Charles Bukowski

A SEMMITŐL DÉLRE

Charles Bukowski: South of no North

Copyright © Charles Bukowski, 1973

Fordította: Pritz Péter

A fordítást az eredetivel egybevetette: Dezsényi Katalin

Ann Menebrokernek
 MAGÁNY
Edna teli bevásárlószatyrával ment az utcán, amikor elhaladt az autó mellett.
Az ablakában egy tábla lógott:

NŐ KERESTETIK

Edna megállt. Az ablakban nagy kartondarabra feliratot ragasztottak. Javarészt

gépelt szöveget. Onnan, ahonnan ő állt, nem látszott az egész, csak a nagy betűk:

NŐ KERESTETIK

Új, drága autó volt. Edna tett néhány lépést a fűben, hogy elolvassa, mi áll
alatta gépírással:

49 éves férfi. Elvált. Házasság céljából megismerkedne. 35 és 44

között. Szeret tévézni és szereti a mozgófilmet. A jó ételeket.
Könyvelő vagyok, biztos háttérrel. Megtakarított pénzzel. Kövér nők
előnyben.

Edna 37 volt, és kövér. Telefonszám is volt a hirdetéshez. És három fotó a nőt

kereső úriemberről. Öltönyben és nyakkendővel komolynak látszott. Meg
unalmasnak és egy kicsit kegyetlennek. És fából van, gondolta magában Edna,
fából.
Edna mosolyogva továbbment. Ugyanakkor undorodott is. De mire hazaért,
már el is feledkezett a férfiról. Csak órákkal később jutott eszébe ismét, amikor a
kádban ült, akkor pedig azt gondolta: milyen rettenetesen magányos lehet, aki
ilyet tesz:

NŐ KERESTETIK

Elképzelte a férfit, amint hazaér, kiveszi a postaládából a gáz- és

telefonszámlát, bemegy, levetkőzik, megfürdik, bekapcsolja a tévét. Aztán
előveszi az esti újságot. Aztán bemegy a konyhába vacsorát készíteni.
Alsónadrágban áll, és bámul bele a serpenyőbe. Aztán odaviszi az ételt az
asztalhoz, megeszi. Megissza a kávéját. Megint tévét néz. Aztán lefekvés előtt
még esetleg megiszik egy magányos doboz sört. Milliónyi hozzá hasonló férfi él
Amerikában.
Edna kiszállt a kádból, megtörölközött, felöltözött, és elment otthonról. Az
autó még mindig ott állt. Felírta a férfi nevét, Joe Lighthill, és a telefonszámát.
Újra elolvasta a hirdetést. „Mozgófilmet.” Milyen fura, hogy ezt írja. Az
emberek egyszerűen a „film” szót használják manapság. Nő kerestetik. Elég
bátor hirdetés. Ettől legalább eredeti.
Miután hazaért, három kávét is megivott, mielőtt tárcsázott. A negyedik
csengetés után vette fel.
– Halló?
– Mr. Lighthill?
– Igen.
– Láttam a hirdetést. Az autóján.
– Igen, igen.
– Ednának hívnak.
– Örvendek, Edna, hogy van?
– Jól, köszönöm. Bár elég meleg van. Nekem már kicsit sok is.
– Igen, megnehezíti az életet.
– Nos, Mr. Lighthill...
– Szólítson csak Joe-nak.
– Hát, jó, Joe, ha-ha-ha... kicsit hülyén érzem magam. Tudja, miért
telefonálok?
– A hirdetés miatt, nem?
– De, de, hát, ha-ha, mi a gond? Nem tud nőt fogni?
– Úgy tűnik nem, Edna. Mondja csak, merre vannak?
– Kik, a nők?
– Igen.
– Hát, itt-ott, mindenhol.
– De hol? Árulja el. Hol?
– Például a templomban. Ott például vannak nők.
– Én nem szeretek templomba járni.
– Ó.
– Ide figyeljen, volna kedve átjönni?
– Úgy érti, oda, magához?
– Igen, nagyon kellemes lakás. Iszunk egyet, beszélgetünk, semmi
nyomakodás.
– Késő van.
– Nincs még annyira késő. Nézze, látta a hirdetésemet. Bizonyára felkeltette
az érdeklődését.
– Hát...
 – Csak fél, fél egy kicsit.
– Nem, nem félek.
– Akkor csak jöjjön, Edna.
– Nem tudom...
– Na, jöjjön csak.
– Nos, rendben. Negyedóra múlva ott vagyok.

A lakás egy modem lakóház legfelső emeletén volt. 17-es ajtó.

Az épület aljában a medence vize visszatükrözte a fényeket. Edna bekopogott.
Az ajtó kinyílt, és ott állt Mr. Lighthill. Elöl kopaszodott; sasorrából szőrszálak
álltak ki; nyakánál az ing kigombolva.
– Jöjjön be, Edna...
Bement, az ajtó becsukódott mögötte. Kék, kötött ruha volt rajta.
Szandált viselt harisnya nélkül, és cigarettázott.
– Üljön le, töltök magának egy italt.
Tényleg kellemes lakás volt. Minden kék meg zöld és nagyon tiszta.
Kihallatszott a konyhából, hogy Mr. Lighthill magában dúdol, hmmmmmmm,
hmmmmmmm, hmmmmmmm... Az, hogy ő nyugodtnak tűnt, megnyugtatta
Ednát is.
Mr. Lighthill... vagyis Joe... behozta az italokat. Odaadta Ednának az övét,
majd leült vele szemben egy székre a szoba túloldalán.
– Igen, szóval, pokoli meleg van mostanában. De szerencsére nálam van
légkondicionáló.
– Igen, észrevettem, nagyon kellemes.
– Igyon csak.
– Ja, tényleg.
Edna belekortyolt az italába. Jó volt, kicsit ugyan erős, de ízlett neki. Figyelte,
ahogy Joe ivás közben hátrahajtja a fejét. A nyaka körül vastag ráncok. A
nadrágja nagyon bő. Legalább vagy két számmal nagyobb a kelleténél. Ettől
igen viccesen nézett ki a lába.
– Szép a ruhája, Edna.
– Tetszik?
– Igen, nagyon. És az is, hogy molett. Kitölti azt a ruhát, egészen kitölti.
Edna erre nem mondott semmit. Joe is hallgatott. Csak ültek, nézték egymást,
és kortyolgatták az italukat.
Miért nem beszél? – gondolta Edna. Elvégre neki kéne beszélnie. Tényleg
mintha fából volna. Megitta az italát.
 – Hadd hozzak még egyet.
– Nem, köszönöm, indulnom kéne.
– Ugyan már, hadd hozzak még egy italt. Hogy egy kicsit feleresszünk.
– Jó, rendben, de ha azt megittam, megyek.
Joe kiment a konyhába a poharakkal. Ezúttal már nem dúdolt. Amikor
visszatért, odaadta Ednának az italát, majd leült a székébe, a szoba túloldalán. Ez
az ital még erősebb volt, mint az első.
– Tudja, én nagyon jó vagyok szextesztekben – mondta.
Edna belekortyolt az italába, de nem válaszolt.
– És maga? – kérdezte Joe.
– Én még soha nem töltöttem ki egyet sem.
– Pedig hasznos lenne, megtudná kicsoda, micsoda valójában.
– Miért, maga szerint azok a tesztek érnek valamit? Láttam már őket az
újságban, de még egyet sem töltöttem ki.
– Már hogyne érnének.
– Hát, lehet, hogy én nem vagyok jó a szexben. Lehet, hogy ezért vagyok
egyedül – mondta Edna, és nagyot kortyolt az italából.
– A végén mind egyedül maradunk – mondta Joe.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy teljesen mindegy, hogy egy kapcsolat milyen szexuálisan, vagy
milyen érzelmileg vagy mindkettő egyszerre, úgyis jön a pillanat, amikor vége.
– Hát, ez elég szomorú.
– Persze hogy az. Szóval eljön a napja, amikor vége. Akkor vagy szakítanak,
vagy fegyverszünetet kötnek, és attól fogva úgy élnek együtt, hogy semmit sem
éreznek egymás iránt. Szerintem akkor már jobb egyedül.
– Maga vált el a feleségétől, Joe?
– Nem, ő vált el tőlem.
– Mi volt a baj?
– Az orgiák.
– Orgiák?
– Egy orgia a világ legmagányosabb helye. Kétségbeejtő érzés, ahogy az a sok
fasz ki-be jár egy-egy ilyen orgián... már elnézést...
– Semmi baj.
– Ki-be járnak a faszok, lábak kulcsolódnak, ujjak matatnak, szájak, mindenki
egymásba kapaszkodik, izzad, teljes elszántságában, hogy végigcsinálja...
valahogy.
– Én az ilyesmiben nem igazán vagyok jártas, Joe – mondta Edna.
– Én hiszem, hogy szeretet nélkül a szex semmi. Csak akkor jelent valamit, ha
a két fél között érzelmek is vannak.
 – Úgy érti, a szexhez szükséges, hogy az emberek szeressék egymást?
– Jól jön, az biztos.
– És mi van, ha két fél megunja egymást? De mégis együtt kell maradniuk.
Anyagi okokból. Gyerekek miatt. Ilyesmi.
– Az orgia akkor sem segít.
– Akkor mi?
– Nem tudom. Talán a párcsere.
– Párcsere?
– Hát tudja, amikor két pár elég jól ismeri egymást, és párt cserélnek. Ha
vannak érzelmek, talán van esély. Tételezzük fel például, hogy nekem mindig is
tetszett Mike barátom felesége. Már hónapok óta figyelem. Nézem, ahogy
átmegy a szobán, figyelem a mozdulatait. És a mozdulatai felkeltik az
érdeklődésemet. Kíváncsi vagyok, mi lehet azok mögött a mozdulatok mögött.
Láttam már mérgesnek, részegnek, józannak. Aztán megtörténik a párcsere.
Egyszer csak ott van vele a hálószobában, legalább ismeri. Van némi esély, hogy
valami igazi, valami valós fog történni. Persze mindeközben Mike ott van a
másik szobában az én feleségemmel. Sok szerencsét, pajti, gondolja ilyenkor az
ember, remélem, vagy olyan jó szerető, mint én.
– És ez vajon működik így?
– Hát, nemtom... A párcserének is megvannak a hátulütői... utólag. Nagyon
fontos, hogy a felek még előtte részletesen megbeszéljék a dolgokat. Persze az is
meglehet, hogy az emberek egész egyszerűen nem tudnak annyit, hogy
megbeszéljék az ilyesmit, bármennyit beszélnek is.
– Maga eleget tud már, Joe?
– Hát, ez a párcserés dolog... Nem tudom, talán néhány embernél működik,
sőt lehet, hogy sokaknál, de nálam, azt hiszem, nem működne. Én ehhez túl prűd
vagyok.
Joe megitta az italát. Ednának még volt a poharában, de letette, és felállt.
– Mennem kell, Joe...
Joe megindult felé. Leginkább egy elefántra hasonlított abban a nadrágban.
Edna nézte a nagy fülét. Aztán Joe elkapta, és csókolni kezdte. A rossz leheletét
még az ital sem tudta elnyomni. Testéből savanyú szag áradt. A szája nem ért
hozzá egészen Ednáéhoz. Erős volt, de az ereje nem tiszta, inkább könyörgő.
Edna elhúzta a fejét, de Joe nem eresztette.

NŐ KERESTETIK

– Joe, engedjen el! Nekem ez a tempó túl gyors! Joe!

– Akkor minek jöttél ide, te kurva?
 Hadakozott, aztán újra sikerült megcsókolnia. Szörnyű volt.
Edna meglódította a térdét. Rendesen eltalálta. Joe odakapott, majd a
szőnyegre zuhant.
– Úristen, úristen... Ezt most miért kellett? Meg akarsz ölni?...
A földön hempergett.
A feneke, gondolta Edna, milyen ronda a feneke.
Hagyta fetrengeni, és lerohant a lépcsőn. Odakint tiszta volt a levegő. Edna
hallotta, hogy lakásaikban emberek beszélgetnek, hallotta, hogy szól a tévéjük.
Nem kellett sokat gyalogolnia hazáig. Úgy érezte, újra meg kell fürdenie; kibújt
a kék ruhájából, és lesikálta magát. Aztán kiszállt a kádból, megtörölközött, és
felcsavarta a haját a rózsaszín hajcsavaróira. És úgy döntött, többször nem
találkozik vele.
 MEGHÁGTÁK AZT A FÜGGÖNYT
Beszéltünk a nőkről, besandítottunk a combjuk közé, mikor kiszálltak
autóikból, benéztünk ablakokon, hátha elkapunk valakit dugás közben, de sose
láttunk semmit. Illetve egyszer egy párt rajta kaptunk az ágyban, az ürge épp
ráfordult a nőjére, és már ujjongtunk volna, hogy végre látunk valami akciót,
amikor a nő azt mondta:
– Ne, ma este nincs kedvem hozzá! – S azzal hátat fordított a férfinak. Az
rágyújtott, mi pedig odébbálltunk, hogy keressünk egy másik ablakot.
– A kurva életbe, velem aztán nem bánhatna így egy nő!
– Velem se, az biztos. Milyen férfi az ilyen?
Hárman voltunk: én, Kopi és Jimmy. A mi nagy napunk a vasárnap volt.
Kopiéknál találkoztunk, és villamossal lementünk a Main Streetre. Hét centbe
került a jegy.
Két kabaré működött akkoriban, a Follies és a Burbank. Imádtuk a Burbank
sztriptíztáncosait, és a viccek is kicsit jobbak voltak, mint a másikban, úgyhogy
inkább oda jártunk. Megfordultunk előtte már a „felnőtt” moziban is, de a filmek
korántsem voltak annyira „felnőttek”, mint reméltük, a sztorija meg
mindegyiknek ugyanaz volt: pár csávó berúgat egy kislányt, és mielőtt még
kijózanodhatna, egy bordélyházban találja magát mint prostituált, az ajtaja előtt
türelmetlen tengerészekkel meg púpos kuncsaftokkal. Ráadásul az ilyen
mozikban éjjel-nappal hajléktalanok fetrengtek, a padlóra hugyoztak, bort
vedeltek, és egymásra másztak. A pisa, a cefre és a halál szaga elviselhetetlen
volt. Szóval a Burbankbe jártunk.
– Kabaréba mentek, srácok? – kérdezgette mindig Kopi nagyapja.
– Ugyan, dehogy, akad annál jobb dolgunk is.
Aztán elmentünk. Minden vasárnap. Már jóval a show kezdete előtt ott
voltunk, fel-alá járkáltunk a Main Streeten, be-benéztünk a kocsmákba, ahol
combig felhúzott szoknyával konzumhölgyek ültek az ajtóban, a bokájukat
lóbálták a napfényben, ami bevilágított a bár sötétjébe. Jól néztek ki. De minket
nem vertek át. Hallottuk a hírüket. Ha valaki bement egy ilyen helyre egy italra,
a gatyáját is ráköltötte – a sajátjára meg a lányéra. És persze a lány itala erősen
vizezett volt. Itt-ott megfogdoshattad, aztán annyi. Ha a csapos megneszelte,
hogy pénz van nálad, már jött is a feles, ott tartottak a pultnál, és a pénzednek
lőttek. De mi tudtuk.
Miután megvoltunk a sétával, bementünk a hot dögöshöz, megvettük a
nyolccentes hot dogunkat és az ötcentes gyömbérsörünket. Akkoriban súlyt
emeltünk, az izmaink dagadtak, az ingünk ujját mindig feltűrtük, a cigit pedig a
felső zsebünkben hordtuk. Még egy Charles Atlas[1]-kurzusra is beiratkozunk, de
a sima súlyemelés keményebbnek és egyszerűbbnek tűnt. Míg ettük a hot
dogunkat, és ittuk az óriási korsó gyömbérsörünket, flippereztünk; egy játék egy
centbe került. Jól ismertük a gépet. Ha az ember hiba nélkül végigcsinálta,
szabadjátékot kapott. S mivel mi nem engedhettük meg magunknak, hogy
hibázzunk, hát nem tettük.
Frank Roosevelt lett az elnök, a dolgok kicsit jobbra fordultak, de még mindig
tartott a világválság, s egyikünk apjának se volt állása. Hogy honnan volt
zsebpénzünk, kész talány, azt leszámítva, hogy jó érzékkel nyúltunk olyan
dolgokhoz, amelyek nem voltak a földhöz betonozva. Nem loptunk, a köz javán
osztoztunk. És feltaláltunk. Mivel alig vagy olykor egyáltalán nem volt pénzünk,
kisded játékokat találtunk ki, és azokkal múlattuk az időt; például lesétáltunk a
tengerpartra meg vissza.
Ezt általában nyárestéken adtuk elő, amikor a szüleink nem szóltak, ha
elkéstünk vacsoráról. Meg az se érdekelte őket, hogy a talpunk tiszta hólyag
volt, mire hazaértünk. Csak akkor kezdtek morogni, amikor meglátták, hogy
mennyire lejártuk a cipőnk sarkát, talpát. Olyankor elküldték a háztartási boltba,
ahol készen árulták a sarkot, talpat és ragasztót, egészen elfogadható áron.
Ugyanez volt a helyzet, amikor az utcán fociztunk. Rendes focipályára nem
volt pénze a városnak, de mi annyira kemények voltunk, hogy az egész
futballszezon idején tackle-focit[2] játszottunk az utcán, sőt aztán a kosárlabda és
a baseballszezon alatt is, egészen a következő futballszezonig. És ha földre
visznek az aszfalton, akkor megesik ez-az. Bőr szakad, csont zúzódik, vér folyik,
de az ember csak feláll, mintha mi sem történt volna.
A szüleink nem törődtek azzal, ha összetörve, véresen, kék-zöld foltokkal
tértünk haza; a szörnyű és megbocsáthatatlan bűn az volt, ha kilyukadt a
nadrágunk a térdénél. Mivel mindegyik fiúnak csak két pár nadrágja volt, egy a
hétköznapokra és egy vasárnapra, senki nem engedhette meg magának, hogy
kiszakítsa az egyik nadrágját a térdénél, mert akkor kiderült volna, hogy
szegény, és hogy seggfej, és az is, hogy a szülei is szegények és seggfejek. Így
az ember megtanulta, hogy kell földre vinni az ellenfelet anélkül, hogy a térdére
esne. És a földre vitt ellenfél is megtanulta, hogyan vágódjon el anélkül, hogy a
térdére esne.
Ha verekedésre került a sor, órákig bunyóztunk, és a szüleink még véletlenül
sem léptek közbe. Valószínűleg azért, mert adtuk a keményet, és soha nem
könyörögtünk kegyelemért, ok meg csak várták, hátha egyszer mégis
megtesszük. De gyűlöltük a szüleinket, így nem is tehettük, és mivel gyűlöltük
őket, ok is gyűlöltek minket, így a legdurvább bunyó kellős közepén is csak
annyit tettek, hogy kiálltak a verandára, és egy pillantással nyugtázták, mi folyik
odakint. Aztán ásítottak egyet, felvettek a földről egy reklámújságot, és
visszamentek a házba.
Egyszer verekedtem egy sráccal, aki később magas rangfokozatig vitte a
tengerészetnél. Reggel fél 9-től naplemente utánig bunyóztunk. Senki sem
avatkozott közbe, annak ellenére, hogy a házuk előtt, a fűben verekedtünk,
ahova bárki odaláthatott, két óriási borsfa alatt, ahonnan folyamatosan szartak
ránk a fecskék.
Elkeseredett, vérre menő harc volt. A srác nagyobb volt, kicsit idősebb és
testesebb, de én voltam az őrültebb. Végül kiegyeztünk egy döntetlenben – nem
tudom, hogy van ez, ahhoz, hogy valaki megértse, végig kell csinálnia, de ha két
ember nyolc vagy kilenc órán át püföli egymást, egyfajta furcsa testvériség
alakul ki közöttük.
Másnap kék-zöld volt az egész testem. A számat sem tudtam kinyitni, sőt
egyetlen testrészemet se tudtam megmozdítani úgy, hogy ne fájt volna. Az
ágyban feküdtem, készen a halálra, amikor anyám bejött, kezében a pólóval,
amiben verekedtem, odadugta az orrom alá, és azt mondta:
– Ide nézz, vérfoltos a pólód! Vérfoltos!
– Bocs!
– De ez nem jön ki! SOHA!
– Az ő vére!
– Bánom is én! Akkor is vér, az pedig nem jön ki!

Szóval a vasárnap volt a mi napunk, a könnyű, nyugodt napunk. A Burbankbe

mentünk. Először mindig egy rossz filmet adtak. Egy nagyon régi darabot, mi
pedig ültünk, és vártuk, hogy vége legyen. A lányokra gondoltunk. Három vagy
négy zenész volt a zenekari árokban, akik nagyon hangosan játszottak, ha nem is
jól, de legalább hangosan, aztán végre előjöttek a sztriptíztáncosok, megragadták
a függöny szélét, és úgy fogták, mintha egy férfiba kapaszkodnának, rázták
magukat, és szinte meghágták azt a függönyt. Aztán előrelibbentek, és nekiálltak
vetkőzni. Akinek volt pénze, pattogatott kukoricát is vehetett, akinek nem, az
meg leszarta.
A következő műsorszám előtt szünet volt. Egy kis ember lépett a színpadra, és
azt mondta:
– Hölgyeim és uraim, csak néhány pillanatra rabolnám az idejüket... –
Varázscsövet árult. A cső végén egy üveg volt, és ha az ember a fény felé
emelte, gyönyörű képet látott benne. És ez a tiéd lehetett! Ötven centbe került,
ennyi pénzért örökre a tiéd lehetett, és ehhez csak a Burbank törzsvendégei
juthattak hozzá, mert sehol máshol nem árultak ilyet. – Csak emeljék a fény felé,
és meglátják! Hölgyeim és uraim, köszönöm megtisztelő figyelmüket! És most a
jegyszedők elindulnak a sorok között.
Ekkor mindig megjelent két szakadt, muskotályszagot árasztó hajléktalan egy-
egy zsák varázscsővel. Sosem láttam, hogy valaki vett volna belőlük. De úgy
képzeltem, hogy ha az ember a fény felé tartja, és belenéz, egy meztelen nőt
látna benne.
Aztán újra rákezdett a zenekar, szétnyílt a függöny, és ott állt a kórus,
legtöbbjük kiöregedett, műszempillás sztriptíztáncos, vastagon kikenve,
kirúzsozva. Mindent megtettek, hogy tartsák a lépést a zenével, mégis mindig
késtek egy kicsit. De nem adták fel, és ez szerintem nagyon derék dolog volt
tőlük.
Aztán megjelent a férfi énekes. Na, őt szeretni nagyon nehéz volt. Elmúlt
szerelmekről énekelt – túlságosan hangosan. Énekelni nem tudott, így mikor
befejezte, s széttárta két karját és meghajolt, a taps igen halovány volt.
Aztán jött a komikus. Ő viszont annyira jó volt! Barna ballonkabát volt rajta,
sapkája a szemébe húzva. Úgy csoszogott végig a színpadon, mint egy
hajléktalan, akinek se dolga, se otthona. Aztán feltűnt egy lány, végigbillegett
előtte, a férfi pedig követte a tekintetével, majd odafordult a közönséghez, és
fogatlan szájával azt motyogta:
– A rohadt életbe!
Aztán jött egy másik lány, a komikus mellé lépett, odahajolt hozzá, és azt
mondta:
– Öreg vagyok már, negyvennégy is elmúltam, de ha az ágy összetörik
alattam, nem adom fel, a földön folytatom! – És ettől kifeküdtünk. Hogy
nevettünk! A fiatalok meg az öregek együtt, hogy nevettünk mind. Aztán jött a
táskás műsorszám. Megpróbált segíteni egy lánynak bepakolni a bőröndjébe, de
a ruhák valahogy oldalt mindig kilógtak.
– Nem megy!
– Hadd segítsek!
– Már megint kinyílt!
– Várj! Ráállok!
– Micsoda? Isten ments! Eszébe ne jusson!
És így tovább. Annyira vicces volt!
Aztán végre újra megjelent az első három-négy sztriptíztáncos.
Mindannyiunknak megvolt a maga kedvence, akibe szerelmesek voltunk. Kopi
egy vékony, asztmás francia lányt választott magának, sötét táskákkal a szeme
alatt. Jimmynek a Tigrisnő tetszett (pontosabban: az Anyatigris). Jimmy
figyelmét én hívtam fel arra, hogy a Tigrisnőnek az egyik melle nagyobb, mint a
másik. Az én választottam Rosalie volt.
Rosalie-nak nagy segge volt, és rázta, egyre csak rázta, közben vicces
dalocskákat énekelt, és miközben vetkőzött, magában beszélt és nevetgélt. Ő
volt az egyetlen, aki tényleg élvezte a munkáját. Szerelmes voltam Rosalie-ba.
Gyakran gondoltam arra, hogy írok neki, és levélben közlöm vele, mennyire jó
nő, de valahogy sosem került rá sor.
Egyszer a műsor után a villamosra vártunk, és a megállóban ott volt a Tigrisnő
is. Szűk, zöld ruha volt rajta, és mindannyian őt néztük.
– Nézd Jimmy, ott a csajod, a Tigrisnő!
– Úúú, de jó nő! Nézzétek!
– Odamegyek, beszélek vele – mondta Kopi.
– De ő Jimmy csaja.
– Én nem akarok vele beszélni – mondta Jimmy.
– Én viszont igen – mondta Kopi. Szájába vett egy cigit, meggyújtotta, és
odament hozzá.
– Helló, bébi! – mondta neki vigyorogva.
A Tigrisnő nem válaszolt. Csak nézett maga elé, és várta a villamost.
– Tudom, ki vagy. Láttalak ma vetkőzni. Jó vagy, bébi, nagyon jó, de tényleg!
A Tigrisnő továbbra sem válaszolt.
– Nagyon tudod rázni, atyaég, de még hogy!
A Tigrisnő csak nézett maga elé. Kopi meg állt, és vigyorgott rá, mint egy
idióta.
– Szeretném betenni neked. Szeretnélek megbaszni, bébi!
Odamentünk, és elhurcoltuk onnan Kopit. Lefelé vonszoltuk az utcán.
– Te köcsög! Nincs jogod, hogy így beszélj vele!
– De hát színpadon rázza, kiáll a férfiak elé, és rázza magát!
– Neki is meg kell élnie valamiből.
– De be van indulva, teljesen be van indulva, ő is akarja!
– Te hülye vagy.
És vonszoltuk tovább az utcán.

Egy idő után aztán kezdtem ráunni a vasárnapi műsorra. Gondolom, a Follies
és a Burbank a mai napig megvan még. Persze a Tigrisnő meg az asztmás
sztriptíztáncos, na és Rosalie, az én Rosalie-m már rég eltűntek onnan. Talán
meg is haltak. Rosalie nagy, rengő segge halott. Mikor a környéken járok,
mindig elmegyek a ház előtt, ahol annak idején laktam, és ahol ma már idegenek
élnek. Azért jók voltak azok a vasárnapok, a legtöbb legalábbis. Egy kis
fénypont a világválság sötét éveinek idején, amikor munkanélküli apáink
üldögéltek a verandán, állás nélkül, impotensen, s nézték, hogy a szart is
kiverjük egymásból, majd bementek, bámulták a falat, s még a rádiót is féltek
bekapcsolni, nehogy túl nagy legyen a villanyszámla.
 TE MEG A SÖRÖD, MEG HOGY MILYEN NAGY VAGY
Jack bement a lakásba, és levette a cigarettásdobozt a kandallóról. Ann a
kanapén ült és a Cosmopolitan egyik számát olvasta. Jack rágyújtott, és leült egy
székre. Éjfél előtt tíz perccel járt.
– Charley azt mondta, hogy ne dohányozz – nézett fel Ann az újságból.
– Megérdemlem. Kemény este volt.
– Nyertél?
– Döntetlen, de szerintem az enyém volt a meccs. Benson kemény csávó,
tökös gyerek. Charley azt mondja, Parvinelli lesz a következő ellenfél. És ha
rajta túl vagyok, a bajnok jön.
Jack felállt, kiment a konyhába, és egy üveg sörrel tért vissza.
– Charley azt mondta, ne engedjem, hogy sört igyál – mondta Ann, és letette a
magazint.
– Charley mondta, Charley mondta... elegem van már ebből. Győztem.
Zsinórban tizenhatodszor. Jogom van egy cigihez meg egy sörhöz.
– Formában kell maradnod.
– Tökmindegy, így is szétverem őket.
– Igen, tudom, mert te olyan nagy vagy. Ha berúgsz, állandóan azt hallgatom,
hogy mennyire nagy vagy. Nagyon unalmas.
– Nagy is vagyok. 16 győzelem egymás után, ebből 15 K. O. Akkor ki a jobb?
Ann nem válaszolt. Jack fogta a sörét meg a cigijét, és bement a fürdőszobába.
– Még csak meg sem csókoltál, amikor bejöttél. Megjössz, és már mész is a
hűtőhöz a sörödért. Nagy vagy, naná. Nagy sörivó.
Jack nem válaszolt. Öt perccel később megállt a fürdő ajtajában, bokáig letolt
nadrággal, gatyával.
– Az isten szerelmére, arra se vagy képes, hogy betegyél ide egy tekercs WC-
papírt, ha elfogy?
– Bocs.
A gardróbszekrényhez ment, és elővett egy tekercset. Jack elintézte a dolgát,
és kijött. Megitta a sörét, és kivett egy másikat.
– Itt élsz a világ legjobb félnehézsúlyú bokszolójával, és mást se csinálsz, csak
nyavalyogsz. Egy csomó lány odáig lenne meg vissza, hogy velem lehessen, te
meg csak ülsz itt és basztatsz.
– Tudom, hogy jó vagy, Jack, még az is lehet, hogy a legjobb, de fogalmad
sincs, mennyire unalmas állandóan azt hallgatni, hogy milyen nagy vagy.
– Szóval unod, mi?
 – Igen, rohadtul unlak téged, a sörödet meg a dumádat, hogy milyen nagy
vagy..
– Mondj valakit, aki jobb nálam. A meccseimre se jössz el.
– Van más is a világon, mint a boksz, Jack.
– Például mi? Itt ülni a seggeden a kanapén, és a Cosmopolitant olvasni?
– Szeretem képezni magam, élesíteni az elmém.
– Hát, az mondjuk rád is fér. Van mit dolgozni rajta.
– Mondtam már, van más is a bokszon kívül.
– Na, például mi?
– Például a művészetek, a zene, a festészet, ilyesmi.
– És értesz valamelyikhez?
– Nem, de értékelem.
– Faszom, hát én meg akkor inkább vagyok a legjobb abban, amit csinálok.
– Jó, jobb, legjobb... Az ég szerelmére, te miért nem tudod az embereket
olyannak szeretni, amilyenek?
– Amilyenek? Miért, milyenek? A legtöbb ember puhapöcs, vérszívó, pojáca,
besúgó, strici vagy egy senki...
– Te mindig mindenkit lenézel. Neked senki sem jó, még a barátaid sem. Mert
olyan kurva nagy vagy!
– Így igaz, bébi.
Jack kiment a konyhába, és kivett magának még egy sört.
– Te meg a rohadt söröd!
– Jogom van hozzá. Árulják. Megveszem.
– Charley azt mondta...
– A picsába már Charleyval!
– Ó, mert te olyan nagy vagy!
– Így is van. Pattie legalább tudta. Ő elismerte. Büszke volt rá. Tudta, hogy
nem ingyen adják. Te meg csak nyávogsz.
– Hát akkor miért nem mész vissza Pattie-hez? Miért vagy még itt velem?
– Pont ezen gondolkodom én is.
– Végül is nem vagyunk házasok, akármikor elmehetek.
– Igen, ez nagy előny. A kurva életbe, hazajövök hulla fáradtan egy kőkemény
tízmenetes meccs után, és még csak nem is örülsz, hogy győztem. Csak
ócsárolsz.
– Nézd, Jack. Van más is az életben a bokszon kívül. Amikor megismertelek,
felnéztem rád azért, amit elértél.
– Pedig akkor is bokszoló voltam. És a bokszoláson kívül nincs semmi. Ez
vagyok... bokszoló. Ez az életem, és ebben jó vagyok. A legjobb. Észrevettem,
hogy neked mindig a másodosztályúak imponálnak, mint például Toby
Jorgenson.
– Toby nagyon jópofa. Jó a humora, nagyon jó a humora. Kedvelem.
– 9 győzelme, 5 döntetlenje és egy veresége van. Tökrészegen is kiütöm.
– Ami ugye elég gyakran megesik. Mit gondolsz, milyen érzés az nekem,
amikor bulikon a földön fetrengsz kiütve? Vagy amikor ide-oda tántorogsz a
szobában, és azt üvöltözöd, hogy: „NAGY VAGYOK, NAGY VAGYOK,
NAGY VAGYOK!” Nem gondolod, hogy olyankor komplett idiótának érzem
magam?
– Lehet, hogy az is vagy. És ha annyira bírod Tobyt, miért nem vele vagy?
– Hogy azt mondtam, jó a humora, és kedvelem, még nem jelenti azt, hogy
mindjárt ágyba is akarok bújni vele.
– Velem viszont ágyba bújsz, közben meg azt mondod, hogy unalmas vagyok.
Fogalmam sincs, hogy mit akarsz.
Ann nem válaszolt. Jack felállt, odament a kanapéhoz, maga felé fordította
Ann fejét, megcsókolta, majd visszament, és leült.
– Hadd meséljem már el, mi történt a Benson-meccsen. Még te is büszke lettél
volna rám. Beakaszt egy váratlan jobbost, és megfektet az első menetben.
Felállok, és a menet hátralévő részében állom a sarat. A másodikban megint
kifektet. Épphogy csak magamhoz térek nyolcnál. Megint állom a sarat. A
következő néhány menet azzal telik, hogy próbálok talpon maradni. Kibekkelem
a hatodikat, a hetediket, a nyolcadikat, aztán leütöm egyszer a kilencedikben,
majd kétszer a tizedikben. Szerintem ez egyáltalán nem döntetlen. Szerintük
igen. De még így is nyertem 45 rongyot. Fogod, bébi? 45 rongyot. Nagy vagyok,
ezt te sem tagadhatod. Ugye így van?
Ann nem válaszolt.
– Na mondd már, hogy nagy vagyok.
– Jó, nagy vagy.
– Na, ezt már szeretem. – Jack odament hozzá, és megint megcsókolta. –
Annyira fel vagyok dobva. A boksz művészet, de tényleg. Ahhoz is bátorság
kell, hogy az ember nagy művész legyen, meg ahhoz is, hogy nagy bokszoló.
– Jól van, Jack.
– „Jól van, Jack?” Csak ennyit tudsz mondani? Pattie mindig boldog volt, ha
nyertem. Mindketten boldogok voltunk, egész éjjel. Te nem tudsz osztozni az
örömömben? De most tényleg, végül is kibe vagy szerelmes, belém, vagy
azokba a szerencsétlen félhülye lúzerekbe? Az az érzésem, hogy boldogabb
lennél, ha én is vesztes lennék.
– Nem, Jack, én is annak örülök, ha győzöl, csak akkora jelentőséget
tulajdonítasz magadnak...
– Hát bazmeg, végül is ez az életem, a foglalkozásom. És büszke vagyok arra,
hogy a legjobb vagyok. Olyan, mintha repülnék, mintha felrepülnék az égbe, és
lerúgnám a napot a helyéről.
– És mit fogsz csinálni, ha már nem bokszolhatsz?
– Mit érdekel? Annyi pénzünk van, hogy azt csinálunk, amit akarunk.
– Eltekintve attól, hogy valahogy kijövünk egymással...
– Még megeshet, hogy majd én is Cosmopolitant fogok olvasni, hogy
élesítsem az elmémet.
– Hát, volna rajta mit.
– Baszódj meg.
– Tessék?
– Baszódj meg.
– Hát, ha te már nem baszol meg...
– Vannak, akik szeretnek házisárkányt baszni, de én nem tartozom közéjük.
– Miért, Pattie nem házisárkány?
– De, minden nő házisárkány, te győztél.
– És miért nem mész vissza hozzá?
– Most te vagy itt. Egyszerre csak egy kurvát tudok eltartani.
– Kurvát?
– Igen, kurvát.
Ann felállt, odament a gardróbszekrényhez, kivette a bőröndjét, és elkezdte
belepakolni a ruháit. Jack kiment a konyhába egy újabb sörért. Ann dühös volt,
és sírt. Jack visszaült a sörével, és meghúzta. Jól jött volna egy üveg whiskey.
Meg egy jó szivar.
– Majd visszajövök a többi cuccomért, amikor nem vagy itt.
– Ne fáradj, majd utánad küldöm.
Ann megállt az ajtóban.
– Hát, akkor ennek vége – mondta.
– Nagyon úgy tűnik – válaszolta Jack.
Ann becsukta maga mögött az ajtót, és elment. A szokásos procedúra. Jack
meghúzta a sörét, és a telefonhoz lépett. Pattie számát tárcsázta. Felvette.
– Pattie?
– Jack, hogy vagy?
– Ma megnyertem a nagy meccset. Bár döntetlen volt. De most már csak
Parvinellit kell lenyomnom, és én vagyok a bajnok.
– Mindkettőjüket elvered, Jack, tudom, hogy legyőzöd őket.
– Mit csinálsz most, Pattie?
– Jack, éjjel egy óra van. Ittál?
– Egy keveset. Ünnepelek.
– És mi van Annel?
 – Szakítottunk. Egyszerre csak egy nővel szállok ringbe Pattie, hisz tudod.
– Jack...
– Mi van?
– Van nálam valaki...
– Kicsoda?
– Toby Jorgenson. A hálószobában...
– Ó, bocs...
– Nem, én sajnálom, Jack. Szerettelek... sőt, talán még most is.
– Ti nők, olyan könnyedén dobálóztok ezzel a szóval...
– Ne haragudj, Jack.
– Jó, mindegy.
Azzal letette. Aztán odament a gardróbszekrényhez, és kivette a kabátját.
Felvette, megitta a sörét, hívta a liftet, és lement a kocsijához. Százzal elhajtott a
legközelebbi italbolthoz a Hollywood Boulevardon. Kiszállt, és bement. Vett
egy hatos karton Michelobot és egy doboz Alka-Seltzert. Aztán a pultnál még
kért az eladótól egy Jack Daniel’s-t. Míg az számolt, egy alkesz lépett mellé két
hatos Coorsszal.
– Helló, nem te vagy Jack Backenweld, a bokszoló? – kérdezte tőle.
– De – válaszolta Jack.
– Ember, láttalak ma este, nagyon kemény voltál. Nagy vagy!
– Kösz szépen – mondta az alkesznek, majd elvette a zacskóját, és kiment a
kocsihoz. Beült, kinyitotta a Jack Daniel’s-t, és jól meghúzta. Aztán kitolatott,
elindult nyugatnak a Hollywoodon, majd balra rákanyarodott a Normandie-ra,
ahol meglátott egy jó testű tinédzser lányt, aki ott dülöngélt lefelé az utcán.
Megállt mellette, kivette a whiskeyt a papírzacskóból, és felmutatta neki.
– Elvigyelek?
Jack egészen meglepődött, hogy a lány beült mellé.
– Segítek meginni a piát, miszter, de semmi másban nem állhatok
szolgálatára.
– Tiszta sor – válaszolta Jack.
Tisztességes állampolgárként és a félnehézsúlyúak világranglistája harmadik
helyezettjeként a megengedett sebességgel haladt végig a Normandie-n. Átfutott
az agyán, hogy elmondja neki, kihez van szerencséje, de aztán meggondolta
magát, majd inkább megfogta a lány térdét, és megszorította.
– Van egy cigarettája, miszter?
Előkapott egyet, és benyomta a szivargyújtót. Mikor az kiugrott, meggyújtotta
neki.
 ÍGY NEM JUTUNK A MENNYBE
Egy bárban ültem a Western Avenue-n. Éjfélre járt, és a szokásos zavarodott
állapotban voltam. Tudják, mikor rádöbbenünk, hogy semmi sem jó: se a nők, se
a munka, se a munkanélküliség, se az időjárás, se a kutyák. Ilyenkor az ember
végül olyasfajta lesújtott állapotba kerül, mintha egy buszmegállóban ülne a
padon, és várná a halált.
Szóval, ültem a kocsmában, és odatoppant egy hosszú, barna hajú, jó testű,
szomorú szemű egyed. Nem gerjedtem rá. Annak ellenére sem, hogy a mellettem
lévő bárszékre ült le, pedig annyi szabad hely volt, hogy akárhová leülhetett
volna. Sőt, ami azt illeti, csak mi ketten voltunk a bárban – a csapost leszámítva.
Száraz bort rendelt. Aztán megkérdezte, én mit iszom.
– Scotchot vízzel.
– Töltsön neki még egyet – mondta a nő a csaposnak.
Ez szokatlan volt.
Kinyitotta a pénztárcáját, kivett belőle egy kis drótkalitkát, abból pedig elővett
néhány kis embert, és a bárpultra helyezte őket. Úgy tíz centi magas, jól öltözött,
életvidám figurák voltak.
– Mostanában ilyeneket gyártanak – mondta. – Nagyon drágák. Nekem úgy
kétezer dolláromba volt darabja. Most kb. kétezer-négyszázat érnek. Nem
tudom, pontosan hogyan állítják elő, de hogy törvénybe ütköző, az eléggé
valószínű.
A kis emberek a pulton járkáltak. Egyszer csak az egyik kis fickó megpofozta
az egyik kis nőt.
– Te kis kurva – mondta –, elegem van belőled!
– Ne, George, ne, szeretlek! – mondta a lány sírva. – Megölöm magam!
Nekem csak te kellesz!
– Leszarom – mondta a kiscsávó, majd elővett egy cigarettát, és rágyújtott. –
Jogom van élni.
– Ha neked nem kell – szólalt meg a mellette álló, másik kiscsávó –, én
szívesen átveszem. Szeretem.
– De nekem nem te kellesz, Marty. Én George-ot szeretem.
– De Anna, ez egy szemétláda! Egy rohadt szemétláda!
– Tudom, de akkor is szeretem.
Erre a kis szemétláda odament, és megcsókolta a másik kis hölgyet.
– Egy szerelmi háromszög közepén vagyunk – mondta a nő, aki az italt vette
nekem. – Ez itt Marty és George és Anna és Ruthie. George szívesen elégíti ki a
nőit orálisan, és nagyon jól is csinálja. Marty konzervatívabb.
– És nem szomorítja el ez a történet? Ööö, hogy is hívják?
– Dawnnak. Szörnyű név. De előfordul, hogy anyák ilyet művelnek a
lányaikkal.
– Hank vagyok. De tényleg, nem szomorú...
– Nem, nem az. Nekem se volt túl sok szerencsém a kapcsolataimban, sőt,
egyáltalán nem...
– Az senkinek sincs.
– Igen, azt hiszem, igaza van. Mindegy, szóval megvettem ezeket a figurákat,
és mostanában őket figyelem, és pont olyan, mintha nekem is kijutna a dologból,
ráadásul a problémás részek nélkül. De amikor szeretkezni kezdenek, teljesen
beindulok. Olyankor nem könnyű a helyzet.
– Jól csinálják?
– Hú, nagyon. Annyira beindulok tőle!
– Akkor szóljon nekik, hogy csinálják most, mi meg nézzük együtt.
– Áá, azt nem lehet, vezényszóra nem megy. Csak ha kedvük van hozzá.
– És milyen gyakran van?
– Egész gyakran. Úgy heti négyszer-ötször.
A kis alakok továbbra is ott járkáltak a bárpulton.
– Nézd – szólalt meg Marty –, csak adj egy esélyt. Adj egy esélyt, Anna.
– Nem tehetem. Én csak és kizárólag George-ot szeretem. Ez van.
George közben csókolgatni kezdte Ruthie-t, és a melleit fogdosta. Ruthie
kezdett begerjedni.
– Ruthie kezd felizgulni – mondtam Dawnnak.
– Igen. Semmi kétség.
Én is kezdtem felizgulni. Elkaptam Dawnt, és megcsókoltam.
– Nem szeretem, ha nyilvános helyen szeretkeznek. Hazaviszem őket, majd
otthon folytatják.
– Na jó, de akkor én hogy fogom látni?
– Hát, ezek szerint velem kell jönnie.
– Rendben, menjünk – mondtam.
Megittam az italomat, és kimentünk a bárból. A kis embereket a
drótkalitkában vitte. Beültünk a kocsijába, a figurákat pedig betette a két első
ülés közé. Ránéztem Dawnra. Nagyon fiatal volt, és gyönyörű. Úgy tűnt, a lelke
is az. Hogyan lehetséges, hogy nincs szerencséje a férfiakkal? Sokféleképpen
hiányozhat az embernek egy jó kapcsolat. Ez a négy kis figura nyolcezer
dollárjába került. És mindez csak azért, hogy ne kelljen kapcsolatban élnie, és
mégis kapcsolatban élhessen.
A háza a dombok közelében állt, és egész kellemesen nézett ki. Kiszálltunk,
és odamentünk az ajtajához. Megfogtam a kis embereket, míg kinyitotta.
– A múlt héten láttam Randy Newmant a The Troubadorban. Nagyon jó
énekes, nem?
– Igen, az.
Bementünk, Dawn elővette a kis embereket, és letette őket a
dohányzóasztalra. Aztán kiment a konyhába, kinyitotta a hűtőt, és kivett egy
üveg bort. Behozott két poharat.
– Már megbocsásson – mondta –, de nekem egy kissé őrültnek tűnik. Mivel
foglalkozik?
– Író vagyok.
– És erről is fog írni?
– Nem szokták elhinni, pedig megírom, igen.
– Nézze csak – mondta Dawn –, George már le is kapta Ruthie bugyiját, és
ujjazza. Jeget?
– Igen, látom, nagyon jól csinálja. Nem, jeget nem kérek, köszönöm, jó lesz
tisztán.
– Fogalmam sincs, miért, de teljesen felizgulok, ha nézem őket. Lehet, hogy
azért, mert olyan kicsik. Tisztára nedves leszek tőle.
– Meg tudom érteni.
– Odanézzen, George már rá is vetette magát!
– Tényleg!
– Jesszusom!
Elkaptam Dawnt. Csókolózni kezdtünk. Közben egy pillanatra rájuk nézett,
majd vissza rám, a szemembe.
A kis Marty és Anna is figyeltek.
– Nézd – szólalt meg Marty –, dugnak, szerintem akkor már mi is dughatnánk.
Még a nagyok is mindjárt dugni fognak, csak nézz oda!
– Hallotta ezt? – kérdeztem Dawntól. – Azt mondták, hogy dugni fogunk. Ez
igaz?
– Hát, remélem – mondta Dawn.
Odavittem a kanapéhoz, és felhúztam a ruháját csípőig. Végigcsókolgattam a
nyakát. – Szeretlek – mondtam.
– De tényleg? Tényleg?
– Igen, valahogy... igen...
– Na jó – mondta Anna –, végül is, csinálhatjuk mi is, bár én nem szeretlek
téged.
Összeölelkeztek a dohányzóasztal közepén. Leküzdöttem Dawnról a
harisnyát. Dawn felnyögött. Kis Ruthie is felnyögött. Marty ledöntötte Annát.
Körös-körül ment a szexelés. Bevillant, hogy a világon mindenki épp szexei.
Aztán megfeledkeztem a világról. Valahogy bementünk a hálóba. Aztán
belehelyezkedtem Dawnba egy jó hosszú, lassú menetre...

Amikor kijött a fürdőszobából, egy bugyuta, nagyon bugyuta sztorit olvastam

a Playboyból.
– Ez nagyon jó volt – mondta.
– Örvendek – feleltem.
Visszafeküdt mellém az ágyba. Letettem az újságot.
– Szerinted összejönne?
– Micsoda?
– Hát, hogy valameddig együtt legyünk?
– Nem tudom. Valami mindig történik. És mindig a kezdet a legkönnyebb.
Hirtelen egy kiáltás hallatszott a nappaliból. – Ó-ó! – mondta Dawn, majd
felugrott, és kirohant a hálóból. Utánamentem. Amikor odaértem, George-ot a
kezében tartotta.
– Atyaúristen!
– Mi történt?
– Anna megtette!
– Mit?
– Levágta a tökét! George eunuch lett!
– A mindenit!
– Hozz egy kis WC-papírt, még a végén elvérzik!
– A rohadt szemét! – szólalt meg Anna a dohányzóasztalról. – Ha az enyém
nem lehet, másé se legyen!
– Így akkor most mindketten az enyémek vagytok! – mondta Marty.
– Nem, választanod kell közülünk – mondta Anna.
– Na, melyikünket választod? – kérdezte Ruthie.
– Én mindkettőtöket szeretlek.
– Jól van, elállt a vérzés – mondta Dawn. – De elájult. Bebugyolálta George-
ot egy zsebkendőbe, és feltette a kandallóra.
– Szóval csak azt akartam mondani, hogy ha szerinted nem működne kettőnk
közt a dolog, akkor ne is folytassuk – mondta Dawn.
– Azt hiszem, szeretlek, Dawn.
– Odanézz! – mondta –, Marty átölelte Ruthie-t!
– És szerinted csinálni fogják?
– Nem tudom, de úgy tűnik, begerjedtek.
Dawn felkapta Annát, és betette a drótkalitkába.
– Eressz ki! Mindkettőt megölöm! Eressz ki!
 A zsebkendőbe bugyolált George felnyögött a kandallón. Marty lehúzta
Ruthie bugyiját. Magamhoz húztam Dawnt. Gyönyörű volt, fiatal, és a lelke is
szép. Talán megint szerelmes leszek. Elképzelhetőnek tartottam. Csókolóztunk.
A szemébe zuhantam. Aztán felkeltem, és rohanni kezdtem. Tudtam, hol
vagyok. Egy csótány és egy sas szeretkezett. Az idő bendzsós bolond.
Rohantam. Hosszú haja beborította az arcomat.
– Mindenkit kinyírok! – üvöltötte a kis Anna. Hajnali három volt, ő pedig
rázta a drótkalitka rácsát.
 POLITIKA
Az L.A. City College-ban a II. világháború kezdete előtt azt játszottam, hogy
náci vagyok. Hitlerről kábé annyit tudtam, mint Herkulesről, és nagyon nem is
érdekelt az ürge. Egyszerűen arról volt szó, hogy eluntam, hogy az iskolában a
sok patrióta állandóan arról papolt, hogy át kéne menni, és kicsinálni azt a
vadállatot. Úgy döntöttem hát, hogy én leszek az ellenzék. Még csak nem is
olvastam utána Adolfnak, csak belefröcsögtem a légtérbe azt, amiről úgy
gondoltam, hogy megfelelően gonosz és agyament.
Ugyanakkor nem volt semmilyen politikai meggyőződésem. Így szabadon
lebeghettem.
Mert, tudják, előfordul, hogy ha egy ember nem hisz abban, amit csinál,
sokkal érdekesebb lehet, amit művel, amennyiben érzelmileg nem kötődik az
Ügyhöz. Nem telt bele sok idő, és Amerika magas, szőke fiai meg is alakították
az Abraham Lincoln Brigádot, hogy visszaszorítsák a náci hordákat
Spanyolországban. Aztán az erre kiképzett csapatok szétlőtték a seggüket.
Voltak, akik a kaland kedvéért mentek, hogy megnézhessék Spanyolországot, de
ettől függetlenül az ő seggüket is szétlőtték. Én szerettem a seggemet. Sok
mindent nem szerettem magamban, de a tökömet meg a seggemet azt igen.
Az osztályban fel-felugráltam, és összevissza kiabáltam, ami épp eszembe
jutott. Általában a Felsőbbrendű Fajra lyukadtam ki, amit tök viccesnek találtam.
A feketéket és a zsidókat igyekeztem kihagyni a dologból, mert tudtam, hogy ők
pont olyan szegények és zavarodottak, mint én. Tartottam egy-két igen vad
előadást a tanteremben meg azon kívül is, és az üveg bor, amit az
öltözőszekrényemben tartottam, nagyban segített. Egészen meglepődtem, hogy
hányan hallgattak rám, és azon is, hogy milyen kevesen akadtak – ha egyáltalán
akadt valaki –, akik megkérdőjelezték, amit mondtam. Csak fröcsögtem, és jót
mulattam azon, milyen szórakoztató is az élet az L.A. City College-ban.
– Indulsz a diáktanács-elnökválasztáson, Chinaski?
– Dehogyis.
Semmit se akartam csinálni. Testnevelésórára se jártam. Sőt, semmit sem
akartam kevésbé, mint lemenni a tornaterembe, felvenni a tökvédőt, és abban
izzadni, az öltözőben meg a farkunk méretét hasonlítgatni. Tisztában voltam
vele, hogy közepes méretű a farkam. Ahhoz nem kellett lemennem a
tornaterembe, hogy ezt megállapítsam.
Szerencsénk volt. A vezetőség úgy döntött, hogy bevezeti a kétdolláros évi
jelentkezési tandíjat. Mi pedig – legalábbis néhányan – úgy gondoltuk, hogy ez
bizony alkotmányellenes, és megtagadtuk a tandíjfizetést. Tiltakoztunk. Erre úgy
reagáltak, hogy megengedték, hogy részt vegyünk az órákon, de megfosztottak
néhány privilégiumtól, többek között attól, hogy testnevelésórára járhassunk.
Így amikor jött a testnevelésóra, mi utcai ruhában gyülekeztünk. Az edzőt
utasították, hogy minket egyes sorokban fel-alá masíroztasson. Ez volt a
bosszújuk. Gyönyörű. Nem kellett izzadó seggel rónom a köröket, és nem kellett
egy rohadt kosárlabdát egy rohadt gyűrűbe dobálgatni.
Fel-alá masíroztunk, fiatalon, berágva, megőrülve, begerjedve, pina nélkül, a
háború küszöbén. Minél kevésbé hitt az ember az életben, annál kevesebb
vesztenivalója volt. Nekem amúgy se volt túl sok vesztenivalóm; nekem és a
középméretű farkamnak.
Masíroztunk, disznó dalokat találtunk ki, a büszke amerikai focista fiúk pedig
folyton fenyegettek minket, hogy majd így meg úgy elvernek, de valahogy
sosem kerítettek rá sort. Talán mert nagyobbak és durvábbak voltunk náluk.
Számomra zseniálisnak tűnt, hogy nácinak tettetem magam, közben meg azt
hangoztatom, hogy megsértették az alkotmányos jogaimat.
Néha azért engem is elragadtak az érzelmek. Emlékszem, egyszer az
osztályban – amikor egy kicsit több bort ittam a kelleténél – mindkét szememben
egy-egy könnycseppel azt kiabáltam:
– Jegyezzétek meg, amit most mondok: nem ez lesz az utolsó háború. Ahogy
az egyik ellenség megsemmisül, máris találunk másikat. Ennek soha nincs vége;
ahogy értelme sincs. Nem létezik jó háború, ahogy nem létezik rossz sem.
Egyszer egy kommunista srác tartott beszédet a pulpituson, az iskola mögött
egy üres placcon. Őszinte, keret nélküli szemüveget viselő, pattanásos fiú volt,
könyökén lyukas, fekete pulóverrel. Álltam és hallgattam, mellettem néhány
követőm. Egyikük egy fehérorosz volt, Zircoff, akinek az apját vagy nagyapját a
vörösök ölték meg az orosz forradalomban. Előhúzott egy zacskó rohadt
paradicsomot.
– Amikor jelt adsz, megdobáljuk – mondta.
Rádöbbentem, hogy egyik tanítványom se figyelt arra, aki a beszédet tartotta,
vagy ha figyeltek is, nekik tökmindegy volt. Ők már jóval előtte döntöttek. És a
világ nagy része ilyen volt. Közepes méretű farokkal rendelkezni hirtelen
megszűnt a világ legnagyobb bűnének lenni.
– Zircoff – mondtam tedd el azokat a paradicsomokat.
– Hülye vagy? Kár, hogy nem kézigránátok – válaszolta.
Aznap elvesztettem a követőim felett az irányítást, és otthagytam őket, amikor
dobálni kezdték a rohadt paradicsomot.
 Megtudtam, hogy Élgárda néven párt alakul. Kaptam egy glandale-i címet, és
elmentem a nagy eseményre. Egy nagy ház alagsorában ültünk a
borosüvegünkkel és különböző méretű farkunkkal.
Volt egy pulpitus, rajta asztal, amögött a falon nagy amerikai zászló. Egy
pirospozsgás amerikai fiú lépett fel a dobogóra, és javasolta, kezdjük azzal, hogy
tisztelgünk és felesküszünk a zászlóra.
Én mindig is utáltam felesküdni a zászlóra. Annyira fárasztó és bugyuta
dolog. Ha valamire szerettem volna felesküdni, az leginkább én magam lettem
volna, de hát mindenki felállt, és végigcsináltuk. Utána némi csend, majd ahogy
leültünk, mindenki úgy érezte magát, mint akit épp most molesztáltak.
A pirospozsgás amerikai beszélni kezdett. Hirtelen felismertem: a drámaíró-
kurzuson láttam a kis dagadt gyereket, az első sorban. Sose bírtam a fajtáját.
Kínos volt az egész. Nagyon kínos. Belekezdett:
– A kommunista veszedelmet meg kell állítani. Azért gyűltünk ma itt össze,
hogy megtegyük a szükséges lépéseket. És meg is teszünk minden tőlünk
telhetőt, amit a törvény megenged, sőt talán azt is, amit nem...
Többre nemigen emlékszem. Nem nagyon izgatott fel se a kommunista, se a
náci veszedelem. Be akartam rúgni, baszni akartam, enni egy jót, énekelni egy
pohár sör felett egy ócska lebujban, és szivarozni. Én semmivel se voltam
tisztában. Balek voltam, eszköz.
A gyűlés után Zircoff-fal meg egy exkövetőmmel lementünk a Westlake
Parkba a tóra, kivettünk egy csónakot, és megpróbáltunk kacsát fogni vacsorára.
Sikerült nagyon berúgnunk, kacsát persze nem fogtunk, viszont rájöttünk, hogy
hármunknak együtt sincs annyi pénze, hogy kifizessük a csónakot.
A tó közepén köröztünk, orosz rulettet játszottunk Zircoff pisztolyával, és
mind megúsztuk. Aztán Zircoff tökrészegen felállt a holdfényben, és kurva nagy
lyukat lőtt a csónak fenekébe. A víz bezúdult, mi meg húztunk kifelé. Az út
egyharmadánál tartottunk, mikor a csónak elsüllyedt, úgyhogy kénytelenek
voltunk kiszállni, és a partra gázolni. Szóval, végül is jól végződött az éjszaka,
nem ment pocsékba ez sem.

Még egy darabig játszottam a nácit, miközben sem ok, sem a kommunisták,
sem az amerikaiak nem érdekeltek. Aztán kezdtem megunni. Sőt, igazából már
Pearl Harbor előtt fel is hagytam vele. Nem találtam többé szórakoztatónak.
Éreztem, hogy kiterjed a háború, és nagyon nem volt kedvem háborúzni, meg
ahhoz sem, hogy lelkiismeretesen kiálljak ellene. Szart sem ért az egész.
Értelmetlen volt. Én meg a közepes méretű farkam bajban voltunk.
Az angoltanárom, egy nagyon kedves, gyönyörű lábú nő egyszer megkért,
hogy maradjak ott óra után.
– Mi a baj, Chinaski? – kérdezte.
– Feladtam – feleltem.
– Mármint a politikát? – kérdezte.
– Igen, a politikát – válaszoltam.
– Jó tengerész lenne belőled – mondta. Otthagytam...

Amikor beütött, egy bárban ültem a belvárosban a legjobb barátommal, aki

tengerészgyalogos volt. Zene szólt a rádióban, amit hirtelen megszakítottak.
Bemondták, hogy épp most bombázták le Pearl Harbort. Aztán azt, hogy minden
katona azonnal térjen vissza a bázisára. A barátom megkért, hogy szálljak fel
vele a buszra, és kísérjem el San Diegóba, hátha utoljára látjuk egymást. És
igaza volt.
 SZERELEM 17,50-ÉRT
Robert legelső vágya – amikor elkezdett ilyesmin gondolkodni – az volt, hogy
egy éjjel beszökjön a panoptikumba, és ott szeretkezhessen a viaszhölgyekkel.
Csakhogy túl veszélyesnek tűnt. Így inkább csak arra korlátozta a dolgot, hogy
vágyait a szexfantázia világában élte ki, ahol próbababákkal és szobrokkal
szerelmeskedett.
Egy napon, amikor megállt a piros lámpánál, benézett egy boltba. Olyan üzlet
volt, ahol mindent árultak: lemezt, könyvet, kanapét, apróságokat, felesleges
tárgyakat. És megpillantotta őt hosszú, piros ruhában. Keret nélküli szemüveget
viselt, nagyon jó alakja volt, egyszerre méltóságteljes és szexi – mint a régi szép
időkben. Egy igazi kifinomult teremtés. Aztán váltott a lámpa, és kénytelen volt
továbbmenni.
Robert egy sarokkal odébb leparkolt, és visszament az üzlethez. Megállt kint
az újságos állványnál, és benézett. Még a szeme is valódinak tűnt, a szája
tökéletesen kifejező volt, ahogy ajkait kicsit biggyesztette.
Robert bement, és megállt a lemezek előtt. Itt már közelebb volt hozzá, s
titokban rá-rápillantott. Nem, ma már nem csinálnak ilyeneket. Még magassarkú
is volt rajta.
Az eladólány odament hozzá.
– Segíthetek valamiben, uram?
– Csak nézelődöm, kisasszony.
– Ha mégis, akkor szóljon.
– Természetesen.
Robert odament a próbababához. Nem volt rajta árcédula. Azon tűnődött,
vajon eladó-e. Aztán visszament a lemezekhez, kiválasztott egy olcsó albumot,
és megvette a lánytól.

Amikor legközelebb bement az üzletbe, a próbababa még mindig ott állt.

Kicsit matatott, aztán vett egy kígyó alakban végződő hamutálat, és távozott.

Amikor harmadszor volt ott, megkérdezte a lánytól:

– A próbababa eladó?
– A próbababa?
– Igen, a próbababa.
 – Szeretné megvenni?
– Igen, végül is ez egy üzlet, ahol dolgokat árulnak, nem? Szóval a próbababa
eladó?
– Egy perc türelmét kérném, uram.
A lány hátrament az irodába. Szétnyílt egy függöny, és egy zsidó öregember
lépett elő. Inge két alsó gombja hiányzott, és kilátszott a szőrös hasa.
Barátságosnak tűnt.
– A próbababát szeretné, uram?
– Igen. Eladó?
– Hát, tulajdonképpen nem. Igazából kirakati darab, de csak a vicc kedvéért
tartjuk.
– De én szeretném megvenni.
– Nézzük csak... – Az öreg zsidó odament a babához, megfogta a karjánál,
nézegette a ruháját. – Nézzük csak... Hát, odaadom magának ezt a... babát... 17
dollár 50 centért.
– Rendben, megveszem – mondta Robert, és elővett egy húszast. Az öreg
odaadta a visszajárót.
– Hiányozni fog – mondta. – Néha olyan, mintha valódi lenne.
Becsomagoljam?
– Nem, így viszem el, ahogy van.
Robert felkapta a babát, és kivitte a kocsihoz. Lefektette a hátsó ülésre. Aztán
beült, és hazament. Szerencsére nem volt senki a környéken, amikor kiszállt, így
be tudta vinni anélkül, hogy bárki is meglátta volna. Beállította a szoba
közepére, és megnézte magának.
– Stella – mondta –, Stella, te kurva.
Odalépett, és lekevert neki egyet. Aztán megragadta a fejénél, és megcsókolta.
Nagyon jó csók volt. Épp kezdett keményedni a farka, amikor megszólalt a
telefon.
– Halló – szólt bele.
– Robert, te vagy?
– Igen, én.
– Hello, itt Harry.
– Mi újság, Harry?
– Minden oké. Mit csinálsz?
– Semmit.
– Gondoltam, átmegyek, és viszek egy pár sört.
– Oké.
Robert letette a telefont, felkapta a próbababát, és berakta a
gardróbszekrénybe. Jó hátra a sarokba, majd becsukta az ajtót.
 Harrynek nem volt túl sok mondanivalója. Ült kezében a sörrel, és
megkérdezte:
– Laura hogy van?
– Hát, Laurával szakítottunk – válaszolta Robert.
– Miért, mi volt a gond?
– Hogy megállás nélkül játszotta a vampot. Folyton szerepelt, akárha
színpadon állna. És képtelenség volt jobb belátásra téríteni. Mindenhol
rányomult a pasikra: a közértben, az utcán, kávézókban, mindenhol, mindenkire.
Tökmindegy, ki az, csak hímnemű legyen. Egyszer még arra is rányomult, aki
rossz számot tárcsázott. Nem bírtam tovább.
– És most nincs senkid?
– De van, Brenda. Már találkoztál vele.
– Ja, Brenda, tényleg. Jó fej.
Harry ült, és itta a sörét. Még életében nem volt nője, de egyfolytában csak
róluk beszélt. Volt benne valami gyomorforgató. Robert nem nagyon erőltette a
beszélgetést, így Harry nemsokára le is lépett. Robert odament a
gardróbszekrényhez, és elővette Stellát.
– Te rohadt kis kurva, már megint megcsaltál, ugye? – kérdezte Robert.
Stella nem válaszolt. Kimérten, hűvösen állt. Robert megint lekevert neki egy
jókorát. Nem jönne fel a nap, ha bármelyik nő megúszná, hogy megcsalja Bob
Wilkinsont. Újra megpofozta.
– Te rihonya! Egy négyévest is megbasznál, ha fel tudnád állítani a pöcsét,
mi?
És megint felpofozta, aztán elkapta, és megcsókolta. Újra és újra. Aztán
benyúlt a szoknyája alá. Nagyon, nagyon jó teste volt. A gimnáziumi
algebratanárára emlékeztette. Stellán nem volt bugyi.
– Te ringyó! Kinél hagytad a bugyidat, mi?
Aztán odanyomta hozzá a farkát. Nem volt rajta nyílás. De Roberten ekkorra
eluralkodott a vágy. A combja közé dugta a hímtagját. Szűk volt és sima.
Belelendült. Egy pillanatra aztán nagyon hülyén érezte magát, de annyira
begerjedt, hogy nem bánta, csak csókolgatta a nyakát, miközben a két combja
közt munkálkodott.
Utána letörölte egy konyharuhával, majd berakta a gardróbba, rátett egy
kabátot, gondosan becsukta az ajtót, és még elkapta az Detroit Lions-L.A. Rams
meccs utolsó negyedét a tévében.

□
 Ahogy telt-múlt az idő, Robert egyre jobban érezte magát Stellával. Némi
változtatást is eszközölt. Vett Stellának néhány bugyit, egy övet, harisnyát és egy
bokaláncot.
Egy pár fülbevalót is vett, és igencsak megdöbbent, amikor fel akarta tenni rá,
és kiderült, hogy szerelmének nincs füle. A nagy hajkorona alatt nem volt fül.
Mindegy, ragasztószalaggal megoldotta a dolgot. Kapcsolata Stellával rengeteg
előnnyel járt. Nem kellett vacsorázni, partikra meg ostoba filmekre vinnie,
szóval mindazokban az örömökben részesítenie, amiért az átlagnők úgy
odavannak. Persze vitáik azért adódtak. Viták minden nővel adódnak – még egy
próbababával is. Stella nem volt túl bőbeszédű, de Robert meg mert volna
esküdni rá, hogy egyszer azt mondta neki:
– Mind közül te vagy a legjobb szeretőm. Az az öreg zsidó nagyon unalmas
szerető volt. Te a lelkeddel szeretsz, Robert.
Szóval Stellának megvoltak az előnyei. Más volt, mint azok a nők, akiket
addig ismert. Például arra alkalmatlan időpontokban sosem akart szeretkezni.
Meghagyta Robertnek a választás lehetőségét. És nem menstruált. És nem volt
kifogása az ellen, hogy Robert orálisan is kielégítse. Robert még szőrt is kreált
neki oda: levágott a hajából egy darabot, és a lába közé ragasztotta.
A kapcsolat az elején főként csak a szexről szólt, de Robert szép lassan
beleszeretett Stellába, és érezte is, hogy ez már szerelem. Megfordult a fejében,
hogy elmegy egy pszichiáterhez, de aztán úgy döntött, mégsem. Végül is, ki
mondta, hogy csak egy valódi emberi lényt lehet szeretni? Az úgyse tart soká.
Ahhoz túl sok különbség volt a két alfaj között, és ami szerelemnek indult,
gyakran háborúként végződött.
Ezenkívül nem kellett például az ágyban fekve hallgatnia, hogy Stella a volt
szerelmeiről regél. Hogy Karinak mekkora volt, de ő nem akarta orálisan
kielégíteni. Hogy Louie olyan jól táncolt, hogy inkább balett-táncosnak kellett
volna mennie, mint biztosítási ügynöknek. Meg hogy Marty milyen jól csókolt.
És a többi. És a többi. A sok faszság. Jó, egyszer megemlítette az öreg zsidót, de
csak egyszer.

Robert úgy két hete élt Stellával, amikor Brenda felhívta.

– Szia, Brenda.
– Robert, két hete nem hívtál.
– Borzasztó sok dolgom van mostanában, Brenda. Előléptettek területi
képviselővé, és egy csomó dolgot át kellett szerveznem az irodában.
– Tényleg?
 – Mondom.
– Robert, valami nem stimmel...
– Hogy érted ezt?
– Hallom a hangodon. Valami baj van. Mi az, Robert, a rohadt életbe, mi az?
Nő van a dologban?
– Nem egészen.
– Mi az, hogy „nem egészen”?
– Jaj, istenem!
– Mi az, Robert, áruld már el, mi van? Valami nagyon nem stimmel.
Átmegyek.
– Nincs semmi baj, Brenda.
– Te rohadt szemét, valamit rejtegetsz előlem! Valami folyik itt a hátam
mögött. Átmegyek, most azonnal!
Brenda letette, Robert pedig odament Stellához, felvette, és bevitte a
gardróbszekrénybe. Jó mélyre elrejtette. Levette a kabátot az akasztóról, és még
le is takarta vele Stellát. Aztán visszament a nappaliba, leült, és várt.
Brenda berontott.
– Na jó, ki vele, mi folyik itt!
– Figyelj, kicsim, minden oké, nyugi – mondta neki.
Brendának jó alakja volt. A melle ugyan kicsit lógott, de a lába nagyon jó volt
és a segge gyönyörű. A tekintete mindig őrületet és tanácstalanságot sugárzott.
Ezen Robert sem segíthetett. Néha ugyan szeretkezés után egy időre nyugalom
ült a szemében, de ez sosem tartott sokáig.
– Még csak meg sem csókoltál!
Robert felállt, és megcsókolta Brendát.
– Jézus Mária, te ezt csóknak nevezed? Mi volt ez? Mi a baj?
– Semmi, mondom. Semmi...
– Ha nem árulod el, sikítok!
– Mondom, hogy nincs semmi.
És Brenda sikított. Az ablakhoz lépett, és sikoltozni kezdett. Az egész
környéken lehetett hallani. Aztán abbahagyta.
– Édes istenem, Brenda, kérlek, ezt ne csináld még egyszer. Kérlek, kérlek!
– De, de, megteszem, ha nem mondod meg, mi van. Robert, mondd meg, mi
van, vagy megint sikítok!
– Jó – mondta –, várj.
Robert odament a gardróbhoz, levette a kabátot Stelláról, és kivette a
szekrényből.
– Ez meg mi? – kérdezte Brenda. – Ez mi?
– Egy próbababa.
 – Egy próbababa? Úgy érted?...
– Igen, úgy. Szerelmes vagyok belé.
– Atyaúristen! Most komolyan? Abba az izébe? Abba az izébe?
– Igen.
– És jobban szereted ezt az izét, mint engem? Azt a darab celluloidot, vagy
mindegy, hogy mi a szarból csinálták? Tényleg azt akarod mondani, hogy
jobban szereted ezt az izét, mint engem?
– Igen.
– Ó...
És akkor Brenda isten igazából sikoltozni kezdett. Csak állt ott, és sikoltozott.
Robert azt hitte, sosem hagyja abba. Aztán nekiugrott a próbababának, és ütni-
vágni-karmolni kezdte. A baba felborult, és a falnak vágódott. Aztán Brenda
kirohant a lakásból, beült az autójába, és vadul elhajtott. Belerohant az egyik
utcában parkoló autó oldalába, visszapattant róla, majd továbbhajtott.
Robert odament Stellához. A feje letört, és begurult egy szék alá.
Krétaporszerű anyag folyt a padlóra. Egyik karja kiszakadt a helyéről, eltört, s
két drót állt ki belőle. Robert leült egy székre. És csak ült. Aztán felkelt, kiment
a fürdőszobába, megállt ott egy percre, majd visszajött. Aztán az előszobában
állt meg, és meglátta a fejet a szék alatt. Elsírta magát. Szörnyű látvány volt.
Nem tudta, mit tegyen. Eszébe jutott az édesapja és az édesanyja temetése. De ez
most más. Más. Csak állt az előszobában tétlenül és zokogott. Stella mindkét
szeme nyitva volt – tekintete hűvös és gyönyörű. És őt nézte.
 EGYPÁR ALKESZ
A húszas éveimben jártam, és bár keményen ittam és alig ettem, nagyon erős
voltam. Legalábbis fizikailag, ami azért jól jön, amikor az ember körül nem
igazán működnek a dolgok. Az agyam állandóan lázadt a helyzetem és az életem
ellen, és csak úgy tudtam megnyugtatni, hogy ittam, ittam és ittam. Egy koszos,
poros út mentén gyalogoltam, iszonyú hőségben. Ha jól emlékszem, Kalifornia
államban lehetett, bár nem biztos. Sivatag vett körül. Mentem az út mentén, a
zoknim megkeményedett, rohadt volt és büdös, a cipőm talpán átütöttek a
szögek, és szúrták a lábamat, és kartonpapírt kellett a cipőmbe tennem, vagy
újságpapírt vagy bármit, amit találtam. Aztán amikor azon is átütöttek a szögek,
vagy megfordítottam a kartonpapírt, vagy átformáztam kicsit.
Megállt mellettem egy teherautó. Fel se néztem, csak mentem tovább. A sofőr
indított, majd ismét utolért.
– Kölyök – mondta az ürge –, kell meló?
– Kit kell megölnöm? – kérdeztem.
– Senkit, gyere, szállj be.
Megkerültem a kocsit, és mire odaértem, az ajtó már nyitva volt.
Felkapaszkodtam, becsúsztam az ülésre, becsuktam az ajtót, és hátradőltem a
bőrülésen. Végre megmenekültem a naptól.
– Kapsz öt dollárt, ha leszopsz – szólalt meg a csávó.
Jobbal jól gyomron vágtam, ballal valahol a füle alatt találtam el a nyakán,
aztán jobbal szájon csaptam, mire a teherautó lerohant az útról. Elkaptam a
kormányt, és visszarángattam az útra. Aztán leállítottam a motort, és lefékeztem.
Kimásztam, és gyalogoltam tovább. Úgy öt perccel később megint mellém ért a
teherautó.
– Kölyök – mondta az ürge –, ne haragudj. Nem gondoltam komolyan. Nem
gondoltam, hogy homokos vagy. Bár, félig azért úgy nézel ki. Amúgy meg miért
baj, ha valaki homokos?
– Hát, ha az ember az, akkor, gondolom, semmi.
– Na gyere, szállj be. Tudok neked rendes munkát adni. Kereshetsz egy kis
pénzt, talpra állhatsz.
Bemásztam. Elindultunk.
– Már bocs, hogy ezt mondom, kemény gyereknek nézel ki, de a kezed, olyan
a kezed, mint egy nőé.
– Ne foglalkozz a kezemmel.
– Kemény melóról van szó. Talpgerenda-pakolás. Pakoltál már valaha talpfát?
 – Nem.
– Ahogy mondom: kemény meló.
– Egész életemben kemény melókat csináltam.
– Oké – mondta az ürge –, akkor oké.
Csendben ültünk egymás mellett, és fel-alá zötykölődtünk a teherautóban.
Körülöttünk semmi nem volt, csak por, por és sivatag. Nem volt jóképű csávó,
sőt, semmije se volt jó. De néha előfordul, hogy jelentéktelen kis emberek, ha
sokáig maradnak egy helyen, kivívnak maguknak némi elismerést és hatalmat.
Volt teherautója, és melót ajánlott. Néha az embernek be kell érnie azzal, ami
van.
Haladtunk egy darabon, majd feltűnt az út szélén egy idősebb faszi. A
negyvenes évei közepén járhatott. Szóval, ahhoz már öreg volt, hogy az út szélén
kóboroljon. Mr. Burkhart – közben megmondta a nevét – lelassított mellette, és
kiszólt:
– Hé, pajtás, akarsz egy kis pénzt keresni?
– Már hogyne, uram! – válaszolta.
– Mássz arrébb, engedd fel – mondta Mr. Burkhart.
A faszi beszállt és nagyon büdös volt – pia-, izzadság-, agónia- és halálszaga
volt. Mentünk még egy darabig, aztán megérkeztünk valahová, ahol néhány
épület állt. Kiszálltunk, és bementünk Mr. Burkharttal egy üzletbe. Odabent egy
fickó állt zöld napszemüvegben, a bal kezén egy csomó gumikarika. Kopasz
volt, a karját viszont sápadtszőke szőr borította.
– Jó napot, Mr. Burkhart – mondta –, látom, talált magának még egypár
alkeszt.
– Itt van, ami kell, Jesse – mondta Mr. Burkhart, mire Jesse elment, hogy
összeszedje a rendelést. Beletelt egy kis időbe. Aztán csak a végére ért.
– Még valamit, Mr. Burkhart? Néhány üveg olcsó bort?
– Én nem kérek bort – mondtam.
– Akkor én kérem az övét is – mondta az idősebb faszi.
– Levonjuk a fizetéséből – mondta neki Burkhart.
– Nyugodtan – válaszolta az idősebb faszi.
– Te biztos nem kérsz? – kérdezte tőlem Burkhart.
– Jó, legyen, kérek egy üveggel én is.

Kaptunk egy sátrat, és este boroztunk az öreggel, az meg elmesélte, mi fáj

neki. Hogy elhagyta a felesége. Akit még mindig nagyon szeret. Csak rá tud
gondolni. Nagyon jó asszony volt. Matematikát tanított. És nincs többé. És soha
nem is lesz még egy olyan nő, mint amilyen ő volt. Bla-bla-bla.
 Mikor másnap felkeltünk, az öreg nagyon rosszul volt, és én se voltam sokkal
jobban, a nap már magasan járt, mi meg mehettünk dolgozni: vasúti
talpgerendákat pakoltunk. Egymás tetejére kellett rakni őket. Az alját még
könnyű volt, de ahogy emelkedni kezdett a rakás, már számolni kellett: – Egy,
kettő, há-rom! – mondtam, majd meglendítettük, és elengedtük a gerendát.
Az öregen fejpánt volt, és ahogy izzadt, dőlt ki a pia a fején, amitől a hajpánt
teljesen átázott, és sötét lett. Időnként egy-egy szálka átszúrta a szétrohadt
kesztyűt, és beleállt a kezembe. Normális esetben a fájdalom elviselhetetlen lett
volna, és azonnal ott is hagyom az egészet, de a krónikus fáradtság letompította
az érzékelést, rendesen letompította. Csak dühös lettem, mikor beleállt egy
szálka a kezembe, és legszívesebben megöltem volna valakit, de amikor
körülnéztem, nem láttam mást, csak homokot, sziklákat, a kemenceszáraz,
fényes, sárga napot és a nagy semmit.
Időről időre a vasúttársaság felszedte a régi talpfagerendákat, és újat tett le
helyettük. A régieket meg otthagyták a sínek mentén. Különösebb bajuk nem
volt a gerendáknak, de ők otthagyták, aztán Burkhart ilyen magunkfajta
csávókkal összeszedette, majd elvitte a teherautóján, és eladta. Állítólag sok
mindenre lehetett használni a gerendákat. Farmokon például leszúrták a földbe,
szögesdrótot szögeztek rájuk, és kerítést csináltak belőlük. Meg biztos másra is
használták, de engem különösebben nem érdekelt.
Ez is olyan volt, mint a többi lehetetlen meló: az ember elfáradt, ott akarta
hagyni az egészet, aztán még jobban elfáradt, és elfelejtett lelépni, a percek nem
múltak; egy perc alatt egy örökkévalóságot élt le az ember, reménytelenül, esély
nélkül, csapdába esve, és ahhoz is fáradtan, hogy lelépjen – meg aztán amúgy is
hova ment volna, ha lelép?
– Kölyök, a feleségem nincs többé! Csodálatos asszony volt, érted? Nem
tudom kiverni a fejemből. Egy jó asszony a legjobb dolog a világon.
– Aha.
– Bár lenne egy kis borunk.
– De nincs. Estig várni kell.
– Vajon van olyan ember, aki megérti az alkoholistákat?
– Az alkoholisták.
– Szerinted a kezünkben lévő szálkák felkúsznak a szívünkhöz?
– Semmi esély rá; nincs olyan szerencsénk. Megjelent két indián, és minket
figyeltek. Jó sokáig.
Mikor leültünk egy gerendára, hogy elszívjunk egy cigit, egyikük odajött.
– Teljesen rosszul csináljátok, fiúk – mondta.
– Hogy érted? – kérdeztem.
– A lehető legnagyobb melegben dolgoztok a sivatagban. Keljetek fel
hajnalban, és addig fejezzétek be a munkát, amíg még hűvös van.
– Igazad van, kösz – mondtam neki.
Az indiánnak tényleg igaza volt. Úgy döntöttem, hogy másnap korán kelünk.
De sose sikerült. Az öreg mindig rosszul volt az előző esti ivászattól, és
képtelenség volt időben felkelteni.
– Csak még öt percet, csak még ötöt – mondogatta. Aztán egy nap az öreg
feladta. Egyetlen gerendát se bírt már felemelni. Jó darabig szabadkozott.
– Semmi gáz, fater – mondtam neki.
Visszamásztunk a sátorba, és megvártuk az estét.
A fater csak feküdt, és magyarázott. A volt feleségéről. Másról sem beszélt
egész álló nap és este, csak a volt feleségéről. Aztán megjött Burkhart.
– Azta, fiúk, mi van? Ma nem sokat dolgoztatok. Mire vártok, hogy eljöjjön a
kánaán?
– Végeztünk Burkhart, már csak arra várunk, hogy kifizess minket – mondtam
neki.
– Na azt várhatjátok ám!
– Meg is várjuk, mert szépen ki fogsz minket fizetni.
– Kérem, Mr. Burkhart, kérem, olyan rohadt keményen dolgoztunk,
esküszöm! – mondta az öreg.
– 72 rakás – mondta Burkhart.
– 90 – mondtam.
– 76 – mondta Burkhart.
– 90 – mondtam.
– 80 – mondta Burkhart.
– Rendben, megállapodtunk – mondtam.
Burkhart elővette a noteszét meg a ceruzáját, és számolni kezdett. Felszámolta
a bort, a kaját, a szállást és a fuvart. A végén fejenként 18 dollárt kaptunk öt napi
melóért. Elvettük. Majd Burkhart ingyen visszavitt a városba. Ingyen? Minden
lehetséges módon átbaszott minket. De nem kiálthattunk törvény után, mert
akinek nincs pénze, annak zárva tart az igazságszolgáltatás.
– Istenemre mondom, ma nagyon nagyon berúgok – mondta az öreg faszi. –
Fogom magam, és rendesen berúgok. Hát te, öcsi?
– Én asszem, nem.

Bementünk a város egyetlen kocsmájába, leültünk, a fater rendelt egy pohár

bort én meg egy sört. Aztán megint rákezdett a régi nótára a volt feleségéről, én
meg átmentem a bárpult másik végébe. Egy mexikói lány jött le a lépcsőn, majd
leült mellém. Miért mindig úgy jönnek le a lépcsőn, mint a filmekben? Egy
pillanatra olyan volt, mintha én is egy filmben lettem volna. Vettem neki egy
sört.
– Sherrinek hívnak – mondta.
– Az nem is mexikói név – mondtam.
– Nem is kell annak lennie – válaszolta.
– Az igaz – mondtam.
Öt dollár volt egy menet odafent, és lemosott előtte is, meg utána is. Egy kis
tálkában volt a víz, aminek az oldalán kiscsirkék szaladgáltak körbe. Tíz perc
alatt megkereste azt a pénzt, amit én egy nap plusz még néhány óra alatt.
Pénzügyi szempontból kurvára úgy tűnt, hogy az ember jobban jár, ha puncija
van, mint farka.
Mire leértem, az öreg már lefejelte a pultot. Megártott neki. Aznap még nem
ettünk, és nem is bírta jól a piát. Egy dollár és némi apró volt a feje mellett. Egy
pillanatra átfutott az agyamon, hogy magammal viszem, de aztán rájöttem, hogy
még magamra se tudok vigyázni. Kimentem. Hideg volt. Elindultam északnak.
Lelkiismeret-furdalásom volt, amiért otthagytam a fatert az éjszakai városi
keselyűk martalékául. Aztán az jutott eszembe, vajon az exfelesége gondol-e
még az exférjéré. Úgy véltem, nem, vagy ha szokott is, nyilván nem úgy, ahogy
az öreg gondolt rá. A Föld tele van hozzá hasonló szomorú, összetört
emberekkel. Keresnem kellett egy helyet éjszakára. Az ágy, amiben a mexikói
lánnyal voltam, három hete az első volt, amiben feküdtem.
Pár estével korábban észrevettem, hogy amikor lehűlt a levegő, a szálkák
lüktetni kezdtek a kezemben. Mindegyiket külön-külön éreztem, meg tudtam
mondani, hol vannak. Kezdett hűvösödni. Azt nem mondanám, hogy gyűlöltem
a férfiak és nők világát, de tény, hogy éreztem némi undort, ami miatt el is
távolodtam az iparosoktól, a kereskedőktől, a hazudozóktól, a szeretőktől, és
most, néhány évtized elteltével megint ugyanazt az undort érzem. Természetesen
ez csak egy ember története, vagy egy ember látószöge a valóságról. Ha tovább
olvasnak, talán a következő történet vidámabb lesz. Legalábbis remélem.
 MAJA THURUP
Az ügy jelentős médiafigyelmet kapott mind az írott sajtóban, mind a
televízióban, és a hölgyet megbízták, hogy írjon róla egy könyvet. A nőt Hester
Adamsnek hívták, kétszer vált el, és két gyermeke volt. 35 múlt, és valószínűleg
ez volt az utolsó nagy dobása. Már megjelentek rajta a ráncok, a melle egy ideje
lógott, a bokája és a vádlija vastagodott, és mintha egy kis pocakja is lett volna
már. Amerikát arra tanították, hogy a szépség csak a fiatalokban él, főleg a nők
esetében. De Hester Adamset körüllengte a frusztráció és az elkerülhetetlen
vereség sötét bája; ólálkodott körülötte az elkerülhetetlen vereség, és ettől
valami szexuális pluszt kapott, akár egy hervadó, kétségbeesett, de mindenre
elszánt nő, aki egyedül ül egy férfiakkal teli bárban. Hester körülnézett, kapott
egy-két ígéretet az amerikai férfitól, mire fogta magát, és felszállt egy Dél-
Amerikába tartó gépre. A dzsungelbe egy kamerával, egy írógéppel, vastagodó
bokával és fehér bőrrel vette be magát, ahol szerzett magának egy kannibált, egy
fekete kannibált: Maja Thurupot. Maja Thurupnak roppant karakteres arca volt.
Úgy tűnt, a vonásait ezer másnaposság és ezer tragédia festette meg. És így is
volt: mind az ezer másnaposság megvolt, tragédiája azonban egyvalamiben
gyökerezett: hogy túlságosan megáldotta őt az Ég, túlságosan. A falujában
egyetlen lány sem volt hajlandó vele kezdeni. Két lánykát is halálra sújtott a
szerszámával. Az egyiket elölről hágta meg, a másikat hátulról – az eredmény
ugyanaz volt.
Maja magányos férfi volt, és csak ivott, és szomorkodott azon, milyen egyedül
van, mígnem egy napon megjelent útikönyvével, kamerájával és fehér bőrével
Hester Adams. Miután bemutatták őket egymásnak, és a tűz mellett
elfogyasztottak néhány italt, Hester belépett Maja kunyhójába, és elvett mindent,
amit Maja adni tudott neki, majd kért még belőle. Ez mindkettőjük számára
maga volt a csoda, egy háromnapos törzsi ceremónia keretében össze is
házasodtak, ami alatt foglyul ejtett dzsungellakókat sütöttek meg és szolgáltak
fel, fergeteges tánc, ivászat és varázslás közepette. Amikor a nagy ünneplés
véget ért, és elmúlt a másnaposság, akkor kezdődtek a bajok. A sámán, miután
feltűnt neki, hogy Hester nem vette ki részét a ropogósra sütött ellenséges
törzstagok elfogyasztásából (akiket pedig ananásszal, olívával és különféle
magvakkal ízesítettek), kijelentette, hogy Hester márpedig nem valamiféle fehér
istennő, hanem a gonosz Ritikan isten egyik lánya. (Évszázadokkal azelőtt
Ritikant kiűzték a törzsi mennyből, miután nem evett mást, mint zöldséget,
gyümölcsöt és olajos magvakat.) Ez a bejelentés viszályt szított a törzsön belül,
és Maja két barátját hamarjában le is mészárolták, amiért azt állították, hogy a
puszta tény, hogy Hester elbírt Maja óriási szerszámával, önmagában csodának
számít, az pedig, hogy más formában nem fogyaszt emberi húst, szerintük
megbocsátható – átmenetileg, legalábbis.
Hester és Maja Amerikába menekült – North Hollywoodba, hogy egészen
pontosak legyünk –, ahol Hester megtette a szükséges lépéseket, hogy Maja
megkaphassa az állampolgárságot. Hester, aki annak idején tanárnő volt,
hozzálátott, hogy Maját kitanítsa a helyes öltözködési szokásokról, a kaliforniai
borokról, a televízióról, arról, hogyan kell bevásárolni a közeli Safeway
üzletben, valamint angolra is oktatta. És Maja nemcsak nézte a tévét, meg is
jelent benne Hesterrel együtt, és szerelmi kapcsolatukat a nagy nyilvánosság
előtt is bejelentették. Aztán hazamentek North Hollywood-i lakásukra, és
szerelmeskedtek. Utána Maja fogta az angol könyveit, leült a szőnyeg közepére,
sört ivott meg bort, törzsi dalokat énekelt, és bongón játszott. Hester pedig a
Hesterről és Majáról szóló könyvén dolgozott. Amit már várt egy nagy kiadó.
Nem volt más dolga, csak megírni.

Egy reggel, úgy 8 óra körül az ágyban feküdtem. Előtte való nap 40 dollárt
vesztettem a Santa Anita-i pályán, a California Federalnál vezetett lakossági
folyószámlámon lévő tartalékaim vészesen kimerülőben voltak, és már vagy egy
hónapja egy rendes sztorit se írtam. Megszólalt a telefon. Kinyitottam a szemem,
öklendeztem egyet, köhögtem, majd felvettem.
– Chinaski?
– Igen?
– Dan Hudson vagyok.
Dan a Chicagóban székelő Flare magazin vezetője volt. Jól fizetett. Ő volt a
főszerkesztő és a felelős kiadó is.
– Hello, Dan, anyuci.
– Ide hallgass, találtam valamit, ami épp neked való.
– Na persze, Dan. És mi lenne az?
– Szeretném, ha meginterjúvolnád azt a kurvát, aki hozzáment ahhoz a
kannibálhoz. És JÓ SOK szex legyen benne. Keverd a szerelmet a horrorral.
Érted miről beszélek?
– Értem hát, egész életemben mást se csináltam.
– Kapsz 500 dollárt, ha legkésőbb március 27-ig leadod.
– Dan, 500 dollárért Burt Reynoldsból leszbikust csinálok.
Dan megadta a címet és a telefonszámot. Felkeltem, arcot mostam, bekaptam
két Alka-Seltzert, kinyitottam egy üveg sört, és felhívtam Hester Adamst. Azt
mondtam neki, hogy szeretném úgy megjeleníteni a kapcsolatát Maja Thuruppal,
mint a 20. század egyik legnagyobb románcát. A Flare magazin olvasói
számára. Biztosítottam, hogy a sztori hozzásegíti majd ahhoz, hogy Maja
mihamarabb megkapja az amerikai állampolgárságot. Az interjút délután egyre
beszéltük meg.
Egy lift nélküli ház második emeletén lakott. Ő nyitott ajtót. Maja a földön ült,
kezében a bongójával, és középkategóriás portóit ivott, üvegből. Mezítláb volt,
szűk farmerban és fehér, zebracsíkos pólóban. Hesteren ugyanaz volt. Hozott
egy üveg sört, kivettem egy szálat a dohányzóasztalon fekvő csomag cigiből, és
nekiláttam az interjúnak.
– Mikor ismerkedett meg Majával?
Megmondta. A pontos időt és helyszínt is közölte.
– És mikor kezdett gyengéd érzelmeket táplálni Maja iránt? És mi váltotta ki
önből?
– Nos – kezdte Hester –, az úgy volt, hogy...
– Szeret ő én, amikor adom neki szerszám – szólalt meg Maja a szőnyegről.
– Egész hamar megtanult angolul, ugye? – állapítottam meg.
– Igen, fantasztikusan gyorsan tanul.
Maja megfogta az üveget, és jól meghúzta.
– Én beletenni ezt őneki, ő mond mindig: „Úristen, Úristen, Úristen!” Ha-ha-
ha-ha!
– Maja fizikuma bámulatra méltó – mondta Hester.
– Eszi is – mondta Maja. – Jól eszi. Mély torok van, ha-ha-ha!
– Első pillanattól fogva megkedveltem Maját – mondta Hester.
– A szeme, az arca... tragikusan szép. És ahogy ment. Olyan a járása, akár egy
tigrisé.
– Baszni – mondta Maja. – Mi csak baszni, baszni, baszni, baszni, baszni.
Maja fárad.
Maja ismét meghúzta az üveget, majd rám nézett.
– Te baszni ő. Én fárad. Ő nagy éhes alagút.
– Majának remek és egyéni humorérzéke van. Ezért is kedveltem meg már
mindjárt az elején.
– Egy kedvelés van neked bennem. A telefonoszlop méret pisicső – mondta
Maja.
– Maja reggel óta iszik, kérem, nézze el neki – mondta Hester.
– Talán jöjjek vissza máskor, ha egy kicsit jobban lesz?
– Igen, szerintem jó ötlet.
Megbeszéltük Hesterrel, hogy másnap délután kettőkor újra ott leszek.
 Nem is volt baj. Végül is kellettek képek is. Ismertem egy sokat látott fotóst,
bizonyos Sam Jockeyt, akiről tudtam, hogy olcsón dolgozik. Elvittem
magammal. Kellemes, napsütéses délután volt, alig volt szmog a város felett.
Felmentünk, és becsöngettünk. Semmi. Csengettem újra. Maja nyitott ajtót.
– Nem itthon, boltba megy – mondta.
– Kettőre volt megbeszélve. Bent várnék, ha lehet.
Bementünk, és leültünk.
– Játszok dob nektek – mondta.
Dobolni kezdett, és törzsi énekeket énekelt mellé. Egész jól csinálta. Egy
újabb üveg portói volt nyitva előtte. Ugyanabban a ruhában, farmerban,
zebracsíkos pólóban volt, mint előző nap.
– Baszni, baszni, baszni, csak ezt akar. Megőrül engem.
– Hiányzik a dzsungel, Maja?
– Szerinted a víziló hiányol a víz, ember?
– De hisz Hester szeret téged, Maja.
– Ha-ha-ha!
Maja levágott egy újabb dobszólót. Még részegen is jól csinálta.
Amikor befejezte, Sam odafordult hozzám, és megkérdezte:
– Szerinted van ennek a nőnek söre a hűtőben?
– Elképzelhető.
– Kicsit ideges vagyok mostanában. Kéne egy sör.
– Menj csak, nézd meg. Hozzál kettőt mindjárt. Majd veszek neki helyette
másikat. Eleve hoznom kellett volna.
Sam felállt, és kiment a konyhába. Hallottam, hogy nyitja a hűtőt.
– Cikket írok rólad és Hesterről – mondtam Majának.
– Nagylyuk nő. Mint vulkán. Sose elég.
Behallatszott, hogy Sam hány a konyhában. Keményen ivott. Másnapos volt.
De még így is ő volt az egyik legjobb fotós a városban. Aztán csönd lett. Majd
bejött a szobába, és leült. Nem volt nála sör.
– Játszok dob nektek megin – mondta Maja, és játszott is. Még mindig jó volt.
Bár nem annyira, mint az előbb. Kezdte a bor maga alá gyűrni.
– Húzzunk innen – mondta Sam.
– Meg kell várnom Hestert – válaszoltam.
– Ember, menjünk!
– Kértek ti bor? – kérdezte Maja.
Felálltam, és kimentem a konyhába, hogy kivegyek egy sört. Sam utánam jött.
A hűtőhöz léptem.
– Légy szíves, ne nyisd ki azt a hűtőt! – mondta Sam, majd odament a
csaphoz, és megint belehányt. Ránéztem a hűtőre. Nem nyitottam ki. Amikor
Sam befejezte, azt mondtam: – Jó, menjünk.
Bementem a nappaliba, Maja még mindig a földön ült a bongójával.
– Játszok dob nektek megin – mondta.
– Ne, kösz, Maja.
Lementünk a lépcsőn, majd ki az utcára. Beültünk a kocsimba. Elindultam.
Nem tudtam, mit mondjak. Sam se szólt egy szót sem. Az üzleti negyedben
voltunk. Megálltam egy benzinkútnál, és szóltam a kutasnak, hogy töltse tele.
Sam kiszállt az autóból, és odament egy telefonfülkéhez, hogy felhívja a
rendőrséget. Aztán kijött a fülkéből. Fizettem. Nem tudtam megcsinálni az
interjút. Elestem 500 dollártól. Vártam, hogy Sam visszaérjen, és beüljön a
kocsiba.
 A GYILKOSOK
Harry leszállt a tehervonatról, és az Alamedán Pedróhoz tartott, hogy
megigyon egy ötcentes kávét. Korán reggel volt, de úgy emlékezett, hogy régen
mindig 5-kor nyitottak. Pedrónál órákig elüldögélhetett az ember egy ötcentes
kávé mellett. Gondolkodhatott egyet. Felidézhette, hol rontotta el, vagy hol
csinálta jól a dolgokat.
Nyitva voltak. A mexikói lány, aki kiszolgálta, úgy nézett rá, mint egy emberi
lényre. A szegények tudják, milyen az élet. Rendes lány. Vagy hát, elég rendes.
Mert mindegyikük csak a bajt hozza az emberre. Minden csak a bajt hozza az
emberre. Harrynek eszébe jutott egy mondás, amit egyszer hallott: Az élet
lényege a szenvedés.
Harry az egyik régi asztalnál ült le. Jó volt a kávé. Harmincnyolc éves volt, és
teljesen padlón. Szürcsölte a kávét, és merengett, hol rontotta el a dolgokat –
illetve hol csinálta jól. Egyszerűen elege lett – a biztosítási ügynökösködésből, a
szűk, üveggel leválasztott irodákból, az ügyfelekből; elege lett abból, hogy
megcsalja a feleségét, hogy titkárnőket fogdos a liftben és a folyosón; elege lett a
karácsonyi és szilveszteri bulikból, a kocsitörlesztésből, a bútor-részletfizetésből,
a villany-, gáz- és vízszámlákból, az összes rohadt, kötelezően elvégzendő
teendőből.
Elege lett, és kilépett, ennyi. Utána elég hamar jött a válás, majd az ivás, és
egyszer csak kihullott a hálóból. Semmije nem volt, de hamarosan arra is rá
kellett jönnie, hogy az sem egyszerű, ha az embernek semmije nincs. Az
szimplán egy másfajta börtön. Bárcsak lenne egy szelídebb út valahol a kettő
közt. Úgy tűnt, az embernek két választása van: vagy beszáll a mókuskerékbe,
vagy hajléktalan lesz.
Harry felnézett, vele szemben egy férfi ült, maga is egy ötcentes kávét
szorongatott. Negyvenes éveinek elején járhatott. Az öltözéke ugyanolyan
szakadt volt, mint Harryé. A férfi sodort egy cigarettát, majd miközben
rágyújtott, Harryre nézett.
– Hogy s mint? – kérdezte.
– Hát, ez jó kérdés – válaszolta Harry.
– Igen, bizony az.
Ültek, és itták a kávéjukat.
– Felmerül az emberben a kérdés, hogyan jut el idáig.
– Ja – mondta Harry.
– Egyébként, ha számít valamit, a nevem Williams.
 – Az enyém Harry.
– Szólíts csak Billnek.
– Kösz.
– Olyan ábrázattal ülsz ott, mint aki épp most ért valaminek a végére.
– Csak belefáradtam a csövezésbe, de nagyon.
– Szeretnél visszakerülni a társadalomba, Harry?
– Nem, nem erről van szó. Hanem, arról, hogy ezt itt magam mögött hagynám
már.
– Ott az öngyilkosság.
– Tudom.
– Figyelj, Harry, igazából csak egy kis készpénzre volna szükségünk, hogy
fellélegezhessünk.
– Az tény, de hogyan?
– Hát, némi kockázattal jár.
– Mi lenne az?
– Régen betörő voltam. Nem rossz. De elkelne egy partner.
– Jó, végül is ott tartok, hogy lassan bármiben benne vagyok. Nem bírom már
a felvizezett babot, az egyhetes fánkot, a menhelyet, a térítő előadásokat, mások
horkolását.
– Csak egyetlen gond van: hogy jutunk el arra a környékre, ahol működni
fogunk – mondta Bill.
– Van pár dollárom.
– Rendben. Akkor találkozzunk éjfélkor. Van egy ceruzád?
– Nincs.
– Várj, kérek egyet.
Bill visszajött egy ceruzával, fogott egy szalvétát, és ráírt valamit.
– Szállj fel a Beverly Hills-i buszra, és kérd meg a sofőrt, hogy szóljon,
amikor ide értek. Aztán menj két utcát északnak. Ott várlak. Odatalálsz?
– Ott leszek.
– Feleséged, gyereked van? – kérdezte Bill.
– Volt – válaszolta Harry.

Hideg volt aznap éjszaka. Harry leszállt a buszról, és ment két utcát felfele.
Sötét volt, nagyon sötét. Bill állt a sarkon, és egy sodort cigarettát szívott. A
nyílt terepen állt, de egy nagy bokor mellett.
– Hello, Bill.
– Hello, Harry. Készen állsz egy új, jövedelmező karrierre?
– Igen.
 – Remek. Na, régóta figyelem ezeket a helyeket, és azt hiszem, találtam egy
jót. Egy félreeső házat. Bűzlik a pénztől. Félsz?
– Nem, egyáltalán nem.
– Akkor jó. Csak nyugi, gyere utánam.
Mentek másfél utcányit, aztán Bill átvágott két bokor közt, és egy ház előtti
pázsitra értek. Megkerülték a házat, egy nagy, kétemeletes kérőt. Bill megállt a
hátsó ablaknál. Késsel elvágta a szúnyoghálót, majd megállt, és fülelt. Olyan
volt, mint egy temető. Bill kiakasztotta a hálót és leemelte. Aztán nekiállt az
ablaknak. Dolgozott rajta egy jó darabon, Harry pedig csak állt, és azt gondolta
magában: Jézusom, egy amatőrrel vagyok. Egy dilissel. Aztán kinyílt az ablak,
és Bill bemászott. A seggét riszálta, miközben furakodott befelé. „Röhejes –
gondolta Harry. – Csinálnak ilyet a férfiak?”
– Gyere – szólt halkan Bill bentről.
Harry bemászott. Tényleg bűzlött a pénztől meg a bútorápolótól.
– Jézusom, Bill. Most már félek. Ennek semmi értelme.
– Ne beszélj hangosan! Eleged van a felvizezett babból, ugye?
– Igen.
– Hát akkor légy férfi.
Harry állt, miközben Bill fiókokat nyitogatott, és rakosgatta zsebre, amit talált
bennük. Úgy tűnt, az ebédlőben vannak. Bill kanállal, késsel, villával tömködte a
zsebeit. „Mit lehet ezekért kapni?”, gondolta magában Harry.
Bill tovább rámolta az evőeszközöket a kabátzsebébe. Aztán leejtett egy kést.
A padló kemény volt, szőnyeg nem volt rajta, a zaj pedig nagy volt és jól
hallható.
– Ki van ott?
Nem válaszoltak.
– Azt kérdeztem, ki van ott?
– Mi van, Seymour? – hallatszott egy lány hangja.
– Mintha valamit hallottam volna. Zajra ébredtem.
– Ugyan már, aludj.
– Nem, mondom, hogy hallottam valamit.
Harry neszezést hallott, mint amikor valaki kikel az ágyból, majd lépteket.
Aztán a férfi belépett az ebédlőbe. Fiatal volt, úgy 26-27 év körüli, körszakállas,
hosszú hajú srác, pizsamában.
– Mi a faszt csináltok ti itt a házamban?
Bill odafordult Harryhez.
– Menj be a hálóba, lehet, hogy ott is van telefon. Ne engedd, hogy használja.
Én ezt itt elintézem.
Harry a hálószoba felé indult, megtalálta az ajtót, bement, meglátott egy 23
körüli, szőke csajt, akinek csini hálóköntöséből kilógott a melle. Az
éjjeliszekrényen volt egy telefon, de a lány még nem vette fel a kagylót. A kezét
a szájához kapta, és felült.
– Ne sikíts, vagy megöllek – mondta Harry.
Állt és nézte a lányt, közben a feleségére gondolt, meg arra, hogy neki sosem
volt ilyen felesége. Izzadni kezdett, elfogta a szédülés, és csak néztek egymás
szemébe.
Harry leült az ágyra.
– Hagyd békén a feleségemet, vagy megöllek – kiáltotta a srác.
Bill akkor ért be vele a hálóba. Karkulcsba fogta, és a háta közepéhez egy kést
szegezett.
– Nem bántjuk a feleségedet, ember, csak mondd meg, hol az a rohadt pénz,
és már itt sem vagyunk.
– Mondtam már, csak annyi van, amennyi a pénztárcámban van.
Bill rántott egyet a srácon, és egy kicsit beljebb nyomta a kést. A srác
összerándult.
– Az ékszerek, vigyél az ékszerekhez – mondta Bill.
– Az fent van...
– Akkor gyerünk!
Harry nézte, ahogy Bill kiviszi a srácot. Aztán bámulta tovább a lányt, aki
visszabámult rá. A szeme kék volt; írisze kitágult a félelemtől.
– Ne sikíts, mert megöllek, esküszöm, megöllek!
Az ajka remegni kezdett. Halvány rózsaszín volt, aztán már nem látszott, mert
Harry rátapasztotta a száját az övére. Szakállas volt, áporodott, büdös, avas
szagú, a lány pedig fehér, puha, törékeny, és egész testében remegett. Megfogta
a fejét. Aztán kicsit hátradőlt, és a szemébe nézett. – Te kurva! – mondta. – Te
rohadt kurva! – És újra megcsókolta, ezúttal keményebben. Mindketten az ágyra
zuhantak. Harry már rúgta is le a cipőjét, s közben nyomta a lányt lefelé. Aztán
leküzdötte a nadrágját, közben mindvégig fogta és csókolta a lányt. – Te kurva,
te rohadt kurva...
– Ne, édes Istenem, ne! A feleségemet ne, ti rohadékok!
Harry nem hallotta, hogy beléptek a szobába. A srác felüvöltött. Aztán Harry
egy hörgést hallott. Kihúzta a lányból, és felnézett. A srác a földön feküdt,
átvágott torokkal; a vér ritmikusan spriccelt a földre.
– Megölted! – kiáltotta Harry.
– Üvöltött.
– Nem kellett volna megölnöd.
– Nem kellett volna megerőszakolnod a feleségét.
– Én nem erőszakoltam meg, te viszont megölted.
 Ekkor a lány sikoltozni kezdett. Harry befogta a száját.
– És most mit csinálunk? – kérdezte.
– Őt is megöljük. Szemtanú.
– Én nem tudom megtenni – mondta Harry.
– Akkor majd megölöm én – mondta Bill.
– Ne hagyjuk kárba veszni.
– Akkor meg gyerünk, csináld.
– Tegyél valamit a szájába.
– Mindjárt szerzek valamit – mondta Bill, majd kihúzott egy fiókot, kivett
belőle egy kendőt, és betömte vele a lány száját. Aztán csíkokra szaggatta a
párnahuzatot, és bekötötte vele.
– Gyerünk, láss neki – mondta Bill.
A lány nem ellenkezett. Úgy tűnt, sokkos állapotban van.
Mikor Harry befejezte, Bill mászott rá. Harry nézte. Ez az. Így megy ez
mindenhol a világon. Mikor a megszálló hadsereg bemasírozik valahová, rávetik
magukat a nőkre. Mert ok a megszálló hadsereg.
Bill lemászott róla.
– A picsába, ez jó volt.
– Bill, ide hallgass, ne öljük meg.
– De beszélni fog. Szemtanú.
– Ha életben hagyjuk, nem fogja elmondani. Megér neki annyit.
– De, elmondja. Ismerem az emberi természetet. Később elmondja.
– Amúgy meg miért is ne adna fel olyan embereket, akik olyat tesznek, amit
mi?
– Épp erről beszélek – mondta Bill. – Miért hagynánk?
– Kérdezzük meg. Beszéljünk vele. Kérdezzük meg, mit gondol.
– Tudom, mit gondol, ezért fogom megölni.
– Ne, Bill, kérlek. Legyen bennünk már ennyi emberség.
– Emberség? Most? Most már késő. Ha lettél volna annyira férfi, hogy nem
kapod elő egyből a farkad...
– Bill, ne öld meg, én nem... én ezt nem bírom...
– Fordulj el.
– Bill, kérlek, ne...
– Azt mondtam, fordulj el, a kurva életbe!
Harry elfordult. Nem hallatszott semmilyen hang. Percek teltek el.
– Bill, megtetted?
– Igen. Fordulj csak meg, és nézz ide.
– Nem akarok. Menjünk. Tűnjünk el innen.
Ugyanazon az ablakon mentek ki, amelyiken bementek.
 Odakint még hidegebb volt. A ház kivilágítatlan oldalán mentek végig, majd
ki a bokrokon át az utcára.
– Bill?
– Igen?
– Már egész jól vagyok, mintha meg sem történt volna.
– De megtörtént.
Elindultak a buszmegálló felé. Éjszaka ritkán járt, a következőre lehet, hogy
egy órát is várniuk kell. Megálltak a buszmegállóban, és megvizsgálták egymást,
nincs-e rajtuk vér. Furcsamód nem volt. Sodortak hát két cigarettát.
Aztán Bill egyszer csak kiköpte a magáét.
– A kurva életbe! A rohadt kurva életbe!
– Mi a baj, Bill?
– Ottfelejtettük a pénztárcáját!
– A picsába – mondta Harry.
 FÉRFI
George hanyatt feküdt a lakóbuszában, és egy kis hordozható tévét nézett. A
vacsora utáni mosatlan edények a mosogatóban, a reggeli utáni mosatlan
edények a mosogatóban, ráfért volna egy borotválkozás, és sodort cigarettájáról
a hamu épp a trikójára esett. A közepe még parázslott. Néha a lehulló hamu nem
a trikójára esett, hanem a bőrére, olyankor hangosan káromkodva söpörte le.
Valaki kopogott a lakóbusz ajtaján. Lassan feltápászkodott, és ajtót nyitott.
Constance volt az. A lánynál volt egy üveg whiskey, papírzacskóban.
– George, elhagytam azt a faszfejet, nem bírtam tovább azzal a hülyével.
– Ülj le.
George kinyitotta az üveget, elővett két poharat, mindkettőbe töltött
egyharmad whiskeyt és kétharmad vizet. Aztán leültek az ágyra. Constance
elővett egy cigarettát a táskájából, és rágyújtott. Részeg volt, és a keze remegett.
– Elvettem a kurva pénzét is. Fogtam a pénzét, és leléptem, míg ő munkában
volt. Fogalmad sincs, mennyit szenvedtem emiatt a barom miatt.
– Adj egy cigit – mondta George.
Odaadta neki, és ahogy közelebb hajolt, George átölelte, magához húzta, és
megcsókolta.
– Hiányoztál, te szemétláda – mondta a lány.
– Én is hiányoltam a lábadat, Connie. Nagyon hiányoltam.
– Én nem tudok együtt élni ezekkel a diplomás fiúkkal. Olyan puhányok. Ez
meg még tisztaságmániás is volt. Olyan volt, mintha egy cselédlánnyal éltem
volna. Mindent kitakarított. Makulátlan tisztaság volt. Simán lehetett volna
marhapörköltet enni a klotyóból. Egy baktériumgyilkos, az volt.
– Igyál, mindjárt jobban leszel.
– És nem tudott szeretkezni.
– Hogy érted, nem állt fel neki?
– Dehogyisnem. Felállt, egyfolytában felállt. De azt nem tudta, hogy kell egy
nőt boldoggá tenni. Nem tudta, mit kell csinálni. Hiába a sok pénz meg a drága
iskolák, használhatatlan volt.
– Én örülnék, ha lenne diplomám.
– Minek? Semmi szükség rá. Neked mindened megvan, George.
– Egy lúzer vagyok. Csak a legalja munkákat kapom.
– Mondom, megvan mindened, ami kell, George. Te tudod, hogy kell egy nőt
boldoggá tenni.
– Azt mondod?
 – Azt. És tudod, mi volt még? Állandóan ott volt nála az anyja! Az anyja!
Heti kétszer vagy háromszor. Ott ült, és úgy csinált, mintha bírna engem, de
közben meg úgy bánt velem, mint egy kurvával. Egy utolsó kurvával, aki el
merte venni tőle az egyetlen fiacskáját! Az ő kis Walterét! Atyaég! Kész őrület.
– Igyál csak, Connie.
George már megitta a magáét, és arra várt, hogy Connie is felhajtsa a maradék
whiskeyt, aztán elvitte a poharakat, és töltött egy-egy újabb italt.
– Azt állította, hogy szeret. Én meg mindig azt mondtam neki: „Akkor nézz
ide, nézd meg a puncimat, Walter!” De ő nem nézett oda. Azt monda: „Nem
akarom megnézni azt az izét.” Azt az izét, érted? Így nevezte! Te nem félsz a
puncimtól, ugye, George?
– Még sose harapott meg.
– De te már megharaptad, ugye? Harapdáltad már, ugye, George?
– Úgy vélem, igen.
– És nyaltad, és szopogattad.
– Elképzelhető, igen.
– Nagyon is jól tudod, mit műveltél vele, George.
– Mennyi pénzt vettél el tőle?
– Hatszáz dollárt.
– Nem szeretem azokat, akik elveszik a másét, Connie.
– Hát, ezért vagy csak egy kurva mosogatófiú. Mert olyan becsületes vagy.
Walter viszont egy seggfej. És van neki elég, és különben is, megdolgoztam
érte... ő meg az anyja meg a szerelme, az anya-szerelme, a kis tiszta mosdói meg
WC-kagylói meg a szemeteszsákjai meg az új autói meg a szájöblítői meg a
borotválkozás utáni arcszeszei meg a kis merevedései meg a kis kifinomult
szeretkezése... És mindez csak azért, hogy ő jól érezze magát, ő, érted? De te
tudod, hogy mi kell egy nőnek, George...
– Kösz, hogy hoztál whiskeyt, Connie. Adj még egy cigit.
George töltött egy-egy újabb italt.
– Hiányzott a lábad, Connie, annyira hiányzott. Imádom rajtad azt a
magassarkút. Megőrülök tőle. Ezek a mai nők nem tudják, mi a jó. A
magassarkú formát ad a vádlinak, a combnak, a fenéknek; ritmust ad a járásnak.
Egyszerűen begerjedek tőle!
– Úgy beszélsz, mint egy költő, George. Tényleg, néha úgy beszélsz, mint egy
költő. Nem semmi egy mosogatófiú vagy.
– Tudod, mihez lenne kedvem?
– Na mihez?
– Szeretném szíjjal elverni a segged, a combod, a lábad. Szeretném, ha
reszketnél és sírnál, és amikor már reszketsz és sírsz, bevágnám neked színtiszta
szeretetből.
– De én ezt nem szeretném, George. Sose beszéltél még így velem. Mindig
rendesen viselkedtél velem.
– Húzd fel a ruhádat.
– Hogy?
– Húzd fel a ruhádat, látni akarom a lábadat.
– Szereted a lábamat, ugye, George?
– Na, hadd essen rá a fény!
Constance feljebb húzta a ruháját.
– A kurva istenit! – mondta George.
– Tetszik a lábam, George?
– Imádom a lábad!
Aztán George keményen megpofozta Connie-t, úgy, hogy a cigi is kirepült a
szájából.
– Ezt miért csináltad?
– Lefeküdtél Walterrel! Hagytad, hogy megbasszon!
– És akkor mi van?
– Akkor az, hogy húzd feljebb a szoknyád.
– Nem!
– Tedd, amit mondok!
George újra megpofozta, még durvábban. Constance feljebb húzta a
szoknyáját.
– Csak a bugyiig – kiáltotta George –, a bugyidat már nem akarom látni!
– Jézusom, George, mi van veled?
– Hagytad, hogy Walter megbasszon!
– George, te megőrültél! Elmegyek, engedj ki!
– Ne mozdulj, vagy megöllek!
– Tényleg megölnél?
– Esküszöm meg!
George felállt, teletöltötte a poharát whiskeyvel, lehúzta, majd visszaült
Constance mellé. Aztán fogta a cigarettáját, és odanyomta Constance
csuklójához. A lány felsikoltott. George még egy darabig erősen fogta a karját,
nyomta hozzá a cigit, majd elengedte.
– Én férfiból vagyok, bébi, világos?
– Tudom, George, tudom, hogy férfi vagy.
– Tessék, nézd meg az izmaimat.
George felállt, és mindkét karját befeszítette bicepszre.
– Gyönyörű, nem? Nézd ezeket az izmokat! Fogd meg, fogd csak meg!
Constance előbb megfogta az egyik karját, majd a másikat.
 – Igen, csodás tested van, George.
– Én férfi vagyok. Mosogatófiú ugyan, de igazi férfi.
– Tudom, George.
– Nem olyan, mint az a puhapöcsű, akit otthagytál.
– Tudom.
– És énekelni is tudok. Hallgasd csak meg.
Constance ült, George pedig énekelni kezdett. Előbb elénekelte az Old Man
Rivert. Aztán a Nobody Knows the Trouble I’ve Seent. Aztán a The St. Louis
Bluest. És végül a God Bless Americát, ami közben meg-megállt, és nevetett.
Aztán visszaült Connie mellé, és azt mondta:
– Gyönyörű a lábad, Connie. – Majd kért egy cigit. Elszívta, felhajtott még két
pohárral, aztán Connie ölébe hajtotta a fejét, rá a harisnyába bújtatott combjára,
és azt mondta: – Connie, azt hiszem, én nem vagyok jó semmire, elment az
eszem. Ne haragudj, hogy megütöttelek, és ne haragudj, hogy megégettelek a
cigivel.
Constance csendben ült. Beletúrt George hajába, simogatta, nyugtatta. George
hamar el is aludt. Connie várt még egy kicsit. Aztán felemelte a fejét, alátett egy
párnát, majd felemelte a lábát, és kinyújtotta az ágyon. Felállt, megfogta a
whiskeys üveget, töltött magának egy jó adagot, tett hozzá egy pár csepp vizet,
és felhajtotta. Odament az ajtóhoz, kinyitotta, kilépett, majd becsukta maga
mögött. Kiment hátul, kinyitotta a kaput, és az éjjel egy órai holdfényben
végigsétált a hátsó kisutcán. Egy felhő sem volt az égen. A szokásos,
csillagokkal teli ég volt. Kiment a főútra, majd elért a The Blue Mirrorhoz.
Bement, körülnézett, és meglátta Waltert, aki egyedül ült a bárpult végében
tökrészegen. Odament, és leült mellé.
– Hiányoztam, bébi?
Walter felnézett. Megismerte. Nem válaszolt. Ránézett a csaposra, aki odajött
hozzájuk. Mind ismerték egymást.
 EGY ELŐKELŐ NŐ
Nem tudom már, hol történt. Valahol Kaliforniától északkeletre. Hemingway
akkor fejezett be egy regényt, és tért vissza Európából vagy valahonnan, és a
ringben állt és bunyózott valakivel. A hely tele volt újságírókkal, kritikusokkal,
írókkal – szóval azzal a bagázzsal –, és a ring körül néhány fiatal hölgy is helyet
foglalt. Én a leghátsó sorban ültem. A legtöbben nem is figyelték Hemet. Csak
beszélgettek, nevetgéltek.
Sütött a nap. A kora délutáni órákban lehetett. Néztem Ernie-t. Játszott az
emberével. Akkor ütötte meg, amikor csak akarta. Aztán kiütötte. Akkor
odanéztek az emberek. Hem ellenfelére a nyolcadikat számolták. Hem elindult
felé, aztán megállt. Majd kivette a fogvédőjét, nevetett, és legyintett az
ellenfelére. Túl könnyen végezte ki. Ernie odament a sarokba. Hátradöntötte a
fejét, és valaki egy kis vizet spriccelt a szájába.
Felálltam, és elindultam a sorok között a ringhez. Felnyúltam, és
megütögettem Hemingway lábát.
– Mr. Hemingway?
– Igen, mit akarsz?
– Szeretnék bunyózni magával.
– Boxoltál már valaha?
– Nem.
– Akkor előbb tanulj egy kicsit.
– Azért jöttem, hogy szétrúgjam a seggét.
Ernie elnevette magát. Odaszólt a sarokban álló embernek: – Adjatok a srácra
gatyát és kesztyűt.
A fickó kiugrott a ringből, én pedig mentem utána az öltözőbe.
– Te megőrültél, öcsi? – kérdezte az ürge.
– Nem hinném.
– Tessék, próbáld fel ezt a nadrágot.
– Oké.
– Ó, hát ez túl nagy lesz.
– Lófaszt, jó ez.
– Jó, akkor tartsd a kezed, felteszem a bandázst.
– Nem kell bandázs.
– Nem kell bandázs?
– Nem kell bandázs.
– És fogvédő?
 – Az se.
– És abban a cipőben fogsz bokszolni?
– Ebben a cipőben fogok bokszolni.
Rágyújtottam egy szivarra, és úgy mentem ki vele, egészen a ringig.
Hemingway visszamászott a ringbe, majd ráadták a kesztyűt. Az én sarkomban
senki nem állt. Végül valaki csak odajött, és rám is adtak egy kesztyűt. A bíró
beintett minket a ring közepére, és elmondta a szabályokat.
– És ha lefogod az ellenfelet – mondta a bíró –, akkor...
– Én nem fogom le az ellenfelet – mondtam a bírónak.
További instrukciók hangzottak el, majd azt mondta:
– Rendben, menjenek vissza, és ha megszólal a gong, akkor boksz. Győzzön a
jobbik. Te meg vedd ki azt a szivart a szádból – szólt oda nekem.
Amikor megszólalt a gong, és elindultam, a szivar még mindig ott lógott a
szám sarkában. Szívtam egy slukkot, és a füstöt Hemingway arcába fújtam. A
közönség nevetett.
Előrelépett, szúrt egy egyenest, megindított egy horgot, de mindkét ütést
elhibázta. A lábam nagyon gyors volt. Táncoltam egy kicsit, majd odaléptem
neki, és puff-puff-puff-puff-puff, öt balost elhelyeztem Papa orrán. Lenéztem a
ring mellett ülő egyik lányra, nagyon kis csinos volt, mire Hem megküldött egy
jobbossal, és belenyomta a szivart a pofámba. Megégette a számat, az államat –
gyorsan lesöpörtem magamról a parazsat. Kiköptem a szivar végét, és
beakasztottam Ernie-nek egy gyomrost. Ő egy jobb felütéssel viszonozta, majd
ballal fültövön vágott. Elhajolt egy jobb körívesem elől, és a kötélnél
megsorozott. Épp amikor kongattak, akkor kaptam tőle egy állast jobbal.
Felkeltem, és kimentem a sarokba.
Egy fickó jött oda egy vödörrel.
– Mr. Hemingway kérdezi, hogy szeretne-e még egy menetet – mondta.
– Mondd csak meg, Mr. Hemingwaynek, hogy ezúttal szerencséje volt. Füst
ment a szemembe. De a következő menetet már nem ússza meg.
A vödrös fickó visszament Hemingwayhez, aki elnevette magát.
A következő menet elején rögtön támadni kezdtem. Nem túl keményen, de jó
kombinációkat ütöttem. Ernie hátrált, egymás után ütött mellé. Először láttam
kétséget a szemében.
„Ki ez a gyerek?” – gondolta magában. Lerövidítettem az ütéseimet, és egyre
keményebben csaptam oda. Mindegyik ütés talált. Fejre is, testre is. Fő a
változatosság. Úgy mozogtam, mint Sugar Ray, és úgy ütöttem, mint Dempsey.
A kötélhez szorítottam Hemingwayt. Nem tudott elesni. Ahogy előrebukott
volna, mindig kiegyenesítettem egy ütéssel. Kivégzés volt. Halál délután.
Hátraléptem, és Mr. Ernest Hemingway eldőlt, mint a zsák.
 A fogammal kikötöttem a kesztyűt, lehúztam, és kiugrottam a ringből.
Bementem az öltözőmbe, mármint Hemingway öltözőjébe, és lezuhanyoztam.
Aztán kinyitottam egy sört, szivarra gyújtottam, és leültem a gyúróasztal szélére.
Behozták Ernie-t, és letették egy másik asztalra. Még akkor sem volt magánál.
Ültem meztelenül, és figyeltem, hogy sündörögnek körülötte aggódva. Nők is
voltak a teremben, de nem törődtem velük. Aztán odalépett hozzám egy férfi.
– Ki vagy? – kérdezte. – Hogy hívnak?
– Henry Chinaskinak.
– Még sosem hallottam rólad – mondta.
– De még fogsz – válaszoltam.
Aztán mind odajöttek. Ernie-t magára hagyták. Szegény Ernie. Körém gyűltek
az emberek. A nők is. Eléggé le voltam fogyva, egy testrészt leszámítva. Egy
igazi előkelő nőszemély méregetett a szemével. Látszott rajta, hogy jó körökben
forog, gazdag, művelt, és az arca, a teste, a ruhája, mindene szép volt.
– Mit csinálsz? – kérdezte valaki.
– Baszok és iszok.
– Úgy értem, hogy mi a foglalkozásod.
– Mosogatófiú vagyok.
– Mosogatófiú?
– Aha.
– És van valami hobbid?
– Hát, nem tudom, hobbinak lehet-e nevezni, de írok.
– Írsz?
– Ühüm.
– Mit?
– Novellákat. Elég jók.
– És adták már ki írásod?
– Nem.
– Miért?
– Mert nem küldtem be sehova.
– És hol vannak az írásaid?
– Ott – mondtam, és rámutattam egy szakadt táskára.
– Figyelj, én a New York Times egyik kritikusa vagyok. Megengeded, hogy
elvigyem őket, és elolvassam? Utána visszaküldöm.
– Részemről oké, kisapám, csakhogy nem tudom, hogy hol leszek.
A jó körökben forgó nő odalépett.
– Nálam lesz.
Aztán azt mondta:
– Gyerünk Henry, oltsd magadra a tógádat, hosszú az út hazáig, és rengeteg...
megbeszélnivalónk van...
Nekiálltam öltözködni, közben Ernie magához tért.
– Mi a fene történt? – kérdezte.
– Emberére akadt, Mr. Hemingway – mondta neki valaki.
Felöltöztem. És odamentem hozzá.
– Jó ember vagy, Papa. Senki sem győzhet mindig – mondtam, és kezet
ráztam vele. – Azért fejbe ne lődd magad.
Aztán elindultunk a jó körökben forgó nővel, és beszálltunk egy nyitott tetejű,
sárga, fél utca hosszú autóba. Végig úgy vezetett, hogy padlóig nyomta a gázt, a
kanyarokban csikorgó kerekekkel csúszott, és mindezt a legnagyobb
természetességgel adta elő. Elsőrangú volt. Ha olyan az ágyban is, ahogy vezet,
remek éjszakának nézünk elébe – gondoltam.

A ház messze bent, a dombok tetején állt, magában. Egy komornyik nyitott
ajtót.
– George – mondta neki –, éjszakára elmehet. Tudja mit, egész hétre szabad.
Bementünk, a szobában egy nagydarab férfi ült, kezében itallal.
– Tommy – mondta a nő –, tűnj el innen.
Haladtunk tovább a szobákon.
– Ki volt ez a nagydarab csávó? – kérdeztem.
– Thomas Wolfe – válaszolta –, rém unalmas alak. Megállt a konyhában, és
elővett egy üveg bourbont meg két poharat. Aztán azt mondta: – Gyere.
És bementünk a hálószobába.

Másnap reggel telefoncsörgésre ébredtünk. Engem kerestek. Átadta nekem a

kagylót, én meg felültem az ágyban.
– Mr. Chinaski?
– Ige’?
– Elolvastam a novelláit, és annyira izgatott lettem, egész éjjel le se hunytam a
szemem! Maga egyszerűen az évtized zsenije!
– Csak az évtizedé?
– Hát, lehet, hogy a századé is.
– Na, ez már mindjárt jobban hangzik.
– A Harper’s és az Atlantic szerkesztői itt vannak velem. Lehet, hogy nem
fogja elhinni, de mindketten szeretnék kiadni öt-öt novelláját.
– De, elhiszem.
 A kritikus letette a telefont. Visszafeküdtem. És újra szeretkeztünk egyet a jó
körökben forgó, előkelő nőszeméllyel.
 NE BÁMULJA A MELLEMET, MISZTER
Brutál Bart volt a vadnyugat legaljasabb, legdurvább figurája. Neki volt
Nyugaton a leggyorsabb fegyvere, és több nőt baszott meg, mint bárki más az
ország nyugati részén. Nem volt különösebben oda a fürdésért, a
mellébeszélésért vagy a második helyezésért. Egy tehervonat főnöke volt, és a
vele egykorúak közt egyetlen férfi sem akadt, aki több indiánt vagy fehér embert
ölt volna vagy több fehérnépet baszott volna meg nála.
Brutál Bart nagy volt, és ezt ő is tudta, ahogy mindenki más is. Még a fingja
sem volt mindennapi, hangosabb volt a déli harangszónál, és a férfiassága is igen
tiszteletet parancsoló. Brutál Bart rutinművelete az volt, hogy a tehervonat
épségben eljusson nyugatra, megérkezvén magáévá tegyen néhány hölgyet,
megöljön egy-két embert, aztán visszainduljon egy újabb rakományért. Fekete
szakálla volt, koszos segglyuka, és vakító, sárga foga.
Brutál Bart épp Billy Joe fiatal nejét hágta meg, de csúnyán, amit Billy Joe-
nak végig is kellett néznie. Miközben pakolta, Billy Joe feleségének Billy Joe-
hoz kellett beszélnie. Olyanokat kellett mondania, hogy: – Úristen, Billy Joe,
akkora húsklopfolót nyomtak belém, hogy a torkomig felér, és alig kapok
levegőt! Billy Joe, ments meg! Vagyis, ne, Billy Joe, inkább ne ments meg!
Miután Brutál Bart végzett, Billy Joe-val mosatta meg a szerszámát, aztán
együtt mentek el egy szép, nagy közös vacsorára, ahol szűzpecsenyét és
reszelőkagylót ettek kétszersülttel.
Másnap összefutottak a prérin egy magányosan közlekedő tehervagonnal. Egy
vékony, tizenhat év körüli, erősen ragyás srác vezette a kocsit. Brutál Bart
odalovagolt hozzájuk.
– Hé, kölyök – szólt oda Brutál Bart.
A fiú nem válaszolt.
– Kölyök, hozzád beszélek.
– Kapd be – mondta a srác.
– Brutál Bart vagyok.
– Akkor kapd be, Brutál Bart – mondta a fiú.
– Mi a neved, fiam?
– Mindenki csak úgy szólít: A Kölyök.
– Ide hallgass, Kölyök, esélyed sincs, hogy egyedül végigmenj az indiánok
földjén egy kocsival.
– Márpedig feltett szándékom.
– Jól van, Kölyök, végül is a te bőröd van vásáron – mondta Brutál Bart, és
épp készült volna ellovagolni onnan, amikor előlépett egy szép, nagy seggű,
százas mellbőségű kis töltött galamb, a szeme olyan volt, mint az ég egy kiadós
eső után. Ránézett Brutál Bartra, akinek a dorongja mindjárt nyomni kezdte a
nyerget.
– Kölyök, a saját érdekedben mondom, hogy gyertek velünk.
– Menjél a faszomba, öreg – mondta A Kölyök –, én nem szoktam
megfogadni ilyen fékcsíkos alsógatyájú, vén trottyosok tanácsait.
– Öltem én már azért is, mert valaki rám nézett – válaszolta Brutál Bart.
A Kölyök köpött egyet, aztán megvakarta a tökét.
– Öreg, untatsz. És most ha lehet, szívódj fel, különben hozzásegítelek ahhoz,
hogy egy darab svájci sajtra hasonlíts.
– Kölyök – hajolt oda a lány a fiúhoz, s közben egyik melle kibukott a
ruhájából, amitől még a Napnak is felállt. – Szerintem igaza van. Esélyünk sincs
egyedül a kibaszott indiánokkal szemben. Ne legyél seggfej, mondd csak meg
neki, hogy csatlakozunk hozzá.
– Rendben, veletek megyünk – mondta A Kölyök.
– Hogy hívják a nődet? – kérdezte Brutál Bart.
– Mézharmat – mondta A Kölyök.
– És ne bámulja a mellemet, miszter, vagy a szart is kiverem magából –
mondta Mézharmat.

Egy darabig egész jól mentek a dolgok. Volt egy kis csetepaté az indiánokkal
a Bluebell-kanyonnál. 37 indián meghalt, egyet foglyul ejtettek. Amerikai
részről áldozatok nem voltak. Brutál Bart felavatta az indiánt hátulról, majd
kinevezte szakácsnak. A Clap-kanyonnál aztán újabb csetepaté volt, 37 indián
meghalt, egyet foglyul ejtettek. Amerikai részről áldozatok nem voltak. Brutál
Bart felavatta az...
Nyilvánvaló volt, hogy Brutál Bart gerjed Mézharmatra. Le se vette róla a
szemét. Főleg a seggéről. Egy alkalommal annyira bámulta a seggét, hogy leesett
a lóról, mire az egyik indián szakács felröhögött. Így aztán már csak egy indián
szakács maradt.
Egy nap Brutál Bart elküldte A Kölyköt bölényre vadászni a többiekkel.
Brutál Bart megvárta, míg ellovagolnak, majd elindult A Kölyök kocsijához.
Felugrott, félrehúzta a függönyt, és belépett a lány kabinjába. Mézharmat a kabin
közepén ült, és maszturbált.
– Bébi, el ne pocsékold! – mondta Brutál Bart.
– Tűnj el innen – válaszolta Mézharmat, miközben elvette magától az ujját, és
Brutál Bartra bökött vele. – Húzz el innen, de gyorsan, és ne zavarj itt engem!
 – Az embered nem elégít ki téged rendesen, Mézharmat!
– Dehogyisnem, te seggfej, kielégít az, csak nem csináljuk elégszer. Ráadásul
menstruálás után nem bírok magammal.
– Figyelj, bébi.
– Tűnj a faszba!
– Ezt nézd... – mondta Brutál Bart, és elővette a légkalapácsot.
Lila volt, és úgy himbálózott ide-oda, mint nagyapa kakukkos óráján a súly.
Egy-két nyálcsepp hullott a földre. Mézharmat le se tudta venni a szemét a
szerszámról. Végül nagy sokára azt mondta:
– Hát, azt te nem fogod belém nyomni, az hétszentség!
– Úgy mondd, mint aki komolyan is gondolja.
– MONDOM, AZT TE NEM FOGOD BELÉM NYOMNI, AZ
HÉTSZENTSÉG!
– De mér’? Nézd csak meg!
– Látom.
– És miért nem akarod?
– Mert szeretem A Kölyköt, azért.
– Szereted? – nevetett Brutál Bart. – Ugyan már, a szerelem az idiótáknak
való tündérmese! Nézd ezt a buzogányt! Ez bármikor túltesz a szerelmen!
– De én szeretem A Kölyköt, Brutál Bart.
– És akkor a nyelvemről még nem is beszéltem. A vadnyugat legjobb nyelve!
– mondta, majd kidugta, és megtornáztatta.
– A Kölyökbe vagyok szerelmes.
– Akkor baszódj meg – mondta Brutál Bart, majd megindult, és rávetette
magát a lányra. Mint egy kan kutyának, annyit kellett küzdenie, hogy betegye,
de mikor sikerült, Mézharmat felsikoltott. Úgy hétszer tolta neki ki-be, amikor
hirtelen megragadta valaki hátulról, és leszedte róla.
A KÖLYÖK VOLT AZ, AKI ÉPP VISSZAÉRT A VADÁSZATRÓL.
– Megvan a bölényed, te rohadék. És ha felhúztad a gatyádat, a többit odakint
elintézzük.
– Én tüzelek a leggyorsabban Nyugaton – mondta Brutál Bart.
– Akkora lyukat ütök rajtad, hogy a segglyukad olyan lesz mellette, mint egy
pórus a bőrödön – mondta A Kölyök. – Na gyere, ne húzzuk az időt. Éhes
vagyok. A bölényvadászattól megjön az ember étvágya...
Az emberek a tábortűz körül ültek, és figyelték, mi történik. Érezni lehetett a
feszültséget a levegőben. A nők a kabinjaikban maradtak, imádkoztak,
maszturbáltak, és gint ittak. Brutál Bartnak 34 rovátka volt a fegyverén, de csak
azért, mert rossz volt a memóriája. A Kölyöknek egy sem. De akkora önbizalma
volt, amilyet a többiek még nem láttak. Kettőjük közül Brutál Bart tűnt
idegesebbnek. Belekortyolt a whiskeys flaskába, amivel félig ki is itta, majd
odament A Kölyökhöz.
– Ide figyelj, Kölyök...
– Mit akarsz, te rohadék?
– Miért szívod így mellre a dolgot?
– Szétlövöm a töködet, öreg!
– De miért?
– Mert kikezdtél a nőmmel, öreg!
– Hát nem látod? Csak azt csinálja, amit a nők mindig: kijátszik minket
egymás ellen. Mi pedig bedőlünk neki.
– Nem érdekel a süket dumád, öreg. És most lépj hátra, és ránts fegyvert!
Neked annyi!
– Kölyök...
– Azt mondtam, hátra, és ránts fegyvert!
A tűz körül ülök lemerevedtek. Nyugatról a szellő lószarszagot hozott. Valaki
köhögött. A nők a kabinjaikban ültek, gint ittak, imádkoztak és maszturbáltak.
Szürkület volt.
A Kölyök és Brutál Bart harminc lépésre voltak egymástól.
– Ránts fegyvert, te gyáva szar! – kiáltotta A Kölyök. – Rántsd már elő, te
nőmolesztáló, gyáva féreg!
Az egyik vagon függönye mögül egy nő lépett elő halkan, puskával a kezében.
Mézharmat volt. A vállához emelte a fegyvert, becsukta az egyik szemét, és
célzott.
– Gyerünk már, te rohadt ganéj! RÁNTSD ELŐ!
Brutál Bart keze hirtelen megmozdult, és a pisztolytáska felé indult. A
szürkületben lövés dörrent. Mézharmat leeresztette a füstölgő puska csövét,
majd bement a kabinba. A Kölyök holtan feküdt a földön, a homlokán egy
hatalmas lyukkal. Brutál Bart visszatette el nem sütött fegyverét a
pisztolytartóba, és elindult a vagonhoz. A hold már fent volt.
 TÖRTÉNET EGY VIETKONG-ZÁSZLÓRÓL
A nyári nap alatt forró volt a sivatag, mint a kemence. Red leugrott a
teherszállítóról, amikor az még a pályaudvar előtt lelassított. Szart egyet egy
nagy szikla mögött, és levelekkel törölte ki a seggét. Aztán ment úgy ötven
métert, majd leült egy másik szikla mögött az árnyékban, és sodort egy
cigarettát. Észrevette a közeledő hippiket. Két srácot és egy lányt. Ők a
pályaudvaron ugrottak le a vonatról, és onnan jöttek visszafelé.
Az egyik srácnál egy Vietkong-zászló volt. A fiúk békésnek és ártalmatlannak
tűntek. A lánynak jó nagy segge volt – majdnem szétrepedt rajta a farmer. Szőke
volt, és rondán pattanásos. Red megvárta, míg majdnem odaértek hozzá.
– Heil Hitler! – mondta.
A hippik röhögtek.
– Hová tartotok? – kérdezte Red.
– Denverbe akarunk eljutni. Előbb-utóbb sikerülni fog.
– Hát – mondta Red –, egy darabig még várnotok kell. Kezelésbe kell vennem
egy kicsit a barátnőtöket.
– Ezt hogy érted?
– Ahogy mondtam.
Red megragadta a lányt. Egyik kezével a haját, a másikkal a seggét, és
megcsókolta. A magasabbik srác megfogta Red vállát. – Álljon már meg a
menet...
Red megfordult, és egy gyomrossal földre küldte a csávót. A srác a földön
fekve levegő után kapkodott. Red ránézett a Vietkong-zászlós srácra. – Ha nem
akarod, hogy bántsalak, akkor maradj nyugton.
– Na gyere – mondta Red a lánynak –, indulj befelé a sziklák mögé.
– Dehogy megyek – mondta a lány –, dehogy megyek.
Red előkapta a rugós kését, és kinyitotta. A pengét lapjával a lány orrára
nyomta.
– Szerinted hogy festenél orr nélkül?
A lány nem válaszolt.
– Mert simán levágom – röhögött Red.
– Figyelj – mondta a srác, akinél a zászló volt –, ezt úgysem úszod meg.
– Na gyere, kislány – mondta Red, és belökdöste a sziklák mögé, ahol néhány
másodperccel később el is tűntek. A srác, akinél a zászló volt, felsegítette a
haverját. Aztán csak álltak ott. Percekig.
– Ez dugja Sallyt. Mit csináljunk? Ott bassza a sziklák mögött.
 – Mit csinálhatnánk? Egy ámokfutó.
– De hát valamit mégiscsak kéne csinálnunk.
– Sally biztos azt gondolja, hogy balfaszok vagyunk.
– Azok is vagyunk. Ketten vagyunk. Elbánhattunk volna vele.
– De kés van nála.
– Mit számít. Akkor is leszerelhettük volna.
– Rohadtul érzem magam.
– Miért, és szerinted Sally hogy érzi magát? Ott basszák épp.
Álltak és vártak. A magas srácot, akit Red leterített, Leónak hívták. A másikat
Dale-nek. Álltak a tűző napon és vártak.
– Van még két cigink – szólalt meg Dale –, rágyújtsunk?
– Már hogy a picsába gyújtanánk rá, miközben a sziklák mögött meg ez
folyik?
– Igazad van. Istenem, mi tart ilyen sokáig?
– Nem tudom. Szerinted megölte?
– Hát, kezdek aggódni.
– Lehet, hogy meg kéne néznem.
– Oké, de légy óvatos.
Leo elindult a sziklák felé. Egy kis domb volt ott, meg néhány bokor. Leo
felmászott a dombra, és lenézett a bokrok mögül. Red baszta Sallyt. Leo nézte
őket. Úgy tűnt, soha nem lesz vége. Red csak dugta és dugta. Leo lemászott a
dombról, odament Dale-hez és megállt mellette.
– Hát, úgy tűnik, nincs baja – mondta.
Vártak.
Végre aztán Red és Sally előkerült a sziklák mögül. Odamentek hozzájuk.
– Köszönöm, testvéreim – mondta Red –, nagyon finom darab volt.
– Hogy ott dögölnél meg, ahol vagy! – mondta Leo. Red csak nevetett. –
Béke! Béke!... – mondta, és ujjával mutatta is az egyezményes jelet. – Na,
asszem, én megyek is...
Red sietve sodort még egy cigit, és mosolyogva végignyalta. Aztán
meggyújtotta, beleslukkolt, és elindult északnak, az árnyékos oldalon.
– Innentől menjünk stoppal – mondta Dale. – Ez a tehervonat nem jó ötlet.
– Az országút nyugatra van – mondta Leo –, gyerünk. Elindultak nyugatnak.
– Jézus Mária! – szólalt meg Sally –, alig tudok menni! Ez egy állat!
A két srác nem szólt semmit.
– Remélem, nem leszek terhes – mondta Sally.
– Sally – mondta Leo –, ne haragudj...
– Figyelj, inkább kussolj!
Gyalogoltak tovább. Esteledett, és a hőség kezdett alábbhagyni.
 – Gyűlölöm a férfiakat! – mondta Sally.
Egy nyúl ugrott ki eléjük egy bokorból, mire Leo és Dale hátrahőkölt.
– Egy nyúl – mondta Leo –, egy nyúl.
– Megijedtetek egy nyúltól, srácok?
– Hát, a történtek után egy kicsit idegesek vagyunk.
– Ti vagytok idegesek? És mit szóljak én? Figyeljetek, elfáradtam, üljünk le
egy kicsit.
Találtak egy kis árnyékos helyet, és a lány leült a két fiú közé.
– Tulajdonképpen... – szólalt meg Sally.
– Tulajdonképpen mi?
– Tulajdonképpen nem is volt olyan rossz. Szigorúan szexuális értelemben,
persze. Rendesen elintézett. Szigorúan szexuális értelemben véve, egész jó volt.
– Mi van? – kérdezte Dale.
– Természetesen morális szempontból gyűlölöm, és ki kéne végezni a rohadt
szemétládáját. Egy állat. Egy disznó. De szigorúan szexuális értelemben véve,
nem akármi volt...
Ültek egy darabig és hallgattak. Aztán elővették a maradék két cigarettát, és
körbeadogatva hárman elszívták.
– Bárcsak lenne egy kis füvünk! – szólalt meg Leo.
– Édes Istenem, már vártam – mondta Sally. – Olyanok vagytok, mintha nem
is lennétek.
– Talán jobban éreznéd magad, ha mi is megerőszakolnánk?
– Ne legyél hülye.
– Miért, szerinted én nem tudlak megerőszakolni?
– Vele kellett volna mennem. Ti akkora nullák vagytok.
– Mi van, most már tetszik is? – kérdezte Dale.
– Na, hagyjuk! – mondta Sally. – Menjünk ki az útra, és stoppoljunk.
– Be tudom vágni neked én is – mondta Leo –, úgy, hogy elsírod magad.
– Nézhetem? – nevetett Dale.
– Nem lesz néznivaló – mondta Sally. – Na, gyerünk.
Felálltak, és elindultak az autópálya felé. Tíz percre volt. Mikor odaértek,
Sally kiállt az út szélére, és felemelte a hüvelykujját. Leo és Dale egy kicsit
hátrébb állt meg, hogy ne látszódjanak. A Vietkong-zászló nem volt náluk.
Otthagyták a porban, a vasúti sínek mellett. A háború tovább folytatódott. Hét
vöröshangya, a nagyobb fajtából, mászkált le-fel a zászlón.
 TE NEM TUDSZ ÖSSZEHOZNI EGY RENDES SZERELMES
TÖRTÉNETET
Úgy volt, hogy Margie randira megy egy sráccal, de a srác útban hozzá
találkozott egy bőrkabátos sráccal, és a bőrkabátos srác szétnyitotta a
bőrkabátját, és megmutatta a másik srácnak a mellét, mire ez a másik srác
elment Margie-hoz, és megmondta neki, hogy sajnos mégsem őt viszi el a
randevúra, mert egy bőrkabátos srác megmutatta neki a mellét, és most őt fogja
megdugni, így Margie elment, hogy meglátogassa Carlt. Carl otthon volt;
Margie bement, és azt mondta Carlnak: – Úgy volt, hogy egy srác elvisz
randevúra egy kiülős helyre, és bort iszunk és beszélgetünk, és mást nem
csinálunk, csak bort iszunk és beszélgetünk, de útközben találkozott egy
bőrkabátos sráccal, aki megmutatta neki a mellét, és most őt fogja megdugni, én
meg nem kapom meg a kiülős helyen az asztalt, a bort és a beszélgetést.
– Nem tudok írni – monda Carl. – Egyszerűen elszállt az ihlet.
Aztán felkelt, bement a fürdőszobába, becsukta az ajtót, és szart egyet. Carl
naponta négyszer-ötször szart. Mást nem volt mit csinálni. És ötször-hatszor
fürdött. Mást nem volt mit csinálni. Berúgni is ezért rúgott be.
Margie hallotta, hogy Carl lehúzza a WC-t. Aztán Carl kijött.
– Nem tud az ember napi nyolc órán át írni. De nem írhat minden nap vagy
minden héten sem. Csúnya egy csapda. És nincs mit tenni, csak várni.
Carl odament a fridzsiderhez, és elővett egy hatos Michelobot.
Kinyitott egyet.
– A legnagyobb író vagyok a világon – mondta. – Tudod, milyen nehéz az?
Margie nem válaszolt.
– Az egész testemet fájdalom járja át. Olyan, mint egy plusz bőrréteg. Bárcsak
levethetném, mint a kígyók.
– Hát mér’ nem fekszel le a szőnyegre, és próbálod meg?
– Figyelj, hol is ismerkedtünk meg?
– A Barney’s Beaneryben.
– Na, így legalább nagyjából értem. Igyál egy sört.
Carl kibontott még egy üveg sört, és odaadta Margie-nak.
– Na ja – mondta Margie. – Tudom. Szükséged van a magányra. Egyedül kell
lenned. Kivéve ha dugni támad kedved, vagy ha szakítunk, mert akkor azonnal
ráfekszel a telefonra, és mindjárt mondod, hogy szükséged van rám. Meg hogy
belehalsz a másnaposságba. Elég hamar elgyengülsz.
– Elég hamar elgyengülök, igen.
 – Amikor meg veled vagyok, annyira unalmas vagy, egy kicsit sem
foglalkoznál velem. Ti, írók annyira... különlegesek vagytok... hogy ki nem
álljátok az embereket. Az egész emberiség ciki úgy, ahogy van, mi?
– Igen.
– Persze, valahányszor szakítunk, azonnal hatalmas, négynapos házibulikat
szervezel ide. És akkor hirtelen szellemes vagy, és BESZÉDES! Varázsütésre
megtelsz élettel, tele vagy mondanivalóval, táncolsz, énekelsz. A
dohányzóasztalon táncolsz, üvegeket hajigálsz ki az ablakon, Shakespeare-t adsz
elő. Amikor lelépek, hirtelen életre kelsz. Ne is tagadd, tudok róla!
– Nem szeretem a partikat. A partikon összegyűld embereket meg főleg nem.
– Hát, ahhoz képest, hogy nem szereted a partikat, elég sokat szervezel.
– Ide hallgass, Margie, nem érted. Nem tudok írni többé. Kész, nekem annyi.
Valahol elvétettem egy kanyart. Valahol meghaltam az éjszakában.
– Te maximum egy iszonyatos másnaposságba halhatsz bele.
– Jeffers azt mondta, hogy még a legerősebb férfiak is csapdába eshetnek.
– Ki az a Jeffers?
– Ő csinált turistaparadicsomot Big Surbol.
– Mit terveztél ma estére?
– Rachmaninovot akartam hallgatni.
– Az ki?
– Egy halott orosz.
– De most tényleg. Itt ülsz egész nap?
– Várok. Van, aki két évet is vár. Előfordul, hogy soha többé nem tér vissza az
ihlet.
– És ha soha nem jön vissza?
– Akkor felveszem a cipőmet, és lemegyek a Main Streetre.
– Miért nem szerzel valami rendes állást?
– Mert nincs olyan, hogy rendes állás. Ha egy író nem tud megélni a
kreativitásából, akkor halott.
– Ugyan már, Carl! Emberek milliárdjai élnek úgy a világban, hogy nem a
kreativitásukból élnek. Azt akarod mondani, hogy dk mind halottak?
– Igen.
– És neked persze van lelked. Te azon kevesek egyike vagy, akinek lelke van,
mi?
– Nagyon úgy fest.
– Úgy fest? Ne már! Te meg a kis írógéped! Te meg a kis zsebpénzed! A
nagyanyám több pénzt keres, mint te!
Carl kibontott még egy üveg sört.
– Csak a sör, a sör! Te meg a rohadt söröd! Még az írásaidban is benne van!
„Marty a szájához emelte a korsó sört. Amikor felnézett, épp belépett a bárba
egy nagydarab szőke nő, és leült mellé...” Igazad van, neked annyi. Az írásaid
annyira behatároltak. Szerelmes történetet például nem tudsz írni, nem tudsz
összehozni egy rendes szerelmi történetet.
– Igazad van, Margie.
– Ha egy férfi nem tud összehozni egy szerelmes történetet, akkor mi haszna?
– Te hányat írtál?
– Én nem állítom, hogy író vagyok.
– Az igaz, de nagyszerűen adod az irodalomkritikust.
Margie nem sokkal később elment. Carl ült, és megitta a maradék sört. Igaz
volt: nem tudott többé írni. Ellenségeit ez majd nyilvánvalóan nagyon boldoggá
teszi. Eggyel feljebb léphetnek a létrán. A halálhírnek mindenki örül. Eszébe
jutott, mit mondott egyszer Endicott: „Hát, Hemingway meghalt, Dos Passos is,
Patchen is, Pound is, Berryman leugrott a hídról... ennél jobban nem is
állhatnának a dolgok.”
Megszólalt a telefon. Carl felvette.
– Mr. Gantling?
– Igen.
– Azért hívom, hogy megkérdezzem, volna-e kedve felolvasóestet tartani a
Fairmount Főiskolán?
– Hát persze. Mikor?
– Jövő hónap harmincadikán.
– Jó, szerintem ráérek.
– Száz dollárt szoktunk fizetni.
– Én százötvenet szoktam kapni. Ginsberg meg ezret.
– De hát az Ginsberg. Egy százast tudunk fizetni.
– Rendben.
– Remek, Mr. Gantling. Majd elküldjük a részletes programot.
– És mi lesz az útiköltséggel? Fairmount nagyon messze van.
– Oké, kap még huszonöt dollár útiköltséget.
– Megegyeztünk.
– Szeretne beszélgetni néhány diákkal?
– Nem.
– Ebédre az iskola vendége.
– Elfogadom.
– Rendben, Mr. Gantling, akkor örömmel várjuk az iskolánkban.
– Viszontlátásra.
Carl fel-alá járkált a szobában. Ránézett az írógépre. Aztán befűzött egy
papírt, megnézett egy bámulatosan rövid miniszoknyás, szőke nőt, aki elhaladt
az ablaka alatt. És gépelni kezdett: „Úgy volt, hogy Margie randira megy egy
sráccal, de a srác útban hozzá találkozott egy bőrkabátos sráccal, és a bőrkabátos
srác szétnyitotta a bőrkabátját, és megmutatta a másik srácnak a mellét, mire ez a
másik srác elment Margie-hoz, és megmondta neki, hogy sajnos mégsem őt viszi
el a randevúra, mert egy bőrkabátos srác megmutatta neki a mellét, és...”
Carl a szájához emelte a sörét. Nagyon jó érzés volt újra írni.
 EMLÉKSZEL PEARL HARBORRA?
Naponta kétszer engedtek ki az udvarra, egyszer délelőtt és egyszer délután.
Sok mindent nem lehetett csinálni. Az emberek aszerint barátkoztak egymással,
hogy milyen bűn elkövetéséért kerültek börtönbe. Ahogyan a cellatársam, Taylor
mondta: a ranglétra legalján azok voltak, akiket gyermekmolesztálásért vagy
szemérem elleni vétségért csuktak le, míg a tetején a nagystílű svindlerek és a
gengszterek.
Taylor sosem állt szóba velem az udvaron. Egy nagymenő szélhámossal
járkált fel-alá. Én egyedül üldögéltem. Néhányan rongylabdát csináltak egy
ingből, és azt passzolgatták. Úgy tűnt, élvezik. A börtönlakók szórakoztatására
nem sok gondot fordítottak odabent.
Csendben üldögéltem. Egyszer csak figyelmes lettem egy csapat emberre.
Kockajátékot játszottak. Felálltam, és odamentem. Nem egész egy dollárom volt
apróban. Figyeltem egy darabig. A férfi, akinél a kocka volt, belefutott egy
szerencsesorozatba. Mikor úgy éreztem, hogy elfogyott neki, beszálltam ellene.
Rá is fázott. Én meg nyertem egy negyed dollárt.
Amikor valaki nekilendült, vártam, míg úgy nem éreztem, hogy vége a
körének, és akkor beszálltam ellene. Észrevettem, hogy a többiek mindegyik
pohárra fogadnak. Hat fogadásból ötöt megnyertem. Aztán visszarendeltek
minket a cellákba. Egy dollárral jobban álltam.
Másnap délelőtt hamarabb szálltam be. 2,50-et nyertem reggel, és délután még
1,75-öt. Mikor befejeztük, odajött hozzám egy fiatal srác. – Úgy tűnik, nagyon
jó passzban van, miszter.
Adtam neki 15 centet. Előttem haladt befelé. Mellém ért egy másik csávó is.
– Adtál valamit annak a kis seggfejnek?
– Aha, 15 centet.
– Ne adj neki semmit. Folyton nyer.
– Észre se vettem.
– De, mondom. Minden körben nyer.
– Na, holnap majd szemmel tartom.
– Emellett pedig szemérem elleni vétségért varrták be. Kislányoknak
mutogatja a pöcsét.
– Nem bírom azokat a faszszopókat.

A kaja borzalmas volt. Egyik nap vacsora után megemlítettem Taylornak,

hogy nyerőszériában vagyok a kockajátékban.
– Tudtad, hogy lehet itt bent kaját kapni, rendes, tisztességes kaját?
– Hogyan?
– A szakács hozza villanyoltás után. Ugyanazt az ételt kapod, mint az
igazgató; a legjobbat. Desszerttel, miegymás. Nagyon jól főz a szakács. Ezért
hozatta ide az igazgató.
– És mennyibe kerülne kettőnknek a vacsora?
– Egy tízcentest adj neki. Maximum tizenötöt.
– Ennyi?
– Ha többet adsz, hülyének fog nézni.
– Jól van. 15 cent.
Taylor elintézte a dolgot. Másnap este villanyoltás után ültünk, és vártunk, s
közben egyesével öldöstük a poloskákat.
– A szakács amúgy két embert is megölt. Nagydarab, kegyetlen állat. Megölt
valakit, lehúzott tíz évet, kiszabadult, és még csak két vagy három napja volt
kint, amikor megölt egy újabb embert. Ez itt, ugye, csak átmeneti hely, de az
igazgató állandóra itt tartja, mert olyan jól főz.
Hallottuk, hogy jön valaki. A szakács volt. Felkeltem, ő pedig beadta a kaját.
Odavittem az asztalhoz, majd visszamentem az ajtóhoz. Tényleg nagydarab,
kegyetlen állat volt; és kétszeres gyilkos. Adtam neki 15 centet.
– Kösz haver, holnap is jöjjek?
– Minden nap.
Taylorral asztalhoz ültünk. Minden fogás külön tányéron volt. A kávé forró
volt és finom, a hús – marhasült – jó puha. Volt még krumplipüré, borsó,
kétszersült, barnaszósz, vaj és almás pite. Öt éve nem ettem ilyen jót.
– Ez a szakács a múltkor megerőszakolt egy tengerészt. Olyan durván elkapta,
hogy a tengerész utánajárni sem tudott. Kórházba kellett vinni.
Befaltam egy jó nagy adag krumplipürét barnaszósszal.
– De neked nincs okod aggodalomra – mondta Taylor. – Te olyan ronda vagy,
hogy téged senki nem akarna megerőszakolni.
– Hát, én is inkább azon tűnődtem, hogyan juthatnék egy kis friss húshoz.
– Majd én megmutatom neked, kik a köcsögök. Van, amelyiknek van gazdája,
van, amelyiknek nincs.
– Nagyon jó ez a kaja.
– Az hát. Szóval kétféle köcsög van itt. Az egyik, aki eleve köcsögként jön be,
a másik pedig, akiből itt csinálnak azt. Merthogy sosincs elég, és így a fiúknak
muszáj egy-két embert szolgálatra bírni, hogy kielégíthessék a szükségleteiket.
– Logikusan hangzik.
– Azok, akikből itt csináltak köcsögöt, általában agresszívak, mert rendesen
kezelésbe vették a fejüket. Ők eleinte ellenállnak.
– Tényleg?
– Aha. Aztán idővel úgy döntenek, hogy jobb köcsögként élni, mint szűzként
meghalni.
Befejeztük a vacsorát, elmentünk lefeküdni, harcoltunk még egy sort a
poloskákkal, majd megpróbáltunk elaludni.

Továbbra is nyerőszériában voltam. Egyre nagyobb összegekben fogadtam, és

úgy is nyertem. Egyre jobb lett az élet a börtönben. Egyik nap szóltak, hogy ne
menjek ki az udvarra. Két FBI-ügynök jött hozzám. Feltettek néhány kérdést,
aztán egyikük azt mondta: – Kivizsgáltuk az ügyét. Nem kell bíróság elé állnia.
A sorozóbizottság elé viszik, és ha a hadseregnek megfelel, akkor katona lesz.
Ha alkalmatlannak találják, mehet vissza civilnek.
– Pedig már kezdtem magam jól érezni itt a sitten – mondtam.
– Látjuk, egész jó bőrben van.
– Semmi stressz; nem kell albérletet meg számlákat fizetni, nem kell
barátnőkkel vitatkozni, nincs adó, nem jár le a rendszámtáblám, ingyen van a
kaja, nem vagyok másnapos...
– Ha tovább okoskodik, megnehezíthetjük a dolgát.
– Jaj, ne, csak vicceltem – mondtam. – Mintha Bob Hope[3] lennék.
– Bob Hope egy igaz amerikai.
– Én is az lennék, ha annyi pénzem lenne, mint neki.
– Csak jártassa a száját, és megfingatjuk.
Nem válaszoltam. Egyiküknél aktatáska volt. Ő állt fel előbb. A másik ment
utána.

Zacskóban kaptuk meg az ebédünket, és feltettek egy teherautóra. Úgy húsz-

huszonöten voltunk. Másfél órával azelőtt reggeliztünk, de már mindegyikük a
zacskóban turkált. Nem is volt rossz: egy bolognai szendvics, egy mogyoróvajas
szendvics és egy rohadt banán. Én odaadtam az ebédemet a többieknek.
Mindenki nagyon csendben volt. Egyikük sem viccelődött. Néztek mereven
maguk elé. Legtöbbjük fekete volt vagy barna. És mind nagydarab.
Átmentem az orvosin, majd mentem a pszichológiai tesztre.
– Henry Chinaski?
– Igen.
– Üljön le.
Leültem.
 – Hisz a háborúban?
– Nem.
– És hajlandó háborúba menni?
– Igen.
Rám nézett. Én meg a lábamra. Úgy tűnt, hogy az előtte heverő papírlapokat
olvassa. Jó néhány perc eltelt így. Négy, öt, hat, hét perc. Aztán megszólalt.
– A jövő héten szerdán partit adok a házamban. Orvosok, ügyvédek,
művészek, írók, színészek meg ilyenek jönnek. Úgy látom, maga intelligens
ember. Szeretném, ha eljönne a partimra. Eljön?
– Nem.
Írni kezdett. Írt, írt, csak írt, én meg azon gondolkodtam, vajon honnan tud
rólam ennyi mindent. Még én se tudtam ennyit magamról.
Hagytam, hadd írjon. Egykedvűen üldögéltem. Most, hogy nem mehettem a
háborúba, már majdnem szerettem volna. Ugyanakkor örültem, hogy nem kell.
Az orvos befejezte. Úgy éreztem, átvertem őket. Én nem azért nem akartam
háborúzni, mert féltem attól, hogy meg kell ölnöm valakit, vagy engem ölnek
meg, mert az gyakorlatilag mindegy. Én azért nem akartam háborúba menni,
mert megfosztottak volna attól a jogomtól, hogy egy kis szobában ülhessek
naphosszat, éhezzek, olcsó bort igyak, és hogy a magam módján, a saját kényem
kedve szerint őrüljek meg.
Egyáltalán nem akartam, hogy valaki kürtszóval ébresszen. Nem akartam
barakkban aludni egy halom egészséges, szexfüggő, futballőrült, túltáplált,
jópofáskodó, maszturbáló, szeretetre méltó, megrémült, rózsaszín, fingós,
anyakomplexusos, szerény, kosárlabdázó amerikai fiúval, akikkel aztán még
barátkoznom is kellett volna, eltávon berúgni velük, éjjelente meg mellettük
feküdni a hátamon, és hallgatni a sok poéntalan, kiszámítható disznó viccet.
Nem kértem a szúrós pokrócaikból, a szúrós uniformisaikból és a szúrós
emberségükből. Nem akartam ott szarni vagy hugyozni, ahol ők, és nem akartam
ugyanazt a kurvát dugni, akit ok. Nem akartam a lábujj körmüket látni, vagy az
otthonról kapott leveleiket elolvasni. Nem akartam a segglyukukat rendezett
sorokban látni magam előtt, nem akartam barátkozni, nem akartam ellenségeket
szerezni, egyszerűen nem voltam kíváncsi rájuk, és erre az egészre. Az, hogy
ölök vagy megölnek, szinte lényegtelen volt.
Kétórányi várakozás után egy pöcegödör-barna folyosón, ahol hideg szél fújt,
elengedtek, én pedig kimentem, és elindultam északnak. Vettem egy doboz cigit.
Aztán megálltam az első bárnál, beültem, rendeltem egy scotch-ot vízzel,
leszedtem a celofánt a cigarettás dobozról, kivettem egy szálat, rágyújtottam,
fogtam az italomat, megittam a felét, beleszívtam egy jó mélyet, és megnéztem a
tükörben, milyen jóképű vagyok. Furcsa volt szabadlábon lenni. Furcsa volt,
hogy arra mehetek, amerre akarok.
Csak a magam szórakoztatására felálltam, és kiballagtam a klotyóba. Ha már
ott voltam, pisáltam. A szokásos borzasztó kocsmai WC volt; majdnem
elhánytam magam a szagtól. Kijöttem, bedobtam egy érmét a wurlitzerbe, és
meghallgattam a legújabb slágereket. Semmivel se voltak jobbak a régieknél. A
ritmus megvolt, de a lélek sehol. Mozart, Bach és a Dongó mellett szóba sem
jöhettek. Hiányozni fog a kockázás meg a jó kis vacsorák – gondoltam
magamban. Rendeltem még egy italt. Körülnéztem. Öt férfi volt a bárban és
egyetlen nő sem. Újra kint voltam Amerika utcáin.
 PITTSBURG PHIL & TSA
A tagot Summerfieldnek hívták, munkanélküli-segélyen élt, és ivott rendesen.
Nem volt egy észlény, igyekeztem is elkerülni, de folyton kint lógott félrészegen
az ablakban. Amikor meglátta, hogy megyek el, utánam kiáltott, és mindig
ugyanazt kérdezte: – Hé, Hank, nem vinnél magaddal a lovira? – Én meg mindig
azt válaszoltam: – Majd valamikor, Joe, de nem ma. – Csak nem hagyott békén,
ott lógott az ablakban félrészegen nap mint nap, úgyhogy egyszer azt mondtam:
– Jól van akkor, az istenit, gyere... – és elindultunk.
Január volt, és a Santa Anita-i pályára mentünk, ahol igen hideg tud lenni, ha
az ember veszít. A szél a havas hegyek felől fúj, a zsebek üresek, az ember
reszket, és a halálra gondol, a kifizetetlen lakbérre és a többire. Nem épp
kellemes hely a vesztéshez. A Hollywood Parkból legalább lesülve mehetett
haza az ember.
Szóval elmentünk. Egész úton beszélt. Még életében nem volt lóversenyen. El
kellett neki magyaráznom, mi a különbség aközött, hogy az ember tétre, helyre
vagy befutóra fogad. Fogalma sem volt, mi az a startkapu vagy a Turf. Mikor
odaértünk, az enyémet böngészte. Meg kellett neki mutatnom, mit nézzen és
hogyan. Én fizettem be, és én vettem neki programfüzetet. Mindössze két
dollárja volt. Egy fogadásra elég.
Az első futam előtt álldogáltunk, és néztük a nőket. Joe elmondta, hogy öt éve
nem volt nővel. Elég lepattant volt, igazi lúzer. Adogattuk egymásnak a Turfot,
nézegettük a nőket, majd Joe megkérdezte:
– Hogyhogy a 6-os lovat 14 az egyhez adják? Nekem ő tűnik a legjobbnak. –
Megpróbáltam neki elmagyarázni, miért ilyen oddsszal adják a többihez képest,
de meg se hallgatott. – Nekem akkor is ő tűnik a legjobbnak. Nem értem ezt az
egészet. Én rá fogadok.
– A te két dollárod bánja, Joe – mondtam neki –, és ha elvesztetted, nem adok
kölcsön.
A lovat Vörös Charleynak hívták, és igen szomorú látványt nyújtott, az
egyszer biztos. Amikor felvonultatták a lovakat, négy kötéssel a lábán jelent
meg. Miután meglátták, máris 18 az egyhez adták. Én 10-et tettem befutóra a
logikus választásra, Lendületes Latrinára, aki ugyan nem volt első osztályú ló, de
szép pénzeket nyert a zsokéjával, a trénere pedig a második legjobb volt. A 7 a
2-höz szerintem reális volt arra a lóra.
1800 méteres volt a futam. Amikor elindultak a startkaputól, Vörös Charleyt
már 20 az egyhez adták, és ő ugrott ki elsőnek; azzal a sok kötéssel a lábán nem
is lehetett eltéveszteni. Mire az első kanyarba ért, már négy hosszal vezetett –
nyilván azt gondolta, hogy 400 méteres a futam. A zsoké 40-ből mindössze
kétszer nyert, és tisztán látszott, miért. A hátsó egyenesben már hat hosszal
vezetett. A tajték folyt le a ló nyakán; pont úgy nézett ki, mint a borotvahab.
A fenti kanyarban három hosszra csökkent az előnye, és a többiek egyre csak
zárkóztak fel. Az egyenes végében már csak másfél hosszal vezetett, és a lovam,
Lendületes Latrina jött fel a külső szélen. Nagyon úgy tűnt, hogy meglesz. A cél
előtt nem sokkal már csak egy fejjel vezetett. Egy utolsó roham, és megvagyok.
De végül úgy értek célba, ahogy voltak. Vörös Charley egy fejjel nyert. 42,80-at
fizetett.
– Mondtam, hogy nekem ő tűnik a legjobbnak – jegyezte meg Joe, majd
indult, hogy felvegye a nyereményét.
Mikor visszaért, újra elkérte a Turfot. Átnézte, majd azt kérdezte:
– Hogy lehet, hogy Nagy H-t 6 az egyhez adják? Nekem ő tűnik a legjobbnak.
– Lehet, hogy neked ő tűnik a legjobbnak, de a tapasztalt fogadók és az igazi
profik meglátása szerint nagyjából a 6 az egyhez a reális.
– Ne rágj be, Hank. Tudom, hogy nem értek ehhez az egészhez. Én csak
annyit mondtam, hogy nekem ő tűnik a legjobbnak, és neki kéne a favoritnak
lenni. Én rá fogadok. Teszek is rá tízet, befutóra.
– A te pénzed, Joe. Csak szerencséd volt az első futamban, de a dolog azért
nem ilyen egyszerű.
Nos, Nagy H győzött és 14,40-et fizetett. Joe peckesen járkált fel-alá. A
bárban néztük át a Turfot, meghívott egy italra, a csaposnak meg adott egy dollár
borravalót. Mikor kifelé indultunk, rákacsintott a csaposra, és azt mondta: –
Szeplős Barney a tuti befutó a következőben. Szeplős Barney 6:5-ös oddsszal a
favorit volt, úgyhogy ehhez a kijelentéshez szerintem nem kellett túl sok ész.
Mire a rajthoz állt, Szeplős Barneyt már csak 1:1-hez adták. 4,20-at fizetett, Joe
pedig húsz dollárt tett rá, befutóra.
– Na, ezúttal a megfelelő lovat tették meg favoritnak – mondta.
A kilenc futamból Joe nyolcat megnyert. Hazafelé azon tűnődött, hogy nem
sikerült a hetedik futamban is nyernie.
– Kék Dömper nézett ki messze a legjobban. Egyszerűen nem értem, hogy
lehet, hogy harmadik lett.
– Kilencből nyolcat megnyertél. Kezdőké a szerencse. Fogalmad sincs, milyen
összetett és nehéz ez a játék.
– Pedig nekem elég könnyűnek tűnik. Csak kiválasztod a győztest, és mész a
kasszához a pénzedért.
Onnantól hazáig már nem szóltam hozzá. Aznap éjjel átjött egy üveg
Grandaddel és a Turffal, s miközben ő az esélyeket latolgatta, majd elmondta,
melyik kilenc ló lesz másnap a győztes, és miért, én segítettem neki meginni a
whiskeyt. Kész szakértő lett. Ha valaki, én már csak tudom, hogy a fejébe tud
szállni az embernek a dicsőség. Egyszer 17 alkalommal nyertem zsinórban, és
mindjárt el is terveztem, hogy több házat is felvásárolok a tengerparton, és
alapítok egy fehér rabszolgamunkával üzemelő céget, csak hogy elsumákoljam a
nyereményemet az adóhatóságtól. Teljesen meg tud bolondulni az ember.
Már alig vártam, hogy másnap újra elvihessem Joe-t a lovira. Látni akartam az
arcát, ahogy sorra bedőlnek a tippjei. Végül is a lovak csak állatok, húsból és
vérből vannak. Hibázhatnak. Vagy ahogy a nagy öreg játékos mondta: „Egy
futamot sokféleképpen el lehet veszíteni, de csak egyféleképpen lehet
megnyerni.”
Beismerem, nem így történt. Joe 9 futamból 7-en nyert – favoritokkal,
esélytelenekkel, közepesen fizető esélyesekkel. Hazafelé meg egész úton tépte a
száját, hogy a maradék kettőn miért nem nyert. Egyszerűen nem fért a fejébe.
Nem szóltam hozzá. A rohadék nem bírt veszíteni. De majd a nagy számok
törvénye őt is utoléri.
Aztán magyarázni kezdte, hogy hol rontom el én a fogadást, és hogy is kell azt
csinálni. Két napja járt a lovira, és máris ő volt a szakértő. Én meg már húsz éve,
és nekem ugat, hogy nem tudom, mit csinálok.
Egész héten kint voltunk, ő pedig egyfolytában nyert. Annyira elviselhetetlen
lett, hogy nem tudtam megmaradni mellette. Vett egy új öltönyt, kalapot, új
inget, cipőt, és 50 centes szivarokat kezdett szívni. A munkanélküli-hivatalban
azt mondta, hogy vállalkozó lett, és már nem kell neki a pénzük. Joe teljesen
megőrült. Bajuszt növesztett, karórát és drága gyűrűt vett. Következő kedden
már a saját kocsiján indult a pályára, egy ‘69-es, fekete Cadillacben. Integetett,
majd lepöckölte a hamut a szivarjáról. Aznap nem is beszéltem vele odakint. A
klubházban volt. Éjjel a szokásos üveg whiskeyvel és egy magas szőke nővel
kopogott be hozzám. A csaj fiatal volt, jól öltözött, ápolt, jó alakú és megnyerő
arcú. Bejöttek.
– Ki ez a lepukkant alak? – kérdezte a lány Joe-tól.
– Ő Hank, öreg cimborám – válaszolta neki. – Még akkor ismertem meg,
amikor szegény voltam. Aztán egyszer kivitt a lovira.
– És egyedül él itt? Hol az asszony?
– Hanknek nem volt nője 1965 óta. Szerinted ne hozzuk össze Nagy Gertie-
vel?
– Ugyan, Joe, Nagy Gertie össze nem állna vele! Nézd már meg, úgy öltözik,
mint egy madárijesztő!
– Légy egy kicsit kegyesebb hozzá, bébi, mégiscsak a cimborám. Tudom,
hogy nem fest valami jól, de hát együtt kezdtük, és én szentimentális vagyok
ilyen ügyekben.
– Nagy Gertie viszont egyáltalán nem szentimentális, ő a kifinomultságot
szereti.
– Figyelj, Joe, hagyjuk a nőket, jó? – mondtam neki. – Csak üljünk le szépen,
és nézzük végig a Turfot, igyunk egy-két pohárral, és közben mondd el, kik
fognak győzni holnap.
Joe így tett. Ittunk, ő pedig kombinált. Leírt nekem kilenc nevet egy papírra.
A nője, Nagy Thelma... nos, Nagy Thelma úgy nézett rám, mint kutyaszarra az
utcasarkon.
Másnap a kilenc lóból nyolc nyert is. Egyikük 62,60-at fizetett. Nem értettem.
Aznap Joe egy másik nővel jött át. Az még jobban nézett ki. Leült az üveg mellé,
fogta a Turfot, és leírt nekem újabb kilenc nevet. Aztán azt mondta:
– Hank, el kell költöznöm innen. Találtam egy luxusapartmant közel a
pályához. Teljesen felesleges ennyit kocsikázni ide-oda. Gyere, bébi, menjünk.
Még találkozunk, pajtás.
Tudtam, hogy ezzel vége. Lepattintott. Másnap elég bátran tettem a megjelölt
kilenc lóra. Hét futamban nyertem is. Mikor hazaértem, újra átnéztem a Turfot,
és megpróbáltam rájönni, miért pont ezeket a lovakat választotta, de semmilyen
ésszerű magyarázatot nem találtam rá. Egyik-másik tippje kimondottan
érthetetlennek tűnt.
A szezon hátralévő részében aztán nem is találkoztam Joe-val. Egyszer láttam
bemenni a klubházba két nővel. Dagadt volt, és hahotázott. Kétszáz dolláros
öltöny volt rajta, az ujján gyémántgyűrű. Aznap mind a kilenc futamban
vesztettem.

Két évvel később a Hollywood Parkban a szokásosnál is melegebb, csütörtöki

napon a hatodik menetben véletlenül befutott a lovam, és nyertem vele 26,80-at.
Épp mentem el a pénztártól, amikor meghallottam a hangját a hátam mögül:
– Hank, hé, Hank!
Joe volt az.
– A mindenit, de jó, hogy látlak! – mondta.
– Hello Joe...
Az iszonyatos hőség ellenére is a kétszáz dolláros öltönyében volt. Mindenki
más ujjatlan trikóban. Ráfért volna egy borotválkozás; a cipője kopott volt, az
öltönye gyűrött és koszos. A gyémántgyűrű már nem volt az ujján, az óra nem
volt a karján.
– Adj egy cigit, Hank.
Adtam neki egyet, és amikor meggyújtotta, észrevettem, hogy remeg a keze.
 – Muszáj innom egyet – mondta.
Átvittem a bárba, rendeltünk egypár whiskeyt, Joe meg közben a Turfot
nézegette.
– Ide hallgass, Hank, jó pár tuti tippet adtam neked már, ugye?
– Persze, Joe, persze.
Álltunk, és néztük a Turfot.
– Akkor figyelj rám. Nézd meg itt a következőben Fekete Majmot.
Gyerekjáték lesz neki a futam, Hank. Tuti nyerő. És 8 az egyhez adják.
– És szerinted sanszos, Joe?
– Ember, mi az hogy! Sebes lesz, mint a villám!
Fogadtunk Fekete Majomra, és kimentünk a lelátóra, hogy megnézzük a
futamot. Hetedik helyen végzett, épphogy.
– Nem értem – mondta Joe. – Figyelj, adj már két dollárt, Hank. Szirén
Hangja indul a következőben. Ő nem tud veszíteni. Egyszerűen nem.
Szirén Hangja megcsípte az ötödik helyet, de ez sovány vigasz, amikor az
ember befutóra teszi meg. Joe még a kilencedikben is levett két dollárra, de a
lova akkor se nyert. Aztán közölte, hogy nincs már meg az autója, és
megkérdezte, nem vinném-e haza.
– Nem fogod elhinni, de megint munkanélküli-segélyen vagyok.
– De, elhiszem, Joe.
– De összeszedem magam. Tudod, Pittsburgh Phil is tönkrement egy
csomószor, de mindig talpra állt. Bíztak benne a barátai. És mindig kölcsönadtak
neki.
Mikor kitettem, kiderült, hogy egy munkásszálláson lakik, négyutcányira
tőlem. Én továbbra is ott laktam, ahol akkor. Amikor kiszállt, azt mondta:
– A holnapi futamok nagyon jók lesznek. Te mész?
– Még nem tudom, Joe.
– Szólj, ha mész.
– Persze, Joe, szólok.
Aznap éjjel kopogtak. Megismertem a kopogását. Joe volt az. Nem nyitottam
ajtót. A tévé ugyan ment, de nem nyitottam ki. Csak feküdtem mozdulatlanul az
ágyban. Ő meg kopogott rendületlenül.
– Hank, Hank! Ott vagy? Hé, HANK, HANK!
Aztán dörömbölni kezdett az állatja. Mint az eszeveszett. Egy jó darabig verte
az ajtót. Aztán végre abbahagyta. Hallottam, hogy végigmegy a folyosón. Aztán
hallottam, hogy lent becsukódik a ház ajtaja. Felkeltem, kikapcsoltam a tévét,
odamentem a hűtőhöz, csináltam egy sajtos-sonkás szendvicset, és kibontottam
egy sört. Aztán leültem, kinyitottam a Turfot, és megvizsgáltam az első futamot,
egy ötezer dollár összdíjazású, hároméves és annál idősebb csikóknak és
heréiteknek rendezendő versenyt. A 8-as ló tetszett nekem. 5 az egyhez adták.
Nekem az bármikor megfelel.
 DR. NÁCI
Na most, nekem elég sok problémám van, és valószínűleg a legtöbbjét
magamnak köszönhetem. Annak, hogy nőzök, szerencsejátékokat űzök, és
ellenséges érzelmeket táplálok embercsoportokkal szemben, és minél nagyobb
az a csoport, annál hevesebb az érzelem. Azt mondják rám, hogy negatív
vagyok, komor és barátságtalan.
Folyton eszembe jut az a nő, aki egyszer azt vágta a fejemhez:
– Kurvára negatív vagy! Az élet szép is lehet!
Nyilvánvalóan lehet, kivált ha kevesebbet üvöltöznek az emberrel. De most az
orvosomról akarok mesélni. Pszichológushoz nem járok. A pszichológusok
semmit se érnek, és túlságosan önelégültek. De egy jó orvos gyakran őrült,
és/vagy maga is undorodik a páciensei bajaitól, következésképp sokkal
szórakoztatóbb.
Azért mentem dr. Kiepenheuer rendelőjébe, mert az volt a legközelebb. A
kezemen kis, fehér hólyagok jelentek meg, amire én két lehetséges diagnózist
állítottam fel: vagy a bennem munkáló szorongás üt ki rajtam, vagy a rák.
Védőkesztyűt hordtam, mint a munkások, hogy az emberek ne bámuljanak. De
még azt is kiégettem a napi két doboz cigaretta elszívása közben.
Bementem a rendelőbe. Én voltam az első. Szorongó típus lévén, fél órával
korábban érkeztem, az időt pedig azzal ütöttem el, hogy a rákon merengtem.
Átmentem a várótermen, és benéztem a rendelődbe. A recepciós/nővér a földön
guggolt a szűk, fehér köpenyében, ami majdnem a derekáig felcsúszott, és így
látni engedte vaskos, robosztus, feszülő, nejlonharisnyába csomagolt combját.
Mindjárt meg is feledkeztem a rákról. Nem hallotta, hogy ott vagyok, én meg
bámultam felfedett lábát és sonkáját, méregettem a kívánatos farát. Vizet törölt
fel a földről, mert kiöntött a WC, és közben káromkodott, szenvedélyes volt,
rózsaszín és barna és fedetlen, tele élettel, én meg csak bámultam.
Egyszer csak felnézett.
– Igen?
– Csak folytassa, nem akarom zavarni.
– Rossz a WC. Állandóan kiönt a víz.
Törölgetett tovább, én pedig a Life magazin egy példányának címlapját
nézegettem. Végül felállt. Visszamentem a kanapéhoz, és leültem. A nővér
kinyitotta a határidőnaplóját.
– Maga Mr. Chinaski?
– Igen.
 – Miért nem veszi le azt a kesztyűt? Meleg van idebent.
– Inkább nem, ha nincs kifogása ellene.
– Dr. Kiepenheuer nemsokára itt lesz.
– Nem probléma. Ráérek.
– Mi a baja?
– Rákos vagyok.
– Rákos?
– Igen.
A nővér felszívódott, én pedig elolvastam a Life magazint, aztán még egy Life
magazint, majd a Sports Illustratedet, aztán csak ültem, és bámultam a falon
lógó tájképeket, miközben valahonnan liftzene szólt. Aztán hirtelen elment az
áram, kiment az összes fény, majd visszajött, és újra felkapcsolódtak a lámpák,
én meg épp arra gondoltam, vajon lenne-e mód arra, hogy megerőszakoljam a
nővért, és valahogy megússzam a dolgot, amikor belépett az orvos. Ő nem
köszönt, én nem köszöntem, így ez a kör döntetlennel végződött.
Aztán behívott. Egy széken ült, és rám nézett. Az arca sárga volt, a haja is, a
szeme pedig fénytelen. A halálán volt. Olyan 42 éves lehetett. Megnéztem
magamnak, és úgy hat hónapot adtam neki.
– Minek a kesztyű?
– Érzékeny vagyok, doktor úr.
– Valóban?
– Igen.
– Akkor talán nem árt, ha elárulom, hogy én pedig náci voltam.
– Részemről oké.
– Nem zavarja, hogy anno náci voltam?
– Nem, nem zavar.
– Fogságba estem. Egy nyitott ajtajú marhavagonban vittek végig
Franciaországon, és az emberek bűzbombákkal, kövekkel és mindenféle
szeméttel dobáltak minket: halcsonttal, rohadó növényekkel, ürülékkel,
mindennel, ami elképzelhető.
Aztán a doki előadta nekem az életét. A felesége mindenéből ki akarta
forgatni. Egy megátalkodott kurva. Az összes pénzét el akarta szedni. Meg a
házat. A kertet. A kerti üvegházat. Sőt még a kertészt is, ha már meg nem tette.
Meg az autót. És a tartásdíjat. Meg nagyobb összegű készpénzt. Szörnyű egy nő.
A doki meg agyondolgozta magát. Napi ötven beteg, fejenként tíz dollárért. Így
teljes képtelenség életben maradni. És az a nő. És általában a nők. Igen, a nők.
És akkor levezette nekem. Már nem emlékszem, hogy a nő vagy a nőstény
szóból, de valamelyiknek a latin eredetéből levezette, hogy a nők tulajdonképpen
elmebetegek.
 Ahogy ott előadta, milyen elmebetegek a nők, egyre szimpatikusabbnak
találtam az orvost. Egyetértően bólogattam.
Aztán hirtelen utasított, hogy álljak a mérlegre, megmérte, hány kiló vagyok,
aztán meghallgatta a szívemet, majd a tüdőmet. Lerántotta rólam a kesztyűt,
megmosta a kezemet valami szarral, majd nekiállt, hogy pengével felnyissa a
hólyagokat, miközben továbbra is arról beszélt, mennyi gyűlölet és bosszúvágy
rejlik a nőkben. A hormonok. A nőket a hormonok vezérlik, míg a férfiakat a
szívük. Ezért van az, hogy csak a férfiak szenvednek.
Azt mondta, hogy rendszeresen áztassam a kezem, és dobjam el azt a rohadt
kesztyűt. Még egy darabig beszélt a nőkről meg a feleségéről, aztán eljöttem.

A másik nagy problémám az volt, hogy el-elfogott a szédülés. De csak akkor,

amikor sorban álltam. Egyre jobban rettegtem attól, hogy sorba álljak.
Elviselhetetlen volt.
Rájöttem, hogy Amerikában, és valószínűleg máshol is, az élet arról szól,
hogy az ember sorban áll. Mindenhol. Jogosítvány: három vagy négy sor.
Lóversenypálya: sorban állás. Mozi: sorban állás. Piac: sorban állás. Utáltam
sorban állni. Úgy éreztem, valahogy el kéne kerülni. Aztán rádöbbentem,
hogyan. Vegyenek fel több alkalmazottat. Igen, ez a megoldás! Két kiszolgáló
egy emberre. Vagy inkább három. Álljanak sorban az alkalmazottak.
Tisztában voltam vele, hogy rám nézve gyakorlatilag halálos fenyegetés a
sorban állás. Egyszerűen nem tudtam elfogadni a tényt, hogy sorba kell állni.
Mindenki más elfogadta. Mindenki más normális volt. Nekik az élet szép volt.
Úgy tudtak sorban állni, hogy közben nem szenvedtek. Sőt, szerettek sorban
állni. Cseverésztek, nevetgéltek, mosolyogtak, flörtöltek. Nem volt jobb dolguk.
És nem is tudtak mást kitalálni. Nekem meg néznem kellett a fülüket, a lábukat,
a seggüket, az orrlyukukat, satöbbi. Éreztem, hogy a halál sugarai áradnak felém
a testükből, mint a szmog, és miközben hallgattam, miről társalognak, kedvem
lett volna azt üvölteni: „Édes istenem, segítsen valaki! Tényleg ennyit kell
szenvednem csak azért, hogy vehessek egy fél kiló darált húst meg egy vekni
rozskenyeret?!”
A sorban rám jött a szédülés, és terpeszbe kellett állnom, hogy el ne essek;
közben forgott velem a szupermarket, az összes aranyszínű és barna bajuszos
eladó arcával együtt, akik fehér, agyonápolt, elégedett képükkel egy nap majd
mind üzletvezetők lesznek, házat vesznek Arcadiában, éjjelente pedig
megmásszák sápadt szőke, hálás feleségeiket.
 Újra bejelentkeztem az orvoshoz. Megint én kaptam az első időpontot
reggelre. Fél órával korábban érkeztem; a WC-t időközben megjavították. A
nővér a rendelőben a port törölte. Lehajolt, majd kiegyenesedett, lehajolt félig,
majd jobbra és balra, felém fordította a seggét, és újra lehajolt. A fehér köpenye
csúszkált, felszaladt, ide-oda rángott, fellibbent; kivillant egy gödrös térd,
kilátszott egy comb, ringott a csípő, mozgott az egész test. Leültem, és
kinyitottam egy Life magazint.
Abbahagyta a törölgetést, kidugta a fejét, és rám mosolygott:
– Látom, már nem visel kesztyűt, Mr. Chinaski.
– Bizony.
Aztán megjött az orvos, aki egy lépéssel közelebb tűnt a halálhoz, biccentett,
én pedig felálltam, és bementem utána.
Leült a székére.
– Na hogy van, Chinaski?
– Nézze, doktor úr...
– Nőügyek?
– Persze az is meg...
Nem hagyta, hogy befejezzem. Azóta még egy csomó haja kihullott. Az ujjai
rángatóztak. Kapkodva szedte a levegőt. Lefogyott. Kétségbeesett ember.
A felesége módszeresen kiforgatta a vagyonából. Elmentek a bíróságra. Az
asszony megpofozta. Ez jól jött. A férjnek. Átláttak azon a kurván. Végül aztán
nem lett annyira vészes az ügy. Maradt neki is valami. Persze az ügyvédet neki
kellett fizetni. A tetvek. Megfigyelték már? Az ügyvédek majdnem mindig
dagadtak. Főleg a fejük.
– Mindegy, szóval rendesen megkopasztott. De valami azért maradt nekem is
legalább. Tudja, mennyibe kerül egy ilyen olló? – kérdezte váratlanul. – Nézze
csak meg. Olyan, mintha bádogból lenne; meg van rajta egy csavar. 18,50. És
még a nácikat utálják. Mi egy náci ehhez képest?
– Nem tudom, doktor úr. Mondtam magának, hogy igen zavarodott ember
vagyok.
– Pszichológussal még nem próbálkozott?
– Semmi értelme. Unalmasak, semmi képzelőerejük. Nincs rájuk szükségem.
Meg azt is hallottam, hogy sokan szexuálisan molesztálják a női pácienseiket.
Mondjuk, ha megdughatnám az összes nőt, aki eljár hozzám, szívesen lennék
pszichológus én is, de ezt leszámítva semmi értelme a szakmájuknak.
Az orvos görnyedten ült a székén. Még sárgult és őszült egy kicsit azóta, hogy
nála jártam. Hirtelen egész testében megrándult. Már nem sok volt neki hátra.
Pedig rendes ember.
– Na, hát a feleségemtől sikerült megszabadulnom – mondta ennek legalább
vége.
– Örülök. Akkor most meséljen arról, amikor náci volt.
– Nos, sok választásunk nem volt. Egyszerűen bevittek. Fiatal voltam. És hát
mit tehettem? Az ember egyszerre csak egy országban élhet. Aztán ha elmegy
háborúzni, és nem hal meg, akkor egy tehervagonra teszik, az emberek meg
mindenféle szarral megdobálják.
Megkérdeztem, hogy megdugta-e már a kedves nővért.
Elmosolyodott. És a mosoly azt mondta: igen. Aztán elmondta, hogy a válás
óta, hát, összejött az egyik páciensével, ami tudja, hogy nem etikus, de...
– Részemről tök oké a dolog, doki.
– Nagyon intelligens asszony. El is vettem feleségül.
– Jól tette.
– És most boldog vagyok, de...
Aztán széttárta a karját, és a két tenyerét az ég felé fordította.
Elmondtam neki, hogy félek sorban állni. Libriumot írt fel.

Aztán kijött egy halom kelés a seggemen. Konkrét haláltusában voltam.

Lekötöztek bőrszíjjal, ezek a fickók bármit megtehetnek manapság az emberrel,
beadták az érzéstelenít őt, és leszíjaztak. Hátranéztem, és azt mondtam az
orvosnak:
– Nem gondolhatnám inkább meg magam?
Három arc nézett vissza rám. Az övé és még két másiké. A doki vág. A nővér
töröl. A harmadik meg a tűket döfködi.
– Nem – mondta a doki, majd összedörzsölte a tenyerét, elvigyorodott és
nekiállt...

Utoljára azért mentem el hozzá, mert eldugult a fülem a fülzsírtól. Láttam,

hogy mozog a szája, de nem értettem, mit mond, mert nem hallottam. Láttam a
szemén és az arcán, hogy megint nehéz idők járnak rá; s közben bólogattam.
Meleg volt. Kicsit szédültem, és arra gondoltam, hogy rendes ember ez, az
oké, de miért nem hallgatja meg a problémáimat, ez nem tisztességes, nekem is
vannak gondjaim, ráadásul én fizetek neki.
Nagy nehezen aztán csak rájött a doki, hogy megsüketültem. Előszedett
valamit, ami úgy nézett ki, mint egy poroltó, és benyomta a fülembe. Nem
sokkal később felmutatott egy-két óriási fülzsírt... Ez volt az oka, mondta, és
rámutatott a kis tálkára. Ami benne volt, úgy nézett ki, de tényleg, mint a rakott
bab.
 Felkelteni, fizettem, és eljöttem. Továbbra sem hallottam semmit. Se
különösebben jól, se rosszul nem éreztem magam; kifelé azon tűnődtem,
legközelebb vajon milyen panasszal állítok be hozzá, mit kezd majd vele, és mit
kezd majd a 17 éves lányával, aki egy nőbe volt szerelmes, és hozzá is akart
menni, és akkor ráeszméltem, hogy mindenki szenved, egyfolytában, még azok
is, akik úgy csinálnak, mintha nem szenvednének. Úgy éreztem, hogy igen
fontos felfedezést tettem. Ránéztem az újságárusra, és azt gondoltam: hmmmm,
hmmmm, majd egy mellettem elhaladó járókelőre, hmmmm, hmmmm,
hmmmmm, aztán a kórháznál lévő lámpánál egy nagy fekete autó befordult a
sarkon, és elütött egy csinos, fiatal, kék miniruhás, szőke lányt, akinek kék
szalag volt a hajában, majd a lány felült az úttesten a napsütésben, és élénkvörös
vér folyt az orrából.
 KRISZTUS GÖRKORCSOLYÁN
Egy második emeleten lévő, kis iroda volt egy öreg épületben, nem messze a
gettótól. Joe Mason, a Rollerworld Rt. elnöke kopott íróasztalánál ült, amit az
irodával együtt bérelt. Az oldalára és a tetejére feliratokat véstek: „Arra születtél,
hogy meghalj.” „Néhányan olyasmit vásárolnak, amiért másokat felakasztanak.”
„Szarleves.” „Jobban gyűlölöm a szerelmet, mint amennyire szeretem a
gyűlöletet.”
Az alelnök, Clifford Underwood egy széken ült, ezen kívül nem is volt több
az irodában. Egy telefon volt. Az irodában vizeletszag terjengett, pedig a WC
tizenöt méterre volt a folyosó végén. A sikátorra néző, vastag, sárga üvegű
ablakon gyenge fény szűrődött be. Mindkét férfi cigarettázott, és várt.
– Mikorra mondtad neki? – kérdezte Underwood.
– 9.30-ra – válaszolta Mason.
– Mindegy.
Vártak. Még nyolc perc telt el. Mindketten újabb cigarettára gyújtottak. Aztán
kopogtak.
– Gyere be – mondta Mason. A „Szörny” becenéven ismert Chonjacki volt az,
szakállas, kétméteres, 180 kilós mamut. Chonjacki büdös volt. Esni kezdett.
Hallani lehetett, hogy az ablak alatt elmegy egy tehervagon. Pontosabban
huszonnégy teljesen megrakott, északnak tartó tehervagon. Chonjacki még
mindig büdös volt. A Sárgakabátosok sztárja volt, az egyik legjobb
görkorcsolyázó a Mississippi mindkét oldalán – 25 méterre a folyótól.
– Ülj le – mondta Mason.
– Nincs szék – válaszolta Chonjacki.
– Add át a helyed, Cliff.
Az alelnök lassan felállt, és minden jel arra mutatott, hogy mindjárt fingani
fog, de nem tette, hanem az ablakhoz ment, és nekitámaszkodott az esőnek, ami
a vastag, sárga üveget verte. Chonjacki letette a seggét, és rágyújtott egy Pall
Mallre. Füstszűrő nélkülire. Mason előredőlt az asztal felett:
– Hogy te mekkora egy barom állat vagy!
– Most ezt miért...?
– Hős akarsz lenni, mi, fiacskám? Bírod, amikor kislányok sikoltozzák a
nevedet, akiknek még nincs is szőr a puncijukon, mi? Szereted a jó öreg piros-
fehér-kéket, ugye? Meg a vaníliafagyit? Még mindig játszol otthon a kis
pöcsöddel, ugye, faszfejkém?
– Ide hallgass, Mason...
 – Kuss! Heti háromszáz dollár! Heti háromszáz dollárt fizetek neked! Amikor
összeakadtunk abban a bárban, annyi pénzed se volt, hogy a következő italodat
kifizesd. Delírium tremensed volt, konzervlevesen és káposztán éltél! Egy
görkorcsolyát nem tudtál befűzni! Én csináltalak meg, seggfej, a semmiből, és
vissza is lökhetlek oda! Neked én vagyok Isten. És én olyan Isten vagyok, aki
nem bocsátja meg a kurva bűneidet!
Mason becsukta a szemét, és hátradőlt a forgószéken. Beleszívott a
cigarettájába, egy darabka forró parázs esett az alsó ajkára, de nem törődött vele,
ahhoz túl ideges volt. Hagyta, hadd égesse a száját. Miután a parázs kialudt, ült
tovább a széken, becsukta a szemét, és hallgatta az esőt. Normális esetben
szerette az esőt hallgatni. Főleg odabentről, ha a bérleti díj ki volt fizetve, és egy
nő épp nem ment az agyára. De ma az eső nem segített. Nemcsak Chonjacki
szagát érezte, de a jelenlétét is. Chonjacki rosszabb, mint a hasmenés. Chonjacki
rosszabb, mint a lapostetű. Mason kinyitotta a szemét, felült és ránézett. Úristen,
mi mindenen kell keresztülmennie az embernek, csak hogy életben maradjon.
– Öcsi – mondta halkan –, tegnap éjjel eltörted Sonny Welborn két bordáját.
Hallod, amit mondok?
– Nézze... – próbált szólni Chonjacki.
– Nem is egy bordáját. Nem, nem is egy bordáját. Kettőt. Kettő bordáját.
Hallod, amit mondok?
– De...
– Figyelj, seggfej! Két bordáját! Hallod, amit mondok? Hallod, mit beszélek?
– Igen, hallom.
Mason eloltotta a cigarettáját, felkelt a forgószékből, és odament
Chonjackihoz. Mondhatjuk, hogy Chonjacki egy kedves fiú. Mondhatjuk, hogy
jóképű gyerek. Na most Masonról ezt nem mondhatnánk el. Mason öreg volt. 49.
Majdnem kopasz. Csapott vállú. Elvált. Négy fiúgyermek apja. Közülük kettő
börtönben. És még mindig esett. Esni fog még két nap és három éjszaka. A
végén a Los Angeles folyó felizgul, és úgy tesz, mintha folyó lenne.[4]
– Állj fel! – mondta Mason.
Chonjacki felállt. Mason ballal gyomron vágta, és amikor Chonjacki
összegörnyedt, egy jobb felütéssel kiegyenesítette. Máris kicsit jobban érezte
magát. Pont olyan jól, mint amikor az ember egy hideg januári reggelen
megiszik egy forró csokit. Megkerülte az asztalt, aztán visszaült a helyére.
Ezúttal nem cigarettára gyújtott, hanem a tizenöt centes szivarjára. Még ebéd
előtt meggyújtotta az ebéd utáni szivarját. Ennyivel jobban érezte magát.
Feszültség. Az ember nem hagyhatta, hogy felgyűljön. A volt sógora
gyomorfekélyben halt meg. Csak mert nem tudta, hogyan vezesse le a
feszültséget.
 Chonjacki visszaült a helyére. Mason ránézett.
– Ez, öcsisajt, üzlet, nem sport. És nekünk nem kenyerünk mások fizikai
bántalmazása, világos?
Chonjacki szótlanul ült, és hallgatta az esőt. Azon tűnődött, vajon beindul-e az
autója. Esőben mindig nehezen indult. Amúgy jó autó.
– Kérdeztem valamit, öcsisajt. Világos, amit mondtam?
– Igen, igen...
– Két törött borda. Sonny Welborn két bordája törött. A legjobb játékosunk.
– Az hogy lehet? Welborn a Keselyűkben játszik. Hogyhogy a „legjobb
játékosunk”?
– Úgy, hogy miénk a Keselyűk is, te vadbarom!
– Tényleg?
– Igen, te marha. És az Angyalok és a Prérifarkasok és a Kannibálok, és az
összes tetves csapat a ligában, mind a mi tulajdonunkban van, az összes játékos a
miénk...
– Jézus...
– Nem, Jézus nem a miénk. Jézusnak ehhez semmi köze! De várj csak,
tulajdonképpen nem is olyan rossz ötlet, te hülye gyerek!
Mason odafordult a székével Underwoodhoz, aki még mindig az esőnek
támaszkodva állt. Ezt érdemes megfontolni, mondta neki.
– Á – felelte Underwood.
– Csak egy pillanatra ne a farkadon járjon az eszed, és fontold meg, Cliff.
– Mit?
– Krisztus görkorcsolyán. A lehetőségek végtelenek.
– Hát... ja. Végül is, behozhatnánk mellé az ördögöt.
– Jó ötlet. Igen, az ördög az kell.
– Sőt, akár a keresztet is.
– Á, a keresztet nem, az túl giccses.
Mason odafordult Chonjackihoz. Chonjacki még mindig ott ült.
Ő ezen nem lepődött meg. Igaz, ha egy majom ült volna ott, azon sem
lepődött volna meg. Mason már túl régóta volt a szakmában. De nem egy majom
ült ott, hanem Chonjacki. Így Chonjackinak kellett beszélnie. Csak a munka, a
munka... és mindezt a havi bérleti díjért, egy-két punciért, meg egy szép vidéki
temetésért. A kutyák tetvekkel voltak tele, a férfiak meg problémákkal.
– Chonjacki – mondta –, szeretnék neked elmagyarázni valamit. Figyelsz?
Képes vagy idefigyelni?
– Figyelek.
– Mi egy cég vagyunk. Heti öt éjszaka dolgozunk. Benne vagyunk a tv-ben.
Családunk van. Adót fizetünk. Szavazni járunk. És minket is megbüntet a
rendőr, mint akárki mást. Minket is gyötör a fogfájás, az álmatlanság, minket se
kerül el a nemi baj. Nekünk is végig kell csinálnunk a karácsonyt és a
szilvesztert éppúgy, mint másnak, érted?
– Igen.
– Némelyikünk még depressziós is lesz néhanapján. Emberek vagyunk. Néha
még én is depressziós vagyok. Néha éjszakánként rám jön a sírhatnék. Mint
például tegnap éjjel is, amikor eltörted Welborn bordáit...
– De hát rám támadt, Mr. Mason!
– Chonjacki, Welborn még a nagymamád bal hónaljából sem húzna ki egy
szőrszálat. Szókratészt, Robert Duncant és W. H. Audent olvas. Öt éve játszik a
ligában, és még egyszer sem tett olyat, amivel akár egy templomi molynak
árthatna.
– De hát rám támadt, lóbálta az öklét, ordibált...
– Ó, Jézusom – mondta Mason halkan. Letette a szivarját a hamutartóba. –
Fiacskám, megmondtam neked. Mi itt egy család vagyunk, egy nagy család. Mi
nem bántjuk egymást. A sporttörténet legabnormálisabb közönségét sikerült
magunk mellé állítanunk. A világ legnagyobb idiótáit vonzzuk a meccseinkre, ők
tömik a pénzt a zsebünkbe, érted? A profi pankrátorok legnagyobb címeres ökrét
is magunk mellett tudhatjuk, aztán az I Love Lucy[5] komplett stábját és még
George Putnamot[6] is. Befutottunk, és mi nem hiszünk a rosszindulatban és az
erőszakban. Ugye, Cliff?
– Nem bizony – mondta Underwood.
– Mutassunk neki valamit – mondta Mason.
– Oké – válaszolta Underwood.
Mason felállt, és elindult Underwood felé.
– Te szemétláda – mondta. – Megöllek. Anyád lenyeli a saját fingját és
szifiliszes még a húgyvezetéke is.
– A te anyád meg marinált macskaszart eszik – válaszolta Underwood.
Ellépett az ablaktól, és megindult Mason felé. Mason ütött először.
Underwood nekiesett az asztalnak.
Mason elkapta Underwood nyakát a bal kezével, a jobb öklével és alkarjával
pedig ütni kezdte a fejét.
– A nővéred melle a seggéből nőtt ki, és amikor szarik, belelóg a WC-be –
mondta Mason Underwoodnak. Underwood hátranyúlt, és átvetette maga felett
Masont. Mason nagyot csattant, mikor nekigurult a falnak. Aztán felállt,
odament az asztalához, leült a forgószékbe, felvette a szivarját, és beleszívott.
Továbbra is esett. Underwood visszament, és újra nekitámaszkodott az ablaknak.
– Ha az ember heti öt éjszakát dolgozik, nem engedheti meg magának, hogy
megsérüljön, világos, Chonjacki?
– Igen, uram.
– Na ide hallgass, öcsi. Nálunk általános szabály, hogy... Figyelsz rám?
– Igen.
– Szóval, hogy ha valaki bántalmazza egy játékostársát, akkor ki van rúgva,
de a ligából is, sőt, ha híre megy a dolognak, az a valaki feketelistára kerül, és ki
lesz tiltva minden koris derbyről Amerikában. De lehet, hogy még
Oroszországban, Kínában és Lengyelországban is. Felfogtad?
– Igen.
– Na de most az egyszer ettől eltekintünk, mert rengeteg pénzt és energiát
öltünk abba, hogy téged felépítsünk. Te vagy a liga Mark Spitze,[7] de bármikor
elkapjuk a töködet, ahogy az övét is elkaphatják, ha nem azt teszed, amit
mondunk neked.
– Igen, uram.
– De ez nem azt jelenti, hogy most nyugdíjba kell vonulnod a pályán. Úgy kell
erőszakosan viselkedned, hogy közben nem vagy az, érthető? A tükörlabirintus,
a nyúl a kalapból, a félbevágott nő: az emberek imádják, ha hülyére veszik őket.
Az igazat nem tudják, sőt nem is akarják tudni, mert attól csak boldogtalanok
lesznek. Mi viszont boldoggá tesszük őket. És ebből új autót veszünk, és
egyetemre járatjuk a gyerekeinket. Így van?
– Így.
– Na, ennek örülök, akkor tűnj el innen.
Chonjacki felállt, és indulni készült.
– És még valamit, öcsi...
– Igen?
– Olykor-olykor nem ártana, ha megfürdenél.
– Hogy?
– Vagy lehet, hogy nem ezzel van a baj. Elég WC-papírt használsz, amikor
kitörlöd a segged?
– Nem tudom. Mennyi az elég?
– Anyukád nem tanított meg rá?
– Mire?
– Addig törlöd, amíg már a papíron nem látsz semmit.
Chonjacki csak állt ott, és nézett Masonre.
– Jól van, most már elmehetsz. És légy szíves, ne felejtsd el, amit itt most
mondtam neked.
Chonjacki elment. Underwood a székhez lépett, és leült. Ő is elővette az ebéd
utáni szivarját, és meggyújtotta. Öt percig csendben ültek. Aztán megszólalt a
telefon. Mason vette fel. Egy ideig figyelt, majd megkérdezte:
 – „A 763-as Cserkészcsapat? Hányan vannak? Persze, persze, bejöhetnek fél
áron. Vasárnap este. Majd fenntartunk nekik egy részt. Persze, persze. Nincs
mit.”
Majd letette.
– Faszfejek.
Underwood nem reagált. Ültek, és hallgatták az esőt. A szivarjukból felszálló
füst érdekes alakzatokat rajzolt a levegőben. Ültek, szivaroztak, hallgatták az
esőt, és nézték a levegőben úszó füstalakzatokat. Aztán újra megszólalt a
telefont. Mason elfintorodott. Underwood felállt, odament, és felvette. Rajta volt
a sor.
 A VÖRÖS ORRÚ SZÁLLÍTMÁNYOZÓ
Amikor megismerkedtem Randall Harrisszel, 42 éves volt, és egy ősz hajú
nővel, bizonyos Margie Thompsonnal élt. Margie a 45. évében járt, és nem
mondhatni, hogy szép volt. Én akkoriban egy kis magazint, a Mad Flyt
szerkesztettem, és azért mentem el hozzájuk, hogy begyűjtsek némi anyagot
Randalltól.
Randallt kívülálló, alkoholista, nyers modorú, keserű embernek ismerték, de a
versei jók voltak: nyersek, nyersek és őszinték, egyszerűek és kegyetlenek. Úgy
írt, mint akkoriban senki. Egy autóalkatrész-raktárban dolgozott mint
szállítmányozó.
Leültem velük szemben. Este negyed nyolc volt, és Randall már be volt rúgva.
Sört ivott. Elém is letett egy üveggel. Hallomásból ismertem Margie Thompsont.
Régóta meggyőződéses kommunista volt, világmegváltó, jótét lélek. Az
emberben felmerült a kérdés, vajon mi keresnivalója Randall mellett, akit semmi
nem érdekelt, és ezt el is ismerte. Azonkívül, hogy: „Szeretek ezt-azt lefotózni;
ez az én művészetem” – mondta egyszer.
Randall 38 évesen kezdett írni. 42 éves korára, három, szerzői kiadásban
megjelent könyvének (A halál mocskosabb kutya, mint a hazám; Anyám
megbaszott egy angyalt és Az őrület kurva vad lovai) köszönhetően kezdett szert
tenni némi elismertségre a kritikusok körében. De az írásaival egy fillért sem
keresett, és azt mondta magáról: „Én csak egy szállítmányozó vagyok, mély,
mély szomorúsággal.” Egy régi bérházban lakott Hollywoodban Margie-val, és
nagyon fura fazon volt.
– Egyszerűen nem szeretem az embereket – hangoztatta. – Will Rogers
egyszer azt mondta: „Még sosem találkoztam olyan emberrel, akit ne bírtam
volna.” Én viszont még sosem találkoztam olyan emberrel, akit bírtam volna.
De Randallnak jó humorérzéke volt, tudott nevetni az élet kínjain és önmagán
is. Lehetett kedvelni. Ronda ember volt, a feje nagy, az arca szétzúzott. Egyedül
az orra menekült meg az általános romlás elől.
– Nincs elég csont az orromban – mondta –, olyan, mintha gumiból lenne.
Az orra hosszú volt és nagyon vörös.
Hallottam Randallról egy-két sztorit. Állítólag előszeretettel vert be ablakokat,
és vágott a falhoz üres üvegeket. Agresszív részeg volt. Voltak olyan periódusai
is, amikor nem nyitott ajtót senkinek, és nem vette fel a telefont. Tévéje nem
volt, csak egy kis rádiója, amin kizárólag szimfonikus zenét hallgatott – ami elég
furcsa szokás egy olyan nyers embertől, mint ő.
 Gyakran előfordult az is, hogy letekerte a telefon alját, és a csengőt WC-
papírral tömte körül, hogy ne csörögjön. Felmerült az emberben a kérdés, hogy
akkor minek a telefon egyáltalán. Nem volt túl iskolázott, de az nyilvánvaló volt,
hogy olvasta a legjobb írók munkáit.
– Figyelj, te baromarcú, gondolom, azon tűnődsz, mit keresek egy ilyen nő
mellett, mi? – mutatott Margie-ra.
Nem válaszoltam.
– Jó az ágyban. St. Louistól nyugatra senki nem szexei olyan jól, mint ő.
És ez ugyanaz a fazon, aki négy vagy öt kiváló szerelmes verset írt egy Annie
nevű nőhöz. Felmerült az emberben a kérdés, hogy: akkor most, hogy is van ez?
Margie csak ült és vigyorgott. Ő is írt verseket, de nem túl jókat. Heti két
alkalommal irodalmi műhelybe is járt, de ezek szerint az se sokat segített.
– Szóval kéne egy-két vers? – kérdezte tőlem Randall.
– Igen. Átnéznék egy párat.
Harris odament a gardróbszekrényhez, kinyitotta, és felszedett a földről
néhány gyűrött és szakadt papírlapot. Odaadta nekem.
– Ezeket tegnap éjjel írtam.
Aztán kiment a konyhába, és hozott még két sört. Margie nem ivott.
Olvasni kezdtem a verseket. Mindegyik jó volt, erőteljes. Látszott, hogy
nagyon erősen veri a gépet, a szavak szinte átütöttek a papíron. Írásainak ereje
mindig is lenyűgözött. Kimondott mindent, amit mindannyiunknak ki kellene
mondanunk, de valahogy mégsem tesszük.
– Elviszem ezeket – mondtam.
– Oké – válaszolta. – Idd meg a söröd.
Ha az ember Harrisnél járt, muszáj volt inni. Egyik cigarettáról a másikra
gyújtott. Általában barna, laza, chino nadrágot viselt, két számmal nagyobbat a
kelleténél, és hozzá régi, szakadt inget. 182 cm magas volt és 100 kiló –
leginkább a sörtől. A válla beesett, és mindig csak résnyire nyitott szemhéja
mögül figyelte az embert. Jó két és fél órán át ittunk, és telefüstöltük a szobát.
Aztán egyszer csak hirtelen felállt, és azt mondta:
– Na húzzál el innen, te fasz, visszataszító vagy!
– Harris, nyugi...
– Azt mondtam, kifelé! Faszfej!
Megfogtam a verseket, felálltam, és leléptem.

Két hónappal később mentem el hozzá újra, hogy vigyek néhány példányt a
Mad Flyból. Mind a tíz versét kiadtam. Margie engedett be. Randall nem volt
otthon.
– New Orleansba ment – mondta Margie. – Azt hiszem, végre meglesz az
áttörés. Úgy tűnik, Jack Teller kiadja a következő könyvét, csak előbb találkozni
akart vele. Teller azt mondja, hogy azoknak a könyvét nem nyomtatja ki, akiket
nem kedvel. Kifizette a repülőjegyét, oda-vissza.
– Hát, azt nem állíthatnánk, hogy Randall elbűvölő teremtés – mondtam.
– Majd meglátjuk, mi lesz. Teller alkoholista, és ült is már. Lehet, hogy
azonnal egymásra találnak.
Teller adta ki a Rifraff magazint, és saját nyomdája volt. Remek számai
voltak. A Rifraff legutóbbi címlapjára Harris került fel, amint a ronda képével
egy üveg sört szlopál, és az újságban jó pár versét is lehozták.
A Rifraffről mindenki úgy tartotta, hogy korának legjobb irodalmi magazinja.
Harrisre egyre többen felfigyeltek. Tellernek itt volt a nagy lehetőség, már ha
nem szúrja el csípős megjegyzéseivel és alkoholgőzös viselkedésével. Mielőtt
elindultam, Margie még elárulta, hogy terhes – Harristől. Mint mondtam, 45
éves volt.
– És mit szólt, mikor elmondtad neki?
– Különösebben nem érdekelte.
Aztán eljöttem.

És a könyv meg is jelent, 2000 példányban, remek kivitelezésben. A borítót

Írországból importált parafából készítették. A könyv színes volt, rendkívül jó
minőségű papírra nyomták, ritka betűtípussal, és Harris saját, fekete tintával
készített skicceivel illusztrálták. A könyvet mind kiállításáért, mind tartalmáért
méltatták. De Teller nem tudott jogdíjat fizetni Harrisnek; feleségével igen
szűkösen éltek. Tíz évvel később a műért már 75 dollárt fizettek mint
könyvritkaságért. Harris pedig visszament az autóalkatrész-raktárba, és tovább
dolgozott mint szállítmányozó.
Amikor négy-öt hónappal később ismét beugrottam hozzá, Margie már nem
volt vele.
– Már elég régen lelépett – mondta Harris. – Igyál egy sört.
– Mi történt?
– Hát, miután visszajöttem New Orleansból, írtam pár novellát. Egyik nap,
míg munkában voltam, beletúrt a fiókomba. Elolvasta egy-két történetemet, és
eléggé nehezményezte a dolgot.
– Miről szóltak?
– Olvasott valamit arról, hogy ilyen-olyan nőkkel ágyba bújtam New
Orleansban.
 – És igaz volt? – kérdeztem.
– Hogy megy a Mad Fly? – kérdezett vissza.

Megszületett a gyermek, egy kislány. Naomi Louise Harris. Édesanyja és ő

Santa Monicában laktak, Harris pedig heti egyszer elment meglátogatni őket.
Fizette a gyerektartást, és itta a sörét. Aztán hallottam, hogy saját rovata lett az
L.A. Lifetime nevű underground újságnál, ahová hetente egy kolumnát írt, Egy
első osztályú elmebeteg jegyzetei címmel.
Harris körszakállt növesztett, és egy kicsit a haját is megnövesztette. Amikor
legközelebb találkoztam vele, egy 35 éves, csinos kis vörös hajú, Susan nevű
nővel élt. Susan egy művészellátóban dolgozott, festegetett, és egész jól játszott
gitáron. Néha-néha legurított egy sört Randallal, ami végül is több volt annál,
amit Margie megivott. A lakásuk előtti udvar tisztábbnak tűnt. Amikor Harris
megitta a sört, az üveget nem a földre dobta, hanem a szemetesbe helyezte. De
részegen még mindig agresszív volt.
– Regényt írok – mondta és néha-néha felolvasó estet tartok a környékbeli
egyetemeken. És nemsokára Michiganbe megyek meg Új-Mexicóba. Egész jól
fizetnek. Nem szeretek felolvasni, de jól csinálom. Lemegy a műsor, kapnak
egy-két szép költeményt.
Harris elkezdett festeni is. Nem ment neki túl jól. Úgy festett, mint egy
vodkától berúgott ötéves, de még így is sikerült eladnia egy-két festményt 40-50
dollárért. Elmondta, hogy fontolgatja: otthagyja az állását. Három héttel később
ki is lépett, hogy elmehessen Michiganbe, a felolvasóestre. A rendes évi
szabadságát már mind felhasználta a New Orleans-i kiruccanásra.
Eszembe jutott, hogy egyszer megesküdött nekem: „Chinaski, én soha nem
fogok felolvasni azok előtt a vérszívók előtt. Úgy fognak eltemetni, hogy
egyetlen versemet sem olvastam fel. Csak a hiúságról és a pénzről szól az
egész.” De nem emlékeztettem a kijelentésére.
A Halál a Föld összes szemének életében című regényét egy kicsi, de nagy
presztízsű kiadó jelentette meg, és szokásos összegű jogdíjat fizetett. A kritika
jól fogadta a regényt. De Randall még mindig agresszív volt részegen, és
gyakran veszekedtek Susannel emiatt.
Aztán egy borzalmasan részeg éjszaka után, amikor Randall csapkodott,
káromkodott és ordibált, Susan elhagyta. Néhány nappal az után találkoztam
vele, hogy Susan elment. Harris szokatlanul csendes volt, agresszivitásának
szinte nyoma sem maradt.
– Szerettem ól, Chinaski – mondta –, ezt nem élem túl.
– Dehogyisnem, Randall, majd meglátod. Túléled. Az emberi szervezet sokkal
szívósabb, mint gondolnád.
– A rohadt életbe, remélem, igazad van. Egy kurva nagy lyuk van a
gyomromban. Nem egy rendes ember kötött már ki híd alatt nő miatt. Ők nem
érzik ezt úgy meg, ahogy mi.
– De, ők is érzik. Csak Susan nem tudott mit kezdeni azzal, hogy iszol.
– Bazmeg, a legtöbb írásom akkor születik, amikor be vagyok rúgva.
– Ez a titkod?
– Ez, hát, naná. Józanul csak egy szállítmányozó vagyok, és annak se túl jó...
Aztán otthagytam a sörével.

Legközelebb úgy három hónappal később kerestem fel. Még ugyanabban a

lakásban lakott. Bemutatott Sandrának, egy csinos, 27 éves, szőke lánynak. Az
apja a fellebbviteli bíróságon volt bíró, ő pedig a U.S.C[8]-n végzett. Amellett,
hogy jó alakja volt, volt benne egy kis laza szofisztikáltság is, ami Randall előző
nőiből hiányzott. Jófajta olasz vörösbort iszogattak.
Randall körszakálla szakállá nőtte ki magát, a haja sokkal hosszabb lett. A
ruhái újak, a legutolsó divat szerint. 40 dolláros cipő volt rajta, új karóra, az arca
vékonyabbnak tűnt, a körmei tiszták... de az orra még mindig kivörösödött,
ahogy itta a bort.
– A hétvégén elköltözünk West L.A.-be – mondta Sandra. Ez a hely egy
lepratelep.
– Naa, sok jó dolgot írtam itt – mondta Harris.
– Randall, drágám, nem a lakás írja a könyveidet, hanem te – válaszolta
Sandra. – Úgy néz ki, hogy szerzünk Randallnak egy tanári állást, és heti
háromszor tanítani fog.
– Én nem tudok tanítani.
– Édesem, te mindent meg tudsz nekik tanítani.
– Ugyan már.
– Tervben van, hogy Randall egyik könyvéből filmet csinálnak – folytatta
Sandra. – Már láttuk is a forgatókönyvet. Nagyon jó.
– Filmet? – kérdeztem.
– Nem sok esély van rá – mondta Harris.
– Drágám, már dolgoznak rajta. Legyen már benne egy kis hited.
Ittam velünk még egy pohár bort, majd eljöttem. Sandra gyönyörű lány volt.

Nem kaptam meg Randall West L.A.-i címét, és nem is törtem magam, hogy
megtaláljam. Több mint egy évvel később olvastam a regényéből készült,
Díszítsd fel virágokkal a poklot című filmről szóló kritikát. Elismerően
nyilatkoztak róla, Harris pedig kapott is egy kisebb szerepet a filmben.
Elmentem megnézni. Egész jó volt az adaptáció. Harris egy kicsit mintha
puritánabbnak tűnt volna, mint amikor utoljára láttam. Úgy döntöttem,
megkeresem. Némi detektívmunka után egy este úgy 9 óra körül bekopogtattam
malibui faházának ajtaján. Randall nyitotta ki.
– Chinaski, te vén kutya – mondta –, gyere be.
Egy gyönyörű lány ült a kanapén. 19 év körülinek tűnt, és csak úgy ragyogott
a természetes szépsége.
– Hadd mutassam be Karillát – mondta Randall.
Egy üveg drága francia bort ittak. Leültem, és ittam egy pohárral.
Pontosabban néhány pohárral. Aztán előkerült egy újabb üveg, és csendesen
beszélgettünk. Harris nem rúgott be, nem lett agresszív részeg, és mintha
kevesebbet is dohányzott volna.
– A Broadwayre írok darabot – mondta. – Azt mondják, hogy a színház
haldoklik, de tőlem kapnak valamit. Az egyik vezető producert érdekli a dolog.
Az utolsó felvonást tisztázom le éppen. Jó lesz. Tudod, mindig is remekeltem a
párbeszédekkel.
– Igen – válaszoltam.
Fél tizenkettő körül jöttem el. Jól elbeszélgettünk. Harris a halántékán
feltűnően őszült, és az este folyamán mindössze csak négyszer vagy ötször
káromkodott.

A Lődd le az apád, lődd le az Istened, és lődd szét a csomót című darab nagy
siker lett. A Broadway történetének egyik legtöbbet játszott előadása. Megvolt
benne minden, ami kell: egy kicsi a forradalmároknak, egy kicsi a
reakciósoknak, egy kicsi a komédia szerelmeseinek, egy kicsi a dráma
szerelmeseinek, jutott még valami az entellektüeleknek is, és még így is volt
értelme. Randall Malibuból felköltözött Hollywood Hills tetejére. És már a
pletykarovatokban is lehetett róla olvasni.
Utánajártam, és kiderítettem Hollywood Hills-i otthonának a címét. Meg is
találtam a házat: a kétemeletes palota Los Angeles és Hollywood fényeire nézett.
Leparkoltam, kiszálltam a kocsiból, és odamentem a főbejárathoz. Fél 9 körül
járt, és hűvös volt, majdnem hideg; telihold volt, a levegő friss és tiszta.
Becsöngettem. Sokáig kellett várni. Végül aztán valaki ajtót nyitott. A
komornyik volt az. – Jó estét, uram, mit parancsol? – kérdezte.
– Henry Chinaski vagyok és Randall Harrist keresem – válaszoltam.
– Egy pillanat, uram. Halkan becsukta az ajtót, én pedig vártam.
 Újfent sokáig. Aztán a komornyik visszajött. – Sajnálom, uram, Mr. Harris
ilyenkor már nem fogad látogatókat.
– Ó, értem.
– Óhajtja, hogy átadjak neki egy üzenetet?
– Üzenetet?
– Igen, üzenetet.
– Igen, mondja meg neki, hogy: gratulálok.
– „Gratulál?” Csak ennyi?
– Igen, ennyi.
– Jó éjszakát, uram.
– Jó éjszakát.
Visszamentem a kocsihoz, és beültem. Beindítottam, és gurulni kezdtem a
dombról levezető, hosszú úton. Nálam volt az a Mad Fly, amiben a versei
megjelentek, szerettem volna, ha dedikálja nekem. De biztos elfoglalt volt.
Lehet, hogy majd elküldöm neki egy felbélyegzett válaszborítékkal, aláírja és
visszaküldi – gondoltam magamban.
Még csak este 9 volt. Maradt időm, hogy elnézzek még valahova.
 AZ ÖRDÖG TŰZFORRÓ VOLT
Egy szokásos veszekedés után voltunk Flóval, és nem volt kedvem se berúgni
se masszázsszalonba menni. Így hát beültem az autómba, és lementem a
tengerpartra. Esteledett, és lassan vezettem. Leértem a partra, leparkoltam, és
felsétáltam a mólóra. Bementem a játékterembe, játszottam egy kicsit, de olyan
büdös húgyszag volt, hogy kijöttem. A körhintához már öreg voltam, úgyhogy
azt passzoltam. A mólón a szokásos emberek sétálgattak – álmos, közönyös
népek.
Egyszer csak hangos ordításra lettem figyelmes; egy közeli épületből jött.
Biztosan magnó vagy lemezjátszó. A ház előtt egy kikiáltó állt, és azt ordibálta:
„Igen, hölgyeim és uraim, tessék csak, erre tessék, jöjjenek be... elfogtuk, és rács
mögé dugtuk az ördögöt! Most végre a saját szemükkel láthatják! Gondolják
csak meg, mindössze negyed dollárért, huszonöt centért láthatják az ördögöt! A
világtörténelem legnagyobb lúzerét! A Mennyországban megkísérelt egyetlen
forradalom vesztesét!”
Benne voltam egy kis komédiában, hogy egy időre legalább megfeledkezzek
arról, amit Flo művelt velem állandóan. Befizettem a negyed dollárt, és
beléptem, hat vagy hét válogatott barommal egyetemben. Egy csávó volt egy
ketrecben. Vörösre festették, és a szájában volt valami, amivel füstöt fújt és
lángot szórt. Nem volt valami jó show. Csak járkált körbe, körbe-körbe, és azt
hajtogatta:
– Az istenit, ki kell jutnom innen végre! Hogyan is kerülhettem ide? – Azt
viszont el kell ismernem, hogy tényleg veszélyesnek látszott. Hirtelen csinált hat
hátraszaltót egymás után. Az utolsó végén talpra érkezett, majd körülnézett, és
azt mondta: – A rohadt életbe, szörnyen érzem magam.
Aztán meglátott, és egyből odajött hozzám. Meleget árasztott, mint egy
radiátor. Ezt nem tudom, hogy csinálták.
– Fiam – mondta –, végre, hogy eljöttél! Már úgy vártalak. Harminckét napja
szenvedek ebben a kurva ketrecben!
– Nem értem, miről beszélsz.
– Fiam – mondta –, ne viccelődj velem. Zárás után gyere vissza a
harapófogóval, és szabadíts ki innen.
– Ne basztassál már, öreg – válaszoltam.
– Harminckét napja itt vagyok, fiam! Végre visszakapom a szabadságom!
– Csak nem akarod azt mondani, hogy tényleg te vagy az ördög?
– Megbaszok egy macskát, ha nem az vagyok!
 – Ha tényleg te vagy az ördög, akkor használd a természetfeletti erőidet, és
gyere ki onnan.
– Átmenetileg megszűnt a hatalmam. A csávó, aki ott kint ordibál egész nap,
együtt volt velem előzetesben. Mondtam neki, hogy én vagyok az ördög, erre ő
letette értem az óvadékot. A cellában elhagyott az erőm, különben nem kellett
volna az óvadéka. Miután kijöttünk, berúgatott, és mikor felébredtem, ebben a
ketrecben találtam magam. A szemét zsugorija kutyakaján és
mogyoróvajszendvicsen tart. Fiam, könyörgök, segíts!
– Te nem vagy normális. Biztos, hogy dilis vagy.
– Csak gyere vissza értem egy harapófogóval éjjel.
A kikiáltó bejött, és közölte, hogy a szeánsz az ördöggel véget ért, és ha még
látni szeretnénk, akkor fizessünk újabb huszonöt centet. Én eleget láttam.
Kimentem a hat vagy hét válogatott barommal együtt.
– Hé, ez beszélt veled! – mondta egy alacsony öregember, aki mellettem ment.
Eddig minden este megnéztem, de te vagy az első, akihez szólt.
– Badarság.
Aztán megállított a kikiáltó. Mit mondott neked? Láttam, hogy beszélt veled!
Mit mondott?
– Elmondott mindent – válaszoltam.
– El a kezekkel tőle, pajtás, ő az enyém! A háromlábú szakállas nő óta nem
kerestem ennyi pénzt!
– És vele mi lett?
– Megszökött a polipemberrel. Most farmjuk van Kansasben.
– Szerintem itt mindenki megőrült.
– Csak annyit mondok: én találtam ezt a csávót. Szóval, szokjál le róla!
Visszagyalogoltam az autómhoz, beültem, és hazamentem Flóhoz. Amikor
visszaértem, a konyhában ült, és whiskeyt ivott. Csak ült, és elmondta pár
százszor, micsoda egy utolsó szar alak vagyok. Ittam vele egy darabig, és
közben nem nagyon szóltam hozzá. Aztán felkeltem, bementem a garázsba,
előszedtem a harapófogót, zsebre tettem, beültem az autóba, és visszamentem a
mólóhoz.

Hátul törtem be – rozsdás volt a zárnyelv, és egyből eltört. A csávó a földön

aludt a ketrecben. Megpróbáltam elvágni a drótot, de nem tudtam. Nagyon
vastag volt. Aztán felébredt.
– Fiam, visszajöttél! Tudtam, hogy így lesz!
– Figyelj, nem tudom elvágni, túl vastag a drót.
Felállt. – Add csak ide.
 – Úristen! Tiszta forró a kezed. Lázas vagy?
– Ne szólíts Úristennek – válaszolta.
Úgy vágta el a drótot a harapófogóval, mintha papírból lett volna, és kijött a
ketrecből.
– És most, fiam, vigyél haza, a lakásodra. Vissza kell nyernem az erőmet.
Egy-két porterhouse steak, és máris jobban leszek. Annyi kutyakaját ettem, hogy
mindjárt ugatni fogok.
Odamentünk a kocsimhoz, és hazavittem. Amikor bementünk, Flo még
mindig a konyhában ült és whiskeyzett. Csináltam az ördögnek egy szalonnás
rántottát kezdetnek, és leültünk Flóhoz.
– Ördögien jóképű a barátod – mondta Flo.
– Sőt, azt állítja magáról, hogy ő maga az ördög.
– Jó ideje már, hogy nem volt szerencsém egy ilyen szép, nagydarab nőhöz –
mondta, majd Flóhoz hajolt, és hosszan megcsókolta. Amikor elengedte, Flo
teljesen le volt sokkolva.
– Ez volt életem legforróbb csókja, pedig volt belőlük részem rendesen.
– Tényleg? – kérdezte az ördög.
– Ha olyan tüzes vagy az ágyban is, ahogy csókolsz, az egyszerűen túl sok
lenne nekem, túl sok!
– Hol van a hálószoba? – kérdezte tőlem.
– Csak kövesd a hölgyet.
Bement Flóval a hálószobába, én pedig töltöttem magamnak egy nagy pohár
whiskeyt.
Életemben nem hallottam még olyan sikoltásokat, nyögéseket, főleg nem
negyvenöt percen át. Aztán kijött, leült, és töltött magának egy italt.
– Fiam, remek nőd van – mondta.
Aztán odament a kanapéhoz a nappaliban, végignyúlt rajta, és elaludt. Én meg
bementem a hálóba, levetkőztem, és befeküdtem Flo mellé.
– Úristen – mondta –, úristen, ezt nem hiszem el. Megjáratta velem a poklot és
a mennyet.
– Remélem, nem gyújtja fel a kanapét – mondtam.
– Miért, cigarettával a kezében szokott elaludni?
– Mindegy, hagyjuk.

Nos, az ördög kezdte átvenni az irányítást. Nekem kellett a kanapén aludnom,

és minden éjjel azt hallgatnom, hogy Flo sikongat és nyögdécsel a hálóban.
Egyik nap, amikor Flo elment vásárolni, leültem vele egy sörre az ebédlőben,
hogy elbeszélgessünk egy kicsit.
 – Figyelj – mondtam neki –, szívesen segítek, ha tudok, de mostanra már se
ágyam, se feleségem. Meg kell kérjelek, hogy menj el.
– Hát, azt hiszem, még maradok egy kicsit, a nőd az életem egyik legjobb
numerája.
– Ide hallgass, nem szeretnék kíméletlen eszközökhöz folyamodni.
– Kemény legény vagy, mi? Akkor most hallgass ide te, kemény legény. Ha
sokat baszakszol velem, még a végén megégeted magad. Nézd csak!
Volt egy kutyánk. Öreg Csont. Sok hasznát nem láttuk, de éjszakánként csak
ugatott, házőrzőnek elment. Nos, a csávó rámutatott az ujjával, ami furcsa
hangot adott ki, olyan volt, mint egy tüsszentés, aztán sistergett egyet, és egy
vékony láng repült ki belőle Öreg Csont felé. Öreg Csont erre összezsugorodott,
majd eltűnt. Egyszerűen nem volt ott többé. Se csont, se szőr, de még bűz se
maradt utána. Csak üres tér.
– Na jó, akkor még egy pár napot maradhatsz, de utána el kell menned.
– Csinálj nekem egy porterhouse steaket. Éhes vagyok, és attól tartok, a
spermáim száma is megcsappant.
Felkeltem, és bedobtam egy szelet húst a serpenyőbe.
– Süss hozzá egy kis krumplit is, és vágj fel hozzá egy-két paradicsomot –
mondta. – Kávé nem kell. Mostanában nem tudok aludni. Inkább iszom még
egy-két sört.
Mire letettem elé az ételt, Flo megjött a vásárlásból.
– Hello szerelmem, hogy vagy? – kérdezte.
– Remekül, köszi – válaszolta az ördög. – Ketchupötök van?
Otthagytam őket, beültem a kocsiba, és lementem a tengerpartra.

A kikiáltónak újabb ördöge volt a ketrecben. Befizettem a huszonöt centet, és

bementem. Na, ez az ördög aztán már tényleg végképp semmit nem mutatott.
Vakarózott a vörös festéktől, és ivott a ketrecben, hogy meg ne őrüljön.
Nagydarab csávó volt, semmilyen különleges képessége nem volt. Csak egy
páran voltunk odabent. Több légy volt a teremben, mint néző.
Odajött hozzám a kikiáltó. – Már kajára sincs pénzem, mióta elraboltad az
igazit. Gondolom, most te mutogatod, mi?
– Figyelj, bármit megadnék érte, ha visszahozhatnám neked. Csak segíteni
akartam rajta, pusztán jó szándékból.
– Tudod, mi történik ebben a világban a jó szándékú emberekkel, ugye?
– Ja, a Broadway és a 7. sugárút sarkán végzik, és az Őrtornyot árulják.
– Ernie Jamestownnak hívnak. Gyere, van itt hátul egy szobánk, meséld el, mi
történt.
 Hátramentem Ernie-vel. A felesége az asztalnál ült, és whiskeyt ivott.
Felnézett.
– Ide figyelj, Ernie, ha ezt az alakot akarod új ördögnek, most rögtön felejtsd
el. Ennyi erővel rendezhetnénk egy hármas öngyilkosságot is a színpadon.
– Csak nyugalom – mondta Ernie –, inkább add ide azt az üveget.
Elmeséltem mindent Ernie-nek. Feszülten figyelt, majd azt mondta: – Meg
tudlak szabadítani tőle. Két gyengéje van: a pia és a nők. És még valami. Nem
tudom, miért, de ha bezárják, ahogy az őrsön, vagy én itt ebben a ketrecben,
elveszti minden természetfeletti erejét. Jól van, akkor lássunk neki.
Ernie benyúlt a gardróbba, és kiszenvedett onnan egy óriási kupac láncot és
lakatot. Aztán telefonált, és Edna Hemlockot kereste, akivel megbeszélte, hogy
húsz perc múlva találkozik velünk a Woody’s Bar előtt. Ernie-vel beültünk a
kocsimba, egy italboltnál megálltunk két üveg whiskeyért, felvettük Ednát, és
felmentünk a lakásomra.
Még mindig a konyhában ültek. Eszeveszetten csókolóztak. De ahogy az
ördög meglátta Ednát, azonnal megfeledkezett az asszonyról, mint Joe bácsi a
koráról a sztriptízbárban. Edna döbbenetesen jól nézett ki. Egyetlen hibát sem
vétettek, amikor összerakták.
– Igyatok egyet, és ismerkedjetek össze – javasolta Ernie, és letett eléjük egy-
egy nagy pohár whiskeyt.
Az ördög Ernie-re nézett. – A kurva életbe, te vagy az a csávó, aki bezárt abba
a ketrecbe, ugye?
– Spongyát rá – mondta Ernie. – Tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna.
– Egy nagy szart! – mondta az ördög, majd rámutatott az ujjával, jött a láng,
elérte Ernie-t, aki abban a pillanatban el is tűnt.
Edna mosolygott, és megfogta a poharát. Az ördög vigyorgott, felvette ő is, és
lehúzta.
– Jófajta whiskey. Ki vette? – kérdezte.
– Az az ember, aki épp az előbb hagyta el a szobát.
– Ó.
Ittak még egyet Ednával, majd szemezni kezdtek.
Ekkor megszólalt az asszony:
– Vedd le szemed arról a rihonyáról!
– Milyen rihonyáról?
– Róla!
– Csak igyál, és fogd be a szád!
Aztán rámutatott az asszonyra, egy kis sistergő hang hallatszott, és Flo eltűnt.
Utána rám nézett.
– Neked van valami mondanivalód esetleg?
 – Ja, nincs, én vagyok az az ember, aki a harapófogót vitte neked, emlékszel?
Én csak azért vagyok itt, hogy kisegítsek a ház körül, friss törölközőt tegyek ki,
meg ilyenek...
– Hát nem mondom, jó érzés, hogy visszatért végre a természetfeletti erőm.
– Jól jön, az tény. Úgyis túlnépesedési problémával küzdünk – mondtam.
Csak úgy falta a szemével Ednát. Annyira nézték egymást, hogy simán le
tudtam nyúlni az egyik üveg whiskeyt. Eljöttem, betettem az üveget a kocsiba,
és visszamentem a tengerpartra.

Ernie felesége még mindig a hátsó szobában ült. Örült az újabb üveg
whiskeynek, mindjárt töltöttem is.
– Ki az a srác ott a ketrecben?
– Ja, ő, ááá, egy harmadrangú irányító az egyik helyi főiskoláról. Csak egy kis
zsebpénzt akar keresni.
– Nagyon szép a melled – mondtam neki.
– Komolyan mondod? Ernie sose dicséri meg a mellemet.
– Igyál. Ez finom.
Odacsúsztam mellé. Jó vastag combja volt. Megcsókoltam, és nem
ellenkezett.
– Néha annyira elegem van ebből az életből – mondta. – Ernie mindig is egy
kisstílű nepper volt. Neked jó állásod van?
– Még szép. Szállítmányozó vagyok a Drombo-Westernnél.
– Csókolj meg újra – mondta.

Legurultam róla, és letöröltem magam a lepedővel.

– Ha Ernie megtudja, mindkettőnket megöl – mondta.
– Nem fogja megtudni. Ne aggódj.
– Nagyon jó vagy az ágyban – mondta. – De miért pont hozzám jöttél?
– Ezt nem értem.
– Komolyan kérdezem. Mi késztetett rá?
– Az ördög – mondtam.
Aztán rágyújtottam, hátradőltem, beleszívtam, és egy tökéletes füstkarikát
fújtam. Ő felkelt, és kiment a fürdőszobába. Egy perccel később hallottam, hogy
lehúzza a WC-t.
 VÉR A PUCÁBAN
Bárki megmondja, nem vagyok túl kedves ember. A fogalmat sem ismerem.
Mindig is a gazembereket, a törvényenkívülieket, a szemétládákat bírtam. Nem
szeretem a frissen borotvált, nyakkendős fiúkat, akiknek rendes állásuk van. A
mindenre elszánt férfiakat kedvelem a törött fogukkal, meggyötört elméjükkel és
göröngyös életútjukkal. Számomra ők érdekesek. Tele vannak meglepetéssel és
robbanással. A rossz nőcskéket is kedvelem, a részegen káromkodó kurvákat a
kinyúlt harisnyájukkal, elkenődött sminkjükkel. Engem sokkal jobban izgatnak a
perverzek, mint a szentek. El tudok üldögélni nyugodtan egy csövessel, mert én
is az vagyok. Nem bírom a törvényeket, az erkölcsöket, a vallásokat, a
szabályokat. Nem szeretem, hogy a társadalom formálni akar.
Egy Marty nevű börtönviselt sráccal ültünk a szobámban este, és ittunk. Nem
volt állásom. Nem is akartam, hogy legyen. Csak üldögélni akartam lehúzott
cipővel, és bort inni, és beszélgetni, és ha lehet, nevetni. Marty egyszerű srác
volt, de munkásember-keze volt, törött orra, vakondszeme, és ugyan nem volt
különösebben izgalmas figura, de már átélt egy s mást.
– Kedvellek – mondta Marty –, igazi férfi vagy, egyike azon keveseknek,
akikkel életemben találkoztam.
– Aha – mondtam.
– Van vér a pucádban.
– Aha.
– Egyszer dolgoztam egy kőfejtőben.
– Tényleg?
– Összeverekedtem egy csávóval. Mind a ketten felkaptunk egy baltanyelet.
Az első ütéssel eltörte a bal karomat. De nem adtam fel. Bevertem azt a kurva
fejét. Mikor magához tért, azt se tudta, hol van. Szétütöttem az agyát.
Bolondokházába zárták.
– Így megy ez – mondtam.
– Figyelj – mondta Marty –, verekedjünk.
– Jó, üthetsz először. Na gyere, üss meg.
Marty egy egyenes támlájú, zöld széken ült. Indultam a csaphoz, hogy töltsék
még egy pohár bort. Megfordultam, és jobbal irtózatosan pofán vágtam.
Hátraesett a székkel, aztán felállt, és elindult felém. Nem számítottam rá, hogy
ballal fog megütni. A homlokomon talált el, és kifeküdtem tőle. Benyúltam egy
papírkosárba, ami tele volt hányással és üres üvegekkel, megfogtam egy üveget,
feltérdeltem és elhajítottam. Marty lehajolt, én pedig megragadtam a mögöttem
lévő széket. Már a fejem felett volt, amikor kinyílt az ajtó. Megjött a házinéni,
kivételesen egy fiatal, huszonéves, szőke lány. Sose értettem, hogy mit keres egy
ilyen helyen. Letettem a széket.
– Menj a szobádba, Marty.
Marty elszégyellte magát, mint egy kisfiú. Kiment a folyosóra, és be a
szobájába, majd becsukta az ajtót.
– Mr. Chinaski – mondta –, felhívom a figyelmét...
– Felhívom a figyelmét – mondtam –, hogy semmi értelme.
– Minek nincs értelme?
– Nem az esetem. Nem akarom megdugni.
– Ide hallgasson – mondta –, mondani akarok valamit.
– Láttam, hogy tegnap éjjel a szomszédos parkolóban vizelt, és ha ez még
egyszer előfordul, kidobom innen. Valaki a liftbe is belepisált. Az is maga volt?
– Nem szoktam liftbe pisálni.
– Viszont a parkolóban magát láttam. Ott biztosan maga volt.
– A lószart.
– Nyilván túl részeg volt ahhoz, hogy emlékezzen rá. Még egyszer elő ne
forduljon.
Becsukta az ajtót, és elment.

Ültem csendben, ittam a boromat, és megpróbáltam felidézni, hogy vajon

valóban én pisáltam-e a parkolóban, amikor kopogtak.
– Gyere be – mondtam.
Marty volt az.
– Mondani akarok valamit.
– Mondd csak. Ülj le.
Töltöttem Martynak egy pohár portóit, és leült.
– Szerelmes vagyok – mondta.
Nem válaszoltam. Sodortam egy cigarettát.
– Te hiszel a szerelemben? – kérdezte.
– Hinnem kell. Egyszer velem is megesett.
– És most hol van?
– Sehol. Meghalt.
– Meghalt? Hogyan?
– A piától.
– Az enyém is iszik. Aggaszt is. Mindig részeg. Nem tudja abbahagyni.
– Egyikünk se tudja.
– Anonim Alkoholista gyűlésekre járok vele. De még ott is részeg. Amúgy az
emberek fele részeg a gyűlésen. Lehet érezni a piaszagot.
Nem szóltam.
– Annyira fiatal még. És micsoda teste van! Szeretem, ember, nagyon
szeretem.
– Ugyan már, Marty, ez csak a szexről szól.
– Nem, tényleg szeretem, Hank, érzem.
– Végül is, lehet.
– Képzeld, leköltöztették a pincébe, mert nem tudja fizetni a szobáját.
– A pincébe?
– Igen, van odalent egy helyiség, ott van az összes bojler, meg ilyen szarok.
– Kemény.
– Ja, ott van lent. Én meg annyira szeretem, de nincs pénzem, hogy segítsek
neki.
– Hát ez szomorú. Én is voltam már ilyen helyzetben. Elég rossz érzés.
– Ha le tudok szokni, ha legalább tíz napra össze tudom magam szedni, és
visszanyerni az egészségem, akkor szerezhetek állást valahol, és tudok neki
segíteni.
– Hát – mondtam –, most is iszol. Ha szereted, akkor abbahagyod az ivást.
Ebben a pillanatban.
– Istenemre mondom, abbahagyom! Beleöntöm ezt az italt a csapba!
– Na, azért ne melodrámázz. Add csak ide azt a poharat.

Lementem a lifttel a földszintre, kezemben egy üveg olcsó whiskeyvel, amit

még a hét elején loptam a Sam’s italboltból. Aztán a lépcsőn lementem a
pincébe. Egy kis villanykörte világított odalent. Mentem az alagsorban, ajtót
kerestem. Aztán megtaláltam. Éjjel egy vagy két óra lehetett. Kopogtam. Az ajtó
résnyire nyílt, és egy nagyon csinos nő állt ott, neglizsében. Nem erre
számítottam. Fiatal volt és vörösesszőke. Betettem a lábam az ajtóba, aztán
benyomtam, becsuktam magam mögött, és körülnéztem. Nem is rossz hely.
– Te ki vagy? – kérdezte. – Tűnj el innen.
– Egész kellemes ez a hely. Még jobb, mint az enyém.
– Menj innen! Tűnj el! Tűnj el!
Elővettem a whiskeyt a papírzacskóból. Ránézett.
– Hogy hívnak? – kérdeztem.
– Jeanie.
– Figyelj, Jeanie, hol tartod a poharakat?
Egy polcra mutatott, odamentem, és kivettem két vizespoharat. Volt csap is.
Engedtem mind a kettőbe egy kis vizet, aztán letettem a poharakat, kinyitottam a
whiskeyt, és töltöttem. Leültünk az ágya szélére, és ittunk. Fiatal volt és csinos.
El se akartam hinni. Vártam, hogy lesz valami neurotikus kisülés, valami
pszichotikus történés. De Jeanie teljesen normális volt, sőt egészséges. De a
whiskeyt azt szerette. Végig tartotta velem a lépést. Ugyan teljesen felajzva
értem le oda, de az érzés elmúlt. Mert ha lett volna benne egy kis disznóság,
vagy valami romlottság, vagy hiba (mondjuk nyúlszáj vagy bármi) máris
szívesen beköltöztem volna. Eszembe jutott egy történet, amit a Turfben
olvastam egyszer egy telivér csődörről, aki az istennek se akarta megugrani a
kancákat. A létező leggyönyörűbb kancákat vonultatták fel előtte, de a csődör
még inkább elbátortalanodott. Aztán valaki, aki tudott valamit, előállt egy
ötlettel. Az egyik gyönyörű kancát bekente sárral, és a csődör azonnal ráugrott.
A teória az volt, hogy a csődörnek kisebbségi érzése volt a sok gyönyörű
kancával szemben, de amikor az egyiket összesározták, azaz szépséghibát
ejtettek rajta, a csődör azonnal egyenlőnek, sőt talán felsőbbrendűnek érezte
magát. Ezek szerint a lovak agya hasonlatos lehet a férfiak agyához.
Na szóval, Jeanie kitöltötte a következő kört, és megkérdezte a nevemet, meg
azt, hogy hol lakom. Mondtam neki, hogy valahol fent, és hogy csak azért
jöttem, mert inni akartam valakivel.
– Láttalak valamelyik este, úgy egy héttel ezelőtt a Clamber-Inben – mondta a
lány és nagyon vicces voltál, mindenkit megnevettettél, és meg is hívtál egy
italra.
– Nem emlékszem.
– De én igen. Tetszik, ami rajtam van?
– Igen.
– Nyugodtan vedd le a nadrágodat, és helyezd magad kényelembe.
Levettem, és leültem mellé az ágyra. Lassan alakult a dolog. Arra emlékszem,
hogy mondtam neki, hogy milyen szép melle van, és már szopogattam is az
egyiket. A következő pillanatban meg már csináltuk is. Én voltam felül. De
valami nem működött. Lefordultam róla.
– Ne haragudj – mondtam.
– Semmi baj – válaszolta –, ettől függetlenül bírlak.
Ültünk, cseverésztünk, és megittuk a whiskeyt.
Aztán felkelt, és lekapcsolta a villanyt. Nagyon szomorú voltam, lefeküdtem,
és odabújtam mögé. Jeanie meleg volt, telt, éreztem, ahogy lélegzik, és a haja az
arcomat érte. Keményedni kezdett a farkam, és odatoltam hozzá. Lenyúlt érte, és
beigazította.
– Ez az – mondta –, így jó lesz...
És úgy jó is volt, hosszú, és jó, és aztán végeztünk, és elaludtunk.
 Amikor felébredtem, Jeanie még aludt, felkeltem, és felöltöztem. Már az
összes ruha rajtam volt, amikor megfordult, és rám nézett:
– Még egyet, mielőtt elmész.
– Jó.
Levetkőztem, és visszafeküdtem mellé az ágyba. Megfordult, és ugyanúgy
csináltuk, ahogy este. Miután elmentem, úgy maradt, nekem háttal.
– Meglátogatsz máskor is? – kérdezte.
– Persze.
– Az emeleten laksz?
– Igen. A 309-esben. Lejöhetek én is, de feljöhetsz te is.
– Inkább gyere le te – mondta.
– Rendben – mondtam.
Felöltöztem, kinyitottam az ajtót, majd becsuktam, felmentem a lépcsőn,
beszálltam a liftbe, és megnyomtam a hármast.
Úgy egy héttel később, egy este borozgattunk Martyval. Egy csomó
érdektelen dologról beszéltünk, aztán egyszer csak azt mondta:
– Jézusom, annyira szörnyen érzem magam.
– Mi van már megint?
– A barátnőm, tudod, Jeanie. Meséltem neked róla.
– Igen. A lány, aki a pincében lakik. És szerelmes vagy belé.
– Igen. Kirúgták a pincéből is. Még azt sem tudta fizetni.
– És hova ment?
– Nem tudom. Eltűnt. Kirúgták. Senki nem tudja, hogy mit csinált, hova ment.
Elmentem az Anonim Alkoholisták gyűlésére. De ott sem volt. Kivagyok, Hank,
tökre kivagyok. Szerettem. Még a végén ki fogok borulni.
Nem szóltam.
– Mit csináljak, ember? Teljesen kész vagyok...
– Igyunk rá, Marty, az egészségére.
Egy jó nagyot ittunk rá.
– Rendes lány volt, Hank, higgy nekem, nagyon rendes lány volt.
– Hiszek neked, Marty.

Egy héttel később Martyt is kirúgták, mert nem tudta kifizetni a szobáját, én
pedig kaptam egy állást egy húscsomagoló üzemben, amivel szemben volt egy
pár mexikói bár. Szerettem azokat a mexikói kocsmákat. Munka után bűzlöttem
a vértől, de úgy tűnt, ez senkit nem zavar. Legalábbis addig nem, amíg fel nem
szálltam a buszra, hogy elinduljak haza, mert ott már kezdtek rángani az
orrcimpák, és csúnyán néztek rám a népek, mire én újra keménynek éreztem
magam. És ez jólesett.
 A BÉRGYILKOS
Ronnie-nak a silverlake-i German bárban volt találkozója a két férfival. Este
negyed nyolc volt. Egyedül ült egy asztalnál, és barna sört ivott. A csapos lány
szőke volt, jó seggű, és a melle bármelyik pillanatban kibukhatott a blúzából.
Ronnie szerette a szőkéket. Olyan volt, mint a jégkori és a görkori. A szőkék
jégkoriztak, a többiek görkoriztak. A szőkéknek még az illata is más volt. De a
nő bajjal járt, és Ronnie-nál valahogy mindig többel, mint amennyi örömmel.
Más szóval, nagy árat kellett értük fizetni.
Ugyanakkor meg egy férfinak időről időre szüksége volt egy nőre, ha másért
nem, hát azért, hogy bebizonyítsa, meg tudja szerezni magának. A szex
másodlagos volt. Ez a világ nem a szerelmeseké, és sosem lesz az.
7:20. Intett a lánynak, hogy hozzon még egy sört. Hozta is mosolyogva, a
korsót a melle előtt egyensúlyozva. Nem lehetett nem szeretni.
– Szeretsz itt dolgozni? – kérdezte tőle Ronnie.
– Igen, sok férfival ismerkedem meg itt.
– Rendesekkel?
– Rendesekkel meg nem rendesekkel is.
– És azt hogy állapítod meg, melyik milyen?
– Ránézésre.
– És én milyen vagyok?
– Hát – nevetett –, te természetesen rendes vagy.
– Máris rászolgáltál a borravalóra – mondta Ronnie.
7:25. 7 órát mondtak. Aztán felnézett, s az ajtóban meglátta Curtöt. Meg a
másik fickót, akit Curt hozott. Odamentek hozzá, és leültek. Curt rendelt egy
kancsó sört.
– Annyira szar a Rams ebben a szezonban – mondta Curt. – Csak eddig ötszáz
dollárt vesztettem rajtuk.
– Szerinted Prothrónak vége?
– Aha, annak annyi – válaszolta Curt. – Ó, ez itt Bill. Bill, bemutatom Ronnie-
t.
Kezet ráztak. A lány meghozta a sörüket.
– Uraim, bemutatom Kathyt.
– Á – mondta Curt.
– Hello – mondta Bill.
A lány nevetett, majd elringatta onnan a csípőjét.
– Jó sör – mondta Ronnie. 7 óra óta itt vagyok, én már csak tudom.
 – Nem kéne berúgnod – válaszolta Curt.
– Megbízható? – kérdezte Bill.
– A legjobb referenciákkal rendelkezik – mondta Curt.
– Ide figyelj – mondta Bill –, nekem nem kell a kabaré. Az én pénzem.
– És honnan tudjam, hogy nem vagy zsaru? – kérdezte Ronnie.
– És én honnan tudjam, hogy nem lépsz le a 2500 dollárral?
– A 3000 dollárral.
– Curt azt mondta, hogy 2500.
– Most emeltem fel. Nem bírlak.
– Hát, ami azt illeti, én se csípem annyira a pofádat. Asszem, le is fújom ezt az
egészet.
– Nem fújod le. Az ilyenek, mint te, nem szokták.
– Gyakran csinálod ezt?
– Igen. És te?
– Na jól van, urak. Engem nem érdekel, hogy miben állapodtok meg, kérem
az ezresemet a közvetítésért.
– Itt te jársz a legjobban, Curt – mondta Bill.
– Ja – mondta Ronnie.
– Mindenki a maga területén a legjobb – mondta Curt, és rágyújtott egy
cigarettára.
– Curt, honnan tudod, hogy ez az alak nem fog lelépni a három ronggyal?
– Nem fog, mert különben felhagyhat az iparral. Máshoz meg nem ért.
– Ez szörnyű – mondta Bill.
– Mi olyan szörnyű? Szükséged van rá, nem?
– Hát, végül is, igen.
– Másoknak is. Ahogy mondani szokták: mindenki jó valamiben. Ő ebben jó.
Valaki pénzt dobott a wurlitzerbe, ok pedig ültek, itták a sört, és hallgatták a
zenét.
– Annyira meghúznám azt a szőke csajt – mondta Ronnie. – Úgy egy hatórás
menetet simán lenyomnék vele.
– Én is – mondta Curt –, ha tudnék annyit.
– Rendeljünk még egy kancsóval – mondta Bill. – Ideges vagyok.
– Semmi okod rá – mondta Curt. Majd intett a lánynak. – Azt az öt kilót, amit
elvesztettem a Ramsen, majd visszanyerem Santa Anitában. December 26-án
nyitnak. Ott leszek.
– Shoe is indul vajon? – kérdezte Bill.
– Még nem olvastam a lapokat. De gondolom. Ő nem adja fel. A vérében van.
– Longden visszavonult – mondta Ronnie.
– Hát, neki muszáj volt. A végén már rá kellett kötözni a lóra, hogy le ne
essen.
– Az utolsó futamát megnyerte.
– Mert húzták a lovát.
– Szerintem nincs is jobb a lóversenynél – mondta Bill.
– Egy ügyes ember mindig talál valami jobbat még annál is – mondta Curt. –
Én már csak tudom, még életemben nem dolgoztam.
– Na ja – mondta Ronnie –, nekem viszont dolgom van ma este.
– Csak legyél rajta, hogy jó munkát végezz, barátom – mondta Curt.
– Én mindig jó munkát végzek.
Elhallgattak, és itták a sörüket. Aztán Ronnie megszólalt:
– Na jó, hol az a kurva pénz?
– Megkapod, megkapod. Még jó, hogy ötszázzal több van nálam.
– Add ide most. Az egészet, egyben.
– Add oda neki, Bill – mondta Curt. – És ha már úgyis benyúlsz a zsebedbe,
add csak ide nekem is.
Százasokban volt. Bill az asztal alatt számolta meg a pénzt. Először Ronnie
kapta meg a részét, majd Curt. Mindketten megnézték, annyi-e. Annyi volt.
– Mi a cím? – kérdezte Ronnie.
– Tessék – mondta Bill, és odacsúsztatott egy borítékot. – Benne van a cím és
a kulcs.
– Milyen messze van innen?
– Fél óra. A Ventura autópályán menj.
– Kérdezhetek valamit?
– Kérdezz.
– Miért?
– Miért?
– Igen, miért?
– Neked az nem mindegy?
– De.
– Akkor meg minek kérdezed?
– Biztos sok sört ittam, azért.
– Talán ideje indulnod – mondta Curt.
– Csak még egy kancsó sört – mondta Ronnie.
– Nem. Indulj – mondta Curt.
– A picsába, jó, rendben.
Ronnie megkerülte az asztal, és elindult a kijárat felé. Curt és Bill ültek, és
nézték. Ronnie kiment az utcára. Este. Csillagok. Hold. Forgalom. Az autója.
Kinyitotta, beült, és elment.
Ronnie figyelmesen csekkolta az utca nevét, a házszámot még
figyelmesebben. Másfél utcányira parkolt le a háztól, és visszagyalogolt. Betette
a kulcsot a zárba. Kinyitotta, bement. A nappaliban ment a tévé. Átment a
szőnyegen.
– Bill? – kérdezte valaki. Ronnie figyelte, honnan jön a hang. A
fürdőszobából jött. – Bill? – kérdezte újra egy nő. Ronnie berontott, a nő a
fürdőkádban ült, nagyon szőkén, nagyon fehéren, fiatalon. Felsikoltott.
Ronnie megragadta a torkát, és lenyomta a víz alá. Az ingujja csurom víz lett.
A nő kétségbeesve rúgkapált, védekezett. Olyannyira, hogy Ronnie-nak be
kellett ugrania a kádba, úgy, ahogy volt, ruhástul. Csak így tudta lent tartani. Egy
idő után nem mozdult többé, akkor elengedte.
Bill ruhája nem igazán volt az ő mérete, de legalább száraz volt. A tárcája is
teljesen átázott, de megtartotta. Aztán kijött a házból, felgyalogolt másfél
utcányit az autójához, beült, és elment.
 EZ ÖLTE MEG DYLAN THOMAST
Ez ölte meg Dylan Thomast.
A barátnőmmel, a hangtechnikussal, az operatőrrel és a producerrel
felszállunk a repülőgépre. A kamera forog. A hangtechnikus kis mikrofonokat
csíptetett rám és a barátnőmre. San Franciscóba megyek, egy felolvasóestre.
Henry Chinaski vagyok, költő. Mélyenszántó vagyok és nagyszerű. A tökömet...
Nos, mi tagadás: nagyszerű tököm van.
A tizenötös csatorna dokumentumfilmet akar készíteni rólam. Tiszta, új ing
van rajtam, a barátnőm vibrál, nagyszerű nő, egy-két évvel múlt harminc.
Szobrászkodik, ír és fantasztikusan jó szerető. A kamerát az arcomba nyomják.
Úgy teszek, mintha ott sem lenne. Az utasok néznek, a stewardessek ragyognak,
a földet alattunk az indiánoktól lopták el, Tom Mix halott, én pedig nagyon jót
reggeliztem.
Akarva-akaratlan is eszembe jutnak a magányos kis szobákban eltöltött évek,
amikor maximum a házinénik kopogtak be hozzám, hogy elkérjék a hátralékot,
vagy az FBI emberei. Patkányokkal, egerekkel és borosüvegekkel éltem, a
vérem a falakon csörgött, egy olyan világban, amelyet nem értettem, és még ma
sem értek. Ahelyett, hogy az ő életüket éltem volna, inkább éheztem;
beköltöztem az agyamba, és ott elbújtam, behúztam az összes rolót, és bámultam
a plafont. Ha elmentem otthonról, akkor kocsmába mentem, ahol italért
könyörögtem, cserébe piti munkákat végeztem; sikátorokban jól táplált,
biztonságos és kényelmes életet élő, buta emberek vertek össze. Egy-két
bunyóból ugyan én kerültem ki győztesen, de csak azért, mert teljesen őrült
voltam. Volt, hogy évekig nő nélkül voltam, mogyoróvajon, száraz kenyéren és
főtt krumplin éltem. Én voltam a hülye, a béna, az idióta. Írni akartam, de az
írógép mindig a zaciban volt. Feladtam hát, és ittam...

A gép felszállt, a kamera forgott tovább. Beszélgettünk a barátnőmmel.

Megérkeztek az italok. Az életemben ott a költészet, és egy jó nő. Kezdtek a
dolgok jóra fordulni. De a csapdák, Chinaski, figyelj a csapdákra. Sokáig
harcoltál azért, hogy úgy írd le a szót, ahogy te akarod. Ne hagyd, hogy egy kis
hízelgés és egy filmkamera kibillentsen. Emlékezz, mit mondott Jeffers:[9] „Még
a legkeményebb embert is csapdába lehet ejteni, például Istennel is ezt történt,
amikor lejött a földre.”
Nos, te nem vagy Isten, Chinaski, úgyhogy nyugi, és igyál még egyet. Lehet,
hogy kéne valami mélyenszántót mondani a hangmérnöknek? Nem, hadd
szenvedjen csak. Szenvedjenek mind. Az ő filmjük fogy. Nézd meg inkább,
mekkorák a felhők. Egy gépen ülsz az IBM-es, texacós fejesekkel, a...
Egy gépen ülsz az ellenséggel.
A reptéren kifelé menet a mozgólépcsőn egy férfi megkérdezi: – Mi ez a sok
kamera? Mi folyik itt?
– Költő vagyok – válaszolom.
– Költő? – kérdezi. – És hogy hívnak?
– García Lorca – mondom...

North Beach egészen más. Itt mindenki fiatal, farmerban jár, és csak üldögél
és vár. Én öreg vagyok. Hol vannak a húsz évvel ezelőtti fiatalok? Hol van
Joltin’ Joe?[10] És a többiek? Voltam már San Franciscóban harminc évvel
ezelőtt, de akkor elkerültem North Beach-et. Most pedig itt sétálgatok. Az
arcomat plakátokon látom mindenhol. Vigyázz, öreg, be ne szippantsanak. A
véredet akarják.
A barátnőm és én Marionettivel lődörgünk. Itt vagyunk, és Marionettivel
sétálunk. Jó Marionettivel lenni; kedves a tekintete, és fiatal lányok állítják meg
lépten-nyomon az utcán, hogy beszélgessenek vele. Végül is, tudnék San
Franciscóban élni... De tudom, hogy nekem L.A.-ben a helyem, ott, ahol
géppuskák néznek ki az ablakokból. Lehet, hogy Istent elkapták, de Chinaski az
ördögtől kap tippeket.
Marionetti elmegy, és egy beatnik-kávézóban találjuk magunkat. Még
életemben nem voltam beatnik-kávézóban. Egy beatnik-kávézóban ülök. A
barátnőmmel a legjobb kávét kapjuk – hatvan cent egy adag. Ez igen. Nem ér
annyit. A srácok üldögélnek, szürcsölik a kávéjukat, és várják, hogy valami
történjen. De semmi nem fog történni.
Átmegyünk az utca túloldalára egy olasz étterembe. Marionetti visszatér egy
csávóval a S. F. Chronicle-től, aki azt írta a rovatában, hogy Hemingway óta én
vagyok a legjobb novellista. Megmondom neki, hogy téved; azt ugyan nem
tudom, hogy ki a legjobb Hemingway óta, de nem H. C. Ahhoz én túl
nemtörődöm vagyok. Nem fektetek bele elég energiát. Fáradt vagyok.
Megjön a bor. Pocsék. A pincérnő hoz levest, salátát és egy tál raviolit. Aztán
egy újabb üveg pocsék bort. Annyit ettünk, hogy a főétel már nem is fér belénk.
Ráérősen beszélgetünk. Nem erőltetjük meg magunkat, hogy brillírozzunk.
Lehet, hogy nem is tudnánk. Kimegyünk az étteremből.
Mögöttük megyek fel a dombra. A gyönyörű barátnőmmel. Hányni kezdek. A
pocsék vörösbor. A saláta. A leves. A ravioli. Felolvasás előtt mindig hányok. Jó
jel. Kell egy kis feszültség. A kés a gyomromban van, miközben megyek fel a
dombra.
Bevezetnek egy szobába, és hoznak pár üveg sört. Belenézek a verseimbe.
Meg vagyok rettenve. Hányok a csapba, hányok a WC-be, hányok a földre.
Készen állok.
Jevtusenko óta a legnagyobb tömeg... Felmegyek a színpadra. A nagymenő. A
nagymenő Chinaski. Mögöttem van egy hűtő, tele sörrel. Kinyitom, és kiveszek
egyet. Leülök, és olvasni kezdek. Fejenként két dollárt fizettek a belépőért.
Rendes emberek ezek. Némelyikük persze már az elejétől fogva ellenséges. Az
egyharmaduk utál, másik harmaduk imád, a harmadiknak meg fogalma sincs, mi
történik. Van egypár versem, és tudom, hogy csak jobban fognak utálni miattuk.
De ez jó, az ellenségeskedés tisztán tartja a fejet.
– Megkérhetném Laura Dayt, hogy álljon fel? Szerelmem, felállnál?
Feláll, integet.
Egy idő után már jobban érdekel a sör, mint a költészet. Két felolvasás között
beszélgetek a közönséggel, unalmas, hétköznapi, banális dolgokról. Én vagyok
H. Bogart. Én vagyok Hemingway. Nagymenő vagyok.
– Inkább a verseket olvasd, Chinaski! – kiabálják.
És igazuk van. Igyekszem a versekre koncentrálni.
De a hűtőajtót is gyakran nyitogatom közben. Így könnyebb nekem, és már
különben is befizették a beugrót. Azt hallottam, hogy egyszer John Cage kiment
a színpadra, megevett egy almát, aztán lement, és kapott ezer dollárt. Egypár sört
én is megihatok – gondoltam.
Aztán vége lett. Odajöttek. Autogramok. Voltak ott Oregonból, L.A.-ből,
Washingtonból. Kedves, aranyos kislányok is. Ez ölte meg Dylan Thomast.
Visszamentünk a szállásra, és az emeleten nekiálltunk sört inni, és beszélgetni
Laurával és Joe Krysiakkal.
Odalent dörömbölnek az ajtón. „Chinaski! Chinaski!” Joe lemegy, hogy
elzavarja őket. Rocksztár vagyok. Végül aztán lemegyek, és néhányukat
beengedem. Párat ismerek is közülük. Éhező költők. Kis magazinok szerkesztői.
Olyanok is jönnek, akiket nem ismerek. Jól van, jól van! Most már becsukom az
ajtót!
Iszunk. Iszunk. Iszunk. Al Masantic elesik a fürdőszobában, és betöri a fejét.
Nagyon jó költő ez az Al.
Mindenki egyszerre beszél. Szokásos sörözés, berúgás. Aztán az egyik
magazin szerkesztője ütni kezd egy buzit. Nekem ez nem tetszik. Megpróbálom
szétválasztani őket. Betörik egy ablak. Lelökdösöm őket a lépcsőn. Aztán a
többieket is, mindenkit, kivéve Laurát. A partinak vége. Illetve hát, nem teljesen.
Laurával egymásnak esünk. A szerelmem és én már megint balhézunk. Heves a
vérmérséklete, de az enyém is. Szokás szerint semmiségen veszekszünk.
Elküldöm a picsába. Elmegy.
Órákkal később felébredek, és ott áll a szoba közepén. Kiugrok az ágyból és
üvöltözök vele. Nekem esik.
– Megöllek, te rohadék!
Még részeg vagyok. A konyhakövön fekszem, ő felettem. Az arcom vérzik.
Kiharap egy darabot a karomból. Nem akarok meghalni. Nem akarok meghalni!
A pokolba a szenvedéllyel! Berohanok a fürdőszobába, és egy fél üveg jódot
öntök a karomra. Laura dobálja ki az alsógatyáimat és pólóimat a táskájából,
keresi a repülőjegyét. És megint elviharzik. Újfent örökre szakítunk.
Visszafekszem az ágyba, és hallgatom, hogy magas sarkú cipőjével kopogtat
lefelé a dombon.

Hazafelé a repülőn a kamera még mindig forog. A Channel 15 munkatársai

most megtudják, mi az élet. A kamera ráközelít a karomon lévő lyukra. Egy
dupla feles van a kezemben.
– Uraim – mondom –, a női nemmel lehetetlenség kijönni. Egész egyszerűen
lehetetlenség.
Mind egyetértően bólogatnak. A hangmérnök, az operatőr, a producer.
Néhány utas is bólogat. Egész úton elég keményen iszom, ízlelgetem a
bánatomat – ahogy mondani szokták. Mihez is kezdhetne egy költő fájdalom
nélkül? Legalább annyira szüksége van rá, mint az írógépére.
Természetesen a reptéren bemegyek a bárba. Amúgy is bementem volna. A
kamera követ. A stáb tagjai felemelik az italukat, koccintanak, és arról
beszélnek, hogy mennyire lehetetlen kijönni a női nemmel.
Négyszáz dollárt kaptam a felolvasóestért.
– Miért van itt a kamera? – kérdezi egy mellettem ülő alak.
– Költő vagyok.
– Költő? – kérdez vissza. – Hogy hívnak?
– Dylan Thomas – válaszolom neki. Megfogom a poharam, lehúzom egybe az
italomat, és nézek magam elé. Kezdek befutni.
 NINCS NYAKA, ÉS ROSSZ, MINT A BŰN
Émelygett a gyomrom, Vicki pedig engem fényképezgetett, miközben
izzadtam és haldokoltam a váróteremben, és egy kövérkés, rövid lila ruhás,
magas sarkú cipős lányt figyeltem, aki egy egész sor műanyag kacsát lőtt le
légpuskával. Szóltam Vickinek, hogy mindjárt jövök. Odamentem a pulthoz, és
kértem a lánytól egy pohár vizet, amibe beledobtam az Alka-Selzert. Aztán
visszaültem a helyemre, és izzadtam tovább.
Vicki boldog volt. Végre kimozdulunk a városból. Szerettem, amikor Vicki
boldog. Megérdemelte a boldogságot. Felkeltem, kimentem a WC-be, és egy jót
szartam. Amikor kiléptem az ajtón, már szólították az utasokat. Nem volt valami
nagy hidroplán. Kétpropelleres. Mi szálltunk fel utoljára. Mindössze hat vagy
hét utas fért el a gépen.
Vicki a másodpilóta helyén ült, én a pótülésen kaptam helyet. Aztán
elindultunk! SZABADSÁG. A biztonsági övem nem működött.
Egy japán csávó bámult. – Nem működik a biztonsági övem – mondtam neki.
Mire boldogan elvigyorodott. – Akkor nyaljál szart – mondtam neki. Vicki
hátra-hátranézett és mosolygott. Boldog volt, akár egy gyerek csokival a kezében
– egy harmincöt éves hidroplán.
Tizenkét perc múlva már vizet is értünk. Nem hánytam. Kiszálltunk. Vicki
elmondta, amit megtudott.
– A gépet 1940-ben építették. Az alján lyukas. A kormány a plafonról lóg. És
amikor azt mondtam a pilótának, hogy félek, azt felelte, hogy ő is.
Minden információt Vickitől tudtam meg. Én nem igazán tudtam emberekkel
beszélgetni. Aztán felnyomakodtunk egy buszra, mindenki izzadt, vihogott és
egymást nézte. A buszvégállomás kábé kétutcányira volt a hoteltól. Vicki pedig
ontotta az információkat:
– Van a közelben étterem, neked italbolt, van bár, aztán egy másik étterem,
meg még egy italbolt...
A szoba rendben volt, a tengerre nézett. A tévé egy kicsit szellemképes volt,
és el-elgondolkozott azon, hogy bekapcsoljon-e, de míg Vicki kipakolt, ledőltem
az ágyra, és néztem. – Ó, annyira jó itt! – mondta. – Szerinted is?
– Igen.
Felkeltem, lementem, aztán át az utca túloldalára, és vettem sört meg jeget.
Beöntöttem a jeget a csapba, és beletettem a söröket. Megittam tíz üveg sört,
aztán valamin összevesztünk Vickivel, majd megittam a maradék kettőt, és
lefeküdtem aludni.
 Amikor felébredtem, Vicki egy hűtőláda tetejére rajzolgatott, amit akkor vett.
Vicki gyerek volt, és romantikus. De épp ezért szerettem. Bennem annyi sötét
démon tombolt, hogy örömmel befogadtam.
1972. július. Avalon, Catalena – írta a hűtőládára. Nem tudott helyesírni. Bár
melyikünk tud?
Aztán lerajzolt engem, és azt írta alá: „Nincs nyaka, és rossz, mint a bűn.”
Aztán rajzolt egy nőt, ami alá pedig azt írta: „Henry tudja, milyen egy jó
segg.”
Egy körbe pedig: „Vajon tudja-e a nyúl, hogy miért nyúl?”
Továbbá ezt: „Chinaskinak szép lába van.”
Majd rajzolt még egypár madarat, napot, csillagot, pálmafát és az óceánt.
– Tudsz reggelizni? – kérdezte. Az előző nőim sosem kényeztettek. Pedig
szerettem, ha kényeztetnek; úgy éreztem, megérdemlem.
Lementünk és találtunk egy viszonylag normális helyet, ahol lehetett kint
enni. Reggeli közben megkérdezte: – Tényleg elnyerted a Pulitzer-díjat?
– Milyen Pulitzer-díjat?
– Tegnap éjjel azt mondtad, hogy elnyerted a Pulitzer-díjat és az ötszázezer
dollárt. És hogy kaptál egy lila táviratot.
– Egy lila táviratot?
– Igen, és azt is mondtad, hogy Norman Mailert, Kenneth Kocht, Diane
Wakoskit és Robert Creeleyt előzted meg.
Reggeli után sétálni mentünk. Az egész hely gyakorlatilag öt-hat utcából állt.
Mindenki 17 éves volt. Kedvtelenül üldögéltek és várakoztak. Jó, nem mindenki.
Volt egypár turista is, öregek, akik mindenáron jól akarták érezni magukat.
Idegesen nézegették a kirakatokat, trappoltak a járdán, s közben azt sugározták:
„Van pénzem, van pénzünk, több pénzünk van, mint nektek, jobbak vagyunk,
mint ti, gondunk egy szál se; minden szar, de mi nem vagyunk azok, és mindent
tudunk, csak nézzetek ránk.”
Masíroztak a rózsaszín, zöld, kék ingjeikben, csíkos rövidnadrágjaikban,
darabos, fehér, fonnyadó testükkel, szemtelen szemükkel, szájtalan szájukkal,
olyan színes kavalkádban, mint aki azt reméli, hogy a szín feltámasztja és újra
élővé teszi a halált. Parádéztak az amerikai romlás karneválján, és fogalmuk sem
volt arról, hogy milyen kegyetlenül elbántak magukkal.
Otthagytam Vickit, felmentem, leültem az írógéphez, és kinéztem az ablakon.
De hiába. Egész életemben író akartam lenni, és most, hogy eljött a lehetőség,
nem történt semmi. Nem volt bikaviadal, se bokszmeccs vagy fiatal señoriták. És
nem is láttam át semmit. Rábasztam. Egy szót se tudtam leírni, sarokba
szorítottak. Nem volt más hátra, mint meghalni. Pedig mindig máshogy
képzeltem el. Mármint az írást. Talán a Leslie Howard film miatt. Talán amiatt,
hogy olvastam Hemingway vagy D. H. Lawrence életéről. Vagy Jefferséről.
Sokféleképpen el lehetett kezdeni írni. És utána írt egy darabig az ember. És
találkozott más írókkal. Rosszakkal és jókkal. És belül mind pálcikaemberek
voltak. Ez abban a pillanatban kiderült, ahogy az ember egy légtérbe került
velük. Ötszáz évente egy nagy író született, és nem én voltam az, ők meg aztán
pláne. Mind rábasztunk.
Bekapcsoltam a tévét, és néztem egy csapat orvost meg nővért, akik a
szerelmi bánatukról nyavalyogtak. Sosem érintettek meg senkit. Nem csoda,
hogy nem ment nekik a dolog. Csak dumálni tudtak, vitatkozni, siránkozni és
kutatni. Lefeküdtem aludni.

Vicki ébresztett.
– Úú, annyira jól éreztem magam! – mondta.
– Tényleg?
– Megláttam egy férfit egy hajón, és megkérdeztem, hogy „Hová mész?”,
mire azt mondta „Hajótaxi vagyok, az embereket viszem a hajójukhoz, és hozom
vissza őket a partra”, én meg mondtam, hogy „Oké”, és mivel csak ötven cent
volt, órákig hajókáztam vele, miközben ő fuvarozta az embereket. Csodás volt.
– Én meg orvosokat és nővéreket néztem – mondtam –, és tök depressziós
lettem tőlük.
– Órákig hajókáztunk – mondta Vicki –, kölcsönadtam neki a sapkámat, ő
pedig megvárt, amíg elmentem egy szendvicsért. Tegnap éjjel elesett motorral,
és teljesen lezúzta a lábáról a bort.
– Tizenöt percenként harangoznak. Idegtépő.
– Benéztem az összes hajóra, ahol megálltunk. A fedélzeten mindenhol csak
részeg öregeket láttam. Néhányan fiatal lányokkal, néhányan meg fiatal fiúkkal
voltak. Részeges vén kéjencek.
Bárcsak én is úgy tudnék információt gyűjteni, mint Vicki – gondoltam
magamban –, talán még írni is tudnék valamit. Én azonban nem tudok mást, csak
ülni és várni, hogy megtaláljon az ihlet. Ha végre megjön, ki tudom csavarni, ki
tudom hozni belőle, amit kell, de képtelen vagyok elindulni, hogy megkeressem.
Csak a sörivásról, a loviról és a klasszikuszene-hallgatásról tudok írni. Azt nem
mondanám, hogy ez életnek nyomorék, de nem is a teljes egész, az tény. Hogy
lettem ennyire beszűkült? Régen még volt vér a pucámban. Vajon mi
történhetett? Igaz lenne, hogy a férfiak megöregszenek?
– Mikor leszálltam a hajóról, láttam egy madarat. Beszéltem hozzá. Nem baj,
ha megveszem?
– Nem, nem baj. Hol van?
– Csak egyutcányira innen. Menjünk, nézzük meg! Légyszi!
– Jó, miért ne?
Felvettem valami ruhát, és lementünk. Egy zöld kis izé volt, némi vörös
tintával leöntve. Nem valami nagy szám, még madárnak se. De legalább nem
szart három-percenként, mint a többi, és ennek örültem.
– Nincs nyaka. Pont olyan, mint te. Ezért szeretném. Egy édes kis cukipofa.
Visszamentünk a szobába a bekalitkázott édes kis cukipofával. Letettük az
asztalra, ő pedig mindjárt elnevezte Avalonnak. Vicki leült, és beszélni kezdett
hozzá.
– Avalon, helló Avalon... Avalon, Avalon, helló Avalon, Avalon, ó Avalon...
Bekapcsoltam a tévét.

A bár odalent egészen rendben volt. Leültünk Vickivel, majd mondtam neki,
hogy szét fogom kapni a helyet. Fiatalkoromban mindig szétvertem a kocsmákat,
de most már csak beszéltem róla.
Játszott egy zenekar. Felálltam és táncoltam. A modern számokra könnyű
táncolni. Az ember csak rugdalózik, kapálózik, és vagy behúzza a nyakát, vagy
rángatja, mint egy állat, közben a többiek meg elájulnak, hogy milyen jól táncol.
Könnyű így átverni őket. Táncoltam, és közben azon aggódtam, vajon működni
fog-e az írógépem.
Leültem Vicki mellé, és rendeltem egy italt. Aztán megragadtam Vicki fejét és
a csaposlány felé fordítottam. – Nézd már, milyen szép! Nem gyönyörű?
Aztán megjelent Ernie Hemingway a nagy, fehér szakállával.
– Ernie – szóltam oda neki –, azt hittem, kinyírtad magad.
Hemingway nevetett.
– Mit iszol? – kérdeztem.
– Én fizetek – mondta.
Ernie hozott inni, és leült. Egy kicsit soványabbnak tűnt.
– Írtam kritikát a legutóbbi könyvedről – mondtam neki. – Rosszat írtam róla.
Bocs.
– Nem baj – válaszolta. – Hogy tetszik a sziget?
– Nekik való – válaszoltam.
– Ezt hogy érted?
– A köznép nagyon szerencsés. Nekik minden jó: a fagyi, a rockkoncertek, az
éneklés, a swing, a szerelem, a gyűlölet, a maszturbálás, a hot-dog, a néptánc,
Jézus Krisztus, a görkorcsolyázás, a spiritualizmus, a kapitalizmus, a
kommunizmus, a körülmetélés, a képregények, Bob Hope, a síelés, a horgászat,
a gyilkosság, a bowling, a vitatkozás, bármi. Nem sokat várnak, és nem is
kapnak sokat. Egy nagy boldog bagázs.
– Szép kis beszéd.
– Szép kis köznép.
– Úgy beszélsz, mint Huxley korai műveiből egy karakter.
– Szerintem nem. Én kétségbeesett vagyok.
– De az ember azért lesz értelmiségi, hogy ne legyen kétségbeesett – mondta
Hemingway.
– Nem, az ember azért lesz értelmiségi, mert fél, nem azért, mert
kétségbeesett.
– És akkor mi a különbség aközött, aki fél, és aközött, aki kétségbeesett?
– Hát ez az! – válaszoltam. – Egy értelmiségi!... Én fizetek...
Valamivel később elmondtam Hemingwaynek, hogy kaptam egy lila táviratot,
aztán Vickinek is, aztán otthagytam őket, és visszamentem a kis madárkánkhoz,
meg az ágyunkba.

– Hagyjuk, úgyis hiába – mondtam –, teljesen kivan a gyomrom, és ráadásul

benne van a lelkem kilenctizedé.
– Akkor próbáld meg ezt – mondta Vicki, és adott egy pohár vizet és egy
Alka-Seltzert.
– Menjél csak, sétálgass, érezd jól magad, én ma nem tudok kimozdulni –
mondtam neki.
Vicki elment, sétálgatott, és közben kétszer-háromszor visszajött, hogy
megnézze, jól vagyok-e. Jól voltam. Aztán elmentem enni, és visszafelé vettem
két hatos sört, és rábukkantam egy régi filmre Henry Fondával, Tyrone Powerrel
és Randolph Scott-tal a főszerepben. 1939-ből. Annyira fiatalok voltak.
Elképesztő. Tizenhét éves voltam akkor. De persze én jobban jártam, mint ők.
Még éltem.
Jesse James. A színészi alakítás gyenge, sőt borzalmas. Vicki visszajött, és
egy csomó hihetetlen dolgot mesélt, aztán lefeküdt mellém, és néztük a filmet.
Amikor Bob Ford készült hátba lőni Jesset (Ty Power), Vicki felsikoltott,
berohant a fürdőszobába és elbújt. Ford tette a dolgát.
– Vége van – mondtam –, most már kijöhetsz.
Ez volt a catalinai utazásunk fénypontja. Más nem is nagyon történt. Mielőtt
hazaindultunk, Vicki elment a kereskedelmi kamarába, és megköszönte, hogy
ilyen jól érezhette magát. Aztán megköszönte a szomszédos étterem
tulajdonosának, és ajándékot vett a barátainak, Litának és Walternek és Avának
és Ava fiának, Mike-nak, meg nekem, meg még Annie-nek is, és még Mr. és
Mrs. Crotynak is, és még másoknak is, akiknek a nevét már elfelejtettem.
Felszálltunk a hajóra a kis kalitkánkkal, meg benne a kis madarunkkal, meg a
hűtőládánkkal, a bőröndünkkel és az írógépemmel. Találtunk egy helyet a hajó
hátuljában, leültünk, és Vicki szomorú volt, mert vége az utazásnak. Előtte még
találkoztam Hemingwayjel az utcán, aki úgy fogott velem kezet, mint a hippik,
és megkérdezte, hogy zsidó vagyok-e, és hogy még visszajövök-e, én pedig a
zsidóra nemet mondtam, arra pedig, hogy visszajövök-e, azt, hogy nem tudom,
mert az a hölgytől függ, mire azt mondta, hogy nem kívánok beleavatkozni a
magányügyeidbe, mire azt mondtam, hogy igen viccesen beszélsz te,
Hemingway, és akkor az egész hajó balra billent, és illegett és billegett, mire
felugrott egy fiatalember, aki úgy festett, mint aki nemrégiben elektrosokk-
terápiában részesült, és papírzacskókat osztogatott az embereknek hányás
esetére. És akkor az jutott eszembe, hogy a hidroplán mégiscsak sokkal jobb
megoldás, csak tizenkét perc az egész, és jóval kevesebben ülnek rajta, majd
feltűnt San Pedro, és lassan közeledett felénk; civilizáció, civilizáció, szmog és
gyilkosság, és mennyivel jobb, mennyivel jobb, az őrültek és a részegek az
utolsó szentek a földön. Még életemben nem ültem lovon, és nem bowlingoztam,
és még az Alpokat se láttam, és Vicki rám nézett gyermeteg mosollyal, és arra
gondoltam, hogy micsoda bámulatos nő, és épp ideje volt, hogy rám is
mosolyogjon a szerencse, és kinyújtottam a lábamat, és előrenéztem. Megint
szarnom kellett, és úgy döntöttem, hogy kicsit visszaveszek a tempóból, már ami
az ivást illeti.
 ÍGY SZERETNEK A HALOTTAK

1.
A hotel közel állt a dombtetőhöz, ami pont annyira volt lankás, hogy segítse
az embert lefelé menet az italboltba, visszafelé, üveggel a kézben pedig pont
annyira volt meredek, hogy még épp megérje lemenni. A hotel egykor pávazöld
volt, rikító színű, de az esőzés, a különös Los Angeles-i eső miatt, ami megtisztít
és megfakít mindent, az élénkzöld festék már csak gyengén tartotta magát – mint
az emberek, akik ott laktak.
Hogy hogyan kerültem oda, és miért hagytam ott az előző lakhelyemet, arra
már nem nagyon emlékszem. Nyilván köze volt ahhoz, hogy egyfolytában ittam,
dolgozni nem sokat dolgoztam, meg hogy reggelente hangos veszekedéseket
folytattam az utca hölgyeivel. És a „reggel” alatt nem a délelőtt fél 11-et, hanem
a hajnali fél 4-et értem. Ha nem a rendőröket hívták, akkor általában egy ajtó alá
csúsztatott, vonalas füzetből kitépett cetlivel ért véget a történet, amire ceruzával
azt írták: „Kedves Uram, kénytelenek vagyunk megkérni, hogy költözzön el,
amilyen gyorsan csak leheccséges”. Egyszer kora délután esett meg. A
veszekedésnek vége volt. Felsöpörtük az összes törött üveget, az üres üvegeket
papírzacskókba tettük, kiürítettük a hamutálakat, aludtunk, felébredtünk, és épp
a hölgyön munkálkodtam, amikor hallottam, hogy beteszik a kulcsot a zárba.
Annyira meglepődtem, hogy csak gyömöszöltem a hölgyet tovább. Aztán
megállt az ajtóban a kis növésű, 45 év körüli menedzser, akinek se haja, se szőre
nem volt, kivéve talán a füle és a töke körül, ránézett a nőre alattam, odajött és
rámutatott: – Te, te most szépen eltűnsz innen!
Abbahagytam az ügyködést, oldalt fordítottam a fejem, felnéztem a
menedzserre, aki rám mutatott.
– És te is tűnj el innen! Aztán megfordult, kiment, csendben becsukta az ajtót,
és elment. Újra nekiveselkedtem, és méltóképp búcsúztunk a helytől.
Szóval ott voltam a fakózöld hotelban a rongyaimmal teli bőrönddel, akkor
épp egyedül, de legalább volt pénzem lakbérre, józan voltam, és a másodikon
kaptam egy utcára néző szobát; a telefon kint volt az ajtóm előtt a folyosón,
rezsó az ablakban, volt egy nagy mosdó, kis hűtő, néhány szék, egy asztal, egy
ágy és fürdőszoba a folyosó végén. Bár az épület nagyon öreg volt, még lift is
volt benne – régen előkelő helynek számított. Szóval ott voltam. Első dolgom az
volt, hogy vegyek egy üveg piát, és miután megittam egy pohárral, majd
megöltem két csótányt, máris úgy éreztem, hogy oda tartozom. Aztán a
telefonhoz mentem, hogy felhívjak egy hölgyet, akiről úgy gondoltam, hogy tud
nekem segíteni, de a jelek szerint épp másnak segített.
 2.
Éjjel 3 óra körül valaki kopogott. Felvettem a szakadt köntösömet, és
kinyitottam az ajtót. Egy nő állt ott fürdőköpenyben.
– Igen? – kérdeztem. – Igen?
– Itt lakom a szomszédban, Mitzi vagyok. A folyosó végéről. Láttalak, amikor
telefonáltál.
– Igen?
Aztán a háta mögül előhúzta a kezét, és megmutatta, mi van benne. Egy
félliteres jófajta whiskey volt.
– Gyere be – mondtam.
Elmostam két poharat, és kinyitottam az üveget.
– Tisztán vagy vízzel?
– Úgy kétharmadig vízzel.
Volt egy kis tükör a mosdó felett, megállt előtte, és megigazgatta a
hajcsavaróit. Odaadtam a poharát, és leültem az ágyra.
– Láttalak a folyosón. Már messziről látszott, hogy rendes ember vagy. Meg
tudom állapítani. Laknak itt páran, akik nem annyira rendesek.
– Állítólag egy rohadék vagyok.
– Nem hiszem.
– Én sem.
Megittam az italomat. Ő csak kortyolgatott, úgyhogy addig csináltam
magamnak egy másikat. Cseverésztünk. Aztán ittam még egyet. Majd felkeltem,
és megálltam mögötte.
– ÚÚÚ! Te kis huncut.
Megütöttem.
– Áú! Tényleg rohadék vagy!
Az egyik kezében egy hajcsavarót tartott. Magamhoz húztam, és
megcsókoltam a vékony kis, öregasszonyos száját. Puha volt és nyitott. Készen
állt rá. Adtam neki egy italt, az ágyhoz vittem és leültettem.
– Idd meg.
Megitta. Odamentem a mosdóhoz, és kevertem neki még egyet. A köntös alatt
nem volt rajtam semmi. Szétnyílt, és a farkam kilátszott. Istenem, mennyire
mocskos vagyok – gondoltam magamban. Egy hímringyó vagyok. Egy filmben
szerepelek. A jövő családi mozijában. I. sz. 2490-ben. Alig bírtam megállni,
hogy ne röhögjek magamon, amint ott állok azzal az ostoba buzogánnyal.
Igazából csak a whiskeyt akartam. Meg egy kastélyt a dombtetőn. Egy
gőzfürdőt. Akármit, csak ezt ne. Visszaültünk az ágyra, fogtuk az italt, újra
megcsókoltam, és a nikotinnal átitatott nyelvemet belenyomtam a szájába. Aztán
feljöttem levegőért. Szétnyitottam a köntösét, és ott volt a melle. Hát,
szegénynek nem volt sok. A számba vettem az egyiket. Lógott és nyúlt, mint egy
áporodott levegővel félig felfújt lufi. Bátorságot gyűjtöttem, és szopogattam
tovább a mellbimbóját, miközben ő megfogta a buzogányt, és domborított.
Hátraestünk a rozoga ágyon, és úgy, ahogy voltunk, köntösben magamévá
tettem.
 3.
Lounak hívták. Ült már, és anno kőfejtőként dolgozott. A földszinten lakott a
hotelban. Utoljára egy csokigyárban az edényeket vakarta tisztára. De onnan is
kirúgták, mint az összes többi helyről, a pia miatt. Mikor lejár a munkanélküli-
segély, olyanok leszünk, mint a patkányok – patkányok menedék nélkül, akiknek
lakbért kell fizetnie, akik megéheznek, akiknek feláll a farka, akiknek a lelke
elfárad, és se képzettségük, se szakmájuk. Szar ügy – ahogy mondani szokták, de
ez Amerika. Nem akartunk sokat, de még azt sem kaptuk meg. Szar ügy.
Louval egy este találkoztam, amikor társaság volt nálam. Az én szobám volt a
buliszoba. Mindenki eljött. Volt egy indián, Dick, akinek jó szokása volt, hogy
kis üveg whiskeyket lopott, és a fiókjában tárolta. Azt mondta, hogy így
biztonságban érzi magát. Amikor már sehol se jutottunk italhoz, végső
megoldásként mindig az indiánhoz fordultunk.
Nekem nem ment a lopás, de egy trükköt eltanultam Alabamtól, egy vékony
bajuszú tolvajtól, aki egyszer műtősként dolgozott egy kórházban. Az ember
bedobálja a felvágottat és a többi árucikket egy nagy zacskóba, majd rápakolja a
krumplit. Az eladó megméri, és így krumpliárban lehet elhozni az árut. De a
legjobban az ment, hogy rábeszéljem Dicket, hogy adjon hitelt. A környéken
rengeteg Dick volt, és az italboltost is Dicknek hívták. Gyakran megesett, hogy
elfogyott a piánk. Olyankor mindig leküldtem valakit. – A nevem Hank. Mondd
meg Dicknek, hogy Hank küldött egy fél literért, hitelbe, és ha valami kérdése
van, hívjon csak fel – utasítottam az illetőt. – Oké, oké – mondta és elindult.
Aztán vártunk egy darabig, már a szánkban éreztük a pia ízét, idegesen
járkáltunk fel-alá, dohányoztunk, és majd megörültünk. Aztán megérkezett a
csávó. – Dick azt üzeni, hogy: nincs! Azt mondja, már nincs nála hiteled.
– A KURVA ÉLETBE! – üvöltöttem ilyenkor mindig, majd vörösen izzó
szemmel, borotválatlan felháborodással pattantam fel. – A KURVA ANYJÁT A
SZEMÉTLÁDÁNAK!
És tényleg dühös voltam, őszinte düh jött ki belőlem, nem is tudom honnan.
Bevágtam magam mögött az ajtót, lementem a lifttel a földszintre, majd le a
dombon... a rohadt szemét, a rohadt szemétláda... azzal beviharzottam az
italboltba.
– Na ide figyelj, Dick!
– Hello, Hank.
– Két üveggel, de azonnal! (És mindig valami márkás whiskeyre mutattam.)
És kérek még két csomag cigit, egy pár szivart azokból ott, és mit is még... egy
doboz sós mogyorót.
Erre Dick mindig összeszedte a cuccokat, és letette elém a pultra, majd
megállt, és nézett rám.
– Na, és fizetsz?
– Csak írd a többihez, Dick.
– De már így is 23,50-nel lógsz nekem. Régen még fizettél, legalább hetente
egyszer valamennyit; emlékszem, péntek esténként. De most már három hete
nem fizettél. De te nem vagy olyan, mint a többi lecsúszott szerencsétlen. Te
úriember vagy. Benned megbízom. De nem törlesztenél néhanapján egy dollárt?
– Nézd, Dick, nincs kedvem vitatkozni. Most berakod ezeket itt egy zacskóba,
vagy visszarakjuk a polcra?
És akkor mindig odalöktem elé az üvegeket, meg a többi cuccot, és vártam,
közben cigarettáztam, és úgy csináltam, mintha enyém lenne a világ. Körülbelül
akkora úriember voltam, mint egy szöcske. És közben nem éreztem mást, csak
félelmet, hogy majd azt teszi, ami ebben az esetben ésszerű lenne, hogy fogja, és
visszarakja az üvegeket a polcra, és elküld a francba. De ilyenkor mindig
lekókadt a képe, beletette a cuccot egy zacskóba, aztán vártam, míg hozzáadja a
többihez, és elkészül az új számla. Amit aztán odaadott, mire én bólintottam, és
kimentem az üzletből. Ilyen körülmények között mindig jobb íze volt a piának.
És amikor megjelentem a szobában az itallal, a fiúk, lányok előtt én voltam a
király.
Egyik este Louval üldögéltünk a szobában. Egy hete késett a lakbérrel, nekem
meg pont akkor kellett volna fizetnem. Portóit iszogattunk. Már a cigarettát is
sodornunk kellett. Lounak volt egy kis sodrógépe, amivel egész jó cigiket
lehetett előállítani. Az egyetlen cél az volt, hogy az ember körül legyen négy fal.
Amíg megvolt a négy fal, addig esély is volt. De ha az ember kikerült az utcára,
már nem volt esélye, akkor végleg sarokba szorították. Mert onnantól minek
lopni, ha úgysincs hol megfőzni az árut? Vagy hogy lehet egy jót dugni, ha az
ember egy sikátorban él? Hogy lehet úgy aludni, ha a hajléktalanszálláson
mindenki horkol? Meg ellopja a cipődet? És büdös? És örült? És még csak ki se
verheti az ember. Kell az a négy fal. Csak adjanak az embernek négy elég hosszú
falat, és övé az egész világ. Szóval, egy kicsit aggódtunk. Minden lépés olyan
volt, mintha a házinénié lett volna, aki egyébként egy nagyon misztikus házinéni
volt. Egy fiatal, szőke nő, akit senki nem tudott megdugni. Nagyon
távolságtartóan viselkedtem vele, remélvén, hogy ettől majd közeledni fog
hozzám. Közeledett is, majd kopogott, de mindig csak a lakbérért jött. Volt egy
férje valahol, de sose láttuk. Ott is laktak a hotelban, meg nem is. Padlón
voltunk. Úgy gondoltuk, ha meg tudjuk dugni a házinénit, véget érnek a
megpróbáltatásaink. Ez egy olyan hely volt, ahol az ember minden nőt
megdugott értelem- sőt, már-már kötelességszerűen. De őt valamiért nem
tudtam, és ettől kisebbségi komplexusom lett. Szóval ültünk ott, szívtuk a sodort
ciginket, ittuk a portóit, és a falak kezdtek körülöttünk szétmállani. Ilyenkor a
legjobb beszélgetni. Az ember vadakat beszél, és issza a borát. Gyávák voltunk,
mert élni akartunk. Nem nagyon, de azért mégis.
– Azt hiszem – mondta Lou –, kitaláltam valamit.
– Tényleg?
– Aha.
Töltöttem még egy pohárral.
– Együtt fogjuk csinálni.
– Hát persze.
– Neked nagyon jó a beszélőkéd, rengeteg érdekes sztorit tudsz, és mindegy
is, hogy igazak, vagy nem...
– De azok.
– Nem úgy értem, hanem hogy az most mindegy. A lényeg, hogy jól tudsz
előadni. Megmondom, mi lesz. Az utca végén van egy menő bár, tudod, a
Molino’s. Bemész, és csak annyi kell, hogy az első italra legyen nálad pénz. Azt
majd összeszedjük. Leülsz, szopogatod az italodat, és figyelsz, van-e valaki, aki
elővillant egy köteg pénzt. Van ott egy-két vastag csávó. Kiszúrod valamelyiket,
és odamész hozzá. Leülsz, bekapcsolod a kamugépet, ő pedig majd élvezi.
Neked még a szókincsed is megvan hozzá. Na és akkor egész éjjel itat, te pedig
egész éjjel iszol vele. Figyelj oda, hogy igyon rendesen. Záróra után pedig az
Alvarado Street felé terelgeted, a sikátorhoz. Mondd, hogy szerzel neki egy jó
kis fiatal puncit, vagy bármit, csak tereld az Alvarado felé. Én pedig ott foglak
majd várni ezzel. Azzal Lou benyúlt az ajtó mögé, és elővett egy baseballütőt.
Egy nagyon nagy baseballütőt.
– Jézus Mária, Lou, azzal embert lehet ölni!
– Á, dehogy, egy részeg embert nem lehet megölni, azt te is tudod. Ha józan
lenne, lehet, hogy megölné, de részegen csak leütni tudom ezzel. Aztán
elvesszük a pénztárcáját, és felezünk.
– Figyelj, Lou, nekem ez nem megy, én egy rendes csávó vagyok.
– Dehogy vagy rendes, a legaljasabb szemétláda vagy, akivel valaha
találkoztam. Ezért bírlak.
 4.
És találtam egyet. Egy dagadt példányt. Egész életemben ilyen dagadékok
rúgtak ki, mint ez itt. Értelmetlen, alulfizetett, lélekölő állásokból. Fog ez menni.
Elkezdtem dumálni. Azt se tudtam, miről beszélek. Hallgatta, amit mondok,
nevetgélt, bólogatott, és rendelgette az italokat. Karóra volt rajta, egy csomó
gyűrű és egy vastag, hülye kinézetű pénztárca volt nála. Kemény munka volt.
Sztoriztam börtönökről, vonatrablókról, bordélyházakról. A bordélyházas
történetek jöttek be neki a legjobban.
Meséltem neki egy ürgéről, aki kéthetente megjelent, és gálánsan fizetett.
Neki csak az kellett, hogy egy kurva felmenjen vele a szobába, majd mindketten
levetkőztek, kártyáztak és beszélgettek. És csak ültek ott. Aztán két óra múlva
felállt, felöltözött, elbúcsúzott és elment. Hozzá se nyúlt a kurvához.
– Azt a kurva – mondta.
– Bizony.
Rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is bánnám, ha Lou óriási baseballütőjével
egy hatpontost ütne a fején. Micsoda egy faszkalap. Micsoda egy utolsó darab
szar.
– Te szereted a fiatal lányokat? – kérdeztem tőle.
– Naná, naná.
– Mondjuk a tizennégy és fél éveseket?
– Úrjézus, igen.
Érkezik egy az 1:30-assal Chicagóból. Úgy 2:10-re van nálam. Ápolt, nagyon
jó csaj és intelligens. Nagy a kockázat, úgyhogy 10 dollárt kérek, az sok?
– Nem, belefér.
– Oké, akkor zárás után majd gyere velem.
Végre eljött az éjjel kettő, kikísértem onnan, és elindultunk a sikátor felé.
Lehet, hogy Lou nem lesz ott – gondoltam magamban. Lehet, hogy kiütötte
magát borral, vagy csak beszart. Egy ütés egy akkora ütővel simán megölhet egy
embert, vagy egy életre megnyomoríthatja. Dülöngéltünk a holdfényben. Senki
nem volt az utcán. Könnyű lesz.
Beértünk a sikátorba, Lou ott várt. De a dagi észrevette. Maga elé kapta a
kezét, és elhajolt Lou ütése elől. Az ütő pont fültövön vágott.
 5.
Lou visszakapta a régi állását, azt amelyiket a piálás miatt veszített el, és
megesküdött, hogy csak hétvégeken fog inni.
– Jól van, cimbora – mondtam neki –, akkor tartsd magad távol tőlem, mert
alkoholista vagyok, és egyfolytában iszom.
– Tudom, Hank, és bírlak téged, mindenkinél jobban kedvellek, és tényleg
csak arról van szó, hogy muszáj a hétvégékre korlátoznom az ivászatot, csak
péntek és szombat este ihatok, de vasárnap már semmit. Annak idején hétfőn
reggel sosem értem be, és ez az állásomba került. Szóval hétköznap nem jövök,
de szeretném, ha tudnád, hogy egyáltalán nem miattad.
– Már leszámítva azt, hogy alkesz vagyok.
– Hát igen, azt leszámítva.
– Jól van, Lou, de akkor ne kopogtass az ajtómon pénteknél hamarabb. Lehet,
hogy éneklést fogsz hallani, esetleg egy 17 éves, gyönyörű lány nevetését, de
akkor se kopogtass itt nekem.
– Ugyan már, csak vén szatyrokat dugsz.
– Nincs öreg nő, csak kevés sör, a piától mind 17 évesnek néznek ki.
– Aztán elmesélte, hogy mi is a feladata, hogy a csokifőző gépeket kell
kisuvickolnia. Ragacsos, mocskos meló volt. A főnök csak börtönviselt
embereket vett fel, és halálra dolgoztatta őket. Egész nap szidta őket, mint az
állat, és nem tudtak vele mit csinálni. Mindig kevesebb fizetést adott, és nem
volt mit csinálni. Ha panaszkodtak, ki voltak rúgva. A legtöbben feltételes
szabadlábon voltak. A főnök a töküknél kapta el őket.
– Valakinek esetleg meg kellene ölnie – mondtam Lounak.
– Nézd, engem kedvel, azt mondja, én vagyok a valaha volt legjobb
dolgozója, csak le kellett állnom a piával, mert kell neki valaki, akire számíthat.
Egyszer még magához is áthívott, hogy fessem ki a fürdőszobáját, és nagyon jó
munkát végeztem. Fent lakik a dombon egy nagy házban, és látnod kéne a
feleségét. Nem tudtam, hogy ilyen nők is léteznek, annyira gyönyörű – a szeme,
a lába, a teste, ahogy jár, ahogy beszél, Úristen.
 6.
Lou tartotta a szavát. Egy jó ideig nem láttam, még hétvégeken sem,
időközben pokoli időszakot éltem át. Az idegeimnek annyi volt – egy kis zaj, és
máris megőrültem. Nem mertem lefeküdni, aludni: rémálom jött rémálom után,
és mindegyik szörnyűbb, mint az előző. Addig oké volt, míg az ember totál
részegen feküdt le, addig rendben, de ha félrészegen, ne adj’ isten, józanul,
akkor beindultak az álmok; csakhogy nem lehetett biztosan tudni, hogy az ember
most valóban álmodik-e, vagy a dolog a szobájában zajlik, mert amikor elaludt,
az álmába beköltözött az egész szoba, a mosatlan edények, az egerek, a leomló
falak, a szaros bugyik, amit valami kurva hagyott a padlón, a csöpögő csap, a
pisztolygolyónak látszó hold, odakint az autók, tele józan és jól táplált népekkel,
az ablakon bevilágító fényszórók, minden, minden, mintha egy sötét sarokban
ülne, nagyon sötétben, és nincs segítség, és nincs magyarázat, egyáltalán nincs
magyarázat, csak a sötét sarokban az izzadás, sötétség és mocsok, a realitás
bűze, a mindenség bűze: a pókok, a szemek, a házinénik, a járdák, a bárok, az
épületek, a fű, a nem fű, a fény és a nem fény bűze, és az embernek nincs senkije
és semmije. A rózsaszín elefánt sosem jelent meg, de feltűnt jó pár kis emberke
igen vad trükkökkel, meg jött egy nagy alak is, fölém hajolt, és meg akart
fojtani, vagy bele akarta ereszteni a fogait a nyakamba, rám feküdt, én pedig
izzadtam, meg sem tudtam moccanni, mert ott feküdt rajtam egy nagy, büdös,
szőrös valami, rajtam, rajtam, rajtam.
És ha nem ez történt, akkor az, hogy nappal órákra megszállt a leírhatatlan
félelem, ami úgy nyílt ki bennem, mint egy óriási virág, és képtelenség volt
megfejteni, nem lehetett rájönni, miért van ott, és ez csak rontott a helyzeten.
Órákig ültem a szoba közepén egy széken, letaglózva, agyonütve. A szarás vagy
a pisálás kimondott erőfeszítést igényelt, ami nonszensz, a fésülködés és a
fogmosás pedig nevetségesnek és őrültségnek tűnt. Mint egy lángtengeren
átkelni. Vagy hogy vizet öntsek egy pohárba – úgy tűnt, mintha nem is lenne
jogom rá. Elkönyveltem, hogy megőrültem, hogy nem vagyok alkalmas
semmire, amitől még rosszabbul éreztem magam. Elmentem a könyvtárba, és
próbáltam olyan könyveket keresni, amelyekben írnak arról, hogy mi lehetett az,
ami miatt így érzem magam, de vagy nem találtam olyat, vagy nem értettem,
amit olvastam. A könyvtárba se volt egyszerű bemenni – mindenki olyan jól
érezte ott magát, a könyvtárosok, az olvasók, mindenki, csak én nem. Vécézni is
csak nehezen tudtam a sok hajléktalantól, meg a melegektől, akik néztek,
miközben pisáltam, és ők is mind erősebbnek tűntek nálam, nyugodtnak és
magabiztosnak. Átjártam az utca túloldalára, ahol egy betonépületben egy
csigalépcső tetején több ezer láda narancsot tároltak. Az egyik épület oldalán
volt egy felirat: JÉZUS MEGMENT, de se Jézus, se a narancs nem mentett meg
semmitől, miközben gyalogoltam fel a lépcsőn, majd be, a betonépületbe.
Mindig is úgy gondoltam, hogy igazából ide tartozom, ebbe a betonsírba.
Az öngyilkosság gondolata mindig is erősen dolgozott bennem, szaladgált,
mint hangyák a csuklóm körül. Az öngyilkosság volt az egyetlen pozitív dolog.
Minden más negatív volt. És itt volt Lou, aki örült, hogy csokoládéfőző
gépekből vakarhatja ki a szart, csak hogy életben maradjon. Bölcsebb volt, mint
én.
 7.
Ekkortájt megismerkedtem egy hölggyel a bárban, aki egy kicsit idősebb volt
nálam és igen eszes. A lába még jó volt, furcsa humora volt, és nagyon drága
ruhákat hordott. Egy gazdag ember mellől csúszott le a létrán. Elmentünk
hozzám, és összeköltöztünk. Nagyon jó nő volt, de egyfolytában ivott, Vickinek
hívták. Dugtunk és bort ittunk, bort ittunk és dugtunk. Volt egy könyvtárjegyem,
és mindennap elmentem a könyvtárba. Erről az öngyilkosságdologról nem
beszéltem neki. Mindig vicces jelenet volt, amikor megérkeztem a könyvtárból.
Kinyitottam az ajtót, ő meg rám nézett.
– Mi, ma sincs nálad könyv?
– Vicki, abban a könyvtárban nincsenek könyvek.
Aztán bementem, elővettem az üveget (vagy az üvegeket) a táskámból, aztán
nekiláttunk.
Egyszer, miután végigittunk egy hetet, úgy döntöttem, hogy megölöm magam.
Nem mondtam meg neki. Gondoltam, majd akkor teszem meg, amikor épp egy
kocsmában keresi a következő áldozatát. Nagyon nem bírtam, hogy azok a
dagadt bohócok dugják, de így szerzett pénzt meg whiskeyt és szivart. Nekem
persze előadta, hogy egyedül engem szeret. Valamilyen oknál fogva Mr. Van
Bilderassnak hívott, de nem tudtam rájönni, miért. Berúgott, és folyton azt
hajtogatta: – Azt hiszed, olyan nagymenő vagy, azt hiszed, hogy te vagy Mr.
Van Bilderass! Én meg mindeközben azt fontolgattam, hogy hogyan is öljem
meg magam. Egy nap már biztos voltam benne, hogy megteszem. Egy egész
héten át ittunk, portóit, vettünk 8 vagy 9 demizsonnal, és felsorakoztattuk őket a
padlón, aztán vettünk normál méretű üvegeket is, azokat mögéjük sorakoztattuk,
azok mögé meg 4-5 kisüvegest. A nappal és az éjszaka egybefolyt. Csak dugtunk
és beszélgettünk és ittunk és beszélgettünk és ittunk és dugtunk. Hatalmas
veszekedések, amelyek szeretkezéssel végződtek. Egy édes kis disznó volt az
ágyban, szűk volt, és szeretett vonaglani. Kétszázból egy ilyen akadt. A
legtöbbjüknél az egész csak színház, egy vicc. Na, mindegy, szóval talán emiatt
az egész miatt, az ivászat meg a tudat miatt, hogy Vickit dagadt, buta bikák
dugják, nagyon beteg lettem és depressziós, ugyanakkor mi a fenét tehettem?
Törjek be egy fegyvergyárba?
Amikor a bor elfogyott, a depresszió, a félelem és annak a súlya, hogy
hasztalan tovább folytatni, elviselhetetlen lett, és tudtam, hogy meg fogom tenni.
Abban a pillanatban, hogy kimegy a szobából, nekem annyi. Hogy hogyan,
abban még nem voltam biztos, de több száz módja volt. Volt egy kis gázrezsónk.
A gáz elbűvölő, a gáz egy kicsit olyan, mint a csók. Meghagyja a testet
egészben. Elfogyott a bor, járni alig bírtam. A félelem hadai és az izzadság
teljesen beborította a testem, és le-fel szaladgáltak rajtam. Végül is egyszerű. A
legnagyobb megkönnyebbülés az lesz benne, hogy soha többé egy emberi lény
mellett sem kell elmennem az utcán, látnom, ahogy cipelik magukat dagadtan,
látnom a kis patkány szemüket, a kegyetlen, 2 bites arcukat, virágzó állati
mivoltukat. Milyen édes álom: hogy soha többé nem kell belenéznem egy
emberi arcba.
– Lemegyek, megnézem egy újságon, milyen nap van, oké?
– Rendben – mondta Vicki –, rendben.
Kimentem az ajtón, senki nem volt a folyosón. Egy emberi lény se. Este 10
körül volt. Lementem a húgyszagú lifttel. Nem kevés erőre volt szükség ahhoz,
hogy az ember elnyelesse magát azzal a lifttel, legyalogoltam a dombon. Mire
visszaérek, biztos nem lesz ott – gondoltam. Gyorsan cselekedett, amikor a pia
elfogyott. És akkor megtehetem. De előbb tudni akartam, milyen nap van.
Leértem a domb aljára, kint volt az újságos állvány az üzlet előtt. Megnéztem a
dátumot. Péntek volt. Péntek, nagyon jó. Pont olyan jó, mint a többi. Ez jelentett
valamit. Aztán elolvastam a főcímet:

MILTON BERLE UNOKATESTVÉRE FEJÉRE RÁESETT EGY KŐ

Nem értettem. Közelebb hajoltam, és újra elolvastam. De ugyanaz állt rajta:

MILTON BERLE UNOKATESTVÉRE FEJÉRE RÁESETT EGY KŐ

És ezt nagy, vastag, fekete betűkkel írták, ez volt a szalagcím. A sok fontos
dolog közül, ami a világban történt, ez volt a főcím.

MILTON BERLE UNOKATESTVÉRE FEJÉRE RÁESETT EGY KŐ

Átmentem az utca túloldalára, máris sokkal jobban éreztem magam, és

bementem az italboltba, vettem két üveg portóit, egy csomag cigarettát – hitelre.
Amikor hazaértem, Vicki még ott volt.
– Milyen nap van? – kérdezte.
– Péntek.
– Oké – mondta.
Töltöttem két pohár bort. Volt még egy kis jég a hűtőben, a jégkockák
finoman úszkáltak a pohárban.
– Én nem akarlak boldogtalanná tenni – mondta Vicki.
 – Tudom.
– Előbb igyál egy kortyot.
– Jó.
– Becsúsztattak egy cédulát az ajtó alatt, amíg nem voltál itt.
– Aha.
Ittam egy kortyot, öklendeztem, rágyújtottam egy cigarettára, ittam még egy
kortyot, aztán odaadta a cédulát. Meleg Los Angeles-i éjszaka volt. Péntek.
Elolvastam az üzenetet:

Tisztelt Mr. Chinaski!

Jövő hét szerdáig kap haladékot, hogy kiegyenlítse a lakbértartozását.
Ha nem, kilakoltatom. Tudom, milyen nők járnak fel magához. És túl
nagy lármát csap. És betörte az egyik ablakát. Pénzbe kerülnek ezek az
extrák. Már ha fizetné őket. Nagyon kedves voltam magával – eddig.
Most viszont azt mondom, hogy jövő szerda, vagy nincs tovább.
A lakóknak már elege van a lármából, káromkodásból és éneklésből,
ami itt folyik éjjel-nappal, és nekem is. Úgy pedig nem lakhat itt, ha
nem fizet lakbért. Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem.

Megittam a maradék bort, és majdnem ki is hánytam. Meleg Los Angeles-i

éjszaka volt.
– Belefáradtam, hogy ezzel a sok hülyével kell basznom – mondta Vicki.
– Majd én szerzek pénzt – válaszoltam.
– Hogyan? Semmihez nem értesz.
– Igen, tudom.
– Akkor mégis hogy gondolod?
– Valahogy.
– Az utolsó csávó háromszor is megbaszott. A végén már szanaszét ment a
puncim.
– Nyugi, bébi, én egy zseni vagyok. Mondjuk, a baj csak az, hogy ezt senki
nem tudja.
– Miben vagy te zseni?
– Nem tudom.
– Mr. Van Bilderass!
– Igen, én vagyok. Egyébként tudtad, hogy Milton Berle unokatestvére fejére
ráesett egy kő?
– Mikor?
– Ma vagy tegnap.
– Milyen kő?
– Nem tudom, de úgy képzelem, hogy egy nagy, mattsárga kő.
– És kit érdekel?
– Engem nem. Engem aztán nem. Leszámítva... – Mit?
– Leszámítva azt, hogy ez a kő mentette meg az életem.
– Micsoda faszságokat beszélsz.
– Hát mert egy fasz vagyok – mondtam vigyorogva, és szétlocsoltam a bort.
A VILÁG ÖSSZES SEGGLYUKA PLUSZ AZ ENYÉM
„egyetlen ember sem szenved többet annál, mint amennyit a természet
eredetileg kiszabott rá”
– egy kockajáték közben elhangzott beszélgetésből
 1.
A kilencedik futam volt, és a ló neve Zöld Sajt. 6-tal nyert, 5-re 52-őt kaptam,
és mivel nagyon jól álltam, semmi nem szólt az ellen, hogy lemenjek inni még
egyet. – Adj egy feles Zöld Sajtot – mondtam a csaposnak. Nem jött zavarba.
Tudta, mit iszom, hisz’ egész délután ott támasztottam a pultot. Előző éjjel is
tökrészeg voltam, és miután hazaértem, természetesen ittam még. Fel voltam
szerelkezve. Volt otthon scotch, vodka, bor és sör. Valami temetkezési
vállalkozó vagy ki telefonált 8 körül, és mondta, hogy átjönne. – Jó – mondtam.
– Hozzál piát is. – Nem baj, ha egy-két havert is hozok? – Nekem nincsenek
haverjaim. – Úgy értem az én haverjaimat. – Felőlem – válaszoltam. Kimentem
a konyhába, háromnegyedig töltöttem egy poharat whiskeyvel, és egybe
lehúztam, mint a régi szép időkben. Anno egy óra alatt megittam egy üveg
whiskeyt, aztán egy óra alatt még egy felet. – Zöld Sajt – mondtam a
konyhafalnak. És kinyitottam egy félliteres, fagyott sört.
 2.
Megjött a temetkezési vállalkozó, nekiállt telefonálni, és nem sokkal később
egy csomó ismeretlen ember jelent meg, akik mind hoztak még piát. Jó sok nő
volt, és kedvem támadt megerőszakolni mindet. A szőnyegen ültem, éreztem a
testemben az elektromosságot, az alkohol úgy járt át, mint utcát a felvonulók,
folyamatosan indította támadásait a bánat és őrület ellen.
– Soha életemben nem kell többé dolgoznom! – mondtam nekik. – A lovak
majd gondomat viselik, úgy, ahogyan SOHA egyetlen kurva sem tette!
– Tudjuk, Mr. Chinaski! Tudjuk, hogy maga NAGY ember!
Egy ősz hajú kis faszkalap a kanapén ült, és a kezét dörzsölgetve kacsingatott
rám. És komolyan gondolta. A belem is felfordult tőle. Megittam az italomat,
aztán találtam valahol egy másikat, és megittam azt is. Beszélgetni kezdtem a
nőkkel. Biztosítottam őket afelől, hogy hatalmas farkam összes előnyét
kiélvezhetik. Nevettek. Pedig komolyan gondoltam. Hogy mindjárt ott, és
azonnal. Rájuk vetettem magam. A férfiak leszedtek róluk. Ahhoz képest, hogy
világot látott ember voltam, pont úgy viselkedtem, mint egy gimnazista. Ha nem
én vagyok a nagy Mr. Chinaski, valaki biztosan megöl. Mert az történt, hogy
letéptem magamról az inget, és beszóltam mindenkinek, hogy odakint
akármelyikükkel kiállok. De szerencsém volt. Senki se akarta látni, hogy
meglöknek, én meg átesek a cipőfűzőmön.
Amikor kitisztult az agyam, reggel négy volt. Mindenhol égett a villany, és
már senki nem volt ott. Üldögéltem. Találtam egy meleg sört, és megittam.
Aztán azzal az érzéssel mentem lefeküdni, amit az összes alkoholista ismer:
hogy megint hülye voltam, de ott egye meg a fene.
 3.
15 vagy 20 éve volt már aranyerem; amellett perforált gyomorfekélyem, rossz
májam, keléseim, pánikrohamaim, többféle elmebajom, de az ember megy
tovább, és csak reméli, hogy nem egyszerre hullik majd szét az egész élete.
Aztán egy ivászat mégis betett. Szédültem és gyenge voltam, igaz, ez
megszokott volt. De durván kiújult az aranyerem is, és nem segített rajta semmi,
se a forró fürdő, se a krémek, se semmi. A vastagbelem majdhogynem úgy lógott
ki a seggemből, mint egy kutya farka. Elmentem egy orvoshoz. Csak ránézett, és
azt mondta: – Műtét. – Hát jó – mondtam –, csak az a gond, hogy beszari alak
vagyok.
– Hát asz megneheszíti a dolog.
– Te utolsó náci gazember – gondoltam magamban.
– Vegye be eszt a hashajtó kedden este, já? Asztán reggel hétkor felkel, és
adja magának észt a beöntés, és addig adja magának beöntés, míg a vísz tiszta
lesz, já? Asztán szerda reggel tíszkor megnészem magának meginth, já?
– Jawohl, meine herring.
 4.
A cső folyton kicsúszott a seggemből, és úszott az egész fürdőszoba, és hideg
volt, és fájt a gyomrom, és ott fuldokoltam a tocsogó vízben és szarban. Így jön
el a világ vége, nem az atombombával, hanem a szarral, szarral, szarral. Azon,
amit én vettem, sehogy se lehetett szabályozni a víz folyását, az ujjammal nem
tudtam elállítani, így a víz teljes erővel zubogott be, majd zubogott ki.
Másfél órát szenvedtem vele, és addigra az aranyerem átvette a világ felett az
irányítást. Jó párszor gondoltam közben, hogy hagyom az egészet a francba, és
inkább meghalok. A gardróbban találtam egy üveg tiszta terpentinszeszt.
Gyönyörű zöld és piros üveg volt. „VIGYÁZAT!” – állt rajta –, „ha a bélbe jut,
életveszélyes is lehet!” Tényleg beszari alak voltam: visszatettem.
 5.
Az orvos felfektetett az asztalra. – Csak nyugalom, já? Ne szorítsa össze az
izom, já?
Majd hirtelen belevágott a seggembe egy V alakú valamit, és nyomta feljebb
és feljebb, és kereste az elzáródást, kereste a rákot.
– Fáj egy kicsi, nein? Akkor lihegjen, mint egy kutya, csinálja: haaa-haaa-ha-
haaaaaa!
– Te mocskos szemétláda!
– Hodzs?
– A picsába, picsába, picsába! Te sintér! Te szadista állat... Te égetted meg
Jeanne D’Arcot, te ütötted a szöget Jézus tenyerébe, te szavaztál a háborúra, te
szavaztál Nixonra. A kurva életbe! Mit MŰVELSZ velem?!
– Mindjárt végszünk. Jól visel. Jó páciens.
Aztán kihúzta a seggemből, majd belenézett valamibe, ami úgy nézett ki, mint
egy periszkóp. Aztán még felnyomott egy kis gézt a vérző seggembe, majd
felkeltem, és felöltöztem.
– És mire lesz a műtét? – kérdeztem.
Tudta, hogy értettem.
– Csak az arhanyérh.
Kifelé menet benéztem az asszisztense lába közé. A nővér édesen mosolygott.
 6.
A kórház várótermében egy kislány nézte a szürke, fehér, sárga arcokat. – Itt
mindenki haldoklik – közölte. Egyikünk se válaszolt. Lapoztam egyet a
kezemben lévő, régi Time magazinban.
A rutin vizelet- és vérvizsgálat, valamint a nyomtatványok kitöltése után
felvittek a nyolcadik emeletre, egy négyágyas szobába. Arra a kérdésre, hogy
milyen vallású vagyok, azt írtam: „katolikus”, csak hogy elkerüljem a rosszalló
tekinteteket és kérdezősködést, ami azután szokott következni, hogy ráírom a
lapra: „semmilyen”. Belefáradtam már a sok vitába meg bürokráciába. Katolikus
kórház volt – így lehet, hogy jobb ellátásban vagy pápai áldásban részesülök.
Ott voltam hát három másik beteggel. Én, a szerzetes, a remete, a
szerencsejátékos, a playboy, az idióta. Nekem kicsöngettek. Az áldott jó
magány, a fridzsider tele sörrel, a szivarok a szekrényen, és mellettük a vastag
lábú, nagy seggű nők telefonszámai...
Az egyiknek sárga volt a feje. Úgy nézett ki, mint egy nagy, dagadt madár,
amit vizeletbe áztattak, majd a napon kiszárítottak. Egyfolytában csengetgetett a
nővéreknek. Nyávogó, síró, nyafogó hangja volt. – Nővér, nővér, hol van dr.
Thomas? Kaptam tőle codeine-t tegnap. Hol van ma dr. Thomas?
– Nem tudom, hol van.
– Kaphatnék egy köhögéscsillapítót?
– Ott van az éjjeliszekrényén.
– De attól nem múlik el a köhögésem, az semmit nem ér.
– Nővér! – kiáltotta egy ősz hajú ürge a sarokból –, kaphatnék még egy kis
kávét? Szeretnék még egy kis kávét inni.
– Mindjárt megnézem – mondta, és elment.
Az ablakomból dombokra láttam rá, emelkedő lankákra. Kinéztem. Sötétedett.
A dombokon csak házak álltak mindenfelé. Régi házak. Elfogott egy érzés, hogy
mindegyik ház üres, hogy mindenki meghalt, hogy mindenki feladta. Aztán
hallgattam, ahogy azok ott hárman nyavalyognak, hogy milyen rossz a kaja,
milyen drága a kórház, és milyenek az orvosok meg a nővérek. Amikor az
egyikük beszélt, a másik kettő nem is figyelt. Nem reagáltak. Aztán megszólalt
egy másik. Felváltva csinálták. Semmi mással nem lehetett elütni az időt.
Összevissza beszéltek, percenként váltottak témát. Egy földönfutó farmerrel, egy
filmes operatőrrel és egy sárga palimadárral voltam összezárva. Odakint egy
kereszt rajzolódott ki az égen – először kék volt, majd vörös. Beesteledett,
valamennyire behúzták az ágyaink körül a függönyt, amitől egy kicsit jobban
éreztem magam, de aztán rájöttem, hogy furcsamód sem a fájdalom, sem az
esetleg bekövetkező halál nem hozott közelebb egy szemernyit sem az
emberiséghez. Érkezni kezdtek a látogatók. Hozzám nem jött senki. Úgy
éreztem magam, mint egy szent. Megint kinéztem az ablakon, és valahol a
kékből vörösre váltó kereszt közelében megláttam egy feliratot: MOTEL. Ott a
testek finomabb összehangoltságban fekszenek egymás mellett. Azaz basznak.
 7.
Egy zöldbe öltöztetett, szegény ördög jött be, és leborotválta a seggem.
Milyen szörnyű melók is vannak a világon! Ehhez még nekem sem volt
szerencsém.
Felraktak egy zuhanysapkát a fejemre, és felfektettek egy gurulós ágyra.
Nincs tovább. Műtét. Viszik a gyávát, tolják folyosókon át, el a haldoklók
mellett. Egy férfi és egy nő vitt. Mosolyogva toltak, dk teljesen nyugodtak
voltak. Betoltak egy liftbe. Négy nő állt benne.
– Műtétre visznek. Nem volna kedve valamelyiküknek a hölgyek közül
esetleg cserélni velem?
Hátrébb húzódtak, és egy szót sem szóltak.
A műtőben vártuk, hogy megjelenjen Isten. És Isten nagy sokára belépett.
– Na, lásszuk, lásszuk, hodzs van az én drhága barhátom?
Ekkora hazugságra nem is feleltem.
– Forhduljon hasrha.
– Feltételezem, későn szólok, hogy meggondoltam magam.
– Já – mondta az Isten –, most márh a mi készünkben van.
Átvetettek egy szíjat a hátamon. Szétnyitották a lábamat. Megkaptam az első
érzéstelenítőt. Aztán mintha törölközőt tettek volna a seggem köré meg a
hátamra. Még egy érzéstelenítő. Aztán egy harmadik. Én csak pofáztam tovább.
A beszari alak, a showman, löki a dumát, de hiába.
– Altassa el, já? – mondta. A könyökömben éreztem egy szúrást. Nem
használt. Túl sok részeg éjszaka volt már mögöttem.
– Nincs valakinél egy szivar véletlenül? – kérdeztem.
Valaki nevetett. Kezdtem ciki lenni. Rossz formában voltam. Úgy döntöttem,
inkább elhallgatok.
Éreztem, hogy a késsel matat a seggemben. De fájdalmat nem.
– Na esz itt kérhem, esz okozza a gond. Látja? És esz itt...
 8.
A kórterem, ahová műtét után vittek, elég lehangoló volt. A folyosón járkált
egypár igen jó nő, de rám se hederítettek. Felkönyököltem, és körülnéztem.
Testek mindenhol. Nagyon, nagyon fehér, mozdulatlan testek. Komoly
operációk után. Tüdő. Szív. Ilyenek. Amatőrnek éreztem magam köztük, és egy
kicsit el is szégyelltem magam. Örültem, mikor kitoltak onnan. A három
szobatársam rendesen megbámult, amikor betoltak. Elég rosszul festettem.
Rágurultam az ágyra a kocsiról. Rádöbbentem, hogy nem érzem a lábamat, és
nem tudom mozgatni. Úgy döntöttem, inkább alszom. Nagyon nyomasztó volt a
hely. Amikor felébredtem, rettenetesen fájt a seggem. A lábamat pedig továbbra
sem éreztem. Lenyúltam, hogy megfogjam a tökömet, és olyan volt, mintha nem
lett volna ott. Úgy értem, abban sem volt semmi érzés. Már azt leszámítva, hogy
hugyoznom kellett, de nem tudtam. Szörnyű volt, igyekeztem nem figyelni rá.
Az egyik exem bejött, leült, és nézett rám. Neki elmondtam, hogy be fogok
jönni. Hogy miért, azt tulajdonképpen magam sem tudom.
– Helló, hogy vagy?
– Jól, csak pisálni nem tudok.
Elmosolyodott.
Beszélgettünk egy kicsit, aztán elment.
 9.
Olyan volt, mint a filmeken: az összes férfi ápoló homoszexuálisnak tűnt.
Egyikük kicsit férfiasabbnak nézett ki a többinél.
– Hé, pajtás!
Odajött hozzám.
– Pisálnom kell, de nem tudok.
– Mindjárt jövök, segítek.
Elég sokat vártam. Aztán visszajött, behúzta a függönyt az ágyam körül, és
leült.
„Jézusom, ez mire készül? Le akar szopni?” – gondoltam magamban.
De aztán megláttam, hogy a kezében volt valami masina. Figyeltem, ahogy
megfog egy injekciós tűt, és beleszórja a húgycsövembe. Az érzés, hogy nem
érzem a farkam, hirtelen elmúlt.
– Azt a kurva! – szisszentem fel.
– Nem a világ legkellemesebb érzése, ugye?
– Hát, nem, ebben egyet értek, ááááááááá! A picsába és Jézusom!
– Mindjárt végzek.
Megnyomta a húgyhólyagomat. A kezében lévő, kis tartály kezdett megtelni
vizelettel. Ezt a jelenetet ki szokták hagyni a filmekből.
– Atyaúristen, ember, könyörülj rajtam! Szerintem most már jó lesz.
– Még egy pillanat.
Aztán kihúzta a tűt. Az égen a kék-vörös kereszt forgott és forgott. Krisztus a
lábához ragadt darab száraz pálmával lógott a falon. Nem csoda, hogy az
emberek az istenekhez fordultak. Ezt tisztán elég kemény volt lenyelni.
– Kösz – mondtam neki.
– Máskor is, csak szólj – válaszolta, majd elhúzta a függönyt, és elment.
A sárga palimadaram megnyomta a csengőt.
– Hol van már az a nővér? Miért nem jön már?
Megnyomta újra.
– Működik ez egyáltalán? Jó ez a gomb?
Bejött a nővér.
– Fáj a hátam! Szörnyen fáj a hátam! És senki nem akar meglátogatni. Ugye,
nektek is feltűnt! Még senki nem volt itt látogatóban! Még a feleségem se! Hol a
feleségem? Nővér, csinálja meg az ágyamat, úgy fáj a hátam! Emelje fel. ÚGY!
Még egy kicsit! Ne, ne, édes istenem, ez így túl magas! Egy kicsit lejjebb! Ott!
Stop! Hol a vacsorám? Még nem kaptam meg a vacsorámat. Nézze csak meg...
 A nővér kiment.
Az a kis pisamasina járt az eszemben. Lehet, hogy vennem kell egyet, és
hurcolásznom magammal egész életemben. Elbújni sikátorokban meg fák
mögött, a kocsim hátsó ülésén.
A farmer a szomszédos ágyon nem sokat beszélt.
– Nem értem, mi lett a lábammal – mondta váratlanul a falaknak –, nem
értem, egyszer csak bedagadt, és nem akar rendbe jönni. Csak fáj, fáj.
Az ősz hajú csávó a sarokban megnyomta a gombját.
– Nővér! Nővér! Nem szerezne nekem valahonnan egy jó kávét?
Valahogy meg kell oldani, hogy ebbe bele ne őrüljek – gondoltam magamban.
 10.
Másnap az öreg ősz hajú (a filmes operatőr) odaült mellém a kávéjával egy
székbe.
– Nem bírom elviselni azt a barmot. – A sárga palimadárra utalt. Nem volt mit
tennem, beszélgetnem kellett vele. Elmondtam neki, hogy a pia juttatott jelenlegi
élethelyzetembe. Csak hogy elszórakoztassam, meséltem neki egy-két vadabb
részeg éjszakáról meg őrületről, ami történt velem. Neki is volt egy-két erősebb
sztorija. – Régen – mondta – volt egy piros vonat, ami Glendale és Long Beach
között közlekedett, ha jól emlékszem. Egész nap és majdnem egész éjjel járt,
talán másfél óra szünettel, reggel fél négy és fél hat között. Történt, hogy egy
éjjel elmentem inni, találkoztam egy cimborámmal a bárban, és miután az bezárt,
felmentünk hozzá, és megittuk, amije még maradt. Aztán eljöttem tőle, és
eltévedtem. Befordultam egy zsákutcába, mert nem tudtam, hogy az. De csak
mentem előre, elég gyorsan, míg rá nem mentem a sínekre. És amikor
ráhajtottam, belevertem a fejem a kormányba, ami állon vágott, és kiütött. Ott
álltam keresztbe a síneken, kiütve. Az volt a szerencsém, hogy ez pont abban a
másfél órában történt, amikor nem járt a vonat. Fogalmam sincs, mennyi ideig
feküdtem a kormányra dőlve. Arra ébredtem, hogy dudál a vonat. Felriadtam, és
azt láttam, hogy felém tart. Még épphogy volt időm beindítani az autót, és
letolatni a sínekről. A vonat elhúzott előttem. Aztán hazavezettem úgy, hogy a
két első kerék majd’ kiesett alólam.
– Jó sztori.
– Egy másik alkalommal ülök a bárban, amivel szemben volt egy hely, ahol a
pályamunkások ettek mindig. Megáll egy vonat, az emberek leszállnak enni. Egy
fickó ül mellettem, odafordul hozzám, és azt mondja: „Régen én is ilyet
vezettem, de még most is menne. Gyere, nézd meg, beindítom.” Kimentem vele,
és felültünk a vezetőfülkébe. És szépen be is indította. Elindultunk, és egész
gyorsan mentünk, mikor észbe kaptam: Mi a faszt csinálok én itt? Mondtam
neki: „Figyelj, én most itt leszállok.” Annyit azért tudtam a vonatokról, hogy
megtaláljam a féket. Ráléptem, és mielőtt teljesen megállt, leugrottam. Ő
leugrott a másik oldalon, és soha többé nem láttam. Nem sokkal később hatalmas
tömeg gyűlt össze a vonat körül: rendőrök, vasúti felügyelők, közlekedésiek,
riporterek, bámészkodók. „Gyere, menjünk oda, nézzük meg, mi történik”, szólt
oda valaki mellettem. „Dehogy megyek”, mondtam neki. „Ez csak vonat.”
Fostam, hogy valaki esetleg meglátott. Másnap a sztori megjelent a lapokban. Az
egyik főcímben ez állt: EGY VONAT VEZETŐ NÉLKÜL MENT
PACOIMÁBA. Kivágtam az újságból, és eltettem. Tíz éven át őrizgettem. A
feleségemnek többször is a kezébe került. „Mi a francnak tartogatod ezt az
újságkivágást? EGY VONAT VEZETŐ NÉLKÜL MENT PACOIMÁBA.” De
nem árultam el neki. Még mindig féltem. Te vagy az első, akinek ezt elmesélem.
– Nyugi, egy árva léleknek se fogom elmesélni.
Aztán a seggem nagyon durván kezdett fájni, és őszhaj javasolta, hogy kérjek
egy injekciót. A nővér beadott egyet a csípőmbe. Mikor elment, a függönyt úgy
hagyta behúzva, de őszhaj továbbra is ott ült. Pedig még látogatója is jött.
Akinek olyan hangja volt, hogy az egészen a széjjeltúrt seggemig felhatolt.
Rendesen kieresztette.
– Az összes hajót felvitetem az öböl bejáratához. Ott vesszük fel az egészet.
Havi 890 dollárt fizetünk az egyik hajó kapitányának, akinek még két srác
dolgozik. Egy egész flotta van ott. Arra gondoltam, használjuk ki a lehetőséget.
A közönség már vár egy jó kis tengeri történetre. Errol Flynn óta egyetlen
tisztességes, tengeren játszódó sztorit sem láttunk.
– Ja – mondta őszhaj –, ennek is megvan a maga ciklusa. Szerintem is várja
már a közönség, hogy lásson végre egy jó kis tengeren játszódó filmet.
– Naná, egy csomó gyerek van, aki még életében egyet se látott. És ha már a
gyerekeknél tartunk. Csak gyerekszereplők lesznek. Tele lesz velük az összes
hajó. Csak a főszerepekre fogok öregeket felkérni. Egy kicsit arrébb visszük az
öbölből a hajókat, és ott vesszük fel az egészet. Két hajóra majd árbocot kell
tetetni, de más bajuk nincs. Feltetetjük, és kezdhetjük is.
– A közönség már várja. Ciklikusan működik ez is, és eljött az idő.
– A gyártó aggódik a költségvetés miatt. Pedig semmi okuk rá, alig kerül
valamibe. Nem is...
Elhúztam a függönyt, és odaszóltam őszhajnak.
– Figyelj, lehet, hogy bunkónak fogtok nézni, de itt vagytok közvetlenül az
ágyam mellett. Nem lehetne, hogy odamenj a barátoddal a te ágyadhoz?
– De, de!
A producer felállt.
– Elnézést, nem tudtam...
Dagadt volt és rút; elégedett, boldog és visszataszító.
– Semmi baj – mondtam.
Átmentek őszhaj ágyához, és ott tárgyaltak tovább a tengeri történetről. A
Queen of Angels kórház nyolcadik emeletének összes haldoklója hallotta,
milyen lesz a nagy tengeri történet. Aztán végre elment a producer.
Őszhaj rám nézett.
– Ő a világ legnagyobb producere. Több nagy filmnek volt már producere,
mint bárki. Ő volt John F.
 – John F., tényleg, ő nagy filmeket csinált, nagy filmeket! – mondta a sárga
palimadár.
Megpróbáltam elaludni. Éjszaka nagyon nehéz volt, mert mindannyian
horkoltak. Egyszerre. Őszhaj volt a leghangosabb. Aztán meg reggel mindig arra
ébredtem, hogy panaszkodik, hogy egész éjjel nem aludt. Aznap éjjel viszont a
sárga palimadár üvöltözött végig. Először azért, mert nem tudott szarni. Istenem,
szedd ki belőlem a dugót, muszáj szarnom! Aztán azért, mert fájt valamije.
Aztán az orvosért kiabált. Neki több orvosa is volt amúgy. Mikor az egyik már
nem bírta tovább, lepasszolta egy másiknak. Nem tudták megmondani, mi baja.
Illetve hogy van-e egyáltalán. Nem is volt. Csak az anyja hiányzott neki, aki
viszont már meghalt.
 11.
Nagy nehezen sikerült elérnem, hogy egy félprivát kórterembe helyezzenek át.
De rosszabbul jártam. Herbnek hívták, és ahogy az asszisztens elmondta: – Nem
beteg. Nincs neki semmi baja.
Selyemköntösben járt, naponta kétszer borotválkozott, a tévéjét egy pillanatra
sem kapcsolta ki, és állandóan látogatói voltak. Egy viszonylag nagy cég feje
volt, és a divat szerint ősz haját tépett-rövidre vágatta, hogy ezzel is fiatalságot,
hatékonyságot, intelligenciát és brutalitást sugározzon.
A tévé a legrosszabb képzeletet is felülmúlta. Nekem nem volt tévém, így nem
voltam hozzászokva ahhoz, ami jött belőle. Az autóversenyek még hagyján,
azokat el tudtam viselni, bár elég unalmasak voltak. De volt valami maraton,
valami jótékonysági ügy, amire egész nap pénzt gyűjtöttek. Már korán reggel
rákezdtek, és egész nap folytatták. Időről időre számok jelentek meg a
képernyőn, így tudatták, hol tart a gyűjtés. Volt valaki kuktasapkában.
Elképzelésem sincs, mi célból. Meg volt egy borzalmas öreg nő, akinek olyan
volt az arca, mint egy békának. Borzalmasan ronda volt. Nem is akartam elhinni.
Egyszerűen nem hittem el, hogy ezek az alakok nem tudják, milyen ronda, és
meztelencsigás és tésztás és visszataszító az arcuk. Ők meg nyugodt lélekkel
megálltak a képernyőn, odarakták az arcukat, beszélgettek és nevetgéltek. A
vicceiken nagyon nehéz volt nevetni, de nekik mégis könnyen ment. Azok az
arcok, azok az arcok! Herb nem nyilvánított véleményt. Csak nézte, mintha
érdekelné. Nem tudom a nevüket, de mind valamilyen sztárok voltak. Mikor
bemondták a nevüket, mindenki odáig volt meg vissza – rajtam kívül. Nem
értettem. Egy kicsit rosszul is lettem. Bárcsak visszamehetnék a másik
kórterembe – gondoltam magamban. Idővel aztán megpróbálkoztam az első
székeléssel. De semmi nem történt. Csak egy adag vér jött ki. Szombat este volt.
Jött a pap.
– Óhajt holnap misére jönni? – kérdezte.
– Nem, atyám, köszönöm. Nem vagyok jó katolikus. Már vagy húsz éve nem
voltam templomban.
– Katolikusnak keresztelték?
– Igen.
– Akkor még mindig katolikus. Csak eltévedt katolikus.
Úgy beszélt, mint a filmeken. Egyből a lényegre tért, mint Cagney. Vagy Pat
O’Brian volt az, aki reverendában virított? Csak régi filmek voltak meg. Az
utolsó mozi, amit láttam a Férfiszenvedély[11] volt. A pap adott egy füzetecskét.
 – Ezt olvassa el. Aztán elment.

IMAKÖNYV.
Kórházak és egyéb intézmények számára összeállítva.

Olvasni kezdtem.

Ó Örökké való és áldott Szentháromság, Atya, Fiú és a Szentlélek,

angyalok és szentek, dicsőítelek Benneteket.
Királynőm és Anyám, felajánlom neked magam, és hogy
elkötelezettségemről bizonyságot tegyek, ezen a napon megszenteltetem a
szemem, a fülem, a szám, a szívem, és teljes valómat, fenntartás nélkül.

Jézus Fájó Szíve, könyörülj a haldoklókon.

Istenem, térdre borulok előtted, és dicsőítelek...

Áldott Lelkek csatlakozzatok hozzám, midőn hálát adok a Kegyelmes

Istennek, ki oly’ nagylelkű minden teremtéssel, kik erre oly’ méltatlanok.

Az én bűneim okozták a szenvedésedet, drága Jézus...

Az én bűneim korbácsoltak Téged, tették rád a töviskoszorút, és
feszítettek a keresztre. Bevallom, hogy csakis büntetést érdemiek.

Felkeltem az ágyból, és megpróbáltam szarni. Már harmadik napja, hogy nem

ment. De semmi. Csak újabb adag vér, plusz a végbelemben szétnyíltak a
vágások. Herb valami kabarét nézett a tévében.
– Batman is szerepelni fog ma este. Látni akarom Batmant!
– Nem mondod – néztem rá, majd visszamásztam az ágyba.

A türelmetlenség, a düh, az elpártolás és a lázadás bűnéért is

bocsánatodat kérem.

Megjelent Batman a képernyőn. A tévében lévők egyszerre mind nagyon

izgatottak lettek.
– Ő az, Batman! – mondta Herb.
– Remek – mondtam. – Batman. Szűz Mária, légy oltalmazom.
– Énekelni is tud! Nézd, énekel! – mondta Herb.
Batman levette Batman-jelmezét, és ott állt öltönyben. Átlagos kinézetű
fiatalember, kicsit kifejezéstelen arccal. Énekelt. Úgy tűnt, a dalnak sosem lesz
vége, ő pedig valamilyen oknál fogva rendkívül büszke volt arra, hogy énekel.
– Tud énekelni! – mondta ismét Herb.

Istenem, ki vagy te, és mi vagyok én, hogy veszem arra a bátorságot,

hogy megszólítsalak?

Én csak egy szegény, szerencsétlen, bűnös teremtés vagyok, aki teljesen

méltatlan arra, hogy színed előtt megjelenjen.

Hátat fordítottam a tévének, és megpróbáltam elaludni. De Herb nagyon

hangosan nézte. Vattát gyömöszöltem a fülembe, de nem sokat segített. Soha
többé nem fogok tudni szarni, soha többé – gondoltam magamban –, míg az a
kurva doboz így zörög. Összeszorul tőle a gyomrom, teljesen összeszorul...
Ezúttal biztos, hogy megörülök!

Ó Uram, Istenem, e naptól fogva alázattal és örömmel fogadom el a

halál bármely nemét, mit kedved szerint rám mérsz, legyen az bármennyire
fájdalmas, gyötrő és szomorú. (Teljes búcsú naponta a szokásos feltételek
mellett.)

Éjjel fél kettőkor aztán nem bírtam tovább. Reggel 7 óta hallgattam, a szar
pedig örökre bennem rekedt. Úgy éreztem, az alatt a tizennyolc és fél óra alatt
megfizettem a keresztért. Nagy nehezen megfordultam.
– Herb, az Isten szerelemére! Mindjárt megőrülök! Bármelyik pillanatban
elgurulhat a gyógyszerem! Herb! KEGYELEM! NEM BÍROM ELVISELNI
AZT A TÉVÉT! NEM BÍROM ELVISELNI AZ EMBERI FAJT! Herb! Herb!
Ülve aludt.
– Herb, te pinafaló disznó! – mondtam neki.
– Mi az? Mi van?
– KAPCSOLD MÁR KI AZT A TÉVÉT!
– Kapcsoljam ki... Ja, persze, persze, mér’ nem szóltál, öcsi?
 12.
Herb is horkolt. És beszélt is álmában. Fél négy körül aludtam el. Negyed
ötkor zajra ébredtem, olyan volt, mintha egy asztalt húznának kint a folyosón.
Aztán hirtelen felkapcsolták a villanyt, és egy nagy, fekete nő állt az ágyamnál
csiptetős irattartóval kezében. Jézusom, hogy milyen ronda és ostoba egy
némber volt – Martin Luther King ide, faji egyenjogúság oda. A szart is simán ki
tudta volna verni belőlem. Lehet, hogy nem is rossz ötlet? Lehet, hogy az utolsó
kenetet jött feladni? Lehet, hogy nekem befellegzett?
– Bébi, elárulnád nekem, hogy mi folyik itt? Eljött a vég?
– Maga Henry Chinaski?
– Attól tartok, igen.
– Feliratkozott istentiszteletre.
– Dehogyis! Biztos rossz helyre ixelt. Én azt mondtam neki, hogy nem
megyek!
– Ó – mondta. Majd visszahúzta a függönyt, és lekapcsolta a villanyt. Aztán
hallottam, hogy az asztalt vagy mit tovább tolják a folyosón. A pápa nagyon
elégedetlen lesz velem. Iszonyatos zajt csapott az az asztal. A betegek és
haldoklók felébredtek, köhögtek, kérdéseket tettek fel a levegőnek, hívták a
nővéreket.
– Mi volt az, öcsi? – kérdezte Herb.
– Mi mi volt?
– A zaj meg a fény?
– Batman Sötét és Kegyetlen Angyala jött Krisztus testét kikészíteni.
– Mi?
– Aludjál.
 13.
Másnap jött az orvos, belenézett a seggembe, majd azt mondta, hogy
hazamehetek.
– De, édesz fiam, ne menjél lovagolni, ha lehet, já?
– Já. És mi a helyzet a meleg puncival?
– Hodzs?
– A szexuális aktussal?
– Ó, nein, nein! Hat-nyolc hétnél előbb nem fog tudni semmi normálisz
tevékenység folytatni!
Azzal kiment, én pedig öltözködni kezdtem. A tévé kivételesen nem
idegesített. Valaki azt mondta a képernyőn: „Vajon kész van már az a spagetti?”
Majd belenyomta az arcát az edénybe, és mikor felnézett, egy halom tészta
lógott a képéről. Herb nevetett. Kezet ráztam vele.
– Isten veled, pajtás – mondtam.
– Örvendtem a találkozásnak – mondta.
– Hmm – válaszoltam. És már épp indultam volna, amikor megtörtént.
Berohantam a klotyóba. Vér és szar. Szar és vér. Annyira fájt, hogy a falnak
beszéltem tőle.
– Ó, anyám, ti rohadt kurva szemétládák, ú bazmeg, ááá, ti perverz állatok, ó,
ti szarkeverő faszszopó egek, könyörüljetek! A kurva életbe, azt a kurva életbe,
ÁÁÁ!
Aztán végre kijött. Rendbe hoztam magam, gézt raktam a seggemre,
felhúztam a nadrágom, odamentem az ágyhoz, és megfogtam a táskámat.
– Viszlát, Herb bébi.
– Viszlát, öcsi.
Kitalálták, újra be kellett rohannom a WC-be.
– Ti ocsmány anyaszomorító macskabaszók! Óóóóóó, a kuuuuuuurva
életbe!!!
Aztán kijöttem, és egy darabig üldögéltem. Volt még egy kisebb roham, majd
úgy éreztem, hogy végre el fogok tudni indulni. Lementem a földszintre, és
aláírtam a számlát, ami egy kész vagyon volt. Hívtak nekem egy taxit, én pedig
kimentem, és megálltam a mentőbejáratnál. Velem volt a kis speckó bilim. Egy
tál, amibe szarás előtt forró vizet kellett tölteni, majd beleülni. Három farmer
álldogált odakint, két férfi és egy nő. Hangosan beszéltek, déli akcentussal, és
látszott rajtuk, hogy egész életükben soha semmi bajuk nem volt – még a foguk
se fájt. A seggem remegni kezdett. Megpróbáltam leülni, de hiba volt. Volt velük
egy kisfiú. Odarohant hozzám, és ki akarta venni a bilit a kezemből. Rángatta.
– Hagyd abba, te kis pöcsös – szisszentem rá. Már majdnem megkaparintotta.
Erősebb volt nálam, de tartottam.

Ó, Jézus, gondjaidra bízom a szüleimet, a rokonaimat, a jótevőimet, a

tanáraimat, a barátaimat. Jutalmazd meg őket mindazért a bánatért, amit
nekik okoztam.

– Te kis faszcibáló! El a kezekkel a szarbödönömtől! – mondtam neki.

– Donny! Hagyd békén azt az embert! – kiáltott rá a nő. Donny elkotródott.
Az egyik férfi rám nézett.
– Hello – mondta.
– Hello – válaszoltam.
Nagyon jókor jött az a taxi. – Chinaski? – kérdezte a sofőr.
– Az. Menjünk.
Beültem mellé a bödönömmel. Igyekeztem féloldalasan ülni.
Megmondtam, hogy hová megyünk. – Figyelj, ha ordítok, azonnal húzódj le
valahol, egy útjelző tábla mellett, benzinkútnál, akárhol. És várj is meg. Lehet,
hogy rám fog jönni a szarás – mondtam neki.
– Oké.
Elindultunk. Jól mutattak az utcák. Dél volt. Életben voltam.
– Figyelj, hol van errefelé egy jófajta bordélyház? Hol tehetnék szert egy jó
kis tiszta, olcsó puncira?
– Fogalmam sincs, ilyesmiben nem vagyok jártas.
– UGYAN MÁR! UGYAN MÁR! Úgy nézek én ki, mint egy rendőr? Vagy
mint egy spicli? Velem nyugodtan beszélhetsz, főnök.
– Nem, komolyan mondom, tényleg nem tudom. Nappalos vagyok. Lehet,
hogy egy éjszakás tud majd segíteni.
– Jól van, hiszek neked. Itt fordulj be.
Jól nézett ki a sok nagy emeletes ház között álló, kis kulipintyó. Az ‘57-es
Plymouthomat összevissza szarták a madarak, és a kerekek félig laposak voltak.
Nem vágytam másra, csak egy forró fürdőre. Egy forró fürdőre. Hogy szegény
kis segglyukamat megáztathassam egy kis forró vízben. És csendre. És hogy
elnyúljak a falak közt, és visszatérhessek elátkozott lelkem búvóhelyére. Rendes
borravalót adtam, és óvatosan elindultam felfelé. Nyitva volt az ajtóm. Kitárva.
Valaki kalapácsolt valamit. Az ágyamon nem volt ágynemű. Úristen,
kirámoltak! Kilakoltattak!
Bementem.
– HÉ! – kiáltottam.
 A háziúr bejött a nappaliba. – Pfű, hát nem gondoltuk, hogy ilyen hamar
hazaengedik! Kilyukadt a melegvíz-tartály, és le kell szednünk. Majd teszünk be
újat.
– Úgy érti, nincs meleg víz?
– Úgy. Nincs meleg víz.

Ó, Jézusom, önszántamból elfogadom a megpróbáltatást, amelyet rám

mérsz.

Bejött a felesége is.

– Ó, épp most akartam áthúzni az ágyát.
– Rendben. Köszönöm.
– Még ma meg kéne csinálnunk neki a tartályt – mondta az asszony. – De
lehet, hogy nem kapunk hozzá alkatrészt. Vasárnap elég bajos.
– Hagyja, majd én felhúzom az ágyat – mondtam.
– Dehogyis, majd én felhúzom.
– Kérem, hagyja, majd én.
Bementem a hálóba, és nekiálltam felhúzni az ágyneműt. Aztán rám jött.
Berohantam a WC-be. A férfi kalapáccsal verte a víztartályt, aminek nagyon
örültem. Halk előadást tartottam a falaknak. Aztán lefeküdtem. Hallottam, hogy
a szomszédban veszekednek. A férfi részeg volt. – Az a baj veled, hogy
fogalmad sincs semmiről! Semmit nem tudsz! Tökhülye vagy. És a tetejébe még
kurva is!
Újra otthon voltam. Remek. Hasra fordultam. Vietnamban nyírta egymást a
két hadsereg. A sikátorokban a hajléktalanok szlopálták a bort. A nap még sütött.
Bevilágított a függönyön át. Egy pók mászott az ablakkereten. Megláttam a
földön egy régi újságot. Egy képen három fiatal lány ugrott át egy kerítésen, és
jó sok látszott a lábukból. Az egész lakás úgy nézett ki, mint én, és olyan szaga
volt, mint nekem. Ismert a tapéta. Tökéletes. Tudatában voltam, hogy van lábam,
könyököm, hajam. Nem éreztem magam 45 évesnek. Úgy éreztem magam, mint
egy kurva szerzetes, aki épp most világosodott meg. Úgy éreztem, mintha
szerelmes lennék valami nagyon jóba, de nem tudtam, mi az, csak azt, hogy
létezik. Füleltem, figyeltem a zajokat, a motorbiciklik, autók hangját. Aztán
kutyaugatást hallottam. Embereket, nevetést. Aztán elaludtam. És csak aludtam,
aludtam, aludtam. Közben egy növény nézett be az ablakomon, egy növény
nézett rám. A nap tette a dolgát, a pók ide-oda járkált.
 EGY FÉRFI VALLOMÁSAI, AKI ELÉG ŐRÜLT AHHOZ,
HOGY BESTIÁKKAL ÉLJEN EGYÜTT

1.
Emlékszem, egyszer kivertem a gardróbban, úgy, hogy felvettem anyám
magassarkúját, és miközben egy ruhát húztam fel egyre magasabbra, és úgy
néztem a lábamat, mintha egy nőét nézném, bejött a házba két haverom, és az
egyikük megszólalt: – Tudom, hogy itt van valahol. Kapkodtam magamra a
ruhákat, és amikor egyikük benyitott, rákiáltottam: – Te vadbarom! – majd
kikergettem őket a lakásból, aztán hallottam, hogy azt kérdezgetik egymástól: –
Ennek mi baja lehet? Ennek vajon mi baja?
 2.
K. régen táncoslány volt, és gyakran mutatott magáról fotókat,
újságkivágásokat. Egyszer majdnem megnyerte a Miss America
szépségversenyt. Az Alvarado Street-i bárban ismerkedtem meg vele, ami
nagyjából annyira közel van a gettóhoz, amennyire csak lehet. Ahhoz képest,
amilyen a képeken volt, meghízott, de azért az alakját és stílusát valamennyire
megőrizte, de éppen hogy csak. Mindketten le voltunk robbanva. Egyikünk sem
dolgozott, és hogy hogyan maradtunk életben, arról fogalmam sincs. Cigivel,
borral, és úgy, hogy mindig akadt egy házinéni, aki elhitte, hogy nemsokára
megadjuk a tartozásunkat, csak per pillanat egy vasunk sincs. De leginkább
borral.
A nap nagy részét átaludtuk, de amikor sötétedni kezdett, fel kellett kelnünk.
Akkor már úgy éreztük, jó lesz felkelni:
K: – A kurva életbe, jól jönne egy ital.
Én ilyenkor még mindig az ágyban feküdtem, és az utolsó cigarettámat
szívtam.
Én: – Hát, akkor menj le a Tony’s-ba, és hozz egy-két portóit.
K: – Hétdeciset?
Én: – Naná. De ne Gallót. Meg ne azt a másikat, amitől két hétig fájt a fejem.
És két doboz cigit is hozz. Mindegy, milyet.
K: – De itt csak ötven cent van!
Én: – Tudom! A többit hitelezze meg. Mi van veled, hülye vagy?
K: – Már megmondta, hogy nincs több hitel.
Én: – Megmondta, megmondta, ki ez a csávó, Isten? Fűzd be az agyát.
Mosolyogj rá. Rázd meg neki a kannáidat. Állítsd fel neki. Vidd hátra, ha kell,
csak hozd azt a BORT!
K: – Jól van már, jól van.
Én: – Vissza ne gyere nélküle.
K. azt mondta, szeret. Előfordult, hogy szalagot kötött a farkamra, és kis
csákót rakott rá.
Ha bor nélkül tért vissza, vagy csak egy üveggel, akkor én viharzottam le,
mint egy őrült, és hörögtem és fröcsögtem, és fenyegetőztem mindaddig, míg az
öreg oda nem adta, amit kértem, vagy még annál is többet. Néha szardíniát,
kenyeret és chipset is kaptam mellé. Akkoriban egész jó periódusunk volt, aztán
mikor Tony eladta a boltot, az új tulajt vettük kezelésbe. Az elején nehezebb
volt, de végül ő is kötélnek állt. A legjobbat hozta ki belőlünk.
 3.
Olyan volt, mintha fafurdanccsal csinálták volna, akár az is lehetett; éreztem
az égő olaj szagát, meg hogy azt az izét belenyomják az arcomba, a húsomba, és
fúrnak vele, és jön ki a vér meg a váladék, én meg csak ültem ott, és a lelkem
zsinórja ide-oda himbálózott, mint egy majom a szakadék szélén. A pofámat
kelések borították, de akkorák, mint egy alma. Nevetséges volt és hihetetlen. – A
legdurvább eset, amit életemben láttam – mondta az egyik doki, pedig elég idős
volt. Úgy gyűltek körém, mintha cirkuszi látványosság lettem volna, egy
szörnyszülött. Mondjuk, az is vagyok. Villamossal jártam a kórházba. A kölykök
a villamoson megbámultak, és azt kérdezgették az anyjuktól: – Anya, mi van
azzal az emberrel? Mi baja az arcának? – Mire az anyák: – PSSSSSSSZT! – És
ez a pssssssszt megsemmisítő volt, aztán meg hagyták, hogy a kis köcsögök és
köcsöginák bámuljanak tovább a széktámlájuk mögül, én meg csak kinéztem az
ablakon, és merengve bámultam az épületeket, és fuldokoltam, lejjebb csúsztam
a széken, és fuldokoltam tehetetlenül. Az orvosok, jobb híján, Acne Vulgarisnak
hívták. Órákig ültem egy fapadon, és vártam a fafurdancsomra. Ugye, milyen
szánalmas történet? Tisztán emlékszem a kórház téglaépületeire, a jókedvű,
nyugodt, kipihent nővérekre, és a nevetgélő orvosokra, akiknek bejött az élet.
Ott tanultam meg, miről is szól a kórház – hogy az orvos a király, a páciens a
szarral egyenértékű, és a kórház csak arra való, hogy az orvosok
megteremthessék keményítőfehér, felsőbbrendű életüket, és hogy megkaphassák
a nővéreket: dr. dr. dr. csípjen bele a fenekembe a liftben, feledkezzen meg egy
pillanatra a rákról, és arról, milyen nehéz az élet. Mi nem vagyunk olyan
szegény szerencsétlen idióták – mi nem fogunk meghalni; megisszuk szépen a
répalevünket, és ha rosszul érezzük magunkat, beveszünk valamit, beadunk
magunknak egy injekciót, és feltoljuk az összes anyagot, amire szükségünk van.
Csip-csirip-csirip – az élet majd énekel nekünk, nekünk, királyoknak.
Aztán a várakozás után bementem, leültem, ők meg belém nyomták a
fúrógépet. ZIRRRRRR, ZIRRRRRR, ZIRRRR, ZIR, közben a napsütésben
kibújtak a dáliák, értek a narancsok, a napfény átvilágított a nővérek ruháján,
amitől a hozzám hasonló szörnyszülöttek teljesen kész lettek, zirrrrrrr, zirrr, zirr.
– Még életemben nem láttam, hogy valaki így viselje a tűt!
– Nézzétek, kemény, mint az acél.
És jött, gyülekezett a sok nővér-baszó, akinek nagy háza volt, meg ideje, hogy
nevetgéljen, és olvasson, és színházba járjon, és elfelejtse, milyen az emberi
érzésekkel bírni. Fehér keményítő és az én vesztett csatám. A gyülekezés.
 – Hogy érzed magad?
– Fantasztikusan.
– Fájdalmas a tűkezelés?
– Baszódj meg.
– Hogy?
– Mondom, baszódj meg.
– Gyerek még. Tele keserűséggel. Ne haragudj rá. Hány éves vagy? – szólalt
meg egy másik.
– Tizennégy.
– Nem akartam rosszat, csak meg akartalak dicsérni, milyen bátran állod a
sarat, hogy bírod a tűkezelést. Kemény gyerek vagy.
– Baszódj meg.
– Te így nem beszélhetsz velem.
– Baszódj meg. Baszódj meg. Baszódj meg.
– Egy kicsit össze kéne szedned magad. Nem olyan nagy ügy. Mi lenne, ha
vak volnál?
– Akkor legalább nem látnám azt a ronda pofádat!
– Bolond ez a gyerek.
– Az hát, hagyd is békén.
Nem semmi egy kórház volt. Honnan is tudhattam volna, hogy húsz évvel
később ugyanott kötök ki. Kórházak, börtönök, kurvák – ezek az élet egyetemei.
Több diplomám is van. Szólítsanak csak Mr.-nek.
 4.
Egy újabb egyeddel éltem. Az elsőn laktunk, és akkor épp volt munkám. Ez
majdnem meg is ölt: ivás egész éjjel, meló egész nap. Mindig ugyanazon az
ablakon dobtam ki az üveget. Hetente egyszer le is vittem az üvegeshez
beüvegeztetni. Az ürge elég furcsán nézett rám, de a pénzemet eltette, azt nem
furcsállotta. Keményen ittam, 15 éve egyfolytában, és egy reggel felkeltem, és
tessék: vér jött ki a számon és a seggemen. Fekete széklet. Vér, vér, vízesésnyi
vér. A vér büdösebb, mint a szar. A nő kihívta a mentőt. A mentősök azt
mondták, túlságosan nagydarab vagyok ahhoz, hogy levigyenek, és megkértek,
hogy menjek le a saját lábamon. – Oké – mondtam. – Örömmel beleegyezem,
nem szeretném, ha megerőltetnék magukat. – Lent ráfektettek a hordágyra.
Kinyitották nekem, és én úgy feküdtem fel rá, mint egy hervadt virág. Szép kis
virág. A szomszédok néztek az ablakból, álltak a lépcsőn; nézték, ahogy
elhaladok mellettük. Legtöbbször részegen láttak. – Nézd, Mabel – mondta az
egyik –, ott viszik azt a rémes alakot! – Isten könyörüljön a lelkén! – jött a
válasz. A jó öreg Mabel. Köptem egy adag vöröset a földre, mire valaki
megszólalt: – Ó-óóóóóóóóóóó.
Bár dolgoztam, de pénzem nem volt, így mehettem vissza a szegénykórházba.
A mentő tele volt. Az ágyakat polcszerűen helyezték el, és mindenhol feküdt
valaki. – Telt ház – mondta a sofőr –, menjünk. Nem volt kellemes az út. Ide-oda
csúszkáltunk, himbálóztunk. Igyekeztem magamban tartani a vért, minthogy
nem akartam, hogy a mellettem lévők büdösek legyenek. – Nem hiszem el, hogy
ez történik velem, nem hiszem el – mondta egy fekete nő –, Istenem, segíts!
Isten népszerűsége igencsak megugrik efféle helyeken.
Bedugtak egy sötét pincébe, valaki tett valamit egy pohár vízbe, és ennyi volt
az ellátás. Időről időre hánytam egy kis vért az ágytálba. Négyen vagy öten
voltunk odalent. Az egyik férfi részeg volt – és őrült –, de erősnek tűnt. Leszállt
a priccsről, és ide-oda ténfergett, botorkált a teremben, át-átesett a többieken,
ezt-azt levert, és közben azt hajtogatta: – Én vagyok vava a dzsuba, dzsuma
dzsubba, én vagyok dzsuba. Megfogtam a vizes kancsót, hogy ha közelebb jön,
leütöm, de hozzám nem jött oda. Aztán összeesett az egyik sarokban, és elájult.
Egész éjjel lent voltam az alagsorban, másnap délig. Aztán felköltöztettek. A
kórház tele volt. Betettek egy sötét sarokba. – Ó, meg fog halni abban a sötét
sarokban – mondta ez egyik nővér. – Meg – mondta a másik.
Egyik éjjel felkeltem, de nem értem el a WC-ig. Vért hánytam, és beterítettem
vele a szoba közepét. Elestem, és olyan gyenge voltam, hogy nem tudtam
felállni. Kiabáltam a nővéreknek, de a húsz centi vastag ajtón még bádogbontás
is volt, így nem hallották. Úgy kétóránként jött arra egy nővér, hogy megnézze,
van-e hulla. Éjszakánként sok halottat vittek el. Nem tudtam aludni, így mindig
ébren figyeltem a műveletet. Lecsúsztatták az ágyról, rá a kocsira, majd
letakarták. Rendesen be voltak járatva azok a kocsik. – Nővér! – üvöltöttem, de
tulajdonképpen nem tudom, minek. – Kuss! – szólt rám az egyik öreg. – Aludni
akarunk.
Aztán elájultam.
Mikor magamhoz tértem, égtek a villanyok. Két nővér próbált összeszedni a
földről. – Mondtam, hogy ne szálljon ki az ágyból – mondta egyikük. Nem
tudtam beszélni. Dobszót hallottam a fejemben. Teljesen üres voltam. Olyan
volt, mintha hallottam volna mindent, látni viszont csak fénycsíkokat láttam. De
se pánikot, se félelmet nem éreztem; csak azt, hogy várok, hogy várok valamire,
de minden mindegy.
– Maga túl nehéz – mondta az egyik nővér. – Üljön bele ebbe a székbe.
Beleültettek, és végigcsúsztattak a szobán. Nem éreztem magam három
kilónál nehezebbnek.
Aztán megjelentek körülöttem: emberek. Emlékszem egy orvosra, zöld
műtősköpenyben. Dühösnek tűnt. A főnővérrel beszélt.
– Miért nem kapott még ez az ember vérátömlesztést? Már alig van az
ereiben...
– A papírjai lent voltak, én pedig idefent, és már iktatták, mielőtt láthattam
volna. És, doktor úr, azt sem tudjuk, milyen vér kell neki.
– Hozzák azt a vért, most RÖGTÖN!
– Ki ez az ember? – gondoltam magamban. – Nagyon különös. Doktornak
nagyon furcsa.
Megkezdték a vérátömlesztést. Öt liter vér és egy fél liter glükóz.
Aztán jött egy nővér, és roston marhát akart nekem adni krumplival, borsóval
és répával – első étkezés gyanánt. Elém rakta a tálcát.
– Ne vicceljen már, ezt nem ehetem meg, azonnal meghalnék tőle! – mondtam
neki.
– Egye meg! – ezt írták elő magának.
– Hozzon egy kis tejet – mondtam.
– Megeszi szépen – mondta, és elment.
Hozzá se nyúltam.
Öt perc múlva rohant vissza.
– MEG NE EGYE! – kiabálta. – NE NYÚLJON HOZZÁ! Összekeverték a
neveket!
Elvitte, majd hozott egy pohár tejet.
 Amint lefolyt az első üveg vér, tolókocsiba ültettek, és levittek röntgenre. Az
orvos megkért, hogy álljak fel. Folyton összeestem.
– A ROHADT ÉLETBE! – üvöltötte. – MEGINT TÖNKRETETTEM EGY
FILMET! ÁLLJON MÁR MEG, ÉS HA LEHET, NE ESSEN EL!
Megpróbáltam, de nem ment, nem tudtam állva maradni. Megint hátraestem.
– Az istenit! Vigyék el innen – mondta a nővérnek.
Húsvétvasárnap az Üdvhadsereg játszott reggel ötkor, pont az ablakunk alatt.
Borzalmas egyházi zenét játszottak, rosszul és hangosan, teljesen beterített a zaj,
átment rajtam, kis híján megölt. Soha életemben nem éreztem magam még
közelebb a halálhoz, mint aznap reggel. Egy centire volt, egy hajszálnyira. Végre
aztán odébb álltak a kórház másik oldalára, és kezdett visszatérni belém az élet.
Szerintem aznap reggel egy jó pár embert meggyilkoltak a zenéjükkel a
kórházban.
Aztán megjelent az apám a kurvámmal. A csaj részeg volt, és tudtam, hogy
apám adott neki pénzt italra, és direkt hozta el részegen, hogy felidegesítsen. Az
öreggel ősi ellenségek voltunk – minden, amiben én hittem, abban ő nem, és
fordítva. A nő ott tántorgott az ágyam körül, vörös fejjel, részegen.
– Miért kellett így idehozni? Miért nem lehetett máskor?
– Megmondtam, hogy semmirekellő! Nem megmondtam már az elején?
– Berúgattad, aztán idehoztad. Miért jó az neked, hogy állandóan forgatod
bennem a kést?
– Mondtam, hogy semmirekellő, megmondtam, meg-mond-tam!
– Te rohadt szemétláda, még egy szó, és kikapom a tűt a kezemből, és
agyonverlek!
Karon fogta a nőt, és elmentek.
Gondolom, felhívhatták apámat azzal, hogy már nincs sok hátra. A vérzés
ugyanis nem állt el. Aznap este jött a pap is.
– Atyám – mondtam –, nem akarom megsérteni, de kérem, ha lehet, szeretnék
inkább rítusok és szavak nélkül meghalni.
Egészen meglepődtem azon, hogy a pap hogy hátrahőkölt attól, amit
mondtam. Azt hittem, ezek a fiúk azért ennél jobban meg tudják őrizni a
hidegvérüket. De hát, végtére is, ők is csak kitörlik a seggüket ugyanúgy.
– Atyám – mondta az egyik öreg –, jöjjön, beszéljen nekem. Velem beszélhet.
A pap odament az öreghez, és mindenki boldog volt.
Tizenhárom napra rá, hogy bevittek, teherautót vezettem, és 25 kilós zsákokat
emelgettem. Egy héttel azután megittam az első italomat. Azt, amelyikről azt
mondták, ha megiszom, belehalok.
Lehet, hogy egy nap ott végzem majd abban a tetves szegénykórházban. Úgy
tűnik, nem tudok szabadulni attól a helytől.
 5.
Újfent rossz passzban voltam, és totál ki voltak az idegeim a heveny
borfogyasztástól; a tekintetem egy őrülté, gyenge voltam, és túlságosan
depressziós ahhoz, hogy találjak valami megfelelően pihentető állást, mondjuk
szállítmányozóként vagy raktárosként, így bementem a húsfeldolgozó és –
szállító üzem felvételi irodájába.
– Nem láttam én már itt magát? – kérdezte az ember.
– Nem – hazudtam.
Két vagy három évvel azelőtt már jártam ott, kitöltöttem az összes papírt,
végigcsináltam az orvosi vizsgálatokat, miegymás, aztán lépcsőn lekísértek négy
emelettel lejjebb, és emeletről emeletre lett hidegebb, a padlót pedig mindenhol
vér borította, a zöld padlót és a zöld falakat, ő magyarázta el, hogy mit kell
csinálni. Hogy meg kell nyomni egy gombot, mire egy falban lévő lyukból olyan
zaj jött elő, mint amikor összetörnek egy középhátvédet, vagy eldől egy elefánt,
majd elindul egy halott valami, egy csomó halott valami, véresen, és ő mutatta
meg, hogy kell leemelni és feldobni a teherautóra, majd újra megnyomni a
gombot, hogy jöjjön a következő adag. Aztán elment. Akkor fogtam, levettem a
munkaruhát, a védősisakot, a (három számmal kisebb) csizmát, felmentem a
lépcsőn, és ki az épületből. Most meg ott álltam újra.
– Kicsit idősnek néz ki már ehhez a munkához.
– Szeretnék megerősödni. Szeretnék valami kemény munkát, valami jó
kemény munkát – hazudtam.
– Meg tud vele birkózni?
– Szétfeszít az erő. Régen bokszoltam, a legjobbakkal küzdöttem.
– Tényleg?
– Bizony.
– Hát, az arcán látszik is. Lehetett egy-két kemény bunyója.
– Hagyjuk az arcomat. Nagyon gyors kezem volt. Még most is az. És az
ütések elől is gyorsan elhajoltam. Hogy látványos is legyen a dolog.
– Én jártas vagyok a bokszban, de nem emlékszem a nevére.
– Csillagporos Kölyök néven futottam.
– Csillagporos Kölyök? Nem rémlik a név.
– Bunyóztam Dél-Amerikában, Afrikában, Európában, a szigeteken,
kisvárosokban. Ezért vannak azok a kihagyások a munkakönyvemben; nem
szeretném beírni, hogy bokszoltam, mert az emberek vagy azt hinnék, hogy
hülyéskedem, vagy hogy hazudok. Inkább üresen hagyom, és kész.
 – Rendben, jöjjön be reggel fél tízre orvosi vizsgálatra, és utána munkába
állhat. Azt mondja, hogy valami kemény melót akar?
– Nézze, ha akad más is...
– Nem, jelen pillanatban nincs. De tudja mit, igazából nem tudom eldönteni,
hogy jó-e, amit csinálok. Maga kinéz vagy ötvennek. És mi nem szeretjük, ha az
emberek az időnket vesztegetik.
– De én nem „emberek” vagyok, hanem Csillagporos Kölyök.
– Hát jó, Kölyök – mondta nevetve –, akkor MUNKÁBA állhat.
Nem tetszett, ahogy mondta.
Két nappal később beléptem egy bódéba, megmutattam a kártyámat egy
öregembernek, amin a nevem szerepelt – Henry Chinaski –, mire átküldött a
rakodótérbe, ahol egy Thurman nevű embernél kellett jelentkeznem. Átmentem.
Egy fapadon emberek ültek sorban egymás mellett, és úgy néztek rám, mintha
homoszexuális lennék vagy bolond.
Laza megvetéssel néztem vissza rájuk, és elővettem a legjobb külvárosi
keményfiú modoromat:
– Hol van ez a Thurman? Találkám van a csávóval.
Valaki rámutatott.
– Thurman?
– Ige’?
– Neked dolgozom.
– Télleg?
– Ja.
Rám nézett.
– És hol a csizmád?
– Csizma? Az nincs – mondtam.
Benyúlt a pad alá, és átnyújtott egy párat, egy öreg megkeményedettet.
Felvettem. Ugyanaz a sztori: három számmal kisebb. A lábujjaim
összenyomódtak, és beszorultak a talpam alá.
Aztán adott egy véres munkaruhát meg egy sisakot. Felvettem. Megálltam
mellette, míg rágyújtott, vagy ahogy az angolok mondanák: míg meggyújtotta a
cigarettáját. A gyufát nyugodtan és férfiasan széles mozdulattal dobta el.
– Gyere.
Mindannyian négerek voltak, és ahogy elhaladtam mellettük, úgy néztek, mint
a Fekete Muszlimok. 180 felett voltam, de mégis mind magasabb volt nálam,
vagy ha nem magasabb, akkor kétszer-háromszor olyan széles.
– Hank! – kiáltotta Thurman.
„Ő is Hank – gondoltam magamban. – Épp, mint én. Ez jó.”
Már akkor izzadtam a védősisakban.
 – Állítsd MUNKÁBA!
Istenem, édes Istenem. Hová tűntek hirtelen a drága, nyugodt éjszakáim?
Miért nem Walter Winchell[12]-lel történik az ilyen, aki hisz is az Amerikai
Álomban? Hát nem én voltam az egyik legjobb diák antroplógia szakon? Mi
történt?
Hank odavitt a rakodóba, és egy kamion mellé állított, ami fél utca hosszú
volt.
– Várj itt.
Aztán megjelent pár Fekete Muszlim, rohanva tolták a talicskáikat, amikről
már pergett le a fehér festék, ami olyan fehér volt, mint a tyúkszarral kikevert
mész. A talicskák rogyásig voltak pakolva vizes vérben úszó sonkával. De a hús
nem úszott a vérben, ült benne, mint az ólom, mint egy ágyúgolyó, mint a halál.
Az egyik srác felugrott mögöttem a platóra, egy másik meg dobálni kezdte a
sonkákat, én elkaptam, továbbdobtam a platón állónak, aki pedig megfordult, és
odahajította a kamion végében állónak. GYORSAN repültek felém a sonkák, és
nehezek voltak, egyre nehezebbek. Ahogy eldobtam az egyiket és
visszafordultam, máris útban volt egy felém a levegőben. Tudtam, hogy ki
akarnak csinálni. Igen hamar izzadni kezdtem, izzadtam, izzadtam, izzadtam,
mintha csapból folyt volna rám, és fájt a hátam, fájt a csuklóm, sajgott a karom,
mindenem fájt, és pikk-pakk az utolsó gramm nem létező energiatartalékomnál
tartottam. Alig láttam, alig bírtam összeszedni magam, hogy elkapjam a
következő sonkát és továbbdobjam, hogy elkapjam a következő sonkát és
továbbdobjam. Beborított a vér, és egymás után érkezett a kezembe a puha,
halott, tompa puffanás, és a sonka érzetre kicsit olyan volt, mint egy nő feneke,
és közben annyi erőm sem volt, hogy megszólaljak, és azt mondjam: „Hé, mi a
lebágyadt fasz van már veletek?” Csak jöttek a sonkák, jöttek, én meg
szédültem, és megfeszültem, mint egy ember a kereszten védősisakban, azok
meg csak hozták a sonkát, csak hozták, csak hozták, mire végre nagy nehezen
elfogyott, én meg csak álltam ott, imbolyogtam, és mélyeket lélegeztem a sárga
elektromos levegőből. Éjszaka volt a pokolban. De hát én mindig is szerettem
éjszaka dolgozni.
– Na gyere!
Átvitték egy másik raktérbe. A helyiség végében lévő fal magas nyílásában, a
levegőben megjelent egy fél ökör, vagy nem is, most, hogy belegondolok,
inkább egész volt, hisz’ négy lába volt, szóval megjelent kampóra akasztva egy
ökör, amit épp akkor öltek le, és pont felettem állt meg, és lógott felettem azon a
kampón. „Ezt most ölték le – gondoltam magamban. – Most ölték le ezt a dögöt.
Hogy tudják megkülönböztetni az ökröt az embertől? Honnan tudják, hogy én
nem vagyok ökör?”
 – NA, KAPD EL!
– Kapjam el?
– Úgy bizony, TÁNCOLJ VELE!
– Mi van?
– Az istenit neki! George, gyere ide!
George odaállt a döglött ökör alá. Megfogta. EGY. Futólépésben elindult
előre. KETTŐ. Majd hátra. HÁROM. Megint előre. Az állat majdnem
párhuzamosan feküdt a vállán a földdel. Valaki megnyomott egy gombot, és
aztán az övé volt. Vitte. Vitte a világ húspiacai felé. Vitte a világ pletykás,
zsörtölődő, kipihent, ostoba háziasszonyainak, akik délután kettőkor
pongyolában vörös rúzsfoltos cigarettáikat szívják, és közben majdnem semmit
nem éreznek.
Odaállítottak a következő ökör alá.
EGY.
KETTŐ.
HÁROM.
Sikerült. Halott csont ért élő csonthoz, halott hús élő húshoz, és a súlyától a
csontja belevágott a húsomba, én meg egy szexi kis pinára gondoltam, aki épp
velem szemben ül egy kanapén, magasan összezárt combokkal, én pedig itallal a
kezemben lassan, de biztosan bedumálom magam a teste üres elméjébe, majd
Hank azt üvöltötte:
– AKASZD FEL A KAMIONBAN!
Rohantam a kamionhoz. Az amerikai iskolák udvarain fiatal srácként
elszenvedett kudarcélményekből tanulván belém villant: ezt az ökröt most
semmilyen körülmények között sem szabad eldobnom, mert azzal azt
bizonyítanám, hogy egy gyenge szar vagyok, nem férfi, és így nem is érdemiek
mást, csak hogy kuncogjanak rajtam, hogy kinevessenek; Amerikában muszáj
volt győztesnek lenni, másképp nem lehetett megúszni, az embernek meg kellett
tanulnia küzdeni a semmiért, és nem kérdezni, miért, mindamellett pedig tudtam,
hogy ha eldobom, akkor valószínűleg majd fel is kell szednem a földről, és
tudtam, hogy az viszont már nem fog menni. Plusz koszos lenne. És azt nem
akartam. Illetve ők nem akarták.
Felrohantam vele a kamionra.
– AKASZD FEL!
A kamionban lógó kampó kábé annyira volt hegyes, mint az ember
hüvelykujja, köröm nélkül. Egy kicsit lejjebb engedtem az ökröt, és
megpróbáltam a tetejénél ráakasztani a kampóra, aztán újra meg újra, de csak
nem akarta átszúrni. A kurva anyját!! Tiszta porcogó meg zsír volt az egész, és
nem ment, nem ment!
 – GYERÜNK MÁR! GYERÜNK!
Összeszedtem a maradék erőmet, és akkor átszúrta a kampó, gyönyörű látvány
volt, egy csoda, ahogy átfúrta a húst a kampó, és ahogy az ökör ott lógott
magától, messze a vállamtól, és várt a pongyolásokra és a hentesüzletben
pletykálókra.
– MENJ ARRÉBB!
Egy 130 kilós fekete, pofátlan, kíméletlen, hideg, gyilkos csávó lépett fel a
kamionra, egy mozdulattal felakasztotta az ökröt, majd lenézett rám.
– Itt állunk sorba’ mögötted!
– Jól van, nagymenő.
Előtte mentem. Már várt egy újabb ökör. Akármikor kivittem egyet, tudtam,
hogy az lesz az utolsó, amit bírok, és közben azt mondogattam magamban:
csak még ezt
az egyet
aztán
kilépek.
Basszák
meg.
Tudtam, hogy azt várják, hogy feladjam. Láttam a szemükben, láttam, hogy
mosolyognak, amikor azt hitték, nem nézek oda. De nem akartam, hogy
örüljenek annak, hogy legyőztek. Mentem a következőért. A játékos. Egy szépen
leszerepelt játékos utolsó nagy dobása. Mentem a húsért.
Még két óra telt el, mikor valaki azt kiáltotta: PIHENŐ. Megcsináltam. Tíz
perc szünet, egy kis kávé, és soha nem adom fel. Elindultam mögöttük a
büfékocsi felé. Láttam az éjszakában gőzölgő kávét; a fánkot, a cigarettát, a
teasüteményt, a szendvicseket a lámpa fényénél.
– HÉ, TE!
Hank volt az. Hank, mint én.
– Igen, Hank?
– A kávészünet előtt még pattanj be abba a kocsiba, és vidd át a 18-asba.
Azt a kamiont kellett odébb vinnem, amit akkor pakoltunk meg; a fél utca
hosszút. A 18-as állás az udvar másik végében volt.
Sikerült kinyitnom az ajtót, és beülni a vezetőülésbe. Puha bőrből volt, és
annyira jó volt benne ülni, hogy tudtam, ha nem állok ellen, se perc alatt
elalszom. Nem voltam kamionsofőr. Lenéztem, és egy halom sebváltót, féket,
pedált meg ilyeneket láttam. Elfordítottam a kulcsot, és sikerült beindítanom a
motort. Eljátszogattam a pedálokkal meg a sebváltóval, a kamion elindult, aztán
átvittem az udvaron a 18-as állásba, s közben csak arra tudtam gondolni, hogy
mire visszaérek, tuti, hogy bezár a büfé. Ami számomra tragédia lett volna, teljes
tragédia. Leparkoltam, leállítottam a motort, és ültem még egy percig, hogy
érezzem annak a bőrülésnek a finom puhaságát. Aztán kinyitottam az ajtót, és
kiszálltam. Elvétettem a lépcsőt, vagy akárhogy hívjuk, ami ott volt, és mint akit
lelőttek, a földre zuhantam a véres munkaruhámban és krisztusi fémsisakomban.
Nem fájt, mert semmit sem éreztem. Pont akkor tápászkodtam fel, amikor a
büfékocsi kigurult a kapun. Láttam, hogy a többiek mennek vissza a
rakodótérbe, és nevetgélve cigarettára gyújtanak.
Levettem a csizmám, levettem a ruhám, levettem a védősisakom, és
odamentem az udvar bejáratánál lévő bódéhoz. A ruhát, a sisakot és a csizmát a
pultra dobtam. Az öregember rám nézett:
– Mi van? Itt hagyod ezt a jó kis állást?
– Mondd meg nekik, hogy postán küldjék el a csekkem a két óráért, vagy
mondd meg nekik, hogy dugják fel maguknak, leszarom!
Kijöttem. Átmentem az úttesten, és bementem egy mexikói bárba, ittam egy
sört, aztán buszra szálltam. Az amerikai iskolaudvar megint legyőzött.
 6.
Másnap este egy bárban ültem két nő között, akik közül az egyiknek rongy
volt a fején, a másiknak meg nem volt rongy a fején. Ugyanolyan bár volt, mint
a többi: unalmas, tökéletlen, kegyetlen, lepattant, szegényes végállomás, a WC
kicsi volt, és annyira büdös, hogy az ember elhányta magát tőle, szarni
képtelenség volt, maximum pisálni, azt is csak hányással kísérve, miközben
muszáj volt az embernek a fejét elfordítania, hátha meglátja a fényt valahol, és
közben imádkoznia, hogy a gyomra még legalább azt az éjszakát kibírja.
Úgy három órája ültem és ittam és fizetgettem ott az italokat annak,
amelyiknek nem volt rongy a fején. Nem nézett ki rosszul: drága cipője, jó lába
és hátsója volt; épp a szétesés határán állt, de így a legszexibbek – már nekem.
Vettem még egy italt, illetve még kettőt.
– Hát, ennyi, le vagyok égve – mondtam neki.
– Viccelsz.
– Nem.
– Van hol aludnod?
– Még két napig.
– Dolgozol?
– Nem.
– Akkor mit csinálsz?
– Semmit.
– Úgy, értem, hogy akkor miből tartod fenn magad?
– Egy darabig egy zsoké ügynöke voltam. Ügyes fiú volt, de kizárták, mert
kétszer is rajtakapták a startnál, hogy csalni akart. Kicsit bokszoltam, játszottam,
de még a csirketenyésztéssel is megpróbálkoztam. Éjszakákon át ültem, és
őriztem őket, hogy a prérifarkasok rájuk ne járjanak, kemény volt, aztán egy
éjjel bent hagytam egy égd szivart az ólban, és a fele jószág odaégett, plusz a
legjobb kakasaim is. Próbálkoztam aranymosással Észak-Kaliforniában, voltam
rikkancs a tengerparton, tőzsdéztem, árultam alkoholt, de semmi nem jött be,
egy vesztes vagyok.
– Idd meg az italodat, és gyere velem – mondta.
Ez a „gyere velem” nagyon jól hangzott. Megittam, és mentem utána.
Elindultunk felfelé, majd megálltunk egy italboltnál.
– Te csak maradj csöndben, majd én beszélek – mondta.
Bementünk. Bepakolt egy kis szalámit, tojást, kenyeret, szalonnát, sört, csípős
mustárt, uborkát, két üveg jófajta whiskeyt, Alka-Seltzert és egy kis sós
mogyorót. Meg cigarettát és szivart.
– Írja fel Willie Hansennek – mondta az eladónak.
Kimentünk, és a sarki telefonfülkéből taxit hívott.
Megjött, beszálltunk hátra.
– Ki az a Willie Hansen? – kérdeztem.
– Mindegy – válaszolta.
Felértünk a lakásomba, és segített bepakolni a cuccokat a hűtőbe. Aztán leült a
kanapéra, keresztbe tette a jó kis lábát, és ült, lóbálta, csavargatta a bokáját,
nézte a cipőjét, a gyönyörű tűsarkú cipőjét. Lecsavartam az egyik whiskeyről a
kupakot, és mixeltem két jó erős italt. Újra király voltam.
Aznap éjjel az ágyban ügyködés közben megálltam, és ránéztem fentről.
– Hogy hívnak? – kérdeztem.
– Nem tökéletesen mindegy?
Nevettem, és csináltam tovább.
Aztán lejárt a bérleti díj, összeszedtem mindent – ami nem volt sok –,
bepakoltam a kartonbőröndömbe, és félórával később egy bőrnagykereskedés
mellett befordultunk egy sarkon, tettünk pár lépést a feltöredezett járdán, majd
megálltunk egy öreg emeletes ház előtt.
Pepper (merthogy így hívták, amint később elárulta) becsöngetett, és azt
mondta:
– Te állj meg mögöttem, csak engem lásson, és mikor berreg az ajtó,
kinyitom, te pedig gyere be utánam.
Willie Hansen mindig lenézett a félemeletre, ahová felszerelt egy tükröt, hogy
lássa, ki áll az ajtóban, és az alapján döntötte el, hogy otthon van-e éppen, avagy
sem.
Ezúttal úgy döntött, otthon van. Berregett a csengő, én pedig mentem Pepper
után. A bőröndömet lent hagytam a lépcső aljában.
– Kicsim! – köszöntötte a lépcső tetején –, úgy örülök, hogy látlak!
Elég öreg volt, és félkarú. Átölelte az egy karjával, és megcsókolta.
Aztán meglátott engem.
– Ez ki?
– Ó, Willie, hadd mutassam be egy barátomat. Ő A Kölyök.
– Hello – mondtam.
Nem válaszolt.
– A Kölyök? Hát nem éppen úgy néz ki, mint egy kölyök.
– Lanny, a Kölyök: ezen a néven bokszolt anno.
– Lancelot, a Kölyök – mondtam.
Felmentünk a konyhába, Willie elővett egy üveget, és töltött néhány italt.
Leültünk egy asztalhoz.
 – Hogy tetszik a függönyöm? – kérdezte. – A lányok varrták.
Ezek a lányok nagyon sok mindenhez értenek.
– Tetszik – mondtam neki.
– A karom kezd megbénulni, már alig tudom mozgatni az ujjaimat; azt
hiszem, meg fogok halni, és az orvosoknak fogalmuk sincs, mi bajom. A lányok
azt hiszik, viccelek, csak nevetnek rajtam.
– Én hiszek magának – mondtam.
Ittunk még egypár pohárral.
– Maga szimpatikus nekem – mondta Willie. – Látszik, hogy kijárta az élet
iskoláját, meg hogy tudja, hogy kell viselkedni. A legtöbb ember nem tudja,
hogy kell. De maga igen.
– Hát, ebben nem vagyok olyan biztos, de az igaz, hogy jártam abba a
bizonyos iskolába.
Mindannyian ittunk még egy pár pohárral, aztán bementünk a nappaliba.
Willie felvett egy vitorlássapkát, leült a harmóniumhoz, és egy kezével játszani
kezdett. Nagyon hangosan játszott.
A földön mindenfelé aprópénz hevert: ötcentesek, tízcentesek, negyed- és
féldollárosok. Nem kérdeztem, miért. Ültünk, ittunk, és hallgattuk, ahogy játszik.
Halkan tapsoltam, mikor befejezte.
– Egyik este itt voltak nálam a lányok, és valaki elkiáltotta magát, hogy
„RAZZIA!” Azt látnia kellett volna, hogy rohantak! Az egyik meztelenül, a
másik melltartóban, bugyiban; mind felpattantak és rohantak, hogy elbújjanak a
garázsban. Annyira vicces volt! Én csak ültem tovább, aztán szép lassan
egyesével visszamerészkedtek a garázsból. Nagyon jót nevettem!
– És ki kiáltotta, hogy „RAZZIA”? – kérdeztem.
– Hát én – mondta.
Aztán felállt, bement a hálószobába, levetkőzött, és befeküdt az ágyba. Pepper
bement hozzá, megcsókolta, és beszélgetett vele, én meg közben szedtem össze
az aprót a földről.
Amikor kijött, lemutatott a lépcső aljára. Lementem, és felhoztam a
bőröndömet.
 7.
Ha reggel az öreg felvette a vitorlássapkát, a kapitánysapkáját, tudtuk, hogy
kihajózunk a jachtján. Mindig megállt a tükör előtt, hogy megigazítsa magán, és
valamelyik lány futva jött a szobánkba, hogy közölje:
– Kihajózunk! Willie felvette a sapkáját!
Mint legelőször is. Kijött a szobájából sapkával a fején, mi meg mentünk
utána, le a garázsba, szó nélkül.
Egy öreg autója volt, olyan öreg, hogy még hátsó pótülés is volt benne.
A két vagy három másik lány beült előre Willie mellé, egymás ölébe, vagy
nem tudom, hogy sikerült nekik, de sikerült, Pepper és én hátraültünk, és azt
mondta: – Csak akkor megy ki a vízre, ha nem másnapos, és olyankor nem iszik.
És azt sem tűri, hogy más igyon körülötte, szóval csak óvatosan!
– Márpedig nekem innom kell egyet.
– Hidd el, mindannyiunknak – mondta. Aztán kivett egy üveget a táskájából,
és lecsavarta a kupakját. Odaadta az üveget.
– Várd meg, amíg belenéz a visszapillantóba, aztán, ha a tekintetét újra az útra
szegezi, akkor húzd meg.
Megpróbáltam. Sikerült. Utána Pepper jött. Mire elértünk San Pedróba, üres
volt az üveg. Pepper elővett egy csomag rágót, én rágyújtottam egy szivarra,
majd kimásztunk az autóból.
Jól nézett ki a jacht. Két motorja volt, és Willie megmutatta, hogy kell
beindítani a tartalék motort, ha netán valami baj lenne. Álltam mellette, de nem
figyeltem rá, csak bólogattam. Valami hülyeséget magyarázott arról, hogy kell
megrántani a kötelet, hogy beinduljon.
Aztán megmutatta, hogy kell felhúzni a horgonyt, elüldözni a hajót, hogy
elindulhassunk a kikötőből, de én csak arra vágytam, hogy ihassak még egy italt.
Aztán elindultunk, ő pedig állt a kabinban, fején a kapitánysapkájával,
kormányozta a hajót, a lányok pedig körülállták.
– Ó, Willie, hadd kormányozzak!
– Willie, hadd kormányozzak!
Én nem kértem, hogy kormányozhassak. A hajót a saját neve után WILLÁM-
nak nevezte el. Borzasztó név volt. A RINGÓ PUNCI sokkal jobb lett volna.
Lementem Pepperrel a kajütbe, és találtunk még innivalót, jó sok innivalót.
Lent maradtunk, és ittunk. Aztán Willie leállította a motort, és hallottam, hogy
jön le a lépcsőn.
– Visszamegyünk a kikötőbe – mondta.
 – De miért?
– Connie-ra már megint rájött az ötperc. Attól tartok, a vízbe veti magát.
Hozzám se szól, csak ül, és néz maga elé. Nem tud úszni. Attól tartok, hogy a
vízbe ugrik.
(Connie volt az, amelyiknek rongy volt a fején.)
– Hadd ugorjon. Majd én kihúzom. Kiütöm; még tudom, hogy kell, aztán
kihozom a vízből. Ne aggódjon miatta.
– Nem, visszamegyünk. Arról nem is beszélve, hogy ti meg itt titokban isztok!
Willie felment a lépcsőn. Töltöttem egy-egy italt, és rágyújtottam egy
szivarra.
 8.
Mikor beértünk a kikötőbe, Willie lejött, és azt mondta, elmegy, és nemsokára
jön. De nem jött. Még három nap és három éjjel vártunk rá. Mind a három lányt
otthagyta. Beült az autójába, és elment.
– Nagyon dühös lett – mondta az egyik lány.
– Ja – válaszolta valamelyikük.
Egy csomó kaja és pia volt odalent, úgyhogy ott maradtunk, és vártuk Willie-
t. Pepperrel együtt négy lány volt. Akármennyit ittunk, vagy akárhány pokrócot
húztunk magunkra, hideg volt. Csak egyetlen módja volt, hogy felmelegedjünk.
A lányok viccet csináltak belőle:
– Most ÉN következem! – kiáltotta valamelyikük.
– Nem, most én megyek! – mondta egy másik.
– És ÉN mikor megyek el? – kérdeztem.
Nevettek. Egy idő után aztán nem bírtam az iramot.
Kiderült, hogy nálam vannak a zöld dobókockák, leültünk a földre, és
kockázni kezdtünk. Mindenki részeg volt, és a lányoknak volt egy csomó pénze.
Nekem nem volt, de nemsokára lett. Nem igazán értették a játékot, de én
magyaráztam közben, aztán megváltoztattam a szabályokat, hogy igazodjunk a
körülményekhez.
Így talált ránk Willie, amikor visszajött – hogy tökrészegen kockázunk.
– EZEN A HAJÓN TILOS A SZERENCSEJÁTÉK! – üvöltötte a lépcső
tetejéről.
Connie felment a lépcsőn, átölelte, beledugta hosszú nyelvét a szájába, és
megmarkolta a tökét. Willie ezek után mosolyogva jött le a lépcsőn, töltött
magának egy italt, aztán töltött mindenkinek, és üldögéltünk, beszélgettünk,
nevetgéltünk; Willie elmondta, hogy operát ír orgonára, San Francisco császára
címmel. Megígértem, hogy megírom hozzá a szöveget, és aznap este úgy
hajtottunk vissza a városba, hogy mindenki ivott és jól érezte magát. Az összes
többi kirándulás ennek a mintájára történt. Aztán egy éjjel meghalt, és újra mind
az utcára kerültünk, a lányok meg én is. A keleti parton egy húga örökölt
mindent, én pedig elmentem egy kutyasütit gyártó üzembe dolgozni.
 9.
A Kingsley Streeten laktam valahol, és szállítmányozóként dolgoztam egy
üzletben, ahol csillárokat árultak.
Egész nyugodt időszak volt. Esténként sok sört ittam, és gyakran elfelejtettem
enni. Vettem egy használt írógépet, egy öreg Underwoodot, aminek mindig
beragadtak a billentyűi. Akkor épp tíz éve egy sort sem írtam. Berúgtam a sörtől,
és nekiálltam verseket írni. Elég hamar összegyűlt egy szép mennyiség, de nem
tudtam, mit kezdjek vele. Beletettem az egészet egy borítékba, és elküldtem egy
új magazinnak egy texasi kisvárosba. Sejtettem, hogy nem fogják kiadni, de
gondoltam, ha valakit feldühítek vele, már nem volt hiába.
Erre kaptam egy levelet, illetve kettőt, két hosszú levelet. Az állt bennük,
hogy zseni vagyok, azt mondták, hogy megdöbbentő vagyok, hogy én vagyok az
Isten. Újra és újra elolvastam a leveleket, aztán berúgtam, és írtam egy hosszú
válaszlevelet. És küldtem még verset. Minden éjjel verset és levelet írtam, dőlt
belőlem a kamu.
A szerkesztőnő, aki maga is valami íróféleség volt, képeket kezdett
küldözgetni magáról, és nem is nézett ki rosszul, egyáltalán nem. A levelek
hangvétele egyre személyesebb lett. Elmesélte, hogy senki nem akarja elvenni.
A szerkesztőasszisztense, egy fiatal srác azt mondta neki, hogy ő a fele
vagyonáért cserébe elveszi, de neki nem volt pénze, csak az emberek hitték,
hogy van. A szerkesztőasszisztenst később bevitték egy kis időre az
elmegyógyintézetbe. „Senki nem akar elvenni – hajtogatta a leveleiben a
verseidet közzétesszük a következő számunkban, amiben csak Chinaski-versek
lesznek, de senki nem akar elvenni, senki, mert hát tudod, van egy testi hibám, a
nyakammal, így születtem. Soha nem fogok férjhez menni.”
Egyik este nagyon berúgtam. „Nyugi, majd én elveszlek – írtam neki. – Ne is
törődj a nyakaddal, én se vagyok túl jóképű. Te a nyakaddal, én meg az oroszlán
karmolta arcommal: már látom is magunkat, ahogy együtt sétálunk az utcán!”
Elpostáztam neki, és meg is feledkeztem róla, ittam még egy doboz sört, és
lefeküdtem aludni.
Aztán megérkezett a válaszlevél. „Jaj, annyira boldog vagyok! Mindenki csak
néz, és azt kérdi: »Niki, mi történt veled, csak úgy RAGYOGSZ, majd
kicsattansz a bőrödből! Mi az, Niki?«, de nem mondom meg nekik! Ó, Henry,
ANNYIRA BOLDOG VAGYOK!”
Küldött egy-két fotót is, egy-két nagyon ronda képet magáról. Beszartam.
Elmentem, és vettem egy üveg whiskeyt. Néztem a képeket, ittam a whiskeyt.
Aztán letérdeltem a szőnyegre:
Ó, Uram vagy Jézusom, mit tettem? Mit tettem? Hát, megmondom, mit, Fiúk,
hátralévő életemet annak fogom szentelni, hogy ezt a szegény nőt boldoggá
tegyem! Pokoli lesz, de én kemény vagyok, és mi jobb lehet annál, hogy az
ember valaki mást boldoggá tesz?
Aztán felkeltem a szőnyegről, és egy kicsit elbizonytalanodtam ez utóbbival
kapcsolatban...
Egy héttel később a buszmegállóban álltam részegen, és vártam, hogy
megérkezzen a busz Texasból.
Bemondták a hangosbemondón, hogy megjött a busz, én pedig felkészültem a
halálra. Néztem a kifelé igyekvő arcokat, és próbáltam összeegyeztetni a fotókon
lévővel. Aztán megláttam egy fiatal, 23 éves, szőke csajt, a lába jó, a mozgása
élettel teli, ártatlan, de elég sznob arcú – hetyke, talán így írhatnánk le, és a
nyaka nem is olyan vészes. Én 35 voltam akkor.
Odamentem hozzá.
– Te vagy Niki?
– Én.
– Én pedig Chinaski. Hadd vigyem a táskád.
Kimentünk a parkolóba.
– Három órája várok itt, idegesen, remegő gyomorral, már majdnem
megőrültem a várakozástól. Nem tudtam mást csinálni, csak bemenni a bárba, és
inni egyet-kettőt.
Rátette a kezét a motorháztetőre.
– Még meleg a motor. Te kis szemét, csak most értél ide!
Nevettem.
– Igaz.
Beültünk a vén tragacsba, és elindultunk. Nemsokára össze is házasodtunk
Vegasban, és ami pénzem volt, az elment arra, és a buszútra Texasba.
Mikor felszálltam vele a buszra, 35 cent volt a zsebemben.
– Nem vagyok benne biztos, hogy Apusnak tetszeni fog, amit tettem.
– Ó Jézus, ó Istenem – imádkoztam –, adjatok erőt, adjatok bátorságot!
Egész úton csókolgatott, ficánkolt, turbékolt, míg oda nem értünk abba a
texasi kisvárosba. Éjjel fél háromkor érkeztünk meg, és amikor szálltunk le, a
buszvezető mintha azt kérdezte volna: – Ki ez a hajléktalan veled, Niki?
Megálltunk lent az utcán, és azt kérdeztem: – Mit kérdezett a buszvezető? Mit
mondott? – kérdeztem újra, miközben csörgettem a 35 centemet a zsebemben.
– Nem mondott semmit. Na gyere.
Felment egy belvárosi ház lépcsőjén.
– Hé, hova a francba mész?
 Betette a kulcsot a zárba, és az ajtó kinyílt. Felnéztem az ajtó fölé, ahol a falba
vésve ez állt: VÁROSHÁZA. Bementünk.
– Csak megnézem, hogy jött-e postám.
Bement az irodájába, és átnézte az asztalát.
– A rohadt életbe, nincs postám, fogadjunk, hogy az a kurva lenyúlta a
leveleimet!
– Milyen kurva? Milyen kurva, bébi?
– Van egy ellenségem. Gyere csak.
Végigmentünk a folyosón, és megállt egy ajtó előtt.
A kezembe nyomott egy hajtűt.
– Tessék, nézd meg, hogy ki tudod-e ezzel nyitni. Álltam az ajtó előtt, és
próbálkoztam. Láttam a főcímeket:

A HÍRES ÍRÓT RAJTAKAPTÁK,

AMINT EGY VOLT PROSTITUÁLTTAL BETÖR
A POLGÁRMESTER IRODÁJÁBA!

Nem tudtam kinyitni.

Elmentünk a lakására, beugrottunk az ágyba, és folytattuk, amit a buszon
elkezdtünk.
Egy pár napja voltam ott, amikor egy reggel, úgy 9 óra tájban csengettek. Még
ágyban voltunk.
– Mi a fasz? – kérdeztem.
– Menj, nyiss ajtót – mondta.
Felvettem valamit, és odamentem az ajtóhoz. Egy törpe állt ott, aki időnként
egész testében megremegett – volt valami betegsége. Egy kis sofőrsapka volt
rajta.
– Mr. Chinaski?
– Ige’?
– Mr. Dyer megkért, hogy mutassam meg önnek az egész birtokot.
– Várj egy percet.
Visszamentem. – Bébi, egy törpe áll odakint, és azt mondja, hogy egy
bizonyos Mr. Dyer szeretné nekem megmutatni a birtokot. Törpe, és egész
testében remeg.
– Hát akkor menj vele. Ő az apám.
– Ki, a törpe?
– Nem, Mr. Dyer.
Zoknit-cipőt húztam, és kimentem a verandára.
– Jól van, pajtás, akkor menjünk – mondtam.
 Átmentünk a városon, majd elhagytuk a városhatárt.
– Ez is Mr. Dyer földje – mutogatta a törpe, én meg olyankor mindig kinéztem
–, meg az is Mr. Dyer földje.
Nem szóltam semmit.
– Ez itt mind Mr. Dyer farmja, kiadja megművelésre a földet, és feleznek az
emberekkel a bevételen.
A törpe bevitt egy zöld erdőbe. Kimutatott.
– Látja azt a tavat?
– Aha.
– Összesen hét van még beljebb, tele hallal. Látja azt a pulykát?
– Aha.
– Vadon él. Ezt itt mind egy horgász- és vadászegylet bérli tőle.
Természetesen Mr. Dyer és a barátai akkor jönnek ide, amikor csak akarnak.
Szokott pecázni vagy vadászni?
– Lődöztem eleget életemben.
Mentünk tovább.
– Mr. Dyer ide járt iskolába.
– Csak nem?
– De bizony, abba a téglaépületbe ott. Azóta megvette, felújította, és egyfajta
emlékmű.
– Bámulatos.
Aztán visszamentünk a városba.
– Kösz – mondtam neki.
– Jöjjek vissza holnap reggel is? Van még mit látni.
– Nem, köszi, ennyi elég lesz.
Bementem a lakásba. Újra király voltam...

És jó lesz itt befejezni, ahelyett hogy elmesélném, hogy vesztettem el mindezt.

Legyen elég annyi, hogy egy török volt az ügyben, aki lila nyakkendőtűt viselt a
nyakkendőjén, és aki kifinomult modorú, kulturált ember volt. Esélyem se volt.
De aztán a török is lemorzsolódott, és az utolsó információm az volt Nikiről,
hogy Alaszkában hozzáment egy eszkimóhoz. Küldött egy képet a gyerekéről, és
azt írta, hogy továbbra is írogat, és nagyon boldog. Én meg azt válaszoltam neki:
„Légy erős, bébi, őrült egy világ ez.”
És – ahogy mondani szokták – ennyi volt.
 JEGYZETEK

[1] Charles Atlas, eredeti nevén Angelo Siciliano (1892-1972), a bodybuilding alapítója
[2] Az amerikai foci azon válfaja, amelyben földre lehet vinni az ellenfelet
[3] Bob Hope (1903-2003) amerikai színész, humorista, aki gyakorta járta az amerikai haditámaszpontokat,
hogy a katonákat szórakoztassa
[4] A Los Angeles River egy betonmederben folyik, és gyakran alig van benne víz.
[5] Az I Love Lucy népszerű amerikai tévésorozat 1951-1957 és 1957-1960 között.
[6] George Putnam (1914-2008): Los Angeles-i híradós műsorvezető.
[7] Mark Spitz 1950-ben született, kilencszeres olimpiai bajnok amerikai úszó.
[8] University of Southern California
[9] Robinson Jeffers (1887-1962) amerikai költő, környezetvédő.
[10] Joltin’ Joe DiMaggio (1914-1999), legendás amerikai baseball-játékos.
[11] Eredeti címén: The Lost Weekend. Egy 1945-ben készült, alkoholista férfiről szóló dráma.
[12] Walter Winchell (1897-1972) amerikai újságíró és rádiós műsorvezető; a bulvárújságírás „feltalálója”.
TARTALOM

MAGÁNY
MEGHÁGTÁK AZT A FÜGGÖNYT
TE MEG A SÖRÖD, MEG HOGY MILYEN NAGY VAGY
ÍGY NEM JUTUNK A MENNYBE
POLITIKA
SZERELEM 17,50-ÉRT
EGYPÁR ALKESZ
MAJA THURUP
A GYILKOSOK
FÉRFI
EGY ELŐKELŐ NŐ
NE BÁMULJA A MELLEMET, MISZTER
TÖRTÉNET EGY VIETKONG-ZÁSZLÓRÓL
TE NEM TUDSZ ÖSSZEHOZNI EGY RENDES SZERELMES
TÖRTÉNETET
EMLÉKSZEL PEARL HARBORRA?
PITTSBURG PHIL & TSA
DR. NÁCI
KRISZTUS GÖRKORCSOLYÁN
A VÖRÖS ORRÚ SZÁLLÍTMÁNYOZÓ
AZ ÖRDÖG TŰZFORRÓ VOLT
VÉR A PUCÁBAN
A BÉRGYILKOS
EZ ÖLTE MEG DYLAN THOMAST
NINCS NYAKA, ÉS ROSSZ, MINT A BŰN
ÍGY SZERETNEK A HALOTTAK
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
A VILÁG ÖSSZES SEGGLYUKA PLUSZ AZ ENYÉM
1.
 2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
EGY FÉRFI VALLOMÁSAI, AKI ELÉG ŐRÜLT AHHOZ, HOGY
BESTIÁKKAL ÉLJEN EGYÜTT
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
JEGYZETEK
 Table of Contents
MAGÁNY
MEGHÁGTÁK AZT A FÜGGÖNYT
TE MEG A SÖRÖD, MEG HOGY MILYEN NAGY VAGY
ÍGY NEM JUTUNK A MENNYBE
POLITIKA
SZERELEM 17,50-ÉRT
EGYPÁR ALKESZ
MAJA THURUP
A GYILKOSOK
FÉRFI
EGY ELŐKELŐ NŐ
NE BÁMULJA A MELLEMET, MISZTER
TÖRTÉNET EGY VIETKONG-ZÁSZLÓRÓL
TE NEM TUDSZ ÖSSZEHOZNI EGY RENDES SZERELMES
TÖRTÉNETET
EMLÉKSZEL PEARL HARBORRA?
PITTSBURG PHIL & TSA
DR. NÁCI
KRISZTUS GÖRKORCSOLYÁN
A VÖRÖS ORRÚ SZÁLLÍTMÁNYOZÓ
AZ ÖRDÖG TŰZFORRÓ VOLT
VÉR A PUCÁBAN
A BÉRGYILKOS
EZ ÖLTE MEG DYLAN THOMAST
NINCS NYAKA, ÉS ROSSZ, MINT A BŰN
ÍGY SZERETNEK A HALOTTAK
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
A VILÁG ÖSSZES SEGGLYUKA PLUSZ AZ ENYÉM
1.
 2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
EGY FÉRFI VALLOMÁSAI, AKI ELÉG ŐRÜLT AHHOZ, HOGY
BESTIÁKKAL ÉLJEN EGYÜTT
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
JEGYZETEK