Az elrejtett orákulum

I összesen Apollón próbái

Rick Riordan
Könyvmolyképző (2020)

Címke: fantasy, Ifjúsági Regény, Mitológia

fantasyttt Ifjúsági Regényttt Mitológiattt

Mi a legnagyobb büntetés egy halhatatlan számára?

Ha emberré változtatod.
Apollón úgy felbőszíti az apját, Zeuszt, hogy az letaszítja őt az Olimposzról.
Legyengülten és összezavarodva, egy hétköznapi tinédzser képében landol
New Yorkban. Az égi hatalmától megfosztott négyezer éves istenségnek
meg kell tanulnia, hogyan maradjon talpon a modern világban, amíg vissza
nem férkőzik Zeusz kegyeibe.
Apollónnak azonban sok ellensége van: istenek, szörnyek és halandók, akik
végleg el akarják pusztítani az egykori olimposzit. Apollónnak segítségre
van szüksége, és csak egyetlen esélye maradt… a modern félistenek
gyűjtőhelye, amit Félvér Tábor néven ismernek.
 Múzsámnak, Kalliopénak.
Ezzel már régóta adós vagyok.
Kérlek, ne bánts!
 1.
Banditák ütnek
Megbosszulnám, ha tudnám
Jaj, mi lett velem

A NEVEM APOLLÓN. Egykor isten voltam.

Életem eddigi négyezer-hatszáztizenkét évében rengeteg dolgot tettem.
Pestist küldtem a görögökre, akik megostromolták Tróját. Az 1926-os
baseballbajnokság döntőjének negyedik játékrészében három hazafutással
áldottam meg Babe Rutht. A 2007-es MTV Video Music Awardson a
haragommal sújtottam Britney Spearst.
De halhatatlan életem során még egyszer sem landoltam kukában.
Fogalmam sincs, mi történt.
Arra ébredtem, hogy zuhanok. Felhőkarcolók suhantak el a szemem
előtt. Lángnyelvek csaptak fel a testemből. Először a repüléssel
próbálkoztam. Aztán kitaláltam, hogy felhővé változom, vagy átteleportálom
magam a világ túlsó felére, és még száz különféle trükköt akartam bevetni,
amit egyébként simán megcsinálok, de csak zuhantam tovább. Vészes
gyorsasággal közeledtem egy szűk sikátor felé, és BUMM!
Nincs is annál szomorúbb, mint amikor egy isten egy kupac
szemeteszsákon landol.
Nyöszörögve, sajgó tagokkal feküdtem a nyitott konténerben. A romlott
bolognai spagetti és a használt pelenkák bűze szinte égette az orromat. Attól
féltem, hogy eltört a bordám, bár ennek elég kicsi volt a valószínűsége.
Az agyam zavartan kattogott, de hirtelen egy emlék tört a felszínre: az
apám, Zeusz hangja. HIBÁZTÁL! MEGBÜNTETLEK!
Rájöttem, mi történt velem. És kétségbeesett zokogásban törtem ki.
Én vagyok a költészet istene, ennek ellenére nehéz szavakba öntenem,
mit éreztem. Egyszerű halandók vagytok, mit is értenétek az egészből?
Képzeljétek el, hogy levetkőztetnek titeket, aztán a hahotázó tömeg szeme
láttára képen locsolnak egy tűzoltótömlővel. Képzeljétek el, hogy a jéghideg
víz teljesen megtölti a szátokat meg a tüdőtöket, a víznyomás felhorzsolja a
bőrötöket és ragacsos masszává passzírozza az ízületeiteket. Képzeljétek el,
hogy tehetetlenül, porig alázva, teljes kiszolgáltatottságban vergődtök, mert
nyilvánosan és brutálisan megfosztanak titeket mindattól, amik vagytok. Az
én megaláztatásom még ennél is szörnyűbb volt.
HIBÁZTÁL! – mennydörgött a fejemben Zeusz hangja.
– Nem! – nyüszítettem. – Ez nem igaz! Esküszöm!
Semmi válasz. Kétoldalt rozsdás tűzlépcsők sorjáztak felfelé a
téglafalakon. A téli égbolt engesztelhetetlenül szürkéllett fölöttem.
Megpróbáltam visszaemlékezni az ítéletben foglaltakra. Apám vajon
említette, meddig tart a büntetésem? Mit kell tennem, hogy elnyerjem a
bocsánatát?
Csak homályos emlékeim voltak. Zeusz külsejét is alig tudtam
felidézni, nemhogy azt, miért taszított le a földre. Az óriások háborút
robbantottak ki, gondoltam magamban. Az isteneket készületlenül érte a
támadás, szégyenszemre kis híján vereséget szenvedtek.
Egyvalamit azonban biztosan tudtam: hogy igazságtalanul büntettek
meg. Zeusznak bűnbak kellett, naná, hogy a panteon legvonzóbb,
legtehetségesebb, legnépszerűbb istenét pécézte ki magának: engem.
Feküdtem a szeméthegyen, és a konténerfedél belső oldalára ragasztott
matricát bámultam: SZEMÉTSZÁLLÍTÁS 1-555-BÜDÖSKE.
Zeusz úgyis meggondolja magát, nyugtatgattam magam. Csak rám akar
ijeszteni. Mindjárt visszaránt az Olimposzra, és megúszom egy
figyelmeztetéssel.
– Igen… – A hangom tompán és kétségbeesetten kongott. – Igen, így
lesz.
Mocorogni kezdtem. Állva akartam fogadni Zeusz bocsánatkérését. A
bordáim fájdalmasan lüktettek. Elszorult a gyomrom. A perembe
kapaszkodva sikerült felhúznom magam a konténer szélére. De
megbillentem, előreestem, és a vállam hangos reccsenés kíséretében
vágódott az aszfalthoz.
– Ajajjuuhhúúú! – suttogtam fájdalmas hangon. – Állj fel! Állj fel!
Alig bírtam feltápászkodni. Szédültem. Majdnem összeestem a
megerőltetéstől. Egy zsákutcában álltam. Az egyetlen kijárat, ami úgy
tizenöt méternyire lehetett tőlem, egy óvadékiroda meg egy zálogház
szutykos kirakatára nyílt. Valahol Manhattan nyugati felén lehetek,
gondoltam magamban, vagy talán a brooklyni Crown Heightsban. Zeusz
most tényleg bepöccent.
Szemügyre vettem az új testemet. Tizenéves kaukázusi férfi, tornacipő,
kék farmer, zöld póló. De snassz! Beteg voltam, gyenge, és kiábrándítóan
emberi.
Soha nem fogom megérteni, hogy bírják a halandók. Az egész életedet
egy húszsák börtönében éled le, még az olyan apró örömök sem adatnak
meg neked, mint hogy kolibrivé vagy fénnyé változz.
Most azonban, ó, egek, én is egy lettem közületek – egy húszsák!
Benyúltam a nadrágzsebembe, reméltem, hogy legalább a napszekér
kulcsai nálam vannak. De pechem volt. Csak egy gagyi nejlonpénztárcát
találtam, benne száz amerikai dollárral – egynapi uzsipénz, gondoltam én –
meg egy jogsit egy fura, göndör hajú, kicsit sem ismerős srác fényképével,
amit New York államban állítottak ki Lester Papadopoulos nevére. Zeusz
kegyetlensége nem ismer határokat!
Belekukkantottam a konténerbe, hátha az íjam, a nyilam meg a lantom
is lehullott a földre. A harmonikámmal is beértem volna. De nem láttam
semmit.
Felsóhajtottam. Fel a fejjel! – vigasztaltam magam. Az isteni
képességeim csak nem tűntek el teljesen. Rosszabbul is járhattam volna.
– Hé, Cade, nézd már ezt a lúzert! – kiáltotta egy reszelős hang.
Két fiatal srác állta el a sikátor kijáratát: egy zömök platinaszőke meg
egy magas vörös hajú. Mind a ketten bő kapucnis pulóvert és buggyos
nadrágot viseltek. Kígyószerű tetoválás kacskaringózott a nyakukon. Már
csak a piros neonfelirat hiányzott a homlokukról: GENGSZTER.
A vörös hajú tekintete a kezemben lévő pénztárcára tapadt.
– Ne bunkózz már, Mikey! Egész barátságosnak tűnik. – Majd
elvigyorodott, és egy vadászkést húzott elő az övéből. – A nyakamat rá,
hogy az összes lóvéját nekünk adja.
Ami ezután történt, azt a megilletődöttségem számlájára írom.
 Tudtam, hogy megfosztottak a halhatatlanságomtól, de még mindig a
hatalmas Apollónként gondoltam magamra! Nem olyan könnyű ám
nézőpontot váltani, mint, mondjuk, hópárduccá változni!
Ráadásul a legutóbb, amikor Zeusz halandóvá változtatott (igen, már
kétszer is megtörtént), megtarthattam a hatalmas erőmet és néhány isteni
képességemet. Azt hittem, most is ugyanígy lesz.
Nem hagyhattam, hogy két tejfölösszájú bandita csak úgy elvegye
Lester Papadopoulos pénztárcáját.
Kihúztam magam, remélve, hogy Cade és Mikey kellőképpen
megilletődik királyi termetem és isteni szépségem láttán. (Ezeket a
tulajdonságokat senki sem veheti el tőlem, akármilyen fotó díszeleg is a
jogosítványomon.) Még az sem érdekelt, hogy meleg trágyalé csurog le a
nyakamon.
– Apollón vagyok – jelentettem ki ünnepélyesen. – Három választási
lehetőségetek van, halandók: kegyelettel adóztok nekem, elmenekültök,
vagy elpusztultok.
Arra számítottam, hogy a szavaim betöltik az egész sikátort, alapjaiban
rázzák meg New York felhőkarcolóit, és füstölgő pernyeesőt zúdítanak a
városra. De semmi sem történt. Sőt, a mondat végén kicsit el is csuklott a
hangom.
A vörös hajú Cade-nek most már fülig ért a szája. Arra gondoltam,
milyen mulatságos lenne, ha életre kelteném a nyakán lévő kígyótetoválást,
és az állatok kiszorítanák belőle a szuszt.
– Mit mondasz, Mikey? – kérdezte a barátjától. – Adózzunk kegyelettel
a csávónak?
Mikey morcosan ráncolta a szemöldökét. Tüskés szőke haja, apró
malacszeme és vaskos termete arra a szörnyűséges vaddisznóra
emlékeztetett, ami a régi szép időkben sokáig terrorizálta Krommüón faluját.
– Nem érzem szükségét, Cade. – A hangja olyan reszelős volt, mintha
égő cigarettát nyelt volna. – Mi is volt a többi lehetőség?
– Elmenekülünk – felelte Cade.
– Ááá! – vágta rá Mikey.
 – Elpusztulunk.
Mikey felhorkant.
– Mit szólnál, ha inkább mi pusztítanánk el őt?
Cade feldobta a kését, és a nyelénél fogva elkapta.
– Benne vagyok. Csak utánad.
A farzsebembe csúsztattam a pénztárcámat. Ökölbe szorítottam a
kezemet. Nem szívesen lapítom palacsintává a halandókat, de biztos voltam
benne, hogy képes vagyok rá. Még legyengült állapotban is sokkal erősebb
vagyok az embereknél.
– Figyelmeztetlek titeket – mondtam. – Az erőm messze meghaladja a
tiéteket.
Mikey a csuklóját ropogtatta.
– Aha.
Azzal előrevetődött.
Amint a közelembe ért, lecsaptam rá. Az összes haragom benne volt
abban az ütésben. Rendes esetben Mikey azon nyomban szétporlad, és csak
egy gengszter alakú bemélyedés marad utána az aszfalton.
Ő azonban elhajolt az ütés elől, amit nagyon bosszantónak találtam.
Majdnem hasra estem. Meg kell mondanom, Prométheusz elég kontár
munkát végzett, amikor megalkotta az embereket. A halandók lába kicsit
esetlenül mozog. Én próbáltam menteni a helyzetet, a határtalan
mozgékonyságomból igyekeztem előnyt kovácsolni, de Mikey hátba rúgott.
Az isteni arcomon landoltam.
Az orrlyukam felfújódott, mint egy légzsák. A fülem hangosan
pattogott. Fémes íz áradt szét a nyelvemen. Amikor nyöszörögve hanyatt
fordultam, láttam, hogy a két elhomályosult alak marcona tekintettel néz le
rám.
– Mikey – szólalt meg Cade –, te érted, mire föl hencegett azzal, hogy
az ereje meghaladja a miénket?
– Ááá! Nem értem.
– Ostobák! – hörögtem. – Most elpusztítalak titeket!
– Ja, persze. – Cade félredobta a kését. – Csak előbb agyontaposunk.
Cade az arcom fölé emelte a bakancsát, és a világ elsötétült körülöttem.
 2.
Ismeretlen lány
Tetézi kínjaimat
Hülye banánok

1957 ÓTA NEM TAPOSTAK MEG ENNYIRE, amikor gitárpárbajra hívtam Chuck Berryt.
Miközben Cade és Mikey összevissza rugdalt, magzatpózba
gömbölyödve védtem a bordáimat meg a fejemet. Elviselhetetlen fájdalmat
éreztem. Öklendeztem, rázott a hideg. Hol magamhoz tértem, hol elájultam,
és vörös foltok ugráltak a szemem előtt. Amikor a támadóim elunták a
rugdosódást, fejbe vágtak egy szemeteszsákkal, ami szétrobbant, és
kávézaccal meg penészes gyümölcshéjjal terített be.
A két srác végül lihegve hátrébb lépett. Durva kezek motozták végig a
ruhámat, és a pénztárcámnak nyoma veszett.
– Eztet nézzed! – kiáltott fel Cade. – Kápé meg egy igazolvány…
Lester Papadopoulos névre.
– Lester? – hahotázott Mikey. – Rosszabb, mint az Apollón.
Az orromhoz nyúltam, ami nagyjából akkorára dagadt, mint egy vízágy.
Az ujjaim vörösesen csillogtak.
– Vér – motyogtam. – Az nem lehet.
Cade leguggolt mellém.
– De, nagyon is lehet, Lester. És még nincs vége. Elárulnád nekünk,
miért nincs nálad hitelkártya? Meg telefon? Nem hiszem el, hogy egy
rongyos százasért rugdostalak agyon.
Döbbenten bámultam a véres ujjaimat. Isten vagyok. Nekem nincs
vérem. Még ha halandóvá változtattak is, aranyló ikhór kering az ereimben.
Ennyire nem… züllhettem le. Ez csak valami tévedés lehet. Egy rossz tréfa.
Vagy mi.
Megpróbáltam felülni.
De a kezem megcsúszott egy banánhéjon, és újból kiterültem. A
támadóim nem győztek örvendezni.
 – Imádom ezt a csávót! – kurjantotta Mikey.
– Ja, bár a főnök azt mondta, jól ki lesz tömve – méltatlankodott Cade
– Főnök… – motyogtam. – Főnök?
– Úgy bizony, Lester. A főnök azt mondta: „Menjetek be abba a
sikátorba!” – Cade hangosat csettintett az ujjával. – „Könnyű préda lesz.”
Azt mondta, üssünk le és raboljunk ki. De ez – lengette meg a bankókat az
orrom alatt – elég karcsú.
Szorult helyzetem ellenére feltámadt bennem a remény. Ha ezeket a
gengsztereket kifejezetten értem küldték, a „főnök” nem lehet más, csak egy
isten. Egy halandó nem tudhatta, hogy pont ezen a helyen fogok földet érni.
Talán Cade és Mikey nem is emberek. Hanem álruhás szörnyek vagy
szellemek. Ez megmagyarázná, miért bántak el velem ilyen könnyedén.
– Ki… ki a főnökötök? – Nagy nehezen feltápászkodtam. Potyogott
rólam a kávézacc. Úgy szédültem, mintha Khaosz füstölgő mélye fölött
lebegnék, de eszemben sem volt megalázkodni. – Zeusz küldött titeket?
Vagy Árész? Audienciát követelek!
Mikey és Cade úgy néztek egymásra, mintha azt kérdeznék: Ez
normális?
Cade felvette a kését.
– Még most sem esett le, Lester?
Mikey lecsatolta az övét – egy bicikliláncot –, és jól marokra fogta.
Elhatároztam, hogy az énekemmel fogom megadásra kényszeríteni
őket. Lehet, hogy az ütlegeim nem fogtak rajtuk, de a csodás hangomnak
egyetlen halandó sem bír ellenállni. A You Send Me és a saját
szerzeményem, az Én vagyok a te költőistened, bébi között vacilláltam,
amikor valaki elkiáltotta magát:
– HÉ!
A huligánok megfordultak. A fejünk fölött, a második emelet
magasságában, egy tizenkét év körüli lány állt a tűzlépcsőn.
– Hagyjátok békén! – parancsolta.
 Először azt hittem, hogy Artemisz sietett a segítségemre. A nővérem
gyakran álcázza magát tizenkét éves kislánynak, fogalmam sincs, miért. De
valami azt súgta, hogy ez mégsem ő.
A tűzlépcsőn álló lány nem tűnt különösebben félelmetesnek. Alacsony
volt, és dundi, borzas fekete apródfrizurája és fekete keretes macskaszem
formájú szemüvege volt, aminek sarkaiban strasszkövek csillogtak. A hideg
idő ellenére nem viselt kabátot. A szettjét mintha egy óvodás válogatta volna
össze: piros tornacipő, sárga harisnya és zöld ujjatlan egyberuha. Lehet,
hogy jelmezbálba készült, és jelzőlámpának öltözött.
De az arckifejezése még így is… vadságról árulkodott. Ugyanaz a
csökönyös morcosság áradt belőle, mint a volt csajomból, Kürénéből,
amikor az oroszlánokkal birkózott.
De Mikey és Cade nem hatódott meg.
– Na, kopás innen, kislány! – szólt rá Mikey.
A lány akkorát toppantott, hogy beleremegett a lépcső.
– Ez az én sikátorom! Itt én döntöm el, mi lesz! – Fensőbbséges
orrhangon beszélt, mintha egy szerepjátékban oltaná le a játszópajtását. – Az
a lúzer az enyém, a pénzét is beleértve!
– Miért hív mindenki lúzernek? – kérdeztem elhaló hangon.
Igazságtalannak éreztem a megjegyzést, annak ellenére, hogy alaposan
helybenhagytak, és csupa szemét voltam; de senki sem figyelt rám.
Cade gyilkos pillantást vetett a lányra. Most már az arca is vörös volt,
nem csak a haja.
– Na, ne röhögtess! Kotródj innen, rohadék!
Azzal felkapott egy rothadt almát, és a lány felé hajította.
A lánynak szeme sem rebbent. A gyümölcs a lába elé gurult, és szelíden
megállt.
– Játszol az étellel? – A lány megtörölte az orrát. – Hát jó.
Nem láttam, mikor rúgta el az almát, de az halálos pontossággal repült
Cade felé, és orron találta a fickót. Aki abban a pillanatban fenékre ült.
 Mikey a fogát vicsorgatta. A tűzlépcsőhöz vágtatott, de hogy, hogy
nem, egy banánhéj került az útjába. Elcsúszott, és hanyatt vágódott.
– AÚÚÚ!
Hátrálni kezdtem. Legszívesebben futásnak eredtem volna, de erősen
bicegtem. És azt sem akartam, hogy megsorozzanak romlott gyümölccsel.
A lány átmászott a korláton. Meglepően lendületesen ért földet, és
kiemelt egy zsák szemetet a konténerből.
– Állj! – Cade sietős rákjárással igyekezett minél messzebb kerülni a
lánytól. – Beszéljük meg!
Mikey nyöszörögve fordult a hátára.
A lány durcásan nézett rájuk. Cserepes volt az ajka. Finom pihék
feketéllettek a szája sarkában.
– Nem szimpatizálok veletek – mondta. – Menjetek innen!
– Jó! – felelte Cade. – Persze! Csak…
A kávézacc közé keveredett bankjegyekért nyúlt.
A lány meglengette a szemeteszsákot. A műanyag félúton szétrobbant,
és töméntelen mennyiségű rothadt banán ömlött ki belőle. Cade kiterült.
Mikey-t elborították a banánhéjak, úgy nézett ki, mintha egy húsevő tengeri
csillag támadta volna meg.
– Tűnjetek a sikátoromból! – kiáltotta a lány. – Egy-kettő!
A konténerben úgy pattogtak a szemeteszsákok, mint a
kukoricaszemek, retekkel, krumplihéjjal meg mindenféle komposztanyaggal
terítve be Cade-et és Mikey-t. Csodálatos módon nekem nem esett
bántódásom. A két gengszter a sérülései ellenére feltápászkodott, és
sikoltozva elmenekült.
Mély növésű megmentőm felé fordultam. Nem először találkoztam
ilyen veszélyes nővel. A nővérem halálos nyílzáport küld az ellenségeire. A
mostohaanyám, Héra, nagy előszeretettel kergeti őrületbe a halandókat, akik
cafatokra tépik egymást. Ennek ellenére idegesített ez a tizenkét éves
szeméthajigáló.
– Köszönöm – mondtam óvatosan.
 A lány karba fonta a kezét. Középső ujjain két egymáshoz illő,
félholddíszítésű pecsétgyűrűt viselt. A szeme sötéten villogott, akár egy
varjúé. (Bátran élhetek ezzel a hasonlattal, mert én találtam fel a varjakat.)
– Te csak ne köszöngess semmit – válaszolta a lány. – Még a
sikátoromban vagy.
Körbejárt, és közben úgy vizslatott, mint valami tenyészmarhát. (Ezzel
a hasonlattal is bátran élhetek, mert régebben tenyészmarhákat gyűjtöttem.)
– Te vagy Apollón?
A lány hangjába egy csepp áhítat sem vegyült. Az sem izgatta
különösebben, hogy istenek járkálnak a halandók között.
– Szóval hallgatóztál?
A lány bólintott.
– Nem úgy nézel ki, mint egy isten.
– Ma nem vagyok formában – ismertem el. – Apám, Zeusz, száműzött
engem az Olimposzról. És te ki vagy?
A lányból enyhe almáspite-illat áradt, ami nem nagyon illett elvadult
külsejéhez. Ha rajtam múlt volna, kerítek egy törülközőt, megmosom az
arcát, és adok neki pénzt, hogy ebédeljen meg. Valami azonban azt súgta,
hogy inkább egy széket szerezzek, hogy legyen mivel elhessegetnem, ha
meg akar harapni. A nővérem gazdátlan pártfogoltjaira emlékeztetett: a
kutyákra, párducokra, fedél nélkül maradt szüzekre, sárkánybébikre.
– Meg vagyok – közölte velem végül.
– Az a Megara becézése? Vagy a Margareté?
– A Margareté. De eszedbe ne jusson annak szólítani!
– Te félvér vagy, Meg?
Meg feljebb tolta az orrán a szemüvegét.
– Miből gondolod?
Meg sem lepődött a kérdésemen. Éreztem, hogy nem először hallja a
kifejezést.
 – Hát – magyaráztam –, látom, hogy van némi varázserőd. Rothadt
gyümölccsel üldöztél el két huligánt. Mi ez, banán-kinézis? Vagy a szeméttel
operálsz? Ismertem egy római istennőt, Cloacinának hívták, ő volt a városi
csatornarendszer védelmezője. Talán rokonod…?
Meg durcásan biggyesztette le az ajkát. Éreztem, hogy rosszat szóltam,
bár fogalmam sem volt, mivel bántottam meg.
– Most elveszem a pénzed – közölte velem Meg. – Gyerünk! Tűnj el
innen!
– Ne, várj! – A hangomba enyhe kétségbeesés vegyült. – Kérlek, egy
kis... egy kis segítségre van szükségem.
Természetesen nagyon szégyelltem magam. Én – a jóslás, a pestis, az
íjászat, a gyógyítás, a zene és még annyi minden más istene, hogy hirtelen
fel sem tudom sorolni – egy papagájnak öltözött utcagyerek segítségéért
esedezem. De nem volt más választásom. Ha ez a fruska úgy dönt, hogy
elveszi a pénzem, és a sorsomra hagy a hideg téli utcán, nem tudom
feltartóztatni.
– Mondjuk, hogy hiszek neked… – válaszolta Meg éneklő hangon,
mintha egy játék szabályait hirdetné ki: Én leszek a királykisasszony, te meg
a szutykos szolgálólány. – Mondjuk, hogy segítek. Mit szeretnél?
Jó kérdés, gondoltam magamban.
– Mi… mi most Manhattanben vagyunk?
– Ühüm. – A lány megfordult a tengelye körül, és játékos
karaterúgással zárta le a mozdulatot. – A Pokol Konyhájában.
Fura volt egy gyerek szájából hallani ezt a nevet. Bár az sem volt
mindennapi, hogy ez a gyerek egy sikátorban él, és szemeteszsákokkal üti le
a gengsztereket.
Arra gondoltam, hogy elmehetnék az Empire State Buildinghez. Ez a
modern átjáró az Olimposzhoz, de nem voltam biztos benne, hogy az őrök
felengednének a titkos hatszázadik emeletre. Zeusz ennyire nem könnyítené
meg a dolgomat.
Talán felkereshetném a régi barátomat, Kheirónt, a kentaurt. Edzőtábort
működtet Long Islanden. Ő menedéket nyújthatna nekem, és elláthatna
néhány jó tanáccsal. De az veszélyes túra lenne. Egy védtelen isten könnyű
célpont. Bármelyik szörnyeteg vidáman kibelezhetne. Az irigy szellemek és
a kisebb istenek is kapva kapnának az alkalmon. Aztán itt van Cade és
Mikey titokzatos „főnöke”. Fogalmam sincs, ki ő, és nem küldött-e rám
újabb, még elvetemültebb nehézfiút.
De ha sikerülne is eljutnom Long Islandre, az új, halandó szememmel
hiába keresném Kheirón mesterien álcázott táborát. Kellene egy kísérő, aki
odavezet; valaki, aki tapasztalt, és közel van a tűzhöz…
– Van egy ötletem. – Kihúztam magam, már amennyire a sérüléseim
engedték. Nem könnyű magabiztosságot mímelni, amikor vérzik az orrod, és
kávézacc potyog a ruhádról. – Ismerek valakit, aki a segítségemre lehet. Az
Upper East Side-on lakik. Vigyél el hozzá, és megjutalmazlak.
A Meg által kiadott hang félúton volt a tüsszentés és a nevetés között.
– És mivel jutalmazol meg? – Körbetáncolta a konténert, és
húszdollárosokat rántott elő belőle. – Így is elszedem az összes pénzed.
– Hé!
Meg hozzám vágta a pénztárcámat, ami a Lester Papadopoulos névre
kiállított ideiglenes jogosítványt leszámítva teljesen üres volt.
– Elszedtem a pénzed, elszedtem a pénzed – énekelte.
Elfojtottam egy morgást.
– Ide figyelj, te csitri, nem leszek ám örökké halandó! Egyszer úgyis
visszaváltozom istenné. Akkor megjutalmazom azokat, akik segítettek
nekem. És megbüntetem azokat, akik nem.
Meg csípőre tette a kezét.
– Honnan tudod, mi lesz? Voltál már halandó?
– Igen, ha tudni akarod. Kétszer is! És mind a kétszer csak néhány évig
tartott a büntetésem!
– Csakugyan? És hogy lettél megint istenke?
– Nincs olyan, hogy istenke – mutattam rá, bár a költő énem máris azon
töprengett, hogyan használhatná fel ezt az ötletet. – Zeusz általában azt várja
tőlem, hogy álljak be rabszolgának egy jelentősebb félistenhez. Mondjuk,
ehhez a belvárosi sráchoz, akit az imént említettem. Ő tökéletes alany lenne!
Néhány évig teljesítem az új gazdám parancsait. Ha rendesen viselkedem,
visszaengednek az Olimposzra. Csak kapjak erőre, és máris kifundálom...
– Honnan tudod, melyik félisten az?
– Mi? – kérdeztem pislogva.
– Hogy melyik félistent kell szolgálnod, sügér.
– Hát… ööö. Legtöbbször elég nyilvánvaló. Valahogy mindig beléjük
botlom. Ezért is akarok eljutni az Upper East Side-ra. Az új gazdám
felszólít, hogy legyek a szolgálatára, és...
– Meg McCaffrey vagyok! – öltötte rám a nyelvét Meg. – Felszólítalak,
hogy légy a szolgálatomra!
A fejünk fölött megdördült a szürke égbolt. Az isteni kacajra
emlékeztető hang végigvisszhangzott a város sikátorain.
Ha maradt is valamicske a büszkeségemből, most jéghideg víz
formájában csordogált lefelé a zoknimba.
– Jól belesétáltam a csapdádba.
– Aha! – Meg fel-alá ugrált a piros cipőjében. – Jó buli lesz!
Nagy nehezen legyűrtem a torkomból feltörni készülő zokogást.
– Biztos, hogy nem Artemisz vagy álruhában?
– Én az a másik vagyok – felelte Meg a pénzemet számolgatva. – Amit
az előbb mondtál. Félisten.
– Honnan tudod?
– Csak úgy. – Meg önelégült mosollyal nézett rám. – És most már
szolgám is van, aki egy bukott isten, és úgy hívják, hogy Lester!
Az ég felé fordítottam az arcomat.
– Atyám, ígérem, jó leszek! Ezt nem kívánhatod tőlem!
Zeusz nem felelt. Nyilván azzal volt elfoglalva, hogy videófelvételt
készítsen a megaláztatásomról, amit aztán megoszthat a Snapchaten.
 – Fel a fejjel! – vigasztalt Meg. – Ki az a srác, akit meg akartál
látogatni? Aki az Upper East Side-on lakik?
– Egy másik félisten – válaszoltam. – Elvezethet egy táborba, ahol
menedéket, útmutatást, ételt kaphatok…
– Ételt? – Meg füle majdnem olyan hegyes lett, mint a szemüvege. –
Finom ételt?
– Hát, én alapvetően ambróziával táplálkozom, de azt hiszem, igen.
– Akkor ez az első parancsom! Keressük meg ezt a srácot, és kérjük
meg, hogy vigyen el minket a táborba!
Szomorú sóhajt hallattam. Ez nagyon hosszú szolgaság lesz.
– Szolgálatodra – feleltem. – Keressük meg Percy Jacksont!
 3.
Istenke voltam
De jó nagy pofont kaptam
Jaj, ez itt egy rím

csak úgy kavarogtak a fejemben a kérdések: Zeusz

A MADISON AVENUE-N BOTORKÁLVA

miért nem adott télikabátot? Miért lakik ilyen messze Percy Jackson? Miért
bámulnak a járókelők?
Talán visszatért az isteni fényem? Alighanem a sugárzó erőm és a
földöntúli szépségem babonázza meg ennyire a New York-iakat.
Meg McCaffrey azonban hamar helyretett.
– Bűzlesz – jegyezte meg. – Úgy nézel ki, mint akit kiraboltak.
– Mert kiraboltak. És egy taknyos rabszolgája lettem.
– Ez nem rabszolgaság. – Meg leharapott egy darabot a hüvelykujját
borító bőrből, majd kiköpte. – Nevezzük inkább kölcsönös
együttműködésnek.
– Kölcsönös abban az értelemben, hogy parancsokat osztogatsz nekem,
én meg köteles vagyok együttműködni?
– Aha. – Meg hirtelen megtorpant egy kirakat előtt. – Látod?
Undorítóan festesz.
Farkasszemet néztem a tükörképemmel, de az nem az én tükörképem
volt. Kizárt dolognak tartottam, hogy az legyen. A Lester Papadopoulos
igazolványáról ismerős arc bámult vissza rám.
Tizenhat év körüli fiú. Középhosszú, fekete, göndör haj, olyan, ami az
ókori Athénban meg az 1970-es években volt divat. A szemem kék volt. Az
arcom egész kellemesnek tűnt a maga habókos módján, de a padlizsánlila
dudaorr, amiből rémisztő vérbajusz csöpögött a felső ajkamra, elég sokat
rontott az összképen. De ami még ennél is rosszabb, tiszta ragya voltam, és a
kiütések gyanúsan emlékeztettek a… A szívem a torkomba ugrott.
– Jaj, nekem! – kiáltottam fel. – Ez... Ez akne?
A halhatatlan isteneknek nincsenek pattanásaik. Ez elidegeníthetetlen
jogunk. Mégis, ahogy közelebb hajoltam az üveghez, láttam, hogy a
bőrömön egymást érik a fehér és gennyes pörsenések.
Az öklömet rázva üvöltöttem fel az égbe:
– Zeusz, mit tettem, hogy ezzel büntetsz?
Meg megrángatta a ruhaujjamat.
– Ha nem vigyázol, letartóztatnak.
– Kit érdekel? Tinédzserré változtattak, ráadásul pocsék a bőröm!
Fogadok, hogy még a…
Rettegve húztam fel a pólómat. A bordáimat virágmintát idéző kék-zöld
foltok borították, akkor szereztem őket, amikor beleestem a konténerbe, meg
amikor agyonrugdaltak. De ami még ennél is rosszabb, petyhüdt volt a
hasizmom.
– Jaj, ne, ne, ne! – Többször is körbetántorogtam a járdán, remélve,
hogy így talán lerázhatom a hájhurkákat. – Hol vannak a kockák? Nekem
mindig kockás a hasam. Életemben nem volt úszógumim. Egyszer sem a
négyezer év alatt!
Meg felhorkant.
– Ne nyavalyogj, jól nézel ki!
– Kövér vagyok!
– Átlagos vagy. Az átlagembereknek nem kockás a hasuk. Na, gyere!
Már a nyelvemen volt, hogy én nem vagyok sem átlag, sem ember, de
végül kétségbeesetten jöttem rá, hogy a kifejezés egy az egyben rám illik.
A kirakat túloldalán egy biztonsági őr arca derengett fel, mogorván
nézett rám. Hagytam, hogy Meg arrébb rángasson.
Meg szökdécselve haladt előre, időnként megállt, hogy felszedjen egy
érmét, vagy megpördüljön egy lámpavason. A gyereket egyáltalán nem rázta
meg, hogy hideg van, veszélyes út áll előttünk, és kivert a ragya.
– Hogy lehetsz ilyen nyugodt? – szegeztem neki a kérdést. – Félisten
vagy, egy istennel sétálgatsz, és egy táborba tartasz, ahol csupa
hasonszőrűvel fogsz találkozni. Nem is izgat?
 – Á! – Meg papírrepülőt hajtogatott az egyik húszdollárosomból. –
Láttam már furcsa dolgokat.
Kedvem lett volna megkérdezni tőle, mi lehet furcsább a ma reggel
történteknél. De végül úgy döntöttem, nem bírnék el ekkora stresszt.
– Hová valósi vagy?
– Már mondtam. A sikátorba.
– Jó, de… mi van a szüleiddel? Család? Barátok?
Enyhe bosszúság suhant át Meg arcán. Majd a lány újból a húszdolláros
papírrepülőnek szentelte a figyelmét.
– Nem érdekes.
Kifinomult ösztöneim azt súgták, hogy Meg titkol valamit, de ez nem
szokatlan a félisteneknél. A halhatatlan szülőkkel megáldott gyerekek
feltűnően érzékenyek a családi hátterükkel kapcsolatban.
– Még nem hallottál a Félvér Táborról? Vagy a Jupiter Táborról?
– Neeem. – Meg a papírrepülő orrát tapogatta az ujjával. – Messze van
még Perry háza?
– Percy. Nem tudom. Még néhány háztömb… azt hiszem.
Meg a jelek szerint kielégítőnek találta a válaszomat. Előreszökkent,
eldobta a bankjegyrepülőt, majd utánaszaladt. Cigánykerekeket hányva kelt
át a Keleti Hetvenkettedik utcánál lévő kereszteződésen. Mivel a ruhája a
jelzőlámpa színeiben virított, félő volt, hogy az autósok összezavarodnak, és
véletlenül elgázolják. Szerencsére a New York-i sofőrök rutinosan rántják el
a kormányt a szórakozott gyalogosok láttán.
Arra jutottam, hogy Meg alighanem szülők nélkül nőtt fel. Ami
ritkaság, de nem elképzelhetetlen. Meg mögött nem állt támogató közösség,
a félvérek nem figyeltek fel rá, és nem részesült megfelelő oktatásban, de
ettől még simán túlélhetett. Csakhogy a szerencse forgandó. A szörnyek
rendszerint a tizenhárom év körüli fiatal hősökre vadásznak, akiknek már
kezdenek megmutatkozni a valódi képességeik. Megnek nincs sok hátra. El
kell jutnia a Félvér Táborba, ahogy nekem is. Szerencséje, hogy összefutott
velem.
 (Tudom, ezt mondanom sem kell. Mindenki szerencsés, aki összefut
velem, de nyilván értitek, mire célzok.)
Ha a szokásos mindenható önmagam vagyok, akkor könnyedén
olvashattam volna Meg sorsában. Megvizsgálhattam volna a lelkét, és
mindent felderíthettem volna az isteni származásáról, a képességeiről, az
indítékairól és a titkairól.
De teljesen vak voltam. Csupán azért gondoltam, hogy Meg félvér, mert
sikeresen a rabszolgájává tett. Zeusz mennydörgéssel hagyta jóvá a kérését.
A kötelék úgy fojtogatott, mint egy szorosra font banánhéjlepel. Akárki volt
is Meg McCaffrey, akárhogy talált is rám, a sorsunk ezennel egybefonódott.
Ami legalább annyira kínos volt, mint a pattanásaim.
Befordultunk a Nyolcvankettedik utcába.
Mire kiértünk a Második sugárútra, a környék is egyre ismerősebb lett:
lakóházak, barkácsüzletek, kisboltok és indiai éttermek követték egymást.
Tudtam, hogy Percy Jackson valahol errefelé lakik, de a napszekérről csak
Google Earth-szerű rálátásom van a városra. Ritkán közlekedem az
utcaszinten.
Ráadásul így, halandóként az amúgy tökéletes memóriám kicsit…
tökéletlenné vált. Halandókra jellemző félelmek és szükségletek
homályosították el a gondolataimat. Éhes voltam. Vécére kellett mennem.
Sajgott a testem. A ruháim bűzlöttek. Mintha nedves vattát tömtek volna az
agyam helyére. Emberek, most őszintén, hogy bírjátok ezt?
Kisvártatva eleredt a havas eső. Meg a nyelvével próbálta elkapni a
csapadékot, ami szerintem nem túl hatékony módja az ivásnak, arról nem is
beszélve, hogy az a víz csupa piszok. Megborzongtam, és szép dolgokra
próbáltam gondolni: a Bahamákra, a kilenc múzsára, amint tökéletes
harmóniában tevékenykednek, meg a szörnyű megtorlásra, amit Cade és
Mikey fog elszenvedni, amikor visszaváltozom istenné.
Még mindig nem jöttem rá, ki lehet a főnökük, és honnan tudta, hol
érek földet. Egyetlen halandó sem lehet ennyire okos. Sőt, minél tovább
morfondíroztam, annál biztosabbnak tűnt, hogy még egy isten sem láthatja
ennyire pontosan a jövőt (rajtam kívül természetesen). Hiszen én vagyok a
jóslás istene, a delphoi jósda ura, aki évezredek óta a legminőségibb
jövendöléseket szállítja a megrendelőinek.
 Természetesen bőven vannak ellenségeim. Ez a nagyság átka: egy
csomó mindenki irigy rám. De tudtommal csak egy ellenségem képes
megjósolni a jövőt. És ha ő ilyen legyengült állapotban talál engem…
Elhessegettem a gondolatot. Így is épp elég a bajom. Minek
ijesztgessem magam fölöslegesen?
Minden mellékutcába benéztünk, kíváncsian böngésztük a postaládákon
és kaputelefonokon díszelgő neveket. Az Upper East Side-on meglepően sok
Jackson lakik. Bosszantó.
Több sikertelen kísérlet után befordultunk egy utcába, és egy korai
évjáratú kék Priust pillantottunk meg egy selyemvirágfa alatt. A
motorháztetőn Pegazus-paták jellegzetes nyomai. (Honnan tudtam ilyen
biztosan? Ez mégiscsak az én asztalom. És különben is, a földi lovak nem
galoppoznak Toyotákon. A Pegazusok annál inkább.)
– Aha! – mondtam Megnek. – Helyben vagyunk.
Úgy fél háztömbnyit haladhattunk, amikor ismerős épület tűnt fel
előttem: egy ötemeletes, téglaépítésű sorház, aminek ablakaiban rozsdás
légkondicionálóegységek lógtak.
– És tessék! – kiáltottam.
Meg a lépcsőhöz ment, de úgy torpant meg, mintha láthatatlan
akadályba ütközött volna. Megfordult, és zaklatott tekintettel pásztázta a
Második sugárutat.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Megint itt vannak.
– Kik? – Követtem Meg tekintetét, de semmi szokatlant nem láttam. –
A gengszterek a sikátorból?
– Nem. Két… – Meg az ujjaival hadonászott. – Fényes paca. A Park
Avenue-n figyeltem fel rájuk.
A pulzusom andantéból élénk allegrettóra váltott.
– Két fényes paca? Miért nem szóltál?
– Sok furcsaságot láttam már életemben – felelte Meg a szemüvege
szárát kocogtatva. – Mint említettem. Ritka, hogy fennakadok valamin, de…
 – De ha követnek minket – mondtam –, arra ráfázhatunk.
Megint körülnéztem. Nem láttam semmit, de nem vontam kétségbe,
hogy Meg fényes pacái léteznek. Sok szellem veszi fel ezt az alakot. Egyszer
még a saját apám, Zeusz is fényes pacává változott, hogy elnyerje egy
halandó nő kegyeit. (Amúgy gőzöm sincs, miért tetszett ez a halandó nőnek.)
– Menjünk be! – mondtam. – Percy Jackson majd segít.
Meg tovább tétovázott. A sötét sikátorban bátran hajigálta szeméttel a
rablókat, de most egyszerűen nem merte megnyomni a csengőt. Eszembe
jutott, hogy talán nem először találkozik félistenekkel. Lehet, hogy a korábbi
találkozók nem alakultak túl jól.
– Meg, tudom, hogy nem minden félisten tisztességes. Nekem is volt
dolgom olyanokkal, akiket meg kellett ölnöm, vagy gyógynövénnyé kellett
változtatnom...
– Gyógynövénnyé?
– De Percy Jackson világéletében megbízható gyerek volt. Nincs mitől
tartanod. Különben is, Percy kedvel engem. Mindent tőlem tanult.
– Komolyan? – kérdezte homlokráncolva Meg.
Bájosnak találtam a naivságát. Annyi mindent nem tudott még!
– Hát persze. Na, menjünk fel!
Megnyomtam a kapucsengőt.
– Igen? – válaszolt szinte azonnal egy torz női hang.
– Hahó! – mondtam. – Itt Apollón.
Síri csend.
– Apollón, az isten – tettem hozzá magyarázatképpen. – Percy itthon
van?
Megint síri csend, majd halk pusmogás hallatszott a háttérből.
Felberregett az ajtó. Kinyitottam. Mielőtt átléptem a küszöböt, furcsa
mozgolódást észleltem a szemem sarkából. A járda felé fordultam, de
semmit sem láttam.
 Talán egy árnyék volt. Vagy a havas eső. Vagy egy fényes paca. Rossz
előérzetem volt, még a fejbőröm is belebizsergett.
– Mi az? – kérdezte Meg.
– Valószínűleg semmi – feleltem erőltetett vidámsággal. Nem akartam,
hogy Meg elinaljon, most, amikor már olyan közel a segítség. A sorsunk
összefonódott. Mindenhova követnem kellett őt, és nem akartam örökre a
sikátorban ragadni. – Menjünk fel! Ne várassuk meg a házigazdákat!

Azok után, amit Percy Jacksonért tettem, elvártam volna, hogy a fiú
körülrajongjon. Nem tiltakoztam volna, ha könnyezve, áldozati fáklyákkal és
kisebb ünnepséggel fogad.
Ő azonban a következő szavak kíséretében tépte fel a lakásajtót:
– De miért?
Mint mindig, most is döbbenten állapítottam meg, mennyire hasonlít az
apjára, Poszeidónra. Ugyanazok a tengerzöld szemek, ugyanaz a sötét, kócos
haj, ugyanaz a kellemes arc, amin percenként váltakozik a jókedv és a harag.
Percy Jackson azonban nem rajongott az apja legkedvesebb viseletének
számító bermudáért és hawaii ingért. Szakadt farmer és kék AHS SWIM
TEAM feliratú kapucnis pulóver volt rajta.
Meg a hátam mögött keresett menedéket.
– Percy Jackson, áldásom rád! – mondtam kényszeredett mosollyal. –
Segítségre van szükségem.
Percy tekintete Megre siklott.
– Ő ki?
– Meg McCaffrey – válaszoltam –, egy félisten, akit el kell juttatnunk a
Félvér Táborba. Megmentett a gengszterektől.
– Megmentett… – Percy hosszasan fürkészte cipóra dagadt arcomat. –
Szóval ez a „szakadt tinédzser” dizájn nem álca? Mi történt, haver?
– Mint már említettem, összeakadtam néhány gengszterrel.
– De te isten vagy.
– Ami azt illeti… csak voltam.
 Percy értetlenül pislogott.
– Csak voltál?
– Továbbá – folytattam a mondókámat –, ha nem csal a szimatom,
rosszindulatú szellemek koslatnak a nyomunkban.
Ha nem tudnám, hogy Percy Jackson imád engem, megesküdtem volna,
hogy a fiú legszívesebben szétverné a már amúgy is törött orromat.
– Akkor gyertek be! – sóhajtotta.
 4.
Jacksonék háza
Nem aranyló trónterem
Ez komoly, haver?

amit sohasem értettem: Hogyan férnek el a halandók ilyen kis

MÉG EGY DOLOG,

helyeken? Hol marad a büszkeség? Meg a stílusérzék?

Jacksonék lakásában nem volt nagy trónterem, sem oszlopsor, sem
terasz vagy bálterem, de még egy gyógyvizes medence sem. Csak egy
konyhával összenyitott apró nappali, meg egy szűk folyosó, ami
feltételezésem szerint a hálószobákba vezetett. A lakás az ötödik emeleten
volt, és bár felvonóra nem is számítottam, azt azért furcsának találtam, hogy
nem alakítottak ki külön leszállóhelyet a repülő szekereknek. Mégis hogyan
fogadják a mennyei vendégeket?
Egy feltűnően vonzó, negyven év körüli halandó nő állt a konyhapult
mögött, éppen turmixot készített. Néhány ősz csík is vegyült hosszú, barna
hajába, de ragyogó szeme, vidám mosolya és ünnepi hangulatú batikolt
ruhája fiatalabbnak láttatta a koránál.
Amikor beléptünk, kikapcsolta a turmixgépet, és előjött a pult mögül.
– Szent szibilla! – kiáltottam fel. – Te asszony, mi az ott középen?
A nő megállt, és értetlen arccal nézett le vészesen gömbölyödő hasára.
– Nos, hét hónapos terhes vagyok.
A sírás kerülgetett. Nem egészséges ekkora súlyt cipelni. A nővérem,
Artemisz, gyakorlott szülésznő, én azonban inkább másokra hagyom ezt a
feladatot.
– És hogy bírod? – kérdeztem. – Anyám, Létó, nagyon megszenvedett a
terhességgel, de csak azért, mert Héra megátkozta. Téged is megátkoztak?
Percy mellém lépett.
– Ööö, Apollón? Nem átkozták meg. És ha lehet, inkább ne emlegesd
Hérát!
– Szegény asszony! – ráztam meg a fejem. – Egy istennő bezzeg nem
hagyná, hogy ekkora terhet rójanak rá. Akkor szülne, amikor kedve tartja.
 – Úgy nyilván sokkal kellemesebb – helyeselt a nő.
Percy Jackson köhécselni kezdett.
– Na, szóval, anya, ő itt Apollón és a barátja, Meg. Srácok, bemutatom
az anyukámat.
Jackson édesanyja elmosolyodott, és kezet rázott velünk.
– Sally vagyok.
Résnyire szűkült szemmel fürkészte az orromat.
– Ez nagyon fájhat, drágám. Mi történt?
Megpróbáltam megmagyarázni, de elcsuklott a hangom. Én, a költészet
ezüstnyelvű istene, sehogy sem bírtam rávenni magam, hogy egy ilyen
kedves asszony előtt beszéljek a megszégyenülésemről.
Sejtettem, mivel bűvölhette el Poszeidónt. Sally Jacksonban pont a
megfelelő arányban keveredett a jóság, az erő és a szépség. Azon ritka
halandó nők közé tartozott, akik egyenrangú félként léphetnek spirituális
kapcsolatba az istenekkel: nem rettennek meg tőlünk, de nem is
követelőznek, hanem valódi társként állnak mellettünk.
Ha halhatatlan lettem volna, talán még én magam is kikezdek vele. De
tizenhat éves fiú voltam. A halandó lényem egyre erőteljesebb hatással volt a
lelkiállapotomra. Anyaként tekintettem Sally Jacksonra, ami megdöbbentett
és szégyennel töltött el. Eszembe jutott, milyen régen beszéltem a saját
anyámmal. El is határoztam, hogy elviszem ebédelni, amikor visszatérek az
Olimposzra.
– Ne búsulj! – mondta Sally, és megveregette a vállamat. – Percy majd
bekötözi a sebeidet.
– Nem mondod! – felelte Percy.
Sally alig észrevehetően felvonta anyai szemöldökét.
– A fürdőszobában találod az elsősegélydobozt, drágám. Megvárod,
amíg Apollón lezuhanyozik, aztán adsz neki tiszta ruhát. Nagyjából
egyforma a méretetek.
– Hát – jegyezte meg Percy –, ez elkeserítő!
 Sally Meg álla alá nyúlt. Meg szerencsére nem harapta meg. Sally
szelíden és vigasztalóan nézett a lányra, de láttam a szemén, hogy aggódik.
Nyilván arra gondolt: Ki öltöztette jelzőlámpának szegénykét?
– Van néhány ruhám, ami szerintem jó lesz rád, drágám – mondta. –
Természetesen még a terhesség előttről. Gyere, mosakodj meg! Aztán eszel
valamit.
– Szeretek enni – motyogta Meg.
– Akkor már meg is van a közös pont – nevetett Sally. – Percy, vedd
kezelésbe Apollónt! Itt találkozunk.

Pillanatok alatt lezuhanyoztam, bekötöztem a sebeimet, és felöltöttem

Jackson levetett rongyait. Percy egyedül hagyott a fürdőszobában, hogy
nyugodtan rendbe szedhessem magam, amiért nagyon hálás voltam.
Ambróziával és nektárral – az istenek eledelével és italával – kínált, hátha
attól behegednek a sebeim, de halandóként nem szívesen kísérletezgettem
volna velük. Nem akartam elevenen elégni, úgyhogy inkább maradtam a
halandóknak való kötszereknél.
Amikor elkészültem, megnéztem a feldagadt arcomat a
fürdőszobatükörben. Lehet, hogy a kamaszos világfájdalom a ruhákba is
beivódott, mert most már tényleg úgy duzzogtam, mint egy iskolás. Arra
gondoltam, micsoda igazságtalanság, hogy megbüntettek, milyen rossz fej az
apám, és hogy nálam szánalmasabb alakot még nem hordott a hátán a föld.
Látszólag természetesen igazam volt. Nem túloztam.
A sebeim viszont gyorsabban gyógyultak, mint egy egyszerű
halandónak. Az orrom szépen lelappadt. A bordám még fájt, de már nem
éreztem úgy, mintha valaki forró tűkkel kötögetne a mellkasomban.
A rohamos gyógyulás volt a legkevesebb, amit elvártam Zeusztól.
Hiszen én vagyok a gyógyítás istene. Zeusz valószínűleg azért erőltette a
gyors gyógyulást, hogy még több fájdalmat kelljen elviselnem, ennek
ellenére hálás voltam neki.
Azon töprengtem, ne rakjak-e tüzet Percy Jacksonék mosdójában, hogy
némi kötszer elégetésével fejezzem ki a hálámat Zeusznak, de végül úgy
döntöttem, hogy nem élek vissza a család vendégszeretetével.
 Alaposabban is szemügyre vettem a Percytől kapott fekete pólót. A Led
Zeppelin-lemezekről ismert logó díszítette az elejét: a szárnyas Ikarosz lefelé
zuhan az égből. Bírom a Led Zeppelint. Én ihlettem a legjobb dalaikat. De
gyanítottam, hogy Percy poénból adta a pólót: zuhanás az égből. Értjük,
haha. Nem kell a költészet istenének lenni ahhoz, hogy valaki értse a célzást.
Úgy döntöttem, szóra sem méltatom a dolgot. Nem szerzem meg Percynek
ezt az örömöt.
Mély levegőt vettem. Aztán felmondtam a szokásos motivációs
beszédemet:
– Csodálatos vagy, és az emberek imádnak téged!
Kiléptem az ajtón, hogy szembenézzek a világgal.
Percy az ágyán ült, és a vércseppeket bámulta, amiket még én hagytam
a szőnyegen.
– Bocsánat – mondtam.
Percy széttárta a kezét.
– Eszembe jutott, mikor vérzett utoljára az orrom.
– Ó…
Homályos és hiányos emlékek derengtek fel az agyamban. Athén. Az
Akropolisz. Mi, istenek, vállvetve harcoltunk Percy Jacksonnal és a
társaival. Legyőztük az óriások seregét, de Percy vére lecsöppent a földre, és
felébresztette a Földanyát, Gaiát, aki nem volt rózsás hangulatban.
Zeusz ekkor fordult ellenem. Azzal vádolt, hogy én tehetek mindenről,
mert Gaia rávette az egyik utódomat, egy Octavianus nevű fiút, hogy szítson
polgárháborút a római és a görög félvér táborok között, amivel kis híján
elpusztította az emberi civilizációt. Kérdezem én: Miért én tehetek erről?
Zeusz ennek ellenére engem tett felelőssé Octavianus nagyzási hóbortja
miatt. Gondolom, úgy vélte, hogy a fiú tőlem örökölte az egoizmusát. Ami
kész röhej. Én túl félénk vagyok ahhoz, hogy egoista legyek.
– Mi történt, haver? – billentett ki Percy hangja a tűnődésemből. – A
háború augusztusban véget ért. Most meg január van.
– Igazán?
 A télies időjárás nyomra vezethetett volna, de máshol jártak a
gondolataim.
– Akkor láttalak utoljára – mondta Percy –, amikor Zeusz leüvöltött az
Akropolisznál. Aztán bumm! Porrá hamvasztott. Fél éve senki sem hallott
rólad.
Megpróbáltam visszaemlékezni, de az isteni életemről őrzött emlékeim
nemhogy élesebbek, inkább egyre homályosabbak lettek. Mi történt az
elmúlt fél évben? Hibernálódtam? Ilyen sokáig tartott, mire Zeusz
eldöntötte, hogy mit tegyen velem? Talán nem ok nélkül várt eddig, hogy
letaszítson a földre.
Apám hangja még most is ott visszhangzott a fülemben: Hibáztál!
Megbüntetlek! A szégyen olyan frissen és nyersen lüktetett bennem, mintha
alig pár perc telt volna el a beszélgetés óta, de már semmiben sem voltam
biztos.
Miután az életem sok évezredre nyúlik vissza, még a legjobb
körülmények között is nehezen tudom számontartani az idő múlását.
Meghallgatok egy számot Spotifyon, és azt gondolom magamban: „Jé,
ez új!” Aztán rájövök, hogy Mozart d-moll zongoraversenye szól, ami több
mint kétszáz éve keletkezett. Vagy nem értem, hogy Hérodotosz, a történész,
miért nincs benne a névjegyzékemben. Aztán beugrik, hogy Hérodotosznak
nincs is okostelefonja, mert már a vaskor óta halott.
Nagyon bosszantó, hogy ti, halandók, ilyen gyorsan haltok.
– N-nem tudom, hol voltam idáig – ismertem el. – Kihagy a memóriám.
Percy összerezzent.
– Utálom az emlékezetkieséseket! Tavaly egy teljes félévet vesztettem
Héra miatt.
– Aha.
Fogalmam sem volt, miről beszél Percy Jackson. A Gaiával vívott
háború során jobbára a saját mesés hőstetteimre összpontosítottam. De, ha
jól sejtem, a fiú meg a barátai kisebb nehézségekbe ütköztek.
– Oda se neki! – mondtam. – Sokféleképpen lehet hírnévre szert tenni!
Ezért is kérem a segítségedet!
 Percy megint furcsán nézett rám: mintha legszívesebben belém rúgna,
holott biztosan éreztem, hogy a meghatottságával küzd.
– Ember...
– Ne nevezz embernek, ha megkérhetlek! Rosszulesik.
– Oké… Apollón, szívesen elviszlek titeket a táborba, ha ezt akarod.
Sohasem mondanék nemet egy bajba jutott félistennek...
– Csodálatos! Van más járműved is a Priuson kívül? Mondjuk, egy
Maserati? Egy Lamborghinivel is beérem.
– De – folytatta Percy – nem keveredhetek bele egy újabb Nagy
Próféciába vagy valami hasonlóba. Ígéretet tettem.
Bambán bámultam, nem egészen értettem, miről van szó.
– Ígéretet?
Percy összekulcsolta az ujjait. Hosszúak voltak, és hajlékonyak. A fiú
kiváló zenész lehetett volna.
– Majdnem egy évem ráment a Gaia elleni háborúra. Vért izzadok,
hogy felzárkózzam az osztálytársaimhoz. Ha jövő ősszel egyetemre akarok
menni Annabethtel, nem keveredhetek több zűrbe, és le kell érettségiznem.
– Annabeth. – Hirtelen nem tudtam hova tenni a nevet. – Az a harcias
szőke?
– Igen. Külön megígértem neki, hogy nem öletem meg magam a
távollétében.
– A távollétében?
Percy lazán észak felé intett.
– Pár hétre Bostonba utazott. Családi vészhelyzet. De lényeg a
lényeg…
– Ezek szerint nem tudod felajánlani becses szolgálataidat, hogy
visszajuttass a trónra?
– Hm… nem. És hát anya is terhes – mutatott az ajtónyílásra Percy. –
Kishúgom lesz. Szeretnék itt lenni, amikor megszületik.
– Hát, ezt megértem. Emlékszem, amikor Artemisz született…
 – Nem ikrek vagytok?
– Mindig úgy tekintettem rá, mint a kishúgomra.
Percy szája megvonaglott.
– Na, ez van anyával, ráadásul tavasszal jelenik meg az első regénye,
úgyhogy jó lenne, ha életben maradnék, amíg…
– Csodálatos! – kiáltottam. – Szólj neki, hogy ne feledkezzen meg az
áldozati tűzről. Kalliopé rossz néven veszi, ha az írók nem fejezik ki a
hálájukat.
– Jó. De azt próbálom elmagyarázni… Nem indulhatok újabb
világmegváltó küldetésre. Nem tehetem ezt a családommal.
Percy az ablak felé pillantott. Egy cserepes növény állt az
ablakpárkányon, finom ezüst levelei voltak. Holdfű lehetett.
– Már így is a szívrohamot hoztam anyára. Végre megbocsátotta az
utolsó eltűnésemet. Megígértem neki és Paulnak, hogy többet nem csinálok
ilyet.
– Ki az a Paul?
– A mostohaapám. Tanár, épp továbbképzésen van. Jó arc.
– Értem.
Valójában nem is érdekelt az egész. Vissza akartam kanyarodni az én
problémáimhoz. Bosszantott, hogy Percy saját magára terelte a beszélgetést.
Ez az énközpontúság sajnálatos módon nem ritka a félistenek körében.
– De neked is meg kell értened, hogy vissza akarok jutni az Olimposzra
– magyaráztam. – Ehhez alighanem rengeteg kegyetlen próbát kell
kiállnunk, amik fokozott életveszéllyel járnak. Ki ne vágyna ekkora
dicsőségre?
– Például én. Bocsesz.
Durcásan lebiggyesztettem az ajkamat. Mindig csalódásként ér, amikor
a halandók magukat helyezik előtérbe, és nem látják a lényeget – hogy én
vagyok a fontosabb –, de aztán eszembe jutott, hogy ez a fiatalember már
sokszor kihúzott a pácból. Elnyerte a jóindulatomat.
 – Megértem – válaszoltam hihetetlen nagylelkűséggel. – De legalább a
Félvér Táborig kísérj el minket!
– Az még belefér.
Percy a zsebébe nyúlt, és egy golyóstollat húzott elő belőle. Egy
pillanatig azt hittem, hogy autogramot akar kérni. El sem tudom mondani,
milyen gyakori ez nálam. Aztán eszembe jutott, hogy a toll Percy kardját,
Árapályt rejti.
Percy rám mosolygott, és hirtelen a már jól ismert hamiskás fény villant
fel a szemében.
– Na, lássuk, Meg készen áll-e a túrára!
 5.
Hétrétegű szósz
Csokoládés keksz kékben
Király ez a nő

mint Kirké. Utcagyerekből elképesztően

SALLY JACKSON MAJDNEM AKKORA BOSZORKÁNY VOLT,

csinos, fiatal lánnyá varázsolta Meget. Fényesre kefélte a lány sötét

apródfrizuráját. Tisztára csutakolta kerek arcát. Csillogóra polírozta a
szemüvegét, csak úgy szikráztak rajta a strasszok. Meg a jelek szerint
ragaszkodott a régi piros cipőjéhez, de amúgy új fekete macskanadrágot és
térdig érő, a zöld különféle árnyalataiban pompázó ruhát viselt.
Mrs. Jackson rájött, hogyan őrizze meg Meg eredeti külsejét úgy, hogy
közben mégis csavar rajta egyet. Huncut tavaszi frissesség lengte körül
Meget, az erdei nimfákra emlékeztetett. Jut eszembe…
Hirtelen elborítottak az érzelmek. Fojtott zokogás tört fel a torkomból.
– Ennyire szörnyű? – kérdezte Meg ajakbiggyesztve.
– Nem, nem – makogtam. – Csak…
Csak hasonlítasz valakire, akartam mondani. De nem mertem felhozni a
témát. Csupán két halandó volt, aki összetörte a szívem. Az egyikükre még
ennyi évszázad elteltével sem szívesen gondoltam, mert már a neve hallatán
elfogott a kétségbeesés.
Félreértés ne essék. Nem vonzódtam Meghez. Én tizenhat éves voltam
(plusz négyezer, attól függően, honnan nézzük). Meg viszont nagyon fiatal,
alig tizenkét éves. De ezzel a külsővel Meg McCaffrey akár az egykori
szerelmem lánya is lehetett volna… ha az egykori szerelmem megérte volna
azt a kort, hogy gyereke szülessen.
Fájdalmas látvány volt. Félrekaptam a tekintetem.
– Nos – kiáltotta tettetett jókedvvel Sally Jackson –, mit szólnátok, ha
összeütnék valamit, amíg ti… beszélgettek?
Aggodalmas pillantást vetett Percyre, majd a konyha felé fordult, és
védelmezőn tette a kezét gömbölyű hasára.
Meg a kanapé szélére ült.
 – Percy, az anyukád annyira normális!
– Ha ezt bóknak szántad, akkor kösz.
Percy egy halom tesztkönyvet kapott fel a dohányzóasztalról, és
félrehajította.
– Látom, szeretsz tanulni – jegyeztem meg. – Derék dolog.
Percy felhorkant.
– Utálok tanulni! Garantált ösztöndíjam van az Új Római Egyetemre,
de kikötötték, hogy el kell végeznem a középiskolát, és jól kell megírnom a
felvételit. Most mondd meg! Ráadásul még az ŐKFA-t is le kell tennem.
– Az mi? – kérdezte Meg.
– A római félistenek vizsgája – magyaráztam neki. – Őrült Képességek
Félisteni Alapvizsgája.
Percy a homlokát ráncolta.
– Biztos, hogy ezt jelenti?
– Én csak tudom. Én állítottam össze a zene-és verselemzési részt.
– Ezt soha nem bocsátom meg neked – jelentette ki Percy.
Meg a lábát lóbálta.
– Akkor tényleg félisten vagy? Mint én?
– Attól tartok. – Percy a fotelbe huppant, így kénytelen voltam Meg
mellé ülni a kanapéra. – Apám isteni származású. Poszeidón. És a te szüleid?
Meg lába megállt a levegőben. A lány a tövig rágott körmeit vizsgálta,
mindkét középső ujján ugyanaz a félhold alakú gyűrű csillogott.
– Nem nagyon… ismertem őket.
Percy elbizonytalanodott.
– Árvaház? Mostohaszülők?
Egy növény, az úgynevezett Mimosa pudica jutott az eszembe, Pán
isten teremtménye. Amint hozzáérsz a leveléhez, védekezőn összezárul. Meg
is olyan volt, mint a mimóza: ijedten fordult magába Percy kérdése hallatán.
 Percy bocsánatkérőn emelte fel a kezét.
– Bocs. Nem akarok vájkálni. – Kérdő pillantást vetett rám. – Na és hol
ismerkedtetek meg?
Mindent elmeséltem neki. Lehet, hogy kicsit túloztam, amikor azt
fejtegettem, milyen bátran vettem fel a harcot Cade és Mikey ellen – de csak
a hatás kedvéért tettem. Értitek.
Mire a sztori végére értem, Sally Jackson is visszatért. Egy tál tortilla
chipset meg egy jénai edényt tett elénk, amiben gondosan egymásra simított
többszínű mártáscsíkok tarkállottak. Olyan volt, mint egy üledékes kőzet.
– Mindjárt hozom a szendvicseket – mondta. – De volt még egy kis
maradék hétrétegű mártogatós.
– Nyami! – Percy belemarkolt a tortilla chipsbe. – Ez anya specialitása,
srácok.
Sally megigazította a frizuráját.
– Van benne guacamole, tejföl, sült bab, salsa...
– Hétrétegű? – pillantottam fel csodálkozva. – Honnan tudtad, hogy a
hét a szerencseszámom? Ezt nekem készítetted?
Sally a kötényébe törölte a kezét.
– Azért ez túlzás...
– Ne szerénykedj! – Megkóstoltam a mártogatóst. Majdnem olyan jó
volt, mint az ambrózia nachos. – Erről örökre megemlegetnek, Sally
Jackson!
– Ez kedves. – A nő a konyha felé mutatott. – Mindjárt visszajövök.
Nemsokára mohón tömtük magunkba a pulykás szendvicset, a chipset
meg a banánturmixot. Meg úgy evett, mint egy mókus, jóval több ételt
gyömöszölt a szájába, mint amennyit meg tudott rágni. Degeszre ettem
magam. Még életemben nem voltam ennyire boldog. Kedvem támadt
beizzítani az Xboxot meg a Call of Dutyt.
– Percy – mondtam –, fantasztikus anyukád van.
– Tudom. – Percy kiitta a poharát. – De kanyarodjunk vissza a
sztoridhoz… tényleg Meg szolgája lettél? Hiszen alig ismeritek egymást.
 – És akkor még finoman fogalmaztál – feleltem. – Egyébként igen. A
sorsom összefonódott az ifjú McCaffrey-ével.
– Ez csak puszta együttműködés – szólt közbe Meg.
Hosszasan ízlelgette a szót.
Percy előhalászta a zsebéből a golyóstollát. Elgondolkodva kocogtatta
meg vele a térdét.
– És ez a halandóvá változás… nem először történik veled, ugye?
– Nem én kértem – magyaráztam. – Először kisebb lázadás tört ki az
Olimposzon. Meg akartuk dönteni Zeusz uralmát.
Percy elfintorodott.
– Ha jól sejtem, nem sikerült.
– Természetesen én kaptam a legsúlyosabb büntetést. Ja, meg az apád,
Poszeidón. Zeusz halandóvá változtatott és a földre taszított minket.
Laomedónt, Trója királyát kellett szolgálnunk. Igazi zsarnok volt. A végén ki
sem fizetett minket!
Meg majdnem félrenyelte a szendvicset.
– Te fizetésért dolgozol?
Hirtelen szörnyű kép tárult lelki szemeim elé: Meg McCaffrey
kupakokat, üveggolyókat és színes zsinegdarabokat ajánl fizetségül.
– Ne félj! – nyugtattam meg. – Nem nyújtom be a számlát. Na, szóval,
másodszor azért lettem halandó, mert megöltem néhány küklopszot, és
Zeusz megharagudott rám.
Percy összevonta a szemöldökét.
– Haver, ennek nem örülök. Az egyik bátyám küklopsz.
– De ezek gonosz küklopszok voltak! Halálra sújtották az egyik fiamat
a villámjaikkal!
Meg zavartan himbálózott a kanapé karfáján.
– Percy testvére küklopsz? Ekkora hülyeséget!
Mély levegőt vettem, és megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra.
 – Nos, másodszorra Admétoszhoz, Thesszália királyához kerültem. Ő
rendes volt. Nagyon szerettem, elintéztem, hogy minden tehene két borjat
elljen.
– Nekem is lehetnek kisborjúim? – kérdezte Meg.
– Hát, Meg – válaszoltam –, ahhoz tehenek is kellenek. Tudod…
– Srácok! – szakított félbe Percy. – Akkor lényegében meddig is kell
Meget szolgálnod?
– Azt nem tudni – feleltem. – Talán egy évig. Vagy még tovább.
– És ezalatt...
– Kétségkívül sok próbatétel és nehézség vár rám.
– Például tehenet kell szerezned – szúrta közbe Meg.
– Még nem tudom, milyen próbatételek elé nézek – válaszoltam
fogcsikorgatva. – De megharcolok az igazamért, és bebizonyítom, hogy
méltó vagyok a rangomhoz. Zeusz megbocsát, és én újra isten leszek.
Percy nem tűnt valami lelkesnek – talán azért, mert én sem voltam az.
De én hinni akartam, hogy a halandóságom csak átmeneti, hiszen az előző
két alkalommal is az volt. Csakhogy a baseballban és a büntetés-
végrehajtásban is Zeusz szigorú szabálya uralkodott: Három dobás, és
kiestél. Őszintén reméltem, hogy ez rám nem vonatkozik.
– Csak egy kis idő kell, hogy összeszedjem magam – magyaráztam. –
Ha eljutunk a Félvér Táborba, kifaggatom Kheirónt. Kiderítem, mennyi
maradt meg az isteni hatalmamból.
– Ha egyáltalán megmaradt valami – jegyezte meg Percy.
– Gondolkodjunk pozitívan.
Percy hátradőlt a fotelben.
– Van bármi ötletetek, milyen szellemek követhetnek titeket?
– Fényes pacák – válaszolta Meg. – Fényesek voltak, és olyan…
pacaszerűek.
Percy komolyan bólintott.
– Azok a legrosszabbak.
 – Olyan mindegy – szóltam közbe. – Bármik is legyenek, nekünk
mindenképpen el kell menekülnünk innen. Ha megérkezünk a táborba, a
varázshatárok védelme alá kerülök.
– És én? – kérdezte Meg.
– Ja. Te is.
Percy a homlokát ráncolta.
– Apollón, ha tényleg halandó vagy, úgy értem, száz százalékig
halandó, hogy jutsz be a Félvér Táborba?
A gyomromban felkavarodott a hétrétegű mártogatós.
– Kérlek, ne mondd ezt! Még szép, hogy bejutok. Muszáj.
– De bármikor megsérülhetsz a csatában… – Percy eltűnődött. –
Viszont most, hogy nem vagy mérvadó, lehet, hogy a szörnyek végül
leszállnak rólad.
– Elég!
Remegett a kezem. Már az is óriási megrázkódtatás, hogy halandó
lettem. A gondolat, hogy kizárnak a táborból, hogy jelentéktelen vagyok…
Nem! Az nem lehet!
– Csak maradt valami – mondtam. – Például még mindig káprázatos a
külsőm, csak ezektől a pattanásoktól meg hájhurkáktól kellene
megszabadulnom. És szerintem más is van még a tarsolyomban!
Percy Meghez fordult.
– Hát te? Hallom, ügyesen emelgeted a szemeteszsákokat. Van más
képességed is, amiről nem tudunk? Villámot gerjesztesz? Vécéket
robbantasz fel?
Meg óvatosan elmosolyodott.
– Ezek nem különleges képességek.
– Dehogynem – ellenkezett Percy. – A legjobb félistenek közül sokan
vécérobbantással kezdték a karrierjüket.
Meg halkan kuncogott.
 Nem tetszett, ahogy Percyre mosolygott. Nem akartam, hogy szerelmes
legyen. Mert tudtam, hogy akkor sosem jutunk ki a lakásból. Sally Jackson
főztje igazán ízletes volt – most is finom süteményillat szivárgott a
konyhából –, de sietnem kellett a táborba.
– Khmm. – Megdörzsöltem a kezem. – Mikor indulunk?
Percy a faliórára pillantott.
– Szerintem most. Ha tényleg követnek titeket, inkább csaljuk el a
szörnyeket, mint hogy itt szaglásszanak a lakásunk körül.
– Okos fiú – feleltem.
Percy undorodva mutatott a tesztkönyveire.
– De estére haza kell érnem. Sok a tanulnivalóm. Az első két felvételi
vizsgám… huh! Ha Annabeth nem segített volna...
– Az meg ki? – kérdezte Meg.
– A barátnőm.
Meg elkomorult. Örültem, hogy nincs a közelben szemeteszsák.
– Akkor jól is fog esni egy kis pihenés! – nógattam Percyt. – A
kocsiban majd felfrissül az agyad.
– Hát – felelte Percy. – Nekem inkább lustálkodásnak hangzik. De
mindegy. Menjünk!
Épp akkor kelt fel a fotelból, amikor Sally Jackson behozta a frissen
sült csokidarabos keksszel megrakott tányért. Valami különös oknál fogva a
kekszek kék színűek voltak, viszont mennyei illatot árasztottak magukból.
Én már csak tudom. A mennyből jöttem.
– Anya, ne akadj ki! – mondta Percy.
Sally felsóhajtott.
– Gyűlölöm, amikor ezt mondod.
– Csak elviszem a vendégeinket a táborba. Ez minden. Mindjárt jövök.
– Ezt már máskor is hallottam.
– Eskü!
 Sally rám nézett, aztán Megre. Hirtelen ellágyult az arca, a veleszületett
kedvessége legyűrte az aggodalmát.
– Rendben. Vigyázzatok magatokra! Örvendtem a szerencsének.
Próbáljatok nem meghalni.
Percy puszit nyomott az arcára. A keksz után nyúlt, de Sally elhúzta
előle a tányért.
– Nem! – mondta. – Apollónnak és Megnek megengedem, hogy
vegyenek belőle, de a maradékot félreteszem, amíg biztonságban haza nem
érsz. Siess, drágám! Nagy kár lenne, ha Paul egyedül falná fel az egészet.
Percy elkomorult. Szembefordult velünk.
– Hallottátok? Egy rakás keksz forog kockán. Ha kinyírnak miattatok a
táborba menet, nektek annyi.
 6.
Aquaman vezet
Nem is lehetne rosszabb
Ja, várjunk csak, de

LEGNAGYOBB DÖBBENETEMRE Jacksonék sem íjat, sem tegezt nem tudtak kölcsönadni.
– Szar íjász vagyok – magyarázta Percy.
– Jó, de én nem – feleltem. – Azért rám is gondolhatnál.
Termodzsekit viszont kaptunk Sallytől. Az enyém kék volt, és a
BLOFIS felirat díszítette a gallérját. Valami szelleműző varázsige lehetett.
De ez Hekaté asztala. Én nem vagyok jártas a boszorkányságban.
Amikor odaértünk a Priushoz, Meg gyorsan beugrott az anyósülésre,
ami csak újabb példa volt a nyomorúságomra. Egy isten nem utazik a hátsó
ülésen. Ismét felvetettem, hogy utánuk mehetnék a Maseratival vagy a
Lamborghinivel, de Percy bevallotta, hogy neki egyik sincs. A Prius a
családi autó.
Hát ez… hűha. Hűha!
A hátsó ülésen egy pillanat alatt felkavarodott a gyomrom. Én a
napszekérhez szoktam, és az égen az összes sávban padlógázzal lehet menni.
A Long Island-i gyorsforgalmi nem az én világom. Én mondom, a
gyorsforgalmitok még január közepén déli tizenkettőkor sem gyors.
Percy fékezett, aztán újból gázt adott. Ha tehetem, biztosan elgurítok
egy tűzgolyót, hogy szabad utat kapjunk, hiszen nyilvánvaló volt, hogy
rajtunk kívül senkinek sincs sürgős dolga.
– Nincsenek lángszórók ezen a Priuson? – kérdeztem ingerülten. –
Vagy lézerek? Nyugtass meg, hogy legalább a lökhárítót Héphaisztosz
kovácsolta! Micsoda fapados jármű ez?
– Az Olimposzon is ekkora a forgalom? – nézett rám Percy a
visszapillantó tükörből.
– Nálunk nincsenek dugók – feleltem. – Az fix.
Meg a félhold alakú gyűrűit csavargatta. Megint felmerült bennem,
hogy a lánynak talán köze lehet Artemiszhez. A Hold a nővérem
szimbóluma. Talán Artemisz küldte Meget, hogy vigyázzon rám?
Ezt nehezen tudtam volna elképzelni. Artemisz mindig is féltette tőlem
a dolgait: a félisteneket, a nyilakat, a nemzeteket, a szülinapi bulikat. Mint
amolyan iker. És Meg McCaffrey amúgy sem tűnt a követőjének. Másfajta
aura lengte körül… amit istenként pillanatok alatt felismertem volna. De
nem. A halandó ösztöneimre kellett hagyatkoznom, ami olyan, mintha
edényfogó kesztyűvel a kezeden szedegetnél varrótűket.
Meg kibámult a hátsó szélvédőn, gondolom, a fényes pacákat kereste.
– De legalább nem…
– Ki ne mondd! – reccsent rá Percy.
Meg dühösen fújtatott.
– Nem is tudod, mit akartam…
– Azt akartad mondani: „De legalább nem követnek minket.” Ez
balszerencsét hoz. Meglátod, mindjárt itt lesznek mögöttünk. Kezdődik a
csihi-puhi, a kocsi totálkáros lesz, az autópálya megsemmisül. Akkor aztán
legfeljebb futva juthatunk el a táborig.
Meg szeme tágra nyílt.
– Te így a jövőbe látsz?
– Á, nem. – Percy átsorolt egy sávba, ami talán egy leheletnyivel
gyorsabban haladt, mint az előző. – Ennyit tesz a rutin. Amúgy – folytatta,
miközben vádló pillantást vetett rám – most már senki sem lát a jövőbe.
Bekrepált az Orákulum.
– Milyen Orákulum? – érdeklődött Meg.
Egyikünk sem válaszolt. Hirtelen szóhoz sem jutottam a döbbenettől.
Pedig, higgyétek el, ez nem sűrűn fordul elő velem.
– Nem működik? – kérdeztem halkan.
– Nem is tudtad? – felelte Percy. – Jó, oké, már hat hónapja oda se
toltad a képedet, de ez még a te fennhatóságod alatt történt.
Ez nem volt szép tőle. Kénytelen voltam elbujdosni Zeusz haragja elől,
ez egy teljesen elfogadható mentség. Honnan tudhattam volna, hogy Gaia
kihasználja az alkalmat, és a nagy zűrzavarban feltámasztja a legősibb,
legádázabb ellenségemet a Tartarosz mélyén, hogy az újra birtokba vehesse
régi lakhelyét Delphoi barlangjában, és ezzel megfosszon a látnoki
képességemtől?
Igen, már előre hallom a fanyalgásotokat: De hát te vagy a
jövendőmondás istene, Apollón. Hogyhogy nem láttad előre, mi lesz?
Tudjátok, mit válaszolok erre? Rátok öltöm a nyelvemet, mint Meg
McCaffrey.
Sietve lenyeltem a félelmemet meg a hétrétegű mártogatós ízét.
– Hát én csak… azt hittem… abban bíztam, hogy azóta már megjavult.
– Például úgy – kérdezte Percy –, hogy a félistenek nagyszabású
hadjáratot indítottak a delphoi jósda visszaszerzéséért?
– Pontosan! – Tudtam én, hogy Percy megért engem. – Kheirón nyilván
megfeledkezett róla. Ha megérkeztünk a táborba, meg is kérem őt, hogy
küldjön oda néhány jó képességű csalit… úgy értem, hőst…
– Na, elmondom, mi van – felelte Percy. – Ahhoz, hogy küldetésre
indulhassunk, prófécia kell, igaz? Ez a szabály. Ha nincs jósda, prófécia
sincs, szóval…
– A nyolcvannyolcas csapdája – sóhajtottam.
Meg hozzám vágott egy gézdarabot.
– A huszonkettes csapdája!
– Nem – magyaráztam türelmesen. – A nyolcvannyolcas csapdája, ami
négyszer olyan rossz.
Úgy éreztem magam, mintha egy kád meleg vízben lebegnék, és valaki
kihúzta volna a dugót. A víz sebesen örvénylett körülöttem, mindenáron
magával akart rántani. Tudtam, ha nem akarom a lefolyóban és a
reménytelenség csatornájában végezni, nemsokára reszketve,
kiszolgáltatottan fogok ülni. (Ne nevessetek! Ez egy tökéletes metafora.
Különben is, mi, istenek, elég könnyen lefolyunk a csatornába, ha ellazult
állapotban ütnek rajtunk, és véletlenül pont rosszkor váltunk alakot. Egyszer
a biloxi szennyvízderítőben tértem magamhoz, de ez most nem tartozik ide.)
Kezdtem kapiskálni, mire számíthatok a halandók világában. A jósda az
ellenséges erők martalékává vált. Az ellenfelem összetekeredve várt rám, és
minden nappal egyre erősebbé vált a delphoi barlangok varázsgőzében.
Miközben én, a gyenge halandó, egy képzetlen félistenhez láncoltam
magam, aki szeméttel dobálózik és állandóan a körmét rágja.
Nem. Zeusz nem várhat el tőlem ekkora áldozatot. A jelenlegi
állapotomban.
És mégis… valaki csak rám küldte azokat a gengsztereket. Valaki tudta,
hol fogok földet érni.
Most már senki sem lát a jövőbe, mondta az előbb Percy.
De tévedett.
– Hé, fiúk!
Meg mind a kettőnket gézzel dobált. Egyáltalán hol szerzett gézt?
Aztán rájöttem, az a baja, hogy nem figyelek rá. Pedig milyen jó volt
így!
– Ja, bocs, Meg – mondtam. – Tudod, a delphoi Orákulum egy ősi...
– Kit érdekel? – vágott a szavamba a lány. – Már három fényes paca
van mögöttünk.
– Mi? – kérdezte Percy.
Meg a hátunk mögé mutatott.
– Nézzétek!
Három csillogó, enyhén humanoid alak cikázott az autók között, vészes
sebességgel közeledve felénk. Olyanok voltak, mint a Midász király ujjai
alól felcsapó füstgomolyok.
– Csak egyszer menne simán valami! – morgott Percy. –
Kapaszkodjatok! Indul a tereprali!

Kicsit másképp képzeltem a terepralit, mint Percy.

Dimbes-dombos táj jelent meg a lelki szemeim előtt. Percy azonban
villámgyorsan kihajtott a legközelebbi kijáraton, keresztülszlalomozott a
közeli bevásárlóközpont parkolóján, majd rendelés nélkül süvített végig a
mexikói autós étterem szervizútján.
 A következő kanyar után egy omladozó raktárépületekkel teli
ipartelepre érkeztünk, de a füstölgő jelenések még mindig a sarkunkban
voltak.
Elfehéredett ujjakkal markoltam a biztonsági övet.
– Úgy akarsz kimaradni a balhéból, hogy kinyírsz minket közlekedési
balesetben? – kérdeztem pikírten.
– Nagyon vicces. – Percy jobbra rántotta a kormányt. Észak felé
száguldottunk, a raktárakat lassanként lakóépületek és elhagyatott üzletsorok
váltották fel. – A tengerpartra megyünk. A víz megsokszorozza az erőmet.
– Hála Poszeidónnak? – kérdezte az ajtófogantyúba kapaszkodó Meg.
– Aha – helyeselt Percy. – Ez nagyjából az egész életemre igaz: Hála
Poszeidónnak.
Meg izgatottan ficánkolt, aminek nem sok értelme volt, mivel a kocsi
már így is szétrázott minket.
– Te leszel Aquaman? – kérdezte. – Hadba fogod a halakat?
– Kösz – felelte Percy. – Még úgysem hallottam elégszer ezt az
aquamanes poént.
– Én komolyan kérdeztem! – méltatlankodott Meg.
Kinéztem a hátsó ablakon. A három csillámló füstgomolyag egyre
közelebb ért. Az egyik nekiment egy középkorú férfinak, aki épp az út
túloldalára igyekezett. A halandó gyalogos azonnal összeesett.
– Hé, én ismerem ezeket a szellemeket! – kiáltottam fel. – Ők a…
hmmm…
Az agyam ködben úszott.
– Na, mondd már! – förmedt rám Percy. – Kik ezek?
– Elfelejtettem! Jaj, de utálom ezt! Négyezer évnyi tudás, az univerzum
titkai, tengernyi bölcsesség veszett kárba, mert nem fér bele ebbe a
teáscsészényi agyba!
– Kapaszkodjatok!
 Percy átugratott egy vasúti kereszteződésen, és a Prius a levegőbe
emelkedett.
Meg beverte a fejét a kocsi tetejébe, és panaszosan kiáltott fel. Aztán
minden átmenet nélkül kuncogni kezdett.
Végre elénk tárult az igazi vidék: a parlagon heverő szántóföldek, az
alvó szőlőültetvények, a csupasz gyümölcsfák sora.
– Mindjárt ott vagyunk a parton – mondta Percy. – Ott húzódik a tábor
nyugati széle. Megcsináljuk! Megcsináljuk!
De nem csináltuk meg. Az egyik fényes füstfelhő piszkos trükkhöz
folyamodott: egyenesen elénk ugrott a járdáról.
Percy ösztönösen félrerántotta a kormányt.
A Prius letért az útról, letarolta a szögesdrót kerítést, és a
gyümölcsösben kötött ki. Percy ügyesen kikerülte a fákat, de az autó
megcsúszott a jeges sárban, és két törzs közé szorult. Csoda, hogy nem
nyíltak ki a légzsákok.
Percy kicsatolta a biztonsági övet.
– Jól vagytok?
Meg az ajtónak feszült.
– Nem nyílik. Szabadíts ki innen!
Percy is az ajtót feszegette. De az egy barackfa oldalának feszült.
– Másszatok hátra! – mondtam.
Kirúgtam az ajtót, és kikecmeregtem a kocsiból. A lábam remegett,
mint egy kopott lengéscsillapító.
A három füstfigura a gyümölcsös szélénél járt. Lassan közeledtek, és
egyre szilárdabb formát öltöttek. Karokat és lábakat növesztettek. Az
arcukon szemek és nagy, éhes szájak rajzolódtak ki.
Ösztönösen éreztem, hogy volt már dolgom ezekkel a szellemekkel.
Arra már nem emlékeztem, miféle szerzetek, de sokszor szétkergettem és
agyoncsapdostam őket, mint egy rakás szúnyogot.
 De sajnos ezúttal nem isten voltam. Csak egy berezelt tizenhat éves.
Izzadt a tenyerem. Vacogott a fogam. SZENT ÉG! Ez volt az egyetlen
értelmes gondolatom.
Percy és Meg még mindig a kocsiajtóval küzdött. Időre volt szükségük,
vagyis nekem kellett közbeavatkoznom.
– ÁLLJ! – üvöltöttem a szellemekre teli torokból. – Apollón vagyok!
Legnagyobb meglepetésemre a három szellem megtorpant. Egy helyben
lebegtek, tőlem nagyjából tíz méterre.
Hallottam, hogy Meg morogva kigurul a hátsó ülésről. Végül Percy is
előmászott a kocsiból.
Elindultam a szellemek felé, a fagyos sár halkan roszogott a cipőm
alatt. A leheletem fehéren párállott. Az ősi kéztartással, három ujjamat
feltartva próbáltam elűzni a gonoszt.
– Távozzatok, vagy elpusztultok! – mondtam a szellemeknek. –
BLOFIS!
A füstfigurák megremegtek. Felderültem. Azt hittem, a szellemek
hamarosan szertefoszlanak, vagy fejvesztve elmenekülnek.
Ehelyett hátborzongató, sárga szemű holttestekké változtak. Rongyos
ruhát viseltek, tagjaikon tátongó, gennyedző sebek virítottak.
– Ajjaj! – Az ádámcsutkám úgy csúszott le a torkomon, akár egy
biliárdgolyó. – Már emlékszem.
Percy és Meg közrefogott. Percy tolla fémes csengés kíséretében izzó
mennyei bronzkarddá változott.
– Mire? – kérdezte. – Arra, hogyan lehet kinyírni ezeket az izéket?
– Nem – válaszoltam. – Tudom már, mik ezek: noszoszok,
pestisszellemek. És… nem lehet megölni őket.
 7.
Pestisszellemek
Rád lehelnek, és véged
Jó mulatást, LOL

– NOSZOSZOK? – PERCY – Mindig azt hiszem: Na, most már

TÁMADÓÁLLÁSBA UGROTT.

kinyírtam az összes görög mitológiai lényt. De sosincs vége.

– Engem még nem nyírtál ki – jegyeztem meg.
– Ne kísérts!
A három noszosz előrenyomult. Hatalmasra tátották hullaszájukat.
Lógott a nyelvük. Nyálkás szemük sárgán csillogott.
– Ezek nem kitalált lények – mondtam. – A legtöbb mitológiai szereplő
a valóságban is létezik. Kivéve azt a sztorit, ami szerint élve megnyúztam
azt a Marszüasz nevű szatírt. Az szemenszedett hazugság.
– Mi van? – sandított rám Percy.
– Srácok! – Meg felkapott egy száraz faágat. – Ezt majd később
beszéljétek meg, jó?
– Apollóóóóón… – szólalt meg a középső pestisszellem. Úgy
gurgulázott, mint egy bronchitiszes fóka. – Azért jöttünk, hoooogy…
– Ne is mondd! – Arrogáns közönnyel fontam karba a kezemet. (Nem
volt könnyű, de azért sikerült.) – Azért jöttetek, hogy bosszút álljatok rajtam,
ugye? – A félvér barátaimra néztem. – A noszoszok betegségszellemek.
Miután megszülettem, engem bíztak meg a betegségek terjesztésével.
Fertőzött nyilakkal támadom meg a lázongó embereket, himlőt,
lábgombásodást hozok rájuk.
– Pfuj! – utálkozott Meg.
– Valakinek ezt is meg kell csinálnia! – mondtam. – Még mindig jobb,
ha egy isten végzi ezt a munkát szabályozott körülmények között, az
Olimposzi Tanács engedélyével, a vonatkozó egészségügyi engedélyek
birtokában, mint ez a csürhe.
– Mooost mi beszélünk – bugyborékolta a bal oldali szellem. – Ne vágj
közbe! Szabadságoooot akarunk…
 – Igen, tudom. El fogtok pusztítani. Aztán az összes ismert kórt
elterjesztitek a világban. Azóta ezen mesterkedtek, hogy kiszabadultatok
Pandora szelencéjéből. De nem lehet. Lenyilazlak titeket!
Gondolom, kíváncsiak vagytok, miért viselkedtem ilyen higgadtan és
magabiztosan. Valójában halálra voltam rémülve. A tizenhat éves halandó
ösztöneim azt sikoltozták: FUSS! Remegett a térdem, a jobb szemem
csúnyán rángatózott. De a pestisszellemekkel bátran és magabiztosan kell
beszélni. Abban bíztam, hogy a félvér társaim majdcsak előállnak valami
mentőötlettel. Őszintén reméltem, hogy Meg és Percy már javában töri a
fejét.
A jobb oldali szellem rám vicsorította rothadó fogsorát.
– És mégis mivel nyilazoool le minket? Hol az íjad?
– Hát, az most nincs itt – ismertem el. – De biztos ez? Mi van, ha csak
bedugtam a Led Zeppelin-es pólóm alá. Mi van, ha mindjárt előkapom, és
egy szempillantás alatt lenyilazlak titeket?
A noszoszok idegesen feszengtek.
– Hazuuudsz – mondta a középső.
Percy megköszörülte a torkát.
– Ööö, hé, Apollón…
Végre! – gondoltam magamban.
– Tudom, mit akarsz mondani – válaszoltam neki. – Te és Meg
kieszeltetek egy zseniális tervet, amivel feltartóztatjátok a szellemeket, amíg
én elmenekülök a táborba. Belegondolni is rossz, hogy feláldozzátok
magatokat értem, de…
– Nem ezt akarom mondani. – Percy felemelte a kardját. – Csak azt
akarom kérdezni, mi lesz, ha felkockázom ezeket a lihegőket a mennyei
bronzzal.
A középső szellem diadalmas kacajt hallatott, csak úgy izzott a sárga
szeme.
– Nagyon kicsi az a kard. Nem elég epikus egy jóóóó kis járványhoz.
– Na, most már elég! – förmedtem rá. – Vagy a pestis, vagy a költészet!
 – Igazad van – felelte a szellem. – Elég volt a szóóóóócséplésből.
A három holttest előrecammogott. Kinyújtottam a karom,
reménykedtem, hogy ezzel porrá hamvaszthatom őket. De semmi sem
történt.
– Ez egyszerűen elviselhetetlen! – méltatlankodtam. – Hogyan
boldogulnak a félistenek beépített funkciók nélkül?
Meg a legközelebb álló szellem mellkasába döfte a faágat. Az ág a
helyén maradt. Csillogó füst gomolygott körülötte.
– Engedd el! – szóltam rá. – Vigyázz, nehogy hozzád érjenek!
Meg elengedte a faágat, és hátraszökkent.
Közben Percy Jackson is támadásba lendült. A kardját lóbálva
igyekezett kivédeni a szellemek támadását, de nem járt sikerrel. Amikor a
penge a noszoszokhoz ért, a szellemek teste csillámló köddé vált, majd újból
megszilárdult.
Az egyik szellem rávetette magát. Meg egy feketére fagyaszott
őszibarackot kapott fel a földről, és akkora lendülettel hajította el, hogy a
gyümölcs beleállt a szellem homlokába, aki rögtön hanyatt esett.
– Fussunk! – adta ki a parancsot Meg.
– Jó. – Percy hátrálni kezdett. – Tetszik az ötlet.
Tudtam, hogy hiába is menekülnénk. Ha el lehetne szaladni a betegség
elől, a középkori európaiak azon nyomban felhúzták volna a nyúlcipőt, hogy
elmeneküljenek a Fekete Halál elől. (Csak úgy mellesleg megjegyezném,
hogy a Fekete Halálról speciel nem én tehetek. Miután kerek egy évszázadon
át heverésztem a cabói tengerparton, arra jöttem haza, hogy a noszoszok
elszabadultak, és a kontinens egyharmada halott. Istenek, de felhúztam
magam!)
De nem mertem ellenkezni. Meg és Percy kilőttek, én meg követtem
őket.
Percy az úgy másfél kilométernyire lévő hegyvonulatra mutatott.
– Az a tábor nyugati határa. Csak odáig kellene eljutnunk…
 Elfutottunk egy traktorutánfutóra szerelt öntözőtartály mellett. Percy
egy laza kézmozdulattal felszakította a tartály oldalát. Kisebb áradat zúdult a
mögöttünk loholó noszoszok nyakába.
– Ez jó volt – vigyorgott Meg, miközben szaporán kapkodta a lábát az
új zöld ruhájában. – Meglesz ez!
Nem, gondoltam magamban, az kizárt.
Fájt a mellkasom. Zihálva kapkodtam a levegőt. Bosszantott, hogy ez a
két félisten sprintelés közben is nyugodtan cseverészik, míg én, a halhatatlan
Apollón, csak vergődöm, mint a partra vetett hal.
– Nem hiszem… – lihegtem. – Mindjárt...
Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, három csillámló füstoszlop
csapott fel a talajból közvetlenül az orrunk előtt. Két noszosz hullamerevvé
vált: az egyiknek egy őszibarack volt a harmadik szeme helyén, a másiknak
egy faág állt ki a mellkasából.
A harmadik szellem… Hát, Percy sajnos nem vette észre. Egyenesen
belerohant a füstoszlopba.
– Ne vegyél levegőt! – kiáltottam rá.
Percy értetlenül meregette a szemét, mintha azt kérdezné: Ez most
komoly? Térdre esett, a torkát markolászta. Poszeidón fiaként nyilván a víz
alatt is tud lélegezni, de a lélegzet-visszafojtás már más tészta.
Meg egy újabb kővé aszalódott barackot vett fel a földről, de ez vajmi
kevés védelmet nyújtott a sötétség erői ellen.
Megpróbáltam rájönni, hogyan segíthetnék Percyn – ennyire segítőkész
vagyok –, de a faággal átszúrt noszosz rám rontott. Megfordultam és
menekülőre fogtam, de egyenesen egy fának ütköztem. Szívesen mondanám,
hogy ez volt a tervem, de ezt még én, a nagy költő, sem tudnám bemesélni
nektek.
Hanyatt vágódtam, apró foltok táncoltak a szemem előtt, és a hullaképű
pestisszellem fenyegetően hajolt fölém.
– Melyik halálos kórral öljem meg a nagy Apollóóóónt? – gurgulázta a
szellem. – Lépfenével? Vagy talán eboooolával…
 – Körömszálkával – javasoltam, miközben megpróbáltam fedezékbe
kúszni. – Attól nagyon félek.
– Meg is van! – kiáltott fel a szellem, ügyet sem vetve rám. – Na,
tegyünk csak egy próbát!
Azzal szertefoszlott, és csillogó lepelként hullott vissza rám.
 8.
Barackháború
De most felfüggesztem
Agyam szétrobban

NEM MONDOM, hogy lepergett előttem az életem.

Bárcsak így lett volna. Mivel az több hónapba telne, bőven maradt
volna időm, hogy kidolgozzak egy menekülési tervet.
Ehelyett azok a tetteim peregtek le a szemem előtt, amiket megbántam.
Bár fenségesen tökéletes lény vagyok, azért így is akad néhány dolog, amire
nem vagyok büszke. Eszembe jutott az a nap az Abbey Road Studiosban,
amikor puszta irigységből elültettem a rosszindulat magját John és Paul
szívében, és a Beatles feloszlott. Eszembe jutott, hogyan esett el Akhilleusz
a trójai síkságon egy arra érdemtelen íjász nyilától, akit felbujtottam egy
dühös pillanatomban.
Láttam Hüakinthoszt, bronzbarna válla és fekete gyűrűs haja csillogott
a napsütésben. A diszkoszpálya szélén állva ragyogó mosolyt villantott rám.
Még te sem tudsz ilyen nagyot dobni, incselkedett velem.
Na, ezt figyeld! – mondtam. Elhajítottam a diszkoszt, aztán rémülten
néztem, ahogy egy hirtelen támadt széllökés megmagyarázhatatlan módon
Hüakinthosz szép arca felé sodorja a korongot.
És természetesen őt is láttam: a másik nagy szerelmemet. Láttam,
ahogy a hófehér bőre fakéreggé változik, a hajából zöld levelek törnek elő,
és nedvedző göcsörtök nőnek a szeme helyén.
Ennyi fájdalmas emlék! Azt hihetnétek, majdhogynem örültem a rám
ereszkedő csillámló pestisködnek.
Az új halandó énem azonban fellázadt. Fiatal voltam még a halálhoz!
Még nem is csókolóztam! (Igen, az exeim között sokkal szebb embereket
találni, mint egy Kardashian-parti vendéglistáján, de valahogy egyik sem
tűnt valóságosnak.)
Ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell vallanom valamit: minden isten
fél a haláltól, még akkor is, ha nem halandó testbe van zárva.
 Ami elég nagy ostobaság. Hiszen halhatatlanok vagyunk. De ti is
láthatjátok, hogy bármikor megfoszthatnak bennünket ettől a kiváltságtól.
(Nekem háromszor is kijutott a jóból.)
Az istenek tudják, hogy az emlékek idővel elhalványulnak. Tudják,
hogy az évszázadok során minden feledésbe merül. Rémítőnek tartják a
gondolatot, hogy megszűnnek létezni. Ami azt illeti – nos, Zeusz nem
örülne, ha megtudná, hogy kikotyogtam a dolgot, és ha valaki ezzel vádol,
szemrebbenés nélkül letagadom –, az istenek valójában csodálnak titeket,
halandókat. Azzal a tudattal élitek le az életeteket, hogy egyszer meghaltok.
Hiába van sok barátotok meg rokonotok, a jelentéktelen kis lényetek gyorsan
a feledés homályába merül. Hogy bírjátok ezt? Hogyhogy nem rohangáltok
fel-alá sikoltozva, a hajatokat tépve? A bátorságotok elismerésre méltó, azt
meg kell hagyni.
Hol is tartottam?
Ja. Ott, hogy mindjárt meghalok.
Lélegzet-visszafojtva hemperedtem végig a sáros földön.
Megpróbáltam lerázni magamról a betegségfelhőt, de ez azért nem volt
olyan könnyű, mint egy legyet vagy egy beképzelt halandót agyoncsapni.
Megre pillantottam, aki halálos fogócskát játszott a harmadik
noszosszal, és egy őszibarackfa mögött keresett menedéket. Rám kiáltott, de
a hangja tompának, távolinak hatott.
Valahol balra megmozdult a föld. Miniatűr gejzír tört fel a talajból.
Percy odavonszolta magát. A vízbe dugta az arcát, hogy lemossa magáról a
füstöt.
A látásom egyre homályosabbá vált.
Percy nagy nehezen feltápászkodott. Kitépte a helyéről a gejzír forrását
– egy öntözőcsövet –, és felém fordította a vízsugarat.
Alapjában véve nem szeretem, ha lelocsolnak. Amikor kempingezni
megyünk Artemisszel, a húgom mindig egy vödör jéghideg vízzel ébreszt.
De most nem panaszkodtam.
A víz eloszlatta a füstöt, én meg zihálva hemperedtem az oldalamra. A
két gáznemű ellenségünk csöpögő holttest formájában éledt újjá, sárga
szemük bosszúsan izzott.
 Meg újból rám kiáltott. Ezúttal megértettem, mit mond.
– HASRA!
Elég tapintatlan kérés volt, mivel az imént álltam fel. Szerte a
gyümölcsösben feketére fagyott termésmaradványok emelkedtek a levegőbe.
Nem mondom, négyezer év alatt sok furcsaságot láttam már. Láttam
Uranosz csillagokkal borított, álmatag arcát az égbolton, és Tüphón
tombolását a földön. Láttam kígyóvá változó embereket, emberré változó
hangyákat, és egyébként tisztes polgárokat, amint a macarenára rázzák a
testüket.
De gyümölcslázadást még nem.
Alighogy hasra vágtuk magunkat, már süvítettek is az őszibarackok,
fekete biliárdgolyókként pattantak vissza a fákról, és szétlyuggaták a
noszoszok testét. Ha állva maradok, én is simán meghaltam volna, de Meg
csak állt, és lazán, sértetlenül nézte a sűrűn záporozó fagyott gyümölcsöket.
Mind a három noszosz összecsuklott, a testük lyukas volt, mint az
ementáli sajt. Az összes gyümölcs a földre hullott.
Percy felnézett, a szeme vörös volt, és puffadt.
– Ez beg mi volt?
Orrhangon beszélt, ami azt jelentette, hogy nem tudta teljesen kivédeni
a pestisfelhő hatását, de legalább nem halt meg. Ez általában jó jel.
– Nem tudom – ismertem be. – Meg, most már biztonságban vagyunk?
Meg csodálkozva meredt a gyümölcsmaradványokra, a szétroncsolt
holttestekre meg a törött ágakra.
– G... gőzöm sincs.
– Hogy csináltad? – szipogta Percy.
Meg rémülten nézett rá.
– Nem én voltam! Csak valahogy megéreztem, hogy ez lesz.
Az egyik tetem mocorogni kezdett. Felkelt, de alig bírt megállni az
átlyuggatott lábán.
 – De igenis te vooooltál – dörmögte a szellem. – Erős vagy,
gyermekem.
A másik két holttest is talpra állt.
– De nem elég erős – mondta a második noszosz. – Most végzünk
veled.
A harmadik szellem a rothadt fogait vicsorgatta.
– A pártfogód nagyon csalóóóóódott lenne.
Pártfogó? Ez én lennék? Ha kétségeim támadtak, mindig oda
lyukadtam ki, hogy a beszélgetés rólam szól.
Meg olyan képet vágott, mint akit gyomorszájon vágtak. Elsápadt.
Remegett a karja. Nagyot toppantott.
– NEM! – kiáltotta.
Még több őszibarack kavargott a levegőben. A gyümölcsök sebesen
örvénylettek, és végül fruktóz porördög vált belőlük.
Mintha egy pufók kisgyerek állt volna Meg előtt egy szál
vászonpelenkában. Leveles ágakból szőtt szárny állt ki a hátából. Édes kis
bébiarca volt, leszámítva az égő zöld szemét meg a hegyes szemfogait. A
lény mérgesen acsargott.
– Jaj, ne! – mondta Percy fejcsóválva. – Utálom ezt!
A három noszosz sem örült túlságosan. Mind visszahőköltek a vicsorgó
baba láttán.
– M-mi ez? – kérdezte Meg.
Elképedve meredtem rá. Nyilvánvaló volt, hogy ő hívta életre a
gyümölcstestű förtelmet, de ő is legalább annyira meg volt döbbenve, mint
mi. Attól tartottam, ha nem tudja, mivel idézte meg a lényt, elküldeni sem
tudja majd, márpedig Percy Jacksonhoz hasonlóan én sem rajongtam a
karposzokért.
– Ez egy gabonaszellem – válaszoltam, és próbáltam nyugalmat
erőltetni magamra. – Őszibarack-karposzt még nem láttam, de ha ez is olyan
vérszomjas, mint a többi…
 Akkor nekünk annyi, akartam mondani, de ez egyrészt túlságosan
nyilvánvaló, másrész túlságosan nyomasztó lett volna.
A barackbaba a noszoszok felé fordult. Attól féltem, hogy valami
szörnyű szövetségre készül: létrehozza a pusztító kórságok és a gyümölcsök
tengelyét.
A középső holttest, az, amelyiknek egy barack állt ki a homlokából,
hátrébb lépett.
– Te ne avatkooozz közbe! – figyelmeztette a karposzt. – Nem
hagyjuk…
A barackbaba a noszoszra vetette magát, és leharapta a fejét.
Ez nem költői túlzás. A karposz kitátotta rémséges, feneketlen száját,
majd bekapta és egyetlen harapással leszakította a tetem fejét.
Jaj… remélem, nem vacsoráztok.
A karposz alig néhány másodperc alatt cafatokra tépte és felfalta a
noszoszt.
A másik két noszosz érthető módon visszavonulót fújt, de a karposz
becserkészte őket, és rájuk ugrott. A második holttesten landolt, és pestisízű
tejbepapit csinált belőle.
Az utolsó szellem csillogó füstté változott, és megpróbált elillanni, ám a
barackbaba kiterjesztette leveles szárnyait, és üldözőbe vette. Kinyitotta a
száját, belélegezte a betegséget, majd addig nyeldekelt az állkapcsát
csattogtatva, amíg az utolsó füstpászma is eltűnt.
Leszállt Meg elé, és böffentett egyet. Zöld szeme ragyogott. Kicsit sem
tűnt betegnek, ami szerintem nem meglepő, hiszen az emberi betegségek
nem fertőzik meg a gyümölcsfákat. A kiskölyök azonban még a három
kifejlett noszosz elfogyasztása után is éhesnek tűnt.
– Barack! – dörömbölt üvöltve aprócska mellkasán.
Percy lassan felemelte a kardját. Még mindig vörös volt az orra, és az
arca is felpüffedt.
– Ne mozdulj, Meg! – szortyogta. – Mindjárt…
– Ne! – szólt rá Meg. – Ne bántsd!
 Vigyázva a lény göndör fürtökkel borított fejére tette a kezét.
– Megmentettél minket – mondta a karposznak. – Köszönjük.
Már épp azon morfondíroztam, milyen gyógyfüvekkel lehet
visszanöveszteni a levágott végtagokat, ám legnagyobb meglepetésemre a
barackbaba nem harapta le Meg kezét. Ehelyett Meg lábába kapaszkodott, és
fenyegetően nézett ránk.
– Barack – morogta.
– Szeret téged – jegyezte meg Percy. – Ööö… de miért?
– Nem tudom – válaszolta Meg. – Esküszöm, nem én hívtam ide!
Én azonban biztosra vettem, hogy akarva vagy akaratlanul, de ő idézte
elő az eseményeket. Arra is volt néhány tippem, hogy a lány melyik istentől
származhat, és kíváncsi lettem volna, ki az a bizonyos „pártfogó”, akit a
szellemek emlegettek, de úgy döntöttem, inkább majd akkor fogom vallatóra
Meget, amikor nem kapaszkodnak vicsorgó húsevő gyerekek a lábába.
– Nos, bárhogy történt is – mondtam –, a karposz megmentette az
életünket. Erről eszembe jut egy mondás, amit még évszázadokkal ezelőtt
találtam ki: A barack nem esik messze a pestisszellemtől!
Percy nagyot tüsszentett.
– Azt hittem, az alma a fájától.
A karposz rásziszegett.
– Ja, barack – helyesbített Percy. – Barackkal is értelmes.
– Barack – helyeselt a karposz.
Percy megtörölte az orrát.
– Nem bántásképpen, de miért grootol?
– Grootol? – értetlenkedett Meg.
– Aha, mint az a szereplő abban a filmben… mindig ugyanazt az egy
dolgot ismételgeti.
– Én sajnos nem láttam azt a filmet – feleltem. – De ennek a
karposznak csakugyan elég… behatárolt a szókincse.
 – Talán Baracknak hívják. – Meg végigsimított a karposz göndör, barna
haján, mire a gyerek démoni dorombolásba kezdett. – Én így fogom
szólítani.
– Hé, ugye dem... – Percy akkorát tüsszentett, hogy újabb öntözőcső
robbant fel a háta mögött, és apró gejzírek egész sora spriccelt a levegőbe. –
Huh. Beteg vagyok.
– Szerencséd volt – mondtam neki. – A vizes trükköddel
meggyengítetted a szellemet. Halálos betegség helyett csak náthás lettél.
– Utálom a dáthát! – Percy zöld szeme egy egész tengernyi vérben
forgott. – Ti nem kaptátok el?
Meg a fejét rázta.
– Én vasból vagyok – jelentettem ki. – Nem is kétség, hogy ez mentett
meg a nyavalyától.
– Meg az, hogy leslagoztam rólad a füstöt – felelte Percy.
– Hát igen.
Percy várakozón bámult rám. Kínos csönd következett, majd hirtelen
rájöttem, hogy ha Percy az isten, én meg az alattvalója, talán illene
köszönetet mondanom neki.
– Ja… köszönöm.
– Nincs mit – biccentett Percy.
Kicsit megnyugodtam. Ha a fiú áldozatot követel, mondjuk, egy fehér
bikát vagy egy hízott borjút, bajban lettem volna.
– Mehetünk? – kérdezte Meg.
– Kitűnő ötlet! – mondtam. – Bár attól tartok, Percy nincs abban az
állapotban, hogy…
– Elviszlek titeket a táborba – szólt közbe Percy. – Ha sikerül
kiszabadítanunk az autót a fák közül… Hátrapillantott, és még jobban
elkámpicsorodott. – Ó, a Hádészba, nem…
Egy rendőrautó állt meg az út szélén. Szinte láttam, ahogy a rendőrök
lekövetik a sárban virító abroncsnyomokat, amik a letarolt kerítéshez és a két
őszibarackfa közé ékelődött kék Toyota Priushoz vezetnek. A rendőrautó
tetején felgyulladt a kék villogó.
– Na, király! – dünnyögte Percy. – Ha elvontatják a Priust, dekem
annyi. Anyáéknak létszükséglet a kocsi.
– Beszélj a rendőrökkel! – mondtam. – Ebben az állapotban úgysem
vennénk sok hasznodat.
– Igen, minden rendben lesz – helyeselt Meg. – Ugye azt mondtad,
hogy a tábor közvetlenül a hegy mögött van?
– Igen, de… – Percy a homlokát ráncolta, alighanem valami épkézláb
gondolatot próbált kicsiholni náthától elködösült agyából. – A legtöbben
keletről, a Félvér-hegy felől közelítik meg a tábort. A nyugati határ zordabb.
Hegyek és erdők, persze mind elvarázsolt. Ha nem vigyáztok, könnyen
eltévedhettek… – Megint tüsszentett egyet. – Az sem biztos, hogy Apollón
egyáltalán beléphet, hiszen halandó.
– Nyugi, bejutok – mondtam nagy mellénnyel.
Nem volt más választásom. Ha nem engednek be a Félvér Táborba…
Nem. Halandó életem első napján nem kevesebb mint két támadás ért. Nem
volt olyan B terv, ami garantálta volna, hogy életben maradok.
Kinyílt a rendőrautó ajtaja.
– Menj már! – sürgettem Percyt. – Mi meg nekivágunk az erdőnek.
Megmondod a rendőröknek, hogy beteg vagy, és elvesztetted az uralmadat
az autó felett. Biztosan megértik.
– Aha – nevetett Percy. – A zsaruk legalább annyira imádnak engem,
mint a tanárok. – Megre pillantott. – Biztos, hogy nem lesz baj ezzel a
gyümölcsdémon bébivel?
Barack felmordult.
– Persze – erősködött Meg. – Menj haza! Feküdj le! Igyál sok
folyadékot!
Percy szája megrándult.
– Poszeidón fiának mondod, hogy igyon sok folyadékot? Legalább a
hétvégéig próbáljatok életben maradni, jó? Ha tudok, eljövök a táborba, és
megnézlek titeket. Vigyázzatok magatokra, és… HAPCIIII!
Percy füstölögve húzta rá a kupakot a kardjára, ami azon nyomban
visszaváltozott szimpla golyóstollá. Bölcs lépés igazoltatás előtt. Percy
tüsszögve, szipogva ballagott le a hegyről.
– Biztos úr! – kiáltotta el magát. – Itt vagyok, itt fent! Meg tudná
mondani, merre van Manhattan?
Meg felém fordult.
– Készen állsz?
Csuromvíz voltam, és egyfolytában dideregtem. Ez volt életem
legeslegrosszabb napja. Egyedül maradtam egy félelmetes lánnyal meg egy
még nála is félelmetesebb barackbabával. Egyáltalán nem álltam készen.
Ugyanakkor mindenáron el akartam jutni a táborba. Talán ott majd
barátságos arcok fogadnak, vagy ujjongó alattvalók, akik szőlővel, Oreóval
és egyéb szent áldozattal kedveskednek nekem.
– Persze – mondtam. – Induljunk!
Barack, a karposz, felmordult. Intett, hogy menjünk utána, majd a
hegyek felé iramodott. Talán ismerte az utat. De az is lehet, hogy csak a
szörnyű halálba akart vezetni minket.
Meg utánaszökellt, és ahogy egyre jobban elkapta a hév, faágakon
lengedezve, a sárban cigánykerekezve haladt előre. A külső szemlélő
könnyen azt hihette volna, hogy egy kellemes kis piknikről jövünk, nem
pedig pestisgazda hullákkal csatáztunk.
Az ég felé fordítottam az arcomat.
– Biztos, hogy ezt akarod, Zeusz? Még most sem késő bevallanod, hogy
csak egy rafinált beugratás áldozata lettem, és visszajöhetek az Olimposzra.
Jó leszek. Ígérem!
A szürke téli felhők azonban nem feleltek. Sóhajtva kocogtam Meg és
az új, gyilkos hajlamú csatlósa után.
 9.
Séta az erdőn
Én mindjárt bedilizek
Nem kell spagetti

MEGKÖNNYEBBÜLTEN SÓHAJTOTTAM FEL.

– Ez nem is olyan vészes.

Szó, ami szó, akkor is ezt mondtam, amikor kézitusát vívtam
Poszeidónnal, és végül nem lett igazam. Mindazonáltal a Félvér Táborba
vezető út elég simának tűnt. Már azt is örvendetesnek találtam, hogy
egyáltalán látom a tábort, mivel az általában rejtve marad a halandók szeme
elől. Mindez arra utalt, hogy talán mégis bejutok.
Az egész völgyet beláttuk a hegy tetejéről: durván nyolc
négyzetkilométernyi erdő, rét és eperföld terült el a szemünk előtt, amit
északról a Long Island-szoros, a másik három oldalról pedig dombok
határoltak. Közvetlenül alattunk sűrű fenyőerdő borította a völgy nyugati
harmadát.
Távolabb a Félvér Tábor épületei csillogtak a téli napsütésben: az
amfiteátrum, a stadion, a szabadtéri étkezőpavilon a fehér
márványoszlopaival. A Kenuzó-tóban egy triérész lebegett. Húsz bungaló
övezte a középen elterülő nagy gyepfelületet, aminek tűzrakójában vidáman
lobogott a tűz.
Az eperföldek szélén állt a Nagy Ház: egy négyszintes viktoriánus
épület égszínkékre festett falakkal és fehér szegélyekkel. Kheirón barátom
talán most is bent teázik a kandallónál, gondoltam magamban. Végre
megnyugvásra lelek.
Pillantásom a völgy túlsó végébe tévedt. A legmagasabb hegy tetején az
Athéné Parthenosz teljes arany-alabástrom pompájában ragyogott. Egykor ez
a hatalmas szobor még a görögországi Parthenont ékesítette. Most viszont a
Félvér Tábor felett uralkodott, és védte a völgyet a betolakodóktól. Még
hozzám is elért az ereje: olyan volt, mintha egy hatalmas gépezet lüktetését
érezném az ereimben. A Szürkeszemű a maga éber, tréfát nem ismerő,
hozzáértő módján őrködött.
 Én azért valami érdekesebb szobrot választottam volna: például olyat,
ami engem ábrázol. De a Félvér Tábor még így is lenyűgöző látványt
nyújtott. Mindig felderültem, amikor megláttam ezt a helyet, mert egy rövid
időre elnosztalgiázhattam a régi szép időkön, amikor a halandók még tudták,
hogyan kell templomot építeni és áldozatot bemutatni. Ah, mennyivel jobb
volt az ókori Görögországban! Kivéve talán néhány apróságot, amit a
modern ember talált ki, például internet, csokis croissant, várható élettartam.
Megnek is tátva maradt a szája.
– Hogyhogy én még soha nem hallottam erről a helyről? Fizetős?
Felkacagtam. Mindig élvezettel világosítom fel a tudatlan halandókat.
– Tudod, Meg, varázshatárok védik a völgyet. A legtöbb ember nem
látna mást, csak unalmas szántóföldeket. Ha közelebb óvakodna, eltévedne,
és magától elsétálna a környékről. Nekem elhiheted, egyszer pizzát
rendeltem a táborba. Majdnem idegrohamot kaptam.
– Pizzát rendeltél?
– Nem érdekes – válaszoltam. – Hogy fizetős-e a tábor… az igaz, hogy
nem engednek be akárkit, de szerencséd van. Ismerem a vezetőséget.
Barack felmordult. A talajt szaglászta, aztán a szájába vett egy falat
földet, és kiköpte.
– Nem ízlik neki az itteni föld – magyarázta Meg.
– Hát… – néztem komoran a karposzra. – Majd kérünk neki virágföldet
vagy műtrágyát a táborban. Rábeszélem a félisteneket, hogy engedjék be, de
örülnék, ha nem harapná le a fejüket… legalábbis azonnal.
Barack a barackról motyogott valamit.
– Itt valami bűzlik. – Meg idegesen rágta a körmét. – Az az erdő…
Percy azt mondta, hogy vad meg elvarázsolt meg minden.
Én is éreztem, hogy valami nem stimmel, de annak tudtam be a dolgot,
hogy irtózom az erdőtől. Most inkább nem megyek bele, miért, de…
hátborzongató egy hely. Ám mivel komoly cél lebegett a szemem előtt,
kezdett visszatérni az optimizmusom.
– Nyugalom – csitítgattam Meget –, egy istennel utazol!
 – Egy existennel.
– Most már igazán abbahagyhatnád ezt! A táborlakók nagyon
barátságosak. Örömkönnyeket fognak hullatni, ha meglátnak bennünket. És
kíváncsi vagyok, mit fogsz szólni, ha meglátod az orientációs kisfilmet!
– Micsodát?
– Én magam rendeztem! Na, gyere! Nem lesz semmi baj.

Volt baj.
Amikor beléptünk az erdőbe, a fák mintha körénk zsúfolódtak volna. A
törzsek összezártak, eltorlaszolták a régi ösvényeket, és újakat nyitottak
előttünk. Gyökerek tekeregtek a talajban hepehupákkal, göcsörtökkel és
hurkokkal teli akadálypályát varázsolva elénk. Mintha egy óriási tál
spagettin akartuk volna keresztülverekedni magunkat.
A spagetti gondolatától megéheztem. Alig néhány óra telt el Sally
Jackson hétrétegű mártogatósa meg szendvicsei óta, de a halandó gyomrom
már most korogva-morogva követelte az ennivalót. Elég fura hangokat adott
ki, ami főleg azért volt idegesítő, mert egy sűrű, sötét erdőben sétáltunk.
Még Barack karposz illatát is csábítónak találtam, a végén már
gyümölcspiteszeletek meg fagylaltgombócok lebegtek a lelki szemeim előtt.
Mint már említettem, alapjában véve nem rajongok az erdőkért.
Próbáltam meggyőzni magam, hogy a fák nem figyelnek engem, és nem
sutyorognak rosszallóan egymás között. Ezek csak fák. Még ha driádok
laknak is bennük, ők nem vonhatnak felelősségre azért, ami évezredekkel
ezelőtt történt egy másik kontinensen.
De miért nem? – tettem fel magamnak a kérdést. Hiszen te is
önmagadat okolod.
Gyorsan elhessegettem a gondolatot.
Órákig kutyagoltunk… sokkal tovább, mint kellett volna. Ismerem a
nap járását – ami nem meglepő, mivel évezredeken át én tologattam az
égbolton –, de a lombsátor, a szórt fény és az árnyékok összezavartak.
Miután harmadszorra hagytuk el ugyanazt a sziklát, megálltam, és
elismertem a nyilvánvalót.
 – Fogalmam sincs, hol vagyunk.
Meg lehuppant egy kidőlt fatörzsre. A zöldes fényben még
driádszerűbbnek tűnt, bár a fák szellemei nem sűrűn viselnek piros
tornacipőt és használt termodzsekit.
– Nem ismered a vadont? – kérdezte. – Nem tudsz mohából olvasni?
Nem vagy jó nyomkövető?
– Ez inkább a nővérem asztala – feleltem.
– Talán Barack segíthet. – Meg a karposzához fordult. – Hé, nem tudod,
hogy jutunk ki az erdőből?
Az utolsó néhány kilométeren a karposz idegesen morgott, és riadtan
tekintgetett jobbra-balra. Most jó mélyen beleszimatolt a levegőbe.
Félrebillentette a fejét.
Az arca élénkzöld lett. Csüggedten felvakkantott, majd levélörvénnyé
változott.
Meg felpattant.
– Most meg hová lett?
Körülnéztem az erdőben. Gyanítottam, hogy Barack a lehető
legészszerűbb dolgot tette. Érezte, hogy veszély közeleg, és lelépett. De ezt
nem akartam Meg orrára kötni. Ez a karposz nagyon a szívéhez nőtt.
(Nevetséges, pont egy ilyen bajkeverőhöz kell kötődnie! Igaz, mi istenek is
kötődünk az emberekhez, szóval nincs jogom pálcát törni mások fölött.)
– Talán felderítőútra ment – kockáztattam meg. – Jobb lenne, ha mi
is…
APOLLÓN!
A hang úgy visszhangzott a fejemben, mintha valaki Bose hangszórókat
szerelt volna a szemem mögé. Nem a lelkiismeretem hangja volt. A
lelkiismeretem nem nőnemű, és nem ordít ennyire. Ennek ellenére a nő
hangszíne hátborzongatóan ismerős volt.
– Mi a baj? – kérdezte Meg.
Émelyítő, édeskés szag terjengett a levegőben. A fák úgy hajoltak
fölém, mint a Vénusz légycsapójának érzékelőszőrei.
 Egy izzadságcsepp gurult le az arcomon.
– Nem maradhatunk itt – mondtam. – Szegődj a nyomomba, halandó!
– Tessék? – kérdezte Meg.
– Ööö, úgy értem, gyere velem!
Futásnak eredtünk, botladozva, vakon menekültünk az ágak és a sziklák
labirintusában. Egy kavicságyhoz értünk, amiben kristálytiszta patak
csörgedezett. De én nem torpantam meg. Belegázoltam a patakba, és
lábszárközépig süllyedtem a jéghideg vízbe.
A hang újból megszólalt: KERESS MEG!
Ezúttal olyan hangos volt, mintha egy sínszeggel ütötték volna át a
homlokomat. Megbotlottam, és térdre estem.
– Hé! – Meg karon ragadott. – Kelj fel!
– Te is hallottad?
– Mit?
A NAP BUKÁSA, dörögte a hang. UTOLSÓ VERSSZAK.
Arccal a patakba zuhantam.
– Apollón! – Meg a hátamra fordított, rémült volt a hangja. – Hahó!
Nem tudlak felemelni!
Azért megpróbálta. Keresztülráncigált a folyón, és addig szidott meg
átkozódott, amíg a segítségével ki nem másztam a partra.
Hanyatt feküdtem, és feldúltan bámultam az erdei lombkoronát. Az
átázott ruháim annyira kihűltek, hogy szinte égettek. A testem úgy remegett,
mint a nyitott e-húr az elektromos basszusgitáron.
Meg leráncigálta rólam a nedves télikabátot. Az ő kabátja kicsi volt
rám, de azért a vállamra terítette a meleg, száraz termoanyagot.
– Szedd össze magad! – parancsolt rám. – Nehogy bedilizz nekem!
A nevetésem erőtlennek hatott.
– De hát… én hallottam…
ELEMÉSZT A TŰZ. SIESS!
 A hang dühös suttogókórussá alakult. Az árnyékok megnyúltak és
elmélyültek. A ruhám füstölögni kezdett, és olyan szagot árasztott, mint a
delphoi vulkáni gőzök.
Először azt kívántam, bárcsak meghalnék. Aztán fel akartam kelni,
hogy a hangok után szaladjak – hogy megkeressem a forrásukat –, de valami
azt súgta, hogy ha megpróbálnám, örökre elveszíteném a józan eszemet.
Meg mondott valamit. Megrázta a vállamat. Olyan közel dugta az orrát,
hogy tisztán láttam a tükörképemet a macskaszemüvege lencséjében. Pofon
vágott, teljes erőből, és ekkor végre felfogtam a szavait:
– KELJ FEL!
Valahogy feltápászkodtam. Aztán előregörnyedtem, és öklendezni
kezdtem.
Évszázadok óta nem hánytam. Már el is felejtettem, milyen kellemetlen
érzés.
Hirtelen arra eszméltem, hogy bizonytalan léptekkel ugyan, de
elindultam. Meg támogatott. A hangok suttogva vitatkoztak, apró darabkák
szakadtak le az agyamból, és eltűntek az erdőben. Tudtam, hogy előbb-utóbb
semmi sem marad belőle.
Úgy éreztem, most már minden mindegy. Akár meg is őrülhetek itt, az
erdő közepén. Érdekes gondolat volt. Kuncogni kezdtem.
Meg nem engedte, hogy megálljak. Nem értettem, mit mond, de
ellentmondást nem tűrő makacssággal beszélt, épp csak annyi indulattal,
hogy legyűrje a saját félelmét.
Zavarodottságomban az volt a benyomásom, hogy a fák elhajolnak
előlünk, és kelletlenül megnyitják a kifelé vezető ösvényt. Tábortüzet láttam
a távolban, és a Félvér Tábor tisztásait.
Észrevettem, hogy Meg végig szóval tartja a fákat, és rájuk parancsol,
hogy menjenek az útból. Nevetséges felfedezés volt, sőt abban a pillanatban
kifejezetten mókás. A gőzölgő ruhámból arra következtettem, hogy úgy
negyvenfokos lázam lehet.
Hisztérikus nevetéssel tántorogtam ki az erdőből, és egyenesen a
tábortűz felé indultam, ahol vagy egy tucat tinédzser sütötte a pillecukrot.
Amikor megláttak minket, felálltak. Farmert meg télikabátot viseltek, és az
oldalukon lógó fegyvereikkel ők voltak a legmarconább pillecukor-pörkölők,
akiket életemben láttam.
Elvigyorodtam.
– Hellóka! Apollón vagyok! – közöltem, majd fennakadt a szemem, és
elájultam.
 10.
A busz lángokban
A kisfiam túlkoros
Zeusz, állj már le

hogy a napszekérrel hasítok az égen. A tető Maserati-stílusban

AZT ÁLMODTAM,

leeresztve. Nyomom a gázt, ledudálom a sugárhajtású repülőket, élvezem a

hideg sztratoszféra illatát, és a kedvenc számomra – Alabama Shakes: „Rise
to the Sun” – rázom magam.
Éppen azon gondolkodom, hogy önjáró Google autóvá alakítom a
Spydert. Kedvem lenne előkapni a lantomat, hogy olyan perzselő szólót
nyomjak le rajta, amit még Brittany Howard is megirigyelne.
Aztán egy nő jelenik meg az anyósülésen.
– Siess, ember!
Majdnem kiugrom a napból.
A vendégem úgy néz ki, mint egy líbiai királynő. (Én már csak tudom.
Randiztam egypárral.) A ruháját szemkápráztató piros-fekete-arany
virágminta díszíti. Hosszú, sötét haján tiara csillog, ami ránézésre olyan,
mint egy ívelt miniatűr létra: két aranysín ezüstfokokkal. Az arca érett, de
méltóságteljes, ahogy az egy jó királynőtől elvárható.
Hát, ez biztosan nem Héra. Különben is, Héra nem mosolyogna rám
ilyen kedvesen. Aztán meg… a nőnek egy nagy, fémből készült békejel lóg a
nyakában, ami nem vall Hérára.
Mégis úgy érzem, hogy ismerem őt. A kiöregedett hippi külső ellenére
a nő annyira vonzó, hogy biztosan rokonok vagyunk.
– Ki vagy te? – kérdezem.
A nő szeme aranylóan villog, akár egy nagymacskáé.
– Kövesd a hangokat!
Gombóc nő a torkomba. Próbálok logikusan gondolkodni, de az agyam
úgy kóvályog, mintha leturmixolták volna.
– Hallottalak az erdőben… Amit mondtál… az valami prófécia volt?
 – Keresd meg a kaput! – A nő megragadja a csuklómat. – Először a
kaput kell megkeresned, vágod?
– De…
A nő lángba borul. Visszarántom megperzselt csuklómat, és
megragadom a kormányt, miközben a napszekér zuhanórepülésbe kezd. A
Maserati iskolabusszá változik; csak akkor váltok át erre az üzemmódra,
amikor sok embert szállítok egyszerre. Füst lepi el a kabint.
– Csak keresd meg a kaput! – szólal meg valaki orrhangon a hátam
mögött.
A tükörbe pillantok. Egy pocakos férfi sejlik fel a füstfelhőben,
mályvaszínű öltönyt visel. A hátsó ülésen terpeszkedik, mint a bajkeverők
általában. Hermész is imádja ezt a helyet. De ez a férfi nem Hermész.
A bőre megereszkedett, az orra hatalmas, a szakálla sisakpántként öleli
körül a tokáját. A haja göndör és fekete, mint az enyém, igaz, nem olyan
divatosan szélfútta és dús. Úgy fintorog, mintha valami kellemetlen szag
piszkálná az orrát. Jó, mondjuk, lángolnak az ülések.
– Ki vagy te? – üvöltöm, miközben kétségbeesetten próbálom
egyenesbe hozni a szekeret. – Mit keresel a buszomon?
A férfi elmosolyodik, amitől még visszataszítóbb lesz az arca.
– A saját apám nem ismer meg? Ez szomorú!
Megpróbálom beazonosítani. De a nyavalyás halandó agyam túl kicsi,
túl rugalmatlan. Négyezer évnyi emléket hajított a szemétre.
– Hát… hát nem – felelem. – Sajnálom.
A férfi felnevet, lángok nyaldossák lila zakóját.
– Dehogy sajnálod, csak ha már késő lesz. Keresd meg nekem a kaput!
Vezess el a jósdába! Hadd égessem porig!
Lángok csapnak fel, és a napszekér feltartóztathatatlanul száguld a föld
felé. Megmarkolom a kormányt, és rémülten meredek a szélvédő túloldalán
megjelenő hatalmas bronzarcra. A lila öltönyös férfi arca, nagyobb
fémlemezből formázták, mint a buszomat. Ahogy közelebb érünk hozzá, az
arca eltorzul, és az én vonásaimat veszi fel.
 Ekkor felriadtam, dideregve és csatakosan.
– Nyugalom! – Valaki a vállamra tette a kezét. – Maradj fekve!
Naná, hogy fel akartam ülni.
Egy korombeli – a halandó énemhez képest korombeli – fiatalember ült
az ágyam mellett, bozontos szőke haja volt, és kék szeme. Orvosruhát és
nyitott sídzsekit viselt, aminek zsebét az OKEMO MOUNTAIN felirat
díszítette. Láttam, hogy napbarnított az arca, tehát rendszeresen síel. Úgy
éreztem, meg kell ismernem őt. (Ez egy visszatérő érzés volt azóta, hogy
leestem az Olimposzról.) Egy kórházi ágyon feküdtem a kabin közepén.
Kétoldalt emeletes ágyak sorakoztak a fal mellett. Durván megmunkált
cédrusgerendák bordázták a mennyezetet. A csupasz, fehérre meszelt
falakon mindössze néhány kabát-és fegyverakasztó sötétlett.
Ez szinte bármelyik korban szerény hajléknak számított volna: az ókori
Athénban, a középkori Franciaországban, az iowai tanyavilágban. Tiszta
ágynemű-és szárított zsályaillat terjengett a levegőben. A dekorációt az
ablakpárkányon álló virágcserepek jelentették, amikben a kinti hideg
ellenére vidáman sárgállottak a virágok.
– Azok a virágok… – Rekedtes volt a hangom, mintha tényleg
belélegeztem volna az álmomban látott füstöt. – Déloszból valók, a szent
szigetemről.
– Aha – felelte a fiatalember. – Csakis és kizárólag a Hetes Bungaló
körül virágoznak. Ami a te bungalód. Tudod, ki vagyok?
Alaposan megnéztem magamnak. Higgadt tekintete, az arcán játszó
könnyed mosoly, a fülénél göndörödő tincsek… Derengett valami egy nőről,
egy Naomi Solace nevű alt-countryénekesről, akivel még Austinban
ismerkedtem meg. Még most is elpirulok, ha eszembe jut. A tizenéves énem
csak filmen láthatott ilyen szerelmet; olyan filmen, amitől a szüleim biztosan
eltiltottak volna.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy a fiú Naomi fia.
Tehát az én fiam is egyben.
Ami nagyon-nagyon fura volt.
– Te vagy Will Solace – mondtam. – A… a… khm…
 – Igen – bólintott Will. – Kínos.
Az elülső lebenyem száznyolcvan fokos fordulatot vett a koponyámban.
Oldalra csuklottam.
– Hé, hé! – Kapott utánam Will. – Én próbáltam segíteni, de, hogy
őszinte legyek, nem értem, mi lehet a baj. Vér folyik az ereidben, nem ikhór.
Gyorsan gyógyulsz, de az életfunkcióid teljesen emberiek.
– Ne is mondd!
– Jó, hát… – Will a homlokomra tette a kezét, és elkomorult. Remegtek
az ujjai. – Ez sajnos csak akkor derült ki, amikor megpróbáltam beléd
diktálni egy kis nektárt. Füstölt a szád. Majdnem megöltelek.
– Aha… – Megnyaltam az alsó ajkamat, nehéz volt, és zsibbadt. Talán
ez a magyarázat az álmomra. Legalábbis őszintén reméltem. – Gondolom,
Meg elfelejtett beszámolni az állapotomról.
– Valószínű. – Will megfogta a csuklómat, és kitapogatta a pulzusomat.
– Korombeli lehetsz, kábé tizenöt éves. A pulzusod normális. A bordáid már
majdnem összeforrtak. Az orrod feldagadt, de nem tört el.
– És pattanásaim vannak – nyögtem fel panaszosan. – Meg hájhurkáim.
Will oldalra billentette a fejét.
– Halandó lettél, és pont ezen akadsz fenn?
– Igazad van. Tehetetlen vagyok. Gyengébb, mint a nyeszlett félistenek!
– Hú, köszi…
Szerintem azt akarta mondani, hogy apu, de végül visszafogta magát.
Nehéz volt elképzelni, hogy ez a fiatalember az én fiam. Annyira
kiegyensúlyozott, szerény és pattanástalan volt. Úgy tűnt, nem feszélyezi a
jelenlétem. Sőt, remegett a szája széle.
– Jól… jól szórakozol? – kérdeztem zordan.
Will vállat vont.
– Miért, mit csináljak, sírjak? Apám, a nagy Apollón, egy tizenöt
éves…
– Tizenhat – helyesbítettem. – Maradjunk a tizenhatnál.
 – Egy tizenhat éves halandó, aki itt fekszik a bungalómban, és hiába
vetem be az összes tudományomat, amit egyébként tőled örököltem,
továbbra sem tudom, hogyan gyógyíthatnálak meg.
– Rajtam már nem segíthetsz – válaszoltam elkeseredve. – Elűztek az
Olimposzról. A sorsom egy Meg nevű kislánytól függ. Ez már tényleg a
legalja!
Will elnevette magát, amit én óriási arcátlanságnak találtam.
– Meg klassz csaj. Majdnem kiszúrta Connor Ellelop szemét, és tökön
rúgta Sherman Yangot.
– Micsoda?
– Jól ellesz itt. Kint vár rád, a többi táborlakóval együtt. – Will arcáról
leolvadt a mosoly. – Készülj fel, mert rengeteg kérdést fognak feltenni.
Kíváncsiak, hogy az érkezésed, a halandóságod összefüggésben áll-e azzal,
ami a táborban folyik.
– Miért, mi folyik a táborban? – kérdeztem homlokráncolva.
Nyílt az ajtó. Két félisten lépett be a kabinba. Az egyik tizenhárom év
körüli magas fiú volt, a bőre bronzbarna, szorosra font tincsei, akár a DNS-
spirálok. Fekete szövetkabátot és fekete farmert viselt, úgy nézett ki, mintha
egy tizennyolcadik századi bálnavadászhajó fedélzetéről toppant volna
közénk. A másik jövevény egy terepruhás fiatal lány volt. Nyilakkal teli
tegez lógott a vállán, rövid vörösesszőke hajába neonzöld tincsek vegyültek,
ami kissé okafogyottá tette az álruhát.
Elmosolyodtam; örültem, hogy még emlékszem a nevükre.
– Austin – mondtam. – És Kayla, ugye?
Ők azonban ahelyett, hogy hálatelt hüppögéssel térdre estek volna
előttem, idegesen néztek össze.
– Szóval tényleg te vagy az – állapította meg Kayla.
Austin a homlokát ráncolta.
– Meg mesélte, hogy megtámadott két gengszter. Azt mondta, minden
erőd elszállt, és bekattantál az erdőben.
A számban éreztem a megpörkölődött buszkárpit ízét.
 – Meg összevissza beszél.
– De tényleg halandó vagy? – kérdezte Kayla. – Úgy értem, teljesen?
Nem tudok majd íjászkodni? Olimpiai kvótát sem szerezhetek?
– Ha nem zenélhetek többet… – Austin a fejét csóválta. – Nem,
gyerekek, az nem lehet! A legutóbbi videómat majdnem ötszázezren látták
egy hét alatt. Mi lesz velem?
Szívmelengető volt a tudat, hogy a gyerekeim pontosan tudják, mi a
fontos az életben: az egyéni képességek, az imidzs, a YouTube-nézettség.
Akárki akármit mond, lehet, hogy mi, istenek, elhanyagoljuk a gyerekeinket,
de az utódaink a legjobb tulajdonságainkat öröklik.
– Az én problémáim nincsenek hatással rátok – nyugtattam meg őket. –
Ha Zeusz visszamenőleges hatállyal megfosztaná a leszármazottaimat az
isteni képességeiktől, kiürülnének az orvosi egyetemek. A Rock and Roll
Hall of Fame is bezárhatná a kapuit. Egyik napról a másikra összeomlana a
jóskártyabiznisz!
Austin felsóhajtott.
– Hű, de megkönnyebbültem!
– Tehát ha meghalnál, amíg halandó vagy, mi nem tűnünk el? –
kérdezte Kayla.
– Srácok – szólt közbe Will –, fussatok már el a Nagy Házba, és
mondjátok meg Kheirónnak, hogy a… a beteg magához tért. Mindjárt
odaviszem. Ja, és oszlassátok fel a tömeget, jó? Nem akarom, hogy
mindenki egyszerre rohanja meg Apollónt.
Kayla és Austin bölcs képpel bólintott. Ők az én gyerekeim, nyilván
tudják, hogyan kell féken tartani a lesifotósokat.
Miután távoztak, Will bocsánatkérő mosollyal nézett rám.
– Sokkos állapotban vannak. Mint mindenki. Még meg kell szoknunk,
hogy… érted.
– Te nem tűnsz különösebben feldúltnak – jegyeztem meg.
Will halk kacajt hallatott.
 – Pedig belül rettegek. De egyvalamit megtanultam: gyógyítóként
nekem kell tartanom a lelket mindenkiben. Na, gyere, segítek felkelni!
Nem volt egyszerű mutatvány. Kétszer is elestem. Szédültem, és mintha
mikrohullámokkal bombázták volna a szememet. Az álmaim – a koronás,
békejeles nőről meg a lila öltönyös férfiról – iszapként kavarogtak a
fejemben, és elhomályosították a gondolataimat. Vezess a jósdába! Hadd
égessem porig!
A bungalóban egyre fojtogatóbb lett a levegő. Alig vártam, hogy
kimehessek a szabadba.
Egyvalamiben egyetértek a húgommal, Artemisszel: minden figyelemre
érdemes dolog a szabadban történik. A zene a szabad ég alatt szól a
legjobban. A versek az agorában ütnek igazán nagyot. Az íjászatot
egyértelműen szabadtéren kell űzni, ezt én magam tanúsíthatom, miután
egyszer az apám tróntermében tartottam lőgyakorlatot. És a napszekerezés…
hát, az sem beltéri sport.
Willbe kapaszkodva léptem ki az ajtón. Kayla és Austin sikeresen
elűzte a tömeget. Csupán egyvalaki várt rám – ó, minő öröm és boldogság!
–, ifjú gazdám, Meg, aki a jelek szerint máris óriási hírnévre tett szert a
táborban, mint Mogyorótörő McCaffrey.
Még mindig a Sally Jacksontól kapott zöld ruhát viselte, bár az anyag
kissé már bepiszkolódott. A nadrágja elszakadt. Az egyik bicepszén csúnya,
ragtapaszokkal fedett vágás éktelenkedett, nyilván az erdőben szerezte.
Rám nézett, és fintorogva öltötte ki a nyelvét.
– Pfuj! Hogy nézel ki?
– Te bezzeg – feleltem – elbűvölő vagy, mint mindig.
Meg addig igazgatta a szemüvegét, hogy az már tényleg zavaróan
csálén állt.
– Azt hittem, meghalsz.
– Örülök, hogy csalódást okoztam.
– Nem – vonta meg a vállát Meg. – Egy évig a szolgám vagy. Egymásra
vagyunk utalva, ha tetszik, ha nem!
 Felsóhajtottam. De jó viszontlátni Meget!
– Azt hiszem, köszönettel tartozom… – Halványan ugyan, de
emlékeztem az erdőben rám törő delíriumra, arra, hogy Meg támogatott, és a
fák félrehajoltak az utunkból. – Hogy jutottunk ki az erdőből?
Meg hirtelen tartózkodóvá vált.
– Nem t’om. Mázlink volt. Ő azt mondja – mutatott a hüvelykujjával
Will Solace-re –, örülhetünk, hogy nem rekedtünk ott éjszakára.
– Miért?
Will szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát.
– Majd Kheirón elmagyarázza. Gyerünk!
Télen még nemigen jártam a Félvér Táborban. Legutoljára három éve
tettem tiszteletemet, amikor egy Thalia Grace nevű lány belevezette a
buszomat a Kenuzó-tóba.
Sejtettem, hogy alig lesz valaki a táborban. Tudtam, hogy a legtöbb
félisten kizárólag nyáron ruccan le ide, csak a kemény mag tölti itt az egész
tanévet: azok, akik különböző okok miatt a tábort találják az egyetlen
biztonságos menedéknek.
Mégis megdöbbentett, milyen kevés félistent látok. A Hetes Bungaló
berendezése alapján minden bungalóban nagyjából húsz táborlakó fér el. Ez
négyszáz fős befogadóképességet jelent, ami több falankszra vagy egy
igazán fényűző jachtpartira elegendő ember.
Útközben megállapítottam, hogy alig egy tucat ember lézeng a
táborban. A naplemente halvány fényénél egy magányos lány
csimpaszkodott a mászófalon, aminek mindkét oldalán lávafolyam
hömpölygött lefelé. A tónál háromfős csoport ellenőrizte a triérész
kötélzetét.
A táborlakók mindenféle mondvacsinált ürüggyel jöttek ki a szabadba,
hogy megbámulhassanak. A tűzrakónál egy fiatalember fényesítette a
pajzsát, ami egyben tükörként is szolgált a megfigyelésemhez. Egy másik
srác szögesdrótot szerelt az Árész Bungaló előtt, onnan fixírozott. Furán
mozgott, amiből arra következtettem, hogy ő lehet az a bizonyos Sherman
Yang, akit tökön rúgtak.
 A Hermész Bungaló bejáratánál két lány kacarászott meg pusmogott.
Általában nem jövök zavarba, ha kéretlenül megbámulnak. Hiszen a
vonzerőm egyszerűen ellenállhatatlan. De most lángolt az arcom. Én – a
férfiszépség mintaképe – esetlen, tapasztalatlan fiúvá silányodtam!
Üvölteni tudtam volna tehetetlen dühömben, de azzal csak még jobban
lejárattam volna magam.
Átvágtunk a parlagon hagyott eperföldeken. A Félvér-hegy tetején, egy
magas fenyőfa legalsó ágán az Aranygyapjú csillogott. Péleusz, az
őrsárkány, gőzpászmákat fújtatva, összetekeredve hevert a fa tövében. A fa
mellett az Athéné Parthenosz vöröslött a naplementében. De lehet, hogy én
idegesítettem fel. (Athéné máig nem tette túl magát a kis
összezördülésünkön, ami a trójai háború alatt történt.) A domboldal közepén
bújt meg a jósbarlang, bejáratát vastag bordó függöny takarta. Nem égtek a
fáklyák, ami általában azt jelzi, hogy a prófétám, Rachel Dare, házon kívül
tartózkodik. Nem tudtam eldönteni, hogy csalódott vagyok-e, vagy
megkönnyebbültem.
Rachel a jóstehetségétől eltekintve is bölcs ifjú hölgy. Azt reméltem,
hogy megvitathatom vele a problémáimat. Másrészről viszont, mivel már
nem látott a jövőbe (ami részben az én hibám is), lehet, hogy nem örült
volna nekem. Magyarázatot követelt volna a Főnöktől, és bár én találtam fel
mansplaininget, amit egyébként nagy előszeretettel alkalmazok, nem tudtam
volna mit mondani neki.
Az álmomban látott lángoló busz emléke továbbra is velem maradt;
megint felsejlett előttem az a fain koronás nő, aki egyfolytában unszolt, hogy
keressem meg a kaput, meg az a ronda, lila öltönyös férfi, aki azzal
fenyegetőzött, hogy felgyújtja a jósdát.
Hát… a barlang még itt volt. Nem értettem, miért nem találja a koronás
nő, és a ronda férfi miért akarja felégetni a „kapuját”, ami egy egyszerű
bordó függönyből áll.
Kivéve, ha az álom nem a delphoi jósdára utal, hanem valami másra…
Megdörzsöltem lüktető halántékomat. Hiába is kerestem a régi
emlékeket, hiszen már nyomuk veszett; hiába is próbáltam elmerülni a tudás
tengerében, hiszen csak egy gyerekmedence maradt a helyén. Egy
gyerekmedence méretű aggyal nem sokra mész.
 A Nagy Ház tornácán sötét hajú fiatalember várt ránk. Koptatott fekete
nadrágot, Ramones pólót (bónuszpont a zenei ízléséért) és fekete bőr
bomberdzsekit viselt. Sztűgiai kard lógott az oldalán.
– Tudom, ki vagy – szólítottam meg. – Nicholas, Hádész fia, ugye?
– Nico di Angelo. – A fiú végimért, a szeme éles volt, és színtelen, mint
a törött üveg. – Szóval mégis igaz. Halandó lettél. A halál aurája leng körül.
Bármikor meghalhatsz.
Meg felhorkant.
– Mi ez, időjárás-jelentés?
Én nem nevettem vele. Most, hogy szemtől szemben álltam Hádész
fiával, eszembe jutott, mennyi halandót küldtem már az Alvilágba a pestises
nyilaimmal. Addig mókásnak találtam, hogy jól megérdemelt büntetéssel
torlom meg a gaztetteket. De hirtelen megértettem, miért villan fel a rémület
az áldozatok szemében. Nem tetszett, hogy a halál aurája leng körül. Arra
meg végképp nem vágytam, hogy Nico di Angelo apja elé kelljen járulnom.
Will Nico vállára tette a kezét.
– Nico, a kommunikációdon még csiszolnunk kell.
– Hé, én csak az igazat mondom! Ha ő tényleg Apollón, és meghal,
mind bajba kerülünk.
Will felém fordult.
– Elnézést, a barátom nem úgy értette.
Nico a szemét forgatta.
– Miért nem…
– Mit mondjak: a testi-lelki jó barátom? – kérdezte Will. – Vagy a
kedves párom?
– Rád csak az utálatos párom illene – morogta Nico.
– Ezért még meglakolsz!
Meg megtörölte a csöpögő orrát.
– Sok a duma. Azt hittem, a kentaurhoz megyünk.
 – Jövök már!
Nyílt az ajtó. Kheirón ügetett ki rajta behúzott nyakkal, nehogy lefejelje
az ajtófélfát.
Deréktól felfelé minden ízében annak a professzornak a látszatát
keltette, akinek a halandó világban szokta kiadni magát. Barna
gyapjúzakójának könyökrészét rávarrt foltok díszítették. Kockás inge nem
nagyon illett a zöld nyakkendőjéhez. A szakálla ápoltnak tűnt, a haja
azonban még patkányfészeknek is túl zilált lett volna.
Deréktól lefelé szürke mén volt.
A barátom mosolyogva fogadott, a tekintete azonban zaklatottságról
árulkodott.
– Apollón, de örülök, hogy itt vagy! Beszélnünk kell az eltűnésekről.
 11.
És a spam mappa?
Talán ott lesz a jóslat
Nem? Jó, ennyi. Csá!

MEG ELÁMULT.

– Hát ez… tényleg kentaur.

– Jó meglátás – feleltem. – Gondolom, az alsóteste vezetett nyomra.
Meg a karomra csapott.
– Kheirón – mondtam –, ő Meg McCaffrey, az új gazdám,
bosszúságaim kiapadhatatlan forrása. Mintha eltűnéseket emlegettél volna.
Kheirón oldalra csapta lófarkát. A patái hangosan kopogtak a
tornácdeszkákon.
Halhatatlan volt, de minden évszázadban másmilyen korúnak mutatta
magát. Emlékeim szerint még soha nem volt ilyen ősz a pofaszakálla, és a
szeme sem tűnt ennyire beesettnek. Bármi történt is a táborban, nem tett jót
az öreg idegeinek.
– Szervusz, Meg! – Kheirón igyekezett barátságos hangot megütni, ami
igazán hősies dolog volt a részéről, tekintve, hogy Meg… olyan, amilyen. –
Hallom, halált megvető bátorsággal keltél át az erdőn. A sok veszély
ellenére is idehoztad Apollónt. Örömmel üdvözlünk a Félvér Táborban.
– Köszönöm – válaszolta Meg. – Maga milyen magas! Nem veri be a
fejét a lámpabúrába?
Kheirón felnevetett.
– Néha. Ha emberméretűvé akarok zsugorodni, előveszem a varázs-
kerekesszékemet, ami úgy összepréseli az alfelemet, hogy… Mindegy, ez
most lényegtelen.
– Eltűnések – noszogattam. – Mi tűnt el?
– Nem mi, hanem ki – felelte Kheirón. – Menjünk be! Will, Nico,
mondjátok meg a többieknek, hogy fél óra múlva vacsora. Kihirdetem a mai
tudnivalókat. Addig senki sem mászkálhat egyedül a tábor területén.
Mindenkinek legyen legalább egy kísérője!
 – Értettem! – Will Nicóra nézett. – Leszel a kísérőm?
– Hülye! – förmedt rá Nico.
Azzal civakodva elsétáltak.
Talán kíváncsiak vagytok, milyen érzés volt Nico di Angelóval látni a
fiamat. Bevallom, nem igazán értettem, mit eszik Will Hádész gyerekén, de
ha a búvalbéleltekre bukik…
Ó! Talán arra is kíváncsiak vagytok, mit szóltam ahhoz, hogy Will egy
fiúba, nem pedig egy lányba szerelmes. Már megbocsássatok! Mi, istenek,
nem akadunk fenn ilyen apróságokon. Nekem például… lássuk csak,
harminchárom halandó csajom és tizenegy halandó pasim volt? Már nem is
tudom számontartani. A két legnagyobb szerelem természetesen Daphné és
Hüakinthosz volt, de egy ilyen népszerű isten, mint én…
Várjunk csak! Most komolyan elárultam a szerelmeim nevét?
Elárultam, mi? Az Olimposz isteneire kérlek titeket, felejtsétek el, amit
mondtam! Jaj, de ciki! Légyszi, ne mondjatok semmit! A halandó életemben
még nem voltam szerelmes!
Teljesen összezavarodtam.
Kheirón a nappaliba vezetett, ahol kényelmes bőrkanapék álltak a
kőkandalló előtt. A kandallópárkány fölött egy kitömött leopárdfej
hortyogott.
– Ez él? – kérdezte Meg.
– Él bizony. – Kheirón a kerekesszékéhez ügetett. – Seymour a neve.
Ha halkan beszélünk, talán nem ébred fel.
Meg azonnal felfedezőútra indult a nappaliban. Őt ismerve alighanem
kisebb tárgyakat keresett, amikkel megdobálhatja a leopárdot.
Kheirón beült a kerekesszékbe. Az álrekeszbe helyezte a hátsó lábait,
majd hátrálni kezdett, és addig gyömöszölte a tomporát, amíg ülő férfivá
nem zsugorodott. Hogy teljes legyen az illúzió, a csuklós elülső panelek
bezáródtak, és emberi műlábakat varázsoltak a kentaur elé. Általában
szövetnadrág és papucscipő volt rajtuk, ami tovább erősítette a
„professzoros” összhatást, de Kheirón ma másfajta külsőt öltött.
– Ez új – jegyeztem meg.
 Kheirón letekintett formás, neccharisnyába és piros tűsarkúba bújtatott
női manökenlábaira. Nagyot sóhajtott.
– Látom, a Hermész Bungaló újranézte a Rocky Horror Picture Show-t.
Muszáj lesz elbeszélgetnem velük.
Kedves emlékeket őrzök a Rocky Horror Picture Show-ról. Az éjféli
előadásokon én játszottam Rockyt, mert, mondanom sem kell, ennek a
karakternek a tökéletes fizikumát is rólam mintázták.
– Van egy tippem – mondtam. – Connor és Travis Ellelop a
főkolomposok.
Kheirón egy flaneltakarót vett ki a szék melletti kosárból, és a
műlábaira terítette, igaz, a rubinvörös cipő még így is kilógott alóla.
– Travist tavaly felvették az egyetemre, azóta Connor sokat szelídült.
– Ennek a Connornak akartam kinyomni a szemét – szólt hátra Meg,
aki a régi Pac-Man játékgépnél időzött.
Kheirón összerezzent.
– Ez nagyon kedves tőled, drágám... Most legfőképp Julia Feingold és
Alice Miyazawa miatt fáj a fejünk. Ők vették át a stafétabotot. Nemsokára
megismerhetitek őket.
Eszembe jutottak a Hermész Bungaló ajtaja előtt nevetgélő lányok.
Fülig vörösödtem.
Kheirón a kanapék felé intett.
– Üljetek le!
Meg időközben elszakadt a Pac-Mantől (miután kerek húsz
másodpercet áldozott rá az életéből), és szó szerint felmászott a falra.
Szunnyadó szőlőtövek díszítették az ebédlőt. A dekoráció alighanem régi
barátom, Dionüszosz keze munkáját dicsérte. Meg felkapaszkodott az egyik
vastagabb száron, és a gorgóhajból szőtt csillár felé kapott.
– Hé, Meg – szóltam rá –, nem nézed meg az orientációs kisfilmet,
amíg én megbeszélek néhány dolgot Kheirónnal?
– Már mindent tudok – válaszolta Meg. – Beszéltem a táborlakókkal,
amíg te aludtál. „A legbiztonságosabb hely a modern félistenek számára.”
Bla-bla-bla.
– De olyan jó film! – erősködtem. – Szűk költségvetésből készítettem
még az 1950-es években, de az operatőri munka egyszerűen forradalmi.
Komolyan mondom...
A szőlőtőke elvált a faltól. Meg a földre zuhant. Teljesen sértetlenül
ugrott talpra, és azonnal kiszúrta a kredencen lévő kekszestálat.
– Vehetek belőle?
– Igen, gyermekem – mondta Kheirón. – Hozz teát is!
Meg tehát a nyakunkon maradt, átvetette a lábát a kanapé karfáján,
kekszet ropogtatott, és amikor Kheirón nem nézett oda, morzsákkal dobálta
Seymour horkoló fejét.
Kheirón töltött nekem egy csésze Darjeeling teát.
– Sajnálom, hogy Mr. D nincs itt.
– Mr. D? – értetlenkedett Meg.
– Dionüszosz – magyaráztam. – A bor istene. A táborigazgató.
Kheirón átnyújtotta a teáscsészét.
– Azt hittem, a Gaia ellen vívott csata után Mr. D visszatér a táborba, de
azóta sem láttam őt. Remélem, jól van.
Az öreg kentaur várakozón nézett rám, de engem hiába faggatott. Az
elmúlt hat hónap teljes homályba veszett; fogalmam sem volt, mi lehet a
többi olimposzival.
– Én semmit sem tudok – vallottam be. Ez a mondat sem sűrűn hagyta
el a számat az elmúlt négy évezredben. Megkeseredett tőle a szám.
Belekortyoltam a teámba, de az is keserű volt. – Kicsit le vagyok maradva.
Azt reméltem, hogy te majd felvilágosítasz.
Kheirón nehezen leplezett csalódottsággal nézett rám.
– Értem…
Ekkor jöttem rá, hogy segítséget és útmutatást remél tőlem, ahogy én is
tőle. Istenként megszoktam, hogy az alattvalóim rám hagyatkoznak: imával
és könyörgéssel próbálnak ezt-azt kicsikarni belőlem. De most, halandóként,
kicsit megrémített, hogy nekem kell másra hagyatkoznom.
– Mi a gond? – kérdeztem. – Olyan képet vágsz, mint Kasszandra
Trójában vagy Jim Bowie Alamónál. Mintha kihirdették volna az
ostromállapotot.
Kheirón nem ellenkezett. Két tenyere közé fogta a teáscsészéjét.
– A Gaia ellen vívott háború alatt a delphoi Orákulumhoz nem érkeztek
próféciák. Hirtelen az összes jóslási módszer csődöt mondott.
– Mert az eredeti delphoi barlang gazdát cserélt – feleltem sóhajtva, és
próbáltam nem megsértődni.
Meg egy csokidarabot vágott Seymour, a leopárd orrához.
– A delphoi Orákulum. Percy már említette.
Kheirón kihúzta magát.
– Percy Jackson? Percy veletek volt?
– Egy darabig. – Elmeséltem, hogy csatába keveredtük egy
barackosban, aztán Percy visszament New Yorkba. – Ha teheti, hétvégén
idejön.
Kheirón fancsali képet vágott, mintha az én társaságom nem lenne elég
szórakoztató. Hogy mik vannak!
– Mindenesetre – folytatta a beszámolót – azt reméltük, hogy ha véget
ér a háború, az Orákulum is megjavul. De nem javult meg… és Rachel
aggódni kezdett.
– Ki az a Rachel? – tudakolta Meg.
– Rachel Dare – feleltem. – Az Orákulum.
– Azt hittem, az Orákulum egy hely.
– Az.
– Akkor Rachel egy hely, ami nem javult meg?
Ha isten lettem volna, biztos, hogy gyíkká változtatom Meget, és
elengedem a pusztában, hogy ne is lássam többet. De már maga a gondolat is
elég volt, hogy lehiggadjak.
 – Az eredeti Delphoi egy hely volt Görögországban – magyaráztam. –
Egy vulkáni gázokkal teli barlang, ide zarándokoltak el az emberek, hogy
útmutatást kérjenek a papnőmtől, Püthiától.
– Püthia – kuncogott Meg. – Vicces.
– Igen. Haha. Tehát az Orákulum hely és személy is egyben. Amikor a
görög istenek áttették a székhelyüket Amerikába… mikor is, Kheirón, 1860-
ban?
– Többé-kevésbé – ingatta a kezét Kheirón.
– Magammal hoztam az Orákulumot, hogy továbbra is jósolhasson a
nevemben. A látnoki erő papnőről papnőre szállt. Jelenleg Rachel Dare az
Orákulum.
Meg kivette a kekszes tálból az egyetlen szem Oreót, amit már én is
kinéztem magamnak.
– Mm-ké. Mégis megnézhetném azt a filmet?
– Nem – csattantam fel. – Na, szóval, a delphoi jósda úgy került a
birtokomba, hogy megöltem a Püthón nevű szörnyet, aki a barlang mélyén
élt.
– Püthón, mint kígyó? – kérdezte Meg.
– Igen is, meg nem is. A kígyófaj valóban a szörnyről kapta a nevét, aki
meglehetősen kígyószerű, de sokkal nagyobb, sokkal félelmetesebb, és
megeszi a kislányokat, akik túl sokat beszélnek. Elég az hozzá, tavaly
augusztusban, amíg én… indiszponált állapotban voltam, ősi ellenségem,
Püthón kiszabadult a Tartaroszból. Visszafoglalta a delphoi barlangot. Ezért
nem működik az Orákulum.
– De ha az Orákulum Amerikában van, mit számít, hogy valami
kígyószörny visszaköltözött a régi barlangjába?
Eddig ez volt a leghosszabb mondat, amit Megtől hallottam. Biztos
azért viselkedett így, hogy bosszantson.
– Ezt most bonyolult lenne elmagyarázni – válaszoltam. – Fogadd el,
hogy...
 – Meg! – Kheirón a lányra villantotta hősiesen toleráns mosolyát. – Az
Orákulum székhelye olyan, mint egy fa főgyökere. Lehet, hogy a prófécia
ágai és levelei az egész világot körbeérik, és lehet, hogy Rachel Dare a
legszélesebb ág, de ha a főgyökeret fojtogatja valami, az egész fa élete
veszélybe kerül. Most, hogy Püthón visszatért a régi barlangjába, az
Orákulum szelleme nem terjedhet szabadon.
– Ó! – Meg rám nézett. – Miért nem ezt mondtad?
Mielőtt megfojthattam volna ezt a bosszantó főgyökeret, Kheirón
újratöltötte a teáscsészémet.
– Az igazi nehézséget az jelenti – mondta –, hogy nincs más forrásunk.
– Kit érdekel? – felelte Meg. – Legfeljebb nem ismeritek meg a jövőt.
Úgyis lehetetlen.
– Kit érdekel?! – kiáltottam. – Meg McCaffrey, a prófécia fontos
események katalizátora: a küldetéseké és a csatáké, a katasztrófáké és a
csodáké, a születésé és a halálé. A próféciák nem egyszerű jóslatok. Komoly
befolyással vannak a jövőre! Miattuk alakul úgy, ahogy alakulnia kell.
– Nem értem.
Kheirón megköszörülte a torkát.
– Képzeld azt, hogy a próféciák virágmagok. A megfelelő magok
birtokában olyan kerted lehet, amilyet csak szeretnél. Magok nélkül nem nő
virág.
– Á! – bólogatott Meg. – Szívás.
Furcsának találtam, hogy Meg, az utcagyerek és kukaharcos, ilyen jól
érti a kerti metaforákat, de Kheirón kiváló tanár. Megérzett valamit a lánnyal
kapcsolatban… valamit, ami már az én fejemben is megfordult. Reméltem,
hogy tévedek, de éreztem, hogy amilyen balszerencsés vagyok, igazam lesz.
Mindig ez van.
– De hol van Rachel Dare? – kérdeztem. – Talán ha beszélnék vele…
Kheirón letette a teáját.
– Rachel meg akart látogatni minket a téli szünetben, de nem jött.
Lehet, hogy puszta véletlen…
 Előrehajoltam. Többször is előfordult, hogy Rachel Dare elkésett
valahonnan. Művészlélek, kiszámíthatatlan, impulzív és szabálykerülő. Az
összes általam kedvelt tulajdonság megtalálható benne. De hogy el sem jön?
Ez nem vall rá.
– Vagy? – kérdeztem.
– Vagy ez is a probléma része – felelte Kheirón. – Nemcsak a próféciák
maradtak abba. Az elmúlt hónapokban az utazás és a kommunikáció is
nehézkessé vált. Hetek óta nem kaptunk hírt a Jupiter Táborból. Nem
érkeztek új félistenek. A szatírok nem küldenek jelentést a terepről. Az Írisz-
üzenetek sem érnek célba.
– Írisz-üzenetek? – kérdezte Meg.
– Kétirányú látomások – magyaráztam. – Ez egy kommunikációs
forma, amit a szivárvány istennője felügyel. Írisz mindig is szeleburdi volt…
– Csakhogy a hétköznapi emberi kommunikáció sem működik –
mondta Kheirón. – Persze a telefon mindig is veszélyt jelentett a
félistenekre…
– Igen, vonzza a szörnyeket – helyeselt Meg. – Én nem is használom.
– Bölcs döntés – felelte Kheirón. – De a közelmúltban a telefonjaink is
elromlottak. Mobil, vezetékes, internetes… egyre megy. Furamód még az e-
mail néven ismert archaikus kommunikációs forma is egyre
megbízhatatlanabb. Az üzenetek nem érkeznek meg a címzettekhez.
– A levélszemétben is megnézték? – kérdeztem segítőkészen.
– Attól tartok, a helyzet sokkal bonyolultabb ennél – válaszolta
Kheirón. – Nem tudunk kommunikálni a külvilággal. Egyedül vagyunk, és
nincs elég emberünk. Két hónapja ti vagytok az első látogatóink.
Elkomorodtam.
– Percy Jackson egy szóval sem említette ezt.
– Szerintem Percy sem tud a dologról – mondta Kheirón. – Ő most a
tanulással van elfoglalva. A tél amúgy is holt időszak. Egy ideig azzal
nyugtatgattam magam, hogy a kommunikációs hibák a puszta véletlen
számlájára írhatók. De aztán jöttek az eltűnések.
 Egy fahasáb lecsúszott a tuskóbakról. Lehet, hogy frászt kaptam, lehet,
hogy nem.
– Igen, az eltűnések. – Letöröltem a teacseppeket a nadrágomról, és úgy
tettem, mintha nem hallanám Meg kuncogását. – Mondd el, mi történt!
– Egy hónap leforgása alatt hárman is eltűntek – magyarázta Kheirón. –
Először Cecil Markowitz a Hermész Bungalóból. Egyik reggel üresen
találtuk az ágyát. Nem kéredzkedett el. Senki sem látta elmenni. És hetek óta
senki sem látta vagy hallott felőle.
– Hermész gyerekei sokszor elcsatangolnak – jegyeztem meg.
– Eleinte mi is ezt hittük – felelte Kheirón. – De egy héttel később Ellis
Wakefield is eltűnt az Árész Bungalóból. Ugyanaz a történet: üres ágy,
semmi jele annak, hogy elszökött vagy… ööö, elrabolták volna. Ellis
zabolátlan fiatalember. Elképzelhető, hogy meggondolatlanságában
elcsavargott, de nekem akkor sem tetszik a dolog. Aztán ma reggel
észrevettük, hogy egy harmadik táborlakó is eltűnt: Miranda Gardiner, a
Démétér Bungaló vezetője. Ez a lehető legrosszabb hír.
Meg leemelte a lábát a karfáról.
– Miért?
– Miranda az egyik vezető tanácsadónk – mondta Kheirón. – Soha nem
hagyná el a tábort úgy, hogy nem szól róla. Túl okos ahhoz, hogy elcsalják,
és túl erős ahhoz, hogy kényszerítsék. Mégis történt vele valami… valami,
amit nem tudok megmagyarázni.
Az öreg kentaur rám nézett.
– Nagy baj van, Apollón. Ezek a problémák nyilván nem említhetők
egy lapon Kronosz lázadásával vagy Gaia ébredésével, de így csak még
nyugtalanítóbbak, mert egyszerűen példátlanok.
Eszembe jutott az álmomban látott égő napbusz. A hangokra
gondoltam, amiket az erdőben hallottam, és arra, milyen ellenállhatatlan
késztetést éreztem, hogy megkeressem a forrásukat.
– Ezek a félistenek… – mondtam. – Mielőtt eltűntek volna, nem
viselkedtek furcsán? Nem említették, hogy… hangokat hallottak volna?
Kheirón kíváncsian vonta fel a szemöldökét.
 – Én nem tudok ilyesmiről. Miért?
Nem akartam többet elárulni. Nehogy pánikot keltsek, még mielőtt
kiderül, mivel állunk szemben. Ha a halandók pánikba esnek, csúnya
dolgokra képesek, főleg, ha tőlem várják a megoldást.
Bevallom, kicsit türelmetlen is voltam. Még mindig nem érintettük a
legfontosabb témát: az én ügyemet.
– Amondó vagyok – szólaltam meg –, először is minden eszközt meg
kell ragadnunk, hogy visszanyerjem isteni alakomat. Utána segítek
megoldani az egyéb problémákat.
Kheirón elgondolkodva simogatta a szakállát.
– De mi van, ha a problémák összefüggenek, barátom? Mi van, ha csak
úgy juttathatunk vissza az Olimposzra, ha visszaszerezzük a delphoi jósdát,
azaz újból szabad áramlást biztosítunk a próféciáknak? Mi van, ha Delphoi a
kulcs?
Már elfelejtettem, Kheirón milyen ügyesen vonja le azokat a
nyilvánvaló és logikus következtetéseket, amikre én gondolni sem akarok.
Bosszantó egy szokás!
– A jelenlegi állapotomban ez lehetetlen. – Megre mutattam. – Ugyanis
ha minden igaz, egy évig ezt a félistent szolgálom. Miután teljesítettem az
összes parancsát, Zeusz eldönti, letelt-e a büntetésem, és visszaváltozhatok-e
istenné.
Meg szétszedett egy fügés kekszet.
– Megparancsolhatom, hogy menj el abba a Delphoiba.
– Nem! – rikácsoltam. – Ajánlom, hogy könnyű feladatokat adj, például
hogy alakítsak rockbandát, vagy lógjak a haverjaimmal. Igen, a lógás jó lesz.
Úgy tűnt, nem sikerült meggyőznöm a lányt.
– A lógás nem feladat.
– De az, ha jól csinálod. A Félvér Táborban megkapom a szükséges
védelmet. Ha letelt az egy év szolgálat, visszaváltozom istenné. Majd akkor
megvitatjuk, mihez kezdjünk Delphoival.
 Majd úgy alakítom a dolgokat, gondoltam magamban, hogy a
félisteneket küldöm oda magam helyett.
– Apollón – mondta Kheirón –, ha a félistenek egyre-másra
eltünedeznek, nem várhatunk egy teljes évet. Így téged sem tudunk
megvédeni. És már megbocsáss, de Delphoi a te hatáskörödbe tartozik.
Égnek emeltem a kezem.
– Nem én nyitottam ki a Halál Kapuját, és engedtem szabadon Püthónt!
Gaiánál reklamálj! Vagy Zeusznál, amiért rosszul döntött! Amikor az óriások
ébredezni kezdtek, nagyon világos tervvel álltam elő, az volt a címe, hogy:
Húszpontos cselekvési terv Apollón védelmére, ja, és a többi istenére is, de
Zeusz még csak el sem olvasta!
Meg Seymourhoz vágta a fél kekszét.
– Akkor is te tehetsz róla. Jé, nézzétek! Felébredt!
Ezt úgy mondta, mintha a leopárd magától nyitotta volna ki a szemét,
nem azért, mert szemen találta egy darab fügés keksz.
– GRRR! – mordult fel panaszosan.
Kheirón hátragurult az asztaltól.
– Kedvesem, a kandallópárkányon találsz egy üveget, kutyakolbász van
benne. Etesd meg Seymourt, jó? Mi kimegyünk a tornácra.
Amikor kimentünk, Meg boldogan dobálta Seymour szájába a
kolbászdarabkákat.
A tornácra érve Kheirón felém fordult a székével.
– Érdekes félisten.
– Az enyhe kifejezés.
– Tényleg megidézett egy karposzt?
– Hát… bajba került, és a szellem egyszer csak megjelent előtte. Hogy
ő hívta-e oda, azt már nem tudom. Baracknak nevezte el.
Kheirón a szakállát vakarta.
– Nem ismerek még egy félistent, aki képes megidézni egy
gabonaszellemet. Tudod, mit jelent ez?
 Megremegett a térdem.
– Van egy sanda gyanúm. De próbálok pozitív maradni.
– Kivezetett az erdőből – jegyezte meg Kheirón. – Nélküle…
– Igen – feleltem. – Ne is mondd!
Ismerős csillogást véltem felfedezni Kheirón szemében: legutóbb akkor
volt ennyire lelkes, amikor az Akhilleusz-féle kardforgatást és az Aiasz-féle
lándzsavetést tanította. Így néz egy tapasztalt edző, aki új tehetségek után
kutat. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a kentaur egyszer majd így
bámul rám, mintha azt várná, hogy bizonyítsak, hogy megmutassam, férfi
vagyok a javából. Úgy éreztem… tárgyiasítottak.
– Mondd el – parancsolt rám Kheirón –, mit hallottál az erdőben!
Csendben elátkoztam magam. Miért nem bírtam tartani a számat? Kár
volt megkérdeznem, hogy az eltűnt félistenek hallottak-e valami furcsát.
Aztán úgy döntöttem, most már hiába is tagadnám a dolgot. Kheirón
érzékenyebb lóember volt, mint az átlag. Elmeséltem neki, mit tapasztaltam
az erdőben és az álmomban.
Kheirón a takaróját markolászta. A pokróc alja a piros flitteres
tűsarkúja fölé emelkedett. Szemmel láthatóan aggódott, már amennyire egy
neccharisnyás férfi aggódni tud.
– Figyelmeztetnünk kell a táborlakókat, hogy kerüljék el az erdőt –
mondta végül. – Nem tudom, mi folyik itt, de továbbra is fenntartom, hogy
Delphoihoz és a te jelenlegi… ööö, állapotodhoz lehet köze. Az Orákulumot
meg kell szabadítani a Püthón nevű szörnyetegtől. Már csak azt kell
kitalálnunk, hogyan.
Ezt nem volt nehéz lefordítani: már csak azt kell kitalálnom, hogyan.
Kheirónnak feltűnt, mennyire vigasztalhatatlan vagyok.
– Ugyan, ugyan, öreg barátom! – mondta. – Te már rutinos vagy ebben.
Lehet, hogy most nem vagy isten, de amikor először megölted Püthónt,
szinte a kisujjadat sem kellett mozdítanod! Történetek százai zengik a
nevedet, és írják le, milyen könnyedén végeztél az ellenségeddel.
– Igen – motyogtam. – Történetek százai.
 Én is ismerem ezeket a történeteket: úgy öltem meg Püthónt, hogy még
csak egy izzadságcseppet sem ejtettem közben. Odarepültem a barlang
szájához, kihívtam Püthónt, ellőttem a nyilat, és BUMM! Egy óriás
kígyószörnnyel kevesebb. Én lettem Delphoi ura, és boldogan éltünk, míg
meg nem haltunk.
Honnan veszik a mesemondók, hogy seperc alatt legyőztem Püthónt?
Jó… talán azért, mert ezt terjesztem magamról. De a valóságban azért
nem egészen így történt a dolog. Még évszázadokkal a küzdelem után is
rémálmok gyötörtek.
Most az egyszer hálás voltam, hogy a memóriám nem a
legtökéletesebb. Nem emlékeztem az összecsapás minden hátborzongató
részletére, de azt tudtam, hogy Püthón nem volt könnyű préda. Csakis az
isteni erőmnek, a földöntúli képességeimnek és a világ leghalálosabb íjának
köszönhetem a győzelmemet.
Milyen esélyeim lennének tizenhat éves, pörsenéses halandóként, aki
mások levetett gönceiben jár, és a Lester Papadopoulos névre hallgat? Kösz
szépen, nem fogok fejvesztve Görögországba rohanni, hogy megölessem
magam, főleg nem a napszekerem vagy a teleportációs képességeim nélkül.
Sajnálom, az istenek nem repülnek fapadon.
Azon tűnődtem, vajon hogy magyarázzam el mindezt Kheirónnak
nyugodtan és diplomatikusan, toporzékolás vagy ordibálás nélkül. De
megmenekültem, mert kagylókürt hangja harsant fel a távolban.
– Kész a vacsora – mondta a kentaur kényszeredett mosollyal. –
Később még beszélünk, jó? De most ünnepeljük meg az érkezéseteket!
 12.
Ó, becses hot dog
Lónyál és krumpliszirom
Ez nagyon karcsú

NEM VOLTAM ÜNNEPLŐS HANGULATOMBAN.

Különösen egy piknikasztalnál ülve, halandó ételekkel a tányéromon.

Halandók társaságában.
Az étkezőpavilon viszonylag kellemes volt. A tábor varázshatárai még
télen is megvédtek minket az elemektől. A szabadban ültem, de szinte nem
is fáztam a fáklyák és a parázstartó kosarak melegénél. A Long Island-szoros
fényesen csillogott a holdfényben. (Helló, Artemisz! Azért köszönhetnél!) A
Félvér-hegyen az Athéné Parthenosz úgy világított, mint a világ legnagyobb
éjjeli lámpája. Még az erdő sem tűnt annyira ijesztőnek, mert puha ezüstös
köd borította a fenyőket.
A vacsorám azonban kicsit sem volt költői. Hot dogból,
krumplisziromból és egy piros löttyből állt, amit a többiek csak úgy
emlegettek, hogy lónyál. Nem értem, miért isznak az emberek lónyálat, és
egyáltalán melyik lófajta nyálát csapolják meg, de még ennek volt a
legtűrhetőbb íze, ami azért elég lehangoló.
Az Apollón asztalnál ültem a gyerekeimmel, Austinnal, Kaylával és
Will-lel, valamint Nico di Angelóval. Az én asztalom semmivel sem volt
különb a többi istenénél. Elvártam volna, hogy az enyém pompázatosabb és
elegánsabb legyen. Vezényszóra zenéljen, vagy verset szavaljon. De csak
egy sima kőlap volt, amit kétoldalt padok szegélyeztek. Kényelmetlen ülés
esett rajtuk, az utódaim azonban nem panaszkodtak.
Austin és Kayla végig keresztkérdésekkel bombáztak: az Olimposzról,
a Gaia ellen vívott háborúról faggattak, meg arról, milyen érzés istenből
emberré változni. Tudtam, hogy nem komiszságból teszik. A gyerekeim
természetüknél fogva a legnemesebb dolgokhoz vonzódnak. A tapintatlan
kérdéseik azonban folyton a bukásomra emlékeztettek.
Ráadásul az idő múlásával egyre kevesebbre emlékeztem az isteni
életemből. Riasztó volt látni, milyen rohamosan sorvadnak a kozmikusan
tökéletes neuronjaim. Régen minden emlékem olyan volt, mint egy nagy
felbontású hangfájl. Most meg mintha viaszhengereken hallgattam volna
vissza ugyanazokat a felvételeket. És higgyétek el, én még emlékszem a
viaszhengerekre. Nem sokáig bírták a napszekéren.
Will és Nico szorosan egymás mellett ültek, vidáman évődtek. Olyan
aranyosak voltak így együtt, hogy egészen letörtem. Eszembe jutott az a
néhány édes, rövid hónap, amit Hüakinthosszal töltöttem, mielőtt a
féltékenység és az a szörnyű baleset közbeszólt volna…
– Nico – szólaltam meg végül –, neked nem a Hádész asztalnál kellene
ülnöd?
A fiú vállat vont.
– Elvileg. De ha egyedül ülök az asztalomnál, furcsa dolgok történnek.
Repedések keletkeznek a padlón. Zombik másznak ki a földből, és portyára
indulnak. Elrontják a hangulatot. Nem tudok hatni rájuk. Kheirónnak is
megmondtam.
– És tényleg így van? – kérdeztem.
Nico halványan elmosolyodott.
– Orvosi papírom van róla.
Will felemelte a kezét.
– Én vagyok az orvosa.
– Kheirón végül belátta, hogy hiába akadékoskodik – magyarázta Nico.
– Ha többedmagammal ülök az asztalnál, például… ezekkel a srácokkal…
nem jönnek a zombik. Mindenkinek jobb így.
Will higgadtan bólintott.
– Fura ügy. Nem mintha Nico visszaélne a hatalmával.
– Persze hogy nem – kontrázott Nico.
Körülnéztem a pavilonban. A tábori hagyományok szerint Meget
Hermész gyerekeinél szállásolták el, amíg ki nem derül, melyik istentől
származik. Meg nem ellenkezett. Most éppen egyszemélyes hot dog evő
versenyt rendezett magának. A másik két lány, Julia és Alice, döbbent
ámulattal figyelték.
Egy idősebb, sovány, göndör, barna hajú fiú ült Meggel szemben.
Bizonyára Connor Ellelop, gondoltam magamban, bár nemigen tudtam
megkülönböztetni őt a testvérétől, Travistől. A sötét ellenére Connor
napszemüveget viselt, nyilván azért, hogy megvédje a szemét az ismételt
támadásoktól. Azt is észrevettem, hogy bölcsen távol tartja a kezét Meg
szájától.
Tizenkilenc táborlakót számoltam össze a pavilonban. A többségük
egymagában üldögélt: Sherman Yang az Árész asztalnál; egy ismeretlen lány
az Aphrodité asztalnál; egy másik lány a Démétér asztalnál. A Niké asztalnál
két sötét hajú fiatal hölgy, nyilvánvalóan ikrek, egy hadászati térképet
böngészett. Kheirón, immár kentaurként, a nagy asztalnál állt, és lónyálat
kortyolgatva beszélgetett két szatírral, de nem volt rózsás kedvében. A
kecskeemberek időnként felém sandítottak, és közben majdnem lenyelték az
evőeszközeiket, innen láttam, hogy idegesek. Fél tucat gyönyörű nimfa
járkált az asztalok között, ők szolgálták fel az ételeket és az italokat, de most
valahogy ez sem hozott lázba. És ami még tragikusabb: flörtölni sem mertem
velük. Mi van velem? – gondoltam magamban.
Szemügyre vettem a táborlakókat, reméltem, hogy találok köztük egyet-
kettőt, aki a szolgám lehetne… úgy értem, a barátom. Az istenek mindig
talonban tartanak néhány erős veterán félistent, akiket harcra foghatnak,
veszélyes feladatokkal bízhatnak meg, vagy akik leszösztelenítik a tógájukat.
Sajnos a résztvevők közül senki sem tűnt alkalmasnak a feladatra. Elég gyér
volt a választék.
– Hol vannak a… többiek? – kérdeztem Willt.
Eredetileg azt akartam mondani, hogy a menők, de aztán rájöttem, hogy
ez esetleg félreérthető lehet.
Will beleharapott a pizzájába.
– Kit keresel?
– Mondjuk, azokat, akik azon a hajós küldetésen vettek részt.
Will és Nico összenézett. Helyben vagyunk, üzente a pillantásuk.
Nyilván sokan kérdezősködtek náluk a hét legendás félisten felől, akik az
istenek oldalán harcoltak Gaia óriásai ellen. Fájt, hogy nem láthatom viszont
a hősöket. Minden nagyobb csata után lőttem egy csoportképet, és én
szereztem meg a kizárólagos jogokat, hogy epikus balladákban örökítsem
meg a hőstetteiket.
 – Nos – szólalt meg Nico –, Percyvel már találkoztál. Ő és Annabeth
New Yorkban járnak suliba. Hazel és Frank a Jupiter Táborban vannak, a
Tizenkettedik Légióban ügyködnek.
– Á, igen.
Megpróbáltam magam elé képzelni a Jupiter Tábort, a kaliforniai
Berkeley közelében lévő római enklávét, de az emlékeim nagy része
homályba veszett. Csak az Octavianusszal folytatott beszélgetéseimre
emlékeztem, arra, hogyan bolondított meg a fiam a hízelgésével meg a
fogadkozásaival. Ostoba kölyök… miatta kerültem ide!
Ekkor suttogó hang szólalt meg a fejemben. Ezúttal valóban a
lelkiismeretem szólt hozzám: Ki is volt az ostoba? Nem Octavianus.
– Dugulj el! – dünnyögtem.
– Tessék? – kérdezte Nico.
– Semmi. Folytasd!
– Jason és Piper Los Angelesben töltik a tanévet Piper apjánál. Hedge
edzőt, Mellie-t és a kis Chuckot is magukkal vitték.
– Aha. – Az utolsó hármat nem ismertem, szóval valószínűleg nem is
voltak fontosak. – És a hetedik hős… Leo Valdez?
Nico felvonta a szemöldökét.
– Emlékszel a nevére?
– Hát persze! Ő találta fel a valdezinátort. Ó, micsoda hangszer! Sajnos
nem volt alkalmam kipróbálni, mert Zeusz letaszított a Parthenonból. Ha
valaki segíteni tud rajtam, az nem lehet más, csak Leo Valdez.
Nico vonásai megfeszültek.
– Hát, Leo már nincs köztünk. Meghalt. Aztán feltámadt. És ha még
egyszer a szemem elé kerül, megölöm!
Will oldalba bökte.
– Dehogy ölöd meg. – Majd rám nézett. – A Gaia ellen vívott csatában
Leo meg a bronzsárkánya, Festus, eltűnt egy tűzrobbanásban.
 Megborzongtam. Mivel sok évszázada hajtom a napszekeret, a
tűzrobbanás kifejezés nem kelt jó érzéseket bennem.
Megpróbáltam felidézni az utolsó beszélgetésünket Déloszon, amikor
Leo Valdez felajánlotta, hogy nekem adja a valdezinátort némi információért
cserébe…
– A gyógyító italát kereste – magyaráztam –, azt kérdezte, hogyan
tudna visszahozni valakit a halálból. Gondolom, egész idő alatt arra készült,
hogy feláldozza magát.
– Igen – felelte Will. – Felrobbantotta Gaiát, de azt hittük, hogy ő maga
is odaveszett.
– Így is történt – mondta Nico.
– Aztán néhány nap múlva – folytatta Will – a szél egy tekercset sodort
a táborba…
– Itt lesz valahol – tapogatta végig a zsebeit Nico. – Mindig megnézem,
ha fel akarom bosszantani magam.
Vastag pergamentekercset húzott elő a bomberdzsekijéből. Amikor
szétterítettük az asztalon, egy villódzó hologram jelent meg fölötte: a kópés,
apró termetű Leo Valdez a sötét, piheszerű hajával meg a hamiskás
vigyorával. (A hologram természetesen csak nyolc centi magas volt, de Leo
a való életben sem volt sokkal daliásabb.) A farmernadrágján, a kék ingén és
a szerszámövén is olajfoltok virítottak.
– Sziasztok! – Leo ölelésre tárta a karját. – Bocs, hogy eltűntem. Van
egy rossz hírem: meghaltam. De van egy jó hírem is: Már jobban vagyok!
Meg kellett mentenem Kalüpszót. Mind a ketten jól vagyunk. Elvisszük
Festust… – A kép úgy táncolt, mint gyertyaláng a szélben, és Leo hangja
szaggatottá vált. – Visszamegyek, amint... – A hang sisteregni kezdett. –
Majd csinálok tacót is, ha… – Sistergés. – ¡Vaya con queso! Puszillak
titeket!
A kép elsötétült.
– Ennyink van – mondta panaszosan Nico. – És ez is augusztusban
érkezett. Fogalmam sincs, miben mesterkedett Leo, hol van most, nem esett-
e baja. Jason és Piper egész szeptemberben őt kereste, de Kheirón végül
rájuk parancsolt, hogy kezdjék meg a tanévet.
 – Nos – feleltem –, az biztos, hogy Leo tacót akart csinálni. Talán
hosszabb ideig tartott, mint tervezte. És vaya con queso… Azt üzente, hogy
a sajt legyen velünk, ami tulajdonképpen rendes tőle.
Nico még most sem tűnt nyugodtnak.
– Nem szeretek sötétben tapogatózni – dünnyögte.
Kicsit furcsálltam, hogy ezt pont Hádész gyereke mondja, de
együttéreztem a fiúval. Engem is érdekelt, mi lett Leo Valdez sorsa. Egyszer
régen még olyan könnyedén lenyomozhattam volna a tartózkodási helyét,
mint a Facebook idővonalát, de most már én is tehetetlenül bámultam az
eget, azon tűnődve, mikor bukkan fel az apró termetű, csibészes félisten egy
bronzsárkány meg egy tál taco társaságában.
És ha Kalüpszó is érintett az ügyben… az csak tovább bonyolítja a
dolgokat. Viharos kapcsolat fűzött a varázslónőhöz, de még én is elismerem,
hogy csábító egy teremtés. Ha elrabolta Leo szívét, könnyen elképzelhető,
hogy a srác mellékvágányra terelődött. Odüsszeusz is hét évet töltött
Kalüpszóval, mielőtt hazatért volna.
Akárhogy is, nem sok reményt fűztem hozzá, hogy Valdez záros
határidőn belül a segítségemre siet. A valdezinátor arpeggiói még váratnak
magukra.
Kayla és Austin idáig néma csendben ült, és szent áhítattal követte a
beszélgetésünket. (Ilyen hatással vagyok az emberekre.)
Kayla végül újabb kérdést szegezett nekem.
– Miről beszélgettetek a Nagy Házban? Kheirón mesélt az
eltűnésekről?
– Igen. – Direkt nem néztem az erdő felé. – Átbeszéltük a dolgokat.
– És? – Austin az asztalra tenyerelt. – Mire jutottatok?
Nem akartam erről beszélni. Nem akartam, hogy a gyerekek
észrevegyék, mennyire félek.
A szívem hangosan kalapált. Az Olimposzon sokkal könnyebb
megszabadulni a fejfájástól. Héphaisztosz egyszerűen meglékeli a
koponyádat, és kiemeli az ott randalírozó újszülött istent vagy istennőt. A
halandó világban sokkal behatároltabbak voltak a lehetőségeim.
 – Még gondolkodnom kell – válaszoltam. – Talán reggelre
visszanyerem az isteni képességeimet.
Austin előrehajolt. A fonatai újabb DNS-spirálszerű alakzatba
csavarodtak a fáklyák fényénél.
– Miért, erre számítasz? Hogy idővel visszanyered az erőd?
– Hát... hát igen. – Próbáltam visszaemlékezni, mi történt velem,
amikor Admétoszt és Laomedónt szolgáltam, de szinte már a nevüket meg
az arcukat sem tudtam felidézni. Vészesen romlott a memóriám, és ez
megrémített. A jelen egyre nagyobbá és jelentőségteljesebbé vált, ami
megint csak arra figyelmeztetett, hogy a halandók napjai meg vannak
számlálva.
– Meg kell erősödnöm – jelentettem ki. – Muszáj!
Kayla megszorította a kezemet. Íjászujjai durvák és kérgesek voltak.
– Jól van, Apollón… Apa. Majd mi segítünk.
Austin bólintott.
– Kaylának igaza van. Egységben az erő. Ha bárki packázni merészel
veled, Kayla lelövi. Én meg úgy elátkozom, hogy hetekig rímpárokban fog
beszélni.
Könnybe lábadt a szemem. Nem is olyan régen – konkrétan ma reggel –
még megmosolyogtatónak találtam volna a gondolatot, hogy ezek a fiatal
félistenek bármiben is a segítségemre lehetnének. Most azonban úgy
meghatódtam a kedvességükön, mintha több száz bikát áldoztak volna
nekem. Az idejét sem tudom, mikor ajánlotta fel bárki is, hogy rímpárokkal
átkozza meg az ellenségemet.
– Köszönöm – nyögtem ki nagy nehezen.
Azt már nem tettem hozzá, hogy gyermekeim. Furán hangzott volna.
Ezek a félistenek egyszerre voltak a védelmezőim és a családtagjaim, de
egyelőre nem tudtam apaként gondolni magamra. Egy apának mindig túl
kell szárnyalnia az elvárásokat; egy apa mindig többet ad, mint amennyit
kap. Bevallom, ez idáig eszembe sem jutott. És ettől csak még ramatyabbul
éreztem magam.
 – Hé… – Will megveregette a vállamat. – Ne keseredj el! Ha másra
nem is, arra jó ez a készültség, hogy holnap nem kell akadályversenyre
mennünk Harley-val.
Kayla ógörögül káromkodott az orra alatt. Ha gondos istenapa lettem
volna, biztosan kimosom a száját olívaolajjal.
– Már el is felejtettem – mondta. – Ugye lefújják?
– Mi ez az akadályverseny? – kérdeztem homlokráncolva. – Kheirón
nem is említette.
Szívesen hozzátettem volna, hogy az egész napom egy nagy
akadályverseny volt. Őszintén reméltem, hogy a gyerekeim nem akarnak
bevonni a tábori tevékenységekbe. De mire megszólalhattam volna, az egyik
szatír megfújta a kagylókürtöt.
Kheirón felemelte a karját.
– Táborlakók! – A hangja betöltötte a pavilont. Ha akarja, nagyon
meggyőző tud lenni. – Közérdekű közlemények következnek, többek között
a holnapi háromlábas halálfutásról!
 13.
Hét szörnyű szótag
Három láb, halálfutás
Jaj, csak Meget ne

HARLEY TEHETETT AZ EGÉSZRŐL.

Kheirón, miután bejelentette, hogy Miranda Gardiner is eltűnt – „Puszta

elővigyázatosságból mindenkitől azt kérjük, további utasításig ne menjen az
erdő közelébe!” –, átadta a szót Héphaisztosz kisfiának, aki elmagyarázta,
milyen is az a háromlábas halálfutás. Hamar világossá vált, hogy Harley az
értelmi szerző. Ilyen szörnyűséges ötlet csakis egy nyolcéves gyerek fejéből
pattanhat ki.
Bevallom, én már a robbanó láncfűrész-frizbiknél elvesztettem a
fonalat.
– Olyanok lesznek, hogy ZUMM! – Harley fel-alá ugrált izgalmában. –
Meg BRRR! Meg PUFF! – Heves kézmozdulatokkal mutogatta el, mekkora
káoszra számíthatunk. – Iparkodnotok kell, különben meghaltok. Állati jó
lesz!
A többi táborlakó morgolódva fészkelődött a padon.
Kheirón csendre intette őket.
– Tudom, hogy legutóbb volt néhány gikszer – mondta –, de az Apollón
Bungaló gyógyítói szerencsére vissza tudták varrni Paolo karját.
Egy izmos kamasz emelkedett szólásra a hátsó asztal mögül, és hadarni
kezdett, gondolom, portugálul. Fehér trikó feszült sötét mellkasán, és
halvány fehér hegek húzódtak a bicepszénél. Átkozódva mutogatott Harley-
ra, az Apollón Bungaló lakóira, és úgy általában mindenkire.
– Köszönöm, Paolo! – mondta Kheirón zavartan. – Örülök, hogy már
jobban érzed magad.
Austin hozzám hajolt.
– Paolo jól ért angolul, de csak portugálul beszél – suttogta. – Ő
legalábbis ezt állítja. Egy szavát sem értjük.
 Én sem értettem portugálul. Athéné évek óta azzal etet minket, hogy az
Olimposz-hegy egyszer majd Brazíliában köt ki, és nekünk fel kell
készülnünk erre az eshetőségre. Még szaturnáliára is Berlitz nyelvoktató
DVD-t vett ajándékba, de akkor sem értem, minek erőszakoskodik.
– Paolo izgatottnak tűnik – jegyeztem meg.
Will vállat vont.
– Még szerencse, hogy gyorsan gyógyul. Hébének, az ifjúság
istennőjének a fia.
– Ne bámuld! – szólt rá Nico.
– Nem bámulom – felelte Will. – Csak azt nézem, jól mozog-e a karja a
műtét után.
– Hmm.
Paolo végül leült. Kheirón hosszasan sorolta, milyen sérülések
fordultak elő az első háromlábas halálfutás során, és reményét fejezte ki,
hogy ezúttal sikerül elkerülni ezeket: másodfokú égési sérülés,
dobhártyaszakadás, lágyéksérv és krónikus ír sztepptánc.
Az Athéné asztalnál ülő magányos félisten felemelte a kezét.
– Kheirón, muszáj megkérdeznem… Három táborlakó már eltűnt.
Gondolja, hogy bölcs dolog akadályversenyt rendezni ilyen körülmények
között?
Kheirón fájdalmas mosollyal nézett rá.
– Kitűnő kérdés, Malcolm, de ezúttal nem az erdőben fogtok
versenyezni, ami véleményünk szerint a legveszélyesebb terület. A
szatírokkal és a nimfákkal együtt folytatjuk a nyomozást az eltűnt személyek
után. Nem nyugszunk, amíg meg nem találjuk őket. A háromlábas
akadályverseny azonban kiváló eszköz arra, hogy tovább erősítsük a
csapatszellemet. És a Labirintussal kapcsolatos ismereteinket is bővíthetjük
vele.
A szó arcul csapott, mint Árész testszaga. Austinhoz fordultam.
– Labirintus? Mármint Daidalosz Labirintusa?
 Austin bólintott, idegesen birizgálta a nyakában lógó kerámia
gyöngysort. Hirtelen eszembe jutott az anyja, Latricia: ő babrált így a
porceláncsigákból fűzött nyakláncával, amikor Oberlinben adott elő. Latricia
Lake zeneelméletórái még nekem is tartogattak újdonságokat, bár a hölgy
szépsége mindig elvonta a figyelmemet.
– A Gaiával vívott háború során – magyarázta Austin – újra megnyílt a
Labirintus. Azóta is keressük.
– Az lehetetlen! – feleltem. – Kész őrület! A Labirintust a rosszindulat
szülte! Nem lehet megbízhatóan feltérképezni.
Mint általában, most is csak a töredezett emlékfoszlányaimra
hagyatkoztam, de szinte biztos voltam benne, hogy az igazat mondom.
Emlékeztem Daidaloszra. Annak idején Kréta királya megparancsolta neki,
hogy építsen egy labirintust a szörnyű Minótaurosznak. De egy olyan
zseniális feltaláló, mint Daidalosz, nem érte ám be egyszerű útvesztővel.
Saját tudattal rendelkező és önkibővítő labirintust tervezett. Ami
évszázadokon át burjánzott a bolygó felszíne alatt, mint valami invazív
növény gyökérzete.
Őrült professzorok!
– Azóta változott a helyzet – mondta Austin. – Mióta Daidalosz
meghalt… Nem tudom. Nehéz elmagyarázni. A Labirintus már nem gonosz.
És nem is annyira halálos.
– Hát ez nagyon megnyugtató! És ti természetesen úgy döntöttetek,
hogy az akadálypálya is a Labirintuson keresztül fog haladni.
Will köhintett egyet.
– Nem csak erről van szó, apa… Nem akarunk csalódást okozni Harley-
nak.
A nagy asztal felé sandítottam. Kheirón még mindig a csapatépítés
hasznosságát ecsetelte, miközben Harley fel-alá ugrált. Máris megértettem,
hogy a többi táborlakó miért tekinti nem hivatalos kabalájának a fiút.
Aranyos kis mitugrász volt, annak ellenére, hogy nyolcéves létére csak úgy
dagadtak az izmai. Káprázatos mosolya volt. Az egész csapatra átragadt a
lelkesedése. De én láttam, milyen eszelősen csillog a szeme. Az apja,
Héphaisztosz is ilyen képet vág, amikor feltalál egy új gépezetet, ami később
önálló életre kel, és egész városokat tarol le.
– Ne feledjétek – folytatta Kheirón –, a szerencsétlen eltűnéseknek
semmi közük a Labirintushoz. Maradjatok a párotok mellett, és akkor nem
lesz baj… már amennyire ez egy háromlábas halálverseny esetében
megjósolható.
– Igen – szólt közbe Harley. – Még nincs halálos áldozat.
Csalódottnak tűnt, mintha azt szeretné, hogy később rácáfoljunk.
– Válság idején – mondta Kheirón – szigorú rendszer szerint kell
élnünk. Fontos, hogy éberek maradjunk, és csúcsformában legyünk. Az
eltűnt táborlakók is ugyanezt várnák el tőlünk. Nos, ami a csapatokat illeti,
mindenki maga választhatja meg a partnerét.
A táborlakók piranha hadként csaptak le egymásra, hogy magukkal
ragadják a legmegfelelőbb társat. Mielőtt átgondolhattam volna a
lehetőségeimet, Meg McCaffrey rám mutatott a pavilon túlsó végéből,
pontosan úgy, mint Sam bácsi a toborzási plakátról.
Hát persze, gondoltam magamban. Miért pont most lenne szerencsém?
Kheirón hangosan dobogott a patájával.
– Jól van, mindenki üljön le! A verseny holnap délután lesz. Harley,
köszönjük, hogy ilyen sok munkát fektettél a… halálos meglepetések
kidolgozásába.
– BAMM!
Harley visszaszaladt a Héphaisztosz asztalhoz, hogy csatlakozzon a
nővéréhez, Nyssához.
– És most következzen még egy hír – mondta Kheirón. – Ahogy talán
már hallottátok, ma két különleges vendéget üdvözölhetünk a körünkben.
Először is fogadjátok nagy szeretettel Apollón istent!
Általában ez az a pont, amikor felállok, széttárom a karomat, és sugárzó
mosollyal nézek körbe. A felajzott tömeg megtapsol, és virágot meg bonbont
hajigál elém.
 Ezúttal azonban nem kaptam tapsot. Mindenki idegesen tekintgetett
egymásra. Bár nem jellemző rám, most erős késztetést éreztem, hogy lejjebb
csússzak a széken, és a fejemre húzzam a kabátomat. Végül hősies
erőfeszítések árán ugyan, de sikerült visszafognom magam.
Kheirón rendületlenül mosolygott.
– Tudom, ez merőben szokatlan – magyarázta –, de néha az istenek is
halandó testbe bújnak. Ne ijedjetek meg. Apollón jelenléte akár jó ómen is
lehet, esélyt kaphatunk arra, hogy… – De még ő maga is belezavarodott az
érvelésébe. – Ööö… valami jót tegyünk. Biztosra veszem, hogy idővel
minden részlet a helyére kerül. Addig is arra kérlek benneteket, hogy
vegyétek pártfogásotokba Apollónt. Bánjatok vele úgy, mint az újdonsült
táborlakókkal.
Connor Ellelop a Hermész asztaltól felemelte a kezét.
– Ez azt jelenti, hogy az Árész Bungaló lakói bedughatják Apollón fejét
a vécécsészébe?
– Nem mindenkivel csináljuk, Connor – horkant fel Sherman Yang az
Árész asztalnál. – Csak azokkal, akik megérdemlik.
Sherman Megre pillantott, aki szórakozottan nyelte le az utolsó falat hot
dogot. A száját övező fekete bajuszkán mustárcseppek csillogtak.
Connor Ellelop Shermanre vigyorgott. Amennyire meg tudom ítélni,
cinkos arckifejezéssel. Ekkor vettem észre a nyitott hátizsákot Connor
lábánál. Felülről nézve mintha valami hálószerűség lapult volna benne.
Azonnal levontam a következtetést: a két megalázott fiú bosszút forral.
Nem kellett Nemeszisznek lennem, hogy tudjam, miért is olyan édes a
bosszú. Mégis… fura késztetést éreztem, hogy figyelmeztessem Meget.
Megpróbáltam elkapni a pillantását, de ő továbbra is a vacsorájával volt
elfoglalva.
– Köszönöm, Sherman – folytatta Kheirón. – Megnyugtató, hogy nem
hozod méltatlan helyzetbe az íjászat istenét. Ami a többieket illeti,
folyamatosan tájékoztatni fogunk benneteket a vendégeink helyzetéről. A
két legjobb szatírunkat, Millardot és Herbertet – mutatott a balján ülő
szatírokra – küldjük el Rachel Dare-hez New Yorkba. Ha szerencsénk van,
Rachel hamarosan csatlakozik hozzánk, és kideríti, miben lehetünk Apollón
segítségére.
A hallgatóság felmordult. De csak két szót tudtam kivenni a
dünnyögésükből: Orákulum és próféciák. A szomszédos asztalnál egy lány
olaszul motyogott az orra alatt: Vak vezet világtalant.
Csúnyán néztem rá, de az ifjú hölgy feltűnően szép volt. Talán két évvel
lehetett idősebb nálam (halandó mércével mérve), rövid, sötét haja és
elképesztően tüzes mandulaszeme volt. Talán még el is pirultam.
Az asztaltársaimhoz fordultam.
– Ööö… igen, a szatírok. Miért nem azt a másik szatírt, Percy barátját
küldik?
– Grovert? – kérdezte Nico. – Ő Kaliforniában van. A Párosujjú
Patások Tanácsa gyűlést hívott össze az aszály miatt.
– Ó!
Egészen elszontyolodtam. Tudtam, hogy Grover talpraesett szerzet, de
ha a kaliforniai természeti katasztrófák felszámolásán dolgozik, legalább egy
évtizedig távol lesz.
– Végezetül pedig – mondta Kheirón – új félistent üdvözölhetünk a
táborunkban. Meg McCaffrey-t!
A lány megtörölte a száját és felállt.
– Állj fel, Meg! – szólalt meg mellette Alice Miyazawa.
Julia Feingold elnevette magát.
Sherman Yang is felállt az Árész asztaltól.
– Ez viszont... különleges fogadtatásban részesül. Mit gondolsz,
Connor?
Connor a hátizsákjába nyúlt.
– Mondjuk, a Kenuzó-tónál.
– Meg… – motyogtam.
Ám ekkor elszabadult a Hádész.
 Sherman Yang Meghez sietett. Connor Ellelop egy aranyhálót húzott
elő, és Megre dobta. Meg felnyüszített, próbált kiszabadulni.
– Fürdesd meg! Fürdesd meg! – kántálták a táborlakók.
Kheirón mindent megtett, hogy túlkiabálja őket.
– Kedves félistenek, egy pillanat!
Torokhangú üvöltés szakította félbe a procedúrát. Egy pufók,
levélszárnyas, vászonpelenkás villanás rontott le az oszlopsor tetejéről, és
hátulról Sherman Yangra vetette magát, aki hasmánt terült el a kőpadlón.
Barack, a karposz kihúzta magát, és sikoltozva döngette a mellét. A szeme
méregzölden izzott. Aztán Connor Ellelopot vette célba, a félisten nyaka
köré fonta kövérkés lábait, és a hajába csimpaszkodott a karmaival.
– Szedjétek le rólam! – visította Connor, miközben vakon csapkodott a
kezével. – Szedjétek le!
A többi félisten lassan túlesett az első sokkhatáson. Többen is kardot
rántottak.
– C’è un karpos! – kiáltotta az olasz lány.
– Öljétek meg! – visította Alice Miyazawa.
– Ne! – üvöltöttem.
Egy ilyen parancs rendszerint teljes zárlatot eredményez: minden
halandó hasra vágja magát, és úgy várja a további utasításaimat. Most
azonban csak egy egyszerű halandó voltam mutáló kamaszhanggal.
Rémülten néztem, ahogy a saját lányom, Kayla, felajzza az íját.
– Barack, szállj le róla! – visította Meg.
Kiszabadította magát a hálóból, majd Connor felé rohant.
A karposz leugrott Connor nyakáról. Meg lábánál ért földet, és agyarait
vicsorgatva sziszegett a táborlakókra, akik laza félkört képezve, fegyvereiket
maguk előtt tartva álltak körülötte.
– Meg, menj el az útból! – mondta Nico di Angelo. – Ez az izé nagyon
veszélyes.
– Nem! – rikoltotta éles hangon Meg. – Ne öljétek meg!
 Sherman Yang nyöszörögve fordult hanyatt. A sérülése valószínűleg
nem volt olyan komoly, mint amilyennek tűnt – a homloksebekből
rendszerint dől a vér –, de a látvány csak még elszántabbá tette a többi
táborlakót. Kayla megfeszítette az íját. Julia Feingold tőrt húzott elő.
– Várjatok! – könyörögtem.
Ami ezután történt, azt egy alantasabb elme soha fel nem fogná.
Julia lecsapott. Kayla ellőtte a nyilat.
Meg kinyújtotta a kezét, és halvány aranyfény villant fel az ujjai között.
Hirtelen két kard termett a kis McCaffrey kezében: mind a kettő trák stílusú
ívelt pengével, birodalmi aranyból készült. Róma bukása óta nem láttam
ilyen fegyvereket. Mintha a semmiből kerültek volna elő, de mivel volt már
dolgom mágikus tárgyakkal, arra jutottam, hogy a Meg ujjain lévő félhold
alakú gyűrűkből varázsolódtak elő.
Mindkét kard forogni kezdett. Meg egyszerre nyisszantotta ketté Kayla
nyilát és fegyverezte le Juliát, aki a földre ejtette a tőrét.
– Mi a Hádész! – hepciáskodott Connor. Csomóstól tépték ki a haját,
úgy nézett ki, mint egy megkopasztott játék baba. – Ki ez a gyerek?
Barack Meg oldalához kuporodott, és acsarogva nézte, ahogy a gazdája
visszaveri a zavart és a feldühödött félisteneket a két kardjával.
A látásom jobb lehetett az átlag halandóénál, mert én pillantottam meg
először az izzást: Meg feje fölött fénykorona ragyogott.
Amikor felismertem a jelet, elnehezült a szívem. Nem örültem a
látványnak, de muszáj volt szólnom.
– Nézzétek!
A többiek zavartan bámultak. Aztán az izzás egyre erősebbé vált: egy
holografikus aranysarló és néhány búzaszál forgott Meg McCaffrey feje
fölött.
– Kommunista! – kiáltott fel egy fiú a tömegből.
A Négyes Bungaló asztalánál ülő lány gúnyosan felkacagott.
– Nem, Damien, ez anyám szimbóluma. – Amikor rádöbbent, mit is
jelent ez, leesett az álla. – Ööö, vagyis az anyja szimbóluma.
 Zúgott a fejem. Nem akarom tudni! – gondoltam magamban. Nem
akarok olyan félistent szolgálni, akinek ő az anyja! Hirtelen megértettem,
mit keresnek a félholdak Meg gyűrűin. Nem holdsarlók voltak, hanem
igaziak. Úgy éreztem, egyetlen olimposziként az én tisztem hitelesíteni Meg
származását.
– A barátnőm nem lelencgyerek többé – jelentettem ki.
A többi félisten letérdelt, néhányan őszinte megrendüléssel, mások
vonakodva.
– Hölgyeim és uraim! – A hangom keserű volt, mint Kheirón teája. –
Köszöntsétek nagy tapssal Meg McCaffrey-t, Démétér lányát!
 14.
Ez nem lehet i-
Öcsém, itt meg mi történt?
Elfogytak a szó-SENKI SEM TUDOTT MIT KEZDENI MEGGEL.

Nem is csoda.
Most, hogy fény derült az anyja kilétére, még megfoghatatlanabbnak
tűnt.
Igen, én is gyanakodtam, de reméltem, hogy tévedek. Szörnyen
megviselt, hogy mindig igazam van.
Miért féltem Démétér gyerekétől?
Jó kérdés.
Az elmúlt egy napban minden erőmmel azon voltam, hogy összerakjam
az istennőről őrzött emlékeimet. Annak idején Démétér volt a kedvenc
nagynéném. Az istenek első generációja elég begyöpösödött egy népség
(igen, rátok gondolok, Héra, Hádész és Apa), Démétér azonban mindig
kedves és szeretetteljes volt; kivéve, amikor járványokkal és éhínséggel
irtotta az emberiséget, de mindenkinek lehetnek rossz napjai.
Aztán elkövettem azt a hibát, hogy összejöttem az egyik lányával. Azt
hiszem, Khrüszothemisznek hívták. Bocs, ha tévedek. Már istenként is
nehezen tartottam fejben az exeim nevét. A fiatal nő aratódalt énekelt az
egyik ünnepemen. Olyan szép volt a hangja, hogy beleszerettem. Jó, minden
évben beleszerettem a győztesbe meg a második helyezettbe, de mit
csináljak? Bukom a dallamos hangokra.
Démétér nem örült. Mióta Hádész elrabolta a lányát, Perszephonét,
kicsit érzékenyen érintette, ha a gyerekei istenekkel randiznak.
Elég az hozzá, csúnyán összeszólalkoztunk. Letaroltunk néhány hegyet.
Városállamokat zúztunk porrá. Tudjátok, milyen egy családi perpatvar.
Végül kénytelen-kelletlen fegyverszünetet kötöttünk, de azóta is széles ívben
kerülöm Démétér gyerekeit.
És most tessék: Meg McCaffrey szolgája lettem, aki a
legtoprongyosabb volt Démétér sarlósuhogató ivadékai közül.
 Kíváncsi voltam, Meg apja mivel vonta magára az istennő figyelmét.
Démétér ritkán szeret bele halandóba. Meg ráadásul szokatlanul erős volt.
Démétér gyerekei legfeljebb arra képesek, hogy megnövesszék a termést, és
féken tartsák a gombabetegségeket. Dupla aranykard és karposzidézés – ez
eléggé kívül esik a hatáskörükön.
Ezen morfondíroztam, miközben Kheirón szétoszlatta a tömeget, és
felszólította a táborlakókat, hogy tegyék el a fegyvereiket. Miranda Gardiner
távollétében Kheirón Billie Ng-et, Démétér másik jelenlévő gyerekét kérte
meg, hogy kísérje Meget a Négyes Bungalóba. A két lány gyorsan elsietett,
nyomukban az izgatottan ugrándozó Barackkal. Meg aggodalmas pillantást
vetett rám.
Nem tudván, mitévő legyek, feltartottam a két hüvelykujjamat.
– Viszlát holnap!
Meg nem túl magabiztos léptekkel távolodott a sötétben.
Will Solace ellátta Sherman Yang fejsérülését. Kayla és Austin Connor
fölött állva azon vitatkoztak, szükség lesz-e hajbeültetésre. Így hát egyedül
ballagtam vissza a rólam elnevezett bungalóba.
Leheveredtem a betegágyamra, és a mennyezetgerendákat bámultam.
Megint azon keseregtem, milyen lehangolóan primitív hely ez a halandóknak
fenntartott tábor. Hogy bírják a gyerekeim? Miért nem emelnek lángoló
oltárt a tiszteletemre, és díszítik arany domborművekkel a falakat?
Hallottam, hogy Will és a többiek közelednek a bungaló felé. Gyorsan
behunytam a szemem, és úgy tettem, mintha aludnék. Nem akartam, hogy a
gyerekeim a kérdéseikkel vagy a kedvességükkel zaklassanak, hátha ettől
otthonosabban fogom érezni magam ezen a helyen, ahol nyilvánvalóan
semmi keresnivalóm.
Amikor beléptek az ajtón, elnémultak.
– Jól van? – suttogta Kayla.
– Te jól lennél a helyében? – kérdezte Austin.
Csönd.
– Próbáljatok aludni, srácok! – tanácsolta Will.
 – Ez irtó fura! – mondta Kayla. – Tisztára úgy néz ki, mint… egy
ember.
– Vigyáznunk kell rá – mondta Austin. – Csak ránk számíthat.
Sírni lett volna kedvem. Elviselhetetlen volt ez az aggodalmaskodás.
Nem tudtam megnyugtatni a gyerekeket, sőt megcáfolni sem tudtam volna
őket, és ettől teljesen jelentéktelennek éreztem magam.
Valaki rám terített egy takarót.
– Aludj jól, Apollón! – mondta Will.
Talán a meggyőző hang volt az oka, vagy az, hogy évszázadok óta
először éreztem magam ennyire kimerültnek. Azonnal elszenderedtem.

Hála a maradék tizenegy olimposzinak, nem álmodtam semmit.

Reggel feltűnően frissen ébredtem. Már nem fájt a mellkasom. Az
orrom sem hasonlított vízzel teli léggömbre. Az utódaim (szobatársaim –
inkább így fogom hívni őket) segítségével sikerült megismernem a zuhany, a
vécé és a mosdókagyló használatának rejtelmeit. A fogkefe maga volt a
döbbenet. Amikor utoljára halandó voltam, ez a tárgy még nem is létezett.
És a hónaljdezodor! Még belegondolni is szörnyű, hogy külön
varázskenőccsel kell elnyomnom a hónaljamban keletkező szagokat!
Amikor befejeztem a reggeli tisztálkodást, és felvettem a tábori
raktárból kapott tiszta ruhát – sportcipő, farmer, narancssárga Félvér Tábor
póló és kényelmes szövetkabát –, majdhogynem derűsen láttam a jövőt.
Talán mégiscsak túlélem valahogy ezt az emberlétet.
Amikor megláttam a szalonnát, még jobban felélénkültem.
Ó, istenek... szalonna! Megfogadtam, hogy ha egyszer megint
halhatatlan leszek, összehívom a kilenc múzsát, és közösen ódát,
dicshimnuszt komponálunk a szalonna tiszteletére, amivel könnyekre
fakasztjuk az eget, és eksztázisba döntjük az egész világegyetemet.
A szalonna jó.
Igen, ez lehetne a dal címe: A szalonna jó.
 A reggeli jóval kötetlenebb volt, mint a vacsora. Megraktuk a tálcáinkat
a svédasztalnál, aztán oda ültünk, ahova akartunk. Ez tetszett. (Jaj, ez is csak
azt mutatja, hogy halandóként milyen siralmas tudatállapotban voltam,
hiszen én, aki egykor nemzetek sorsa fölött döntöttem, most azon
örvendeztem, hogy nincs kötött ülésrend.) Fogtam a tálcámat, és
megkerestem Meget, aki egyedül üldögélt a pavilon támfalán, és a lábát
lógázva bámulta a hullámzó tengert.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
Meg egy gofrit majszolt.
– Hát. Jól.
– Démétér nagy hatalmú félvér lánya vagy.
– Ühüm.
Nem nagyon igazodom ki az emberi reakciókon, de Meg nem tűnt túl
lelkesnek.
– És a szobatársad, Billie… Rendes?
– Persze. Minden rendben.
– És Barack?
Meg rám sandított.
– Éjjel eltűnt. Gondolom, csak akkor jön elő, amikor veszélyben
vagyok.
– Hát, ez igazán szép tőle.
– I-ga-zán szép. – Meg a gofriján számolta a szótagokat. – Hét öltéssel
varrták össze Sherman Yang fejét.
Shermanre pillantottam, aki a pavilon túlsó végében, biztos távolságra
ült Megtől, és vasvilla szemmel méregette a lányt. Csúnya piros cikcakk
futott végig az arcán.
– Én nem aggódnék a helyedben – közöltem Meggel. – Árész gyerekei
imádják a hegeket. Shermannek amúgy is jól áll ez a Frankenstein-fazon.
Megnek megvonaglott a szája, a tekintete azonban távoli maradt.
 – A bungalónkban fű van padló helyett. Zöld fű. Középen meg egy
hatalmas tölgyfa tartja a mennyezetet.
– És ez rossz?
– Allergiás vagyok.
– Aha…
Megpróbáltam elképzelni azt a tölgyfát. Démétérnek egyszer volt egy
szent tölgyfaligete. Ha jól emlékszem, eléggé felhúzta magát, amikor egy
halandó herceg megpróbálta kivágni.
Szent liget…
A szalonna hirtelen megnőtt a gyomromban, és a belső szerveim köré
tekeredett.
Meg elkapta a karomat. A hangja távoli zümmögésnek hatott. Csak az
utolsó, legfontosabb szót hallottam: – Apollón!
– Mi van? – tértem magamhoz.
Meg komoran nézett rám.
– Nagyon elgondolkodtál. Hatszor kellett szólnom, mire rám figyeltél.
– Csakugyan?
– Igen. Merre jártál?
Nem tudtam értelmes magyarázatot adni. Úgy éreztem magam, mintha
egy hajó fedélzetén állnék, és egyszer csak egy óriási, sötét és veszélyes
alakzat haladna át a hajótest alatt. Már majdnem felismerem, de hirtelen
eltűnik.
– Nem… nem tudom. A fák…
– Fák – ismételte Meg.
– Nem érdekes.
Pedig az volt. Nem tudtam szabadulni az álmomban látott képektől: a
koronás nő sürget, hogy keressem meg a kaput. Az a nő nem Démétér volt,
én legalábbis nem ismertem fel. De a szent fák gondolata felelevenített egy
emléket… valamit, ami még az én mércémmel mérve is régen történt.
 Egyelőre nem akartam beavatni Meget, mert még gondolkodnom
kellett. Szegény lánynak így is volt elég baja. Amúgy meg az előző este után
még jobban tartottam fiatal gazdámtól.
A középső ujjain lévő gyűrűkre pillantottam.
– Tegnap… azok a kardok. És most ne csináld azt, amit szoktál!
Meg összevonta a szemöldökét.
– Mit?
– Hogy bezárulsz, és nem szólsz egy szót sem. Az arcod meg olyan
lesz, mint a cement.
Meg dühösen lebiggyesztette az ajkát.
– Nem is igaz! Van két kardom. Harcolok velük. És akkor mi van?
– Ezt jó lett volna akkor megtudni, amikor a pestisszellemekkel
csatáztunk.
– Te magad mondtad: azokat a szellemeket nem lehet megölni.
– Ne beszélj mellé! – Tudtam, hogy erről van szó, mert én már
évszázadokkal korábban elsajátítottam ezt a módszert. – A harcmodorod, az,
hogy két ívelt pengéjű karddal vívsz, a dimachaerusokra, a késő Római
Birodalom gladiátoraira volt jellemző. De még akkoriban is ritkaságszámba
ment. Ez volt talán a legnehezebben elsajátítható harcmodor, és az egyik
leghalálosabb is egyben.
Meg vállat vont. Látványos mozdulat volt, de nem sok magyarázattal
szolgált.
– A kardjaid birodalmi aranyból készültek – folytattam. – Ez római
kiképzésre utal, nagy eséllyel pályázhatnál a Jupiter Táborba. Az anyád
mégis Démétér, az istennő görög megtestesülése, nem Ceres.
– Honnan tudod?
– Attól eltekintve, hogy isten voltam? Démétér a Félvér Táborba
rendelt. Ez nem véletlen. Ezenkívül a régebbi, görög megtestesülése sokkal
erősebb. Te is nagyon erős vagy, Meg.
Meg olyan elutasító képet vágott, hogy attól féltem, mindjárt
megjelenik Barack, és kitépi a hajam.
 – Nem ismerem anyukámat – mondta. – Azt sem tudom, kicsoda.
– Akkor kitől kaptad a kardokat? Apádtól?
Meg apró cafatokra tépkedte a gofriját.
– Nem… Engem a mostohaapám nevelt. Ő adta ezeket a gyűrűket.
– A mostohaapád. A mostohaapád olyan gyűrűket adott neked, amik
birodalmi aranykarddá változnak. Milyen ember...
– Jó ember – csattant fel Meg.
Éreztem az élt a hangjában, ezért inkább nem erőltettem a témát. Az
volt a sejtésem, hogy Meg múltjában komoly tragédia lappang. Féltem, hogy
ha sokáig feszítem a húrt, még a nyakamba fúródnak azok az aranykardok.
– Bocs.
– Hmm.
Meg feldobott egy gofridarabkát. Ekkor a tábor egyik takarítóhárpiája
bukkant fel a semmiből, és úgy csapott le az ételre, mint egy százkilós
kamikazecsirke, végül elrepült.
Meg úgy folytatta a beszélgetést, mintha mi sem történt volna.
– Egyelőre éljük túl a mai napot. Ebéd után kezdődik a verseny.
Kirázott a hideg. Irtóztam a gondolattól, hogy Meg McCaffrey-vel
vágjak neki a Labirintusnak, de sikerült elfojtanom a torkomból feltörő
sikolyt.
– Ne izgulj a verseny miatt! – mondtam. – Van egy tervem, hogyan
nyerhetjük meg.
Meg felvonta a szemöldökét.
– Igazán?
– Vagyis délutánra meglesz. Még kell egy kis idő...
A hátunk mögött megszólalt a kagylókürt.
– Jó reggelt, kezdődik a kiképzés! – ordította Sherman Yang. – Na,
induljatok, hópihék! Délre mind bőgni fogtok!
 15.
A sport nemesít
Hahaha, én nem hiszem
Bocs, hogy hüppögök

MÁR BÁNOM, hogy nem volt orvosi igazolásom. Jobb lett volna felmentetnem
magam.
Őszintén megmondom, nem értelek titeket, halandók.
Fekvőtámaszokkal, felülésekkel, futással, akadályversenyekkel meg egy
csomó izzasztó tevékenységgel próbáljátok megőrizni a konditokat.
Miközben végig tudjátok, hogy ezt a csatát úgysem nyerhetitek meg. A
gyenge, hasznavehetetlen testetek egyszer úgyis hanyatlásnak indul,
megráncosodtok, a bőrötök megereszkedik, és büdös lesz a leheletetek.
Rettenetes! Ha én alakot, életkort, nemet vagy fajt akarok váltani,
egyszerűen kiadom a parancsot, és – tadam! – máris fiatal, jól kifejlett
háromujjú nősténylajhár vagyok. Ezt nem lehet felülésekkel kompenzálni.
Egyszerűen nem látom a logikát az állandó küzdelmeitek mögött. A
testmozgás nem más, mint annak a nyomasztó ténynek a beismerése, hogy
nem vagy isten.
Mire Sherman Yang tornaórája véget ért, alig kaptam levegőt, és ömlött
rólam a verejték. Az izmaim úgy remegtek, mintha gyümölcszseléből
öntötték volna ki őket.
Nem hinném, hogy különleges hópihe vagyok (bár az anyám, Létó,
folyton ezt bizonygatja), és erős késztetést éreztem, hogy kikérjem
magamnak a feltételezést.
Willnek is elsírtam a bánatomat. Megkérdeztem, hova lett az Árész
bungaló vezetője. Clarisse La Rue-t mindig le tudtam fegyverezni a
káprázatos mosolyommal. Sajnos kiderült, hogy Clarisse az Arizonai
Egyetemre jár. Jaj, miért tanulnak tovább a tökéletes emberek?
A kínzás után visszabotorkáltam a bungalómba, és másodszor is
lezuhanyoztam.
A zuhany jó. Nem annyira, mint a szalonna, de azért megjárja.
Más okból ugyan, de a második órám is fájdalmasra sikeredett. Az
amfiteátrumban volt zeneórám egy Woodrow nevű szatírral.
 Woodrow idegesnek tűnt, amiért én is ott ülök a kis csapatában. Lehet,
hogy ő is hallotta a legendát, miszerint egyszer élve megnyúztam egy
Marszüasz nevű szatírt, miután kihívott énekversenyre. (Mint már
említettem, a nyúzásos rész kacsa, de a pletykák túlélési ideje egyszerűen
bámulatos, különösen, ha én magam terjesztem őket.) Woodrow a
pánsípjával skáláztatta be az osztályt. Austin könnyedén vette az akadályt,
bár nagy fába vágta a fejszéjét, és hegedűn játszott, ami nem az ő hangszere.
Valentina Diaz, Aphrodité lánya, egy klarinétot fojtogatott teljes beleéléssel,
olyan hangokat csalva elő a hangszerből, amiket egy viharban nyüszítő
basset hound adhat ki magából. Damien White, Nemeszisz fia, nevéhez
híven, egy akusztikus gitáron töltötte ki a bosszúszomját. Olyan erővel
játszott, hogy elszakította a d-húrt.
– Ezt szépen kinyírtad! – kiáltotta Chiara Benvenuti. Ő volt az a csinos
olasz lány, akire az este már felfigyeltem. Tükhétől, a szerencse istennőjétől
származott. – Én is játszottam volna rajta!
– Dugulj el, Mázli! – dünnyögte Damien. – A való életben néha
történnek balesetek. Néha elpattan egy húr.
Chiara olyan olasz szóáradatot zúdított a fiúra, hogy inkább le sem
fordítom.
– Szabad? – nyúltam a gitárért.
Damien vonakodva átadta. Belenéztem a Woodrow lábánál heverő
gitártokba. A szatír akkorát ugrott, mint egy szöcske.
– Nyugi, Woodrow! – nevetett Austin. – Csak húrt keres.
Be kell vallanom, a szatír reakciója örömmel töltött el. Ha a szatírok
még most is félnek tőlem, talán mégis van remény, és egyszer
visszaszerezhetem dicsőséges hírnevemet. Először haszonállatokat fogok
ijesztgetni, aztán félisteneket, végül szörnyeket és kisebb istenségeket.
Másodpercek alatt kicseréltem a húrt. Jólesett, hogy ilyen megszokott
és egyszerű dolgokkal foglalatoskodhatok. Felhangoltam a gitárt, de hirtelen
arra ocsúdtam, hogy Valentina zokog.
– Jaj, de gyönyörű! – mondta a könnyeit törölgetve. – Mi volt ez?
– Úgy hívják, hogy hangolás – feleltem pislogva.
 – Ja, Valentina, ne ragadtasd el magad! – füstölgött Damien, bár az ő
szeme is vörös volt. – Ennyire azért nem volt szép.
– Nem – szipogott Chiara. – Ennyire azért nem.
Csak Austin ült közömbösen. Büszkeség sugárzott a szeméből, de hogy
miért, fogalmam sincs.
A b-moll skálát játszottam el. A b-húr túl laza volt. Mindig a b-húrral
van a baj. Háromezer éve történt, hogy feltaláltam a gitárt (egy vad hettita
partin, most ne menjünk bele), de azóta sem jöttem rá, hogyan lehet feszesen
tartani a b-húrt.
Tovább skáláztam, örültem, hogy még emlékszem a hangokra.
– Ez a líd hangsor – magyaráztam. – A skála negyedik hangjánál
kezdődik. A legenda szerint Lüdiáról, egy ősi királyságról kapta a nevét,
holott egy régi barátnőm, Lydia ihlette az elnevezést. Ő volt a negyedik nő,
akivel összejöttem abban az évben, szóval…
Felpillantottam. Damien és Chiara összekapaszkodva zokogtak,
erőtlenül csapkodták egymást, és azt hajtogatták: – Utállak! Utállak!
Valentina az amfiteátrum padján feküdt, és csendben remegett.
Woodrow széttörte a pánsípját.
– Kókler vagyok! – zokogta. – Kókler!
Még Austinnak is könnyes volt a szeme. Elismerően tartotta fel a
hüvelykujját.
Nagyon örültem, hogy a régi tehetségem részben érintetlen maradt, de
féltem, hogy Kheirón megharagszik rám, ha az egész osztály súlyos
depresszióba zuhan.
Kissé élesen pendítettem meg a d-húrt; a koncerteken ezzel a trükkel
védem ki, hogy a rajongóim szétrobbanjanak az elragadtatástól. (Ezt
vegyétek szó szerint. Azok a Fillmore-beli koncertek az 1960-as években…
Jó, inkább megkíméllek titeket a borzalmas részletektől.) A következő
akkordot direkt hamisra vettem. Szörnyen hangzott, de a táborlakók hirtelen
abbahagyták a szenvelgést. Kihúzták magukat, letörölték a könnyeiket, és
lenyűgözve figyelték, ahogy lejátszom egy szimpla egyes-négyes-ötös
hangzatot.
 – Ez az, haver!
Austin az álla alá emelte a hegedűjét, és improvizálni kezdett.
Gyantázott vonója vidáman táncolt a húrokon. Mélyen egymás szemébe
néztünk, és egy pillanatra többek lettünk egyszerű családtagoknál.
Eggyéolvadtunk a zenével, olyan szinten kommunikáltunk, amit csak az
istenek és a zenészek ismernek.
Végül Woodrow törte meg a varázst.
– Ez csodálatos! – zokogta a szatír. – Ezennel átadom az osztályt. Mit
képzeltem? Kérlek, ne nyúzz meg!
– Kedves szatír – feleltem –, én soha...
Hirtelen görcsbe rándultak az ujjaim. Meglepetésemben elejtettem a
gitárt. A hangszer nagy csattogások közepette gurult le az amfiteátrum
kőlépcsőjén.
Austin leengedte a vonóját.
– Jól vagy?
– Ööö… persze.
De nem voltam jól. Néhány pillanatra újraélhettem a velem született
tehetségem keltette boldogságot. Új halandó ujjaim azonban láthatóan nem
voltak alkalmasak a feladatra. Sajgott a kezem. Vörös csíkok virítottak az
ujjbegyeimen, ott, ahol a bőröm a fogólaphoz ért. De nem csak a kezemet
erőltettem túl. A tüdőm összezsugorodott, az összes oxigén elillant belőle,
pedig nem is énekeltem.
– Csak… elfáradtam – mondtam kétségbeesetten.
Valentina bólintott.
– Hát igen. Eszméletlenül gyorsan játszottál!
– Semmi baj, Apollón – vigasztalt Austin. – Majd megerősödsz.
Amikor a félistenek a szárnyaikat próbálgatják, könnyen elfáradnak, főleg
eleinte.
– De én nem…
Nem tudtam befejezni a mondatot. Nem voltam félisten. Sem isten. Azt
sem tudtam, ki vagyok. Hogyan zenéljek, ha egyszer selejtes vagyok?
Minden egyes hang csak újabb fájdalmat és nehézséget jelentene. A b-húrom
sosem lesz elég feszes.
Az elkeseredettségem az arcomra is kiült.
Damien White ökölbe szorította a kezét.
– Nyugi, Apollón! Nem te vagy a hibás. Hanem az a hülye gitár, de
most meglakol!
Nem ellenkeztem, amikor levágtatott a lépcsőn. Perverz elégedettséggel
néztem, ahogy aprófát hasít a hangszerből.
– Idiota! – prüszkölt Chiara. – Most már tényleg nem játszhatok rajta!
Woodrow összerezzent.
– Nos, ööö… köszönöm! Jó kis óra volt!

Az íjászat kész kabaré volt.

Ha visszanyerem isteni alakomat (bocsánat, nem ha, hanem amikor),
fogadkoztam magamban, első dolgom lesz, hogy mindenkin agymosást
végzek, aki szemtanúja volt a megsemmisülésemnek. Egyszer találtam el a
céltáblát. Egyszer. A többi lövésem vállalhatatlan volt. Két nyíl száz méterre
suhant el a fekete kör mellett. Földhöz vágtam az íjamat, és szégyenemben
sírva fakadtam.
Kayla volt az oktatónk, de a türelme és a kedvessége csak még tovább
rontott a helyzeten. Felvette az íjamat, és a kezembe adta.
– Apollón – mondta –, fantasztikus voltál. Még egy kis gyakorlás és…
– Én vagyok az íjászat istene! – jajveszékeltem. – Nekem nem kell
gyakorlás!
Niké lányai rosszmájúan vihogtak mellettem.
Dühítően találó nevük volt: Holly és Laurel Victor. Azokra a gyönyörű,
gazellatestű afrikai nimfákra emlékeztettek, akikkel Athéné szokott lógni a
Triton-tónál.
– Hé, existen! – szólított meg Holly, és felajzotta az íját. – Csak úgy
fejlődsz, ha gyakorolsz.
 Hetest lőtt a piros gyűrűn, de ez egyáltalán nem szegte kedvét.
– Mondod te – válaszoltam. – Te csak egy halandó vagy!
A nővére, Laurel, felhorkant.
– Most már te is az vagy. Úgyhogy beszoptad. A nyertesek nem
picsognak. – Kilőtte a nyilát, ami a nővére nyila mellett fúródott a
céltáblába, csak éppen a piros gyűrűn belül. – Ezért vagyok jobb Hollynál. Ő
állandóan picsog.
– Igen, ez igaz – morogta Holly. – De csak azért, mert iszonyú béna
vagy.
– Tényleg? – kérdezte Laurel. – Na, gyere! Versenyezzünk! Három kör,
a legjobb két lövés számít. A vesztes egy hónapig sikálja a vécét.
– Akkor rajta!
A két lány azon nyomban megfeledkezett rólam. Kiváló triton-tavi
nimfa lett volna belőlük.
Kayla karon fogott, és félrevont.
– Ezek nem normálisak, esküszöm! Együtt vezetik a Niké Bungalót, így
csak egymással kell versengeniük. Különben seperc alatt átvennék a tábor
irányítását, és diktatúrát hirdetnének.
Azt hiszem, így próbált felvidítani, de engem már ez sem vigasztalt.
Az ujjaimat bámultam, most már nemcsak a gitár törte fel őket, hanem
az íj is. Ez lehetetlen! Megalázó!
– Nekem ez nem megy, Kayla – motyogtam. – Túl öreg vagyok én már
kamasznak!
Kayla megfogta a kezemet. A zöld színű lobonc alatt gyömbérszínű
volt a bőre – mint a tejszínbe mártott réz –, az arcát és a karját pöttyöző
szeplők aranybarnán ragyogtak. Nagyon hasonlított az apjára, Darren
Knowlesra, a kanadai íjászedzőre.
Úgy értem, a másik apjára. És igen, természetesen ilyen kapcsolatból is
születhet félisten gyermek. Miért ne? Zeusz a saját combjából teremtette
Dionüszoszt. Athéné egyik gyereke zsebkendőből fogant. Miért akadtok
fenn ezen? Mi, istenek, óriási csodatettekre vagyunk képesek.
 Kayla mély levegőt vett, mintha fontos lövésre készülne.
– Menni fog, apa. Már így is jó vagy. Nagyon jó. Csak lejjebb kell
adnod az elvárásaidból. Légy türelmes; légy bátor! És akkor fejlődni fogsz.
A nevetés kerülgetett. Hol éri az meg nekem, ha csak simán jó vagyok?
Minek törjem magam, hogy jobb legyek, ha előtte isteni voltam?
– Nem – feleltem keserűen. – Nem, ez így kész gyötrelem. A Sztüx
folyóra esküszöm, addig nem veszek íjat vagy hangszert a kezembe, amíg
újra isten nem leszek!
Mondjatok, amit akartok. Tudom, buta egy fogadalom volt, a
szomorúság és az önsajnálat hevében született. De már nem szívhattam
vissza. A Sztüx folyóra tett eskü megszegése rémes következményekkel
járhat.
De már ez sem érdekelt.
Zeusz elátkozott, halandóvá tett. Nem akartam úgy tenni, mintha
minden a legnagyobb rendben volna. Amíg nem leszek Apollón, nem is
fogok úgy viselkedni. Egyelőre csak egy bugyuta fiatalember vagyok, akit
Lester Papadopoulosnak hívnak. Lehet, hogy számomra érdektelen dolgokra
fogom pazarolni az időmet – mint például a kardforgatás vagy a tollaslabda
–, de akkor sem szennyezem be a tökéletes zenei és íjásztudásomról őrzött
emlékeket.
Kayla rémülten meredt rám.
– Apa, ezt nem mondhatod komolyan.
– Dehogyisnem!
– Vond vissza! Ne… – A hátam mögé pillantott. – Hát ennek meg mi
baja?
Követtem a tekintetét.
Sherman Yang transzállapotban baktatott az erdő felé.
Nagy vakmerőség lett volna utánaszaladni, hiszen azonnal a tábor
legveszélyesebb pontján találtuk volna magunkat.
Úgyhogy Kayla meg én pontosan ezt tettük.
 Hajszál híja volt, hogy sikerrel jártunk. Miután elértük a fák vonalát, az
erdő elsötétült. A hőmérséklet több fokot zuhant. A horizont kitágult, mintha
nagyító mögé került volna.
Egy nő suttogott a fülembe. Ezúttal felismertem a hangját. Egyre csak
nógatott. Te tetted ezt velem! Gyere! Fuss utánam!
Félelem cikázott keresztül a gyomromon.
Elképzeltem, ahogy a faágak karrá változnak, a levelek zöld kezekként
hullámoznak.
Daphné, gondoltam magamban.
Ennyi évszázad elteltével is mérhetetlen bűntudat gyötört. Ha ránéztem
egy fára, ő jutott az eszembe. Ha erdőben jártam, elfogott az idegesség. Úgy
éreztem, a fák szellemei joggal nyomasztanak a gyűlöletükkel és tartanak
bűnösnek… Legszívesebben térdre vetettem volna magam. Hogy a
bocsánatukért esedezzem. De erre most nem volt idő.
Nem hagyhattam, hogy az erdő megint összezavarjon. Nem
engedhettem, hogy bárkit csapdába ejtsen.
Kaylára nem hatott a bűbáj. Kézen fogtam, nehogy elszakadjunk
egymástól. Alig néhány lépést kellett megtennünk, de Sherman Yang mintha
kilométerekre lett volna tőlünk.
Elkaptam a karját.
– Sherman!
Megpróbált lerázni. Szerencse, hogy lassú volt, és kába, különben én is
begyűjtöttem volna néhány heget. Kaylával magunk felé fordítottuk.
Sherman szemgolyója úgy rángatózott, mintha félálomban lenne.
– Ne! Ellis! Meg kell találnunk őt! Miranda! Kicsim!
Kérdőn néztem Kaylára.
– Ellis az Árész Bungalóban lakik – magyarázta Kayla. – Ő is az
eltűntek között van.
– Jó, de mi az, hogy „Miranda, kicsim”?
– Nagyjából egy hete jöttek össze Shermannel.
 – Aha!
Sherman megpróbálta kiszabadítani magát.
– Meg kell találnunk!
– Miranda arra van, barátom – hazudtam. – Odaviszünk hozzá.
Sherman nem küzdött tovább. Fennakadt a szeme.
– Hol… ott?
– Igen.
– Ellis?
– Igen, én vagyok az – feleltem. – Ellis.
– Szeretlek, haver! – zokogta Sherman.
Még így is nagy erőfeszítésünkbe került, hogy kivezessük a fák közül.
Eszembe jutott egy eset, amikor Héphaisztosszal nekünk kellett ágyba
dugnunk Hüpnosz istent, miután alvajáróként besétált Artemisz
hálószobájába az Olimposz-hegyen. Kész csoda, hogy nem kaptunk
ezüstnyilat az alfelünkbe.
Kivezettük Shermant az íjászmezőre. A második lépésnél a fiú pislogva
magához tért. Amikor észrevette, hogy két oldalról támogatjuk, lerázta
magáról a kezünket.
– Mi ez? – vont kérdőre minket.
– Bementél az erdőbe – válaszoltam.
Sherman ránk szegezte fenyegető tekintetét.
– Nem igaz.
Kayla Sherman felé nyúlt, de aztán meggondolta magát. Törött ujjakkal
bajosan lehet íjászkodni.
– Sherman, transzba estél. Ellisről és Mirandáról motyogtál valamit.
A Sherman arcát keresztülszelő heg bronzosan izzott.
– Nem emlékszem rá.
 – A többi eltűntet nem emlegetted – tettem hozzá segítőkészen. –
Például Cecilt sem.
– Miért emlegetném Cecilt? – morogta Sherman. – Ki nem állhatom a
csávót. Különben is, miért higgyek nektek?
– Az erdő csapdába csalt – magyaráztam. – Megbabonáztak a fák.
Sherman elgondolkodva fürkészte az erdőt, de a fák már visszanyerték
régi alakjukat. Az árnyékok megrövidültek, és a hullámzó zöld kezek is
eltűntek.
– Na, ide figyelj! – mondta Sherman –, fáj a fejem, hála a zakkant
havernődnek, Megnek. Ha esetleg furcsán viselkednék, ez az oka.
Kayla a homlokát ráncolta.
– De…
– Elég! – csattant fel Sherman. – Ha még egyszer megszólaltok,
lenyomom azt a tegezt a torkotokon. Senki sem kérdőjelezheti meg az
önfegyelmemet! Mindjárt kezdődik a verseny.
Azzal faképnél hagyott minket.
– Sherman! – szóltam utána.
Megfordult, és ökölbe szorította a kezét.
– Nem emlékszel? – kérdeztem. – Mielőtt itt találtad magad velünk…
mire gondoltál?
Egy röpke pillanatra Sherman megint elbambult.
– Mirandára és Ellisre… ahogy mondtátok. Azon gondolkodtam,
hogy… bárcsak tudnám, hol vannak.
– Tehát feltettél egy kérdést. – Páni félelem fogott el. – Meg akartál
tudni valamit.
– Hát…
Az étkezőpavilonban felharsant a kagylókürt.
Sherman arcvonásai megkeményedtek.
 – Mindegy. Hagyjuk! Gyertek ebédelni! Utána úgyis kicsinállak titeket
a háromlábas halálversenyen.
Nem ez volt a legkomolyabb fenyegetés, amit életemben hallottam, de
Sherman szájából azért elég félelmetesnek hangzott. A fiú a pavilon felé
indult.
Kayla rám nézett.
– Ez meg mi volt?
– Most már értem – válaszoltam. – Tudom, miért tűntek el a táborlakók.
 16.
Meghez láncolva
Hej, Limában kötök ki
Harley egy mocsok

EMLÉKEZTETŐ ÖNMAGAMNAK: háromlábas halálverseny előtt ne feszegess fontos

kérdéseket.
Úgysem hallgatnak rád.
Az előző esti morgolódáshoz és siránkozáshoz képest a táborlakók most
már izgatottan zsizsegtek. Ebéd közben is a fegyvereiket tisztogatták, a
páncélhevederekkel matattak, és titkos összeesküvéseket szőttek. Többen is
megpróbálták rávenni Harley-t, a versenypálya tervezőjét, árulja el, mi a
legcélravezetőbb stratégia.
Harley imádta, hogy ő van a figyelem középpontjában. Az ebéd végére
kupacokban álltak az asztalán a felajánlások (értsd: megvesztegetési
ajándékok): a csokik, a mogyoróvajas kosárkák, a gumimacik és a
matchboxok. Harley kiváló isten lett volna. Elfogadta az ajándékokat,
elmormolt néhány udvariassági formulát, de az imádói semmivel sem lettek
gazdagabbak.
Megpróbáltam félrevonni Kheirónt, hogy figyelmeztessem az erdő
rejtette veszélyekre, de annyira lefoglalták a verseny előkészületei, hogy
izgalmában majdnem agyontaposott. Idegesen ügetett körbe-körbe a
szatírokból és nimfákból álló bírói csapattal, térképeket bújt, és sorra adta ki
a parancsokat.
– A csapatokat szinte lehetetlen nyomon követni – dünnyögte a
Labirintus alaprajzát böngészve. – A D zónában nem jó a lefedettség.
– Kheirón – szóltam közbe –, egy pillanatra...
– A reggeli tesztcsoport Peruban kötött ki – magyarázta Kheirón a
szatíroknak. – Ez nem fordulhat elő még egyszer.
– Az erdő – mondtam.
– Igen, sajnálom, Apollón. Megértem, hogy aggódsz…
– Beszél az erdő. Emlékszel a régi…
 Egy füstölgő ruhájú nimfa szaladt oda Kheirónhoz.
– Felrobbantak a jelzőfáklyák!
– Istenek! – sápítozott Kheirón. – Azokat vészhelyzet esetére
tartogattuk!
Átgaloppozott a lábamon, és követte az asszisztensek hadát.
És ez így ment egész végig. Ha isten vagy, az egész világ a te szavaidon
csüng. De ha tizenhat éves kamasz… hát, ne számíts túl sok jóra.
Megpróbáltam rábeszélni Harley-t, hogy halassza el a versenyt, de
rövid úton lerázott.
– Á! – mondta.
Héphaisztosz gyermekeként Harley is valami masinát bütykölt, a
rugókat meg a fogaskerekeket próbálgatta. Nem igazán érdekelt, mi az, de
azért rákérdeztem, hátha ezzel elnyerem Harley bizalmát.
– Ez egy jeladó – mondta, és beállított egy gombot. – Az eltűnteknek.
– A Labirintusba kell?
– Nem. Ott csak magatokra számíthattok. Ez itt Leóé.
– Leo Valdezé.
Harley hunyorogva vizslatta a készüléket.
– Ha nem találsz vissza, segít a jeladó. Csak rá kell állnom a
frekvenciára.
– És… mióta dolgozol rajta?
– Amióta Leo eltűnt. Most koncentrálnom kell. Nem állíthatom le a
versenyt.
Azzal hátat fordított, és elsétált.
Döbbenten bámultam utána. A fiú hat hónapja dolgozott egy jeladón,
amivel hazahozhatja az eltűnt testvérét, Leót. Kíváncsi voltam, vajon otthon,
az Olimposzon, van-e valaki, aki hasonló igyekezettel próbál hazajuttatni.
Nem sok reményt fűztem a dologhoz.
 Elanyátlanodva majszoltam a szendvicsemet a pavilon sarkában.
Néztem, ahogy a nap a horizont alá bukik a téli égbolton, és a szekeremre
meg szegény lovaimra gondoltam, akik az istállóba ragadva várják, hogy
valaki megfuttassa őket.
Természetesen a kozmosz az én segítségem nélkül is mozgásban
maradt. A különféle hitrendszereknek köszönhetően a bolygók és a csillagok
zavartalanul keringtek. A farkasok fáradhatatlanul üldözték Solt. Ré is
megállás nélkül haladt előre napbárkáján. Tonatiuh jól elvolt a rengeteg
vérrel, amit még az azték emberáldozatokból nyert. És az az izé – az a
tudomány – is tovább generálta a gravitációt meg a kvantumfizikát, vagy
mit.
Ennek ellenére, ahogy ott álltam és a háromlábas versenyre vártam, úgy
éreztem, nem veszem ki a részem a feladatokból.
Még Kayla és Austin sem ért rá velem foglalkozni. Kayla elmesélte
Austinnak, mit tapasztaltunk, amikor kimentettük Sherman Yangot az
erdőből, de Austin teljes elmélyültséggel tisztogatta a szaxofonját.
– Majd a vacsoránál megmondjuk Kheirónnak – motyogta. Egy nádszál
volt a szájában. – Most mindenki a versennyel van elfoglalva, és különben
sem megyünk az erdő közelébe. Ha jól eltalálom a hangokat a
Labirintusban… – Hirtelen felcsillant a szeme. – Óóó! Gyere csak ide,
Kayla! Van egy ötletem.
Félrevonta Kaylát, és én újból egyedül maradtam.
Természetesen megértettem Austin lelkesedését. Irtó jól szaxofonozott,
biztosra vettem, hogy korszakos dzsesszzenész válik belőle, és ha azt
hiszitek, hogy dzsessz-szaxofonosként olyan könnyű félmilliós nézettséget
szerezni a YouTube-on, hát nagyon tévedtek. Viszont az is biztos volt, hogy
Austin zenei karrierje egy pillanat alatt derékba törik, ha az erdőben lakozó
erő mind egy szálig elpusztít minket.
Végső (nagyon végső) kétségbeesésemben megkerestem Meg
McCaffrey-t.
Az egyik parázskosárnál állt, Julia Feingolddal és Alice Miyazawával
beszélgetett. Vagyis inkább Hermész lányai beszéltek, miközben Meg egy
sajtburgert csócsált. Nem is értem, hogy ez a megrögzött húsevő hogy
származhat Démétértől, a gabonafélék, a gyümölcsök és a zöldségek
istennőjétől.
Igaz, Perszephoné ugyanez pepitában. A legendák szerint a tavasz
istennője csupa kedvesség meg nárcisz, és kizárólag gránátalmán él, de jobb,
ha tőlem tudjátok, hogy egy ültő helyében beburkol egy egész tál
sertésoldalast.
Meghez siettem. A Hermész lányok úgy hőköltek hátra, mintha
kígyóbűvölő lennék. Elégedettséggel töltött el a reakciójuk.
– Helló! – köszöntem. – Mi a téma?
Meg a kezével törölte meg a száját.
– A lányok azt kérdezik, van-e valami tervünk a versenyre.
– Meghiszem azt!
Egy mágneses lehallgatóeszközt csippentettem le Meg kabátujjáról, és
Alice-hez vágtam.
Alice félénken mosolygott.
– Próbálkozni szabad.
– Hát persze – feleltem. – Remélem, ti sem fogtok haragudni, hogy
megbuheráltam a cipőtöket. Jó versenyzést!
A lányok arrébb csoszogtak, és idegesen vizslatták a sportcipőjük
talpát.
Meg úgy nézett rám, mintha nagyot nőttem volna a szemében.
– Mit csináltál a cipőjükkel?
– Semmit – válaszoltam. – De egy istennek jól kell blöffölnie.
Meg felhorkant.
– És mi a titkos tervünk? Várj! Kitalálom. Nincs ilyen.
– Látom, vág az eszed. Úgy volt, hogy összedobok valamit, de
eltérítettek. Van egy kis gond.
– Naná. – Meg két bronzhurkot húzott elő a kabátzsebéből, olyanok
voltak, mint a fitneszszalagok, csak éppen fémből készültek. – Láttad ezt? A
lábunkra kell tenni. Csak a verseny végén veheted le. Hozzá sem szabad
nyúlnod. Utálom, ha lekorlátoznak!
– Én is. – Már a nyelvemen volt, hogy főleg, ha egy Meg nevű csitrihez
kell alkalmazkodnom, de végül győzött a diplomáciai érzékem. – De én
valami másra utaltam.
Elmeséltem Megnek, hogy amikor íjászórán voltam, Shermant
majdnem becsalták az erdőbe.
Meg levette a macskaszemüvegét. Sötét szeme így sokkal lágyabbnak
és melegebbnek tűnt, olyan volt, mint az anyaföld.
– Gondolod, hogy van valami az erdőben, ami magához csalogatja az
embereket?
– Azt hiszem, inkább válaszol az embereknek. Régen volt egy
Orákulum…
– Igen, már említetted. Delphoi.
– Nem. Ez egy másik Orákulum, sokkal régebbi, mint Delphoi. Fákból
áll. Egy beszélő liget.
– Beszélő fák. – Meg elnyomott egy mosolyt. – És hogy hívták azt az
Orákulumot?
– Hát… már nem emlékszem – feleltem fogcsikorgatva. – Pedig
tudnom kellene. Kapásból rá kellene vágnom! De… Mintha direkt nem
akarna az eszembe jutni.
– Van ilyen – mondta Meg. – Majd eszedbe jut.
– De én nem vagyok ilyen! Hülye emberi agy! Mindenesetre gyanítom,
hogy ez a liget valahol az erdőben lehet. Nem tudom, miért. De azok a
suttogó hangok… a titkos Orákulum adja ki őket. A szent fák jósolni
próbálnak, mindenkit magukhoz csalogatnak, aki választ keres valamilyen
égető kérdésre.
Meg feltette a szemüvegét.
– Ez elég bénán hangzik, ugye, tudod?
Mélyeket lélegeztem. El kellett fogadnom, hogy már nem vagyok isten.
Le kellett nyelnem a halandók sértéseit, már nem változtathattam őket
hamuvá.
– Azért jobb, ha vigyázol! – mondtam.
– De a verseny nem érinti az erdőt.
– Értsd meg... nem vagyunk biztonságban. Örülnék, ha megidéznéd
Barack cimborádat.
– Mondtam már, hogy csak akkor jön, amikor kedve tartja. Nem…
Kheirón akkorát fújt a vadászkürtbe, hogy kettős látásom lett tőle.
Újabb fogadalom: ha egyszer visszaváltozom istenné, leszállok ebbe a
táborba, és az összes kürtöt elorozom.
– Félistenek! – kiáltotta a kentaur. – Kössétek össze a lábatokat, és
gyertek a rajthoz!

Egy réten gyülekeztünk, úgy száz méterre a Nagy Háztól. Kész csoda,
hogy épségben eljutottunk idáig. A bal lábam Meg lábához volt kötözve.
Legutóbb Létó méhében éreztem ilyet, mielőtt megszülettünk volna a
húgommal. Igen, még most is emlékszem. Artemisz mindig félrelökött, a
bordáimat böködte a könyökével, és úgy általában disznó módon viselkedett.
Csendben megfogadtam, hogy ha élve megúszom a versenyt,
feláldozok magamnak egy bikát, sőt talán még egy új templomot is emelek a
saját tiszteletemre. Odavagyok a bikákért meg a templomokért.
A szatírok ránk szóltak, hogy szóródjunk szét.
– Hol a rajtvonal? – tudakolta Holly Victor, és a nővére elé
nyomkodott. – Én leszek elöl!
– Nem, én leszek elöl – helyesbített Laurel. – Te lehetsz a második.
– Nyugalom! – mondta nyugtalanul Woodrow, a szatír. – Mindent
elmagyarázunk. Amint megtudjuk, ööö, hogy mit kell elmagyarázni.
Will Solace felsóhajtott. Természetesen Nico volt a párja. Úgy
könyökölt Nico vállán, mintha Hádész fia egy kényelmes polc lenne.
– Kár, hogy nincs itt Grover. Ő olyan jó szervező volt.
– Én Hedge edzővel is beérném. – Nico lelökte magáról Will karját. –
Amúgy ne nagyon emlegesd Grovert! Juniper is itt van.
 Az egyik nimfára mutatott: egy halványzöldbe öltözött csinos lányra.
– Grover barátnője – magyarázta felém fordulva. – Nagyon magányos.
– Jól van! – kiáltotta Woodrow. – Még egy kicsit széjjelebb! Ne álljatok
ennyire szorosan, mert ha meghaltok, a többi csapatot is kinyírjátok!
Will felsóhajtott.
– Úgy izgulok!
Will és Nico odébb ugrált. Julia és Alice a Hermész Bungalóból még
egyszer megnézte a cipője talpát, és gyilkos pillantást vetettek rám. Connor
Ellelop Paolo Montesszel, Hébé brazil fiával került össze, de ennek egyikük
sem örült túlságosan.
Lehet, hogy Connor azért durcáskodott, mert gyógykenőcs borította
szétmarcangolt fejbőrét, és ettől olyan volt a feje, mintha egy macska
köhögte volna fel. Vagy csak a testvérét, Travist hiányolta.
Mi Artemisszel a születésünk első pillanatától kezdve külön utakon
jártunk. Kijelöltük a territóriumunkat, és ennyi. De most bármit megadtam
volna, hogy láthassam. Zeusz nyilván súlyos büntetéssel sújtaná, ha
megpróbálna a segítségemre sietni a halandó létem alatt. De azért legalább
egy szeretetcsomagot küldhetne az Olimposzról: egy normális tógát,
pattanástalanító varázskrémet, meg talán egy tucat áfonyás ambróziasütit a
Szkülla kávézóból. Mennyei ott az aprósüti!
A többi csapatot fürkésztem. Kayla és Austin úgy néztek ki az íjukkal
meg a szaxofonjukkal, mint egy halálos utcai előadóművész-páros. Chiara,
Tükhé bűbájos kislánya, a nemezisével, Damien White-tal alkotott egy
csapatot, aki… izé, Nemeszisz fia volt. Billie Ng a Démétér Bungalóból
Valentina Diazzal került össze, aki sietve leellenőrizte a sminkjét Billie ezüst
kabátjának fényvisszaverő felületén. Azt valahogy nem vette észre, hogy két
kicsi, szarvasagancsszerű gally áll ki a hajából.
Arra jutottam, hogy Malcolm Pace lesz a legerősebb ellenfelünk.
Athéné gyerekeinél sosem lehet tudni. Meglepő módon Sherman Yangot
választotta párjául. Ez elég logikátlan döntésnek tűnt, hacsak Malcolmnak
nem voltak hátsó szándékai. Athéné gyerekei mindig furmányos terveket
eszelnek ki. És én csak nagy ritkán profitálok belőlük.
 Egyedül Harley és Nyssa nem vett részt a versenyen, mert ők állították
fel az akadálypályát.
Miután jól szétszóródtunk, és a szatírok ellenőrizték a lábbilincseket,
Harley összeütötte a tenyerét.
– Jól van! – Lelkesen ugrabugrált, azokra a római gyerekekre
emlékeztetett, akik ujjongva nézték a kivégzéseket a Colosseumban. – A
következő lesz a feladat. Minden párosnak három aranyalmát kell gyűjtenie,
aztán élve vissza kell jutnia a rétre.
A félistenek zúgolódni kezdtek.
– Aranyalma – mondtam. – Utálom az aranyalmát! Csak a baj van vele.
Meg vállat vont.
– Én szeretem az almát.
Eszembe jutott a rothadt alma, amivel Meg betörte Cade orrát a
sikátorban. Azon tűnődtem, vajon aranyalmával is képes-e erre a halálos
mutatványra. Talán mégis van esélyünk.
Laurel Victor jelentkezett.
– Ezek szerint az a csapat nyer, amelyik elsőnek ér vissza?
– Minden csapat nyer, aminek a tagjai életben maradnak! – válaszolta
Harley.
– Ez nevetséges! – kiáltotta Holly. – Csak egy győztes lehet. Az nyer,
aki elsőként ér vissza!
Harley vállat vont.
– Felőlem. Én csak annyit kérek, hogy maradjatok életben, és ne öljétek
meg egymást.
– O quê?
Paolo olyan hangos méltatlankodásba kezdett, hogy Connornak be
kellett fognia a bal fülét.
– Ugyan, ugyan! – csitítgatta Kheirón. A nyeregtáskái tömve voltak
kötszerrel meg jelzőfáklyával. – Nem kell tovább súlyosbítani a helyzetet.
Legyen ez egy tiszta háromlábas halálverseny! Még valami, táborlakók, a
reggeli tesztcsoportunk problémáira való tekintettel mondjátok utánam:
Nehogy Peruban köss ki!
– Nehogy Peruban köss ki! – kántálta mindenki.
Sherman Yang az ujjait ropogtatta.
– Szóval hol a rajtvonal?
– Nincs rajtvonal – mondta vidáman Harley. – Onnan indultok, ahol
most álltok.
A táborlakók zavartan néztek össze. Hirtelen megrázkódott a rét. Sötét
vonalak jelentek meg a fűben, hatalmas zöld sakktáblává változtatva a talajt.
– Jó mulatást! – kiáltotta Harley.
Megnyílt a föld a lábunk alatt, és beleestünk a Labirintusba.
 17.
Halálos golyók
Gurulnak a nyomunkban
Miért vagyok itt?

LEGALÁBB NEM PERUBAN LANDOLTUNK.

Kőre érkeztem, belesajdult a bokám. A falnak tántorodtunk, de Meg

teste felfogta az ütést.
Egy sötét alagútban találtuk magunkat, amit tölgyfa gerendák
támasztottak alá. A lyuk, amin leestünk, eltűnt, egyöntetű földréteg húzódott
a fejünk fölött. A többi csapatnak színét sem láttam, de hallottam, hogy
Harley odafent kiáltozik: – Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk!
– Amikor visszakapom a hatalmamat – mondtam –, csillagképpé
változtatom Harley-t. Az lesz a neve, hogy Csipszar. A csillagképek legalább
csöndben vannak.
Meg az alagút belsejébe mutatott.
– Nézd!
Amikor a szemem megszokta a sötétséget, rájöttem, hogy az alagútban
derengő fény egy nagyjából harminc méterre lévő világító gyümölcsből jön.
– Egy aranyalma – mondtam.
Meg futásnak eredt, és engem is magával rángatott.
– Várj! – förmedtem rá. – Lehet, hogy csapda!
Mintegy varázsütésre Connor és Paolo jelent meg a folyosó túlsó
végén. Paolo felkapott egy aranyalmát.
– BRASIL! – kiáltotta.
Connor ránk vigyorgott.
– Lajhárok!
Ekkor szétnyílt a mennyezet, és sárgadinnye nagyságú vasgolyók
zúdultak a két fiú nyakába.
– Fussunk! – nyüszítette Connor.
 Connor és Paolo nagy kínkeservvel hátraarcot csinált és elbicegett. Egy
rakás sistergő ágyúgolyó gurult a nyomukban.
A hangok elhaltak. A világító alma híján koromsötét lett.
– Csúcs! – A falak visszaverték Meg hangját. – És most mi legyen?
– Szerintem induljunk el az ellenkező irányba.
Ez nem is volt olyan egyszerű. Meget jobban zavarta a vakság, mint
engem. Halandó testemnek hála már így is nyomoréknak és fogyatékosnak
éreztem magam. Én egyébként sem csak a látásomra támaszkodom. A
zenéhez éles fül szükségeltetik. Az íjászathoz érzékeny tapintás és a
széljárások ismerete. (Jó, a látás is hasznos, de értitek, mire akarok
kilyukadni.) Kinyújtott karral csoszogtunk előre. Éberen hegyeztem a
fülemet, nem hallok-e gyanús kattanást, roppanást vagy nyikorgást, ami akár
robbanást is jelezhet, bár sejtettem, hogy ha ilyen figyelmeztető jelet
észlelek, már túl késő lesz. Végül rájöttünk, hogyan hangoljuk össze a
lépteinket. Nem volt könnyű. Nekem hihetetlen ritmusérzékem van. Meg
mindig egy hajszálnyival lassabban vagy gyorsabban haladt, és vagy balra,
vagy jobbra térített, vagy a falnak vezetett.
Nem tudtam, percek vagy napok óta vánszorgunk-e. A Labirintusban
másképp telik az idő.
Eszembe jutott, mit mesélt Austin: hogy a Labirintus megváltozott az
alkotója halála óta. Kezdtem kapiskálni, hogy mire célzott. Frissebb volt a
levegő, mintha az útvesztő nem emésztett volna fel annyi holttestet. A falak
kipárolgása sem hatott félelmetesnek. A jelek szerint vér vagy nyálka sem
szivárgott belőle, ami határozott előrelépésnek számított. Annak idején egy
lépést sem tehettél meg anélkül Daidalosz Labirintusában, hogy ne
érzékelted volna a mohó vágyat: Testestől-lelkestől elpusztítalak. Most
bágyadtabb hangulat uralkodott az útvesztőben, és mintha a rosszindulat is
alábbhagyott volna: Hé, ha meghalsz, meghalsz, ha nem, nem.
– Sosem kedveltem Daidaloszt – dünnyögtem. – A vén gazember nem
bírt leállni. Mindig a legújabb technikát, a legfrissebb fejlesztéseket kutatta.
Én figyelmeztettem, hogy ne tápláljon tudatot a labirintusba. „A mesterséges
intelligencia veszélyes játék, öreg”, mondtam neki. De neeeem. Csak azért is
rosszindulatúnak teremtette!
 – Nem értem, miről beszélsz – mondta Meg. – De talán majd akkor
szapuld az útvesztőt, ha már kijutottunk belőle.
Egyszer csak megtorpantam, mert Austin szaxofonját hallottam a
távolból. Halkan szólt, és a hang annyi folyosón cikázott keresztül, hogy
nem tudtam megállapítani, honnan jön. Aztán csend lett. Reméltem, hogy
Austin és Kayla már begyűjtötte a három almát, és szerencsésen
megmenekültek.
Végül egy útelágazáshoz értünk. Ezt onnan vettem észre, hogy az
arcom két oldalán másképp áramlott a levegő, és a hőmérséklet is
különbözött.
– Miért álltunk meg? – kérdezte Meg.
– Csitt!
Feszülten hallgatóztam.
A jobb oldali folyosó felől halk, sivító hang hallatszott, alighanem
körfűrésztől származott. A bal oldali folyosó csendes volt, de fura szag áradt
belőle, ami kellemetlenül ismerős érzéseket keltett bennem… nem kéngőz
volt, hanem különböző ásványok keveréke, ami a föld mélyéről tör elő.
– Nem hallok semmit – nyafogott Meg.
– Jobbról fűrész – mondtam neki. – Balról büdösség.
– A büdösséget választom.
– Rögtön gondoltam.
Meg szokás szerint rám öltötte a nyelvét, aztán balra fordult, és engem
is magával rántott.
A lábamon feszülő bronzpántok kidörzsölték a bokámat. A bőrömön
éreztem Meg combartériájának a lüktetését, ami teljesen felborította a
ritmusérzékemet. Amikor ideges vagyok (ami nálam ritkaságszámba megy),
dudorászással próbálom megnyugtatni magam. Általában Ravel Boleróját
vagy Szeikilosz sírversét választom. De Meg pulzusa összezavart, így csak
egyetlen dal maradt, amiből nem zökkentem ki: a Kacsatánc. Jól kezdődik,
gondoltam magamban.
 Továbbtipegtünk. A vulkáni gőzök szaga egyre orrfacsaróbb lett.
Kiestem a ritmusból. A szívem a Kacsatánc ütemére dobogott. A hely
félelmetesen ismerősnek hatott. Azzal nyugtatgattam magam, hogy ez
lehetetlen. Nem kerülhettük meg a fél világot. De a Labirintus már csak
ilyen. Idelenn a távolság értelmezhetetlen fogalom. Az útvesztő kihasználja
az áldozatai gyengeségét. És ami még rosszabb: akasztófahumora van.
– Fény! – kiáltott fel Meg.
Igaza volt. A koromsötét ködös homállyá szelídült. Az alagút véget ért,
és egy keskeny, hosszirányú, vulkánkürtőszerű barlangban folytatódott.
Mintha egy hatalmas karom kapott volna bele a folyosóba, sebet ejtve a
talajban. Legutóbb a Tartaroszban láttam ilyen karmos lényeket. Nem
szívesen találkoztam volna velük.
– Forduljunk vissza! – mondtam.
– Hülye vagy? – förmedt rám Meg. – Nem látod az aranyos izzást? Ez
alma lesz.
Csak örvénylő hamut és gázt láttam.
– Láva is lehet – feleltem. – Vagy sugárzás. Vagy egy szempár. Egy
izzó szempár sosem jelent jót.
– Szerintem alma – erősködött Meg. – Almaillatot érzek.
– Ó, ilyen jó orrod van?
Meg előrenyomult, így nem sok választásom maradt, nekem is vele
kellett mennem. Kislány létére elég erőszakos volt. Az alagút végéhez érve
egy keskeny párkányon találtuk magunkat. A szemközti sziklafal csak három
méterre volt tőlünk, viszont mélységes mély szakadék tátongott alatta. Úgy
harminc méterre a fejünk fölött az egyenetlen falú kürtő egy nagyobb
kamrába nyílt.
Egy fájdalmasan nagy jégkocka csúszott le a torkomon. Bár alulról nem
láttam be a kamrába, pontosan tudtam, hol vagyunk. Az Omphalosznál, az
ókori világ köldökénél.
– Te reszketsz – mondta Meg.
Megpróbáltam befogni a száját, de belém harapott.
 – Ne érj hozzám! – vicsorgott.
– Szépen kérlek, maradj csöndben!
– Miért?
– Mert közvetlenül fölöttünk… – Elcsuklott a hangom. – Delphoi van.
Az Orákulum barlangja.
Meg orra úgy remegett, mint egy nyúlé.
– Az lehetetlen.
– Nem – suttogtam. – És ha ez tényleg Delphoi, akkor…
Sziszegés hallatszott a fejünk fölül, olyan hangos volt, mintha egy
egész óceán zúdult volna egy forró serpenyőbe, hogy aztán hatalmas
gőzfelhő kíséretében elpárologjon. Megremegett a párkány. Kavicseső
hullott a fejünkre. Odafentről egy igazi monstrum csúszott át a hasadékon, a
teste teljesen betöltötte a nyílást. Hámló kígyóbőrszag égette az orromat.
– Püthón! – A hangom egy oktávval magasabb volt, mint Megé. – Itt
van!
 18.
A fenevad hív
Nem vagyok itt. Bújjunk el
Hová? Ide. Pfuj!

MIKOR RETTEGTEM ENNYIRE?

Talán amikor Tüphón magából kikelve tombolt a földön, és szanaszét

szórta az útjába kerülő isteneket. Talán amikor Gaia szabadon engedte az
óriásait, hogy leromboltassa velük az Olimposzt. Vagy amikor véletlenül
megláttam Árészt pucéran a tornateremben. Egy teljes évszázadra
megőszültem tőle.
De akkor még isten voltam. Most viszont törékeny, miniatűr
halandóként lapítottam a sötétben. Imádkoztam, hogy az ősellenségem ne
vegyen észre. Hosszú és dicső életem során most először láthatatlanná
akartam válni.
Miért vezetett ide a Labirintus?
Még szép, hogy idehoz, ahová a legkevésbé kívánkozom, korholtam
magam. Austin tévedett az útvesztővel kapcsolatban. A Labirintus most is
gonosz volt, gyilkolásra tervezték. Csak egy kicsit finomabb módszereket
vetett be.
Meg fel sem fogta, mekkora veszélyben vagyunk. Hiába állt fölöttünk a
halhatatlan szörnyeteg, a csajnak volt képe folytatni a feladatot. Oldalba
bökött, és a szemközti keskeny párkányra mutatott, ahol egy aranyalma
ragyogott vidáman.
Harley tette oda? Képtelenség. Valószínűbbnek tartottam, hogy a fiú
egyszerűen minden folyosón elgurított néhány aranyalmát, abban a
reményben, hogy azok a legveszélyesebb pontokon állnak meg. Kezdtem
nagyon rühellni a kölyköt.
– Könnyű ugrás – suttogta Meg.
Olyan pillantást vetettem rá, amitől más körülmények között hamuvá
porladt volna.
– Túl veszélyes.
– Alma – sziszegte.
 – Szörny! – sziszegtem vissza.
– Egy.
– Ne!
– Kettő.
– Ne!
– Három.
Meg elrugaszkodott.
Ami azt jelentette, hogy én is vele ugrottam. Sikerült átjutnunk a
párkányra, bár a sarkunk alól törmelékpermet hullott a szakadékba. Egyedül
a velem született ügyességemnek és kecsességemnek köszönhettük, hogy
nem estünk hanyatt és zuhantunk le a biztos halálba. Meg felkapta az almát.
– Ki közeleg? – bömbölte a szörnyeteg a fejünk fölött.
Ez a hang… istenek az égben, azonnal felismertem ezt a hangot... mély
volt, és reszelős, mintha a tulajdonosa xenont lélegezne be levegő helyett.
Tudomásom szerint ez nem puszta feltételezés. Püthón nagyban hozzájárult
az egészségtelen gázok termelődéséhez.
A szörny mocorogni kezdett. Még több kavics zúdult le a szakadékba.
Teljesen mozdulatlanul álltam, hátamat a hideg sziklafalnak vetve. A
dobhártyám szaporán lüktetett. Attól féltem, hogy Meg túl hangosan veszi a
levegőt. Hogy a szemüvegén megcsillannak a strasszok.
Püthón meghallott minket. Imádkoztam, hogy ennyiben hagyja a
dolgot. Ha leüvölt a szakadékba, nekünk annyi. A mérgesgázok elől nincs
menekvés, legalábbis egy halandónak, legalábbis ekkora távolságból.
Ebben a pillanatban valaki megszólalt a barlangban. Erőtlenebb és
sokkal emberibb volt a hangja, mint a kígyóé.
– Szevasz, hüllő barátom!
Majdnem felzokogtam a megkönnyebbüléstől. Fogalmam sem volt, ki
lehet a jövevény, és miért olyan ostoba, hogy bejelenti az érkezését
Püthónnak, de mindig is nagyra becsültem azokat az embereket, akik
feláldozták magukat értem. Lám, még nem halt ki teljesen a segítőkészség!
 Püthón nyers kacaja hallatán összekoccantak a fogaim.
– Kíváncsi voltam, veszed-e a fáradságot, hogy idegyere, Monsieur
Fenevad.
– Ne nevezz így! – csattant fel a férfi. – Most, hogy a Labirintus megint
működik, nem volt nehéz dolgom.
– Nagyon örvendek.
Püthón hangja száraz volt, mint a bazalt.
A hangja alapján nem sokat tudtam meg a férfiról, hiszen több tonna
hüllőhús zárta el tőlem, de első hallásra nyugodtabban és összeszedettebben
beszélt, mint én tettem volna Püthón jelenlétében. A Fenevad név is
ismerősen hangzott, de a halandó elmém szokás szerint cserben hagyott.
Egyszerűen nem értettem, miért nem a fontos információk maradnak
meg benne! Világosan emlékeztem, mi volt a desszert, amikor először
ebédeltem Minósz királynál. (Fűszeres lepény.) Milyen színű khitónt viseltek
Niobé fiai, amikor megöltem őket. (Egy nagyon előnytelen narancssárga
árnyalatot.) Arról bezzeg fogalmam sem volt, ki ez a Fenevad. Birkózó?
Filmsztár? Politikus? Esetleg mindhárom?
Az alma fényénél Meg arcszíne bronzos árnyalatot öltött. A szeme
tágra nyílt a félelemtől. Egy kicsit elkésett ezzel, de legalább csendben
maradt. Ha nem ismerem, akár azt is hihettem volna, hogy inkább a férfi
hangja rémítette meg, mint a szörnyetegé.
– Nos, Püthón – folytatta a férfi –, van valami próféciád a számomra?
– Mindent a maga idejében… felség.
Az utolsó szóba mintha némi gúny vegyült volna, de ezt rajtam kívül
senki sem tudta volna megállapítani. Nem sokan voltunk, akik személyesen
élvezhettük a Püthón-féle szarkazmust, és túl is éltük a találkozást.
– A puszta ígéret nem elég – mondta a férfi. – Mielőtt továbblépnénk,
az összes Orákulumot az ellenőrzésünk alá kell vonnunk.
Az összes Orákulumot. Kis híján leszédültem a szikláról, de valahogy
sikerült megőriznem az egyensúlyomat.
 – Meglesz – felelte Püthón –, hiszen megállapodtunk. De azért tartunk
most itt, mert nem siettük el a dolgokat, igaz? Te nem ajánlottad fel a
segítségedet, amikor a titánok lerohanták New Yorkot. Én nem harcoltam
Gaia óriásai mellett a háborúban. Mind a ketten felismertük, hogy a
győzelem még várat magára. Türelmesnek kell maradnunk.
– Te csak ne oktass ki engem, kígyó! Amíg te szunyókáltál, én egy
egész birodalmat építettem fel a semmiből. Évszázadokig tartott, mire...
– Igen, igen. – A szörny akkorát sóhajtott, hogy beleremegett a
sziklafal. – De ha azt akarod, hogy a birodalmad kilépjen az árnyékból,
először teljesítsd, amit megígértél! Mikor pusztítod el Apollónt?
Kis híján felkiáltottam. Nem az volt meglepő, hogy ezek ketten rólam
beszélnek. Évezredek óta tudom, hogy mindig mindenki rólam beszél. Nem
tehetek róla, ilyen érdekes személyiség vagyok. De hogy el akarnak
pusztítani! Ez nem tetszett.
Meg rémülten nézett rám. Először azzal áltattam magam, hogy értem
aggódik, de végül arra jutottam, hogy saját magát is legalább ugyanannyira
félti. Jaj, ezek a zagyva félisten-prioritások!
A férfi közelebb lépett a szakadékhoz. Most már tisztábban és
erősebben szólt a hangja.
– Apollón miatt ne aggódj! A legjobb helyen van. A mi malmunkra
fogja hajtani a vizet, és ha többé már nem vesszük hasznát…
Nem fejezte be a mondatot. Félő volt, hogy a gondolat nem így ér
véget: megjutalmazzuk, és útjára bocsátjuk. Megborzongtam, mert ez volt az
a hang, amit álmomban hallottam. A lila öltönyös férfi orrhangú hencegése.
Az volt az érzésem, hogy egyszer énekelt is nekem, még évekkel korábban,
de ez elég abszurdnak tűnt… Miért szenvedném végig egy randa, lila
öltönyös férfi koncertjét, aki Fenevadnak nevezi magát? Nem rajongok a
death metal polkáért!
Püthón testhelyzetet váltott, még több törmeléket zúdítva a nyakunkba.
– És mégis mivel veszed rá, hogy a mi malmunkra hajtsa a vizet?
A Fenevad felnevetett.
 – Van egy beépített emberem a táborban, aki elvezeti hozzánk Apollónt.
De én is megemeltem a tétet. Apollónnak nem lesz más választása. Ő meg a
lány ki fogják nyitni a kaput.
Püthón lehelete az orromat birizgálta. Ahhoz elég erős volt, hogy
elszédüljek tőle, de ahhoz remélhetőleg nem, hogy megöljön.
– Remélem, igazad van – felelte a szörnyeteg. – Az ítélőképességed az
utóbbi időben… nem túl stabil. Kíváncsi vagyok, a megfelelő eszközöket
választottad-e a munkához. Tanultál-e a korábbi hibáidból.
A férfi akkorát horkantott, hogy egy pillanatra azt hittem, tényleg
fenevaddá változik. Láttam már ilyet, nem is egyszer. Meg felnyüszített
mellettem.
– Na, ide figyelj, te túlméretezett hüllő – mondta a férfi –, egyedül azt
bánom, hogy nem elég gyorsan és nem elég gyakran tüzeltem el az
ellenségeimet. Biztosíthatlak, hogy erősebb vagyok, mint valaha. A
szervezetem a világ minden pontján megtalálható. A kollégáim készen
állnak. Attól fogva, hogy mind a négy Orákulum a markunkban lesz, mi
irányítjuk a sorsot!
– Az lesz ám a dicsőséges nap! – Püthón hangja megvetésről
árulkodott. – De előtte még el kell pusztítanod az ötödik Orákulumot,
nemdebár? Ő az egyetlen, akire nincs ráhatásom. Perzseld fel a…
– Dodonai ligetet – mondtam.
A mondat akadálytalanul csúszott ki a számon, majd visszaverődött a
szakadék faláról. Ó, hogy pont most gyúlt világosság az agyamban, ó, hogy
pont most kellett megszólalnom… ó, Lester Papadopoulos, micsoda egy
rémes teremtmény vagy te!
A fejünk fölött félbeszakadt a beszélgetés.
– Hülye! – förmedt rám Meg.
– Mi volt ez a hang? – kérdezte a Fenevad.
Ahelyett, hogy rávágtuk volna: Á, csak mi vagyunk!, még ostobább
dolgot műveltünk. Az egyikünk, Meg vagy én – én a magam részéről Meget
okolom –, megcsúszott egy kavicson. Lebillentünk a párkányról, és a
kénköves felhőkbe zuhantunk.
 SLUTTY!
A Labirintusnak valóban volt humorérzéke. Ahelyett, hogy halálra
zúztuk volna magunkat a sziklákon, egy kupac nedves, degeszre tömött
szemeteszsák tetején landoltunk.
Ha számoljátok, a halandóvá válásom óta már másodszor keveredtem
szemét közé, ami pontosan kétszer több annál, mint amit bármelyik isten
hajlandó lenne elviselni.
Három lábbal rúgkapálva gurultunk le a kupac oldalán. Mire a tövébe
értünk, tiszta dzsuvásak lettünk, de csodával határos módon életben voltunk.
Meg felült. Kávézacc borította a testét.
Félrepöcköltem a fejemre tapadt banánhéjat.
– Megmagyaráznád, miért kötünk ki állandóan szemétdombokon?
– Én? Te billentél le!
Meg az arcát törölgette, nem sok sikerrel. A másik kezében az
aranyalmát szorongatta.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Jól! – csattant fel.
Láttam, hogy nem mond igazat. Olyan képet vágott, mintha Hádész
kísértettanyáján járt volna. (Profi tipp: NE TEDD!) Sápadt volt. Olyan
hévvel harapdálta az ajkát, hogy véres lett a foga. Enyhe pisiszagot éreztem,
ami arra utalt, hogy az egyikünk ijedtében nem bírta visszatartani a vizeletét,
és hetvenöt százalék, hogy az a valaki nem én voltam.
– Az a férfi odafent – mondtam. – Felismerted a hangját?
– Pofa be! Ez parancs!
Válaszolni akartam. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban egy hang
sem jött ki a torkomon. Meg hatással volt rám, ami nem kecsegtetett túl sok
jóval. Úgy döntöttem, inkább későbbre halasztom a Fenevaddal kapcsolatos
kérdéseimet.
 Körülnéztem. A komor pincehelyiség mind a négy falát
szemetescsúszdák övezték. Miközben ott ültünk, újabb hulladékzsák
csúszott végig a jobb oldali ledobón, és a kupac tetejébe csapódott.
Olyan erős bűz terjengett a helyiségben, hogy még a festéket is
leoldotta volna a szürke salaktéglákról. De még mindig kellemesebb volt,
mint Püthón lehelete. Az egyetlen kijárat egy felmatricázott fémajtó volt,
amin a veszélyes hulladék jele virított.
– Hol vagyunk? – kérdezte Meg.
Ellenségesen meredtem rá.
– Most már megszólalhatsz – mondta.
– Gondolom, óriási megrázkódtatásként fog érni – feleltem –, de úgy
tűnik, egy szeméttárolóban vagyunk.
– De hol?
– Akárhol. A Labirintus az egész föld alatti világot átszeli.
– Delphoit is beleértve.
Meg lesújtó pillantást vetett rám, mintha én tehetnék a kis görögországi
kiruccanásunkról, nem pedig… jó, közvetve én tehettem róla.
– Ez engem is váratlanul ért – adtam igazat neki. – Beszélnünk kell
Kheirónnal.
– Mi az a Dodona?
– Hát… majd később elmagyarázom. – Nem akartam, hogy Meg újból
bezárkózzon. Dodonáról sem akartam beszélni, amíg a Labirintusban
vagyunk. Viszketett a bőröm, és nem csak azért, mert csupa ragacs voltam. –
Először is tűnjünk el innen!
Meg mögém pillantott.
– Azért nem csak szemét van itt.
Feltúrta a kupacot, és egy újabb világító gyümölcsöt kotort elő belőle.
– Már csak egy alma hiányzik.
– Tökéletes! – A magam részéről fütyültem Harley röhejes versenyére,
de így legalább Meg is motivált maradt. – Most pedig lássuk, milyen mesés
veszélyes anyagok várnak ránk az ajtó mögött?
 19.
Mi, hogy eltűntek?
Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem
Nem, és így tovább

CSUPÁN EGYFÉLE veszélyes hulladékkal találkoztunk: vegán muffinnal.

Miután ide-oda cikáztunk a fáklyákkal megvilágított folyosókon,
berontottunk egy zsúfolt modern pékségbe, ami az étlap szerint a TÍZES
SZINTŰ VEGÁN nevet viselte. A ruhánkból áradó szemét/vulkáni gáz buké
hatására a vásárlók szétröppentek, a legtöbben egyenesen a kijárat felé
vették az irányt, széttaposva a sok tej-és gluténmentes pékárut. A pult mögé
ugrottunk, belöktük a konyhaajtót, és egy több évszázadosnak tűnő föld
alatti amfiteátrumban találtuk magunkat.
Kőülések sora övezte a gladiátorharcra méretezett homokos gödröt. A
mennyezetről több tucat vastag vaslánc lógott. Kíváncsi lettem volna, milyen
borzalmas attrakciókat adnak elő itt, de nem maradtunk sokáig.
A túloldali kijáraton át visszabicegtünk a Labirintus kanyargós
folyosóira.
Időközben tökélyre fejlesztettük a háromlábas futás technikáját. Amikor
fáradni kezdtem, elképzeltem, hogy a mérges gázt okádó Püthón lohol
mögöttünk.
Az egyik kanyar után Meg végre felkiáltott:
– Ott van!
A folyosó közepén a harmadik aranyalma világított.
A kimerültség miatt már a csapdákkal sem törődtem. Előrebicegtünk, és
Meg felkapta a gyümölcsöt.
A mennyezet lejjebb ereszkedett, és lejtős feljáróvá alakult. Friss
levegő tódult a tüdőmbe. Felmásztunk a rámpa tetejére, de mámoros
felszabadultság helyett ledermedtem, mint a trágyalé a bőrömön. Megint az
erdőben voltunk.
– Csak ezt ne! – motyogtam. – Istenek, ne!
Meg egy teljes kört tett meg körülöttem.
 – Lehet, hogy ez nem az az erdő.
De az volt. Magamon éreztem a fák rosszalló pillantását, a láthatár
megnyúlt. Suttogás hallatszott, mintha a hangok a mi érkezésünkre ébredtek
volna fel.
– Siessünk! – mondtam.
Mintegy varázsütésre a bokánkat összefogó pántok elpattantak.
Futásnak eredtünk.
Meg még almával a kézben is gyorsabb volt nálam. Ügyesen kerülgette
a fákat, jobbra-balra cikázott, mintha valami láthatatlan nyomot követne.
Fájt a lábam, égett a tüdőm, de nem mertem lemaradni tőle.
A fejünk fölött villogó fénypontok jelzőfényekké váltak. Végre
kitörtünk az erdőből, és a táborlakók meg a szatírok között találtuk
magunkat.
Kheirón odagaloppozott hozzánk.
– Hála az isteneknek!
– Nincs mit – lihegtem, csak úgy megszokásból. – Kheirón…
beszélnünk kell.
A fáklyák fényénél a kentaur arcát mintha árnyékokból faragták volna
ki.
– Igen, igen, barátom. De attól tartok, egy csapat még mindig
hiányzik… a gyerekeid, Kayla és Austin.

Kheirón utasított minket, hogy zuhanyozzunk le és öltözzünk át.

Különben azonnal rohantam volna vissza az erdőbe.
Már rég elkészültem, de Kayla és Austin még mindig nem tért vissza.
Kheirón nimfákból álló kutatócsapatokat küldött az erdőbe abból a
megfontolásból, hogy ők biztonságban lesznek az ismerős terepen, azt
viszont határozottan megtiltotta, hogy félistenek is csatlakozzanak hozzájuk.
– Nem kockáztathatunk – mondta. – Kayla, Austin meg… meg a többi
eltűnt… Ők is ezt akarnák.
 Már öt táborlakó tűnt el. Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy Kayla és
Austin egyedül nem találnak vissza a táborba. A Fenevad szavai
visszhangoztak a fülemben: Megemeltem a tétet. Apollónnak nem lesz más
választása.
A gyerekeimet pécézte ki magának. Rá akar bírni, hogy megkeressem
őket és az elrejtett Orákulum kapuját. Még nem állt össze minden részlet:
hogy került ide Dodona ősi ligete, milyen „kapu” van, miért gondolja a
Fenevad, hogy én ki tudom nyitni, és hogyan ejtette kelepcébe Austint és
Kaylát. Egyvalami azonban világos volt: a Fenevadnak igaza van. Nincs más
választásom. Meg kell találnom a gyerekeimet… a barátaimat.
Már azon voltam, hogy fittyet hányva Kheirón figyelmeztetésére fogom
magam, és beszaladok az erdőbe, ám ekkor meghallottam, hogy Will
kétségbeesetten kiáltozik: – Apollón, segíts!
A mező túlfelén állították fel a kezdetleges tábori kórházat, ahol vagy
fél tucat sérült táborlakó feküdt a hordágyakon. Will kapkodva próbálta
ellátni Paolo Montest, miközben Nico lefogta a sikoltozó beteget.
Willhez futottam, és összerezzentem az elém táruló látványtól.
Paolo egyik lábát levitte egy fűrész.
– Visszavarrtam – mondta Will. Remegett a hangja a kimerültségtől.
Vérfoltok pöttyözték a műtősruháját. – De kell valaki, aki stabilan tartja a
pácienst.
– De… – mutattam az erdő felé.
– Tudom! – csattant fel Will. – Gondolhatod, hogy én is szívesebben
lennék ott! De kevés a gyógyító. Abban a csomagban találsz gyógykenőcsöt
meg nektárt. Igyekezz!
Megdöbbentett ez a hangnem. Rájöttem, hogy Will éppúgy aggódik
Kayla és Austin miatt, mint én. Az egyetlen különbség: Will tudta, mi a
kötelessége. Először a sérülteket kell ellátnia. És rám is szüksége volt.
– J-jó – dadogtam. – Persze.
Fogtam az elsősegélycsomagot, és elláttam Paolót, aki időközben
szerencsére elájult a fájdalomtól.
Will tiszta gumikesztyűt vett fel, és sötéten méregette az erdőt.
 – Meg fogjuk találni őket. Muszáj.
Nico di Angelo egy kulacsot nyomott a kezébe.
– Igyál! Most itt van szükség rád.
Láttam, hogy Hádész fia is dühös. A lába körül elszáradt a fű.
Will felsóhajtott.
– Igazad van. De ettől még nem érzem jobban magam. Most
visszavarrom Valentina karját. Segítesz?
– Rémesen hangzik – mondta Nico. – Na, csapassuk!
Paolo Montes mellett maradtam, amíg biztos nem voltam benne, hogy
túl van az életveszélyen, aztán megkértem két szatírt, hogy vigye a
hordágyat a Hébé Bungalóba.
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ellássam a sérülteket. Chiara
enyhe agyrázkódást kapott. Billie Ng ír sztepptánccal fertőződött meg.
Hollynak és Laurelnek repeszszilánkok fúródtak a hátába, miután felrobbant
mellettük egy láncfűrész-frizbi.
Ahogy azt sejteni lehetett, a Victor ikrek értek vissza elsőként, de
mindenáron tudni akarták, melyikük hátából szedtem ki több szilánkot, hogy
legyen mivel dicsekedniük. Rájuk szóltam, hogy maradjanak csendben,
különben soha többé nem viselhetnek babérkoszorút. (A babérkoszorú az én
szabadalmam, tehát én rendelkezem vele.) Megállapítottam, hogy egész
tűrhetőek a gyógyító képességeim. Will Solace persze messze felülmúlt, de
ez nem fájt annyira, mint az íjászat és a zene terén megélt kudarcaim. Azt
hiszem, már megszoktam, hogy a gyógyításban én csak másodhegedűs
lehetek. A fiam, Aszklépiosz tizenöt éves korában az orvoslás istenévé vált,
aminek nagyon örültem. Így több időm maradt az egyéb teendőimre.
Ezenkívül minden isten arról álmodozik, hogy a gyereke orvos lesz.
Miközben a szilánkkiszedés nyomait próbáltam eltüntetni, Harley
mellém somfordált. Szégyenlősen babrált a jeladójával. A szeme feldagadt a
sírástól.
– Az én hibám – motyogta. – Elvesztettem őket. Nagyon… nagyon
sajnálom.
Egész testében remegett. Hirtelen rájöttem, hogy tőlem fél ennyire.
 Két napja arról ábrándoztam, milyen szép is lenne, ha a halandók
megint rettegnének tőlem. Forrt bennem a méreg meg a keserűség. Bűnbakot
kerestem, akit felelősségre vonhatok a sok kellemetlenségért, az
eltűnésekért, a saját tehetetlenségemért.
De ahogy Harley-ra néztem, az összes haragom elpárolgott.
Elszégyelltem magam, amiért ilyen üresfejű és ostoba vagyok. Igen, én, a
nagy Apollón… elszégyelltem magam. Ez egyszerűen példátlan volt, csoda,
hogy nem robbant szét a kozmosz.
– Semmi baj – feleltem.
– A versenypálya mégis érintette az erdőt – szipogott Harley. – Ami
érthetetlen. Kayla és Austin eltévedt, és… és…
– Harley – fogtam meg a kezét –, megnézhetem a jeladódat?
Harley könnyes szemmel pislogott rám. Azt hiszem, attól félt, hogy
tönkreteszem a készüléket, ennek ellenére hagyta, hogy elvegyem tőle.
– Nem vagyok feltaláló – mondtam, és óvatosan megforgattam a
fogaskerekeket. – Nem vagyok műszaki zseni, mint az apád. De a zenéhez
értek. Ha jól tudom, az automaták az e hang frekvenciáját kedvelik, ami
329,6 hertz. Az rezonál a legjobban a mennyei bronzzal. Ha beállítod a
jelet...
– Festus talán meghallja? – kérdezte Harley elkerekedett szemmel. –
Gondolod?
– Nem tudom – ismertem be. – Ahogy te sem tudhattad, hogy fog
viselkedni a Labirintus. De ez nem azt jelenti, hogy mindent fel kell adnunk.
Maradj feltaláló, Héphaisztosz fia!
Visszaadtam a jeladót. Harley három teljes másodpercig bámult rám.
Aztán olyan erővel ölelt magához, hogy majdnem szétroppantotta a
bordáimat, és elvágtatott.
Az utolsó sérültet is elláttam, miközben a hárpiák feltakarítottak, és
összeszedték a kötszereket, a szakadt ruhákat meg a törött fegyvereket.
Kosárba gyűjtötték az aranyalmákat, és megígérték, hogy másnap finom
világítós almás lepény lesz reggelire.
 Kheirón unszolására a táborlakók visszabaktattak bungalóikba. A
kentaur megígérte nekik, hogy reggel megbeszéljük, mitévők legyünk, de én
nem várhattam addig.
Amikor egyedül maradtunk, odaálltam Kheirón és Meg elé.
– Megyek, megkeresem Kaylát és Austint – mondtam nekik. –
Döntsétek el, jöttök, vagy maradtok!
Kheirón arca megfeszült.
– Barátom, kimerültél. Menj vissza a bungalódba! Azzal nem leszünk
előrébb, ha…
– Nem – intettem le, pontosan ugyanúgy, mint istenkoromban. A
mozdulat valószínűleg pimasznak hatott egy tizenhat éves senkiházitól, de
nem érdekelt. – Meg kell tennem.
A kentaur lehajtotta a fejét.
– Hallgatnom kellett volna rád. Többször is megpróbáltál
figyelmeztetni. Mire… mire jöttél rá?
A kérdés úgy törte meg a lendületemet, mint egy biztonsági öv.
Amikor megmentettem Sherman Yangot, amikor kihallgattam Püthónt a
Labirintusban, biztos voltam benne, hogy mindent tudok. Dodona nevére is
emlékeztem, meg a beszélő fákra…
Most azonban megint halandó moslék kavargott az agyam helyén. Nem
emlékeztem, miért voltam annyira izgatott, és mit akartam tenni.
Talán a kimerültség és a stressz tette meg a hatását. Vagy Zeusz babrált
az agyammal: felvillantott néhány kínzó emlékképet, aztán gyorsan
eltüntette őket, hogy összezavarjon.
– Nem emlékszem! – vonyítottam.
Meg és Kheirón idegesen nézett össze.
– Akkor nem mész – jelentette ki Meg.
– Mi? Nem...
– Ez parancs. Addig nem mész az erdőbe, amíg azt nem mondom!
A hideg futkosott a hátamon. A tenyerembe vájtam a körmeimet.
 – Meg McCaffrey, ha a gyerekeim meghalnak, mert te nem engedsz…
– Kheirón is megmondta, életveszélybe sodornád magad. Megvárjuk a
reggelt.
Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha pontban délben lehajíthatnám
Meget a napszekérről. A józan eszem azonban azt súgta, hogy a lánynak
igaza van. Nem voltam abban az állapotban, hogy egyszemélyes
mentőakcióba kezdjek. Ettől csak még jobban feldühödtem.
Kheirón farka ide-oda lengedezett.
– Hát akkor… Reggel találkozunk. Kitalálunk valamit. Ígérem.
Még egyszer rám nézett, mintha attól tartana, hogy futkározni kezdek,
és megugatom a holdat. Aztán visszaügetett a Nagy Házba.
Mogorva pillantást vetettem Megre.
– Itt töltöm az éjszakát, hátha Kayla és Austin mégis előkerül. Hacsak
nem tiltod meg ezt is.
A lány vállat vont. Még a vállvonogatása is idegesített.
Visszamentem a rólam elnevezett bungalóba, és összeszedtem pár
dolgot: elemlámpát, két takarót, egy kulacs vizet. Egy hirtelen ötlettől
vezérelve néhány könyvet is leemeltem Will Solace könyvespolcáról. Jól
sejtettem, hogy ő tárolja a rólam szóló referenciaanyagokat, amiket az új
táborlakóknak osztogatnak. Gondoltam, a könyvek talán segítenek
felfrissíteni a memóriámat. Ha mégsem, jó tűzrevaló lesz belőlük.
Amikor visszatértem az erdőszélre, Meg még mindig ott sündörgött.
Nem hittem volna, hogy együtt fog virrasztani velem. De nyilván úgy
ítélte meg, hogy ezzel tud a leginkább felbosszantani.
Leült mellém a pokrócra, és beleharapott egy aranyalmába, amit még
korábban a kabátja alá rejtett. Téli köd gomolygott a fák között. Az éjjeli
szellő hullámos mintát rajzolt a hajladozó fűbe.
Más körülmények között talán versbe foglaltam volna a látottakat. Az
akkori lelkiállapotomban azonban legfeljebb siratóéneket tudtam volna
komponálni, és nem akartam a halálra gondolni.
 Haragudni akartam Megre, de nem ment. Eszembe jutott, hogy talán az
én érdekemben cselekszik… vagy legalábbis nem akarja, hogy az új isteni
szolgája megölesse magát.
Nem próbált megvigasztalni. Nem faggatózott. Azzal múlatta az időt,
hogy kavicsokkal dobálta az erdőt. Ez, mondjuk, nem zavart. Sőt, ha
tehetem, még egy katapulttal is kisegítettem volna.
Miután leszállt az éj, elővettem Will könyveit.
Általában szívesen olvasok magamról. Hiszen, ne is tagadjuk, izgalmas
téma vagyok. Ezúttal azonban nem tudtam örülni a dicső hőstetteimnek.
Mind eltúlzottnak, hazugnak és… izé, meseszerűnek tűnt. Sajnos találtam
egy fejezetet, ami az Orákulumokról szólt. Ez a néhány oldal előhívta az
emlékeimet, és a legrosszabb gyanúim megerősítést nyertek.
Dühömben még félni is elfelejtettem. Az erdőre meredtem, dacosan
vártam, hogy a suttogó hangok ingerelni kezdjenek.
Gyertek csak! – gondoltam magamban. Vigyetek engem is! A fák
azonban csendben maradtak. Kayla és Austin nem tért vissza.
Hajnal felé eleredt a hó. Meg végre megszólalt:
– Menjünk be!
– És hagyjuk cserben őket?
– Ne butáskodj! – Meg csuklyáját hópelyhek pöttyözték. Csak az orra
meg a szemüvegén csillogó strasszok látszottak ki alóla. – Megfagysz
idekint.
Feltűnt, hogy ő nem panaszkodik a hideg miatt. Azon tűnődtem, vajon
ő is kellemetlenül érzi magát, vagy Démétér őt is télállóvá tette, mint a
kopasz fákat vagy a föld alatt szunnyadó magokat.
– A gyerekeim voltak. – Nem szívesen beszéltem múlt időben, de úgy
éreztem, Kayla és Austin végleg elveszett. – Nekem kellett volna
megvédenem őket. Sejthettem volna, hogy az ellenségeim őket használják
fel, hogy fájdalmat okozzanak nekem.
Meg újabb kődarabot vágott a fákhoz.
 – Sok gyereked van. Mindig önmagadat okolod, ha valamelyikük bajba
kerül?
Nem. Az évezredek során még a gyerekeim nevét sem tudtam
megjegyezni. Ha néhanapján mégis küldtem nekik egy-egy születésnapi
üdvözlőlapot vagy varázsfuvolát, már nagyon büszke voltam magamra.
Sokszor csak évtizedekkel a haláluk után jöttem rá, hogy már nem élnek. A
francia forradalom alatt sokat aggódtam XIV. Lajos fiam, a Napkirály miatt,
de amikor elmentem meglátogatni, kiderült, hogy már hetvenöt éve halott.
Most azonban halandó lelkiismeretem volt. A bűntudatom mértéke
fordított arányosságban állt a várható élettartamommal. De ezzel hiába is
takaróztam volna. Meg úgysem értette volna meg. Inkább megdobált volna
kaviccsal.
– Az én hibám, hogy Püthón visszafoglalta a Delphoit – mondtam. –
Ha, még istenként, azon nyomban megölöm, nem erősödött volna meg. Nem
szövetkezett volna ezzel a… ezzel a Fenevaddal.
Meg lehajtotta a fejét.
– Te ismered őt, ugye? – vetettem fel. – Amikor meghallottad a hangját
a Labirintusban, nagyon megrémültél.
Féltem, hogy Meg újból letorkol. De ő csak csendben cirógatta a
félholdakat az aranygyűrűin.
– Meg, el akar pusztítani engem – mondtam. – Ő áll az eltűnések
mögött. Minél többet tudunk róla...
– New Yorkban él.
Kivártam. Meg kapucnija nem volt beszédes kedvében.
– Jó – feleltem. – Ezzel nyolc és félmillió emberre szűkítettük a kört.
Még valami?
Meg az ujjain lévő bőrkeményedést piszkálta.
– Ha félistenként az utcán csövezel, a Fenevad nem ismeretlen a
számodra. A magamfajtákra vadászik.
A tarkómon elolvadt egy hópihe.
– Vadászik… de miért?
 – Kiképzi őket – felelte Meg. – Szolgának, katonának. Nem tudom.
– Már találkoztál vele.
– Ezt inkább ne feszegessük...
– Meg!
– Megölte az apámat.
Meg halkan beszélt, a szavai mégis úgy hatottak, mint egy arculcsapás.
– Meg, én… sajnálom. Hogyan…?
– Nem akartam neki dolgozni – magyarázta Meg. – Apám
megpróbált… – Ökölbe szorította a kezét. – Nagyon kicsi voltam. Alig
emlékszem rá. Elmenekültem. Különben a Fenevad engem is megölt volna.
A mostohaapám magához vett. Rendes volt velem. A múltkor azt kérdezted,
miért tanított meg kardozni. Miért adta nekem a gyűrűket. Azt akarta, hogy
biztonságban legyek, hogy meg tudjam védeni magam.
– A Fenevadtól.
A kapucni billegni kezdett.
– Legyél talpraesett félisten, eddz keményen… csak így menekülhetsz
meg a Fenevadtól. Most már mindent tudsz.
Valójában egymás után merültek fel bennem a kérdések, de láttam,
hogy Meg nincs mesélős kedvében. Eszembe jutott, milyen képet vágott,
amikor a Delphoi barlang alatt álltunk a sziklapárkányon, mennyire
megrettent, amikor felismerte a Fenevad hangját. Nem minden szörny
háromtonnás, mérget okádó hüllő. Sokan vannak, akik ember képében
jönnek el közénk.
Bekukucskáltam a fák közé. Valahol ott bent öt félistent használnak
csaliként, köztük az én két gyerekemet is. A Fenevad azt akarja, hogy
keressem meg őket, és így is lesz. De nem engedem, hogy bárki is
kihasználjon.
Van egy beépített emberem a táborban, mondta a Fenevad.
Ez nem hagyott nyugodni.
Azt tapasztalatból tudtam, hogy a félistenek bármikor az Olimposz
ellen fordulhatnak. Én is ott voltam a svédasztalnál, amikor Tantalosz úgy
próbálta megmérgezni az isteneket, hogy a saját fiát főzte meg pörköltnek.
Láttam, amikor Mithridátész király szövetkezett a perzsákkal, és minden
rómait legyilkolt Anatóliában. Szemtanúja voltam, amikor Klütaimnésztra
királyné megölte a férjét, Agamemnónt, csak mert a király egy aprócska
emberáldozatot mutatott be nekem. A félistenek teljesen kiszámíthatatlanok.
Megre sandítottam. Azon töprengtem, vajon hazudik-e. Még az is lehet,
hogy kém. Ez elég valószínűtlennek tűnt. Ahhoz túlságosan ellentmondásos,
heves és idegesítő természet volt. Ráadásul függtem tőle. Bármit
megparancsolhatott volna, hiszen engedelmeskednem kellett neki. Ha meg
akarna ölni, okoskodtam, már rég halott lennék.
Talán Damien White… Nemeszisz fia kézenfekvő választás, ha hátba
kell szúrni valakit. Vagy Connor Ellelop, Alice, Julia… Hermész egyik
gyereke már elárulta az isteneket azzal, hogy Kronosznak dolgozott. Lehet,
hogy újra megteszi. Talán a csinos kis Chiara, Tükhé lánya játszik össze a
Fenevaddal. A szerencse gyermekei természetüknél fogva hazárdőrök. De
igazából csak találgattam.
Az ég feketéből szürkévé változott. Távoli lüktetést hallottam, gyors,
folyamatos pulzálást, ami egyre hangosabbá vált. Eleinte attól tartottam,
hogy a vér lüktet a fejemben. Szétrobbanhat az emberi agy, ha túl sok
aggasztó gondolat kavarog benne? Aztán rájöttem, hogy a zaj mechanikus,
és nyugatról jön. Kifejezetten modern hang volt, mintha rotorlapátok
kavarnák a levegőt.
Meg felemelte a fejét.
– Ez egy helikopter?
Felálltam.
Ekkor feltűnt a gép: egy sötétvörös Bell 412 haladt észak felé a part
mentén. (Aki állandóan az eget rója, mint én, jól kiismeri magát a repülő
masinák között.) Élénkzöld D.E. logó virított az oldalán.
A szomorúságom ellenére felvillant a reménysugár. Tehát Millard és
Herbert sikeresen átadta az üzenetet.
– Ez – mondtam Megnek – Rachel Elizabeth Dare gépe. Gyere,
hallgassuk meg, mit mond a Delphoi Orákulum!
 20.
Felújításkor
Ne bántsd az isteneket
Már ha jót akarsz

az egyik kedvenc halandóm. Amikor két nyárral

RACHEL ELIZABETH DARE VOLT

ezelőtt ő lett az Orákulum, új lendületet és izgalmat hozott a munkánkba.

Igaz, az előző Orákulum akkor már csak egy mumifikálódott holttest
volt, szóval elég alacsonyan volt a léc. Ettől függetlenül ujjongva néztem,
ahogy a Dare Enterprises helikoptere leereszkedik a tábor határán túl húzódó
keleti hegyvonulat fölé. Azon töprengtem, mivel érhette el Rachel, hogy az
apja – a dúsgazdag ingatlanmágnás – kölcsönadja neki a helikoptert. Igaz,
Rachel elég meggyőző tud lenni.
Meggel a nyomomban átkocogtam a völgyön. Rachel még át sem kelt a
hegycsúcson, de én már szinte ott láttam magam előtt göndör, vörös haját,
eleven mosolyát, festékfoltos blúzát és összefirkált farmerét. Pontosan az ő
humorára, bölcsességére és állhatatosságára volt szükségem. Az Orákulum
mindenkit felvidít majd, gondoltam magamban. De elsősorban engem.
Nem voltam felkészülve a rideg valóságra. (Ami megint csak óriási
meglepetésként ért. Rendszerint a valóság készül fel rám.)
Rachel a hegyen, a barlang bejáratánál találkozott velünk. Csak később
vettem észre, hogy Kheirón két szatír hírvivője nincs vele. Kíváncsi voltam,
mi történhetett velük.
Miss Dare soványabbnak és idősebbnek tűnt, mint régen; már nem úgy
festett, mint egy iskolás lány, inkább ókori földművesfeleségnek tűnt, akit a
kemény munka nyúzottá, a hiányos táplálkozás ösztövérré tett. Vörös haja
elvesztette tartását. Sötét rézszínű függönyként keretezte az arcát. A szeplői
vízjelekké halványultak. Zöld szeme nem csillogott. És a ruházata is
megváltozott: fehér pamutruhát viselt fehér sállal és patinazöld kabáttal.
Rachel azelőtt soha nem viselt egyberuhát.
– Rachel?
Csak ennyit bírtam kinyögni. A lány nem volt önmaga.
Aztán eszembe jutott, hogy én sem vagyok az.
 Rachel szemügyre vette az új halandó formámat. Elszontyolodott.
– Szóval igaz.
Lentről zsibongás hallatszott. A táborlakók nyilván felébredtek a
helikopterzúgásra, előjöttek a bungalóikból, és most a hegy lábánál
csoportosultak. De senki sem próbált felmászni. Talán ők is érezték, hogy
valami nincs rendben.
A helikopter a Félvér-hegy fölé emelkedett. A Long Island-szoros felé
fordult, és olyan közelről súrolta az Athéné Parthenoszt, hogy attól féltem, a
leszállótalp lenyes egy darabot az istennő szárnyas sisakjából.
Megre néztem.
– Megmondanád a többieknek, hogy Rachelnek nyugalomra van
szüksége? Szólj Kheirónnak, hogy jöjjön fel ide! Minden más várhat.
Meg nem szerette, ha parancsolgatnak neki. Arra számítottam, hogy
belém rúg. Ő azonban idegesen Rachelre sandított, majd hátat fordított, és
lesétált a dombról.
– Haverod? – kérdezte Rachel.
– Ez hosszú történet.
– Igen – felelte Rachel. – Az enyém is.
– Beszéljünk a barlangban?
Rachel lebiggyesztette az ajkát.
– Nem fog tetszeni neked. De igen, talán az lesz a legbiztonságosabb.

A barlang nem volt olyan hangulatos, mint ahogy emlékeztem.

A kanapékat felfordították. A dohányzóasztalnak eltört a lába. A padlón
festőállványok és vásznak hevertek szanaszét. Még Rachel háromlábú széke
– a jóslótrón – is feldőlve hevert egy halom festékfoltos védőhuzaton.
A legzavaróbb azonban a falak állapota volt. Rachel a beköltözése óta
csinosítgatta őket, akárcsak barlanglakó ősei. Hosszú órákon át pingálta a
múltból kiragadott eseményeket, a próféciáiban látott jövőt, a kedvenc
könyveiből és zenéiből származó idézeteket meg az absztrakt mintáit, amik
olyan jól sikerültek, hogy M. C. Escher agyvérzést kapott volna, ha meglátja.
A falfestményeknek köszönhetően a barlangban a festőműhelyek, a
pszichedelikus drogtanyák és az összegraffitizett autópálya-aluljárók
hangulata keveredett. Imádtam.
A képek nagy részét azonban hanyagul felvitt fehér festékréteg
borította. Egy festéktálcába beleszáradt festőhengert pillantottam meg a
közelben. Rachel a jelek szerint hónapokkal korábban lefestette a saját
munkáit, és azóta nem tért vissza ide.
Kedvetlenül mutatott a romhalmazra.
– Frusztrált voltam.
– A festményeid… – Elhűlve meredtem a fehér felületre. – Ott volt az a
jó kis portré rólam… ott, ni!
Kellemetlenül érint, amikor valaki művészeti alkotásokat rongál meg,
főleg, ha azok az alkotások engem ábrázolnak.
Rachel elszégyellte magát.
– Én… én azt hittem, hogy az üres vászon majd meghozza a
gondolataimat.
A hangjából éreztem, hogy a meszelés semmin sem segített. Ezt előre
megmondhattam volna.
Amennyire lehetett, rendet raktunk. Helyretoltuk a kanapékat, hogy le
tudjunk ülni. A kisszékhez azonban nem nyúltunk.
Néhány perc múlva Meg is visszatért. Kheirón teljes kentaur
pompájában követte, és átbújt a bejáraton. Mire betoppantak, mi már
civilizált barlanglakóként üldögéltünk az ingatag dohányzóasztalnál, az
Orákulum éléskamrájában talált langyos jegestea és avas keksz mellett.
– Rachel! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Kheirón. – Hol van Millard
és Herbert?
Rachel lehajtotta a fejét.
– Súlyos sérülésekkel érkeztek hozzánk. És… nem élték túl.
Talán a reggeli fény volt az oka, de mintha új ősz szálak jelentek volna
meg Kheirón szakállában. A kentaur előrelépett, a földre ereszkedett, és
maga alá húzta a lábait. Meg leült mellém a kanapéra.
 Rachel előrehajolt, és összeérintette az ujjait, pont úgy, mint jóslás
közben. Titkon reménykedtem, hogy Delphoi szelleme járta át, de nem volt
sem füst, sem sziszegés, sem az isteni megszállottságra utaló reszelős hang.
Kicsit csalódott voltam.
– Halljam! – mondta. – Mi folyik itt?
Gyorsan beszámoltunk az eltűnésekről és a csúfos kimenetelű
kalandjaimról. Elmeséltem, mi történt a háromlábas versenyen és
Delphoiban.
Kheirón elsápadt.
– Én nem is tudtam erről. Ti Delphoiban jártatok?
Rachel hitetlenkedve bámult rám.
– Abban a Delphoiban. Láttad Püthónt és…
Úgy éreztem, azt akarja mondani, hogy: és nem ölted meg? De inkább
csendben maradt.
Legszívesebben belesimultam volna a falba. Rachel talán engem is el
tud tüntetni azzal a fehér festékkel, gondoltam magamban. Az eltűnésem
kevesebb fájdalommal járna, mint a kudarcaim.
– Egyelőre – válaszoltam – nem tudom legyőzni Püthónt. Nagyon
legyengültem. És… izé, a nyolcvannyolcas csapdája.
Kheirón belekortyolt a jegesteájába.
– Apollón azt akarja mondani, hogy nincs küldetés prófécia nélkül, és
nincs prófécia az Orákulum nélkül.
Rachel mereven bámulta a felfordított kisszékét.
– És ez a férfi… ez a Fenevad. Mit tudsz róla?
– Nem sokat. – Elmeséltem, mit láttam álmomban, és mit hallottunk
Meggel a Labirintusban. – A Fenevad állítólag fiatal félvéreket rabol New
Yorkban. Meg azt mondja… – Itt elcsuklott a hangom, mert megláttam a
lány arckifejezését, ami egyértelműen arra figyelmeztetett, hogy ne
fecsegjem ki a magánügyeit. – Ööö, személyesen ismeri a Fenevadat.
Kheirón felvonta a szemöldökét.
 – Tudsz valamit, ami nyomra vezethet minket, kedvesem?
Meg a kanapéba süppedt.
– Egyszer összeakadtam ezzel a Fenevaddal. Izé… félelmetes egy alak.
De már alig emlékszem az egészre.
– Alig emlékszel – visszhangozta Kheirón.
Meg hirtelen feltűnő érdeklődést mutatott a ruháját borító
kekszmorzsák iránt.
Rachel kérdőn nézett rám. Megráztam a fejem, így próbáltam
figyelmeztetni. Trauma. Ne feszegesd! Mert megtámad egy barackbaba.
Úgy tűnt, Rachel vette a lapot.
– Semmi baj, Meg – mondta. – Nekem van néhány hasznos
információm.
Előhalászta a telefonját a kabátzsebéből.
– Nehogy hozzányúljatok! Valószínűleg nektek is feltűnt, hogy a
telefonok még a szokásosnál is rosszabbul reagálnak a félistenek
közelségére. Én alapjában véve nem vagyok közületek való, mégsem tudok
hívásokat kezdeményezni. Viszont készítettem néhány fotót. – Felénk
fordította a kijelzőt. – Kheirón, ismerős ez a hely?
Az éjszakai felvételen egy csupa üveg toronyház felső szintjeit lehetett
látni. A háttérből ítélve valahol Manhattan belvárosában készülhetett.
– Ez az az épület, amiről tavaly nyáron beszéltél – válaszolta Kheirón. –
Itt tárgyaltatok a rómaiakkal.
– Igen – felelte Rachel. – Valahogy nem tetszett nekem az a hely. Aztán
elgondolkodtam... hogyan jutottak a rómaiak egy ilyen príma manhattani
ingatlanhoz ilyen rövid idő alatt? Ki a tulajdonos? Megpróbáltam
kapcsolatba lépni Reynával, hátha ő tud valamit, de…
– Kommunikációs problémák? – kérdezte Kheirón.
– Úgy bizony. Még levelet is küldtem a Jupiter Tábor berkeley-i
postafiókcímére. De semmi válasz. Így hát megkértem apám
ingatlanjogászait, hogy ássák bele magukat az ügybe.
 – Apukádnak saját jogászai vannak? – nézett át Meg a szemüvege
fölött. – Meg helikoptere?
– Több helikoptere. – Rachel felsóhajtott. – Az agyamra megy! Na,
mindegy, az épület egy fedőcég tulajdonában van, aminek a tulajdonosa egy
másik fedőcég, bla-bla-bla. Az anyavállalat valami Triumvirate Holdings
nevű cég.
Mintha egy fehér festékcsepp gurult volna le a hátamon.
– Triumvirate…
Meg savanyú képet vágott.
– Az meg mi?
– A triumvirátus egy háromtagú kormányzótanács – magyaráztam. – Az
ókori Rómában legalábbis az volt.
– Ami érdekes – mondta Rachel –, főleg, ha megnézitek a következő
képet. – A kijelzőre koppintott. Az új fotó az épület tetőteraszára fókuszált,
ahol három árnyszerű alak beszélgetett. Öltönyös férfiak, csak a lakásból
kiszűrődő fény világította meg az alakjukat. Az arcuk homályba veszett.
– Ők a Triumvirate Holdings tulajdonosai – mondta Rachel. – Ezt az
egy képet is alig bírtam összehozni – fújt ki egy tincset az arcából. – Két
hónapja nyomozok utánuk, de még most sem tudom a nevüket. Nem tudom,
hol laknak, honnan származnak. Viszont annyi ingatlanjuk és pénzük van,
hogy hozzájuk képest apám cége ócska limonádés stand.
Megigézve bámultam a három árnyalakot. Majdnem biztosra vettem,
hogy a bal oldali a Fenevad. Görnyedt tartása és túlméretezett feje az
álmomban látott lila öltönyös férfira emlékeztetett.
– A Fenevad azt mondta, hogy a szervezete mindenütt megtalálható –
idéztem fel az emléket. – A kollégáit is említette.
Kheirón olyan hevesen csapkodta a farkát, hogy az egyik ecset
végigszánkázott a barlang padlóján.
– Felnőtt félistenek? Szerintem nem görögök, inkább rómaiak. Ha
támogatták Octavianust a háborúban...
 – Ó, nagyon is támogatták – felelte Rachel. – Találtam egy írásos
nyomot. Nem sok, de emlékeztek még az ostromgépekre, amiket Octavianus
épített a Félvér Tábor elpusztítására?
– Nem – vágta rá Meg.
Én nem törődtem volna vele, de Rachel jóval nagylelkűbb volt nálam.
– Bocsánat, Meg – mondta türelmes mosollyal. – Olyan otthonosan
mozogsz itt, el is felejtettem, hogy új vagy. Arról van szó, hogy a római
félistenek óriási katapultokkal, más néven onagerekkel támadták a
táborunkat. Az egész egy nagy félreértés volt. A lényeg, hogy a fegyvereket
a Triumvirate Holdings pénzelte.
Kheirón a homlokát ráncolta.
– Az nem jó.
– Találtam valamit, ami még ennél is nyugtalanítóbb – folytatta Rachel.
– Emlékeztek, hogy a titánok háborújában Luke Castellan azt mondta, a
halandó világban is vannak támogatói? Elég pénz áll a rendelkezésükre,
hogy tengerjáró hajókat, helikoptereket és fegyvereket vásároljanak. Még
halandó zsoldosokat is felbéreltek.
– Erre sem emlékszem – mondta Meg.
A plafont néztem.
– Meg, nem állhatunk meg lépten-nyomon, valahányszor szóba kerül
egy háború! Luke Castellan Hermész gyereke volt. Elárulta ezt a tábort, és
szövetséget kötött a titánokkal. Megtámadták New Yorkot. Nagy csata volt.
Én mentettem meg a helyzetet. Et cetera.
Kheirón köhintett egyet.
– Arra én is emlékszem, hogy Luke azt állította, rengeteg támogatója
van. Sosem derült ki, kik voltak azok.
– Most már tudjuk – mondta Rachel. – Az a hajó, az Androméda
hercegnő, a Triumvirate Holdings tulajdonában állt.
Hideg nyugtalanság fogott el. Éreztem, hogy tudnom kellene a
dologról, de a halandó elmém ismét cserben hagyott. Most már egészen
biztos voltam benne, hogy Zeusz szórakozik velem, ő korlátozza a látásomat
és a memóriámat. Octavianus néhány ígérete azonban megragadt az
emlékezetemben: hogy könnyedén megnyeri a csip-csup kis háborúját, hogy
templomokat emel a tiszteletemre, hogy komoly támogatók állnak mögötte.
Rachel telefonja – az agyamhoz hasonlóan – elsötétült, de a szemcsés
fotó addigra már beleégett a retinámba.
– Ezek az emberek… – Kézbe vettem egy kiürült tubust, amiben
előzőleg vörösesbarna festék volt. – Attól tartok, nem modern félistenek.
Rachel elkomorult.
– Szerinted ősi félistenek, akik a Halál Kapuján át jutottak ide, mint
például Médeia vagy Midász? Ami azt illeti, a Triumvirate Holdings már
Gaia ébredése előtt megvolt. Több évtizede.
– Vagy évszázada – mondtam. – A Fenevad azt állította, hogy már
évszázadok óta építi a birodalmát.
A barlangban olyan csend lett, hogy még Püthón sziszegését, a finoman
párolgó gőzök hangját is meghallottuk volna a föld alól. Kár, hogy nem szólt
valami háttérzene, ami elterelte volna a gondolataimat… egy kis dzsessz
vagy komolyzene. De a death metal polkával is beértem volna.
Rachel a fejét csóválta.
– De akkor ki…?
– Nem tudom – ismertem be. – De a Fenevad… az apjának nevezett az
álmomban. Azt hitte, felismerem. És ha az isteni emlékezetem sértetlen
marad, talán így is lett volna. A viselkedése, az akcentusa, az
arcberendezése… Már láttam őt valahol, de nem az újkorban.
Meg nagyokat hallgatott. Határozottan az volt a benyomásom, hogy
legszívesebben elbújna a kanapéban. Normális esetben nem sokat törődtem
volna a dologgal, de azok után, ami a Labirintusban történt, mindig elfogott
a bűntudat, amikor kiejtettem a Fenevad nevét. Nyilván a bosszantó halandó-
lelkiismeretem játszadozott velem.
– Ami a triumvirátust illeti… – Elgondolkodva doboltam a
homlokomon, hátha így előcsalogathatom az információkat, amik már
nincsenek ott. – Az utolsó triumvirátust, amivel dolgom volt, Lepidus,
Marcus Antonius és a fiam, az igazi Octavianus alkotta. A triumvirátus
kifejezetten római koncepció… csakúgy, mint a hazafiság, a sötét üzelmek
és az orgyilkosság.
Kheirón a szakállát simogatta.
– Gondolod, hogy ezek az emberek ókori rómaiak? Egyáltalán
lehetséges ez? Hádész minden lelket megtalál, aki megszökik az Alvilágból.
Nem hagyná, hogy három ókori ámokfutást rendezzen a modern világban.
– Ezt sem tudom. – Ez a sok bizonytalankodás már komolyan sértette
az isteni érzékenységemet. Elhatároztam, hogy amikor visszatérek az
Olimposzra, Tabasco-ízű nektárral fogom kiöblíteni a számat. – De ezek az
emberek a jelek szerint már nagyon régóta mesterkednek valamiben. Ők
pénzelték Luke Castellan háborúját. Segítették a Jupiter Tábort, amikor a
rómaiak megtámadták a Félvér Tábort. És a két háború ellenére a
Triumvirate még mindig él és virul… és terveket szövöget. Mi van, ha ez a
vállalat áll… minden mögött?
Kheirón úgy nézett rám, mintha a sírját ásnám.
– Ez nagyon aggasztó gondolat. Hogy bírhat három ember ekkora
hatalommal?
Széttártam a kezem.
– Elég idős vagy már, barátom, szerintem tudod a választ. Istenek,
szörnyek, titánok… csupa veszélyes lény. De a legnagyobb veszélyt mindig
is a félistenek jelentették. Akármi is ez a Triumvirate, meg kell állítanunk,
mielőtt átveszi az irányítást az Orákulumok fölött.
Rachel kiegyenesedett ültében.
– Tessék? Orákulumok, többes számban?
– Jaj… még nem említettem neked?
Rachel szeme valamelyest visszanyerte régi sötétzöld intenzitását.
Féltem, hogy a lány már azt tervezgeti, hogyan kínoz meg a festőkellékeivel.
– Nem – felelte kimérten –, még nem említetted.
– Ó… hát, tudod, a halandó memóriám nem a legtökéletesebb. A
szakirodalomban kellett utánanéznem, hogy...
– Orákulumok – ismételte Rachel. – Többes szám.
 Mély levegőt vettem. Meg akartam nyugtatni Rachelt, hogy a többi
Orákulum semmit nem jelentett a számomra! Ő az igazi! De sajnos nem volt
abban az állapotban, hogy felfogja a mondandómat. Úgy döntöttem, legjobb
az egyenes beszéd.
– Az ókorban – magyaráztam – több Orákulum is létezett.
Természetesen Delphoi volt a leghíresebb, de négy másik, hasonló
jelentőségű jósda is működött mellette.
Kheirón megrázta a fejét.
– De azokat már rég lerombolták.
– Én is azt hittem – adtam igazat neki. – De most elbizonytalanodtam.
Azt hiszem, a Triumvirate Holdings az összes ókori Orákulumot az
irányítása alá akarja vonni. És ha jól sejtem, a legősibb Orákulum, a dodonai
liget, itt van a Félvér Táborban.
 21.
Jól fut a szekér
Ég az Orákulum, ég
Nesze, római

JÓ DRÁMAI ÉRZÉKKEL MEGÁLDOTT ISTEN VAGYOK.

Azt hittem, az utolsó kijelentésem nagyszerű végszó lesz. Arra

számítottam, hogy mindenki felszisszen, talán még némi orgonaszó is
felcsendül a háttérben. Egy pillanatra kialszanak a fények, majd folytatom a
monológomat. Ám rögtön ezután összecsuklok, és egy kés áll ki a hátamból.
Micsoda izgalmak!
Várjunk csak! Halandó vagyok. A gyilkosság halálos rám nézve. Akkor
hagyjuk is.
Elég az hozzá, semmi sem történt. A három beszélgetőtársam némán
meredt rám.
– További négy Orákulum – mondta Rachel. – Ezek szerint Püthiából is
négy...
– Nem, kedvesem. Csak egy Püthia van. Te. Delphoi különleges hely.
Rachel továbbra is úgy nézett rám, mint aki azon morfondírozik,
feldugja-e a tízes ecsetet az orromba.
– És az a másik négy nem különleges Orákulum…
– Nos, az egyik a küméi szibilla volt. – Megtöröltem a tenyeremet, mert
már nagyon izzadt. (Miért izzad a halandók tenyere?) – Tudod, ő írta a
Szibillák könyvét, a próféciákat, amiket Ella, a hárpia kívülről fúj.
Meg zavartan kapkodta a fejét.
– Hárpia… mint azok a csirkenők, akik ebéd után leszedik az asztalt?
Kheirón elmosolyodott.
– Ella nagyon különleges hárpia, Meg. Évekkel ezelőtt rábukkant a
próféciák könyvére, amiről azt hittük, hogy még Róma bukása előtt
elégették. A barátaink a Jupiter Táborban most próbálják rekonstruálni Ella
emlékei alapján.
 Rachel karba fonta a kezét.
– És a másik három Orákulum? Gondolom, egy gyönyörű fiatal papnő
sem volt közöttük, akivel… hogy is szoktad mondani?... „sziporkázó
beszélgetéseket folytattál?”
– Hát… – Fogalmam sincs, miért, de úgy éreztem, hogy a pattanásaim
élő rovarokká változnak, és elindulnak az arcomon. – Hát, a kutatásaim
alapján…
– A könyvek szerint, amiket tegnap este lapozott át – helyesbített Meg.
– Khm! Volt egy Orákulum Erütheiában és egy másik Trophóniusz
barlangjában.
– Szent ég! – sápítozott Kheirón. – Ezekről már meg is feledkeztem.
Vállat vontam. Én aztán végképp nem emlékeztem rájuk. Ők voltak a
legkevésbé sikeres franchise-aim.
– Az ötödik pedig – mondtam – a dodonai liget.
– Liget – visszhangozta Meg. – Abban fák vannak.
– Igen, Meg, fák. A ligeteket általában fák alkotják, nem karamellás
jégkrémek. Dodona szent tölgyekből állt, amiket az Anyaistennő ültetett a
világ keletkezésekor. Már az olimposziak születésekor is réginek számított.
– Az Anyaistennő? – Rachel megborzongott a patinazöld dzsekije alatt.
– Kérlek, nyugtass meg, hogy nem Gaiáról beszélsz!
– Nem, szerencsére. Rheáról, a titánok királynéjáról van szó, akitől az
olimposzi istenek első generációja származik. Ezek szent fák voltak,
beszélni is tudtak. Néha jósoltak is.
– A hangok az erdőben – szólt közbe Meg.
– Pontosan. Úgy vélem, a dodonai liget újjáéledt a szomszédos
erdőben. Álmomban egy koronás nőt láttam, aki könyörgött, hogy keressem
meg az Orákulumot. Szerintem Rhea volt, bár még most sem értem, miért
volt békejel a nyakában, és miért kérdezte azt, hogy vágod?
– Békejel? – kérdezte Kheirón.
– Egy nagy, sárgarézből készült békejel – bólintottam.
 Rachel elgondolkodva dobolt a karfán az ujjaival.
– Ha Rhea titán, akkor veszélyes, nem?
– Nem minden titán gonosz – válaszoltam. – Rhea szelíd lélek. Az első
nagy háborúban az istenek oldalán állt. Szerintem most is nekünk drukkol.
Nem akarja, hogy a ligete az ellenség kezére kerüljön.
Kheirón farka megrándult.
– Barátom, évezredek óta színét sem láttuk Rheának. Az ókorban
felperzselték a ligetét. Az utolsó tölgyet Theodosius császár vágatta ki…
– Tudom. – Éles fájdalom nyilallt a homlokomba, mint mindig, amikor
meghallottam Theodosius nevét. Hirtelen eszembe jutott, hogy az a zsarnok
az összes ókori szentélyt bezáratta, így végeredményben kilakoltatta az
olimposzi isteneket a birodalmából. Az ő arcképe díszítette az egyik
céltáblámat. – Ennek ellenére sok minden átmentődött az újkorba. A
Labirintus is újjáépült. Miért ne éledhetne újra a szent fák ligete, akár itt,
ebben a völgyben?
Meg még mélyebbre süppedt a kanapén.
– Ez nagyon durva. – Így summázta a kis McCaffrey a beszélgetést. –
De ha azok a fák akkora nagy szentek, miért csalják csapdába az embereket?
– Ez kivételesen jó kérdés. – Reméltem, hogy nem száll Meg fejébe a
dicséret. – Annak idején a dodonai papnők gondozták a fákat, ők metszették,
ők öntözték a növényeket, és az ágaikra aggatott szélcsengőkkel irányították
a hangjukat.
– És az miért volt jó? – kérdezte Meg.
– Nem tudom. Nem vagyok fapap. De kellő odafigyelés mellett ezek a
fák meg tudták jósolni a jövőt.
Rachel lesimította a szoknyáját.
– És kellő odafigyelés nélkül?
– Zűrzavar keletkezett – válaszoltam. – A kórus szétesett és
diszharmóniába fulladt. – Itt hatásszünetet tartottam, mert nagyon kedvemre
való volt ez a megállapítás. Reméltem, hogy valaki feljegyzi az utókornak,
de nem így történt. – Ha a liget elvadul, akár őrületbe is kergetheti a
halandókat.
Kheirón a homlokát ráncolta.
– Tehát az eltűnt táborlakók most is a fák között csatangolnak, talán
már meg is bolondultak.
– Vagy meghaltak – tette hozzá Meg.
– Nem. – Erre gondolni sem akartam. – Nem, még életben vannak. A
Fenevad csalinak használja őket, így próbál becserkészni engem.
– Honnan tudod? – kérdezte Rachel. – És mi értelme az egésznek? Ha
Püthón már elfoglalta Delphoit, mire kell a többi Orákulum?
A falat bámultam, amit korábban az arcképem díszített. Sajnos nem
történt varázslat, és a válasz nem jelent meg a fehérre meszelt felületen.
– Nem tudom. Szerintem az ellenségeink azt akarják, hogy többé ne
jussunk próféciához. Ha nem látjuk a jövőt, és nem mi irányítjuk a
sorsunkat, hanyatlásnak indulunk és elpusztulunk. Istenek és halandók
egyaránt; mindenki, aki szembeszegül a triumvirátussal.
Meg fejenállásba tornázta magát, és lerúgta a piros cipőjét.
– Megfojtják a főgyökerünket – mondta, és szemléltetésképpen
megmozgatta a lábujjait.
Rachelre néztem, remélve, hogy megbocsátja az utcagyerekből lett
főnököm neveletlenségét.
– A dodonai liget azért fontos, mert ez az egyetlen Orákulum, amire
Püthón a saját elmondása szerint nincs hatással. Nem értem, miért. Talán
mert a Dodona az egyetlen Orákulum, amihez nincsen közöm. Rheától kapja
az erejét. Tehát ha a liget működik, és Püthón nem tud hatni rá, ráadásul itt
van a Félvér Táborban…
– Akár jósolhat is nekünk – mondta Kheirón csillogó szemmel. – Így
lépéselőnybe kerülhetünk az ellenségeinkkel szemben.
Bocsánatkérő mosollyal néztem Rachelre.
– Természetesen annak örülnénk a legjobban, ha a szeretett Delphoink
újra zavartalanul működhetne. Azon leszünk, hogy ez minél hamarabb
bekövetkezzen. De egyelőre a dodonai liget az utolsó mentsvárunk.
Meg haja a földet söpörte. Az arca olyan árnyalatot öltött, mint az egyik
szent tehenemé.
– De a próféciák nyakatekertek, rejtélyesek és zavarosak, és az emberek
meghalnak, ha megpróbálják elkerülni őket.
– Meg – feleltem –, ne bízz a RateMyOracle.com értékeléseiben! A
küméi szibilla dögösség faktora például teljesen fals. Erre az egyre
kristálytisztán emlékszem.
Rachel az öklére támasztotta az állát.
– Nocsak! Mesélj!
– Ööö, igazából azt akartam mondani, hogy a dodonai liget jóindulatú.
Sokszor segített már a hősökön. Az eredeti Argó árbócdíszét például az
egyik szent fa ágából faragták. Beszélt az argonautákhoz, és tanácsokkal
látta el őket.
– Ühüm – bólintott Kheirón. – A mi rejtélyes Fenevadunk ezért akarja
felégetni a ligetet.
– Semmi kétség – feleltem. – Ezért kell közbelépnünk.
Meg visszagurult a kanapéra. A lábával feldöntötte a háromlábú
kisasztalt, és vele együtt a jegesteát meg a kekszet is.
– Upsz!
A halandó fogaimat csikorgattam, amik egy évig sem bírták volna, ha
Meggel maradok. Rachel és Kheirón bölcsen nem vett tudomást fiatal
barátnőm „Megeskedéséről”.
– Apollón… – Az öreg kentaur az asztal széléről vízesésként aláhulló
teacseppeket figyelte. – Ha igaz, amit Dodonáról mondasz, mi legyen a
következő lépés? Már így is emberhátrányban vagyunk. Ha keresőcsapatokat
küldünk az erdőbe, nincs rá biztosíték, hogy vissza is térnek.
Meg hátrasimította a haját.
– Mi megyünk. Apollón és én.
A nyelvem a torkom mélyén próbált menedéket keresni.
 – Mi… micsoda?
– Azt mondtad, egy csomó próbát kell kiállnod, hogy bebizonyítsd a
rátermettségedet. Ez lesz az első feladatod.
A szívem mélyén éreztem, hogy igaza van, az isteni énem maradványa
azonban fellázadt az ötlet ellen. Soha nem én végzem a piszkos munkát.
Inkább válogatott hősöket küldök a halálba – jobban mondva, a dicsőséges
diadalútra.
Rhea azonban kerek perec megmondta az álmomban: nekem kell
megkeresnem az Orákulumot. És Zeusz kegyetlenségének köszönhetően
Meg mindenhová követett. Gyanítottam, hogy Zeusz tud a Fenevad tervéről,
és kifejezetten azért küldött ide, hogy megoldjam a helyzetet… amitől nem
kaptam nagyobb kedvet ahhoz, hogy meglepjem egy szép nyakkendővel
apák napja alkalmából.
Az álmom másik felére is emlékeztem: a lila öltönyös Fenevad unszol,
hogy keressem meg az Orákulumot, hadd égesse porrá. Még sok mindent
nem értettem, de cselekednem kellett. Austin és Kayla élete függött tőlem.
Rachel a térdemre tette a kezét, amitől hátrahőköltem. Meglepő módon
nem éreztem fájdalmat. Rachel tekintete inkább komoly volt, mint dühös.
– Apollón, meg kell próbálnod. Ha bepillantást nyernénk a jövőbe…
talán ez az egyetlen lehetőségünk, hogy minden visszatérjen a régi
kerékvágásba. – Vágyakozva bámulta a barlang kopár falát. – Szeretném, ha
a jövő visszatérne.
Kheirón megmozgatta az elülső lábait.
– Mire van szükséged, öreg barátom? Miben lehetünk a segítségedre?
Megre pillantottam. Láttam, hogy sajnos egyre gondolunk. Egymáshoz
vagyunk láncolva. Nem áldozhatunk fel még egy táborlakót.
– Megnek igaza van – mondtam. – Ezt nekünk kell megoldanunk. Már
most indulnunk kellene, de…
– Egész éjjel fent voltunk – szólt közbe Meg. – Ki kell aludnunk
magunkat.
Csodálatos, gondoltam magamban. Most már a mondatokat is befejezi
helyettem.
 Ezúttal nem akadékoskodtam. Bár szívem szerint hanyatt-homlok
rohantam volna az erdőbe, hogy megmentsem a gyerekeimet, óvatosságra
intettem magam. Ezt az akciót nem baltázhatom el. Egyre biztosabban
éreztem, hogy a Fenevad foglyai még életben vannak. Mivel csalinak
használják őket.
Kheirón felemelkedett.
– Akkor ma este. Pihenjetek, és készüljetek fel a küldetésre, hőseim!
Attól tartok, minden erőtökre és leleményességetekre szükségetek lesz.
 22.
A fegyvereink:
Harci ukulele és
Brazil varázssál

A NAPISTENEK NINCSENEK BERENDEZKEDVE a nappali alvásra, de azért sikerült szundítanom

egyet.
Amikor késő délután felébredtem, a táborban óriási volt a felbolydulás.
Kayla és Austin eltűnése volt az utolsó csepp. A táborlakók olyan
zaklatottak voltak, hogy egyikük sem tudta tartani magát a megszokott
menetrendhez. Gondolom, ha két-három hetente eltűnik egy félisten, az még
normális veszteségnek számít. De hogy két félisten egy tábor által szervezett
program közben tűnjön el! Mindez arra utalt, hogy senki sincs biztonságban.
A barlangban folytatott tanácskozás híre mindenkihez eljutott. A Victor
ikrek vattát dugtak a fülükbe, hogy kizárják az Orákulum hangját. Julia és
Alice a lávafal tetejéről pásztázták az erdőt a távcsöveikkel, hátha
megpillantják a dodonai ligetet, de én nem sok reményt fűztem hozzá, hogy
meglátják a fától az erdőt.
Bárhová mentem, az emberek fancsali képpel néztek rám. Damien és
Chiara a kenudokkban ült, és ferde szemmel méregetett. Sherman Yang
elhessegetett, amikor megszólítottam. Kézigránátokat és élénk színű skót
kardokat aggatott az Árész Bungalóra. Szaturnália ünnepén biztosan ő nyerte
volna a legerőszakosabb ünnepi dekoráció díját.
Még az Athéné Parthenosz is vádlón bámult le rám a domb tetejéről,
mintha azt mondaná: Ez mind a te hibád.
Igaza volt. Ha nem hagyom, hogy Püthón elfoglalja Delphoit, ha
nagyobb figyelmet szentelek a többi Orákulumnak, ha nem fosztanak meg az
isteni képességeimtől...
Hagyd abba, Apollón! – korholtam magam. Gyönyörű vagy, és
mindenki szeret.
De egyre kevésbé hittem ebben. Apám, Zeusz, nem szeretett. A Félvér
Tábor félistenei sem. Püthón és a Fenevad meg a Triumvirate Holdings-os
harcostársai sem. Ez már bőven elég ahhoz, hogy meginogjon az
önbizalmam.
 Nem, nem. Ez butaság!
Kheirón és Rachel felszívódott. Nyssa Barrerától tudtam meg, hogy
Kheirón irodájában vannak, és utolsó mentsvárként a tábor egyetlen
megmaradt internetkapcsolatát felhasználva kutakodnak a Triumvirate
Holdings után. Harley volt a műszaki szakértő. Most éppen a Comcast
ügyfélszolgálatát hívogatják, vagyis előfordulhat, hogy még órákig nem
kerülnek elő, már ha egyáltalán túlélik a megpróbáltatást.
A fegyverraktárban találtam rá Megre, éppen a készleteket böngészte.
A zöld ruhájára szíjazott pácélnak és a narancssárga cicanadrágjára csatolt
lábvértnek köszönhetően úgy festett, mint egy óvodás, akit a szülei a
meggyőződésük ellenére öltöztettek harci díszbe.
– Na és a pajzs? – vetettem fel.
– Ááá! – Meg felmutatta a gyűrűit. – Mindig két karddal harcolok. Az
egyik kezemnek szabadnak kell maradnia, már csak azért is, hogy
megcsapkodhassalak, amikor hülye vagy.
Az a kellemetlen érzésem támadt, hogy komolyan beszél.
Lekapott egy íjat a fegyverállványról, és felém nyújtotta.
Visszahőköltem.
– Ne!
– Ezzel bánsz a legügyesebben. Te vagy Apollón.
Visszanyeltem a torkomból felbugyogó keserű epét.
– Fogadalmat tettem. Már nem vagyok az íjászat és a zene istene.
Legközelebb akkor veszek íjat vagy hangszert a kezembe, ha visszanyertem
a hatalmamat.
– Hülye egy fogadalom. – Meg nem csapkodott meg, pedig láttam rajta,
hogy nagyon viszket a tenyere. – És mit fogsz csinálni, csak állsz egy
helyben, és nézed, ahogy harcolok?
Csakugyan ez volt a tervem, de nem mertem bevallani. Szemügyre
vettem a fegyverarzenált, és kivettem egy kardot. Ránézésre tudtam, hogy
túl nehéz és ormótlan, ennek ellenére a derekamra csatoltam.
– Nesze! – mondtam. – Most boldog vagy?
 Meg nem tűnt boldognak. De azért visszatette az íjat a helyére.
– Jól van – szólalt meg végül. – De aztán védd a seggemet!
Sosem értettem ezt a kifejezést. A RÚGJ BELÉM feliratokra
emlékeztetett, amiket Artemisz szokott a tógámra ragasztani a nagyobb
ünnepeken. De azért bólintottam.
– Védve lesz a segged.
Az erdő szélén kisebb búcsúküldöttség várt ránk: Will és Nico, Paolo
Montes, Malcolm Pace és Billie Ng. Komor képet vágtak.
– Vigyázzatok magatokra! – mondta Will. – Tessék!
Mielőtt egy szót is szólhattam volna, egy ukulelét nyomott a kezembe.
Megpróbáltam visszaadni.
– Nem lehet. Esküt tettem, hogy...
– Igen, tudom. Jó nagy hülye voltál. De ez egy harci ukulele. Ha
szükséges, fegyverként is bevethető.
Közelebbről is megvizsgáltam a hangszert. Mennyei bronzból készült: a
vékony fémlemezekbe savval maratták be a világos tölgyfa rostokat idéző
mintát. A hangszer szinte súlytalan volt, mégis elnyűhetetlennek tűnt.
– Héphaisztosz műve? – kérdeztem.
Will a fejét rázta.
– Harley-é. Szeretnénk, ha elfogadnád. Akaszd a válladra! Na, a
kedvünkért! Hogy megnyugodjunk.
Úgy döntöttem, köteles vagyok elfogadni az ajándékot, bár az ukulele
nagyjából senkit sem hoz lázba. Ne kérdezzétek, miért. Pedig amikor még
isten voltam, nagyon ütős ukulele-feldolgozást készítettem a Satisfactionből.
Nico átnyújtott egy kis szalvétába csomagolt ambróziát.
– Nem ehetek ilyesmit – emlékeztettem.
– Nem is neked szánom.
Nyugtalanul pillantott Megre. Eszembe jutott, hogy a maga módján
Hádész fia is látja a jövőt: a halál lehetőségét magában hordozó jövőt.
Megborzongtam, és zsebre dugtam az ambróziát. Meg bosszantó egy
leányzó, de engem is mélyen aggasztott a gondolat, hogy esetleg megsérül.
Elhatároztam, hogy ez nem történhet meg.
Malcolm egy pergamentérképet mutogatott Megnek, azt magyarázta,
melyik részeket kerüljük el az erdőben. Paolo – aki látszólag teljesen
felgyógyult a lábműtétéből – komolyan, figyelmesen állt mellette, és
portugálul kommentálta az elhangzottakat, bár senki sem értette, mit mond.
Amikor a térképpel is végeztünk, Billie Ng lépett Meghez.
Billie nyeszlett egy lány volt. Apró termetét vagány K-Popos
öltözködési stílussal kompenzálta. A télikabátja alufóliaszínű volt. A
bubifrizurája akvamarinkék, a sminkje arany. Teljesen odavoltam érte. Sőt,
még az is megfordult a fejemben, hogy akár én is nézhetnék ki így, ha
megszabadulnék a pattanásaimtól.
Billie egy elemlámpát meg egy kis csomag virágmagot adott Megnek.
– Hátha szükséged lesz rá – mondta.
Meg egészen meghatódott. Billie nyakába borult.
Nem értettem, mire kellenek a magok, de megnyugtató volt a tudat,
hogy súlyos vészhelyzet esetén bárkit leüthetek az ukulelémmel, miközben
Meg muskátlit ültet.
Malcolm Pace a kezembe adta a pergamentérképet.
– Ha elbizonytalanodtok, mindig jobbra menjetek. Ez rendszerint
beválik az erdőben, bár azt nem tudom, miért.
Paolo egy zöld-arany – a brazil zászlót idéző – sálat nyújtott át.
Mondott is valamit, amit természetesen nem értettem.
Nico elvigyorodott.
– Ez Paolo szerencsesálja. Azt hiszem, azt akarja, hogy vedd fel. Azt
mondja, ettől legyőzhetetlen leszel.
Ezt nem vettem készpénznek, mivel Paolo kifejezetten sérülékeny típus
volt, de istenként megtanultam, hogy ajándékot soha nem utasítunk vissza.
– Köszönöm.
 Paolo vállon ragadott, és megpuszilt. Lehet, hogy elpirultam. Paolo
egész jóképű srác volt, ha éppen nem ömlött a vér a csonkolt végtagjaiból.
Will vállára tettem a kezem.
– Ne aggódj! Hajnalra visszajövünk.
Will szája megremegett.
– Biztos vagy te ebben?
– Én vagyok a napisten – jelentettem ki, és megpróbáltam
magabiztosnak tűnni. – Mindig hajnalban jövök.

Természetesen esett. Miért is ne?

Zeusz jót röhöghetett rajtam az Olimposz-hegy tetején. A Félvér Tábor
védve volt az időjárási szélsőségektől, de apám nyilván szólt Aiolosznak,
hogy fékezze meg a szeleket. A lepattintott levegőnimfa-exeim most
kedvükre kárörvendhettek.
Az esőbe hó is vegyült; épp csak annyira maradt folyékony, hogy
eláztassa a ruhámat, egyébként jeges volt, és üvegszilánkként csapódott
fedetlen arcomba.
Fától fáig botorkálva próbáltunk menedéket keresni. Régi hófoltok
ropogtak a lábam alatt. Az ukulele egyre jobban húzta a vállamat, mivel a
hanglyuka megtelt esővízzel. Meg elemlámpájának fénye sárga,
elektrosztatikus kúpként hatolt át a viharon.
Én mentem elöl, na, nem azért, mert tudtam az utat, hanem mert mérges
voltam. Már nagyon untam az ázás-fázást. Már nagyon untam, hogy
mindenki engem piszkál. A halandók gyakran mondogatják, hogy az egész
világ összeesküdött ellenük, de ez egyszerűen nevetséges. A halandók nem
fontosak. Ami engem illet, én joggal állíthattam, hogy az egész világ
ellenem van. De juszt sem adtam meg magam. Elhatároztam, hogy
visszavágok! Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan.
Időről időre szörnyek hangja harsant fel a távolban – sárkánybömbölés,
egy kétfejű farkas kétszólamú üvöltése –, de egyik bestia sem mutatkozott.
Egy ilyen éjszakán minden rendes szörny otthon marad a jó meleg odújában.
 Már több órája kutyagolhattunk, amikor Meg tompán felsikoltott.
Hősiesen melléugrottam, és a kardomért nyúltam. (Ki is vontam volna, de
rettentő nehéz volt, ráadásul beragadt a hüvelyébe.) Meg lábánál kőszikla
méretű fekete kagylóhéjszerűség csillogott a sárba ékelődve. Repedés szelte
ketté a közepét, az éleket bűzös trutymó borította.
Meg émelyegve kapta a szájához a kezét.
– Majdnem ráléptem.
Közelebb óvakodtam. A kagylóhéjszerűség egy óriási rovar szétzúzott
páncélja volt. A közelben, a fa gyökerei között egy leszakadt láb lapult.
– Ez egy mürméké – mondtam. – Vagyis csak volt.
Az eső áztatta lencsék mögött Meg szeme kifürkészhetetlen volt.
– Mür-micsoda?
– Óriáshangya. Valahol itt lehet a boly is.
Meg öklendezni kezdett.
– Utálom a bogarakat!
Ez érthető, hiszen a földművelés istennőjének a lányáról beszélünk, de
az én szememben a döglött hangya semmivel sem volt visszataszítóbb a
szemétkupacoknál, amikbe időről időre belepottyantunk.
– Nyugi – mondtam. – Már halott. Nem tudom, mi ölhette meg, de erős
állkapcsa lehetett, ha így fel tudta törni a páncélt.
– Most rohadtul megvigasztaltál. És… veszélyes ez az izé?
Felkacagtam.
– De még mennyire! A legkisebb példányok akkorák, mint egy kutya,
de a legnagyobbak még egy grizzlynél is hatalmasabbak. Indiában egyszer
szemtanúja voltam, ahogy egy mürmékékolónia megtámad egy görög
sereget. Állati vicces volt! A sav, amit kiköpnek, még a bronzpáncélt is
szétmarja, és…
– Apollón!
Leolvadt az arcomról a mosoly. Eszembe jutott, hogy már nem
egyszerű szemlélő vagyok. Ezek a hangyák akár minket is megölhetnek.
Méghozzá könnyedén. És Meg rettegett.
– Jó – feleltem. – Nos, az eső miatt a mürmékék is a bolyukban
rekedtek. Csak arra kell vigyáznunk, hogy ne legyünk vonzó célpontok.
Ezek a hangyák imádják a fényes, csillogó dolgokat.
– Például az elemlámpát?
– Ööö…
Meg átadta az elemlámpát.
– Te mész elöl, Apollón.
Ez elég igazságtalan volt, de azért folytattuk az utunkat.
Úgy egy óra múlva (nem hittem volna, hogy ilyen nagy ez az erdő)
elállt az eső, és pára jelent meg a talaj fölött.
Egyre melegebb lett. A páratartalom egy gőzfürdőével vetekedett. Sűrű
fehér vízgőz gomolygott a faágak között.
– Mi folyik itt? – kérdezte Meg az arcát törölgetve. – Mintha egy
trópusi esőerdőben lennénk.
Erre én sem tudtam mit mondani. Aztán zubogást hallottam a fejem
fölött, mintha a víz egy csővezetéken keresztül igyekezne kifelé. Vagy
hasadékon.
Fölényesen elmosolyodtam.
– Gejzír.
– Gejzír – visszhangozta Meg. – Mint az Old Faithful?
– Ez nagyszerű hír! Talán megtudhatjuk, hol vagyunk. Sőt, lehet, hogy
az eltűnt félisteneink itt leltek menedékre!
– A gejzírnél.
– Nem, te butus! – mondtam. – A gejzíristeneknél. Feltéve, hogy jó
hangulatban vannak.
– És ha nincsenek jó hangulatban?
– Akkor gyorsan felvidítjuk őket, mielőtt leforráznának bennünket.
Gyere utánam!
 23.
A tízes skálán
Hány pontos a nyomora?
Köszönjük szépen

MEGGONDOLATLANSÁG VOLT, hogy fejvesztve rohantam az ingatag természetű

istenekhez?
Na de kérem! Én nem szoktam meggondolni magam. Egyszerűen nem
vagyok rászorulva.
Igaz, ami igaz, a palikoszokról őrzött emlékeim kissé már megfakultak.
Csupán annyit tudtam, hogy az ősi Szicília gejzíristenei annak idején
menedéket nyújtottak a szökött rabszolgáknak, innen gondoltam, hogy jó
szellemek lehetnek. Talán az eltévedt félisteneken is segítenek, vagy
legalábbis észreveszik, ha öt összefüggéstelenül motyogó félvér bolyong a
területükön. Különben is, én vagyok Apollón! A palikoszok vegyék
megtiszteltetésnek, hogy egy ilyen jelentős olimposzi istennel
találkozhatnak, mint én! Az, hogy a gejzírek gyakran pufognak, és ilyenkor
több száz méter magas forró vízoszlopokat lövellnek a levegőbe, még nem
tart vissza attól, hogy új rajongókat szerezzek… Úgy értem, barátokat.
A tisztás úgy tárult fel előttünk, akár egy sütőajtó. Hőfolyam
hömpölygött a fák között, és az arcomba csapott. Tágra nyílt pórusaim
szomjasan itták magukba a nedvességet. Reméltem, hogy ez jó hatással lesz
a pattanásaimra.
Az elénk táruló tájnak nem sok köze volt a Long Island-i télhez.
Nedvességtől csillogó indák koszorúzták a faágakat. Az erdei talajon trópusi
virágok tarkállottak. Egy zöld fürtök alatt nyögő banánfán piros papagáj
üldögélt.
A tisztás közepén két gejzír állt: a földbe vájt ikerlyukakat nyolcas
alakban szürke iszapgyűrűk övezték. A kráterek sziszegve bugyborékoltak,
de nem készültek kitörni. Ezt jó jelnek tartottam.
Meg cipője hangosan cuppogott a sárban.
– Biztonságban vagyunk?
– Cseppet sem – válaszoltam. – Ajándékkal kell kedveskednünk nekik.
Mondjuk, odaadhatnánk a virágmagjaidat.
 Meg rásózott a karomra.
– Azok varázsmagok. Életveszély esetére. Add nekik az ukulelédet!
Úgysem játszol rajta.
– Tisztességes ember semmilyen körülmények között nem mond le az
ukuleléjéről. – Hirtelen felderültem. – Várjunk csak! Eszembe jutott valami.
Verssel kedveskedem az isteneknek! A rímfaragás még megy. Az nem zene.
Meg a homlokát ráncolta.
– Ööö, nem tudom, hogy...
– Ne irigykedj, Meg! Alkalomadtán majd te is kapsz tőlem egy verset.
Ez biztosan tetszeni fog a gejzíristeneknek!
Előreléptem, széttártam a karomat, és improvizálni kezdtem: „Ó, gejzír,
te gejzír,
Köpködjünk hát, te meg én,

Eme bús éjféltájon, míg azon borongunk fájón

Kié ez az erdő?

Ne ballagjunk csöndben amaz éjszakába,

Hanem sétáljunk, mint felhő.

Kérdezzük meg, kiért szól a harang,

Reménynek forrása, te halj meg utoljára,

Hisz van épp elég, miről mesélni jó!”

Nem akarok szerénytelennek tűnni, de elég jó kis verset rittyentettem,

igaz, a korábbi műveimből is átemeltem egy-két idézetet. A zenével és az
íjászattal ellentétben a költői vénám teljesen sértetlen maradt.
Megre pillantottam, remélve, hogy leplezetlen áhítat sugárzik az
arcáról. Legfőbb ideje volt, hogy a leányzó átértékelje a rólam alkotott
véleményét. Meg azonban tátott szájjal, rémült döbbenettel meredt rám.
– Mi az? – vontam kérdőre. – Te nem tanultál költészetet? Ezt nevezik
magas művészetnek!
Meg a gejzírekre mutatott. Ekkor jöttem rá, hogy nem is engem néz.
– Hát – mondta egy reszelős hang –, ezzel sikerült felkeltened a
figyelmemet.
Az egyik palikosz lebegett a gejzír fölött. Az alfele gőzből volt.
Deréktól fölfelé kétszer akkora volt, mint egy átlagos ember, izmos karja
andezitszürke, a szeme krétafehér, a haja, akár a tejhab a kapucsínó tetején –
mintha jól besamponozták, aztán úgy hagyták volna. Hatalmas mellkasán
babakék póló feszült, aminek mellzsebére stilizált fákat hímeztek.
– Ó, nagy palikosz! – szólítottam meg. – Könyörögve kérünk...
– Mi volt ez? – szakított félbe a szellem. – Ez az izé, amit előadtál.
– Vers! – feleltem. – A te tiszteletedre!
A szellem elgondolkodva dobolt iszapszürke állán.
– Nem. Ez nem volt vers.
Elképesztő! Hát már senki sem fogékony a nyelv szépségeire?
– Jó szellem! – magyaráztam. – Tudod, egy versnek nem feltétlenül kell
rímelnie.
– Én nem a rímekről beszélek. Hanem az üzenetről. Piackutatással is
foglalkozunk, és ez nem kerülhetne be a kampányunkba. A Kék csibe dal –
az vers. Évtizedekkel ezelőtt született, de még mindig éneklik. Olyat nem
tudsz?
Megre sandítottam, hogy biztos lehessek benne, nem a képzeletem
játszadozik velem.
– Na, ide figyelj! – mondtam a gejzíristennek –, négyezer éve vagyok a
költészet ura. Én már csak tudom, milyen egy jó vers…
A palikosz integetni kezdett.
– Kezdjük elölről! Elmondom, miről lenne szó, talán segíthetnél nekem.
Helló, Pete vagyok! Üdvözöllek a Félvér Tábor erdejében! Hajlandó lennél
kitölteni egy rövid vevőelégedettségi kérdőívet a beszélgetésünk után?
Nekünk fontos a véleményed.
– Ööö…
– Szuper! Kösz!
Pete sokáig matatott a gőzben, valószínűleg a zsebét kereste. Előhúzott
egy fényes prospektust, és olvasni kezdett.
– Az Erdő csupa… Hmm, itt az áll, hogy vidámság. Azt hittem, ezt már
átírtuk izgalomra. Látod, milyen gondosan kell megválogatni a szavakat? Ha
Paulie itt lenne… – sóhajtott fel. – Ő jobban ért a hírveréshez. Na, mindegy,
üdvözöllek a Félvér Tábor erdejében!
– Ezt már mondtad – jegyeztem meg.
– Ja, igen.
Pete piros tollat vett elő, és belejavított a szövegbe.
Meg előrenyomakodott.
– Hé! – Nagyjából tizenkét másodpercig nem szólt semmit, ami új
egyéni rekordnak számított. – Gőziszap úr, nem látott errefelé kóbor
félisteneket?
– Gőziszap úr! – Pete összecsukta a prospektust. – Ezt nevezem én
hatékony márkaépítésnek! És a kóbor félistenekkel kapcsolatos megjegyzés
is kiváló. Nem engedhetjük, hogy a vendégeink céltalanul ődöngjenek. Már
a bejáratnál térképeket kell osztogatnunk. Annyi itt a látnivaló, mégsem tud
róla senki. Beszélek is Paulie-val, amikor megjön.
Meg levette bepárásodott szemüvegét.
– Ki az a Paulie?
Pete a második gejzírre mutatott.
– Az üzlettársam. Talán a prospektusba is beletehetnénk a térképet, ha...
– Nem láttatok errefelé kóbor félisteneket? – kérdeztem.
– Mi? – Pete fel akart írni valamit, de a gőz eláztatta a prospektust, és a
piros toll átszúrta a papírt. – Ja, nem. Az utóbbi időben nem. De elkelne
néhány turistajelzés. Például, tudtad, hogy itt gejzírek is vannak?
– Nem – ismertem be.
– Na, látod! Ráadásul ez egy dupla gejzír, az egyedüli Long Islanden!
És senki sem tud rólunk. Nem terjed a hírünk. Még szájhagyomány útján
sem. Ezért beszéltük rá az igazgatótanácsot, hogy alkalmazzon minket!
Meggel egymásra néztünk.
Láttam, hogy ezúttal egy hullámhosszon vagyunk: fogalmunk sincs, mi
van.
 – Elnézést! – mondtam. – Ezek szerint az erdőnek igazgatótanácsa is
van?
– Hát persze – válaszolta Pete. – Itt ez a sok driád, természetszellem
meg szörny… Úgy értem, valakinek az értékbecsléssel meg a
közönségkapcsolatokkal is foglalkoznia kell. Az igazgatótanács már abba is
alig akart belemenni, hogy mi intézzük a marketingügyeket. Ha hibázunk…
nekünk annyi.
Meg türelmetlenül cuppogott a sárban.
– Menjünk! Ez nekem kínai.
– Na, ez a baj! – nyögött fel Pete. – Hogyan írjunk olyan közérthető
reklámszöveget, ami jó színben tünteti fel az Erdőt? Mi, palikoszok, mint
például Paulie meg én, régen híresek voltunk ám! A legfőbb
turistalátványosságnak számítottunk! Az emberek özönlöttek, hogy
felesküdjenek ránk. Szökött rabszolgák kerestek menedéket nálunk.
Áldozatokat mutattak be nekünk, ajándékokat kaptunk, imádkoztak
hozzánk… szuper volt! Most meg semmi.
Felsóhajtottam.
– Tudom, mit érzel.
– Srácok – mondta Meg –, most eltűnt félisteneket keresünk.
– Jó – bólintottam. – Ó, nagy… Pete, van valami elképzelésed, hol
lehetnek az eltűnt barátaink? Nem ismersz valami titkos rejtekhelyet az
erdőben?
Pete krétafehér szeme felragyogott.
– Tudtátok, hogy Héphaisztosz gyerekeinek van egy titkos műhelyük
itt, északon, amit úgy hívnak, hogy Kilences Bungaló?
– Igen – feleltem.
– Ó! – Pete bal orrlyukából gőz csapott ki. – És azt tudtátok, hogy a
Labirintus újjáépítette magát? Van egy bejárata itt, az erdőben…
– Tudjuk – vágta rá Meg.
Pete elszontyolodott.
 – Valószínűleg azért – szóltam közbe –, mert működik a
marketingkampányotok.
– Gondolod? – Pete habos haja kavarogni kezdett. – Igen. Igen, ebben
igazad van! A reflektorokat láttátok már? Az én ötletem volt.
– A reflektorokat? – kérdezett vissza Meg.
Két vörös fénynyaláb lövellt elő a gejzírekből, és végigsöpört az égen.
Így, alulról megvilágítva, Pete úgy nézett ki, mint a világ legfélelmetesebb
kísértethistória-mesélője.
– Sajnos rosszul sült el a dolog – sóhajtotta Pete. – Paulie csak ritkán
engedi meg, hogy bekapcsoljam. Azt mondja, inkább léggömbön hirdessünk,
vagy egy óriási felfújható King Kongon…
– Ez mind szép és jó – szakította félbe Meg. – De inkább a titkos
ligetről mesélj, ahol a suttogó fák laknak!
El kell ismernem, Meg ügyesen visszaterelte a szót az eredeti témára.
Költőként nem díjazom a közvetlenséget. De amikor íjászatról van szó, én is
az egyenes lövéseket kedvelem.
– Ó! – Pete lejjebb ereszkedett a gőzfelhőben, és a reflektorfény
málnaszörpszínűvé változtatta a testét. – A ligetről nem beszélhetek.
A valaha volt isteni füleim bizseregni kezdtek. Legszívesebben
felkiáltottam volna: AHA!
– Miért nem beszélhetsz a ligetről, Pete?
A szellem zavartan babrálta az elázott prospektust.
– Paulie azt mondta, hogy elriasztom vele a turistákat. „Beszélj inkább
a sárkányokról!”, tanácsolta. „A farkasokról, a kígyókról meg az ősi
gyilkológépekről. De a ligetet ne említsd!”
– Ősi gyilkológépek? – értetlenkedett Meg.
– Igen – válaszolta kelletlenül Pete. – Családi szórakozásként
reklámozzuk őket. De a liget… Paulie azt mondta, csak kolonc a nyakunkon.
Ez nem Orákulumok számára kijelölt terület. Paulie odament, hogy
megnézze, áthelyezhetjük-e, de...
– Azóta sem jött vissza – kockáztattam meg.
 Pete szomorúan bólintott.
– Egyedül nem tudom továbbvinni a marketingkampányt! Jó, a
telefonos közvéleménykutatást robotok is el tudják végezni, de a
hálózatépítést személyesen kell lebonyolítani, és abban Paulie volt az
ügyesebb. – Pete hangja bús sziszegéssé halkult. – Úgy hiányzik!
– Mi szívesen megkeressük – vetette fel Meg –, és visszahozzuk.
De Pete a fejét rázta.
– Paulie megígértette velem, hogy nem megyek utána, és senkinek sem
mondom el, hol a liget. Rá kevésbé hatnak azok a furcsa hangok, de nektek
esélyetek sem lenne ellenük.
Kis híján egyetértettem vele. Az ősi gyilkológépek sokkal észszerűbb
választásnak hangzottak.
Ám ekkor magam elé képzeltem Kaylát és Austint, amint az ősi
ligetben bolyonganak, és szép lassan megtébolyodnak. Szükségük volt rám,
vagyis ki kellett derítenem, hol lehetnek.
– Bocs, Pete. – Elővettem a legkritikusabb pillantásomat: azt, amivel a
Broadway-meghallgatásokon szoktam porig alázni a feltörekvő
énekespalántákat. – Ezt nem veszem be.
Pete körül bugyborékolni kezdett az iszap.
– H-hogyhogy?
– Szerintem ez a liget nem is létezik – mondtam. – De ha mégis,
fogalmad sincs, hogy hol van.
Morajlás hallatszott Pete gejzírje felől. Gőz kavargott a
reflektorfényben.
– D-dehogy nincs! Természetesen létezik!
– Igazán? Akkor miért nincs kiplakátolva? Miért nincs külön
weboldala? Miért nem láttam egy dodonailiget hashtaget sem a közösségi
médiában?
Pete fenyegetően nézett rám.
– Én akartam, hogy legyen! De Paulie nem engedte!
 – Akkor rajta! – kiáltottam. – Add el a termékedet! Mutasd meg, hol
van a liget!
– Nem lehet. Az egyetlen bejárat… – Pete a hátam mögé nézett.
Megnyúlt az arca. – Ajvé!
Kialudtak a reflektorok.
Megfordultam. Meg sikolya elnyomta a cuppogást.
Időbe telt, mire kitisztult a látásom, de aztán három fekete hangyát
pillantottam meg a tisztás szélén. Akkorák voltak, mint Sherman tankjai.
– Pete – szólaltam meg, és igyekeztem nyugodt maradni –, amikor azt
mondtad, hogy rosszul sült el a reflektorozás...
– A mürmékékre gondoltam – felelte Pete. – Remélem, ez nem
befolyásolja az online értékeléseteket az erdőnkről.
 24.
Látványos kudarc
Megszegtem az eskümet
Az ok Neil Diamond

A MÜRMÉKÉK DOBOGÓS HELYEN ÁLLNAK a messzire elkerülendő szörnyek listáján.

Csapatosan támadnak. Savat köpködnek. Még a mennyei bronzot is
átharapják a rágójukkal.
És a tetejébe még rondák is.
A három katona felénk indult, delejesen hadonásztak háromméteres
csápjaikkal, hogy elvonják a figyelmemet a valódi veszélyt jelentő
állkapcsukról.
Csőrös, csirkeszerű fejük volt, csakhogy ezeknek a csirkéknek sötét,
kifejezéstelen tekintetük volt, és fekete páncél borította az arcukat. Még a
legszilárdabb építményt is játszi könnyedséggel emelték volna fel.
Hordóhasuk úgy remegett és pulzált, akár egy szimatoló orr.
Csendben elátkoztam Zeuszt, amiért megteremtette a hangyákat. A
legenda szerint megharagudott egy kapzsi emberre, aki mindig
megdézsmálta a szomszédok termését, ezért hangyává változtatta, egy olyan
fajt hozva létre ezzel, ami nem csinál mást, csak maradékokon élősködik, lop
és szaporodik. Árész viccesen azt szokta mondani, hogy ezért kár volt külön
fajt teremteni, az emberek is tökéletesen megfeleltek volna a célnak. Régen
jót nevettem a poénon. De most, hogy én is közületek való vagyok, semmi
humorosat nem találok benne.
A hangyák felénk léptek, csápjaik megrándultak. Valami ilyesmi
járhatott a fejükben: Csillogó? Ízletes? Védtelen?
– Csak semmi hirtelen mozdulat! – mondtam Megnek, aki semmi jelét
nem mutatta, hogy meg akarna mozdulni.
Sőt, gyakorlatilag megkövülten állt.
– Pete! – kiáltottam. – Ti hogyan védekeztek, amikor a mürmékék
behatolnak a területetekre?
– Elbújunk – felelte Pete, és eltűnt a gejzírben.
 – Kösz a semmit – dünnyögtem.
– Mi nem bújunk be oda? – kérdezte Meg.
– Ha szeretnél megfőni egy forró vízzel teli pitliben, csak tessék!
A tankrovarok az állkapcsaikat csattogtatták, és egyre közelebb
nyomultak.
– Van egy ötletem.
Leakasztottam a vállamról az ukulelét.
– Azt hittem, fogadalmat tettél, hogy nem játszol többet – mondta Meg.
– Így igaz. De ha eldobom ezt a fényes tárgyat, a hangyák talán…
Azt akartam mondani, hogy a hangyák talán rávetik magukat, és békén
hagynak minket.
Arról valahogy megfeledkeztem, hogy amíg a kezemben tartom az
ukulelét, én magam is fényesebbnek és ízletesebbnek tűnök. Mielőtt
elhajíthattam volna a hangszert, a hangyák rám vetették magukat. Hanyatt
estem, és csak akkor jutott eszembe, hogy a gejzír a hátam mögött van,
amikor a vállam már hólyagosodni kezdett, Apollón szagú gőzzel töltve meg
a levegőt.
– Hé, bogarak!
Meg kezében megvillantak a kardok, és ezzel ő lett az új legfényesebb
célpont a tisztáson.
A rend kedvéért megjegyezném, hogy Meg szándékosan cselekedett
így. Mivel rettegett a rovaroktól, akár el is menekülhetett volna, hogy a
hangyák engem faljanak fel helyette. Ő azonban úgy döntött, hogy kockára
teszi az életét, és magára vonja a három tanknagyságú hangya figyelmét.
Gengsztereket szeméttel dobálni egy dolog. De ez… ez az ostobaság
legmagasabb dimenzióit súrolta. Ha túlélem a kalandot, gondoltam
magamban, Meg McCaffrey-t fogom jelölni a Félvér-díjra a Legjobb
Önfeláldozók kategóriában.
Két hangya Meg felé rohant. A harmadik engem tartott sakkban, bár
amikor elfordította a fejét, fedezékbe tudtam vonulni.
 Meg elszaladt a két támadója között, és aranykardjával mind a
kettejüknek lenyisszantotta az egyik lábát. A hangyák hiába csattogtatták az
állkapcsukat. A katonák öt lábon bukdácsolva próbáltak megfordulni, és
összefejeltek.
Közben a harmadik hangya nekem rontott. Pánikba estem, és
hozzávágtam a harci ukulelémet, ami disszonáns rezgések kíséretében
pattant le a hangya fejéről.
Kihúztam a kardomat a hüvelyéből. Mindig is utáltam a kardokat.
Bumfordi fegyverek, ráadásul megkövetelik a közelharcot. Ami kicsit sem
bölcs dolog, ha egyszer a világ túlsó feléről is lenyilazhatod az ellenséget!
A hangya savat köpött felém. A kardommal próbáltam eltéríteni a
köpetet.
Ez nem volt valami szerencsés ötlet. Ugyanis gyakran összetévesztem a
kardpárbajt a tenisszel. Mindegy, így legalább a sav egy része a hangya
szeme közé csapódott, amivel sikerült időt nyernem. Nagy bátran hátrálni
kezdtem, de amikor felemeltem a kardomat, észrevettem, hogy a penge
szétroncsolódott, csak a gőzölgő markolat maradt meg belőle.
– Meg! – kiáltottam gyámoltalanul.
Meg éppen mással volt elfoglalva. Kardjai pusztító aranyörvényt
kavarva nyesték a lábperceket, aprították a csápokat. Még sohasem láttam
ilyen mesteri dimachaerus-harcot, pedig a legjobb gladiátorok küzdöttek
előttem. Sajnos Meg kardjai lepattantak a hangyák vastag páncéljáról. A
lecsúszó ütések és a végtagcsonkolások nem hozták zavarba a rovarokat.
Meg ügyesen mozgott, de a hangyák még így is fölényben voltak, hiszen
több lábbal rendelkeztek, valamint súlyban, elvetemültségben és savazásban
is túltettek rajta.
Az én ellenfelem is mohón kapdosott utánam. A rágóit sikerült
elkerülnöm, páncélozott arca azonban a tarkómnak ütközött. Megszédültem,
és elestem. A hallójáratom mintha olvadt ólommal telt volna meg.
A látásom elhomályosult. A tisztás túlsó felén a többi hangya
bekerítette Meget, és savat köpködve terelte a lányt az erdő felé. Meg
bezuhant egy fa mögé, és amikor felkelt, már csak egy kard volt a kezében.
Megpróbálta leszúrni a közelebbi hangyát, de savkereszttűzbe került. A
nadrágja füstölt, és csupa lyuk volt. Az arca eltorzult a fájdalomtól.
 – Barack – motyogtam magamban. – Te hátulgombolós démon, miért
pont akkor nem vagy itt, amikor szükségünk van rád?
A karposz nem mutatkozott. Talán a két gejzíristen vagy valami más
erő tartotta távol. Vagy az igazgatótanács nem engedett háziállatokat az
erdőbe.
A harmadik hangya fölém tornyosult, habos zöld nyál borította a rágóit.
A lehelete orrfacsaróbb volt, mint Héphaisztosz munkásinge.
A következő döntésemet a fejsérülésem számlájára írom. Mondhatnám,
hogy összekuszálódtak a gondolataim, de ez nem igaz. Kétségbeestem.
Megrémültem. Segíteni akartam Megnek. De elsősorban a saját bőrömet
akartam menteni. Nem látván más kiutat, lehajoltam az ukulelémért.
Tudom. Megesküdtem a Sztüx folyóra, hogy addig nem zenélek, amíg
vissza nem változom istenné. De még egy ilyen végzetes eskü is eltörpül
amellett, amikor egy óriáshangya akarja szénné égetni a képedet.
Fogtam a hangszert, a hátamra hemperedtem, és eljátszottam a Sweet
Caroline-t.
Az eskümtől eltekintve is csak végszükség esetén vetemedtem volna
ilyesmire. Ez a dal az én előadásomban felér egy atomháborúval. De úgy
éreztem, nincs más választásom. Mindent beleadtam, úgy nyomtam a 70-es
évekbeli nyálzenét, ahogy a csövön kifért.
Az óriáshangya megrázta a fejét. Remegtek a csápjai. Amikor felálltam,
a szörnyeteg dülöngélve indult el felém. Háttal a gejzír elé álltam, és
belecsaptam a refrénbe.
A da-da-da! végül megtette a hatását. Az undortól és dühtől elvakult
hangya nekem esett. Oldalra vetődtem, a lendületből támadó szörny pedig
nyakig merült az iszapkondérba.
Higgyétek el, csak egyvalami büdösebb Héphaisztosz munkásingénél: a
páncélban főtt mürméké.
Meg felsikoltott a hátam mögött. Még láttam, ahogy a második kardja
is kirepül a kezéből. Összecsuklott, mire az egyik mürméké a szájába kapta.
– NE! – ordítottam.
 A hangya nem roppantotta ketté Meget. Nyugodtan tartotta az ernyedt,
eszméletlen testet.
– Meg! – kiáltottam másodszor is. Kétségbeesetten pengettem az
ukulelét. – Sweet Caroline!
De elment a hangom. A hangyacsata minden erőmet felemésztette. (El
sem tudnék képzelni ennél szánalmasabb mondatot.) Meg segítségére
akartam sietni, de megbotlottam és elestem. A világ halványsárga lett.
Négykézlábra álltam, és kidobtam a taccsot.
Agyrázkódásom van, gondoltam, de fogalmam sem volt, mitévő legyek.
Mintha nem is én lettem volna a gyógyítás istene.
Nem tudom, mennyi ideig feküdhettem a sárban: percekig vagy órákig?
Kóválygott a fejem. Mire sikerült talpra állnom, a két hangya eltűnt.
És Meg McCaffrey-nak is nyoma veszett.
 25.
Minden összejött
Forrázás, égés, hányás
Oroszlán? Hát jó

botorkáltam keresztül a tisztáson. Tudtam, hogy semmi

MEG NEVÉT KIÁLTOZVA

értelme, de jólesett ordítozni. Azt figyeltem, hol vannak törött ágak, vagy
hol taposták le a talajt. Két tankméretű hangya csak hagy valami nyomot
maga után. De én nem Artemisz voltam; nem olvastam olyan jól a
nyomokból, mint a húgom. Fogalmam sem volt, merre vitték a barátnőmet.
Felvettem Meg kardjait a sárból. Azonnal visszaváltoztak
aranygyűrűkké; olyan kicsik és jelentéktelenek lettek, mint az emberi élet.
Lehet, hogy elsírtam magam. Megpróbáltam összetörni a röhejes harci
ukulelémet, de a mennyei bronzhangszer minden kísérletemnek ellenállt.
Végül leszakítottam róla az a-húrt, ráfűztem Meg gyűrűit, és a nyakamba
kötöttem.
– Meg, számíthatsz rám – motyogtam.
Én tehetek róla, hogy elrabolták! Ebben egészen biztos voltam.
Önvédelemből zenélni kezdtem, és ezzel megszegtem a Sztüx folyóra tett
eskümet. Zeusz vagy a moirák vagy az összes isten együttvéve pedig
ahelyett, hogy közvetlenül engem büntetett volna, Meg McCaffrey-ra
zúdította a haragját.
Hogy lehettem ennyire bolond? Valahányszor feldühítem az isteneket, a
hozzám legközelebb állók isszák meg a levét. Daphnét azért vesztettem el,
mert meggondolatlan kijelentést tettem Erósznak. A gyönyörű Hüakinthoszt
azért, mert összekaptam Zephürosszal. Most pedig megszegtem az eskümet,
és Meg az életével fizet érte.
Nem, mondtam magamban. Nem engedem!
Hányingerem volt, járni is alig bírtam. Mintha egy léggömb feszült
volna az agyamban. De azért sikerült elbotorkálnom Pete gejzírjéig.
– Pete! – kiáltottam. – Gyere elő, te gyáva telemarketinges!
Vízoszlop lövellt az ég felé, olyan hangja volt, mint az orgona
legmélyebb sípjának. Végül a palikosz is megjelent a kavargó gőzben,
merev, iszapszürke arca haragról árulkodott.
– Minek neveztél? TELEMARKETINGESNEK? – kérdezte vádlón. –
Mi komoly PR-céget működtetünk!
Előrehajoltam, és telehánytam a kráterét, ami szerintem a létező legjobb
reakció volt.
– Hagyd abba! – siránkozott Pete.
– Meg kell találnom Meget. – Remegő kézzel töröltem meg a számat. –
Mit csinálnak vele a mürmékék?
– Nem tudom!
– Mondd meg, különben nem töltöm ki a vevőelégedettségi kérdőívet!
Pete elhűlt.
– Az szörnyű lenne! A visszajelzésed fontos a számunkra! – Mellém
libbent. – Ajjaj… te aztán csúnyán beütötted a fejed. Egy mély seb van rajta,
és minden csupa vér. Szerintem ezért beszélsz félre.
– Nem érdekel! – kiáltottam, amitől csak még inkább lüktetni kezdett a
fejem. – Hol van a hangyaboly?
Pete idegesen tördelte gőzölgő kezét.
– Nos, ezt már megbeszéltünk. Paulie is odament. A boly az egyetlen
bejárat.
– Hova?
– A dodonai ligethez.
A gyomrom jégtömbbé szilárdult, ami elég nagy igazságtalanság volt,
mert inkább a fejemet kellett volna jegelnem.
– A hangyaboly… az átjáró a ligetbe?
– Nézd, neked most orvosi ellátásra van szükséged. Ezerszer
megmondtam Paulie-nak, hogy építsünk elsősegély-állomást a látogatók
számára. – Pete a nem létező zsebében matatott. – Mindjárt megmutatom,
hol találod az Apollón Bungalót…
– Ha elő mered venni azt a prospektust – figyelmeztettem –, lenyeletem
veled! Most pedig halljam, hogy jutok el a hangyabolyhoz!
 Pete arca sárgás színezetet öltött, de lehet, hogy csak a szemem
káprázott.
– Paulie nekem sem árult el mindent. Van ez a fenyőerdő, nagyon sűrű,
szinte áthatolhatatlan. Úgy értem, az ágak még felülről is…
Pete összefűzte iszapos ujjait, aztán egymásba folyatta őket, ami elég
szemléletes bemutató volt.
– Na, szóval – folytatta, miután leengedte a kezét –, a liget ennek az
erdőnek a közepén van. Hosszú évszázadok óta ott rejtőzhet. Még az
igazgatótanácsban sem tudtak róla. Aztán a fák egyszer csak suttogni
kezdtek. Paulie szerint a nyavalyás hangyák alulról átfúrták magukat a
ligetbe, és ők ébresztették fel a fákat.
Megpróbáltam felfogni a hallottakat. De a bucira dagadt agyammal ez
nem volt könnyű feladat.
– Merre van a boly?
– Északra – válaszolta Pete. – Úgy nyolcszáz méterre innen. Ember, te
most nem vagy abban az állapotban…
– Oda kell mennem! Meg bajba került!
Pete karon ragadott. Olyan volt a fogása, mint egy meleg, nedves
érszorítónak.
– Még van idő. Ha a hangyák egy darabban szállították el, akkor még
nem halott.
– De nemsokára az lesz.
– Á! Mielőtt Paulie… mielőtt Paulie eltűnt, többször is elment a
bolyhoz, hogy megkeresse a ligetbe vezető alagutat. Azt mondta, hogy a
mürmékék bepólyálják az áldozatukat, picit, ööö, megrothasztják, hogy a
kicsinyeik könnyen el tudják rágni.
Istenhez aligha méltó sikolyt hallattam. Ha még lett volna valami a
gyomromban, biztosan kihányom.
– Mennyi időnk van?
– Hozzávetőleg huszonnégy óra. Utána… ööö, beindul a puhulás.
 Nehéz volt elképzelni, hogy Meg McCaffrey-t bármi is meglágyítaná,
de lelki szemeimmel már láttam is, amint rémülten, hangyahálóba pólyálva
senyved a boly hullatárolójában. Egy lány, aki irtózik a rovaroktól… Jaj,
gondoltam magamban, Démétér joggal gyűlöl, és tiltja el tőlem a gyerekeit!
Förtelmes egy isten vagyok!
– Szerezz segítséget! – sürgetett Pete. – Az Apollón Bungalóban majd
ellátják a fejsebedet. Azzal nem segítesz a barátnődön, hogy felelőtlenül
utánaloholsz és megöleted magad.
– Mit érdekel téged, mi lesz velünk?
A gejzíristen sértődött képet vágott.
– Látogatóink elégedettsége az első számú prioritásunk! Különben meg,
ha esetleg megtalálnád Paulie-t, amíg ott vagy…
Haragudtam a palikoszra, de az arcáról sugárzó magány és aggodalom a
saját érzéseimet tükrözte.
– Paulie elmondta neked, hogyan lehet eljutni a hangyabolyba?
Pete megrázta a fejét.
– Mint már említettem, nem akarta, hogy utánamenjek. A mürmékék
már önmagukban is elég veszélyesek. És ha a többi fazon is ott sétafikál…
– Többi fazon?
Pete a homlokát ráncolta.
– Nem említettem? Igen. Paulie három erősen felfegyverzett embert
látott a környéken. Ők is a ligetet keresték.
A bal lábam lüktetni kezdett, mintha a háromlábas versenytársát
hiányolná.
– Honnan tudta Paulie, hogy mit keresnek?
– Latinul beszéltek.
– Latinul? Táborlakók voltak?
Pete széttárta a kezét.
– Nem... nem hinném. Paulie három felnőttről beszélt. Azt mondta, az
egyikük valami vezérféleség volt. A másik kettő imperátornak szólította.
 A bolygó kibillent a tengelyéből.
– Imperátornak.
– Igen, tudod, mint Rómában...
– Igen, tudom.
Hirtelen minden világossá vált. A mozaikdarabkák egyetlen hatalmas
képpé álltak össze, ami úgy hatott, mint egy arculcsapás. A Fenevad… a
Triumvirate Holding… felnőtt félistenek, akiknek a létezéséről senki sem
tud.
Kis híján belefejeseltem a gejzírbe. Megnek nagyobb szüksége van
rám, mint valaha. De most okosnak kellett lennem. Óvatosan kellett
eljárnom – még annál is óvatosabban, mint amikor az éves oltásokat adom
be a tűzparipáimnak.
– Pete – mondtam –, most is te felügyeled a szent esküket?
– Hát, igen, de...
– Akkor halld fogadalmamat!
– Ööö, az a helyzet, hogy az aurádból ítélve épp most szegtél meg egy
szent esküt, amit, ha jól látom, a Sztüx folyóra tettél. Ha az új esküdet is
megszeged...
– Esküszöm, hogy megmentem Meg McCaffrey-t. Minden
rendelkezésre álló eszközt bevetek, hogy kiszabadítsam a hangyabolyból, és
ez az eskü minden korábbi eskümet felülírja. A szent és rendkívül forró
vizeidre esküszöm!
Pete összerezzent.
– Hát jó. Most már nincs mit tenni. De ne feledd: ha nem tartod magad
a fogadalmadhoz, ha Meg az életét veszti, mindegy, hogy a te hibádból, vagy
sem… felelned kell a tetteidért.
– Már így is átkozott vagyok, mert megszegtem az előző eskümet!
Eggyel több vagy kevesebb, mit számít?
– Jó, de tudod, a Sztüx folyóra tett eskük következményei akár évekig
is lappanghatnak. Olyanok, mint a rák. Az én esküm meg olyan… – Pete
vállat vont. – Ha megszeged, automatikusan jön a büntetés. Ott, ahol éppen
vagy, egy gejzír tör fel a talajból, és élve megfőz.
– Aha… – Remegett a térdem. – Igen, természetesen tudtam róla.
Kitartok az esküm mellett.
– Most már nem tehetsz mást.
– Jó. Most… most megyek az orvoshoz.
Arrébb vánszorogtam.
– A tábor az ellenkező irányban van – mondta Pete.
Irányt változtattam.
– És ne felejtsd el kitölteni az online kérdőívünket! – kurjantott utánam
Pete. – Csak kíváncsiságból, a tízes skálán hányasra értékelnéd a Félvér
Tábor erdejét?
Nem válaszoltam. Tétován botladoztam a sötétben, és az járt a
fejemben, hogy a tízes skálán hányas erősségű az a fájdalom, amit a
közeljövőben el kell viselnem.

Annyi erőm sem maradt, hogy visszamenjek a táborba. Minél tovább

gyalogoltam, annál világosabb lett. Mintha kocsonyából lettek volna az
ízületeim. Úgy mozogtam, mint egy marionettbábu, és amennyire nagy
előszeretettel rángattam fentről a halandókat annak idején, most annyira nem
tetszett, hogy én vagyok a zsinór másik végén.
A védekezőképességem a nullával volt egyenlő. A legkisebb farkas
vagy sárkány is könnyedén bevacsorázhatott volna a nagy Apollónból. Ha
szembejön egy feldühödött borz, már végem is van. Egy fának
támaszkodtam, hogy kifújjam magam. A fa el akart lökni magától, és
ismerős hangon suttogta: Menj tovább, Apollón! Itt nem pihenhetsz meg.
– Én szerettelek – motyogtam.
Valahol éreztem, hogy félrebeszélek – az agyrázkódás miatt
mindenféléket beképzeltem magamnak –, de megesküdtem volna, hogy az
összes utamba kerülő fatörzsből az én Daphném sejlik elő, az ő arcvonásai
villódznak a kéreg alatt, akár egy erdei látomás – az enyhén görbe orra, a
távol ülő zöld szemei, az ajka, amit sohasem csókoltam, hiába álmodoztam
róla folyton.
Minden csinos lányba belehabarodtál, korholt. És minden csinos fiúba
is, ha már itt tartunk.
– De te más voltál – hüppögtem. – Te voltál az első igaz szerelmem. Ó,
Daphné!
Viseld a koszorúmat! – mondta. És vezekelj!
Eszembe jutott, mennyit üldöztem őt. Orgonaillat áradt belőle, karcsú
alakja sebesen suhant a szűrt erdei fényben. Évek teltek el így. Nekem
legalábbis úgy tűnt.
Még most, ennyi évszázad elteltével is Erószt hibáztatom.
Egy meggondolatlan pillanatomban kigúnyoltam Erósz íjásztudását.
Erósz bosszúból meglőtt az aranynyilával. Halálosan beleszerettem a
gyönyörű Daphnéba, de ez még semmi. Erósz ólomnyilat küldött Daphné
szívébe, ami az összes irántam táplált vonzalmat kiölte belőle.
Hadd oszlassak el egy félreértést: Erósz nyilai nem a semmiből
teremtenek gyengéd érzelmeket. Csak felerősítik a már meglévő vonzalmat.
Daphnéval mi lehettünk volna a tökéletes pár. Ő volt az igaz szerelmem. És
könnyen lehet, hogy ő is viszontszeretett volna. Erósznak köszönhetően
azonban az én szerelemmérőmön kiakadt a mutató, míg Daphné érzelmei
színtiszta gyűlöletbe fordultak (ami természetesen a szerelem másik
végpontja). Nincs annál tragikusabb, mint amikor szívből szeretsz valakit,
holott tudod, hogy az illető soha nem fog és nem is akar viszontszeretni.
A legenda szerint múló szeszélyből vettem üldözőbe Daphnét, ő is csak
egy volt a sok közül. Ez nem igaz. Amikor Daphné kérlelni kezdte Gaiát,
hogy változtassa babérfává, hátha így megszabadulhat tőlem, kicsit az én
szívem is megkérgesedett. Feltaláltam a babérkoszorút, ezzel állítottam
emléket a kudarcomnak, ezzel büntettem magam, amiért romlásba döntöttem
a szerelmemet. Amikor meglátok egy babérkoszorús hőst, mindig eszembe
jut a lány, akit már sohasem kaphatok meg.
Daphné után megfogadtam, hogy soha nem házasodom meg. A
fedősztori az volt, hogy nem tudom, melyik múzsát válasszam a kilenc
közül. Így volt a legkényelmesebb. A kilenc múzsa hű társként állt
mellettem, a maga módján mind gyönyörű volt. De egyikük sem tudott
Daphné nyomába lépni. Csak egy ember volt, aki komoly hatással volt rám –
a tökéletes Hüakinthosz –, de őt is elvették tőlem.
Ezek a gondolatok kavarogtak sérült fejemben. Fától fáig
vánszorogtam, megtámaszkodtam a törzsükön, a lelógó ágaikba
kapaszkodtam.
Még ne halj meg! – suttogta Daphné. Még dolgod van. Megesküdtél.
Igen, az esküm. Megnek szüksége van rám. Megyek, és…
Hasmánt terültem el a jeges talajon.
Fogalmam sincs, mennyi ideig fekhettem ott.
Egy meleg orr szuszogott a fülembe. Egy durva nyelv nyalogatta az
arcomat. Azt hittem, meghaltam, és Kerberosz rám talált az Alvilág
kapujában.
Ekkor a bestia hanyatt fordított. Sötét faágak hálózták be az eget. Még
mindig az erdőben voltam. Egy aranyosan derengő oroszlán jelent meg
fölöttem, gyönyörű borostyánsárga szeméből a halál sugárzott. Talán azért
nyalta az arcomat, hogy eldöntse, jó vacsora lenne-e belőlem.
– Pfff! – köpdöstem ki a számra tapadt oroszlánszőrt.
– Ébredj! – mondta egy női hang a jobb oldalamon.
Nem Daphné volt, de valami miatt ismerősnek tűnt.
Nagy nehezen felemeltem a fejem. Felfedeztem egy második oroszlánt
is; a nő lábánál ült, aki színezett lencséjű szemüveget viselt, fonott hajában
ezüst-arany tiara csillogott. Batikolt ruháján páfrányminta örvénylett. A
karját és a kezét hennatetoválás díszítette. Kicsit másképp nézett ki, mint az
álmomban, de azonnal felismertem.
– Rhea! – mondtam rekedtes hangon.
Rhea félrebillentette a fejét.
– Béke, Apollón! Bocs a zavarásért, de beszélnünk kell.
 26.
Imperátorok?
Süsd meg a békejeled
Itt nincs csí, Mami

A FEJSEBEMNEK OLYAN ÍZE LEHETETT, mint a legfinomabb marhahúsnak.

Az oroszlán fáradhatatlanul nyalogatta az arcomat, csupa ragacs lett a
hajam. Viszont, bármilyen hihetetlen, kitisztult a fejem. Lehet, hogy az
oroszlánnyál gyógyhatással bír. Tudnom kellene, hiszen én vagyok a
gyógyítás istene, de bocsássátok meg nekem, hogy nem kísérletezgetek
mindenféle állatok testnedveivel.
Nagy nehezen felültem, és a titánok királynéjára néztem.
Rhea egy Volkswagen kisbusz oldalának támaszkodott, amit
ugyanolyan örvénylő fekete páfrányminta díszített, mint a ruháját.
Derengett, hogy a fekete páfrány mintha Rhea jelképe lenne, de nem tudtam,
miért. Rhea igazi rejtély az istenek között. Még Zeusz is ritkán beszél róla,
pedig ő ismeri a legjobban.
Toronyszerű koronája csillogó vasúti sínként övezte a homlokát.
Amikor rám nézett, a szemüvege narancssárgáról lila színűre változott.
Makraméöv feszült a derekán, a nyakában láncra fűzött sárgaréz békejel
lógott.
Rám mosolygott.
– Örülök, hogy magadhoz tértél. Aggódtam érted, ember.
Miért hív mindenki embernek?!
– Hát te… Hol bujkáltál idáig?
– Északon. – Rhea megvakarta az oroszlán fülét. – Woodstock után
kicsit lehorgonyoztam, nyitottam egy fazekasműhelyt.
– Mi van?
Rhea félrebillentette a fejét.
– A múlt héten volt, vagy a múlt évezredben? Elvesztettem a fonalat.
 – Hát… szerintem te az 1960-as évekről beszélsz. Az még a múlt
évezredben volt.
– Ó, a csudába! – sóhajtott fel Rhea. – Mindig elrontom.
– Ismerős a helyzet.
– Miután elhagytam Kronoszt… olyan szögletes volt, mint a Rubik-
kocka, ugye érted? Ő volt a nagy 50-es évekbeli apa. Azt akarta, hogy
olyanok legyünk, mint Ozzie és Harriet vagy Lucy és Ricky.
– De hát… élve lenyelte a gyerekeit.
– Igen. – Rhea hátrasimította a haját. – A rossz karma az oka. Mindegy,
elhagytam őt. Akkoriban nem volt divat a válás. Nem ment egyszerűen. De
elégettem az apodeszmoszomat, és felszabadultam. Egy kommunában
neveltem fel Zeuszt egy csomó najád meg kurész társaságában. Búzacsírán
és nektáron éltünk. A gyereknek erős Vízöntő-kisugárzása volt.
Biztosra vettem, hogy Rhea keveri a századokat, de udvariatlanság lett
volna kiigazítanom.
– Olyan vagy, mint Írisz – mondtam. – Néhány évtizeddel ezelőtt ő is
vegán lett.
Rhea fura képet vágott; mintha neheztelés suhant volna át az arcán, de
rögtön vissza is nyerte a karmikus egyensúlyát.
– Írisz jó lélek. Csípem őt. De tudod, ezek a fiatal istennők nem vettek
részt a forradalomban. Nem tudják, milyen érzés, amikor az urad megeszi a
gyerekeidet, és nem kapsz rendes állást, mert a titánsoviniszták azt akarják,
hogy maradj otthon, főzz, takaríts, és szülj egy rakás olimposzi gyereket.
Apropó Írisz…
Rhea a homlokához kapott.
– Várj csak, most Íriszről beszéltünk? Vagy csak flashbackem volt?
– Gőzöm sincs.
– Á, már emlékszem! Ő az istenek hírnöke, igaz? Hermésszel meg
azzal a másik felvilágosult csajjal… Szent Johannával együtt.
– Ööö, a másodikban nem vagyok biztos.
 – Na, mindegy, a kommunikációs csatornák tropára mentek, ember.
Egyik sem működik. Az Írisz-üzenetek, a repülő tekercsek, a Hermész
Expressz... mind befuccsolt.
– Ezt tudjuk. Csak azt nem tudjuk, miért.
– Ők csinálják.
– Kik?
Rhea óvatosan körbepillantott.
– Az az ember, ember. A Nagy Testvér. Az öltönyösök. Az
imperátorok.
Reméltem, hogy valami mást mond: az óriások, a titánok, az ősi
gyilkológépek, a földönkívüliek. Szívesebben akasztottam volna össze a
bajszomat Tartarosszal vagy Uranosszal, sőt, akár magával az ős-Khaosszal.
Idáig abban reménykedtem, hogy Pete, a gejzír félreértette, amit a testvére
mesélt neki a hangyabolyban látott imperátorról.
Most, hogy a gyanúm megerősítést nyert, nagy volt a kísértés, hogy
bepattanjak Rhea kisbuszába, és eltűzzek északra, egy messzi-messzi
kommunába.
– A Triumvirate Holdings – mondtam.
– Igen – helyeselt Rhea. – Ez az új hadiipari komplexumuk. Totál ki
vagyok akadva rájuk.
Az oroszlán már nem nyalogatott tovább, nyilván megkeseredett a
vérem.
– Hogy lehet ez? Hogy jöttek vissza?
– El sem mentek – felelte Rhea. – Önerőből kapaszkodtak fel. Istenné
akartak válni. Ez sosem vezet jóra. Már az ősidők óta itt bujkálnak
közöttünk, a háttérből irányítják a történelmet. A szürkezónában ragadtak.
Meghalni nem tudnak, de élni sem.
– És hogyhogy mi nem tudunk erről? – kérdeztem. – Hiszen istenek
vagyunk!
Rhea úgy vihogott, mint egy asztmás malac.
 – Apollón, drága unokám, gyönyörű gyermekem… Attól, hogy valaki
isten, még lehet hülye.
Jogos. Mondjuk, ez rám természetesen nem vonatkozik, de a többi
olimposziról tudnék mesélni…
– Római császárok – próbáltam megbarátkozni a gondolattal. – De
mindegyik nem lehet halhatatlan.
– Nem – felelte Rhea. – Csak a leggonoszabbak, a leghírhedtebbek. Az
emberi emlékezetben élnek tovább. Ez tartja életben őket. Ugyanúgy, mint
minket. Elválaszthatatlanok a nyugati civilizációtól, akármit hirdet is az
imperialista eurocentrikus propaganda, ember. A gurum erre azt mondaná...
– Rhea! – A lüktető halántékomra szorítottam a kezem. – Ne térjünk el
a tárgytól!
– Ja, jó. Nem akarom, hogy szétrobbanjon az agyad.
– De miért tudnak belenyúlni a kommunikációs csatornáinkba? Ennyire
befolyásosak?
– Évszázadok óta ezen dolgoznak, Apollón. Évszázadok óta. Rengeteg
idejük volt, hogy háborúkat robbantsanak ki, hogy felépítsék a kapitalista
birodalmukat, hogy kivárják a pillanatot, amikor halandóvá változol, amikor
az Orákulumok lerohanhatóak. Ez színtiszta gonoszság. Ők nem érzik a csít.
– Azt hittem, ez valami modern kifejezés.
– A gonoszság?
– Nem. A csí. Mindegy, hagyjuk. A Fenevad… ő a vezér?
– Attól tartok. Ugyanolyan elvetemült, mint a többiek, de ő a
legokosabb és a legstabilabb, a maga szociopata tömeggyilkos módján. Ugye
tudod, ki ő? Vagyis ki volt?
Sajnos igen. Végre eszembe jutott, hol láttam utoljára ezt a randa,
gúnyosan vigyorgó arcot. Visszhangzott az aréna az orrhangjától, több száz
kivégzést rendelt el, a tömeg mégis ünnepelte. Meg akartam kérdezni
Rheától, ki a triumvirátus másik két tagja, de végül úgy döntöttem, ez már
túl sok információ lenne egyszerre. Nem álltak jól a dolgok, és két név már
mérhetetlen kétségbeesésbe taszított volna.
 – Tehát igaz – mondtam. – A többi Orákulum is létezik. A császárok
irányítása alá tartoznak?
– Ezt akarják elérni. Püthón már megszerezte Delphoit. Ez itt a baj. De
te nem vagy elég erős, hogy megküzdj vele. Először a kisebb Orákulumokról
kell lefeszegetned az ujjaikat, azzal meggyengítheted a hatalmukat. Ehhez
azonban új jóshelyet kell találnod a táborban. Egy régebbi és független
Orákulumot.
– Dodona – feleltem. – A suttogó ligeted.
– Úgy bizony – mondta Rhea. – Azt hittem, örökre eltűnt. De aztán,
nem tudom, hogyan, a tölgyfák újra megjelentek az erdő szívében. Meg kell
találnod a ligetet, és minden erőddel meg kell védened.
– Ez a tervem. – Megtapogattam az arcomon lévő ragacsos sebet. – De
a barátnőm, Meg…
– Tudom. Nem mentek simán a dolgok. De nehézségek mindig is
lesznek, Apollón. Amikor Lizzy Stantonnal először vezettünk nőjogi
kongresszust Woodstockban…
– Mármint Seneca Fallsban?
Rhea elkomorult.
– Az nem a 60-as években volt?
– Nem, a 40-es években – feleltem. – Az 1840-es években, ha nem csal
az emlékezetem.
– Akkor… Jimi Hendrix sem volt ott?
– Nem hinném.
Rhea a békejelet babrálta.
– Akkor ki gyújtotta lángra a gitárt? Á, mindegy! A lényeg az, hogy
kitartónak kell lenni. A változás néha évszázadokba telik.
– Csakhogy én most halandó vagyok – feleltem. – Nem tudok száz
éveket várni.
– Viszont van akaraterőd – mondta Rhea. – Vannak halandó szándékaid
és törekvéseid. Ezek az istenekből hiányoznak.
 Az oroszlán elbődült mellette.
– Na, én elhúzom a csíkot – mondta Rhea. – Ha az imperátorok a
nyomomra bukkannak… még belegondolni is rossz, ember. Túl régóta
vagyok a magam ura. Nem hagyom, hogy az intézményesített patriarchális
elnyomás rendszere újból magába szippantson. Keresd meg Dodonát! Ez az
első próba.
– És ha a Fenevad előbb találja meg a ligetet?
– Ó, a kaput már megtalálta, de nélküled meg a lány nélkül soha nem
fog átjutni rajtuk.
– Én... nem értem.
– Sebaj! Lélegezz mélyeket! Keresd meg a középpontodat! A
megvilágosodás belülről jön.
Én is ilyen egysorosokkal szoktam leszerelni a híveimet. Nagy volt a
kísértés, hogy a makraméövével fojtsam meg Rheát, de ennyire azért nem
voltam erős. Ráadásul két oroszlán őrizte a nőt.
– De mit tegyek? Hogyan menthetem meg Meget?
– Először is gyógyulj meg! Pihend ki magad! Aztán… nos, egyedül
rajtad múlik, hogyan mented meg a lányt. Az út a fontos, nem a cél.
Felém nyújtotta a kezét. Egy szélharang himbálózott az ujjain: üreges
rézcsövek és ókori görög meg krétai szimbólumokkal metszett medálok
alkották.
– Akaszd fel ezt a legnagyobb tölgyfára! Így könnyebben meghallod az
Orákulum hangját. Ha megvan a prófécia, zsír. Ez még csak a kezdet, de
Dodona nélkül semmire sem megyünk. A császárok megölik a jövőnket, és
felosztják maguk között a világot. Csak Püthón legyőzése után foglalhatod el
megérdemelt helyedet az Olimposzon. A fiam, Zeusz… teljesen rákattant
erre a „teher alatt nő a pálma” cuccra, vágod? Csak úgy kerülhetsz vissza a
jók oldalára, ha visszahódítod Delphoit.
– Nos… ettől tartottam.
– És még valami – figyelmeztetett Rhea. – A Fenevad támadást akar
indítani a táborotok ellen. Nem tudom, mi a terve, de nagyot fog szólni.
Rosszabb lesz, mint a napalm. Figyelmeztesd a barátaidat!
 A közelebbi oroszlán megbökdösött az orrával. Átkaroltam a nyakát, és
hagytam, hogy feltámogasson.
Végül sikerült talpon maradnom, de csak azért, mert a lábam
megdermedt a rémülettől. Csak most fogtam fel igazán, milyen próbatételek
várnak rám. Tudtam, kikkel állok szemben. A szélcsengő meg a
megvilágosodás még édeskevés, gondoltam magamban. Ide minimum csoda
kell. De, isteni szavamra mondom, azt nem osztogatják bő kézzel.
– Sok szerencsét, Apollón! – A titánkirályné a kezembe nyomta a
szélcsengőt. – Meg kell néznem a kemencét, nehogy megrepedjenek az
edények. Ne add fel, és mentsd meg a fákat!
Az erdő szertefoszlott. A Félvér Tábor központi pázsitján találtam
magam, szemtől szemben Chiara Benvenutival, aki riadtan hőkölt hátra.
– Apollón?
– Helló, kislány! – mondtam mosolyogva.
Majd fennakadt szemmel – a héten már másodszor – elegánsan
elterültem a lába előtt.
 27.
Elnézést kérek
Úgy nagyjából mindenért
Hú, de klassz vagyok

– ÉBREDJ! – mondta egy hang.

Kinyitottam a szemem, és egy kísértetet láttam magam előtt. Az arca
ugyanolyan becses volt a számomra, mint Daphnéé. Minden ismerős volt
rajta: a rézbarna bőre, a kedves mosolya, a sötét fürtjei és a szeme, ami
bíborszínű volt, mint a szenátorok tógája.
– Hüakinthosz – zokogtam. – Sajnálom…
Arcát a napfény felé fordította, felfedve a bal füle alatt húzódó csúnya
sebet, amit a diszkosz ejtett rajta. A sebes arcom együttérzően lüktetett.
– Keresd meg a barlangot! – mondta Hüakinthosz. – A kék források
mellett. Ó, Apollón… a józanságodat elvehetik, de ne…!
A kép elhalványult, és távolodni kezdett. Felkeltem a betegágyamról. A
fiú után siettem, és megragadtam a vállát.
– De mit ne? Kérlek, ne hagyj el megint!
Kitisztult a látásom. A Hetes Bungaló ablakánál találtam magam, egy
cserép lila és piros jácintot tartottam a kezemben. Will és Nico aggodalmas
arccal, ugrásra készen állt a háttérben.
– A virágokkal beszélget – jegyezte meg Nico. – Ez normális?
– Apollón – mondta Will –, agyrázkódásod volt. Meggyógyítottalak,
de…
– Ezek a jácintok – kérdeztem – mindig itt voltak?
Will a homlokát ráncolta.
– Őszintén szólva nem tudom, honnan kerültek ide, de… – Kivette a
kezemből a virágcserepet, és visszatette az ablakpárkányra. – Most inkább
magaddal foglalkozz, jó?
Ez minden más esetben bölcs tanács lett volna, én azonban tovább
bámultam a jácintokat, és azon tűnődtem, vajon valamiféle üzenetet
hordoznak-e. Felkavaró látvány volt: a virágok, amiket a halott szerelmem
tiszteletére teremtettem. A szirmaik úgy vöröslöttek, mint az ő vére, olyan
liláskék színben pompáztak, mint az ő szeme. Vidáman virítottak az
ablakban, és az elveszett boldogságra emlékeztettek.
Nico Will vállára tette a kezét.
– Apollón, nagyon aggódtunk érted. Különösen Will.
Néztem, ahogy egymás mellett állnak, és még inkább elnehezült a
szívem. A delírium alatt mindkét szerelmem ellátogatott hozzám. De most
megint egyedül voltam, akár a kisujjam.
Ennek ellenére komoly feladat állt előttem. A barátnőmnek segítségre
volt szüksége.
– Meg bajban van – mondtam. – Meddig voltam eszméletlen?
Will és Nico összenézett.
– Most dél van – felelte Will. – Reggel hat óra tájban jelentél meg a
táborban. Amikor láttuk, hogy Meg nincs veled, a keresésére akartunk
indulni, de Kheirón nem engedte.
– Kheirónnak teljesen igaza van – mondtam. – Nem engedem, hogy
más is veszélybe sodorja magát. Sietnem kell. Csak estig van időnk.
– Miért, utána mi lesz? – kérdezte Nico.
Nem bírtam elmondani. Még csak gondolni sem akartam rá, nehogy
összeomoljak. Végignéztem magamon. Paolo zászlómintás sáljától és az
ukulelehúrból összetákolt nyakláncomtól eltekintve csak egy bokszeralsó
volt rajtam. Mindenki láthatta, milyen arcpirítóan hájas vagyok, de már ez
sem érdekelt. (Vagyis nem annyira.)
– Felöltözöm.
Az ágyamhoz támolyogtam. Átbogarásztam a szűkös készleteimet, és
megtaláltam Percy Jackson Led Zeppelines pólóját. Magamra rántottam.
Úgy éreztem, most ez a legmegfelelőbb öltözék.
Will a hátam mögött sertepertélt.
– Figyelj, Apollón, még nem vagy teljesen jól.
 – Majd összekapom magam. – Felhúztam a farmeremet. – Meg kell
mentenem Meget.
– Hadd segítsünk! – szólt közbe Nico. – Mondd meg, hol a lány!
Árnyékutazással…
– Nem! – förmedtem rá. – Nem, ti itt maradtok, és véditek a tábort!
Will arckifejezése kísértetiesen hasonlított az anyjáéra. Naomi is ilyen
feldúltan szokott rám nézni, mielőtt színpadra lépett volna.
– Miért védjük a tábort?
– Hát… azt nem tudom biztosan. Mondjátok meg Kheirónnak, hogy a
császárok visszatértek. Jobban mondva végig itt voltak. Évszázadok óta
szervezkednek, és halmozzák a tőkét.
Nico szemében gyanakvás villant.
– Amikor azt mondod, császárok...
– A római császárokra gondolok.
Will hátralépett.
– Azt állítod, hogy a római császárok életben vannak? De hogyan?
Csak nem a Halál Kapuja…?
– Nem. – Keserű nyál tolult a számba, alig bírtam megszólalni. – A
császárok mindig is az istenek babérjaira törtek. Saját templomaik és oltáraik
voltak. Elvárták, hogy a népük istenítse őket.
– De csak a propaganda miatt – mondta Nico. – A valóságban nem
voltak isteni származásúak.
Szárazon felkacagtam.
– Az isteneket az imádságok éltetik, Hádész fia. A kollektív emlékezet
miatt maradnak fenn. Ez egyformán igaz az olimposziakra és a császárokra
is. A legerősebb császárok még ma is itt vannak köztünk. Az évszázadok
során valamiféle fél létben bujkáltak, és várták, hogy visszaszerezhessék a
hatalmukat.
Will megrázta a fejét.
– Lehetetlen. Hogyan…?
 – Nem tudom! – Mélyeket lélegeztem. – Mondd meg Rachelnek, hogy
római császárok állnak a Triumvirate Holdings mögött. Szövetkeztek
ellenünk, és mi, istenek, semmit sem vettünk észre ebből. Semmit!
Belebújtam a kabátomba. A Nicótól kapott ambrózia még mindig a bal
zsebemben volt. A jobb zsebemben Rhea szélcsengője csörömpölt, bár
fogalmam sem volt, hogy került oda.
– A Fenevad támadást tervez a tábor ellen – mondtam. – Nem tudom,
mikor és milyen formában, de mondjátok meg Kheirónnak, hogy hirdessen
készültséget! Nekem mennem kell.
– Várj! – szólt utánam Will, amikor az ajtóhoz értem. – Ki ez a
Fenevad? Melyik császár?
– A legelvetemültebb leszármazottam. – Dühösen markoltam meg az
ajtókeretet. – A keresztények nevezték el így, mert élve elégette őket. Az
ellenségünk Nero császár.

A fiúk döbbenetükben elfelejtettek utánam jönni.

A fegyverraktárhoz futottam. Több táborlakó is furcsán nézett rám.
Néhányan utánam kiáltottak, felajánlották, hogy elkísérnek, de válaszra sem
méltattam őket. Egyfolytában a hangyabolyban raboskodó Meg járt a
fejemben meg a Daphnéval, Rheával és Hüakinthosszal kapcsolatos
látomásaim. Mind a hárman unszoltak, hogy a tökéletlen halandó formám
ellenére is próbáljam meg a lehetetlent.
A fegyverraktárba érve gyorsan végignéztem az íjakat. Remegő kézzel
emeltem le a fegyvert, amit Meg akart rám tukmálni az előző napon. Hegyi
babérból faragták. A sors iróniája.
Megfogadtam, hogy addig nem veszek íjat a kezembe, amíg vissza nem
változom istenné. Ahogy azt is, hogy nem zenélek, és az eskümnek ezt a
részét már megszegtem, méghozzá a lehető legfelháborítóbb, Neil Diamond-
os módon.
Tudtam, hogy a Sztüx folyó büntetésből bármikor rám szabadíthatja a
rákot, ha éppen nem Zeusz zúz porrá a villámaival. De az esküm, hogy
megmentem Meg McCaffrey-t, mindennél előbbre való volt.
Felnéztem az égre.
 – Apa, ha meg akarsz büntetni, csak tessék, de legyél már annyira
gerinces, hogy engem sújtasz az átkoddal, nem a halandó bajtársamat. LÉGY
FÉRFI!
Legnagyobb meglepetésemre az ég néma maradt. Nem csapott le a
villám. Lehet, hogy Zeusz első döbbenetében azt sem tudta, mit csináljon, de
sejtettem, hogy ekkora sértést sosem hagyna megtorlatlanul.
A Tartaroszba! Nekem most dolgom van!
Fogtam egy tegezt, és az összes nyilat beletömködtem, amit csak
találtam. Aztán szaladtam az erdőbe. Meg gyűrűi hangosan csörömpöltek a
nyakláncomon. Csak utólag jöttem rá, hogy a harci ukulelémet a bungalóban
felejtettem, de fogytán volt az időm, már nem tudtam visszafordulni. Az
énekhangommal kell boldogulnom, határoztam el.
Fogalmam sem volt, hol keressem a hangyabolyt.
Lehet, hogy az erdő magától elvezet oda, tudván, hogy a halálba
menetelek, gondoltam magamban. A bajt sosem kell keresni, jön az magától.
Hamarosan egy kidőlt fa mögött guggoltam, és a mürmékék tanyáját
szemrevételeztem, ami a tisztás túlsó végében magasodott. Nagyjából
annyira volt hangyaboly, mint a versailles-i kastély egy szoba-konyhás
családi ház. A földsáncok majdhogynem a környező fák tetejéig értek,
legalább harmincméteresek voltak. Egy római aréna is elfért volna a falaik
mögött. Ki-be özönlöttek a katonák meg a munkások. Volt, amelyik kidőlt
fát cipelt. Az egyik, teljesen megmagyarázhatatlan okból, egy 1967-es
Chevy Impalát vonszolt maga után.
Hány hangyával fogok szembekerülni? Fogalmam sem volt. Miután
eljutsz az elképzelhetetlenül sokig, semmi értelme tovább számolnod.
Felajzottam az íjamat, és kiléptem a tisztásra.
Amikor a legközelebbi mürméké észrevett, elejtette a Chevyt. Csápjait
lengetve figyelte a közeledésemet. Szépen elsétáltam mellette, és a
legközelebbi bejárat felé indultam. Ezzel még jobban összezavartam a
hangyát.
Egyre több bámészkodó gyűlt össze.
 Az életem során megtanultam, hogy ha fesztelenül viselkedsz, az
emberek (vagy a hangyák) nem szállnak szembe veled. Mivel születetten
magabiztos vagyok, ez számomra nem jelent problémát. Az istenek bárhova
bebocsátást nyernek. Lester Papadopoulosnak, a tökkelütött kamasznak már
kicsit nehezebb dolga volt, de még így is simán eljutottam a boly bejáratáig.
Beugrottam az alagútba, és énekelni kezdtem.
Ezúttal még ukulelére sem volt szükségem. A múzsa csókja sem
hiányzott.
Daphné fába vésett arcára gondoltam. Hüakinthosz félrefordított fejére,
a füle tövében csillogó halálos sebre. Mélységes fájdalom áradt a
hangomból. A szenvedésről énekeltem. Ahelyett, hogy összeroppantam
volna a bánatom súlya alatt, inkább kiadtam magamból.
Az alagutak felerősítették a hangomat, így az a boly legtávolabbi
zugába is eljutott, és az egész domb a hangszeremmé vált.
Valahányszor elhaladtam egy hangya mellett, az összerándult és a
padlóhoz érintette a homlokát, miközben remegtek a csápjai.
Istenként még hatásosabb produkciót adhattam volna elő, de már ez is
megtette a hatását. Egészen elképedtem, mennyi bánat szorulhat az emberi
hangba.
Egyre beljebb jutottam. Fogalmam sem volt, merre menjek, ám ekkor
egy virágzó muskátlit vettem észre az alagút padlóján.
Elcsuklott a hangom.
Meg! Nyilván visszanyerte az eszméletét. Elszórta a vészhelyzet esetére
tartogatott magjait, hogy nyomra vezessen. A muskátli lila virágai mind egy
kisebb, balra kanyarodó alagút felé mutattak.
– Okos kislány! – mondtam, és a megjelölt alagutat választottam.
Csattogó hang figyelmeztetett, hogy egy mürméké közeleg.
Megfordultam, és felemeltem az íjamat. A hangom keltette kábulatból
felocsúdott rovar habzó szájjal rontott rám. Céloztam és lőttem. A nyíl tövig
fúródott a hangya homlokába.
 A lény összeesett, és némi vergődés után elpusztult. Megpróbáltam
kihúzni belőle a nyilat, de a kezemben maradt a vége. A letört részt gőzölgő,
maró ragacs borította. Ennyit az újrahasznosításról.
– MEG! – kiáltottam.
De csak az óriáshangyák csattogását hallottam. Felém jöttek. Újból
rázendítettem. Igen ám, de most, hogy Meg elérhető közelségbe került, nem
tudtam kellő mennyiségű melankóliát vegyíteni a hangomba. A hangyák már
nem kerültek tőle katatón állapotba. Lassan és bizonytalanul mozogtak, de
továbbra is támadólag léptek fel. Kénytelen voltam szép sorban lenyilazni
őket.
Elhaladtam egy tündöklő kincsekkel teli barlang mellett, de akkor már
nem lelkesedtem túlzottan a fényes dolgokért. Mentem tovább.
A következő elágazásnál újabb muskátli virított a földön, minden virága
jobbra nézett. Jobbra fordultam, egy darabig Meget szólongattam, aztán
megint énekelni kezdtem.
Jókedvem volt, így a dalom egyre hatástalanabb, a hangyák viszont
egyre agresszívabbak lettek. A tucatnyi gyilkos lövést követően a tegezem
vészesen könnyűnek hatott.
Most már mélyebbre kellett nyúlnom, hogy egy kis kétségbeesést
csiholjak ki magamból. Rendesen el kellett kámpicsorodnom.
Négyezer év óta először a saját hibáimról daloltam.
Kiénekeltem magamból a Daphné halála miatti bűntudatomat. A
büszkeségem, az irigységem és a mohóságom okozta a lány pusztulását.
Hagynom kellett volna, hadd fusson el előlem. De én üldözőbe vettem.
Kívántam, és meg akartam szerezni. Ezért Daphnénak nem volt más
választása. Végső elkeseredésében feláldozta magát, és fává változott,
amivel örökre sebet ejtett a szívemen… Pedig én tehettem az egészről. Ezzel
a dallal vezekeltem. Daphné bocsánatáért esedeztem.
Aztán Hüakinthosz következett, a legszebb férfi, akivel valaha dolgom
volt. Zephürosz, a nyugati szél istene is kiszemelte magának, de nekem
eszem ágában sem volt osztozni. Féltékenységemben megfenyegettem
Zephüroszt. Ráparancsoltam, hogy ne merjen közbeavatkozni.
 Arról a napról énekeltem, amikor Hüakinthosz diszkoszversenyre
hívott, és a nyugati szél eltérítette a diszkoszomat, ami fültövön találta
Hüakinthoszt.
Hogy Hüakinthosz sose nélkülözze az éltető napfényt, jácintvirágot
sarjasztottam a véréből. Zephüroszt hibáztattam a történtekért, holott a saját
kicsinyességem okozta Hüakinthosz halálát. Kiöntöttem a szívemet.
Elismertem, hogy én vagyok a felelős.
A kudarcaimról, az örök szomorúságról és a magányról daloltam. Úgy
éreztem, én vagyok a legalávalóbb, legbecstelenebb, legsemmirekellőbb
isten mind közül. Egyetlen szeretőm mellett sem bírok lehorgonyozni. Még
azt sem tudom eldönteni, hogy minek az istene legyek. Folyton csapongok,
nem figyelek semmire, és folyton elégedetlenkedem.
A látszólag fényűző életem egy nagy hazugság. A lazaságom álca. A
szívem egy megkövesedett fadarab.
A mürmékék egymás után dőltek ki mellőlem. Az egész boly bánattól
remegett.
Találtam egy harmadik muskátlit, majd egy negyediket is.
Végül, két strófa között, halk nesz ütötte meg a fülemet: egy síró lány
hangja.
– Meg!
Abbahagytam az éneklést, és futásnak eredtem.
Meg egy barlangszerű éléskamra közepén feküdt, pont úgy, ahogy
elképzeltem. Felhalmozott állattetemek vették körül: tehenek, szarvasok,
lovak. Mind vastag nyálpólyába bugyolálva oszladozott. A bűz lavinaként
csapott az orrjárataimba.
Meget is bebugyolálták, ő azonban segítségül hívta a muskátlik erejét.
A gubó legvékonyabb részéből levelek nőttek ki. Fodros virággallér
ékelődött a trutyi és Meg arca közé. Meg még az egyik karját is sikeresen
kiszabadította, hála a bal hónaljánál burjánzó rózsaszín muskátliknak.
A szeme feldagadt a sok sírástól. Azt hittem, fél, vagy fájdalmai
vannak, de amikor letérdeltem mellé, ezek voltak az első szavai:
– Nagyon sajnálom.
 Letöröltem egy könnycseppet az orrhegyéről.
– Mit, drága Meg? Nem csináltál semmi rosszat. Én hagytalak cserben
téged.
Meg abbahagyta a zokogást.
– Hát nem érted? Az a dal, amit az előbb énekeltél. Istenek… Apollón,
ha tudom, hogy...
– Csitt! – Sajgott a torkom, alig bírtam beszélni. A dal majdnem
tönkretette a hangomat. – Ez egy gyászének, azért van rád ilyen hatással.
Gyere, kiszabadítalak!
Éppen azon tanakodtam, hogyan kezdjek neki a feladatnak, amikor
Meg szeme tágra nyílt. Nyüszítő hang hagyta el a száját.
Felállt a hátamon a szőr.
– Hangyák vannak mögöttem, ugye? – kérdeztem.
Meg bólintott.
Hátrafordultam, és láttam, hogy négy hangya lép be a barlangba. A
tegezembe nyúltam. Összesen egy nyilam maradt.
 28.
Tanácsok szülőknek:
Anyák, a hangyalárva
Nagyon rossz lárva

MEG ÖSSZEVISSZA CSAPKODOTT A RAGACSGUBÓBAN.

– Szabadíts már ki!

– Nincs kardom! – Az ujjaim a nyakamban lógó ukulelehúrra
vándoroltak. – De, mégis van, a gyűrűid…
– Kard nélkül is megy. Amikor a hangya ledobott ide, elejtettem a
virágmagos tasakot. Ott kell lennie valahol.
Megnek igaza volt. A gyűrött tasak a lábánál volt.
Közelebb óvakodtam hozzá, közben fél szemmel a hangyákat
figyeltem. A bejáratnál csoportosultak, mintha nem mernének közelebb
jönni. Talán az utat övező döglött hangyák térítették jobb belátásra őket.
– Okos hangyák! – mondtam. – Ügyes, nyugodt hangyák!
Leguggoltam, és felvettem a tasakot. Gyorsan belekukkantottam, és
láttam, hogy még vagy fél tucat mag van benne.
– És most mi legyen, Meg?
– Dobd őket a gubóra! – utasított a lány.
– Azok ott hány magból keltek ki? – mutattam a nyakánál meg a
hónaljánál virító muskátlikra.
– Egyből.
– Ha ezt mind rád dobom, megfulladsz. Már így is túl sokan változtak
virággá a környezetemben, Meg. Nem akarom, hogy...
– CSINÁLD MÁR!
A hangyáknak nem tetszett a hangnem. Állkapcsukat csattogtatva
rohantak előre. A gubóra ráztam a muskátlimagokat, aztán felajzottam az
íjamat. Tudtam, ha csak egy hangyát ölök meg, azzal nem sokra megyünk,
hiszen a másik három széttép minket, így hát más célpontot választottam.
A barlang tetejére lőttem, közvetlenül a hangyák feje fölé.
 Kényszer szülte ötlet volt, de már máskor is romboltam le épületeket
egyetlen nyíllövéssel. Kr. e. 464-ben pont a megfelelő szögben találtam el
egy törésvonalat, és az így keletkező földrengés Spárta jelentős részét
megsemmisítette. (Sohasem kedveltem a spártaiakat.) Ezúttal nem voltam
ennyire szerencsés. A nyíl tompa puffanás kíséretében fúródott a döngölt
mennyezetbe. A hangyák még közelebb jöttek, sav csöpögött a szájukból. A
hátam mögött Meg kétségbeesetten küzdött, hogy kiszabaduljon a gubóból,
amit most már sűrű lila virágszőnyeg borított.
Időt kellett nyernem.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve leoldottam a brazil zászlómintás kendőt,
és vadul meglengettem, feltámasztva a bennem lakozó Paolót.
– VISSZA, MOCSKOS HANGYÁK! – üvöltöttem. – BRASIL!
A hangyák meginogtak; talán az élénk színek, a hangom vagy a hirtelen
megtáltosodó magabiztosságom zavarta meg őket. Miközben tanakodtak,
repedések jelentek meg a mennyezetbe csapódott nyilam körül, majd több
ezer tonnányi föld szakadt a mürmékék nyakába.
Amikor elült a por, láttam, hogy a helyiség fele eltűnt, a hangyákkal
egyetemben.
A kendőre néztem.
– A Sztüxbe! Ennek tényleg varázsereje van! Ezt nem mondhatom el
Paolónak, különben teljesen elszáll magától.
– Odanézz! – kiáltotta Meg.
Megfordultam. Újabb mürméké mászott át a hullakupacon. A második
kijáraton jöhetett be, amit az előbb nem vettem észre az undorító
élelmiszerkészletek mögött.
Mire kigondolhattam volna, mitévő legyek, Meg üvöltve tépte szét a
ketrecét; csak úgy potyogtak a muskátlik.
– A gyűrűket! – kiáltotta.
Letéptem a két gyűrűt a nyakamból, és odadobtam neki. Amikor
elkapta őket, azon nyomban aranykarddá változtak.
 A mürmékének arra sem volt ideje, hogy felfogja, mi történt. Meg
előreugrott, és lenyisszantotta a hangya páncélos fejét. A holttest gőzölögve
rogyott össze.
Meg felém fordult. Arcán bűntudat, szomorúság és keserűség
örvénylett. Attól féltem, hogy engem is lekaszabol.
– Apollón, én…
Elcsuklott a hangja.
Úgy tűnt, még mindig a dalom hatása alatt áll. Teljesen meghatódott.
Megfogadtam, hogy soha többé nem énekelek ilyen őszintén halandók
jelenlétében.
– Semmi baj, Meg – feleltem. – Nekem illene bocsánatot kérnem tőled.
Én rángattalak bele ebbe a zűrbe.
Meg a fejét rázta.
– Nem érted. Én…
Dühödt sikoly rázta meg a kamrát és a sérült mennyezetet, földesőt
zúdítva a nyakunkba. Héra szokott így visongani az Olimposz folyosóin,
amikor nem hajtom le az ülőkét az isteni toaletten.
– Ez a királynő lesz – mondtam. – Mennünk kell.
Meg az egyetlen épen maradt kijárat felé mutatott a kardjával.
– De hát onnan jön a hang. Így pont összefutunk vele.
– Így van. Szóval hagyjuk az udvariaskodást. Még a végén kinyírnak
minket.

Megtaláltuk a hangyakirálynőt.
Hurrá!
Az összes folyosó a királynőhöz vezetett. Úgy ágaztak szét a kamrából,
mint a hajnalcsillag sugarai. Őfelsége háromszor nagyobb volt a legnagyobb
katonáinál: egyetlen fekete kitintömb volt, amiből szúrós függelékek álltak
ki, átlátszó ovális szárnya összecsukva pihent az oldalán. A két szeme két
tompán csillogó ónixmedence. A hasa szaporán lüktető, átlátszó tasak, tele
izzó petékkel. A látvány hatására rögtön megbántam, hogy feltaláltam a
gélkapszulát.
A hordóhasa miatt talán lomhábban mozog, gondoltam magamban, de
cserébe akkora, hogy könnyedén utolér bennünket, mielőtt elérnénk a
legközelebbi kijáratot. Úgy kettéroppant minket a rágójával, mint a száraz
gallyat.
– Meg – kérdeztem –, nem szeretnéd bevetni a kardjaidat a hölgy ellen?
Meg elképedve nézett rám.
– De mindjárt megszül!
– Jó… de ő is csak egy utálatos rovar. És a gyerekei fel akartak falni
téged vacsorára.
Meg a homlokát ráncolta.
– Akkor is… Ez nem helyes.
A királynő felszisszent, de nem köpött ránk semmit. Arra gondoltam,
csak azért nem terít be minket savval, mert fél, hogy a maró anyag hosszú
távon kárt tenne a lárváiban. Egy hangyakirálynő nem lehet elég óvatos.
– Van más ötleted? – kérdeztem Megtől. – Aminek lehetőség szerint
nem halál a vége?
Meg egy alagútra mutatott, közvetlenül a királynő petéi alatt.
– Arra megyünk. Az az út vezet a ligetbe.
– Honnan tudod?
Meg félrebillentette a fejét.
– Fák. Tudod… hallom, ahogy nőnek.
Ez ismerős volt: a múzsák is azt állítják, hogy hallják, ahogy a költő
papírján megszárad a tinta. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy
Démétér lánya is simán hallhatja a növények mocorgását. Az sem lepett
meg, hogy ezt az alagutat lehet a legnehezebben megközelíteni.
– Énekelj! – parancsolt rám Meg. – Úgy, mint az előbb.
– N… nem lehet. Elment a hangom.
 Különben is, gondoltam magamban, még egyszer nem veszítelek el.
Kiszabadítottam Meget, ezzel talán beváltottam a Pete-nek, a
gejzíristennek tett fogadalmamat. Viszont az énekléssel meg az íjászattal
kétszer is megszegtem a Sztüx folyóra tett eskümet. Ha megint énekelni
kezdek, még komolyabb törvényszegést követek el. Akármilyen kozmikus
büntetés várt is rám, nem akartam, hogy Megen csattanjon az ostor.
Őfelsége felénk köpött: tulajdonképpen figyelmeztetőlövést adott le,
hogy visszavonulásra kényszerítsen minket. Ha néhány méterrel közelebb
állunk, a fejem már a porba hullt volna.
Rágyújtottam egy nótára – már amennyire a reszelős hangom engedte.
Rappelni kezdtem. A bumm-chica-chica ritmusára. Felidéztem a
koreográfiát, amit még a kilenc múzsa tanított be nekem a Gaia ellen vívott
háború előtt.
A királynő felpúpozta a hátát. Szerintem nem számított rá, hogy rapet
kell hallgatnia.
Megre néztem, a pillantásom azt üzente: Segíts!
Meg a fejét rázta. A kiscsaj akkora vérfürdőt rendez a két kardjával,
hogy ihaj. De ha megkéred, hogy adja meg az alapritmust, hirtelen
lámpalázas lesz.
Jól van, gondoltam magamban. Akkor egyedül csinálom.
Nas Dance-ét választottam. Meg kell mondanom, ez a létező
legmeghatóbb anyákhoz szóló óda, amit szerző az én inspirációmra írt.
(Szívesen, Nas.) Kicsit átköltöttem a szöveget. Az angyalt ivadékhordóra, az
asszonyt rovarra változtattam. De az érzés megmaradt. Szerenádot adtam a
várandós királynőnek, és közben a drága jó anyámra, Létóra gondoltam. Azt
kívántam, bárcsak feleségül vehetnék egy csodálatos nőt (vagy rovart), hogy
igaziból is átélhessem ezeket az érzéseket. De tudtam, hogy ez sosem fog
bekövetkezni. Nekem más sorsot szánt az ég.
A királynő csápjai megremegtek. A hangya ütemre bólogatott. Közben
ontotta magából a petéket, ami eléggé zavaró volt, de ezt is túléltem.
Amikor végeztem, fél térdre ereszkedtem, és két karomat a levegőbe
emelve vártam a királynő ítéletét. Vagy megöl, vagy nem. Kész, vége. Most
tényleg beleadtam apait-anyait, ennél többre nem vagyok képes.
 Meg mereven, a kardjait markolászva állt mellettem.
Őfelsége megborzongott. Hátracsapta a fejét, és felvisított – inkább
bánatosan, mint mérgesen.
Lehajolt, és óvatosan megbökdöste a mellkasomat, amivel egyre
közelebb taszított a kijárathoz.
– Köszönöm – krákogtam. – És... bocs, hogy megöltem a hangyákat.
A királynő dorombolva, az állkapcsát kattogtatva préselte ki magából a
petéket, mintha azt mondaná: Semmi vész; van még bőven.
Megsimogattam a homlokát.
– Szólíthatlak mamának?
A hangyakirálynő elégedetten nyáladzott.
– Apollón – sürgetett Meg –, menjünk, mielőtt meggondolja magát!
Ezt nem tartottam valószínűnek. Az volt az érzésem, hogy a Mama
megbocsátott, és befogadott minket. De Megnek igaza volt; sietnünk kellett.
A Mama szelíden nézte, ahogy megkerüljük a petéit.
Átrohantunk az alagútba, és nappali világosság támadt a fejünk fölött.
 29.
Álmomban fáklyák
S egy lila ruhás ember
De ez még semmi

HARCMEZŐNEK ÉN MÉG NEM ÖRÜLTEM ENNYIRE.

Egy csontokkal teli tisztáson találtuk magunkat. A legtöbb csont erdei

állatoktól származott. Volt néhány ember is. Azt hiszem, a mürmékék
szemétlerakóját találtuk meg, ahol nem sűrűn fordult meg kukásautó.
A tisztást sűrűn nőtt, ágas-bogas fák áthatolhatatlan tömege
szegélyezte. A fejünk fölött az ágak lombos kupolában fonódtak össze, ami a
napfényen kívül semmi mást nem engedett át. Ha valaki elrepül az erdő
fölött, soha rá nem jött volna, hogy a lombkorona alatt egy tisztás terül el.
A tisztás túlsó végén madárijesztő-szerű tárgyak sorakoztak: hat fehér
fakaróra szúrt selyemgubó két hatalmas tölgyfa mellett. A fák egyenként
legalább huszonöt méter magasak voltak. Olyan közel nőttek egymáshoz,
hogy szinte egybeolvadt a törzsük. Az a különös érzésem támadt, hogy egy
eleven kaput látok.
– Ez egy átjáró – mondtam. – A dodonai ligethez.
Meg kardjai visszahúzódtak, és ismét aranygyűrűkké változtak.
– Még nem a ligetben vagyunk?
– Nem…
A fehér selyemgubó-nyalókákat bámultam. Ahhoz túl messze voltak,
hogy minden részletet pontosan kivegyek rajtuk, de valahogy ismerősnek
tűntek a maguk gonosz, kellemetlen módján. Egyszerre vonzottak és
taszítottak.
– Ez inkább valamiféle előszoba – mondtam. – A liget ott lesz a fák
mögött.
Meg óvatosan nézett körbe a mezőn.
– Semmit sem hallok.
Igaza volt. Néma csend uralkodott az erdőben. Mintha a fák
visszatartanák a lélegzetüket.
 – A liget tudja, hogy itt vagyunk – találgattam. – Várja, hogy mi lesz a
következő lépésünk.
– Akkor csináljunk valamit!
Meg sem volt lelkesebb nálam, most mégis nekivágott a tisztásnak. A
csontok hangosan ropogtak a talpa alatt.
Nem örültem, hogy csak egy íjam, egy üres tegezem meg a
repedtfazék-hangom van, amivel megvédhetem magam, de követtem a lányt,
és közben próbáltam nem hasra esni a bordákban meg a
szarvasagancsokban. Félúton járhattunk, amikor Meg felszisszent.
A fákat közrefogó oszlopokra meredt.
Eleinte fel sem fogtam, mit látok. A karók feszületnagyságúak voltak.
A rómaiak régen ilyeneket állítottak fel az utak mentén, hogy mindenki
lássa, milyen sorsra jutnak a bűnözők. (Én a magam részéről a modern
hirdetőtáblákat jóval ízlésesebbnek tartom.) A karók felső részét vastag fehér
gézpólyába tekerték, és a gubók tetején emberfejnek látszó izék virítottak.
Felfordult a gyomrom. Mert tényleg emberfejek voltak. Az eltűnt
félistenek megkötözve, szigorú csatasorba rendezve álltak előttünk.
Megkövülten bámultam őket, de aztán enyhe mozgást észleltem a mellkasuk
tájékán. Még lélegeztek. Eszméletlenek voltak, nem halottak. Hála az
isteneknek!
A bal oldalon lévő három kamaszt nem ismertem, de az volt a sejtésem,
hogy ők lehetnek Cecil, Ellis és Miranda. A jobb oldalon egy erősen
lesoványodott, szürke bőrű, fehér hajú férfit fedeztem fel; ő lehetett Paulie, a
gejzíristen. Mellette lógtak a gyerekeim… Austin és Kayla.
Olyan hevesen borzongtam meg, hogy a lábam körül összekoccantak a
csontok. Felismertem a foglyok gézpólyájából áradó szagot. Kén, olaj,
mészpor és folyékony görögtűz, a legveszélyesebb anyag, amit valaha
készítettek. Düh és undor kavargott a torkomban, azon versenyeztek,
melyiket öklendezem fel előbb.
– Hát ez gyalázat! – kiáltottam. – Azonnal ki kell szabadítanunk őket!
– Mi van velük? – dadogta Meg.
 Nem mertem elmagyarázni. Ismertem ezt a kivégzési formát, csak
egyszer láttam, a Fenevad uralma alatt, de annyi bőven elég is volt belőle.
Austin karójához futottam. Minden erőmet latba vetve nekifeszültem,
hogy feldöntsem, de meg sem moccant. Túl mélyre süllyesztették. Feltéptem
a gézkötést, de csupa kén meg gyanta lett a kezem. A pólya ragacsosabb és
keményebb volt, mint a mürmékék nyála.
– Meg, a kardokat!
Nem tudtam, mire megyünk velük, de hirtelen nem jutott más az
eszembe.
Egyszer csak ismerős morgás hallatszott a fejünk fölül.
Az ágak suhogni kezdtek. Barack, a karposz szaltózott le a lombok
közül, majd megállt Meg lába előtt. A külsejéből ítélve sok viszontagságon
mehetett keresztül, mire eljutott ide. Felhasított karjából őszibaracknektár
csöpögött. A lábát kék-zöld foltok pöttyözték. A pelenkája is vészesen
dudorodott.
– Hála az isteneknek! – kiáltottam. Nem ez a megszokott reakcióm,
amikor gabonaszellemekkel találkozom, de reménykedtem, hogy Barack
talán kiszabadíthatja a félisteneket a fogaival meg a karmaival. – Meg, siess!
Szólj a barátodnak, hogy…
– Apollón! – felelte súlyos hangon Meg.
Az alagútra mutatott, ahonnan jöttünk.
Két óriásember bújt elő a hangyabolyból, még életemben nem láttam
hozzájuk hasonlót. Egyenként két méter magasak voltak, lóbőr páncélzatuk
alatt közel százötven kiló színizom feszült. Szőke hajuk úgy csillogott,
mintha ezüstszálakból szőtték volna. Ékköves gyűrűk csillogtak a
szakállukban. Mindketten ovális pajzsot és lándzsát fogtak a kezükben, nem
mintha szükségük lett volna fegyverekre. Ránézésre akár egy ágyúgolyót is
széttörtek volna a puszta kezükkel.
A tetoválásukról és a körmintás pajzsukról ismertem rájuk. Az ilyen
harcosokat nem könnyű elfelejteni.
– Germánok.
 Ösztönösen Meg elé álltam. Az elit császári testőrök hidegvérű
halálosztók voltak az ókori Rómában. Valószínűtlennek tartottam, hogy az
évszázadok során meglágyult volna a szívük.
A két férfi zordan nézett rám. Kígyótetoválás övezte a nyakukat,
csakúgy, mint a New Yorkban rám támadó banditáékét A germánok
szétváltak, és a vezérük előbújt az alagútból.
Nero nem sokat változott az elmúlt kilencszáz-valahány év alatt.
Harmincévesnek nézett ki, de azért látszott rajta, hogy nem kímélte magát:
az arca nyúzott volt, a hasa felpuffadt a sok tivornyától. A száján
letörölhetetlen gúnyos mosoly játszott. Göndör haja egybenőtt a szakállával.
Az álla olyan gyenge volt, hogy kedvem lett volna GoFundMe kampányt
indítani egy állkapocscseréért.
Rútságát drága, olasz gyártmányú lila gyapjúöltönnyel próbálta
ellensúlyozni, kigombolt szürke inge alatt aranyláncok virítottak. Bőrcipője
méretre készült, szemmel láthatóan nem arra tervezték, hogy egy
hangyabolyban rohangáljon benne. Igaz, Nero mindig is a drága, nem
kifejezetten praktikus dolgokhoz vonzódott. Talán egyedül ezt csodáltam
benne.
– Nero császár – mondtam. – A Fenevad.
Nero elhúzta a száját.
– A Nero is megteszi. Örülök, hogy látlak, szeretve tisztelt elődöm. Ne
haragudj, hogy az elmúlt pár évezredben csak ímmel-ámmal áldoztam
neked, de – vonta meg a vállát – nem volt szükségem rád. Egyedül is
remekül boldogultam.
Ökölbe szorult a kezem. Kedvem lett volna villámmal sújtani a pókhasú
császárt, de sajnos nem voltam abban a helyzetben. Még nyilam sem volt.
Az énekhangomnak lőttek. Egy brazil kendővel, egy csomag ambróziával
meg egy réz szélcsengővel a zsebemben néztem szembe Neróval meg a
kétméteres testőreivel.
– Engem akarsz – mondtam. – Engedd szabadon ezeket a félisteneket!
Hagyd elmenni őket és Meget! Ők nem ártottak neked.
Nero felnevetett.
 – Szíves örömest elengedem őket, amint sikerült megegyeznünk. Ami
Meget illeti… – A lányra mosolygott. – Hogy vagy, kedvesem?
Meg nem válaszolt. Az arca olyan kemény és szürke volt, mint a
gejzíristené. Barack vicsorogva emelgette a levélszárnyait a lábánál.
Az egyik őr odasúgott valamit Nerónak.
A császár bólintott.
– Mindjárt.
Ismét rám nézett.
– Milyen udvariatlan vagyok! Engedd meg, hogy bemutassam a
jobbkezemet, Vinciust, és a balkezemet, Gariust.
A testőrök egymásra mutattak.
– Oppardon – helyesbített Nero. – A jobbkezem, Garius és a balkezem,
Vincius. Latinosítottam a nevüket, mert a batávba beletörik a nyelvem.
Mostanában csak Vince-nek és Garynek szólítom őket. Köszönjetek, fiúk!
Vince és Gary mogorván nézett rám.
– Kígyótetoválásuk van – jegyeztem meg –, mint azoknak a
gengsztereknek, akiket rám küldtél.
Nero vállat vont.
– Sok szolgám van. Cade és Mikey elég alacsonyan áll a ranglétrán.
Nekik csupán az volt a feladatuk, hogy kicsit megrángassanak, ha már
egyszer tiszteletedet tetted a városomban.
– A városodban. – Jellemző Neróra, gondoltam magamban, hogy pont
azokra a nagyvárosokra teszi rá a kezét, amik eredetileg az én
felségterületemhez tartoznak. – És ez a két úriember… biztosan az ókori
Germániából származik? Az meg hogy lehet?
Nero rosszmájú vakkantást hallatott. Már el is felejtettem, mennyire
irtózom a nevetésétől.
– Na de Apollón! – felelte. – Már azelőtt is szöktek meg lelkek az
Ereboszból, hogy Gaia a fennhatósága alá vonta a Halál Kapuját. Egy
magamfajta istencsászárnak nem kunszt felkutatni a követőit.
 – Istencsászár? – morogtam. – Úgy érted, tébolyult ex-császár.
Nero felvonta a szemöldökét.
– Te miért lettél isten, Apollón… régen, amikor még az voltál? Nem a
hangzatos neved, a híveidre gyakorolt befolyásod miatt? Nálam sincs
másként. – Balra pillantott. – Vince, szúrd le magad a lándzsáddal, kérlek!
Vince habozás nélkül a földre nyomta a lándzsája végét. A fegyver
hegyét a mellkasa alá helyezte.
– Állj! – szólt rá Nero. – Meggondoltam magam.
Vince nem tűnt megkönnyebbültnek. Sőt, mintha enyhe csalódottság
suhant volna át a tekintetén. Az oldalához állította a lándzsáját.
Nero rám vigyorgott.
– Látod? A híveim szemében élet-halál ura vagyok, ahogy bármelyik
isten.
Mintha egy lárvákkal teli gélkapszula lett volna a gyomromban.
– A germánok mindig is őrültek voltak, veled egyetemben.
Nero a szívéhez kapott.
– Ez fájt! Barbár barátaim hűen szolgálják a Julianus-dinasztiát! És
természetesen mindannyian tőled származunk, nagy Apollón.
Ezt magamtól is tudtam. Annak idején nagyon büszke voltam a fiamra,
eredeti nevén Octavianusra, a későbbi Augustus császárra. A halála után a
leszármazottai egyre arrogánsabbá és instabilabbá váltak (amit én a halandó
génjeik számlájára írtam; ezt biztosan nem tőlem örökölték). Nero volt az
utolsó a Julianusok sorában. Nem zokogtam tele a zsebkendőmet, amikor
meghalt. És most visszatért: ugyanolyan groteszk és álltalan volt, mint
mindig.
Meg mellém lépett.
– M-mit akarsz, Nero?
Ahhoz képest, hogy az apja gyilkosa előtt állt, feltűnően nyugodtan
viselkedett. Örültem, hogy ilyen erős. Ez reményt adott arra, hogy egy
képzett dimachaerus és egy vérszomjas barackbébi harcol majd az
oldalamon. Igaz, még így sem maradt sok esélyünk a két germán ellen.
 Nero szeme felragyogott.
– Bele a közepébe. Ezt mindig is csodáltam benned, Meg. Roppant
egyszerű. Te és Apollón kinyitjátok nekem Dodona kapuját. És akkor ezek
hatan – mutatott a karóra kötözött foglyokra – szabadok lesznek.
Megráztam a fejem.
– Meg akarod semmisíteni a ligetet. Márpedig akkor mindnyájan
meghalunk.
A császár megint felvakkantott.
– Csak akkor, ha nem hagytok más választást. Én belátó istencsászár
vagyok, Apollón! Ha megoldható, inkább az uralmam alá vonnám a dodonai
ligetet, de azt természetesen nem hagyom, hogy te legyél a haszonélvezője.
Bőven volt esélyed, hogy megvédd az Orákulumaidat. De csúfos kudarcot
vallottál. Most én következem. Én… és a társaim.
– A másik két császár – mondtam. – Kik is ők?
Nero vállat vont.
– Jó rómaiak. Olyan férfiak, akik, hozzám hasonlóan, megszerzik, amit
akarnak.
– A triumvirátusok sosem működtek. Mindig polgárháborúhoz
vezettek.
Nero úgy mosolygott, mintha mókásnak találná a gondolatot.
– Megállapodtunk. Felosztottuk az új birodalmat… egészen pontosan
Észak-Amerikát. Amint birtokba vesszük az Orákulumokat, terjeszkedésbe
kezdünk, és megtesszük azt, amiben a rómaiak mindig is jeleskedtek:
meghódítjuk a világot.
Nagyot néztem.
– Te tényleg nem tanultál semmit.
– Jaj, dehogynem! Évszázadok óta gondolkodom, osztok-szorzok,
szervezkedek. El tudod képzelni, milyen bosszantó, hogy istencsászár
létedre sem meghalni, sem élni nem tudsz? A középkorban majdnem
háromszáz évre feledésbe merült a nevem. Épp csak pislákoltam! Aztán
szerencsére jött a reneszánsz, amikor a klasszikus nagyságok újból előtérbe
kerültek. És aztán feltalálták az internetet. Istenek, de szeretem az internetet!
Most már soha többé nem halványulhat el az emlékem. A Wikipédia
halhatatlanná tett!
Összerezzentem. Kétségem sem maradt afelől, hogy Nero nem
normális. A Wikipédia mindenféle hülyeségeket hord össze rólam.
– Igen, igen – hadonászott Nero. – Tudom, hogy bolondnak nézel. Ha
eléd tárnám a terveimet, bizonyosan megváltozna a véleményed, de rengeteg
a dolgom. Legyetek szívesek, nyissátok ki nekem azt a kaput! Nekem a
legnagyobb erőfeszítéseim ellenére sem sikerült, de ti ketten képesek
vagytok rá. Apollón, te értesz az Orákulumok nyelvén. Meg a fákat ismeri.
Lássatok hozzá! Köszönöm.
– Inkább a halál – feleltem. – Igaz, Meg?
Semmi válasz.
Oldalra sandítottam. Ezüstös csík ragyogott Meg arcán. Eleinte azt
hittem, hogy az egyik strasszkő olvadt meg. Aztán rájöttem, hogy a lány sír.
– Meg!
Nero úgy kulcsolta össze a kezét, mintha imádkozni akarna.
– Ajjaj! Látom, félreértés történt. Tudod, Apollón, Meg azért hozott ide
téged, mert én megkértem rá. Szép munka, édesem!
Meg az arcát törölgette.
– Én... én nem akartam…
A szívem kavics méretűre zsugorodott.
– Meg, ne! Ezt nem hiszem el…
A lány felé nyúltam. Barack vicsorogva ugrott közénk. Rájöttem, hogy
a karposz nem Nerótól akar megvédeni minket. Hanem Meget tőlem.
– Meg! Ez az ember megölte az apádat! Egy gyilkos!
Meg a földet bámulta. Amikor megszólalt, a hangja még elkínzottabban
zengett, mint az enyém a hangyabolyban.
– A Fenevad ölte meg az apámat. Ő itt Nero. A… a mostohaapám.
Semmit sem értettem. Nero ölelésre tárta a karját.
 – Így van, drágaságom – mondta. – Nagyon ügyes voltál. Gyere a
papához!
 30.
McCaffrey, mondom,
Csajszi, apád egy tetű
Mégsem hallgat rám

NEM ELŐSZÖR ÁRULTAK EL.

Megrohantak a fájdalmas emlékek. Egyszer az excsajom, Küréné

összejött Árésszal, hogy bosszút álljon rajtam. Egy másik alkalommal
Artemisz ágyékon lőtt, mert flörtöltem a vadászaival. 1928-ban Alexander
Fleming egy szóval sem utalt rá, hogy az én ihletésemre fedezte fel a
penicillint. Juj! Az nagyon fájt.
De senkit sem tudnék említeni, akit ennyire félreismertem volna, mint
Meget. Jó… Irving Berlin óta senkit. Alexander’s Ragtime Band?
Emlékszem, azt mondtam Irvingnek: Egy ilyen nyálas számmal a fasorban
sem leszel!
– Meg, hiszen barátok vagyunk. – A hangom még az én mércémmel
mérve is sértődöttnek hatott. – Hogy tehetted ezt?
Meg a piros tornacipőjét bámulta – ami az árulók első számú
ismertetőjele.
– Én többször is figyelmeztettelek.
– Jószívű lány – mosolygott Nero. – De Apollón, alig néhány napja
barátkoztatok össze, méghozzá azért, mert én kifejezetten megkértem Meget,
hogy környékezzen meg téged. Évek óta vagyok Meg mostohaapja,
védelmezője és pártfogója. Ő is a császári udvartartás tagja.
Mereven bámultam szeretett konténerlelencemet. Igen, az elmúlt egy
hét során egészen megkedveltem. Nem úgy festett, mint egy császári akárki,
egyszerűen kilógott Nero sleppjéből.
– Az életemet tettem kockára érted – feleltem meghökkenve. – Ami
nagy szó, mivel halandó vagyok!
Nero udvariasan megtapsolt.
– Nagyszerű, Apollón! Most pedig, ha lennél szíves kinyitni a kaput!
Ideje, hogy valaki megtörje az ellenállását.
 Lesújtó pillantást vetettem Megre, de rögtön megbántam. Sértett
voltam, és sebezhető. Mi, istenek, nem szeretünk sebezhetőnek mutatkozni.
Meg ráadásul még csak rám sem nézett.
Kábultan fordultam a tölgyfa kapu felé. Csak most vettem észre, hogy a
két összeolvadt törzs még most is magán viseli Nero korábbi
próbálkozásainak a nyomait: a láncfűrész ejtette hegeket, az égésfoltokat, a
fejszétől származó vágásokat, sőt még néhány golyó ejtette lyukat is. A
külső kéreg azonban alig károsodott. A legsúlyosabban megrongálódott
terület egy öt centiméter mély emberi kéznyom volt: ott a kéreg csúnyán
felhólyagosodott és lehámlott. Paulie-ra, az eszméletlen gejzíristenre
pillantottam, aki a karóhoz kötözve lógott az öt félisten mellett.
– Nero, mit tettél?
– Ó, sok mindent! Már hetekkel ezelőtt megtaláltuk ezt az előcsarnokot.
A Labirintusból kényelmes átjáró nyílik a mürmékék fészkébe. De ez a
kapu…
– Erőszakkal kényszerítetted a palikoszt, hogy segítsen neked? – Úgy
kellett visszafognom magam, nehogy a császárhoz vágjam a szélcsengőt. –
Egy természetszellem közreműködésével akarod feldúlni a természetet?
Meg, hogy hunyhatsz szemet efölött?
Barack felmordult. Az volt az érzésem, hogy a gabonaszellem most az
egyszer egyetért velem. Meg ugyanúgy bezárkózott, mint a kapu. Mereven
bámulta a szanaszét heverő csontokat.
– Ugyan már! – szólt közbe Nero. – Meg tudja, hogy vannak jó
természetszellemek és rossz természetszellemek. Ez a gejzíristen túlságosan
izgága volt. Mindenféle kérdőíveket akart kitöltetni velünk. Különben is,
minek merészkedett ilyen messzire? Pillanatok alatt elfogtuk. Bár a gőze,
mint láthatod, nem sok szolgálatot tett nekünk.
– És az öt félisten? – kérdeztem. – Őket is felhasználtad?
– Természetesen. Én nem akartam idecsalni őket, de amikor
megtámadtuk a kaput, a liget jajgatni kezdett. Gondolom, segítségért
kiáltozott, és a félvérek nem bírtak ellenállni neki. Ő volt az első betolakodó.
– Nero Cecil Markowitzra mutatott. – Az utolsó kettő pedig a te két
gyereked. Austin és Kayla, ugye? Azután jelentek meg itt, hogy fel akartuk
gőzöltetni a fákat Paulie-val. A ligetnek nagyon nem tetszett a dolog. Két
félistent kaptunk egy áráért!
Ez már több volt a soknál. Állatias üvöltéssel indultam meg a császár
felé, hogy kitekerjem a szőrös kis csirkenyakát. Persze nem jutottam volna el
idáig, hiszen a germánok megöltek volna, de végül nem került sor erre a
megaláztatásra. Megbotlottam egy emberi medencecsontban, és hasmánt
csúsztam végig a csontmezőn.
Meg odaszaladt hozzám.
– Apollón!
Hanyatt fordultam, és úgy kapálóztam, mint egy nyűgös kisgyerek.
– Nem szorulok a segítségedre! Hát nem érted, ki a pártfogód? Egy
szörnyeteg! A császár, aki…
– Ki ne mondd! – figyelmeztette Nero. – Ha azzal folytatod, hogy: „aki
hegedülve nézte a lángoló Rómát”, Vince és Gary páncélt csinál a bőrödből.
Ugyanolyan jól tudod, mint én, Apollón, hogy akkoriban még nem is
léteztek hegedűk. És Rómát sem én gyújtottam fel.
Feltápászkodtam.
– De sokat profitáltál a tűzvészből.
Most, hogy szemtől szemben álltam Neróval, az összes gyomorforgató
apróság beugrott, ami az uralkodását jellemezte: az extravagancia és a
kegyetlenség, amivel annyiszor szégyent hozott rám, a felmenőjére.
Nero az a rokon, akit nem akarsz meghívni a lupercaliai vacsorára.
– Meg – mondtam –, a mostohaapád ölbe tett kézzel nézte, ahogy Róma
hetven százaléka elpusztul. Tízezrek haltak meg.
– Antiumban voltam, ötven kilométerre Rómától! – horkant fel Nero. –
Rohantam vissza a városba, és személyesen irányítottam az oltást!
– Igen, amikor már a palotád is veszélybe került.
Nero bosszúsan forgatta a szemét.
– Nem tehetek róla, hogy pont akkor érkeztem meg, amikor a
legfontosabb épületre került a sor!
 Meg a fülére tapasztotta a kezét.
– Ne veszekedjetek! Légyszi!
De nem bírtam leállni. A szócséplés jobb megoldásnak tűnt, mint a
többi, például Nero kiszolgálása vagy a halál.
– A nagy tűzvész után Nero – mondtam Megnek – ahelyett, hogy
újjáépíttette volna a Palatinus-dombon lévő házakat, mindent leromboltatott,
és új palotát emeltetett a romokon. A Domus Aureát.
Nero ábrándos arckifejezéssel nézett maga elé.
– Ó, igen… az Aranyház! Gyönyörű volt, Meg! Saját tó, háromszáz
szoba, aranyfreskók, gyöngyből és gyémántból készült mozaikok! Végre
emberi módon élhettem!
– Volt képed harmincméteres bronzszobrot állíttatni a palota elé! –
ágáltam. – A szobor téged ábrázolt Apollónként, a napistenként! Más szóval
azt állítottad, hogy te vagy én.
– Valóban – helyeselt Nero. – A szobor a halálom után is fennmaradt.
Ha jól tudom, római kolosszus néven vonult be a köztudatba! Miután
áthelyezték a gladiátorok amfiteátrumába, a szobor neve átragadt a
színházra: mindenki csak úgy emlegette, hogy a Colosseum. – Nero
kidüllesztette a mellét. – Igen… jó döntés volt az a szobor.
A hangja még baljóslatúbb volt, mint általában.
– Miről beszélsz? – vontam kérdőre.
– Hmm? Ja, semmi, semmi! – Nero az órájára nézett… ami egy lila-
arany Rolex volt. – A lényeg az, hogy volt stílusom! Az emberek imádtak!
Megráztam a fejem.
– Ellened fordultak. A rómaiak biztosra vették, hogy te gyújtottad fel a
várost, és aztán a keresztényeket tetted meg bűnbaknak.
Tudtam, hogy hiába töröm magam. Ha Meg ennyi időn át alakoskodott,
nem most fogja meggondolni magát. De talán állva maradhatok, amíg
megérkezik a felmentő sereg. Kár, hogy nincs olyan.
Nero elutasítóan legyintett.
 – De hát a keresztények terroristák voltak. Lehet, hogy nem ők
gyújtogattak, de ettől függetlenül igazi bajkeverők voltak. Én ezt idejekorán
felismertem!
– Az oroszlánok elé vetette őket – mondtam Megnek. – Megégette őket,
ahogyan ezt a hat szerencsétlent is meg fogja égetni.
Meg arca elzöldült. Mereven bámulta a karókon lógó foglyokat.
– Nero, ugye, nem...
– Szabadon engedem őket – ígérte Nero –, ha Apollón hajlandó
együttműködni velünk.
– Meg, ne bízz benne! – mondtam. – Legutóbb is fellógatta a
keresztényeket a palotakertben, aztán felgyújtotta őket. Ők voltak a
díszkivilágítás a kerti partiján. Ott voltam. Még ma is emlékszem a
sikolyaikra.
Meg a hasára szorította a kezét.
– Kedvesem, egy szavát se hidd! – felelte Nero. – Az ellenségeim
lejárató kampányt indítottak ellenem, ők találták ki az egészet.
Meg hosszasan tanulmányozta Paulie, a gejzíristen arcát.
– Nero… azt nem említetted, hogy felgyújtod őket.
– Nem gyújtom fel őket! – Nero nyugalmat erőltetett magára. – Erre
nem fog sor kerülni. A Fenevad nem lép közbe.
– Látod, Meg? – A császárra szegeztem a mutatóujjamat. – Már eleve
gyanúra ad okot, ha valaki harmadik személyben beszél magáról. Zeusz is
folyton ezzel nyaggat!
Vince és Gary előrelépett, idegesen markolták a lándzsáikat.
– Jobb lesz, ha vigyázol! – figyelmeztetett Nero. – A germánok
érzékenyek a birodalmi személyeket ért sértésekre. Most pedig, bár szívesen
folytatnám az eszmecserét magamról, dolgunk van. – Ismét az órájára
pillantott. – Kinyitod a kapukat. Aztán Meg megpróbálja rábírni a fákat,
hogy jósoljanak nekünk. Ha sikerül, nagyszerű! Ha nem… nos, akkor
minden hidat felégetünk.
– Meg – mondtam –, ez egy őrült!
 Barack védelmezőn sziszegett Meg lábánál.
Meg álla megrándult.
– Nero nevelt fel, Apollón. Otthont adott nekem. Megtanított harcolni.
– De hát te magad mondtad, hogy megölte az apádat!
– Nem! – Meg konokul rázta a fejét, a tekintetéből rémület sugárzott. –
Nem, én nem ezt mondtam. A Fenevad ölte meg őt.
– De…
Nero felhorkant.
– Jaj, Apollón… hát nem érted? Meg apja gyenge volt. Meg már nem is
emlékszik rá. Nem tudta megvédeni a lányát. Én neveltem fel Meget. Nekem
köszönheti, hogy életben maradt.
A szívem még jobban elfacsarodott. Nem tudhattam, mi mindenen ment
keresztül Meg, vagy mit érez abban a pillanatban, Nerót azonban jól
ismertem. Láttam, milyen ügyesen telebeszélte a gyerek fejét: a rémült,
magányos kislányét, aki biztonságra és elfogadásra vágyott az apja halála
után, még akkor is, ha mindezt az apja gyilkosa kínálta neki.
– Meg… Nagyon sajnálom.
Újabb könnycsepp gurult le a lány arcán.
– Te csak NE sajnáld őt! – Nero hangja kemény lett, mint a bronz. –
Nos, kedvesem, légy olyan drága, és nyisd ki a kaput! Ha Apollón ellenáll,
emlékeztesd, hogy jelenleg te parancsolsz neki.
Meg nagyot nyelt.
– Apollón, ne nehezítsd meg a dolgomat! Kérlek… segíts kinyitni a
kaput!
Megráztam a fejem.
– Én ugyan nem.
– Akkor… akkor megparancsolom! Segíts! Most rögtön!

141657604
 31.
Hallgasd a fákat
A fák tudják, mi van, ja
Ők mindent tudnak

MEG ELHATÁROZÁSA ingatagnak tűnt, de Baracké nem.

Amikor nem teljesítettem azonnal Meg parancsát, a gabonaszellem rám
vicsorította az agyarait, és mintha valami új kínzási technikáról beszélne, azt
sziszegte:
– Barack!
– Jó – mondtam keserűen.
Igazság szerint nem is volt más választásom. Éreztem, hogy az izmaim
megfeszülnek Meg parancsa nyomán, és kényszerítenek, hogy
engedelmeskedjek.
Szembeálltam az összeolvadt tölgyekkel, és a törzsükre tapasztottam a
tenyeremet. Nem éreztem jóserőt. Nem hallottam hangokat, csak súlyos,
makacs csendet. Az egyetlen üzenet, ami eljutott hozzám, ez volt: MENJ
INNEN!
– Ha megtesszük – mondtam Megnek –, Nero elpusztítja a ligetet.
– Nem igaz.
– Kénytelen lesz. Nem tudja az uralma alá vonni Dodonát. Ez egy ősi
liget. Ugyanakkor másnak sem engedheti át.
Meg is a fákra tenyerelt, közvetlenül az én kezem alatt.
– Koncentrálj! Nyisd ki a kaput! Kérlek! Ne ingereld fel a Fenevadat!
Meg halkan beszélt, mintha a Fenevad valami számomra ismeretlen
lény lenne… a mumus, aki az ágy alatt rejtőzik, nem pedig a közelben
ácsorgó lila öltönyös férfi.
Nem tagadhattam meg a parancsot, de talán élénkebben is
tiltakozhattam volna. Lehet, hogy Meg visszatáncolt volna, ha kicsit
megszorongatom. Igaz, akkor Nero, Barack vagy a germánok biztosan
megölnek. Töredelmesen bevallom nektek: féltem, hogy meghalok. Bátran,
nemesen, jóképűen néztem szembe a halállal. De attól még féltem.
Lehunytam a szemem. Éreztem a fák kérlelhetetlen ellenállását,
kívülállókkal szembeni bizalmatlanságát. Tudtam, hogy ha erőszakkal
nyitom ki a kaput, a liget megsemmisül. Mégis minden akaraterőmet latba
vetve kerestem-kutattam a prófécia hangját.
Rheára, a titánkirálynéra gondoltam, aki a ligetet ültette. Annak
ellenére, hogy Gaia és Uranosz gyermeke volt, annak ellenére, hogy a
kannibál Kronosz király felesége lett, Rhea bölcs és kedves maradt. A
halhatatlanok új és jobb generációjának adott életet. (Ha szabad így
fogalmaznom.) Ő volt a régi idők legtiszteletreméltóbb képviselője.
Igen, elvonult a világtól, és fazekasműhelyt nyitott Woodstockban, de
még mindig a szívén viselte Dodona sorsát. Ideküldött, hogy nyissam meg a
ligetet, hogy osztozzam az erejében. Ő nem az a fajta istennő, aki a zárt
kapukban vagy a TILOS AZ ÁTJÁRÁS feliratokban hisz. Halkan dúdolni
kezdtem egy dalt: a This Land Is Your Land volt az.
A kéreg felforrósodott az ujjaim alatt. A fagyökerek megremegtek.
Megre pillantottam. Minden idegszálával a feladatra összpontosított, és
úgy dőlt a törzsnek, mintha el akarná tolni a helyéről. Minden ismerős volt
rajta: a vékony szálú bubifrizurája, a csillogó macskaszemüvege, a csöpögő
orra, a sebes körömágya és a testéből áradó halvány almáspite-illat.
Pedig egyáltalán nem ismertem őt: ő volt a halhatatlan őrült, Nero
mostohalánya. A császári udvartartás tagja. Mit is jelent ez tulajdonképpen?
Magam elé képzeltem az Addams Family szereplőit, amint lila tógában
sorakoznak a palota lépcsőjén, a lépcső tövében pedig Nero áll
szobalányruhában. Az élénk fantázia igazi átok.
A liget pechére Meg Démétér lánya volt. A fák szót fogadtak neki. Az
ikertölgyek recsegni kezdtek. A törzs megmozdult.
Visszavonulót akartam fújni, de továbbvitt a lendület. Úgy tűnt, hogy a
liget most már az én erőmből táplálkozik. A kezem a fákhoz tapadt. A kapu
egyre szélesebbre tárult, és vele együtt a karom is. Egy rettentő pillanatig azt
hittem, hogy a fák már sosem állnak meg, és egyenként szaggatják le a
végtagjaimat. De aztán megtorpantak. A gyökerek megkapaszkodtak a
földben. A kéreg is lehűlt, végre elengedhettem.
 Kimerülten gurultam hátra. Meg állva maradt, és megigézve bámulta az
újonnan nyílt átjárót.
A túloldalon… nos, még több fa sorakozott. A téli hideg ellenére a
fiatal tölgyek magasak és zöldek voltak, koncentrikus sávokban vették körül
a középen álló, kissé nagyobb társukat. A földön halványsárgán izzó makkok
hevertek. A ligetet védőfal övezte, ami még az előcsarnokban látottaknál is
félelmetesebb fákból állt. Odafent újabb szorosra szőtt ágkupola óvta a
helyet a légi betolakodók ellen.
Meg egy óvatlan pillanatban átlépte a küszöböt. És kitört a ricsaj.
Képzeljétek azt, hogy egyszerre negyven szögbelövő pisztollyal tüzelnek az
agyatokra, méghozzá minden létező irányból. A szavak kivehetetlenek
voltak, de figyelmet követelve bombázták az elmémet. Befogtam a fülemet.
A zaj egyre hangosabb és elviselhetetlenebb lett.
Barack kétségbeesetten kaparta a talajt, gödröt ásott, amibe bedughatja
a fejét. Vince és Gary kínok között vonaglott a földön. Még az eszméletlen
félistenek is nyöszörögve dobálták magukat a karóikon.
Nero ide-oda támolygott, és úgy emelte az arca elé a kezét, mintha erős
fény zavarná a látását.
– Meg, fékezd meg a hangokat! Gyerünk!
Meget, úgy tűnt, nem zavarja a zsivaj, de azért ő is zavartan pislogott.
– Mondanak valamit… – Ívesen legyezett a kezével, mintha a
láthatatlan szálakat próbálná kibogozni az éktelen lárma közepette. –
Izgatottak. Nem értem... Egy pillanat…
A hangok, mint akik jól végezték dolgukat, hirtelen elhallgattak.
Meg tágra nyílt szemmel nézett Neróra.
– Szóval mégis igaz. A fák azt mondták, hogy fel akarod perzselni őket.
A germánok félig eszméletlen állapotban nyöszörögtek a földön. Nero
gyorsabban magához tért, mint ők. Figyelmeztetően, erélyesen emelte fel a
mutatóujját.
– Figyelj rám, Meg! Azt reméltem, hogy a liget hasznos lesz a
számunkra, de te is látod, mennyire szét van esve. Egy szavát se hidd! Csak
egy szenilis titánkirályné szócsöve. A ligetet el kell törölni a föld színéről.
Nincs más lehetőség, Meg. Ugye megérted?
A lábával hanyatt fordította Garyt, és átkutatta a testőr erszényeit.
Aztán felállt, és diadalmasan felmutatott egy doboz gyufát.
– A tűz után az egész környéket újjáépítjük – mondta. – Pompás lesz!
Meg úgy meredt rá, mintha most látná először a förtelmes szakállát.
– T-te miről beszélsz?
– Felperzseli egész Long Islandet – szóltam közbe. – Aztán
magánterületté nyilvánítja a környéket, ahogy Róma esetében is tette.
Nero elkínzott kacajt hallatott.
– Long Island amúgy is egy lepratelep! Senkinek sem fog hiányozni.
Az új császári komplexum Manhattantől Montaukig fog terjedni. Ez lesz a
valaha volt legnagyobb palota a világon! Mesterséges folyókat és tavakat
létesítünk, több kilométernyi tengerparti ingatlant húzunk fel, mindegyikhez
akkora kert tartozik majd, hogy külön irányítószáma lesz. Az udvartartásom
minden tagjának saját felhőkarcolót építek. Jaj, Meg, képzeld csak el,
micsoda partikat fogunk rendezni az új Domus Aureában!
Az igazság letaglózó volt. Meg térde is rogyadozni kezdett tőle.
– Ezt nem teheted! – Remegett a hangja. – Az erdő… én Démétér lánya
vagyok!
– Te az én lányom vagy – helyesbített Nero. – És tiszta szívemből
szeretlek. Úgyhogy állj félre! Gyorsan!
Nero a doboz oldalához érintette a gyufafejet.
– Amikor meggyújtom a karókat, az emberi fáklyáink egyenesen az
átjáró felé terelik a tűzhullámot. Semmi sem állíthatja meg. Az egész erdő
égni fog.
– Kérlek ne! – sikította Meg.
– Gyere ide, drágaságom! – Nero egyre komorabban ráncolta a
homlokát. – Apollónnak már nem vesszük hasznát. Ugye nem akarod
felébreszteni a Fenevadat?
 Meggyújtotta a gyufát, és a legközelebbi karó felé lépett, amin a fiam,
Austin lógott.
 32.
Már csak a Village People
segíthet rajtunk
„Y.M.C.A.” Jej

JAJ, EZT NEHÉZ LESZ ELMESÉLNI.

Született mesemondó vagyok. A drámai érzékem csalhatatlan.

Szívesebben mondanám el, hogy mi történhetett volna: előreugrottam, azt
kiáltottam, hogy „Neeeee!”, és akrobatákat megszégyenítő forgással rúgtam
félre az égő gyufát, majd néhány villámgyors kungfumozdulatot követően
betörtem Nero fejét, és a testőreit is leszedtem, mielőtt azok egyáltalán
magukhoz tértek volna.
Hát igen. Az tökéletes lett volna.
Sajnos a valóság kicsit másképp festett.
Átkozott valóság!
Valami olyasmit dadogtam, hogy:
– N-ne-he, micsi…
Lehet, hogy még a brazil kendőmet is meglobogtattam, hátha a
varázserejének köszönhetően megsemmisíthetem az ellenségeimet.
Az igazi hős azonban Barack volt. A karposz nyilván érzékelte Meg
valódi érzéseit, vagy talán a kilátásba helyezett erdőtűz nem tetszett neki. A
már ismerős csatakiáltást követően (igen, eltaláltátok) – Barack! –
elrugaszkodott. Nero karján landolt, kiharapta a gyufát a császár kezéből,
majd a földre huppant, megtörölte a nyelvét, és felvisított:
– Fovvó! Fovvó!
(Ami az én feltételezésem szerint a „forró” megfelelője lehet
gyümölcsnyelven.)
A jelenet akár vicces is lehetett volna, csakhogy a germánok időközben
feltápászkodtak, az öt félisten és a gejzírszellem még mindig a nagyon
gyúlékony karókon lógott, és Nerónak még egy egész doboz gyufa állt a
rendelkezésére.
A császár döbbenten meredt az üres kezére.
 – Meg…? – Olyan hideg volt a hangja, mint a jégcsap. – Mit jelentsen
ez?
– B-barack, gyere ide!
Meg hangja remegett a félelemtől.
A karposz azonnal mellette termett. Egyforma dühvel sziszegett rám,
Neróra és a germánokra.
Meg szaggatott sóhajjal szívta be a levegőt, gondolom, így próbálta
összeszedni a bátorságát.
– Nero… Baracknak igaza van. Nem... nem égetheted el elevenen
ezeket az embereket.
Nero felsóhajtott. Erkölcsi támogatást várva nézett a testőreire, de a
germánok még mindig bágyadtak voltak. Úgy ütögették a fejüket, mintha víz
ment volna a fülükbe.
– Meg – mondta a császár –, egyre nehezebb féken tartanom a
Fenevadat. Miért nem segítesz nekem? Tudom, hogy rendes kislány vagy.
Nem engedtem volna, hogy egyedül lófrálj Manhattanben, mint valami
utcagyerek, ha nem tudnám, hogy vigyázol magadra. Ne sajnáld az
ellenségedet, nincs értelme! A mostohalányom vagy. Ezek a félistenek
habozás nélkül megölnének téged, amint lehetőségük adódna rá.
– Meg, ez nem igaz! – mondtam. – Láttad, milyen a Félvér Tábor.
Meg nyugtalanul fürkészte az arcomat.
– Még… még ha igaz is lenne… – fordult Nero felé. – Azt mondtad,
sose alacsonyodjak le az ellenség szintjére.
– Így van. – Nero hangja foszlányossá vált, akár egy viharvert kötél. –
Mi jobbak vagyunk náluk. Erősebbek vagyunk náluk. Egy új, dicsőséges
világot építünk. Ezek a lefetyelő fák csak akadályoznak minket a
törekvéseinkben, Meg. Mint minden erőszakos gyomot, ezeket is fel kell
perzselni. És ezt csak egy igazi tűzvésszel érhetjük el, aminek vér táplálja a
lángjait. Intézzük el a dolgot mi ketten, ne háborgassuk a Fenevadat!
Hirtelen bevillant valami. Eszembe jutott, hogyan szidott le az apám
néhány évszázada, amikor még fiatal isten voltam, és nem ismertem az
Olimposz törvényeit. Zeusz azt mondta: Ne húzz ujjat a villámaimmal, fiam!
 Mintha a villámnak saját akarata lenne, mintha Zeusznak semmi köze
nem lenne a kiszabott büntetéshez.
Ne rám haragudj, hangzott a rejtett üzenet. A villám rendezte át a
molekuláidat. Sok évvel később, amikor megöltem a küklopszot, aki
feltalálta Zeusz villámait, nem hirtelen felindulásból cselekedtem. Mindig is
gyűlöltem a villámokat. Rájuk könnyebb volt neheztelni, mint az apámra.
Nero ugyanilyen hangot ütött meg, amikor a Fenevadként utalt magára.
Úgy beszélt a haragjáról és a kegyetlenségéről, mintha rajta kívülálló erők
lennének. Így ha dühbe gurul… nos, akkor Meg lesz a hibás.
Felfordult a gyomrom. Meget úgy nevelték, hogy két külön
személyként tekintsen a jóságos mostohaapjára, Neróra és a félelmetes
Fenevadra. Most értettem meg, miért lóg szívesebben a New York-i
sikátorokban. Most értettem meg, mi okozza a gyors hangulatváltozásait,
miért van az, hogy az egyik pillanatban még cigánykerekeket hány, a
másikban pedig teljes némaságba zuhan. Mert sosem tudhatja, mikor
szabadul el a Fenevad.
Rám szegezte a tekintetét. Remegett az ajka. Láttam, hogy a
menekülésen töri a fejét; valami megdönthetetlen érvet keres, amivel
lecsillapíthatja a mostohaapját, és a lelkiismeretének megfelelően
cselekedhet. De én már nem voltam ezüstnyelvű isten. Nem kelhettem
versenyre egy olyan mesteri szónokkal, mint Nero. És amúgy sem akartam
részt venni a Fenevad alantas játszmájában.
Ehelyett Megről vettem példát, aki mindig rövid és lényegre törő.
– Nero rossz ember – mondtam. – Te jó ember vagy. Dönts belátásod
szerint!
Láttam, hogy Meg nem erre számított. Összepréselte a száját. Úgy tolta
előre a lapockáit, mintha kanyaróoltásra készülne. Fájni fog, de túl kell esni
rajta. A karposz fürtös fejére tette a kezét.
– Barack – mondta halk, ugyanakkor határozott hangon –, hozd ide a
gyufásdobozt!
A karposz akcióba lendült. Mire Nero kettőt pislantott, Barack már ki is
tépte a kezéből a skatulyát, és visszahuppant Meg mellé.
 A germánok szúrásra emelték a lándzsáikat. Nero felemelte a kezét. Ha
lett volna szíve, azt mondanám, most megszakadt.
– Látom, mégsem állsz készen a megbízatásra, drágaságom – mondta. –
Én tehetek róla. Vince, Gary, fogjátok el Meget, de ne bántsátok! Majd
otthon… – Bűnbánó arccal vonta meg a vállát. – Ami Apollónt meg ezt a kis
gyümölcsdémont illeti, nekik is égniük kell.
– Nem – morogta Meg. Aztán torkaszakadtából elüvöltötte magát: –
NEM!
És a dodonai liget vele üvöltött.
Akkora volt a ricsaj, hogy Nero és a testőrök hanyatt estek. Barack
felsikoltott, és a földhöz csapkodta a fejét.
Én azonban sokkal felkészültebb voltam. Amikor a fák fülsiketítő
kórusa átcsapott crescendóba, én a létező legfülbemászóbb dallammal
próbáltam lecsillapítani az elmémet. A Y.M.C.A.-t dúdoltam, amit annak
idején építőmunkásnak öltözve adtam elő a Village People-lel, csak aztán
összeszólalkoztam az indián törzsfőnökkel, mert… Á, hagyjuk! Nem fontos.
– Meg! – A zsebembe nyúltam, előhúztam a réz szélcsengőt, és
odadobtam Megnek. – Akaszd fel a középső fára! Y.M.C.A. Áradjon az
energia! Y.M.C.A.
Nem tudom, elég érthető voltam-e. Meg felemelte a szélcsengőt, és
nézte, ahogy az összevissza lengedező és csilingelő fémdarabok összefüggő
beszédfoszlányokká változtatják a lármát: Boldogság közeleg. A nap bukása;
utolsó versszak. Érdeklik az akciós ajánlataink?
Ettől neki is leesett az álla. A liget felé fordult, és berohant a kapun.
Barack heves fejrázások közepette kúszott utána.
Én is velük mentem volna, de nem hagyhattam egyedül Nerót meg a
testőröket a hat tússzal. A Y.M.C.A.-t dúdolva indultam el feléjük.
A fák egyre hangosabban visítottak, Nerónak mégis sikerült
feltérdelnie. Előhúzott valamit a zakózsebéből – egy folyadékkal teli fiola
volt –, és a földre locsolta a tartalmát. Éreztem, hogy ennek nem lesz jó
vége, de pillanatnyilag nem ez volt az egyetlen aggodalmam. Vince és Gary
felállt. Vince rám szegezte a lándzsáját.
 Ekkor már olyan mérges voltam, hogy semmitől sem féltem. A
hegyénél fogva felrántottam a lándzsát, és a nyél állon vágta Vince-t. A
döbbent Vince dőlni kezdett, de én elkaptam a bőrpáncélját.
A germán kétszer akkora volt, mint én. De már ez sem érdekelt.
Elemeltem a talajtól. A karom duzzadt az erőtől. Legyőzhetetlennek éreztem
magam – akár egy isten. Fogalmam sincs, miért tért vissza az erőm, de úgy
döntöttem, ez most nem az esélylatolgatás pillanata. Megforgattam Vince-t,
mint egy diszkoszt, és olyan erővel hajítottam az ég felé, hogy germán alakú
lyukat ütött a lombkoronában, és eltűnt a szemünk elől.
Minden tiszteletem a Császári Gárdáé, amiért a tagjai ilyen elvakultan
vakmerőek. A kis mutatványom ellenére Gary nekem támadt. Fél kézzel
eltörtem a lándzsáját. A másikkal átszakítottam a pajzsát, és az öklöm olyan
erővel csapódott a mellkasába, hogy az még egy orrszarvút is leterített volna.
Gary összeesett.
Nero felé fordultam. Éreztem, hogy elhagy az erőm. Az izmaim
kezdték visszanyerni puhány halandó alakjukat. Már csak egy vágyam volt:
hogy letéphessem Nero fejét, és beledughassam a mályvalila öltönyébe.
A császár a fogát vicsorgatta.
– Te bolond vagy, Apollón! Mindig rosszul taktikázol. – A Rolexére
pillantott. – A csapataim már úton vannak. A Félvér Tábor helyén lesz a
palotám! Te nyugodtan maradj itt… oltsd a tüzet!
Egy ezüst öngyújtót húzott elő a mellényzsebéből. Jellemző Neróra,
hogy többféle gyújtóeszközt tart magánál. A földön csillogó olajcsíkokra
néztem… Görögtűz. Hát persze.
– Ne! – kiáltottam.
Nero elvigyorodott.
– Viszlát, Apollón! Már csak tizenegy olimposzi maradt.
Eldobta az öngyújtót.

Nero nem szerezte meg nekem azt az örömöt, hogy letéphessem a fejét.
 Megakadályozhattam volna, hogy elmeneküljön? Esetleg. De a tomboló
lángok már a füvet és a csontokat, a fák gyökereit, sőt magát a földet
nyaldosták. A tűz túl erős volt ahhoz, hogy széttapossam, már ha a
görögtüzet egyáltalán szét lehet taposni, és mohón száguldott a hat
megkötözött túsz felé.
Futni hagytam Nerót. Valahogy feltámogatta Garyt, és a hangyabolyhoz
vonszolta a kótyagos germánt. Én ezalatt a karókhoz rohantam.
Austin volt a legközelebb. Átkaroltam a karó tövét, és – fittyet hányva a
szabályos súlyemelési technikákra – felfelé rántottam. Az izmaim pattanásig
feszültek. A látásom elhomályosult a nagy erőlködéstől. Végül sikerült
annyira meglazítanom a karót, hogy hátradöntsem. Austin mocorogni
kezdett, és felnyögött.
Gubóstól a tisztás túloldalára húztam, hogy minél távolabb kerüljön a
tűztől. A dodonai ligetbe is bevihettem volna, de úgy éreztem, nem tenne jót
neki, ha egy őrült kiabálástól hangos elzárt tisztásra kerülne, amit amúgy is
lángok fenyegetnek.
Visszafutottam a karókhoz. Megismételtem a műveletet: először Kaylát
húztam ki, aztán Paulie-t, a gejzíristent, majd a többieket. Mire Miranda
Gardinert is biztonságba helyeztem, a tűz tomboló vörös árhullámmá dagadt,
és alig néhány centiméterre volt a liget bejáratától.
Az összes isteni erőm elhagyott. Meg és Barack eltűnt. Nyertem ugyan
pár percet, de félő volt, hogy a tűz végül mindnyájunkat elemészt. Térdre
estem, és zokogásban törtem ki.
– Segítség!
A sötét fákat fürkésztem, kuszán és baljósan magasodtak fölém. Nem
számítottam segítségre. Nem is tudtam, hogyan fogalmazzam meg a
kérésemet. Hiszen én voltam Apollón. A halandók könyörögtek hozzám!
(Igen, néhanapján én is kértem apróbb szívességeket a félistenektől –
indítsanak háborút, hozzanak el valami varázseszközt egy szörny
barlangjából –, de ezek bagatell ügyek voltak.)
– Egyedül nem megy. – Daphné arcát képzeltem az egyik, majd a másik
fa törzse mögé. Hamarosan kigyullad az erdő. Ha Meget, az eltévedt
félisteneket vagy magamat nem tudom megmenteni, akkor a fákat sem. –
Nagyon sajnálom. Kérlek... bocsáss meg!
 Annyi füstöt lélegeztem be, hogy egészen elszédültem. Hallucinálni
kezdtem. A csillámló testű driádok előléptek a fákból: Daphné légiója zöld
fátyolruhában. Melankólia ült az arcukon, mintha tudnák, hogy a halálba
menetelnek, mégis körbeállták a tüzet. Felemelték a karjukat, és a föld kitört
a lábuk alatt. Iszapáradat örvénylett a lángok fölött. A driádok a testükbe
vezették a tűzből sugárzó hőt. A bőrük elszenesedett. Az arcuk
megkeményedett és szétrepedezett.
Amikor az utolsó láng is elhamvadt, a driádok szétporladtak. Azt
kívántam, bárcsak én is ilyen sorsra jutnék. Sírni akartam, de a tűz az összes
nedvességet kiszippantotta a könnycsatornámból. Én nem kértem ekkora
áldozatot. Én nem számítottam erre! Minden reményem elveszett, furdalt a
lelkiismeret, és nagyon szégyelltem magam.
Ekkor ébredtem rá, az idők során mennyi mindenkitől kértem hasonló
áldozatot, mennyi hőst küldtem a halálba. Ők talán kevésbé voltak nemesek
és bátrak, mint a driádok? Rájuk mégis könnyű szívvel bíztam végzetes
feladatokat. Kihasználtam, aztán eldobtam, szemétre hajítottam őket a
dicsőségért cserébe. Ugyanolyan szörnyeteg voltam, mint Nero.
Szél söpört végig a tisztáson, feltűnően meleg fuvallat. Felkapta a
hamut, és az erdei lombkoronán át az égbe repítette. Csak miután elült,
jöttem rá, hogy egykori riválisom, a nyugati szél kínált vigasztalást nekem.
Összesöpörte a maradványokat, és a következő gyönyörű reinkarnációjukhoz
szállította őket. Hosszú évszázadok után Zephürosz végre elfogadta a
bocsánatkérésemet.
Azért mégis ki tudtam sajtolni magamból egy-két könnycseppet.
Valaki felnyögött mögöttem.
– Hol vagyok?
Austin magához tért.
Odakúsztam mellé, és megkönnyebbült zokogással csókoltam meg az
arcát.
– Szép fiam!
Austin zavartan pislogott rám. Rasztafrizuráját pernye borította, olyan
volt, mint egy dércsípte mező. Azt hiszem, időbe telt, mire felfogta, miért
dörgölőzik hozzá ez a szutykos, félőrült, pattanásos kamasz.
 – Ja… Apollón! – Megpróbált felülni. – Mi a… Mi ez a büdös izé
körülöttem? Kiszabadítanál, kérlek?
Hisztérikus kacajt hallattam, ami nyilván nem javított Austin állapotán.
Marcangolni kezdtem a gézt, de hiába. Aztán eszembe jutott a törött lándzsa.
Megkerestem a hegyét, és néhány perc alatt kiszabadítottam Austint.
Miután lehúztam a karóról, egy darabig ügyetlenül csetlett-botlott,
várta, hogy a vér visszatérjen a végtagjaiba. A parázsló erdőre, majd a többi
fogolyra nézett. A dodonai liget már nem sikoltozott eszeveszetten. (Vajon
mi történhetett?) Sárga fény ragyogott az átjáró mögött.
– Mi folyik itt? – kérdezte Austin. – És hol a szaxofonom?
Jogos kérdések. Kár, hogy nem tudtam észszerű válaszokkal szolgálni.
Mindössze annyit tudtam, hogy Meg McCaffrey még a ligetben van, és a fák
elcsendesedtek.
Az erőtlen halandó karomat vizslattam. Nem értettem, miért szállt meg
hirtelen az isteni erő, amikor szembekerültem a germánokkal. Az érzelmeim
sodortak ilyen állapotba? Ez volt az első jel, hogy egyszer majd örökre
visszakapom az isteni erőmet? Vagy megint Zeusz szórakozott velem:
ízelítőt adott a régi hatalmamból, aztán újból megfosztott tőle? Emlékszel
még erre, kölyök? EBBŐL NEM ESZEL!
Azt kívántam, bárcsak megint bivalyerős lehetnék, de egyelőre ennyivel
kellett beérnem.
Austin kezébe nyomtam a törött lándzsát.
– Szabadítsd ki a többieket! Mindjárt jövök.
Austin elképedve bámult rám.
– Biztos, hogy be akarsz menni oda? Nem lesz baj?
– Ki tudja? – feleltem.
Azzal futásnak eredtem.
 33.
Könnyes a búcsú
Nincs benne semmi szépség
Az arcomon állsz

A FÁK A BELSŐ HANGJUKAT HASZNÁLTÁK.

Amikor beléptem a kapun, kiderült, hogy még mindig beszélnek;

összefüggéstelenül hablatyoltak, mint alvajáró a koktélpartin.
Végignéztem a ligeten. Megnek nyomát sem láttam. Szólongatni
kezdtem. A fák válaszul felemelték a hangjukat, és ezzel úgy összezavartak,
hogy a végén már jojózott a szemem.
Megtámaszkodtam a legközelebbi tölgyfánál.
– Na, idesüss, ember! – mondta a fa.
Megtántorodtam. A fák úgy verseltek, mintha rímjátékot játszanának:
Kék barlang.
Nagy furfang.

Nyugat izzik.

Könyvünk nyílik.

Indiana.

Nőj, banánfa!

Boldogság közeleg.

Kígyó, csótány tekereg.

Se füle, se farka nem volt a versikéjüknek, de mindegyik sora egy-egy

jóslatot rejtett. Úgy éreztem, hogy többtucatnyi fontos, a túlélésemhez
szükséges kinyilatkoztatást gyúrtak egybe, aztán egy puskába töltötték, és az
arcomba lőtték.
(Hű, ez egész jó metafora. Fel is használnom valamelyik haikumban.) –
Meg! – kiáltottam ismét.
Semmi válasz. A liget nem tűnt túl nagynak. Miért nem hallja Meg,
hogy hívom? Miért nem látom sehol?
Alig vonszoltam magam. A 440 hertzes a-hangot dúdoltam magamban,
nehogy teljesen szétessek. Amikor elértem a fák második gyűrűjét, a tölgyek
könnyed csevegésbe kezdtek.
– Hé, tesó, van egy kis apród? – kérdezte az egyik.
 A másik viccet mesélt, ami úgy kezdődött, hogy egy pingvin meg egy
apáca bemegy egy hamburgerezőbe.
A harmadik egy robotgépet ajánlgatott a szomszédjának.
– Ne tudd meg, micsoda isteni tésztát lehet készíteni benne!
– Azta! – lelkendezett a másik fa. – Tésztagyúró funkciója is van?
– Friss linguine percek alatt! – adta alá a lovat az ügynök-fa.
Nem igazán értettem, minek egy tölgyfának linguine, de folytattam az
utamat. Féltem, hogy ha túl sokáig hallgatom a beszélgetést, megrendelem a
robotgépet, sőt még részletfizetést is kérek rá, és végképp becsavarodom.
Végül elértem a liget közepét. Meg csukott szemmel, hátát a fatörzsnek
vetve állt a legnagyobbik tölgy távolabbi oldalánál. A szélcsengő még a
kezében volt, de ernyedten lógott az ujjai között. A sárgaréz csövek fojtott
kolompolással ütődtek a ruhájának.
Barack kuncogva ringatózott a lábánál.
– Alma? Barack! Mangó? Barack!
Megérintettem a lány vállát.
– Meg!
Meg összerezzent. Úgy meredt rám, mintha valami rafinált optikai
csalódás lennék. A szemében félelem csillogott.
– Ez már sok – mondta. – Túl sok.
A hangok fogva tartották. Én is nehezen viseltem a lármát; mintha több
száz rádióállomás szólt volna egyszerre, erőszakkal különféle csatornákra
osztva az agyamat. De én már rutinos voltam a próféciák terén. Meg viszont
Démétér lánya volt. A fák szerették őt. Mind beszédbe próbáltak elegyedni
vele, és egyszerre versengtek a figyelméért. Félő volt, hogy hamarosan
végleg megbomlasztják az elméjét.
– A szélcsengő – mondtam. – Akaszd fel a fára!
A legalacsonyabban lévő ágra mutattam, ami még így is jóval a fejünk
fölött kezdődött. Egyedül egyikünk sem érte volna el, de, gondoltam, ha
bakot tartanék Megnek…
 Meg a fejét csóválta, és hátrálni kezdett. Dodona hangjai olyan
kaotikusak voltak, hogy a lány talán nem is hallotta, mit mondok. Ha mégis,
akkor vagy nem fogta fel az értelmét, vagy nem bízott bennem.
Erőszakkal kellett elfojtanom az árulása miatt érzett neheztelésemet.
Meg Nero mostohalánya volt. Azért küldték hozzám, hogy idecsaljon, az
egész barátságunk hazugság volt. Igazságtalannak tartottam, hogy ezek után
még ő nem bízik bennem.
De nem akartam ezen dühöngeni. Úgy éreztem, ha őt hibáztatom azért,
mert Nero telebeszélte a fejét, semmivel sem vagyok különb a Fenevadnál.
És attól még, hogy Meg nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy
barátok vagyunk, a sorsunk összefonódott. A lány veszélyben volt. Nem
hagyhattam magára a liget meg a pingvines viccek zűrzavarában.
Leguggoltam, és bakot tartottam neki.
– Kérlek!
Tőlem balra Barack a hátára gördült, és felsikoltott: – Linguine?
Barack!
Meg elhúzta a száját. Láttam a szemén, hogy be fogja adni a derekát –
nem azért, mert bízik bennem, hanem mert Barack egyre jobban szenved.
Tessék, és én még azt hittem, hogy ennél jobban már nem sérthetnek
meg! Egy dolog, hogy a barátom elárult. De hogy kevesebbre tartson, mint
egy pelenkás gyümölcsszellemet, az már tényleg több a soknál!
Ennek ellenére hősiesen tűrtem, hogy Meg a tenyerembe helyezze a bal
lábát. Az utolsó csepp erőmet összeszedve felemeltem őt. A vállamra lépett,
aztán a fejem búbjára tette piros tornacipőbe bújtatott lábát. Gondolatban
biztonsági feliratot tűztem a fejbőrömre: FIGYELEM, A LEGFELSŐ
LÉPCSŐFOKON ÁLLNI TILOS!
Hátamat a tölgyfának vetettem, éreztem, ahogy a liget hangjai
felkúsznak a törzsön, és megremegtetik a kérget. A jelek szerint a középső fa
egyetlen óriási antennaként sugározta a sok zagyvaságot.
Rogyadozott a térdem. Meg cipőtalpa a homlokomba süppedt. A 440
hertzes a-hang pillanatok alatt giszre váltott.
 Végül Meg sikeresen felkötötte a szélcsengőt a faágra. Pont akkor
ugrott le rólam, amikor a lábam felmondta a szolgálatot, így mind a ketten
hasmánt terültünk el a porban.
A rézharangok csengve-bongva lengedeztek, hangokat szűrtek ki a
szélből, akkordokat formáltak a disszonanciából.
A liget elcsendesült, mintha a fák is ámulva hallgatták volna a
csilingelést. Jaj, de szép!
Aztán megremegett a föld. A központi tölgy olyan erővel rázkódott
meg, hogy csak úgy záporoztak róla a makkok.
Meg talpra állt. Odament a fához, és megérintette a törzsét.
– Beszélj! – parancsolta.
Egyetlen hang harsogott a szélcsengőből. Mintha egy pomponlány
fejhangon visított volna egy megafonba: Volt egy úr, a neve Apollón
Nem jutott ki a kék barlangból

Három fő, egy szekér

Bronzbarna tűzlegény

Elszakít haláltól, tébolytól

A szélcsengő nem lengedezett tovább. A liget lecsillapodott, mintha

elégedetten nyugtázná az imént kihirdetett halálos ítéletemet.

Hát ez borzasztó!
Egy szonettel még csak-csak megbirkóztam volna. Egy négysoros maga
lett volna a tökély. De csak a leghalálosabb jóslatok érkeznek limerick
formájában.
Mereven bámultam a szélcsengőt, reméltem, hogy újból megszólal, és
kiigazítja az előbbi tévedését. Hoppá, hibáztunk! Ez a prófécia egy másik
Apollónra vonatkozott!
De nem volt ekkora szerencsém. Kaptam egy ediktumot, ami még ezer
tésztagépreklámnál is rettenetesebb volt.
Barack felállt. Megrázta a fejét, és rásziszegett a tölgyre. Teljes
mértékben osztottam a véleményét. Úgy csimpaszkodott Meg lábszárába,
mintha a lány jelentené az egyetlen biztos pontot az életében. Már-már szívet
melengető jelenet volt, ha nem vesszük a karposz agyarait és izzó szemét.
Meg gyanakvóan méregetett. A szemüvegét pókhálószerű repedések
szabdalták.
– Ez a prófécia – mondta. – Te érted, miről szól?
Lenyeltem egy adag kormot.
– Talán. Hellyel-közzel. Beszélnünk kell Rachellel...
– Már nem kell többes számban beszélned. – Meg hangja maró volt,
akár a Delphoi vulkán füstje. – Tedd, amit tenned kell. Ez az utolsó
parancsom.
A kijelentés úgy ért, mint egy lándzsadöfés, annak ellenére, hogy Meg
hazudott nekem, és elárult.
– Meg, ezt nem teheted. – Remegett a hangom. – A szolgád vagyok.
Amíg nem teljesítem a próbatételeket...
– Szabadon engedlek.
– Nem! – Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy elhagynak. Már megint.
És pont ez az ágrólszakadt kukakirálynő vetemedik ilyesmire, most, amikor
már egészen a szívemhez nőtt. – Ne mondd, hogy még mindig bízol
Neróban! Hallottad, mi a terve. Az egész szigetet le akarja tarolni! Láttad,
milyen sorsot szánt a túszainak.
– Nem… nem gyújtotta volna fel őket. Hiszen megígérte. Uralkodott
magán. Te is láttad. Ez nem a Fenevad volt.
A mellkasom úgy feszült meg, mint egy túlhangolt hárfa.
– Meg… Nero a Fenevad. Megölte az apádat.
– Nem! Nero a mostohaapám. Az apám… az apám csalogatta elő belőle
a Fenevadat. Mert feldühítette.
– Meg…
– Csend! – Meg a fülére tapasztotta a kezét. – Nem is ismered őt. Nero
jó hozzám. Bármit megbeszélhetek vele. Minden rendben lesz.
 Meg valóságtagadása olyan elképesztő méreteket öltött, hogy hiába is
próbáltam volna jobb belátásra téríteni. Önmagamat láttam benne: én is
ugyanilyen szánalmasan viselkedtem, amikor lezuhantam a földre, én sem
akartam elfogadni az új valóságomat. Meg segítsége nélkül meghaltam
volna. Most felcserélődtek a szerepek.
Közelebb óvakodtam Meghez, de a vicsorgó Barack láttán
megtorpantam.
Meg hátrálni kezdett.
– Végeztünk.
– Az nem lehet – feleltem. – Mi ketten összetartozunk, akár tetszik,
akár nem.
Hirtelen eszembe jutott, hogy alig néhány napja Meg pontosan
ugyanezt mondta nekem.
Meg még egy utolsó pillantást vetett rám a repedt lencséin keresztül.
Bármit megadtam volna, hogy rám öltse a nyelvét. Hogy együtt sétálhassunk
Manhattan utcáin, és nézhessem, ahogy cigánykerekezve kel át a zebrán.
Hogy összekötözött lábbal szökdécselhessünk a Labirintusban. Egy jó kis
szemétdobálással is megelégedtem volna valamelyik sikátor mélyén. Meg
azonban sarkon fordult és elmenekült. Barack a nyomában loholt. Távolról
úgy tűnt, mintha beleolvadnának a fákba, pont úgy, ahogy annak idején
Daphné.
A fejem fölött a szellő meglengette a szélcsengőt. A fák meg sem
mukkantak. Nem tudtam, mennyi ideig maradnak csendben, de nem akartam
megvárni, amíg a tölgyek ismét viccmesélésbe kezdenek.
Megfordultam, és valami furcsaságot fedeztem fel a lábam előtt. Egy
nyílvessző volt: tölgyfából készült, és zöld színű toll díszítette.
Semmi keresnivalója nem volt ott. Én nem hoztam magammal nyilat a
ligetbe. De amilyen kába voltam, már ezzel sem törődtem. Azt tettem, amit
bármelyik íjász tett volna a helyemben: felvettem a nyilat, és beletettem a
tegezembe.
 34.
Az Uber nulla
Semmi. És a taxi? Á!
A Mama az ász

AUSTIN KISZABADÍTOTTA A TÖBBI FOGLYOT.

Úgy festettek, mintha egy ragasztóval meg vattacsomókkal teli dézsába

mártották volna őket, de egyébként sértetlenek voltak. Ellis Wakefield
ökölbe szorított kézzel botorkált fel-alá, mindenáron bele akart bokszolni
valamibe. Cecil Markowitz, Hermész fia a földön ült, és egy szarvas
combcsontjával tisztogatta a sportcipőjét. Austin – a kis leleményes! –
előkerített egy kulacs vizet, és most a görögtűz maradványait mosta le Kayla
arcáról. Miranda Gardiner, a Démétér Bungaló vezetője azon a helyen
térdelt, ahol a driádok feláldozták magukat. Némán könnyezett.
Paulie, a palikosz elém libbent. A társához, Pete-hez hasonlóan az ő
alfele is gőzből volt. Deréktól felfelé is olyan volt, mint a gejzírpajtása, csak
valamivel soványabb és nyúzottabb. Iszapos bőre repedezett volt, akár egy
kiszáradt folyómeder. Az arca aszottnak tűnt, mintha az utolsó csepp
nedvességet is kifacsarták volna belőle. Amikor megláttam, mit tett vele
Nero, újabb elemekkel bővítettem a Hogyan kínzom meg a császárt a
Büntetés Mezején című listámat.
– Megmentettél – mondta áhítattal Paulie. – Keblemre!
Magához ölelt. Az energiaszintje úgy lecsökkent, hogy nem forrtam fel
a testhőjétől, de az orrüregem máris jobban szelelt.
– Siess haza! – feleltem. – Pete aggódik, és amúgy is ki kell pihenned
magad.
– Jaj, ember… – Paulie egy gőzölgő könnycseppet törölt le az arcáról. –
Már megyek is. De ha bármikor szükséged lenne valamire, ingyen
gőztisztítás, PR-munka, iszappakolás, csak szólj!
Mielőtt teljesen köddé vált volna, utánakiáltottam.
– Paulie! Tíz pontot adok a Félvér Tábor erdejének.
Paulie hálásan mosolygott rám. Megpróbált átölelni, de már kilencven
százalékban gőznemű volt. Sárillatú nedves fuvallatot éreztem a bőrömön.
Aztán Paulie eltűnt.
 Az öt félisten körém gyűlt.
Miranda a dodonai ligetre nézett. A szeme puffadt volt a sok sírástól, de
a szivárványhártyája a friss tavaszi lomb csodás színében játszott.
– A hangok, amik a ligetből szűrődtek ki… Szóval ez egy jóshely?
Ezek a fák a jövőbe látnak?
Megborzongtam, mert eszembe jutott a tölgyfáktól hallott limerick.
– Előfordulhat.
– Láthatnám…?
– Nem – vágtam közbe. – Majd ha jobban kiismertük a helyet.
Démétér egyik lányát már elvesztettük. Nem akartam, hogy a másik is
eltűnjön.
– Nem értem – morogta Ellis. – Te most Apollón vagy? Az az Apollón?
– Attól tartok. Ez hosszú történet.
– Istenek… – Kayla a tisztást fürkészte. – Az előbb mintha Meg hangját
hallottam volna. Vagy csak álmodtam? Veled volt? Jól van?
A többiek magyarázatot követelve néztek rám. Olyan törékenynek és
gyámoltalannak tűntek, hogy úgy döntöttem, nem omolhatok össze a szemük
láttára.
– Igen… életben van – nyögtem ki nagy nehezen. – El kellett mennie.
– Mi? – kérdezte Kayla. – De miért?
– Nero – feleltem. – Meg… Nero után ment.
– Na, várjunk csak! – emelte fel a két mutatóujját Austin. – Amikor azt
mondod, Nero…
Amennyire tudtam, elmeséltem nekik, hogyan ejtette foglyul őket az
őrült császár. Joguk volt tudni. Beszéd közben végig Nero szavai
visszhangoztak a fülemben: A csapataim már úton vannak. A Félvér Tábor
helyén lesz a palotám!
Reménykedtem, hogy csak a szája jár. Nero mindig is szerette a
fenyegetéseket és a hangzatos kijelentéseket. Velem ellentétben pocsék költő
volt. Folyton szóvirágokkal dobálózott, például… minden mondata egy
émelyítő szagú metaforacsokor volt. (Ó, ez is jó! Ezt megjegyzem!) Miért
nézegette az óráját? És milyen csapatokról beszélt? Visszagondoltam az
álmomra, arra, amelyikben a napbusz egy óriási bronzarc felé száguldott.
Mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Nero terve hátborzongatóan
világossá vált. Miután elvonja a tábort védő félistenek figyelmét, felgyújtja a
ligetet. De ez még nem minden…
– Istenek! – kiáltottam fel. – A kolosszus.
Az öt félisten kényelmetlenül feszengett.
– Milyen kolosszus? – kérdezte Kayla. – A rodoszi?
– Nem. A Colossus Neronis.
– Kolosszális micsoda? – vakarta a fejét Cecil.
Ellis Wakefield felhorkant.
– Kolosszális barom, mint te, Markowitz. Apollón a nagy Nero
szoborról beszél, ami a római amfiteátrum előtt állt, igaz?
– Attól tartok – feleltem. – Mialatt mi itt beszélgetünk, Nero
megpróbálja elpusztítani a Félvér Tábort. A kolosszus erejével.
Miranda összerezzent.
– Úgy érted, egy hatalmas szobor letarolja a táborunkat? Azt hittem, a
kolosszus már évszázadokkal ezelőtt megsemmisült.
Ellis a homlokát ráncolta.
– Az Athéné Parthenoszról is ez a hír járta. Most meg ott virít a Félvér-
hegy tetején.
A többiek elkomorultak. Amikor Árész gyereke valami okosat mond,
tudod, hogy nagy a baj.
– Apropó Athéné… – Austin néhány gyúlékony anyaggal átitatott pihét
szedett le a válláról. – Ő nem tud megvédeni minket? Hiszen ezért van itt,
nem?
– Meg fogja próbálni – mondtam. – De értsétek meg, hogy az Athéné
Parthenosz a követőitől nyeri az erejét. Minél több félisten fölött anyáskodik,
annál komolyabb varázserővel bír. Most viszont...
 – A tábor gyakorlatilag üres – fejezte be a mondatot Miranda.
– Nem csak erről van szó – magyaráztam. – Az Athéné Parthenosz
nagyjából tizenkét méter magas. Ha nem csal a memóriám, a római
kolosszus több mint kétszer nagyobb nála.
Ellis felmordult.
– Tehát nincsenek egy súlycsoportban. Egyenlőtlenek a feltételek.
Cecil Markowitz kihúzta magát.
– Srácok… ti is éreztétek?
Azt hittem, hogy megint valami Hermész-csínyre készül. Ám ekkor
újból megrázkódott a föld. Csikorgó hang hallatszott a távolból, mintha egy
csatahajót húznának végig egy homokzátonyon.
– Légyszi, nyugtassatok meg, hogy csak az ég dörgött! – kiáltotta
Kayla.
Ellis félrebillentett fejjel hallgatózott.
– Ez egy hadigép. Egy nagy robot, ami most ért partot, úgy egy
kőhajításnyira innen. Azonnal vissza kell mennünk a táborba.
Senki sem vitatkozott vele.
Gondolom, Ellis legalább olyan jól kiismeri magát a harci gépek között,
mint amilyen csalhatatlan biztonsággal én azonosítom be a hamisan szóló
hegedűt egy Rahmanyinov szimfóniában.
Meg kell hagyni, a félistenek igazán kitettek magukért. Annak ellenére,
hogy nemrég még összekötözve, gyúlékony anyagokba mártva, élő kerti
fáklyaként lógtak a karókon, most elszánt tekintettel sorakoztak fel előttem.
– Hogy jutunk ki innen? – kérdezte Austin. – A mürmékék fészkén át?
Hirtelen fulladozni kezdtem, részben azért, mert öt ember nézett rám
várakozón, mintha tudnám, mit kell tennünk. Nem tudtam. Sőt, elárulok egy
titkot: mi, istenek szinte sosem vagyunk képben. Amikor válaszokat
követelnek tőlünk, általában valami Rhea-féle bölcsességet dobunk be: Erre
magadnak kell rájönnöd! Vagy: Az igazi bölcsességért meg kell dolgozni! De
itt most nem tudtam megúszni ennyivel.
 A hangyabolyba sem akaródzott visszamennem. Még ha élve kijutunk
is, rengeteg idő veszik kárba. Aztán még át kell rohannunk a fél erdőn.
A lombkoronán tátongó Vince-alakú lyukat bámultam.
– Gondolom, egyikőtök sem tud repülni.
A többiek a fejüket rázták.
– De főzni tudok – ajánlkozott Cecil.
Ellis hátba vágta.
A mürmékék alagútjára néztem. Egy vékonyka hang azt súgta a
fülembe: Ismersz valakit, aki tud repülni, te buta! És már meg is születetett a
megoldás.
Kockázatos ötlet volt. Amúgy sem túl biztonságos elhamarkodott
manőverbe kezdeni egy óriási hadigép ellen.
– Talán van megoldás – mondtam. – De szükségem lesz a
segítségetekre.
Austin ökölbe szorította a kezét.
– Rendelkezz velünk! Harcra fel!
– Valójában… Nem kell harcolnotok. Csak adjátok meg az ütemet!

Újabb fontos felfedezés: Hermész gyerekei nem tudnak rappelni. Kicsit

sem.
Cecil Markowitz, egyem meg a szívét, apait-anyait beleadott, de folyton
kiesett a ritmusból az összevissza tapsikolásával meg a szuszogásával.
Néhány próbakör után kineveztem táncosnak. Az volt a feladata, hogy rázza
a csípőjét, és közben vadul legyezzen a kezével, amit ő egy igazi sámán
lelkesedésével teljesített.
A többieknek sikerült lépést tartaniuk. Még mindig úgy néztek ki, mint
egy csapat fokozottan tűzveszélyes kopasztott csirke, de jól odatették
magukat.
Miután a torkom, némi víznek és a Kayla övtáskájában talált köhögés
elleni cukorkának hála, új erőre kapott, rázendítettem a Mamára. (Ügyes
kislány! Ki visz magával köhögés elleni cukorkát egy háromlábas
halálversenyre?) Közvetlenül a mürmékék alagútja előtt énekeltem, remélve,
hogy az akusztika eljuttatja az üzenetemet a megfelelő helyre. Nem is kellett
sokáig várni. Megremegett a föld. Tovább énekeltem. Figyelmeztettem a
társaimat, hogy tartsák az ütemet, amíg a dal véget nem ér.
Még így is majdnem kiestem a ritmusból, amikor hirtelen megnyílt
előttem a föld. Az alagutat figyeltem, de a Mama nem arrafelé jött. Ott tört
felszínre, ahol úri kedve tartotta: a mi esetünkben húsz méterre tőlem. Csak
úgy röpködtek a göröngyök, a fűcsomók meg a szikladarabok. A Mama
állkapcsát csattogtatva, zümmögve, teflonfekete szemét egyenesen rám
szegezve sietett felém. A hasa már lelappadt, ebből azt a következtetést
vontam le, hogy sikerült világra hoznia a gyilkoshangya-lárvák legújabb
generációját. Reméltem, hogy ennek köszönhetően elmúlt a vérszomja, és jó
hangulatban lesz.
A háta mögött két szárnyas katona mászott ki a földből.
Bónuszhangyákra nem számítottam. (Szerintem a bónuszhangya kifejezést
senki sem hallja szívesen.) Csápjaikat lengetve fogták közre a királynőt.
Miután befejeztem az ódát, jó szokásom szerint fél térdre ereszkedtem,
és kitártam a karomat.
– Mama – mondtam –, fuvar kéne.
Így okoskodtam: az anyák hozzá vannak szokva, hogy állandóan a
gyerekeiket furikázzák. Több százezer utóddal a háta mögött a
hangyakirálynő nagy valószínűséggel a focianyukák mintapéldánya. És
valóban, a Mama a szájába vett, és áthajított a feje fölött.
Bármit állítsanak is a félistenek, nem hadonásztam, nem sikoltoztam, és
nem a legérzékenyebb pontomon landoltam. Hősiesen meglovagoltam a
királynő nyakát, ami nem volt nagyobb, mint egy átlagos harci paripáé.
– Gyertek! – kurjantottam oda a bajtársaimnak. – Ne féljetek!
A félistenek tétován ácsorogtak. A hangyák azonban nem lacafacáztak.
A királynő mögém penderítette Kaylát. A katonák, a Mama példáját
követve, két-két félistent hajítottak a saját hátukra.
A három mürméké megrebbentette a szárnyát. Akkora zúgás támadt,
mintha egy hűtőventilátor indult volna be. Kayla a derekamba kapaszkodott.
– Biztos, hogy nem lesz baj? – kiáltotta.
 – Nyugi! – Őszintén reméltem, hogy igazam lesz. – Ez még a
napszekérnél is biztonságosabb!
– De hát a napszekér egyszer majdnem elpusztította a világot.
– Kétszer – mondtam. – Háromszor, ha azt is beleszámoljuk, amikor
Thalia Grace hajtotta, de…
– Jó, inkább nem kérdeztem semmit!
A Mama elrugaszkodott. Kusza ágak szövedéke állta az utunkat, de
nem okozott több fejfájást a Mamának, mint a több tonnányi
betonkeménységű föld, amin az imént ásta át magát.
– Feküdj! – ordítottam.
A Mama páncélozott fejéhez lapultunk, miközben a hangyakirálynő
áttört a lombkoronán, aminek köszönhetően több ezer szálka állt a hátamba.
De még ez sem zavart, annyira boldog voltam, hogy megint repülhetek.
Felszálltunk az erdő fölé, és kelet felé indultunk.
Két-három másodpercre egészen felélénkültem.
Aztán sikoltozást hallottam a Félvér Tábor felől.
 35.
Egy pucér szobor
Egy kolosszális barom
Hol van a gatyád?

LASSAN MÁR A MÉLTÁN HÍRES beszélőkém is csődöt mond.

Képzeljétek el, hogy megpillantotok egy harminc méter magas
bronzszobrot, amit rólatok, a saját csodás lényetekről mintáztak, és ez a
replika ott ragyog előttetek a késő délutáni napsütésben.
Most képzeljétek el, hogy ez a nevetségesen szép szobor kigyalogol a
Long Island-szorosból az északi partra. Egy hajócsavart tart a kezében – egy
lopakodó méretű propellert, ami egy tizenöt méter hosszú rúdhoz van
rögzítve –, majd Mr. Universe felemeli az említett hajócsavart, hogy földig
rombolja vele a Félvér Tábort.
Ez a látvány fogadott minket, amikor kiértünk az erdőből.
– Ez meg hogy kelt életre? – kérdezte Kayla. – Honnan szedte Nero? A
netről rendelte?
– A triumvirátus hatalmas erőforrásokkal rendelkezik – válaszoltam. –
Évszázadok óta erre készülnek. Miután rekonstruálták a szobrot, csupán
annyi volt a dolguk, hogy lélekkel töltsék meg. Ehhez általában a szél-vagy a
vízszellemeket szokták felhasználni. Nem tudom biztosan. Ez Héphaisztosz
szakterülete.
– És hogyan öljük meg?
– Hát… mindjárt kitalálom.
Lent a völgyben a táborlakók sikoltozva rohantak a fegyvereikért. Nico
és Will a tóban evickélt, alighanem kenuzás közben lepték meg őket.
Kheirón végiggaloppozott a dűnék között, és nyilakkal sorozta meg a
Kolosszust. Kheirón még az én mércémmel mérve is kitűnő íjász volt. A
szobor ízületeire és vasalataira célzott, mégsem tudott kárt tenni a robotban.
Már így is tucatnyi szőrcsimbókszerű lövedék állt ki a Kolosszus hónaljából
és nyakából.
– Hozzatok még tegezt! – kiáltotta Kheirón. – Gyorsan!
 Rachel Dare fél tucat tegezzel botorkált elő a fegyverraktárból, és
rohant a kentaurhoz.
A Kolosszus a magasba lendítette a hajócsavart, hogy porrá zúzza az
étkezőpavilont, de a propeller szikrázva pattant vissza a tábor
varázshatárairól, mintha tömör fémet ért volna. Mr. Universe előretört, de a
védvonal ellenállt, és egy szélcsatorna erejével lökte hátra.
A Félvér-hegyen ezüst aura ölelte körül az Athéné Parthenoszt. Nem
tudtam, hogy a félistenek is látják-e, de rendszeres időközönként egy-egy
keresőfényszerű UV-nyaláb tört elő Athéné sisakjából, és a Kolosszus
mellkasába csapódva szorította vissza a betolakodót. Athéné mellett, a
magas fenyőfán az Aranygyapjú tüzesen izzott. Péleusz, a sárkány sziszegve
körözött a fa törzse körül, készen arra, hogy megvédje a területét.
Ezek mind komoly erőt képviseltek, de isteni jóstehetség nélkül is
láttam, hogy hamarosan kudarcot vallanak. A tábor határait arra tervezték,
hogy elriasszák az időnként a környékre tévedő kóbor szörnyeket,
megzavarják a halandókat, megakadályozzák őket abban, hogy felfedezzék a
völgyet, valamint külső védvonalat biztosítsanak a támadások ellen. A
botrányosan gyönyörű harminc méter magas mennyei bronzóriás teljesen
más tészta volt. Féltem, hogy a Kolosszus nemsokára áttör a határon, és
mindent elpusztít, ami az útjába kerül.
Kayla oldalba bökött.
– Apollón! Most mit csinálunk?
Összerezzentem. Kellemetlen volt a felismerés, hogy a többiek tőlem
várják a megoldást. Első felindulásomban arra gondoltam, hogy egy
tapasztalt félistennek kellene átvennie az irányítást. Nincs még hétvége? Hol
van Percy Jackson? Vagy azok a római praetorok: Frank Csang és Reyna
Ramírez-Arellano? Igen, ők is alkalmasak lennének a feladatra.
Aztán felmerült bennem, hogy Meg McCaffrey-t kellene segítségül
hívnom. Milyen gyorsan megszoktam az idegesítő, mégis kedves lényét!
Sajnos már nem volt velem. Úgy fájt a hiánya, mintha a Kolosszus taposna a
szívemen. (Ez kézenfekvő metafora volt, mivel a Kolosszus mindent
letaposott.) A katonahangyák közrefogtak minket, és alakzatba rendeződve
várták a királynő parancsát. A félistenek feszülten figyeltek engem,
miközben gézdarabkák kavarogtak körülöttük a levegőben.
 Előrehajoltam, és bársonyos hangon mondtam:
– Tudom, nem várhatom el tőled, hogy miattunk kockára tedd az
életedet.
A Mama visszazümmögött, mintha azt felelné:
– Naná, hogy nem!
– Azért tennél egy kört a szobor feje körül? – kérdeztem. – Csak hogy
összezavarjuk. Aztán tegyél le minket a parton.
A Mama tétován kattogott.
– Te vagy a legjobb mama az egész világon – tettem hozzá –, és olyan
csinos vagy ma!
Létónál mindig bevált ez a trükk. És a Mamahangyánál is. A királynő
megrázta a csápját, talán magas frekvenciájú jelet küldött a katonáinak, és
mindhárom hangya éles jobbkanyart vett.
Alattunk újabb táborlakók szálltak csatába. Sherman Yang két pegazust
fogott be egy szekérbe, és most a szobor lábánál körözött, miközben Julia és
Alice elektromos dárdákkal hajigálta a Kolosszus térdét. A lövedékek
beleálltak a szobor ízületeibe, és kék kisüléseket okoztak, de a robot rá se
rántott.
Közben Connor Ellelop és Harley lángszóróval próbálta kipedikűrözni
a Kolosszus lábát, a Niké ikrek pedig a katapultot kezelték, és kövekkel
lődözték a Kolosszus mennyei bronzágyékát.
Malcolm Pace, Athéné fiához méltón egy rohanvást felállított
parancsnoki sátorból koordinálta a támadásokat a központi pázsiton.
Nyssával háborús térképeket teregettek szét egy kártyaasztalon, és egymás
után sorolták a koordinátákat, miközben Chiara, Damien, Paolo és Billie a
hajítógépet szerelte össze a tűzrakó körül.
Malcolm tökéletes parancsnoknak tűnt, azt az egy apróságot leszámítva,
hogy elfelejtett nadrágot húzni. Piros alsógatyája eléggé elütött a kardjától
meg a bőr mellvértjétől.
A Mama zuhanórepülésbe kezdett, de a gyomrom még a magasban
ragadt.
 Egy pillanatra megcsodálhattam a szobor királyi vonásait, a
fémhomlokát övező tüskés koronát, ami a nap sugarait jelképezte. A
Kolosszus elvileg napistenként ábrázolta volna Nerót, ám a császár nagy
bölcsen az én hasonlatosságomra formáztatta meg az arcot. Csak az orr és a
borzasztó szakáll utalt Nero csúnyaságára.
Továbbá… azt már említettem, hogy a harmincméteres szobor teljesen
pőre volt? Jó, ez érthető. Az isteneket szinte mindig meztelenül ábrázolják,
hiszen makulátlanok. Miért is takargatnák a tökéletességüket? Most mégis
nyugtalanítónak találtam, hogy a tök pucér alakmásom egy hajócsavarral
csépeli a Félvér Tábort.
Amikor közelebb értünk a Kolosszushoz, teli torokból ráüvöltöttem: –
CSALÓ! ÉN VAGYOK AZ IGAZI APOLLÓN! RONDA VAGY!
Jaj, drága olvasóim, el sem tudjátok képzelni, mennyire nehéz volt
lekicsinylő szavakkal illetni a szép kis pofikámat, ennek ellenére megtettem.
Mert bátor vagyok.
A Kolosszusnak nem tetszett, hogy beszóltak neki. Ahogy a Mama és a
katonái irányt változtattak, a szobor a feje fölé lendítette a hajócsavart.
Ütköztetek már repülőbombázóval? Gondolatban visszaugrottam 1945-
be, Drezdába, amikor olyan sűrű rajokban szálltak a repülőgépek, hogy szó
szerint nem bírtam besorolni közéjük. A napszekér még hetek múlva is
félrehordott.
Rájöttem, hogy a hangyák nem elég gyorsak ahhoz, hogy elkerüljék a
propellert. Lassított felvételen láttam a közelgő katasztrófát. Az utolsó
pillanatban felkiáltottam: – Zuhanj!
Meredek szögben száguldottunk lefelé. A hajócsavar épp csak érintette
a hangyák szárnyait, de már ez is elég volt ahhoz, hogy egyre sebesebben
pörögve zuhanjunk a tengerpart felé.

Még jó, hogy puha volt a homok.

Tele lett vele a szám, amikor becsapódtunk.
Mázlink volt, mert senki sem halt meg, bár Kaylának és Austinnak úgy
kellett feltámogatnia.
 – Jól vagy? – kérdezte Austin.
– Igen – feleltem. – Siessünk!
A Kolosszus minket nézett, talán azt próbálta felmérni, hogy az
utolsókat rúgjuk-e, vagy még ránk fér egy kis ütleg. Magamra akartam vonni
a figyelmét, és sikerült. Jipí!
A Mamára és a katonáira pillantottam, akik éppen a homokszemeket
rázták ki a páncéljukból.
– Köszönöm. Most pedig mentsétek a bőrötöket! Spuri!
Nem kellett kétszer mondanom. Azt hiszem, a hangyák ösztönösen
megrettennek, ha egy nagy humanoid tornyosul föléjük, hogy eltiporja őket a
nagy lábával. A Mama meg a testőrei zümmögve elrepültek.
Miranda utánuk nézett.
– Nem hittem volna, hogy valaha is ezt mondom, de hiányozni fognak
ezek a bogárkák.
– Hé! – kiáltott ránk Nico di Angelo.
Összekapaszkodva botladoztak Will-lel a dűnék között, és még mindig
csuromvizesek voltak.
– Mi a terv?
Will nyugodtnak tűnt, de ismerem őt, láttam, hogy forr benne a
feszültség.
BUMM!
A szobor felénk igyekezett. Még egy lépés, és ránk tapos.
– Nincs valami vezérlőszelep a bokáján? – kérdezte Ellis. – Ha azt
kinyitnánk...
– Nincs – feleltem. – Összekevered Talósszal. Ez nem Talósz.
Nico hátrasimította a homlokába lógó sötét, vizes tincseket.
– Akkor mi legyen?
Tökéletesen ráláttam a Kolosszus orrára. Az orrlyukait bronzzal
tapasztották be… Talán mert Nero nem akarta, hogy az utálói nyilakat
lődözzenek a császári tokmányába.
Felsikkantottam.
Kayla karon ragadott.
– Apollón, mi a baj?
Nyilak a Kolosszus fejébe. Istenek, olyan ötletem támadt, amiről már az
elején sejtettem, hogy soha, de soha nem fog megvalósulni. De még így is
jobbnak tűnt, mint a másik lehetőség, azaz hogy egy kéttonnás bronzláb
palacsintává lapít minket.
– Will, Kayla, Austin – mondtam –, gyertek velem!
– És Nico – szólt közbe Nico. – Van orvosi igazolásom.
– Jó! Ellis, Cecil, Miranda! Tereljétek el a Kolosszus figyelmét!
Egy hatalmas láb árnyékolta be a homokot.
– Most! – kiáltottam. – Szétszéledni!
 36.
Jó ez a kórság
Ha éppen más kapja el
Halott vagy, haver?

A SZÉTSZÉLEDÉS MÉG KÖNNYEN MENT. Azt ügyesen csinálták a srácok.

Miranda, Cecil és Ellis mind másfelé futottak, és a karjukat lengetve
heccelték a Kolosszust. Az így keletkezett holtidőben mi többiek a dűnék
felé rohantunk, de gyanítottam, hogy a Kolosszus hamarosan a nyomomba
ered. Elvégre én voltam a legfontosabb és legvonzóbb célpont.
Sherman Yang szekerére mutattam, ami továbbra is őrült tempóban
körözött a szobor lábánál, hogy áramot vezessen a Kolosszus térdkalácsába
– persze hiába.
– Szerezzük meg azt a szekeret!
– De hogyan? – kérdezte Kayla.
Már éppen elismertem volna, hogy fogalmam sincs, amikor Nico di
Angelo kézen fogta Willt, és belépett az árnyékomba. A fiúk elpárologtak.
Már meg is feledkeztem az árnyékutazásról, amikor az alvilág gyermekei
belépnek egy árnyékba, és egy másikból bukkannak elő, néha több száz
kilométerrel arrébb. Annak idején Hádész is nagy előszeretettel lopakodott a
hátam mögé, amikor épp egy halálos lövésre készültem, hogy rám kiáltson:
– HALIHÓ!
Viccesnek találta, hogy elvétem a célt, és véletlenül nem azt a várost
irtom ki, amit eredetileg szerettem volna.
Austin megborzongott.
– Utálom, amikor Nico felszívódik! Mi a terv?
– Ti fedeztek – mondtam. – Ha elvétem a lövést, ha meghalok… ti
léptek a helyembe.
– Hé-hé! – kiáltotta Kayla. – Mit jelentsen az, hogy ha elvétem a
lövést?
Elővettem az utolsó nyílvesszőmet, azt, amit a ligetben találtam.
 – Most fülön lövöm ezt a szépséges óriást.
Austin és Kayla egymásra néztek, nyilván azt hitték, hogy végképp
becsavarodtam.
– Pestises nyíllal – magyaráztam. – Fertőzővé varázsolom a nyilat,
aztán belelövöm a szobor fülébe. Üreges a feje. Csak a fülén van nyílás. A
nyíl épp annyira fertőző, hogy végezzen a Kolosszust működtető erőkkel…
vagy legalábbis megbénítsa őket.
– Honnan tudod, hogy sikerülni fog? – kérdezte Kayla.
– Nem tudom, de...
A beszélgetést a Kolosszus hirtelen ránk zuhanó lába szakította félbe.
Arrébb ugrottunk, de a szobor még így is majdnem kilapított minket.
– Hé, te rondaság! – harsant fel Miranda hangja a hátunk mögött.
Tudtam, hogy nem hozzám beszél, de azért hátranéztem. Miranda
felemelte a karját, és hirtelen tengerifűből font kötéldarabok törtek fel a
dűnékből. A szobor bokája köré tekeredtek. A Kolosszus egy mozdulattal
szétszaggatta őket, de egy pillanatra elterelődött a figyelme. Néztem, ahogy
Miranda szembeszáll a szoborral, és szomorúan gondoltam Megre.
Eközben Ellis és Cecil közrefogta a Kolosszust, és kövekkel dobálták a
monstrum lábszárát. A tábor felől lángoló lövedékek csapódtak Mr. Universe
gyönyörű, meztelen hátsó felébe. Együttérzőn rezzentem össze.
– Akkor most mi van? – kérdezte Austin.
– Na, szóval. – Megpörgettem a nyilat az ujjaim között. – Tudom, mit
gondoltok. Nincs isteni hatalmam. Nem biztos, hogy meg tudom idézni a
Fekete Halált vagy a spanyolnáthát. De ha közelről belelövök a fejébe, talán
meggyengíthetem.
– És… ha elvéted? – kérdezte Kayla.
Láttam, hogy az ő tegeze is üres.
– Nincs második lehetőség. A következő lövés a tiéd. Keress egy nyilat,
gondolj egy betegségre, és add le a lövést, amíg Austin stabilan tartja a
szekeret.
 Éreztem, hogy ez lehetetlen, de a gyerekek zord némasággal bólintottak
rá a kérésemre. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Amikor még isten
voltam, magától értetődőnek tartottam, hogy a halandók megbíznak bennem.
Most viszont… arra kértem a gyerekeimet, hogy újból tegyék kockára az
életüket, holott fogalmam sem volt, beválik-e a tervem.
Mozgást észleltem az égen. Ezúttal nem a Kolosszus lába volt, hanem
Sherman Yang szekere, Sherman Yang nélkül. Will leszállásra kényszerítette
a pegazusokat, majd lerángatta a szekérről az eszméletlen Nico di Angelót.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Kayla. – Sherman meg a Hermész
lányok?
Will a szemét forgatta.
– Nico rábeszélte őket, hogy szálljanak le.
Mintegy végszóra Sherman kiabálása harsant fel a távolból: – Elkaplak,
di Angelo!
– Menjetek! – mondta Will. – A szekér csak háromszemélyes, és Nico
bármelyik pillanatban elájulhat.
– Nem igaz! – tiltakozott Nico, majd elájult.
Will átnyalábolta a vállán, és odébb vitte.
– Sok szerencsét! Én keresek egy kis izotóniás italt a Sötétség Urának!
Austin ugrott fel elsőként a szekérre, és kézbe vette a gyeplőt. Mire
Kaylával utánamásztunk, a szekér már indult is az ég felé. A pegazusok
profin forgolódtak a Kolosszus körül. Végre felcsillant a remény. Lehet,
hogy mégis kifogunk ezen a jóképű bronzmonstrumon.
– Hát akkor – szólaltam meg –, varázsoljunk egy finom kis pestist erre
a nyílvesszőre!
A nyíl a hegyétől a végéig megrázkódott.
– HÁTRÁBB AZ AGARAKKAL! – kiáltott rám.

Rendszerint kerülöm a beszélő fegyvereket. Gorombák és őrjítőek.

Artemisznek volt egy íja, ami úgy káromkodott, mint egy föníciai tengerész.
Aztán ott volt az az isten, akit egy stockholmi kocsmában ismertem meg.
Szuper dögös volt, viszont a kardja egyszerűen nem bírta befogni a száját.
De elkalandoztam.
Feltettem az ilyenkor szokásos kérdést:
– Hozzám beszélsz?
Még szép, hogy letegeztem. (Értitek, letegeztem. Juj! Ez rossz poén
volt. Ezer bocs.) A nyíl megrázkódott.
– IGENCSAK TEHOZZÁD. ÉDES ÖCSÉM, VELEM TE NEM LŐSZ!
Határozottan férfihangja volt, érces és komor, mint egy rossz
Shakespeare-színésznek.
– De hát nyíl vagy – feleltem. – Pont ez a pláne benned, hogy kilőlek.
– Kapaszkodjatok! – kiáltott ránk Austin.
A szekér épphogy kitért a Kolosszus vészesen lengedező hajócsavarja
elől. Ha Austin nem figyelmeztet, könnyen lehet, hogy zuhanás közben
folytatom a veszekedést a lövedékkel.
– Dodonai tölgyből készültél. Ezért tudsz beszélni?
– ELTALÁLTAD! – mondta a nyíl.
(Jaj, ezek a szóviccek!)
– Apollón! – mondta Kayla. – Nem tudom, miért beszélgetsz azzal a
nyíllal, de…
Jobbról óriási csattanás hallatszott, mintha egy leszakadt elektromos
vezeték ütközött volna egy fémtetőnek. A tábor varázshatárai ezüstös
villanás kíséretében omlottak össze. A Kolosszus előrehajolt, és széttaposta
az étkezőpavilont, ami úgy hullott romjaira, akár egy kockavár.
– …de ez történt – fejezte be Kayla sóhajtva.
A Kolosszus diadalmasan tartotta fel a hajócsavart. A szárazföld belseje
felé indult, ügyet sem vetve a lábánál rohangáló táborlakókra. Valentina Diaz
ágyékon lőtte egy kőgolyóval. (Megint fájdalmasan rezzentem össze.)
Harley és Connor Ellelop továbbra is lángszóróval támadta a szobor lábát,
persze hiába.
 Nyssa, Malcolm és Kheirón egy drótcsapdát húztak ki a szobor előtt, de
rögzíteni már nem maradt idejük.
Kayla felé fordultam.
– Te nem hallod, mit beszél ez a nyíl?
A lányom tágra nyílt szemmel meredt rám, innen tudtam, hogy a
válasz: Nem. Miért, a hallucinálásra való hajlam örökletes?
– Jó, hagyjuk. – A nyílra néztem. – Mit tanácsolsz, ó, Dodonai Bölcs
Löveg? Üres a tegezem.
A nyíl a szobor bal karja felé fordította a hegyét.
– ÍME, AMAZ HÓNALJBAN VANNAK AZ NYÍLVESSZŐK!
Kayla felordított.
– A Kolosszus a bungalók felé tart!
– A hónaljához! – mondtam Austinnak. – Ó, rebbenj… ööö… repülj a
hónaljához!
Ezt sem sűrűn hallani a harctéren, de Austin meredek emelkedésre
sarkallta a pegazusokat. Körberepültük a Kolosszus hónaljából kiálló nyilak
erdejét, de kissé túlbecsültem a halandók mozgáskoordinációját. Hiába
kapkodtam a tollak után, folyton kicsúsztak a markomból.
Kayla ügyesebb volt nálam. Sikerült kihúznia egy maréknyi nyilat, de
amikor elengedte őket, felsikoltott.
Visszarántottam a szekérbe. Csúnyán vérzett a keze, a légellenállás
miatt összevissza kaszabolta magát.
– Jól vagyok! – hüppögte. Görcsbe rándultak az ujjai, és vörös
cseppekkel borították be a szekér alját. – Fogd a nyilakat!
Így tettem. Aztán leoldottam a nyakamból a brazil zászlós kendőt, és
átnyújtottam Kaylának. – Kösd be a kezed! – parancsoltam rá. – A
kabátzsebemben találsz ambróziát.
– Miattam ne aggódj! – Kayla arca ugyanolyan zöld volt, mint a haja. –
Lőj már! Gyerünk!
 Megvizsgáltam a nyilakat. Elszorult a szívem. Csak egy ép darab volt
köztük, és az is elgörbült. Nem sokra mentem vele.
Ismét a beszélő nyílra néztem.
– MEG AZ ESZED TOKJA! – zengte a vessző. – FIGYELMEZZ AZ
GÖRBE NYÍLRA!
Megpróbáltam. Szólásra nyitottam a számat, de az összes varázsige
kiröppent a fejemből. A félelmem beigazolódott: Lester Papadopoulos nem
rendelkezett mágikus erővel.
– Nem megy!
– SEGÍTEK – nyugtatott meg a Dodonai Nyílvessző. – MONDD
UTÁNAM: „DÖGVÉSZ, DÖGVÉSZ, DÖGVÉSZ!”
– Nem is így kezdődik a varázsige!
– Te kivel beszélgetsz? – vont kérdőre Austin.
– A nyílvesszőmmel! Még… még egy pillanat.
– Nincs több időnk! – mutatott előre Kayla a bebugyolált vérző kezével.
A Kolosszus csupán néhány lépésnyire volt a központi pázsittól.
Kíváncsi voltam, vajon a félistenek felfogják-e, mekkora veszélyben vannak.
Tudtam, hogy a Kolosszus nem csak az épületeket tarolhatja le. Ha a
tűzrakót, Hesztia szentélyét is lerombolja, akkor a tábor lelke elpusztul. A
völgy elátkozott hellyé változik, és több generáción át lakhatatlan lesz. A
Félvér Tábor megszűnik létezni.
Rájöttem, hogy kudarcot vallottam. Még akkor sem tudtam volna
véghezvinni a tervemet, ha nem felejtem el, hogyan kell pestises nyilat
készíteni. Ez volt a büntetésem, amiért megszegtem a Sztüx folyóra tett
eskümet.
Ekkor egy hang hallatszott valahonnan a fejünk fölül:
– Hé, Bronzpopó!
A Kolosszus feje fölött sötét felhő képződött, olyan volt, mint a
képregényekben a szövegbuborék. Egy szőrös, fekete kutyaszörny – egy
pokolfajzat – ugrott elő a semmiből. Egy fiatalember lovagolt a hátán, a
kezében izzó bronzkard.
Eljött a hétvége. Percy Jackson megérkezett.
 37.
Nézzétek! Percy
Még szép, hogy itt van, hiszen
Én képeztem ki

MEGLEPETÉSEMBEN MUKKANNI SEM BÍRTAM. Különben előre figyelmeztettem volna Percyt,

hogy vigyázzon.
A pokolfajzatok tériszonyosak. Amikor megijednek, elég
kiszámíthatóan viselkednek. Amikor Percy hű ebe leszállt a mozgó
Kolosszus tetejére, felnyüszített, és lepisilte a Kolosszus fejét. A szobor
dermedten pillantott fel, nem értette, mi csörgedezik császári barkóján.
Percy hősiesen leugrott a nyeregből, és elcsúszott a kutyapisin.
Majdnem lefordult a szobor homlokáról.
– Mi a… ne már, Mrs. O’Leary!
A pokolfajzat bocsánatkérőn vonyított. Austin hallótávolságon belülre
repült a szekérrel.
– Percy!
Poszeidón fia homlokráncolva nézett ránk.
– Na, jó, ki szabadította ránk ezt a bronzóriást? Apollón, te voltál?
– Kikérem magamnak! – kiáltottam fel. – Csak közvetetten vagyok
felelős a dologért! És már azt is tudom, hogyan teszem jóvá.
– Igazán? – Percy a lerombolt étkezőpavilonra pillantott. – És hogyan?
Legendás megfontoltságomnak köszönhetően még most is a tábor
érdekeit tartottam szem előtt.
– Ha gondoskodnál róla, hogy a Kolosszus ne tiporja szét a tábori
tűzrakót, roppant hálás lennék. Még el kell varázsolnom ezt a nyílvesszőt.
Véletlenül a beszélő nyilat mutattam fel, de aztán kicseréltem a
hajlottra.
Percy felsóhajtott.
– Hát persze.
 Mrs. O’Leary rémült ugatásba kezdett. A Kolosszus felemelte a kezét,
hogy agyonüsse a pimasz kis betolakodót.
Percy megmarkolta az egyik bronznapsugarat. Tőből levágta, majd a
Kolosszus homlokába döfte. Kétlem, hogy fájdalmat okozott volna a
szobornak, az ennek ellenére megtántorodott, mintha meglepné, hogy
hirtelen egyszarvúvá változott.
Percy újabb napsugarat nyisszantott le a koronáról.
– Hé, te rondaság! – kiáltotta. – Minek neked ez a sok szúrós izé? Egyet
leviszek a partra, jó? Mrs. O’Leary, hozd vissza!
Percy úgy hajította el a tüskét, akár egy dárdát.
A pokolfajzat izgatottan csaholt. Leugrott a Kolosszus fejéről, árnyékká
foszlott, majd a földön tűnt fel újra, és lelkesen loholt az új bronzbotja után.
Percy felvonta a szemöldökét.
– Na! – mondta. – Kezdheted a varázslást.
A szobor fejéről a vállára ugrott. Aztán a hajócsavar nyeléhez pattant,
és úgy csúszott le rajta, mint egy tűzoltórúdon. Ha formában vagyok,
természetesen én is utána tudtam volna csinálni, de be kell vallanom, Percy
Jackson viszonylag lenyűgöző teljesítményt nyújtott.
– Hé, Bronzpopó! – kiáltotta ismét. – Kapj el!
A Kolosszus engedelmeskedett: lassan megfordult, és követte Percyt a
tengerpartra.
Kántálni kezdtem, így próbáltam megidézni a régi pestisisteni
képességeimet. Ezúttal minden eszembe jutott. Nem tudom, miért. Talán
Percy érkezése új reménnyel töltött el. Vagy egyszerűen nem kerítettem túl
nagy feneket a dolognak. Rájöttem, hogy a tett halála az okoskodás. Az
istenek ezt már a pályafutásuk elején megtanulják.
Fura viszketést éreztem, ahogy a betegség az ujjbegyeimből átköltözött
a lövedékre. A saját nagyszerűségemről meg azokról a szörnyű járványokról
beszéltem, amikkel a különféle elfajzott nemzeteket sújtottam a múltban,
mert… izé, nagyszerű vagyok. Éreztem, hogy megfogan a varázslat, hiába
duruzsol a fülembe a Dodonai Nyílvessző, akár egy izgága Erzsébet-kori
díszletmunkás:
 – MONDD: DÖGVÉSZ, DÖGVÉSZ, DÖGVÉSZ!
Odalent egyre több félisten csatlakozott a tengerparti menethez. Ott
szaladgáltak a Kolosszus előtt, gúnyolták, dobálták és Bronzpopónak
csúfolták. Vicceket gyártottak az új szarváról. Nevetve mutogattak az arcáról
csordogáló kutyapisire. Általában nem tűröm a zaklatást, főleg amikor az
áldozat rám hasonlít, de mivel a Kolosszus tíz emelet magas volt, és el
akarta pusztítani a tábort, érthető, hogy a táborlakók kikeltek magukból.
Befejeztem a kántálást. Utálatos zöld ködpára koszorúzta a nyilat.
Kicsit olyan szaga volt, mint a gyorséttermi olajsütőknek; ez is azt mutatta,
hogy valami szörnyű kórságot hordoz.
– Készen vagyok! – mondtam Austinnak. – Vigyél a füléhez!
– Máris!
Amikor Austin hátrafordult, hogy mondjon valamit, a zöld köd az orra
alá kúszott. Austin szeme könnybe lábadt. Az orra feldagadt, és váladékozni
kezdett. Akkorát tüsszentett, hogy összeesett. Nyöszörögve, rángatózva
hevert a szekér alján.
– Kisfiam!
Fel akartam rántani, hogy megnézzem, mi lelte, de mivel mindkét
kezemben nyíl volt, ez nem tűnt túl célszerű megoldásnak.
– PFUJ! MILY ERŐS EZ A PESTIS! – dünnyögte bosszúsan a Dodonai
Nyílvessző. – EZZEL JÓL BEFÜRDÖTTÉL.
– Jaj, ne, ne, ne! – kiáltottam. – Kayla, vigyázz! Nehogy te is beszívd…
– HAPCI!
Kayla elterült a testvére mellett.
– Mit tettem? – jajveszékeltem.
– ÉN MONDOM NÉKED, EZT JÓL ELBALTÁZÁD – mondta a
Dodonai Nyílvessző, a végtelen bölcsesség forrása. – DE MOST SIESS!
NOSZA, VEDD ÁT AZ GYEPLŐT!
– Miért?
Azt hihetnétek, hogy egy isten, aki napi szinten vezet, nem tesz fel
ilyen amatőr kérdést. Mentségemre szóljon, hogy a gyerekeim félájultan
feküdtek a lábamnál. Fel sem tűnt, hogy kocsis nélkül maradtunk. Irányítás
híján a pegazusok pánikba estek. Mivel nem akartak összeütközni a hatalmas
bronzkolosszussal, a talaj felé vették az irányt.
Valahogy sikerült úrrá lennem a helyzeten. (Háromszoros hurrá
nekem!) A tegezembe dugtam a két nyilat, megragadtam a gyeplőt, és
sikeresen megfékeztem a zuhanást, így végül nem csapódtunk a földbe.
Megpattantunk egy dűnén, és egyenesen Kheirón meg a félistenek előtt
landoltunk. A belépőnk akár drámaira is sikeredhetett volna, ha a
centrifugális erő nem lök ki minket a szekérből.
Említettem már, hogy imádom a puha homokot?
A pegazusok felszálltak, és a viharvert szekeret is magukkal
vonszolták. Jármű nélkül maradtunk.
Kheirón, nyomában a félistenekkel, odagaloppozott hozzánk. Percy
Jackson is felénk iramodott a víz felől, miközben Mrs. O’Leary fogócskával
foglalta le a Kolosszus figyelmét. Nem hittem, hogy sokáig képes lesz
fenntartani a szobor érdeklődését, miután a monstrum rájön, hogy a
célszemélyek közvetlenül mögötte vannak, pont kellő távolságra ahhoz,
hogy agyontapossa őket.
– Kész a pestisnyíl! – jelentettem be. – Most már csak be kell juttatnunk
a Kolosszus fülébe!
A hallgatóság nem tűnt túl feldobottnak. Ekkor jöttem rá, hogy nincs
szekerünk. Márpedig abban volt az íjam. Ráadásul minden jel arra mutatott,
hogy Kayla és Austin is elkapta a betegséget.
– Fertőzőek? – kérdezte Cecil.
– Nem! – vágtam rá. – Illetve… talán nem. A nyíl kipárolgása…
Mindenki hátrálni kezdett.
– Cecil – mondta Kheirón –, te és Harley elviszitek Kaylát és Austint az
Apollón Bungalóba!
– De hát eredetileg is ott laknak – akadékoskodott Harley. – Különben
is, a lángszóróm...
– Majd később játszol a lángszóróddal – nyugtatta meg Kheirón. – Na,
szaladj! Jó fiú! A többiek mindent megtesznek, hogy a Kolosszus a víz
közelében maradjon. Percy meg én segítünk Apollónnak.
Ez leginkább úgy hangzott, hogy: segítünk extrém előítélettel tarkón
legyinteni.
Miután a tömeg feloszlott, Kheirón átnyújtotta az íját.
– Tied a lövés.
Döbbenten bámultam a hatalmas fegyvert, ami minimum százfontos
lehetett.
– Ez kentauroknak való, nem egy halandó kamasznak!
– Te alkottad meg a nyilat – válaszolta Kheirón. – Csak te tudod úgy
ellőni, hogy ne fertőzd meg magad. Csak te találsz el odáig.
– Innen? Az lehetetlen! Hol van az a repülő fiú, Jason Grace?
Percy letörölte a homokkal keveredett verejtéket a nyakáról.
– Egyelőre kifogytunk a repülő fiúkból. És a pegazusok is lekoccoltak.
– Akkor szerezzünk hárpiákat meg sárkányeregető zsinórt… –
mondtam.
– Apollón – felelte Kheirón –, ez a te feladatod. Te vagy az íjászat és a
betegségek istene.
– Én már nem vagyok isten! – siránkoztam. – Csak egy buta, ocsmány
halandó mamlasz! Egy senki!
Rettenetesen sajnáltam magam. Biztosra vettem, hogy mindjárt
megnyílik alattam a föld. Összedől a kozmosz. Percy és Kheirón csitítgatni
kezdett.
De semmi sem történt. Percy és Kheirón komoran bámult rám.
Percy a vállamra tette a kezét.
– Te Apollón vagy. Szükségünk van rád. Meg tudod csinálni. Ha nem,
saját kezűleg hajítalak le az Empire State Building tetejéről.
Pontosan erre volt szükségem: Zeusz is így szokott biztatni a
focimeccsek előtt. Kihúztam magam.
– Jó.
 – Megpróbáljuk berántani a vízbe – mondta Percy. – Ott előnyben
vagyok. Sok szerencsét!
Percy Kheirón kezébe kapaszkodott, és felpattant a kentaur hátára.
Együtt vágtattak le a vízhez. Percy a kardját lengette, és mindenféle
bronzpopós sértést vágott a Kolosszus fejéhez.
Addig szaladtam, amíg a szobor bal füle a látómezőmbe nem került. A
fejedelmi profil egyáltalán nem hasonlított Neróéra. Magamat láttam a
szoborban, a saját felfuvalkodottságom emlékművét. Nero gőgje csak
árnyéka volt az enyémnek. Én voltam a nagyobb bolond. Az a fajta, aki a
saját harminc méter magas meztelen szobrát állítja fel a háza előtt.
Kihúztam a pestises nyilat a tegezből, és befogtam az íjba.

A félistenek egyre jobban szétszóródtak. Két oldalról gyötörték a

Kolosszust, mialatt Percy és Kheirón már a víz felé vágtatott, nyomukban az
új bronzbotját cipelő Mrs. O’Learyvel.
– Hé, te rondaság! – kiáltotta Percy. – Itt vagyunk!
A Kolosszus következő lépése többtonnányi sós vizet szorított ki a
tengerből, és akkora krátert vájt, hogy még egy kisteherautó is elfért volna
benne.
A Dodonai Nyílvessző megrándult a tegezemben.
– FÚDD KI AZ LEVEGŐT! – tanácsolta. – ENGEDD LE AZ VÁLLAD!
– Nem először csinálom ám – morogtam.
– FIGYELMEZZ AZ JOBB KÖNYÖKÖDRE! – utasított a nyíl.
– Pofa be!
– ÉS NE MONDD AZ NYÍLVESSZŐNEK, HOGY POFA BE!
Kihúztam az íjat. Az izmaim úgy égtek, mintha forró vizet öntöttek
volna a vállamra. A pestises nyíl nem ütött ki, de a kipárolgása zavart. Az
elhajlás miatt nem tudtam kiszámítani a röppályáját. Szemből fújt a szél. A
lövés íve is túl meredek volt.
Ennek ellenére céloztam, kifújtam a levegőt, és elengedtem a húrt.
 A nyíl pörögve süvített felfelé, majd erejét vesztve jobbra sodródott.
Elszorult a szívem. A Sztüx folyó átka nem engedi, hogy sikerrel járjak.
Ám amikor a lövedék elérte a csúcspontot és visszahullott volna a
földre, a szél a hátára kapta… talán Zephürosznak esett meg rajtam a szíve,
látván szánalmas vergődésemet. A nyíl berepült a Kolosszus fülcsatornájába,
és csörögve ide-oda pattogott benne, mint golyó a játékgépben.
A Kolosszus megállt. Zavartan bámulta a horizontot. Az égre nézett,
aztán hátravetette a fejét, és ahogy előrehajolt, olyan hangot hallatott, mint
amikor a tornádó leszakítja egy raktárépület tetejét. Mivel nem volt más
nyílás az arcán, a tüsszentés erejétől gejzírként spriccelt ki az orrán a
motorolaj, környezetszennyező iszappal terítve be a dűnéket.
Sherman, Julia és Alice tetőtől talpig olajosan támolygott közelebb
hozzám.
– Nagyon örülök, hogy kiszabadítottad Mirandát és Ellist – vicsorgott
Sherman –, de a szekeremért még számolunk. Mit műveltél a Kolosszussal?
Miféle pestis ez?
– Attól tartok, hogy… hogy egy viszonylag enyhe lefolyású betegséget
idéztem meg. Ha jól sejtem, a Kolosszus szénanáthás lett.
Tudjátok, van az a kínos csend, amikor várod, hogy valaki eltüsszentse
magát. Amikor a szobor háta megint ívbe feszült, mindenki félősen húzta
össze magát a tengerparton. A Kolosszus több köbhektárnyi levegőt szívott
be a fülcsatornáin keresztül, hogy felkészüljön a következő menetre.
Rémálomszerű forgatókönyvek játszódtak le a fejemben: a Kolosszus
áttüsszenti Percy Jacksont Connecticutba, és soha többé nem látjuk viszont a
fiút. A Kolosszus, miután kitisztul a feje, mindenkit agyontapos. A
szénanátha bepörgeti az embert. Tudom, mert én találtam fel. Persze nem
gyilkos kórnak terveztem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy
súlyos szezonális allergiától szenvedő hatalmas fémrobot haragjával kell
szembenéznem. Nem győztem átkozni magam a csőlátásom miatt! A
halandóságom miatt!
Azt nem vettem számításba, hogy a félistenek már elég nagy kárt tettek
a Kolosszus ízületeiben, különösen a nyakában.
 A Kolosszus hangos csikorgás kíséretében dőlt előre. Elkínzott arccal
hunytam le a szemem, így majdnem lemaradtam az igazság pillanatáról,
amikor a szobor feje elvált a testétől. Pörgettyűként repült át a Long Island-
szoros fölött. Hatalmas csobbanással pottyant bele a vízbe, és egy darabig a
felszínen bukdácsolt. Aztán a levegő sípolva kiszökött a nyaknyílásból, és a
gyönyörű fejedelmi arc eltűnt a hullámok között.
A szobor lefejezett teste megbillent és imbolyogni kezdett. Ha hanyatt
zuhan, végleg romba dönti a tábort. Szerencsére előrebukott. Percy olyan
cifrát káromkodott, hogy bármelyik föníciai tengerész megirigyelhette volna.
Fejvesztve menekültek Kheirónnal, hogy elkerüljék az ütközést, Mrs.
O’Leary pedig nagy bölcsen árnyékká foszlott. A Kolosszus a vízbe esett,
tízméteres szökőárt szabadítva a kikötőre és a hajók fedélzetére. Még sosem
láttam kentaurt a hullámok tetején csimpaszkodni, de Kheirón egész jól
viselte a dolgot.
A szobordöntés keltette robaj lassan elült.
Alice Miyazawa elismerően füttyentett.
– Hát, ez gyors volt.
Sherman Yang gyermeki csodálkozással kérdezte:
– Mi a Hádész volt ez?
– Azt hiszem – feleltem –, a Kolosszus akkorát tüsszentett, hogy
lerepült a feje.
 38.
Tüsszentés után
Gyógykúra, verselemzés
Ki a gyökér? Én

A KÓR ELTERJEDT.

Ez volt a győzelem ára: csoportos szénanátha. Mire leszállt az este, a

legtöbb táborlakó szédülésre, levertségre és náthára panaszkodott, de annak
azért örültem, hogy egyiküknek sem szakadt le a feje a sok tüsszögéstől,
mert már fogytán volt a kötszer meg a szigszalag.
Will Solace-szel egész este a sebesülteket láttuk el. Will volt a főnök,
amit nem is bántam, mert rettenetesen kimerültem. Leginkább karokat
szálkátlanítottam, megfázás elleni gyógyszert meg papír zsebkendőt
osztogattam, és próbáltam megakadályozni, hogy Harley az összes mosolygó
fejes matricát ellopja, és teleragassza vele a lángszóróját. Örültem, hogy van
mivel elfoglalnom magam, mivel így nem kellett a nap fájdalmas
eseményein rágódnom.
Sherman Yang nagy kegyesen megígérte, hogy nem nyírja ki Nicót,
amiért az kilökte őt a szekérből, és engem sem ver agyon, amiért
megrongáltam a verdát, ennek ellenére az volt az érzésem, hogy Árész fia
még nem mondott le végleg erről a tervéről.
Kheirón gyógyborogatást készített azoknak, akik a leginkább
szenvedtek a szénanátha tüneteitől. Többek között Chiara Benvenutinak, akit
most az egyszer elhagyott a szerencséje. Furamód Damien White is
lebetegedett, amint megtudta, hogy Chiara rosszul van. Egymás mellett
feküdtek a gyengélkedőn, amit kissé gyanúsnak találtam, de amikor
észrevették, hogy nézik őket, azonnal hangos szipogásba kezdtek.
Percy Jackson órákig toborozta a bálnákat meg a hippokamposzokat,
akik segítettek elvontatni a Kolosszust. Úgy döntött, az lesz a legegyszerűbb,
ha Poszeidón palotájába viszik a roncsot, ahol majd kerti szoborként
hasznosítják újra. Vegyes érzéseim voltak a dologgal kapcsolatban.
Elképzeltem, hogy Poszeidón a saját cserzett, bozontos fejét ülteti a szobor
gyönyörű arca helyére. Ugyanakkor látni sem akartam a Kolosszust, és az a
monstrum amúgy sem fért volna be a tábori szelektív gyűjtőbe.
 Will szakértelmének és a meleg vacsorának köszönhetően az erdőből
kimenekített félistenek gyorsan erőre kaptak. (Paolo váltig állította, hogy
mindez azért történt, mert meglengette előttük a zászlómintás kendőjét, én
meg ráhagytam a dolgot.)
Ami magát a tábort illeti, sokkal rosszabbul is járhattunk volna. Úgy
tűnt, hogy a kenustég helyrehozható. A Kolosszus nyomában keletkezett
kráterek pedig rókalyukakká vagy halastavakká alakíthatók.
Az étkezőpavilon menthetetlen volt, de Nyssa és Harley biztosra vették,
hogy Annabeth Chase majd tervez helyette egy másikat, amikor legközelebb
erre jár. Ha minden jól megy, nyárra meg is épülhet.
A Démétér Bungaló is súlyosan megrongálódott. A harc hevében észre
sem vettem, de a Kolosszus rálépett, mielőtt visszaindult volna a
tengerpartra. Innen szemlélve a dolgot a pusztítás akár célzott is lehetett
volna: a robot kilábalt a partra, lerombolta a Négyes Bungalót, és visszament
a tengerbe.
Tekintve, hogy mi történt Meg McCaffrey-vel, logikus, hogy rossz
ómenként értelmeztem a történteket. Miranda Gardinert és Billie Ng-et
ideiglenesen a Hermész Bungalóban szállásolták el, de aznap este
mindketten döbbenten ücsörögtek a romok között, miközben százszorszépek
bújtak elő körülöttük a hideg téli talajból.
A kimerültségem ellenére rosszul aludtam. Nem Kayla és Austin
állandó tüsszögése vagy Will hortyogása zavart. Még az ablakpárkányon
virító jácintok melankolikus illata sem szomorított el. Végig az erdőtűzbe
menetelő driádok, Nero és Meg jártak a fejemben. A Dodonai Nyílvessző
csendben maradt, a tegezemben pihent a szögön, de gyanítottam, hogy
hamarosan újabb shakespeare-i tanácsokkal fog előhozakodni. Kicsit
aggódtam, mit fog mondani az jövőmről.
Napkeltekor csendben felkeltem, fogtam az íjamat, a tegezemet meg a
harci ukulelémet, és felgyalogoltam a Félvér-hegy tetejére. Péleusz, az
őrsárkány nem ismert meg. Amikor túl közel merészkedtem az
Aranygyapjúhoz, rám sziszegett, így hát arrébb mentem, és leültem az
Athéné Parthenosz lábához.
Nem is bántam, hogy nem ismernek fel. Abban a pillanatban nem
akartam Apollón lenni. A pusztítás, ami a völgyben történt… én tehettem
róla. Vak voltam, és elbizakodott. Hagytam, hogy a római császárok, a saját
leszármazottamat is beleértve, szép csendben hatalomra törjenek. Hagytam,
hogy az egykor dicsőséges Orákulum-hálózatom az enyészeté legyen, és
végül Delphoit is elvesztettem. Kis híján a Félvér Tábor is megsemmisült
miattam.
És Meg McCaffrey… Jaj, Meg, hol lehetsz most?
Tedd, amit tenned kell, mondta legutóbb. Ez az utolsó parancsom.
Ez elég homályos mondat volt, nem zárta ki, hogy Meg keresésére
induljak. Végül is egy csapat voltunk. Azt kell tennem, hogy megkeresem őt,
gondoltam magamban. Kíváncsi voltam, Meg szándékosan fogalmazott így,
vagy csak én látok bele többet a dologba.
Felnéztem Athéné derűs alabástromarcára. Athéné a valóságban nem
ennyire sápadt és tartózkodó – legalábbis többnyire. Azon tűnődtem, hogy
Pheidiasz, a szobrász miért tette ilyen megközelíthetetlenné, és vajon Athéné
örül-e ennek az ábrázolásmódnak. Mi, istenek gyakran vitázunk arról, hogy
az emberek milyen könnyen változtathatják meg a természetünket pusztán
azzal, miként ábrázolnak vagy képzelnek el minket. A tizennyolcadik
században, például, én sem kerülhettem el a rizsporos parókát, bármennyire
is szerettem volna. Az emberektől való függésünk kényes téma a
halhatatlanok között.
Talán rászolgáltam arra, hogy most így nézzek ki. Amilyen könnyelmű
és ostoba voltam, az emberiség ne is lásson többnek, mint Lester
Papadopoulosnak.
Felsóhajtottam.
– Athéné, te mit tennél a helyemben? Neked biztosan lenne valami
bölcs és praktikus megoldásod.
Athéné nem válaszolt. Nyugodtan bámulta a horizontot, mint mindig,
most is távlataikban szemlélte a dolgokat.
A bölcsesség istennője nélkül is tudtam, mit kell tennem. Azonnal
elhagyom a Félvér Tábort, még mielőtt a táborlakók felébrednek.
Befogadtak maguk közé, hogy megvédjenek, és majdnem belehaltak.
Tovább nem veszélyeztethetem őket.
 Pedig de szívesen itt maradtam volna a halandó gyerekeim, Will, Kayla
és Austin mellett! De szívesen telematricáztam volna Harley lángszóróját!
De szívesen flörtöltem volna Chiarával, hogy elhappoljam őt Damien elől…
vagy fordítva! De szívesen fejlesztettem volna a zenei meg az
íjásztudásomat ennek a fura tevékenységnek a révén, amit úgy neveznek,
hogy gyakorlás! De szívesen berendezkedtem volna az új otthonomban!
Indulj! – nógattam magam. Siess!
Gyáva voltam, túl sokáig vártam. A bungalók ablakaiban szép sorban
felgyulladtak a fények. A táborlakók előbújtak a kuckóikból. Sherman Yang
nyújtógyakorlatokat végzett. Harley körbekocogta a gyepet. A Leo Valdez-
féle jeladó volt a kezében, még mindig reménykedett, hogy végre működni
fog.
Két ismerős alak is észrevett. Két irányból – a Nagy Ház és a Hármas
Bungaló felől – közeledtek. Rachel Dare és Percy Jackson.

– Tudom, min gondolkodsz – mondta Rachel. – Ne tedd!

Meglepetést színleltem.
– Csak nem olvas a gondolataimban, Miss Dare?
– Szükségtelen. Ismerlek, fenséges Apollón.
Egy héttel korábban még megmosolyogtatónak találtam volna a
felvetést. Egy halandó nem ismerhet engem. Négy évezrede élek a világban.
Az emberek nem is láthatják az igazi alakomat, mert azonnal porrá
hamvadnának. Rachel szavai azonban teljesen észszerűnek hangzottak.
Lester Papadopoulos nem árul zsákbamacskát. Könnyen kiismerhető.
– Ne nevezz így! – feleltem sóhajtva. – Csak egy halandó kamasz
vagyok. Nem közétek való.
Percy leült mellém. Hunyorogva nézte a napfelkeltét, miközben tengeri
szellő borzolta a haját.
– Igen, eleinte én is azt hittem, hogy nem vagyok idevaló.
– Azért ez nem ugyanaz – mondtam. – Ti, emberek változtok, fejlődtök,
érettebbé váltok. Mi, istenek nem.
 Percy felém fordult.
– Biztos? Te is sokat változtál.
Azt hiszem, ezt bóknak szánta, de nem sikerült megvigasztalnia. Ha
még emberszerűbbé válok, aligha lesz okom az ünneplésre, gondoltam
magamban. Jó, a kritikus pillanatokban visszanyertem valamicskét az isteni
hatalmamból – felülkerekedtem a germánokon, szénanáthanyilat vetettem be
a Kolosszus ellen –, de nem építhettem ezekre a képességeimre. Azt sem
tudtam, hogyan keltettem életre őket. A tudat, hogy az erőm korlátozott, és
nem tudni, hol húzódnak a határaim… Nos, ez sokkal inkább Lester
Papadopoulosra vallott, mint Apollónra.
– A többi Orákulumot is meg kell keresnem, hogy biztonságba
helyezhessem őket – mondtam. – Ehhez viszont muszáj elhagynom a Félvér
Tábort. És nem akarom kockára tenni mások életét.
Rachel a másik oldalamra ült.
– Látom, nagyon eltökélt vagy. A liget végül mégis jósolt neked?
Megborzongtam.
– Attól tartok.
Rachel a térdére tette a kezét.
– Kayla meséli, hogy tegnap egy nyíllal beszélgettél. Gondolom,
dodonai fából készült.
– Egy pillanat! – szólt közbe Percy. – Találtál egy beszélő nyilat, ami
jósolt neked?
– Ne butáskodj! – feleltem. – A nyílvessző valóban beszél, de a
prófécia a ligettől származik. A Dodonai Nyílvessző csak véletlenszerű
tanácsokat ad. Az agyamra megy!
A nyíl megzizzent a tegezben.
– Lényeg a lényeg – folytattam –, el kell hagynom a tábort. A
triumvirátus az összes ősi Orákulumra rá akarja tenni a kezét. Meg kell
állítanom őket. Ha legyőzöm az egykori császárokat… végre
szembeszállhatok az ősellenségemmel, Püthónnal, és felszabadíthatom a
delphoi jósdát. Aztán… ha ezt is túlélem… Zeusz talán visszafogad az
Olimposzra.
Rachel egy hajtincset babrált.
– Ugye tudod, hogy egyedül nem sokra mész?
– Hallgass rá! – győzködött Percy. – Kheirón mesélt nekem Neróról
meg a fura cégéről.
– Nagyon hálás vagyok, hogy segíteni akartok, de…
Percy feltartotta a kezét.
– Hé! Csak hogy tisztázzuk, én biztosan nem megyek veled. Még be
kell fejeznem a sulit, és meg kell írnom a felvételit, különben kapok a
csajomtól. De biztosan találunk neked más segítőket.
– Például engem – mondta Rachel.
Megráztam a fejem.
– Az ellenségeim repesnének az örömtől, ha egy olyan szívemnek
kedves túszt ejthetnének, mint Delphoi papnője. Szeretném, ha itt maradnál,
és Miranda Gardinerrel együtt feltérképeznétek a dodonai ligetet. Jelenleg ez
az egyetlen próféciaforrásunk. És mivel a kommunikációs problémáink nem
szűntek meg, a liget szerepe még inkább felértékelődött.
Rachel nehezen leplezte a csalódottságát. A szája körül megfeszültek a
ráncok.
– Mi van Meggel? – kérdezte. – Őt is megkeresed, ugye?
Mintha a Dodonai Nyílvessző fúródott volna a mellkasomba. Az erdőre
néztem: a párában úszó zöld tengerre, ami elnyelte a fiatal McCaffrey-t. Egy
pillanatra úgy éreztem magam, mint Nero. Legszívesebben az egészet
felperzseltem volna.
– Megpróbálom – feleltem –, bár Meg nem akarja, hogy megtalálják. A
mostohaapja befolyása alatt áll.
Percy az ujjbegyével rajzolta körül az Athéné Parthenosz nagylábujját.
– Én is sok embert vesztettem el, aki rossz társaságba keveredett: Ethan
Nakamurát, Luke Castellant… Kis híján Nicót is… Nem – csóválta meg a
fejét. – Elég volt! Ne mondj le Megről! Ti egy csapat vagytok. Ő is a jók
oldalán áll.
– Sok mindenkit ismertem, aki eredetileg a jók oldalán állt – mondtam.
– A legtöbbjük fenevaddá, szoborrá vagy… vagy fává változott…
Elcsuklott a hangom.
Rachel megfogta a kezem.
– Nem biztos, hogy most is így lesz, Apollón. Ezért olyan szép az
emberi élet. Csak egy életünk van, de mi választhatjuk meg, mit hozunk ki
belőle.
Ez reménytelenül optimista megállapítás volt. Évezredek óta figyelem,
ahogy az emberek újra meg újra ugyanazokat a köröket futják, mert
szörnyen okosnak képzelik magukat, és azt hiszik, hogy feltalálták a
spanyolviaszt. Azt hiszik, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa,
holott nemzedékről nemzedékre ugyanazokat az ábrándokat hajszolják.
Ennek ellenére… az emberi kitartás talán mégis nagy erény. Az
emberek sosem adják fel a reményt. Sőt, néha még engem is sikerül
meglepniük. Vegyük csak Nagy Sándort, Robin Hoodot vagy Billie
Holidayt. Vagy éppenséggel Percy Jacksont és Rachel Elizabeth Dare-t.
– Hát… remélem, igazad van – feleltem.
Rachel megpaskolta a kezem.
– Mondd el, mit jósolt neked a liget!
Szaggatottan szívtam be a levegőt. Nem mertem megszólalni. Féltem,
hogy felébresztem a ligetet, és belefulladunk a próféciák, a rossz viccek meg
reklámszövegek zűrzavarába. De végül elszavaltam a verset:

Volt egy úr, a neve Apollón

Nem jutott ki a kék barlangból

Három fő, egy szekér

Bronzbarna tűzlegény

Elszakít haláltól, tébolytól

Rachel a szájához kapott.

– Egy limerick?
 – Tudom! – szűköltem. – Végem van!
– Várjunk csak! – Percy szeme izgatottan csillogott. – Ezek a sorok…
Vajon arra utalnak, amire gondolok?
– Nos – feleltem –, szerintem a kék barlang Trophóniusz barlangja. Az
egy… nagyon veszélyes ősi jóshely.
– Nem – mondta Percy. – A többi sor. Három fő, egy szekér, tadam,
tadam.
– Ja! Gőzöm sincs.
– Harley jeladója – nevetett Percy, bár nem igazán értettem, minek örül
ennyire. – A srác azt mondta, segítettél beállítani. Szerintem sikerült.
Rachel résnyire szűkült szemmel nézett rá.
– Percy, mi… – Hirtelen leesett az álla. – Ó! Ó!
– Van még más is? – sürgetett Percy. – A limericken kívül?
– Van – ismertem be. – De csak apró töredékek, nem igazán értem őket.
A nap bukása; utolsó versszak. Ööö, Indiana, banánfa. Boldogság közeleg.
Valami izzó könyvekről is szó volt.
Percy a térdére csapott.
– Tessék! Boldogság közeleg. A boldogság angolul Happy, ami egy név
is. – Felállt, és sokáig kémlelte a látóhatárt. A tekintete megakadt egy távoli
dolgon. Széles vigyor terült szét az arcán. – Aha! Apollón, úton a segítség!
Követtem a pillantását. Nagy, csillogó, szárnyas lény ereszkedett le a
felhők közül, mennyei bronzból készült. A hátán két emberméretű alak
utazott.
Hangtalanul mozgott, de az én képzeletemben víg valdezinátorzene
jelezte dicső érkezését.
Leo visszatért.
 39.
Leütnéd Leót?
Ez teljesen érthető
Nesze, Muffinka

A FÉLISTENEK SORSZÁMOT HÚZTAK.

Nico szerzett egy jegyadagolót a büféből, azt hordozta körbe.

– Balról indul a sor! – kiabálta. – Ne tolakodjunk, srácok!
– Muszáj ezt? – kérdezte Leo.
– Igen – felelte Miranda Gardiner, az egyes sorszám tulajdonosa.
Rácsapott Leo karjára.
– Au! – jajdult fel Leo.
– Egy bunkó vagy, utálunk! – közölte vele Miranda. Aztán megölelte és
megpuszilta. – Ha megint eltűnsz, minimum megölünk.
– Jó, jó!
Miranda nem időzhetett tovább, mert már így is feltorlódott mögötte a
sor. Percy és én a piknikasztalnál ültünk Leóval és a párjával – aki nem volt
más, mint a halhatatlan varázslónő, Kalüpszó. Annak dacára, hogy mindenki
Leót csépelte, biztosra vettem, hogy a srác feszeng a legkevésbé az asztalnál
ülők közül.
Amikor Percy és Kalüpszó megpillantották egymást, kényszeredetten
összeölelkeztek. Azóta nem láttam ilyen hűvös köszöntést, mióta Patroklosz
átvette Akhilleusztól a hadizsákmányát, Briszéiszt. (Hosszú történet. Szaftos
pletyka. Majd később elmesélem.) Kalüpszó sohasem kedvelt engem, így hát
direkt keresztülnézett rajtam, de már vártam, mikor kiabál rám, hogy „HU!”,
és változtat békává. Micsoda izgalmak!
Percy megölelte Leót, és még csak meg sem ütötte. Poszeidón fia mégis
elégedetlennek tűnt.
– Nem hiszem el! – dünnyögte. – Hat hónap!
– Már mondtam – felelte Leo. – Több holografikus tekercset is
küldtünk. Próbálkoztunk Írisz-üzenettel, álomképekkel, telefonnal. Egyik
sem működött. Au! Szia, Alice, hogy vagy? Na, szóval, egyik zűrből a
másikba kerültünk.
– Albánia különösen necces volt – bólogatott Kalüpszó.
– Légyszi, ne emlegesd Albániát! – kiabált előre Nico di Angelo a sor
végéről. – Jó, ki a következő? Rendeződjünk!
Damien White rácsapott Leo karjára, és vigyorogva elsétált. Szerintem
nem is ismerte Leót. De a világért sem hagyott volna ki egy kis bunyót.
Leo a bicepszét dörzsölgette.
– Hé, ez nem ér! Ez a csávó mindig visszaáll a sorba! Tehát, mint
mondtam, ha Festus tegnap nem érzékeli a jeladót, még mindig körbe-körbe
röpködnénk a Szörnyek Tengere fölött.
– Jaj, de rühellem azt a helyet! – kiáltott fel Percy. – Van ott az a nagy
küklopsz, Polüphémosz…
– Nekem mondod? – bicegetett Leo. – Az a lehelet!
– Fiúk – szólt közbe Kalüpszó –, inkább a jelenre koncentráljunk!
Nem nézett rám, de az volt a benyomásom, hogy a gondolat így
folytatódik: Ne erre a hülye existenre meg a problémáira!
– Jó – felelte Percy. – Szóval a kommunikációs problémák… Rachel
Dare szerint ez a Triumvirate Holdings nevű cég lehet a ludas.
Rachel a Nagy Házba ment, hogy megkeresse Kheirónt, de Percy
viszonylag érthetően összefoglalta, mit derített ki a lány a császárokról meg
a gyanús cégükről. Persze mi is csak sötétben tapogatóztunk. Mialatt újabb
hat ember sózott rá Leo karjára, Percy minden fontosat elmondott.
Leo a friss zúzódásait masszírozta.
– Miért nem lep meg, hogy római császárzombik irányítják a modern
vállalatokat?
– Nem zombik – szóltam közbe. – És ez azért nem minden vállalatra
igaz...
Leo sietve leintett.
– De át akarják venni a hatalmat az Orákulumok fölött.
 – Igen – bólintottam.
– És ez rossz.
– Nagyon rossz.
– Tehát jól jönne egy kis segítség. Au! Hé, Sherman! Honnan van az a
sebhely, haver?
Amíg Sherman előadta Leónak a Mogyorótörő McCaffrey és a démoni
Barackbébi történetét, én Kalüpszóra sandítottam.
Egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogyan az emlékeimben élt. A haja
most is hosszú volt, és karamellbarna. Mandulavágású sötét szeméből
értelem sugárzott. De khitón helyett modern szabású farmert, fehér blúzt és
neonrózsaszín sídzsekit viselt. Fiatalnak tűnt, annyi idős lehetett, mint a
halandó énem.
Kíváncsi voltam, vajon őt is halandóvá változtatták-e, amiért elhagyta
az elvarázsolt szigetet. Ha igen, én jártam rosszabbul, mert Kalüpszó
megőrizte éteri szépségét. Sem hájhurkákat, sem pattanásokat nem fedeztem
fel rajta.
Hirtelen észrevettem, hogy két ujját a piknikasztal végére szegezi, ahol
egy kancsó limonádé izzadt a napfényben. Nem először próbálkozott
ilyesmivel, a láthatatlan repülő szolgáival hozatta maga elé a tárgyakat.
Ezúttal azonban nem sikerült a mutatvány.
Csalódottság suhant át az arcán. Aztán rajtakapott, hogy őt figyelem.
Elpirult.
– Mióta elhagytam Ogügiét, megszűnt a varázserőm – ismerte be. –
Egyszerű halandó lettem. Még reménykedem, de…
– Kérsz egy italt? – kérdezte tőle Percy.
– Majd én hozom.
Leo a kancsó mellé pattant.
Nem hittem volna, hogy egyszer majd megesik a szívem Kalüpszón.
Annak idején elég kemény szavakkal illettük egymást. Néhány évezreddel
ezelőtt megvétóztam a feltételes szabadlábra bocsátás iránti kérelmét,
mert… nos, kicsit összekaptunk. (Hosszú történet. Szaftos pletyka. Ezt
később sem mesélem el.)
Most, bukott istenként mélységesen át tudtam érezni az elveszett
képességei miatti fájdalmát.
Másfelől viszont megkönnyebbültem. Hiszen ez azt jelentette, hogy
Kalüpszó nem tud levelibékává változtatni, és a repülő szolgáit sem
utasíthatja, hogy hajítsanak le az Athéné Parthenoszról.
– Parancsolj!
Leo egy pohár limonádét nyomott Kalüpszó kezébe. Komornak és
zaklatottnak tűnt, mintha… Ó, hát persze! Leo menekítette ki Kalüpszót a
börtönszigetről. Emiatt Kalüpszó elveszítette a varázserejét. Leo önmagát
okolta a történtekért.
Kalüpszó rámosolygott, bár a tekintete még most is szomorúságról
árulkodott.
– Köszönöm, szívem!
– Szívem? – kérdezte Percy.
Leo felderült.
– Igen. Nem hajlandó Muffinkának hívni. Nem tudom, miért. Au!
Harley került sorra. A kisfiú rácsapott Leó karjára, aztán a nyakába
borult, és zokogásban tört ki.
– Hé, tesó! – Leo felborzolta Harley haját, és bűnbánó képet vágott. –
Te hoztál haza a jeladóddal, H-Mester. Igazi hős vagy! Tudod, hogy ha
rajtam múlik, soha nem hagytalak volna cserben.
Harley hüppögve-szipogva bólogatott. Aztán még egyszer
gyomorszájon vágta Leót, és elszaladt. Leót a rosszullét kerülgette. Harley
erős gyerek.
– Na, de – mondta Calypso – térjünk vissza a római császárokhoz.
Miben tudunk segíteni?
Csodálkozva vontam fel a szemöldököm.
– Miért, te is segítesz? Annak dacára, hogy… ó, hát, mindig is tudtam,
hogy kedves és önzetlen lélek vagy, Kalüpszó. Már bánom, hogy nem
látogattalak meg gyakrabban Ogügién…
– Hagyjuk ezt! – Kalüpszó belekortyolt a limonádéjába. – Segítek, ha
Leo is beleegyezik, hogy segít neked. Úgy látom, kedvel téged. Hogy miért,
fogalmam sincs.
Kifújtam a levegőt, amit… úgy egy órája tartottam vissza.
– Hálás vagyok. Leo Valdez, te mindig is úriember voltál. És igazi
zseni. Te találtad fel a valdezinátort.
Leo elvigyorodott.
– Ugye? Az, mondjuk, elég ütős volt. Na és hol van a következő
Orákulum, amit... Au!
Nyssa állt a sor élén. Pofon vágta Leót, majd pergő spanyol
panaszáradatba kezdett.
– Igen, értem, értem – mondta Leo az arcát dörzsölgetve. – Hermana,
én is imádlak!
Ismét felém fordult.
– Na, szóval, hol van a következő Orákulum?
Percy az ujjaival dobolt a piknikasztalon.
– Beszéltem Kheirónnnal. Szerinte ezek a triumvirátus-manusok…
három részre osztották Amerikát, és mindegyik császárnak saját régiója van.
Tudjuk, hogy Nero New Yorkban dekkol, vagyis a következő Orákulum a
második csávó területén található, feltehetően az Egyesült Államok középső
harmadában.
Leo kitárta a karját.
– Ó, az Egyesült Államok középső harmada! Semmiség! Csak az egész
középső részt kell átfésülnünk!
– Látom, a szarkazmusod a régi – jegyezte meg Percy.
– Hé, haver, hét tenger legszarkasztikusabb semmirekellőivel hajóztam
együtt.
A két fiú lepacsizott, bár nemigen értettem, miért. Eszembe jutott egy
próféciatöredék, amit még a ligetben hallottam: Indianáról szólt. Ez jó
kiindulópont lehet, gondoltam magamban.
Kheirón volt az utolsó a sorban, Rachel Dare tolta be kerekesszéken.
Az öreg kentaur meleg, atyai mosollyal köszöntötte Leót.
– Fiam, annyira örülök, hogy visszatértél! Látom, megmentetted
Kalüpszót. Gratulálok, és sok szeretettel üdvözöllek mindkettőtöket!
Kheirón ölelésre tárta a karját.
– Köszönöm, Kheirón! – hajolt előre Leo.
Kheirón mellső lába bukkant fel a takaró alól, és Leo gyomrába
mélyedt. Aztán, amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt.
– Mr. Valdez – mondta Kheirón –, ha még egyszer hasonló trükkel
próbálkozik…
– Vágom, vágom! – felelte Leo a gyomrát dörzsölgetve. – A csudába,
ahhoz képest, hogy csak egy tanár, jó nagyot tud rúgni!
Rachel elvigyorodott, és arrébb tolta Kheirónt. Kalüpszó és Percy
felsegítették Leót.
– Hé, Nico – kiáltotta Leo –, nyugtass meg, hogy vége a fizikai
bántalmazásnak!
– Egyelőre – mosolygott Nico. – A nyugati partiakat még nem tudtuk
értesíteni. Ott is lesz néhány tucat ember, aki be akar húzni neked egyet.
Leo fájdalmas képet vágott.
– Már alig várom. Viszont akkor nem árt formában maradnom. Hol
esztek most, hogy a Kolosszus széttaposta az étkezőpavilont?

Percy még vacsora előtt távozott.

Arra számítottam, hogy négyszemközt búcsúzik el tőlem, és kikéri a
tanácsomat a vizsgákkal, a hősiességgel és úgy általában az élet dolgaival
kapcsolatban. Miután segített legyőzni a Kolosszust, ez lett volna a
legkevesebb.
Ő azonban Leótól és Kalüpszótól vett könnyes búcsút. Engem nem
vontak be a beszélgetésbe, de úgy tűnt, hogy ők hárman nagyon jól megértik
egymást. Percy és Leo összeölelkezett. Kalüpszó még puszit is adott
Percynek. Aztán Poszeidón fia belegázolt a tengerbe a böhöm kutyájával, és
eltűntek a víz alatt. Mrs. O’Leary is úszva közlekedett? Vagy a bálnák
árnyékában utazott? Nem tudom.
Az ebédhez hasonlóan a vacsora is laza hangulatban telt. Miután
besötétedett, pikniktakarókat terítettünk le a központi tűzrakó köré, amiből
Hesztia melege áradt, és távol tartotta a csípős hideget. Festus, a sárkány a
bungalók körül szaglászott, és időnként minden különösebb ok nélkül tüzet
okádott az égbe.
– Korzikán kicsit begolyózott – magyarázta Leo. – Néha
véletlenszerűen köpköd.
– Eddig még senki érdemlegeset nem fújt képen – tette hozzá Kalüpszó
felhúzott szemöldökkel. – Majd meglátjuk, hogy jön ki veled.
Festus ékkőszerű szeme vörösen ragyogott a sötétben. Régóta vezetem
a napszekeret, így hát kicsit sem féltem attól, hogy egy fémsárkányon kell
utaznom, de amikor arra gondoltam, hova visz majd a sárkány, muskátlik
nőttek a gyomromban.
– Eredetileg egyedül akartam menni – mondtam a többieknek. – A
dodonai jóslat konkrétan említi a bronzbarna tűzlegényt, de… nem
szeretném, ha miattam tennétek kockára az életeteket. Már így is annyi
viszontagságon mentetek keresztül.
Kalüpszó félrebillentette a fejét.
– Lehet, hogy mégis megváltoztál. A régi Apollón nem így beszélt. Az
biztos, hogy nem vagy olyan jóképű, mint ő.
– Igenis jóképű vagyok! – tiltakoztam. – Csak el kell tüntetnem a
pattanásaimat.
Kalüpszó csúfondárosan vigyorgott.
– Látom, az arcod még mindig nagy.
– Tessék?
– Srácok – vágott közbe Leo –, útitársak leszünk, jóban kell lennünk
egymással. – Egy csomag jeget szorított a sérült bicepszére. – Mi amúgy is
nyugatra készülünk. Meg kell találnom a haverjaimat: Jasont és Pipert,
Franket és Hazelt meg… a srácokat a Jupiter Táborból. Jó buli lesz.
 – Jó buli? – hüledeztem. – Trophóniusz barlangjában állítólag halál és
téboly vár rám. Még ha túl is élem, a többi próbatétel sem lesz kevésbé
hosszú, küzdelmes és végzetes.
– Pontosan – felelte Leo. – Jó buli. Amúgy nem is tudtam, hogy a
küldetés neve Apollón próbái. Inkább hívjuk úgy, hogy Leo Valdez Győzelmi
Kör Világturné!
Kalüpszó nevetve fogta meg Leo kezét. Lehet, hogy már nem volt
halhatatlan, de még most is meghatározhatatlan kecsesség és könnyedség
áradt belőle. Talán sajnálta, hogy megszűnt a varázsereje, de Leo Valdez
mellett őszintén boldognak tűnt, mint aki örül, hogy fiatal és halandó lehet,
még ha ez azzal is jár, hogy bármikor meghalhat.
Velem ellentétben Kalüpszó magától döntött úgy, hogy halandó lesz.
Tudta, mit vesz a nyakába, ha elhagyja Ogügiét, mégis megtette. Nem is
gondoltam volna, hogy ennyire bátor.
– Hé, öreg! – szólt rám Leo. – Ne csüggedj! Megkeressük a csajt.
– Mi? – tértem magamhoz.
– A havernődet, Meget. Nyugi, meglesz.
Sötétség öntötte el a bensőmet. Most az egyszer nem is gondoltam
Megre. Csak magamra, és ettől bűntudatom támadt. Kalüpszó talán mégis
joggal kételkedett a változásomban.
Mereven bámultam a néma erdőt. Meg gondoskodott rólam, amikor
áztam-fáztam és félrebeszéltem. Vakmerően harcolt a mürmékék ellen, és ő
utasította Barackot, hogy oltsa el a gyufát, amikor Nero fel akarta gyújtani a
túszokat, pedig rettegett, hogy a Fenevad elszabadul. Meg kell értetnem vele,
hogy Nero gonosz. Meg kell találnom őt. De hogyan?
– Meg tud a jóslatról – magyaráztam. – Ha elmondja Nerónak, Nero
tudni fogja, mire készülünk.
Kalüpszó beleharapott az almájába.
– A Római Birodalmat nem vágom. Mennyire gonosz egy gonosz
császár?
– Nagyon – biztosítottam. – Ráadásul két szövetségese is van. Nem
tudjuk, kik azok, de abban biztosak lehetünk, hogy ugyanolyan
gátlástalanok, mint ő. Évszázadok óta halmozzák a vagyont, létesítik az
ingatlanokat, építik a seregüket… Ki tudja, mi mindenre képesek?
– Á! – legyintett Leo. – Gaiát is negyven másodperc alatt kiiktattuk.
Lófütty az egész.
Emlékeim szerint a Gaiával való összecsapást több hónapnyi szenvedés
és rengeteg életveszélyes incidens előzte meg. Ráadásul Leo meghalt a
harcban. Azt is szívesen megkérdeztem volna tőle, mi van, ha a titánok és az
óriások is a triumvirátus szervezkedésének köszönhetően szálltak szembe
velünk, mert akkor a császárok jóval nagyobb hatalommal bírnak, mint azt
Leo képzeli.
Ám végül arra jutottam, hogy ezzel csak rontanám a csapatszellemet.
– Sikerülni fog – mondta Kalüpszó. – Győznünk kell. Tehát győzni
fogunk. Évezredeken át raboskodtam egy szigeten. Nem tudom, meddig tart
egy ember élete, de az utolsó cseppig ki fogom élvezni, félelem nélkül.
– Ez a beszéd, mamacita! – felelte Leo.
– Mit kértem tőled a mamacitával kapcsolatban?
Leo szégyenlősen vigyorgott.
– Reggel összeszedjük a felszerelést. Festus megkapja a finomhangolást
meg az olajcserét, és már mehetünk is.
Azon tűnődtem, mit vigyek magammal. Elkeserítően kevés holmim
volt: kölcsönruhák, egy íj, egy ukulele meg egy ripacskodó nyílvessző.
De az igazi nehézséget az jelentette, hogy búcsút kellett vennem
Willtől, Austintól és Kaylától. Rengeteget segítettek, és családtagként bántak
velem, sokkal inkább, mint én valaha is. Könnyek gyűltek a szemembe.
Mielőtt zokogásban törhettem volna ki, Will Solace lépett a tűzrakó elé.
– Figyelem! Az amfiteátrumban már ég a tábortűz! Énekestet tartunk.
Gyertek!
Panaszos nyögések és ujjongás keveréke hallatszott, de szinte mindenki
felállt, és átbandukolt a távolban lobogó tábortűzhöz, ahol Nico di Angelo,
akinek csak a sziluettje látszott, combcsontokra szúrt pillecukrot pirított.
 – Jaj, ne! – fintorgott Leo. – Nem szeretem az ilyen össznépi
dalolászást. Mindig rosszkor lépek be, és felcserélem a sorokat. Nem baj, ha
ezt most kihagyom?
– Ne! – Felálltam, és máris jobban éreztem magam. Majd holnap ráérek
bőgni meg búcsúzkodni, gondoltam magamban. Két nap múlva talán a
halálba repülünk. De ma este a családommal akarok lenni. Mit is mondott
Kalüpszó? Az utolsó cseppig ki fogja élvezni az életet, félelem nélkül. Ha ő
képes rá, akkor a nagyszerű, legendás Apollón is. – Az éneklés jót tesz a
léleknek. Minden alkalmat meg kell ragadnod, hogy énekelhess.
Kalüpszó elmosolyodott.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de most az egyszer egyetértek
Apollónnal. Gyerünk, Leo! Hangolódjunk össze!
Hármasban indultunk el a nevetés, a zene és a melegen pattogó tűz felé.
 APOLLÓN-SZÓTÁR

A delphoi Orákulum: Apollón próféciáinak tolmácsolója.

Admétosz: a thesszáliai Pherai királya; Zeusz azzal büntette Apollónt,
hogy pászorfiú képében Admétoszhoz küldte szolgának.
A dodonai liget: a legősibb görög Orákulum, Delphoi után a második.
A fák susogással jósoltak az odalátogató papoknak és papnőknek.
Agamemnón: Mükéné királya; a görögök vezére a Trójai Háborúban;
bátor, de öntelt és felfuvalkodott.
agora: görög piactér; a sportesemények, a művészeti, szellemi és
politikai élet színtere az ókori görög városállamokban.
A Halál Kapuja: átjáró Hádész Házába a Tartaroszban. Két oldala van:
egy a halandó világban, és egy az alvilágban.
Aiasz: nagy erejű, bátor görög hős; harcolt a Trójai Háborúban; a
csatákban nagy pajzsot használt.
Aiolosz: a szelek görög istene.
Akhilleusz: a legnagyobb görög harcos, részt vett Trója ostromában és
a Trójai Háborúban; rendkívül erős, bátor és hűséges, csak egyetlen gyenge
pontja volt: a sarka.
A kilenc múzsa: az irodalom, a tudomány és a művészetek istennői,
akik évszázadok óta ihlettel látják el a művészeket és az írókat.
Alvilág: a holtak birodalma, ide kerül az emberek lelke a haláluk után.
Uralkodója Hádész.
ambrózia: az istenek eledele; gyógyító hatással rendelkezik.
 amfiteátrum: ovális vagy kör alakú, különféle rendezvények vagy
sportesemények tartására használt tér, ahol a színpadot félkör alakban
elrendezett nézőtér veszi körül.
A nagy római tűzvész: pusztító tűzvész Kr. e. 64-ben, ami hat napon át
tombolt. A szóbeszéd szerint Nero gyújtatta fel a várost, hogy helyet
teremtsen a villájának, a Domus Aureának, de a keresztény közösséget
vádolta a katasztrófa miatt.
Aphrodité: a szerelem és a szépség görög istennője.
apodeszmosz: mellpánt, amit a görög nők elsősorban a sportoláskor
viseltek.
Apollón: a nap, a jóslás, a zene és a gyógyítás görög istene; Zeusz és
Létó fia, Artemisz ikertestvére.
Aranygyapjú: az aranyszőrű szárnyas kos gyapja a hatalom és a
királyság szimbóluma volt. Egy sárkány és tűzokádó bikák őrizték. Iaszón
kalandos küldetés során szerezte meg.
Árapály: Percy Jackson kardja. Görög neve: Anaklusmos.
Árész: a háború görög istene; Zeusz és Héra fia, Athéné féltestvére.
Argó: hajó, amin Jason és a többi görög hős az aranygyapjú
megtalálására indult.
argonauták: a görög mitológia hőscsoportja, akik Jasonnal az Argó
fedélzetén az aranygyapjú keresésére indultak.
árnyékutazás: Hádész gyermekeinek és az Alvilág lényeinek kedvelt
utazási módja. Oda jutnak általa, ahová szeretnének, de nagyon fárasztó.
A római kolosszus (Colossus Neronis): Nero császár hatalmas
bronzszobra. Később napkoronát illesztettek a fejére, és napistenné
alakították.
Artemisz: a vadászat és a hold görög istennője; Zeusz és Létó lánya,
Apollón ikertestvére.
Artemisz vadászai: szüzek, Artemisz hű szolgái. Szüzességi
fogadalmukért cserébe a legjobb vadászokká válhatnak, és az örök ifjúság a
jutalmuk.
 Aszklépiosz: a gyógyítás istene; Apollón fia; templomában
egészségügyi központ működött.
Athéné: a bölcsesség görög istennője.
Athéné Parthenosz: Athéné óriási szobra, az egyik leghíresebb görög
szobor.
Augustus császár: a Római Köztársaság alapítója és első császára;
Julius Caesar fogadott fia és örököse (ld. Octavianus).
batávok: ősi népcsoport, akik a mai Németország területén éltek;
germán származású szárazföldi egység a római hadseregben.
birodalmi arany: ritka fém, ami halálos a szörnyekre, a Pantheonban
szentelték meg, létének titkát az uralkodók szigorúan őrzik.
Briszéisz: királyné, akit Akhilleusz rabnőként elhurcolt a Trójai Háború
során. Ebből viszály keletkezett Akhilleusz és Agamemnón között, így
Akhilleusz végül nem harcolt a görögök oldalán.
Büntetés mezeje: az Alvilág egy része, ahová a gonoszok kerülnek a
haláluk után, hogy örökké bűnhődjenek.
Ceres: a földművelés római istennője. Görög alakja: Démétér.
Cloacina: a római csatornarendszer istennője.
Colosseum: ovális alakú épület Rómában. Ötvenezer férőhelyesnek
építették. Gladiátorharcokat és egyéb szórakoztató látványosságokat
tartottak benne a nép számára, például hajócsatákat, vadászatokat,
kivégzéseket, híres harcok újrajátszását vagy drámákat.
Daidalosz: a görög mitológia híres feltalálója, aki Krétán megépítette a
Labirintust, ami a Minótaurosz, a félig ember, félig bika lény lakhelyéül
szolgált.
Daphné: gyönyörű nimfa, aki felkeltette Apollón figyelmét. Később
babérfává változott, hogy az isten ne háborgathassa.
Démétér: a földművelés görög istennője, a titán Kronosz és Rhea
gyermeke. Római alakja: Ceres.
dimachaerus: római gladiátor, aki egyszerre két karddal harcolt.
 Dionüszosz: a bor és a mulatozás görög istene, Zeusz fia. A Félvér
Tábor igazgatója.
Domus Aurea: Nero császár extravagáns villája az ókori Róma
szívében. A nagy római tűzvész után épült.
drakón: hatalmas sárga-zöld sárkánygyík. A nyaka lebenyes,
hüllőszemei és hatalmas karmai vannak. Mérget okád.
driádok: erdei nimfák.
Erebosz: a Hádész és a föld közötti sötét térség.
Erósz: a szerelem görög istene.
Erütheia: sziget, Apollón szerelmének, a küméi szibillának eredeti
lakhelye. Apollón később rábeszélte, hogy költözzön el onnan, és cserébe
hosszú életet ígért neki.
falanksz: erősen felfegyverzett zárt katonai alakulat.
Félvér Tábor: a görög félvérek kiképzőtábora a New York-i Long
Islanden.
Gaia: görög földistennő, a titánok, a küklopszok és a szörnyek anyja.
germánok: a Rajna folyó nyugati részén élő törzs.
Gorgók: három szörnynővér, akiknek haj helyett mérges kígyók nőnek
a fején. A leghíresebb közülük Medusza, akinek pillantása kővé változtatja
az embereket.
görögtűz: tengeri csatákban használt robbanófegyver, ami a vízben is
égve marad.
Hádész: halál és gazdagság görög istene; az Alvilág ura.
Hádész Háza: alvilági terület, ahol Hádész, a görög halálisten és
felesége, Perszephoné uralkodik az elhunytak lelke fölött.
hárpiák: szárnyas, nőnemű lények, nevük jelentése: felragadók.
Hébé: a fiatalság görög istennője, Zeusz és Héra gyermeke.
Hekaté: a varázslat és a keresztutak istennője.
 Héphaisztosz: a tűz, a kézművesség és a kovácsok görög istene, Zeusz
és Héra fia, Aphrodité férje.
Héra: a házasság görög istennője, Zeusz felesége és nővére.
Hermész: az utazók és a kommunikáció istene a görögöknél, ő vezeti a
lelkeket a halálba.
Hérodotosz: görög történetíró, a „Történetírás Atyja”.
Hesztia: a családi tűzhely görög istennője.
hettiták: a mai Törökországban és Szíria területén élt népcsoport,
gyakran keveredtek konfliktusba az egyiptomiakkal. Híresek voltak harci
szekereikről.
hippodrom: görög stadion, ahol ló-és szekérversenyeket tartottak.
hippokamposz: félig ló, félig hal mitológiai lény.
Hüakinthosz: görög hős, Apollón szeretője. Diszkoszversenyre hívta
ki Apollónt, de a verseny közben meghalt.
Hüpnosz: az alvás görög istene.
ikhór: az istenek és a halhatatlanok arany vére.
imperátor: parancsnok a Római Birodalomban.
Írisz: görög szivárványistennő, az istenek hírnöke.
Julianus-dinasztia: az actiumi csatától (Kr. e. 31) Nero haláláig (Kr. u.
68) eltelt időszak.
Jupiter Tábor: a római félistenek kiképzőhelye Kaliforniában. Az
Oakland-hegység és a Berkeley-hegység között található.
Kalliopé: az epikus költészet múzsája; több fiú, például Orpheus anyja.
Kalüpszó: a titán Atlasz lánya, egy nimfa, aki Ógügié szigetén élt. Sok
évig nála élt Odüsszeusz is.
karposz: gabonaszellem.
Kasszandra: Priamosz király és Hekubé királyné lánya; látnoki
képességekkel bírt, de Apollón megátkozta, ezért senki sem hitt neki. A
trójai falóról szóló jóslatát is figyelmen kívül hagyták.
 katapult: hadászati eszköz, amit tárgyak hajítására használtak.
kentaur: félig ember, félig ló teremtmény.
Khaosz: a dolog létezését megelőző űr, belőle születtek az első istenek.
Kheirón: kentaur; a Félvér Tábor igazgatója.
khitón: görög ruhadarab; ujjatlan vászon-vagy gyapjúruha, amit a
vállon dísztűvel, a derékon övvel rögzítettek.
Khrüszothemisz: Démétér lánya, akibe Apollón szerelmes lett egy
zenei verseny során.
Kilences Bungaló: egy titkos műhely, amit Leo Valdez fedezett fel a
Félvér Táborban. Tele van különféle fegyverekkel és szerszámokkal.
Valószínűleg a félistenek között dúló polgárháborúból származik, és kétszáz
éves.
Kirké: a varázslat görög istennője.
Klütaimnésztra: a spártai király és királyné lánya; később
Agamemnón felesége lett, akit meggyilkolt.
krétai: Kréta szigetéről való.
Krommüón: falu az ókori Görögországban, ahol egy óriás vademse
randalírozott. Thészeusz végül megölte az állatot.
Kronosz: a tizenkét titán legfiatalabbika, Uranosz és Gaia fia, Zeusz
apja. Az anyja parancsára megölte apját. A sors, a betakarítás, az
igazságszolgáltatás és az idő titánja. Római alakja: Saturnus.
kurészek: páncélos táncosok, akik a csecsemő Zeuszt bújtatták az apja,
Kronosz elől.
küklopszok: az óriások ősi faja, egyetlen szemük van a homlokuk
közepén.
Küréné: vadásznő, akibe Apollón beleszeretett, miután meglátta, hogy
oroszlánokkal birkózik. Apollón később nimfává változtatta, hogy
meghosszabbítsa az életét.
Labirintus: föld alatti útvesztő, amit eredetileg Kréta szigetére
építettek Daidalosz tervei szerint a félig ember, félig bika Minótaurosz
őrzésére.
 Laomedón: trójai király, Zeusz büntetésből hozzá küldte szolgának
Poszeidónt és Apollónt, miután azok megsértették őt.
Lepidus: római patrícius és katonai parancsnok, aki triumvirátust
alakított Octavianusszal és Marcus Antoniusszal.
Létó: Zeusz kedvese, Artemisz és Apollón anyja. Az anyaság istennője.
Lupercalia: pásztorünnep, február 13-tól 15-ig tart. Célja a gonosz
szellemek elűzése, a város megtisztítása, az egészség és a termékenység
erősítése.
Lüdia: római provincia. Itt találták fel a kétfejű bárdot, a pénzérmét és
a kiskereskedelmet.
Marcus Antonius: római politikus és tábornok, aki triumvirátust
alakított Lepidusszal és Octavianusszal. Együttes erővel legyőzték Caesar
gyilkosait. Viszonyt folytatott Kleopátrával.
Marszüasz: szatír, aki dalversenyre hívta ki Apollónt, de vesztett, ezért
élve megnyúzták.
Médeia: Hekaté követője, az antik világ egyik legnagyobb
varázslónője.
mellvért: bőrből vagy fémből készült páncélzat, ami egy mell-és egy
hátlemezből áll. A görög és a római katonák viselték. Gyakran gazdagon
díszített, az izmokat formázza.
mennyei bronz: ritka, görög fém, ami halálos a szörnyekre.
Midász: király. Bármi, amihez hozzáért, arannyá változott. Marszüaszt
nevezte meg győztesként az Apolló és Marszüasz közötti dalversenyen, ezért
Apollón szamárfület varázsolt rá.
Minósz: kréta királya, Zeusz fia. Minden évben kiválasztottak hét fiút,
hét lányt, akiket a Labirintusba küldtek, hogy felfalja őket a Minótaurosz.
Halála után az Alvilág bírájává választották.
Minótaurosz: bikafejű és embertestű szörny, Minósz krétai király fia.
A Minótauroszt a Labirintusban tartották, mindenkit megölt, akit beküldtek
hozzá. Thészeusz végzett vele.
 Mithridatész: Pontosz és Kis-Örményország királya Észak-
Anatóliában (jelenleg Törökország), kb. Kr. e. 120-tól 63-ig. A Római
Köztársaság egyik legfélelmetesebb és legsikeresebb ellensége, aki ellen a
késő Római Köztársaság három kiemelkedő tábornoka harcolt a
mithridatészi háborúkban.
mürméké: óriáshangya-szerű lény, ami méreggel bénítja meg a
zsákmányát. Különféle fémek, elsősorban az arany őrzője.
Nemeszisz: a bosszú görög istennője.
Nero: római császár, Kr. u. 54-től 68-ig uralkodott. A Julianus-dinasztia
utolsó tagja.
Niké: a győzelem, az erő és a gyorsaság istennője a görögöknél.
nimfa: a természet erejének női megtestesítője.
Niobé: Tantalosz és Dióné lánya. Hat fiát és hat lányát veszítette el,
akiket Apollón és Artemisz ölt meg anyjuk rátartisága miatt.
noszosz: pestis-és betegségszellem.
Octavianus: Róma alapítója, a Római Birodalom első császára, Julius
Caesar fogadott fia és örököse (ld. még Augustus Caesar).
Odüsszeusz: Ithaka legendás, görög királya és Homérosz eposzának
hőse (Odüsszeia).
Ogügié: egy sziget, ami Kalüpszó otthona és börtöne is egyben.
Olimposz-hegy: a tizenkét olimposzi isten otthona.
Omphalosz: a világ közepét – avagy köldökét – jelző kőoszlop.
palikoszok: Zeusz és Thaleia ikerfiai, a gejzírek, termálforrások
istenei.
Pán: a vadon görög istene, Hermész fia.
Pandóra: az első halandó nő. Az istenek teremtették, mindegyik isten
különleges ajándékkal kedveskedett neki. Kinyitott egy szelencét, ezzel
rászabadította a gonoszt a világra.
Parthenon: görög templom az Akropoliszon, amit Athéné istennőnek
szenteltek.
 Patroklosz: Menoitiosz fia, szoros barátságot ápolt Akhilleusszal,
mivel együtt nevelkedtek. Meghalt a trójai háborúban.
Pegazus: szárnyas ló, Poszeidón gyermeke.
Péleusz: Akhilleusz atyja. Amikor feleségül vette Thetiszt, a tengeri
nimfát, az esküvőn több isten is jelen volt. Nézeteltérés támadt köztük, ami
végül a trójai háborúhoz vezetett. A Félvér Tábor őrsárkánya róla kapta a
nevét.
Perszephoné: a görög Alvilág királynője. Hádész felesége, Zeusz és
Démétér lánya.
Pheidiasz: híres görög szobrász, az Athéné Parthenosz alkotója.
Polüphémosz: Poszeidón és Thoósza egyszemű gyermeke, egy
küklopsz.
Poszeidón: a görög mitológia tengeristene. Kronosz és Rhea gyermeke,
Zeusz és Hádész fivére.
praetor: Róma választott magistratusa, azaz főtisztviselője. A hadsereg
parancsnoka.
Prométheusz: a titán, aki megteremtette az embereket, és ellopta nekik
a tüzet az Olimposzról.
Püthia: erre a névre hallgat a Delphoi Orákulum.
Püthón: kígyószörny, Gaia vele őriztette a delphoi jósdát.
Rhea Silvia: a titánok királynéja, Zeusz anyja.
Saturnalia: ősi római ünnep, amit Saturnus (Kronosz) tiszteletére
rendeznek.
siccae: rövid ívelt pengéjű kard, az ókori Rómában használták.
Spárta: városállam az ókori Görögországban, főleg gyalogságáról volt
híres.
szatír: görög erdőisten, félig kecske, félig ember.
Szibilla: jósnő.
Szibillák könyve: rímes formában írt görög próféciák könyve.
Tarquinus Superbus, Róma királya szerezte meg egy jósnőtől. Nehéz
időkben mindig ehhez a könyvhöz fordultak segítségért.
sztűgiai vas: mágikus fém, amit a Sztüxben kovácsolnak. Elnyeli a
szörnyek esszenciáját, és egyaránt veszélyes a halandókra, az istenekre, a
titánokra, az óriásokra, a szellemekre és az alvilági lényekre.
Sztüx folyó: a világ és az Alvilág határát jelző folyó.
Talósz: óriási, ember alakú, önműködő bronzszerkezet. A krétai
partokat védte a betolakodóktól.
Tantalosz: görög király, aki annyira jóban volt az istenekkel, hogy az
asztalukhoz engedték, amíg el nem pletykálta a titkaikat a földön. Akkor az
Alvilágba küldték, ahol „tantaloszi” kínokat szenvedett. Egy tóban kellett
állnia, ami fölé egy gyümölcsfa ága hajolt, de sem a vízből nem ihatott, sem
a gyümölcsből nem ehetett.
Tartarosz: Gaia férje, a mélység szelleme; az óriások apja, egyben az
Alvilág legmélyebb bugyra.
Theodosius: a Római Birodalom utolsó egyeduralkodója, arról híresült
el, hogy az összes ókori templomot bezáratta a császárság területén.
Titánháború: nagyszabású, tíz éven át tartó csata, amit a titánok és az
olimposziak vívtak egymással, és aminek eredményeként végül az
olimposziak foglalták el a trónt.
titánok: Gaia és Uranosz gyermekei, akik az aranykorban uralkodtak,
és akiket később a fiatalabb istenek, az olimposziak letaszítottak trónjaikról.
trák: Trákia területéről származó. A régió a mai Bulgária, Görögország
és Törökország határán terült el.
triérész: három evezősoros görög hadihajó.
triumvirátus: három ember politikai szövetsége.
Trója: római város, ami a mai Törökország területén feküdt. A trójai
háború színhelye.
trójai háború: a görögök (akhájok) háborúja a trójaiak ellen, akiknek
Parisz nevű hercege elrabolta Helenét a spártai király, Menelaosz oldaláról.
Trophóniusz: görög férfi, aki halála után Orákulummá változott, és
Trophóniusz barlangjába költözött. Félelmetes jelenség hírében állt.
 Trophóniusz barlangja: mély szakadék a Trophóniuszi jósda
területén; rendkívül keskeny a bejárata, ezért a látogatók csak hanyatt fekve
tudtak bejutni a belsejébe. A látogatók félelmetes beszámolói miatt
„Rémálmok barlangja” néven is ismert.
Tükhé: a szerencse görög istennője, Hermész és Aphrodité lánya.
Tüphón: a legfélelmetesebb görög szörny, sok híres szörny, köztük
Kerberosz, az Alvilág bejáratát őrző gonosz többfejű kutya apja.
Új Róma: város a Jupiter Táborban, ahol a félistenek békében élhetnek,
és nem zavarják őket sem a halandók, sem a szörnyek.
Uranosz: az ég istene, a titánok atyja.
Zephürosz: a nyugati szél görög istene.
Zeusz: a görög égisten, az istenek királya.
 más néven „az istenek krónikása” (Publisher’s Weekly), öt
RICK RIORDAN,

nagy sikerű ifjúsági könyv-

sorozat szerzője, amik milliós példányszámban keltek el szerte a világon.
Ezek közül a Percy Jackson és az olimposziak, valamint Az Olimposz hősei
magyar nyelven is megjelent.
Rick tizenöt évig tanított történelmet és angolt magán-és állami
iskolákban a San Francisco-öböl környékén és Texasban. 2002-ben, az
iskolájában először, Mestertanár díjjal tüntették ki.
Riordan munka mellett kezdett regényeket írni felnőttek számára. Tres
Navarre című krimisorozata három országos díjat is nyert a kategóriájában.
Riordan akkor kezdett érdeklődni az ifjúsági irodalom iránt, amikor
esténként, lefekvés előtt A villámtolvajból olvasott fel legidősebb fiának.
Mára több mint harmincöt országban jelent meg kötete harmincötmillió
példányban.
Rick a szerzője egy másik bombasikerű sorozat, a 39 kulcs első
kötetének, a Csontlabirintusnak is.
Rick Riordan ma már kizárólag írással foglalkozik. Bostonban él
feleségével és két fiával.

Az író honlapja: www.rickriordan.com

Kövesd őt a Twitteren is: @camphalfblood

 Méltatások

„Ezt nem hiszem el! Rick bácsi megint megcsinálta! Borzasztó magasra
tette a lécet, és átugrotta. Újat mutatott, mégis ugyanaz maradt.”
Dia9117 (moly.hu)

„…engem ezzel sikerült megint megvenni kilóra.”

LiliAndi (moly.hu)

„Rick bácsiban eddig sem csalódtam, és most sem kellett. Apollón

pedig továbbra is a szívem csücske maradt. A megszokott zsenialitás, egy
csipetnyivel több szórakozás, mint a Percy-sorozatokban, és persze maga
Percy.”
zsebibaba007 (moly.hu)
„Ez a könyv mindenkinek tetszeni fog, aki szereti a Percy Jackson-
sorozatot. Rick Riordan zseniális író, és továbbra is mindent elkövet, hogy a
közön-
sége, fiatalok és idősek egyaránt (52 éves vagyok!), műveltebb legyen, és jól
szórakozzon!”
Rural Girl (amazon.com)
„Humor / Ütős poénok – pipa
Ironikus, szarkasztikus főszereplő – pipa Szenzációs kémia a szereplők
között – pipa Csavarok és rejtett csapdák – pipa”
James Trevino (goodreads.com)
„Elvárások:
Ajánlom, hogy patent legyen, különben sírok.
Amit kaptam:
Ez nagyon patent volt, sírok.”
 ambsreads (goodreads.com)
„Képzeld el, hogy isten vagy – önelégült, gyönyörű, hatalmas, minden
az öledbe hull, a híveid ajándékokkal kedveskednek és áldozatokat mutatnak
be neked. És akkor büntetésből gyarló emberré változtatnak. Sőt! Ragyás
kamasszá! Gondolatban még a fellegekben jársz, de a tested már a földhöz
szegez. (…) Ehhez tegyük hozzá Rick Riordan csodálatos stílusát, és egy
vidám könyv lesz a végeredmény. Már az első bekezdésnél széles mosoly ült
ki az arcomra, és végig ott is maradt.”
George Jankovic (goodreads.com)
 Tartalom

1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
31.
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
APOLLÓN-SZÓTÁR
Méltatások