csukni a szememet, mert lehet, hogy ez csak egy
rossz álom, és amikor újra kinyitom a szemem, ez a cucc eltűnik innen,
és nem kell megbirkóznom vele, mert nem vagyok biztos benne, hogy
sikerül, nem tudom biztosan, van-e elég tapasztalatom vagy elég erőm
hozzá, és ha lenne is, nem tudom sikerülne-e. A kurva életbe, miért
én? Miért velem kell ennek megtörténnie?
És akkor kinyitom a szemem, és bizony nem álom, hanem valóság.
Mindjárt kidobom a taccsot. Valahogy a kíváncsiság mégiscsak
győzedelmeskedik, és ahelyett, hogy a fürdőszobába mennék, a
szívemre teszem a kezem – mintha milliókat verne másodpercenként
–, gondolkozás nélkül leülök a földre és nekilátok átnézni ezt a
mocskot.
HUSZONHETEDIK FEJEZET
– Ez aztán az élet – mondja pezsgős poharát Simonra emelve Ben. –
Jobb lesz becsatolni az öveket – feleli mosolyogva Simon. – Mindjárt
leszállunk.
– Nem akarok leszállni – horkan fel Ben. – Örökkön örökké ezen a
gépen akarok maradni. – A stewardess megy el mellettük, Benre
mosolyog, aki legsármosabb mosolyát villantja rá, majd visszafordul
Simonhoz. – Érted, mire gondolok? Gyönyörű nők, ingyen pezsgő,
isteni kaja.
– Te megengedheted, hogy első osztályon repülj – morgolódik
Simon. – Az én nyavalyás fizetésemből legfeljebb fapadosra futja,
vacak ülésekkel és vacak kajával.
 – Ezt sem én fizetem – jegyzi meg Ben.
– Ja, csakhogy téged följebb helyeztek egy utas osztállyal, mert
híres vagy. Miért is nem hiszem, hogy automatikusan jobb helyre
ültetnék a túlhajtott, lestrapált Simon Molloy producert a szép
mosolyáért.
– Mégis itt vagy – vigyorog Ben.
– Csak azért, mert veled vagyok.
Becsatolják az öveiket és felkészülnek a leszálláshoz.
– Hol is lakunk? – kérdezi Ben.
– Erre viszont büszkék lehetünk. – Simon az aktatáskájába nyúl. – A
London Daytime Television valami lepukkant, olcsó hotelba akart
bedugni minket, de sikerült kibuliznom ezt a Shutters on the Beach
nevű helyet. – Egy brosúrát húz elő a táskájából és Bennek adja. –
Ugye szép?
– Szép? – álmélkodik Ben, miközben a gép lefelé ereszkedik. –
Gyö-nyörűűűű!
– Gyönyörű! – Mondja ismét, amikor átvágnak a recepción,
ugyanazon a hallon, ahol nemrégiben maga Jemima is átsétált. Ben
férfi lévén nem veszi észre az apró részleteket, ahogyan Jemima,
mindazonáltal méltányolja a hely békés szépségét.
– El kell intéznem néhány telefonhívást, aztán találkozom a sajtóssal
– mondja a lift felé igyekezve Simon. – Később találkozunk.
– Beszéljünk még – feleli az órájára pillantva Ben. – Nem tudom,
képes vagyok-e fennmaradni. Érzem, hogy lassan ledönt a lábamról az
időeltolódás.
– Jól van – bólint rá Simon, aki jobban viseli a dolgot. – Ha ma este
meg is lépsz előlem, holnap az interjú után alaposan be kell rúgnunk.
– Abban biztos lehetsz – felel vigyorogva Ben.
– Helyes.
Ben fáradt, ámde izgatott is, úgyhogy félórával később, miután
végigszörfölt több száz televíziós csatornán, sétálni indul.
Fogalma sincs, merre jár, de nem is izgatja magát. Épp elég a tény,
hogy farmernadrágban és pólóban őgyeleghet, hogy három perc
leforgása alatt három olyan gyönyörű nőt látott, mint még soha. És
hogy valóban itt van Los Angelesben.
Bennek gőze sincs a szabálytalan gyalogosközlekedésről. Nem
tudja, hogy Kaliforniában, ha elég ostoba vagy ahhoz, hogy átvágj az
úttesten, mielőtt zöldre vált a lámpa, keményen megbüntethetnek. Nos,
Ben ott ácsorog egy utcasarkon a tömegben, és nem érti, miért nem
vág át senki az üres úttesten. Hatalmas léptekkel elindul, épp, amint
egy fekete Porsche sportkocsi irdatlan csikorgással fékez le mellette.
Épphogy centiméterekkel véti el őt, s amikor továbbrobog a sofőr, egy
hihetetlenül jó külsejű szőke férfi ráüvölt:
– Seggfej!
Ben néhány másodpercig reszketve áll, aztán egy hosszú hajú,
bőrgatyás fiatalember lép oda hozzá.
– Ne menj át, amíg nem mondják, ember! – affektálja, és
továbbmegy.
– Ó – Bennek sikerül összeszednie magát. – Kösz.
Nem tudom, mit érezzék, nem tudom rémüldözzek-e vagy
ámuldozzak, nevessek-e a megkönnyebbüléstől, hogy nem vagyok
őrült, hogy, nem csupán képzeltem, hogy valami nagyon nem stimmel,
vagy dobjam ki a taccsot.
Olyan, mintha megállna az idő. Kábán meredek az előttem heverő
fényképekre és magazinokra. A kezembe veszek egyet a sok közül
„Nagy és játékos!” teszi közhírré a borítón a harsány főcím egy nő
fényképe fölött, aki nem is annyira nő, inkább húshegy. Teljesen
meztelenül vigyorog a fényképezőgépre, szétterpesztett lábakkal áll,
alighanem, hogy segítsen a szemlélőnek meglátni azt, amit egyébként
a tonnányi hájától látni se lehetne: a muffját.
Atyaúristen! Ki vesz meg ilyesmit? És mit keresnek ezek Brad
lakásában?
Az első oldalra lapozok és elolvasom a szerkesztő jegyzetét, amely
azokhoz a férfiakhoz szól, akik a testesebb hölgyeket szeretik.
Végiglapozom a magazint, és képtelen vagyok elhinni, hogy egy olyan
pasas, mint Brad, ezekre a drabális nőkre indulna be. Úgyhogy mi az
ördögöt keresnek a lakásában?
Az elborzadt részem nem akarja látni, legszívesebben sírva az
anyám szoknyája mögé bújnék, és azt remélném, eltűnik a nagy, rossz
mocskos világ. Ám a másik részem, az álmélkodó, csak lapoz és lapoz,
mivelhogy ezek a nők én vagyok. Pontosan olyanok, mint valamikor
voltam, csakhogy nem tudtam, hogy nézek ki, mert sosem volt
merszem igazán a tükörbe nézni.
 Közelről megszemlélve azonban látom, hogy ezek a nők valójában
nem olyanok, mint én voltam. Ők csücsörítenek, mosolyognak,
csábítóan nyalogatják az ajkukat, szemlátomást büszkék a méretükre, a
túlsúlyukra, az óriási termetükre, pedig nem kellene büszkének
lenniük, vagy mégis?
Ez őrület. Lehetséges, hogy a rettentő túlsúlyom dacára vonzónak
találtak volna a férfiak? Imádom azt a figyelmet, amelyet most
soványként és szőkeként kapok, de megváltozott-e olyan nagyon az
életem? Igen, jobban érzem magam, magabiztosabb vagyok,
mindazonáltal legbelül nem változtam, ugyanolyan maradtam. És ha
igazán őszinte vagyok önmagamhoz, nem mondanám, hogy most
sokkal boldogabb vagyok, és az összes bizonytalanság, ami kövérként
jellemzett, még mindig velem van, és bármilyen nevetségesen hangzik
is, sosem hagyott el.
A legbizarrabb pedig, hogy éppúgy a külsőm alapján ítélnek meg,
mint azelőtt, csakhogy most egészen más következtetést vonnak le. És
igen, van barátom is, az életem ennek dacára sem az a tündérmese,
mint amilyennek elképzeltem. Hiába vagyok Los Angelesben és
Braddel, java részt bizony kétségbeejtően magányosnak érzem magam.
Sokkal, de sokkal magányosabb vagyok, mint odahaza, Kilburnben.
És minél tovább gondolkodom rajta, annál inkább ráébredek, hogy
amióta megérkeztem Los Angelesbe, voltaképp nem vagyok
önmagam, mondhatni szerepet játszom. Annyira belemerültem Brad
barátnőjének szerepébe, hogy megfeledkeztem a valós énemről. Sőt,
ha teljesen őszinte akarok lenni, attól fogva érzem, hogy nem
önmagam vagyok, amióta lefogytam, és azelőtt sosem értettem meg,
hogy afféle pajzsként használtam a túlsúlyomat.
Miután átfutom a magazinokat, a nagy kupac fényképet veszem
kézbe, és lassan, módszeresen végignézem őket. Mindegyik gigantikus
nőt ábrázol, és amikor azt hiszem, nagyobb sokk nem érhet, meglátom
azt az egyetlen dolgot, amely hirtelen mindent megmagyaráz, és
bármilyen sablonosnak is hangzik, megáll bennem az ütő, és a szám
elé kapom a kezem.
A képen ugyanis teljes pucér glóriájában Jenny-t látom. Csábosan
mosolyog a fényképezőgép lencséjébe – Brad ágyán. Azon az ágyon,
amelyen Brad meg én oly gyakran szeretkezünk. Úgy hever ott, mintha
az övé lenne. Nem csoda, nem csoda hát, hogy utál engem, és hirtelen
rettentően világossá válik minden.
És ahogy az összes mozaik kezd a helyére kerülni, egyetlen
nyomasztó gondolat foglalkoztat: mi az ördögöt művel velem Brad?
Miért mondta, hogy szeret? Miért akarja, hogy maradjak? Miért én?
De nincs sok időm töprenkedni ezen, mert hirtelen kivágódik a
hálószoba ajtaja, és Brad toppan be.
Tudom, hogy ő az, de föl se nézek, szükségtelen, és arra várok, hogy
mondjon valamit, de hallgat, csupán a zihálását hallom. Futott,
kifulladt, rohant, hogy ideérjen. Hosszú csend után felnézek rá, de nem
a szemébe, csak a homlokán csillogó verítékre.
– Nem az enyémek – mondja, amikor végre megszólal.
Nem válaszolok. Remegni kezdek. Szinte olyan az egész, mint egy
kimerevített filmkocka, senki sem mozdul. Végül megtalálom a
hangomat.
– Feltételezem, hogy egy barátod számára tartod ezeket.
– Ez hosszú történet – feleli Brad –, de nem az enyémek.
– Brad – mondom halkan –, nem vagyok hülye.
Brad a hajába túr, az ágyra ül, kezébe temeti az arcát, és csak arra
tudok gondolni, hogy bűnösnek látszik. Bűnös. Bűnös. Bűnös.
– Talán el kéne mondanod, mi ez az egész. – Mintha nem is a saját
hangomat hallanám. Túlságosan józan, túl nyugodt, és az egész helyzet
olyan, mintha valamilyen testen kívüli élmény lenne, mintha a
moziban látnám az egészet.
Brad sokáig hallgat, én pedig nem nógatom. Csak ülök és várok,
még mindig a magazinokat lapozgatom, mintha álmodnék.
– Nem tudom, mit mondjak – így Brad.
– Jól van. – Hangom akár a jégcsap. – Én majd segítek neked. Jól
gondolom, hogy ezek a te képeid?
Brad bólint.
– Gyaníthatóan azért vannak nálad, mert vonzónak találod ezeket a
nőket?
Brad megvonja vállát.
– Igen?
És újabb vállrándítás.
– Igen?
– Azt hiszem.
 – Akkor volnál szíves erre magyarázatot adni? – Az orra elé dugom
Jenny fényképét.
Brad felnyög, a kezébe temeti az arcát, ahogy az imént én, mint az a
gyerek, aki azt hiszi, ha behunyja a szemét, eltűnik minden, ha nem lát
engem vagy a bizonyítékot, talán én sem látom azokat. Ismerem ezt az
érzést.
– Most legalább megértem, miért gyűlöl engem Jenny – folytatom. –
Nem csoda, hogy mocskosul megfélemlítve érzi magát, hiszen amíg itt
vagyok, nem állhat modellt a beteges pornógyűjteményedhez, igaz?
– Nem erről van szó – mondja az ajtóból egy hang. Jézusom, ez nem
az én napom! Jenny áll a küszöbön. Brad ismét felnyög és eltakarja a
szemét.
– Valóban? Mivel Brad alighanem elvesztette a beszédkészségét,
talán te jobban elmagyarázhatod nekem, miről van szó.
– Sajnálom, Brad – mondja Jenny, miközben odamegy hozzá és a
vállára teszi a kezét. – Azért jöttem át, mert amikor elrohantál az
irodából, tudtam, hogy baj van. Jól vagy?
– Ő jól van-e? – Ez hihetetlen! – Már megbocsáss, hahó! Ne vele
törődj, az isten szerelmére. Azt akarom, hogy elmond, mik ezek!
Jenny kíváncsi pillantást vet a képekre.
– Jól van – mondja egy szemernyi feszélyezettség vagy zavar nélkül.
– Igazán tudni akarod, mi folyik itt?
– Igen. – Ámbár hirtelen már nem vagyok annyira biztos benne.
Jenny Bradre néz.
– Elmondom neki. – Brad nem válaszol, fel sem pillant, csak ül
kezébe temetett arccal.
– Brad és én együtt voltunk a gimiben…
– Hogyan? Ezt el se hiszem.
– Akkor nem jártunk együtt, csak később – Jenny vállat von. – Én
akkor is úgy néztem ki, mint most. A túlsúlyos gyerek voltam, akit
mindenki gúnyol. Voltak persze barátaim, aszociális gyerekek,
komputerbuzik, okostojások, akikkel senki más nem akart barátkozni.
– Ellágyul a hangja, amikor Bradre néz. – Brad volt a suli hőse, a
futballcsapat sztárja, a pom-pom csapat kapitányával járt, és én abban
a pillanatban beleszerettem, amikor megláttam.
Jenny szünetet tart.
 – Sosem vett persze észre, legalábbis abban az értelemben nem,
viszont emlékszem, hogy mindig kedves volt, sosem tett durva
megjegyzéseket a méretemre, nem nevetett ki, és amikor beléptem az
osztályba, nem üvöltötte, hogy: Gigantpulyka! Sőt, rászólt a többiekre,
hogy fogják be, ne hecceljenek, hagyjanak békén, és ettől még jobban
szerettem őt.
Jenny tűnődve elhallgat.
– Csak évekkel később jöttem rá, miért védett meg – folytatja aztán.
– Ő akkor már régen főiskolára járt, én pedig otthon maradtam és
titkárnői állást vállaltam. Volt egy kolleganőm, Judy, akivel nagyon
összebarátkoztam. Folyton azt mondta, hogy épp olyan vagyok, mint ő
lány korában, és valóban azonos méretűek voltunk. Egy nap
megemlítettem, melyik iskolába jártam. Erre Brad fényképét húzta elő
a pénztárcájából, mondván: „Akkor biztosan ismered a fiamat.”
Álmélkodva bambultam a képet, és bár bevallottam, hogy ismerem
Bradet, azt sosem mondtam el, mit érzek iránta. Noha eljöttem arról a
munkahelyről, továbbra is kapcsolatban maradtam Judyval, ő mindig
elmesélte, hogyan megy Brad sora. Nekem sosem volt igazán fiúm,
sosem éreztem úgy, hogy bárki is érdeklődne irántam, mégsem adtam
fel soha az álmomat, hogy egy szép napon valahogy összejövünk
Braddel.
Már nem a képeket nézem, le sem tudom venni Jennyről a szemem,
bár utálnom kellene, hiszen tönkretette az életemet, de képtelen
vagyok gyűlölni őt, mert ahogy ott ülök és hallgatom, a saját életem
történetét hallom.
– Judy mindig mesélt Brad barátnőiről – mondja Jenny –, de egyik
kapcsolata sem tűnt tartósnak. Néhány évvel ezelőtt Judy említette,
hogy Brad Los Angelesbe költözött, megnyitotta az edzőtermét, és
asszisztenst keres. Én csak gondolkodtam és gondolkodtam, és tudtam,
hogy ide kell jönnöm, vele kell lennem. Még ha semmi sem történt
volna, akkor is tudtam, hogy az egyetlen mód, hogy boldog legyek, ha
a közelében vagyok. Nos, elhagytam a szülővárosomat, felültem egy
buszra és Los Angelesbe jöttem. Nem gondoltam, hogy Brad
egyáltalán emlékezni fog rám, de felkerestem az edzőteremben, és
amikor meglátott, leesett az álla. – Kis mosoly játszik Jenny arcán. –
Aznap kezdtem el dolgozni neki. Két hónappal később volt egy irodai
buli, Brad hazahozott és… egymásba szerettünk.
 Jenny elhallgat, és intek, hogy ne folytassa, nem hiszem, hogy
többet akarnék hallani a szerelmükről. Én csak a megválaszolatlan
kérdésekre akarom hallani a választ, mert végre kezdem megérteni ezt
az egész piszkos ügyet, és szinte suttogok, amikor megkérdezem:
– Akkor én miért vagyok itt?
Jenny hangja ismét megkeményedik.
– Te azt hiszed, hogy ebben a városban könnyű ilyennek lenni, mint
én vagyok? Azt hiszed, nem tudom, mit gondolnak rólam az emberek,
és mit gondolnának, ha tudnák, hogy együtt vagyunk?
Bármilyen furcsának is tűnik, kezdem megsajnálni ezt a lányt.
Kezdem megérteni. Nem régen vagyok itt, de azt már tudom, mennyire
felszínes Los Angeles. Itt csak akkor fogadnak el, ha gyönyörű vagy és
sovány.
– Hát ezért vagy itt – sóhajt fel Jenny. – Azért, mert Bradnek
szüksége volt egy trófeabarátnőre. Olyasvalakire, aki szőke és sovány.
– Arculcsapásként ér a megvetése. – Olyasvalaki kellett neki, mint te
vagy, hogy bebizonyítsa, sikeres ember.
– És te miért mentél bele ebbe? – Még mindig suttogok, bár nem
igazán tudom, hogy miért. Talán azért, mert képtelen vagyok elhinni,
amit az imént hallottam, vagy a fájdalmat nem hiszem el, amelyet
okoz, és nem csak magam miatt, hanem Brad és Jenny miatt is.
– Azért, mert szeretem – feleli egyszerűen Jenny, és egy könnycsepp
gurul végig az arcán. – Tudom, milyen ez a város, és megértem, miért
van szüksége egy olyan nőre, mint te vagy. Muszáj volt megértenem,
nincs más választásom.
– Sajnálom. – Alig hallom Brad szavait, amikor Jenny szemébe néz.
– Sajnálom, Jenny. – Aztán énrám néz. – És sajnálom, JJ. Sosem
akartalak megbántani, nem akartam, hogy ezt megtudd.
– Mi van?! – Ez már igazán hihetetlen! – Te úgy gondoltad, hogy az
egész életedet kettőnkkel éled le?
Vállat von.
– Nem volt jobb ötletem.
– Nem tudom, miért vagyok még itt – mondom gondolkodás nélkül.
– Nem tudom, miért hallgatom ezt? – A mennyezetre nézek. – Miért
én? – kérdem halkan. – Miért épp velem kellett ennek megtörténnie? –
Bradre nézek. – Ugye igaz ez az egész? – kérdem, mert egy pillanatig
már azt gondoltam, hogy talán Jenny találta ki ezt az egészet, talán a
végletekig meg akar bántani, hogy megnyerje a háborút. De nem kell
megvárnom Brad válaszát, látom a szeméből, hogy igaz, és abból is,
ahogyan Jenny megfogja a kezét, ő pedig nem húzza el.
Felállok, a szekrényhez megyek, elkezdem lehúzni a ruháimat a
fogasról és az ágyra dobálom őket. Nem törődöm Braddel és Jennyvel,
épphogy észreveszem, amikor kimennek a szobából. Brad és Jenny.
Már a nevüktől is rosszullét környékez.
Egyébként nem érzek haragot, se szomorúságot, még túl sok
fájdalmat sem. Tehetetlenséget érzek, és fásult vagyok. Előveszem a
bőröndömet, egymás hegyére-hátára hajigálom bele a holmikat, össze
se hajtom, ki se simítom őket. Ki akarok jutni innen, de minél
gyorsabban.
Brad visszajön a hálószobába.
– Jenny elment – mondja halkan.
– Én is megyek – felem kurtán. – Amint bepakoltam, már itt sem
vagyok.
– Nem kell elmenned.
Hogyan? Mit hallok?
– Te teljesen megháborodtál?
– Arra gondolok, hogy van egy vendégszobám, ott lakhatsz.
– Ne légy nevetséges!
– Mégis hová mész?
– Fogalmam sincs. – És bár azt tervezem, hogy felhívom Laurent,
ezt nem áll szándékomban elmondani Bradnek. – Most pedig szeretnék
egyedül lenni.
– Oké. Látlak még?
– Nagyon kétlem. – Ahogy ránézek, megértem, hogy most látom őt
először amúgy igazán. A fájdalom, a csalás, a hazugság ellenére még
mindig ő a legcsinosabb férfi, akit valaha láttam, de a külső semmit
sem jelent. Jóképű. És akkor mi van? Rádöbbenek, hogy Brad
mindössze ennyi volt számomra: egy jóképű férfi. A külsejébe
szerettem bele, nem a személyiségébe.
És ami még fontosabb, azért szerettem bele, mert ő akart engem. Ő
volt az első férfi, aki érdeklődést mutatott irántam, ez pedig
legyezgette a hiúságomat, és azt hiszem – miért is nem vettem ezt
észre korábban –, úgy éreztem, viszont kell szeretnem őt.
 Brad elmegy, én pedig felveszem a telefont és hívom a
légitársaságot.
– Szeretném kicserélni a Londonba szóló jegyemet – mondom a
vonal túlsó végén lévő nőnek.
– Természetesen, hölgyem, csak mondja meg, melyik járat, és mikor
óhajt repülni.
– London Heathrow-ra, amint lehetséges. Fel tudna rakni a ma esti
gépre? – Megadom neki a járatszámot és visszafojtott lélegzettel
várok.
– Az a járat már tele van, hölgyem. Tudná tartani a vonalat, amíg
ellenőrzöm a komputerben?
Türelmetlenül topogok, úgy érzem, órák teltek el, mire a nő végre
visszajön a vonalba.
– Sajnálom, a járat tele van, de a holnapira van még egy helyünk.
– Hálistennek! – Megkönnyebbülten felsóhajtok.
– Tudja, hogy ez teljes árú lesz?
– Tessék? – Biztosan téved. – Hiszen néhány héttel ezelőtt száz
dollárért változtattam meg a helyfoglalásomat.
– Tele van a gép, ezt nem tudjuk most biztosítani.
– És mennyibe kerül a teljes ár?
– Kilencszázötvennégy dollár, plusz az adók és illetékek.
Ezt biztosan rosszul hallottam. Szorítom a telefont.
– Mennyi?
– Kilencszázötvennégy dollár, plusz az adók és illetékek.
– De én ezt nem engedhetem meg magamnak. – Fejben átszámítom
az összeget fontra: körülbelül hétszáz font. Ennyi pénzem biztosan
nincs.
– Sajnálom, hölgyem, ez a legjobb, amit tehetünk.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy itt kell várakoznom addig az
időpontig, amikorra a jegyem szól? Nem tudom száz dollárért
módosítani a jegyet? – Képtelenség, hogy ez megtörténik velem.
Hihetetlen!
– Attól tartok, nem.
– Felejtse el – sóhajtom. Akkor itt kell maradnom ezen az istenverte
helyen. – Mindenesetre köszönöm. – Ezzel lerakom a kagylót.
Mindjárt elbőgöm magam.
 Lauren. Fel kell hívnom Laurent, de minő meglepetés, nincs
odahaza. Talán a pultossal van, gondolom, és akkor kólint főbe a
felismerés: egyedül vagyok. Már megint. Azért jöttem ide, hogy
Braddel legyek, ő pedig most elhagy, és én itt vagyok egy idegen
városban, egyetlen baráttal, aki nincs otthon.
Nem tehetek róla, de másodperceken belül úgy bőgök, akár egy
gyerek. Összegömbölyödöm, és úgy sírok, mintha meg akarna
szakadni a szívem. Hagyd abba! – próbálom mondogatni magamnak,
nem éri meg. De tudom, ez valójában nem is Bradről, ez rólam szól.
Arról szól, hogy végre azt hiszed, hogy találtál valakit, akivel
megoszthatod az egész életedet, és nem vagy elég jó neki. Arról szól,
hogy azt hiszed, ha szőke vagy és sovány és tökéletes, az majd
automatikusan elhozza számodra a boldogságot. Aztán pedig
felfedezed, hogy az élet legalább annyira csalódással teli, mint annak
előtte.
Egy órát bömbölök, amíg már nem marad könnyem. Akkor üzenetet
hagyok Lauren rögzítőjén:
– JJ vagyok – még hüppögök egy kicsit –, valami szörnyűség
történt, szükségem van egy helyre, ahol lakhatnék. Eszedbe ne jusson
Bradnél keresni! Épp most költözöm ki, és addig próbállak hívni, amíg
elérlek. Hamarosan beszélünk.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Végigvonszolom a bőröndömet a hálószobán, szerencsére Brad nem
gondolta meg magát, nem kísér ki. Olyan nehéz a bőrönd, hogy majd
megszakadok, de inkább itt dögöljek meg, mint bármilyen segítséget
elfogadjak tőle.
Sikerül a bejárati ajtóhoz rángatnom, és a taxisofőr, amint meglát,
odarohan és felkapja.
– Hová? – kérdi, miután elhelyezkedtem a hátsó ülésen.
– Gőzöm sincs.
Megfordul és kíváncsian méreget.
– Nem tudja, hová megyünk?
Megrázom a fejem, és már potyog is az első könnyem, de nem
áradat, csupán egyetlen, magányos könnycsepp gördül végig az
arcomon.
– Jól van? – kérdezi kedvesen a sofőr.
 – Igen. – Megpróbálok elmosolyodni. – Minden rendben lesz. – És
csak ülünk ott egy ideig, a taxis arra vár, hogy összeszedjem magam,
és ahogy megtörlöm a szememet, eszembe jut a Santa Monica pláza,
az éttermek, és már az orromban érzem az összeolvadó illatokat, és
teljes biztonsággal tudom, hogy az egyetlen dolog, amitől ebben a
pillanatban jobban fogom érezni magam: a kaja, rengeteg kaja.
Amennyi csak belém fér.
Evéskényszer. Már teljesen megfeledkeztem róla, most azonban
életem eddigi legnagyobb sóvárgása tör rám. És csakhogy tudjátok,
nem fejes saláta vagy bio puffasztott rizs jár a fejemben, sőt nem is egy
ropogós cipó. Sültoldalasra gondolok, szingapúri sült tésztára,
makarónira, aprósüteményre, cukorban és tejszínben tocsogó
palacsintákra.
És minél többet gondolok rá, annál élénkebbé válnak a képek,
mígnem szinte érzem az ételek ízét, hallom, ahogy messziről
hívogatnak.
– Santa Monica pláza – utasítom a sofőrt. Egy fikarcnyit sem izgat a
zsírmentes, koleszterinmentes, fanatikus étrendem. A francba vele!
Csak arra van szükségem, hogy két pofára zabálhassak.
– Biztosan jól érzi magát? – kérdezi a sofőr, amikor elkezdem
fölfelé vonszolni a bőröndömet a plázához vezető lépcsőkön.
– Persze – felelem, és belököm az ajtót.
Hol is kezdje az ember, amikor élete legnagyobb zabálhatnékját éli
át, és gyakorlatilag a világ valamennyi ételfajtája közül válogathat.
Mellesleg nem számít, mert úgy tervezem, hogy mindent megkóstolok,
és egy szendviccsel kezdem. Még csak le sem ülök valamelyik
asztalhoz, a büfépultnál állva tömöm magamba a rozskenyeres
pastramis szendvicset, de olyan mohón, hogy alig érzem az ízét.
A következő a hamburgeres, ahol kihagyom a fasírtokat, inkább a
sült krumplira vetem rá magam.
Megállok a kínai standnál, szingapúri rizstésztát rendelek oldalassal.
Ekkor viszont leülök, mert ülve sokkal könnyebben lerághatom a
csontokról a húst.
Édesség, édesség, édesség! A cukrászdához megyek, ahol egy hatos
csomag friss, forró fahéjas kiflit veszek, és perceken belül eltüntetem
valamennyit.
 Hogyan tovább? Immár teli gyomorral körülnézek, de tudom, hogy
jóformán még el sem kezdtem, ha abban reménykedem, hogy
megtöltsem a szívemben tátongó hatalmas űrt. A cukorkaüzlet. Egy
óriási papírzacskót rakok meg édességekkel, mindenből, ami csak
elképzelhető, és még ki sem lépek az üzletből, amikor már egy
marékkal gyömöszölök belőlük a számba anélkül, hogy megkóstolnám
őket.
Kijövök a plázából, egy telefonfülkéhez vonszolom a bőröndöt,
kikapcsolom apró vászon sortom fölső két gombját, amelyek most
fájdalmasan a húsomba nyomódnak, és tárcsázás közben a pocakomat
simogatom, így próbálván elűzni a rengeteg kaja okozta feszítést, és
átkozom magam, amiért rövid topot viselek egy bő ing helyett.
– Lauren!
– Már annyira aggódtam! – kiáltja Lauren a telefonba. – El ne
mondd, csak húzd ide a segged!
– Ó, köszi, köszi, köszi!
– Ne butáskodj – mondja Lauren. – Mire valók a barátok?
Ben úgy érzi, mintha órák óta őgyelegne már Santa Monicában.
Felfedezte, hogy a legforgalmasabb utca alighanem a 3rd Street
Promenade, és még mindig nem tért magához a virtuális
szupermarkettől, amely egy komputerbolt, ahová bemész,
bejelentkezel, és bármit megrendelsz a komputertől, amire csak
szükséged van.
A Starbucks kávézójában megáll egy kávéra, ücsörög egy darabig,
örömét leli a capuccinóban és az emberek látványában. Könyvet is
akart venni, de nem talált mást, csak filmes irodalmat, így aztán arra a
napilapra fanyalodik, amelyet valaki a mellette lévő asztalon hagyott.
Szórakozottan átlapozza.
Egy idő múlva úgy dönt, visszamegy a szállodába. Befordul egy
sarkon, elsétál egy telefonfülke mellett, és nem tagadva meg önmagát,
szinte rátapad a szeme a telefonon beszélő nő tökéletes hátsójára.
Hogy miért nincsenek ilyen nők Angliában? – gondolja egészen
belefeledkezve a formás fenék szemlélésébe, a napbarnított, izmos
combokéba, a vászon sort és a fehér top közt kivillanó aranyszínű bőr
látványába. Továbbmegy, majd visszafordul, reméli, meglátja az arcot
is a szőke sörény alatt, a lány azonban háttal áll neki, és Ben magában
mosolyogva visszasétál a szállodához.
 – Jézusom! Förtelmesen nézel ki! – szörnyülködik Lauren.
Förtelmesen is érzem magam, és ahogy a számra tapasztott tenyérrel
elviharzok Lauren mellett, egy pillantást vetve a tükörbe látom, hogy
aranyszínű bőröm pillanatnyilag inkább a zöldnek egy különös
árnyalata.
– Arra – mutatja Lauren –, de gyorsan.
Térdre rogyok a vécé előtt. Visszaköszön a rozskenyeres pastrami,
utána a szingapúri sült rizs következik meg az oldalas. Azt követi a
sült krumpli, majd a fahéjas tekercsek jönnek, végül pedig az
édességeket látom viszont.
És amikor vége, amikor már semmi nem maradt bennem, a
vécéülőkére támasztom a fejem. Lauren mögöttem áll, finoman
dörzsölgeti a hátamat.
– Nesze. – A kezembe nyom néhány papír zsebkendőt. – Máris
hozok egy pohár vizet.
Visszajön és felsegít.
– Ó, szegénykém – mondja –, te reszketsz. – A díványhoz vezet,
aztán felrohan a hálószobába, és egy takaróval tér vissza, amelybe
szinte beleburkol.
Lauren egy szót sem szól, csak leül mellém, átkarol, én pedig a
vállára hajtom a fejem. Mert erre van szükségem, arra hogy ebben a
fájdalomban gondoskodjanak rólam, úgy bánjanak velem, mint egy
gyerekkel, hogy hosszú idő óta először biztonságban érezzem magam.
– Mit szólnál egy forró, édes teához? – kérdi vígan, én pedig
bólintok.
– Hogy te mennyire angol vagy! – Sikerül megeresztenem egy
halvány mosolyt, amikor Lauren visszajön két gőzölgő csészével.
– Nem vagyok túlzottan angol. Itt nem találsz tejet vagy cukrot. Ez
zsírmentes tejpótló és édesítő. Na – letelepszik mellém –, mi történt?
Elmesélem. A teljes történetet. Laurennek leesik az álla, s amikor
befejezem, várom a reakcióját, de képtelen megszólalni.
– Mondj már valamit! – könyörgök.
– Nem tudok – feleli Lauren. – A kurva életbe!
– Így igaz.
– A kurva életbe – mondja ismét.
– Helyes.
– A kurva életbe!
 – Lauren!
– Ne haragudj, de nem tudom, mit mondjak, ez egyszerűen
hihetetlen. A való életben ilyesmi nem történhet meg.
– Én is így gondoltam, de attól tartok, megtörténhet.
– Mekkora egy szemétláda! – sóhajt fel Lauren.
– Egyetértek.
– És az a büdös ribanc!
– Nem is tudom… – Megvonom a vállam. – Lehet, hogy őrültnek
tartasz, de tulajdonképpen sajnálom őt. Szóval, teljesen beteg vagyok,
hogy a közepébe csöppentem ennek…
– Azt észrevettem – jegyzi meg mosolyogva Lauren.
– Gondolj csak bele, milyen rettenetes lehetett ez neki.
– Neked tényleg elment az eszed – mondja hitetlenkedve Lauren.
– Meglehet, csakhogy én tudom, milyen érzés olyannak lenni, mint
Jenny. Az egyetlen dolog, ami hihetetlen számomra, hogy Brad így
bánik vele.
– Halló! JJ? És mi a helyzet azzal, ahogyan teveled bánt?
– Nos, igen.
– Hát csak annyit mondhatok, adj hálát az istennek, hogy
megszabadultál tőle.
– Igazad van. Tudom, hogy igazad van.
– Mondjak még néhány klisét?
Biccentek.
– Sok hal fickándozik még a tengerben. A férfiak olyanok, mint az
autóbusz. A férfi olyan, akár az időjárás.
– És mi köze van ennek ehhez az egészhez?
Lauren vállat von.
– Fogalmam sincs, de túl sok szakács…
– Jaj, Lauren! – Oldalba taszítom, és vigyorog, mert tudja, hogy
máris valamivel jobban érzem magam.
– Nézd – mondja –, mindig van egy kis fény az alagút végén… – És
mindkettőnkből kitör a nevetés. – Máris jobb – nevet Lauren. – Addig
maradhatsz, ameddig akarsz.
– Hát ez a másik dolog – felelem vigasztalanul. – Megpróbáltam
kicserélni a repülőjegyemet, de nem mehetek haza korábban, csak
teljes árú jeggyel.
– Tehát meddig maradsz?
 – Kábé két hónapig. – És ez most valóban félelemmel tölt el. –
Találhatok egy helyet, ahol ellehetek, egy lakást vagy egy olcsó
szállodát… – Persze ez nem így van, mert nincs pénzem.
– Mit nem mondasz, amikor nálam itt van egy tökéletesen
kényelmes dívány? Itt maradsz ingyen, mert nekem bőven van kettőnk
számára is. Egy szót se halljak többet.
Hálát adok istennek, pontosan azt reméltem, hogy ezt fogja
mondani.
– Lauren, mit is csinálnék nélküled?
– Vagy inkább mi lenne énvelem tenélküled? – mondja mosolyogva
Lauren.
– De miből lesz pénzem? A Kilburn Herald megbízott ezzel a
rovattal, de a nyomorúságos fizetésem aligha elég.
– Újságíró vagy, JJ. A pénz miatt igazán nem kell aggódnod.
Mindenekelőtt rávehetem a magazin főszerkesztőjét, hogy adjon neked
egy megbízást.
– Tessék?
– Bizony, bizony írhatsz egy cikket a magazinnak a jóképű
mocsokládákról.
– Azt akarod, hogy meséljem el a saját történetemet?
– Nem kifejezetten. Egy kicsit utalhatsz rá, de az egész sztorit egy
nagyobb lélegzetű anyaghoz tartogatjuk. Ebben a cikkben írhatsz egy
keveset első szám első személyben, de azt fejtegesd, hogy mennyire a
külső alapján ítélnek meg minket, hogy mennyire elvakít bennünket a
nemi vágy, hogy milyen könnyen szeretünk bele valaki külsejébe, és
nem magába az emberbe.
– A te magazinod számára?
Lauren bólint.
– Biztos vagy benne, hogy kell nekik? – Ismét bólint, én pedig már
arra gondolok, hogy kinyitom a magazint és meglátom az írásomat, a
nevemet nagybetűkkel, és a kívánt hatást váltja ki a gondolat, mert
kezdem úgy érezni, hogy mégiscsak létezik valami, amit örömmel
várhatok.
– Csak nyugi! Tudom, hogy képes vagy rá. Aztán pedig – mondja,
miközben kézbe veszi a telefonkönyvét –, fel fogom hívni a
Cosmopolitant Londonban, és felajánlsz nekik egy sztorit az internetes
románcokról, és majd akkor meséled el a teljes történetedet.
 – Nem perelhetnek be?
– Mintha az a strici meg az a ribanc olvasná az angol Cosmopolitant.
Egyébként semmi mást nem kell tenned, mint megváltoztatni a
neveket, és kész. Szóval nem kell a pénz miatt aggódnod, JJ. Sok ezer
cikket írhatsz itt a londoni magazinoknak és újságoknak. Ne felejtsd el,
hogy Los Angelesben vagy, azon a helyen, ahol az összes sztár él.
Úgyhogy csapj a lovak közé, és dobj össze néhány interjút. Ilyen
egyszerű.
Kezdem jobban érezni magam. Sokkal jobban.
– Közben pedig, amikor nem dolgozunk, és többnyire ez lesz a
helyzet, te meg én pasizni fogunk. Kifacsarjuk őket. Dögös, szingli
angol csajok vagyunk, és a világ a mi püspökfalatunk.
– Igen! – Felemelem a poharamat. – A világ a püspökfalatunk. Erre
iszom.
– És mi lenne, ha ma este kezdenénk?
– Mit kezdenénk?
– Hát azt, hogy jól érezzük magunkat.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy nem találkozol a pultossal?
– Majd lemondom. Te és én megyünk bulizni.
– Lauren! – Hitetlenkedve csóválom a fejem, hogy valaki ennyire
rendes lehet. – Nem akarom, hogy lemond, és különben is nagyon
kimerített ez az egész. Ma nem akarok mást, csak összegömbölyödni a
tévé előtt.
– Oké. Akkor összegömbölyödünk, és tévét nézünk.
– Nem – mondom határozottan. – Szóba se jöhet, hogy lemond a
randitokat. A lehető legjobb, ha ma egyedül maradok. – Totális
hazugság, de tudom, hogy majd megleszek valahogy, és semmi okom
sincs tönkretenni Lauren estéjét is.
– Biztos vagy benne? – Lauren kétkedő, de örül.
– De még mennyire!
– Jól van. Rengeteg kaját találsz a hűtőben, érezd magad otthon. Én
beugrom a zuhany alá, aztán mit szólnál, ha engednék neked egy
finom meleg fürdővizet?
– Remekül hangzik. – És így igaz, csakhogy nagyon nehéz nem az
utolsó fürdésre gondolnom Braddel, és arra, ahová kikötöttünk.
Lauren indulás előtt még egy sor különböző edénykét, tubust és
tartályt sorakoztat fel előttem.
 – Ezek – mondja igencsak komoly hangon – az én kicsinyeim. Jól
használd őket. – Ezzel csókot dob felém és elviharzik.
Mindegyik tégelyt, tartályt és tubust kinyitom, mélyen magamba
szívom az illatukat, megvizsgálom a csomagolást, elolvasom, hogy az
egyik fiatalabbá teszi a bőrömet, a másiktól sűrűbb lesz a hajam, a
harmadiktól feszesebb a bőröm. Legalább félpalacknyi mandulaillatú
fürdőhabot öntök a vízbe, és uborkaszeletekkel a szememen
elterpeszkedem a kádban – a kondicionálóval alaposan bepacsmagolt
hajam köré meleg törülközőt csavartam.
Fürdés után Lauren egyik hatalmas, bolyhos fürdőlepedőjében
kisétálok a konyhába és kinyitom a hűtőszekrény ajtaját. Hurrá! Ahhoz
képest, hogy Lauren ennyire vékony, elképesztő mennyiségű ennivalót
tart.
Gondolkodás nélkül kiveszek egy tálca szusit, egy karton joghurtot,
egy celofánba csomagolt, előfőzött csirkét.
De nem állok meg itt, ámbár tudom, hogy ezt kéne tennem. Néhány
csomag salátát, sajtot, zsírmentes sütiket veszek még elő.
Belekukkantok a kenyértartóba, egy fél kenyér árválkodik a mélyén.
Letelepszem hát a konyhaasztalhoz, és eszem, és eszem, és eszem,
és eszem…
– Jó napot! – mondja Ben abban a reményben, hogy a helyes számot
hívta, mert férfihang válaszol az üzenetrögzítőn, és nem kifejezetten
bízik meg Jemima lakótársnőiben. Ámbár Lisa, akivel beszélt,
normálisabbnak tűnik, mint az a másik szőke dilinyós. – Remélem, jó
számot kaptam, Jemima Jonest keresem. Ben Williams vagyok, egy
régi barátja Londonból. Pár napig Los Angelesben leszek, és nagyon
szeretnék találkozni veled… izé vele. Úgyhogy, ha ez a jó szám, és
Jemima ott van, kérem, hívjon fel a Shutters on the Beachben.
Köszönöm! És ezzel leteszi a kagylót.
Az ágyban fekszem, és nem gyötör a bűntudat azért, amennyit ma
összezabáltam. A Santa Monica plázában megevett kaja nem számít,
mert még azelőtt viszontláttam, mielőtt esélye lett volna zsírrá
alakulni. Persze, amit ma este összeettem – nos igen, elfogott a
kísértés, hogy ledugom az ujjamat és kihányom azt is, megszabadulok
az összes ételtől, de nem ez a válasz, és a zabálás sem.
Egyébként is, korábban nemcsak az étel miatt hánytam, hanem a
sokk miatt is, mert a kettő együtt sok volt, de már jobban vagyok. Még
mindig magányosnak érzem magam, viszont itt van Lauren, és hiszek
neki, hiszem, hogy minden jobbra fordul.
Megcirógatom a pocakomat, bizony nem olyan homorú, mint
amikor megérkeztem Los Angelesbe, és voltaképp nagyon is tetszik,
hogy domborodik egy kicsit. Persze tudom, ha két napig
megháromszorozom az edzéseket, hamarosan újra teljesen lapos lesz,
és ez a domborulat csak a ma esti zabálás átmeneti következménye –
de minél tovább simogatom, annál jobban tetszik. Gömbölydednek,
nőiesnek, asszonyosnak érzem.
Egy idő múlva feltápászkodom, kíváncsi vagyok, hogyan fest a
tükörben. Lauren hálószobájába megyek, lekapom magamról a
pólómat, és mezítelenül állok az egész alakos tükör előtt.
Feszes, izmos alakomat szemlélem, olyan karcsú vagyok, hogy
inkább látszom fiúnak, mint nőnek. Végigsimítom lapos mellkasomat,
és arra gondolok, milyen teltek voltak a melleim, mint azoknak a
nőknek, akiknek a fényképeit láttam, ahogyan Jennynek. Nem, nem
fogok erre gondolni.
Végigsimítom a derekamat, megcsodálom mennyire karcsú, és
próbálom megcsípni magam, de nem sikerül, mindössze néhány
milliméternyi bőrt fogok az ujjaim között.
Visszamegyek hát az ágyba, és úgy határozok, nem lesz több
zabálás, viszont vége a megszállottságnak is, hogy olyan sovány
legyek, amilyen csak lehetek. Itt az ideje, hogy lazítsak és éljek egy
kicsit. A súlyom pedig majd megállapodik valahol. Nos, mit szóltok
ehhez a felfedezéshez?
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
– Kik ezek? – kérdezi Ben Simontól, amikor bevezetik őket egy
helyiségbe, amely állítólag a dolgozószoba.
– A film sajtósa, az asszisztens, az ügynök, az isten tudja…
– De miért vannak itt? – súgja Ben. – Hiszen ez csak egy vacak
tévéinterjú.
– Talán azt hiszik, azért jöttünk, hogy kinyírjuk a nőt – súgja vissza
Simon.
– Egyébként hol van?
– Az asszisztens szerint perceken belül itt lesz. Uramatyám, el tudod
képzelni, mennyit kereshet? Nézz csak itt körül! – Ben ámuldozva
szemléli az ablakból a házat, amely mexikói stílusban épült a Santa
Monica fölött húzódó dombokon.
– És ez a dolgozószoba? – kérdi nevetve, mert ő egy kicsi, lakályos
szobát képzelt el, amolyan könyvtárfélét, pont az ellenkezőjét ennek az
óriási, fehér teremnek, amelyben most Simonnal ácsorognak.
Simon a szoba távolabbi végében lévő franciaablakokhoz sétál a
kisméretű téglákból kirakott padozaton.
– Ezt nézd meg, Ben! – mondja a domboldalba vágott szív alakú
úszómedencére mutatva, amelyet sziklák, szobrok és szökőkutak
vesznek körül.
– Nem a megfelelő iparban dolgozom – jegyzi meg Ben, amikor
odasétál hozzá.
– Ahogyan én sem – feleli Simon.
– Hozhatok valamit inni? – kérdezi az asszisztens.
Simon megböki Bent és azt motyogja az orra alatt:
– Dupla whiskyt jéggel?
– Az nagyszerű lenne – feleli Ben.
– Jeges teát? – kérdezi a nő.
– Tökéletes – mondja Ben.
– Jeges tea? – Simon utálkozó képet vág. – Csöppnyi alkohol sincs a
jeges teában? – Valami azt súgja, hogy az alkohol nem volna
alkalomhoz illő ebben a melegben.
Simon az órájára néz.
– Jobb lesz, ha elmegyek a kapuhoz, bármelyik percben
megérkezhet a stáb.
Ben a könyvespolchoz lép, hátha talál valami utalást Alexia
Aldridge lelkivilágára, olyasmit, amiről a nagyközönség esetleg nem
tud, noha szinte biztos benne, hogy erre igen csekély az esélye.
Tegnap este ismét átfutotta a nőről szóló cikkeket, és minél többet
olvasott, annál inkább kezdett a sorok között olvasni. Gyanítja, hogy
Alexia Aldridge gyűlöli a hollywoodi társasjátékot. Valójában
elképesztően okos nő, és kevés férfi elég erős ahhoz, hogy felvegye
vele a versenyt. Gyanítja, hogy végtelenül őrzi a magánéletét, és ha
nem volna reklámértéke az alkalmanként nagyon gondosan
megválasztott interjúknak, bezárkózna a gyönyörű házába és sosem
jönne ki, csak ha forgat. És Ben azt is gyanítja, hogy a nő elképesztően
bizonytalan, ami nagyon is meglepő olyasvalakitől, aki ennyire fiatal,
ilyen gyönyörű és tehetséges.
Végül gyanítja, hogy úgy hagyja majd el ezt a házat, hogy fülig
beleszeret Alexia Aldridge-be.
A könyvespolcon művészeti albumok, pszichológiával foglalkozó
könyvek, kortárs irodalmi művek eklektikus gyűjteménye. Ben nincs
meglepve. Mindenkinél, akit eddig meginterjúvolt, többé-kevésbé
hasonló köteteket látott. Ami viszont meglepi, hogy amikor levesz a
polcról egy Egon Schieléről szóló könyvet, azt valóban olvasták. A
lapok szamárfülesek, mintha valaki alaposan elmerült volna az
olvasásában.
Ben megfordul, amikor valaki belép a szobába, de csak Simon kíséri
be az operatőrt és a hangmérnököt.
– Te jó ég! – Ben a szívéhez kap. – Egy percig már azt hittem, ő az.
– Eljátszhatom. – Simon csücsörít és rebegteti a pilláit.
– Egyébként hol marad? – kérdezi Ben. – Mi tart ilyen soká?
– A hollywoodi tündérkék – Simon leül és tölt magának jeges teát –
még a színháziaknál is komiszabbak. – Egy hajtásra kiissza az italt.
– Ez átkozottul finom!
Egy órával később a stáb összeáll a forgatásra, és az órájukra nézve
ácsorognak. Nyílik az ajtó, megint az asszisztens lép be.
– Elnézést, de van rá esély, hogy Mrs. Aldridge hamarosan a
rendelkezésünkre áll? – kérdezi udvariasan Ben. – Mondjuk még
ebben az évben – motyogja olyan halkan, hogy a nő ne hallhassa meg.
– Ó, igazán sajnálom – feleli az asszisztens. – Hamarosan itt kell
lennie. Csak befejezi az öltözködést.
Fél órával később még mindig ott ülnek.
– Ez valóban megtörténik velünk? – morog Ben.
– Naná. – Simon már félig sem hangzik olyan vidámnak.
És húsz perccel később, amikor már-már feladják a reményt, az
asszisztens berohan és elviszi a poharakat meg a korsót.
– Már úton van – mondja, a stábtagok pedig felállnak, hogy
üdvözöljék a sztárt.
Alexia Aldridge gyönyörű, de nem klasszikusan az. A szája enyhén
ferde, az orra sem makulátlanul egyenes, ám az aurája olyan, hogy
nincs az a férfi, aki le tudná venni róla a szemét.
 Limezöld szűk nadrágot, fehér bő blúzt visel, és irdatlanul sok
sminket, amely azonban olyan hatást kelt, mintha egyáltalán nem lenne
kisminkelve, a haja pedig tökéletes. Tökéletes – gondolja Ben, akit
néhány másodpercig annyira elvarázsol a találkozás egy igazi
hollywoodi sztárral, hogy képtelen megmozdulni, megszólalni, vagy
bármi egyebet csinálni azon kívül, hogy bámulja őt. Simon tér
magához először.
– Örülök, hogy megismerhetem. Simon Molloy vagyok, a producer-
rendező. Ő pedig itt Ben Williams, a műsorvezetőnk.
– Boldog vagyok, hogy megismerhetem – mondja Ben megrázva a
nő kezét.
– És viszont – feleli játékosan a sztár, tetőtől talpig végigmérve Bent
műszempillái alól. Simon pedig a stábra néz, majd a mennyezetre
mereszti a tekintetét.
És máris dolgozik a kamera, Ben pedig elkezdi feltenni a kérdéseit.
Egy hatalmas, fehér karosszékben ül Alexiával szemben, aki a szófán
„kucorog” egyik kezével a karfára támaszkodva, a másikkal
védelmezőén átfogva a térdét.
– Nos, meséljen nekünk a legújabb filmjéről – kezdi profi módon
Ben, hogy a nő feloldódjék, mielőtt bármilyen személyes kérdést tenne
fel neki.
Alexia beszélni kezd azon a híres, rekedtes hangján, Ben pedig csak
bólogat, de egyetlen szavára sem figyel, teljesen elvész azokban a
nagy, barna szemekben.
A filmről beszélnek. Miért döntött úgy, hogy elvállal egy alacsony
költségvetésű filmet, és lemond a szokásos több millió dolláros
gázsijáról? Mit érzett, amikor először látta a forgatókönyvet: egy
szingli lány történetét, aki a szerelmet keresi, de nem ismeri a
különbséget a szenvedély és a szerelem között, és majdnem rajta
veszít, amikor nem ismeri fel az igazi értéket? És mit szól a ragyogó
kritikákhoz? (A filmet Amerikában már bemutatták, de Angliában csak
hónapokkal később kerül mozikba.)
– Tudom, hogy nagyon óvja a magánéletét – próbálkozik Ben,
amikor Alexia bátorítóan bólint. – Beszélne arról, hogyan viszonyul
ehhez a figurához?
– Arra gondol, hogy a szenvedélyt vagy inkább a szerelmet
részesítem előnyben?
 Ben bólint.
– Azt hiszem, a kapcsolatok nagyon bonyolultak, főleg ebben az
iparban – kezdi a nő. – És azt hiszem, nagyon könnyen elsodorja az
embert a fény, az izgalom, a szenvedély, de ha megnézzük a
hollywoodi házasságokat, oly ritkán tartósak. Szerintem abban áll a
trükk… amit a filmbeli karakterem is csinál. Azaz, inkább a
barátságot, mintsem a szenvedélyt keressük.
– Tehát ön a barátai iránt érez vonzalmat?
Alexia felnevet.
– Nos, ez benne a trükkös. Nem alakítottam ki olyan barátságot egy
férfival, amelyből valami több lehetne, de még keresgélek.
– Ezek szerint pillanatnyilag nem él kapcsolatban? – Ben szinte
elpirul, amikor ezt kérdezi, mert annyira személyesnek hangzik, és a
kérdést nem a nézők, hanem a saját kedvéért tette fel.
– Nem. – A sztár a fejét rázza, és amolyan flörtölős mosollyal
előrehajol. – És hogy őszinte legyek, boldog vagyok így. Nagyon
lefoglal a munkám, rengeteg közeli barátom van, és életemben először
igazán úgy érzem, hogy nincs szükségem egy férfira, hogy
dédelgessen.
– Ezek szerint nagyon is hasonlít a megformált karakterhez. – Ez az
Ben, evezzél csak biztonságosabb vizekre!
– Teljes mértékben – bólint a nő. – Fiatalabb koromban a
szenvedélyre hajtottam, de a korral megváltozik az ember, és most
valami tartalmasabbat keresek.
– Milyen értelemben változott meg? – Imádom! Ben még nem
szabadult meg a nő szépségének varázslatából. Ő az én tökéletes
asszonyom.
– Sokkal tudatosabb személyiség lettem. Úgy gondolom, végre
rátaláltam önmagam kiteljesítésére. Jobban megbékéltem azzal, aki
vagyok, jógázom, meditálok, hiszek a vizualizáció erejében, és
használom is. Gyakran. – Néhány másodpercig hallgat, a mennyezetre
mered. – De a legfontosabb, amit megtanultam, hogy miként tápláljam
a belső gyermekemet, és ez az, ami igazán mássá tett.
– A belső gyermekét? – Ben kicsit ostobán érzi magát, halvány
fogalma sincs, miről beszél a nő.
– Teljes mértékben – bólogat Alexia Aldridge. – A belső
gyermekemet. A magányos, rémült, bizonytalan gyermeket, aki
mindannyiunkban ott él.
– Nos, igen… – mondja azzal a tipikusan angol kétkedéssel Ben. –
Természetesen. És hogyan sikerült megtalálnia az, izé, belső
gyermekét?
– Eljártam azokra a csodálatos újraszületés órákra – feleli komolyan
a nő –, és azzal, hogy visszavittek a születés traumájához, ahhoz, hogy
ténylegesen képes legyek érezni az anyaméhből a világra való
kivergődés sokkját és rémületét, teljesen megváltozott az életem.
Ben csak ül, eléggé döbbenten a nőt nézi, és gyorsan elillan az a
szerelmes tekintet, mely az interjú kezdete óta ott ült a szemében.
Mindig akad egy nyavalyás bökkenő – gondolja. A csaj gyönyörű,
facér, és teletömték a fejét pszichoblablával. Basszus!
– De egy ilyen nőnek, mint ön, biztosan nem kell átesnie egy, izé…
újraszületésen – kockáztatja meg.
– Ez mind csak a külcsín – feleli Alexia –, valójában nagyon is
átlagos vagyok. Elmegyek a szupermarketbe, bevásárolok, sétálgatok.
Olyan vagyok, mint bárki más.
Aha – gondolja Ben –, ezért tartott hónapokig összehozni veled egy
interjút. És ezért vesszük a fáradtságot, hogy meginterjúvolunk. Mert
olyan átlagos vagy.
– Felismerik az utcán?
– Néha. De higgye el nekem, hogy egészen másként festek smink
nélkül és baseballsapkával a fejemen. Kedves, amikor odajönnek
hozzád az emberek, és azt mondják, csodálják a munkádat, de néha
feszélyező, hogy meg akarnak érinteni, és a közeledbe férkőzni.
– És ezt zaklatásnak tartja?
– Nemrégiben volt egy incidens, amelyről még nem beszéltem. Egy
fickó követni kezdett – mondja lassan a sztár. – Tudta, hol lakom, és
leveleket küldözgetett nekem. Először csak arról írt, hogy kedvel,
aztán hogy szeret, végül egyre bizarrabbak lettek a levelei, mert azt
képzelte, hogy feleségül vett.
Köszönöm istenem! Ben tudja, hogy ezt a sztorit minden újság
átveszi: Alexia Aldridge-ot egy rögeszmés zaklatja.
– Biztos félt…
– Igen – bólint a nő. – A legvégén pedig csomagokat kezdett
küldeni, amelyekből kiderült, hogy tudta, hol vagyok és kivel. Tudta,
mit csinálok, és elborult az elméje a féltékenységtől. Az utolsó
üzenetben közölte velem, hogyha nem lehetek az övé, akkor senkié, és
meg fog ölni engem.
– Mi történt a fickóval?
– Bevitték kihallgatni, és hónapok óta először aludtam nyugodtan.
De sok időbe telik legyőzni azt az érzést, hogy mindig a hátad mögé
nézz. Gyanítom – vállat von és elmosolyodik –, ez amolyan
foglalkozási ártalom.
Ben elkapja Simon tekintetét, aki kacsint és fölfelé tartja a
hüvelykujját.
– Azt hiszem, ideje befejezni – szólal meg felállva az asszisztens.
– Semmi gond, Sandy – mondja Alexia Aldridge elhessentve a nőt.
– Van még néhány percem. Óhajtják folytatni?
Ben Simon felé fordul, aki megrázza a fejét.
– Úgy gondolom, elég anyagunk van – feleli Ben. – És azzal
fejezhetjük be, hogy sok szerencsét kívánunk önnek – Ezzel végeznek
is, Alexia pedig felvillantja híres mosolyát és köszönetet mond nekik.
A stáb szedelőzködni kezd.
– Köszönöm – mondja a nő az interjú végén, és meglehetősen
sokáig és melegen rázza Ben kezét. – Bárcsak több időm lett volna!
– Maga csodálatos! – mondja Ben, és azt próbálja kitalálni, vajon a
sztár flörtöl-e vele. De hirtelenjében nem érdekli. Noha jót tenne az
önbizalmának, ez az egész újraszületés hablaty merőben más
megvilágításba helyezte a nőt.
– Talán egyszer találkozhatunk Londonban. – halkítja le a hangját
Alexia.
– Ó, de még mennyire! Az pompás lenne!
– Tessék – a sztár egy névjegyet ad át neki –, itt vannak a számaim,
hívjon fel.
– Ó! – Ben meg van döbbenve. – Rendben.
– Valójában – folytatja Alexia Aldridge – meg szeretném kérdezni,
szabad-e ma este? Boldog lennék, ha maradna vacsorára.
– Mármint a stáb? – kérdi amúgy ellenőrzésképpen Ben.
– Nem. – A nő cicamicásan rámosolyog, és az orrára koppint. – Ne
légy buta, csak mi ketten. Te meg én.
Millió gondolat cikázik át Ben agyán. Ez a nő Alexia Aldridge!
Tetszem neki! Micsoda sztori! Évekig lehetne asztali témám! De
megígértem a stábnak, hogy velük bulizom. Habár ők nem bánnák. Ez
a nő buggyant! De mégiscsak Alexia Aldridge! Viszont mi értelme
lenne?
– Nagyon köszönöm – mondja végül –, de bulizni viszem a stábot.
Olyan keményen dolgoztak, hogy nem hagyhatom cserben őket.
A sztár mosolya megkeményedik.
– Oké, semmi baj, majd hívj fel máskor. Egyre több időt töltök
Londonban, és szeretnélek látni. Ismerek egy nagyszerű gyógyítót, aki
szerintem biztosan segítene, hogy megtanuld szeretni önmagadat.
Feltétlenül be kell mutatnom neked.
Alexia anélkül, hogy tudta volna, az utolsó szöget verte be a
koporsójába.
– Ez fantasztikus volna – lelkendezik Ben. Megpuszilja a nőt, zsebre
vágja a névjegyet, és mihelyt Alexia kivonul a szobából, Simonra
mereszti a szemét.
– Te hülye állat! – mondja hitetlenkedve Simon, aki végighallgatta
az egész beszélgetést. – Akart téged, pajtás! Visszautasítottál egy
sztárt! Te nem vagy normális!
– Simon – védekezik suttogva Ben. – Hallottad őt, ezt az egész
újraszületés meg gyógyító hablatyot? Lehet, hogy ő Alexia Aldridge,
de egy olyan nő, aki nem erről a bolygóról való.
– És akkor mi van? Ez hihetetlen! – Simon a fejét csóválja. – Alexia
Aldridge… te pedig visszautasítottad.
– Jól van már – mondja a cuccát összeszedve Ben. – Bombanő,
gyönyörű, de tele van a feje ezzel a szeméttel, és ha maradnék is
vacsorára, mi a csudáról beszélgetnénk? Az elmúlt életek regressziós
terápiájáról? Nem hinném. Nem lett volna más, csak egy nagy sztori,
amelyről mesélhetsz a haverjaidnak, engem pedig az nem érdekel.
– Nem izgat, hogy ágyba viheted?
– Olyasvalakit, akivel még csak beszélgetni sem tudok?
Simon a homlokát ráncolja.
– Tudod mit? Hátborzongató vagy. Máskülönben ez a követős sztori
bejött. Jól csináltad. – Megveregeti Ben hátát. – Azt hiszem, ezek után
mindnyájunkra ráfér, hogy elmenjünk berúgni. Sandy! – Az
asszisztenshez lép, aki még mindig ott tüsténkedik a szobában. – Van
valami javaslata, hogy melyik bárba vagy étterembe mehetnénk el ma
este?
– Persze. Milyet keresnek?
 – Ahol szórakozni lehet, meg lazítani.
– Hol laknak?
– Santa Monicában.
– Akkor próbálják ki Arnold Schwarzenegger éttermét, úgy
hallottam, nagyszerű a konyhája.
– Remek. – Köszönetet mondanak a fáradozásáért és elhagyják
Alexia Aldridge házát.
– Még mindig nem értelek – jegyzi meg Simon, miközben hazafelé
hajtanak a szállodába.
– Mit nem értesz? Először fantasztikusan dögösnek gondoltam a
csajt, de amint elkezdte összehordani azokat a marhaságokat, tüstént
kiábrándultam belőle.
– Ennek dacára – Simon eltűnődik –, arra tökéletesen jó, hogy
egyszer hanyatt döntsd.
– Mintha téged jobban érdekelne ez az egész celeb-hanyattdöntősdi.
– Én is az vagyok.
– Álmodban.
– Valahogy úgy… – Simon vállat von, Ben pedig nevet. – De ma
este, mocskosul berúgunk, és megpróbálunk hanyatt dönteni néhány
hírességet.
– Mármint te fogsz mocskosul berúgni és megkefélni néhány
hírességet.
– Ja, de csak nőneműeket. Mielőtt aggódni kezdenél, nem vagy az
esetem.
– Piszkosul örülök, hogy ezt hallom.
– És most hogy érzed magad? – Épp egy kiadós bevásárlás-
terápiáról értünk haza. Mármint Lauren vásárolt be, mivel én, ezt ugye
fölösleges mondanom, jelen pillanatban még egy baseballsapkát sem
engedhetnék meg magamnak, és noha Lauren felajánlotta, hogy
megvesz nekem egy szvettert, amelybe első látásra beleszerettem, nem
fogadtam el. Már amúgy is túlságosan jó hozzám.
– Megtennéd, Lauren, hogy nem kérdezed meg ötpercenként, hogy
vagyok?
– Csak aggódom miattad, ez minden.
– Jól vagyok, igazán jól vagyok.
– Akkor van kedved kirúgni a hámból ma este?
– De még mennyire.
 – Tudod, hol mulathatnánk egy nagyot? Arnold Schwarzenegger
éttermében, állítólag jó hely szingli csajok számára.
– De neked ott van Bill, a pultos.
– Te viszont szingli vagy, és pusztán azért, mert tegnap este együtt
aludtam vele – Lauren becsukja a szemét, és az ajkát nyalogatja –, nos
attól még nem tartozom hozzá.
– Tehát még nem tűztétek ki az esküvőt?
– Nem, de holnap is lesz egy nap.
A stáb leszavazta a kajáidat. „Túlságosan flancos” – nyavalyogtak,
amikor Simon elmondta nekik, hogy oda készülnek, így aztán az
operatőr és a hangmérnök felfedezett egy hamisítatlan angol kocsmát,
és most ugrálnak örömükben, hogy hamarosan hamisítatlan angol sört
dönthetnek le a torkukon.
Simon nincs elragadtatva. Nem akarja cserbenhagyni a stábját,
másrészt viszont odahaza a hét minden napján hamisítatlan angol
kocsmákba jár, és egyszerűen nem érti, mi ebben a nagy szám.
– Nyugi – mondja Ben, amikor bekopog az ajtaján. – Később még
mindig elmehetünk arra a másik helyre. Mindjárt készen vagyok, csak
egyetlen telefonhívást kell még elintéznem. – Már veszi is fel a
telefont, és egy újabb üzenetet hagy Jemimának.
– Ki a csirke? – tudakolja Simon.
– Úgysem érdekelne – feleli mosolyogva Ben. – Csak egy régi
barátom, aki éppen itt van. – Amikor helyére teszi a kagylót, hirtelen
nagyon tiszta kép jelenik meg az agyában Jemimáról, és ráébred,
milyen nagyon szeretné látni őt.
Gyalogosan mennek a kocsmába, s hamarosan egy kerek
tölgyfaasztal körül ücsörögve a pintes poharaikat pátyolgatják.
– Nem is olyan rossz – mondja Ben, akinek tetszik a hely.
– Egész jó – feleli Simon, aki tudja, hogy egy ilyen helyen
reménytelen sztárokat látni, a hanyatt döntésről nem is beszélve.
Szóval négy férfi ücsörög együtt és kivesézi Alexiát, aztán televíziós
pletykákkal töltik ki az időt. Fecsegnek Ben társműsorvezetőjéről, a
kutatókról, a producerekről, sőt Diana Macphersonról is. Noha
ugratják Bent a szóbeszéddel, ő tartja a száját.
És mintegy húszpercenként valamelyikük feláll, a bárpulthoz megy,
s újabb rundot hoz a fiúknak.
Tíz óra tájt az operatőr ásítozni kezd.
 – Az a nyavalyás időeltolódás – morogja a szemét dörzsölgetve. –
Én visszamegyek.
– És te, Ben? – kérdezi Simon. – Még mindig el akarsz menni
Schwarzenegger éttermébe?
– Nem hinném – feleli Ben, akire ráragadt az operatőr ásítása –,
inkább én is elteszem magam holnapra.
– Ugyan már, Ben! – nyaggatja Simon. – Most igazán nem
hagyhatsz cserben.
– Oké – adja meg magát vonakodva Ben –, de csak egy gyors italra.
Voltaképp Simon is fáradt, és mivel nincs szabad bárszék, a pult
mellett állva hajtanak fel egy whiskyt.
– Istenem – mondja a teremben pásztázva Ben –, itt elképesztőek a
nők. – Simon követi kollégája tekintetét, amint az megnyugszik két
nőn, akik az egyik sarokasztalnál ülnek. Lehajtott fejjel beszélgetnek,
aztán a szőke – napbarnított, dögös, mosolygós bombázó – hátraveti a
fejét és nevet.
Különös. Biztos vagyok benne, hogy már hallottam ezt a nevetést.
Ben megrázza a fejét, próbálja felidézni, mi olyan ismerős ebben a
nevetésben, de nem jut eszébe, és biztosan nem ismeri ezt a nőt.
Sajnos.
Ettől függetlenül vissza-visszafordul felé, mert a lány igazán
elbűvölő, de egyetlen egyszer sem pillant fel, olyannyira belemerül a
barátnőjével folytatott beszélgetésbe. Teljesen nyilvánvaló, hogy nem
pasit fogni jött ide, alighanem odahaza várja a fiúja.
– Na, jó – mondja, és kihörpinti az italát. – Indulunk?
Nem vagyok annyira jól, mint mondom, de túlzottan rosszul sem.
Ma este például, ahogy itt ülünk Laurennel az egyik sarokasztalnál,
tökéletesen érzem magam. Pont ez az, amire szükségem van. Tudom,
Lauren úgy tervezte, hogy legalább annyira berúgunk, mint múltkor a
Pepper-ben, de végül sokkal nyugisabb ez az este. Persze
megbámulnak bennünket, elvégre két facér nő egy zsúfolt étteremben
mindig magára vonja a figyelmet, de senki sem zaklat bennünket, és
olyan jó csak ülni, meginni néhány italt és lazítani.
De aztán valami hajmeresztő dolog történik. Éppen azt a sztorit
mesélem Laurennek, amikor Sophie a búcsú bulin kiadta magát Ben
barátnőjének. Fölnézek, és két férfit látok, akik épp kifelé tartanak az
étteremből.
 Szinte megáll a szívverésem, mert az egyikük, a magasabbik
pontosan olyan, mint Ben.
– Mi az? – kérdezi Lauren. – Úgy festesz, mint, aki kísértetet lát.
– Nem, az nem lehet! – Felállok, hogy jobban lássak, de akkora a
nyüzsgés, és annyi az ember, hogy amíg sikerül jó szögből látnom őt,
már csak a hátát láthatom, amint eltűnik az ajtón túl. Ugyanaz a termet,
ugyanaz a hajviselet, de persze nem lehet Ben. Ő Londonban tévésztár
és nyakig ül a munkában. – Semmi – sóhajtok fel, miközben teljes
szívemből azt kívánom, hogy Ben legyen az. – Csak azt hittem, hogy
egy ismerősöm, de tévedtem.
HARMINCADIK FEJEZET
Ben Williams úgy aludt az éjszaka, akár egy kisbaba, és
fantasztikusan érzi magát, amikor felébred. Az egyetlen felhő a
horizontján, hogy Jemima nem hívta vissza. Elhanyagolta a
barátságukat, igaz, és mialatt az egyik fele azon aggódik, hogy rossz
telefonszámot kapott, a másik azon, hogy talán Jemima nem bocsátotta
meg neki, amiért egyszerűen kisétált az életéből.
Olyan nagyon azért mégsem aggódik, pusztán jó volna találkozni
vele, mert holnap már elutazik. Azon tűnődik, hívja-e fel újra, végül
úgy dönt, három telefonhívás már túlzás volna.
A mai nap az övé Los Angelesben, és tudja, mit kellene csinálnia –
például elmenni Disneylandbe vagy részt venni egy Universal túrán.
Ám, amikor megkérdezte a portán, közölték vele, hogy autó nélkül
egyik helyre sem jut el, viszont Simon elvitte a kocsit, mert a
vágószobába ment, így aztán ő itt maradt magára gyalogosan.
– Ez röhejes – motyogja a zuhany alatt. A világ egyik
legizgalmasabb városában van, és nem tudja, mihez kezdjen. Végül
úgy dönt, lemegy a tengerpartra.
Végigsétál a mólón, megcsodálja a görkorizó lányokat. Visszafelé
jövet elmegy egy könyvesbolt mellett, és valami azt súgja, ez az üzlet
inkább kedvére való lesz, mint amelyikben korábban járt. Itt talán
akadnak tisztességes irodalmi művek, úgyhogy belép az üzletbe, és
három percen belül két könyvet is talál: két elsőkönyves, fiatal
amerikai szerző regényeit.
Miközben a pultnál arra vár, hogy a pénztáros ellenőrizze a
kártyáját, meglátja őt, de túl későn… Ez nem lehet igaz… pedig az.
Ugyanaz a gyönyörű szőkeség, akit tegnap este látott, ezúttal egyedül,
épp kifelé tart a könyvesboltból. Szinte alig ismerte föl, de a mosolyát,
bár csak egy kurta pillantásra látta tegnap este, képtelen kiverni a
fejéből.
Igyekezz már, mi tart ilyen soká! Ben türelmetlenül néz a
pénztárosra, majd ismét a szőkeségre, aki közvetlenül az ajtó mellett
megáll, és a kezébe vesz egy könyvet. Ez a sors keze. Az összes Los
Angeles-i könyvesbolt közül éppen ebbe kellett bejönnie! A lány
szeret olvasni! Talán éppolyan okos, mint amilyen gyönyörű! Ben
ismét felpillant, de a lány már nincs ott.
Felkapja a könyvet, a hitelkártyáját és rohan ki az ajtón. Ott a lány!
Azok a pazar combok ott vonulnak az utcán. Ben szlalomozik a
kószáló emberek között, és ismét meglátja őt, épp beszáll egy kocsiba.
Voltaképp nem is tartja olyan rossznak ezt a fordulatot, hiszen mit
mondana neki, ha utolérné? Basszus! Úgysem látom soha többé!
– Köszönöm, hogy kölcsönadtad a kocsidat – kiabálom a nappali
asztalára hajítva a kulcsot.
– Megvetted, amit akartál?
– Csak a könyvesboltban voltam, vettem két új regényt.
– Hé, JJ!
– Igen? – Lauren hálószobájába megyek és az ágy szélére telepszem,
miközben ő a tegnap vásárolt új ruháit próbálgatja.
– Emlékszel arra a sálra, amelyet akkor viseltél, amikor először
találkoztunk? – Szinte könyörgőn kérdi.
– Melyik volt az? A zöld selyem?
– Az… – mondja reménykedve Lauren.
– Kölcsön akarod kérni ma estére?
– Kölcsönadnád?
– Persze, de úgy vigyázol rá, akár a szemed fényére. Ez az egyik
kedvencem.
– Nem baj?
Kinyitom a bőröndömet, kotorászok a ruhák között, de nincs ott.
Kinyitom a fiókot, amelyben a fehérneműmet tartom, ott sincs.
Megnézem a fürdőszobában, a hálószobában és a konyhában. Benézek
a dívány alá és mögé is, de ott sincs.
– A francba! – Rosszkedvűen döbbenek rá, hogy hol van. Ott lóg
Brad hálószobájának az ajtaján.
– Elvesztetted? – jelenik meg Lauren a szobám ajtajában.
 – Nem. Bradnél maradt az a vacak.
– Egy cseppet se aggódj – mondja szomorúan Lauren –,
tulajdonképpen nem is kell.
– Hogy ne aggódjak miatta? A kedvenc sálam.
– Akarod, hogy felhívjam?
– Igazi angyal vagy, megtennéd?
Csupán a tudattól, hogy Lauren beszélni fog vele, rosszul érzem
magam, és ahogy a telefonhoz megy, elfog a remegés. Lauren rövid,
hűvös beszélgetést folytat vele, amelyből kiderül, hogy igen, Bradnél
van a sálam, és otthagyja neki az edzőteremben. Hallom, amint Lauren
azt mondja: Ühüm. Ühüm. Ühüm. Majd megmondom neki. Viszlát.
– Mit mondott?
Lauren arca széles mosolyra húzódik.
– Jemima, óhatatlanul ez a szerencsenapod!
– Miért? – Még mindig remegek.
– Kaptál egy üzenetet – dalolja Lauren és a mókás kis dallamra
körbetáncolja a szobát.
– De kitől?
Lauren megáll, a drámai hatás kedvéért némi szünetet tart, majd egy
amerikai bemondó hangján bejelenti:
– Ben WILLIAMSTŐL!
Leesik az állam.
– És még nincs vége! Ben itt van Los Angelesben. Éééés a Shutters
on the Beachben lakik.
– Tudtam! – sikoltok fel. – Bárhol felismerném azt a hajviseletet és
azt a hátat. Itt van! Itt, a szomszédban! Add ide azt a telefont! De
azonnal!
Még az előbbinél is jobban reszketek, de Ben van itt! Az én Benem!
A szerelmem!
Várok, hogy felvegye a szálloda, imádkozom, hogy még itt legyen,
mert semmit sem szeretnék jobban az életben, mint ebben a
másodpercben találkozni Ben Williamsszel.
A telefon pedig csak csörög és csörög és csörög. És éppen, amikor
fel akarom adni a reményt, egy ziháló hang, amelyet valamikor olyan
jól ismertem, mint a sajátomat, azt mondja:
– Halló?
 Nyelek, érzem, hogy nehezen ver a szívem, nem értem, miért nem
kapok levegőt, amikor sehol sem voltam, és megpróbálok lassan,
nyugodtan beszélni.
– Ben? Jemima vagyok.
– Jemima! Hát még itt vagy! – Képzelődöm, vagy igazán ennyire
örül, hogy hall felőlem?
– Alig hiszem el, hogy itt vagy! – mondom, mert nem jut jobb az
eszembe.
– Én pedig azt nem hiszem el, hogy olyan régen nem beszéltem
veled! – mondja Ben, mert jobb nem jut az eszébe.
És akkor mindketten egyszerre kezdünk el beszélni, olyan izgatott
vagyok, hogy itt van, itt a szomszédban.
– Mit csinálsz itt? – Kérdezzük egyszerre mindketten, minekutána
kitör belőlünk a nevetés.
– Ezt telefonon nem mondom el – feleli Ben. – Ráérsz délután?
– Igen, bármikor ráérek, Ben.
– Mi lenne, ha találkoznánk?
– Boldogan.
– Mi lenne, ha most találkoznánk? Együtt tölthetnénk a napot?
– Nagyon örülnék neki.
– Hol találkozzunk? – gondolkodom egy pillanatig, majd a
szállodája szomszédságában javasolok egy kávéházat.
– Akkor negyedóra múlva ott találkozunk? – kérdezem.
– Megbeszéltük.
Ó, istenem, úgy forgok Lauren kis lakásában, akár egy motolla. Mit
vegyek fel, mit vegyek fel? Testhez álló, fekete nadrágot kapok
magamra, frissen vasalt, fehér vászonblúzt és fehér tornacipőt.
Krokodilbőr övet kerítek a derekam köré. Lehajtom a fejem, hogy
előre hulljon a hajam és összeborzolom egy kicsit, hogy amolyan
szexi, épp most keltem fel kócos hatása legyen.
– Találkozom Bennel! – bömbölöm többször is Laurennek, akit
szemlátomást magával ragadott a lelkesedésem, és ebben a
másodpercben tapsikolva ugrál az ágyon.
– Látott már így? Ilyennek? – kérdi hirtelen Lauren, mikor épp a
számat rúzsozom.
– Milyennek?
– Soványnak?
 – Nem. Jaj istenem! Fogalma sincs róla. Olyan ideges vagyok, mit
gondol majd, mit fog mondani?
– Szóhoz sem jut – nevet Lauren. – Odaviszlek, gyere! Jól nézel ki.
Ne feledd, ez csak Ben, a barátod.
– Pontosan. Ben az!
Beugrok a kocsiba, Lauren máris padlóig nyomja a gázpedált, és öt
perccel később, amikor kiszállok az autóból, szinte szédelgek az
idegességtől.
Ben nincsen ott, egy darabig az egyik sarokasztalnál ülök, folyton az
órámra nézek, végül felteszem a napszemüvegemet, hogy elrejtsem az
idegességemet, mert remeg a gyomrom. Aztán megunom a tétlen
ücsörgést, a pulthoz megyek és rendelek magamnak egy capuccinót.
Ott állok, amikor hallom, hogy nyílik az ajtó, és ahogy lassan arra
fordulok, meglátom őt. Ben az! A szívem majd' kiugrik a helyéből.
Lehetséges, hogy Ben még jobban néz ki, lehet, hogy a televíziózás
miatt többet ad magára, és olyan önbizalmat is kölcsönzött neki, amely
korábban hiányzott belőle? Még Lauren lakásában megfordult a
fejemben, hogy amikor meglátom őt, talán nem fogok ugyanúgy érezni
iránta. Talán csak ránézek, elismerem, hogy jóképű, de nem lesz rám
hatással. Persze nem így van. Pontosan ugyanúgy érzek, mint fél évvel
ezelőtt, sőt biztosan úgy fogok viselkedni, akár egy szerelmes
tinédzser.
Képtelen vagyok odamenni hozzá és köszönni neki, csak nézem őt,
amint körülnéz a kávéházban, meg se hallom a pultost, aki oda akarja
adni a capuccinómat, képtelen vagyok megmozdulni, szinte a földbe
gyökerezik a lábam.
És akkor végre Ben meglát és elmosolyodik.
Felismert! Elindulok felé, a napszemüveg még mindig az orromon
ül, egy pillanatra sem engedem el a tekintetét, mindenről
megfeledkezem, csak Bent látom, a szerelmemet. Aztán közvetlenül
előttem hirtelen megáll, és mindketten mosolygunk. Egy szót sem
szólok, szükségtelen.
– Általában nem teszek ilyet – mondja Ben –, de láttalak tegnap este
egy étteremben, és ma is egy könyvesboltban. Pár perc múlva egy
barátommal találkozom itt, de meg akartam mondani neked, hogy te
vagy a legkáprázatosabb nő, akivel valaha is találkoztam.
Ez valami vicc? Miről beszél Ben? Mi folyik itt?
 Ben elpirul.
– Igazán sajnálom – motyogja –, nem akartalak zavarba hozni. –
Feszélyezett mosollyal elfordul, s ahhoz az asztalhoz ül, amelynél az
imént még én foglaltam helyet. Nekem pedig gőzöm sincs, mitévő
legyek, hogyan mondjam meg neki, hogy én vagyok az. Ben már egy
újságba temetkezik, és tudom, hogy nem mehetek oda, nem
jelenthetem be egyszerűen, hogy ez a „legkáprázatosabb nő” én
vagyok, Jemima Jones. És amint ráébredek erre, már azt is tudom,
hogy tüstént el kell tűnnöm innen.
Capuccinót feledve, mintegy robot üzemmódban kimegyek az ajtón
és meg sem állok Lauren lakásáig.
– Mi történt? – kérdezi Lauren. – Mit keresel máris itt?
Elmesélem neki.
– Menj vissza, de azonnal!
– Nem tudok – nyögöm. – Mégis, mit mondhatnék?
– Te tiszta hülye vagy? – Lauren hitetlenkedve csóválja a fejét. – A
pasi, akibe fülig szerelmes voltál, akiért még mindig halálosan
odavagy, épp most közölte veled, hogy te vagy a legkáprázatosabb nő,
akivel valaha is találkozott, neked pedig nincs merszed megmondani,
hogy ki vagy. Ez logikátlan! Na, húzd vissza oda a segged!
Az órámra mutatok.
– Már nem lesz ott.
– Akkor is találkozni fogsz vele, és ami még fontosabb, beszélni
fogsz vele, ha beledöglök is.
Lauren sokáig föl-alá járkál, aztán fogja, és a kezembe nyomja a
telefont.
– Szegény pára, már biztosan a szállodában van, és azon rágódik,
hogy miért ültetted fel. Telefonálj és beszélj meg vele egy
vacsorarandit. Most!
– És mit mondjak?
– Mond azt, hogy vészhelyzet volt, megpróbáltad elérni, de nem
sikerült. És az isten szerelmére, kérj bocsánatot. Veszettül szabadkozz.
Kérlek, ne legyél ott – fohászkodom némán a Shutters on the Beach
számát tárcsázva, de Ben az első csengésre felkapja a kagylót a
szobájában.
– Jemima?
 – Ben, annyira sajnálom. – Előadom a Lauren által kiötlött történetet
és várom, hogy mondjon valamit.
– Semmi gond, megértem – mondja végül Ben. – Előfordul az
ilyesmi. Egyébként holnap elutazom, úgyhogy nemigen lesz már
lehetőségem találkozni veled. Jó lett volna, ez minden.
– És ma este? – vágom rá, amikor Lauren az oldalamba könyököl. –
Ma este még biztosan találkozhatunk, együtt vacsorázhatnánk.
– Csakugyan akarod?
– Persze.
– És nem ültetsz fel?
– Az életemre esküszöm, Ben, nem foglak felültetni.
Mintha lassított felvételen múlna a délután, minden másodperccel
egyre feszültebb a várakozás. Lauren tüsténkedik körülöttem, hogy
gyönyörűbb legyek, mint valaha.
Háromnegyed hétkor, mindössze tizenöt perccel a találkozónk előtt,
már képtelen vagyok nyugton maradni, fel-alá járkálok, Lauren pedig
egyfolytában rám szól, mert szüntelenül a ruhámhoz dörzsölöm a
nedves tenyeremet. A végén még összekoszolom a ruhát, de fogalmam
sincs, mi mást tehetnék a kezemmel, úgyhogy folytatom a föl-alá
járkálást és tördelem a kezem.
– Nos? – kérdezem immár századszor. – Hogy festek?
– Kurvára jól nézel ki – feleli Lauren, és bár magam sosem
fogalmaznék így, tudom, hogy jól festek a piros nyakpántos nyári
ruhában, amely fölül testhezálló, a szoknyája pedig lefelé bővülő,
rövid és libbenő. A postaládapiros jól kiemeli napbarnított bőrömet, és
nincs szükségem több sminkre, pusztán egy kevés szempillafestékre és
ajakfényre. Egészségesnek, jókedvűnek, magabiztosnak látszom, és
ami a legfontosabb, úgy festek, akár egy vérbeli kaliforniai. Valójában
nem meglepő, hogy Ben nem ismert fel, hiszen a tükörbe nézve én sem
ismerem fel önmagamat.
Hirtelen már nem is vagyok annyira ideges. Netán azért, mert
találkoztam Bennel és tudom, mire számíthatok, és mert minden
kétséget kizáróan tisztában vagyok vele, hogy még mindig szeretem.
Talán pár percet kések, eszemben sincs várni rá, azt akarom, hogy
Ben ott legyen, amikor erősnek, magabiztosnak és gyönyörűnek érezve
magam besétálok az étterembe.
 És besétál, Ben ott van, és Jemima az előbb említetteken túl
bátornak is érzi magát – ez teljesen új érzés a számára. Ben újra
rámered, azt gondolja, ez a sors keze, és egyszerűen nevetséges, hogy
mindenütt ezt a tökéletes nőt látja, bárhová is megy. De néhány
másodperc múlva elfordítja a tekintetét, mert hülyét csinált magából
délelőtt, és ezt nem óhajtja megismételni. De a nő olyan gyönyörű!
Nem! Ben egy könyvbe temeti az arcát. Nem! Nem fogja újra
megszólítani. Belemerül az olvasásba és Jemimát várja.
Miközben a betűket bambulja – hiszen képtelen olvasni, amikor
tudja, hogy ez a szépséges látomás egy helyiségben tartózkodik vele –,
feszes, napbarnított lábakat pillant meg maga előtt. Felnéz. Ezúttal a
nő mosolyog rá kedvesen, Ben pedig dühös, hogy Jemimával van
találkozója, mert tudja, hogy ettől a pillanattól fogva élete végéig
ennek a nőnek a mosolyában akar fürdeni.
– El sem hiszem, hogy te vagy az! – mondja halkan és
feszélyezetten Ben.
– Igen, én vagyok – mondom. Lehajolok, diszkrét puszit nyomok az
arcára, majd kihúzok egy széket és mellételepszem.
– Mit csinálsz itt? – kérdi zavartan Ben.
– Miről beszélsz, Ben? Hiszen itt randizunk – felelem amerikai
akcentussal, mert kezdem élvezni ezt a fonák helyzetet.
Ben rám néz, majd lassan azt kérdezi:
– Honnan tudod a nevem?
– Ben! – kitör belőlem a nevetés. – Én vagyok az, te idióta. Jemima
Jones. – És imádom, ahogy kiül arcára a végtelen döbbenet, imádom
minden másodpercét.
Bennek egyetlen hang nem jön ki a torkán. Csak bámul engem, és
látom, ahogy lassan felfogja a történteket, hogy már nem vagyok
kövér, hogy az a bombázó lett belőlem, akit immár többször is látott,
és a döbbenetén meg a zavarán keresztül látom a csodálatot is, és nincs
ennél a világon káprázatosabb érzés.
– Jemima – suttogja, amikor én elkomolyodom, és akkor mindketten
pontosan ugyanabban a pillanatban felállunk, és egymás karjába
zuhanunk.
– Hogyan? – szólal meg Ben, miközben csodálattal néz rám. – Úgy
értem, mikor… – Képtelen levenni rólam a tekintetét. – Ez…
– Mit csináltam, hogy így nézzek ki? – kérdem nevetve. Ben bólint.
 – Azután történt, miután elmentél a laptól. Lefogytam, Geraldine
pedig, ahogy ő mondaná, átalakított.
– Ó, istenem! – nyög fel Ben. – Mekkora hülyét csináltam
magamból délelőtt. Nem csoda, hogy faképnél hagytál.
– Ugyan már, gyönyörűség volt füleimnek, amiket mondtál.
– Pedig tudtam, hogy van benned valami ismerős, de azt sose
álmodtam volna, sose gondoltam… – Ismét elhallgat, még mindig
mereven bámul. – Egyszerűen gyönyörű vagy. Úgy értem, egy kicsit
sem hasonlítasz önmagadra. Jaj, ne haragudj – dadogja –, nem úgy
értettem…
– Semmi baj – felelem mosolyogva. – Tudom, mire gondolsz, és
köszönöm. Te is remekül nézel ki. Láttalak a tévében. Kétségtelenül
illik hozzád a sztár szerep.
– Nem vagyok igazi sztár. Csak egy műsorvezető.
– Marhaság – cukkolom. – Geraldine elküldte azt a kétoldalas
cikket. Sztár vagy, Ben. Nekem elhiheted.
– Akkor tehát mindent tudsz rólam.
– A mocskos múltadat – bólogatok nevetve.
– Pedig te figyelmeztettél – sóhajt fel Ben.
– És nekem mindig igazam van.
– Bizony. Mindig igazad van. Istenem, Jemima! Annyira hiányoztál!
– Kihallom hangjából az őszinteséget, és hogy komolyan gondolja, és
rádöbbenek, milyen nagyon hiányzott ő nekem, és nemcsak azért, mert
szeretem, hanem ez hiányzott, ez a könnyed évődés, a barátság, és
noha hónapok óta nem találkoztam vele, szinte olyan, mintha egyetlen
nap telt volna el azóta. Úgy értem, annyira lazák vagyunk, mintha csak
a Kilburn Herald büféjében ülnénk.
És hogy éli meg mindezt Ben? Minél tovább ül az étteremben ezzel
a gyönyörű nővel, a szőke bombázóból egyre inkább Jemina Jones
lesz, mivel Ben túllát a lábakon, a ruhán, a hajzaton, és a régi barátját
látja, egy olyan barátot, akit nem akar elengedni többé.
A munkájával ugratom Bent, és nevetünk, miközben Diana
Macphersonról mesél, ám amikor morcosan, bevállalósan elmeséli
részegen elkövetett baklövését, az olyan, mintha tüzes vassal
böködnének. Valójában nem bánom, mert a bizalmába avat, és
különben sem akarja a nőt, ráadásul elmondja, hogy egy sokkal jobb
állást kínáltak neki egy másik tévécsatornánál, ami megoldja ezt a
Diana-problémát. És bármilyen furcsa, tulajdonképpen egy kicsit
sajnálom Diana Macphersont, ezt a média ogrét, mert tudom, milyen
az, ha nagyon akarsz valakit, még annak ellenére is, hogy ő nem akar
téged.
Én Bradről mesélek. Arról, hogy milyen volt egy olyan barátot
birtokolni, akit mindenki más is akart, és arról, hogy milyen szörnyű
véget ért a kapcsolat. És igen, mesélek a pornóképekről is. Ben
együttérzésére számítok, ám amikor felnézek, ő megpróbál elfojtani
egy mosolyt.
– Ez nem vicces, Ben – mondom komoran.
– Nem. Ebben igazad van, nem az. – De képtelen visszafogni magát,
kuncogni kezd, s ez annyira ragadós, hogy én is kacagni kezdek,
hiszen olyan bizarr ez a történet. Aztán a kacagásból hisztérikus
nevetés lesz, a hasunkat fogjuk a röhögéstől, és potyognak a
könnyeink.
– Ó, istenem – szalvétát keresek, hogy megtöröljem a szememet –,
sosem gondoltam volna, hogy valaha is meglátom ennek a történetnek
a vicces oldalát.
– Jemima, ez az egyik legnagyobb sztori, amelyet valaha is
hallottam.
Mindkettőnkből újra kitör a nevetés.
Egyikünk sem eszik sokat, csak be-bekapunk néhány falatot, hiszen
rengeteg a mesélnivaló, olyan sok időt kell behoznunk, szinte nem is
hagyjuk, hogy a másik befejezze a mondatát, máris folytatjuk és
kicsavarjuk, s végül, mikor a pincér hozza a számlát, egymásra
vigyorogva állunk fel az asztaltól.
– Fantasztikusan éreztem magam – mondja Ben, ahogy kifelé
tartunk.
– Akárcsak én. El sem tudom mondani, milyen jó volt látni téged. –
Ahogy feléje fordulok, eltűnik az este könnyed cimborasága,
mindketten feszélyezetten állunk az étterem előtt a járdán, és bárcsak
tudnám, miért lettem hirtelen ilyen ideges.
A következő pillanatban már Ben karjában vagyok, megöleljük
egymást, de ez most nem baráti ölelés, nagyon is tudatában vagyok
Ben érintésének, s amikor a hajamat cirógatja, én pedig hátrahajtom a
fejem, hogy ránézzek, hozzám hajol és megcsókol, és bármilyen
idétlenül is hangzik, bármennyire is képtelenség, mégis úgy érzem,
hogy mindjárt elolvadok.
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Honnan tudod, hogy rátaláltál a szerelemre? Honnan tudod, hogy
mikor találkoztál azzal az emberrel, akivel le akarod élni az életedet?
Honnan tudod, hogy nem csupán testi szenvedélyről van szó, amely
egyetlen, hihetetlenül szenvedélyes éjszaka után kialszik? Honnan
tudod, hogy nem csupán egyéjszakás lesz belőle?
Bárcsak tudnám! Ebben a pillanatban mindössze annyit tudok, hogy
amikor kinyitom a szemem, Ben Williams alszik mellettem a reggeli
napsütésben, és ha soha többé nem látom őt újra, akkor is ez volt, és ez
lesz életem legboldogabb éjszakája.
Ezt onnan tudom, mert még álmomban sem gondoltam volna, hogy
a szeretkezés lehet ennyire szenvedélyes, mégis ilyen gyöngéd.
Tudom, hogy még soha, senki nem fogta két tenyerébe az arcomat, és
nézett mélyen a szemembe azt suttogva, milyen csodálatos vagyok,
miközben gyöngéden mozog bennem.
Tudom, mert még soha, senkivel nem éreztem magam ilyen
kellemesen, mint az éjszaka Bennel, mert még sosem éreztem olyat,
mint az éjjel.
És végül tudom, hogy sosem fogom elfelejteni, milyen az, amikor
annyira boldog vagy, hogy attól tartasz, mindjárt szétvet a boldogság.
Szóval, fekszem az ágyban és fürdők a boldogságban. Meg se
moccanok, nehogy felébresszem Bent, túlságosan is rettegek, hogy
eltűnik a varázslat, ám ahogy nézem őt, lassan kinyitja a szemét,
nyújtózkodik, majd felém fordul.
Most mitévő legyek? Mosolyogni szeretnék, mondani valamit, de
nem megy, mert fogalmam sincs Ben érzéseiről, és amikor álmos
mosollyal, pislogva kinyújtja értem a karját, eláraszt a
megkönnyebbülés, és a mellére fészkelem magam.
A hajamat csókolja, a vállamat.
– Köszönöm – mondja rekedtesen, én meg csak mosolygok, kis
köröket rajzolok a mellkasára.
Egy darabig még csókolózunk, simogatjuk egymást, aztán Ben az
órájára néz.
– Basszus! – Kipattan az ágyból. – El kell érnem a gépemet.
Kopogtatnak az ajtón, és felülök az ágyban.
 – Ben! Simon vagyok. Tíz perc múlva indulunk. Elkészültél?
– Majdnem – kiáltja Ben, és majdnem hanyatt esik a cipőjében. –
Basszus! – motyogja idegesen.
– Segítek összecsomagolni – mondom. Kikászálódok az ágyból,
pedig anyaszült meztelen vagyok. Ben rám néz, a földre dobja a ruháit
és átölel.
– Hihetetlen, hogy te vagy az! Hihetetlen volt az éjszaka – suttogja.
Ismét csókolózni kezdünk, aztán Ben elhúzódik tőlem. – Nem lehet,
nincs idő. Basszus!
Nincs idő szeretkezés utáni lusta csókokra és cirógatásokra, s tíz
percen belül Ben már össze is pakolt és felöltözködött. Lekísérem a
hallba. Már rettegek a búcsúzástól és attól, hogy mi lesz ezután.
– Hello! – mondja egy számomra ismeretlen férfi, aki odajön Ben-
hez, de közben egész idő alatt kicsit pimaszul engem fixíroz. – Ő
kicsoda?
– Ő a barátom, Jemima – feleli Ben. – Ő pedig Simon.
Kezet rázok Simonnal, és elkapom a férfi Ben felé küldött
pillantását, amelyet ő úriember lévén igyekszik észre sem venni.
– Simon, a kocsinál találkozunk – mondja Ben. A férfi szemlátomást
vonakodva kicsámpázik a szállodából, ámbár valószínűleg alig várja,
hogy elpletykálja a dolgot a stáb többi tagjának.
– Meddig maradsz itt? – kérdezi a fülem mögé simítva a hajamat
Ben.
– Még két hónapig – felelem azon töprengve, miként juthatnék haza,
hogy vele lehessek.
– És mit fogok én kezdeni a következő két hónapban? – mondja
Ben, nekem pedig örül a lelkem.
– Nagyon szeretnék hazamenni, de nem lehet.
– Miért nem?
Hülye vagyok, tudom, mégsem akarom elmondani neki, hogy nincs
pénzem, hogy túlléptem a kártyám hitelkeretét, hogy valójában egy
megveszekedett vas sincs a nevemen. Ez túlságosan szomorúan
hangzik, túlságosan a régi Jemima Jonesra vall, úgyhogy előrukkolok a
tökéletes kifogással:
– A Kilburn Heraldnak tudósítok. Ismered a főszerkesztőt, muszáj
maradnom, különben elveszítem az állásomat.
 – Hiányozni fogsz. – Ben magához húz és megcsókolja a
homlokomat.
– Írhatunk egymásnak – mondom lelkesen –, vagy beszélhetünk
telefonon.
– De még mennyire! Leírnád a címedet és a telefonszámodat?
Lefirkantom Lauren címét meg a telefonszámát, s épp, amikor Ben
kezébe adom a cédulát, ismét megjelenik Simon és ellentmondást nem
tűrő hangon közli:
– Indulnunk kell, Ben.
Összeölelkezünk, búcsúcsókot váltunk. Ben elindul kifelé, ám
mielőtt még elérné az ajtót, sarkon fordul, visszaszalad, a karjába kap
és megcsókol.
– Amint hazaérek, hívni foglak – mondja.
– És az mikor lesz?
– Isten tudja, de ne aggódj, hívlak. – Ezzel elmegy, még integet,
amikor beszáll a kocsiba, én pedig a hamisítatlan mennyei boldogság
felhőjén lebegek haza.
– Na?
Még a zárba se dugtam a kulcsot, amikor Lauren már nyitja is az
ajtót, és semmit sem kell mondanom, mert röhejesen érzelgős
vigyorgásomból látja, hogy fantasztikus volt az éjszaka.
– Megcsináltad! Megcsináltad! – Ugrál, átölel, én pedig kuncogni
kezdek. – Mindent tudni akarok.
– Nagyon fáradt vagyok – nyöszörgőm, s még mindig mosolyogva a
szófára rogyok.
– Hallani se akarom ezt a baromságot, Benről akarok hallani!
– Szeretem őt – közlöm egyszerűen, aztán kimondom újra, pusztán
csak azért, hogy halljam a szavakat: – Szeretem őt.
– Akkor kezdjük az elejéről – utasít Lauren, én pedig szót fogadok
neki.
Mesélek a találkozásunkról, arról, hogy Ben nem ismert meg, aztán
pedig olyan volt az egész, mintha sosem váltunk volna el. Mesélek
neki Ben történeteiről, a munkájáról, az életéről. Elmondom, hogy
amikor kijöttünk az étteremből, szinte azonnal egymásnak estünk. És
mesélek a szeretkezésünkről is, hogy milyen volt, és hogyan éreztem
magam.
 Szóról szóra, tettről tettre elmondok mindent, és egész idő alatt ott
van a képemen az az ostoba vigyor. Úgy érzem, mintha boldogságban
úsznék.
– Ezek szerint túl vagy Braden? – kérdezi Lauren, miután
befejeztem.
– Ki is az a Brad? De komolyan, Lauren, annyira más volt Braddel.
A szex óriási volt vele, de épp tegnap éjjel döbbentem rá, hogy erről
szólt az egész, a fantasztikus szexről. Nem volt benne gyöngédség, se
szerelem, csak szenvedély, és akkor azt hittem, ennyi elegendő. Ben
azonban egészen más. Talán azért, mert őt ismerem, talán azért, mert
barátok vagyunk, de itt többről van szó. A kétség árnyéka nélkül
tudom, hogy még mindig fülig szerelmes vagyok belé. – Elhallgatok és
felsóhajtok.
– Ben is ugyanígy érez?
– Nem tudom. Hihetetlenül gyöngéd volt, odaadó meg szerető… de
semmi értelme ezen rágódni. Máskülönben, amint hazaér, telefonál.
– Hánykor?
– Honnan tudjam? Jaj istenem, Lauren, mennyire szeretnék vele
lenni. Haza akarok menni. Két hónap, szinte egy örökkévalóság, és
nem tudom, hogy fogok megbirkózni az előttem álló hetekkel.
– Majd telefonál – nyugtatgat Lauren. – És ez a két hónap
semmiség. Egy szemvillanás alatt elmúlik. Most pedig – az órájára néz
–, mit szólnál egy ünnepi villásreggelihez?
– Tökéletes. Farkaséhes vagyok.
A Broadway Delibe megyünk, ahol bundáskenyeret eszem, meg
angolszalonnát és epret. Az étel finom, evés közben ismét
végigvesszük az összes részletet, és úgy érzem, mintha fürdenék a
szerelemben, s mintha mindenki irigykedve pillantana rám, mivel
szerelmes vagyok, és szeretnének a helyemben lenni.
Videózással töltjük a délutánt, de mindannyiszor összerezzenek,
amikor valami zajt hallok, mert lehet akár a telefon is, de nem az. Este
tízkor az órámra nézek, és kezdem magam egy kicsit rosszul érezni,
mert odahaza reggel hat óra van, és tudom, hogy Ben már réges-rég
megérkezett Londonba, és ha órákig tartott is, amíg megkapta a
bőröndjét és átvergődött a vámon, már akkor is otthon kell lennie. De
nem hívott fel.
 Éjfélre a boldogság utolsó morzsája is elszállt belőlem, és azt
hiszem, mindjárt sírva fakadok.
– Bármi történhetett – vigasztal Lauren bekapva az utolsó
csokoládés chipset. – Késhetett a repülő, munkába kellett mennie…
Nyugi, hívni fog.
Én azonban aggódom, és annak dacára, hogy ma reggel úgy
gondoltam, az se baj, ha soha az életben nem látom őt viszont, meg
kell tanulnom együtt élni ezzel a csontig ható, éles fájdalommal,
amelyet most érzek, mert nem telefonál, nem is fog felhívni, és ez az
életem végéig így lesz.
Egy héttel később még mindig próbálom megtanulni, hogyan éljek
együtt a fájdalommal. Persze jó képet vágok, igyekszem folytatni az
életemet. Már nem járok edzőterembe, viszont eljárunk Laurennel
szórakozni, és úgy teszek, mintha jól érezném magam, aztán másnap
reggel arra ébredek, hogy valami baj van. Mi is az? Akkor aztán
eszembe jut, és alászállnak a fekete felhők, és egész nap a nyomomban
vannak.
Persze éjszaka sem találok nyugalmat, mert álmomban is ott a
fájdalom, szüntelenül Benről álmodom. Mert Brad, az egész Brad és
Jenny ügy rémes volt, de semmi ehhez képest. Egyetlen csöpp volt a
fájdalom óceánjában, amelyben most a nap minden egyes percében
alámerülök. És akadnak napok, amikor egyáltalán fel sem akarok
kelni, csak az ágyban fekve és a nemlétben sodródni, hogy vége legyen
ennek az egésznek.
Ben Williams képtelen elhinni, hogy ilyen ostoba volt. Képtelen
elhinni, hogy a cetli, amelyre Jemima ráírta a címét meg a
telefonszámát, elveszett. Képtelen elhinni, hogy semmilyen módon
nem tud kapcsolatba lépni vele. Számtalan üzenetet hagyott Bradnél,
de gyanítja, hogy nem adták át az üzeneteit, mert nem kapott rájuk
választ. Felhívta Geral-dine-t, de neki csak Brad száma volt meg, és
Sophie-val meg Lisával sem ment sokra.
Hiába kutatta végig újra a ruháit, a táskáit, az iratait, nem találta meg
azt a nyavalyás cédulát.
És noha alig egy hete érkezett haza, szüntelenül Jemima Jones jár a
fejében. Egy élőadás kellős közepén elveszti a fonalat, mert felvillan
előtte Jemima arca. Vagy hirtelen a bőre tapintása jut eszébe egy
gyártási értekezleten.
 És előfordul, hogy késő éjjel – minden éjszaka – csak a hangját
akarja hallani, és egyfolytában abban reménykedik, hogy Jemima
felhívja. De csak nem csöng a telefon, és ha mégis, nem Jemima
keresi. Végül Ben – és ki gondolná, hogy az isteni Ben Williamsben
akárcsak egy csipetnyi bizonytalanság lakozik – aggódni kezd, hátha
Jemimának csak egyéjszakás kaland volt ez az egész. Talán nem is
szereti őt. Talán megismerkedett valaki mással.
Miután eltelik egy hét, beszámol Richardnak a történtekről.
– Felhívhatott volna – mondja Richard. – Nézz szembe a tényekkel!
Tudja, hol dolgozol, nem kell mást tennie, csak felemelni a
telefonkagylót. Hagyd meg ezt annak, ami volt, egy ragyogó
kalandnak, és éld tovább az életedet.
– Hm. – Ben hümmög, mert van egy szemernyi igazság abban, amit
Richard az imént mondott. Végtére is Jemima felhívhatta volna, de
nem kereste, úgyhogy talán legjobb lesz, ha elfelejti az egészet.
– Jaj nem! – jegyzi meg barátja arcát fürkészve Richard.
– Mi van? – kérdezi riadtan Ben.
– Ugye nem vagy… Te nem lehetsz…
– Mi?
– Te szerelmes vagy, igaz?
– Egyáltalán nem – Ben tagadólag rázza a fejét.
– Dehogynem. Felismerem a jeleket.
– Ugyan már! Nem vagyok szerelemes – feleli Ben. Az órájára néz
és szedelődzködni kezd. – Mennem kell, interjúm van.
– Nocsak, egy újabb interjú?
Ben felsóhajt.
– Az utolsó cikk után azt hittem, békén hagynak, de nem állhat le a
reklámgépezet.
– Ne mondj nekik semmit – jelenti ki drámaian Richard.
– A világért sem – feleli határozottan Ben.
Csakhogy óhatatlanul lépre megy. Az újságíró ugyanis amolyan
aranyos, gondoskodó középkorú asszony, akinek Ben azonnal ki
akarja tárni a lelkét, és mielőtt észbe kapna, már jóval többet mond a
kelleténél.
– Kérem, ne írja bele azt a részt, hogy nem tudom megtalálni őt –
fogja könyörgőre a búcsúzáskor –, azt magánemberként mondtam.
 – Sose aggódjék – az újságírónő bátorítóan Ben karjára teszi a kezét.
– Bennem megbízhat.
Senkit sem volt merszem felhívni odahaza, hogy elmondjam nekik,
máshol lakom, mert akkor tudni akarták volna az okát, nekem pedig
nem lett volna erőm Bradről és Jennyről mesélni, Benről meg pláne
nem.
Egy hét azonban átkozottul hosszú idő, ha összetört a szíved, Lauren
pedig, bármennyire is fantasztikus barátnő, kezd az idegeimre menni.
Néha szeretnék egyedül lenni és életem egyetlen, tökéletes éjszakájára
emlékezni, meg a jövőről ábrándozni, hogy mi lett volna, ha Ben
telefonál nekem. Lauren azonban sosem hagy egyedül. Fel akar
vidítani, tudom, de néha kicsit fárasztóak a tréfálkozásai.
És akkor végre besokallok. Beszélnem kell valakivel, aki ismeri
Bent. Valakivel, aki megmondhatja mitévő legyek. Valakivel, aki
esetleg tudja, miért nem hívott fel eddig.
– Geraldine? Én vagyok az.
– Jemima Jones! Örülök, hogy hívsz. Hol a pokolban voltál?
– Ülsz vagy állsz?
– Ülök. Mi az ördög folyik ott?
– Ó, istenem, Geraldine, ez borzasztó! Nem is tudom, hol kezdjem?
– Az elején – feleli nyugodtan Geraldine, én pedig elmondok neki
mindent Bradről és Jennyről, Laurenről meg a zabálásról, és végül
beszélek neki Benről.
– Hiszen Ben felhívott engem! – vág a szavamba, és nem hagyja
befejezni bánatom taglalását. – Tudtam, hogy nem véletlenül hív,
hiszen azóta nem beszéltem vele, amióta elment innen. A múlt héten
keresett, a számod után érdeklődött. Jemima, te lökött tyúk! Biztosan
elvesztette a telefonszámodat. Miért nem hívtál fel hamarabb?
– Felhívott téged? – Lassacskán kezdenek összeállni szívem széttört
darabjai.
– Épp ezt mondom. A múlt héten keresett. Éreztem a hangjából,
hogy történt valami. Egyszerűen megéreztem.
– És mit mondott? Szó szerint ismételd el, amit mondott.
– Mindössze annyit mondott, hogy találkoztatok Los Angelesben, és
fel akar hívni, hogy megköszönje neked, de nem találja a számodat.
– Most mit csináljak? Hívjam fel? Jaj istenem, Geraldine, haza
akarok menni.
 – Akkor miért nem jössz?
– Mert nem lehet – nyöszörgők. – Kilencszázötvennégy dollár plusz
adók és illetékek. Ennyibe kerül, hogy átírassam a jegyemet, és egy
megveszekedett fillérem sincs.
– Ezt elmondtad Bennek?
– Szó sincs róla! Nem akartam, hogy sajnáljon, ezért azt mondtam, a
tudósítás miatt kell itt maradnom.
– Az isten szerelmére, Jemima! Miért nem mondtad el neki az
igazat?
– Nem tudom – motyogom.
– Na jó, majd kitalálok valamit.
– Mit fogsz csinálni?
– Ezt bízd rám – feleli határozottan Geraldine.
– De mit? Mondd már meg! Hívjam fel Bent?
– Eszedbe se jusson! Csak ülj ott a fenekeden, és hagyd rám, hogy
elintézzem ezt a dolgot.
– Geraldine, légy szíves ne mondd meg neki, hogy nincs pénzem
hazajönni. Egyébként is, talán már meggondolta magát.
– Jemima, ha olyan fantasztikus volt, mint mondod, akkor nem
gondolta meg magát. Bízz bennem, én ismerem a férfiakat.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, mert Geraldine-nál senki sem ismeri
jobban a férfiakat.
– JJ! Elfelejtettem szólni, hogy leveled érkezett. – Lauren épp a
konyhaasztalra pakolja a bevásárolt holmit.
– Hol van?
– A dohányzóasztalon hagytam. – Lauren kijön és felemel egy
magazint, alatta nagyalakú, barna boríték hever londoni
postabélyegzővel. Leáll a szívverésem, mikor a kezembe adja, de nem
Bentől jött. Geraldine küldte. Bárhol felismerném a kézírását.
Feltépem a borítékot, egy újságkivágást, meg egy kísérőcédulát
húzok ki belőle.
„Jemima Jones! Szokás szerint Geraldine néni siet a segítségedre.
Tudom, nem akartad, hogy elmondjam, miért ragadtál odakint, de
sajnálnom, muszáj volt. Ráadásul lehetőséget adott, hogy ostoba
baromnak nevezzem Bent, amire már évek óta fájt a fogam!!! (Semmi
sértődés…)
 Mellesleg azt hiszem, nem fogod megbánni, miután kinyitottad ezt a
borítékot, és nem tőlem van, hanem Bentől. És azt hiszem, érdekesnek
fogod találni a mellékletet!!! (Én bizony annak találtam…) Te
mázlista! Mi még mindig pompásan megvagyunk Nickkel, majd
személyesen elmesélem. Hamarosan, nagyon hamar. Csók és ölelés.
Geraldine”
Mosolyogva olvasom, szinte hallom Geraldine hangját, aztán
elolvasom újra, és nem értem, miért ő írt, miért nem Ben, mert ha a
melléklet tőle van, akkor egyáltalán miért írt Geraldine? Mindenesetre
fogom a kivágott a cikket, és le kell ülnöm, de gyorsan.
– Mi az? – kérdezi mellém telepedve Lauren, úgyhogy fennhangon
olvasom, meg-megállva, hitetlenkedve.
– Ben Williams óvatos, ha a szerelem témája kerül szóba. Az ő
szavaival élve „megégette” magát, de nem hajlandó elárulni, ki az
illető. Kétségkívül több millió nő fog elkeseredni annak hallatán, hogy
a Londoni esték fess műsorvezetője szerelembe esett. „Egy régi
barátom – árulja el Williams –, akit egy ideje nem láttam, de
nemrégiben ismét találkoztunk, és a kapcsolatunkból több lett
barátságnál. Amíg el nem váltunk, én sem tudtam, hogy ez szerelem, s
most csak tengek-lengek, amíg hazatér.” És hogy ki Ben Williams
vágyainak titokzatos tárgya? „Nem híresség – nevet a műsorvezető –, a
neve Jemima Jones.”
Reszketni kezd kezemben a papír. Nem tudom, sírjak-e vagy
nevessek, és egyikünk sem szólal meg. Azt hiszem, Lauren legalább
annyira megdöbbent, mint jómagam. Egy idő múlva fogja a borítékot
és ahelyett, hogy a szemétbe dobná, belenéz, elmosolyodik, majd
odaadja nekem. Érzem, hogy van benne még valami. És amikor
kihúzom, az a valami gyanúsan úgy fest, mint egy repülőjegy, és
kézírásos üzenet áll a borítóján: „Gyere haza, hiányzol! Ben.” Már
tudom, hogy Geraldine ötlete volt, ez olyannyira rávall, de nem
bánom, mert nekem is hiányzik Ben, és ő azt akarja, hogy hazamenjek.
Amikor pedig közelebbről is szemügyre veszem a jegyet, eláll a
lélegzetem: Heathrow és holnaputánra szól! Holnapután hazamegyek!
– Na látod – jegyzi meg Lauren, és szorosan magához ölel. –
Tudtam, hogy valamiképp utolér.
– Sikerült neki – suttogom, miközben könnycseppek gördülnek
végig az arcomon. Sikerült neki.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET
És itt vagyok bőröndökkel a kezemben, a Louis Vuitton táskát nem
is említve, és szerencsére túljutottam a vámon – nem mintha bármi
titkolni valóm lenne, de valahogy mindig átkozott lelkiismeret-
furdalásom van, amikor átmegyek a zöld folyosón –, és ahogy
felpakolom a bőröndöket egy kocsira és kigurítom a várakozók
tömegébe, már tudom, milyen nagyon hiányzott London.
– Elnézést! – Fiatal nő siet el mellettem várakozó barátaihoz, s én
sosem gondoltam volna, hogy ennyire örülök majd egy brit
akcentusnak.
Ben nem tud kijönni értem, de indulás előtt felhívtam, és azt
mondta, szüntelenül rám gondol, már alig várja, hogy velem legyen.
Velem!
Az én Benem. Ismét itthon! Még alig hiszem el, hogy már csak
néhány óra, és látni fogom őt. Átkozottul fáradt leszek, amikor majd
találkozunk, de az adrenalin, hogy láthatom, sokáig ébren tart majd.
Amióta megkaptam a repülőjegyet, semmi másra sem tudok
gondolni, csak arra, hogy viszontlátom őt – mégis sikerült aludnom a
repülőgépen. Azt hiszem, kimerített az érzelmi trauma, mindazonáltal
Geraldine tanácsához híven spricceltem az arcomat és bekentem
hidratálóval is. Ám aztán mélyen elaludtam, a stewardess keltett fel,
amikor letette elém a reggeliző tálcát.
Már tudom, hogy nem sok mindent fogok hiányolni Los Angelesből,
bár Lauren hiányozni fog. Ő vitt ki a repülőtérre, sokáig ölelgettük
egymást, sírt és örökösen azt hajtogatta, mit fog csinálni nélkülem. Az
én torkomat is fojtogatta a sírás, de a hazatérés izgalma erősebb volt a
búcsúzás szomorúságánál. Mondtam Laurennek, hogy rendben lesz
minden, és megígértettem vele, hogy kapcsolatban maradunk.
Egyébként komolyan hiszem, hogy jól meglesz, mert Lauren túlélő.
Még mindig azt mondja, hazajön, de én nem vagyok annyira biztos
ebben. Úgy tűnik, jól alakulnak a dolgok Billel, s noha esküdözött,
hogy hazajön, talán mégis odakint marad. Vakációzni persze
hazalátogat majd. Szeretném, ha megismerné Bent és Geraldine-t, és
látná, hogy mennyire boldog vagyok ott, ahová tartozom.
És bármilyen furcsa is, rádöbbentem, hogy Lauren meg én nem is
vagyunk annyira különbözőek. Én is túlélő típus vagyok; mert az
elmúlt néhány hónapban átéltek biztosan megtörtek volna egy nálam
gyöngébb embert. Persze a felszínen nem érzem magam olyan nagyon
erősnek, de tudom, teljes biztonsággal tudom, hogy legbelül elképesztő
erőtartalékaim vannak, s ez mindent összevetve, igazán megnyugtató.
Úgy gondoltam, visszamegyek a lakásba Sophie-hoz és Lisához,
ami bizony hátralépést jelentett volna, de szerencsére ez is
megváltozott. Tegnap este felhívtam őket, gondolván, addig még ott
maradok, amíg nem találok valami mást, és elég ostoba módon
meglepődtem, sőt kissé csalódott voltam, amikor Sophie elmondta,
hogy Lisa egyik barátnője lakik a szobámban. Az én cuccaimat a
lépcső alá tették. Még sokáig nem számítottak rám, és bármennyire
sajnálják, nem rúghatják ki azt a lányt.
Néhány percre bizony pánikba estem, de aztán felhívtam Geraldine-
t, aki ismét a segítségemre sietett. Már beköltözött az új lakásába –
szükségtelen mondanom: abszolút káprázatos –, és a vendégszoba
tökéletes lesz nekem.
– És Nick? – tudakoltam.
– Mi van vele? – nevetett Geraldine. – Ugye nem bánod, ha néha itt
tölti az éjszakát? Vagy igen? Ráadásul neked ott van Ben, és gondolj
csak bele, Jemima milyen fantasztikusan fogjuk érezni magunkat.
Boldog lennék, ha te lennél a lakótársam, meglátod, ragyogó lesz. Ma
délután kiszaladok a Habitatba, veszek függönyöket, és készen áll a
szobád.
Hogy is állhattam volna oda vitatkozni vele?
Fogom a cédulát Geraldine új címével, beállok a sorba, és örülök,
hogy a lassan felsorakozó és elhúzó taxik olyan ismerősek, olyan
masszívak, hogy Londont jelképezik, és talán mindennél jobban
árulkodnak arról, hogy itthon vagyok.
Végre beszállok az egyikbe, s amint elindul a repülőtérről, az
ablaknak támasztom a homlokom, és az autópálya elsuhanó fényeit
nézem. Minél közelebb kerülök az otthonomhoz, annál nagyobb
izgalom fog el.
Egy új kezdet, Jemima Jones, egy teljesen új fejezet: tőlem függ, mit
írok bele. És az első lépés, hogy nem megyek vissza a Kilburn
Heraldhoz, Ha Ben meg tudta csinálni, akkor én is. Be fogom
teljesíteni az álmomat, egy divatos magazinnál dolgozom majd, ez lesz
a kezdet. Valamikor régen megrémültem volna ettől, most azonban alig
várom, hogy belevágjak, hogy elinduljak egy új utazásra, ezúttal olyan
emberekkel körülvéve, akiket szeretek, és akik szeretnek engem.
És ahogy körülnézek, London bizony büdös és mocskos, az emberek
szemlátomást egy kicsit fáradtak és gondterheltek. Nem látni a napot,
felhőktől sötétlik az ég, s máris néhány esőcsepp koppan a szélvédőn.
Nem látok napbarnított embereket, a Kilburn High Roadon
mindenki anorákba burkolódzva iparkodik hazafelé a bevásárlásból,
nehogy bőrig ázzon.
Én imádom ezt. Itt biztonságban vagyok. Nem bánom, hogy
Kalifornia szöges ellentéte. Nem bánom, hogy mindig pocsék az idő.
Nem bánom, hogy soha, senki nem mondja: „Legyen szép napod!” Ez
itt csodálatos, lüktető és valóságos. És mindenekelőtt, az otthonom.
UTÓSZÓ
Jemima Jones már nem sovány, nem keménytestű, nem válogatja
meg rögeszmésen, amit eszik. Jemima Jones most érzéki, nőiesen
gömbölyded, negyvenes konfekcióméret, aki tökéletesen elégedett a
külsejével. Jemima Jones most azt eszik, amihez kedve szottyan, akkor
és olyan gyakran, amikor neki tetszik.
És Jemima Jones nem magányos többé. Nem álmodozik a tökéletes
románcról egy olyan férfival, aki nem lehet az övé. Elhiszi, hogy neki
is jár az igaz szerelem.
Mert Jemima Jonesnak sosem volt bátorsága hinni a szerelemben.
Jemima Jonesnak sosem volt bátorsága hinni önmagában. Nem merte
elhinni, hogy egy szép napon a sors valóban szakít rá időt, hogy
kiemelje őt a tömegből és rámosolyogjon.
Bizony valóra válhatnak a tündérmesék, és ha bízunk önmagunkban,
ha elfogadjuk gyarlóságainkat, ha bátorsággal, erővel, állhatatossággal
és fenntartás nélkül kitartunk mellettük, talán éppúgy ránk mosolyog a
sors, ahogyan Jemima Jonesra – avagy Mrs. Ben Williamsre, ahogy a
divatos magazinon kívül, amelynél dolgozik, mindenki ismeri.
 A TRIVIUM KIADÓ AJÁNLATA
Jane Green:
Férfiak városa
Szórakoztató, szellemes, pikáns történet férfiakról és nőkről, akik
már kimondták a boldogító (?) igent
Képzeld el Hamupipőkét egérbarna hajjal, smink nélkül, kifakult
farmerban és agyonmosott, bő pulcsiban. Nos, ilyen Alice. Kitűnő
anyag, hogy némi hajfestékkel, sminkkel, pár kiló mínusszal és
elegáns ruhákkal szőke szépséget faragj belőle. Aztán képzeld el
Mesebeli királyfit. Ő Joe. Mellesleg sikeres befektetési bankár és
hírhedt szoknyabolond.
Alice még az általánosból ismeri Joe-t, ő volt az Elérhetetlen Ideál.
Tizenöt év múltán is elakad a szava, amikor összefut vele egy partin.
Megtörténik a csoda: Joe randevúra hívja. Hogy miért? Mert itt az
ideje, hogy legyen valaki, aki gondoskodik róla, akihez egy stresszes
nap után haza lehet menni, egyszóval meglátja a szürke verébben az
ideális „feleséganyagot”.
Alice-ből a jól szituált Joe gyönyörűvé varázsolt, irigyelt hitvese
lesz. Ámde Joe nem sokáig bírja a monogámiát, váltogatja a szeretőit –
”hisz ez csak szex”-, és Alice-nek egyre nehezebb a mit sem sejtő
naivat alakítania. Joe-t áthelyezik New Yorkba, s amikor találnak egy
csodálatos régi házat, Alice úgy érzi, minden álma beteljesült, és
igazán hisz az újrakezdésben. Egy ideig valóban boldogok, de
nemsokára újrakezdődnek Joe éjszakába nyúló „üzleti vacsorái” és a
többnapos rejtélyes távolmaradások.
Alice-nek döntenie kell. Joe még mindig az a férfi, akit valaha akart:
szívdöglesztő, sikeres és kedves. Csakhogy reménytelenül és
megrögzötten hűtlen. Harcoljon érte, vagy emelt fővel hagyja el, és
kezdjen új életet?
A nagysikerű Nők városa szerzőjének regénye hónapokig vezette az
angol bestseller listákat.
 A TRIVIUM KIADÓ AJÁNLATA
Jane Green:
Anyósok városa
„Hárman voltunk ebben a házasságban…”
„Emlékszem, amikor Diana hercegnő a kamerák előtt elmondta az
immár hírhedtté vált szavakat, én pedig azon tűnődtem, hogy mi a
csudáról beszél.
Most pedig, hetekkel a saját esküvőm előtt pontosan tudom, hogy
mire gondolt. Az egyetlen különbség, hogy nekem nem egy szeretővel,
hanem, egy matriárkával van dolgom.
Őszintén mondom, nem tudom eldönteni, melyik rosszabb.”
Ha az ellentétek vonzzák egymást, Ellie és Dan egymásnak vannak
teremtve. Ellie – egy elit londoni szállodalánc marketing menedzsere –
ösztönember; a televíziós producer Dan pedig mindent előírásosan
csinál. Ellie úgyszólván árva – tizenhárom évesen veszítette el az
édesanyját, apjával szinte sosem találkoznak –, Dan felső
középosztálybeli családja viszont nagyon is összetartó. Kezdetben
Ellie végtelenül boldog, hogy befogadja a Cooper família, s amolyan
megtalált anyaként öleli magához Dan anyját, Lindát. Ám csakhamar
rájön, hogy Linda „anyáskodása” lényegesen tolakodóbb annál, amivel
akár a legjobb meny is megbirkózhatna. Mi a csudáról beszélhet Dan
naponta kétszer az anyjával? És Linda miért hívatja ki Ellie-t egy
fontos megbeszélésről valami semmiség miatt? És hogyan lesz a
tervezett bensőséges polgári esküvőből királyi menyegzővel vetélkedő,
estélyi ruhás társasági esemény? És mi lesz, amikor megszületik az
első unoka?
Szórakoztató, megindító, tanulságos regény egy összetett és
bonyolult kapcsolatrendszerről, a fiús anyáról, aki nem hajlandó
tudomásul venni, hogy egyszer csak nem ő a legfontosabb nő a fia
életében…
A Nők városa és a Férfiak városa után, az Anyósok városával
egészül ki a Jane Green megalkotta hiteles és ragyogó humorral
megírt családi kör- és kórkép.
 A TRIVIUM KIADÓ AJÁNLATA
Jane Green:
Nők városa
Sziporkázó, szexi, szókimondó történet szinglikről, biológiai órákról,
apákról, bébikről, családról…
Júliának, a sikeres londoni televíziós producernek látszólag
eszményi az élete. A felszín alatt azonban mégsem annyira tökéletes.
Vegetáló párkapcsolatára, úgy véli, egy bébi a válasz, tehát
megszállottan teherbe akar esni. A szex utáni gyertyától a pogány
termékenységi rítusig minden ötletet kipróbál – mindhiába. Vajon egy
váratlan utazás – a Szex és New York típusú életvitel, a vonzó férfiak,
a város lüktető energiája – segít neki megtalálni azt, amire valóban
szüksége van?
Sam, a tehetséges grafikus bolondul kicsi fiáért, azonban viszolyog a
„főállású anyuka” életformától. Számított ugyan kimerültségre és
alváshiányra, tudta, hogy egyáltalán nem lesz ideje önmagára, de a
magányosságra és unalomra nem készült fel. Vajon Chris, a férje, aki
imádja őt, hogyan boldogul megváltozott feleségével, és a „semmi se
jó, amit mondasz vagy teszel” helyzettel? Lehet, hogy Sam számára
egy új barátnő elképesztően szexi férje a megoldás?
Maeve amolyan dögös-vörös férfifaló. Mindene a karrier. Remekül
lavírozik a munkahelyi politikában, tudja, melyik főnökkel hasznos a
szex – és kiütést kap az érzelmi elkötelezettségtől. Egy bébi a
legkevésbé sem szerepel a terveiben. Ám amikor életében először úgy
elragadja a szenvedély, hogy nem védekezik… Maeve igencsak
meglepően reagál a váratlan terhességre.
Őszinte, szellemes, ríkató és érzelmes komédia, amelyből akár
magadra is ismerhetsz…