Böszörményi Gyula

Gergő és az álomvámpírok I.

JONATHAN MILLER BUDAPEST, 2005

© Böszörményi Gyula, 2005

A borítón Fábián Noémi grafikája látható
Belső illusztrációk © Fábián Noémi
Borítóterv Bohus Károly
 Olgi néni emlékére,
kinek meséi nélkül soha nem váltam volna íróvá
 Tartalom
I. Csata a Csillanó Csermelyben
II. Karto, Grá fia
III. A leányrablók
IV. Pusztajáró Tas
V. Bűbájedzés
VI.Az álomstopposok
VII. Kamorka-tükre
VIII. Mészike, Csokonya és Csörge
IX. Az Éjtáltos
X. Tűzvész Csartadoroson
XI. A szellemszusz-meghajtás
XII. Sárláb Simon és a farkasölő
XIII. A galetkik világa
XIV. Az álomvámpír
XV. Atvy Morodur, a nyomozó
XVI. A trappkarambol
XVII. Bűbájcsoki, rendelésre
XVIII. A Sártenger

ÁLOMFOGÓ VARÁZSLAT!
 I.

Csata a Csillanó Csermelyben

Vannak történetek, melyek ugyanazzal a mondattal kezdődnek, mint amelyikkel
majdan végződni fognak.
Ez is egy ilyen történet.
„Senki nem tudja megnevezni a Révülők Világának főtáltosát" − gondolta Farkas,
miközben a ház hűvös téglafalának vetette a hátát. A Csallókapu fölött fénylő telihold
ezüstfehérre festette a tündeváros csendes utcácskáit − „Ha Kende a távozása előtt
megnevezi az utódját, most nekünk sem volna ennyire nehéz a dolgunk. Minden éjjel
újabb és újabb bűvös bűnesethez riasztják az Álomfelügyeletet. Tegnap elvetemült
vágyálom-tüzérekre, korábban éberek álmába illetéktelenül besurranó rémálom-
varangyokra csaptunk le. Ráadásul a bűbájos bűnözők egyre veszélyesebbek, s olykor
nem riadnak vissza a halálos átkok használatától sem, mikor sarokba szorítjuk Őket"
Az ifjú sámán megpróbálta elhessegetni komor gondolatait. A szűk utca csendes volt,
az idő későre járt, de Farkas szinte érezte rejtőző társai jelenlétét. Az Álomfelügyelet
ügynökei körülvették a Csillanó Csermely fogadót, és csak a megbeszélt jelre vártak
Olykor feltűnt egy-egy hazasiető, vagy épp valamelyik suttyanó-kaput kereső járókelő.
Csallókapu virágzásnak indult, mióta életre kelt a Tizedik Jurta, s Illangó királynő
ismét elfoglalhatta méltó helyét a Révülők Világának vezetői között Megnőtt az
átutazók száma, újjáépítették a legtöbb suttyanó-kaput − amelyek átjárást biztosítottak
az álomvilágok és a Valóság között és fellendült a kereskedelem.
Csakhogy a Világfa mindennapjai valahogy egyre zűrösebbé váltak mostanság. Kende
táltos „elfelejtette” megnevezni az utódját, sőt még csak halovány utalást sem tett rá,
hogy kinek kellene betöltenie a főtáltosi rangot. Egyelőre nem sok szó esett a dologról,
hiszen az ősi hagyományok szerint a Sárkányőrök új vezetőjének egy esztendőn át
rejteznie kell, mikor is majd hivatalosan bejelentik a kinevezését. Az azonban, hogy a
nevét sem tudták, nyugtalanította a révülőket. S tán épp ez a lappangó feszültség volt
az oka, hogy soha nem látott méreteket öltött a bűbájos bűnözés.
Farkas érezte a combján Toportyán forró leheletét. A hatalmas segítő állat néma
árnyként, rezzenetlenül állt mellette, jó vadászként ügyelve rá, hogy még a szeme
csillanása se árulja el a jelenlétét. Túlságosan rég üldözték már a zsákmányt, semhogy
hibát vétsenek az utolsó pillanatban.
A Csillanó Csermely fogadó ajtaja hirtelen kitárult. Farkas még inkább igyekezett a
falhoz lapulni, hogy elkerülje a telihold fényét. Tekintete a kicsiny teret fürkészte,
amelynek közepén szökőkút csörgedezett. A fogadóból még ezen a kései órán is vidám
zene szűrődött ki. Laborc, az ivó tulajdonosa sose zárt be addig, míg egy vendég is
akadt a söntés körül. Vendég pedig szinte mindig volt a Csillanó Csermelyben, hiszen
az épület átjárást biztosított a tündérek városa és a Világfa Törzsszintjének egyik
gyönyörű, erdővel borított álomvilága között.
A tárt ajtóban karcsú alak torpant meg. Arra várt, hogy a benti fényesség után szeme
hozzászokjon a kinti sötétséghez. Farkas látta, hogy a vendéglő ivójában bokorugró
tündérek vidám társasága épp összetolt három asztal.t Az ifjak harsányan nótáztak, és
újra meg újra összecsapták fakupáikat.
„Ezek a legények még gondot okozhatnak!" − morfondírozott a sámán bosszankodva. −
„Addig kortyolgatják az erjesztett nektárt, míg el nem száll a józan eszük, s akkor kitör
a verekedés."
A Csillanó Csermelyből távozó alak végre becsukta az ajtót és fürge léptekkel átvágott
a téren. Egyenesen azt az utcasarkot célozta meg, ahol Farkas rejtőzött, s miután
meggyőződött róla, hogy senki nem követi, besurrant az épület árnyékába.
− Odabenn van − súgta, mi több, szinte lehelte az ifjú sámán fülébe.
− Te ittál Zakariás! − mordult megdöbbenve Farkas, és elfintorodott a fiatal elf
leheletétől.
− Muszáj volt legurítanom egy korsó erjesztett kamillanektárt, sámánka − vigyorgott a
fiú. − Van odabenn néhány legény, akik épp a tündérettségijüket ünneplik. Ha nem
fogadom el a...
− Most inkább hallgass, mert máris szédelgek a leheletedtől − Farkas a fiú szájára
tapasztotta a tenyerét − Megfeledkeztél róla, hogy az Álomfelügyelet különleges
osztagának gyakornoka vagy. Erről Böffeg sámán is értesülni fog!
Zakariás Toportyán felé fordította bánatos tekintetét, de a segítő állattól sem kapott
együttérzést. Farkas lassan levette tenyerét az elf kölyök arcáról, s miközben fél
szemmel továbbra is a fogadót figyelte, ismét rámordult.
− Beszélj végre, mit láttál?
− Mint már mondtam, a banya odabenn van − válaszolt immár komoly arccal Zakariás.
− Az ajtótól balra, a legsötétebb sarokban ül, magányosan. Egészen becsavarta magát
a rongyaiba, de azért felismertem.
− Rendben − biccentett a sámán. − Most én megyek be. Szólj a többieknek, hogy
várjanak néhány percet, azután kövessenek. Amíg nem adok jelt, senki ne mozduljon!
− Úgy lesz! − buzgólkodott felderülve a tündefi, s már el is tűnt a házak árnyékában.
Farkas, oda sem nézve, megveregette Toportyán bundás nyakát, miközben másik
kezével kitapogatta az inge alá rejtett bűbájostort.
− Te most itt maradsz, cimbora − súgta az ordasnak − Ha a banya együtt látna minket,
nyomban rájönne, hogy őt keressük.
A segítő állatnak nem tetszett az ötlet, de belátta, hogy gazdájának igaza van. Lelapult
a fal tövébe, s parázsló tekintettel figyelte, amint Farkas könnyed léptekkel átvág a
téren, egyenesen a Csillanó Csermely irányába. A sámán érezte, hogy gombóccá
zsugorodik a gyomra. Harmadik hete nyomozott az álomcsempész után, aki ránézésre
csupán egy szerencsétlen, rongyos banya volt, de valójában a legelvetemültebb
gonosztevők útját járta. Olyan álomtárgyakat csempészett egyik világból a másikba,
sőt, olykor a Valóságba, melyek puszta birtoklása is hosszú börtönbüntetést , netán
kellemetlen átkokat vonhatott a fejére. Farkas rájött, hogy a banya itt, a fogadóban
akarja átadni legfrissebb szerzeményét az orgazdának. Ha sikerül üzletkötés közben
tetten érni őket, mindkettejüket hosszú-hosszú időre bűbájketrecbe dughatják.
Amint kinyitotta a Csillanó Csermely ajtaját, szinte mellbe vágta a bentről áradó
meleg és zaj. Ráadásul a bűbájlámpások sárga fénye, mely messziről oly barátságos
volt, most elvakította, ezért várnia kellett néhány pillanatot, mielőtt belépett a zsúfolt
helyiségbe. Több kíváncsi szempár is felé fordult, de mivel nem volt rajta semmi
különös, a legtöbben nyomban visszatértek addigi dolgukhoz. Az összetolt asztalok
körül úgy húsz fiatal tünde harsánykodott, de rajtuk kívül is akadt még szép számmal
vendég. Laborc, a csapos, épp egy hatalmas tálca csigacsusszantót helyezett az
ünneplők elé. Az apró, csiszolt üvegpoharakon vadul szikrázott a lámpások fénye.
Farkas rosszallóan figyelte, amint a tündekölykök egymást kurjongatással biztatva,
felhajtják a méregerős, átlátszó pálinkát. A csigacsusszantó még a felnőtt révülők
számára is „kegyetlen" italnak számított. Néhány suhanc képe bíborvörösre váltott,
amint lenyelte a bűzös, olajos folyadékot − a többiek ezen remekül mulattak.
Farkas bezárta maga mögött az ajtót, majd határozott léptekkel a söntéshez ment. A
pult mögé visszatérő Laborc − lópatás lábai hangosan döngették a padlódeszkákat −
kérdőn nézett rá.
− Forró karamellát − mondta Farkas. Miközben a csapos hátat fordított neki, hogy
elkészítse az édes italt, ő óvatosan megszemlélte az ivó többi vendégét.
A hátsó fertályban hat asztalnál is ültek. Két törpe mogorván szopogatta habos ír sörét,
mellettük öt pilleszárnyú apróság kacarászott. Mozdulataikból könnyen ki lehetett
találni, hogy épp a szakállas bányászokra tesznek ócsárló megjegyzéseket. A többi
vendég sem volt feltűnőbb vagy érdekesebb náluk, leszámítva talán a jobb sarokban
derengő őst, vagyis szellemet. Az egykor nyugati varázslóként élt férfi kísértetarcán
rengeteg szenvedés, gyötrődés, kín hagyott nyomot. Nagy köpönyegét ráterítette a
székre, amelyen ült, de ami még így is látszott − bár csak halványan − a testén
keresztül. Hosszú, loncsos haját számos ősz tincs tarkította, fekete varázspálcája az
asztalon, a keze mellett hevert.
Farkas tekintete lassan továbbvándorolt, s végül egyetlen pillanatra megállapodott
azon, akit keresett. A banya szemközt ült az ajtóval, egészen közel a fogadó hátsó
kijáratához. Szürke rongyokba csavart alakja úgy festett, mintha valaki nagy halom,
kidobásra szánt kacatot hagyott volna a széken.
− Tessék, a karamellád! − hallotta Laborc hangát az ifjú sámán. A bögre barátságosan
koppant a pulton. − Aztán mi járatban erre, ked...
Farkas még időben fordult vissza a csaposhoz és hunyorított rá figyelmeztetően.
Laborc elég furcsaságot látott már életében ahhoz, hogy most nyomban megértse őt
− Ahogy a vendég kívánja − vigyorodott el, majd koszos törlőrongyával két
türelmetlenkedő varázslótanonc felé legyintett.
− Jövök már, csigavér!
Farkas belekortyolt a forró karamellába. Tudta, hogy most ismét csak várakoznia kell.
Hamarosan újra nyílt a fogadó ajtaja, s a küszöbön hatalmas darab, állatbőrökbe és
csúcsos sipkába öltözött révülő jelent meg. Legalább két méter magas volt,
sárdagasztó csizmájáról ragacsos földkoloncok potyogtak, bozontos szakállából lápi
bűz áradt. Mindez egyértelművé tette, hogy nemrég érkezhetett Csallókapu egyik
suttyanóján keresztül, méghozzá olyan álomvilágból, ahol talán csak az alligátorok és
varangyok érzik otthon magukat. A fickó szúrós szemmel pásztázta végig a
vendégsereget, megvetően fintorgott a mulatozó bokorugrók láttán, majd sietős
léptekkel a banya asztala felé indult. Mikor Laborc meg akarta kérdezni tőle, hogy kér-
e valamit, lapátkezével csak intett, elhessegetve a csapost. Farkas a bögréje fölé
hajolva figyelte minden mozdulatát. A medve méretű révülő leült a „rongyhalommal”
szemben, és halk, mormogó beszélgetésbe merültek. Egyetlen perc sem telt bele, s a
banya kicsi, zöld falevelekbe kötött csomagot tett ki az asztalra.
Eljött a pillanat! A sámán hátat fordított a pultnak és jobb kezét az inge alá csúsztatta.
Tudta, hogy az ablakon át figyelik őt, így jelnek ez is bőven elegendő lesz. A csomag
idő közben eltűnt a nagydarab fickó irdatlan markában, majd helyette csörgő
aranyérmékkel telt vászonzacskó zörrent az asztalra.
Farkas ellökte magát a pulttól, hogy óvatosan az üzér mögé kerüljön. Ekkor azonban a
fogadó bejárati ajtaja váratlanul kivágódott.
− Senki se mozduljon! Itt az Álomfel…!
A küszöbön Zakariás állt, terpeszbe vetve lábait. Kissé imbolygott a korábban
elfogyasztott erjesztett nektártól. Zavaros tekintete a helyiséget fürkészte, remegő
kezében halovány szikráktól sercegett a bűbájostor.
Az ifjú sámán rögvest megértette, mi történt, s az iszonyú felismeréstől kiverte a víz.
Odakinn az Álomfelügyelet legtapasztaltabb ügynökeinek kellett volna várakozniuk,
hogy − Farkas jelére − berontsanak az ivóba, és pillanatok alatt lefegyverezzenek
mindenkit. Csakhogy nem kapták meg az ifjú sámán üzenetét! Az öntelt tündegyakornok
magának akarta a dicsőséget, ezért nem riasztotta őket. Talán abban reménykedett,
hogy ha segítség nélkül fogja el a csempészeket, akkor elnézik neki a szolgálatban
elkövetett italozást.
Zakariás nem tudta befejezni a mondatot. A vendégek meghökkenve fordultak felé, így
ők nem láthatták, amint az állatbőrökbe öltözött révülő bűbájostort ránt. A vérvörös
szikrákat köpködő átok átsüvített a fejük fölött és mellkason találta a
tündegyakornokot, aki nyomban összecsuklott. A térről behallatszott az Álomfelügyelet
révülőinek kiáltozása, de még hosszú másodpercek kellettek ahhoz, hogy az első
megérkezzék.
Farkas nem várhatott rájuk. A banya máris felpattant a székéről, s miután néhány
rontást küldött a hozzá legközelebb ülő vendégek felé, kirúgta maga alól a széket.
Bűntársa közben iszonyú bömböléssel iramodott a bejárati ajtó irányába, bár ő maga
sem gondolhatta komolyan, hogy át tudja magát verekedni az ügynökökön. Azért azt
elérte, hogy megállva a halott Zakariás fölött, eltorlaszolja a bejáratot. Vastag
bőrkabátján egyszerre több kábító rontás is sistergett, de a fickó keményen állta a
sarat, s mielőtt teljes súlyával rázuhant volna a vékonydongájú gyakornokra, még
kiküldött néhány átkot a sötétségbe.
Farkast azonban sokkal inkább érdekelte a banya. A piszkosszürke rongyhalom nem
rohant a saját vesztébe, annál sokkal több esze volt. Olykor eldurrantott egy-egy
rontást, ha valamelyik, félelemtől megzavarodott vendég túl közel került hozzá, de úgy
tűnt, ő maga nem esett pánikba. Az ifjú sámán kénytelen volt leguggolni, s az asztalok
fedezékében a nyomába eredni. Közben rátaposott valamire, s mikor lenézett, a
faleveles csomagocskát pillantotta meg, amit az üzér valószínűleg szándékosan dobott
el, nehogy az ügynökök nála találják meg. Farkas felemelte és megszimatolta a
zsákmányt: marihónalja-fű erős szaga áradt belőle. Szigorúan tiltott varázsfőzetek
alapanyaga volt ez a növény, mely már oly sok fiatal tünde életét tette tönkre. Aki
beszívta a fű páráját, az rövid időre legyőzhetetlen, bármire képes révülővé
változott − csakhogy többszöri használat után már képtelen volt meglenni nélküle.
A rabjává vált, s hogy megszerezze a következő, méregdrága adagot, azért akár ölni
is képes volt
Tehát ezt csempészte a banya!
A banya, aki közben elérte a Csillanó Csermely hátsó kijáratát, s épp a kilincsre
tette kosztól fekete, kacsos ujjait. Farkas felugrott, hangosan dörrentve
bűbájostorával.
− Darvadozz!
Az átok épp csak egyetlen hajszállal kerülte el a banya fejét. A rongyok sötét
rejtekéből gyűlölködő szempár villant a sámánra, majd a vénasszony kitárta az
ajtót, s átugrott a küszöbön. Farkas gondolkodás nélkül rohant utána. Tudta, hogy a
Csillanó Csermely hátsó kijárata egy távoli álomvilágba vezet. Aki innen átlép
rajta, amott egy odvas tölgy hasadékában találja magát.
Farkas mögött eltűnt a fogadó. A sámán átnyomakodott az odú mohos résén, s
kibucskázott az éjszakai holdfényben fürdő vadon pázsitjára. Arra számított, hogy a
banya várni fogja, ezért nyomban fedezékbe ugrott. Néhány szemhunyással később
Toportyán is előbújt a fa odvából. A szürkebundás, hallva, hogy a fogadóban kitört
a csetepaté, nyomban gazdája segítségére sietett, s természetesen akkor sem
tétovázott, mikor egy idegen álomvilágba kellett őt követnie.
A fák között teljes volt a csend, leszámítva azt a halk búgást, ami arra utalt, hogy a
közelben valaki kinyitotta az Ébredés Ajtaját. A sámánfi talpra szökkent, s nyomban
meg is pillantotta a kék derengést. Amint azonban közelebb ért hozzá, elhűlt benne
a vér.
Az Ébredés Ajtaja még mindig nyitva állt, bár a banya már korábban átléphetett
rajta. S Farkas azt is látta, hova menekült a rongyos csempész.
Az Ébredés Ajtaján túl a Valóság egy darabkája, egész pontosan Budapest nagyon
is könnyen felismerhető részlete, a Hősök tere látszott...

***

− Már megint lófertályos! − sóhajtott fancsali képpel Nyestike. Az étekosztó

konyhai boszorkány elengedte szőrös füle mellett a megjegyzést, és tekintélyes szeletet
csapott a gyanús színű húsból a tanonc tányérjára.
− Csituljon a gyomrod, kedves barátnőm − mosolygott rá az apró lányra Büvellő.
− Március elején járunk, úgyhogy ki kell még bírnunk néhány holdfordulóig a
sulikosztot.
Nyestike megadóan biccentett. Átóvakodott az étekosztók előtt lökdösődő tanoncok
tömegén, s vidáman csillogó tekintetével szabad ülőhelyet keresett maguknak. Az
Árnyjurta hatalmas étkezőjében, hosszú padok közé szorítva álltak a tölgyasztalok. A
zűrzavar annak ellenére általánosnak volt mondható, hogy Rosszfű Róna felügyelte az
ebédre gyülekezők seregét. A vén banya kampós orrának fenyegető árnya valóban
csendet teremtett ott, ahova éppen vetült, de nem lehetett egyszerre mindenhol jelen.
Egyetlen segítségével pedig, aki történetesen Lucaszéki Regehű asszonyság volt,
bizony nem sokra ment. ..
− Hoppá, hoppá, csak óvatosan, lelkecskéim! − zengett a vajákos tanerő mézesen
csöpögő hangja, amint néhány harmadikos tanonc egyszerűen félrependerítette őt,
miközben megközelítették a kiszemelt ülőhelyeket. − Nem való így tolakodni, kicsi
manókák. Hol marad az udvariasság? Hol a türelem és a...
A „manókák" meg sem hallották a pufók tanerő sápítozását. Két lépés után azonban
szemközt találták magukat a villámló tekintetű Rosszfű Rónával, aki szótlanul a
tányérjuk felé legyintett bűbájostorával. A tanoncok elkeseredve állapították meg,
hogy ínycsiklandó süteményeik a levegőbe emelkednek, majd süvítő zuhanórepüléssel
landolnak a levesükben.
− Jobb lesz elkerülni a banyát − súgta oda Büvellőnek Nyestike, miközben leültek
a helyükre. − Ma igencsak rontásosztó hangulatában van.
− Nem csodálom − Zsófi szinte lehelte a szavakat, nehogy a felügyelőbanya ráncos
fülébe jussanak. − Hajnalban gyakorlatra kísérte az elsősöket, s az egyik majdnem
belefulladt a Lidércmocsárba. Azt mondják, az idei tanonccsemetéknél még nem akadt
tehetségtelenebb társaság, mióta felépítették az Árnyjurtát.
A bűbájos kollégium, mely Erdély hegyei között, pontosabban a Pádisfennsík közepén
magasodott, a varázstudó-képzés egyik legkeményebb iskolájának számított a világon.
Ide szinte senki nem jött önként; talán az egyetlen kivétel maga Büvellő volt. A
tanoncokat általában büntetésből íratták be, vagy azért, mert a szüleiknek nem telt jobb
kollégiumra. A Rontáselhárítók és Szörnyszivatók Árnyjurtája „kárpótlásul" a
legmagasabb képzést biztosította a tanoncai számára. Aki itt sikeresen bűvdiplomázott,
arra végül nehéz pálya várt, de a Révülők Világának minden varázstudója tisztelettel
tekintett rá. Rontáselhárítóvá válni legalább akkora dicsőségnek számított, mint
amekkora őrültség volt ezt a szakmát választani.
− Mesélj már! − fészkelődött a helyén nyugtalanul Nyestike. − Minden izgi részletre
kíváncsi vagyok!
Zsófi tökéletesen tisztában volt vele, mi furdalja apró termetű barátnője oldalát. Előző
este ugyanis kikottyantotta, hogy levele érkezett, méghozzá nem is akárkitől. Tündefi
Irnek rótt néhány sietős sort egy kéregtekercsre, s kért meg egy, az Árnyjurtába
hivatalos ügyben látogató pilinkót, hogy kézbesítse azt Büvellőnek. A pilinkó, híven
hüvelyknyi méreténél ezerszer nagyobb pimaszságához, sokáig incselkedett a lánnyal,
míg végre egy röpke tasli-átok meggyőzte őt, hogy illő volna a küldeményt
mindenféle, pirulást okozó megjegyzés nélkül átadnia.
− Mit írt? − sürgette Nyestike Büvellőt, miközben hatalmas falat lófertályost tömött a
szájába. − Mvinde' phó évdeke'!
− Elhiszem, csakhogy egy úri lány ilyesmiről... − Zsófi látta, hogy ezzel a
kijelentésével csak még tovább csigázza Nyestike kíváncsiságát. Így inkább legyintett,
s közel hajolva hozzá, gyorsan elhadarta: − Annyit írt, hogy jól van, rengeteget tanul a
tündérek népéről Bors néni szolgálatában, és...
− Eph? − meresztett nagy szemeket Nyestike, s még a húst is elfelejtette tovább rágni.
− És rengeteget gondol rám, mivel úgy hiányzom neki, mint...
− Mint lánglidércnek a hidegzuhany! − harsant a lányok mögött Jégszem Soyana rekedt,
durva hangja. A vörös hajú tanonc harsány röhögéssel máris ment tovább, nyomában
az érte rajongó, jelenleg háromtagú bandával. Nyestike fel akart ugrani, hogy a
hallgatózók után vesse magát, de Büvellő megmarkolta fekete köpönyegét, és
visszahúzta őt a helyére.
− Hidd el, nem éri meg − mondta. − Soyana első óta utál engem, pedig néhányszor már
pórul járt emiatt. Én valahogy mégis sajnálom őt.
− Sajnálod? − kiáltott döbbenten Nyestike. − Ezt a tűzhajú, barlanghangú...
− Épp ezért! − vágott közbe a tanonc. − Rettenetes lehet fiatal lányként olyan hanggal
élni, ami még egy felnőtt férfi számára is túlságosan mélyről zeng.
Nyestike, aki maga is küzdött a saját „különcségével", mivel a koránál jóval
alacsonyabb volt, értőn biccentett.
− Talán igazad van, de azért nem kellene folyton belekötnie a gyengébbekbe − mondta,
majd a tekintetében ismét megcsillant az iménti, huncut fény. − Mesélj még Irnekről!
Valóban olyan csinos srác, ahogy mondják?
− Hát, nem is tudom − vont vállat Büvellő. − Csinosnak kell lennie, elvégre tündér.
Rajtuk szinte már átokként ül a szépség.
− A szépség mint átok? − kapott levegő után Nyestike. − Büvi, te olyan furán beszélsz
ma, mintha nem is...
Botlik Zsófi, aki csupán a révülők között használta a Büvellő nevet, ezen a napon
valóban nagyon furcsán érezte magát. A délelőtti tanórák alatt folyton elkalandoztak a
gondolatai, s a révülési gyakorlat idején álomlelke majdnem beszorult az osztályterem
falába, miközben át akart lebegni rajta. Pokolsári Zeke tanerő alig bírta kibűvölni a
gerendák közül, majd sokáig vizslatta őt átható tekintetével, de nem szólt semmit.
Büvellő ébredés óta úgy érezte, mintha valaki meg akarná érinteni a szellemvilágból.
Időnként hideg ujjak borzolták a haját, vagy könnyű lehelet simította a fülét. Persze
lehet, hogy csak képzelődött.
− Talán tavaszi fáradtság kerülget − mondta hirtelen, mikor rájött, hogy már percek óta
nem is hallja, mit duruzsol a fülébe Nyestike. − A szünetben benézek a vajákosokhoz.
Miközben beszélt, ránézett a barátnőjére, aki tátott szájjal, elkerekedett szemekkel
bámult vissza rá. Azután észrevette, hogy a hosszú asztal túloldalán ülő tanoncok
hasonlóképpen megdöbbentek valamitől. S végül meglátta az egyenesen felé száguldó
Rosszfű Rónát, akinek bal kezében kék szikrákat hányt a bűbájra előkészített ostor.
− Ne érjetek hozzá, és senki ne akarja eloltani! − rikácsolta a banya parancsoló
hangon.
Büvellő értetlenül állt fel a helyéről. Meg akarta kérdezni, miért bámul rá mindenki
ilyen borzadva. Ekkor azonban a fejét bíborvörös lángok borították be, s bár
forróságot nem érzett, a külvilág hangjai, fényei sem jutottak el többé hozzá.

***

A Gyémánt Jurta oly fenségesen, hatalmasan és lélegzetelállítóan magasodott a táj

fölé, mint mikor még a Hetek valóban heten óvták a Révülők Világát.

Mióta sámánná avatták, Farkas valahogy nem találta a helyét. Jelentkezett az

Álomfelügyeletnél, hogy gyakornokként őrizze a Világfa három szintjét, s a Valóságot
elválasztó határokat, de érezte: nem ez a hivatása. Folyton azon töprengett, milyen utat
szán neki a sors. Csakhogy senki nem maradt, akitől megkérdezhette volna. Édesapja
szelleme ugyanazon a napon vett tőle végső búcsút, mint amikor Kende. S bár a
révülők között akadt még számos bölcs és jó barátja, Farkas egyiküket sem tudta olyan
közel magához, hogy a sorsáról kérdezze őket.
Most meg itt ez az újabb eset, amivel képtelen volt megbirkózni. Négy nap telt el
azóta, hogy az Álomfelügyelet ügynökeivel lecsaptak a csempészekre. A Csillanó
Csermely fogadóban sikerült hatalmas felfordulást okozniuk elsősorban szegény
Zakariás ostobasága miatt. S bár elfogták a gyilkos üzért, valamint lefoglalták a
kétkilónyi marihónalja-füvet, a banya meglépett.
Legalábbis Farkas ezt jelentette a főnökeinek. Valójában azonban sikerült követnie
őt az Ébredés Ajtaján keresztül egyenesen a Valóságba. A vénasszony Budapestre, a
Hősök terére suttyant. Mire a sámánfi is átlépett a kapun (szerencsére a magyar
fővárosban jócskán elmúlt éjfél, így senki nem látta meg a „semmiből” felbukkanó
révülőket), a rongyos csempész már messze járt. Farkas éles szemét és kifinomult
ösztöneit azonban nem tudta becsapni. Előbb széles főutakon, majd egyre sötétebb,
csendesebb mellékutcákon surrant utána, hogy meglesse, hova igyekszik.
A banya úti célja azonban teljesen megdöbbentette. Farkas hosszú percekig állt az
ötemeletes, öreg és elhanyagolt bérház előtt, s többször is elolvasta a kapu melletti
táblát, mint aki nem hisz a szemének: MENTSVÁR − Fővárosi Hajléktalanszálló. Ez
állt rajta. A sámánfi végül összeszedte minden bátorságát és becsöngetett. Mogorva,
kialvatlan szemű öregúr lesett ki az apró ablakon, majd rövid úton elkergette Farkast.
Pimaszkodó suhancnak nézte, aki nem talál magának jobb szórakozást, mint a
hajléktalanokkal való kötekedést.
Gergő ezután három napig követte a banyát, s szinte mindent megtudott róla, amit
érdemes. A neve Csíkos Rozál, s talán hatvan év körül járhatott. A
hajléktalanszállókon lakott, mikor odakinn hűvös volt az idő, de akadt néhány
„kuckója" lebontásra ítélt bérházakban és külvárosi sikátorokban is. Reggelente
kukázni járt, délután a Vörösmarty téren, vagy a sétálóutcában kéregetett, míg el nem
zavarták a rendőrök. A Valóságban mindenki, aki ismerte Rozált, sültbolondnak
tartotta. Ha szóba állt valakivel, akkor folyton a Világfáról beszélt; a bűbájosokról, s
arról, hogy valaha ő is hírneves vajákos volt. Persze mindenki kinevette, sőt olykor
ordítva elzavarták, ha már nagyon az idegeire ment az ébereknek.
Farkas úgy gondolta, mindez csupán ügyes álca, hogy a csempész elrejtőzzék az
Álomfelügyelet ügynökei elől. A harmadik nap végére azonban rádöbbent, hogy Rozál
valóban bolond. Méghozzá nem csak az éberek, de a révülők között is annak számít.
Igaz, olykor csempészésre adta ősz fejét, hiszen még mindig képes volt Ébredés
Ajtaját nyitni, de a legtöbb bűbájos erő már elhagyta. Rengeteget ivott, száraz ajkai
közül folyton cigaretta fityegett elő, s legtöbbször homályos szemekkel meredt a
semmibe. A saját rémálmában élt, ami egyszerre játszódott a Valóságban és a
Gyökérszinten.
A sámánfit rettegéssel töltötte el a felismerés, hogy egy valaha tiszta szívű, okos
révülő is eljuthat idáig. S ebben a pillanatban rádöbbent, hogy ő képtelen letartóztatni
Rozált
Ezért jött hát a negyedik napon a Gyémánt Jurtához. Beszélni akart Böffeg
sámánnal, bevallva neki mulasztását, s kikérve a véleményét. Csakhogy az új főtáltos
felavatásáig ideiglenesen a Hetek vezetőjének kinevezett Böffeg immár negyedik órája
váratta őt az irodája előtt.
A Gyémánt Jurta hátsó traktusában húzódó, széles folyosó padlóját és nemezfalait
puha szőnyegek takarták, így zaj alig hallatszott, pedig számos garabonciás,
boszorkány és varázsló csörtetett el a padon ülő sámánfi előtt, aki türelmesen várt.
− Nem, erről szó sem lehet! − hangzott fel váratlanul Böffeg szava. Az iroda ajtaja
résnyire kinyílt tömzsi ujjak markolták a nemezlap szélét − Az utazás előtt már nem
lesz időnk kipróbálni a felszerelést, ezért a fedélzetre a legjobb minőséget akarom
mindenből! Szólj Hódfaroknak, hogy a vajákosok bőségesen olvassanak romlásgátló-
mondókakat a marhahúsra!
Ezzel a nemezlap felemelkedett, de Böffeg helyett Borzalag szakállas ábrázata
jelent meg, s az iroda máris újra becsukódott.
− Hát te? − hökkent meg az éppencsaknem-táltos, mikor Farkas, felpattanva a
padról, az útját állta.
− Böffeggel kell beszélnem − jelentette ki a sámánfi. − Hivatalos ügyben.
− Manapság még a nagymamám bal bütykének sajgása is az − legyintett Borzalag
A szemében, mely máskor mindig oly vidáman csillogott, most komor árnyak úsztak
− Böffeg nem ér rá, tehát velem kell beszélned. Csakhogy én sem érek rá, úgyhogy
valaki mást kellene keresned. A gond viszont igazán ott kezdődik, hogy senki más
sem ér rá, úgyhogy...
− Ez valóban fontos! − vágott a szavába Farkas, megveregetve a mellette halkan
morgó Toportyán nyakát − A legutóbbi akciónkról van szó.
− Ah, a marihónalja-fogás! − vigyorodott el Borzalag. − Hallottam róla, hogy
végre elcsíptétek az üzért. Sajnálatos, hogy az az ostoba gyakornok... A dér csípje
meg, miért nem volt óvatosabb? Az pedig, hogy a csempészbanya meglépett, ne
bántson, egykomám. Nem sikerülhet minden elsőre.
− Épp erről van szó! − a sámánfi érezte, hogy gombóc keményedik a torkában, de
sikerült lenyelnie, s végre kimondta, amiért jött − Elfogtam... Vagyis elfoghattam
volna a csempészt, de végül futni hagytam.
Borzalag akkorát csuklott, hogy a szakállába tűzött sastoll bágyadtan kihullott a
csimbókok közül. Toportyán szusszanva utánakapott, mielőtt lelebeghetett volna a
szőnyegre, s visszaadta azt jogos tulajdonosának. A majdnem-táltos tekintete most
ismét olyan fekete lett, mint kanyar a lefolyócsőben. Mondott is volna valamit, de
ekkor kivágódott a nemezlap, s Böffeg, valamint négy magas rangú révülő rontott ki
az irodából. Siettükben észre sem vették az ott ácsorgókat (hevesen vitáztak néhány
hektó víztartalékról, ami az utazáshoz elengedhetetlen lesz), s nyomban tova is
robogtak a folyosón. Farkas a fősámán után akart rohanni, de Borzalag vasmarka
elkapta a könyökét, s kihasználva a sámánfi lendületét, bependerítette a fiút az
irodába.
− Gyere csak, te lidércnyúzta bajkeverő! − morogta közben. − Azt hiszem, nem
ártana diskurálnunk egy keveset!

***

Réti Boglárka megpróbálta olyan halkan nyitni az ajtót, ahogy az csak lehetséges.
A sarokvasak azonban rég berozsdálltak, fájdalmas nyikorgással adva hírül, hogy a
gyógyfüvek szakértője közeledik.
− Gyere nyugodtan, nem alszom − szólt Zsófi, aki az ágyán hevert, arcára borított,
nyitott könyvvel, amit néhány perce még olvasott.
− Bocsi, egy kis macskagyökér teát hoztam − mondta sajnálkozva Bogi, kezében
gőzölgő bögrével. − Nyugtató hatású és igazán finom.
Zsófi kikukkantott a könyv alól, majd mosolyogva felült.
− Gergő itthon van? − kérdezte, miután átvette, és óvatosan fújkálni kezdte a teát.
− Megint kószál valamerre − sóhajtott Bogi, gondterhelten támasztva az ajtófélfát. −
Mostanában olyan... Nem is tudom. Annyira távolinak tűnik az én kisfiam.
− Töpreng − biccentett értőn Zsófi. − A sorsát próbálja faggatni, hátha rájön, merre
induljon tovább.
− Dénessel nem tudunk neki segíteni, ez biztos − tárta szét a karját Boglárka, majd
hirtelen témát váltott. − S mi van veled? Nem fáj már a füled?
Zsófi vigyázva megtapogatta a kötést a jobb fülén. Az égő érzés az utóbbi két napban,
mióta megérkezett az Árnyjurtából, elmúlt, s a helyét rettenetes viszketés vette át. Az
emlék, ahogy a sérülést szerezte, még mindig kellemetlenül borzongatta a lányt. A
bíborvörös lángok... A tanoncok sikoltozása, amint megpróbálnak minél távolabb
húzódni tőle... Rosszfű Róna, amint jégfuvallat-bűbájt küld felé...
− Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen kellemetlen módon is lehet
üzenetet küldeni − mondta Zsófi. − Volt már részem a boszorkánytűzbűbájban, hiszen a
tanerők olykor így vésik a fejünkbe a leckét. Ez viszont valahogy ijesztőre sikeredett.
− Még mindig nem értem a dolgot − Bogi ellökte magát az ajtófélfától és leült az ágy
szélére. − A boszorkánytűz-bűbáj tiltott varázslat, nem?
− Hát... Nem egészen − Zsófi átadta nevelőanyjának a bögrét, majd az ágya fölött
nyújtózkodó polcról levett egy vaskos, öreg könyvet. Amint szétnyitotta a dohos
lapokat, prüszkölésre ingerlő por szállt szerte. − Ez itt Bagolyborzi Bocsonád 1234-
ben kiadott könyve.
− Boszorkánypraktikák hétköznapokra − olvasta Boglárka a címet. − Ha ennyire
régen íródott, miért ilyen modern a szóhasználata?
− Ez már átirat, hogy a mai tanoncok is megértsék − válaszolt Zsófi, s közben
fellapozta az öreg fóliánst. − Nézd, itt van a boszorkánytűz leírása. Több, mint ezer
éve használják ezt a bűbájt üzenetek küldésére. Természetesen csak ritkán, mivel elég
feltűnő, ha az ember feje lángra lobban.
− Középkori boszi-sms − kuncogott Bogi.
− Mondhatjuk − Zsófi együtt nevetett a gyógynövények tudorával. − A lángok nem
okoznak komoly fájdalmat. A fülem is csak azért pörkölődött meg, mert túl nagy
erővel küldték az üzenetet. Rosszfű Róna legalább annyira meg volt rémülve, mint én
magam. Rögvest a vajákosokhoz cipelt, pedig amint meghallgattam Cseperke szavait, a
lángok kialudtak.
− Az a lány igazán lehetett volna óvatosabb!
Zsófi arcán szomorú, gondterhelt árny suhant át.
− Ha hallottad volna a hangját... − elakadt a szava. − Hidd el, nem véletlenül engedtek
rendkívüli szabadságra az Árnyjurtából. Pokolsári Zeke tanár úr ki tudta hangosítani
az üzenetet, amit Cseperke a boszorkány-tűzzel küldött. Minden tanerő, aki jelen volt a
gyengélkedőn, belesápadt abba az iszonyú rettegésbe, amit a hangjában éreztek.
− De akkor miért nem jelentkezik? Két napja várod, hogy becsöngessen, vagy legalább
telefonáljon. Az üzenetében azért rimánkodott, hogy nyomban utazz ide, mert szüksége
van rád. Most itt vagy, ő meg sehol.
− Bosszantó, hogy az igazi wicca boszorkányok nincsenek benne a telefonkönyvben −
biccentett Zsófi. − Kezdek a legrosszabbtól tartani. Cseperke a barátnőm, de nagyon
ritkán tudunk találkozni, s rég nem hallottam róla semmit. Az üzenete viszont beleégett
az agyamba, s hidd el, tisztán érzem, hogy életveszélyben van.
− Ha akarod, amint Dénes hazaér a munkából...
Boglárka nem fejezhette be a mondatot, mert a nappaliban megcsördült a telefon. Zsófi
és nevelőanyja csodálkozva néztek egymásra − ritkán fordult elő, hogy a készülék
szóhoz jutott a lakásban −, majd egyszerre pattantak fel az ágyról.
Végül Zsófi kapta kézbe a kagylót, s vagy két percig némán hallgatta azt, aki a vonal
túlsó végéről beszélt. Azután csak annyit mondott:
− Máris indulok − és letette.
Boglárkának kérdeznie sem kellett, mégis tudta, hogy Cseperke telefonált.
− Muszáj mennem − szólt Zsófi, útban az előszoba felé, ahol a kabátja lógott. − Az
Óbudai szigeten, a régi hajógyár egyik elhagyatott épületében vár rám. Nem mer ide
jönni. Úgy éreztem a hangjából, hogy most még jobban retteg, mint mikor a
boszorkánytüzet küldte.
A révülő lány megigazította a derekához tűzött bűbájostort, majd ellenőrizte, hogy
Settenke, a denevér totemállat − jelenleg plüssbábu alakjában − a zsebében lapul-e.
− Rontás kerüljön! − mondta Boglárka, de addigra Zsófi már lefelé robogott a lépcsőn.

***

Borzalag úgy nézett Farkasra, mint akinek épp az imént szolgáltak fel három adag
záptojást, vasvillával kötelezve őt arra, hogy elfogyassza azokat.

− Jól hallom a fülemmel, amit te a száddal gagyogsz? − hördült végül, hosszas

hallgatás után, az éppcsaknemtáltos. − Hagytál meglépni egy éber- és
álomveszélyes marihónalja-csempészt, aki ráadásul a Valóságban flangál?
− Ühüm − nyögte a sámánfi. Most, hogy más szájából hallotta, amit tett,
tényleg nagyon rossznak tűnt a döntése. Aztán mégis mély levegőt vett és újrakezdte
a majdnem-táltos győzködését − Rozál egyébként békés, csak épp...
− Teljesen zakkant! − hörrentett Borzalag. − A marihónalja-fű nem vicc,
apóca! A tünde ifjaknak előbb csak a szemük áll keresztbe tőle, de ha sokat
szipákolnak belőle, végül a lelkük facsarodik beteggé!
− Tisztában vagyok vele, de Rozál olyan... Ha látnád... Az éberek gúnyolják,
megverik, kiröhögik. A híd alatt, meg csatornalejáratokban alszik, rongyokba öltözik,
pedig bűvereje van. Csak épp már őmaga sincs tisztában vele, hogy amit mások
képzelgésnek gondolnak, az vele valóban megtörténik. Nem értem... Nem tudom
felfogni, hogyan juthat ilyen helyzetbe egy vajákos. Borzalag, ez borzalmas!
− Hogy az a tizenkét naposcsibe taposta...! − kezdett kedvenc káromkodásába a
majdnem-táltos, de azután hirtelen elhallgatott. Mikor ismét megszólalt, a hangja
már sokkal nyugodtabb volt, s oly mélyről jött, mintha a rézbánya fenekéről küldték
volna fel − Tudod mit, kölyök, megértelek. Nem könnyű elfogadni, hogy a révülők
között is akadnak olyanok, akik elveszítik a lábuk alól a talajt.
− Csíkos Rozál sokkal többet veszített el − mondta alig hallhatóan Farkas. −
Valahol kisiklott a sorsa. Amit most művel, az már rég nem élet.
Borzalag tekintetében hirtelen értő fény lobbant. Mélyet sóhajtott, majd izmos
ujjaival megszorította a sámánfi karját. Mikor ismét megszólalt, a hangja
mérhetetlen távolságból csengett.
− Mondtam már neked, hogyan lettem... ilyen?
Farkas csodálkozva pillantott a kishíjánnemtáltosra, aki most önmagára mutatott. A
sámánfi tudta, hogy Borzalag a púpjára, sánta lábára, törpe alkatára céloz.
− Lezuhantál a Világfáról − bólintott nagy sokára.
− Te épp oly jól tudod, mint én, hogy mit gondol erről a legtöbb révülő odakinn, a
Gyémánt Jurta körül − folytatta Borzalag. − Úgy vélik, gyáva voltam, ezért adtam
fel a mászást. Amikor engem elhívtak az őstáltosok, a dolgok még másként mentek,
mint manapság. Neked szépen, udvariasan felajánlották, hogy megmászd a Világfát,
s ha elutasítottad volna, most élhetnél éber srácként, békében. Hozzám azonban
1842-ben toppantak be a rég holt táltosok szellemei. Hét éves voltam akkor; és
Mezőtúron éltem a szüleimmel, akik uradalmi jobbágyok voltak. Vert falú
vályogházban laktunk, két kecske és néhány tyúk társaságában. Három idősebb és
két kisebb testvérem volt. Az apám, meg az anyám napkeltétől napnyugtáig
dolgozott, hogy puliszka és néha kenyér is kerüljön a szánkba. Tudod, mi az a
puliszka?
Farkas megrázta a fejét.
− Jobb is! − vigyorodott el Borzalag, bár ebben most semmi vidámság sem akadt −
Viharos éjjel köszöntött ránk 1842 őszén. Anyám szegény nyomban tudta, hogy a
táltosok jöttek el értem. Titkolta, hogy foggal születtem. Utolsó vagyonkáját, az
apámtól kapott nyakláncát adta oda a bábaasszonynak, hogy ő se árulja el senkinek
a titkom. Ha kitudódik, a faluban mindenki került volna engem, s végül mindenképp
elveszek a hetedik életévem előtt. Csakhogy hiába áldozta fel anyám az egyetlen
kincsét, az a büdös banya mégis addig jártatta a lepcses száját, míg meghallották a
táltosok, hogy közéjük tartozom. El is jöttek egy éjjel, berontva a vihartól feltépett
ablakon. Hárman álltak a villámok fényében, s a puszta tekintetük elég volt hozzá,
hogy az engem óvni akaró apámat és anyámat megdermesszék. Azután az egyik
kézen fogott és elvitt.
− Hogy lehettek ilyen kegyetlenek? − kérdezte Farkas.
− Mondtam már: akkoriban még az ősi törvények voltak érvényben. Mikor Kende a
Hetek élére állt, csak neki volt mersze megváltoztatni az elhívás rendjét. A táltosok,
sámánok és garabonciások közül sokan a fejét követelték ezért, mégis kiverekedte,
hogy a révülőket ne kényszerrel tépjék el a szüleiktől, s bármelyik bűverejű kölyök
szabad akaratából dönthesse el: mászik vagy sem a Világfára.
− Te viszont még nem dönthettél.
− Az igazsághoz tartozik, hogy az őstáltosok nem voltak rosszak hozzám. Ráadásul
hétévesen izgatott, amit addigra megtudtam a bűbájosságról − Borzalag keserűn
kuncogott −Igaz, jóformán csak annyi volt a tudományom, hogy a táltos
megszimatolja az aranyat a föld alatt, a garabonciás meg sárkányokon röpköd.
Bőgtem két napot Élet anyó kunyhójának tövében, aztán kaptam magam,
választottam egy dobot és révülni kezdtem felfelé a Világfán. Megmásztam először.
Megmásztam másodszor. Addigra legény lettem, méghozzá olyan, aki a
szempillájával követ morzsol.
Farkas hunyorítva nézett Borzalagra.
− Na jó, túlzok kicsit − vonta meg a vállát a majdnem-táltos. − De való, hogy
harmadszor is nekivágtam a Világfának. Biztos voltam benne, hogy engem most már
senki meg nem állít: táltos leszek, s előbb-utóbb rátalálok a magam ötszögletű,
fekete tojásból termett táltoslovára.
Borzalag elhallgatott, méghozzá olyan hosszú időre, hogy Farkas már-már kezdett
aggódni: tán nem is folytatja tovább a történetét. Végül az éppencsaknem-táltos
mégis megszólalt, halkabban és keserűbben, mint eddig bármikor.
− A Törzsszint egyik álomvilágában jártam épp, s mivel alkalmam nyílt rá, kilestem
onnan a Valóságra. Nocsak, a Kárpátok karéja. ..! Az meg ott két ezüst szalag, a
tündérek kedves máslija, a Duna és a Tisza. S arra, igen, ott lapul Mezőtúr, annak
szélén meg a házunk! Lenéztem, s megláttam, hogy épp temetik a legkisebb
húgomat. Meghalt szegény, mert abban az évben rossz volt a termés. A jég elvert
mindent, mivel az uraságra megharagudott egy garabonciás deák, s nem nézte, ki
szenved a bosszújától. Bennem ekkor olyan iszonyú harag lobbant minden révülő
iránt, de olyan... Táltos akartam lenni, méghozzá azért, hogy kitekerjem annak a
garabonciásnak a nyakát, aki miatt a kishúgom idő előtt költözött a Gyökérszintre.
Csakhogy gyűlölettől hajtva nem lehet a Világfára mászni! Saját, iszonyú haragom
síkossá tette a tenyeremet: megcsúsztam, aztán csak zuhantam. Mire magamhoz
tértem, már púpom és sánta lábam lett, s többé nem nőttem egyetlen arasznyit sem.
Elvakult haragomért így büntettek az őstáltosok.
Súlyos, fullasztó csend ülte meg az irodát, ami egykor Kende táltosé volt. Farkas
már azt gondolta, Borzalag nem is akar többet szólni, de ekkor a szakállas fickó
csípőset csapott a karjára, majd harsányan felkiáltott:
− Nem az a te bajod, ordaska, hogy láttál egy elrontott életet! Rozállal majd
törődöm én, ne gondolj vele többet. Van a révülők között egy olyan cimborám, aki
remekül ért az ilyen sárba csúszottak megmentéséhez. Úgyhogy rá fogom bízni
Rozált. Te inkább a saját bánatodnak gyürkőzz neki!
− És szerinted mi volna az? − kiáltott Borzalag után Farkas, mivel a majdnem-
táltos váratlanul felpattant, s máris a folyosón állt.
− A sorsod útjára kell rálelned, koma! − kacsintott a torzonborz bűbájos. − Most
magadra hagylak, töprengj el ezen.
Az ajtóként szolgáló nemezlap máris a helyére csapódott, s Farkas egyedül maradt
a kicsiny irodában. Ült a süppedő fotelban, bámulta a kandallóban lobogó tüzet, de
nem jutott semmire. Akkor aztán sóhajtva felállt és elindult az ajtó felé.
A háta mögött valami surrant, majd puffant Farkas és Toportyán egyszerre
pördültek meg, de a félhomályos szobában minden mozdulatlannak látszott. A
sámánfi már-már hátat fordított a helyiségnek, mikor a tekintete megakadt a fal
tövében álló, hatalmas utazóládán.
Arról csúszott le az imént a nehéz takaró, ami most a földon hevert.
Farkas egész testén borzongás futott végig, mikor rádöbbent, hogy ő bizony ismeri
ezt a bútordarabnak is beillő alkalmatosságot. Egyszer, mikor Zsófi és ő
mindenáron beszélni akartak Kendével, a Gyémánt Jurta titkos járatain keresztül
ebbe a ládába estek bele. Farkas emlékezett rá, hogy Kende néhány ruhát,
útiköpenyt, s még ki tudja, miféle holmikat tartott benne.
− Hogyhogy ezt még nem dobták ki? − súgta a szoba csendjébe. Bátorítást remélve
megsimogatta Toportyán bundáját, s elindult a láda felé.

***

Mire Botlik Zsófi megérkezett a Hajógyári szigetre, kezdett nyugovóra térni a nap.
A Szentendrei úton javában dúlt az esti csúcsforgalom, emberek százai igyekeztek
haza. A járdák és buszok zsúfolásig teltek kabátjukba burkolózó alakokkal, hiszen
hiába volt március eleje, az időjárás meglehetősen hidegre fordult. Amint Zsófi
leszállt a HÉV-ről, majd átkelt az út túloldalára, az eső is cseperegni kezdett.
A sziget közelében meghúzódó utcácskák csendes félhomállyal várták a révülő
lányt. Zsófi sietve kopogtatta cipőivel a repedezett járdát, s minduntalan a kertek
árnyait vizslatta. Képtelen volt szabadulni attól a dermesztő gondolattól, hogy követik,
vagy talán lesben álló alakok bújnak meg mindenhol.
Átkelve a hídon kissé megnyugodott. A nagyváros morajlása lassan egyre halkabb
lett, ahogy beért a fákkal szegélyezett, murvával leszórt sétányokra. A szigetnek ez a
része szép, békés, barátságos parkra emlékeztetett. Néhányan a közelben lakók közül
kutyát sétáltattak az ostorlámpák alatt, vagy épp a párjukkal összebújva andalogtak. Ha
a komor időjárás nem is volt alkalmas az ilyen időtöltésre, ez a szerelmeseket, no meg
a kutyákat cseppet sem riasztotta el.
Zsófinak át kellett vágnia az egész szigeten, hogy elérje a régi hajógyár épületeit.
Olyan útvonalat választott, ami nyílegyenesen vitte a céljához. Ahogy teltek a percek,
egyre kevesebb emberrel találkozott. A rég üresen álló hajógyár hatalmas
szerelőcsarnokai kísérteties várost alkottak. Égett ugyan itt-ott néhány fakó lámpa, de
koszos burájuk alól csak kínkeservesen szüremlett ki némi fény. A távolból
kutyaugatás hallatszott, a magasra nőtt gaz ijesztően suhogott a szélben, de legalább az
eső elállt az utóbbi percekben.
Zsófi tanácstalanul torpant meg a gyár udvarán. Az óriási kaput valakik már rég
benyomták, az utólag felszerelt vasláncot is letörték, így eddig könnyen eljuthatott.
Csakhogy arról fogalma sem volt, merre menjen tovább. Korábban már hallott
olyasmit, hogy a hajógyár néhány csarnokát hasznosították: tévéadásokat sugároztak
belőlük, vagy raktároztak bennük ezt-azt. Ennek most nyoma sem volt, bár az egyik
épület sarkánál állt egy elárvult, viszonylag újnak tűnő kutyaház.
Zsófi végül nagyot sóhajtva elővette bűbájostorát, s elindult a legközelebbi
szerelőcsarnok felé. Kicsiny vasajtón jutott a belsejébe, amit valaki résnyire nyitva
hagyott. Odabenn csak annyi fény volt, amennyit a nagyon magasan körbefutó,
javarészt betört ablaksorok gyűjtöttek. Zsófi homályos építmények, égbe szökő
vastraverzek, állványzatok, lépcsők kusza tömegét tudta kivenni, de azokat is csak
homályosan. Meglendítette hát a bűbájostorát, hogy őrlángot bűvöljön maga elé.
− Ne! − a kétségbeesett kiáltást suhanó hang követte. Valami átrepült Zsófi feje
fölött, s az épp csak életre kelt lángocskát nyomban kioltotta.
− Cseperke? − kérdezte vakon pislogva a révülő lány.
− Kövesd a hangom. Erre! − jött a válasz a vasszerelvények közül. Zsófi felismerte a
barátnője hangját, s az üvegcserepeken, drótokon átgázolva, engedelmeskedett neki.
Az egykori szerelőműhely félreeső, üvegezett falú irodájában halovány fény lobbant.
Így Zsófi már könnyebben tudott tájékozódni, s néhány pillanattal később belépett a
szűk helyiségbe. Az összetört, sorsukra hagyott bútorok, iratrendezők között, billegő
székre állítva, sárga gyertya pislákolt. Mögötte állt Cseperke, aki hátborzongatóan
kísérteties látványt nyújtott.
A tizenhét év körüli, hollófekete hajú lány ruhája rongyosan, piszkosan csüngött a
válláról. Arcán karmolásnyomok, amiket a tüskés bokrok okozhattak, miközben
bujkált. A sarokban hátizsák hevert, melynek nyitott szájából feltépett kekszes zacskó,
bontott ásványvizes palack kandikált elő.
A legrémítőbb azonban Cseperke tekintete volt. A szinte mindig boldogan csillogó,
zöld szempárból most mélységes, dermesztő félelem sugárzott, ami csak akkor enyhült
valamelyest, mikor a lány felismerte Zsófit.
− Büvellő! − kiáltotta fojtott hangon, majd megkerülve a széket, barátnője nyakába
vetette magát. − Hála az ég királynőinek!
− Mi folyik itt? − kérdezte Zsófi, szorosan tartva Cseperkét, aki remegett a
kimerültségtől. − Megkaptam az üzenetedet, és azonnal hazautaztam, de mostanáig
hiába vártam, hogy jelentkezz.
− Nem olyan egyszerű eljutnom egy telefonig anélkül, hogy felfedezzenek − felelt a
wicca boszorkány. − Újabb bűbájra pedig nem maradt erőm.
− De ki üldöz és miért? Mióta tart ez az őrület és...
− Várj, csak sorjában! − Cseperke kibontakozott Zsófi öleléséből. Intett, hogy
mindketten üljenek le az iratszekrény mellé készített, kartonpapírokból rakott „ágyra".
− Emlékszel arra a napra, mikor a Gyémánt Jurtánál Kende megküzdött a fekete
táltossal?
Zsófi szemöldökét ráncolva bámult a barátnőjére.
− Hogy is lehetne elfelejteni azt a napot − legyintett Cseperke piszkos ujjaival. −
Bocs, kissé összezavarodtam az utóbbi hetekben. A lényeg, hogy én akkor birtokába
jutottam egy olyan titoknak, amiről nem volna szabad tudnom.
− Halljuk! − bólintott Zsófi, de a wicca boszorkány elkeseredetten megrázta a fejét.
− Nem megy − mondta. − Már többször megpróbáltam neked elmondani, elsőként
rögtön aznap. A titkot azonban erős átok védi. Amint kinyitom a szám, s arra gondolok,
hogy beszélni fogok róla, összeszorul a torkom, nem kapok levegőt, a szavaim pedig
torz dadogásba fulladnak.
− Értem − Zsófi eltöprengett. − Kik üldöznek?
− Fogalmam sincs − vonta meg a vállát Cseperke. − Néhány héttel ezelőtt kezdődött,
bár lehet, hogy már korábban is figyeltek. Csuklyás alakok, akik úgy képesek árnyéktól
árnyékig surranni, mintha a sötétség teremtményei volnának. Soha nem jöttek a
közelembe, az utamat sem állták el, mégis egyre inkább féltem tőlük. Amikor aztán
anyu megpróbálta leoldani rólam Torda-átkát...
− Torda-átka? − kapott a szón Zsófi. − Ezt még nem említetted!
− Így nevezte Bö... B... − amint Cseperke ki akarta mondani a következő szót, iszonyú
fuldoklás tört rá. A torkához kapott, könnyei kicsordultak, de csak akkor nyugodott
meg, mikor feladta a kísérletezést. − Úgy tűnik, az ő nevét is védi a bűbáj.
− Rendben, menjünk tovább − simogatta meg Zsófi a barátnője hátát. − Mi történt,
mikor Filéne, a mamád, le akarta venni rólad az átkot?
− Anyu nagyon erős wicca, de még ő sem bírt vele. Igaz, nem is érhetett a feloldó
szertartás végére, mert megtámadtak minket a csuklyások. Láttam, hogy anyut eltalálja
egy kábító rontás, aztán elmenekültem. Azóta bujkálok, de az üldözőim a nyomomban
vannak. Kétszer is rám találtak, alig bírtam kicsúszni a markukból. Amikor már
minden remény elveszett, boszorkánytüzet küldtem neked, mert senki mást nem
ismerek, akihez fordulhattam volna.
− Okosan tetted! − Zsófi átölelte Cseperkét, s lassan ringatni kezdte, ahogy azt
Boglárkától tanulta, mikor a nevelőanyja őt akarta megvigasztalni. − Kivárjuk a
reggelt, aztán elmegyünk a Csipetke utcába. Fényes nappal, a fővárosban csak nem
mernek ránk támadni azok a...
Az üvegfalú irodán kívül fém csattant a cementpadlóra. Zsófi és Cseperke úgy
ugrottak talpra, mintha átforrósodott volna alattuk a talaj. A révülő lány kezében
szikrát hányt a bűbájostor, a wicca boszorkány zöld szemében ijesztő varázsfény
sziporkázott.
Azután egyszerre vagy fél tucat kábító rontás törte pozdorjává az iroda ablakait...
 II.

Karto, Grá fia

Kedves Naplóm!... Nnna... Hogy is kezdjem?... Egyáltalán, mit kell ími egy
naplóba? Nekem ez az egész olyan idétlennek tűnik, mint pilleszárny az elefánt hátán.
Hopp, a dátumról megfeledkeztem! 2005. március 11. Ez az! Ez van ma. Akkor
most mi legyen? Csuhéj néni természetesen tök meg van kettyenve, de azért hallgatok
rá. Mégis csak ő ismeri az éberek világát, én meg átutazó vagyok benne. Én...
A második hopp! Elfelejtettem bemutatkozni, pedig Csuhéj néni megmondta, hogy egy
jól nevelt éber kis-kisasszony (mindig így nevez: kiskisasszony) érthetően, tagoltan
kell, hogy bemutatkozzon. Tehát...
A nevem Csallókapui Zürmögő Tanarilla. A pilletündék fajtájához tartozom, s bízvást
kijelenthetem, hogy igen jó, sőt, nemesi tündércsalád sarja vagyok. Éber években
mérve tizenöt esztendősnek számítok, bár ezt nehéz volna elhitetni az éber
hivatalnokokkal, mivel alig húsz centiméteresre sikerült nőnöm. Égszínkék, átható
tekintetem, bokámig érő, aranyszőke hajam és igen helyes kis orrom van, amit szeretek
mások dolgába ütni. A legbüszkébb azonban a hátamon rezgő szitakötő-szárnyak
szivárványos csodájára vagyok. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy úgy tudok velük
röppenni, mint a huncut gondolat!
Tavaly szeptember óta élek a Valóságban, tündércsaládom nem kis bosszúságára.
Magam döntöttem így, bár őszintén szólva nem sok választásom akadt. Épp a
Szaktündér Irányválasztási Jog utolsó vizsgáját akartam letenni...
Hogy mi az a SzIJ? A nemes tündecsaládok gyermekei számára kötelező vizsga, ami
jogot ad, hogy maguk döntsék el, milyen tündérekként szeretnének élni. A SzIJ kemény
próbák, feladatok sora, s akinek sikerül megoldania azokat, joggal nevezhető menő
tündérnek. Bár szerintem én a vizsgák előtt is menő voltam!
Szóval... Az utolsó feladaton dolgoztam épp a Valóságban. Össze kellett gyűjtenem jó
néhány segítő állatot, mint trófeákat, a bamba éberek mellől. Tényleg már csak néhány
darab hiányzott, mikor szembetaláltam magam az összes világok legszebb tekintetével.
A srácot − naná, hogy az! − Farkasnak hívják (éber nevén Réti Gergő), és mára
felavatott sámán. Ebben nekem is volt részem, mivel elkísértem a harmadik nagy
révülésére. Ezeknek a foggal, vagy burokban születetteknek ugyanis háromszor kell
megmászniuk a Világfát (de tutira ám a gyökerétől a lombjáig!), hogy elhiggyék nekik:
tényleg menők. Az én Farkasom azonban nem hétköznapi bűbájos, mert ahányszor csak
nekivágott a felfelé araszolásnak, mindig valami oltári nagy cikibe gabalyodott.
Ahogy én is, mikor találkoztam vele. Fogalmam sincs, hogy történhetett, de
tündérkötés jött létre közöttünk.
Hogy mi az a tündérkötés? Azt hiszem, a legjobb, ha ide másolom a hivatalos
meghatározást a Révülők Kódexéből, mert képtelenség megjegyezni ezeket a
nyakatekert hablatyokat. Íme:
„A tündérkötés két lény (nem feltétlenül tündérek!) között létrejövő mágikus kapcsolat,
mely eltéphetetlen. Nagyon különös, megmagyarázhatatlan jelenség, mivel a
szeretethez lehet valami köze, de olykor egymást utálók között is létrejön. A
tündérkötés fényes szála csak az Álomvilágban látható, de a Valóságban is jelen van.
Ha az Álomvilágban a két megkötözött túlságosan (kb. 40 m) eltávolodik egymástól,
akkor az ezüstszál megfeszül, s mivel eltéphetetlen, bizonyos távolságon túl már nem
nyúlik. A Valóságban fizikailag messze kerülhetnek egymástól a megkötözöttek, de ez
iszonyú lelki kínokkal jár (folytonos szomorúság), és a szívtájékon mindketten erős,
majd fájdalmas szúrást éreznek (mintha horgot akasztottak volna a bőrükbe).
Semmiféle fegyver vagy bűbáj nem képes eltépni. Általában magától múlik el, bár
kideríthetetlen, hogy mitől."
Na, hát ezért kellett nekem ide, a Valóságba költöznöm. Jelenleg a Csipetke utcában
lakom, most épp a harmadik emeleten. A főbérlőm Csuhéj néni, aki ugyan ősz fejétől a
bütykös lábujjáig éber, mégis elég buggyant ahhoz, hogy ne találjon semmi
kivetnivalót bennem. Na jó, eleinte néha megpróbált lecsapni az összetekert Nyugdíjas
Élet című folyóirat legfrissebb számával, mivel óriás szúnyognak gondolt. Később
aztán rájöttem, hogy ha beszélek hozzá, lassan megnyugszik, s még csak el sem kell
bájolnom. Végül elkezdett „kis-kisasszonynak" szólítani, s azóta remekül kijövünk
egymással.
Csuhéj nénitől rengeteget lehet tanulni az éberek zavaros ügyeiről. Így legalább nem
kell soha eltávolodnom túlságosan az én Farkaskámtól. Harmadik emeleti ablakomból
mindig látom, ha elindul valamerre (rettenetesen nyughatatlan fickó!), s akkor titokban
követem.
Hát igen, muszáj titokban tartanom előtte, hogy itt élek. Amikor tavaly véget ért közös
kalandunk, mindketten azt hittük, hogy a tündérkötés leoldódik rólunk. Farkas
visszajött a Valóságba, ahol a családjával él, én meg siettem a Csallókapu közelében
terpeszkedő birtokunkra, hogy elmeséljem a szüleimnek, merre libbentem az utóbbi
időkben. Csakhogy alig távolodtunk el egymástól, mintha a szívünket láthatatlan horog
akarta volna kitépni, úgy fájt az elválás. Néhány napig tűrtem a dolgot, azután elegem
lett. Elvégre pilletündér vagyok, így nem arra születtem, hogy egész életemben
szenvedjek!
Megkerestem a Csipetke utcát, és beköltöztem a Nemcsók házaspárhoz. Az ő földszinti
ablakukból szintén remekül megfigyelhettem a Réti-Botlik család lakását, de az a két
éber rosszabb volt, mint a koboldok háborúja. Heteken át azon mesterkedtek, hogy
lecsapjanak, légyirtóval bepermetezzenek, vagy befőttes üvegbe zárjanak. Komolyan
veszélybe került az életem, mivel a tündérkötés miatt nem tudtam fénylabdává, sem
ezüstös pöffenetté változni. Nemcsókék annak láttak, ami valóban vagyok: egy
eszelősen csinos, húsz centis, pucér lánykának, aki szitakötő-szárnyon repked a
lakásukban.
Folyton el kellett őket kábítanom, az örökös varázslástól viszont fájni kezdett mindkét
csuklóm. Amikor pedig magukhoz tértek, Nemcsók Lujza úgy rontott utánam a
lakásban, mint egy felbőszült, óriás teáskanna. Az a nyiszlett férje meg − a Nemcsók
Kázmér − vicsorgott, harákolt és prüszkölt mérgében, miközben mindent felém dobott,
ami a keze ügyébe került.
A lakásuk hamarosan úgy nézett ki, mint éber suli egy olyan napon, mikor az összes
tanár otthon felejti önmagát, a diákok viszont nem. Egyedül a tévét és a telefont
barikádozták el a nappali hátsó sarkában; ez a két holmi volt a legféltettebb kincsük.
Hamarosan azt is megértettem, miért. Akármilyen heves gyűlölettel is háborúztak
velem, mikor a zajládában elkezdődött a tévéshop adása, a Nemcsók házaspár
tekintetében álmatag felhők kezdtek úszkálni. Úgy bámulták a különböző
csudaedényeket, varázskendőket, szuperszeletelőket, meg a többi mifenét, hogy még a
nyáluk is kicsordult. Azután mindig jött egy pillanat (néhány hét együttélés alatt
számtalanszor megfigyeltem ezt), mikor Lujza kövér ujjaival megbökte Kázmér kiálló
bordáit, s a férfi erre hihetetlen sebességgel elkezdte hívni a képernyőn látható számot.
Semmit nem láttam még olyan gyorsan mozogni, mint Nemcsók Kázmér göcsörtös
ujjait telefonhívás közben! A billentyűk dallama győzelmi indulóként zengett, majd
búgás hallatszott a kagylóból. A házaspár ilyenkor már úgy remegett izgalmában, mint
a tündérhullató szil lombja, mikor új csemetéket kezd potyogtatni a puha avarra. A
vonal túlsó végén valaki végre felvette a telefont, mire Lujza kitépte a kagylót a férje
kezéből és szó szerint beleüvöltötte a rendelését.
Jártam már a Gyökérszint néhány hátborzongató álomvilágában, de a Nemcsók
házaspár vásárlási mániája mindig megdermesztette bennem a szuszt. Olykor meg is
sajnáltam őket, látva, hogy semmi más örömük nincs az életben. Csakhogy amint
befejeződött kedvenc tévéműsoruk, ádáz dühük ismét ellenem fordult, s ez elfeledtette
velem az iménti szánalmat.
Mikor a távollétemben ragasztóval kenték be az ablakpárkányt, ahonnan Farkast
szoktam figyelni, majdnem rajtavesztettem. Az én édes sámánkámnak valahol a
Törzsszinten volt dolga, elkísértem hát, s fáradtan hazatérve beletottyantam a
kulimászba. Lujza azonnal megjelent, s diadalmas üvöltéssel rám borította a
legnagyobb fazekát. Azután Kázmér óvatosan begyömöszölt a lábas alján egy
gumicsövet. A kinti hangokból rögvest megértettem, hogy rovarirtót akarnak
bespriccelni sötét börtönömbe!
A pilletündér sem bír ki mindent, még akkor sem, ha az egyik legősibb faja vagyunk az
aprónépnek. Szerencsére a ragasztó szabadon hagyta az egyik kezemet, úgyhogy
lerobbantottam magamról a fazekat, s nyomban elhatároztam: költözöm! A ragacsot így
is három napig kellett sikálnom a hajamból, miután Csuhéj néni befogadott.
Hát igen, az ősz öreglány a harmadik emeleten éppolyan jószívű, mint amilyen
buggyant − vagyis nagyon. Apró termetű albérlőként megkaptam lakhelyként az
ablakpárkányát, s tanítgatni kezdett arra, hogy miként kell viselkednie egy igazi, éber
kiskisasszonynak. Az én Farkasom nem tudja, hogy a közelében vagyok, s egyelőre
nem is akarom elárulni neki. Majd csak akkor, ha már tökéletes éber lány válik
belőlem! Ez ugyanis a célom, mivel már nem harcolok a tündérkötés ellen. Neked
elárulom, Kedves Naplóm, hogy egy nap szeretnék Farkas elé röppenni, s
belemondani abba az óriási, gyönyörű szemébe, hogy tündérlány lesz a felesége − ha ő
is úgy akarja. De hát akarhatná-e másként, ha van egyetlen csepp esze?
Igaza volt Csuhéj néninek, nem rossz dolog ez a naplóírás! A pille sokkal jobban
össze tudja szedni a gondolatait, ha lefirkálja őket ebbe a bőrkötéses füzetbe, amit az
öreglány ajándékozott nekem. Persze a könyvecskét, és a hozzá való tollat meg kellett
bájolnom, hogy megfelelő méretűek legyenek, és az üres lapok soha ne fogyjanak ki
belőle.
Amióta pedig Csuhéj néni rávett, hogy viseljek ruhát, már zsebem is van, amibe rejtve
mindenhova magammal hordhatom a naplómat. Bár ez az öltözködésdolog még mindig
kiakaszt. Elvégre rendes pilletündér soha nem mutatkozna felöltözve mások előtt! De
mit tegyünk, az éberek már csak ilyen illetlenek.

***

2005. március 12. A torzonborz révülő, akinek a szakállát egy sastoll járja át,
végre elhúzott a szobából. Én a kandalló fölé szögelt sámándob pereme mögé bújtam.
Azt hittem, végre indulhatunk haza. Az utóbbi hónapokban eszelősen sok alkalmam
volt rá, hogy gyakoroljam a tündérbújás fortélyát, így attól nem kellett tartanom, hogy
bárki is felfedez. A Gyémánt Jurtát és környékét viszont nagyon nem bírom. Minden
zug tömve van bűvös tekintetű révülőkkel, akik közül sokan átlátnak a tündérgomoly-
varázson, ha szerencséjük van, s épp rám bámulnak.
Az én Farkasom viszont egészen elmélázott mindazon, amit Borzalagtól hallott az
imént. Csak ült ott a fotelban, nézte a kandalló lángjainak táncát és néha sóhajtozott.
Éreztem, hogy bántja valami, s nagyon szerettem volna segíteni rajta. S tán mert igen
erősen töprengtem a dolgon, hirtelen valami mocorgást pillantottam meg a szemem
sarkából.
Az öreg, félhomályos iroda, ahol épp az időt pocsékoltuk, a mindenkori főtáltos
dolgozószobája volt. Tavaly még Kende gyötörte itt az agyát, hogy a lehető
legbölcsebben vezesse a Kilenc Jurta Szövetségét. Igen, hiszen akkor még csak kilenc
Jurta létezett: legalábbis mindenki így tudta, kivéve néhány beavatottat. Rólunk, az
aprónépről, vagyis a Tündérek Jurtájáról az utóbbi néhányszáz évben szépen
megfeledkeztek, s végül kitalált meselényekké váltunk, nem csupán az éberek, de még
a varázs tudók számára is.
Pedig a tündérek léteznek! Én vagyok erre a legjobb példa, mivel nálam elevenebb
tündérlányt aligha találni a Világfán.
Ismét moccant valami az iroda hátsó fertályában. Először arra gondoltam, talán a tűz
vet különös árnyakat a falakra, bútorokra, megtévesztve a szememet. Néhány
pillanattal később azonban felfedeztem a magas könyvespolcok közé szorított,
terebélyes utazóládát, amit vastag, súlyos szőnyeggel takartak le. S amint jobban
megfigyeltem, hirtelen rádöbbentem: a szőnyeg mintái mozogtak!
Egyértelműen táltos bűbáj működött a vastag szövésű, tömött rostszálak között. Az
öreg szőnyeg a Világfát ábrázolta, oly meseszépen kidolgozva, hogy még az én,
illúziókhoz szokott szemem is káprázni kezdett, ha egyfolytában rá bámultam. A
Gyökérszint vastag, kusza szövevénye lassan gomolygott, barna földgöröngyöket
kavarva álmatagon. Egyeden kicsiny, sárga folt vibrált a fa tövében, Élet anyó
kunyhójának ablakát jelölve, melyből így vidám, biztató fény sugárzott ki a
félhomályba. A gyökerek között olykor sejtelmes, áttetsző alakok jelentek meg. Az
ősök szellemei voltak ők, oly megfoghatatlan, lágyan suhanó formákként, hogy
egyiküket sem lehetett felismerni.
A szőnyeg közepét betöltötte a Törzsszint eleven, szépséges barnája. Ahogy egyre
tovább vizslattam a kéreg repedéseit, árkait és kitüremkedéseit, olyan érzésem támadt,
mintha a kép be akarna szippantani. Önkéntelenül is megkapaszkodtam a fedezékemül
szolgáló sámándobban, pedig jól tudtam, hogy csupán bűbájról van szó. A Törzsszint
felénél éles, már-már vakítóan világos csík húzódott, vízszintesen. Az a néhány
szövetszál jelképezte a Valóságot, s bár alig volt vastagabb két ujjnyinál, ha csak rá
figyeltem, megéreztem benne a végtelenséget. A Valóság az éberek birodalma, akiknek
fogalmuk sincs róla − legalábbis a legtöbbjüknek −, hogy a Mindenség sokkal
rejtelmesebb, hatalmasabb, mint ahogy azt ők látják.
A Puha Odút, sőt, Csallókapu apró tündérvároskáját is felismertem a szőnyeg
mintáiban. Hamarosan ráébredtem, hogy a bűverővel átitatott szövet bármely csomóját
veszem is alaposabb vizsgálat alá, néhány pillanat teltével egész birodalmakba
leshetek be. Feljebb, a Törzsszint legtetején apró fénypontokként szikráztak a révülők
százezrei. Mind csupán egy-egy villanás volt, amint tovasuhant az álomvilágok között.
Mikor a tekintetem „megérkezett" a Lombszintre, a torkom már egészen kiszáradt az
izgalomtól. Természetesen a saját népem, tehát a tündérek nyomait kutattam a
legbuzgóbban, s nem is hiába. A pilleszárnyúak, leprikónok, koboldok, manók,
tündérboszorkányok és bokorugrók huncut, játékos kacagása szivárványos színekben
jelent meg a szőnyegen. A széles, zöld leveleken mind egy-egy álomvilág, rege,
monda, történet „lakott", s azok lényei sokszor nem is tudtak róla, milyen dús lombozat
részei ők. A tündérek fővárosa, Egybetanya ragyogó aranyként tündökölt az ágak
erdejének mélyén. Felismertem a Bronz-, Ezüst- és Aranyerdőt − az utóbbiban él
Göncöl táltos, a legfőbb révülők „sofőrje" majd az Erdők Atyját, s az Álomfogók
Birodalmát. Az utóbbit éberek és révülők álmaiból csent épületekkel, állatokkal,
csodákkal zsúfolták tele az álomfogók, akik tutira pályázhatnának a 'Mindenség
legkülönösebb népe' címre. Végül a szőnyeg legtetején felfedeztem a Gyémánt Jurtát. S
ekkor majdnem lezuhantam a sámándob mellől, egyenesen a kandalló lángjaiba.
A szövetből áradó táltosvarázs ugyanis kinyúlt értem, megragadott és közel rántott
magához. Valójában nem mozdultam a rejtekhelyemről, de elveszítettem uralmamat a
saját tekintetem fölött. Beleszédültem a fortyogó, egyfolytában változó minták
rengetegébe, s a következő szárnyrebbentésben már a Gyémánt Jurta belsejét láttam.
Őrült sebességgel száguldottam át a hatalmas mezőn álló sátorváros fölött, keresztül a
vastag nemezfalakon, s végül szemközt találtam magam − saját magammal.
Ott kucorogtam holtsápadtan a sámándobba kapaszkodva. A hátamon a
szitakötőszárnyak rezegtek a félelemtől, a szám tátva, mint aki arra vár, hogy
belérepüljön néhány finom falat. Önmagam látványától valamelyest észhez tértem.
Néhány pislantás után elült a félelmem, s immár nyugodtabban figyeltem, hogy mit
fogok tenni.
A szőnyegbe szőtt Tanarilla ellökte magát a sámándobtól, átröppent az irodán, majd
óvatosan leereszkedett a hatalmas láda mellé. Elégedetten állapítottam meg, hogy
rendkívül csinos vagyok, még így is, rostszálakból fonva. Ezután az a másik tündérlány
megmarkolta a szőnyeg egyik szélét, s minden erejét megfeszítve, húzni kezdte azt. Az
első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy ha sikerrel jár, önmagára fogja rángatni
az egészet, ami bizony nem veszélytelen. A finom erezetű, áttetsző szitakötőszárnyak
sok mindent kibírnak, de ha egyszer eltörnek, a tündér többé nem repül.
A szőnyeg hirtelen megindult és hangos puffanással rázuhant a látomásTanarillára.
Ekkor hatalmas, sötét árny jelent meg a képben, majd egy szimatoló farkasorr kezdte
böködni a hullámosra gyűrődött szövethalmot. Toportyán valószínűleg megérezte a
jelenlétemet, de szerencsére a sámánfit sokkal inkább izgatta a láda. Felnyitotta a
nyikorgó fedelet, s kotorászni kezdett benne...
A látomás hirtelen szertefoszlott, s nekem az a kellemetlen érzésem támadt, mintha a
szőnyeg „kiköpött" volna önmagából. A sámándobba kapaszkodva idegesen vettem
sorra, mi is történt velem az imént. Farkas tehát a fotelben ült, gondolataiba merülten.
Én pedig éppen arról ábrándoztam, hogyan segíthetnék neki. Ekkor vettem észre a
szőnyeg mozgó mintáit!
Hirtelen minden világossá vált. Nem tudhatom, ki bűvölte meg a Világfát ábrázoló
szövetet, de mivel Kende táltos egykori irodájában voltunk, szinte biztosra vettem,
hogy az ő előrelátó bölcsessége lehet a dologban. Ezek szerint a látomás azt akarta
közölni velem, hogy ha valóban segíteni akarok az én sámánomnak, akkor fel kell
hívnom a figyelmét a ládára.
Nem sok időm maradt, mivel Farkas hirtelen felállt a fotelból, és a kijárat felé indult.
Toportyán komótosan követte. A segítő állat minden mozdulatán látszott, hogy boldog,
mert végre elhagyják ezt a komor emlékektől zsúfolt helyiséget.
Döntenem kellett, s ebben mindig jó voltam. A szüleim szerint túlságosan is jó, ha azt
vesszük, hogy mióta csak kinőttek a szárnyaim, örökösen bajt hoztam magamra hirtelen
és átgondolatlan döntéseimmel. De miért épp most változnék meg?
Átröppentem a szobán, vigyázva, hogy a tündérgomoly varázslata mindvégig elfedjen.
A szőnyeg rettenetesen nehéz és poros volt. Amint megérintettem, máris tüsszentenem
kellett, de szerencsére még időben betapasztottam tenyeremmel a számat. Mély levegőt
vettem, s mikor elcsitult orromban a kínzó bizsergés, újra rángatni kezdtem a ládát
takaró szövetet.
Mivel a látomás előre „figyelmeztetett", hogy rám fog zuhanni az egész vacakság, a
szárnyaimat lefelé hajlítva, magamhoz szorítottam. A szőnyeg hirtelen meglódult, majd
surrogva elborított, mint valami sötét, kavargó lavina. Hanyatt estem, beszorulva a
szövet rétegei alá, mozdulni, s már-már lélegezni is képtelenül. Néhány pillanattal
később meghallottam Toportyán szuszogását. A szürkebundás nedves orra ott matatott,
ahol épp én voltam. Megböködte a szőnyeget, gyanakodva morgott, s talán végül ki is
tapogatja a körvonalaimat, ha nem jön rá a tüsszögés.
Még soha életemben nem hallottam farkast tüsszenteni. Nagyon mókás!
Az viszont sokkal kevésbé volt szórakoztató, mikor az én sámánkám majdnem rám
lépett. A cipője lenyomta a kemény szőnyeget, még inkább beszorítva engem a szövet
alá. Azután valahogy közelebb került a ládához, s akkor végre megemelkedett a fejem
fölötti szőnyegszél. Úgy surrantam ki a börtönömből, mint mocsári lidérckölyök a
vízből, akit elfelejtettek megtanítani az úszás művészetére. Szerencsém továbbra sem
hagyott el. Toportyán a gazdájával együtt arra figyelt, amit a láda rejtett, így nem
vehettek észre.
A kandalló fölötti sámándob pereme mögött ismét biztonságban érezhettem magam.
Azért eltelt még néhány perc, mire végtagjaimból kiállt az ideges remegés, de közben
volt mire figyelnem. Farkas ugyanis óvatosan átnézte a katonaláda minden sarkát,
olyan mély tisztelettel érintve Kende táltos egykori holmijait, amitől elszorult a
szívem. Tényleg szerette az öreget, talán úgy, mintha a vén Barboncás Döme (a
Valóságban ezt az álnevet használta a táltos, mikor házmesterként dolgozott) az ő,
korán elvesztett apját pótolta volna.
A sámánfi keze hirtelen megakadt valamiben. Hosszúkás bőrtok volt, amiről vállszíj
lógott le. A régi utazók ehhez hasonló, vízhatlan hengerekben helyezték el, és hurcolták
magukkal szerte a világban értékes térképeiket. A kemény, barna bőrt csodás cirádák,
kacsok, minták díszítették, melyek mindegyikén halvány bűbájfény futkározott. Biztos
voltam benne, hogy ez is annak a táltosvarázsnak a része, ami a szőnyeget itatta át.
Farkas ki akarta nyitni a tokot, de ekkor Toportyán figyelmeztetően rámordult, s heves
sietséggel az ajtóra nézett.
− Rendben, bolhás, megyünk már! Erre ráérünk otthon is − szólt a sámánfi, majd sietve
a kijárat felé indult. Én természetesen néma szárnyrebbenéssel követtem őket, s így
még időben távoztunk az irodából. A folyosón ugyanis szembetalálkoztunk Böffeg
sámánnal, valamint a nyomában loholó három garabonciással. Az ideiglenes főtáltos
egyetlen biccentéssel köszöntötte Farkast, s már ment is tovább.
Immár a sámánfi sem akart kérdezni tőle semmit. Amiért a Gyémánt Jurtába kellett
jönnie, azt megszerezte.

***

Végre itthon! Bár, ha abban reménykedtem, hogy a Csipetke utcában béke és

nyugalom vár, hát jó nagyot tévedtem. Gergő árnyékaként élni szinte mindig hoz
valami váratlan idegbajt, pánikot vagy sikítanivalót.
A Gyémánt Jurtát elhagyva a sámánfi átvágott a révülők sátorvárosán, egyenesen a
Peremerdő irányába. Valaha azért ültették körbe fákkal ezt az álomvilágot, nehogy
valaki túl közel merészkedjen a széléhez és lezuhanjon a semmibe. Ha az illető nem
tud révülni, bizony évekig tartó pottyanásban volna része, míg végül megérkezne a
Gyökérszint alatt hömpölygő Sártengerbe.
A Peremerdő hűs rejtekében mindig nyitva áll néhány Ébredés Ajtaja. A Világfa és
a Valóság ezernyi pontjáról jönnek-mennek itt a révülők, mintha megkergült
hangyaboly tagjai volnának. Farkas nyomban rátalált arra az átjáróra, ami a Csipetke
utcai bérház pincéjébe vezet, s hátra sem nézve belépett a kék vibrálásba.
Én persze gondolkodás nélkül röppentem utána. Amint megérkeztünk a Valóságba,
én nyomban elbújtam a dohos levegőjű pince pókhálós kacatjai közé. Utáltam ezt a
helyet, folyton bepiszkolódott a Csuhéj néni varrta ruhám, bármennyire is vigyáztam
rá.
Gergő, ahányszor csak az Ébredés Ajtaján át utazott valahova, mindig kába volt
néhány pillanatig. Mire felkóválygott a meredek pincelépcsőn, erősen markolva a
rozsdás korlátot, én már az első emeleti lakásuk körfolyosóján repültem végig, hogy a
bejárati ajtóval szemközt álló citromfa cserepe mögé rejtőzzek. Mindennap úgy
érkeztünk haza, mintha jól begyakorolt táncot lejtenénk, amiről ráadásul az egyik fél
nem is tud.
Bogi már otthon volt, Dénes azonban még nem érkezett meg a munkából. Az
okleveles cipőpucoló mostanában titkon sokat szomorkodott. Egykori kedves
munkahelye, a Nyugati téri aluljáró az utóbbi években nagyon megváltozott, így ő fogta
magát, és elköltözött onnan. Még szerencse, hogy a cipőpucolók bárhol dolgozhatnak,
ahol akad cipőben járó éber. A lábbelik csendes barátja sokat emlegette azokat a szép
időket, mikor még az aluljáróban cipőpucoló-emelvény állt, három székkel, melyekre
a tovasiető emberek felülhettek.
− A Nyugati tér aluljáróját megtömték csiricsáré boltocskákkal meg zajos
kocsmákkal, csörgő-zörgő játékgépekkel − morogta olykor Botlik Dénes. − Ráadásul
annyi rosszarcú, gyanús alak kóvályog a föld alatt, hogy a jóérzésű ember nem
szívesen áll meg. Cipőt pucoltatni pedig csak türelemmel lehet, mivel az művészet.
Gergő felrobogott a lépcsőkön, majd a kulcsát kezdte keresni, de Bogi már ki is
nyitotta neki a bejárati ajtót.
− Olyan nyúzott vagy, kisfiam! − sóhajtott az édesanyja, bal kezében egy cserép
aszparáguszt egyensúlyozva. − Révülni voltál?
− Sok a határsértő mostanában − próbált mosolyt erőltetni sápadt arcára a sámánfi.
Miközben ők halkan beszélgetve a konyhába mentek, és Bogi feltette melegedni a
gulyáslevest, én a konyhakredenc melletti résbe húzódtam. A lakás minden
helyiségében volt már cuki, kényelmes búvóhelyem, hogy egyetlen percre se kelljen
szem elől tévesztenem az én sámánkámat. Most mondhatja bárki, hogy ez már mánia,
vagy mi. De akkor az illető még biztos nem érezte, milyen iszonyú kínt tud okozni a
tündérkötés. Természetesen ülhettem volna örökösen Csuhéj néni kéglijének ablakában
is, hiszen az még nem volt fájdalmasan messze Gergőtől. Csakhogy a sámánfi
nyughatatlan természete miatt ajánlatosnak tűnt szemmel tartani őt. Elvégre jártam már
úgy, hogy a srác hajnalban gondolt egyet, felkelt és átrévült a Törzsszintre. Én meg
nem vettem észre, s arra riadtam, hogy a megfeszülő tündérkötés majd' kitépi a szívem.
Azt a napot biztos ő sem felejti el egy darabig!
Bogi aggodalma a fiával kapcsolatban az utóbbi hetekben egyre nőtt. Gergő
valószínűleg észre sem vette, de a gyógyfüvek tudója minden porcikájában érezte,
hogy a sámánfi gyötrődik. Ahogy ott kucorogtam a konyhakredenc és a fal között,
kényelmesen elheverve azon az apró selyempárnácskán, amit egy játékbolt
babaházából csentem el korábban, megláttam, hogy Boginak remeg a keze. Ez biztos
jele volt annak, hogy végre elszánta magát a kérdezősködésre.
− Szeretnék segíteni − mondta csendesen, mikor letette Gergő elé a gőzölgő tányért.
− Kösz, de megy egyedül is − vigyorgott a sámánfi, kezébe véve a kanalat, majd
heccelődve hozzá tette: − Ugye, így kell fogni?
Bogi elmosolyodott, s könnyedén nyakon legyintette a fiút. Vágott egy szelet kenyeret −
néhány morzsa a nyakamba hullott, de ezzel most nem foglalkoztam azután ő is leült.
− Felnőttél − szólt elgondolkodva Bogi, miközben a levest kanalazó fiú arcát
fürkészte. − Abban a korban vagy...
− Jaj, ne! − sóhajtott Gergő, letéve a kanalat. − Háromszor másztam meg a Világfát,
anya, és túl vagyok néhány dolgon!
− Sok más dolog pedig még előtted van − biccentett Boglárka komolyan. − Én úgy
látom, az Álomvilágban nincs az a gülüszemű, nyálcsorgató rémálomlény, amelyik az
utadba állhatna. Csakhogy a Valóság...
− Sámán vagyok! − vágott közbe Gergő, újra kezébe véve a kanalat. − Nyugi, anyu, a
Valóság szörnyei sem fognak ki rajtam.
− Én csak azt szeretném...
Bogi nem fejezhette be a mondatot, mert kinyílt a bejárati ajtó. A küszöbön Botlik
Dénes állt, akkora mosollyal az arcán, hogy tartani lehetett tőle: nem fog beférni vele
az ajtón.
− Szép napot az én gyönyörűséges családomnak! − harsogta, tőle szokatlan
nekibuzdulással. − Óriási hírem van! Zsófi hazalátogat!
Csalódottan állapítottam meg, hogy ma sem következik el a Nagy Beszélgetés. Pedig
Gergő valóban egyre nyugtalanabb, feszültebb lett mostanság, s jó lett volna, ha
Boginak sikerül kiszednie belőle, mi bántja. Bár abban kételkedtem, hogy segíteni is
tudna.
Mint hamarosan kiderült, Zsófi üzent az Árnyjurtából, hogy ma éjjel rendkívüli
szabadságra érkezik a Felhőgomoly-járattal. A család boldog és izgatott készülődésbe
fogott. Ki kejlett menniük a Budaörsi repülőtérre, méghozzá titokban, rejtve az éberek
szeme elől.
Én elsuhantam, hogy ne zavarjam őket. Csuhéj néni meleg vacsorával és frissen vasalt,
tiszta ruhával várt. Az öreglány ugyan morgolódott egy kicsit, amiért egész nap
kódorogtam, de én nem nagyon figyeltem rá. Gyorsan vissza akartam surranni a
sámánfihoz, hogy jelen legyek, mikor kinyitja a Kende táltos ládájában talált bőrtokot.

***

2005. március 15. Gergő ötödik órája matat és piszmog azzal a térképpel, amit
Kende táltos utazóládájának mélyén talált, de eddig nem jutott vele semmire. Én pedig
ötödik órája kucorgok a Millennium Falcon acélszürke makettje, és Gandalf húszcentis
figurája között, a szekrény poros tetején. Az űrhajó egyik lövegtornya belebök az
oldalamba, a szürke varázsló köpönyegében lakó pók hálója pedig időnként
tüsszögésre késztet, de még kitartok.
Szédületes ez a sámángyerek! Három nappal ezelőtt találta a térképet, s azóta
minden szabadidejét arra áldozta, hogy megfejtse azt, mégsem türelmetlen. Mozdulatai
nyugodtak, hangja csendesen mormogó, mikor egymás után sorolja a bűvigéket.
Kezében már legalább kétszázszor meglendült a bűbájostor, de az öreg, töredezett
kéregtekercset simogató szikrák, fényhullámok vagy vakító sugarak semmiféle
„választ" sem csikartak ki a térképből.
− Áruld el végre a titkod! − nyögte Gergő fáradtan. Hajnali négy felé járt, a
Csipetke utcai bérház csendes volt; szinte már kísértetiesen az. Időnként
kikukkantottam a gangra nyíló ablakon, fel, a harmadik emeletre. Szegény Csuhéj néni
még mindig égette a villanyt. Biztos nyugtalan, amiért ilyen sokáig elmaradok, s majd
alapos fejmosásban fog részesíteni.
− Tisztességes kiskisasszonyok nem maradnak ki éjnek évadján! Különösen nem
azért, hogy holmi fiatalemberek után bóklásszanak! − szinte máris hallottam a
dorgálását.
− Titok, tárulj, rejtély, hárulj! − súgta Gergő, újabb ostorlendítéssel kísérve a
bűvige szavait. Lágy fényű léghullámok törtek elő a bőrszíj csomóiból, rátelepedve a
kéregtekercsre, majd hatástalanul elenyészve.
A barna tokban talált térkép hihetetlenül ősi darab lehetett. A családi
könyvtárunkban láttam már a távoli múltból származó papiruszokat, fóliánsokat, sőt,
apa néhány egyiptomi agyagtáblát és rovásjelekkel tarkított mogyorófavesszőt is őriz,
de egész biztosan elámulna Kende hagyatékának láttán. A sötétsárga, itt-ott foltos
felületen fekete vonalak kuszasága tekeredett ide-oda, néhol csomókba rendeződve,
máshol viszont egymást sem érintve. Rovás jelek is akadtak néhol, de Gergő még a
vizsgálódás elején megállapította, hogy azok mind sokkal későbbi jegyzetek, melyek
szinte semmi támpontot nem adnak a térképhez.
A legbosszantóbb, hogy maguk a vonalak sem ábrázoltak felismerhető dolgokat.
Mikor az utóbbi napokban a sámánfi néhány órára elment Bogiékkal, mert ott akart
lenni Budaörsön a Felhőgomoly-járat landolásakor, volt alkalmam meglesni
közelebbről a fura szerzeményt. Hát, ha engem kérdezne bárki, szerintem Kende
hagyatéka úgy készült, hogy valami buggyant alak betintázta az egerek farkát, azután
rákergette őket a kéregtekercsre. Akárhogy meresztettem is a szemem, se földrészt, se
határokat, se hegyeket, folyókat, vagy egyéb dolgot nem tudtam kiolvasni azokból a
kriksz-krakszokból.
− A táltosok szakállára, ez az őrületbe fog kergetni! − nyögött fel hirtelen Gergő,
majd a bűbájostort a térképre dobva, hanyatt feküdt az ágyán és egyenesen rám bámult.
Bennem megállt az ütő, mozdulni sem mertem. Hiába a tündérgomoly-varázs álcája, ha
egy révülő éppen rám szegezi a tekintetét, előbb csak gyanakodni kezd, majd hirtelen
átlát a bűbájomon.
A kínos „szemezés" eltartott néhány pillanatig, de azután a sámánfi mélyet sóhajtva
ismét felült és... Elakadt a lélegzete. Láttam arcán a döbbenetet, s megfeledkezve az
óvatosságról, magam is előrébb hajoltam, hogy jobban lássak.
A térkép felülete úgy hullámzott, mintha sűrű olajtó volna. A rajta heverő
bűbájostor nyele uszadékfaként billegett, míg a bőrszíj elmerült a kéregtekercsben,
majd hirtelen rángani kezdett. Csuklás jött rám a látványtól. Frankón leteszem a nagy
tündéresküt, hogy úgy nézett ki, mintha egy magára hagyott horgászbotot látnék, amin
épp kapás van.
Gergő is erre gondolhatott, mert villámgyors mozdulattal megragadta a faragott
nyelet és felrántotta a levegőbe. Csakhogy az majdnem kiugrott a kezéből, mert a
bőrszíj végét valami benn tartotta a hullámzó térképben. Ekkor a sámánfi két kézzel
markolta meg a bűbájostort, s feltérdelve az ágyán, heves birkózásba kezdett a
„zsákmányával".
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egész jelenet meglehetősen röhejesnek
látszott a szekrény tetejéről nézve. Még most is, mikor ezeket a sorokat írom, Csuhéj
néni ablakpárkányán hasalva, elfog a nevetés, mikor felidézem az ágyán térdeplő
Gergőt, amint megpróbálja hajnali négykor kifogni egy térképtó halóriását.
Szerencsére Bogiék a másik szobában mélyen aludtak, Zsófi pedig délután elment,
hogy találkozzon a barátnőjével, s biztos Cseperkééknél alszik, mivel még mindig nem
ért haza. Így nem riadt fel senki az ágyrugók nyikorgására, sem a sámánfi lihegésére.
Sőt, arra sem, mikor hangos reccsenéssel rés nyílt a kéregtekercsen, s abból egy
óbégató, nálam alig nagyobb emberke süvített elő. Két markával erősen szorította a
bűbájostor legutolsó csomóját, pufók arca kivörösödött az indulattól, meztelen lábai
vadul kalimpáltak a levegőben. Gergő messze tartotta magától, majd a padlószőnyeg
fölé himbálva, néhányszor jó erősen megrázta a horgászbottá vált varázsfegyvert.
− Mit... mű... vélsz... te... bir... ka... po... tya... Jaj! − kiabálta le-föl lengve az
emberke. Utolsó ordítását már zuhantában küldte Gergő felé. Azután puffanás, apró
lábak fürge dobogása, majd teljes csend következett.
Gergő óvatosan lelépett az ágyról, jobbjában erősen markolva a bűverővel töltött,
halványan sziporkázó ostort. A szobában eddig is csak a fényesen világító
olvasólámpa volt az egyetlen fényforrás, így a térképen kívül minden félhomályba
borult. A sámánfi nagyon lassan lépett a padlószőnyegre, minden újabb meglepetésre
készen. Azután négykézlábra ereszkedett, s bekukkantott az ágy alá.

− Hé, te! Miféle álomlény vagy?

Válasz nem érkezett, pedig az apró emberke egész biztos ott rejtőzött, néhány rég
elfeledett játék doboza, egy eltört rugós expander és két súlyzó társaságában.
− Gyere ki, hallod! − próbálkozott valamivel határozottabban Gergő. − Túróst! −
recsegte dühösen az alig moccanó árny odabentről. − Beszélni akarok veled −
sóhajtott fáradtan a sámánfi. − Kecmeregj végre elő!
− Mint említettem volt az imént: túróst! És ha ez nem elég neked, hát
kifejthetem részletesebben is: nagy túróst!
A sámánfi váratlanul elheveredett a padlószőnyegen, felfelé nyújtott, bal karjára
eresztve a fejét. Unott arcot vágott, s mikor megszólalt, a hangja is erről árulkodott.
− Akkor beszélgessünk így, engem nem izgat. Miféle álomlény vagy? − Méghogy
álomlény! − hördült a súlyzó mögül az emberke. − Én teremtmény vagyok, és nem
nyamvadék álomlény!
− Teremtmény? Jó, akkor áruld el, ki teremtett?
− A térképkészítő Grá. Én Karto vagyok, Grá fia − jelentette ki, nem minden
büszkeség nélkül az árnyék. − Rettenetes mocsokban élsz, hallod−e?
− Én ugyan nem − felelt Gergő. − Te másztál be az ágyam alá, ahol tényleg nem járt
már évek óta seprű, de ha ilyen ütődött vagy...
− Engedj vissza a térképembe! − rikácsolta sértetten Karto. − Milyen jogon horgásztál
ki a mélyéről? Engem csakis Kende idézhet meg!
A szekrény tetejéről leselkedve is jól láttam, hogy az én sámánkám minden izma
megfeszül.
− Kende tavaly nyáron Égi Atyácskához költözött − mondta csendesen. − Nem tudtál
róla?
Az ágy mélyéről sűrű, fekete némaság áradt. Talán több, mint egy egész perc telt el
így, mikor a súlyzó arrébb gördült. Surrogó léptek hallatszottak, azután felbukkant a
kis ember, aki az iménti hírtől mintha még apróbbá zsugorodott volna. Két válla
előreesett, fejét lehorgasztotta, háta meggörbült, karjai erőtlenül lógtak a két oldalán.
Mezítláb volt, de majd' földig érő, rendkívüli színekben pompázó zsákruhát viselt.
Sima képe arról árulkodott, hogy nem veti meg a finom falatokat, gyér haja pedig
arról, hogy télen sem hord sapkát.
− A táltos meghalt? − nyögte már-már vinnyogó hangon, apró gombszemét a sámánfira
függesztve. Bármilyen messze is voltam, kifinomult érzékeim jelezték, hogy a kis fickó
enyhe bűbájt sugároz Gergő felé. Olyasféle varázslat lehetett, ami természetes módon
áradt belőle, mint méhekből a többieket csalogató illat, s arra szolgált, hogy leleplezze
azt, aki esetleg hazudni próbál. A sámánfi bűverején azonban eltérült a gyenge
varázserő, anélkül, hogy Gergő észre vette volna. − Azt mondod, Kende az ősök közé
költözött?
− Igen − bólintott a sámánfi komolyan, s még hozzátette: − Sajnálom, hogy tőlem kell
megtudnod.
Karto megvonta egyik vállát, s letottyant a padlószőnyegre.
− Mi teremtmények nem vagyunk igazán tájékozottak a világ dolgaiban − mondta. −
Odabenn élünk, a varázstérképek vonalai között, kétdimenziós lényekként. Tudod, mi
az a „kétdimenziós"?
− Nem igazán − ráncolta homlokát Gergő.
− Annyit mondhatok róla, hogy nagyon-nagyon lapos érzés − sóhajtott
Karto bánatosan, majd megrázta magát, mint aki időszerűnek érzi,
hogy megszabaduljon a nyomasztó fájdalomtól. − Te volnál a térkép új gazdája? A
sámánfi alig szemvillanásnyi ideig tétovázott, mielőtt felelt volna, de ez elég volt
ahhoz, hogy felkeltse a teremtmény gyanúját.
− Igen... Úgy vélem, enyém lett a térkép.
− Várjunk csak egy légypiszoknyit, kölyökkutya! − mordult a köpcös emberke, ültében
is csípőre támasztva a két öklét. − Ezt valahogy bizonyítanod is kellene!
− Bizonyítani? − Gergő szintén felült a szőnyegen, így jóval magasabb lett, mint Karto,
ami láthatóan idegesítette a térképlakót. − Mire gondolsz? − Általában úgy van, hogy
az előző tulajdonos, mikor átadja a kéregtekercs
fölötti jogait, megidézi a teremtményt, és bemutatja neki az új gazdát. − Erre nem
kerülhetett sor − mondta Gergő. − Kende táltos a Gyémánt
Jurta mezején megküzdött saját lelke sötét felével, s bár legyőzte, ő is halálos sebet
kapott.
− Lejárt az ideje a Valóságban − biccentett Karto, mint aki tökéletesen tisztában van
mindazon törvényekkel, melyek a táltosok életét vezérlik. − Akkor nincs más hátra,
meg kell csókolnod a fenekem!
Azt hittem, leesek a szekrény tetejéről! Nem akartam hinni a fülemnek, de nem
tagadhattam azt sem, hogy nagyon is tisztán hallottam a kis ember szavait.
Gergő legalább annyira meg volt hökkenve, mint én, de igyekezett mókásan felfogni a
dolgot.
− Mit mondtál? − kérdezte halkan. − Jól értettem, hogy meg kell... − ...csókolnod a
fenekem, naná! − vigyorgott szélesen Karto, majd kacagva legyintett: − Nyugi,
kölyökkutya, ez csak amolyan szakkifejezés a
teremtmények nyelvén.
− Reméltem is! − mordult Gergő. − Folyton úgy beszélsz magadról,
mint teremtményről, de ebből én nem sokat értek. Ki teremtett téged és miért? − Azt
már mondtam, hogy Grá fia vagyok − emlékeztette a sámánt Karto. − A varázstérképek
mindegyikében lakik egy-egy teremtmény. Sokan manónak, koboldnak, álomlénynek
hisznek minket, de ez hamis feltételezés. Bár talán az álomlényekkel valóban rokonok
lehetünk valamelyest. A lényeg, hogy számos varázstárgyban lakozik teremtmény.
Amikor az ősmágusok egyike megbűvölte a könyvét, majd teleírta a maga igéivel, nem
ártott teremtményt is létrehoznia, aki vigyáz, hogy illetéktelenek ne használhassák a
tudományát. Mi egészen különleges lényei vagyunk a Világfának. Nem pusztán a
magunk álomvilágában létezünk, hanem a tárgyban lakunk, amihez teremtettek minket.
Ismerjük annak minden titkát, fortélyát, rejtélyét. A vonalai, betűi, rovásjelei között
lakunk, és igen kellemetlen ismerősökké tudunk válni azok számára, akik
jogtalanul piszkálják a ránk bízott varázstárgyat.
− Gondolom, különbözőek vagytok − vélte Gergő. Karto elégedetten mosolygott.
− Okos kutyakölyök! Valóban családokra, rendekre osztjuk magunkat, bár nem sűrűn
találkozunk. Én a térképekben lakó teremtmények egyike vagyok. Igen jó állás, csak
kissé lapos, mint már mondtam.
− Rendben, akkor áruld el nekem Kende kéregtekercsének titkát − kapott az alkalmon
Gergő, csakhogy Karto meglengette felé jobb mutatóujját. − Ez nem így működik, öcsi!
Megfeledkezel a...
− Persze, valami csókról hablatyoltál az imént − fintorgott a sámánfi. − Semmi az
egész − Karto váratlan fürgeséggel felugrott az ágyra, s megállt a középen széthasadt
térkép mellett. − Rák csípje, lesz vele gondom,
míg befoldozom. Na, mindegy! Szóval én most visszasimulok a térképbe, te pedig
ráfekteted az arcodra, hogy teljesen betakarjon. Ezt nevezzük mi szaknyelven „csókold
meg a fenekemet" bűbájnak.
− Úgy hangzik, mintha nem nagyon tisztelnétek a varázstudókat − jegyezte meg Gergő,
miközben ő is felállt.
− Elvégre ők szorulnak ránk, és nem fordítva − hőbörgött Karto. − Némi bizsergést
érzel majd, s én közben megállapítom, hogy Kende valóban rád akarta-e bízni a titkát.
− S ha nem?
− Akkor ráfaragtál, kutyakölyök! − röhögött fel Karto, s már be is gázolt a térképbe,
melynek felülete épp úgy gyűrűzött, kavargott kurta lábai körül, mintha sűrű, piszkos tó
vize volna. − Ha Kende nem akarná veled megosztani a térkép titkát, rólam sem
hallasz többé. Hacsak nem akarsz elkeseredésedben ártani a lakhelyemnek. De azt nem
ajánlanám!
Az utolsó szavakat már úgy hadarta a pimasz teremtmény hogy a szája szélénél
bugyogott a papír széle. Azután alámerült, s fölötte szinte azon nyomban összeforrt a
kéregtekercs hasadéka.
− És még vinnyogott, hogy sok dolga lesz vele! − morogta Gergő. − Hallak ám,
kölyökkutya! − zörrent meg a térkép szárazon, de érthető hangon. A sámánfi túl akart
esni a dolgon, hát lefeküdt az ágyára, és az arcára
terítette a kéregtekercset. Én a szekrény tetején finoman rezegtettem a szárnyaimat.
Készen álltam rá, hogy ha bármi baj érné Gergőt, nyomban hozzá röppenjek és
lerántsam róla a térképet.
Beavatkozásra azonban nem volt szükség. A kéregtekercs vonalai felragyogtak,
kavarogtak, s néha halk pukkanásokat lehetett hallani. Alig tíz perccel később Gergő
lehúzta arcáról a kéregtekercset és megtörölte verejtéktől gyöngyöző homlokát. Úgy
nézett ki, mint aki hosszú és fárasztó révülésen vett részt, s csak az imént szállt le
segítő állata hátáról.
− Halljuk az ítéletet! − mondta, kisimítva a térképet az ágyon, miután törökülésbe
helyezkedett. A papír megzörrent.
− Kende táltos neked szánta a tekercset, de csak most jött el az ideje, hogy használhasd
− Karto immár teljesen hivatalos, komoly hanghordozással beszélt.
−1944. Jegyezd meg ezt az számot! Ebben az évben indult el Barboncás Döme, az ifjú
táltos, hogy megkeresse önmaga létének értelmét. Ez a térkép az övé. Bűbájjal
készítette, s ezért egyben a feljegyzéseit is tartalmazza.
− Hova indult Kende? És miért? − Gergő hirtelen rendkívül izgatottá vált. − Te miért
vagy nyugtalan az utóbbi néhány hónapban? − zizegte a kéregtercs mélyéről a
teremtmény − Mit kutatsz, mire szeretnél választ kapni? − Én... − kezdte a sámánfi, de
annyira kiszáradt a szája, hogy mielőtt tovább beszélt volna, innia kellett. Az ágya
melletti szekrényen állt egy bögre, melyben már rég kihűlt a Boglárka által főzött tea.
Gergő ivott, majd felelt a korábbi kérdésre: − Én azt kutatom, mit kezdjek az
életemmel. Össze vagyok zavarodva, mert apa végleg az ősökhöz költözött, Kendét se
érem már el, anya pedig nem tud tanácsot adni. Mi lesz belőlem? Mi lehet belőlem, ha
a révülők között élek, s mi, ha inkább a Valóságban akarok boldogulni? Lépjek be
az Álomfelügyelet határőrei közé, ahol most még csak gyakornok vagyok? Vagy inkább
az éberek egyetemeinek egyikébe kéne felvételiznem, és itt, a Valóságban élnem?
− 1944-ben Barboncás Döme katona volt, s bujkálva, rettegve, betegen próbált
hazajutni, miután a hadseregét szétverték − szólt ismét a térképből Karto. − Úgy érezte,
egyik világ sem akarja befogadni. Az éberek feldúlt városai, falvai megrémítették, s
nem tudott segíteni a szenvedőkön. De az Álomvilágban sem érezte magát jól, hiszen
felháborította, hogy a révülők nem használták a varázserejüket az éberek háborújának
megakadályozására. Ekkor
azonban szinte belebotlott egy rejtélybe. A leghatalmasabb titokba, amit csak ember
találhat az élete során.
− Mi volt az? − Gergő a nadrágszárába törölte izgalomtól verejtékező tenyerét.
− A térkép vezet el Kende és a te titkodhoz is − felelt hűvösen Karto. A kéregtekercs
vonalai hirtelen meglódultak, kavarogtak, olykor még a lap síkjából is kiemelkedtek,
majd új formába rendeződve állapodtak meg. − Íme, az
első állomás, ahova Kende eljutott, miközben sorsa rejtélyét üldözte. A sámánfi
közelebb hajolt a kéregtekercshez, s alaposan megnézte azt a lámpafényben. Azután
csak értetlenül rázta a fejét.
− Ebből én semmit nem értek − szólt. − Azt írták egy fekete folt mellé, melyből vékony
és vastag vonalak futnak szerte, hogy Csartadoros. − Hely a Világfa Törzsszintjén − a
kéregtekercs ropogva szórta a szavakat, mintha Karto türelmetlensége lassan haraggá
változna. − Ez a térkép nem a Valóság városait mutatja; erre már magadtól is
rájöhettél volna, kutyakölyök!
Nem tárom fel előtted az egész útvonalat azonnal, mert nem ez volt Kende
táltos akarata. Megmutattam neked Csartadorost. Hogy elindulsz-e az egykori
Döme nyomán, csak rajtad múlik. A rejtély, melyet Kende végül megtalált, ma is
ott várakozik rád... Vagy valaki másra. Hm, valójában bárkire, aki rábukkan. S hidd el;
van akkora, hogy beleremegjen a Révülők Világa!
− És az én sorsom? − kiáltott magáról és az éjszaka csendjéről megfeledkezve Gergő.
− Mi lesz az én kérdéseimmel?
Karto, Grá fia halkan kuncogott a kacskaringós vonalak mögött. − Kende rejtélyének
megfejtése azokra is választ ad − surrogott a kéregtekercs. − Feltéve, ha túléled az oda
vezető utat és elviseled a titok rettenetes súlyát.
Ekkor a térkép összehengerítette önmagát, s billegve még egy ideig, egyhelyben
maradt. Gergő és én szintén mozdulatlanná dermedtünk, oly mélyen merülve
nyomasztó gondolatainkba, hogy észre sem vettük, mikor kelt fel a nap.
 III.

A leányrablók
2005. március 17. Ezennel indulásba helyezem a feljegyzések folyományát. A
kezem meglehetősen sajog, nem is beszélve a bordáimról, s persze ég, bizsergél a fél
arcom, ahol megperzselődött attól a fránya pörkölő-rontástól De sebaj, a firkálással
legalább elfoglalom magam, amíg felépülök.
Az imént ment el Tekercses Ajtony, aki ajándékba hozta ezt a bűvös naplót, meg
hozzá a pennát. Igazán remek ötlet volt ez az öreg garabonciástól. Miként mondta:
− Jó cimborám, Monyákos Tuba, te olyan dolgokat látsz a Világfán, amilyenekről
mások álmodni sem képesek. Csakhogy amilyen likas az eszed, el is felejted őket
mind. De ennek vége! Én, a Regösök Kéregtekercstárának főtekercselője, a
varázstudók történelmének nevében rádparancsolok: ezentúl jegyezz le mindent, ami
fontos lehet az utókor számára és punktum!
Itt van hát ez a bűvös napló, barna sárkánybőr kötésben (biztos vagyok benne, hogy
valódi sárkánynak még csak a közelében sem volt soha!), lágy dombormű-nyomással,
ami engem ábrázol. Mintha szélviharban állnék egy hegy tetején, dohánylevél ruhámat
tépi az orkán, jobb kezemben veszedelmesen lendül a bűbájostor... Hm, egész jó kép!
Tisztára, mint egy 007-es lidérc. Nem is tudtam, hogy Tekercses Ajtony titokban ilyen
tehetséges dombormű-bájoló.
S a penna ehhez a könyvecskéhez egyenesen mestermű. Mikor leteszem, a hófehér
lúdtoll finom legyezője magától a tollszárhoz simul, hogy ne gyűrődjön, ha esetleg a
zsebemben hordanám. A vége természetesen önhegyező varázslattal kezelve, de Ajtony
figyelmeztetett, hogy legalább kétnaponta tényleg muszáj vele írnom, mivel a tollszár
úgy nő, mint a köröm. Ha nem koptatom, a végén méteres lesz és kiböki a ruhámat.
Bár szegény dohányleveles öltözékem állapotán most úgysem tudna sokat rontani.
Ahogy itt fekszem a Puha Odú 14-es lakhandijában, az ágyból épp rálátok a székre,
ahova a vajákos néne a göncömet akasztotta. A fényes, zöld levelek megpörkölődtek
az átkoktól, amik eltaláltak a csata során. Elöl különösen nagy pusztítást végzett a
tűzgolyó, ami azután engem is végleg kiütött a harcolók közül. Szerencsére lidérc
vagyok, különben aligha maradt volna belőlem több, mint egy szép kupac, füstölgő
üszög.

Tekercses Ajtony remekül szórakozott rajtam.

− Megpörkölt dohánylidérc! − vihogta, miközben az ágyam mellé húzott széken ült.

− Ki gondolta volna, hogy egyszer rád gyújtanak, öregem!
− Nevess csak! − morogtam a puha párnák közé süppedve. − A tekercsekkel zsúfolt,
csendes és félhomályos jurtádban te legfeljebb olvasni szoktál arról, hogy milyen is
egy valódi bűbájos párviadal. Ha azonban velünk vagy, kucorgásnál és vinnyogásnál
többre biztos nem futná tőled.
− Kezdjük azzal, hogy én nem vagánykodtam volna olyan felelőtlenül, mint ti! − vélte
Ajtony. − Egyáltalán, hogy jutott eszetekbe, hogy a Valóságban varázsviadalba
keveredjetek?
− Nem volt választásunk − vontam meg a vállam, de az égető fájdalom, ami nyomban
perzselni kezdett a gyógyfüves kötések alatt, inkább nyugalomra intett. − Az
Álomfelügyelet különleges ügynöke vagyok, komám, tehát nem válogathatom meg a
helyszínt, ahol harcolni kell. Különben is: olyan gyorsan történt az egész, hogy
pislogni sem volt időm.
− Hallgatlak! − fészkelődött közelebb izgatottan Ajtony. Először le akartam inteni,
elvégre az Álomfelügyelet titkos akciói, különösen a Valóságban, szigorú
„befogodaszádéshallgatsz"-törvény alá esnek. Azután lopva körbenéztem a lombos
ágakból emelt, jurta-forma lakhandiban, s úgy döntöttem, bizonyára nem hallhat minket
senki. A Puha Odú, ahol a beteg, sebesült révülőket gyógyítják, olyan személyzetet
alkalmazott, aminek tagjai erre is ügyeltek.
− Mondd már, hogy volt az a csata, ahol ilyen szépen kidekoráltak, Monyákoskám! −
sürgetett Tekercses Ajtony.
− A Valóságban történt, ott is az éberek Budapest nevezetű városában − kezdtem a
mondókámat, de az ősi tekercsek mestere rögvest bólogatva közbevágott.
− Nem csodálom, hogy ott! Úgy hírlik, Budapest az egyik legsűrűbb bűverővel töltött
városa az ébereknek.
− Nos, igen − sóhajtottam. − A lényeg, hogy jó néhány hete megfigyelés alatt tartottunk
valakit...
− Kit? − csapott le Ajtony.
− Valakit! − mordultam rá. − Legyen ennyi elég! A Gyémánt Jurta legtitkosabb ügyeibe
akarod épp beleütögetni azt a kampós orrodat, cimbora.
− Jól van, ne izgasd fel magad − legyintett a tekercstáros kissé sértődötten. − Mondd
tovább, miért szabadult el a frásznyavalya?
Felvontam a szemöldököm (ez is fájt), azután folytattam a beszámolómat.
− A különleges révülőcsapat vezetője üzent nekem, hogy rendkívüli dolog készülődik
a megfigyelt személy kapcsán. Azonnal Ébredés Ajtaját nyitottam, s átléptem a
Valóságba. Egy szigeten leltem magam, méghozzá éjszaka, csöpörgő esőben. Hamar
rátaláltam az osztagra. Az ügynökök bokrok alatt, fák kopasz koronájában és parkoló
autók csomagtartóiban rejtőztek. Cudar hideg volt, csak úgy röpködtek a fülem mellett
a mínuszok!
− Nehéz a ti munkátok, el kell ismerni − hízelgett Tekercses, de én jól tudtam, hogy
csupán még több részletet akar kihúzni belőlem.
− A megfigyelt személyt sehol nem láttam, de felbukkant valaki más − idéztem tovább
az eseményeket. − Azután minden a fejetetejére állt. Behatoltunk az elhagyott
gyárépületbe, lassan lopakodtunk árnyéktól zugig. Azt hittem, simán fog menni minden,
ám ekkor... Adnál egy korty mentateát abból a bögréből?
Láttam, hogy Tekercses keze remeg az elfojtott indulattól, amiért a legizgalmasabb
pillanatban jut eszembe inni. Ezt nagyon élveztem! Lassan, megfontoltan kortyolgattam
hát a kesernyés italt, bár ment volna gyorsabban is. Ajtony, bármilyen türelmetlen volt,
készségesen segített innom, hiszen a kezeimet vaskos kötésekbe bugyolálták. Hogy írni
tudok, az is csupán annak köszönhető, hogy azóta Bogyó néne ráolvasott néhány remek
igét az ujjaimra.
− Könyörgök neked, széllelbélelt cimborám, Tuba, ne bizergáld tovább az én rongyos
idegeimet! − bámult rám esdeklő szemekkel Tekercses Ajtony. − Mi történt ott, az
árnyak között, s hogyan pörkölődtél meg ilyen tisztességesen?
− Őszintén szólva, nem sok fogalmam van a dologról − feleltem. Már bántam, hogy
ilyen nagyon felhergeltem a kíváncsiságát. − Ne haragudj, öregem, de engem szinte az
első minutumban kiütöttek, tényleg! Az egyik pillanatban még valami vasállvány
mögött kucorogtam, a másikban meg már átkok és rontások sisteregtek körülöttem.
Soha lidércéletemben még nem láttam ilyen heves varázsviadalt. Az Álomfelügyelet
ügynökei nem szoktak pánikba esni, de most megtették. A sötétben mindenki átkot szórt
mindenre, ami csak mozdult. A csoport vezetője tapasztalt révülő volt, de hiába
ordított, hogy „Ostort le, ostort le!", a sötétben, robbanások és villanások közepette,
senki nem hallgatott rá.
− Azt gondolná a poros tekercsei között ücsörgő, tudós révülő, hogy az
Álomfelügyelet ügynökei ennél jobban ki vannak képezve − vonogatta a vállát Ajtony,
majd rögvest meglapogatta a vállam, hogy elnézést kérjen. − Bocsáss meg, nem úgy
értettem! Tudom, hogy te remek álomvadász vagy.
− A többiek is azok, hidd el! − feleltem rá gyorsan, mert felpaprikázta a kedvem. − De
ki gondolta volna, hogy két kislány...
− Tessék? − hökkent meg elkerekedő szemekkel a tekercstáros. − Azt akarod mondani,
hogy az Álomfelügyelet kommandóját a Valóságban két kislány intézte el ilyen
alaposan? A Puha Odúban rajtad kívül még három ügynök hever a betegágyakon!
Bosszantott, hogy így elszóltam magam. Már épp azon törtem a fejem, hogy miként
terelhetném más témára Ajtony barátom figyelmét, mikor a lombok szétnyíltak, és a
résen terebélyes asszonyság furakodott be. Töpörödött, bár rendkívül széles alakja
fürgén közeledett az ágyhoz, majd' legázolva a Regösök Kéregtekercs-tárának szelíd
iratrendezőjét.
− A látogatásnak vége! − reccsent Bogyó néne ellentmondást nem tűrő, reszelős
hangja. − A betegnek pihenésre s nem végtelen, ostoba fecsegésre van szüksége. Na,
sipirc!
Tekercses Ajtony már-már tiltakozásra nyitotta volna a száját, de a vén vajákos
szemevillanása elnémította. Engedelmesen felállt, helyére tette a széket, majd a kijárat
felé ódalgott.
− Vigyázz magadra, cimbora! − mondta. − Úgy érzem, ismét nagy dolgok ideje
közeleg. Azt a könyvecskét épp azért hoztam, hogy megkérjelek: jegyezz le mindent,
amit látsz és átélsz.
− Miért éppen én? − hökkentem meg. − Ha nem látnád, a betegágyat nyomom, s egy
darabig nem is távozom innen.
Mielőtt Ajtony felelhetett volna, Bogyó néne reccsent közbe ismét.
− Ha rajtam múlik és megeszel, megiszol mindent, amit az orrod alá dugok, akkor
néhány nap, s nem kell többé látnom azt a dohányszínű képedet. Itt van kezdetnek
három kanál sebhúzó csókvirág-pempő. Zöld, büdös és ragad, de használ, úgyhogy le
vele!
A durván faragott fakanálon valóban ott rezgett valami elevennek tetsző maszat, ami −
erre most is meg mernék esküdni! − olykor bugyogott néhányat. Mégis eltátottam a
szám, mert okos lidérc létemre jól tudom: Bogyó nénétől mihamarabb megszabadulni
csakis engedelmesség által lehet.
− Szegény barátom! − sóhajtott mélyet Tekercses Ajtony, s már félig kibújt a lombajtó
résén, de azután hirtelen eszébe jutott még valami: − A kislányok! Mi lett velük?
Alig bírtam lenyeldekelni a csókvirág-pempőt − bár meglehet, nem is nyeltem: „ő"
mászott le magától a torkomon −, majd sietve válaszoltam.
− Végül megcsíptük őket, igaz, nem ment könnyen. De hogy aztán Böffeg hova vitette a
két ördögfiókát, azt nem tudom.
„Pedig jelenleg ennél jobban semmi más nem érdekel a világon!" − tettem még hozzá
gondolatban. Ajtony elment végre, s hamarosan Bogyó néne sem kínzott tovább a
ráolvasásaival és kencéivel. Mindenki előtt sikerült eljátszanom, hogy sajgó
sebeimhez képest egész vidám lidércfickó vagyok, aki hamarosan felgyógyul, s addig
is hetykén emlegeti legutóbbi hőstettét.
Pedig amit a Valóságban, a Hajógyári-szigeten Böffeg utasítására tettünk, cseppet sem
volt hősies. Senki nem tudhatja meg, bár ez az iszonyú titok majd' szétrepeszti a
mellemet: a két lány közül az egyik Farkas húga volt, Büvellő! S hogy bűbájostort
emeltem a lányra, még ha Böffeg utasítására is, az ezerszer jobban fájt, mint az összes
sebem, együttvéve.

***

2005. március 15. (Mindezt később mesélték el nekem, így utólag jegyzem le a
könyvecskémbe. −M.T.)
Órákon át hallgatta a víz csöpögését, s egy idő után egész szórakoztatónak találta a
dallamát. A vaksötétben jobbról − úgy két lépésre − éles, magas hangon koppant az
egyik csepp. Szemből két másik, különböző, de mélyebb buggyanásokkal érkezett egy
tócsába, vagy hordóba. Jobbról mindezt hármas cseppenés rendje kísérte a maga
ütemében. S végül hátul, a kongón visszhangos barlangban, vagy talán teremben, öblös
toccsanások zárták a meg-megismétlődő csepergés-nótát.
Zsófi karszéken ült, ami meglehetősen törte a fenekét. A legrosszabb mégis a
csontig hatoló hideg és a teljes sötétség volt. Nem tudta, mióta lehet bezárva ebbe a
cellába. Az utolsó emléke, hogy a Hajógyári-sziget hatalmas csarnokában próbál
egérutat nyerni a csuklyás haramiák elől. Egyedül volt, Cseperke már korábban eltűnt
mellőle.
A wicca boszi elszántan harcolt, ahhoz képest, hogy a támadás előtt úgy tűnt,
jártányi ereje sem maradt. Amint az első kábító rontás betörte a kicsiny iroda koszos
ablakát, a két lány rögvest tudta, hogy ha ott maradnak, ahol vannak, nem
menekülhetnek. A szerelőcsarnokban mindenhol csuklyás alakok surrantak árnytól-
árnyig, de Büvellőnek sikerült néhányat rendesen megpörkölnie.
Azután kitörtek az irodából, és futni kezdtek az egykori gépek emelvényei között.
Valaki elkapta Cseperke bokáját, de Büvellő darvadozzrontást küldött a kézre. Dühös
ordítozás, varázslatok dörrenései követték a lányokat. Az égbe szökő hajódaru
magasban ingó vezérlőfülkéje olyan helynek látszott, ahol biztonságban lehetnének. Ha
sikerül felmászniuk a vaslépcsőn, a kicsi és szűk kaszni vastag fala megvédené őket az
átkoktól, s ők akár a végtelenségig vissza tudnák verni a lentről rohamozókat.
Büvellő megrángatta Cseperke ruhaujját, és némán felfelé mutatott. A wicca
boszorkány először értetlenül rázta a fejét, de azután felismerés csillant a szemében, s
bólintott. Egyszerre ugrottak elő a rég kiégett kapcsolótábla fedezékéből. Büvellő
küldött két békacsók-bűbájt abba az irányba, amerre a legtöbb ellenfelet sejtette.
Egyetlen pillanatig sem gondolta, hogy eltalálhatja valamelyiküket, de arra jó lesz a
páros rontás, hogy fedezékbe kényszerítse az üldözőit. Hallotta, vagy inkább csak
érezte, hogy Cseperke ott fut mellette. Kikerült néhány vastraverzet, átbújt a rozsdás
állványzat alatt, megbotlott az ottfelejtett dróthalmok egyikében, de sikerült
visszanyernie az egyensúlyát.
A hajódaru létrája alig tíz lépésre volt tőle, mikor hirtelen rádöbbent, hogy
egyedül maradt.
A vaksötét, csepergéssel telt börtöncellában (vagy akármi is volt az a hely), nyűgöző-
bűbájjal a karszékhez rögzítve elég ideje maradt, hogy átgondolja azokat a rettenetes
másodperceket. Mégsem tudta felidézni, mikor veszítette el Cseperkét.
Amint rádöbbent, hogy egyedül van, a földre vetette magát, behúzódva két acéllap
közé. A felé röppenő rontások fényénél aztán meglátta Cseperkét. A wicca boszorkány
a hátán feküdt, lehunyt szemmel, szétbomló hajjal. Büvellő elégszer látta már, milyen
az, ha valakit darvadozz-rontás bénít meg, így nyomban felismerte, hogy Cseperkét is
azzal találták el. Nem segíthetett rajta. Egyedül képtelen lett volna felcipelni őt a daru
kezelőfülkéjébe, miközben ki tudja, hány csuklyás rémalak akarja leteríteni.
Ha azonban sikerül megmenekülnie, hívhat segítséget! Rettenetesen dühös volt, s ez
erőt adott neki. Előszökkent az acéllapok mögül, meglátott egy fedezékben kucorgó
alakot (vajon miért tűnt olyan ismerősnek az a csúcsos sipka a fején?), s gondolkodás
nélkül perzselő-rontást küldött felé. Az apró, sárga lángokat köpködő varázslat épp
mellkason találta a rejtőzőt, aki hangos ordítással vágódott hanyatt.
És futás! Büvellő biztos volt benne, hogy oly gyorsan rohan, amit szemmel már alig
lehet követni. De tévedett.
Épp megfogta a vaslétra korlátját, mikor izzó fájdalom hasított a hátába. Még soha
nem találták el bágyatagló-rontással. A gondolatai nyomban összezavarodtak,
álmélkodva nézte a kezében tartott bűbájostort, majd mikor a két lábából kifutott az
erő, egyszerűen összecsuklott.
S most a karszék, meg a fénytelenségbe burkolózó, vízcsepegéstől kongó börtön a
„minden", amiről tud. A rontás hatása lassan megszűnt, és ennek köszönhetően Büvellő
kezdett félni.
Hirtelen fény villant az arcába.
Egy másik cella, nem messze attól, ahol Zsófi ül a karszékben. Itt nem csöpörgött
víz, sőt, nagyon is száraz, forró volt a levegő. Cseperke még mindig kábának érezte
magát a darvadozz-rontástól A tagjaiban kellemetlen bizsergés: sokkal rosszabb, mint
mikor az ember lába elzsibbad, s utána lassan kezd ismét megindulni benne a
vérkeringés.
− Hajlandó vagy végre megszólalni, tündérboszorkány? − hangzott sokadszorra is
a kérdés a fényből, ami egyenesen a lány arcába világított. Cseperke zavartan
pislogott, majd két tenyerével megdörzsölte az arcát. Ő is karszékben ült, de a
nyűgöző-bűbájt azon nyomban levették róla, amint nem kellett attól tartani, hogy
kábaságában kiesik belőle.
− Előbb tudni szeretném, kicsodák maguk! − jelentette ki a wicca. Egyenesen a
fénybe nézett, amit azért bűvöltek rá, hogy ne láthassa azt, aki kérdezgeti. − Milyen
jogon raboltak el és hol vagyok most?
A sötétségből szomorú, fáradt sóhaj hallatszott. Cseperke sokkal jobban érezte
volna magát, ha a fogvatartói durvák és követelőzők. Csakhogy a fényen túl ülő férfi
inkább elkeseredett, bánatos és kimerült volt.
− Kérlek, beszélgessünk végre értelmesen − szólalt meg ismét a vallató. − Nem
akarunk bántani, esküszöm. Viszont tudnunk kell néhány dolgot, amit eltitkolsz előlünk.
− Tessék, kérdezzen! − biccentett Cseperke. Közben lassan, óvatosan próbálgatta,
mennyire képes mozgatni a kezét és a lábát. Mióta kitisztultak a gondolatai,
egyfolytában arra készült, hogy a megfelelő pillanatban talpra ugorjon, és a fény mögé
kerülve elkapja a fickót. Azután majd csak lesz valahogy.

− Figyelünk egy ideje − beszélt tovább a sötétben ücsörgő férfi.

− Azt észrevettem − mondta megvetően Cseperke. − Csak tudnám, miért nem

kopogtattak be hozzánk nyíltan, ha kérdéseik vannak?
− Mert ezek a dolgok... − a vallató érezhetően zavarba jött, nem tudta, mit kéne
felelnie. − Nézd, úgy tűnik, olyan ügyekbe ütötted bele az orrodat, amihez wiccaként
semmi közöd nincs.
− A révülők dolgaira gondol? − Cseperke megmarkolta a két karfát. Még néhány
mondat, és képes lesz elrugaszkodni.
− Te jelen voltál tavaly a Gyémánt Jurta előtt rendezett táltosviadalon − szólt a férfi. −
Megmondod nekem, mit csináltál aznap?
− Természetesen − nevetett fel a tündérboszorkány, mint akinek semmi titkolnivalója
sincs. − A viadal után mindenki az ünnepségre készülődött. Én is segítettem.
Asztalokat, székeket hordtam, terítettem, zöldséget aprítottam a boszorkányokkal és...
− És kihallgattál egy beszélgetést, amihez pedig nem volt jogod!
Cseperke két keze elernyedt a szék karfáján.
− Tehát erről van szó! − nyögte idegesen. − Hiába szeretné megtudni, mi hangzott el
azon a beszélgetésen. Ha akarnám, sem tudnám elmondani. Valami nyavalyás átok
támad rám, ahányszor csak megpróbálom felidézni.
− Torda átka, a nyelvpecsét-bűbáj van rajtad − szólt a fény mögött kuporgó alak. −
Tudunk róla. Mondd, lányom, eddig hányszor próbáltad elmondani, leírni, vagy más
módon közölni a titkot valakivel?
A wicca boszorkány homlokát ráncolva igyekezett felidézni az eltelt hónapok
eseményeit.
− Nem is tudom − motyogta. − Talán háromszor?
− Biztos vagy benne, hogy nem többször? − heveskedett a rejtező.
− Négynél többször biztos nem próbálkoztam, s akkor is csak Büvellővel, vagy az
édesanyámmal akartam közölni, hogy mibe keveredtem.
− Jó! Te nem láthatod, de ketten ülünk itt, a fényen túl. Az egyikünk nem tudja, mi az a
titok. Most arra kérlek, mondd ki! Ellenőriznünk kell, hogy Torda átka valóban hat-e
rád − a fény mögül perzselő izgatottság áradt.
− Maga teljesen meg van húzatva? − csattant Cseperke hangja, és a wicca ismét
megmarkolta a karfát. − Az imént mondtam, hogy képtelen vagyok beszélni róla.
−Azért csak próbáld meg! − biztatta a férfi. − Ha megteszed, és a nyelvpecsét-bűbáj
valóban hat rád, szabadon távozhatsz, s ígérem, hogy soha többé nem zargatunk!
Büvellő vadul pislogott, mert a teljes sötétség után fájdalmasan szúrt szemébe az éles
fény. A vízcseppek dallamát türelmetlen férfihang zavarta össze.
− Nos, akkor kezdjük! Neved?
A révülő lány nem hitt a fülének. Hátba lövik egy rontással, elrabolják a barátnőjével
együtt, bezárják egy olyan cellába, aminek már a hangjaitól is reumát lehet kapni... S
aztán megkérdik a nevét?
− A kánya csípjen beléd ott, ahol a legjobban tud fájni, te sötétben bujkáló
manószutyok! − kiáltotta Büvellő, de a meglepetéstől mindjárt el is akadt a szava.
Haragjában ugyanis önkéntelenül meglendítette mindkét karját... És sikerült! Úgy tűnt,
az illető, aki a vakító fény mögött ült, leoldotta róla a nyűgöző-bűbájt. A révülő lány
mégsem használta ki a szabadságát, legalábbis egyelőre nem, mivel mindkét lábában
milliárdnyi „hangya" futkározott veszettül. A zsibbadás csak lassan múlt, így Büvellő
hátradőlt a karszékben, s a vízcseppektől tanult dallamra lógázta a lábait.
− Jól van, a nevedet úgyis tudjuk − motyogta a fény mögött rejtező illető. Büvellő
esküdni mert volna rá, hogy lúdtoll sercegését hallja. − Egyetlen, de annál fontosabb
kérdést kell feltennem neked. A letartóztatásod idején...
− Mi van? − rikoltotta hirtelen lobbanó haraggal Zsófi. − Letartóztatásom? Ki
tartóztatott le engem, és milyen jogon? Maga az éber rendőrség tagja? Hol van
Cseperke? Mit akarnak tőlem? Egyáltalán: hol a fészkes fenerágta odúban vagyok?
− Khrm! − krákogott a kihallgató. − Eltévesztetted a szereposztást, Büvellő! Itt én
kérdezek, te pedig válaszolsz.
− Nem hinném − kiáltott az Árnyjurta tanonca, s a következő pillanatban már nem ült a
karszékben. A sötétségtől, majd az éles fénytől megkínzott szemére ugyan nem
számíthatott, de az éjszakai kiképzések során Rosszfű Róna őt is megtanította arra,
hogyan hagyatkozzék a többi érzékére. A jövendőbeli rontásűzők olykor egész napokat
kóvályogtak az Árnyjurta pincéiben, vakfelhőrontással az arcukon, hogy kitanulják, mi
ilyenkor a teendő. Büvellő most szándékosan behunyta a szemét, majd előre vetődött.
Amint átgördült a hátán, máris talpra szökkent. Pontosan hallotta, honnan karattyol neki
a vallató. Sejtette, hogy kicsiny asztalka állhat előtte, tehát erre is felkészült. Mindkét
keze magasra emelve lendült bele a sötétségbe, s ujjai máris ráfonódtak a vékony, inas
nyakra. A kétségbeesett, gurgulázó hang meggyőzte Büvellőt, hogy tökéletesen hajtotta
végre a tervét. Mivel már a vakító fényforrás mögé került, résnyire kinyitotta a szemét.
Látott! A kis fickó eredetileg pirospozsgás képű erdei kobold volt, de a lány szorosra
zárt ujjai miatt most egyre szürkébbé vált.
− Hol a kijárat? − kiáltott Büvellő a halálra rémült tündérfélére, aki kövérkés ujjaival
próbálta levakarni a torkára feszülő kezeket, hiába. Nem állt előtte asztalka, de a
nyakába akasztva, hasának támasztva deszkalap szolgált írótáblaként. A kéregtekercs,
amire eddig alig firkált valamit, továbbá a lúdtoll mostanra már a vizes kőpadlón
hevert.
− Azt kérdeztem, hol a... − Büvellő erősen megrázta a koboldot, s arra készült, hogy
maga előtt lökdösve őt, elindul az ajtó felkutatására. Erre azonban már nem maradt
ideje.
A szomszédos helyiségből heves ordítozás jutott el a füléhez. Azután hirtelen
kivágódott az ajtó, épp csak pozdorjává nem törve a kőfalon, s a felragyogó keretben
bő szoknyás asszonyság jelent meg.
− Jól vagy, lelkecském? − kiáltotta aggodalomtól elfúló hangon Hódfarok néne. Majd
a tekintete rátévedt a Zsófi ujjai között fuldokló koboldra, s vidáman felkacagott. −
Igen, jánykám, úgy látom, remekül vagy!
Büvellő és Cseperke úgy ugrottak egymás karjaiba, mint akik már évek óta várnak erre
a találkozásra. Hódfarok néne mosolyogva nézte őket, majd villámló tekintettel fordult
a kissé távolabb álló Böffeg sámán felé.
− Neked teljesen elment a vénségedben mogyorónyira száradt eszed? − kérdezte a
felbőszült vajákos asszony. Az apró termetű sámán azonban állta a tekintetét, bár az
arcán szomorúság tükröződött. − Gyerekeket figyeltetsz meg, sőt raboltatsz el az
Álomfelügyelet jóravaló ügynökeivel? Börtönbe veted őket? Órákon át vaksötétben,
csendben, bizonytalanságban hagyod, majd megbájolt lidércfénnyel sütteted a
szemüket? Böffeg, neked megzápult az agyad!
Büvellő és Cseperke némán nézték a sámánt, aki türelmesen hallgatta a vádakat, s nem
úgy tűnt, mintha bármit is akarna felelni rájuk. Az egész társaság egy hosszú teremben
álldogált, melynek hatalmas kövekből összeillesztett, rideg falait vaskos brokátokkal
fedték be. Ablak sehol nem látszott; Büvellő ösztönei azt súgták, hogy mélyen a
földfelszín alatt lehetnek. A terem egyik végében magas kandalló állt, melyben bőszen
lobogott a tűz, amit imént Hódfarok néne lobbantott a bűbájostorával. A vajákos
korábban Büvellőt, majd a folyosókon végigrobogva Cseperkét is kiszabadította. A
wicca tündérboszorkányt személyesen Böffeg sámán vallatta, míg Zsófinak a végül
pórul járt erdei kobold jutott.
− Még szerencse, hogy Borzalag értesített az éjjel behozott foglyokról − folytatta a
háborgást Hódfarok néne, bár most már valamivel csendesebben. − Mióta alkalmaz a
Tíz Jurta Szövetsége ilyen gonosz módszereket?
− Gonosz idők közelednek, néne!
A két lány és a vajákos meghökkenve bámult Böffeg sámánra, aki most először szólalt
meg. Mióta Hódfarok néne kiszabadította a foglyokat, s a fáklyafénnyel megvilágított
folyosókon át idevezette őket, az Álomfelügyelet vezetője megátalkodottan csak
hallgatott. A tanácsterem középét elfoglaló hosszú, hét kényelmes karszékkel körülvett
asztalnak vetette a hátát (tehette, hisz alacsony volt), s bátran állta a vádló tekinteteket.
− Az ügynökeim már hónapok óta nyomon követik a wicca lány minden lépését −
beszélt tovább Böffeg, összefonva kurta karjait. − Azt szerettük volna kideríteni, hogy
mennyit tud, és vajon továbbadja-e azt, amihez semmi köze.
− Esetleg nem kérdezhették volna meg tőle nyíltan? −Zsófit még mindig izzó harag
fojtogatta. Mostanáig úgy gondolt a Gyémánt Jurtára, a Tíz Jurta Szövetségére és
különösen a Hét Sárkányőrre, mint a Világfa és a Valóság legszebb, legtisztább
fogalmaira. Még mindig nem értette, miért raboltatta el őket a sámán. − Különben is:
miféle rettenetes titokról van itt szó?
Hódfarok néne váratlanul megragadta Zsófi karját, s ujjai szorításából a lány értette,
hogy jobb, ha nyomban elhallgat. Csodálkozva pillantott fel a kedves, most épp
haragtól piros arcra, de a vajákos szúrós tekintete Böffeg sámánt vizslatta.
− Csak nem azt akarod mondani, hogy tud arról? − kérdezte már-már suttogva a néne.
A sámán komoran bólintott, mire a vajákos asszony arcából kifutott minden szín.
− Nyugalom, a nyelvpecsét-bűbáj rá is hatott − mondta gyorsan Böffeg, majd
kérdéssel fordult Cseperkéhez. − Hol rejtőztél el aznap, mikor kihallgattál minket?
− A rejtett jurta füstnyílásánál − válaszolta a wicca boszorkány.
− Mi a furmányos firlefrancról beszél itt mindenki? − kiáltott dühösen Büvellő. −
Cseperke, mi ez az egész?
A wicca boszorkány szomorúan pillantott a barátnőjére.
− Nem tudom elmondani − felelte.
− A segítségemet kérted! Boszorkánytűz-bűbájt küldtél utánam és én lélekszakadva
rohantam a sulimból, mert úgy éreztem, életveszélyben vagy! Aztán egy nyavalyás
gyártelepen megátkoztak, egy csöpp-koncertet játszó pincében tértem magamhoz, s
mikor Hódfarok néne rám talált, épp megfojtani készültem egy erdei koboldot! Szóval
ne mondd nekem, hogy most hirtelen mégse akarod elárulni, mi folyik itt!
− Büvellő, a barátnőd igazat mondott, méghozzá szó szerint! − sóhajtott Hódfarok
néne csendes hangon. −Ha figyeltél rá, ezt hallhattad: „Nem tudom elmondani". S ez
így igaz! Átok ül rajta, ahogy Böffegen és rajtam is.
Zsófi ma már másodszor nem hitt a fülének. Ismét Böffeg vette vissza a szót.
− Tavaly, mikor Kende táltos megküzdött a lelke sötét felével, titeket elfogott az
Álomfelügyelet. Bár Hódfarok néne megtiltotta, ti elloptátok...
− Én loptam el! − helyesbített Cseperke.
− Igaz, te voltál az, aki ellopta a táltosviadalra szóló bűvös belépőt − bólintott Böffeg.
− Bár megszegtétek a törvényt, mi mégis engedélyeztük, hogy szemtanúi legyetek a
viadalnak.
− Emlékszem mindenre − türelmetlenkedett Büvellő. − A nézőtér padjai alatt állt a
rejtett jurta, ahol a legfőbb varázstudók gyülekeztek. Oda vittek minket is, miután
nyakon csíptek.
− A viadal után te rám bíztad Settenkét, aki megsebesült − szólalt meg váratlanul
Cseperke, szavait egyenesen Zsófihoz intézve. − Én a kavarodásban megpillantottam
Hódfarok nénét, s a nyomába eredtem, hogy segítséget kérjek tőle. De aztán megláttam,
hogy a legfőbb révülők sorra bemennek a rejtett jurtába. Kíváncsi voltam, miben
sántikálnak.
− Sántikálunk? − nézett rá meglepve a vajákos asszony. Cseperke zavartan
mosolyogva megvonta a vállát.
− Igen, úgy tűnt − folytatta a visszaemlékezést. − Mindannyian lopva körülnéztetek,
mielőtt a jurtába léptetek volna. Csak úgy sugárzott rólatok, hogy titkolni akarjátok
mindazt, ami következik.
− Nesze neked sok éves álomfelügyeleti tapasztalat! − Böffeg sámán felkuncogott, s
ettől máris annak a régi, kedves öregúrnak látszott, mint korábban. A tanácsteremben
lassan oldódni kezdett az iménti feszültség.
− A jurta füstnyílása és a padsorok között volt egy rés, ahova elrejtőzhettem − mondta
Cseperke, immár felszabadultabban. − Azután végighallgattam mindent, amit Böffeg és
a... a több...
A wicca tündérboszorkány a torkához kapott, fuldokolni kezdett.
− Ne! − ordította a vén sámán, s máris Cseperkénél termett. Átölelte a lány vállát,
tenyerével betapasztotta a száját, majd tovább kiabált a fülébe. − Ne akard újra
kimondani, amit hallottál! Gondolj másra, hallod? Gondolj valami másra!
Cseperke lassan megnyugodott, a nyelvpecsét-bűbáj hatása eloszlott.
− Ez volt az ötödik alkalom − morogta a sámán, eleresztve és esetlenül hátba
veregetve a lányt. − Feltéve, ha jól számoltál. Nagyon vigyázz, mert csupán hatszor
úszod meg ilyen könnyedén. Ha hetedszer is megkísérled, hogy elmond valakinek, amit
akkor a rejtett jurtában hallottál, Torda átka a Rémálmok Birodalmába repít.
− Micsoda? − Zsófi egyik ámulatból a másikba esett. − Azonnal vegyétek le róla a
rontást!
− Lehetetlen − rázta meg a fejét Hódfarok néne. −A titkunkat mindenáron meg kell
őriznünk. Ezért a nyelvpecsét-bűbáj alól senki számára nincs menekvés, aki jelen volt
akkor a rejtett jurtában. S úgy tűnik, Cseperke szintén közénk keveredett.
− Kellett nekem beleütnöm az orrom a révülők gyanús dolgaiba − sóhajtott
elkeseredve a wicca boszorkány − Anyu megmondta, hogy tartsam távol magam
tőletek.
− Most kivételesen igazat adok Filénének − morgott Böffeg sámán, aki köztudottan
nem szívelte a wiccákat.
− Azért figyelte Cseperkét az Álomfelügyelet, nehogy elkotyogja a titkot? − kérdezte
Büvellő savanyú mosollyal. − Azt a titkot, amit úgysem mondhat ki, mert azonnal
dadogni és fulladozni kezd?
− Ennyire azért nem vagyunk ostobák, Farkas Húga! − Böffeg sámán szándékosan
Zsófi régi nevét használta, talán, hogy rendre utasítsa a lányt. − A nyelvpecsét-bűbájt
azonban ki akartuk terjeszteni Illangóra, a tündérek királynőjére is. Mivel a szépek
népe immár ismét teljes jogú tagja a Jurták szövetségének, neki épp úgy joga van
ismerni a titkot, mint a többi vezetőnek. Csakhogy mielőtt hozzáfoghattam volna a
ráolvasáshoz, kiderült, hogy még valaki tudomást szerzett a féltett rejtélyről. Ez
mindent összezavart, így Illangó még most sem tud semmiről. Előbb ki akartam
deríteni, ki a kéretlen titokhordozó. Néhány egyszerű bűvigével Cseperke nyomára
bukkantunk, de sokáig nem értettük, hogyan került a nyelvpecsét-bűbáj hatása alá. Az
Álomfelügyelet ügynökei azt a megbízást kapták, hogy ne tévesszék szem elől a
tündérboszorkányt, hátha újabb összeesküvővel van dolgunk.
− Cseperke mint összeesküvő? − csóválta a fejét Hódfarok néne.
− Én meg azt hittem, hogy maguk az összeesküvők! − mondta haragosan a wicca
boszorkány. − Csuklyás alakok a sötétben, amint a nyomomban lihegnek... Mi másra
gondolhattam volna?
− Igazad van − tárta szét a két karját Böffeg sámán.
− Kárpótolni fogunk a kellemetlenségekért, de beláthatod, hogy nekünk a Révülők
Világának biztonságával kell törődnünk.
− Ez kész őrület! − Büvellő zavarodottan rázta a fejét. − Úgy érzem magam, mintha
betömték volna a fülem. Mindhárman beszéltek, látom, hogy mozog a szátok, de egy
mukkot sem értek az egészből. Kinyögné végre valaki, mi az a titok, ami...
− Hiszen már mondtuk, hogy képtelenek vagyunk rá − figyelmeztette Hódfarok néne. −
A nyelvpecsét-rontás nekünk sem engedné, hogy feltárjuk előtted a dolgot.
− Akkor vonjanak be engem is!
A két révülő és a wicca boszorkány elgondolkodva nézett egymásra. A döntés
természetesen Böffeg sámán kezében volt, hiszen a Tíz Jurta Szövetsége őt ültette
Kende táltos helyére, ha ideiglenesen is.
− Muszáj megtennünk − szólalt meg hosszú hallgatás után az öreg. − Ez azonban azt
jelenti, hogy sem Cseperke, sem te nem térhettek vissza az emberek közé, amíg a
titokra fény nem derül.
− Miért? − Büvellő gyanakodva méregette az apró, rojtos ruhás varázstudót. − Ha
kiterjesztik rám az átkot, az úgyis megakadályozza, hogy elfecsegjem.
− Cseperke édesanyja sajnos bebizonyította, hogy Torda táltos ősi bűbája nem
tökéletes − Böffeg sámán idegesen ütögette öklével az asztal szélét. − Az
Álomfelügyelet ügynökei, Monyákos Tuba vezetésével azért akartak elfogni
benneteket...
− Tuba is ott volt a hajógyárban? − vágott közbe Büvellő.
− Ott bizony, és te alaposan helyben is hagytad szegény dohánylidércet − szólt a
sámán. − Jelenleg a Puha Odúban pátyolgatják. De visszatérve a wiccákra: Filéne
majdnem leoldotta a lányára szórt nyelvpecsét-átkot. Soha nem gondoltam volna, hogy
ekkora bűvereje lehet egy féléber asszonynak.
− A mamám ereiben tündér vér csörgedez! − mosolygott büszkén Cseperke, majd
elkomolyodva a barátnőjéhez fordult. − Büvellő, inkább ne akard tudni a titkot.
Bocsáss meg, hogy elrángattalak az Árnyjurtából. Ha megígéred, hogy nem szólsz
erről az egészről senkinek, Böffeg sámán biztos visszaenged és...
− Sajnálom, de nem! − az öreg varázstudó elindult az ajtó felé, de közben tovább
beszélt. − Épp azért egyeztem bele, hogy Büvellőre is kiterjesszem a nyelvpecsét-
bűbájt, mert közben mindent alaposan átgondoltam. Meg kell tudnia a titkot, azután
veled együtt olyan helyre költöztetjük, ahol biztosan nem találkozhattok senkivel.
Remélem, ez a száműzetés nem fog túl sokáig tartani.
− Kende halálának évfordulóján egész biztos véget ér − szólt Hódfarok néne
csendesen.
− Igen, azon a napon biztosan − bólintott Böffeg sámán, majd hozzátette: − Üzenek
Illangónak, hogy jöjjön ide. Mikor megérkezik, nyomban kiterjesztem rá és Büvellőre
is az átkot, hogy meghallhassák a Révülők Világának legborzalmasabb titkát. Csak
legyen elég erőtök, hogy elviseljétek azt.
 ***

Öten állták körül a széket, amire Böffeg sámán elhelyezte a kéregtekercset. A

sárga lapon, mely a saját súlyától félig széthengeredett, fekete rovásjelek izzottak.
Büvellő biztos volt benne, hogy időnként mérhetetlenül lassan megmozdulnak a
sziporkázó vonalak, s helyet cserélnek egymással.
A révülő lány lopva kereste a többiek tekintetét.
Cseperke szemközt állt vele, vékony ujjait összefonva önmaga előtt. Látszólag nyugodt
volt, de Büvellő észrevette, hogy néha megrándul az ajka. Tőle jobbra Hódfarok néne
terebélyes alakja rezzenetlen maradt. A vajákos asszony máskor folyton csörgő-zörgő
szoknyája most néma volt. Büvellő csodálkozva látta, hogy néhány apró varázstárgy,
amit a ruha ráncai közé varrtak, együtt pulzál a kéregtekercs rovásjeleivel.
Illangó tündérkirálynő halvány bőréből mintha fehér, lágy fény sugárzott volna, annyira
szép volt. Nyugodtan várakozott, pedig csupán néhány perce érkezett, s Egybetanya
meglehetősen messze lehetett attól a földalatti kőlabirintustól, ahova most le kellett
szállnia. Finom vonású arcán bölcsesség, de sok évig tartó, rettenetes bánat nyomai is
felfedezhetőek voltak. Leomló haján gyémánt diadémot viselt, melynek közepén a
Tizedik Jurta jelképe, egy karcsú pilletündér torokszorítóan kecses figurája ragyogott.
Böffeg sámán, aki az egész szertartást vezette, látszott a legnyugtalanabbnak. Büvellő
kénytelen volt lefelé nézni a vén varázstudóra, mivel az sokkal alacsonyabb volt nála.
Most mégis kezdte úgy érezni, hogy a sámán egyre nő, míg végül kiemelkedik közülük.
Persze ez csak illúzió volt, libbenő érzékcsalódás, de a révülő lány erről később sem
feledkezett meg.
A hosszú szobát feszült csend töltötte ki. Büvellő visszaemlékezett az utóbbi négy
órára, míg Illangóra várva, Cseperkével próbáltak beszélgetni. Bizony, csak
próbáltak, mivel a szó folyton a titok körül toporgott, de a wicca boszorkánynak
nagyon kellett vigyáznia, hogy többé ne keltse életre önmagában a nyelvpecsét-bűbájt.

− A végén azon kapom magam, hogy szuper expresz-szel utazom a Rémálmok

Birodalmába − mosolygott kényszeredetten Cseperke. − Amint a tündérkirálynő
megérkezik, véget ér ez a kínos hebegés − bíztatta Büvellő, akit már majd' szétvetett az
eszelős kíváncsiság. El sem tudta ugyanis képzelni, mi lehet az a rettenetes titok,
aminek kedvéért a Hét Sárkányőr ideiglenes vezére képes volt ügynököket uszítani két
gyerekre.

A kandallóban hangosan durrant az egyik fahasáb, s mintha ez lett volna a jel,

végre kezdetét vette a szertartás.
Böffeg előhúzta bűbájostorát, megcserdítette a szíjat, mire a kéregtekercs a levegőbe
emelkedett. Ott függött a semmin, lassan forogva, miközben a vén sámán lehajtotta a
fejét, s énekelni kezdett. Cseperke döbbenten nézett fel.
Büvellő egyetlen pillantást vetett csak a barátnőjére, de valahogy mégis ki
tudta olvasni a gondolatait. A wicca boszorkány felidézte magában mindazt,
ami tavaly nyáron, a rejtett jurtában történt. A varázsdal erővel telt, rigmusa egyre
nyugtalanabbá, lüktetőbbé vált. A tekercs forgása is gyorsult, míg végül már surrogott
a levegőben, akkora léghuzatot kavarva, hogy a körben állók haja megmozdult. Illangó
fenségesen szép látványt nyújtott, amint arany haját tépni, cibálni kezdte a termen
végig vágtató légáram. Cseperke pedig, mintha a tündérkirálynő földi mása
volna, hollófekete haját hagyta szabadon lobogni. Hódfarok néne bő szoknyájának
ezer ránca között csilingelő, zengő-bongó „koncertbe" fogtak a felvarrt
csontocskák, kövek és fémdarabok.
Mikor Torda átka kiszabadult a rovás jelekből, csupán egyetlen, vakítóan éles,
méregzöld villanás látszott. A fény beterítette a jelenlévőket, viharos orkánt kavarva,
majd a tekercs halk dörrenéssel visszahullott a székre.
− Immár eggyek lehetünk a titokban − szólalt meg rekedten Böffeg sámán. A vén
varázstudót kimerítette a bűbájének kántálása, ezért Cseperke és Büvellő két oldalról
támogatták, míg elbotorkált a legközelebbi ülőhelyig. Illangó és Hódfarok néne
aggódva nézték Böffeg hamuszürke, ráncos arcát, de nem szóltak semmit, csak leültek
a jobb-, és balfelére.
− A nyelvpecsétbűbáj... − kezdte a Hetek vezére, de a szava elhalkult, s a folytatás
valahol a mellében rekedt. − Egy korty vizet, ha kérhetnék. Hódfarok néne előhúzta
bűbájostorát, s az asztalon máris gyöngyöző oldalú üvegkancsó, s öt pohár jelent meg.
Böffeg ivott néhány kortyot, majd erőtlenül rámosolygott a jelenlévőkre.
− Túl sűrű és gondokkal teli volt ez a néhány hónap.
− Pihenned kéne, sámán − vélte Illangó királynő jó szándékúan. − Majd Hódfarok néne
megosztja velünk a titkot.
− Nem! − Böffeg szemében elszánt fény villant. − Ha most engedek a gyengeségnek,
akkor azt sem fogom kibírni, ami még előttünk áll. Úgy pedig vége... Vége a Révülők
Világának.
Cseperke a „mindent értők" szomorú nyugalmával, Büvellő azonban még mindig
„tudatlanul" foglalt helyet Hódfarok néne és Illangó királynő mellett. − Oszd meg hát
velünk a titkot, sámán, hogy könnyebb legyen a válladra nehezedő teher − mondta a
tündérkirálynő, s kezét finoman Böffeg karjára fektette. Büvellő látta, hogy Illangó
lágy, alig sziporkázó tündefényt áraszt a bőréből, így adva át erőt az öreg
varázstudónak.
− Előbb újra figyelmeztetnem kell benneteket: még mindig nincs késő, hogy hátat
fordítsatok az egésznek − szólt immár elevenebb hangon Böffeg. − Az átkot ugyan
kiterjesztettem rátok, de amíg nem vagytok birtokában a titoknak, nyelvpecsét-bűbáj
hatástalan.
− Ha nem tudjuk, miről tilos beszélnünk, a szavunk sem akadhat el − bólintott Illangó.
− Én azonban itt a népemet képviselem. Nem távozhatok dolgom végezetlen, hiszen a
Tizedik Jurta együtt győz, vagy veszít a többivel, akármi is történik a jövőben.
− És te, Farkas Húga, Büvellő? − fordult Böffeg a lányhoz. − Számodra cseppet sem
kötelező közénk állnod. Sőt, te veszítesz a legtöbbet, ha meghallgatod a titkot, mivel
akkor sokáig nem láthatod újra a családodat, és nem térhetsz vissza az iskoládba sem.
Száműznünk kell téged az Álomvilág egy elzárt zugába, ahol nincs esély rá, hogy
valaki is kiszedje belőled azt, amit rádbíztunk.
Büvellő gyomra összeszorult a rettegéstől. Ha most feláll az asztaltól és távozik a
szobából, egyetlen fertályóra múlva már a Csipetke utcában lehet. S megőrülne a
gondolattól, hogy valami rettenetes zajlik a Világfán, de ő nem tud róla semmit!
− Hallani akarom! − jelentette ki határozottan. − Mást nem is tehetek, mivel annyit
máris tudok, hogy a titok létezik. Ha most visszatérnék a Valóságba, s ezt véletlenül
elárulnám valakinek, az majdnem olyan bajt hozhatna rátok, mintha magát a titkot
fecsegném ki.
Hódfarok néne szélesen elmosolyodott. Egész pufók lényéből csak úgy sugárzott a
büszkeség, amiért ilyen remek révülő jánykát tudhat magával szemközt.
− Akkor legyen a kívánságotok szerint − sóhajtott Böffeg sámán. − A titok, aminek
eddig is már túl nagy feneket kerítettünk, nem több, mint az, hogy Kende táltosnak
nincs utódja.
Illangó keze megrándult a varázstudó karján, Büvellőnek viszont még idő kellett, hogy
felfogja a kijelentés valódi súlyát.
− Főtáltos nem lehet akárki − beszélt tovább Böffeg. − Kendének meg kellett volna
neveznie az utódját, de ezt valamiért elmulasztotta. Átkutattuk a hagyatékát, minden
feljegyzését, még az Álmoskönyvét...
− Az Álmoskönyvét? − kiáltott Büvellő. − Abba senki nem nézhetett volna bele, hiszen
Kende egész életének minden titka, tudása annak lapjain sorakozik! − Nem tehettünk
mást − felelt Böffeg sámán. − Talán még nem érted, de gondolj csak bele jobban: ha
Kende halálának napjáig nem találunk rá az új
főtáltosra, a Sárkány elszabadul, a Tíz Jurta Szövetsége széthullik, az éberek végképp
elfelejtik a táltosok hagyományait, s a Révülők Világa a feledés mocsarába fullad!
− Ehhez már Kende idején sem kellett sok − vélte Hódfarok néne. − Amikor azonban
feltűnt Farkas, valamelyest megerősödtünk. Az éberek, főleg a fiatalok közül azok,
akik még őriznek egy csekély bűverőt magukban, emlékezni kezdtek a táltosokra.
Farkas apja létrehozta a Valóság bűvös tanoncképzőjét, s így végre új levelek
rügyezhettek a Világfán.
− Válasszanak új főtáltost! − tárta szét értetlenül a két karját Cseperke. − Nem értem,
miért ne volna ez lehetséges.
− Táltosnak születni kell − mondta Böffeg. − Főtáltossá pedig... Ezt szinte lehetetlen
elmagyarázni egy ébernek.
− Nem vagyok éber! − csattant Cseperke hangja. −Wicca tündérboszorkány vagyok, s
mint ilyen, a Tizedik Jurta tagjának érzem magam − a hollófekete hajú lány kissé
megszeppenve pillantott Illangóra, s gyorsan hozzá tette: − Már, ha a királynő is
elfogad annak.
A fenség válaszolt volna, de Böffeg türelmetlen közbeszólása megelőzte. − Sajnálom,
de most nincs érkezésünk megvitatni, hová soroljuk a tündérboszorkányokat.
Illangóval meg kellett osztanunk a titkot, mert más reményünk már nem maradt. Az új
főtáltos létezik valahol, ez egészen bizonyos. Talán a szépek népe tud adni valami
támpontot, halovány nyomot, hogy merre induljunk a felkutatására.
− Meglehet − biccentett lassan, megfontoltan Illangó. − Most, hogy már tudom, mit
keresünk, van egy ötletem, hogyan találhatunk rá.
− Igen! − kiáltott magáról megfeledkezve Böffeg sámán. − Jelenleg a Gyémánt Jurta
alatti titkos járatok egyikében vagyunk, közvetlenül a Révülők Kriptájának
szomszédságában. Nem a legmegfelelőbb hely arra, hogy hosszas beszélgetést
folytassunk, ezért azt javaslom, azonnal menjünk fel a dolgozószobámba.
Cseperke és Büvellő, ahogy a többiek is, egyetértőn bólintva emelkedtek volna a
székükről, de a sámán némi bosszús csodálkozással nézett rájuk. − Ti nem jöhettek −
mordult. − Odakinn vár az Álomfelügyelet egy különleges révülőkből álló osztaga. Ők
elkísérnek benneteket a Világfa egy olyan szegletébe, ahol kényelmesen kivárhatjátok,
míg elrendeződnek a dolgok. A két lány előbb a vén varázstudó ráncoktól szabdalt
arcát vizslatta, majd döbbenten egymásra nézett. Végül haragra gyúlt tekintettel ismét
Böffeg felé fordultak, s Büvellő volt az, aki elsőként ki is mondta, amire
mindketten gondoltak:
− Hogy az a vakarcsnyalta farkaskölyök-vonyítás tegye akárhová a jó dolgát minden
titkolózásba savanyodott sárkányőrnek, csak nem képzeli, hogy mindezek után
kihagyhatnak a dologból? Ha jól értettem, felderítőcsapatot toboroznak az új főtáltos
felkutatására és mi, Cseperke meg én, a tagjai leszünk annak a társaságnak!
A révülők világának három idősebb vezetője meghökkenve nézte Büvellő haragtól
lángoló arcát, villámló tekintetét. Egyikük sem kételkedett benne, hogy a hírneves
Farkas kicsi húga véresen komolyan gondolja, amit mond.
(S hogy az én kezembe miért nem állt görcs, mikor a titkot lejegyeztem? Ez
majd később világossá válik, barátaim! −M. T.)
 IV.

Pusztajáró Tas

2005. március 16. − Álom, kerüld zsibbadt fejem, uralkodjam szenderemen! −

motyogtam magam elé már vagy tizedszer a bűvigét, ami valahogy mégsem akart
igazán hatni. A két szemem folyton lecsukódott, a fejem előrebillent, pedig direkt úgy
helyezkedtem, hogy a Millennium Falcon makettjének lövegtornya fájdalmasan szúrjon
a hátamba. Hajnali fél hat volt, de az én sámánkám csak nem akart nyugovóra térni.
Egyre birizgálta, hajtogatta, nyüstölte Kende bűvös térképét, olykor halkan szólítgatva
Kartót, Grá fiát.
A teremtmény azonban − úgy tűnt − elmondott már mindent, amit akkor éjjel ki
akart nyilatkoztatni. Szófukar fickó volt, az biztos, Gergőt pedig épp ezzel sikerült
felhúznia, így aznap éjjel egyetlen percet sem aludhattunk. Négy óra tájékán láttam az
ablakon keresztül, hogy a harmadik emeleten Csuhéj néni is elunta a várakozást és
lekapcsolta a villanyt. Én azonban nem akartam magára hagyni a sámánfit, mert minden
álmos porcikámban éreztem, hogy hamarosan történni fog valami.
Fél hatkor aztán a lakás kezdett finom, óvatos zajokkal telni. Boglárka és Dénes
felébredtek, s mivel azt hitték, hogy mindkét gyermekük békésen szendereg − az éber
szülők gyakran hisznek dolgokat a gyerekeikről, s jó nagyokat tévednek −,
lábujjhegyen lopóztak a fürdőszobába, meg a konyhába. Gergő végre összetekerte a
térképet, s becsúsztatta a tokjába. Rendes tündércsajszi vagyok, tehát a következő
percekben szépen a fal felé fordultam, amíg az én sámánkám felöltözött. Lőttek az
alvásnak, úgyhogy ismét magamra olvastam a frissítő igét, ami úgy hatott rám, mint a
hidegzuhany.
− Hát te nem alszol? − hökkent meg Bodik Dénes, mikor az előszobában szembe
találkozott Gergővel. Válaszra azonban nem várt, inkább izgatottan közelebb hajolt a
fiúhoz, és fojtott hangon hadarta: − Ezt kapd ki, mit álmodtam! Hatalmas palota, ezer
toronnyal, lőréssel, meg lobogókkal, amiket vadul csattogtat a szél. Átmegyek a
függőhídon, a kopogtatóval megütögetem a kaput, ami azonnal feltárul. Barna
szerzetesruhába öltözött fickó nyit ajtót, a derekán vaskos kötél szolgál derékszíjként,
de az arcát nem látom, mert mélyen előre húzott csuklya takarja. Köszönök neki
illedelmesen, mire az ipse csak annyit morog az orra alá: „A maga lánya aztán jól
belelépett!' És elővesz a bő ruhaujjából egy olyan műanyag zacsit, amit manapság a
közterületfenntartók osztogatnak a kutyasétáltatóknak. Mit szólsz te ehhez az álomhoz
úgy, mint szakértő?
Gergő fáradtan pislogott Dénesre, akinek az izgatottságtól szinte ragyogott a
szemüvege.
− Volt cipő a szerzetesen? − kérdezte aztán.
Az okleveles lábbeli-szépész halkan csettintett a nyelvével.
− Tudtam, hogy valamit elfelejtettem megfigyelni! − mordult bosszúsan. − Sebaj, ma
éjjel visszamegyek a kastélyhoz.
Ezzel mindketten befejezettnek tekintették különös beszélgetésüket, s elindultak a
konyha felé, ahol Boglárka már feltette melegedni a teavizet. Magam is épp utánuk
akartam surranni, hogy elfoglaljam a rejtekhelyemet a konyhaszekrény melletti
ficakban, mikor a nappaliban megszólalt a telefon. A két felnőtt egyszerre rándult
össze, mintha fájdalmat okozna nekik az éles hang.
− Ki a rossznyavalya kórság az ilyenkor? − hördült Dénes.
− Vegyétek fel gyorsan, mielőtt szegény Zsófit is kiugrasztja az ágyból! − adta ki az
utasítást Boglárka. S bár Dénes már mozdult volna, hogy teljesítse azt, Gergő
csodálkozva ráncolta a homlokát.
− Hiszen Zsófi nincs is itthon!
A szülők értetlenül bámultak a sámánfira, majd egymásra, s végül újra a fiúra.
− Nem jött haza az éjjel − mondta Gergő. − Biztos Cseperkééknél aludt.
Boglárka kezében megremegett a zsömle, amit az imént vett elő, hogy kettészelve
megvajazza. Mivel a telefon továbbra is kitartóan csöngött, a sámánfi berobogott a
nappaliba. Alig két szemvillanással később már onnan kiáltott ki.
− Ő az! Zsófi telefonál!
Bogi és Dénes arcáról egy csapásra szétoszlottak a szorongás fellegei. Mindeközben
Gergő Zsófival beszélt telefonon.
− Igen... Aha, jól van... Persze, megmondom nekik, de mikor... Szóval nem tudod.
Azért telefonálj, amint lehet, hisz ismered őket! ... Te, mi ez a sistergés a vonalban?
Olyan, mintha varázserő... Jól van, nem képzelődök, de tényleg olyan... Oké, szia!
Gergő visszatért a konyhába és elmondta, hogy mit üzent Zsófi. Tényleg
Cseperkééknél maradt éjszakára, de ne izguljon senki, jól vannak, s majd telefonál.
Boglárka és Dénes vidáman nekiláttak a reggeli elkészítésének, s hamarosan
sültszalonna ínycsiklandó illata lengte be a lakást.
Azt hiszem, egyedül én vettem észre, hogy Gergő a telefonbeszélgetés óta egyfolytában
töpreng valamin. Később vissza is ment a nappaliba, felvette a kagylót, s hallgatta a
vonal tompa búgását.
− Honnan hívtál, hugi? − mormolta a készüléknek csendesen. − Az a sistergés...
Mintha bűverővel itatták volna át a vonalat.
Később Boglárka és Dénes munkába indultak. Gergő azonban rövid üzenetet küldött az
Álomfelügyelet központi sátrába, jelezve, hogy mára szabadságot kér, mert nem érzi
jól magát. Mivel csupán gyakornokként vett részt a határfelügyelők munkájában, az
ilyen kimaradásokat elnézték neki.
Miután sikerült elcsennem egy termetes háztartási kekszet, s észrevétlenül
felcsempésztem azt Gandalf bábuja mögé, úgy véltem, hogy a napot ismét a térkép
tanulmányozásával fogjuk tölteni. Nem is tévedtem nagyot. Gergő az ágyára
kuporodott, kiterítette maga elé a tekercset, majd a fiókjából előhalászott egy nagyítót.
A bal felső saroknál kezdte, és araszról-araszra vizsgálta meg a kusza vonalak,
széljegyzetek, firkálmányok rengetegét.
Azt hiszem, úgy tíz óra körül elbóbiskoltam. Ajtócsapódás riasztott fel. Ijedtemben
majdnem lefociztam Gandalfot a szekrény tetejéről, s mikor körülnéztem, rémülten
állapítottam, meg, hogy egyedül vagyok a szobában. Az én sámánkám csak az imént
ugorhatott le az ágyról, mert a térkép még mindig finoman rezgett. Hallottam Gergő
futó lépteit a gangról, de mielőtt a nyomába eredtem volna, előbb a tekercset vettem
szemügyre.
A kerek nagyító hatalmasra torzított néhány rovásjelet, melyek oly haloványak voltak,
hogy akár piszokfoltnak is nézhette őket a tündér. Igazítottam a lencsén, s így sikerült
kisilabizálnom a réges-régen lefirkantott, azóta jócskán megfakult jegyzetet.
„Prüsszencs Tas − Barboncás Döme. Két jobbraát: egy szív, egy lélek, míg a Titok
pengéje szét nem hasítá őket."
Na, ez nem sokat mondott nekem. Szerintem Gergőnek sem, de valami mégis szeget
üthetett az én sámánkám fejébe, mert úgy rohant el, mint akit rémálomlények üldöznek.
− Itt kell lennie! Valahol erre, biztosan erre... − Gergő már-már megszállottként
ismételgette ezt a két mondatot. A végén komolyan kezdtem aggódni, nehogy
kiderüljön, hogy Karto − annak a bizonyos Grának a fia − megbuggyantotta valahogy a
sámánka agyát.
A pincében voltunk ismét. Én a plafont borító pókhálók között szlalomoztam, Gergő
meg sorra járta az egykori széntároló sufnikat. A keskeny folyosó mindkét oldalán
tucatnyi ilyen „szobácska" nyílt, de mióta a Csipetke utcai bérházba is bevezették a
gázt, senki nem tartott bennük tűzifát, sem brikettet. Viszont annál több lim-lom, kacat,
ócskaság gyűlt össze a hosszú évek során! A lakók mindegyikének volt egy ilyen névre
szóló „kuckerája", amivel azt csinált, amit akart.
Leereszkedtem egy kiégett, őskori televízió tetejére, két kezembe támasztottam az
államat és lestem ki a fejemből. Gergő a szemközti, szűk helyiségben épp derékig
merült néhány dohos kartondobozba. Egerek menekültek előle felháborodott
cincogással, amint kirángatta a penészes újságkötegek, törött roller-alkatrészek és üres
mosószeres flakonok alól azt a rongyba csavart csomagot, amire szemet vetett.
− Megvagy! − sóhajtott Gergő, s izzadtan, fáradtan lerogyott egy halom bűzlő ruhára.
A két keze szinte feketéllett a mocsoktól, ujjai viszont izgatottan remegtek, amint
bogozni kezdte a cukorspárgát, ami összetartotta a csomagot.
Ez már engem is jobban érdekelt. A cukorspárga engedett, a kockás konyharuha
kibomlott. Gergő térdén nagy halom levél és képeslap hevert, majd hirtelen
megbillent, leborulva a cementpadlóra.
− Hogy az a...! − mordult Gergő, utána vetődve a szökevény leletnek. Még a felét sem
sikerült felszednie, mikor a pincefolyosó vége felől éles kiáltás harsant.
− Van itt valaki? Ha nincs senki, hát mondja meg, különben bezárom a pinceajtót!
Ez nem lehet igaz! Nemcsók Lujza másfél tonnás húsgörgetegként indult lefelé a
meredek lépcsőn, mindkét kezével erősen markolva a kínosan nyiszorgó vaskorlátot.
− Tudom én, hogy a csend valójában azt jelenti: igenis van itt valaki! − ordibált
tovább rosszindulatú sápogással. − Régi lakója vagyok a háznak. Mindent látok,
mindent hallok, mindent megjegyzek!
Biztosra vettem, hogy a csoroszlya azért kiabál torkaszakadtából, mert attól tart, hogy
végül tényleg talál valakit a pincében. A televízió tetejéről a plafon felé röppenve,
elébe mentem, tekintetemmel hevesen kutatva olyan magasra rakott, könnyen billenő
kacathalom után, amit ráboríthatnék az asszonyságra. A hátam mögött Gergő sajnos
még mindig nem végzett a levelek és képeslapok felszedegetésével.
Hozzá kell tennem az események hiteles leírásához, hogy a pincében szutykos,
ragacsos félhomály uralkodott. Lujza asszony malacszemeivel ugyan próbált átlátni
ezen a szürkeségen, de a nyitva hagyott pinceajtó, s az utcára kitekintő, sáros
ablakocskák szinte semmi fényt nem biztosítottak ehhez.
− A pincében tartózkodni csakis a Csipetke utcai bérház bejelentett lakóinak szabad! −
bömbölte el magát ismét Nemcsókné. − Amennyiben ön hajléktalanként
illetéktelenkedik nálunk, közlöm, hogy a rendőrség telefonszámát betéve tudom!
Gergő szuszogva kapkodta össze a leveleket, fel sem nézve nagy elfoglaltságából.
Lujza asszony viszont lefelé nem nézett, ezért történt, hogy a következő pillanatban
fájdalmas üvöltés rázta meg a pincét.
− A kezem...!
Nemcsókné, iszonyú túlsúlya ellenére is, fülgén sikkantva ugrott hátrébb. A sámánfi
sápadtan rázogatta a jobb kezét, amire a terebélyes asszonyság az imént nagy hévvel
rátaposott.
− Már megint a Réti kölyök! − hördült a nő, úgy rázva irdatlan tokáját, mint ahogy a
dühös pulykák szokták. − Mit keresel a pincében?
− Holmikat − felelt fintorogva Gergő, s közben térdeplő helyzetből bámult fel a
hegyomlás méretű alagsori lakosra. − Anya kért meg, hogy keressem elő a régi
receptjeit.
Lujza asszony cseppet sem volt okos, de sajnos mindig akkor élesedett ki az elméje,
mikor nem kellett volna. Szemét rávillantotta a széntároló számlapjára, amit a benyíló
fölé szögeltek, majd falat rengető hangon kinyilatkoztatta rettentő következtetését.
− Ez nem a ti rekkentőtök!
Szerencsére immár néhány hónapja magam is a Csipetke utcai bérház lakosa voltam,
ráadásul Csuhéj néni áldásos nevelésében részesültem, így tudtam, mit jelent a
„rekkentő" szó. Ekként nevezték a lakók a szűk tárolóhelyiségeket, melyekbe remekül
el lehetett „rekkenteni" a fölöslegessé vált kacatokat. Lujza asszony tömpe ujjával
vádlón bökött a számtáblára.
− Nyolcas! − mondta, mint aki a világmindenség legfőbb titkát leplezi le épp.
− Nyolcas? − kérdezte megjátszott bambasággal Gergő, miközben felállt és leporolta a
nadrágját. Szerencsére a leveleket már korábban begyűrte a dzsekije alá, így azok
biztonságban voltak. − Bocsánatot kérek, Nemcsók néni. Biztos elnéztem.
− A tizenhatos a ti rekkentotök! − mordult támadni készülő bika módjára Lujza
asszony. Már csak az hiányzott, hogy kapáljon a lábával, és gőzt pöffentsen az
orrlikain. − Hogyan lehetne a tizenhatost összetéveszteni a nyolcassal?
− Talán úgy, hogy az épp a duplája! − mosolyodott el szélesen Gergő, s mivel végzett
a tisztálkodással, egész hosszában kiegyenesedett. Így azonban jó fél fejjel magasabb
lett a dühös asszonynál, aki ettől alaposan meghökkent. Rég ismerte már Gergőt, s
mindig is apró kölyökként gondolt rá. A sámánfi azonban az utóbbi időben úgy nőtt,
mint aki nyúúújtó-gyökeret rágcsál naphosszat.
− No, hát meglehet! − krákogta Nemcsók asszony. − A nyolcas nem a tiétek, mert a
nyolcas azé a feljelentenivaló Barboncásé volt.
Láttam, hogy a Kende táltosra tett gonosz megjegyzés haragot lobbant Gergő
szemében. Szerencsére a sámánfi nyomban le is gyűrte magában a vágyat, hogy valami
rondaságot bájoljon Lujza asszonyra. Vagy csak belátta, hogy sokkal csúnyábbá már
sehogyan sem tehetné szegényt.
− Megyek, mert sok a tanulnivalóm − vetette oda Nemcsóknénak, majd üggyel-bajjal
kikerülve, faképnél hagyta az asszonyt.
A következő félórában megint csak támasztottam a Millennium Falcon oldalát és
unatkoztam. Gergő az ágyán hasalt, s a pincében szerzett, megsárgult, foltos leveleket
tanulmányozta. Mind ugyanattól az embertől jött, bizonyos Prüsszencs Tastól. A
leshelyemről csupán annyit tudtam kivenni, hogy a leveleket ide címezték, a Csipetke
utcai házmesterlakásba. „Barboncás Döme mester úr kezeihez, ha kérhetem!" − állt a
fura szöveg a borítékokon. Annyit természetesen tudtam, hogy valaha Kende táltos
használta ezt az álnevet, míg az éberek között élt.
− Karto! − összerezzentem a sámánfi hangjára. − Karto, bújj elő a térképből!
Beszédem van veled!
A kiteregetett kéregtekercs vonalai ismét úgy hullámoztak, mintha egy lassan
hömpölygő tó felszínén lebegnének.
− Ne várj tőlem olyan ostobaságokat, hogy: „Mit parancsolsz, édes gazdám!", meg a
többi hablaty! − krákogta álmosan Grá fia, Karto, midőn előkecmergett a térképből. −
Ilyesmit kizárólag a műmesék műmájer dzsinnjei szoktak kiböfögni magukból.
Gergő elengedte a füle mellett a teremtmény zsörtölődését, s rögvest a lényegre tért.
− A pincében rábukkantam néhány levélre, amit Barboncás Döme kapott, mikor
házmesterként élt a Valóságban. Szerintem ezekről a többi sárkányőrnek sincs
tudomása.
− Na, és? − Karto lezöttyent a sámánfi párnájára, komoran bámulva a penészes
papírlapokat.
− Te viszont biztos tudsz valamit erről az elmaszatolódott feljegyzésről itt, a térképed
szélén! − mutatott a halvány vonalakra Gergő. Karto unott pillantást vetett a
Prüsszencs Tast emlegető rovásjelekre, majd egyszerre ásított és beszélt.
− Áő Káendáe baáráátjá vuolt − csámcsogott kettőt, s folytatta. − Azt a feljegyzést
Kende vakarta oda. Piszkosul dühös voltam miatta, de mikor szóvá tettem a
varázstárgyak rongálásáról szóló szabályzatot, fejbe csapott a nyeles vonalzóval. Az
Arany Erdőre mondom, van ennek már vagy hetven éve! Pontosan 1944-ben történt,
mikor a két „jobbraát"...
− Igen, ezt is meg akartam kérdezni! − vágott közbe Gergő. − Tudom, hogy „jó barátot"
akart írni, de miért csavarta így ki a szót?
− Viccből − rántott a vállán Karto, Grá fia. − Tizenöt éves kölykök voltak mindketten,
s állandóan marháskodtak a szavakkal.
− Tizenöt? − a sámánfi homlokán ráncok futottak egymásnak. − Hiszen te éjjel azt
mondtad, hogy 1944-ben Kende katona volt!
− Kornyúzó-bűbáj! − a teremtmény elnyúlt a párnán, két kezét a feje alá tette, s már-
már elaludt. − A sorozáskor Kende kornyúzó-bűbájt olvasott magára, hogy idősebbnek
lássék. Ki akart menni a frontra, mert azt remélte, hogy a varázserejével
megakadályozhatja azt az iszonyú tragédiát, ami aztán a Don-kanyarban történt.
− Don? Az egy orosz folyó, igaz?
− Abba most ne menjünk bele − ásított Karto. − A lényeg, hogy Kende a fronton
belátta: nincs elég varázsereje, hogy megmentse az ébereket a saját ostobaságuktól.
Hazakecmergett, belebotlott a rejtélybe, s magával akarta vinni a legjobb cimboráját,
Tast is.
Miközben a teremtmény beszélt, Gergő már felkapta az egyik borítékot, majd a
számítógépéhez ülve, vad billentyűzésbe kezdett.
− Nem fogod elhinni! − kiáltott egyetlen perccel később.
− Próbáld ki − mordult félálomban Karto.
− Tas él! Méghozzá itt, a Valóságban! Az Internet adatbázisa szerint jelenlegi
lakhelye: Erdőkertes, Rizling utca...
− Remek, sőt, szerintem csudijó! − motyogta Karto, minden meggyőződés nélkül. −
Akkor én most szundiznék egyet itten, ha nem gond.
Nagyon is meg tudtam érteni a teremtményt, hisz én sem hunytam le a szemem egész
éjjel. És sajna úgy tűnt, most sem fogom, mivel Gergő néhány soros üzenetet hagyott
Boginak a konyhaasztalon, majd Kartót visszaterelve a térképbe, becsomagolta a
tekercset, s már megint robogott lefelé a lépcsőn.
Mit tehettem mást: a nyomába szegődtem.

***
A Nyugati pályaudvaron szálltunk vonatra, a Veresegyház-Vác felé tartó
szerelvényre. Gergő az ablak mellé, én a hálós poggyásztartóba ültem, s vidáman
lógáztam a lábam, míg elhagytuk a fővárost. Sajnos aludni nem maradt időm,
legfeljebb szendereghettem volna egy keveset, de azt se nagyon mertem. Alig egy
órával később Erdőkertesen fékezett csikorogva a vonat, s mi leszálltunk a kicsiny
állomáson. Busz várta azokat, akik be akartak menni a falu központjába.
A templom előtt ismét gyalogjárók lettünk. Az én sámánkám hosszan tanulmányozta
a betonerődnek is beillő buszmegálló falára szerelt térképet, majd megkopogtatta a
maszatos üveglap egy pontját. Mégsem indult rögvest a Rizling utca felé. Előbb
betértünk a buszmegálló szomszédságában gubbasztó, Vén Diófa nevezetű
étteremfélébe.
Komor, kihalt, csendes hely volt ez. A söntés mögött mosolygós, pufók hölgy
fogadta Gergőt, alaposan megnézve magának az idegent. A sámánfi üdítőt kért, majd
leült az egyik asztalhoz. A hatalmas terem elejét falécekből plafonig érő „kármentő"
választotta el a hátsó traktustól, ami étterem lehetett, bár vendég egy sem ült benne.
− Gizikém, egy sört, ha nem tartalak fel! − kedélyeskedett a Gergő után fél perccel
belépő, erősen borostás, munkás ruhát viselő férfi.
− Sok lesz már a sörike, Gézám! − kacagott gyöngyöző hangon a kiszolgáló hölgy.
Rögtön megéreztem rajta, hogy távoli ősei között egész biztosan akad tündér; így
nevetni csakis a szépek népének lányai képesek. S ha ez még kevés lett volna
bizonyságnak, hát a következő pillanattól fogva nem kételkedhettem tovább. Gizike
ugyanis telecsorgatta a korsót, elzárta a sörcsapot, majd egyenesen a szemembe nézett.
− Kislányoknak nem való kocsmázni! − mondta.
A Gézának nevezett úriember hökkenten hunyorított a hölgyre.
− Jól vagy, Gizi? Miféle kislányokról beszélsz?
A csaposnő megrántotta a vállát, ismét hangosan felkacagott, majd legyintett.
− Te csak igyad a sörikédet, Géza! − kiáltotta. − Magam is bekapok egy Unicumot,
hogy legyen mire fogni, ha furcsát látok.
A söröskorsót markoló vendég ábrázatán látszott, hogy most aztán már végképp össze
van neki zavarodva az agya. Mégsem kérdezett többet, csak ráköszöntötte habzó italát
az asszonyra, s elcsámborgott a saját asztalához. Gizike pedig valóban bekapott egy
piciny pohárka Unicumot, majd rám kacsintott (a kabátfogas tetején ücsörögtem épp), s
végül visszakönyökölve a pultra, tovább töltögette a keresztrejtvényét.
Ezt megúsztam.
Gergő megitta az üdítőt, a pulthoz vitte az üveget, majd köszönt és távozott. Hosszú
séta várt még ránk, s már jócskán benne jártunk a késő délutánban. Odakinn
dermesztően hideg szél fújt, sáros hókupacok hevertek az út két oldalán. Járókelővel
alig találkoztunk, csupán egy-egy autó húzott el mellettünk olykor.
Gergő fázott. Szerencsére engem a tündérgomoly-varázs nemcsak a kíváncsi
tekintetektől, de a metszően éles, téli széltől is megvédett. Mindenesetre igyekeztem a
sövények, kerítések és parkoló autók mögé rejtőzve röppenni, tanulva az iménti
esetből. Ahol egy tündérivadék lakik, ott akár több is előfordulhat!
A Rizling utca sáros, dimbes-dombos, keskeny mellékút volt. Gergő igyekezett
elkerülni a jégfoltokat, de túl közel sem mehetett a kerítésekhez, mert errefelé szinte
mindenki meglehetősen dühös kutyákat tartott az udvarán. Hirtelen búgva, fényt
köpködve életre keltek az utcai lámpák. Közeledett az este, nekem pedig olyan
érzésem támadt, hogy ezen az idegen helyen baljós árnyak bújnak meg a kerítések
mögött.
Prüsszencs Tas háza aztán valóban rám hozta a frászt. Sötét, komor, vénségesen vén
épület volt, melynek falai mintha már évek óta arra készülnének, hogy fáradtan
összerogyjanak. Az ablakok vakon bámulták az utcát, a ház előtt álló lámpa kiégett, a
vaskerítés hegyes csúcsai fenyegetően hajoltak a járókelők felé. Gergő a kapuhoz
ment, csengőt keresett. Arra számítottam, hogy mindjárt vad kutyaugatás veri fel a
környéket, de nem történt semmi. Az udvarra belesve hatalmas szemétdombokat
láttam, melyek mindenféle alkatrészekből, törött székekből, feldarabolt bútorokból,
egykor sebesen száguldó autók roncsaiból álltak.
A nap végül oly gyorsan rejtőzött a látóhatár alá, mintha nem szeretné nézni, ami
következik. Ne feledjük: tündér vagyok, méghozzá nemesi család sarja! Ha én egyszer
azt mondom, hogy „ez a környék meg van átkozva", akkor az a környék meg van
átkozva! S bizony Tas otthona szinte árasztotta magából a rontás bűzét.
Meglehet, hogy Gergő szintén érezte ezt, mégis azon fáradozott, hogy olyan helyet
találjon a kerítésen, ahol át tud mászni. Az utcán nem járt senki, csupán a szemközti
ház ablaka vibrált kéken, az esti tévéműsor kusza hangzavarát ontva. Feltűnt egy
tacskó, aki békésen, unott ábrázattal kocogott a hóban. Csakhogy mikor Tas
kerítéséhez ért, tüskés szőre felborzolódott a tarkóján, s halk nyüszítést hallatva,
átrohant az út túloldalára.
Az ésszel élő sámánnak ennyi elég is lett volna hozzá, hogy olvasva a jelekből, messze
elkerülje a környéket. Gergő azonban megmarkolta a vaskerítést, ami a súlya alatt
vészesen kifelé dőlt, majd átlendült fölötte, bár közben a dzsekije beakadt az egyik
fémtüskébe. Halk reccsenéssel adta meg magát az anyag, a sámánfi pedig odabenn
volt.
A biztonság kedvéért én magam máris előre röppentem. Az udvar közelről még
félelmetesebbnek tetszett, mint az utcáról nézve. Sötét árnyak vetültek a járólapokra,
melyek egyenesen az oldalsó főbejárathoz vezettek. Sehol nem lehetett gondozott
virágágyások nyomát látni, viszont annál több volt a latyak, tócsa és jégsíkos folt.
Gergő elosont a roncsdombok mellett. Hirtelen éles csattanás hangzott. Mindketten
megpördültünk, s még láthattuk, amint az egyik halom belsejében néhány rozsdás
ágyrugó rezegve ledobja magáról a havat. Hogy ezeknek miért épp most jutott eszükbe
elpattanni?
Három lépcsőfok emelkedett a főbejárat üvegezett ajtajáig. A lakásban továbbra is
csend honolt. Az ajtó előtt sárfoltos rongy szolgált lábtörlőként, kissé távolabb lyukas
edények halma gubbasztott. Az egész udvar egyetlen, hatalmas szemétlerakat volt, ami
talán már ötven éve gyűlt folyamatosan.
− Hahó! − kiáltott váratlanul Gergő. − Van itthon valaki?
Kutya egész biztosan nem lakott a portán, mert erre az óbégatásra már előrohant volna.
Viszont a hátunk mögött ismét úgy döntött néhány korhadó kacat, hogy megmutatja:
képes zajt csapni. A szeméthalmok egyikének oldala megindult, mintha fém-, és
műanyaglavina volna, és csattogva, csikorogva legördült. Gergő elgondolkodva nézte
a baljóslatú holmikat, majd rálépett a legalsó lépcsőfokra.
A bejárati ajtó ekkor nyílt ki résnyire. A sarokvasak nyiszorgása engem egy tüdőbajos
vasmacska utolsó leheletére emlékeztettek. Gergő előhúzta a bűbájostorát, majd
átlépve a középső fokot, egyenesen az ajtó elé állt. A ház belsejéből kormos sötétség
és fullasztó csend áradt. A sámánfi az ostor nyelével megtaszította az ajtót, mire az
fémes sikolyt hallatva feltárult.
Futni kellett volna, menekülni lélekszakadva, ahogy csak a lábunkszárnyunk bírja.
Tudtam én ezt, de nem szólhattam, nem nyekkenhettem − s nem is hagyhattam magára
Gergőt. Ő belépett a lakásba, miután újabb kiáltozására sem érkezett válasz, én meg
követtem őt. A bűbájostor apró őrlángot sercintett az áporodott levegőbe. Tas szűk
előszobája épp olyan zsúfolt és koszos volt, mint az udvara. Papírdobozok, párja
vesztett cipők és papucsok, molyrágta kabátok hevertek a padlón, vagy lógtak
sejtelmes kísértetekként a fogason. Amint Gergő elindult a jobbra nyíló ajtó felé,
valami reccsent a talpa alatt. Mindketten lenéztünk. Egykor szebb napokat látott
dísztányér cserepei ragyogtak fel a bűbájfényben: két, gombolyaggal játszó kismacska
vigyorgott ránk bután, darabokra hullva.
A szoba nagy volt, s úgy festett, mintha bombatalálat érte volna. A bútorok tetején
újsághalmok, ezernyi kacat, koszos edények és csészék, meg a mocsárlakó fene se
tudja, még mi hevert. A padlót lyukas, itt-ott kiégett szőnyegek takarták, de nem ám
egymás mellet, inkább egymás hegyén-hátán. Az ablakok fölött a karnis félig leszakadt,
a függönyök csatát vesztett hadsereg lobogóiként fityegtek a huzatban.
− Van itthon valaki? − kiáltotta ismét Gergő.
Utólag azt hiszem, ez nagy hiba volt. Emberi szó ugyan nem érkezett válaszul, de a
bejárati ajtó hangos csattanással bezárult mögöttünk. Gergő nyomban a falnak vetette a
hátát, ahogyan azt az Álomfelügyeletnél tanulta, s a tekintete vadul járt ide-oda.
Ezután oly gyorsan követték egymást az események, hogy felidézni is alig bírom.
A szoba hátsó részéből nyílt a fürdő, melynek ajtaját két komor, öreg ruhásszekrény
őrizte, jobbról és balról. Iszonyú csikorgás hallatszott a kicsiny helyiségből, majd víz
kezdett bugyogni. Végül fülsiketítő csattanással kivágódott a fürdőszoba ajtaja. A
küszöbön egy törött vécécsésze állt, faülőkéjét rémisztően csattogtatva. Ráadásul
őkelme épp úgy morgott, mint egy torokgyulladásos buldog.
− Bummfergeteg! − kiáltotta Gergő, bűbájostorával a minden ízében dühösen reszkető
porcelán felé suhintva. A rontás bömbölő szélviharként csapott le a fajanszra, kissé
vissza is taszítva azt a fürdőbe. Hallottam, amint a törött csempék hangosan
csikorognak.
Ekkor mozdult meg a szobában álló két szék. Ledobták magukról a rájuk halmozott
ruhadarabokat és könyveket, majd hangos recsegéssel szemközt álltak Gergővel. A
mozgásuk erősen emlékeztetett azokra a buggyatag karate-filmekre, amiket egyszer
meglestem Nemcsókék videóján. A szögek és csavarok hangosan vijjogtak a székek
testében, ők meg vékony lábaikkal, hajlékony háttámlájukkal különböző vad
mozdulatokat végeztek. Ha nem egy elhagyatott, idegen és sötét házban történik
mindez, a látványuktól elfogott volna a nevetés. Így azonban megdermedtem a
rémülettől, mikor a két szék, s valamivel később a vécécsésze is rohamra indult.
− Cséphadar! − hallottam Gergő kiáltását. A megidézett cséphadarók nyomban püfölni
kezdték az egyik széket, ami villámgyors elhajlásokkal, majd ügyes rúgásokkal
védekezett. A sámánfi a kijárat felé szökkent, a hörgő vécécsésze azonban elállta az
útját. Ülőkéje veszedelmesen csattogott, porcelángyomrából félelmetes hördülések
hallatszottak.
A következő szemvillanásban rádöbbentem, hogy el kell árulnom a jelenlétemet.
Gergőt ugyanis annyira lefoglalta a vad vécécsésze, hogy nem vette észre, amint a
másik szék a háta mögé kerül. A négy láb közül kettő ki akarta gáncsolni a sámánfit,
míg a háttámla arra készült, hogy recsegve körbeölelje, amint Gergő ráhuppan az
ülőkére.
A plafont súrolva indultam az elátkozott szék felé, mindkét kezem tündérfényben izzott.
Már épp leterítettem volna az alamuszi bútordarabot, mikor valami iszonyúan oldalba
vágott, s én átrepültem a szobán, ki az ajtón, egyenesen a konyhába. A fájdalomtól nem
láttam szinte semmi mást, mint ragyogó csillagokat − meg a szoba plafonján
diadalmasan körbe forgó csillárt. Iszonyú düh fogott el. Megpróbáltam talpra ugrani,
de valami eltörhetett bennem. Aztán mégis sikerült megrebbentenem a szárnyaimat,
lassan felemelkedtem a konyha padlójáról...
Fémes csattanás süketített meg, majd levegőtlen sötétség vett körül.
Kétségbeesésemben felkiáltottam. Kongó visszhang érkezett válaszul. Sajgó oldalamat
fogva tettem néhány bizonytalan lépést, szabad kezemmel tapogatva a feketeséget.
Hideg fémbe ütköztem. Ekkor halvány tündérfényt bűvöltem az ujjaim hegyére, s így
már megértettem, mi történt: rám borult egy fazék!
Kintről behallatszott a csata vége. Gergő felkiáltott, a szék recsegett, a vécécsészében
víz harsogott, majd hirtelen nyomasztó csend borult az elátkozott házra.

***

2005. március 17. Igazán nem szokásom hisztizni, de a fazék alatt végül már
majdnem bekattantam. Mindkét tenyeremet rá kellett tapasztanom a számra, nehogy
elkezdjek sikítozni. Különösen, miután annyira kimerültem, hogy már nem tudtam
tovább tündérfénnyel világítani. A sötétség szinte fájt. Órák teltek el így. A lakásban
olykor roppant, reccsent, kattant egy-egy tárgy, bútor, vagy más holmi, de nem túl
hangosan.
Hajnali négy óra felé járhatott az idő, mikor halk motoszkálásra lettem figyelmes.
Először azt hittem, egér jár a konyhában. Azután meghallottam, amint a bejárati ajtó
sarokvasai halk siránkozásba kezdenek, míg végül a kilincs a falnak csapódott. Léptek
csosszantak végig az előszobán, recsegett a padlódeszka, néhány öreg bútor
nyiszorgott. Végül ismét felbugyogott a vécécsésze torkában a víz, s válaszul
megszólalt egy mélyről rezgő férfihang.
− Nyughass, Tocsi!

A fazék falához húzódva hallgatóztam tovább, két szitakötő-szárnyam rezgett az

idegességtől. Halk, fojtott nyögések szűrődtek be hozzám, majd ismét megszólalt a
jövevény.
− Szép, jó estét kívánok a fiatalúrnak! Mi járatban nálam, ha szabad itten nekem
egyáltalán kérdezősködnöm? Mert meglehet: semmi közöm hozzá, ugyebár, attól
függetlenül, hogy be tetszett törni a lakásomba.
Prüsszencs Tas érkezett tehát haza! Korábban néhányszor már megpróbáltam
felemelni a fazekat, de olyan nehéz volt, hogy vékony ujjaimat nem tudtam bepréselni a
pereme alá. Most mégis újra nekiveselkedtem, persze hiába. Bárcsak kipihenten
jöttünk volna ide! Akkor egyszerűen lerobbantanám magamról ezt a kötekedő konyhai
edényt, ahogy Nemcsókéknál tettem. Így azonban más nem jutott számomra, mint a
tétlen hallgatózás.
A vécécsésze nyugtalan ebként karistolt körbe-körbe a szobában, majd „berohant"
a konyhába. Hallottam, amint Tas csosszanó léptekkel követi, s közben egyfolytában
beszél hozzá.

− Lazíts már, te csibész! Jó munkát végeztél, szép darab révülőt fogtál, de most már
pilledj!

Az az átkozott vécécsésze teljes lendülettel nekirohant a fazéknak. Erre nem

számítottam, így a fémfal, aminek támaszkodtam, alaposan hókon nyomott. Hanyatt
estem, s mire kezdett elmúlni a szédelgés, azon kaptam magam, hogy a Valóság tán
legborzasabb, legkoszosabb és legbambább fickójával nézek szembe. Prüsszencs
Tasnak kerek feje, szalmaboglya frizurája és simára borotvált, domború tokája volt.
Hatalmas tenyereivel a térdén támaszkodva, előregörnyedt, bár ez nehezen mehetett
neki, olyan vastagon be volt öltözve. Végigfuttattam rajta a tekintetemet, s máris
láttam, hogy annyi ruhát vett magára, amennyiből tán egy egész focicsapat is melegen
felöltözhetett volna.
− Hmm − mordult a fickó elgondolkodva. Biztos voltam benne, hogy immár véget
ér rövidke pille-életem. A hörgő, fröcsögő vécécsésze a gazdája gumicsizmái körül
ugrált, látható boldogsággal, hogy még egy foglyot be tud mutatni neki. − Azt
gondolom, neked most sürgősen el kellene innen tűnnöd!
Tas szavai még inkább megbénítottak, mint az iménti rémület. Azután −
próbaképpen − rezdítettem egyet a szárnyamon. A vécécsésze vad koppanásokat
hallatva rám akarta vetni magát, de Tas megmarkolta a peremét, és erősen tartotta a
házőrzőt.
− Mondtam már, Tocsi, hogy nyughass! − kiáltotta. Azután ismét felém fordult, s
alig hallhatóan súgta: − Sipirc, pille!
Több nekem nem is kellett. Felröppentem a levegőbe, magamra vontam a
tündérgomolyt, majd átsuhantam a szobába. Gergő még mindig a hangosan recsegő
széken ült, ami megnyúlt háttámlájával oly szorosan ölelte őt át, hogy mozdulni sem
bírt. Szavát valami piros rongydarab akasztotta benn, aminek kilógó része pont úgy
tekergőzött, mint a krokodil által félig már elnyelt óriáskígyó boldogabbik vége.
Sajnos nem maradt egyetlen szikrányi bűverőm sem, a maradékot épp az imént
használtam el az álca-varázsra. Így inkább felröppentem a ruhásszekrény tetejére,
onnan lestem a fejleményeket.
Prüsszencs Tas néhány percig még a konyhában maradt, s − a zajokból ítélve − a
hűtőben matatott, miközben tovább csitította a vécécsészét. Végül megjelent a szoba
ajtajában, nyomában Tocsival, aki kutyamód fel-felugrált a levegőbe. A férfi öblösen
nevetett, jobb kezében magasra tartva egy toaletkacsát.
− Tessék, megérdemled! − kiáltotta, s elengedte a műanyag „madarat". Tocsi ugrott,
hangosan csattanó ülőkéjével elkapta a toaletkacsát, majd egyetlen buggyanással be is
nyelte azt.
− Egészségedre! − nevetett Tas, miközben lehajolt és megveregette a hálásan
csizmájához dörgölőző vécécsészét. − Most viszont foglalkozzunk a vendéggel, mielőtt
még azt gondolná rólunk, hogy rossz a modorunk.
A következő percben kiderült, amit már eddig is sejtettem: Prüsszencs Tas igen
komoly bűverővel rendelkező révülő. Kezdte azzal, hogy széttárta a karját, mire az
előszobában álló fogas, amit bizonyára ruhatáros-bűbájjal kezeltek, lehántott róla négy
réteg kabátot. A lakáson átlibbenő ruhadarabok rettenetes szagot árasztottak, s mintha
apró élőlények is potyogtak volna belőlük. Azután Tas a maradék kardigánjai alól
előhalászott egy kopott nyelű bűbájostort, megcserdítette annak szíját, fényes
tábortüzet gyújtva a kanapé előtt. A lángok igen jól nevelten nyújtózkodtak, mivel a
sok gyúlékony holmi közül egyikbe sem kaptak bele.
Hamarosan kellemes meleg áradt szét a lakásban, s bár a környezet továbbra is
szeméttelepre emlékeztetett, a szoba valahogy mégis barátságosabbá vált. Tas
magához intette az üres széket, ami engedelmesen a feneke alá simult, majd bal
szemöldöke három rántásával kibájolta Gergő szájából a piros rongyot. Szegény
sámánfi öklendezett kicsit az undortól, de végül megnyugodott.
− Bogi fia, Farkas vagyok − nyögte sápadtan. − Leszedné rólam a székét?
− Meglehet − biccentett Tas, de nem tett semmit az ügy érdekében. − Mikor hívtalak
meg magamhoz?
− Hát... − a sámánfi bosszúsan fintorgott. − Igazság szerint soha. Magamtól jöttem, s
nem számítottam ilyen marasztaló vendéglátásra.
− Tocsi és a többiek velem élnek − magyarázta a jó kedélyű révülő, fekete körmével
vakargatva a lába mellett gubbasztó vécécsésze lecsukott fedelét. − Mielőtt nyugdíjba
vonultam, a Garabonciások Jurtájának dolgoztam, mint átoktárgy-sintér. Tocsit egy
szélütött nyugati varázsló bájolta ilyen elevenné. Nekem az volt a dolgom, hogy a
Valóságban befogjam a nyughatatlan, rontással vert tárgyakat. A veszélyes holmikat
persze el kellett pusztítani, de sok év alatt rábukkantam olyanokra is, amik inkább
mókásak, semmint harapósak.
− Mókás? − sóhajtott a szorult helyzetben lévő sámánfi kétkedve.
− Ropp és Reccs kidobott bútorok voltak − mondta Tas. A nevüket hallva a két szék
roppant és reccsent egyet-egyet. − Valami rosszindulatú rontó boszorkány átkozta meg
őket, amiért őt nem hívták meg az unokahúga esküvőjére. Képzelheted, mekkora
ramazuri volt ott, ahol két szék kigáncsolta a fél násznépet és foglyul ejtette a
mennyasszonyt!
A túlöltözött révülő mélyzengésű nevetése betöltötte a lakást, s ettől még melegebbé
vált a levegő.
− No, de megbocsásson fiatalúr, engem most mégis inkább az érdekelne, hogy mit
keres nálam ezen a korai órán? − váltott témát hirtelen Tas. Gergő feszengett kicsit a
szék szorításában, de mikor látta, hogy a házigazdának esze ágában sincs őt
kiszabadítani, belevágott a válaszadásba.
− Néhány nappal ezelőtt birtokomba jutott a néhai Kende táltos hagyatéka. A térkép,
amiről a benne lakó teremtmény azt mondta, hogy jogosan az enyém...
− Döme − bukott ki a név Tas száján. A sámánfi csak most nézte meg a férfi arcát
jobban, s vette észre, hogy milyen komorrá váltak a vonásai.
− Úgy tudom, önök barátok voltak − szólt Gergő óvatosan, nehogy még mélyebb
sebeket szakítson fel. Prüsszencs Tas akkorát ordított, hogy még az üveg is megrezzent
a keretében.
− Ropp, engedd el!
A Gergőt ölelő szék hangosan ropogva szabaddá tette a sámánfi karjait, s a következő
pillanatban már éppúgy nézett ki, mint egy hétköznapi, békés bútordarab. Tas mindkét
tenyerével gyorsan megdörzsölte az arcát, nedves koszcsíkokat maszatolva szét a
bőrén.
− Elnézését kérem, fiatalúr − mondta aztán, immár sokkal csendesebben. − Az én
kedves pajtásaim jó házőrzők, de fogalmuk sincs az illemről. Szóval maga Döme
örököse. −
− Igazából csak a térképet hagyta rám.
− Elég az, még sok is! − legyintett a koros révülő. Kezének hanyag mozdulata azonban
több volt, mint egyszerű gesztus, mivel hatására a kacatok alól kicsiny dohányzóasztal
ásta elő magát. A karcsú lábakon futó bútordarab Tas és Gergő közé ugrott, majd
csörömpölés, puffanás, koccanás hallatszott a konyhából. A levegőn átsüvített két
pohár tej, valamint ezüsttálcán némi teasütemény, melyek mind sorra leszálltak az
asztalkára.
− Fogyasszon, fiatalúr! − biztatta, még mindig elfojtott sírástól remegő hangon, Tas. −
Két harapás között pedig közölje velem, miben segíthetek, hogy túlélje a térkép
birtoklását.
Gergő óvatosan elvett egy süteményt, s mivel a tálca nem ugrott fel, hogy rácsapjon a
kezére, meg is ette azt.
− Kedves Prüsszencs... − kezdett bele, miután lenyelte a falatot, de a révülő mindjárt
csendesen félbe is szakította.
− Ha kérhetném, szólítson inkább Pusztajáró Tasnak, vagy még inkább, egyszerűen
csak Tasnak. A Prüsszencs a gúnynevem, amit valaha a garabonciás tanoncok
ragasztottak rám, akikkel együtt jártuk ki a bűbájosképzőt. A Valóságban ugyan ezt
használom, de a Világfán úgy ismernek, mint Pusztajáró Tas, a garabonciás.
− Bocsánat − szólt zavarba esve Gergő. − Az előbb mintha arra célzott volna, kedves
Tas, hogy a térkép gazdájának lenni életveszélyes.
− Némileg − bólintott éledő derűvel a nyugdíjas átoktárgy-sintér. − Akihez elszegődik,
annak valahogy kukac bújik az ülepébe; képtelen nyugton maradni, folyton vándorolnia
kell. Így volt ezzel az én kedves cimborám, Döme is. Meg ne haragudjék, hogy az éber
nevén emlegetem őt, de amikor mi együtt csámborogtunk, szó sem esett arról, hogy ő
egyszer táltossá lesz. Megmásztuk ugyan a Világfát, de épp csak betöltöttük a
tizenötödik évünket, s nem tudtunk mit kezdeni magunkkal. Körülöttünk dúlt az éberek
nagy háborúja. Döme azt hajtogatta, hogy nekünk, varázstudóknak, kötelességünk volna
nyakon legyinteni a gyilkolászókat. Volt is baja ebből elég. Egyszer még a Gyémánt
Jurtából is rádörögtek, hogy maradjon nyugton, mert a révülők nem akarnak
belekeveredni az éberek civakodásába.
− Tudok róla, hogy elment katonának, majd hazafelé rábukkant valami nagy rejtélyre −
mondta Gergő, egyre izgatottabban.
− No, persze, a rejtély! − horkantott Tas bosszúsan. − Csak nem téged is megfertőzött
ez az ostobaság? Ha engem kérdezel, az a nyavalyás kis Grá fia, Karto ültetett Döme
fülébe bogarat. Mind ilyenek ezek a varázstárgyakban lakó teremtmények. Nem bírnak
nyugton maradni a térképek, könyvek, flaskák és gyűrűk belsejében. Mindig elődugják
onnan a taknyos orrukat, s addig motyorásznak, duruzsolnak a rendes révülő fülébe,
amíg az hátat fordít az iskolának, családnak, barátoknak, és uzsgyi, rohan a vakvilágba
kincsek, királylányok, meg titkok nyomát vizslatva.
− Kende... Akarom mondani; Döme is elment?
− El, az a malacröffentés-eszű! − bömbölte Tas, aki immár egészen beleélte magát az
emlékekbe. − Hívott engem is! Olyan volt szegény, mint aki megkergült. Heteken át
csak morfondírozott egy sarokban, meg a térképet bújta és Kartóval pusmogott. Aztán
meg nyaggatni kezdett azzal, hogy biztos én sem tudom, mi a sorsom, hát menjük, és
kutassuk fel a válaszokat. Csakhogy nekem akkoriban egyetlen kérdés motoszkált a
fejemben, arra pedig kizárólag itt lelhettem meg a feleletet.
− Miféle kérdés? − hajolt előre Gergő.
− Hát az, hogy miként tudnám csókra csábítani a kis Helénkét, az én gyönyörű
boszorkámat, aki a bűbájosképzőben egy osztállyal alattunk járt − Tas akkorát
sóhajtott, hogy a piros rongy, ami korábban Gergő száját volt hivatva tömve tartani,
meglibbent a földön.
− Helénke? − ámult a sámánfi. Egészen másféle rejtelmekre számított.
− Ő bizony! − Tas visszatért a jelenbe, s szélesen elvigyorodott. − Ha tudtam volna,
hogy a drága később bűzboszorkányságból szakvizsgázik, majd elszegődik
vécésnéninek ide, a Valóságba, hát biztos nem vesződöm utána annyit. Sőt, talán
Dömével tartok a nagy útra! Elvégre az elhívásunk napjától kezdve mindent együtt
csináltunk. Úgy emlegettek minket... Hát, valahogy úgy, hogy: „Azok ketten, ott!"
Gergő elfojtott egy röpke mosolyt, majd újra a térképről kérdezett.
− Döme megmondta, hova akar menni?
− A végcélt titkolta, de annyit elhabogott, hogy ha rálelünk, beleremeg a Révülők
Világa − vonta meg széles vállát Tas. − Ez azonban nem sokat jelentett, mivel tizenöt
évesek voltunk. A tizenöt évesek pedig mindenről azt hiszik, hogy világrengető dolog.
− Döme végül mégis talált valamit, elvégre táltos lett! − figyelmeztette a sámánfi.
− Tény, ami való! − bólintott hatalmasat Tas. − Én viszont csak annyit tudok, hogy a
Világfa Törzsszintjén, Csartadoroson kellett volna találkoznunk.
− Ennek az álomvilágnak a helye tegnap meg is jelent a térképen − jutott eszébe
Gergőnek.
− Ahogy mondom: Döme is onnan indult el a rejtélyt kutatni. Rám azonban hiába várt a
megbeszélt helyen, mert én inkább Helénke közelében maradtam. Jaj, hogy milyen kár
volt, Égi Anyácska, de még milyen nagy kár!
− Maga nem akart, én meg nem tudok eljutni Csartadorosra − szűrte a fogai között
dühösen a szavakat Gergő.
− Már miért ne tudnál? − hökkent meg Tas.
− Csak, mert fogalmam sincs, merre keressem. Ha ott van a nagy rejtélyhez vezető út
első állomása, akkor biztos jól titkolt álomvilág, amibe nem lehet csak úgy...
− Mármint Csartadoros, mint titkolt hely? − kacagott fel térdét csapkodva Pusztajáró
Tas. − Hát mit tanítanak nektek mostanság a bűbájosképzőben, ha még az
Álomszállítmányozási Nagycsarnokról sem hallottál soha? Csartadoros a Világfa
legforgalmasabb álomvilága, mióta csak az eszemet tudom. Na, markold meg a
bűbájostorodat! Ha úgy csattintod, nyekkented a szíját, s nyitsz Ébredés Ajtaját vele,
ahogy mondom, épp tizenkét és fél szemhunyás múlva ott is vagyunk!
Pusztajáró Tas azonban tévedett. Csartadorosra ugyanis legalább húsz szemhunyásig
tartott az út.
 V.

Bűbájedzés
2005. március 16. A fekete bársony égbolton milliárd csillag ragyogott. A két lány
úgy ült egymással szemben a domb tetején, mintha tükörképek volnának. Mindketten
felhúzott térdükre támasztották az állukat, s karjukkal átölelték a lábaikat. A halvány
fényben, néhány lépés távolságról, már csupán a körvonalaik látszottak, szavuk pedig
egyáltalán nem szűrődött át a köréjük bájolt csendharangvarázson.
A Gyémánt Jurta környékén, mint mindig, most is kellemes, kora nyári időjárás
uralkodott. Erről a garabonciások gondoskodtak, így a lányok rövidnadrágon és pólón
kívül nem viseltek mást. Zsófi a völgyet nézte, ahol sorra kihunytak a sátorváros
fényei. Későre járt, a révülők lassan nyugovóra tértek. Cseperke hosszú, friss fűszálat
rágicsált, majd hirtelen felkuncogott.
− Szegény Tubáékat alaposan helyben hagytuk − mondta.
− Úgy kellett nekik − nevetett vele Zsófi. − Ki hallott már olyanról, hogy az
Álomfelügyelet heteken át megfigyel, követ, sőt meg is támad két jóravaló wicca
boszorkányt? Remélem, a mamádnak nem esett baja.
− Hamar kiheverte, hiszen csak könnyű kábító rontás érte − Cseperke fintorogva
megtapintotta a hátát. − Nekem viszont még sajog néhány bordám a darvadozztól.
Elhallgattak. Fölöttük gyönyörű volt az égbolt, odalenn pedig talán még szebb a
Gyémánt Jurta sátorvárosa. A Peremerdő közelében ücsörögtek, s örültek ennek a
viszonylagos szabadságnak, amit alig bírtak kikönyörögni Böffeg sámántól. Hódfarok
néne azonban melléjük állt, kijelentve, hogy a két kislány nem kucoroghat egészen
addig a dohos föld alatti járatokban, míg a Hetek végre döntésre jutnak.
Igaz, a lányok csak éjjel jöhettek elő a Révülők Kriptájából, s akkor is hat fős
álomvadász osztag járt a nyomukban. A rezzenetlen arcú varázstudók kezében szünet
nélkül derengett a bűbájostor. Senkit nem engedtek Zsófiék közelébe, a csendharang-
varázst pedig, ami lehetetlenné tette, hogy kihallgassa valaki a beszélgetésüket, újra
meg újra rájuk bájolták.
− Szerinted mi lesz? − szólalt meg ismét Cseperke.
− Azt nem tudom − vonta meg a vállát Zsófi. − Csak annyit tudok, hogy én mit akarok.
Nem hagyhatnak ki az új főtáltos felkutatásából, ha már egyszer belerángattak.
− Hiszen én rángattalak bele! − figyelmeztette Cseperke. − Bocsánatot is akartam
kérni, hogy érted üzentem. Egyedül kellett volna megoldanom a dolgot.
− Fogalmad sem lehetett arról, hogy kikkel állsz szemben − Zsófit még mindig nagyon
rossz érzés fogta el, mikor arra gondolt, hogy az Álomfelügyelettel keveredett
varázspárbajba. − A csuklyások lehettek volna akár különleges rabszolgavadászok is,
akik révülőket rabolnak, hogy azután sötét mágusok arénáiba adják el őket.
− Anyu megmondta, hogy tartsam magam távol tőletek − sóhajtott Cseperke, bár
inkább izgalom, mint félelem látszott az arcán.
− Ha nem kerül elő idejében a főtáltos, az a wiccák végét is jelenti − figyelmeztette a
révülő lány komolyan. − Biztos lehetsz benne: a Tíz Jurta Szövetségének összeomlása
után úgy fognak előtűnni a gonosz varázstudók és pusztító álomszörnyek mindenhol,
mint eső után a gombák. Hallottál már a Nagy Koboldlázadásról?
− Igen − felelt Cseperke. − Ha jól emlékszem, a nyugati varázstudók csaptak össze
1612-ben a koboldokkal.
− Pontosan! És mire megállapodásra jutottak, mert legyőzni nem tudták a lázadókat,
addigra ezrével haltak meg éberek és varázstudók egyaránt − Zsófi, bár langyos szellő
fújt a dombon, mégis megborzongott. − Fel nem foghatom, Kende miért nem nevezte
meg az utódját. Képtelen volnék nyugton ülni az Álomvilág valami hervasztóan,
unalmas, félreeső zugában, amíg mások a főtáltost keresik.
− Engem inkább az nyugtalanít, hogy anya azóta már biztos megidézte az összes földi,
égi, vízi és erdei szellemet, mivel fogalma sincs, hol lehetek − Cseperke kivette ajkai
közül a fűszálat, s az egyik álomvadász felé dobta. A fekete köpönyeges, aki nyakában
a Vadászok Jurtájának jelvényét viselte, rá sem hederített. Tekintete a Peremerdő fáit,
bokrait fürkészte, készen arra, hogy a legkisebb gyanús jelre visszaterelje a lányokat a
Révülők Kriptájába.
− Reggel meg fogom kérni Hódfarok nénét, hogy hadd telefonáljak haza − biztatta
Zsófi.
− Telefon itt, a Világfa csúcsán, a Gyémánt Jurtában? − csóválta kétkedve fejét a
wicca boszorkány, de a barátnője elmosolyodott.
− Képzeld, Kende annyira modern gondolkodású táltos volt, hogy több vonalat is
beköttetett az irodájába − mondta. − Igaz, hogy a központ bűverővel működik, de alig
lehet észrevenni a különbséget.
− Szerinted sokáig tart, mire döntést hoznak? − kérdezte néhány perc hallgatás után
Cseperke.
− Nem tudom, de...
Hirtelen az erdőhöz legközelebb őrjáratozó álomvadász felkiáltott, miközben bénító
rontást küldött az éjszaka árnyai közé. Három másik álomfelügyelő a lányokhoz ugrott,
s − cseppet sem finoman − talpra rántotta, majd a Révülők Kriptájának lejáratához
terelte őket.
− Mi történt, ki volt az? − kiabálta Zsófi, de a csendharang-varázs nem engedte a
hangját néhány méternél távolabb terjedni. A testőrök ráadásul szigorú parancsot
kaptak Böffegtől, hogy egyetlen szót se merjenek váltani a lányokkal.
Az álomvadászok némelyike behatolt a Peremerdőbe, újabb rontásokat küldve valaki,
vagy valami után. A többiek szoros körbe zárták Cseperkééket, szikrázó
bűbájostorukat készenlétben tartva, hogy bármilyen támadást azonnal
visszaverhessenek.
Hamarosan felbukkant az osztag vezetője, ideges arcán patakzott a verejték.
− Artánd egy neonzöld szempárt látott a bokrok között − mondta a társainak. − Lehetett
elkóborolt segítő állat, vagy az egyik túl kíváncsi hivatalnok a völgyből. Jobb, ha
levisszük őket a föld alá.
Zsófi először tiltakozni akart (nem szerette, ha úgy beszélnek róla, mintha ott sem
volna!), de aztán meggondolta magát. Fáradt volt, mégis reménnyel teli. Érezte, hogy
nagyon közel került élete legcsodásabb kalandjához, így nem is érdekelte más, csak a
Hetek döntése. Arra azonban hajnali öt óráig még várniuk kellett.

***

Bármilyen izgatott is volt, Zsófit már-már elnyomta az álom. A dombon történt

események után az álomvadászok nyomban leterelték őket a földmélyi járatokba,
egyenesen abba a kicsi, meleg szobába, amit Hódfarok néne sebtében rendezett be a
lányoknak. A sarokban vaskályha dohogott, vele szemközt pedig baldachinos ágy állt,
puha állatprémekkel takarva. Ezen feküdt Cseperke és Zsófi, míg meg nem szólalt a
hajnali öt órát jelző gongütés.
Az Árnyjurta rontásűző tanonca arra riadt fel könnyű szendergéséből, hogy valaki a
vállát rázza.
− Büvellő, kicsikém, megszületett a döntés!
Hódfarok néne hajolt fölé, fáradt, mégis mosolygó arccal. A lányok szó nélkül
felkeltek a hatalmas ágyról, rendbe hozták öltözéküket, és követték a vajákos asszonyt.
Ugyanabba a tárgyalóba mentek, ahol korábban már megfordultak. A hosszú asztal
végén egyedül Böffeg sámán foglalt helyet. Zsófi kicsit csalódott volt, mert azt
remélte, hogy a többi sárkányőrrel is találkozhat. Ők azonban, úgy tűnt, már eltávoztak,
miután meghányták-vetették a teendőket.
− Nincs értelme, hogy leüljetek, gyorsan fogunk végezni − csattant Böffeg hangja,
amint a lányok mögött becsukódott az ajtó. A vén varázstudó meglehetősen udvariatlan
kijelentésére Zsófit ismét elfogta a pulykaméreg. Csak azért is kihúzta magának az
egyik széket, s rögvest leült rá. A sámán dühösen megszívta odvas fogait, de inkább
hallgatott.
− A Hét Sárkányőr megvitatta a helyzetet − mondta Hódfarok néne. − Cseperke, te
tündérboszorkány vagy, aki egyelőre inkább számít ébernek, mint révülőnek.
− Azt hiszem, ezt nem is nagyon bánom − szólt dacosan a wicca lány, de Zsófi nagyon
is jól érezte, hogy a barátnője megbántódott. − Engedjenek haza anyuhoz, a többi nem
érdekel.
− Ahogy már korábban is mondtam, ez lehetetlen −Böffeg sámán ráncos kezét az előtte
heverő kéregtekercseken nyugtatta. Zsófi úgy sejtette, azokra írhatták le a Hetek
döntését, a varázstudó pedig most erőt akar meríteni a lapokból. − Anja Nisan, a
mongol sólyomsámán már átrévült a Valóságba, hogy megkeresse az édesanyádat.
Tudjuk: nem akartál ártani a Tíz Jurta Szövetségének, mikor véletlenül kihallgattad a
beszélgetésünket. Azt is sejtjük, hogy a jövőben sem árulnád el senkinek a titkunkat, ha
ez rajtad múlik. Mégsem kockáztathatunk, ezért úgy döntöttünk, hogy te és Filéne, a
mamád, a vendégeink lesztek, míg el nem rendeződnek a dolgok.
− Vendégek? − Cseperke, aki nem ült le, most mindkét kezével rátámaszkodott az
asztal szélére. Zsófi látta, hogy a wicca boszorkány sima körmei finoman
felragyognak: úgy tűnt, hogy a lány dühében önkéntelenül is bűverőt gyűjtött magába. −
Azt akarja mondani, hogy a révülők foglyai leszünk?
− Erről szó sincs! − kiáltott közbe gyorsan Hódfarok néne, aki sejtette, hogy Böffeg
sámán újabb durva válasza csak tovább rontana helyzeten. − Találtunk egy nagyon
szép és csendes álomvilágot, ahol mindketten békében élhettek, míg rábukkanunk a
főtáltosra. Egy Sophie nevű kislány lakik ott a mamájával. A házukhoz közeli erdőben
áll egy elhagyatott, barátságos, tóparti vityilló. Sophie rendkívül értelmes, bár kicsit
magányos. Örülni fog, ha barátra lel benned.
Cseperke valami retteneteset akart mondani, de végül sikerült lenyelnie. Mikor mégis
megszólalt, a hangja remegett, a szemében könnyek csillogtak, a szavai viszont
megfontoltságot tükröztek.
− Értem. Ezek szerint anyu is velem jöhet?
− Természetesen − könnyebbült meg Böffeg sámán, aki bármikor legyűrt volna akár
egy csordára való vérfarkast is, de zavarban érezte magát egy tizenéves boszorkánnyal
szemben. Különösen, ha az közel állt a síráshoz. − Filénére nem terjesztjük ki a
nyelvpecsét-rontást, ezért óvatosnak kell lenned! Még véletlenül se kezdj el beszélni
a dologról, különben...
− Tudom: suttyanok a Rémálmok Birodalmába − biccentett Cseperke. − S ha
kérdezget?
− Nem fog − nyugtatta meg Hódfarok néne. − Anja Nisan elmond neki annyit, amennyi
lehetséges. Filéne sziporkázóan okos tündérboszorkány, tehát be fogja érni ezzel.
A mamája dicséretét hallva Cseperke végképp megnyugodott. Zsófi azonban csak most
lett igazán ideges, mivel Böffeg sámán szigorú tekintete immár felé fordult.
− A te ügyedben is meghoztuk a döntést, Dénes lánya, Büvellő!
A révülő lány felkészült rá, hogy most hosszú, kimerítő és − könnyen lehet −
értelmetlen vita következik. Azt ugyanis már rég elhatározta, hogy nem hagyja magát
lerázni. Ha egyszer belekeveredett a keleti varázstudók történelmének egyik
legnagyobb vállalkozásába, akkor az új főtáltost semmiképp sem kutathatják fel
nélküle! Ahogy ezen töprengett, várva a sámán további szavait, egyre nőtt benne a
feszültség. Két keze erősen markolta a szék peremét, tüdejében égő fájdalmat okozott a
visszatartott levegő.
− Magunkkal viszünk! − jelentette ki Böffeg sámán.
− Ezt nem tehetik velem! − robbant ki Zsófiból az indulat, s közben felugrott a
székéről. − Szükségük lehet egy olyan révülőre, aki kiismeri magát az éberek vilá...
Hirtelen elakadt a szava. Mindenki meghökkenve bámult rá, ő pedig csak most kezdte
felfogni, hogy mit hallott az imént.
− Vagyis... − nyögte. − Mehetek?
− A Hetek egyetértettek a javaslatommal, miszerint szükségünk lehet egy olyan
révülőre is az expedícióban, aki kiismeri magát a révülők világában.
Zsófi gyorsan visszaült a helyére, s a következő percekben szótlanul, csendesen, s
nagyon boldogan pirult a szégyentől.

***

Későre járt. A Csipetke utcai bérház udvarán álló szőnyegporoló árnyéka lassan
szétolvadt a macskaköveken, hiszen a nap nyugovóra tért a budai hegyek mögött.
Botlik Dénes a kedvenc foteljében ült, zoknis lábait keresztbe téve felrakta a puffra,
hasán vaskos könyvet egyensúlyozott. Rég fordult már elő, hogy ő ért előbb haza a
munkából, s nem Réti Boglárka. A gyógynövények mosolygós barátnéja azonban most
késett.
Az okleveles cipőpucoló végül bosszúsan becsukta a könyvet, s letette azt a fotel
mellett álló asztalkára. Nem volt már türelme olvasni, a nyugtalanság folyton
összekuszálta a szeme előtt a sorokat. Sokadszor pislantott a falióra számlapjára, majd
a biztonság kedvéért megnézte a karóráját is.
− Mindjárt hat! − szólalt meg a néma lakásban, s összerezzent a saját hangjától.
Merőn kezdte bámulni a telefont. Arra várt, hogy a készülék végre megszólal,
magyarázatot adva családja eltűnésére. Természetesen felhívhatta volna a Belindek és
Csomorika Fűárudát, Boglárka különleges növényeket kínáló boltját, de utálta a régi,
tárcsás készüléket. A gyerekeknek pedig nincs mobiljuk. Mikor betöltötték a
tizennégyet, Dénes mindkettőjüktől megkérdezte, szeretnének-e olyan ultramodern,
dalolós-képnézős hordozható izéket, de Zsófi és Gergő hevesen tiltakoztak.
− Utálnám, hogy mindig vigyázni kell rá, és bárhol vagyok, utánam lehet csörögni
− fintorgott a révülő lány − Tegnap láttam két csitrit, akik egymás mellett ültek a
padon, és vihogva üzeneteket küldözgettek egymásnak. Szerintem barátnők, bár rég
nem hallották a másik valódi hangját, csak azt, hogy pity-pity, meg füty-füty.
− Valahogy semmi kedvem divatmajommá változni − szólt Gergő is. − Azonnal
veszek egy mobiltelefont, amint szükségem lesz rá, mondjuk, a munkám miatt. De
bocsi, minek hurcoljak magammal fölöslegesen egy olyan kütyüt? Látom, mit művel a
korosztályom. Görcsöt kap az ujjuk az sms-ezéstől, de ha elolvasod az üzeneteket,
kiderül, hogy fél értelmes gondolat sincs közöttük. Komolyan azt szeretnétek, hogy mi
is ilyen agyhalott zombikká változzunk?
Sem Dénes, sem Boglárka nem szerették volna ezt, úgyhogy a mobiltelefon témája
ugrott. A nyugtalan cipőbarát azonban most valahogy mégis nagyon szerette volna, ha...
 Megzörrent a bejárati ajtó. Apró zaj volt, Dénesnek mégis hatalmas követ gördített
le a szívéről.
− Végre! − kiáltotta, mikor szemben találta magát Boglárkával az előszobában.
− Miért szaladgálsz zokniban? − ámult férjére az asszony, levéve és felakasztva a
kabátját. Választ azonban nem várt, máris tovább beszélt: − Megjöttek a gyerekek?
− Hát ez az! − szakadt ki az aggodalom Dénesből. − Rég itthon vagyok, három fejezetet
olvastam el Burzeráni Kleofás Lábbelik a piramisok árnyékában című alapművéből,
de gyerek, az egy darab sincs a lakásban.
− Zsófi reggel telefonált, hogy Cseperkével maradt − mondta Bogi elgondolkodva. −
Gergő nem árulta el, hova révül ma?
− Szerintem nincs a Világfán − rázta meg a fejét komoran Dénes. − Mostanában olyan
tesze-tosza, meg hűbele-méla az a fiú. Emlékszem, az ő korában én is ilyen voltam,
míg aztán a nagybácsikám rá nem ébresztett arra, hogy életem értelme kizárólag a
cipőpucolás nemes művészete lehet.
− Aha, drágám, biztosan − morogta Boglárka, akinek egészen másfelé bóklásztak a
gondolatai. − Bocsáss meg, hogy én is késtem. Közeledik az adóbevallás ideje, s a
számolgatás kezd az őrületbe kergetni. Tiszta szerencse, hogy tavaly sikerült
beszereznem a svájci Alpokból egy cserép mathecus kisamolandust
− Egy micsuszt, édes? − kerekedett a szeme Dénesnek.
− Oh, az egy nagyon okos kis bűverejű növény − nevetett fel Bogi. − Nem túl szép, az
igaz, ráadásul folyton melege van a mi éghajlatunk alatt, ezért gyakran be kell tennem a
hűtőbe, de adóívek kitöltésében verhetetlen.
Miközben a házaspár mindezt megbeszélte, lassan elindultak az előszobából a nappali
felé. Annak küszöbén aztán földbe gyökerezett a lábuk, elhallgattak, és tátott szájjal
bámulták az elébük táruló jelenést.
A nappali bútorai ugyanis csendesen mind a levegőbe emelkedtek, s mintha bálon
volnának, körbeforogtak a helyiségben. Semmi nem ütközött össze, az egész tünemény
néma csendben zajlott. Az asztalka, tetején a telefonnal és Burzeráni Kleofás
alapművével, középen forgott. Körülötte libbent a súlyos fotel, alattuk körtáncot lejtett
a szőnyeg. A falak mentén az üveges vitrin, benne ezernyi nippel, díszkacattal suhant
tova, ahogy a bárszekrény, a cserepes virágok rengetegét tartó állvány, és az −
esetleges − vendégnek fenntartott fotelágy is „táncolt".
Mielőtt Dénes vagy Bogi megszólalhatott volna, a nappali plafonjának egy része, épp
a csillár mellett, kezdett megnyúlni. Egészen úgy tetszett, mintha le akarna csöppenni:
dudorodott, dagadt, majd valóban elvált a plafon többi részétől, és puha, ruganyos
óriásbuborékként lebegett a bútorok között. A belsejébe eleinte nem lehetett belátni,
de a felszíne egyre áttetszőbbé vált, míg végül Boglárka hangos sikkantással ráismert a
lányára.
− Zsófikám, mit művelsz te a plafonban?
− Nyugavér és csigalom! − nevetett a lebegő falgömb belsejéből a révülő lány. A fura
hangzású csitítást valahol a Világfán hallotta egykor, de már nem emlékezett rá, hogy
kitől. − Nincs sok időm. Az álomjelenés-varázs alig néhány percig képes fenntartani a
Világfa és a Valóság között a kapcsolatot.
− Úgy értsük, hogy te most épp... Hm, hogy éppen telefonálsz nekünk? − hüledezett
Dénes.
− Hát, valahogy úgy − egyezett bele Zsófi, nem akarván húzni az időt. − Böffeg sámán
különleges engedélye kellett hozzá, hogy álomjelenésbe bújhassak, ezért nagyon
figyeljetek rám. A helyzet kicsit zavaros, de szeretném, ha tudnátok, hogy jól vagyok.
Most néhány hétre, de az is lehet, hogy néhány hónapra a Világfára kell költöznöm.
− És az iskola? − kiáltott háborgó szigorral Botlik Dénes. − Aki nem tanul rontásűzést,
az ne is egyék! Vagy valami ilyesmi.
− Nyugi, apukám, Böffegék kikértek az Árnyjurtából, s majd külön vizsgázom −
mondta a lassan lebegő Zsófi-buborék. − Szóval csak azért ugrottam haza így, jelenés
formájában, hogy tudjatok róla: szükség van rám a Gyémánt Jurtában. Amint tudok,
újra üzenek. Ne izguljatok, mert Böffeg sámán vigyáz rám. Cseperke és a mamája is itt
vannak valahol, tehát fölösleges keresnetek őket. Gergő...
− Gergő nincs itthon − kiáltott közbe idegesen Bogi. − Esetleg ő is ott van veled? Ha
igen, mondd meg neki, hogy ha még egyszer csak úgy a földre dobja a szennyes
zokniját, én megtépem a fülét!
− Gergő nincs velem − felelt Zsófi, aki hirtelen kezdett elhalványodni. − Szerettem
volna tőle is elbúcsúzni, de most már nincs rá idő. Mondjátok meg neki, hogy ne
kezdjen nyomozni utánam, mert...
A fal fehér gömbje hirtelen meglódult, vadul pörögni kezdett, majd − nincs rá jobb
kifejezés − „visszacsöppent" a helyére. Hangos gluggyanás hallatszott, a bútorok
felgyorsultak, a bárszekrény süvítve húzott el Dénes orrától alig félujjnyira. Ekkor az
okleveles cipőpucolónak és bájos feleségének egyszerűen muszáj volt pislognia, s
mire kinyitották a szemüket, a nappali ismét a megszokott képét mutatta.
− Na! − sóhajtott Boglárka, miközben a fotelhoz lépkedve a puha karfák közé rogyott, s
kinyújtóztatta fáradt lábait. − Most legalább annyit tudunk, hogy az egyik gyerekünk
kámforrá vált. De hol lehet a másik?

***

2005. március 17-20. A banya jobb kezében rothadó almát tartott, a balban
halványzöld fénnyel izzott a bűbájostora. Egyenesen Büvellő szemébe nézett, s a lány
látta a szürke hályoggal fedett tekintetben a sötét elszántságot. A némber alig három
lépésre állt tőle. Ráncos, fogatlan szája néhány hihetetlenül vastag, ősz szőrszálat
szopogatott, melyek rücskös álláról kunkorodtak felfelé. Büvellő gyomra összerándult
az undortól.
A banya szürke szemében rémisztő szikra lobbant. Ezzel egyidőben jobb keze
karmos ujjai könnyedén összeroppantották az almát. A megbarnult, penészes gyümölcs
szétfröccsent, néhány darabja puffanva ért földet a kőpadlón. Amíg Zsófi ezt figyelte, a
boszorkány bal karja kecses félkört írt le a levegőben. A bűbájostor szíja megfeszült,
a csomók felpuffadtak, majd fülrepesztő dörrenéssel kilökték magukból az átok zöld
sugarát.
Büvellő soha nem hitte volna, hogy valaha is el tudna viselni ekkora fájdalmat. Az
átok a hasán találta el, de nem lökte hanyatt. Mintha a zöld energiafolyam az utolsó
pillanatban lelassított és szétterült volna a levegőben, hogy azután ragyogó párnaként
körbeölelje a lány karcsú derekát. Zsófi sikoltott, amint az átok behatolt a bőre alá, s
ott ismét felgyorsulva, szétáradt az egész testében. A térde megroggyant. Két karja
kétségbeesetten kutatott valamiféle támaszték után, de csupán a semmit kaszálta. A bal
oldalára zuhant, feje hangosan koppant a kövezeten, s ez a fájdalmas zaj betöltötte a
földalatti termet. Zsófi érezte, amint az átok, mint egy-egy vasmarkú kéz, sorra
megragadja a szívét, tüdejét, gyomrát, s szorítani kezdi azokat. Fuldoklott, szemébe
könny szokott, hatalmasra tátott szájával harapta a levegőt.
A banya mérhetetlen lassan lépett fölé, elégedett mosollyal szemlélve „művét".
− Fáj? − kérdezte.
Büvellő képtelen volt válaszolni, hiszen biztosra vette, hogy pillanatokon belül vége
az életének.
− Fáj − állapította meg a banya. − Az jó, ha fáj!
Talán két perc telhetett így el, mire a kín kezdett elcsendesedni Zsófi testében. Neki
azonban sokkal többnek tűnt. Amikor újra levegőhöz jutott, tagjai pedig elernyedtek,
szilárdan megfogadta: ki fogja kaparni a banya hályogos szemét!
Újabb percek teltek. Végül a boszorkány mocskos szoknyájába törölte almalétől
ragacsos tenyerét, majd lehajolt a révülő lányhoz, és keményen megmarkolva őt a hóna
alatt, talpra rántotta. Zsófi alig hitte el, hogy képes megállni a saját lábán, de némi
imbolygás után már egész jól érezte magát.
− Ennyi volt? − nyögte kimerülten.
− Ezt még idd meg! − szólt a banya. Büvellő nem látta, hogy mikor és honnan, de a
boszorkány elővarázsolt egy hatalmas bögre forró csokoládét. − Lassan, mert leégeti a
szőrt a nyelvedről!
Az idétlen banyahumortól Zsófinak nevethetnékje támadt. Ahogy az imént még tíz
körömmel akart a boszorkány szürke szemének esni, most épp akkora hévvel öntötte el
a hála a vénasszony iránt.
− Köszönöm, Özséb néne − suttogta, mert ereje még nem nagyon volt.
− A nehezén túl vagyunk − morogta a banya, miközben segített Zsófinak inni. − A
kaszaboló-átok ellen immár egy esztendőn át védve vagy. Holnap jöhetnek a kisebb
rontások, ráolvasások, meg a bűvigék elleni védővarázslatok.
Büvellő soha nem gondolta volna, hogy amint elbúcsúzik a szüleitől, s visszatér a
Gyémánt Jurta alatti Révülők Kriptájába, eddigi élete legnehezebb három napja vár
majd rá. Hódfarok néne ugyan próbálta lélekben felkészíteni a lányt mindenre, de a
szavak később csak üresen kongó hangok voltak mindahhoz képest, ami Büvellővel
történt.
Böffeg sámán a legnagyobb titokban a Révülők Kriptájába hivatta Özséb nénét, a vén
boszorkányt. A banya úgy totyogott végig a rideg sziklafolyosókon, mint egy ázott,
rosszkedvű varjú. Zsófinak rögvest Rosszfű Róna jutott eszébe róla, s elcsodálkozott,
hogy még az Árnyjurta felügyelő boszorkányánál is lehet valaki ráncosabb és
visszataszítóbb.
Özséb néne rég elhullajtotta minden fogát. Két kezének gacsos ujjai veszedelmes
karmokban végződtek, s folyton valami gyomorforgató szag lengte körül. Ha bárkire
rámosolygott, az illetőnek hideg kezdett borsózni a hátán. A banya értett hozzá, hogy a
puszta jelenlétével frászt hozzon a környezetére, holott soha nem akadt egyetlen hangos
szava sem.
− Ő az, aki fel fog készíteni az útra − jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon
Böffeg sámán, mikor bemutatta Zsófinak a boszorkányt. − Özséb néne a Világfa alsóbb
régióiból révült hozzánk.
− Fenerágta hosszú út volt − nyekeregte olajozatlan hangján a banya, majd megcélozta
a szoba falán függő sámándobok egyikét, és sistergő köpést küldött rá. Büvellő
lélegzete elakadt ekkora tiszteletlenség láttán. Böffeg sámán azonban úgy tett, mintha
észre sem vette volna a lassan lecsurranó undokságot.
− Özséb néne sokat tud a bűbáj sötét világáról − folytatta a Hetek ideiglenes vezetője.
− Mindenki tudja, aki ismeri, hogy ő volt az egyik leggonoszabb szipirtyó a
Valóságban.
− Ez se hamisság! − bólogatott büszkén a banya. −Lókúton éltem egykor, a falu szélén,
ahogy az tisztességes boszorkányhoz illik. A legvénebbek még mindig emlegetik,
milyen pusztítást vittem véghez a jószágaik között, ha valaki ferde szemmel mert rám
pislogni az utcán.
A rontó némber úgy vihogott, hogy a kandallóban néhány pillanatra megdermedni
látszott a tűz. Büvellő akaratlan is távolabb húzódott a Gyökérszint eme rémségétől.
− Az út, amire indulunk, kiszámíthatatlan − szólalt meg ismét Böffeg sámán. − Az új
főtáltos bárhol lehet a Világfán, vagy akár a Valóságban. Ezért jó, ha az expedíció
tagjai a lehető legtöbb rontás, átok, méreg és ráolvasás ellen védőbűbájt kapnak.
− Megputtyogtatlak én, lányom, de úgy, hogy bánni fogod, amiért vállalkoztál erre az
egész táltoskereső ostobaságra! − ígérte vihorászva a fogatlan rémség.
S cseppet sem túlzott. A kaszaboló-rontás elleni „kezelés" csupán a kezdet volt.
Büvellő hamar megértette, hogy a bűbájosoknál a „védőrontás" elvileg ugyanúgy
működik, mint az embereknél a „védőoltás". Vagyis az adott átkot legyengítve
ráolvassák a páciensre, így a benne lakozó bűvös erő megismeri azt, és „ellenmérget"
termel. Özséb kegyetlennek tűnő tevékenysége folytán Zsófi hamarosan vagy fél tucat
veszedelmes átok ellen jó egy esztendeig úgy-ahogy védve lesz. Természetesen nem
korlátlanul. Ha például egyszerre több kaszaboló-átok is eltalálja, a sötét bűverő át
fog hatolni a bőrén, és összeroppantja a szívét.
− Nagyon remélem, hogy az utatok során lekaszabol valaki, legalább egy alkalommal
− motyogta sóvárogva Özséb néne. Zsófi megütközve bámult rá, a vénasszony meg
csak rántott egyet a görbe vállán: − Kíváncsi volnék, valóban kibírod-e.
A felkészülés második napja még kimerítőbb, bár valamivel kevésbé fájdalmas
eseményeket tartogatott a révülő lány számára. Reggelre kelve − a föld alatt a
napfelkeltéről csupán a folyosókon zengő gongszó hozott hírt − Zsófit ismeretlen
szobába vezették. A révülő lány első pillantásra látta, hogy tökéletesen felszerelt
boszorkány-laborban van. A középen álló, hosszú asztalon hihetetlen tömegben és
rendetlenségben hevertek a legkülönbözőbb gyökerek, gumók, bogyók, növényi szárak,
kórok és levelek. Valamivel távolabb ónedények sora várt, melyeknek fenekén
állatokból nyert gusztustalanságok piroslottak a vértől. A falak mentén magas polcok
kapaszkodtak egymásba, rajtuk ezernyi üvegcse, tégely, kanna, tálka és fiola. A
befőttesüvegek némelyikében óriási bogarak, másokban egymáson araszoló, lassan
hullámzó csiga-, kullancs-, skorpió- és pióca-tenger vonaglott.
Az asztal végénél három vaslábon boszorkányüst állt. Büvellő azt hitte, ha belenéz,
förtelmes kotyvalékot fog majd látni, mely minden egyes buggyanással valami irtózatot
dob a felszínre. Ebben azonban legalább tévedett. Az üst valóban fortyogott az alá
rakott tűz dalát énekelve, de csupán tiszta, átlátszó víz forrt benne.
− Ittál már mérget? − nyekeregte Özséb néne az egyik polc legtetején csimpaszkodva.
Büvellő nem hitt a szemének. A banyának bizonyára épp onnan, a legfelső polcról volt
szüksége valamire, de ahhoz, hogy levegye, nem használt létrát. A karmai viszont
olyan élesek és kemények voltak, hogy belemélyesztve azokat a vastag, puha fába,
légyként mászott a falon le és föl.
− Ha ittam volna valaha is mérget, most nem kérdezhetné ezt tőlem! − vélte Zsófi.
− Ostobaságokat beszélsz, vakarék! − szólt a banya, majd fürgén leereszkedett a
polcról. Gyűrött ajkai között meg-megránduló békacombot hozott magával. Bár
Büvellő tisztában volt vele, hogy a némber kivételesen a segítségére van, mégsem volt
képes bízni benne. A békacomb például... Ha rángatózik, akkor az imént még egy
békához kellett tartoznia! Hol lehet a szerencsétlen állat? Talán a boszorkány fenn
hagyta a polcon, hogy csendben kimúljon? S hogyan harapta le, ha egyszer nincs foga?
− Én minden reggel nyelek egy pint arzént − jelentette ki Özséb néne, miután a
békacombot beleköpte a tálak egyikébe. − Az íze pocsék, de felemelő az érzés, hogy
hozzászoktam, így nem árthat nekem.
− Csodálnám, ha ártana − morogta Zsófi. − Az arzénnál sokkal mérgezőbb a szag, ami
magából árad.
− Köszönöm! vigyorodott el szélesen a banya. A fekete üregben, mely a szája volt,
sötétlilán tekergett a nyelve, ami − erre Büvellő meg mert volna esküdni − a végén két
ágra nyílt. − Akkor lássuk csak, mivel kezdjük?
A vékony ujjak sietve megkavarták a zubogó vizet, a boszorkány azonban fel sem
szisszent. Hályogos tekintete az asztal lapján heverő gumók, bogyók és gyökerek között
villant ide-oda, míg rá nem talált arra, amit keresett.
− Meg is vagy, galócám! − sikkantott boldogan a boszorkány. − Biztos vagyok benne,
hogy ízleni fogsz a manószutyoknak.
Büvellő idegesen összerándult, hallva a gonosz gúnynevet, amit a bűvös tanoncok
szoktak használni egymásra, ha kegyetlenül meg akartak bántani valakit. Özséb nénétől
azonban ez akár kedveskedésnek is hathatott.
A banya fogta a gyilkos gombafejet, ujjai között szétmorzsolva egy fakupába dobta a
darabjait, majd merített hozzá némi forró vizet. Gőz csapott fel, sárgás pára terjedt
szerte a szobában. A mérgező kotyvalék halkan sistergett, amint Zsófi a két kezébe
fogta a kupát, amit a boszorkány készséges mosollyal nyújtott felé.
− Kedves negbetegedésedre! − Özséb néne hangja gurgulázott a gyönyörűségtől.
− Maga dilinyós, ugye tud róla? − mondta undorral Büvellő, majd megfújta a forró
italt. A víz tetején gombadarabok úszkáltak, barna lét eresztve. − Ha ettől valóban
meghalok, Hódfarok néne egyenként fogja lepörkölni magáról a szakállszőrt.
− Kortyoljál csak, édeske! − bíztatta Zsófit a méregkeverő. − S ne aggódj: nekem
nincs mitől tartanom.
A főzet végre kihűlt annyira, hogy iható legyen. Büvellő mély levegőt vett, majd
felhajtotta a fakupa egész tartalmát. Érezte, amint a mérgező lé, meg a gombadarabkák
lecsúsznak a torkán. Könnybe lábadt a szeme, de nem engedett háborgó gyomrának.
Tíz perccel később hatott a galóca tömény mérge és a révülő lány, iszonyú fájdalmak
közepette, elveszítette az eszméletét. Újabb tíz perc múlva azonban magához tért,
kinyitotta a szemét, sóhajtott. A boszorkánylabor plafonján ezernyi fekete pók
rohangált, majd az egyikük fürgén ereszkedni kezdett Büvellő arca felé. A lány
kábultan, csodálkozva figyelte a szőrös állatot, mely egyre nagyobbnak tűnt, míg végül
akkora nem lett, hogy Zsófi attól tartott: a puszta súlyával agyon fogja őt nyomni.
Mikor a pók úgy kétujjnyira ért Büvellőhöz, hirtelen átalakult.
− Maga az, átkozott szipirtyó? − nyögte a révülő lány.
− Csak nem a csókos Irnek hercegre számítottál? − cuppogtatta üres száját a banya, aki
még mindig erősen hasonlított egy ocsmány tarantellára. − Tessék köpni egy irdatlant!
Zsófi meghökkent a váratlan felszólítástól.
− Azt mondtam, köpjél, vagy rálépek a hasadra!
A lány nyögve feltámaszkodott a bal könyökére, majd amennyire az erejéből telt, a
lehető legmesszebb köpött. A kőpadló hirtelen felhólyagzott a nyála alatt, s még
legalább húsz percen át fehér, kénszagú füstöt eregetett a plafon felé, ahonnan a
póksereg már eltűnt.
− Magában szinte tüzet vet a gonoszság − állapította meg Zsófi, mikor a banya újabb
mérget kutyult a számára néhány csúcsos farkasalmából. − Remélem, ha elvégezte a
feladatát, itt fogják a Révülők Kriptájában.
− Aligha! − Özséb néne hályogos szemében hamis ártatlanság csillant. − Akár tetszik,
akár nem, én éppen úgy a Világfa része vagyok, mint Illangó, az a nyafogó
tündérkirálynő. Mert ugyebár, ahol fény van...
− Ott árnyéknak is lennie kell − folytatta a mondást dühösen Büvellő. − Akkor a
farkasalma főzetét a maga kedves megbetegedésére iszom!
A banya vidoran kuncogott, míg a révülő lány lenyelte az újabb mérget. Percekkel
később Zsófi biztos volt benne, hogy ez a párlat végezni fog vele. Özséb néne azonban
− mint a többi esetben is − az utolsó pillanatig kivárt, majd védővarázst olvasott a
lányra.
Estére Büvellő szervezete erősebb volt, mint a kéthónapos sárkánykölyköké. Jó ideig
védve tudhatta magát az ismert mérgek legtöbbjétől, s néhány olyantól is, amit ma már
kizárólag a Gyökérszinten kísértő betegségszellemek és rosszabb létre szenderült
boszorkányok ismernek.
Az előző kettőhöz képest a harmadik nap szinte pihenés volt Zsófi számára. Özséb
néne hatalmas varázskönyvet cipelt be reggel a szobájába, rádobta a lány ágyára, majd
távolabb húzódott.
− Lapozgasd szépen! − recsegte a banya. − Én behúzódok ide, a sarokba, ha szükség
volna rám. De légy óvatos, mert meglehet, hogy elunom magam. Ha pedig szundikálni
kezdek, felőlem óbégathatsz, ahogy a torkodon kifér, fel nem ébredek rá.
Büvellő nem értette, milyen veszéllyel járhat egy régi varázskönyv lapozgatása.
Azután eszébe jutott, hogy találkozott már olyan fóliánssal, amelyik a Rémálmok
Birodalmába szippantotta azt, aki felnyitotta a fedelét.
A Szottyos Ragályok és Förtelmes Kórságok névre hallgató iromány valóban nem lett
volna képes senkit magába húzni, majd valahol másutt kiköpni. A rettenetes bűverővel
töltött könyv sokkal inkább önmagából trottyantott ki dolgokat!
Büvellő óvatosan fellapozta a fedelet, de nem történt semmi. Előbb ugyanis egy
vékony hártyapapír következett, mely alatt hatalmas táblakép rajzolódott ki. Zsófi
azonban képtelen volt felismerni, hogy mit ábrázol a színes rajz. A révülő lány jobb
kezébe vette a bűbájostort, majd szorongva Özséb nénére pillantott. A banya a
szemközti sarokba húzódva ült a padlón és fekete szoknyája dús ráncait rendezgette.
Közben motyogott, hangja ritmusosan zengett, tehát valamiféle ráolvasást, bűvigét
ismételgethetett.
Zsófi végül rászánta magát, hogy a hártyapapírt is ellapozza.
A mindeddig felismerhetetlen táblakép hirtelen megelevenedett. Színei vad
kavargásba kezdtek, sőt kicsaptak a könyvből, csápokat, nyúlványokat, kacsokat
meresztve szerte. A szobát förtelmes, méhdöngésre emlékeztető hang töltötte be. Zsófi
a szeme sarkából látta, hogy Özséb néne sietős, bár cseppet sem kapkodó mozdulattal
ősz fejére vonja a szoknyáját. Bizonyára védeni akarta magát valamilyen veszély
ellen, amit a lány még nem ismert fel.
A könyvből előtüremkedett a festmény. Büvellő meglendítette a bűbájostorát.
− Csitulj, veszett! Hőkölj meg! − csendült a hangja.
A taszító erejű rontás rázúdult a könyvre, ami mélyen belenyomódott az ágy
matracába. A képből előgomolygó, ocsmány színekben tobzódó „izé" szintén
szétterült, de csápjai csak néhány pillanatra bénultak meg. Azután új erőre kapva
visszaszorították a hőköltető-rontást, elsiklottak mellette, s körbefonták a révülő
lányt.
Büvellő fel akart ugrani az ágyról, de elkésett. A gonosz könyvből kiszabadult iszonyat
polipként ölelte át a testét, s rögvest szívókorongok jelentek meg rajta, melyek sorra
rácuppantak a bőrére ott, ahol azt nem takarta ruha.
Mindez két szempillantásnál tovább sem tarthatott. A csápok leoldódtak a lányról, aki
rúgkapálva, hangosan sikítva dőlt hanyatt az ágyon, bár már nem volt mi ellen
védekeznie. A varázskönyvből imént kitüremkedő szörnyeteg békésen visszasimult a
képbe, majd elcsendesedve úgy is maradt.
− Túl vagyunk rajta? − nyekeregte a szoknyája alól a banya.
Büvellő összeszedte magát, felült és teljes erőből becsapta a könyv fedelét. Még
mindig gyorsan szedte a levegőt, rémülete lassan kezdett oldódni.
− Előbújhat, már elment! − kiáltotta, miközben oda sem nézve vakarta a bőrét ott, ahol
a „polip" vörös pecsétformákat szívott rá.
Özséb néne leeresztette a szoknyáját. Ráncos arcát álmos unalom simította ki.
− Mindig csak ez a munka − zsörtölődött, s közben a falba támaszkodva
feltápászkodott. Bal kezébe fogva a bűbájostorát, amit mindig úgy vett elő, hogy szem
azt nem követhette, az ágy végéhez totyogott, majd megállt és homlokát fáradtan a
baldahín tartóoszlopának koccantotta.
Zsófi valami igazán sértőt akart mondani a némbernek, de ekkor halk békabrekegés
ütötte meg a fülét. Csodálkozva pillantott körbe, sorra véve mindazon bútorokat,
melyek alatt esetleg elbújhatott néhány hüllő. Sehol nem látott azonban egyet sem,
pedig a hangjuk most még hangosabbá vált.
− Jönnek már, közelednek − nyámnyogta Özséb néne, s cseppet sem látszott
elégedettnek. Inkább úgy festett, mint aki ilyesmit már számtalanszor átélt, s
meglehetősen unalmasnak tartja.
− Mi ez a... − kezdett bele Zsófi, de nem érhetett a kérdés végére. Vad békabrekegés
szakította ugyanis félbe, majd valami megharapta az ujját, amivel továbbra is viszkető
karját vakargatta. A révülő lány rémülten rántotta el a kezét, majd lenézett.
A testét ott, ahol megérintették a festményszörny szívókorongjai, mindenhol apró
békapofák pettyezték tele. Azok brekegtek egyre hangosabban, vadul és ijesztően
tátogva a világba. Zsófi talpra akart ugrani ismét, nem mintha a saját karja elől
elmenekülhetett volna. Özséb néne azonban jobb kezének karmos ujjait rámeresztette,
s a tenyeréből áradó, láthatatlan erővel leszorította a lányt.
− Maradj veszteg! − rikácsolta. − A varangypestis nem móka és kacagás. Még néhány
perc, és a porontyok kikelnek, akkor pedig véged.
Büvellő a rémülettől szólni sem tudott. A banya megsuhintotta a bűbájostorát, mire a
bőrcsomókból aranyló fény kezdett permetezni. Ahol az rávetült a lány bőrére, ott
elhallgatott a fülhasogató békakoncert. Néhány perccel később az egész csupán
rettenetes rémálomnak tűnt.
− Most már a varangypestis sem üthet ki téged a kutatók közül − szólt Özséb néne,
majd hatalmasat ásított. − Szedd össze magad, mert ez a könyv hatvanöt táblaképet
tartalmaz a legkülönbözőbb varázsnyavalyákról. Estig mindet meg kell kapnod, nekem
pedig ki kell kúrálnom téged az összesből. Csak közben el ne szundikáljak!
Farkas húga, Büvellő, mire eljött az esti gongütés ideje, túl volt már a Világfa
Gyökérszintjének mocsaraiban termő legrondább fertőzések, ragályok, betegségek és
kórok javán. A banya sorra alkalmazta a gyógyító ráolvasásokat, teákat,
borogatásokat, főzeteket és kencéket, miközben Zsófi bűvereje „megtanulta"
felismerni, elhárítani vagy legyőzni a varázskórokat.
Így telt el Büvellő számára három nap a Gyémánt Jurta alatt rejtező Révülők
Kriptájának titkos folyosórendszerében. ..
(Miközben én, szegény lidérc, nevezett Monyákos Tuba, végre engedélyt kaptam
Bogyó nénétől, hogy rövid sétákat tegyek a Puha Odú 14-es lakhandija körül. Csodás
idő volt, a lankás, erdőfoltokkal borított táj megnyugtatta a lelkemet. Akkor azt hittem,
hamarosan visszatérhetek az Álomfelügyelet kötelékébe, tovább üldözve a rontani,
gonoszkodni, furmánykodni akaró álomlényeket és eltévelyedett révülőket. No, persze,
könnyen merenghettem ilyesmin, hisz akkor még mit sem sejtettem mindarról, amit
most ide, utólag lejegyeztem).

***

2005. március 21. A Gyémánt Jurta fölé boruló, csillagos égbolt káprázatosan szép
volt, amint a Hold lebukott a látóhatár alá. Büvellő a Peremerdő szélén sétálgatott.
Nem vett tudomást arról a hat álomvadászról, akik minden oldalról, öt lépés
távolságból követték őt. A bokrok alján éjszakai bogarak motoztak, a sátorváros
csendesen gubbasztott a völgyben. Csupán néhány tábortűz égett itt-ott, s olykor egy-
egy révülő baktatott a maga nyugvóhelye felé.
− Mennyire békés − sóhajtott a révülő lány. Az álomvilág peremét őrző vadonból
terebélyes, súlyát szuszogva cipelő asszonyság lépett elő.
− Ilyen is marad még néhány hónapig, ha titokban tudjuk tartani a... − Hódfarok néne
nyugtalanul elhallgatott, majd sietve hozzá tette: − Azt, amiről nem beszélhetünk.
− Mikor kelünk útra? − fordult Büvellő a vajákos asszonyhoz.
− Hamarosan. Holnap megismerheted az útitársaidat, azután pedig a járgányt.
− Járgány? − csodálkozott a különös kifejezésen a lány.
− Természetesen van neve is, de idekinn jobb nem emlegetni.
Hódfarok néne, bár az álomvadászok résen voltak, folyton aggodalmaskodott. Büvellő
alig bírta rávenni, hogy engedélyezze ezt az utolsó sétát a Gyémánt Jurta környékén.
Végül a vajákos asszonyt valószínűleg az győzte meg, hogy látta a lányon: mióta
Cseperke elment ideiglenes száműzetésének helyére, Büvellő rettenetesen magányossá
vált.
− Jól érzed magad? − szólt néhány perccel és ötven lépéssel később Hódfarok néne.
− Remekül! − bólintott hatalmasat Zsófi. − Özséb néne annyi mérget, betegséget, átkot
és rontást szórt rám az utóbbi három napban, hogy abba az éberek fele belehalt volna.
Én mégis erősnek, kipihentnek érzem magam.
− Így is kell lennie; a benned lakozó bűbájos természeted az összes rosszat jóra
fordította. Éppen ez az értelme a védőrontásnak, de azért csak légy óvatos, bárhova is
mentek a Világfán. Még az a gonosz, vén csoroszlya sem ismerhet minden ártást, s
annak ellenszerét.
− Néha biztos voltam benne, hogy éppen ő a legnagyobb átok, ami a Világfán létezik −
nevetett fel Büvellő, majd elkomolyodva folytatta: − Ha Özséb rontó boszorkány,
akkor miért segített a Tíz Jurta Szövetségének a felkészítésemben?
− Nemcsak téged, de a csapat minden tagját ő látta el védőrontásokkal − helyesbített
Hódfarok néne. − És hogy miért? Azt hiszem, egyszerűen örömét leli abban, ha
alaposan kitolhat valakivel. Ebben az esetben pedig mindenképpen lesz olyan, aki
pórul jár miatta. Ha valaki átkot küld majd rád, de Özséb védelme az útját állja, akkor
röhöghet az átokszórón. Ha viszont fordítva alakul, a te bajodon kacaghat.
− Mondtam én, hogy Özséb néne a leggonoszabb a Világfán! − nevetett ismét Büvellő,
s magában fohászt küldött Ég Anyácskához, hogy soha többé ne kelljen találkoznia a
szipirtyóval.
A Gyémánt Jurta fölött kezdetben halovány, majd egyre fényesebb csillag tűnt fel.
Büvellő és Hódfarok néne megtorpantak, s elgondolkodva nézték a ragyogó égitestet.
− Böffeg jele − mondta végül a vajákos asszony, szomorúan sóhajtva. − Ideges a vén
gazember. Jobb' szeretné, ha odalenn kuksolnál, míg elindultok.
Zsófi fürkészőn nézte a vajákos asszony pufók arcát.
− Már másodszor mondod úgy: „indultok". Te nem jössz velünk?
− Maradnom kell, mert amint Böffeg és a csoport útra kel, a révülők, akik nem tudnak
semmiről, nyugtalankodni kezdenek majd. Rám talán hallgatnak, s akkor béke vár rátok
idehaza.
Az álomvadászok vezetője türelmetlenül toporgott az erdő szélén, folyton a Révülők
Kriptájának alaposan elrejtett lejárata felé pislogva. Hódfarok néne megszánta végre,
és a fejével biccentett Büvellőnek, hogy térjenek vissza a biztonságos kőfalak közé.
A bokrok árnyékában motoszkáló élőlények hamarosan úgy hitték, hogy végre ismét
teljesen övék a Peremerdő. A révülőket elnyelte a föld, mintha soha nem is sétáltak
volna arra.
Azután mégis megmozdult a fák alá simuló mohapaplan egy darabja. A sötét résből,
mely így keletkezett, neonzöld szempár pislogott körbe az éjszakában.
 VI.
Az álomstopposok

2005. március 17. Csartadoros, a Világfa legforgalmasabb álomvilága. Létezése a

révülők számára oly természetes, hogy pusztán akkor emlegetik, ha dolguk akad ott. Ez
az álomváros inkább az éberek számára fontos, még akkor is, ha nem tudnak a
létezéséről.
Farkas pontosan követte Pusztajáró Tas, a torzonborz garabonciás utasításait,
mikor sorra nyitogatta az Ébredés Ajtajait. Csartadorosra nem lehetett egyetlen
révüléssel eljutni. A sámánfinak különös, sosem látott álmokon át kellett
megközelítenie a Kende táltos térképe által jelzett világot. A Valóságból indult, Tas
Rizling utcai házából. A szoba közepén felragyogott az Ébredés Ajtaja, s miközben
Tocsi, a házőrző vécécsésze hátraugrott rémületében, a két révülő belépett a fénylő
kavargásba. Négy vagy öt álom következett ezután, majd Farkas azon kapta magát,
hogy az utolsó Ébredés Ajtaja a semmi fölé nyílt. Lába nem támaszkodhatott biztos
talajra, mivel a Világfa Törzsszintje mellé érkeztek, s rögvest zuhanni kezdtek. A
sámánfi elkerekedő szemmel figyelte a távolban „felfelé" zúgó, átfoghatatlan méretű
fatörzset. Természetesen nem a kéreg száguldott az ég felé, hanem ők zuhantak,
méghozzá egyenesen a Gyökérszint irányába.
− Jól jönne most, ha esetleg hívnád a segítő állatodat! − üvöltötte túl vígan Tas a
szél bömbölését. Toportyánt azonban nem kellett hívni, jött magától. A totemállat
megérezte, hogy a gazdája révül, így szilárd alakot öltött az Álomvilágban, s
felbukkanva a semmiből, a sámánfi alá siklott.
Farkas megkönnyebbülve ölelte át a hatalmas ordas puha nyakát. Tas rikoltva
zuhant tovább, s már el is tűnt a távolban. A sámánfi megmarkolta Toportyán bundáját,
s finom mozdulattal lefelé nyomta az állat fejét. Az ordas résnyire összehúzott
szemmel bukott a mélybe, s néhány pillanattal később beérte a kapálózva, mégis
kacagva zuhanó garabonciást.
− Elvihetlek valameddig? − kiáltott rá Farkas az öregre. Amaz felhúzta két lábát,
mint aki széken ül, majd jobb könyökét a térdére, állát pedig az öklére támasztva
mélázott.
− Nem is tudom, ráülhetek-e idegen totemállatokra − nyafogta, mint egy hazulról
szökött kiskölyök. Mindeközben persze ruhái, no meg bozontos haja felfelé csapkodott
a légáramban, ami egyre gyorsuló esése közben körötte őrjöngött − Hát jó, kivételesen.
Toportyán bosszúsan mordulva a testes garabonciás alá repült, aki − széttárva
lábait − megülte a segítő állatot. Az ordas fokozatosan lelassította zuhanásuk
sebességét, majd a Törzsszint felé fordult. Farkas és Tas még mindig azon hahotáztak,
milyen nagyszerű szórakozás volt szabadesésben száguldani az űrben.
Csartadoros a Világfa mérhetetlen törzsének egyik legnagyobb repedését foglalta
el. A sámánfi már messziről felfigyelt az ezüstfehér ragyogásra, amit ez a különleges
álomvilág ontott magából. Amikor aztán közelebb értek, azt is felfedezte, hogy a
fények legtöbbje mozog.

− Ez csupán a felszín − közölte Tas, dörgő hangjával túlkiabálva a szelet.

− Csartadoros a Világfa kérge alatt található.

„Ezt láthatja a muslica, ha le akar szállni a kertben álló öreg tölgy oldalára" −
gondolta a sámánfi, miközben egyre közeledtek Csartadoroshoz. Az imént még ezernyi
repedést, ráncot, dudort és mélyedést tudott kivenni a Világfán, mostanra azonban oly
közel kerültek, hogy a látóhatárt le és föl, jobbra és balra egyetlen óriási kanyon
töltötte be. Azután annak peremei is eltűntek, s alattuk ragyogó fényfolyamok pulzálása
festett csíkokat minden irányba. Néhány perccel később Farkas önkéntelenül lefékezte
Toportyán röptét. − Valami gubanc van, mogyoró? − hörrentett a háta mögött Tas, aki
folyton új és egyre ostobább, bár kedves „beceneveken" szólította a sámánfit. −
Miért álltunk meg?
− Nem értem − nyögte a fiú.
− Mármint micsodát?
− Azt, amit látok − mutatott Farkas a lenti fényfolyamokra, melyek kisebb foltokból
álltak össze, de oly gyorsan száguldoztak, hogy megkülönböztetni alig lehetett őket
egymástól. − Mi a kórság ez itt?
− Csartadoros felszíni trapp-elosztója − felelt nyugodtan Pusztajáró Tas, majd gyorsan
folytatta, mielőtt Farkas újabb kérdésekkel árasztotta volna el. − A trapp olyan a
Révülők Világában... Szóval olyasmi, mint az ébereknek a kamion.
Innen a trappok fényeit látod, ahogy egy helikopterről a teherautók reflektorait látnád
az autópályán. Ereszkedjünk lejjebb, akkor majd többet is megértesz! Farkas újra
indulásra ösztökélte Toportyánt. A sámánfi megfigyelte, hogy a ragyogó folyamok
bonyolult pókháló-formába rendeződnek, s vagy kétszáz külső végződésük van. Ezek a
Világfa minden elképzelhető irányába nyújtózkodnak, de a távolság miatt egy idő után
egyiket sem tudta szemmel követni. A trapp-elosztó − Farkas még mindig
értelmetlennek érezte ezt a fura szópárt − úgy működhetett, mint egy vasúti rendező-
pályaudvar. A Világfa egyéb részeiről folyamatosan érkeztek a trappok, amiket a
láthatatlan irányítók besoroltak valamelyik fényfolyamba, hogy végül eltűnjenek a
kéreg alatt.
Máshol viszont a gyöngyöző lüktetés inkább kifelé áramlott a Világfa törzséből, vagyis
azokon az útvonalakon a távozó trappok közlekedtek. Végül eljött a pillanat, mikor
Toportyán oly közel került a felszínhez, hogy körülöttük távoli falakként törtek
magasba a kérgen futó hatalmas repedés oldalai. Az irányok hirtelen megváltoztak, s
ettől Farkast émelygés fogta. el. A. Világfán repülni nem hétköznapi élmény. Amíg
elég messze vagy a kéregtől, vagy az egyes levelektől, addig nem látod, hogy azok
mindegyike egy-egy önálló világ. Amikor azonban leszállsz rájuk, hirtelen értelmüket
vesztik a Világfa arányai, s az adott környezet „lentje" és „fentje" veszi át a hatalmat
az érzékeid felett.
A trapp-elosztó egyre hangosabban morajló fénytengerré vált Toportyán hasa alatt.
Azután valahonnan vakító sugár csapott Farkas arcába. A sámánfi bal karját a szeme
elé kapta, de közben már Tas is újabb híreket bömbölt a fülébe. − Nyugalom, fiatal
barátom! Ez a trapp-elosztó központi tornyának vezérsugara. Hallgass rá, akkor nem
lesz semmi baj.
− Hallgassak a fényre? − kiáltott vissza dühösen Farkas. − Mégis, hogyan lehet
hallgatni egy fénysugárra?
Tasnak nem kellett magyarázkodnia. A vakító nyaláb körbeölelte Toportyánt és két
utasát, majd lágy, kedves női hang szólalt meg. Farkast ez az egész a vasútállomások
hangosbeszélőjére emlékeztette.
− Üdvözlünk Csartadoroson, révülő! Kérlek, kövesd az ibolya illatát. Farkas
döbbenten fordult hátra, hogy Tas vidáman csillogó szemébe nézzen.
− Azért küldtek illatirányítást, mert farkason repülünk − magyarázta széles vigyorral a
garabonciás. − Ha denevér volna a segítő hátasod, ultrahang jönne. Ha pedig delfin,
akkor a makréla farokcsapásaira emlékeztető vízcsobbanás vezérelne.
− Micsoda előrelátás! − morgott a sámánfi. − Csak végül nehogy alulról kelljen
szagolni azt az ibolyát!
A következő percekben Farkasnak minden figyelmét lekötötték a trappok,
melyek közé simán bevezette őket a Toportyán által szimatolt illat. Előttük is,
mögöttük is robogott egy-egy ilyen jármű, s bár a nevük azonos volt, a külsejük
szinte mindenben eltért egymástól.
Először is: a trappok valamelyest nagyobbak voltak, mint az éberek leghatalmasabb
kamionjai. A felépítésük azonban némileg hasonlított, mivel a trappok „testének"
kétharmada henger vagy hasáb alakú szállítótérre emlékeztetett. Bár a szomszédos
fénysávokon olykor elszáguldott olyan trapp is, ami óriási gömböt vagy fortyogó
folyadékot szállító kádat vonszolt maga után.
Mi több, a trappok legtöbbje kerekeken gurult! Igaz, ezek a sisteregve, búgva pörgő
abroncsok nagyon mások voltak, mint a fekete gumikerekek, ugyanis a legkülönbözőbb
anyagokból bájolták őket. Farkas látott olyat, amit viharfelhőből, mást meg préselt
futóbabszárból, vagy varázserővel befogott, majd kicsire zsugorított hurrikánból
eszkábáltak.
A trappok vezetőfülkéi voltak azonban a legkülönösebbek. A sofőr hol a talajhoz
egész közel, hol olyan magasan trónolt, hogy nem is lehetett látni. A fülkék alakja
pedig... A változatosságot lehetetlen leírni! A Toportyán mögött száguldó trapp
vezetőfülkéje például egy hat méter magas, és ugyanolyan széles oroszlánfej volt, ami
élt! Sofőrje az állat bal szemében foglalt helyet, sközönyösen majszolta zsírpapírba
csomagolt uzsonnáját, miközben szabad kezével egy hajókormányra emlékeztető
kereket markolt, azzal irányítva a trappot. Az oroszlánfej időnként eltátotta hatalmas
pofáját − ilyenkor Farkas
mélyen belátott bordás torkába, s megcsodálhatta irdatlan, rózsaszín nyelvét majd
csámcsogva ásított. Unhatta az egyenes robogást, mely minden kanyart, bukkanót
nélkülözött.
A sámánfi megrázta a fejét, hátha felébred ebből a zavaros álomvilágból. Azután
oldalra nézett, mivel abból az irányból egyre hangosabb süvítést hallott. A
szomszédos fénysávon lassan beérte őket egy újabb trapp. Ennek barátságos,
nyaralásra alkalmas faház volt a vezetőfülkéje. Ahol az éber kamionok lökhárítója
van, ott ez a trapp kicsiny kerttel büszkélkedhetett, melyben két törpefenyő hajladozott
az ellenszélben.
− Miért nem hallottam én még soha ezekről? − mondta a sámánfi csendesen. Tas
büszkén vigyorgott mögötte, mintha csak ő találta volna fel Csartadorost, hogy
szórakoztathassa Farkast.
− Még szinte semmit nem láttál! − kiáltotta. − Majd a kéreg alatt! Hogy mi vár rájuk
ott, azt persze nem árulta el előre. Néhány perccel később a fénysáv, melyet Toportyán
követett, befutott az alagútba, ami egyre mélyebbre vitte őket a Világfa törzsében. A
trappok eleje felragyogott, így Farkas láthatta a fölöttük elsuhanó, sötétbarna rostokat,
kusza gombafonalakat, melyek puhán behálózták a járatot. Ez a fény azonban semmi
nem volt ahhoz a tündökléshez képest, ami az alagút túloldalán várta az érkezőket. A
bőgve száguldó trappokkal együtt Toportyán is szinte kirobbant a kéreg belsejében
futó járatból, s Farkas ismét csak hunyorgott a ragyogástól. De nem csupán attól!
Hirtelen szemmel átfoghatatlan térség nyílt meg előttünk. Én halkan felsikoltottam (ha
eddig nem említettem volna: mindvégig Tas bozontos hajába kapaszkodva
vitettem magam! − szerintem a vén manus tisztában volt vele, hogy
tündérgomolyba burkolva ott vagyok, de nem árult el). A fénysáv, melyet Toportyán
követett, több ágra bomlott. Az előttünk száguldó trapp jobbra, mi egyenesen, de
kissé lefelé, míg a mögöttünk robogó járgány balra kanyarodott el a maga pályáján. A
Világfa kérge alatt egész város rejtezett. Sőt, nagyobb is volt, mint az éberek legtöbb
települése. Legalábbis így gondoltam, mivel még éles pilleszemem sem látta, hol lehet
a vége. Üregben, barlangban kellett lennünk, hiszen a fa eleven testének belsejébe
érkeztünk, mégsem láttam a plafont, ahogy az oldalfalakat sem. Alattunk viszont volt
bőven mit nézni. Csartadoros külső kerületei valójában végeláthatatlan parkolók
voltak, trappok számára. Lágyan derengő, tükörsima anyagból alkották ezt a sivár
„mezőt", melyre barna festékkel egyenes vonalakat mázoltak, így jelölve az egyes
járgányok helyét. A pusztaság körbeölelte a belső területeket, melyek egyre
változatosabbak, barátságosabbak lettek. A parkolók szomszédságában óriási
hangárok sorakoztak. Mint később megtudtuk, azok egy részében mosni, másokban
szerelni (persze bűbájjal), míg a többiben ki- és berakodni szokták a trappokat. A
garázsok kerületein belül kezdődött maga Csartadoros városa. Épületek szökkentek a
magasba, közöttük keskeny utcácskák futottak szerte.
Megfigyeltem, hogy vannak részek, ahol a házak ősinek, apró ablakosnak látszottak.
Ezek soha nem nyújtózkodtak három emeletnél magasabbra, és lapos tetejükön
napernyőkkel, lugasokkal árnyékolt teraszok kaptak helyet. Az ilyen régi épületek utcái
zegzugosak, kiszámíthatatlanul kanyargósak voltak, míg máshol, a magasabb és sokkal
modernebb házak nyílegyenes sugárutak mellé épültek.
− Nézd, kölyök, ott az Álomszállítmányozási Vásárcsarnok! − kiáltotta Pusztajáró Tas.
Amerre mutatott, az a kéregváros belseje volt. Egyetlen, Budapest méretű terület,
lefedve pillekönnyű, áttetsző tetővel, melyet légiesen karcsú kristályoszlopok tartottak.
Épületnek mégsem lehetett nevezni a csarnokot, mivel sehol nem határolták falak.
Mindkét oldalról nyolc sávos fényút tört át Csartadoros házainak árnyékában, hogy
kapcsolatot teremtsen a trappok parkolói, és a fedett terület között. Jártak is rajta
rendesen oda és vissza a járgányok. A forgalom állandó volt. A csarnok teteje alatt,
mint hangyák, nyüzsögtek a révülők, álomlények és egyéb szerzetek.
Toportyán, minden bizonnyal még mindig az ibolya illatát követve. Kissé lejjebb
ereszkedett, immár a garázsok fölött suhanva, így beláttunk valamelyest a nagycsarnok
teteje alá, legalábbis a széleken. Ahogy sejtettem: utcákba
rendezett árus pultok, kisebb raktárak, magasra rakott ládahegyek, és
számtalanszámtalan eladó, kereskedő, vásárló töltötte meg a területet. A segítő állat
hirtelen éles kanyart vett, és megkerült egy tizenkét emeletes, csupa üveg irodaházat.
Beláttam az ablakokon: koboldok ültek íróasztalaik mögött, ronda és igen komor
pofával firkálva, számolva, kéregtekercseket rendszerezve.
− Megérkeztünk! − süvöltötte vidáman Tas, miközben Toportyán egyre lassítva suhant
egy lapos tetejű, terebélyes, de csupán földszintes épület felé. Már messziről láttam,
hogy ez az a hely, ahova a seprűn, sütőlapáton, vagy segítő állaton révülő utazókat
irányítják. A fűvel fedett tetőn két papagáj-formán felcicomázott süldőboszorkány
köszöntött minket. Az egyikük úgy meresztgette vizenyős szemét Farkasra, hogy
legszívesebben megajándékoztam volna egy alapos tündérlövéssel.
− Három látogató, az annyi, mint hat szusszanat − közölte a másik boszorkány, unottan
kopogtatva pennájával a kezében tartott jegyzettömböt. Elakadt a lélegzetem. „Három
látogató" − ezek tehát átlátnak a tündérgomoly varázson!
Szerencsére Farkast továbbra is tökéletesen lefoglalták az új élmények, így a
„harmadik látogatót" Toportyánnak gondolta. Ráadásul zavarba hozta az az újabb szó,
amit nem értett.
− Bocsi, de kinek és hova kellene szuszogni? S miért épp hatszor? A boszik idétlenül
összevihogtak. Pusztajáró Tas félretolta a sámánfit az útjából, s miközben több
rétegnyi ruhája alatt kotorászott, dorombolva elnézést kért.
− Csókdosom a kacsóikat, bájos hercegkisasszonyok, az én barátom nem járt még
Csartadoroson. A szusszanatok, tessék, itt is van mind a hat! Tas koszos tenyeréből
kicsi, gyűrött cetliket szórt a boszorkány jegyzettömbjére, melyek leginkább az éberek
villamosjegyeire ütöttek. A lányok bólintottak, majd félreállva az útból, széles
mozdulattal mutatták, hol a lejárat a tetőről.
Az utcára lépve Farkas megtorpant.
− Mit adtál nekik? − kérdezte víg kedélyű, bár igen rosszul öltözött társát. −
Szusszanatokat − jött a válasz. − Ezek amolyan zálogcédulák, amiket a leszállóhely
üzemeltetője kap, cserébe azért, hogy kényelmes érkezést biztosít a
háza tetején landolóknak.
− Belépőjegy Csartadorosra? − hökkent meg Farkas.
− Nem egészen − rázta meg busa fejét Pusztajáró. − A kéregváros minden révülő
számára nyitva áll, de ha nem akarsz fizetni a leszállás kényelméért, akkor könnyen
érhet baleset ebben a kavarodásban. Már az ibolyaillatot is ennek
a háznak a tulajdonosa küldte. Elutasíthattuk volna, de hat szusszantás csekély ár a
biztonságért.
− Elárulod végre, mik voltak azok a cetlik? − ráncolta a homlokát Farkas. − Ah,
persze, a cédulák! Hogy is magyarázzam? Mindenki álmodik, ugyebár. Még a révülők
is, természetesen. A szusszantás olyan, mint egy-egy ígéret: a legközelebbi álmaimban
meg fog jelenni a ház tulajdonosának megbízottja. Ott aztán körülnéz és kiválaszt egy
álomtárgyat, amit én készséggel neki adok. Ezzel törlesztem az adósságomat. Általában
olyasmit kérnek el, amire egyébként sem volna semmi szükségem.
− És ő mit kezd az álomtárgyakkal? S mi van akkor, ha elzavarod a begyűjtőt?
− Az így szerzett álomtárgyakat átviszik a csarnokba. Ott a tulajnak van egy pultja, s
eladja őket. Így mindenki jól jár. Mi biztonságosan szállhattunk le, ő meg szerény
jövedelemre tett szert. S a másik kérdés: bolond volnék elzavarni az álmomba érkező
begyűjtőt! Egyrészt általában nagyon diszkrét, csendes, udvarias fickók, aki soha nem
túl mohók. Másrészt volt már, aki megpróbálkozott ilyesmivel, de hidd el: nem éri
meg. Soha többé nem segítene neki senki abban, hogy kényelmesen szálljon le
Csartadoroson.
Tas lopva körbepillantott, majd közel hajolva a sámánfi füléhez, suttogva hozzá tette:
− Ráadásul úgy sejtem, hogy ezeknek a kereskedőknek akad néhány kellemetlen
kapcsolatuk a Gyökérszint rontó boszorkányaihoz. Aki nem fizet, annak izzasztó álmai
lesznek.
Farkas értőn bólintott.
− Akkor hát itt vagyunk Csartadoroson − mondta azután. − Most mi legyen?
− Mi más: felfedezzük az Álomszállítmányozási Nagycsarnokot! − válaszolt vígan
Pusztajáró Tas, és az utat mutatva, rögvest előre ügetett.

***

Hamarosan kiderült, hogy a vén salabakter, bár hosszú évek óta nem járt
Csartadoroson, mégis remek idegenvezető. Az ezernyi csoda, ami Farkas és az én
szemem elé tárult, szinte felfoghatatlan volt. Néhány kanyargós mellékutca után elénk
tárult az Álomszállítmányozási Nagycsarnok. A már fentről is látott, karcsú
kristályoszlopok közelről még szebbnek, és főleg masszívabbnak tűntek. Hatalmas
súlyt kellett cipelniük, hiszen az áttetsző tető − fogalmam sem volt, miből készülhetett,
pedig fel is röppentem, hogy megkocogtassam − sok-sok négyzetkilométeren terült el.
Alatta pedig a legszínesebb, -zajosabb, -ízesebb és -szagosabb piac nyüzsgött,
amit csak álmodni lehetett. Az árusok széles utcácskák két oldalán sorakoztak fel.
Volt, amelyik kicsiny bódéból, mások ponyva alól, sátrakból, széles tölgyfa pultról
kínálták portékáikat. A handlék folyton óbégattak...
 − Használt álomkacatot adok, veszek, cserélek! Itt a handlé, itt az ócskás! − Friss
hortyogásgátlót tessék! A legújabb típus: garantáltan puhítja a reszelős horkolást,
elfojtja a horkantást, szuszogássá szelídíti a házastársát idegesítő éji morajokat!
− Rémálomlény-riasztók minden mennyiségben! Kapható vállra akasztható, zsebben
hordható, vagy akár szemüvegbe épített változatban is!
...mások viszont rikító hirdetőtáblákat alkalmaztak, melyek képesek voltak
tartólábaikon a vevő orra elé ugrani. Ahogy egyre beljebb jutottunk a piac eleven,
lüktető szervezetébe, lassan felfedeztem a rendszerét is. Nem csak úgy, össze-vissza
kaptak helyet a kereskedők! A csarnok egyes részein álmokban termett, különleges
növényeket, máshol kopott, lassan már a feledéstől elhalványodó tárgyakat, míg megint
máshol kedves, vagy veszélyes állatokat kínáltak megvételre.
− Hát nem a Világfa legcsodásabb porcikája ez a hely? − bömbölte túl az állandó zajt
Pusztajáró Tas. − Itt minden kapható és bármi eladható, amit révülő és éber valaha is
álmodott.
− Még mindig nem értem, hol vagyunk valójában − morfondírozott az élményektől
kissé zavartan Farkas. − Piac ez, de miféle?
Tas átölelte a sámánfi vállát, s miközben ballagtak a tömegben, magyarázni kezdett.
− Csartadorost 1035-ben alapította Csagatáj Kemecse tudós táltos, akit ugyan sokszor
megvádoltak azzal, hogy pusztán a nyereség érdekelte, de ez hamisság. Kemecse bölcs
férfiú volt, aki rájött, hogy az éberek álmai alakítják a világot. Méghozzá nem csupán a
Valóságot, de a miénket is.
− Eddig a dolog egyre zavarosabb − bólintott Farkas.
− Akkor figyelj jobban! − mordult elégedetlenül Tas, majd folytatta: − Szóval
Kemecse rátalált erre a Világfa kérge alatti üregre, beköltözött, és felállította a
jurtáját. Azután szétküldte a fiait − volt neki vagy két tucat −, hogy az éberek álmaiból
hozzanak neki szép, hasznos, vagy más módon érdekes álomtárgyakat. Amit így
összegyűjtött, azt hamarosan a jurtája elé rakva, áruba bocsátotta. Megszületett az első
kereskedelmi központ itt, Csartadoroson.
− Akkoriban még nem létezett az Álomtárgy Ipari Tanács, igaz? − nézett fel oktatójára
a sámánfi. Tas elégedetten elvigyorodott.
− Látom, azért nem vagy teljesen tökkelütött! Való: a Tanácsról akkor még csak nem is
álmodott senki, ahogy az Álomügyi Vámhatóságról sem. Épp ezek létrehozása volt
Kemecse végső, titkos célja. Semmiféle szabály nem tiltotta, hogy az éberek által
megálmodott tárgyakból, lényekből, növényekből, vagy állatokból bárki, bármennyit
ellopjon, összegyűjtsön. A látszat szerint Kemecse és fiai is ezt tették, s hamarosan
meglett az eredménye. Az éberek álmai kiüresedtek, megszürkültek, miközben a lusta
révülők, akik maguk nem akartak bóklászni az éberek fejében, bármit megkaphattak
olcsón, csak kérniük kellett Kemecsétől.
− Azt akarod bemesélni nekem, hogy ez a táltos rendes fickó volt?
− Az volt, esküszöm! Az éberek rosszul aludtak, s nem tudták rendesen kipihenni
magukat, hisz jóformán minden éjjel szürke, unalmas pusztaságba érkeztek. Kemecse
már sokkal korábban figyelmeztette a sámánokat, hogy ha nem hoznak szabályokat az
álomtárgy-kereskedelemre, baj lesz. Nem hitt neki senki, hát ő felgyorsította a
folyamatot. Alig hat esztendő alatt úgy kifosztotta néhány ezer éber álmát, hogy azok
hirtelen vagy megőrültek, vagy ráéreztek arra, hol találhatnak mozgalmas álmokat, s
elárasztották a Gyémánt Jurta világát.
− Miért volt ez jó Kemecsének?
− A táltos cseppet sem volt önző fickó: ő a világnak akart jót! Előre látta, mi lesz
belőle, ha az éberek álmait bárki szabadon fosztogathatja.
− Hiszen ő is azt tette! − kiáltott Farkas.
− Csupán figyelemfelkeltésként! Ha nem ő teszi meg, előbb-utóbb valami sötét révülő
ébred rá erre a remek üzleti lehetőségre, és gátlástalanul fosztogatni kezd − emelte fel
a hangját Tas. − Amint kitört a baj, Kemecse kész tervet nyújtott be a Jurták
Szövetségének: az Álomszállítmányozási Nagycsarnok működési szabályzatát. A dolog
lényege, hogy a révülők azon túl nem vihettek el bármit az éberek álmából, amit csak
megkívántak. Kemecse ötlete megteremtette az álomkereskedelmet, leleplezte a
tolvajokat, és rendet hozott a rendetlenségbe.
Épp egy hosszú pult előtt haladtunk el, melyen számtalan kilincs hevert, piros
bársonyon. Farkasnak felkeltette az érdeklődését az egyik, mely rézből készült, s a
vége tátott szájú farkasfejet ábrázolt. A sámánfi kibújt Tas hóna alól és a pulthoz
lépett.
− Tessen parancsolni, fiatalember! − kedélyeskedett a pult túloldalán álló cingár,
kecskeszakállas kereskedő. − Látom ám, hogy a szépséges segítő állatára emlékeztető
kilincset szemléli. Kiváló választás, igazán!
Az én sámánkám már nyúlt is a bársony lágy redői között heverő tárgy felé. Ekkor
azonban a kereskedő sietve egy szögecs kutyakorbács vaskos nyelét nyomta a kezébe.
− Ha szabad javasolnom, inkább ezzel tessen! − mondta aggódó tekintettel a cingár. −
Ez a jószág bizony leharapta annak az éber fickónak a kezét, aki megálmodta őt. Ronda
rémálom volt, annyit mondhatok! S a kastély, ahol az a szegény varázstalan bolyongott,
csupa ilyen ajtókilinccsel várta őt.
Farkas, akinek komoly tapasztalatai voltak a rémálomlényekkel, inkább hátrébb lépett,
a pult szélére téve a kutyakorbácsot. A kilincs mégis megmozdult, eltátotta rézpofáját,
és hangosan vicsorgott. Toportyán felelt a kihívásra, de a sámánfi belemarkolt a
bundájába, és távolabb vonszolta segítő állatát a csalódott kereskedő pultjától.
− Kinek kell egy ilyen vérengző kilincs? − szólt a fejét csóválva Farkas.
− Én például szívesen megvenném − mondta Tas, halálos komolyan. − Kiváló házőrző!
A következő három órában hatalmas területet jártunk be. A varázs- és álomtárgyak,
valamint a legkülönbözőbb növények és állatok ezrei mellett talán maguk az árusok és
vásárlók voltak a legérdekesebbek. A révülők minden fajtájából láthattunk ott
legalább egy-egy kósza példányt. A boszorkányok és vajákosok elsősorban az acsargó,
vagy hízelkedő növények, míg a vadászok és garabonciások a házi kedvencként, vagy
mutatványos rettenetként használható állatok iránt érdeklődtek. Ráleltünk az éberálom
iparcikkek negyedére is, ahol többek között rémálom-durrantó órákat, hátvakaró
lepedőket és nyálcsurrantó kispárnákat árultak.
− Ezek a legkelendőbbek − intett sima állával az éberálom kacatok felé Tas. − Nem
csoda, hisz épp úgy használhatóak az Álomvilágban, mint a Valóságban.
A gyártásukat persze szigorúan ellenőrzi az Álomtárgy Ipari Tanács, de a piac azért
piac, hogy legyen neki néhány sötét, félreeső zuga is. Azok mélyén aztán tényleg
mindent megkaphatsz!
− Mire gondolsz? − kérdezte gyanakodva Farkas. A vén garabonciás lehalkította a
hangját.
− Csartadoroson nem csupán hivatásos, de Gyökérszinti kereskedők is megfordulnak.
Csempészek, üzérek, tolvajok és csencselők, bizony! Tőlük aztán megkaphatod azokat
a tiltott álomcikkeket is, amiket hivatalosan senki nem árulhatna.
Farkasnak ekkor eszébe juthatott, hogy ő valójában még mindig az Álomfelügyelet
határvédelmi egységének gyakornoka. Ezt tisztán láttam abból, ahogy beszívta, majd
kiengedte az alsó ajkát. Végül mégsem szólt semmit, csak ballagott tovább Tas mellett,
s hallgatta a garabonciás idegenvezetését.
Mivel valahogy ismét a csarnok szélére keveredtünk, szemközt feltűnt a befelé vezető
fénysávok egyike. Épp lekanyarodott róla, majd megállt egy hatalmas trapp. Az óriási
(és eleven!) elefántfejet mintázó vezetőfülke mögött hosszú, ezüstösen csillogó
tartálykocsi érkezett. A sofőr kilökte az ormányos nyitható fülét és lemászott az
ülésből. Durva arcú, borostás, a fáradtságtól kivörösödött szemű férfi volt, nyakában a
Varázslók Jurtájának jelvényével.
− A trappok szállítják az árut, szerte az egész Álomvilágba − szólalt meg ismét Tas. −
A piac pultjain valójában csak az apró holmit láthatod, de a csarnok körül magasodó
irodaházakban nagy üzleteket is szoktak kötni. Úgy látom, ez a járgány épp vagy száz
hektó Élet Vizét hozott. Ezt itt soha nem fogják kipalackozni. Biztos megvan már rá a
felvásárló, aki átönteti a saját trappjába, s viszi a Világfa más vidékeire.
− Te hülyítesz engem, Tas! − nevetett fel Farkas. − Hol volna szükség ennyi Élet
Vizére?
− Emlékezz csak: apró csemete korod óta hány mesét hallottál már, amiben szerepelt
ez a csodalötty? − kérdezte a garabonciás. Farkas megvonta a vállát.
− Nem tudom, de hallottam egy párat, az igaz. Azokban a mesékben viszont néhány
kortynál több Élet Vízét soha nem használtak el, hisz nagyon értékes és ritka.
− Akkor most gondolj arra, hány gyerek hallgathat a Valóságban, épp ebben a
pillanatban, olyan mesét, amiben egy-egy korty Élet Vizét isznak? − vigyorgott Tas. −
És holnap, meg holnapután, meg azután is elhangoznak ilyen mesék valahol!
Mindegyikben szükség lesz egy-egy kortyra az Élet Vizéből! Hidd el: ez a száz hektó
meg se kottyan, már el is fogyott! Így van ez az összes többi álomtárggyal. Ha egy
költő verset ír a manókról, rögvest jön a rendelés manóruhára, sipkára, cipőre. Regény
születik a nyugati varázslóiskolák egyikéről? Azt is innen, a Nagycsarnok készleteiből
építik fel, rendezik be az első téglától az utolsó fúria-fűzig! S pont annyi fűzre lesz
szükség, ahányszor valaki a Valóságban elolvassa azt a történetet, amiben szerepel.
− Azt hiszem, kezdem már kapizsgálni! − csapott a homlokára Farkas. − Az
Álomszállítmányozási Nagycsarnok kereskedői látják el áruval az egész Világfát! S ez
alól nem kivétel az sem, amit az éberek mesének gondolnak.
− Már miért volna kivétel, hisz tudjuk, hogy minden mese megtalálható itt, a Világfán
− Pusztajáró Tas mélyen beszívta a vásárcsarnok bódító levegőjét. − Öcsibogyó, én
mondom neked: Csartadoros a Világmindenség közepe!
− S azok ott...? − bökte oldalba Farkas az álom-tárgysintért, majd ujjával néhány
rongyos, sovány, sápadt emberre mutatott. − Ők kicsodák és mit akarnak a trapp
vezetőjétől?
A garabonciás a jelzett irányba fordult, s ábrázatáról úgy olvadt le a derű, mintha vad
zápor mosta volna.
− Azok... − kezdte, de valahogy berekedt, s meg kellett köszörülnie a torkát. − Krhm,
hát azok ott álomstopposok. Nem kell velük törődni, alja népség.
Tas ennél jobban semmi mással nem tudta volna Farkas érdeklődését felkelteni. A
sámánfi elgondolkodva nézte, amint a lázas szemű, szakadt göncökbe bugyolált
emberek valamit hevesen magyaráznak az elefánt-trapp sofőrének. Ő válaszolt nekik,
széles karlegyintéssel hessentve távolabb őket a járgánytól. Farkas csak ekkor vette
észre (miként a csarnok állványzatának közelében lebegve jómagam is), hogy az
álomstopposok között lányok és fiúk, sőt, idősebb nők és férfiak is vannak.
− Álomvilági csavargók − szólalt meg újra rosszkedvűen Tas, mivel látta, hogy a
sámánfi figyelmét egyelőre nem tudja más irányba terelni. − A legtöbben révülők, bár
akad közöttük jócskán éber is. Persze olyan éber, aki a Valóságban nyitott szemmel
éppúgy álmodik, mint mikor tényleg alszik. Vagyis elmeháborodott, na, ahogy az
éberek hívják őket maguk között. Szerencsétlenek, akik örökre eltévedtek a saját
álmaikban.
− Úgy látom, arra akarják rávenni a sofőrt, hogy valamelyiküket vigye magával.
− Mondom, hogy álomstopposok − bólintott komoran Tas. − Örökösen az Álomvilágot
járják, mintha keresnének valamit. Persze soha nem találják meg, hisz maguk sem
tudják, hogy néz ki.
− Szeretnék beszélni velük − jelentette be Farkas, kérdőn tekintve a garabonciásra.
− Ha azt mondanám: ne tedd...? − szusszantotta Tas.
− Akkor is odamennék hozzájuk − felelt a sámánfi.
− Látod azt a mézsárga bódét? − mutatott Pusztajáró a pultok között gubbasztó kicsiny
épületre, melynek apró ablaka előtt hosszú sor kígyózott. − Bekapok egy adag
mustáros lófertályost. Ha végeztél az álomstopposokkal, ott megtalálsz.
Farkas hálásan rámosolygott Tasra, majd elindult a trapp felé.
 ***

− Takarodjatok irmen, nem mondom többször! − harsogta a sofőr. − Koszos banda,

csak nem képzelitek, hogy egyiktek is beülhet a páviánbőrüléseimre?

Az álomstopposok szótlanul hátat fordítottak a trapp nagydarab vezetőjének.

Farkas azonban, aki feléjük lépkedett, jól látta maszatos, nyúzott arcukon a
csalódottságot és gyűlöletet. Összesen heten voltak: három nő, három férfi, és még egy,
akiről a sámánfi nem tudta hirtelen megállapítani, hogy miféle lehet. Meg akarta őket
szólítani, de az Álomvilág örök vándorai úgy lökték félre, mintha észre sem vették
volna, hogy az útjukba került.
− Tizenkét napja dekkolok itt − vicsorgott a férfiak közül az, aki imént még
alázatosan könyörgött a sofőrnek. − Ha a következő sem vesz fel, esküszöm,
beforraszthatatlan rést bájolok a kerekeire!
− Aztán majd elkap a Piacfelügyelet és innen is kitiltanak, mint a legtöbb trapp-
állomásról − tódította a mellette baktató asszony. Fölöttük körözve úgy véltem, ő
valaha vajákos lehetett, mivel ráncot vető szoknyáján számos apró, begombolható zseb
lapult üresen.

− Mócsingfül bezzeg nem sápítozik az elmaradt fuvarért.

A meghatározhatatlan nemű álomstopposról végre kiderült, hogy fiú, mikor vigyorogva

szólt éles kamaszhangján.

− Jól érzem itt magam, anyó. A pultokról mindig pottyan valami, amit elemózsiára
lehet cserélni, s a népek java is kedves.
− Szerinted a tegnapi doboló is kedves volt? − förmedt rá a sor végén sántikáló
vénember. − Tudod, amelyik végigvágott rajtad a botjával!
− Megértem szegényt, hogy ideges lett − mondta a gyűrött fülű legény, akiről így már
az is kiderült, hogy miről kapta a gúnynevét. − Krahács épp akkor köhögött a nyakába
kétujjnyiról, mikor mögé értem. Megfordult, s azt hitte, én voltam, hát zumeg. Szépen
elnézést is kértem tőle.
− Hisz nem is te voltál a... krrrm... grrrh... − ösztövér rongycsomó fordult Mócsingfül
felé, de mondata veszett prüszkölésbe, harákolásba fulladt. Ő lehetett hát Krahács!
Az álomstopposok behúzódtak két bodega hátsó fala közé. A szűk résben durva
lópokrócok, vászonzsákok és papírdobozok hevertek, hat fekhellyé rendezve. A
csavargók leheveredtek, s volt, aki mindjárt el is aludt, vagy legalábbis úgy tett,
mintha.
Farkas tétován követte őket, majd megállt a nyílás előtt, árnyékot vetve a bent
heverőkre. Biztosra vettem, hogy Csíkos Rozál, a Valóságban lezüllött hajléktalan jár
a fejében. Úgy tűnt, hozzá hasonló nyomorultak itt, az Álomvilágban is élnek.
− Elnézést! − szólalt meg a sámánfi, behajolva a nyíláson. − Leülhetek kicsit közétek?
− Hupilila angyal! Hupilila angyal! − rikoltotta váratlanul az egyik asszony, aki
korábban még nem szólalt meg. S nem csupán rikoltott, de fektéből iszonyú erejű
rúgást mért Farkas bal csípőcsontjára, amitől a sámánfi hanyatt esett. Az asszony
mindkét karjával vadul tovább hadonászott, egyre csak azokat a bizonyos angyalokat
emlegetve sipító hangján.
Az egyik bodega falán a túloldali árus ököllel dörömbölt, majd át is ordított.
− Hallgattassátok el, különben mehettek innen!
Mócsingfül és Krahács egyszerre rántottak bűbájostort, és bájoltak darvadozz-rontást
a szerencsétlen sikoltozóra, aki nyomban összecsuklott. Mindezt oly nyugalommal
tették, hogy sejteni lehetett: napjában többször is ekként csitították le csavargó
társnőjüket.
A sámánfi sápadtan, eltorzult arccal tapogatta sajgó csípőcsontját. Lassan sikerült
feltápászkodnia, mire a csavargó kölyök odavetett neki néhány szót.
− Meg ne haragudj csóró Dilajla nénire! Éber szegény feje, a Valóságban már harminc
éve mást se lát, mint a diliház rácsait. Úgyhogy nagyrészt itt vándorol velünk, s folyton
hupilila angyalokat képzel maga elé, mikor megijed valamitől.
− Nem akartam bántani − tárta szét a karját Farkas.
− Mi tudjuk, ő viszont nem − hörögte beteg hangján Krahács. − Na, húzzál innen,
gyerek, ha nem akarod, hogy felébredve egyéb helyeken is megrúgjon a nyanya!
− Én csak kérdezni szeretnék néhány dolgot − erősködött Farkas. Az álomstopposok
kezdtek méregbe jönni, amiért nem hagyják őket békén. Talán a két bódé közötti
vackukat féltették, ahol eddig a kereskedők megtűrték a hozzájuk hasonlókat, de ez nem
lesz így tovább, ha zajt csapnak. A gyűlölködő tekintetű vénember máris a
bűbájostora, vagy valami keményebb tárgy után kutatott a kabátja alatt. Mócsingfül
azonban rákacsintott, majd nyögve előkecmergett a résből.
− Gyere, menjünk kicsit távolabb − intett zsíros, fekete hajjal fedett fejével. − Úgysem
vagyok álmos. Akár dumálhatunk is.
Farkas elmosolyodott, s követte a cingár fiút, aki a dobolók rojtos kabátjához a
vadászok csizmáját és a sámánok Világfa hímzéssel díszített kalpagját hordta.
− Mit akarsz tőlünk? − kérdezte, mikor végre letelepedett a fénysáv padkájára,
ahonnan jól lehetett látni a távozó, rakodó és érkező trappokat. Farkas a fiú mellé
ereszkedett.
− Fogalmam sincs − vallotta be. − Egy régi barátom nyomát követem. Valaha innen,
Csartadorosról indult útnak.
− Meg akarod találni?
− Már nem él. Arra vagyok kíváncsi, miért épp innen indult útnak, s hová tartott −
mondta a sámánfi.
− No, azt, hogy miért innen indult, meg tudom mondani − intett körbe vékony kezével
Mócsingfül. − Csartadorosról fut szerte minden út a Világfára. Ha vándorolni akarsz,
ennél jobb helyről nem is lehetne elrugaszkodni.
− Te hová tartasz? − Farkas érezte, hogy ez a kérdés talán túl bizalmas, de a fiú nem
bántódott meg.
− Ezt csakis az a trappsofőr tudja megmondani, aki legközelebb felvesz. Pont ez az
izgalmas az álomstoppolásban.
− Vagyis te kalandot keresel? − hökkent meg Farkas. Mócsingfül benyúlt az inge alá, s
előhúzta a nyakában, bőrszíjon csüngő jelvényét. A Boszorkányok Jurtájának fényesre
suvickolt, alig kopott rézjelképén megcsillant a piaccsarnok fénye.
− Tavaly végeztem − mondta vidáman.
− De a ruhád... Ezek a rongyok és a társaid... − Farkas kezdett teljesen összezavarodni.
− Van, hogy a boszorkánytanonc hiába teszi le kiváló minősítéssel az üstrotyogtató
vizsgát, mégsem tudja eldönteni rögvest, hogy mit akar kezdeni a tudományával −
Mócsingfül elrejtette a jelvényét. − A nővérem bezzeg már ötévesen eldöntötte, hogy
visszfényboszi lesz.
− Te Mócsing öccse vagy? − kiáltott egyik ámulatból a másikba esve Farkas.
− Ismered a nővéremet? − immár az álomstoppos srácon volt a csodálkozás sora. −
Mindig mondtam, hogy pici ez a Világfa ennyi révülőnek.
− Néhány éve találkoztam Mócsinggal a Bagolybükki-völgyben − bólogatott a sámánfi.
− Talpraesett csajszi, igaz? − kacsintott ismét Mócsingfül, akinek − úgy tűnt − ez
örökös szokása lehet. −; Ő javasolta, hogy csapjak fel álomstopposnak, amíg rá nem
találok a magam útjára.
− Valami effélén mesterkedem én is − vallotta be Farkas. − Talán rászánom magam,
hogy közétek álljak.
− A többiek sem rossz gyerekek, csak meggyötörte őket az élet − komolyodott el kissé
Mócsingfül. − Tudod, a fénysávok mentén rengeteg eltévelyedett, reményvesztett
révülő bolyong. S persze olyan éberek is, mint szegény Dilajla néni. Bár neki sokkal
jobb közénk álmodoznia magát, mint a Valóság rácsait bámulni folyton.
− Hát a sofőrök? − intett Farkas a fénysávra, melyen épp újabb, óriási trapp gördült
be. − Azért néha felvesznek benneteket?
− Különben hogy létezhetnének álomstopposok? − nevetett fel a fiú. − Aki most
érkezett, az például egész rendes hapsi.
A sámánfi felemelte a tekintetét, hogy alaposabban szemügyre vegye a dörgő motorral
(vagy mivel) depóba kanyarodó trappot. Az óriási járgány szállítmánya acélkék
bűbájfalak közé zárt konténerekből állt, eleje pedig gigantikus méretűre formált
hangyafej volt. A vastag kitinbőr ébenfeketén csillogott, de a pontszerű szemek, és az
utat izgatottan tapogató, szőrös csápok körül narancssárga festés látszott.
− Mit szólsz hozzá? − bökte oldalba Farkast a srác.
Ekkor azonban már a sámánfi, és jómagam is, valami egészen másra figyeltünk.
Körülöttünk továbbra is nyüzsgött, zajongott a nagycsarnok. Én azonban úgy éreztem,
hogy egyetlen szempillantás alatt egész Csartadoros valahogy „kitágult", „elhúzódott"
tőlem, s én a tökéletes Semmi közepén verdesek szitakötő-szárnyaimmal. Émelyítő
élmény volt! Rajtam kívül csak Farkas és a trapp maradt meg a régi helyén, szintén
bizonytalan körvonalakkal imbolyogva az űrben. Ha ekkor a sámánfi felnéz, egész
biztosan meglát, mivel a tündérvarázsomat elfújta az a különleges ragyogás, ami a
hangyafejű járgányból áradt.
Csakhogy a Sámánfi sehova nem forgatta a fejét. Kimeredt szemmel a trappot bámulta,
melynek acélkék oldalán hatalmas rovásjelek tűntek fel.

KENDE

Ez állt a konténereken, bár csupán néhány pillanatig.

Azután a nagycsarnok újra „visszatért" a régi helyére, vagyis körénk. A zajok, fények
és a nyüzsgés szinte fájdalmasan rontott ránk. Tudtam, hogy Farkas ugyanazt látta, amit
én. Rajtunk kívül azonban senki más nem lehetett tanúja a jelenésnek. Ezt bizonyította
az is, hogy Mócsingfül vadul rázta a sámánfi vállát.
− Hé, mi van veled? — kiáltotta aggodalmasan. — Egész fehér lett az arcod, verejték
gyöngyözik a homlokodon és a szemed úgy guvad, mintha a saját kísérleteddel
találkoztál volna! Rosszul vagy?
− Nem, semmi baj − Farkas igyekezett megnyugtatni a fiút. − Talán éhes vagyok, attól
szédültem meg.
− Ezen nem segíthetek − sóhajtott Mócsingfül. − Magam sem ettem egy kerek napja.
− Akkor most harapjunk valamit! − a sámánfi felállt és tekintetével Pusztajáró Tast
kereste. Rá is bukkant a mézsárga bódé előtt. A nyugalmazott átoktárgy-sintér türelmes
ember lévén, még mindig a várakozók sorában toporgott, s végre épp ő került sorra.
− Gyere! − bökte meg Farkas a fiú csontos vállát, s már rohant is az étekosztó bodega
felé. Én valamivel lassabban tértem magamhoz, mint a sámánfi. Csak lebegtem ott a
csarnok áttetsző tetejét tartó kristályoszlop mellett, mígnem fejhangú gyereksipákolás
ütötte meg a fülemet.
− Nézd, anyu, egy pilletündér! Milyen furi, fel van öltözve.
Összerezzentem, naná! Lepillantva pufók apróságot vettem észre, aki egyenesen engem
bámult, miközben csípős füstöt eregető seprűjével kínlódó mamáját rángatta.
− Maradj már veszteg, Töppentyű! − rivallt rá a boszorkány. − Látod, hogy ez a
szemétre való megint bedöglött. Hányszor kell még elmondanom az apádnak, hogy a
holdfordulóra eső nagy bevásárláshoz új seprűre van szükségem?
Töppentyű azonban igen kitartó csemete volt, így le nem vette rólam a szemét.
Beröppentem a tartóoszlop mögé, majd sietve magamra olvastam a tündérgomoly-
varázst. Mire mindezzel végeztem, Farkasék már Tas mellett toporogtak. Hamarosan
egy-egy tányér mustáros lófertályos ínycsiklandó illatokat eregető társaságában
foglaltak helyet a bodega mögötti padokon. Az én hasam is jó nagyokat kordult, de
mégse szállhattam le közéjük, hogy kérjek néhány falatot.
A sámánkámon messziről is látszott, hogy alig figyel az ételre. Vágta, bekapta, s szinte
rágás nélkül nyelte a forró húsdarabokat, de a tekintete közben folyton a környéket
vizslatta. Keresett valamit, bár akkor még elképzelni sem tudtam, hogy mit.
Aztán váratlanul talpra ugrott és elnézést kérve a barátaitól, elrobogott. Természetesen
követtem őt. Úgy tett, mint aki a rakodótér szélénél felállított toalettek felé siet, de
mikor már elég messze került Tastól és Mócsingfültől, hirtelen iránti változtatott.
Átcsúszott két pult között, nem törődve az árusok gyanakvó tekintetével, majd
egyenesen keresztül vágott a széles fénysávon.
A hangyafej kissé lebillent, a hatalmas csáprágók pedig finoman összekoccantak,
mikor Farkas megállt a trapp előtt. A rakodásért felelős varázstudók már feloldották
az acélkék bűbájfalakat, s ügyes lebegtető ráolvasásokkal épp az első konténert
emelték a depó raktárába. A sofőr csípőre tett kézzel figyelte, nehogy valami kárt
tegyenek a járgányában.
− Uram, kérem! − Farkas sietve lépett a fickóhoz, mert látta, hogy a bódék közötti
résből kezdenek előgyürkőzni az álomstopposok. Ha ők is körülveszik a sofőrt,
könyörögve neki a fuvarért, elszáll az esélye, hogy nyugodtan beszéljen az illetővel.
− Mit akarsz, kölyök? − mordult rá férfi.
− Csak azt szeretném tudni, innen hova megy tovább?
A sofőr homlokát ráncolva vizslatta Farkast.
− Kezdő stoppos vagy? − kérdezte. − A ruhád tiszta, nincs nálad batyu és a szemedben
sem ködlik a szellemszusz.
A sámánfi értetlenül hallgatta ezt az utolsó megjegyzést, de én tudom, miről beszélt a
fickó! A papám említette egyszer, hogy a trappokat szellemszusz hajtja, s aki sokat
utazik ilyen járgányokon, annak valahogy beleivódik a szervezetébe ez a veszedelmes,
bár igen hasznos energia. A dolog persze csak mendemonda, afféle Világfa-legenda,
de a fénysávokon kóborlók hisznek benne.
− Nem akarok stoppolni − mondta végül Farkas. − Tényleg csak arra vagyok kíváncsi,
hogy innen hová megy.
A sofőr bólintott, majd farzsebéből előhúzott egy négyrét hajtott kéreglapot, és
hunyorogva betűzte a menetlevelet.
− Lássuk csak... − motyogta a bajsza alá. − Tökfőzeléket kell szállítanom az egyik
újsütetű álomvilágba. A neve, aszongya, hogy... Igen, itt is van! Tessék, olvasd le a
szállítólevélről.
Ezzel a sámánfi elé tartotta a lapot, s ő sietve betűzte a tökfőzeléket igénylő álomvilág
nevét. Mire az álomstopposok körbevették a csodálkozó sofőrt, Farkas már be is
húzódott egy sátorponyva takarásába.
Ott aztán óvatosan elővette bőrtokjából Kende térképét, széthajtotta a sárga
kéregtekercset és ráfektette a két térdére. Ujja megkereste Csartadorost, majd
rábukkant egy új, vastag, aranysárga vonalra, ami kanyarogva kúszott-mászott a többi
kuszaság között.
Végül megállapodott a térkép bal szélénél. A körme épp egy frissen előbukkant sor
alatt állapodott meg, mely ugyanazt az álomvilágot jelölte, aminek nevét imént a
szállítólevélen olvasta.
− Tehát így mutatod meg, merre kell elindulnom! − morogta elégedetten a sámánfi.
 VII.
Kamorka-tükre
2005. március 22. Ezen a reggelen Hódfarok néne kopogtatott be Büvellő
szobájába, ellenőrizni, hogy a lány felébredt-e már.
− Hamarosan nagyon fontos találkozóra megyünk − mondta a pirospozsgás arcú
vajákos asszony. − Megismerkedhetsz a táltoskeresők csapatával.
Végre! − ujjongott fel Zsófiban a boldogság. Az Özséb nénével töltött három rettenetes
nap ugyan kimerítette, mégis erősnek és egészségesnek érezte magát. Ráadásul el sem
tudta képzelni, mit titokzatoskodik, szervezkedik, vacakol már annyit Böffeg sámán.
Elvégre az új főtáltos felkutatásánál nem lehet semmi fontosabb! Akkor hát induljanak
el végre, s ne a Révülők Kriptájának rémisztően dohos, hideg alagútjaiban töltsék a
drága időt!
A kilenc órát jelző, távoli gongütések kísérték Büvellő és Hódfarok néne lépteit,
miközben a már jól ismert tanácsterem felé igyekeztek.
− Sokan vannak? − kérdezte a lány, s gyorsan ki is javította önmagát: − Sokan
vagyunk?
− Mindjárt megtudod − felelt a vajákos asszony, arcán titokzatos mosollyal. − A
táltoskeresők két részre oszlanak. Te most azokkal fogsz találkozni, akikhez magad is
tartozol, vagyis a nyomozókhoz. Rajtatok kívül Böffeg összeállított egy nagyon
gondosan válogatott legénységet, akik a járgányt kezelik, és a segítségetekre lesznek
mindenben.
− Mégis, mekkora az a járgány, vagy mi? − ráncolta homlokát kissé bosszúsan
Büvellő, mivel komolyan kezdte unni ezt a sok ködösítést.
− Néhány nap múlva megtudod, úgyhogy csitulj! − Hódfarok néne befordult a
tanácsterem folyosójára.
A távolban elhangzott a kilencedik gongütés. A teremben megint csak Böffeg sámán
várt rájuk, egyedül. A töpörödött varázstudó épp a kandalló tüzét kapirgálta, de mikor
Zsófiék beléptek, a piszkavasat rögvest a tartójába állította, és feléjük fordult.
− Rontás kerüljön, Dénes lánya, Büvellő!
Zsófi elégedetten állapította meg, hogy a sámán végre leszokott régi nevének, a
„Farkas Húgának" használatáról.
− Átok térüljön! − köszöntötte ő is az Árnyjurtában szokásos felelettel Böffeget, majd
csodálkozva nézett körül az üres teremben. A boltíves plafonról függő olajmécsesek
gyér fényt adtak ugyan, de azért Zsófi tisztán látta, hogy semmi nem változott legutóbbi
látogatása óta. A hosszú asztal körül rendíthetetlen nyugalommal álltak a súlyos
székek. A falakat borító drapériák mintája, valamint a díszként falra aggatott
sámándobok rendje szintén a megszokott volt.
− A többiek azonnal érkeznek − szólt Hódfarok néne, majd Büvellő vállát érintve,
lenyomta őt az egyik székre.
− A biztonsági szabályok betartása érdekében a kutatócsapat tagjai e pillanatban még a
Világfa különböző pontjain tartózkodnak − Böffeg sámán, miközben beszélt, a terem
egyik oldalsó boltíve alá sétált, melynek pucér kőfalát nem takarta szőnyeg, sem egyéb
holmi. A varázstudó előhúzta ruhája rejtekéből a bűbájostorát, aminek bőrcsomói
máris átható fényben sziporkáztak. − Megnyitom az Ébredés Ajtaját. Kérlek,
Hódfarok, segíts nekem!
A vajákos asszony otthagyta Büvellőt, de vetett a lány felé még egy utolsó pillantást.
Zsófi meghökkent a néne tekintetében csillanó vidám, rejtélyekkel teli ragyogástól.
Ezek valamit titkolnak előttem! − gondolta. −Meglepetés vár rám, s Hódfarok anyó
alig várja, hogy láthassa: mit fogok hozzá szólni.
Az Ébredés Ajtaja felragyogott, halk búgás kúszott szerte a tanácsteremben. Az
elsőként érkező férfit Büvellő még soha életében nem látta. Magas, szikár, sőt, csont
és bőr ember jelent meg a teremben. Földig érő, ébenfekete talárt viselt, arcára húzott
csuklyával, s oly bő ruhaujjakkal, hogy egymásba fűzve azokat, a két kezét tökéletesen
el tudta takarni velük. Amint a háta mögött tudta a kaput, előbb óvatosan körül kémlelt
a helyiségben, majd baljával hátratolta a csuklyát. Sápadt arcának viaszos bőre szinte
ráaszalódott a koponyájára, szürke szeme pedig úgy csillogott, mintha folyton magas
láz gyötörné. Megnyalta vértelen ajkát − Zsófi azt hitte, köszönni fog −, majd némán
megkerülte az asztalt, és leült a kandallóhoz legközelebb eső székre. A révülő lány
közben azt is megállapíthatta, hogy a férfi ősz haját szinte mindenhol tüskésre nyírta,
kivéve a tarkóját, ahonnan derekáig csüngött egy alig félmaréknyi hajból álló lófarok.
− Ezüstujjú Balajtár, légy üdvözölve körünkben! − hajolt meg felé kissé szertartásosan
Böffeg sámán, s válaszra sem várva, Büvellőhöz fordult. − Balajtár álomvarázsló, s
mint ilyen, a Varázslók Jurtájának avatott nagymestere.
Botlik Zsófi nem volt elragadtatva a hírtől, mivel hallott már egyet s mást az
álomvarázslókról. A révülők mindig arra figyelmeztették egymást e különös, ritka
varázstudók kapcsán, hogy jobb őket messzire elkerülni. Amit még biztosan tudni
lehetett róluk, hogy szoros kapcsolatokat ápolnak a nyugati mágusokkal, a Valóság
azonban cseppet sem érdekli őket. Az Álomvilágban élnek, de ott is csak ritkán
mutatkoznak mások előtt.
Büvellő elszakította tekintetét Balajtárról, aki egyébként sem nézett semerre, csak
egykedvűen bámulta a kőpadló egy általa kiválasztott pontját. Ráadásul az Ébredés
Ajtaja újra kavarogni kezdett, majd halk sistergéssel megérkezett a következő vendég.
Mokány, barnára cserzett bőrű, hármas varkocsba font hajú harcos toppant közéjük.
Fekete szeme vadul villogott, ősmagyar ruháját majd' szétrepesztette rettentő izomzata.
A fején csúcsos sipkát, a lábán lovaglócsizmát viselt. Széles övéről különböző
erszények, bőrtokok csüngtek, a nyakában talizmános zacskó fityegett. Hímzett ingét
vadászjelenetek díszítették, nadrágja szárán lovasok vágtattak a Hadak Utján, mindez
mégsem tette hivalkodóvá a megjelenését. A hátán tegez, heggyel felfelé álló
nyílvesszőkkel, s mellette visszacsapó harci íj látszott, oldalt pedig fokos verdeste a
combját.
− Örvendek a látásodnak, Agmánd fia, Ursuru! − Böffeg sámán megölelte a harcost. −
Karod ereje a mi reményünk!
− Jó az ügy, amiért szólítottatok, hát itt vagyok − felelt a szabír magyarok vezére,
akiről Büvellő korábban már sokat hallott. Farkas találkozott vele először a Világfán,
s tudta meg, hogy Ursuru szabad szellemnépe azon szabír harcosokból áll, akik valaha
hősiesen estek el a pusztákon, miközben a rabló hordák ellen csatáztak. Azóta a Hadak
Útján vágtatnak, senki szolgálatába nem állnak, de ha kell, segítenek a Tíz Jurta
Szövetségének.
Hódfarok néne hellyel kínálta a szabírt, aki azonban elutasította a széket, s inkább
összefonva karját, a fal mellé állt. Büvellő figyelmét nem kerülte el, hogy Ursuru a
lehető legtávolabb helyezkedett el Ezüstujjú Balajtártól.
Böffeg máris tovább bűvölte az Ébredés Ajtaját, hogy megidézze a következő
vendéget.
A következőt, kinek látványától Büvellőt kellemetlen csuklás fogta el. Fekete
szőrbunda, rozsdától szennyezett, valódi vasorr, randa bibircsókokkal borított,
éktelenül ráncos arc, fekete szőrszállakkal dúsan felvert áll. No, meg az a végtelenül
rosszindulatú, gunyoros, sötét szempár!
− Rosszfű Róna! − sikkantotta akaratlanul Zsófi.
− Nocsak, a manószutyok, aki azt képzeli magáról, hogy mivel Bubópestről jött, neki
mindent szabad, he?! − recsegte a révülő lány iskolájának felügyelő banyája. Befelé
forduló ajkait megnyalva Róna a tanítványához totyogott, levette irdaüanul súlyos
bundáját, és a lány fejére dobta azt. − Vigyed a helyére, akárhol is lesz az. Legalább
akad valami haszna annak, hogy közibénk fogadtuk. Büvellő lelökte magáról a
szőrmebundát − áporodott szagától majdnem rosszul lett s bár először a földre akarta
dobni, inkább meggondolta magát. A Rontáselhárítók és Szörnyszivatók
Árnyjurtájának felügyelő banyája már bebizonyította néhányszor a tanoncoknak −
többek között Zsófinak is hogy rettentően élvezi, ha bosszút állhat valakin. Ráadásul az
egykori rontó boszorkány most a küldetés része, s így Büvellő „munkatársa" lett, jobb
tehát a békesség.
Rosszfű Róna egyszerre két széket foglalt el. Az egyikre fekete szoknyás ülepét, míg a
másikra majd' térdig fűzős cipőkbe bújtatott lábait rakta. Ezután szőrös állával Böffeg
felé intett, mintha azt mondaná: − Folytassa, kend, én megvagyok itt szépen!
És a sámán folytatta. Újra lendült a bűbájostora, de az érkező csak nem akart
felbukkanni. Az Ébredés Ajtaja zúgott, csattogott, egyszer még szikrát is vetett, ami
lyukat égetett a közelben álló Hódfarok néne szoknyájába.
− A rossznyavalyakórság lapogasson meg! − káromkodott a vajákos asszony. S mintha
ez volna a szükséges bűvige, a kapun végre átsuhant az, akire vártak.
A tanácsteremben váratlanul dermesztő hideg lett. Fehér zúzmara ült a sámándobokra,
nedves pára lepte be az asztalt, s minden jelenlévőnek ködöt fújt a lehelete. Még a
padlót bámuló álomvarázsló is felemelte szürke tekintetét, hogy lássa a jövevényt.
Hatalmas izomkolosszus állt Böffeg és Hódfarok között, testén azonban néhány
szemhunyásig különös módon átderengett a mögötte lévő kapu fénye. Büvellő azonnal
tudta, hogy egy ős érkezett közéjük. Messziről, a Gyökérszint legmélyebb bugyraiból
utazhatott idáig, ezért kínlódott oly sokat az Ébredés Ajtaja.
A férfi hátborzongatóan durva arcú, mongolosan vágott szemű fickó volt. Amint
megtorpant a teremben, vett néhány mély kortyot a levegőből, s ezzel együtt teste
megszilárdult, átláthatatlanná vált. Hosszú haját három varkocsba fonva hordta, s az
öltözéke is igen hasonlított Agmánd fia, Ursuru ruházatára, bár teljességgel dísztelen
volt. Csizmáját sár lepte, darócból varrt nadrágja és inge néhol megszakadozott.
Oldalán tarisznya lógott, mellé kétélű vadászkést tűzött, állatbőrökből sodort
derékszíjába. Legfurcsábban a bal kezében tartott bűbájostor festett. Büvellő öt lépés
távolságból is tisztán látta, hogy a nyele vasból van, szíját pedig valami soha nem
látott, rózsaszínű bőrből fonták.
− Üdv néked, Kísértő Csorna! − szólt Böffeg sámán. Az öreg varázstudó most cseppet
sem látszott olyan szívélyesnek, mint a többiek esetében. − Az Ősök Jurtájából közénk
révült mester a kutatócsoport járgányának főgépésze. Rajta múlik majd, hogy milyen
sebesen jutunk el utunk céljához.
Kísértő Csorna úgy nézett végig az egybegyűlt társaságon, mint aki azon töpreng, hogy
kinek a torkát harapja át elsőként. Ezüstujjú Balajtár nem viszonozta a pillantását,
Rosszfű Róna gonoszul rávigyorgott, Agmánd fia, Ursuru pedig jobbját a fokosára
fektette.
Büvellőt kirázta a hideg, mikor a tekintete találkozott az ős szellem sötét, feneketlen
kútra emlékeztető pillantásával A révülő lány sietve a terem bejárati ajtaja mellé
szögelt szarvasagancshoz cipelte a felügyelő banya bundáját, s felakasztotta azt a
legalsó ágra. Közben Böffeg sámán ismét megszólalt.
− A csapat utolsó tagja érkezik. Kérek mindenkit, hogy fogadja őt szeretettel, s fiatal
kora ellenére adjunk neki teljes bizalmat.
Az Ébredés Ajtaja szikrát hányva felzúgott. Büvellő végzett a bundával, s megfordult,
hogy lássa, ki lesz még társa a táltoskeresésben.
Azután csak állt a terem bejárati ajtaja mellett, bénultan a döbbenettől, miközben
mindenki őt bámulta. Büvellő pedig képtelen volt megmozdulni, szólni, vagy akár csak
nyöszörögni.
Az Ébredés Ajtaján át Tündefi Irnek lépett a tanácsterembe. * * *
2005. március 22. délután 16.44 Szépen kerekített számokkal és betűkkel írom fel,
majd többször át is rajzolom ezt a dátumot, hogy megvastagítsam a vonalait. Fontos
pillanatról emlékezik meg ugyanis ez az egyetlen sor. Lidérc életem talán
legjelentősebb pillanatáról!
 A Puha Odú 14-es számú lakhandijában lógáztam a lábam, ágyam szélén
ücsörögve. Bogyó néne csak az imént hagyott magamra, miután bálnának való adag
virgoncfű-teát diktált belém. A sötétsárga színű, a nyári verőfényben sütkérező
szemeteskonténer illatát idéző folyadék még mindig hangosan háborgott a
gyomromban, mikor kintről halk beszédfoszlányok ütötték meg a fülem. Azt hittem,
Tekercses Ajtony barátom jött ismét beteglátogatóba. Az öreg regös gyakorta benézett
hozzám az utóbbi napokban, s mindig csalódottságának adott hangot, mivel még mindig
nem írtam a naplómba semmi izgalmasat (a fenti eseményeket sokkal később róttam le,
hisz ekkor még nem is szereztem róluk tudomást).
A hangok hirtelen elhallgattak, majd megzörrent a lombos ágakból rakott lakhandi
bejárati ajtaja.
Kopogásra ugyebár az érkezőnek nem volt lehetősége − faleveleken ez nem megy −,
ezért a résen át suttogott be.
− Szabad! Nem zavarok?
Hökkenetem elfeledtette velem a virgoncfű-tea kellemetlen zuborgását. A látogatóm
lány volt, méghozzá − a hangjából ítélve − fiatal lány! Majdnem elkiáltottam magam,
hogy bejöhet, de szerencsére időben észbe kaptam. A lakhandiban gyógyuláshoz,
ágyban heverészéshez illő meleg uralkodott, ezért én bizony a kedvenc alsógatyómban
(víg, szakállas ír koboldok szívnak rajta vastag szivarokat) ücsörögtem.
− Szemhunyás és szösszenet! − kiáltottam − Máris szabad, csak felkapok valamit!
Lombruhám a szék háttámláján hevert, s bár sebesüléseim még mindig sajogtak kissé,
gyorsan felöltöztem. Miközben a frissen mosott, vasalt és stoppolt leveleket
rendezgettem magamon, azon töprengtem, miféle lányka látogathat meg engem a Puha
Odúban. Mire elkészültem, már kezdtem sejteni a választ.
− Bújj be!
Kinyílt a sűrű faágakból bájolt ajtó.
− Biztosan nem zavarlak, Tuba? − Farkas húga, Büvellő alakját körberagyogta a kinti
napfény. A révülő lány farmernadrágot, sötétzöld pólót és könnyű sarut viselt. Hosszú
haját most nem fogta össze, a vékony, barna szálakat könnyedén, szabadon borzolta a
huzat. Bal kezével a faág-kilincset fogta, mint aki fel van készülve rá, hogy gyorsan
távoznia kell. Jobb tenyerén apró, masnival átkötött dobozka hevert.
Különös érzések támadtak bennem, mintha megint Bogyó néne gyanús főzete
zuborogna a gyomromban. Örültem Zsófinak, de a következő pillanatban
„menekülhetnék" jött rám. A testem így emlékezett vissza a pörkölő-rontásra, amit ez a
bájos lányka robbantott a mellkasomnak.
− Gyere csak bátran! − nyögtem, s bosszantott, hogy a hangom rekedt. − Örülök,
hogy... Izé.
− Annak, hogy izé, én is örülök − nevetett fel Büvellő, s végre beljebb lépett. A
szóvicc máskor jobban sült volna el, most azonban valahogy lepottyant közénk, a
lakhandi földpadlójára, és erőtlenül vergődve ott is maradt. − Hoztam néhány
csokivarangyot. Import. Úgy mondják, a nyugati varázslókölykök teljesen odavannak
érte.
Átvettem tőle a dobozt, s mivel semmi okosabb nem jutott eszembe, mindjárt ki is
bontottam. Hat csokivarangy hevert benne, színes sztaniolba csomagolva. Ettől
valahogy még rosszabb lett a kedvem, és megelégelve ezt a buggyant feszengést,
felkiáltottam.
− Rendben, én el akartam kapni a barátnődet, te meg átokkal pörköltél! Ezzel kvittek
vagyunk, spongyát rá!
Büvellő fürkészőn nézett rám.
− Biztos így érzed, Tuba? Én nem akartam... Nem tudtam, hogy te bujkálsz az
állványok között.
− Ostobák voltunk − rántottam meg a vállam, bár ettől kellemetlen sajgás kelt az egész
testembe. − Mármint mi, az Álomfelügyelet. Jött a parancs, hogy figyeljük Cseperkét.
Nem kérdeztem, miért. Böffeg rühelli, ha túl sokat motyorászunk, mielőtt
végrehajtanánk az utasításait. Ha pedig megharagszik valamelyik beosztottjára,
rettenetes bosszút szokott állni.
− Bosszút?
− Azt! Meghívja vacsorára, aminek minden fogását ő maga készíti el − olyan képet
vágtam, mintha a belső részeim a nyelvemet akarnák ugródeszkának használni, hogy a
mélybe vessék magukat. Ezen végre mindketten őszintén nevettünk.
− Hódfarok néne említette, hogy te tényleg semmit nem tudtál arról, miért kell
Cseperkét megfigyelni − szólt aztán Büvellő, s leült a székre. − Az ügy komoly, hidd
el.
− Tehát te tudod, mi az − nem is nagyon csodálkoztam a dolgon. Mióta csak
megismertem Farkast, meg a kishúgát, Zsófit, azóta ez a két kölyök folyton a révülők
világának legnagyobb grimbuszaiba keveredtek bele. − Elárulod nekem?
− Nem tehetem − rázta meg a fejét Büvellő sajnálkozva. − Viszont... Mondd csak,
Monyákos barátom, hogy érzed magad?
− Oh, már szellemkutya-bajom sincs! − legyinteni akartam, de a hirtelen mozdulat éles
fájdalommal járt, amitől elzöldült az arcom. − Persze, ki mondta, hogy egy
szellemkutyának soha nem fájhat semmilye?
Büvellő ekkor a háta mögé nyúlt, s elővett egy kéregtekercset, amit eddig a derekához
tűzve hordhatott. Az irományon rögvest megismertem Böffeg sámán személyes
pecsétjét.
− Majd útközben rendbe jössz − szólt a révülő lány − Itt a közvetlen parancs, hogy
magammal kell, vigyelek!
− Bogyó néne tud erről? − aggodalmaskodtam, miközben feltörtem a pecsétet, és
kihengerítettem a tekercset.
− Vele már beszéltem − nyugtatott meg Büvellő. − Rottyant neked egy holdfordulóra
való virgoncfű-főztet. A lelkemre kötötte, hogy figyelni fogok rá: minden nap kétszer
kell innod belőle.
Gyorsan átfutottam a Böffeg jellegzetes kézírásával rótt parancsot. Annyi állt benne,
hogy azonnal vissza kell térnem az Álomfelügyelet kötelékébe, felvéve a szolgálatot.
Semmi több.
− Miért téged küldtek értem? − pillantottam fel a kéregtekercsből. − Ehhez elég lett
volna egy futárkobold. S mi közöd van neked az Álomfelügyelethez?
Büvellő mélyet sóhajtott, majd felállt a székről és az ajtó felé indult.
− Készülj el, addig én megnyitom az Ébredés Ajtaját − mondta komolyan. − Hidd el,
kedves Tuba, hamarosan olyan dolgokat fogsz hallani, hogy a Gyökérszintig esik az
állad!
Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy örülni tudok ennek a hIrnek.

***

2005. március 23. Megéltem már pár dolgot, mióta sikerült kölyökként kereket
oldanom a Lidérc Árvák Fészkéből, de most minden porcikámban éreztem: a Nagy
Kaland áll előttem. Botlik Zsófi egyetlen mukkot sem szólt arról, hova megyünk, így az
Ébredés Ajtajának túloldalán kissé meghökkentem. Dohánylidérc vagyok, a tüzek,
parazsak, perzselt növények és különösen a füst szakértője. A terem, ahol
előbukkantunk, remek kandallóval büszkélkedhetett, s nekem elég volt egyetlen
pillantást vetnem a benne lobogó lángokra, máris tudtam: mélyen a föld alatt vagyunk.
− Hová hoztál engem? − kérdeztem gyanakodva a révülő lányt. − Fölöttünk
terpeszkedik a Gyémánt Jurta − felelt Büvellő.
− Akkor ez itt...
− A Révülők Kriptája. De ne aggódj, hamarosan elhagyjuk ezeket a komor

járatokat.

Ennek őszintén örültem. A Révülők Kriptája, ahol a legrettegettebb és

legelvetemültebb varázstudókat tartja fogva a Tíz Jurta Szövetsége, a legendák
börtöne volt. Mindenki tudott a létezéséről, de senki − vagy csak néhányan − ismerték
igazi titkait. Hogy valójában vannak-e rabok a cellákban, s ha igen, hányan és kik, azt
a Hetek senkinek nem árulták el soha.
Engem nagyon meglepett, hogy a Révülők Kriptájáról megtudhattam: nem pusztán
börtön, de titkos alagútrendszer is. Büvellő az elkövetkező egy napban megmutogatta
nekem azon részeit, melyekbe volt bejárása. Akadt azonban néhány vastag, vörösre
festett ajtó, amin egyikünk sem léphetett be.
Az érkezésemet követő estén azután magához hivatott Böffeg sámán, és Büvellő
társaságában rám olvasta a nyelvpecsét-bűbájt. Amit akkor este elmondtak nekem az
új főtáltosról, pontosabban annak hiányáról, az utolsó dohánylevelemig megrázott.
 − Hogy lehetséges ez? − morfondíroztam, miután Böffeg elbocsátott, s én Büvellő
szobájában ültem a földre terített medvebőrön. − Nem fér abba a diónyi lidérc
fejembe, Kende miként tehetett ilyet a révülőkkel!
− Mindennek oka van − vélte Büvellő. − Mióta ránk támadtatok a Hajógyári-
szigeten, úgy érzem, mintha szédült álomörvény ragadott volna magával. Csak pörgök-
forgok az események közepén, s minden pillanatban új, az előzőnél megdöbbentőbb
dolgokat látok.
− Annál megdöbbentőbb, hogy a Tíz Jurta Szövetsége nem találja az új főtáltosát,
aligha létezik.
− Számomra igen − morogta Büvellő, inkább csak saját magának, mint nekem. En
mégis meghallottam, s nem bírtam ki megjegyzés nélkül.
− Történt valami, anyóca? − kedveskedtem a révülő lánynak. Ő tétován rám pillantott.
Láttam a szemében, hogy azon töpreng, kibökje-e a titkát. Aztán úgy döntött − nagyon
helyesen! hogy megbízik bennem.
− Tündefi Irnek is a keresők között van.
Mivel az utóbbi időben ritkán találkoztam Botlik Zsófival, ráadásul teljesen lefoglalt
az Álomfelügyeletnél végzett munkám, hirtelen fogalmam sem volt, miről beszél a
lányka. Mielőtt azonban faggatni kezdtem volna, éles lidérc elmém setét zugaiból
előcsillant egy emlék. Az én két cimborám, Pisla és Repesztő − akikkel tévelygő
ifjonc korunkban együtt alapítottuk meg a Lidércvihánc Gerillák anarchista csoportját
− pletykált nekem nemrégiben arról, hogy Botlik Zsófi és Tündefi Irnek között valami
szerelemféle kezdett bimbózni a táltosviadal óta. Büszke és nemes dohánylidérc
természetesen nem foglalkozik ilyen dolgokkal. Most azonban rádöbbentem, hogy a
mellettem ücsörgő lánykában Irnek úrfi jelenléte komoly zavart teremtett.
− Mit keres egy tejfelesszájú alig-tündér a táltoskeresők csapatában? — szaladt ki a
számon az első gondolat.
Büvellő haragos tekintettel nézett rám, hát gyorsan kiegészítettem a mondandómat: −
Úgy értem, hogy nem értem. Tudtommal még egy éve sincs annak, hogy Tündefi Irnek
rájött: ő nemesi tündércsalád sarja. Addig Magonc Ferencnek hívták, és a Valóságban
éberek nevelték. Most meg Bors néni, Csallókapu polgármester-asszonya okítja a
tündérkedésre. Aligha hinném, hogy nagy tapasztalatokkal rendelkezik táltoskeresési
ügyekben.
− Hódfarok néne azt mondta, hogy Illangó ragaszkodott Irnek részvételéhez − vont
vállat Büvellő. − Mivel a révülőknek sejtelmük sincs, merre keressék az új főtáltost,
Böffeg sámán bevonta a titokba a tündérkirálynőt. Holnap este nagy megbeszélés lesz,
mielőtt útra kelünk. Illangó állítólag valamiféle bejelentésre készül.
− S ehhez mi köze Irneknek?
− Jaj, Tuba, olyan fafejű vagy! − ugrott fel ültéből Büvellő. Bár úgy tett, mint aki
dühös, én láttam rajta, hogy inkább pirul, mint a nyári alma. − Én csak arról beszélek,
hogy nem tudom, mi legyen most...
− Mivel mi legyen?
− Hát velünk! − fakadt ki a lány. − Az utóbbi hónapokban leveleket váltottunk
Irnekkel, de azokban szó sem esett a... Szóval, arról a csókról.
− Csók is volt? − hajoltam előre. Leszögezem: most úgy tűnhet, hogy engem nagyon
érdekelt ez a hír, pedig nem is! Már miért érdekelt volna? Elvégre komoly
dohánylidérc vagyok! − Mesélj, mikor, hogyan, hányszor és milyen volt?
Büvellő felkacagott. Nem értem, miért.
Este Böffeg sámán minden érdekeltet összehívott a tanácsterembe. Amint beléptünk a
boltíves helyiségbe, szinte mellbe vágott a nyomasztó hangulat. Mi érkeztünk utoljára,
talán ezért vetett ránk rosszalló pillantást Böffeg sámán, de szót nem fecsérelt a
dologra.
A hosszú asztal körül immár csupán két szék állt üresen. Büvellő és én nyomban
helyet foglaltunk. A következő perceket azzal töltöttem, hogy sorra vegyem a
jelenlévőket. A legtöbbjüket korábbról már ismertem. Büvellő és jómagam, mivel
utolsóként érkeztünk, a bejárati ajtóhoz legközelebb ültünk. A meleget ontó
kandallónak háttal, az asztal túlsó végén Böffeg kopogtatta széke karfáját. Jobbján
Hódfarok néne, balján Illangó tündérkirálynő foglalt helyet.
A hölgy valóban fenségesen gyönyörű volt. Sokat tapasztalt lidércként azonban ezt a
szépséget nem értékeltem olyan nagyra, hisz a tündérek legtöbbje, elsősorban a nemes
családok sarjai, mind ilyenek.
Hódfarok néne mellett nyurga, feketebársony talárt viselő varázsló ült. Nem tetszett a
fickó átható, szürke tekintete, amit nyomban rám villantott, amint Büvellővel beléptünk
az ajtón. Az arckifejezése ugyanis elárulta, hogy gyűlöli a fajtámat. Fogalmam sem
volt, mi baja lehet a lidércekkel, de nem is nagyon érdekelt. Gyorsan tudomásul vettem
a tényt, hozzá biggyesztve a megállapítást, hogy én sem bírom az ő fizimiskáját.
Balajtár után Rosszfű Róna következett. A banyát cseppet sem érdekelte a személyem.
Elmélyülten próbált kitépni egy különösen vastag, fekete szőrszálat a bal orrlikából, s
ez a tevékenység tökéletesen lefoglalta egész lényét.
Tekintetem átvándorolt az asztal másik oldalán ülő társaságra. Illangó jobbján Tündefi
Irnek feszengett. A szemem sarkából láttam, hogy érkezésünkkor majdnem felugrott, s
valami azt súgta, hogy nem engem akart ilyen hevesen üdvözölni. Azóta viszont, hogy
leültünk, kétségbeesetten igyekezett mindenfelé nézni, csak nem Büvellőre. Ezzel az én
kedves kis barátnőm szintén így volt. Jaj, ezek a gyerekek!
A lenszőke tündesrác után a szabír-magyarok ifjú harcosa, Agmánd fia, Ursuru
következett. A harcos egyenes háttal, mereven ült a székén, mintha most is apró
takijának hátán, várakozna a bozótosból előbukkanó szarvasra. Íját és tegzét a falnak
támasztotta, de a fokosától nem vált meg; a karcsú fegyvert keresztben a térdére
fektette.
A mellettem lévő ülőhelyet a társaság leginkább zavarba ejtő figurája foglalta el.
Amint megpróbáltam a szemébe nézni, hirtelen hátra hőköltem attól a piszkosszürke
gomolygástól, mely a tekintetét felhőzte. Egy ős! Nem számítottam rá, hogy a főtáltos
felkutatására holt lelket is kiválaszthatnak, de mikor alaposabban átgondoltam a
dolgot, beláttam, hogy helyes döntés volt. Minden bizonnyal közel kerülünk majd a
Gyökérszinthez, s akkor nem fog ártani a pontos helyismerettel rendelkező szellem
segítsége. Már amennyiben Kísértő Csorna, ez a durva képű, mongol szemű fickó
bárkinek is hajlandó segíteni, önmagán kívül. Nagyon érdekelt volna, hogy a
Valóságban mikor élt, de különösen az, hogy miként és miért halt meg. A teste
tökéletesen szilárdnak tetszett, ami nem volt hétköznapi jelenség a szellemek
világában. Eddig úgy tudtam, hogy még a leghatalmasabb varázserővel bíró ősök is
„vibrálnak" valamelyest. Dohánylidérc ösztöneim azt súgták, Kísértő Csorna nem
véletlenül kapta a nevét (mert, ugyebár, mindannyian tudjuk, mit jelent az, hogy
„csórna"!? −„ rossz szellem").
− Igyekezzünk gyorsak és hatékonyak lenni! − szólalt meg Böffeg sámán oly váratlanul,
hogy összerezzentem. − Akik itt jelen vannak, mind bírják Tardos átkát, s magukon
viselik a nyelvpecsét-bűbájt. A helyiségre többszörös árnyékolást olvastam, tehát
nyugodtan beszélhetünk. A jelenlévők közül, két kivétellel, hamarosan mind útra
kelünk, hogy rátaláljunk a révülők világának új főtáltosára. Fölösleges részleteznem,
mennyire fontos, sőt, életbevágó a küldetésünk. Kende táltosnak jó oka lehetett rá,
hogy elhallgassa előlünk utódja kilétét.
− Ha egyáltalán tudta a nevét! − recsegte közbe diadalmasan Rosszfű Róna. Az asztal
körül ülők meglepve fordultak felé. Talán én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy a
banya nem a néhai főtáltos feltételezett „tudatlansága" miatt ilyen vidám. Megláttam
ugyanis a két körme között csillanó szőrszálat, amit végre sikerült kitépnie az
orrlikából.
− Kende soha nem említette, hogy tisztában volna utódja kilétével − nyekeregte
Rosszfű Róna, megerősítve iménti kijelentését.
− Pedig tudta! − Illangó királynőnek elég volt csendben megszólalnia, s az Árnyjurta
banyájából áradó kárörvendés máris szertefoszlott. − Kende táltos nem csupán ismerte
utódja nevét, de találkozott is vele. A hagyományokhoz híven felkereste őt, mikor a
gyerek betöltötte a hetedik életévét, és elhívta őt a szolgálatra.
Tehát a táltoshívás megtörtént! Nagyot nyeltem, a körben ülők arcát vizslatva. A szabír
megkönnyebbült, Balajtár közönyös maradt, Irnek úrfi Büvellőt bámulta (úgy látszik
összeszedte végre a bátorságát), Rosszfű Róna megvetően csettintett, Csorna pedig...
A szellem körvonalai nem remegtek ugyan, de a teste valahogy sötétebbé vált néhány
pillanatra.
− Mint tudjátok, azért kértem meg Illangó tündérkirálynőt, hogy vegyen részt ezen a
megbeszélésen, mert bizonytalanok vagyunk abban, merre keressük az új főtáltost −
szólt Böffeg sámán.
− Népem sok évig élt elzárva a Valóságtól, sőt, a Világfa legtöbb részétől is − vette át
a szót Illangó, miközben hosszú szempilláját Irnek felé rezzentette. Az ifiúr először
nem figyelt fel az utasításra, de a királynő megérinthette a lábát az asztal alatt, mivel
hirtelen összerezzent, majd zavarba esve felállt a székéről. Miközben a szépek
népének hölgye tovább beszélt, Tündefi Irnek a terem hátsó, árnyékba boruló részébe
ment, majd kicsomagolt és óvatosan az asztalhoz hozott egy különös szerkezetet.
− A tündérek hálásak Kendének, amiért lehetővé tette, hogy ismét csatlakozzunk a
Jurták szövetségéhez. A titokról azonban nem beszélhettem nyíltan senkivel, ezért az
utóbbi napokban megpróbáltam más úton a főtáltos nyomára bukkanni. S végül sikerrel
jártam. Ez itt Kamorka-tükre.
Irnek vigyázva az asztal közepére állította a szerkezetet, mely cseppet sem hasonlított
tükörre. Sokkal inkább a régi csillagászok műszereit idézte, mivel az ősi varázslók
által elektronnak nevezett anyagból és sárgarézből készült. Földgömb-talpon állt, s
rövidke szárán hét, egyre kisebb, összekapcsolt karika forgott egymásban, a
legcsekélyebb légáramlatra is érzékenyen. Ahol ültem, onnan nem láthattam, de úgy
sejtettem, hogy a fényesre suvickolt fémkarikákon apró vésetek sorakoztak, melyek
mindegyike jelzett valamit.
− Kamorka-tükre a tündérnép egyik legbecsesebb kincse − beszélt tovább Illangó
királynő. − Számos dologra alkalmas, de számunkra most csak az a fontos, hogy a
megfelelő varázsigével képes az éberek és a révülők álmaiba hatolni. Nem csupán
azokba az álmokba, melyeket a gazdájuk épp lát, hanem azokba is, amiket régebben
álmodott. A tükör működéséről még nekem sincsenek pontos ismereteim, viszont
tudom kezelni, ahogyan Tündefi Irnek is.
− Bors néni okított ki − szólt csendesen a lenszőke fiú, s közben igyekezett kerülni
Büvellő tekintetét. − Kamorka-tükre mutatta meg, hogy Kende táltos valaha felkereste
az utódját és elhívta őt.
− Ez képtelenség! − kiáltott közbe Ezüstujjú Balajtár hevesen. Az álomvarázsló
számított a legnagyobb szakértőnek a témában, ezért mindenki kíváncsian fordult felé.
− A rég látott álmok szétporladnak, lehullva a Világfa tövére. Csupán azokból válik
tartósan létező álomvilág, amelyekről sokan tudnak, megfordulnak bennük, vagy
lejegyzik őket. Nem hinném, hogy Kende engedte volna az álmát közterületté válni,
főleg, ha ilyen fontos esemény történt benne.
− Igazad van, bár csak részben − biccentett finoman Illangó királynő. − Kamorka-tükre
nem közvetlenül Kende szemével láttatta velünk az eseményeket. A táltos azonban
olyan álomvilágban kereste fel hét esztendős utódját, ami másoknak is nyitva állt.
− Egy éber álmában? − hördült felháborodottan Balajtár.
− Valóban jelen volt egy éber is − biccentett Illangó. − Épp álmodott, s akaratlan oda
révült, ahol Kende elhívta az utódját.
− Ezek szerint ti ezzel a tükörrel már megnéztétek az eseményt? − kérdezte izgatottan
Ursuru. Illangó és Tündefi egyszerre bólintottak.
− Akkor halljuk az új főtáltos nevét, aztán indulhatunk is haza − krákogta unottan
Rosszfű Róna. − Otthon hegyekben áll a mosatlan.
− A dolog nem ilyen egyszerű − mondta Böffeg sámán. − A tükör segítségével annyit
sikerült megtudnunk, hogy van valahol a Valóságban egy éber, aki különleges
képességgel bír. Minden álma, amit élete során lát, valóságos esemény. Lehet, hogy a
múltban, vagy a jelenben, esetleg a jövőben, de valóban meg fog történni az, amiről ő
álmodik. Rég tudjuk, hogy úgy ezer esztendőnként születik egy-egy ilyen éber.
Álomlátónak nevezzük, aki általában úgy éli le az életét, s hal meg végül, hogy soha
nem jön rá, miféle képesség birtokosa.
− Tehát egy ilyen... Hm, Álomlátó tévedt akkor Kende álmába − ezt Csorna inkább
kijelentette, mint kérdezte. − S mit látott?
− Amit mindjárt ti is látni fogtok − felelt Illangó királynő, két kezét a szerkezet fölé
nyújtva. − A tükör képes elraktározni néhány képet, s bármikor vissza is játssza azt.
Íme, tehát az Álomlátó álma!
A hölgy felállt a székéről, lehunyta a szemét, s halkan dúdolni kezdett. A dallam
körbelengte a termet, megborzolta a hajunkat, sóhajos öleléssel takart be mindenkit.
Kamorka, gyermekek őre, járj velünk, Kamorka, véled útra serkenünk, Kamorka,
anyákat óvó tündelány, Kamorka, szűnjön titok, s talány
Így szólt az ének. Kamorka-tükre közben egyre gyorsabb pörgésbe kezdett, míg
végül fénysugarak törtek ki belőle. Az asztal fölött, minden irányból jól láthatóan
felderengett a kép, amit ama titokzatos éber látott akkor éjjel.
Sűrű, fehér köd úszott a tájon, melyből szinte semmit nem engedett kivenni a kutató
tekintetnek. Olykor mintha óriási kőkockák, máskor félgömbök, hasábok komorodtak a
párákon túl. Az Álomlátó tétován bóklászott ebben az undok, nyúlós tejfölben. Aztán
mintha lekuporodott volna, talán elrejtőzött. Oldalról Kende táltos tűnt föl, kezében
vaskos varázsbotját szorítva. Nyugodtan lépkedett, majd megtorpant.
A ködből hétéves forma fiúcska... Nem, inkább lányka... Vagy mégis fiú?
Képtelenség volt megállapítani. A gyereknek nem csupán a körvonalai, de az
arcvonásai, sőt, az egész teste egyfolytában rezgett, pulzált, hullámzott. Látványától
néhány pillanat alatt felkavarodott a gyomrom, mivel ez az örökös, szemmel
követhetetlen rezgés a tengeribetegséghez hasonlatos émelygést idézett elő. A szemem
sarkából láttam, hogy az asztal körül ülők közül többen is elsápadtak, nagyokat
nyeltek, sőt, Ursuru kénytelen volt elfordulni.
Kamorka-tükre tisztán közvetítette az álomban elhangzó szavakat és zajokat, bár
semmi váratlan nem akadt mindabban, amit hallhattunk. Kende táltos közölte a
gyerekkel, hogy ő lesz a távoli jövőben az, aki a legérdemesebb a főtáltosi rangra. Ezt
azonban neki is akarnia kell, mivel már régóta nincs erőszak az elhívásban.
Azt, hogy a gyermek mit felelt, senki nem érthette. Miként egész lénye, úgy a
hangja is zavaros, gurgulázó bugyogás volt csupán. A következő pillanatban Kende
táltos sarkon fordult, s távozott az álomból. A tükör által vetített kép megremegett,
majd szertefoszlott.
Az asztal körül ülők közül azok, akik eddig még nem tapasztalták, mire képes
Kamorka-tükre, most zavarodottan pislogtak. Illangó visszaült a helyére, türelmesen
várva az első kérdést.
− Miért nem láthattuk tisztán a gyereket, ha egyszer Kende alakja oly éles volt,
hogy szinte meg akartam érinteni? − szólalt meg elsőként Büvellő.
− Ezen sokat vitatkoztunk Illangóval és Hódfarok nénével − felelt Böffeg sámán. −
Végül azonban nem jutottunk semmire.
− Én, úgy vélem, ismerem a jelenséget − szólalt meg elgondolkodva Ezüstkezű
Balajtár. − Álom-interferenciának hívják és...
− Mifenefrancia? − kiáltottam bosszúsan. − Beszélj érthetően, vagy meg se szólalj!
Az álomvarázsló gyilkos pillantást lövellt felém, majd elölről kezdte a magyarázatot.
− A körünkben tartózkodó, csökkent értelmű álomlények kedvéért tehát érthetőbben:
olyan álomjelenségről van szó, mint mikor az éberek nem képesek zavartalanul
hallgatni a zajládáikat.
− A rádióra és tévére gondolsz? − vetette közbe Büvellő.
− Igen, azokra az elektromos förmedvényekre gondolok − bólintott kelletlenül
Balajtár. − A táltoskölyök képét bizonyára zavaró mágikus energiák érték. Sajnos ez
ellen már nem lehet semmit tenni.
− Éppen ezért van szükség a mi expedíciónkra − szögezte le a sámán.
− S ugyan hova megyünk, ha fogalmunk sincs, merre található a kölyök? − mordult
Csorna.
− Elsőként az Álomlátót keressétek − szólt Illangó királynő. − Kamorkatükrét
magatokkal viszitek az útra. Épp ezért tart veletek Tündefi Irnek, aki fiatalsága
ellenére tökéletesen elsajátította a kezelését. Ez a mágikus szerkezet megőrizte az
Álomlátó egyedi jellegzetességeit.
− Az álomlenyomatra gondolsz? − horkantott tudálékosan Balajtár. − Mint minden
művelt révülő tudja: nincs két élőlény, aki egyformán álmodna. Mindenki egyedi
aromával, illattal, rezgéssel álmodik.
− S ezt az álomlenyomatot Kamorka-tükre képes felismerni, nyomon követni −
folytatta Illangó tündérkirálynő. − Amint az Álomlátó a Valóságban nyugovóra tér,
bárhová révül az Álomvilágban, a tükör jelzi a jelenlétét. Ti pedig oda mentek,
elcsípitek...
− ...és kifaggatjuk − vágott közbe türelmetíenül Böffeg sámán, aki nyomban fel is
pattant a székéről. − Az Álomlátó éber, akinek fogalma sincs arról, hogy az éjjel látott
képek a fejében mind-mind valódi események és személyek. Ezért bizonyára megrémül
majd tőlünk. Azt sem hiszem, hogy tudná, ki volt az a vibráló gyerek. Sőt, talán nem is
emlékszik már az egészre. De ha a markunkban lesz őkelme, az álomkunkor-törvény
segítségével visszavihetjük őt ebbe az álomba. S ha ez sem sikerül, még mindig
reménykedhetünk benne, hogy újra odaálmodja magát a gyerekhez.
− Főleg, ha némi bűbájjal rá is beszéljük erre − röhögött reszelős hangon Kísértő
Csorna.
− A részleteket majd a járgány fedélzetén beszéljük meg − Böffeg sámán hátratolta a
székét, s máris elindult a kijárat felé. − Ma még pihenjetek, mert holnaptól egyetlen
perc szabadideje sem lesz senkinek.
Ezzel ért véget a mai megbeszélés, amit éjjel, a priccsemen hasalva jegyeztem le.
Habár... Most jut eszembe, hogy lefekvés előtt történt még valami!

***

A tanácsteremben folytatott megbeszélés után a táltoskeresők csoportja feloszlott.

Büvellővel mi is a hálókamráink felé indultunk, de aztán meggondoltuk magunkat.
Fiatal volt még az este, és mindketten friss levegőre vágytunk. Szerencsére Böffeg
szigora valamelyest enyhült, mióta az expedíció összes résztvevője megérkezett, így
külön engedélyt sem kellett kérnünk, hogy a felszínre menjünk.
Kilépve a Peremerdőben rejtező alagútból, könnyű sétára indultunk a csillagporos,
éjszakai égbolt alatt. Természetesen néhány álomvadász elkísért minket. Büvellővel
Kamorka-tükréről, s főleg az Álomlátóról diskuráltunk. Megrázó élmény volt tudomást
szerezni arról, hogy az új főtáltos nyomára egy éber vezethet csupán, aki ráadásul mit
sem sejt fontos szerepéről. Mint lidérc, meg kellett valljam Büvellőnek, hogy erősen
kételkedem a sikerben. Valaha kívül éltem az éberek és a révülők társadalmán.
Mindkét firlefrancos társaság megvetett, sőt, egyesek kifejezetten gyűlölték a népemet.
Az elpottyantás∗ megbélyegzetté tett minket, családunk nem volt, így a legtöbb lidérc
természetes módon vált bűnözővé − más választásunk nem akadt. S bár valamiféle
rokonságban álltunk a tündérekkel, különösen a koboldokkal, ők sem fogadtak be
minket, így aztán nem csoda, hogy most sem tudtam tökéletesen megbízni Illangó
királynő szavában.
Valahol itt tartottunk a beszélgetésben, mikor a sötét bokrok alján felparázslott az a
neonzöld szempár. Rögtön tudtam, hogy nem vadállat tekintete. Ahhoz túl merev és
értelemmel teli volt. Rá akartam kiáltani a leselkedőre, de ő már el is tűnt.
Ha nem éltem volna éveken keresztül a dél-amerikai esőerdőkben, körözött
semmirekellőként, miközben az engem befogadó tűzsámán tudományát tanultam, akkor
bizonyára elkerüli a figyelmemet az a nedves levélkupac. Csakhogy dohánylidérc
vagyok, aki nem csupán ismeri, de érzi a növények titkait. A neonzöld szempár ugyan
kihunyt, a rothadó halmocska azonban ott maradt. S lehetett bármilyen mozdulatlan, én
tudtam, hogy alatta több van, mint férgek, csigák, rovarok és sár barátságos egyvelege.
Amint rávetettem magam a fickóra, az nyomban hasba rúgott, majd menekülni
próbált. Más lidérc talán új sebesülésével törődött volna, én viszont az egykori
Lidércvihánc Gerillák fővezére voltam, s ez jelent valamit! (Ha mást nem is, annyit
biztosan, hogy messzebb megyek az ostobaságok ösvényén, mint egyéb teremtmények.)
Szóval rávetettem magam az illetőre, átfordítottam őt a hátára, megülve domború
mellkasán. El kell ismerni: amilyen apró volt, olyan derekasan küzdött. Két karjával
felém kapott, bevitt néhány csattanós ütést az államra, míg végül orrba nem
kormányoztam egy jól irányzott balegyenessel. Ettől valamelyest elkábulhatott, mivel
végre sikerült a földre szorítanom mindkét csuklóját. Arra gondoltam, hogy a törpék
népének egyik képviselőjével lehet dolgom. Erre utalt az is, hogy durva szövésű,
vastag, kék színű zsákruhát és csuklyát viselt. Az utóbbi hirtelen hátracsúszott, s a
felénk igyekvő álomvadászok fáklyáinak fényében megláttam a fickó fizimiskáját.
Rögtön tudtam: kizárt, hogy a foglyom törpe legyen. Soha életemben nem láttam
még ilyen ocsmány pofát. Szürke, vaskos bőrét hatalmas öltések tarkították, talán egy
régi, rettenetes baleset rosszul foldozott nyomaiként. Az ürge orra teljességgel
hiányzott, orrlyukak sem látszottak a fején, ahogy pislogni sem tudott, mivel szemhéja
sem volt. A szája ajak nélküli, vízszintes vonal, amit a harc hevében pengevékonyra
préselt. A két szeme akkora volt, mint az én egész tenyerem, s a félhomályban
neonzöld fénnyel tündökölt. Bár a tekintete értelemről árulkodott, a szembogár és írisz
teljes hiánya a holtak homályos, dermesztő pillantását idézte.

* Elpottyantás−a lidérccsecsemőket boszorkány mamájuk rendre elhagyja, amit

elpottyantásnak neveznek.

Az álomvadászok már csupán három lépésre jártak tőlünk, mikor az apró csuklyás
utolsó kísérletet tett a szabadulásra. Eltátotta a száját, macskaként fújt, s veszett
dingóként hörgött egyszerre, miközben rám villantotta alul-felül két sorba rendezett,
apró és tűhegyes fogait. Valóban ijesztő látvány volt, úgyhogy elengedtem a bal
csuklóját, s fürgén a két szeme közé bokszoltam. Utálom, ha ijesztgetnek!
A neonzöld szemekben hirtelen megtört a fény. A kis fickó csupa izom teste
elernyedt, feje félrebillent. Ha nem érzem a két combommal, hogy a mellkasa finoman
le-föl jár, azt hittem volna, hogy egyetlen ütéssel megöltem. Mivel az álomvadászok
már körülöttünk toporogtak, lassan felálltam, bár a tekintetemet elővigyázatosságból
az idegen személyen tartottam.
− Kilesett minket − közöltem Artánddal, aki máris előhúzta bűbájostorát, hogy
béklyót vessen a különös szerzetre.
− Reggel jelentjük Böffegnek − bólintott a Vadászok Jurtájának keménykötésű harcosa.
− Talán csak egy kíváncsiskodó álomlény valamelyik hivatalból.
Lenéztem az alattunk elterülő völgyre. Valahogy kételkedtem Artánd feltételezésében.
Tény, hogy a révülő hivatalok némelyike segédként számos álomlényt alkalmaz, de ez
a kék csuklyás személy veszélyesebbnek tűnt annál, semhogy közönséges inas legyen.
 VIII.
Mészike, Csokonya és Csörge
2005. március 19. − Egyszerűen imádom ezt a helyet! − sóhajtott Karto, Grá fia, és
elnyúlva az asztalra terített térképén, két kezét összekulcsolta a tarkója alatt. − Kösz,
hogy elhoztál, de a rokonokat tartsd tőlem távol. Nem csípem a folytonos
faggatózásukat. Másról sem tudnak nyafogni, mint, hogy „Mi van At Las bácsival?
Még mindig olyan túlszínezett könyvekben lakik?". Lökött banda!
A sámánkám bűbájostorával fenyegetőn a csacsogó teremtmény felé legyintett.
Karto sértődötten elhallgatott. Újra körbevett minket az a nyomasztó, sűrű csend, ami
azóta hozta rám a nyavalyát, mióta besurrantunk ebbe az épületbe. Éjszaka volt, talán
három óra körül járhatott. A Széchényi Könyvtár hetedik emeletén, az általános
olvasóteremben arra várakoztunk, hogy Gergő végre elárulja, miért jöttünk ide. Bár én
természetesen sejtettem. Mivel Karto megátalkodottan őrizte Kende térképének titkát,
Gergő azt remélte, hogy a könyvtárban találkozhat egy másik teremtménnyel, aki
készségesebb lesz hozzá. A sámánfi számára nem volt túlságosan nehéz kijátszani az
éberek biztonsági rendszereit. Néhány láthatatlanná tévő bűbáj ide, masinanyekkentő-
rontás oda, s már idebenn is voltunk.
Én természetesen továbbra is rejtve követtem Gergőt. A srác, mióta megfordultunk
Csartadoroson, szinte megszállottként viselkedett. Felforgatta a Csipetke utcai lakást,
térképeket és könyveket böngészett, útleírásokat olvasott. Napközben, mikor Bogiék
dolgozni mentek, előcsalta Kartót a kéregtekercs mélyéről, s hol szép szóval,
könyörgéssel, hol meg esztelen fenyegetőzéssel igyekezett kiszedni belőle Kende
hagyatékának titkát. A teremtmény persze nem tört meg. Leginkább a nyelvét öltögette,
fityiszt mutatott, vagy ennél sokkal illetlenebb módon adta Gergő tudomására, hogy
esze ágában sincs idő előtt megmutatni a teljes útvonalat.
− Szabályok vannak, öcsi! − érvelt a kis fickó. − S hiába fenyegetsz azzal, hogy
lyukat robbantasz a nadrágom hátsó fertályára, a szabályok akkor is érvényben
lesznek. A mágikus térképek csak akkor árulják el a titkaikat, ha a birtokosuk a
megfelelő bűvös formulákat alkalmazza.
− És ebben az esetben mi a megfelelő bűbáj? − tudakolta Gergő. − Mindjárt
helyben megnyuvadok a röhögéstől! −visította Karto, Grá fia. − Nincs az a varázserejű
könyvben lakó teremtmény, aki válaszolna neked erre a kérdésre. Hacsak nem utálja
különösen azt a rokonát, aki a titkot őrzi. Mert ilyen árulások előfordulnak közöttünk
olykor, úgyhogy...
A teremtmény meglehetősen locsi-fecsi szerzet volt, aki olykor túl későn kapcsolt, ha
eljárt a szája. Ez az eset pont ilyennek bizonyult, mivel Gergő nyomban
összecsomagolta őt és vele a térképet, majd megtette az előkészületeket, hogy
észrevétlenül behatoljon a Széchényi Könyvtárba.
Hát, most itt voltunk, s én azt is sejtettem, hogy miért. A sámánfi, végső
kétségbeesésében, arra szánta el magát, hogy megpróbálja felkutatni Karto egyik
ellenségét. S hol találhatna a legkönnyebben varázserejű könyvekben lakó
teremtményeket, ha nem a Széchényi Könyvtárban, ahol annyi kötetet tárolnak, hogy
azokból akár egy egész várost is fel lehetne építeni.
− Anyád már gyanakszik! − szólalt meg ismét a térképén heverő Karto. − Tegnap este
kihallgattam a beszélgetését Dénessel.
− Fogd be! − mordult rá Gergő, a sötétbe vesző asztalsorokat fürkészve.
Karto azonban nem fogta be.
− Arról dumcsiztak, hogy talán megint megnyekkent az agyad − halk kuncogás kísérte a
gondolatot. − Meg arról is, hogy újra el kellene vinni téged az agyfurkászokhoz,
mielőtt felgyújtod a lakást, vagy világuralomra törsz.
A teremtmény úgy hazudott, mint a tündércsermely csobogása. Én is ott voltam a
szobában, mikor Bogi és Dénes megálltak az ajtó előtt. Gergő épp a fürdőszobában
tartózkodott, így a szülei azt gondolták, senki nem hallhatja őket. Én azonban a
szekrény tetejéről minden hallottam. Valójában csak arról vitatkoztak, hogy
megkérdezzék-e a sámánfit, miért oly nyugtalan mostanság, vagy inkább várják meg,
amíg magától kiböki. Végül úgy döntöttek, hogy jobb nyílt lapokkal játszani. Csakhogy
amikor Gergő kilépett a fürdőszobából, kiderült, hogy sem Dénesnek, sem Boginak
nincs elég bátorsága a téma piszkálásához.
− Diliházba fognak csukni − sóhajtott sokadszor Karto, Grá fia. − Már alig várom a
pillanatot, mikor rád húzzák a...
− Te ócska, senkiházi, tintapacni-pofájú kalóztérkép-üzér, végre ismerem a
koordinátáidat!
Az átható kiáltástól mind a hárman összerándultunk. Én a szomszédos asztal
olvasólámpájának burája alatt rejtőztem, s a rémülettől alig bírtam megkapaszkodni a
villanykörtében. Gergő a hang irányába pördült, készen bármilyen varázslatra, ha
védekeznie kell.
A legfeltűnőbb azonban Karto reakciója volt. A teremtmény felugrott, s helyből
elvégzett csukafejessel akart térképének kusza vonalai közé menekülni. Csakhogy a
sámánfi előhívó bűbája nem engedte neki, hogy egérutat nyerjen, így koponyája
hatalmasat koppant az asztal lapján.
− Nincs menekvés, firka-fürkész! − a terem egyik sarkából neszezés, kaparászás, majd
apró lábak fürge csattanásai hallatszottak. − Maradj veszteg! Mindjárt ott vagyok, és
széttéplek, mint bányaló a pókhálót!
A fenyegetés elég ijesztő volt ahhoz, hogy Karto, Grá fia nyüszítve meneküljön
Gergőhöz.
− Kicsi gazdám, védj meg ettől a borzadálytól! Ha a közelembe jön, csak egyetlen
reccsenést fogsz hallani, s nekem máris végem! Akkor aztán soha meg nem fejted
Kende titkát, vége a térkép varázserejének!
− Senki meg nem védhet immár, Grá fia! − a süvöltő hang az asztal túlfeléről jött.
Ezután valami sötét, apró lény pattant a levegőbe, majd dobbantott az árván hagyott
kéregtekercsen. Gergő ekkor szánta el magát a cselekvésre. Villámgyors, mégis
bonyolult ábrát rajzolt ostorával a levegőbe és kiáltott:
− Bűbájketrec, bűbájlakat, szorulj belé rémes alak!
A kék derengés nyomban körbevette a kicsi alakot, aki hökkenve megtorpant... Azután
szitkozódva − a szavait inkább nem idézném − átpréselte magát a varázserejű rácsok
között, s megint szabad volt.
− Ugye nem gondoltad komolyan, réventyű, hogy bűbájketrecbe zárhatsz egy
magamfajta teremtményt? − visította dühösen az apró lény.
„Réventyű" − ezt feljegyzem ide, a naplómba, mert bizony még soha nem hallottam a
révülők eme gúnynevét. Elég lökötten hangzik, de nem árt megjegyezni, hátha bír némi
varázserővel.
Karto, Grá fia teljesen elveszítette józan eszét. Nyüszítve ugrott rá Gergőre, s mélyen
befúrta magát a sámánfi farmerjának bal zsebébe, bár az még egy térképőrnek is
meglehetősen szűk búvóhely lehetett. A hoppon maradt bűbájketrec kék derengésében
végre alkalmunk nyílt alaposabban megszemlélni a haragos teremtményt.
Az egész csajszi úgy másfél hüvelyknyi lehetett, és semmit nem tudott a divatról.
Karcsú alakját bokától a feje búbjáig szürke, koszos vászoncsíkokba tekerte, épp csak
a szájánál és a szeménél hagyva egy-egy rést, melyeket utólag hasított a szövetbe.
Tökéletesen úgy festett tehát ez a hangoskodó nőszemély, mint valami zsugorított
múmia.
− Akárki vagy, hátrálj meg! − szólt feszült hangon Gergő. Dicséretes, hogy a
sámánkám kezében cseppet sem remegett a bűbájostor, pedig az apró, fura öltözetű
nőcske iménti produkciója azt sugallta, hogy ellenfele komoly varázserővel bír. − Ez a
térkép az én örökségem, s nem engedem elpusztítani senkinek!
− A könyvpenész se akarja bántani a francos tekercsedet! − legyintett a csajszi, s hogy
bizonyítsa szavai komolyságát, megvetően belerúgott a térképbe. − Én csak azt a
nyálas ceruzavéggel firkantott Kartót szeretném a két kezem közé kapni.
− Karto a térképem lakója, varázserejének őrzője.
− Már nem sokáig − biccentett elszántan a kicsiny múmia, s előrelépett. Ekkor Karto
holtsápadt feje kibukkant a farmer zsebéből.
− Mészike, ne hülyéskedj már! − nyekeregte a teremtmény. − Mondtam, hogy csak
kiugrom néhány datolyáért a piramis sarkára.
− Az kétszáz éve volt, te dromedár-böffenet! − toporzékolt a Mészikének nevezett nő.
− Hát... − fintorgott halálos zavarban Karto. − Kicsit elhúzódott a dolog. Tudod,
egyetlen datolyaárust sem találtam, aztán meg jött Napóleon a seregével és...
− A gyerekeink otthon rágták a szarkofág szélét, te meg itt hazudozol nekem! −
Mészike további határozott lépéseket tett, s bár majdnem felbukott a bal lábáról
letekeredő gyolcsban, ahhoz kétség sem férhetett, hogy menten kitekeri Karto nyakát.
− Na, álljunk csak meg néhány szusszanatra! − kiáltott Gergő, fenyegetőn felemelve a
bűbájostort. − Piramis? Napóleon? Gyerekek? Karto, ki ez a bájos múmiaaprólék?
− A feleségem − nyögte buta vigyorral a térkép őre.
− Feleséged neked a ponyvaregényekben lakó csámpás...
− Hiszen még nem váltunk el!
− Kétszáz éve nem jöttél haza!
A vita valószínűleg eltartott volna még kétszáz évig, ha a sámánfi nem tesz pontot a
végére egy ügyes bűbájjal. Mészike ugyan nem vett róla tudomást, de a lábáról
letekeredett gyolcs hosszan terült el mögötte. Gergő három izzó rajzszöget idézett meg,
s azokkal az asztallaphoz rögzítette az öreg szövetet. Mészike hirtelen megmerevedett,
majd a fenekére tottyant, s bár még mindig tudta járatni a száját, láthatóan elvesztette
bűverejének javát.
− Ahogy sejtettem − bólintott a sámánfi, miközben kihalászta zsebéből az álmélkodó
Kartot, s őt is az asztalra tette. − Mészike kedves, magácskának az öltözékében van a
varázsereje, igaz? Természetesen nem akarom önt bántani, sőt, nyomban szabadon
engedem, amint itt végeztem. Előtte azonban feltennék néhány kérdést.
− Hogy a sakálok lakmározzanak belőled! − sóhajtott a múmiacsaj dühösen.
− Köszönöm a jó kívánságot − Gergő széket húzott az asztalhoz, s leült rá. − Tehát...
Kegyedet Mészikének hívják, és itt lakik, a Széchényi Könyvtárban.
− Egy pont oda − biccentett a fogoly. − Egész pontosan Ptahmész aranyműves
papirusztekercsének őre vagyok. Sajna a régészek rám találtak, elloptak a sírból, s
hosszú bolyongás után ide kerültem. Nem mondom, itt megbecsülnek. A könyvtár
egyik legértékesebb kincsének számítok, bár a papiruszomon lévő varázsigéket már
rég nem használta senki.
− Miféle igék azok?
− Az ősi egyiptomiaknál volt szokás, hogy az előkelő halottak mellé bűvigés
tekercseket temettek − Mészike nyelve egészen megoldódott. Láthatóan büszke volt a
munkájára. − Úgy gondolták, a rajtuk lévő varázsigékre szüksége lesz a halottnak,
miközben átkel a Holtak Birodalmába.
− És az aranyműves... Az a Ptahmész, használta őket?
− Már hogy használta volna, hiszen hulla! − csóválta a fejét Mészike. − Kár a
bűvigéimért, tényleg jópofa dolgokra képesek. Például szemvillanás alatt lángra
tudnám velük lobbantani ezt a hazug, penészrágta...
− Jó, értem! − vágott közbe Gergő sietve, mielőtt újra kirobbant volna a családi
perpatvar. − Tehát Karto a férje.
− És gyermekeim apja! − emelte fel gyolcsba tekert jobbját Mészike. − Nem sokkal
azelőtt, hogy rám találtak a régészek, ez a kurafi bekopogott a kriptámba és elcsavarta
a fejemet. Aztán meglépett.
− Ártatlan vagyok − nyöszörögte Karto. − Jó, bevallom, nem datolyáért mentem a
piramis sarkára. A mágus, aki akkoriban a kéregtekercsemet birtokolta, váratlanul
elunta a piramisok tanulmányozását. Vele tartottam, hisz nekem a térképemben a
helyem! Mészike, igazán megértheted, hogy utálok búcsúzkodni. Mi egyebet tehettem
volna?
− Elpusztíthattad volna ezt a krokodilrágta firkálmányt! − vágott vissza Mészike,
akinek valahogy nedves lett arcán a szürke gyolcs.
− Ilyet ne is mondj! − borzadt Karto. − Inkább azt szeretném hallani, mi van a
gyerekekkel?
Mészike őszintén meghökkent, tán' ezért is válaszolt oly gyorsan.
− Ó, ők nem panaszkodhatnak. Már itt éltünk, a könyvtárban, mikor eljött az ideje,
hogy saját munkát vállaljanak. Csokonya elszegődött egy vajákoshoz, aki épp
teremtményt keresett az új, gyógyfőzetekről szóló varázsgyűjteményébe. Csörge
pedig...
− A kis Csörge! − sóhajtott fel Karto érzelmesen. Én az olvasólámpán csimpaszkodva,
Gergő meg a székén ülve ámultunk. − Mindig szegény Ptahmész aranyműves
csontjaival játszott a szarkofágban.
− Bizony! − mosolyodott el Mészike, bár ezt a gyolcs szakadása mögött csak sejteni
lehetett. − Csörge felnőve is nyughatatlan természet maradt, s végül egy ma élő éber
írónak a könyvébe szegődött el. A fickó írt valami történetet néhány révülőről, akik
összegyűlnek egy völgyben, meg valami fekete madárról, aki valójában nem is madár,
hanem női alakba bújt ló... Szóval zavaros az egész, de Csörgének tetszett, úgyhogy
most abban a regényben lakik. Bűvereje segítségével úgy elvarázsolta az olvasókat,
hogy azóta az író már a negyedik folytatást veti papírra.
− Hát igen, a kis Csörge a csonthajigálásban is szorgalmas volt − Karto gyorsan
elmaszatolt néhány könnycseppet ráncos képén.
− Szeretnék még valamit kérdezni, s aztán magatokra hagynálak kicsit, hogy mindent
megbeszélhessetek − szólt Gergő, bár nehezére esett félbeszakítani az egykori
szerelmespárt. − Karto őrzi a térképem titkát, de nem hajlandó azt elárulni nekem.
Pontosabban, csak lépésről lépésre mutatja meg a célhoz vezető állomásokat, pedig én
tudni akarom, hova jutott el Kende táltos. Mészike, te jól ismered ezt a fickót. Mit kell
tennem, hogy kiszedjem belőle a megfejtést?
A múmiahölgy hosszan, elgondolkodva nézett idegességtől papírfehér férjére, majd
ennél is tovább a sámánfira. Végül megszólalt.
− Karto, Grá fia aljas, hazug, hűtlen csaló, aki faképnél hagyta a családját.
Megmondhatom neked, sámán, hogy mi az a bűvige, amivel rákényszerítheted, hogy
azonnal felrajzolja neked a tekercsre a helyes útvonalat.
− Kérlek, Mészike...! − kiáltott kétségbeesve Karto, de Gergő betapasztotta a száját.
− Az a bűvige... − folytatta csendesen Mészike. −Az a bűvige azonban megölne téged,
sámán. Nincs más út, ha élve akarod elérni a titkot, amit Kende táltos rejtett el előled,
mint az, ha híven követed az én sunyi, de a szakmájában nagymesternek számító férjem
minden tanácsát. És most oldozz fel a bűbáj alól, hadd tekerjem ki a retkes nyakát!

***

2005. március 20. A Széchényi Könyvtárban töltött éjszaka után Gergő

meglehetősen sokáig aludt, így végre én is eltölthettem néhány nyugodt órát Csuhéj
néni ablakpárkányán. Szegény öreglány eleinte elég makrancos volt, amiért napok óta
alig lát, de gyorsan megvigasztalódott, mikor bájoltam neki néhány szál fűszeres
kolbászt.
− Nem ettem ilyet, mióta nyugdíjassá avatott a mi gondoskodó társadalmunk −
motyogta párás szemmel, s már ment is a konyhába. − Rottyantok némi paprikás
krumplit. Ma dőzsölünk, kiskisaszszony!
Amíg az éber étek elkészült, szenderegtem keveset. Szerencsére a tündérek sokáig
bírják tisztességes alvás nélkül, úgyhogy javarészt az éjszakai eseményeken
töprenghettem. Mészike persze végül nem tekerte ki Karto girhes nyakát. Sőt,
összeborultak, s amíg meg nem hallottuk az alsóbb emeleteken a házat nyitó éberek
mocorgását, folyton a régi, szép időket emlegették. Az a svindler (ez az éber szó
olyasmit jelent, hogy „becsapós" − Csuhéj néni tanította!) Karto ismét megígérte, hogy
hamarosan visszatér a feleségéhez, s nagy murit csapnak majd a könyvtár
iratmegőrzőjében. „Még a falakon is jóféle tinta fog folyni!" − hőzöngött a teremtmény.
− „Csak előbb elkísérem ezt az anyaszomorító sámánkölyköt oda, ahova a térképem
vezeti, s aztán úgy élünk majd, mint kettő darab félisteni fáraóivadék!"
Azt hiszem, szegény Mészike, aki bizonyos Ptahmész aranyműves halotti
pergamenjében lakott, be is vette ezt az ócska dumát.
Miután Gergő kialudta magát, természetesen ismét útra kelt. Tiszta mázli volt, hogy
egyáltalán megláttam, amint keresztül robog a Csipetke utcai bérház udvarán.
Belapátoltam az utolsó kanál paprikás krumplit, és suhantam az én sámánkám után.
A pincéből egyenesen a Gyémánt Jurtához révültünk. Nagy volt a nyüzsi bűbájoséknál,
az egész sátorváros zsongott, zsibongott. Sokan ráköszöntek Gergőre, engem azonban
csak néhány különösen éles szemű látó szúrt ki.
Az Álomfelügyelet óriási sátra hatalmas, csíkos párnát formázott, ami mindig
megröhögtetett. Hogy lehet komolyan venni egy olyan hivatalt, amit − ha erre járna −
bármelyik fáradt óriás a feje alá gyűrne, rögvest mély hortyogásba merülve? Igaz
viszont, hogy bármilyen mulatságos is az Álomfelügyelet sátra, bemenni nem volt
merszem. A révülők rendfenntartói nagyon komoly védő-, és ellenőrző bűbájokkal
látták el az egész „párnát", ráadásul nálam nem akadt egyeden különleges engedély
sem, ami feljogosított volna a belépésre. Még Gergőt is legalább öt percig nyaggatta a
főbejáratnál álló két varázsló, háromszor is leleplező-bűbájt szórva a kéreglemez-
igazolványára, hátha házi gyártmány.
Tudtam én, hogy a sámánka miért jött a főhadiszállásra. Tegnap éjjel ugyan nem érte el
igazi célját, vagyis azt, hogy kiszedje Kartóból − vagy annak egyik ellenségéből − a
térkép titkát, de Mészike meggyőzte őt, hogy a kijelölt utat végig kell járnia. Ha
valóban rá akar bukkanni Kende táltos rejtélyére, akkor muszáj lesz követnie Karto
szeszélyesen tekergőző vonalait a kéregtekercsen.
Így aztán Gergő eljött az Álomfelügyelethez, hogy hivatalosan bejelentse: kilép a
gyakornokok közül. Bár nem tartottam vele a sátorba, úgy sejtem, órákon át nyaggatták
az indokai miatt. Egyik hivatalnok garabonciás küldte a másikhoz, s mindegyik legfőbb
kérdése ekként hangzott: „Ha elhagy minket, akkor bizonyára már választott magának
más révülő mesterséget. Hol fogja kamatoztatni rendkívüli tehetségét, Bogi fia,
Farkas?"
Gergő nem árulta el az igazságot. Elvégre mégsem vághatta a hivatalnokok szemébe:
„Úgy döntöttem, álomcsavargónak állok, s ha akad trapp, amelyik felvesz, vígan
nyomorgok majd az út szélén a következő néhány esztendőben."
Már esteledett, mikor Farkas és Toportyán felbukkantak a sátor ajtajában. Láttam az én
sámánkám helyes kis ábrázatán, hogy sajnálja elhagyni az Álomfelügyeletet. Talán félt
is kissé, hisz az út, amire lépni készült, valóban ijesztő és kiszámíthatadan volt.
Azután mégis megszaporázta a lépteit, s miután váltott néhány szót Borzalaggal − aki
épp a Tekercshántolók és Kéregegyengetők szakmai tanácskozásáról surrant ki −,
máris egyenesen a Peremerdőbe sietett.
Azt hiszem, sok volt nekem az utóbbi néhány nap folytonos izgalma, mivel lankadni
kezdtek tündéri érzékeim. Csak így történhetett, hogy hajszál híján ott hagytam
szitakötő-szárnyaimat a Csipetke utcában.
Átléptünk az Ébredés Ajtaján, majd felrobogtunk (én persze suhantam) a pince
lépcsőjén. A városra már sötétség borult, a sárga villanykörte nem bírta megvilágítani
a macskaköves udvart. A sámánfi körül se nézett, egyenesen a lépcsőházba rohant,
majd fel a lakáshoz, hogy hazaérve egyen és pihenjen. Meg tudtam őt érteni. Magam is
úgy döntöttem, hogy mára elég volt...
Valahol itt tarthattam a gondolataimban, mikor heves suhogás ütötte meg a fülem, mely
egyre közeledett. Felpillantottam, s szemben találtam magam egy piros, műanyag,
maciformára öntött légycsapóval, ami iszonyatos erővel sújtott rám. Ha nem fordulok
meg repülés közben, biztosan kettétörte volna mindkét szárnyamat az az átokverte éber
feneség. Az ütés így is elég nagy volt ahhoz, hogy egyszerűen a falhoz kenjen.
Hallottam, hogy valami roppan a hátamban, s azt is, milyen diadalmasan hörren az
illető, aki így elbánt velem.
− Megvagy, te kis féreg! − krákogta Nemcsók Kázmér, kezében a győzedelmes
légycsapóval. − Tudtam én, hogy valahol a házban rejtőztél el!
A fal tövében heverve, kábultan emeltem rá a tekintetemet. A hátam rettenetesen fájt, a
karom és a lábam nem mozdult, s a szárnyaim... Azokról inkább ne is beszéljünk.
− Gombostűre szúrva remekül fogsz festeni − vélte Nemcsók Kázmér. A madárfejű
vénember talán órák óta lesben állt a pinceajtóhoz közeli egyik falmélyedésben.
Legalábbis erre utalt, hogy barna nadrágja mindenhol mészfoltos volt, az ingén pedig
pókhálók fityegtek. − Akkor most készülj, mert...
Fölém hajolt. Minden erőmet megfeszítve igyekeztem felemelni legalább az egyik
kezem, hogy tündérlövéssel tartsam távol. Nem ment. A testemből minden elevenség
megszökött, s helyébe izzó, kegyetlen fájdalom költözött, ami kezdte elhomályosítani a
tudatomat.
Lehunytam a szemem, s vártam Nemcsók Károly száraz ujjainak undorító érintését.
Csakhogy hiába. A következő pillanatban a Csipetke utcai bérház udvarát velőtrázó
üvöltés járta be. Mikor Nemcsók úr elnémult, higgadt hangú, csendes szavakat
hallottam.
− Ön dönt: letépjem, vagy ne tépjem le?
Kinyitottam a szemem. A sárga villanykörte fényénél a térdre rogyott Nemcsók
Kázmért pillantottam meg, akinek kezéből a kőre hullott a piros légycsapó. Először
nem értettem, miért vonaglik olyan rettenetesen, aztán megláttam Csuhéj néni görbe
alakját. Az én édes szállásadóm egyik kezében szemetesvödröt, a másikban Nemcsók
úr fülét tartotta. Az utóbbit annyira megcsavarta, hogy a férfi e pillanatban azt is
tisztán hallhatta, ami a háta mögött történt.
− Eresszen el, különben feljelen... Áúúú!
Nemcsók úr füle újabb fordulatot írt le, halk porcropogást hallatva, miközben a feje
maradt ott, ahol eddig volt.
− Szabad mások albérlőit légycsapóval molesztálni: ezen morfondírozok én itten! −
motyogta egykedvűen Csuhéj néni. − S arra jutottam, hogy nem szabad. Különösen
nem, ha az említett albérlő az én kedves kis-kisasszonykám, ugyebár.
Nemcsók úr sírós nyöszörgést hallatott. A ház több ablaka is kinyílt, kíváncsi lakók
meresztgették a szemüket, de az esti homályban nem láthatták, mi történik a pince előtti
zugban.
− Erre már nem lesz szüksége − szólt ismét kedvesen Csuhéj néni, s fürgén felvette a
kövezetről a légycsapót. Azután olyat tett, amitől nevethetnékem támadt, bár minden
rezdülés fájt. Fogta a szemetesvödröt, és hirtelen Nemcsók úr fejére húzta azt. −
Holnapig kölcsönadom, hisz maga olyan belevaló! Reggel becsöngetek ám érte, és
kimosva kérem vissza!
A gálád éber eldőlt, mint egy zsák, és halkan szuszogott a krumplihéjak, kiürült
tejfölös dobozok és egyéb háztartási potyadék mélyén.
− Gyere, kis drágám, megnézzük a Columbót! − mondta halkan duruzsolva Csuhéj
néni, s óvatosan a tenyerére véve, elindult velem a lépcsőház irányába.
2005. március 23. Harmadik napja fekszem itt, a széles ablakpárkányon, amit az én
tündér szívű főbérlőm ideiglenesen kórházi ággyá alakított. Az üvegen át jól láthatom
a sámánfit. Többször elment itthonról, egyszer olyan távolságra, hogy a megfeszülő
tündérkötés miatt majd' kiszakadt a szívem. Hiába, nem tudtam követni őt. Az a rusnya
kis éberféreg Nemcsók Kázmér alaposan elintézett. A szárnyaim ugyan épségben
maradtak, hála a szépek népét óvó jó szerencsének, de a hátamban megroppanhatott
valami. Talán egy porc, vagy izomköteg, mert az első nap még a levegővétel is fájt.
Csuhéj néni ápolt, ahogy tudott. Egész jól ment neki, hisz nincs olyan nagy
különbség köztem, s egy átlagos éber lányka között. Épp úgy tudok nyögni, sóhajtozni
és néha pityeregni.
Eleinte arra gondoltam, hogy végül nem lesz más választásom, mint üzenni a
családomért. A sebesülésem komolynak tűnt, minden sajgó porcikám a Puha Odú
vajákosai után kiáltott. Már-már el is szántam magam a dologra, de ekkor
megpillantottam ablakomból azt az alattomos kukacot, aki így elintézett. Nemcsók úr
átsántikált az udvaron, vaskos szőnyeget cipelve, amit aztán nagy nehezen a porolóra
akasztott. Örömmel láttam, hogy a Csuhéj néni által megtekergetett fülét most vastag,
fehér kötés takarja. A fickó gyászos képet vágott, s a tekintete riadtan ide-oda ugrált,
mint aki folyton támadástól tart. A látvány erőt öntött belém. Úgy határoztam, hogy a
célomtól ez a rusnya ébermaradék nem tántoríthat el: igenis Gergő közelében maradok,
mert...
Mert ő az én...
Képtelen vagyok leírni azt a gyönyörűséges, de egyben bánatos szót. Gondolom, ezt
mindenki megérti, aki érzett már reménytelen, hiábavaló szerelmet.
Ma reggelre aztán jobban lettem. Talán Csuhéj néni erős, forró csirkelevese, vagy
csendes, állhatatos szeretete volt ilyen csodás hatással rám, nem tudom. Az azonban
frankón biztos, hogy végre fel tudok kelni, sőt, ma már óvatosan körberepültem a
szobát.
Gergő néhány perccel ezelőtt érkezett haza. Nem lehetett túlságosan messze, mivel a
tündérkötés okozta fájdalom tompa, könnyedén elviselhető maradt. Azt azonban még
innen, a harmadik emelet magasságából is tisztán láttam, hogy a sámánfi rettenetesen
zaklatott. Fiúsan szép arca falfehér, alsó ajkát gyakran rágcsálja, a tekintete pedig
valahogy „befelé" néz. Épp csak annyit lát a környezetéből, ami ahhoz szükséges, hogy
ne menjen neki semminek, de ha szólnak hozzá, elengedi a füle mellett.
Sejtem, hogy min járnak szakadatlanul a gondolatai. El akar indulni a Nagy Útra, várja
Csartadoros és a trappok szellemszusztól szagló vezetőfülkéi. Immár mindent
megtudott Kende táltos titkáról, amit itt, a Valóságban kideríthetett (vagyis szinte
semmit). Lemondott az Álomfelügyeletnél betöltött gyakornoki állásáról, tehát nem
maradt más hátra, mint közölni döntését Bogiékkal.
Ennél nehezebb feladat talán még soha nem tornyosult Réti Gergő elé.
− Elmegyek a piacra, kiskisasszony! − szólt be imént a szobába Csuhéj néni. − Addig
is viselkedj úrihölgy módjára!
Drága öreglány, még a szigora is simogató. Amint hallottam, hogy zörög a bejárati
ajtóban a kulcs, máris motoszkálni kezdett bennem a vágy, hogy megszegjem ápolóm
utasítását. Azért próbaként még néhányszor körbe repülöm a szobát, s ha minden
rendben, meglesem az én sámánkámat, hisz már napok óta nem vethettem rá egyetlen
közeli pillantást sem...
Ne legyen a nevem Csallókapui Zürmögő Tanarilla, ha volt már részem ennél
keményebb családi beszélgetésben. Pedig az én jó apámuram híresen szigorú tündér,
mármint a csemetéit illetően. Számtalanszor részesített engem dörgedelmes hegyi
beszédekben, mikor úgy vélte, helytelenül cselekszem. Amit azonban ma hallgattam ki
a Réti-Botlik család konyhájában, az még a kérges szívű ősmágusok lelkét is
megrezzentette volna.
Miután a szobám körberepülése kiválóan sikerült, magamra öltöttem tündérgomoly-
varázsomat és leereszkedtem az első emeletre. Mint korábban írtam, Gergő az imént
érkezett haza. Azt hittem, a szobájában fogom találni, Kende térképe fölé görnyedve,
elmélyült pusmogásban Kartóval, de tévedtem. A konyhában volt az egész család
(mínusz Zsófi), s csak rájuk kellett pillantanom, hogy rögvest megérezzem a levegőben
sercegő indulatot. Nem harag volt ez, inkább mélységes elkeseredettség.
A beszélgetés elejét nem hallhattam, de alig maradtam le valamiről. Besurrantam a
résnyire nyitott fürdőszoba-ablakon, át az előszobán, majd a mosogató fölött le a
kredenc és fal közötti résbe. Közben meglöktem az egyik fakanalat, mely a hűtő fölötti
tartóról csüngött, de szerencsére ez senkinek nem tűnt fel.
Gergő a bejárati ajtó belső félfájának támasztotta a hátát. Még nem vette le a dzsekijét,
ami arra utalt, hogy épp csak megérkezett, máris rázúdult a szülők napok óta
visszafojtott szóáradata. A sámánfi, ha lehet, még sápadtabb volt, mint mikor az
udvaron láttam átvágni. Két kezét farmerja zsebébe süllyesztette, néhány tincs a
szemébe lógott. Néztem őt, s attól féltem, hogy hangos szívdobogásom leleplez.
Dénes a sarokban ült, apró sámliján. Mikor Gergő megérkezett, az okleveles
cipőpucoló félbehagyta a bal öklére húzott lábbeli suvickolását, de a jobbjában még
mindig ott volt a bokszos kefe. Mintha fegyver volna, azzal hadonászott, mutogatott,
ahányszor csak megszólalt.
Boglárka a viaszosvászonnal takart konyhaasztalnál ült, háttal a mosogatónak, szemben
a fiával. A bűvös növények barátnőjének nem láthattam az arcát, de a kitörni készülő
sírástól meg-megremegő hangja épp elég is volt. Elhelyezkedtem tehát megszokott
leshelyemen, s fülelni kezdtem.
− .. .vártunk, míg elviselhető volt − hallottam Bogi korábban megkezdett mondatának
végét. − Tényleg szeretnénk „jó fej" szülők lenni, de Dénessel rá kellett jönnünk, hogy
fogalmunk sincs, hogy kell azt csinálni.
− Szerintem jó fejek vagytok − vont vállat sután Gergő.
− Látjuk, hogy baj van − emelte fel bölcsességet hirdető mozdulattal a cipőkefét
Dénes. − Napok óta úgy jársz-kelsz a lakásban, mint egy kísértet. Feltűnt, hogy tegnap
simán nekimentél a zárt fürdőszobaajtónak. Akkorát koppant a homlokod, mint vasalt
bakancs a szemeteskonténer oldalán.
A sámánfi csodálkozva a homlokához nyúlt, s egy röpke fintor jelezte, hogy valóban
őrzi mélázása emlékét.
− El kell mennem − szólt váratlan határozottsággal.
− Hova? − Bogi hangja elcsuklott. − Zsófi már elment, s nem tudjuk, merre jár.
− Azt én sem − rántotta meg a vállát Gergő.
− Kezd elegem lenni ebből a „révülősdiből" − mordult Dénes. − Úgy értettem,
lehetnénk normális család. Lehetnénk, de az olyan unalmas volna, ugyebár.
Az okleveles cipőpucoló gyorsan felkapta a korábban letett lábbelit, s könnyed
mozdulatokkal suvickolni kezdte azt. Ettől nyomban felderült az arca.
− Kisfiam, szeretnénk tudni, hová mész − fordult Gergőhöz Bogi. A sámánfi mereven
nézte saját cipője orrát. Most jött a beszélgetés neheze, ezt mindenki érezhette a
konyhában. Mivel a bűvös virágok barátnője nem kapott azonnal választ, úgy döntött,
segít a fiának: − Avatott sámán vagy, s úgy tudom, jó gyakornoki állást kaptál az
Álomfelügyeletnél. Amikor elvállaltad, három napig görcsölt a gyomrom az
idegességtől, hiszen bűnöző varázstudókra vadászol, akik olykor gyilkos átkokat
használnak. Végül azonban meggyőztem magam, hogy a Budapest utcáin száguldozó
autósok java még náluk is veszélyesebb, így elcsendesedett bennem a folytonos
rettegés. De most...
− Kiléptem az Álomfelügyelettől − vágott közbe Gergő. A konyhában megdermedt a
levegő. − Rátaláltam valamire, amit Kende hagyott rám, és ami... Várjatok,
megmutatom.
Nem hittem tündéri fülemnek! A sámánfi ellökte magát az ajtófélfától, s ámuló
tekintetünk által kísérve a szobájába ment. Bogi és Dénes lopva egymásra pillantottak,
míg − azt hitték − kettesben voltak, de szólni nem tudtak semmit.
Gergő visszatért és leterítette a térképet a konyhaasztalra. Botlik Dénes magára hagyta
félig kisuvickolt lábbelijét, de a kefét továbbra is a kezében tartva, a felesége mellé
lépett.
− Ez itt Kende táltos bűvös térképe − szólt a sámánfi. − Lakik benne egy teremtmény,
akit úgy hívnak: Karto, Grá fia.
− Aha! − bólintott Dénes, de több hozzáfűzni valója nem akadt.
− Ha akarjátok, előhívom a kis fickót, hogy megismerkedjetek vele − ajánlotta Gergő,
s már ott is volt a kezében a bűbájostor. Bogi azonban sietve nemet intett.
− Erre nincs szükség − mondta. − Engem nem Karto érdekel, hanem az, hogy miért
rúgod fel mindazt, amit eddig elértél az életedben.
− Mert fogalmam sincs, hova tartok, sem arról, hogy mi lesz belőlem − a sámánfi
elkeseredetten leült az egyik üres székre és zavarában a térkép szélét piszkálta. −
Anya, én nem akartam sámán lenni, tudod jól. Mégis felrévültem a Világfa csúcsára,
méghozzá háromszor egymás után. Szerinted nem olyan ez, mintha a sorsomat kívülről
irányítanák?
− Hát, én... − Boglárka elhallgatott. Láttam, hogy megremeg a válla. Sejtettem, hogy
mekkora viharok dúlhatnak a lelkében. − Én csupán azt szeretném, hogy boldog légy
− Ahhoz pedig meg kell találnom a saját utamat! − jelentette ki a sámánfi, majd
váratlanul Dénesre emelte a tekintetét. − Te pontosan tudod, hogy mi akarsz lenni:
okleveles cipőpucoló, még akkor is, ha az emberek ma már nem pucoltatnak cipőt az
utcán.
− Hát, azért néha... − Dénes zavartan vonogatta a vállát, de ő sem fejezte be a
mondatot.
− Anya, én nem nőhetek fel addig, míg rá nem jövök arra, hogy merre vezet az utam −
fordult vissza Gergő Bogihoz. − Olyan könnyű volt minden, amíg kisgyerek voltam.
Ültem a számítógép előtt, jártam a suliba, csavarogtam az utcán. Aztán jött ez a
sámándolog, s bár minden a feje tetejére állt, azért mindig láttam, hol a következő
létrafok, amibe bele kell kapaszkodnom. Aztán elment Kende táltos, én harmadszor is
a Világfa csúcsára értem, s még aznap végső búcsút vettünk egymástól apával. Azóta
nem látom a következő létrafokot, csak lötyögök itt, mint mócsing a bablevesben.
− Jól van, halljuk, mit tud ez a térkép? − Bogi két tenyerét rásimította a kéregtekercsre,
s kissé hunyorogva megszemlélte a kusza vonalakat. − Semmilyen földrészt nem
ismerek fel rajta. Milyen tájat ábrázol?
− Az Álomvilág ismeretlen vidékeit − felelt sietve Gergő. − Nézd, itt van Csartadoros.
Néhány napja elrévültem oda Pusztajáró Tassal, aki egykor Kende haverja volt. Ebben
a világban található az Álomszállítmányozási Nagycsarnok. Olyan, mint az ébereknél a
piac, csak sokkal nagyobb, és meglehetősen fura árukkal foglalkoznak.
− Fura áruk? − Dénes már-már sikkantotta ezt a két szót. A szülők egymásra néztek, s
bár az egész nem tartott fél szárnyrebbentésnél tovább, Gergőnek nyomban feltűnt a
dolog.
− Várjatok csak! − a sámánfi gyanakvón meredt a felnőttekre. − Azt mondjátok, napok
óta rágódtok rajta, miért viselkedem ilyen furcsán. Elárulnátok, mit agyaltatok ki?
− Hogy mi? − Dénes hamis ártatlansággal tárta szét karjait, s zavartan motyogott. −
Közelébe sem jutottunk a megoldásnak.
− Az biztos, hogy az igazságra nem jöttetek rá, különben megértenétek − bólintott
Gergő. − De valamit kiagyaltatok, igaz? Rajta, hallani szeretném!
− Összerakosgattuk a dolgokat − sóhajtott Bogi, s már ő is a térkép szélét piszkálgatta.
− Folyton elrohangálsz itthonról... Álmodban néha kiabálsz... Napközben
szórakozottan, zavartan viselkedsz... Nem tudjuk, kikkel találkozol, nekünk pedig nem
mondasz semmit, szóval...
− Ti azt hiszitek, hogy marihónalja-füvet szipákolok! − döbbent meg a sámánfi. A
hangjában egyszerre tombolt harag, sértettség és undor. − Nincs értelme tovább
beszélgetnünk!
Kapkodva összecsavarta a kéregtekercset, nem törődve azzal a halk, fájdalmas
kiáltással, ami a vonalak mélyéről érkezett.
− Kisfiam, mi nem... − Boglárka sírósan Gergő után nyúlt, de a sámánfi már az
előszoba ajtajához ért. Ott megtorpant, s hátra sem fordulva, keserűen mondta:
− El kell mennem, akár megértitek az okát, akár nem. Az Álomvilágnak is vannak
csavargói, akik stoppal járják a Világfa tájait. Közéjük állok és addig követem a
térkép adta nyomot, míg rá nem jövök, hogy miért váltam éber gyerekből révülővé.
Muszáj tudnom, hogy csak Kende táltos játékszere vagyoke, akinek a bűbájosok előre
megtervezték az életét, vagy mégis van szabad akaratom.
Ezzel magára hagyta a szüleit. Először utána akartam osonni, de finom
tündér−ösztöneim azt súgták, hogy az én sámánkám most végképp nem örülne, ha
valaki kilesné őt. Maradtam hát a konyhában, ahol Dénes lassan leereszkedett a Bogi
melletti székre, s megfogta felesége kezét.
− Elrontottuk? − kérdezte a bűbájos növények tudója halkan.
− Lehetett ezt jól csinálni? − sóhajtott Botlik Dénes.
Ezzel aztán meg is beszéltek mindent, hiszen ők ennyiből is tökéletesen értették
egymást. Én pedig ott, a kredenc mellett kucorogva úgy éreztem, hogy elfacsarodik a
szívem. Hirtelen eszembe jutott az én szegény, jó papám, aki hiába tündér, pontosan
ilyen ügyetlenül próbált beszélgetni a kamasz lányával (velem!), mint az imént Bogiék
Gergővel.
A lakásra egész délután fullasztó, kellemetlen csend telepedett. Mivel a sámánfi
láthatóan nem készült sehova, csak hasalt az ágyán, s a térképet bámulta gyászos
képpel, úgy döntöttem, visszatérek Csuhéj nénihez.
Valami azt súgta, szegény öreglány hamarosan elveszíti a kedvenc albérlőjét.

***
− A rokonok másra se jók, mint arra, hogy megkeserítsék a teremtmény életét −
szónokolt Karto, Grá fia, térképe kellős közepén ücsörögve. − Az embereknél mindez
fokozottan igaz. Ott van az én drágalátos testvérem, Ikono, Grá fia, meg a vészterhes
pereputtya. Mióta az apánk szépen kitagadott minket, ahogy azt kell...
− Kitagadott? − Gergő a szélesre tárt ruhásszekrénye előtt térdelt, melyben egy
ideje már derékig elmerült, most azonban az ágyon fecsegő teremtményre pislogott. −
Nálatok ez a szokás: az apák kitagadják a gyermekeiket?
− Ez csak természetes! − Karto büszkén kihúzta magát, bár így sem volt három
hüvelyknél magasabb. −A boszorkányok mindig két csemetét hoznak a világra. Egy
emberkölyköt, meg a lidérc testvérét. Aztán az utóbbit elpottyantják, vagyis általában
beteszik a menhelyre. Nálunk, teremtményeknél más a módi. Amikor betöltjük az öt
éves kort, az apánk maga elé hivat, ad két csattanós taslit, majd kijelenti, hogy nem
tekint többé a rokonának, s ezért azon nyomban hagyjuk el a könyvet, festményt,
térképet, vagy azt, amiben épp lakik.
− Ez kegyetlenség! − Gergő undorodva húzta el a száját, majd visszabukott a
szekrénybe, hogy tovább válogasson a ruhái között.
− Elkapkodod az ítéletet, révülő − vetette fel dacosan a fejét Karto. − A bűvös könyv,
fóliáns és hasonló manapság egyre ritkább holmi. Igaz, teremtményt sem hoznak létre
annyit a varázstudók, mint hajdanán, de akkor is kevés a hely számunkra. Mégse
kívánhatod az apáktól, hogy erejük teljében nyugdíjba vonuljanak, csak azért, mert ott
toporog körülöttük egy rakás haszonleső poronty.
− Miért ne élhetnének együtt ugyanabban a könyvben? − kérdezte a sámánfi, miközben
két pár sötétzöld zoknit dobott táskája tetejére.
− El tudod képzelni, miféle varázskönyv volna az, amelyikben nyüzsögnek a
teremtmények? Vegyük például a te térképedet, amit megörököltél Kendétől. Én lakom
benne, s mikor eljön az ideje, mindig tovább rajzolom neked a helyes útvonalat.
− Ha magad mellé vennéd a fiaidat, Csökényt meg...
− Csokonya és Csörge! − helyesbített Karto. − Legalább a nevüket megjegyezhetnéd!
− Ők biztos boldogok volnának, ha az apjukkal kalandozhatnának egy ilyen fontos, ősi
térkép teremtményeiként − Gergő felállt, és becsapta a szekrény mindkét ajtaját. −
Neked sem volna annyira megterhelő a szolgálat, s azt is eltudom képzelni, hogy a
fiaid készségesebben segítenének nekem.
− Azt én is − bólogatott fanyar ábrázattal Karto, Grá fia. − Most akkor felébresztelek
az ábrándozásból, és elmondom, mi történne, ha befogadnám őket magam mellé.
Először is: te birtokolnád a Világfa leghangosabb kartográfiai termékét. Az
ordítozásunktól egyfolytában zengene a térkép, a vonalak pedig úgy
összekuszálódnának, mintha pamutszálakkal játszó kismacskák rémálma volna.
− Most sem lehet semmi értelmeset kiolvasni a tekercsből − jegyezte meg epésen a
sámánfi, s a pólót, amit eddig hiába próbált rendesen összehajtogatni, rágyűrte a táska
tartalmára. − Azt is mondhatnám, hogy a szolgálatod túrót sem ér.
− Mondhatnád, de te is tudod, hogy ez nem igaz − vágott vissza Karto. − Én Kende
bölcsességét őrzöm, tehát az ő akarata szerint tárom eléd az útvonal részleteit. A
fiaimat viszont Mészike nevelte fel, s bár a kishölgy nagyon csinos múmia, a
szakmához nem ért.
− A rokonok akkor is fontosak! − Gergő a mutatóujjával bökött Karto felé. − Az apák
pedig ostobák, ha nem segítik a fiaikat.
− Amint látom, te se vergődsz zöld ágra a saját rokonaiddal − morogta a teremtmény
az orra alatt, de a sámánfinak jó volt a hallása.
− Anyával végül megbeszéltünk mindent. Tegnap ugyan kiakadt, hogy én is el akarok
menni, ráadásul csavargónak állok, de aztán megbékélt.
− A fiaim akkor sem költözhetnek be az én térképembe! − Karto megvetően horkantott.
−Amint korábban említettem, a testvérem, Ikono, Grá fia...
Ekkor hagytam ott az elmésnek cseppet sem nevezhető beszélgetés két résztvevőjét.
Gergő és szülei a tegnapi veszekedés gőzét végül tényleg kifújták, s este már
lehiggadva ültek újra össze a konyhában. Szerencsére Csuhéj néni korán
elszenderedett a tévéműsoron, így kiosontam albérletem ablakán, s magam is jelen
lehettem a nagy megbeszélésen.
− Dénessel mindent alaposan átgondoltunk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy
nem helyeseljük a döntésedet − mondta Boglárka csendes, nyugodt, bársonyos hangon.
− Azt megértjük, ha önmagad útját keresed. Csakhogy a magunk tapasztalata már
megmutatta, hogy a válaszaidra nem találhatsz rá messze az otthonodtól. A
történelemben számtalanszor indult útnak a legkisebb fiú, a dühös kölyök, az unatkozó
tinilány... S a legtöbbször pórul járt.
− Sőt, sokszor túl sem élte a kutatást − vetette közbe Dénes. Boglárka a férjére
pillantott, majd folytatta.
− Szóval tisztában vagyunk azzal, hogy mi űz téged, de azzal is, hogy hiába indulsz
útnak. A kérdések benned merültek fel, ott izzanak a lelkedben, s rájuk a válasz szintén
csakis benned található. Ezer és ezer kilométert vándorolhatsz, de mikor rájuk találsz,
ki fog derülni, hogy mindvégig magaddal hurcoltad őket.
− A cipő, mely saját, kibomlott fűzőjét üldözi! − sóhajtott Bodik Dénes. − Így megy ez,
fiam, mert ez ilyen!
− Azt akarjátok mondani, hogy ne menjek sehova? − kérdezte Gergő, s láttam; két keze
megmarkolja a szék szélét.
− Azt akarjuk mondani, hogy minden lépésnél légy óvatos − mondta Dénes.
− Meg azt, hogy jó utat kívánunk neked − tette hozzá Bogi. − Amikor pedig rájöttél,
hogy nekünk volt igazunk, vagyis rátalálsz a válaszaidra önmagadban, akkor gyere
haza. Mi itt várunk téged.
Na, szóval ez szép volt, akármit is mondtok! Gergő majdnem meggondolta magát az
utazást illetően, de azután mégis pakolni kezdett. Holnap hajnalban átrévülünk a
Világfára, aztán majd meglátjuk. Most nem írok többet, mert még valahogy el kellene
búcsúznom Csuhéj nénitől.
Szegény öreglány, nagyon kiakadt, mikor a zsemlyeszínű kutyakölyök, akit
ICistáltosnak neveztem el, odapisilt a nappali közepére. Ja, igen, ezt még nem írtam le:
szereztem az anyónak egy társat, nehogy teljesen egyedül maradjon, amíg én a
sámánkámmal bolyongok az Álomvilágban. Előbb parázott kicsit a mama, hogy mit
kezdjen ő egy kutyával, de Kistáltos addig bohóckodott a fakult papucsával, míg végül
Csuhéj néni elnevette magát. Jól ki fognak jönni egymással, ez biztos.
Én meg csomagolok, aztán majd az ablakpárkányra heveredve bámulom a csillagokat
hajnalig.
 IX.
Az Éjtáltos

2005. március 24. Reggel ismét a tanácsteremben találkozott egymással a

táltoskeresők csapata, ahova Hódfarok néne terelt minket. A magam részéről szerettem
volna megkérdezni Böffeget, hogy mi történt azzal a fura, kék köpönyeges törpével,
akit a Peremerdőben lepleztem le. Mire azonban rászántam volna magam, a sámán már
kirobogott a teremből, ahova csak egyetlen szempillantással korábban lépett be.
− Rajta, csak utánam! Ma megtekinthetitek a járgányt, amivel hamarosan útra
kelünk.
A folyosók labirintusán át olyan ajtóhoz vezetett, melyet vörösre festettek, eddig tehát
egyikünk sem járhatott mögötte. Böffeg magához intette Rosszfű Rónát és súgott neki
valamit. A banya elvigyorodott, bólintott, majd szemközt állt az ajtóval, és karmos
mancsait előrenyújtva, óbégatni kezdett. Förtelmes varázsigék potyogtak ki bajuszkás
száján, amiket inkább nem szeretnék lejegyezni.
Az ajtó, bár alaposan megvasalt, tömör tölgyből készült, mégis rázkódni kezdett, némi
vakolatot pergetve a küszöbre. Közben a vörös szín barnára, kékre, majd az alvadt vér
bíborfeketéjére változott. Ekkor a banya oldalvást lépett, helyet adva a sámánnak.
Böffeg ráfektette bal tenyerét a vaspántok találkozására, s érthetetlen parancsszót
kiáltott. Az ajtó belsejében reteszek csattantak, zár dörrent, eresztékek nyikorogtak, s
az út szabaddá vált.
Rövid folyosóra értünk, mely rohamosan szélesedett, míg végül óriási csarnokot tárt
elénk. A helyiség méreteit aligha tudnám eléggé érzékletessé tenni, elvégre nem
vagyok költő, sem író. Legyen elég annyi, hogy ha kényelmes lidércléptekkel keresztül
akarnék vágni rajta, úgy három órába telne az út a szemközti falig. A csarnok
szélessége sem volt ennél csekélyebb, a magassága pedig épp ennek a kétszerese. Ha
üresen áll, már a puszta látványától is elakad bennem a szusz.
Csakhogy nem állt üresen!
Amint kiléptem a folyosóról, nyomban mellbevágott a láthatatlan, de mérhetetlenül
sűrű bűbájos energiák lágy hullámzása. Még a Gyémánt Jurtában, a Tíz Jurta
Szövetségének rendes évi nagyrévülésén sem éreztem ennyi varázserőt együtt, mint ott,
abban a csarnokban. Szükség is volt rá, mivel a simára csiszolt kősíkság fölött
gigantikus méretű holmi lebegett, ami − ha nem tartja levegőben a láthatatlan bűverő −
tán' a Föld középpontjáig zuhant volna önnön súlyától.
Percekig csak álltunk és bámultuk a „szörnyeteget". Nagy volt, sötétbarna és
lenyűgöző. Erőt és merészséget sugárzott, ahogy a láthatatlan bűbáj a levegőben tartva
lebegtette. Az alakja... Nos, igen, nem könnyű leírni. Hosszúkás, az elején tompa, a
végén elnyúló „óriáscet", a farokrész alatt akkora kiugróval, amibe tán’ maga a
Gyémánt Jurta nagyterme is belefért volna. A tetején szintén lágy ívű púpot hordott,
tömpe orrát viszont lekerekítették. Oldalából evezősorhoz hasonló gerendák meredtek
elő, melyek le és fel igen, de előre-hátra nem tudtak mozogni. A rudak vége mind
elszenesedett, tehát ott bizonyára hatalmas hő szokott megjelenni, bár fogalmam sem
volt róla, hogy miként és miért.
− Íme, a járgány! − szólt Böffeg sámán és háta mögött összekulcsolt kézzel felfelé
nézett, hogy ne lássuk arcán a büszke meghatódottságot. − Ha idejöttök, ahol most én
állok, leolvashatjátok a nevét is.
A táltoskeresők teljes csapata elindult a sámán felé. Egyedül Kísértő Csorna nem
tartott velünk, de hogy miért, az most senkit nem érdekelt.
− Gyertek csak, bátran! − szólt ránk ismét Böffeg, aki még mindig felfelé bámult.
Csapatunk besétált a gerendasor alá − meglehetősen nyomasztó érzés volt! − s így már
megpillanthattuk a járgány oldalára festett, hófehér rovásjeleket.

ÉJTÁLTOS

Ez a név állt a gigászi jármű orrán.

− Remélem, mindenkinek tetszik a név, amit magam választottam − Böffeg sámán

végre elszakította tekintetét a járgányról, s felénk fordult.
− Hogy az a rozmaringszagú kancaülep-szusszantás járja át, hát mégis, mi ez? −
kiáltott a döbbenetből felrezzenve Agmánd fia, Ursuru. A szabír harcos soha nem járt
a Valóságban, mióta a lelke elköltözött onnan, így szekérnél nagyobb közlekedési
eszközt nem is látott még. Nem csoda hát, hogy a járgány látványa felzaklatta.
− Ez egy álomjáró, igaz? − fitogtatta tudását savanyú ábrázattal Ezüstujjú Balajtár. −
Bár ilyen típust még álmomban sem láttam.
− Igazad van, barátom, ez valóban egy álomjáró − bólintott Böffeg sámán. − Hasonlót
pedig valóban nem láthattál még, mivel az Éjtáltos az első és egyetlen a maga
nemében. A Garabonciások Jurtája három esztendeje építi, természetesen a
legnagyobb titokban, s most íme, elkészült. Eredetileg álomkutatási célokra tervezték.
A törzsét annyi védő-, erősítő-, átokbontó ráolvasás itatja át, ami lehetővé teszi, hogy
ez a járgány akár a legkeményebb álomhurrikánt is átvészelje. Harmincfős
személyzettel, kapitánnyal és gépésszel a fedélzetén bármely tájára képes eljutni a
Világfának. A sebessége pedig... Gyorsabb, mint a suhanó gondolat!
Azon töprengtem, vajon mennyi a kegyes túlzás Böffeg dicsekvésében, mikor feltűnt,
hogy Büvellő elkószált kicsiny csapatunktól. A révülő lány egyre csak hátratekert
fejjel, felfelé bámulva botorkált az Éjtáltos törzse alatt, míg olyan közel nem ért
hozzá, hogy kinyújtott karral megérinthette a járgányt. Utána siettem, hogy
figyelmeztessem a lebegtető-ráolvasások láthatatlan veszélyeire.
− Nézd! − szólt Zsófi. − Az egész nád- és gallyfonat, meg tapasztott sár!
Valóban e két nemes anyagból eszkábálták a járgány. Amint a lány ujjai megérintették
a törzset, földes lett az ujja, a gallyfonatok pedig halk recsegéssel szorosabbra húzták
magukat. Ilyen remek bűverőt még soha nem láttam. Tudtam, hogy a megfelelő
varázsigék és ráolvasások akár az iskolai dolgozatfüzetet is olyan ellenállóvá tehetik,
mint az acél, s most az Éjtáltos esetében ezt meg is tapasztalhattam.
A Böffeg vezette társaság elindult a járgány hátsó fertálya felé. Zsófival követtük őket,
immár megszabadulva az első döbbenettől.
− Azt akarjátok, hogy ezt nyergeljem meg? − háborgott továbbra is Ursuru. − A hátát
nem is látom innen. S hol a gyeplő?
− Nyugodj meg, harcosok farkasa − mosolygott rá a sámán. − Az Éjtáltos bakján nem
neked kell ülnöd. A járgányt tapasztalt révülőre bíztuk, aki számtalan esztendeje vezet
álomjárókat a Világfán.
Ez volt az a pillanat, mikor Büvellő megragadta a könyökömet és félrehúzott, hogy
súgva kérdezzen.
− Mi az az álomjáró?
− Ha engem kérdezel, a révülők eddigi legrosszabb ötlete − feleltem, nagyon
vigyázva, hogy senki más meg ne hallhasson. − Kende táltos mindig is a haladás híve
volt, de ezt az egy dolgot nem lett volna szabad engedélyeznie. Úgy ötven évvel ezelőtt
a Varázslók Jurtájának tagja, nevezett Trógalapi Boconád ötlötte ki az álomjárót. A
mágus túlságosan sok időt töltött a Valóság nagyvárosaiban, ahol teljesen lenyűgözték
őt az éberek járművei. Különösen a nagyobbacska bűzontókba szerelmesedett bele,
mint a vonat, gőzhajó, meg azok az ezüstös légben járók...
− Repülők!
− Felőlem! − rántottam meg a vállam. − Szóval Boconád a fejébe vette, hogy a
révülőknek is építeniük kellene hasonlókat. Annak ellenére, hogy a Világfán soha nem
használtak járműveket az álomvilágok közötti közlekedésre, megtervezett és felépített
egy suhanót. Mert, hogy suhanónak is szokták hívni az álomjárókat. Talán feledésbe is
merül a szédült ötlete, ha nem történik az a baleset.
− Miféle baleset? − Zsófi izgatottan hajolt közelebb, mert a csoport néhány tagja már
kezdett felfigyelni a pusmogásunkra.
− A Boszorkányok Jurtája nyílt napot tartott a Törzsszint egyik világán. Mindenfelől
érkeztek az érdeklődők, többek között számos bűbájképző küldte el tanulmányi
kirándulásra a tanoncait. A Gyökérszintről seprűkön röppenő Áldott Balkéz kollégium
harminc bűbájosa és két kísérő tanára azonban eltévedt, s szerencsétlenségükre épp
egy álomhurrikán közepébe repültek. Soha többé nem találták meg egyiküket sem.
− Mi köze ennek a suhanókhoz?
− Történetesen ugyanazon az útvonalon révült Trógalapi is − fejeztem be sietve a
mondandómat. − A mágust szintén elragadta a hurrikán, jól meg is pörgette, de a
házilag tákolt álomjáró kibírta a megrázkódtatást. A Jurták bölcsei ekkor úgy
döntöttek, hogy érdemes támogatni Boconád tervét. Ha legalább a bűbájképzőknek
volna egy-egy iskolai álomjárójuk, az sokkal biztonságosabbá tenné a tanoncok
csoportos közlekedését. A mágus belevetette magát a munkába, s haláláig vagy
háromszáz különböző járgányt tervezett. Az egyiken utaztál is, emlékezz csak vissza!
− A Felhőgomoly-járat! − jutott eszébe Büvellőnek: − Tehát a táltosökrök által
vontatott felhőkocsi szintén álomjáró?
Válaszoltam volna, de ekkor összeakadt a tekintetem Böffegével, aki nem épp
barátságosan szemlélt minket. Így csak sietve biccentettem, majd visszatereltem Zsófit
a táltoskeresők csoportjához. Hirtelen éledő lidérc ravaszságom azt sugallta, hogy ne
érjem be ennyivel, ezért a lányt közvetlenül Tündefi Irnek mellé löktem. A két fiatal
azonnal egymásra mosolygott, zavarukban kigyúlt az arcuk, s én tudtam, hogy Büvellő
most egy darabig nem kérdezget tovább.
A következő két órában egyébként is volt mire figyelni. Böffeg sámán elvezetett minket
egy kerekeken guruló lépcsőhöz, mely a járgány derekánál állt. Felnéztem, s
megpillantottam az Éjtáltos oldalán tátongó bejáratot. Két középkorú, izmos, barázdált
képű révülő várt minket a lépcső tetején. Mézsárga egyenruhát viseltek, melynek
mellrészén apró hímzés látszott, de nem tudtam kivenni, mit ábrázol.
Felmentünk a tákolmányon, melynek korlátját fényesre koptatta a járgányt építők
tenyere.
− Lépjetek a fedélzetre! − vezényelt Böffeg sámán. − Most megmutatom nektek azt a
helyet, ahol addig fogtok élni, míg csak rá nem találunk az új főtáltosra.
És tényleg megmutatta! Méghozzá oly alaposan, hogy most, mikor e sorokat írom, még
mindig sajognak a lábaim a rengeteg gyaloglástól.
Az ajtón belépve friss földszagtól terhes levegő várt minket. A padlót világos
hajódeszkák fedték, a falak öles gerendákból épültek. Meglehetősen nagy teremben
álltunk, melyet bűbájlámpások tucatjai világítottak be. A fejünk fölül és a szemközti
falról hatalmas galéria nyújtózkodott befelé, melyre több helyen is lépcső vezetett fel.
− Ez itt a járgány kellős közepe − magyarázta a sámán. − A középső fedélzeten
vagyunk, tehát alattunk és fölöttünk van még egy-egy emelet. Sőt, ha jobban
meggondolom, lefelé két fedélzet található, de erről majd később. A galériákon
sorakoznak a kabinjaitok. A matrózok majd segítenek szállást választani, de előbb meg
szeretném mutatni nektek az Éjtáltos minden zugát. Induljunk elsőként az orrba.
Méla birkahadként kocogtunk a lelkesen magyarázó Böffeg nyomában. Hamarosan
megpillantottam a két galéria között ágaskodó építményt, mely a padlóból tört elő,
majd eltűnt a plafonban.
− Ez itt az egyik lift − mutatott rá Böffeg a szépen polírozott, csűszóajtós rekeszre. −
Három található belőlük a járgányon, így bárhol vagytok, valamelyiket gyorsan
elérhetitek. Ha jobban megfigyelitek, ezek különleges bűbájjal kezelt szerkezetek.
Nem csupán le és föl, de keresztben is képesek közlekedni. Vagyis, ha a legalsó
fedélzeten, a farnál lévő liftbe léptek, a gombok segítségével akár a legfelső fedélzet
orr-részében is előbukkanhattok.
Gyors fejszámolást végeztem, s arra jutottam, hogy a bűverejű liftek kilenc különböző
helyen képesek fogadni, vagy kitenni utasaikat. Előre utáltam a bennük való
közlekedést. Lidérc létemre biztos, hogy számtalanszor el fogok tévedni a járgányon.
Kétoldalt véget ért a galériák sora. Szemben széles, faragott korlátokkal határolt
lépcső emelkedett egy gömb alakú terem bejáratához.
− Íme, a garabonciások terme! − kiáltott Böffeg.
Miután a gyalulatlan rönkökből épült szobába léptünk, a mindenhova követő
egyenruhások ránk zárták az ajtót.
− Sötétségre van szükség, hogy mindent jól lássatok!
Böffeg sámán kimondott néhány varázsigét, mire a garabonciások gömbtermének falai
sziporkázni kezdtek. Bár érkezésünkkor nem láttunk a szemközti falon semmi
különöset, most kristályablakok ragyogtak fel, melyeken keresztül varázslatos
felhőfoszlányok kavarogtak.
− A fedélzeti garabonciások innen figyelik majd az álomidőt, melyben utazunk −
mondta Böffeg, s tenyerét a középen álló fapultra helyezte. A mahagóni berakásokkal
díszített alkotmány erezetéből rovásjelek ezrei izzottak elő, majd tűntek el ismét. − Aki
valamit is konyít a suhanókhoz, az tudja, hogy ezek a járgányok az álomidőben
száguldanak. Bármelyik álomvilágba ellátogathatunk, de fontos, hogy ne ütközzünk
neki semminek. Ezt biztosítják majd tapasztalt garabonciásaink.
S már mentünk is tovább. A középső fedélzet hátsó részén tökéletesen felszerelt
boszorkány labor, mögötte a vajákosok bűvös füvészkertje kapott helyet. Az utóbbi
persze nem volt nagyobb, mint egy családi ház nappalija, de termőfölddel takart
padlójának minden talpalatnyi helyén más-más gyógynövényt lehetett előbájolni a
talajból. A rönkfalakon ezernyi faládika sorakozott a polcokon, melyeket − ütközés
esetére − kötőbűbáj rögzített egymáshoz. A következő két helyiség ismét galérián
kapott helyet, melyeket lépcsőn, valamint varázsigével működő emelőn lehetett
megközelíteni. Bennük ágyak sorakoztak, frissen vetve, hófehéren és illatosan. Nem
volt nehéz rájönni, hogy a gyengélkedőben járunk.
A középső fedélzet hátsó részét hatalmas raktár zárta le. Szerencsére azt nem jártuk be,
mert különben még mindig a plafonig érő polcrendszerek és bálák között mászkálnánk.
Miközben Böffeg a leghátsó lifthez terelt bennünket, tovább beszélt.
− Most megtapasztalhatjátok, milyen nagyszerű ez a szerkezet. A technomágia
ötvözete, amit ugyan sok révülő megvetéssel illet, de a hasznossága kétségtelen.
− Miként az is, hogy én a lépcsőn megyek! − jelentette ki ellentmondást nem tűrő
hangon Rosszfű Róna.
A banya bőrszandálját csattogtatva megkerülte a lift kaszniját, s már el is indult a
keskeny fedélzeti lépcsőház csúszásgátló bűbájjal kezelt fokain. A társaságunk több
tagja bizonytalankodva megtorpant. Böffegre, majd a lépcsőházra pislogtunk. Végül
Agmánd fia, Ursuru, Kísértő Csorna, Ezüstujjú Balajtár és jó magam szintén
megkerültük a halkan, türelmetlenül zümmögő kasznit, és nekivágtunk a lépcsőknek.
Hátra pillantva láttam, hogy Tündefi Irnek és Botlik Zsófi belépnek a liftbe.
− Hiába, a fiatalság merész és nyíltszívű! − kiáltotta a sámán, de azért az arcán
látszott, hogy a mi húzódozásunk szíven ütötte.
A legfelső fedélzetre érve Böffeg először a járgány hátsó részében található kapitányi
étkezőt mutatta meg. Csinos, gazdagon berendezett helyiség volt, annyi biztos. A
faragott kandallóban vígan ropogott az Élő Tűz, a falakat egészen beborították a híres
révülők nagy tetteit megörökítő drapériák, s a középen terpeszkedő, hosszú asztal
roskadozott az ezüst étkészlet csillogó darabjaitól. Talpunk hangtalan süppedt a
vaskos szőnyegbe, s még ámuló sóhajaink is édes muzsikának tűntek ebben a
mesekuckóban. Hátul, jobbra és balra a kandallótól egy-egy öblös fotel állt, közöttük
apró dohányzóasztalkán vaskos szivarok, és karcsú pipákat sorakoztató állvány
várakozott. Feltűnt, hogy a kandalló peremét, valamint a fakazettákkal berakott plafont
az éberek vitorlás hajóinak egy-egy jellegzetes kellékéről mintázták. A domborművek
között hajókormányt, evezőt, félmeztelen nőt ábrázoló orrdíszt és horgonyt véltem
felismerni.
Nem volt időnk mindent alaposan megszemlélni, mivel a sámán máris tovább
noszogatott minket. Ezen a fedélzeten kapott helyet a kapitány kabinja is (bár oda nem
nézhettünk be, de az étkező fölött volt az ajtaja), valamint a könyvtár, a térkép- és
pentagram-szoba. Az utóbbiban lehet majdan a komolyabb varázslatokat, idézéseket
végrehajtani. Mögötte a nagy tanácsterem következett, mely épp csak egy kevéssel volt
dísztelenebb, mint a kapitányi étkező. Innen csigalépcső vezetett még feljebb, az
obszervatóriumba, mely közvetlenül a járgány „bakja" mellett kapott helyet.
A „bak" valójában hamis név volt. Természetesen nem a szekerek, lovas kocsik
kényelmetlen ülését idézte, inkább az éberek hatalmas hajóinak „hídjához" hasonlított.
A bűbájjal áttetszővé tett falakon túl tökéletesen látszott a sziklabarlang, melynek
talaján apró hangyákként rohangáltak a varázstudók, akik bizonyára az utolsó
simításokat végezték az út előtt. Három, a padlóhoz rögzített, kényelmetlennek tűnő,
recsegő fából tákolt forgószék állt a „bak" közepén, előttük pult. Az ébenfából faragott
emelvényen rovásjelek sziporkáztak, cseréltek időnként helyet, vagy hunytak ki.
Kétoldalt, a falakat szintén bűvigék derengő formái színezték, melyeket a velük
foglalatoskodó, egyenruhás révülők idéztek meg, vagy töröltek el.
A középső széken magas, ezüstösen ősz hajú, széles hátú férfi ült. Mikor beléptünk,
csontos ujjaival megérintett, s ezzel felragyogtatott, máshol pedig elhalványított
néhány varázs jelet, majd felénk fordult.
− Bemutatom nektek azt a férfit, aki a következő holdfordulók idején irányítani fogja
a z Éjtáltost, s ezáltal a mi sorsunkat is − szólt Böffeg. A férfi, aki a lehető
legegyszerűbb táltosruhát viselte, a tiszteletünkre felállt, s két kezét maga előtt
összefűzve, kissé meghajolt. Az arca szilárd nyugalmat, komolyságot tükrözött. Nem
hordott szakállat, de az állán meghagyott egy kusza, ősz bolyhot, s ettől valahogy
kevésbé szigorú lett a fickó kinézete.
− Köszöntöm önöket az álomsuhanó fedélzetén. A nevem Hullámtörő Horka. A
Sámánok Jurtájának tagja vagyok, s mint az öltözékemből sejthetik, avatott táltos.
Csapatunk idétlen, bár udvariasnak szánt mordulásokkal viszonozta a kapitány röpke
beszédét. Ezután Böffeg megkérte Horkát, hogy magyarázza el nekünk, miként fogja
vezetni az Éjtáltost. Ő pedig elmagyarázta, de meg kell valljam, hogy a bonyolult
szakvarázslatdumából nem sokat értettem. Egyedül az fogott meg, mikor visszaült a
középső székbe, s néhány halk bűvigével kéken ragyogó gyeplőket igézett elő az
ébenfa pultból. Erős kezeivel megmarkolta a vaskos szíjakat, majd nagyon finoman
jobbra húzta az egyiket, míg lazán hagyta a másikat. A sziklacsarnokban lebegő
Éjtáltos megremegett, s lassú, émelyítő fordulatba kezdett. Szerencsére a bemutató itt
félbe maradt, de én azóta is attól rettegek, mi lesz velem, ha ez a böhöm tákolmány
álomviharokon vág át.
Végül az alsó fedélzetet vettük szemügyre, de ebből már szinte semmire sem
emlékszem. A legénységi szállások szerény kuckói, az elülső raktár, valamint a
szellemcsapdákkal dúsan kirakott terem (vajon miért van rá szükség?) csupán
homályos képekként maradt a fejemben. Az egész csapat kimerült, megéhezett, s alig
várta, hogy leülhessen valahova. Reméltük, hogy a kapitányi étkezőben kapunk majd
néhány falatot, de Böffeg végül kiterelt minket a járgányból, s egyszerűen szélnek
eresztett bennünket.
− Délután fontos megbeszélést tartunk − közölte. − Ne késsetek, mert súlyos döntést
kell hoznunk!

***

2005. március 28. Csakhogy azt a bizonyos döntést még négy nappal később sem
voltunk képesek meghozni.
− Az teljességgel lehetetlen, hogy közhírré tegyük utunk célját! − bömbölte Böffeg
sámán, immár tán' ezredszer, öklével verve a tanácsterem asztalát. − Ha bejelentjük,
amit számos holdforduló óta titkolunk, a révülők világában kitör a pánik. Már így is
érezhető a Világfán, hogy a varázs tudók elbizonytalanodtak. Egyre több a határsértő, a
csempész, nem is beszélve az éberekről, akikbe folyton belebotlunk.
A körben ülők közül néhányan bólogattak, mások arra készültek, hogy felsorolják
ellenérveiket.
− Böffegnek igaza van, ezt végre meg kell értenetek − szólt Balajtár a maga csendes,
rideg hangján. Kijelentését a vele szemközt ülőknek szánta, de nem nézett rájuk. Az
utóbbi napokban lassanként két pártra szakadt a táltoskeresők csapata. Az asztal bal
oldalán Hódfarok néne, Agmánd fia, Ursuru, Tündefi Irnek és Büvellő foglaltak helyet.
Velük szemben, az álomvarázsló mellett Kísértő Csorna, Rosszfű Róna és Hullámtörő
Horka ült. Az Éjtáltos kapitánya immár teljes jogú tagja lett azoknak, akik az
expedícióval kapcsolatos dolgokban döntöttek. Az ülésrend pedig azt is elárulta, hogy
Hódfarok néne mellett a nyílt bejelentés hívei, míg velük szemben a további
titkolózást kívánók foglaltak helyet.
Hogy én melyik csapathoz húztam? Böffeggel szemközt, az asztal végén maradtam,
ezzel jelezve, hogy bizonytalan vagyok.
− Ami azt illeti, a nyelvpecsét-bűbáj mindenképpen megakadályozza, hogy
kihirdessük a teljes igazságot − vetette fel Horka táltoskapitány. − Engem és a
legénységemet Böffeg már bevont Torda átka alá. Így jól tudom, hogy a révülők
tömegei előtt beszélni lehetetlen a titokról.
− A varázstudóknak joguk van értesülni arról, hogy útra kel az Éjtáltos − Hódfarok
néne tekintete szikrázott a haragtól. − A bejelentőnek nem kell kimondania, hogy az új
főtáltos neve még számunkra is ismeretlen. Én csak azt akarom, hogy hozzuk
nyilvánosságra: a küldöttségünk elindul érte. Ettől még nem kel életre a nyelvpecsét-
bűbáj.
− A szabad révülőknek tudniuk kell az igazságról! − erősködött Ursuru is.
− Még, hogy szabad révülők! − böffentett megvetően Csorna. − Látszik, hogy bamba
birkanyájnál nem többek, hisz a főtáltos nélkül pánikba esnek. Kell nekik a vezér, a
korbács, a parancsszó, különben...
− Elég! − dörrent Böffeg sámán hangja. A vén varázstudónak akkor sem tetszett ez a
beszéd, ha Csorna történetesen az ő oldalán is állt. − Te mit gondolsz minderről,
Monyákos?
− Mielőtt felelnék, nekem is volna egy kérdésem − mondtam. − Mi lett a sorsa annak a
kék köpönyeges személynek, akit magam csíptem fülön a Peremerdőben?
Böffeg néhány szemhunyásig értetlenül bámult rám, majd végre megértette, kiről
beszélek.
− Ja, hogy az a személy! − bólintott hatalmasat. − Bezártuk a Révülők Kriptájának
egyik cellájába, s mikor akadt némi időm, kihallgattam. Az a fura fickó eleinte
egyetlen szót sem volt hajlandó kinyögni. Tűhegyes fogait vicsorgatta ránk, összetörte
a cella berendezését, és megsebesített két őrt. Annyi azonban kiderült, hogy
valamelyik Ébredés Ajtaján érkezett, de nem árulta el, melyik álomvilág szülötte,
bár... Folyton valami várlabirintusról gagyogott, ami a Valóságban található. Ebből
úgy sejtjük, hogy a rémálomtündérek közé tartozhat.
− Arról sem beszélt, hogy miért akart kihallgatni minket? − kérdeztem töprengve.
− Úgy vélem, egyszerű kíváncsiság hajtotta − Böffeg kezdett türelmetlenné válni. − Azt
vicsorogta, hogy ő csupán a rettentő vihar előszele. Meg azt, hogy a hétfejű sárkány
bele fog dögleni abba, ha a tündérharsonák világgá zengik az igazságot.
− Hétfejű sárkány − morogtam magam elé. − Tündérharsonák. Ez nagyon érdekes.
− Ostoba hablaty az egész − legyintett Böffeg, s a jobbján ülők egyetértőn morogtak. −
Miután nem mentem vele semmire, egyszerűen szélnek eresztettem a szerencsétlen
bolondot. Elvégre semmilyen főbenjáró bűnt nem követett el, ráadásul rettenetesen
nézett ki azzal a hanyagul összefércelt ábrázatával.
Hogy ki a bolond,, arról vitatkozhattam volna. Nem akartam azonban újra felszítani a
vitát, ezért végre elszántam magam, hogy válaszoljak Böffeg sámán eredeti kérdésére.
− Nyilvánosságra kell hozni a titok kapcsán annyit, amennyit csak a nyelvpecsét-bűbáj
megenged − Hódfarok néne követői széles mosollyal, Rosszfű Rónáék viszont dühös
fintorgással jutalmaztak. − A kék köpönyeges nincs egyedül. Az Álomfelügyelet
ügynökei jelentették, hogy a Gyémánt Jurta körüli sátorvárosban három holdforduló
óta számos idegen álomlény és révülő kószál. Némelyikük ismeretlen álomvilágokból
jött. Mások viszont rég nyilvántartott csavargók, léhűtők és kisebb bűnökért korábban
már elítélt, zavaros fejű vagányok. Meggyőződésem, hogy feladatuk van.
− Feladatuk? − csattant fel Böffeg. − Ugyan miféle? És kitől kapták?
− Ezt nem tudom − sóhajtottam. − De ha meg akarjuk előzni, hogy végképp elveszítsük
a révülők bizalmát, akkor a lehető legtöbbet el kell árulnunk a valódi válságról. Ha a
távozásunk után ezek a sündörgők terítik ki a mi lapjainkat, a hétfejű sárkány, vagyis a
Hetek tényleg bajba kerülnek.
Csend ült a szobára. Néztem a töprengő, feszült arcokat, s immár tisztában voltam
vele, hogy megnyertem a csatát.
2005. március 30. A Hírsugalló Álmok kiküldött álomfejtője, Vajákos Piri
jelenti: ma hajnalban a Hét Sárkányőr a Gyémánt Jurta elé bájolt emelvényről
bejelentette, hogy hamarosan különleges csapat indul veszélyes révülésre. Az
expedíciót Böffeg sámán személyesen vezeti. Céljuk, hogy Kende táltos utódját, az
új főtáltost a Világfa csúcsára, a Gyémánt Jurtába hozzák, hogy ott a legfőbb
révülő posztjára avassák. A csapat névsorát nem hozták nyilvánosságra, de azt
elárulták, hogy különleges álomjárón kelnek útra, melynek neve: Éjtáltos. Ezek után
a Hetek egyetlen kérdésre sem voltak hajlandóak válaszolni, szó nélkül
visszavonultak a Gyémánt Jurtába. Szomorú, hogy a bejelentést hallgató több ezres
tömegben felbukkant néhány hangadó, kék köpönyeges álomlény, akik addig
bujtogatták a csalódott révülőket, míg kisebb zavargások törtek ki. Az
Álomfelügyelet ügynökei, s a józan varázstudók rendet teremtettek, de addigra
sajnos a Hősök Mulató Mezeje gondnokságának jurtája leégett, s néhány más sátor
is megrongálódott A Hetek ideiglenesen kitiltottak mindenkit a Gyémánt Jurta
álomvilágáról, aki nem rendelkezik legalább ötös bűverejű kéregkartyával

***

2005. április 2. Botlik Zsófi fogai halkan összekoccantak a hajnali hidegben.

Szinte mindenki más is fázott a sziklacsarnokban, kivéve talán Kísértő Csornát és a
fekete bundájába burkolózó Rosszfű Rónát. A bejárattól jobbra sorakoztunk fel, ahogy
a csoportunkat kísérő Hódfarok néne kérte.

− Ideje útra kelnünk − mondta rekedten Böffeg sámán, aki már várt ránk.

A csarnok közepén lebegő Éjtáltos mellett gondosan megrajzolt varázskör sötétlett

a talajon. Benne három garabonciás állt, egymásnak vetett háttal, égnek tárt karokkal.
A bűvös éneket monoton hangon gajdolták, bár még csak halkan, mintha felkészülni, s
nem varázsolni akarnának.

− Figyeljetek, kezdődik! − szólt suttogó izgalommal Böffeg sámán.

A garabonciások, mintha eddig csupán gyakoroltak volna, hirtelen magas tónusban,

már-már fülsértően kezdtek énekelni. Közben meg is mozdultak, különös, toporgó
táncba fogva, hátukat továbbra is egymásnak vetve. Máskor talán nevetségesen hatott
volna ez a fura „tojózás", de a varázsdal ereje láthatatlan hullámként terjedt szét,
megborzolva a hajunkat. Ettől maga a kacagtató mozgás is komollyá, sőt ijesztővé vált.
Láttam, hogy az Éjtáltos kitárt ajtajában megjelenik néhány egyenruhás matróz.
Egyetlen pillantást vetettek a garabonciásokra, majd tekintetüket felfelé irányították.
Böffeg és Hódfarok is ugyanezt tette, hát mi is követtük a példájukat.
A varázsdal halványzöld hullámokban ostromolta a sziklacsarnok mennyezetét.
Idelenn ebből semmi nem látszott, de az Éjtáltos fölött eltorzultak a kövek szilárd
rajzolatai, s kifelé terjedő, egyre erősödő hullámverésben „tágultak". Távolodtak a
középponttól, majd hirtelen meghasadtak. Néhány tucat kavics záporozott a járgányra,
szaporán kopogva a sűrű gallyszöveten. A matrózok hátrébb húzódtak a tárt ajtótól, bár
nem fenyegette őket veszély. A barlangcsarnok plafonján keletkezett rés először nem
lehetett nagyobb, mint egy sámándob, de a garabonciások hangnemet váltottak, így a
nyílás gyorsabban tágult.
Büvellő halk, ámuló sóhaja jelezte, mikor a lány meglátta a halványkék égboltot.
Néhány erős fényű csillag még tartotta magát, dacolva a Peremerdő mögül előbukkanó
Szemes Úr ragyogásával. Felhők nem látszottak, de a csarnokon keletkezett résen
könnyű, hajnali párák gomolyogtak be, s csapódtak ki a sziklákon, finom esőként
permetezve.
− Valaha itt élt a Sárkány, ebben a barlangban − szólalt meg Böffeg sámán. Senki
nem fordult felé, mindenki az egyre gyorsabb ütemben félrehúzódó, hangosan ropogó
sziklák útját figyelte. − Rég volt ez, mikor még álmok sem születtek a Gyémánt
Jurtáról. Égi Atyácska széke állt csupán a mezőn, s körötte a gyermekei játszottak.
Az egyik garabonciás kezdett kimerülni, így a hangja egyetlen pillanatra eltért a
többiekétől. A plafon szélén roppant, dörrent, majd levált egy hatalmas sziklatömb, és
süvöltve zuhant a föld felé. Böffeg sámán arcán harag lobbant. Villámgyorsan előkapta
bűbájostorát, cserdített és kiáltott.

− Porladj!

Az erős rontó varázslat félúton találta telibe a sziklát, ami nyomban finom
morzsalékká mállott. Mire elérte a talajt, már csupán viszketést okozó kőpor szitált
ránk. A garabonciás nem zökkent ki többé a dal ritmusából, de láttam, hogy ég felé
nyújtott keze idegesen remeg.
− Ahogy mondtam, a Sárkány egykor ebben a barlangban lakott − beszélt tovább
Böffeg sámán. − A bőre alatt bizsergő bűbájos erő elegendő volt hozzá, hogy a puszta
gondolatával félreparancsolja útjából a sziklákat, ha távozni, vagy érkezni akart.
Azután Égi Atyácska a révülőknek adta ezt az álomvilágot, s mi megépítettük a
Gyémánt Jurtát. A Sárkányt máshova költöztettük, mert túl nagy volt számára a
nyüzsgés, amit a felszínen okoztunk. Nekünk pedig döntenünk kellett, hogy mit
kezdjünk a barlanggal. Sokáig álomraktárként használtuk. Itt halmoztuk fel a
készleteket, amik a Révülők Kriptája és a Gyémánt Jurta ellátásához kellettek, de
mikor elhatároztuk, hogy megépítjük az Éjtáltost, a csarnok végre dicsőséges
múltjához méltó feladatot kapott.
Nem tudom, rajtam kívül figyelt-e még valaki a sámán szavaira. A megnyíló
barlangtető annyira lenyűgöző látványt nyújtott, hogy mikor Böffeg elindult a járgány
felé, Hódfaroknak külön-külön lökdösnie kellett minket, noszogatva a sámán
követésére.
− Beszállás, barátaim! − szólt Böffeg sámán. − Vár minket az álomidő óceánja, s a
barlangot sem ildomos nyitva tartani. Túl sok errefelé a kíváncsiskodó szem
mostanában.
Felsorjáztunk a lépcsőn. Volt közöttünk, aki igyekezett eljátszani, hogy a
garabonciások bűbája nem nyűgözte le, de ez egyedül talán Csornára volt igaz. Az őst
eddig is jobban érdekelte az Éjtáltos, ahogy Balajtárt is, aki egész botorkálásunk alatt
felfelé fordította sápadt arcát.
Hódfarok néne a guruló lépcső aljánál maradt, s bűbájostorával távolabb
gördítette a tákolmányt. A matrózok nekifeszültek a vastag ajtónak, s nyögve, morogva
bezárták azt. Zsófi és Irnek az utolsó pillanatig integettek a vajákos asszonynak, s ő
visszamosolygott rájuk.
Mire elfordultam a helyére csusszanó bejárattól, már Böffeg is magunkra hagyott.
Valahol az Éjtáltos távoli, titokzatos ülepében, ahova eddig még nem nézhettünk be,
hátborzongató, sóhajokhoz hasonló hang kelt életre. A hatalmas álomjáró megremegett,
a padló billegni kezdett a talpunk alatt, majd olyan érzés kerített hatalmába, mintha a
gyomrom a fenekemen szeretne kipottyanni.

Elindultunk hát.
 X.

Tűzvész Csartadoroson
2005. március 25. Fázom, éhes vagyok, és máskor oly kecses betűim most
leginkább sorba rendezett jégkockákra emlékeztetnek. A tabuárus bódéjának hátsó
fertálya, ahova éjszakára behúzódtam, bűzlött a vásárlók félelemtől ragacsos
kezenyomától. Ahogy Csartadoros piaccsarnokának utcáin kiszámíthatatlanul kóborolt
a szél, úgy csörögtek-zörögtek a falra akasztható, vagy íróasztalra támasztható falapok.
Csupa bűverejű tabu. Napközben volt alkalmam figyelni, amint halottsápadt, remegő
ajkú, rettegve motyogó éberek álomlelkei, máskor meg hasonló kinézetű révülők álltak
meg a pultnál. A tabuárus megértően hajolt közel hozzájuk, hogy a fülébe rebeghessék
a kívánságukat.
− Elhagytam a megkezdett szendvicsemet! − nyögte például egy tizenéves, pufók
kölyök. − Most mi lesz velem?
A tabuárus értőn biccentett, majd oda sem nézve, a pult alá halmozott falapok közé
kotort. A cirkalmas betűket önmagán hordozó tárgy hangosan csattant, amint azt a
vásárló elé dobta.
− „Megkezdett ételt soha el ne hagyj, másokhoz elérhető közelségbe ne tedd, mert azt
ellened gerjesztett varázslatra használhatják!" − olvasta fel sima, hátborzongató
hangon a tabuárus. A gyerek, ha ez egyáltalán lehetséges, még fehérebbé vált.
− Se... Semmit nem tehetek?
− Ha megbotlottál, kalimpálj a két kezeddel: szerencsés esetben én ott leszek, elkaplak
és megmenekülsz − sutyorogta a tabuárus. − Ez a tábla figyelmeztet a tabura, amit be
kell tartanod.
− Csakhogy én már megszegtem ezt a tabut!
− A tábla időkibővítő-bűbájjal van kezelve − a tabuárus magabiztos mosollyal tolta
közelebb a pulton heverő tárgyat remélt vásárlójához. A fiú félelemtől vizenyős
szemében értő remény lobbant. Remegő ujjakkal kapott a tábla felé, de a tabuárus nála
sebesebben rántotta azt vissza.
− Két szusszanat lesz az ára!
− Kettő? − rökönyödött a legény. − Jártam már nálad, vásároltam tőled. Akkor csak
egy szusszanatot kértél, de majdnem belepusztultam. A behajtód, aki megjelent az
álmomban, épp azt az ejtőernyőt vitte el, amelyikkel kiugorhattam volna a lángoló
repülőgépből.
− Megmenekültél! − figyelmeztette immár ráncolt homlokkal a tabuárus.
− Csak, mert az utolsó pillanatban sikerült madárrá álmodnom magam! − háborgott a
kölyök. Elképzeltem, miféle szárnyassá változhatott kerek pocakjával; a kuncogásom
majdnem leleplezett. A babonák kereskedőjét azonban nem lehetett ilyen könnyen
lebeszélni a busás bevételről.
− Akkor hát reménykedj benne, hogy az elveszített szendvicsedet senki nem találta meg
− vont vállat, s már-már a helyére süllyesztette a táblácskát.
− Várj! − sikkantott a gyerek. − Megveszem! Egyetlen nyugodt percem se maradna, ha
folyton attól kéne rettegnem, hogy a szendvicsemen keresztül rontást küldhet rám
valaki.
− Okos! − vigyorodott el a tabuárus. Máris csomagolta a táblát, amit a srác majd
valószínűleg az ágya fölé fog akasztani, a többi rontáselhárító kacat közé.
Szóval így ment ez ebben a bodegában. A babonás emberek − nem is hinnétek, mennyi
van belőlük! − úgy vették a falapokat, mint lusta bolhák a vérkonzervet. Abban nem
kételkedtem, hogy a tabutáblákat valóban időkibővítő-bűbájjal kezelték, mivel láttam a
lidércet, aki a bodega hátsó traktusában, nagy halom fűrészáru takarásában bütykölte a
friss készletet. A szerencsétlen pörzsujjú fickó bokáján bűbájbilincs csörgött, s ő
bánatos képpel égette a cikornyás betűket a fába. Minden egyes tabutábla szövegét ő
találta ki, némi rágódás és magában való motyorászás közben. Gyakorlatilag
bármilyen ostoba tabut felróhatott a falapokra: végül mindegyikre akadt vevő.
Mikor aztán elkészült vagy húsz darab, a lidérc előkotort a forgácsok alól egy ütött-
kopott bűbájostort, melynek minden csomójából eresztett a bűverő. Gyorsan távolabb
húzódtam, mert ilyen ramaty állapotban lévő varázsfegyvert használni kész
öngyilkosság és közveszély. A lidérc elmotyogta az időkibővítóbűbáj igéjét, majd
suhintott. Maga volt a csoda, hogy nem robbant a képébe az egész árukészlet. A
varázslat sikerült, az új falapok eladásra készen besuvadtak a pult alatti rekeszekbe.
Ez volt tehát az én új búvóhelyem. A tabuárus naplementekor bezárta a bódét és
elégedetten elvonult a külső városrészben bérelt lakásába. A fogoly lidérc viszont
maradt, s mivel én sem tudtam jobb éjszakai szállást, úgy döntöttem, hogy szóba
elegyedek vele.
− Tiszteletem, én...
Eddig jutottam, mikor az áporodott levegőben libbenő alakomat majdnem
átlyukasztotta egy hervatag gombostű-átok. A zavarosan zúgó-zizzenő bűbájostor
köpködött még néhányat a lidérc mancsában, majd kornyadtan elhallgatott.
− Még legalább kettő tűnek kellett volna vobbannia! − nyafogott a borzas pörzsujjú. −
Vepesszen meg tégedet a vadai vosseb!
Ámulva hallgattam a lidérc kényeskedő raccsolását, melyről nyomban meg lehetett
állapítani, hogy nem igazi, csak megjátssza a beszédhibát. Éberekről már hallottam,
hogy történelmük során többször is úgy vélték: az „r" betűk „v"re cserélése előkelő
módi. Álomlényeknél azonban ezzel még nem találkoztam.
− Próbáljuk meg újra az udvarias bemutatkozást − szólaltam meg a bodega vaskos
tartógerendája mögött. − A nevem Csallókapui Zürmögő Tanarilla, a pilleszárnyúak
tündércsaládjából,
− Hogy oda ne vottyantsak! − röhögött a lidérc, meglengetve pipaszár lábait. A
bűbájbilincsek bántóan csörögtek a bokáján. − Na jó' van, akkov adjuk meg neki a
módját. Az én nevem Csavtadovosi Véti Gevgő.
Megfeledkezve a biztonságról, előröppentem a gerenda mögül.
− Hogy mondtad? − kérdeztem. A lidérc elégedetten vigyorgott.
− Oh, igen, mindenki így veagál, mikov bemutatkozom − a lidérc olyan mozdulatot tett,
mint a királyok, mikor kegyesen engedélyezik alattvalójuknak, hogy a jelenlétükben
helyet foglaljon. − Tegyed le a hátsódat, kislány!
Legszívesebben fejfájós álomba ringattam volna a fickót egyetlen, jól irányzott
tündérlövéssel. Viszont nagyon érdekelt, hogyan és miért merészelte elorozni a
sámánfi nevét, ezért − egyelőre − nem bántottam.
− Azt állítod tehát, hogy a neved Réti Gergő?
− Az igazság vagad, mint a méz − bólintott a lidérc. − Magam volnék a híves, Világfa-
jávta vévülő hevceg, tövténetesen vabságban.
− Aha! − mondtam, s óvatosan leereszkedtem a még íratlan falapok halmára. − Akad
azonban itt némi gond, kiskomám! Ugyanis én személyesen ismerem Farkast, aki nincs
is oly messze innen. Három bodegával távolabb, az álomstopposok között fekszik, akik
maguk közé fogadták.
− Vossz vicceid vannak, tündév! − harákolta a lidérc, de a tekintetében nyugtalanságot
láttam. − Mondom, hogy én vagyok Véti Gevgő, másnéven Favkas.
− Rendben, akkor most ide hívom őt − megrezzentettem szitakötő szárnyaimat, mint aki
repülni készül.
− A jó tvéfa még senkinek se nem ávtott! − kiáltotta a pörzsujjú hatalmas zavarban. −
Láthatod, milyen méltatlan helyzetbe kevültem. A vemekbe szabott ívástudományom
okán a tabuávus fogságba ejtett, azóta neki dolgozom. Hát csak megévdemlek némi
szóvakozást nyomovúságomban! Amikov bemutatkozom a legendás sámánfiúcska
nevén, mindenki levegő után kapkod, meg sápadozik a megtiszteltetéstől. Én meg
vöhögök!
− Fura egy elképzeléseid vannak a jó mókáról − vontam meg a vállam. − Rendben,
akkor most hallani akarom az igazi neved, és természetesen a valódi történetedet is!
Virágpenész Macsez − így hívták szerencsétlen flótást eredetileg − a Gyökérszintről
származott, s két esztendeje hagyta ott a vulkán oldalába ásott családi üreget, hogy
szerencsét próbáljon a Világfán. Eredetileg álomstoppal akart közlekedni, de
Csartadoroson marasztalta a már említett tabuárus, akinek nagyon jól jött az égető
forróságot ujjával gerjesztő lidérc. Mivel lopáson érte a kis álomlényt, üzletet ajánlott
neki. Vagy beáll hozzá táblaperzselőnek, vagy átadja őt a Piaccsarnok felügyelőinek,
akik törvényes eljárás után legalább hat évre fogják ítélni, amit a Rémálmok
Birodalmában kell majd letöltenie.
− Túlságosan magas vangú a családom, semhogy szégyenfoltot ejthettem volna a
becsületükön − fintorgott a fogoly − Vivágpenészéket ismevi a fél Gyökévszint, hiszen
mi a pörzsujjú lidévcek legősibb famíliája vagyunk. Így hát önként bűbájbilincsbe
dugtam a lábam, s immáv csak egy esztendő van hátva a büntetésemből.
− Gvatu... Akarom mondani: grrratulálok! − igen ragadós volt ez az „úri kényeskedés".
− Eszedbe sem jutott, hogy inkább megszökj?
− Eszembe, az jutott! − Macsez elkeseredve megbökte vacak bűbájostorával a
bokaláncokat. − Csakhogy a tabuárus a legjobb minőségű bilincseket bájolta a
lábamra.
Kinyújtottam jobb kezem mutatóujját, s fényesen cikkanó tündérlövést küldtem a lidérc
felé. Az felordított rémületében, majd bambán bámulta a földre hulló bűbáj béklyókat.
− Ezt meg miként sikevült végvehajtanod? − sóhajtotta mély tisztelettel, amit alaposan
ki is érdemeltem.
− Tündértrükk, szóra sem érdemes − legyintettem. −Akkor most... Mit művelsz?
Virágpenész Macsez felocsúdott döbbenetéből, majd rögvest visszakattintotta bokáira
a bilincseket.
− Mavadok − jelentette ki, kényelmesen hátradőlve puha rongyokból alakított
ülőhelyén. − Van kajám, jó munkám és az utolsó esztendő lejávtakov megkapom a
bévemet is. Nem fogod elvontani nekem ezt a vernek állást!
Megállapítottam, hogy a lidérci hülyeség teljes mélységeit még mindig nem ismerem.
Mielőtt bármi mást szólhattam volna, Virágpenész kezdett kérdezősködni. Mivel
szükségem volt a nyugodalmas éji szállásra, s ez a bodega megfelelőnek tűnt, hát
beszélgettem vele. Elmondtam neki, hogy Gergővel kora hajnalban érkeztünk
Csartadorosra, s majd' egész nap a trappok állomásán kóboroltunk.
− Egy bizonyos tvappot kevestetek?
− Mondhatjuk úgy is − bólintottam bizonytalankodva. − A sámánfi és én különös
képesség birtokába jutottunk: ha megpillantjuk a trappot, ami a számunkra megfelelő
álomvilágba készül, fényes aurát veszünk észre körülötte. A legutóbb, mikor
Csartadoroson jártunk, láttunk is ilyet. Az tökfőzeléket szállított egy álomvilágba.
− Aha! − a lidérc úgy billegtette torzonborz fejét, mint aki tökfőzelékügyben
szaktekintélynek számít. − Ezek szerint ma nem leltetek olyan tvappot, amelyik
ugyanoda indult?
− Az a különös, hogy nem is egy ilyet találtunk − sóhajtottam. − Csakhogy az a fénylő
jelenés egyik körül sem jelent meg. Azután a sámánfi elővette a térképet...
− Tévképe is van neki! − kapott a szón Macsez, mintha valami különösen fontosat
hallott volna. − Folytassad csak, beszélj tovább!
− Az a tökfőzelékes hely a térképről is kitörlődött, pedig legutóbb még rajta volt.
− Vavázstévkép az, amivől itt beszélünk? − fontoskodott Virágpenész úr. − Mevt ha
vavázstévkép, akkov lakik benne tevemtmény. Őt kellene kévdőve vonni.
− Ez nem ilyen egyszerű − hatalmas ásítás tört rám. − Megengeded, hogy itt aludjak? A
sámánfit maguk közé fogadták az álomstopposok, miután megosztotta velük az útra
hozott elemózsiáját. Engem viszont biztos nem látnának szívesen.
Eszem ágában sem volt kikotyogni a lidércnek, hogy valójában rejtve lopakodom az én
Gergőm után.
− Ilyenek ezek a vévülők − Virágpenész Macsez olyan képet vágott, mint aki meztéláb
belelépett. − Aludjál csak nyugodtan. Hajnalban, mielőtt a munkaadóm nyit, majd
felébvesztelek.
Így kerültem tehát a tabuárus bodegájába, s most gyorsan leteszem a pennát, mert
rögvest elájulok a fáradtságtól.

***

2005. április 3. − Mélyen a szemébe nézel, ártatlan képet vágsz, és nem szólsz
egyetlen mukkot sem! − osztotta az észt Mócsingfül.
− Egetbontó ostobaság! − jött ki Krahácsból a fuldokló vélemény − Megragadod a
kabátját, s túlordítva a többieket, közlöd vele, hogy a kerekek alá veted magad, ha nem
vesz föl.
− A hupilila angyalokban bízz, fiacskám! − tette hozzá eszelős tekintettel a maga
biztos trappfuvar-fogó módszerét Dilajla néni a többiekéhez. − A hupililák soha nem
csalnak meg!
Így ment ez már több, mint egy hete. Farkasnak igen nagy szerencséje volt, hogy
Csartadoroson érte Mócsingfület és társait, mikor másodszor tért vissza a
Törzsszintre. Az álomstopposok még mindig arra a sofőrre vártak, aki hajlandó elvinni
őket bárhová.
− A baj csupán annyi, hogy én nem szállok fel akármelyik trappra − mondta a
tanácsokat osztogatóknak Gergő.
− Na persze! Csakis arra, amelyik... − Krahács szavai gyomrot forgató szörcsögésbe
fulladtak, de amint leküzdötte a rohamot, máris folytatta: − Csakis arra, amelyik
hajlandó a redvás fenekedet felengedni a trapp kabinjába.
− Félreértettél − tiltakozott a sámánfi. Tovább magyarázkodni azonban nem volt
kedve, s nem is látta értelmét. Immár éppen úgy szédelgett az éhségtől, mint általában
a trappstopposok. Sőt, sikerült hozzájuk koszosodnia, rongyosodnia. A ruhája itt-ott
elszakadt a bodegák, pultok között való bujkálástól. Különösen akkor volt kitéve
veszélynek az öltözék, és maga Gergő is, mikor az árusok megkergették, miután
elemelt egy-egy fűszeres fánkot, vagy más elemózsiát.
− Nem mehet ez így tovább − jelentette ki magabiztosan Mócsingfül. − Érzem, hogy
holnap befut az én trappom!
A garabonciás fiú mindig vidám és optimista lélek volt. Nem szegte kedvét az éhezés,
sem a hideg, ami pedig alaposan rájuk köszöntött, mivel harmadik napja zuhogott az
eső. A piaccsarnok forgalma jelentősen csökkent. Egyik révülő sem volt olyan bolond,
hogy a borongós ég alatt tocsogjon. Egyedül az éberek álomlelkei bukkantak fel
ugyanolyan sűrűn, mint korábban. Hiába, ők nem képesek irányítani az álmaikat.
Én továbbra is a tabuárus bodegájában töltöttem az éjszakákat − természetesen a
tabuárus tudta nélkül. Virágpenész Macsez egész kellemes hálótársnak mutatkozott,
mivel mindig jó kedvre tudott deríteni. Pedig lassan semmi okom nem maradt, hogy
nevessek. Ne gondolja senki, hogy álcázva könnyebb kaját lopni! Ezek a fránya révülő
kereskedők a legveszettebb furmányoktól sem riadnak vissza, hogy megvédjék a
készleteiket. Látszólag a varázsgyümölcsök ládákban heverő halmait semmi nem védi,
bárki könnyedén felkaphat egy-egy para-paradicsomot, vagy kurtító körtét (rendben, a
mellékhatásaik kicsit kellemetlenek, de legalább laktatóak!). Csakhogy mikor
megpróbálkoztam elcsenni belőlük néhányat, kiderült, hogy minden harmadiknegyedik
gyümölcsöt visító lopásrontással kezeltek. Négy napja történt utoljára, hogy felkaptam
egy szép, sárga nánabot (ez a banán bűbájos mása, csak épp ellenkezőleg görbül),
mire olyan üvöltés hasított a fülembe, amitől majdnem az eszméletemet veszítettem.
Gergő sem járt jobban az árusokkal, pedig Mócsingfül tényleg igyekezett mindenre
kiokítani a sámánfit.
− A farkasoddal kereshetnél némi pénzt − javasolta végső elkeseredésében a tapasztalt
álomstoppos. − A város szélén, némelyik üres trappgarázsban éjjelente totemviadalt
rendeznek. Toportyán erős, egészséges. Biztosan megnyerne néhány meccset.
− Biztos, hogy jól értelek? − bámult megütközve Gergő a barátjára. − Tudtommal a
totemviadalok tiltottak!
− Éppen azért lehet sok pénzt nyerni velük − mondta Mócsingfül. − Cseppet sem
vagyok híve a dolognak, mert rettenetesen ocsmány szórakozás. A gyomrom korgása
viszont hangosabb, mint a tiltakozásom.
− Akkor az én gyomrom még nem elég hangos − a sámánfi féltőn átölelte Toportyán
vastag nyakát.
− Sebaj − vont vállat Mócsingfül. − Az idő majd feltekeri a hangerejét.
Többé szerencsére nem került szóba ez a förtelmes ötlet. A sámánfinak egyébként is
volt elég gondja, mivel az utazása kétségbeejtő módon indult. Mint korábban már
lejegyeztem, azzal a biztos tudattal érkeztünk Csartadorosra, hogy tudjuk, merre kell
tovább mennünk. A térkép legutóbb megmutatta a tökfőzelékes álomvilágot, s szépen
felragyogott az az érthetetlen fény is a megfelelő trapp körül. A varázs azonban idő
közben elmúlt, a térképről letörlődött a korábban egyértelmű útirány. Gergő mégis
lecövekelt a trappok sávja mellett, épp ott, ahol az induló járgányok várakoztak.
Hallgatózott, figyelt, fülelt, s hamarosan két olyan trappra is rálelt, melyek
tökfőzeléket szállítottak, ugyanabba a világba. Ráadásul az egyik sofőr még oda is
szólt Gergőnek, mondván, hogy ha akarja, elviszi magával.
A fénylő aura azonban sehol!
A sámánfi este keresett egy félreeső, csendes zugot a varázsnyenyerék (ez a
gyűjtőnevük a bűbájjal működő zeneszerszámoknak) pultsorai mögött. Előhívta térképe
teremtményét, s Karto, Grá fia készséggel meg is jelent. Egy hosszú, egyenes
tollsuhintást tartott az ujjai között, s annak hegyes végével igyekezett fogai közül
kipiszkálni valami papírcafatot.
− Mi kéne, ha vóna? − kérdezte hányavetin.
Gergő nem volt mókás kedvében, s ezt a teremtmény is hamar megértette. A helyes
útvonalról azonban nem tudott felvilágosítást adni.
− Így megy ez! − nyekeregte, miközben a jobb fülét próbálta kicibálni a sámánfi ujjai
közül. − Ne szoríjjad már, még leszakaúúú... Annyi a való, hogy a bűvös utak olykor
megváltoznak. Ez történt most is, a magyarázat pedig Kendénél van.
Gergő végül belátta, hogy Karto tényleg nem tud neki segíteni.
− Meg kell várnom a következő ragyogó trappot.
S azóta bizony együtt éhezett, fázott, no meg cikk-cakkban futott a többi
álomstoppossal, ha úgy alakult. A legtöbb baja nem is az árusokkal, sokkal inkább az
Álomszállítmányozási Nagycsarnok hivatásos rendfenntartóival, a piacfelügyelőkkel
akadt. Ezek a feketeezüst egyenruhát, barna köpönyeget viselő, sildes sapkácskát
hordó férfiak és nők árgus szemmel vadásztak mindenkire, aki bármilyen törvényt
sérteni szándékozott. Amikor aztán elcsíptek valakit, félrevonták a bodegák
sikátoraiba, és csöndben megkérdezték tőle: mennyit fizet, ha futni hagyják. Ezt onnan
tudom, mert gyakorta ott folytatták le az „üzletet", ahol épp én rejteztem.
Ha a pórul járt bűnöző meg tudta őket vesztegetni, elfogadták a rájuk tukmált pénzt,
vagy értékesebb holmit. Azután megfenyegették az illetőt, hogy ne lássák többé a
környéken, majd szélnek engedték. Ezt természetesen csak azokkal a révülőkkel tudták
megtenni, akiknek volt miből kielégíteni a piacfelügyelők igényeit. Az olyan csóró
tolvajok viszont, amilyenné az én sámánkám lett, miután tartalékba hozott ruháit ételre
cserélte, mindig a markukban ragadtak. A Gyémánt Jurta rendelkezése szerint a kisebb
bűnök elkövetőit kitiltották Csartadorosról. Ha azonban valami nagyobb disznóságot
követtek el, akkor az Álomszállítmányozási Nagycsarnok saját bírósága ítélkezett
fölöttük − azok a fickók pedig híresek voltak arról, hogy imádták az álomlényeket és a
révülőket a Rémálmok Birodalmába száműzni.
Két nappal ezelőtt aztán mégis javult valamelyest a helyzetünk. Gergő a nagy
trappállomás környékén bóklászott, mivel ott sokkal több járgányt láthatott egyszerre.
A hatalmas síkon folyton érkeztek és távoztak a dörgő gyomrú trappok, melyek
egyenesen a raktárakba hordták, vagy onnan vitték tova az árucikkeket. A barna taláros
varázslók, akik mesterei voltak a tárgyak lebegtetésének, csöpögősre ázva rohangáltak
közöttük, bűbájbotjaikkal hadonászva.
Ekkor történt, hogy az egyik trapp rakománya megbillent. Az olvasztott csokimassza,
amit csepp alakú, ölnyi vastag „buborékokba" csomagoltak, lezúdult a térre. Nem
akarom tudni, a hártya, mely a „buborékok" falát alkotta, miből volt. Az viszont biztos,
hogy melegen tartotta az olvadt csokit, bár nem bizonyult túl tartósnak. Legalább húsz
csokicsepp trottyant szét, vastagon beterítve a varázslókat, a trapp hátulját és a
rakodóbiztos sárga bódéját. Gergő, s valamivel távolabb lebegve én magam, csak
azért maradtunk a közelben, mert a látvány egyszerre volt lenyűgöző és kacagtató. Fél
tucat révülő, amint éktelenül átkozódva próbál kikecmeregni a ragacsos
csokifolyamból! El tudod ezt képzelni?
− Hé, fiatalember, jöjjön csak ide! − az óriásnak is beillő rakodóbiztos rövid
vezénylőpálcájával integetett Gergő felé. A sámánfi előbb megfordult, mert azt hitte,
mögötte áll valaki, akit a férfi szólít. − Nem! Maga, igen! Jöjjön ide!
Gergő ügyesen átugrálta a szertefolyó csokoládét, mely édes, meleg illattal párázott.
Szerencsére az eső már elállt, így Toportyán, akire épp senki nem figyelt, alaposan
belefetyelt az édes masszából. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy a farkasok
megeszik a csokit, de beláttam: az éhség nagy úr − úgyhogy én is leröppentem az egyik
sötétbarna folyócska mellé, s megmártottam benne az ujjamat.
− Úgy gondolom, jól jönne magának néhány álompeták − szólt a rakodóbiztos.
− És egy száraz hely, ahol nyugodtan alhatok − bólintott határozottan Gergő.
− Megállapodhatunk. Ez a rakomány kárba veszett, ráadásul a ragacs beterített három
trappállást is. Maga eltakarítja, s ha jól dolgozik, megtartom mindenes gyereknek.
− Amíg tovább nem állok − szólt Gergő. A rakodóbiztos csodálkozva felhúzta a
szemöldökét, majd a vezénylőpálcát átvéve a bal tenyerébe, a sámánfi felé nyújtotta
jobbját.
− Hátul talál egy zöld kutyaólat − intett a megfelelő irányba a férfi. − Ne féljen,
akkora, hogy akár több szobát is berendezhet benne. Néhány éve egy megtermett,
háromfejű kutyát szállítottunk a nyugati varázsvilágba. Na, azt a dögöt abban
szállásoltuk el, míg nálunk várakozott a trappjára. Magának és a totemének épp jó lesz.
Gergő és Toportyán két napja lakik tehát a valóban száraz, kényelmes és óriási
kutyaólban, aminek még retesszel zárható ajtaja is van. A sámánfi első fizetéséből
megvendégelte álomstoppos társait, majd felajánlotta Mócsingfülnek, hogy jöjjön
hozzá lakni. A nyakigláb legényke el is fogadta azt, de két órával később fuvarra talált,
így inkább odébb állt.
− Valahol a Világfán még biztos összetalálkozunk − köszönt el víg mosollyal Gergőtől.
A sámánfi másnap reggel a bűbájostorával hozzáfogott a csokimaszat eltüntetésének.
Várunk. Mást most nem is tehetnénk. A mi trappunk még mindig nem mutatkozott.

***

2005. április 5. Bajban vagyok. Óriási, hatalmas, gigantobrutál bajban! Most csak
kapkodva írhatok, mert bármelyik pillanatban visszajöhetnek. Négyen vannak. Tegnap
éjjel kaptak el. Nem is értem, hogy történhetett. Én csak röpködtem békésen a
raktárépületek között. Aztán valami fény, lilás, ha jól emlékszem, meg egy ütés balról,
a halántékomon.
Mikor magamhoz tértem, már itt voltam, ezen az ocsmány helyen. A bűz olyan
átható, hogy takarózni lehetne vele. Édeskés, néha marja az orromat, máskor meg
szinte benyúl a torkomon, és megcsavarja a belső részeimet. Ilyen szagot még soha
nem éreztem. Azt viszont már tudom, hogy mitől van.
Ez a négy fickó ugyanis a csartadorosi szeméttelep egyik égbe szökő hegyének
mélyén lakik!
Pontosabban: a lakókocsijukat ásták be a rothadástól meleg förtelmesség alá.
Hosszúkás járgány, négy helyiség található benne. Hármat már láttam, de a negyediket
− a vezetőfülkét − erős bűbájjal zárják, ahányszor csak magamra hagynak. Mert
szerencsére nagyon keveset tartózkodnak itthon. Lopni járnak, ez biztos. És tessék,
most engem is elloptak.
− Micsoda fogás! − nyekegte a karikalábú.
− Szőkeség, adjál már egy puszedlit a képes felemre! − így nyafogott a pörsenéses
pofájú.
− Oszt mér' van e' ruhába'? A tündérek soha nem parádéznak ruhába'! Ez mé? −
fintorgott a retkes nyakú.
− Hagyjátok lógva! − förmedt rájuk végül a vezérük, aki alig méteres alakját
patkányszőrbe csavarta, nyakában pedig „láncként" felfűzve cigarettacsikkek fityegtek.
− Azért tartottuk meg, mert nincs időnk a házimunkára.
Mikor megértettem, mit szándékoznak tenni velem − a főnök mosogatásról, főzésről,
takarításról, meg hasonló borzalmakról hablatyolt! hajszál híján elveszítettem az
eszméletemet.
− Nemes tündércsalád leánya vagyok! − visítottam rájuk. − A körmöm... A kezem
bőre... A selymes hajam beszívja ezt a rettenetes bűzt. Azonnal engedjetek...
Nem engedtek. Helyette a főnök, aki Borozsdának nevezte magát, felém kapott. Éles
fájdalom hasított a koponyámba. Azt hittem, rontást tett rám, de mikor kinyitottam
könnyes szememet, három hajszálamat pillantottam meg az ujjai között.
− Kopasz leszel, mint mi, ha nem dolgozol szépen, csendben, szorgosan! − közölte az
álomvarangy
Mert bizony mind a négyen álomvarangyok voltak! A nevüket is tudom, bár nem
mutattak be minket egymásnak. A karikalábú Csamor, a pörsenéses képű Vakar, a
retkes nyakú pedig a rendkívül kifejező Hasmenés névre hallgatott.
− Micsoda mázlink vót, főnök! Pont akko' dobtad el a gipsztyúkot, miko' ez a
bogárjány arra repűt!
− Nem gipsztyúk, hanem kínai porcelán hattyú, te ló! − okította kultúrára Borozsda a
beosztottját. − Értéktelen kacat, csak útban volt. S hogy fejbekaptam vele a tündért, az
mázli, ami a családom régi hagyománya.
Nem idézem tovább elmés beszélgetésüket, amit kénytelen voltam hallgatni, miután
életre pofoztak a lakókocsijukban. Természetesen rögvest tündérlövésben akartam
őket részesíteni, de ezek az átoknyúvasztotta álomvarangyok valahonnan beszereztek
egy bűbájoltó bokaláncot, amit rám tettek, amíg aludtam. Így épp csak annyi
varázshatalmat hagytak meg nekem, amivel el tudom végezni a házimunkát, de képtelen
vagyok megszökni.
Amint már írtam, a lakókocsi a szeméthegy alatt bújik meg, s nem is véletlenül.
Borozsda bandája abból él ugyanis, hogy rendszeresen fosztogatja Csartadoros
raktárait. Egész arzenáljuk van bűverejű betörőszerszámokból, aljasságuk pedig a
maradék akadályt is leküzdi. A lakókocsi zsúfolásig tele a legkülönbözőbb kacatokkal,
melyeket az álomvarangyok majdan más álomvilágokban akarnak értékesíteni. A
maradék helyen csak oldalazva tudnak közlekedni, vigyázva, nehogy kibökje a
szemüket egy-egy éles tárgy. Ráadásul a holmik mögül olykor ijesztő kaparászás
hallatszik.
A lakókocsi hátsó „szobájában" négy, patkányvacoknak is beillő rongyhalom hiszi azt
magáról, hogy ágy. A sarokba dobott pokróc lett az én fészkem, legalábbis a
varangyok így hiszik.
A középső helyiség falait nem is lehet látni a felhalmozott zsákmánytól, de valaha
bizonyára nappalinak épült. Az ablakokat mindenhol furnérlemezek takarják, nehogy a
kiszökő fény leleplezze a búvóhelyet. Innen nyílik az egyetlen ajtó, amit persze mindig
zárnak, méghozzá háromszoros ráolvasással.
A harmadik helyiség valójában csak egy keskeny folyosó, melynek egyik oldalán az
illemhely és zuhanyfülke, míg vele szemben a konyha kucorog.
Ezután következik a vezetőfülke, de − mint írtam − arra még csak egy pillantást sem
vethettem.
Az álomvarangyok elémdobáltak néhány horpadt oldalú konzervet, meg rozsdás lábast
és közölték, hogy mire megjönnek a „munkából", meleg vacsorával várjam őket. Azóta
a kaja felét felfaltam, a másikat pedig gondosan beledolgoztam az ágyukba − bár az
újabb mocskot tán észre sem fogják venni.
Lassan hajnalodik. Már mindent átgondoltam. Gergőnek eddig sem volt tudomása róla,
hogy a közelében vagyok. Ha közben felbukkan a trapp, amire vár, elutazik. Persze a
tündérkötés miatt rettenetes szívfájdalom gyötri majd, de azt fogja hinni, hogy Bogiék,
vagy épp Csartadoros után epekedik ennyire.
Én meg itt maradok, tán az idők végezetéig, négy tök kopasz, büdös és modortalan
álomvarangy rabszolgájaként. Mondhatom, szép kilá... Jönnek!

***

2005. április 9. Kolbászos babkonzerv kozmás bűze töltötte be a lakókocsit. A

tűzhely előtt lebegve, olajos ronggyal próbáltam széthessegetni a szememet csípő
füstöt, kevés sikerrel. A vasedény, amiben a reggelit melegítettem, átforrósodott,
úgyhogy ismét megégettem a kezem, de szinte már észre sem vettem a fájdalmat.
Vártam néhány percet, s mikor végre meg tudtam fogni a lábas fülét a ronggyal,
szárnyaimat őrült iramban rezegtetve a padlóra helyeztem a főzeléket, majd óvatosan,
nehogy felboruljon az edény, átrugdostam azt a másik helyiségbe.
A kétoldalt plafonig halmozott kacatok alatt apró karmok kaparásztak fürgén.
Ügyelnem kell, nehogy a patkány, ami itt él velünk, megint rárohanjon az ételre, mit
sem törődve azzal, hogy tolvajkodás közben összeégeti a mancsait. Éhes, mint én. S
tán éppúgy undorodik is az álomvarangyok által kedvelt ételektől, de neki sem jut más.
A lábas fülei kihűltek már annyira, hogy megfoghattam. Felemeltem hát a kormos
fenekű edényt és kínlódva átrepültem vele a lakókocsin, egyenest a hálószobának
használt helyiségbe. A középen álló asztalkán négy tányér gubbasztott, mellettük egy-
egy alpakka kanál. Lekoccantottam közéjük az edényt, majd kezembe vettem a kampós
végű piszkavasat, s vigyázzállásba merevedtem. Így megy ez minden étkezés előtt. Az
álomvarangyok megtanítottak rá az utóbbi napokban, hogy mindig ugyanakkor érkeznek
az éjszakai portyázásból, és forró ételre vágynak. Csakhogy a lomok alatt élő patkány
kellően éhes és elkeseredett ahhoz, hogy akár öngyilkos támadást is intézzen ellenem,
tehát a kaját őriznem muszáj.
Miközben ott strázsáltam a gőzölgő, keserű bűzt árasztó babfőzelék fölött,
majdnem elfogott a sírás. Éreztem, ahogy az önsajnálat összecsomósodik a
gyomromban, kevereg-kavarog keveset, majd lassan, de határozottan elindul felfelé a
torkomban. Tudtam: ha hagyom, hogy elérje a két szemem, a zokogást már semmi nem
állíthatja meg.
S elég egyetlen könnycsepp is ahhoz, hogy Borozsda újabb büntetésben
részesítsen.
A gondolattól egyszerre két rettenetes érzés bukkant fel bennem. Az első a fájdalom
volt. A korábbi büntetések perzselő emlékei sajdultak meg a hátamon ott, ahol a kín-
rontással átitatott bőrszíjak eltaláltak. A második érzés a pánik, amitől a felfelé kúszó
önsajnálat könnygombóca ugyan szétolvadt, de kezemben remegni kezdett a piszkavas.
Én, Csallókapui Zürmögő Tanarilla, a büszke nemesi tündércsalád gyönyörűséges
sarja immár nem voltam több, mint egy megkínzott, összetört és nyomorult, sorsába
beletörődött rabszolga. Láttam már gonosz dolgokat a Világfán, még többről pedig
rémtörténetek tucatjait hallottam, de a négy álomvarangy mindet ócska óvodás mesévé
fakította. Ezek a fickók... Mindegyik egyedi kínzást talált ki arra az esetre, ha büntetést
érdemelnék. A vezérüknek, Borozsdának a kín-korbács volt a kedvence.
Be kellett látnom, hogy az életem itt, a Csartadoroson keletkező mérhetetlen
mennyiségű szemét alatt fog véget érni. Valahogy elveszett belőlem a küzdeni akarás,
és már a „büszkeség" szó értelmére sem emlékeztem igazán. Elegendő volt néhány nap
ahhoz, hogy kitanuljam új életem rettenetes szabályait, amiket betartva túlélhetem −
legalábbis a következő napot.
A szemem sarkából moccanást láttam. Nem mozdultam, nem is nyekkentem, mintha
kőszoborrá változtatott volna az elkeseredettség. A patkány szándékosan levert valami
apró holmit, ami koppanva ért földet. Arra volt kíváncsi, élek-e még. Hát higgye azt a
kis bestia, hogy meghaltam, aztán merészkedjen közelebb, hogy azután a piszkavassal
levadászhassam!
Hirtelen kivágódott a lakókocsi ajtaja. A patkány, bár már láttam hegyes, fekete orrát,
most oly gyorsan tűnt el, mintha csak látomás lett volna.
− Eriggyünk innét a vihar hátán! − ordította Hasmenés, miközben az első adandó
helyre leszórta a két karján hurcolt zsákmányt. Úgy láttam, pokrócok voltak, melyek
mintái szeszélyesen kavarogtak, folyton új meg új képet adva ki. Az árcédula
mindegyiken ott fityegett.
− Meg kell várnunk a főnököt és Csamort − Hasmenés mögött Vakar mászott be a
lakókocsiba. Az ő keze üres volt, de az oldalán igencsak dagadozott a szütyő. − Láttad
a finánc pofáját? Arról beszélek, amelyik elállta az utamat.
− Alaposan megadtad neki, koma! − röhögött idegesen Hasmenés, jobb mancsával a
ruháját markolászva. Tudtam, hogy mindjárt el fog tűnni a toalett irányába, én pedig
kettesben maradok Vakarral. Erősebben markoltam a kezemben tartott piszkavasat.
− A járgány dugig − nézett körül elégedetten a bélbajos álomvarangy. − Oszt még
eleven játékszerünk is kerű't!
Vakar rám pislogott éticsiga-tekintetével. Kirázott a hideg, mint mindig, mikor ez az
ocsmány álomlény a közelemben volt.
− Na, húzzál már a klotyóba és könnyítsél magadon, ahogy zabrálás után szoktad! −
hörrentett rá türelmetlenül Hasmenésre. − Én addig ellenőrzöm, hogy ez a tündérliba
rendesen dolgozott-e, míg az urai küzdöttek a megélhetésért.
Reméltem, hogy Hasmenés vissza tudja még tartani néhány percig a sürgető szükséget.
Sajnos csalódnom kellett. Egyetlen szárnyrebbentés teltével már kettesben voltunk
Vakarral, aki nyomban elindult felém, lila nyelvével száraz ajkát nyalogatva.
− Akadt egy kis zűr odakinn − közölte, bár nem kérdeztem. −A raktárt, amit épp
megdézsmáltunk, körbevették a piac fináncai. Ostoba banda, zsírpárnás ülepű
totyakosok. Hasmenés meg én az egyik, a főnök és Csamor a másik kijáraton távoztunk.
Jó móka volt, nagy csetepaté!
Röhögése ragacsos pépként toccsant a hálószoba mocskos padlóján.
− Tudod, nyuszócám, igen elfáradtam a futásban − Vakar szórakozottan dörzsölgette a
tarkóját, s közben továbbra is engem vizslatott. − A rabszolgalány dolga pedig az,
hogy a munkából hazatérő gazdájával elfeledtesse a fáradalmakat. Elvégre te se ennél
holnap, ha mi nem törjük magunkat. S ha innen továbbállva eladjuk a begyűjtött
cókmókot, gondom lesz rá, hogy a fáradozásod fejében kapj valami szépet. Mondjuk...
Egy karmazsin gyöngysorhoz mit szólnál?
Már egészen közel került hozzám, s én a felhalmozott holmik miatt nem hátrálhattam
tovább. Az eltelt napokban annyira megszoktam a szeméthegy, meg a lakókocsi vaskos
bűzét, hogy az orrom szinte már teljesen „elfelejtett" szagolni. Csakhogy Vakar a
Világfa legmocskosabb teremtménye lehetett, mivel most mégis megéreztem
mosdatlansága felhőjét.
Ez adott erőt ahhoz, hogy felésuhintsak a piszkavassal. Ő azonban számított erre, s
villámgyorsan elkapta a csuklómat. Éreztem, amint vasmarka rászorul a karomra,
olyan erővel szorítva azt, hogy a csontjaim fájdalmasan roppantak egyet.
Felsikoltottam. Válaszul a toalett felől biztató röhögés gömbölyödött végig a
lakókocsin.
− Ellenkezel, te tündetyúk? − vicsorgott elégedetten az álomvarangy, s kicsavarta
kezemből a piszkavasat. − Majd megmutatom én...
Kintről félelmetes, surrogó hang hatolt be a lakókocsiba, mely gyorsan közeledett,
majd fülrepesztő robbanással ért véget. A járgány enyhén megingott, néhány holmi,
amit csak feldobáltak a többi tetejére, most lezuhant.
− Fináncok! − visította a klotyóból előrontó, gatyáját rángató Hasmenés. − Gyünnek a
fináncok!
Vakar nagyot taszított rajtam és eldobta a piszkavasat, ami leverte a babfőzeléket. Én
elveszítettem az egyensúlyomat és hátratántorodva bezuhantam a kacatok közé. Az
álomvarangy iszonyút káromkodott, s már ott sem volt. Kintről újabb átkok sistergése,
majd becsapódása hallatszott. Sőt, néhány kiáltás is elért hozzánk.
− Indítsad a járgányt! − üvöltötte pániktól eszelősen Hasmenés. Vakart nem kellett
biztatni. Végigrobogott a lakókocsin, s szinte rávetette magát a vezetőfülke bűbájjal
védett ajtajára. Kivételesen nem törődött azzal, hogy eltitkolja előlem a
varázsszavakat, melyekkel bejuthat a fülkébe.
− „Tolvajfejedelem, erőd legyen velem!”
A zár hangosan kattant, Vakar pedig besurrant a lassan táruló résen. Felmordult a
járgány motorja, melynek hangját eddig soha nem hallottam, s most megrémített,
ugyanis leginkább az elkárhozott lelkek keserű sóhajára emlékeztetett.
Hirtelen ismét kivágódott a lakókocsi bejárata. Előbb Csamor, majd Borozsda
patkányprémes alakja jelent meg a kurta lépcsőn.
− El innen! − üvöltötte a fosztogatók vezére. − Robbantsd fel a csapdákat!
Az utóbbi utasítás Hasmenésnek szólt, aki a legközelebb állt ahhoz a vörös
fogantyúhoz, ami a plafonról lógott. Csak most vettem észre, hogy a szerkezet
madzagja távozik a lakókocsi oldalán fúrt lyukon át. Drága tündérpapa, ha ezt előbb
látom...!
− Mozogj már, te lótetű! − visította Csamor, kinek fél koponyája friss égéstől
vöröslött. Úgy tűnt, nem sok kellett volna hozzá, hogy a törvény őreinek átka szénné
égesse az álomvarangy tar koponyáját.
Hasmenés ügyetlenül kapkodott az ide-oda himbálózó fogantyú után, és sehogy sem
tudta azt elkapni. A nyitott ajtón át berobbant a helyiségbe egy rontás, telibe találva az
imént zsákmányolt szőnyegeket, melyek rögvest megszáradtak, összetöpörödtek, szélük
felkunkorodott, majd az egész halom porrá omlott. Borozsda, látva társa
szerencsédenkedését, szintén a kallantyú felé vetette magát. Ekkor azonban a járgány
mélyéről fájdalmas sikoly kelt, mintha valakit kínoznának a motortérben, s a lakókocsi
hevesen rángatózva elindult. Már senki nem akarta elkapni a fogantyút, s nem is volt rá
szükség. A kötél megfeszült, néhány pillanatig kitartott, majd elpattant.
Fektemben is éreztem, hogy a járgány szétveti maga fölött a szeméthegyet, és a
levegőbe emelkedik. Néhány újabb rontás csapódott a külső burkolatba.
Feltápászkodtam, de szinte rögtön vissza is zuhantam, egyenesen a kihűlt főzelék barna
halmába. Borozsda rohant felém, félrelökve az útjából. Az álomvarangyok főnöke a
lakókocsi hátsó ablakaihoz ugrott, s letépte róluk a gondosan felragasztgatott
kartonlapokat. Ezek akadályozták meg eddig, hogy árulkodó fény szűrődjön ki, s
persze azt is, hogy én bármit láthassak a külvilágból.
Ismét talpra álltam. A padló meredeken dőlt hátrafelé, amint a lakókocsi orra az ég
felé fordulva falta a métereket. A szeméttelep egyre gyorsabban távolodott, de azért
felröppenve még ki tudtam venni a hulladékhalmok között szaladgáló piacőrök alakját.
Körbevették a helyet, ahol néhány pillanattal korábban még az álomvarangyok
lakókocsija rejtezett. Most dühösen néztek felfelé, s küldtek utánunk néhány átkot,
melyek azonban nem árthattak nekünk.
− Mi lesz már? − ordította türelmetlenül Borozsda. − Csamor, ha befulladtak a
csapdáid, én esküszöm...
Iszonyatos robbanás rázta meg a szeméttelepet. A bűverő több ponton a levegőbe
emelte a hulladék tonnáit, közben vakító fénnyel árasztotta el a környéket, amit talán
még a távoli Csartadoroson is láthatott az, aki épp ebbe az irányba nézett.
− Ez az! − üvöltötte boldogan Borozsda. − Legalább harminc fináncot küldtünk a
Gyökérszintre!
− Az én csapdáim mindig működnek, főnököm − jelentette ki Csamor, és csipás
szemével rám kacsintott, mintha azt akarná üzenni: „Látod, tündérkém, ki itt a menő?"
Elborzadva bámultam a lenti rettenetes pusztítást. Bár gyorsan távolodtunk a
szemétteleptől, s a robbanás felverte por is vastag volt, mégis láttam a több helyen
fellobbanó és gyorsan elharapózó tüzeket. Ha az egész hulladéktenger lángra kap, talán
még Csartadoros is veszélybe kerül!
A lakókocsi lassan egyenesbe fordult, így nem kellett már az álomvarangyoknak a
hátsó falhoz támaszkodniuk.
− Nem követ senki? − süvöltötte hátra feszülten a vezetőfülkéből Vakar.
− Nyugodj meg, pajtikám! − röhögött Borozsda. −A fináncok mind ott vannak, ahova
valók: a szemét alatt.
Az álomvarangyok ekkor a vezetőfülke felé vonultak, hogy vállon veregessék Vakart.
Így én voltam az egyetlen, aki láthattam azt a sötét árnyat, ami szédítő sebességgel
suhant el odakinn, túl az ablakokon − alig karnyújtásnyira.

***

− Hupilila angyalok, jaj nekem, már megint a hupilila angyalok! − visította Dilajla
néni, ahogy a torkán kifért. Szegény éber öreglány az árusok pultjai között szaladgált,
két száraz karóhoz hasonlatos karjával csapkodva, mint aki nyomban a levegőbe
szeretne emelkedni. Közben hol innen, hol amonnan verte le a közszemlére kitett
holmikat.
− Kapják el! Fogják már lehrrrr... khrr... − Krahács loholt Dilajla mami nyomában,
s bár a férfi legalább húsz évvel volt fiatalabb, mégis reménytelenül lemaradt az
asszony mögött. Kétségbeesett és dühös kereskedők ordítoztak. Valahol felbukkant egy
barna köpönyeges piacőr is, de hiába. Amerre Dilajla néni szaladt, ott pánikot és
kavarodást termett a föld.
Gergő szintén részt vett az üldözésben, bár fogalma sem volt róla, mihez fog
kezdeni, ha végre beéri a bolond éber álomlelkét. Előtte loholt Toportyán, aki boldog
volt, hogy végre történik valami, amiben ő is részt vehet. A segítő farkastól tán' még
több vásárló rémült meg, mint ahányan Dilajla néni elől a pultok alá, bodegák mögé
rejtőztek. Az üldözés legalább három perce folyt. Eredetileg a trappok rakodóhelyének
közelében tört rá a mamira a dilihopp, de azóta jó messze kerültek onnan.
− Hupilila angyalok! Jönnek, szárnyalnak, lecsapnak ránk a hupilila angyalok! −
rikácsolta a zavart elméjű álomstoppos. Gergő jobb kezében ott szikrázott a
bűbájostor, de nem merte használni. A pontatlan kábító rontás tucatnyi révülőt
kaszabolt volna le. Abból pedig jóval nagyobb botrány kerekedne, mint amekkorára
már így is számíthattak.
Dilajla néne hirtelen befordult a rémálom-riasztókat kínáló kereskedők utcájának
sarkán, s egyenesen a Dirr-féle durranó petárdákat cipelő koboldok csoportjában
találta magát. Az apró, izmos álomlények úgy dőltek jobbra és balra, mint a
kuglibábok. A petárdák szétgurultak. Némelyikre óvatlanul ráléptek a menekülő
vásárlók, mire fülrepesztő durrogások követték egymást.
Robbanásra azonban senki nem számított. Az iszonyú dörej hangorkánként söpört
végig Csartadoros vásárcsarnokán, s erejébe beleremegett a tetőszerkezet. Sokan
sikoltozni kezdtek, mert azt hitték, hogy a fejükre omlik a falak nélküli épület. A
petárdákat szállító koboldok döbbenten keresték a váratlan zaj forrását, de persze
hiába.
Gergő megtorpant, s éles füttyel visszarendelte Toportyánt.
− Mi volt ez?
− Felrobbant az egyik trapp!
− Tűzvész! Révüljetek el innen! Tűzvihar közeleg!
− Hol a pénzes szütyőm? Az előbb még itt volt, a pult szélén! − Nyugodjanak meg, már
jön a piacfelügyelet! Mindenki csituljon! − A tetűeső verdesse a hátatokat, hát mi
folyik itt?
Ilyen, s ennél még cifrább ordítások háborgó tengerének közepén állt a
sámánfi. Dilajla néne immár messze futott, tovább hirdetve a hupilila angyalok
rettegett eljövetelét − arra remény sem maradt, hogy valaha megtudják, eredetileg
miért kezdett bele az óbégatásba. Toportyán remegő farokkal, nyugtalanul szimatolt
dél felé, majd mély morgásba kezdett.
− Mit érzel, pajtás? − Gergő leguggolt segítő állata mellé. − Kár, hogy mióta
felnőttél, nem tudunk beszélgetni egymással. De legalább mutasd meg...
Hirtelen elhallgatott. Ahogy alacsonyabb lett, messzebbre látott a tető pereme alatt, s
így megpillantotta az égre bodorodó, fekete felleget. Ezzel egy időben heves, égető
fájdalom hasított a mellkasába. A sámánfi napok óta kellemetlen, tompa hasogatást
érzett a szíve tájékán, ráadásul korábbi derűlátása is elhagyta. Ezen azonban nem
csodálkozott, hiszen immár második hete várakozott a vásárcsarnok területén. A trapp,
ami körül hívogató fény ragyog, csak nem akart megérkezni. Az állandó, tompa
fájdalmat kezdte megszokni, s akadt annyi munkája, hogy már-már nem is figyelt rá.
Most azonban olyan égető kín hasított a mellkasába, hogy önkéntelenül oda nézett,
hátha vér áztatja az ingét. Nem látott azonban semmi szokatlant. Újra a fekete felhőt
kémlelte, mely egyre magasabbra szállt a városon túl. Rémült kiáltások harsantak
körülötte. Immár mások is észrevették a jelenséget.
− Tűz! Lángokban áll a szeméttelep! − ordította valaki. Bizonyára egy „látó" lehetett,
akinek sólyom, vagy sas a segítő állata, így mindenkinél élesebb a szeme.
Gergő felállt, s ebben a pillanatban ismét izzó kín rántotta előre, így majdnem
visszarogyott a térdére. Felordított. Többen csodálkozva fordultak felé, de a távoli
szeméttelep irányából várható veszedelem érdekesebbnek tűnt, mint egy rongyos
kölyök idétlen hisztériázása. Toportyán hangosan, éles hangon nyüszített, de nem tudott
segíteni a gazdáján.
S ekkor a sámánfi, bár szemét könnyek fátyolozták, megpillantotta a halványan, mégis
jól kivehetően csillanó fonalat, mely egyenesen a mellkasából szökkent elő.
Döbbenten bámult rá, arcán lassan olyan kifejezés jelent meg, mint mikor valaki
meghökkentő rejtély megfejtésére bukkan. A fénylő fonal megfeszült, s ezzel együtt a
pokoli fájdalom újból jelentkezett.
− Bolhás, segíts! − Gergő szinte rávetette magát a hatalmas segítő állatra. Toportyán
nyomban értette, hogy gazdája a hátára akar ülni, s megfeszítve izmait, igyekezett
elviselni a fiú súlyát. − Fel! Repüljünk fel! Arra, ahol a tűz...
A farkasnak nem volt szüksége több magyarázatra. Elszökkent a talajtól, s mit sem
törődve az utánuk szálló, felháborodott kiáltásokkal, máris a tető alatt suhant. Azután
elérte a nagycsarnok szélét, élesen az égnek fordult, és gyorsított. Gergő máris érezte,
hogy a szívét kitépni akaró tündérkötés lazul. Csitult a fájdalma, s ezzel együtt
visszatért az ereje.
− Ott, a füstfelhőn túl! − mutatott előre bűbájostorával, de már Toportyán is látta, mit
keresnek. A jármű, ami sietve távolodott Csartadorostól, leginkább egy megbolondult
lakókocsihoz hasonlított, amely elfeledkezett róla, hogy a biztonságos közlekedéshez
aszfaltra van szüksége.
Öt perc sem kellett hozzá, hogy Gergő beérje a járgányt. Közben vetett egy röpke
pillantást a lenti katasztrófára. A szeméttelep egyharmadát emelet magas lángok
borították, s a szél egyenesen a város felé görgette őket. Néhány megtépázott, kormos
képű piacfelügyelő locsoló-átkokkal próbálta fékezni a vészt, mindhiába.
− Vízokádó sárkányra lesz itt szükség − morogta magának Gergő, majd figyelme ismét
az üldözőbe vett járgány felé fordult.
A hosszúkás, valaha ezüstösen csillogó kaszni hat fura keréken görgött a légben. Elég
trappot bámult meg a sámánfi az utóbbi két hétben ahhoz, hogy már-már szakértőjévé
váljon a járgányoknak, így rögvest tudta, hogy elbájolt darazsak tömege kering
abroncsként körbe-körbe a tengelyeken. Toportyán hamarosan elérte a kellő
magasságot, ráadásul a lakókocsi sem emelkedett tovább. Vízszintesbe billentve
fémorrát, egyenesen száguldott, azon igyekezve, hogy minél távolabb kerüljön
Csartadorostól. Azután majd bizonyára a Törzsszint valamelyik mély hasadékában
folytatja az útját, s akkor soha többé nem akadhat a nyomára senki.
Gergő ráhajolt segítő állata nyakára, hogy csökkentse a légellenállást. Elegendő volt
bundába markoló ujjait mozgatnia kissé, s ebből Toportyán mindig értette, mit kíván
tőle. Elszáguldottak a lakókocsi széles fara előtt. A sámánfi oldalra nézett, belesve a
hatalmas ablakokon. Pontosan azt látta, amire számított. Leírt hát egy kört, majd
felülről közelítette meg a járgányt.
− Átszállok − kiabálta a süvöltő szélben. Toportyán halkan nyüszített. − Ne félj,
Bolhás, nem lesz baj. Maradj a közelben, s ha már benn vagyok, gyere utánam. Nyitok
neked ajtót... Vagy ami akad.
A farkas magabiztosan ereszkedett egyre közelebb a száguldó gépszörnyhöz. Gergő
lendült, lehuppant a tetőre, négykézláb kapaszkodva mindenbe, ami a keze ügyébe
került. Nem tétovázhatott, mert odabenn az utasok egész biztosan meghallották a
döndülést, mikor „szállítóeszközt" cserélt. A tető szélére kúszott hát, megtapogatta a
járgány oldalát, örömmel nyugtázva, hogy épp az ajtó peremét érinti.
Az átok kissé csáléra sikeredett, de azért lerobbantotta a három sarokvasat. A
lakókocsi ajtaja pörögve zuhant a láthatatlan mélységbe. Gergő, erősen kapaszkodva a
fémkaszni gyűrődéseibe, lelógatta a lábát, és belendült a járgányba.
Az ajtaját vesztett kocsiban hurrikán erejű szél tombolt. Gergő a félhomályban egy
golyóbisfejű álomvaranggyal nézett farkasszemet. A karikalábú álomlény nem bírta
elviselni a tekintetét, s ahelyett, hogy rátámadt volna a sámánfira, visítva próbált
menekülni.
Az első bénító varázs őt érte. Ezután Gergő a sofőrfülke felé indult, de az oda vezető
szűk folyosó nem nyerte el a bizalmát. Megtorpant, s ez lett a szerencséje. Egyszerre
négy rozsdás, de éles dobókés repült felé a zuhanyfülke függönye mögül.
− Penge, térülj! − kiáltotta a sámánfi, meglendítve ostorát. A bűbáj láthatatlan ereje
homorú falat vont elé, sorra eltérítve a késeket, melyek ártalmatlanul vágódtak a falak
mentén felhalmozott kacatok közé.
− Darvadozz! − mondta ki Gergő a következő rontást. A zuhanyfülke függönye
hangosan recscsent, amint egy újabb álomvarangy utolsó erejével megkapaszkodott
benne, s letépte azt. Gergő átlépett a pörsenéses képű figura fölött, s már benn is volt a
vezetőfülkében.
A széles bőrülésből dühösen vicsorgó fickó bámult fel rá, majd kapott nadrágja
derekához. Talán bűbájostort akart rántani, de nem maradt rá ideje. Gergő hamarabb
lendítette a varázsfegyverét, elsütve a kobaktörő-átkot. A harmadik álomvarangy buta
vigyorral a képén, eszméletlenül dőlt rá a kormánykerékre. Ettől azonban vészesen
megbillent a lakókocsi. A sámánfi nekizuhant a válaszfalnak, vállába égő fájdalom
mart. Mégis összeszedte az erejét, megmarkolta az álomvarangy gallérját, és
egyszerűen kiemelte őt a vezetőülésből. Azután a helyére ült, s bár soha életében nem
vezetett még szellemszusz hajtotta járgányt, megpróbálta annak röptét egyenesbe hozni.
Éppen rácsapott a robothajtó rovásjelére, mikor a sebességmérő üvegében
megpillantotta a mögötte álló alakot. Alacsony, kopasz, patkányprémes ancúgot viselő,
gonosz ábrázatú fickó volt, nálánál kétszer nagyobb dorongot lóbálva. Kétség sem
férhetett elvetemült szándékához, s a sámánfi tudta, hogy a szűk vezetőülésből már nem
lesz ideje kikecmeregni.
Borozsda lendületet vett a halálos csapáshoz...
Toportyán őrjöngő dühvel vetette rá magát a negyedik tolvajra. Acsarogva, hörögve
harapta a nyakát, hátát, és karmolta róla a ruhát, míg Gergő meg nem ragadta tarkóján a
bundát.
− Elég lesz! − kiáltotta a sámánfi. − Úgy látom, rémületében elvesztette az eszméletét.
Az álomvarangy valóban nem mozdult.
− Őrizd őket! − szólt Gergő, s Toportyán rögvest két súlyos manccsal támaszkodott az
alélt álomlény hátára. − Én megnézem, maradt-e még belőlük hátul.
A lakókocsi középső helyiségébe, a nyitott ajtón át, már kevésbé vad szél tört be,
mivel a robothajtó lelassította a járgányt. A felhalmozott zsákmány könnyebb darabjai,
különösen a bűbáj tekercsek és selyemruhák foszlányai kavarogtak a levegőben. Gergő
átvágott közöttük, majd belökte a hátsó fülke ajtaját.
Azután hosszan, csendesen nézett a szemembe, mint aki nem tudja, mit is kellene
mondania. Végül csak ennyit sóhajtott:
− Tanarilla.
 XI.
A szellemszusz-meghajtás

2005. április 5. A kabinom ugyan nem volt túl nagy, de számomra éppen megfelelt.
Időm javát egyébként sem töltöttem benne, hiszen annyi érdekesség várt rám a
hatalmas Éjtáltos három fedélzetén. Általában Büvellővel kettesben bóklásztunk,
mivel a legénységnek nem volt érkezése törődni velünk, a többi táltoskereső pedig
csak önmagával volt elfoglalva. Kivétel talán Tündefi Irnek lehetett volna, de az ifjút
Böffeg sámán az indulás első percétől fogva szinte folyamatosan maga mellett tartotta.
Habár nem kötötték az orrunkra, pontosan tudtuk, hogy Kamorka-tükrével
vacakolnak. A hármas, vagyis a legfelső fedélzeten bújt meg a pentagram-szoba,
melyet kifejezetten a magasabb szintű idézésekre, bűbájokra szántak. A padlójába
gondosan tervezett varázsjeleket véstek, melyek szinte pulzáltak az erőtől. Böffeg
faragott lábú asztalt állíttatott középre, arra került Kamorka-tükre.
Utunk második napján megpillantottunk három matrózt, akik izzadva, keserves
képpel vastag csövet vonszoltak maguk után. Hajlékony, ezüstös színű, bordázott falú
vezeték volt, melynek belsejében bűbájerő áramlott. A legalsó fedélzetről indultak el
vele, s egészen a pentagram-szobáig vezették. Ott rákötötték egy fura szerkezetre, mely
a helyiség egyik sarkában kapott helyet. Ébenfekete, finoman erezett fából tákolt láda
volt az, bár nem látszott, hogy bárhol is ki lehetne nyitni. Ebbe csadakoztatták a
vezetéket, de többet nem láthattunk, mert Böffeg sámán becsukatta az orrunk előtt az
ajtót.
Utoljára azonban még elcsíptem Tündefi Irnek pillantását. A fiú esetlenül,
előreroggyanó vállakkal bámult Zsófira. Egész lényéből sugárzott a szomorúság,
amiért a kötelességei elzárják őt a révülő lánytól. Büvellőn látszott, hogy továbbra
sem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel. A legokosabb dolog az lett volna, ha ők ketten
bezárkóznak az egyik kabinba, és alaposan átbeszélik a maguk dolgát. Csakhogy erre a
körülmények nem voltak alkalmasak.
Azt tehát, hogy Böffegék mit művelnek Kamorka-tükrével, nem tudhattuk pontosan,
de akadt számos egyéb érdekesség is, amivel elüthettük az időt. Első nap például
bejártuk az Éjtáltost, s nyomban felfedeztük, hogy négy helyiség is akad, ahova nem
léphetünk be.
A kapitány kabinja természetesen mindenki számára tiltott látványosságnak
számított. Ezt nem is vettük rossznéven. Elvégre mi sem szerettük volna, ha a
kényelmesen belakott kuckóinkat, ahol kedélyesen széthajigáltuk személyes
tárgyainkat, bárki látogathatná.
Ennél sokkal furcsább volt, hogy az alsó fedélzeten − szinte egymás mellett −
három olyan ajtó is rejtélyeskedett, amitől eltiltották az utasokat. A legénységi
kabinokon túl, a járgány farának irányában hatalmas, vörösre festett, erősen megvasalt,
boltíves ajtó állta utunkat. Zsófinak rögvest feltűnt, hogy a göcsörtök nélküli felületbe
csodásan kidolgozott varázsjeleket véstek a fafaragók.
− Ez itt a zárnyitó-bűbájok ellen véd − magyarázta a révülő lány, ujjával
mutogatva a kacskaringós formákat. − Ez a kettő pedig villámokat képes kisütni
önmagából, ha valaki erőszakkal próbálna betörni.
− Kincseskamra? − találgattam, izgalmamban lombruhám leveleit huzigálva.
− Miért vinnénk magunkkal értéktárgyakat? − csóválta fejét Büvellő. − Nem hinném,
hogy az új főtáltost arannyal kellene megvesztegetni, hogy előbújjon a rejtekhelyéről.
− És ez itt? − mutattam az alsó rész egészén, keresztben húzódó varázsjelek sorára. −
Úgy tűnik, mintha azonos családból származnának. Szinte egyformák, de mindegyik
egészen picit más, mint a szomszédja.
Büvellő letérdelt, s hosszú percekig önmagában morgolódva, motyogva vizsgálta a
bűvjeleket.
− Fura − mondta ki végső következtetését, majd kezével a jobb szélen elhelyezkedő,
sorkezdő mintára bökött. − Ez itt Acsargányi Kleofantus mágus horribile demoniqa
antivae nevezetű varázsjele.
− Na, ne mondd! − hökkentem meg. − S ez mégis mit jelent? Úgy értem,
dohánylidércnek is érthető nyelven!
− Acsargányi mágus kizárólag a démonokkal foglalkozott egész munkássága alatt.
Idézte, pusztította, riasztotta őket.
− Gyerekkorában biztos akadt valami kellemetlen élménye az egyikükkel.
− Meglehet − vont vállat szórakozottan Zsófi. − Szóval ez a jel az alsórendű,
gyengécske démonok elriasztására szolgál. S ahogy haladunk előre a vésetek során,
mindig csak egy picike különbséget faragott a bűbájos a következő jelbe. Ennek az lett
az eredménye, hogy ez az ajtó szinte minden démont képes megállítani. Csakhogy...
− Igen?
− Az egész minta fordítva van − Büvellő értedenül rázta a fejét. − Csakis tükörből
nézve lehet őket rendesen olvasni.
− Én sejtem a megoldást − mondtam. − Eddig azt feltételeztük, hogy a varázsjelek a
behatolóktól védenek, s némelyikre ez igaz is. De a többi mind „befelé hat".
Zsófi a homlokára csapott.
− Vagyis az ajtón túl van valami, amit odabenn akarnak tartani! − a révülő lány lopva
a hátunk mögé lesett, hogy hallhatnak-e a matrózok, akiknek a közelben volt a
szállásuk. − Azt hiszem, nagyon szeretnék belesni az ajtó mögé.
Elvigyorodtam. Igaz, én az Álomfelügyelet képzett ügynöke vagyok, de egyben lidérc
is, aki képtelen megtagadni kíváncsi természetét.
− Annyit máris elárulhatok neked, hogy milyen helyiségek vannak odaát − szóltam
eztán. − Vettem ugyanis a fáradtságot, és tegnap éjjel átnéztem a harmadik fedélzeten
található könyvtár kincseit. Rengeteg mágikus tekercs, fóliáns és kötet között ott lapult
a z Éjtáltos alaprajza is. Sok magyarázatot ugyan nem fűztek a beszámozott termek,
szobák, kabinok legtöbbjéhez, de annyit sikerült kikutatnom, hogy az ajtónk mögött
előbb egy szoba rejtezik...
− Szoba? Miféle?
− Ezt nem tudom, ugyanis semmit nem írtak mellé. De rögvest mögötte kicsiny kabin
található, amiben Kísértő Csorna lakik.
Mindketten elhallgattunk néhány hideglelős pillanatra.
− Utálom azt a fickót − súgta végül Zsófi, s láttam a karján, hogy végig futott rajta a
hideg. Én hasonlóan éreztem az ős iránt.
− Azt is kifigyeltem, hogy a bűvös liftek egyik gombja nem működik − folytattam a
révülő lány tájékoztatását. − Eredetileg a járgányt úgy tervezték, hogy a lift
segítségével ide, az ajtó mögötti helyiségbe is el lehessen jutni. A kaszni ugyan ott áll
benn, de hiába szállsz be máshol, és böködöd a gombját, nem történik semmi.
− Vagyis Csorna és Böffeg oda nagyon nem akarnak beengedni minket!
− Elhihetitek, hogy semmi titkolnivalónk sincs.
A hátunk mögött felharsanó kijelentéstől megroggyant a térdünk. Mielőtt Csorna felé
fordultunk volna, már mindketten tudtuk, hogy ő az.
− Szeretnétek látni a birodalmamat? − vigyorgott az ős. Szilárd szellemteste hegyként
magasodott fölénk, két kezének hüvelykujját a derékszíjába akasztotta, oldalán ott
fityegett vasnyelű bűbájostora. − Böffeg figyelmeztetett, hogy Farkas Húga hasonló a
földtúró gilisztákhoz. Mindennek a legmélyére akar ásni, s nem zavarja az sem, ha
sziklába ütközik az az üres feje.
− Alig hinném, hogy Böffeg sámán ilyen tiszteletlenül beszélt volna Büvellőről! −
szándékosan kihangsúlyoztam Zsófi révülő nevét, hogy jó modorra tanítsam Kísértőt.
− Elismerem, a vén salabakter van olyan meszes agyú, hogy szeresse ezt a féléber
fruskát − Csorna gonosz, sötét tekintete szemérmetlenül vizslatta a lányt, aki
megfeszítette minden izmát, hogy féken tudja tartani a dühét. − Nem csoda ez az ostoba
gyengeség Böffeg részéről, hiszen már az Ősök Jurtájának küszöbén áll. Jobb is volna,
ha átlépné azt, és leköltözne közénk, a Gyökérszintre.
Döbbenten hallgattuk ennek a behemót holtnak a hangját, s alig akartuk elhinni, hogy
így merészeli pocskondiázni a vállalkozás vezetőjét. Én már készültem a
visszavágásra, de Büvellő megelőzött.
− Hajlandó vagy tehát kinyitni nekünk ezt az ajtót? − kérdezte dacosan felvetett fejjel,
egyenesen Csorna szemébe nézve.
− Többre is kész vagyok − biccentett az ős. Készségességétől a hideg futkosott a
hátamon. − Megmutatom nektek, mitől képes az Éjtáltos elmerülni, úszni, és minden
járgánynál sebesebben haladni az Álomidőben!

***
 2005. április 6. Még mindig a csontjaimban és a szívem közepében érzem azt a
dermesztő fagyot, ami a mai napon átjárt. Nem tudom, mikor leszek képes
megszabadulni tőle. Behúzódtam a kabinomba, az ágyamon, pokrócok alatt hasalok,
apró kandallóm bűvös lángokat mereget, mégsem tudok felmelegedni.
Büvellő épp így érezheti magát. Láttam ajkai remegését, a szemöldökére
kicsapódó, kásás jégpárát, tekintetében pedig azt a mélységes, bénító bizonytalanságot,
ami belénk költözött. S éreztem testének rettenetes súlyát, mikor magammal
vonszoltam... Onnan.
Kísértő Csorna elégedett lehet az eredménnyel. Bizonyos vagyok benne, hogy az az
átokszakasztotta ős-förmedvény éppen ezt akarta elérni. Hát, sikerült neki! Az
alattomos rettegés beszívta magát a testünkbe, abroncsot vont a lelkünk köré, s
szorítása még mindig nem szűnik.
A tölgyajtó mögé aznap, mikor Csorna ígéretét vettük a titkos termek
meglátogatására, már nem léphettünk be. Az ős előbb Böffeg és Hullámtörő Horka
engedélyét akarta kikérni. Az aljas lélek, alaposan átgondolt mindent! Amint előadtuk
kérésünket az expedíció vezetőinek, rögvest láttam rajtuk, hogy nem tetszik nekik a
dolog.
− Jobb szeretném, ha az utasok közül senki nem látná, mi bújik meg az ajtó mögött
− szólt a sámán csendesen.
− Mindannyian a főtáltost keressük! − kardoskodott Büvellő. − Ha azt akarjátok, hogy
rátaláljunk, egyenlő felekként kell kezelnetek bennünket.
− Ebben van valami − bólogatott megfontoltan az Éjtáltos kapitánya. − A lenti termek
azonban veszélyesek lehetnek.
− Vagyis a járgány maga is veszélyes hely? − kérdeztem dohányruhámat zörgetve. −
Annál inkább tudni szeretnénk, hogy mire számítsunk.
Hosszan vitatkoztunk, bár a kérdés már az első pillanatban eldőlt. Böffeg és Horka
tudták jól, hogy nem tilthatják meg nekünk az alsó termekbe való látogatást. Arra
azonban megkértek, hogy lehetőleg ne bíztassuk a csapat többi tagját hasonló
vállalkozásra.
− Amint lementek oda, meg fogjátok érteni, hogy jobb volna, ha egyedül Csorna lépné
át annak az ajtónak a küszöbét − közölte száraz hangon Hullámtörő Horka.
Egyetlen szavát sem hittük el. Sajnos.
Aznap már későre járt, így Kísértő Csornával abban maradtunk, hogy másnap reggel
értünk jön. A folyosón állva néztük, amint néhány halk bűvige, és vasnyelű ostora
segítségével kinyitja magának az ajtót, s eltűnik mögötte.
− Mi lehet odabenn? − rebegte izgatottan Zsófi. − Elvégre ez csak egy járgány! Talán
fenevadakat szállítunk magunkkal?
− Az éppoly fölösleges volna, mint az aranyrudak − véltem. − Viszont bármi is van az
ajtón túl, az összefüggésben lehet az Éjtáltos meghajtásával. Emlékezz! Csorna azt
mondta, hogy megmutatja nekünk, mitől képes a járgány az Álomidőben utazni.
− Ráadásul a csövet, amiben az a különös bűverő áramlik a pentagramszobába, szintén
onnan vezették ki − Zsófi az alsó ajkát rágcsálta, miközben lassan ballagtunk a
kabinjaink felé. − S a hangok! Ugye már te sem hallod őket?
Ámulva felnevettem, miután belehallgatóztam a folyosó csendjébe.
− Igazad van! − mondtam. − Úgy megszokta a fülem, hogy most már csak akkor veszem
észre a hangokat, ha figyelek rájuk..
Á hangok, igen. Mikor útra kelt az Éjtáltos, a hátsó részéből iszonyú zajok jutottak el
hozzánk. Előbb morgás, dübörgés, de ezekben semmi szokatlan nem volt. Működésbe
léptek a járgány motorjai és kész. Csakhogy amint elhagytuk a Gyémánt Jurta világát, a
mélyről szűrődő zajok felerősödtek, s egyenletesen betöltötték az összes fedélzet
minden zugát. Ráadásul „felismerhetővé" váltak, pedig ezt az élményt minden utas
szívesen kihagyta volna az életéből.
Sikolyok, nyögések, sóhajtozás, hörgés, majd ismét nyüszítés, sikítás, sóhaj. Mindez
tompán, messziről, de örökös monotóniával.
− Ilyen lehetne, ha a révülő belehallgatózhatna a Rémálmok Világába − vélte Agmánd
fia, Ursuru borzongva.
− Szólnunk kellene Böffegnek, vagy a táltoskapitánynak − kiáltott Tündefi Irnek.
Mielőtt azonban bárki tehetett volna akár egyetlen lépést is, a vén sámán már ott állt
mellettünk.
− Nyugodjatok meg, ezek a hangok teljesen ártalmatlanok − mondta. − Hamarosan
észre sem veszitek őket. Mint mikor valaki az egész életét egy vízesés közelében tölti:
a folytonos dübörgés néhány hét után olyan számára, mint maga a tökéletes csend.
Csodálatos módon Böffegnek igaza lett. Az utazás második napján oly természetessé
váltak a távoli, elfojtott sóhajok, hogy végül „nem is hallottuk" azokat. Egészen addig,
míg ma reggel Kísértő Csorna fel nem tárta előttünk a bűbájos jelektől tarkálló ajtó.
Megtartottuk Böffegnek tett ígéretünket, így a táltoskeresők közül senki más nem tudta,
mire készülünk. Természetesen, ha rákérdeznek, megmondtuk volna, de úgy tűnt, hogy
Rosszfű Róna, Ezüstujjú Balajtár és Ursuru jól elvoltak a kabinjaikban. Zsófi egyedül
Irneket szerette volna maga mellett tudni, a srác azonban ma is Kamorka-tükre mellett
teljesített szolgálatot.
− Parancsoljatok! − lépett oldalra Kísértő Csorna, hogy szabad utat engedjen nekünk a
bűvös ajtón túlra. Büvellő ment előre, én magam − szinte a sarkára taposva −
követtem. Fel voltam rá készülve, hogy hatalmas csalódás fog érni. Ismerek jó néhány
őst és magas rangú, aszott révülőt, így tudom, mily nagyon hajlamosak a titkolózásra,
fontoskodásra. Úgy hittem, most sem lesz ennél többről szó.
Az ajtó mögötti terem azonban máris megdöbbentett. Odabenn félhomály uralkodott.
Szükség volt legalább egy egész percre, míg a szemünk hozzászokott a
bűbájlámpásoktól fényesen bevilágított folyosó után e komor sötétséghez. −
− Ne mozduljatok! − parancsolt ránk szárazon Csorna. Máskor és máshol talán fittyet
hánytunk volna az utasítgatásának, de abban a teremben valahogy azt súgták az
ösztöneim: jobb e nyomasztó birodalom főnökére hallgatni. Az ős hangtalanul utánunk
siklott, s visszazárta az ajtót. Immár annyi fény sem jutott el hozzánk, mint eddig.
− Lélegezzetek lassan és mélyeket − jött a következő figyelmeztetés. − Eleinte az itteni
levegő talán csípni fogja a torkotokat, de nem veszélyes. Legalábbis rátok nézve nem
az.
Immár láttam valamelyest, a fülemnek pedig semmi baja sem volt, így nyomban
felfigyeltem rá, hogy Csorna hangja megváltozott. Az ősszellem felé fordultam, s
csodálkozva tapasztaltam, hogy szoros maszkot bájolt ronda képére. Tehát neki
veszélyt jelentett az itteni levegő, ami tényleg enyhén marta a torkomat.
Ekkor Büvellő halk, ámuló sóhaja terelte el a figyelmemet. A lány mozdulatlanul állt
ott, ahol Csorna korábbi utasítása érte. Jobb kezét lassan előre nyújtotta, hogy
megérintsen valamit a levegőben.
− A helyedben én nem tenném! − sóhajtott az ős, bár a hangjából úgy tűnt, cseppet sem
bánná, ha Zsófi szófogadatlan volna. − A polipfej önmagában gyenge, de a falakban
úgy tízezer él belőlük. Ha egyszerre támadnak, a szívókorongjaik komoly
kellemetlenséget tudnak okozni.
Rácsodálkoztam a levegőben úszó, halványan derengő, tenyérnyi lényre. Lustán
araszolt a semmin, piciny csápjaival lökdösve magát. Több is feltűnt belőlük a
teremben, de ügyet sem vetettek ránk. Egészen úgy néztek ki, mintha rég holt tengeri
állatok szellemei volnának csupán.
− Újra szólok, ne mozduljatok! − figyelmeztetett bennünket Kísértő Csorna. − Most
megmutatom nektek, mire való ez a helyiség.
Zsófi és jó magam az imént épp csak átléptük a küszöböt, így a terem elején álltunk,
hátunk mögött a zárt ajtóval. Valahol előttünk komorlott a használaton kívüli lift
tömbje, a jobb oldali falnál. A hatalmas termetű ős elővonta bűbájostorát, s miközben
fénylő jeleket rajzolt sápatag szíjával a levegőbe, a következő szavakat mormolta:
Szólítlak az árnyakon túlról, Szólítlak messzi terrániumokból, Szólítlak, jöjj elő,
sötét Azbagel,

Szólítlak, köszönts a lépteddel!

A z Éjtáltos rejtett terme megremegett. A padló középen meghasadni látszott.

Előbb vörös fény, majd fojtogató párák törtek elő a rongyos szélű repedésből. Zsófi
önkéntelenül hátrébb lépett, engem is megtaszítva. Szerencsére nem értem hozzá az
ajtóhoz, ami halkan, fenyegetőn búgott. Felé kaptam a tekintetemet, s láttam, hogy a
felületébe vésett legtöbb jel vadul izzik.

− Mi folyik itt? − kiabálta túl a padló réséből bömbölő szélorkán hangját Büvellő. −
Kit hívtál ide?
 − Ne aggódj, Azbagel csupán közepes erejű démon a Gyökérszint bugyraiból −
felelt röhögve Kísértő Csorna, aki remekül szórakozott. − Persze azért nem a
legbarátságosabb szörny, hisz néhány révülőt már sikerült darabokra tépnie.
A repedésből, mely bizonyára más, sötét világokra nyílt, iszonyatos formájú lény
gyűrődött elő. Pofája, mint a buldogé, homlokán két szarv ült, izmoktól dagadó vállát
sűrű szőr borította, melynek minden egyes szála zöld méregcseppben végződött. A
polipfejek riadtan rebbentek szét a közeléből, s a lobogó fények azt is megmutatták,
hogy a terem távoli zugaiban más, nagyobbacska förtelmek mozdulnak. Tehát egyetlen
pillanatig sem voltunk egyedül a helyiségben! Tömve van a szoba mindenféle
álomlényekkel, melyek az emberi és a lidérc szem számára képesek láthatatlanná
válni. Most mintha megszemlélték volna Azbagelt, majd úgy döntöttek, inkább nem
szállnak szembe a démonnal.
Büvellő előhúzta a bűbájostorát, de Csorna rosszallóan rázta a fejét. − Fegyverre
semmi szükség − kiabálta. − Elvégre azért evett ide a penész, hogy megnézd, mire jó
ez a terem!
Azbagel, a démonszörny végre kipréselte magát a résből, s ezzel láthatóan elégedett
volt. Négy lábára állt, körbefordult, taknyos orrával szimatolta a levegőt. Nem tetszett
neki, amit érzett. A párák, melyek a mi torkunkat is marták, neki kifejezetten
fájdalmasak lehettek. Többször is hatalmasat prüszkölt, nyúlós förtelemmel borítva be
a falakat.
Azután megérezte, merre vagyunk. Döngő léptekkel fordult felénk, kutyafeje összes
fogát vicsorgatva ránk. Négy lábbal vetette előre magát. Mögötte bezárult a rés, bár
úgy láttam, más szörnyek is szerettek volna átnyomakodni rajta, Csorna igéző verse
azonban őket nem hívta. Azbagel nem hagyott kétséget felőle, hogy mit szándékozik
tenni azzal, akit karmos mancsaiba kaparint. Kísértő Csornát vette először célba, talán
azért, mert úgy vélte, hogy a nagydarab fickó lesz a legkiadósabb falat. Ha
eléri, csalódnia kellett volna, hisz bármilyen szilárdnak is látszott az ős, teste
mégis csupán éteri eszenciákból állt. Büvellővel együtt azt vártuk, hogy Csorna
megpróbál védekezni. A fickó azonban meg sem rezzent. Pimasz egykedvűséggel
bámult a reá rontó démonra. A terem négy sarkában hirtelen bíbor villámok éledtek, s
cikázva csaptak Azbagelre. Kettő a nyakára tekeredett, egy a derekát, míg az utolsó
kisülés a bal hátsó lábát ölelte körbe. A bűverő iszonyú dörrenéssel ért célba.
Azbagel úgy nyüszített, mint egy igazi kiskutya, aminek véletlenül ajtórésbe csukták a
lábát. Azután eltűnt, mintha soha ott sem lett volna.
− Mint említettem, Azbagel pusztán középszintű démon − szólalt meg egykedvűen
Csorna. − Azért idéztem meg, hogy lássátok, milyen erős szellemcsapdát bájoltunk
ebbe a terembe. Alig van olyan rontó támadás, ártó álomlény, amit a falakba zárt
varázserő, vagy a rabszolgánkká tett teremtmények ne tudnának megállítani. Habár
Büvellő sem nyerte még vissza teljesen a lélekjelenlétét, azért mégis ő volt az első,
aki kettőnk közül meg tudott szólalni.
− Mi van a termen túl, amit így kell őrizni?
Kísértő Csorna álmélkodó pillantást vetett a révülő lányra.
− Arra nem is gondoltál, hogy tán' a vándorlásaink során befogott rontó lényeket
akarjuk itt... Khrm, ártalmatlanná tenni?
− Ilyesmibe Böffeg sámán nem egyezne bele − rázta meg barna fürtjeit a lány, s közben
óvatos léptekkel elindult a terem közepe felé. − Ráadásul az ajtót sem így építettétek
volna meg, ha ez kivégzőteremnek készül.
A falakból lassan előkúsztak az apró polipfejek és egyéb, derengő furcsaságok.
− Igazad van. A szellemcsapda azért épült, hogy megvédje az álomjáró személyzetét
és utasait valamitől, amit hamarosan látni fogtok − Csorna a túloldalon szétkergetett
néhány polipfejet, majd újabb ajtót nyitott. Ahogy
beáradt a fény, láthattuk, hogy az ős igen büszke a birodalmára. − Kövessetek! Alig
három méter hosszú és széles helyiségben találtuk magunkat. Szemközt újabb ajtó
nyílt.
− Ott a kabinom − mutatott rá Kísértő Csorna. − Mint tudjátok, én vagyok az Éjtáltos
főgépésze. Hasznos lehet, ha mindig a lehető legközelebb tartózkodom a motorhoz.
Talpam alatt folyamatos, enyhe remegést éreztem. Ami azonban ennél is sokkal
érdekesebbnek mutatkozott, az a sóhajok, hörgések, s egyéb különös zajok tömege,
mely hirtelen ránk rontott. Mint említettem, ezeket folyamatosan hallhattuk, mióta úton
voltunk, de csak tompán, távolról. Ebben az apró átjáróban viszont ezerszer tisztábban
jutott el hozzánk a rettenetes morajlás. − Ez meg mi? − kérdezte idegesen Zsófi. −
Mintha félholtra kínzott lelkek könyörögnének kegyelemért. Kísértő Csorna torz arcán
rémítő vigyor terült szét. Bűbájostorával megsuhintotta talpunk alatt a talajt, mire a
fényes hajópadlóból csigalépcső lejárata tekeredett elő.
− Ha megengeditek, most inkább előremegyek − mondta az ősszellem, s mivel nem fért
el tőlem, erőszakosan a falnak lökött. Elfojtottam a káromkodást, elvégre hölgy is
akadt a társaságban. Pedig pipamocsok-lidérc koromból még
emlékeztem néhány szépségesen cifra szitokzuhatagra, amitől talán Csornának is
megdermedt volna az a nyavalyás szellemi eszenciája.
A csigalépcső hosszan tekergett lefelé, a mélybe. Felidéztem magamban az Éjtáltos
alakját, s máris rájöttem, hogy most abba a kitüremkedésbe ereszkedünk, amit a
barlangcsarnokban figyeltem meg. Az út kétharmadánál aztán Büvellő megtorpant, s
én, aki inkább a lépcsőfokokra figyeltem eddig, beleütköztem a lányba.
− Nézd! − sóhajtotta ő borzongva. S én néztem. Alattunk tekintélyes méretű, ovális
terem terpeszkedett, melynek falait halványan sziporkázó kristálylapok fedték. Ezeket
oly tökéletesen illesztették egymáshoz, hogy csupán sejteni lehetett: nem
egyetlen darabból faragták ki az egész helyiséget. A bűbájlámpások vas
falikarokban sorakoztak, de nem voltak annyian, hogy megfelelő világítást
biztosítsanak. Hunyorognunk mégsem kellett, mivel a terem közepén álló, kúp alakú
holmi maga is lassan pulzáló ragyogást ontott.
− Íme, a szellemszusz-motor! − mondta büszkén Csorna. − A legnagyobb, amit valaha
is meg mertek építeni az eleven révülők. A derengő kúp minden oldalát magas kerítés
vette körül. Nem csupán özönséges anyagokból, de megbájolt bűbájrudakból építették,
melyek belsejében szikrák pattogtak. Maga a hatalmas „motor" dohogott, búgott,
néha magas, máskor kútmély hangon, felfedezhető rendszer nélkül. Tovább folytattuk
utunkat lefelé, s mikor végre biztos talajt fogtunk, Csorna ismét megszólalt.
− A szellemszusz, más néven kísértet-energia, veszélyes és ritka bűverő, ezt ugyebár
tudjátok. Ma már erőművekben állítják elő és „vezetékeken" juttatják el a
megrendelőknek. Eleinte kizárólag a modern felfogású, vállalkozó kedvű ősök
alkalmazták, méghozzá arra...
− Hogy a szilárd tárgyakat szellem-tárgyakká alakítsák át − szólt közbe türelmetlenül
Zsófi. − Ezzel tisztában vagyok.
− Hát persze! − Csorna hangja szinte csöpögött a gyűlölettől. − Hogy is feledhettem el,
kivel van dolgom? A szellemszusz eredeti formájában a kísértetek gyilkos energiája,
amit ölelés útján alkalmazunk: kiszívjuk az elevenekből az életerőt.
− Természetesen te soha nem tettél ilyet! − Büvellő nem is takargatta, hogy kötekszik.
Csornában azonban méltó ellenfelére akadt.
− A szellemszusz közvetlen alkalmazása csupán kétszáz éve tiltott − mondta rideg
mosollyal a varkocsos férfi. − Én annál sokkal régebben vagyok halott.
Most, hogy közelebb kerültünk a fura masinához, mely legalább két emelet magasra
tört, felfedeztem mögötte a többi berendezést. Csövek, vezetékek, pucéron hajladozó
energiafolyamok kötötték össze a pultokat, tekercseket, ezernyi apró dugattyút mozgató
böhöm ketyeréket és firlefrancokat. Bocs, de tőlem ne várjatok pontos műszaki leírást.
Ha a dohányültetvények gazdag, csodás, szépséges titkait taglalhatnám, menne a dolog.
A gépekhez viszont mindig is egyértelmű viszony fűzött: mélységesen utáltam őket! Azt
azonban megéreztem, hogy a csarnokban népem több más tagja is jelen van. Addig
meregettem a szemem, míg megpillantottam a csövek között tovacikázó egyik ilyen
álomlényt.
− Masinalidércek? − kiáltottam hökkenten.
− Legalább kétezren dolgoznak a szellemszusz-motor körül − bólintott Csorna. −
Szükség is van a kis vakarékokra, hisz az Éjtáltoshoz hasonló álomjáró még nem épült
soha, Persze a mi masinalidérceink nevelve vannak. Nem rongálják, hanem javítják és
üzemeltetik a rájuk bízott gépeket. − Valamit nem értek — Büvellő a korlátot, majd a
hatalmas, pulzáló motort nézte összevont szemöldökkel. − Úgy tudom, az álomjárók
egyetlen nagy hátránya, hogy nagyon sűrűn kell őket tankolni, mivel rengeteg
szellemszuszt fogyasztanak. Mi azonban olyan helyekre készülünk, ahol nincsenek
− Ezért vagyok én itt! − szólt Kísértő Csorna, felemelve vasnyelű bűbájostorát. −
Felkészültetek?
Büvellő és én egyszerre bólintottunk, pedig ami ezután következett, arra nem lehetett
felkészülni. Az ős néhány varázsigét kiáltott. Maguk a szavak jégdárdákként
szökkentek ki éteri száján, s aki meghallotta azokat, rögvest erős sírhatnékot érzett.
Éppen ezért nem is jegyzem le őket a naplómba. Feltűnt, hogy a masinalidércek
mindegyike fedezékbe ugrik, hasra kuporodik és két karjával takarja a szemét. Máskor
talán elgondolkodom ezen, de akkor erre nem maradt időm. A szellemszusz-motor
lüktető fala halványodni kezdett, s mi hirtelen beláthattunk a kúp belsejébe.
− Azért nincs szükségünk állomásokra, ahol feltankolnák az álomjárónkat, mert az
Éjtáltos maga állítja elő a szellemszuszt, amire szüksége van − hallottuk Kísértő
Csorna elégedettségtől fröcsögő hangját.
Tudta az a mocskos alak, hogy milyen hatással lesz ránk, élőkre, ha előzetes
figyelmeztetés nélkül tárja elénk az igazságot. Nagyon is jól tudta. Arról, hogy mit
láttunk, nem akarok írni. Vannak dolgok, amiket jobb volna mindörökre elfelejteni.
Legyen annyi elég, hogy a szellemszusz-motor rettenetes kúpjában kísértetek tömege
tekergett, kavargott, őrjöngött, s próbált kijutni onnan. Miközben egymást gyötörték,
éteri testükből folyamatosan áradt a tiszta szellemszusz. A gyilkos erőszak bűvereje,
melyet szivattyúk áramoltattak ki és töltöttek át tartályokba, nyers fényt
árasztott. Láttam, amint Zsófi térde megroggyan. A lány képtelen volt
elszakítani tekintetét az iszonyú látványról. Megragadtam a derekát, és
felvonszoltam magammal a csigalépcsőn.
Lentről elkísért minket Kísértő Csorna eszelős hahotája és a bezárt szellemek sóhaja,
sikolya és hörgése.

***
2005. április 11. Az Éjtáltos mozdulatlanul lebegett az Álomidő óceánjában. A
szellemszuszmotorokat kikapcsolták, s szinte az egész fedélzet néma várakozással telt
meg. Csönd telepedett a folyosókra, szobákra, zugokra. A matrózok lábujjhegyen
közlekedtek, nehogy megzavarják Kamorka-tükrét, ami mellett hárman őrködtünk.
Tündefi Irnek, Büvellő és jó magam még a sóhajt is csak halkan mertük kiengedni,
miközben áhítatosan figyeltük a tündérek varázsműszerét.
− Nehéz volt, de végül sikerült beállítanom Kamorka-tükrét − mondta Tündefi
Irnek. − A folyton mozgó, Álomidőben közlekedő Éjtáltos fedélzetén azonban sokkal
nehezebb mérni az álomrezgéseket, mint bárhol másutt. Ezért kértem meg Hullámtörő
Horkát, hogy lebegtesse a járgányt.
− Értem − bólintott Zsófi. Én meg elmosolyodtam, mert szinte biztos voltam benne,
hogy valójában egyetlen mukkot sem ért az egészből.
− Az Álomlátó lefekszik valahol a Valóságban, Kamorka-tükre pedig megmutatja
nekünk, ha épp a Világfán tartózkodik − folytatta a magyarázatot Irnek. − Persze az
egész szörnyen bonyolult művelet. Könnyű tévedni, mivel Kamorka-tükre hihetetlenül
érzékeny szerkezet. Épp ezért döntöttünk úgy Böffeggel, hogy itt várunk, a Semmi
közepén.
− Olyan ez, mintha hallgatóznánk? − kérdezte elragadtatva Büvellő.
− Igen, olyasféle − egyezett bele a tündérfiú. − Addig maradunk itt, míg az Álomlátó el
nem szenderedik. Akkor bemérjük az álma rezgését, Kísértő Csorna pedig
gondoskodik róla... Mi baj, miért sápadtál el?
Hirtelen felkaptam a fejem, s máris közbeszóltam, segítségére sietve Büvellőnek.
− Bizonyára a bűbájlámpások fénye téveszt meg, nemes barátom − vigyorogtam rá
Irnekre, hogy eltereljem a figyelmét Zsófiról, aki valóban úgy nézett ki, mint egy
viaszbáb. − A friss levegő és a napfény mindannyiunknak rettenetesen hiányzik.
A révülő lány hálásan pislogott rám. Tudtam én jól, hogy miért futott ki minden vér az
arcából. Mióta meglátogattuk az Éjtáltos géptermét, szemtőlszemben állva a
borzalommal, mindkettőnknek rémálmaink voltak. S ezek az iszonytól terhes képek
valahogy napközben is kísértettek minket, ha gyorsan halványultak is. Tudtuk, mitől
oly egyedi és gyors az álomjáró, amin utazunk. Tudtuk, mi rejtőzik a talpunk alatt,
egyetlen fedélzettel lejjebb, de beszélni nem akartunk róla senkinek. Épp elég volt
elviselni valahogy ezt a nyomasztó ismeretet.
− Azért én mégis üzenek az egyik vajákosnak, hogy jöjjön fel ide, és vessen rád egy
kórkereső-igét − ajánlkozott buzgón Tündefi Irnek, s már indult is a kijárat fel.
− Erre tényleg nincs semmi szükség! − Büvellő sietve felállt, de sajnos épp ettől
szédült meg még inkább. Ha nem állok mellette, hogy a vállamra támaszkodhasson, tán
ott esik össze a pentagram-szoba közepén. − Komolyan mondom, hogy jól vagyok,
csak...
Különös, süvöltő zaj kelt a hátunk mögött. Tündefi Irnek szemben állt velünk, s
hirtelen épp olyan sápadtá vált, mint amilyen Büvellő is volt.
− Illangó gyöngyházfényű kacajára! − kiáltotta a legény, majd megkerülve minket,
Kamorka-tükréhez ugrott.
A bűvös szerkezet megkergült, mint a sodrófával kergetett lakodalmas macska.
Sárgaréz karikái sivítva pörögtek, alkatrészei veszett kattogással ütődtek egymáshoz.
Zsófi és én döbbenten bámultuk az ijesztő jelenséget, Irnek úrfi azonban szakértő
szemmel hajolt a szerkezet fölé. Az asztal szélére készített kéregtekercs hamarosan
megtelt számunkra érthetetlen varázsjelekkel, amiket Tündefi az öníró pennának
diktált.
− Mélyalvás tizenkilenc! ... Három horkan tó-fokkal délre, nyolc szusszanással keletre.
... A pontos hely...? Mutasd már! Harminckilenc derengőfok, százharminc dunyharánc,
igen!
Tündefi Irnek felkapta a kéregtekercset, és kiviharzott a pentagramszobából. Amint a
„bak" felé száguldott, kiáltásaitól zengett az Éjtáltos.
− Gyerünk, talpra mindenki! Gyorsan, gyorsan, riadó! Az Álomlátó alszik! Az
Álomlátó álmodik! Szóljatok Böffegnek, hogy azonnal a nyomába kell erednünk,
mielőtt felébredne!
Az Éjtáltos hatalmas teste megrándult, és mi útra keltünk.
 XII.
Sárláb Simon és a farkasölő

2005. április 11. Az Álomszállítmányozási Nagycsarnok északi szélén állt

büszkén, hófehéren, lélegzetelállító karcsúsággal az Emlékek Tornya. Ötven emelet
magasságig pusztán hengeres csőnek tűnt, oldalán rovásjelek milliárdjaival, melyek
oly aprók, hogy csakis közelről lehetne elolvasni őket. Így örökítették meg
Csartadoros alapítása óta mindazon álomkereskedők nevét, akik valami nagy, jelentős,
közhasznú tettel, gondolattal járultak hozzá a Világfa létéhez. Az első név a torony
tövében, aranynyal dúsan kihúzva természetesen Csagatáj Kemecséé volt.
Az Emlékek Tornyának egyetlen, kétszárnyú bejárata akkora szobába vezetett, ahol
négy perzsaszőnyeg kényelmesen elfért egymás mellett. Elég volt a mesésen szép,
vastag szőttesekre pillantani, hogy a tündér tisztában legyen vele: valódi repülő
szőnyegekkel van dolga. Ezek a rendkívül ritka és értékes holmik az arab
álomvilágokból származtak. Egyetlen darab árából meg lehetett volna vásárolni az én
szülővárosomat, Csallókaput, egész lakosságával és minden kóbor kutyájával
egyetemben.
Kísérőnk, aki a trappállomásra jött, hogy szóljon: az Emlékek Tornyába kell
sietnünk, halk szavú garabonciás volt. Pusztán az állával bökve jelezte, hogy álljunk rá
az egyik szőnyegre. Amint a bizalmatlanul morgó Toportyán is lekuporodott Gergő
mellé, a repülő szőnyeg hihetetlenül finoman mozdult, majd szárnyalni kezdett felfelé.
A torony belsejéből nem lehetett kilátni az út során, mivel sehol nem vágtak ablakot az
oldalába. Az építők mégis gondoskodtak róla, hogy az ötvenemeletnyi suhanás közben
se unatkozzunk. A falakat szeszélyes ábrák díszítették, melyek csupán színesek és
szépek voltak, míg a földön állva néztük őket, de amint a szőnyeg felgyorsult, a képek
mozgó jelenetekké mosódtak össze. Csartadoros ősi történetét nézhettük végig, attól a
pillanattól kezdve, hogy Kemecse felállította az első jurtát, s kitette elé szerény
portékáit.
Míg az utazás tartott, senki nem szólt a másikhoz, így ment ez már közöttünk egy
ideje. Gergő, mikor előző nap meglátott engem a lakókocsi fedélzetén, csak a nevemet
nyögte ki, s azóta mintha megnémult volna. A tündérkötés immár nem feszült
közöttünk, az én szívem mégis rettenetesen sajgott.
Tegnap vele tartottam, míg leereszkedtünk a trappállomáson, majd csendben
figyeltem, amint átadta az álomvarangyokat a rendészeknek. Azután mindkettőnket
kikérdeztek a Nagycsarnok ezüst-fekete egyenruhás rendfenntartói, hogy végül
visszaküldjenek a lakhelyünkre. Gergő és Toportyán egyenesen a hatalmas kutyaólba
vonultak, én pedig − jobb híján − annak tetejére kucorodtam. Éjjel sírdogáltam is
keveset, de csak halkan, nehogy felébresszem őket.
Reggelre a csartadorosi varázstudók megfékezték a szeméttelepen tomboló
tűzvészt. Szerencséjük volt, mivel a garabonciásoknak sikerült záport idézniük, s a
szél is megfordult, elfelé hajlítva a lángokat a lakóépületektől. Gergő és én azt hittük,
ezzel túl is vagyunk a nehezén, de azután jött a halk szavú garabonciás. A
varázsszőnyegen felfelé libegve mindketten azon törtük a fejünket, mit akarhatnak még
tőlünk a Nagycsarnok főkereskedői.
Közeledtünk a torony csúcsához. Lentről már láttam, hogy odafönn jurta alakját
idéző, hatalmas „gombafej" ül a hófehér „száron", aminek oldalán körpanorámát
kínáló ablaksor szikrázik a napfényben. A szőnyegen utazva viszont azt is
megtudhattam, hogy valójában a torony tetején három emelet követi egymást. Az alsó
konyhát, tálalókat, raktárakat, jégbűbájjal dermesztővé varázsolt hűtőtermeket foglalt
magába. Mikor a főkereskedők tárgyalnak, a személyzet itt készíti elő számukra az
étkeket.
Eggyel feljebb barna bársonnyal borított folyosókat pillantottam meg, melyekről
számos kisebb helyiség nyílt. Úgy sejtettem, ezek pihenőszobák, fürdők, s a
hosszadalmas munka szüneteiben felüdülést kínáló, egyéb helyiségek lehetnek.
Végül szőnyegünk a panorámaterembe emelt minket. A padlóból bukkantunk fel,
kissé megilletődve a szokatlan utazástól. Amint a perzsa „lift" megállt, én nyomban
szárnyra kaptam. Gergő és Toportyán követte a garabonciást, aki a puha
padlószőnyegen lépkedve három férfi felé vezetett minket.
− Itt van hát a mi hősünk! − harsogta a hatalmas, puha ülőpárnákon elterülő
főkereskedő. Vörös kaftánját suhogtatta, úgy intett Gergő felé, bemutatva őt a másik
kettőnek. − Még a nevét sem sikerült megjegyeznem, mégis a szívem közepébe zártam
e legényt.
Az ifjú sámán illendő távolságban állt meg a férfiaktól, Toportyánt a lábához
igazítva. Ezután sorra meghajolt a főkereskedők mindegyike felé.
− A nevem Tas − mondta csendes, tiszta hangon. Hökkenten néztem rá, majd hirtelen
megértettem mindent. Az én eszes sámánfim kölcsönvette Pusztajáró cimborája nevét,
hogy nyugodtan várakozhasson tovább a maga trappjára. Önmagában a négy
álomvarangy elfogása akkora hőstett volt, ami hírét vitte egész Csartadoroson. Ha még
azt is megtudták volna a révülők, hogy mindezt a hírneves Farkas cselekedte meg,
Gergőnek szemernyi reménye sem maradt volna, hogy békén hagyják.
− Csak így, egyszerűen Tas! − morogta enyhe gúnynyal a jobb szélen heverésző
kereskedő, kinek pocakmérete vetekedett a párnákéval, melyek puha testét tartották. −
Bizonyos, hogy ez a közrangú legény tartóztatta fel a merénylőket?
− Így mondják a felügyelők − szólalt meg a balra nyújtózkodó, fiatalabb és sokkal
soványabb társa, aki indiai turbánt viselt barna homlokán. A gondosan feltekert, zöld
selymen vakítóan szikrázott néhány ékkő, aranyozott sastollakkal ölelve. − Beszéld el,
fiacskám, miként sikerült nyakon csípned Borozsda bandáját?
Gergő halkan, szerény szavakkal elmondta a lakókocsi történetét. Sokat elvett a
valóságból, így végül a főkereskedők savanyú ábrázattal nyugtázták, hogy a
sámánfinak pusztán szerencséje volt. Szívesen a képükbe süvöltöttem volna, milyen
hősiesen mentette meg az életemet, majd hozta vissza a lakókocsit, hogy azután még az
oltásban is segítsen. De végül inkább hallgattam; jobb, ha a tökfejek semmit nem
sejtenek Gergő valódi képességeiről.
− Nohát, Tas fiam, akárhogyan is volt, te mindenképpen jutalmat érdemelsz −
jelentette ki végül a középen kecmergő főkereskedő. − Borozsda bandája hosszú ideje
károsított minket, de ennek immár vége. Ráadásul kiszabadítottad ezt a csinoska
pilleszárnyút is, aki...
Hirtelen a társa füléhez hajolt, és a fülébe sutyorgott néhány szót. A kaftánosnak
homloka tetejéig szaladt a szemöldöke, majd gyanakvón engem kezdett méregetni.
− Hogy is hívnak téged, tündér?
− Csallókapui Zürmögő Tanarilla a nevem − jelentettem ki, vastagon mért
rátartisággal. − Nemes tündércsalád sarja vagyok, apám üzleti ügyeivel megbízva.
Azokat el is intéztem, s Csartadoroson átutazván futottam az álomvarangyok markába.
− Fogságba estél? − nyekeregte a pocakos rosszindulatú kétkedéssel. − Egész biztos,
hogy nem tartoztál te is a bandához?
− Uraim, én kezességet vállalok a kisasszonyért, amennyiben a szavam bármilyen
súllyal is latba esik − szólalt meg váratlan ridegséggel Gergő. Az arcára kiülő
elszántság meglepte a három férfit.
− Jól van, nincs erre semmi szükség! − enyhített a hangulaton sietve a főkereskedő. −
Elvégre ünnepelni és jutalmazni hívtuk meg a legényt. A vizsgálatot már lefolytatták a
piacfelügyelők.
Azzal benyúlt párnái közé, s meglehetősen soványka zacskót csörrentett elő, amit
nyomban Gergő felé dobott. Maga a jutalom ilyesfajta átadása olyannyira megalázó
volt, hogy a sámánfi inkább meg sem rezzent a szütyőért. Helyette Toportyán csapott
agyaraival a levegőben repülő holmi felé, és félelmetes ügyességgel el is kapta azt.
− Ó, micsoda remek totemállat! − kiáltott lelkesen a turbános. − Milyen kár, hogy a
Tíz Jurta Szövetsége nem engedélyezi a segítő állatokkal való kereskedelmet.
Különben akkora vagyont kínálnék a farkasodért, amit nem utasíthatnál vissza.
− Még az Álomvilágban is akadnak lehetetlen dolgok − mosolyodott el fanyarul
Gergő. − Az egyik ilyen, hogy eladjam Toportyánt.
Ekkor − azt hiszem − halkan felszisszentem. Szerencsére a három kereskedő nem
fogott gyanút a farkas nevének hallatán.
− Tas fiam, a pénzjutalom nem minden − szólalt meg ismét a középen heverő férfi. −
Az Álomszállítmányozási Nagycsarnok igen sokat köszönhet neked, s ezt most meg is
teszi, méghozzá általunk.
Hármat tapsolt, mire a körkörös terem távolabbi zugából két apró, fürge lábú kobold
futott elő. Karjukon barna köpönyeget, fekete-ezüst egyenruhát s e halom tetején
billegő sildes sapkát hoztak, amit Gergő elé kínáltak.
− Hallottuk hírét, hogy a trappállomáson, kutyaólban laksz, s a mások mocskának
takarítása a foglalkozásod − szólt tömény undorral a pocakos. − Íme, ez most legyen a
múlt. Lépj be a piacfelügyelők közé, öltsd fel egyenruhájukat, és őrizd a kereskedők
vagyonát tisztes bérért.
− Aligha hinném, uraim, hogy ez jó volna nekem − felelt Gergő, miközben az
egyenruhára sandított. A turbános félreértette a sámánfi szavait.
− Majd a méretedre szabatjuk!
− Úgy értettem, hogy nincs kedvem piacfelügyelővé válni − emelte fel a hangját
Gergő. − A pénzt köszönettel elfogadom, s megvendégelem belőle a barátaimat. Az
állásra azonban nem tartok igényt. Álomstoppos vagyok, és remélem, hamarosan ismét
útra kelhetek.
− A csavargás kedvesebb neked, mint a letelepedés, a biztos megélhetés, és a
becsületes szakma? − a főkereskedő érteüenül csóválta tokás fejét. Választ sem várva
intett párnás kezével, melynek minden egyes ujján három-három aranygyűrű csillant. −
Legyen együgyű kívánságod szerint. Bolondokkal nem váltunk több szót.
− No, akkor igen csendesen lesztek itt, hármasban összezárva − nevettem feléjük. Mire
a főkereskedők egyáltalán felfogták, hogy mekkora sértés bújt meg a szavaimban, már
ismét a perzsaszőnyegen álltunk, s lefelé ereszkedtünk a torony belsejében. Úgy az út
felénél járhattunk, mikor Gergő rám pislantott, majd csendesen szólt:
− Ez jó búcsú volt.
Boldogan nevettem rá, de az én sámánkám iménti mosolya rögvest eltűnt, s még
gyorsan hozzá tette:
− Azt hiszem, vár ránk egy nagy beszélgetés, tündérkém!

***

S erre sor is került még aznap délután. A trappállomás rakodóbiztosa csodálkozva

látta, hogy kedves munkása visszatért az Emlékek Tornyából, s újra elfoglalta helyét a
kutyaólban. Nem szólt semmit, de látszott becsületesen borostás képén, hogy ismét
mélységesen csalódott az odafönn pöffeszkedő főkereskedőkben. Persze nem tudhatta,
hogy Gergő volt az, aki a jutalom javát, az új állást elutasította.
A sámánfi aznapra szabadságot kapott. Első dolga volt, hogy tekintélyes
mennyiségű kaját vásárolt össze, majd mindet elvitte a cimboráinak. Krahács és
Dilajla néni a szokott helyükön kucorogtak, az előző napi kergetőzés során beszerzett
zúzódásaikat gyógyítgatva. A kettyent agyú öreglány végre lehiggadt, a hupilila
angyalok egyelőre nem zargatták. Miután Gergő megetette őket, Krahács követelni
kezdte az álomvarangy-kaland részleteit. S persze az is rendkívüli módon érdekelte,
hogy én honnan az ördög likából keveredtem elő váratlanul.

− Hozzám tartozik − felelt a sámánfi.

S ez a két szó a szájából bizony elfeledtette velem az utóbbi napok minden

nyomorúságát. „Hozzám tartozik" − soha nem reméltem, hogy ilyesmit fog mondani
rólam!
Estefelé aztán behúzódtunk a kutyaólba. Gergő tüzet gyújtott a középre kuporított,
kövekkel körberakott máglyácskán, s fölé tolta a fémkampón fityegő vaslábast, hogy
vizet forraljon.
− Teázunk és beszélgetünk − jelentette be az esti programot. − Ahogy akarod −
mondtam csendesen, leereszkedve a másik sarokba. − Csak ne szidj nagyon, mert
Borozsdáék után minden hangosabb szótól sírhatnékom támad.
Erre nem válaszolt semmit, s én félni kezdtem. A teavíz felforrt. Gergő gyakorlott
mozdulatokkal töltött belőle két bögrébe, majd vászonzacskóba csomagolt teafüvet
merítgetett bele. Került citrom, cukor, így hamarosan fújkálhattuk itókánkat, hogy
gyorsabban hűljön.
Ő a két tenyere közé szorította a bögrét, én meg álltam a magamé mellett, s olykor
lábujjhegyre kepeszkedtem, hogy lássam az aranybarna folyadékot.
Sokáig nem szólalt meg egyikünk sem. Tudtam, hogy Gergőnek kell elkezdenie a
beszélgetést, mert az én torkomban akkora gombóc ült, amitől még lélegezni is alig
bírtam.
− Mióta? − bökte ki végül. Szükségtelen volt többet mondania, hisz pontosan értettem,
mire kíváncsi.
− Ha emlékszel rá, mikor szűnt meg a fájdalom, ami a melledet tépte, hát
kiszámolhatod − feleltem. Láttam felhős tekintetén, hogy valóban sorra veszi a
hónapokat. Arcán végül meglepett csodálkozás terült szét.
− Hogyan? − szólalt meg ismét, hangjában hitetlenkedő kuncogással.
− Eleinte Nemcsókéknál fészkeltem be magam, de nagyon zűrös volt. Folyton le
akartak csapni, szúnyogirtóval kergettek, vagy egércsapdákat állítottak. Mikor kezdett
veszélyessé válni a társbérletünk, elköltöztem.
− Hova?
− A harmadik emeletre, Csuhéj nénihez.
− Hiszen szegény olyan bolondos, hogy... − Gergő felnevetett. − Már értem! Épp a
legbolondosabb éberek közelében férhet meg békén a tündér.
− Bizony − nevettem vele. − Csuhéj néni semmi különöset nem talált abban, hogy az
albérlője alig kétarasznyi és szitakötő-szárnyakkal röpköd. Bár...
− Igen?
− A ruhátlanságomat nem tűrte.
A sámánfi zavarba jött. El is fordult, úgy téve, mintha a tea égette volna meg az ajkát,
de a lobogó tűz fényénél láttam, hogy rákvörösre pirult. Ha eddig szerettem ezt a
fickót, hát mostantól egyenesen imádtam!
− Különös, hogy soha nem vettelek észre − nyögte ki végül, új téma után kutatva.
− A tündérgomoly-varázs segített a rejtezésben − mondtam. − Sokszor ott voltam az
orrod előtt, de nem gondoltál rám, így nem is láthattál. Megjegyzem: a szekrényed
tetején ideje volna portalanítani.
− A tündérkötés tehát nem szűnt meg − sóhajtott a sámánfi némi bosszúsággal. − Össze
vagyunk láncolva.
− Én nem érzem ezt olyan kellemetlennek − szaladt ki a számon. Gergő meglepve
pillantott rám, hát gyorsan folytattam: − Persze jobb volna, ha járhatnánk a magunk
útját, s csak akkor találkoznánk, mikor kedvünk szottyan rá. De ha már így alakult,
keressük a jó oldalát. Nekem szerencsére nincs semmi fontos dolgom másfelé,
úgyhogy bárhová veled tarthattam... Eddig.
Utolsó szavam keményen koppant a kutyaól deszkapadlójára. Toportyán kíváncsian
sandított felénk, kissé megemelve szépséges farkasfejét. Érezte, hogy most valami
nagyon fontos következik.
− Amennyiben eltávolodnánk egymástól, a tündérkötés megfeszülne, és mi csillagokat
látnánk a fájdalomtól − foglalta össze Gergő, miután nagyot kortyolt a teából. − Nekem
fontos küldetésem van, amit nem halaszthatok. Ha örökösen tépne a kín, képtelen
volnék eljutni oda, ahova igyekszem. Akkor most mi legyen?
− Viseld el, hogy a közeledben vagyok − azt hiszem, ezt túlságosan is esdeklő hangon
mondtam. A sámánfi azonban valahogy megkönnyebbült, legalábbis erről tanúskodott
az arcán felragyogó mosoly.
− Nincs más választásunk − mondta. − Tanarilla kedves, légy az útitársam. Azután
pedig... Hát, majd lesz velünk valahogy.
A pilletündéreknek nem szokásuk madarat fogni, de abban a pillanatban képes lettem
volna rá!
2005. április 16. Öt nappal később, mikor már alig jutott eszembe, egyszer csak ott
volt az orrom előtt. Ragyogott, mintha Égi Atyácska terítette volna rá nap-palástját.
Először nem is tudtam kivenni az alakját, de azután a varázsfény szerencsére csitult, s
már-már szelíd derengéssé változott a trapp körül.
Repültem Gergőhöz, ahogy csak a szárnyam bírta.
− Megvan, megtaláltam! − hadarva bukott ki belőlem a kapkodó szó. −
Bűbájketreceket szállít garmadával. Nem ám nagyokat, inkább mintha csirkéket
zárnának beléjük. Kicsik, vékony fémpálcákból bájoltak, de kéken sziporkáznak,
szóval biztosan bűbájosak.
A sámánfi értetlenül bámult fel rám, ahogy a közelben hasaló Toportyán szintén.
Rögvest elkapott a tündeméreg, de szerencsére levegőt kellett vennem a következő
kifakadáshoz, s azalatt átláttam a helyzetet. Hiszen nekik fogalmuk sincs arról, hogy én
is „érzékelem" az aurát, ami a megfelelő trapp körül ragyog.
− Gyertek velem, de tüstént! − fogalmaztam kissé régimódi, jó apámtól elhallgatott
szóval. − A nagybani kobold, lidérc és egyéb álomszereplők kereskedőinél áll a
járgány. Ha a saját szemetekkel látjátok, majd hisztek nekem.
Gergőnek azonban előbb el kellett kérezkednie a rakodóbiztostól, mivel épp a
munkaidejét töltötte. Feladat szerencsére nem sok akadt, mivel utoljára két napja
hullott le véletlenül három láda nánab a kövezetre, s azt már rég feltakarítottuk. Mikor
megvolt a fertályórára szóló eltávozás, a sámánfi füttyentve parancsolta maga mellé
Toportyánt, s már rohantunk is keresztül a csarnok forgatagán.
A nagybani kereskedők pultjai voltak tán a legszerényebbek mind közül. Áru alig,
inkább csak prospektusok hevertek rajtuk, hogy bemutathassák mindazt, amit kínáltak.
Nem foglalkoztak egyéni vásárlókkal, ők kizárólag ezres, tízezres, vagy akár milliós
tételekben számoltak, így, bár a pultjaik kongtak az ürességtől, mégis ők voltak a
leggazdagabbak az egész álomszállítmányozásban.
− Hol van, mutasd? − kiáltott fel hozzám Gergő, mivel én a tető alatt surrantam, hogy
ne zavarjon az alant tolongók tömege.
− Kövessetek! − intettem nekik. Toportyán bosszúsan morogva kikerült néhány törpét,
akik megilletődve totyogtak a számukra kissé túlméretezett világban. A nagytestű
totemállat sikeresen vágott utat gazdájának, mivel még a révülők is ösztönösen
félreugrottak a farkas útjából.
A trapp ott állt még mindig, ahol először megpillantottam. A szalagkorláttal elkerített
magánparkoló bizonyos Brutus és Lipitloty Távszállítmányozási Érdekszövetség
birtokában volt, akik úgy hirdették magukat, mint a Törzsszint legmegbízhatóbb
álomkereskedői. Pultjukon színes reklámtáblácskák álltak, fennszóval sorolva az
Érdekszövetség által kínált, csakis nagy tömegben rendelhető árucikkeket.
− Mérgezett alma egy, avagy két színben, keserű és édes kivitelben, igény szerint!
− Unja, hogy az otthonaként szolgáló mocsárban ötlet nélkül, a maguk kedve szerint
hevernek a dolgok? Kérje lápberendezőnk szaktanácsadását! Mohos sziklák,
illetékteleneket távol tartó táblák, korhadt farönkök és éjszakára lehalkítható
békakórus a legdivatosabb elrendezésben!
− Álomvilága fantáziátlan? Brutus és Lipitloty feldobja önnek! Sehol meg nem
álmodott, apró mű-lények sorozatgyártása, csakis nálunk!
S így tovább, hogy a tündér feje belefájdult. Gergő rácsodálkozott a visítozó,
bömbölő, rikácsoló reklámtáblákra. Ezután lepöckölt magáról egy, a hivatástudattól
túlságosan is ragacsos matricát, ami az ingére akart simulni, majd átbújt a szalagkorlát
alatt.
Láttam a tekintetén, hogy számára is vakítóan ragyog a trapp. Megkönnyebbülten
huppantam le a tetőt tartó gerendákra, s lábamat lógázva vártam a dicséretet. A
sámánfi azonban megfeledkezett rólam, s ezt pillanatnyilag nem is csodáltam. Oly
régóta várta már, hogy megérkezzék a trapp, amivel tovább kell utaznia, s most ott
volt, teljes életnagyságban. Meg kellett csodálnia, minden más várhatott.
A szellemszusz-motoros álomkamion kerekei másfélszer nagyobbak voltak, mint maga
Gergő. Az abroncsok felülete első látásra ébenfeketének tetszett, de ha valaki
alaposabban megszemlélte őket, annak féltűnt, hogy a mélyükön cikkanó fények
kavarognak. Éjszakai viharfelhőkből sűrítették tehát a kerekeket, erős varázslattal, ami
nem engedte, hogy más formát vegyenek fel. Rettenetes energiák feszültek az ében
abroncsokban. A trapp rakfelülete ehhez képest meglehetősen „közönségesnek" hatott.
Fémlapokból tákolt, pirosra festett vontatmány, amire akár egy régimódi parasztház is
felfért volna, teljes hosszában. Ütött-kopott felületéből lehetett sejteni, hogy már
számos különbféle rakományt cipelhetett, de most éppen „csirkeketrecek" tornyosultak
rajta, széles szemű vasláncokkal rögzítve. Amint már Gergőnek is mondtam, a
bűbájcsapdák, melyekből tán' ezer darab is felfért a trappra, halványkéken
parázslottak. Ez egyértelművé tette, hogy csirkéknél veszélyesebb, vagy legalábbis
különlegesebb lakóknak szánták azokat.
A sámánfi lassan járta körbe a hatalmas járgányt, s mint igazi ínyenc, utoljára hagyta a
legizgalmasabb részét. A vezetőfülke három méter magas, ugyanannyi széles, és talán
négy méternél is hosszabb volt. Toportyán megállt a „kasznival" szemközt, szétvetette
a lábait és vicsorgott. A szépséges, eleven kutyafejet formázó fülke szintén felhúzta
fekete szájszélét, elővillantva hófehér agyarait és rózsaszín ínyét.
− Vidd onnan a farkasodat, kölyök, mielőtt Kászon széttépné! − kiáltott Gergőre a
pultsorok között ácsorgó férfiak egyike. A sámánfi megragadta Toportyán hátán a
bundát, s távolabb rángatta segítő állatát az acsargó vezetőfülkétől. − Úgy jó lesz, s
maradjon is ekként!
Gergő rábólintott a furcsán hangzó figyelmeztetésre, majd helyben állva, türelmesen
nézte a férfit. Amaz már nem foglalkozott vele, inkább folytatta korábbi beszélgetését a
kereskedőkkel.
A keresztgerendán ücsörögve volt alkalmam alaposabban megszemlélni őt. Kajla
figura volt, ormótlan subába burkolózva, pedig a nap hét ágra sütött. Fekete haját itt-
ott ősz szálak tarkították, kedvesen tekeredve a gondosan font varkocsokba, melyek a
fehér juhszőrön hevertek. A legfeltűnőbb tán a sofőr − mert ő lehetett az! − orra volt.
Tekintélyes méretű szaglószerv, szinte már ormány, melynek húsos lebernyegei olykor
finoman rezzentek, mintha szimatolna. Alatta tömött bajusz gazcsomóként bodorodott,
állán viszont csak fehér, szurkálós borosta látszott.
− Ezret tudok elszállítani, nem többet! − jelentette ki, s bár nem beszélt hangosan,
mélyről zengő szavai megrezzentették a vele szemben állók szakállát. − Nézzenek a
trappomra, akkor láthatják, ha nem vakok! Ezer ketrec, az épp ezer porcelántündérnek
alkalmatos szálláshely.
− Elférnek azok kettesével is − vélte simulékony szavakat suttogva a kereskedők
egyike. − Brutus és Liptloty urak életük legnagyobb üzletét kötötték a nyugati
varázsvilággal, s abban kétezer porcelántündér leszállítását vállalták. Az árut már
várják Színszitiben.
Tehát a sofőrrel vitatkozók a Távszállítmányozási Érdekszövetség megbízott
üzletkötői voltak, akik most arra akarták rávenni a trapp gazdáját, hogy kétszer annyi
porcelántündért szállítson el, mint ahány tisztességgel ráfér a platóra. Igazán jól mehet
sora Brutus és Lipitloty uraméknak, ha ekkora megrendelést kaptak a nyugati
álomvilágok egyikéből.
− Nézzék, barátaim, én tökéletesen megértem szívük bánatát − tekerte a szót különös
finomsággal a sofőr. − De a trappomra akkor sem zsúfolnak fel kétezer
porcelántündért, na! Béreljenek még egy járgányt, hisz van belőlük bőven errefelé.
Ráadásul nézzenek Kászon barna szemébe! Hát képesek volnának túlterhelni szegényt?
A kereskedők engedelmesen pislogtak a lógó fülű kutyafejre, mely már nem vicsorgott,
bár Toportyán még mindig meglehetősen közel volt hozzá. Csakhogy nem hatódtak meg
a látványtól, s ezt egyikük kereken ki is mondta.
− Elbírja az, elbírja! − harsánykodott a legapróbb termetű fickó. − Erős eb, a tündérek
pedig kicsik.
− Való, hogy aprók, de az se hamisság, hogy vadak, mint a sarokba szorított patkányok
− a sofőr feljebb rántotta görbe hátán a subát. − Ahogy mifelénk mondják, száz szónak
is egy a vége: ezer porcelánszörny, vagy egy se!
A kereskedők beadták a derekukat, még ha kelletlenül is. Gergő állhatatosan figyelte,
amint a pultra könyökölve aláírták a szerződéseket, majd áldomást ittak rá. A „mi"
sofőrünk visszaballagott a trappjához, megvakargatta fülkéje pofáját, majd magához
intette az egyik barna köpönyeges varázslósuhancot.
− Kászonnal a hatos rakodóhoz megyek. Küldj oda egy futárkoboldot, hogy amint
lehet, elkezdhessünk rakodni. Még ma este indulni akarok.
− Meglesz, főnököm! − vigyorgott a srác, különösen, mivel a markába csusszant két
csörgő álompeták.
Gergő tétova mozdulatot tett, hogy a sofőrhöz lépjen, de aztán meggondolta magát.
Figyelte, amint a suba lecsusszan a férfi kajla válláról. Előtűnt a trapphajtó sötétszürke
ruhája, meg a lovaglócsizma, ami majd' a térdéig ért, s annyi sarat hordott magán, ami
egy fürdőzésből érkező anyakocának is becsületére vált volna. A sofőr
felkapaszkodott a kutyafejre, megragadta a lelógó, puha fület, s erőteljest rántva rajta,
kinyitotta a fülke ajtaját. Csupán egyetlen pillanatra leshettem meg, mi rejtőzik
odabenn. Prémes üléshuzattal takart széksort, feketén csillanó karokat, fogantyúkat és
ezüsttel kivert istrángot láttam.
A trappkutya torkából mámorító morgás tört fel, amint a férfi beindította a
szellemszusz-motort. Az éjszakai viharfelhőkből gyúrt abroncsok lassan forogtak
tengelyükön, miközben a hatalmas járgány kifarolt a szalagkorlátok közül. Mire véget
ért a kényes művelet, Gergő már a keresztgerendám alatt állt.
− Tanarilla, látsz a környéken olyan zugot, ahol elrejtőzhetnénk néhány percre?
Körbenéztem, fel is röppentem, s hamar megláttam a folyton gőzölgő étekbódék
mögötti udvart, ahol gyanús illatokat eregető konténerek sorakoztak.
− Kövess! − szóltam le, a mai napon immár másodszor, Gergőnek. Fürgén kerülgettem
a tető alatt felhő-pamacsokba verődött füstöt, amit a sült kolbászkákat, filézett halat és
Ater-féle prücsökciccenetet kínáló bodegák kéményei köptek ki magukból.
− A két konténer között jó lesz − mutattam. − Addig én őrködöm.
− Jó és szagos − fintorgott a sámánfi, de végül nem kényeskedett tovább. Lekuporodott
a rejtekhelyre, előhúzta ingéből Kende térképét, majd kiteregette azt. Habár legalább
öt méterrel fölötte lebegtem, finoman rezegtetve szárnyaimat, mégis tisztán láttam,
hogy rögvest felragyog az arca.
A térképtekercsen új, vastag, határozott vonal jelent meg, mely Csartadorosról indult,
több álomvilágon átfutott, majd megérkezett valahová, aminek sajna nem tudtam
elolvasni a nevét. Gergő maszatos ujjával nyomon követte a rajzolatot, némán mozgó
ajakkal betűzve az állomáshelyeket. Azután felpillantott és nevetve égnek bökte a
hüvelykujját.
Nem bírtam tovább. Le kellett szállnom hozzá, hogy beszéljünk.
− Tudod már, hová megyünk? − kérdeztem.
− Az üzletkötő azt mondta, a trappnak Színszitibe kell vinnie a porcelántündéreket −
szólt Gergő. − Ez a Nyugati Varázsvilág egyik legfontosabb álomvilága. S nézd, a
térkép is kiírta a nevét!
Ez volt a lényeg! Bár Karto, Grá fia nem bújt elő sárga tekercsének mélyéről, a
hablatyolására nem is volt szükségünk. A trapp ragyogott, mint a nap, s immár a térkép
is megerősített minket utunk következő állomáshelyében.
− Irány Színsziti! − lelkendeztem. Gergő azonban rögvest lehűtötte lángoló
kedélyemet.
− Előbb jussunk csak el a hatos rakodóálláshoz − sóhajtott. − Aztán meg be, annak a
fekete kutyának a fejébe.
− Kászon! − emlékeztettem a trapp nevére.
− Igen, Kászon, aki egyértelművé tette, hogy nem bírja a farkasokat.
Hirtelen én is elkomorodtam. A trapp fülkéjébe kérezkedni abban a pillanatban
valahogy egész reménytelennek tűnt.

***

Az egész hatos rakodóállás a Brutus és Liptloty Távszállítmányozási

Érdekszövetség tulajdonában volt. Három trapp fért el kényelmesen a raktárépületek
között, bőséges helyet hagyva a barna köpönyeges varázslóknak ahhoz, hogy
pálcáikkal bűvészkedve lebegtessék a rakományokat. Mire Gergőt kisérve
megérkeztünk, a kutyafejű járgány platóján tornyosuló bűbájketrecek felében már kék
porcelántündérek visongtak. A számomra meglehetősen ellenszenves „rokonok"
valójában nem tartoztak a szépek népéhez. Annyi közük volt csupán a tündérekhez,
mint a dísztányérokra festett, gombolyaggal játszó kiscicáknak a valódi, hús-vér
macskákhoz. Hasonlítottak ugyan, de nem anya szülte őket, hanem bűverővel működő
gyárakban készültek, hosszú szalagokon, gépek során, öntőformákba löttyintett
porcelánból. Rovarszárnyaikkal sebesen tudtak repülni, ocsmány kis pofájuk gonoszul
csillogó szempárral „büszkélkedhetett". Folyton üvöltő, rikácsoló szájukban rengeteg
tűhegyes fogacska csattogott.
− Óvatosan bánjatok velük! − szórta utasításait a rakodóbiztos, aki sokkal kevésbé
tűnt barátságosnak, mint Gergő korábbi főnöke. − Ha lepattogzik róluk a kék zománc, a
megrendelő visszaküldi az egész szállítmányt.
Az utasítást nehéz volt betartani. Távolabbról is jól láttam, hogy a barna
köpönyegesek arcán patakokban csorog a verejték, miközben varázspálcáik
suhintásával egyenként, óvatosan megragadják, majd a raktárépületből kilebegtetik a
porcelántündéreket. Amíg a láthatatlan varázskötés tartott, a kis gazfickók dühösen
acsarkodva próbáltak elszabadulni, de ez szerencsére egyiknek sem sikerült. Mikor
aztán a varázsló a trapp közelébe lebegtette őket, a segéd, aki majomként csüngött a
platóra halmozott ketrecek oldalán, kinyitotta a soron következő csapda ajtaját. A
nyílás épp csak akkora volt, hogy be lehessen csusszantam rajta egy-egy
porcelántündért, bár némelyiknek így is megfüstölődött a szárnya, vagy a pocakja.
Ezeket rögvest vissza is dobták a raktárban álló, hatalmas tárolóba, mint selejtet.
Gergő szinte lábujjhegyen lopakodott a sorompóig, ami a hatos trappállást
elrekesztette a többitől. Köröttünk hatalmas járgányok dübörögtek ide-oda. Mindegyik
valami fura álomkelléket vontatott, vagy épp szellemszuszt ment tankolni. Én magam
óvatosan leereszkedtem az egyik raktárépület ereszcsatornájára, vigyázva, nehogy a
szárnyaim miatt a nagy kapkodásban engem is porcelántündérnek nézzenek. Azon
töprengtem, vajon miféle álomvilág lehet az, ahol ekkora tömegben van szükség ilyen
förtelmes, elviselhetetlenül pimasz és zajos mű-tündérekre?
Gergő ráparancsolt Toportyánra, hogy várja meg őt a sorompón kívül, majd átbújt
a piros-fehérre festett rúd alatt. Máskor bizonyára ráripakodott volna valaki, most
azonban az összes varázstudót a rakodás foglalta le. A sámánfi tekintetével a sofőrt
kereste. Hamarosan meg is pillantotta subába bugyolált alakját a trapp hátuljánál.
− Még, hogy kettesével rakjuk be őket a ketrecekbe! − háborgott a kajla férfi. −
Mire az első álomvilágba érnék, a rakomány fele szétcincálná a lakótársát.
− Mit számít az, ha nagy a nyereség? − fintorgott a mogorva rakodóbiztos. − Brutus
és Lipitloty urak az irodájukban ülve intézik az ügyeket, és fogalmuk sincs róla, milyen
nehéz teljesíteni a parancsaikat. A múltkor is...
− Uram, ha megbocsát! − Gergő azon igyekezett, hogy hangja határozottan
csengjen. Az izgalom azonban, amit érzett, ezt szinte lehetetlenné tette. A subás és
társa kérdőn fordult a nyurga sámánfi felé.
− A kölyök, kinek farkas a társa − állapította meg a trappsofőr. A rakodóbiztos
már-már nyitotta a száját, hogy kiossza Gergőt, amiért illetéktelenül tartózkodik az ő
területén, de ekkor a hátuk mögött éktelen rikácsolás harsant. Az épp soron következő
porcelántündér valahogy kiszabadította egyik vékony karját a bűvkötésből. Ha
megszökni nem is tudott, bosszúból azért lerántott jó néhány üres ketrecet, melyek a
földön csattantak. Az őt emelő barna köpönyeges ettől megrémült, kezéből kifordult a
varázspálca, mire a porcelántündér szabaddá lett.
− Kábítsátok el! − ordította dühtől vöröslő képpel a rakodóbiztos. Egyszerre öt
varázsló küldött rontást a kékbőrű lény felé, de az rekedten kacagva kikerülgette
mindet, s egyenesen felém száguldott.
A tündérlövés mellkason találta a kis ördögfiókát, aki bamba képpel torpant meg a
levegőben, majd lebucskázott − s darabokra tört a kövezeten.
− Ezt levonom a béretekből! − bömbölte a rakodóbiztos, a megszeppent varázslók felé
csörtetve. Szerencsére senki nem vette észre a kavarodásban, hogy a rontások helyett
én voltam az, aki megállította a szökevényt. Egyébként cseppet sem sajnáltam a
porcelánvakarcsot, elvégre pusztán sorozatgyártott műtündér volt.
A dolognak viszont lett annyi haszna, hogy a subás végre figyelt Gergőre.
− Álomstoppos vagy, igaz? − kérdezte mogorván. Tömött bajsza alatt félrehúzott szája
jelezte, mi a véleménye a Világfa csavargóiról. − Ha fuvart remélsz, csalódni fogsz.
Alig akad rá példa, hogy stoppost engedek a trappomra, s akkor sem olyat, akinek
farkas a segítő állata.
− Mi baja a farkasokkal? − vonta össze szép ívű szemöldökét Gergő.
− Nekem semmi − a subás ősz borostás állával a trapp eleje felé bökött. − Kászon
azonban rühelli a hegyek szürkebundás ordasait. Ha megfigyelted, akkor láthattad,
hogy a farkasölő kutyák családjából származik.
− Ezt nem értem − furcsálkodott a sámánfi. − Igaz, a trappjának kutyafejet mintáz az
eleje. De hát akkor is csak egy vezetőfülke, s nem több!
Szerintem ez sértés volt, ráadásul a legrosszabb pillanatban. A sofőrök jobban
szerették a trappjukat, mint a feleségüket, már ha az utóbbi volt nekik egyáltalán. A
Csartadoroson töltött napok alatt pedig − többek között − azt is megtanulhattuk, hogy
az eleven állatfejeket mintázó „vezetőfülkéket" valóban élőlényekként ajnározták,
ápolták, szólították.
− Kászon kutya! − jelentette ki határozottan a subás. Két lapátkeze előbukkant a
gubancos juhszőrme résén, s feljebb rántotta azt a vállán. Olyankor tette ezt, mikor
továbbállni készült. − Jó lesz neked bármelyik más trapp is. Minket hagyj békén,
kevés az időnk.
Úgy tűnt, a kéredzkedést Gergő máris teljesen elrontotta. Bár háttal állt nekem, láttam,
hogy az elkeseredettség meggörbíti a vállát.
− Nekem mégis magával kellene tartanom − próbálkozott újra. − Nem tudom
megmagyarázni, de mindennél fontosabb, hogy felvegyen. Hetek óta várok már.
− Éppen rám? − kételkedett a subás. − Na, kotródj, míg jól van...
− Igazat beszél!
A trappsofőr hátrahőkölt, amint szélsebesen az orra elé röppentem.
− Együtt utazgatunk már jó ideje, így bizton állíthatom: épp magára várt, s mással nem
mehet tovább − győzködtem a meglepett fickót mindenre elszántan. −Nekem pedig
hihet, mivel én Csallókapui Zürmögő Tanarilla vagyok.
− Hogy zürmögni tudsz, azt hallom − vigyorodott el váradanul a kajla fickó. − Bár nem
nagyon értem, a neved miért kéne, hogy meggyőzzön engem.
− Hát, mert... − nem tudtam jó érvet felhozni. − Csak azért...
− Tudsz-e ledér tündérnótákat?
A kérdéstől most én hőköltem hátra. A pilleszárnyúak népének ifjú képviselői az egész
Világfán híresek voltak arról, hogy kujonkodásban, csipkelődésben és a sikamlós
nóták gajdolásában verhetetlenek. Csakhogy én jó családból származó úrilány vagyok!
Már-már fel is háborodtam volna, de magamban el kellett ismerjem, hogy süldő
koromban én is megtanultam a pimasz legényektől néhány olyan dalt, amire a sofőr
gondolt. S ha ez kell hozzá, hogy Gergőt felvegye a trappjára...
− Addig fújom őket, míg bele nem süketülsz, hapsikám! − vágtam a képébe,
szándékosan tegezésre fordítva a szót, hogy lássa: nem akárkivel van dolga.
− No, akkor jó neked − biccentett a borostás, és már fordított is nekünk hátat. −
Szívesen meghallgatnám őket, de nem érek rá.
Gergő és jó magam megkövülten bámultuk távolodó alakját. Tehát a ledér tündérdalok
sem jelentettek elegendő csalit. A sámánfi dühösen szusszantott, majd átbújva a
sorompó alatt, rákiáltott farkasára.
− Gyere Toportyán, megyünk vissza a kutyaólba!
− Torpanjál csak meg mindjárt! − harsant a subás hangja mögöttünk. − Hogyan
nevezted a farkasodat?
Gergő meglepve fordult a férfihoz, aki máris a sorompónál termett.
− Toportyánnak hívják − felelte értetlenül.
− És téged?
A sámánfi nem látta értelmét, hogy a subás előtt titkolózzék.
− Bogi fia, Gergő vagyok, akit a Világfán...
− Farkasnak szólítanak! − kurjantott közbe kipirulva a sofőr. − Miért nem a
bemutatkozással kezdted, kölyök? Megtiszteltetésnek veszem, ha mindhárman velem
tartotok, míg csak jólesik a közös út.
A váratlan fordulat földig ejtette az állunkat.
− És Kászon? − intett Gergő a hatalmas kutyafej felé, majd kétkedőn sandított
Toportyánra. − A segítő állatom nélkül nem mehetek.
− Kászont csak bízd rám − legyintett a subás, aki könnyedén fellökte a sorompót, hogy
az tovább ne állja útját a sámánfinak. Mikor aztán Gergő és Toportyán ismét elébe
toppant, jobbját nyújtotta a fiú felé. − A nevem Sárláb Simon, de a barátaim csakis
Senyőnek hívnak.
Amint kettejük keze összeforrt az üdvözlésben, különös dolgot pillantottam meg, bár
csupán fél szárnyrebbentés erejéig. Gergő és Senyő ujjai körül ugyanis felsziporkázott
a varázsfény!
Ezt mindenképpen jó jelnek lehetett tekinteni − legalábbis úgy hiszem.
 XIII.
A galetkik világa

2005. április 11. − Hőköltesd meg! Hallod? Húzd fel az orrát! − ordította Böffeg
sámán az Éjtáltos vezérlőtermében, vagyis a bakon. Hallhattunk minden szót, ami
odabenn elhangzott, s nem csupán azért, mert a közelben voltunk, hanem, mert
mindenki kiabált. Büvellő, Rosszfű Róna és jó magam a csillagvizsgáló sárgaréz
műszereibe kapaszkodtunk. Az álomjáró úgy hánykolódott, mint egy ősi vitorlás hajó a
hurrikán mardosta tengeren. Csak épp körülöttünk nem sötétkék víz, inkább
szeszélyesen csapkodó-kavargó álomvihar tombolt.
− A ráolvasások gyengülnek! − kiáltott a fal mellől az egyik matróz. − A
háncsburkolat már nem sokáig képes ellen állni az Álomidő erejének! − így a másik,
aki vörösen villogó rovásjeleket olvasott le a maga pultjáról. Középen Hullámtörő
Horka állt, két kezében erősen markolva az ezüstszegecsekkel kivert istrángot. A
vastag bőrszíjak, melyek eltűntek a pultban, szikráztak a varázserőtől. A táltoskapitány
magabiztosan vetette meg lábát az álomjáró bakján, s az átlátszóvá bájolt falon túlra
figyelt.
Az álomvilág, ahova őrült sebességgel siettünk, felderengett a kinti kavargás mélyén.
Egyelőre kicsiny, sötétbarna földrögnek tetszett, de rohamosan közeledett. Az Éjtáltos
vad forgásokat, zökkenőket, ugrásokat hajtott végre, egész törzse recsegett-ropogott.
Ami azonban a legfélelmetesebb volt, az a szellemszusz-motor süvítő jajongása. Még
soha nem hallottuk, milyen hangot ad ez az ördöngös szerkezet, mikor teljes erőből
működik. Büvellő halottsápadt arcán láttam, hogy a révülő lány szívesen kihagyta
volna ezt az élményt.
− Álmodik még? − kiáltott hátra Böffeg sámán, aki a bak egyik tartóoszlopához kötözte
magát, mikor a rázós utazás kezdetét vette. A kérdés nekünk, vagyis azoknak szólt, akik
indulás után mindjárt a felső fedélzet csillagfigyelő termébe mentünk. Zsófi és én úgy
véltük, ez jó alkalom lesz, hogy meglessük az álomjárót repülés közben. Arra azonban
nem számítottunk, hogy az Álomidőben való közlekedés ilyen rettenetes élmény. Horka
kapitány rögvest közölte mindenkivel, hogy a Lombszintről egészen a Gyökérszintig
kell süllyednünk, mivel Kamorka-tükre azt jelezte: az Álmodó ott bukkant fel. A pult
fénylő jelzései a hozzáértők számára tisztán mutatták, merre szárnyaljunk. Az
Álomidőbe merülve aztán megtudhattuk, hogy a szellemszusz-motor mire képes.
Vágtattunk, mint a gondolat − csakhogy ez a „gondolat" meglehetősen zaklatottnak és
zavarosnak tünt.
− Azt kérdeztem, álmodik-e még? − ordított felénk ismét Böffeg sámán.
− Hogy az a radai galandféreg rágcsálja szét a tetves ülepét! − rikácsolta magából
kikelve Rosszfű Róna. − A rontáshordó szellemek se képesek ilyen veszett szekeret
előátkozni a pokolvilág fenekéről, mint ez itten, alattunk!
A banya rendesen szórta a dühödt szidalmakat, de azért oszloptól korlátig lendülve a
csillagfigyelő hátsó falához sikerítette önmagát. Ott aztán a ferdén beépített falhoz
lapult, elforgatott két rézkilincset, s kinyitotta az ablakot, amin keresztül leláthatott a
pentagram-szobába.
− Álmodik-e még, aztat kérdik idefenn? − süvöltötte a banya, vasorra alól kiköpve
undorral.
Odalenn, a varázsjel közepén, Tündefi Irnek bűvölte Kamorka-tükrét. A fiú transzban
volt, ez látszott ködben úszó tekintetén. Azért csak felnézett a rikácsoló boszorkányra,
s válaszolt is.
− Álmodik, igen. Jó az irány, mindjárt megérkezünk a világába.
Az Éjtáltoson kívülről egyre hangosabb, hasogató búgás-bömbölés jutott el hozzánk.
Büvellő rémülten kereste a tekintetemet, de én magam is úgy éreztem, hogy nem élt
még a Világfán nálam jobban begyulladt lidérc.
− Gyökérgubanc két óra irányban! − jelentette a matrózok egyike. Előrenéztünk. Az
álomjárótól kissé jobbra valóban hatalmas gyökerek szövétneke tűnt fel. Mintha
egyenesen azért nőtt volna oda, hogy darabokra szaggassa a járgányunkat. Hullámtörő
Horka erősen megrántotta a bal istrángot, miközben a másikat lazára engedte. Fordulni
kezdtünk az Álomidőben. Hirtelen roppanások sora zendült kintről.
− Megsérült a burkolat! − kiáltotta a matróz. − Felhasad a nádszövet!
A táltoskapitány úgy tett, mintha meg se hallotta volna a rettenetes szavakat. Újra
egyenesbe hozta az álomjárót, miután jobb oldalunk mellett elsuhant a létünket
fenyegető gyökérgubanc.
− Itt a világ! − hallottuk hirtelen Horka nyugodt, mélyről zengő hangját.
Meresztettem a szemem előre. Az Éjtáltos egyenesen zuhant valami barna tócsa felé,
ami rohamosan növekedett, s alig szemhunyással később már betöltötte az egész
ablakot, pedig az nem volt épp kicsi. Még néhány pillanat, és a barnaság hegyek
láncolatává bomlott széjjel. Hó fedte a csúcsokat, éles sziklaperemek meredeztek
egyenesen a képünkbe. Kietlen álomvilágnak tűnt, ami odalenn várt ránk.
− Valami nincs rendben − közölte nyugodt hangon Hullámtörő Horka. − Az én
varázsjeleim azt mutatják, hogy az Álmodó még messzebb van.
Rosszfű Róna máris hajolt ki az ablakon, hogy megkérdezze a tündért, de Irnek
kivételesen nem várt a szájról szájra adott hírre.
− Kamorka-tükre nem téved − kiáltotta. − Az Álmodó itt van, ezen az álomvilágon,
csakhogy nem a felszínén, hanem...
− Benn, a hegy gyomrában! − bólintott a táltoskapitány, mint aki közben maga is
megértette a lényeget. − Hát, akkor... Kapaszkodjatok!
Nem akartam elhinni azt, ami következett, de attól még bekövetkezett. Hullámtörő
Horka az imént finoman már emelni kezdte az Éjtáltos orrát, hogy a meredek hegyek
fölött suhanjunk tova. Most azonban ismét lefelé fordította az álomjárót. Egyenesen a
szikláknak, melyek készségesen ugrottak felénk.
Senki nem kiáltott a táltosra, hogy ne tegye, amire készül. Mindenki vakon bízott
benne, nekem és Büvellőnek pedig nem volt merszünk megmukkanni. A szellemszusz-
motor teljes erővel sikoltott.
Azután elértük a hegy oldalát. Aki nem rögzítette magát valamelyik oszlophoz biztos
bűbájkötéssel, az immár hiába kapaszkodott. Rosszfű Róna és az egyik matróz átrepült
a két helyiségen, és szinte rámaszatolódott az átlátszó falra. Á boszorkány mindjárt fel
is pattant, kimeresztette vaskörmeit, és mókusra valló ügyességgel biztonságosabb
helyre kapaszkodott a plafonon. A matróz azonban nem mozdult.
Iszonyú hangok értek el hozzánk. Sziklák robaja, málló kőzet karistolása, ropogás és
durranások. Ez bizony a hegy jajongása volt, amint önmagába engedte az Éjtáltost.
Biztos voltam benne, hogy a sárral tapasztott nádszövet, ami az álomjáró külső
burkolatát és falait adta, szétforgácsolódik körülöttünk. Nem így történt. Zuhantunk,
fúródtunk az éjsötétségbe, sok-sok kilométeres üreget marva magunknak a hegyláncba.
Mögöttünk beomlott a föld, elzárva a napfényt. A hátborzongató utazásnak akadt
néhány pillanata, mikor az Éjtáltos hatalmas barlangcsarnokokon zuhant át − ilyenkor
szívszorító csend lett. Azután újra sziklák, föld, kristályrétegek, sőt, kétszer még izzó
lávafolyamon is keresztülszáguldottunk.
A táltoskapitány jobb csuklójára tekerte mindkét istrángot, hogy aztán szabaddá vált
bal kezével megérintsen néhány rovásjelet. A szellemszusz-motor bömbölése gyorsan
csendesedett, az üzenet tehát megérkezett a gépházba, három fedélzettel lejjebb.
Néhány döccenés, a sziklák éles sikolya... S végre megálltunk.

***

− Beszorultunk − szólt a matróz, aki még mindig azon fáradozott, hogy a vörösen
izzó rovás jeleket békésebb árnyalatúra simogassa. − Az Éjtáltos nem mozdul.
Hullámtörő Horka sóhaja szélviharként tört elő a torkából, úgy megkönnyebbült.
Elengedte a gyeplőket, a koppanó ezüstszegecsek halkan csilingeltek a padlón.
− Jobb is, ha moccanatlanok maradunk − mondta a táltoskapitány. − Fölöttünk vagy
harminc kilométernyi szikla, alattunk valahol lávató, köröttünk hegyek. Alaposan
belefúródtunk ebbe az álomvilágba.
− Hol lehetünk? − Böffeg sámán leoldozta magáról a bűvös kötelékeket, ahogy
mindenki más is. − Soha nem jártam még olyan helyen, ahol nem a felszínt, hanem a
hegyek gyomrát lakják.
− Pedig ez éppilyen! − recsegte Rosszfű Róna. Mindenki a banya felé fordult, aki
learaszolt a plafonról, és visszahúzta vaskarmait. − Érzem, hogy a barlangjáratok,
csarnokok, termek és hasadékok hemzsegnek az élettől. Sőt, még a földben, sziklában
is különös lények ficeregnek, mint a férgek.
 A bakra emelkedő csigalépcsőn libbenő árny érkezett. Büvellő önkéntelenül
hátrébb lépett, nem akarva Kísértő Csorna útjába kerülni.
− A szellemcsapda falában lakó polipfejek nyugtalankodnak − jelentette be rideg
hangján az ős. − Kénytelen voltam altatógázt idézni az üregeikbe, nehogy kitörjenek. A
többi démongyötrő teremtmény viszont nyugton van.
− Ne csodáld − ismét csak Rosszfű Róna szólalt meg. A banya hályogos szemében
sötétzöld fény lobogott, miközben úgy tett, mintha az álomjárón kívüli világ zajaira
fülelne. − A polipfejek innen származnak, ez a világ szülte őket. Érzik, hogy hazaértek,
s most szeretnének kiszállni.
A csigalépcsőn két matróz és egy vajákoslány sietett a vezérlőterembe. Felnyalábolták
a szerencsétlenül járt matrózt, aki a banyával együtt csapódott a falnak, majd óvatosan
magukkal vitték. Szegény fickóban már épp csak sziporkázott az élet.
− Mi a helyzet az Álmodóval? − Böffeg most nem várta meg, hogy valaki lekiabáljon a
pentagram-szobába. Maga ment az ablakhoz, áthajolva annak peremén.
− Kamorka-tükre épségben van, de legközelebb finomabb leszállást javaslok − kiáltott
fel nem kis pimaszsággal Tündefi Irnek. Büvellő arcán lágy mosoly suhant át ezt
hallva. − Az Álmodó továbbra is alszik, álmot lát, s itt van, ebben a világban.
− Akkor hát indulás! − kiáltott ércesen Böffeg sámán. − A táltoskeresők közül velem
jön Balajtár, Ursuru és Monyákos. A többiek segítsenek rendbe hozni a károkat és
őrizzék az Éjtáltos környékét. Ismeretlen álomvilágban vagyunk, megszorulva a hegy
gyomrában.
Böffeg sietve leereszkedett a csigalépcsőn.
− Szerencsére az ajtó szabadon maradt − mondta a táltoskapitány, komor arccal
olvasgatva a pult rovásjeleit. − Az álomjáró kissé ferdén, előre bukva állt meg, az
orra viszont beszorult két gránitfal közé. Szóljatok a legénységnek, hogy mindenki
vegyen magához rontásűző amuletteket és harci bűbájostort. A Gyökérszinten vagyunk,
nem árt tehát az óvatosság.
Én Böffeg után indultam, de Büvellő megragadta a karomat.
− Tuba, én is veletek akarok tartani − mondta.
− Hallottad a főnököt − mosolyogtam rá bátorítón, sőt, kissé bocsánatkérőn. − Ez a
földalatti világ meglehetősen veszélyesnek tűnik. Ha a polipfejekre gondolok, no meg
arra, hogy valószínűleg náluk jóval nagyobb szörnyetegek is bujkálhatnak odakinn,
legszívesebben én is a kabinomba zárkóznék, míg tovább nem indulunk. Meglehet,
Böffeg azért rendelt csak maga mellé, hogy véletlenül itt felejtsen. Tudva, hogy
mennyire nem kedveli a lidérceket, ezt meg is érteném.
A két utolsó mondatot persze viccnek szántam, de Büvellőt nem sikerült felvidítanom.
Ha tudtam volna, mi következik, addig rágom Böffeg fülét, míg a lányt is magunkkal
visszük. De ki gondolta akkor, hogy az Éjtáltostól messze kerülni pillanatnyilag
sokkal veszélytelenebb, mint benne maradni?
A csapat hamar összeállt. Böffeg sámán két fegyveres matrózt is maga mellé rendelt,
hogy erősítsenek minket. A marcona fickók nyakában bűvös varázsjelekkel díszített
sakálfogak fityegtek; ebből tudtam, hogy a Vadászok Jurtájának tagjai. Mindketten
hosszú nyelű, halványkék fényben derengő csataostort hoztak magukkal. Az ilyen
szerszámok puszta dörrenése végezni tudott a kisebb, hétköznapi állatokkal, mint
például a szavanna oroszlánja. A bűverejük pedig − értő kézben − még ennél is
rettenetesebb dolgokra volt alkalmas.
Az alsó fedélzeten gyülekeztünk. Lopva sandítottam útitársaim arcára. Szürkeujjú
Balajtár nyugodt, rezzenetlen tekintettel bámult maga elé, mint mindig. Agmánd fia,
Ursuru viszont égett a harci láztól. Az ifjú szabír keze folyton a fokosa körül matatott.
Böffeg meg mintha megnőtt volna! Töpörödött alakja kiegyenesedett, szakállának
minden szála rezgett a belső feszültségtől.
Hej, Monyákos Tuba, be nagy szerencséd volt, hogy az alsó fedélzeten egy tükör sem
akadt! Így látva a többieket biztos elszégyelltem volna magam, amiért se elszántság, se
heves vadásszenvedély nem látszott a képes felemen. Én bizony csak féltem,
szorongtam, szóval tele volt a levélgatyóm, de rendesen.
Böffeg megérintette a fal egyik darabját, mire az Éjtáltos oldalán feltárult az ajtó. A
talpammal éreztem én korábban is, hogy az álomjáró ferdén hever a sziklák között, de
amit a szemem látott, attól szédülés fogott el.
A föld gyomrában voltunk, annyi biztos. Az Éjtáltos mélyen befúrta magát az
ismeretlen hegybe, pusztításának azonban nem látszott nyoma, mivel a barlangcsarnok
egyébként sem lehetett a lakberendezők csúcsteljesítménye. Az ajtón túl lapos
sziklasíkság terült el, melyet néhol széles hasadékok szeltek ketté. Az egyikben kéklő
vizű, dermesztően hideg folyó, míg a másikban vörösen izzó, olvadt láva hömpölygött.
Szerencsére jó messze voltak egymástól, különben a gőzrobbanások kiirtottak volna
mindenféle életet.
Felfelé pillantva feketeséget láttam, de csak foltokban. Máshol viszont fehéren
sziporkáztak a sziklák, tehát valóban egy mérheteüenül nagy barlangban voltunk. Az
oldalfalakat itt-ott elérte a tekintetem, így azt is kivehettem, hogy számos széles, szűk,
vagy épp csak patkányoknak való járat indul innen szerte a hegybe.
− Micsoda rémséges álom ez? − suttogta rekedten Ursuru. − Sehol egyetlen szál fű,
kornyadozó fa, vagy legalább valami élő.
− Ahogy azt hiszed, kölyökfarkas! − nyekeregte rosszindulatúan Rosszfű Róna, aki
elkísért minket a kijáratig. − Érzem, hogy a hegy mélyén hemzseg az élet. És akad
közöttük sok, aki friss húsra vágyakozik, lehetőleg úgy, hogy még dobbanjon a szív,
mikor beléharapnak a gazdájába.
A szabír harcos elfojtott egy káromkodást, majd kihúzta övéből a fokost.
− Induljunk − szólt Böffeg sámán. − Valahol ebben a világban dereng épp az Álmodó
éjlelke. Keressük meg, fogjuk be, míg fel nem ébred odaát, a Valóságban.
Útra keltünk hát, hogy megismerjük a galetkik világát.
 ***

Böffeg ment elől, varázsjelektől hemzsegő táltosbotját sétapálcaként használva. Jól

láttam, hogy a megbűvölt rovások mutatják neki, merre található az Álmodó. Úgy
sejtettem, valamiféle mágikus kapcsolatot hoztak létre Kamorka-tükre és a sámán botja
között.
− Legyetek nagyon óvatosak! − szólt hátra a síkon haladva Böffeg. − Nem
tudhatjuk, miféle rémségek lesnek itt ránk.
A hihetetlen méretű barlangcsarnok valóban úgy festett, mintha valakinek a rémálma
volna. A hideg, fehér fény átitatott mindent, s valahogy zavarossá tette a látást. Sokáig
meresztgettem a szemem, míg végre rájöttem, honnan jön ez a lágy sugárzás. A barlang
messzi plafonját, az oldalfalakat, s itt-ott még a talajt is bolyhos zuzmó, egyfajta
gombaféle telepei takarták. Ezek ontották magukból a fényt, s tették láthatóvá a
sötétség birodalmát.
A síkon haladva gyorsan távolodtunk az Éjtáltostól. Hátrapillantva láttam, hogy
Hullámtörő Horka vezetésével matrózok tódulnak ki az ajtón. A táltoskapitány nyakát
nyújtogatva mérte fel az álomjáróban esett károkat, no meg annak lehetőségét, hogy
miként szabadíthatnák ki a járgányt.
− Vigyázzatok a fejetekre! − szólt ismét Böffeg. Megérkeztünk a barlangcsarnok égbe
szökő oldalfalához. Előttünk fekete hasadék tátongott. Ezüstujjú Balajtár előre lépett,
majd néhány könnyed mozdulattal tüzet lobbantott. A lángok körbenyaldosták ujjait. Az
álomvarázsló valóban úgy volt képes alakítani az álomvilágot, ahogy csak neki
tetszett. A lángok engedelmesen, békésen hajladoztak, kiültek hosszú ujjai hegyére,
végül átvándoroltak a varázspálcájára, amit idő közben elővett. Azután megérintette
Böffeg táltosbotját is, mire annak végén szintén csendes tűz lobbant.
Volt már tehát, ami fényt adjon a járatban, ahova belépni készültünk. Én mégis a
rossznyavalya legmélyére kívántam az egész bóklászósdit ebben az idegen álomban.
Hiába, lidérc vagyok, aki szereti elkerülni a nyaktörést, ha egy mód van rá.
A járat hol olyan széles volt, mint a négysávos autópályák, hol meg szűk, mint egy
kölyöksárkány nyelőcsöve. Lefelé lejtett, azután felfelé kaptatott, szeszélyesen
kanyarogva közben. Böffeg olykor megtorpant, s halkan tanácskozott Ursuruval és
Balajtárral. A járat sokszor ágazott két, vagy több irányba, s a táltoskeresők azon
tanakodtak, merre tovább.
Kétszer is láttunk valamiféle árnyakat tovasuhanni az általunk szórt fény legszélén.
Tehát a barlangjáratok egyáltalán nem voltak lakatlanok, bár a helyiek eddig nem
mutatkoztak túlságosan barátkozónak. Egyszer meg azt hittük, ránk omlik a mennyezet.
A tömör szikla mélyéről ugyanis egyre hangosabb ropogás, recsegés hallatszott, ami
jobbról közeledett, elhaladt fölöttünk, majd balra távozott. Mikor épp a fejünk fölött
volt, apró kavicsok, kristályszilánkok potyogtak a fejünkre. A zajok egyértelművé
tették, hogy a sziklában valami élőlény fúrja, rágja előre magát. Azt hiszem, óriási
szerencsénk volt, amiért nem néhány méterrel lejjebb, a mi járatunkon keresztül
vezetett az útja.
Harmadik órája botorkáltunk már a nyomasztó hegymélyben, mikor Böffeg izgatott
kiáltása állította meg a csapatunkat. Mivel épp meglehetősen széles szakaszon jártunk,
mind a sámán köré gyülekeztünk, hogy lássuk, miért torpant meg. Szólni sem kellett,
rögvest tudtuk a választ. Előttünk az addig törmelékes, repedésekkel tarkított talaj
hirtelen sima, jól járható lett, majd néhány lépés után felfelé vezető, széles lépcsősor
kezdődött.
− Ez nem lehet tévedés − morogta Ezüstujjű Balajtár. − Ennyire szépen megfaragott
fokokat a vak természet képtelen alkotni. Mintha a gyökérgyötrők míves munkáját
látnám.
− Most már tudjuk: ezt az álomvilágot nem pusztán sötétben bujkáló szörnyek, de
értelmes élőlények is lakják − tette hozzá Agmánd fia, Ursuru, még erősebben
markolva fokosa nyelét. − S közöttük járhat az Álmodó is.
Böffeg ideges pillantást vetett a táltosboton derengő varázsjelekre.
− A közelben van − mondta elfúló hangon. − Lépjünk ki, aztán lesz valami.
A széles lépcsősor legkevesebb száz fokból állt, legalábbis ziháló tüdőm, szúró
oldalam ezt vélte érezni. Mikor a tetejére értünk, vasrácsokból kovácsolt, míves és
erős kaput találtunk. Odaátról fény szökött be hozzánk, de a járat kanyaroghatott, mert
az erejéből csak szórt derengésre telt.
− Rozsda marjon, zár ne tartson! − mormolta Böffeg sámán. A kapu nyikorogva
kitárult, az én gyomrom viszont öklömnyire szorult.
Hamarosan eloltottuk saját lángjainkat, mivel a szeszélyesen kanyargó folyosó maga is
egyre több fényt adott. Közben szűkült, keskenyedett, de itt-ott oldalsó vájatok, kisebb
termek bukkantak fel.
− Véderőművek! − súgta Ursuru. − Az itt lakók felkészültek a vasrácson túlról érkező
támadásokra. Ha jön az ellen, a harcosaik behúzódhatnak az oldalsó részekbe, s onnan
kinyúlva könnyedén elbánhatnak a keskeny folyosón érkezőkkel.
A szabír szavai cseppet sem nyugtattak meg, mivel most épp mi voltunk azok, akik a
vaskapu felől érkeztünk. Őrt azonban nem sejtettünk sehol, Böffeg pedig egyre
sürgetőbb iramot diktált. Azt hiszem, ekkor már látta a táltosbot rovásjelein, hogy az
Álmodó távozni készül ebből a világból. Magyarán: ébredezik a csibész!
A járat oly hirtelen ért véget, az éles fény pedig akkora ragyogással rontott ránk, hogy
a szemünk szinte belesajdult. A levegőt fojtogató bűz tette szinte elviselhetetlenné.
Először csak gyanúsan barna, egymásra támaszkodó szeméthalmokat láttam. Majd
megpillantottam azt, amit legvadabb álmaim sem lettek volna képesek megteremteni. A
hulladék dombjai mögül, messze a távolban, hófehéren szikrázó, csodás város épületei
rugaszkodtak az égnek. Bár igazi „égről" itt sem volt szó, a hatalmas barlangcsarnok
túlsó fele azonban a távolba veszett, s a „plafonról" is csak fénylő zuzmóval fedett,
gigantikus cseppkövek csüngtek alá.
Vészterhes kiáltás harsant.
− A csatornajárat! Nyitva a csatornaszint járata!
A legközelebbi szeméthalom tetején termetes személy jelent meg. Három vaskos lábon
állt, négy karjában különböző fegyvereket tartott. Előre ugró állkapcsa alatt bronzsisak
csatja fénylett, mellkasán több helyen horpadt, rozsdafoltos páncél domborodott.
Böffeg szóra nyitotta a száját... A dombok tetején még több idegen bukkant fel, s nem
akadt közöttük két olyan, aki hasonlított volna egymásra.
Hacsak abban nem, hogy mind gyorsan ki akarták tekerni a nyakunkat.
Mindeközben Büvellőre senki nem figyelt az Éjtáltos fedélzetén. A matrózok és a
hátra maradt táltoskeresők mind azzal voltak elfoglalva, hogy mihamarabb
kiszabadítsák szorult helyzetéből az álomjárót. A révülő lány óvatosan lesétált hát a
meredek, csálén álló rámpán, hogy rácsodálkozzék a különös álomvilágra. Bal
csuklóján ott csüngött őrdenevére, izgatott ultrahangfüttyöket eregetve.
− Úgy hiszem, ez a környezet épp neked való, Settenke − mosolygott rá Büvellő. −
Repkedj kicsit. Nem hinném, hogy a denevéreket bármiféle veszély fenyegetheti a
barlangok mélyén.
A gyapjas hátú bőrszárnyút nem kellett tovább bíztatni. Karmai elengedték gazdája
csuklóját, s a denevér elrepült. Büvellő fel-felnézve követte őt, de azért arra is ügyelt,
nehogy hasra essen a szanaszét heverő kövekben. A dermesztően hideg vizű,
hegymélyi folyó felé mentek, melynek dörgő habjai lassan elnyomtak minden más zajt.
Zsófi tekintete képtelen volt betelni a milliárdnyi fénydárdát köpködő cseppkövek
látványától. A talajból egész erdőre való emelkedett felfelé, kristályos felszínük a
szivárvány összes színét megmutatta. Közöttük a járás olykor nagyon nehéz volt, míg
máskor utcaszéles lapályok tárultak a révülő lány elé.
Büvellő hamarosan megfeledkezett az időről. Settenke vidáman cikázott a feje
fölött, a közeli folyó zúgása pedig lassan már-már természetes csendnek tűnt. Majd
hirtelen megváltozott valami. Az őrdenevér szédületes sebességgel csapott le fentről,
súrolva Büvellő haját, többször egymás után.

− Téged meg mi lelt? − kérdezte bosszúsan az Árnyjurta tanonca. Hangos, ütemes

ropogás jött válaszul. Nem lehetett messze a zaj forrása, de

Büvellő semmit sem látott a nálánál háromszor magasabb cseppkövek széles

törzsétől. Meggörbítette a hátát, kezébe vette a bűbájostort, s lassan lopakodott előre.
A hang leginkább egy müzlit reggeliző óriásra emlékeztette, bár a szíve mélyén
remélte, hogy téved.
A teremtmény, amit hamarosan megpillantott, minden képzeletét felülmúlta.
Akkora lehetett, mint két tehén, egybegyúrva, négy vaskos lábon állva. Rettenetes,
kerekded fején vízilóéra emlékeztető száj nyílt és csukódott, hogy kristályszilánkok
záporát zúdítva a környékre, hatalmasat harapjon a cseppkövekből. Láthatóan ízlett
neki ez a furcsa csemege. Békésen legelészett a hegyes kőerdőben, hosszúkás testébe
temetve az éles, jól megropogtatott törmeléket. A hátsó felén minden harmadik falás
után sűrű kőpor ömlött ki, orrot csiklandó halmokba gyűlve.
Büvellő lekuporodva figyelte a hatalmas lényt, ami tökéletesen békésnek látszott.
így aztán nem figyelt Settenkére, aki pedig a magasba röppenve, éles füttyjelekkel
próbálta figyelmeztetni őt. Hiába.
− Tetszik a sziklozug? − szólalt meg valaki a révülő lány mögött. A váratlan
hangra a cseppkövet majszoló lény felkapta a fejét, dühösen fújt egyet, majd méretéhez
képest megdöbbentő fürgeséggel eltrappolt a cseppkőerdő mélye felé.
− Igazán jámbor állat, bár nagyon félénk − szólalt meg ismét az idegen. Szavai
csikorogtak, mint az egymáshoz karistolt kődarabok. Zsófi lassan felállt, megfordult.
Odafönn Settenke elhallgatott, de továbbra is idegesen cikázott ideoda.
A cseppkövek között görbe hátú, fekete rongyokba öltözött banya állt. Büvellő az
első pillanatban azt hitte, hogy Rosszfű Róna settenkedett utána. Ez a némber azonban
csak hasonlított az Árnyjurta felügyelőjére, s ez akkor derült ki igazán, mikor
megmozdult.
Büvellő az egyik pillanatban még látta, hogy a banya gyökérből metszett botjára
támaszkodik, a másik szemvillanásban viszont már nem volt sehol. Pontosabban az ő
szeme elől eltűnt, de a lány haját könnyű szél borzolta meg.
− Micsoda nyamvadt kis galetki vagy te! − lehelte a némber, közvetlenül Zsófi bal
fülébe. A révülő lány sikoltva ugrott volna távolabb tőle, csakhogy karmos ujjak
tapadtak a tarkójára. Szúrást érzett a nyakán. Méreg áramlott a vérébe, mely azon
nyomban elgyengítette a tagjait. Büvellő elejtette bűbájostorát. Összecsuklott volna, ha
a banya nem tartja őt erősen.
− Elpusztulni küldtek téged a csatornaszintre, drága? − lehelte a banya. − Akkor
hát legyen az akaratuk szerint. Göthös Gréti szívesen végez efféle piszkos munkát.

***

2005. április 17. − Öt napja, hogy eltűnt! Halljátok? Öt napja, és ti nem tesztek
semmit!

Tündefi Irnek már azt sem szégyellte, hogy gyönyörű arcán vastag patakokban
csorognak a könnyek. Minden táltoskereső az álomjáró harmadik fedélzetének
tanácstermében gyülekezett. A hosszú asztal körül álló díszes székeket azonban szinte
senki nem foglalta el. A feszültség tapintható volt a levegőben, s a tündér kifakadása
szikraként lobbantotta be a vitát.
− Próbálj megnyugodni, barátom − nyúlt Ursuru a fiú felé, de az félrelökte a segítő
kezet. Mikor újra kiáltott, a hangja maró gúnytól és megvetéstől csöpögött.
− Nézlek benneteket. Csupa öntelt, bűverőtől és harcban edzett izomtól duzzadó
alak. Azért keltetek útra, hogy rátaláljatok a főtáltosra, s mindjárt az elején
elveszítettétek Farkas Húgát. És talán keresitek? Dehogy! Tanácstalanul rágcsáljátok a
bajszotokat, vonogatjátok a vállatokat, azt fontolgatva, hogy szépen leléptek. Mert
ezért hivattál most össze minket, Böffeg, nem igaz? Be akarod jelenteni, hogy
elhagyjuk a galetkik álomvilágát, hátrahagyva Büvellőt, akinek egyeden hajszála
többet ér, mint ti mind, együttvéve!
− Elég legyen a siránkozásból, Irnek úrfi! − dörrent a sámán hangja. Böffeg az
utóbbi napokban ismét megtöpörödött, kisebb és hajlottabb lett. A magam részéről ezt
cseppet sem csodáltam. A barlangvárosból, melyre véletlenül bukkantunk, alig bírtunk
elmenekülni. A szemétdombok közül ránk rontó galetkik − így nevezik ezt a különös
fajt, amiről majd később többet írok − vad dühvel rontottak ránk, egyre csak azt
ordibálva, hogy mi torzszülöttek vagyunk. Pedig éppen ők néztek úgy ki, mint akikkel
a természet csúf tréfát űzött. Egyikük csápokkal, másikuk rákollókkal hadonászott, s
volt, aki tüzet, savat vagy mérgező felhőt tudott a száján kiköpni.
A csapatunk bőven osztotta a rontást és átkot, míg végre elértük a vaskaput. Azon
túl már nem üldöztek a galetkik, hangjukat viszont még sokáig visszhangozták a
járatok. Ráadásul mire elértük a biztonságos területeket, Böffeg táltosbotja jelezte,
hogy az Álmodó távozott ebből a világból, felébredve a Valóságban, anélkül hogy egy
pillantást is vethettünk volna rá.
− Magam három napig kóboroltam a környéken Tubával, hogy Büvellő nyomára
bukkanjak − mondta csendesen Ursuru.
− Meghalt az már! − sóhajtotta dermesztő mosollyal Csorna. Irnek úrfi nekiugrott
volna az ősnek, de az elkeseredettség kiszívta tagjaiból az erőt, így az első lépés után
majdnem felbukott.
− Büvellő él, érzem! − kiáltotta hát inkább. − Keressük tovább, túrjuk fel az egész
hegyet, ha kell.
Erre senki nem válaszolt. Percek teltek el, mire Böffeg kinyitotta a száját, s akkor sem
beszélt hangosan.
− Holnap hajnalban tovább indulunk. Addig, Irnek úrfi, próbálj Büvellő nyomára
bukkanni Kamorka-tükrének segítségével. Ha a lány él, álmodik. A tündér-bűbáj adhat
még némi reményt, de ha reggelre sem lesz nyom...
Tündefi Irnek szétlökdöste az útjába álló táltoskeresőket és kirohant a teremből. Úgy
sejtettem: a pentagram-szobába megy, tovább bűvölni Kamorkatükrét, mert más
reménye immár nem maradt.
Mekkorát tévedtem! Mentségemül szolgáljon, hogy legrémesebb álmomban sem
sejthettem volna, mekkora őrültségre készül a tündér ifjú.
Én magam elhagytam az Éjtáltost. A cseppkövek erdejében akartam kutatni Büvellő
után, hisz ott látták őt utoljára. Csakhogy az utóbbi napokban már vagy tucatszor
bejártam minden kristályporos ösvényt, így a hitem nem tartott velem.
Göthös Gréti egy öt emelet magas, cseppkőbe vájt barlanglakásban élt. Büvellő
soha nem gondolta volna, hogy ekkora cseppkövek is létezhetnek, hisz a lassan
csöpögő vízből évezredek alatt mosódhatott csak ki ennyi szilárd anyag. A hullámos,
göcsörtös kúp oldalába a banya lépcsőfokokat vésett, melyek körbekörbe kanyarogva
érték el lakhelye bejáratát. A cseppkőben négy helyiség követte egymást. Áporodott
bűz, mocsok és átláthatatlan rendetlenség uralkodott mindegyikben. Büvellő a
harmadik üregben töltötte az utóbbi napokat, ahol a plafonba és padlóba ágyazott
vasrácsok alkottak ketrecet.
− Zabálj végre, mert így nem veszem hasznodat! − rikácsolta a banya, immár vagy
tucatjára. Bőrsaruba bujtatott, fekete szőrtől csatakos lábával megbökte a húsdarabot,
ami a rácsok között hevert. − ízes womath pecsenye, nem lehet ellene kifogásod.
Büvellő ezt nem így gondolta. A hús egyik oldala feketére égett, míg a másik
véresen nyers maradt. A banya alig konyított valamit a konyhaművészethez, amit a
révülő lány nem is csodált. Korábban már megfigyelte ugyanis, hogy Göthös Gréti
nyersen szereti a húst.
− Rettenetesen makacs teremtmény vagy, hallod-e? − szólt ismét a banya, rongyait
húzgálva domborodó hasa körül. − Nem volt még dolgom olyan galetki fruskával, aki
ennyire kényes lett volna arra, hogy mit eszik.
− Megmondtam már ezerszer: nem vagyok galetki! − Büvellő dühös kiáltásnak
szánta mondandóját, de a szavak erőtlen suttogásként sorjáztak. A teste kezdte
felmondani a szolgálatot, végtagjai sajogtak, nyakán az apró seb elfertőződött. Göthös
Gréti mérge, amit a lány bőre alá fecskendezett, iszonyú pusztítást végzett a
szervezetében. Ezen a banya maga is csodálkozott, hiszen a galetkik legfeljebb múló
fejfájást szoktak érezni a kábító lötty utóhatásaként.
− Hallottam már a mesédet a Nagy Utazásról, a Világfáról, meg a révülőkről −
nyekeregte Gréti undorral. − Bizonyára a dalnokok klánjából származol, akik
csiricsáré történeteikkel bódítják a többieket, hogy elszedhessék a pénzüket. Engem
viszont csak az érdekel, hogy jó szolgálólány váljék belőled.
− Soha nem foglak szolgálni!
Göthös Gréti torkából nevetés bugyogott.
− Az idő majd meggyőz ennek ellenkezőjéről − mondta.
Büvellő észrevette, hogy a banya a belső szoba felé pislant. A vastag függönnyel
takart ajtón túlra néhányszor már sikerült belesnie, mikor Gréti ki-, és belépett onnan.
Boszorkánylabor rejtőzött ott, kémcsövekkel, lombikokkal, polcokra halmozott
mohákkal, zuzmókkal és állati csontokkal, no meg egy üsttel, ahogy az kell. A révülő
lány valahogy megnyugodott az ismerős tárgyak látványától, pedig sejtette, hogy Gréti
további mérgeket akar a szervezetébe juttatni, melyek majd végképp megtörik az
ellenállását. Előbb azonban fel kellene hizlalnia a lányt, mert különben belepusztul a
banya kotyvalékainak hatásába.
Makacs, gyilkos küzdelem folyt tehát közöttük. Göthös Gréti egyre fogyó
türelemmel noszogatta a különös lányt, hogy egyen − Zsófi viszont éhségsztrájkot
hirdetett. Ezt nem is volt olyan nehéz betartania, tekintve az ocsmány „ételeket",
amiket a banya tuszkolt be a rácsokon át.
− Jól van, ezt nem akartam, de nem hagysz más lehetőséget − fintorgott Göthös
Gréti, s elindult a barlanglakás főbejárata felé. − Néhány órára elmegyek. Hozok
neked olyan falatot, amit nem leszel képes visszautasítani. A közeli járatok egyikének
mélyén fészkel néhány kedves kis torokgyík, bizony!
Büvellő értedenül nézett a banyára. Torokgyík − ismerte a szót, egy régi, rettenetes
gyermekbetegség neve volt ez, amibe sokan belehaltak annak idején. A Valóságban
már tudták gyógyítani, el is tűnt teljesen. Göthös Gréti azonban biztos nem erre a
betegségre gondolt.
− Úgy bámulsz, mint aki nem hallott még a torokgyíkokról − kuncogott a banya. −
Jó érzés elmondanom, miként élnek, hát figyelj! A torokgyíkok a hegymély öngyilkos
állatai, hát csoda, ha még lelhető belőlük néhány. Szokásuk ugyanis, hogy ha más
élőlény közelébe kerülnek, lehetőleg bemásznak a száján, le a torkán, egyenest a
gyomrába. Ott aztán lassan elpusztulnak, zsíros táplálékként szolgálva. Hogy ennek az
őrült viselkedésüknek mi az oka, fel nem foghatom, de annyi biztos, hogy remekül
lehet velük éhségsztrájkolókat hizlalni.
Büvellő képzelőereje mindig is nagyon élénk volt, így − a torokgyíkokra gondolva
− máris öklendezni kezdett. Göthös Gréti várt néhány pillanatig, hátha meggondolja
magát a makacskodó rab, s mégis a félig szenes, félig nyers womath pecsenyét
választja. Mikor azonban Büvellő elcsendesedett, a banya megvonta csontos vállát és
kifelé indult a barlangból.
Mindjárt meg is torpant, majd három lépést hátrált. Büvellő csodálkozva látta,
hogy Gréti két kezével idegesen markolássza a levegőt maga mögött, mintha biztos
támasz után kutatna. A fali tartókba szerelt milgandok ∗fénye mindig is sápadtnak
mutatta a banyát, de most Gréti képe szürkésfehérre változott.

− Mit keresel itt, te förtelemféreg? − recsegte a vénasszony, közel a pánikhoz. − S

hogyan találtál rám?

Milgand − varázskő, mely kifogyhatatlanul ontja magából a bűvös fényt: ezeket

használják világításra a hegymélyi világban.

Az ajtóban durva szövésű, fekete köpönyeget viselő, csuklyás, mezítlábas alak állt.
Két inas kezét lágyan összefonta önmaga előtt, ujjaira puha bőrből varrt kesztyűk
simultak. Mielőtt megszólalt volna, előbb lassan a homlokához nyúlt, és hátratolta a
csuklyát. A milgandok fényében szinte felragyogott hosszú, szőke, vékony szálú haja,
ami finom hullámokban keretezte már-már nőiesen szép arcát. A jövevény nem volt
fiatal. Büvellő úgy negyven évesnek nézte, bár opálos fényű, sima bőrén alig akadt
ránc.
 − Oly régóta járok a nyomodban, Gréti − sóhajtotta szinte szomorúan a férfi. Tett
egy lépést előre, miközben szemének apró villanását küldte a rácsok mögött fekvő lány
felé. Pusztán megállapította, hogy van ott valami rab, de Büvellő személye nem
érdekelte.
− Takarodj innen, mocskos galetki korcs! − sziszegte tűhegyes fogai között Göthös
Gréti. A szőke férfi elmosolyodott, majd kesztyűs ujját végighúzta az egyik bútoron, s
felmutatta a ragacsos port, amit talált.

− Még te emlegeted az én mosdatlanságomat, banya? − mondta.

Épp csak a mondat végére ért, mikor Göthös Gréti támadásra szánta el magát.
Karmos ujjait előre meresztve, fejfájdító rikoltással szökkent a jövevény felé. A férfi
azonban kecses, könnyed mozdulattal lépett oldalra, s mikor a banya elrobogott
mellette, tenyere élével iszonyú csapást mért annak tarkójára. Gréti elhalón
nyöszörögve rogyott a durván faragott padlóra. Élt és magánál volt ugyan, de alig.
− Ideje komolyabban elbeszélgetnünk egymással − sóhajtott ismét a férfi. Féltérdre
ereszkedett, és belemarkolt a banya gyér hajába, hogy maga felé fordítsa a ronda arcot.
Büvellő a cellájából jól láthatta, milyen átható, lila fényben lobog a jövevény szeme.
− Hogyan... találtál... rám? − préselte ki a szavakat kínkeservesen ajkai közül
Gréti.
− Nem volt könnyű, elismerem − felelt a férfi. − A szolgám, Kalafonia, térdig koptatta
a lábát, cserepesre beszélte a száját, mire rálelt a nyomodra. Végül mégsem kaptunk
volna el, ha maradsz régi szokásodnál, és kizárólag nemes galetkiket gyilkolsz.
− Csakis a fajtádat mészárolom, jól tudod!
− Akkor tehát magad sem tudsz végzetes tévedésedről − biccentett a férfi, és ismét
Büvellőre sandított. −Az a szerzet ott, a rácsok mögött, nem galetki. Valami fura,
sziklavájó gépezeten érkezett, sok társával együtt. A szaguk... Hm, a szaguk leginkább
az emberekére hasonlít. Ez a különleges illat vezetett a nyomodra, banya.
− A szag − fintorgott Gréti. − Rohadás lepje meg! Az anyám süldő koromban orrba
vágott, azóta nem érzem a szagokat.
− Köszönd tehát vesztedet a mamádnak − mondta a férfi, s elengedve Grétit,
felegyenesedett. Talán már nem számított rá, hogy a banyában akad még életerő. Pedig
Göthös Grétinek esze ágában sem volt feladni a küzdelmet. Eltátotta a száját, s újra
csak visítva, beleharapott a jövevény bokájába.
Ekkor olyasmi történt, amire Büvellő egyáltalán nem volt felkészülve. A szőke férfi
gyomrából ijesztő bugyogás, szörcsögés hallatszott, majd megnyílt a szája és... Zöld
színű, fehér felhőket eregető, tömény sav spriccelt a banya hátára. Gréti felüvöltött
kínjában. Megfordult, két karjával kapálózott, de ekkor újabb adag savlehelet találta
el.
Azonnal kimúlt, nem mozdult többé. Testét azonban tovább marta a sav, csípős páráit
pedig a léghuzat egyenesen Zsófi ketrece felé sodorta. A lány köhögni kezdett,
szeméből patakzott a könny.
− Oh, hogy az asztrálféreg csípjen meg! − káromkodott különöset a férfi, majd
felordított: − Kalafonia! Ide gyere!
Kicsiny, kutyánál alig termetesebb „rongycsomó" rohant be a szobába. Megtorpant a
füstölgő banya fölött, ijedten ugrott hátrébb, majd mocskos tenyerével próbálta arca
elől ellegyezni a mérgező levegőt.
− Mit műveltél, Morodur mester? − visította felháborodva. − Muszáj volt mindjárt
savval locsolkodnod?
− Megharapott! − próbált sértetten védekezni a férfi, akit cseppet sem zavart a
levegőben hömpölygő, csípős felhő. − Bele is tört néhány foga a bokámba.
− Akkor nem árt majd javasasszonyhoz vinni azt a bokát − vélte Kalafonia, aki most
valamelyest kinyújtózott. Így Büvellő már látta, hogy apró termetű, hihetetlenül fürge
és koszos kölyök az illető.
− Előbb szedd ki onnan azt! − mutatott kesztyűs kezével a révülő lányra a Morodurnak
nevezett férfi. − Mégsem hagyhatjuk, hogy Gréti magával vigye utolsó áldozatát a
Holtak Birodalmába.
Ezzel Kalafonia is egyet érthetett, mert a rongyai alól karikára fűzött tolvajkészletet
rántott elő, s máris kezelésbe vette a rácson függő lakatot. Közben Morodur a
köpönyegével igyekezett ellenhuzatot kavarni, hogy Zsófi felé minél kevesebb szálljon
a savfelhőből.
− Megvagyunk! − rikkantotta Kalafonia. − Egyébként miféle szerzetet szabadítottunk ki
épp? Remélem, nem szívja ki az agyam, vagy valami hasonló.
− A társai öt napja járják a környék üregeit, hogy rátaláljanak − felelt Morodur,
miközben a cellába lépett, és felnyalábolta az éhezéstől pillekönnyűvé lett Zsófit. −
Betévedtek a féregszintre is, de a városőrség megkergette őket. Távolról figyeltem a
társaságot, mert eleinte azt hittem, Göthös csatlósai lehetnek. Hisz tudod: a banya az
utóbbi hegymoraj alatt titkos megállapodást kötött valakikkel...
− Akikről végül nem sikerült megtudnod, kicsodák, mivel esztelenül köpöd a savat −
gúnyolódott Kalafonia.
− A pimaszságodért még számolunk! − figyelmeztette a szolgát mestere. − Most
tűnjünk el innen, mielőtt a hegymély dögevői ide érnének.
Így is tettek. Morodur a két karján cipelte Zsófit, aki a cseppkőhegyen körbe-körbe
futó lépcsők egyharmadánál elveszítette az eszméletét. Kalafonia rohant elől, kutyaként
szimatolva csapdák után. A három alakot hamarosan elnyelte az egyik szűk,
biztonságos járat...
Én ekkor bukkantam rá Büvellő elvesztett bűbájostorára, s adtam fel végképp a
reményt, hogy megtaláljuk őt.

***
 2005. április 26. A tálcát óvatosan letettem az ajtó mellé állított székre, hogy az őr
átnézhesse, mi van rajta. Tányér leves, fából faragott kanál, két szelet kenyér.
− Viheted − biccentett a matróz, de azért a kezét nem vette le a csataostoráról.
Megérintettem az ajtót nyitó rovásjelet, majd felvettem a tálcát, és beléptem a kabinba,
ami immár hat napja szolgált Tündefi Irnek börtöneként.
A nemes ifjú a sarokban ült, priccsén kuporogva. Karikás szemmel nézett rám,
majd ismét felhúzott térdein túlra bámult, mintha a gyűrt lepedő ráncai érdekes mintát
adnának ki.
− Az ebéded − mondtam, s letettem az asztalra, amit hoztam. − Tudom, a hírekre
sokkal inkább éhezel. Nem szolgálhatok semmi jóval. Kísértő Csorna most jelentette
Böffegnek, hogy a berendezéseket, amiket voltál oly bolond felrobbantani, hamarosan
megjavítják.
− Nem mehetünk el innen! − kiáltott Irnek úrfi hevesen. − Azért lopóztam le arra a
borzalmas helyre és tettem tönkre a szellemszusz-motort, mert érzem, hogy Büvellő él.
Hogy vagytok képesek távozni ebből az álomvilágból, amíg nem bukkanunk a
nyomára?
− Erről már beszéltünk párszor − figyelmeztettem, miközben levélruhámat zörgetve
leültem az ágy végére. − Mi a főtáltos nyomát kutatjuk, ezért keltünk útra. Mindannyian
sejtettük, hogy a küldetés veszélyes, és lesznek áldozatok.
− De épp Büvellő? − Irnek szép szemében feneketlen volt a fájdalom. − Cseppet
sem érdekel, hogy meddig akar bezárva tartani Böffeg. Kamorka-tükre nem ér semmit
nélkülem, én viszont hozzá sem érek, ha Büvellő nélkül megyünk el innen.
− Böffeg azt reméli, hogy ha távozunk a galetkik világából, a fájdalmad csitul majd
annyira, hogy a józan eszed győz, és hajlandó leszel továbbra is segíteni a kutatásban.
− Azt várhatjátok! − vetette felém dühösen Irnek. − A tündérek makacs lények ám!
Ebben magam is biztos voltam, megoldáson viszont hiába törtem a fejem.
− Ha igazad van, és Büvellő még mindig él, visszatérhetünk később, hogy rátaláljunk
− próbálkoztam mégis, bár kevés reménnyel. − Előbb azonban a főtáltost kell...
A sziklák közül kiszabadított Éjtáltos törzsét ekkor távoli robbanás rázta meg. Irnek és
jó magam meghökkenve pillantottunk az ajtó felé, mintha onnan érkezhetne a
magyarázat arra, hogy mi volt ez.
− Mennem kell! − ugrottam talpra. − Odakinn valami történt. Talán Csorna kötött össze
hibásan néhány vezetéket. Amint okosabb leszek, hozom a híreket.
Rákoppantanom sem kellett az ajtóra, mert az őr magától nyitotta azt. Szegény matróz
épp úgy nem értette, miféle zajok kergették szét a korábbi csendet, mint én.
Trappoltam egyenesen az Éjtáltos tárt ajtaja felé, ahonnan ordítozás, fegyvercsörgés,
veszett kiáltások hallatszottak.
A rámpa tetején három fegyveres matróz, valamint Agmánd fia, Ursuru sorakoztak fel,
de a különböző fedélzetekről érkeztek már a többiek is. A szabír a lábszára mellé
támasztotta nyilakkal tömött tegzét, melyből gyors egymásutánban kapkodta, és lőtte ki
a halált osztó, bűvös vesszőket. A matrózok robbanó, taszító és perzselő átkok sorát
küldték bűbájostoraikból lefelé.
− Megtámadtak minket! − kiabálta túl a csatazajt egyikük.
Lenéztem a síkra. Előbb azt hittem, zöld tenger öntötte körbe az Éjtáltost, de aztán az
alakok kezdtek elválni egymástól, s akkor felismertem őket. Sáskák voltak, csakhogy
majd' kétméteresek, akik könnyű bőrvértet és fegyvert viseltek!
− Ezek meg honnan a francnyavalyakórságból pottyantak ide? − kiáltottam, magam is
előrántva bűbájostoromat. A rámpán egyszerre négy sáskaharcos rohant felfelé,
csáprágóikon megcsillant a barlangi zuzmók opálos fénye.
− Az oldalsó járatokból özönlenek! − adta hírül Rosszfű Róna, aki az imént még a
garabonciások termének ádátszó falánál állt. − Tárgyalni próbáltatok már velük?
Ursuru válaszul sötét pillantást vetett a banyára, majd elröppentette újabb nyilát, ami
egyszerre két sáskaharcost tarolt le a rámpáról.
− A szellemszusz-motor újra működik! − süvöltötte túl a kitinpáncélok surrogását
Csorna.
− Akkor indulás! − jött Böffeg sámán utasítása. Eddig észre sem vettem, hogy az apró
termetű varázstudó szintén ott szórja válogatott rontásait az ellenségre. − Elég volt
ebből a rémálomvilágból. Csukjátok az ajtót!
− Várjatok, még ne! − ezt bizony én ordítottam. Komoly okom volt rá, hogy
ellentmondjak a sámán parancsának. − Nézd, Ursuru, azt a fekete pöttyöt odafönn!
A szabír tekintetével követte ujjam láthatatlan vonalát. Közben a matrózok helyettünk
is aprították a nekivadult sáskákat.
− Hiszen az... − hökkent meg őszintén Ursuru. −Az bizony Settenke!
− Ha pedig Settenke él, akkor a gazdája sem halott! − kérdőn néztem Böffegre, aki
komor ábrázattal, tétovázás nélkül bólintott.
− Maradunk − kiáltotta. − A sáskákat fel ne engedjétek a fedélzetre, különben végünk!
Ezt azonban nem volt olyan könnyű teljesíteni. A sáskaharcosokat vad szenvedély űzte,
hajtotta, s nem nagyon törődtek saját épségükkel. Hamarosan már kisebb domb
keletkezett elesett társaikból. Az újonnan érkezők felhágtak rájuk, s rozsdás kardjaikat,
lándzsáikat lóbálva rohamoztak tovább.
Aztán történt valami odakinn. Harsány kiáltás zengett a barlangcsarnokban, ami néhány
pillanatra megdermesztette a sáskaharcosokat. Hatalmas rovarfejüket elfordították
rólunk, úgy lesték, merről jön a hang, amivel ők bizonyára már nem először
találkoztak. Ebben a pillanatban Settenke lecsapott a magasból és besuhant a nyitott
ajtón át, hogy aztán felfüggeszkedjen a bűbájlámpásokat tartó falikarok egyikére.
Kijjebb léptem a rámpán. A megérzésem oly erős volt, hogy még a veszély sem
érdekelt.
A cseppkövek erdejéből három alak rohant elő. Egyenesen az Éjtáltos felé futottak.
Elől apró, rongyokba öltözött kölyök, aki fülrepesztő visítással rontott neki a
sáskaharcosoknak, akik önkéntelenül is hátrahőköltek, pedig semmi fegyver nem
látszott a támadójuk kezében. Mögötte karcsú lányalak futott, hosszú furkósbotot
lóbálva. Ügyesen forgatta a göcsörtös szerszámot, távol tartva magától a bátrabb
sáskaharcosokat. Legvégül nyurga, fekete köpönyeges fickó szökellt, mint akinek a
rokonságában néhány gazella is megtalálható.
Elérték a rámpát, felhágtak a sáskaholtakon, s én majd' hanyatt estem, mikor Büvellő
átölelt.
− Rontás kerüljön, Tuba! − nevetett a révülő lány, kinek verejték patakzott a
homlokán. − Jó látni téged!
− Ajtót zárni! − bömbölte Böffeg sámán, aki tán' a leghamarabb tért magához a
döbbenetből. − Most már valóban indulhatunk.
− És velünk mi lesz, apró ember? − kiáltott rá háborogva a fekete köpönyeges. −
Magam és szolgám ebbe a világba tartó...
Dárda süvített a levegőben, s már nem maradt időm bármit is tenni. A nyurga, szőke
férfi felsikoltott, a vállához kapott, majd végig zuhant a padlón. Rongyos társa rögvest
mellé vetette magát.
− Morodur mester! − ordította kétségbe esve.
További dárdák zúgtak be az ajtón, s fúródtak a falba. Nem volt már lehetőségünk
több fecsegésre. Így is a végsőkig feszítettük szerencsénk zsinegét, és ezt Böffeg is
tudta jól. Az Éjtáltos törzse megrezzent, lentről felhangzott a szellemszusz-motor
hátborzongató sóhaja.
Elhagytuk végre a galetkik világát − s akaratlan két lakóját is magunkkal ragadtuk!
 XIV.
Az álomvámpír

2005. április 17. − No, énekelj már nekünk, tündérkém, legalább néhány strófát! −
biztatott Sárláb Simon uram, huncut vigyorgással kísérve szavait.
Meg kell, hogy mondjam: nagyon elegem volt a folytonos unszolásából. Mégis,
valahogy jól esett a rajongás, amivel a hangomat hallgatta, akár hosszú órákon át.
Különösen, mikor a trapp két álomvilág között, a kietlen pusztaságon száguldott
keresztül, morgó motorral, fürge viharkerekekkel, akkor szerette Senyő a tündéréneket.
Felültem hát a bűvös visszapillantó tükörre, s lábamat lógázva belefogtam
Karmazsintölgy úrnő szép és szomorú legendájába.
Farkas szerencsére mélyen aludt a trappfülke hátsó rekeszében, összebújva
Toportyánnal, aki különösen nyugtalan volt, mióta útra keltünk. A szürkebundás
nehezen viselte, hogy épp egy farkasölő kutya fejében kell Világfát látnia. Külön
rejtély volt számomra az is, miként vette rá Senyő a trappját arra, hogy elviselje
Toportyánt.
Ahogy egyik versszakot dúdoltam a másik után, elkalandozott a tekintetem.
Bevallom, hogy Kászon fejének belseje teljesen lenyűgözött. Még akkor is, ha
tisztában voltam vele, hogy valójában nem élőlényt, csupán egy bűbájjal oltott járgány
vezetőfülkéjét látom.
Mint korábban már említettem, Kászon fejébe a két leffencses fülén keresztül
lehetett bejutni. Kívülről úgy tűnt, a kutya homloka fekete szőrrel borított, belülről
azonban üveglap domborodott a sofőr előtt, amin keresztül jól lehetett látni az utat.
Középen, apró szárán díszlett a visszapillantó, melyet szintén varázslat itatott át, hisz
hátrafelé közvetlenül nem lehetett kilátni Kászon fejéből. A tükör mégis tiszta képét
adta mindannak, amit már elhagytunk, s ez igen hasznos tudott lenni tolatás közben.
A széles, kényelmes üléseket tömött juhprém takarta. Senyő középen ült, mellette
viszont két oldalt még legalább három-három személy elfért volna. A trapp vezetője
életének javát Kászon fejében tölthette, ami abból látszott leginkább, ahogy berendezte
azt. A szélvédő alatti, csontfehér „falat" telis-tele ragasztgatta mindenféle képekkel,
matricákkal, cetlikkel, melyek mindegyike vándorlásainak egy-egy állomására
emlékeztették. Egyedül az a terület maradt valamelyest szabadon, ahol az istrángok
szíja előbukkant. Mellettük, az opálos fényű pulton néhány különös, beépített ketyere
helyezkedett el.
− Látod ezt a kerek, halványzöld színű lapot, amin olykor fehér foltok úsznak át? −
kérdezte Senyő, mikor arról érdeklődtem, hogyan képes vezetni a hatalmas járgányt. −
Úgy hívjuk: „Tapizó". A hivatalos neve persze „Álomsuhanás Ellenőrző Mágikus
Detektor", de ki a fene tudná ezt megjegyezni? Ez jelzi, ha álomhurrikán, vagy valami
hasonlóan kellemetlen zökkenő kerül az utunkba. A trappok álomvilágok között,
sokszor kietlen, járatlan tájakon utaznak, ezért jó látni, mi vár ránk a következő kanyar
után.
Azt még indulásunk éjszakáján megtapasztaltam, hogy a jól megvilágított, széles és
biztonságos gyorsforgalmi álomösvények csupán a nagyobb álomvilágok körül épültek
ki. Csartadorostól eltávolodva hamar olyan területekre értünk, ahol alig derengő,
halovány fénycsíkok jelezték csupán, merre kell tovább suhannunk. Senyő azonban
tapasztalt trappsofőrként, biztos kézzel tartotta az ezüstveretes kantárakat, s taposta a
lábánál elhelyezett pedálokat.
− A jobb oldali lassítja, a bal gyorsítja Kászon suhanását, míg a középső
jutalomfalatot dob a szájába − mondta Sárlábú úr. − Szerintem az utóbbi a
legfontosabb, ha biztonságban célt akarsz érni.
Rögvest be is mutatta a középső pedál működését. Bár legalább 200 szusszal (így
mérik a szellemszusz-hajtotta járgányok sebességét − 5 szusz egy őszi napon, csöpörgő
esőben, igencsak lehangoltan bóklászó komondor sebességének felel meg, míg 200
szusznál hajlamos a tündér fogsora összekócolódni) robogtunk, a jutalomfalat mégis
megjelent Kászon orra előtt, akinek csak ki kellett tátania hatalmas száját, hogy
bekapja azt.
− Imádja a darált triceratopsz-húst, bár nagyon nehéz beszerezni − mondta széles
vigyorral Senyő. − Rendszeresen el kell révülnöm egy olyan álomvilágba, ahol még
élnek dinoszauruszok, hogy beszerezzem a következő útra való adagját.
A sárgás színű csontpulton akadt még néhány különös kijelző, amit kedélyes
sofőrünk sorra megmutogatott.
− Ez a négy rovásjel a derűmérő. Mert, ugyebár, nem mindegy, miként érzik magukat
azok, akik a trappon utaznak. A szellemszusz-motorok ugyanis attól függően
dolgoznak, hogy milyen a hangulatunk. Az első jel színe az én kedvemet mutatja.
Általában fűzöld, ami a kicsattanó jókedv árnyalata. A második Kászon, a harmadik a
rakomány hangulatáról ad hírt, már, amennyiben eleven dolgokat szállítok.
− És a negyedik? − kérdeztem. − Amelyik most borongós barna?
− Ez az utasok derűmérője. Úgy látom, szorongtok kissé, hogy mi vár rátok az úton.
Sebaj, majdcsak összerázódunk. Aztán itt van a hömpölygés-gátló, ami a kerekek
állapotát ellenőrzi. Ha netán csökkenne az éjszakai viharfelhőkből bájolt abroncsok
keménysége, vagy épp szétdurranással fenyegetné őket a belső feszültség, ez az okos
kis ketyere előre rögzített ráolvasással keményíti, vagy puhítja azokat.
− Fogadjunk, hogy erről a nagyobbacska, fekete márványlapról, amin különböző színű
vonalak bogozódnak ide-oda, én is meg tudom mondani, mire szolgál? − mutattam a
pultra. − Bizonyára valamiféle bűvös térkép lehet, ami az útvonalakat és a közeli
álomvilágokat jelzi.
− Nyertél − kacsintott rám Senyő. − Viszont meg kell, súgjam, hogy a márványtérkép
nem sokat ér. A trappgyártók spórolni akartak, ezért meglehetősen olcsón bérelhető
teremtményeket bájoltak beléjük, akik olykor még azt sem tudják megmondani, hogy ők
maguk hol vannak épp.
A fekete kőlapból halk, mégis határozottan kivehető szitkozódás hallatszott. Senyő nem
törődött vele, csak igazított a gyeplőkön, majd nagy büszkén rámutatott a műszerpult
következő alkatrészére.
− Íme, az én szemem fénye! − jelentette ki. − Jól nézd meg magadnak, mert ez az, ami
már számtalanszor mentett ki engem a csávából. Legalább három olyan esetet fel
tudnék sorolni, mikor az életemet köszönhettem neki! Ezért tartok belőle hátul, az
ágyak alatti rakzugban még két tartalékot.
Az élénkpirosra festett, tojásdad alakú holmit Senyő gondosan kipárnázott, pultra
csavarozott tokban tartotta. Közelebb röppentem, hogy jobban lássam, s így
felfedeztem rajta néhány lukat, csőrösebbik végén pedig egy, a furulyákon látott,
sípszerű bevágást. Tanácstalan maradtam azonban, bár ez a holmi kissé az éberek
körtemuzsikáira emlékeztetett.
− A trappsofőrök Rikácsnak nevezik − magyarázta megindultan Senyő. − Szeretnéd
látni működés közben?
Természetesen bólintottam. Sárláb úr lassított valamelyest a trapp száguldásán, majd
kézbe vette a tikácsot, s finoman megfújta annak csőrös végét. Különös, búgó hang
áradt a „kőből", amit nem csupán a fülemmel, de még a szárnyaimmal is hallani
véltem. Néhány pillanattal később a Rikács oldalán megnyílt két-három lyuk, s
mindegyikből halk, vagy hangos, sistergő, vagy acélosan tiszta szavak kezdtek áradni.
Bár valamelyest összekeveredtek egymással, azért a mondatokat mégis érteni lehetett.
− Rontás kerüljön, Senyő? Gond van?
− Semmi grimbusz, Makadám, csak az utasomnak szeretném bemutatni, mit tud a
Rikács − nevetett a „kő" csőrös végébe Sárláb úr.
− Merre suhansz, Senyő bátyó? − fütyülte fiatalosan egy „másik lyuk".
− Színszitibe tartok, Zöldfülű.
− Igazán adhatnátok már valami új nevet, halljátok? − zengte a megszólított háborogva.
− Élvégre immár hat esztendeje vezetek trappot.
− Ez a név már csak rajtad ragadt, Zöldfülű! − röhögött ki a Rikácsból egy harmadik
hang. − Én is üdvözöllek, Sárláb koma! Mindenkinek üzenem, aki a Nyúlbogyó-fogadó
felé trappol, hogy szakácsot cseréltek. Az új boszorkány még a vajas kenyeret sem
képes rendesen elkészíteni, szóval inkább kerüljétek a helyet.
− Sárláb voltam, sziasztok! − köszönt el a messzeségben száguldó trappsofőröktől
Senyő, majd visszahelyezte tokjába a Rikácsot. Rögvest utána kíváncsian fordult
felém, s örült, hogy őszinte ámulatot olvashat le az arcomról.
− Ez tündéri! − ismertem el sietve. − Tehát a bűvös kő képes arra, hogy az úton járók
bármikor beszélhessenek egymással?
− Azért nem az egész Világfán, de aki elég közel van, az hall minket. Mikor kézbe
veszed, annyi nyílás tárul fel az oldalán, ahány trapp elérhető a számodra. Néha még
be is kell fogni néhányat, hogy a többiek szavát megértsd.
Hát ilyenek jártak a fejemben, miközben a visszapillantón ücsörögve lassan elértem
Karmazsintölgy úrnő legendájának végére.
− Ez szomorú nóta volt − elégedetlenkedett Sárláb Simon uram, és fészkelődött kicsit
az ülésben. − Most eridj te is hátra, tündérkém. Látom a szemedben, hogy rád fér némi
durmolás. Messze vagyunk még Laposrepedéstől, ahol legközelebb megállunk.
Szót fogadtam a sofőrnek, és a fülke hatalmas hátsó részébe röppentem. Gergő még
mindig mélyen aludt a legalsó ágyon (három fekvőhely volt ugyanis, egymás fölött),
hát óvatosan leereszkedtem a párnájára. Toportyán lustán rám pislogott, majd nagyot
fújva tovább szendergett.
A szellemszusz-motor egyhangú, lágy duruzsolása hamarosan engem is elringatott.

***

2005. április 21. A sülő kolbász illata betöltötte Kászon egész fejét. Az emeletes
ágyak mellett elhelyezett, éppen kétlépésnyi főzőfülkében Senyő csak úgy fért el, hogy
válla folyton súrolta a falakat. Ennek ellenére a sofőr hihetetlen ügyességgel
zsonglőrködött a kétágú villával, ahogy a sercegő zsírban forgatta a vacsorának valót.
− Jól csinálom? − kiáltott hátra Réti Gergő a fülke elejéből. Hangjában feszültség
és boldog izgalom vibrált. Senyő szórakozottan előre pillantott, majd szénaboglya-
bajuszát borzolva kiáltotta:
− Remek hajtó válna belőled, fiam. Arra vigyázz csak, hogy elkerüld a nagyobb
örvényeket.
Farkas buzgón bólintott, erősen markolva a gyeplőszárat. Sárláb uram tovább forgatta
a kolbászkákat, én pedig előreröppentem, s megülve a csontfehér pult szélén, kifelé
bámultam a fülkéből.
Az Álomidő szeszélyes szépséggel hullámzott a trapp körül. Bár már hosszú napok óta
mást sem láthattunk, mint ezt a varázslatos különösséget, mégis képtelen voltam betelni
vele. Az Álomidő egészen betöltötte a világmindenséget, de valódi természetét csak
akkor lehetett látni, ha a szellemszusz-motor hajtotta járgány fedélzetéről figyelhettük
meg. Látványa leginkább az északi fényre hasonlított. Fénypászmák, hullámok, s néhol
kisebbnagyobb görbületek, örvények vették körül a trappot és suhantak el hátrafelé. A
Törzsszinten jártunk még mindig, s nem is szándékoztuk elhagyni azt, mivel Színsziti is
ezen a szinten található. Csak épp a Csartadorossal ellentétes oldalon, a Világfa
törzsének másik felén helyezkedett el. Így egészen körbe kellett repülnünk a Tetejetlen
Fa derekát, s ez még az Áomidőben sem volt kis távolság. A fénypászmák néhol úgy
festettek, mintha kísérteties köd kavarogna körülöttünk. Máskor apró szikraszesék
felhői pattogtak a trapp orrán, halk prüsszentésekre ingerelve Kászont. A távolban
olykor fel-elderengett a Világfa barna, repedezett törzse, melynek felszínén millió és
millió álomvilág rejtezett.
Sárláb Simon uram az eltelt napokban igyekezett szóval tartani minket, nehogy
unalmunkban „megpenészedjünk". Ő mondta ezt így, játékos mosollyal kísérve szavait,
hogy jelezze: nem kell teljesen komolyan venni a dolgot.
− A trappsofőrök életük javát az Álomidőben való utazással töltik, s legtöbbször
magányosan vándorolnak álomvilágtól álomvilágig − mesélte. − Közülünk alig van
néhány, aki családalapításra adta a fejét, hisz nagyon ritkán láthatnánk a szeretteinket.
A trapp fülkéje a mi otthonunk.
− Nagyon magányos élet ez így − vélte Gergő.
− Én mégis szeretem − vigyorodott el Senyő, nehogy a szomorúság rátelepedjen hájas
ülepével a beszélgetésre. − Ráadásul nagyon kalandos és változatos életmód! Biztos
vagyok benne, hogy minden révülő között a trappsofőrök azok, akik a legtöbb
álomvilágba eljuthatnak. Én magam bebarangoltam már a Lombszint és Gyökérszint
számos táját. Kászonnal menekültünk sárkányok elől, követtük a Halál Folyójának, a
Styx-ek partvonalát. Sőt, volt olyan is, hogy az utolsó pillanatban sikerült távoznunk
egy éppen porrá omló álomvilágból, amit örökre elfeledett mindenki.
− Styx? − hökkentem meg. − Oda meg mit lehet szállítani?
− A révész Flegiasnak, aki a holtak lelkét csónakáztatja át az Alvilág folyóján, vittünk
három láda forradalmian új mosogatószert.
− Hogy mit? − erre már Gergő is felkapta a fejét.
− Arra volt szüksége, na! − rántott a vállán Senyő. − int tudjátok, a révész csak úgy
viszi át a folyón a holt lelket, ha az fizet neki. Költeni viszont nem nagyon van mire
azon a kihalt, sötét tájon. Az évezredek során Flegiasnak aztán millió pénzérméje gyűlt
össze, melyek a nedves levegőben zöldülni, barnulni kezdtek. Íy hát a révész rendelt
három láda mosogatószert, hogy abba áztassa a rozsdálló pénzt, mely aztán
visszanyerte régi csillogását.
Ilyen, s ehhez hasonló történetekkel szórakoztatott minket Sárláb uram. Kászon szép
feje egyenletesen duruzsolt az Áomidőben, a trapphajtó pedig csak nagyritkán döntött
úgy, hogy megállunk valahol.
− Nincs pocsékolni való álomidőnk! − mondogatta. − Az árut le kell szállítani,
különben megromlik, vagy még rosszabb dolog történik vele. Itt vannak például ezek a
porcelántündérek! Tudtátok, hogy háromnaponta meg kell etetni őkelméket?
− Mitől keletkezik örvény az Áomidőben? − fordult a sofőrhöz Gergő.
− A nagyon jó, vagy nagyon rossz emberi cselekedetektől − felelte Senyő. − Jobb nem
menni a közelükbe, mert ezek az örvények olykor rendkívül vadak, s volt már, hogy
kidurrantották az óvatlan trapp kerekeit.
Olykor azért meg-egálltunk az álomvilágok némelyikén, hisz a trappsofőröknek is
szükségük van alvásra. Sárláb Simon uram úgy ismerte a Törzsszintet, mint a tenyerét,
így mindig sikerült olyan vidékre érkeznünk, ami viszonylag csendes és nyugodt volt.
Kerültük a túlságosan zajos, kalandoktól, szörnyektől, felfordulástól zsúfolt
álomvilágokat, de még a békésebbekben is inkább félreeső zugokba parkoltunk.
− A trappsofőrökre éppen úgy vonatkoznak a törvények, mint bármely más révülőre −
magyarázta Senyő, mikor elsőként a nevezetes Százholdas Pagonyban, a tüskebozót
mélyén pihentünk meg. − Tilos zavarnunk az álomvilágok lakóit, megváltoztatnunk a
történetüket, sőt, szóba állni velük sem ajánlatos. Néha azért előfordul ilyesmi, és
akkor általában nagy vizsgálat, nyomozás, meg bírságosztás a vége. Volt nekem valaha
egy jó cimborám, nevezett Kaszab Bürke, aki a trappjával akaratl elgázolt néhány
óvatlul bóklászó baromfit.
− Ebből csak nem lehetett olyan nagy baj? − csóválta a fejét Gergő.
− Sajna, lett, mert a tyúkokat egy kicsi, vörös taréjos kakas kísérgette − sóhajtott
Senyő. − S az a kakas épp az volt, akinek bizonyos arany félkrajcárokat kellett volna
ama álomvilágban visszaszolgáltatni. Kilapítva azonban nem kukorékolt többé. Bürkét
elővette a Trappsofőröket Felügyelő Gyeplőtartók Klánja, és örökre eltiltották a
hajtástól.
Rövid pihenőink alatt tehát nem mászkálhattunk túl messze a trapptól. Egyébként is
akadt elég dolgunk, mert a járgány aljára szerelt rekeszekben porcelánzúzalék lapult,
amivel rendszeresen meg kellett etetnünk a bűbájketrecekben utazó tündéreket. Ezek az
apró, vad szörnyecskék továbbra sem nyerték el a tetszésemet, de azért szívesen
segédkeztem Gergőnek. Röppenve ugyanis sokkal egyszerűbben be tudtam pottyantam
közéjük a zúzalék darabkait, mint ő, akinek fel kellett másznia a rakomány legtetejére,
hogy ugyanezt megtegye.
A kolbász már majdnem elkészült, mikor a csontfehér pult egyik sarkán apró, vörös jel
kezdett villogni.
− Senyő, valami történik! − kiáltott hátra Gergő. − em tudom, mit mutat a rovás, de
jobb lesz, ha te is vetsz rá egy pillantást.
Sárláb uram bosszúsan morogva félrehúzta serpenyőjét a tűzrózsa fölül, majd
átmászott az ülések közötti résen.
− A huzatos rákfene enné meg! − káromkodta el magát, mikor Gergő átadta neki a
helyét, s vele együtt a gyeplőt is. − Jó dolgukban már nem tudják, mit tegyenek!
Folyton költöznek, kecmeregnek, a trappsofőröket meg elfelejtik értesíteni róla.
Nem igazán értettük, Senyő miről beszél. Azt azonban láttuk, hogy húzkodni kezdi az
istrángot, mire Kászon előbb lelassított, majd a világfa törzsének egy különös
kitüremkedése felé kezdett közeledni.
− Az ott Magyalbütyök − jelentette be Senyő, őszborostás állával bökve az Álomidő
ködpászmáin túl csillanó fénygubancra. − Az egyik legnagyobb trappállomás, ami csak
a Törzsszinten létezik. Valójában fogadó, szellemszusztöltő-, kézi mosó-, és
rakomány-tápláló központ. Azt hittem, csak két nap múlva érjük el, de úgy látszik,
Magyalné asszonyság megint kissé arrébb költöztette az egész fogadót. Sose elégedett
a hellyel, mióta szegény férjeura faképnél hagyta őt, és leköltözött a Gyökérszintre.
Hamarosan annyira lelassultunk, hogy kipottyanva az Álomidőből, egyre tisztábban
láthattuk a Világfa rohamosan közeledő kérgét. Magyalbütyök az egyik kitüremkedő
fennsíkon helyezkedett el. A lapos kúphegy szélén fényesen kivilágított, tornyos épület
állt, vele szemközt pedig nagy lapály terpeszkedett, melyen most is legalább tucatnyi
trapp parkolt. A fogadótól balra a szellemszusz-töltőket véltem felfedezni, míg jobbra
hatalmas, boltíves garázs gubbasztott, amiben eleven vízköpők tisztították a
járgányokat.
− Remek hely, bár most a kolbászkáink kárba vesznek − mondta Senyő, miközben
óvatosan leszállt Kászonnal a síkra, s bekanyarodott az egyik üres helyre. − Magyalné
ugyanis kitűnő konyhát vezet, ezért jobb, ha nála vacsorázunk. S úgy látom, akad majd
jó társaság is a finom falatokhoz. Sok cimbora trappja parkol itt, akiket régről
ismerek.
Gergővel némán bámultuk Magyalbütyök fából épített, kedves fogadóját, s már alig
vártuk, hogy kiszállhassunk Kászon fejéből. Trappban utazni csodás élmény, de jóból
is megárt a sok. Előbb azonban Sárláb Simon uramnak be kellett jelentkeznie a
patkolóőrnél, akit arra is megkért, hogy a szolgaszemélyzet lássa el a rakományt.
Kivételesen nem nekünk kellett hát a porcelántündérekkel vacakolnunk, ami máris
csodás hellyé varázsolta Magyalbütyköt.
Pedig ekkor még nem is láttuk, milyen a fogadó belülről.

***

− ...akkor aztán megfogtam az álomvarangy mindkét bokáját, fejre állítottam

őkelmét, és addig ráztam, míg a gönceiből kipotyogott a lopott holmi − fejezte be
történetét Makadám, rögvest öblös hahotával kisérve saját szavait. A gyalulatlan asztal
körül ülő fél tucat utazó vele nevetett, majd mindahányan felemelték fakupáikat, s
kiitták azok tartalmát.
Gergő, Toportyán és én már harmadik órája csendben hallgattuk az összeverődött
trappsofőrök ízes anekdotáit. Mikor beléptünk a fogadó hatalmas ivójába, nekem a
lélegzetem is elállt a látványtól. A falakat mindenhol fényes olajjal kent deszkák
fedték, melyeket az építész csodás domborművekkel díszített. A tetőt íves oszlopok
tartották, a falikarokban bűbájlámpák ontottak barátságos fényt. A hátsó fertályban
hosszú, magas pult állt, a kármentők állványain élő virágok kapaszkodtak, s tán' csak
maguk az asztalok és székek szerénykedtek mindenféle ciráda, minta és míves berakás
híján.
A Magyalbütyök átutazóknak, világcsavargóknak szánt hely volt. A pult mögötti
falat részben italokat rejtő palackok, korsók takarták, részben pedig festmények,
melyeken a szereplők bűverőtől hajtva, időnként megmozdultak. Magyalné nagyságos
asszony − ahogy illik − hófehér kötényes, pirospozsgás arcú, terebélyes asszonyság
volt. Arcát kissé durván faragta a természet, mosolyt alig lehetett látni rajta, de a
vendégeit szerette és figyelmesen kiszolgálta. Az inasok és fehércselédek fürgén
sürgölődtek, könyök fölé gyűrt ingujjban hordták a forró leveseket, ínycsiklandó
illatokat árasztó sülteket és gyümölcstálakat. Soha nem gondoltam volna, hogy a
trappsofőrök ilyen igényes hódolói a konyhaművészet remekeinek. Ez Makadám úron,
akit néhány nappal korábban már hallottam harsogni a Rikácskőből, alaposan meg is
látszott. Elefántfejet mintázó trappjából alig bírta kipréselni rettentő pocakját, s ahogy
a talajra dobbantott, azt hittük, beszakad alatta a Világfa kérge. Mindennek pedig úgy
lehettünk tanúi, hogy alig egyetlen perccel utánunk érkezett, majd mindent elsöprő
lelkesedéssel köszöntötte Senyőt.
Miután betértünk az ivóba, és elfoglaltuk az egyik asztalt, én rögvest körbe akartam
repülni, engedve tündér természetem kíváncsiságának. Sárláb uram azonban rám
förmedt.
− Nem otthon vagy, pilleszárnyú! A Magyalbütyök barátságos hely, de a betérők
nem kedvelik különösebben, ha a képükbe, tányérjukba bámulnak. Maradj inkább a
közelünkben, nehogy valami rossztermészetű csavargó átkot küldjön rád.
Szót fogadva a tapasztaltabbnak, maradtam Gergő mellett. Onnan is eleget
bámészkodhattam, ráadásul volt mit, hiszen a Magyalbütyök forgalmas napot zárt. A
harminc asztalból legalább húsz körül ültek, méghozzá a Világfa mindenféle tájáról
érkezett, olykor nagyon is fura szerzetek. Felsorolni mindet már nem tudnám, meg nem
is érdemes. A figyelmemet egyébként is csak a sarokban gubbasztó, bozontos szakállú,
tömzsi törpék keltették fel, akik minden bizonnyal a Gyökérszintről tartottak
valamerre. Csendesen, mogorván hajoltak gőzölgő tányérjaik fölé, de mikor enni
kezdtek, annál zajosabbá váltak. Hiába, nem mindenki kaphatott olyan kiváló nevelést,
mint a Zürmögő család tündérsarjai.
A többi asztalnál is akadtak még fura alakok. Útiköpönyeges, poros kalpagos
boszorkányok motyogtak valami szörnyen fontosról tőlünk balra. A másik oldalon két
garabonciás azzal szórakozott, hogy apró jégviharral hűtötték a levesüket. A pult
mellett egy öblös hangú vadász olykor-olykor danolászásba kezdett, de mikor több lett
kettőnél, Magyalné asszonyság mindig nyakon legyintette a törlőkendőjével, mire a
zöldruhás békésen elhallgatott. Tündérfélét sajnos egyet sem láttam sehol.
− Mostanság nem ajánlatos az ősi meselombok felé trappolni − helyezett új,
szomorkásabb témát az asztal közepére Makadám. A sofőrök, akik mind ismerték és
kedvelték egymást, néhány pillanatig elgondolkodva bámultak valahova a cukorborsós
tálka és a pirosra sütött nyúlcombok tányérja közé.
− Miféle helyről van szó? − kérdezte Gergő váratlanul. Mivel az este folyamán a
jelen lévő álomstopposok (hárman voltunk; rajtunk kívül az egyik sofőr felvett egy
sápatag lánykát, akiből azonban fél szót sem lehetett kihúzni) közül a sámánfi szólalt
meg először, mindenki kissé meglepetten fordult felé. Ő azt hihette, hogy nem értik,
amit kérdez, hát megmagyarázta: − A meselombokról még soha nem hallottam.
Gondolom, a Lombszinten lehet, igaz?
− Arrafelé − biccentett a velünk szemközt ülő fickó, aki Krobló néven mutatkozott
be. Hosszúkás képe, mely mindig savanyú gondolatoktól sárgállott, most még jobban
megnyúlt. − A meselombok a Világfa hatodik és hetedik ágát foglalják el, majdnem
teljesen.
− Rengeteg levélvilág rezgett ott egykor − vette át a szót Senyő, szintén
búskomorságra hajlamosan. − Egyébként a néped volt valaha a meselomb egyik
legbuzgóbb, legügyesebb gyarapítója. Hisz magyar vagy, nem igaz?
Gergő immár még kevesebbet értett az egészből, mint eddig. − Elárulnák végre,
miféle vidék az a meselomb?
− Így nevezzük a Lombszint azon területeit, ahol a népmesék levelei
hajtanak rügyet − szólt Magyalné asszonyság, aki az imént belehallgatózott a
sofőrök beszélgetésébe. A terebélyes nő épp a hátam mögött magasodott, mint valami
rettentő húshegy, amitől a szárnyaim idegesen rezzentek össze. − Már más trappolok is
mondták, hogy a meselomb egykor dús területei mára vészesen megkopaszodtak.
− Ami levélvilág arrafelé maradt, azt is búpenész lepi − erősítette meg a hírt
Makadám. − Ez pedig csak attól van, hogy az éber kölyköket már nem érdeklik a
népmesék.
− Harcol arrafelé még néhány nagy révülő a búpenész pusztítása ellen − próbálta
bizakodóbbá varázsolni a beszélgetést Senyő. − Hallottátok-e például, milyen bűvös
hangon mond mesét bizonyos Szabó Gyula bácsi, az öreg táltosszinész?
− Az éberek tévéjében többször is! − bólintott Gergő meglepve. − Hát ő is révülő
volna?
− Különben hogy a macskanyúzató kutyatekergetésben tudna ÚGY mesélni, ahogyan?!
− kiáltott mély meggyőződéssel trappunk hajtója. − Táltosszínész, méghozzá a
legnagyobb bűverővel rendelkezők egyike!
− Akkor az ő egészségére hozzon a mi szép kocsmárosnénk még két kancsóval abból a
csücsöri itókából, amit már eddig is jócskán pusztítottunk − mosolygott Makadám
randa ábrázattal, de őszinte szeretettel az özvegyre. A társaság örvendezett, hogy ilyen
remek gondolat került terítékre. Gergő arcán azonban láttam, hogy szívesen hallott
volna még a meselombok vidékéről.
− Ne búslakodjunk azon, ami elveszett − javasolta Senyő vidáman. − Inkább
rendeljetek ti is még valami finomságot a kontómra.
− Ezt az ajánlatot jó lesz gyorsan kihasználni! − kacsintott Gergőre Krobló. − Az öreg
Senyő nem szokta lépten-nyomon jól tartani...
A sokat látott, víg kedélyű trappsofőrnek hirtelen elakadt a szava. Úgy nézett, mint aki
rémisztő kísértetet pillantott meg. S mivel a tekintete most valamelyest elkerülte
Gergőt, azt hittem, rajtam fedezett fel valami visszataszítót.
Az ivóban azonban sorra elhallgatott mindenki más is. A tányérok, korsók fölé hajló
arcok lassan a bejárat felé fordultak, ami az imént csendesen kinyílt. Mivel eddig is
jöttek-mentek a vendégek és szolgák, nekem fel sem tűnt az újonnan érkezett. Pedig az
apró csengettyűk, melyek a bejárat fölött csüngve mindig jelezték, ha nyílt-csukódott
az ajtó, most is hosszan csilingeltek.
− Farkasfalka rágja meg a koszvatt húsát! − böffentette ki halkan dühös szavait
Makadám, aki immár épp úgy elnézett mellettem, mint a többiek. Gergővel egyszerre
fordultunk meg, de Senyő hirtelen mozdulattal elkapta a sámánfi vállát, és nem engedte
a leskelődést.
− Jobb nem nézni az ilyet! − fűzte hozzá magyarázatként. Gergő megpróbálta
kiszabadítani magát Senyő szorításából, de a trapphajtó sötéten villantotta rá a
tekintetét. A sámánfi végül nyugton maradt. Velem azonban senki nem törődött, így
szabadon megbámulhattam a vendéget.
Elsőként az a különös érzésem támadt, hogy az eddig barátságos és meleg fogadóban
elhalványodtak a bűbájlámpások fényei, s valahogy a hőmérséklet is a fagypont felé
zuhant. Vékony ruhámban, amit még Csuhéj néni varrt nekem, heves borzongás kerített
hatalmába. Ezután a szemem párásodott be valamelyest, mintha könnyeznék, pedig
erről szó sem volt. Két kezemmel megdörgöltem a szemhéjamat. Mikor ismét
felnéztem, az illető már legalább négy lépést megtett. Csizmái hangosan koppantak a
hajópadlón, s a csendben tisztán hallatszott a sarkantyúk fémes csörgése. A baljós alak
megtorpant, hogy körbe forduljon. Talán a fogadóst kereste, vagy szabad asztalt akart
választani. Földig érő, sötétkék köpönyege halkan surrogott, alatta pedig mintha övre
fűzött tárgyak ütődtek volna egymásnak.
Ekkor aztán találkozott a tekintetünk, s én egyszerűen belezuhantam Gergő kupájába. A
ruhámat nyomban átitatta a sűrű nektársör, amitől egyedül a hajam és a két lábam
menekült meg.
− Mit művelsz! − szólt rám bosszúsan a sámánfi, és segített kimásznom az italából.
Nekem eszembe sem jutott, hogy akár válaszolhatnék is. A szememet még mindig nem
tudtam levenni a férfiról − vagy nőről? −, aki azonban már nem törődött velem.
Vörösen izzó tekintete tovasuhant, míg végre rálelt arra, amit keresett. Hangosan
kopogó léptekkel a sarokban elhelyezett, legsötétebb asztalhoz ment. Leült, majd
ökölbe szorított ujjainak csontbütykeivel megkocogtatta a falapot.
Ez a hang végre megtörte a rossz varázslatot. Magyalné asszonyság szürke ábrázattal
indult az új vendég felé, miután megállapította, hogy nem akad szolgálóleány, aki
hajlandó volna ezt helyette megtenni. Halkan váltott szót az illetővel, egyfolytában
annak kopasz, rettenetes sebhelyekkel tarkított koponyáját vizslatva. Jól láttam, hogy a
visszataszító álomlény vékony, sötét bőre alatt fakó fehér erek lüktetnek, pókhálóként
ágazva szerte. A jövevény hangja olyan volt, mintha selymet tépnének szét karmos
kezek. Nem értettem, mit rendelt a fickó, de valami azt súgta, jobb is így.
− Miért ette ide Lebeke lehelete ezt a férget? − súgta az asztalunk fölé hajolva Krobló.
Visszafojtott haragjában fogai közül nyálcseppek fröcsögtek szerte minden egyes
szónál.
− Nincs teremtmény a Világfán, aki tudná, mikor, hol, és főleg miért bukkannak fel...
Ezek − mondta Senyő keserűen.
− Felőlem tehetnek, amit akarnak − vonogatta a vállát Makadám, majd benyúlt az
ingébe, s lassan kihúzott onnan egy bőrszíjon csüngő zacskót. − Engem megvédenek a
kincseim.
Mindannyian kíváncsi tisztelettel bámultuk a szütyőt, kivéve Sárláb uramat, aki az első
pillanattól kezdve megvetéssel görbítette le a szája sarkát.
− Mégis, miket hurcolsz a nyakadban? − kérdeztem a trappsofőrt. Ő úgy villantotta
rám a szemét, mint aki olyan bejelentésre készül, amitől ismét Gergő kupájába kell
majd pottyannom.
− Ezek a legerősebb hárító varázsszerek, amiket csak boszorkányok bájolni képesek -
felelt kis idő múlva Makadám. − S mi több: a vajákosoktól szintén akad benne ez, meg
az.
− Mégis, micsoda? − tette fel most ugyanazt a kérdést izgatottan Krobló. Rajta látszott,
hogy Makadám minden szavát halálos komolyan veszi.
− No, hát, először is... − fogott bele a suttogó felsorolásba a trappsofőr. − Van itt
csodabalzsam, amit a tudományosok úgy neveznek: aqua secunda. Aztán labdacsok,
melyeket átitattak a bölcsek olajával, kristályos arzénnal és az ecetfa facsarékával. Ha
kitapintjátok, érzitek a zacskó mélyén a csirkecsontokat, amiket egy sámán adott
nekem. Úgy mondta, minden ártó és betegséget okozó szellemet elriaszt, mert olyan
állatból való, amelyik táltos tojást tojt.
− Az se rossz, de nekem jobb van! − Krobló szintén benyúlt az inge alá, s ő meg egy
üvegcsét vont elő, melyet ezüstláncra verve hordott. Az alaposan bedugózott
butéliában sárga folyadék lötykölődött, melynek mélyén mindenféle törmelék úszkált
lustán.
− Ez meg mi akar lenni? − bökött rá eleve megvetéssel Makadám, majd sértetten
eltette a csodaszütyőjét.
− A nagyanyám maga készítette a rontás elleni szereket − közölte magabiztosan
Krobló. − Az üvegcse is bűverős, mivel Eleven Tűz lángján formálták. Ami pedig
benne van: teliholdkor szedett lépes méz felfőzve, s jól megszórva vérontófű, kámfor
és kurkumagyökér morzsalékával. Ha ez nem óv meg engem az ilyen alakoktól, hát
semmi sem tartja távol őket.
− Tessék, hát ilyen babonás népség a trappsofőrök némelyike! − csóválta a fejét
Sárláb Simon uram, aki láthatóan nem hitt a házilag kutyult varázsszerek erejében.
Ismét a magányosan, nekünk háttal ücsörgő férfi − most már biztos voltam benne, hogy
az − felé pillantottam. S ekkor mindannyian észrevettük, hogy a fogadó jóformán
kiürült. A vendégek olyan csendesen és fürgén hagyták el a helyiséget, mintha eddig is
mind csupán a szellemtestük alakjában lettek volna jelen. A paprikás kedvű Magyalné
asszonyság végre kizavart néhány falfehér ábrázatú szolgálót a konyhából, ahova az
imént rejtőztek. Csakhogy már hiába vitték a friss levest, mivel a megrendelők étvágya
− velük együtt − nyom nélkül elpárolgott.
− Megnézem, jól van-e a trappom − állt fel kapkodva Krobló. Példáját Makadám is
követte.
− Ideje útra kelni − bólintott Senyő is, mire a sámánfi értetlenül bámult fel rá.
− Arról volt szó, hogy csak reggel indulunk tovább, s végre ágyban alhatunk − mondta
csalódottan.
− Ágy Kászon fejében is akad − mordult Senyő. − Talpra és indulás!
Pénzérmék csörrentek az asztalon. Gergő végre szabadon megfordulhatott, s bár
igyekezett uralkodni magán, azért én láttam, hogy amint az idegenre nézett, rajta is
végig futott a hideg.
− Ki ez az alak? − kérdezte fojtott hangon, de Senyő gyorsan leintette.
− Majd odakinn! Legyünk végre a trappban, zúgjon körülöttünk az Álomidő, akkor
majd elmondom, amit tudni érdemes és szabad az effélékről.

***

Meglehetősen távol jártunk már Magyalbütyöktől, Kászon fejében mégis teljes volt
a csend. Amint felszálltunk a fogadó parkolójából, a saját szememmel láttam: tán' csak
két trappsofőr volt olyan bátor, vagy ostoba, hogy ne távozzon. Azt pedig nem
állhattam meg kuncogás nélkül, hogy Senyő a fülkébe kapaszkodva rögvest elővett egy,
a Makadáméhoz nagyon hasonló orvosságos zacskót, amit sietve a nyakába akasztott.
− Hallhatnám végre, miféle szerzet az olyan, akitől az ezernyi kalandos utat bejárt
trapphajtók úgy futnak, mint Toportyán elől a nyulak? − szólalt meg végre Gergő, aki
sértődötten gubbasztott Kászon bal fülének belső oldalán.
− A nevét kérded, fiatalúr? − vágott vissza dühtől remegve Sárláb Simon úr. −
Megmondom én, miért ne mondanám? Az olyat úgy nevezik: álomvámpír!
A név nem sok jót sugallt. Azt azonban sejtettem: a sámánfi nem fogja ennyivel beérni,
pedig Senyő gyeplőt tartó, remegő kezén látszott, hogy nem szívesen beszél a pokoli
teremtményről.
− Tehát álomvámpír − biccentett Gergő. − A nevéből úgy sejtem, hogy álmokat szív
magába. Kikből?
− Bárkiből, ha úgy tartja kedve az átkozottnak! − bömbölte magából kikelve Sárláb úr.
− Akkor menjünk vissza és végezzünk vele − javasolta a sámánfi, aki ezt halálosan
komolyan is gondolta. − Nálánál sokkal nagyobb és veszedelmesebb
rémálomlényekkel szálltam szembe a Gyökérszinten. Nem jelenthet gondot...
− Még, hogy nem jelenthet gondot! − Senyő felháborodásában ököllel csapott a
csontsárga pultra. Kászon torkában halk, fenyegető morgás kelt, mire a gazdája sietve
megsimogatta a helyet, amit az imént megütött. −Az álomvámpírokat nem lehet
megölni.
− Talán halhatatlanok?
− Dehogy. Viszont kétszer aligha tud bárki is meghalni.
− Sejtettem, hogy erről lehet szó − Gergő kényelmesen hátradőlt az ülésben és
egymásba fonta a karjait. −Az igazi, vérszívó vámpírok is élőholtak, de azért mégis
végezhetünk velük.
− Van még más is − mordult Senyő, aki kezdett végre lehiggadni. − A lélekvámpírokat
varázstörvény védi.
− Úgy érted: a Gyémánt Jurta nem engedi elpusztítani ezeket a szörnyeket? − ámultam
tátott szájjal. − Szegény apám mindig mondta, hogy a révülőknek gyanús dolgaik
vannak.
− Ez nem rajtuk múlik − Senyő akkorát sóhajtott, mintha ki akarná fújni magából az
eltelt percek minden rettegését. − Nem volt teljesen igaz, amit az előbb mondtam. A
lélekvámpírokat persze el lehet pusztítani, de aki megteszi, az egyben önmagával is
végez.
− Miért?
Ha a trappsofőr azt remélte, hogy a sámánfi kíváncsisága csitul, hát rosszul számított.
− Tényleg tudni akarod a teljes igazságot? − nézett elszánt tekintettel Gergőre. − Nem
bánod, ha eztán egyetlen nyugodt éjszakád sem lesz?
− Említettem már, hogy két évvel ezelőtt rémálomvadász is voltam egy darabig? −
kérdezett vissza szenvtelenül Farkas.
− Hát jó − Senyő megmarkolta a gyeplőket, s tekintetét belefúrta az üvegen túli
Alomidő kavargásába. Olyan látványt nyújtott, mintha onnan akarná kiolvasni mindazt,
amit mondani fog. − Az álomvámpírok egykor éberek voltak, akik azonban
hátborzongató rémségeket követtek el a Valóságban. Mikor megállt a szívük, s eljött az
idő, hogy a Gyökérszintre költözzenek, a lelkük oly súlyos terheket hordozott, melyek
lehúzták őket. Le, minden olyan Gyökérszinti világ alá, amit az ősök laknak.
− Még a Rémálmok Birodalmában sem álltak meg?
− Úgy valahogy! Azt mondják, iszonyú bűnöktől terhes lelkük becsapódott a
Sártengerbe, ami a Gyökérszint alatt hömpölyög − rázta meg lassan varkocsos fejét
Senyő. − Így születtek valaha az első álomvámpírok. Sőt, születnek ma, és születni
fognak holnap, míg csak egyeden olyan éber is él a Valóságban, aki képes iszonyú
tetteket elkövetni.
− Miféle borzalmakról beszélsz? − szólaltam meg, bár a hangom a szokottnál is
vékonyabban csengett.
− Hallottál már Auschwitzról? − villantotta rám sötét szemét Senyő. − És a Ku-Klux-
Klan neve mond neked valamit, tündér? Sorolhatom tovább!
− Jó, elég, értem már! − kiáltott fel Gergő. − Azt viszont még mindig nem tudom
felfogni, miként kászálódott ki a Sártengerből, ahonnan állítólag még semmi és senki
nem volt képes visszatérni.
− Az álomvámpíroknak feladatuk van: ők terjesztik a lelkifurdalást − szólt a
trappsofőr. − Szellemtestüket csakis úgy képesek egyben tartani, ha mások álmának
életerejét szívják. Innen a nevük. A legízesebb falatot szerencsére a hozzájuk hasonló,
bűnös éberek álmaiban lelik. Őket sanyargatják tehát, bár a Valóságban más nem
látszik rajtuk, mint a lelkiismeret furdalása okozta sápadtság, remegés, meg hasonló
tünetek.
− Akkor miért futott szerte mindenki a fogadóból? − értetlenkedett a sámánfi.
− Miért, miért, micsoda ostoba kérdés! − harsogta ismét Senyő. Éreztem, nem
ajánlatos tovább feszíteni nála a húrt. − Hát csak azért, kedves sámánkám, mert senki
épeszű révülő nem akar egy fedél alatt tartózkodni az álomvámpírokkal. Ragályt, átkot
és rothadást terjesztenek. Mégsem bánhatunk el velük, mert a Gyémánt Jurta azt
mondja: a lelkiismeretfurdalás nélkül, amit ezek a fekete lelkek szórnak szét a bűnös
éberek álmaiban, a Valóság olyanná válna, mint a Rémálmok Birodalma.
Farkas nem kérdezett többet. A sötétkék köpönyeges, kopasz férfi alakja azonban
mintha ott lebegett volna a trapp körül, olykor felbukkanva, majd azon nyomban
elmerülve az Álomidő ködös óceánjában.
 XV.
Atvy Morodur, a nyomozó

2005. április 27. − Nem, erről szó sem lehet! − bömbölte önmagából kikelve
Böffeg sámán. − A Tíz Jurta titkát már így is túl sokan ismerik. Képtelen vagyok
megérteni, hogyan juthatott egyáltalán ilyen őrültség az eszedbe.
Büvellő dacosan felszegett fejjel állt a táltoskeresők vezetője előtt. Mi, akik a
harmadik fedélzet tanácstermébe gyülekeztünk, megütődve bámultunk az öreg
varázstudóra. Az Álomfelügyelet ügynökeként jó magam számtalanszor álltam már
Böffeggel szemközt a legkülönbözőbb okokból, így tudtam, hogy a vén sámán Kende
halála óta nincs a legjobb formában. Korábban kiválóan vezette a Jurták
Szövetségének harcias bűnvadászait, de nem tudott mit kezdeni a teljes révülő világ
gondjaival. Egyre gyakrabban kapott dührohamokat, s ezen csak tovább rontott
expedíciónk eddigi sikertelensége.
− Atvy Morodur mester bölcs, megfontolt és tapasztalt nyomozó − szólalt meg
higgadt hangon Büvellő. A lány legalább fertály órája állta a heves vitát a sámánnal,
mióta a gyűlésen felvetette azt az egyszerű javaslatot, hogy a galetkit is vonjuk be a
titok ismeretébe.
− Úgy vélem, a lány nem tudja, mit beszél, bár megértem az indokait − lehelte az
alattomos Csorna lágy, sikamlós hangján. − Hálát érez az álomlény...
− Galetki! − vágott közbe Büvellő, emlékeztetve az őst, hogy Morodur mester népének
van saját neve. Csorna azonban megvető fintorral folytatta fejtegetését.
− Ahogy mondtam: a lány hálát érez a potyautasunk és nevetséges szolgája iránt,
amiért azok megmentették az életét. Ez azonban még nem elegendő indok arra, hogy
vadidegen álomlényeket vonjunk be a főtáltos keresésébe.
− Valóban hálás vagyok a két galetkinek, hiszen kiszabadítottak Göthös Gréti
karmaiból, mikor a saját társaim már lemondtak rólam − vágott vissza Büvellő. A
célzás fájdalmasan szúrt a legtöbbünk lelkébe, mert igaz volt. − Pusztán emiatt
azonban nem javasolnám, hogy vonjuk be a galetkiket a keresésbe. Az indokom sokkal
komolyabb: egyikük a nyomkeresés, kutatás és rejtélyfelderítés szakértője. Tehát épp
ahhoz ért leginkább, amire nekünk most szükségünk van. Morodur mester sebesülten
fekszik a gyengélkedőn, s bár a dárda, ami eltalálta, mérgezett volt, a vajákosunk
szerint napokon belül teljesen fel fog épülni. De mi lesz vele, és a szolgájával azután?
Tanácstalanul néztünk össze, erre ugyanis még egyikünk sem gondolt. Böffeg
türelmedenül dobolt széke karfáján, majd dühösen felmordult.
− A világába nem vihetjük vissza. Egyelőre nem. Az Álmodó sajnos felébredt, mielőtt
becserkészhettük volna. Szendergése lenyomatát azonban megőrizte Kamorka-tükre,
tehát legközelebb gyorsabban érhetünk a nyomába. Ehhez viszont az Álomidőben kell
maradnunk, különben értékes időt veszítünk, ha jön a riasztás.
− Tehát Morodur mester az Éjtáltos foglya? − kuncogta gúnnyal Rosszfű Róna. −
Tetszik, ahogy a Tíz Jurta Szövetsége sorra szegi meg a saját törvényeit!
− „Szabad álomlényeket, révülőket, és az éberek éj-lelkét, ha bűnt nem követtek el,
tilos oly helyen tartani, ahol ők lenni nem akarnak." − idézte az idevágó passzust
Agmánd fia, Ursuru vadul villogó szemmel.
− Szó sincs rabságról! − kiáltott ismét Böffeg sámán. Arcán látszott, hogy sarokba
szorítva érzi magát. − Amint az Álmodót követve belépünk valamelyik álomvilágba, a
két galetkit kitesszük a járgányból.
− Ki-tesz-szük? − Büvellő nem hitt a fülének, ahogy én sem. − Elhozzuk... Elraboljuk
őket a saját világukból, majd egyszerűen bepottyantjuk őket egy másikba?
− Ez a szabad álomvilág-választás és révülés súlyos megsértése lesz! − göcögött
vígan Rosszfű Róna, majd hozzátette: − Jaj, de imádom a politikát! Nincs az a
felkavart, rothadó mocsár, ami bűzösebb tudna lenni nála.
A banya megjegyzésére néhányan komor tekintettel bólogattunk. Böffeg úgy nézett
farkasszemet makacs kis csapatunkkal, mintha legszívesebben minket is kirakna a
legközelebbi álomvilágban.
− Maradhatnak a fedélzeten is, ha akarnak − szólalt meg Hullámtörő Horka. A mindig
megfontolt, higgadt táltoskapitány véleménye mindenkit meglepett. − Hasznát tudnánk
venni négy ügyes kéznek az álomjárón.
Ekkor döntöttem úgy, hogy magam is hallatom végre a hangomat:
− Morodur mester a galetkik között nyomozóként, barlangvadászként, az ismeretlen
járatok...
− Ők úgy mondják: csatornaszintek − segített ki Büvellő.
− Igen, tehát a csatornaszintek rejtélyeinek kutatójaként vált híressé.
− Állítja ő! − szólt megvető mosollyal Ezüstujjú Balajtár. A megjegyzésével azonban
nem törődtem.
− Én nem értek a révülők, s főleg nem a Gyémánt Jurta furmányosságaihoz −
folytattam. − Mégis, valami azt súgja nekem, hogy ez a kiváló nyomkövető és
rejtvényfejtő galetki nem véletlenül kényszerült az Éjtáltos fedélzetére.
− Népem hite szerint maga Égi Atyácska intézte úgy, hogy Atvy Morodur a társunkul
szegődjön − állt mellém Ursuru is.
− Jaj, szegény Atyácska, hát már ebbe is belerángatják a nevét − nyekeregte vérlázító
vigyorral Rosszfű Róna, aki köztudottan nem hitt a Világfa Teremtőjében. Böffeg és
Ursuru sötét tekintettel pillantott a banyára, aki jobbnak látta elhallgatni.
− Őrültek volnánk, ha nem tennénk lehetővé Morodur mesternek, hogy segítsen a
főtáltos felkutatásában − szögezte le csendes, de határozott hangon Büvellő.
− Szerinted őrültek, szerintem viszont óvatosak és megfontoltak vagyunk − vágott
vissza Böffeg sámán, aki felállt a székéből, ezzel jelezve, hogy a vitát lezártnak tekinti.
− A révülők titkát soha nem fogom kiszolgáltatni két közönséges álomlénynek, akik
véletlenül az utunkba kerültek.
− Barboncás Döme mindig azt mondta nekem, mikor még a Csipetke utcában okított a
révülők bölcsességére: „Az önteltség vakká tesz, s aki vak, ne csodálkozzék, ha orral
szalad a falnak." − mondta Büvellő, aki maga is felállt az asztal túloldalán. Böffeg
biccentett, mint aki felfogta, mivel vádolják, majd tekintetét körbehordozta a
jelenlévőkön, s így szólt:
− Emlékeztetek mindenkit, hogy Torda-átka él! Mivel ismét akad közöttünk olyan, akit
nem vontunk be a titokba, vigyázzatok, mit beszéltek a galetkik jelenlétében.
Kellemetlen volna, ha... − s ekkor merőn Büvellő szemébe nézett − ...a táltoskeresők
valamelyike hirtelen eltűnne a fedélzetről, hogy azután a Rémálmok Birodalmában
ébredjen fel..
Nekem azonban az a rettenetes érzésem támadt, hogy a vén salabakter nagyon is
örülne, ha az ellene lázadók némelyike elszólná magát Morodur mester előtt.

***

Loholva követtem Botlik Zsófit, aki haragosan robogott végig majd' az egész
álomjárón. Tudtam, hogy egyenesen Atvy Morodurhoz akar menni, de a galetki nem
volt a gyengélkedőn. Az ajtaja előtt ácsorgó matróz, aki inkább óvta, mint őrizte a
vendégeinket, bambán vonogatta a vállát, mikor megkérdeztük, merre mentek a
galetkik.
− Nem vagyok én pesztonka. A parancs úgy szól, hogy figyeljek rájuk, amíg a
vajákosok talpra állítják őket. Ez megtörtént, úgyhogy én már letehetem a szolgálatot.
Büvellő sziszegett valamit a méla birkák, s némely révülők hasonlatosságáról,
majd továbbindult. Sejtettük, hogy Morodur mestert és szolgáját a tiltott termekbe és
szobákba épp úgy nem engedik be, mint minket, ezért azokat meg sem néztük. Végül az
Éjtáltos orrában bukkantunk rájuk. A garabonciások szobájában leoltották a
bűbájlámpákat, majd áttetszővé bájolták a falat, így tökéletesen láthatóvá vált az, ami
az álomjárót körülvette. Az Álomidő szeszélyes, varázslatos kavargása most
békésebbnek tűnt, mint máskor. Hullámtörő Horka csupán negyed erővel dolgoztatta a
szellemszusz-motorokat, hogy Tündefi Irnek nyugodtan figyelhesse Kamorka-tükrét.
− Micsoda öröm látni titeket, barátaim! − hallottuk az őszinte lelkendezést a
félhomályos terem elejéből. Atvy Morodur halk nyögések, fájdalmas szisszenések
közepette feltápászkodott. Ebben szolgája, Kalafonia is segítette. A mozgó
rongycsomóra emlékeztető galetki legény láthatóan nagy tisztelettel bánt urával,
gondoskodott annak kényelméről, a maga szükségleteit kissé mindig a háttérbe
szorítva.

− Hiába, Morodur mester, nem tehettem semmit − fakadt ki Büvellő, ledobva magát az
egyik forgószékbe. − Böffeg makacs, mint az öszvér.

A galetki lila tekintete, mely máskor metszően éles tud lenni, most lágyan
simogatta Büvellőt. Szőke hajszálakkal keretezett arcán olyan mosoly ült, mintha
pontosan erre a hírre számított volna.

− Meg kell érteni a... Miként is hívjátok ti a varázstudóitokat? − kérdezte.

Kalafonia azonban buzgón megelőzött minket a feleletével:

− Sámánok! így nevezik őket, hogy a puhányszinti gombafertőzés...! − Ne átkozódj! −
szólt rá szigorúan a gazdája, mire a szolga elhallgatott. −
Bocsássatok meg Kalafoniának. Arról álmodozik, hogy egykor hivatásos
átokfaragóként dolgozik majd a galetkik között, valahol a hercegek szintjén.

− Hercegek szintje? − kaptam a különös kifejezésen. − Még alig tudunk valamit a

világotokról, de amit mégis, az nagyon bonyolult és nyomasztó.
Morodur értőn biccentett felém. Tetszett az a bölcs, olykor álmodozó, s mindig
nyugodt arckifejezés, amivel köztünk, révülők között járt-kelt. Most intett a kezével,
mire Kalafonia széket hozott nekünk, s leültünk körben, a terem egyik oldalán.
Senkinek nem jutott eszébe, hogy a bűbájlámpákat lobogásra bírja. Bőven elegendőnek
tűnt az Álomidő selymesen simogató fénye, különösen ahhoz, amit hamarosan
hallottunk.
− A sámánotoknak bizonyára jó oka van rá, hogy titkolózzék előttünk − szólt Morodur
mester.
− A titkait tartsa meg ez a népség, de vigyen minket vissza a hegymélyre!
Büvellő és jó magam döbbenten fordultunk a rongyai közül csillogó szemmel ránk
vigyorgó Kalafoniára. Nem az lepett meg minket, amit mondott, hanem amilyen hangon
mondta. A szolga torkából ugyanis Böffeg sámán szólalt meg.
− Ne viselkedj úgy, Kalafonia, mint egy lelkeden púpos molad! − dörrent rá Morodur
mester. Láttam, hogy lila szemében tűhegyes, ezüst szikrák lobbantak. Tud tehát ez a
szelíd fickó olyan dühös is lenni, hogy beomlanak tőle a barlangjáratok!
A szolga boldogan röhincsélt, de nem rémisztgetett minket tovább Böffeg hangjával.
− Kalafonia egyetlen kiváló képességgel bír, ez pedig a tökélyre fejlesztett
hangutánzás − fordult felénk ismét a galetki. − Gyakorlatilag bármit és bárkit képes a
hangjával megidézni, amit vagy akit egyszer már hallott. Sajnos azonban ennek ritkán
veszi hasznát, viszont annál többször bosszant vele másokat.
− Monyákos Tuba barátom jól mondta az imént − sóhajtott Büvellő. − Szinte semmit
nem tudunk a népedről, s amit mégis, az rettenetesen zavaros.
− Nagyon szívesen válaszolok a kérdéseitekre − ajánlkozott Morodur mester. − Előbb
azonban tudni szeretném, ha ez nem épp az a Nagy Titok, hogy mit kerestetek a
hegymélyben?
Büvellővel egymásra néztünk, s én magamra vállaltam a válaszadást.
− Vadászunk valakire, akit csak úgy emlegetünk: az Álmodó. Birtokunkban van
Karnorka-tükre, a tündérek csodás erejű varázseszköze, mely megmutatja, merre jár
éppen az illető.
− Már, ha valóban megmutatja, és nem tapogatózik a sötétben reménytelenül − Büvellő
tekintetéből, sőt, minden mozdulatából kétségbeesés sugárzott. − A tükör azt jelezte,
hogy az Álmodó közöttetek jár, ezért...
− Értem − Morodur arckifejezése hirtelen megváltozott. Feszült lett, szemei
hatalmasra nyíltak, ajkait viszont egymáshoz préselte. Úgy éreztem, hogy a galetki
egész teste, minden pórusa szinte szívja magába az információkat. Nem pusztán a
szavunkat, de a rezdüléseinket, sőt, az illatunkat is.
− Ne vedd bizalmatlanságnak, de úgy vélem, mielőtt kiteregetnénk eléd a kártyáinkat,
jó volna, ha többet tudhatnánk a világodról − szólaltam meg sietve. −Mindent akkor
sem mondhatunk el, mert erős ígéret köt minket, de...
A galetki elmosolyodott, s finom kézmozdulattal akasztotta meg a szavam.
− Ne mondj többet, kedves Monyákos barátom, hiszen értelek. Akad itt azonban még
valami, amit megmagyarázhatnál. Ha nem egy olyan távoli hegylánc mélyéről
érkeztetek közénk, amiről még nincsenek híreink, akkor ismernetek kéne a galetkik
népét.
− Hacsak... − csapott le ránk határozott gyanakvással Kalafonia, s jól látszott, hogy a
következő szavakat erőszakkal préseli ki magából. − Hacsak nem a Felszínről
érkeztetek!
− A Felszínről? − ismételte meg csodálkozva Büvellő. − Bizonyos értelemben ez igaz.
− Megmondtam! − sikoltotta a szolga hisztérikusan.
− Tudtam én, hogy az Ellenség kémei! Betörtek a galetkik világába, vége a békénknek
és...
A pofon, ami Kalafonia arcán csattant, visszhangot vert a garabonciások termében.
Végül még Atvy Morodur is fintorogva rázogatta a kezét, mivel a tenyerét igencsak
csípte a rettenetes erejű okítás. A szolga elhallgatott, de továbbra is gyűlölettel bámult
ránk.
− Miután megpillantottuk a világotokat, az álomjáróval kénytelenek voltunk a hegy
gyomrába fúrni magunkat − magyaráztam, megrökönyödve Kalafonia heves kitörésén.
− Odafönn azonban semmiféle Ellenséget nem láttunk. A világotok Felszíne élettelen
pusztaság, semmi több.
− Azt állítjátok tehát, hogy a külső világokból érkeztetek? − Morodur mester merőn
vizslatta az arcunkat. − S igen nagy sebességgel tettétek ezt?
− Így volt − bólintott Büvellő.
− Ebben az esetben alig egyetlen, kicsiny darabkáját láthattátok a Felszínnek − a
galetki homlokát ráncolva töprengett, s mintha nem is hozzánk beszélt volna. − Sajnos
ennyi nem bizonyítja, hogy Ellenségtől mentes a Felszín.
− Te hiszel nekik, mester? − nyöszörögte döbbenten Kalafonia. Atvy Morodur rá sem
nézett, úgy felelt.
− Természetesen hiszek. Büvellő kisasszony és Monyákos Tuba szíve tiszta, mint a
barlangi folyók vize − a maga részéről ezzel le is zárta a témát, s két tenyerét csontos
térdére támasztva, belefogott egyéb mondandójába. − Szívesen mesélek nektek a
galetkikről, bár az egész történetet túlságosan hosszadalmas volna röptében előadni.
Sajnos nem vagyok dalnok, ez a képesség mindig távol állt tőlem, hát nem is
pocsékoltam rá lélekenergiát.
− Kalafonia hangja... − töprengett most Zsófi. − Lélekenergia... Néhány célzásod azt
sugallja, hogy a galetkik maguk dönthetik el, miben legyenek tehetségesek.
− Ez így nem teljesen igaz, de van benne valami − Morodur mester hátradőlt a
székében. − Lássuk csak, hol kezdjem? Világunkat egykor Ghallának nevezték, s
természetesen a Felszínen éltünk. Azután az égből megérkezett az Ellenség, és ezzel
kezdetét vette történelmünk legborzalmasabb háborúja, melynek végén a hegyek
mélyére kellett költöznünk. Sőt, nem pusztán nekünk, galetkiknek, akiket mások
alakváltókként is szoktak emlegetni, de ezernyi egyéb fajnak, élőlénynek lett ugyanez a
sorsa.
− Ezek szerint ti évezredek óta a mélyben éltek? − hüledezett Büvellő. − Hogy bírjátok
ki a nap, a csillagok, a szél és az eső csodái nélkül?
− E kifejezések egy részét nem értem pontosan, de sejtem, miről beszélsz − mondta
Morodur mester. − Nap... Igen, az ősi feljegyzések megemlékeznek a sárga
tűzgömbről, mely állítólag egymaga bevilágította az egész Felszínt.
− Akkora milgand nincs is! − legyintett megvetően Kalafonia. − A fényt ontó, bűvös
kövek legnagyobbika sem lehet hat ölnél nagyobb.
− Sok van a hegy alatt, miről még a bölcs elmék sem álmodhatnak − vélte kételkedve
Morodur mester, majd folytatta a történetet. − Népem már a felszínen is a legerősebb
fajok közé tartozott, hisz képesek vagyunk alakot váltani. No, nem úgy, mint a
porontyoknak szavalt, kitalált regékben: egyik szempillantásról a másikra! Inkább csak
lassan, sok-sok hegymorajnyi idő alatt, elszánt munkával. A galetki például dönthet
úgy, hogy a bal karja helyén izmos csáp legyen. Ekkor gyűjteni kezdi a lélekenergiát,
és megformálja általa a kívánt testrészt a saját húsából, csontjából. Ez azonban hosszú
folyamat, különösen, ha egy galetki egészen furcsa alakot akar ölteni.
− Ezért láttunk tehát a városotok szeméderakatánál oly sokféle lényt − idéztem fel a
hátborzongató élményt. − Akadt közöttük óriási rákollóval, hegyes csonttüskékkel és
szarupáncéllal borított teremtmény is.
− Mind galetkik voltak − helyeselt Morodur mester. − Bizonyára harcosok, vadászok
és katonák, mivel ők szeretnek minél vadabb, veszélyesebb alakot ölteni. Láthatjátok,
hogy én, meg a szolgám nagyon hasonlítunk rátok. Ez azért van, mert Kalafonia minden
lélekenergiáját a hangja, és hangutánzó képessége fejlesztésére fordítja. Szerintem
ostoba módon, de hát ez a szíve joga.
− S honnan a lélekenergia?
A két galetki kissé zavartan pillantott egymásra, de aztán láttam Morodur mester arcán,
hogy elszánta magát az őszinte válaszra.
− A lélekenergia minden élőlényben megtalálható. A növényekben szemernyi, az
állatokban valamivel több, az értelemmel bíró fajokban pedig rengeteg vibrál, ragyog,
és hullámzik belőle. Mikor azonban a lény elpusztul, ez az erő felszabadul. A galetkik
megtanulták, hogyan szívják magukba a lélekenergiát, sőt, azt is, miként hasznosítsák,
irányítsák azt. Nem csupán életben tart minket, de általa bármilyenné átalakíthatjuk a
testünket, és különleges képességeket is kifejleszthetünk.
− Tehát ölnötök kell, hogy tiétek legyen? − nem igazán tetszett a dolog, s ezt Morodur
mester is látta rajtam.
− Nem feltétlenül − sietett megnyugtatni. − Igazán dús, friss és nagy mennyiségű
lélekenergiát akkor nyerünk, ha megöljük a zsákmányt, vagy ellenfelet, ez tény. De
hozzá juthatunk úgy is, ha csupán legyőzzük, megsebesítjük őt. Mi több, a galetkik
egymás között képesek szabadon áramoltatni a lélekenergiát. Így például Kalafonia
tekintélyes adagokat szokott nyerni az átokfaragó versenyeken.
− Nálatok sport az átokfaragás? − ámult Büvellő.
− Több, mint szórakozás − sipította egy sértett manó hangját utánozva a szolga. − Az
igazán szellemes, szépen rímelő, hatásos átokversike az életedet mentheti meg a
csatornajáratok sötétségében.
− És te, mester? − kérdezte Büvellő.
− Engem mindig a rejtélyek és titkok, a hegymély által őrzött legendák izgattak, ezért
egyfajta nyomolvasónak, felderítőnek, bölcselőnek képeztem ki magam. Bűneseteket,
lopásokat, gyilkosságokat szoktam kikutatni, hogy a tettest a városi őrség kezére
adjam. Ezért kutattam Göthös Gréti után is, mivel a banya rákapott az öldöklésre.
− A mi világunkban a foglalkozásodat úgy nevezzük: rendőrnyomozó − szólt Büvellő.
− Értem − biccentett Atvy, ügyesen elkerülve, hogy tudomásunkra hozza, milyen
különleges képességek birtokában van. − De vissza a népem történetéhez! Miután
sikerült a hegymélybe rejtőznünk, az Ellenségé lett a Felszín. Őseink megalapították
Vohara városát, melynek neve ősgaletki nyelven menedéket jelent. A hatalmas
cseppkövekbe palotákat faragtunk, a sziklákból lakóépületek lettek. Az építkezés, vagy
inkább fúrás-faragás még be sem fejeződött, mikor az Ellenség újra ránk talált.
− Túlságosan közel voltatok a Felszínhez? − Büvellő arca izgalmában pirosra gyúlt.
− Az is lehet, hogy áruló akadt közöttünk − vonta meg vékony vállát Morodur mester.
− Rég volt, s a valóság immár örökre rejtély marad. Az viszont tény, hogy a voharai
mészárlást soha nem felejtjük el. Akkor és ott a galetkiket, s a velünk menekült,
szövetséges fajokat hajszál híján elérte a vég. Nagyon kevesen maradtak életben, de ők
még mélyebbre ásták magukat. Vohara romjait azóta alig néhány galetki merte
felkeresni. A legtöbbjük soha nem tért vissza, mások pedig megzavarodtak, hangjukat
és akaratukat veszítették a kísértet járta cseppkőházak között. Az Ellenség szerencsére
nem akart, vagy nem tudott követni minket. Így mára felépítettük a hegymélyi galetki
birodalmat, s alakváltó képességünknek köszönhetően uralkodó fajjá váltunk. A
Felszín azonban tiltott terület a számunkra.
− Mi senkit nem láttunk a Felszínen − emlékeztettem Atvyt.
− Sajnos ez nem jelent semmit − felelte. − Az Ellenség fekete gömbjei, melyek halálos
sugarakat szórtak az őseinkre, csodásan rejtőznek. A feljegyzések szerint az égen
röpködtek, s a mágusaink, valamint a szárnyat növesztett galetki harcosok tízezrei
pusztultak el, anélkül hogy megkarcolták volna őket. A hegymélybe azonban nem
követtek minket, ezért élünk a barlangokban.
− Több városotok is van? − kérdezte Büvellő.
− A kérdésedre nem is olyan egyszerű válaszolni, szép révülő − kuncogott a szőke
galetki. − Sokan azt mondanánk, hogy egyetlen lakhelyünk van, de ez nem teljesen igaz.
A mélybe menekült galetkik eleinte maroknyian voltak, s rátaláltak egy hatalmas
barlangcsarnokra, mely jól védhetőnek és kényelmesnek tűnt. Ott kezdtek el építkezni,
cseppkőpalotákat faragni, hogy letelepedjenek. Elnevezték a helyet Ősök Városának,
mely azóta is egyfolytában nő széltében, de mélységében is. Jelenleg immár ötven
szintje van, szigorú rendben elválasztva egymástól. Ti az úgynevezett féregszintre
érkeztetek, ami alulról a harmadik. Alatta található a lárva- és a puhányszint. A galetki
gyerekeket a tizenkettedik életévükben elszakítják a szüleiktől, hogy a legalsó,
lárvaszintre költöztessék őket. Onnan aztán már a maguk erejére, eszére,
lélekenergiájára támaszkodva kell egyre feljebb jutniuk.
Láttam Büvellőn, hogy ez a társadalmi rend nem nyerte el a tetszését. Mielőtt azonban
kritizálni kezdte volna új barátainkat, megelőztem egy gyors kérdéssel.
− Milyen szintek vannak még az Ősök Városában?
− Hosszú volna felsorolni mind az ötvenet, s ráadásul van néhány, melynek már a neve
is túl hátborzongató − Morodur elgondolkodva keresgélt emlékei között. − Az őrök-,
fenevadak-, harcosok-, pusztítók-, sárkányok szintje, s így tovább.
− Sárkányok szintje? − kapott a szón Büvellő.
− Nem szabad mindent szó szerint érteni − intette Morodur mester. − Ezek az
elnevezések inkább csak jelezni próbálják, milyen mértékű nehézségek várnak az adott
szinten lakó galetkire. Van, aki fejlődés közben elakad valamelyiken, s az egész életét
ott éli le. Mások egyszerűen nem akarnak tovább költözni, mivel jól berendezkedtek
ott, ahova feljutottak. Az Ősök Városa ma már hatalmas, átláthatatlan
barlangbirodalommá nőtt. Igen kevesen vannak, akik képesek feljutni a csúcsára. A
kitartóak és keményen küzdők viszont akár a császári-, vagy a halhatatlanok szintjéig
is vihetik. Sőt, még feljebb!
− Természetesen ezt a „halhatatlanságot" sem szabad szó szerint érteni, ugyebár −
jegyeztem meg picit gunyorosan. Atvy azonban titokzatos mosollyal elsiklatta tekintetét
rólam, s nem felelt.
− Tehát mi a féregszinten találkoztunk − szólt Büvellő.
− Nem − nevetett fel Morodur mester. − Előre megmondtam: a mi világunk annak
ellenére bonyolult, hogy a föld alatt létezik. Ahova Monyákos uramék a járatokon át
eljutottak, az az Ősök Városának féregszintje. Mi azonban, hiába voltunk azonos
magasságban vele, mégis kívül tartózkodtunk a galetki felségterületeken. Az Ősök
Városát övező vad vidékeket pedig úgy hívjuk; csatornaszintek.
− A torzszülöttek birodalma, bizony! − kotnyeleskedett közbe Kalafonia.
− Torzszülöttek? − úgy tűnt, Zsófi minden olyan szót szeret megismételni, amit elsőre
nem ért.
− Ez szintén amolyan gyűjtőnév − magyarázta Morodur mester. − A galetkiken kívül
számos élőlény menekült a hegyek gyomrába. A legtöbbjük elpusztult, nem bírva az
állandó sötétséget, de jó néhány túlélte az évezredeket, s lassan átalakult,
barlanglakóvá vált. Törpék, kobuderák, elfek, entek, orglingok, nohnetárok...
− Elég, elég! − nevettem fel. − Magam lidérc vagyok, s az sem kicsiny nép, de úgy
látom, nálatok sokkal zűrösebb a helyzet. A galetki gyerekek már azalatt felnőtté
válnak, míg mindezt megtanulják.
− A gyerekek... − Morodur mester lila szemén szomorú felhő suhant át. − A
gyermekkorra alig van időnk. Egész életünk harc, fejlődés, tanulás. És persze sok-sok
temetés a hegymélyi patakok, vízesések partjain, a cseppkőerdők tisztásain. A
torzszülöttek legtöbbje halálos veszélyt jelent ránk. Ilyen volt Göthös Gréti, a barlangi
banya, vagy a fanatikus sáskaharcosok bandája.
− De miért nevezitek őket torzszülötteknek? − értetlenkedett Büvellő. − Gréti háta
ugyan görbe volt, de csupán az öregségtől.
− Félreérted a szót − vágott közbe türelmesen Morodur mester. − A galetkik
alakváltók, erre gondolj! Vagyis számunkra az számít torzszülöttnek, aki a
világrajövetele után többé nem képes karmot, csápot növeszteni, vagy átformálni a
hangszálait, a belső szerveit, esetleg a fogsorát.
− Torzszülött az, aki képtelen az alakváltásra? − ámult Büvellő.
− Úgy valahogy − biccentett Atvy. − Ekként nevezzük az állatokat, de az értelmes
ellenfeleket is. Hát, igen. Magunk között még titeket is.
− Aha! − bukott ki belőlem. − Nem mondom, érdekes.
− Vajon az Álmodó galetki, vagy torzszülött? − morfondírozott a révülő lány.
− Szerintem egyik sem − mondtam. − Ő az Ősök Városát éjlelke alakjában látogatta
meg, tehát álmában járt közöttük. Ez nagyon szokatlan!
− Általában csak mi, révülők látogatunk el már létező, szilárd álomvilágokba −
bólintott Büvellő, miközben a galetkik kissé tanácstalanul hallgatták szavunkat. − Az
Ősök Városát biztos nem az Álmodó teremtette. Ahhoz túlságosan szervezett,
bonyolult, sőt, zsúfolt.
− Egy délutáni szunyókálás alatt legfeljebb elmaszatolódó helyszíneket hozhatott volna
létre − értettem egyet vele én is. − De akkor hogyan került épp a galetkik közé?
− Ha nem veszitek tolakodásnak, most már ti is elárulhatnátok, honnan jöttetek − rázott
fel minket hangos töprengésünkből Atvy Morodur. − Úgy beszéltek az Ősök Városáról,
mintha csak egy volna a számtalan álom közül. Pedig mi soha nem éreztük úgy, hogy
pusztán álomszereplők lennénk.
Büvellővel ismét egymásra pillantottunk. Végül én engedtem a néma küzdelemben, s
nagy levegőt véve, belefogtam a magyarázatba:
− Először is, van a Világfa...

***
 2005. május 2. − Nem lehetséges, hogy elromlott? − Böffeg sámán türelmetlenül
járkált le és föl a pentagram-szobában. − Mondjuk elgörbült az egyik rézkarikája,
lefittyedt a gömböcskék valamelyike, vagy megromlott benne a bűverő?
− Ez teljességgel kizárt, uram − felelt Tündefi Irnek büszkén. − Látnám rajta, ha
sérülés érte volna.
− Akkor miért nem jelzi immár hetek óta, hogy merre jár az Álmodó? − az öreg sámán
keserű ábrázattal dőlt a varázsjelekkel dúsan festett falnak. − Azt senki ne mondja
nekem, hogy a galetkik világa óta elfelejtett álmodni!
A fiatal tündér csendben maradt. Valójában ő sem értette, miért nem érzékeli
Kamorka-tükre az Álmodó jelenlétét semerre a Világfán. Teltek az üres napok, az
Éjtáltos fedélzetén szinte már ragacsossá, tapinthatóvá vált az unalom és a
kétségbeesés. Böffeg sámán időnként berontott a pentagram-szobába, hogy kérdőre
vonja Tündefit, de hiába.
− Ha megbocsátanak nekem, uraim, akadna itt néhány gondolat, amit talán használni
tudnának − a nyitott ajtó takarásából Atvy Morodur bukkant fel. Kalafonia most nem
volt vele, de a galetki nyomozó váratlan megjelenése önmagában is elég
meglepetésként hatott.
− Maga meg miért hallgatózik a folyosón? − dörrent rá Ezüstujjú Balajtár, aki szintén
a varázslatok szobájában tartózkodott. − Bizalmas megbeszélést folytatunk, amihez
magának semmi köze!
− Ezért kértem elnézést az imént − hajolt meg kissé Morodur mester, bőrkesztyűs
kezeit összefűzve. Az elutasítás cseppet sem ijesztette, sőt, beljebb lépett a helyiségbe.
A három révülő közül egyedül Tündefi Irnek tekintett rá jó szemmel. A varázstükör
ifjú mestere tudott róla, hogy Büvellő az utóbbi napokban összebarátkozott a
galetkivel, s ez elegendő volt a tündér számára a bizalomhoz.
− Arra kell kérnem, hogy távozzék! − csattant Böffeg sámán hangja. − Küldetésünk
legbensőbb titkairól váltunk gondolatot a társaimmal és...
− Nem lelik az illetőt, akit Álmodóként emlegetnek − vetette közbe türelmesen
Morodur mester. − Ez valóban kizárólag a Tíz Jurta Szövetségének ügye. Nem is
venném a bátorságot, hogy háborgassam önöket, ha tökéletesen tapasztalatlan volnék
efféle dolgokban. Szerencsére azonban a magam világában, amiről önök úgy
gondolják, pusztán csak álom, nyomolvasó vagyok.
− Mi nem barlangok fenekén kutakodunk holmi elfajzott tengerimalacok vagy
hatalmasra nőtt rovarok után! − hördült megvetően az álomvarázsló. Atvy Morodur
felfogta a sértést, de elengedte a füle mellett, sőt, még egy apró mosolyt is küldött
Balajtár felé.
− Természetesen én a révülők bölcsességének kőmorzsaléknyi mennyiségével sem
bírok − alázatoskodott. − Mégis, ha megengedik...
− Én kíváncsi vagyok Morodur mester véleményére! − jelentette ki Tündefi Irnek.
− Még hogy mester! − Ezüstujjú Balajtár pökhendien mérte végig a galetkit. −
Legfeljebb fénytelen világa penészgombáit tudja megkülönböztetni egymástól.
− Sőt, gyakran még azokat is összekeverem − kuncogott Atvy Morodur, kigúnyolva
ezzel önmagát. − Annyit azonban megjegyeznék: ha nem lelik a keresett illetőt, s
lépteinek nyoma, szavának zengése sem jut el önökhöz, akkor...
− Na, akkor? − hadonászott karjával dühösen Balajtár. − Akkor mi van, árnyterelő?
− Akkor kutassák fel a tükörképét! − mondta Morodur mester, majd mélyen Tündefi
Irnek szemébe nézett, s kiment a szobából.
Nyomasztó csend maradt mögötte. Végül Tündefi Irnek szólalt meg, nagyon is
komolyan véve a tanácsot.
− Böffeg uram, én úgy érzem, a galetki nyomolvasó nem beszélt ostobaságot. Neked
mi a véleményed?
A sámán bizonytalan, segélykérő pillantást vetett Ezüstujjú Balajtárra, aki rögvest
készen volt a felelettel.
− Ez az álomlény az egész életét a hegymély sötétségében töltötte, bűzös szörnyetegek
után kajtatva. Hallom: még a Világfa létét sem képes felfogni. Miután Büvellő
elmagyarázta neki, hogy az ő világa csupán a Tetejetlen Fa Gyökérszintjének egyetlen,
picinyke gumója, ez a Morodur annyit mondott: „Most már csak az a kérdés, hogy a
révülők álmodják a galetkiket, vagy én álmodom a révülőket?" Hát miként
hallgathatnánk valakire, aki ennyire ostoba?
− De uraim, szerintem... − próbálkozott Irnek, a sámán azonban leintette.
− Elég legyen! Figyeld tovább Kamorka-tükrét és szólj, ha az Álmodó nyomára
bukkansz − ezzel kifelé indult a pentagram-teremből, nyomában a még mindig
gúnyosan vigyorgó Ezüstujjú Balajtárral, aki egyre csak azt motyogta:
− Még hogy az Álomlátó tükörképét keressük! Bölcs Égi Atyácska, de sok ostoba
álomlényt teremtettél a Tetejetlen Fára!

***

2005. május 3. − A tükörképét keressük? − kérdeztem elgondolkodva Tündefi

Irnektől. − Biztos vagy benne, hogy ezt mondta?
− Megjegyeztem minden szavát − bólintott magabiztosan a lenszőke hajú legény,
akit annyira nyugtalanított a Morodur mester és Böffeg sámán között felparázslott vita,
hogy hajnalban belopózott a kabinomba, tanácsot kérni. − Azóta is a szavain rágódom.
Ez a galetki sokkal többet tud arról, miként lehet a vadat becserkészni, mint mi.
− Nem csoda, hisz egész életében ezzel foglalkozott − értettem egyet az úrfival. −
De mégis... A tükörképét kutassuk, ami elillan? Vajon mire gondolhatott?
− Fogalmam sincs − Irnek a padlódeszkák rajzolatát bámulta, mintha azok
elárulhatnák neki a titkot.
− Morodur mester szeretne visszatérni a saját álomvilágába, de nem türelmetlenkedik.
Biztosra veszem, hogy rossz szándék nélkül hallgatta ki a beszélgetésünket. Böffeg
sámán azonban már mindenkire gyanakszik.
− Előbb-utóbb bűnbakot fog keresni, amiért Kamorka-tükre nem leli az Álmodót −
sóhajtottam gondterhelten. − Ráadásul akad közöttünk néhány bajkeverő, aki szívesen
látná, hogy a sámán elveszíti a fejét.
Találkozott a tekintetünk. Mindketten tudtuk, hogy Kísértő Csorna és Ezüstujjú
Balajtár a táltoskeresők fölé kívánnak emelkedni. Folyton Böffeg körül őgyelegtek, a
fülébe pusmogtak, szórták a „jó" tanácsokat, mint bolond a lisztet.
− Keressük a tükörképét − mormoltam magam elé. Éreztem, hogy Morodur mester
egyszerű szavai mögött ott rejlik a megoldás kulcsa. Bár hallgatna rá Böffeg, s
megtárgyalhatnánk a dolgot együtt.
Ekkor halkan nyikorogva kinyílt a kabinom ajtaja. A szellemszusz-motorok távoli
dohogásán túlról is hallottam a mezítlábas léptek zaját, amint Büvellő belépett a
folyosóról. A révülő lány kócos volt, szemében még iménti álma kavargott, de amint
megpillantotta Tündefi Irneket, szinte ijedten húzta össze a pizsamájára öltött
fürdőköpenyt.
− Ti nem alszotok? − kérdezte zavartan.
− Te pedig alvajáróvá lettél? − nevettem rá.
− Felriadtam − szólt kapkodva Zsófi. − Olyan különös álmom volt.
− Az Álomvilágban álmodni mindig fura dolog − biccentettem. − Kicsit olyan, mintha
kettészakadnál, s olykor nem találod a másik feled.
Büvellő olyan mozdulatot tett, mintha el akarna kapni valamit a levegőben. Iménti
álmának gyorsan illanó képeit igyekezte összeszedni.
− Ismeretlen városban kellett Gergővel találkoznom, de a zsúfolt piactéren elkerültük
egymást − mondta csendesen. − Tudtam, hogy ha nem sikerül rátalálnom a bátyámra,
mielőtt megszólal a torony harangja, akkor megjelenik egy óriás, és rálép az
emberekre. Kezdtem teljesen pánikba esni, de aztán eszembe jutott, hogy
kérdezősködhetnék is. Sorra szólítottam meg a piacon téblábolókat, meg az árusokat,
de egyikük sem tudott felvilágosítást adni. Mármár elveszítettem minden reményemet,
mikor a vásári komédiás szemébe nézve megpillantottam Gergőt. Halovány volt a kép,
de rájöttem, hogy a fickó alig néhány perccel korábban látta a bátyámat, s az emlék
még nem oszlott szét teljesen a szemében. Így végre tudtam, hogy hol...
− Megállj! − felugrottam az ágyról. − Keressük a tükörképét, ha őt magát nem találjuk!
Értem már!
Ezzel kirohantam a kabinomból, kettesben hagyva a döbbent ifjakat. Hamarosan már
Böffeg sámán kabinjának ajtaját püföltem az öklömmel, s mikor végre leoldódott a
zárvarázs, benyitottam. A vénember le sem feküdt. Az asztalánál ült, melyen halmokba
tornyozódtak a kéregtekercsek, lúdtollak, kalamárisok. A bűvös lámpás lángja, ami
csupán a jegyzetekre szórt némi fényt, megremegett az általam kavart huzattól.
− Uram, mégis az Álmodó tükörképét kell keresnünk! − mondtam hatalmas lendülettel.
− Kamorka-tükre képes megmutatni nekünk, merre járt az utóbbi időben. Menjünk oda
és...
− Hisz' már elhagyta azokat a világokat! − ellenkezett fáradtan a sámán.
− Viszont találkozhatott álomlényekkel! − emeltem fel figyelmeztetően a
mutatóujjamat. − Akik látták, beszéltek vele, s tudják, hogy néz ki! Ha nem találjuk
magát a vadat, szimatoljunk olyanok után, akik le tudják írni őt! Emlékének gyorsan
halványuló tükörképe az, amire szükségünk van. A ruhája, arcvonásai, hajviselete
mind a nyomára vezethetnek. Még az is lehet, hogy a pontos személyleírás alapján
rögvest tudni fogjuk, ki is az Álmodó, s hol található a Valóságban.
Böffegnek eleinte természetesen nem tetszett az ötlet, főleg, mert eredetileg Morodur
mestertől származott. Akkor éjjel azonban sem Csorna, sem Balajtár nem volt jelen,
így hajnalra meg tudtam győzni a sámánt, hogy kutassuk fel az Álmodó néhány korábbi
álmát.
Hogy közben a kabinomban a fiatalok végre beszélgetni kezdtek-e egymással, azt nem
tudom. Csupán a nyomait találtam meg annak, hogy ők sem aludtak túl sokat, míg
ébresztőt nem fujt az Éjtáltos fedélzetmestere.

***

2005. május 6. Az álomvilág, ahova az Irnek úrfi által áthangolt Kamorka-tükre

végül elvezetett minket, a legborzalmasabb hely volt, amit valaha is láttam. Kicsiny
város mellett, ragyogó napsütésben ereszkedett le az Éjtáltos, és bár számítottunk rá,
semmiféle feltűnést nem keltettünk. Az álomjáróból kilépve, jobb kézről hófehér
házakat pillantottunk meg, melyek fákkal szegélyezett utcák mentén sorakoztak. A
háromemeletesnél nem nagyobb épületek úgy gubbasztottak egymás mellett, mint a
melegedni vágyó kutyakölykök. Amint a tekintetünk a másik irányba révedt, meglepve
fedeztük fel az álomvilág peremét. Fekete kavargás, fullasztó homály vont falat az
erdők és mezők mögött, amiket így mintha kettészeltek volna.

− Falatnyi álomvilágba csöppentünk − állapította meg bizalmadanul Büvellő.

− Az egész csupán egyetlen városka − szólt a rámpa tetején álló Hullámtörő

Horka. − Bár kicsinységéhez képest meglepően szilárd és tartós. − Halljátok? − súgta
Agmánd fia, Ursuru, amint a legközelebbi épületek felé ballagtunk.
− Semmit nem hallok − recsegte bosszúsan Rosszfű Róna, akinek cseppet sem tetszett
a túlságosan is makulátlan hely.
− Hát épp ez az! − tárta szét izmos karjait a szabír. − Előttünk egy egész város, amit
bizonyosan laknak, hisz tisztán van tartva, s mégsem hallani szinte semmi zajt. Hol
vannak a madarak? És a kóbor kutyák?
− Talán felfalta őket a lakosság − kuncogott kehesen a banya. − Termőföldnek, ami
gabonát adna, nincs semmi hely ezen a szűkös álomvilágon. Enni meg csak kell
valamit!
A táltoskeresők csapata elérte az első házakat. Böffeg haladt elől, mellette Ezüstujjú
Balajtár és Büvellő lépkedett. Ezután következett Tündefi Irnek, Ursuru, Rosszfű Róna
és én. Atvy Morodur és a szolgája alázatosan lemaradva kullogott utánunk, pedig a
galetki ötletét követve érkeztünk ebbe a világba. − Biztos vagy benne, hogy az Álmodó
itt járt? − fordult hátra gunyoros képpel Ezüstujjú Balajtár. A megszólított
természetesen Tündefi Irnek volt, aki most gondolkodás nélkül válaszolt.
− Nincs semmi kétségem. Átbűvöltem a tükröt, hogy megkeresse a Világfán az Álmodó
korábbi álomlenyomatait. Morodur mester hegyeinek mélyére nem térhettünk vissza,
mert arrafelé álomhurrikán tombol, mióta eljöttünk, s azt az Éjtáltos sem bírná ki.
Ezért másfelé kutakodtam. Ahogy telik az idő, persze megkopik, elhalványodik a
lenyomat, de az Álmodó ebben a világban többször is járt. Kamorka-tükre tisztán
érzékeli a múltbéli látogatásait. − Úgy tűnik, valamiért különösen kedveli ezt az álmot
− morfondíroztam.
− Pedig úgy érzem, ebben a nyomasztó, sűrű csendben még az eldobott kés is megállna
a levegőben.
Böffeg a botjára támaszkodva tovább lépett. Az utca közepén haladtunk, mivel
semmiféle közlekedésnek nem láttuk nyomát. A járdák épp úgy üresek voltak, ahogy a
házak gondozott kertjei is. A kellemes napsütésben élénkzölden mutogatta magát a
nyírt gyep, viszont a díszfák lombja rezzenetlen maradt, mivel egyeden, kicsinyke
szellő sem kélt a városban.
Megérkeztünk az utcácska végére, ami kettéágazott, körbe ölelve egy bájos játszóteret.
Ott pillantottuk meg az első helyi „lakosokat". Gyerekek voltak mindahányan. Kissé
régimódi ruhát viseltek, méghozzá a Valóság különböző korszakaiból. Akadt közöttük
térdnadrágos fiú, loknis hajú kislány, iskolai egyenruhában feszítő katonai kadét és
harangos szoknyában
illegő úri kisasszony is. Megálltunk a játszótér szélén és csendben figyeltük őket.
Böffeg talán arra várt, hogy észrevegyenek, megszólítsanak minket, s valamelyikük
előhívja a szüleit.
Furcsa mód azonban semmi hasonló nem történt. A gyerekek elmélyülten játszottak, s
bár némelyikük ránk pillantott, szinte azonnal vissza is fordult korábbi
elfoglaltságához. A térdnadrágos fiúk színes üveggolyókat dobáltak a park
betonkútjának oldalánál. A loknis hajú kislány a mászóka alsó grádicsán ücsörögve,
hatalmas babát pátyolgatott. Az egyenruhás srácok természetesen katonásdit játszottak,
sorakozót, díszlépést gyakorolva, fapuskákkal a vállukon.
A harangos szoknyában sétálgató hölgyecskék a homokozó mellett álló asztalkán, apró
teáskészlettel foglalatoskodva múlatták az időt.
Botlik Zsófi hirtelen elunta az értelmetlen várakozást. Előrelépett, de amint lábát a
játszótér gyepére tette, mindjárt meg is torpant.
− Nézzétek az arcukat! − súgta remegő hangon. Tündefi Irnek és jó magam szintén
megkerültük Böffeget és Balajtárt. Így már elég közel voltunk ahhoz, hogy meglássuk,
mire akarja felhívni a figyelmünket Büvellő. A gyerekek sírtak. Csendesen,
állhatatosan hüppögtek, csorgott a könnyük, amit olykor letöröltek az öklükkel. Mintha
csípős füst ment volna a szemükbe, csakhogy nem erről volt szó. Valóban sírtak,
tekintetükben dermesztő szomorúság ült. Zsófi a loknis kislányhoz lépett, leguggolt
mellé és várt. − Mi a baj, kicsikém? − kérdezte ekkor halkan.
− Anyu soha nem szeretett − felelt a kislány. − Mindig azt mondta, hogy tönkretettem
az életét azzal, hogy megszülettem. Híres balerina szeretett volna lenni, de a terhesség
alatt elhízott, és többé nem léphetett színpadra. Habár mi távolabb álltunk, a kislány
hangja még így is szinte letaglózott bennünket. Mert ugyan nem nézett ki nyolc évesnél
idősebbnek, mégis felnőtt nő hangján beszélt! Sőt, mintha már nagymama-korban járna,
fáradt és recsegős szavak sorjáztak ki a száján.
− Hagyják őt békén, ha jót akarnak! − dörrent ránk egy cigarettától rekedt férfihang. Az
egyik kadét vált ki a menetoszlopból, s tízéves ökleit ellenségesen a csípőjére
támasztotta. − Mi csak játszani szeretnénk. Az én apám nadrágszíjjal vert, mikor azon
kapott, hogy házi feladat helyett repülőt rajzoltam a füzetembe.
Úgyhogy hagyjanak minket békén!
− Most kell játszanunk! − kiáltott a harangszoknyás kislányok közül valamelyik. A
hangja érett, keserű asszonybeszéd volt. − Mikor ekkora voltam, mint amilyennek
látnak, sokszor bámultam a játékbolt kirakatában ezt a teáskészletet. Meg is kaptam
volna hanukára, de aztán jöttek az acélsisakos katonák és felraktak minket a vonatokra.
Megkövülten álltunk a játszótéren. Könnyező szempárok bámultak ránk ellenségesen, s
ettől még az én forró lidércszívem is lassabban kezdett verni.
Valaki csendesen elsuhant mellettem. Büvellő önkéntelenül felnyögött ijedtében,
mikor Böffeg sámán megérintette a vállát és halkan a fülébe súgott. − Hallottam már
erről az álomvilágról. Ezek itt éberek, akiktől elrabolták a gyermekkorukat. A
Valóságban már öregek, vagy legalábbis középkorúak lehetnek, de ebben az
álomvilágban egykori gyerektestükben jelennek meg, mikor álmodnak. Hagyjuk őket
békén.
Büvellő gyorsan bólintott, majd felállt és Böffeggel együtt visszatért közénk. A
gyerekek még mindig gyanakvóan méregettek minket, de aztán újra a játék kötötte le a
figyelmüket. Borzalmas érzés volt látni, hogy felnőtt komolysággal teszik a dolgukat,
bár semmi örömük nem telik benne. Mintha csak egy elmaradt, fontos feladatot
hajtanának végre, méghozzá puszta kötelességből, mert „meg kell lennie".
A következő két órában a kisváros utcáin bolyongtunk. Százával találkoztunk felnőtt
hangon beszélő gyerekekkel, akik fociztak, ugróiskoláztak, bicikliztek, ólomkatonákkal
csatáztak, vagy rongyosra ölelgetett plüssmackókat dédelgettek − zokogva, könnyezve,
csendesen pityeregve.
− Megfulladok ebben a városban! − tört ki elkeseredett dühvel Ursuru. − Hogy létezhet
ennyi felnőtt a Valóságban, akinek elrabolták a gyermekkorát?
Mikor még jurtákban éltünk, és együtt vágtattunk a széllel, a gyermekeink boldogok
voltak. A játék az, ami megtanította őket az életre. Hogy lehet hát megtiltani a
gyerekeknek, hogy játszanak?
− Figyeljetek csak! − Rosszfű Róna, aki különös módon jó ideje már, hogy nem tett
egyetlen csípős megjegyzést sem, most görbe ujjával előre mutatott. A házak között
meghúzódó utcácskában gyerekek tömege gubbasztott csendesen, a
puszta aszfalton. Legtöbbjük törökülésben, öklére támasztott állal, mások lehasalva,
vagy hanyatt feküdve hallgattak. Mind arra a tizennégy év körüli lányra figyeltek, aki a
középre állított, díszes karszékben ült és mesét mondott. − Rengetegen vannak − súgta
elszorult torokkal Büvellő. − Úgy vélem, ők azok, akiknek soha, senki nem mondott
estimesét − szólaltam meg. − Manapság egyre többen lesznek, így ez a város a jövőben
sem fog kiürülni.
Újabb utcák következtek, míg rá nem találtunk a legnagyobb térre, amit ősrégen ültetett
fák árnyékoltak. A körben álló épületek fala rettenetes zajokat vert vissza. Elektromos
csipogás, füttyögés, durranás, robbanás, hörgés és ordítás kavargott a gyerekek feje
fölött. A lombok alatt hosszú asztalok sorakoztak, rajtuk legalább kétszáz számítógép,
melyek mindegyike előtt tucatnyi gyerek tolongott. Aki épp játszott, azt heves
kiabálással bíztatták a többiek.
− Lődd már szét!
− A robot, vigyázz, balról jön!
− Ugord át, aztán üsd le! A hasbarúgás Alt+F billentyűkkel működik! − A kék kristályt
vedd fel, mert már csak egy életed maradt! Lassan közelítettük meg a szédült játékokba
merült gyerekeket. A legtöbben fiúk voltak, sokkal modernebb ruhákba öltözve, mint a
város többi lakója. A hangjuk sem volt felnőtté: kinézetüknek megfelelően
kamaszos csuklások, sikkantások színezték kiáltásaikat.
− Mi ez az őrület! − kiabálta túl a fülsiketítő zajt Rosszfű Róna. − Ők a Valóságban is
gyerekek − magyarázta Balajtár. Alig akartam elhinni, de az álomvarázsló szikár arcán
elégedett vigyor ült. − Kölykök, akiknek már fogalmuk sincs arról, milyen gyereknek
lenni. Napközben minden szabad percüket ilyen masinák előtt gubbasztva töltik, az
agyuk fémes rézpenésztől porlad. Álmukban sem képesek már mást tenni, mint
gépi szörnyeket irtani.
Elfordultam, hogy minél távolabb kerüljek a fák alatt lődöző, gombokatcsapkodó
srácoktól. Ekkor láttam meg Atvy Morodurt, aki kissé lemaradt tőlünk. A galetki
három fiúval pusmogott a térről távozó utcák egyikében.
Megböktem Büvellő karját, hogy felkeltsem a figyelmét, majd a kicsiny társasághoz
ügettem.
− Csuklya volt rajta, méghozzá annyira új, hogy a nyakán még ott fityegett az árcédula
− mondta épp a középső fiú, majd ingének ujjával megtörölte az orrát. Ő és két társa is
sírt, így olykor el-elcsuklott a hangjuk.
− Mit mondott nektek? − tette fel a következő kérdését Morodur mester. − Nekünk
semmit − vonta meg a vállát a bal szélen álló, vörös hajú gyerek.
− Többször is járt a városban, de minden alkalommal csakis velük foglalkozott.
Tekintetünkkel követtük az irányt, amit a srác mutatott. A lassan kanyarodó utca
csendesebb részén szomorú kis társaság ücsörgött a fűben. Messziről is látszott, hogy
heves zokogás rázza őket, amitől szinte mozdulni sem tudnak.
Mind kicsik voltak, lányok és fiúk vegyesen, s nem többek hatévesnél.
Néhányan szorosan átölelték egymást, lassan ringatták a testüket, majd
néha megtörölték könnyes arcukat.
− Azokat szerette a leginkább kínozni − folytatta a vörös hajú. − Mindenki csak úgy
emlegeti őket: a csóktalanok..
− Csóktalanok? − sóhajtott Büvellő, aki idő közben utolért engem. − Milyen különös
elnevezés.
− Azt hiszem, ők a legszerencsétlenebbek közöttünk − szólalt meg a harmadik srác, aki
eddig némán pityergett. − Azért álmodják ide magukat szinte minden éjjel, mert
gyermekkorukban soha nem csókolta meg őket a mamájuk. A legtöbb korán elveszítette
a szüleit, de akad közöttük olyan is, akit árvaházba adtak, vagy egyszerűen csak
utáltak. Az idegen férfi imádta piszkálni a csóktalanokat.
− Az Álmodóról van szó? − kiáltottam döbbenten. Morodur mester nem nézett rám,
csak némán bólintott, majd újabb kérdést tett fel a fiúknak. − Soha nem láttátok az
arcát?
− Ügyelt rá, hogy ez ne fordulhasson elő − a vörös hajú szeplős arcán gyűlölet árnya
jelent meg. − Ha túl közel merészkedett hozzá valamelyikünk, az ostorával vágott
végig rajta.
− Ostor! Tehát révülő volt? − Büvellő mindkét keze ökölbe szorult. − Ez nem biztos −
igyekeztem megnyugtatni a lányt. − Ostort bárki használhat.
− Végül aztán nem jött többé − mondta a legidősebb srác. − Talán két héttel ezelőtt
járhatott itt utoljára, s akkor nagyon dühbe gurult.
− Miért, mi történt? − kérdezte kíváncsian Morodur mester.
− Volt a csóktalanok között egy kislány, akit különösen sokszor kigúnyolt.
Élvezte, ahogy az az apróság a mamája után kiabál és zokog.
− A szörnyeteg! − Büvellő haragja nem ismert határokat. − Kapjuk végre el, és én
majd megmutatom neki, mire való a bűbájostor!
− Folytasd, barátom − biztatta a fiút Atvy Morodur komoran. − Az idegen épp itt volt,
mikor a lány könnyei elapadtak − a fiúk tekintetéből látszott, hogy ez az esemény
különös jelentőséggel bír ebben az álomvilágban.
− Tehát nem tart örökké a szomorúságotok? − kérdeztem reménykedve. − Van, akinek
csak akkor apadnak el a könnyei, ha többé nem képes álmodni − felelte a vörös hajú.
− Úgy érted, mikor meghal?
A kölyök biccentett, majd sietve folytatta.
− Mások viszont rátalálnak a boldogságra, a második gyermekkorra odaát, a
Valóságban. Akkor aztán elapadnak a könnyeik, mosoly ragyog fel az arcukon és
eltűnnek közülünk. Azzal a kislánnyal is ez történt, aki az idegen kedvenc játékszere
volt.
− Hála legyen érte Égi Anyácskának! − sóhajtottam megkönnyebbülten. − Köszönjük a
segítséget, fiatalemberek − hajolt meg Morodur mester a fiúk felé, akik könnyes
arcukat törölgetve álltak odébb.
− Soha nem gondoltam volna, hogy az Álmodó ilyen kegyetlen alak − mondta Büvellő.
− Sajnos azonban semmit nem tudtunk meg róla. − Még hogy semmit! − mosolyodott el
Morodur mester. − Tévedsz, szép hölgyem. Nagyon is sok nyom virít az orrunk előtt.
Büvellő és én kételkedve néztünk a galetkire, aki nyomban elénk tárta a gondolatait.
− Megtudtuk, hogy az Álmodó gonosz lélek, aki rejtve tartja az arcát és ostorral jár,
amit nem átall gyerekek ellen használni. Úgy tűnik, örömét leli mások szenvedésében,
különösen, ha azok védtelenek. S az sem titok többé, hogy egy férfit keresünk.
− Ez nagyon kevés ahhoz, hogy rátaláljunk − türelmetlenkedett Büvellő. − Azért akad
itt még valami − mormolta az orra alatt Atvy Morodur. − Vajon miért épp azokat a
gyerekeket szerette leginkább kínozni, akiket soha nem csókolt meg az édesanyjuk?
− Alig hinném, hogy ennek különösebb jelentősége volna − legyintettem ingerülten,
mert úgy éreztem, a galetki túl ridegen gondolkodik a szenvedő apróságokról. − Biztos
csak annyi volt az oka, hogy a csóktalanok nélküle is pokolian szenvednek.
− Talán igen − csóválta a fejét Morodur mester, s egész lényéből szinte sugárzott a
kétség. − Vagy talán mégsem!
 XVI.
A trappkarambol

2005. május 12. − Görbecsőrű karvalycsorda szánkázzon végig a hátatokon! −

bömbölte Sárláb Simon, és dühében ormányszerű szaglószerve vörösbe borult. Így
káromkodott immár legalább fél tucat perce, miközben a trapp hátsó fertálya mellett
állt, lovaglócsizmájával taposva a tavaszi virágokat.
− Próbálj megnyugodni, Senyő bátyó! − szólt Gergő, óvatos távolságból figyelve a
toporzékoló sofőrt. − Csak találunk valami megoldást.
A vész, ami váratlanul elért minket, valóban kétségbeejtő volt. Sokadik napja
száguldottunk immár a Törzsszint mentén körbe, hogy elérjük a Nyugati Varázsvilág
területeit. Időnként megálltunk egy-egy békés álomvilágban szundizni, s jobb esetben
trappállomásokon töltöttük az éjszakát. Szellemszuszt tankoltunk, megetettük a
porcelántündéreket, és úgy tűnt, hamarosan célhoz érünk.
Ma hajnalban aztán, alig valamivel indulás után, iszonyú csattanás rázta meg a trappot.
Kászon felvonyított, mire a fülke hátsó részében szunyókáló Toportyán is rákezdte a
fájdalmas „holdnótát". A delejes műszerpulton vörös jelzőfény villogott, Senyőnek
pedig igencsak kapaszkodnia kellett a gyeplőkbe, mert a trapp ide-oda kóválygott az
opálos gomolygás közepette.
A magam részéről tisztességesen be voltam gyulladva. El nem tudtam képzelni, mi
dörrent akkorát, hogy majd' beszakadt a dobhártyám, s mitől részegedett meg a trapp
hirtelen. Sárláb uram sietve lefékezte járgányát, így az Álomidő kavargása megszűnt.
A Törzsszinttől távol lebegtünk, a Semmi közepén. A helyes útvonalat jelző, halvány
fénycsík, amit Kászon szokott követni, nem volt sehol.
− Mit mutat a Tapizó? − kiáltotta a sofőr, mivel ő még mindig azzal volt elfoglalva,
hogy biztonságos helyzetbe araszoljon a trappal. Ha most váratlanul felbukkanna egy
másik járgány, ami történetesen 200 szusszal robog, palacsintának sem leszünk jók.
Farkas szerencsére Senyő mellett ült, így leolvashatta a műszereket.
− Egyetlen álomvilág akad a közelben − mondta. − Valami négyszögletű, mégis kerek
erdő.
− Az jó lesz − bólintott a trappsofőr. − Nyugalmas, szép vidék. Ha a lakosait sikerül
elkerülnünk, lesz időnk megnézni, miféle rossznyavalyakórság ütközött belénk.
Senyő újra mozgásba hozta Kászont, aki azonban még mindig nyugtalanul vinnyogott.
Úgy tűnt, maga az eleven fülke sem tudja, mi történhetett, hiszen hátra nem láthatott.
Sárláb uram összeszorította a fogsorát, s miközben óvatosan lazítgatta, vagy húzogatta
a gyeplőt, olykor aggodalmas pillantást vetett az ülése mellé állított pásztorbotra.
Végül aztán szerencsésen leparkoltunk a négyszögletű, mégis kerekded erdő
álomvilágának peremén. Teremtett lelket sem láttunk sehol, aminek most mindannyian
örültünk. Amint Kászon nagyot fújva megállt, Sárláb Senyő már lökte is ki a kutya
fülét, majd leugrott a selymes gyepre. Gergő, Toportyán és én követtük őt.
Elég volt egyetlen pillantást vetnünk a trapp hátuljára, máris tudtuk, hogy nagy a baj.
Az egymásra halmozott bűbájketrecek egyharmada eltűnt. A maradék közül is sok
behorpadt, elgörbült, széthasadozott azon a tájékon, ahol az a valami belénk ütközött.
Számos porcelántündér elveszett, mások darabokra törve hevertek a megcsonkított
vasrudak között, s a többiek is kábultan nyöszörögtek a helyükön.
− Oda az áru fele − sisteregte visszafojtott elkeseredettséggel Sárláb uram. Kajla
alakja most kiegyenesedett, két ökle megszorult. A sámánfi fogta magát, és
felkapaszkodott a trapp hátuljára. Megállt az összetört ketrecek halmán, majd két
szemét kutatón szűkítve, leguggolt, és felemelt valamit a roncsok közül.
− A nyavalya törjön ki! − harsogta máris fájdalmában, eldobva egy hosszú, színes,
láthatóan tűzforró madártoll-szerűséget. Miután bekapva ujját, enyhített az égető kínt,
Gergő felénk fordult. − Kínai tűzgömbsárkány jött belénk. Tele van a raktér a tollaival,
s néhány olvadt fémtócsát is látok. Ha jól tudom a lángsárkányok vére forró ólom.
− Hát végül csak megtörtént − csóválta fekete üstökét Senyő, akinek mintha hirtelen
több ősz hajszála termett volna, mint eddig. − A fiúk sokszor mondták, hogy az
Álomidőben láttak repkedni sárkányokat, sőt, néhány baleset is történt már. Én
azonban mindig úgy gondoltam, hogy a jó sofőr időben elkerülheti ezeket a szédült
hüllőket.
− A sárkány sem érezheti túl jól magát, akárhol is van − vélte a sámánfi. − Komolyan
megsérülhetett, ahogy a nyomokból látom.
− Mi lesz most? − szóltam halkan, ámulva a karambol okozta pusztítás láttán. Bár soha
nem bírtam a kék vakarcsokat, most mégis valahogy sajnálat ébredt bennem a
porcelántündérek iránt. Akik azokban a ketrecekben voltak, melyek eltűntek, nem
élhették túl a balesetet.
− A biztosító majd kifizeti a kárt − sóhajtott Senyő.
− Az árukészletet viszont fel kell töltenünk, mivel a megrendelő annyi porcelántündért
vár, amennyit kifizetett.
− Akkor most visszamegyünk Csartadorosra? − hüledeztem.
− Szerencsére Vaslapály nincs túl messze − csóválta a fejét Senyő. − Onnan üzenhetek
a Brutus és Lipitloty Távszállítmányozási Érdekszövetségnek. A főnökök nem lesznek
boldogok, de hát erről igazán senki nem tehet. Legfeljebb a gömblángfujó, őt azonban
megtalálni képtelenség. Na, fiam, essünk neki! Igazítsuk meg a kötőfékeket, hogy
legalább a megmaradt ketrecek a helyükön maradjanak.
Késő délutánig izzadtak a fiúk, míg végre új bűbáj-béklyókat sikerült bájolniuk a trapp
rakterére. Az épségben maradt porcelántündérek addigra magukhoz tértek, így nekem
is akadt dolgom. Bőségesen adtam nekik enni, hogy amíg csámcsognak, addig se
kergessenek őrületbe a visítozásukkal. Néhányukon azonban már nem lehetett segíteni.
Letört a karjuk, szárnyuk, vagy épp egyenesen derékba hasadtak, s bár nyöszörögtek
még, jobb volt könyörületesen porrá zúzni őket. Ezt Senyő végezte el a
pásztorbotjával. Szegény trappsofőr igyekezett tartani magát, de látszott rajta, hogy −
bár műtündérekkel van dolga − rosszul viseli a munka ezen részét.
Végül elhagyhattuk a négyszögletű kerek erdőt, s néhány órás száguldás után
megérkeztünk Vaslapályra.
Ennél ridegebb helyet tán még nem is láttam életemben. Mikor közeledtünk felé, a
Világfa törzsébe ütött, rozsdás szeg fejére hasonlított leginkább. S valójában az is
volt! Hatalmas, kerek, bordázott felületű álomvilág vasból. Meglehetősen nagy
trappforgalomba csöppentünk, mivel − ahogy azt Senyő elmondta − Vaslapály fontos
kereskedelmi központja a Törzsszintnek.
− Piacot ugyan nem találhatunk rajta, de rengeteg a raktár − magyarázta Sárláb uram. −
Itt osztják el azokat az árukat, melyek a környék kisebb és nagyobb álomvilágaiba
mennek. Sűrűn lakott vidék, bár én nem értem, mit kedvelnek rajta annyian. Ráadásul
számos álomtárgy manufaktúra is akad errefelé. A kisebb-nagyobb családi gyárak
termékei Vasilpályról utaznak szerte a Világfán.
A vén sofőr ellenszenvével teljesen egyet tudtam érteni, különösen, miután
kibontakozott a szemünk előtt a „szeg" egésze. Hatalmas lapály, melyen az egymást
keresztező bordázatok valójában magas dombsorok voltak. Közöttük négyzetes
völgyek, melyekben bodegák, sátrak, konténersorok és hodályok zsúfolódtak össze.
Néhol piacra emlékeztető térség nyílt, de valóban nem láttam egyetlen üzletet, pultot,
kirakatot sem. Viszont számtalan álomlény nyüzsgött a ronda utcákon, láthatóan
teljesen elmerülve az álomkereskedelem gondjaiban.
Kászon elégedetten morgolódva foglalta el helyét a „szeg" pereméhez közel található
parkolóban. Ott legalább ötven trapp préselődött egymáshoz, így a sofőrök nyomban
körénk gyűltek, megcsodálva a baleset iszonyú nyomait.
− Szerencséd volt, Sárláb koma! − kurjantotta egy nyakigláb, piros sapkát és bőrből
varrt kezeslábast viselő nő. − Ha a gömbláng nem a rakományodat, hanem Kászon
homlokát találja el, már egyikőtök sem élne.
− Kemény koponyája van az én kutyámnak − Senyő most először szólt vidáman, mióta
a baj megesett. − No, meg ott voltam ám én is! Látnotok kellett volna, milyen fürgén
rántottam a gyeplőt, nehogy nagyobb legyen a baj.
Gergő és én lopva egymásra sandítottunk. Méghogy az ő ügyességének köszönhető az
életünk? Hiszen éppúgy nem látta a felénk száguldó sárkányt, mint mi! Mégse árultuk
el az öreget, hisz megkedveltük őt az elmúlt napokban.
Habár rettenetesen fáradtnak éreztük magunkat, mielőtt nyugovóra tértünk volna, előbb
még számtalan dolgot el kellett intéznünk. Elsőként Sárláb uram értesítette Vaslapály
trappfelügyelőjét, aki nyomban fel is bukkant, két bűbájos piktor kíséretében. Azok
lefestették Kászont, meg a csonka rakományt, hogy a képeket elküldhessék a
biztosítónak.
− Úgy gondolkodom, kegyes nemességed, hogy folyományba helyezhetőnek kell lennie
ama tettnek, miszerint frissen sütött porcelánvakarcsokat vételezni méltóztatik
hamarost − tekerte a trappfelügyelő rettenetes körülményességgel a szavakat.
− Aha! − mordult kissé zavartan Senyő. − Ahogy mondani tetszik.
− Javallanám, nehogy több legyen a kár, mint a haszon, hogy egyenest az őstermelőtől
kuncsorogjon tündérportékát, mivel az ár csekély, az elégedettség viszont kék eget
derít fölénk − folytatta a körülményeskedést a fickó gyanús vigyorral.
− Fogadni mernék, hogy a maga rokonságában akad olyan, aki porcelántündéreket állít
elő − fintorgott Senyő.
− Ha már ekként méltóztatik rákérdezni a valóra nemességed, hát szavam áradata
biztosítsa róla, hogy ekként van, valóban! − a trappfelügyelő közelebb hajolt, mert
nem akarta, hogy más is hallja az ajánlatát. − Az én édes kis unokaöcsém, kinek Égi
Atyácska bőviben mérte a tehetségességet, történetesen tényleg porcelántündérek
rittyentésével múlatja értékes mindennapjait. Ha gondolja, sofőr uram, én...
− Gondolnám, ha égetett tündérre fájna a fogam − vágott közbe türelmét veszítve
Sárláb uram. − Csakhogy számítottam némi veszteségre, mivel hosszú az út. Ezért
háromszor annyi porcelánvakarcsot rakattam a trappra Csartadoroson, mint ahányat a
megrendelő vár. Még mindig több maradt tehát a szükségesnél. Azért köszönöm
szájának az ajánlatot, szívének meg a jóságot.
A trappfelügyelő ábrázata csalódottan nyúlt meg. Gergő és én viszont értetlenül
hallgattuk azt, amit Sárláb uram füllentett. Hiszen jól tudtuk, hogy igenis szüksége
volna porcelántündérekre.
− Becsapni nem hagyom magam − morogta a trappfelügyelő távozása után Senyő,
mivel látta rajtunk a hökkenetet. − Az unokaöccse olyan porcelántündéreket tákol,
amiknek fele magától szétporlad az úton. Észnél kell ám lennie a jó trapphajtónak, ezt
ne feledjétek soha!
− De akkor honnan egészítjük ki a rakományt? − kérdezte a sámánfi.
− Fülelj és figyelj! − kacsintott Senyő, majd felmászott a fülkébe, és kezébe vette a
Rikácskövet. − Sárláb volnék, gyerekek!
− Üdv néked, Senyőkém! − recsegte a bűvös kavics. − Hallom, sárkánycélpont lettél!
− Dugulj el, Mogyorófül! − Simon befogta a kéretlenül furulyázó likat, s egy másikat
nyitott meg. − Slapikám, Rikács-közelben vagy?
Néhány pillanatig nem történt semmi, de azután a bűvös kőből új hang gurgulázott elő.
− Nahát, Sárláb, rólad is hallani? Merre jársz?
− A közelben − felelte a sofőrünk. − Vaslapályon parkolok, de ha nem zavarna,
beugranék hozzátok éjszakára. Üzlet is akadna, ha működik még a porcelángyárad.
− Tudod, hogy szívesen látunk, Senyő! − hangzott a kavics likából. − Az asszony és a
gyerekek máris itt kurjongatnak mögöttem. Gyere, és bőséges vacsora vár.
− Velem tart két álomstoppos is, ha nem gond − tette még hozzá Sárláb uram.
Azt azonban már nem hallhattam, milyen válasz jött erre, mivel Gergő hirtelen elkapta
a bal bokámat, és lerántott magához.
− Figyelj rám, Tanarilla! − súgta izgatottan a fülembe. − Lehet, hogy csupán
képzelődtem, de... Repülj gyorsan a magasba, és nézz be a trappok közé.
− Jó, de mit keressek? − kérdeztem hökkenten, mert láttam, hogy a sámánfi egészen
elsápadt.
− Ha meglátod, tudni fogod − mondta. − Ha meg nem, az csak jó.
Engedelmeskedtem hát. Felszökkentem a levegőbe, meresztettem a szemem, de néhány
sofőrön, szolgán és rakodómáguson kívül nem láttam senkit és semmit, amitől
sápadozni kellene. Már épp vissza akartam térni Gergőhöz, mikor három trappal
arrébb...
A földig érő, kék köpönyeget és a hátravetett csuklya alól előbukkanó, sebekkel
tarkított koponyát nem lehetett eltéveszteni. A szörnyeteg rám villantotta vörös szemét,
majd bebújt a legközelebbi trapp alá, és nyoma veszett.
− Jól láttad − rebegtem Gergő fülébe, amint leereszkedtem a vállára. − Egy
álomvámpír volt.
− Vagy inkább AZ álomvámpír! − mondta fojtott hangon a sámánfi. − Ugy tűnik,
valahogy követett minket Magyalbütyök óta.

***

− Én csak amondó vagyok: a Világfa csúcsát mihamarabb új főtáltosnak kell

megülnie, különben darabjaira hullik a Tíz Jurta Szövetsége − szólt, sűrű
bólogatásokkal kísérve szavait, Herend Slapaj mester.
Gergő és én boldog ámulattal bámultunk ki a fejünkből. Vaslapálytói alig kétórányi
útra állt Sárláb Senyő barátjának háza, a Törzsszint kérgén elterülő, barátságos
álomvilágban. Késő este érkeztünk meg, s miután leparkoltuk a trappot, csak néztük
mindazt a szépséget, ami elénk tárult. Slapaj gerendákból épült háza nagy volt, sok
ablakkal, melyekből a lámpák sárga fénye derűsen szökött ki. Erdőkkel borított
hegykaréj övezte a völgyet, fölöttünk csillagpettyes éjszaka sötétlett. A Hold még nem
kelt fel, mégis messze elláthattunk. A ház mögött termetes téglaépületek sorakoztak,
azok mellett pedig hatalmas ketrec állt, amiben akár egy egész elefántcsorda is
kényelmesen érezhette volna magát. A dróthálón túl galambdúcokhoz hasonlatos, apró
„palotácskák" sorakoztak szép rendben. Azt nem tudtam, mik élhetnek bennük, de a
kerek ablakok és ajtók árnyékában olykor apró alakok mozdultak, minket lesve
kíváncsian.
Herend Slapaj hatvan év körüli, életerős, pocakos férfi volt, vörös körszakállal és
munkától kérges lapátkezekkel. Döngött a csizmája a háztól induló sétányon, amint
elénk sietett. Mögötte hat gyermeke igyekezett lépést tartani vele, ami nem volt könnyű
feladat, mivel Slapaj igencsak fürge és életerős fickónak bizonyult.
Senyő és a porcelánkészítő alaposan meglapogatták egymást, majd hosszadalmas
bemutatkozás következett.
− Ez a két lakli Barabás és Ferkó − bömbölte büszke oroszlánként kamasz fiaira
mutatva a mester. − A fehér arany úgy alakul a kezük között, mintha a kedvükben
akarna járni.
A srácok büszkén húzták ki magukat, s fogtak kezet Gergővel.
− Mézecske már kész hölgy, így hamarosan férjet is választhat magának − lépett
tovább az életkor szerint felsorakozott gyerekei előtt Slapaj. − A kishúga Nyuszkó,
szőke, mint a búzamezők.
A két lány ragyogó mosollyal bámulták meg Gergőt, amitől nekem majdnem
összeakadtak a szárnyaim.
− Zelemér a legkisebb fiam − kócolta meg rozsdás üstökű, ravasz mosolyú fiacskája
fejét a mester. − S itt van még... No, hát itt kell lennie!
Apró lányka bújt meg nővérei szoknyája mögött szégyenlősen, de Slapaj végül mégis
rátalált.
− Tudtam én, hogy van még egy lánykám! − kacagott a mester, elősimogatva
rejtekhelyéről a copfos kis boszorkányt. − Ő Napsugár, a legkisebb.
Népes csapatunk ezután bevonult a házba, melynek tornácán Slapaj felesége
kötényesen, vidám nevetéssel köszöntött minket.
− Gyönyörű vagy Rozmaring asszony − bókolt Senyő, mire a nő korholón
meglegyintette sofőrünk arcát a konyharuhával.
− Nagy kujon hírében állsz, te Világfa csavargója − mondta neki. − Vaslapályon nem
egy leány panaszolja, hogy elcsavartad a fejét, aztán többé a híredet sem hallották.
− Rágalom! − védekezett huncut mosollyal Senyő. − Hisz, ha egyebet nem is, olyan hírt
biztos hallottak rólam, hogy másnak csapom a szelet.
A ház nappalijában aztán elállt a szavunk, bár addig sem sokat szóltunk. Az öreg
bútorokkal berendezett helyiségben, melyet ebédlőként is használtak, annyi szépséges
porcelán fogadta a belépőt, mintha kiállításon volnánk. Tálak, edények, korsók,
kancsók és vázák, meg persze számtalan mesés, szépen festett figura sorakozott a
szekretereken, polcokon, vagy épp felszögelve a falra. Miközben Rozmaring asszony
és a nagyobb lányok tálaltak, a férfiak beszélgetésbe merültek, amit még vacsora
közben sem nagyon szakítottak félbe.
− Szóval porcelántündérekre volna szükséged − bólogatott komolyan Slapaj mester.
− Tegnap készült el vagy háromszáz − jelentette nagy komolyan Barabás, akinek
tekintete időnként felém vándorolt. Talán nem látott még tündért, vagy csinos lány
akad kevés a környéken, de annyi biztos, hogy mindig fülig pirult, ha viszonoztam a
pillantását.
− A festett égetés után megvolt a ráolvasás is − csatlakozott a beszélgetéshez Ferkó. −
Még kábák, de hamarosan feltámad bennük a veszett tündérösztön, és akkor nehéz lesz
bírni velük.
− Aligha tudod, milyen az igazi tündértermészet, ha így beszélsz rólunk − jegyeztem
meg, kissé epésen.
− Bocsásson meg a kölyöknek, hölgyem − sietett kiengesztelni Slapaj mester. −
Errefelé nemigen láttunk még igazi tündéreket. A porcelánfajta meg...
− Vadak, ostobák és fékezhetetlenek − biccentettem. − Ez igaz. Csupán ügyetlen
utánzatai a valódi tündéreknek.
− Akiktől viszont a nagyképűség szintén nem áll távol!
A halk, csengő szavak a konyha ajtaja felől érkeztek. Gergő és én meglepve fordultunk
oda, s egy kék porcelántündért pillantottunk meg, aki lassú röppenéssel épp a
kenyerestálat hozta.
− Bemutatom nektek Kaolint − mondta Slapaj mester. − Ő az én első és legkedvesebb
művem. Mikor kölyökként mestervizsgát kellett tennem, Kaolint formázták meg az
ujjaim, s égette ki a kemencém. Azóta sok esztendő telt el, de ő hűségesen szolgálja a
családunkat.
Csodálkozva bámultam meg a porcelántündért. Látszott rajta, hogy valóban régi
gyártmány, hiszen a festék itt-ott megkopott a testén, egyik füle letört, a szárnyai pedig
sokkal lassabban verdestek, mint fiatal társaié általában. Kaolin óvatosan letette a
fehér abroszra a kenyérszeletekkel teli kosarat, majd picit ügyetlenül pingált, mégis
komoly tekintetével rám nézett.
− Tündér az, aki szívében és nem származásában nemes − mondta aztán csendesen, s
elrúgva magát az asztaltól, visszatért a konyhába.
Elszégyelltem magam. Mentségemül csak az szolgálhatott, hogy nem találkoztam még
hozzá hasonlóan bölcs, öreg porcelántündérrel. Az est további részében leginkább
csendben hallgattam a többiek beszélgetését, elhatározva, hogy mielőtt távozunk,
elnézést fogok kérni Kaolintól.
− Megőrült a világ − jelentette ki Slapaj mester, mikor már a kávénál és szivarkáknál
tartott a két férfi. − Mióta Kende táltos az Ősök Jurtájába költözött, bizonytalankodva
inog a Világfa. Az üzleten is jól érezhető ez. Valaha a családi porcelángyáramban
elképzelhetetlen volt, hogy a fehér aranyból ezerszám olyan bóvlikat gyártsunk, mint a
porcelántündérek. Néhány tucat, az rendben van, különösen, ha akad rá idő, hogy olyan
alakot és lelket formázzunk, mint Kaoliné. Most meg... A Nyugati Varázsvilágot nem
érdekli a minőség, csakis a mennyiség. Mégis kénytelenek vagyunk nekik égetni a
legtöbb figurát, különben éhen halnánk.
− Én is arrafelé igyekszem épp − pöffentett kékes füstöt a levegőbe Senyő. A kisebb
gyerekek összekuncogva nézték, miként gomolyog a szivarfelleg. − A trappsofőrök
mondják, hogy mostanában Színsziti az az álomvilág, ami a legtöbb rendelést küldi
Csartadorosra. Ezerszám veszik a háromfejű kutyákat, sárkánytojásokat, sőt, a griffeket
is.
− Nem mondom: rendesen megfizetnek − vonogatta a vállát kissé szégyenlősen Herend
mester. − Az égetőkemencéknek alig van idejük kihűlni, máris rakodjuk befelé a
következő adagot. Szerencse, hogy ilyen derék fiaim vannak, különben egyedül nem
győzném. A kobold segédmunkás pedig mind megbízhatatlan.
− Megbocsásson mester, de mióta hallottam a nevét, nem hagy nyugodni egy gondolat
− szólalt meg a sámánfi. − Én a Valóságból, ott is Magyarországról származom. Az én
hazámban pedig van egy város, melynek neve Herend, s arról híres, hogy csodás
porcelánokat készítenek ott.
− Ahogy mondod! − nevetett Slapaj mester. − Az üknagyapám ott kapta a nevét, mivel
ő felügyelte a varázsfestékeket kutyuló manókat.
− Azt mondja, hogy a hazám herendi porcelángyárában varázstudók is dolgoznak? −
ámult Gergő. − Ez csodás! Engem mindig érdekelt, hogy készül a könnyű, hófehér
porcelán.
− No, akkor mozgassuk meg a tagjainkat − állt fel vidám nyöszörgéssel Slapaj uram, s
mind követtük a példáját. − Megmutatom nektek szerény üzemecskémet, de a fehér
arany készítésének családi titkairól ne kérdezzetek. Azt majd a fiaim öröklik, úgy
bizony!
A ház mögé kerültünk, s valóban sorra jártuk a kőépületek minden zugát. A két
nagyobbik fiú mindenhol előttünk haladt, meggyújtva a falra szerelt lámpásokat, hogy
lássuk is, amiről szó esik.
− Ez itt a kézi műhely, ahol megkeverjük a masszát − fogott az idegenvezetésbe Slapaj
mester. − Mi kemény, fehér porcelánt készítünk, ami kaolinból, földpátból és kvarcból
áll, titkos arányokban elkeverve. Mikor a súlyos, sűrű anyag kész, a korongok mellé
ülve megformázzuk a tányért, edényt, vagy figurát. Korongos, vagy öntőmasszát
keverünk, zöldre és rózsaszínűre festve, hogy meg tudjuk őket különböztetni
egymástól. A bonyolultabb alakokat, mint például a porcelántündéreket, gipszformába
öntjük.
A hatalmas műhelyben kádakat, korongok sorát, munkapadokat, öntőformákat láttunk
mindenhol. Megcsodáltam a gipszöntvények belsejét (némelyikbe kényelmesen bele is
fértem), s a magas polcokon sorakozó, nyers porcelándarabokat.
− Ezek itt rózsaszirmok − mutatott az egyik asztalra Ferkó. − Napsugár formázta
mindegyiket, úgyhogy kicsit még ügyetlenek. Holnap majd összerakjuk őket bimbóvá,
és akkor sokkal szebbek lesznek. Ott hátul láthatjátok a hatalmas égetőkemencéink
egyikét. Három van belőlük, s mindegyik akkora, mint az ebédlőnk. A porcelánt
kétszer kell kiégetni. Az elsőt úgy hívjuk: zsengelés, és egy egész napig tart.
− Itt olvasztjuk az üveget, amiből a mázfolyadék lesz − vette vissza fiától a szót Slapaj
mester, miközben megverette egy sokkal kisebb, búbos kemence oldalát.
− Folyékony üveg? − csodálkozott Gergő. − Az meg minek?
− Bekenjük vele a megformázott tárgyakat, majd mennek a nagy kemencébe, a második
égetésre − magyarázta Barabás. − Az szintén egy napon át tart, csak épp sokkal
forróbb, mint a zsengelés. Mikor kihűlt a kemence, hófehér, áttetsző, lágy csillogású
porcelánt kapunk. Az már magába szívta a folyékony üveget, amitől erős és fényes
lesz.
− Ha nem rontottunk el semmit! − nevetett Slapaj mester. Közben elhagytuk a valóban
óriási égetőkemencéket, s egy olyan helyiségbe érkeztünk, ahol a kényelmes asztalok
fölött rengeteg lámpa függeszkedett a plafonról. − A lányok itt festik rá szépséges
mintáikat a kész porcelánra.
Láttam félig elkészült tányérokat, ecsetek tucatjait, és terebélyes festékes dézsákat,
melyek majd' színig voltak kékkel, sárgával, pirossal. Hirtelen megpillantottam egy
hófehér, még festetlen porcelántündért, de mielőtt bármit szólhattam volna, Barabás
már ugrott is. Úgy tűnt, a fiú titkon minden rezdülésemet figyelte.
− A vasfogóval óvatosan felveszem − mondta Barabás, miközben meg is cselekedte
azt, amiről épp beszélt. − Azután megmártom a kék festékben. Jól körbe kell forgatni,
nehogy valahol fehér maradjon. Végül kiakasztom erre a vasállványra, hogy
lecsöpögjön a fölösleg, s meg is száradjon. Amikor kész, ecsettel megpingáljuk a
szemüket, szájukat, és amit kell.
− Akkor hát végeztünk is a gyárlátogatással − jelentette Slapaj mester. Gergő azonban
nem fordult vissza, csak nézte azt a kicsiny vasajtót, ami még tovább vezetett volna, s
amiről Herendék feltűnően hallgattak. Közelebb röppenve láttam, hogy nincs kilincs a
zárban, viszont mágikus védő rovásokat karcoltak a félfába. Nem hoztuk szóba a
dolgot, hisz tudtuk jól: az ajtó mögött bizonyára alkimista labor rejtezik, ahol a
porcelántündéreket elevenné bájolják.
Későre járt, elfáradtunk, így Senyőék a rakodást reggelre halasztották. Rozmaring
asszony illatos, hófehér ágyakat kínált nekünk, hát senkinek nem jutott eszébe tiltakozni
a lefekvés ellen. Csodás, nyári éjszaka borult ránk, ezért nyitva hagytuk az ablakot,
melyen könnyű tüllfüggönyt lebegtetett a hűs szellő.
Abban a hitben hajtottam álomra a fejem, hogy reggelig rezzennem sem kell majd.
* * * − Tanarilla! Tanarilla! − ismételgette valaki, miközben rengett alattam a föld.
− Tanarilla, Égi Atyácska áldjon meg, ébredj fel végre!
Hirtelen kipattant a szemem. Fölöttem Gergő arca volt az égbolt, a földrengés
pedig párnám mozgása, mivel a sámánka azt rázva igyekezett visszarángatni az
ébrenlétbe.
A Herend-ház felbolydult valamitől. Hallottam a gyerekek izgatott kiáltozását,
Napsugár és Zelemér rémült zokogását, meg az anyjukat, amint duruzsolva próbálja
őket csitítani. Az udvaron, amit immár a Hold ezüstös fénye borított, Senyő, Slapaj
mester és két nagyobbik fia futkostak. Ahogy az ablakon kitekintettem, láttam kezükben
a bűbájostorokat. Egyedül a trappsofőr lóbálta harciasan a pásztorbotját, bár ellenség
sehol nem tűnt fel. A levegőt időnként Kászon mélyről zengő, öblös, ablaküveget
rezzentő ugatása kavarta fel.
− Mi történik itt? − kérdeztem Gergőt, aki közben maga is bűbájostort ragadott,
majd rohanvást indult a folyosó felé. − Hallod, te vakegér, kérdeztem valamit?
A sámánfi megtorpant.
− Úgy tűnik, valaki behatolt a Herend-birtokra − felelte. − A ketrecbe zárt
porcelántündérek vették észre, a visításukra pedig Kászon riadt elsőként. Most
mennem kell, hátha még itt jár valahol.
Ezzel elrobogott. Egyetlen pillanatig tétováztam csupán, majd a nyitott ablakon át
magam is kiszökkentem az éjszakába. Az imént még a kellemesen meleg, puha ágyban
a mélyálmok útját jártam, ezért most borzongás futott végig rajtam.
− Menj vissza a házba, kisasszony! − kiáltott rám Barabás, hangjában őszinte
aggodalommal. Szegény srác, szerintem kicsit belém zúgott. − Veszélyes lehet idekinn,
amíg el nem kergetjük, vagy meg nem fogjuk a tolvajt.
− A tündérek sokkal jobban látnak holdfénynél, mint az emberek − feleseltem vissza. −
Az ujjaim pedig bármilyen durva fickót képesek elkábítani.
Barabás megkövülten hallgatta a válaszomat.
− Úgy értem, te mamlasz, hogy bűvös erő van a kezemben, ami bénító tündérlövést
bocsát arra, aki kiérdemli a haragomat! − magyaráztam meg gyorsan, mielőtt a srác
gondolatai túl messzire futnak.
− Ott van, arra, a raktáraknál! − ordított fel ekkor Senyő. Mindenki a sötét árnyat vető
épületek felé kezdett rohanni. Én a levegőbe emelkedtem, fürgén zizzenő szárnyakkal
megelőzve a többieket.
A gondosan nyírt sövényfal tövében valóban megmozdult valami. Először kutyának,
vagy farkasnak néztem, s már-már bosszúsan rákiáltottam, azt gondolva, hogy
Toportyán szórakozik velünk. Ekkor azonban a fickó óvadan mozdulatot tett,
kibukkanva a holdfényre.
Felsikoltottam rémületemben. Ugyanazt a rémes, tar koponyát, vicsorgó szájat láttam,
ami már a Magyalbütyök fogadóban is ijesztgetett. A kék köpönyeg suhogott a
levegőben, amint az álomvámpír megértette, hogy felfedeztem és futásnak eredt.
Alattam villámsebesen robogott el Toportyán, aki valóban a közelben szimatolt a
behatoló nyomai után. A segítő állat vadászatra termett, csupa izom teste megfeszült, s
már ugrott is, hogy rávesse magát a torz rongyhalomra. Az álomvámpír azonban idő
előtt felfedezte a fenyegető veszélyt. Megpördült, sziszegett, s vékony ajkai közül
gurgulázó varázsszó bugyogott elő.
− Csürdöngölj! − körmei alól pattant elő a bűbáj szikrája.
Toportyán keserves vinnyogásba, veszett kapálózásba kezdett, elterülve a porban. Az
álomvámpír újabb gyilkos pillantást vetett rám, de láthatta, hogy a rémülettől eszem
ágában sincs követni őt. Sarkon fordult, átvetette magát az ösvényen és eltűnt az
éjszakában.
A következő pillanatban megérkeztek az üldözők. Gergő nyomban a szenvedő farkas
mellé térdelt, s bűbájostora suhintásával leoldotta róla a kellemetlen, bár cseppet sem
veszélyes átkot. A hatalmas ordas nyomban talpra szökkent, és dühös morgással
vetette volna magát a behatoló után, de a sámánfi nem engedte.
− Csitulj, kushadj! − duruzsolta a bundás fülébe zsongító szavait. − Elment már,
messze jár.
− Láttátok ezt? − bömbölte magából kikelve Herend Slapaj mester. − Ti is láttátok,
miféle szerzet volt?
− Álomvámpír − mormolta komoran Sárláb Senyő.
Ekkor a porcelántálak varázslója mindenkit megrémítő változáson ment át. Arca
elvörösödött, dühös bikaként fujtatni kezdett, miközben tágra nyílt szemmel bámult
családja jelenlévő tagjaira. Azután felordított, olyan hangerővel, hogy tán' még
raktárának készletei is megcsörrentek tőle.
− Ki volt az? Azonnal tudni akarom, a családom melyik tagja követett el olyasmit, ami
a házunk környékére csalta a leikiismeret-furdaló démonokat?
Barabás, Ferkó és az ablakokból leselkedő többi gyerek megszeppenve pislogtak
egymásra, de senki nem jelentkezett, hogy vallomást tegyen.
− Azt kérdeztem, büdös kölykök, hogy melyiktek vétkezett? − Slapaj mester egész
testében remegve, döngő léptekkel megindult a ház felé. A tekintete úgy villogott,
mintha azzal akarná lángra lobbantani a tetőt. − Mind jól tudjuk, hogy ezek a förtelmes
lények csakis akkor szoktak éjjel a révülők, vagy éberek közelébe lopózni, ha
csemegét szimatolnak. Szóval utoljára kérdezem: kit gyötör a lelkiismeret?
− Barátom, fékezd magad! − szólalt meg váratlanul Sárláb Senyő. A trappsofőr
idegesen kapirgálta pásztorbotja rovátkáit, de azért nyílt tekintettel fordult a
porcelánkészítő felé. − A családod szerintem vétlen a dologban. Inkább mi lehetünk az
okai annak, hogy az álomvámpír felvert a pihenésünkből.
Herend Slapaj megütközve bámult Sárlábra. Látszott rajta, hogy busa fejében ezer
gondolat kergeti egymást, és képtelen közöttük rendet tartani. Senyő igyekezett előállni
a magyarázattal.
− Magyalbütyökben találkoztunk először a kék csuklyással. Egyszerűen besétált a
fogadóba, leült és ügyet sem vetve senkire, rendelt magának. Mondanom sem kell,
hogy percek alatt kiürült az ivó. Jó érzésű trapphajtó kerüli az álomvámpírokat, ha
teheti.
Slapaj tagjai kezdtek elernyedni, de a szeme még mindig szikrázott. Az sem kerülte a
figyelmemet, hogy a fiai néhány lépést távolodtak tőlünk.
− Másodszor Vaslapályon vettem észre, hogy még mindig a nyomunkban van −
folytatta Slapaj a „vallomását". Ezek szerint nem csupán Gergőnek van éles szeme. A
trappsofőr is kiszúrta a szörnyeteget, de nem akart róla szólni, hogy megőrizze a
nyugalmunkat. − Talán csak arról van szó, hogy ugyanarra vezet az útja, mint a miénk.
Legalábbis ezt gondoltam mostanáig.
− Ha így volna, nem lopózik közel a házhoz − csattant Slapaj mester hangja.
− Igaz − a trappsofőr kajla alakja meghajolt, mint akinek a vállára láthatatlan súly
nehezedik. − A magam részéről bizton állíthatom, hogy semmiféle bűnt nem követtem
el, ami a közelembe csalná az álomvámpírokat.
− Hiszek neked − biccentett komoran a porcelánkészítő. − S azt sem gondolnám, hogy
az ifjú sámán, vagy a kecses tündérhölgy lelkiismerete piszkolódott be ennyire. Mégis,
azt kell kérnem tőletek, hisz nekem a családom biztonsága a legfontosabb, hogy
hajnalban rögvest távozzatok.
− Úgy lesz − egyezett bele Sárláb Simon szomorúan. − Addig már nem is fekszünk le.
Ha most azonnal rakodni kezdünk, napfelkeltére elkészülünk.
Hideg szél söpört végig a holdfényes tájon. Néhány perce még barátai voltunk a
Herend-családnak, s bár most sem haragudtak ránk, féltek a szemünkbe nézni. Úgy
éreztem, „fertőzöttek" lettünk, gyilkos és alattomos kór hordozói.
Rettegést terjesztettünk, amerre jártunk.

***

2005. május 13. A trapp derűmérőjének mind a négy rovásjele ébenfeketén

sötétlett, de ezen senki nem csodálkozott. Senyő és Gergő hajnalig pakolták a friss
porcelántündérekkel teli ketreceket. Én sajnos nem tudtam nekik segíteni, hacsak nem
biztató szavakkal. A Nap tétován kelt fel a hegyek mögül, mikor beültünk Kászon
fejébe. Csak ekkor bukkant elő ismét a házból Herend Slapaj, hogy lassú léptekkel
megközelítsen minket. A két barát komor pillantást váltott, de nem szóltak egymáshoz.
Beszéd nélkül is értettek mindent. A trapp szellemszusz motorja felmordult, majd
lassan kiaraszolt a birtokról.
− Nem szabad rájuk haragudni − szólalt meg Senyő komolyan, mikor magunk
mögött hagytuk a Herend-család szépséges világát. − Az álomvámpíroktól mindenki
retteg. Különösen az, akinek gyermekei vannak. Hisz lehetsz bármilyen gondos, jó
szülő, a kölykök olykor egészen megbolondulnak, s ifjúi önteltségük ostobaságokra
sarkalja őket.
Egyikünk sem válaszolt a csendes szavakra. Értettem én, hogy Slapaj mester
féltette a családját, mégis bántott a viselkedése. A Barabás gyereknek is milyen
hirtelen elpárolgott az irántam érzett rajongása, mikor feltámadt a gyanú, hogy talán én,
vagy a sámánfi vonzottuk magunkhoz az álomvámpírt! Hát ennyit a révülő hapsik
hűségéről!
− Az út unalmasabbik része áll előttünk − váltott témát Senyő uram, hogy
elkergesse végre borongós gondolatainkat. − Eddig az Álomidőben száguldoztunk,
innentől azonban meg kell maradnunk a Világfa kérgén.
− Miért nem repülhetünk tovább? − kérdezte a sámánfi.
− Látjátok előttünk a hegyeket? − mutatta a szemhatáron növekvő, csipkés szélű,
irdatlanul magas kúpokat. − Az ott a Keletnyugat-hegylánc, ami függőlegesen fut végig
az egész Törzsszinten. Párja is van, épp a Világfa túloldalán, aminek Nyugatkelet-
hegylánc a neve.
− Ha jól sejtem, ezek a vonulatok választják el egymástól a keleti és a nyugati
varázstudók területeit − mondta Gergő.
− Igazad van − Senyő a márványtérképre bökött, aminek opálos fényű vonalai is
jelezték, hogy szinte felfoghatatlan méretű hegyvonulat magasodik előttünk. − A
Keletnyugat-hegylánc fölött átrepülni sokkal kockázatosabb volna, mint a belé fúrt
alagúton átrobogni. Úgyhogy most épp ezt fogjuk tenni: maradunk a szilárd talajon.
Sőt, talajban!
− Alagutat mondtál? − próbáltam ügyelni rá, hogy ne botoljon a hangom, mikor
felteszem a kérdést, de elhibáztam. − Én meglehetősen utálok a föld mélyén
tartózkodni. Úgy érzem, mintha agyon akarna nyomni, ami fölöttem van, és nem kapok
levegőt.
− Akkor szippants gyorsan jó nagyot belőle, mert máris rátérünk a vakondokok útjára!
− nevetett fel Senyő, amiért legszívesebben a fülcimpájába haraptam volna. Kitekintve
Kászon fejéből megláttam a boltíves lyukat, ami a fölénk domborodó hegy oldalán
tátongott. Alig pisloghattam egyet, mikor a trapp teljes sebességgel belerohant az
éjsötét járatba. A szellemszusz-motor dorombolása hirtelen nyomasztó nyögdécseléssé
változott.
− Nem látok semmit! − kiáltott idegesen Gergő. − Mi lesz, ha kanyarodik...?
Senyő vígan röhögcsélve megérintett néhány rovásjelet (legalábbis így sejtettem, hisz
tök sötét volt a kabinban), mire Kászon két orrlikából és szemöldökéből éles
bűbájfény szúrt előre. Változatlan sebességgel száguldottunk, csakhogy most a
végtelen táj helyett tömör, durván faragott sziklafalak fogadták a tekintetünket. A néhol
éles, máshol lágyan domborodó formák veszett iramban szökkentek felénk, suhantak el
mellettünk, majd tűntek el a hátunk mögött. Megint máshol cseppkövek csillantak, s
olyan is akadt, mikor az alagút egyik oldala barlangcsarnokká tágult.
− Ez kísérteties! − nyögtem.
− A hegy gyomra a legbiztonságosabb közlekedési útvonal a trappok számára −
mondta vidáman Senyő uram. − A sziklák között végképp nincs semmi, ami árthatna
nekünk. S amikor majd kibukkanunk a túloldalon, csodát fogtok látni!
 XVII.
Bűbájcsoki, rendelésre

2005. május 10. Ünnepeltünk. Kicsiny társaságunk a garabonciások termében

gyülekezett, ahol fényesre bájoltuk a bűbájlámpásokat. Büvellő és Rosszfű Róna
málnanektárt töltött a kupákba, miközben én és Ursuru a raktárból vételezett
süteményeket hordtuk körbe.
− Meg vagyok hatva − motyogta valódi zavarban Atvy Morodur. − Hatalmas
megtiszteltetés ez egy olyannyira jelentéktelen, féregszinti galetki számára, mint én.
− Rég esedékes volt már, mester − vigyorgott a földön ülve, mindkét kezében egy-
egy tortaszeletet markolva Kalafonia. − Csakhogy ezek a révülők a lassú iszaphoz
hasonlatosak, hogy az orgling kutya kergesse őket körbe-körbe!
− Ne átkozódj, fiam, mert ülepen billentelek! − figyelmeztette szeretettel a
szolgáját Morodur mester. Mindenki poharat emelt a galetkikre.
− Kemény küzdelem volt, annyi biztos − mondtam ezután. − Böffeg a végsőkig
ellenállt, sötét árnyékai pedig nem tágítottak mellőle.
Neveket ugyan nem említettem, a jelenlévők mégis mind jól tudták, hogy Kísértő
Csornára és Ezüstujjú Balajtárra gondolok.
− Morodur mester diplomáciai érzékére, és Monyákos uram fékezhetetlen nyelvére
volt szükség, hogy végül mégis meggyőzzük a vén salabaktert − recsegte víg kedéllyel
Rosszfű Róna. A banya rozsdavörös orrán látszott, hogy máris több nektárt nyakalt be,
mint amennyi a szomjúság oltásához elég.
−A kérges lelkű révülők most nagyon dühösek lehetnek − vélte Ursuru. − Hívtam őket
is, hogy vegyenek részt az ünnepségen, de Balajtár valami kifogást motyogott, Csorna
pedig válaszra sem méltatott.
− Semmi más nem fontos, csak az, hogy végre galetki barátaink előtt is nyíltan
beszélhetünk a főtáltos kereséséről − szögezte le Büvellő. − Megvallom: szikrányi
reményem sem volt, hogy Böffeg végül hajlandó lesz Morodur mesterre és
Kalafoniára is kiterjeszteni Torda-átkát.
− Miután meglátogattuk a kifosztott gyermekek álomvilágát, csupán idő kérdése volt,
hogy belássa: szükségünk van Atvy barátunk különleges elméjére − mondtam. −
Böffeg megöregedett és elfáradt, de nem ostoba! Mióta útra keltünk, gyakran látom
rajta, hogy elbizonytalanodik, kétségek rágják. A fülébe sutyorgó Csorna és Balajtár is
rossz hatással vannak rá. Ha azonban valaki egyenest beleveri az orrát az igazságba,
akkor végül mégis felismeri azt.
− Te pedig, Tuba, alaposan megdolgoztad az öreget − vigyorgott rám Rosszfű Róna. −
Folyton a sarkában loholtál, rágtad a fülét, győzködted. Esküszöm az üstömre, néha
már nem tudtam, hogy lidércet, vagy piócát látok, mikor rád néztem.
A banya ronda ábrázatát vizslatva azon töprengtem, ezt a megjegyzést most sértésnek,
vagy bóknak szánta-e? Végül felnevettem, hisz oly mindegy volt.
− Elkezdődhet végre az igazi nyomozás − jelentette be Morodur mester, s lila
szemében izgatott fények lobbantak. − Kalafoniával máris beástuk magunkat a
könyvtáratokba, hogy minél többet megérthessünk a révülők világából.
− Ez a Világfa-dolog elég nagy ökörség! − jelentette ki tortamázas képpel a szolga. −
Fel nem tudom fogni, miként létezhet olyan növény, aminek minden levelén, ágbogán,
de még a törzsén és a gyökerén is egész világok bújnak meg. Ki ültette ezt a
zöldségszörnyet? És hol áll, mibe kapaszkodik, ki öntözi és...?
− Megint csak elég a szóból, Kalafonia! − szólt rá a szolgájára Atvy. − Nekünk a
főtáltos hollétét kell felkutatnunk, és nem a világmindenség szerkezetét. Első lépésként
azonban az Álmodót illenék nyakon csípni.
− A kifosztott gyerekek világa óta akadt még néhány hely ahol megfordultunk, mivel
Kamorka-tükre jelezte, hogy egykor ott is járt a fickó − szólt Tündefi Irnek, aki egész
este szokatlanul csöndes és álmodozó volt. − Sokkal többet azonban nem tudtunk meg
róla. Szereti a sötét, nyirkos, félelemmel teli álmokat. Ha módja van rá, éber gyerekek
rémálmaiba lopózik be, de nem csinál semmit, csupán figyel.
− Annyira szeretném már megtáncoltatni! − szűrte fogai között az elszánt szavakat
Büvellő.
− Hamarosan módod lesz rá, szépséges kisasszony − biccentett Morodur mester. −
Úgy vélem, támadt egy használható ötletem.
Hirtelen mindenki megfeledkezett az ünneplésről, s nektár helyett a galetki lassú,
megfontolt szavait ittuk.
− Jelen lévő barátaim közbenjárására Hullámtörő Horka kapitány néhány nappal
ezelőtt engedélyt adott, hogy az Éjtáltos könyvtárában kutakodjak, amint ezt már
említettem. Alaposan áttanulmányoztam az álomutazás, vagy ahogy ti nevezitek, a
révülés mikéntjét, hogyanját.
− Hiszen azt mondtad, barátom, hogy nem tudod elhinni a Világfa létezését! − vetettem
közbe, mosolyt csalva ezzel a galetki arcára.
− Való igaz: nehezen fér a fejembe, hogy a galetkik világa pusztán egy a milliárdnyi
álomvilág közül − folytatta. − Amit azonban a saját szememmel tapasztalok, mióta
veletek utazom, azt nem tagadhatom le. Valóban világról világra suhanunk az
Éjtáltossal, s a célunk szempontjából bizony teljesen mindegy, hogy én ezt csupán
látomásnak fogom fel.
− Szerintem Göthös Gréti furmányos mérge elkábított mindkettőnket − kotnyeleskedett
Kalafonia, felénk intve. − Ti nem is léteztek. Valahol a csatornaszinten heverünk
ájultan. Az az átoknyúzta banya pedig fölöttünk állva figyeli, miféle rémlátásokat
teremt fejünkben a kotyvaléka.
− Akárhogy is van, valóságnak és álomnak egyaránt izgalmas a feladat − vette vissza a
szót Atvy. − A lényeg, hogy rá kell találnunk az Álmodóra. Meglehet: amint ezt a
feladatot sikerül kiviteleznünk, Kalafonia és én valóban felébredünk a csatornaszinten,
legyőzve Gréti mérgét. Vagy nem. Akkor viszont kiderül rólatok, hogy valódiak
vagytok.
− Már hogy lehetnének valóságosak? − vitatkozott a szolga, egyenest felém bökve
maszatos ujjával. − Nézd meg, mesterem, ezt a dohányleveles göncökbe bújt alakot.
Ilyet csakis rémálmában láthat a galetki!
Eljátszottam a gondolattal, hogy nyakon vágom a pimasz Kalafoniát. Mivel azonban
Morodur végre rátért a lényegre, a verekedést valamelyest elhalasztottam.
−A kéregtekercseiteket olvasva rájöttem, hogy az Álmodó nyomára azok vezethetnek,
akik megjelennek az álmaiban.
−Az álomszereplők? − sóhajtott csodálkozva Büvellő.
− Úgy bizony! Megnéztem az álomutazási elméleteiteket, melyeken évezredek óta
dolgoznak a táltosok, sámánok, és a varázslók. Kiderült, hogy az álmokban megjelenő
személyeket három fő csoportba oszthatjuk. Vannak álomlények, akik a Világfán élnek,
és soha nem láthatóak máshol, csakis az álmokban. Azután léteznek teremtett alakok,
akiket maguk az álmodók találnak ki, vagy éber művészek hoznak létre. S végül a
valós szereplők, akik olykor felbukkannak az álmokban, de léteznek a Valóságban is.
Ezeket pedig jól el lehet különíteni egymástól.
− Feltéve, ha jelen vagy az álomban, s bűbájos képességed is akad a feladathoz −
vélte Rosszfű Róna, aki most egészen megkomolyodott. − Hiába tárta elénk Kamorka-
tükre az Álmodó néhány korábbi álmát, szereplőlistát nem adott melléjük.
− Bár adhatna − tárta szét a karját Tündefi Irnek. − Igaz, nem értem, mi hasznunk
származna belőle.
− Akkor én majd megmondom − Morodur mester sokat ígérő mosollyal nézett végig
izgatott társaságunkon. − Ha az Álmodó legalább fél tucat álmának szereplőlistája a
kezünkben volna, kihúzhatnánk belőlük az álomlényeket, valamint a teremtett és
kitalált személyeket. Így megkapnánk a Valóságban is élő szereplőket. Ezután
elegendő volna egyeden pillantás, hogy megtudjuk: ki az az illető, akivel az Álmodó a
legsűrűbben álmodik, és ráadásul élő, eleven személy
− Mi értelme ennek az egésznek? − ráncolta napbarnított homlokát Ursuru. Ebben a
pillanatban azonban Büvellő, Rosszfű Róna és jó magam már értettük, mire akar
kilyukadni a zseniális galetki nyomozó.
− A szereplőlistából megtudhatnánk, ki áll a legközelebb az Álmodóhoz a Valóságban!
− kiáltott lelkesen a révülő lány. − Felkeresve őt, könnyebben kideríthetnénk, kicsoda
az Álmodó. Sőt, még jobb, ha lesben állnánk, hogy rajta keresztül érjük tetten a fickót.
− Csakhogy soha, senki nem írt ilyen szereplőlistákat az álmokhoz! − hűtötte le forró
kedélyünket Rosszfű Róna. Atvy Morodur mester arcáról azonban nem tűnt el a
magabiztos mosoly.
− Én tudok egy helyet, ahol mégis rábukkanhatunk − mondta, majd megbökve
Kalafonia vállát, arra utasította a szolgát, hogy az rongyai alól előhalásszon egy színes
borítójú könyvet. − Íme, az egyik álomvilág, amit éber művész teremtett. A matrózok
egyikétől kaptam kölcsön, aki szórakozásnak hozta magával. Valóban mulatságos
történet, ajánlom figyelmetekbe. Különösen azt a fejezetet, amelyben szó esik a
Megnemírt Könyvek Könyvtáráról.
− A Megnemírt Könyvek Könyvtára? − hüledeztem.
− Pontosan, barátom − kacsintott vidáman Morodur mester. − Amennyiben igaz, hogy
a z Éjtáltos bármelyik álomvilágba eljuthat, akkor irány a Megnemírt Könyvek
Könyvtára. Abban bizonyára megleljük az álmok szereplőlistáit, amiket ugyebár, soha,
senki nem írt meg!

***

2005. május 14. − Ez... Ez képtelenség! − hebegte holtra váltan a döbbenettől

Botlik Zsófi. − Hisz ennek nincs semmi értelme!
Magam is sóbálvánnyá dermedve álltam az olvasóasztalka mellett, melyre
percekkel korábban vaskos, kézzel írt kötetet helyeztünk. A vonalzóval meghúzott,
fekete tusvonalak apró, szálkás betűket fogtak közre. Minden oldal tetején egy dátum,
majd az álom címe szerepelt. Alatta pedig hosszabb vagy rövidebb névsor, néhány
vörös betűs megjegyzéssel, hogy az olvasó értse, kit takarnak a hangzatos, vagy épp
póriasan egyszerű nevek.
Rettenetesen hideg volt a csarnokban, melynek hatalmas ablakain bágyadt napfény
áradt be. Három napja kutakodtunk a Világfa talán legnagyobb könyvtárában, így
tagjaink immár egészen elgémberedtek. A szánkon minden lélegzetvételnél kicsapó
pára megnedvesítette az öreg könyvet, melynek pókháló finomságú lapjairól akár azt is
hihettük volna, hogy pusztán látomás eredményei.
Sietősen kongó léptek riasztottak fel minket megdermedt gondolatainkból. −
Eredményre jutottatok? − kiáltotta már messziről Atvy Morodur, fázósan dörzsölve
össze bőrkesztyűs ujjait. − Ideje volna, különben egész életünkre ható hurutot fogunk
összeszedni.
A Megnemírt Könyvek Könyvtára nyomasztó méreteivel szinte ránk borult. Nehezen
felfogható, hogy hatalmas termeiben mindazt a tudást gyűjtötték egybe, amit soha, senki
nem írt meg. Millió kötet, fóliáns, tekercs tornyosult szerte. Néhol a papírfalak
ledőléssel fenyegettek, máshol már eleve a szobába sem lehetett belépni, annyi
irományt tömködtek belé. Itt tehát megtalálható volt mindaz, amit soha nem írtak meg,
de a mágikus hatalmak mégis ide hordtak össze.
Az első nap szerzetesi csuhába öltözött fickó kísért be minket a kapun, s szólt hozzánk
teljes komolysággal.
− Örülünk a látogatóknak, de igazán! Némelyik új kötettel ajándékoz meg minket,
másokból viszont remek pörkölt készíthető. Magácskák hoztak valamit?
Szerencsére Morodur mesternél ott volt a könyv, melyben rábukkant erre a könyvtárra,
így gyorsan átadta a feltűnően éhes szerzetesnek. Az kicsit csalódott képpel forgatta
piszkos mancsában a gyűrött lapokat, s láthatóan nem jött rá, hogy saját világa
történetét tartja a kezében. Így viszont elkerültük a vacsorájukra való „meghívást",
mint fő étkek, s bebocsáttatást nyertünk a gigantikus könyvtárba.
− Az épület maga akkora, hogy törést okoz a Világmindenségben − magyarázta a
vendéglátónk. − A mágusaink évszázadok óta kutatják e rejtélyt, de még mindig csak
annyit derítettek ki, hogy a könyvtárunk nagyon nagy! Az viszont tény, hogy az épület
súlya repedéseket okozott a Világmindenségben, melyeken keresztül az összes többi
könyvtár elérhető. Így szereztük a gyűjteményünk javát! A teremszolgáink, habár
majomszerű, néma lények, mégis rendkívül ügyesek. Képesek átbújni ezeken a
repedéseken, és ha valahol a mindenségben mondjuk, kigyullad egy könyvtár, ők oda
mennek, s begyűjtik a már amúgy is pusztulásra ítélt könyveket.
Nem nagyon hittük egyetlen szavát sem, de azért ő tovább beszélt.
− A közönséges, értéktelen köteteken kívül... − ekkor meglóbálta felénk az imént
ajándékba kapott könyvet − ...természetesen igazi ritkaságaink is vannak. Említhetem
például az Elveszett és Kitalált Helyek Atlaszát, vagy gróf Mirigy útinaplóját, melynek
címe: Dicső tetteim a cukrászat felvirágoztatásában a Langenhans-szigeteken. Az
ajtókkal vigyázzanak, mert az épület oly régi, hogy a benne járó huzat értelemre és
saját akaratra téve szert, néha rácsapja a vendégekre azokat. Egyébként nyugodtan
kutassanak, s ne rémüljenek meg, ha időnként szakállas, torzonborz emberek
csoportjával találkoznak, akik tüzet raknak és a könyvek között bóklászó patkányokra
vadásznak. Ők az öreg könyvtárosok, akik a nyugdíjkorhatár elérésekor sem költöztek
ki, mivel a városban úgyis csak az éhenhalás várna rájuk.
− Minket azok a jegyzetek érdekelnének, amiket soha nem írt meg senki − szakítottam
félbe a szóáradatot. A szerzetes a legnagyobb természetességgel fordult jobbra, vagyis
a megfelelő irányba az épületen belül, hogy mutassa az utat.
− A Megnemírt Könyvek Könyvtára keveseket izgat, hisz azokat úgysem olvashatja
más, csak aki meglátogat minket. Ez a részlegünk a legnagyobb, de egyben a
legkevésbé látogatott. Gondolom, kíváncsiak vagytok, hogyan őrizhetünk olyan
kéziratokat, amiket senki nem írt meg?
− Valóban!
− Nos, fogalmunk sincs − rántotta meg a vállát a könyvtáros. − Annyit tudunk csupán,
hogy ha valahol a Világmindenségben egy író lejegyzi könyve első fejezetét, de azután
mondjuk a fejére esik egy zongora, tehát kinyuvad a mű befejezése előtt, akkor a teljes
mű megjelenik a mi könyvtárunkban. Iktatjuk, olvasójeggyel látjuk el, és felrakjuk a
polcra. Kész, passz!
− Muszáj, hogy valaki, valahol elkezdje a keresett művet? − aggodalmaskodott
Büvellő.
− Á, dehogy! − a szerzetes olyan büszkén vigyorgott ránk, mintha az ő érdeme volna ez
a különös bűbáj. − Az is elég, ha valaki csak gondol rá, hogy szívesen írna egy
szonettet, például a kedvenc papucsáról. El se hinnék, hány mázsa pocsékabbnál
rosszabb költeményünk van ebben a témában!
Így érkeztünk hát meg ebbe a hátborzongatóan kifordított világba, s kezdtünk kutatni az
álmok szereplőlistái után. Hamarosan rátaláltunk a csarnokra, ahol a jón oszlopok
tartotta plafonig halmozódtak a Világfa legunalmasabb cetlijei, sajtpapírjai és
jegyzetfüzetei. A helyi könyvtárosok azonban eszelős társaságot alkottak, s bár
látszólag nem volt semmi haszna, ők még a félbehagyott bevásárlólistákat is
kartotékolták, rendbe tették, helyükre pakolták. Hálás szívvel gondolok rájuk most is,
mivel az őrültségük nélkül még mindig ott kotorásznánk a penészes lapok között.
Végül aztán rátaláltunk a keresett listákra. Ott volt előttünk az Álmodó majd'
ezerkétszáz álmának részletes szereplőgárdája, gondosan lejegyzett adatokkal,
melyekből az is kiderült, hogy kicsodák és micsodák ők valójában. Zsófival fürgén
olvastuk végig a neveket, csakis a Valóságban létező személyekre figyelve. Perceken
belül rábukkantunk arra, akit az Álmodó nagyon is jól ismerhetett, hiszen szinte az
összes álmában találkozott vele.
Csakhogy a nevet olvasva sem én, sem Büvellő nem hittünk a szemünknek.
− Titeket meg mi lelt? − kérdezte ismét a galetki.
Atvy Morodur mester csodálkozva bámult ránk, majd − mivel választ nem kapott −
kivette Zsófi ujjai közül a papírdarabot, amin sietve összesítettük az eredményt.
Legalulra, ákombákom betűkkel róttuk fel ama érthetetlen nevet.
− Sose hallottam róla, de ha az Álmodó őt látja legtöbbször az álmaiban, akkor biztos
jól ismerheti − morogta Morodur mester, majd ártatlan tekintettel fordult felénk. −
Nektek mond valamit ez a név, hogy Nemcsók Lujza?

***

2005. május 18. − Gyerekek, akiket soha nem csókoltak meg a szüleik − bólogatott
jelentőségteljesen Atvy Morodur. − Most már értem.
− Megint igazad volt, mester − vigyorgott büszkén Kalafonia. − Megmondtad a
révülőknek, hogy jelentősége van a nem csókosoknak. Hiszen őket piszkálta a
legszívesebben az Álmodó.
Büvellő és én szintén elismertük a galetki igazát. Mind a négyen az Éjtáltos
legalsó fedélzetén, a révülő lány kabinjával szemközt álltunk. A szellemszusz-motorok
egyenletesen nyögtek, sóhajtoztak a falakon túl, de ezt már szinte észre sem vettük.
− Megérzés volt csupán − legyintett szerény mosollyal Morodur mester. − Az
Álmodó bizonyára azért kínozta előszeretettel a csóktalanokat, mert Nemcsók Lujzára
emlékeztették. Az is lehet, hogy azt az éber nőt is épp azért kedveli, mivel a neve a
csókfosztottságot idézi. Talán valami baja lehet a szeretet eme kifejezésével.
− Mégsem értem az egészet − morfondírozott Büvellő, ahogy már napok óta tette. −
Rettenetesen nyugtalanító, hogy az Álmodó épp egy olyan éberről szokott a
legtöbbször álmodni, aki a Valóságban a lakásunk közelében él.

− Talán magát az Álmodót is ismered − véltem.

− Aligha − rázta a fejét Büvellő. − Tudnék róla, ha a Csipetke utcában

rendszeresen megfordulna egy ilyen, különleges képességekkel bíró révülő.
− Semmi nem bizonyítja, hogy az illető révülő − figyelmeztette Morodur mester. −
Ezüstujjú Balajtár, aki az álmok varázslója és szakértője, felhívta rá a figyelmünket,
hogy akár éber is lehet. Sőt, a legvalószínűbb, hogy fogalma sincs álmai
valódiságáról.
A szellemszusz-motorok hangja hirtelen elmélyült jajongássá változott. Ezzel egy
időben az Éjtáltos lassulni kezdett, amit mi abból éreztünk, hogy enyhén az orr felé
dőltünk.
− Itt az idő − mondtam Büvellőnek. − Ideges vagy?
− Még soha nem derengtem éles körülmények között − felelte, beharapva alsó ajkát.
− Ha óvatos leszel, nem történhet baj − megérintettem a vállát, biztatóan kacsintva. −
Olyan lesz, mint a révülés tükörképe. Mikor álmodsz, éjlelked az Álomvilágban
bolyong, miközben a tested a Valóságban hever az ágyon. Most viszont épp fordítva: a
tested itt marad az Éjtáltos fedélzetén, míg a lelked visszatér a Valóságba. Csak arra
vigyázz, nehogy meglásson valamelyik éber. Természetesen azokon kívül, akikkel
beszélni akarsz.
− Meg a tárgyak, falak, bútorok, tudod! − hadarta izgatottan Kalafonia, aki szintén
jelen lehetett, mikor Böffeg sámán kitanította Zsófit a derengés mikéntjére.
− Áttetsző leszel, így keresztül lebeghetsz a szilárd dolgokon, de ha szellemszusz-
görcsöt kapsz...!
A galetki szolga idegesen vihorászott, félbehagyva a mondatot.
− Az Árnyjurtában Pokolsári Zeke eleget gyakoroltatta velünk − sóhajtotta Büvellő.
A folyosón Böffeg tűnt fel, s már messziről olyan mozdulatokat tett, mint aki be akar
legyezni minket a kabinba. Zsófi az ágyához ment és lefeküdt. Úgy álltunk mellette,
mint a beteglátogatók.
−Az Éjtáltos Valóság és Álomvilág határán fog lebegni, míg odaát jársz − mondta
szigorú hangon Böffeg sámán.
− Ezüstujjú Balajtár a pentagram-szobában most idézi meg Hunorka-tavát. Ez a csodás
bűbáj majdnem egészen olyan, mint az Ébredés Ajtaja. Amint az éjlelked kilép a
testedből, lebegj fel Balajtárhoz, ő pedig elmerít a tóban, hogy a Valóságba mehess.
Tudod, mi a dolgod odaát?
− Átderengek a Csipetke utcába, megkeresem any... Vagyis Réti Boglárkát, majd a
segítségét kérem, hogy álomgerjesztő főzetet itathassunk meg Nemcsók Lujzával.
− Úgy is van! − a sámán elégedetten csettintett. − Nem ébreszthetünk fel, hogy teljes
valódban megjelenj odaát, mert akkor nagyon hosszadalmas volna visszatérned az
Éjtáltos fedélzetére. Arra pedig nincs időnk.
Böffeg − mindenkit meglepve − hirtelen lehajolt Zsófihoz, és suta mozdulattal
megveregette a lány kezét.
− Aztán csak óvatosan! − motyogta zavartan. − Azt akarom, hogy jelen légy, mikor
rátalálunk az új főtáltosra.
− Ott leszek − mosolyodott el Büvellő.
Böffeg sámán, elővéve bűbájostorát, elvégezte a kellő ráolvasást.
− Éjlélek, ébredj fel/Testedből engedd el/Derengő, suhanj hát/Lépd át a lét falát!
Büvellő lehunyta a szemét. A két galetki ámulva figyelte, amint a révülő lány teste
enyhén megremeg, majd a körvonalai kissé elmosódnak. Ezután Zsófi felült az ágyon −
miközben Büvellő továbbra is hunyt szemmel feküdt. A derengő alak ránk mosolygott,
felállt, s kilebegett a kabinból, természetesen a falon át. Mire a folyosóra léptünk, ő
már a pentagram-szoba felé suhant.

***

2005. május 25. Őrült napok következtek. Percnyi időm sem volt, hogy
lejegyezzem mindazt, ami történt, így most, utólag igyekszem összefoglalni az
eseményeket.
Zsófi éjlelke rendben átderengett a Valóságba, s megérkezett a Csipetke utcába.
Ezüstujjú Balajtár a harmadik fedélzet pentagram-szobájában félretolatta az asztalt,
amin Kamorka-tükre állt, hogy elvégezhesse a szükséges bűbájt. Megidézte Hunorka-
tavát, melyen keresztül Zsófi éjlelke átkelt a Valóságba. A halványkék, lágyan
hullámzó, kerek felület a padlón tűnt fel. Nehéz varázslat volt, ami az álomvarázslótól
folyamatos koncentrációt igényelt. Balajtár azután sem zárta be, hogy Zsófi elmerült
benne, mert a „tó" tükrén keresztül folyamatosan figyelhettük, mi történik odaát a
révülő lánnyal.
Tündefi Irnek letelepedett a pentagram-szoba falának tövében. Biztosra veszem,
hogy amíg Zsófi a Valóságban lesz, ő nem mozdul majd onnan. Ezek a kölykök, Égi
Atyácska, hogy mekkora szívük is tud lenni!
Az én kedves kis barátném átsurrant a körfolyosós bérház sötét udvarán. Még
Hunorka-tavának kissé homályos felületén át is jól látszott, hogy megszeppent, mikor
Nemcsókék ablaka alatt osont el. A lépcsőházban aztán már biztonságban volt, s
hamarosan a meghökkent Botlik Dénes villanyfényben csillanó szemüvegére
nevethetett rá. Boglárka leültette Zsófit a konyhaasztalhoz, de ő inkább állva derengett.
Jót kuncogtam magamban, mikor arra gondoltam, milyen kellemetlen meglepetés érné
a lányt, ha a feneke belemerülne az ülőalkalmatosságba. Épp elegendő figyelmet
igényelt tőle, hogy a padlón ne süllyedjen át. Ezután következett Bogi „Kérsz egy
csésze forró teát?" kérdése, amin a pentagram-szobában lévőknek már muszáj volt
hangosan nevetniük.
Zsófi tisztázta a szüleivel, hogy a derengés állapota bizonyos dolgokat lehetetlenné
tesz (különösen az evést-ivást), majd végre a tárgyra tért. Ideje is volt, mert láttam
Böffeg sámánon, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.
A révülő lány beszámolt utazásunk azon részéről, amit képes volt elmondani úgy,
hogy ne sértse Torda-átkát. Szerencsére Boglárka és Dénes immár harmadik éve
közvetlen kapcsolatban voltak a révülők világával, s mivel láttak elég sok fura dolgot,
nem tettek fel túlságosan kellemetlen kérdéseket.
− Van tehát egy bűbájos főzet, amit valahogy meg kellene itatni Nemcsók Lujzával
− biccentett Bogi. − Magaddal hoztad?
Zsófi válasz helyett kinyújtotta jobb kezét, tenyérrel felfelé, majd lehunyva a szemét,
még erősebb koncentrációba fogott. Néhány varázsmantrát is elmormolt, ami ugyan az
indiai mágusok módszere volt arra, hogy akaratukat összpontosítsák, de a révülő lány
is elsajátította a titkukat.
− Mehet! − szólt Böffeg sámán. Ekkor én Hunorka-tavához lépve, óvatosan a „vízbe"
eresztettem azt az üvegcsét, amit korábban Rosszfű Róna bízott rám. A zöldes színű
tárgy átúszott az Álomvilág és a Valóság határán, majd teljes valójában megjelent
Zsófi kezében.
− Vegyétek el gyorsan − kiáltotta a lány. − Túl szilárd, nem tudom sokáig tartani.
Bogi elvette lánya kezéből a holmit, és kíváncsian nézegette.
− Álomgerjesztő-főzet van benne − magyarázta Zsófi. − Bekeverhető süteménybe,
rálocsolható sültekre, vagy italba is teheted. A lényeg, hogy Lujza kapjon belőle. Ettől
néhány órára bűvös álomba merül, méghozzá olyan erős szender-vonzást árasztva,
hogy minden álomszereplő, akivel rendszeresen találkozni szokott, a közelébe gyűlik.
Akkor elkaphatjuk az Álmodót.
− Mi a búsnyavalya az a szeder-vonzás? − horkantott kissé fintorogva Botlik Dénes.
− Szender-vonzás! − helyesbített Zsófi mosolyogva. − Az álomgerjesztőfőzet hatására
mágnesként kezd működni az elbájolt éjlelke. Így az álomszereplők, akik ismerik,
képtelenek lesznek ellenállni neki, s megjelennek. Ezüstujjú Balajtár álomvarázsló
találmánya, aki a Világfán figyelte meg ezt a jelenséget. Az egyik álomvilágban
található a szender szeder, amit elrágcsálva, hasonló jelenség következik be.
− Mondtam én, hogy szeder! − vetette fel büszkén a fejét Dénes.
− Rosszfű Róna kipréselte a levét, s még néhány praktikát, ráolvasást is alkalmazott,
hogy erősebb legyen − folytatta Zsófi.
− Ugye, nem veszélyes? − aggodalmaskodott Boglárka. − Lujza sohase kedvelte a
családunkat, de azért nem szeretnék ártani szegénynek.
− Semmi baja sem eshet tőle − nyugtatta meg Zsófi. − A gond inkább az, hogy miként
adjuk be neki. Kétlem, hogy ha belefőznéd valamibe, és kóstolót vinnél neki,
elfogadná. Ráadásul biztosra kell mennünk, mert ez az egyetlen adag áll a
rendelkezésünkre. A szender szedernek csak nyolc hónap múlva lesz újra szezonja az
Álomvilágban.
Megkezdődött hát a tanácskozás, amibe én bizony beleszenderedtem. Nem vesztettem
azonban semmit, mert Boglárkáék még másnap délben sem jutottak eredményre. Ekkor
Dénes taxit hívott, és összecsődítette a család mindazon barátját, akiben megbízhattak.
Hátha több csikorgó észkerék hamarabb kiforgat magából valami jó ötletet.
Estére a Csipetke utcai lakásba gyűlt Kobzos Béla a feleségével, Apollóniával,
valamint Borfi Ottokár és a vakvezető kutyája, Csámpás. A barátokat leültették a
konyhába, s elmondták nekik, hogy miért hívták őket össze. Csak ezután lebegett elő a
szobából Zsófi, nehogy megrémissze a társaságot.
− Lelkecském, de sápadtka vagy! − hüledezett Apollónia, aki nem fogta fel rögtön,
hogy szellemmel van dolga. − Jaj, istenkém, ráadásul a hasadon keresztül látom a
kredencet!
Borfi úr ráncos arcán mosoly terült szét, s vak szemével egyenesen a révülő lányra
pillantott.
− Odaát vagy, igaz-e? − kérdezte. − A Valóság dolgait régóta nem láthatom, de ami a
Világfán van, azt olykor szemügyre vehetem. Nézd csak, Csámpás üdvözölni szeretne!
A komoly vakvezető kutya óvatosan Zsófihoz ballagott, majd megnyalintotta a derengő
lány kezét. A nyelve eltűnt a sápatag ujjakban, mire Csámpás meglepődve
visszahúzódott.
Ezután végre kezdetét vehette a tárgyalás.
− Tegyük illatszerbe azt a varázskatyvaszt! − javasolta Apollónia. − Melyik nő tudna
ellenállni egy szép üveg parfümnek?
− Lujza biztosan − legyintett Bogi. − Néha, mikor a lépcsőházban találkozunk, úgy
érzem, a szappannal sincs túlságosan baráti viszonyban.
− Van nekem egy betanított rigóm − emelkedett szólásra a fővadász. − Ha megmutatom
neki a célpontot, bárki legyen is az, fölébe száll és... Már bocsánat, de tisztességeset
pottyant a fejére. Itassuk meg a rigóval az álomgerjesztőt, azután prutty...!
Mindenki nevetett, majd Zsófi szólalt meg, derengő fejét rázva.
− Sajna, nem megy, pedig tetszik az ötlet. Csakhogy a rigó nyomban bűvös álomba
merülne, magához vonzva a saját álomszereplőit, amint lenyelte a főzetet, és kész.
Csend lett a konyhában. Hunorka-tavának lágyan ringó hullámain túlról is érezhető
volt, mekkora odaát a feszültség.
− Ismerek valakit... Egy boszorkányt, kinek Vidorka a neve − hallatszott váradanul
Borfi Ottokár hangja. Az öreg fehér botjára támaszkodva nézte a semmit, míg szabad
kezével Csámpás fületövét vakargatta. − Ő biztosan tudna segíteni. Jóra való némber,
ráadásul itt él, a Valóságban, Budapesten.
Nem telt bele két óra (annyi is csak a pocsék fővárosi közlekedés miatt!), és Zsófiék
már a nyolcadik kerületben találták magukat. Nagy, kopár park tárult elénk a bűvös
tavon át, melynek fái alatt gyanús képű alakok bóklásztak, mintha ki akarnának rabolni
bárkit, aki az útjukba kerül. Bogi és Dénes a kabátjukkal takarták Zsófit, nehogy az
ezüstös szellem felkeltse a fickók érdeklődését. A sarkon hatalmas, szépen rendbe
hozott épület állt. Erős, magas kapu és kerítések védték, bentről pedig tekintélyes
méretű őrkutyák ugatása hallatszott.
− Csámpással mi inkább a taxiban várakozunk − jegyezte meg Borfi Ottokár. − A
boszorkány szívesen fog látni benneteket.
Ez valóban így történt. A kaput kedves, magas, mosolygós öregúr nyitotta ki. Hamarost
kiderült, hogy ő a Valóságban élő boszi édesapja. Bevezetett minket egy szobába, amit
apró tévéstúdiónak rendeztek be, majd szólt a lányának, akiről megtudtuk, hogy
riporter az éber televízióban. Vidorka türelmesen meghallgatta látogatóit, majd
hosszan töprengve le-föl járt a helyiségben. Eközben Zsófi és a többiek továbbra is
meghatottan lesték a falakat borító fényképeket, melyeken Vidorka világhírességekkel
volt látható.
− Rólam az éberek természetesen nem tudják, hogy a Boszorkányok Jurtájának tagja
vagyok − szólalt meg végül a hölgy mosolyogva. − Ennek így is kell maradnia!
− Úgy lesz − fogadkozott Zsófi.
− Akkor hát halljátok a tervet. Mint mondtátok, a Nemcsók házaspárnak egyeden
szenvedélye van: folyton rendelnek valamit telefonon a tévéshoptól.
− A szállítók szinte naponta csöngetnek be hozzájuk − bólintott Boglárka. − El sem
tudom képzelni, hová teszik azt a rengeteg kacatot.
− Amint látjátok, ez itt egy tévéstúdió − mutatott körbe Vidorka. − Nem túl nagy, de a
célnak épp megfelel. Készítünk egy reklámfilmet, amiben különleges bonbont kínálunk
a vásárlóknak. Azt mondjuk majd, hogy ha ezt a csokifalatot megeszik, a benne lévő,
különleges hatóanyag által sokkal gyorsabban lesznek képesek tárcsázni a tévéshop
számát. Sőt, két teljes napon át nem kell majd enniük, sem vécére menniük, tehát
megszakítás nélkül leshetik az új ajánlatokat.
− Ez zseniális! − kiáltott Zsófi. − A megrögzött vásárlók ennek képtelenek lesznek
ellenállni. Csakhogy... Nem hinném, hogy a reklámunkat leadhatjuk az igazi tévében.
− Ezt bízzátok rám! − nevetett Vidorka, majd rögvest kiosztotta a szerepeket.

***

2005. május 30. Elérkezett végre a nap, mikor cselekedhettünk. A pentagram-

szobában mozdulni sem lehetett, annyian gyűltünk össze. Természetesen jelen volt az
összes táltoskereső, s néhány olyan matróz is, akik épp nem teljesítettek szolgálatot.
Hullámtörő Horka kinyittatta a „bak" belső ablakát, amin keresztül le lehetett látni a
pentagram-szobába, hogy az is leskelődhessen, akinek lent már nem jutott hely. Én is
közöttük voltam.
− Készen vagytok? − szólt száraz, már-már unott hangon Ezüstujjú Balajtár,
miközben a lustán fodrozódó hullámok fölé hajolt. Mivel álomvarázslóként ő tartotta
életben a bűbájt, egyedül neki volt lehetősége közvetlenül is szót váltani a Valóságban
derengő Zsófival.
− Mindenki a helyén − érkezett a révülő lány válasza, néhány szétpukkanó buborék
kíséretében. − Borfi bácsi unokája titokban megszerelte a telefonvezetékeket és a
kábeltévét. Így Vidorka stúdiójából az igazi tévé adásai közé tudjuk csempészni a
saját reklámfilmünket a csodabonbonokról. Nemcsókék telefonhívása pedig anyuék
lakásába fog befutni, ahol Apollónia veszi majd fel a rendelésüket.
− Hamarosan kezdődik az éberek „közvetlen ajánlat" nevezetű bohócparádéja −
szólt megvető fintorral az álomvarázsló. − Mi itt, az Éjtáltos fedélzetén, folyamatosan
figyeljük az Álomidő hullámzását. Amint Nemcsókné bűvös álomba merül, vissza kell
térned közénk, hogy aztán az asszony álmába suhanjunk.
− Megértettem − Zsófi komolyan bólintott. Láttam, hogy körülötte, a lakás
nappalijában minden talpalatnyi helyet sebtében összedugdosott vezetékek borítanak.
Bogi és Dénes a sarokban ültek, sápadtan az izgalomtól. Az asszony keze még most is
maszatos volt a csoki öntettől, mivel a konyhában ő készítette el az álomgerjesztő
főzetet rejtő bonbonokat.
A kanapén egymás mellett kucorgott Kobzos Béla és Apollónia. A nő szokásos
ruháját viselte, remegő térdein piros telefont egyensúlyozott, s jobb kezét folyton a
kagyló fölött tartotta. A férje időnként rosszallóan megfogta a csuklóját, és lenyomta
Apollónia karját a kanapéra, de az néhány szempillantással később mégis
felemelkedett, hogy ismét csak a telefon fölött lebegjen.
A fővadász egyébként meglehetősen furán festett. Kanárisárga mellényke,
ugyanolyan nadrág és apró sityak volt rajta. Piros ingének mellrészén műanyag
táblácska hirdette, hogy ő „Kovács István, a Teleruház gyorsszállítója". A férfi mellett
szépen becsomagolt, vörös masnival átkötött díszdoboz hevert, benne az értékes
bonbonokkal.
− Abból nem lehet gond, ha Nemcsók úr is eszik a csokiból? − jutott hirtelen Zsófi
eszébe a nyugtalanító gondolat.
− Legfeljebb ő is maga köré gyűjti a saját álomszereplőit − felelte Balajtár.
− S ha nem két külön álmot látnak? − vitatkozott tovább a révülő lány. − Mi történik,
ha Nemcsókék egymásról fognak álmodni?
− Akkor kicsit zsúfoltan leszünk.
A kuncogással kísért megjegyzés Atvy Morodurtól származott. A galetki mester
szerényen meghúzódott a pentagram-szoba falánál, közvetlenül Tündefi Irnek mögött.
Böffeg korábban úgy határozott, hogy Lujza álmába (amint az megszületik, bemérjük
és az Éjtáltossal a közelébe jutunk) csak néhányan törhetnek be. A sámán ugyanis attól
tartott, hogy ha a táltoskeresők elárasztják Nemcsókné képzelt világát, az Álmodót
esedeg elriaszthatják. Ezért csupán Zsófi, Morodur mester, Rosszfű Róna és jómagam
készültünk arra, hogy Lujza álmába látogassunk.
A Csipetke utcai bérház első emeleti lakásában, szépen zengő hangon kezdett ütni az
ingaóra. Zsófi a szüleihez libbent, hogy sietve búcsút vegyen tőlük. Amint a gondosan
kiszámított terv gördülni kezd, már pislogni is alig lesz ideje a társaságnak.
− Adás indul! − recsegte Dénes kezében az apró adóvevő, melynek párja Vidorka
médiaboszi stúdiójában volt. Bogi felemelte a tévé távirányítóját, és bekapcsolta a
készüléket, ami ugyanazt a képet sugározta, amit Nemcsókék megbuherált
„dumaládája".
− Édes, kedves, ragyogó szemű nézőink, soha vissza nem térő ajánlatokkal
érkeztünk az önök otthonába ezen az estén! − hadarta a csupa műmosoly, fülbevalós
férfi, majd átadta a szót a mellette álló, bugyuta exszépségkirálynőnek.
− Juj, én annyira izgatott vagyok! Halljuk hát, milyen csudi ajándékokat
vásárolhatnak meg tőlünk a kedves nézők..
A fülbevalós ravasz mosollyal hajolt közelebb, szinte kibukott a képernyőből.
− Önre, édes asszonyom és uram, rámosolyog a szerencse, mivel csak ma, csak
nálunk kivételesen és hihetetlenül alacsony áron megkaphatja a...
És végeláthatatlanul sorolni kezdte az ostobábnál haszontalanabb ócskaságokat.
− Mi lesz már? − hallottam Böffeg sámán türelmetlenségtől csikorgó morgását. − Ez
még mindig az igazi adás, nem?
− Nyugalom − jött Balajtár válasza a bűvös tó partjáról. − Most következünk mi.
− Ha csupán ennyi csodával halmoznánk el önöket ma este, akkor boldogtalanok
volnánk − fancsalodott el a fülbevalós bemondó ábrázata.
− Juj, hát lesz még valami meglepi is? − visongott idétlenségtől ragyogva a
szépségkirálynő, két tenyerével izgatottan tapsikolva.
− Lesz bizony! − a férfi diadalmasan tárta szét a karját. − Jöjjön az a termék, amiről
eddig még csak álmodni sem mertek!
Ekkor a tévéadás egyeden szemhunyásra megakadt. Aki számított a változásra,
biztosan észrevette, de a nézők java azt hihette, csupán a kábeltévé szokásos hibájáról
van szó. A képernyőn az előbbi stúdió másolata jelent meg, csakhogy a kamera
elfordult az eddigi bemondókról (akik immár papírmasé figurák voltak), hogy végül
megállapodjon a csiricsárén kiöltözött Apollónián.
− Ott vagyok! − sikkantotta a kanapén ülő nő, izgatottan rángatva férje karját. − Benne
vagyok a tévében, Béla! Ezt tegnap vettük fel, látod? Én vagyok ott!
A fővadász látta, s elégedett volt az eredménnyel. A képernyőn feszengő Apollónia
nagy levegőt véve, kissé akadozva, de végre beszélni kezdett.
− Ugye, kedves vásárlóink, már számtalanszor jártak úgy, hogy nem tudtak elég
gyorsan tárcsázni, s végül lemaradtak a kedvezményes lehetőségekről? Az pedig
még bosszantóbb, mikor adásunk közben kénytelenek kimenni a szobából, mert
éhesek, vagy hívja legcsodálatosabb vásárlási rettenetesebb dolgot. Nos, ennek
örökre vége, ha nyomban megrendelik tőlünk a ShopBont! Ez az új, tudományos
laboratóriumokban kifejlesztett csoki lehetővé teszi, hogy a korábban említett
katasztrófák örökre elkerüljék önöket. Egyetlen falat, és három napig nem éreznek
éhséget, sőt, vécére sem kell menniük! Fél doboz elfogyasztása ráadásul
felvillanyozza az izmaikat, és sokkal fürgébben képesek a telefon billentyűit
ütögetni. Így minden más vásárlónál előbb léphetnek velünk kapcsolatba. Elvihetik
az összes kedvezményes ajánlatunkat, önöké lehet a termékeink legtöbbje és...
Ekkor szólalt meg Apollónia ölében a telefon. Szerencsére Béla résen volt, így a
sikoltva talpra ugrani készülő feleségét még időben leszorította a kanapéra,
megmentve ezzel a készüléket.
− Nyugodj meg, kedvesem! − duruzsolta Béla. − Nagy levegő, ahogy gyakoroltuk!
Úgy, remek! És most vedd fel a kagylót.
Apollónia olyan mereven engedelmeskedett, mint valami fabáb. Mikor azonban
meghallotta Nemcsók Lujza mohó, parancsoló hangját...
− Azonnal rendelek két doboz ShopBont, expressz szállítással!
...hirtelen megnyugodott.
− Természetesen, asszonyom. A motoros futár készen áll, ha megkaphatom a
lakáscímét.
− Csipetke utca 4., földszint kettő, Nemcsók lakás.
− Köszönöm a rendelést, asszonyom.
A vonal éles kattanással megszakadt.
A Valóságban és az Éjtáltos fedélzetén egyszerre sóhajtott fel mindenki a
megkönnyebbüléstől. A nehezén immár túl voltak. Közben Vidorkáék a
távolból önöket a természet. Ilyenkor lemaradnak a lehetőségekről, aminél
elképzelni sem lehet visszakapcsolták Nemcsókék tévéjére az eredeti műsort, így nem
maradt más hátra, mint leszállítani a „rendelést".
− Legalább fél órát kell várnunk − mondta Zsófi. − Gyanús volna, ha azonnal
megérkezne a futár.
A következő harminc perc volt a táltoskeresés eddigi leggyötrelmesebb időszaka.
Szinte senki nem szólt egyetlen mukkot sem, sőt, egymás tekintetét is kerültük. Majd
újra ütött Bogiék ingaórája. Kobzos Béla nagy komolyan felállt a kanapéról, lesimítva
magán a kanárisárga öltözéket.
− Indulok! − jelentette ki. A többiek sok sikert kívántak neki, Apollónia pedig
cuppanós csókot nyomott az arcára. Zsófi elkísérte a „futárt", de végig az udvar árnyai
között maradt. Béla a bal tenyerén egyensúlyozta a dobozt, miközben kétszer
megnyomta Nemcsókék csengőjét. Mire az elektronikus dallam elhalt, kulcs zörrent a
zárban.
− Maga meg miért a lépcsőház felől érkezett? − Nemcsók Lujza terebélyes alakja
tornyosult a küszöbön. A gyanakvó kérdéstől Zsófiban meghűlt a vér. Béla hibázott! A
motoros futárnak a kapubejáró irányából kellett volna érkeznie, hát persze!
Nemcsókék, ha épp nem a tévét bámulták, akkor folyton a függönyrésen át lesték, mi
történik a bérház udvarán. Zsófinak erre figyelmeztetnie kellett volna a fővadászt.
− Eltévesztettem az ajtót, asszonyom − mondta rekedten Béla. − Olyan homályos ez az
udvar, én pedig azt hittem, hogy a következő lakás a kettes számú.
− Látnom kellett volna, ha egyszer már elment az ablakunk előtt! − vitatkozott
cérnahangján Kázmér úr, aki természetesen a felesége mögött helyezkedett el.
− Sajnálom, ha meglepetést okoztam, de ha nem kívánják átvenni a ShopBont, akkor
távozom, mivel igen romlandó áruról van szó, és az utcában még két másik...
− Adja ide! − Lujza asszony vércseként csapott le a dobozra, majd rögvest becsörtetett
a lakásba, rákiáltva a férjére. − Kázmér, fizesd ki, de borravalót ne adj! Az ilyen
sündörgő alakok nem érdemlik meg.
Ismét fellélegezhettünk. Béla aláíratta Nemcsók úrral az átvételi elismervényt, majd
távozott, immár a kapu irányába.
− Akkor most várunk − szólt komoran Böffeg sámán. A tekintete figyelmeztetőn villant
Tündefi Irnekre, aki Kamorka-tükre előtt állt, annak bűvös jeleit figyelve. A lassan
forgó rézkarikák rejtelmes üzenete nekünk semmit nem mondott. A tündér viszont
nyugodt, türelmes arccal leste a pályájukat, majd hirtelen felkiáltott.
− Alszanak! A Nemcsók házaspár bűvös álomba merült és... Igen, megvan az
álomviláguk pontos helye!
− Egyetlen álom? − kérdezte Balajtár.
− Igen, közös álmot látnak − felelt Tündefi Irnek, majd Hullámtörő Horka felé fordult,
aki a „bak" ablakában várta a híreket. − Nincsenek messze, kapitány. Törzsszint, a
Valóság határán. Olyan álmot keressen, amiben szerepel a Csipetke utcai bérház.
A szellemszusz-motorok felsikoltottak, s miután két matróz kiemelte Hunorka-tavából
a kissé kába Zsófi éjlelkét, végre útnak indultunk.
 XVIII.
A Sártenger

2005. május 19. Hiába bukkantunk ki hat nappal később a Keletnyugat-hegyláncot

átfúró alagútból, a Senyő által ígért „csoda" váratott magára. Magasan a sziklák között
száguldott a trappunk. Víg kedélyű sofőrünk korábban annyit mesélt Színszitiről, ahova
igyekeztünk, hogy immár ő is inkább hallgatott. Mi azért alig vártuk, hogy
megpillanthassuk a Nyugati Varázsvilág egyik legnagyobb városát. Akkor még nem
sejthettük, hogy a Világfa szeszélyes sorsfonói másként rendelkeztek.
Jó ideje robogtunk a trappoknak kijelölt suhanó sávon, mégsem szólalt meg senki
Kászon fejében. Tündértermészetem hevesen tiltakozott a nyomasztó csend ellen, de
most még én is megértettem, hogy hat napos, sötétségben töltött száguldás után jobb a
csend. Sárláb Senyő figyelmét teljesen lekötötte a hajtás. Kászon maga mögött hagyta a
széles, lágy ívű dombokkal teleszórt vidéket, s az út immár szeszélyesen kanyargó
szerpentinné változott. A napot szürke felhők takarták, mégsem hullott eső, vagy hó,
bár távolról néha fenyegető morajlást hozott a fel-feltámadó szél. Kászon fekete orra
gyorsan fúrta-tolta maga előtt a hűvös levegőt, torka egyenletesen morgott. Az út
mindkét oldalán magas fenyves vette át a korábbi csalitos helyét. A fák alatt fenyegető
sötétség uralkodott, a meredeken égnek szökő hegyoldalak pedig mintha
rosszindulatúan össze akarták volna préselni a kihalt suhanó sávot.
− Messze van az a Színsziti? − szólalt meg úgy fél órával később a sámánfi. Senyő
rápillantott a márványtérkép kusza, homályos foltjaira. − Ha tartjuk ezt az iramot, éjfél
körül érünk az útelágazáshoz, ahol balra kell fordulni. Reggelre érkezünk meg.
Mindhárman előrenéztünk, mintha abban reménykednénk, hogy a puszta
tekintetünkkel lerövidíthetjük a távolságot. Az út kivételesen enyhe kanyarokat írt le a
magasra törő hegyoldalak között. A távolban megpillanthattunk néhány mészkőhalmot,
mely kifehérlett a fák sötétjéből.
S még valamit, ami cseppet sem illett a tájba!
Az út közepén apró alak tűnt fel. Még messze volt, s a gyér nappali fényben nem is
lehetett kivenni, hogy miféle, de Sárláb uram ösztönei azt súgták, hogy fogja vissza
Kászon iramát. A farkasölő azonban kapkodni kezdte a fejét, torkából pedig ideges
nyüszítés tört fel.
− Az álomvámpír! − kiáltotta Gergő, s kezében máris ott szikrázott a bűbájostor. −
Integet, hogy álljunk meg.
Való igaz, a csuklyás rém mindkét karját a levegőbe emelte, ujjait széttárva, s esze
ágában sem volt elmozdulni az út közepéről.
− Ennek elment az esze! − ordította Senyő, teljes erővel megrántva a gyeplőket.
Kászon vonyítva kapta hátra a fejét, aminek következtében én a fülke hátuljába
zuhantam. Mire sikerült kiegyengetnem a szárnyaimat, hogy visszaröppenjek Gergő
mellé, a trapp süvöltő, csikorgó viharkerekekkel, ide-oda csúszkálva, de megállt.
− Na, én ezt most cafatokra tépkedem! − bömbölte dühtől vörös képpel Sárláb uram.
Már fogta is a pásztorbotját, majd kirúgva Kászon bal fülét, leugrott a magas fülkéből.
Gergő ugyanígy tett a másik oldalon. Legvégül − Toportyánt követve − magam is
kiszálltam a járgányból.
− Teljesen elment az eszed, te álomzabáló fattyú! − ordította Sárláb uram, öklét és
botját rázva, miközben a köpönyeges felé robogott. Azt hittem, meg sem fog állni,
hanem egyszerűen legázolja a ronda kis fickót. − Ha nem tudom megállítani Kászont,
és kipréselem belőled a szuszt, engem gyötörnének halálomig a förtelmes haverjaid,
te...
Oly gyorsan történt minden, hogy megrémülni sem volt időm. Az út közepén
sziklaszilárdan álló csuklyás vékony ajkai közé fogta mutató és hüvelykujját, majd
éleset füttyentett. A szemem sarkából láttam, amint a fák mögül hozzá hasonló
álomvámpírok szökkennek elő, s rontanak ránk. Sárláb Senyő felhördült
meglepetésében, majd a feje fölé emelte a pásztorbotot, hogy lesújtson arra, aki
megállított minket.
Sajnos azonban elkésett. A fickó hamuszürke keze előreszökkent, ujjai hegyéből fekete
tintacseppek záporoztak a trappsofőrre, aki előbb megmerevedett, majd teljes
hosszában hanyatt vágódott. Láttam, hogy a szeme tágra nyílt a fájdalomtól, de azt nem
tudtam megállapítani, hogy él-e még. Nekem inkább azzal a gazfickóval gyűlt meg a
bajom, aki tőlem csupán két lépésre bukkant fel, és lepkehálóra emlékeztető
szerszámával engem akart levadászni a levegőből.
A tündérlövés ugyan nem kábította el, mint ahogy azt a legtöbb révülővel tette volna,
de alaposan megszédült tőle. Közben a sámánfi és Toportyán sem tétovázott. Az ordas
vicsorogva rávetette magát arra a két álomvámpírra, akik a trapp túloldala felől
közeledtek. Az egyiket leteperte, veszedelmes agyaraival pedig közrefogta a torkát.
Semmi kétség, hogy Toportyán meg is öli a fickót, már, ha az álomvámpírokat
egyáltalán meg lehet ölni. Ekkor azonban a másik támadó tintacsöppek felhőjét
árasztotta a segítő állatra. Toportyán felvonyított kínjában, leugrott a földön heverő
zsákmányáról, s megpróbált távolabb húzódni, de a fák közül háló zúgott elő, melynek
széleit ólomsúlyok tették nehézzé. A csomózott kötelek rácsavarodtak az ordasra, ő
pedig tehetetlenül zuhant az oldalára.
Nem tudtam segíteni rajta. A bal fülem mellett elzúgott Gergő botlasztórontása, s
ebből rájöttem, hogy a hátam mögött ellenség rejtőzik. Megpördültem. Egyszerre két
álomvámpír futott felém, de az egyik máris orra bukott a sámánfi bűbájától. A másikat
én kaszáltam le a kezem körül ragyogó tündérfény ellenállhatatlan hullámával.
Farkas iszonyú haragra gerjedt, mikor látta, hogy Senyő és Toportyán megbénítva
fekszenek az úton. Ráadásul hetek óta bujkált lelkében az a gonosz, lappangó félelem,
amit az álomvámpír titokzatos, fenyegető felbukkanásai okoztak. Most aztán nem
tartotta vissza semmi, hogy bosszút álljon.
− Darvadozz! Kaptárcsapás! Bürükkölj!
Záporoztak ostorából a rontások, s nyomukban sorra hullottak el, vagy fogtak
menekülésbe az álomvámpírok. Mióta Senyőt támadás érte, Kászon egyfolytában
mennydörgő ugatással igyekezett kivenni részét a harcból, de ezzel nem sokra mentünk.
Sajnos egyik támadó sem merészkedett olyan közel a trappfülkéhez, hogy a farkasölő
rettenetes fogai közé kaphatta volna.
Eljött a pillanat, amikor már egyedül az az álomvámpír dacolt a sámánfival, aki az út
közepére toppanva, megállásra kényszerített minket. Többször is fekete cseppeket lőtt
Gergő felé, de az én sámánkám minduntalan kitért előlük, majd felkészült a végső
leszámolásra.
Végzetünk az én hibám volt; a párbajon kívül semmi másra nem figyeltem.
Valaki felnyúlt, megragadta a bokámat és lerántott a levegőből. Felsikoltottam, majd
szinte azonnal fulladozni kezdtem, mivel rongyot tömtek a számba. Ekkor láttam meg
támadóm arcát: álomvámpír volt, a rondábbik fajtából. Ügyes, gyors mozdulattal
begyűrt engem egy vászonzsákocskába, szorosra húzta nyakamnál annak száját, így
csupán a fejem lógott ki belőle, viszont mozdulni sem tudtam. Ezután egyszerűen a
földre hajított és átlépett rajtam.
A kiáltásomra Gergő nem figyelt fel. Az úton heverve, kétségbeesett vergődéssel
igyekeztem kiköpni a rongyot, hogy szóljak neki, de hiába. Tágra nyitott szemmel
figyeltem, amint az álomvámpír felemel az út széléről egy fahusángot, majd a sámánfi
mögé lépve, ütésre emeli azt.
− Csépha...
Eddig jutott Gergő a rontással, ami leszámolt volna ellenfelével. A dorong keményen
koppant a tarkóján, és a sámánfi halk nyögéssel összeesett. A hátulról lopózó
köpönyeges lihegve kiejtette kezéből a fegyvert. A korábban eliszkolt álomvámpírok
újra megjelentek. A legtöbb fájlalta valamelyik testrészét, de nem panaszkodtak.
Némán tették a dolgukat, megkötözve az ájult Gergőt és Toportyánt.
− Vele mi legyen? − mutatott egyikük Sárláb uramra.
− A trappsofőrrel nincs dolgunk − felelt a csuklyás. − Lelke tiszta, mint a hó, így
táplálékot nem nyerhetünk belőle. Hagyjátok itt. Hamarosan magához tér és akkor
folytathatja az útját.
Megkönnyebbültem. Legalább Sárláb uram túléli ezt az őrült, értelmetlen kavarodást.
− A tündért viszont magunkkal visszük, ahogy a segítő állatot is − kiáltott váratlanul a
csuklyás. − Érzitek, milyen erős kötelék fűzi össze ezt a hármat? A Gyökérszint
férgeire mondom, ezek szeretik egymást!
Gúnyos, dermesztő kacagásától iszonyú félelem járt át.
*** 2005. május 19. Elsőként a rettenetes bűzt éreztem meg, ami szinte fojtogató
volt. Azután jött a fájdalom, mely a két karomban, a lábaimban, majd az egész
testemben tompán lüktetett. Felnyögtem. Rögvest a fejem alá siklott valami, s kissé
megemelt. Az ajkaimra víz csurrant. Köhögve nyeltem egyik kortyot a másik után.
Rettenetesen szomjas voltam, ki tudtam volna inni Csartadoros minden kútját, de aki
itatott, hamarosan elvette a számtól a cserépedényt.
− Elég lesz! − hallottam Gergő suttogó hangját. − Később még kapsz, ígérem.
Kinyitottam a szemem. A hátamon feküdtem, felső testem a sámánfi tenyerén
nyugodott. Túl kicsi és törékeny voltam, de az én Farkasom nagyon óvatosan bánt
velem.
− Már azt hittem, soha nem akarsz felébredni − mosolygott rám. − Több, mint egy
egész napja csak pihegsz.
A fájdalom csitulni kezdett, s már a fejem sem kóválygott annyira.
− Mi történt velem? − kérdeztem. − Csupán annyira emlékszem, hogy a hátulról
lopakodó álomvámpír zsákba zárt, betömte a számat, így nem tudtalak figyelmeztetni.
Azután mögéd lopózott és leütött egy fadarabbal.
Gergő fintorogva biccentett és szabad kezével a tarkójához nyúlt.
− Ezt nem felejtem el egyhamar − mondta. − Beszélj tovább.
Hagyta, hogy magamtól jusson eszembe az, amire még emlékeznem kellett.
− Hallottam, amint a kék köpönyeges fickó utasításokat osztogat. Sárláb uramat békén
hagyták, de téged, Toportyánt és engem a foglyuknak tekintettek. Végül az
álomvámpírok egyike hozzám lépett és rám fröcskölte azt a gusztustalan, fekete tintát.
− Bénító varázsfolyadék rejtőzik a bőrük alatt − magyarázta a sámánfi, mint aki már
mindennel tökéletesen tisztában van. − Holdköpetnek hívják.
− Pfuj! − összerázkódtam. − Semmi többre nem emlékszem.
− Akkor most én mesélek neked, mivel korábban tértem magamhoz, mint te − Gergő a
hátam mögé gyűrt valami puha rongydarabot, hogy mindkét keze szabaddá váljon. −
Úgy tűnik, hogy foglyok lettünk, méghozzá egy szigeten. A cellánk nem épp kényelmes,
de legalább száraz.
Lassan, erőlködve felemeltem a fejem és körbepillantottam. Kicsi és sötét helyiségben
voltunk, amit hatalmas, gondosan faragott kőtömbökből emeltek. Szemben velem
vastag faajtó állt, természetesen zárva. Jobbra apró, magasan lévő ablak, vagy inkább
lőrés adott némi fényt a külvilágból. Rögtön megállapítottam, hogy − ha tudnék repülni
− átférnék rajta. A szárnyam azonban bénán bizsergett, s ettől hirtelen elfogott a
félelem.
− Megsérültem?
Gergő arcán szomorúság suhant át.
− Nem értek a pilletündérek gyógyításához, de azt hiszem, eltört a szárnyad − mondta.
Éreztem, hogy könny szökik a szemembe. Nem akartam sírni, hát lenyeltem a
gombócot, ami a torkomon készült kibújni.
− Erős vagyok − bíztattam a sámánfit. − Rendbe fogok jönni, csak adj még egy kis
vizet.
Gergő ismét megitatott. Most, hogy már nem voltam annyira szomjas, és a fejem is
kitisztult, hirtelen megéreztem, mennyire poshadt a víz.
− Olyan, mint a sárlé − nyögtem kavargó gyomorral.
− Mert az is − Gergő letette a cseréptálat. − Ezt kaptuk az őrzőinktől, meg néhány
száraz, penészfoltos kenyeret.
A harag erőt pumpált a tagjaimba. Ismét megemeltem a fejemet, s a száraz szalmával
felszórt kőkunyhó sarkában megláttam Toportyánt. A hatalmas ordas szánalmas
látványt nyújtott. A bundájába mocsok ragadt, oldalán hosszú seb húzódott, nyakától
egészen a farkáig. Kapkodva lihegett, egyik szemét pedig vér borította.
− Szerintem magához tért, miközben ideszállítottak minket − vélte Gergő. − Látszik
rajta, hogy harcolt, s az is, hogy vesztett. Megpróbáltam ellátni a sebeit, mikor
magamhoz tértem, de itt nincs semmi, amire szükség volna a gyógyításhoz.
− Vigyél oda hozzá! − súgtam a sámánfínak. − Gyorsan!
Gergő előbb tiltakozni akart, de olyan határozottan szóltam hozzá, hogy inkább
engedelmeskedett. Óvatosan vett a tenyerébe, majd leeresztett az ordas hatalmas feje
mellé. Kinyújtottam mindkét kezem, s a tenyeremet Toportyán homlokára simítottam.
A tündérerő nyomban áradni kezdett, felmelegítve a szürkebundás bőrét. Éreztem,
amint a segítő állat mohón szívja belőlem a gyógyenergiát, miközben halkan nyüszít.
Szeméről visszahúzódott a véraláfutás, oldalán beforrt a seb.
Az utolsó pillanatban elszakítottam a tenyeremet Toportyán bundájától. Kiürült
edénynek éreztem magam, ami lassan a kövezet felé zuhan, hogy ott darabjaira törjön...
2005. május 21. Két napon át csupán percekre tértem magamhoz. A saját
sérüléseim is épp elég erőmet emésztették fel, Toportyán gyógyítása pedig majdnem
megölt. Mégsem bántam, hogy segíteni igyekeztem, mivel a sámánfínak sokkal
nagyobb szüksége volt a totemére, mint rám.
− Szép reggelt, Tanarilla! − mosolygott rám Gergő. − Szeretnél néhány korty
mézet?
Biztos voltam benne, hogy megint csak látomásom van, mint már annyiszor az utóbbi
napokban. A poshadt vízen és száraz kenyéren kívül mást nem adtak a börtönőreink,
így a méz emlegetése csakis bódító álom lehetett.
Azután megsimított az aranysárga nektár illata. Micsoda tökéletes lázálom! Még az ízét
is éreztem a méznek, az állam pedig ragadni kezdett, amint Gergő újabb falatot
csöppentett belőle az ajkamra. A pilletündérek számára a méhek gyártotta
csodaszernél nem akad jobb gyógyital. A méz tömény napsugár, sűrű cukor, kacagó
szeretet. Bármilyen sérülés is ér minket, ez a varázslatos étek gyógyulást hoz. Milyen
kár, hogy mindez csupán érzékcsalódás...
Hirtelen felnyitottam a szemem. Gergőt láttam, amint szerencsétlenkedve forgat az
ujjai között egy fából faragott mézcsurrantót. Akárhogy is igyekezett szegény sámánka,
néhány ragacsos csöpp mindig jutott az arcomra, a hajamra és a ruhámra.
− Bocsesz − kuncogott. − Ha erőre kapsz, megmosakodhatsz. Kaptunk tiszta, friss vizet
is.
A méz valódi volt! Szétáradt a testemben, lüktetett az ereimben, felpezsdítette a
szívemet.
− A szárnyam! − sóhajtottam. − Újra érzem a szárnyaimat!
− Azért még ne kezdj repkedni − nevetett Gergő. − Sápadt vagy, mint a meszelt fal, és
vékony, mint a hurkapálcika.
Újabb mézcsepp hullott a nyakamra. Bosszankodva letöröltem − a karom könnyedén
mozdult! majd lassan felültem, hogy közelebb húzzam magamhoz a csurrantót. Miután
alaposan kinyalogattam a résekből minden falat mézet, csodálkozva néztem körül.
A cellánk valamelyest megváltozott. Puha takarók hevertek a sarokban, ágynak vetve,
alattuk friss szalma zizegett. Kicsiny asztalkán tálak, edények, és egy vizeskorsó állt
akkora rendetlenségben, hogy mindjárt tudtam: Gergő pakolta így őket. Három vastag
gyertya ontotta ránk a fényét, szinte már barátságossá téve a börtönt. Toportyán
izgatottan remegő farokkal, kissé eltátott pofával lesett engem, s mikor látta, hogy
felülök, halkan, boldogan vakkantott.
− Hurtuba szerezte a mézet, meg a többit is − szólt Gergő. − Fogalmam sincs, hogy
győzte meg az Álomvámpírok Tanácsát, de alaposan lehordta a korábbi őröket, amiért
olyan rosszul bántak velünk.
− Ki a fürgefene az a Hurtuba? − hökkentem meg.
− A kék köpönyeges fickó, aki követett, majd elfogott minket − felelte a sámánfi.
− Szeretnék kinézni az ablakon − pillantottam vágyakozva a kicsiny nyílás felé.
− Rendben, de ne számíts semmi boldogítóra − Gergő a tenyerébe vett, majd a kicsiny
ablak alá lépett, és magasra emelt. A lőrésben vasrudak keresztezték az utat, tehát
mégsem tudnék kiröppenni rajta, de azért átláttam közöttük.
Vigasztalan, sötétbarna sárral borított városka gubbasztott a börtönünk lábánál, ami
valószínűleg egy domb tetején, vagy annak oldalában állt. Viszonylag messze
elláthattam, de nem volt kedvem túl sokáig nézelődni. Az eget sötétszürke esőfelhők
súlya nyomta. A kockaházak között vezető, nyílegyenes utak macskakövei nedvesen
csillantak. A levegő sűrű volt a rettenetes bűztől, bár az orrom már annyira megszokta
a pöcegödör-szagot, hogy csak akkor vettem észre, ha figyeltem rá.
Gergő visszafektetett a takarókra.
− Ez a világ borzalmas − mondtam halkan, s hirtelen nagyon kimerültnek éreztem
magam. Szerettem volna tovább beszélgetni, de a szemem kezdett magától leragadni.
− Most jobb, ha pihensz − súgta Gergő. − Lesz még időnk mindent megbeszélni.
Tiltakozni akartam, de a következő pislogásból mély alvás lett.
2005. május 25. Lassan erőre kaptam, bár a szárnyamat még mindig nem tudtam
használni. Egyre több időt töltöttem ébren, s végül már sétálgattam is a cellában.
Hurtuba, a kék köpönyeges förtelem naponta kétszer, halálos pontossággal nyitotta az
ajtót, és élelmet, friss vizet hozott. Azután két másik álomvámpír vasvillákkal kihordta
a gyorsan rothadó szalmát, hogy szárazat hozzon helyette. Hurtuba a vödröt is
kicserélte, ami vécéként szolgált az egyik sarokban. Ha eszünkbe jutott valami
kívánság, ilyenkor kellett közölnünk velük, de a kérdéseinkre egyszer sem adtak
választ.
− A méznek hála, újra képes volnék tündérlövést használni − harciasan a levegőbe
böktem mindkét öklömmel. − Törjünk ki!
− Semmire nem mennénk vele − csóválta a fejét a sámánfi. − Hallod ezt a távoli,
tompa morajt, ami soha nem szűnik és nem is változik?
− Talán hullámverés?
− Olyasmi, csak sokkal rosszabb. Az álomvámpírok magányosan kóborló lelkek, akik
nem szeretik még egymás társaságát sem. Ezt a szigetet is pusztán azért tartják fenn
maguknak, hogy legyen egy hely a Világfán, ahova összejárhatnak gyűlésezni. Az
Álomvámpírok Tanácsának épülete, ha jól sejtem, a börtönünk fölött, az ablaktalan
oldalon áll. Az őrök sustorgásából megértettem: arra várunk, hogy a Tanács minden
tagja megérkezzen.
− S akkor mi lesz? − rossz előérzetem támadt.
− Fogalmam sincs − sóhajtott Gergő.
− Az előbb elkezdtél valamit mondani a hullámverésről − figyelmeztettem. A sámánfi
úgy nézett rám, mintha attól félne, hogy az igazságot hallva, összeroppanok.
− Cseppet sem ismerős neked ez a zaj? − kérdezte végül, belátva, hogy egymás előtt
nem titkolózhatunk. − Emlékezz! Naponta kétszer még ennél is erősebben hallatszik.
Igyekeztem fülelni. Az épület vastag falain túlról, minden irányból lassú morajlás
hömpölygött felénk, lustán és álmosítóan. Igen, mintha már hallottam volna egyszer ezt
a hangot! És a bűz, amit ugyan megszoktam, mégis kaparta a torkomat. Naponta kétszer
pedig felerősödik, mintha dagály...
Hirtelen rájöttem, s ettől majdnem elveszítettem az eszméletemet.
− Az nem lehet! − sikoltottam. − Azon a helyen senki nem képes életben maradni! Nem
lehetünk... ott!
− Pedig sajnos egészen biztos vagyok benne − sóhajtotta Gergő, és hamuszürke arcán
kétségbeesés jelent meg. − Az álomvámpírok szigete a Gyökérszint alatt, a Világfa
legalján van, ahonnan élve még senki nem távozhatott. Tanarilla, az igazság az, hogy a
börtönünket a Sártenger öleli körbe.

Vége az első résznek Folytatása következik!

 ÁLOMFOGÓ VARÁZSLAT!
A Révülők Világának varázstudója, Ezüstujjú Balajtár szól hozzátok! Barátaim,
ifjú révülők, figyelmezzetek szavamra!
Harmadik esztendejébe lépett az Álomfogó-varázslat „távbűbájosképző", s immár te is
jelentkezhetsz tanoncai közé. A tavalyi elsősök idén Jurtájuk második évfolyamában,
az új tanoncok pedig friss osztályban kezdik tanulmányaikat.
Ha szeretnél doboló-, garabonciás-, vagy varázsló-tanonccá válni, van rá lehetőséged.
Tudást, szórakozást, az élet minden területén hasznos ismereteket kaphatsz, ha nem
félsz attól, hogy meg kell mozdítanod az agyad, felemelned a feneked és belevágni a
Nagy Révülésbe, melynek célja, hogy elérd a Bölcsesség Mezejét a Tetejeden Fa
csúcsán.
Az Álomfogó-varázslat komoly tudományokra oktat, miközben − titokzatos csomagjait
kézhez kapva − összeállíthatod saját meseregényedet (olyan álomfogó-történetet, mely
könyv alakban nem jelenik meg, így csak a tanoncaink olvashatják azt!) és
varázsalbumodat, amiben új tudásod kincsei rejlenek. Ráadásul pontszámokat gyűjtve
esélyessé válsz, hogy a tanév végén te légy az ország legjobb varázstudója, s ezért
értékes nyereményeket is kapsz. Ha jelentkezel, postán érkezik hozzád a Szabálykönyv,
melyből megtudhatod, hogyan csatlakozhatsz a Kilenc Jurta valamelyikéhez,
kiválasztva azt, amelyik érdeklődéseteknek leginkább megfelel.
Íme a bűbájos-képzők, melyek közül választhatsz:
Vajákosok Jurtája : gyógy- és veszélyes növények élete, őseink által ismert
növények, tárgyak, furmányok (biológia )
Vadászok Jurtája: állatok, vadászeszközök, őseink vadásztudománya, szokásai,
harmónia a természettel, állatok nyelve (környezetvédelem)
Táltosok Jurtája: történelem, „ősi varázstekercsek megfejtése" (történelem)
Dobolok, Táncosok Jurtája: zene, tánc, néphagyományok, őseink zenéje,
zeneszerszámai, ünnepei, szókincse (ének-zene, honismeret)
Boszorkányok Jurtája: a természet vegykonyhája, bűbájos háztartástan, sütésfőzés,
fortélyok (kémia, technika)
Varázslók Jurtája: matek, logika, fizika, csillagászat, mind a varázslatok világából
(matematika, fizika, csillagászat, filozófia)
Garabonciások Jurtája: földrajz, utazások, sárkányvadászat hegyen-völgyön,
idegenforgalom, időjárás, a földrajz és a történelem kapcsolata (földrajz, utazás és
turizmus)
Álomlények Jurtája: varázstudók közötti kommunikáció, nyelvek, nyelvrokonaink,
nyelvcsaládok, foglalkozások, szakkifejezések (kommunikáció, nyelvoktatás)
Ősök Jurtája : irodalom, nyelvtörténet, szellemvadászat, kalendáriumi
kalandozások, hónapok és a hozzájuk fűződő szokások (irodalom, népművelés) Az
Álomfogó-varázslat a legnagyobb kaland lesz, amit valaha is a Révülők Világa
felajánlott az „ébereknek", a varázstalanoknak.
Jelentkezésedet várjuk postacímünkre (Álomfogó-varázslat, 6061 Tiszakécske, Pf.
83.) vagy az alomfogok@posta.net és alomfogok@alomfogok.hu e-mail címekre.
Látogasd meg a www.alomfogo.hu oldalt, ahol megtalálod az Álomfogók világának
teljes leírását, a fórumban cseveghetsz más tanoncokkal, Vajákos Piri megfejti
álmaidat és letöltheted a jelentkezési lapokat is! Ne aludjatok, révüljetek!

Ezüstujjú Balajtár álomvarázsló

ÁLOMFOGÓ UNIVERZUM
Ha azt gondolod, hogy a hatalmas sikert aratott Gergő-regénysorozat kizárólag
gyerekeknek való olvasmány, akkorát tévedsz, mint egy hegymélyi troll, midőn bolhái
kiirtása érdekében a fortyogó lávába ugrott.

GERGŐ ÉS AZ ÁLOMFOGÓK
Történet a sámánok és táltosok rég elfeledett, ősi varázstudományáról, és egy
budapesti srácról, aki végre felébredt a videojátékok és plázák bódulatából. Minden
fantasy-olvasó gyerekként kezdte, de kölyökfantasy eddig nem létezett − most már van!

GERGŐ ÉS A BŰBÁJKETREC
Merd azt állítani, hogy nem szoktak rémálmaid lenni, és mi a szemedbe nevetünk.
Ha azonban összeszeded a bátorságod, és szembe mersz fordulni azokkal a
rémképekkel, amik verejtékben fürösztenek éjszakánként, akkor szükséged lesz
mindarra a bűvös tudásra, amit ez a könyv adhat neked.

GERGŐ ÉS A TÁLTOSVIADAL
Mindenkinek van apja, még annak is, akinek nincs. Az utóbbi teremt, választ
magának apát, vagyis olyan embert, akire felnéz, és aki megvédheti őt, ha kell. S van,
hogy az apák meghalnak − az egyik balesetben, a másik betegségben, s van, amelyik
táltosviadalban. Közben pedig Budapest metróhálózatát eluralja az őrület.

GERGŐ ÉS AZ ÁLOMVÁMPÍROK
Hunyd le a szemed, és lépj be saját lelked labirintusába. Olyan dolgokkal fogsz ott
találkozni, amikről soha még csak nem is álmodtál. S aztán próbálj élve kijutni onnan.

ZSÓFI ÉS AZ ELNÉVTELENEDETT FALU

Erdély, hegyek és egy bendakásos rontásűző-iskola, hisz nem csupán a Nyugati
Varázsvilág teremtette meg a maga oktatási rendszerét. És egy tizenéves lány, aki
egyedül gondoskodott az apjáról, miután az anyja lelépett egy hajtűgyárossal.
Ráadásul a híressé vált mostohabátyja árnyékából kellett kitörnie, hogy rátaláljon saját
− rontásűző − egyéniségére.

ZSÓFI ÉS A BOSZORKÁNYPLÁZA
Tedd be a lábad bármelyik bevásárlóközpontba, s ha figyelsz, felfedezheted, hogy
már az elektromos ajtóban ezren vetik rád a legkülönbözőbb „bűbájokat", mohón
kutakodva a pénztárcád után. Ez a könyv semmi mást nem tett, mint láthatóvá bájolta a
valóban létező rablók kurkászó mancsait.
Íme, az Álomfogó Univerzum eddig megjelent regényei. Ha túl felnőttnek, vagyis
begyepesedettnek érzed magad hozzájuk, akkor NE keresd őket a könyvesboltokban!
Böszörményi Gyula: Rúvel hegyi legenda
A Tetejetlen Fa nem más, mint a MINDEN. Három szintje, kilenc ága és millió
levele van. A Világfa maga a Világmindenség, hiszen megtalálható rajta a Valóság
összes porcikája. A Tetejetlen Fa azonban a látható világnál sokkal több, mivel
magán hordja a láthatatlan világok sorát is: a legendák földjét, minden mese saját
birodalmát, a sötét Alsó Világot, az Álmok Földjét, a regék ligeteit. Mindegy, hogy
olyan történetről van-e szó, amit száz évvel ezelőtt, egy tábortűz mellett mondott
valaki a barátainak, s másnap már ő maga sem emlékezett rá, vagy olyan meséről, mint
pl. A Gyűrűk Ura, amit több millióan olvastak; a Világfán mindkettő megtalálható! Aki
képes révülni a Tetejetlen Fán, vagyis belefeledkezve olvasni egy-egy történetet, az
elutazhat a Világfa lombjának levelein, törzsének repedéseiben, tövének gyökérszálain
gubbasztó álomvilágokba.
S íme, most új hajtással lett gazdagabb az Álomfogó-történetek levélcsoportja!
Keressétek a RÚVEL HEGYI LEGENDA
című könyvet, mely a sötét és komor Gyökérszinten lakó galetki nép regéjét mondja el!
Ezüstujjú Balajtár, az álomvarázsló, aki együtt kalandozott Bogi fia, Farkassal, most
ellátogat az Ősök Városába, hogy megismerje a Rúvel hegy mélyén élő, különös népet.
A galetkik egyetlen más álomlényre sem hasonlítanak. Képesek bűvös hatalmukkal
összegyűjteni a lélekenergiát, s azzal olyanná fejleszteni a saját testüket, amilyenné
csak szeretnék. A galetkik a hegyek mélyén élnek, mert az Ellenség évszázadokkal
korábban elfoglalta bolygójuk felszínét. A galetkik vadak, harciasak, a sötét
barlangjáratok urai, akik között varázslók, tudósok, szent bölcsek éppúgy akadnak,
mint bűvös hangú bárdok, huncut tolvajok ós asztrálutazók.
Jöjj és révülj velünk a Gyökérszintre, keresd a Gergő-könyvek szerzőjének új
regényét, a RÚVEL HEGYI LEGENDÁT

(Csak 12 éven felülieknek ajánlott!) Várható megjelenés: 2005. október vége