100 csóknak is

egy a vége

Rejtő Jenő –
Nádassy László

SZUKITS KÖNYVKIADÓ
SZEGED
 SZÓRAKOZTATÓ REGÉNYTÁR
30.

Válogatta és szerkesztette
ZSIGA LÁSZLÓ

Borító
Csonka János

ISBN 963 9020 50 8

ISSN 1217-2081

© Nádassy László jogutóda

Lektor: Lázár István Dávid

Szaklektor: Vásárhelyi Lajos
Tördelőszerkesztő: Szentmiklósi Csaba
Tipográfia, színre bontás: A-SzínVonal Bt.
Szerkesztő: Dobos Tamás
Felelős kiadó: Szukits László
Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba

Szegedi Kossuth Nyomda Kft.

Felelős vezető: Gera Imre
 GENGSZTER-IDILL

Tréfa

SZEREPLŐK

Al Capone
Tommy, a fia
I. riporter
Rendőr
A felesége
Titkárnő
II. riporter
Mari

Történik Al Capone lakásán.

(Szobadíszlet. Középen asztal három székkel. Bal hátul

rádióasztalka hangszóróval. Járás kétoldalt, középen ablak. Feleség
a terített asztalnál ül, és horgol valamit. Tommy (14-15 éves) a
földön ül, és kézigránáttal, gépfegyverrel játszik.)

FELESÉG: Nem tudom, hogy apád hol marad megint ilyen soká?
TOMMY: Biztos melóban van. Hozza haza a szajrét.
FELESÉG: Ejnye, Tommyka! A világ legelső rablójának a fia
vagy, apád a leghíresebb gengszter Chicagóban, és te úgy beszélsz,
mint egy kanász!
TOMMY (közben az ablakhoz ment, kinéz): Nézd, mama!...
Szemben az a fiú megint csúfol!... (Felkap egy kézigránátot,
kihajítja az ablakon.) Nesze!... (Kívül nagy detonáció.)
FELESÉG (nyugodtan feláll, kinéz az ablakon): Rémes! Ezek a
mai építkezések!? Egy kézigránát, és kész az egész ház!...
(Erélyesen.) De most már ne csintalankodj, Tommyka!... Inkább
olvass!
TOMMY (durcásan): Olvasni?!... Az is egy szórakozás? A papa
már annyiszor ígérte, hogy elvisz bankot rabolni!
FELESÉG: Te még ráérsz kenyeret keresni... (Kinéz az ablakon.)
Még mindig nem jön. Hideg lesz a hús, kiszárad a tészta!... Hogy
nem tudják bevezetni, hogy délután raboljanak? (Közben
kinyitotta a rádiót.)
RÁDIÓ: Halló, halló!... Álarcos banditák kifosztották a National
Bankot. A rablók autóikon elmenekültek.
FELESÉG (elzárja a rádiót): Végre! (Bal ajtón kikiabál.) Mary!
Főzze be a levest, jön a nagyságos úr!
CAPONE (jobbról jön): Hello!... Szervusz, mucus. (Megcsókolja
az asszonyt, majd Tommyt.) Te gyerek, a házmester panaszkodott,
hogy agyonlőtted a csirkéit... Hányszor mondtam, hogy az
állatokat nem szabad bántani?!
FELESÉG: Légy szíves, fiam, lőjél kettőt Marynek, hogy tálaljon.
CAPONE (egy hatalmas revolvert vesz elő, kétszer a levegőbe lő).
MARY (kintről): Igen, hozom már! (Leülnek az asztalhoz.
Capone középen, maga elé teszi a revolvert. Mary hozza a levest,
majd el. Feleség tálal.)
CAPONE (közben): Nehéz munka volt!... Alighogy egypár
tisztviselőt lelőttünk, jött a rendőrség. Velük könnyen elbántunk
volna, de aztán megérkezett a katonaság a golyószórókkal.
RENDŐR (jobbról betoppan, kezében revolver): A törvény nevé...
CAPONE (felkapja a revolvert, lelövi a rendőrt, aki kiesik az
ajtón. Feleség, Tommy meg sem fordulnak. Capone tovább beszél):
A nagy tűzharcban kiszakítottam a nadrágomat.
MARY (be, tálat hoz): Tessék a hús.
FELESÉG (kulcscsomót vesz elő): Mary fiam, ott az ajtó előtt egy
halott rendőr fekszik, tegye a kamrába... De vigyázzon, mert a
múltkor is feldöntött egy üveg befőttet.
MARY: Igenis. (Átveszi a kulcsot, el jobbra.)
TOMMY (mikor Mary visszajön, előkap egy revolvert, és rálő).
 MARY (nagyot sikít).
FELESÉG: Ejnye, Mary!... Miért sikongat? Tudja, hogy az
idegesíti a nagyságos urat!
TOMMY (Maryhez): Megijedt, mi?!
FELESÉG: Hallgass, Tommy!... Ha még egyszer rálősz Maryre,
elveszem a revolveredet! (Mary el.)
CAPONE: Hagyd a gyereket, fiam... Elvégre nem lehet
mindentől eltiltani.
TITKÁRNŐ (be): Két riporter keresi a főnök urat.
CAPONE: Küldd el őket.
FELESÉG: Nem szabad, fiam. Tudod, hogy a jó sajtó milyen
fontos...
CAPONE: Igazad van. (A titkárnőhöz.) Bocsásd be őket.
I. RIPORTER és II. RIPORTER (jobbról jönnek, kezükben
fényképezőgép. Egyszerre): Hello, Capone!
CAPONE: Hello...
I. RIPORTER: Először is egy fényképet »A nagy
férfiú otthonában« című riportunkhoz.
CAPONE: Azt lehet. (Pózba áll, mellette Feleség és Tommy.)
II. RIPORTER: Most pedig mondjon valamit ön-
magáról.
CAPONE: Mit mondjak?... Engem félreismer a világ!...
Clevelandi birtokomon ibolyát kapálok, és magam fejem a
kecskéket... De világosság fog derülni még az én életemre is!
TOMMY: A főtárgyaláson...
CAPONE: Hallgass, Tommy!... Isznak valamit az urak?
I. RIPORTER: Ha nem erős...
CAPONE: Bessy!... Egy kis vitriolt szódával.
TITKÁRNŐ: Igen. (A rádióasztalhoz megy, likőr-készletet vesz
elő, tölt.)
CAPONE: Nézzék meg addig, hogy mit tud a fiam. Gyere,
Tommy!... (Az ablakhoz viszi, riporterek mögöttük.) Látod azt a
rendőrt ott a sarkon? Lődd le!
TOMMY (kilő az ablakon).
 CAPONE (pofon üti): Nem a postást mondtam, te buta!
TITKÁRNŐ (hozza tálcán a poharakat, leejti, sikít, ijedten áll).
CAPONE: Ügyetlen teremtés!!... (Bessyhez ugrik, felkapja, és
kidobja az ablakon.)
FELESÉG: Ejnye, fiam!... Már megint az utcára?...
CAPONE: Hát hová?... A lichthof már tele van!...
 RÓZSA A LOVAG

Bohózat két képben

SZEREPLŐK

Rózsa
Igazgató
K. Sebő Irén írónő
Férj
Andor István író
Szobalány

ELSŐ KÉP

(Igazgatói iroda könyvkiadó cégnél. Íróasztalnál ül az igazgató,

egy fotelben Andor.)

IGAZGATÓ: Szóval megállapodtunk: ha januárig megírja a

regényt, kap kétezer pengőt.
ANDOR: És most? Valami előleget?
IGAZGATÓ: Már eleget adtam. Félek, hogy új előleggel csak
késleltetem a regény megírását. Mi ismerjük egymást, kedves
Andor úr. Amíg az új regényt nem látom, egy fillért sem adok.
ANDOR (nevet): Hiába, úgy látszik, mégis kénytelen leszek
megírni a regényt.
IGAZGATÓ (felveszi a házi telefont, lenyom egy gombot): Maga
az, Nyúl? Megkezdték a nyomást?... Jó. (Leteszi a kagylót.)
ANDOR: Hallottam, hogy K. Sebő Irén regényét is kiadják.
IGAZGATÓ: Igen. A jövő hónapban. Minden pillanatban
várom... Nagyon tehetséges nő, és szeretik az olvasók.
ANDOR: Mi az új regénye?
IGAZGATÓ: A hűtlen asszony.
 ANDOR: Hűtlen asszony?... Kár, hogy nem az ő életrajza. Hogy
nem ő a hűtlen asszony.
IGAZGATÓ: Még mindig nem verte ki a fejéből ezt a históriát?
ANDOR: Sajnos nem is fogom. Ez a szerelem végigkísér az
életemen, jelentős szerepet játszik a konyakszámláimban... Mi
szerettük egymást, s nekem el kellett utazni. Mikor visszajöttem
egy év múlva, már férjnél volt. Hozzáment a mostani férjéhez, egy
bankigazgatóhoz, aki aztán minden követ megmozgatott, hogy
Irén tehetségét felismerjék. Hiába volt kérés, könyörgés részemről,
emlékszik, tavaly még öngyilkossággal is próbálkoztam, de ő nem
csalja meg a férjét. A hála, a becsület és egyéb ilyen érvek.
Hagyjuk!
IRÉN (balról be): Jó napot!
IGAZGATÓ (felugrik): Kezét csókolom.
IRÉN: Kész a szerződésem?
IGAZGATÓ: Még nem volt időm, de azonnal lediktálom.
Parancsoljon addig helyet foglalni.
IRÉN: Csak gyorsan, kedves igazgató úr, mert a férjem lent vár
az autóban.
IGAZGATÓ: Azonnal meglesz. (El jobbra.)
IRÉN (lassan az íróasztalhoz megy, leül. Kis szünet): Már egy
hónapja nem láttam. Merre járt?
ANDOR: A legközelebbi regényem egy uszályhajón játszódik,
tehát elmentem mint matróz a Feketetengerig és vissza. Ma egy jó
regényíró csak az életből merítheti a regényét. Balsors című
regényemben az a szenzáció, hogy ízig-vérig az életből van
merítve... Remélem, a magáé is? Mi a címe?
IRÉN: A hűtlen asszony... Szintén az életből merítve.
ANDOR (nevet): Maga ír egy életből merített regényt a hűtlen
asszonyról? Maga, aki a hűség mintaképe? Aki engem szeret, és
nem csalja meg a férjét csak azért, mert neki köszönhet mindent?
Maga ír erről?
IRÉN: Ezen pedig hiába nevet. A regény megrázó élethűséggel
tárja fel a hűtlen asszony lelkivilágát.
 ANDOR: Ugyan, kérem... Ezt lehetett csinálni a nyolcvanas
években, de ma, amikor írók gyalog mennek Tibetbe, ha a dalai
lámáról akarnak egy krokit írni... Amikor írók a járványkórházban
fekszenek, ha egy kabarétréfát írnak a koleráról...
IRÉN: Egy jó író minden helyzetet a fantáziájával él át, éppen
úgy, mintha megtörtént volna vele.
ANDOR: Ósdi elvek. Ma, a Zeppelin és a hadigázok korában
senkit sem érdekel a fantázia légtornászmutatványa. Ma a valóság
kell. Hogy akarja maga megírni a hűtlen asszonyt? A hűtlen
asszonyok a második oldalnál odavágják a regényét, és azt
mondják, hogy halandzsázik...
IRÉN (elgondolkozott): Látja, ebben igaza lehet. Meg fogom
csalni az uramat.
ANDOR (hirtelen): Most itt a legjobb alkalom. Kint lakom a
Szigeten, ilyenkor télen olyan elhagyatott...
IRÉN: Csak nem képzeli, hogy magával? Maga nekem tényleg
rokonszenves, magával tényleg hűtlen lennék az uramhoz. Én csak
egyszerűen meg fogom csalni. Nem azért, mert vágyom rá, hanem
kísérletből, tapasztalatszerzésből.
ANDOR: Nem értem!
IRÉN: Meggyőzött. Belátom, hogy igaza van. Egy írónak le kell
győzni minden előítéletet, kényelmi szempontot, ha tökéletes
regényt akar írni. Meg fogom szerezni a művemhez szükséges
tapasztalatokat, de csak úgy, mintha Tibetbe gyalogolnék. Nem
lesz benne semmi más cél és tartalom, mint tapasztalni. Valakivel,
akinél az uram sokkal kellemesebb ember, akivel csak kín és
szenvedés lesz az együttlét, mintha járványkórházban feküdnék.
Egy ostoba alak, akit reggel elküldök, és többé semmi közöm
hozzá, és akkor majd meglátom, milyen érzés az, hazudni a férjnek
és bűntudattal járni. De tudni fogom azt is, hogy csak kísérletből
tettem.
ANDOR (ideges): Őrültségeket beszél... Hogy maga valami
tökfilkóval?
 IRÉN: Miért ne? Ha voltak, akik kényszermunkát végeztek
Cayenne-ben.
ANDOR: De hát miért nem én?
IRÉN: Magával nem lenne kényszermunka. Magát nem tudnám
örökre elküldeni... És nem akarok én hűtlen lenni az uramhoz, én
csak egy kísérletet akarok, amihez nekem mint nőnek semmi
közöm. Egy olyan alakra van szükségem, akiről fel sem
tételezhető, hogy inkább kelljen, mint a férjem.
ANDOR: Ezt nem fogja megtenni.
IRÉN: Tegyen le arról, hogy beleszóljon a dolgaimba. Maga
győzött meg.
ANDOR: Nézze, Irén...
IRÉN: Kár minden szóért... A férjem ma délután elutazik, itt a
legjobb alkalom. Még ma szerzek egy nyulacskát a kísérlethez.
ANDOR: Irén! Ha ezt megteszi...
IRÉN (erélyesen): Andor úr! Ne fáradjon.
ANDOR (hidegen): Kérem... asszonyom. Kezeit csókolom.
(Balra el.)
IRÉN (utánaszól): Jó napot.
RÓZSA (komikus figura. Nagy csomó könyvet hoz a karján,
jobbról jön, át akar menni a színen).
IRÉN (érdeklődéssel nézi): Jó napot.
RÓZSA (megáll. Barátságtalanul nézi, bólint): Kisztihand!
IRÉN: Mondja, ismer maga engem?
RÓZSA: Úgy rémlik, mintha már láttam volna... Talán az utcán.
IRÉN: K. Sebő Irén vagyok.
RÓZSA (morog): K. Sebő... (Leteszi a könyveket az íróasztalra.)
IRÉN: Regényeket írok.
RÓZSA: Nem baj az, kérem. Én sem voltam mindjárt
háziszolga.
IRÉN: Hogy hívják magát?
RÓZSA: Rózsa Alfréd. K. nélkül.
IRÉN: Mondja, feljönne ma este a lakásomra? Egy kísérlethez
van szükségem magára. Nyúl kellene.
 RÓZSA: A Nyúl az nyomdász. Lent van a gépteremben.
IRÉN: A nyúl az képletes.
RÓZSA: Dehogy, kérem! Nyomdász. Jó barátom.
IRÉN: Én magát szerződtetem egy kísérlethez nyúlnak. Nem
érti? Kap száz pengőt, ha feljön.
RÓZSA: És vigyem fel a Nyulat?
IRÉN: Nem kell nyúl! Értse meg. Maga egy kísérleti nyúl lesz.
Egy nyuszika.
RÓZSA: Most értem, de sajnos nem vállalhatom... Nekem
gyomorsavam van.
IRÉN: Na és?
RÓZSA: Nem szabad káposztát ennem. Pláne nyersen, ahogy a
nyulak szokták. Szívesen lennék például medve, mert mézet és
diót szabad enni. Esetleg bálna, mert a heringet is szeretem. De
káposztát!?
IRÉN: Nem fog káposztát enni.
RÓZSA: Tehát maradunk a medvénél.
IRÉN: Értse meg, kérem...
RÓZSA: A medve azért is jó lenne, mert nagyszerűen tudok
aludni.
IRÉN: Arról van szó, hogy kipróbálom magával a regényem
egyik jelenetét. Este nyolcra várom vacsorára.
FÉRJ (balról be): Még nincs kész, fiam? Tudja, hogy utaznom
kell, elmegy a vonatom.
IRÉN: Még egy perc. Most írják a szerződésem.
FÉRJ: Hát siessen, drága. (El.)
RÓZSA (utánamutat): Ez nem jó a kísérlethez?
IRÉN: Ez az úr a legkevésbé alkalmas a kísérlethez.
IGAZGATÓ (jobbról be): Kész a szerződés. Parancsoljon.
(Visszamegy.)
IRÉN (Rózsához): Tehát este nyolcra várom. Nóra utca 4. III. 2.
RÓZSA: És ha a Nyúl mégsem jönne, jöhetek egyedül?
IRÉN: Csakis egyedül jöjjön. Csak maga. De pontos legyen...
Maga nagyon szimpatikus ember.
 RÓZSA: Mit csináljak?... De kérem, legyen rizsfelfújt is, mert azt
is eszi valamilyen állat... Azt hiszem, a szilszkin.
IRÉN (nevet): Minden lesz. (El jobbra.)
RÓZSA: Hogy mit szeretnek úgy rajtam a nők? (A telefonhoz
megy, lenyom egy gombot, beszél.) Halló! Kérem a Nyulat... Maga
az, Nyúl? Ráér ma este? Meg vagyunk híva vacsorára egy gyönyörű
nőhöz. Kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy maga is jöjjön...
Nem tudom. Remek kaja lesz. Rizsfelfújt is. A káposztát le-
rendeltem... (Mutat.) Ilyen nő. Hát mutatom! Ilyen!... Nem jöhet?
Igazán kár. A viszontlátásra. (Leteszi a telefont.) Nem jöhet. Na,
most mehetek egyedül.

Függöny

MÁSODIK KÉP

(Elegáns kis szalon, hátul nagy spanyolfal, a szobalány rendezget

az asztalon. Csengetés, bal ajtóhoz megy, és Andorral jön vissza.
Megállnak, Andor pénzt ad a leánynak, aki a bal hátsó ajtóra mutat,
és arra betessékeli Andort.)

IRÉN (kintről): Anna! Nem csengettek?

ANNA: Nem csengetett senki.
IRÉN: Fújj egy kis parfümöt szét a szobában.
ANNA (megteszi).
IRÉN (jobbról jön pongyolában): Jól van, Anna. Fog jönni egy
úr, azt vezesd be ide hozzám, aztán lefekhetsz... De ide figyelj.
Nem szabad félreértened ezt a ma esti ügyet. Az az úr csak egy
kísérlet miatt jön. Érted? Semmi másról nincs szó, csak egy
kísérletről.
ANNA: Értem, kérem, hogyne érteném. Én is kísérletezek egy
postással már egy éve. De nem hiszem, hogy el fog venni.
IRÉN: Buta liba vagy. Na eredj.
ANNA: Kézit csókolom. (Csengetnek.)
 IRÉN: Ha Rózsa úr jön, nem kell bejelenteni, rögtön bejöhet.
ANNA: Igenis. Kezit csókolom. (El balra.) .
IRÉN (haját igazítja, leül a kerevetre).
RÓZSA (hóna alatt egy kis csomaggal balról jön): Kezit
csókolom.
IRÉN: Jó estét, Rózsa úr! Foglaljon helyet.
RÓZSA: Köszönöm, de azt hiszem, jobb lenne, ha rögtön
hozzáfognánk.
IRÉN: Mihez?
RÓZSA: A munkához. Hoztam egy munkaköpenyeget is.
Gondoltam, hátha valami piszkos munkáról lesz szó.
IRÉN (nevet): Jaj de nehézfejű ember. Mit gondol, miért hívtam
én magát?
RÓZSA: Mert a Nyúl nem akart jönni. Pedig én rábeszéltem. De
tetszik tudni, a felesége egy valóságos boszorkány.
IRÉN: Még most sem érti, hogy nem kell nyúl? Na, jöjjön kérem
közelebb. Üljön ide mellém. Meg fogja érteni, hiszen van esze.
RÓZSA: Hát van, van. De nem túl sok. Ne tessék hinni, hogy a
mi családunkban csak úgy hemzsegnek az egyetemi tanárok.
IRÉN: Én azt akartam, hogy maga velem legyen ma este.
RÓZSA: És miért kapom a száz pengőt?
IRÉN: Mert szeretni fog engem.
RÓZSA: Kicsoda?
IRÉN: Maga.
RÓZSA: Kérem, ez nem volt kikötve.
IRÉN (hozzásimul): És ha nem kapna semmit, akkor nem tudna
engem szeretni?
RÓZSA: Semmi esetre sem annyira.
IRÉN (parfümöt szór): Szereti ezt a szagot?
RÓZSA: A füstölthús-szag jobb. Mikor vacsorázunk?
IRÉN: Hát ilyenkor az evésen jár az esze? Maga csak az evésre
gondol?
RÓZSA: Csakis. Iszákos nem vagyok.
IRÉN: Mondja, hát nem érez semmit?
 RÓZSA (szaglászik): Mintha valami égne... Csak nem égett oda
a vacsora?
IRÉN: Legyen már egy kicsit gyengéd. Hát nem érdekes a
kísérlet, amihez magát nyulacskának szerződtettem?
RÓZSA: De a szerződésben ki volt kötve vacsora is!
IRÉN: Hát legalább próbálja meg. Legyen olyan... mint... egy
lovag.
RÓZSA: Zsoké?
IRÉN (egész ráhajlik): Mondjon valami forrót.
RÓZSA: Tea.
IRÉN: Suttogjon valami lázasat.
RÓZSA (suttogva): Tüszős mandula.
IRÉN: Nem érti, mit gondolok? Nem tud szép szavakat?
RÓZSA: Dehogynem. Fizetésemelés... Karmenádli...
IRÉN: Maga még nem érzett soha egy furcsa szédülést?
RÓZSA: De. A hullámvasúton.
IRÉN: De ember, értse meg, nekem szükségem van valakire,
akivel házasságtörést követek el. Tudja mit, bemegyünk az én
szobámba. Talán ott kedvesebb lesz.
RÓZSA: Az nagyon jó lesz. Úgyis olyan álmos vagyok. Egész nap
dolgozom.
IRÉN: Hát maga tudna aludni mellettem?
RÓZSA: Ha nem lármázik vagy hortyog!
IRÉN: Értse meg, én magával akarom megcsalni a férjemet. Itt,
most, azonnal!
RÓZSA: És ez olyan sürgős, hogy vacsorázni sem érünk rá?
IRÉN: Mit akar folyton a vacsorával?
RÓZSA: Megenni.
IRÉN (dühösen felugrik): Eh! hiába magyarázok magának! Maga
nem tud nekem illúziót adni!
RÓZSA: Azt nem is hoztam magammal.
IRÉN: Legalább tegye azt, amit mondok. Menjen oda a
spanyolfal mögé.
RÓZSA (feláll): Micsoda szekáns egy nő ez!
 IRÉN: Vegyen magára egy kimonót.
RÓZSA: Micsodát?
IRÉN: Kimonót!
RÓZSA (nem érti): Ja igen... Mi az, kérem?
IRÉN: Könnyű éjszakai öltözék.
RÓZSA: Az van rajtam. Hosszú.
IRÉN: Menjen a spanyolfal mögé, és vegye magára azt, ami a
legkönnyebb.
RÓZSA (bemegy a spanyolfal mögé).
IRÉN: De siessen!
RÓZSA: Még ő sürget! Se pénz, se vacsora, csak sietni. Amíg
nem fizet, úgysem kezdem el! (Előjön a spanyolfal mögül, nyakán
egy női sállal.) Fogadjunk, nem lesz jó neki!
IRÉN: Megbolondult, hisz ez egy női sál!
RÓZSA: Hát ez a legkönnyebb.
IRÉN: Csináljon úgy, mint este, mikor lefekszik.
RÓZSA: Imádkozzak?
IRÉN (nagyon dühös): Vetkőzzön le!
RÓZSA: Hát miért nem mondja mindjárt. Tessék mondani,
hogy vetkőzzem le. (Újra visszamegy a spanyolfal mögé.)
IRÉN: Mondja, Rózsa úr, magának még nem volt barátnője?
RÓZSA: Dehogynem! K. Mayer Teréz. A Kirgisz kávéházban
volt alkalmazásban. De nem olyan sovány volt, mint a nagysága!
Az olyan tenyeres-talpas lány volt. (Előjön, kiskabátja levéve, gallér
és nyakkendő nélkül.)
IRÉN: Ide hallgasson! Én most bemegyek a szobába, és ha öt
perc múlva nem jön be utánam, akkor el is mehet. (El jobbra.)
RÓZSA: Milyen türelmetlen egy ilyen nő, ha bukik valakire!
ANDOR (balról jön. A kezében revolver): Jó estét!
RÓZSA: Mit akar azzal az izével?
ANDOR: Imádkozzon!
RÓZSA: Maga hittantanár?
ANDOR: Nem! Én a férj vagyok, és maga egy bitang csábító,
akivel rögtön végzek.
 RÓZSA (síró hangon): Esküszöm, nem történt semmi. Csak
nyulacska voltam.
ANDOR: Szerencséje, hogy idejében érkeztem, és hallottam
mindent.
RÓZSA: Hát van nekem erre szükségem? Se pénz, se vacsora...
És ráadásul elvesztem az inggombomat! Ilyen szekáns család.
ANDOR: Maga el fog innen menni! És ne képzelje azt, hogy a
feleségem szereti magát.
RÓZSA: Csak hallotta volna! Hogy invitált kísérletezni.
ANDOR: Ezt azért tette, mert írónő, és a hűtlenséget akarta
magával átélni.
RÓZSA: Aki át él, az élhet bét is.
ANDOR: Hallhatta, hogy vannak írók, akik egy tapasztalatért
gyalog mennek Tibetbe.
RÓZSA: Azok turisták.
ANDOR: Nem, barátom! Vannak írók, akik befekszenek a
járványkórházba.
RÓZSA: Szóval maga be akarja nekem beszélni, hogy a felesége
nem a szobába, hanem a járványkórházba hívott?!
ANDOR: Figyeljen ide. Egy angol író, aki az erdőről akart
regényt írni, elment egy évig favágónak. Ő szeretni akarta magát,
de csak úgy, mintha fát vágna. Maga az ő szemében egy nulla.
Nem tekinti magát másnak, mint egy faragatlan embernek, egy
tuskónak.
RÓZSA: Na és? A favágáshoz nem kell tuskó?
ANDOR: Most pedig hordja el magát. Majd én megyek be a
feleségemhez.
RÓZSA: Inkább azzal az emberrel törődjön, akivel a felesége
bejár hozzánk a kiadócéghez. Azzal a felesége már biztosan
nemcsak át élt, hanem az egész ábécét.
ANDOR: Legyen nyugodt, azzal a gazemberrel is végezni fogok.
Ha azt találtam volna itt, azt agyonvertem volna... És most
bemegyek, de ha később kijövök, és itt találom, akkor jaj magának!
(Indul.) Akkor nem ilyen revolverrel jövök. (Meghúzza a revolver
ravaszát, öngyújtó, rágyújt.)
RÓZSA: Nahát!... Öngyújtó! Micsoda svihák! (Utánaszól
Andornak.) Halló! Nekem száz pengő lett kikötve.
ANDOR: Itt van! (Odaadja a pénzt.) De most már takarodjon.
(El.)
RÓZSA: Most bement a járványkórházba... De hol a gombom?
(Keresgél.)
FÉRJ (háttal jön balról): Csak feküdjön le, Anna. Én meglepem a
nagyságos asszonyt.
RÓZSA: Nana, vigyázzon! Mit totyog itt maga is!
FÉRJ: Hallja! Hogy kerül maga ide?
RÓZSA: Maga az, maga jómadár?
FÉRJ: Micsoda?
RÓZSA: Még szerencséje, hogy velem találkozott, és nem a
férjjel! De annyit mondhatok, hogy pucoljon innen, mert megjött a
férj.
FÉRJ: Megáll az eszem! Mit keres maga itt?
RÓZSA: Eddig száz pengőt, de vacsorát nem hiszem, hogy
kapok. Mondom, hogy menjen innen, megjött a férj.
FÉRJ: Micsoda férj? És kicsoda maga?
RÓZSA: Én vagyok a nyulacska. De maga tűnjön el.
FÉRJ (kiabál): Magyarázza meg azonnal...
RÓZSA: Ne kiabáljon, maga szerencsétlen! Ha az a goromba
ember meghallja, agyonveri magát.
FÉRJ: Maga bolond! Én itt lakom!
RÓZSA: Szobaúr? (Balra mutat.) Akkor arra menjen.
FÉRJ (jobbra indul): De én oda megyek.
RÓZSA (visszatartja): Mit gondol, mi van ott? Népgyűlés?
FÉRJ (előveszi a revolverét): Ha nem enged, keresztüllövöm.
RÓZSA: Menjen! (Elveszi a revolvert.) Ezt a trükköt már
ismerem, én nem dohányzom. (Az asztalra teszi a revolvert.)
FÉRJ: Segítség! Egy őrült van a lakásomban!
 IRÉN (jobbról beszalad): Mi van itt?... Rózsa úr, maga itt van?
Hát akkor ki van odabent? (Észreveszi a férjét.) Szent Isten!
FÉRJ: Mi az, Irén?
ANDOR (jobbról jön).
FÉRJ: Ja úgy! Most már értem!
RÓZSA: Most jön a hirig.
ANDOR (a férj elé lép): Mindent megmagyarázok, uram. A
felesége engem szeret. Csak a hála kötötte magához. Igaz, Irén?
IRÉN (lehajtja a fejét).
FÉRJ: A részletek nem érdekelnek! A többit majd az
ügyvédeink elintézik. (El.)
IRÉN (Andorhoz): Nem volt szép magától, István, igazán nem
volt szép.
ANDOR (magához öleli Irént): Mondja, kedves Rózsa úr...
(Cigarettát tesz a szájába.) Miért nem megy maga már a fenébe!
RÓZSA: Megyek. De ha megengedi, előbb egy kis tüzet adok.
(Felveszi az asztalon levő egyik revolvert, az igazit, és meghúzza a
ravaszt. Nagy durranás, mindhárman ijedten állnak.) Te jó Isten!
Egy hangos öngyújtó! (Rémülten.) Milyen szekáns család!
ANDOR: Na látja, kérem! Menjen már!
RÓZSA: Kérem, nekem ki volt kötve száz pengő.
ANDOR: Azt én már odaadtam magának.
RÓZSA (Irénre mutat): De azért én átengedtem egy jó helyet.

Függöny
 A MOHÁCSI VÉSZ

SZEREPLŐK

Krachmann
Belicska
Ibi
Inas
Dr. Vándor
Bácsi
Betörő

Történik: az első kép egy kávéházban, a második egy Stefánia

úti villában, éjjel.

ELSŐ KÉP

(Kávéház, esetleg szóló függöny előtt csak egy kávéházi asztal

két székkel.)

BELICSKA (magyaráz Krachmann-nak): Tehát maga ma éjjel

betör. Felírom magának, mit kell elhozni, azt reggel elhozza
nekem hét órára a Caffée Blumba. Megbízom magában...
KRACHMANN: Belicska úr, tíz éve dolgozik velem együtt, és
azt hiszem, tapasztalhatta, hogy kevés becsületesebb fuvaros van
Pesten.
BELICSKA: Ezért bízom magára. Ez egy nagyon gazdag ember,
és mind a kettőnket meg fog jutalmazni.
KRACHMANN: Hát miért nem jött ő ide?
BELICSKA: Csak nem képzeli, hogy ilyen ügyben bizonyítékot
ad önmaga ellen? Ez biztosítási csalás.
KRACHMANN: És nem fognak engem ott lekapni?
BELICSKA: Szó sem lehet erről. Az egy magányos villa a
Stefánia úton. Senki sincs a házban, az inas kimenőt kapott,
nyugodtan kivihet mindent. És holnap délelőtt kezében van a
kétszáz pengő.
KRACHMANN: Micsoda ötlet! Felveszi a biztosítást, és
megmaradnak az értéktárgyak is... Nagyon ravasz dolog...
BELICSKA: Ne felejtse el a villa számát: Stefánia út hatvanhét.
Könnyen megjegyezheti: akkor volt a kiegyezés.
KRACHMANN: Egy olyan hazafi, mint én, sohasem felejti el ezt
a számot: 67. Kiegyezés. Mindent tudok. Én művelt vagyok. A
Bach-korszak vége. Tisza Kálmán... Mindent tudok.
BELICSKA: Álkulccsal fogja kinyitni az ajtót. Itt van. Szóval
hová fog menni?
KRACHMANN: Tisza Kálmán tér 67.
BELICSKA: Ember! Stefánia út. Jegyezze meg: Stefánia út a
Városligetben. Hatvanhét. A kiegyezés.
KRACHMANN: Mindent tudok: Stefánia út 67. Nyugodt lehet,
most már nem felejtem el: Városliget, kiegyezés: összesen Stefánia
út 67.
BELICSKA: Majd sorra elmondok mindent. Ahogy bejön az
ajtón, van egy hatalmas hall.
KRACHMANN: Egy cápa?
BELICSKA: Előcsarnok.
KRACHMANN: Halpiac?
BELICSKA: Dehogy! Egy nagy terem. Ott van egy üvegszekrény,
onnan elhozza az értéktárgyakat. Egy hímzett terítő a XVII.
századból.
KRACHMANN: Én ott szolgáltam. A 17. században az
utászoknál!
BELICSKA: Ez egy régiség. Fölfeszíti a szekrényeket.
KRACHMANN: De mivel feszítem fel a szekrényeket?
BELICSKA: Majd én odakészítek magának műszereket, mert
amilyen buta, még elfelejt vinni. Szóval feltörni mindent,
szétdobálni, rendetlenséget csinálni, minél nagyobb felfordulás,
annál jobb. Félnie nem kell, senki sem zavarhatja, nyugodtan,
komótosan elintézhet mindent. És a holmikat behozza nekem reg-
gel a Caffée Blumba. Nagyon kellemes hely, meglátja, egész jól
fogja magát érezni.
KRACHMANN: De mondja, Belicska úr, biztos, hogy nem lehet
semmi hiba?
BELICSKA: Semmi hiba nem lehet, ki zavarhatná meg éjjel egy
egyedül álló villában?
KRACHMANN (indul): Hát vállalom, Belicska úr.
BELICSKA (utánaszól): A cím?
KRACHMANN: Tudom: kiegyezés, Stefánia út 67. Éljen a haza!

Függöny

MÁSODIK KÉP

(Orvosi rendelő, jobb oldalon két ajtó, bal oldalon ajtó, háttér
közepén erkélyajtó. A szín közepén kis asztalka, bal oldalon
íróasztal telefonnal, jobb oldalon üvegszekrény orvosi műszerekkel,
mellette a fogas két fehér köpennyel. A színen van az orvos és a
bácsi.)

ORVOS: Most feküdjön le, Miska bácsi, vegyen be egy port, és

reggelig szépen aludni fog.
BÁCSI: Csak hajnalig alhatok, fontos dolgom van... Reggelre
Genfben kell lennem, vár a Stresemann, alá kell írnom a locarnói
egyezményt, különben nem fizetnek...
ORVOS: Hát addig is aludjon, Miska bácsi, és ha esetleg
felébred, maradjon a szobájában. Ma este sok dolgom van.
BÁCSI: Jönni kell a Mussolininek ma este...
ORVOS: Jó, jó. Jön a Mussolini. Csak menjen, és feküdjön le,
nem árt, ha addig is alszik. (Kitessékeli. Telefonhoz megy,
tárcsázik.) Ibi?... Csókollak. Itt Pali beszél... Fiam, szeretném, ha
feljönnél. Nyugodtan jöhetsz, a feleségem elutazott, nincs senki a
házban, csak az inas, az preparálva van... Megbízható ember...
Még úgyse voltál soha nálam... Együtt fogunk itt vacsorázni...
Siess, szívem... Taxin öt perc alatt itt lehetsz... Ugyan, senki nem
tudhatja... Hát várlak, csókollak. (Leteszi a kagylót, csenget.)
INAS (be).
ORVOS: Ide hallgass, Feri, nyugodtan megbízom benned, mert
hűséges ember vagy. Ma éjjel itt esetleg olyan dolgokat fogsz
tapasztalni, amilyenek ebben a házban még nem fordultak elő...
Szóval te nem látsz semmit, te nem tudsz semmit, te itt sem vagy,
illetve itt vagy, de nem gondolkozol, ha valaki jön, beengeded,
nem kérdezel semmit... Behozod a vacsorát. (Csöngetés.) Halló...
Doktor Vándor... No de kérem, ilyen későn... Van más orvos is!...
Hozzám ragaszkodik?... Mennyit? Hát kérem, ha önöknek
megéri... És magas láza van?... Esetleg rögtön meg kell operálni?...
Kérem, ott leszek. (Lecsapja a kagylót.) Halló, Feri! Telefonálj a
sofőrnek, hogy a hátsó kapuhoz álljon. Ennek is most kellett
rosszul lennie... Hát én elmegyek, lehet, hogy csak fél óra múlva
jövök vissza, szóval nem kérdezel semmit, ha valaki jön,
bevezeted, ha kér valamit, megteszed... és nem érdekel semmi,
nem látsz semmit, nem tudsz semmit...
INAS: Kérem, doktor úr, minden úgy lesz, ahogy mondja.
ORVOS (közben fölvette a kabátját, műszereket tett a
táskájába): Hát nagyon a lelkedre kötöm a dolgot, Feri. Fél óra
múlva itt vagyok. (El.)
BÁCSI (be): Titulescu még nem volt itt?
INAS: Még nem, majd ha jön, szólok. Csak menjen, Miska bácsi,
és feküdjön le.
BÁCSI: Úgy kell csinálni, ahogy én mondom, különben
megtagadják a fizetéseket... Stresemann-nak is szólni kell... A
fegyverkezést be kell szüntetni... Az ágyúkat el kell...
INAS (tuszkolja kifelé): Jól van, Miska bácsi, csak feküdjön már
le.
BÁCSI: A legfontosabb, hogy a leszerelést végrehajtsák...
INAS: Az is meglesz, csak menjen már. (Kituszkolja. Kint
csengő szól. Kimegy a szobából.)
IBI (belép, mögötte az inas): A doktor úr nincs itthon?
 INAS: Elhívták egy beteghez, azonnal itt lesz, tessék talán addig
helyet parancsolni. Hozom a vacsorát.
IBI: Maga egyedül van itthon? Nincs senki a házban?
INAS: Csak a Miska bácsi, a doktor úr nagybátyja.
IBI (ijedten): A doktor úr azt mondta, hogy senki sem lesz
itthon.
INAS: A Miska bácsi ártalmatlan ember, nem is tudja, mi
történik körülötte... Izé... Nincs egészen ki az öt kereke... (Mutatja
a homloka körül.)
IBI (ijedten): Egy őrült?
INAS: Hát egy kicsit... De nem fog már kijönni, lefekszik
ilyenkor. Különben sem veszélyes, azt képzeli magáról, hogy ő
politikus, Mussolininek képzeli magát, és ilyesmiket mond. És azt
hiszi, hogy ő most Hindenburgnál van, rá kell hagyni. Ha nem
izgatjuk fel, a legjámborabb ember, de mondom, ne tessék tartani
semmitől, ilyenkor már lefekszik. Tessék talán helyet foglalni,
majd behozom a vacsorát. (El.)
IBI (cigarettára gyújt, körülnéz, benéz a másik szobába): Milyen
szép. Kedves, meleg szoba.
INAS (visszajön hideg felvágottal, két személyre megterít): A
doktor úr fél órán belül itt lesz, súlyos beteghez hívhatták,
különben el sem ment volna, eleinte nem is akart...
IBI (benéz a másik szobába): Ez a nagyságos asszony
hálószobája?
INAS: Igenis.
IBI: Jaj de édes... Szabad megnéznem? (El. Szünet. Inas
rendezget.)
KRACHMANN (be): Mi az, maga itthon van?
INAS (meglepetten): Kit keres, kérem?
KRACHMANN: Nekem azt mondták, hogy maga nem lesz
itthon, hogy éjszakára elküldik a háztól.
INAS: Jó helyen jár, kérem?
KRACHMANN: Nézze, én magának nem mondhatok semmit,
hogy jó helyen járok, az biztos. Hány szám ez?
 INAS: Stefánia út negyvennyolc.
KRACHMANN (diadalmasan): Na és mikor volt a
szabadságharc?... Hát ne meséljen nekem, persze maga nem
tudhatta, hogy én jövök, de mindenesetre szólhatott volna a
gazdája magának. Nem mondott semmit ma este, hogy itt mi fog
történni?
INAS: De igen, kérem. Ne haragudjon, hogy kérdeztem... Tessék
akkor nyugodtan hozzáfogni, rendelkezésére állok, ha kell valami.
KRACHMANN: Hát talán valamit enni...
INAS: Tessék, kérem, már itt is van.
KRACHMANN: Ezt a kiszolgálást...
INAS: Tetszik még valami?
KRACHMANN (megtapogatja a zsebét): A műszereket...
INAS: Kérem, ott vannak a műszerek a szekrényben.
KRACHMANN: Ez az üvegszekrény? Igen, ezt említette a
Belicska. Ugye?... Hát ez igazán jó. (Odamegy a szekrényhez.) Hol
a cápa? De minek ez a gumicső?
INAS: Az a sztetoszkóphoz való.
KRACHMANN: Úgy... Izé... Azzal csillagokat vizsgálnak, nem?
INAS: Szükségesek a műszerek?
KRACHMANN: Hát persze hogy szükségesek.
INAS: Mert ha használni tetszik őket, akkor ki kell főzni.
KRACHMANN: Úgy?... Erről nem szólt semmit a Belicska.
Szóval ki kell főzni őket?
INAS: Természetesen.
KRACHMANN: De megenni nem kell?
INAS (nevet): Nagyon jó.
KRACHMANN: Hát ha maga szereti, egye meg. Maga ért az
ilyesmihez?
INAS: Már segítettem kisebb eseteknél.
KRACHMANN: Szóval bankrablást még nem követett el?
INAS: De kérem... Úgy értettem, hogy kisebb vágásoknál...
KRACHMANN: Zsebmetsző?
INAS: No de uram...
 KRACHMANN: Jó, jó, előttem ne szégyellje magát, most én is
brancsbeli vagyok. Csak nyugodtan magyarázzon el mindent.
INAS: Én magam sem nagyon értek hozzá. Ha súlyosabb
dologról van szó, akkor előbb föltesszük az álarcot...
KRACHMANN: Mint a moziban! Aztán „kezeket fel!"
INAS: Sőt, a kezeket le kell kötni.
KRACHMANN: Ne mondja! Aztán betömik a száját.
INAS: Erről szó sincs.
KRACHMANN: És ha kiabál?
INAS: Nem kiabál, mert elaltatjuk.
KRACHMANN: Hát nem egyszerűbb fejbe verni?
INAS: Ugyan. Vigyázni kell arra, hogy ne fájjon.
KRACHMANN (félre): Jó ember!... Nagyon jó ember!
INAS: Egyszer már segédkeztem amputálásnál.
KRACHMANN: Az micsoda, az az amputálás? Én nem nagyon
értek a jassznyelven. Mondja, baltával nem szoktak dolgozni?
INAS: Ugyan, hová tetszik gondolni? Mi a legmodernebbül
dolgozunk.
KRACHMANN: Hát akkor fogjunk hozzá.
INAS: Éter kell?
KRACHMANN (az asztal felé): Étel? Ez elég lesz. Tudja mit, én
most megvacsorázom, és addig maga készítsen mindent elő.
INAS: Akkor én kifőzöm a műszereket előbb, mert nem merem
azt mondani, hogy sterilek. És a legnagyobb baj lehet ebből.
Inkább kifőzöm. (A dugót beteszi a műszerfőzőbe.)
KRACHMANN: Mit csinál?
INAS: Kifőzöm itt őket.
KRACHMANN: Jó, de akkor mindjárt beledobhat két tojást is.
Maradt valami délről?
INAS: Marhasült.
KRACHMANN: Hát akkor legyen szíves azt is sterilizálni, és
adja be.
INAS: Ha tetszik a munkaköpeny, ott van a fogason.
KRACHMANN: Az kell?
 INAS: Hogyne. Kár lenne a ruháért.
KRACHMANN: Igaza van. Ezt a kiszolgálást! Mondja, a szivarok
hol vannak?
INAS: Ott a dobozban. (Elmegy.)
KRACHMANN: Kedves ettől a Belicskától. Amit mond,
megtartja: az mondta, hogy jól fogom érezni magamat.
IBI (be).
KRACHMANN: Ezt a kiszolgálást, ez a Belicska! Kisztihand.
IBI (félre): Szent Isten! Az őrült.
KRACHMANN: Krachmann vagyok.
IBI: Nagyon örülök. (Félre.) Csak jönne Pali.
KRACHMANN: Tessék talán beljebb.
IBI (nem mer ellenkezni, félve közelebb jön).
KRACHMANN: Parancsoljon helyet foglalni.
IBI: Kérem, én itt várok...
KRACHMANN: Kire tetszik várni?
IBI: Palira várok.
KRACHMANN: Ez nem rossz, feljön egy magánlakásba palira
várni. És tetszik gondolni, hogy jön majd pali?
IBI: Okvetlenül... Én már hallottam önről...
KRACHMANN: Úgy? Akkor tud a dologról?
IBI: Igen. Mindjárt megismertem, maga feltűnően hasonlít
Mussolinire.
KRACHMANN: Ne beszéljen. De ezt nem komolyan mondja?
IBI: De igen. A megtévesztésig hasonlít Mussolinire.
KRACHMANN: Ezt még senki sem mondta. (Tükörben nézi
magát.) Hogy meg fog örülni a Mussolini, ha megtudja.
IBI: Úgy tudom, hogy önnek Genfben kell lennie reggel.
KRACHMANN: Nem. A Caffée Blumban.
IBI: De az egyezmények miatt. Mi lesz a leszereléssel?
KRACHMANN: Erről szó sem volt. A szereléshez egyáltalán
nem értek. Kellett volna egy villanyszerelőt hozni... Mondja,
kérem, most már úgysem fog pali jönni... (Feláll.)
IBI: De biztos, hogy jön...
 KRACHMANN: Ugyan, kérem, magát félrevezették. Ide ma éjjel
nem jön senki. Lehet, hogy máskor már előfordult, de ma egész
éjjel én leszek itt... Tessék leülni. Mondja, maga nem bukik
Mussolinire?
IBI: De igen... nagyon tetszik... (Feláll, hátrál az ajtó felé.)
KRACHMANN (megérinti a vállát): Milyen szép válla van.
IBI: Kérem... Talán ezt ne...
KRACHMANN: Hát azt mondta, tetszem magának.
IBI: Hogyne! Nagyon!...
KRACHMANN: Hát akkor gyere és oké!
IBI (megkerüli az asztalt): Nem jobb volna, ha előbb
megbeszélnénk a kölcsönügyet?
KRACHMANN: Nézze, cica, erről kár beszélni, mert egy vasam
sincs. Ha palira várt, akkor bennem csalódni fog.
IBI (óvatosan hátrál): De Dúcse!
KRACHMANN: Dúcse! Evvíva makaróni. Hát nézze, két
pengőm van.
IBI (mentő ötlete támad): Mondja, maga nem tudja, hogy most a
Hindenburgnál van? Hát hogy szabad egy politikusnak így
viselkednie?
KRACHMANN: Nézze, édes, ne halandzsázzon és ne ugrasson.
Hát nem bánom, kettő-ötven, de akkor egy szót sem akarok
hallani.
IBI (meg akarja nyugtatni): Kérem, előbb tárgyaljunk
nyugodtan.
KRACHMANN: Ezt még nem hallottam! Minek annyit
tárgyalni?
IBI: Mondja, nem akar lefeküdni?
KRACHMANN: Maga is jön?
IBI: Izé... én még nem vagyok álmos.
KRACHMANN: Hát akkor minek küld engem?
IBI: Úgy gondoltam, hogy egyedül.
KRACHMANN: Egyedül?... Mondja, maga frocliz engem? Hát
mit képzel? Mi vagyok én?
 IBI: ...Nem kell önnek Locarnóba menni?
KRACHMANN: Ugyan. Nem is tudom, hol van ebben a házban
a Locarno.
IBI: De a politika... Magának fontos dolga van...
KRACHMANN: Tudja, mennyi idő van reggelig? (Meg akarja
ölelni.)
IBI (kisiklik, bemegy a szobába).
KRACHMANN (egy pillanatig gondolkodik, utána akar menni).
INAS (jön be tojással és hússal).
KRACHMANN: Már kész?
INAS: Igen. Tessék. (A villanyfőzőhöz megy.) A műszerek is ki
vannak főzve, azt hiszem, kihúzhatom a dugót.
KRACHMANN: Bor is lesz? Remek! Egy dugóhúzót láttam ott a
műszerek között az üvegszekrényben.
INAS: Ha a villanyfőzőt tetszik használni, tessék betenni a
dugót.
KRACHMANN: Ja, arról a dugóról beszél!
INAS: Tetszik még valami?
KRACHMANN: Mondja, kérem, ki ez a Locarnós, aki itt
magyarázott nekem politikáról, Hindenburgról és mindenféle
hülyeségekről?
INAS: Egy csendes őrült. Politikai mániája van. De nincs vele
sok baj, le kell fektetni szépen, könnyen hagyja magát.
KRACHMANN: Na nem mondhatnám. Maga már próbálta?
INAS: Hogyne. Mindennap én fektetem le. Néha idegesebb,
ellenkezik, olyankor hívom a házmestert segíteni.
KRACHMANN: Szépen...
INAS: De igen. Mit csináljak, ha egyedül nem bírok vele.
KRACHMANN (félre): Hát maga egy Sobri Jóska! Ez még lógni
fog... Ez még rablóban is ritka.
INAS: Szóval, ha nem akar engedelmeskedni, csak fenyegesse
meg a házmesterrel, attól fél.
KRACHMANN: Majdnem bebeszélte nekem, hogy hasonlítok a
Mussolinihez.
 INAS: Mindenkit politikusnak néz. Rá kell hagyni... Hát, kérem,
nem zavarom. (El.)
KRACHMANN (le akar ülni enni, aztán meggondolja magát):
Előbb bemegyek a pipihez. (Leoltja a villanyt. Kinyitja a
hálószobaajtót, megáll, és befelé fenyeget az ujjával.) Egy szót sem
akarok hallani, mert hívom a házmestert. (El.)
BETÖRŐ (bejön az ablakon, elkezd összerakni holmikat egy
batyuba. Ide-oda járkál, közben dünnyög): ...Csak gyorsan,
gyorsan...
KRACHMANN (ziláltan jön, hátrafelé erélyesen): Most hozom a
házmestert! No megálljon... Majd adok én magának! (Felgyújtja a
villanyt, meglátja a riadtan álló betörőt.) Hát hány embert küldött
ide az a Belicska. Maga is betörni jött!
BETÖRŐ (reszketve): Kérem, uram...
KRACHMANN: Jó, jó, mindent tudok, én is szaktárs vagyok.
Már kitanultam mindent. A Sobri Jóska elmagyarázta...
BETÖRŐ (felugrik az ablakra).
KRACHMANN: Hó! Hé! Hová szalad. Mondom, hogy én is bele
vagyok avatva. Én vagyok a Krachmann. Nem mondta a Belicska?
BETÖRŐ: Deee... Igen... A Belicska.
KRACHMANN (meglátja a kezében a feszítővasat): És micsoda
műszer ez? Látja, maga paccer, hogy nem ért hozzá. Ezt előbb ki
kell főzni, különben a legnagyobb baj lehet. (Bedobja a vasat a
főzőbe.) Maszkot hozott?
BETÖRŐ: É... Én nem hoztam...
KRACHMANN: Hát akkor hogy akart amputálni? Itt modernül
kell dolgozni. Szép kis kezdőt küldött ide az a Belicska. Most majd
együtt kirámolunk mindent.
BETÖRŐ: Hát maga... Szintén...
KRACHMANN: Még hányszor mondjam magának, hogy én is
betörni jöttem. Hát csak üljön le, és egyen.
BETÖRŐ: De, kérem szépen...
KRACHMANN: Én sem tudtam eleinte, de engem már
kitanított a Sobri. Munkakabátot hozott?
 BETÖRŐ (ámultan néz): Nem.
KRACHMANN: Na látja, maga suszter, hogy nem gondol
semmire! Itt nem lehet csak úgy dolgozni, itt mindent a
legmodernebbül kell csinálni. Szerencsére van itt még egy
munkakabát. (Odaadja a betörőnek.) Ezt vegye föl.
BETÖRŐ (felveszi a kabátot).
KRACHMANN (nézi a batyut): Igen, ezeket a holmikat kell
elvinni. (Elvesz egy kis aranyórát az íróasztalról.) És ezt itt hagyta
volna, mi? (Odaadja a betörőnek, aki ijedten elveszi.) Jól nézett
volna ki, ha én nem vagyok itt. Képes lett volna itt hagyni a
legértékesebb holmikat...
BÁCSI (be): Hajnalodik... Hindenburgot keresem...
KRACHMANN: Még egy! Magát is a Belicska küldte?
BÁCSI: Beszélt Hindenburggal?
KRACHMANN: Mi az hogy beszéltem vele? Az előbb egy kicsit
meg akartam csókolni, összekarmolt, és majdnem letépte a
nyakkendőmet.
BÁCSI: Hindenburggal csak én tudok elbánni...
KRACHMANN: Ez a házmester. Ettől fél a Hindenburg.
BÁCSI: Dollfuss vagyok. A leszerelés miatt jöttem.
KRACHMANN: Ez a Belicska mindenre gondolt! Szóval maga
ért a leszereléshez. (Visszahúzza a betörőt, aki settenkedik.)
BÁCSI: Csak én értek a leszereléshez.
KRACHMANN: Hát akkor jó, hogy jött. Mit kell leszerelni?
BÁCSI: Mindent.
KRACHMANN: Mindent?
BÁCSI: Mindent bízzanak rám.
KRACHMANN: Kérem, házfelügyelő úr. Ezt az embert ismeri?
BÁCSI: A Stresemann. Jól ismerem őt.
KRACHMANN: Hát akkor csodálom, hogy alkalmazták.
Tehetetlen egy alak!
BETÖRŐ: Kérem, uram, engedje meg nekem, hogy elmenjek.
 KRACHMANN: Hogyne! Hogy aztán holnap azt mondja, itt
volt, és felvegye potyán a pénzt. Nem, barátom. (Visszatolja a
szoba közepére. A bácsihoz.) Hát kérem, mit csináljunk először?
BÁCSI: Először is az ágyúkat kell elhozni.
KRACHMANN: Ide?
BÁCSI: Úgy van.
KRACHMANN: És hány ágyuk van?
BÁCSI: Nagyon sok...
KRACHMANN: Ez egy szálloda. És aztán mit csinálunk?
BÁCSI: Megsemmisítjük!... Égjen el minden!... Meggyújtani!
KRACHMANN: Az egész ház be van biztosítva? A Belicska erről
nem szólt semmit.
BÁCSI: Pax aeterna!
KRACHMANN: Az is a másik szobában van, hát előbb hozzuk
ki, mert ágyuk van a legtöbb. (Elkapja a betörőt, aki szökni akar.)
Hé! Hó! A trógerolás nem tetszik, mi? Csak jöjjön, mert
megmondom a Belicskának, és egy vasat sem fog kapni.
BÁCSI: Már kész a beszédem, tudom, hogy mit fogok holnap
mondani.
KRACHMANN: Nézze, a legokosabb, ha nem mond semmit.
Ilyesmiről nem kell beszélni. (Betörőhöz.) Az önbetörést szigorúan
büntetik. Nem igaz?
BÁCSI: És azt mondom, tisztelt ház...
KRACHMANN: Hát, tisztelt házmester úr, ne szavaljon, most
már fogjunk hozzá, mert reggel lesz. Menjen előre, Dollfuss, maga
is jöjjön, Stresemann.
INAS (be, meglátja a rendetlenséget, összecsapja a kezét): Mi
van itt máma... Az egészből nem értek semmit... De ilyen cirkuszt
még életemben nem láttam... A nagysága nem engedné, az biztos.
(Rendezget.) De hát ha az ember inas, akkor hallgasson, és
fogadjon szót. (Kiveszi a feszítővasat a főzőből.) Hogy mi szüksége
van erre a felfordulásra a doktor úrnak, ezt nem értem... (El.)
(Krachmann, a bácsi és a betörő jönnek ki, ágyrészeket cipelnek
magukkal, a betörő rémült arccal.)
 KRACHMANN (a betörőhöz): Magával meg vagyunk áldva,
piszmog, és csak a könnyű holmikat viszi, de figyelmeztetem
magát, hogy ha tovább lazsál, egy vasat sem fog kapni. (A
bácsihoz.) Ez egy szorgalmas ember. A matracokat is hozzuk?
BÁCSI: Mindent... Mindent... Amíg nem késő.
KRACHMANN: Ugyan, még fél egy sincs. Hát én addig itt
elrendezem ezeket a dolgokat, maguk menjenek vissza.
(Betörőnek.) Maga, mert eddig lazsált, a nachtkasztlikat fogja
hozni. (Bácsinak.) Vigyázzon, hogy a Stresemann meg ne lógjon.
BÁCSI (megfogja a betörőt): Élve nem megy... (Mind a ketten el.)
KRACHMANN (a szoba közepén egymásra rakja a holmikat):
Most még leszereljük a csillárokat... (Mormol.) Jó, hogy itt ez a
szerelő... De miért mondja, hogy fel kell gyújtani az egészet...
Különben nekem igazán mindegy. Ő a házmester. Ő tudja.
INAS (be): Te jó Isten! Mi van itt máma... Kérem, én nem
értem...
KRACHMANN: Nem mondta magának a gazdája, hogy nem
szabad semmit kérdeznie?
INAS: De igen... No de... talán tévedés...
KRACHMANN: Mikor volt a szabadságharc?
INAS: Negyvennyolcban...
KRACHMANN: Hát akkor menjen ki.
INAS: Én nem kérdezek semmit, csináljanak, amit akarnak...
(Másik szobában robaj, csörömpölés, inas megrémül.)
KRACHMANN (mosolyogva megnyugtatja).
INAS: Mi van itt máma... (Ijedten el.)
IBI (rémülten jön): Kérem, mi van itt.
KRACHMANN: Minden rendben van, minden be van biztosítva.
IBI: Még tárgyaljunk...
KRACHMANN: Mit akar ez folyton tárgyalni? Hát nem vagyok
szimpatikus magának? Én elhiszem, hogy maga Hindenburg, és
profilból tisztára a Sándor cár. Mondja, nem fél, hogy hívom a
házmestert? Na jöjjön, Sztálin, csókoljon meg... (Ibi hátrál, közben
jönnek be ketten, a betörő nyögve cipeli a hátán a nachtkasztlit és a
párnákat, ledob mindent. A bácsi matracokat és egy ingaórát hoz.)
KRACHMANN: Ez egy szorgalmas ember. Csak ide tegyenek le
mindent, aztán meggyújtjuk.
IBI: Szent Isten, csak nem akarnak tüzet csinálni?
KRACHMANN: Maga ne beszéljen bele! Mit kell még kihozni?
BÁCSI: Mindent.
KRACHMANN: Ennek semmi sem elég. (A betörőhöz.) Menjen,
segítsen a szekrényt kihozni.
BÁCSI: Elintézünk mindent. Veni, vidi, vici!
KRACHMANN: A Vici is jöhet segíteni.
BÁCSI: Legfontosabb a leszerelés. (El.)
KRACHMANN: Ez mindent szereltet. (A betörőhöz.) Na
gyerünk, álljon föl az asztalra, és szerelje le a csillárt. Itt vannak a
műszerek, ha amputálni kell, adom a maszkot. (Mialatt a betörő
szereli a csillárt.) Alapos munka volt, azt hiszem, a háziúr meg lesz
elégedve velünk.
IBI: Csak nem akarják komolyan meggyújtani?
KRACHMANN: Ön ne szóljon semmit, nagysád, hagyjon
minket dolgozni. Maga csak törődjön a birodalmával.
BETÖRŐ: Ha innen kiszabadulok, a legtisztességesebb ember
leszek.
KRACHMANN: Most mi jön?
BÁCSI: Táncolni... táncolni... Jön Roosevelt.
KRACHMANN: Ide a Roosevelt? Hisz minden rendben van.
BÁCSI: Ha nem csinálnak meg mindent, megtagadom a
fizetéseket...
KRACHMANN: Hát maga fizet?
BÁCSI: Úgy van... Nálam vannak a záloglevelek... Én
törlesztek...
KRACHMANN: Törlesztésről szó sem lehet, úgy volt kialkudva,
hogy egyszerre kapjuk az egészet.
BÁCSI: Mindent egyszerre kapnak... De akkor táncol!
 KRACHMANN (Ibihez): Nézze, ha egyszer ő fizet és akarja... hát
táncoljon. A Dollfuss jókedvű.
IBI: Én... Én nem tudok...
BÁCSI (lámpaernyőt hoz Krachmann-nak): És maga ezt a fejére
teszi.
KRACHMANN: Egy embernek ilyen gusztusai legyenek... De ha
fizet... (Fejére teszi a lámpaernyőt.)
BÁCSI (két fémtárgyat ütöget össze): Táncolni!... Táncolni!...
IBI: Én nem tudok...
KRACHMANN (Ibihez): Táncoljon... Táncoljon akármit. Igaza
van a házmesternek: ha dolgoztunk, akkor szórakozzunk.
BÁCSI: Táncolni... táncolni...
IBI (rémülten tánclépéseket tesz, a bácsi ütögeti a két fémet).
KRACHMANN (a betörőhöz): Maga már megint lazsál... Tessék
ütögetni... (Két tárgyat ad; taktusra ütögetnek, Ibi rémülten
táncol.) Csuda jól mulatunk! És most, uraim, hogy ne legyen ilyen
egyhangú a muri, énekeljük el kedvenc dalomat, a Salamondáré
dikkondárét.
MIND: Salamondáré dikkondáré! (Vagy ötször éneklik,
körültáncolnak.)
INAS (be): Mi van itt máma...
KRACHMANN: Tehát, uraim, Salamondáré dikkondáré! Sej-haj!
(Körbetáncolnak.) Halt! Halt!... Kérem, ez nem jó. Majd én
énekelem a Salamondárét, és az egész banda csak annyit mond:
sej-haj dik! Stresemann, maga terceljen.
ORVOS (be, dermedten megáll).
KRACHMANN: Na, itt a Roosevelt! Jöjjön, maga is szálljon be,
vegyen valami tányért.
ORVOS: Mi ez? Mi van itt?
KRACHMANN: Leszerelés! (Bácsi elsettenkedik lassan.)
IBI (az orvoshoz rohan): Palikám, ments meg!
KRACHMANN: Hát ez a maga palija. Ez a tyúk már régen várja.
Magát is a Belicska küldte?
ORVOS: Mi van itt? Feri, beszélj!
 INAS: Ez csinált mindent!
KRACHMANN: Ja, maga a tulajdonos. Hát ne haragudjon, hogy
még nem gyújtottam fel mindent.
ORVOS: Kicsoda maga? Hogy került a lakásomba?!
INAS (kétségbeesve): Doktor úr, ha látta volna, mi történt! Ez
volt a mohácsi vész!
KRACHMANN (fejéhez kap): Halt! Mohácsi vész! Szent Isten,
nekem a Stefánia út 1526. szám alá kellett volna mennem!

Függöny
 NEVESSÜNK!

Tréfa

SZEREPLŐK

Igazgató Ifjú szerző

IGAZGATÓ (az íróasztal mögött ül): Az ajánló sorokra való

tekintettel meg fogom önt hallgatni, de előre is figyelmeztetem,
hogy nálam nem létezik protekció, csak akkor számíthat valamire,
ha a darab jó.
IFJÚ (az íróasztal előtt ül): Igen... Csakhogy...
IGAZGATÓ: Semmi csakhogy! Ha jó a darab, előadom, ha nem
jó, akkor nem adom elő. Ez az én szisztémám. Ettől nem térek el.
IFJÚ: Igenis, de...
IGAZGATÓ: Semmi de. Lámpával keresek egy jó darabot.
Fényszóróval kutatom a fiatal írókat. Ezt minden évben olvashatja
rólam az összes lapokban a szezonnyitókon. Új magyar
tehetségeket akarok felfedezni, írják meg, hogy várom a fiatalokat!
Hozzák bátran az írásaikat! Ezt énrólam minden évben olvashatja.
Augusztus végén szokott megjelenni, ezt a nyilatkozatomat mint
álló szedést kezelik a hírlapnyomdákban.
IFJÚ: Kérem, én már benyújtottam kétszer...
IGAZGATÓ: Az nem jelent semmit. Be kell nyújtani
harmadszor is. Végre is premier előtt nem érek rá olvasni, mert
sok dolgom van, premier után sem igen érek rá, mert akkor
kezdődnek a próbák az új darabból, de ha türelme van,
előbb-utóbb választ kaphat. Én várom a fiatalokat, én várom az új
termést...
IFJÚ: De mindig Molnár Ferencet tetszik játszani és Lengyel
Menyhértet.
IGAZGATÓ: Mert miközben az új termést várom, bekaszálom a
régit. Végre is első a publikum. Maga lehet jó író, de az üzlethez
mi értünk, igazgatók. Na de fiatal barátom, most már fogjon
hozzá, mondja el néhány szóban a darabját.
IFJÚ: Tehát...
IGAZGATÓ: Tehát csak röviden! Mindent lehet röviden. A
legnagyszerűbb témát, a legnagyobb tragédiát el lehet mondani
néhány szóban. Képzelje el, hogy Shakespeare föl akarta volna
nekem ajánlani a Rómeó és Júliát, szavamra mondom, barátom,
elég lett volna egy dringend sürgöny. Így: Szeretik egymást, stop.
Párbaj, méreg, kripta, stop. Hepiend fiatal, válasz fizetve,
Shakespeare. Rögtön tudtam volna, hogy egy jó darabról van szó,
mert ehhez nekem csodálatos ösztönöm van. Hát röviden.
IFJÚ: A darab kezdődik...
IGAZGATÓ: Már nem jó. Ma már egy darabnak nem szabad
kezdődni. Nem akarom magát befolyásolni, de nézze meg Molnár
Ferencet, annál egy darab sohasem kezdődik, hanem indul.
Valahol a közepén indul úgy, hogy már az elején befejeződött, és
tulajdonképpen a végén kezdődik el. Mert egy darabban
cselekmény kell. Ahogy az öreg Keszler bácsi mondta: bei mir
muss ein darab cselekmény háben.
IFJÚ: Akkor úgy gondolom, hogy elkezdik a darabot, és a
függöny csak akkor megy fel, mikor a második felvonás közepén
tartanak.
IGAZGATÓ: Hát halljuk a cselekményt. Mi a témája a
darabnak? Mert a téma, az a legfontosabb.
IFJÚ: Szerepel benne egy család...
IGAZGATÓ: Nem valami szerencsés ötlet. Tudja, ezt már
nagyon sokszor megírták. Majdnem minden darabban szerepel
egy család. Valami újat várunk a fiataloktól. Ha olyan darabot
akarok, amiben család fordul elő, akkor veszek egy
Molnár-darabot, vagy egy Fodor Lászlót. De azért csak mondja el,
ha már belekezdett.
IFJÚ: Egy nő beleszeret...
IGAZGATÓ: Ne haragudjon rám, hisz idősebb vagyok,
megmondhatom: ez sem egészen új. Határozottan emlékszem,
hogy tavaly adtunk egy darabot, amiben előfordul egy nő, aki
beleszeret... Most már nem tudom, hogy mi volt a címe, de
határozottan emlékszem, hogy egy ilyen darabot adtunk. Azért
csak mondja tovább.
IFJÚ: Szóval az első felvonás egy szobában kezdődik...
IGAZGATÓ: Látja, ebben már van valami eredeti. Valami
merész. Csak félek, hogy esetleg nem érti meg a publikum. Tudja,
arra is kell gondolni, hogy a nézők között esetleg egészen egyszerű
emberek is ülnek... No de mondja tovább... Szóval egy szobában...
Vigyázni kell, tudja, az ilyen újszerű dolgoknál, hogy a rendőrség
ne találjon benne semmit.
IFJÚ: A főszereplő nagyon el van keseredve...
IGAZGATÓ: Nana... Politikát hagyjuk. Nem szabad politizálni.
Tudja, nekem adót kell fizetni, minisztériumokkal van dolgom...
Az ilyen politikai dolgokat hagyjuk ki. Miért nem folytatja?
Borzasztó lassú elbeszélő.
IFJÚ: Szóval el van keseredve, mert állásnélküli lett, és nem
veheti el a menyasszonyát. A menyasszonyt elcsábítja egy gazdag
ember, a fiú bánatában morfinista lesz, a második felvonásban
kilakoltatják őket... Az édesanyja beteg...
IGAZGATÓ: Elég! Abbahagyni! (Szinte sírva könyörög.) Mondja,
maga tönkre akar tenni? Hát mit képzel maga, miért mennek az
emberek a színházba? Nevetni akarnak, uram! Nevetni!
Kilakoltatás! Szegénység! Hát nincs elég nekik egész nap ebből?
Hát este, ha már drága pénzért váltanak egy színházjegyet, akkor
azt hiszi, azt azért teszik, hogy itt sírjanak? Nevetni akarnak az
emberek! Kacagni akarnak! Gurulni akarnak a röhögéstől, uram,
hogy elfelejtsék a bajukat. Fuldokolni akarnak a röhögéstől...
IFJÚ: Kérem, én ezt az életből merítettem...
IGAZGATÓ: Öntse vissza! Rögtön öntse vissza! Hát mért merít
maga ilyen unalmas, rossz helyekről? Még jó, hogy nem a halálból
meríti a darabjait. Értse meg, az emberek nevetni akarnak!
Nevetni!...
IFJÚ: Kérem alázattal, én...
 IGAZGATÓ: Maga is nevessen! Ilyen szomorú külsővel nem is
lehet jó darabot írni. Maga nagyon nevetséges embernek látszik,
de nem tud nevetni...
IFJÚ: Kérem, én még máma nem ettem...
IGAZGATÓ: Ugyan, ne legyen kicsinyes. Ez egy egészen új téma
volt, amit itt elmesélt, csak vidáman kell feldolgozni, görlökkel,
muzsikával, hogy röhögjenek. Például kijön a morfinista, és
elénekli, hogy:
Jaj de ravasz
dolog ez a pravaz
vagy mit tudom én, de mindenesetre nevetni. Nevessen, barátom.
IFJÚ: Kérem, én már öt éve...
IGAZGATÓ: Nevessen, addig nem is állok szóba magával!
Nevessen, barátom!
IFJÚ (széthúzott szájjal, szárazon, röviden azt mondja): Ha...
ha...
IGAZGATÓ: Na látja, milyen jóízűen tud nevetni, ha akar.
Nevessen, barátom!
IFJÚ (fanyarul nevet): Befolyik kérem a cipőmbe a víz...
IGAZGATÓ: Na látja, tud jókedvű is lenni. (Nevetve.) Így fog jó
darabot írni. Nevessen, barátom!
IFJÚ (kezd jókedvűen nevetni): Két napja nincs lakásom, a téren
alszom. (Nevet.) A padon. (Röhög.) Ha havazik, a pad alatt.
IGAZGATÓ (nevet): Nagyszerű.
IFJÚ (egyre jobban nevet): Állandóan meg vagyok fázva, a
holmimat visszatartotta a háziasszony. (Nagyot nevet, alig tud
beszélni a nevetéstől, törölgeti a szemét.) A toloncházba fogok
kerülni...
IGAZGATÓ (követi a nevetés tempójában az ifjút): Látja,
ilyeneket kell írni, vidám dolgokat.
IFJÚ: Holnap reggel... holnap. (A nevetéstől nem tud beszélni.)
IGAZGATÓ (alig tud mozdulni): Jaj az oldalam...
IFJÚ: Holnap... (Nagy nehezen kinyögi nevetés közben.)
Felkötöm magam! (Röhögési roham.)
 IGAZGATÓ (ugyanúgy. Két kézzel tartja az oldalát, végre szóhoz
jut): Maga egy nagyon tehetséges ember. Megbízom, hogy írjon
egy operettet. (Enyhén nevet.) Nevessen, barátom!
IFJÚ (mosolyog, a nevetéstől még mindig liheg): Nagyon
köszönöm. Kérek előleget.
IGAZGATÓ: (Átmenet nélkül elkomolyodik.)
IFJÚ: Nevessen, igazgató úr!
IGAZGATÓ: Igaza van. Ezen csak nevetni lehet!
IFJÚ (elkomolyodik).

Függöny
 A JUTALOMJÁTÉK

SZEREPLŐK

Báró Lontainé
Olga, a leánya
Kamarás Kristóf vidéki színész
Hámori Ferenc miniszteri titkár
Bozsik házfelügyelő
Rüttich-Schönau grófnő
Kapitány
Doktor
Irma szobalány

Történik a Rózsadombon, egy családi házban, két egymásra

következő napon.

ELSŐ KÉP

(Régimódi, szép szalon. Jobb és bal oldalán járás, háttérben

középen ajtó, az ajtó mellett jobb és bal oldalon egy-egy zsalus
ablak muskátlival. A szoba közepén zsúrasztal pálinkáskészlettel,
néhány szék, kalitka kanárival stb.)

BÁRÓNÉ (a tükör előtt áll, a haját igazítja).

BOZSIK (állandóan részeg, de sohasem támolyog, nagy ritkán
csuklik egyet, vagy a szeme hunyódik kissé, különben alig látszik
rajta): Kezit csókolom, méltóságos báróné!
BÁRÓNÉ: Jó napot, házfelügyelő úr.
BOZSIK: Csak jöttem érdeklődni a méltóságos Olga kisasszony
hogyléte felől.
 BÁRÓNÉ: Most már jobban van. Igazán kedves ember maga,
Bozsik úr. Már hatodszor érdeklődik ma. Pedig Olga már egészen
jól van, olvas, kézimunkázik, az előbb már nevetett is.
BOZSIK: No hála a Jó Istennek.
BÁRÓNÉ (tölt): Igyon egy pohárkával, Bozsik úr.
BOZSIK: Ó, kisztihand. (Iszik.) Bizony, ha a megboldogult
méltóságos úr élne, nem fordulhatott volna elő ilyesmi. (Tartja a
poharat.)
BÁRÓNÉ (tölt): A férjem sokkal konzervatívabb volt, semhogy
megengedte volna Olgának az autózást.
BOZSIK (iszik): A Jó Isten személyesen őrködött felette. (Tartja
a poharat.)
BÁRÓNÉ (töltés helyett elveszi a poharat): Amíg élek, nem
felejtem el, mikor hozták szegény Olgámat bepólyált fejjel,
öntudatlanul. BOZSIK: Hogy mennyien érdeklődtek naponta.
Innen a házból a kapitány úr meg a tanácsosné naponta többször
is kérdezősködtek. Pedig ritka dolog ez, kérem, hogy így ötödike
felé részvéttel legyenek a háziúrék iránt.
BÁRÓNÉ: Azt szeretném, kedves Bozsik, ha holnap az
eljegyzésen maga is segítene, tudja, mint inas, kesztyűvel...
BOZSIK: Értem, kérem. Nagyon szívesen. Majd eljövök
kesztyűvel. Sok vendég lesz?
BÁRÓNÉ: Sőt jóformán senki, csak a Szép doktor meg a
kapitány, és természetesen a vőlegény.
BOZSIK: No, ez tényleg nem nagy lagzi. Hát kezit csókolom,
méltóságos bárónő.
BÁRÓNÉ: Viszontlátásra. El ne felejtse, holnap délután,
kesztyűvel.
BOZSIK: Nem felejtem el. (El, hátul középen.)
BÁRÓNÉ: Irma! Irma!
IRMA (cseléd, de nem paraszt, kissé komornaszerűen van
öltözve, fehér kötény, sötét ruha): Tessék.
BÁRÓNÉ: Cseréje ki a vizet a mandinak, a doktornak mondja,
hogy mielőtt elmegy, beszélni szeretnék vele. (El balra.)
 IRMA (jobbra egy pillanatra el a madáritatóval, mindjárt
vissza, amivel jelzi, hogy jobbra kint egész közel van a vízcsap).
OLGA (elöl jön, jobbról mögötte Szép doktor, szakállas,
szemüveges, öreg budai doktor bácsi): Nagyszerűen aludtam és jó
étvággyal ebédeltem.
DOKTOR: No akkor nincs is semmi baj. Közérzete javult?
OLGA (ábrándosan, mint aki maga sem tudja): Néha még
szomorú vagyok.
DOKTOR: Olvasgasson vidám dolgokat.
OLGA: Csakis vidám dolgokat olvasok.
DOKTOR: Ez milyen könyv, ami a kezében van?
OLGA: Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődés.
DOKTOR: De hát ez nem vidám könyv.
OLGA: Tudom. Azért nem is olvasom. Csak a kezemben van,
hogy ha jön a vőlegényem, akkor lássa. Mert ő mondta, hogy neki
az nagyon imponál, ha egy nő klasszikusokat olvas. Hát most
minden két napban egy könyvet veszek magamhoz. Hol a
Dosztojevszkijt, hol a Shakespeare-t, hol a Bús Feketét tartom a
kezemben.
DOKTOR: Az nem klasszikus.
OLGA: Ki van zárva, hogy egy könyv bús is legyen, fekete is
legyen, és ne legyen klasszikus.
DOKTOR: Sokat lenni a friss levegőn, és lehetőleg nevetni.
(Megveregeti doktor bácsisan.)
IRMA: A méltóságos asszony azt mondta, hogy mielőtt elmegy a
doktor, beszélni szeretne a doktor úrral.
DOKTOR: Jó. Kiülök ide a napra egy kis jó levegőt szívni, ha a
méltóságos asszony kész, üzenjen értem. (El hátul középen.)
OLGA: Te Irma.
IRMA: Mi tetszik?
OLGA (halkan, titokzatosan): Mikor dobtad be a levelet?
IRMA: Pontosan hat nap előtt.
OLGA: Akkor már régen megkapta... Ide figyelj, Irma. Én most
már látom, hogy te egy nagyon megbízható, hűséges lány vagy, és
énnekem el kellett valakinek mondani ezt az óriási titkot. Tudod
te, hogy ki az a gróf Rüttich-Schönau admirális, akinek te a hét
elején azt a levelet bedobtad?
IRMA: Nos?
OLGA: Az az én apám.
IRMA: De hiszen a méltóságos úr...
OLGA: A méltóságos úr, szegény megboldogult papa nem volt
az én igazi apám, ő csak adoptált. Te azt biztosan tudod, hogy az
én mamám micsoda híres művésznő volt...
IRMA: Azt mindenki tudja, hogy ő volt a híres Szerémi
Antónia... A Nemzetiből.
OLGA: Mikor férjhez ment, akkor én már a világon voltam. És
én tudtam, mert titokban mindig olvastam a mamáról a régi
újságokban, hogy őbeléje csupa gróf és főherceg volt szerelmes, és
én már kiskorom óta mindig vártam, hogy egyszer csak eljön ide
Budára egy jóságos, finom, ősz őrgróf, akiről kiderült, hogy a
papám...
IRMA: Hát ez csuda egy történet. Ilyesmi a Rózsadombon kívül
csak a Tabánban lehetséges.
OLGA: És én nem nyugodtam, kutattam a sublótban a mama
régi fényképei között, és ezt találtam. (Kebléből képet vesz elő,
összedugják a fejüket.) Nézd, az admirális.
IRMA: Csakugyan egy magas rangú matróz.
OLGA: Én aztán kutattam a Nemzeti Múzeumban a régi
újságokban, hogy volt-e a mama hódolói között egy admirális. És
képzeld, olvastam, hogy hosszú ideig akarta feleségül venni gróf
Rüttich-Schönau tengernagy. És látod, mi áll ezen a képen? „Ha a
lányom nagy lesz, mutasd meg neki, Antónia, hogy ilyen volt az
apja."
IRMA: Csuda daliás!
OLGA: És most, mikor olyan nagyon beteg voltam, annyira
vágyódtam utána, hogy megírtam neki: egy volt híres
művésznőnek a leánya, aki nagyon beteg volt, szeretné, ha eljönne
az eljegyzésére.
 IRMA: És ha éppen tengeren van?
OLGA: Nincs a tengeren, mert a világháború után elvette az
antant a sorhajóit, és most az áll róla a tengerészeti almanachban,
hogy kolozsvári kúriáján él, és idejét tengerészeti szakmunkák
írásával tölti.
BÁRÓNÉ (jön balról): A doktor úr elment?
IRMA: Kint ül a padon. (El jobbra.)
BÁRÓNÉ: Hogy érzed magad, leányom?
OLGA (tettetett szomorúsággal maga elé néz, vállat von).
BÁRÓNÉ: Csak nincs valami bajod?
OLGA: Mondd, mama, ugye én még mindig beteg vagyok?...
BÁRÓNÉ: Remélem, hogy már nem. Vagy rosszul érzed még
magad?
OLGA: Az attól függ... Mama, én most beteg vagyok, nekem
most mindent szabad. Én szeretnék veled beszélni arról az időről,
mikor te még színésznő voltál.
BÁRÓNÉ: Tudod jól, fiam, hogy mikor megboldogult apád
elvett, én eltemettem a színészetet.
OLGA: Hát nem is akarom, hogy fellépjél, hanem csak beszélni.
(Képet mutat.) Nézz ide...
BÁRÓNÉ: Honnan vetted ezt a képet?
OLGA: A te régi képeid közül. És már nagyon régen tudom,
hogy az én apám...
BÁRÓNÉ: Na de Olga... Hát hogy szabad neked...
OLGA: Nekem mindent szabad, mert ha nem, akkor visszaesek
a betegségbe. A doktor Szép mondta, hogy vigyázni kell mindig a
jókedvemre. És mama kérem, én úgy örülök, hogy nekem ilyen
papám van...
BÁRÓNÉ: Hisz azt sem tudod, hogy ki ez az ember.
OLGA: De tudom. Rüttich-Schönau admirális.
BÁRÓNÉ (ámultan): Honnan ismered ezt a nevet?
OLGA: A régi újságokból és a tengerészeti almanachból. És
most megmondom neked, hogy én írtam neki...
 BÁRÓNÉ (egyre rémültebben): Írtál Rüttich-Schönau grófnak!
(Összecsapja a kezét.)
OLGA: Igen, én írtam neki, és meghívtam az eljegyzésemre, és
biztosan tudom, hogy el fog jönni...
BÁRÓNÉ (kétségbeesve): Miket csináltál... Haszontalan...
OLGA: Mama, én csak annyit mondok, halálosan beteg leszek
újra, ha azonnal nem vallod be, hogy Rüttich-Schönau gróf az
apám. (Cirógatja, hízeleg.) Én úgy örülök, hogy te egy világszép
asszony voltál, és büszke vagyok rád, hát mondd meg: ugye, a gróf
az én apám?
BÁRÓNÉ (sóhajtva belenyugszik): Hát igen, ő volt az apád.
OLGA: Látod, mama, már nevetek, és már boldog vagyok, és
holnapra egészen egészséges leszek. (Vidáman el jobbra.)
BÁRÓNÉ (ösztönös mozdulattal megigazítja a haját a tükör
előtt, aztán odamegy az ablakhoz, és kiszól): Jöjjön be, Szép
doktor.
DOKTOR (háttérből jön): Hát kérem, azt hiszem, a beteg már
nyugodtan megtarthatja az eljegyzést, gyönyörűen meggyógyult.
BÁRÓNÉ: Gondolja, doktor úr, hogy nem kell tartanunk már
semmitől?
DOKTOR: Hát kérem, az ilyen súlyosabb koponyasérülések
után nem ritka dolog, hogy visszamarad egy kis melankólia,
nagyon vigyázni kell, hogy zavartalan legyen a gyógyulás. A
legelőnyösebben hatna most a betegre valami nagy öröm, ezért is
tartottam helyesnek az eljegyzést.
FERENC (fiatal, miniszteriális típus, háttér közepén jön): Kezeit
csókolom, jó napot, doktor úr.
DOKTOR (bólint).
BÁRÓNÉ: Pá, Feri.
FERENC: Hogy van Olga?
DOKTOR: Még nem is láttam őt betegsége óta olyan jó
hangulatban, mint ma. Visszatért az élet az arcába, jó az étvágya,
ajánlottam, hogy lehetőleg vidám dolgokkal foglalkozzon.
 FERENC: Csodálatos, hogy egy ilyen fiatal lány állandóan
klasszikusokat olvasson; nem gondolja, doktor úr, hogy az esetleg
árt?
DOKTOR: Speciel Olgánál nem aggódom.
FERENC: De mégis, ezek nehéz könyvek.
DOKTOR: Hát nehéz könyveket nem szabad a kezébe adni.
Például lexikonokat vagy albumokat nem ajánlanék, de egy ilyen
félkilós Dosztojevszkij nem árthat.
BÁRÓNÉ? Menjen be hozzá, Feri, már biztosan várja magát.
FERENC: Igaz is, jobb lesz, ha magánál a betegnél érdeklődöm.
(El balra.)
DOKTOR: Én pedig sietek. Van egy páciensem, akit naponta
meglátogatok egy hónapja, és bizony nem jutok vele előbbre.
BÁRÓNÉ: Mi baja szegénynek?
DOKTOR: Nem akar fizetni. Kezit csókolom, méltóságos
asszony.
BÁRÓNÉ: Viszontlátásra, doktor úr. (Orvos el, háttérben báróné
el Ferenc után.)
IRMA (bejön, rakosgat).
BOZSIK (bejön, megáll az ajtóban, csuklik): Jó napot, kedves
Irma, hogy van a kisasszony?
IRMA: Hát nagyon jól van a kisasszony, de snapsz nincs.
BOZSIK: Maga talán azt hiszi rólam, hogy én érdekből jövök?
IRMA: Hát persze hogy érdekből jön. A snapszért jön.
BOZSIK: Az igaz, hogy a snapszért jövök, de nem érdekből. Én
önzetlenül szeretem a snapszot. (Báróné hangja a másik szobából:
Irma! Irma!)
IRMA (balra el).
BOZSIK (odamegy az üveghez, felveszi, iszik).
KAMARÁS (ripacs, nagy, gyűrött művészkalapban, óriási fekete
masli, nagyon elhordott szalonkabát, hóna alatt írások. Nyugodtan
nézi Bozsikot): Ezt nevezem huzatnak... (Hangosan.) Hé! Mondja,
nem fél, hogy lenyeli az üveget?
BOZSIK (ijedten): Jaj! Úgy megijedtem, hogy kiömlött.
 KAMARÁS: Nem téved? Én úgy láttam, hogy beömlött. Kicsoda
maga?
BOZSIK: Izé... Kérem, engem itt alkalmaztak...
KAMARÁS: Kefekötőnek alkalmazták?
BOZSIK: Én házmester vagyok.
KAMARÁS: Házmesternek nem jó. A házmestert szódával
szeretem, és nem pálinkával. Biztos titokban itt megdézsmálja a
snapszot, mi?
BOZSIK: Kérem... Én csak... igazán...
KAMARÁS (szigorúan, határozottan): Mutassa az áldozatot.
(Elveszi az üveget.) Hallatlan! Tudja, hogy majdnem az egészet
kiitta?
BOZSIK: Azért maradt bent elég.
KAMARÁS: Elég? Úgy látszik, maga nem ismer engem. (Iszik.)
BOZSIK (nézi): Az úr sem kezdő a szakmában.
KAMARÁS: És most mit csinál, maga szerencsétlen, ha
észreveszik?
BOZSIK: Kérem, vizet önthetek hozzá. (Elveszi az üveget. El
jobbra.)
KAMARÁS: Micsoda egy alkalmazott. (Körülnéz.) Szép lakás,
kár, hogy nincs a központban.
BOZSIK (jön vissza): Vizet töltöttem bele.
KAMARÁS: Brrr... víz. Ne is mutassa, mert ideges leszek.
(Kiveszi a dobozból a szivarokat, aztán a házmesterhez.) Pszt,
várjon, ide is öntsön vizet... A szivarok helyett.
BOZSIK: Kérem, tulajdonképpen kicsoda maga?
KAMARÁS: Hanyatt fog esni.
BOZSIK: Maga olyan híres?
KAMARÁS: Nem, hanem maga olyan részeg. Különben jelentse
kíméletesen a méltóságos asszonynak, hogy Kamarás Kristóf
színművész kíván vele beszélni.
BOZSIK: Színművész?
KAMARÁS: Igen. A Nemzeti Színház művésze.
BOZSIK: Én már voltam ott, de magát nem láttam.
 KAMARÁS: Mégis úgy van. Én a jászberényi Nemzeti Színház
általános művésze vagyok.
BOZSIK: Mi az, hogy általános?
KAMARÁS: Aki mindent játszik. Volt olyan nap, hogy délután
eljátszottam a Goldstein Számit és este Hamletet vagy a
Falurosszában a Faustot.
BÁRÓNÉ (bejön, meglátja a Kamarást, ijedten megáll).
KAMARÁS (széles mozdulattal leemeli a kalapját, jobb lábát
hátrahúzva meghajol): Méltóságos asszonyom, gyűjteni jöttem az
éhező vidéki színészek számára.
BOZSIK (el).
BÁRÓNÉ: Kristóf! Az Istenért, hogy jutott eszedbe?!
KAMARÁS: Ne izgasd magad, Toncsi, tudod jól, én sohasem
zavartalak, még egy levelet sem írtam neked, de olvastam a
szerencsétlenséget, ami történt...
BÁRÓNÉ: Olga már nagyon jól van...
KAMARÁS: Én sajnos akkor nem jöhettem, most átutazik a
társulat Budapesten, mert holnap Bicskén játszom a Vasgyárost.
(Elfeledkezik, öntelten.) Emlékszel még, Toncsi, hogy milyen nagy
vagyok én a Vasgyárosban? (Szaval.) Szeretlek, Claire, de
megtörlek!
BÁRÓNÉ: Az Istenért, most ne szavalj...
KAMARÁS: Toncsi, várd a végszót. Nézd, mikor te feljöttél a
Nemzetibe, és én ott maradtam Jászberényben, nem mondtam
neked egy szóval sem, hogy ne menj, nem kerestelek fel egyszer
sem, és engedtem, hogy elvidd magaddal pár hónapos gyermeke-
met, mert tudtam magamról, hogy dadaszerepekben nem vagyok
jó. Aztán hallottam, hogy férjhez mentél a báróhoz, otthagytad a
Nemzetit, még csak nem is gratuláltam neked. A Nemzetinek
gratuláltam... De most, fiam, megöregedtünk...
BÁRÓNÉ: Ne beszélj többes számban.
KAMARÁS: Miért? Én is megöregedtem. Éppen mikor
átutaztam Pesten, olvastam, hogy a lányom milyen beteg volt. Hát
annyit megtehetsz nekem, hogy megmutasd, nem bánom,
messziről. Biztosan gyönyörű lány. (Saját magának, halkan.) Az én
lányom.
BÁRÓNÉ: Tudod, hogy boldogult férjem adoptálta Olgát. A
vőlegénye egy miniszteri titkár. Ha itt most kiderül...
KAMARÁS: Fiam, nem akarok én itt zavart csinálni nektek.
Neki nem is kell tudni, hogy az apja vagyok.
BÁRÓNÉ: És éppen az előbb mondta az orvos, hogy a legkisebb
izgalom árthat... És te, ami még borzasztóbb, a lány megtalálta a
képet, ahol te a tengernagy voltál.
KAMARÁS: Emlékszel? Az Ördöghajóban. Az öreg Újházi sírva
jött fel az öltözőmbe! (Szaval.) „Ott áll a vihartépte hajón..."
BÁRÓNÉ: Te! és most azt hiszi, hogy az apja gróf
Rüttich-Schönau admirális. És írt neki...
KAMARÁS: Az apjának?...
BÁRÓNÉ: A grófnak. És most várja, hogy holnap az eljegyzésére
itt legyen. És nem elég, hogy talán bele fog betegedni a
csalódásba, most még derüljön ki, hogy az apja egy vidéki színész,
akivel Jászberényben játszottam együtt.
KAMARÁS: És milyen rosszul. Csak én tudom, és ez az ország.
BÁRÓNÉ: És belebetegszik abba, hogy nem jön a gróf... Pedig
szegény Rüttich-Schönau már nem is él. (Öntelt szomorúság.)
Miattam halt meg.
KAMARÁS: Látott valamiben játszani?
BÁRÓNÉ: És erre most meg te is jössz.
KAMARÁS: Ide hallgass, Toncsi! Nekem egy remek ideám van!
Én eljövök ide holnap mint gróf Rüttich-Schönau... És nemcsak
meggyógyítom a lányomat, hanem beszélhetek is vele mint az
apja...
BÁRÓNÉ: Megőrültél, Kristóf! Ki fog derülni...
KAMARÁS: Rólam? Egy tengernagy szerepében? Hát nem
emlékszel? Mikor azt mondtam: „Az árbocaidon büszkén lengeti a
szél a gályámat!"
BÁRÓNÉ: Hagyd abba!
 KAMARÁS: Neked már megint nem tetszik. Mindig irigy voltál
rám, Toncsi, most megmondhatjuk őszintén: te tetted tönkre a
karrieremet, csúf anyaszubrett!
BÁRÓNÉ: Ezt nekem mondod, aki tíz éven át játszottam a
Nemzetiben?
KAMARÁS: Én szedtelek ki a kórusból Kiskunmajsán. Én adtam
az első szerepedet. Ültem a sátorban mint Július Caesar, és mikor
elálmosodtam, te bejöttél jelenteni: „a kocka meg van vetve". Ez
volt az első szereped. És velem játszottad Rómeót, emlékszel?
BÁRÓNÉ (álmatagon): Sebhelyt gúnyol, kinek nem volt sebe.
KAMARÁS: Tagadd meg atyád, és nem leendek többé Capulet!
Emlékszel az erkélyjelenetre? Ott álltál a hordón, és én
szerelmesen térdeltem a sámlin, és te úgy beszéltél, mint aki nem
éhes.
BÁRÓNÉ: Mint aki nem éhes?
KAMARÁS: Igen. Mert aki éhes, az lenyeli a gombócot a
szájából.
BÁRÓNÉ: De ha a vőlegénye rájön...
KAMARÁS: Nálam? Aki kosztüm nélkül játszottam Ádámot, és
olyan voltam...!
BÁRÓNÉ: És én? Mint Éva?
KAMARÁS: Megérdemelted a paradicsomot, a fejedhez.
BÁRÓNÉ: Olyan Éva voltam, hogy egy szerkesztő azt mondta,
büszke lehetne az emberiség, ha tőlem származna.
KAMARÁS: Azt a Darwin mondta neked.
BÁRÓNÉ: Hát nagyon megváltoztam?
KAMARÁS: Csak két dologban: nem vagy szép és nem vagy
fiatal. De a modorod éppen olyan kellemetlen, mint húsz év előtt
volt.
BÁRÓNÉ (sóhajt): Ha én még egyszer ott állhatnék egy
nadrágszerepben a színpadon.
KAMARÁS: Nem élnél öt percig... Hát én most megyek.
BÁRÓNÉ: Kristóf, én nagyon félek.
 KAMARÁS: Ne félj! Egy szerep, amit Kamarás Kristóf vállalt,
biztos kezekben van. (Háttérajtóban áll.) Hogy mondtam Arden
Enochban? „Még egyszer megcsókolom az ajtófélfát..."
BÁRÓNÉ: Kristóf! (Felemeli az üveget.) Nem akarsz inni
valamit?
KAMARÁS (undorral az üveg felé): Dehogy akarok.
BÁRÓNÉ: Valamikor nagyon szeretted az ilyen italokat.
KAMARÁS: Esküszöm neked, Toncsi, hogy olyan italt, ami
abban van, én húsz éve nem ittam. (Nagy gesztus.) Üdv! (El.)

Függöny

MÁSODIK KÉP

(Ugyanott, minden ugyanúgy van, a színen áll a báróné és Irma,

az utóbbi fején egy komornabóbita jelzi a készülő uzsonnát.)

BÁRÓNÉ (folytatva): Tálalásnál a vendégek bal oldalánál állj

meg. Szendvicseket nem kell körülhordani, tedd le a kredencre, és
a felszolgálást ne a kapitánynál kezdd, mert akkor nem marad
semmi a vendégeknek.
IRMA: Félek, hogy a kapitány úr úgyis mindent meg fog enni.
BÁRÓNÉ: Adjál neki uzsonna előtt zsíros kenyeret, most vidd a
tányérokat, és tedd le a kredencre.
IRMA (tányérokkal el balra).
BÁRÓNÉ (tükörben a haját igazítja).
BOZSIK (be. Óriási villamoskalauz-kesztyűkkel): Gehorsamst,
megjelentem!
BÁRÓNÉ: Bozsik. Micsoda kesztyű van magán?!
BOZSIK: Tetszett mondani méltóságának, hogy kesztyűkben
fogok ma működni.
BÁRÓNÉ: De honnan vette ezeket a rettenetes kesztyűket?
 BOZSIK: Az unokaöcsém sínigazgató, és ilyenkor nyáron nem
használja ezt a kesztyűt, gondoltam, éppen megfelel erre az
alkalomra.
BÁRÓNÉ: Na de én fehér kesztyűt gondoltam.
BOZSIK: Azt én is gondoltam. Azonban inkább venni kellett
volna.
BÁRÓNÉ: Hát ezeket az óriási kesztyűket mindenesetre vegye
le.
BOZSIK (leteszi az asztalra a kesztyűket): A sürgöny nem
érdekli méltóságos asszonyt?
OLGA (bejön ünnepélyesen öltözve).
BÁRÓNÉ: Miféle sürgöny?
BOZSIK (kivesz egy sürgönyt): Ez itten... egész elfelejtettem,
pedig már reggel megjött. Még a csapos is mondta, hogy biztos
valami fontos dolog áll benne. És én mondtam neki...
BÁRÓNÉ: Azonnal adja ide!
BOZSIK: Hát nincs semmi baj, nem vesztettem el, csak
mondtuk a csapossal...
BÁRÓNÉ (elkapja a sürgönyt).
BOZSIK (kikapja a kezéből, elolvassa): Méltóságos Lontai Olga
úrhölgynek.
OLGA (eddig izgatottan állt, elkapja a sürgönyt, lázasan
kibontja, olvas): Becses levelére válaszolva, délután érkezem,
nevemet levélben, admirális. (Boldogan.) Hát eljön! Tudtam, hogy
eljön! Mama, én olyan boldog vagyok!
BÁRÓNÉ: Fiam, mondok neked valamit, amit színésznő eddig
még nem mondott: szeretnék egy nappal öregebb lenni.
KAPITÁNY (hajóskapitányi uniformisban, biceg, a kezében kis
virágcsokor): Kezüket csókolom.
BÁRÓNÉ: Isten hozta, kapitány úr.
KAPITÁNY (Olgának a csokrot): Gratulálok a büszke
menyasszonynak. Fogadja ezt a csokrot, ennél szebbet, sajnos nem
kaptam; a házfelügyelő úr hozta, ő a tanúm.
 BOZSIK: Igen, így volt, azt mondták, nem adhatnak szebbet,
mert húsz fillérért ez is sok.
OLGA (gyorsan): Nagyon köszönöm, kapitány úr.
BÁRÓNÉ: Parancsoljon befáradni az uzsonnához.
OLGA: Erre tessék, kapitány úr. (Betessékeli a kapitányt, ő maga
ott marad.) Mondd, mama, mondhatom én neki azt, hogy apám?
BÁRÓNÉ: Tőlem ne kérdezz semmit, fiam. Én azt sem tudom,
hol áll a fejem.
BOZSIK (el).
OLGA: Azt mondjam majd a papának, hogy gróf úr?
BÁRÓNÉ: Csak nem akarsz a vendégek előtt papának szólítani
valakit?
OLGA: Mindegy. Belülről papának fogom szólítani... és nekem
ez elég lesz.
FERENC (nagy csokorral jön): Kezüket csókolom. (Átnyújtja
Olgának a csokrot.) Kimondhatatlanul boldog vagyok.
BÁRÓNÉ (tapintatosan elvonul balra).
FERENC: Drága! (Hosszú csók.) Boldog vagy?
OLGA (hozzásimul): Nagyon. És képzeld, úgy örülök...
Meglátogat minket az apám... egy régi, kedves barátja, gróf
Rüttich-Schönau admirális... ide fog jönni.
FERENC: És ennek örülsz olyan nagyon?
OLGA: Azért örülök, mert egy hős, az áll róla az almanachban,
hogy ő a skagerraki győző...
FERENC: Milyen gyerek vagy... (Magához öleli.)
BÁRÓNÉ: Miért nem mentek be az uzsonnához?
OLGA: Igaz, a kapitány úr a mi kedvünkért van itt, és egyedül
hagyjuk szegényt. Jöjjön, Feri. (Karonfogva bal járásig megy,
visszaszól halkan.) Mama... ha jön, azonnal hívjál. (El Ferenccel
balra.)
DOKTOR (csokorral, cilinderben jön középháttérből): Kezeit
csókolom.
BÁRÓNÉ: Isten hozta, doktor úr, már csak önre vártunk,
menjen be az ebédlőbe, ott van a kapitány is.
 DOKTOR: Akkor már biztosan esznek. (El.)
IRMA (jön át egy tálcával jobbról).
BÁRÓNÉ: Vigyázz, Irma, ha körülhordod a tálcát, légy ügyes, és
mihelyt valaki vett, menj tovább, hogy ne tudjon még egyszer
venni.
IRMA: A kuglófot is körülhordjam?
BÁRÓNÉ: Istenem! És egy ilyen teremtésnek van mersze hatvan
pengőt kérni egy hónapra! A kuglófot leállítod. Legalább húsz
szeletre vágd fel.
IRMA: Nem lesz az nagyon vékony?
BÁRÓNÉ: Az nem baj. A fontos, hogy abból az egy kuglófból
minden vendég annyit ehessen, amennyit akar. Most már eredj.
IRMA (el balra. Szünet, ami alatt a báróné megigazítja a haját a
tükörben).
BOZSIK (be, feszesen megáll, harsányan): Őméltósága
Rüttich-Schönau gróf tengeri admirális, a szalagos csillagrend
nagykeresztese kíván a terembe lépni!
BÁRÓNÉ: Bozsik, megbolondult maga?
BOZSIK: Az az úr ötven fillért adott, hogy ezt csináljam, mert
azt mondta, hogy neki nagy antré kell.
BÁRÓNÉ: És miért nem jön az az úr?
BOZSIK: Azt mondta, hogy várja a végszót. Katona, de kissé
dilisnek látszik.
BÁRÓNÉ: Rémes! Mi lesz itt! (Színpadiasan.) Mondja a gróf
úrnak, hogy várom. (Bozsik el.)
KAMARÁS (jön háttér középen. Kétszáz év előtti tengernagyi
uniformisban; lábain hatalmas lakkszár, amely elöl két nagy
leffentyűvel a térdén felül ér, krémsárga lovaglónadrág, ugyanolyan
kabát, arany vállrózsa, széles aranyöv, kétszarvú csákóját a dereka
mellett fogja, miáltal a köpeny könyökénél szélesen eláll, ami még
színpadiasabbá teszi a megjelenését. Szintén krémsárga színű,
földig érő gallérban van, amely elöl nyitott, csak a mellén fogja
össze egy aranyzsinór. Másik kezében lovaglóbot. Ősz, sima, el-
választott paróka van rajta, kétoldalt szép, ősz császárszakálla,
bajusza nincs, az álla is sima. Fehér cérnakesztyű a kezén,
méltóságteljes lenézéssel szól): Mikor fogsz végre megtanulni
rendesen leadni egy végszót?... Hogy lehet azt mondani: mondja a
gróf úrnak, várom.
BÁRÓNÉ: Hát mit kellett volna mondani?
KAMARÁS. És ezt vitték a Nemzetibe!... Nézz ide: így megállsz,
kiköpöd a gombócot a torkodból (krákog, köp), és szólsz: a gróf úr
előállhat. De te úgy beszélsz, mintha a bivalyosi zsargontársulat
tagja lettél volna. Egy félórát álltam kint. Röhögtek az
utcagyerekek.
BÁRÓNÉ: Micsoda feltűnés!
KAMARÁS: Itt nem is volt feltűnés. Láttad volna a Kossuth
Lajos utcában. Kétszáz embert oszlattak fel mögöttem a lovas
rendőrök. Azt hitték, a Willy Fritsch jött Pestre. De itt már nem
volt feltűnés. Nem mondom: a sarkon még kardlapoztak, de nem
lehettek többen, mint hetvenen. Még engem is oszlásra szólított
fel a rendőr, mire én azt mondtam: hajdujudu, Mister Braun, és
erre azt hitte, külföldi vagyok.
BÁRÓNÉ: Honnan tudod?
KAMARÁS: Mondta a másik rendőrnek, hogy ez egy őrült
spanyol. És remélem, azt tudod, hogy Spanyolország külföldhöz
tartozik.
BÁRÓNÉ: Kristóf, nekem rossz előérzetem van.
KAMARÁS: Már megint kezded? Minden premierem előtt ezzel
tettél idegessé! Te... ahelyett, hogy hálás lenne, hogy én így
megjelenek (defilírozás kihúzott mellkassal), mit szólsz, mi? Nézd
meg: ez egy akt!
BÁRÓNÉ: Egy akt?
KAMARÁS (dühösen): Igen, egy akt! Ha nem tudnád, így hívják
a jó megjelenésű olajfestményeket. (Gúnyosan.) De a te
műveltséged! Éveken át csak egy idegen szót tanultál meg, hogy
gázsi. Nézd meg ezeket a kitüntetéseket. Itt van az összes háborús
érem, és látod ezt a nagyot? Ez a százméteres hátúszás második
díja. (Rálehel, pucol.)
 BÁRÓNÉ: Te, Kristóf, ha a vőlegénye rájön valamire...
KAMARÁS: Akkor művész. (Délcegen megfordul.) Még
szoborban sem láttál ilyen szépet. És mit szólsz ezekhez a
csizmákhoz? Mi? Ezt a köpenyt megpróbálom valahol értékesíteni,
biztos adnak rá húsz pengőt.
BÁRÓNÉ: Kristóf, ha itt ma valami botrány lesz, én nem élem
túl...
KAMARÁS: Hát ilyen boszorkányt még nem láttam! Ahelyett
hogy boldog lenne! Ide hallgass, menj, és küldd a lányodat, mert a
kardomra mondom...!
BÁRÓNÉ: Ide kihívjam Olgát?
KAMARÁS: Hívd ki, mert kirántom a kardomat, és úgy
megrúglak!
BÁRÓNÉ: De aztán mindjárt elmész?
KAMARÁS: Miután megrúgtalak?
BÁRÓNÉ: Miután Olgával beszéltél. Gondold meg, még
elutazik nélküled a társulat.
KAMARÁS: Az ki van zárva. Rajtam van az inventár. Így, ahogy
látsz, egy tizennégy személyes társulat teljes színpadi
felszerelésében vagyok. Lohengrintől a tatárjárásig. Különben is,
ha a köpenyt nem tudom eladni, nincs útiköltség.
BÁRÓNÉ: Kristóf, félek, hogy valami bajt csinálsz. Legalább
várd meg, amíg esznek.
KAMARÁS: Hogyne! Hogy nekem ne maradjon! Küldd a lányt.
BÁRÓNÉ (sóhajtva el).
KAMARÁS (egyedül marad, lehúzza a kesztyűjét, leveszi a
köpenyt, körülnéz, kiszól): Halló! Hol az a részeges panamista?
Halló!
BOZSIK (be): Parancs.
KAMARÁS: Vigye el ezt a köpenyt.
BOZSIK (veszi a köpenyt).
KAMARÁS (előkelően, vontatottan): Izé... ne az előszobába
vigye...
BOZSIK: Hová vigyem?
 KAMARÁS: A zálogházba... Mit néz? Elvesztettem a
pénztárcámat... különben is, ha valakinek szól róla, hajnalban főbe
lövetem.
BOZSIK: Igenis, kérem.
KAMARÁS: És ne leheljen rám, mert jókedvű leszek. Különben
leheljen csak. (Közel hajol, aztán szakértelemmel.) Kümli. 70
fokos, 904-es besztercei gyártmány.
BOZSIK: Stimmt. Úgy látszik, uraságod egy alkoholista.
KAMARÁS (előkelően): E... mondja, kedves barátom
(megigazítja a monokliját), hol van itt a közelben egy... zaci?
BOZSIK: A Trombita utcában. A kabátot csapjam be?
KAMARÁS: Nem. A becsüst kell becsapni, mert különben nem
ad a kabátra semmit. És... visszafelé hozhat egy decit abból a
kümliből...
BOZSIK: És ha nem kapok pénzt a kabátra?
KAMARÁS: Akkor kivételesen megengedem, hogy hitelbe
hozza!
BOZSIK (el).
BÁRÓNÉ (be, mögötte Olga): Itt van, lányom, a gróf. (Olga és
Kristóf egy pillanatig határozatlanul nézik egymást.)
BÁRÓNÉ: Kérlek, Olga, a gróf úr olyan kedves volt, és eljött
hozzánk.
OLGA (elfogódott hangon): Gróf úr, én nagyon örülök, hogy
meghallgatta kérésemet.
KAMARÁS (megigazítja a monokliját): Én tartom hallatlan
szerencsémnek. (Dühösen int a bárónénak, hogy menjen. Ez a játék
többször ismétlődik.)
BÁRÓNÉ (közéjük áll): Sajnos a gróf úr csak átutazóban van.
KAMARÁS (a fogai között): Már megint takarsz... megint
takarsz... (Félre, dühösen.) Ilyen undok partnert! (Félretolja,
Olgához.) Sajnos, kedvesem, este indul a szalonkupém, holnap
várnak egy fontos tengeri ütközetben...
OLGA: De hiszen nincs is háború.
 KAMARÁS: Háború nincs, de ütközet van. Az én tiszteletemre
rendeznek egy ütközetet holnap.
BÁRÓNÉ (közöttük): A gróf úr hadgyakorlatra megy.
Manőverre.
KAMARÁS: Megint takar! Ilyen szokása legyen valakinek!...
Még most sem hagy érvényesülni. (Eltolja.) Igen, holnap ott kell
lennem a nagy tengeri manőveren.
OLGA: Igazán kár... nagy kár, de én azt hittem, hogy nálunk
marad, gróf úr, egypár napra... mint vendég.
KAMARÁS: Szívesen vendégszerepelnék, de hát egy katonának
első dolog a manőver. Nem késhetek el az ütközetről... kedves
báróné, a vendégek bizonyára türelmetlenek, jó lenne, ha
bemenne hozzájuk. (Int, halkan.) Toncsi, el.
BÁRÓNÉ: Hát bemegyek... ne maradj soká, Olga. (El.)
KAMARÁS (méltósággal): Jöjjön közelebb, leányom.
OLGA (odaáll egészen közel hozzá): Mondja azt... gróf úr... hogy
Olga.
KAMARÁS: Kedves Olga, én igazán...
OLGA: Nézze, gróf úr... nekem a mama megmondta, én tudom,
hogy maga a papám. (Hozzáhajtja a fejét.)
KAMARÁS (megöleli, megcsókolja, félre): Ez a lózung a
jutalomjátékból. (Megveregeti.) Igazán örülök, hogy te ilyen szép
vagy... (Halkan, öntelten.) Az alma nem esik messze a papájától.
OLGA: Én mindig ilyennek képzeltelek. Ugye te egy nagy hős
vagy?
KAMARÁS (beleegyezve): Hát istenem... ha egyszer úgyis tudod.
OLGA: Én azt is tudom, hogy te vagy a skagerraki győző.
KAMARÁS: Tessék?
OLGA: Olvastam rólad az almanachban.
KAMARÁS: Hát igen skare... skaregari... ahogy mondtad. És hol
olvastad?
OLGA: Az almanachban. És hogy tengerészeti szakmunkákat
írsz.
 KAMARÁS: Igen, hát mit is csinálnék úgy napközben. Mondd,
hogy mondtad az előbb, azzal a győzővel?
OLGA: Olvastam, hogy te vagy a skagerraki győző.
KAMARÁS (publikum felé, mozdulattal, hogy nem érti): Igen,
most már emlékszem.
OLGA: Mondd, gondoltál rám sokat?
KAMARÁS (leül egy fotelbe, nagy füstfelhőket fuj, az ölébe ülteti
Olgát): Sokszor jutottál eszembe, mikor nem írtam szakmunkát.
(Félre, próbálgat.) Skaregari... (Reménytelenül.) Hát ezt nem lehet
kimondani. (Fenn.) No és mondd, fiam, felgyógyultál már teljesen?
OLGA: Ez a nap meggyógyított. Úgy örülök, hogy az apám egy
gróf.
KAMARÁS (erőltetetten közömbös és méltóságteljes hangon): És
mondd, gyermekem... én most kérdezek tőled valamit. (Még
közömbösebb igyekszik lenni.) Ha... e... tegyük fel, ugye, az
édesapád nem egy ilyen gróf... és hát admirális lenne... ugye, hát
amilyen én vagyok. Hanem, mondjuk, ugye, édesanyád színésznő
volt, és kiderülne, hogy a te édesapád csak vidéki színész...
OLGA: Az ki van zárva. Az én édesanyámnak csupa gróf és
főherceg udvarolt.
KAMARÁS (félre): Csekélység... (Fenn.) Na igen, az biztos, de
azért tegyük fel, hogy szeretett volna egy színészt.
OLGA: Ki van zárva!
KAMARÁS: Fiam, kedves mamádnál semmi sem volt kizárva... ő
szerette a kollégáit.
OLGA: Én mindig tudtam, hogy az apám egy gróf.
KAMARÁS (lemondó gesztus kifelé).
OLGA: Erről ábrándoztam, erről álmodtam mindig, hogy
egyszer csak el fog jönni így, délcegen egy hős, egy gróf.
KAMARÁS (belenyugszik): Hát most teljesült. Azért nem
szabad lenézni a szegény, nyomorgó színművészeket sem, azok is
emberek. (Egy pillanat meghatottság.) Szegények sokszor fáznak
és éhesek...
OLGA: Az admirálisok ütközetben vesznek részt.
 KAMARÁS: De rendesen kapják a gázsit.
OLGA: Te miért foglalkozol a vidéki színészekkel?
KAMARÁS: Gyermekem, én egyszer Jászberényben voltam
sorhajógyakorlaton, és ott este láttam egy színészt, úgy hívták,
Kamarás Kristóf. (Összecsapja a kezét.) Micsoda művész volt!
Játszotta Arden Enochot. A színházban nem maradt könny
szárazon, a segédjegyző állva sírt az első sorban, mikor az az
ember azt mondta: „még egyszer megcsókolom az ajtófélfát".
Tudod te, hogy ki volt az az Arden Enoch, egy angol tengerész, aki
sok év múltán visszatért a hazájába, akit holtnak hittek, és kérlek
alásan, felesége újra férjhez ment. Ő megjelent egy napra a régi
házban, aztán szépen visszament újra Jászberénybe... izé... ahon-
nan jött, az almanachba.
OLGA: Szép történet.
KAMARÁS: Hallanád ezt szavalva. Tisztességes matróz volt ez
az Arden Enoch, kissé iszákos, de tisztességes ember. Nem akarta
zavarni a családja boldogságát.
OLGA: És aztán hitvese nélkül élt tovább élete végéig?
KAMARÁS: Igen, fiam. Ez volt az egyedüli jutalma a jóságának.
FERENC (balról jön): De hol marad, kedves... (Észreveszi az
admirálist.) Ó, gróf úr, igazán nagyon örülök. (Összecsapja a
bokáját.) Hámori Ferenc miniszteri titkár...
KAMARÁS (lassan, pózzal eléje megy): Igazán örülök, gróf...
(Zavart mosollyal.) Tudja a nevemet, nem?
FERENC: Ó, hogyne! Rüttich-Schönau.
KAMARÁS (kezet nyújt): Így, ahogy mondja.
OLGA: Feri, az én vőlegényem.
KAMARÁS (megnézi): Csinos ember! Nem egy Kamarás Kristóf,
de csinos. (Megveregeti.)
FERENC: Nemde gróf úr, ön rangban egy kontraadmirális.
KAMARÁS: Még ennél is több. Én egy kasszakontra admirális
vagyok.
FERENC: És mi a különbség a rangjelzésben?
KAMARÁS: Három csillag és egy aranystráf a terc király Bélával.
 FERENC: Ezt nem értem.
KAMARÁS: Mégis így van. (Mindkettőjüknek átkarolja a vállát.)
Szóval ti összeházasodtok, mi?
OLGA: Igen, és nagyon boldogok vagyunk.
KAMARÁS: Csak arra vigyázzatok, gyerekek, hogy ne
veszekedjetek sokat. Előfordul, hogy a férj egy kissé ideges,
szórakozottan leken...
FERENC: Ó, én nem tudnék egy nőt megütni.
KAMARÁS: Hát nem fogtok együtt lakni a mamával?
OLGA: Azt hiszem, ma már nem is szokás asszonyt megverni.
KAMARÁS: Istenem... ki ruházná meg a mezők liliomát, ha nem
a férje. Csak azt tanácsolom nektek, hogy ne lakjatok együtt a
mamával.
OLGA: Pedig a mama azt mondta, hogy tanúja akar lenni a
boldogságunknak.
KAMARÁS: Hát mondd meg, fiam, a mamádnak, hogy a
boldogság nem egy bűnper, amihez tanú kell.
KAPITÁNY (be): Nekem is látnom kell a nagy embert! (Megáll
előtte.) Gróf úr, Prohákovics Manfréd Ede nyugalmazott
propellerkapitány.
KAMARÁS: Ez mind? (Be akar mutatkozni.) Én... (Ferenchez.)
Mutasson be, öcsém, a kapitány úrnak.
FERENC: Rüttich-Schönau ellentengernagy, a skagerraki győző.
KAMARÁS (gyanakodva hallgatja, aztán a kapitányhoz): Azért
ez se kutya, mi?... kedves kolléga!
KAPITÁNY: Én csak Óbudára közlekedtem, de méltóságos úrra
már biztosan bíztak flottát is.
KAMARÁS (fölényesen legyint): Már lábharmóniumot is. Tudja,
mi mindenhez kell érteni nálunk vidéken egy admirálisnak?
KAPITÁNY (kacag): Szellemes ember, méltóságos uram. Tessék
elhinni, én is szívesen mentem volna messzi tengeri utakra...
KAMARÁS: Propellerrel, Óbudáról Hátsó-Indiába és vissza.
BOZSIK (be a köpennyel): A zálogházban azt mondták, hogy
nem ér egy vasat sem.
 KAMARÁS (kardot akar rántani, de nem jön ki a hüvelyből).
OLGA: Bozsik, maga már megint részeg.
KAMARÁS: Hogy egy ember azt a vacak besztercei kümlit se
bírja el.
FERENC: Kedves Bozsik... töltsön egy kis likőrt.
BOZSIK (rémülten megy a likőrhöz).
KAMARÁS (félre): Na megállj, kefekötő!
OLGA: Az urak, tudom, nem isznak, csak a gróf úrnak töltsön.
BOZSIK (magában): Most kisül minden... (Tölt.)
KAMARÁS (iszik, szünetet tart, hogy Bozsik rémületét fokozza,
aztán csettint a nyelvével): Igazán kitűnő.
OLGA: Pedig házilag készült.
KAMARÁS (félre): Nekem mondja. (Fenn.) Hát ez a Bozsik
olyan nagyon szeret inni?
OLGA: Bozsik egész nap inna...
FERENC: Akár vizespohárból is.
KAMARÁS: Igen? Kérek egy vizespoharat. (Tölt a
vizespohárba.) Hát, kedves Bozsik, az én egészségemre és a fiatal
pár boldogságára, ex vagy lövök!
BOZSIK (siralmasan megissza).
KAMARÁS: Legyen egy jó napja: igyon még egy pohárral.
(Tölt.)
BOZSIK: Kérem, én szédülök...
KAMARÁS: Gyerünk! (Mialatt Bozsik nagyon lassan iszik.) Hogy
elromlott a cúgja.
KAPITÁNY: Bravó, kedves Bozsik! (Kezet nyújt.)
KAMARÁS: Most mehet a napra száradni. (Félre.) Mit ígértek a
zálogházban?
BOZSIK (halkan, csüggedten): Verést. (El.)
BÁRÓNÉ (jön a doktorral): Hát hadd mutassam be a mi kedves
doktorunkat.
DOKTOR (megáll Kristóf előtt): Szép vagyok.
KAMARÁS: Akkor mit szóljak én? Hol a vőlegény? (Ferenchez.)
Mutasson be a doktor úrnak.
 FERENC: Rüttich-Schönau gróf, ellentengernagy, a skagerraki
győző.
KAMARÁS (megjegyzés): Úgy tudja, mint a vízfolyást.
DOKTOR: A háború alatt olvastam méltóságodról... Sok szép
haditény fűződik a nevéhez. Én is emlékszem a skagerraki
eseményre.
KAMARÁS (érdeklődve): Mondja el...
DOKTOR: Méltóságod ezt biztosan sokkal jobban tudja, hogy
mi volt Skagerraknál.
KAMARÁS: Hát igen. A skare... a skaregera... nagy csata volt.
KAPITÁNY: Méltóságodat ott nagyon kitüntették.
KAMARÁS: Hát igen. (Megrezegteti a kitüntetéseit.) Van egypár.
(Zsebből vesz ki.) Angróba kaptam őket... ez itt például a hindu
műlovarrend csillaga.
KAPITÁNY: Mi a véleménye a háborúról gróf úrnak?
KAMARÁS: Már régen megmondtam: a háborúhoz három
dolog kell: szabadság...
OLGA: Hány ütközetben vett részt, gróf úr?
KAMARÁS: Sajnos nincs rajtam a mandzsettám.
BÁRÓNÉ: Hogy jön ide a mandzsetta?
KAMARÁS (dühösen): Hogyhogy hogy jön? Már ehhez is akar
érteni? Minden ütközet után csináltam egy strihlát a
mandzsettámra. (Félre dühösen.) Még nem láttam egy ilyen
kiállhatatlan vén cirkálót. Állandóan belém aknáz. (Fenn nagyon
kedélyesen és méltósággal.) E... úgy látom, a tisztelt társaság
miattam félbeszakította a kaját, ahogy nálunk a tengeren
mondják...
OLGA: Már uzsonnáztunk.
KAMARÁS: Nem baj. Uzsonnázzunk még egyszer. (Indul, mind
el, báróné visszatartja az ajtóban. Ketten vannak a színen.)
BÁRÓNÉ: Mondd, meddig akarsz maradni?
KAMARÁS: Toncsi, ne macerálj, mert nem tudom, mit csinálok
veled.
BÁRÓNÉ: Én csak a fiatalok boldogságát féltem.
 KAMARÁS (nagyon dühösen): Akkor ne menj hozzájuk lakni!
Láttad volna, hogy örültek itt nekem az előbb. Mind a ketten
kívülről tudják a nevemet. (Kihúzza magát.) Báróné, megyek... a
kaja előállott. (Fejébe csapja fordítva a kalapot, miáltal napóleoni
lesz, gőgös fenséggel indul, az ajtóból visszaszól.) Ripacs! (El.)
BÁRÓNÉ (rémült fejcsóválással utána. Az ajtón bejön a grófné,
mögötte Bozsik.)
BOZSIK: Kit jelentsek be, kérem?
GRÓFNÉ: Rüttich-Schönau grófnét.
BOZSIK: Azért ötven fillér jár.
GRÓFNÉ: Mit beszél?
BOZSIK: így lett bevezetve, nagy antré ötven fillér. Kedves férje
vezette így be.
GRÓFNÉ: Az én férjem? Úgy látszik, maga részeg.
BOZSIK: Az lehet, mert az előbb vizet itattak velem. Nem
vagyok hozzászokva, mindjárt a fejembe száll.
GRÓFNÉ: Uram, nem tudom, mit beszél, az én férjem meghalt.
BOZSIK: Szegény. Az előbb még milyen jókedvű volt.
BÁRÓNÉ (be).
GRÓFNÉ: Ön báró Lontainé őméltósága?
BÁRÓNÉ: Igen. Kihez van szerencsém?
OLGA (be): Mama, gyere csak...
GRÓFNÉ: Rüttich-Schönau grófnő vagyok.
OLGA: A grófné... hogy fog örülni a gróf úr. Meg fogom lepni.
(El.)
BÁRÓNÉ: Méltóságos asszonyom, szörnyű helyzetben vagyok.
GRÓFNÉ: Én szegény néhai férjemnek címezve egy megható
levelet kaptam...
BÁRÓNÉ: Istenem! Tudtam, hogy katasztrófa lesz! Kérem, én
Szerémi Antónia vagyok...
GRÓFNÉ (csodálkozva, lornyonján át nézi): Férjem fiatalkori
szerelme... a híres művésznő.
BÁRÓNÉ: Később mint Lontai báróné férjeztem. A leányom,
mint kiderült, azt hitte, hogy szegény Rüttich házasságon kívüli
gyermeke. És kérem, az igazi apja egy volt vidéki kollégám, akit ő
nem is ismert.
GRÓFNÉ: Önbe sokan voltak szerelmesek.
BÁRÓNÉ: És ritkán reménytelenül. Leányommal nemrégen egy
katasztrófa történt, autószerencsétlenség, vigyázni kellett, hogy ne
érje csalódás, és most itt van az igazi apja, a vidéki színész, eljött,
és eljátssza neki gróf Rüttich-Schönaut.
GRÓFNÉ: Úgy van itt, mint a férjem?
BÁRÓNÉ: Kérem, én tiltakoztam, de végre is szegény leány
szinte újjáéledt az örömtől... ha grófnő most leleplezi a valót,
akkor talán megöli.
GRÓFNÉ: Isten őrizz!... Ezt a kedves lánykát. Mondja, hogy mit
tegyek?
BÁRÓNÉ: Azonnal ide fogja hívni az apját, kérem, hagyja rá,
hogy a felesége, különben katasztrófa történik... A vőlegényének
sem szabad megtudni az igazat... Istenem! Ártatlan délutáni
tréfának látszott, grófnő, ön nem hagyhat cserben egy anyát.
GRÓFNÉ (inkább kedélyesen, mint ellenkezve): No de egy
ember, akit sohasem láttam, hát hogy mondjam, hogy a férjem?
OLGA (elöl jön): Kellemes meglepetés, gróf úr. Nézze, ki van
itt?
KAMARÁS (a nyakában szalvéta, az egyik kezében valami étel):
Hol?
OLGA (mutat): Itt.
KAMARÁS: Nem látok semmit.
OLGA: Hát a grófné...
BÁRÓNÉ: Megérkezett a felesége, gróf úr.
KAMARÁS: Ugratnak ezek engem? (Fenn.) A feleségem? Kedves
nejemet gondolják?
GRÓFNÉ: Én vagyok, Leó. Eljöttem utánad.
KAMARÁS: Az én feleségem?
GRÓFNÉ: Igen. Te mindig tréfálsz, Leó.
KAMARÁS (magának): Egy oroszlánnal téveszt össze. De jó nő.
 OLGA: Méltóságáék biztosan azért nem csókolják meg egymást,
mert mi itt vagyunk.
KAMARÁS: Dehogy! Az minket egyáltalán nem zavar. Gyere,
Ernesztin. (Megcsókolja, aztán megveregeti, majd magának.) Nem
értem, de jó.
GRÓFNÉ (zavartan kibontakozik): Örülök, hogy újra együtt
lehetünk, kedvesem.
KAMARÁS: De én hogy örülök.
BÁRÓNÉ: A gróf úr nagyon jól érzi magát nálunk.
KAMARÁS (átkarolja és veregeti): Várakozáson felül jól érzem
magam.
BÁRÓNÉ (súgva): Te, ez egy grófné.
KAMARÁS (súgva): Tudom, a feleségem. És nekem ne súgjál,
mert én tudom a szerepemet.
GRÓFNÉ (Olgához): Hogy hívják magát, kedvesem?
OLGA (bukkerli): Olga vagyok. Én voltam olyan bátor írni a gróf
úrnak, mert nagyon szerettem volna látni.
KAPITÁNY (jön).
KAMARÁS: Ez az ember folyton eszik. Kapitány úr készült erre
az eljegyzésre?
KAPITÁNY: Egész nap készültem rá.
KAMARÁS: Nem reggelizett és nem ebédelt, mi?
GRÓFNÉ: Soká maradunk még, Leó?
KAMARÁS: Előreláthatólag, Aglája. Akarsz uzsonnázni?
Hagyott valamit, kapitány úr? (Grófnéhoz.) Te nem tudod, hogy ez
mit tud enni. És amellett nincs foga.
OLGA: Kapitány úrnak nagyon szép foga van.
KAMARÁS: Akkor nem értem, miért nyelte le egészben a
szendvicseket. (Szemrehányóan a báróné felé.) Szerencsére olyan
kicsik, hogy nem akadhattak meg a torkán.
KAPITÁNY: Egész délután együtt voltunk a méltóságos úrral, és
nem is beszél a skagerraki ütközetről.
KAMARÁS (feledékenységén mosolyogva): Nézd, hogy
elfelejtettem! Na nem baj, most nagyjában valamit.
 GRÓFNÉ: Én előremegyek, Leó.
KAMARÁS: Dehogy, kérlek. Ha ott tudtál lenni az ütközetben,
most is tarts ki mellettem. (Leül a grófné mellé.) Hát kérem, az úgy
volt, hogy az egész ellenséges furulya ott cirkált.
KAPITÁNY: Flotta, nem?
KAMARÁS: Ez egy kisebb flotta volt. Azért mondják furulyának.
Én nejemmel a fedélzeten álltam, és így átkarolva tartottam... és
nemsokára leadtuk az első lövést. Telitalálat volt, a golyó elvitte a
kapitányt a hídról. Nőm ijedten megölelt... Mutasd csak, fiam,
hogy csináltad?
GRÓFNÉ (kénytelen ölelni).
KAMARÁS: Én is megöleltem, és így ölbe kaptam. (Az ölébe
veszi.)
BÁRÓNÉ: Talán elég, ha mondja a gróf úr.
KAMARÁS: Magának elég. Különben is a feleségem.
OLGA: Mi örülünk, hogy a gróf úr olyan fesztelen.
KAMARÁS: Ez semmi, ami később történt. Gránátok és
srapnelek csapkodtak körülöttünk, meg voltunk torpedózva, és azt
mondtuk: utoljára csókoljuk meg egymást... Mutasd csak,
Tusznelka. (Csók.) Én megveregettem nőm vállát, sőt később a
derekát is. (Mindezt megteszi.) És azt mondtam, ne félj, fiam, ma
vagy én halok meg, vagy engem öl valaki! És így is lett. Az el-
lenséges hajóról átkiabált a fregatt őrmester, hogy megadjuk
magunkat.
GRÓFNÉ: Erre én leszálltam az öledből...
KAMARÁS: Dehogy, fiam, az később volt. (Visszahúzza.) A
diadal mámorában megcsókoltuk egymást, és negyven hajót
zsákmányoltunk teljes felszereléssel, ágyúkkal, lovakkal.
KAPITÁNY: És ön nem sebesült meg?
KAMARÁS: Dehogynem. Az ütközetben elvesztettem a fél
szakállamat, azonban később kinőtt.
GRÓFNÉ (leszáll az öléből): De most már menni kell.
 KAMARÁS (feláll): Hát jó. Ha muszáj, ám legyen. Báróné,
kérem, terelje össze a vendégeit, és mondja, hogy gróf...
(Körülnéz.) Hol az a fiatalember, aki tudja a nevemet?
BÁRÓNÉ: Megmondom, hogy gróf úr búcsúzni kíván.
KAMARÁS: Mondja nekik, hogy búcsúzóul szerklit fogok
tartani, és jelentse az inasnak, hogy a köpeny előállhat.
(Magának.) Az neki kacat.
OLGA: Remélem, látni fogom még, gróf úr.
KAMARÁS: Egész biztosan, gyermekem.
OLGA: És írni is fog?
KAMARÁS: Még holnap, Egyiptomból. (Vendégek bejönnek, és
mialatt Bozsik halálos csendben felsegíti a köpenyt Kristófnak,
félkörben állnak. Komoran felteszi a kalapját, és szórakozottan
felhúzza az ott fekvő óriási kalauzkesztyűket, majd odalép a
bárónéhoz.) Kedves házigazdám, igazán kellemes volt itt lennem.
Csodálatos jó volt a kuglóf, csak átlátszó volt, mint a monokli.
(Kegyesen int, és odalép a doktor elé.) Kedves doktor Csinos.
DOKTOR: Szép.
KAMARÁS (nézi): Maradjunk a csinosnál. Az is sok. Nyújtom
kezemet, és kijelentem, hogy öröm lehet a maga tudásától
meghalni. (Kapitányhoz.) És ön, kedves kapitány úr, kíván
valamit?
KAPITÁNY: Ha viszontlátja méltóságos úr a tengert, vigye el
üdvözletemet. Én nagyon szeretem a kék eget, a kis halakat...
KAMARÁS (bólint szomorúan): Láttam. Harminc szardíniát
evett meg. E... óhajt valamit?
KAPITÁNY: Egy autogramot. (Noteszt, ceruzát tart oda.)
KAMARÁS (gondolkozik, ránéz Ferencre, aztán a kapitányhoz):
Majd teszek ide három keresztet, és mondja, hogy én voltam.
KAPITÁNY (elragadtatással): Hogy Rüttich-Schönau volt.
KAMARÁS: Ja, köszönöm. (Aláírja.) Több nevem nincs?
KAPITÁNY (mint fent): A skagerraki győző.
 KAMARÁS (elteszi a ceruzát): Sajnos ezt már nem írhatom le,
mert egy óra múlva megy a vonatom. De majd részletekben
elküldöm. (Ferenc előtt.) S maga, kedves öcsém, kíván valamit?
FERENC: Ha összejön a hadügyminiszterrel, gróf úr, szóljon
egypár szót az érdekemben.
KAMARÁS: Okvetlenül. De mostanában más kávéházba jár az
öreg. (Kivesz egy érmet, komolyan Ferenc kabátjára tűzi.) Ez a
vidéki kulisszarend nagykeresztje, alul kell hordani a kabáton, és
akkor nevezheti haskeresztnek. (Kiáll a középre, közben öntelten
int a bárónénak.) Tisztelt társulat! Jól érzem magam, és remélem,
maguk is jól éreztek engem... illetve velem magukat. (Dühösen
súgja Bozsiknak, aki úgy áll ott, mint egy szárnysegéd, feszesen.) Ne
leheljen rám, mert összezavar. (Fenn.) Most távozom.
BOZSIK (szolgálatkészen): Antré?
KAMARÁS: Bozsik, eleget volt a fedélzeten. Menjen a fenékbe.
(Olgához.) Kedves lá... látogatás marad ez nekem. Kíván valamit?
OLGA (nyújtja a homlokát): Csókoljon meg, gróf úr.
KAMARÁS (megcsókolja): Isten önökkel, tisztelt koszorú, és
mindnyájan el balra. (Mind el.)
BÁRÓNÉ (be): Hát elmész, Kristóf?
KAMARÁS: Mit szólsz, hát elmegyek.
BÁRÓNÉ: És hová mész?
KAMARÁS: Nyugdíjba. Felveszem az utcai ruhámat. Civilizálom
magam.
BÁRÓNÉ: Azért mégiscsak te voltál az én első igazi szerelmem.
Akit hűségesen szerettem.
KAMARÁS: Csak egyszer csaltál meg. Kecskeméten a honvéd
tisztikarral.
BÁRÓNÉ: Hagyjuk a múltat. Én arra gondoltam, hogy ha Olga
meggyógyult, apránként megmondanánk neki az igazat, és te
elvennél feleségül. Azt hiszem, Olga hozzá tudna szokni ehhez a
gondolathoz, hogy te vagy a férjem.
KAMARÁS: Ő hozzá tudna szokni, csak én nem. Aztán,
Toncsikám, ki játszaná Jászberényben a Lear királyt és a
Falurosszát? Isten áldjon. Olyan volt ez a mai nap, mint egy igazi
színházi előadás: az ember egész nap játszik, és nem kap gázsit.
(Az ajtóban.) Üdv!
BÁRÓNÉ: Isten veled, Kristóf. Becsomagoltassak egypár
kemény tojást?
KAMARÁS: Rád vall. Egy tengernagynak ilyet mondani.
Kemény tojást. (Kinyitja az ajtót, a küszöbön pózban megáll,
feltartja a bal karját.) Olgát csókold meg helyettem.
BÁRÓNÉ (eléje áll, tartja az arcát): És engem?
KAMARÁS: Magadat is. (Becsukja az ajtót maga után.)

Függöny
 CSEBERBŐL VEDERBE

Bohózat

SZEREPLŐK
Szedlacsek
Grófnő
Férj
Maszk
Jelmezes
Sulteisz
Dominó
Igazgató
Mici
Egy vendég
Fegyőr

Első kép a háztetőn, második kép bálon egy kis szalonban,

harmadik az igazgató lakásán.

ELSŐ KÉP

(Háztető, amit esetleg egy kémény és egy padlásablak jelez, a

szín homályos. Rövid szünet, azután jön be Szedlacsek
fegyencruhában, hátrafelé néz.)

SZEDLACSEK (fegyencruhában van, jobbról jön, visszafelé

nézeget): Jöjjön már! (Előbbre jön.) Ezt az állatot mért hoztam
magammal... (Ijedten.) Vigyázzon! Egy ötemeletes ház tetején van.
SULTEISZ (szintén fegyencruhában, be nyugodtan): Ne mondja.
Már azt hittem, hogy a Cája-néparénában vagyok.
SZEDLACSEK: Esküszöm, úgy jár, mintha korzózna. Hogy lehet
valaki ilyen lassú?
 SULTEISZ: Mondja már. Legfeljebb elhízok. Mit fáj az
magának? Úgy beszél, mintha elkésne valahonnan. Öt évig bírtunk
egy helyben maradni, akkor talán ráérünk még két percig! Már
délután óta csavargunk a háztetőkön, sehol egy falat ennivaló, és
erre azt kívánná, hogy az ember futkározzon, mint egy... hogy hív-
ják azt a fürge állatot?
SZEDLACSEK: Azt akarja mondani, hogy evet.
SULTEISZ: A fene evett, hogy egész nap nem volt egy falat a
számban. (Leül a kémény mellett.) Én most pihenek.
SZEDLACSEK: Ember, nem érti, hogy így ránk virrad?
SULTEISZ: És ha járunk, akkor nem fog virradni?! A napot nem
tudjuk visszatartani.
SZEDLACSEK: Jól nézek ki egy ilyen alakkal. Ha tudtam volna,
hogy ennyire ügyetlen, nem szöktem volna meg magával.
SULTEISZ: Hívott volna egy légtornászt, az tudott volna
balanszírozni a háztetőkön. Már úgy érzem, hogy macska lettem.
Ha még egy óráig háztetőn leszünk, nyávogni fogok.
SZEDLACSEK: Azt hiszi, hogy én légtornász voltam?
SULTEISZ: Ideje, hogy megmondja, kicsoda tulajdonképpen,
eddig csak azt tudom, hogy Szedlacseknek hívják. Az, hogy
fegyenc, még nem garancia a jellemére nézve.
SZEDLACSEK: Ha éppen arra kíváncsi, megmondhatom:
hamiskártyás voltam.
SULTEISZ: És ilyen emberekkel ültem én egy fegyházban.
SZEDLACSEK: Magát miért zárták be?
SULTEISZ: Bankpénztáros voltam. Naponta ezrek fordultak
meg a kezemen.
SZEDLACSEK: És elvett a pénzből?
SULTEISZ: Dehogy. Hozzátettem. A rovancsolásnál kiderült,
hogy több pénz van a kasszában, mint kellene, és ebből lett
mindenféle kellemetlenségem.
SZEDLACSEK: Olvasta maga a Monte Christót? Az épp ilyen
helyzetben volt, mint mi.
SULTEISZ: Kicsoda?
SZEDLACSEK: A Monte Christo.
 SULTEISZ: Kéményseprő volt?
SZEDLACSEK: Dehogy. Fegyenc.
SULTEISZ: Ja, az a szőke cvikkeres, aki később az irodába
került. A huszonhetes.
SZEDLACSEK: Reménytelen egy alak maga, barátom. Na
nézzünk körül, meddig jutottunk. (Lenéz.) Alapos utat tettünk
meg a háztetőkön. A Belváros felett vagyunk...
SULTEISZ: És mit fogunk csinálni holnaptól kezdve?
SZEDLACSEK: Szolid üzletre gondolok. Elsősorban valahol egy
pincében kibontjuk a falat.
SULTEISZ: És mennyiért lehet eladni egy kiló pincefalat?
SZEDLACSEK: A falat majd azért bontjuk ki, hogy behatoljunk
egy üzletbe.
SULTEISZ: Persze csak szolid üzletről lehet szó.
SZEDLACSEK: Ha megmaradtam volna a falbontásnál, sohase
bukok le. Az ember egy hónapban három-négyszer melózik, és
megkereshet négyezer pengőt is.
SULTEISZ: Abból már tisztességesen meg lehet élni.
SZEDLACSEK: Csak innen a háztetőről jussunk le.
SULTEISZ: Én úgy megszoktam, hogy már fel sem tűnik.
SZEDLACSEK (lenéz): Sok autó áll... kivilágított bejárat. Itt
biztosan bál van. Van egy jó ötletem.
SULTEISZ: Csodálom.
SZEDLACSEK: Ide hallgasson: a kémény a konyhába vezet.
Ilyenkor ott már nincs senki, régen vacsoráztak. Különben is
vissza lehet fordulni, ha világos van a konyhában. Valamelyikünk
lemegy, szerzünk harapnivalót, esetleg van ott valami szolgaruha...
SULTEISZ: Az ötlet nem rossz, de ki megy le?
SZEDLACSEK: Sorsot húzunk.
SULTEISZ: Jó. És aztán maga lemegy.
SZEDLACSEK: Az megy le, akire a sors jön.
SULTEISZ: Nem bánom. De ha rám jön, akkor nem megyek.
SZEDLACSEK: Szép kis fegyenc maga. Holnap ilyenkor már
megint a fogházban van.
 SULTEISZ: Hogy kívánhatja tőlem, hogy ide lemenjek, mikor itt
bál van, és nekem nincs meghívóm. Menjen le maga, és ha hoz
valami ruhát, nagyon szívesen felveszem.
SZEDLACSEK: Nézze, most utoljára mondom: belemegy a
sorshúzásba, vagy itt hagyom!
SULTEISZ: A sorshúzásba belemegyek, de a kéménybe nem.
Nevetséges. Hogy jövök én egy kéménybe? Mi vagyok én, egy
oldalas? Egy füstölt marhanyelv?
SZEDLACSEK: Hát akkor viszontlátásra, kedves Sulteiszkám, én
megyek, és ha véletlenül utánam találna jönni, hát ledobom innen
a házetetőről.
SULTEISZ (siralmasan): Ne menjen, rablókám, volna szíve
engem itt hagyni?
SZEDLACSEK: Már elegem volt. Vállalja, hogy lemenjen, ha
magát választja a sors, igen vagy nem?
SULTEISZ: Vállalom, csak maradjon.
SZEDLACSEK (felvesz valamit): Ha eltalálja, melyik kezemben
van a fadarab, én megyek. Ha nem, akkor maga. (Hátrateszi a két
kezét.)
SULTEISZ: Hohó, előttem keverjen, ezt a fórt nem adhatom.
SZEDLACSEK (előveszi a két kezét): Na, melyikben van?
SULTEISZ: Ebben. (Nem találja el.) Ezt a pechet. És ha a
másikat mutatom?
SZEDLACSEK (kinyitja): Ebbe se volt.
SULTEISZ (szomorúan): Ezt a pechet... (Bemegy a kéménybe,
eltűnik, visszadugja a fejét.) Mondja, nem lehet ebből nekem
valami kellemetlenségem?
SZEDLACSEK: Hallja, menjen, mert nem tudom, mit csinálok
magával!
SULTEISZ (dühösen): Jó, jó, mit murizik?! Nézd csak! Fizet
maga nekem valamit ezért?! (El, szünet után vissza.) Ebben a
kéményben egész sötét van.
SZEDLACSEK (felkap egy lécet): Én agyonvágom!
 SULTEISZ: Agyonvágni én is tudok. De kéményekbe mászkálni!
(El, rögtön vissza.) Még csak azt akarom mondani, ne legyen
türelmetlen, ha kések.
SZEDLACSEK: Csak siessen, mert nem tudom, hogy mit
kezdjek itt egyedül.
SULTEISZ: Majd sietek, de ha reggelig nem jönnék, csak
kezdjen valamit egyedül. (El a kéménybe, Szedlacsek feléje vág a
léccel.)
Függöny

MÁSODIK KÉP

(Kis szalon, háttérben kandalló, jobb és bal oldalon ajtó. Néha

messziről zene hallatszik. [Megoldható gramofonnal.] Miután a
függöny felmegy rövid szünet után, megjelenik a kandallóban
Sulteisz, a homlokán vagy az arcán valahol egy koromfolt jelzi a
kéményben megtett utat.)

SULTEISZ (előrejön): Szép konyha. Hol a sparhelt...? Ezt

nevezem konyhának! Még fotel is van. (Jobbra megy.) Ez itt biztos
a spájz... (Benyit, zene hallatszik.) Ezt nevezem spájznak!
Táncolnak és muzsikálnak benne! (Visszamegy a szobába,
körülnéz.) Mindenesetre körülnézek, nehogy itt felejtsek valamit.
MICI (bejön, az álarcot a kezében hozza, nem öreg, de nem szép,
és kellemetlen modorú nő).
SULTEISZ (megijed): Aj, lebuktam!
MICI: Ki ez a szimpatikus ember?
SULTEISZ: Kérem, kegyelmezzen nekem...
MICI (nevet): Jaj de kedves, jaj de szellemes.
SULTEISZ: Kedves nagysád, engedjen el, én eltévesztettem a
kémény számot...
MICI: Fogadjunk, eltalálom, hogy kicsoda, pedig még sohasem
láttam!
SULTEISZ: Mi ez, bolondokháza?
MICI: Magyari gróf. Eltaláltam?
 SULTEISZ: Nem egészen, de közel jár.
MICI: Az idősebbik Gáti báró?
SULTEISZ: Tűz, tűz!
MICI: A zempléni alispán!
SULTEISZ: Stimmt! (Félre.) Le kellene ütni.
MICI: Ha akarja, levetem az inkognitómat.
SULTEISZ: Nem kérem! Ne tessék semmit levetni!
MICI: Hiszen éjfélkor úgyis leveti mindenki.
SULTEISZ (félre): Egy bűntanya! (Fenn.) És aztán mit csinálnak?
MICI: Táncolnak.
SULTEISZ: Úgy... Izé... Ing... ingkombiné nélkül?
MICI: Ön nagyon frivol. Most már azt sem hiszem, hogy maga a
zempléni alispán.
SULTEISZ: Miért, nem úgy nézek ki?
MICI: Legalább azt árulja el, hogy arisztokrata-e? Ha
megmondja, én is levetem az inkognitómat.
SULTEISZ (félre): Mindenáron le akar vetkőzni.
MICI: Katona? Politikus?... Látja, ezért érdekes egy álarcosbál.
SULTEISZ: Álarcosbál!?... Most értem!
MICI: Jön táncolni?
SULTEISZ: Kérem, én kissé fáradt vagyok.
MICI: Miért nem ül le?
SULTEISZ: Nem szeretek ülni. Ebből a figurából elég volt.
MICI (nevetve): Persze, hisz maga fegyenc! Eredeti!...
SULTEISZ (motyog): Sajnos eredeti. Bár inkább lennék egy
hamisítvány.
MICI: Tudja, hogy én ki vagyok?
SULTEISZ (nézi): Deák Ferencre hasonlít...
MICI: Mici vagyok. Énekesnő.
SULTEISZ: Itt fog énekelni?
MICI: Nem akartam, de mert maga jött, hát énekelek.
SULTEISZ: Miért éppen rám haragszik?
MICI: Jöjjön, karoljon belém, és sétáljunk.
SULTEISZ: Lemegyünk a promenádra?
 MICI: Kedves, vicces ember. Kíváncsi vagyok, milyen lehet
civilben.
SULTEISZ: Civilben katona vagyok. Huszár-alispán
Zemplénben. (Félre.) Le kellett volna ütni.
FÉRJ (ideges ember, estélyi ruhában, dominóban, álarcban,
jobbról jön. Izgatottan körülnéz, aztán Sulteiszhez): Bocsánat
uram, nem látott egy lila dominót?
SULTEISZ: Tizenöt évig jártam kávéházba, de még lila dominót
nem láttam.
FÉRJ: Feltűnően sápadt volt.
SULTEISZ: Ez a dupla blaszt keresi. (Férjhez.) Erre nem ment.
FÉRJ (el balra).
MICI: Jöjjön, üljünk oda a műpálmák mögé. (Karját nyújtja.)
SULTEISZ (belekarol): Nincs itt a férje? Nem szeretnék valami
zríbe keveredni.
MICI: Álarcosbálon mindent szabad.
SULTEISZ: Úgy? (Félre.) Akkor mégis leütöm. (El.)
IGAZGATÓ (kezében álarc, monoklis, idősebb ember, raccsol,
kissé »Achisztid«-típus, fegyencruhában van. Mögötte jön egy
jelmezes férfi, lehet bármilyen jelmez, ahhoz beszél): Én láttam a
saját szememmel itt a bálon.
MASZK: Álarc nélkül látta, igazgató úr?
IGAZGATÓ: Én még álarcban is megismerem. Ha azt mondom,
barátom, hogy Sátori gróf volt, akkor elhiheti. Maga nem tudja,
hogy milyen furcsa história ez. (Leül.)
MASZK (melléje ül): Azt hallottam, hogy valami botrány volt
kitörőfélben tavaly.
IGAZGATÓ: Jól hallotta. Már úgy volt, hogy válnak, de aztán
elsimult. Szilinszky herceget mint meghatalmazott minisztert
Angliába küldték, ezzel elsimult az ügy.
MASZK: Ismeri igazgató úr a herceget?
IGAZGATÓ: Csak hírből. A látszólagos nyugalom alatt egy rossz
családi élet lappang. Sátori gróf azóta még a komornyikjára is
féltékeny, pedig a grófnő igazán egy disztingvált hölgy, akivel
előfordulhat, hogy beleszeret egy hercegbe, de könnyűvérűséggel
igazán nem lehet vádolni.
MASZK: Hiába, ha egy férj gyanúja felébredt, akkor vége a
harmóniának.
IGAZGATÓ: Magának mondom: állítólag a grófnő jelen van a
bálon, és itt találkozik Szilinszky herceggel, aki visszatért egy
napra Angliából.
MASZK: Meglátja, botrány lesz.
IGAZGATÓ: A grófot láttam, úgy járkál, mint egy bolond.
MASZK: Nem jön be a terembe, igazgató úr?
IGAZGATÓ: Üldögélek itt egy kicsit. (Ásít.) Aztán megyek haza.
Ha a feleségemet látja, tanár úr, legyen szíves, mondja meg, hogy
itt vagyok, és szeretnék hazamenni. (Miután a maszk elment,
törölgeti a monokliját, halkan fütyül.)
SULTEISZ (be. A kezében kesztyűvel): Jó hely, ide máskor is
jövök. (Meglátja az igazgatót, aki háttal áll.) A Szedlacsek! Hála
Istennek, volt annyi esze, hogy lejöjjön. (Odamegy súgva.) Pakolni
és gyerünk. Kaját vihetünk, ruha van a házban.
IGAZGATÓ (megfordul, nevet): Á! Egy kolléga.
SULTEISZ (meglepetten): Maga honnan lógott meg?
IGAZGATÓ: Én vagyok Monte Christo. (Nevet.)
SULTEISZ: Maga az, akit a Szedlacsek említett! Nagyon dicsérte
magát. Hát nézze, haver (batyut ad át), ebben kaja van, legyen
szíves, vigye fel a Szedlacseknek, itt van a házetetőn, ahogy kijön a
kéményből, mindjárt jobbra.
IGAZGATÓ (nézi, nevet): Nagyszerű. Én azt hittem, hogy csak
nekem jött ez a remek ötletem.
SULTEISZ: Ne mondja! Másnak eszébe sem jut meglógni?
(Megint oda akarja adni a batyut.) Kedves Monte Christóf, elég volt
a dumából, vigye ezt fel a Szedlacseknek, aztán majd lemegyünk a
pincébe, és kibontjuk a falát. Kóser?
IGAZGATÓ (a szemét törölgeti, úgy nevet): Nagyszerű! Éppen
úgy beszélsz, mint egy igazi fegyenc. Hogy jutott eszedbe ezt a
jelmezt választani?
 SULTEISZ: Sajnos nem én választottam. Öt éve mondom, hogy
hónaljban vág, de nem cserélik ki.
IGAZGATÓ (a szemét törölgeti, úgy nevet): Minden pénzt
megér.
SULTEISZ (végignéz magán): Nem mondhatnám. Nahát, most
már sok a szöveg, beszéljünk valami okos dologról.
IGAZGATÓ: Hát beszéljünk. Mondd, kérlek alásan, nem
tévesztettek téged velem össze ebben a jelmezben?
SULTEISZ: Az előbb egy nő ezt mondta, hogy olyan vagyok,
mint egy víziló... (Félre.) Jelmez... Ez nem fegyenc.
INAS (tálcával be).
SULTEISZ (eszik, félre): Nem győzök eleget enni. Ötévi
restanciát kell behoznom.
FÉRJ (átsiet izgatottan).
SULTEISZ: Ez keresi a lila dupla blaszt.
IGAZGATÓ (néz utána): Sátori gróf... Itt még botrány lesz...
(Sulteiszhez.) Mondd, kérlek, te a diplomáciához tartozol? Olyan
ismerős az arcod. Már láttam újságban.
SULTEISZ: Rég volt. De nincs kizárva, hogy most megint fogsz
látni. (Eszik.) A rádióban biztos lesz rólam valami...
IGAZGATÓ: Hát én most megkeresem a feleségemet, és megyek
haza. A legkedvesebb nekem az ilyen bálból, ha otthon megiszom
egy-két kupica házi szilvapálinkát. (Sulteisz ezalatt eszik.) A vejem
küldi Dunántúlról, igazi kisüstön főtt... Tudod, nem szeretem
ezeket a pancsokat. Nálam egy pohár jó pálinka többet ér, mint a
francia pezsgő.
SULTEISZ: A snapszra én is nagy pali vagyok. (Félre.) Mi lehet a
Szedlacsekkel?
IGAZGATÓ: Megkeresem az asszonyt, és megyünk haza...
Remélem, még addig találkozni fogunk... (El.)
SULTEISZ (a tálcát tartó inasnak, miközben eszik a tálcáról):
Üljön le, mert el fog fáradni... Különben adja ide... (Kiveszi a tálcát
a kezéből.) Hogy ne álljon itt tétlenül, hozhat egy másik tálcával.
Addig kész leszek.
INAS (el).
 DOMINÓ (be, meglátja Sulteiszt, odamegy, hátulról, halkan,
kezét Sulteisz vállára téve): Ismerlek, szép maszk.
SULTEISZ (megdermedt): Egy detektív!
DOMINÓ: Nézz a szemembe. (Egész közel megy.)
SULTEISZ (nézi): Hűűűűűűűűű... Most jut eszembe...
DOMINÓ: Mi jut eszedbe?
SULTEISZ: Még egy ötéves restancia.
DOMINÓ: Te nem is tudod, hogy én szeretem a rabokat.
(Hozzásimul, átfogja a nyakát.) Akarsz az én rabom lenni?
SULTEISZ: A koszttól függ. És nem szeretek egy óráig
körbejárni az udvaron naponta... Hűűűűűűűű...
DOMINÓ: Levegyem az inkognitómat?
SULTEISZ: Maga igen! Na, vegye le, aztán táncolunk.
DOMINÓ: Grófnő vagyok... igazi grófnő, és szeretlek téged.
Ugye te is szeretsz? (Leülnek.)
SULTEISZ: De micsoda beszéd! Nagyon szeretem.
DOMINÓ: Akkor szökjél meg velem.
SULTEISZ: Jó. De háztetőre nem megyek.
DOMINÓ: Én nagyon gazdag vagyok, elutazunk messzire...
expresszel! Most két óra van... öt órakor beülünk az Orientbe...
SULTEISZ: Moziba megyünk?
DOMINÓ: Átszökünk a határon.
SULTEISZ: Egy valutasíber!... De milyen jó szaga van.
(Simogatásra.) Hűűű, de ki vagyok...
DOMENÓ: Nézd az ékszereimet, gyémánt... a legszebb zafír...
platina. Az azúr vagyont ér.
SULTEISZ (rutinnal nézi): Szép brillek... ha echt, akkor sokat ér.
DOMINÓ: Mit gondol? Mit ér ez?
SULTEISZ: Nem érzek semmit, csak melegem van. És maga
tényleg így bukik rám?
DOMINÓ: Igen! Igen! (Ékszert mutat.) Mit kaphatunk ezért?
SULTEISZ: Attól függ. Négy évet biztosan. (Ölelésre.) Hát ezt
nem bírom... Öt év után...
DOMINÓ: Most azonnal szökjünk. Saját autóm van...
Lemegyünk, beülünk a Minervába...
 SULTEISZ: Nem akarok annyit moziba menni. Menjünk inkább
egy szállodába.
DOMINÓ (folytatja): Elmegyünk együtt San Remóba.
SULTEISZ: Jó. Az egy rendes hotel... (Ölelésre félre.)
DOMINÓ: Ott élünk majd Olaszországban... A férjem
kerestetni fog... Talán a rendőrségen is bejelenti, hogy a családi
ékszereit elvittük. De nem fognak megtalálni... Mit törődünk a
bűnnel... Olaszországban élünk, és egymáshoz leszünk láncolva.
SULTEISZ: Ott olyan szigorú?... Ne tessék idedugni a haját... Öt
év után ilyen szag... Kérem, én figyelmeztetem, hogy azonnal kitör
a rablázadás... Mondja, magának tényleg annyi dohánya van?
DOMINÓ: Úr leszel egész életedre, és tiéd lesz egy gyönyörű
grófnő. Hát nem boldogság?
SULTEISZ: Ez tényleg nem rossz. Micsoda mázli! Jöjjön,
grófnő... Én már nem bírom itt. (Öleli.)
FÉRJ (be, megtorpan): Úgy?!
DOMINÓ (sikoltva felugrik).
FÉRJ: Most megcsíptelek!
SULTEISZ: Hát ez volt a dupla blasz?!
FÉRJ: Tudtam, hogy itt leszel a bálon! Tudtam, hogy
rajtacsíplek...
SULTEISZ: Pardon: csak mellette.
FÉRJ: De hisz ez nem a herceg!?
SULTEISZ: Eddig azt hitte, hogy én egy herceg vagyok?
FÉRJ: Hát már egy nem is elég!
SULTEISZ (odatartja a tálcát): Kérem, egyen valamit, olyan
izgatottnak látszik...
FÉRJ: Mit? Evéssel kínál?!
SULTEISZ: Nekem használ, ha izgatott vagyok. Nézze, egy kis
libamáj.
FÉRJ: Mindjárt maga is izgatott lesz. (Egész közel megy, arc az
archoz.) Tudja, hogy én vagyok a legjobb lövő?
SULTEISZ (félre): Artista!
FÉRJ: Elégtételt fog nekem adni. (Nőhöz.) Magát pedig ezúttal
nem fogom kímélni. (Sulteiszt mellen ragadja.) Még mindig nem
felelt, bitang csábító, hogy ad-e elégtételt. (A Dominó ijedten áll,
két kezét a mellére szorítja.)
SULTEISZ: A nő hívott moziba, és főzött itt. Kérdezte, hogy
akarom-e a smukkot...
FÉRJ: Mi az, hogy smukk?!
SULTEISZ: Nem tud magyarul? Smukk, az ékszer. Mintha azt
mondanám: halef, az kés, a flemm az pofon. Ezt minden iskolás
fegyenc tudja.
FÉRJ (fogja Sulteisz kabátját): Mióta a szeretője?!
SULTEISZ: Szeretésről még szó sem volt. (Dühösen a nőhöz.)
Most tessék beszélni, kérem. A mozikat és a szállodákat. És hogy
Olaszországba megyünk az Asztoriával. Ne tessék egy havert
vízben hagyni, mikor lebukik!
FÉRJ (Dominóhoz): Felelj, mióta van viszonyod vele!
DOMINÓ: Kérem szépen, a dolog úgy van...
FÉRJ (meglepetten a hangra): Mi ez?...
DOMINÓ: Ne tessék haragudni...
FÉRJ (odamegy, leveszi a nő arcáról az álarcot): Rézi!
SULTEISZ: Rézi grófnő.
DOMINÓ: Kérem, én azt hittem, hogy méltóságáék nem
lesznek otthon, és itt a lakáj megígérte, hogy becsempész a bálra.
FÉRJ (szigorú hangon, de megnyugodva): És hogy merte a
feleségem ruháját felvenni?
DOMINÓ: Gondoltam, vigyázok rá... Ne tessék ezért
felmondani...
SULTEISZ: Egy cseléd! Ezért hívott mindenféle piti helyekre
szórakozni.
DOMINÓ (sírva): Mielőtt eljöttem, adtam a Lacika
méltóságosnak vacsorát...
SULTEISZ: És honnan vette a smukkot?
DOMINÓ: Kölcsönkaptam. Hamisak. A gyöngy tekla.
SULTEISZ: A zefír? Az azsúr? Minden? Minden bóvli?
FÉRJ: Hát ide hallgasson, Rézi. (Mosolyog.) Megígérem, hogy
nem szólok a nagyságának, de maga se szóljon akkor. (Sulteisz
felé.) Bocsásson meg, uram, tévedtem. Jó mulatást, Rézi.
(Mosolyogva int, el.)
SULTEISZ: Rézi! És ezzel a névvel akar grófnő lenni! (A
Dominóhoz.) Na maga szélhámos... megyünk át a határon?
Szégyellje magát. Itt hosszú fogakat csinál nekem.
DOMINÓ: Ne haragudjon, uram, ennek a játéknak bizonyos
célja is volt.
SULTEISZ (barátságosabban): Nézze, ha nem is grófnő, azért
nálam még lehetnek sanszai...
DOMINÓ: Kérem, nekem most fontos dolgom van, majd
később még beszélünk. (El.)
SULTEISZ (utána): Rézike! Grófnő! Lelkem!... Már nem szereti a
rabokat? (El.)
GRÓFNŐ: (balról jön ijedten, mögötte egy jelmezes): Most hová
tűnt a Rézi?
JELMEZES: Itt voltak az előbb. Minden sikerült. A gróf úr azt
hiszi, hogy ő a méltóságos asszony ruhájában ideszökött a bálra.
Feltűnően flörtölt valakivel, szándékosan rajtakapatta magát a
gróffal.
GRÓFNŐ: Ez a Rézi egy remek lány. Hűséges és ügyes. De hol
marad? Ebben a ruhában nem beszélhetek a herceggel...
JELMEZES: A kegyelmes úr lent van, a kék teremben vár.
GRÓFNŐ: Szerencse, hogy ha bálba megyek, a Rézi mindig vár
rám a vesztibülben. Ha most egyszerűen megszöktem volna innen,
sohasem tudtam volna tisztázni magam a gyanú alól.
DOMINÓ (gyorsan be, körülnéz): Egy bolond van itt a bálon,
folyton a sarkamban van.
GRÓFNŐ: Csak gyorsan, a herceg vár... (Ledobja a ruhát
magáról. Ruhát cserélnek a Dominóval, mialatt a jelmezes figyel az
ajtónál, hogy nem jön-e valaki.) Menjen haza, Rézi...
RÉZI (átadja az álarcot): Ezt is vegye fel, grófnő. (El.)
GRÓFNŐ (felteszi az álarcot): Viszontlátásra.
JELMEZES (jobbra el. A grófnő balra indul, az ajtóban
összeütközik Sulteisszel).
 SULTEISZ: Mondja, mit pucol maga folyton!? Megállapodtunk,
hogy megyünk a San Remóba.
GRÓFNŐ: Uram, nem ismerem önt. Úgy látszik, nem tudja,
kivel beszél?
SULTEISZ: Na ne vágjon föl, fiam. Még egyszer nem fog
bepalizni ezzel a dumával. (Megcsípi.)
GRÓFNŐ: Szemtelen!
SULTEISZ: Nézze, maga trampli, ha nekem itt ki akarja játszani
magát a grófnőnek, akkor olyan murit rendezek...
GRÓFNŐ (az erős hangra riadtan körülnéz): Kérem, uram... Én
a legnagyobb veszélyben vagyok. Maga egyszerű embernek látszik,
ha akarja, gazdagon megjutalmazom. (Lecsatol egy karperecet.)
SULTEISZ: Tudom: a zefír és a téglagyöngyök. Hagyja abba,
hagyja abba lelkem ezeket a link dolgokat.
IGAZGATÓ (be a feleségével): Hát kérlek, mi megyünk haza.
SULTEISZ (félre): Az ő felesége ez a maskura? (Fenn.) Te a
Szedlacsekről egészen megfeledkeztünk. (A grófnőhöz, aki el akar
menni.) Várjon meg, fiam. Hová rohan? (A grófnő nem mer
mozdulni.)
MICI: Szívesen énekeltem volna.
IGAZGATÓ: Majd otthon, fiam. (A grófnőre mutat.) Kedves
nejed?
SULTEISZ: Még nem tudom. (Gúnyosan bemutatja.) A grófnő...
GRÓFNŐ (halkan Sulteiszhez): Uram, ön összetéveszt, én meg
fogom mutatni egy pillanatra az arcomat, aztán eresszen el.
(Leveszi az álarcot. Mici és az igazgató tovább állnak, Mici valami
toaletthibát hoz rendbe, az igazgató azonban odanéz, az alábbi
jelenet szinte egybefolyik.)
SULTEISZ: Tényleg nem az. Hát hol a Rézi?
IGAZGATÓ (halkan Micihez): Sátori grófnő... Akkor ez az
ember Szilinszky herceg...
GRÓFNŐ (visszateszi az álarcot, rögtön el.)
IGAZGATÓ (mély tisztelettel Sulteiszhez): Kegyelmes uram,
örülök, hogy együtt lehettem önnel ma este.
SULTEISZ: Hogy? Hogy volt ez?
 IGAZGATÓ: Felismertem, kegyelmes uram, de megbízhat
bennem.
MICI: Mi tudunk hallgatni.
SULTEISZ: Igen? Mit csináljak...
IGAZGATÓ: Megyünk haza. Viszontlátásra, kegyelmes uram.
SULTEISZ (félre): Úgy nézek ki, mint egy miniszter? (Fenn.)
Mondja, kollega úr, nem ivott maga?
IGAZGATÓ: Csak most fogok otthon. Szilvust.
SULTEISZ (csettent a nyelvével): Jó magának.
MICI: Ha megtisztelne bennünket, boldogan meginvitálnánk...
IGAZGATÓ: Egy kis bál utáni bohém hangulatra, friss üveg
szilvapálinkát bontanánk.
SULTEISZ: Nem lenne rossz egy Schlaftrunk. Igazán kedvesek.
IGAZGATÓ: Itt van a kegyelmes úr kocsija?
SULTEISZ (bárgyún megtapogatja zsebét): Nincs... Nem is
tudom, hol van...
MICI: Akkor meghívjuk, hogy jöjjön el az autónkon egy kis
itókára.
SULTEISZ: Nagyon köszönöm, pali vagyok a piára. (Indulnak.)

Függöny

HARMADIK KÉP

(Iroda, de nem egy rideg hivatali szoba, inkább egy magánlakás

úriszobájára emlékeztet. Hárman állnak magasra tartott
pohárkával.)

SULTEISZ: Arról, hogy a jó Isten minket ne éltessen, szó sem

lehet. (Miután ittak.) Lőhájem.
IGAZGATÓ: Furcsán beszélsz, kegyelmes uram.
SULTEISZ: Megszoktam, még a régi jó időkben.
IGAZGATÓ: Látod, kérlek, ez az én hivatalom. Nekem nem kell
reggel korán felkelni, hogy el ne késsek.
SULTEISZ: Szép lakás.
 MICI: Munka közben is egész nap láthat engem.
SULTEISZ: Mégis szép lakás. És milyen hivatal ez?
IGAZGATÓ: Állami. Nem ismerted meg, mert a hátsó kiskapun
jöttünk be...
SULTEISZ: Minisztérium. Mi?
IGAZGATÓ (nevet): Nem, kegyelmes uram. Ez a fogház.
SULTEISZ (rosszul lesz): Te... Tessék?!
IGAZGATÓ: Ez a fogház, és én vagyok a fogházigazgató.
SULTEISZ: Jaj... (Egy fotelbe roskad.)
IGAZGATÓ: Mi az?... Mici! Vizet! (Vizet adnak.) Rosszul vagy,
kérlek alásan?
SULTEISZ (feláll): Csakugyan... Most jól nézek ki...
IGAZGATÓ: Szédülsz? Fogjalak meg?
SULTEISZ (motyog): Köszönöm... Már megfogtál...
IGAZGATÓ: Jobban vagy?
SULTEISZ (folyton nézeget tétován körül): Ahogy vesszük...
Szeretnék elmenni...
IGAZGATÓ: Ugyan. Csak most jöttél. Hát nem kellemes itt?
SULTEISZ: Éppen azért félek, hogy itt ragadok.
IGAZGATÓ: Parancsolsz még egy kupicával?
SULTEISZ: Kérlek. (Iszik.)
MICI: Nem akarja megnézni kegyelmes úr a többi szobákat?
SULTEISZ: Köszönöm, a többire nem vagyok kíváncsi.
IGAZGATÓ: Majd egyszer nézd meg belülről a fegyházat,
meglátod, milyen érdekes.
SULTEISZ (szomorúan): Meglátom...
IGAZGATÓ: Modern cellák, könnyen takaríthatók.
SULTEISZ: Próbáltad már?
IGAZGATÓ: Én? Még nem.
SULTEISZ: Hát azért mondod.
MICI (ládikóval): Parancsol egy szivart, kegyelmes uram?
(Sulteisz kivesz egy szivart, és rágyújt.)
IGAZGATÓ: Akármennyi szivart teszek ki, egy nap alatt elfogy.
Nem értem.
 SULTEISZ: Dirikém! Csak nincsenek tolvajok a fegyházban?
Mert arra vigyázni kell.
IGAZGATÓ: Remek biztonsági berendezések vannak, őrök,
falak, jelzőkészülékek, és mégis megszökött két fegyenc ma.
SULTEISZ: Érthetetlen, hogy ez a sok jó nem tudta őket
visszatartani. Majd visszakívánkoznak, ha kikerülnek az életbe,
ahol nincsenek őrök és falak...
MICI: Agyonizgatod magad ezzel a szökéssel.
IGAZGATÓ: Nagyon kellemetlen. Ha megfogom azt a két
bitangot, harminc nap sötétzárkát kapnak.
SULTEISZ (siránkozva): Dirikém... Hát van neked szíved?
IGAZGATÓ (csenget): Nagyon kellemetlen história. (Egy lapot
vesz fel.) Sulteisz és Szedlacsek a nevük.
FEGYŐR (be).
SULTEISZ (úgy ül a székben, hogy a fegyőr nem láthatja): Ajvé a
Podvinec!
IGAZGATÓ: Van valami újság a szökevények ügyében?
FEGYŐR: Semmi, igazgató úr.
IGAZGATÓ: Mehet. (Miután a fegyőr kimegy.) Nem is értem,
hogy juthattak ki? A mosodában voltak, körül magas fal, a
szellőztetőablakon rács... Más nyílás nincs.
SULTEISZ: Úgy? És a kanális az kutya?
IGAZGATÓ (a homlokára üt): Igaz! Te milyen okos vagy, hogy
erre rájöttél.
SULTEISZ (félre): Véletlenül a Szedlacsek jött rá. (Fenn.) Nem
szabad szigorúnak lenni, dirikém.
IGAZGATÓ: Ezentúl mondd csak, hogy Antal.
SULTEISZ (kezet nyújt): Kezet rá.
IGAZGATÓ (kezet nyújt): Itt a kezem.
SULTEISZ: De gazember a neved, ha holnapra meggondolod. És
azt is ígérd meg, hogy ha elfogjátok azokat a szerencsétleneket,
nem bánsz velük rosszul.
IGAZGATÓ: De kérlek, szökevények, azokat büntetni kell.
 SULTEISZ: Ha az az ember megszökött, akkor biztosan nem jól
érezte magát. Szigorúsággal nem értek semmit. Épp ellenkezőleg:
úgy kell velük bánni, hogy többé ne szökjenek meg.
IGAZGATÓ: Nálunk jól bánnak a rabokkal.
SULTEISZ (gúnyosan): Igen? Reggel hatkor kelni, minden
csütörtökön súrolni...
IGAZGATÓ: Hát te milyen informált vagy.
SULTEISZ (félre): És az a Podvinec milyen goromba disznó.
(Fenn.) Garantálom neked, ha a Sulteiszt ide zárják, ebbe a
lakásba, esze ágában se lett volna megszökni. Jut például valakinek
eszébe egy jó havannát vinni azoknak a fegyenceknek? (Kéjjel fújja
a füstöt.) Gondoltok arra, hogy néha egy kicsit elmenjen az a
fegyenc valami grófnővel San Remóba? És hogy ott a
keresztfolyosónál ne lökdössék őket folyton? Látod, azt
megmondhatnád a Podvinecnek...
IGAZGATÓ: Bámulatos, hogy te ennyit foglalkoztál a
börtönügyekkel.
SULTEISZ: Egész életemben mással sem foglalkoztam. (Félre.)
A Schadl tudna erről sokat beszélni.
MICI: Hát most énekelek valamit. Tud kísérni?
SULTEISZ: Én nem, de az előbb láttam itt valakit, aki jól tud.
(Félre.) Engem is ő szokott.
IGAZGATÓ: Itt nálunk? Kísérni?
SULTEISZ: Igen. Mért vagy meglepve Tónikám? Te igazán
tudhatod.
IGAZGATÓ (Micihez): Van itt valaki, aki téged kísérni szokott?
SULTEISZ: Őt sajnos, nem.
MICI (énekelni kezd).
PODVINEC (bejön, csodálkozva megáll, rámered Sulteiszra): Az
angyalát!
SULTEISZ: Podvinec! Kísérjen!
IGAZGATÓ: Hogy? Mi ez?
SULTEISZ: Úgy van, ahogy mondtam, Tónikám: én nem vagyok
dominó. (Podvineccel indulnak).
Függöny
 A HALLGATÁS

SZEREPLŐK
Kucsera
Benői
Kovász
Pincér

(Kávéház, egymástól távol két asztal. Az egyik asztalnál ül Benői,

újságot olvas, a másik asztalnál Kucsera ül.)

PINCÉR (leteszi Kucsera elé a feketét): Tessék. Langyos,

pohárban.
KUCSERA: Mondja, Ottó, ki ez az úr a másik asztalnál?
PINCÉR: Benői Ede tápszergyáros.
KUCSERA: Nem tudja, olvas ez könyveket?
PINCÉR: Nálunk csak újságot olvas. Miért kérdezi, Kucsera úr?
KUCSERA: Megjelent most ettől a svéd írótól, a Svörgsen
Svrterától a Hallgatás. Remek könyv, a szezon legjobb
részletüzlete. Húsz százalékot kapok minden lekötött Hallgatás
után. Azt szeretném rásózni.
PINCÉR: Mondja, Kucsera úr, olvasnak még az emberek
könyvet? Regényt?
KUCSERA: Lehet, de én nem hiszem.
PINCÉR: Hát akkor hogy tud megélni?
KUCSERA: Mert vásárolnak. Én nem abból élek, hogy az
emberek olvasnak, hanem abból, hogy vásárolnak. És ki vásárol
manapság azért könyvet, hogy olvasson?
PINCÉR: Hát akkor miért veszi, ha nem olvassa?
KUCSERA: Például. Közeleg az elseje, és magának, fiam,
házbért kell fizetni, Ugyebár manapság is előfordulhat az
emberrel, hogy nincs pénze? Erre mit tesz?
PINCÉR: Na mit teszek?
 KUCSERA: Illetve nem is mit tesz, hanem hova tesz? Zálogba
tesz. Ha van mit. Ha nincs mit, akkor mit tesz?
PINCÉR: Mit teszek?
KUCSERA: Nem is mit tesz, hanem mit vesz? Könyvet vesz!
Ilyenkor jövök én, hozom Krisztinsham Fjordsontól a Hallgatást.
Aztán jön a gázszámla, akkor megveszi Goethét félbőrben, és jön a
villany, az adó, a beíratás, akkor megveszi Erdős Renét egész vá-
szonban vagy félig fűzötten, és a legközelebbi házbérnél megveszi,
hogy mit nevezünk racionalizálásnak tizennégy kötetben, japán
papíron, tokkal és pántlikázva, és ha fizetni kell a vicének
szemétpénzt, akkor megveszi Zolától, hogy „miből élünk". Ha az
emberek a felét elolvasnák annak, amit én eladok nekik, akkor már
régen minden fűszeres egyetemi magántanár lenne. (Átnéz.) Meg
fogom próbálni... Eladom neki Svörnman Heringsontól a
Hallgatást. Vagy Foreltól a Nemi életet! Intelligens embernek
látszik. Ha jól átgondolta, Ottó, amiket mondtam, akkor hozhat
vizeket... (Felvesz egy újságot, Ottó el.)
KOVÁSZ (bejön, odamegy Benőihez): Jó napot.
BENŐI: Van szerencsém, Kovász úr. Elhozta?
KOVÁSZ (borítékot ad át): Itt van. Ne számolja most, stimmel...
nyolcszáz.
BENŐI: És a cseh koronák?
KOVÁSZ: Holnap. Egyelőre csak dollár. Holnap hozok még
ezret és cseh koronát.
BENŐI: Rendben van. (Elteszi a borítékot.)
KOVÁSZ: De figyelmeztetem, hogy nagyon vigyázzon.
(Körülnéz.) Ott is ül egy gyanús fráter. Tegnap ugyanis a Rákos
igazgatót megzsarolták a kávéházban. Valaki figyelte, és mikor
megbizonyosodott róla, hogy valutát vesz át, egyszerűen azt
mondta az illető, hogy ha nem kap ötven pengőt, hát nem hallgat-
ja el a dolgot, rendőrt hív. Vigyázni kell, mert ezek, ha nem tudnak
vágni, könyörtelenül feljelentik. Legjobb elintézni őket egy
bagatellel.
BENŐI: Azt hiszem, itt nincs mitől tartani... De ha gondolja,
jöjjön holnap a lakásomra.
 KOVÁSZ: Jobb lesz. Ajánlom magamat.
BENŐI: Viszontlátásra, Kovász úr! (Olvas.)
PINCÉR (hozza a vizet, leteszi Kucsera elé).
KUCSERA: Megpróbálok üzletet csinálni. (Átmegy a másik
asztalhoz.) Jó napot.
BENŐI (bizalmatlanul): Jó napot.
KUCSERA: Ugyebár Benői Ede igazgató úr?
BENŐI: Az vagyok. Mit óhajt? (Félre.) Gyanús fráter.
KUCSERA: Én egy üzletet szeretnék csinálni önnel.
BENŐI: Én nem szoktam a kávéházban üzletet kötni.
KUCSERA: Ez esetben hamarosan megértjük egymást.
Megengedi, hogy leüljek? (Leül.) Köszönöm. Miután látom, hogy
érdekli a dolog, röviden rátérek. Én már régen figyelem az igazgató
urat itt a kávéházban.
BENŐI (ijedten félre): Zsaroló!
KUCSERA: Én szeretnék eladni magának valamit. Az ön
társadalmi helyzete, a pozíciója megköveteli, hogy ezt
megvásárolja.
BENŐI: Úgy, és mit akar eladni?
KUCSERA: A Hallgatást! Én már régen kiszemeltem magát erre
az üzletre, kedves igazgató úr. Önnek meg kell venni a Hallgatást.
Hálás lesz.
BENŐI: Hagyjuk a frázisokat. Téved, ha azt hiszi, hogy nekem
különösebb szükségem van arra, hogy megvegyem a hallgatását.
KUCSERA: Isten bizony szüksége van rá. Uram, kiteszi magát
annak, hogy az emberek lenézik.
BENŐI: Csak vigyázzon, nekem már volt dolgom olyan
emberrel, mint maga.
KUCSERA: Engedje meg, igazgató úr, hogy kételkedjem.
Nekem a szakmában elismerten legjobb nevem van.
BENŐI: Ezt nevezi szakmának?
KUCSERA: Éppolyan foglalkozás, mint más.
BENŐI: Szép foglalkozás, mondhatom!
KUCSERA: Hát nem olyan kellemes vagy előkelő, mint
mondjuk koronaőrségen állni, de végre is manapság az a fontos,
hogy megéljen az ember. Tessék elhinni, hogy nehéz, keserves
kenyér. Sokszor a tüdőmet kibeszélem, amíg egy üzletet csinálok.
És az emberek idegesek, gorombák...
BENŐI: Verést még nem kapott?
KUCSERA: Majdnem. Kérem, a Hallgatás ára...
BENŐI: Nos, mennyit kér?
KUCSERA: Hát kérem, itt egy több részből álló kiadásról van
szó.
BENŐI: Én egyszer s mindenkorra akarom elintézni az egész
kiadást, egy összegben.
KUCSERA: Ez esetben kasszaskontót kap. Egy összegben
negyven pengő.
BENŐI: Ki fogom fizetni, de jegyezze meg, ha még egyszer a
szemem elé kerül, másképp beszélek.
KUCSERA: Igazán nem érdemlem meg ezt a hangot. Végre is
élnem kell valamiből.
BENŐI: Ne hivatkozzon folyton erre egy ilyen erkölcstelen
kereseti forrásnál.
KUCSERA: Ön összetéveszt a Blochhal, az járt pornografikus
dolgokkal. Én szolid üzleteket csinálok. Nem mondom, volt egy
teljes év, hogy a Nemi életből tartottam fenn magamat, de az is
komoly dolog volt.
BENŐI: Szörnyű alak, és ezt csak így mondja?
KUCSERA: Hogy maga milyen konzervatív! Éppolyan
részletüzlet, mint más.
BENŐI: Részletre?
KUCSERA: Természetesen. A Nemi élet házhoz szállítva
harminc pengő, havi kétpengős részletekben.
BENŐI: Megáll az ember esze, hogy mik léteznek. És milyen
emberekkel csinálta ezeket az üzleteket?
KUCSERA: Természetesen elsősorban nőkkel.
BENŐI: Gondoltam.
KUCSERA: Egyedül kell találni a nőt, mert a férjek nem szeretik
az ilyesmit.
BENŐI (gúnyosan): Ne mondja,
 KUCSERA: Eleinte a nő is vonakodik, hogy nem kell, nem kell,
de ha az ember odáig jut, hogy kicsomagolja a holmiját, félig nyert
ügye van. A legtöbb nő bukik az ilyesmire.
BENŐI: Szörnyű. És még sohasem akadt össze férfival?
KUCSERA: Nahát azért csináltam férfiakkal is üzletet.
BENŐI: Hát magának mindegy?
KUCSERA: Na hallja? Ha fizet?! Elhiszi, kérem, hogy voltak
tizennégy éves lánykák, akikkel üzletet csináltam? Persze a szülők
nem tudtak róla.
BENŐI: Hát maga még lógni fog. Esküszöm.
KUCSERA: Manapság mi van ebben?
BENŐI (szörnyülködik): Tizennégy éves lánykák!
KUCSERA: Fiúcskák is vannak köztük.
BENŐI (összecsapja a kezét, és nem tud szólni).
KUCSERA: Nem a kor a fontos. Van például egy kilencvenöt
éves méltóságos asszony az üzletfeleim között, hát az valósággal
falta.
BENŐI: Kilencvenöt éves?...
KUCSERA: Igen. De persze remek kondícióban van. Ezzel az
érettebb női korosztállyal csinálok legszívesebben üzletet. Ezekkel
nincs sok vita, ezek nem alkusznak, rendesen fizetnek, kisebb az
igényük, könnyebb kielégíteni őket.
BENŐI: Hogy jut egy ilyennek még eszébe!
KUCSERA: Rá kell venni. Ügyesen. Az ember mutogatja az
ábrákat, ő nézegeti... különösen a metszeteket szeretik. Aztán
gusztust kap...
BENŐI: Rémes ember. Itt a negyven pengője, és takarodjék.
KUCSERA (boldogan elteszi a pénzt): Köszönöm. (Félre.)
Könnyű ember. (Hozzá.) Most pedig bátor vagyok igazgató úrnak
is felajánlani a Nemi életet.
BENŐI: Nekem?... Mit...
KUCSERA: Mit van úgy oda? Ha tudni akarja, az ön neje
őnagyságával is csináltam üzletet.
BENŐI: Hazugság! (Felugrik.)
 KUCSERA (leülteti): Bizonyítani tudom. Délelőtt voltam fent.
Az előszoba fala zöld, a hallban fehérek a bútorok. A zongora
poros.
BENŐI (ájuldozik): Az én feleségem!
KUCSERA: Igen, őnagyságával nagyon simán ment a bolt.
Amint felajánlottam, rögtön kapott utána. Öt perc, és le volt
bonyolítva.
BENŐI (szaladgál): Nem! Ez nem igaz! Az a dög?!...
KUCSERA: Mért haragszik úgy rá? Ha egyszer öröme telik
benne annak a szegény asszonynak. Jó kötésű példány -
megtetszett neki. Végre is nem szaladhat minden csekélységért az
urát zavarni.
BENŐI: Nem igaz! Csirkefogó! (Hirtelen ötlettel.) Mondja,
nyomorult, hogy néz ki a hálóm? Milyen a hálószoba?
KUCSERA: Mit tudom én? Nem árverés ez, hogy az egész lakást
bejárjuk. Annyi ezresem legyen, ahányszor a konyhában állva
bonyolítottam le.
BENŐI (elhűlve): A feleségemmel is?
KUCSERA: Dehogy. A hallban. Az asztalon.

Függöny
 AZ OROSZLÁNVADÁSZ

Bohózat 2 képben

SZEREPLŐK

Dávid Mici
Báró Adél
Dudásné Ágnes
Pincér Üzletvezető

Játszódik: 1. kép egy női divatszalonban.

2. kép az Olympia mulatóban.

1.KÉP
(Szín: női divatszalon egyik szobája. Jobboldalt varróasztal
mellett ülnek Mici és Ágnes, mindketten egy már kész estélyi ruhán
az utolsó öltéseket varrják.)

ÁGNES (izgatottan érdeklődve): És sűrűn leveleztek?

MICI (csinos, fiatal, romantikus lány, hévvel mesél): Hetenként
egyszer... Én mindig arról írok, hogy élek vidéki kastélyomban, a
Bükkös magányában!
ÁGNES: És ő?
MICI: Ő meg akar ismerni! Mire én mindig azt írom neki, hogy
a férjem miatt le kell mondanunk arról, hogy megismerjük
egymást...
ÁGNES: Tulajdonképpen hogy kezdődött ez a levelezés?...
MICI: Egy apróhirdetésben olvastam, hogy: unatkozó mágnás
előkelő hölgy ismeretségét keresi... És én jelentkeztem mint
előkelő unatkozó dáma.
 ÁGNES: Jaj de muris!... Mesélj még! Miket szoktál írni neki?
MICI: A múltkor azt írtam, hogy fivérem, Erdőhegyi Ödön gróf
oroszlánvadászaton van Szenegálban!
ÁGNES: És mondd, sohasem fogsz találkozni a báróval?
MICI: Soha!... Illetve én fogom látni őt, de ő nem fog látni
engem!...
ÁGNES: Hogy érted ezt?
MICI (közelebb hajol, mintha egy nagy titkot árulna el): Mára
találkát adtam neki! Megírtam, hogy férjem üzletileg külföldre
utazott, és ha akarja, találkozhatunk ma este az Olympia bárban!
Üljön a bejárattól a második páholyba, és előtte az asztalon egy
csokor őszirózsa legyen az ismertetőjel!...
ÁGNES (izgatottan): És elmész a bárba?...
MICI: Elmegyek. De csak messziről fogom nézni.
ÁGNES: Nem mész oda hozzá?
MICI: Ebben a ruhában? Csak távolról megnézem, aztán
hazamegyek, és tovább álmodozom róla... (Dudásné és üzletvezető
balról jönnek, a két lány sietve, szorgalmasan dolgozni kezd.)
DUDÁSNÉ (rémesen kiöltözött nőszemély, hatalmas keblekkel):
A főnöknő elutazott?... Igazán sajnálom!
ÜZLETVEZETŐ: Holnap reggel érkezik! Addig is a Madame
mindent elintéz! (Lányokhoz.) Kisasszonyok, hol van a Madame?
MICI: Ott bent vasal.
ÜZLETVEZETŐ (jobb felé kiabál): Madame, kérem!... Madame!
DÁVID (idősebb, cvikkeres férfi, a nyaka körül lógó centiméterrel
jön jobbról): Mi tetszik?... (Dudásnét meglátva.) Á! Csókolom a
kezeit, nagyságos asszonyom!
DUDÁSNÉ: Jó napot, Madame Dávid!... Az estélyi ruha miatt
jöttem, amit a múltkor megbeszéltünk!
DÁVID: Igen, emlékszem! Egy bájos és kacér toalettről van szó,
amilyet a nagyságos asszonynak csinálni szoktunk!...
DUDÁSNÉ: Akkor vegyen mértéket, Madame Dávid!
DÁVID: Ismerem a mértéket. Derék 100, Mellbőség másfél
centiméter.
 DUDÁSNÉ: Másfél centiméter?
DÁVID (leveszi a nyakából a centimétert, mutatja): Ez az egész
centiméter, és még egyszer a a fele! Most divatos az ilyen erős
felső alkat, széles alsó alkattal!
DUDÁSNÉ: Azt hiszem, hogy nagyon lefogytam! A múltkor
mennyi volt a slusszom?...
DÁVID: Pont 100 volt!... De azóta valóban sokat fogyott,
nagyságos asszony. 100 volt ugyebár. (Méri Dudásné derekát,
közben odaszól Midnek.) írja, Micike...
MICI: Mennyi?...
DÁVID: 115. (Dudásnéhoz.) Nem is hinné az ember, hogy
nagyságos asszony ilyen remekül tud lefogyni!
DUDÁSNÉ (a lábát mutatja): Vádliban is keskenyebb lettem.
Nem találja?
DÁVID: Nem is keresem! A vádli nem az én reszortom.
DUDÁSNÉ: Tudja, Madame Dávid, egy stílruhát szeretnék!
Olyan franciásan pikánsat! Úgy nézzek ki benne, mint egy
pásztorlányka, aki a réten vigyáz...
DÁVID (félre): A tehenekre...
ÜZLETVEZETŐ: Meg lesz elégedve a ruhával, nagyságos
asszonyom!
DÁVID: Az összes férfiakat meg fogja hódítani benne! Egy
kékszakáll lenne ebben a ruhában... (Félre.) ha nem
borotválkozna!...
ÜZLETVEZETŐ: Ebben a ruhában a bálok csillaga lesz! Egy
Vénusz!
DUDÁSNÉ: Egy Jupiter!
DÁVID: Mars!
DUDÁSNÉ (meglepetten): Micsoda?
DÁVID (mosolyogva, más hangon): Mars... az is egy gyönyörű
csillag.
DUDÁSNÉ: Szóval én holnap délelőtt feljövök, hogy az árat
megbeszéljem a főnöknővel.
 TÖBBIEK: Legyen szerencsénk! Kezeit csókolom! Nagyon
örültünk!
DUDÁSNÉ: A viszontlátásra! Pá lányok, a viszontlátásra! (El
balra.)
ÜZLETVEZETŐ: Én is megyek, Madame Dávid … Maga várja
meg, amíg a lányok befejezik a művésznő ruháját, intézkedjen,
hogy leszállítsák, azután bezárhat.
DÁVID: Nyugodt lehet, minden el lesz intézve.
ÜZLETVEZETŐ: Akkor megyek is. Jó éjszakát! (El balra.)
TÖBBIEK: Jó éjszakát!
DÁVID (a lányokhoz): Na lányok... Mi van ezzel a ruhával?
MICI: Rögtön készen van!
ÁGNES: Még egypár öltés!
DÁVID: Akkor én is elmegyek. A kulcsot adják le a
házmesterhez.
MICI: És mi lesz a ruhával?
DÁVID: Reggel megnézem, aztán majd valamelyikük elviszi a
művésznőnek. Addig is felakasztani szépen! Felakasztani!
MICI: Felakasztjuk, Madame!
DÁVID: Szép álmokat, gyerekek. És még egyszer mondom:
felakasztani! (El balra.)
LÁNYOK: Jó éjszakát, Madame!
ÁGNES (amint Dávid kilépett, rögtön odahajol Micihez): Mondd,
te biztos vagy benne, hogy ő ott lesz az Olympiában?
MICI: Biztos! (Sóhajtva, álmodozva.) Istenem... Milyen szép
lenne odaülni mellé!
ÁGNES: Na... Kész a ruha!
MICI (a két vállánál fogva felemeli maga elé a ruhát): Csuda
guszta! (Hirtelen.) Te... Én felpróbálom!
ÁGNES: Nem bánom. De hamar vedd le!
MICI (felállva nézi): Csodás egy ilyen selyem dolog! (Hátraugrik
a spanyolfal mögé, onnan beszél, mialatt átöltözik.) Még sohasem
volt rajtam ilyen ruha.
 ÁGNES (a spanyolfal mellett állva nézi, ahogy Mici öltözik):
Csak nagyon vigyázz!
MICI (kilép a ruhában, egész átváltozott. Affektáltan lépeget és
beszél): Zsan... Hozza be a családi ékszereket... És mondja a
tiszteletes úrnak, hogy várom.
ÁGNES (bámulva nézi): Nahát! Hogy te milyen kész báróné
vagy!
MICI (tovább játszik): Bemutatom fivérem, Erdőhegyi Ödön
gróf, az oroszlánvadász. (Hirtelen Ágneshez.) Te Ágnes... Mit
szólna a báró, ha így látna?
ÁGNES: Erről kár beszélni. Sose láthat így!
MICI (elkeseredve): Tíz éve varrom a legszebb, leggyönyörűbb
selymeket, és ócska vackokban járok! Hát nekem nem szabad
egyszer egy ilyen ruhát felvennem? (Hirtelen határozottan.) Ágnes!
Én elmegyek ebben a ruhában!
ÁGNES: Mit beszélsz? A művésznő ruhája... Reggel liferálni kell.
MICI: Korán reggel visszahozom és levasalom!
ÁGNES: Mici, te megbolondultál!
MICI (szelesen): Igen! Megbolondultam! Én elmegyek az
Olympiába! Én ma este bárónő leszek!
ÁGNES: Ha a főnöknő megtudja, agyonver.
MICI: Verjen agyon, vágjon négyfelé! Én ma este találkozni
akarok vele. Ma este bele akarok kóstolni az életbe.
ÁGNES (majdnem sírva): Micikém, könyörgöm, vedd le a ruhát!
MICI: Majd holnap reggel. Most megyek... Lelógok a hátsó
lépcsőn. (A jobb járásig szalad, ott megáll, visszafordul, előkelően.)
Kisasszony... Au revoir! (El jobbra.)
ÁGNES (utána a járásig): Mici! Mici! Gyere vissza!
DÁVID (be balról): Mégis jobb lesz, ha én magam zárok be. Na,
elkészültek a ruhával?
ÁGNES (a jobb járásnál állva, szörnyű zavarban): I…igen...
azaz...
DÁVID: Megnézem, legalább reggel nem kell időt töltenem
vele. Hol a ruha?
 ÁGNES: Már... már eltettük... Majd... majd holnap...
DÁVID: De én most akarom látni. Hozza ide!
ÁGNES: Kérem, Madame... Izé... a... a Mici elvitte!
DÁVID: Mit beszél, kisasszony, ne tréfáljon velem!
ÁGNES: Ez nem tréfa, Madame Dávid. A Mici elvitte. Otthon
dolgozik rajta.
DÁVID: Dolgozik? Ne hazudjon nekem! Az képes volt, és
felvette azt a ruhát. Vallja be, hogy felvette?!
ÁGNES: Nem lesz semmi baja... Reggel kivasaljuk.
DÁVID (kétségbeesetten): Felvette a ruhát! A művésznő ruháját!
Esik az eső, felfröcsköl... (Hirtelen.) Azonnal mondja meg, hová
ment abban a ruhában.
ÁGNES: Kérem... én nem tudom...
DÁVID: Ha nem mondja meg, azonnal a rendőrségre viszem. Jaj
nekem! Az utcán járkál abban a ruhában. Elüti a villamos, vége a
ruhának. (Újra Ágnesre támad.) Mondja meg, hogy hová ment!
ÁGNES: Az Olympia bárba. Egy báróval van találkája...
DÁVID: Rettenetes! Mit tudja azt egy báró, hogyan kell egy
ilyen ruhát levetni.
ÁGNES: Mici szerelmes a báróba.
DÁVID: Akkor talán le se veti. Tudja maga, hogy gyűrődik az
ilyen selyem?
ÁGNES: De Madame... az Olympia az egy előkelő bár!
DÁVID: Lecsöpögteti a ruhát pezsgővel vagy feketekávéval!
ÁGNES: Csak egy kicsit táncolnak...
DÁVID: És ha a bárónak izzad a keze, ott marad a ruhán a
daktiloszkópiája. És az eső is esik... Telefröcsköli sárral!
ÁGNES: Biztos autón mennek!
DÁVID: És ha összeütköznek egy másik autóval, és a ruha
elszakad? Éppen tegnap olvastam, hogy egy autó az árokba
fordult. Mi kell egy ilyen ruhának?... Reggel megérkezik a főnöknő,
és a művésznő ruhája ott fekszik az árokban leöntve feketekávéval!
(Hirtelen.) Én utánamegyek! Hol a ruhája? Hol a ruhája, amit
levetett?
 ÁGNES (előhozza a spanyolfal mögül): Itt van... De ne a báró
előtt tessék bántani!
DÁVID (miközben papírba csavarja a ruhát): Én nem bántom,
én nem zavarom, csak odamegyek, leveszem róla a ruhát, és akkor
tőlem reggelig szórakozhat. Mert abban a ruhában nem fog
szórakozni! Majd én megtanítom ruha nélkül szórakozni! (Rohan
bal felé.)

Függöny

2. KÉP
(Az Olympia mulató egyik helyisége, középen egy asztal négy
székkel stb. rendezés szerint. Mikor a függöny felmegy, Adél, tipikus
lokálnő és a pincér vannak a színen.)
PINCÉR (magyarázva): Jobban kell forszírozni a fogyasztást,
fiam! Ha maga rendel valamit, én azonnal hozom, mielőtt a pali
meggondolhatná magát.
ADÉL: Meglátja, ha belejövök, meg lesznek velem elégedve!
Most oda ülök... (Jobbra mutat.) abba a páholyba. Az a
legfeltűnőbb hely. (El jobbra.)
MICI (balról jön a báróba karolva, előkelően beszél): Zsannak
megmondtam, hogy Pesten vagyok, egyébként mindenki úgy
tudja, hogy szüleimhez utaztam a lomnici kastélyba.
BÁRÓ (ugyanúgy beszél, mint Mici, kicsit túl előkelően): Igazán
boldoggá tett, grófnő. Önnek köszönhetem, hogy nem utaztam el
a lonchampi derbyre, ahol hatalmas összegeket szoktam veszíteni.
MICI: Tartózkodjon a könnyelmű élettől, báró. Ma nem szabad
túlságosan fényűzni!
PINCÉR (odalép): Bocsánat... Hol méltóztatnak helyet foglalni?
MICI (jobb felé mutatva): Talán ott... annál a sarokasztalnál.
Nyújtsa a karját, báró!
BÁRÓ (megteszi): Parancsoljon, grófnő...
MICI: Köszönöm, báró... (Belekarol, ellibegnek jobbra.)
 DÁVID (a csomaggal a hóna alatt jön balról, izgatottan jobb felé
bámulva): Ott van! Ott van! A művésznő ruhájában!
PINCÉR (hozzálép): Jó estét kívánok... Tetszik parancsolni?
DÁVID: Kérem... (Jobb felé mutat.) Azzal a hölggyel szeretnék
beszélni.
PINCÉR: Aki most ül le?
DÁVID (siralmasan): Igen! Most ült le. Leült abban a ruhában.
A ruhában ül!
PINCÉR: Bocsánat, az természetes, hogy ruhában ül.
DÁVID: Ez magának természetes? Egy ilyen selyemruhában
leülni? Üljön kartonban vagy ambulázsban, de nem egy ilyen
ruhában!
PINCÉR (vállat von): Kérem... Tetszik valamit rendelni?
DÁVID: Hozzon egy kis szódabikarbónát! Megfájdult a
gyomrom az izgalomtól.
PINCÉR: Nem tetszik vacsorázni?
DÁVID: Hogyne, majd még költségbe verem magam! Nekem
küldje ki azt a hölgyet!
PINCÉR: Kérem... Kiküldhetem... (El jobbra.)
DÁVID (jobb felé figyelve): Az ölébe teszi a kezét! Rá meri tenni
a kezét arra a ruhára! És a csillár alatt ül! Leszakad a csillár, és vége
a ruhának!
ADÉL (jön jobbról, egyenesen Dávidhoz, nyújtja a kezét): Jó
estét, Adél vagyok!
DÁVID: Na és? Mi közöm nekem ehhez?
ADÉL: A pincér mondta, hogy hívatott.
DÁVID: Magát? Miért hívattam volna magát?
PINCÉR (közben visszajött jobbról): Az a másik hölgy
társaságban van, gondoltam, talán megfelel Adél is.
DÁVID (ingerülten): Mondja, maga azt hiszi, hogy én mulatni
jöttem ide? Úgy nézek én ki, mint akinek jókedve van? Mondtam
én egyszer is, hogy csuhaj? (Erélyesen.) Mondja meg annak a
hölgynek, hogy a Madame van itt!
PINCÉR: És mint mondjak, hol van a Madame?
 DÁVID: Itt, itt van a Madame!
PINCÉR: Hol itt?
DÁVID: Itt, ahol én állok! Én vagyok a Madame!
PINCÉR: Kegyed?
DÁVID (dühösen): Mit néz? Mit néz? Talán nem tetszem
magának? Mondja, hogy itt a Madame, az a hölgy már tudni fog
mindent.
PINCÉR: Meg fogom mondani, Madame. Addig is, mivel
szolgálhatok? Talán valami italt?
DÁVID: Nem bánom, hozzon egy kisfröccsöt. Kadarkát!
PINCÉR: Mi csak butéliát tartunk.
DÁVID: Hát hozzon egy deci butéliát. Sok szódával!
ADÉL: Itt nincs kimért ital. Rendeljen pezsgőt!
DÁVID: Maga ne beszéljen bele. Azt rendelek, amit akarok.
PINCÉR: Parancsol serit?
DÁVID: Az jó lesz. Hozzon egy kriglivel, világosat!
PINCÉR: A seri az pálinka!
Dávid (már nagyon dühös): Hát hozzon egy kupicával, csak
menjen már, menjen!
PINCÉR: Kérem, már megyek! (El jobbra.)
ADÉL (vállára teszi a kezét): Apuskám, ne legyen olyan izgatott!
DÁVID (dühösen nézi Adélt): Mondja, kicsoda maga?
ADÉL: Mondtam, hogy Adél vagyok!
DÁVID: Csak Adél? Más neve nincs?
ADÉL: Nagyon prózai... Huzlicsek...
DÁVID (bólogatva nézi): Huzlicsek... Úgy is néz ki, mint egy
Huzlicsek!
ADÉL: Mondja, édes, rendelhetek valamit?
DÁVID: Ha van pénze? Miért ne rendelhetne?
ADÉL: Maga nem fizet nekem semmit?
DÁVID: Miért fizessek én magának?
ADÉL: Mert itt vagyok maga mellett.
DÁVID: És ha fizetek, akkor elmegy tőlem?
ADÉL: Hát nem kellemes magának, hogy itt vagyok?
 DÁVID (már nem bírja a vitát): Huzlicsek, hagyjon békében!
Nekem azzal a hölggyel kell beszélnem, aki ott ül... abban a
ruhában...
ADÉL: Mit akar azzal a ruhával?
DÁVID: Le akarom venni róla.
ADÉL: Maga ilyen vehemens? (Hozzásimul.) Nézze... Esetleg
rólam is le lehet venni...
DÁVID (nézi a ruhát): Ezt?... Tudja, hogy el van ez szabva?
Micsoda fuser munka...
ADÉL: Úgy látszik, hogy maga csak azt a nőt akarja.
DÁVID: Huzlicsek, értse meg, az a nő megszökött a szalonból.
A főnöknő elutazott, rám bízta az egész szalont, erre egy ilyen
fruska megszökik a ruhával.
ADÉL: Hát a ruha a szaloné?
DÁVID: Persze hogy a szaloné.
ADÉL: Ehe, értem! A szalon átadja a ruhát, aztán ha keres a
lány, akkor kifizeti.
DÁVID (kétségbeesetten): Huzlicsek, még csak maga hiányzott
nekem!
ADÉL (hirtelen jobbra mutat): Jön! Jön a nő!
MICI (be jobbról, összetett kezekkel Dávidhoz): Madame Dávid...
Ne haragudjon...
DÁVID: Azonnal vegye le a ruhát! Vegye le!
MICI: Hogy képzel ilyet? Ezt nem kívánhatja!
DÁVID: Figyelmeztetem... Én rendőrt hívok!
MICI: Hívjon rendőrt! Csináljon botrányt! Akkor sem veszem le,
ha megöl!
DÁVID (kétségbeesetten): Megőrült! Egy ilyen drága ruhában
lett elmebeteg. De biztosítom, hogy a Lipótmezőre már a saját
ruhájában fogják vinni!
ADÉL: Nahát ez milyen izgalmas!
MICI: Madame Dávid, figyelmeztetem... Ha a báró előtt
szégyenbe hoz, én itt, magamon darabokra tépem a ruhát!
(Megfogja a ruha kivágását.)
 DÁVID (rémülten): Jaj nekem! (Elveszi Mici kezét a ruháról.)
Drága Micike... Csináljon, amit akar, csak ne bántsa a ruhát.
MICI: Vigyázok rá. Reggel visszaviszem, de most... most nem
veszem le.
ADÉL: Én megértem magát, Micike... Csak egyszer élünk!
DÁVID: Magának még az is sok!
MICI (jobb felé néz, aztán izgatottan, suttogva): Hallgasson! Jön
a báró... (Gyorsan, hadarva.) Ő azt hiszi, hogy én Godinszky báró,
lengyel nemes és lovag neje, született Erdőhegyi Izabella vagyok.
DÁVID: Csodálatos! Hogy tudja ezt könyv nélkül elmondani?
MICI: Ehhez tartsa magát, mert a ruhát... (Megmarkolja a
kivágást.)
DÁVID (gyorsan elveszi a ruháról Mici kezét, a foga között
sziszegi): Nem! Nem!
BÁRÓ (be jobbról): Megfeledkezett rólam, bárónő... (Megáll,
Dávidot nézi.) Ez az úr talán...
MICI (előkelően Dávidra mutat): Fivérem, Erdőhegyi Ödön gróf,
az oroszlánvadász.
DÁVID (maga elé): Még csak ez hiányzott nekem... (Odalép a
báróhoz, raccsolva kezet nyújt.) Ehdőhegyi... oroszlán... született
vadász gróf... Ahogy a bárónő mondta!
MICI: Fivérem a sivatagban elszokott a társaságbeli tónustól!
BÁRÓ: Gróf úr, igazán nagyon örvendek! Báró Szilassy.
(Kézfogás.)
DÁVID: Részemről a sivatag.
MICI: Mi valamennyien a felsőbükki ágból származunk.
Fivérem a legidősebb felsőbükki Erdőhegyi...
BÁRÓ: És Battonyai...
DÁVID: Ahogy gondoljátok. Nekem mindegy.
BARÓ (észreveszi a Dávid mögött álló Adélt, hozzálép):
Bocsánat... Báró Szilassy...
ADÉL (előkelően csókra nyújtja a kezét): Erdőhegyi Ödön
grófnő...
DÁVID (meglepetten): Hogy nő a család!
 MICI (súgva Dávidhoz): Ki ez a nő?
DÁVID: Egy grófnő... A Huzlicsek ágból...
BÁRÓ: Igazán nagyszerű, hogy így összejöttünk!
ADÉL: És ha már így együtt vagyunk, mulassunk egy nagyot!
BÁRÓ (a középső asztalra mutat): Majd itt összeülünk!
DÁVID: De kérlek... Nekünk dolgunk van...
MICI: Tévedsz, drágám, tudtommal nincs semmi dolgunk.
DÁVID: És arra nem gondolsz, hogy megérkezik a reggel a fő...
a főhercegnő, és a legnagyobb murit csinálja?
MICI (játék a ruhával): Ugyan, Ödön... Maradjunk...
DÁVID (gyorsan elveszi Mici kezét a ruháról): Maradunk,
drágám... A te kedvedért maradunk.
ADÉL: Üljünk le, Dönci! És mulassunk! (Leülnek az asztalhoz.)
DÁVID (közben mondja): Megölöm ezt a Huzlicseket!
Megölöm!
PINCÉR (be jobbról): Méltóztatnak parancsolni?
ADÉL: Én valami meleget szeretnék.
DÁVID: Hozza be a kabátját a ruhatárból!
ADÉL: Enni szeretnék valamit.
DÁVID: De szívecském... Van otthon vacsora... Savanyú tüdő
knődlivel! Nem azért lőttem a vadászaton a knődlit, hogy most
megromoljon!
MICI: De Ödön! Ha egyszer a grófnő enni kíván...
DÁVID: Az mindegy! Nem illik nyilvános helyen étkezni!
ADÉL: Akkor legalább igyunk. Pezsgőt kérünk!
BÁRÓ (pincérhez): Két üveg Gordon Ruget!
PINCÉR: Igenis, két üveg Gordon Ruget. (El jobbra.)
ADÉL: Ideges vagy ma, Ödön. Pedig az oroszlánvadászok még
az oroszlán előtt sem vesztik el a nyugalmukat.
DÁVID: Mert azt lelőhetik, fiam!
BÁRÓ: Roppant érdekes lehet egy olyan oroszlánvadászat!
Mesélj róla valamit!
DÁVID: Kérlek... Én vadászni tudok, de mesélni nem.
 PINCÉR (be jobbról a pezsgővel): Itt a pezsgő! (Tölt a
poharakba.)
DÁVID: Mondja, miért kell így sietnie? Legközelebb csak akkor
jöjjön be, ha megnyomom itt az asztalon a csengőt.
PINCÉR: De kérem, itt nincs csengő!
DÁVID: Maga azzal ne törődjön!
PINCÉR: Igenis! (El jobbra.)
ADÉL (emeli a poharat): Igyunk, gyerekek!
BÁRÓ: Egészségére, méltóságos asszonyom! (Mici felé emeli a
poharát.)
MICI (emeli): A boldogságra... (Iszik.)
DÁVID (Mici pohara alá tartja a kezét): A ruhára! Lecsöpög.
BÁRÓ: A kedvemért meséld el, bátyám, valamelyik
vadászkalandodat. A vadászok kora hajnalban felkelnek, elefántra
ülnek... Nem?
DÁVID: De igen, csak meséld tovább. Hátha tudod végig?
MICI: Bükkösi kastélyunk tele van Ödön vadászemlékeivel.
Medvebőrök, agancsok.
DÁVID: Igen... Nemrég az előszoba számára lőttem egy
tizenhét személyes agancsot a kalapoknak.
MICI: A legszebb emléke egy indiai maharadzsa dedikált
fényképe.
BÁRÓ: Ahhoz hogy jutottál?
DÁVID: Már nem is tudom, hogy hol lőttem...
BÁRÓ: Én azt nem tudom, hogy akadnak rá az oroszlán
nyomára ott a sivatagban...
DÁVID: Azt én sem... Illetve... Az úgy van, hogy... Az ember
megkérdezi a járókelőket, hogy nem láttak-e egy oroszlánt... Aztán
utána megy, és lelövi.
BÁRÓ: Milyen lehet egy olyan jól fejlett bestia?
DÁVID: Hát... Slusszban lehet 115... Mellbősége... az is úgy
cirka...
MICI: Azt meséld el, Ödön, amikor előtted volt a szakadék,
mögötted az oroszlán, és balról jött a számum...
 DÁVID: Jaj, az borzalmas volt! Még jó, hogy jött a Számi a
puskákkal. Mert képzeld el, kérlek... Mögöttem az oroszlán,
szemben jött a szakadék... Erre én...
ADÉL (tölteni akar).
DÁVID (gyorsan kiveszi az üveget Adél kezéből): ...fogom a
puskát... (Vállához emeli az üveget.) Puff... (Leteszi az üveget a
földre.)
BÁRÓ: Eltaláltad?
ADÉL (felemeli az üveget, tölteni akar).
DÁVID: Nem találtam. (Elveszi az üveget Adéltól.) Újra fogom a
puskát... Puff!
BÁRÓ: És most sikerült?
DÁVID (a másik oldalra teszi az üveget): Igen, most sikerült!
MICI (hirtelen felugrik, idegesen): Ödön, kérlek... Egy
pillanatra... Szeretnék valamit mondani neked... Megbocsát, báró
úr...
BÁRÓ: De kérem, parancsoljon...
MICI (megfogja Dávid kezét, előrehúzza a színpad sarkába):
Madame Dávid, én nem bírom tovább ezt a feszültséget!
DÁVID: Tudtam, hogy szűk magának ez a ruha! Tudtam!
MICI: Én nem a ruháról beszélek... Ezt a helyzetet nem bírom
tovább.
DÁVID: És mit szóljak én? Maga lecsöpögteti a ruhát, a
Huzlicska folyton konzumálni akar... Micike... Vegye le a ruhát...
Itt a magáé...
MICI (rezignáltan): Nem bánom... adja ide... (Elveszi a
csomagot, amit Dávid állandóan a hóna alatt szorongatott.)
Mondja azt a bárónak, hogy én ilyenkor este mindig át szoktam
öltözni. Ez családi tradíció... Vagy bánom is én, mondjon, amit
akar!
DÁVID: Tudom... Ez olyan, mint a vadászat.
MICI: Majd szólok ennek a grófnénak, hogy segítsen!
(Hátraszól.) Kuzin, kérlek... Egy pillanatra...
ADÉL (előre jön): Parancsolj, drágám...
 DÁVID: Kuzin Huzlicsek, légy kegyes... (Kilöki jobbra Mici
után.) Na, eredj a fenébe!
BÁRÓ (előrejön Dávidhoz): Ödön, kérlek, örülök, hogy
kettesben maradtunk. Én egy meglepő dolgot fogok elmondani
neked...
DÁVID: Parancsolj, bárókám...
BÁRÓ: Én nem vagyok báró!
DÁVID (elképedve): Micsoda?
BÁRÓ: Én nem vagyok báró. Csak kiadtam magam bárónak.
DÁVID: Hallatlan! Egy álbáróval ültem egész este egy asztalnál.
Ha ezt a családfám megtudja!
BÁRÓ: Kérlek, Ödön...
DÁVID: Mi az, hogy Ödön? Én magának gróf úr vagyok! Azt
elfelejtettem, hogy milyen gróf, de gróf!
BÁRÓ (szomorúan): Sajnálom, gróf úr... Én csak egy kalandot
akartam... Szó nélkül eltűntem volna, de eszembe jutott, hogy
nincs állásom, hogy a gróf úr gazdag, nagylelkű ember. Talán
álláshoz juthatok.
DÁVID: Mi a foglalkozása?
BÁRÓ: Hölgyfodrász...
DÁVID: Nézze barátom, én segíteni akarok magán, de egy
vallomással én is tartozom. Ugyanis... a pedigrével nálunk is baj
van...
BÁRÓ: Baj van? Hogyan?
DÁVID: Hát nézze. Én ugyan egy valódi gróf vagyok, de húgom
csak egy egyszerű kis varróleány.
BÁRÓ: Varróleány?
DÁVID: Igen! Megszökött a szalonból a ruhával, hogy abban
találkozhasson magával.
BÁRÓ: Szóval az a gyönyörű ruha, ami rajta van...
DÁVID (büszkén): Az én snittem!
BÁRÓ (dühösen): Szóval maga sem oroszlánvadász?!
DÁVID: A nőknek ruhát csinálni van olyan veszélyes
foglalkozás. (Jobb felé figyelve, hirtelen megrántja a báró kabátját.)
Vigyázzon, jönnek! (Mesélni kezd gyorsan.) Erre én fogtam a
puskát, puff, és az oroszlán szó nélkül elterült. A hindu herceg
vállon veregetett, és elővett a zsebéből egy életnagyságú
olajfestményt!
ADÉL (közben bejött jobbról az átöltözött Micivel, akinek
kezében kis csomag a levetett ruha.) Úgy elmerültek, észre sem
vesznek minket!
BÁRÓ (feléjük fordul): Méltóságos asszonyom... Nagyon
nélkülöztem a távolléte folyamán.
MICI (zavartan): A... a vacsora után mindig át szoktam öltözni!
BÁRÓ: Régi spanyol etikett szerint...
MICI (merengve): Az életünk olyan, mint a tenger... állandó
vihar...
BÁRÓ: Állandó hullámzás.
DÁVID (a báró felé pislogva): Ezt nevezik tartós hullámoknak...
MICI: Én... én most eltávozom...
BÁRÓ: Megengedi, hogy elkísérjem?
MICI: Megengedem. (Belekarol a báróba, indulnak bal felé.)
DÁVID: Mágnások, várni! Én is megyek, csak fizetek.
PINCÉR (be jobbról): Igenis kérem, fizetni! (Blokkot vesz elő.)
Mi volt, kérem?
DÁVID: Hát én voltam egy gróf, volt két grófné és egy báró
minden nélkül. (Pénzt nyom a pincér kezébe.) Tessék! (Indul balra.)
Most mehettek! (Mici és a báró karonfogva elmennek balra. Dávid
visszafordul kacsintva.) Micsoda éjszakájuk lesz ezeknek! (Indul
balra.)
ADÉL (odaugrik megfogja): Várjon, várjon! (Kacéran
hozzásimul.) Mondja... Maga nem kíván egy jó éjszakát?
DÁVID: Dehogynem! (Meghajol.) Jó éjszakát kívánok! (El balra.)

Függöny
 KI A LEGÉNY A CSÁRDÁBAN?

Bohózat 2 képben

SZEREPLŐK

Szapora
Vendéglősné
Manci
Kudlikné
Náci
I. jassz
II. jassz
Rendőr
Böske
Pincérlány

1.KÉP
(Konyhabelső, mely egy kredencet, néhány falcsempét és egy
gömbölyű faliórát ábrázol. Előtérben egy asztal, zöldség van rajta
vagy ilyesmi. Kudlikné foglalatoskodik. Énekel.)

BÖSKE (bejön): Adjisten Kudlikné!

KUDLIKNÉ: Jó napot. No mi jót hozott?
BÖSKE: Hogy van az a szerencsétlen Kropacsek?
KUDLIKNÉ: Sehogy se. Olyan influenzás, hogy nem lát az
istenadta. Tán még kórházba is viszik.
BÖSKE: Pedig bihal egy ember.
KUDLIKNÉ: Talán a világon nincs még egy olyan nagy erejű. De
hát a betegség az erősebb a legerősebb óriásnál is. Szegény, éppen
mára lett volna keresete is. Alkalmazták egy kocsmához
kidobónak. Tudja, aki verekedés esetén kidobja a békétlenkedőket.
Kaphatna érte vagy harminc pengőt, mert hát nem merne ott
verekedni senki, ahol ő van. És erre éppen most beteg.
BÖSKE: Nagy pech. No adj isten. Jobbulást kívánok a szegény
Kropacseknek. A másik bérlője mit csinál?
KUDLIKNÉ: Máma őt is itthon eszi az unalom. Pedig különben
soha sincs idehaza.
BÖSKE: No viszontlátásra. (Bevárja a köszönést, el.)
KUDLIKNÉ: Viszont. (Énekel.)
SZAPORA (oldalról jön): Mondja Kudlikné, micsoda
rendetlenség van ebben a lakásban.
KUDLIKNÉ: Miért volna rendetlenség?
SZAPORA: A legnagyobb rendetlenség van! Három nap előtt
eldobtam egy cigarettavéget, és máma már nem találom!
KUDLIKNÉ: Biztosan kisöpörtem.
SZAPORA: Maga ne az én szobámban söpörjön, hanem a háza
előtt! Mit gondol, egy gróf vagyok én, aki mindennap új cigarettát
szív?
KUDLIKNÉ: Ojjé kedves Szapora úr! Mostanában már olyan
szegény, hogy dohányzásra sem telik?
SZAPORA: Olyan szegény vagyok, hogy a templom egere
hozzám képest egy Weisz Fülöp! (Siránkozva.) Képzelje, kedves
Kudlikné, már két napja nem voltam moziban!
KUDLIKNÉ: És az olyan nagy baj?
SZAPORA: Na hallja! Ha az ember jegyszedő, és nem jár
moziba...? Leépítettek. Úgy állok itt, mint egy volt felhőkarcoló. Ez
így van nálunk a szakmában, még a Greta Garbót is leépítették.
Pedig az igazán volt valaki.
KUDLIKNÉ: Szóval nincs állása?
SZAPORA: Nincs. Úgy állok itt, mint a Greta Garbó. Csak a
profilom más.
KUDLIKNÉ: Most mit fog csinálni?
SZAPORA: Megyek sétálni.
KUDLIKNÉ: De miből fog megélni? Miből vesz ennivalót?
SZAPORA: Kivándorlok.
 KUDLIKNÉ: Hová?
SZAPORA: Újpestre. Ott van egy rokonom, kérek tőle egy
pengőt. Aztán el fogok menni az ingyentejhez. Ott is van egy
rokonom.
KUDLIKNÉ: Mint szegény?
SZAPORA: Hát mit gondol, mint dada? Ott is van egy rokonom.
Hátha beprotezsál engem is.
KUDLIKNÉ: Maga még mindig jobban járt, kedves Szapora úr,
mint az új lakó, aki elsején jött. Az még sokkal szegényebb.
SZAPORA: Csak nem a Krausz Simi jött ide lakni?
KUDLIKNÉ: Dehogyis. A Kropacseket gondolom. Influenzája
van. Most volt itt az orvos, azt mondta, hogy igen nagy a
hőmérséklete.
SZAPORA: Az még semmi. Amíg nincs láza, addig nincs baj. És
hol szedte fel azt a betegséget? És egyáltalán mitől lehet kapni ezt
a hőmérsékletet?
KUDLIKNÉ: Meghűtötte magát valahol. Pedig ez a legerősebb
ember a világon.
SZAPORA: Birkózó?
KUDLIKNÉ: Nem. Csak lakatos. De a múltkor az állt róla az
újságban, hogy megtámadták, és kilenc embert ütött le. Tele
voltak vele a lapok. Még most is írnak róla, és csak úgy emlegetik,
hogy a híres Kropacsek. Azt mondják, egy élő ökröt felemel a
vágóhídon. (Képet mutat). Nézze, itt van lefényképezve az élő
ökörrel.
SZAPORA (nézi): Melyik a Kropacsek?
KUDLIKNÉ: Itt, aki feltartja magasra az ökröt. Aztán, amilyen
pechje van, megkínálták őt ma éjszakára egy állással, kereshetne
harminc pengőt.
SZAPORA: Le kell ütni valahol pár embert?
KUDLIKNÉ: Sőt, tudja, van a Tűzoltó utcában egy híres kocsma,
és oda hívták meg őt mára, mert szombat van, és szombaton kell
oda egy olyan ember, mint ő.
SZAPORA: Pont szombaton?
 KUDLIKNÉ: Igen.
SZAPORA: Hát mi ez a Kropacsek, egy előimádkozó?
KUDLIKNÉ: Ugyan! Azért van rá szükség, hogy kidobálja a
vendégeket.
SZAPORA: Miből él az a kocsmáros, ha kidobálja a vendégeket?
KUDLIKNÉ: Csak azokat a vendégeket dobálják ki, akik
verekszenek. Csupa veszélyes ember jár abba a kocsmába. A
tulajdonos írt neki, hogy 30 pengőt kap, ha eljön, mert senki nem
merne verekedni, ha tudják, hogy a Kropacsek ott van alkalmazva.
Elég, ha a nevét mondják, és már a legvadabb verekedő sem mer
mozdulni.
SZAPORA: Mennyit fizetnek ezért neki?
KUDLIKNÉ: Harminc pengőt és vacsorát.
SZAPORA (tűnődik): És biztos, hogy ha ő ott van, akkor nem
mernek verekedni?
KUDLIKNÉ: Ki merne verekedni, ha ott a Kropacsek?
SZAPORA: És ismerik ott azt a Kropacseket?
KUDLIKNÉ: Dehogy! Az újságban olvastak róla. Nem jár az
kocsmába jasszok közé. Igen rendes ember. Csak a híre jutott el
oda.
SZAPORA (elgondolkozva): Nézze, ha biztos, hogy ott nem
verekszenek... Ha biztos, hogy ott úgy félnek a Kropacsektől, akkor
mindegy, hogy ki ül ott... Hm... Csak azt higgyék, hogy ott a
Kropacsek.
KUDLIKNÉ: Mit akar ezzel mondani?
SZAPORA: Hogy esetleg elmennék helyette, azt mondanám, én
vagyok a Kropacsek, és erre senki sem mer verekedni. Reggel
felszippantanám a harminc pengőt, tizenötöt adnék a
Kropacseknek... esetleg a vacsorából is hoznék neki valamit...
KUDLIKNÉ: Látja, ez egy jó gondolat. Egy napra van már biztos
állása.
SZAPORA: Ezt nem szeretem hallani. Tudja, velem már
előfordult, hogy azt mondták, hogy van egy biztos állás, és egy
biztos ülés lett belőle. Mit gondol, elmehetek én a Kropacsek
helyett?
KUDLIKNÉ: Egész nyugodtan. Arra a szegény betegre is ráfér az
a pár pengő.
SZAPORA: De ha valami verekedés lesz? Amilyen gyáva vagyok,
hozzám képest minden nyúl egy Tarzan. Én egyszer három hétig
beteg voltam, mikor valaki pofon ütött, mert kijátszottam.
KUDLIKNÉ: Kit játszott ki?
SZAPORA: A tök fölsőt. És erre a kijátszásra bemondta valaki a
családot, mire a partnerem tettleg pofon ütött. Úgy kellett
felmosni. Most képzelje el, ha ott véletlenül pofon üt egy dzsessz.
KUDLIKNÉ: Jassz.
SZAPORA: Úgy írják. De dzsessznek mondják. Ezt véletlenül
tudom... Hát Kudlikné, én hiszek magának, és elmegyek ma este
abba a kocsmába, mint a híres Kropacsek.
KUDLIKNÉ: Nyugodtan elmehet. Nem mer ott mozdulni senki.
SZAPORA: Olyan szigorú nem akarok lenni. Mozogni lehet, de
ha valaki verekedni merészel, akkor én kérem a harminc
pengőmet, és elszaladok.

Függöny

2. KÉP
(Bal oldalon söntéspolc, egészen a színpad elején a söntéspolc
vége mellett járás. Bal középen elöl asztal, ahol majd Szapora ül,
háttérközépen ajtó, melyhez öt-hat lépcsőfok vezet fel, ami jelzi,
hogy a kocsma pincehelyiség. Szék csak a bal oldali asztalnál van,
különben csak hosszú padok vannak, két hosszú asztal a jobb
oldalon és középen, háttérfalon esetleg giccsek: Petőfi a kápolnai
csatában stb. Háttérbelsőn mállott vakolat, összefirkálva, sok
helyen vörös téglák látszanak ki. Színen van egy asztalnál két jassz,
egy másik asztalnál esetleg egy néma szereplő jassz, két apacslány,
polcok mögött a vendéglősné, polc előtt a pincérlány törölget
valamit).

VENDÉGLŐSNÉ: Csak eljöjjön az a Kropacsek! Minden

szombaton ez a szurkálás. Ha elmostad a poharakat, hozzál be
nyolc tál kocsonyát.
I. JASSZ: Gyerünk azzal a literrel!
II. JASSZ: Mozogjon, mert odahajítok valamit!
PINCÉRLÁNY: Viszem már! (Odaviszi a bort.)
VENDÉGLŐSNÉ (miután visszajön a lány): Tegyél minden
asztalra három pogácsát.
PINCÉRLÁNY: Úgy veszem észre, itt megint verekedni fognak.
VENDÉGLŐSNÉ: Itt már nem lesz szombaton verekedés.
Szerződtettem a híres Kropacseket, akiről az újságok annyit írtak.
PINCÉRLÁNY: Az fog idejönni?
VENDÉGLŐSNÉ: Úgy van. A rendőrségen figyelmeztettek, hogy
ha még egyszer szurkálás lesz itt szombaton, hát megvonják az
italmérést.
II. JASSZ (felugrik, az asztalra csap): Összeverem a pofádat!
I. JASSZ: Te vigyázz magadra! (Farkasszemet néznek. Zsebre
dugott kézzel a pulthoz megy.) Képzelje, tulajnő, az a szemtelen
fráter tartozik 30 fillérrel, és nem akarja megadni. Meglátja,
megint az lesz a vége, szurkálunk.
VENDÉGLŐSNÉ: Máma ne nagyon szurkáljon Pibetz, tudja, ki
lesz itt?
I. JASSZ: Miattam idehívhatja a Cáját!
VENDÉGLŐSNÉ: A Kropacseket hívtam ide!
I. JASSZ (megrogynak a térdei): A Kropacseket?!... Hát már
verekedni se lehet ebben a kocsmában?... Idehozza a híres
Kropacseket?!
PINCÉRLÁNY: Az aztán elbánik mindnyájukkal!
VENDÉGLŐSNÉ (felvesz egy nagy konyhakést): Az még egy
ilyen nagy haleftől sem ijed meg.
 I. JASSZ: Hát én még haleffel sem mernék nekimenni. Ez biztos.
Azzal nem lehet kikezdeni. Annak én sem mernék lekavarni egy
nagy pofont. Hát adjon egy pakli kártyát.
VENDÉGLŐSNÉ: Itt van, de össze ne verekedjenek.
I. JASSZ: Hát ha addig nem jön a Kropacsek, még
leakasztok neki egyet. (Visszamegy, kártyáznak.)
MANCI: Mutyizunk.
II. JASSZ: Jól van, mamus.
SZAPORA (háttérből jön): Van szerencsém, jó estét kívánok. (A
pulthoz megy, a válla erősen ki van tömve.)
PINCÉRLÁNY Pálinkát akar?
SZAPORA: Pálinkát, azt nem kérek.
PINCÉRLÁNY Akkor bort?
SZAPORA: Akkor bort sem.
PINCÉRLÁNY: Sört?
SZAPORA: Sört, sört se.
PINCÉRLÁNY Hát akkor mit akar?
SZAPORA: Elsősorban vacsorát.
PINCÉRLÁNY: Pörkölt?
SZAPORA: Remek.
PINCÉRLÁNY: Mit adjunk hozzá?
SZAPORA: Harminc pengőt.
PINCÉRLÁNY: Harminc pengőt?
SZAPORA: Igen. Nevem Kropacsek.
PINCÉRLÁNY Kropacsek?! Nagyszerű. Hát eljött?!
SZAPORA: Persze hogy eljöttem. Mit gondolt, csak bejelenteni
jöttem magam? És csak utánam jövök?
PINCÉRLÁNY: Hát kérem, foglaljon helyet, már nagyon vártuk.
(A pulthoz megy, és némán mutatja a vendéglősnének az új
vendéget.)
VENDÉGLŐSNÉ (az asztalhoz jön): Hát kérem, foglaljon helyet
itt nálunk. Szüksége van halefre?
SZAPORA: Izé... Halef, az valami török? Hát lehet, még nem
tudom...
 VENDÉGLŐSNÉ: Vagy magával hozta?
SZAPORA: Nem. Nem akart jönni.
VENDÉGLŐSNÉ: Milyen vicces. Nem baj. Ha majd kell, lesz itt.
SZAPORA: Akkor legalább nem leszek egyedül.
VENDÉGLŐSNÉ: Vicces... Kedves Kropacsek, ha kiüt a hirig,
nyugodtan kavarjon le egyet.
SZAPORA: Hát izé... én kavarhatok.
VENDÉGLŐSNÉ: Maga csak nyugodtak kavarjon le...
SZAPORA: Én kavarok. Csak hol a kapcsoló?
VENDÉGLŐSNÉ: Milyen kapcsoló?
SZAPORA: Hát a villany, ha kiüt a hirig, én lecsavarom.
VENDÉGLŐSNÉ: Jó... Nagyon jópofa. Tudja, már rendőri
megfigyelés alatt áll a helyiség, annyi balhém volt. Eddig volt két
kidobóm. Az egyik egy vasmunkás, aki puszta kézzel meghajlította
a vasat. A másik egy pék, aki egyszerre négy zsák lisztet vitt a
vállán. Mindkettőt leszúrták. Magában van az utolsó reményem,
magától talán mégis félni fognak.
SZAPORA: Gondolja?
VENDÉGLŐSNÉ: Üljön nyugodtan, mindjárt küldöm a
vacsorát.
SZAPORA: És akkor arra a halefra számíthatok?
VENDÉGLŐSNÉ: Most a konyhában van, de küldöm, ha kell.
MANCI: Maga a híres Kropacsek?
SZAPORA: Igen. Talán nem látszik?
MANCI: Olvastam, milyen balhé volt.
SZAPORA: De milyen. Vasutakat sodort le a sínekről. Ötszáz
éve nem volt hasonló.
MANCI: Maga milyen vicces. És volt már máskor is balhéja?
SZAPORA: Kinek?
MANCI: Hát magának!
SZAPORA: Mondja, kisasszony, mit szól a kedves édesanyja,
hogy este egyedül jár szórakozni?
MANCI: Remek pofa. Nem szól semmit. Én minden este itt
vagyok.
 SZAPORA: És mindig garde nélkül?
MANCI: Dehogy. A szeretőm gardíroz.
SZAPORA: Hát kegyednek szeretője van?
MANCI: Hát mit gondolt? A magamfajta lánynak, aki
szerelemből él, kell hogy támasza legyen!
SZAPORA: Kegyed kéjhölgy?
MANCI: Hülyéket kérdez, de azért jópofa. Majd meglátja,
mindjárt idejön a szeretőm, a leghíresebb bicskás a környéken.
Mert én mindig csak az ilyeneket szeretem. A nagy verekedőket.
Most magával fogok kikezdeni.
SZAPORA: Kérem, nekem parancsom van arra, ha valaki
kikezd, annak én lecsavarjak.
MANCI: De hülye vagy. Én a babád akarok lenni.
SZAPORA: És mi lesz a bicskással?
MANCI: Azt majd agyonütöd.
SZAPORA: Hát ezen még gondolkodom. Mondja, maga úgyis
sokat van itt, az a török erős?
MANCI: Milyen török?
SZAPORA: Hát aki a konyhában van.
MANCI: Török a konyhában?
SZAPORA: A halef. Vagy nincs a konyhában?
MANCI: Hogyne volna, minden konyhában van halef.
SZAPORA: Akkor meg vagyok nyugodva.
MANCI: És itt vagyok neked én is.
SZAPORA: Meg a bicskás!
MANCI: Azzal ne törődjél. (Szapora duzzadó vállait simogatja.)
Az nem számít, az máris agyon van ütve.
SZAPORA: Ki ütötte agyon?
MANCI: Hát majd te. De amilyen erős meg férfias vagy, meg
Kropacsek, neked már úgysem számít. Számunkra már a vízben
van hagyva.
SZAPORA: Fürdik?
 MANCI: Nem, nem fürdik, de most érted benne hagyom a
vízben, és te se törődj vele. Én most már a te babád vagyok. Neked
most már van babád.
SZAPORA: Neki meg bicskája. Még jó, hogy a halef a
konyhában van.
MANCI: És ha kiüt a balhé, én majd megyek érte.
SZAPORA: Az nagyon jó lesz.
(A kártyások valamin összevesznek, kést rántanak. Vendéglősné
jön sietve.)
VENDÉGLŐSNÉ: Kropacsek, Kropacsek, menjen, csináljon
rendet.
SZAPORA: Manci menjen a konyhába, és szóljon neki.
VENDÉGLŐSNÉ: Kropacsek, Kropacsek...
SZAPORA: Nem lenne jobb hagyni őket, hátha az egyiküknek
vagy mindkettőjüknek igaza van. Talán megharagszanak, ha
közbelépek.
VENDÉGLŐSNÉ: Az italmérési engedélyem... Gyerünk,
gyerünk...
SZAPORA (félszegen odamegy): Bocsánat uraim... Nem lehetne
inkább... Szeressék kicsit egymást... Olyan szimpatikus emberek...
És a jóisten se szereti a haragosokat. (Kiabálva.) Halef!
I. JASSZ: Mit pofázik ez?
SZAPORA: Uraim, uraim, nincs semmi értelme, hogy intelligens
emberek széthúzást szítsanak...
II. JASSZ: Kavarj le neki...
SZAPORA: Bocsánat, az az én reszortom. Ez szabály.
VENDÉGLŐSNÉ: Figyelmeztetem magukat, hogy ez a
Kropacsek!
SZAPORA: Úgy van. A Kropacsek. (Meghunyászkodva leülnek.)
Itt nincs balhé, mert akkor én lecsavarok... Megkeresem a
kapcsolójukat, és lekavarok... Ez szabály! Maguk még nem láttak
engem haragudni. (Jelentőségteljesen felemeli a hangját.) Mert ha
én... Akkor...
VENDÉGLŐSNÉ: Ha nem lép közbe, Isten tudja mi történik...
 SZAPORA: Ő legalább tudja.
VENDÉGLŐSNÉ: De hol volt a halef?
SZAPORA: A Manci érte ment. De mondja neki, már nem kell...!
Kavarás nélkül is le lett csavarva.
(Szapora nyugodtan ül az asztalnál, és nekikezd az evésnek.
Közben megérkezik Náci, a bicskás. Elkapja az éppen megérkező
Mancit.)
NÁCI: Gyere húsom, már úgyis nagyon régen...
MANCI: Engem maga ne rángasson. Engem nem lehet minden
idegennek rángatnia. Én tisztességes lány vagyok.
NÁCI: Meg bolond is, ha ilyeneket mondasz.
MANCI: Maga nálam vízben van hagyva. Az én szívem már a
Kropacseknak van odaadva.
NÁCI: Tudod, mi lesz a Kropacseknak adva? Ami majdnem
akkora, mint a te szíved. Egy hatalmas pofon. Az lesz neki
lekavarva.
MANCI: Maga csak ne kavarjon. Főleg ilyen rendes helyen, mint
ez itten. Majd ellátja a maga baját a Kropacsek. Mert nála különb
nincs a környéken. És hiába is gebeszkedik, a szívem már az övé.
(Indulna Szapora felé, mikor egy részeg hangoskodni kezd. Annyira
részeg, hogy nem ijed meg Kropacsektől.)
VENDÉGLŐSNÉ: Kropacsek, legyen szíves.
SZAPORA (ijedtében félrenyel és hangosan köhög): Hal... hal...
(Kapadozik a kezével. Egy nagyobb lélegzet után int a két
megszeppent jassznak, és azok kidobják a részeget. Közben Manci
már kiment a konyhába.)
SZAPORA: Az embert már nyugodtan enni sem hagyják. A fene
a randalírozó részegjét. Le kellett volna neki kavarni egyet. De
evés közben nem tud az ember igazán megharagudni.
(Manci megjelenik a haleffel. A legnagyobbat hozta, amit csak
talált. Elbizonytalanodik, mikor meglátja, hogy minden
elcsendesedett. De aztán a késsel egyetemben odamegy Szapora
asztalához, leteszi az asztalra.)
 MANCI: Látom, már egészen lekéstem a csatlakozást. Te már
mindent elintéztél. Tudtam én, hogy egyszer eljön értem is egy
igazi hős, egy... egy Kropacsek!
NÁCI (maga elé csendesen, miközben sorba állítja maga előtt a
pohár pálinkákat): Majd adok én neked Kropacseket, a
Kropacseknek meg pofont is. Felerősítem az elhagyott szívemet, és
akkor itt vér fog folyni. Én mondom, a Náci, pedig én tudok vért
ereszteni.
VENDÉGLŐSNÉ: Nyugodjon meg, nem kell bajt csinálni
magának, meg nekem se. Tudja, elveszik az italmérésemet, de a
Kropacseknek sem. Ha nagy lesz a balhé, még mindnyájunkat
bezárnak, meg a kocsmát is. Nem kell provokálni a Kropacseket.
NÁCI: Nem provokálom én, semmi provokálás, én csak
lekeverek neki, meg kieresztem a vérét. De provokáció az nem
lesz. (Egyre nekibúsultabban iszik.)
MANCI: Én édes, hős Kropacsekem, most már tiéd a szívem.
Meg minden egyebem, mostantól a Náci már nem számít.
Mostantól kezdve veled futok.
SZAPORA: Kegyed azt hiszi, hogy én futó vagyok? Én csak
akkor futok... akkor... És hova akar velem futni?
MANCI: Arany pofa vagy. Á, vízben hagytam a Nácit, és most
már te vagy a haverom.
SZAPORA: Haver. Ezt értem, ezt a kávéházban is mondják.
MANCI: Persze a Nácinak ma egy ruhát kell adnod.
SZAPORA: Hát erről mondjon le, fiam. Nekem csak egy ruhám
van, és az nem is jó a Nácira.
MANCI: Nem érted, ki fog veled kezdeni?
SZAPORA: Ugyan már, maga után velem? De akkor lecsavarok
neki egyet. Csak nem gondolod, hogy ki mer kezdeni a
Kropacsekkel? A Kropacsekkel még én sem mernék kikezdeni.
MANCI: Vicces vagy. De nem ismered a Nácit. Most még nem
mer veled kikezdeni, de majd megiszik öt kupica barackot, és
akkor nem néz, csak neked megy. Ő akkor nem gondolkozik, ha
agyon is ütöd, neked megy.
 SZAPORA: Hát az igaz lehet, hogy nem gondolkodik, öt kupica
után nekem se sikerülne. De milyen alapon jön nekem?
MANCI: Hát azon az alapon, hogy kettőtök közül az egyiktek
felesleges a földön. És akkor vagy ő ver téged agyon, vagy te őtet.
SZAPORA: Nézze, nem fontos nekem programot csinálni... Én
nem akarok megnősülni... Én fájó szívvel ugyan, de lemondok
magáról a Náci javára. Menjen hozzá vissza, a vízbe, ahol hagyta.
Ússzanak együtt tovább. Oldjuk meg békével, nem kell nekem ez a
program meg a hirig...
MANCI: Most már minden hiába, apukám. Mostan ennek el kell
dőlni. A Nácit úgysem tudod megnyugtatni. Az neked megy.
SZAPORA: Kegyed most kinek drukkol? Miért uszítgatja a
Nácit?
MANCI: Mert itten el kell dőlni, hogy te vagy ő. Én csak egyet
tudok szeretni. Az én szívem csak egyikőtöké lehet. Értem meg
kell küzdeni!
SZAPORA: Én a teljes szívét a Nácinak adom, még felárat sem
számítok. Inkább megeszem a pörköltet.
MANCI: Hiába, már fogynak előtte a poharak. Ha eljut az
ötödikig, akkor megvadul.
SZAPORA: Hát beszélje le, hogy ne igyon, az árt neki.
MANCI: Csak nem félsz?
SZAPORA: Én félni? Egy Kropacsek? De azért nem kellene
annyit inni.
NÁCI (felemeli a hangját): Még egy kört magamnak.
VENDÉGLŐSNÉ: Náci, ne csinálja, mert megharagszik a
Kropacsek.
NÁCI: Én meg bebőszülök. Lekavarok, meg belebökök. Itt még
vér folyik máma.
RENDŐR (bejön, körbenéz, látja a bőszen ivó Nácit.
Vendéglősnéhez megy): Jó estét. Minden rendben?
VENDÉGLŐSNÉ: Persze biztos úr. Minden rendben lesz,
megmarad az engedély.
SZAPORA: Meg vagyok mentve...
 RENDŐR: Biztos benne?
VENDÉGLŐSNÉ: Holtbiztos, mert itt a Kropacsek, és az rendet
tesz. Megéri a költségeket.
SZAPORA (lemondóan legyint): Harminc pengő meg egy nagy
pörkölt. (Ezt hangosabban mondja, a pincérlány abbahagyja a
törölgetést, és hoz egy újabb adag pörköltet.)
RENDŐR: Hát akkor minden jót, majd később még benézek!
SZAPORA (félhangosan): Az jó, lesz itt még látnivaló. (Elé teszik
a nagy adag pörköltet.)
PINCÉRLÁNY: Jó étvágyat, kedves Kropacsek.
SZAPORA: Hát biztosan lesz neki jót étvágya. Ha pénz nem is
lesz, legalább vacsorát viszek neki.
NÁCI: Mostan itten nemsoká minden vérbe borul.
MANCI: Látod, mindjárt bevadul, és neked jön. Megvívtok
értem.
SZAPORA: Muszáj? Nem lehetne megbeszélni. Kiskegyed
visszamegy a Nácihoz, én meg el a pörkölttel.
MANCI: Itten harcnak kell lenni. Úgyis te győzöl, aki egy ökröt
is legyőzött, láttam az újságban.
SZAPORA: Engem is látott az újságban?
MANCI: Meg az ökröt, ahogy a fejed fölé tartod. Majd a Nácit is
a fejed fölé tartod?
SZAPORA: Ahhoz nem elég ökör. De majd ketten a törökkel,
aki a konyhában...
MANCI: Mit akarsz azzal a törökkel, a kést már kihoztam. Igazi
nagy halef. Vagy kicsinyled?
SZAPORA: A török küldte?
MANCI: Igazán vicces.
SZAPORA: Én nem érzem viccesnek. De ebben az ökörben
igazad lehet! (Odainti a vendéglősnét.)
VENDÉGLŐSNÉ: Iszik valamit, kedves Kropacsek?
SZAPORA: Én nem, de még egy kört a Nácinak, előlegbe.
MANCI: Te békülni akarsz?
SZAPORA: Egy fenéket, érzéstelenítek.
 MANCI: Ezt nem értem.
SZAPORA: Nyugodjon meg, kedves, magát nem az eszéért
szeretik.
MANCI: De mostan aztán nagyon neked fog rohanni.
SZAPORA: Ennyi kupica után? Ugyan, teljesen ökör lesz!
MANCI: És akkor majd a fejed fölé emeled? Én hős
Kropacsekem.
SZAPORA: Legyen magának hős a Kropacsek.
NÁCI: Itten ma... Itten... itten... (Náci elindul Szapora felé, de
már alig áll a lábán. Nagy csend lesz, mindenki várja a
fejleményeket. Manci Szapora mögé bújik. Minden szem
„Kropacseken".) Elkever... lekeverek neki. Itt vér fog folyni... Egy
Nácival nem lehet. Egy vérbeli jassz...
MANCI: Kropacsek, én Kropacsekem.
SZAPORA: Dzsessz, úgy kell mondani. (Mancihoz.) Ne
lökdössön, úgyis idejön az ökör...
MANCI: És akkor felemeled? Itt a halef is, mindent bele.
(Gyorsan az asztalba szúrja a kést.)
SZAPORA: Persze, hogy vér folyjon.
MANCI: Kropacsekem, itt az idő, dönteni kell.
SZAPORA: Hát akkor döntsön a Kropacsek. (Náci eléje ér, és
mintegy kapaszkodásképpen megfogja az asztalba állított halefet,
majd döbbenten maga elé emeli véres kezét.)
NÁCI: Itt ma vér folyik. Az én vérem! Ez az én vérem!! Én
elájulok... nem bírom a vért... Az én vérem. (Nagyon halkan.)
Rosszul vagyok. Valaki... Valaki csavarja be...
MANCI: Most, Kropacsek!
SZAPORA: Becsavarom neki. Mert szabály, becsavarni,
lecsavarni az az én feladatom. (Nagy lendülettel elkapja az
elzuhanó Nácit.)
MANCI: Én hős haverom, Kropacsek.
SZAPORA (kiszedi a vállából a töméseket, és miközben mindenki
odasereglik, bekötözi a vérző Nácit): Az a legény, aki nem csak
kiböki, de bírja is a vér látványát.
 BÖSKE (bejön, szemével Szaporát keresi. Mikor meglátja,
összecsapja a kezét): Szép nagy bihal férfi! Jaj de jó, hogy
megtaláltam. A Kropacsek üzeni, hogy jó volna a vacsorából
valami előleg, mert már nagyon éhes. Múlik neki a hője.
MANCI: A Kropacsek? Akkor te...?
SZAPORA: Én a Szapora vagyok, csak a harminc pengő meg a
pörkölt miatt voltam Kropacsek. Úgy barátilag... Most pedig
viszem neki a pörköltet, mert éhes!
MANCI: Hát akkor mostan az én szívem...?
SZAPORA: Visszaviszi a Nácinak, legalább lesz, aki ápolja.
RENDŐR (bejön és szétnéz): Jó estét. Minden rendben?
MANCI: Az én szívem...
SZAPORA: Ápolja csak a Nácit, rendes gyerek az. Én meg
viszem a vacsorát a Kropacseknek, mert ha elmúlt a hője, akkor
nagyon éhes lehet, még majd legyöngül.
VENDÉGLŐSNÉ (a pincérlányhoz): Csomagolja oda a
pogácsákat is, mert megérdemli, igazi hős. (Szaporához.) Hát nem
is tudom, hogy is szólítsam, de itt a harminc pengő, és eljöhet
máskor is.
SZAPORA: Majd eljön a Kropacsek, akkorra már egészséges
lesz, és tényleg bivalyerős. (Lenéz a földön fekvő bekötözött
Nácira.) Még egy ökröt is fel tud emelni. Egészen a feje fölé.
(Belekarol Böskébe, és kimennek az ivóból.)
BÖSKE: Szép nagy bihal férfi.
RENDŐR: Nem értem. Akkor most szurkáltak, vagy nem
szurkáltak?

Függöny
 BUDAPEST-HEGYESHALOM-WIEN

Bohózat

SZEREPLŐK

Horváth István
Vanicsek
Kalász Ferenc
Gáspár Ödön,
Aranka nagybátyja
Gáspár Aranka
Neszti
Kropach
Detektív
I. Fogalmazó
II. Fogalmazó

Történik egy bécsi gyorsban. Este 1. kép a vonat folyosóján. 2.

kép egy kupéban. Minthogy este van, a vonatablakok mögött elég
egy sötét függöny. Amíg áll a vonat, fény tűz be.

1.KÉP
(Vasúti folyosó, az egész szín egy hosszú sáv a színpad elején, a
rivalda előtt a szín teljes szélességében. Háttér a folyosóablakok
sora, szóval a kupéajtók a rivaldánál lennének, de ez természetesen
hiányzik. Jobb oldalon a színpad végén egy kis beszögellés, éppen
úgy, mint a vagonok végén. A szín még egyszerűbben is megoldható,
hogy ha a függöny nem húzódik teljesen fel, és mondjuk csak három
vagy négy vonatablak és egy keskeny szőnyeg jelzik a vasútfolyosót.
Utasok mennek át, kis csomagokkal, nagy kofferral, hordár stb.
Kiáltások: Sándor!... beszállni!... ötszázharminchatos!... Cukorkát,
karamellát!... Újságot... Színházi Élet... Friss sör!...)
 HORVÁTH (fiatal ember, bőrkabátban, pepita sapkában): Ne
félj, szívem.
ARANKA: Félek, hogy a mama belebetegszik. A papa nagyon
dühös lesz.
HORVÁTH: Én nem így akartam, fiam. Én tisztességesen
megkértem a kezedet, el bírlak tartani, nem kell tőlük egy fillér
sem, de az apádnak nem vagyok elég előkelő. (Jönnek, mennek,
zaj.)
ARANKA: Pista, én olyan boldog lennék veled, ha nem félnék...
HORVÁTH: Nincs semmi okod, hogy félj... te drága... mellettem
van a helyed.
ARANKA: Pistukám... (Hozzásimul.) Végre is nem
ellenkezhetnek majd, és beleegyeznek. Meglátod, a papa utánunk
jön Bécsbe, és kibékültök.
HORVÁTH: Én nem haragszom rá, pedig megsértett... de hát az
apád...
ARANKA: Most még nem tudják, hogy megszöktünk, azt hiszik
moziba mentem... Biztos sürgönyözni fognak, talán a rendőrségre
is elmennek...
HORVÁTH: Nem tudhatják, hogy a bécsi vonattal megyünk.
ARANKA: Nem indul most más vonat... és... Győrben lakik
Ödön bácsi.
HORVÁTH: Ugyan, micsoda aggodalmak, mire észreveszik, túl
leszünk Győrön, túl leszünk Hegyeshalmon, különben sem
mennek a rendőrségre...
ARANKA: Fogd meg, hogy dobog a szívem... (Odahúzza a férfi
kezét.)
HORVÁTH: Édes... (Megsimogatja.) Amíg állomáson vagyunk,
menjünk külön egymástól, és állomás után én is bejövök a fülkébe.
(Fütty, hangos zaj, meginognak.) Indulunk! (Ajtócsapkodás, súroló,
pöfögő lárma, lassan elhal.) Na látod. Nincs semmi baj...
ARANKA: De Győrben Ödön bácsi véletlenül is a pályaudvaron
lehet...
 HORVÁTH: Nem megyünk ki a pályaudvarra. Ülj le, szívem, a
fülkében, olvass, én addig elszívok egy cigarettát. (Kihajol az
ablakon.)
ARANKA (el).
KALÁSZ (Krompachhal jön): És hogy jutok el az Union
szállodába?
KROMPACH: Felül a Ringen egy 38-as vagy 39-es jelzésű
villamosra. A hotelben csak Féder urat keresi, az majd
útbaigazítja. Csak legyen nyugodt.
KALÁSZ: Hát nyugodt éppen nem vagyok... Nézze, én még ilyet
nem csináltam...
KROMPACH: Éppen azért lehet nyugodt, nem látták még a
vonalon, nem ismeri detektív. Mit akar? Csak nem képzeli, hogy
minden utasnak felfejtik a felöltőjét... Engem esetleg már
figyelnek, előfordulhat, hogy megmotoznak. De magát?
KALÁSZ: Mégis... Most már megbántam.
KROMPACH: Meglátja, hogy belejön. Majd ha keresett egypár
százast és jól él. Csak ide hallgasson, ha valami mégis történne,
próbálja először pénzzel elintézni, ez ugyan ritkán sikerül, de van
rá eset... Ha látja, hogy hiba van, elsősorban eldobni a felöltőt,
tagadja le, hogy a magáé, vagy cserélje el valakivel, később esetleg
Bécs előtt visszacseréli... Érti? Én nem lehetek maga mellett, mert
én gyanús vagyok. Szedje össze magát, Kalász, aztán Bécsben már
gyöngyélete van, visszafelé nem fog drukkolni.
KALÁSZ (idegesen cigarettázik): Csak túl legyünk
Hegyeshalmon...
NESZTI (komika. Idősebb, de fiatalosan öltözött nő. Kacér
pillantásokkal): Ach, szabad?...
KALÁSZ (félreáll): Tessék.
NESZTI (kacéran): Már olyan régen keresek egy helyet, és nem
lelek.
KROMPACH: Tessék hátul megpróbálni.
NESZTI: Igen?... Köszönöm. (El.)
 KROMPACH: Ez a kedves hölgy majdnem mindennap utazik.
Azt hiszi, hogy talán egy vasúti ismeretség révén fog férjet találni.
KALÁSZ: És mit csináljak, ha mégis történik valami?
KROMPACH: Ne gondoljon annyit erre. Majd Bécsben
bővebben megbeszélünk mindent. Itt el kell válnunk. (Halkan.)
Ezerötszáz dollárt fogunk hozni... Egy hónapig semmi gondunk...
Hát vigyázzon. (El.)
VANICSEK (jobbról jön): Aludni már nem fogok, azt látom.
(Meglátja Horváthot.) Van szerencsém, mérnök úr.
HORVÁTH: Jó napot Vanicsek. Hová-hová?
VANICSEK: Bécsbe a tejipari kiállításra. A mi gyárunk is kiállít.
És Horváth úr hova utazik?
HORVÁTH: Izé... Hát üzletileg... Én is üzletileg utazom.
VANICSEK: Egyedül utazik, mérnök úr?
HORVÁTH: A... a menyasszonyommal vagyok.
VANICSEK: Biztosan sok hozománya van.
HORVÁTH: Honnan tudja?
VANICSEK: Azt mondta, üzletileg utazik: szegény
menyasszonnyal utazni nem üzlet...
HORVÁTH: Hát van négy háza, hétezer holdja, de jegyezze
meg, hogy még akkor sem fogadnék el semmit, ha rám
erőszakolnák.
VANICSEK: Csak legyen egész nyugodt. Még nem hallottam
olyan esetet, hogy a szülők nagyon erőszakosak lettek volna. Nem
kell majd verekedni, hogy ne adjanak. Inkább arra vigyázzon, hogy
amit ígérnek, azt megadják. Mihelyt szó van valamiről: írásba, s
nem esküdni addig, míg nincs meg a telekkönyvi átírás. Was liegt
das pickt! Igazam van, mérnök úr?
HORVÁTH: Mondtam már, hogy én nem pénzért nősülök.
VANICSEK: Ugyan... ezt mesélje az apának. Ahol négy ház van,
ott nem szabad szerelmesnek lenni. Ez lerontja az árakat.
Mindegy, milyen a nő. Ha a ház tehermentes, akkor a
menyasszony lehet terhelt. Hát én megyek helyet keresni. Aludni
akarok. A viszontlátásra, mérnök úr. (Indul.)
 NESZTI (szembe jön kacéran): Nincs önnél véletlenül egy üres
hely?
VANICSEK (félre): Ki ez a dédhajadon? (Fenn.) Micsoda üres
hely?
NESZTI: A szakaszában.
VANICSEK: Nekem nincs semmiféle szakaszom! Magam is üres
helyet keresek.
NESZTI: Családja van?
VANICSEK: Nem, hanem aludni akarok.
NESZTI (negédesen): Nem lenne jobb társalogni?
VANICSEK (hátrál): Maga talán társalkodónő?
NESZTI: Nem, de nagyon szeretek társalogni.
VANICSEK: Hát akkor nem zavarom. (El. Neszti kinéz az I.
ablakon.)
HORVÁTH (kinéz a III. ablakon).
KROMPACH (Kalász mellé surran, aki a vonat végében áll.
Halkan): Detektív van a vonaton.
KALÁSZ (ijedten): Leugrunk?
KROMPACH: Maga ökör... Csak nyugalom. Lehet, hogy nem is
minket figyel.
KALÁSZ: Hátha meglátott együtt a beszállásnál...
KROMPACH: Nincs kizárva, pedig óvatosak voltunk... Próbálja
elcserélni a kabátját... Mindenesetre nyugalom, nyugalom... (El.)
NESZTI (visszahajol az ablakból, egyszerre Horváthtal.
Megszólítja): Nincs önnél véletlenül egy hely a szakaszban?
HORVÁTH: Sajnos nincs, mi is nyolcan utazunk.
NESZTI: Társasutazás Bécsbe?
HORVÁTH (ideges): Olyasféle kérem, olyasféle... Horváth
István vagyok.
NESZTI: Neszti... Ön gyógyszerész?
HORVÁTH: Mérnök vagyok.
VANICSEK (jön be, a szélen megáll): Durmolás nem lesz.
(Észreveszi őket.) Most már értem az üzletet, ez a menyasszony?
Ehhez tényleg kell hétezer hold.
 HORVÁTH: Bocsásson meg, de a fülkében várnak. (El.)
VANICSEK (magában): Igaza van neki: elvenni muszáj, de
beszélgetni nem. Olcsóbban én sem venném el.
NESZTI (végigmegy a folyosón, Vanicseknél megáll): Talált
helyet?
VANICSEK: Egyet találtam, de négy nincs sehol.
NESZTI: A jó lelkek kis helyen elférnek.
VANICSEK: Csakhogy én nem elférni akarok, hanem aludni.
Bocsásson meg, az előbb egy kissé ideges voltam...
NESZTI: Én szeretem a természetes embereket.
VANICSEK (félre): Hétezerrel még mindig rossz üzlet. (Fenn.)
Vanicsek Alajos vagyok.
NESZTI (kecsesen): Vanicsek úr is kirándul?
VANICSEK: Nem kérem, a tejipari kiállításra megyek.
Munkafelügyelő vagyok a Karlovics sajtgyárban. Horváth mérnök
úr régi ismerősöm.
NESZTI: Igen?... Nehéz állás a munkafelügyelőé?
VANICSEK: Hát nagy strapa. (Kalász a mellettük levő ablakhoz
áll.) A fizetés nem nagy, de mégis, az a cím, hogy felügyelő.
NESZTI: Hát viszontlátásra, kedves felügyelő úr. (Kacéran el.)
KALÁSZ (magában): Felügyelő!... Ez az! (Ideges.)
VANICSEK: Ha egyszer a sors úgy akarja, hogy ne durmoljak,
akkor itt máma nem lesz durmolás.
(Megáll Kalász mellett, nézegeti kedélyesen, cigarettáznak.)
KALÁSZ (palástolja az idegességét. Elhúzódik): Már figyel...
VANICSEK: Szép időnk van ma.
KALÁSZ (ijedten): I... igen... nagyszerű idő.
VANICSEK: Kár, hogy nem lehet aludni. Vonatban nagyon
tudok aludni. Ha nem keltenének fel, én egyhuzamban képes
lennék aludni Kelenföldtől Konstantinápolyig. Persze a legjobb
volna hálófülkében utazni. Már sokszor gondoltam rá, de még
nem tudtam elszánni magam, pedig nem vagyok kicsinyes ember...
Csak a pénzt sajnálom. És aztán tudja, ha valami
vasútösszeütközés történne, nagyon kényelmetlen lenne abban a
rumliban a nadrágot keresni, cipőt húzni... el is veszhet valami...
KALÁSZ (próbál): Felügyelő úr biztosan sokat utazik.
VANICSEK (meglepetten): Maga ismer?
KALÁSZ: Látásból.
VANICSEK: Munkás?
KALÁSZ: Joghallgató vagyok. (Bemutatkozik.) Kalász.
VANICSEK: Vanicsek felügyelő. Azért máma nem utaztam
volna, de tudja, hogy van ez, hivatalos ügyben, ha az ember akar
vagy nem akar...
KALÁSZ: Igen. Gondoltam, hogy hivatalos ügy...
VANICSEK: Nem szeretem az ilyen utakat. Végre is csak strapa,
és semmi haszon. Mit lehet nekem keresni?
KALÁSZ (mohón): Hát felügyelő úr keresni akar?
VANICSEK: Na hallja? Ha lehet! A mai viszonyok között.
Higgye el, a fixemből nem jövök ki. Ha nem lenne néha az a kis
mellékes, aligha tudnék megélni.
KALÁSZ (félre): Ez határozott célzás. (Fenn.) És milyen
összegek körülbelül a mellékkeresetei?
VANICSEK: Hát istenem, az attól függ. Negyven-ötven pengő,
de persze ritkán akad valami.
KALÁSZ (gyorsan pénzt ad át): Tessék. Ötven pengő.
VANICSEK (nézi, zsebre teszi): Köszönöm. (Szünet.) És mit kell
ezért csinálni?
KALÁSZ: Semmit.
VANICSEK: Jó. Azt megtehetem. (Félre.) Megtehettem volna
olcsóbban is.
KALÁSZ: Nem ismer engem. Érti?
VANICSEK: Kérem. Már nem is ismerem.
KALÁSZ: Azt se tudja, ki vagyok.
VANICSEK (őszintén): Fogalmam sincs.
KALÁSZ: Akkor megértettük egymást.
VANICSEK: Hát én nem nagyon... De ez nem fontos: nem
ismerem.
 KALÁSZ: Nem is beszélt velem.
VANICSEK: Jó. Ha valaki kérdezi, letagadom.
KALÁSZ: Felügyelő úr máskor is rendelkezésemre állna ezért az
összegért?
VANICSEK: Kérem, ahányszor nekem ötven pengőt ad, én
magát mindig hajlandó vagyok nem ismerni, nem látni és szóba se
állni magával. Olcsóbban sajnos nem csinálhatom, mert a jegy
negyvenben nekem is benne van...
KALÁSZ: Akkor maga sokat fog keresni, kedves felügyelő úr. Ha
csak pénzkérdés, hogy a szolgálatára számíthassunk. Én szívesen
adnék magának még ötven pengőt.
VANICSEK: Duplán ne ismerjem?
KALÁSZ: Arról van szó, hogy kabátot cseréljünk, és aztán
Bécsben újra visszacserélnénk.
VANICSEK (megtapogatja Kalász kabátját): Jó kabát... Szóval,
hogy most kicseréljük...?
KALÁSZ: Úgy van. És Bécsben vissza. (Ötven pengőt ad.)
VANICSEK (bután nézi, aztán elveszi): És a kabátot sem
láttam...?
KALÁSZ: Nem.
VANICSEK: Nem is ismertem, én nem is beszéltem vele.
KALÁSZ (leveszi a kabátot): Gyorsan cseréljünk.
VANICSEK (kabátot, kalapot cserél, a kalap kicsi).
KALÁSZ: Bécsben az Ostbahnhofon visszacseréljük.
VANICSEK (nézi a kabátot, nagyon meg van elégedve): Mondja,
muszáj visszacserélni?
KALÁSZ: Ön most már éppen úgy benne van, mint én.
VANICSEK: Az igaz. De nekem jobban áll.
KALÁSZ: Egész nyugodtan, megbízom önben, végre is a száz
pengővel magára veszi az obligót.
VANICSEK: Ha rámegy erre a kabátra, én magamra veszem azt
az obligót.
KALÁSZ (titokzatosan): Nem látott, nem ismer... (El.)
VANICSEK (utánakiabál): Halló!
 KALÁSZ (visszalép): Na?
VANICSEK: Elfelejtette, hogy nem is beszéltünk.
KALÁSZ (el): Igen.
VANICSEK: Á! Ezt nem adom vissza. Megpróbálok elvegyülni
Bécsben. Ha mégis kéri, akkor azt mondom, hogy nem ismerem,
nem láttam, nem beszéltem vele! Ő kívánta így... (El.)
HORVÁTH (jön Arankával): Mondom szívem, ne légy ideges.
Komáromban nem ismerhet fel senki, talán még azt sem tudják,
hogy megszöktünk.
ARANKA: És ha a papa szólt a rendőrségen, és már
sürgönyöztek Komáromba?
HORVÁTH: Fiam, az ki van zárva. Nyugodtan le is szállhatnánk
Komáromban venni valamit.
ARANKA: Nem, nem Pistukám... Én így is olyan ideges vagyok.
HORVÁTH: Hát menj szívem be a kupéba, és légy nyugodt, én
itt cigarettázom.
ARANKA: Nem, gyere velem.
Horváth: Csak menj be szépen, mert megfázol. Nagyon hideg
van. Rögtön jövök én is.
ARANKA: De ne várass soká. (A jobb kijáratnál megcsókolják
egymást. Aranka el, Horváth visszajön.)
VANICSEK (nagy szivarral a szájában dúdolva jön).
HORVÁTH: Jöjjön csak ide, Vanicsek, kérem.
VANICSEK: Parancsol, mérnök úr!
HORVÁTH: Akar keresni ötven pengőt!
VANICSEK: Rendben van. (Nyújtja a kezét.) Nem láttam, nem
ismerem, nem is beszéltünk.
HORVÁTH: Mit beszél összevissza?
VANICSEK: Ide azzal az obligóval; felveszem.
HORVÁTH: Megbolondult?
VANICSEK: Nem erről van szó?
HORVÁTH: Figyeljen jól ide. Én most bizalmasan mondok
magának valamit. Azt a hölgyet, akivel vagyok, megszöktettem.
VANICSEK: Minek? Gyűjti a régiségeket?
 HORVÁTH: Elveszem feleségül.
VANICSEK (félre): Egymilliója biztosan van. (Fenn.) Csak
vigyázzon a kofferra, amiben a pénz van.
HORVÁTH: Egy fillér sem kell. Én azt a hölgyet szeretem.
VANICSEK (inkább kérve, mint tagadva): Nem igaz...
HORVÁTH: De igen.
VANICSEK: Mondja, mérnök úr: jól megnézte maga azt a nőt?
Világosban?
HORVÁTH: Mi baja van magának azzal a nővel?
VANICSEK: Láttam. Maga egy fiatal ember.
HORVÁTH: Ő is fiatal.
VANICSEK: De milyen fiatal!
HORVÁTH: Megőrült, Vanicsek, ez egy nagyon szép nő.
VANICSEK: Ezt nem komolyan mondja! Maga nem jól lát! (Öt
ujját mutatja.) Mennyi ez?
HORVÁTH: Ha azonnal el nem hallgat, összeveszek magával.
Arról van szó, hogy a leány szülei esetleg sürgönyöztek a
rendőrségre, hogy tartsanak fel minket, és a leányt vigyék vissza.
VANICSEK: Ezt?
HORVÁTH: Igen.
VANICSEK: Ki van zárva. Dehogy kérik vissza...
HORVÁTH: Hallgasson már! Nagyon feltűnő ismertetőjel ez a
bőrkabát és a szürke sapka. Adnék magának ötven pengőt, ha
kabátot cserélne velem, amíg Komáromban állunk. Magának nem
lehet semmi baja, könnyen igazolhatja magát, más a neve, az arca,
a haja... Nos?
VANICSEK: Kérem, örömmel. (Közben nézte Horváth kabátját.
Cserélnek.)
HORVÁTH: Úgy menekülök, mint egy rabló, pedig csak
szerelmes vagyok.
VANICSEK: Nem hiszem.
HORVÁTH: Maga nem is ismeri.
VANICSEK (szolgálatkészen): Nem is láttam, nem is beszéltem
vele. Mindent tudok. (Nézi a kabátot.) Mindig több pénz, és
mindig jobb kabát. Ha ez így tovább megy, végül lesz egy bundám
ezer pengővel.
HORVÁTH: Bécsben visszacseréljük.
VANICSEK: Jó. (Félre.) Á... Én ettől is elvegyülök. (El.)
ARANKA (be): Mi az, fiam? Micsoda kabát van rajtad?
HORVÁTH: Hogy megnyugtassalak, kabátot cseréltem egy
ismerősömmel. Így ha sürgönyöztek is, nem fog egyezni a
személyleírás. (Zaj, sípolás, meginognak.) Komárom. (Kint futás,
csapkodás. Egy éles hang kiabál: Komárom! Utasok át, csomagok-
kal, kettő vagy három. Végül jön a fogalmazó és a detektív.)
FOGALMAZÓ (néz egy sürgönyt, nézegeti Horváthot): Ez az!
Igazolja magát!
ARANKA (elébe ugrik): Kérem, én szabad akaratomból
követtem.
HORVÁTH: Milyen jogon...?
DETEKTÍV: Csak ne beszéljen sokat. (A zsebébe nyúl.)
ARANKA: Én telefonálok innen a papának, hogy öngyilkos
leszek...
FOGALMAZÓ: Jól kutassa át az összes zsebeit.
HORVÁTH: Tiltakozom!
ARANKA: Kérem, uraim...
DETEKTÍV (Horváth-hoz): Ha ellenáll, megkötözöm.
ARANKA: Én megyek, felhívom telefonon a papát... Pistukám,
ne ellenkezzél. (Elrohan.)
HORVÁTH: De kérem... én megmagyarázom...
FOGALMAZÓ: Csak maradjon nyugodtan, ha ártatlan, nem lesz
semmi baja. (Nézi a kabátból kivett írásokat.) De nem ártatlan ez a
mákvirág.
HORVÁTH: Én jelenteni fogom...
DETEKTÍV: Nyissa ki a kabátját! (Kirakja a zsebét, tapogatja a
bélést.)
VANICSEK (félrecsapott sapkában dúdolva jön.) Jaj, de kutya jó
kedvem van... (Megtorpan, behúzódik a beszögellésbe.) Mégis
lebukott.
 DETEKTÍV (tapogatás közben): Megvan! (Felvágja a bélést,
kiveszi a dollárokat.) Na te jómadár...
HORVÁTH: Kérem, én ezt a kabátot...
FOGALMAZÓ: Na gyerünk, gyerünk, majd odabent beszélhet!
HORVÁTH: Kérem, én Horváth István... (Lökdösik.) Kikérem...
(Erőszakkal elcipelik.)
VANICSEK: Hú! Szegény menyasszony, ha megtudja, biztos
elájul. Hogy fogom ezt megmondani neki? (Nézi a kabátját.) De
legalább nem kell visszacserélni. (Indul.)

Függöny

2. KÉP
(Harmadosztályú szakasz, Neszti ül, újságot olvas, Vanicsek
jön.)

VANICSEK (félre): Szegény, megszakad a szíve. Csak

kíméletesen... Kisztihand.
NESZTI: Igazán kedves magától, hogy eszébe jutottam.
VANICSEK: Igen. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy
kezdjem. Kérem, legyen erős.
NESZTI: Csak nincs valami baj?
VANICSEK (félre): El fog ájulni, ha megmondom neki. (Fenn.) A
Horváth úr lemaradt a vonatról, mert letartóztatták. (Leveszi a
sapkáját, legyezi.)
NESZTI: Mit legyez? Nincs melegem.
VANICSEK: Ezt a hidegvért. Örülök, hogy nem fogja fel
tragikusan.
NESZTI: Miért fognám fel tragikusan?
VANICSEK: No de mégis, így egyedül maradni a vonaton.
NESZTI: Nem is vagyok egyedül, hisz itt van maga.
 VANICSEK (félre): Hétezer hold, rákapcsolni. Nem is olyan
csúnya. (Fenn.) Én boldogan kísérném, de félek, hogy nem leszek
olyan szimpatikus, mint Horváth úr.
NESZTI: Nem szabad féltékenynek lenni, maga kis Othello.
VANICSEK: Tessék?
NESZTI: Maga kis Othello.
VANICSEK: Na igen, de mégis. Azt hittem, hogy több van
maguk közt.
NESZTI: Ne is beszéljen Horváthról, nálam nem megy olyan
hamar az ilyesmi. Az én elvem az, hogy mindennek meg kell érni.
VANICSEK: Így van nálunk a sajtgyárban is. Mindennek meg
kell érni.
NESZTI: Bevallom, maga nagyon rokonszenves nekem.
VANICSEK: Azt hiszem, láthatta rajtam a folyosón, hogy
mennyire tetszik, pedig ott még világosabb van, mint itt. Mit
szólna például, ha szerelmes lennék magába.
NESZTI: No de ilyen hamar?
VANICSEK: Meglátni önt, egy pillanat műve volt. Kérem, ez
most a Gömbös-politika, a rokfort, azaz zofortprogram. Nekem
nincs rossz állásom, igazán jól keresek most.
NESZTI: Hol?
VANICSEK: Itt a vonaton is. Tudja, mit lehet egy kabáttal
keresni, ha az ember ügyesen használja? (Lárma.)
NESZTI: Úgy? Győrben vagyunk! (Feláll.)
VANICSEK: Ajánlanám, hogy folytassa velem az utat Bécsig.
Onnan sürgönyzünk a szülőknek: megérkeztünk stop. új
vőlegénnyel holdak után esküszünk. Én azt hiszem, beleegyeznek.
NESZTI: Nem is tudom, mit mondjak, alig ismer, alig hallott
rólam.
VANICSEK: Amit hallottam, az elég. Meghívom egy kis
eljegyzési ünnepélyre az étkezőbe. Megyek, és megrendelem a
vacsorát. (Indul.)
NESZTI (kinéz az ablakon): Félhold van.
VANICSEK: Mennyi? (Ijedten megáll.)
 NESZTI (kimutat): Félhold.
VANICSEK: Ja maga arról beszél? Ott elég fél hold, de lent
kevés. Azt hittem, hogy holdzsugorodás van.
NESZTI: Iszunk egy üveg bort is.
VANICSEK: Amit parancsol.
NESZTI: De előbb átmegyek a mosdóba, és kiszépítem
magamat.
VANICSEK: Próbálja meg, ha sikerül, szabadalmaztathatja.
NESZTI: Hétputtonyost fogunk inni. Jó?
VANICSEK: Jó. Minden ezer holdért iszunk egy puttonyt.
(Neszti el.) Nem is olyan csúnya, ha az ember jól megnézi, csak
nem szabad jól megnézni.
GÁSPÁR (nagy szakállas, vidéki gazdálkodó külsejű ember, a
kezében furkósbot, belöki Vanicseket a nyitott ajtón, becsapja maga
után az ajtót): Megvan! Tudtam, hogy megtalálom.
VANICSEK: Micsoda dolog ez? Mit lökdös?
GÁSPÁR: Maga csak maradjon csendben. Nekem a lány szülei
sürgönyöztek, én vagyok a nagybátyja.
VANICSEK: Na és? Mit akar tőlem?
GÁSPÁR: Felesleges, hogy tagadjon. Több sportsapka és
bőrkabát nincs a vonaton. Maga megszöktette az unokahúgomat.
VANICSEK: Én nem szöktettem meg, csak itt csatlakoztam
hozzá, de ennek dacára vállalom a felelősséget a szökésért. Mi
szeretjük egymást.
GÁSPÁR: Szerethetik egymást, ahogy akarják, de azt verje ki a
fejéből, hogy az én unokahúgomat elveszi.
VANICSEK: És ha ő akarja?
GÁSPÁR: Ő nem akarhatja!
VANICSEK: És miért nem?
GÁSPÁR: Még nem nagykorú.
VANICSEK: Kicsoda?
GÁSPÁR: Az unokahúgom.
 VANICSEK: Hát Rockefeller idősebb, az biztos. Én nem félek
magától, ha csak hozzám ér, meghúzom a vészféket, aztán
fizethet.
GÁSPÁR: Mondja meg, hol a húgom?
VANICSEK: Mosdik. Aztán iszunk hétputtonyost, jöjjön maga
is. Fizetem.
GÁSPÁR: Innen el nem mozdul, amíg vissza nem jön!
VANICSEK: Nézze, úgyis hiába minden: mi szeretjük egymást.
GÁSPÁR: Nem is értem, egy ilyen emberbe belebolondulni.
Hogy hová tette a szemét az a lány...
VANICSEK: Mi az, hogy hová tette a szemét? Az is hamis?
(Megindul a vonat.) Jön velünk Bécsbe?
GÁSPÁR: Maguk le fognak szállni velem Hegyeshalomnál. Látja
ezt a botot?
VANICSEK: Mondja, mit henceg azzal a bottal? Láttam és kész.
Én nem is értem magukat. Örüljenek, hogy egyáltalán férjhez
megy. Nézze, magunk között vagyunk: egy rendes ember úgysem
fogja elvenni, csak én.
GÁSPÁR (felemeli a botot): Hallja!
VANICSEK: Hát mit mondjak? Nem egy miss Európa.
GÁSPÁR (fenyegetően): Uram! A rokonom.
VANICSEK: És mégse szép. Maga sikerült, ő nem.
GÁSPÁR: Még életében nem nézte meg magát egy olyan csinos
nő. Hogy hová tette a szemét?
VANICSEK: Hát ezek vakok. Nézze, nekem is van egy nénikém,
de elismerem, hogy csúnya.
GÁSPÁR: Mondok magának egy okos szót: mennyiért hajlandó
eltűnni?
VANICSEK: Eltűnni? Azt hiszi, én egy tündér vagyok?
GÁSPÁR: Ha leszáll, és nem jelentkezik többé, kap kétezer
pengőt.
VANICSEK: Egy fillérrel sem olcsóbb hétezer holdnál. És akkor
nem láttam, nem ismerem, nem beszéltem vele és... (Nézi Gáspár
kabátját.) És a kabát sem kell. Én szerelemből szöktettem meg, de
végre is szerelemből nem tudok megélni, és ő még kevésbé tudna.
GÁSPÁR: Szerencse, hogy nyakon csíptem.
VANICSEK: Pedig hiába minden, mi már megállapodtunk, hogy
ő az enyém, én a tied, minket nem lehet elválasztani.
GÁSPÁR: Majd meglátjuk.
NESZTI (visszajön): Kész vagyok, Alajos.
VANICSEK: Mondd meg neki, hogy szeretsz.
NESZTI (a mereven álló Gáspárhoz): Uram, én szeretem
Vanicsek Alajost.
GÁSPÁR (ámultan): Hát maga nem Horváth István?
VANICSEK: Mondom, hogy azt leszállították.
GÁSPÁR (rejtett jókedvvel): És ezt a hölgyet szökteti Bécsbe?
VANICSEK: Hát ha jobb nincs. Ez a hölgy az unokahúga, nem?
NESZTI: Én?
GÁSPÁR: Álmomban se jöjjön elő.
VANICSEK: Te jó Isten... Hol a vészfék?
GÁSPÁR: Bocsánat, úgy látszik, tévedtem. (Súgva Vanicsekhez.)
Hová tette maga a szemét? (Indul.)
VANICSEK: Most már én is látom... Uram... Ezerért eltűnök.
GÁSPÁR: Mondom, tévedés.
VANICSEK: Négyszáz, és ideadja a kabátját. (Gáspár el,
Nesztihez.) Mondja, maga nem Horváth mérnökkel utazott?
NESZTI: Dehogy, csak itt ismertem meg. De maga idegesnek
látszik.
VANICSEK: Csodálja?... (Félre.) Most már ingyen is eltűnnék.
NESZTI: Ne féljen, engem nem lehet magától elszakítani.
VANICSEK (hátrál): Éppen ettől félek. Még jó, hogy nem ittunk
hétputtonyost.
NESZTI: Győrben még azt mondta, szeret.
VANICSEK: No de hol van Győr? Azt nem mondtam, hogy
Hegyeshalomban is szeretem.
NESZTI: Becsapott!
 VANICSEK: Maga beszél becsapásról? Én már láttam magamat,
ahogy a hétezer holdat járom karikás kis kalappal, csárdás kis
bajuszban... Én már láttam magamat a felsőházban, és erre beüt a
holdfogyatkozás.
NESZTI: Azt mondta, együtt vacsorázunk, és hétputtonyossal
vendégel meg.
VANICSEK: Hét stampedlivel sem. Mit gondol? Egy szegény
ember vagyok. Alá szolgája. (Megy.)
NESZTI (revolvert vesz elő, más hangon): Fel a kezekkel!
VANICSEK (ámultan): Tessék? Csak nem akar revolverrel
kényszeríteni? Még ha agyonlő, akkor sem kell.
NESZTI: Elég volt az ostobaságból. Államrendőrségi nyomozó
vagyok.
VANICSEK: Tudja mit? Még nyomozónak is csúnya. Életemben
először vallottam szerelmet egy rendőrnek. Biztos úr, kérem...
NESZTI: Fel a kezekkel!
VANICSEK: Mondja, nem tornatanár maga véletlenül? (Felteszi
a kezét.) És milyen alapon egrecíroztat itt engem?
NESZTI (kiszól az ajtón): Fogalmazó úr. (Fogalmazó be.) Ez az!
Azt mondta, hogy egy kabáttal jól lehet keresni a vasúton.
VANICSEK: Nem hiszi?
FOGALMAZÓ: Igazolja magát!
VANICSEK: Kéz nélkül?
FOGALMAZÓ (nézi az írásokat): Minek utazik Bécsbe?
VANICSEK: A tejipari kiállításra megyek, és ha lekések,
összemegy a tej.
FOGALMAZÓ: Vegye le a kabátját.
VANICSEK (nézi a fogalmazó kabátját): Ezzel nem cserélek!
Hogyisne!
FOGALMAZÓ: Vegye le a kabátját. (Átveszi Vanicsek leveleit,
kabátját, felakasztja, és felvágja a bélést.)
VANICSEK: Feltrancsírozza? Hé, mit gondol, hány kabátot
kapok én egy nap?
 FOGALMAZÓ (végig benyúl a bélés alá, aztán Nesztihez):
Tévedett, kérem.
NESZTI: Nekem határozott gyanúm volt.
FOGALMAZÓ: Az írásai rendben vannak, a kabátban nincs
semmi. (Vanicsekhez.) Kérem, a kárát jelentse be a
főkapitányságon, ott meg fogják téríteni.
VANICSEK: És kapok pénzt?
FOGALMAZÓ: Igen.
VANICSEK (Nesztihez): Na látja, őrmester úr, milyen jól lehet
keresni egy ilyen kabáttal.
Függöny
 100 CSÓKNAK IS EGY A VÉGE
Énekes bohózat 2 részben

SZEREPLŐK

Judit
Uzsoki
Blanka
Fazekas
Tüdősiné
Mici
Fatime
Lukács
Reményi
Hollósiné
Csőné
Hollósi
Körösi
Cső
Inas
Szobalány

1. RÉSZ
(Szalon Toronyinénál. Jelen vannak: Blanka, Hollósiné, Csőné.)

HOLLÓSINÉ: Az én uram már az őrület határán jár a

féltékenységével. Pedig nálam igazán nem jöhet rá semmire, és
ügyesen csinálom.
BLANKA: Mit szólsz, hogy ez a Körösi idejön ma?
HOLLÓSINÉ: Külön érdekessége lesz ennek a zsúrnak. Egy
afrikai tudós!
 CSŐNÉ (jön): Szervusztok drágáim! Remélem, a férjeket ti sem
hívtátok meg.
HOLLÓSINÉ: Nem. De az én férjem meglepetésszerűen be fog
állítani. Hogy ellenőrizzen. (Csőnéhez.) Hallottad a hírt?
CSŐNÉ: Hogy Körösi jön? Már tegnap hallottam. Képzelem,
Judit milyen boldog. Öt év után végre viszontlátja.
BLANKA: Lehet, hogy már el is múlt ez a szerelem. Judit
újabban Reményivel foglalkozott sokat. CSŐNÉ: Fiam!... Reményi
sanszainak vége! Mikor hallottam, hogy Körösi megjön, azonnal
feladtam a Reményit. Judit Toronyihoz is csak bánatában ment
hozzá, mert ez a bolond tudós azt akarta, hogy Judit kövesse őt a
sivatagba. És szerintem egy férfi a sivatagba ne nőt vigyen, hanem
tevét.
JUDIT (jön): Szervusztok drágáim. (Szervusz, stb. üdvözlések.)
BLANKA: Milyen gyönyörű vagy!
CSŐNÉ: Kicsípted magad, angyalom. Csak nem vársz valakit?
JUDIT: De igen. Körösi jelentette be magát ma délutánra...
(Mind: ah..)
CSŐNÉ: Ne mondd! Ez meglep!
HOLLÓSINÉ: Úgy tudom, hogy ti valamikor rokonszenveztetek
egymással.
JUDIT (szintén cigarettára gyújt): Tévedsz, édesem. Mi sohasem
rokonszenveztünk egymással. Mi mindig szerettük egymást.
CSŐNÉ: És ma, és ma? Mondd, édesem, és ma?
JUDIT: Istenem... Öt éve nem láttam, nem könnyű eldönteni az
ilyesmit.
BLANKA: És mit gondolsz, ha majd viszontlátod...
JUDIT: Nem tudom előre, hogy mi lesz. Az biztos, hogy nagyon
érdekes és nagyon jó lesz.
CSŐNÉ: Mennyire irigyellek, hogy ilyen izgalomban van részed.
Ezzel szemben, ha eszembe jut a férjem.
HOLLÓSINÉ: Az még nem hiba, hogy nem hall.
CSŐNÉ: Az még nem hiba. De hidd el drágám, hogy nem a füle
a legrosszabb.
 HOLLÓSINÉ: Nagyon kíváncsi vagyok már erre a Körösire.
JUDIT: Csalódni fogsz benne. Nem valami Adonisz... csak
nekem tetszett mindig olyan nagyon. Szerény és okos és érdekes.
HOLLÓSINÉ: Ne is elemezd, drágám, mit tudjuk azt, hogy mi
tetszik nekünk a férfiakon?
(1. szám. Tánc után mind el.)
REMÉNYI (jön Uzsokival): Azért hívtam el, mert szükségem van
magára.
UZSOKI: Azt hiszem, én ebben az ügyben már nem tudok
segíteni. Remélem, Toronyiné tudja, hogy jövök?
REMÉNYI: Az természetes. Megmondtam Juditnak, hogy egy
kitűnő barátomat fogom neki bemutatni ma délután.
UZSOKI: Hallja, ez a kitűnő barátság már nagyon sok
pénzemben van.
REMÉNYI (lekicsinylően): Pénzében van!... Maga egy mázlista.
Minden kölcsönről húsz százalékkal nagyobb váltókat adok, és ha
elvettem Juditot, akkor minden pénzre jó vagyok.
UZSOKI: De ha nem megy magához, akkor én itt állok
megfürödve. Eddig négyezer pengő ára váltóval szerepel a
főkönyvemben, és ha maga nem veszi el Toronyinét, akkor én
ezekkel a váltókkal kitörölhetem... a kontóját a főkönyvemből. És
most jött ez a Körösi.
REMÉNYI: Ne féljen semmit. Én ezt a Körösit úgy
elfűrészelem... (Elgondolkozva fel-alá jár.)
UZSOKI: Ismerheti a francia közmondást. Quod licet Jovi, non
licet bovi: az első szerelem mindig visszatér. Ez ellen maga nem
fog tudni küzdeni.
REMÉNYI: Nekem van egy ragyogó ötletem... vakmerő, lehet,
hogy nem sikerül, de ragyogó...
UZSOKI: Na halljuk.
REMÉNYI: Az összes lapok tele voltak, hogy a híres tudós
Körösi milyen borzalmas szenvedéseken ment keresztül az
abesszin rablók fogságában. Nemcsak kifosztották, hanem meg is
kínozták... most mi lenne, ha mondjuk elterjedne a híre... Az
abesszin törzseknél ez úgyis szokásos kegyetlenség a foglyokkal...
(Töpreng.) Tudja, úgy képzelem, hogy nemcsak megkínozták,
hanem meg is csonkították... ez a dzsukdzsuk...
UZSOKI: Értem... De ki fog derülni, hogy nem igaz.
REMÉNYI: Én éppen abban bízom, hogy senki sem meri a
szemébe mondani... Judit igazán nem fog ilyesmit kérdezni...
SZOBALÁNY (jön a telefonnal): Reményi urat keresi Fazekas
Döme úr. (Leteszi a telefont, el.)
REMÉNYI (Uzsokihoz): A könyvelőm. Nagyon okos, finom
ember. (Telefonba.) Halló! Na mi az, maga piszok! Még itt is
molesztál a hülyeségeivel?!
UZSOKI: Hát őrgróf nem lehet.
REMÉNYI (a fejéhez kap): Mit mond?!... Te jó Isten, erről
megfeledkeztem!... És mondja, maga állat, miért nem
figyelmeztetett tegnap, hogy ma lejár a Szepessi-féle váltó?
Azonnal rohanjon ide... majd addig is megpróbálom... siessen,
maga kétségbeesett fegyháztöltelék! (Leteszi a kagylót.) Uzsoki!
Elkerülte a figyelmemet egy ezerpengős váltó, ma járt le, rögtön
intézkedni kell...
UZSOKI: Kérem, én a Körösi miatt visszavonulok az ügytől.
Készpénzt már nem adok.
REMÉNYI: Hát akkor legalább menjen el most Szepessihez, és
intézze el, hogy prolongáljon, magának biztos megteszi.
UZSOKI: Nem bánom. Ezt lehet.
REMÉNYI: Menjen most, azonnal. Mire visszajön, már
felállítottam a csapdát. Fazekas fog segíteni. Meg fog jelenni a mai
zsúron, mint aki szintén Afrikából jött, és elterjeszti itt az egész
pletykát.
UZSOKI: Jó. Lehet, hogy sikerült.
REMÉNYI: Most siessen Szepessihez.
UZSOKI: Viszontlátásra. (El.)
REMÉNYI (izgatottan járkál): Az ördög vitte volna el ezt a
Körösit...
 SZOBALÁNY (edényekkel jön): Már vannak itt vendégek.
Reményi úr nem megy be a szalonba?
REMÉNYI: Egyelőre várok valakit ide. (Csengetés.) Azt hiszem,
már jön is. (Szobalány el.)
FAZEKAS (jön egy csomó írással, rögtön így): Na, mi jól nézünk
ki!
REMÉNYI: Talán köszönne előbb! Itt úri helyen van, ahol az
emberek udvariasak. Maga ló.
FAZEKAS (leül, elvesz egy szivart, leharapja, kiköpi): Nézze,
hagyjuk ezeket a zsidó dolgokat. Inkább azon törje a fejét, hogy mi
lesz a Szepessivel.
REMÉNYI: A Szepessit majd elintézem.
FAZEKAS: Megöli?
REMÉNYI: Semmi köze hozzá. Ide figyeljen, maga keserves, vén
előimádkozó. Nagyon fontos üggyel fogom megbízni magát. Most
eljön velem ebédelni, és ott mindent elmagyarázok. Ilyen fontos
ügy még nem volt a maga kezében. Ha jól elintézi, fizetésemelést
kap.
FAZEKAS: Én örülök, ha egyáltalán megkapom a fizetésemet.
De legyen nyugodt, amit rám bíz, az jó kezekben van. Mi az ügy?
REMÉNYI: Tudja, hogy egy házassággal akartam magam
szanálni, most már megértheti, miért jártam annyit ide
Toronyinéhoz.
FAZEKAS: Ezt értem.
REMÉNYI: Én nagyon tetszem Toronyinénak.
FAZEKAS: Ezt nem értem.
REMÉNYI: Ne jártassa a száját. Most megjött Toronyiné első
szerelme, egy Körösi nevű sivatagi bolhakutató. Ezt kell magának
itt elfűrészelni ma. Magának majd el kell hitetni ügyesen, hogy ezt
a Körösit az afrikai rablók megfosztották mindattól, ami elsősor-
ban fontos, ha az ember hölgyekkel óhajt barátkozni.
FAZEKAS: Szóval elvették a pénzét.
REMÉNYI: Hallja, én behozok a konyhából egy tepsit, és laposra
verem magát. Azt kell elhitetni, hogy Körösit a szerelem számára
egy életre elintézték. Maga ezt onnan tudja, mert szintén
Afrikából jött.
FAZEKAS: Nem mondhatnám inkább Pécelt? Mégis jobban
ismerem.
REMÉNYI: Leleplezéstől nem kell félni. Maga süketnek tetteti
magát. De most már menjen le az étterembe, várjon meg, ott
mindenre részletesen kitanítom, és átalakítom magát teljesen.
Levágatja a bajuszát.
FAZEKAS: Ez valami link dolog. De nem bánom, megcsinálom.
Szóval mi történik?
REMÉNYI: Máris takarodik a vendéglőbe. Ott megbeszélés.
Azután egy más emberré fogom átalakítani.
FAZEKAS (megy): Én félek, hogy az átalakítás miatt zárva
leszek. (El.)
JUDIT (oldalról): Isten hozta, kedves Reményi...
REMÉNYI (kezet csókol): Vigasztalhatatlan vagyok azonban,
hogy azonnal el kell mennem. Fontos ügyben jött értem a
könyvelőm. De később visszajövök.
JUDIT (látszik, hogy másra gondol): Igazán nagyon fogok
örülni...
UZSOKI (bejön): Csókolom a kezét.
REMÉNYI: Jó barátom, akiről annyit beszéltem. (Uzsokihoz.) Na
elintézte?
JUDIT: Örülök, hogy végre megismerhettem. Remélem, ezentúl
gyakrabban megtisztel. Szóval később még látjuk, Reményi?
(Uzsokihoz.) Maga jöjjön be a szalonba, Uzsoki úr. (El.)
REMÉNYI (miután Judit elment): Eddig minden jól megy. Én
most rohanok, mert Fazekas vár.
UZSOKI: És én?
REMÉNYI: Magának itt kell maradnia. Ez a Fazekas szeret
rengeteget enni meg inni, maga vigyázzon majd rá, erélyesen és
diszkréten, legyen állandóan mellette, mint egy rendőr. Ne hagyja
zabálni.
UZSOKI: Nem is ismerem.
 REMÉNYI: Meg fogja ismerni. Fülhallgatóval fog járni és süket.
UZSOKI: Szóval ismertetőjel a süketség!
REMÉNYI: Úgy van. Rohanok. (El.)
UZSOKI (átsétálva kimegy a színről jobbra).
HOLLÓSI (izgatottan jön a szobalánnyal): Nézze, drágám... itt
van magának ötven fillér, de ne árulja el, amit most kérdezni
fogok. (Titokzatosan.) A feleségem itt van?
SZOBALÁNY: Őnagysága már korán délután itt volt. De itt jön
éppen...
HOLLÓSINÉ: Jakab! Hát mégis eljöttél? (Szobalány el.) Hiszen
azt mondtad, hogy nem jöhetsz el.
HOLLÓSI: I... igen... azt hittem, nem jöhetek... de azután...
HOLLÓSINÉ: Jakab, te már megint féltékeny voltál! Megint
próbára akartál tenni! Én elválok tőled!
HOLLÓSI: Drágaságom, ne haragudj, de nem tudom elhinni,
hogy tisztességes asszony vagy. Imádlak, de megvetlek... És ha be
tudnám bizonyítani, amit biztosan tudok...
HOLLÓSINÉ: Szégyelld magad! Ilyen emberrel kell élnem!
MICI (jön Tüdősinével): Kezit csókolom. (Kezet akar csókolni
Hollósinak.)
HOLLÓSI: Csak hadd, kisleányom.
TÜDŐSINÉ: Hányszor mondtam neked gyermekem, hogy nem
illik férfiaknak kezet csókolni. Pá drágám... Jó napot Hollósi...
JUDIT (jön): Szervusztok! Isten hozta, Hollósi. (Üdvözlések.)
MICI: Kisztihand Judit néni. Mikor eszünk?
TÜDŐSINÉ: De Mici! Milyen pajkos!
JUDIT: Nem tesz semmit. (Megsimogatja.) Mindjárt eszünk,
kislányom. Gyertek be a többi vendégekhez, igazán örülök, hogy
ilyen szépen összejöttünk.
MICI: Zag son. (Mind elmennek.)
CSŐ (jön a szobalánnyal): Nézze, drágám, adok magának
harminc fillért, de ne mondja senkinek, amit kérdezni fogok...
SZOBALÁNY: A nagyságos asszony itt van.
CSŐ (nem néz a lányra): A feleségem itt van?
 SZOBALÁNY: Mondom, hogy itt van.
CSŐ (nézi): Várjon drágám. (Kivesz egy fülhallgatót.) A
feleségem itt van?
SZOBALÁNY (a hallgatóba): Itt van.
CSŐ (nézi a pénzét): Hát ne szóljon senkinek. Mennyit is
adtam?
SZOBALÁNY (mutatja): Harminc fillért.
CSŐ: Elég lesz húsz. (Visszavesz pénzt, zsebre teszi a hallgatót.)
SZOBALÁNY: Smucián!
CSŐ: Nincs nálam a hallgató, mondhat amit akar.
JUDIT (jön): Oh, kedves Cső! A felesége már az előbb kereste a
klubban, de nem volt ott. (Szobalány el.)
CSŐ (nézi): Fontos, amit mondott? Mert akkor előveszem a
hallgatót. De ha csak olyan udvariasság, akkor talán nem fáradok.
JUDIT: Parancsoljon befáradni a vendégekhez.
CSŐ: Köszönöm. (Leül.) És maga hogy van?
JUDIT (idegesen. Mutat az ajtóra.) Mondom: a vendégekhez!
CSŐ: Tudja, azért nem használom állandóan a hallgatómat,
mert én a szájmozgásról mindent megértek.
JUDIT (tagoltan): Parancsoljon a vendégekhez befáradni.
CSŐ: Azt mondta: a narancsoktól nem lehet elfáradni... nekem
is ajánlotta az orvos, hogy egyek sok gyümölcsöt. Az frissít.
JUDIT: Nem is számítottam rá, hogy maga is eljön.
CSŐ: Az még gyerekkoromban volt. Érdekes, maga ezt honnan
tudja?
JUDIT (mutogat Cső zsebére és a saját fülére): A hallgatót vegye
elő.
CSŐ: Már elmondta?! (Elővesz egy kis dobozt.) Itt a fülbevaló,
amit Malvinnak vettem.
JUDIT (cső alakúra formálja a kezét, úgy mutat két-
ségbeesetten): Fülhallgató!
CSŐ (gálánsan tiltakozik): Oh nem! Azért ő nem kért tőlem
semmit... végre is a férje vagyok. De talán menjünk be a
vendégekhez.
 JUDIT: Úgy van. Menjünk.
CSŐ (visszaül): Hát nekem így is jó.
JUDIT (előveszi a hallgatót Cső zsebéből): Vegye a füléhez!
CSŐ (megnézi): Na azért nem dobom el... (Visszateszi a
zsebébe.) Néha még jól jön. Csak ilyenkor napos időben hallok
mindent ilyen pontosan.
JUDIT (sóhajt, legyint): Hát én bemegyek... (Otthagyja.)
CSŐ: Úgy látszik, ez a nő bukik rám. (Utánamegy.)
FAZEKAS (arca erősen le van barnítva, kezében parafa sisak, jön
a szobalánnyal): Jelentse be: Pagoda Olivér kapitány... (Szobalány
el.) Szép kis link dolog ez, amit a Reményi kifőzött! (Judit jön a
szobalánnyal.) Oh, csókolom a kezét! Nemde a nagyságos asszony?
(Fülhallgatót vesz elő.) Nevem Pagoda Olivér, nyugalmazott
hajóskapitány.
JUDIT: Özvegy Toronyiné. Mivel szolgálhatok?
FAZEKAS: Tiszteletemet akartam tenni nagyságos asszonynál.
Kedves férjével együtt jártam iskolába, nagyon jól ismertem
Adolfot.
JUDIT: Az én férjem János volt.
FAZEKAS: Tudom, kérem, de mi Adolfnak becéztük Jancsit.
Együtt jártunk a kolozsvári főreálba, én most jöttem haza
Afrikából. Első utam ide vezetett az én barátom özvegyéhez...
(Szipog.) Nagyon szerettem a megboldogultat...
JUDIT: Örülök, hogy megismerhettem kapitány urat. Szegény jó
Jánosom volt osztálytársai sokszor felkeresnek. Szóval ön
Afrikában volt?
FAZEKAS: Abesszíniában. (A még mindig ott álló szobalányhoz.)
Vigye ki, lelkem, a napernyőmet. (Átadja a kalapot. Egyéb
ruházata: bricsesz, bőr lábszárvédő, zubbony, amelynek a felső két
gombja nyitva van, nyitott gallérú, puha ing egy laza csokorral. Szo-
balány el.)
JUDIT: Kapitány úr semmit sem hall a cső nélkül?
FAZEKAS: Semmit. Afrikában direkt kipróbáltak, és ágyúkat
sütögettek a fülem mellett, de én a botját sem mozdítottam.
 CSŐNÉ (jön Hollósinéval): Hol maradsz annyi ideig, Judit?
JUDIT: Kedves vendégem érkezett, szegény Jánosnak volt
osztálytársa. Afrikából érkezett.
FAZEKAS: Pagoda Olivér. (Kézcsók.)
JUDIT: Megbocsát, de én a vendégeimhez megyek.
Viszontlátásra. (El.)
HOLLÓSINÉ: Maga Afrikából jött?
FAZEKAS: Hogyne. Pagoda hajóskapitány vagyok.
Nyugállományon kívüli szolgálatban. Abesszíniából jövök.
CSŐNÉ: Akkor bizonyára ismeri Körösit?
FAZEKAS: Személyesen nem ismerem, de hallottam szegényről.
CSŐNÉ: Tényleg szegény. Egy egész élet munkáját, a teljes
rovargyűjteményét megsemmisítették.
HOLLÓSINÉ: Ezzel szemben itt várja őt két szerelmes női kar.
FAZEKAS: Ajjé...! Szegény kar...
HOLLÓSINÉ: Mi van, mi az?
FAZEKAS: Oh, én csacsi... szinte elszóltam magam... Semmi,
semmi...
CSŐNÉ: De valamit mondott... hogy szegény női kar... ez
valamit sejtet...
FAZEKAS: Igazán semmit... ne szólj szám, nem fáj fejem... ne is
kérdezzenek... ez hivatalos titok...
CSŐNÉ: Megőrülök, ha azonnal nem mondja meg. Kedves
Pagoda úr, rögtön mondja meg.
FAZEKAS: Mondom kérem, nem tehetem... hivatalos állami
ügy...
HOLLÓSINÉ: De ha könyörgünk, hogy mondja meg...
FAZEKAS: Igazán, zavarban vagyok... Hát hölgyeim, esküdjenek
meg a becsületükre, hogy soha senki nem tudja meg, amit közlök
önökkel.
CSŐNÉ, HOLLÓSINÉ: Fogadjuk! Esküszünk!... Na mondja!
FAZEKAS: Hát miután a hölgyek diszkréciójában bízom!
(Halkan.) Körösit hiába várják szerető női karok, mert a rablók a
fogságban nemcsak a bogárgyűjteményét pusztították el, hanem
afrikai szokás szerint dzsuk-dzsukot hajtottak rajta végre.
CSŐNÉ: És mi az a dzsuk-dzsuk?
FAZEKAS: A legnagyobb veszteség, amely férfit érhet, a
legnagyobb veszteség a nő számára, aki a férfit szereti. Körösit
hiába várják a nők, számára a női nem egy életre meghalt.
HOLLÓSINÉ: És ezt maga honnan tudja?
FAZEKAS: A külügyminisztériumban láttam a vizsgálat
aktáiban. Csatolva volt a látlelet és a bűnjel. Hát hölgyeim (Az
egyik nő felé fordulva, az ajkára teszi az ujját, a másik nő felé
ugyanúgy.) egy életre köztünk marad...
CSŐNÉ: Hát ez természetes. (Elmondási izgalom.) De
bocsánat... megyek be...
HOLLÓSINÉ (ugyanúgy): Én is, szívem... Hohó! Csak együtt.
FAZEKAS: Hölgyeim. Még egyszer: (Jelentős mozdulat az
ajkához.) senkinek. (Hollósiné el. Fazekas a hallgatót a zsebébe
teszi.)
CSŐ (jön hallgatóval, az ajtóban találkozik a feleségével): Hogy
van, mucurkám?
CSŐNÉ: Szóval mégis eljöttél? Te Otelló. Most sietek,
szórakozzál addig Pagoda úrral. (El.)
CSŐ (udvariasan odamegy): Nevem Cső Felicián.
FAZEKAS (a süket emberek értelmetlen mosolyával nézi): Szép
idő van.
CSŐ (meghökken. Ugyanúgy): Nevem Cső Felicián.
FAZEKAS (változatlan mosollyal): Tegnap esett.
CSŐ (nézi, vállat von, odébb megy, körüljár, visszajön): Nevem
Cső Felicián.
FAZEKAS: Ha fontos, amit mondani akar, akkor előveszem a
hallgatómat. (Előveszi.)
CSŐ: Nevem Cső Felicián.
FAZEKAS (a hallgatóba): Pagoda Olivér vagyok, sorhajó
cégvezető.
CSŐ: Kicsoda?
 FAZEKAS (tagolva): Pagoda Olivér.
CSŐ: Maga úgy néz ki, mint egy kivénült néger cserkész.
FAZEKAS: Örülök, hogy tetszem magának. Mi a foglalkozása?
CSŐ: Bérházaim vannak.
FAZEKAS: És győzi a strapát?
CSŐ: Maga hülye. (Gyorsan zsebre vágja a hallgatót és
vigyorog.) Mondhat, amit akar, nem hallom.
FAZEKAS: Én meg nem értem.
CSŐ (mosolyog): Nem hallom, de mindenesetre maga az.
FAZEKAS (mosolyog): Kellemes kis emberke.
CSŐ: Mindenesetre a magáéba, mindenesetre az enyémet. Most
akármit mondott, már feleltem.
FAZEKAS (kiabál a fülébe): Maga szimpatikus nekem!
CSŐ: Maga is nekem. (Otthagyja.)
MICI (jön be).
FAZEKAS (meglátja, rémülten): A Mici...
MICI (közeledik, nézi): Lehet... ilyen hasonlóság...
CSŐ (bemutatja Micinek): Óvoda Palivér, nyugalmazott
tűzoltókáplár. Mulasson vele jól. Magának legyen mondva. (El.)
MICI: Döme!... De hol a bajusz... és milyen barna...
FAZEKAS (előveszi a fülhallgatót): Parancsol? Pagoda vagyok.
MICI: Micsoda hasonlóság! (A hallgatóba.) Maga nagyon
hasonlít Fazekasra.
FAZEKAS: Kicsoda?
MICI (ordít): Fazekas!
FAZEKAS: Steinberger? Nem ismerem.
MICI (még jobban): Fazekas!
FAZEKAS: Ja Tököly! Azt ismerem, zabügynök. Jó barátom.
JUDIT (izgatottan jön): Kérem, kapitány úr, egy pillanatra.
FAZEKAS: Parancsoljon, asszonyom.
JUDIT: Ön az előbb itt a barátnőimnek valamit mondott...
FAZEKAS: És elmondták!
JUDIT: Nagyon kérem... nekem ez rendkívül fontos... igaz?
FAZEKAS: Hát... ugyanis... ha már úgyis tudja...
 JUDIT: Kérem, kapitány úr, szeretnék önnel négyszemközt
beszélni erről. (Fazekassal elmennek, Cső a szendvicses tálat
gusztálja, venni készül, azután inkább mást keres.) Ezt a szép
tojást fogom megenni... A tojásszendvics a legjobb... (Hollósiné,
Blanka, Uzsoki és Csőné jönnek.)
HOLLÓSINÉ: Ilyen tragédia! De drágám, el ne mondd senkinek.
BLANKA: Én? Hát létezik az? Hogy ezek a négerek milyen
szörnyű emberek.
CSŐNÉ: Szegény Judit! Hogy várta! (Férjéhez megy, beleszól a
hallgatóba.) Ma este társaságba megyünk. Óriási mesélnivalóm
van.
UZSOKI (látja ezt, kifelé): Az én emberem! A süket könyvelő.
(Odamegy Csőhöz, aki közben egyedül maradt, és újra válogat.) Jó
napot.
CSŐ (ránéz, felteszi a hallgatóját): Magának is. (A tálcára.)
UZSOKI: Ügyes legyen itt ma.
CSŐ: Mit akar?
UZSOKI: Ügyes legyen itt ma.
CSŐ (vállat von): Nem vagyok én légtornász. (Felvesz egy
szendvicset.) Tojásos...
UZSOKI (elhúzza a kezét a szája elöl, elveszi a szendvicset tőle,
leteszi): Ne zabáljon. (Ez a játék Cső nagy csodálkozására kétszer
ismétlődik gépiesen.)
CSŐ: Hagyjon engem békén! (Felveszi a szendvicset, Uzsoki újra
kiveszi a kezéből, visszateszi.) Mondja, mit akar tőlem?
UZSOKI: Ne zabáljon és ne igyon.
CSŐ: Miért ne zabáljak?
UZSOKI (újra elhúzza a szája elől, nyugodtan a hallgatóba):
Mert majd jól fejbe ütöm.
CSŐ: Hagyjon békén! (Enni akar, a legnagyobb erőszakkal veszi
el tőle a szendvicset Uzsoki, és jól a lábára lép, Cső megfogja a
lábfejét, és siránkozik.) A lábam!
 UZSOKI: Engem bíztak meg, hogy vigyázzak magára.
Figyelmeztetem, hogy erélyes ember vagyok. Én kinyomom a
szemét.
CSŐ: Miért fáj az magának, ha én megeszek egy szendvicset.
UZSOKI: Maga nem azért van itt, hogy zabáljon! Elvégezte már
a dolgát?
CSŐ: Éppen az előbb. De miért érdekli ez magát?
UZSOKI: Engem megbíztak, hogy vigyázzak erre.
CSŐ: Maga orvos?... Én azt hiszem, ez hülye... Kérem, hagyja
megenni a tojást... (Valósággal dulakodnak, Uzsoki győz,
visszateszi a szendvicset.)
UZSOKI: Ne féljen, én vigyázok magára! (Közben Fazekas
visszajött, és a másik oldalon gyors tempóban eszik.)
CSŐ: Könyörgöm, kedves őrült úr...
UZSOKI: Ha nem viseli magát rendesen, még pofonokat is
kaphat. Ha megmondom a nevemet, rögtön megért mindent:
Uzsoki vagyok.
CSŐ: Maga az Uzsoki? (Vállat von.)
UZSOKI: Érti? Uzsoki Ubul.
CSŐ (fél tőle): Kérem, rendben van... maga a Búbul... csak ne
harapjon meg... (Tüdősiné jön.)
CSŐNÉ (Fazekas mellett): Ez a kapitány is de randa ember.
HOLLÓSI: De nagysád, hátha meghallja.
HOLLÓSINÉ: Ez süket. (Mosolyogva, Fazekas arcába.) Csúnya
egy pávián vagy, fiam.
FAZEKAS (kedvesen mosolyogva eszik).
TÜDŐSINÉ: Ennek legalább meg lehet mondani.
CSŐNÉ: Még négerben sem láttam ilyen csúnyát. És milyen
neveletlenül eszik.
FAZEKAS (vigyorogva bólogat): Örülök, hogy ilyen kedves
társaságba keveredtem.
CSŐ (Uzsokihoz): Kedves gyilkos úr, csak azt az egy tojást
engedje megenni. (Erőszakkal veszi szájához.)
 UZSOKI (lehúzza a kezét): Hallja, én felpofozom. (A lábába
rúg.)
CSŐ (siránkozva leül).
JUDIT (jön kisírt szemmel).
TÜDŐSINÉ: Fogadd részvétemet, drágám... (Mici is jön.)
MICI: Miről van szó, mondják meg nekem is?
TÜDŐSINÉ: Mici, ne légy neveletlen. És ne tartózkodj mindig a
felnőttek közt.
SZOBALÁNY (be): Körösi úr van itt! (Általános figyelem.)
FAZEKAS (zabálva, halkan): Jön az áldozat...
KÖRÖSI (félszeg, tudóstípus, szmokingban van, az arca barnára
sült).
JUDIT (hűvösen): Isten hozta, Körösi. (Kezet nyújt, bemutatja.)
Körösi úr.
KÖRÖSI (körbeköszön, néhány kézcsók): Nagyon örülök...
(Kezdi magát kényelmetlenül érezni. Egész ottléte alatt ugyanígy
rendezendő, ugyanis mindenki leplezetlenül úgy nézi, mint valami
furcsa állatot, és Körösi ezt néha észreveszi, ilyenkor feszeng.)
Boldog vagyok, Judit, hogy viszontláthatom.
JUDIT: Én is nagyon örülök. Foglaljon helyet.
HOLLÓSINÉ (súgva, Csőnéhez): Érdekes, semmi sem látszik
rajta...
CSŐNÉ: Egy év alatt meghízik, és szoprán lesz.
JUDIT: Sok világrészt bejárt öt év alatt?
KÖRÖSI: Leginkább Afrikában voltam, bár sohasem lettem
volna ott. Olyan szerencsétlenség történt velem...
TÜDŐSINÉ: Mici, menj ki a szobából.
MICI: De engem érdekel ez a pasas.
TÜDŐSINÉ: Mici, menj ki a szobából.
MICI: Úgyis hallgatózok. (El.) KÖRÖSI: Önök talán nem is
tudják, hogy milyen katasztrófa történt velem. (Fazekas ügyesen
kisurran.)
JUDIT (zavart): De úgy nagyjában...
 KÖRÖSI (csodálkozva látja, hogy visszafojtják a nevetésüket,
Tüdősinéhez): Igazán örülök, hogy újra itthon lehetek. (Miután
Tüdősiné nem akarva a szemébe nevetni, otthagyja, Blankához
fordul.) Örülök, hogy nagyságos asszonyt újra láthatom... (Blanka
ugyanúgy, mint Tüdősiné. Körösi végignézi a ruháját, hogy nincs-e
toalett hibája, azután Hollósinéhoz fordul.) Ugyanis én olyan
régen... (Megismétlődik a játék, zavarában idegesen a
nyakkendőjéhez nyúl, szinte segélykérően néz körül, és Csőné felé
indul.) Úgy emlékszem, hogy önnel... (Csőné is markába rejtett
szájjal továbbmegy, mind visszatartják a nevetésüket, Hollósi egy
orrhangot hallat. Körösi zavarában leül, végignéz a ruháján, a
torkát köszörüli.) Önök talán nem is tudják, hogy milyen
katasztrófa történt velem...
JUDIT (zavartan): De úgy nagyjában...
KÖRÖSI: Azonban ha részletesen el fogom mondani...
CSŐNÉ: Csak nem akarja itt most elmondani? (Uzsoki is kilóg.)
KÖRÖSI: Nincs benne semmi szégyen, kérem, elmondhatom...
BLANKA: Igazán felesleges.
JUDIT: Ne... ne mondja el.
KÖRÖSI: De az Isten szerelmére! Hát végre is emberek
vagyunk... Itt csak arról van szó, hogy én a fogságban
elvesztettem...
JUDIT: Kérem, Körösi, ne folytassa. Inkább beszéljen arról, hogy
milyen az élet ott Afrikában.
KÖRÖSI: Egész más, mint itt. Én például teljesen
megváltoztam. Vannak dolgok, amik azelőtt a legfontosabbak
voltak előttem, és ma már nem érdekelnek.
HOLLÓSI (halkan): Megint kezdi...
KÖRÖSI: Ilyen dolog például a...
TÜDŐSINÉ: Ismerjük azt a dolgot!
KÖRÖSI: Fiatalabb korában az ember azt hiszi, hogy az életével
csügg ezeken a dolgokon, és később rájön, hogy egész jól megvan
nélkülük. Mikor velem ez a katasztrófa történt...
BLANKA: Nem vagyunk kíváncsiak.
 KÖRÖSI: Igazán nem értem... Velem mindössze az történt...
CSŐ (szomorúan felkiált a szendvicses tálra meredve): Kivették a
tojást!... Addig macerált az a gazember...
TÜDŐSINÉ: Kérem, felesleges, hogy velünk közölje a
viszontagságait.
BLANKA: Mi mindent hallottunk... (Tüdősinével el.)
KÖRÖSI: Én nem értem, Judit...
JUDIT (hidegen): Megbocsát, de én megyek a vendégeim után.
(El.)
KÖRÖSI: Érthetetlen... (Hollósinéhoz.) Ugyanis, kérem, mikor
engem elfogtak, az a tragédia történt...
HOLLÓSI: Kérem, a feleségemet nem érdekli az ön tragédiája!
(El Hollósinéval.)
KÖRÖSI (nevet): Furcsa egy merev társaság. (Csőnéhez.) Ha
talán nagyságos asszonyt érdekli...
CSŐNÉ: Nem érdekel, uram... (El.)
UZSOKI (jön, látja Csőt a tálnál): Megint zabál!? (Belecsíp.)
CSŐ: Jaaaj!... Segítség! Ez egy hóhér! (Uzsoki elvonszolja.)
KÖRÖSI (egyedül. Cigarettára gyújt): Furcsa emberek...
MICI (bejön): Nekem elmondhatja, engem érdekel. Ugye valami
disznóság.
KÖRÖSI: Dehogy, lányom! Csak arról van szó, hogy a csúnya
rablók húsz év keserves munkáját, az én óriási
rovargyűjteményemet, amit még gimnazista koromban kezdtem
gyűjteni, és nagy fáradsággal a világ minden részében
összeszedtem, azt megsemmisítették. És most egy fáradságos élet
munkáját kezdhetem elölről.
MICI: Hogy sajnálom.
KÖRÖSI: Ott fogom újrakezdeni a gyűjtést, ahol diákkoromban
abbahagytam. Olyan idős voltam, mint te, amikor elkezdtem. Te
nem gyűjtsz rovarokat?
MICI: Nekem is vannak bogaraim. Például nem szeretem a
kövér embereket.
 KÖRÖSI (nevet): Vicces gyerek vagy! Mondd, szabad téged még
tegezni a férfiaknak?
MICI: Még szabad.
KÖRÖSI: Hány éves vagy?
MICI: Tizenöt, de stramm, mi?
KÖRÖSI: Hát jó kiállásod van, az biztos. (Miután Mici leült.) A
kiülésed se kutya.
MICI: És mindezek dacára még egész kislány vagyok. Én például
még azt hiszem, hogy a gyereket a gólya hozza.
KÖRÖSI: És nem?
MICI: Az lehet, hogy legtöbbször a gólya hozza, de sokszor egy
flört is elég. Azért, amint látja, elég érett vagyok.
KÖRÖSI: Afrikában tizenöt éves korban már a lányok régen
elvált asszonyok, sőt anyósok.
MICI: Ojjé! Nekem ott kellett volna születni. Igaz, hogy ott van
a Niagara meg a Szibéria? Csupa nagy sivatagok?
KÖRÖSI: Hát nem egészen. Azok egypár centiméterrel arrább
vannak.
MICI: Meséljen nekem Afrikáról! Milyen ott a divat, milyenek a
férfiak, a nők, meg a vízilovak...
(Duett. Tánc után el. Sötét. Az előfüggöny összemegy,
beállítanak egy ferzetzet, amely előszobafalat ábrázol, fogasrészek
plasztikusak, vagy esetleg beállítanak egy fogast, amelyen kalapok
vannak, a tartójában botok és esernyők.)
HOLLÓSI (jön a feleségével és Judittal): Csókolom a kezét.
HOLLÓSINÉ: Szervusz drágám... hát szerdán nálam. (Szobalány
jön, fogasról adja a holmikat.)
JUDIT: Viszontlátásra... szervusz... (Hollósi és Hollósiné el.)
REMÉNYI (jön) Csókolom a kezét...
JUDIT: Maga alaposan elkésett.
REMÉNYI: Most már csak egy pillanatra jöttem fel, hogy újra
lássam.
JUDIT (érzés nélkül): Nagyon kedves...
REMÉNYI: Körösi megjött?
 KÖRÖSI (jön): Megjött és már megy is. Jó napot, Reményi úr.
(Kézfogás.) Maga semmit sem változott.
JUDIT (sóhajt, el).
REMÉNYI: Maga is éppen olyan, mint mikor elment. Remélem,
örömmel fogadták.
KÖRÖSI: Azt éppen nem mondhatnám. Kissé meglepő volt a
fogadtatás.
SZOBALÁNY (átjön edényekkel).
REMÉNYI (odaadja a kalapját): Fiam, ez a szürke kalap nagyon
kényes, vigyázzon, hogy ne dobálják az elmenők.
SZOBALÁNY: Csak tessék ideadni. (A fogasra teszi. El.)
REMÉNYI (izgatottan Körösihez): Szóval nem szívesen
fogadták.
KÖRÖSI: Érthetetlenül furcsák itt az emberek. És Judit is olyan
hűvös. Én sejtem, hogy miért.
REMÉNYI: Biztosan valami pletyka.
KÖRÖSI: Én is azt hiszem. Magammal hoztam egy arab
hölgyet. Tudják, ott lent, az afrikai magányban hűséges társam
volt, könyörgött, hozzam el, s végre is nem tudtam ellenállni.
Gondoltam, Párizsban talán elhelyezem valahol. Azt hiszem, ezért
haragszik Judit.
REMÉNYI: Én is úgy tudom, hogy ez a pletyka bántja. Nem
értem az ilyen maradi gondolkodást.
JUDIT (jön át, látja, hogy Körösi leveszi a kalapját a fogasról):
Hát alkalmilag majd... keressen fel...
KÖRÖSI: Szerettem volna magával egypár szót négyszemközt
beszélni. (Miután Reményi diszkréten elvonult.) Nézze, Judit, én
tudom, hogy magát bizonyos pletykák bántják...
JUDIT: Pletykák?... Szóval nem igaz?...
KÖRÖSI: Sajnos igaz. Hiába is tagadnám, maga úgyis rájönne.
JUDIT: Engem annyira megrendített.
KÖRÖSI: Higgye el, hogy nem nagy dolog az egész. Próbálja
meg ezt elfelejteni... Jöjjön hozzám feleségül.
 JUDIT: Nem, nem... ilyesmire nem vállalkozhatom... Egyáltalán
nem tudom, hogy képzeli... hiszen magával a fogságban olyasmi
történt...
KÖRÖSI: Teljesen tönkretettek. De én férfiasan elviselem, és
segítsen maga is abban, hogy helyrehozzak mindent.
JUDIT: Nem értem, Körösi, hogy képzeli ezt?
KÖRÖSI: Istenem. Újra ott fogom kezdeni, ahol diákkoromban
abbahagytam.
JUDIT (éles): Most már kérem, ne is beszéljen erről, és felejtse
el azt, amit el kell felejtenie.
KÖRÖSI: Ha ez a csekélység ennyire befolyásolja... én
lemondok...
FAZEKAS (jön Csővel): Nagyon jól éreztem magam.
CSŐ: De tegnap szép idő volt.
JUDIT (Fazekasra): Még be sem mutattam Önöket, pedig
Pagoda kapitány úr is Afrikából érkezett.
KÖRÖSI: Körösi vagyok. Hol volt Afrikában, kapitány úr?
FAZEKAS: Két évig. (Judit el.)
KÖRÖSI (a fülébe): Hol volt Afrikában, kapitány úr?
FAZEKAS: Vízilovakat. (Tapogatja a zsebét.) Istenem...
elveszett a hallgatóm... azonnal rohanok egy lakatoshoz... (Menni
akar.)
CSŐ (visszatartja): Úgy látom, nincs meg a hallgatója... tessék
az enyém...
FAZEKAS (fülhöz veszi a hallgatót): Most kérdezzen.
KÖRÖSI: Hol volt Afrikában? (Ordít, mert Fazekas nem veszi el
a csövet.) Hol volt Afrikában!!!
FAZEKAS (mint aki nem érti, aztán Csőhöz): Maga hallja, amit
mond?
CSŐ: Angol gyártmány.
KÖRÖSI (legyint, elmegy).
FAZEKAS: Én azt hiszem, hogy ez az ember rekedt volt.
CSŐ: Sokkal régebben. A nagybátyám hozta. (Mosolyogva
társalognak, Csőné és Blanka jönnek, nézik őket.)
 FAZEKAS: És maga a tölcsér elejébe teszi, vagy bele?
CSŐ: Metsző volt Soroksáron. Ilyen nagy szakállat hordott.
FAZEKAS (nézi a csövet): De az is lehet, hogy víz ment bele.
CSŐ: Csak két gyereke volt.
FAZEKAS: Akkor vigye a fenébe! (Odavágja a földhöz.)
CSŐ (rémülten felveszi): Összetörte! Angol mechanikás,
áramvonalas fülhallgató volt. (A túlsó járásnál jön Reményi és
Uzsoki.)
CSŐNÉ (Blankával együtt öltöznek. Csőhöz): Most már gyere!
CSŐ: Még te is szidod?
REMÉNYI: Remélem, minden gyönyörűen sikerült?
UZSOKI: Sikerült, de ez a fráter folyton zabált. (Közelednek a
csoporthoz.) Még jó, hogy itt voltam.
REMÉNYI: Azt mondja, hogy nem is látta magát. Most
beszéltem vele.
UZSOKI: Szemtelen hazugság! Kedvem lenne pofon ütni!
(Odaérnek.)
REMÉNYI (Fazekasra érti): Nyugodtan üsse pofon.
UZSOKI: Meg is teszem! (Szó nélkül leken Csőnek.)
CSŐ (felordít): Jaaaj!... A hóhér! Gyilkos!!
CSŐNÉ (pofon üti Uzsokit): Hallja! Hogy jön maga a férjemet
pofon ütni!
REMÉNYI: Ezer bocsánat... csak gesztikulált... (Uzsokit
félrehúzza.) Maga őrült, ez egy süket háziúr...
CSŐ: Gazember! Legalább itt a kalapja! (Lekapja a fogasról
Reményi kemény kalapját, beleüt, és földre dobja, rálép.)
REMÉNYI: A kalapom! Odavan! (Felkapja.)
CSŐNÉ: Gyere már!
CSŐ: Most megyek. (Lekapja a fogasról Fazekas parafa sisakját,
ezt a felesége nem veszi észre.) Gyere drágám... (Karonfogva el.)
REMÉNYI (Uzsokihoz, Fazekashoz lépve): Ez volt az. (Halkan
Fazekashoz.) Jöjjön le a kávéházba... eddig, mint a karikacsapás,
úgy megy...
 UZSOKI (mennek Reményivel, Fazekashoz): Magának szólt a
pofon...
FAZEKAS: Úgy? (Pofon üti.)
REMÉNYI: Még botrányt csinálnak! (Elhúzza Uzsokit.)
FAZEKAS (egyedül, egy kalappal a fogason): A szaharakalapom
eltűnt!... Most mehetek ebben... (Kis komikus zöld kalapot tesz fel.)
TÜDŐSINÉ (Micivel jön.) Látod, ez is süket. Ez nem veszi
szegény észre, ha csúfolják.
MICI: Úgy? (Kinyújtja a nyelvét Fazekasra, szamárfület mutat,
elmegy.)
TÜDŐSINÉ: Igazán sajnálom...
FAZEKAS: Most hiába exkuzálja magát, nincs meg a
lautsprecherem. Elveszett a hallgatóm, néni.
TÜDŐSINÉ: Mit néni? Hát akkor tényleg megmondom neked,
hogy hülye vagy. (Mosolyog.)
FAZEKAS: Csókolom a kezét, drága asszonyom. (Kezet csókol.)
Igazán örültem. (Kezet csókol.)
TÜDŐSINÉ (barátságos mosollyal): Olyan csúnya vagy, mint
egy néger.
FAZEKAS (egy pillanatig nézi, aztán nyugodtan): Te vagy néger,
te ronda, vén skatulya. (Mialatt Tüdősiné elájul.) Kezit csókolom.
(El.)

Függöny

2. RÉSZ
(Körösi lakószobája. Orientális jelleg. A falakon perzsa, néger
maszk, fegyver, néhány színes párna, jobbról egy elfüggönyözött
alkóv, balra hálószoba, háttér középen külső bejáró, a bal oldalon a
sarokban paraván, amely mögött egy dívány áll. Néhány vaskos
könyv. Körösi egy fotelban ül, a lábainál egy párnán Fatime. Fatime
török nő, nemzeti viseletben.)
 FATIME: Köszönöm neked, Körösi Emír, hogy ma ismét
megajándékoztál a szerelmeddel, és boldoggá tetted Fatimét,
leghűségesebb szolgádat.
KÖRÖSI (unottan): Jól van, Fatime.
FATIME: Te vagy az egyetlen ember Rizlán sejk óta, akit
szeretek. Téged szeretlek. Őbelé szerelmes voltam. Csúnya ember
volt, de nagy hős. Csatában esett el. Ha találnék valaha egy hozzá
hasonló embert, megfojtanám szerelmemmel.
KÖRÖSI: Ha találnál egy embert, aki hasonlít Rizlán sejkhez,
még engem is elhagynál?
FATIME: Akkor még téged is!
KÖRÖSI (magában morfondírozik): Fogok keresni egy ilyen
embert... de ha nem találnék ilyen embert, neked akkor is el kell
hagynod engem, Fatime.
FATIME (átkarolja a lábát): Lenne szíved engem elküldeni!
KÖRÖSI: Lesz, Fatime!! Majd keresünk valami jó elhelyezkedést
neked. Most hagyj magamra.
FATIME: Szeress!!!
KÖRÖSI: Én már szerettelek, drágám, az elég egy napra. Na
menj!
FATIME (feláll): Megyek! Rólad és Rizlán sejkről fogok álmodni!
(El.)
INAS (be): Lukács úr van itt!
KÖRÖSI (izgatottan): Kéretem! (Szolga el.)
LUKACS (jön): Jó napot, kedves barátom!
KÖRÖSI: Boldog vagyok, hogy viszontláthatom. Foglaljon
helyet.
LUKACS (leül): Nagyon elszomorított, amit hallottam magáról.
Kifosztották mindenéből?
KÖRÖSI: Tizenöt év keserves munkáját vették el tőlem. A teljes
gyűjteményemet, a felszerelésemet. A puszta életemet mentettem
csak meg.
LUKÁCS: És mihez akar fogni?
 KÖRÖSI: Keresni akarok egy tőkéstársat, aki finanszírozná egy
újabb expedíciómat.
LUKÁCS: Úgy hallottam, hogy nősülni óhajt. Hogy elveszi a
gazdag Toronyi özvegyét.
KÖRÖSI: Annak vége... elhidegült tőlem, mert meghallotta,
hogy Fatimét magammal hoztam. Ma írtam neki egy hosszú
levelet, amelyben igyekeztem kimenteni magam, de nem hiszem,
hogy célra vezet.
LUKÁCS: Miben lehetek én szolgálatára?
KÖRÖSI: Kedves Lukács, maga nagy összeköttetésekkel bír
bankkörökben. Orientálódjon valakinél, aki esetleg
rendelkezésemre bocsátaná az újabb expedícióhoz szükséges
tőkét.
LUKÁCS: Kit is lehetne... várjon csak! Van egy ismerősöm,
dúsgazdag ember, pénzkölcsönzéssel is foglalkozik, Cső Felicián.
KÖRÖSI: Éppen tegnap ismerkedtem meg vele. Nagyothall.
LUKÁCS: Az az. Nem rossz szívű ember, megpróbálom
rábeszélni.
KÖRÖSI: Nagyon lekötelezne.
LUKÁCS: Tudja mit, elhozom ide. Most éppen a kávéházban
találom.
KÖRÖSI: Örömmel várom. Igazán hálás leszek magának ezért,
kedves Lukács, ha ezt nyélbe üti.
LUKÁCS: Minden tőlem telhetőt el fogok követni. Hát
rövidesen újra itt leszek. Viszontlátásra. (El.)
INAS (be): Hollósi úr és neje.
KÖRÖSI: Hát ezek mit akarnak?... (Inashoz.) Tessék... (Inas el.)
HOLLÓSI (bejön Hollósinével): Jó napot, kedves Körösi úr.
KÖRÖSI: Van szerencsém. (Hollósinének kezet csókol.)
Parancsoljanak...
HOLLÓSINÉ: Én már előre is halálra szégyellem magam...
HOLLÓSI: Én bízom Körösi megértésében. Kedves uram,
nekem ma este el kell utaznom három napra. Bevallom magának,
(Majdnem sírva.) hogy én őrülten féltékeny vagyok...
 HOLLÓSINÉ: Kisülhet a szemed.
KÖRÖSI: Na igen... nagyon sajnálom, igazán... de hát nem
tudom...
HOLLÓSI: Kérem, tegye meg nekem. Tartsa itt a lakásában
három napra a feleségemet.
KÖRÖSI (elhűlve): Tessék?
HOLLÓSI: Egyedül lenni nem tud, férfitársaság kell neki, és
magánál úgy lehetne, mint a nővérénél...
KÖRÖSI (a homlokát fogja): Nem értem... tessék ezt talán még
egyszer.
HOLLÓSI: Tegye meg ezt egy idegbeteg embernek. Magánál
úgy van, mint a nővérénél. Én itt hagyom... (Mialatt Körösi hülyén
néz.) Nagyon köszönöm, viszontlátásra... (Gyorsan el.)
KÖRÖSI: Uram!... (Utánaindul, aztán bután visszanéz.) Mi volt
ez, kérem?
HOLLÓSINÉ: Hát magára bízott. Ezt kieszelte. Mit tehetek én?
Ne féljen, nem leszek terhére, most úgy fogok magával beszélni,
mint a nővéremmel...
KÖRÖSI: Hallja nagysága, most már ne nővérezzenek velem,
mert dühbe jövök!
HOLLÓSINÉ: Szóval őszintén megmondom magának, én nem
leszek a három nap alatt terhére, mert nekem barátom van, nála
fogok tartózkodni, és majd maga a férjemnél alibit bizonyít.
KÖRÖSI: Kérem, kérem... az én becsületemre van bízva!
HOLLÓSINÉ (megnézi a karóráját): Na ne vicceljen, már
megyek is, ötre van randevúm... (Indul.)
KÖRÖSI (eléje áll): Most az én becsületemre van bízva...
HOLLÓSINÉ: Ugyan! Csak nem fogok itt unatkozni... (Indulni
akar. Körösi megfogja, felkiált.) Az... Most elszakadt egy csat...
adjon gyorsan tűt, cérnát.
KÖRÖSI: Hol is van... (Meglátja, hogy Hollósiné leveti a
ruháját.) Mit csinál?
HOLLÓSINÉ: Hát le kell vetni, különben nem tudom
megvarrni.
 KÖRÖSI (nézi, megtörli a homlokát): De hát csak így... (Nézi.)
Hű de szép...
HOLLÓSINÉ: Maga előtt nyugodtan levethetem...
KÖRÖSI (eltakarja a szemét): Itt baj lesz... Hogy érti azt
kérem... hogy előttem... (Újra nézi.) Hű de szép...
HOLLÓSINÉ: Na mi van azzal a cérnával?
KÖRÖSI (idegesen): Igen... (Mellette.) tudja, hogy maga nagyon
szép.
HOLLÓSINÉ: És magánál ez jelent valamit?
KÖRÖSI: Hát hogy a fenébe ne... (Átöleli.) Nem akarja
megnézni a lakásomat?...
HOLLÓSINÉ: Érdekes... éppúgy ölel meg... (Hirtelen.) Milyen
szobája van még?
KÖRÖSI (benyit): Hát ez például a hálószobám... (Bemennek,
telefon cseng.)
INAS (előbb benéz, azután bejön. Felveszi a kagylót): Fazekas?...
Sajnálom, de Körösi úr nincs itthon. A Földrajzi Társaság gyűlésén
van... tereptanulmány... Mondom, Uram, hogy nem. (Leteszi a
kagylót, csengetés.) Mozgalmasnak látszik ez a mai nap. (El, majd
visszajön, kopog a hálószoba ajtón.)
KÖRÖSI (kijön. Igazgatja a nyakkendőjét. Visszafelé): Drága!
(Inashoz.) No mi van?
INAS: Tüdősiné van itt és a leánya.
KÖRÖSI: Tüdősiné? Mit akarhat tőlem?... Bocsásd be. (Inas el,
Hollósiné ruháját elteszi.)
TÜDŐSINÉ (jön Micivel): Jó napot, kedves Körösi úr...
KÖRÖSI: Kezüket csókolom. Parancsoljanak helyet foglalni...
Igazán örülök...
TÜDŐSINÉ: Kedves Körösi úr, maga nagyon udvarias ember, és
nem fog megtagadni tőlem egy szívességet.
KÖRÖSI: Parancsoljon, nagyságos asszonyom.
TÜDŐSINÉ: Én délutánonként szeretek kávéházba menni,
ahová az én kislánykámat... mindössze tizenöt éves, igazán nem
vihetem el.
 MICI: Éppen a jó helyekre nem visz engem.
KÖRÖSI: Azt nagyon meg tudom érteni.
TÜDŐSINÉ: Viszont ebben a romlott városban úgy kell
vigyázni az ilyen ártatlanságra, gondoltam, délutánonként a maga
őrizetére bízom, ide hozom majd mindig a maga lakására.
KÖRÖSI (feláll, a homlokát fogja): Ne... nem értem... hogy
tetszik ezt érteni?
TÜDŐSINÉ: Ahogy mondom. Délutánonként majd itt lesz
magánál. És én nyugodtan lehetek a kávéházban. Ugye megteszi...
(Feláll.)
KÖRÖSI (két kezével szorítja a fejét): Megőrültek ezek... de,
hogy képzeli, kedves madám Peisli, hát én nem vagyok megfelelő...
TÜDŐSINÉ (integet): De... én tudom, hogy maga megfelelő,
nagyon köszönöm. Pá. (El.)
KÖRÖSI (tanácstalanul áll, nézi a lányt, aztán szaladgálni kezd):
Hát itt megáll az ember esze!... Itt meg kell őrülni!
MICI (leül, egymásra dobja a lábait, cigarettára gyújt): Mit nem
ért? A mamáknak minden okuk megvan arra, hogy bízzanak
magában.
KÖRÖSI (megáll előtte, mint aki valami nagy gorombaságra
készül): Hallja, maga taknyos...
MICI: Na, na, na... nem is vagyok olyan kicsi, mint amilyennek
kinézek. Diszkrét ember, úriember, hát megmondom őszintén, én
nem is vagyok gyerek. Én nem vagyok tizenöt éves, hanem
tizenhét éves. A mama azért fiatalít, mert újra férjhez akar menni,
és addig nem akar belőlem nagylányt csinálni.
KÖRÖSI (nevet): Ez vicces... és azért járatja magát ilyen
kislányosan.
MICI: És mert szolidáris vagyok a mamával, kislányosan is
viselkedem. Közben persze élem a magam életét.
KÖRÖSI: Maga nagyon kedves. Nagyon tetszik nekem.
MICI: Mondja már... ez egy elvi siker...
KÖRÖSI: És sohasem szokott nagylány lenni?
MICI: Annyi ezrese legyen.
 KÖRÖSI: Hogy lehet az, ha a mamája egész nap vigyáz magára.
MICI: A mama az vigyáz rám, de én nem vigyázok magamra.
Egy ügyes nő még a kulcslyukon át is tud szeretni.
Duett. Tánc. Taps után visszajönnek.
KÖRÖSI: De hogy jutottak erre az ötletre, hogy idehozzák!
MICI: Az ötlet nagyon egyszerű. Magára nyugodtan rá mernek
bízni. Pedig engem már nem is kell félteni. Két éve van egy
barátom, a Fazekas. Pedig akkor még igazán csak tizenöt éves
voltam.
KÖRÖSI: Hallja, maga engem becsap! Ez mind nem is igaz
talán.
MICI: Nem hiszi el, hogy tizenhét éves vagyok? Hát nézze meg
ezeket a formákat! (Ledobja magáról a ruhát, ott áll kombinéban.)
KÖRÖSI (magánkívül): Ha... hallja... azonnal vegye fel a ruháját.
(Nyel, nagyon ideges lesz.)
MICI: Ugyan!... maga előtt csak nem kell szégyellni magam?
KÖRÖSI (felordít): Mi az, hogy maga előtt?! Mi az, hogy maga
előtt nem kell?!
MICI (hozzásimul, átöleli): Hát maga egy édes, aranyos ember...
de tulajdonképpen...
KÖRÖSI: Hát ezt nem bírom! (Átkarolja, csókolja.)
MICI (meglepetten): Na... na... milyen vad... (Csengetés.)
KÖRÖSI: Jönnek! Imádlak!...
MICI: Gyere!... (A hálószoba felé megy.)
KÖRÖSI: Ne oda!... Ide...
MICI: Ahová akarod... (Az alkóvba mennek.)
FAZEKAS (jön az inassal): Könyörgöm uram, ne tagadja el...
INAS: Ön erőszakkal behatolt ide! Itt nincs semmiféle lány!
FAZEKAS: De itt kell lennie! Tüdősiné azt mondta valakinek,
hogy idehozza. Tüdősiné azt hiszi, hogy Körösi egy képzett
háremőr! És idehozta a lányát! Két éve titkos arám, mint Kund
Abigél! És éppen az én trükköm miatt martalék lett!... De
megölöm! Megölöm!...
 INAS: Uram, könyörgöm önnek, hogy távozzon, mert véresre
verem.
FAZEKAS: Mici nélkül nem megyek! Istenem, hogy imádtam!
(Csöngetés.)
INAS: Uram, ajtót nyitok, ha itt van még, mire visszatérek,
leszakítom a fülét. (El.)
FAZEKAS: Itt kell lennie!... (Benyit a hálószobába, Hollósiné
villámgyorsan pofon üti, visszarántja a fejét.) Pardon... ez nem az...
(Balra megy, kinyitja az ajtót.)
FATIME (kijön, meglátja, felordít): Rizlám!
FAZEKAS (rémülten): Was ist!... Egy nő hordárnak öltözve!
FATIME: Végre! Ó Emír, te hasonlítasz rá, te ugyanolyan vagy...
Végre itt vagy, Emír...
FAZEKAS: Elsősorban nem vagyok Emír, hanem Döme.
Másodsorban hagyjon engem békén!
FATIME: Ki vagy, mondd!
FAZEKAS: Fazekas vagyok, de hagyjon...
FATIME: Nem hagylak! Te az én számomra Rizlám sejk vagy!
Velem jössz, magadra öltöd a sejk kardját, és szeretsz, és én újra
látni fogom őt... (Tőrt vesz elő.) Nézd, ez egy mérgezett tőr... ha
csak hozzád érek vele, meghalsz egy perc alatt... (Megragadja,
odatartja a tőrt.)
FAZEKAS: Szent Isten! Egy mérgezett nő, szabadon járkál!...
FATIME: Kövess, mert szúrok!... Gyere a szobámba!
FAZEKAS: Megyek, csak vegye azt a tőrt... ezt kellett
megérnem... elrabolnak, mint egy varrólányt... (El Fatimével.)
KÖRÖSI (jön kócosan, félrecsúszott nyakkendővel, fáradtan):
Hát ez sok... Fatime... Hollósiné... Mici... ez sok!
MICI (kombinéban jön): De most már... (Jön az inas,
visszaugrik.)
INAS: Egy hölgy...
KÖRÖSI: Senkit sem fogadok! Senkit...
CSŐNÉ (félretolja az inast, bejön): Engem muszáj fogadni! (Inas
el.) Vagy kidob?
 KÖRÖSI: Dehogy... csak parancsoljon leülni... (Leroskad.)
CSŐNÉ: Kérem, én egy nagyon különös dologban jöttem
magához. Nekem van egy igen nagy titkom. Én tisztességes
asszony vagyok. Én nem akarom megcsalni az uramat, és nem is
fogom...
KÖRÖSI (megkönnyebbülten sóhajt): Ez beszéd... (Kezet nyújt.)
CSŐNÉ: De tudja, mindig izgatott ez a kérdés, állandóan
kísért... én még sohasem vetkőztem le idegen férfi előtt. Most
elhatároztam, hogy nem csalom meg az uramat, és mégis
leszámolok ezzel az izgató érzéssel. Uram, én levetkőzöm maga
előtt!
KÖRÖSI (felordít): Nem! Ne merjen levetkőzni!
CSŐNÉ (vetkőzik): Maga előtt?... (Kombinéban.)
KÖRÖSI (magánkívül): Mi az, hogy maga előtt?! Mi az, hogy
maga előtt?! (Nézi.) Jaj de szép... (Helyretolja a félrecsúszott
nyakkendőjét.) Szép...
CSŐNÉ (megfordul maga körül): Még meg is érinthet...
KÖRÖSI (átöleli): Meg is csókolhatom? (Megcsókolja.)
CSŐNÉ: De hiszen... milyen hevesen ölel... Istenem...
KÖRÖSI: Te drága!
CSŐNÉ: Te édes. (Átöleli.) Vezess magaddal...
KÖRÖSI: Gyere... (Nekivezeti az alkóvnak, ahol Mici van, aztán
visszahúzza.) Várj... Gyere! (Hálószoba felé.) Az is foglalt... Gyere!
(A paraván mögé mennek.)
FAZEKAS (jön ki ingujjban, turbán van rajta és görbe kard a civil
nadrágja fölött): Csak egy pillanatra, könyörgöm... Jövök vissza, és
játszom álarcosbált, csak egy pillanatra...
FATIME (jön): Hát egy pillanatra nem bánom. (Tartja a tőrt.)
FAZEKAS: Ezt a maharadzsanőt ki szabadította rám?
(Tárcsázik.) Rádió? Kérem Bélteki urat... Halló! Itt Fazekas! Bélteki
úr, ön megígérte nekem a múltkor, hogy ha a rádiónál szükségem
van valamire, segítségemre lesz... (Sírva.) Úgy állok itt, mint Kund
Abigél, és kérem magát a következőkre... emberéletek függnek
tőle, hogy ma délután bemondja a rádió a következőt: Körösi, a
tudós makkegészséges, a róla szállongó híreket tendenciózusan
terjesztették el... Mi az, hogy fontos! Ezt úgy kérem magától, mint
egy apa, mint szerető testvére, nagybátyja és nővérei... Köszö-
nöm... szóval bemondja egy órán belül... (Leteszi.) Megállj,
Reményi! Te vagy az oka az egésznek!
FATIME: Most gyere, te sejk, Fatime vár!
FAZEKAS: Drága Fatime! Én a menyasszonyomat...
FATIME: Gyere, ha az életed kedves... (Tőr játék.)
FAZEKAS: Megállj, Reményi! (El Fatimével.)
LUKÁCS (jön Csővel): Nagyon kedves, hogy velem jött.
CSŐ: Na hallja! Magának mindent...
LUKÁCS: Szóval maga azt tudja, hogy mi történt ezzel a
szerencsétlen emberrel.
CSŐ (nevet): A feleségem mesélte...
LUKÁCS: Csodálom, hogy nevet. Ez igazán nagyon szomorú
eset.
CSŐ: Az igaz, hogy szomorú... de nekem mégis nevetnem kell,
ha eszembe jut...
LUKÁCS: Mit szólna, ha magával történne ez?
CSŐ: Nálam már olyan mindegy.
LUKÁCS: Nem fogná fel így.
CSŐ: Hát azért néha még, nem mondom, örülök, hogy nem
történt meg, de olyan nagy veszteség nem lenne. Szívesen
elcserélném egy jó dobhártyáért mindenemet.
LUKÁCS: Remélem, majd segít ezen a szerencsétlenen.
CSŐ: Hogy segíthetnék én rajta?
KÖRÖSI (alig áll a lábán, igazgatja magát, meglátja Csőt, a
paraván felé néz.) Jesszusom!
CSŐ (nevet): Van szerencsém... Herendi úr...
KÖRÖSI: Körösi vagyok. Örülök, hogy eljött, Cső úr. Maga
tudja, hogy mi történt velem...
CSŐ: Tudom. De mit tehetek én?
 KÖRÖSI: Szeretnék mindent újrakezdeni. Szeretném pótolni,
amit elvesztettem, és gondoltam, megkérem magát, hogy bocsássa
nekem rendelkezésre a tőkét...
CSŐ: Hogy mit?... (Belefúj a csőbe, újra a füléhez teszi.)
LUKÁCS (belekiált): Hogy maga bocsássa rendelkezésemre a
tőkét.
CSŐ (védekezően begombolja a kabátját. Visszalép): Ajánlom
magamat...
LUKÁCS (Kőrösivel együtt megfogják): Hát ezt igazán
megteheti...
CSŐ (remegve): Azonnal eresszenek el engem... (Ki akarja tépni
magát.) Mert én segítségért kiáltok...
LUKÁCS: Ezt nem értem...
KÖRÖSI: Legalább hallgasson meg!
CSŐ: Hát hogy képzelik ezt?
KÖRÖSI: Maga igazán könnyen kihasíthatná.
CSŐ (siralmasan): És mondja, mit érne vele? (Kifelé.) Ezek
megőrültek...
LUKÁCS: Hát kérem, talán sikerül majd meggyőzni magát, én
megyek. Sajnálom, ha nem jönne létre a dolog.
CSŐ: Ilyet még nem hallottam! Ezt csak majmokkal szokták!
KÖRÖSI (kíséri Lukácsot): Én mindenesetre köszönöm a
fáradságát... (Ketten el.)
CSŐ: Hogy milyen modern lett a világ... és miért pont engem?
Merre lehetne itt eltűnni szépen... (Körülnéz, aztán megindul a
hálószoba felé, benyit, kap egy pofont.) Mi ez?!... (Kinyitja az ajtót.)
HOLLÓSINÉ (kombinéban): Maga szemtelen, pimasz!
CSŐ: Hollósiné! (Végignézi.) És milyen stramm!...
HOLLÓSINÉ (a hallócsőbe): Cső úr! Könyörgöm magának! Ha a
férjem megtudja, megöl!
CSŐ: Mit ad, ha nem mondom meg? (Ráüt.)
HOLLÓSINÉ: Megzsarol?
 CSŐ: Annál tudok jobbat is. (Kifelé.) Milyen jó, hogy az előbb
nem egyeztem bele... Megsúgom a titoktartás árát... (Miközben
súg, el Hollósinéval a másik szobába.)
KÖRÖSI (jön vissza): Hát nincs az a férfi, aki ezt a strapát
bírná... miattam most már jöhetne a Tündér Ilona...
JUDIT (belép): Itt vagyok.
KÖRÖSI (összecsapja a kezét, leroskad): Szent Isten!
JUDIT: Megkaptam a levelét. Lehetséges, hogy félreértettem
valamit. Feleljen őszintén Imre: mi történt magával a fogságban?
KÖRÖSI: Megfosztottak minden holmimtól. Tönkretették a
preparátumaimat, elégették a mappáimat...
JUDIT (egyre izgatottabban): Más semmi? Nem bántották?
KÖRÖSI (vállat von): Kikötöttek a napra, megkorbácsolták a
hátamat.
JUDIT: És... mást nem csináltak?
KÖRÖSI: Kérem, mondja meg őszintén, mire gondol, Judit? Én
azt hittem, hogy azért haragszik rám, mert egy arab hölgyet
hoztam magammal.
JUDIT: Maga... maga normális férfi... éppen olyan, mint mielőtt
elment?
KÖRÖSI (nevet): Hát ilyesmire gondolt? Most értem!
JUDIT: Maga... (A vállára teszi a kezét.) Tudna szeretni engem?
KÖRÖSI (lelkesülten): De mennyire!
JUDIT (hévvel kitárja a karját): Hát szeressen!
KÖRÖSI (hülyén nézi): Tessék? (Minden irányba néz, ahol nő
van a lakásban.)
JUDIT: Én magával szemben feladok most mindent előítéletet.
Tudni akarom a valóságot, itt vagyok, a magáé vagyok, szeressen!
KÖRÖSI (egy székbe roskad tehetetlenül).
JUDIT (nézi gyanakodva): Szóval mégis... Hát miért nem jön ide
boldogan!
KÖRÖSI: Judit, el fogom magának mondani...
JUDIT: Most már elég volt a szavakból! Akar most engem vagy
nem...
 KÖRÖSI (siralmasan): Hát most... nem...
JUDIT: Mindent tudok! Ne áltassuk magunkat! Isten vele! (El.)
KÖRÖSI: Judit!... Hát ebbe meg kell őrülni!
FAZEKAS (bugyogóban, turbánnal, karddal kétségbeesetten jön):
Uram, egy veszett nő garázdálkodik a lakásában!
KÖRÖSI: Hogy kerül maga ide! És hogy néz ki?!
FAZEKAS: A barátnőmet keresem!... És madám Musztafa
elrabolt... Uram, fel kell hogy világosítsam, mindkettőnk
érdekében. Magáról egy szörnyű pletykát terjesztett el egy
gazember, egy piszok.
KÖRÖSI: Kicsoda?
FAZEKAS: Én!
KÖRÖSI: Szóval maga terjesztette?! (Dühösen.) Maga
csirkefogó! Éppen most hagyott itt a szerelmem maga miatt.
FAZEKAS: Én utánamegyek és visszahozom. Ez lesz a bosszúm.
Mert Reményi bérelt fel, hogy ő vehesse feleségül a hölgyet! Én
megyek utána és visszahozom!
KÖRÖSI: Ha így kimegy az utcára, akkor öt perc múlva a
bolondokházában van.
FAZEKAS: És én kimegyek! (Ledobja a turbánt.) Leveszem ezt a
priznicet, és felöltőt veszek... Uram! A hölgyet én tettem lóvá,
most én teszem jóvá. (El.)
TÜDŐSINÉ (jön): Uram! A rádió egy fél óra előtt szörnyű hírt
közölt! Igaz az, hogy ön százszázalékos férfi?
KÖRÖSI: Hallja, ha maga is levetkőzik, én nem tudom, mit
csinálok!
TÜDŐSINÉ: Feleljen! Én egy ártatlan lányt bíztam a gondjaira.
Azt hittem, hogy ön megfelel, mint nevelőnő.
KÖRÖSI: A pletykákból ugyan egy szó sem igaz... de a leánya...
izé... már nincs itt...
TÜDŐSINÉ: Nem igaz! Ártatlan leányom!
KÖRÖSI: Ártatlan! Csekélység...
TÜDŐSINÉ: Meg kell találnom! (A hálószoba felé rohan,
berohan.)
 KÖRÖSI (a fejét fogja): Telefonáljon valaki a tűzoltókért!
TÜDŐSINÉ (kivonszolja Hollósinét, de nem nézi): Gyere, te
bűnös gyermek... (Meglátja.) Jaj bocsánat!
KÖRÖSI: Mondtam, hogy a lánya már nincs itt!
HOLLÓSINÉ: Szemtelen gazság! Tőrbe csaltak! (Magára
kapkodja Csőné ruháját, amely természetesen egész más szabás.)
TÜDŐSINÉ: Menekülj azonnal! A férjed is hallgatta a rádiót.
(Hollósiné elment.) Bocsásson meg... csakugyan nyomban elment a
lányom?
KÖRÖSI: Én még azt hittem, hogy a lépcsőházban találkozni
fognak.
TÜDŐSINÉ: Bocsánat... Az inasa kint ájultan fekszik. (El.)
JUDIT (rohan be): Imre! Mindent tudok!
KÖRÖSI: De én semmit! Judit, bevallom, hogy ma négy hölgy
látogatott meg...
JUDIT: Imádlak!
HOLLÓSI (két revolverrel jön): Senki nem hagyja el a házat élve!
(Judit sikít.)
KÖRÖSI (már apatikus): Maga hiányzott.
HOLLÓSI: Uram! Ha igaz, amit a rádió bemondott, akkor
önnek meg kell halnia!
KÖRÖSI: Elsősorban jegyezze meg, hogy a felesége egy
pillanatig sem tartózkodott a lakásomban, hanem rögtön elrohant,
mert meg volt sértve a maga eljárásától.
HOLLÓSI: Uram! Ha ez igaz... (Felordít.) De nem igaz! Itt van a
lakásban! A paraván! (Felrúgja a paravánt, hogy eldől, felhúzza a
takarót, Csőné ad egy pofont, és rögtön visszahúzza magára a
takarót.) Itt kell lennie! (Elhúzza az alkóv függönyét, Micitől kap
egy pofont.)
MICI (kijön): Maga szemtelen alak!...
HOLLÓSI: Itt kell lennie! (Benyit.) A hálószoba! Ez az!... Gyere
ki! (Kiráncigálja a kezénél fogva Csőt, aki a fülénél fogja a
hallgatóját. Körösi hálóinge van rajta, amely természetesen földig
ér, mint a gyerekeknél.)
 CSŐ: Még énrám is féltékeny?
KÖRÖSI: Higgye el, Hollósi úr, hogy a felesége már rég otthon
van...
JUDIT: Mi van itt ma? Körösi karnevál!
MICI (felöltözött): Higgye el, hogy a felesége nem volt itt!
HOLLÓSI (zavartan): Lehet... megint bakot lőttem... (Kimegy.)
MICI: Ha tudná, mennyire itt volt.
CSŐ: Ezek a mai asszonyok! Ezek a mai erkölcsök! Bizony az én
drága Malvinom...
JUDIT: Csak maga ne bízzon senkiben.
CSŐ: Ezt kikérem magamnak! Az én feleségem egy szent! Még
ha azt látnám, hogy itt fekszik... (Felrántja a takarót.) Malvin!
CSŐNÉ: Felicián, ne merjél gyanúsítani! Rád leskelődtem!
Megcsaltál!
CSŐ: És te gyorsabban egyenlítettél, mint a Hungária.
KÖRÖSI: Kérem a tisztelt népgyűlést, hagyja el a termet.
JUDIT (megöleli): Hűtlen vagy! De most már kezdem elhinni,
hogy férfi vagy!
CSŐNÉ és MICI: (egyszerre, mély meggyőződéssel): De még
milyen!

Függöny
TARTALOM

Gengszter-idill
Rózsa a lovag
A mohácsi vész
Nevessünk!
A jutalomjáték
Cseberből vederbe
A hallgatás
Az oroszlánvadász
Ki a legény a csárdában?
Budapest-Hegyeshalom-Wien
100 csóknak is egy a vége

BIBLIOGRÁFIA

100 csóknak is egy a vége. = Irodalmi hagyatékból

Budapest-Hegyeshalom-Wien. = Színházi Élet 1933. 37. sz. mell.
p. 21-25.
Cseberből vederbe. = Színházi Élet, 1934. 40. sz. p. 127-132.
Gengszter-idill. = Színházi Élet, 1935. 5. sz. 143. p.
A hallgatás. = Irodalmi hagyatékból.
A jutalomjáték. = Színházi Élet, 1934. 5. sz p. 139-148.
Ki a legény a csárdában? = Irodalmi hagyatékból
A mohácsi vész. = Szinházi Élet, 1934. 22. sz. p. 174-179.
Nevessünk! = Délibáb, 1937. 1. sz. p. 84-86.
Az oroszlánvadász. = Irodalmi hagyatékból.
Rózsa a lovag. = Színházi Élet, 1935. 38. sz. p. 119-122.

(Összeállította: Zsiga László)