MOLDOVÁNYl ÁKOS

„Kertész legyen,
ki boldogságra vágyik!”
 MOLDOVÁNYI ÁKOS

„Kertész legyen,
ki boldogságra vágyik!”

MEZŐGAZDASÁGI KIADÓ • BUDAPEST, 1986

Lektorálta

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

TATAY SÁNDOR

Szakmailag ellenőrizte

GÉVAY JÁNOS

Illusztrálta

DALLOS JENŐ
ENDRŐDI ISTVÁN
FÜLÖP GYÖRGY

A fényképeket a szerző készítette

© Moldoványi Ákos, 1986

ETO 712.26/28: 635.018(439) (0:894:511-43)

TSBN 963 232 235 5
Ezerkilencszázhetvenegy őszén - némi szerencsé­
vel - sikerült hozzájutnom egy kétszáz-egynéhány
négyszögöles telekhez a Dunakanyar egyik leg-
csodásabb részén. Attól kezdve, nyugodtan mond­
hatom, alapvetően megváltozott az életem. Nem volt
többé gond a szabadidő eltöltésére, a telek és a később
belőle kialakult szép kert csodás élményeket adott
a munkáért cserébe. A nagyváros kövei között fel­
nőtt fiatalember, aki voltam, megtudta, milyen érzés,
amikor az általa elvetett mag szárba szökken, hogyan
feslik virággá egy rügy a meggyfán, miként rajcsúroz-
nak boldogan a cinegék a behavazott etetőn, milyen
illata van a frissen vágott fűnek, s milyen bánat, ha
tavasszal kiérkezve csupasz csontvázként meredeznek
az előző ősszel ültetett, ám télen a szarvasok által
megdézsmált tuják...
Hozzá tartozik a munkámhoz, hogy sok művésszel,
íróval, újságíróval találkozom, és tartok hivatalos
vagy baráti kapcsolatot. Tudtam régen, hogy sok
közöttük a kertrajongó, a szenvedélyes kertész.
A műsorok szünetében, a felvételek előtt és után gyak­
ran került szóba egyikük-másikuk kertje. Ilyenkor
jobbnál jobb történetek hangzottak el, tanácsokat,
sőt növényeket is adtak és kaptak egymástól jeles ked­
venceink. Ekkor jutott eszembe, hogy e megszállott
kertbarátokat megpróbáljam szóra bírni, s vallomá­
saikat könyv alakban megjelentetni.
Kiválasztott beszélgetőtársaim többsége szívesen
fogadott: ezúton is köszönöm kedvességüket, vállal­
kozó szellemüket és elsősorban őszinteségüket, amel­
lyel nemegyszer lelkük féltve őrzött titkait, bensőséges
gondolataikat is feltárták. Lényegében mindegyikük­
től ugyanazokra a kérdésekre vártam választ: volt-e
gyermekkori kertélményük, hogyan jutottak a mosta­
ni kerthez, miként tervezték-alakították azt, mennyit
és mit munkálkodnak, hogyan pihennek, szórakoznak
benne, segíti-e ez a termékeny kikapcsolódás a munká­
jukat?
A kertről kezdtünk beszélgetni, de nemegyszer
észre kellett vennem, hogy már régen nem a virágok­
ról és fákról cserélünk gondolatokat, hanem súlyo­
sabb, nehezebb kérdésekről és problémákról. Szóba
kerültek életformakérdések, környezetünk pusztulása
és lehetséges megóvása. Úgy érzem, mindenki maga­
magát, egyéniségét adta ezekben a beszélgetésekben,
első kézből, lelkesen, őszintén és - igazán nem a szó­
vicc kedvéért mondom: - kertelés nélkül... Lírai
megnyilatkozások, titkok feltárása, szentenciák a kor­
ról, a tapasztalatokon érett bölcsesség, álom az esz­
ményi életformáról - ez bontakozott ki a kiskerttéma
kapcsán. S mert izgalmas, élő beszélgetések voltak
ezek, az írott változatban is csak a legszükségesebb
mértékben „fésültem át” őket: ezzel is szerettem volna
átmenteni beszélgetőpartnereim egyéniségét, színes,
ízes fordulatait, kifejezési formáit.
Külön köszönettel tartozom Antal Imrének és Ba­
ráti Gézának, akik kertészvallomásukat önmaguk
öntötték végső, irodalmi formába, valamint mind­
azoknak az íróknak és költőknek, akik verseiket, írá­
saikat voltak szívesek e könyvhöz rendelkezésemre
bocsátani.
Kertnézőbe invitálom tehát a kedves olvasót.
E könyv főszereplői: nagyvárosba szorult, huszadik
6
századi emberek, akik sóvárognak a természet után,
s tevékenységük másokat is arra buzdíthat: próbál­
junk kitörni a technikaközpontú világ rabságából!
Sokan érzünk hasonlóképpen, másként ma már nem
lenne másfél millió kiskert ebben az országban.
Kertészkedő, kapáló-ásó-gyomláló tulajdonosaiknak
ajánlom elsősorban ezt a könyvet.
Hitem szerint kellemes olvasmányuk lesz.
Budapest—Visegrád, 1985 nyarán
Moldoványi Ákos
Agárdy Gábor egy rettenetes állapotban levő bér­
kaszárnya ötödik emeletén lakik, a Majakovszkij
utcában. A ház belseje pontosan olyan, mint akár­
melyiké a környéken: a pókhálós lépcsőházban a
mennyezetről cafatokban hullik a vakolat, a lift­
ajtó rácsa ragad a szennytől, a levélszekrények össze­
firkálva, fel-felfeszítve lapítanak a gyér világításban.
De amint kinyílik Agárdyék ajtaja, vége a lidérc­
nyomásnak: jellemes, hangulatos, otthonos lakásba
lépünk. A hall egyik fala: csillogó-ragyogó ikonosztáz.
A házigazda által festett ikonok függenek ott, ezüst-
és aranyragyogású glóriák, vörös- és sárgaréz borítású
szentképek, bíbor Krisztusok... Bent a nappaliban
szép, súlyos koloniál bútorok, sok könyv, bársony-
hüvelyű régi kardok a falon, az egyik sarokban festő­
állvány.
Agárdy már nyugdíjas, 1985 januárja óta. Évtizede­
kig volt a Nemzeti Színház tagja. Hatvanhat éves.
Átesett egy infarktuson, felgyógyult, ma jobban néz
ki, mint valaha, humora, kedvessége a régi. Egyik új
szerepet a másik után tanulja, szinte kapnak utána
a rendezők. Gyakori vendég a Televízióban is. Fele­
sége, Bori - egykor balett-táncos - egy videokazettát
mutat, amelyre férjének minden televíziós szereplését
felvette. Később a tündéri fóti „búvóhely” és a „mű­
terem” képei is felvillannak a színes képmagnó­
felvételen.
Agárdy Gábor éppen ma tudta meg, hogy Kossuth-
díjat kap. Ennek megfelelően a hangulat remek!
A házigazda márkás spanyol konyakot bont, Borika
kaviáros szendviccsel és süteménnyel kínál. A rekamié
fölött, amelyen ülünk, ismerős képek függenek: az
Ásító inas, a Krisztus Pilátus előtt. Agárdi festette
őket, amikor Munkácsy stílusát tanulmányozta...
- Európa számomra legszebb terén születtem, Sze­
geden, a Széchenyi téren. Tehát volt elképzelésem
arról, milyen is a szép kert, milyen a park. A vágyam
mindig az volt, hogy nagyon szeretnék egyszer egy
ilyen parkot csinálni, de erre nem került sor, csak
nagyon későn.
- A házatoknak nem volt kertje ?
- Nem. Városi ház a főtéren, bérház.
- És hogyan kerültél Fótra ?
- 1973-ban elhatározta a fóti tanács: csinálnak egy
művésztelepet, hogy ezzel egy kicsit fellendítsék a
kulturális életet. Hívtak oda festőt, szobrászt, tévést,
rádióst, színészt, zeneszerzőt. Húsz telek volt, ki is
osztották. Ám jött a törvény, hogy mindenkinek csak
egy telke, nyaralója lehet, és ez is visszaadta, az is
7
visszaadta. Végül maradtam én, maradt egy újságíró
és Makai Imre, a műfordító. A többiek ismeretlenek
voltak. Mi eredetileg úgy gondoltuk, hogy nem csiná­
lunk ketreckéket, drótkerítéseket, mert kicsinyek a
telkek. Ha együtt kerítjük be az egészet, akkor olyan
lesz, mint egy nagy park! Nem sikerült, valaki el­
kezdte felhúzni a kerítésdrótot, és nemsokára szépen
meglett a ketrecrendszer, amit én nem szeretek. Ré­
mes magyar szokás ez a „bekerítem magamat”! Biz­
tos, hogy sehol nem divat a világon! Mert a szemnek
a másik zöldje is kell! De hát, mit csináljunk?
- Annak idején ez egy régi katonai gyakorlóterület
volt, amikor aztán már nem használták, felparcelláz­
ták. A lövészároktól a drótakadályon keresztül a bom­
batölcsérig volt itt minden, itt gyakoroltak a katonák
hetven éven keresztül. Amikor elkezdtem a földet
turkálni, akkor vettem észre, hogy termőföld nincs
rajta, csak ősgyep, s a legfinomabb tengeri homok a
talaj. Ebbe mit vessek? Bukfencet? Hogy lesz ebből
kert? Elment a kedvem az egésztől, vissza akartam
adni. De nem szoktam a problémák elől elmenekülni,
azt mondtam, hogy márpedig én itt paradicsomot
fogok teremteni magamnak!
-Először is ásattam egy csőkutat, és abból nagy­
szerű vizem lett.
- Milyen mély a kút?
-Tizenhárom méter. A tó alá kellett vele menni.
- Igen, van itt egy nagyon szép kis tó is.
- Nyáron különösen szép lesz, most tisztítják.
Az alá kellett menni, ha nem akartam, hogy a tó vize
jöjjön be hozzám! Bővizű, ma is működő kút, remek,
egészséges vizem van. Így kezdődött, de akkor még
semmi nem volt a telken, és még akkor is gyakoroltak
a katonák, a rendőrök, a munkásőrök. Csináltam
betonból egy „táncparkettet”, egy húsz-huszonöt
centiméter vastag betonalapot, és vettem egy szép
cseh faházat, harminchat négyzetméterest. Nagyon
tetszett a formája, jópofa kis ház volt.
- Felállítottuk, kerítés még nem volt, otthon,
Pesten mindig remegtem, hogy vajon mikor mit visz­
nek el. Nem vittek el semmit. Nekiláttam hát, és
kívül-belül kezdtem lekezelni, festeni a házat. Aztán
megépítettem a kerítést. Akkor már gyönyörűen nőtt
a füvem, mert addig a gyomot is locsoltam, csakhogy
már valami zöld legyen! És hozattam a Városma­
jorból meg más kertészetekből kis fenyőket, tujákat,
díszbokrokat, fagyalokat.
- Ahogy minden kezdő kertészkedő, én is elkövet­
tem azt a hibát, hogy tízszer annyi növényt telepítet­
tem a kertbe, mint amennyit kellett volna! Mondták,
hogy meg fog egyszer nőni a kert, de nem hittem.
Azt akartam, hogy már az első évben zöld legyen.
Hát ez sikerült! Most iszom a levét, mert évente
nyolcszor-tízszer is kell ritkítanom. De nem hagyom
elpusztulni azt sem, amit el kell távolítanom, mert
akkor veszem ki, amikor még nem sínyli meg az át­
ültetést. Teleültettem már az utcát, a környéket.
- Összehordtam az országból minden követ, amit
csak láttam. Kellett a szalonnasütőhöz, mert anélkül
a kert nem ér ám semmit! De hát kő nem volt a kör­
nyéken. Amerre mentem az országban föllépni, én
onnan biztosan elhoztam azt a követ, amit megláttam.
Egertől kezdve végig, mindenhol csak gyűjtögettem.
Be a kocsiba, haza! Egy kis „római kori” emlékromot
építettem, ha kétezer év múlva kiássák, nem tudják
majd, mi lehetett ott! És a közepére építettem egy
szalonnasütőt. Ott csodálatosnál csodálatosabb éte­
leket csinálok, gyönyörű húsokat fóliába csomagol­
va... Van egy receptem, ami nagyon gyors, tizenöt
perc alatt készen van. Nem kell hozzá körítés, csak
esetleg friss zöldpaprika, de nem fontos az sem.
Tarjából nagyon vékony szeleteket vágok, bepácolom,
fokhagyma, bors, só; mást nem teszek rá akkor. Be­
teszem egy nejlonba, becsomagolom, be a hűtőbe. Két
napig összeerjed, és amikor sütni akarom, a vendégek
előtt bontom szét. Már az illat olyan...! Tűzgyújtás­
hoz van egy fújtatóm is. Nagyon vastag parazsat kell
csinálni, legalább húszcentis igazi parázsnak kell len­
nie. Vagy faszénből, vagy pedig - hát erdőben va­
gyok - akácból. A lényeg az, hogy jó húsz centi vastag
parázs legyen, ami nem ég, csak izzik. Akkor egy-egy
szép falapon levágok egy-egy vékony szelet füstölt
szalonnát, azt bevagdalom, az kerül a fólia aljára.
Dupla fóliát ajánlok mindenkinek, mert a szimpla
könnyen kiszakadhat.
- A fóliára teszem a szalonnát, rá a húst, Piros
Arannyal, ezzel-azzal átkenegetem, vágok rá karikára
nyers krumplit, arra teszek még egy nagyon vékony
szelet szalonnát - ami szintén be van vagdalva - és
négy lángoltkolbász-szeletet. Összehajtom, megcsiná­
lom a csomagot. Annyit, ahányan vannak. Addigra
körülbelül leég a tűz, és akkor rárakom a parázsra.
Az én tűzhelyemen elfér 14 csomag. Van egy fogóm,
hét perc múlva fordítok, és újabb hét perc múlva
fatálkákon ki lehet nyitni. Lehet bele tenni zöldpapri­
kát is - én nem szeretem. Minden erő benne marad a
fóliában, nem tud elpárologni semmi. Valami csodá­
latos! Ezt szoktam csinálni, vagy roston sütök húst.
Rablóhúst, ahhoz vannak villáim, ágasok, kardok,
szúrópiszkák. Van egy ágasom, amire rá lehet a bog­
rácsot akasztani, lehet főzni halászlét, gulyást. Na­
gyon jó dolog. A tűzrakóhely köré a kivágott akácfá­
ból ülőkéket csináltam. Szereztem egy régi gázlámpát,
belevezettettem a villanyt, az adja a világítást. Nagyon
hangulatos esténként.
- Nagy vendégségek szoktak lenni?
- Barátok, kollégák, orvosok - szóval az ember
baráti köre - ki-kijönnek. Én nem szeretem meg­
tervezni a vendégséget. Azt szeretem, ha hozzám be­
zörögnek, bejönnek. Az a legnagyobb boldogság,
mert a megtervezett vendégség nem nagyon szokott
sikerülni. Mindig az sikerül, ami spontánul alakul ki.
A kutamban van egy akna, az a nagy hűtő a söröknek,
boroknak, az igazi hűtés a kút. A kutat is úgy csi­
náltam meg, hogy lehámoztam az akácfáról a kérget,
napokig vízben áztattam, egészen megpuhult. Ráhúz­
tam a kifolyó csövére, összeépítettem epokittal, úgy­
hogy most fatörzsből jön a víz. Mindenki csak nézi,
hogy honnan folyik.
- Én játéknak tekintem az egész kertet, hogy ma­
gam csináltam benne mindent. Van, aki azt mondja,
hogy úgy fest, mint egy mézeskalácsház. Azt akartam.
Az egyik oldalán erdélyi, a másik oldalán bolgár, kí­
vülről barokk. Miért? Hát játszom. Belül festett
mennyezetet csináltam, kazettás mennyezetet, mint a
református templomban. Tele van képpel, magyar
bútorokat szedtem össze. Az összes tányér, amit egy
életen át gyűjtöttem, mind itt látható. Hangulatos,
szép, jól érzem magam benne. Nagyon tudok benne
pihenni.
- Aztán pár évvel ezelőtt jött az a mániám, hogy
én festő is vagyok, nekem kell egy műterem. Kicsit
csuklott a tervező, amikor mondtam, hogy ennek
a tetejére kellene. „Mi lesz ez, verébfészek, vagy
mit akarsz?” Elég nekem nyolc négyzetméter, bár­
milyen kicsi, csak tudjak benne dolgozni, és ha szét­
dobálom az ecseteimet, akkor három évig úgy marad­
hat, nem szól rám a feleségem. Mondanom sem kell,
hogy katonás rendben állnak az ecsetjeim, de van egy
hely, ahol elbújhatok, nyugodtan dolgozhatok. Ne-
9
kém a kertem pihenés és nem státusszimbólum.
Nincs kacsalábon forgás, nincs rózsaszín márvány
fürdőkád. Minden megvan benne, ami kell a nyara­
láshoz, de semmi pompa. Aki azt mondja, hogy „én
nem értek ehhez, nem tudok virágokat ápolni...” - az
nem mond igazat! Csak el kell kezdeni. Az, amit én
ültettem, az ha virágzik, szinte olyan, mintha én csi­
náltam volna azt a rózsát! Nem tépem le, nincs szívem
levágni, mert olyan gyönyörű! Az enyém. Az én vi­
rágom. Ennél nagyobb érzés, nem hiszem, hogy van.
Ez a boldogság. Füvet nyírsz, kint vagy a levegőn.
Nagyon jó dolog ez.
-Beszélj még a festésről. Hogy alakult ez ki ben­
ned?
- Megint csak Szegedhez kapcsolódik. A másik
házban lakott egy festőművész. Nem lett belőle Mun­
kácsy Mihály, sem Benczúr Gyula, bár véleményem
szerint tudott annyit, hiszen a szegedi múzeum, a
Tisza-parton tele van a képeivel. Én őt nagy festőnek
tartom. Úgy hívták: Erdélyi Mihály. Én mint pici
gyermek valahogy bekerültem a műtermébe. Nem az
ő legnagyobb boldogságára. Mondanom se kell, mi­
lyen az, amikor egy hatéves gyerek szaladgál egy mű­
vész körül. De én mondtam, hogy nem lábatlanko-
dom, csak hadd nézzem, mit csinál. Azt mondta:
„ha csendben maradsz...!” Csendben maradtam, és
ő figyelt fel rá, hogy milyen csendben vagyok és
nézem. Érdekel téged? - Igen. - Nesze - azt mond­
ja -, itt egy darab vászon és fess! - Mit kell rá feste­
ni? - Azt te tudod! Itt a festék, kenjed! Fessed azt,
amit én, vagy engem, ahogy festek! Mindegy, valamit
válassz ki, egy tányért, egy poharat, mindegy, csak
kezdjed! - Elkezdtem. És aztán odajött: - Most mit
csinálsz? Az nem az a szín! Összekevered a pirosat a
kékkel, az lila lesz! - Mondom: - Hogy lesz barna?
10
- Keverd össze a zöldet és a pirosat, az barna lesz!
- Így kezdtem. És az öreg megszokott, tanítgatott,
hogy mit kell csinálni, hogy kell megkomponálni a
képet, ki kell találni, mert a fekete soha nem fekete,
a fehér soha nem fehér, a zöld soha nem zöld, annak
reflexfényei vannak. Azt mondja az ember, hogy
„zöld”, de annak van százhatvan árnyalata!
- Kisgyermek koromban is játszottam már szín­
házban, gyermekszerepeket. Akkor kezdődött a Sza­
badtéri, ott a Tragédiában Kimónt játszottam, Mil-
tiádész fiát. Ez a két „fertőzés” ért. Az volt a kérdés,
mi maradjon: az ecset vagy a komédiázás. Úgy lát­
szik, a komédiázás szeretete erősebb volt, de meg­
maradt a festés is. És soha - pedig már életem vége
felé járok - nem tudom őket elválasztani. Ha nekem
ma azt mondanák, hogy holnaptól nem festhetsz,
akkor kétségbeesett ember lennék! Vagy fordítva:
hogy nem játszhatsz, csak festhetsz! A festészet ren­
geteget segített a pályámon. El tudtam helyezkedni
térben a színpadon, magamtól. Engem nem kellett
lentről figyelmeztetni, hogy hova álljak. Tudtam, hogy
hol vagyok a térben. Tudtam, hogy mit jelent például
egy kinyitott fehér ing. Nagyon sokat számított.
Hogy miket festek? Kollégáimat örökítettem meg,
portrékat festettem. Ma is festek képeket azokról,
akiket szeretek. Akit nem szeretek, arról nem.
- Ma inkább ikonokat festesz.
- Körülbelül húsz éve. Az Egri csillagokat forgat­
tuk Bulgáriában... Augusztus, öklömnyi jégeső.
És engem ez pont azon a gyönyörű főtéren kapott el,
ahol a székesegyház van. Hova lehet menekülni?
Gondoltam, a forradalmakban is mindig a templomba
menekülnek az emberek, mert az van nyitva. Bemene­
kültem. Egy lélek nem volt benn, csak egy kalugyar,
templomszolga, és figyelt nagyon, mert egyedül vol­
tam, hogy mi akarok ott bent. Aztán odajött mellém.
Mondtam, hogy nagyon esik az eső, a jég, hát be­
menekültem ide. Azt mondja: hát nézze a képeket!
Én nem szerettem az idáig, sőt múzeumban egyenesen
kikerültem a szentképeket, a Murillo-féle dolgokat
ma se szeretem. Aztán levitt a pincébe, ahol a töredé­
kek voltak. Hogy én mit éreztem, ahogy megfogtam!
Ezeréves fa van a kezemben, rajta festék és milyen
csodálatos a szín... Akkor ez valahogy nagyon ha­
tott rám, és attól a pillanattól kezdve, ahogy haza­
érkeztem, elkezdtem. Fogalmam sem volt, hogyan
kell, mik a szabályok. De ahogy az ember belebolon­
dul a hobbijába, évek hosszú során egyre jobban si­
került. Elkezdtem a szakirodalom után járkálni, el­
kezdtem bejárni Európát. Módom volt Zagorszkban
két hétig dolgozni, ellesni a trükköket. Voltam Ju­
goszláviában, Romániában, visszamentem Bulgáriá­
ba, de most már ezzel a céllal. Megvettem a nyelv­
könyvet, elkezdtem tanulni oroszul, hogy legalább
tudjam, mi van ráírva. De került a kezembe ószláv
meg görög felirat is. Akkor megkaptam a IX-X-XI.
század ószláv ábécéjét, ma már szépen elboldogulok
vele. Restaurálgatok, templomokban pótolom az el­
lopott vagy háborús károkat szenvedett ikonokat.
Sőt újat is csinálok.
- Megkeresnek a templomból, hogy: művész úr,
rendelünk magától egy szentképet.
- Igen. Voltak kiállításaim, arra eljöttek, megnéz­
ték és azt mondták: - Ez tudja, hogy mit fest! Miért
tartja úgy a szent a kezét, miért van tekercs, miért nem
könyv, ha könyv, miért nem nyitva, miért van most
csukva. Itt nem lehet mellényúlni. Lehet modernked-
ni, de akkor azt nem teszik templomba. Kezdtem ér­
teni, hogy miről van szó. Meglesni egy vasárnap dél­
előtt egy oszlop mögül, amikor a képed előtt imád­
koznak valakiért, az egészségükért, az valami félel­
metes... nagy élmény, talán felér egy premier siker­
élményével az, amikor meglátod, hogy az általad fes­
tett kép előtt imádkoznak emberek.
- Meg is csókolják néha?
- Hogyne. Az őnáluk szokás. Hát ezeket csinálom
kint Fóton, a szabadidőmben.
- És ezeket a rézdomborításokat is te készíted hoz­
zájuk?
-Azt is mind saját magam gyakoroltam ki. Na­
gyon nagy dicséretet kaptam Perez Jánostól, aki
Magyarország egyik legnagyobb ötvösművésze. El­
jött a kiállításomra, és kérdezte, hogy hol tanultam.
Mondom: sehol. Hát ilyen ráérzés, mondja, hogy így
tudsz bánni a fémmel, ez hihetetlen! Felajánlja, hogy
bármikor menjek el a műhelyébe. Mert szakmai
trükkökre mindenkinek szüksége van, és ezzel tud
segíteni.
- Fóton is volt kiállításod?
- Igen, a művelődési házban. Én nem ott akartam
csinálni, tudniillik, ha az ember egy ilyen kiállítást
csinál, akkor annak kell hogy valami háttere legyen.
Nekem a legszebb kiállításom Mánfán volt, egy XII.
századi templomban, Pécs és Sikonda között. El­
pusztult az egész település a török uralom alatt, érde­
kes módon egyedül a templom maradt meg a völgy­
ben. Abban csináltam a tárlatot. Ezer gyertya égett,
mert nincs villanyvilágítás. Valami csodálatos volt.
Rapcsányi nyitotta meg.
- Az igen, az volt az igazi környezet. Azt akartam
most is: itt ez a csodálatos fóti székesegyház, annak
az altemplomában lent. Nem engedte valamilyen
bizottság. Én ezt nem tartom helyesnek. Állítólag az
volt az indoklás, hogy ne csődítsük be az embereket
a templomba! Hát ez többféleképpen hibás! Mert az
11
embereket nem kell csábítani, aki akar, úgyis bemegy.
Kettő: aki az én kiállításomat akarja látni, az nem
imádkozni megy! Az nagyon szép lett volna. Végül is
a kiállításom a Vörösmarty Művelődési Házban volt,
szép sikerrel. Nagyon rendesek voltak, még a termet is
újra tapétázták.
- A megnyitó után negyedóra múlva nagy orgona­
hangverseny volt a templomban. Mennyivel szebb
lett volna, ha az én kiállításomról a közönség felmegy
az orgonahangversenyre! Hát ez nem sikerült, nem
minden templomba engednek be! A Mátyás-templom
altemploma legalább olyan szép, oda beengedtek.
Nem vagyok még olyan nagy művész, hogy minden
templom altemplomába beengedjenek...
-Segít neked a kert a művészi munkádban? Pél­
dául szereptanulásban?
- Sokat.
-Regenerálódásban, pihenésben?
- Nagyon sokat, hogyne. Például ha nyáron szabad­
téren játszom - mint ahogy most a Margitszigeten a
Csárdáskirálynőben játszom a Miska főpincért - azt
ott tanulom meg. Sőt az új szerepemet, amit a Nem­
zetiben a betegségem után játszottam, A szélmalom
lakóit, azt is kint tanultam meg, korán reggel. Még
mindenki alszik, de én már fönt vagyok. Millió ma­
dár, aztán olyan rajcsúrozás van. A fürdőszoba abla­
ka, ha kinézek, olyan, mint egy színes televízió. Egy
sárgarigócsalád állandóan a somot zabálja. Állsz bent,
ők nem vesznek észre, és három méterről látod a csa­
ládi életüket, ahogy etetik a kicsiket, ahogy fütyülnek.
Valami csoda. Fogalmam sem volt róla, hogy létez­
nek ilyen gyönyörű madarak. Az icipici színes madár­
tól kezdve, amelyik odajön mindig inni. Nem is tud­
tam, hogy mik vannak.
- Tájat nem festesz?
12
- Soha nem festettem. Nem szeretem a tájképeket.
Csendéletet nem bírok nézni se. Ezeket, hogy dinnye
az asztalon, mellette két körte és egy banán. Brrr...
Nem jön össze... Nem szeretem. Embert szeretek
festeni.
- „Munkácsyk” alatt ülünk itt. Mikor csináltad?
-Már nagyon régen. Az Ásító inas, a Krisztus
Pilátus előtt, a Köpülő asszony. Az meg ott Remb­
randt Aranysisakos lovagja. Ezek stílusgyakorlatok
voltak. Érdekelt Munkácsynak a technikája, hogy
mennyire megy tönkre, mennyire feketedik. Azt a ké­
pet figyelem, az évről évre feketébb.
Restaurálni is szoktam. Egyszer kaptam egy
XVI. századi ikont, ami igen rossz állapotban volt,
össze volt hasogatva. A restaurátorok már nem vállal­
ták, hogy ebből lesz valami. Akkor én azt mondtam,
hogy ott vagyok kint Foton, hadd próbáljam meg!
Elkezdtem összeragasztani, kipótolni szorgos, ke­
mény munkával, mert nagy is volt, súlyos is a kép.
Vörös lakkal össze volt kenve az egész, azt leoldani,
leszedni! A végén: kibetűzni a feliratot. Makai Imre,
az én drága szomszédom - és Solohov barátja - per-
fekt orosz, mindent tud a világon, fordító. Átmegyek:
- Imrus, gyere át, bajban vagyok. - Kérlek, segí­
tek ! - Mondom: - Ugye, te tudsz oroszul ? - Hogyne,
kérlek. - Gyere át! - Természetesen, megyek, kér­
lek. - Nézi, nézi, rám mered: - Te, én ezt nem értem.
- Hát hogy vagy te a Solohov barátja, ha nem tudsz
oroszul ? Azt mondja: - Te, ez olyan, mint az, hogy
„isa pur és homu vogmuc...” - ugyanilyen nyelven
van írva, ószlávul, nem tudom lefordítani.
Mondom, hát jóhoz fordultam. De azért ne ter­
jesszem, ugye, hogy nem tudsz oroszul? - mond­
tam, és nagyot röhögtünk a csendes fóti fák
alatt.........
Antal Imre jó nevű fiatal zongoraművészből lett
- igaz, egy kényszerű váltás eredményeképpen - a ma­
gyar televíziózás egyik legrangosabb, legszeretettebb
alakjává. Mindig megemlítik, ha tévészemélyiségek­
ről esik szó, „neve” van a szakmában is, a közönség
kedveli. Sok mindent elmondtak, leírtak már róla:
abszolút showman, kimeríthetetlen vicctarisznya, a
társaság kedvence. (A következő írásból ki is derül,
hogy ezt honnan örökölte.) Nyelvtehetsége már-már
legendás, s mi, akik közelről ismerjük, tiszteljük
szerénységét, póztalanságát, amelyet évek hosszú so­
rán át sem sikerült megfertőzni a szakmában olyan
gyakran fellelhető „sztárallűröknek”, nagyképűség­
nek, kivagyiságnak. A műsorokban kapkodnak érte
- fellépése csaknem azonnal záloga a műsor sikeré­
nek s ő mindent elvállal, talán néha már többet is,
mint kellene. Szerepelt kalandfilmben, vezetett iskola-
tévés adásokat, csinál útifilmet és vetélkedőt, bohóc­
kodik szilveszterkor, és kétségbeesetten próbál „el­
adni” harmatgyenge műsorszámokat. De legjobban
a zenei ismeretterjesztésben érzi magát. És a kertjé­
ben. A róla szóló sok információban és történetben
nem szerepelt még eddig az egyik legkedvesebb idő­
töltése: a kertészkedés, a kert szeretete. Imrének
szép háza, mutatós, ízléssel megtervezett kertje van
Szentendrén. E könyv születése idején többször keres­
tem, de televíziós elfoglaltságai miatt nem sikerült
összejönnünk egy beszélgetésre. Megígérte azonban,
hogy a kertről szóló vallomását írásban elküldi a kért
határidőre.
Ígéretét megtartotta. Egy hétfő délelőtt szmoking­
ban és csokornyakkendőben, kisminkelve futott fe­
lém a folyosón egy felvétel szünetében. Kezében a
kertről szóló írását lobogtatta, s kért, hogy holnap­
után szaladjak ki hozzá a fényképezőgéppel, mert
már igencsak gyönyörűek a japán cseresznye virá­
gai...
Nyugodtan mondhatom, hogy életem elválasztha­
tatlan a kertektől. Születésemtől tizenhat éves ko­
romig kertes házban laktunk, s egy bizonyos idő­
szakot nem számítva, állandóan közöm volt kertek­
hez, hogy úgy mondjam: személyes kapcsolatom volt,
van velük. Talán a kertes házban eltelt gyerekkor
eredményezte, hogy nagyon szeretem a növényeket.
Ha nyáron leheveredem a zöldbe, szinte órákig tudok
bámulni egy fűszálat, nézegetem a formáját, arányait,
színét.
Hűha, most veszem észre, mily fennkölt lettem, de
nem bánom, mert ebből is az derül ki, mennyire sze­
13
relmese vagyok a kertnek. S hányféle kertet, parkot
láttam már! Felejthetetlen a Varsó melletti Zelazowa
Wola parkja. Itt született Chopin. A ház, a kúria köré
telepített park zseniálisan adja vissza a zeneszerző
muzsikájának utánozhatatlan hangulatát, annak min­
den túlérzékeny rezdülését.
Álltam Sorrentóban egy parkban. Virágzott a ka­
mélia, ez a csodálatos olajos-zöld fácska, a narancsfa
teleaggatva gyümölccsel, szeszélyes alakú pineák, su­
dár cédrusok, s előttem a nápolyi öböl a Vezúvval!
Megint más Versailles-ban a Le Notre lenyűgöző
geometriája, a barokk zene kontrapunktikájára em­
lékeztető rendezettsége. Be kell azonban vallanom,
hogy „bár csodállak, ámde nem szeretlek”. Nem ked­
velem az agyonnyírt növényeket. Sajnálom őket, akár­
csak a csonkolt farkú kiskutyákat.
Az én eszményképem az angol kert, a maga termé­
szetes, „lezser” szépségével, eleganciájával. Felejt­
hetetlenek a Hyde Park fasorai, hihetetlen pázsitja.
Akárcsak a ködből kibontakozó sherwoodi erdő.
De reggeliztem én a déli féltekén is egy csodálatos
kertben, Rio de Janeiróban. Bólogattak a legyező­
pálmák, a banánfa roskadt a terméstől, a kert végé­
ben kókuszok és bambusz, az orchideák közt kolib­
rik sziporkáztak, és mi ültünk egy fikuszfa alatt.
Akkora volt, mint otthon egy jó öreg diófa. Furcsa
volt mindenesetre, különösen akkor, amikor az egyik
fa ágán fölfedeztünk egy lajhárt. Kapaszkodott a
jámbor, s mi egy kis pálcával a fenekére ütöttünk.
Rám nézett. Ennél hülyébb pofát életemben nem
láttam!
Még sorolhatnám a kerteket. A leningrádi parkot,
ahol hihetetlenül nagy hópelyhek hullottak; a helsinki
skanzent, ahol a tenyeremből evett egy mókus;
a Villa Borghese parkját... Sajnos a japán kertművé­
14
szetet nem ismerem személyesen, de bizakodó va­
gyok. ..
Talán ideje lenne visszakanyarodni a mi kertjeink­
hez. Kertjeink - mondom többes számban -, pedig
tulajdonképpen egy se volt, mert az egyik az anyai
nagyapámé volt, a másik meg állami tulajdon, csak
éppen mi éltünk benne.
Hódmezővásárhelyen voltam kisgyerek, s az akkori
világban majd’ minden polgárnak volt „szőleje” a ker­
tes családi ház mellett. Nem hobbikertek voltak
ezek nyaralókkal, hétvégi házakkal, hanem a meg­
élhetést szolgálták. Az én nagyapám se volt kivétel,
összehozott magának 800 négyszögöl birtokot, pedig
igencsak szerény református néptanító volt. De kel­
lett a gyümölcs, a zöldség, mert nyolc gyerek ült az
asztal körül. Mi az, hogy ült? Moccanatlan dermedt­
ségben voltak. Ott nem lehetett viháncolni, beszél­
getni. A tűzforró levesnek pontosan akkor kellett az
asztalra kerülnie, amikor a Városháza tornyában meg-
kondult a déli harangszó. Ilyenkor a nagyapám az or
rára tette a pápaszemet, a kedvenc újságját nézegetve
kanalazni kezdett. Ha valaki csak suttogni merészelt,
az öreg fölnézett, s csak ennyit mondott: Naaa? Pusz­
tán ennyi elég volt kordában tartani a siserahadat,
pedig soha nem emelte a kezét egyetlen gyerekére
sem.
Elég sok munka volt a hatalmas kerttel, de koránt­
sem annyi, mint manapság, az agyonkemizált világ­
ban. Megpermeteztek rézgáliccal és kész. Valahogy
a kártevők is tisztelettudóbbak lehettek akkoriban,
mert csupán ennyitől is kushadtak! Na, volt is termés!
Nekem nagyon romantikusnak tűnt a kert. Szerettem
hemperegni a lágy füvön, fölmászni a fára s úgy enni
a hatalmas, ropogós germersdorfi cseresznyét.
Mindenféle gyümölcs termett ott, cseresznye,
meggy, barack, szilva, alma, körte, szőlő. Cserjéken
a ribiszke - amiből nagymamám isteni bort csinált -
meg az egres, amiből remek levesek, mártások készül­
tek. Mai fülemnek már furcsán cseng, de Vásárhelyen
az egrest büszkének hívták, így mi nem az elegáns eg­
resmártást fogyasztottuk, hanem csak a sokkal pória-
sabb büszkeszószt. Termett ott egy különleges alma
is, amilyet azóta sem láttam. Amikor megérett, egyen­
letes zöld színe volt. Az ember nem mert beleharapni,
mert attól tartott, hogy a gyümölcs nagyon savanyú.
Pedig dehogy volt az! Ilyen üdítő, illatos almát csak
akkor ettem. Volt szamóca meg mogyoró, mandula s
hatalmas diófák. Az egyik dióóriás alatt állt egy kis
házikó. Nem lehetett nagyobb négyszer öt méternél.
Egyetlen helyiség volt csak, amiben nagyapám a szer­
számokat tartotta, de volt egy kis fedett tornáca,
ahová a hőség vagy eső elől be lehetett húzódni.
Micsoda uzsonnákat ettünk ott! Füstölt kolbász,
repedt héjú, foszlós kenyér és frissen kihúzott zöld­
hagyma. Utána friss kútvíz, s uzsgyi, rohantam sár­
kányt ereszteni. Hatalmas, hatszögletű sárkányaim
voltak, majdnem mind piros-fehér-zöld. Nagyon
büszke voltam sárkánykészítő tudományomra. Ki
tudja, tudnék-e még csinálni? A sárkányt persze nem
a kertben eresztettem föl, ki lenne olyan ostoba, hogy
fák között kísérletezzék? Volt erre remek terep a kert
közelében, nevezetesen a „körtőtés”. Vásárhely váro­
sát egy magas töltéssel vették körül, ami gyerekpara­
dicsom volt télen, nyáron. Nyáron sárkányt ereget­
tünk, vagy versenyeztünk, hogy ki tud hamarabb le­
ugrani, télen a havas sportoknak hódoltunk: itt csúsz­
káltunk az egyszerű kis szánkókkal. Óriási muri volt,
mert a töltés oldalában volt egy huppanó, ami meg­
dobta a szánkót, így az repült néhány métert. Egyszer
édesanyám is kipróbálta, s mai napig se értjük, hogyan
történhetett, de tény, lesiklását úgy fejezte be, hogy
ő csúszott alul s a hátán a szánkó!
Nem említettem még a kert nevét, merthogy az is
volt neki. Na nem úgy, mint Angliában szokás, ahol
a vidéki házaknak, kúriáknak, kastélyoknak rend­
szerint valami neve van. Mi idáig sose merészked­
tünk, nevetséges is lett volna. Viszont Vásárhelyen
az egyes városrészeknek volt neve, akárcsak más
városokban. Volt Tabán, Tarján, Susán, Csúcs, Új­
város. Több nem jut eszembe hirtelen. De a körtöl­
tésen kívüli területeket is elnevezték. Volt, akinek
kertje volt „a Tó”-ban. (Érdekes, de csakis így, hatá­
rozott névelővel emlegették.) Nos, nagyapám kertje
a Paperében volt. Egyesek Peperének is mondták.
Természetesen nem valami egyházi férfiú vérkeringési
rendszere után nyerte a nevét. Én elfogadtam úgy,
ahogy van. így hívták. Csak később, mikor olaszul
tanultam, ütött szeget a fejembe a dolog. Az olasz
peperone szó ugyanis zöldpaprikát jelent. Gyanús a
konszonancia, és fogalmilag sem nehéz összefüggést
találni a haszonkert és a zöldpaprika között. De hogy
valóban van-e összefüggés, azt ki nem deríthetem.
A Paperében szinte családi ünnep volt a gyümölcs­
szüret. Jöttek a gyerekek, a menyek, a vők, az uno­
kák. Hangos volt a környék a nevetéstől, dal olástól.
Nagyapám nagyon ügyes kezű ezermester volt, így
hát megkönnyítette a gyümölcsszedést úgynevezett
szedőszékek készítésével. Ezek meglehetősen magas
építmények voltak. Alakjuk csonka gúla, vagyis egy
olyan piramis, aminek levágták a csúcsát. Mind a
négy oldalán létrafokok, s a tetején egy kis plató.
Ezekre imádtam fölmászni, már csak azért is, mert
kórusban sopánkodtak: Jézusom, vigyázz! Leesel!
Persze még így is akadt egy-két olyan ág, ami elérhe­
tetlen maradt volna, de nagyapám erre is gondolt.
15
Volt néhány „gamó” is, ami horgas végű botot jelen­
tett, s ezzel már valóban gyerekjáték volt közel húzni
a gyümölcsfák ágait. A dióverés hosszú botokkal tör­
tént.
A Papere nemcsak nyáron szolgált, hiszen annyi
termett, hogy télen is ott sorakoztak a befőttek, lek­
várok. Vásárhelyen ma is szokás - mi is tartjuk mind
a mai napig - hogy sültekhez, főként szárnyasokhoz
befőttet esznek. Sok pesti barátom csodálkozik ezen,
pedig nagyon finom. Savanyúság a paprikáshoz, pör­
költhöz jár. Felejthetetlenek voltak az őszi szilva-
lekvárfőzések. Rotyogott a hatalmas rézüst, s az em­
ber tisztes távolból kavargatta az illatos masszát a
hosszú nyelű, L alakú fakanállal. Közel állni azért
nem volt ajánlatos, mert időnként ki-kipöffent egy-
egy forró csöpp, ami sajgó nyomot hagyott az ember
bőrén. A kész lekvárt cserépszilkébe tettük, s ezzel
a dolog elintézést nyert. Ez a lekvár nem penészedett
meg, elállt hosszú ideig. S milyen finom volt! Sok­
szor vittem iskolába uzsonnára két összeborított sze­
let kenyeret, köztük vastagon szilvalekvár meg dió­
bél.
Mára a Papere csak szép emlék, akárcsak a másik
hatalmas kert, amelyikben laktunk. Érdekes törté­
nete volt ennek, amely összefonódik emberi szen­
vedéllyel és bűnnel. Mégpedig nem holmi kis pitiáner
bűnnel, hanem egy elvetemült gyilkossággal!
Élt a vásárhelyi Mihály utcában egy igen-igen mó­
dos gazda. Hatalmas vagyona lehetett, ez látszott a
kúriaszerű házon, s az egyholdnyi portán. Nagyon
nagy telek volt ez, különösen ha figyelembe vesszük,
hogy mindez szinte a város szívében volt. A város
központja mintegy tízpercnyi sétára esett. A gazda
történetesen igen jó barátja volt nagyapámnak, ami
eléggé meglepő, mert Vásárhelyen nagyon erős volt a
16
kasztrendszer. Hallatlanul nehéz volt áttörni a látha­
tatlan falakat. Igen ám, de nagyapám mint néptanító,
igen sok gyereket nevelt föl tisztességre, becsületre,
ezért nagyon sok tisztelője volt, sőt tekintetes úrnak
szólították. Emellett pedig ragyogó társasági ember.
Ha őt valahová meghívták, ott biztosítva volt a jókedv,
a kacagás. Meg aztán mégiscsak „nadrágos ember”
volt a sok csizmás között. Hívták is rendszerint. Így
aztán nagyon jóba keveredett nem egy gazdával, akik­
től olyan ajándékokat kapott, amik az ajándékozó­
nak semmit sem jelentettek, de neki kincs volt: né­
hány öl tűzifát, egy-két választási malacot. A szóban
forgó gazda például minden ősszel megajándékozta
egy hold kukoricával. Ökrös szekerek hozták a csö­
veket, s kezdődhetett a hántás. Nagynénéim, nagy­
bátyáim diákmurija volt ez. Ezeken én sajnos nem
vettem részt, minthogy akkoriban még a világra sem
jöttem.
Megint elkanyarodtam egy kissé, de most folyta­
tom a történetet, ami bizony eléggé hátborzongató.
Történt pedig, hogy a gazda híres szép, sudár ter­
metű felesége emésztő szerelembe esett a városi rend­
őrkapitánnyal. A dolgot már-már palástolni sem le­
hetett. Ma azt mondanánk, hogy egyetlen kézenfekvő
megoldás a válás. De nem úgy akkor és ott. Mi lett
volna a vagyonnal? Megosztani a szent birtokot? Is­
ten ments! így aztán a feleségben sötét indulatok sza­
badultak el. Honnan, honnan nem, de sikerült neki
arzént szereznie, amit rendkívül kicsi adagokban ado­
gatott be az urának. S most jön a dolog elképesztően
hihetetlen momentuma: a férj tudta! Időnként mon­
dogatta is: „Mán mögint mögétetött Lidi!” De mai
ésszel föl nem fogható nyakas rátartiságában, büsz­
keségében nyelte szépen a mérget, rohant a biztos ha­
lálba, ami végül be is következett.
 Lidi azonban nem turbékolhatott szíve kapitányá­
val, mert a gyilkosság kitudódott. Látványos nagy
per, s az asszony életfogytiglanig bevonult Mária-
nosztrára. A kapitány valahogy megúszta, de eltűnt
Vásárhelyről. Hogy a hatalmas birtokkal mi történt,
azt nem tudom, de a gyönyörű porta a város tulaj­
dona lett. A magisztrátus úgy döntött, hogy óvodát
épít a telekre, s a nagy ház szolgálati lakás lesz...
(Csak zárójelben: az asszonyt sok év után kienged­
ték, s én még borzongva láttam a valóban királynői
termetű gyilkost talpig feketében, kendővel a fején.)
Az óvoda elkészült, kiírták a pályázatot, amelyen
részt vett édesanyám is, akinek szinte még meg sem
száradt a tinta a diplomáján.
Mint említettem, nagyapámnak, az „öreg Faragó­
nak” négy fia és négy lánya volt. Persze, ha meghal­
lotta, hogy öreg Faragónak emlegetik, rögtön föl­
csattant: „Öreg az Úristen, mert annak nincs bátyja!”
Ami - ha belegondolunk -1- igaz is. Nos, mind a nyolc
gyerekét kitaníttatta, kenyeret adott a kezükbe. A fiúk
a szegedi egyetemen állam- és jogtudományi dokto­
rátust szereztek. Pontosabban csak három fiú, mert
az egyiket „hadi érettségi” után kivitték az első világ-
háborús orosz frontra, ahol fogságba esett, s csak tíz
év után került haza, amikor otthon már elsiratták.
Regényes történet ez is, de maradjunk a Faragó lá­
nyoknál. Hát őket aztán el nem engedte a nagyapám.
Méghogy idegen városba? Azt már nem! Így aztán
a lányok azt a legmagasabb képesítést szerezték meg,
ami Vásárhelyen egyáltalán elérhető volt. Így óvónői
diplomát kaptak. Közülük csak édesanyám, a leg­
kisebb Faragó gyerek maradt óvónő, a többiek bank-
tisztviselők lettek.
A pályázatnál hagytuk abba, amiről röviden csak
annyit, hogy édesanyám nyerte meg. így aztán bevo­
nult a hatalmas házba ifjú férjével, Antal Imre tanító
úrral együtt. Maga a ház is megérdemelne egy külön
megemlékezést hatalmas szobáival, óriási konyhájá­
val, kamrájával, gyönyörű tornácával együtt, de ne­
kem most kertekről kell írnom. A porta - mint em­
lítettem - hatalmas volt, de kimondottan díszkert nem
volt rajta. Volt jószágudvar, volt gyümölcsös, de disz­
kért semmi. Márpedig egy óvoda nem lehet meg ár­
nyas fák, bokrok, virágok nélkül. S itt beleszólt a tör­
ténetbe a szerencse.
Édesanyám János nevű bátyja Hódmezővásárhely
városának gazdasági tanácsnoka volt, ami igen ko­
moly hivatal volt abban az időben. Tulajdonképpen
ő volt a hatalmas városi birtokok vezetője. Így hozzá
tartozott a városi kertészet is. No, amikor a főkertész
értesült, hogy főnökének kishúga lett az óvónő, elkép­
zelhető, mennyire kitett magáért. Egy kis földi para­
dicsomot varázsolt a kopár udvarra. Gyorsan növő,
dús koronájú kanadai nyárfák, fenyők, virágzó dísz­
fák, cserjék és rózsák díszítették ezt a valóban pom­
pás kertet vagy inkább parkot. Felejthetetlen volt a
jázminok virágzása vagy a sötétlila és fehér dupla or­
gonák illata. Nagyon szerettünk májusi vasárnapo­
kon a sötétvörös és fehér virágú mirabolán szilvafák
majd’ földig hajló ágai alatt ebédelni.
Nagyon szerettem ezt a kertet. Ez jelentette a gye­
rekkoromat, de ezt akkor persze nem tudtam. Amikor
délután hazamentek az óvodások, enyém volt az
egész. Persze hogy szerettek hozzánk jönni a bará­
taim, osztálytársaim, a környék és a rokonság gye­
rekei. Mi mindent játszottunk! Ezek a játékok ugyan­
is hetekig is eltartottak az óvodai nyári szünet idején.
Minden kellék adva volt: a hatalmas hajóhinta átvál­
tozott repülőgéppé, a homokhegyek várakká, a bok­
rok erdeje dzsungellé. A fákon Tarzan-házakat esz-
17
kábáltunk, amik között még postajárat is volt. Erre
igen büszkék voltunk. Kifeszített drótszálon gurult
egy kis kocsi, valahogy úgy, mint a hegyi kötélpályá­
kon.
Játékainknak témái voltak. Mindig azt játszottuk,
amit előzőleg olvastunk. Így voltam én gróf Sándor
Móric, az ördöglovas, Nemo kapitány és Vas Szív,
a rendíthetetlen indiánfőnök, no meg Robin Hood.
Ez utóbbit ki kellett érdemelni, nem ment olyan egy­
szerűen a dolog. Tuck barátot és Little Johnt elvál­
lalta valaki, de ki legyen Robin Hood? Végül is meg­
rendeztük a sherwoodi íjászversenyt! (Mint említet­
tem, nemrégen autóztam el Angliában az igazi sher­
woodi erdők mellett, bizisten könny szökött a sze­
membe !) Először igen messziről lövöldöztünk a pity­
pangból fonott tenyérnyi kis koszorúkra, de senkinek
sem sikerült azon átrepítenie a nyílvesszőjét. Végül
mintegy tizenöt méter volt csak a távolság. Már csak
én voltam hátra. A nálam idősebb fiúk kissé gúnyosan
figyelték, ahogy koncentráltan céloztam. Mit feszít­
sem az idegeket? Sikerült! A sikert el kellett ismerni,
de büszkeségemet azzal keserítették a többiek, hogy
aprócska termetem miatt rögtön kijelentették: „Te
vagy anyuka Hoodja!”
Ez a csodakert mindig remek színtér volt. Forró
nyáron fürödni lehetett az artézi kút kis betonmeden­
céjében, télen hóembert építettem, s mikor megkap­
tam életem első korcsolyáját, jégpályát csináltam.
A sima talajú udvar egy részéről elsepertem a havat
és néhány napig hizlaltam rajta a jeget. Varázslatos
passzió volt fák között korcsolyázni. De itt tanultam
meg igazán fára mászni is. A fák hegyéből messze el­
láttam a földszintes házak fölött. Kutyáim is voltak.
Morzsa, a fehér mellényes bogárfekete pumi és Bodri,
a galambszürke puli. Egyszer, még nagyon picike ko­
18
rukban megfürdettem őket, s hogy ne heveredjenek
le rögtön a porba, beledugtam mindkettőt egy-egy
vastag gyapjúzokniba, és ruhacsipesz segítségével ki­
tettem őket a ruhaszárító kötélre. Láthatólag nagyon
élvezték, amint ott könyököltek ég és föld között.
A szomszédok csudájára jártak.
Ezt a kertet a gyerekkorommal együtt elvesztettem.
Budapestre költöztünk zenei tanulmányaim folyta­
tása érdekében. Kert helyett emeletes házakba kerül­
tem. Telt-múlt az idő. Már ifjú zongoraművész vol­
tam, amikor végre megengedhettem magamnak, hogy
időnként félretegyek egy kis pénzmagot. Nagyon sze­
rettem volna egy autót. Együtt volt már harminc-
negyvenezer forintom, amikor egy barátom azt mond­
ta: „Te Imre! Ne autót vegyél, hanem telket. Ez egyre
kevesebb lesz, autó meg egyre több!”
Ma már áldom az eszét. De akkor még azt sem tud­
tam, hogyan kell telket venni. Ha leküldtek ötért tú­
rót venni, az ment. De telek ? Felültem a HÉV-re, és
kimentem Szentendrére. Sétálgattam a dombokon,
s el ámultam. Egyik tábla a másik után: Ez a telek
eladó. Telefonszám, minden. Kinéztem egyet, nagyon
megtetszett, mert gyönyörű volt a kilátás. Előttem a
Duna, odébb Szentendre, s a horizonton Pest látszik.
Körben nagy hegyek, kristálytiszta levegő és csend.
Telektulajdonos lettem! Akkor még harmincötezer
forintért! A birtokom mindössze százhuszonnyolc
négyszögöl, de nekem éppen elég. Ez a telek azonban
minden volt, csak kert nem. Teljesen csupasz domb­
oldal, amin fű volt, gaz meg nagyon sok árvalányhaj.
Szakkönyveket vettem. Hetekig tanultam, tervezget­
tem. Mámorító boldogsággal jártam a faiskolákat,
kertészeteket, még a vácrátóti arborétumot is. Addig-
addig, amíg összevettem mindent. Sok növényt a neve
miatt vettem meg. Van zsályám, cserszömörcém, bér-
kenyém, iszalagom, loncom, de van platánlevelű ju­
harom és vérbükköm is.
Kert. Érdekes szó, érdes szó. Nem tudom, honnan
származik, s ha sokszor mondom magamnak: kert,
kert, kert, kert, végül elveszti a jelentését, s marad
egy kemény, berregő hang. Az ember nem is érti, ho­
gyan nevezhetjük így azt, ami a kert. Inkább valami
barátságosabb, puhább hanghalmaz illenék hozzá,
amiben g vagy 1 hang van, simuló u és ő társaságá­
ban. „Ó, az i kelleme, ó, az 1 dallama, mint ódon bal­
lada, úgy sóhajt” - mondja Kosztolányi. De ezen kár
morfondírozni, elmúlt már a nyelvújítás ideje.
A kert varázsos valami, minden évszakban és min­
den napszakban más-más hangulata, illata van. Forró
nyarak delén, amikor ájultan vibrál a levegő, a ró­
zsák bársonyos vörösén ott lüktet a létezés gyönyöre,
a tavaszi gyöngyvirág a kamaszok feszülő energiájá­
val illatozik a széles levelek alatt, az őszirózsa csodás­
keserű illata a búcsú gongszava. De hányféle illata
van még a kertnek! Amikor a harmat csillog a füvön,
amikor langyos, csendes eső fürdeti, amikor szertelen
zápor paskolja, amikor az ősz áztatja az avart. De a
téli kert is csodálatos, amikor hó lepi a fenyőket. Nem
lehet betelni vele, maga a nyugalom, a csend.
Nagyon szeretem a kertemet. Minden növényhez
egy-egy emlék fűződik, mindegyik egy-egy darabja
az életemnek. Emlékszem, mikor és kikkel ültettem
a fekete ribiszkét, az orgonát, a lila akácot. Amikor
ezeket a sorokat írom, donganak a méhek a fehérbe
borult meggyfák között, virít az aranyvessző, és fes-
lik a japán cseresznye. Ügy telepítettem be a kertemet,
hogy a hóvirágtól az őszirózsáig mindig virítson va­
lami.
Jaj, csak még én is viríthassak benne egy ideig...
Árkus József csaknem egy évtizede a Ludas Matyi
című szatirikus hetilap főszerkesztője. Országos nép­
szerűsége azonban alighanem mégsem innen ered,
hanem az általa írt és vezetett Parabola című televí­
ziós programból. Fanyar humorával hamar közked­
velt lett a nézők körében.
Onnan tudtam meg, hogy kertje van, hogy egyszer
találkoztam vele és feleségével a városmajori faisko­
lában, amint éppen gyönyörű örökzöldeket vásárol­
tak. Árkus mondja is, hogy kettejük közül inkább
a neje ért jobban a kertészkedéshez. Éppen ezért őt,
Bedecs Évát, a Magyarország című hetilap nő- és
családrovatának vezetőjét is megkértük, hogy csat­
lakozzék hozzánk, amikor a kertről beszélgetünk.
- Nagykanizsán születtem, és apámnak volt egy
kis örökölt szőlője. Több Szentgyörgy is van az or­
szágban, ott Nagykanizsa mellett is van egy, a he­
lyiek által Szentgyörgy-hegynek nevezett nagyobb
domb. Kis szőlő volt, rettentő sok munkával. Végtele­
nül lusta gyerek lehettem, mert - ezt a családban azóta
is mesélik - amikor elindultunk a szőlőbe dolgozni (én
akkor már egy olyan két-három év körüli gyerek vol­
tam) az első ötven-hatvan vagy mondjuk, száz métert
úgy-ahogy elgyalogoltam a szüleim mellett, de aztán
20
elkezdtem ordítani, hogy tovább egy lépést se! Fel
kellett vennie az apámnak, a nyakába vett és vitt.
Miután ez már forgatókönyvszerűén ismétlődött,
ahányszor csak elindultunk - nekem volt egy saját,
külön hátizsákom, csak azt nem a hátamra rakták,
hanem engem, raktak a hátizsákba, és bekötötték a
nyakamnál egy spárgával a fölső részét apám a
hátára vett és fölvitt a szőlőhegyre. Ott aztán letettek
az árnyékba, az a gyanúm - bár az emlékeim nem túl
élesek, de azt mesélik -, hogy jókat szunyáltam, amíg
a szőlőben levő munkát a szüleim elvégezték. Szóval
nem voltak olyan nagy kerti élményeim! A szüretekre
egyáltalán nem emlékszem. Azokat is biztosan át­
aludtam a lombok alatt. Aztán el is adták elég gyor­
san a szüleim a szőlőt, mert felköltöztünk Pestre.
- Itt már csak konyhakerti élményeim voltak; gyű­
löltem a konyhakertünket, mert mint mondottam,
született lusta voltam mindig, és a konyhakertben ka­
pálni, öntözni, locsolni kellett, én pedig focizni sze­
rettem. Örök ütközés volt nálunk, hogy én már indul­
tam volna focizni, és hallom ma is anyámnak a hang­
ját, hogy: előbb locsolni kell, előbb kapálni kell! Ez
valami „rettenetes” rabszolgamunka volt!
- Utána nagy-nagy szünet következik. Volt ugyan
egy kis bérelt telkünk Dunavarsányban, tulajdonkép-
pen élőkért egy kis faházhoz, ott is mindig fölfogad­
tam egy embert, aki lekaszálta a füvet. Tehát még
arra sem voltam hajlandó, hogy nyírjam.
- Tudsz kaszálni?
- Én nem tudok kaszálni se, városban nőttem föl,
ezek a dolgok nagyon távol álltak tőlem. Az óriási
fordulat akkor következett be - a mai napig nem tu­
dom megmagyarázni, hogy tulajdonképpen mi volt
a bennem lezajló változásnak az oka -, amikor itt,
a Dunakanyarban béreltünk egy tanácsi telket, kettő-
százötven négyszögölt, arra fölépítettünk egy kis fa­
házat. Amikor kész voltunk a faházzal, a feleségem
elém rakott egy rajzlapot, és azt mondta, hogy ez a
kert tervrajza.
- Mi volt rajta?
- A telek sematikus rajza volt és rajta berajzolva
mindjárt a bejáratnál hét tuja, a sövény körbe-körbe,
egy ezüstfenyő, hátulra, úgynevezett takarórésznek,
harminc hibiszkuszbokor. Ez rettentő idegen volt ne­
kem, néztem, néztem, de itt füvesíteni is kell, mondta
a feleségem. Hát, mondtam, jó, füvesítsen az, aki eh­
hez ért, én azt sem tudom, hogy mi az a gyepszőnyeg!
Egy építkezési telek szörnyű állapotban van közvet­
lenül az építés után. Annyit még elintéztem, hogy
odahordattam erre a nagy „csatatérre” tizenkét ra­
komány termőföldet, és aztán elkezdtem böngészni
az újsághirdetéseket, hogy ki volna, aki ezt nekem
planírozná, és csinálna belőle valami elfogadható ker­
tet. Találtam is mindenféle hirdetéseket: „kertépítést
vállalunk” meg egyebek. Fölhívogattam őket, de
olyan összegeket mondtak, hogy percekig csak kap­
kodtam a levegőt! Ilyenek voltak, csak hogy tudd:
egy pasas, aki kertmérnökként hirdette magát, meg­
kérdezte, mennyi a terület. Mondtam, hogy kétszáz­
ötven négyszögöl, de azon van a ház is, tehát mond-

21
juk, kettőszázhúsz. Azt mondja: körülbelül hetven­
ezer forint a begyepesítés! Na, akkor felhívtam egy
másikat. Az ötvenezer forintot mondott. Volt olyan
is, aki már csak negyvenezret. Végül találtam egy
fiatal srácot, aki a Kertészeti Egyetemre járt, azt
mondta, hogy: ugyan már, vannak nekem haverjaim,
maga megveszi a fűmagot, és ha megígéri, hogy ki­
szállít bennünket, tíz darab ezresért mindent megcsi­
nálunk! És ez lett végül is. Még akkor is úgy festett a
dolog, hogy én tovább fogom élni henye életemet,
mert azt ugyan nagyon rendesen elnéztem, hogy dol­
goznak, planíroznak, hengerelnek - akkor már kez­
dett érdekelni a dolog -, de biztos voltam még akkor
is benne, hogy én nem leszek olyan ember, aki majd
toligálni fogja a fűnyíróját, közben trécsel a szom­
szédokkal, és aggódva nézi az eget, hogy esni fog-e
az eső vagy nem. Majd valaki jön és lekaszálja! Ez
így is volt, s amikor kikelt a fű, akkor az első nyírás,
az nem lehet nyírás, hanem kaszálás, mert állítólag
ez így van megírva a Nagykönyvben! Nagyon gyenge
a fű, tehát kaszálni kell. Felfogadtam egy embert
Tahiban, aki tényleg föl is jött, és hatszáz forintért
lekaszálta. Na, ez mellbe vágott! (Jó öt évvel ezelőtt
volt, amikor még hatszáz forint valamivel több pénz
volt, mint most.) Az igazi baj akkor jött, amikor le
kellett nyíratni. Egy pasas jött hozzám, és azt mondta,
hogy vagy nyírásonként nyolcszáz forint, vagy pedig
havi átalányt fizetek, kétezer forintot, és akkor vál­
lalja. Na, akkor átkozódva elmentem, és vettem egy
elektromos fűnyíró gépet, Rotimot. Lenyírtam ma­
gam a füvet. Borzasztó sokáig tartott, majd’ egy teljes
napi munka volt, most már én is nevetek rajta. Ha
te láttál már Laokoón-csoportot, akkor el tudod kép­
zelni, hogy én mit műveltem a kábellel... Aki csak
arra járt, mindenki nevetett, mert úgy festett a dolog,
22
hogy én toligáltam a fűnyíró gépet, a feleségem tar­
totta a kábelt, nehogy keresztülmenjek rajta, mert fél­
tette az életemet. És a kutya, „aki” még ilyent nem
látott nálunk, őrjöngött, hogy mi az ördögöt csinál­
hatok, szóval nagy show volt! És valahol itt fertőződ­
tem meg. Túl voltam az egész napos fűnyíráson - kö­
rülbelül úgy nézett ki a fű akkor, mint amikor egy
fodrásztanuló az első nyírását csinálja! A föld is több
sebből vérzett, és ilyen „punk”-os haja lett a fűnek,
mert akkor még nem tudtam, hogy átfedésekkel kell
nyírni a füvet, csak toligáltam, toligáltam, és két sáv
között mindig maradt öt-tíz centi fű. Itt történt va­
lami bennem. Én, aki addig mindig megfizettem min­
denféle munkát, kezdtem érezni, hogy ez az én ker­
tem! Végignéztem ezen a rondaságon, amit művel­
tem, és éreztem, hogy ezt csak egy ember hozhatja
helyre, és az: én leszek!
- Mászkáltunk és tárgyaltunk a kertésszel, a díszfa-
iskolákkal, hogy a feleségem által megtervezett min­
denféle dolgot be tudjuk szerezni. A sövényeket beül­
tettük - arra embereket kértünk ligustrumot, azaz
fagyait vettünk, de már akkor ott tartottunk, külö­
nösen a feleségem, hogy elégedetlenek voltunk a
szakemberek által végzett munkával, mert nem elég
szeretettel csinálták, ültették. Akkor már szerettük
a kertet valamilyen okból, és úgy láttuk, hogy levegőt
kapnak a ligustrumtövek, mert olyan hanyagul ül­
tették be. Elkezdtük taposni, légteleníteni, mert lö­
työgtek.
- Talán a legszebb növényünk a Juniperus copu-
lorum Sky-rocket. Ez van olyan gyönyörű, mint a
neve. Nem tudom ismered-e, magas, ezüstös örök­
zöld, tűhegyesen nő fölfelé, karcsú borókaféle, de
annak egy igen elegáns fajtája. Ez van a kert legszem­
betűnőbb helyén. Bálint gazda találta ki nekünk, mert
mondtuk, hogy valami olyan kell, ami tényleg szép,
központi helyre kerül, és hogyha a teraszon ülünk,
akkor legeltethetjük rajta a szemünket. Szépen elül­
tettem, tényleg rakéta formája van, csúcsos a vége.
Meg is írtam a Népszabadságban, az Egy hét rovat­
ban. 1983 őszén jelent meg. Az lett a következménye,
hogy mások is rákaptak erre. Nálunk is folytak ra­
kétatelepítések a környéken, de ezek azok a rakéták,
amelyek teljesen veszélytelenek!
RAKÉTÁK
„Tudatom mindenkivel, akit az ilyesmi érdekel,
hogy a múlt hétvégén nálunk is sor került rakéták
telepítésére. Ha netán bárki kétkedve fogadná a hírt,
annak hajlandó vagyok akár megesküdni rá, mivel
saját szememmel láttam a frissen telepített rakétákat.
Hallgathattam volna az egészről, ehelyett most egy­
ből kifecsegem. Rakétaügyekben azonban teljesen
mindegy, hogy elmondja vagy nem mondja az ember,
hiszen föntről úgyis látni mindent. Isten szemének
szerepét egy idő óta a mesterséges holdak vették át,
szüntelenül keringenek a magasban, és állítólag már
egészen kis méretű tárgyakat is észlelni tudnak. Van,
akit ez halálra idegesít, engem csak akkor, ha éppen
eszembe jut. Mint a múltkor is, amikor kiadós erdei
séta alkalmával a legnéptelenebb szakaszon odaáll-
tam egy fa mellé, halaszthatatlan kisdolgom intézé­
sére. Előtte jó alaposan körülnéztem, mégis kényel­
metlen érzés fogott el. Mintha valahonnan figyeltek
volna. Megint körbelestem, jobbról senki, balról
senki, elöl-hátul, közel s távol egy lélek se, ennek elle­
nére a költővel szólva, olyan gyámoltalan voltam,
mint a szükségét végző vadállat. Fölnéztem a felhőt­
len égre, és nyomban eszembe jutottak a holdak. Ha
éppen most halad erre valamelyik, akkor nemcsak
engem láthat, hanem azt is, amit csinálok, és elszé­
gyelltem magam. Tehát a földi műholdkövető állo­
mások már akkor tudhattak rólunk, mielőtt még egy­
általán fecsegésre adtam volna a fejem. Akkor meg
fölösleges hallgatni, annál is inkább, mert a mi raké­
tatelepítésünk csupán válasz a túloldal korábbi lépé­
seire. A telepítést ugyanis ők kezdték.
Emlékszem, a paradicsomi ártatlanság állapotában
voltunk, amikor még se a szemben levő oldalon, se
nálunk nem volt rakéta. Aztán egyszer csak megjelen­
tek az elsők, és gyermeki kíváncsisággal bámultunk
át, hogy mik ezek a hegyükkel égnek meredő zöld
színű micsodák. Jóindulatú érdeklődésünkre a túl­
oldalról azt a választ kaptuk, hogy rakéták. Bővebb
magyarázatot nem fűztek hozzá, így kénytelenek vol­
tunk utánanézni a szakirodalomban, ahol meg is ta­
láltuk a zöld rakéta fényképét és hivatalos nevét,
amely úgy hangzik, hogy Juniperus Sky-rocket. A roc­
ket kétségtelenül rakéta, még ha előneve szerint bo­
rókafenyőből is van. A sky-rocket pedig a szótár
szerint magasan szálló rakéta, és ez elgondolkoztatott
bennünket. Azt írta róla a szakkönyv, hogy alakja
karcsú, magasba szökő, fölül rakétaszerűén elkeske­
nyedő átmérője kifejlett korában sem haladja meg az
50 centimétert, míg magassága eléri a 6-8 métert is.
Kezdtünk idegesek lenni. Ami engem illet, nem tar­
tozom a minduntalan pánikba esők típusához, de
nyugtalanított, hogy rakéták területén a túloldal ha­
tározott fölényre tett szert. Az utca másik felén sza­
bad szemmel is össze tudtam számolni hármat, míg
a mi oldalunk mindössze egy rakétát tudott felmu­
tatni, és az is porszívó, amely kifejlett korában sem
lesz hat-nyolc méter, marad ugyanakkora, mint most.
Az egyenlőtlen helyzetet természetesen nem hagy­
23
hattuk annyiban. Családunk tanácskozásra ült össze.
Az ülésről akkor még szűkszavú közleményt sem ad­
tunk ki, de most már elmondhatom, hogy beható vita
után megfelelő határozatot hoztunk. Ennek alapján
felkerestem a területileg illetékes faiskolai lerakatot,
ahol kiderült, hogy ez a zöld rakétafajta egyáltalán
nem olcsó. Midőn megtudtam, hogy darabja mennyi­
be kerül, egy pillanatra elszédültem, de a családi ha­
tározathoz híven fogcsikorgatva leszurkoltam há­
romnak az árát.
Ezek után került sor a már említett rakétatelepí­
tésre. Mégpedig a túloldaliak szeme láttára, titokban
tartani úgysem lehetett volna. Még azt is elárulha­
tom, hogy ezek föld-levegő rakéták, mivel a földbe
ásva telepítettük őket és hegyükkel a levegőbe mered­
nek.
A környéken villámgyorsan híre ment a rakétáink­
nak, valamint annak, hogy a túloldaliak azon nyom­
ban elhatározták három újabb rakéta telepítését.
Mondván, hogy vissza akarják állítani a régi arányt,
amely szerint nekik eredetileg hárommal több raké­
tájuk volt.
Pillanatnyilag így áll a helyzet. Egyelőre annyit tu­
dunk, hogy lesz még ennél hidegebb is, de a Sky-roc­
ket, vagyis a rakéta-boróka jól bírja a fagyos időjá­
rást.
Csak bírjuk ki mi is.”
- Most már nem volt mese, magunk vettük ke­
zünkbe az egész kertet, attól kezdve senki egy ujjal
hozzá nem nyúlhatott. Mindig röhögtünk azokon,
akik telezsúfolják a kertet mindenféle növénnyel, és
nem számítanak rá, hogy ezek meg is fognak nőni
egyszer! Nahát, ennek a nagy kertszeretetnek az lett
végül is a következménye, hogy hol a feleségem, hol
24
én láttunk meg valamit, amit még el kéne a kertben
helyezni, de Isten bizony - ez lesz az utolsó! Körül­
belül húsz olyan fát tudnék most felsorolni, amit úgy
vettünk, hogy most már ez lesz a legeslegutolsó, de
hiába, még mindig úgy érezzük ha valami különle­
ges van, annak ott a helye.
- Megláttunk egyszer egy virágzó Júdás-fát. Ez ar­
ról nevezetes, hogy előbb virágzik, mint ahogy leve­
let hoz, a virágok a törzsén, az ágain jönnek. Tehát
nem levelet hajt először, hanem mindjárt virágot.
Annyira gyönyörű volt egy ilyen virágba borult rózsa­
szín Júdás-fa, hogy elhatároztuk: ha törik, ha szakad,
szerzünk! Megkerestük a helyét a kertben - volt há­
rom négyzetméter, ahova el lehetett helyezni - és at­
tól kezdve elkezdtük őrjíteni a faiskolákat! A felesé­
gem sorban fölhívta őket, hogy van-e Júdás-fa. Se­
hol nem volt! Én mondtam, hogy ez így nem megy,
meg kell jelenni, személyesen kell odamenni! Nem
sajnáltuk a fáradságot, és amikor megjelentünk a vá­
rosmajori faiskolában, már messziről mondták: na,
jönnek a júdás-fások! Tudniillik, nekik volt egy Jú-
dás-fájuk, de nem eladásra, hanem kertdísznek. A vé­
gén már ott tartott a faiskola vezetője, hogy azt mond­
ta: ki fogom ásni a sajátunkat, ha nem tudok szerez­
ni, mert nem bírom már tovább idegekkel, hogy min­
dig jönnek és érdeklődnek. Azon a ponton volt már,
hogy valóban kiássa, amikor sikerült valahonnan sze­
reznie, hál’ Istennek, egy fát. Na, akkor megvettük,
el is ültettük, de nem fogant meg! Kezdődött elölről
a játék a következő évben. Pillanatnyilag úgy állunk,
hogy végre van Júdás-fánk. Akkora, mint egy macs­
ka farka, de vannak icipici levelek rajta.
- No, ha már itt tartunk: mesélted Karinthy Cini-
ről, hogy a gyíkokat elnevezi. Mi a növényeket ne­
vezzük el családunk tagjairól, ismerőseinkről. Unó-
kám születése alkalmából ültettünk egy kis arizonai
jegenyefenyőt, de mivel tudjuk, hogy kényes, egy tar­
talék fenyőt is elültettünk. Igen, az a „pót-Gabi”. Van
egy „Gabi fenyőnk” és egy „pót-Gabi” fenyőnk, mind
a kettő gyönyörűen megeredt és fejlődik. Hogy hív­
ják a pót-Gabi fenyőt? - fordul a feleségéhez.
- Most latinul mondjam? - kérdi Éva. - Pinus sil-
vestris ’Watereri’.
- Igen, hát szóval gyönyörűek! - folytatja Árkus. -
Aztán olyan dolgok voltak, hogy például a hét tujá-
ból, amely őrt áll a kapunál, a középső sajnos kipusz­
tult. Tárgyaltunk a kertésszel, akitől vettük, hogy ad­
jon pótlást. Közben neki el kellett utaznia, és kitette
a kertészet kapuja elé ezt a bizonyos pótlást. Meg­
döbbenve láttuk: valószínűleg nem emlékezett, hogy
régen milyen fajta tuját adott, mert nekünk kis keleti
tujáink voltak, és ez teljesen más volt. Akkora tuját
adott, mint egy zsiráf! Tudtuk, hogy a kertész elmegy
nyaralni, tehát ha nem visszük el, a tuja elpusztul.
Mint egy talált gyereket, elvittük haza, beültettük
a hat törpe közé ezt a Gullivert. Kicsit furcsán néz
ki, de ez is a mi tujánk végül is, ha nem is ugyanaz
a fajta, mint a többi!
- Mit mondjunk még a kertünkről? Van egy na­
gyon kedves ismerősünk, aki elhozta bemutatni a vő­
legényét. A vőlegény „három méter nyolcvan centi”
magas - én még olyan magas pasast nem láttam -,
s épp akkor hoztak pótlásnak egy nyírfát, amely kö­
rülbelül nyolc méter magas volt - nyírfában ez őrült
magas óriási földlabdával elültettük, és a feleségem
azt mondta, hogy ez a Pisti! Mert úgy hívták azt a
„három méter nyolcvan centi” magas fiút. És attól
kezdve az a nyírfa neve! Aki arra jár, biztosan azt hi­
szi, hogy őrültek vagyunk: adtál Pistinek inni? Mert
cserepes a szája! Fogom és kezdem locsolni a nyír­
fát, szóval ezek olyan megszemélyesített dolgok, na­
gyon szeretjük őket.
- Na, aztán mi is elkövettünk olyan hibát - ez eset­
leg tanulságos lehet másoknak hogy nagyon szeret­
tünk volna egy kis szomorúfűzfát, vettünk is. Bor­
zasztó picike volt, mint egy sárga csirkeláb. Elültet­
tük a sarokba, ahol a két kerítés találkozik, jó kis
sarokhelye volt. Ma már olyan óriási, hogy a szom­
szédokkal szüntelenül harcban vagyunk miatta. Pró­
báljuk valahogy irányítani, a feleségem szakszerűen
tudja metszeni és formázni a fákat, de nem szabad
a kerítéshez nagyon közel ültetni nagy fát, különösen
ha érzékeny szomszédok vannak.
- Milyenek a szomszédok ?
-Zömmel nagyon rendes szomszédaink vannak.
Legjobban az egyik hátsó szomszédunkkal vagyok
megelégedve, aki foglalkozására nézve miniszter!
Veress Péter külkereskedelmi miniszterről van szó,
végtelenül jó ember, és ő az, aki aztán tud kaszálni!
És lovakkal szántotta fel a földjét! Élmény volt dol­
gozni látni, lehet, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy
én, az eredendően lusta ember, nekiálltam dolgozni és
új életet kezdeni a kertben, ahogy láttam, milyen
örömmel dolgozik Veress Péter. Annak ellenére, hogy
mindenki traktort szerzett, amikor szántani kellett, ő
felhozott Tahiból egy pár lovat - ma már nagy ritka­
ság - meg egy ekét. Egy ideig figyelte, hogy a lovak
tulajdonosa hogyan szánt, aztán egyszer csak kivette
a kezéből az eke szarvát, és ő maga kezdett el szán­
tani. Olyan öröm volt az arcán! Mondom neki:
miért kell ezt csinálni gépesített korunkban? Mert ez
egy olyan ősi dolog - mondja -, a kis kertben a ló job­
ban tud fordulni, és a lovaknak olyan jó szaguk van!
Biztosan igaza van, a lónak jobb szaga van, mint a
traktornak! Szóval itt nem rivalizálásról van szó,
25
nehogy azt gondold, csak ott tartok már a kerti mun­
kákban, hogy nincs képem henyélni, amikor látom,
hogy a szomszéd dolgozik a kertjében. Sokszor azt
mondom, hogy na, még várok a következő hétig a fű­
nyírással. De közben elkezdik a bal szomszédomnál
nyírni a füvet. Akkor még valahogy tartom magam,
fekszem a nyugágyban és napozom, de már rettentő
ideges vagyok. S amikor már a jobb oldali is elkezdi
a füvet nyírni, akkor nincs mese, én is fölkelek és neki-
állok nyírni! Röstelli az ember, hogy henyél, miköz­
ben mások dolgoznak.
-Eredményesebben szoktál ott írni?
- Nem hiszem, hogy eredményesebben, de szoktam
írni. Az első időben rendkívül nehezen ment. El­
kezdtem írni, ültem bent a házban, aztán kinéztem, és
láttam, hogy milyen szép az én füvem, meg hogy most
már valamit kint is kéne csinálni. Akkor abbahagy­
tam. De rá lehet az embernek szorítania magát arra,
hogy kint dolgozzon. A kétfajta munkát, a kerti és a
szellemi munkát össze lehet egyeztetni. Szóval ez már
egy kicsit „kóros” állapot: úgy érezzük, hogy túlságo­
san is szeretjük a kertünket! Hogy egy apró példát
mondjak: az én kutyám kerttiszta, úgy viselkedik a
kertben, mint a lakásban - kikéredzkedik, ha dolgát
kell végeznie. De hogyha a kutyához „vendégek” jön­
nek, mert a környéken elég sok a kutyás - akkor
óriási erőfeszítéssel türtőztetem magam, ha látom,
hogy a vendég kutya „oldalba tiszteli” az én Sky-
rocketemet! De hát ilyenkor az emberben győz a
házigazda. „Ó semmi, nyugodtan, ott a többi bokor
is! Persze az én kutyám mindig kikéredzkedik!”
- Milyen más állat van még a kertben?
- Hál’ Istennek nem járnak be hozzánk a szarvasok,
a szemben levő szomszédunkhoz most a kemény tél
során bementek, és képzeld el, tujákat ettek meg és
26
gyönyörű ezüstfenyőket. A Pilisi Parkerdő Gazdaság­
tól feljöttek szakemberek, megvizsgálták a kártevést,
és térítést ajánlottak fel, úgy tudom, ki is fizették.
Nagyon peches a szomszéd, a szarvasok mellett még
egy őrült szomszédja is akadt, aki felgyújtotta a tarlót
tavasszal, ráadásul a legnagyobb szélben, viharban.
A tűz átterjedt szomszédunk kertjére, és amit a szar­
vas nem evett meg, azt elégette a tűz. Na, ennek az
embernek is természetesen kártérítést kellett fizetnie,
de hát azt te is tudod, hogy milyen, ha dédelgetsz sok­
sok éven át egy fenyőt, és akkor azt mondják, hogy
fizetnek ennyit vagy annyit - mit tudom én, kétszáz­
ötven forint egy ezüstfenyő -, nem lehet azt pénzben
megfizetni! Különben Veress Péter is úgy járt: tőle
karácsonyra vittek el egy gyönyörű ezüstfenyőt, a
„szívét” vágták ki, a gyönyörű részét, úgyhogy mi is
tulajdonképpen egy frászban élünk, mert ezek dédel­
getett dolgaink, nagyon aggódunk értük.
- Hogy milyen állatok vannak még? Raktunk ki kis
fialtatókat meg etetőket. Igaz, a fialtatóba verebek
költöztek be, de hát, Istenem, az is madár. Nagyon
sok barázdabillegetőnk van - már mindegyik szemé­
lyes ismerősünk minden fűnyírás után ellepik a ker­
tet, és dolgoznak a feketerigókkal együtt. És van egy
fecskénk, amely visszajár hozzánk, ráül a tv-antenná-
ra, és szabályosan beszélget az emberrel. Nem vagyok
egy ellágyuló pasas, de... Van egy rendszeres sün lá­
togatónk. A Sanyi kutyám nem nagyon szereti. A sö­
vénybe veszik be magukat a sünök, onnan lehet tudni,
hogy ha a kutya egetverő ugatásba kezd, akkor sünt
talált. Nem bántja most már, mert rájött, hogy szúr,
de addig ugat, amíg a sün el nem távozik a kertből.
Amit sajnálok. Ezenkívül vakondjaink voltak még.
Mindenfélét megpróbáltunk ellenük. Ilyen trükköket
mondtak: le kell ásni üvegei, üres sörösüveget, meg
ricinust ültetni! Ragyogóan érezték magukat, aztán
valahogy végül eltűntek a vakondok.
- Nagyon sok a vaddisznó a környékünkön! Estén­
ként előfordult már, hogy egy egész vaddisznócsordát
riasztottunk föl, nagy röfögéssel száguldottak el, de
volt úgy, hogy valami nagy sötét tömeget láttunk kint
az utcán, Sanyi kutya nekiállt, elkezdte zargatni, és
amikor röfögni kezdett, akkor derült ki, hogy vad­
disznó! Akkor is egy frászban voltam: ha megfordul
a vaddisznó, és meglátja, hogy „ki” üldözi, akkor
kész! Akkor „volt kutyám - nincs kutyám”! Szeren­
csére nem fordult hátra... Csodálatos estéink vannak
szarvasbőgés idején, akkor kiülünk a teraszra és in­
gyen hallgatjuk...
-Még egy dolog van, ami az önmagámból való
teljes kivetkőzést bizonyítja. Nem büszkén mondom,
de nem tudok főzni. Ezek után itt csináltam magam­
nak egy nagyon egyszerű szabad tűzhelyet. Körbe­
raktam köveket, és kineveztem tűzrakóhelynek. Jó
védett sarkában van a teleknek. Beszereztem faszenet
- nem könnyű -, egy évig nem volt villanyunk, és csak
úgy tudtunk meleg ételt enni, ha tüzet raktunk. Ez volt
a praktikus ok. Most nehogy azt hidd, hogy „garden
partykat” kezdtünk adni, egyszerűen nem volt villa­
nyunk, és enni kellett. Akkor találtuk ki, hogy tüzet
rakunk, parázson fogunk sütni. Elkezdtünk rabló­
húsokat eszegetni, olyan csodálatos ízük lett, amilyen
ízeket még eddig csak külföldön tapasztaltunk, Bul­
gáriában és Görögországban, ahol ugyancsak szabad­
téren sütnek ilyen dolgokat. Beszereztünk egy „party-
grilF’-sütőt is, ami lábakon áll, azon tarját szoktunk
sütni. Olyan hírünk lett a környéken, hogy ha Árku-
séknál sütnek, akkor már gyűlnek oda, mint az éji
vadak. Szimatolnak, hogy mikor száll fel a füst, mint
a pápaválasztáson, és akkor rögtön megjelenik vala­
melyik szomszéd, neki is adunk természetesen. Állító­
lag jóízűek ezek. Szóval én, aki tényleg nem tudok
sütni-főzni, ezt úgy megtanultam, hogy nagyobb tár­
saság részére is tudok sütni. Anélkül, hogy elégetném,
vagy hogy nyers maradna, meg tudom csinálni. Éva
gondoskodik a fűszerezésről, én csak a sütést vállalom,
de azt, úgy hiszem, jól csinálom.
- Valahol olvastam, hogy másfél millió kiskert van
ebben az országban, most már azt hiszem, nem a ki­
váltságosok hobbija, hogy legyen hétvégi kertjük.
- Alig várja az ember, hogy kiérjen. Még le se pa­
kolunk jóformán, az az első, hogy sorra járjuk a kert­
ben levő növényeket, és megvizsgáljuk, hogy mi meny­
nyit fejlődött, hol van esetleg valami kártevő, hol kell
segíteni, melyik növénynek kell elsősegélyként vizet
adni, meglocsolni, mert éppen szárad. Én addig ezt
nem ismertem, de ennél pillanatnyilag számomra
nincs fontosabb. Persze van a munkám, de a szabad­
időm eltöltésére ez a legjobb! Azt szoktam mondani
- különben ebben óriási adag túlzás van -, hogy a
„fényes szelek” idején én is együtt énekeltem - és úgy
is gondoltam - a többiekkel, hogy „holnapra meg­
forgatjuk az egész világot”! Pillanatnyilag ott tartok,
hogy irtó boldog vagyok, hogyha holnapra megfor­
gatjuk a földet a kis telkemen!...
Baróti Géza, a Magyar Nemzet című lap sok éven át
volt vezető munkatársa - ma már nyugdíjas - néhány
esztendővel ezelőtt új sorozatot indított útjára lapjá­
ban. Az írások több-kevesebb rendszerességgel jelent­
keztek - s jelentkeznek ma is. A sorozat címe az volt:
Iharosi krónika. Az apró, néhány gépelt oldalnyi
írásokat kezdettől fogva figyelemmel és örömmel ol­
vastam, érdekelt a téma: egy kert kialakulása, meg­
tervezése, megteremtése, birtokba vétele, annak min­
den örömével és bajával együtt. Élvezet volt olvasni
ezeket a sorokat. Hazai újságban talán még sosem ír­
ták le ennyire szépen, ilyen mívesen egy efféle „hon­
foglalás” történetét, mint azt Baróti tette. A szerző és
az írások szereplői - a fiú, a feleség, a gyerekek, a ba­
rátok, a szomszédok s a bölcs kádár - az évek során
mind, mind szinte személyes ismerőseinkké váltak,
együtt örültünk velük, ha élveztek egy csodás csillagos
nyári estét, és bosszankodtunk, ha munkájukat egyet­
len óra alatt tönkretette egy vihar vagy egy arra járó
szarvascsorda.
Amikor ennek a könyvnek az ötletével bekopogtat­
tam Géza bácsihoz, azonnal vállalta, hogy az iharosi
„honfoglalás” néhány izgalmas mozzanatát, emlé­
kezetes történetét megírja számunkra. íme, a rövidí­
tett Iharosi krónika, tizenkét fejezetben.
28
1.
Az ember idővel óhatatlanul beleesik valamiféle
csapdába. Sokáig azt hittem, kóbor természetem soha­
sem hagy békében, mindig úton leszek valahonnan
valahová, járva az országot s alkalomadtán a világot,
amellyel nem lehet betelni. Fülem mellett békésen el-
fújdogáltak a divatos szelek, nem érintett meg a láz,
amelynek jóindulatú kórokozói ezrével fertőzik meg
a város szorításában élő embereket, arra kényszerítve
a családokat, hogy megkeressék az utat a természet­
hez.
Mikor jelentkezett családi körünkben a lappangó
láz, senki sem tudja pontosan megmondani. Nyilván
akkor, amikor lakóhelyünk fokozatosan elvesztette
üde tágasságát, tűzfalak közé ékelődtünk, a fejünk
fölé tornyok magasodtak, összezsugorítva kilátásun­
kat. Egyre sűrűbben jelentkezett a légszomj és a csönd
után való áhítozás, hazatérve munkahelyemről, ami
a világ legzajosabb pontjai közé tartozik. Azután jött
a tatarozás, amely feldúlta maradék kertünket, s va­
laki orvul elfűrészelte az ötvenéves szőlőtőkét, amely
engedelmesen felkúszott erkélyünkre, lakásunk küszö­
béig terjesztve a természet meghitt világát.
Egy éjszaka, munka után, leoltva minden lámpát,
kiálltam az erkélyre. Akkor is ősz volt, a kopár kertek
föltárták a domb zsúfoltságát. A házak oly fenyegető
közel kúsztak a sárgás holdfényben, hogy szinte hal­
lani lehetett az alvók lélegzetét.
„Kell valahol lenni egy darabka földnek - gondol­
tam -, ahol megvethetjük a lábunkat, ahol még utol­
érhetjük a veszendő paradicsomot. Keresnünk kell
egy telket.”
2.
A tél azzal telt el, hogy telket kerestünk. Jártunk a
Dunakanyar mindkét partján, de már csak Budapest­
től hatvan-hetven kilométerre találtunk alkalmas terü­
letet, ám nem gondolhattunk arra, hogy végképp ki­
szakadjunk Budapest vérkeringésének áramköréből.
A feladat nehezebb volt, mint vártuk. Budapest egyet­
len rohammal bevette a környéket, s már úgy véltük,
sehol sem találunk kedvünkre való telket.
Kora tavasszal egy este a fiú azzal jött haza, hogy
másnap megnézünk egy telket. Tatabánya felé indul­
tunk, de már Biatorbágynál letértünk a betonról, át­
bújtunk a rossz emlékű viadukt alatt, s egy csiher
akácosnál kiszálltunk. Megálltunk a völgy fölött,
a domboldalon. A tavasz már kibontotta fehér és ró­
zsaszín csokrait, zöldellt a zsenge fű. Egy mély hajlat
délkeleti lejtőjén álltunk, szemközt négy dombvonulat
magasodott enyhén bevágott völgyekkel, amelyek egy
bokros mederben futottak össze. A mederben patak
csordogált, a domboldalakon tíz-tizenöt ház emelke­
dett, jeléül annak, hogy a honfoglalás itt már meg­
történt, az utolsó percben érkeztünk. A táj elragadóan
szép volt. Itt értek véget a budai hegyek, és itt kezdő­
dött a dunántúli dombvidék. Pontosan az a darabka
föld volt, amit már fél éve kerestünk. A terepet sűrű
akácerdő borította, amelyben fuldokló öreg gyümölcs­
fák rejtőztek, a lábunk elvadult szőlőindákba botlott.
Valamikor gyümölcsfákkal ékes szőlőültetvény volt
itt, később elborította az akác.
Biztosra vettem, hogy ez a darab föld a mienk lesz.
Feleségem már a leendő konyhakert helyét méregette,
a fiú a ház helyét, s én arra gondoltam, sürgősen meg
kell keresni a telek gazdáját, mielőtt más ráteszi a ke­
zét. A faluban találtuk meg az idős házaspárt. Meg­
értőén fogadtak, emberséges árat mondtak, így az
egyezség valószínűtlenül gyorsan létrejött. Hevenyé­
szett szerződést kötöttünk, majd együtt kimentünk a
telekre. A bozótban fácánkakas hívogatta a tyúkjait,
megszólalt egy feketerigó olyan bizalmas hangon,
mintha csak hontalanná vált rózsadombi rigónk kö­
szöntene. A régi tulajdonos kezet nyújtott.
- Használják egészséggel!
3.
Kerek két hónapig tartott, amíg az iratok megjárták
a maguk girbe-gurba útjait, s a telek hivatalosan is a
nevünkre került a telekkönyvben. Akkor mentünk ki
másodszor a tetthelyre, megálltunk az őserdő szélén
s kissé megriadtunk. Reménytelen vállalkozásnak tet­
szett megbirkózni ezzel a dzsungellel, de aki őserdőt
vásárol, az vállalja az irtás nehézségeit és a kockáza­
tot. Szabadidőnk eltöltésére többé nem volt gond.
Az őserdő gúnyos zörgéssel fogadott s visszautasí­
tott minden közeledést. Az összefüggő akácsűrűben
egyetlen lehetséges megoldás kínálkozott. Néhány
négyzetméter nagyságú tisztást kellett kivágni, ahol
letehetjük az elemózsiástáskát és a vizescsobolyót, s
onnan kiindulva megtisztítani a terepet. Pokoli mun­
ka volt, elrongyolt ingek és nadrágok szegélyezték az
29
utunkat, de haladtunk. Szomszédunk, aki lucernáját
kaszálta, újabb leckét adott fel.
- A telek - mondotta - akkor igazán a maguké, ha
be van kerítve.
A kerítés nagy szó és drága mulatság, különöskép­
pen akkor megfontolandó, amikor az ember telek-
vásárlás után anyagilag kivérzett állapotban van.
Betonoszlopokra drótkerítést feszíteni, ez látszott a
legjobb megoldásnak, de hát egy betonoszlop ára
százhúsz forint, s akkor hol van még a drótháló.
A fiú elhatározta, hogy maga önti ki az oszlopokat,
de ahhoz cement, sóder, bélésvas, zsaluzódeszka és
víz szükséges. A patak nem jöhetett számításba a tá­
volság miatt, de a lucernáját kaszáló szomszéd ismét
megszólalt:
- A telkük végében van egy kút, de a háború után
betemették, mert a németek teleszórták lőszerrel, ami­
kor Sóskút felé menekültek.
Birtokosai voltunk egy kútnak, ami akár föl is rob­
banhat alattunk, ha nem vigyázunk.
4.
Álltunk a kút fölött, és úgy határoztunk, hogy el­
kezdjük a tisztítást, azután ha valami gyanúsat talá­
lunk, hívjuk a tűzszerészeket. Az első hat méteren
nem volt semmi baj. A fiú kézzel kotorta össze a tör­
meléket, amellyel a kutat - ki tudja, mi okból? - tele­
tömték, vödörbe rakta, én meg húztam fel a tele vöd­
röket.
Hat méter után jelentkezett a vízszivárgás, azután
sáros lett a talaj, majd felhígult, a nyolcadik méternél
combig fekete iszaplében állt a fiú, s egyszerre meg­
szólalt:
- Itt valami van.
30
-Micsoda? - kérdeztem, s a torkom reszelősre
váltott.
- Kerek, lapos fémtárgy, nyele van.
Elöntött a víz. Kerek, lapos fémtárgy, nyéllel. Mi
lehet? Nyeles akna, kézigránát, tüzérségi akna? Le­
szóltam a fiúnak, hogy azonnal jöjjön fel, de hát annak
beszélhettem. Előbb a vizet akarta lemerni róla, hogy
lássa, mivel állunk szemben. Két vödörre váltottam
át, így szaporábban csökkent a vízszint, már látni
lehetett a domború fémtest körvonalait, amikor a fiú
ismét felszólt:
- Beragadt, nem mozdul.
Most már két asszony könyörgött, de az sem hasz­
nált. A fiú maradt a nyolcméteres kútban, én húztam
a vödröket, majd megszakadtam, míg a fiú ismét fel­
szólalt :
- Most húzzad... Benne van az a vacak is.
Nem mondom, hogy a térdem valami szilárdan vi­
selkedett, de nagyon óvatosan felhúztam a vödröt, és
elkezdtem hangtalanul nevetni. A kerek, domború
fémtárgy, aminek nyele is volt, egy elhajított alumí­
nium katonakulacs volt.
5.
Eljött a tavasz, a telek kezdett pofásodni, amint a
fiú megjegyezte. Az akácerdő átalakult felaprított
tűzifává, a feleségem már a konyhakert helyét is ki­
nézte, de megnyugtattam, előbb a kerítést kell meg­
csinálni, mert a járókelők most is nyugodtan átvágtak
a területünkön, mintha nem is lenne magántulajdon.
Járókelő útjába pedig nem érdemes kertet ültetni.
Az asszonyi egyetértés jegyében a fiú nekiállt kerítés-
oszlopokat önteni, én pedig a drótháló beszerzését
vállaltam. Szerencsés csillagzat alatt születtem, mert
már a második kísérletem sikerrel járt, megkaptam a
száz méter horganyzott drótfonatot, föltették a kocsi
tetejére, én pedig a csomagtartóhoz erősítettem, s
irány a telek. A lehető legjobb hangulatban érkeztem,
s bár a telken nem tartózkodott senki, úgy gondoltam,
hogy a tetőről átgördítem a vállamra a negyven kilós
tekercset, s biztonságba helyezem. Az elgondolás első
fele tökéletesen sikerült, de amikor elindultam, rá­
jöttem, hogy valami baj van. A fülem beleakadt az
összegöngyölt drótfonatba, s úgy fájt, mintha éles
késsel bemetszették volna a fülcimpámat. Választa­
nom kellett. Megvárom, míg valaki erre jön és ki­
szabadít kényszerű helyzetemből vagy leteszem a te­
kercset, megszabadulok a tehertől és a bal fülemtől.
A tépelődéssel eltöltöttem néhány percet, közben a
fájdalom erősödött, s már-már elszántam magam a
végső lépésre, amikor megérkezett a mentőangyal.
Valaki hátulról megemelte a tekercset, és lesegítette a
földre. Izmos fiatalember volt, megértően mosolygott,
amikor hálát rebegtem és megjegyezte:
-Gondoltam, szüksége van még a fülére. Nem
igaz?
6.
Épült a kerítés, virult a kert, s a feleségem arról
kezdett panaszkodni, hogy valaki jár éjszakánként a
kertben. Letördeli a zsenge kukoricát, gyökerestül el­
viszi a káposztákat, kihuzigálja a gyenge sárgarépát.
Egy éjszakát rászántam, hogy leleplezzem a dézsmá-
lót. A telek sarkában kis szénaboglya szikkadt, elég
volt leteríteni egy pokrócot, s kész volt a kényelmes
nyári szállás. Tíz órára minden elcsendesedett, az er­
dőből ügyeletes éjszakai portyaútjára kiszállt a füles­
bagoly, csak egy pocokvisítás jelezte, hogy nem járt
eredménytelenül. Éjfél körül magasan állt a hold,
a völgy fele árnyékban volt, a másik fele hűvös hold­
fényben, amikor megéreztem, hogy valaki jön. Még
nem láttam, nem hallottam semmit, de fölültem a szé­
naágyon, kezemet rátettem a nagy fényerejű lámpára,
s vártam. A patak felől még nincs kész a kerítés, tehát
aki jött, az tudta, hogy ott szabad a bejárás, ráadásul
az erdő árnyéka a kertig ért, a felfedezéstől sem kel­
lett tartani. Nyugodtan jött, néha megállt, mint aki
tájékozódik, s megint tovább ballagott. Már látni lehe­
tett sötéten derengő tömegét, amikor megcéloztam
a lámpával, és lenyomtam a kapcsológombot. A fény
egy megtermett szarvasbika szeme közé vágott. Meg­
merevedett, szeme harciasan kidülledt, aztán megfor­
dult, s belefúrta magát az oltalmazó sötétségbe.
-Találkoztál valakivel? - kérdezte reggel a felesé­
gem.
- Igen - mondtam -, magas látogatóm volt. Az erdő
királya.
7.
Aztán egy nap beütött a baj. A hivatal, amely eddig
feltűnő segítőkészséggel támogatta vállalkozásunkat,
váratlanul postára adott egy papírt, amelyben az állt,
hogy az egész ügymenet szabálytalan volt, építési en­
gedély nem adható. Az egész fogalmazvány ostoba
volt és gonosz. Arról tájékoztatott a maga száraz fö­
lényével, hogy telkünk nem tartozik a község belte­
rületéhez, de az üdülőterülethez sem, afféle beékelő­
dött földnyelven fekszik, amit a legjobb esetben zárt­
kertnek lehet tekinteni, de még inkább mezőgazdasá­
gi művelésre alkalmas külterületnek. A végleges meg­
oldás a községi területrendezéstől függ. Bementem a
tanácshoz, és megkérdeztem, mikor várható a terület­
31
rendezés. A válasz fejbe ütött, mert úgy szólt, hogy a
nyolcvanas évek derekán. Mivel az okirat szerint fel­
lebbezésnek helye nem volt, bele kellett törődni az új
helyzetbe, megválni a telektől, amelyet kemény mun­
kával emberi tartózkodásra alkalmassá tettünk, és
odábbállni. Egy este kiléptem pesti munkahelyem ka­
puján, és szinte megütött a forró benzinfüst, a sűrű és
fojtó levegő, a zaj. Beültem hát a kocsiba, és kimen­
tem a telekre. Szépen akartam elbúcsúzni a kedves
tájtól, amely már a szívemhez nőtt. Az úton aratógé­
pek zümmögése kísért, s én gondolatban a hirdetést
fogalmaztam, amelyet majd föladok: bekerített telek
kúttal és villannyal eladó. Amikor megálltam a kapu­
ban, fenyegető szorítást éreztem a szívem táján. Hát
ez a vége - gondoltam -, az álmok sorra zátonyra
futnak, mert valahol, valaki előbányászott egy rej­
tett paragrafust, és gúzsba kötötte vele a terveinket.
Be se mentem a telekre, csak ültem a kocsiban, és vár­
tam az estét. Ahogy ereszkedett alá a sötét, úgy erő­
södött bennem valami konok dac. Mi történik, ha
nem veszek tudomást a végzésről, és elkezdek építkez­
ni? Utóbb kiderült, hogy semmi. Már álltak a falak,
amikor újabb papír érkezett, s arról tudósított, hogy
az előző végzés tévedésen alapult, az építkezésnek
nincs akadálya.
8.
Minden ünnepélyesség nélkül hozzákezdtünk az
alapok kiásásához, az alapkőletételt tavaszra halasz­
tó ttuk. Kissé megrökönyödtünk, amikor a tervező
egy akácfa derekán megjelölte, mennyi földet kell fel­
felé és mennyit lefelé hordani, hogy az alapok szint­
ben feküdjenek. A lecke tehát feladatott, csak meg
kellett oldani. Kéziszerszámunk volt elég, de szükség
32
mutatkozott megfelelő talicskára. Volt ugyan egy
öreg tragacsunk, de keskeny vaskereke menthetetle­
nül elsüllyedt a sárban. Egy boltban pompás vasta­
licskát fedeztem fel, széles gumikerékkel, hosszú fo­
gókkal, ami a jó súlypont záloga. Másnap elmentem,
hogy megvegyem, de sajnálkozva közölték, hogy el­
fogyott, van egy keskenyebb kerekű talicska, de abból
is mindössze egy darab. Mit tehettem, megvettem a
keskeny kerekű talicskát az előzékeny boltosoktól,
akik velem együtt örvendeztek szerencsém fölött,
mert úgymond, ezt a talicskafajtát az ő vállalatuk
hozza be külföldről, másutt sehol sem volt kapható.
Még aznap délután egy másik kereskedelmi vállalat
szaküzletének ajtajában felfedeztem a széles kerekű
vastalicskát. Gyors számvetést végeztem, s úgy dön­
töttem, hogy fölösleges most kaput venni, úgyis ki­
döntögetnék az anyagszállító nehéz járművek, addig
megteszi a deszkából összetákolt ideiglenes kapu is.
Megvettem tehát a széles kerekűt, és büszkén beál­
lítottam a garázsba a keskeny kerekű mellé. Este haza­
jött a fiú, s megpillantotta a szerzeményt.
- Mi az - kérdezte száraz humorával -, a ta­
licskát párosával adják, mint a debreceni kolbászt?...
9.
Az új év első havának végén baleset ért bennünket.
A feleségemmel együtt indultunk Pozsonyba, de Győrt
sem értük el. Az úton láthatatlan hártyavékony jég­
kéreg feküdt, a kocsi megcsúszott, és mi az árokban
kötöttünk ki. Semmi fájdalmat nem éreztem, csak a
lábamat nem tudtam mozdítani. Utóbb kiderült, hogy
tizenöt helyen törtek el a csontjaim. A tatabányai kór­
házba kerültünk, este már mindenki ott volt a beteg­
ágyunknál, akit érdekelt a sorsunk. Amikor a műtő­
asztalra fektettek, félig már eszméletlen voltam, de az
járt az eszemben, mi lesz a telek sorsa. Látom-e még
az életben, vagy örökre elsüllyed az emlékezet perem­
vidékén. Három hónap múlva átszállítottak a buda­
keszi rehabilitációs intézetbe. Közös szobában fe­
küdtünk a feleségemmel, egymás mellett álló ágya­
kon, s ugyan mivel töltöttük volna az időt, mint be­
szélgetéssel, ha nem volt látogatónk. És éjjel, amikor
a sarjadó csonttörések elkezdtek sajogni. A telekről s
az építendő házról, amihez akkor már gyűjtöttük az
anyagot. A baleset után hat héttel konzílium állapí­
totta meg, hogy kilenc helyen törött bal lábamat töb­
bé nem fenyegeti az amputálás veszélye, soron követ­
kezik a rehabilitáció. Még egy-két vizsgálat, búcsú a
kórháztól, ahol az életünket mentették meg, készülő­
dés az útra. Különlegesen felszerelt mentőautó, ami­
ben a csípőig begipszelt ember kényelmesen fekhet, s
a kábító injekciók, amelyek félig-meddig elaltattak az
útra. Délután indultunk, az utat félálomban töltöt­
tem, a mentőautó homályos üvegén át semmit se lát­
tam. Arra gondoltam, hogy valahol érintenünk kell a
telkünket, de tájékozódni képtelen voltam. Kábula­
tomban arra eszméltem fel, hogy kanyarodunk.
- Itt kell letérni Biatorbágyra - mondtam csön­
desen, pedig életemben először jártam arra.
10.
Elérkezett az ideje, hogy föltekintsük az elhagyott
biai birodalmat, szemügyre véve a kert és a dombol­
dali gyümölcsös állapotát, valamint a házét, amit a
fiú tavaszi serénységgel tető alá hozott, azután derék
kőműveseinket máshová szólította a korábban vál­
lalt kötelezettség, ígéretükhöz híven azonban szeptem­
berben visszatérnek, hogy befejezzék a legszüksége­
sebb munkákat, a tél nem tehet kárt az épületben.
A föltekintés a magam részéről kísértetiesen hason­
lított a hajdanvolt uraságok gyakorlatára, akik lóhát­
ról vagy a homokfutó rugózott üléséről ejtették meg
az effajta birtokbejárást - engem azonban nem az úr-
hatnámság késztet erre a megoldásra, hanem az orvo­
si parancsszó, amely a „két bottal korlátlanul járhat”
kecsegtető mondattal fejezte be a zárójelentést, de élő­
szóban gondosan óvott a megerőltető lépcsőjárástól
és az egyenetlen talajtól. A reggeli csúcsforgalom már
elporzott az utakon, az útba eső község vasárnapi
nagymise hangulatában ácsorgott az út szélén, a vi-
torlázórepülő-tér fölött kecses ezüstmadarak lebeg­
tek. Átgurultunk az új vasút fölött és a régi vasút
alatt, ráfordultunk az ismerős dűlőútra. Az egyik
szomszéd petúniákkal bíbelődött, a másik a kisfiával
játszott a nyírt gyepen, mindketten örvendező meg­
lepetéssel intettek az autó után, rég láttuk egymást.
A fiú a kapuig hajtott, kitárta a szárnyakat, motor
nélkül legurult a házhoz, hogy a halk motorhang se
zavarja a viszontlátás örömét.
- Hát itt vagyunk - mondta csöndesen -, nézz kö­
rül, apám.
11.
Lassan tünedezett az ősz, mint egy megfontolt és
jóindulatú öreg ember, aki hosszan időzött a gondjai­
ra bízott kertek alatt, vissza-visszanézve a tájra, ahon­
nan tovább kell ballagnia. Fölnézett a zúzmaraszür­
ke égre, az alacsonyan keringő varjakra, amelyek
riadt repülésükkel és fülsiketítő károgásukkal jelez­
ték, hogy jön a hó.
- Be kell kötni a fák törzsét - mondta a feleségem,
aki három tucat fiatal gyümölcsfát szerzett és ültetett
33
öreg segítőnk lankadatlan támogatásával, s olyan
szívóssággal, mint aki az életét tette föl rá, hogy a har­
minchat gyümölcsfa tavasszal kihajtson, s végleg át­
adja a feledésnek az akácsűrű emlékét. Be is pólyálta
a törzseket vastag, fehér papírkötéssel, olyanok let­
tek, mint mi voltunk a gipszkötésben. Az új ültetvé­
nyeket sima ösvények hálózták be, ily módon be tu­
dom járni a telket a magam óvatos kocogásával, meg­
állapodva a kerítés mellett, ahonnan át tudom tekin­
teni az egész völgyet. Mögöttem állt a ház, immár tető
alatt, a befalazott sárga ablaktokokkal, a szép idő
utolján betonozott erkéllyel, amelyet három oszlop
tart. A nehezén túl vagyunk - gondoltam s ha kémé­
nyünk lenne, akár be is fűthetnénk. De a kémény ta­
vaszra maradt, télen legfeljebb a válaszfalakat húz­
zák fel a kőművesek. Elgondolkodtam afölött, mi­
lyen hosszú és keserves idő telik el, amíg a vörös tégla­
hegyekből, a szépen erezett terméskövekből, mészből,
cementből, gerendából - otthon lesz. Meleg zug, ahol
dörmög a tűz, az ember lerúgva sáros csizmáit elé­
gedetten bólint: jöhet a tél.
12.
Húsvét előtt elhatároztuk, hogy nem várunk to­
vább, dacolunk a zord időjárással és kivonulunk a
völgybe. Kiderült, hogy az összekészített legszüksé­
gesebb holmi nem fér el egyszerre a kiskocsiban, ezért
kétszer fordultam a budai otthon és az iharosi ház kö­
zött, a második fuvarra tartogatva a két fekete macs­
kát, amelyek ellustultak a téli fogságban. Kényesked­
ve foglalták el helyüket a félhenger alakú szállítóko­
sárban, csak akkor zendítettek rá a fájdalmas búcsú­
énekre, amikor a motor beindult. Keserves gyerek-
hangú jajveszékelés kísért bennünket az úton, még
34
szerencse, hogy rendőrrel nem találkoztunk, s nem
estünk gyermekrablás gyanújába.
A ház kellemes hőmérséklettel fogadott, mert az
első forduló után begyújtottam a cserépkályhába, a
falak kezdtek fölmelegedni, emberi tartózkodásra al­
kalmassá vált otthonunk, ahol háromnegyed évet
szándékoztunk eltölteni. Kiengedtem a macskákat,
hadd élvezzék a rég várt szabadságot, s azok neki is
rugaszkodtak a kertnek, kisvártatva a diófák ágai kö­
zül felhangzó diadalmas kurrogás jelezte, hogy az uta­
zás gyötrelmeit máris elfeledték. Amíg a feleségem a
szétrakással foglalkozott és azon sóhajtozott, hogy a
téli hónapokban lakatlan ház annyi port és szemetet
gyűjtött össze, amit egy hét alatt lehet eltakarítani -
kimentem az erkélyre és szemügyre vettem a kertet.
Első pillantásra nem árult el semmi vészjóslót. Tud­
tam, hogy hosszú és kemény volt a tél, országszerte a
„nagy” mezőgazdaságban is keletkeztek károk, de
bíztam benne, hogy az általában hűvös, de mégis vé­
dett völgy megőrzött számunkra valamit sokéves
munkánk gyümölcséből. Reménykedő érzések között
húztam magamra a takarót. Elalvás előtt még azon
gondolkodtam, hol kezdjem másnap a munkát, a ve­
teményeskertet kapáljam föl a kisgéppel, a gyümölcs­
fákat metsszem meg vagy a szőlőt, de ezt a gondolatot
elvetettem, mert mindenfelé azt hallottam: a szőlővel
várni kell.
Reggel korán elindultam felderítő utamra. A ház­
tól a kapuig vezető utat a kerítés felől tüskés olajfüzek
és vörösmogyoró-bokrok szegélyezik, rajtuk még az
élet semmi jele-nyoma nem jelentkezett, a másik olda­
lon viszont egy babérhoz hasonló örökzöld sövény
fut, bőrszerű levelei a hó alól is kivillogtak, mint­
ha féldrágaköveket szórt volna el valaki két marokkal.
A sövény bokrai szürkén gunnyasztottak, sehol egy
mákszemnyi zöld, a derékig érő sövény tisztességgel
meghalt, a bokrok a saját ravataluk mellett álltak
díszőrséget.
Szorongó érzések között folytattam utam a kertbe.
A málnavesszők az őszi válogatás után szikáran ácso-
rogtak, rügynek nyoma sem volt, de hát a málna ké­
sőbb hajt - vigasztaltam magam, és megnéztem a ró­
zsákat. Öt terebélyes rózsabokor zárta le a sziklaker­
tet, azután kezdődik a konyhakert, de a laposon csak
azt lehetett látni, hogy kicserepesedett a föld, pedig
az ősszel porhanyósra szántottam az egész kertet.
A tavaszi vetemények alá újra kell szántani, de annyi
baj legyen, ott még semmi se ment veszendőbe. A ró­
zsáknál viszont felcsillant némi remény: az ágakon ki­
csiny rügykezdeményeket láttam, néhányba bele is
vágtam a metszőollóval, és le is hervadtam nyomban,
minden rügy belvilága fekete volt és száraz. Lemet­
szettem egy középvastag ágat, és a borúlátás igazoló­
dott: az ágak belseje taplószerűen elhalt, elfagyott. De
benn a sűrű közepén minden bokorból felütötte a fe­
jét egy-két zöld hajtás. Ha azokat megmentem, van
remény a rózsaültetvény újjászületésére.
Mentem tovább, kor szerint vizsgálva a gyümölcs­
fákat. Kor szerint, mert vannak harminc-negyven éves
fák, amelyeket a telken találtunk, s kimentettünk az
akác halálos szorításából, s vannak szép számmal saját
ültetések, legénykorú kajszik, almák, meggyek és cse­
resznyék. Az „öreg” fákon nem volt sok látnivaló,
egykedvűen várták a jobb időt, de a fiatalok - jellem­
ző a fiatalságra - hányaveti, könnyelmű módon visel­
kedtek, szinte megdöbbentve a szemlélőt. Van egy kis
birsalmafám, amelyet az őszi káposztasavanyítás érde­
kében ültettem, ne kelljen birsalma után szaladgálni,
ha eljön a káposzta idénye. Ez a fa mindeddig meddő
nyugalommal viselkedett, most egyszerre nagyzási hó­
bortba esett, pedig még itt sincs a birsek hagyományos
hajtási ideje, tele volt nagy, zöld rügyekkel, mintha
legalább húsz-huszonöt kiló gyümölcs eljövendő terhe­
it cipelné.
A cigánymeggyek úgy festettek, mint kamaszfiúk,
rügyek helyett pörsenéseket viseltek az ágakon, de
azok is szárazak voltak, s érintésre lemállottak. Sem­
mi kétség, itt az átmeneti februári enyhülés garázdál­
kodott, kicsalta a hajtásokat, jött a goromba március
eleje, s elvitte az egészet. Metszeni kezdtem a fákat,
keményen és könyörtelenül, mert annyit már megta­
nultam, hogy fagykár után egyetlen segítség kínálko­
zik - két év múlva jelentkező termésre a visszamet-
szés. Ritkultak a fák koronái, hullott a fölösleges
gally, áttetsző orcát öltött a kert, csak a szőlősorok
komorlottak a felfüggesztőhuzalokon. Nincs riasz­
tóbb tavaszi látvány, mint a metszetlen szőlő. Nem is
késlelkedtem tovább. Elmentem barátomhoz, a bölcs
kádárhoz, aki mint mindig, most is segítségemre sie­
tett. Zsebre tette golyóscsapágyra működő ollóját, és
intett, hogy mehetünk.
- A magamét már megmetszettem - mondta útköz­
ben, s a borongós hangsúlyból arra következtettem,
hogy az eredmény nem volt túlzottan vigasztaló, ezért
nem is kérdeztem rá, hagytam, hogy maga mondja el,
mire jutott a szőlejében. De csak hallgatott, s amikor
odaértünk az én szőlőmhöz, nem a hajtásokat, hanem
a rügyeket vette kezelésbe. Tucatnyit lemorzsolt, míg
egyet zöldnek, élőnek talált, s gondterhelten megje­
gyezte:
- Ha minden tizedik rügy él, akkor tizedannyi ter­
més lesz, mint tavaly.
Nem élt meg minden tizedik rügy, legfeljebb min­
den huszadik. Bölcs barátom megjegyezte, hogy az
etyeki gazdaságban mindig terem annyi szőlő, ameny-
35
nyit eladnak, s a hordókat meg lehet tölteni, ami köz­
tudomás szerint a legjobb módszer a hordók kiszá­
radása ellen. Kissé kókadtan váltunk el, amikor befe­
jeztük a metszést, én pedig rávetettem magam a ró­
zsákra. Legalább az a két-három zsenge hajtás jus­
son napfényhez és levegőhöz, erősödjön meg, s hozza
meg a nagy bársonyszirom, bíborpiros virágot.
Keserves vállalkozás volt. Kézifűrésszel és metsző­
ollóval dolgoztam, mert némelyik rózsaág már karvas­
tagságra hízott, s acéltüskéket nevelt. Kívülről hatol­
tam befelé, mert a friss hajtások a középen nyurgul­
tak fel, mintegy élvezve az öreg és elhalt ágak védel­
mét, azok pedig száz meg száz tüskével védelmezték a
szűzi ágacskákat. Mire befejeztem, több sebből vérez-
tem, mint egy szaracén harcos a szentföldi háborúk
idején, s még hátravolt az eltakarítás. Méretes dara­
bokra vágtam a tüskés ágakat, összekötöztem, s el­
raktam egy félreeső kerítészugba, ahol kóbor kutyák
szoktak bejárni. Most jöjjenek, riogatni a két fekete
macskát.
Utolsót fordultam, amikor kijött a feleségem, és
megkérdezte, miért hagytam meg azokat a hajtásokat.
- Azokból lesz az új rózsabokor - válaszoltam
hetykén.
- Vadrózsabokor - mondta botanikus tudásának
enyhe fölényével. - Jövő tavasszal újra olthatod
őket...
Egy hete csöndesen elbúcsúztam szerkesztőségi szo­
bámtól, a fehér ajtón még ott a névtáblám, de az már
csak egy látszatállapot fenntartása.
- Ötven év, és most vége - gondoltam minden kese­
rűség nélkül -, hiszen magad választottad magadnak
ezt az új életformát, az áhított nyugalmat, ami most
már elkísér az utolsó percig. Csak ezt az átmeneti időt
kell megérni töretlen lélekkel, amíg az ember elhe­
lyezkedik az új státusviszonyai között, amíg belakja
magának a nyugalmat, mint egy szerény otthont, s
megbékél sorsával.
- Szerencsés ember vagy - oktatom magam hogy
találtál egy darabka földet, amelynek minden görön­
gyéből nyugalom sugárzik. Befutottad az ötven év
minden táját, ami számodra elérhető volt, most csön­
desebb évek jönnek, amikor nem fütyül mindig a fü­
ledbe a szél, ami a mindig siető embereket kíséri. Nyu­
godj már meg - oktatom magam s fohászkodj azért,
hogy a hátralevő évek ezen a tündén tájon teljenek el
- szélárnyékban.
Bende Zsoltot, az Operaház kiváló magánénekesét az
emberek nyilván sokkal jobban ismerik Don Giovan-
niként - tizenöt éven át énekelte ezt a szerepet - vagy
Papagenoként, vagy akár Almaviva grófként, mint
kertészként... Ezért is szeretném őt most erről az ol­
daláról bemutatni. Bende - kezdő kertész. Sok tapasz­
talata, sok sikerélménye még nincs, hiszen csak né­
hány éve múlott, hogy megvett egy szép, egyszerű pa­
rasztházat Vérteskozmán. Ám beszélgetésünknek ép­
pen ez az egyik fő témája: hogyan születik egy kert,
mire kell ügyelnie, vigyáznia egy kezdő kertbarátnak.
Honnan kaphat segítséget, honnan kaphat szaktaná­
csot? Könnyű dolga van-e annak, aki ma Magyaror­
szágon kertépítéshez fog?
Várbeli, szépen bútorozott, kétszintes lakásában
beszélgettünk. A zongorán a Cosi fan tutte kottái.
- Régóta ez volt az álmom, most mint „vén siheder”
végre megkaptam ezt a szerepet az operaházi reprí-
zen - mondja.
Érzem, készült erre a beszélgetésre: a rekamiéra ke-
zeügyébe készített néhány kertészkönyvet is, amelyek­
ből láthatóan máris jelentős szakismeretre tett szert.
- Merrefelé gyerekeskedtél ?
- Budapesten. Édesanyám jugoszláviai származású,
horvát, szülei, nővérei ott maradtak, és aki még él, ott
él, úgyhogy minden nyáron Jugoszláviában voltam.
Amikor még a Bácska Magyarországhoz tartozott,
akkor mindig ott voltunk a húsvéti és a nyári szünet­
ben. A rokonaim egy sváb faluban éltek tulajdonkép­
pen, a falusi életről volt némi tapasztalatom gyerek-
koromból. A nagynéném nagyon szerette a kertet, szé­
pen karbantartott, gyönyörű kertje volt. A fű érdekes
módon akkoriban még nem volt oiyan divat, mint ma.
- Mi volt ott? Főleg virágok?
- Igen, virágok. Mindenfajta a kálától kezdve a ró­
zsáig. És a kövek között ezek a kis este nyílók - nem
tudom a nevüket, a nevekkel bajban vagyok.
- Nyilvánvalóan ezért is vágytál arra, hogy vala­
mikor legyen egy kerted...
- Ez most alakult csak ki, mert a pálya annyira
igénybe veszi az embert, hogy az eszem sarkában sem
fordult meg, hogy valahol Pesthez közel vagy messze
akármilyen fajta objektumot vásároljak.
- Hogyan jutottál a Vértesbe?
- Véletlenül. Révhegyi Olga tanárnőnk, sokunk
nagyszerű tanára volt, most már kilencvenéves. Nyá­
ron lesz öt éve, hogy azt mondta: gyere, édes fiam, vi­
gyél már egyszer le Vérteskozmára! (Kasza Katinak
van ott egy ilyen kis parasztházikója, ő is növendéke
37
volt Olga néninek.) Szeretném a Kasza Kati házát
megnézni! - Levittem, megláttam és beleestem a falu­
ba. Ez egy érdekes kis falucska. Abszolúte primitív,
egyszerű, egyetlen utcasorból álló, egy kilométer hosz-
szú - nem is lehet falunak nevezni - kis település.
Harmincöt-negyven ház lehet összesen. Ezt felfedezte
egy építész, aki ott vett magának házat, és Vérteskoz­
ma később védett faluvá vált. Ma már alig van öt-hat
bennszülött család, mindenki elment onnan. Nagy­
szerű a klímája, mert ha nyáron Pesten harmincöt
Celsius-fok van, a Vértesben este fel kell venni egy pu­
lóvert. Ha Pesten esik az eső, ott biztos, hogy süt a
nap. Előfordul, hogy ha a dombtól délre esik az eső,
akkor dombon túl jó az idő. De fordítva is volt most
télen, hogy jó időben mentünk, és a dombon túl köd
volt.
- Tehát megtetszett Kasza Kati háza. Többször le­
mentem a nyáron körülnézni. Először arra gondoltam,
hogy valakivel közösen, mert úgyse tudja az ember
eléggé-kihasználni. De akikre gondoltam, azok eláll­
tak az ügytől. Én meg belemásztam! Nem bántam
meg, bár az ingem-gatyám ráment, mert rendbe kel­
lett hozni.
- Hogy festett, amikor odamentél?
- Lakott volt a ház, egy sváb család lakta, Franci
bácsiék, hetven körüliek lehettek, a gyerekei mind
szétszéledtek, egy fiú volt még otthon, aki onnan járt
be Tatára dolgozni. És az egyre nehezebb volt a téli,
havas időkben. Elmentek Környére, ott vettek egy
házat, ezt eladták. Aránylag olcsón meg lehetett ezt
kapni.
- Megtetszett, bementéi, és mondtad, hogy ezt én
megvenném?
- A faluban tudták, hogy hol van, mert egyre rit­
kább az eladó ház. Aztán megállapodtunk és megvet­
38
tem, 1980-ban százötvenezer forintért. Négyszázötven
négyszögöles telek van hozzá, lehet húsz-huszonkét
gyümölcsfa rajta.
- A ház egyszerű parasztház. Középen van a kony­
ha, lakókonyha, ott zajlik az élet és jobbra-balra van­
nak a szobák. Tudod, ahogy lenni szokott, az utca fe­
lé van a tisztaszoba, hátul meg a „rumlis szoba”. Az
egészet tatarozni kellett, amikor kiköltöztek, de erre
nem volt pénzem. Akkor kimentem egy évre Rómába
tanulmányútra, azalatt állt az egész dolog. Aztán, ami­
kor tatarozni kezdtük, le kellett ásni kint majdnem az
alapokig körben, és egyfajta új eljárással szigetelni.
Belül a szobákat, konyhát is hatvan centi mélyen ki
kellett ásni. Kővel volt lerakva a konyha, és a szobák
hajópadlósak voltak, a padló teljesen el volt korhad­
va. A szomszédom kertje - én egy kicsit lejtőn vagyok
- nekitámaszkodik a ház oldalának, az én tűzfalam­
nak. Amikor esett az eső, az szépen csurgott befelé.
Sőt a másfél év alatt a szomszédom szederbokrai be­
gyökereztek a szobába! A szomszédban az egész ker­
tet méteres szélességben ki kellett árkolni, egész mé­
lyen az alapokig, és egy V alakú beton támfal készült,
ami tartja a földet, részben a szoba felé, és víztaszító
is. Az most lejt hátrafelé, és az vezeti el a vizet hátul.
Öcsém építész, én is az voltam egyébként, úgy kezd­
tem, közben párhuzamosan zenéltem. Éppen most a
hét végén kövezik a konyhát meg a fürdőszobát. Ki­
alakíttattam a kamrából egy fürdőszobát. A vizet be
kellett vezetni, mert nem volt, csak egy kút. A ház vé­
gén van még egy nagy, csukott istálló, és azután még
jön egy kocsiszín, ami minden oldalról zárt, csak elöl
nyitott. Ezt is mind rendbe kellett hozni. És a lakó­
résszel szemben van egy kis „Jancsi és Juliska-ház”,
teljesen úgy néz ki, nyári konyhának hívták ők ezt, de
ebben a kenyérsütő kemencétől kezdve minden van,
ezt megtartottam természetesen. És egy csapóajtón
keresztül le lehet menni egy boltíves kis pincécskébe.
- Hogy tervezed, milyen lesz a kert?
-A kerttervezéshez nem elég az építészet! Adva
vannak a gyümölcsfák, azokat nem akarom kivágni.
Van meggy, a cseresznyétől kezdve az almáig, körtéig,
dióig, szilváig minden.
- Leszedi valaki?
- Igen, le szoktunk járni leszedni. Hogy a gaz el­
tűnjön, ezért lesz a fű, amihez - én mindig a gombot
vettem meg előbb - megvan már két éve a benzinmo­
toros fűnyíró. Motoros kell, mert olyan hosszú, lejtős
a kert, hogy kábellal nem megy! Lesz egy kis nyári
konyhakertszerűség, hogy a ház körül a legfontosabb
dolgok megteremjenek. Amihez szintén két év óta ho­
zok nyugatról és Jugoszláviából magokat. Cukkinitől
kezdve mindent a világon. A saláták legkülönbözőbb
fajtáit.
- Erről jut eszembe, hogy a „Bende-saláták” szak­
maszerte híresek. Könyvünk számára volna-e valami­
lyen újfajta salátaötleted vagy recepted, Zsolt?
- Felhívnám a hobbikertészkedők figyelmét egy sa­
látafajtára, amely nálunk nemigen ismert, de gazdagí­
taná salátaétrendünket! Sajnos Magyarország nem
tartozik a klasszikus salátafogyasztók közé, mint
Olaszország, Franciaország vagy Jugoszlávia, ahol a
legkülönbözőbb receptek változatos elkészítési módja
már hagyomány. Mindnyájan tudjuk, hogy a saláta
nemcsak vitamin, hanem húsételeink kiegészítője, sőt
gazdagabb formában főétel is lehet.
- Nos azt a salátafajtát jégsalátának hívják. Vas­
tag, ropogós húsú, s a nálunk ismert fejes saláta roko­
na. Érdemes vele bíbelődni, mert rendkívül zamatos,
ízletes és az olajos-ecetes-fűszeres mártástól (dresz-
szing) nem esik össze. Magját bárhonnan külföldről
beszerezhetjük. Sokan utaznak nyaranta Jugoszláviá­
ba is. Ha gépkocsin netán Ljubljanán keresztül vinne
útjuk, ne sajnáljanak egy rövid pihenőt tenni Szlové­
nia szép fővárosában. Látogassanak el az Óvárosban
található piacra - itt egyébként vetőmagboltot is ta­
lálnak -, ahol megvásárolhatják a kis tasakokban
kapható jégsalátamagot, úgy emlékszem, Ljubljanske
ledene, azaz: ljubljanai jeges felirattal.
- Ha szeretik az olívaolajat - amely nálunk is kap­
ható, és szerintem a jó salátához elengedhetetlen -,
úgy házi használatra készíthetünk salátaolajat: két­
harmad rész napraforgóolaj és egyharmad rész olíva­
olaj keverékéből. Ezt az olajat külön üvegben tárol­
juk, s csak salátához használjuk!
- Szeretnék még néhány praktikus ötletet leírni a jó
saláta készítésével kapcsolatban, különös tekintettel
a zöld, leveles, fejes salátákra. Miután alaposan meg­
mostuk a szétszedett leveleket, lecsurgatjuk, majd
tiszta konyharuhával leszárítjuk azokat, vagy igazi
olasz módszer szerint a leveleket egy konyharuhába
kötve - természetesen kint a kertben körkörös
óriáskerék-mozdulattal „kicentrifugáljuk”. Sokaknak
ez a gondolat bizonyára mosolyt csal az arcára - én
magam is jót nevettem, amikor egy szép nyári vasár­
napon, a csodás Róma belvárosában több lakás tera­
szán megpillantottam ezt a számomra eddig ismeret­
len, komikusnak ható műveletet! Akkor nem értettem
az egészet! Később tanultam meg, hogy a saláta csak
úgy jó és zamatos, ha teljesen szárazon kerül bele a
fűszeres lébe. Ellenkező esetben a levelei közt megma­
radt víz felhígítja a dresszinget, és íztelen, vizes lötty
lesz az egészből.
- Egy-két, talán szokatlan recept:
39
 „Krumpli"-saláta friss uborkával (4 személyre)
Hozzávalók: 1/2 kg burgonya. 1/2 kg uborka (a szoká­
sos nyári vagy a most már egész évben kapható bol­
gár, illetve kígyóuborka), egy kisebb vöröshagyma
vagy lilahagyma fele.
A mártás (dresszing) a következőképpen készül:
1 dl olajat (vegyünk hozzá 1 evőkanál olívaolajat is,
vagy a fent leírt házi salátaolajat használjuk) ízlés sze­
rinti mennyiségű borecettel kis habverővel habosra ke­
verünk, keverjük hozzá a finomra vágott hagymát, só­
val, kevés borssal, néhány csepp Worcesterrel vagy
szójaszósszal fűszerezzük, és tegyünk hozzá nálunk is
vásárolható salátafűszert (lehet oregano vagy Herbe de
Provence - kapható a Herbária-boltokban). A héjá­
ban főtt, megtisztított burgonyát és az uborkát kari­
kákra szeletelve belevágjuk a mártásba. Egy bizonyos
idő után az uborka levet ereszt, tehát ne féljünk, hogy
a saláta száraz lesz! Tálalás előtt többször keverjük
meg!
Vegyes tavaszi saláta (4 személyre)
Hozzávalók: 2 db fejes saláta, egy kevés kínai kel,
5-6 szem retek, 4-5 kisebb paradicsom.
A fejes salátát és a kínai kelt megmossuk, a fent
javasolt módszer szerint leszárítjuk, majd ujjnyi szé­
les csíkokra vágjuk. A retket karikákra vagy kockákra,
a paradicsomot ízlés szerint karikákra vagy cikkekre
vágjuk. Még nagyobb kockákra vágott friss uborkát is
tehetünk hozzá, az egészet negyed órával tálalás előtt
beletesszük a dresszingbe. Legutoljára tesszük bele a
paradicsomot, vigyázva arra, hogy keverés közben a
paradicsom ne törjön össze.
Bizonyos húsételekhez ezt a salátakompozíciót tej­
fölös-tejszínes dresszinggel is készíthetjük.
3-4 evőkanál olajat (kevés olívaolajjal) cseppen-
40
ként, állandó keverés közben hozzáadunk 3-4 evőka­
nál nem fűszerezett mustárhoz. Ezalatt sót, kevés
őrölt borsot, néhány csepp citromot vagy borecetet,
2-3 kocka mokkacukrot keverünk hozzá. Ízlés sze­
rint 1/2 finomra vágott hagymát is tehetünk bele. Mi­
után habosra kevertük, egy pohár tejfölt, kevés tejszínt
és 1/2 pohár kefirt adunk hozzá. Nyáron kellemes, üdítő
étel, hús nélkül is tálalhatjuk.
Egytálételként vagdalt sonkát, 2 keményre főzött
tojást keverhetünk hozzá, és a dresszingbe pikáns
sajtot reszelünk bele.
- Hát ennyit a salátákról, remélem, tudják haszno­
sítani ezeket a recepteket azok, akiket érdekel. De
hadd térjek most vissza a születendő vérteskozmai
kertemhez. Mit szeretnék még? Lesz tehát egy ilyen
„haszonkert”, és szeretnék - mivel még nincsen - egy­
két olyan fenyőt, ami gyorsan nő, mert bizony sok
időm már nem nagyon van megvárni, amíg ebből fe­
nyő lesz. És egy-másfél méteressel akarnám kezdeni.
Kerti bútoraim természetesen vannak. Úgyhogy most,
hogy készen lett, már csak a kő lerakása van hátra,
vízpumpának a beszerelése, és akkor tulajdonképpen
kész. A bútorok jóformán mind ott vannak, azokat
csináltattam meg gyűjtöttem. Szombathelyen volt a
fafaragó mester, aki nagyon olcsón dolgozott. Úgy­
hogy minden „gomb” megvan, ha megnyílik a ház,
akkor már mindent csak a helyére kell tenni.
- Lesz-e benne szalonnasütő hely?
- Lesz, de még nem alakult ki, hogy hol. Addig vi­
szont Jugoszláviából hoztam egy olyan öntöttvas fa­
szénsütőt, amihez nyeles, leemelhető rácsok vannak,
de használható nyárssütőként is. Van hozzá egy kis
rászerelhető motor is. Nyáron lesz az avatás, kisebb
csoportokban lemegyünk borozgatni meg flekkent
sütni. Van egy kis kertészkönyvem, az azt írja, hogy a
füvet márciusban és augusztusban lehet elkezdeni vet­
ni. Márciusban úgy, hogy már ősszel elő kell készíteni
a földet teljesen, hogy ha leesik a hó és elolvad, akkor
az a föld legyen, amibe már csak vetni kell. A márciusi
vetésnek az az előnye, hogy nem kell locsolni, mert
nedves a föld. Az augusztusi állítólag szebb, már az
első évben, tavasszal. Mert augusztusban három-négy
hét múlva kibújik a kis fű, sőt egyet még kaszálni is
kell tél előtt, akkor arra jöhet a hó, és az tavasszal lesz
nagyon szép.
- Mint kezdő kertész ezekből a könyvekből kapsz
útbaigazítást?
- Én a Virágoskert, pihenőkert című könyvet egy­
szer megláttam, megvettem, elkezdtem olvasgatni, né­
ha éjszaka belekukucskálok. Még a kezdők is pontos
tájékoztatót kapnak ebből a könyvből. A fűről szóló
részét kezdtem olvasni. Attól kezdve, hogy a földet
hogy kell előkészíteni, és így tovább, pontosan, rész­
letesen minden benne van. Nagyon ügyes könyv.
Egyébként az ember átmegy a szomszédokhoz, akik
már hét-nyolc éve laknak ott, tapasztalataik vannak,
és megbeszélgeti.
- A kerthez hozzá tartozik a szomszédolás. Milyen
szomszédok vannak?
- Az egyik szomszédom egy idősebb házaspár, gyer­
mekorvosok mind a ketten. Tulajdonképpen kora ta­
vasztól késő őszig ott vannak. Akkor a gyerekek, uno­
kák lejönnek, ott egész nyáron nagy rajcsúr van.
A másik szomszédom most új szomszéd, a régi eladta
a házat. Az is egy idősebb házaspár. Ők tavaly nyár
óta vannak ott.
- Segítenek a szomszédok egymásnak?
- Igen.
- Kialakult valamiféle közösség?
- Azt nem lehet mondani. Annyiban közösség csak,
hogy bármilyen probléma van, segítenek. Én még any-
nyira nem ismerem őket - nem laktam ott hosszabb
ideig, csak két-három éjszakákat de látom, a többi­
ek jól ismerik egymást. Mondják, hogy kihez milyen
problémával lehet fordulni.
-Tulajdonképpen mindenki valahogy magának
van. Mindenki elmenekül a pesti rumliból, és nem
akar túl sokat nyüzsögni. De azért vannak szomszédo­
lások. A téli szomszédolást még nem ismerem, de tu­
dom, hogy van. Sőt van egy család, nekik lovaik van­
nak, meg szánjuk, hallom, hogy karácsony, szilveszter
környékén nagy szánolás van, forralt boros partik.
De erre még nem volt módom.
- A kert és az állatok? Bejön-e a szarvas?
- Be, hogyne, persze. Az elmúlt télen nem szedtük
le teljesen az almát. Különösen nagy termés volt, és én
külföldön voltam, öcsém se ért rá, a szomszédok se.
A szemben lakó család tartja a házat karban, meg a
kulcs is ott van, de ők se szedték le. És az hullott, hul­
lott. A kerítésen átugranak a szarvasok, és lelegelik
szépen. Ha este, napnyugta után elmész sétálni az er­
dőbe, ott rókával, szarvassal, őzzel találkozol. Vad­
disznóval még nem találkoztam, de biztosan akad.
Nagyon hangulatos és jó levegőjű hely. A hátsó szobá­
ban most épült egy szemes csempés parasztkályha,
amit körül lehet ülni. Ez a nálunk ismert zöld szemes
csempe. Fafűtés, az erdő közepén.
- Áram van?
- Van.
- Tévé lesz?
- Nem tudom. Talán nem. Bár van egy fekete-fehér
tévém, amelyik működik, egy kicsit gyenge már a kép­
csöve, gondoltam, meg kéne csináltatni, és talán majd
leviszem.
- Van, aki esküszik rá, hogy az vétek.
41-
 - Igen. De ennek ellenére mindenkinek van, igaz,
hogy nyáron nem néz az ember tévét, ott meg pláne
nem. Este kilenckor még világos van, kint ül az ember
a kertben. Kinek jut eszébe tévét nézni? A téli idő­
szak az, amikor az ember többet van bent, még ha órá­
kat sétálsz is a nagy hidegben, előbb-utóbb azért este
csak hazavetődik az ember. Négy órakor már sötét
van. Én is azzal kacérkodom, hogy karácsony, szil­
veszter környékét ott töltöm. Gyönyörű, hangulatos,
megvan a varázsa. Ez a világ vége, egyébként zsák­
utca a falu vége, nem megy tovább sehova. Ha az em­
ber a tatai főúton megy, az Ml-esen, akkor a 49-es
kilométerkőnél van egy erdei út, amire ki van írva,
hogy behajtani tilos. Ott mi behajtunk, az erdészet en­
gedélyével, tizennégy kilométer erdei út. Nyáron na­
gyon kellemes, mert hűsben mégy végig. Köves út, le
van öntve valamivel, rendben van tartva. Ez a nyári
nagy melegekre ajánlott. A szokásos út egyébként
Csákváron visz keresztül.
- Hány kilométer?
- Hatvannégy-hatvanöt kilométer. Háztól házig
kényelmesen, nagy forgalomban is legrosszabb eset­
ben egy óra. Ismerek egy házaspárt, akik ott fazekas­
kodnak, berendezkedtek, van kemencéjük, ott élnek.
Irigylem őket. Amennyire nem tudtam volna fiatal
koromban elképzelni, hogy nem Pesten lakom, annyi­
ra vágyom most falura. Még a zeneakadémiai tanítá­
somat is úgy osztottam be, hogy pénteken délelőtt ta­
nítok és hétfőn délután, s ha az Operában nincs hét
végén dolgom, akkor hosszú a víkend...
Benedek István professzort - Benedek Elek unokáját,
Benedek Marcell fiát - gyakran nevezik a legutolsó
magyar polihisztornak. Sok mindenhez ért, sok min­
denben nyilvánít véleményt, amint megszólal, szava­
in szinte átsüt széles körű műveltsége. Sokáig főorvos­
ként dolgozott a Lipótmezőn, hosszú ideje pedig író­
ként arat megérdemelt sikereket kritikusoknál és az
olvasóközönségnél egyaránt. Annak idején a nagy si­
kerű Aranyketreccel szinte berobbant az irodalmi
életbe, s azóta tucatnyi könyve jelent meg különböző
kiadóknál.
Benedek professzor Budán, a Német-völgyben la­
kik egy emeletes villában, második feleségével, Júliá­
val. A teleknek két bejárata van: az alsó utcáról vas­
kapu nyílik, a felső részen pedig a házigazda büszke­
sége, a saját maga faragta székely kapu fogadja a láto­
gatót. A napsütéses, üvegezett verandáról csendes, ke­
leties tárgyakkal teli és ezért némiképpen keleties han­
gulatú könyvtárszobába invitál a professzor. Maga
főzi a kávét az ablak előtt levő kisasztalon, aztán ké­
nyelmes fotelekbe telepszünk. Asztalunkul alacsony
lábakon álló, nagy, kerek réztál szolgál, remek ötvös­
munka, olyan, amilyeneket leginkább a bagdadi, da­
maszkuszi, kairói vagy isztambuli bazárokban- lehet
kapni. A szoba dísze azonban kétségkívül a könyvtár,
aranybetűs, régi, bőrkötéses kötetek, első pillantásra
is kincset érő sorozatok, lexikonok, történeti munkák,
szakkönyvek, enciklopédiák, a hírneves ősök munkái.
Maga a könyvesszekrény is unikum: kerek virágokkal,
népi motívumokkal faragott tömbjei felül öt vagy hat
gótikus jellegű ívben folytatódnak. Házigazdám máris
megmagyarázza a különleges bútor keletkezését:
- Ez egy olyan stílus, mint az Országház. A gótikát
nem lehet elképzelni vízszintesen, s mégis milyen szép
a Parlament! Én is kombináltam a népi motívumo­
kat a gótikus ívekkel. Teljesen szabálytalan és mégis
nagyon szép. Nincs benne egyetlen szög sem, és nincs
benne semmi hamis anyag. Minden porcikája diófá­
ból készült, és eresztékekkel van összeállítva. Semmi­
féle csalást és ámítást nem tűrtem meg. És szépek a
könyvek is benne.
- Két asztalosmester és a fafaragó öt hónap alatt
készítette el, valószínű azonban, hogy hat hétig dol­
goztak rajta, és az öt hónap alatt egy csomó más dol­
got is csináltak, de nem akartak sietni vele, hogy több
pénzt tudjanak kérni érte... Egyébként nem kevésbe
került. A barátaim meg is döbbentek: ilyen drága bú­
tort csináltattál? - ámuldoztak. Hát ha az ember meg­
gondolja, ez a drága bútor pontosan annyiba került,
mint egy autó. Azon senki sem akad fönn, hogy valaki
43.
vesz nyolcvanötezer forintért egy kis Polskit, ami né­
hány év alatt szétrohad, és újat kell venni helyette, ha
az ember autózni akar... Ez pedig nyolcvanötezerért
örökké itt áll. És mindennap itt ülök előtte, míg az au­
tóba csak alkalmilag ülök bele. Szóval én azt hiszem,
inkább olcsó volt, mint drága.
A könyvesszekrénnyel szemközti ablakon hatalmas
fenyőfák kandikálnak be, az ötvenéves fák alatt ke­
cses, fonott, kerti garnitúrák fehérlenek, a kerítés mel­
lett vadul sárgállik egy emelet magasságú forsythiabo­
kor, a még erőtlen tavaszi napsugárban bágyadtan
sütkérezik az Itáliában vásárolt kapuőrző kőorosz­
lánpáros egyik darabja, a szerencsésebbik, amely itt­
hon maradt, mert a párját bizony csúnyán ellopták a
kertből egy nyári éjszakán...
A professzorral megbeszéljük, hogy nagy vonalak­
ban végigmegyünk az elmúlt évtizedeken, s közben
azokról a kertekről mesél, amelyek olyan nagy szere­
pet játszottak az életében. Mint mindegyik beszélge­
tőtársamat, őt is arra kértem, emlékezzen a régmúlt­
ra, a gyerekkorára is...
- Annál is indokoltabb a múlttal kezdeni, mert Be­
nedek Elek kertje az igazán érdekes, és ezzel kezdő­
dött. Kisbacon az a falu, Háromszék megye és Udvar­
hely megye határán. Ott született Benedek Elek. Az ot­
tani viszonyokhoz képest jómódú, sokgyermekes gaz­
da gyermeke volt, ami azt jelenti Székelyföldön, hogy
azért nagyon szegény emberek voltak. Mert Székely­
föld rossz termőföld, és szanaszét szórva, apró csíkok­
ban vannak a - birtoknak nem is nevezhető - gazda­
ságok. Borzasztóan meg kellett dolgozni azért, hogy
valaki jómódú legyen. Ebben a viszonylatban a sok
kisbaconi Benedek között a szókimondó Benedekek
ága, ahova mi tartozunk, viszonylag előkelő volt. Ka­
44
tonaviselt emberek, régi nemességre is büszke gazdál­
kodók. Az egyetlen, akit iskoláztattak, nagyapám volt,
és az ő birtokrészét az iskola elnyelte. Láttam a vég­
rendeletből, hogy az apja pontosan felszámolta, mikor
kellett eladni egy birtokrészt az Elek fiúnak az isko­
láztatására, és amikor aztán osztozkodásra került a
sor, akkor ő nem kapott semmit. Mert hiszen ő meg­
kapta már azt, ami neki járt, abban, hogy kitanították.
Ezt ő természetesnek is tartotta, mikor azonban pesti
újságíró, író, majd szerkesztő, aztán képviselő, vagyis
egyre híresebb ember lett, mindinkább vágyott visz-
sza a szülőföldjére, amit nem szűnt meg szeretni soha
egy pillanatra sem. A századforduló idején nagyon jól
keresett, egyik könyve a másik után jelent meg. Ezek­
nek a könyveknek az árából visszavásárolta a földe­
ket, de nem szanaszét szórva, hanem egy tagban. Egy
területen vette meg, rendszerint rokonoktól, és ezek
a rokonok, jó busásan, négyszeres-ötszörös árat is
kértek.
- A székely furfangos fajta. Rájöttek arra, hogy a
nagyságos úrnak - mert Elekből nagyságos úr lett -
fontos, hogy éppen ezeket a földeket vegye meg, nem
mindegy, hogy mit vásárol meg. Így aztán nagyon drá­
ga felárral összevásárolt egy csodálatos hegyoldalt,
amit saját kezűleg beültetett gyümölcsfákkal, a tete­
jén pedig egy karéjban főleg fenyő volt és mindenféle
egyéb fa, erdővel. Ez a kisbaconi birtok a családi hie­
delem szerint negyven, de lehet, hogy csak huszonöt
hold valójában. Mindenesetre nagyon szép birtok, és
ha nem lett volna olyan rossz föld, és ha a nagyapám
gazdálkodással foglalkozott volna és nem újságszer­
kesztéssel - olyan viszonyok között, hogy a honorá­
riumot rendszerint ő fizette ki a szerzőknek -, akkor
végül is ebből gyönyörűen meg lehetett volna élni. így
ráfizetés volt számára. Felesben dolgoztatta a helybéli
paraszt rokonokat, és még leginkább a gyümölcster­
més volt, amit értékesíteni lehetett belőle. Az egész
olyan volt, mint egy kert, különösen a ház előtti rész,
amelyet egy kis patak választott el a hegyoldaltól. Ez
szabályosan parkosított kert volt, amit hozzáértő em­
berrel parkosítottatok nagyapám. Jött egy kertterve­
ző, aki ide ilyen fát, oda olyan fát, amolyan fát, gyü­
mölcsfát tervezett, közvetlenül a ház elé négy jegenyét,
mögötte két foltban fenyőszigeteket és egy gyönyörű
allét, egy kocsiutat. Autó még nem volt, kocsival kel­
lett a ház elé gördülni, s egy derékszögbe behajló ko­
csiutat is tervezett, fenyőfákkal szegélyezve. Apám
mesélte, hogy kisgyerek korában a fenyőfák alól a fü­
vet gyomlálta, tehát olyan pici kis fenyőhajtások, -tö-
vecskék voltak ezek, hogy a füvet gyomlálni kellett
közülük, hogy észre lehessen venni, hol itt a fenyő.
Ma olyan nagyok, hogy ezeknél hatalmasabb fenyőt
még Ausztriában sem láttam. Nagyapám életrajzából
és halálrajzából ismeretes, hogy abban az esztendő­
ben, 1929-ben, amikor agyvérzés érte és meghalt, köz­
vetlenül ezt megelőzően krétával megjelölte azokat a
fenyőket, amelyeket elad, hogy az adósságait ki tudja
fizetni. Erre nem került sor, hirtelen meghalt, és akkor
a család valahogy összeadta azt a pénzt, amivel a fá­
kat meg lehetett menteni. Ma is megvannak ezek a
fák, és megvan a ház.
- És mi van a házban?
- Benedek Elek Emlékmúzeum.
- Nagy ház volt ez?
- Nem volt nagy ház, nyolc szoba, amely úgy kép­
zelendő el, hogy középen végigmegy egy hatalmas szo­
ba az első verandától a hátsó verandáig. Tehát amikor
az egész család ott összegyűlt, akkor voltunk huszon-
négyen-huszonhatan, kihúzott asztal mellett. Ez az
unokák korában volt, tizennégy éves koromig tartott,
mert akkor halt meg nagyapám és nagyanyám, aki
követte őt a halálba. S ez a huszonnégy-buszonhat
ember minden nehézség nélkül elfért ebben a hatalmas
szobában. Jobbra és balra lakószobák nyíltak, illet­
ve nagyapámnak az írószobája. Ez most emlékmúze­
um. Előbb nagyapám Flóra nevű leánya vezette, az­
tán Juca nevű unokatestvérem, a másik Benedek lá­
nyának a lánya. Most már ő is nyugdíjban van, de még
ott él. Az ő menye a hivatalosan kinevezett igazgdtó,
vezetője ennek az emlékháznak, amelyben minden föl­
irat előbb románul, aztán magyarul van, és a legelső
felirat nem Benedek Eleket dicséri, de ezen ott már
nem is akad fenn senki.
- Mi látható ott?
- Ami emlékanyag Benedek Elekkel kapcsolato­
san összeszedhető volt, minden. Ami magyarországi
anyag, azt igyekeztünk másolatban juttatni oda, én is
a Benedek Elek-könyveimből sokat küldtem el oda,
de azért még többet tartottam meg itthon. Az kétség­
telen nagylelkűség a román nemzet részéről, hogy en­
gedélyezik a múzeumot. Ők úgy fogják fel, hogy Bene­
dek Elek romániai magyar író volt. Ez valóban így
van, mert 1921-ben visszaköltözött Erdélybe, és vál­
lalta, hogy román állampolgár lesz, és ott az irodalom­
nak egyik vezéralakja volt haláláig.
- Milyen nagyvároshoz van közel Kisbacon?
- Hát ha közeinek lehet nevezni a hatvan kilométer
távolságot, akkor Brassóhoz, még közelebb Sepsi-
szentgyörgyhöz, a másik oldalról Udvarhelyhez. Ez az
a vidék, az a csücsök, ahonnan Körösi Csorna Sándor,
Mikes Kelemen, Gál Mózes, Baróti Szabó Dávid szár­
mazik. Tizenhat-tizennyolc kilométerre van Málnás­
fürdő, Tusnád, Hargita, úgyhogy ez a legcsodálato­
sabb kornyék. Fiatalságom minden nyarát ott töltöt­
tem. A nyár akkor sokáig tartott, lévén az egész famí­
45 '
liám tanár, s abban az időben a tanároknak az évzá­
róval véget ért a munka, beosztásuk az évnyitással,
szeptemberben kezdődött. Júniusban leutaztunk és
szeptemberben tértünk vissza. Ez persze nem annyira
kerttéma, inkább a paraszti élet, a falusi élet, a gazda­
ság megismerése. Én részt vettem minden munkában.
A csépléstől kezdve a kaszálásig és a behordásig.
Meglepetéssel látom, hogy ma már múzeumban van­
nak azok a tárgyak, amelyek nekünk ott mindennapi
eszközeink voltak. Sarló, favilla, gereblye, kasza. Hát
én még ezt a budai kertet - amire majd rátérünk -
kezdetben kaszáltam. Most már kiöregedtem a kaszá­
lásból, cibálom a büdös masinát, a gyepnyíró gépet, de
azért olyan helyeken, ahol nem fér hozzá a gép, ott le­
kaszálom ma is. Szégyellem, hogy nem kaszálok, ha­
nem géppel vágom a füvet, mert ezt nem tartom mél­
tónak egy kerthez, sem azt, hogy bebüdösíti az embert,
sem azt, hogy olyan zajos. Villannyal lehetne, de ah­
hoz kábel kell, túl nagy ez a kert ahhoz, hogy kábellal
lehessen, azt ötször is átvágnám közben a géppel...
Viszont a kaszával még egy érdekesség van, hogy a ka­
szát nem csak fenni kell, hanem verni is. Kalapálni,
kiverni. Kaszát fenni még csak tudok, de kalapálni
nem. És nem találtam senkit közel-távol Budapesten,
aki ebbe besegített volna. Itt állok egy kaszával, amit
én kivertem, de úgy félrevertem, hogy nem tudom
rendesen kifenni az élét, tehát megbuktam egy egy­
szerű technikai dolgon, amit minden paraszt tud. Hal­
latlan türelemmel ülnek egy fatuskón és kopácsolva,
óra hosszat verik a kasza élét. Ott Kisbaconban magá­
tól értetődő volt, hogy az ember tud kaszálni. Nem
tudnám megmondani, kitől és mikor tanultam meg,
nem tanított erre senki, ahogy az ember előbb vagy
utóbb megtanul úszni vagy biciklizni, úgy megtanul
kaszálni is. Amikor nagyapám halála után, az egyik
46
árpaföld ott maradt learatatlanul, és Flóra néném kö­
rülnézett, hogy most mit csináljunk, mert a János, aki
hivatva lett volna lekaszálni, valamiért nem jött, nem
csinálta, itt állunk, lábon az árpa, jön egy eső és
tönkremegy! Azt mondtam: semmi baj, kimegyek és
learatom! Reggel kimentem, és estére le volt aratva!
- Nagyapám egyébként ebbe halt bele, az aratásba.
Pontosabban szólva abba halt bele, hogy az az újság,
amit szerkesztett, megbukott. Egyszerűen nem tudta
anyagilag fenntartani magát. Ez egy gyermeklap volt,
ő mindig szerkesztett gyerekújságokat, Magyarorszá­
gon is a Jó pajtás-t, az Én újságom-at és aztán Erdély­
ben a Cimborá-t. Ez hivatás volt: megtartani a gye­
rekekben a magyar szót, a magyar nyelvet, a helyes­
írást. Az volt az álláspontja, hogy az ország nyelvét
meg kell tanulni, de az anyanyelvet nem szabad elfelej­
teni ! És ezt a hivatást kiütötte a kezéből az, hogy gaz­
dasági válság is volt, csirkefogó kiadók voltak, akik
nem fair dolgokat követtek el. Elég az hozzá, hogy a
lap önnön dugájába dőlt. Nagyapám akkor valami­
vel fiatalabb volt, mint én most, hetvenedik évében
járt, és úgy érezte, hogy ő már nem való semmire, és
nem tud újrakezdeni. Azelőtt is voltak lapjai, amik
megbuktak, de akkor fiatal ember volt. Megbukott,
hát megbukott, kezdett egy másikat. Borzasztó lelkes
újságíró volt! Hitt abban, hogy az újságírónak szabad
és kötelessége minden igazságot megírni, és minden
gazságot fölfedni! És ez az ő fiatal korában valóban
így is volt, csak azután éppen nem történt semmi! A li­
beralizmus lehetővé tette, hogy az újságíró szabadon
támadhasson bárkit, és semmi bántódása soha nem
volt. Sajtópörei persze voltak, rengeteg sajtópöre volt,
de az őt nem zavarta egyáltalán. De hiába írta meg a
miniszterelnökről, hogy gazember, attól még tovább­
ra is az maradt a miniszterelnök, és továbbra is gaz­
ember volt. Benedek Elek lelkes és megszállott újságíró
volt, és most ott maradt újság nélkül, gyerekek nélkül,
hivatás nélkül. Éppen aratásidő volt, beállt aratni, és
három napon keresztül a falusiakkal együtt vágta az
árpát. Nagyanyám mondta neki, hogy Elek, meg fog
ártani, vigyázz! De nem hallgatott rá. Aztán lejött a
hegyről, és beült a szobába levelet írni. Mi tízóraizni
gyűltünk be. Én is kint voltam az aratáson, persze ak­
kor még suttyó legény voltam, de azért annak is van
dolga ott. Vele együtt bejöttem, és egyszerre valami
huppanást hallottunk. Valamelyik unokatestvérem
benyitott a szobájába, és nagyapámat ott találtuk agy­
vérzéssel az íróasztala mellett. Levelet írt Szentimrei
Jenőnek és a levélben ezt a sort írta, „fő, hogy dolgoz­
zanak”, ezt aláhúzta, és az írás egy cikcakkos vonallal
végződött, kihullt a kezéből a toll. Ez azért nagyon
megrázó, mert így szól az általa írt sírvers, amit a szü­
lei sírjára írt, a kisbaconi temetőben: „Ami szépet és
jót a könyveimben láttok, E két öreg ember szívéből
ered. Ha majd kihull a toll reszkető kezemből, E két
öreg ember mellé temessetek!” És ez történt: kihullt
a toll a reszkető kezéből. Hát ezt sokszor megírtuk
már, apám megírta, én is megírtam, ez lett a befejezés.
- Kisbacon és e budai kert között van a Börzsöny.
Ott a negyvenes évek legnehezebb időszakában vásá­
roltak apámék egy telket. Apám akkor Baumgarten-
díjat kapott, és azt a kis pénzt akarta valamibe befek­
tetni. Bár egy bankfiú elmagyarázta, hogy bármilyen
kimenetele legyen a háborúnak, a bank biztosítékot
ad. A pénznek az egyik felét a bankban is hagytuk, hát
az nyomtalanul elveszett! A másik feléből egy kis tel­
ket vettek az úgynevezett Börzsöny-ligetben. Apám
ezt akkor „árulásnak” érezte Kisbaconnal szemben, és
nem is járt ki, de később imádta. Öreg napjaiban ez
volt a vigasztalása, hogy ha már Kisbacon nincs szá­
munkra, de ott van a Börzsöny. Anyám haláláig min­
den nyarat ott töltöttek. Hát ott is volt kert, természe­
tesen. Nem is kert, hanem erdő, s még azt is megtanul­
tuk valakitől, hogy a fáknak - cserfák vannak ott - a
tetején le kell vágni a törzset, és akkor az addig beszo­
rított fák, amelyek keskenyen és sudáran nőttek az er­
dőben fölfelé, mert nem tudtak terjeszkedni, elkezd­
tek oldalra növekedni. Ha ma megnézed ezt a telket -
és megnézheted, mert a bátyám gyermekei és unokái
ma is ott nyaralnak minden nyáron -, a hajdan nyesz-
lett fák terebélyes, hatalmas cserfákká lombosodtak.
- Ez a kert más értelemben játszott szerepet éle­
temben. Ha visszaemlékezel irodalmi indulásomra,
az az Aranyketrec volt. És az Aranyketrec azzal kez­
dődik, hogy ebből a börzsönyi kis házból utaztunk
teherautóval, szállítjuk a holminkat az Aranyket­
recbe.
ARANYKETREC
(Részlet)
"...Dél elmúlik, mire kijutunk Börzsönybe. A sofőr
rémülten nézi a könyveket. Ezt mind?... Nem, nem,
csak vagy ezer darabot. Csóválja a fejét, ugyan mire
jó ez a sok kacat? Ámbár neki mindegy. Megvigasz­
taljuk: sok a könyv, de kevés a bútor. Végre ponyva
alatt az egész, indulhatunk.
Búcsú az erdei házikótól. A jövendőbeli főorvos
összenéz a jövendőbeli főnökasszonnyal: Hát csak­
ugyan itthagyjuk? Magányunk, békénk, nyugalmunk
tanyáját... a függetlenséget...
Visszakozni már nem lehet. Erdei magányból a
pusztába - no, szerencse fel.”
- Hogy kerültünk ebbe a börzsönyi házba? Akko­
riban voltak a kitelepítések, a Rajk-ügy és egyéb kon­
47.
cepciós perek. Kidobtak az állásomból, azóta bem
derült ki, hogy miért. Nem tudta, nem kérdezte az
ember 1951-ben, 1952-ben, hogy miért, teszik ki az
állásából! A Lipótmezőn, az Országos Ideg- és Elme­
gyógyintézetben voltam főorvos, és egyik napról a
másikra a minisztérium utasította az igazgatót, hogy
szüntessék meg az állásomat. Félve attól, hogy ki­
telepítenek, inkább magamat telepítettem ki, és ki­
költöztem a Börzsönybe. Csodálatos telet és tavaszt
éltünk át Krisztinával, a feleségemmel, nem tartozva
senkihez és senki alá. Akkor lettem tulajdonképpen
író, mert nem volt semmi dolgom, nem volt állásom,
nem tudtam elhelyezkedni. És elkezdtem regényt írni.
Azt a regényt, amely tizenöt évvel később jelent meg,
a Csinevát. Az ott töltött idő után egyszer csak meg­
hívtak - finoman mondom, hogy meghívtak, mert
valójában inkább kiraktak - a pusztába, ahol az
Aranyketrecet kellett vezetni. Ez aztán teljesen meg­
alapozta írói jövőmet. Most már hiába akartam el­
szakadni a családi tradíciótól, visszatértem az iroda­
lomhoz, ez Börzsönnyel ilyen értelemben függ össze.
Ott éltünk egy kertben, amelyben termeltünk is ezt-
azt, virágokat ültettünk, de az erdő a maga törvényei
szerint uralkodott, a városból hozott virágokat na­
gyon hamar elpusztította, és a saját virágaival telí­
tette a tájat, úgyhogy le is mondtunk arról, hogy civi­
lizált kertet csináljunk belőle, meghagytuk a maga ter­
mészetes vadságában. Gyönyörű vidék ez, gyönyörű
hely. Aranyos, csúcsosra épült erdei házikó, eredeti­
leg egy szoba, aztán kis szobácskákkal szaporodott,
úgyhogy el tudtunk férni benne és még a pianínómat
is kivittük. Tetszett nekem, hogy kinn, az őserdő mé­
lyén él egy remeteházaspár, és kihal latszik az Apas-
sionata vagy a Mondschein-szonáta, amit bent zon-
gorázgatok.
48
- Akkor ott még nem volt ilyen sok nyaraló és vi-
kendház, mint most?
- Nem. Most már alig elviselhető, annyira túlzsú­
folt. Körülöttünk egyáltalán nem voltak házak, a mel­
lettünk levő telkek fái ugyanúgy a mi erdőink voltak,
mintha a tulajdonunk lett volna. Most már mind be
van épülve. Nem is hasonlít ahhoz. A Börzsönyben
éltem, fél évig, egy évig. Szép élet volt, csodálatos
dolog, a remeteségnek megvan a bája és az, amikor
az ember egy ilyen önkéntes félrevonulással egy er­
dőben el tud bújni, az csodálatos! Pedig kemény tél
volt. Aztán már közben állásba mentem, és onnan
jártam be Budapestre, ami nem volt kicsiség, mert
ma van kisvasút, de akkor még nem volt Minden
odamenet és visszamenet félórás gyaloglással és be­
vásárlással volt súlyosbítva. Ennek ellenére: ebben
az erdőben, ebben a magányban élni, a könyveim,
a lemezeim és egyáltalán a gondolataim közt, kettes­
ben Krisztinával - az csodálatos volt!
- A következő kert már nem az én kertem volt, ha­
nem a Batthyány grófoké, amelyben az Aranyketrec
játszódik, vagyis egy kastély a hozzá tartozó parkkal.
A parkot teljesen tönkretették.
„...A park fáiból sokat kivágtak, pázsitja elva­
dult. A hatholdas konyhakertészet csupa dimb-domb,
feltúrt hepehupa. Egy részét már elsimították és be­
vetették a betegek, másik része még mutatja az értel­
metlen sebeket. Az utakat ellepte a gaz, elnyelte a
föld. A kertész már megnyeste az elvadult bokrokat,
a parkot körülvevő évszázados kettős fasor közt elő-
búvik a hajdani allé. Egy-egy különleges fa megmene­
kült vagy megcsonkult példányát mutatja a ker­
tész. .. A szép nevű Liriodendron tulipifera, magya­
rán tulipánfa: bőkelyhű virágai már megfonnyadtak
kissé, de fonnyadtságukban is őrzik arisztokratikus
gőgjüket. A kertész minden egyes fának és bokornak
tudja a latin nevét, s képzeletben elibénk varázsolja
a park pusztulás előtti képét - sajnos igyekvésével
nem pótolhatja botanikai járatlanságomat: nekem
bizony hiába sorolja a latin neveket, fogalmam sincs
arról, miféle díszcserjét képzeljek oda.”
- Elég szerény volt a kastély, Batthyányéknak volt
ennél sokkal „kastélyabb” kastélya is, ők ebben so­
hasem laktak, hanem kiadták valakinek, aki a körü­
lötte levő birtokkal együtt ezt lakta. Széppé tettük
ezt a kertet egy kissé bolondos kertész segítségével,
aki nehezen értette meg azt, hogy a beteg itt fontosabb
a növénynél! De aztán megértette, és elég intelligens
volt ahhoz, hogy nagyszerű termelést tudott produ­
kálni az elmebetegekkel. Ebből a kis ötholdas park­
ból nőtt ki az Aranyketrec. Nem értettem én egyálta­
lán a munkaterápiához, ezt ott tanultam meg az el­
mebetegeken, ebben a kertben, ahol zöldpaprikától
kezdve mindenfélét termeltünk egy kertésznek az irá­
nyításával, és a munkát az elmebetegek végezték. Sze­
rettem ezt a kertet, szép is volt, hasznos is volt, és az
a hangulat, az élet, amit ott a betegek éltek, az valami
olyan nyugalmat árasztó volt, hogy én észre sem vet­
tem a Rákosi-időket ennek következtében. Engem
ezek az idők dobtak ki oda, ez egy nem egészen ön­
ként vállalt száműzetés volt, de miután oda kerültem,
élveztem a kivételezett helyzetet, hogy oly messze
vagyok mindenkitől, s annyira csak a saját betegeim
között élek. Csak utólag realizálom, milyen borzal­
maktól menekültem meg azáltal, hogy az elmebete­
gek közt csináltam az Aranyketrecet. Nem is igen vet­
tem észre mást a nagyvilágból, mint, hogy évente ki
kellett fizetni a Békekölcsönt. Olyankor volt egy gyű­
lés, azon a gyűlésen elmagyarázták, hogy most fizetni
kell, jó, mindenki az egyhavi fizetését megszavazta,
és kész, el van intézve! Egyébként politikailag telje­
sen békében hagytak bennünket, oly messze estünk
mindentől és mindenkitől, hogy nem is nagyon vettük
észre, mi történik. Ez 1952-től tartott 1957-ig. 1956-ot,
azt észrevettük, mert minden faluban alakultak ak­
kor forradalmi bizottmányok, vagy hogy nevezték
azt a bizottságot, amely ott alapjában véve egy rend-
fenntartó közeg volt. Ebbe engem beválasztott a falu
népe tagnak, ez elegendő ok és ürügy volt egy iri-
gyemnek arra, hogy följelentsen. Ezzel szűnt meg az
Aranyketrec. Mint mindig, szívesen mondom el, itt
is elmondom, az ember az ellenségeinek köszönheti
a legtöbb jót. Nem volt több keresnivalóm az Arany­
ketrecben, mindent megoldottam, amit ott meg lehe­
tett oldani, és csak hálás lehetek azért, hogy onnan
végül is el kellett jönnöm, mert különben sohase lett
volna író belőlem. így viszont visszakerülhettem Bu­
dapestre. Állásba nem mehettem, mert ahogy akkor
nevezték, „pöttyös” voltam, maradt az, hogy írtam
az íróasztalfióknak. Később mind megjelentek ezek
az írások, sok év múlva, persze. S ebben a kertben,
az Aranyketrec kertjében fejeztem be Csinevát, ott
írtam az Aranyketrecet, a Három ing című kisregé­
nyemet, írtam még egy kisregényt, ami nem jelent
meg, de nem is tartom jónak.
- Ezek után apámmal és anyámmal, akik akkor
még éltek, vettük meg ezt a budai házat, ezzel a kert­
tel együtt. Hogy a kert mekkora, őszintén szólva nem
tudom, azt hiszem, ezerkétszáz négyszögöl, de abban
benne van a ház is. Első feleségem, Krisztina nagyon
értett a kerthez, ő Törökszentmiklósról származott,
nekik mindig volt egy kis háztáji kertecskéjük, és ott
faluhelyen mindenki tudott a virágokkal bánni. Neki
49-
ez a vérében, az ujja hegyében volt, minden virágot
ismert, és önkéntelenül, spontán tudta, hogy kell a
kertet gondozni. Anélkül, hogy nagyon sokat kellett
volna foglalkoznia vele, a kert mindig csodálatos volt
és önmagától is szép, hiszen most is láthatod, ez tu­
lajdonképpen vad kert, nem túlságosan gondozott.
A végén minden igyekezetünk már csak arra irányult
- hiszen ő nagyon sokáig betegeskedett élete végén
és már nem bírta a nehéz munkát hogy rózsa le­
gyen, muskátli és gyep. Ez a három. Most is ez van.
Na és petúnia. Gyönyörű, én ezt tudom, és ha kiné­
zel, itt is látsz díszbokrokat, most éppen a forsythiákat
láthatod, milyen csodálatosan szépek, ezeket pár év­
vel ezelőtt ültettem.
- Mostani feleségem, Júlia, szenvedélyes kertész,
de abszolúte nem ért hozzá. A kettő jól megfér egy­
mással. Nem ért hozzá, tehát ha a szomszédban egy
öreg diófára vagy körtefára azt mondják, hogy ezt
most már innen kivágjuk, akkor elkezd kiabálni, ne
vágjátok ki, telepítsük át hozzánk! Hogy egy öreg fát
nem lehet áttelepíteni, ezt nagyon nehezen volt képes
megérteni. Teljesen városi és naiv elképzelései van­
nak a virágokról, nem is nagyon sikerülnek az ültet­
vényei, de nem adja fel a harcot, nem ismeri be soha
a kudarcokat, végül azért itt, ott, amott egy virág
kibújik, és akkor el van ragadtatva, hogy na ugye
milyen nagyszerű, íme most itt látható: egy sor tuli­
pán végre előbújt. Hogy ötszázat ültettünk és csak
ez az egy sor bújt elő, ez más lapra tartozik. A dísz­
bokrot élvezem, hogy szép, de hogy ezt most nyesni
kell, vagy nem kell nyesni, hogy egy gyümölcsfát mi­
kor kell nyesni, hogy kell nyesni, azt nem tudom.
Azok a rózsatövek, amiket én megnyesek, azok olyan
találomra nyesettek, de a végén mégiscsak lesz belő­
lük valami. így a kert a maga vadultságában azért
50
szelíd, szép, nyugalmas kert lett, különösen ha a mel­
lettünk levőhöz hasonlítjuk. Az egy társasház és a
kert évtizeden keresztül egy szemétdomb volt! Ha
kilenc gazdája van egy kertnek, akkor senki sem csi­
nálja! Most valahogy elszégyellték magukat kilencen,
nekiálltak és szépen rendbehozták, egy kicsit azért
is, mert látták, hogy mi nagyon sokat dolgozunk a
kertben.
- A kőkerítés, az új. Ürömi kőből van felrakva, és
a tetején a kovácsolt vas az ősi, még múlt századbeli,
ennek a háznak volt a kerítése. A kapu is régi. Ez a
ház Gottermayer Nándornak, a könyvkötőnek a ví-
kendháza volt, a múlt század végén. És úgy lett be­
lőle családi ház. Nagyon sokáig annak a családnak
a tulajdona, később aztán mások lakták és alakítgat­
ták. Én is alakítottam, most lent garázsokat építet­
tünk a szomszéddal együtt, meg a feleségem kis au­
tója számára ezt a nagyon édes kis garázst a bejárat­
nál, ami illik ennek a kertnek a stílusához: az ember
belép ezen a vaskapun, az első pillantása a szép házi­
kóra esik, amiben egy kis Polski lakik.
- És a kerthez tartozik valami, amit nem tudom,
hogy észrevettél-e, miután az alsó kapun jöttél be.
Van egy fölső kapu. A székely kapu. Azt én faragtam
akkor, amikor már Krisztina nagyon beteg volt, és
az alapbetegségéhez még egy infarktus is társult, és
ez egy kicsit akadályozta a szellemi tevékenységemet,
nem volt kedvem az íráshoz, mint ahogy aztán ha­
lála után jó háromnegyed évig nem is tudtam írni.
Akkor nekiálltam, és faragtam ezt a székely kaput.
Azelőtt soha életemben nem faragtam. Egyszerűen
abból az ötletből fakadt, hogy hát ha őseim házakat
és kapukat tudtak a saját kezükkel - egyszerűbb esz­
közökkel, mint amilyenekkel én rendelkezem - ké­
szíteni, akkor miért ne tudnám én is csinálni. Némi
tanácsot kértem az utcában lakó asztalosmestertől,
aki nagyon művelt és tájékozott ember, székely ka­
puban nem, de asztalosmunkában igen. Anyagot is
segített beszerezni, és aztán a Malonyai ötkötetes nép­
művészetkönyvéből kikerestem a székely kapukat és
tanulmányoztam. Nagy élvezettel faragtam meg, bár
hozzá kell tennem, puhafából. A fafaragás azonban
akkor igazi, ha keményfával dolgozik.
- Fenyőből faragta?
- Fenyőből, amit bírtam faragni, fizikailag. Viszont
a fenyő szálai hosszantiak, tehát abban egy kanyaru­
latot csinálni, arra egy B betűt faragni rendkívül ne­
héz, mert letörik. Ami szálegyenesen faragható, az­
zal nincs probléma, de egy nagy virágot vésni... eh­
hez ki kellett találni egy módszert, hogy miként tud­
jam megmenteni azokat a darabkákat, amelyeknek
maradni kell, és kivágni azt, aminek nem szabad ben­
ne lenni. Ilyen probléma a diófánál nincs, viszont a
diófát az ember tenyere egy napnál tovább nem bírja,
azt nehéz faragni! Azt nem is bírtam volna! A szé­
kely kapura nagyon büszke vagyok, mint legmara­
dandóbb alkotásomra.
- Van egy szökőkút is a kertben...
- A szökőkút, mint láthattad, Jancsit és Juliskát
ábrázolja kezükben egy esernyővel. Az ernyőt a te­
tejéről lelopták, még mielőtt mi megvettük volna ezt
a házat, úgyhogy én azt soha nem láttam. A bája az
volt, hogy szökött a víz fölfelé és visszahullott az er­
nyőre, és aztán bele ebbe a kádfélébe. Bájos ez enél-
kül is, most is. A szökőkút háta mögött van egy kera-
mit kockákkal kirakott terület, amit „parádéplatz-
nak” neveztünk el, ezen tartottuk a hangversenyeket,
minden év szeptemberében apám születésnapján, te­
hát szeptember 22-e előtt vagy után levő vasárnapon,
olyan kitűnő muzsikusokkal, mint Országh Tivadar,
Ney Tibor, Banda Ede. Általában Mozart-kvartettet
játszottak. Ez minden évben nevezetes ünnepség volt,
huszonöt-harminc vendég jelenlétében zajlott, s ha
esetleg rossz idő volt, akkor itt, ebben a szobában tar­
tottuk a zenélést. Hogy miért maradt abba? Hát az
autók miatt maradt abba, mert az utca akkor még
olyan csöndes volt, hogy nyugodtan lehetett a kert­
ben muzsikálni. Ma már olyan forgalom van és olyan
pöfögés, hogy a város zaja túldübörögné Mozartot.
- Hogy vendégként ki mindenki fordult meg itt?
Ott kellene kezdenem, hogy a kisbaconi házban Be­
nedek Eleknél ki mindenki fordult meg. Erdély egész
írógárdája, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Nyirő,
Tompa László, akit úgy hirtelenjében fel tudok so­
rolni erdélyi írót, abból a nagy korszakból, ami az
erdélyi Helikon korszaka volt, hát azok mind jártak
oda mint Benedek Elek „fiai”. A mi házunkban, a mi
kertünkben is sokan megfordultak, még apám idejé­
ben. Nem mondok neveket, mert nem volna igazsá­
gos, hogy kihagyom ezt vagy azt. Sokan jártak ide.
Apám itthon tartotta az egyetemi szemináriumait,
tehát ennek következtében az egyetemi tanítványai,
szintén irodalmárok, természetesen mind megfordul­
tak itt. Ami az én baráti körömet illeti, az sokkal sze­
rényebb. Van egy baráti kör, amelyik ideköltözésünk­
től rendszeresen járt ide, egészen a legutóbbi időkig.
Pontosan hetvenéves korom betöltéséig, minden hó­
napban egyszer eljöttek, és meghallgatták a felolvasá­
somat; amin éppen dolgoztam, azt vagy abból egy
részletet felolvastam nekik. Úgy éreztem, hogy most
már kiöregedtem ebből, fárasztott. Ezt az állandó jel­
legét a társaságnak megszüntettem, talán azért is,
mert nem maradt meg az ősi társaság, hanem mindig
cserélődött, újak jöttek, mások jöttek, sokan meghal­
tak azok közül - pedig nálam jóval fiatalabbak vol­
51.
tak akiket szerettem. Végül a társaság már nem az
volt, amit igazán szerettem. Van egy másik társaság,
amely rendszeresen jár ide, ezek orvostörténészek.
Lassan-lassan majdnem szakmám lett az orvostörté­
net. Nem tanultam én soha tudománytörténetet sem,
nem tanultam én egyebet sem, autodidakta vagyok
én mindenben. Írtam egy könyvet Semmelweisről, az­
tán akkor vitatkozni kellett. Írtam egy tanulmányt
Paracelsusról, akkor megint vitatkozni kellett. Las­
san beleolvastam magamat. Most is a legfőbb mun­
kám, amin dolgoznom kell - úgy mondom, kell, mert
szívesebben írnék regényt, de erre van szerződésem
az egy általános orvostörténet az ókortól napjainkig,
aminek az első felét egyedül írom, a másik felét egy
orvostörténész barátommal együtt. Nos, ezek az or­
vostörténészek járnak ide minden hónapban egyszer,
és amikor jó idő van, kint tartjuk a beszélgetéseinket
a kertben. Éppen, amikor felállítottuk a székely kaput,
aznap volt az Orvostörténészek Napja, nekik mutat­
hattam meg elsőnek az alkotásomat, és nagyon büsz­
ke voltam rá. Az orvostörténészekkel ezt a kis cso­
portot hiúzoknak nevezzük, hiúzoknak azért, mert
az első tudományos akadémiaféle, ami az európai
történelemben ismeretes, a Hiúzok Akadémiája volt,
amely 1601-ben vagy 1603-ban alakult. Tudományos
akadémia volt, annyira nevezetes, hogy Galilei is
tagja volt. A hiúz nagyon éles szemű, messze látó,
tehát tulajdonképpen hiúzszeműek akadémiája ez,
akik belelátnak az emberek veséjébe is! így értendő
ez a hiúzkodás. Hát ezek a hiúzok eljönnek most is
rendszeresen hozzám, és remélem, hogy kitartanak
még a hátralevő éveimben vagy napjaimban, hónap­
jaimban.
- A fák, amelyeket a kertben látsz, majdnem mind
vagy saját ültetések, vagy a madarak ültetései. Igen,
mert a madarak elpotyogtatják a magvakat, és a ka­
szálás vagy a gyepnyírás ezeket elpusztítja a kertben.
De a kert szélére, ahol a kerítés van, már nem jut el
sem a kasza, sem a masina, tehát ott kikelnek a mag­
vak és felnőnek. Amit a kertnek a szélén látsz, meg
fönt is a Vas Gereben utca oldalában, ezek teljesen
a természetnek a termékei, maguktól keletkeztek. Fe­
nyőfák, hársfa, néhány gyümölcsfa. A gyümölcsfákat
már Júlia ültette, mostani feleségem, minden hozzá­
értés nélkül. A legnagyobb bajban vagyunk, hogy
most meg kell-e metszeni, vagy nem kell megmetszeni,
de mint láthatod, van egypár virág az almafán is,
meg a cseresznyefán is, amit tavaly ültettünk. Lehet
bízni benne, hogy ebből előbb vagy utóbb „gyümölcs­
fa” lesz. Én nem hiszem, hogy enni fogok ennek a
gyümölcséből, és minthogy közvetlen utódom nincs,
nem lelkesít az, ami nagyapámat lelkesítette, amikor
azt a hatalmas kertet és hegyoldalt beültette sok ezer
gyümölcsfával, hogy majd az unokái élvezni fogják.
Mint ahogy élveztük is. Hát majd lesz valaki, aki ezt
is élvezni fogja. Örülök annak, hogyha a szépségét,
az illatát, az esztétikai élvezetét megkapom, és majd
valaki más aztán az ízét is zamatolhatja...
Benkő Gyula, a magyar színházi élet jeles alakja, csa­
ládjával - rendkívül népes családjával - a Vörös­
hadsereg útján lakik, egy emeletes, kertes villában.
A háború előtt a szomszéd ház Herczeg Ferencé, az
íróé volt, akihez Benkő, mint meséli, gyakran járt fel
különféle filmszerepeket megbeszélni az akkori idők
mozisztárjaival, például Tolnay Klárival. Még ismer­
ték az író utolsó leszármazottját is, aki eltartási szer­
ződéssel lakott abban a házban, haláláig. Három csa­
lád él együtt ebben a villában: Benkő és felesége - aki
egyébként a keszthelyi agrártudományi főiskolán vég­
zett, az erről szóló díszes diploma ott látható a nap­
pali falán -, valamint fia, lánya és az unokák.
A találkozó nem könnyen jön létre: Benkő Gyula
most is elfoglalt színész, ezen a tavaszon négy film­
ben forgat párhuzamosan. Nehéz tehát időpontot
egyeztetni, különösen úgy, hogy fia, Péter is otthon
lehessen. Egy meleg májusi délelőttön végre sikerül.
A csengetésre Péter szalad ki a kertkapuhoz egy szál
fürdőruhában, élvezi a nehezen jött meleget.
A házból előkerül édesanyja, aztán felesége és a
család legújabb büszkesége, a kétéves Marci, aki azon­
nal felkéredzkedik a nagypapa karjaiba.
Bent a házban azonnal látni, hogy vadásszal van
dolgunk: az előszobában trófeák fogadják a belépőt.
A házigazda szobájának egyik falát csaknem teljesen
beborítja egy hatalmas szép vaddisznóbőr, mellette
tucatnyi kisebb-nagyobb agyar. Mindenütt régi, szép
metszetek a falon, itt-ott fotók, amelyek Benkőt áb­
rázolják régi szerepeiben, filmjeiben. Az ágya mellett
könyvespolc, az éjjeliszekrényen tucatnyi orvosságos
fiola. Hatvanhat éves múlt. Egy nagy, régi, szép ová­
lis asztal mellé telepszünk mindhárman - a többiek
kint maradtak a kertben, hogy ne zavarjanak. A be­
szélgetés Gyula bácsi gyermekkori emlékeivel kez­
dődik.
- Budapesten születtem, a Práter utcában. Nem
kifejezetten kerti környezetben: egy meglehetősen ré­
gi, elhanyagolt bérházban. Azonban, tekintve, hogy
nem élt már édesapám, meg a nyári szabadságot vala­
hol el kellett töltenem, nagyon sokat voltam vidéken,
egy dunántúli kis falucskában, Dunaföldvár mellett,
Kisbaracsban. Egy rokonnál nyaralgattam, ott töl­
töttem minden szabadidőmet. Ez az ember egy cso­
dálatos, a magyar parasztot jól jellemző tulajdonságú
ember volt! Rendkívül szerette a természetet! Nagyon
sokat elkísértem, bérelt is földet, s azon nagyon ko­
moly gazdálkodást folytatott. Aranykalászos gazda
volt, ami abban az időben a tudatos gazdálkodást
53-
jelentette. A környékbeli fiatalságot is maga köré
gyűjtötte, nála tanulták a gazdálkodást. Én mint gye­
rek állandóan csatlakoztam hozzájuk, már egész kis
koromban megtanultam ásni, kapálni, egyelni, ké­
sőbb kaszálni is. Hat-nyolc éves koromban megkér­
deztem, hogy mit kell itt mindennap nézni a földe­
ken, mert ő mindig bejárta a határt és vitt magával.
Magyarázta, hogy mindennap mást. Most a búzával
ez történt, most a szőlőben az történik. Ez a termé­
szetszeretet abban is megnyilvánult, hogy nagy kertje
volt a házának, ahol gyümölcsfák voltak. Volt két
lánya, hasonló korúak, mint én, nagyon sokat ját­
szottunk, élveztük a kert termékeit, a gyümölcsöt.
Ez már olyan indíték volt, hogy nagyon megszeres­
sem a természetet. Benne éltem és a természet is élt
bennem.
- Természetesen, mikor nagyobbacska lettem és
gimnáziumba jártam, egyre kevesebbszer volt alkal­
mam odamenni, de mindig, egészen érettségiző ko­
romig jártam oda nyáron. Utána, amikor a színi­
akadémiára kerültem, ez megszűnt, nem volt rá időm,
mással voJtam elfoglalva, rengeteget kellett tanulnom.
A bennem élő természet azonban nem múlt el, és
mindig gyönyörködtem a tájban, ha utazhattam vagy
járkáltam a budai hegyekben. Nagyon nagy szeretet­
tel gondolok vissza arra a gyermekkori időszakra.
- Aztán később tudatosodott bennem az, hogy a
természettel közelebbi barátságba kell kerülnöm, mert
anélkül az ember élete üressé válik a városban, és a
civilizáció mellett rendkívül nagy szüksége van az em­
bernek a megújulásra, regenerálódásra. A természet­
tel való kapcsolatot nem szabad megszakítani! A va­
dászatban találtam meg aztán a természetkapcsola­
tot; a hatvanas évek elején intenzíven kezdtem gya­
korolni a vadászatot. És szeretem á mai napig is. Eh­
54
hez járult aztán még az, hogy a vágy egyre erősebb
volt bennem: a családommal valahogy próbáljunk
meg kertes házba kerülni!
- Gondolom, a feleséged is akarta, márcsak eredeti
szakmája miatt is...
- Ő Keszthelyen végzett. Tulajdonképpen nem ker­
tész, hanem mezőgazdász. Nagyon szerettünk volna
valahol egy kertes házat szerezni. Pénzünk nem volt,
hogy saját házat vehessünk. Hat-hét évi hirdetgetéssel
meg lakáscsere-komplikációkkal eljutottunk oda,
hogy 1973-ban ide költözhettünk, a Vöröshadsereg
útjára, kertes házba. Ez a HKI kezelésében van, de
sikerült úgy megoldani a dolgot, hogy a családtag
jaink is idejöttek, és ma már úgy élünk itt ebben a ház­
ban, itt van a fiam a családjával, a lányom a család­
jával és mi is.
- A legideálisabb!
- Igen, ez egy olyan adottság, amire én nem is szá­
mítottam, nagy szerencsének tartom azt, hogy öreg4
koromra ez a lehetőségem megvan.
- Mekkora a ház? Hány szoba van benne?
- Itt fönt van kettő és egy toronyszoba, a másik ol­
dalon a padlásteret építették be a lányomék, ott van
egy óriási nagy nappali, van egy hálószoba, egy für­
dőszoba. Az is valami száztíz-százhúsz négyzetméter,
és van a nappaliból egy kis lépcsőfeljárat, ott pedig
a két gyereknek van egy-egy szobácskája, tusolóval.
Szóval nagyon kényelmes az elhelyezkedés. Leszá­
mítva, hogy ez a ház már nem fiatal, és bizony „be­
tegségek” adódnak: meg kell küzdeni azzal, hogy a
tetőt, a csatornát, a vízvezetékrendszert, a villany-
vezetéket gyakran kell javíttatni.
- Most hadd kérdezzem Petit! Az jutott eszembe,
amíg hallgattam apukádat, hogy te már biztosan ide
születtél, ebbe a kertbe! De ezek szerint nem, ha
1973-ban jöttetek ide. Akkor viszont te is mondd el,
hogy volt-e valami gyerekkori kertélményed.
- Én az egész gyermekkoromat lényegében falun
töltöttem. A háború utáni nehéz helyzetben mindig
ott volt több élelem, nagyobb lehetőség, tehát nem­
csak nyarakat töltöttem ott, hanem lent laktam a
nagyszüleimnél. Ez egy mátraalji kis falu, Homok-
terenye, amely úgy érzem, meghatározó volt egész
életemre, mert minden ügyességemet, ami esetleg van,
minden mozgáskészségemet a falusi életnek köszön­
hetem, ott alakult ki. Aztán, amúgy félig urbánus let­
tem, elkezdődött a tanulás, iskola, gimnázium. Ma
sem tudom megszokni. Pestet! És igazán nem is sze­
retem ! Énnekem soha életemben nem jutott eszembe,
hogy végigsétáljak a Váci utcán napközben, mert az
egy sikkes dolog! Nem érdekel! Talán éjszaka: volt,
hogy előadás után elmentem megnézni a kirakatokat,
de igazából nem érdekel!
- Ez a ház óriási öröm volt az egész családnak! Itt
egy teljesen lerobbant, vakolat nélküli ház és egy dél­
amerikai dzsungelre emlékeztető kert volt. Nem volt
gazdája. Az IKV nem törődött ezzel, senki nem tekin­
tette magáénak - annak ellenére, hogy itt éltek ben­
ne - sem a házat, sem a lakást. Az egész csak pusz­
tult. Csoda, hogy a fák és a növények így megmarad­
tak. Mikor idejöttünk, nekiláttunk. Nemcsak Gyulá­
val, hanem segítségekkel, egyszerűen újraalakítottuk
a kertet. Irtani kellett, mert nem lehetett lemenni.
- Mekkora a kert?
- Hatszáz négyszögöl - válaszol Péter. - Kialakí­
tottunk egy olyan kertet, amiben élni is lehet. Igazá­
ból nem foglalkoztunk például nemesítéssel, kifeje­
zett kertészkedés nincs. Énnekem a legnagyobb örö­
möm az, hogy amikor este hazajövök - imádom a
meleg estéket -, akkor nyugiban le lehet itt ülni. Ott
ülsz, fúj a szél, nézed a csillagokat, és ott vagy egy
„nagy zöldnek” a közepén! Azt hiszem, ez minden
embernek vágya, és kívánom is, hogy sikerüljön ezt
minden embernek megvalósítania! Akár így, akár
úgy, hogy vesznek maguknak egy kis telket és szom­
bat-vasárnap tudják csinálni. Azt hiszem, hogy maga
a kertészkedés kikapcsoló pótcselekvés a mai ember
számára és ezzel élnie kell! Mi is így vagyunk vele.
Ismét az idősebb Benkő veszi át a szót:
- A kert mint fogalom nem jelenti, hogy okvetle­
nül szükséges, hogy az ember abban mint kertész mű­
ködjék közre, hanem ahogy említettük, legyen az kör­
nyezet. És az adottságok olyanok itt, hogy nagyon
nagy földmunkát nem lehetett csinálni. Egész egy­
szerűen azért, mert a ház alapja meg a talajviszonyok
olyanok. Rendkívül agyagos, sok a kő, ami maradt
az előző építkezésekből, az mind ide, a földbe került,
és jóformán egy kapavágást nem lehet tenni anélkül,
hogy ki ne csorbuljon a kapa. Ez meghatározza, hogy
mennyire lehet itt kertészkedni! Az utca frontján egy
sűrű orgonabokor választ el bennünket a közúttól.
Ennek nemcsak az a hatása, hogy szép, meg nem lát­
ni be annyira, hanem nagyon jó porfogó és levegő­
szűrő hatása van. Ha déli a szél, akkor kicsit bejön
az utcáról a benzingőz, de csak éppen a kert elejéig,
a házig már nem nagyon ér el: itt bent, a szobában
nem érezzük. Az orgonán kívül mindenféle kis bokor
húzódik a kerítés mellett, és van egy hatalmas fenyő­
fagrupp. Óriási erdei fenyők emelkednek itt, ami lát­
ványnak gyönyörű szép és nagyon értékes. Sajnos
egy szélvihar alkalmával két fánkat kicsavarta a szél.
Olyan magasak voltak és annyira idősek már, hogy
törzsük nem bírta el a csavarást, elrepedtek, ki kellett
vágatni.
- A ház mellett van egy lejárat az alsó kertbe, amely
55-
szintén kétszintes. Az első szint a ház végében van.
Egy kis terület, amelyen próbáltam konyhakertész­
kedéssel foglalkozni, mert azért az jó dolog, odamenni
és kihúzni egy friss hagymát vagy salátát! Kiderült:
sajnos ezek a dolgok sem nagyon mennek itt! Úgy­
hogy most folyton termő szamóca van odaültetve meg
málnabokrok, aztán jázmin és bodza. Sövény vá­
lasztja el a legalsó résztől. Pár lépcsőt kell lemenni,
ott nagy, füves térség van, egy óriási diófa, egy régi,
öreg szilvafa. Már annyira öregek, hogy minden pil­
lanatban várja az ember, hogy sajnos itthagynak min­
ket. ..
- Ebből is látszik, hogy nem vagyunk mi valami nagy
kertészek! A pótcselekvéseket mi egészen másképp
éljük ki. A fiam sportol, én vadászni járok, tehát nem
a kert foglal le annyira. Ahogy mondta Péter is, én
is azt szeretem ebben, hogy ki lehet menni, ha kiné­
zek az ablakon, zöldövezetben vagyok, zöld fákat
látok, virágokat, madarak énekelnek kint a kertben,
tehát a természetben érezhetem magam! Egy kicsit
illúziónak is hat, hogy a városban ez megtörténhet!
Van egy barackfánk itt elöl, rózsák is vannak, na­
gyon kedvelik ezt a talajt, nagyon szépek, és késő
őszig állandóan virágzanak. Rendkívül szeretem a
nefelejcstelepítéseket, nagyon egyszerű, de nagyon
szép virág. Még a lapulevelet is sajnálom kiirtani,
olyan szép látvány, ahogy egészséges, nagy leveleket
ereszt, és az is egy kicsit idézi az igazi természetet,
ami a hegyek között van és az erdőben. Azok a rész­
letei a kis kertecskémnek, amelyek a valódi, nagy ter­
mészetet idézik, a legkedvesebbek a számomra! Ezért
is nem szorgalmazom azt, hogy túl sok kerti virág
legyen... Kicsit a vadont idézze!
- Beszéltünk itt az előbb állatkákról: a kertben ug­
rándozó mókusokról, sünökről meg ilyesmiről. Ez is
56
a természet része, nyilván örültök, hogy ide mókusok
járnak.
- Természetesen. És télen a madárkákat etetjük,
míg ideszoknak. Számontartjuk, hogy miért nem jött
már ide az a cinkepár, vagy az egyik jött, a másik
nem. De még a mai napig is - pedig már közel va­
gyunk a nyárhoz - ide jár egy pár, innen szedi a nap­
raforgómagot. Be is jön az ablakon, benézeget a szo­
bába a nyitott ablaknál. Nézem a karosszékben a te­
levíziót, és látom, hogy besétál, néz engem, majd
nyugodtan visszamegy. Ezek olyan kis epizódok, ame­
lyek az ember életét sokkal vidámabbá, sokkal elvi­
selhetőbbé teszik. Mert az életnek a szépsége nem­
csak az embereknek a magatartásában van, az embe­
rek közelségében, hanem a környezetben is. Annál
szomorúbb az, hogy annyira megfeledkeztünk róla,
s olyan károk keletkeztek, amelyek az ember létfelté­
teleit veszélyeztetik és katasztrofálissá tehetik. Egyre
komolyabbá válik a helyzet! Kezdjük a földgolyót
kinőni! A világ minden táján erdők pusztulásáról, vi­
zek áradásáról vagy éppen a szárazságról kapunk ren­
geteg hírt és látjuk, hogy Földünk pusztulóban van.
Az a környezet, ami a létfeltételeket adja meg, az
pusztul el, ami egyet jelent azzal, mintha nem lenne
ennivaló! Mert nemcsak étel kell az embernek, de
levegő is! És ha ez nincs, akkor bizony elpusztulunk!
Tudatosan hozzá kell fogni ahhoz, hogy a természet­
nek a kincseit, adományait megvédjük, a pusztulás­
tól megóvjuk. Jelen pillanatban meg kell elégednünk
azzal, hogy itt, a mi életünknek ebben a környezetben
ez a kis létfeltétel még valamennyire funkcionál...
- Valamennyire! - vág közbe indulattal Péter. - De
az emberek majd tesznek róla, hogy ne így legyen!
Nagyon kevés város van a világon, gondolom, ilyen
adottságokkal, hogy az ember kimegy Pesttől tíz kilo­
méterre és csodálatos erdő veszi körül. Képzeld el,
hogy én a kutyámmal naponta járok sétálni, bejárunk
az erdőbe. És ennek az erdőnek a széle - mert mesz-
szebb már lusták az emberek bevinni a hulladékai­
kat - úgy néz ki, mint egy igazi, nyugatnémet krimi­
ben látott szeméttelep. Ez elkeserítő! Ez a közösségi
szellemnek az abszolút hiánya! Olyan morális kérdés,
amin nem is tudom, hogyan lehetne javítani! Tele­
rakják hulladékkal az erdőt! De ott a WC-től kezd­
ve a lábasig mindent találsz! Egyszerűen kijön a pa­
sas a kocsijával és odacipeli! Hogy mikor, azt nem
tudom, de az biztos, hogy fenékbe rúgnám, ha talál­
koznék vele! Ez arról jutott eszembe, hogy most itt
nálunk tele van szeméttel a tűzrakóhely, és nekem is
gondot okoz, hogy hova fogom a hulladékot eltenni.
Valószínűleg ások egy nagy gödröt és bele fogom
temetni. Vagy valami más módot találok.
Ismét Péter édesapjához fordulok:
- Említetted már kétszer is, hogy a nagy hobbid -
a vadászat...
- Vadásztársaság tagja vagyok, legtöbbet Süttőre
járok vadászni. Ma már annak a romantikája is egyre
szűkül, egyre több az olyan terület, ahol már a vadá­
szat is veszélyessé válik, mert nem tudod, hova megy
a golyó, netán emberek sétálnak arra. Nagyon kell
vigyázni rá! 1960-tól 1974-ig följártam Aggtelek és
Jósvafő környékére, minden áldott esztendőben,
ahogy csak tehettem három-négy hetet ott fönt va­
dásztunk, de olyan romantikus és szigorú körülmé­
nyek között, hogy kint aludtam éjjel az erdőn. Éj­
szaka hasmánt kúsztunk a búzában meg a zabban,
hogy elérjük a disznót.
- Itt van a szobád falán egy gyönyörű vaddisznó!
Ez is saját szerzemény ?
- Minden trófea, ami itt van a lakásban, saját szer­
zemény! Ezt a vaddisznót régebben, tán tizenöt éve
Visegrádon lőttem. Hatalmas állat volt, és úgy adó­
dott, hogy ki tudtam készíttetni a bőrét. A vadászat
is a természettel való kapcsolatot jelenti. Hosszú vol­
na ezt elmesélni, de egyet, a végső eredményt, hadd
mondjam el. 1956 után, eléggé zavaros kapcsolatok
kompenzálása után, nagyon vágytam elmenni egy
olyan helyre, ahol nem találkozom emberekkel. El­
küldték egy Szelcepuszta nevű helyre, ahol valóban
nem találkoztam senkivel. Az ottani vadásszal, egy
fiatal, nagyon stramm emberrel, elkezdtünk beszél­
getni, elvitt sétálgatni az erdőbe, megnézni a vadállo­
mányt. Mondhatom, hogy többet ismertem meg a
természetből ettől az embertől, mint az iskolában a
biológiaórákon! A nyomokból, a hangokból olvasott,
tehát ahogy mondani szokták: nyitott könyv volt
előtte a természet. A vadászat nemcsak passzió, ha­
nem hivatás, avval élni kell tudni, szigorú szabályait
betartva, részt kell venni a természet életében, segíteni
kell. A vadászat ma már nem élelmezési tevékenység,
hanem a természetet szabályozó törekvés, amely az
ember akaratának és tudásának megfelelően irányítja
a vadgazdálkodást.
-No, én ebbe belecsöppentem, és mondhatom, hogy
rendkívül sokat tanultam a természettől, a születés,
az elmúlás szigorú törvényeiből. Nagyon sokat tanul­
tam abból, hogy milyen fegyelmezetten élnek az álla­
tok a természetben, mennyire ökonomikusán. Meny­
nyire pontosan tudják, hogy mik a létfeltételeik, és a
fölösleges dolgok nem hatnak rájuk elpusztító mó­
don, mint az embernél. Minden, ami megszületik
a világon, ami szaporodik, abban van valami hihe­
tetlenül nagy életöröm. Hiszen látja az ember azt,
hogy egy picike magocska elkezd a haraszt között
életet nyerni és kibújik, és hiába van árnyékban, meg
57-
rá is tapos néha egy szarvas vagy vaddisznó, újra fel­
éled, újra követeli magának az életet és pompázik.
A maga szépségével a természet életörömöt fejez ki,
és én ezt megtaláltam benne! Azért szívesen gyakor­
lom és járok még ma is, de most már egyre nehezeb­
ben, hiszen hatvanhetedik évemben vagyok. Meg kell
már gondolni, néha érzem a derekam, a lábom, nehe­
zebb utazni, de hát azért csinálom, és amíg csak tő­
lem telik csinálni is fogom...
- Peti! Jársz-e még lovagolni, mert egy időben em­
lékszem, az volt a nagy hobbid? És a természethez ez
is hozzá tartozik.
-Az is valami gyerekkori emlék, hogy szinte be­
teges módon kötődöm a lovakhoz! Számomra esz­
tétikai és mozgásörömet jelentenek. Ez nem egy sikk!
Nálunk ebből sokáig „ügyet” csináltak, hogy ló meg
lovaglás! Remélem, hogy ez a társadalom eljut oda,
amikor már ez nem jelent az embereknek gondot. Én
borzasztóan szeretem a lovakat. Egy barátomnak
sikerült olyan feltételeket teremteni az életében - elég
nagy áron, mert balesete folytán nagy biztosítási ösz-
szeghez jutott -, hogy vásárolt Pesttől nem messze
egy parasztházat, amit átépített, és ott van most egy
pár ló, amivel dolgozunk, és néha indulgatunk ap­
róbb versenyeken is. Ami nem nagy dolog, hisz a lo­
vassport Magyarországon nem üti meg a világszín­
vonalat. Nem is érdekes ez, a lényeg maga a lovaglás
öröme. Ha kimegyek, akár jó idő van, akár rossz idő
van, leveszem a nyerget, legel a ló, üldögélek mellette.
Nem megy el tőlem. Aztán visszateszem a nyerget, és
továbbmegyünk. Az itt megélt órák olyan feltöltést
adnak, amit hosszú ideig tudok használni. Termé­
szetesen ha olyan időszak van, amikor forgatok, ak­
kor nem tudom csinálni, mert nagyon el vagyok fog­
lalva. De amikor kevesebb a munka - és sajnos most
58
egyre kevesebb -, hál’ Istennek, többet tudok lova­
golni!
- De térjünk vissza a kertünkhöz! A hátsó kert az
én „birodalmam”. Remélem, nem vált ki irigységet
abban, aki ezt olvassa, hogy építettem magamnak
egy szaunát ott. Vettem egy szerszámosbódét, azt ba­
rátaimmal szigeteltük hungarocellel, belülről ráke­
rült egy faburkolat, vettem egy vaskályhát a MÉH-
telepen, amit úgy alakítottunk át, hogy a tetején van
egy tepsi, abban kövek, és kiválóan lehet szaunázni.
Ez nem egy olyan divatos villanyszauna, hanem egy
klassz házi szauna, amit be kell fűteni.
- Szoktak-e itt lenni kerti összejövetelek, vendég­
ségek, haverságok, sütések? - kérdem most az apát.
- Péter, mint a család fiatalabb tagja, átvette a
vezényletet a kertben, nagyon helyesen, nagyon örü­
lök neki. Én elkezdtem, ő folytatja. Van itt egy tűz-
rakóhely, de az sem díszes, csak gyakorlatias. Úgy,
ahogy az erdőben csinálnánk. Van egy állvány, rá
lehet tenni a nagy kondért, ami bizony sokszor elő­
fordul. Amikor az időnkből telik és olyan az időjárás:
kint a kertben főzünk egy babgulyást vagy pörköltet,
és ott töltjük az esténket.
- Van-e valami speciális receptetek, amit közzé le­
hetne tenni?
- Volt egy öreg vadász, apu barátja. Meséld el,
hogy mit csinált?
- Ott Szelcepusztán az egri püspöknek volt egy
konyhavadásza. Idős bácsi volt, ott szolgált a vadá­
szati osztályon a tanácsnál, Miskolcon. Volt ott egy
építkezés, és adtak ebédet, vacsorát az építőknek,
időnként ő jött ki oda vadételeket csinálni. Ehhez fog­
hatót! Én magam nem tudom megcsinálni! Meglőt­
tük a vadat, egy disznót meg egy borját. Megnyúz­
tuk, fölvittük a padlásra. Ment a távirat: jöjjön ki,
ekkor lesz az ebéd! Kijött hajnalban, egy hatalmas
nagy tölgyfa asztalon széttrancsírozta, szeletelte, kü­
lönválasztotta a húsokat, és csinálta a vadételeket.
Nem volt akkor fólia, papírba csomagolta, de akkora
volt a nyárs, hogy föl kellett állni létrára, amikor fel-
tűzögették. A vörösbort felül beleöntötték, elkötöt­
ték és a parázson megsütötte, különleges fűszerek­
kel fűszerezte az ételt. Mindig kérdeztem tőle: Pista
bácsi, ez micsoda? Azt mondta: hiába mondanám,
úgysem találod meg! Zsebeibe nyúlkált, onnan vette
elő, úgy voltak por alakban a zsebeiben a fűszerek,
nem is papírban. De olyan gonddal csinálta! Meg­
tanultam tőle, hogy a resztelt májat hogy csinálja a
szabadban. A hagymát megpirította, levette a tűzről,
hagyta majdnem dermedésig kihűlni, akkor tette rá
a megmosott, szeletelt májat a hagymára és igen lassú
tűzön kezdte újra melegíteni. Csodálatos volt! Persze
tett bele egy kis kakukkfüvet, egy kis majoránnát, fel­
fűszerezte. És képzeljétek, szabályosan kormányozta
a tüzet! Mikor elégett a fa s csak parázs volt, akkor
kezdte melegíteni az ételt, és egy-egy darab ággal kor­
mányozta. Ha jobban bedugta alá, nagyobb lánggal
égett, akkor bugyogott. Ha soknak találta, akkor ki­
húzta. Szóval: a türelmét, a belülről fakadó szerete-
tét, ahogy főzött, azt nem lehet elfelejteni! Az ember
próbálja utánozni, ha van rá idő, de nem nagyon si­
kerül ...
Péter veszi át a szót:
- A másik étel a babgulyás, amit főzni szoktunk.
Az a lényege - legalábbis én így csinálom hogy na­
gyon sok hagymával és füstölt szalonnával megcsi­
nálod az alját. Ezen a bizonyos lassú tűzön megpáro­
lod a hagymát egy kis vízzel meg vörösborral. Ami­
kor üveges a hagyma meg a szalonna, akkor bele­
teszünk mindent egyszerre. A füstölt csülköt, a füs­
tölt bordát, az oldalast, a csontokat, a marhahúst,
bele a leveszöldségeket, a zeller levelét is, meg a ba­
bot. Ezt fölöntöd teljesen vízzel, és elkezd főni, utána
rakjuk bele a fűszereket, a legvégén a paprikát, sót.
Szoktunk beletenni majoránnát, kakukkfüvet és bor-
sikafüvet, ami rendkívül finom ízt ad a babgulyásnak.
És egy-két csipet mentát. A végén pedig azt a jó mi­
nőségű pirospaprikát.
- Volt olyan eset is, hogy zuhogó esőben képesek
voltunk kint állni és kajálni, mert megfőtt minden,
és nagyon éhesek voltunk. A hangulatot el tudod kép­
zelni!
- Az a szomorú, hogy egyre ritkábban jön össze
egy ilyen jó este! Valószínűleg azért, mert kevesebb
a munkalehetőség, és szétszóródik a munka. Vidékre
járnak a kollégáim haknizni, és mindenki annyira
külön éli az életét, nehéz összehozni őket az estékre.
Most talán mintha feléledőben lenne, talán ezen a
nyáron össze fog jönni...
Cseres Tibor, a magyar írótársadalom nagy tekin­
télyű tagja, 1985-ben volt hetvenéves. Ebből az alka­
lomból az egyik legrangosabb kormánykitüntetést is
megkapta. Nem sokkal születésnapja után beszélget­
tünk az Írószövetség klubjában, egy olyan baráti ösz-
szejövetel szünetében, amelyen többek között őt és
a hetvenöt éves Tatay Sándort köszöntötték az író­
társak.
Az utóbbi évtized legtöbbet emlegetett, nagy fel­
tűnést keltett írói munkái, a Hideg napok, a Parázna
szobrok, az Én, Kossuth Lajos az ő írói műhelyéből
kerültek ki. Vallomása szerint Csík megyéből, Gyer-
gyóból származik, apja is, anyja is székely volt. Bu­
dapesten a Pasaréten lakik, nyári Jakhelyet pedig a
Visegrádhoz tartozó Szentgyörgypusztán választott
magának. Erről 1976-ban ezt nyilatkozta Simon Ist­
vánnak: „Kisoroszival szemben, a rév és egy római
őrtorony között van a nyaralóm. A telkem alsó sar­
kában van egy pótőrtorony, még nem bontották ki,
de oda nem szabad építkezni, mert az őrtorony rom­
jait bántaná az építkezés. Római őrtorony felett sé­
tálok, de semmi sem látszik belőle. Olyan, mint egy
készülő történeti regény, amely a föld alatt rejtőzik,
míg első sora nincs leírva...”
A kertészkedésről mint hobbiról ez volt a vélemé­
60
nye akkor: „Szeretem a kerti munkát, csak nem sze­
retem hosszan csinálni. Ezért nem vagyok alkalmas
kerti munkára, mert már nem tudnék megélni abból,
hogy kerti munkára elszegődjem... Az olyan kerti
kedvtelést szeretem, amely nem jár folyamatos kitar­
tással, például vadgombák termesztése a kertem­
ben... Vargányát, csiperkét meg róka-, szegfű- és
galambgombákat is tudok termelni... az idén már
a tavalyelőtti vadgombákból három nagyszerű levest
ettünk, és legalább négyszer sütöttem.
- És sose félsz, hogy bolondgombát szedsz? - kér­
dezte Simon István aggódva.
- Bolondgombát nem szedek össze. Ismerem a
gombákat. Én bolondgombát nem engedek a kert­
be...”
A hetvenéves Cseres Tibor szívesen, bár néha kissé
szűkszavúan nyilatkozott kertjéről, ahol, mint mond­
ta : „a kerekes kutamból, amely egy forrásra van épít­
ve, mindig tudok friss forrásvízzel szolgálni a vendé­
geimnek. Annak csodálatos az íze! A Duna-vizet,
amelyet szintén bevezettettük, csak mosdásra, fő­
zésre és öntözésre használjuk...”
- A táj talán az, ami a kert helyett beilleszthető a
visszaemlékezésbe. Gyergyóremetén a mi házunk a
havasok alatt volt, az erdő alatt, a rét alatt, mögötte
erdő volt kicsit távolabb, előtte pedig, a ház előtt,
nyolcszáz-kilencszáz méterre folyt a Maros. Nos, az
én kertem most a Mogyoró-hegy erdeje alatt van, és
előttem a Kis-Duna-ág folyik. Analógia látható a
kettő között oly módon, hogy a mostani bizonyos te­
kintetben nagyobb méretű, mert a Maros ott még
kicsi és a Duna itt már elég nagy. Viszont a Mogyoró-
hegy-dűlő csak két-háromszáz méter magas - a ha­
vas pedig ezerötszáz méter. Ilyen módon arányelto­
lódások vannak, de az emlékezetben valami hasonló
jelenik meg.
- Hogyan tetszett Visegrádra kerülni?
- Írtam egy novellát, amiből később színdarab lett,
és ily módon kapcsolatba kerültem szentgyörgypusz-
tai írókkal, művészekkel. Kerestem egy házacskát és
ők kommendálták nekem ezt a kis házat, amely a
Győri Vagongyár igazgatójának volt a búvóhelye,
még a háború előtt és alatt.
- Ez egy parasztház?
- Régi parasztházra épült úri udvarház, illetve bor­
vámház. Állítólag Mátyás király életében a hegyről
lejövő mustosdézsákat itt vámolták meg! Tehát Má­
tyás vámháza volt ez eredetileg, aztán különböző át­
építésekkel bekerült a Latinovits-Görgey család bir­
tokába, majd a Győri Vagongyár igazgatója átépí­
tette. A pince még az eredeti Mátyás-kori pince - úgy
mondják -, de a ház csak negyven-ötven éves.
- És szőlő is van meg bor?
- Ezen a vidéken a szőlő a filoxérával kipusztult,
úgyhogy a pincében én már nem tartok bort.
- Régen ez az egész Szentgyörgypuszta szőlőhegy
volt?
- Igen, mégpedig úgy, hogy minden évben felvitték
a trágyát puttonyokban a szőlő alá, és ősszel lehoz­
ták a szőlőt, puttonyokban. Ma már nincs puttonyo­
zás és az én harminctőnyi szőlőm is csak a csemegé-
zést szolgálja...
- De azért van bor a pincében?
- Üvegekben, palackokban van. Egyszerűbb, hogy­
ha minőségi palackbort tudok inni, mint ha én ma­
gam kotyvasztok valamit, ami kétes értékű!
- Mekkora ez a telek, amit meg tetszett venni?
- Kis magyar hold.
- És hogyan festett akkor, amikor megvették ?
- Kevesebb fa volt rajta. Az épülethez én nem épí­
tettem hozzá semmit. A kertben nyolcvan-százhúsz
éves barackfák voltak, ezek egy része már kihalt, he­
lyettük kellett telepíteni más gyümölcsfákat. Én fő­
képpen a diót és a mandulát pártolom, ezeket telepí­
tem.
- Miért éppen azt?
- Mert ezt az agyagos, alul jó nedves talajt nagyon
szereti a dió. Tízéves diófám már megadja az egy zsák
diót. Vannak ilyen diófáim is, de vannak olyanok is,
amelyek nehezebben indulnak. Dióskert lesz végül is.
Fenyves és diós. Büszke vagyok: a környéken egye­
dül nekem van komposzttelepem! A füvet és a leve­
let nem égetem el, ahogy azt mindenki teszi. Az elége­
tés által megsemmisül az, amit a talaj adott, míg az
én komposzttelepemen minden humifikálódik, és az
nagyon gazdag talajt ad az oda telepítendő fáknak.
Széthordva pedig az egyes fák utánpótlásánál na­
gyon hasznos.
- És hogy kell ezt csinálni?
- Ások egy néhány méter hosszú gödröt, két ásó-
nyomnyira, a konyhai hulladékot és minden szerves
anyagot oda viszünk, a füvet is, a leveleket is ősszel.
Földdel befedjük, és egy-két év alatt humusszá válik.
Lehet széthordani, nagyon jó virágföld.
61
 - Milyen munkát végez a kertben?
- A szőlőt én metszem, mert az szakértelmet kí­
ván. A lányom az, aki a fűkaszálással foglalkozik,
kaszálógéppel. Már megvolt az első kaszálás nálunk,
most már lehet fűrésszel nekimenni a kiszáradt fák­
nak. Mindig van egy-két kiszáradt fa, és azt ilyenkor,
az első kaszálás után láncfűrésszel kipusztítjuk. Két
cserépkályhám van, és nem győzzük eltüzelni a hul­
ladék fát.
- És a gombatermesztés?
- Jött hozzám egy gombatermesztő szakember,
hogy a pincémet adjam ki felesbe neki, mert gombát
termelne és urasan megélnénk belőle. Ennek fejében
persze a pincémet telehordaná érett lótrágyával, még­
pedig desztillált lótrágyával, és én afölött dolgozhat­
nék, és közben hordanák ki alólam. Számoltam az­
zal, hogy nagy jövés-menést okozhatna a gombák
szedése, gondozása. A gombaszakértőnek a pince­
kulcson kívül a kapukulcsot is oda kellene adnom,
ennek fejében a legváratlanabb időkben gombázó
emberekkel találnám magam szemközt, ami engem
zavarna az írásban. Úgyhogy nem egyeztem bele a
gombázásba.
- De tetszik ismerni a gombákat?
- Hogyne, az erdőben szoktunk gombát szedni, kü­
lönösen az őzlábgomba és a vargánya idején nagyon
szívesen szedjük. De azért vannak gyanús gombák,
amiket nem tudok mindig felismerni, és inkább abba­
hagytuk a gombaszedést. Ósszel volt már néhány
nagy gombaszüretünk, de aztán abbahagytam, mert
át kell mennem a Börzsönybe érte, ott vannak nagy
gombaterületek.
- A kerti virágokról nem tetszett még beszélni.
- A virág a feleségem reszortja, az ő felségterülete.
Különösen rózsákat, pünkösdi rózsákat és sok egyéb
62
virágot termeszt. Minden hónapban van friss virá­
gunk, amit nem tépünk le, hanem hagyjuk ott elher­
vadni. Most az orgona kezdődik, az aranyvessző lé­
nyegében befejezte, a medvemancs még az utolsókat
rúgja, szép lila virága van, most jön tehát az orgona.
Sok fehér és lila orgonánk van. Van egy különleges
növényünk, indákon futó lila, amely nagyon gazda­
gon nő, azt írják a szakkönyvek, hogy két-három mé­
teresre is megnő az indája. Nálunk tíz méter hosszú
indái vannak, most is tele van rüggyel, és mindig na­
gyon gazdagon virít, néha kétszer is egy évben.
- A házuk előtt eladtak egy telket, most építkez­
nek.
- Igen. Az egyik telek még üres és rengeteg fát vág­
tak ki, ami borzasztó. Jegenyéket, diófákat, alma­
fákat, és helyettük betonépítményt építettek.
- Állatok a kertben és környékén?
- Rengeteg madarunk van, mert én nem permete­
zek, csak a szőlőt egyszer vagy kétszer egy évben.
- A gyümölcsfákat sem ?
-A gyümölcsfákat nem permetezem, én a „Zöl­
dek” mozgalmának a híve vagyok, és csak permete-
zetlen gyümölcsöt eszem, úgyhogy egyszeri öblítéssel
minden gyümölcs ehető nálam.
- Akkor mi riasztja el onnan a kártevőket?
- A madarak szedik le, de így is kell hogy legyen.
A diófáimról annyit tudok mondani, hogy az Aka­
démiának a kertésze járt nálam, felifjított körtefákat.
Megkérdeztem tőle: itt van nekem hat-nyolc diófám,
egyre szebben teremnek, de az erdőből eljárnak a
mókusok, és mire észbe kapok, akkorra már a zöld
diónak egy részét megették, s ami érett dió a földön
van, az is ki van lyukasztva, és ki van szedve a dióbél.
Mit csináljak ezekkel a mókusokkal? Azt mondta
a főkertész: kérem, művész úr - mert itt művész úr­
nak szólítanak annyit kell termelni, hogy nekik
is jusson! És azóta megnyugszom abban, hogy a gyü­
mölcsöt, a barackot a pelék szedik le - nagyon szép
peléink vannak, a pele a mókus és a patkány között
van -, a mókusok a diót, a madarak a cseresznyét
eszik, és az almát is kikezdik. De nekik is kell hogy
legyen! Újabban, amióta teljesen bekerítettem a ker­
tet, a nyulak nem járnak be. A fácánok még lejárnak,
sőt amikor egy-két évben baromfit tartottunk, akkor
a fácánkakas lejárt a baromfiakhoz látogatóba, de
amióta nincsenek baromfiak, és fent is sokan építkez­
tek, azóta nem jön már le az erdőből a fácánkakas.
Körteéréskor a szomszéd kerítésen mindig átugrot­
tak a szarvasok, a kerítést kétszer is lerombolták, mert
elég gyenge volt, nyolc-tíz szarvas eszegette a körté­
met. A kertem egyik részében viszont vaddisznók
dagonyáztak esős őszön, úgyhogy állatállománnyal
eléggé el voltam látva! Volt egy kutyánk és két macs­
kánk, de ezek időközben elpusztultak. Most egy
macskánk van csak, háziállatnak.
- És mennyi időt tetszik ott tölteni?
- Május közepétől november közepéig.
- És megadja ez a kert a kellő alkotói hangulatot?
- Feltétlenül, mert egyrészt a fásításom révén az út
zaja már nem jön fel hozzám úgy, mint például Ka­
rinthy Ferenchez az út melletti házába. A fák felfog­
ják a zajt és az ólomgőzt, másrészt pedig nyugalmat
is adnak az íráshoz. A Televíziónak adtam egy inter­
jút április 2-án, amiben Bertha Bulcsu a műholdakról,
a kémholdakról beszélt, és én mondtam, hogy mire
azok a kémholdak jönnek én készen vagyok minden
eshetőségre. Mivel öt-tíz centis szövegeket el tudnak
olvasni a műholdak, én egy nagy papírra kiírom a
nevemet és a készülő mű címét, hogy lássák, min dol­
gozom. A kémholdaknak is adok munkát.
- Sokat tetszik ott írni?
- Sokat. Például ott írtam a Foksányi szorost, ami
most jelenik meg a könyvhéten. Amit pedig most
írok - megjelent a Kortársban egy „alaprajza” -, a
Vízaknai csaták című regényemet is ott kezdtem írni,
és ott folytatom.
- Áprily volt a nagy alakja ennek az egész környék­
nek, ővele milyen viszonyban tetszett lenni ?
- Volt közös tíz évem Áprily Lajossal, az öregúr,
ahogy a látását elveszítette, lejött a révhez - ott van
egy kis üzlet, ott vásárolt meg eszegetett, és van egy
halsütő, oda jött le ebédelni mindennap -, s várt en­
gem, hogy beszélgessünk. És akkor órák hosszat be­
szélgettünk. Illetve ő mondta el az életét nekem. Át­
lag hetenként újra és újra ugyanazt, de azért nagyon
érdekesen és színvonalasan. Kedves emlékem nekem
az öregúr. Jékely Zoltánnal, a fiával pedig volt egy
gentleman s agreementünk, amennyiben a barack­
éréskor mindig két kosár barackot kaptak ők csalá­
dilag, s ennek fejében a két legjelentősebb horgász­
fogását felhozta hozzánk. Amikor jött felfelé, már
mondta: „ecce p i s c e s . . - hozta, emelte a halzsák­
mányt. ..
- Kedves barátom volt egy öreg bohém, Török
Rezső is, aki ott, Visegrádon halt meg, és ott volt egy
háza, fölötte Fónay Mártáék és Kerekes Jánosék, akik
telküket az ő birtokából vették. Gobbi Hilda is, de ő
közben eladta, mert följebb ment egy kicsit, feljebb
vándorolt.
- Milyen ember volt Török Rezső, és honnan volt
ez a nagy „birtoka”, amelyből ennyit el tudott adni?
- Ez a birtok 1946-ban keletkezett, amikor bor­
zasztó olcsón lehetett venni földeket. Akkor ez a senki
földje volt, s ő megvett belőle két-háromezer négy­
szögölt, és ezt aztán az ínséges években sorra eladta.
63
A házát a nemrégen elhunyt Mester professzor csa­
ládja birtokolja. Török Rezső operettszerző volt, és
tulajdonképpen az én odakerülésem is neki köszön­
hető. Horvai István, aki most a Vígszínháztól távo­
zott, rávett engem, hogy írjak az Operettszínháznak
egy operettet. Én operettet nem írtam sem addig, sem
azután.
- Ez régen volt?
- Hatvanban lehetett vagy hatvanegyben. Leadtam
egy novellát, egy operettszüzsét, aminek a címe Csó­
karéti levelek volt, amelyet aztán gondozásba vettek
a szakemberek, Török Rezső, aki megdallotta, meg­
szövegezte a történetet, és Innocent Vince Ernő, aki
pedig bohó verseket írt hozzá. A dologból a végén
majdnem kiszorultam, mert annyira „leszázalékol­
tak”, hogy nem vettem részt a munkában, hogy nem
maradt más, mint az alaprajza a történetnek. A cí­
met is megadták neki ők, azt hiszem, Hölgyválasz lett
a címe.
- A zenéjét ki csinálta?
- Ránki György.
- Azt tetszett mondani, hogy Török bohém volt...
- Bohém ember volt, kalandos szerelmei voltak, és
volt egy verseskönyve is. „Mi muzsikus lelkek, mi
bolond fiúk...” - ez a szöveg is tőle származik kü­
lönben. Abban a hiedelemben élt, hogy a művészi
munkának a legteteje: a bohém vers és az operett­
vers. Nagyon homolyan hitte, hogy ez a legteljesebb
művészi kifejezési mód.
- Szoktak-e lenni a kertben összejövetelek, ahol
mondjuk, író barátok, kollégák összejönnek, és fel­
olvassák új művüket?
- Hát a felolvasás, az kiment a divatból. Azt köl­
tők csinálták régebben. Prózaíróknál nem lehet fel­
olvasni. Elviselhetetlen, hogy egy prózaíró felolvasson!
64
- Tolsztoj is felolvasta a Háború és békét...
- Na, igen, igen a családjának. Az más. Költők
megtették gyakran. Zelk Zoltán mindig felhívta a ba­
rátait, és akár éjfélkor felolvasta az új versét, az nála
szokás volt, de például Jékely már nem csinálta. Az
öreg Áprilyval sem olvastunk soha verseket. Egyszer
Áprily bácsi drámát írt, és azt akarta, hogy olvassuk
fel, de nem sikerült, nem olvasta fel végül is a drá­
mát, és az el is tűnt valahova. Negyven szereplő volt
benne, nagy történelmi dráma volt! Nincsenek össze­
jövetelek! Néha, egyszer-egyszer találkozunk Fónay-
val, telefonon érintkezünk a Gobbi-házzal. Gobbi
Hilda egy alkalommal, amikor még nem volt ko­
csink, a buszmegállóból magával ragadott, és felho­
zott Pestre. És azt mondja: maga nekem olyan isme­
rős valahonnan! Nemcsak mint Cseres Tibor, ha­
nem valami más is! Maga egy énekesre hasonlít, Si­
mándy Józsefre, mondja Gobbi. Mondom: az lehet­
séges, ő szebb, de nekem jobb hangom van! Nagyon
megneheztelt Gobbi Hilda. De hát ezek régi dolgok.
- Naponta találkozom Kerekes Jánossal, a Lepence
uszodában. Együtt úszunk, de egyébként nem járunk
össze. A Fónayék nem úsznak, ugye? Tehát velük
nem találkozunk, csak a kis boltban a férjével.
- Fónaynak az a nagy trükkje - hadd mondjam el,
mert lehet, hogy nem mondja el soha -, ha vendége­
ket fogad, akkor azt mondja: egy pillanat, lemegyek
horgászni! Veszi a botját, és lemegy a Duna-partra.
Húsz perc múlva feljön két kiló sült hallal! A büféből
hozza, és a vendégeket ezzel traktálja! Nagyon jó ha­
lászlét szokott egyébként főzni. Ettem már egyszer
vagy kétszer a Fónay Márta halászléját!
- És itt, a Cseres-házban nincsenek kerti sütések,
nyár esti tűzrakások?
- Van egy szalonnasütőnk. Előfordul, hogy alkalmi
vendégeknek szalonnát sütünk, de egyszerűbb a tűzi-
diszkoszban sütni. Nem tudom, ismeri-e, ez egy nagy,
diszkosz alakú edény, teljesen le lehet zárni.
- Már hallottam róla, hogy a belsejében minden íz
benne marad.
- Ennek a néprajzi neve Erdei Ferencnél olvasható
is: „tüzip...” - hát, szóval ezt diszkosznak hívják
diszkréten. Visegrádon csinálja Stabarecz mester. Ő
csinálja ezeket a tűzialkalmatosságokat, és hogyha az
ember két ilyen diszkoszt betesz a parázsba vagy két
gázlángba, akkor nagyon kellemes étkeket lehet csi­
nálni, mintha kertben sülne olyan, sőt még olyanabb!
Fónay Márta, a sokak által kedvelt népszerű mű­
vésznő először szabadkozott, mikor beszélgetésre kér­
tem. - Ó, nincs az én kertemben semmi különös
– mondta. - Meg aztán a múltkor is kért tőlem valaki
valamilyen interjút egy könyvhöz, aztán mindenki
benne volt, csak én nem...
Megnyugtatom, hogy ez itt nem fordulhat elő. És
mivel hallottam kert- és természetszeretetéről, amely
már a gyermekkorában kezdődött, semmiképpen sem
szeretnék lemondani a beszélgetésről és visegrádi
kertjének bemutatásáról. Végre elvben megegyez­
tünk, ám a beszélgetés nehezen jön létre, mert a mű­
vésznő mindennap próbál. Az Operettszínházban,
a Hegedűs a háztetőn felújításában lép színpadra.
A budai otthon, ahol beszélgettünk, nyugalmat,
kényelmet, biztonságot sugároz. Az interjú közepén
megérkezik Márta asszony férje is, egyenesen Viseg-
rádról, kezében hatalmas, aranysárga virító forsythia-
csokorral.
- Merrefelé tetszett gyerekeskedni? És, volt-e ott
valamilyen kert?
-Vácott. Az apám egy faiskolát vezetett kívül a
városon. Állami faiskola volt, csodálatos környezet­
ben. Körben szabad rétek is voltak, meg szőlők.
66
A gyermekkorunk csodálatos volt, mert annyit bo­
lyongtunk, rendelkezésre állt az óriási terület. A fa­
iskolában kicsit mindig vigyázzban álltunk, mert apu­
kám nagyon pedáns volt, nagy rendet tartott, oda
sétálni csak akkor mehettünk, ha ő is ott volt. Em­
lékszem, nagy madárbarátok is voltak. Nem lehettem
több négyévesnél, amikor egy kis cinkét ki akartam
emelni az odúból. Volt egy kis barátnőm, őt négy-
kézlábra állattam, rámásztam a hátára, és nyúltam
az odúba, amikor jött apám. Térdre borultam előtte,
mert tudtam, hogy ha kismadárhoz nyúlunk... Apu­
kám oldotta le szép lassan a nadrágszíjat, én meg le­
borultam, hogy ne verjen meg. Nem vert meg, mert
imádott, a legkedvesebb gyereke voltam.
- Hányan voltak?
- Négyen, és én voltam a legkisebb. Gondolhatja,
hogy nekem jutott a legtöbb becézés. Ezt nem felej­
tettem el, megtanultam, hogy madárhoz tilos hozzá­
nyúlni! Még azt is elmagyarázta, hogy vannak olyan
kismadarak, amelyekhez hogyha az ember hozzáér,
akkor az anyja már elhagyja. Olyan meztelen kis vac­
kok voltak azok a kis cinkék.
- És amikor Pestre került?
- Akkor állandóan bérházban laktunk. De akkor
én még éveken keresztül kijártam anyámékhoz. Per­
sze régen megszűnt már a faiskola, apuka nyugdíjba
ment, más házban laktak, de kert volt.
- Milyen kert?
-A fele konyhakert volt, a fele virágoskert, sok
rózsával, és különböző tavaszi, nyári virágokkal. Szép
kert volt, nagyon ápolt, a konyhakert pedig egész
csoda volt, ahogy azt az anyám csinálta. Az tényleg
ellátta a háztartást.
- Nyilván értettek is hozzá, nemcsak szerették.
- Apuka, mondjuk úgy, hogy megvetette a konyha­
kerti növényeket. Azt csak az anyám csinálta. Apám
csak a gyümölccsel foglalkozott, de azt híresen, ma­
gas színvonalon.
- És gyümölcsöskert nem volt?
- Aztán később az állami faiskola megszűnt, és
apám nyitott egy magán faiskolát és az volt meg egé­
szen felnőttkoromig. Tizenkét holdas terület volt,
végigvitt benne egy hosszú út, és a legkülönbözőbb
gyümölcsfák voltak ott. Jaj de szép volt. Ilyen gyü­
mölcsök ma nincsenek. Ezek olyan egyedi termések
voltak. Azt a fajta téli körtét ma nem is ismerik az
emberek. Ma csak olyan körtéket termesztenek, hogy
megrázzák és leesik. De ezeket kézzel szedték le. Kü­
lönben is olyan kicsi a választék ma gyümölcsfákban,
termelnek háromféle almát, a jonatánt, a goldent meg
a sztárkingot. Mást sose látok. Itt meg a legkülön­
bözőbb csodálatos almák voltak. Más ízek, aromák.
Azokat az ízeket, amiket mi ismertünk, maguk már
nem ismerik.
- Hogyan keletkezett Visegrád ?
- Kimentünk Török Rezsőt meglátogatni és bo-
rozgattunk, amikor Rezső azt mondta: - Nincs pén­
zem, vegyél meg egy darab földet! Mondtam neki,
hogy nekem sincs pénzem, de egy filmet csinálok, ha
az a pénz elég... ? De én is egy kicsit spicces voltam.
Azt mondja, hogy elég, mennyi az? Tizenötezer fo­
rintot kapok a Noszty fiú esetéért. Azt mondja: akkor
azt ide adod, a többit pedig havi ezresben! De holnap
reggel még telefonálj, mert ez az állapot nem egészen
alkalmas vételre! Én a sötétben kimentem és „körbe-
tapogattam” azt a területet. Másnap reggel telefonál­
tam, hogy jól van. A férjem ugyan azt mondta, hogy
meg vagyok őrülve, mikor jöttünk hazafelé. Akkora
gödrök voltak az úton, hogy azt mondtuk, ide nem
lehet kijárni. Iszonyatos volt az országút.
- Mikor volt ez?
- A hatvanas évek elején. Utána két-három évig
semmit nem csináltunk a területtel. Sajnos nem volt
pénzünk az építkezésre. És mentem kölcsönkérni az
OTP-hez, de fel kellett mutatni, hogy van az ember­
nek pénze. És akkor a barátok adtak takarékköny­
veket, hogy azt mutassam fel. És kaptam is egy szép
kölcsönt, méghozzá protekcióval, mert nyaralóra nem
szoktak abban az időben adni kölcsönt, csak családi
házra. És már folyt az építkezés, ahol olyan nagyon
becsaptak, hogy mindent le kellett bontani. Szélhá­
mos mérnök és szélhámos kőműves. Kilopta a ce­
mentet, kilopta az alapot, teljesen tönkretett bennün­
ket! Utána a barátokkal folytattuk az építkezést. Se­
gítettek, befejeződött az építkezés. Azután tele vol­
tam vággyal, hogy gyönyörű kertet csináljak. Min­
denki elkezdett nekem növényt gyűjteni. Még akkor
a Nemzetiben voltam, és mindenkinek kötelessége
volt valamit hozni. Ki hóvirágtövet hozott, ki ibolyát.
Mészáros Ági azt mondja: - Mártuska, egy gyönyörű
magnólia van a villánk kertjében, nőtt egy kis fiókája,
ezt megkapod a visegrádi kerted számára. Rettentően
örültem. Ágikám meg is jelent a kis magnóliafával,
gyönyörűen becsomagolva, földlabdával. Azt mond­
ta, kertész vette ki, kertész csomagolta, úgy, ahogy
67-
annak lenni kell. Elültettem a magnóliát, és elültet­
tem mindenkinek a növényét. Egy-két év múlva egy
nagyon okos idős barátnőmnek - akinek a kisujjá­
ban volt az egész kerttudomány és a világon mindent
tudott - mondom, hogy nézd, Etuka, ez magnólia.
Azt mondja: - Fiam, ez füge! Mondom: - Etuka drá­
ga, ez magnólia, Mészáros Ágitól kaptam, a kertésze
az csak tudja! És tényleg füge volt. A kertész eltette
magának a magnóliát, és becsomagolt nekem egy fü­
gét, amiben semmi különös nincs. Sok év múlva, ami­
kor találkoztam Ágival, mondom: még nem is közöl­
tem veled, hogy amit kaptam tőled, az füge volt. El­
ájult. Becsapott bennünket a kertész bácsi! Aztán
gyönyörű volt a sziklakertem.
- Csak volt? Nincs már meg?
- Nyoma sincs. Csodálatos volt, de óriási mun­
kát igényelt, rengeteg áldozatot kívánt. A sziklára
lépve hajladoztam, nagyon nehéz volt az ápolása.
Minden évben csökkentettem. El lehet rólunk azt
mondani, hogy ahogy az ember öregszik, mi minden
évben úgy csökkentettük a kertünket, mert a mun­
kát nem bírtuk. Segéderőt nagyon nehéz kapni, ne­
künk kellett mindent csinálni, így minden évben ki­
sebb lett, minden kevesebb. Ma már ott tartunk,
hogy vannak nagy fenyők, gyep, virág, de már csak
azt nézem, hogy mi az, amivel nem kell dolgozni.
Terményünk is volt, paradicsom meg zöldbab, meg
mindennel foglalkoztunk. Ma már: a Fény utcai
piac! A férjem még próbálkozik, de nagyon rossz a
területünk, nem alkalmas erre, hegyoldal, sziklás,
agyagos, nem arra való. Valamit azért mindig csi­
nálunk, most epressel foglalkozik a férjem. Tavaly
olvastuk az újságban, hogy hűtőben tart előre gyö-
keresített földieper-palántákat valamelyik téesz, és
június elejéig át lehet venni, addig árulják. Ez nagyon
68
mulatságos dolog, ötven-száz van egy kötegben, és
hosszú gyökerük van. Ők azt valahogy hajtatják, az­
tán beteszik a hűtőszekrénybe. És ez csodálatosan si­
került nekünk. Ősszel már termést hozott. Erre a fér­
jem rettenetesen büszke, és a szarvasok is szeretik.
A szarvasokkal rengeteget csatázunk.
- A madarak is nagyon jól érzik magukat, ők szok­
ták elfogyasztani a cseresznyetermést. Amikor meg­
érik a cseresznye, mi versenyben vagyunk, de csak
a madarakkal. Aki hamarább szedi le a cseresznyét,
azé. És mivel sok a cinke - hasznos állat, de nagyon
szereti a cseresznyét - és a rigó és a seregély is, ha há­
rom napra bejöttünk Pestre, akkor teljesen kopasz
fát találtunk. Mert akkor egy lélek nem mozdult a ház
körül és teljesen lekopasztották a termést. Úgyhogy
nekünk kell korán kelnünk, gyorsan szedni a cseresz­
nyét. És van rengeteg szelíd gesztenyénk, úgyhogy
gesztenyepürére nálunk nyáron mindig lehet számíta­
ni. Tulajdonképpen más gyümölcs nincs. Olyan dolog
ez a gyümölcstermesztés, hogy ilyen kis családnál nagy
energiával, permetezéssel, fák gondozásával megter­
meljük a gyümölcsöt, az egyszerre beérik, és nem tu­
dunk vele mit csinálni. Ezért nem csinálunk a mada­
rakból se problémát. Két ember nagyon minimális
mennyiséget fogyaszt, akárhogy is szereti a gyümöl­
csöt! Bármi megterem, az ember megy a kosárkájá­
val a szomszédokhoz és felajánlja. És járkálnak a
szomszédok egymáshoz, mert mindenkinek több te­
rem, és az ember ki van téve, hogy azt mondják neki:
- Édes szívem, nekünk is annyi van... Úgyhogy még
örülni kell, ha elfogadják! Ezért nem érdemes. Csak
annyit szabad termeszteni, amennyit el tudunk fo­
gyasztani. Akinek túltermelése van, az otthagyja a
fán. Visegrádon annyi cseresznye marad a fán, hogy
a szívem megszakad érte. Miért nem hoznak ki ilyen
helyre egy iskolát, és azt mondják a srácoknak, szed­
jétek le, a tiétek! Én ezt gondolom, mert annak, hogy
ott pusztuljon a fán a gyümölcs, sok értelme nincs!
És egyszer meg is fogom mondani a bogdányi ta­
nácsnak, az övék az a húsz-harminc cseresznyefa,
hogy hozzanak ki egy autóbuszt, és a gyerekeket en­
gedjék fel a fára.
- Szoktak-e lenni összejövetelek, sütések a kert­
ben?
- Régebben volt többször, ma már kevésbé. Leépül
az ember, ahogy idősebb lesz. Először van a nagy
vendégjárás, meg kell ezt mutatni, meg mindenfélé­
ket ki kell találni. Aztán az ember minden évben egyre
fáradékonyabb. Persze még ma is vannak, de már
ritkábban, egy nyáron két-háromszor. Ahogy a kert
is leépült. Nagyon helyes, nagyon szép most is a kert,
de az ember ma már a praktikusság szempontjait ve­
szi, egyszerűen nem győzi fizikai erővel. És az egész
mégis azért van, hogy pihenjünk is benne. Az elmúlt
huszonöt év alatt én csak az utóbbi években vagyok
kint, mert még nyáron is mindig dolgoztam. Kérdez­
ték is tőlem, hogy minek a nyaraló, amikor alig va­
gyok kint. Azért jó, mert a férjem kint tudott lenni,
és neki roppant sokat jelentett. Ha másért nem, azért,
mert mozgott a szabad levegőn, és mindig felfrissülve
kezdtük a telet. Nyolcvanegy éves, és úgy járkál föl és
alá, mint a zerge. Kitölti az idejét reggeltől estig, és
ha nincs csinálnivaló, akkor teremt magának.
- Kijárnak a Dunára ?
- Amikor én gyerek voltam, akkor Vác városának
nem volt ez a föltöltése, ami most van a Duna-korzó
alatt, hanem négy-öt csónakház volt, az ember oda
járt, kiváltotta a csónakját, és elmentünk a Dunára,
a szigetre. Itt olyan tiszta volt a víz, hogy a part kö­
zelében az emberek leláttak a fenékig. Ott pecáztunk,
megsütöttük a kishalakat. Ha azt mondom, hogy pa­
radicsomi életünk volt!... Én odáig fejlesztettem eze­
ket a dolgokat, hogy ha jöttek az uszályos teherha-
jók, a matrózok engem már ismertek a piros kendőm­
ről, amikor a Duna közepén húztam. Volt olyan hajó,
amelyik megállt, megvárta, amíg az utolsó uszályhoz
odakötöttem a csónakom. Nagymarosnál elengedtem
magam, és csurogtam visszafelé. Főleg a délutáni, esti
órákban volt jó, azt az illatot én nem tudom elfelej­
teni, a Dunának az illatát. És a szigetek mellett, mi­
kor az ember úgy csurgott...! Friss vízszag, fűszag,
valami olyan csodálatos hangulata volt annak, ez fe­
lejthetetlen élmény. Ma ugye mindebből semmi sincs,
a Dunába se igen merünk bemenni, mert ha az ember
kiemelkedik a vízből, a vállán rajta van a kátrányfolt.
Pedig akkor is voltak gyárak, meg nem gondolnám,
hogy a szennyvizet máshová vezették volna, mint a
Dunába...
- Rhododendron.
- Kint jártam Angliában, Londonban, éppen má­
jus volt. Sétálgattam az utcán, és ott kis parkocskák
vannak. Nagyon sok parkocska körülkerítve, és zár
is van az ajtaján. Ezek magánparkocskák, vagy egy-
egy bérházé, és a lakók gondozzák. És találtam egyet,
amiben csak rhododendronfák voltak, de nagyon sok.
És mindegyik éppen virágzott, különböző virágúak
voltak. Az eszméletemet vesztettem a gyönyörűség­
től, és ácsorogtam ott órákig, arra gondolva, hogy
miért nem lehet nálunk rhododendron! Volt egy na­
gyon kedves házaspár, akik vendégül láttak, és kérdez­
ték, hogy nincs-e valami kívánságom, valami ruha­
anyag. .. Nem, én csak egy rhododendront szeretnék.
Ez az ember vidékről - különben volt neki farmja is,
ahol őzcsapat van, nagyon jómódú ember - hozott ne­
kem egy rhododendront.
69-
 Az első évben csodálatosan virágzott, egészséges,
gyönyörű volt. A második évben már nem volt olyan
gyönyörű, a harmadikban pedig nem is hozott virá­
got.
- Közben én beszéltem azzal a barátunkkal, akitől
kaptam, és megmagyarázták, hogy annak savanyú
föld kell, nem véletlen, hogy nem honosodott meg
Magyarországon. Akkor elmentünk a férjemmel Sop­
ronba, és hoztunk savanyú földet, azóta már harmad­
szor hoztunk. Átültettük tavaly, az idén esetleg me­
gint virágozni fog. Az erős telet egy kicsit megsínylet­
te, de talán ezen az új helyen virágot hoz majd.
Gobbi Hilda Budán is kertes házban lakik, egy csön­
des utcában, a Pasaréten. A villát csodás tűzpiros le­
pellel borítja be a futórózsa, a kertben nagy fenyők
ágaskodnak szikáran, néhány megöregedett és kivá­
gott fa törzse madáretetők állványául szolgál. Oda­
bent is nagyon sok a növény. A földszint: egy légtérré
alakított négy szoba, nagy terasszal, a T alakú nappali
„szárában” valóságos télikertet varázsolt a háziasz-
szony. Kétméteres pálmák, fikuszok, filodendronok,
kisebb-nagyobb szobanövények, kalitkákban csiripe­
lő kis madarak. Balra egy kandalló piros klinkertég­
lából, a mennyezeten erős és hangulatot adó vastag
tölgyfa gerendák. Körben faburkolat, a jobb oldali fa­
lon temérdek könyv. Egész sorozat krimi. Fönt népi
cserépedények, korsók sorakoznak, velük szemben pe­
dig, az egykori Nemzeti Színház karzatának egyik
korlátja fölött - a falba épített hatalmas fehér köve­
ken kolompok függenek, a legkisebbtől a gyerekfej
nagyságúig, olyanok, amilyeneket Ausztriában, Svájc­
ban látni a tehenek nyakában. A többi falon díszlet­
tervek és fotók, emlékezetes pillanatok tanúi. Egy má­
sik fal dísze: gyönyörűen faragott, finoman festett fá­
ból készült Szűzanya. Ebben a lakásban él a hetven­
két éves Gobbi Hilda, ma sem pihenve pillanatra sem.
Szinte tízpercenként csöng a telefon, legtöbbször a
Nemzeti Színház ügyében érdeklődik valaki. Bőrönd­
számra érkeznek a levelek. A legújabbak egyikét mu­
tatja, ötven forint van benne, egy kislány írta: „.. .és
tessék elintézni, hogy nagyon szép legyen a színház!”
- ez volt a szöveg. Majd két fiatalember érkezik, szín­
mintákat hoznak a Jászai Színészotthon épületének
tatarozásához. Gobbi kiválaszt egy megfelelő színt, a
fiúk a fejüket vakarják, abból a festékből nem nagyon
van a raktáron... Máris dörög rájuk a „szabónénis”
válasz: „Ne vicceljetek, gyerekek, ennek májusra meg
kell lenni, no viszlát...!”
A művésznő süppedő fotelbe ültet, elém tesz egy
üveg Pinot Noir vörösbort, ő maga erős feketét iszik
- egy kis „béléssel”. Beszélni kezd, el-elgondolkozva,
meg-megállva. Tudom, hogy amiről most beszélge­
tünk - a természet és annak az a darabja, amelyet ma­
gáénak mondhat, a visegrádi Patkó -, legkedvesebb
témáinak, legnagyobb szerelmeinek egyike...
- Budán nőttem fel, a Fő utcában, és a Duna-part
volt az egyetlen „természethez való viszonyom”.
Rendkívül szép gesztenyefasor volt ott, aminek a fe­
lét sajnos már kiirtották, és mi, srácok gyűjtöttük a
gesztenyét, mert tíz kiló gesztenyéért kaptunk az Ál­
latkertben egy kanárimadarat. Gazdag gyerek voltam,
71-
ez inkább hobbi volt vagy verseny, ami akkor még
a gyerekeket jobban lázban tartotta, mint a mai diva­
tok. Nem volt semmi közöm növényhez, természet­
hez. Aztán havat zabáltam az iskolából jövet. A Várba
jártam gimnáziumba, és egyszer kilihegve lerohan­
tam onnan, gyönyörű magas hó volt, egy kupacot csi­
náltam, bevittem a lakásba, és éppen valami krém
volt ebédre. Megfőztem a szakácsnőt, hogy kenjen be
még előtte ezzel a jó kis hideggel. Hát persze ebből
tüdőgyulladás lett, mellhártyagyulladás, utolsó ke­
net, majdnem halál. így hát el akartak paterolni vala­
hová Svájcba - mert mondom, gazdagok voltunk -,
de én ez ellen tiltakoztam, mert úgy éreztem, hogy
erős a családhoz való kötődésem, pünkösdkor, ka­
rácsonykor, húsvétkor otthon kell lenni! Így hát Ma­
gyarországon maradt ez a gyógykúra valahol, ahol
jobb levegő van. Egy gazdasági intézetben kötöttem
ki, Putnokon. Három évig oda jártam, rendkívül ér­
dekes intézet volt. Általában jószágkormányzók gye­
rekei jártak oda, pesti gyerekek talán csak ketten
voltunk vagy hárman. Fantasztikusan jó intézet volt,
mert tehenet fejtünk, méhészettel foglalkoztunk, csir­
kéket gondoztunk, tojást keltettünk, és megismertük
a mezőgazdaságnak mindenféle formáját. Ugyanak­
kor síeltünk, korcsolyáztunk, teniszeztünk, úsztunk,
ami belefér, mindent. A természethez való viszonyom
ott kezdődött. Egészen furcsa állapotba kerültem at­
tól, hogy palántáztunk, és abból kinőtt valami.
- Ez is a tananyaghoz tartozott?
- Persze, persze. Rózsát oltottunk, méghozzá nem
is szakszerűtlenül, megtanítottak rá. A szemet a T
alakú metszésbe, ez már oltvány, utána rafia, és utána
bekenni. Ma is tudom! Meg kell mondanom, ezt
azóta sem csináltam, de valami furcsa viszonyom tá­
madt mindahhoz, ami a természet. Ez valahogy úgy
72
meggyökeresedett bennem, hogy az intézetből kike­
rülvén egyszerűen virágkertész akartam lenni, és be
is kerültem a Pázmány Péter Botanikus Kertbe gya­
kornoknak.
- A Füvészkertbe?
- Igen. Oda. A szukkulensházba, ahol nem csinál­
tam mást, mint - azt hiszem, egy kicsit untam - a kak­
tuszokat tetveztem. Finom kis pálcikára vattára ken­
ve bizonyos vegyszer - már nem tudom, hogy mi volt,
ma már dohánylével csinálom és naphosszat a fe­
hér, gyapjas kis tetveket pucoltam. A szukkulensház
mellett volt az orchideaház, és ott is tevékenykedtem.
Ez nem tartott túlzottan soká, mert az év végével
mégis úgy gondoltam, hogy szeretnék színésznő len­
ni. És beiratkoztam a Színművészeti Akadémiára.
Azazhogy felvettek.
- Valahogy így kerültem közel, nagyon közel a ter­
mészethez. Aztán kivágtak egyszer egy fát valahol,
ahol nyaraltam, és akkor magyarázták el nekem,
hogy a fagyűrűk milyen évszámokat jelentenek. Mikor
kivágták ezt a fát, akkor néztem a gyűrűket, meg­
számláltam, és hirtelen azt éreztem, hogy soha nem
érhet el az ember ilyen kort. Micsoda csoda ez, mi­
csoda gyönyörűség! Mi nem tudjuk elhullajtani a le­
veleinket, mi csak levéllel együtt pusztulunk el!
- Aztán volt egy novella, amit kerestem tegnap, de
nem találtam meg. Egy falusi srác papnövendéknek
megy, és a nyári szünetben hazalátogat. A templom
fent van a dombon, a domboldal gizes-gazos, de szép
zöld, és oda megy ki mindig, hanyatt vágódik, és
gyönyörködik a természetben. Egyszer csak meglát
egy töpörtyű füvet, nagyon pici kis fű, még éppen
csak, hogy kibújt. És úgy fektében álmodozva körül­
rakja gazzal, hogy nőjön meg. És akkor arra jön a
gyerekkori szerelme egy főhadnaggyal, ott sétálnak.
Felugrik és inzultálja a főhadnagyot, amiből párbaj
lesz, a papot megölik. És amikor ott fekszik félig hol­
tában, akkor odamegy hozzá a plébános - nem érti
senki, mi volt az ok, hiszen nem is ismerte ezt a fő­
hadnagyot. És megkérdezi tőle, hogy miért. Azt
mondja: - Mert ott feküdtem, és szerettem azt a fű­
szálat, és azzal a magas sarkú cipőjével rálépett. -
Fiam, egy szál fű miatt?
-Ez annyira mélyen belém ragadt:'egy szál fű
miatt! Én borzasztóan hiszek az ember halandóságá­
val kapcsolatban a reinkarnációban. Nem vagyok
vallásos, nincs semmi közöm sajnos hozzá, kimaradt.
De a reinkarnáció izgat. Ezért nem tudok megölni
semmiféle állatot, legfeljebb félek tőle vagy nem sze­
retem. Szégyellek letépni valamit, nem is szoktam,
sem itt, ahol lakom, sem ott, ahol a szerelmem meg­
teremtődött, az a patkós hely, az Áprily Lajos-völgy-
ben. Én mindig csak kapok virágot, de nem tépem
a sajátomat, olyan gyönyörűségem telik benne! Min­
dig azt mondom: ez talán a Bulla Elma? Nem, lehet,
hogy ez a nagymama! Hiszek ebben a folyamatosság­
ban. Mert miben is hihetnék? Az állat és az ember
meg a növény, virág és az egész természet között
nagy különbség van. A virág csak akkor kapja be
azt a kis moszkitót, legyet,- amikor éppen enne, ter-
mészetileg szüksége van. Mi mindenkit bekapunk.
Reszketve imádom a természetet. Csak ennyit tudok
mondani.
- És hogyan kezdődött az Áprily Lajos-völgy tör­
ténete: hogy tetszett odakerülni?
- Egyszer Tolnay Klárival kirándultunk, körül­
belül tizenhat éve, mendegéltünk a kocsival. És azt
mondja, hogy itt lakik Török Rezső, az író. Hát áll­
junk meg egy percre! Klárikát ez a Török Rezső va­
lami elementáris módon üdvözölte, nekem, azt hi­
szem, nem is köszönt. Viszont nem kínált meg min­
ket ennivalóval, csak egy kis whiskyt szedett ki dél­
előtt tizenegykor az íróasztalából. Mindketten éppen
Visegrádra igyekeztünk, hogy reggelizzünk. Kicsit
a fejünkbe szállt, nem nagyon, én egyre jobban di­
csértem a környéket, a környezetet, mire rögtön azt
mondta, hogy itt van egy eladó telke, mondom, no-
hát, jaj..., rögtön leült az írógéphez, megírt egy
szerződést és eladta nekem. Mondta, hogy itt út is
van, kút is van, minden van. Jó, elmentünk Viseg­
rádra Klárikával, kérdezi: nem egy telket vettél te,
vagy ilyesmit? Mondom az előfordulhatott, ez való­
ban így lehet, igen. No, tulajdonképpen így került
hozzám. Se kút nem volt, se víz nem volt, se út nem
volt, nem volt semmi. És mégis! Szerelmes lettem az
egészbe!
-Azt mondták, hogy majd kijön egy ember, és
megállapítja, hogy hol a víz.'Kijött egy ember, rázta
a botját, mindenütt rázta, teljesen mindegy volt, hogy
hol. Végül betűzött egy botot, háromszáz forintba
került, aztán jöttek a kútásók, ástak, ástak, ásdogál-
tak, még ástak, folyton ástak, ijesztő módon ástak,
aztán én már azt mondtam: uraim, kerül, amibe ke­
rül, ha a Föld másik oldalán jönnek is ki, de szerez­
zenek vizet! Negyvenhárom méter mély lett a kút,
többe került, mint az egész telek, a ház. Fantasztikus
dolog. Lett víz és van most is.
- Amikor meg tetszett venni, milyen volt ez a te­
lek?
- Nagyon meredek rézsű volt, amin nova szőlő
nőtt. Igen nehéz volt kiirtani és az egésznek a konst­
rukcióját megkomponálni. Egy szerelmetes barátom
- Bergmann Jánosnak hívták, Visegrádon lakott -
robbantómester volt, és negyven évig dolgozott az
erdészetnél, szikár, csodaember volt. Ő termelte ki a
73-
 köveket és aztán tizenhat évig volt, mit mondjak, tulaj­
donosa ennek. Ez az övé volt tulajdonképpen. Most,
amikor meghalt, és ebben a csodálatos visegrádi te­
metőben volt a temetése, amelyben Áprily Lajos is
nyugszik, kimentem és azt mondtam: Janikám, bú­
csúznak tőled a rigók, a csízek, a muflonok, az őzek.
A fenyők, a köd, a pára, az erdő minden fája. Keve­
sebb lesz mind nélküled. És így is érzem. Ilyen régi
csodaemberek már nemigen vannak.
- No, de visszatérek arra, hogy miként alakult ki
a kert mai formája. Szigorúan semmit nem terveztem
meg előre. Az volt az első komoly ténykedésünk,
hogy utat csináltunk, kiirtottuk a novát, és a drága
Jani bácsinak hoztam növényt, innen-onnan. Azt
mondtam: ide, Janikám! Aztán amikor kiderült, hogy
ott nem is olyan jó, átültettük. Tulajdonképpen össze­
vissza vacakoltunk, de én azt hiszem, hogy irtózatosan
szép és jó, mert nincs benne semmi tervszerűség. Csak
annyi, hogy azért ne legyen őserdő, ugyanakkor zárt
területté váljon, legyenek kis, virágos részek, bennük
cinea, tátika, rozmaring, ilyesmik. Ez egy ilyen szabad
kis terület - körülhatárolja a házat, de egyébként fe­
nyő, aranyvessző, labdarózsa, jázmin, tuja. A fenyő
imád ott lenni és én is imádom.
- A törekvés az volt, hogy ne nagyon lássanak be,
ha lehet, mert ott az ember a természettel van együtt,
és a pihenés célját szolgálja, nem azt, hogy locsi-
fecsizzünk jobbra-balra.
- Reggel ötkor ébredek, kimegyek a kis fateraszom­
ra s egyszer csak azt látom, meghőköl fönt egy őz­
mama és két gida, s bár meg se mozdul az ember, el­
rohannak. Felütik a fejüket a fácánok, szép állatok
járkálnak arra. Egy ideig féltem a denevérektől, mert
a padlásra befészkelték magukat, és suhantak éjjel,
estefelé, s frászt kaptam, hogy belekapaszkodik a haj­
74
ba meg minden. Á, azok sokkal jobban félnek! Az én
drága Jani bácsim csapdákat állított fel a kerítés mel­
lett, s még aludtam, amikor reggel kiabáltak, hogy
tessék jönni, itt egy róka, megfogtuk! Házvezetőnőm
és Jani bácsi. Lenéztem az erkélyről és mondom:
jaj, Jani bácsi, hagyja ezt a mészárlást, azonnal vigye
el, ne is lássam! Jani bácsi kinyitotta a drótot, a róka
teljesen mereven, hullaként feküdt, aztán fölnyitotta a
szemét, és mint a villám, elsuhant. Csak megjátszottá
a dolgot... Hullának játszotta magát, s egy pillanat
alatt elszaladt az erdőbe. Mókusok is vannak, kicsit
sokat esznek meg a termésből, de hát Istenem, őnekik
is élni kell.
- Madarak ?
- Azokat etetem, csak az a baj, hogy reggel ki­
megyek, s akkor a filteres cigaretta csikkjei szerte van­
nak szórva, kiszedik és oda szórják le. Pedig kapnak
enni bőven, mindent veszek nekik, szeretem őket.
Vannak kis odúk is, leszedjük az erdőben, kiprepará­
lom, bekenem ezzel-azzal, Xyladecor, XyIámon, hiába
mérgez (mérgez a fenét!), és azt felakasztom ide-oda,
és az vályúja a madáreleségnek. Én hiszek ebben az
egészben, és ha nem lenne ez az álmodozó pályám,
akkor én, bevallom őszintén, lehet, hogy unatkoznék,
de hogy boldog lennék, az biztos.
-Tulajdonképpen, ha szabad azt mondanom, én
igazán boldog perceimet a természetnek köszönhetem.
Ezt nagyon komolyan mondom. És egy-két színházi
pillanatnak.
- Tehát el tudja képzelni, hogy ott ül kint a kis tera­
szon, és hétszámra csak hallgatja a madarakat?
- Mondjuk, így nem, de hogy én tizenhat éve ugyan­
azon a helyen ülök és pasziánszozom vagy írok, s ak­
kor is ugyanazt látom, az döbbenetes. Azt mondják,
mit nézel ezen?! Istenem, hát tudjátok ti, hogy hány
színe van a zöldnek? Atyaisten! Én csodának tartom
ezt az egészet!
- A természetet az ember - ha nem is tudja maga
alá rendelni - valahol irányítani tudja, a szépségével,
a lágyságával, a kompozícióival, hogy hol mi legyen.
Persze nem minden marad meg, mert a természet
nem olyan aljas, mint mi, emberek, á, dehogy! Tilta­
kozik, ha nincs kedve! Egyszerűen tiltakozik, pont.
No azért összekomponáltam ennyi év alatt egy szép
kertet, és azt hiszem, hogy nem művi jellege van az
egésznek. Igyekeztem meghagyni a táj jellegét, és azt
hiszem, hogy sikerült. Igaz, csináltam egy kis konyha­
kertet, aminek abszolúte semmi értelme nincs, mert
ötvenszer annyiba került a zeller, a paradicsom meg
a paprika, ami ott megterem, nem viccelek, fergetege­
sen sokba kerül, de amikor az ember leszedi, meg ami­
kor nézi, hogy nő, az pompázatos dolog. És olyan
boldogság egy kis paradicsom, hogy az valami exta-
tikus! Vagy hogy van sáfrány - én bokorral terme­
lem -, és azzal lehet csinálni orjalevest! Semmi értel­
me, mert mindez megkapható, de én hiszem, hogy ez
az embernek a földhöz való ragaszkodása azonkívül,
hogy a földbe teszik...
- Tudja, egyszer kimentem, ott mellettem van egy
zárt kőbánya, omladozik, ebből van a háznak egy ré­
sze kitermelve, kimentem virágért, vagy csak sétálni
a kutyával, és valami sötét vacakot láttam az alvégen,
mi a fene ez? Odamegyek, majd’ frászt kaptam, mert
egy vaddisznó feküdt ott! Nagyon megijedtem, vissza­
rohantam és mondom, Jani bácsi, jöjjön gyorsan, egy
vaddisznó!... Jani bácsi, edzett erdész lévén, oda­
ment és látta, hogy halott a vaddisznó. Ráütött egy
bottal, s a vaddisznó széthullt. Ez örök emlékem
maradt. A fekete sörtéje egy pillanat alatt attól az egy
ütéstől szétesett, és egy múzeumba illő, hófehér vad­
disznócsontváz maradt ott, kétmillió fehér kukaccal,
s hirtelen ez is úgy elgondolkoztatott.
- Tetszik valamit dolgozni a kertben?
- Már nem nagyon bírok, legfeljebb gyomlálgatok,
vagdalok. A rózsákat szoktam vagdalni. Gyomlálga-
tom a kőkertet, leülök egy párnára, és kiszedem a há­
romnegyedét. Eltelt az idő. De azért vacakolok. És
hogy mit kell vacakolni, azt pláne tudom.
- Tetszett valaha valami szakirodalmat tanulmá­
nyozni ?
- Soha semmit. Három esztendőt töltöttem ezzel,
bármilyen régen volt, de három évig tanultam virág­
kertészetet.
- Aki nem tanulta három évig iskolában, az vajon
a könyvekből meg tudja tanulni, hogy kell ?
- Nem hiszem, hogy könyvből lehet... Én ehhez
nem tudok hozzászólni, mert vagy irodalmat olvasok,
vagy tanulok, vagy krimit olvasok. De kertészeti
könyvet nem. Valahogy szájhagyomány, népi hagyo­
mány alapján, ez sokkal könnyebb és sokkal többet
ér, ha az ember egy öreg paraszt bácsival tíz percig
beszél.
- A kapu a patkókkal. Ennek mi a története?
- Igen kevés pénzem volt az építkezés végén, a szín­
ház portásától kezdve a legjobb barátaimon keresztül
az államig tartoztam mindenkinek, csináltam olyat is,
hogy „Centrum hétfő”-reklám, mert nekem pénz kel­
lett ugye? És bár a betörők ellen nem lehet semmit
megvédeni, mégis valami rács kellett oda az ablakok­
ra. Nem tudtam mit csinálni, borzalmas összeget
kértek. Egyik éjjel megálmodtam, reggel fölébredtem,
és rögtön fölrajzoltam egy papírra, hogy patkóból
kell csinálni. Onnan kezdve másfél évig vidéki kőr­
útjaimon - mindenféle irodalmi estek is voltak benne -
mindig egy órával előbb a kovácshoz mentem. Jó
75-
napot kívánok... tessék szíves lenni patkót adni!...
Tessék, vegyen! Amikor már az ötödik patkót is fel­
szedtem, akkor kezdett nézni, hogy mi a fene bajom
van, mert ami ott volt rozsdás patkó, azt mind össze­
szedtem! Sok kollégám is segített ebben, s akkor el­
vittem Tahiba egy kitűnő lakatosmesterhez. Megér­
keztem egy kocsirakomány patkóval - ez csak a kez­
det volt - s mondtam: jó napot kívánok, szeretném,
ha tetszene csinálni ebből egy kaput... Ne szégye-
nítsen meg engem, művésznő kérem - mondta, ami­
kor a rozsdás vackokat meglátta. De én nem tűrtem,
hogy ellentmondjon, kivettem ezeket a rozsdás vac­
76
kokat, és ott az ő falusi udvarában, a porba szétrak­
tam, elképzelésem szerint. A végén szamárfogattal
hozta a rácsokat fel a hegyre, ment mellette, mint
Napóleon a serege mellett, mert mindenki azt mondta:
jaj, de gyönyörű! Most már utánozzák, de a patkó, az
patkó, az szép. Persze ezt is be lehet törni.
- Volt már rá példa?
- Igen, már háromszor volt. Egyszer egy szerencsét­
len hobó, aki olyan részeg lett a kisüsti pálinkától,
hogy akkor utána ismét Vácra került, ez kedves ember
volt. A harmadik már nem volt kedves, az egy szemér­
metlen disznó volt, aki úgy ment ki két taxisofőrrel,
hogy megcsináltatta előre a kulcsot, és a taxisofőrnek
az én cuccomra azt mondta, hogy „a nyaralómból
haza akarom vinni a szajrét”. Mindent elvitt. Rend­
ben van, hogy elítélték, a biztosító is fizetett, de olyan
megalázó volt ez az egész! Azóta nincs ott érték, csak
az, amit szeretek, de hála Istennek azóta, még vandá­
lok sem voltak ott. Igaz, hogy kitaláltam valamit, az
én magam módszere szerint. Az asztalt mindig szépen
letakarom terítővel, kiteszek egy üveg cseresznye­
pálinkát, két-három poharat. Ropit, cigit, gyertyát,
gyufát, hogy megtudja gyújtani, egy kis édességet és
egy levelet: „Kedves Betörő Barátom! Ugyan már,
ne bántsa ezt az egész vacakot, én ezt olyan nehezen
szereztem össze! Ha valamire szüksége volna, akkor
a Katona József Színházba tegyen le egy anonim leve­
let, s ami az erőmből telik, odaadom magának. Érezze
jól magát, szeretettel üdvözli:
Szabó néni, Gobbi Hilda.”
Karinthy Ferenc, akit a szakma és az olvasók nagy akkor is itt volt, ugye? A római birodalomnak ez
tábora is egyszerűen és szeretettel csak Cininek becéz, volt a határa, a limes. Hát itt akármeddig mész, a
a nyári Leányfalu jellegzetes figurája. Amint kis kem­ Duna partján, öt-hat-négy kilométerenként kis római
pingkerékpárján vagy motorján feltűnik a főutcán, burgusokat, régi kis várakat találsz, mint itt Leányfalun
piros Speedo tréningruhájában, kefefrizurájával - erő­ is, a benzinállomás mellett, rekonstruálva. De a leg­
teljesen tekerve a pedálokat a közértből hazafelé -, többet nem rekonstruálták... A túlsó part, a Kacsa­
nos, akkor mintha valamiféle vidám derű öntené el sziget, az már barbár terület. Itt ment a hadiút, azon
azonnal a leányfalusi főutcát. sétálgattak fel-alá a katonák, a második segédlégió
A hatvanöt éves Karinthy - a Nyugat első nem­ katonái. Ez volt Európa vége...
zedéke kiemelkedő írójának a fia - ma is nagyon
egészséges, sportos életmódot folytat: beszélgetésünk -Ha van urbánus, akkor én vérbeli, született és
után is épp egy teniszpartira várják. Körben a falakat örökölt, urbánus vagyok, és ha volna urbánus feje­
plafonig érő könyvespolcok „tapétázzák”, s a könyvek
között az atyai jóbarátok fényképei függenek: szinte
az egész huszadik századi irodalom. Karinthy Ferenc
gyakran mesél a kertjéről: - Nekem erre a beszélge­
tésre nem kell felkészülni, hisz minden fűszálat, min­
den gyíkot név szerint ismerek Leányfalun! - mondta
előzetesen a telefonban.
Mostani beszélgetésünknél jelen van felesége, Ági
is. Csendben hallgatja Karinthyt, nagyokat kuncog a
mulatságos sztorikon. Ezerkilencszázhetvenhatban
Simon Istvánnak egy interjúban Cini azt nyilatkozta,
hogy Eurázsia legkisebb telke az övé... Azt mondta:
„... Itt volt a római birodalom határa, itt volt Európa
vége, hol az én házam áll, a Duna partján. A Duna

78
delemség, hát egész biztos, hogy én volnék a fejede­
lem, vagy nem tudom micsoda. Mindig bérházban
laktunk. Először a Verpeléti út 2-ben - az ma a Ka­
rinthy Frigyes út -, aztán a Verpeléti út 22-ben, ahol
a külvilágot legfeljebb egy erkély jelentette. Később a
Mária Valéria utcában, aztán a Reviczky utcában,
aztán az Üllői úton. Ott sehol nem volt kert. Nekünk
a természetet a nyár és a nyaralás jelentette. Siófokon
volt a bátyám keresztszüleinek egy panziója - ott halt
meg különben apám, ott van az emléktáblája. Volt
egy parányi kert, de nem az volt az érdekes, hanem a
szabad világ. A Balatonon a móló, a part, a fenyves,
az erdő, az a miénk volt. Verőcén, ahol később nya­
raltunk, a Duna isteni volt, és hát, jól tudod, hogy
minden városi emberben rendkívül erős a nosztalgia
a szabadság, a természet után.
- Diákkoromban volt egy nagyon jó barátom, osz­
tálytársam, Kotsis Lajos, a Kotsis építészprofesszor­
nak a fia, nekik Bogláron volt egy nagyon szép nyara­
lójuk és kertjük, az jó volt, egész nap horgásztunk,
szaladgáltunk a nagy berekben, még vadásztunk is,
neki volt puskája, igen, igen, még pontyot is lőttünk!
Elég büdös volt, mert olyan mocsárízű ponty volt!
Az ember akkor fürdik, ha vízre megy, a ponty akkor
fürdik, ha kijön a szárazra, földobja magát. Hát elég
rossz volt, napokig kellett áztatni. És Pesten itt volt
természetnek az egész Gellérthegy és a Lágymányos,
ami még más volt.
-Milyen volt az a környék a te gyerekkorodban?
- Sokkal több volt a szabad telek - magyar neve
grund Molnár Ferenc óta. - Egyetlen hatalmas nagy
grund volt, és itt óriási rabló-pandúrokat játszottunk,
ahol Devecseri Gabi és a bátyám volt egy csapat,
néhány évvel idősebbek voltak. Devecseri Gabi korán
elhunyt öccse, Peti és én voltunk a másik csapat, és ez
nagyszerű dolog volt. Meg a Feneketlen tó a maga
rejtélyességével. Mi elhittük, hogy csakugyan feneket­
len, misztikus volt, és szemben ott a templom. De még
arra az időre is emlékszem, mikor a mai József Attila
Gimnázium még nem volt meg, azért emlékszem jól,
mert egyszer az egész csapat engem nyilvánított ellen­
ségnek, és föl akartak akasztani, már húztak is föl­
felé. Ha egy néni le nem vág, akkor ma nem csinálsz
velem interjút! Meg aztán volt a Lágymányos - ami­
nek ma már csak kicsiny darabja van meg - a maga két
részével. Az alsó része, a töltés alatt, az volt a lagyi,
holtágöböl, ott különféle uszodák voltak, az NSC,
a MUE, a gyenes, vagyis ingyenes és a többi. Oda
jártunk edzésre, vízilabdázni fiatal kamasz koromban.
A felsőbb része volt a tulajdonképpeni lágy-mányos,
egy mocsaras vadvízország. Remek volt. Csónakázni
lehetett, lehetett csónakot bérelni, középen egy sziget
volt, sással, náddal. Egyszer lófejet is találtunk ott,
valaki egy csupasz lókoponyát tűzött ki oda, nem
tudom, milyen kultusz részeként. Télen meg korcso­
lyáztunk. Felejthetetlen emlékem, amikor egyszer be­
szakadt alattam a jég, de a víz szerencsére csak hasig
ért.
- Hogyan alakult ki a leányfalusi „birtokod” ? Mi­
kor és hogyan?
- Az indítékot, azt hiszem, már elmondtam. Min­
den városi embernek, aki a flaszteron él, van egy ilyen
vágya, hogy legyen valahol egy kis levegő, föld, víz.
Nagyon fontos volt nekem a Duna. A víz egész életem­
ben meghatározó volt. Legyen az a Balaton vagy a
Duna, vagy akár külföldön a tenger. Ez a nyaraló
tulajdonképpen adósságból lett, hatvankettő-hatvan-
háromban el voltunk adósodva. A családban volt egy
örökölt telek, a Ménesi úton. Eladtuk és a feléből
rendeztük az adósságot. Hogy a másik fele el ne úsz­
79.
szon, elkezdtünk telket keresgélni. És így akadtunk
egy helyre, amit már ismertünk, a Dunakanyarban.
A tulajdonos, Marschalko Teofil kiváló sportoló és
magyar bajnok volt a négyszáz méteres futásban.
Később sportújságíró lett, és nagyon szép kis háza
volt a Dunakanyarban. Volt ennek a háznak egy kis
kertje, gyümölcsöse vagy zöldségeskertje, egy kis há­
romszög alakú telek. Ismertem, mert ott nyaraltunk,
azt hiszem, ötvenötben, Apáthy Imrével és Sennyei
Verával, meg még sokan jártak oda, Tolnay Kláriék,
Devecseriék, Örkényék. Ahogy keresgélek, keresgé­
lek, azt mondja Teo bácsi: miért nem veszed meg azt
a ficni kis földdarabot? Hát mondom: eladja-e Teo
bácsi? - Neked eladom - azt mondja. - Két embernek
adnám el: Kellér Dezsőnek vagy neked! Kellér De­
zsőt, azt hiszem, ő bújtatta a nehéz időkben, engem
meg - nem tudom, miért - megkedvelt. Másnap meg­
gondolta magát, és visszaszívta, de mi már kötöttük
az ebet a karóhoz. Már nem emlékszem pontosan az
árára, de ahhoz képest, hogy mennyibe kerültek ak­
kor a telkek - még nem voltak ilyen horribilis árak -,
ahhoz képest elég drága volt! Nekem ideális volt.
Nem túl nagy - mert nem nagyon szeretek kapálgat-
ni a másik az, hogy a Duna partján van. Annyira
a Duna partján, hogy hatvanötben, amikor a nagy
árvíz volt, majdnem besétált oda a víz.
- Pontosan a Duna és a 11-es út között van. Na­
gyon fontos volt a 11-es út is. Én szeretem az utakat.
Sokakkal szemben. Egyszer szegény Simon Pista, aki
akkor a rádióban az írószobám című sorozatot ve­
zette, kijött és azt mondja: hogy bírod ezt az örökös
autózajt? Nem is örökös, mert csak reggel és este
van, éjszaka nagyon nagy a csend és napközben is,
meg aztán nem is hallom. Akkor hallom, ha valaki
jön és beszélgetünk, és az autózaj elnyomja. Ugyan­
80
úgy, mint ahogy aki a méhesben dolgozik, nem hallja
a méhek döngicsélését, vagy aki valamilyen illatos
helyen dolgozik, az már nem érzi a szagot, én nem
hallom az autózajt. Megvolt a telek, tudod, a gomb­
hoz varratja az ember a kabátot, rátettük azt a kis
házat. Elég nehezen, hitelre. Nagyon egyszerű és kicsi
ház. Ági járt ki mindennap, hogy „körmükre néz­
zen” az embereknek, de hát így is hallottuk, hogy
amikor.nem voltunk ott, akkor utcán át árulták a
betont és homokot. Mind, mind kilopták a házból.
No de azért, mindezzel együtt nagyon jó kis ház lett,
azóta kicsit ki is tágult, egy harmadik szobácska is
lett az unokánknak a régi garázs helyén. A verandát
befedtük, és üveggel kereteztük. Nem olyan mesés
villa, mint amiket ma látni a Dunakanyarban, és
szépnek egyáltalán nem szép, de nekem nagyon ked­
ves, nagyon testhezálló. Van benne fürdőszoba, kád,
zuhany is. Konyha van, két jégszekrény, meleg nyá­
ron is tudunk „tankolni”. A tetején van egy kis kő­
oroszlán, amit még Velencéből hoztam, és van rajta
egy szélkerék, ami forog, azt egy Galambos nevű
kiváló ezermester-lakatos csinálta. Forog a szélben,
nagyon fontos, hogy az ember feje fölött valami fo­
rogjon. Ugye?
- Persze...
- Minden villanyra megy.
- A kertecskének is megvan a története. Nagyon
pici a kert, telekkönyvileg hetvennyolc négyszögöl,
de most már valamivel több, mert amikor az utat szé­
lesítették, akkor valahogy kijjebb került egy kicsit a
kerítés, mert rosszul rakták vissza. De még most sem
üti meg a százat. Igazán gyakran fordul elő, hogy ide­
ges, feszült vagyok, stresszben vagyok, akkor kime­
gyek, és abban a kicsi kis kertben elkezdek vacakolni,
ha mást nem, a füvet nyírni, akkor rögtön megnyug­
szom. A kert végében van egy kalyiba, délután lehet
ott szundikálni, abban is van egy ágy. A kertben
tulajdonképpen nincs semmi különös. Fű van, van
még négy vagy öt tő nagyon szép sárga tearózsa, és
van néhány kis szilvafa. Hét szilvafás birtokos voltam
először, aztán egyet kivágtunk, még egyet és még
egyet, aztán most már csak három szilvafás birtokos
vagyok... És volt egy barackfa, ami nagyon csúnya
és rossz barackot termett. Puhát és olyan pettyezettet.
Itt az a szerencse vagy szerencsétlenség történt, hogy
vagy két éve télen felefonáltak: egy autó beesett a
kertbe. Képzeld el, talán részeg volt a vezető, vagy
nem tudom miért, de egy Lada beesett a kertbe.
- Áttörte a kerítést, szétzúzta a verandát - aztán
azt rendbe hoztuk -, és kiütötte a barackfánkat. Hát
most már nincs barackfánk. Elég kellemetlen és
81-
nagy sokk volt, hiszen még két év múlva is találtunk
üvegcserepeket a kertben, most gondold el, hogy ha
éppen ott lettünk volna...
-A Duna felőli oldalon orgonák vannak, tavasz-
szal valósággal „robbannak”, és két esztendeje két
kis nyírfacsemetét is elültettünk, és várjuk, hogy nője­
nek. A kerítésnél a sövényt rendszeresen sarlóval
nyírom, ahol nem érek föl, oda van egy találmányom.
Ugyanaz a Galambos csinálta meg, egy kapanyélre
egy sarlót erősített. Régebben mindig föl kellett mász­
nom létrára, ami veszélyes és ügyetlen is, most pedig a
talajról a magasba fölnyúlok, és jó éles, kifent sarlóval
lekaszálom a sövényt. Ez a találmány, amiért az egyik
legmenőbb japán cég, a Mitsubishi egymillió jent
ajánlott... De nem eladó! Csak az enyém, tudod!
Na hát persze rengeteg vicc van, gyakran ugratnak
a kertemért a leányfalusi barátok, köpőcsészének,
kis vacaknak nevezik, én meg „visszaugratom’’ és
különféle sztorikkal traktálom őket. Hogy, mit tudom
én, jött egy szép nagy autó, túlment rajtunk, aztán
fékezett és visszajött. Kiszállt egy angol úr az angol
rendszámú kocsiból, bejött és bemutatkozott, hogy ő
a londoni Wembley stadionnak az igazgatója, és ho­
gyan sikerült csinálnom ilyen gyepet, mert ők már év
századok óta kísérleteznek, de sehogyan nem tudják
elérni ezt a gyepminőséget. Persze mondanom sem
kell, hogy nagyon gyér az a fű, teli van tarackkal, és
mindenféle gizgazzal, de ez benne a vicc.
- Mire mondtad, hogy csak nyírni kell és hengerel­
ni, megint nyírni, öntözni, hengerelni, de 300 éven ke­
resztül ...
- Hát ezek csak sztorik, amiket mesélek... Vagy
egy másik: egyszer egy olasz autó farolt és jött vissza,
benne a firenzei Boboli-kert igazgatója, és mondja,
hogy ilyen csodálatos kertet ő még nem látott. Hát
82
valljuk be őszintén, hogy vannak ott a környéken
gyönyörű kertek, a miénk egyáltalán nem szép. De
nekem az. Nekem kedves. Tudod, hogy van ezzel az
ember.
- Szemben ott van a Kacsa-sziget, hát az valami
isteni! Oda nyáron átmegy az ember kajakkal. Nekem
öt kajakom van. Úgy nézz rám! Van egy műanyag
kajakom, van két német fölfújható gumikajakom,
még a gyerekeknek is van egy kis tutajuk. Szóval
vízi járművekkel el vagyunk látva, de át is tudunk
úszni, nincs messze a Kacsa-sziget. Szeberényi Lehel
egyszer írt egy cikket, hogy a felesége száznegyven
forintért hozott zöldséget, egészen oda voltak, el­
kezdtek termeszteni. Már abban a korban vagyok,
hogy igazán megpróbálkozhatnék vele, hát vettem
palántákat, és a kert végében, lapos helyen, ahol jól
öntözhető, kis paprikát, paradicsomot, snidlinget,
hagymát ültettem. Hát az tökéletes csőd volt, kérlek
szépen. Nem tudom, miért. Vagy nem ástam föl jól a
talajt, vagy nem öntöztem, elfelejtettem, vagy nem jó
palántát hoztam, de tökéletes csőd volt.
- No és Ági nem segített?
- Ő sem ért hozzá. Az a helyzet, kérlek szépen, hogy
rengeteg munkát beleöltünk, és mondhatom, hogy
csupán incifinci paradicsomok, szóval semmi. Bará­
tom, György Laci, aki a Móricz-házba nősült, Mó­
ricz Lili férje, emlékszem, éveken keresztül dinnyét
akart. Ez volt a mániája. Kocsin hozott Szentendréről
dinnyeföldet, mindenféle fermentumokat és trágyá­
kat. Hát aztán, kérlek szépen, megettük a termést, a
dinnye nem volt akkora, mint egy futball-labda, még
akkora sem, mint egy rögbilabda, sőt egy teniszlabdá­
nál is alig volt nagyobb. Vagy akkora, amivel a gye­
rekek fejelnek, az a kis piros labda. Mondtuk is, hogy
ez a legdrágább dinnye, amit valaha láttunk. Én akkor
jártam Üzbegisztánban, és ott láttam aztán iszonyatos
nagy dinnyéket, azt gondoltam, hogy hozok egyet,
és úgy félig beásom magunknál a kertbe. Mit szól
hozzá a György Laci ?
-Jó, dinnyék nincsenek, viszont említetted, hogy
csodálatos gyíkok vannak!
-Van egy fantasztikus gyíkcsaládunk! Harminc­
negyven centi hosszúak, kék, zöld, aranypikkelyesek,
olyanok, mint egy kis krokodil.
-Nem lehet tudni, hogy hány van belőlük. Volt
három-négy évvel ezelőtt a Sanyi, úgy neveztük, az
egy borzasztó kövér gyík volt, a gyerekek mind nagyon
szerették. Amikor a születésnapom volt, néhány évvel
ezelőtt, kijött a Katika a tv-től, tudod a Szegvári, an­
nak is az volt a kedvence. Van ott egy kivágott fa­
tönk, annak is egy viszonylag simább része, azon van
egy márványdarab - nem tudom, honnan hoztam -
azt kitettem, és azon szokott a Sanyi napozni. Hát
az csodálatos volt, ahogy napozott! Volt neki egy fe­
lesége, az Eleonóra, ezek ketten úgy összebújva na­
poztak, gyönyörű szépek voltak. Le is fényképezték a
tv-ben. Később az a tragédia történt a Sanyival, hogy
egyszer az úton jöttünk haza, és láttuk: ott fekszik
véres fejjel.
- Elütötték ?
- Inkább valami macska cincálta meg, vagy valami
madár csaphatott le rá. Még élt. És akkor bevittük,
próbáltunk vizet önteni rá, de pár óra múlva kiszen­
vedett. A gyerekek ordítottak, bőgtek, de énnekem
is nagyon fájt, mert gyönyörűek voltak. Aztán' el­
tűntek egy évre, és most megint vannak. Talán nem
olyan nagyok, mint a Sanyi, az egy Góliát volt, de
gyönyörűek, zöld-arany színűek, kicsit pikkelyesek,
és szóval meseszépek.
- Mi van még?
- Amíg volt kutyánk, a Zsiga kutyánk, - szegény,
tizennégy éves koráig húzta -, az imádott Leányfalun
lenni. Ha csak mondtuk neki, hogy megyünk Leány­
falura, még akár télen is, már ugrott és őrjöngött.
Az imádott a kertben bóklászni, órákig ott szaglászott.
Ha kajakozni mentem, őt nem lehetett otthon hagyni.
Egyszer például Ági fölvitt Visegrádra, még a cseh
gumikajakkal, és úgy volt, hogy engem betesz a vízre,
és ő visszamegy a kocsival. És akkor a Zsiga, úgy
kicsit lejjebb Visegrádtól rádöbbent, hogy őt itthagy­
ták, s olyan üvöltést csapott az úton, hogy behallat­
szott a Dunára, és kénytelen voltam kimenni érte, és
elvinni magammal. Elannyira, hogy amikor csináltat­
tam magamnak egy műanyag versenykajakot, akkor
a Zsigának kellett csináltatnom külön egy ilyen kis ke­
retet rá. Nagyon csodálkoztak, hát még ilyet! Azt
külön meg kellett önteni - nekem is öntözni kellett az
embereket, hogy megcsinálják -, rá lehetett erősíteni
a kajak tetejére, és a Zsiga oda szépen beült, nyugod­
tan ülhetett benne. Mert bizony sokszor lecsúszott
ám a Zsiga. Volt előtte fakajakom, onnan sokszor
lecsúszott. Különösen veszedelmes volt egy hajó: a
Körös. Ma már nem jár a Dunán, de az olyan hullá­
mokat vert, hogy a Zsiga egyből leborult, én utána­
nyúltam, akkor én is beborultam, ó, rémes dolgok
történtek ott! Hát ez volt a Zsiga. Aki biztosan vár
valahol, megszokta, hogy elutazom, néha hosszabb
időre, hónapokra is, de jövök, és egészen biztos, hogy
vár valahol...
- Macska. Sokszor hoztunk macskát, de valahogy
egyik sem tudott megmaradni. Legutóbb az idén nyá­
ron hozott Ági egy cicát, de valahogy nem fért meg,
föl akart mászni az ágyba, odapiszkított, visszavit­
tük. Nem nagyon fértünk meg vele.
- Fecskék, cinkék és más madarak. Verandánk
83.
sokáig nyitott volt, és hetekig küszködtem egy fecske­
párral, hogy ne költözzenek oda be, mert piszkolnak.
A végén ők győztek. Berakták a fészküket, piszkolni
piszkoltak, de elmondhatatlanul édes volt, amikor
láttuk, hogy valami mocorog a fészekben, és a papa
és a mama jöttek, etették a kicsiket. Ezt órákig el
tudtuk nézni. Később láttuk is, hogy kis nyakacskák
nyúlnak ki a fészekből. Aranyosak, édesek voltak,
bejöttek a szobába, nyitva volt az ajtó, és a Móricz
Zsigmond képén akartak fészkelni, tudod? Vagy a
Krúdy Gyuláén, nem is tudom, hát azt akkor nem
hagytuk.
- És ősszel jönnek a cinkék. Hát ez valami fan­
tasztikusan érdekes látvány! Mondtam már, hogy
a kert végében van egy kis kalyiba, és oda egy vastag
kábel vezet. Arra ráteszek egy zacskót. A szomszéd­
ból hatalmas, terebélyes diófa lóg át, amely oda hul­
latja az összes lombját - ami bosszúság -, de oda
hullatja a lapos háztetőre a diót is. Van, amikor több,
van, amikor kevesebb, de általában elég sok diónk
szokott lenni. Hát ez a fülemülepör: ami a mi ker­
tünkbe, mi házunkra hullik, az a miénk! Szeles, őszi
napokon úgy kopog a háztetőn a dió, mint a géppus­
ka, kísértetek háza, kopog a dió, nyikorog a szélke­
rék, a fák nyögnek, szegény Ági nem is mer ott egye­
dül aludni.
- A cinkék nagyon szeretik a diót. Dióbelet teszek
ebbe a zacskóba, és a cinke, mint egy kis akrobata,
alulról ráakaszkodik lábával a zacskóra, és azt órákig
el lehet nézni. Ezek a széncinkék, nem tudom, miért
nevezik épp széncinkének, mert millió színben tün­
dökölnek.
- No milyen állat van még a kertben? Hát néha
átmegy a kerten egy vízisikló, Ági rettenetes nagy
rémületére, de hát én Duna mellett nőttem fel, Verő­
84
cén, és tudom, hogy hol kell megfogni, Ági akkor
messzire elszalad.
- A leggyakoribb állat sajnos a hangya, amelyik
aláássa magát a háznak, és úgyszólván kipusztítha-
tatlan. Két évvel ezelőtt teljesen „belőtték” a házat
alulról, mindig újra jönnek. Este vannak denevérek.
Kint az utcai lámpákba befészkelnek, éjszaka vadász­
nak a szúnyogokra, kísérteties látvány, ezek a furcsa
bőrszárnyú madarak, nem madarak, emlősök. Ezek,
ezek rémesek.
- Na, milyen állat van még? Rengeteg víziállat,
a ház előtt a békák. Különösen a szerelmi időszak­
ban, este olyan ramazuri van, olyan békakoncert,
kuruttyolás, szerelmi- szimfóniák zöngenek különö­
sen a parti sekély vizekben, iszonyú. Szegény Zsiga
kutyánk tizennégy éven keresztül akart békát fogni,
és soha egyet sem sikerült. Na és amikor magas a víz,
akkor a halak is szinte ott úsznak a ház előtt.
- Pecázol?
- Nem, nem. Az én nyughatatlan véremmel az
nem fér össze, ott ülni órákig. De csukáznak sokan,
különösen ősszel, megy le a Duna, és a csuka olyan­
kor rabol, mert télre zsírt akar magának tárolni, ak­
kor elég sok csuka van. Van egy-két halász ismerő­
söm, akik hozzák nekünk a finom csukát, harcsát, ha
fognak, meg szép pontyot, meg is pucolják, mi na­
gyon szeretjük a jó folyami halat.
- Szoktak-e lenni kerti sütések? A halról jut eszem­
be. Szalonna-, halsütés, flekken vagy ilyesmi?
- Ó, hát az nagy szertartás. Nyári szombat-vasár-
nap estéken égnek a tüzek. A szomszéd barátunk
Nádor Gyuri, aki a Zeneakadémián tanár, nagy mes­
ter ebben, összegyűjt minden gizgazt, és akkor átszól,
hogy Cini, Ági, szombat este gyertek át, a gyerekek
is jöjjenek. És akkor tíz méter magas láng ég, tartjuk
bele a szalonnákat, persze elégetjük az egészet, a gye­
rekek pláne, nem is a kaja abban a lényeges, hanem
a gitár, meg az ital! Pár évvel ezelőtt, vettünk kis
kerti flekkensütőt, ami faszénnel megy, és azon csi­
náltuk a dolgokat. Egyszer Ági nem volt kint, Ne-
meskürty István jött ki. A Házszeníelőt akarták meg­
venni a filmgyárnak, azért jött. Mondtam ott a szom­
széd lányoknak: gyertek, segítsetek, jön a híres Ne-
meskürty. Hát az egészen oda volt: fantasztikus
- mondta -, te itt így élsz, így kiszolgálnak, kaja-pia!
Közben adták neki a könyveit, dedikálta. Augusztusi
estéken tíz-tizenöt tűz ég ezen az oldalon, és a Kacsa­
szigeten is vagy tíz. A sátorozók, pont itt szemben
- persze tilos kempingezni, de azért kempingeznek -,
jó barátaink, évek óta visszajárnak mindig ugyanerre
a helyre, és akkor minden este tábortűz, éneklés, mi
átkajakozunk, nappal egy pohár borra, egy cigaret­
tára, este meg halljuk az énekszót. Fiatalok, szerel­
mesek, akiknek nincs kéglijük, föl-fölverik a sátrat.
Most már nudisták is voltak. Fantasztikusan nagy
társaság, emlékszem, hogy sörösüvegekből egy eme­
letnyi magas gúlát raktak ki, még azt is kiírták üve­
gekből, hogy PAX.
- Nyáron jönnek osztrák, német kajakok, vízi­
túrák. Hát a hajókról nem is beszélek! Minden hajót
felismerünk már, a zajáról tudjuk, hogy melyik jön
föl, melyik megy. A Hunyadi nagyon szép hajó. Az
is kedves sportunk, hogy a hajókra fölrakjuk a kaja­
kokat. Már Ági is kajakozik, és fölmegyünk, mond­
juk, Visegrádig. És akkor onnan lecsurgunk. Hát az
fejedelmi dolog! És ott a környéken minden bokrot
ismerek.
- És úszni, fürödni lehet-e még a Dunában?
- Van, amikor akkora olajfoltok vannak, hogy azt
hiszem, Gönyűtől Mohácsig tart, egyetlen nagy olaj­
folt. De vannak ilyen vén kéjencek, mint én, azok tud­
ják, hogy hol találják meg a tiszta vizet. Átmegyünk
például a szigetre. A Kacsa-sziget kavicsos, és ott
tiszta a víz. A kavics megszűri, és ott egy méterre be­
látni a vízbe, ez a Dunánál nagy dolog, mert ha arra
gondolok, hogy gyerekkoromban Velencén harapni,
inni lehetett a vizet, zöldes-friss volt, hát ahhoz ké­
pest a Duna nagyon koszos. De én azért gyakran át­
úszom a Kacsa-szigetrj. Emlékszem, Kárpáti Gyuri,
a vízilabdás mindig egyenesen úszta át a Dunát. Egy
métert nem ment se föl, se le, tudod, pedig ott na­
gyon erős a Duna sodrása. De ő olyan gyorsan úszott,
tudott ötvenhetet százon, vagy ötvenhatot, és hát
amíg az asszonyok dumáltak, kártyáztak, mi úsz­
tunk ...
- Sok mindenről meséltél, arról, hogy miként telik
itt a napod. Még azt nem mesélted, hogy, hogy írsz-e
néha Leányfalun?
- Voltak nekem Leányfalun is nehéz, rossz, impo­
tens és tehetségtelen periódusaim, amikor nem tud­
tam semmit se dolgozni. Például legutóbb ősszel. Az
ősz egyre rosszabbul hat rám. De azért a jobb pe­
riódusok vannak túlsúlyban. Van itt nekem bicik­
lim, van motorom is. Az egy külön szám, hogyan
indul be. Olyan nehéz beindítani azt a motort, hogy
szörnyű, és nincs szerelő sehol a környéken. Jobb a
bicikli, de most már nem vagyok olyan fiatal, régen
kizárólag csak biciklivel mentem, de most már...
Már azért annyira nem bírom a biciklit, előfordult
az is, hogy üvegek, borok, vizek mind leestek róla,
és szétcsörömpöltek, összetörtek.
- Éjszakai emberből lényegében Leányfalun let­
tem nappali ember. Reggel elég korán kelek, Ági
még szunyókál. Te, az az érdekes, hogy én itt egész
85-
nap vásárolok, biciklizek, rengeteget pingpongozom,
újabban már tenisz is van meg lábtenisz, iszogatunk
is. És valahogy több van a papíron, mint télen. És
jobb! Jobb minőségű, már magamhoz mérten. Amit
az utolsó húsz évben írtam, annak a háromnegyed,
ha nem a négyötöd részét itt írtam.
Itt írtam a Házszentelő nagy részét, a Gellérthegyi
álmoknak egy jó részét, a Bösendorfert, a Duna­
kanyart, amely az egész világot bejárta, itt írtam,
ott a Dunán kajakozva jutott eszembe, hogy is kéne
ezt megcsinálni. Annak idején szegény Dómján Edit
játszotta, nagyszerű volt, nem tudom, láttad-e te azt
még a Dómján Edittel? Azt hiszem, azt a felvételt le­
törölték a tv-ben.
- Hát szóval ez ott született, a Dunakanyarban,
a vízen, a biciklin. Mindig van a csónakomban és a
biciklimen is elöl egy kosár, abban mindig van papír,
ceruza. Mert olyan vagyok, hogy elfelejtem. Nagyon
jól lehet dolgozni a vízen, a biciklin, nagyon friss
az ember agya. Valahogy kimossa az ember agyát.
Ezt észrevettem másutt is, például voltunk Bulgáriá­
ban sielni. Egész nap hullafáradt voltam, de az agyam
olyan friss volt, csak úgy pörgött.
- Volna olyan összeg, amiért eladnád ezt a házi­
kót?
- Nem, ez nem eladó! Ez nem eladó! Ebben már
annyi van! Nem pénzben, mert nem ér ez olyan na­
gyon sokat. Bár nagyon mennek föl az árak. De hát
ez maga egy múzeum! A spájzajtón a nevek. Akik
megfordultak nálunk. Már nem is tudom, ki kezdte,
talán Devecseri Gabi volt vagy Benedek Marcell, az­
tán betelt a spájzajtó, a másik, a fürdőszobaajtó, az­
tán most már a veranda is.
- Egy vendégkönyv.
- Egy vendégkönyv, és nagyon nehéz volt fixálni,
mert némelyik lecsurgott, amíg rájöttünk, hogy mi­
lyen ceruza kell hozzá. Mindenkinek az aláírása ott
van, tudod, benéztek egy italra. Déry Tibor neve ott
van, Arthur Miller neve, akkor ott van a Róbert
Graves neve, aztán az egész magyar irodalom, min­
denki, a szegény Kondor Béla, az meg rajzolt. S a szí­
nészekről nem is beszélek! Szegény Pécsi Sanyi! Hogy
szerettük, és milyen korán elment. Tolnay Klári,
Gobbi Hilda, mindenki benéz, és kap egy kávét vagy
egy pohár italt.
- Hát így élünk itt, Leányfalun.
Keresztury Dezső, a Nyugat második nemzedékének
egyik utolsó, nagy tisztelettel övezett élő tagja nyolc­
vanharmadik évét tapossa. Néhány adat az életrajzá­
ból: Eötvös-kollégistaként 1927-ben magyar-német
tanári, majd egy évvel később bölcsészdoktori ok­
levelet szerzett. 1929-től hét éven keresztül Berlinben
az egyetem magyar lektora volt, majd hazatérése után
az Eötvös-kollégium tanára, később igazgatója lett.
A felszabadulás évében a budapesti egyetem magán­
tanára, s három éven keresztül tagja a kormánynak
is, vallás- és közoktatásügyi miniszterként. 1948-tól
az Akadémiai Könyvtár igazgatója volt, majd a Szé­
chényi Könyvtárban is dolgozott. (Néhány évvel ez­
előtt emlékezetes tévésorozatot készített a szép ma­
gyar könyvtárakról, ennek anyaga később könyv­
alakban is megjelent.) Alapos szakismerettel, kifino­
mult stílussal írja meg esszéit, tanulmányait, elemzé­
seit, lefordít több tucatnyi külföldi művet, kritikai
kiadásokat rendez sajtó alá, megjelent több sikeres
verseskötete is. S még néhány adat, amely nincs ben­
ne a lexikonokban: fiatal korában ifjúsági tornász­
bajnok volt. Van egy gyönyörű kertje a Kamaraerdő­
ben, ahol a többi között szőlőt, fügét, barackot ter­
meszt. Most már nehezebben mászik fára, mint ré­
gebben. Első feleségének halála után nemrég ismét
megnősült. Nyolcvanadik születésnapján az egyik leg­
magasabb magyar állami kitüntetéssel jutalmazták
munkásságát.
- A szülői házban volt-e kert?
- Az volt gyermekkorom Édene. Zalaegerszegen,
ahol születtem, az az ősi szokás alakult ki, hogy min­
denkinek van egy kis szőlőskertje. Úgy nevezték azt
ott: a hegy... Persze csupa dombvidék lévén, csak
lankás kertek voltak. Apám legénykorában igen nagy
kertész volt, gyümölcskertész, szőlész. A Lányka hegy­
nek - ez Zalaegerszeg egyik fő dombja - egyik részén
egy kis „mintagazdaságot” csinált. A domb tetején
épített egy szép kis nyaralót. Amint kitavaszodott,
s az iskolának vége volt, kiköltöztünk oda, és őszig
ott laktunk. Ez volt számomra az Éden. Ott ismer­
tem meg az állatokat, a növényeket, mindent, ami
fontos lett később az életemben.
- Mi volt ebben a kertben?
- Mintaszerű szőlő, mintaszerűen kezelt gyümölcs­
fák, nagyon szép fenyők, gyönyörű rózsagrupp, dió­
fák, egyebek. Apámnak még méhese is volt. Mindez
a nagy filoxérajárvány után jött létre, amely elpusz­
tította Magyarországon a hazai ültetésű szőlőket.
- Hányban volt ez?
87
 - Az épületet 1904 körül építették. Ki is tört már
a vita, hogy én hol születtem. Ebben a házban vagy
a városi házban? Én nem tudok ebben dönteni! De
hogy ez lelkem egyik szülőföldje volt, az bizonyos.
Apám halála után néném lakott a kerti házban férjé­
vel és gyerekeivel, aztán már csak a férjével, mert a
gyerekek felkerekedtek. Aztán a nővérem és a férje
megöregedett, az egyik lányuk házat épített, és oda­
vette őket magához. Ott éltek. Miután elköltöztek
a régi házból, jött a rendelkezés, hogy a zártkertek
megszűnnek, a földeket el kell adni. Az öcsém meg
a néném a maga részét eladta, nekem nem volt ked­
vem hozzá, hogy eladjam. Akkor már újra elég jó
barátságba kerültem a várossal, ahol apám valamikor
polgármester volt. Az az ötletem támadt, hogy az
eléggé leromlott házat - amelyhez ugyan nem volt
vízvezeték, de szép, rendesen megépített ház volt,
csak nagyon elhanyagolt - odaadom ajándékba a
városnak, a nekem jutott másfél-két holdnyi földdel
együtt. Remek telkek lesznek! Csak két kikötésem
van. Az egyik, hogy nem csinálnak belőle kocsmát,
hogy nem bontják le, hanem rendbe hozzák. Ez meg
is történt. Most már a zalaegerszegiek büszkék is rá,
mert a régi szép bútoraimat is odaadtam. Tehát visz-
szahozott a kert felnőttként is a szülővárosomba. Ez
volt az egyik kertélmény gyerekkoromban.
-A másik az, hogy anyai nagyapám Nemesgulá-
cson élt, az ország talán legszebb - már túl szép - vi­
dékén, a badacsony-szigligeti medencében. Ott is volt
szőlő, és egy kétholdas gyümölcsöskert. Anyámnak
híres veteményeskertje volt. Általában tízen-tizen-
öten ültek az asztalnál, és a házban ennek megfelelő
kertet kellett fenntartani. Ott is passzionátus kertész
voltam! A harmadik pedig, ami talán most a legfon­
tosabb, hogy amikor 1936-ban hazajöttünk Berlin­
ből, akkor itt, Pest környékén elkezdtem járkálni,
hogy kellene nekem egy kis kert, amivel foglalkoz­
hatom.
- Eltartott három-négy évig, amíg mászkáltam.
A Rózsadombot is megnéztem, más területeket is, de
egyik sem volt igazán kedves. Aztán egy barátom azt
mondta: gyere, felülünk az autóbuszra, én mutatok
egy helyet, ami tetszeni fog neked! Akkor készült el
a régi balatoni út, azzal a nagy kanyarral, ami felvisz
az érdi fennsíkra. Ezt a területet akkor még nem fe­
dezték fel. Amikor a Rózsadombon ezer pengő kö­
rül járt a telekár 1940-ben, akkor itt ennek a tized-
részéért nagyon szép telket lehetett kapni. Megvettem
egyet és igen nehezen, a fogunkhoz vert garasokból,
a feleségemmel együtt kifizettük. Egy nagyon kedves
ház is volt rajta. Ezt a háborúban megviselték az ese­
mények.
KERT, TÖRTÉNELEMBEN
Egy dunántúli kis Árkádia
volt a kert, ahogy visszanéztem
a túlsó partról, egy szelíd fia­
dombról: a porrá szitált fényben
úszott mandula, meggy, cseresznyefa,
mint egy fényittas Egry-képen.
Szántóföld, ugar, vén gyümölcsös,
pár házacska bujkált ott túlnan,
nem illesztette össze ötvös,
a szülőföldem se izzott jobban,
közel az éghez és a földhöz: -
Bár valahogy miénknek tudjam!
 Teleki öngyilkos lett: repülőkre
tankok következtek s barbár had;
a kert miénk lett még vihar-előtte,
földúltak, kifosztottak és mégis állhat:
ápolja egy vén s ifjak szorgos népe -
füvén, kövén már árnyak járnak.
- Rendbe hoztam, aztán oda ki-kijártunk. Akkor
hivatalban voltam, hét végén mentünk ki vagy nyá­
ron, egy hónapra. Most már a városhoz tartozik,
nem Budafok, mint azelőtt. Fönt, a régi balatoni út­
nál volt egy Panoráma nevű kocsma, annak a végé­
hez nyúlik fel a kert vége. Olyan teraszozott kert.
A felső vége kicsit meredek. Gyönyörű kilátása van,
de hát oda fel kell kapaszkodni! Most már kicsit ne­
hezebben megy, bottal.
KILÁTÁS
Félszázada nézem már vén cseresznyefám
alól a várost; évszakok forognak fölöttem
egykedvűn: a táj hullámverése csak
fölszínét cseréli: a Péterhegy elfödi Pest,
Csepel kősivatagát, a Gellért lebegve öklel
a déli szelekbe s a Sashegyig nyúlt hátán
hordja a Vár hideg fényekben élesült
csipke-oromzatát; aztán a többi lejtő
lelátója. - Erdő, mező, rét, kiskert:
aréna volt a határon túl: nyílt táj, jó csatatérnek;
a Kamaraerdőt kivágták, légós ostromágyúk fölött
Sztálin-gyertyák mutatták a bombák útjait,
hogy dúlják hangyabolyi műveidet világ!
Most pályák, panelvárak nőnek s lesznek
emléktáblák szavai, a bomló lét csont­
darabjai az árban. Ó kedves kertem!
hányszor földúltak, kibeleztek s mégis
élsz: vén fáid sejtik tán, mit rejt az idő;
a ház meg-megújul; csak a zavaros város
ne öntene zajt, bűzt ránk, mint a lankák
új bőrt öltenek betonvarral rücskösen;
higanyfények kristályai fölött kigyújtják
lantornáik Kelenföld árbocai, és lassan elhal
az őszi-bogár zengése a kék-üveg éjben.
Keserű-édes föld ez: a glaubersós gyógyvizek
övezte: a paradicsom, alma, körte
sejtet valami jó epeízt: nincs rák errefelé;
a tündér látszat mélyén, görgetegek, vak
aknák ölén meglapulnak a víz-lerakta
márgává tömörült évezredek; fönn az
is ég kristályába kövülő emlék darabokra-
törten: s vár, kotlik kitudhatatlan
útjait keltegetve a jövő.
- Most már tizenöt-húsz éve, kora tavasztól kiköl­
tözünk. Mióta nyugdíjban vagyok, azóta háromszor
annyit dolgozom, mint azelőtt. Kora tavasszal ki­
megyünk, és késő őszig ott vagyunk. Ott van min­
den, gyümölcsfa, zöldség, virágkert, szőlő, lugas, dió­
fa és így tovább.
NÖVÉNYEK
Ne világ virága:
ibolya, mák, mályva;
közhasznú, mindennapi
legényvirág, páfrány,
jácint, oroszlánszáj,
jázmin, gránát bokrai,
89-
 rózsa négy-öt féle
legyen Júdás pénze:
éven át virítani.
Zeller, sárgarépa,
petrezselyem, cékla,
zöldbab, retek, padlizsán,
sóska, spenót, hagyma,
paradicsom, málna
nő kapa, eső nyomán;
borsó, torma, eper:
ha minden jól terem
úgy szép a kert igazán.
Liliom, karcsú testű,
nárcisz, zsálya, szegfű:
nekem mind jó, ami lesz,
gyümölcsfák hó ága,
szőlő halk virága
fürdet s illatos fenyves,
dália, muskátli,
flox, viola: bármi
virág szívemnek kedves.
- Még egy emlék összeköt Zalával. Szegény anyám­
nak a kúriája, amikor azt már felajánlotta, kilenc csa­
lád költözött be, minden helyiségbe egy. Az udvar
veteményeskertje tele volt ólakkal. Egyszer véletlenül
arra vetődtem a veszprémi múzeum igazgatójával és
feleségével, akik buzgó emberek voltak, és meg akar­
ták nézni. Bementünk, s azt hittem, belepusztulok!
A kút mellé le volt téve vödörkiemelő kőnek az a ma­
lomkőasztal, ami még az ükapámé volt. Eltűnődtem
az idők múlásán, és elszomorodtam egy kicsit. Az
90
ifjú hölgy odafordult: - Dezső bátya, olyan szo­
morú! - Nézz körül, édes lányom, akkor te is meg­
érted! Elmagyaráztam neki, mi az a kő. Aztán elbú­
csúztunk, szépen mentünk tovább.
- Ősszel, valamikor szeptember táján felhívott,
hogy hova tegyék a követ. - Milyen követ? - Már
nem is tudtam, milyen kőről van szó. Kiderült, hogy
ők megbeszélték a többiekkel, elkérték azt a követ és
felhozták nekem. Kivittem a kertbe, most ott áll egy
szép diófa alatt, az a nyári munkahelyem. Sokat dol­
gozom ott kint, két-három könyvet is ott írtam és
sok verset. Szóval, szellemileg is „kertészkedem”.
A valódi kertészkedésben már úgyis egy kicsit aka­
dályoz, hogy közben „megőszültek” a térdeim... Se­
gítségre szorulok. De szerencsére még vannak jótét
lelkek...
- Milyen munkákat tetszik csinálni?
MUNKA KÖZBEN
A kertem földje olyan, mint az élet:
jó bölcső, párát váltva illatos;
néha kőkemény, hozzányúlni vétek,
máskor homok, mit az ár partra mos;
annak kezes csak, aki az övé lett,
azzal felel, ha elhanyagolod,
hogy gazzal önti el sok szép palántád
s hervad, mielőtt még virulni látnád.
Az első szőlőket rómaiak
telepítették langy Pannon lankákra;
megtépázta aztán őket a vad
népvándorlások, seregek dúlása,
 a filoxéra, féreg-hadakat
elszaporító idők változása -
s lám vénen fölkelnek bennem az ősök:
lugassal, pincével vígan vesződök.
Szeret a kert, ha kapálom, gyomlálom,
ha szőlőt, fát nyesek, permetezek,
ha meglocsolom alkonyattájt nyáron,
féreg, vihar, jég nem ijesztenek,
sőt, ha meggyötör munka, gond, rossz álom,
magam is hozzámenekülhetek:
szivarka-szünet helyett hasznos munka
hoz föloldódást, soha meg nem unva.
- Régen imádtam ásni, nagyon szerettem kapálni.
Most nyesegetek, kötözgetek. A szőlőt meg a lugaso­
kat azért még én ápolom. Aztán van ott egy talpra
esett, ügyes kis pince is, még borom is terem. Meg­
mondom őszintén, nem nagyon iszunk itthon mást,
csak saját termésű bort.
- Milyen a szőlő?
- Két-három fajta szőlő, jó bort terem. A múlt év­
ben is volt vagy hetven liter. Az egy évre nekünk elég.
- Azelőtt mindig, nagyokat sétáltunk körül, fönn
az érdi fennsíkon. Most kint tornázom a séta helyett.
„Pótgyermekeim” közül a fiatalember, aki sajnos két
éve meghalt, nagyon szépen kialakított egy füves tér­
séget, amin pingpongozni is lehet, hát én ott talaj-
tornát végzek. Hanyatt fekszem, mint ahogy hanyatt
fektettük gyermekkoromban a cincéreket, és kapáló­
zom ...
- Nyilván vannak állatok is a kertben. Elsősorban
a madarakra gondolok.
- Madár mindig sok volt. Főleg feketerigók. Ná­
luk figyeltem meg, hogy felosztják maguk között a
területet. A ház előtt van egy gyümölcsös, virágos-,
zöldségeskert, közepén megy egy téglából kirakott út
a kiskapuig. Annak a jobb oldalát birtokba veszi egy
feketerigó, a másik oldalát egy másik. És megfigyel­
tem, hogy ha véletlenül átmegy a másikra, akkor mint
egy vércse, az azonnal kiveri onnan. Nyilván van
köztük egy ilyen megállapodás. Aztán gerlék jönnek,
fecskék gyülekeznek, villanyvezeték van és ott für­
tökben lógnak. De van harkály is. Egy tündéri, ked­
ves fakopáncs. Mert volt egynéhány öregedő fa. Egy
ideig csak engedéllyel volt szabad kivágni a fákat.
De ki állt sorba azért, hogy engedélyt kapjon, hogy
egy diófát kivágjon? Azok csak álltak, kicsit kóka-
dozva, és az a fakopáncs beosztotta, minden harma­
dik nap végigjárta, ellenőrizte. Arra ébredtem fel,
hogy kopog.
- Kutyánk is volt, nem is egy. Most van egy kedves
közös kutyánk a szomszéddal, Dörgicséről hoztuk.
Igazi, fajtiszta korcs. Rendkívül okos, értelmes. Pici
kis kutya, de óriási nagy csibész, a környék kutyái­
nak a réme! A múltkor véres fülekkel találtuk, de
most már meggyógyult. Tirásznak hívják, ilyen fur­
csa neve van. Amikor hoztuk, Mara megkérdezte,
hogy mi legyen a neve. Hirtelen eszembe jutott, hogy
Nemesgulácson öregapámnak volt egy vizslája, ak­
koriban divat volt a Tirász, valami klasszikus név,
talán a homéroszi versekből származik. Azzal ját­
szottunk gyermekkorunkban sokat, és ez egy olyan
hűséges kutya volt, hogy amikor öregapám meghalt,
két napig kereste, aztán kiment a sírjára, és kimúlt.
Hát gondoltam, legyen ez is ilyen hűséges kutya, és
hívjuk Tirásznak!
-Aztán voltak nyulaink. A pótfiam, aki nagyon
szerette az állatokat, épített egy kis ólat, és ott nyu-
lakat tenyésztett, gyönyörű nyulakat. És egyszer arra
91-
lettem figyelmes - már akkor beteg volt a fiú, mi ápol­ oldani! Lerakjuk kőlapokkal és körül nagy kövekkel,
tuk a nyulait - hogy irtózatos üvöltés van. Megyek egy szalonnasütő helyet lehet ott improvizálni.
fel, hát egy kutya rátört, kiszimatolta, és meg is foj­ - Tetszett-e kapni valahonnan növényeket, esetleg
tott három nyulat. Azóta nincsenek nyulak. külföldről?
- Voltak darazsak is. Ez nagy átok volt hosszú időn - A mostani feleségem a nagy kertfrissítő. Minden
keresztül. A szőlőnek két komoly ellensége van, a évben megtalálja azt a hat-nyolc helyet, ahová el le­
gombáktól és egyebektől eltekintve: a seregély és a het ültetni még újabb fákat.
darázs. Az előbbiek ősszel nagy csapatokban keringe­
nek ott. Nekem az a szerencsém, hogy körülöttünk
nincs nagy szőlő. A fennsíkon vannak a szőlők, ez MEGÚJÍTÓ, MEGÚJULÓ
úgy kiesik az útjukból. De igen sok kárt tettek a dara­
zsak, s tudnak ma is tenni, mert a darázs csak meg­ Csupa virág a kert,
szúrja a szőlőszemet, aztán otthagyja, az meg el ro­ csupa zsenge lomb az erdő;
had. a mandula volt az első:
- Sok helyen le szokták teríteni a tőkéket hálóval. forrt, kibomlott, betelt; -
- Mi is próbáltuk. De vagy nagy szemű a háló, a
darázs akkor bemegy. Ha meg sűrű a háló, akkor s vadul iramodva behozta
nem kap a szőlő elég napot. Most már lugasos ter­ a cseresznye, körte, barack;
mesztésre tértünk át, újabb tőkéket is ültettünk. Van tolakszik a fű, a tarack,
egy szőlőtőkénk, ami testvérek közt is legalább száz­ lágy fény színesül ragyogva;
éves. Nagyon finom szőlő terem rajta, kecskecsöcsű.
Egy baja van: kicsit későn érik, hosszú ősz kell hoz­ s újra, újra megint
zá. De a látvány is félelmetes: olyan nagy a tőkéje, csírázik, bomlok gyanútlan,
mint egy óriáskígyó! mindig sietve, útban
- Szoktak-e sütéseket rendezni a kertben? Van-e az ős törvény szerint,
valamilyen sütő, tűzhely?
- Az még nincs. Azon tűnődtem éppen - mert a mi várt a tél jegében,
volt tanítványaimat tavaly már meg akartam hívni, emléktelen, halál-
de nem jutott rá idő hogy ha kijönnek, hova te­ félelmetlen magány
gyük őket. Egyébként a ház előtt van egy nagyon ked­ s eszmélet nélkül is épen...
ves, téglával fedett térség, ott szoktunk kisebb süté­
seket csinálni, de ha ezek lesznek huszonöt-harmin- Csupa virág a kert,
can, kevés lesz a hely. Ha meg odatesszük a tűz he­ csupa zsenge lomb az erdő;
lyét a tér közepére, akkor ott kiég a fű. Majd vala­ csak az emberszív esendő
hogy megoldjuk, eddig még mindent sikerült meg­ folytatni a régi pert.

92
 - Volt egy nagyon szép citromfám, amit még a Ba­
laton vidékéről hoztam föl, és ha levittem a pincébe,
nagyon nehezen tért magához. Be a házba nem tud­
tam vinni, mert esetleg megfagy. Egyszer azt mondta
nekem valaki, hogy rendesen be kell csomagolni, ak­
kor kint lehet hagyni és nem lesz semmi baja. Jól
becsomagoltam, de alulról fagyott meg a gyökérzete.
Ugyanígy járt a pampaszfűbokrom, amit Szarvasról
hoztam. Az éveken keresztül gyönyörűen élt. Egy kis
fürdőmedencét is csináltunk, annak a partján volt
elég nedvessége. Egy évben - az is szépen be volt cso­
magolva, el volt téve - alá ment a víz, mélyre fagyott
a föld, és az egész területen elpusztultak a pampasz-
füvek.
-Aztán a fügefa. Szegény első feleségem nagyon
szerette a fügét, és mindenképpen azt akarta, hogy
legyen fügefa. De hát ez egy északkeleti lejtő. Hosszú
ideig tartott, amíg valahogy kitaláltam, hogy hová is
lehetne tenni. Húzattam egy kőfalat a belső udvar
egyik oldalára, és Tihanyból, Illyés Gyulától kaptam
néhány tövet, amelyek bírták jól a téli fagyot is. Elül­
tettem, óriási fügeliget támadt. Csak az volt a baj,
hogy tavasszal nem északról, hanem föntről, a domb­
oldalról lefelé jött egy hideg, nyirkos áramlat, és a
virágzást mindig elrontotta. A fiatal bogyókat lefa­
gyasztotta, öt év alatt alig termett három-négy szem
füge. De van az ablak előtt egy szép déli udvar, telje­
sen zárt. Oda ültettem két fügepalántát, s akkorára
megnőttek, hogy nem lehetett látni, elvették az egész
világosságot. Az egyiket kivágtam, a másik most is
terem, minden évben legalább harminc-negyven sze­
met. Két évvel ezelőtt másodszor is beérett, mert a
füge kétszer is beérik, ha jók a körülmények. Első
feleségem, Marika, amikor nagyon beteg volt, majd­
nem egy hónapon át a kórházban azon élt, hogy fü­
gét vittem neki. A Balaton mellett jól megérik a füge,
mozgósítottam az összes ismerőseimet, azok szállí­
tották, és ő mindennap megevett kettőt-hármat, több
mint egy hónapig. Mindennek megvan a története:
regényt lehetne írni erről a kertről! Aztán: nagyon
szerette a naspolyát. Nagy nehezen felvadásztam há­
rom naspolyabokrot, szépen termett is. Tavaly, nem
tudom, miért, az, amelyik a legdúsabban termett, kö­
zépen, két ága között meghasadt. Szorosan össze­
kötöttem egy dróttal, de az idén nagy szelek voltak,
és kicsomózta a szél.
- Aztán vannak szép ezüstfenyők. Mara mindig
azt mondja, túl sűrűn vannak, én már nem akarok
hozzájuk nyúlni, már öt-nyolc évesek, ilyenkor már
nehezen viselik el az átültetést.
- Kaptunk karácsonyra egyszer egy kis feldíszített
karácsonyfát. Gyökeres fenyő volt, nem lehetett több
harminc centiméternél. Elmúlt a karácsony, kitettük
a balkonra, de az nem neki való hely volt. Kivittem
a kertbe, leástam, ahol találtam egy kis üres helyet.
Ott kezdett kicsit magához térni és növekedni, de út­
ban volt, mert oda barack és szőlő jött, és akkor átül­
tettem a kert egy másik sarkába. Olyan jól érzi ott
most magát, hogy évenként húsz-huszonöt centis ve­
zérágat hajt. Most már magasabb a háznál. Ilyen meg­
lepetések is érik az embert. Előfordult, hogy ugyan­
arra a helyre háromszor ültettünk őszibarackot, há­
romszor kipusztult. Most már elhatároztam, hogy
kiásom nagy területen, azért is legyen ott őszibarack­
fa!
- Ez egyfajta összejövőhelye barátoknak, vendé­
geknek. Kik fordultak ott meg?
- Amikor még fiatalok voltunk, ki-kijárt hozzánk
Illyés Gyula. Nemrég találtam meg egy fölvételt, a
negatívról egy kedves földim megcsinálta a másola­
93 .
tokát, Gyulának épp akkor volt az első gyomorfeké­
lye, és az orvos eltiltotta a cigarettától. Elkezdett kö­
nyörögni a feleségemnek: - Marika, adjon már egy
fél cigarettát! Nagy vadászatot rendeztek a kertben,
végül könyörgés után kapott egy fél cigarettát.
- Az egyik legnagyobb történet. Pais Dezső a fele­
ségem „vasárnap esti lovagjai” közé tartozott. Ezeket
a magános öregurakat vasárnap mindig meghívta hi­
degvacsorára. Pais tanár úr maradt az utolsó, mert
sorban mindenki kihalt. Pais tanár úr arról volt ne­
vezetes, hogy rabja volt szokásainak és színhelyeinek.
Élete utolsó másfél évtizede körülbelül négy színhe­
lyen játszódott le. Volt egy lakása a Kosztolányi De­
zső téren, aztán az egyetem, ahova még nyolcvan-
négy éves korában is bejárt, egy-egy órát adott. Az­
tán a mi lakásunk, ahova nyolcvankét évesen is csak
gyalog volt hajlandó az ötödikre feljönni, mert nem
szállt be a liftbe. És az Erzsébet vendéglő. Nem volt
hajlandó máshova menni. Egyszer Kodály Zoltánnal
azt mondtuk, hogy el fogjuk rabolni Pais tanár urat.
- A feleségem kiment előre a kertbe - finom bólékat
tudott csinálni volt eper, szamóca egész évben, ab­
ból bólét csinált. Kodálynak pedig volt egy hatalmas
autója. De hogyan húzzuk be a csőbe Pais tanár urat?
Azt hitettük el vele, hogy válami fontos ügyben kell
tanácskozni - én még a hivatalban voltam -, és meg­
beszéltük, hogy ott, a Múzeum utca 3. előtt találko­
zunk, és elmegyünk valahová. Esetleg az Erzsébetbe,
hogy ott megtárgyaljuk a dolgokat. Pontosan meg is
jelent mindenki, Pais tanár urat beemeltük a kocsiba,
és felmentünk hozzánk, a Kamaraerdőbe. Föl lehet
ugyan menni oda a házhoz elölről is, de az eső el­
mosta az utat. Kodály szép nagy autóját ne tegyük ki
annak, hogy bokrok karcolják-fésüljék, hát felmen­
tünk a Panorámához. Akkor még az olyan prériszerű
94
volt, kerítések nélkül. Azt mondom: most itt vagyunk,
gyerekek, két lehetőség van. Vagy lemegyünk itt,
van egy meredek szerpentin (most már lépcsőzet van,
a Panoráma egyik bérlője megcsináltatta, de akkor
semmi se volt, egy kis szerpentinen lehetett lemenni).
Vagy a másik lehetőség az, hogy elmegyünk hátulról
a pampán, ott a mi kerítésünkön át tudunk lépni.
Kodály azt mondja: csakis a vadregényesebb úton!
- Dezső? - Megyek veletek, ha már jöttem. Hátulról
jöttünk, a feleségem elölről várt. Föntről kezdtem a
közös füttyjelet leadni, egyszer csak megjelentünk.
Szépen meg volt terítve, a bólé is ott volt. Meleg volt,
Pais tanár úr levette a kabátját, és mellényben volt.
Végigszagolta a rózsákat. Egy ilyen képet elkaptam,
az meg is van, amint letérdelt, rózsát szagolni. - Éle­
temben nem történt meg velem, hogy így elloptatok!
Aztán nagyon kellemesen eltöltöttük az estét. Késő
estig maradtak, akkor megint fölvándoroltak, és ko­
csival hazamentek. Mi pedig a HÉV-vel.
- Amikor az Akadémiai Könyvtár igazg itója vol- '
tam, a munkatársaimat általában meghívtam cse­
resznyeéréskor. Mérhetetlen tömegű cseresznye ter­
mett! (Tizenkét termő cseresznyefa volt, most is van
még hat.) Ott maradt, megették a madarak, leverte
a szél. Ilyenkor kivittem a munkatársaimat, nagy
uzsonnázás, tanyázás folyt. Ki-ki szedett a fákról
annyit, amennyit tudott és magával vitte. Imádtam
fára mászni! Mindig kétségbe ejtettem a lentről né­
zőket, mert én tudom azt, hogyan és mire lehet rá­
lépni. Nagyon vékony ágakra is kimentem. Nem le­
het másképp szedni. Már nem merészkedem nagyon,
mert megrándult a lábam. Nem merek fára mászni.
- Végül a „szellemi kertészkedésről”. Hogyan tud
ott dolgozni, milyen hangulatot ad a munkájához,
a versíráshoz a kert.
 - Nagyon jó hangulatot ad. Amikor a házat újjá­
építettük, akkor belül a két szobát egybetörtük, és
most van egy boltíves, nagy szoba. Sok minden elfér
benne, rengeteg emlékkel van tele. Népi cserepek meg
Gink Károly gyönyörű nagy fotója, Madách szilfája,
alulról. Az alatt áll az egyik íróasztalom. Mert kettő
is van. Az egyik Madách-dráma újjáformálása nagy­
részt a szilfa árnyékában történt, kint a kertben. Ám
ahogy öregszik az ember, szereti kisebbre venni maga
körül a helyet. Vagy a végtelenség legyen körülöttem,
a kert, a diófa, vagy pedig csönd. Ne legyen átjáró­
ház az, ahol vagyok. Van egy kis szobám, a meleg
oldalra néz, a megmaradt fügefa egy kicsit behajol.
Kilátok a szomszéd kertre, a lépcsőre, arra a bizonyos
fügefás falra. És egy pici kis íróasztal van, egy gyerek­
íróasztal, amit úgy kaptunk kölcsön. Azon szoktam
gépelni. De ki szoktam ülni a fa alá, a malomkő asz­
talhoz is. Sok mindent írtam azon a malomkő aszta­
lon! Egyik kis versemben még szó is van róla, hogyan
pottyan az írógépemre dió. Mert előfordul, hogy ősz­
szel írok, és egyszer csak egy dió odaesik. Mi nem ver­
jük le a diót. Vidéken szokás azzal hálálni meg a ter­
mést, hogy szegény fát agyba-főbe verik. Nekünk van
időnk, minden este szépen összegyűjtjük a napi po­
tyogást.
- Nagyon jó, csöndes hely. Sajnos most már ott is
megtalálnak. Most már nagyon kevesen vagyunk, jó­
formán egyedül vagyok a nemzedékemből. Sokszor
érzik szükségesnek, hogy valamiben rendelkezésre áll­
jak. Ezt a kis történetet még elmesélem. Valamit te-
szek-veszek, és látom, hogy a ház előtti úton valaki
jön-megy, tájékozódik, keresgél. (Én még házszámot
is csak nagyon kicsit vettem, hogy ne nagyon lássák, a
névtáblám is feltűnés nélküli, inkább csak az ismerő­
sök tudják.) Leszólok: kit tetszik keresni? -Keresztu-
ry Dezső tanár úrral szeretnék... - Hát jöjjön be ak­
kor! Bejött egy igen derék idősebb úr, egy szatyor is
volt a kezében. - Mivel szolgálhatok, foglaljon helyet.
Azt mondja, csak egy kicsit szeretnék egyet-mást el­
mondani ... És másfél óra alatt elmondta az életét,
összes válságaival, mindennel. Én csöndben hallgat­
tam. Aztán mondtam neki, hogy én ebben most túl­
ságosan sokat nem tudok segíteni. Azt mondja: „Ta­
nár úr, már így is nagyon sokat segített nekem, mert
elmondhattam a bánatomat egy igaz embernek, és ő
nekem igazat adott. Nagyon szépen köszönöm. És ne
tessék haragudni, hoztam egy kis ajándékot.” És le­
tett egy üveg tokaji aszút az asztalra. Meg egy csomag
zöld teát. (Nem mondtam, hogy a zöld teát nem sza­
bad innom, mert vérnyomássüllyesztő hatása van, és
úgyis alacsony a vérnyomásom...) Elköszönt, el­
ment. Hát nem tavaly is megjelenik egy üveggel! Most
nem maradt sokáig, csak megkérdezte, jól vagyok-e.
Hát ilyen vendégeim is vannak...
 Medveczky Ilona alighanem a legismertebb hazai
táncművésznő. Sokan csodálják, amikor megjelenik
a revüszínpadon, a televízió képernyőjén, esetleg az
éjszakai lokálok minipódiumán. Fantasztikusan izgal­
mas mozgáskultúrájával, parányi jelmezében - amely
szerencsére nem sokat takar el remek alakjából - mél­
tán arat sikert. Erre mondják: „szexis” jelenség! Nyil­
ván sokan irigylik is. Azok, akik ismerik körülmé­
nyeit, „mesebeli” történeteket hallottak karrierjéről,
vagy akár csak látták néhány évvel ezelőtti televíziós
portréműsorát, amelyben szépen berendezett, bár kis­
sé zsúfoltnak tűnő lakásában „fogadta” a nézőket. Bi­
zonyosan irigylik azért is, mert házának egy részében
néhány évvel ezelőtt jól prosperáló éjszakai szórako­
zóhelyet nyitott, amely az „Ilona-bár” névre hallgat...
A művésznő a Szabadság-hegyen lakik, egy gondo­
zott kert közepén álló házban. Valamikor ez az épü­
let lehetett az egyetlen a környéken, amely most már
jobban beépült. Sőt ezen a tavaszon szinte feltúrták a
környező utcákat az építők: nem nagyon magas, de
azért csaknem lakótelepi jellegű házakat építenek a
szomszédban, diplomaták számára. Ilona ennek per­
sze nem nagyon örül: az építkezés miatt jó csomó fát
kivágtak, s egyszeriben „odalett’ a csend, a magány,
az intim hangulat, amely régebben sajátja volt ennek
96
a környéknek. A forgalmat a ház fölött épült néhány
teniszpálya is fokozza, most is tucatnyian ütögetik a
labdát, s az úton alig férni el az ezüstösen csillogó
BMW-ktől, a fehér és meggypiros Toyotáktól, Daihat­
suktól.
Csengetésemre Ilona hatalmas fehér kuvaszai ro­
hannak először az ajtóhoz, szám szerint hárman, s
őrült ugatással adnak nagyobb nyomatékot megjele­
nésüknek. Szerencsére hamar kijön a háziasszony is
fehér blúzban, piros nadrágban, fehér csizmában, pi­
ros szalaggal átkötött hajjal. - Ha nem mozdul, nem
bántják! - mondja biztatóan a művésznő, aztán arrébb
zavarja a cerberusokat - nem nagyon akarnak tágí­
tani és beinvitál a házba.
Odabent: ízléssel összeválogatott, a Bizományiban
darabonként megvásárolt értékes, keleti bútorok - úgy
tűnik, a művésznőnek ez a stílus a kedvence. A leg­
több bútor intarziás, fekete fából van, csont- vagy
rézberakással. Súlyos és látványos kristálycsillárok a
mennyezeten, herendi lámpák, vörösréz tetejű kan­
dalló, süppedő perzsaszőnyegek, a nappali egyik be­
nyílójában meggypiros kárpittal díszített fehér búto­
rok, alattuk fehér állatbőrök. Balról nyitva a hálószo­
ba ajtaja is: baldachinos dupla ágyra esik a tekintet,
amilyeneket a jobb nyugati televíziós társaságok által
gyártott Napóleon-filmekben lehet látni néha... És
mindenütt rengeteg szobanövény. Mennyezetig érő,
dús pálmák és fikuszok, rózsaszín virágukkal pompá­
zó broméliák, kaktuszok és futónövények - ki tudná
mind felsorolni -, már-már majdnem valamiféle pál-
maház-jelleget is adnak a nappalinak.
- A kőbányai MÁV-telepen születtem, ahol min­
den kis házhoz, minden lakáshoz tartozott egy talán
húsz négyzetméternyi kert, azt tetszés szerint ültette be
mindenki. Volt, aki konyhakertet, hagymát, karalábét
meg egyéb zöldségeket termelt, volt, aki disznóólát
épített, volt, aki parkosította, volt, aki szenet tárolt.
Jó anyám mindent próbált benne összehozni, volt ott
szőlőlugas, disznóól, csirkekarám, volt rózsa, meggy­
fa, piszke, ribiszke, hagyma, petrezselyem. A szén-
monoxid nagyon ártott a növényzetnek, de még a mai
napig is szépek ezek a kiskertek. Nekem annyi élmé­
nyem van az otthoni kertből, hogy ápolni nagyon nem
kellett, mert olyan picike volt, de el tudtam bújni a
szüleim elől, ha kerestek, hol a disznóólba, tyúkket­
recbe, hol a nyúlnak összeeszkábált akármibe, hol a
virágok között. Komolyabb élményeimet az első ba­
latoni nyaralás alkalmával a parkosított kertek adták,
csodáltam, hogy ilyen is van. Különösebb hatással
nem volt rám sem egyik, sem másik.
- És amikor ide került, akkor megtervezte, hogy
milyen lesz a kert?
- Akkor még nem volt ilyen kultusz, tervezés, ha­
nem sok szaklapot átolvastam, aztán később már a lá­
tottak alapján döntöttem, mert azért Amerika meg
Nyugat-Németország nagyon sokban hozzájárult az
ízlésem kialakulásához, hiszen a kőbányai MÁV-telep
kis kertjéből meg a balatoni kertekből nagyon sokat
nem tanultam.
- Amikor még nem jutottam át a másik kontinens­
re, akkor Nyugat-Németországban láttam a legápol-
tabb és Svájcban a legszebb kerteket, de természete­
sen más az európai növényzet klímája és a San Fran-
ciscó-i vagy a Los Angeles-i, vagy a Hawai-i vagy a
Bahama-szigeti... mindegyiknek más, külön jelleg­
zetessége van, más az atmoszférája, más a stílusa. Saj­
nos, amikor én kijutottam Amerikába, már nem tud­
tam sokat változtatni a kertemen, és hiába is változ­
tatnék, nem marad meg, ami nem idevaló, amit nem
lehet honosítani.
- Gondolja, hogy egyáltalán van arra lehetőség,
hogy Magyarországon is olyan kertkultúra alakuljon
ki, mint például Nyugat-Németországban vagy Svájc­
ban?
- Ha valaki venné az anyagi bátorságot, hogy akár
fóliában vagy üvegházban, akár szabad, nyílt kerté­
szetben vagy lerakatban elkezdené ezeket a növénye­
ket úgyanúgy, rengeteg gonddal, türelemmel, renge­
teg veszteséggel honosítani, akkor biztos vagyok ben­
ne, hogy lenne kereslet, meg is vennék, bár nem ol-
csóak a növények most sem itthon. Tíz éve próbálom
a tulipánfát meghonosítani, próbálkozom, mert any-
nyira nem szereti a hideget. Itt az északi szél uralko­
dik, végigfut a kerten. Ha körülépítenek, az nagyon
sokat fog jelenteni a növényzet számára, mert védve
lesz.
- Honnan szerzi be az érdekesebb fákat, mondjuk,
a tulipánfát?
- Az első tulipánfát Nyugat-Németországból hoz­
tam, mert itthon nem volt. Ez az, amit mutattam, az a
picike. Egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni, él, él,
de virágot nem hoz, és nem is nőtt. Visszatérve Los
Angelesbe, csodálatosan szép kertek vannak, én csak
ájultan bámultam: se kerítés, semmi, csak nyitott ker­
97.
tek. Minden villához kertépítő mérnök tervezi meg az
oda való, a villa stílusához megfelelő kertet. Van, ahol
csak - ezt azért mondom, hogy nem a pénztől függ -
borostyán van, és abból emelkednek ki sziklakertek,
mert nem terem meg más, és az egészet befuttatták, és
akkor abból csinálnak különböző szökőkutakat, meg
az Isten tudja, mit, fagyaiból pedig különböző állat­
figurák vannak kialakítva, az a legkevesebb - amit
most én is fogok hogy bástyának van kiképezve.
Voltam Joe Paszternak házában, voltam a Cukor há­
zában; ezeknek a kertjébe, amik többholdas kertek,
minden héten kétszer kertész jár. Ugyanúgy, mint ná­
lunk a bejárónő! A kála, ami a menyasszonyi csokor­
ban ismert, meg a kakasvirág, az ott kint úgy nyílik,
mint nálunk az akác! A házakhoz a legjobb kertmér­
nökök a legkülönbözőbb stílusú parkokat építik, az
egészet még földobja a kertvilágítás. Meg vannak „lő­
ve” ezek a fák, alulról zöld jódlámpákkal. Ha nálunk
egy akácfát vagy diófát megvilágítok, ugyanazt a ha­
tást kelti, itt nagyon nehezen produkáltam ezt, évek­
kel vagy évtizedekkel ezelőtt, még néztek rám, mint a
borjú, hogy mit akarok én kertvilágításügyben. Csak a
saját felelősségemre vállalta el a villanyszerelő, mert ő
ilyet még nem csinált, azt mondta, nem is fog működ­
ni, mégis már tizenöt év óta világít. Ez huszonnégy
voltos feszültséggel működik, részben az áramtakaré­
kosság miatt és mert biztonságosabb is.
- Mexikóban, Miamiban, Acapulcóban, Los Ange­
lesben, San Franciscóban, New Yorkban, Las Vegas-
ban, a Bahama-szigeteken mindegyik kertnek valami
egyéni, egzotikus jellege van, nem próbálnak semmit
hasznosítani, ami oda nem megy. A fagyait, ami ná­
lam van, láttam tízméteres sövénynek Floridában.
Nincs úgy cizellálva, mint a San Franciscó-i, Los An-
geles-i, nincs kakas vagy mackó formájára vágva, de
98
tíz méter magas. Egyszerűen nem hittem a szemem­
nek. Mindenhol van rózsa, mindenütt van fenyő, ez
ott olyan természetes, a házakhoz már hozzá tartozik
a fenyő.
- Hát akkor az állatokról beszéljünk, a kutyákkal
már találkoztam az ajtajában...
- Az állatok elsősorban védelmül szolgálnak, mert
én a munkakutyákat szeretem. Szeretem a selyempin­
csit is másnál, de én nem tűröm el. Csak az idomított,
hatalmas kutyákat.
- Hogy megvédjék, ha valaki meg akarja támadni?
- Igen. Nem vagyok ugyan félős, Kőbányán „késsel
születtem’', inkább tőlem félnek, de mivel húsz évvel
ezelőtt a ház itt egyedül állt, nem volt egy épület sem
egészen a Fodor útig, akkor még oda kellett hogy
figyeljek.
- Az első kutyát a házzal kaptam, de utána, mikor
már én választhattam, érdeklődtem, hogy mi az, hogy
házőrző, mi az, hogy támadó, mi az, hogy bizalmat­
lan, kiszámíthatatlan. És ez a kuvaszra mind ráillik!
De a kutya a védelmen kívül számomra barát, és hát
mint látja, a kertben is csodálatos. Nem véletlenül vá­
lasztottam fehéret, csodálatosan beleillik.
- Annyi gond van a virággal, lakáson belül is, hát
most már egy kicsikét szanaszét van rakva alul itt
bent, de a télikertben még mindig rengeteg van, s volt
is, amit már szétszórtam, mert a télikertben néha har­
minchat Celsius-fok van. Na most, vannak növények,
főleg a szobafenyő, meg egy-két ilyen pozsgás, ami
nem bírja ezt a kánikulát, hiába locsolom; a hawaii
rózsa például, ami ott van és virágzik, ilyen tenyérnyi
nagyságú, aiig-alig marad meg, úgyhogy sorban rámo­
lom ki őket.
- Mi az, amit a kertjében dolgozni szokott?
- Jött volna csak reggel! A maga tiszteletére glan-
coltam így ki magamat, mostanáig nyakig földes vol­ vény felé levő ágait vissza kellett fűrészelni, mert nem
tam, annyit dolgozom a kerttel. kap a fagyal és a fenyő sem levegőt, és megfullad, vagy
- Például ? hőgutát kap. Hű, úgy néztem ki! A hajam még mindig
- Mindent, az égadta világon. A fenyőknek a sö­ olyan, de a paróka alá megfelelő lesz, nem gond, csak

99
 éppen összekötöttem, míg fürödtem, a körmömön
még friss a lakk, csak éppen annyi időm volt, hogy ki­
lakkozzam. A gyönyörű hosszú körmeimből a kert
jóvoltából semmi sem marad!
- S ez nem zavarja? Hogy például a gyönyörű hosz-
szú körmei letörtek ?
- Ha valaki elfogad kiglancolva, akkor fogadjon el
így is! Rövid körmökkel, copfban és piszkosan. Ha
véletlenül meglep és tizenöt perccel korábban jön, ak­
kor szentségeltem volna, ha úgy lát. Nyáron a locso­
lást is én csinálom.
- Hát ez azért érdekes, mert ugye az emberek...
- Nem feltételezik rólam az emberek?
- Pontosan. Azt akartam mondani, hogy a közön­
ség magát talán úgy képzeli el, hogy itthon is mindig
jelmezben járkál, toliakkal, strasszokkal...
- Jöjjön csak egyszer el így napközben, amikor gu­
mikesztyűben kapirgálok a virágok között. Olyankor
szerintem úgy nézek ki, mint egy Fekete Péter...
- Nem zavarná, ha egy olyan képet is csinálnánk?
- Nem zavarna! Egy szál fürdőruhában vagyok, vi­
szonylag meztelen, de nyakig földes, sáros. Tényleg
úgy nézek ki, hogy nem igaz, minden smink nélkül.
Persze rólam senki nem feltételezi, hogy mosok, fő­
zök, takarítok, kertészkedekr csempézek - tetőt csi­
náltam délelőtt, mert beázott a hálószoba. Majdnem
lepottyantam! Ezeket az emberek nem feltételezik,
mert nincs fotó róla, azt hiszik, hogy kisinasok legyez­
getnek, reggeltől estig, pálmalevelekkel! Hát ez nem
jellemző! A két copfom jellemző, meg az, hogy nyakig
„kertes” vagyok. Borzalom.
- Kerti partik, összejövetelek szoktak lenni ?
- Egyetlenegyszer csináltam egy Ilona-partit.
- És aztán többet nem ? Nem sikerült jól ?
- Nem azért, de nem vagyok jó szervező. Néhány
100
évvel ezelőtt rendeztem ezt a partit, igen illusztris sze­
mélyeket hívtam, többnyire el is jöttek, kivéve azokat,
akik még nyaraltak. Mert augusztus 18. még nyaralási
idő. Újságírók, orvosok, mérnökök, sportolók, holly­
woodi sztárok, pl. Éva Six is eljött, aztán focisták -
Szepesi Gyuriig, Szusza Feriig sokan voltak. Megterí­
tettem egy svédasztalszerűséget, amiről mindenki azt
vett el, amit akart. Volt filézett harcsa - nem vagyok
egy nagy szakács, de ehhez nem kellett tudomány. Ezt
én szintén kint ettem, azért tudom, sózva, borsozva,
paprikázva, kicsit olajjal behintve és faszénen, roston
megsütve. S ugyanezt csináltam tarjából. Egy kis Ve-
geta, egy kis só, bors, fokhagymakrémben áztattam
sokáig, és ugyanígy rátettük a faszénre. Meg kellett
vadulni! Hoztam két-háromféle bort, és vettem Bécs-
ben hosszú, egyméteres fáklyákat, és körbe leszúrtam,
a világításon kívül, a kertbe. Talán csak azért nem
volt a kert alkalmas rá, mert nem sík terület, esése van,
és nehéz sokáig állni, különösen a nőknek, a magas
sarkú cipőben.
- És aztán nem volt több ?
- Nem csináltam, mert nincs kiépített baráti kö­
röm, részben a sok utazás miatt, részben, mert több a
munka pillanatnyilag, mint az élvezkedés a házzal és a
kerttel, úgyhogy várom azt az időt, amikor már élvez­
ni is fogom annak a gyümölcsét, amit eddig bele­
tettem.
- És pihenést, erőt, felkészülést, ad-e a kert?
- Igen, de soha nem pihenek. Tavaly építettem egy
szaunát, saját elképzelésem szerint, egy valószínűtle-
nül pici helyiségből. A kertből be lehet menni, tehát
független a háztól, és még fogok egy medencét is pro­
dukálni előbb vagy utóbb, ez csak idő, pénz és ember
kérdése. A kert közepére. Azért ültetem most is ezeket
a fenyőket, mert eddig én mindig meztelenül nyaral­
tam húsz éve. Most, hogy kinyitották ezt az egészet -
látja, hogy micsoda munka folyik itt nagyon kopár
lett a környék, egy csomó fát kivágtak. Az ide költöző
új lakóknak majd csurogni fog a nyáluk, ha nézni fog­
ják az én kertemet, mert nekik egyelőre semmi nem
lesz. Bizony, kell húsz év, hogy ilyen fák legyenek.
Ezeket a fenyőket én tettem le mind.
- Hát igen, kell húsz év, mire megnőnek. Erről a kis
bárról szeretne-e valamit mondani, illetve annak van
valamilyen köze...
- Azt egyszerűen öreg koromra csináltam, gondol­
ván, hogy egy táncosnő nem rakosgathatja a lábait
nyolcvanéves korában a füléig, ezért határoztam el én
az Ilona-bár létrehozását. Most nincs nyitva az épít­
kezés miatt, mert ki tud ide följönni, elég hálátlan a
közlekedés, de ha kész lesz, megint megnyitom, gon­
dolom, ez egy anyagi forrás arra az időre, ha nem lesz
keresetem, nem tudok táncolni, vagy valami történik
velem.
- Nem zavarja, hogy ez nyilvános hely, és idegenek
is jönnek ?
- Teljesen szeparálva van, maximum ki tudnak lát­
ni a kertre, de hát miután a meztelenségem megszűnt
az építkezéssel, már borzalmasan fel vagyok öltözve:
ha egy akkora bikini, amely éppen hogy takar vala­
mit, ilyen alkalmakkor rajtam van, ez már számomra
„pufajka”, mert végig meztelenül járkáltam, húsz
évig. Annyira nem láttak be, és annyira bozót volt
körülöttem.
- Kezdő kertészeknek milyen tanácsokat tudna
adni?
- Ne markoljanak sokat egyszerre, tehát ne akarja­
nak - ahogy egy üzletre szokták mondani - rögtön az
első évben meggazdagodni! Az első évben nem szabad
egy kerttől semmit sem várni, szisztematikusan, foko­
zatosan kell, hihetetlen türelemmel megtervezni, ápol­
ni, bajlódni, babusgatni. Vegyék figyelembe a telek
fekvését, nagyon fontos, hogy északi, déli, keleti vagy
nyugati-e, tehát, hogy mik maradnak meg! Senki ne
kezdjen olyannal, ami az itteni éghajlati viszonyokat
nem bírja, mert meghal a növény. Ismerni kell a ter­
mészetes talajviszonyokat. Akkor van az uralkodó
szélirány, a mikroklíma adottságai, például a hőmér­
séklet, a talaj, a talajvíz, a lejtőszél, a környezeti vé­
dettség. Én most magamból indultam ki, mert ha fel­
épül ez a házsor, akkor nekem olyan szélvédettségem
lesz, aminek eddig nyoma sem volt. Bátran kísérletez­
zenek olyan növényekkel, amik korábban nem hono­
sodtak meg, vagy nem voltak ismertek, mert nem aka­
rok Micsurinokat idézni, de mindent el lehet érni a
maga módján türelemmel, szeretettel. Furcsa, de én
beszélek a növényekkel. Nem hülyültem meg, Isten
bizony! Sokat vagyok egyedül, és egyáltalán nem va­
gyok beszédes, nem is tudok nagyon beszélni - legfő­
képpen nagyon rossz riportalany vagyok -, de úgy
örülök, ha egy növény jól érzi magát és hálás.
- És miket szokott beszélgetni a növényekkel ?
- Például ha szomjas és elfelejtettem megöntözni,
akkor bocsánatot kérek tőle, és öntözöm jó lassan,
hogy beszívja, hogy ne fusson át a víz rajta. Több­
nyire magamat szidom, ha valami nem marad meg,
mert rég át kellett volna tennem máshová- Hálás va­
gyok a kaktuszoknak, amiket máskülönben gyűlöl­
tem. A télikert elkészültével, amit én hegesztettem eső­
ben, villámlásnál, egy zárlatos apparáttal; egy nyitott
veranda volt itt azelőtt, és beüvegeztettem ezt a kis
télikertet a növények számára, mert kiűztek a lakás­
ból. Kellett nekik egy hely, kiraktam az egész növény­
sereget, és ebből kifolyólag eleinte csak a kaktuszok
maradtak meg. Gyűlöltem a kaktuszt, de a szomszéd
101-
néni jócskán adott egy egész arborétumra valót, mert
meghalt a férje, és föl akarta számolni a kaktuszgyűj­
teményt. A kaktuszok - az egy külön világ! Meg lehet
szeretni, mert nincs hálásabb dolog, mint hogy kará­
csonykor virágba bomlik nekem egy egész „fa”, a leg-
egzotikusabb színeket produkálja ez a kis szúrós, há­
látlan növény. Ha már ezt az egész kertet létrehoz­
tam, ápolni kell. Van egy jó közmondás: megszerezni
még csak lehet dolgokat, de meg kell tanulni megtar­
tani! Ez vonatkozik házra, szerelemre, ingóságra, nö­
vényre egyaránt. Szerintem minden kert az embert
tükrözi vissza. Számomra egy kis „mikrokozmosz” ez
az egész, mert jelen van a teljes zöldövezet, a maga
szépségében, a sziklakertek a kis szikláikkal, a fenyők
a fenyvesekkel, ezt próbálom most még jobban, még
inkább elburjánoztatni.
- Sokszor éjszakákon át locsolok, hazajövet. Nem
tudok elaludni, és akkor négyig, ötig locsolok. Halá­
losan boldog vagyok, mert éjjel nagy a nyomás, erősen
jön a víz, és ahogy locsolom a fenyőket, úgy csap meg
a tobozillat és a gyantaillat. Nem tudom, kielégítő-e
amit mondtam.
Melis Györgynek, az Operaház Kossuth-díjas, kiváló
művészének két kertje is van, s mindkettőt nagy sze­
retettel, odaadással gondozza. Az egyik az állandó la­
kása mellett van, a másik pedig a Visegrádhoz tartozó
Szentgyörgypusztán, ott, ahol Gobbi Hilda, Cseres
Tibor az irodalom és a színművészet sok más jeles
alakja tölti a nyarat.
Budán, az Újlaki templom fölött lakik egy kívülről
szerénynek tűnő, hullámpala tetős házban. A megbe­
szélt időnél kicsit hamarabb érek oda, éppen a kapu­
ban találkozunk, most érkezik haza a kutyasétáltatás­
ból. Betessékel. Gyönyörű a lakása. A tágas nappali -
úgy alakult ki, hogy három kisebb szobát töretett egy­
be - stílusosan, választékos ízléssel, drágán van beren­
dezve. Nehéz, szép faragott bútorok, zöld plüsskár-
pittal, a kandalló előtt fehér medvebőr, értékes, régi
szekrények, a falakon márkás képek és a művészpálya
emlékei, barátok, kortársak fotói. Az emeletre vezető
tölgyfa lépcsővel szemben a házigazda van megfestve,
leghíresebb szerepének jelmezében. És mindenütt, a
padlón, díványon, sőt a belső szobában a falakon is
egymásba érnek a szebbnél szebb színű és mintájú per­
zsaszőnyegek. Az ablakból egy kis fürdőmedencére
látni. Az asztalon, amely mellé leülünk, de a kandalló
előtti kis asztalon is, ezüsttálak és -kancsók sokasága
csillog, ragyogóra tisztítva.
Az ötvennyolc éves házigazda szemmel láthatóan -és
egyáltalán nem csodálható módon - nagyon jól érzi
magát ebben a kellemes, ízléses jómódban, amelyet
egy élet művészi munkájával teremtett meg. Mielőtt a
beszélgetést megkezdjük, kávéval kínál, zöld Apponyi-
mintás herendi kávéscsészékbe önti az előre elkészí­
tett és melegen tartott nedűt...
- Gyermekkorodban volt-e valamilyen élmény, ami
a kerthez kötődött? A szülőházban volt-e kert, szü­
leidnek volt-e ahhoz kedvük, kertészkedtek-e ? És mi­
kor találkoztál egyáltalán a kert fogalmával?
- Azt hiszem, akkor találkoztam, amikor elkezd­
tem látni. Ott van az egyetlen fénykép a tanyáról, az­
óta már sajnos lebontották. Szarvastól tíz kilométerre
volt tizenöt-húsz hold földecske, és egy úgynevezett
öreg kert, nagyon szép gyümölcsfákkal.
- Azóta csináltak egy fiatalabb kertet is, ott nőttem
fel, és ez kihatott az életemre, mert azóta sem tudok
tőle elszakadni.
Az egész világnézetem realitásokra törekvő, és val­
lom, hogy a természet mindent meghálál. Szerencse
volt az is, hogy Szarvason van az a bizonyos Pepi­
kert.
- Az arborétum.
- Ismered ?
- Hogyne.
103
 - Az valami csoda, mondták olyan barátaim is,
akik voltak vagy hússzor Angliában: ilyen szépet még
ott sem látni... Ott is van egy kis telkecském, az
egész, azt hiszem, harminc négyszögöl, a Pepi-kerttel
szemben, a Körösnél, éppen csak bele lehet lépni.
Gondolkozom, hogy valami kis faházat csináltatok
rá, mert az nyaralásra jobb, mint a Balaton!
- Amikor fölkerültél Pestre, mindjárt ide jöttél lak­
ni, kertes házba?
- 1969-ben vettem ezt a házat, ami csak a fele volt,
vagy még annyi se, s akkor kibővítettem, mert én Mű­
egyetemre jártam, ugye, építész akartam lenni, aztán
nem sikerült.
- Bánod, hogy nem sikerült?
- Nem. Semmit sem szabad bánni! Úgy kell az éle­
tet intézni, hogy az ember semmit ne bánjon meg!
- Minek hívják ezt a környéket?
- Újlaknak. Azt mondják az öregek, akik itt lak­
nak, hogy a tősgyökeres óbudaiak lenézték ezt a részt
és lakóit, mert ez már nem Óbuda, hanem Újlak volt.
Érdekes, hogy már negyvenhárom óta Pesten lakom,
és zeneakadémista koromban nagyon sokat túráztunk
errefelé, és azt sem tudtam, hogy itt házak vannak.
Először ide jött lakni Domahidy Laci. Ott lakott a
Folyondár utcában, és hatvannyolcban jöttek ide lakni
Házy Erzsiék, még Ivánnal. Azt hiszem, Domahidy
Laci ajánlotta ezt a házat, ez egy nagyon rendes mér­
nökcsalád tulajdona volt. Tavaly nyáron is itt jártak,
és meghívtam őket egy italra. Akkor nézegették, hogy
hát milyen most. Ez a nappali csak a fele ekkora volt,
lehetetlen kis szobácska.
- Te áttervezted, átalakítottad ?
- Átalakítottam, ráépítettem egy emeletet, és meg­
csináltam a kertet.
- A kert akkor milyen volt?
104
- Ők sem értettek nagyon hozzá, csak pár gyü­
mölcsfa volt itt, nem valami különleges. Van egy dió­
fa, van egy korai cseresznyefa, azokat ápolgatjuk,
már a múlt hét végén is tisztogattuk, egész szombat­
vasárnap. Azóta én még beszerxáltam egy kis fürdő-
medencét, nem láttad ? Nagyon jópofa. A filmgyárral
valamit próbáltunk a Kálmán Imre-filmhez, ott a Far­
kasréti temető fölött egy csodavillában. Valami
dzsesszdobosé volt, csodás, de azért túllőve a célon.
Lényegében nincsen még egy ekkora szoba sem ben­
ne, de was gut und teuer, ahogy ezt szokták mondani!
Többszintes ház, hatalmas lépcsők, de icuri-picuri kis
szobák...
- Nyilván sok pénze volt.
- De akinek sok pénze van, annak ízlést nem min­
dig ad a jó Isten! Az ízlés ott kezdődik, ahol az ember
egyszerűt tud csinálni. Ez mindenre vonatkozik. És
ott is volt egy hatalmas nagy kert, úszómedencével,
olyan besiklóval, de ez nem is tartozik ide. Az öreg
fodrász néninek, aki csinálta a parókát a filmhez,
mondom: Visegrádon nekem is van egy, nyolc méter
hosszú, két méter mély, de nem nagyon lehet kihasz­
nálni, mert Magyarországon nincs olyan hosszú me­
leg szezon. Már arra is gondoltam, hogy befedem,
olyan üvegesre, mint a melegházakat, akkor ki lehetne
jobban használni és talán melegíteni. És akkor mond­
ja a néni, hogy a Gobbi művésznő is vett egy ilyen mű­
anyag medencét, ugyanolyat, mint ez itt.
- Ez egy műanyag medence?
- Igen, egy darabban van öntve. Hát vettem én is
ide Újlakra. Ezt jobban ki lehet használni.
- Akkor térjünk át Visegrádra! Meséld el, hogyan
jutottál oda, alig harmincévesen, egyáltalán hogy ju­
tott éppen Visegrád az eszedbe ?
- Úgy jutottam oda, hogy ott voltak az áldott jó
szomszédok. Sándor meghalt már, idős volt, de a
hölgynek, aki még most is ott van, nagyon sokat kö­
szönhetek. Ő annak a Mechwartnak, akiről a tér van
elnevezve, az édes unokája. Már nem tudom, hogy
kinek a révén ismertem meg őket, oda kijártam, nagy
operarajongók voltak, hatvan éve van bérletük, ugye,
elég az hozzá, hogy rajtuk keresztül ezt a telket ki­
néztem magamnak. Ez egy olyan elhagyott telek volt,
mert ott a dunabogdányi sváboknak nagy részét kite­
lepítették - azok járnak most haza nagy kocsikkal,
Opelekkel, Mercedesekkel. A telket még szerencsére
akkor vettem meg, amikor még nagyon olcsó volt.
Azt hiszem, 1954-ben.
- Hány négyszögöl volt az a telek ?
- Valami hétszázhúsz négyszögöl, amiből párat el­
vettek, amikor az utat szélesítették még a hatvanas
években, de hál’ Istennek, nagyon keveset. Ez a há­
zacska volt akkor az első, most meg már egész koló­
nia van ott.
- Mi volt rajta ?
- Kukorica, mesébe illő, az egyik szomszéd bérelte
akkor az államtól. És amikor én gyűjtögettem a pén­
zecskét, hogy rendbe tudjam hozni, akkor kérdeztem
az öreg bérlő bácsitól, hogy nem menne-e el egy évvel
hamarább. Azt mondta: nem bizony, amíg neki bér­
lete van! Megtermett ott neki vagy tíz mázsa kuko­
rica, az elég volt a két hízónak...
- Nem lehetett addig kezdeni az építkezést?
- Nem. Ő bérelte, fizetett is érte az államnak, azt
hiszem száz forintot évente.
- Gyönyörű helyen volt ez a kukoricás, a közelben
az a bizonyos Áprily Lajos-völgy. Még Áprily bácsi­
val is sokat találkoztam, szuperember volt! A telken
volt egy olyan nyárfa, hogy ketten nem tudtuk körül­
fogni, olyan, hogy az emberek megcsodálták, a patak
mellett, de az én oldalamon, mert a patak egyébként
Dunabogdány és Visegrád határa, s az én házacskám
már a visegrádi oldalon van. Egyszer megyek ki az
ismerősökhöz, mondom: hol a fa ? Hát, azt mondják,
jöttek ide Bogdányból a tanácstól, hogy azt a fát ki­
vághatják-e, mert az rengeteg fa, nem is tudom, hány
mázsa vagy tonna volt.
- A faanyag kellett?
- Igen, akkor megkérdezték a szomszédot, aki bé­
relte, hogy „kivághassák-e?” Azt mondja: nyugod­
tan „kivághassák”, mert nekem csak árnyékot csinál
a kukoricámra! Na, úgyhogy kivágták. Mit ad Isten,
megyek ősz felé ki a telekre - kijártam nézegetni,
hogy mit lehet majd játszani vele -, megyek ki, hát az
egész kukoricás letarolva, nem maradt semmi sem!
Lejött nem tudom, hány vaddisznó a hegyekből, és az
egészet fölfalták! Vége volt a bérletnek. 1961-ben fel­
szántottam, tudom, kint töltöttem Angliában az egész
nyarat, ott énekeltem a Don Jüant Székelyékkel. Ak­
kor felkészültem, és hatvankettőben megcsináltam a
ház földszintjét. Valamivel kisebb százötven négyzet-
méternél, de olyan szép! A két szoba közt kőfal van,
azt is én terveztem, szép boltívekkel, elöl erkéllyel.
A földszinten is volt egy erkély, olyan háromszor há­
rom méteres, de pár éve csináltattam rá emeletet. Az
egész ház belekerült háromszázötvenezer forintba.
-Amikor 1975-ben az Otelló felvétel volt Simán­
dyval, Pitti Katival - még Ferencsik dirigálta, Hor­
váth Ádám rendezte. Az első nap volt a nagyjelenet,
ott, amikor jön a dózse követe, és akkor kérdezem az
Ádámot, hogy utána mi lesz a díszlettel? Nagyon
szép díszlet volt, levegős, világos, antikizált kő, s volt
két nagy masszív ablakkeret. Mondom: ezekkel mi
lesz? - Hát megy ki Óbudára, ott van valamilyen
raktár, zúzda, szétdobálják. Mondom: hozzá ne nyúl­
105
janak, megsarcoltam, hát milliméterre beillett az alsó
sorba a két oldalára, érted ? Azóta is mindig az jut az
eszembe, fizettem érte, azt hiszem, darabjáért húsz
forintot, mindig röhögünk rajta, ha kijönnek az Ádá-
mék...
- Szóval, summa summárum: fölszántattam. Már
akkor tettünk bele egy pár fát, de hát még nem nagyon
értettünk az ültetéshez, ezt meg kell tanulni. Akkor
ültettük ezt a bizonyos lila szép magnóliát, ami azóta
is a kedvencem. Szerencsére Szarvason, az arborétum­
ban éppen akkor kezdtek növényt árulni. Akkor le­
mentem oda, volt egy nagyon rendes főkertész, meg­
kértem, hogy adjon tanácsokat, hogy mit... Külön­
leges fenyőket vettem, csak fenyőből tizenötfajta van
a kertemben.
- A teleknek nagy előnye - hogy dicsekedjek, mint
a cigány a lovával -, hogy ennek a nagy völgynek a
bejáratánál van. Egy jó óra sétával föl lehet menni a
Nagyvillámhoz, és ha nagy meleg van, néha harminc­
öt Celsius-fok fölött, ott kiülünk, és már délután há­
romtól csak úgy árad a szagos, príma levegő ebből a
völgyből.
- Szoktatok-e kerti összejöveteleket csinálni?
- Hát persze, szoktunk, sokáig kijárt szegény Házy
Böbe is. Virágok vannak, de amíg az ember el van így
foglalva, mindenkinek azt ajánlom, hogy csak olyan
növényeket kell ültetni, ami évelő. Sajnos másra nem
futja az időből. Tudod.
- Egyáltalán mennyi időd van arra, hogy ezekkel
foglalkozzál ? Itt két kert is van, és vannak segítőid is,
de azért saját magad is csinálod, hiszen ez benne a
móka.
- Hétvége felé általában van időm, ha nem ját­
szom.
- Milyen fizikai munkát szoktál végezni ?
106
- Hát, füvet vágni... Az csak akkor szép, ha tíz­
naponként lenyírják. Éppen most gondolkozom rajta,
hogy kimegyek Bécsbe és beszerzek egy olyan... már
van motoros fűnyíróm, de beszerzek egy olyat, ame­
lyik saját magától megy, érted, csak tartani kell.
- Légpárnás?
- Nem légpárnás, hanem kereke van és az saját ma­
gát húzza. Épp néztem a múltkor. - De hogy ne csak
a munkáról beszéljünk, nagyon jót lehet pihenni, ha
szép idő van estefelé. Körülüljük a tüzet, és rakosga­
tunk rá, beszélgetünk.
- Énekeltek is ?
- Azt azért nem, mert van egy olyan mondás - nem
azért mintha én nem szeretném a pályámat, most már
mit csináljak, ennyi idő múlva nincs már visszakozás
-, szóval „amelyik libát elkezdik tömni, az magától
éhen pusztul, az magától egy szemet meg nem eszik”.
Ez egy törvény.
- A tűz fölött van egy magas diófa, és amikor a diók
már érni kezdenek, mindig van egy bejáratos mókus,
amelyik felmegy a fára, kipécéz magának egy diót,
és elkezdi reszelni. Bár nem ismerjük személyesen,
mindig ott van, amikor már besötétedik. Megjelenik
és reszeli, hullatja le a héját, és eszegeti, rágja.
- Madarak vannak-e ?
- Sajnos, azt hiszem, világjelenség, így van itt is,
hogy ez a túlnépesedés meg az építkezések zaja el­
riasztja őket és elvonulnak. Eddig, emlékszem rá,
minden nyáron valahol a telek végénél ott fészkelt,
egy bizonyos helyen a fülemüle, ami a legszebb hangú
madár égövünkön, és estefelé a rengeteg variációs
hangjával kezdett fütyörészni.
Ez is megszűnt.
- Akkor emlékszem, hogy egyszer karácsony szent
estéjén, nagy, térdig érő hóban az úton felsétáltunk,
 PLETYKÁS DIPLOMATÁK

Ha látná, excellenciás uram, hogy mekkora salátáim vannak...

s egészen közel ott volt vagy húsz szarvas meg húsz
muflon, oda jöttek nyilván vizet inni.
- Művészi munkádhoz ad-e a kert valamilyen han­
gulatot vagy hátteret? Szoktál-e szerepet tanulni a
kertben, készülsz-e ott új feladatokra?
- Az is előfordul, bár amióta van magnó, azóta én
úgy tanulok szerepet, hogy föléneklem erre és akkor
az megy, úgy jobban ragad az emberre. Az ember saj­
nos elfárad, amíg azt a nyolcvan szerepet bemagolja!
A kertben nem fáradok annyira.
- Nagyon sok kertbolond van ebben a szakmában
is. Emlékszem, egyszer kint voltunk Ferencsik kar­

10 ?
nagy úrral Bécsben, így tavasszal, valamikor április
elején. Beszélgettünk próba után a Musikverein igaz­
gatójával. Valahogy szóba került, hogy holnap reggel
már haza kell mennem a kertbe dolgozni! Mire a di­
rektor : - Jaj, Istenem, jó, hogy mondja, mert mi sem
dugdostuk el még a hagymát! Szóval, olyanok vol­
tunk, mint a „pletykás diplomaták”...
- Akkor ebből annyit profitáltam - most már el
szabad mondani, mert most már elévült -, hogy kint
voltunk Kasza Katival négy-öt napig, s akkor még
emberségesebbek voltak a szállodai árak, egy olyan
közepes szoba négyszáz schillingbe került. Igazán nem
vagyok dörzsölt, de akkor megkérdeztem a direktort:
- Jé, hát maga is ilyen nagy kertész? Azt mondja: -
Nagyon! - Ott Bécsnél is vannak gyönyörű nyaraló­
helyek, ugye. Mondom: nem messze innen van egy
nagy üzlet, most is oda megyek, ha sikerül kiszaladni,
isteni kerti kisgépek vannak, ki is néztem egyet, de
sajnos nem tudom megvenni, mert épp abból a pénz­
ből, amennyibe kerülne, a szállodát kell fizetni. A diri
vette a lapot, kiszólt a titkárnőnek: Liebe nem tudom,
milyen Frau, nincs ugyan benne a szerződésben, de
kifizetjük a szállodát a magyaroknak! Összevissza
csókoltuk, és így el tudtam hozni azt a gépet.
- Szintén hobbiból kialakítottunk egy kis zöldséges­
kertet is. Vagy huszonöt éve felszedtem Nápolyban
egy hastífuszt. Itthon úgy jártak a csodámra, hogy
Magyarországon ilyen nincs, hát honnan szedtem ösz-
sze? Importáltam! Az egész októbert fenn töltöttem a
Kútvölgyiben, és nagyon szerettem a zöldbabot, min­
denféle módon. Ha itthon zöldbablevest csinálunk,
egy hétig eszegetem, kis kolbászt bele, olyan, mint a
töltött káposzta. Visegrádon van egy nagyon jófajta
zöldbabunk. A spejzban annyi zöldbab van elrakva,
hogy egész évben tudjuk enni, és azt, amit az ember ott
leszed, abból akármennyit tudok enni, de attól, amit
a piacon lehet kapni, attól fáj a gyomrom. Aztán van
egy spenótfajta, soha az életben nem kell utánavetni,
mindig kinő magától, mert lepotyognak a magok.
Csak ki kell néha ritkítani, mert megnő egyméteresre
is. Egy időben sok gomba volt a telken. Csak kerül­
gettük, mert én a gombától félek. Még élt Jékely Zo­
li, egyszer behívtam, mondom: nézd már meg ezt a
sok gombát, hogy mi ez? Nyihegett és azt mondta,
hogy ez a legfinomabb szegfűgomba. Akkora, mint
egy kétforintos, vagy egy tízforintos és irtó finom. At­
tól kezdve már nem féltem, ápolgattuk, voltak egész
gombatelepek, minden héten leszedtünk egy kilót.
Reggelihez is csuda finom volt! Aztán valahogy ki­
pusztult, sajnos semmi nem tart örökké.
Móricz Virág egy olyan csendes, keskeny kis utcában
lakik Budán, a Szép Ilona fölött, amelynek már a ne­
ve is hangulatos: Mese utcának hívják. A magyar
irodalom nagy alakjának legidősebb leánya az Iro­
dalmi Lexikon tanúsága szerint hetvenhét éves. Mű­
vészettörténetet tanult Bécsben, Berlinben, majd ide­
haza. Volt a Nyugat, majd édesapja titkára, Móricz
halála után pedig a hagyatékot dolgozta fel. Róla írta
első nagyobb művét, az Apám regényét, ezerkilenc-
százötvenháromban. Most kezdi majd papírra vetni
az Anyám regényét.
Kedves, halk szavú asszony. A dallamcsengő hang­
jára fürgén nyitja az ajtót, megdicsér a pontosságo­
mért. Faragott parasztszékre ültet, mézessüteménnyel
is kínál. Ablakából magas fákra látni.
Nem titkolt szándékom, hogy sok mindent remélek
megtudni Móricz életéről a híres leányfalusi kúriá­
ban. Beszélgetésünk középpontjában ezért valószínű­
leg nem is annyira a kert mai állapota, mint inkább
története és akkori élete áll. Móricz Virág is tudja ezt,
mert még mielőtt bármit is kérdeznék, azt mondja: én
nagyon sok mindent tudok erről mesélni magának,
de talán azzal kellene kezdeni, hogy egyáltalán ho­
gyan kerültünk Leányfalura. Mert akkor apámról le­
hetne beszélni...
- Tehát: hogyan kerültek Leányfalura?
- Rettenetes régen kerültünk oda. Akkor még
Leányfalu egészen más volt, mint ma. Amikor a Sári
bíró színészeivel összebarátkozott apám, elmentek ki­
rándulni egy hajón. Vadregényes, gyönyörű hajóút
volt, sehol egy lélek, vízre boruló bokrok között, idilli
ősviiágon át, megérkeztek Leányfaluba. Ez régimódi
nyaralóhely volt, az operisták kedvenc helye. Egész
csomó operaénekesnek volt ott villája, s csak néhány
paraszt lakta. Leányfalu egyébként azt jelentette, hogy
Pócsmegyernek a „leányvállalata”. Innen származik
az elnevezés.
- Mikor történt ez?
- 1911-ben, amikor már nemcsak én, hanem az első
búgom is élt. Két kisbaba voltunk, és kerestek egy he­
lyet, ahol nyaralni lehessen. Ám minden megnézett
ház sötét volt, nyirkos, barátságtalan és árnyékos. De
egy szőlőben talált apám egy gyönyörű diófát, ami­
nek a lombja körös-körül a földre lógott. - Ezt a dió­
fát megvenném! - mondta a társaságnak, viccből.
Másnap megjelent egy úr - éppen ebédeltek -, és azt
mondta, hogy kérem, én az Osztrák-Magyar Bank
igazgatója vagyok. Az a diófa az enyém és eladó. Az­
óta van nekünk Leányfalunk. Először csak szőlő volt,
azt sürgősen ki kellett vágni, mert apám nem ivott
109-
bort, nem érdekelte. De tapasztalta azt is, hogy ha egy
pilisi tótnak fáért eladta, vagy bárkinek eladta a mus­
tot, akkor az neki többet nem köszönt. Azt mondta:
ő sokkal egyszerűbben is magára tudja haragítani az
embereket, mint szőlőkultúrával! Kivágatta a szőlőt,
és gyümölcsfákat ültetett, az öregek helyett fiatalab­
bakat. Szenvedélye volt ez a kert, bár nem kertészke­
dett, de nagyon szeretett ott írni. Kora tavasztól késő
őszig mindig kint volt. Majdnem minden regényét ott
írta. Hajnalban, fél négykor már ott ült az írógépnél.
Azért kellett neki olyan óriási kert - akkor ugyan nem
volt óriási, de most nagynak számít, egy ötholdas kert
nagyon nagy manapság -, hogy távol tartsa a szom­
szédokat, hogy csend legyen, nyugalom. Semmi és sen­
ki más nem zavarhatta a munkában, csak a madarak.
Később, amikor a rádió divatba jött, könyörgő leve­
leket írt a szomszédoknak, hogy legyenek szívesek,
délelőtt ne rádiózzanak! Azok meg is tették. Mint
ahogy az autóbusz is megtette, hogy megállt a kapu­
ban neki. Szerették őt azon a vidéken. Különben is
barátkozó természet volt. Ezt örököltük és mi is ipar­
kodunk Leányfalun rendet, szépséget tartani, ameny-
nyire lehet. Toljuk szenvedélyesen a pöfögő fűnyíró
gépet, iparkodunk minél több füvet telepíteni, egy kis
virágot, s az öreg gyümölcsfákat, amint lehet, kivág­
ni. Túl sokat ültettünk, már olyan sűrű a kert, hogy
nem lehet levegőhöz jutni. Azokat a fákat aztán per­
metezni kell. Ha permetezünk, nem jönnek a mada­
rak, akkor az egész család rám támad, hogy már
megint permeteztettem, nincsenek madarak.
- Szaladjunk még azért vissza a gyerekkorához,
fiatal korához. Milyen emlékei vannak, amikor kis­
lányként ott élt? Hogy emlékezik erre?
- Az volt a szülőföld nekünk. Mindig kint voltunk.
Meg is volt a hátránya, mint mindenkinek, akinek
110
nyaralója van, hogy aztán sehova máshova nem lehet
menni. Mindig csak oda kell menni. Sokszor szeret­
tünk volna másutt is nyaralni, mint Leányfalun. De
azért szerettük és jó dolgunk volt a szabad levegőn.
Mint ahogy a mai gyerekeknek, az én unokáimnak is
nagyon jó, bár ők is meg-megszöknek. Elmennek,
mert tábor is van, meg külföld is, meg mindenféle van.
Azért jó. És ott a Duna. A Dunánál szebb nincs a vi­
lágon ! Én nem adnám a Balatonért sem.
- Akkoriban talán még inkább lejártak fürödni.
Móricz is lejárt a Dunához?
- Bizony. Mikor én kislány voltam, én még uszo­
dában tanultam úszni. Akkor még, egészen 1919-ig
nem volt szabad pucérkodni, ledéren, csak úgy kint a
Dunán, meg fürdőruhában járkálni. Uszodába jár­
tunk. És én úgy tanultam meg tulajdonképpen úszni,
hogy Somlainak a lánya, Julkó bedobott a mély víz­
be. Óriási nagy harag is lett belőle, hogy egy ilyen ki­
csi gyereket! De hát nem lett semmi bajom, kievic-
kéltem és később jó úszó is lettem. Az én lányom is
átúszta nyolcévesen a Dunát. Mi mind úgy járunk a
Dunában, mint az országúton! Meg is fogtak a rend­
őrök már egypárszor. Egyszer azt mondtam a rend­
őrnek, aki megfogott, hogy hagyjon engem békén, én
már ötven éve úszom a Dunában. Azt mondta: akkor
már lehetne több esze... Ez is régen volt.
- Gondolom, akkor még szebb is, tisztább is volt a
Duna. Nem?
- Én nem hagyom most sem a Dunát szidni.
- Nem akarom én szidni, de ezek tények.
- Mi a kis ágban vagyunk, ott nincsenek üzemek.
Az élővíz nem tud olyan piszkos lenni, mint az álló
víz. Én nagyon szeretem, most is oda járok és nem a
strandra. Mi van a strandon egy-egy vasárnap! Látta
már a leányfalusi strandot ? Tízezer ember! Ki van írva,
hogy hatezer a maximum, de biztos, hogy tízezernél
több van ott egy-egy hétvégén. Nem beszélve arról,
hogy autó autó hátán...
- Annak idején például autó se volt nagyon, ugye?
- Bizony. Hát hogy lett volna!
- Édesapjának volt autója?
- Nem volt.
- És hogy jártak ki ? Mivel lehetett oda kimenni ?
- Elsősorban hajóval. Reggel hatkor indult a hajó,
amivel apám jött, nyolcra ért Pestre. Akkor elvégezte
az elintézni valóit és fél háromkor indult vissza, amivel
ötre ért haza. Ez neki nagyon kényelmes volt. Útköz­
ben korrektúrát csinált, aludt, napozott, meg jegyze­
teket készített. Felhasználta az időt. Nagyon szeretett
hajón járni. Aztán be lehetett menni gyalog Szentend­
rére, az hat kilométer. Vagy szekéren. Vagy, ha na­
gyon sürgős és fontos volt, konflison. És Szentendré­
ről vicinálison be a városba.
- Szentendréről járt egy kis vicinális?
- Igen. Az mindig volt. Úgy, mint most a HÉV,
csak valamikor még pöfögő mozdony volt.
- A környék elegáns hely volt?
- Volt ott egy elegáns társaság, de annak mi csak
kültagjai voltunk. Csak egyik-másik családdal voltunk
valamennyire, de azok nem jöttek hozzánk, még
anyám idejében talán inkább. De 1919 után már egy­
általán nem. Érdekes módon ezeknek az öregeknek
maradékaival szoktam Leányfalun bridzselni. De hát
azóta megváltoztak az erőviszonyok. De az a leány­
falusi társaság akkor nagyon élvezetesen élt, úgy ne­
vezték magukat: előkelő nagykereskedők. Operisták,
színészek, ilyenféle emberek is voltak. A többi: nagy­
iparos és nagypolgári családok. Nagyon jól éltek. Rém
romantikus dolgokat tudnának magának mesélni! Én
csak csupa mindennapi dolgot tudok. Mindig egysze­
rűen és egészséges szigorral éltünk. Mi voltunk azok a
gyerekek, akiknek semmiféle szertelenség nem is ju­
tott talán eszünkbe. Lehet, hogy nem volt olyan érde­
kes a gyermekkorunk, de részt vettünk a felnőttek jó
és rossz életében. Én legalábbis, mint „legöregebb”
gyerek, részt vettem a szüleim gondjaiban és örömei­
ben. Inkább a gondjaiban.
- Amikor Móricz megvette ezt a kertet, átalakí­
totta?
- Igen. Nem is vagyok igazságos, ha azt mondom,
hogy ő vette. Az anyánk vette, aki nagyon jó gazdasz-
szony és okos asszony volt. Ő intézte azt, hogy a kert­
ben mi legyen, hogy legyen, ő vezette a háztartást, ő
építtette a házakat. Először csak egy pici ház épült és
aztán nőtt, ahogy a család növekedett.
- Amikor megvették, akkor nem volt rajta ház,
csak a kert volt?
- Igen. Egy telek volt, fák voltak. Gyönyörű volt
az egész. Aztán a háború végén, 1917-ben a Fáklyá­
nak óriási sikere volt, egyik kiadás a másik után je­
lent meg, és azon a pénzen - a legokosabb amit tehet­
tek - rögtön házat építettek. Kemstok Károlynak
Nyergesújfalun volt földbirtoka, ott volt egy tégla­
gyár. És Kernstok szerzett - a háború alatt nehéz volt
- egy uszály téglát. Egy egész uszály meg volt rakva
téglával, lejött Leányfalura a Dunán, és ebből épí­
tették fel. Kernstok állandóan számon is tartotta,
hogy ez tulajdonképpen az ő háza. Ő szerezte a téglát
hozzá.
- És ki építette? Arra tetszik emlékezni?
- Igen. Volt egy fiatal építészzseni-társaság: Koós
Károly és Zrumeczky Károly neve fémjelezte őket.
Nagyon sok székely házat építettek Pesten. Voít egy
harmadik barátjuk, kis, púpos ember - nagyon sze­
rette apám úgy hívták, Fehérkuti Bálint. De csak
III
Kutyusnak szólította mindenki. Ő építette, apám és
anyám tervei, igényei szerint. Nagyszerűen tudtak
együtt dolgozni! Majdnem minden használt anyagból
volt, eltekintve a téglától. De használt ajtókat, abla­
kokat vett, ahogy most - borzasztóan - hívják, nyílás­
zárókat. Miért nem lehet azt mondani, hogy ajtó vagy
ablak?! Valamilyen romos kastélyból márványlapokat
is hozott és nagyon büszke volt, hogy a veranda már­
ványlapokkal lett kirakva. így lassacskán, nagyon sok
év alatt készült el a ház. Ahogy a pénz gyűlt. Elkez­
dődött az építés már 1911-1912-ben. Aztán 1917-ben
kezdték nagyobbítani, és 1923-at írtunk, mire elké­
szült. Hosszú ideig az emelet nem is volt befejezve,
csak szénapadlás volt és nagyszerűen lehetett rajta
játszani. Aztán azt is befejezték. Be is rendezték.
Anyám ügyes és okos asszony volt. Még azt is ki tud­
ta számítani, hogy ma nekünk mennyi helyre van
szükségünk! Három gyereke volt, mind a háromnak
van családja, szaporulata, és még mindig elférünk a
házban. Hát persze nem olyan bőségesen, de azért na­
gyon jól.
- És a kert is éppen olyan. Apám egy időben csi­
nált díszkertet. Amikor másodszor nősült, és elvette a
szép Simonyi Mária színésznőt feleségül. Méltó kertet
akart neki csinálni. Igazi kertész tervezte meg a ker­
tet, igazi utakat, gruppokat, tízezer szegfűt, nem tu­
dom, hány ezer rózsát és egész holdnyi margarétát ül­
tetett! Ez volt az ő életében a kiruccanás a fényűzés, a
luxus felé. Aztán megint szépen visszazüllött a kert a
normális állapotokba, ami sokkal emberségesebb és
aranyosabb. A margaréták helyén megint krumpli
nőtt. 1927-ben volt ez, azóta épp eltelt az az ötven év,
ami egy gyümölcsfának az élete.
- Az öreg diófa megvan?
- 1928-ban olyan rettenetes nagy fagy volt Leány­
112
falun, hogy én még márciusban gyalog mentem át a
Dunán a szigetre. Azt nagyon megsínylette ez a fa.
Többé nem volt olyan szép, mint régen, és néhány év­
vel ezelőtt egy vihar kidöntötte, mert belül már egé­
szen üres volt. Most ott fekszik, mint egy szobor a
kertben, és éppúgy szeretjük, mintha állna. Milyen
szép tud lenni egy ilyen meztelen fatörzs! Mert az eső
lemosta a kérgét, és olyan szép fehér. Szeretjük. Én
megpróbáltam konzerváltatni, de nem lehet. Ahhoz
olyan sok konzerválóanyag kéne, hogy azt nem lehet
megcsinálni egy nagy fa törzzsel.
- Tetszik-e emlékezni, hogy milyen összejövetelek
voltak az ő életében? Biztosan jártak oda íróbarátok.
Nagy házat vittek ott?
- Sose volt vendégeskedés, hanem mindig volt va­
laki.
- Tehát bejöttek. Nem meghívásos alapon...
- Meghívás is volt, a vasárnapok... Egészen kü­
lönös dolog, hogy ma nincs az írók között barátko-
zás. Én a háború után próbálkoztam vele, de teljesen
felsültem. Úgy látszik, hogy nem stílszerű. De az én
egész gyermekkorom a Nyugat-gyerekekkel telt el.
- Kik jártak oda ?
- A Schöpflin gyerekek, a Gellért gyerekek, Fe­
nyőék, Laczkó Gézának volt két lánya, Nagy Endré­
nek volt egy szép lánya, meg egy nagyon aranyos fiú,
aki fiatalon meghalt... Különösen a Fenyő gyerekek,
azok nagyon tudtak játszani is, meg mindenben részt
venni.
- Milyen játékok voltak akkor? A gyerekek mit
játszottak? Ugróiskolát, ilyesmit?
- Azt is, de inkább a bújócska volt a divat, külön­
böző vadulások, fára mászás, egymásnak a macerálá-
sa. De hát nem volt olyan mértéktelenül sok vendég­
járás.
 - De a felnőttek néha rendeztek kerti összejövetele­
ket, garden partykat? Szalonnasütést?
- Nem nagyon. Azt inkább most csinálgatnak az
én gyermekeim...
- De a múltban... ?
- Nem kellett akkor szalonnát sütni, mert volt sza­
kácsnő. Azért kell szalonnát sütni, hogy ne kelljen te­
ríteni, meg ezt ne kelljen, azt ne kelljen, mégis együtt
lehessünk! Ez a tapasztalatom, a háziasszony meg­
figyelése.
- Apámnak soha nem volt ideje arra, hogy társa­
dalmi életet éljen. Eljöttek az emberek... Nem élt
elszigetelten, de a vendégséget, ami folyton ismétlődik
és vissza kell adni, azt nem szerette. Soha nem ért rá.
Képzelje el, hogy valaki reggel fél négytől kilencig
egyfolytában dolgozik, akkor utána aludni szeret a
napon. És délután, ha bemegy a városba, vagy akár-
hova megy, anyagért jár, hogy holnap reggel legyen
mit írni. Egy ilyen szorgalmas embernek, mint ő, nem
is volt ideje arra. És nem is szerette, ha olyan túlságo­
san nagy lárma van körülötte. Leányfalunak az volt a
fő értéke, hogy ő ott dolgozni tudott, és ennek érdeké­
ben mi gyerekkorunkban intézetben is voltunk, mert
másképp nem lehetett volna kint maradniuk novem­
berig. Neki az volt az igazi munkaideje, amikor csönd
volt a házban. Sokat dolgozott és a kert is sokszor
ihlette nagyon szép természeti leírásokra. Van például
egy Leányfalun született novellája, Május szívszagga­
tó szépsége a címe. Talán abból idézhetnénk is néhány
részletet, mert ennél gyönyörűbbet én keveset olvas­
tam.
MÁJUS SZÍVSZAGGATÓ SZÉPSÉGE
(Részletek)
MILY RENDKÍVÜL szép a világ.
Esőben a zöld mező. Párás levegő. A felhők.
Virágos fiatal almafák letűzve, mint egy menyasz-
szonyi csokor...
A távoli kék hegyek, mint a felhők.
Harmónia mindenben. A színek összehangolva.
A zöld rét távoldad már kékre borzong. A nyárfák és
az akácok fiatal zöldje közt egész világ a távolság, a
karakterek világa...
MINDEN új akarás rikít. A fű hegye sárgán búvik
ki, aztán szépen sötétre zöldül. A virág, a jövő forra­
dalmárja, rikítóan csinál lármát: s ha megterméke­
nyült vagy meddőn túlélte magát, egyformán elszín-
telenedik, bölcs lesz, megbúvik és elhal. A feketére
szürke színt szór az idő, a fehérre barnát poroz. Ni­
vellál, összebékít, és enyhíti az öröm fájdalmát.
LÁTTAM ma egy virágcsodát, ezer virág legyező­
je... Milyen zártan és görcsösen burkolózik ez a vi­
rág, minden bimbójával, míg szűz, gyötrődve és re­
megő félelemmel az elkövetkező élet szemsugara elől.
Aztán, hogy elhelyeztetett az arany és fehér skálájá­
ban, egyszerre kiborul a száz és száz virág, oly lágyan
és őszintén és dúsan szétpattanva minden bús lilasá-
gával és még halkabb sárga porzóival, oly kéjes re-
megően, ahogy a nő kitárja lelkét teljesen és tökélete­
sen és boldogan annak, akit szeret, a férfiszemnek,
mely életre hívta a görcsösen félénk nemlétből...
113
 MILY KIMONDHATATLAN szép titkok: a vi­
rágzó repce sárga mezeje úgy sikolt a kéjtől, oly har­
sányan, hogy mögötte lilán szivárványoz a zöld ifjú
mező, a rét, az erdő, a zöld vetés, a kék hegyek és a
sárga tündöklő öröm felett különös, különös színté­
bolyban tántorog maga az ég minden fellege.
De egy ilyen szent pillanat rövid. Ömlik tovább a
Sors: ma a májusi zöld a mezők örökzöldje, a bűbá­
jos tavaszban, ahol még itt a tél, a Halál barna szán­
tása s a torz akácok még nehezen, göcságakkal kín­
lódva élik ki a levélborácsokat: de a nagy világ már
mind a remény zöldjében úszik...
A rét. Végtelen és üdébb minden leányseregnél.
A réthez csak verset lehet írni, vagy belefeküdni, be-
lehemperedni, és titokzatos érzésben és állati röhejjel
faldosni.
A hegy. Imádlak, ó hegy, csipkecsúcsaiddal ott sze­
líden az ég alján, messze kék szegély, ó lejtőiden mily
szelíden s mily számtalan rétben folyik le a tejterme­
lő élet, a zöldbe írott zöld s kékre festett kék emlé­
kezet.
Nyugalom. Az egész természetben van valami oly
megható, mindent, mindent, fájdalmat és riadást és
indulatot és akarást végképpen leszerelő, megható és
megindító és elbágyasztó mély nyugalom.
Félig lehunyt szemmel érzem: itt minden a maga
helyén van. A fák, a zöld és fekete csíkok, a dombok,
a hegyek, a zöldek és sárgák és lilák, a föld és az ég
és benne az én.
Nyugalom. Szép az élet és szép az elmúlás. És szép
az új élet. És minden pillanatban együtt hat a múlt,
jelen és jövő.
114
És ez adja meg az egésznek az örök nyugalmát: bár
a saját átalakulása is benne van már a képben: a káosz
szépsége örök: miriád kozmikus lehetőség.
Ma megilletett a Természet, és ma mindenben csak
a szépséget érzem. Csodálkozva nyitom rá a szemem.
Mily szép, milyen felavató szépség. A nyáj, ahogy át­
szóródik ezüst színekkel barna melegen, a gömbölyű
testek szórt raja a fekete szántáson és a sarlós pocso­
lya a rozsban, ezüst csillogással a zöld szálak alatt és a
nyomorult füst, melyet a szél az ablak elé ver, hogy
mint az erkölcs vágja el szemem elől a lét szűzi szép­
ségét, amelyet még látni is illetlen ily nagyon...
De a füstöt elviszi az idő, s ha makacsul kitart, be­
hunyom a szemem s fájó, kábult fejem hátraejtve, el-
ernyedt arcomon megered a könnyár: mert még szebb­
nek, még szebbnek látom a világ tündérarcát...
NEM, belenézek! Nem lehet belenyugodni, hogy
míg élek, megfosszam magam Május szépségétől: s
amint kipillantok, ni, hirtelen kisütött a nap. Fény és
Meleg, s ragyog az Élet.
MILY rendkívül vidám a Természet. Ijedten né­
zem : nem vesz tudomást szívem sebhedt szomorúsá­
gáról. Mért oly vidám? Mért oly derült? Honnan van
a mosoly e lágy, lágy domborulatokon, mint az isteni
arc édes mosolya? Mit hunyorítanak a tócsák és bok­
rok, mint elrejtett felém lopott égi kacsintások...
Min nevetnek hangtalan kacajjal e világos csíkok,
mint átlényegült Lelkek túlvilági kacaja?...
Ah, valami komolytalanság van a felséges komoly­
ság mögött: a Természet nem fontoskodik, mint az
ember.
Jaj, s nekem szívszaggatóan fáj, fáj Május szépsége.
Nem enyém?... Másé... Nem az én Májusom?...
 MÉG EGY dolog vár rám: meg kell tudnom,
enyém-e a Természet, a Minden, az Élet?
Az emberé. Vagy csakugyan koncepciótlan a Léte­
zés.
Istenem, mit tehetek, várom az Élet hívó szavát.
- Apámnak ez a gyönyörű írása 1925 májusában
jelent meg a Nyugatban. Aztán van egy másik szép
írás is, ami itt született: Piros már a szőlőlevél. Aztán
a Kaszások a fák alatt, meg a Kapitalista a tanyán.
Ezek a fő leányfalusi novellák, de van több is. A figu­
rákról, akik be-betévedtek, mint idegenek. A koldus
Napóleon, a koldus, aki elmeséli az egész életét. Ki­
váló novella.
Ontotta magából az írást! Egy hét alatt többet írt,
mint egy „normális” író egy élet alatt.
- Hogy volt ennyi munkabírása?
- Mindig gondoskodott róla, hogy legyen, akire rá-
költse az utolsó hitelkrajcárját is. Olyan sok embert
tartott el, és olyan sok ember függött attól, hogy ő so­
kat dolgozzon. Nemcsak a szűk család. Az egészen
más kor volt, mint a mai. Az egy olyan hőskor volt,
amikor állandóan szél ellen kellett vitorlázni, és ár el­
len kellett úszni, mégpedig sikerrel. Siker nélkül nem
is ért akkor semmit az élet. Szokta mondani apám,
hogy Jókai volt az első író, aki az írásáért pénzt ka­
pott. Sokat keresett írással, de nem a regényeivel, ha­
nem a Borsszem Jankó szerkesztésével. Hát ez volt az
első generáció, amely főállásban tudott író lenni. De
majdnem mindegyikük szerkesztő volt valahol, vagy
újságíró. És ő is volt szerkesztő, de speciális szerkesz­
tő volt, aki a másutt keresett pénzét a különböző fo­
lyóiratokra költötte.
- Amikor megörökölték, csináltak-e valamiféle át­
alakítást a kerten vagy a házon ?
- Hárman voltunk lány testvérek, mi azt soha fel
nem osztottuk parcellázva, hanem eszmeileg van há­
rom részre osztva. Az enyém az a rész, ami a házhoz a
legközelebb van, tehát énnekem van vele sok dolgom,
mert azt kell szépen karbantartani, a füvet, a virágo­
kat. Én mással nem is igen foglalkozom.
- Voltak nehéz idők, a háború alatt nagyon jó szol­
gálatot tett, amikor ennivalót termeltünk. Krumplit,
meg volt nekem malacom is, sőt kecském is. Mikor a
gyerekek picik voltak, az enyimek is meg a testvéremé
is, négy kisgyereknek nem tudtam tejet adni másképp,
és a büdös kecskékkel kínlódtam, amelyik a legutála­
tosabb állat a földön, mert a leggyönyörűbb gazhoz
hozzáköti az ember, és mindenfélében válogat, elsza­
kítja magát, egész nap bőg, letépi a láncot, és a gyü­
mölcsfák levelét, még a muskátli levelét is megeszi, ha
hozzáfér. És ha az ember nagy keservesen megfeji,
akkor kirúgja a sajtárt a kezéből. Szóval sokat kel­
lett kínlódni, de mégis volt három-négy liter kecske­
tej, amit az egész család gyűlölt, de én propagáltam,
és a gyerekek nem tudták, hogy gyűlölni kell, csak a
felnőttek utálták. Maga ivott már kecsketejet?
- Nem.
- Hát nem tanácsolom, mert nem jó. De hát egész­
séges tej és tej. Van egy jellegzetes szaga vagy mellék­
íze. És még vajat is csináltam kecsketejből. Egy évig
kint voltunk Leányfalun azért, mert hatodik emeleten
laktunk a Margit körúton, és amikor jöttek a légi­
riadók, folyton le kellett menni a hatodik emeletről,
pici gyerekkel a pincébe. És egy egész telet kint töl­
töttünk. Jó, védett helyen voltunk Leányfalun. De
decemberben bejöttünk azért, mert mindenfelé foly­
ton futóárkokat kellett ásnunk. Azt gondoltuk, hogy
Pestet biztosan feladják, de a csapda itt lesz, ezen a vi­
déken, ha itt ilyen rengeteg árkot ásnak. És december
115
6-án beköltöztünk a városba, és egy hét múlva már
pincében is voltunk. Jaj, de rémes volt! A házból min­
den száz kilónál könnyebb tárgyat elhordtak. A köze­
lünkben van egy iskola, az volt mindenféle katonának
mindig a szállása, még a fürdőkádat is oda vitték, bú­
tort, ágyneműt, mindent. De az ember sok mindent
kibír. Valamennyit vissza is kunyeráltunk, mert hi­
szen nem annyira örökbe vitték el a holmikat, mint
használatra. Szükségük volt ágyneműre, matracokra
és takarókra. És aztán abból sokat vissza is tudtunk
kapni. Voltak olyan dolgok, hogy egy bőrgarnitúrát
megnyúztak, pedig semmire a világon nem lehet hasz­
nálni azt a vékony, agyonhasznált bőrt, de azt gon­
dolták talán, hogy ér valamit. Ezt természetesen a la­
kosság csinálta. Aztán egypár év alatt valahogy min­
den helyre állt. Nagyszerű az embernek a regeneráló­
képessége, az határtalan. Maga gyerek volt, vagy nem
is élt még talán akkor. Amikor én kinéztem a Margit
körúton az ablakon, és a szemben levő házon keresz­
tül lehetett látni a Gellérthegyre. A romokon át. Ré­
mes, hogy milyen világ volt. És hol van? Nyoma
sincs. Már nem is hiszik el a gyerekek, ha mondjuk.
Amikor a háború után először mentünk ki Lili hú­
gommal kettesben, gyalog kellett elmenni a Filatori
gátig.
- Onnan ment a kismozdonnyal húzott villamos
Szentendréig. Ez nyolc kilométer volt a budai laká­
sunktól. Mentünk tízet-tizenkettőt vicinálison és még
hatot gyalog. Előre reszkettünk, hogy mit fogunk ott
találni. Minden összedúlva, felfordítva, minden ab­
lak, ajtó nyitva. A könyvtárban rengeteg sok könyve
volt apámnak, és az mind le volt dúlva a földre, mert
azt gondolták, hogy a könyvek közé dugdossák el a
burzsujok az ékszert meg a szivart. Leszakadt a roló,
sötét volt, hogy lássanak, a könyvekből raktak tüzet.
116
De szerencsére a papír nagyon rosszul ég. Aztán las­
san visszaraktuk a könyveket a polcokra, a bútorokat
is rendbeszedtük, új ágyneműt szereztünk. Mindenki
olyan fiatal volt még és egészséges, csupa életkedv és
újrakezdés. Szép korszak volt ez. Nehéz idők voltak,
de szépek. Nagyon jó szolgálatot tett Leányfalu a há­
borús évek alatt. És utána megint konszolidálódott a
helyzet, megjelent a pázsit, megjelent a virágszegély
mint egyetlen dísz. Én azt szeretem csinálni, nagyon
sok virághagymám van, mindenféle, például gyönyö­
rű dáliák. Valamikor rengeteg rózsám volt, de éppen
mostanában kellene fiatalítani, mert kiöregszenek.
Van azért olyan is, ami még mindig szép. Aztán be­
futotta a vadszőlő a házat, nyáron szépen eltakarja...
Nagyon szükséges volna újra meszelni, de szépen be­
futja, és nem látszik, hogy milyen öreg a fal alatta. És
ősszel, amikor megvörösödik, annál szebbet ki se le­
het találni. Tele van most is a ház, jó sokan vagyunk.
Összefutnak nyáron, mindenki ott van - ha nem is ál­
landóan - és összetartja a családot maga a ház. Hi­
szen télen mindegyik család szétesik, mindenki csak a
maga szűkebb körével érintkezik, aztán Leányfalun
szépen összejönnek, óriási beszélgetések vannak. Nem
mondom, hogy nincs torzsalkodás, de az is hozzá tar­
tozik az egészséghez. Aztán az elsimul, és annál na­
gyobb megint a barátság! Minden nagyon praktikus,
és jó dolog Leányfalun. Szívesen hozunk érte áldoza­
tot. Akárhogy is vesszük, amennyit ő ad, annyit kell
kapnia is, mert másképp nincs.
- És tetszik-e bírni fizikailag?
- Ez természeti csoda, de én még mindig győzöm.
Azért kikaparok valahonnan mindig valamennyi se­
gítséget, és iparkodom minél kevesebb fizikai munká­
val csinálni, amit csak lehet, géppel. A fűnyírás is gép­
pel megy, a sövénynyírás is. Mit is lehet még géppel
csinálni? A konyhában is mindent géppel, a mosást is.
Megpróbáljuk a gépeket jól kihasználni.
- Végez-e ott szellemi munkát is?
- Iparkodom.
- Ad a kert valamiféle jó hangulatot az íráshoz?
- Változatlanul a csendet és a nyugalmat. Azért
nem mindig van sok ember a házban, az is előfordul,
hogy egyedül vagyok. Mindenki dolgozik a családban,
meg van egy sógorom, aki már szintén öreg ember,
nyugdíjas, ő meg nemigen jön ki, csak akkor, ha a
család kiviszi és istápolja. Én még mindig tartom ma­
gam. Még egyelőre nem érzek semmi fizikai zavart.
- Tetszett-e írni valamelyik könyvben a kertről?
- Az „Apám regényéiben elég sokat írtam róla.
- Ezt a házat soha nem bántották, a nehéz években,
nem vették el? A kertet se? Az öt holdat mindig így
meghagyták ?
- Ez érintetlen. Amikor apám százéves centená­
riuma volt, akkor szó volt róla, hogy emlékházat csi­
nálnak belőle, de mi ragaszkodtunk hozzá.
- De volt egy emlékszoba.
- Volt, igen. De azt is elvitték. Az Irodalmi Mú­
zeumba vitték a dolgozószobáját és az egész irattöme­
get, a könyveit, rettenetes sok kéziratát és minden ira­
tát. Százötvenhat óriási kartondoboz papírt vittek el.
Nagyon rossz érzés volt, amikor elvitték.
- Miért tetszett odaadni? Nem lett volna jó, ha ott
őrzik?
- Nem lehetett, nem volt rá mód. Nem lehet ráülni.
Szükségük volt az irodalomtörténészeknek rá,. Jó he­
lyen van ott. De ezzel telt el az életem 1945-től 1979-
ig, ezeknek az iratoknak a feldolgozásával, elolvasá­
sával, azonosításával, elrendezésével. Persze most az
én egész elrendezésem kárba veszett, mert minden in­
tézménynek megvan a maga rendezési módszere, és
ahhoz, hogy ők használni tudják, másképp kellett el­
rendezni. Azért az se veszett kárba, mert énnekem is
most már három nagy könyvem van, sőt négy kötet.
Most kezdem csinálni az Anyám regényét. Ez mind a
leányfalusi kincstár.
- De ez az egész Leányfalu is kincs. Mindenkinek
kincs. Aki oda kerül, mindenki úgy becsüli és becézi.
Ismerek olyan embereket, akiknek igazán csak egy
szobányi kertjük van és rozoga örökölt kis házuk, és
úgy imádják. Szaladnak ki és nézik a Dunát, ahogy
viszi a szemetet, a különböző faágakat. Nagyon szép
a Duna mindig! Pláne milyen szép volt régen! Most
nem olyan szép, mert a partját megeszi az ember.
A szemben levő parton, a sziget fel van falazva és az
összes növény kivágva. Az nagyon csúnya. Hogyan
is lehetne jobban vigyázni a fákra?
- Szoktak-e néha bemenni idegenek, és mondják,
hogy hallják, valamikor itt élt Móricz, szeretnék meg­
nézni ?
- Harminc évig jártak hozzánk naponta. Rettene­
tes sok idegen. Amíg az úgynevezett „Móricz-emlék-
szoba” bárki számára látható volt, nagy szolgálatot
teljesítettünk. Képzelje el, amikor megállt egy hajó
hatszáz emberrel, és mindenki be akart jönni a leány­
falusi szobába. Könyörögni kellett, hogy egyszerre
húsznál többen ne jöjjenek be, hisz nem is látnak egy­
mástól. Azt kívánták, hogy előadásokat tartsunk ne­
kik. Le akartak telepedni a kertben és szalonnát sütni.
Elkezdtünk kiabálni, hogy „köszönjük a látogatást!”
Mentek panaszra újsághoz, tanácshoz, mindenfelé,
hogy: „Ha Móricz Zsigmond tudná, hogyan bánnak
az olvasóival...!” Voltak kellemetlenségeink. De na­
gyon aranyos barátságok is szövődtek. Nagyon sok
ember volt ott. Emlékkönyvet tartottunk, de csak egy
töredéke írta alá, mert az emberek még arra is lusták,
117-
hogy beírják a nevüket. Ettől a szolgálattól felmentett
minket az, amikor elvitték a könyvtárat, a dolgozó-
szoba anyagát.
- Állatok a kertben?
- A legfontosabb állat minden család életében ta­
lán a kutya. Kutyánk mindig volt. Soha nem elegáns,
hanem mindig „országúti keverék”, de azon belül
szép. Rendszerint kuvaszkeverékek. És azokat majd­
nem mindig Pengőnek hívták. Volt egy szakácsnőnk,
aki azt mondta, hogy legyen Pengő a neve, hogy min­
dig legyen egy pengő a háznál. így aztán a Pengő gye­
rekeit egy darabig Fillérnek hívtuk, de aztán minden­
kinek rájárt a szája és azok is Pengők lettek. Azok
kint maradtak télre is, nem szobakutyák voltak.
- Macskánk mindig volt. Kisgyerek korom óta na­
gyon szerettük a cicákat. Rengeteg madár, de nem be­
fogott madarak. Még a madárházat se szerette apám,
csak a harkály lyukát. A harkálykopácsolta lyuk, az
gyerekkori emlék. És most is van harkály a kert­
ben ...
Páger Antal Budán, az egykori Tamás utcában lakik,
amelyet néhány évvel ezelőtt Tamási Áronról nevez­
tek el. A házat annál is könnyebben megtalálom, mert
a házigazda kinn áll az ajtóban és nyolcvanhat évét
meghazudtoló fürgeséggel - hányszor csodáljuk meg
ezt a fürgeséget a színpadon vagy a képernyőn! - szé­
lesre tárja a nagykaput, hogy a kocsival be tudjak áll­
ni a kertbe. Az idős művész feleségével, Bea asszony­
nyal, lányával, vejével unokáival lakik ebben a ház­
ban, amelynek történetét szívesen és részletesen meséli
el. Ügyesen, szépen tervezett a kert: nagy pázsitfelüle­
tek, az átlagosnál nagyobb fürdőmedence, pergola ró­
zsákkal, sok sárga virág. És az egész jól elkülönítve,
szeparálva a külső zajtól. A „zajvédelemről” hatalmas
koronájú fák, magas fenyők és a kerítés mellett dús
orgonabokrok gondoskodnak. Téni bácsi, ahogy a
szakma nevezi őt, arra kért, hogy májusban beszélges­
sünk, mert akkor a legcsodásabb a kert, amikor ki
tudja, hány színben virulnak az orgonák.
- Gyermekkoromban volt kertünk. Abban a ház­
ban, ahol születtem, Makón, a Nagycsillag utcában.
Úgy hívták akkor. Most nem tudom, hogy hívják, bár
meglátogattam ezelőtt pár évvel Beával, a mostani
feleségemmel. A kert még megvan. Ez nem volt valami
gyönyörű kert, inkább vadkert volt. Sok kellemes él­
mény jut eszembe.
- Még „Kossuth Lajost” is játszottunk egyszer a
fivéremmel, ő is kicsi volt még, én lehettem ötéves, ő
hét. Készültünk a földeáki vásárra, apám ugyanis
csizmadia volt, egylovas kocsijával járt a vásárokra,
bagariacsizmákkal. Megígérte, hogy ha jó leszek, el­
visz a vásárra. Készültem, hogy meg ne fázzak, anyám
berlinerkendővel átkötött, és ott tipegtem-topogtam a
kocsi körül, hogy juj, most megyek a földeáki vásárra!
És mondom apámnak: hol fogok én ülni, hát teli van a
kocsi! Mert már a ponyvával le is takarta, púposra, az
egész szállítmányt. Mondom: nincs helyem, apám!
Azt mondja: ne félj, kisfiam, mindjárt lesz! Hozzátok
ki a ruháskosarat!
- Kihozták a ruháskosarat, odakötötte a kocsi vé­
gébe, a saroglyára, beleültetett. Elbúcsúztam az egész
családtól, nővéremtől, fivéremtől, anyámtól. Elindult
a kocsi, és - elszakadt a zsineg! Leestem, lemaradtam
a vásárról. Ezt az emléket azóta is őrzöm. Vigasztalan
voltam! Anyám rögtön befőttet hozott és cifra késsel
meghámozott barackbefőttből adott. Ezzel kicsit
rendbe jöttem. Aztán azt mondta: na, menjetek ját­
szani! Sanyival kimentünk a kertbe, neki mindig bi­
zarr ötletei voltak, azt mondta, hogy játsszunk „Kos­
119
suth Lajost”! Kezdtünk ásni egy gödröt. Ez volt a
Sanyi ötlete. Megástunk egy jó mély gödröt, puha
földbe. Azt mondja: feküdj bele! - Belefeküdtem, az­
tán betemetett. Amikor már éppen lapítgatta rajtam a
sírt, jött anyám: hát a Tóni hol van? Ő a Kossuth La­
jos, itt van idelenn! - mondta Sanyi. Anyám kikapart,
kicsit már el is voltam alélva. Nagy nehezen felélesz­
tett. Hát így voltam én Kossuth Lajos... Tudniillik:
apám a Kis Újságot járatta és abban benne volt min­
den hír, meg rajzok is az első oldalon. Lerajzolták,
ahogy hozzák haza Kossuth Lajost, mi azt hallottuk,
és azért temetett el a bátyám. Ez volt az egyik kert­
élményem.
- Mi minden volt a makói kertben?
- Sok minden volt, de főleg édesgyökér. Nem tu­
dom, tudod-e, mi az? Az egy olyan növénynek a gyö­
kere, amelyiket kis darabokra össze lehet vágni. Azt
rágcsáltuk, mert édes volt. Nagy csemege volt az ne­
künk! Csokoládét soha nem is láttunk, csak hallottuk,
hogy van olyan is. Legfeljebb néha birsalmasajtot
kaptunk, amit anyám csinált.
- Virágok voltak a kertben?
- Igen, de nem a kertben, hanem az udvarban. És
volt egy nagy eperfa, azt eperéréskor meg-megrázta
apám, ponyvát terített alá, egy darab kenyeret kap­
tunk és ott uzsonnáztunk. Ettük az epret és rágtuk a
kenyeret. Ez volt a fiatal életem.
- Örökké vágyódtam a családi élet után. Egyetlen
vágyam volt: családot alapítani! Mikor felkerültem
Pestre, 1929-ben, akkor „szabadúszó” voltam. Nő
nem volt körülöttem, már elváltam első feleségemtől,
aki az Operaház tagja volt. Olyan távol állt a két mű­
faj egymástól, én prózai színész voltam, és ő énekes, és
már kiélt szerelem volt. Nagyon barátságosan, de el­
váltunk. Aztán megismertem Komár Juliskát. 1933-
120
bán megnősültem és elhatároztam, hogy építek egy há­
zat arra a telekre, amit nászajándékba kapott az ak­
kori feleségem. Itt a Tamás utcában. Ez a telek. Ösz-
szehoztam a pénzt, megrajzoltam a leendő házat, ezt a
házat, amit most látsz. Így képzeltem el, átadtam egy
mérnöknek, aki statikailag kijavította a dolgokat, fel­
építették.
- Akkor lehet úgy mondani, hogy a háza saját ter­
vezésű?
- Majdnem saját tervezésű minden, a kert is saját
tervezésű.
- Mennyibe került ez a ház?
- Negyvenötezer pengőbe került.
- Mai pénzben mennyi az?
- Nagyon sok, legalább huszonötszörösével lehet
számítani. Nem volt olcsó. A ház felépült. Nagyon
egyszerű, de nagyon szép kis ház volt. 1933 őszén már
be is költöztünk. Gyors tempóban épült. Ragyogó
építészem volt. Mindig az volt a vágyam, hogy család,
család. Aztán jöttek a gyerekek: két kislányom szü­
letett. Amikor megszülettek a kislányaim, Kozma La­
jost megkértem, hogy építsen hozzá még egy szárny­
részt gyerekszobával és egy nagyobb, tágas garázst a
gyerekszoba alá. Kozma ezt megcsinálta, ez volt a
második átépítés. Aztán volt még egy harmadik át­
építés is, szintén Kozma Lajos végezte, aki európai
hírű építész volt. Nagyon jó barátságban is voltam
vele, derék módon viselkedett.
- Aztán, amíg ő itt dolgozott, én kocsiba ültem és
végigszaladtam Európát. Voltam San Marinóban,
Milánóban és Bajorországban, hogy ne legyek itt láb
alatt. Ez a nagy hall akkor épült. Gyönyörűen meg­
csinálta! Leültem és végignéztem. Mondom: de hát
itt hullámos a plafon! - Művész úr, nem tudtam más­
képp megoldani! Két szoba volt, az egyiknél, úgy lát­
szik, egy-két centivel mélyebb lett a vakolat. De majd
leverem a vakolatot. - Mondom: dehogy veri! már
minden ki volt takarítva, csodálatos tisztaság, ra­
gyogtak a bútorok. Dehogy fogunk még egyszer épít­
kezni! És akkor Kozma tölgyfából gyönyörű geren­
dákat épített be a mennyezetbe, hogy azt a hibát elta­
karja.
- Amikor megépült a ház, a kertet is ki kellett ala­
kítani.
- Kertépítőt hívtam - nagyon jó hírű kertépítész
volt -, és adtam neki egy rajzot, hogy ezt a kertet kel­
lene megcsinálni.
Tehát volt már egy elképzelése.
- Rajzom is volt. A fürdőmedencével, mindennel,
így, ahogy most látod. Nagy kubikosmunka kezdő­
dött. Ezeket a fákat akkor rendeltem, kicsik voltak
még nagyon, együtt nőttek az én korommal. Most*
már a kertet nem is annyira a virágok alkotják, mint
inkább a fák. A fák és a gyep, amit én borzasztóan
szeretek. Ez adott nekem nyugalmat, ez adott nekem
egy fix pontot itt a hazámban.
- Nagyon fájó szívvel mentem el. Amikor hazajö­
hettem, szerződést kötöttem kint a követtel. Tíz pon­
tot állítottunk össze, miután kijelentették, hogy sem­
mi bűnöm nincs, ez tisztázódott. Csak hát a közön­
ség előtt nem tisztázódott, a közönség egy része még
mindig... Szóval, az első pont az volt, hogy a háza­
mat kérem vissza, sértetlen állapotban. Miután ki­
mentem Dél-Amerikába, a házamat Balázs Béla kap­
ta. Mikor hazajöttem, már csak az özvegye élt, de ő
sem tartózkodott már itt, csak két másik család, akik
itt laktak. Szörnyű állapotban volt a ház. Nem lehe­
tett ráismerni. A háborús időkben sok mindent elvit­
tek, még a tető nagy részét is lebontották. Háborús
sérülés nem volt, de szétszaggatták az ajtókat, abla­
kokat, nyilván kellettek más építkezéshez. így talál­
tam a házat. A kertből hiányoztak a nemesebb dol­
gok, kitépdesték őket. Én rettentő sokat költöttem
erre a házra és a kertre. Például Japánból hozattam
különféle gyönyörű liliomokat, még régen. Ilyeneket
is elvittek.
- Szerencsére a fákat nem vágták ki.
- A nagy fákat nem tudták elvinni. Hallottam,
hogy Balázs Béla nagyon szépen viselkedett. Valaki
egy fát ki akart vágni. Valamelyik lakó, azok közül,
akik itt kiszolgálták a Balázsékat. Minek ide annyi
fa?
- Azt mondta erre Balázs Béla - ezt a volt kerté­
szemtől tudom: - Innen semmit a világon elmozdí­
tani nem lehet, mert ennek a háznak gazdája van, aki
külföldön él és haza fog térni. Balázs Béla akkor már
tudta, hogy haza fogok jönni.
- És milyen virágok szoktak itt a kertben lenni ?
- Nagyon egyszerű virágok. Például az orgona.
A nemes orgonát ugyan megfiatalítottam, az az idén
nem fog virágozni. Az egy csodálatos orgona. Sok
dália van, ez egy parkszerű kert, itt ezek mutatnak.
A rudbeckia magas, sárga virágai csodálatosan virí­
tanak. A házvezetőnő, meg a bejárónő, akiknek kis
kertjük van Újpesten, onnan hoznak néha egy kis
violát, ezt-azt, bedugdossák. Meg a nővérem, amikor
még élt, hozott liliomot.
- Tetszett régebben dolgozgatni a kertben?
- A metszőolló mindig nálam volt, ha igazítani kel­
lett, akkor körülmentem, megcsináltam, de azt, hogy
szakszerűen nekiálljak, és messek, permetezzek vagy
ássak, azt én nem vállaltam. Mindig volt kertészem.
Mindig nagy rend volt, soha nem hagytam szemetelni
a kertben. No persze most más a helyzet. A három
unoka, három kis gazember...
121-
 - Hány évesek az unokái?
- Egyik nyolc, az ikrek hatévesek. Fiú-lány iker van.
A labdát, a biciklijüket kint hagyják, mindent eldo­
bálnak, még a széttépett mesekönyvet is. Ezt én nem
tűrtem, ma sem tűröm. De nem őket bántom, hanem
a szüleiket. A vőmnek szólok: légy szíves, fegyelmezd
meg a kölykeidet, hogy ne szemeteljenek, szokjanak
rendet! Mikor hazajönnek, a cipőjüket csak úgy le­
rugdalják, ha az ajtó elé kinézel, most is úgy van.
- Vannak-e itt madarak?
- Látod, mindennap megkapják a kosztjukat. Jön­
nek, és ha nincs még kitéve, akkor sorban itt ülnek
az erkély rácsán. Annyira ideszoktattam őket. És ve-
szekedők, erőszakosak, a levegőben is tépik egymást.
- Rigók ?
- A rigó eszik csak a földről meg a galamb. Nem
egyszerű galambok élnek itt, hanem ezek a balkáni
galambok.
- A kertben van etető?
- Van. Gyere, nézd meg! A locsolást én végzem el.
- Sokat kell locsolni?
- Sokat.
- Van a kertben egy nagyon szép hosszú pergola is
- ahogy látni -, és az alatt rózsák.
- Igen, az választja el a gyümölcsöst.
- Tetszik szeretni a rózsákat?
- Nagyon. Mint minden virágot, a rózsát is. A szo­
bában a vázában mindig van virág.
- Melyik a legkedvesebb virágja?
- Hát a rózsa.
- Hány tő lehet körülbelül ?
- Nem számoltam még meg, lehet ötven-hatvan, de
lehet, hogy több.
- És ki végzi most a kerti munkát?
- Pár évvel ezelőtt mondtam a vömnek: ezt meg
kell tanulnod, és Judittal együtt, szombatonként, tes­
sék sport helyett csinálni a kertet! Meg is tanulta las­
san, és már szereti is a kertet. Remekül tudja levágni
a füvet, van hozzá gép is, minden. Ahogy nézem,
gyakran eszembe jut, hogy Makón mindent csinál­
tam én gyerekkoromban, hogy le tudjak érettségizni,
és járni tudjak tovább gimnáziumba. Elmentem csé­
pelni, munkásnak. Hordtam a pelyvát. A következő
évben elmentem aratni. Megtanultam a szerelést, be­
álltam egy gépüzembe. Amerikai aratógépet rendel­
tek vagy húsz darabot, abból tízet én szereltem össze.
Ezeket a környékbeli községeknek kiadták vagy meg­
vették, Glück Samunál volt ez. És az, hogy én dolgo­
zom, óriási dolog volt, nekem öntudatot adott. Attól
vagyok ilyen öntudatos, magabiztos, ma is pontosan
tudom, mit szabad csinálni. Képzelheted, hogy nagy­
szerű kabarészínész is lennék, hívnak is, de nem válla­
lok ilyet! Énekelni is tudok, de csak a szerepben éne­
kelek. Én akárkivel, amolyan „haknisztárokkal” egy
sorba nem kerülhetek! Nekem vigyáznom kell arra,
amit elértem...
Pitti Katalinnak, az Operaház magánénekesének a
beszédhangja is nagyon kellemes, amikor vidáman
csendül a telefonba: - Csak indulj el kifelé a Buda­
foki úton, aztán a Nagytétényin, és amikor már azt
hiszed, hogy lemész a térképről, no hát ott lakunk mi.
Gyere, várunk! Építkezünk, nagy rumli van, de ne
ijedj meg!
A nagytétényi családi házat könnyen megtalálom
a fenti útbaigazítással. A kedves kis ház, amelyre
most még egy emeletet húznak - vagy talán a padlást
építik be -, Kati férjének, Leblanc Győzőnek a szülő­
háza. Az építkezés miatt most valóban rettenetes ál­
lapotok uralkodnak: malterkupacok, meszesvödrök,
homokbuckák között botladozva jutok fel a veran­
dára. Kopogok, kinyílik a konyhaajtó és kilép raj­
ta - az Álompár... (Egy nyugatnémet magazin ne­
vezte el őket találóan Traumpaarnak, operák és nagy­
operettek csodás szépségű, vonzó szerelmeseinek.) Az
Álompár most persze nem fehér szmokingban és
nagyestélyiben van, hanem farmerben, kék ingben,
drapp kötött ruhában.
A hallban zongora, rajta kották, partitúrák. Egy
fotelben babagyűjtemény, legalább ötven darab. A kis
asztalon - ahogy mindenki elképzeli a nagy művész­
nők öltözőasztalát - csodás virágok, díszdobozos
orchideák, gerberák, elegánsan csomagolva, névje­
gyekkel : „Tisztelettel a művésznőnek...” A követ­
kező szobában könyvek, ebédlőasztal, magnók, ren­
geteg kazetta, egy hatalmas Sony színes tévé. A belső
szoba ablaka is nyitva, az a háló, a dupla ágy mögött
Svájcot idéző óriási poszter...
Győzőt 1985 júniusában nagy megtiszteltetés érte:
szűkebb pátriájában, Nagytétényben országgyűlési
képviselővé választották.
- Ezeket a beszélgetéseket mindig azzal szoktam
kezdeni, hogy van-e valamilyen gyermekkori élmé­
nyetek, ami kötődik a kerthez. Győző ebben a ház­
ban született, itt is gyerekeskedett. Hogyan festett
akkor ez a környék, ez a ház?
- Egy szérűskert volt itt mellettünk - a nagytétényi
kastélymúzeum mellett lakunk -, itt csépeltek, és a
szérűskertben a szalmát kazlakba rakták. Azoknak
a tetejéről csúszkáltunk lefelé. Nagyon nagy élmény
volt. Szép gyerekkori emlékeim vannak erről, mert a
mellettünk levő szérűskertben és a grundon játszani
- az mindig nagy élmény volt! Leginkább focizni sze­
rettem, el sem tudtam képzelni, hogy valaha nem fo­
gok futballozni. Úgy gondoltam, hogy életem végéig
napi hat órát futballozom. Anélkül nem élet az élet.
123-
 - Tanulás helyett is - incselkedik Kati.
- Sajnos. Amikor aztán megépült - körülbelül a
gimnáziumi érettségi idején itt mellettünk ez a ba­
rokk park, amely a mi kertünk színvonalát is emelte,
megszűnt a futballozás. Édesanyám nagyon szerette
a kertet. Három- vagy négyéves voltam, amikor kap­
tam tőle egy talicskát. A grundról hoztuk be a ter­
mésköveket, amelyeket a kertbe és az út szélére he­
lyeztünk, és én ilyen három-négy kilós köveket ra­
kosgattam a talicskára, úgyhogy sérvet kaptam. Ez
az első „kertélményem”, de az anyámmal továbbra is
nagyon szépen gondoztuk a kertet. Az évek során be­
vezettük a vizet, lett egy kis szökőkút, azzal öntöz­
tük a kertet. Abból később lett egy kővel kirakott kis
medencécske, amelybe már bele lehetett ülni, és lehe­
tett benne lábat áztatni. Aztán öcsémmel - ő katona
volt, én főiskolás - egy nyáron nem tudtunk mit csi­
nálni, s úgy döntöttünk, hogy ezt most bebetonoz­
zuk. Kaptunk a falemezgyárból másfél méter magas
farostlemez-táblákat. Ezeket zsalunak használtuk, és
az első réteget betonból csináltuk. Még vasat is rak­
tunk bele... mert annak erősnek kell lennie. Már­
most, amikor megvolt az első réteg, le kellett szige­
telni. Itt szemben akkor építették a Bartók lakótele­
pet, elmentünk az építésvezetőhöz, hogy nekünk kel­
lene egy kis bitumen.
- Kaptunk egy keveset, hazahoztuk, kiolvasztot­
tuk, bekentük a falat vele, és a háromrétegű kátrány­
papírt szépen lassan rátettük. Öcsém folyatta a bitu­
ment, én pedig kesztyűvel nyomtam rá a papírt. Igen
ám, de július volt, tűző forróság. És ahogy öntötte
a bitument, véletlenül a csuklómra folyatta, elrántot­
tam a kezem, csakhogy a kesztyű hozzáragadt a kát­
ránypapírhoz, és a három réteget, amit felraktunk,
úgy, ahogy volt, lerántottam a falról. Négy méter
124
hosszan. Sírva fakadtam. Azt mondtam: na, most
befejeztük a medenceépítést! Ennyi elég volt belőle,
majd folytatja valaki más! Öcsémmel mindig egy­
mást biztattuk. Amikor neki fogyott el az energiája,
én mondtam: na, gyere, öcsi, ezt még megcsináljuk!
- Csodálatos testvérek! Ilyen testvéreket én még
nem is láttam! - szól közbe Kati.
- Most ő volt, aki azt mondta: na, jól van, gyere,
most miért hagyjuk ott, csináljuk! És láttam, hogy ő
egyedül nekiáll, szerencsétlenkedik vele, így aztán én
is odamentem és csináltam. Egyhónapos kemény
munka után befejeztük. Most van egy aranyos me­
dencénk, amit nyáron nagyon jól ki tudunk használ­
ni. Ma ezt többen milliomosházakban látható swim-
ming poohaak tartják, pedig, ha hiszik, ha nem (igaz,
hogy nyolc-tíz évvel ezelőtt készítettük), csak ötezer-
hatszáz forint ára anyag van benne. No meg a kezünk
munkája... Olyan lelkes voltam, legszívesebben két
szerszámmal dolgoztam volna egyszerre...
Megszólal a telefon. Győző kiszalad, felveszi, hosz-
szan beszél. Ezalatt Katihoz fordulok a következő
kérdéssel:
- Neked volt-e gyermekkori kerti vonzódásod,
vagy városban éltél?
- Szentesen születtem. Az egész családom odavaló,
ott is volt kertünk. Emlékszem, szamócáért mentünk
mindig ki a kertbe, kerestük, hol piroslik. Nagyon
imádtuk a húgommal. Hatvan-hatvanegyben, amikor
kilenc-tíz éves lehettem, felköltöztünk Budapestre.
Ezért hálás vagyok a családomnak, hiszen soha nem
lett volna belőlem az, ami ma lett, ha ottmaradunk.
Másképpen alakult volna az életem.
- Hogyan lettél énekesnő?
- Már Szentesen is zenei általánosba jártam. A kó­
rusban énekeltem, kaptam szólót is. Szerettem éne­
kelgetni. Pesten a Köztársaság téri iskolába jártam,
amely éppen szemben volt az Erkel Színházzal. Vidéki
kislány voltam, egy pesti iskolában. Tele kisebbségi
érzéssel - én egy kis senki vagyok, mindenkinek van
barátnője, csak nekem nincs. Az osztályban akkor
lett „becsületem”, amikor a klubdélutánon először
szavaltam vagy énekeltem valamit, mert az énekta­
nárnő rájött, hogy szépen tudok énekelni. Vihar Béla
költő felesége volt a színjátszó szakkör vezetője, ő is
sokat foglalkozott velem, tőle is sokat tanultam. Meg
kell mondanom, mindez az egész életemre kihat, ezt
a mai napig tudom.
 - Aztán nyolcadikos koromban előadtuk a Peer
Gyntöt. Egy kedves kislány volt Aase anyó, én pedig
Peer. Ezért még a gyönyörű nagy hajamat is levágat­
tam rövidre, apukám nagy szomorúságára. Olyan
boldogan csináltuk, hogy azt nem is lehet elmon­
dani ...
- Később elkezdődött a gimnázium, ahol folyta­
tódott a sor: szavalóverseny, irodalmi szakkör, Thália
Stúdió. A Madách Gimnáziumba jártam, orosz sza­
kos osztályba. Az énektanár, Szolga Laci bácsi - ma
az esztergomi tanárképzőben tanít és kutatómunkát
végez -, amikor „fölmondatta” velünk egy-egy ének­
kari versenyre a szólamokat, szintén rájött, hogy a
hangommal érdemes foglalkozni. Karének után ott­
maradt velem, hallás után tanított nekem Schumann-,
Mendelssohn-, Schubert-dalokat, csodákat. Aztán év­
ről évre énekversenyeket nyertem, míg egyszer oda­
jött hozzám egy énektanár: - Hát maga még mindig
nem jár hangképző tanárhoz? - kérdezte. Megkap­
tam az első ének tanárnőm címét, anyukám elvitt Sík
Olgához. Harmadikos voltam, és egész nyáron szol­
fézst tanultam, augusztusban volt a felvételi. Felvet­
tek a „konzi”-ba, ének tanszakra.
Ennek otthon nem nagyon örültek, apukám na­
gyon megijedt, hogy én ilyen pályára készülök.
- Neki mi volt a foglalkozása?
- Édesapám tanárember volt, szaktanár.
- S azt szerette volna, ha Te is az leszel ?
- Nagyon szigorú ember volt, emiatt sokat szen­
vedtem gyerekkoromban, de ma talán ezért tudom
jobban elviselni a nehézségeket, mert bennem van,
hogy „majd én megmutatom!” Édesapámék nagyon
féltettek ettől a pályától, mert nem ismervén, nagyon
sok rosszat hallottak, gondoltak róla.
- Ha ismerték volna?...
126
- Ha ismerték volna, akkor még úgy sem engedtek
volna! De bennem megvolt az őszinte, tiszta hit, hogy
nem igaz, hogy ezt én nem tudom becsületesen, tisz­
tán csinálni! Addig jutott a dolog, hogy apukám ki­
tagadott otthonról. Legyek mérnök vagy tanár, vagy
orvos, valami normális szakmám legyen! Elmentem.
S leérettségiztem. Utána dolgoztam a konzervató­
rium irodáján, ott tanultam meg a gépírás mestersé­
gét, mellette énekelni jártam és albérletben laktam.
Akkor találkoztam az első szerelmemmel, gyerme­
kem apjával, aki akkor már főiskolás volt. Ez is na­
gyon ösztönzött arra, hogy a főiskolára menjek. Si­
került. Felvettek. És összeházasodtunk a szerelmem­
mel, gyerekfejjel szinte, mert ő volt a mindenem. Szó­
val, gyerekszerelem volt, lett is belőle rögtön egy gye­
rek, akit Babunak hívunk, most tizenkét éves, és itt
él velünk. Akkor már főiskolás voltam, s azért ez már
valamit jelentett a papánál, de még mindig azt mond­
ta: - Fiam, ezen a pályán csak akkor érvényesülhetsz,
ha havonta váltogatod a férfiakat...
- A főiskolán Sípos tanár úrhoz kerültem, és szép
eredménnyel fejlődtem, haladtam. Az első év végén
megszültem a kislányomat, ennek ellenére is ötösre
vizsgáztam, egyedül én kaptam jelest az osztályban.
És nem azért, mert kisbabát vártam, hanem azért,
mert nekem sikerült legjobban az éneklés. Elvégez:
tem az opera tanszakot, és az egyik félévi vizsgám
alapján Horváth Ádám rendező felkért az Otelló Des-
demona-szerepére, Simándy, Melis mellett, Feren-
csik karnagy úr vezényletével. Nagy alázattal, oda­
figyeléssel csináltam, sőt néha tépelődtem, hogy egyál­
talán hogy jövök én ahhoz, hogy ezt csináljam?...
Azt hiszem, nem buktam meg. A legnagyobb dicséret
azonban az volt, hogy amikor befejeztük a felvétele­
ket, Ferencsik János homlokon csókolt... És aztán
az Opera szerződtetett. Hívnak ide-oda-amoda a pá­
lyán, de mindig a munkám alapján, erre büszke va­
gyok.
Győző jön vissza a telefontól. Debrecenből hívták,
a Bohéméletbe kellett volna beugrania holnap. Nem
vállalta, nem érzi eléggé pihentnek magát.
- Meg különben is, már majdnem Bohémélet-mér­
gezésem van, az elmúlt hónapokban csaknem negy­
venszer énekeltem.
- Hadd térjünk vissza a te pályakezdésedhez. Hal­
lom, hogy az első közös pont az életetekben az első
énektanárnő volt...
- Sík Olga tanárnőhöz vitt el az édesanyám a mu-
tálás előtti időben, ugyanis már gyerekkoromban is
énekelgettem.
- Focizás közben...
- Két focizás között. Kisénekesnek hívtak, mert
bármilyen kulturális seregszemle volt, ott biztos, hogy
„a Győzőke énekelt”... így aztán megnyertem egy
seregszemlét hatvannyolcban, és kaptam egy krími uta­
zást, az artyeki táborba. Ez is kapcsolódik a kerthez,
mert a kert azelőtt nálunk zöldséggel, káposztával,
gyümölccsel sűrűn bevetett négyszáz négyszögöl volt.
Aztán megláttam, hogy a krími parkokban és a tá­
borban gyönyörű pálmafák voltak, hatalmas pázsit­
felületekkel váltakozva. Ez nagyon tetszett. Hát ilyen
is van? Addig fel sem figyeltem a díszkertekre. És
akkor hazatérve, azt mondtam anyunak: - Nálunk is
csináljunk olyat, mint az úttörőtáborban volt!
- Ugyanakkor valaki azt mondta: hallgattassanak
meg egy énektanárral, aki megmondja, hogy van-e
a gyereknek lehetősége a továbbiakban arra, hogy
énekes legyen, vagy nincs. Sík Olgához kerültünk be
a „konziba”, egészen véletlenül ő hallgatott meg en­
gem is, aki Katit. Csakhogy egy bizonyos korban a
fiúk elvesztik a hangjukat, én is mutálni kezdtem.
Három évig kappanhangom volt, lelki bánatba es­
tem, elvesztettem a talajt a lábam alól. Nem tanultam,
nem találtam a helyemet a gimiben.
- Tudtad, hogy ez normális dolog!
- Ezzel együtt zárkózott, mély érzésű gyerek vol­
tam, alacsony, gátlásokkal teli. Aztán a negyedik
gimnáziumban kezdett visszajönni a hang, bementem
a KISZ Központi Művészegyüttesbe, felvételiztem,
így a negyedik gimnázium második felétől kezdve
már szólókat is énekeltem Lantos Rudi bácsinál. On­
nan átkerültem a Néphadsereg Művészegyüttesébe,
beiratkoztam a konzervatóriumba. Többen mond­
ták: - Ugyan, öcsi, miért erőlködsz, nem kell ez! Jó
itt! Valami belső kényszer hajtott engem. Hogy sze­
retném ezt komolyan csinálni. Akkoriban tehetsé­
gesebb emberek ültek ott a kórusban, mint én. De
nem adták meg a lehetőséget nekik, vagy inkább ön­
maguknak nem adták meg azt.
- Lehet, hogy bennük nem volt meg a becsvágy.
- Fizetés nélküli szabadságot kértem, és elmentem
Weimarba, mert hallottam, hogy ott nyáron ének­
kurzusok varinak. Ott hallgatóztam, hogy a világban
élő énekesek milyen szinten vannak, és mit lehet ösz-
szeszedni. Kinevettek, de végül is a konzi után fel­
vettek az opera tanszakra és a főiskola után nekem
is egyenes utam volt az Operaházba. így elmondva ez
sima és egyszerű, de mindez nyolc-tíz éves kemény
munka eredménye volt. Hozzá még én baritonista­
ként kezdtem. Baritonból lettem tenorista, ami külön
énektechnikai ügy: nagyon kemény munkával kerül­
het az ember fel baritonból tenorba.
- Ismertük egymást, de együtt még nem énekel­
tünk - folytatja Győző. - Pedig ámulattal és bámu­
lattal viseltettem ám Pitti Katalin iránt. Amikor éne­
127 -
 kelt, mindig valamiféle „légkörteremtő” ereje volt a
konzi kis színpadán is. Azt mondtam: hű, de csodás!
Aztán az Operában kerültünk össze először a Tra-
viatában, de hát Katinak férje volt, aki ráadásul a
barátom volt. Semmiféle érzelmi kapcsolat nem volt
köztünk, maximálisan annyi, hogy nagyon jó volt
együtt énekelni. Nem kellett rendezői utasítás ahhoz,
hogy érezzük azt, amit a másik akar.
- Mindig nagy élmény volt együtt játszani Győző­
vel - folytatja Kati. - És a mai napig mondják a kollé­
ganőim, Kalmár Magdi, Csengery, hogy: „Ne hara­
gudj, de annyira szeretek a férjeddel énekelni, mert
olyan szerelmes lehet bele az ember!” Fontos, hogy
a művész a színpadon ne szégyellje, azt játssza el,
amit ő gondol arról a dologról! És ha a másik is el-
játssza ugyanazt, akkor biztos, hogy csodálatos dol­
gok születnek.
- A közös Traviata után a Hoffmann meséi volt a
következő darab, amiben együtt voltunk - veszi visz-
sza a szót Győző. - Erre az időre esett a televízió
„Sybill” felvétele is. Gyakorlatilag egész nap együtt
voltunk: reggel az Erkelben, délben a Vörösmarty
téren próbáltunk, este és éjszaka voltak a felvételek
a filmgyár stúdiójában. Hajnali három felé értünk
haza, amikor kis Trabantommal hazafuvaroztam Ka­
tit... Januári szerelem volt, mínusz tizenhárom fok­
ban. .. Akkor Kati már fél éve külön élt.
- És úgy gondoltam, hogy férfival még egyszer nem
kerülök közös háztartásba: egyáltalán, elegem volt
a férfiakból!
- Hosszú ideig éjjel-nappal együtt voltunk Katival.
És kiderültek olyan emberi dolgok, amelyek rettene­
tesen kötöttek minket egymáshoz.
- Egyszerűen nem tudtunk meglenni egymás nél­
kül - mosolyog Kati.
128
- A Sybill felvételén, ahol egy csókjelenet volt, egy­
szer csak leszólt a rendező: - Mi az, gyerekek, ke­
resztapa lettem? Mert hogy túl tökéletesen, élethűen
sikerült ez a felvétel... Seregi Laci volt a rendező,
és meg is hívtuk az esküvőre, tanúként. Mert ő volt
a mi szerelmünk tanúja.
- Az esküvői partit is itt csináltuk a kertben - mu­
tatja a képeket Kati.
- Nyolcvanan voltunk a kertben az esküvőn - me­
séli Leblanc. - Megterítettünk U alakban egy húsz
méter hosszú asztalt, azon voltak a hideg ételek, ame­
lyeket készen vettünk. S a Fészek Klub szakácsa
olyan aranyos volt, hogy készített nekünk marhapör­
költet tarhonyával és rakott káposztát. Ezt egy bog­
rácsba belerakták és kihozták a városból. Kis tábor­
tüzet csináltunk a kert egyik sarkában, ahol ezt a
bográcsot megmelegítettük, éjfél tájban az volt a má­
sodik forduló. A nyolcvanöt ember kicsit soknak bi­
zonyult, úgy álltunk itt a kertben, mint a heringek...
De azért jól sikerült, az öcsikém különböző lampio­
nokat tett fel a diófára, rendkívül hangulatos volt.
Amikor lehet, minden évben Összehozzuk azokat a
barátainkat, munkatársainkat, akikkel éppen együtt
dolgozunk, persze most már nem nyolcvanötöt,
„csak” negyven-ötven embert vendégelünk meg. Sza­
lonnát, kolbászt sütünk, hagyma, paprika, paradi­
csom előkészítve. Orgonabokrok vannak a kerítés
mellett, szoktam mondani a „tagoknak”, hogy itt van
a metszőolló, menjenek a bokrokhoz és mindenki
vágjon magának nyársat! Ez már olyan manuális te­
vékenységre késztet, amitől a pestiek abszolúte el­
szoktak. Azon nevetek, hogy az egyik egy hatalmas
nyárssal, míg a másik egy vékonnyal jön elő. Szóval,
egy kis gyakorlati nevelő munka is van a dologban!
Hangulata van annak, hogy ő maga csinálja a nyár­
sat, ő maga húzza föl, szerencsétlenkedik a szalonná­
val meg a kolbásszal. Ha meleg az idő, akár fürdőzés­
sel is összekötjük ezeket a partikat.
- Van-e valamilyen „spéci kaja”, amit itt szokta­
tok csinálni a szalonnán kívül? Aminek a receptjét
elmondhatnátok?
- Tarhonyás krumpli - magyarázza Kati. - Az egy
szentesi étel, receptjét még a nagymamától tanultam.
Csinál az ember egy hagymás alapot, beleteszi a
krumplit, amikor már félig puha, akkor hozzáadja a
kolbászt, minden mennyiségben. És a tarhonyát. Pap­
rikát teszel bele, jó erős, csípős paprikát, azzal ízesí­
ted, és amikorra megdagad benne a tarhonya... szu­
perkaja: Főleg salátákkal, abbahagyhatatlan!
- A pásztorok csinálták ezt régen Szentesen bog­
rácsban, nem volt szabad kavarni, csak „dobni” - mu­
tatja gyakorlott mozdulattal Győző. - Nagy társa­
ságban kicsit melós dolog, de Kati vállalja néha a
csúsztatott palacsintát, ami házi specialitás, nagyon
szeretjük.
Kopognak az ajtón. Egy asszisztenslány érkezik a
filmgyárból. Katit keresi, átad egy vaskos forgató-
könyvet. Egy új Xantus-filmben játszik majd. Meg
kell beszélni, milyen ruhában lesz. - Valami kisestélyi
kellene - mondja a lány. Kati elgondolkodik, majd
beszalad a belső szobába, és három szebbnél szebb
ruhával tér vissza. Hamar megegyeznek, hogy a fe­
kete-fehér mintás lesz a legjobb. A filmgyári lány el­
megy, új témával folytatjuk a beszélgetést.
- Mit jelent számotokra a kert, ad-e valamilyen se­
gítséget a művészi munkához?
Kati válaszok
- Az ember alig várja, hogy már itthon legyen!
A medence vizétől hűvösebb a kert, olyan, mintha
valami őserdőben lennél. Buja, gyönyörű, csodálatos.
Van egy fűzfánk is, amit szeretünk, csak nyáron be­
lebújnak a szúnyogok, ez utálatos. Van almafánk,
amelyet már két éve én metszettem meg, finom a gyü­
mölcse, mindig van elegendő vize, mert a medence
vizét a kertre eresztjük. És van három diófánk.
- Szoktál szerepet tanulni a kertben?
- Nagyon szeretek a kertben tanulni, nagyon jó
ott, a napon, a hintaágyban a szerepről gondolkozni,
meditálni. Elcsodálkozom, elbámulok egy-egy ma­
dáron. Mindig imádtam a fákat, a zöldet, a termé­
szetet, amely megnyugtat.
- A másik hobbid: a kötés. A kertben szoktál-e
kötögetni? - kérdezem Katit.
- Szoktam. Ez a szokásom onnan ered - mármint
a kötögetés -, hogy sokszor másfél órákat is kell várni
a színpad mögött, amíg sorra kerülsz, amíg elénekel­
heted a szerepedet. Olyankor szinte megőrülsz, mert
annyi dolgod lenne, úgy csinálnál valamit. így jutott
eszembe, hogy kötni fogok. Ha külföldön vagyok,
mindig veszek kötőfüzeteket, amelyekben nagysze­
rűen le vannak írva a fazonok is, a minták is. És most
már itthon is elég jó fonalakat lehet kapni. A család­
ban mindenki megrendelheti, hogy mit szeretne kap­
ni - jó érzés, ha a másikon látom, amit én kötöttem.
Megint kopognak. Most egy építőmunkás jön, va­
lami csapot tart a kezében, és bánatos arccal jelenti,
hogy ez bizony eltört, leszakadt... Nem tudna-e a
művész úr valahogy segíteni? Győző feláll, sapkát és
kabátot, gumicsizmát ölt, és indul a pincébe, hogy
segítsen. Gyakorlati ember...
- Minthogy mindketten eléggé elfoglalt emberek
vagytok, van-e egyáltalán idő arra, hogy valami ak­
tív munkát végezzetek a kertben? Azt már hallot­
tam, hogy Győző nyírja le a füvet. De te mit szoktál
csinálni, Kati?
129.
 - Pitypangirtó vagyok! Ugyanis ezek a pimasz pity­
pangok, szóval az aranyos virág - gyermekláncfűnek
is hívják -, de amikor annyira elterjed, hogy tele van
vele a kert és a gyep, amelyet Győző annyira szeret,
már jóformán nem is látszik, akkor dühös vagyok
rájuk... Egyszer nekiestem a gyomlálásnak csak úgy,
puszta kézzel. Tele lett hólyaggal a kezem. Másnap,
amikor kijövök, látom, hogy megint itt is, ott is ki­
bújtak. Megyek és megint megszállottan irtom őket,
valamelyik alkalommal is egy egész kukára való pity­
pangot irtottam ki.
Erre a végszóra visszajön Győző, megjavította a
csapot.
- A kertünkben tehát egy almafán és a málnán kí­
vül nincs hasznos növény. Ennek családi okai is van­
nak. Nagyapámnak ugyanis hatalmas barackfái vol­
tak a hegyoldalban, ahol mindig összejött a szüretre
a család, összetartó ereje volt annak a barackszüret­
nek : nemcsak a szűk család jött el, hanem a rokonok,
barátok, ismerősök is. És minden kert sok munkával,
fáradságos, fizikai munkával jár, pláne, ha az a kert
nagy. De nem arra való egy kert szerintem, hogy hét­
fő reggelre hullafáradt legyek, mert szombat-vasár-
nap „kiütöttem magam”... Valahol a középutat kel­
lene megtalálni. Én például imádok a kertben füvet
nyírni. Sokan azt hiszik, a gyeppel nincs munka. De­
hogy nincs: éppen annyi, amivel az ember kellemesen
elfárad, kiizzad. De nem hajtja túl magát.
- Nagyon szeretünk a kertben ebédelni. Vettem egy
napernyőt is, a család napszúrásérzékeny tagjait az
alá ültetem.
Remek az étel íze a zöldben! Igaz, többletmunká­
val is jár, mert az evőeszközt, tányérokat ki kell hor­
130
dani, de én inkább megterítek mindent, és a lányok
hozzák az ennivalót. És ennek, megint csak azt tudom
mondani, családteremtő, embereket összekötő han­
gulata van. Erről nagyon sokan megfeledkeznek. Min­
denki rohan, hajtja a saját kis üzleteit, csinálja a mun­
káját, és nem gondolnak arra, hogy a másiknak mi a
a jó. A család összetartásában édesanyám a nagy­
mester - mondja Győző. - Vállalja, hogy akár tíz sze­
mélyre főz, csak legyünk együtt.
- Itt lakik veletek?
- Igen, perceken belül itthon lesz. Budafokon ta­
nít, fenn a Gádor utcai iskolában, elsős-másodikos
kis nebulókat. Bábu, Kati kislánya is ugyanabba az
iskolába jár, így aztán minden stiklirol tudunk, mert
a mamának mindent elmondanak. Nagy segítség ő
nekünk. Apám tízéves koromban elment tőlünk, és
a mama ittmaradt két fiúgyerekkel. Úgy érezte, hogy
kötelessége ezt a két fiút felnevelni. Ezért kicsit csa­
ládiasabb szellemben nevelkedtünk, mint a többi gye­
rek, ahol megvolt a papa, mama, aztán mindenki
ment és csinálta a dolgát.
Katalin is helyesel:
- Csodálatos, hogy annyira szívvel-lélekkel értünk
él! Ha bármiféle összekoccanásunk van, inkább félre­
vonul - megoldjuk mi azt magunk. De ha kell, állást
foglal, biztos, hogy jól, ha úgy adódik, akár a fia el­
lenére, akkor nekem ad igazat. Szóval, nagyszerű em­
ber. Kell, aki összetart. Mi lótunk-futunk, nem va­
lami rendszeresen élünk. Ez van, ilyen a pálya. Ez
sem fog - gondolom - örökké tartani, egyszer eljön
az idő, amikor már nem kell az embernek annyifelé
rohangálnia, utaznia. S akkor mi kerülünk majd ebbe
az összetartó szerepbe...
Rab Zsuzsáék rózsadombi kertje olyan, mint egy
nagy liget. Akad benne egy darabka Bakony, egy
csipetnyi Göcsej. Mindenütt vidám, színes virágok,
elszórt, tarka összevisszaságban. A bejárati ajtó mö­
gött barátságosan nyikorgó falépcső vezet az eme­
letre. A lépcsőházat hófehérre festették, régi paraszt­
házak hangulatát idézve. S a falon gyönyörű, régi
falusi fa szerszámok, egy cséphadaró, favillák, ge-
reblyék, szakajtók, mind, mind a férj, Rassy Tibor
néprajzkutató egykori gyűjtéséből. Kisebbfajta folk­
lórmúzeumnak is beillik. Fenn az emeleten egymásba
nyílik a két nagy szoba. Az első pillantás: rengeteg
zöld növény. Két íróasztal. Csergével borított heve-
rők. És a falak mentén a mennyezetig kúsznak fel a
könyvek. Külön polcon a költő-műfordító Rab Zsu­
zsa életműve: csaknem százhatvan kötet. Ahol a
könyvek kis szabad helyet engednek a falon, ott ké­
pek függenek: neves régebbi és mai mesterek munkái.
És Tibor festményei, amelyek szülőföldjét, annak pa­
rasztházait, dombjait, völgyeit ábrázolják, régi han­
gulatára emlékeztetnek.
Zsuzsa kávét hoz, Tibor pedig - nem titkolt büsz­
keséggel - saját termésű körtepálinkát, széles szájú
üvegben, ahol a méregerős nedűben ott vigyorog két
nagyobbacska körte is...
- Mind a ketten vidéki emberek vagyunk, mind a
ketten dunántúliak. Én pápai, férjem pedig Zala me­
gyei. Gyerekkoromban, egészen kicsi koromtól fogva
szinte benne éltem a természetben, tudniillik édes­
apám vadászott. És már öt-hat éves koromban föl­
vitt engem a Bakonyba szarvasbőgés idején. Pápa
mellett volt egy ilyen kisvadas terület, ahova kimen­
tem vele nyulászni, foglyászni, fáradhatatlan voltam,
és nagyon szeretett engem mint hajtót, mint partnert.
Aztán néha eluntam magam, és leültem, hogy meg­
várjam a gémeskútnál. És akkor növények, bogarak,
madarak vettek körül, olyan kicsike voltam, hogy
jóformán le se kellett hajolnom. Ezt a világot én ak­
kor szerettem meg. Elszórakoztam velük, mint ahogy
más gyerek a gyári játékokkal. Később, amikor már
tudtam olvasni, sőt még később, már amikor nyilado­
zott az értelmem, mindenféle növényhatározókat búj­
tam, hogy azonosítsam ezeket a kis növényeket. El­
neveztem őket, például a futrinkát kispostásnak, mert
éppen úgy szaladt, mint a kispostásunk. Később az­
tán azonosítottam a növényhatározón, persze nem
tudományosan, csak kíváncsiságból, hogy mi mi­
csoda. Ma is ismerek jóformán minden erdei meg
mezei növényt. Ugyanígy a bogarak, a madarak szin­
te beleszövődtek a gyerekkoromba. így telt a fiatal­
131
ságom. Elérkezett az idő a háború utáni első évhez,
amikor Pestre jöttem. Rettenetes volt, hogy egy kő­
rengeteg kellős közepébe kerültem. Kimentem néha
a Dunához, aminek olyan „Tapolca-szaga” volt.
A Tapolca folyt át Pápán - ma már meghalt - bodza­
bokrok, fűzfabokrok hajlottak bele és a Dunának is
valami ilyesféle illata volt. Aztán virágot is árultam
egy sarkon, leánykökörcsint - akkor még nem volt
védett kis ezüst pihéivel és eszembe jutott a Hordós­
karét, ahol ezeket valamikor szedtem. Egy cserépbe
búzát vetettem, hogy legalább az legyen körülöttem,
az akkori Andrássy úton vagyis Sztálin úton, a mai
Népköztársaság útján laktam, és az ablakomban bú­
za zöldellt, ám kalászt nem érlelt soha.
- De legalább volt valami zöld...
- Igen. És nézze csak, Ákos, akkor írtam, ezer-
kilencszázötvennégyben ezt a verset:
VADLIBÁK
Az állatkertbe járok találkozóra: őzzel,
túzokkal, szürkegémmel, ha nem jár arra senki.
Van egy cserépnyi földem, késemmel szántom ősszel,
háromszál vézna búzám tenyérrel csépelem ki.
Mosolygok rajta, mégis: csak elhiszem magamnak.
De aztán felriaszt, és mint éles ostor üt meg,
hogy vannak vadlibák is, még vadlibák is vannak!
Valahol, bársony égen most dél felé repülnek.
- Aztán hosszú-hosszú évek múlva sikerült ezt a
budai lakást cserével megszereznünk. Csodálatos bol­
dogság volt, amikor láttam, hogy itt most körülvesz
engem az én gyermekkori világom.
- Milyen volt a kert és a ház amikor idekerült?
132
- Teljesen elvadult „csipkerózsa-kert” volt, tele
iszalaggal, galagonyával, jóformán alig lehetett benne
mozogni, de valami olyan őstermészetszerű volt,
olyan, mint az erdő. Akkoriban férjem Kormos Ist­
ván volt, aki nem nagyon értett a kertészkedéshez,
s nem is volt rá ideje, nem is érdekelte, úgyhogy szép
lassan beszőtte-fonta a kertet a rengeteg inda. Volt
egy horgas tüskéjű szederfajta is, mindig egy pár ha­
risnyába került, ha fölmentem a kertbe.
- Aztán teltek az évek, s találkoztam Tiborral, öt
évvel ezelőtt, aki, mikor meglátta ezt az egész dzsun­
gelt, nekiállt és iszonyatos erőfeszítéssel, nagyon sok
munkával kitisztogatta. Ma inkább azt mondanám
rá: liget. Orgonabokrokkal van tele, gyümölcsfák­
kal. Férjem kaszálja ezt az egész hatszáz négyszögölt,
próbálkoztunk itt ültetgetni veteményt, de a talaj
nagyon rossz, agyagos, meszes. Most elhatároztuk,
hogy rózsái telepítünk, csak rózsát, mert az az egyet­
len, ami ezt a talajt bírja és szereti.
- Én egy kis zalai faluból, Felsőrajkáról jöttem
- kapcsolódik a beszélgetésbe Tibor. - Elsőgenerá­
ciós vagyok, édesapám cséplőgép-tulajdonos volt, de
mellette volt birtoka is, szőlő is, és voltak pincék. Én
abban a környezetben nőttem föl, nekem a földhöz
közöm volt. Magammal hoztam, ma sem tudok tőle
megszabadulni, rajtam a város csak ruha. Budapes­
ten ismerek tizenöt utcát, a Népköztársaság útját, a
Rákóczi utat, de ha megkérdezik, hogy pl. hol a
Stromfeld Aurél utca, akkor már meg kell a rendőrt
vagy valakit kérdeznem. Gyerekkoromban az erdőt
jártam, nem volt olyan fészek a határban, amit ne
ismertem volna, és amit, ha lehetett, le ne szedtem
volna. Mint csintalan gyerek, szerettem a falut, sze­
retem most is, minden emberével, tárgyával, és oda­
nőttem, nem is tudok nélküle lenni. Az íróasztalom
tetején a falu határának a térképe, a megye térképe.
Az első palatáblám, amit édesanyám eltett, s amin
megtanultam írni. Édesapám, édesanyám képe, ro­
konaim képe, a szülőfalum utcáinak a képe. Szere
tem a tárgyakat, mert emlékeztetnek. Sok mindenre.
És körülbelül így vagyok a környezettel is. Azt is el­
hoztam magammal, hisz állandó nosztalgia van az
emberben a szülőföld iránt. A gyerekkori élmények
suvadnak bele az emberbe legkitörölhetetlenebbül, és
ezek az élmények hozzátapadtak a szőlőhegyhez, me­
zőhöz, erdőhöz, kerthez.
- Édesanyám nagyon szerette a kertet. Messze hí­
res virágoskertje volt, még ma is emlegetik, hogy mi­
lyen rengeteg virág volt nálunk a kertben. Csereberél­
tek az asszonyok, a másik faluból hoztak palántát,
vitték. Ez a rohanó világ annyira megváltozott, oly
messze távolodott az én gyerekkori környezetemtől,
az én akkori falumtól, hogy az ember csak úgy tudja
egy kicsit visszahozni magának, ha itt megteremti. Itt
volt például a kertben ez a romos, valamikori szer­
számkamra. Hát addig-addig spekuláltam, míg csi­
náltam belőle egy pincét...
- Hogy jutott eszedbe, hogy pont egy pincét? Nyil­
vánvalóan szőlő akkor nem volt itt fönn a Rózsa­
dombon. Vagy igen?...
- Akkor is megcsináltam volna a pincét, ha köz­
ben a Balatonon nem tudtuk volna megszerezni ezt
a kis háztáji szőlőt, ahol annyi borunk terem, ami a
mi kéttagú családunknak és vendégeinknek egy év­
ben elég. Akkora csak, hogy minden munkáját egy
ember el tudja végezni. A nyitástól a metszésig, a per­
metezéstől a szüretig. Az összes szőlőmunkát magam
csinálom.
- Nehéz munka ez?
- A szőlőmunka elég nehéz munka, de hát...
- Fizikailag nehéz, vagy szakértelem kell hozzá?
- Szakértelem is kell hozzá, de azt az ember már
magával hozta. Azért vettünk szőlőt, és most én ott
boldogan, nyugodtan eldolgozgatok.
- Megvolt a szőlő, lehetett építeni pincét.
- Igen, csak nekem pont az a gyerekkori pince
hiányzott.
- Az milyen?
- Az Ungi-hegyen volt, nyolc kilométerre a falu­
tól. Nagy erdőn, horhosokon, utakon kellett keresz­
tülgyalogolni, amíg odaértünk a szőlőhegyre. Hát az
a világ legszebb pontja! Nemcsak nekem, hanem akik
jártak arra, nagyon sokan mondják. Gyönyörű szőlő­
hegy! Ott volt pincénk, és sokszor édesapámmal, ba­
rátaival, hegyre járó emberekkel gyerekként mentem
reggel a szőlőhegyre. Az oda való beszélgetések, az
ottani barátkozások emlékei mind bennem vannak.
A sütés-főzés, kotyvasztás a hegyen.
- Nekem is kellett egy „hegy” kicsiben. Megépí­
tettem ezt a pincének nevezett valamit, ami inkább
csak egy kis szakállszárítő, de legyen benne tüzelő-
berendezés, amin főzni lehet. És ne legyen villany!
Bár kivezettem azt is, de ha jól akarom érezni maga­
mat, akkor petróleumlámpát gyújtok, hogy az is olyan
legyen, mint valamikor volt. Aztán krumplit sütünk.
- Meg pincepörköltet főzünk... - szól közbe Zsu­
zsa.
- Kicsit talán teátrális, amikor az ember magának
játszik. Otthon, amikor elindultunk a szőlőhegyre,
azt szoktuk volt mondani édesapámmal édesanyám­
nak: „Pakolj valamit a hegyre!” Olyankor aztán
anyám elkészítette a kosárba vagy a szatyorba a hegy­
re való ennivalót akár nyerset, amit meg kellett főz­
ni, akár készételt. Apám vette a botját, elindultunk.
Én is most azt mondom a feleségemnek (nyolcvan
133-
vagy száz méterre föl kell menni a kis pincénkhez):
„Gyere, anyja, fölmegyünk a hegyre”... mert vala­
hol olyan jólesik, mert ma is ez a megszólítás cseng
a fülembe... Veszek egy görbebotot, berakjuk a tás­
kába, ami kell, krumpli, szalonna, sonka, kolbász,
fölbotozunk nyolcvan méterre, befűtök, jó meleg van,
a tűz lobog...
- A bot az azért színészi túlzás - nevet a feleség.
- A tűz lobog, megvacsorázunk, közben poharaz-
gatunk, beszélgetünk, néha kibuggyan egy-egy szép
zsoltár, egy népdal. Elénekelgetünk ketten, jókorát
mulatunk fönn, aztán szépen leballagunk a hegyről.
Ez a nyolcvan méter séta, meg ez a kis szakállszárító
borozó, amit építettem, az nekem visszahozza a gye­
rekkort, azt a pincét, azt az élményt, amit otthagy­
tam. Az ember így, ezzel, mint egy akkumulátor, fel­
töltődik.
- Említette a pincepörköltet Zsuzsa az előbb. Mi
az?
- Azt hiszem, ezt mindenki ismeri. Jó erős papri­
kás, amit egy kis vörösborral töltöget fel az ember,
nem túl sokkal, mert akkor savanyú lesz. Hát ez a
pincepörkölt, semmi más titka nincs...
- De ott kell csinálni a pincében, csak úgy izgal­
mas, úgy hangulatos...
- Vannak gyümölcsfák, azt említetted - folytatom
a kérdezősködést.
- Vannak, mert az a kert korábban a Városmajor­
hoz tartozott, és gyümölcsösök meg szőlők voltak
ezen a részen. Amikor kialakultak ezek az utcák, az
öreg fákat meghagyták.
- Mikor alakulhatott ki ennek a környéknek az
arculata? A múlt században?
- A múlt század végén alakult ki, és ebben a szá­
zadban települt be ez az oldal. Nagyon sok öreg fa
134
van a környéken, körte, alma, még abból az időből
megmaradt régi egészséges fajta, ami úgy látszik, a
betegségeknek is ellenállóbb, mint a mostani fajták.
Szilvafák is vannak és almafák, magam is ültettem.
Szeretjük a virágokat is, de azért nem csináltunk eb­
ből „kultúrkertet”. Szép természetes fű nő, és én sze­
retek kaszálni. Ahogy gyerekkoromban...
- Fűnyíró gép nincsen?...
- Nekem nem is kell fűnyíró gép! A feleségem sze­
reti hallgatni, mikor fenem a kaszát.
- Lehet, hogy neki is nosztalgiái vannak ezek után
a hangok után...
- Én is szeretem a kaszafenést... az egy ünnep ná­
lam! Amikor már akkora a fű, hogy lehet kaszálni,
nekikészülődöm a kaszálásnak, megkalapálom a ka­
szát, megfenem, a fűnek a felét levágom, fölmegyek
a pincébe, töltök magamnak egy-egy fröccsöt, aztán
visszajövök, dolgozgatok, és a feleségemnek - mint
otthon, ahogyan a kaszásoknak enni vittek - fölszó­
lok, hogy „hozzál le nekem enni”, s akkor a felesé­
gem szalonnás rántottát csinál és lehozza a kertbe.
Valahol ez egy nagy játék! Csodálatos szép játék,
hogy úgy játszunk magunknak, magunkkal, mint ott­
hon gyermekkoromban, amit ott láttam, azt kicsiben,
játékból megcsináljuk magunknak. És ezzel boldog
az ember... %
- Virágokról volt itt közben szó - fordulok a házi­
asszonyhoz. - Vannak-e kedvenc virágai, amiket
nagyon szeret?
- Valamikor, talán tíz éve, a Gerence völgyéből
hoztam ezt az első kis sárga kankalint. Töveket, ta­
lán ötöt-hatot, legfeljebb tízet... Azokat .elültetget-
tük, és amikor kitavaszodik, mintha sárga zománc­
cal volna bevonva a kert jó része, annyira elszaporo­
dott a kankalin, a hóvirág is fehérük, az ibolya kék­
lik, ezzel indul az év. Kaptunk virághagymákat: já­
cintot, krókuszt, azt minden évben kiültetjük, tulipán-
hagymákat, de nem sorba, nem glédába, a világért
sem, hanem egy kis csoport ilyen, egy kis csoport
olyan virág. Ez a kert egy kicsit nyugalom, csend.
- Vannak régi rózsák, azok minden évben gyönyö­
rűen megújulnak, és nagyon szép virágokat hoznak.
Többektől hallottam itt a környéken, hogy itt egye­
dül a rózsa bírja ezt a talajt... Úgyhogy elhatároz­
tuk, hogy az idén semmiféle vetemény, sem egyéb kis
egynyári virág nem lesz, hanem rózsák lesznek a kert­
ben.
- A madarak... ? - kérdem, mert egy sárga hasú
kis cinege repül a terasz korlátjára.
- Hát az csodálatos! Itt egy „madárhizlalda” van!
Tibor maga ácsolta a gyönyörű kis madáretetőket a
kertben, hetet. A terasz rácsára úgy erősített föl egyet,
hogy az íróasztalomtól éppen odalátok. Nyáron nem
az etetőre járnak a madarak, hanem Tibor csizmája
orrára szállnak, amikor kaszál. Főleg a feketerigók,
mert azok ott keresik a friss élelmet, a rovarokat...
Tavaly télen megszámoltuk: tizennégyféle énekes-
madár járt ide, de olyanok is, amiket nagyon ritkán
látni...
- Tudták őket azonosítani?
- Igen.
- Van egy jó öreg Brehmem, amit még a nagyapám
könyvtárában buzgón olvastam gyerekkoromban.
Most megszereztem antikváriumban, és amit nem is­
merek, azt abból azonosítom.
- Nekem is van egy öreg Brehmem. Itt a fejemben.
Az a gyerekkor, ahonnét én jöttem - szól Tibor.
- Minden Brehmnél jobb - vélem én.
- Egy falusi gyerek minden Brehmnél jobb, ha a
pontos terminus technicusát egy növénynek vagy egy
madárnak, vagy bármilyen állatnak nem is tudom, de
az biztos, hogy a népi nevét, azt mindegyiknek...
- Az pedig minden tájon változik. Minden növény­
nek, meg a legtöbb állatnak megvan a népi elneve­
zése is, de a feleségemmel szoktunk is játszani, ha el­
megyünk kirándulni; vagy vidéken vagyunk... Na
ezt meg tudod-e mondani, hogy hívják? Mi ennek a
neve? Nálatok hogy hívják? Etetjük nyáron is a ma­
darakat, odúkat raktunk ki, kivájt kobaktököket kö­
töztem föl, hogy a cinegék belefészkeljenek. Ez a li­
get, ez olyan védett hely itt a házak között, itt meg­
maradnak a madarak - meséli a költő. - Fülemüle
van, ami megszólal április végén csodálatosan, éjsza­
kánként.
- Csicsörke is - segít Tibor.
- No és az őszapó, amely a cinegének az egyik vál­
faja, de van csuszka, rengeteg csuszka volt tavaly,
az idén nem láttunk. Van tengelice, jár az is ide. Vö­
rösbegy nagyon sok, a feketerigóról nem is beszélve,
meg a verebekről. Van három-négy pár balkáni ger­
lénk, azok már reggel itt szólnak. Igénytelen kis ga­
lambfajta. .. Kemény teleken jön a csonttollú ma­
dár, csapatban, ellepik a fákat, gyönyörűek, ragyog
a piros szárnytolluk!
- Meggyvágó is bejár néha, tudniillik a budai he­
gyekből, az erdőkből ezekbe a budai gyümölcsösök­
be húzódnak be télen az erdei madarak.
- Sármány, nagyon sok sármány van és pinty...
Van egy nagy tálca, arra mindig ételmaradékokat la­
kunk, sokszor nézem: a verebek, a feketerigók, a zöl­
dikék, a különböző pintyfajták együtt esznek, egy
tálcából; ilyenkor derülünk: no, a „Rab Zsuzsa asz­
taltársaság” már együtt van!
- A sündisznókról is mesélj! - kéri a férj, és tölt a
poharakba.
135
 - Tavaly nyáron valamilyen kis furcsa motozást
hallottunk úgy az avarban. A fölrakott kövekből
hiányzott egy, és ott üreg támadt. Belestünk: két kis
tüskés uborka, két sündisznó húzódott ott meg. Per­
sze azonnal tejet vittem nekik, először nagyon félén­
ken, de aztán olyan illetlenül szürcsölték a tejet, mesz-
szire elhallatszott, mondom: az anyukátok nem taní­
tott meg benneteket, hogyan kell szépen enni? Sün­
disznó gyakran van itt, tavaly ősszel Tibor gereb­
lyézte az avart, és egy jól kifejlett sündisznót talált.
Elhatároztuk, hogy ez itt fog téli álmot aludni, a kis
pincénkben. Kibéleltünk egy kis kosarat, avarral is
betakartuk, hogy jól érezze magát, kis ronggyal, hogy
jó melegen legyen... Megszökött. Persze, furcsa volt
neki. Azóta sem láttuk, de mindig várjuk vissza abba
a kis lyukba, azt úgy hagytuk.
- Azért nem is permeteznek a kertben, a madarak
miatt.
- Ezt csak ne nagyon mondd, mert a szomszédok
ennek nem örülnek.
- Nem baj! Ez lényegében nem mezőgazdasági te­
rület, azért nem permetezek erős méreggel, hanem in­
kább kézzel leszedem, amit tudok, vagy lecsipkedem
metszőollóval a fertőzött ágat, nehogy a madarak
megérezzék azt, hogy én méreggel permeteztem.
- Az imént említették már a „Rab Zsuzsa asztal-
társaságot” a madarakkal kapcsolatban. S az embe­
rekkel kapcsolatban? Milyen kerti vendégségek, ösz-
szejövetelek vannak? Meséljenek arról valamit, hogy
hogyan zajlik egy ilyen vendéglátás?
- Tibor például nagyszerű bográcsgulyást főz, és
akkor erre meg tudunk hívni egy jókora társaságot,
ahány székünk, meg padunk meg asztalunk van...
Mindenki kavar egyet rajta, odaállnak a tányérral, és
akkor merítjük a jó kis gulyást; a férjem kitűnően főz.
136
- Van-e valamilyen kerti specialitás? - kérdem.
- Tele vagyunk szakácskönyvekkel. Nekem van
egy egész gyűjteményem.
- Én meg csináltam három sütőhelyet, az egyik az
úgynevezett flekkensütő, ahol faszénparázson flek­
ként sütök, Grúziából hoztunk hozzá eszközöket,
nyársolókat. A másik, ahol platnin tudok sütni, te­
hát tepsiben, hogyha halat akarok sütni. Paprikás
lisztben megforgatott halat. Nagyon szeretem a sült
keszeget. Aztán van egy külön hely a bográcsnak,
ahol a leves- vagy gulyásfélét bográcsban főzzük.
- Vagy birkapörköltet - mosolyog az asszony.
- Vagy birkapörköltet. Általában a húsok elkészí­
téséhez - azt szokták mondani - a férfiak jobban ér­
tenek. Kevés olyan parasztember van, aki ne értene
a főzéshez. Katonakoromban is tapasztaltam, hogy
a városi embernek hiába volt a kezében az anyag, kép­
telen volt vele kezdeni valamit, éhenhalt volna a fron­
ton. A falusi parasztember, az ha csak két szem
krumplit is kapott, és nem volt víz, akkor letakarta
a rohamsisakkal, körülrakta földdel, tetejére tüzet ra­
kott, megsütötte valahogy a krumplit. Szóval, kicsit
közelebb vagyunk a természethez, mi falusi emberek.
Amikor itt összejövünk, azokat a barátaimat szere­
tem legjobban, akik a megyémből valók. Ugyanazok
az emberek természetre mint én. Jóformán alig beszé­
lünk másról, mint emlékszel akkor, amikor... és be­
szélgetésünk közben egy kicsit otthon vagyunk.
- Gyakran járnak vissza Zalába ?
-Járunk. Édesanyám most már eljött a faluból,
a szülői házra rázártuk az ajtót, mióta édesapám meg­
halt. De nagyon sok kedves barátom él a faluban, ro­
konom már senki sincs, de hát ezek olyan barátok,
mintha rokonok lennének. Tervezem, hogy majd a
tavasszal hazamegyek, és elmegyünk az Ungi-hegyre,
mert az olyan pontja a világnak, amihez vissza kell
hogy járjon az ember.
- Munkájuk, elfoglaltságuk mellett mennyi idő jut
arra, hogy a kerttel foglalkozzanak?
- Hivatalosan nyugdíjba mentem az ÉS-től, de hát
természetesen dolgozom tovább. Tibor engem egy
kicsit elkényeztet, meg el is puhít. Mert azelőtt én bi­
zony kapáltam, ástam, kertészkedtem, de ő most min­
denre azt mondja: nem nőnek való. Nekem csak ilyen
kis apró, ahogy zalaiasan mondják: bögyöckölődések
jutnak, kis gyomlálás, kis kapálgatás, ilyesmi.
- Nem, azért nagyon sokat segít nekem Zsuzsa, hi­
szen együtt szoktunk lent Révfülöpön is veteményez-
ni, most is már lassan összeírom, hogy milyen mago­
kat kell beszerezni. Ha egy kicsit fölszárad a föld, ak­
kor Révfülöpön a konyhakertet is elindítjuk, elvete-
ményezünk, és onnan szoktuk az évi zöldségszükség­
letünket beszerezni. Van egy mélyhűtőnk, abba kitű­
nően el tudom rakni az egész évre ezeket a nagyon jó
dolgokat.
- Például miket termelnek?
- Hát a világon mindent. Zöldségféléket, hagymát,
sárgarépát, és egész évben, amikor ott lent vagyunk
Révfülöpön, vagy lejárunk, akkor mindig van friss
zöldség, nem kell elmenni az üzletbe. És a sárgaba­
rackot Zsuzsa befőzi, kompót, sárgabarack, körte,
abból telik meg a kamra.
- Azt vallja a mondás: rossz szomszédság - török
átok... milyen szomszédaik vannak ?
- Nagyon kedves szomszédaink vannak, azok kö­
zött is van zalai - felel Tibor. - Az első az, hogy ha
kinyitják az ajtót, s meglátják, hogy a szomszéd ott
van, már átjönnek, mi is átmegyünk. Ha Zsuzsa vala­
mit süt, akkor visz át kóstolót, ha azok valamit süt­
nek, akkor ők hoznak át kóstolót nekünk. Délután
összeülünk beszélgetni, megnézzük egymás szoléit,
gyümölcsfáit.
- Egész évben megvan köztünk a kapcsolat, és
amikor tavasszal elkezdődnek a munkák, akkor már
leülünk, na, hogy teleltetek, mi újság, gyerekek? Min­
denki mindenkiről mindent tud. Ez egy összetartozás.
A telek összekapcsolja az embereket.
- Van-e vajon ezeknek a kerteknek hatása arra,
amit ihletnek szoktak mondani? - fordulok Rab Zsu­
zsához.
- Csodálatos zöld hangfal ez a kert. Nyáron reggel
négykor ébredek a rigófüttyre, mert akkor kezdik.
Szabó Lőrinc is írta: hogy hajnali négykor bekiabál­
tak, ahogy a torkukon kifért... és megfigyeltem: pon­
tosan négy órakor nyáron, akkor kezdik rá a rigók,
később, ahogy őszbe fordul az idő, mindig egy kicsit
később. De nyáron, pontosan négykor, nem is kell az
órára néznem, tudom, hogy négy óra van. Hogy ez
ihletet ad, ezt a szót nem is szeretem. De az, hogy
csönd van, hogy nyugalom van, hogy körülvesz ez a
csodálatos világ.
Huszonnyolc éve lakom itt, ebben a lakásban.
Az élet művem született itt, ami úgy érzem, elképzel­
hetetlen lett volna a környezet nélkül, a csend nélkül,
a nyugalom nélkül, ami itt körülvesz.
- Itt a kertben, az elmélyült, csendes nyugalomban
született például ez a két versem.
 EZ A TAVASZ
Ebből a tavaszból
kimaradtak az orgonaágak,
a csikónyakú nárciszok,
meg a kékselyem íriszek,
meg a hóbortos papagáj-tulipánok.
Ebből a tavaszból
kidőltek a bokrok, a fák,
ebből a tavaszból
kizuhant az egész rügyező világ.
Ebből a tavaszból
kihulltak az emberi arcok,
csupán hangok hasítottak.
Karok nyúltak ki belőle,
óvtak, vagy eltaszítottak...
... Abból a régi tavaszból
odakintről ijedten
lesnek be az orgonaágak.
Egy messzi világból
halványan idézőidéit a kertem.
Hajdani hangomat keresik
a csikónyakú nárciszok,
kékselyem íriszek,
hóbortos papagáj-tulipánok.
Zsuzsáék háza és kertje az évek során a szovjet­
orosz irodalom sok kiváló képviselőjének volt talál­
kozóhelye. Néhány évvel ezelőtt - Zsuzsa akkor még
nem ismerte mostani férjét - itt járt Jevgenyij Jevtu­
senko is, akinek csaknem minden versét Zsuzsa ültette
138
AJÁNDÉK AZ ITTMARADÓNAK
Utaznom kellett volna, de
váratlanul itthon maradtam.
Mi hogy lett volna nélkülem,
tanúja leszek akaratlan.
És most, mint illetéktelen
kíváncsi, titkot szimatolva
járok-kelek: hát megtudom,
nélkülem itt mi történt volna.
Semmi. A polc nagy komolyan
tartja csakúgy tovább a könyvet.
Az asztal, lám, nem csak nekem:
a maga örömére görnyed.
A kert is megvan nélkülem,
bimbót fakaszt, frissülve ázik.
Lopva az ablakból lesem.
Úgy tudja: magának virágzik.
Enyém-e most ez az egész,
vagy ölembe szakadt ajándék
porzó eső a szemközti hegyen,
olajfa-csillag, lepke-árnyék?
.. .Lehet, már rég meg kellett volna halnom.
Azért nézek hálásan és riadtan
eget, vizet, embert, napot, kutyát.
Mint aki mégis ittmaradtam.
át magyarra. A szovjet költő akkor verset is írt a ró­
zsadombi ház lakójáról, „A magány szerelme” dm-
mel.
A kéziratot Zsuzsa most is előveszi, mutatja.
Részleteket olvas belőle:
„Budapesten, össze, és minden ősszel a legkitartóbb szilvaszemek
a Lóczy Lajos utcában összetöpörödve forrnak a csupasz ágakra; azok a
őszi lombok vörös páncéljában áll egy ház. hosszúkás alakú szilvák, amelyeket mifelénk »magyar-
Se férfi, szilvának« neveznek. Rab Zsuzsa a fa törzsét ütögeti,
se macska, de a hatalmas, öreg fa fel sem veszi az ütéseket; a fe­
se kutya vigasztaló csaholása - kete aszalékok a helyükön maradnak. Amikor a hat­
csak egy asszony él benne vanas évek elején, Kijevben találkoztunk Zsuzsával,
együtt az orosz poézissel. akkor azt mondta, hogy Kijev olyan, mintha ifjúságá­
Ennek az asszonynak még életében nak valamennyi kertjét egyesítené, szinte az ismerős
emlékművet kellene emelni, fákat is felismeri benne. Az évek során Moszkvában,
amiért lefordította a rjazányi tehénbőgést, Bakuban, Budapesten is találkoztam Rab Zsuzsával,
a szibériai hóförgeteg üvöltését, már régóta jóbarátok voltunk, s gyakran beszélget­
a kivégzőterek jajszavát, tünk vele azokról az emberekről, akiknek a világot
ahol magyarul kiált barátibbá és jobbá kell tenniük, akiknek új kerteket
a lemoshatatlan orosz v é r . . . kell elültetniük a világban; új verseket kell hozniuk az
. . .Titkos találkahely ez a ház. emberi bölcsesség kertjébe. »A kertmotívum, a kert­
Álmatlanság karikái a háziasszony szeme alatt. metafora régtől fogva ismert Kelet költészetében. Le­
Jeszenyin iszik vele vodkát, het, hogy az ősök hívó szavára figyelek én is?« Rab
Cvetajeva szívja a mahorkát, Zsuzsa eljutott a szovjet kultúra gazdagon termő kert­
Paszternak játszik vele jeibe, és e kertek bőkezűen megajándékozták őt az
négykézre Chopint. .. emberiesség, a barátság és a becsületesség gyümölcsei­
... Jégszekrény hidege. vel. Rab Zsuzsa immár több mint harminc éve dolgo­
Paprika-, hamu-, pálinkaszag. zik a szovjet irodalom hivatásos fordítójaként, válto­
A padláslépcsőről zatlan lelkesedéssel és hittel, egyszer s mindenkorra a
koppanva gurul alá választott pályán maradva.
az alma, a k ö r t e . . . Rab Zsuzsa kertjei - a valóságos kertek és a költői
S egy nyírfa az ablak a l a t t . . képek - mindig vele maradnak. A gyermekkor kertje,
az öreg szilvafa az ablaka előtt, a világkultúrának s az
Egy ukrán vendég, a költő-műfordító Vitalij Korotics irodalomnak a bőven termő kertje - őt, az áldozatos
így emlékezik meg a Lóczy Lajos utcáról „Rab Zsuzsa kertészt idézi.” (Ukránból fordította: Misley Pál.)
kertjei” című írásában, amely a kijevi világirodalmi - Van úgy, hogy váratlanul érkezik valaki - mondja
folyóiratban jelent meg 1979 nyarán: Zsuzsa -, s már innen, Pestről telefonál. Van úgy,
„A budai hegyekben, egy téglából épült ház első hogy még a Szovjetunióból hív fel, hogy ekkor és ek­
emeletén lakik Rab Zsuzsa. A veranda alatt, a kert kor érkezik. Akkor megpróbáljuk mindazt nyújtani,
magas szilvafáiról lehulló gyümölcsöt senki sem szedi ami nincs náluk. Például: diót törünk, mandulát tö­

139.
rünk. Ez afféle déligyümölcsnek számít. Megfőzzük a
jó kis gulyást, leülünk a fák alá, beszélgetünk.
- Ezek nemzetközi találkozók is egy kicsit, mert
mindenki arra kíváncsi, hogy milyenek a magyar éte­
lek. Specialitásokat főzünk, elbeszélgetünk egy kicsit,
az utcáról sem hallatszik fel semmi zaj. Néha a szom­
szédok szoktak szólni, hogy: „Olyan szépen énekel­
tetek, hogy nem tudtunk aludni! Később kinyitottuk
az ablakot, mert oly szépen terceltek és énekeltek itt
oroszul az este, hogy inkább azt hallgattuk!” Ez egy
sziget. A mi kis szigetünk. Ahol oly szívesen tartóz­
kodunk.
Sinkovits Imréék nyaralója egy kedves, csöndes kis ut­
cában van, karnyújtásnyira a várostól. A hangulat
mégis csaknem falusias: mindenfelé nagy fák és virá­
goskertek, rendezett családi házak, mutatós, néhol
hivalkodó kerítések. Stílusos az utca neve is: Turista
út... Imre kedves, bőbeszédű házigazda, felesége,
Gombos Katalin csendes mosollyal hallgatja a régi
emlékeket. Időnként felidézi a sajátjait.
Amikor először levélben felkértem erre a beszélge­
tésre, Sinkovits egy levelezőlapon válaszolt. Azt írta:
„Ötletedhez, vállalkozásodhoz már előre gratulálunk,
sok sikert kívánunk. Másodszor: végtelenül megtisz­
telő, hogy ránk is gondoltál. Örömmel nyilatkozunk
KERT-ügyben (így írta, csupa nagy betűvel!), bár ez
nem valami példamutató, inkább csak ügyeskedés a
helyi adottságok és szellemi munkánk között! És ne
haragudj, hogy csak egy lapon jelentkezem, de ez volt
kéznél, ölel: Imre.”
- Vas megyéből származunk, és ott elég kiterjedt
rokonság volt. Tekintettel arra, hogy hol egyik, hol
másik rokonnál töltöttük a vakációt, az Iminek - mert
akkor még úgy hívtak - mindenhol, ennél a négy vagy
öt rokonnál a kert sarkában egy négyzetméternyi terü­
letet fönntartottak. Akármelyik rokonhoz érkeztem.
- És mi volt ott, azon az egy négyzetméteren?
- A felnőttek által kihajigált palántákat én a sze­
métdombról összeszedtem és életre keltettem, meg
borsót vetettem, de főleg a virágokat szerettem na­
gyon. Ezt mostani kertünkön is látod. Főleg arra em­
lékszem, hogy az őszirózsák ott hervadoztak, darva-
doztak a trágyadombon, és én lelopkodtam, föllocsol­
tam őket, és boldog voltam, amikor kinyíltak. Emlék­
szem rá, nem felejtem, hogy olyan nagyon lila színe
volt egy ilyen őszirózsának. Hát, ennyi volt! Aztán az
óbudai Zápor utcában, ahol felnőttem, és ahol drága
édesanyám még a mai napig él, szintén próbáltunk
kertet csinálni a kis udvarban, de nem ment, mert so­
kan voltunk gyerekek a házban, a virágágyat letapos­
tuk úgy, hogy ott csak a poroló maradt.
- Katika! Ugyanaz a kérdés. A gyerekkor és a kert.
Volt-e valami gyermekkori élménye a kerttel kapcso­
latban?
- Nagy házban laktunk Hódmezővásárhelyen, és
amennyire lehetett, kihasználták a lakók a kis föld­
darabokat. Kis gruppokat csináltak. Édesanyám volt
ebben nagy mester, neki gyönyörű piros tölcséres
(trombitafolyondár) virágai voltak, a kőfalon pedig
fölfuttatva zöld növény gyönyörködtette a szemet.
- Volt egy elég hosszú üvegfolyosónk, tele zöld nö­
141
vénnyel. Ahová csak a lakásban el tudott helyezni
édesanyám növényt, ott mindenütt volt virág. Oros­
házán a családi ház - ami még az ükszüleimé volt, az­
tán ott éltek a dédszüleim és a nagyszüleim is - gyö­
nyörűen kialakult családi ház volt, nagy virágoskert­
tel, sok fával, azonkívül hatalmas gyümölcsöskerttel
és zöldségeskerttel. Ott töltöttük a nyarainkat.
Az egyik élmény ez volt, a másik pedig: nagybátyám,
édesapámnak a bátyja Újvidéken élt, s három szőlője
volt. Mind a három Gombos-gyereknek egy-egy ház
volt szánva, egy-egy kis szőlő, és azonkívül, ahol lehe­
tett, ott virág volt.
- Mindezt elvitte a párizsi békeszerződés - szól
Imre.
Kati folytatja: - A nagyszüleim iparos emberek
voltak, valójában mindenki kétkezi dolgozó volt a
családunkban, fantasztikus módon két dolgot szeret­
tek nagyon: az egyik az éneklés - állandóan énekelt
az egész család ott Orosházán és állandóan a ker­
tet gondozták. És mindig találtak maguknak télre is
munkát.
- Én a kertünkben élvezője vagyok a csodás színek­
nek, ahogy varázslatosan elültette Imre a virágokat
különböző helyekre. Ami tavasszal leginkább mindig
magával ragad, az az aranyvessző. Ahogy az nyílik
nálunk, hát az valami csodálatos! És ahogy most Imre
megérkezett az első hóvirággal, amit a kertünkben
szedett! És az erdei ciklámen. Fantasztikusan szép.
- Még a tilalom beállta előtt, az írottkő oldalából
hoztam és megmaradt - büszkélkedik Imre.
- Városi lakásban éltek. Nyilvánvalóan nagyon
hiányzott a kert. Mi a története, hogyan jutottatok
hozzá, hogy zajlott a honfoglalás, és miként alakult
ki a kert?
Imre veszi át a szót:
142
- Hogy a gyerekek nyáron jó helyen nyaraljanak, a
Balaton mellett mindig béreltünk magánházban egy
szobát. De rájöttünk, hogy annyit kell érte fizetni egy
nyáron át - pusztán azért, hogy este legyen hol lehaj­
tani a fejünket -, hogy abból szép lassan az embernek
már sajátja is lehet. S így kezdtünk - először a Balaton
környékén - nézelődni. Rájöttünk, hogy nagy a távol­
ság. Ugyanígy voltunk a Velencei-tóval is. Arról nem
beszélve, hogy nincs értelme egy objektumot azért
fenntartani egész éven át, hogy abból hat hétig ott tud­
jak lenni. Még a Dunakanyart is megnéztük, mert
cserkészkoromban rengeteget kirándultunk oda, meg
eveztünk, nagyon szerettem azt a környéket is. így
jöttünk egyre közelebb, és akkor a színházunk főkel­
lékese, jelenlegi tőszomszédunk, Horváth Dezső
szólt: - Ugyan, mit keresgéltek, amikor itt van a
szomszédban az a csodás Gugger-hegy! - Cserkész­
koromban sokszor kirándultunk arra is, és lám, most -
Dezső, a szomszédunk révén - éppen arra a tájra
csöppentünk, ahol én mint gyerek annyit hadijátékoz-
tam. A Gugger-hegyen, pontosabban: a Látó-hegyen.
A sváb lakosság nevezte el Gugger-hegynek, de mégis
így maradt meg jobbára az emberekben.
- Széchenyi István is Látó-hegynek nevezte - mond­
ja Kati.
- Igen, így igaz. Úgyhogy én tudatosan használom
ezt a nevet. Innen aztán csodálatos kilátás vagy rálá­
tás adódik - Illyést idézem - „a bűnös fővárosra”. És
akkor órával kimértük, hogy mennyi az út oda és
ugyanez az út mennyi, ha csúcsforgalom van. Semmi
olyasmibe nekünk nem szabad belevágni, ami aka­
dályozza, hogy nyugodt lelkiismerettel érjünk haza, és
menjünk be a színházba. Nincs szabad víkendünk,
mert szombat-vasárnap legtöbbször kettőt-kettőt ját­
szunk. Tehát mi egy távoli nyaralót nem tudunk ki­
használni. Ezértesett végül is a választás erre, mert ez
a lakásunktól tizenöt perc. És ha úgy adódik, ott tud­
juk hagyni a gyerekeket. Lejövünk játszani és értük
tudunk menni előadás után. Persze akkor, húsz éve
még kicsik voltak.
- Szóval megvettük - folytatja a házigazda. - Egy
nap felmentünk, és nem találtunk egy olyan helyet,
ahol a plédet le lehessen tenni, hogy legalább Katika
meg a két gyerek valahova le tudjon ülni. Mondom:
normálisak vagyunk mi? Mit vettünk? Áttekinthetet­
len volt. Erdőszéli bozót, meg ilyen, isten tudja, mi­
féle, tíz-húsz-harminc éven át, madarak elhullatta ma­
gokból kikelt értéktelen kőris, ecetfa, éger, meg bok­
rok és indák. Először ki kellett pucolni az egészet. Na,
amikor ez megtörtént... akkor láttuk meg magát a
területet. A telek felső harmadában erdők, fenyőfák
álltak, a leghátsók lehetnek negyven-ötven évesek.
- Gyula úr, az erdész szerint valami nyolcvan-
évesek ... - vág bele Kati.
- Lehet. Merthogy az erdész, Körmendy Gyula
nekem gyerekkori barátom! Ezeket az ő apja, illetve
a nagyapja ültette. Építkezni csak jóval később kezd­
tünk. Makiári Jancsi mondta egyszer: mid van neked,
Imre? - Hogyhogy mim van? Hát, kérlek szépen, van
lakásom, feleségem, két gyerekem. - Jó, jó, de valami
objektum? - Objektum? Hát az mi a csudának? - Ha
negyvenéves korodig nem szerzel, hát nem is lesz soha
többé! - És akkor ezen is elkezdtünk Katikával medi­
tálni. Hogy tényleg, tulajdonképpen mit tudunk mi
fölmutatni? A lakás a tanácsé, de ez a kert itt fönn -
s rajta a ház - az az életművünk.
- Milyen volt akkor ez a telek, amikor odakerül­
tek?
- Huuuu, hát mint egy erdőszéli dzsumbuj. Csodá­
latos dolog volt nekilátni, és emberi formájúvá szelí­
díteni. Büszke vagyok rá, büszkék vagyunk rá mind­
annyian, hogy gép ott mindössze fél napig dolgozott,
egy földmaró.
- A többi mind kézi munka?
- Igen, kezünk, csákány...
- Korának és kezének megfelelő kis vagy nagy bőr­
kesztyű jutott mindenkinek. Kis csákány és nagy csá­
kány meg különböző kis emelők, meg...
- A gyerekek is benne voltak a munkában?
- Marcsika akkor kapta a „Kőtörő Mária” nevet,
mert nagyon, de nagyon lelkiismeretesen dolgozott -
mondja Imre elismerően. - Akkor jött a tereprende­
zés, aztán bekeríteni, közművesíteni. A vízvezeték
ásásánál volt körülbelül egy tenyérnyi mély földréteg,
utána jött a márgás-palás anyag, s aztán körülbelül
30-40 centire már csak a csákány, a fejsze, és a dum-
dum kalapács segít! Akkor már csak kő! Ide hordani
kellett a termőföldet! Volt idő, amikor az autómban,
hátul ott volt a kis lapát meg a nejlonzsák, és amikor
mentünk filmezni vagy föllépni, mindenhonnan hoz­
tam földet, mert az volt a legnagyobb kincs itt fönt.
És hát aztán a szerves trágya! A dr. Gondos Lajos
alagi tangazdaságából jön, vásárolva, rendesen.
„Tezsvér, nem kő egy kis ganyéj?..- szokta kér­
dezni. Akkor hozatunk egy jó nagy platós kocsival,
jut a Dezsőnek is egyúttal, mert a fuvar, az drága...
- Végre kialakultak a teraszok, lehetett ültetni.
Gyümölcsfákat. Két őszibarack, két kajszi, két cse­
resznye, két meggy, két körte, két mandula, két dió.
Akkor aztán bekerítettük mindjárt, amint már kiala­
kult, aztán mindenhová gyöpöt, füvet. És hát az első
virágok. Gyermekkoromban a rádióban ment egy
színdarab: A fekete tulipán. És emlékszem még a kis
régi vacak néprádióra is, ott kint a Zápor utcában.
A feketetulipán-gumó históriájáról szólt a mese, és ez
143
 úgy megmaradt bennem, hogy az valami csodadolog,
az a fekete tulipán! Egyszer megyek a vetőmagüzlet­
be, és mondják: van fekete tulipán! Te! Hát amikor
az kibújt, azt úgy körbeálltuk... Körbe volt rakva
sárga tulipánnal. Hangsúlyozta, kiemelte a fekete
tulipán különleges szépségét!
- Most azt hiszem, kétszázötven tulipán van el­
dugva.
- Egy vándorméhészbódét vásároltunk 1970 kará­
csonyára, az volt az ajándékom. Megcsináltattam a
színházban valakivel maketten a kert kicsinyített má­
sát. Még most is fönn van a padláson. És a telekre fel­
állítottuk ezt a kicsike kis bódét, és hát rendkívül fon­
tos dolog volt ugye, még egy budit is. Mindjárt a köze­
lében. Két épület volt: a vándorméhészbódé és a budi.
Szabályos, falusi deszkaizé. Csodálatos panorámával.
Ablakot is vágtam rá. A Mátyás-hegyet lehetett látni
onnan, meg az egész várost és a város mögött Feri­
hegyet.
- Ott állt a vándorméhészbódé. Nagyon aranyosan
be volt rendezve, emeletes ágyakkal, de aztán egy nyá­
ron a feleségem azt mondta: Imruskám, én megfullad
dók! Mert ő volt a felső ágyon, és szegénynek alig volt
légtere! Hát ezt nem lehet, valamit tenni kell! És ak­
kor szerencsénkre velünk szemben, Gerő Pista, az
ÉGSZI vezérigazgatója, az alsó szomszédunk, valami
kiállításon kinézett magának egy faházat. Nagyon
megtetszett nekünk is, és megrendeltük. Na, de hát,
ha már faház lesz, kell egy fundamentum! Született
kőből, pontosabban téglából egy aljzat. A kis fürdő­
szoba meg a kis konyha és egy előtér be van faragva
a sziklába, a hegy oldalába, és az előtérből egy csiga­
lépcső visz fel a faházba. Mindenkinek megvolt a ma­
ga kis szobája, a sátortetős padlásteret ügyesen ki­
használtuk, manzardnak kialakítva. Nagyon gusztu-
144
sós és jó minőségű anyag, egy-hússzor kettő-negyve­
nes modulokból áll, tetszés szerint összeszerelhető.
Egy mérnök barátom, a Hilton tervezője, Pintér Béla
- aki cserkészőrsvezetőm volt, most kétszeres Ybl-dí-
jas - segített sokat, nemcsak a tervezésben, hanem a
kivitelezésében is. Embereket szerzett, s ott volt kint,
sokszor saját munkáját is otthagyva. No, a ház elé pe­
dig ugye, kellett egy terasz. Ez nagyon jó, félig nyitott,
ám mégis fedett terület, ahová ha esik az eső, a gye­
rekeknek kiteszünk egy pingpongasztalt. Lehet ping­
pongozni !
- Ja, és kell majd egy tűzrakóhely, ezért aztán úgy
húztunk föl egy falat, hogy abban fut a kémény, s an­
nak a tetejére egy szép rézkakas került, Kodolányi
László, az író unokaöccse, képzőművész, illetve ipar­
művész csinálta. Akkor kiderült, hogy ez az alsó hely
istentelenül huzatos. Nosza, egy-két boltívet bele,
hogy olyan parasztos jellege is legyen a dolognak!
Balaton-felvidéki parasztházra emlékeztessen. Nincs
mese, be kell üvegeztetni! így végül nyertünk egy hat­
szor hét méteres „hallt”, aminek a két oldala csaknem
teljesen üvegből van. Azóta ott zajlik az élet, a kis fa-
szobácskákba már csak aludni járunk föl.
- Az ablakokra rács nem kell, mert balról Bessenyei
Feri védi és a kutyái, jobbról Horváth Dezső és az ő
kutyája. De egyébként is rendszeresen följárunk, any-
nyit vagyunk fönn, hogy nem tűnik a ház elhagyott­
nak. Annyira eleven az élet... No. így készült el a
ház. Gerő Pistával egyszer beszélgetek - akkor még
magázódtunk - mondom neki: „Most megvan a ház,
még kell néhány fát ültetni, jövőre az is meglesz és
akkor kész.” „Uram, legyen erős - mondta ő -, eb­
ben az a gyönyörű, hogy sose lesz kész!” Hát valóban
nem.
- Az északkeleti oldalra, a kerítés mellé nyírfákat
és fenyőket ültettem, vegyesen váltakozva. Azok vol­
tak az elsők, aztán jöttek a gyümölcsfák. Egy őszi­
barackfa elültetése itt fönn egynapi munka! S ahhoz,
hogy azt a kicsi kis csemetét el tudd dugni, hogy élete
legyen, ahhoz egy akkora gödör kell! Viszont a kő,
amit kicsákányoztunk, nagyon hasznos lett, mert a
támfalakat ezekből építettem, méghozzá ahogy azt a
környékbeliektől, elsősorban Dezső szomszédomtól, a
kellékestől megtanultam. De láttam egyebütt is. Szá­
razon kell rakni. Ó! Nagy türelmet igénylő munka!
Nagyon óvatosan kell illesztgetni, mert akkor a fagy
nem tesz benne kárt. Abban a pillanatban, amikor
cementezed vagy betonozod, kész, máris reped! Egy­
két helyen megpróbáltuk, rá is fizettem! Próbáltam így
is, úgy is, még az egri várat is napokon keresztül „ta­
nulmányoztam”, hogy azt hogyan építették. Meg a
többi régi várat. De nem tudok rájönni! Lehet, hogy
tényleg úgy van, mint a Kőműves Kelemenben, hogy
„gyenge teste hamvát keverjük a mészbe”? Egészen
fantasztikus, ahogyan évszázadokkal ezelőtt ezeket a
hatalmas köveket szinte „összeforrasztották”.
- A kert azóta évről évre alakul és formálódik, most
már ott tartok, hogy ritkítani is kell! Hiába vettem
meg „A szenvedelmes kertészt” Capektől, s hiába ol-
145
vastam el. Beleestem az összes kezdő kertész hibájá­
ba : a sűrű ültetésbe.
- Akkor ez nem is hatott olyan sűrűnek. Akkor
még úgy nézett ki, hogy nyugodtan sétálgathatunk
majd később köztük - tűnődik a feleség.
Sinkovits rágyújt és folytatja: - Madaras Jóska pár
utcával alattunk építkezett, s a ház építésekor útjában
volt egy mandulafa meg egy diófa. Ki akarta dobni
őket. Mondom: ne dobd ki, várjál! Átmegyek, beko­
pogok, megnézem. Mondom neki: én ezt, Jóska, el­
viszem! - Ne, Imruskám, ez egy kilencéves diófa, és a
mandulafa is nem tudom én, mennyi! - Megpróbá­
lom. Vagy sikerül, vagy nem!
- Gondosan kiástam, elkészítettem a gödrét ná­
lunk, lementem hozzá egy segítséggel. Szépen föld­
labdával ki akartuk bontani, de a gyökerek közül
persze kipergett a föld, mert nagyon nagy szárazság
volt abban az évben. Föltettem a Wartburg tetejére, a
csomagtartóra. Nem láttam ki a szélvédőn, mert ott
lógott le a korona, hátul a kocsi mögött meg a földet
söpörte a gyökérzet, úgyhogy fél kezemmel kinyitot­
tam a kocsi ajtaját, kihajoltam, úgy fogtam a volánt,
és a „kertek alatt” fölvittem. Beültettem, szépen ki­
támasztottam, gondosan karókkal, ahogy az a nagy­
könyvben meg van írva. Mint a gyerek, amikor a ho­
mokozólapáttal építi a homokvárat, úgy tettem finom
kis lapáttal földet a hajszálgyökerek közé, ott állt a
kanna, mindjárt locsoltam is, megint két centi föld­
réteget, majd megint locsoltam...
- S közben állandóan szitáltam a földet - teszi hoz­
zá Kati.
- Igen, gondoltam, a kövekkel úgyis meglesz a ba­
ja szegénynek, amikor a gyökerei tovább nőnek, hát
minél előbb megindul, annál jobb! Nem dolgoztunk
hiába, megeredt. És amikor két vagy három év múlva
146
megjött az első negyvenkét szem termés - még drága
édesapám szüretelte le -, hát azt az örömet!... És
ugyanígy a mandula is, kitárulkozott tavasszal, mint
egy hatalmas menyasszony...
- Pedig senki nem bízott benne, hogy megerednek.
Még fogadásokat is kötöttünk - nevet Kati.
- Igen. Fogadásokat kötöttünk. De ez a diófa meg
ez a mandula oda akart kerülni hozzánk!
- Van-e olyan növény, amit valahonnan hoztatok,
importáltatok, esetleg külföldről? - kérdem.
- Bárhol járunk, körülnézünk. A Felvidékről, Csal­
lóközből - ahová a húgom férjhez ment -, egészen
pontosan Dunaszerdahelyről van egy ezüstfenyő. Osz-
ter Sándor barátomtól a Szélmalom bemutatójára
kaptam egy kis fenyőt, az a csíki havasokból való.
Most a Délvidékről várok valamit Fejes Gyuri szí­
nészkollégámtól - aki az újvidéki magyar rádió tag­
ja ő is ígért nekünk növényt. Kanadában a cserkész­
parancsnokommal negyvenegy év után találkoztam,
az ő kertjükből kaptam egy karácsonyi kaktuszt.
-Ami sajnos azonban nem maradt meg nálunk,
az két kanadai juhar, amit a vejünk, Hegedűs Csaba
hozott Kanadából. Hiába ápolgattuk. Lehet, hogy
túlszeretgettük. Lehet, hogy az volt a baj.
- Így szépen körbejárjuk a magyar etnikumot, és
ami a legmegkönnyeztetőbb számomra, hogy odaát
járva Burgenlandban - ahol édesanyám született -
szintén növények jutnak eszembe. A nagyapám ott
volt vízimolnár, Graz mellett, a Strem patak partján.
Van egy gyermekkori képem: a ház mellett - abban
a bizonyos kertben, ahol szintén volt egy négyzetmé­
ternyi terület szánva nekem - egy hatalmas bukszus-
bokor előtt ül az én szigorú, kemény molnár nagy­
apám, és én mint első fiúunoka az ölében. Mielőti le­
bontották ezt a házat, mert a rokonaim elhaltak, si­
került arról a bukszusbokorról áthozni egy ágat. El­
tördeltük itthon, apró, kicsi csemetékre^ bedugtuk a
földbe. És meggyökerezett. Két szép, fejlett bokor
van kint a teraszon belőle, ott laknak, hatalmas fa­
ládákban. Van még cserépben is kettő, abból az egyik
az öcsémé, hogy neki is legyen emléke a nagyapai
kertről, a nagyapai házból.
- Kísérletezgettem külföldről hozott magokkal is,
sok mindenfélével, és törzsvendég vagyok a Rotten-
biller utcai vetőmagboltban. Ott a Margitka, aki el­
ment nyugdíjba, de nem bírta ki és visszajár, ő ad
nekem hagymákat, főleg krókuszokat, téltemetőt, tu­
lipánokat, ha bármi jön, rögtön felhívja a figyelme­
met. A szakirodalom meg egyenesen óriási, különö­
sen az Oláh Béla-féle könyv, ővele személyesen is ta­
lálkoztam. Nagyon megörültem annak, hogy egy vé­
letlen folytán összeismerkedtem Cinczok Györggyel,
a Sasad Tsz elnökével, ők akik azt az áruházat létre­
hozták a sztráda mellett. Óriási dolog, hogy ott a
földtől kezdve, sziklanövényeken keresztül a virágo­
kig és a legkisebb szerszámoktól a legnagyobb gépekig
mindent kapsz! Nagyszerű! És van még egy kedvenc
üzletem, a Törökvészi és a Pusztaszeri út sarkán, Hor­
váth István és felesége.
- Ott én is törzsvendég vagyok - mondom.
Imre egyre lelkesebb lesz.
- Ha valami jó szerszám jön, szólnak, mert tudják,
hogy szeretem a kézhez álló szerszámokat, Illyés Gyu­
lának van egy verse a szerszám nyeléről. Hogy milyen
igaz az a vers. Te! Hogy az milyen igaz! Mennyire
fontos, hogy az idomuljon a kézhez, és segítse az em­
bert. Például vettem olyan metszőollót, ami itt - mu^
tatja - megbicsaklik, hogy kis helyre is be tudj férni
vele. És bronzlapra vág. Tegnap azzal dolgoztam.
Öröm. Nem kell kínlódni, nem csikorog az embernek
a foga is egyúttal. Tavaly rengeteget dolgoztam, oda­
vittem hátra azt a vándorméhészbódét, amiből most
szerszámoskamra lett meg egy fáskamra, amit hozzá­
építettem. Szóval, mozgás van elég. Nekem aztán nem
kell kondicionáló tornára járni! És szeretnék még
egy tűzrakóhelyet. Már régóta fundálgatom, formá­
lom, hogyan s mint legyen.
- Ha belépünk a kertbe, alul van a szamócás és a
„haszonkert”. Ott vannak a gyümölcsfák is. Jobbra
egy picike, magról nevelt piros bélű dió, amit Ber­
nadettről, az unokámról neveztem el, mert akkor
kaptam a magot, amikor ő született. De hát nagyon
lassan fejlődött szegénykém.
- De nem Bernadett?...
- Nem!... A kert másik részét talán pihenőkert­
nek nevezhetném, abban vannak a virágok, a ház
mögött pedig természetes környezet, s abba semmi
más nincs ültetve, csak olyan növények, amelyek itt
a budai hegyekben, a szabadban, az erdőben hono­
sak.
- Következő témánk hadd legyen - de itt inkább,
azt hiszem, Katikához kell fordulnom - a főzőcské-
zés, sütés a kertben. Kerti receptek. Imre már emlí­
tette, hogy sütőt is akar építeni. Nyilván szoktak kerti
összejöveteleket is rendezni. Van-e valami háziasszo­
nyi specialitása a kertben?
- Igen, a hidegtál. Amit Imre készít el - nevet Kati.
- Nem igaz! - vágja rá Sinkovits. - Mert van én­
nekem egy fotóm, amelyen Kati az első kerti flekkent
büszkén mutatja fel!
De az az igazság, hogy a kertben annyi munka
van, hogy több, mint elég. Meg a tanulnivaló, meg a
család, meg ez, meg az, hogy mi itt fönt nem szok­
tunk nagy főzést csinálni. Inkább csak praktikusat.
Két kedvencünk van: az egyik az a bográcsgulyás,
147-
ami nagyon bevált, a másik pedig a tarjából a flek­
ken. Az a világ teteje! És kész.
- De mind a kettő szabadtűzön - teszi hozzá Kati
asszony.
- Ja és még egy dolog van, ami hagyomány. Az
unokák nagyon várják! Kiss Manyitól örököltünk
egy négylyukú Zefir kályhát, az ott áll a „hallban”
addig, amíg kifundálunk egy szép kandallószerűsé­
get, cserépkályhát. Még nem tudom, mit, de sajátos­
nak, speciálisnak kell lennie. Több dolgot tudjon:
nyáron díszítsen, padkájára lehessen ülni, télen gyor­
san adjon meleget, és legyen benne a tűztér fölött egy
vaslap, hogy lehessen rajta azt csinálni, amit ezen a
régi, kedves, négylyukú Zefir kályhán: gesztenyét süt­
ni! Te! Tudod, amikor bejön a nagymarosi geszte­
nye, a csarnokban megvannak az ismerős árusok,
azoktól szoktam megvenni. A ház mellett van egy
magam építette verem, lenn a földben, kőben. Na
most: oda szépen leteszem, és még a múlt héten is
sütöttem az unokáknak gesztenyét, mert ott jó nyir­
kosán megmarad.
-Szomszédok? Itt egy soron vagyunk: Bessenyei
Feri, ő a bal oldali szomszéd, mint említettem, aztán
vagyunk mi, akkor Horváth Dezső, rajtunk túl pedig
Kállai Feri. Aztán van a „biatorbágyi brigád”. Ők
ott alapítottak egy kis telepet. Avar Pista, szegény
Győrfi Gyuri, Szokolay Ottó, Kun Tibi, csomó szí­
nész van együtt, úgyhogy az öltözőben meg a büfé­
ben nem lehet ilyenkor másról hallani, mint: „Ne­
ked már kibújt a krumplid ?” „Nem, nálam még csak
a hóvirág.” És... „Jaj, Imre, hozok neked olyan ma­
got, de adjál nekem, amiről meséltél a múltkor..
- A fügét akartuk még elültetni, de nem találtunk
megfelelő helyet - panaszkodik Kati.
148
- Én tegnap rájöttem, Katikám, ki kell vágni egy
nyírfát, oda lehet építeni mögéje a kicsákányozott
kövekből egy támfalat, amelyik az északkeleti oldal­
ról védi. Nappal, ahogy félkörben jár a nap, a kő
magába szívja a meleget, s éjszaka „löki ki rá”. Meg­
van a hely. Meglesz a füge!
- Az előbb már említettetek egy-két kedves vagy
hírneves vendéget, akik nálatok megfordultak. Ha
lenne, mint ahogy nincs, egy képzeletbeli vendég­
könyv, amit most fellapoznánk, akkor milyen talál­
kozásokra, kerti összejövetelekre emlékeznétek visz-
sza?
- Nem sokkal halála előtt is fönt volt Amerigo Tót.
Aztán Marika, Keresztury Dezső felesége. Illyés Gyu­
la, Flóra asszonnyal. Keresztury Dezső mostanában
is, amikor teheti, eljön - meséli Gombos Kati.
Imre tovább emlékezik:
- Ne feledd azt a gyönyörű havas estét, amikor az
akkor még nem hazatelepült Pataki Jenő beállított
hozzánk három szál szegfűvel. Azt hiszem - modern
kifejezéssel élve - „egy lapáttal mi is rátettünk” arra
a tűzre, ami végleg hazahozta őt.
- Bessenyei Ferit mi csalogattuk oda, mert szere­
tett följárni, körülnézni. Nem is csodálom, hogy ott­
ragadt. A kilátás maga, a fantasztikusan jó levegő és
a csodálatos panoráma rabul ejt mindenkit!
- Ott még kakasszóra lehet ébredni - mosolyog
Imre. - Mert a második szomszéd, Ferin túl, barom­
fiakat is tart! Tizenöt percnyire a belvárostól. Hát
nem csúcsforgalomban, persze. No semmi, átsza­
ladsz a Margit-hídon, a Szépvölgyi úton föl és kész,
ott vagy. Nahát aztán el kell mondani valamit. Ta­
valy Keresztury Dezső nyolcvanéves lett, és Boldi­
zsár Iván fölhívott bennünket: „Gyerekek, Dezső
megkapja a kitüntetést a Parlamentben, találjunk ki
valami jópofa dolgot az ünnepség utánra.”
- Megszerveztük az ebédet a hármashatár-hegyi te­
tőn. Gyülekező pedig nálunk a kertben! Jött Iván
meg „Dezső bátya”. És ott elkezdtek élcelődni egy­
mással - régi, azt hiszem, diákköri barátok ők Iván­
nal. „No, maga vén trotli, meg tudja még csinálni a
bolhabillenést?” - mondja Boldizsár Iván Keresztury
Dezsőnek. (A bolhabillenés az az, hogy lemész gyer­
tyába és onnan talpra. Olyan flikflakszerűség!) Hát
te, nem tudtuk megakadályozni, mert bizony „De­
zső bátya” lement ott a fűre szépen! Na én közben
kattogtatom a fényképezőgépet. Könyörögtünk neki,
hogy ne, hát mégiscsak nyolcvanéves! „Na jó! Akkor
ide nézzen!” - mondja Boldizsár Iván. Fölkelt, le­
ment fekvőtámaszba, és egyszerre kezét-lábát föl­
dobva, a levegőben tapsolt! A felesége meg könyör-
gött, hogy „Iván, ne őrüljön meg teljesen, tíz évvel
ezelőtt is ezt csinálta, akkor is bevérzett a szeme, az
isten szerelmére, ne csinálja, Ivánka könyörgöm...!”
- Mit jelent mint városi embernek, mint művész­
nek a kert? Ad-e valamiféle ihletet, segítséget a mun­
kához?
- Tegnap például belenéztem a naptáramba, s lát­
tam, premier közeleg, és itt vannak a tavaszi munkák,
metszések. Be kell osztani valahogyan! Nem játszot­
tam délelőtt, hát szépen fogtam a magnót, amire rá
van mondva a szerepem „A királyasszony lovagjá”-
ból; a drága Uray Tivadarnak volt a nagy szerepe!
Beletettem a zsebembe, és közben, amíg metszettem,
a zsebemben szólt a magnó. így tanultam tegnap. De
egyébként is. Nagyon szeretek ott lenni. Csend van,
nyugalom. Ott készültem a VII. Gergelyre, Illyés Dó­
zsájára és így tovább. Kálmán Gyurival rengeteget
tanultunk együtt. Agárdy Gabival most is. Gyönyörű
az ő fóti kertje. Nahát, a Gabi a másik nagy beszélő­
partnerem kertügyben. Kölcsönösen adjuk egymás­
nak a tippeket, csak hát ő félelmetes manualitással
rendelkezik! Avar Pistának is van egy ilyen barkács-
műhelye, megbeszéltük, hogy nyáron tapasztalatcse­
rére én megyek az ő biai műhelyét megnézni, ő jön
az enyémet megtekinteni.
- Az egész dologban engem az vonz a legjobban,
hogy úgy érzem: az urbanizálódással és civilizációval
az ember saját környezetéből kiszakadt. Természetes
környezete pedig, ha nem is a két lábra emelkedett ős­
ember barlangja vagy dzsungelje, de a természet. Igye­
keztem, hogy a ház mögötti részt természetes állapo­
tában hagyjam meg. Ha el kellene döntenem, azt hi­
szem, hogy azt a részét szeretem a legjobban a kert­
nek! De rögtön utána a virágokat! A szomszéd a ve­
jétől, Ausztriából hozott nekem gyönyörű magokat,
amelyek még eddig nem voltak a kertemben, például
egy úgynevezett balkonvirág, amit Tirolban láttunk.
Az erkélye körül lecsüng, meg úgy futtatják. Ilyesmit
régóta keresek, most kaptam.
- Itt nem lehet hazudni, itt nincs mellébeszélés. Ha
jól ültettél, jól trágyáztál, idejében végeztél el minden
munkát, akkor ott termésnek kell lennie! A mi szak­
mánkban annyiféleképpen lehet megítélni a munkán­
kat. Ugye? Az szubjektív dolog. De itt nincs mese! Ha
jól csináltad, akkor az a virág kinő, az az eper meg­
terem, az a ribiszke ott piroslik vidáman a kertedben.
Kati elgondolkodik:
- Számomra azért megnyugtató a kert, mert nincs
az az ideges zaklatás az emberben, az a nyugtalan
feszültség, hogy mikor hova kell rohanni! Hogyan
illik viselkedni, mit várnak el tőlünk? A kertben min­
den azért van, hogy mi és aki hozzánk jön barátként,
szabadon, függetlenül, jól érezze magát. Nem kell al­
149
kalmazkodni, nem kell viselkedni, nem kell gondol­ szeretem a kertben is. Minden úgy történik, ahogy az
kodni azon, hogy mit szabad mondani, mit nem. Sza­ időjárás, ahogy a természet rendje megengedi. És
bad kérdezni. És nyíltan lehet rá válaszolni. amennyi munkát belefektettünk. Úgy arathatunk,
Szeretem a tisztességes dolgokat, és pontosan ezt ahogy vetettünk...
Somogyi József legkiválóbb, legelismertebb szobrász-
művészeink egyike. Most lesz hetvenéves, ő is át­
vészelt már egy szívinfarktust, de szerencsére azóta
- mint mondja - jól érzi magát. 1985 tavaszán avat­
ták fel legújabb köztéri szobrát Budapesten, a Gesz­
tenyés-parkban, az új kongresszusi palota szomszéd­
ságában. A fasizmus áldozatainak kívánt emléket ál­
lítani a kockakő háttér elé megtervezett monumentá­
lis asszonyalakkal. Somogyi szenvedélyes kertész.
Nem is egy, hanem két helyen élheti ki ezt a hobbiját:
nagy kert közepén van a műterme a Csillaghegyen,
Tihanyban pedig szép kis nyaralója van, remek kilá­
tással a Balatonra és az apátság templomára. Ezer
színben pompáznak a vadvirágok.
És még egy kert van az életében. Napjainak nagy
részét a Képzőművészeti Főiskolán tölti, az Epres­
kertben. Ott beszélgettünk. A kívülről jött idegen
számára ilyenkor tavasszal különösen hangulatos lát­
vány az Epreskert: jól ismert, nagy tiszteletben álló
mesterek jönnek szembe vagy álldogálnak, farmeres,
hosszú hajú növendékekkel beszélgetve. Amott óriási
faszobrot farag egy fiatalember, a másik sarokban kő­
ből készült portrék, aktok. A bejárat mellett apró pi­
ros virágaival tündököl a japánbirs, mellette kis ti­
szafák és tuják, ezeket Somogyi ültette néhány évvel
ezelőtt. A szobában, ahol beszélgettünk, a jól ismert
műtermi hangulat uralkodik: költői rendetlenségben
sorakoznak itt apró gipszmodellek és -formák, festé-
kestubusok és sörösüvegek, domborművázlatok a fa­
lakon, gyönyörű női formák gipszbe merevítve, fa­
ágak és falevelek, bronzplakettek és -érmék, sok-sok
művészeti szakfolyóirat az asztalon. Még mielőtt be­
szélgetni kezdenénk, Somogyi néhány fekete-fehér
képet mutat Tihanyról. Boldog apák mutatják így a
kisbaba képét: „véletlenül van nálam...” felkiáltás­
sal. A Mester minden szavából érezni, hogy ez a téma
nagyon-nagyon kedves a számára. Majdnem kétszer
annyi ideig tartott a beszélgetés, mint eredetileg ter­
veztük, de mindig újabb és újabb témák jutottak
eszünkbe.
- Nagyon szerencsés vagyok, kicsikét nagyképűen
azt szoktam mondani, hogy az ország két legszebb he­
lyén lakhattam. Az egyik: eszmélő gyermekkorom
emléke, Klastrompuszta. Nem tudom, tudod-e, hol
van? A Pilis lábánál van, tulajdonképpen a Pilis hegy­
ségben bent, sőt Dobogókőtől le lehet menni, onnan
vezet egy kirándulóút, és ami most turistaház, abban
voltam én gyerek. Egy ilyen értelmesülő kölyöknek
eldorádó volt, sok évvel ezelőtt, akkor még tele vad­
151
 dal. Lent, a háztól kicsit távolabb, pár száz méterre,
állt egy majorság. A házunkon keresztülfolyt egy for­
rás, ami a fürdőszobánkba be volt vezetve. Ötven év­
vel forgasd vissza az időt, akkor nekem ott olyan dol­
gokban volt részem, hogy például szarvasokat itat­
tam! Óriási telekre emlékszem vissza. És nem a gye­
rekkor szépíti meg. Tényleg van egy meteorológiai
ütemváltás, mert ezelőtt ötven évvel a karácsony az
esetek nagy százalékában fehér volt, nagy hóval. Ka-
talin-napkor megjött a hó. A közmondás is úgy várta,
és befagytak a vizek. Akkor a nagypapával lementünk,
én kisbaltával kivertem a marhák itatóvályújából a
jeget, lapátoltam, a nagypapa pedig meghúzta a vizet
a gémeskútból, a vályúkat teletöltötte, és mire beér­
tünk a házba, addig a szarvasok meg az őzek kijöttek
és ittak... Jártam a kukoricaföldre vaddisznót rio­
gatni, kolomppal, kereplővel meg egyébbel. Amikor
Klastrompusztáról eljöttünk, akkor kerültek a szüleim
Ásványráróra. Az anyám postamester volt oU, az
apám akkor már nyugdíjas, leszázalékolt, szívbeteg
ember.
- A Szigetköznek ez az utolsó paradicsomi állapo­
ta. Néha szorongok is emiatt a vízlépcső miatt, hogy
megint valami eltűnik visszavonhatatlanul az életünk­
ből, és Isten tudja, hogy az ára megéri-e ezt az eltű­
nést. .. Itt a Duna millió apró kis szigetre szakadozik,
és majdnem azt mondhatom, hogy az őselem része­
ként éltem ott, majdnem, hogy eggyé váltam az éggel,
a vízzel és ezzel a furcsa elvarázsolt világgal. Láttam
szigeteket születni, és láttam szigeteket meghalni!
A nagy tavaszi árvizek idején akkora sodrása volt,
hogy nemegyszer egy-egy szigetet is elhordott. Az ár­
víz ott mindig nagy veszély volt [Ebben a világban él­
tem és oldódtam fel. Mindig fontos volt a víz, és min­
dig fontos volt a növényzet! Ásványrárón, a ház mel­
152
lett - most már a ház ugyan nem a miénk, mert abból
építettem itt a műtermemet-olyan fenyőfáink vannak,
amiket én két-három centis korukban ültettem. Az er­
dészettől kértem kis palántákat. Ez egy tizenöt-húsz
éves vagy még fiatalabb gyereknél nem szokványos.
Mert az inkább nagy fát ültet, ha egyáltalán ültet.
- Aztán a másik, ami még hozzá tartozott az éle­
temhez: az állatok. Állatok nélkül nem tudok meglen­
ni ! A Keleti Károly utcában laktunk Budapesten, és
nagymértékben a kert és az állatok miatt költöztem
ki Csillaghegyre, hogy egy talpalatnyi kis helyem le­
gyen. Növények vesznek körül, de nem extra növé­
nyek. Nem vonzódom azokhoz a kuriózumnövé­
nyekhez, amelyek nem honosak itt. Lehet, hogy a lus­
taságom miatt, lehet, hogy annyira nem nagy a szak­
értelmem, de inkább vonzódom az egészéges vadnö­
vényeknek a kertbe való betelepítéséhez. És ezek egy
jobb kerti kultúrába kerülve hallatlan széppé tudnak
válni. Tihanyban ökörfarkkórókkal telepítettem be
a kertnek a rézsűs oldalát, ami aztán állandóan önma­
ga elszórta a magvát, az bekerült a földbe, tavasszal
vagy ősszel kikelnek, óriási tömegben.
- Kertet, azt hiszem, csak igen nagy pazarlással le­
het csinálni, mert amikor elülteted a kis fákat vagy
bokrokat, még a leggyakorlottabb tudást is egy pici­
két megtéveszti ez a csak szeretet látta fa, mert az még
csak egy kis vesszőcske. De mire a térben megnő, akár
vertikális, akár horizontális terpeszkedésével, terjesz­
kedésével, sokszor elvéti az ember, és nem ott van eb­
ben a kis megkomponált világban, ahol éppen jó vol­
na! És ha ezt az ember nem pazarlással, hogy úgy
mondjam: „biztonsági rátartással” csinálja, akkor
esetleg már nem lehet rajta változtatni. Mert az em­
bernek nincs szíve, hogy az életéből tizenöt-húsz évet
kitöröljön, mert végeredményben hozzánőtt, és egy
veled az a fa. Én a kertet úgy csináltam mindig, hogy
jóval többet ültettem. Sok szakértő, amikor ezt látta
azt mondta: jaj, micsoda dilettáns dolog ez! Mi lesz
ebből? Dédelgeted mindegyiket, hagyod-hagyod nőni
őket. És akkor egyszer, amikor már látni a tömeget és
hogy miként rajzolódnak egymás előtt, színben hogy
vannak együtt, hogy döntötte meg őket a szél, akkor
lehet a végleges képet kialakítani. Én a nyírfákat min­
dig úgy ültetem, hogy egy gödörbe kettőt-hármat -
volt úgy, hogy négyet is ültettem -, hogy szétágazód-
janak.
- A városból tehát kikerültél Csillaghegyre.
- Amikor oda kiköltöztem, akkor ez a bizonyos
kert, amely most az én műtermem és a lakásom...
szántóföld volt! Sőt állandóan elöntötte a talajvíz, a
hegyről lezúduló víz. Ennek a kertnek Számomra az a
varázsa, hogy mindent én csináltam rajta. Még a föl­
det is én hordattam oda! Tehát, amit itt látsz, az utolsó
fűszálig, azt mind én tettem a földbe, minden egyes
növény a kezemben volt, én vittem oda, én ültettem
be. Ma már ezek tíz-tizenöt méteres fehér törzsű nyír­
fák, a fenyőim is megnőttek, de nem egy „extra kert”.
Hogy mondjam: ebben egy picikét talán rendetlenebb
vagyok, nem szeretem az olyan nagyon precízen meg­
csinált kerteket. Inkább azokat, ahol az ember el tud­
ja lesni a természetet, ezt a nagy mestert! Mert nézd
meg, hogy a szép természeti tájak olyan-olyan ragyo­
góan vannak „megcsinálva”! De azt hiszem, hogy ez
az élet törvénye. Az erőteljesebb ott is elnyomja a
gyengébbet, a gyengébb megfutamodik és elsorvad...
A másik nagy koordinátor a Nap. Ő szabja meg vég­
eredményben az egész fás világnak vagy növényvilág­
nak a térbeli elhelyezkedését vagy az egymás mögötti-
ségét. Szóval, a csillaghegyi kertemben nincsenek extra
dolgok, inkább emberszagú, jó benne lenni. Érted?
Olyan, mint egy bútor, amiben „lakni” lehet, ame­
lyikbe le lehet ülni, használni lehet, rá lehet feküdni,
ez a kert is olyan. A fűre mindenütt rá szabad lépni,
153 .
 mert nem pázsit, hanem fű. Erőlködöm, hogy pázsit
legyen belőle, de nem akar pázsittá sikerülni, mert
a pázsit a legdrágább virágok egyike. A legidőigénye-
sebb és a legdrágább!
- Mondtam, hogy imádom a vizet. Csináltam egy
kis kerti medencét, és amikor olyanok jöttek hozzám,
akik nem tudták, mi ez, azt hitték, hogy egy parvenü
valaki vagyok, aki kerti medencét csinálok magam­
nak, amiben úszni ugyan nem lehet, de megtunkolni
azért meg tudom magamat. Ők nem tudták, hogy ez a
kerti medence nekem - nosztalgiára kell! Békakuruty-
tyolást akarok hallgatni! A kis kerti medencébe - nem
nagy, három méterszer két és fél méteres - béká­
kat telepítettem be. Te, ez a nyári estéken, amikor
már a békásmegyeri lakótelepi házak odalátszanak
hozzám, valami olyan furcsa, szorongó gyönyörűség!
Hogy a biológiai egyensúly létrejöjjön, és kristálytisz­
ta legyen a vizem, amit nem cserélek, beletelepítettem
vízibolhákat. Viszont akváriumom is van, én vagyok
az a haltenyésztő, aki kimegy a kertbe, és nem kell
utaznom, hogy vízibolhát fogjak.' Teljes ökológiai
egyensúlyban élnek ezek itt.
- Van egy két szép kövem, az egyik legszebbet úgy
„loptam” tulajdonképpen a hegyről, egy körülbelül
kéttonnás szikla, amit kinéztem magamnak a Kevély
tövében. Édesvízi lukacsos mészkő, és már ott is meg­
telepedett benne egy csomó kis vad növény.
- És hogy hoztad le?
- Ragyogó szervezési manőver volt. Hogy is mond­
jam - szóval a „munkaerkölcs lazulása” tette lehető­
vé - hogy finoman fejezzem ki magam - hogy ez a kő
odakerüljön hozzám. Láttam egy ilyen „Loch Ness-i
szörnyet”, egy földgyalus-darus gépet, a vezetőt meg­
szólítottam: szakikám, itt a Kevély tövében van egy
gyönyörű szép szikla, de csak maga tudja megmoz­
154
dítani ezzel a géppel! Fölbattyogna oda, és rátenné
a teherautóra? Mire ő: ó, csak „piros” kérdése. És
mondom: mennyi „piros” kérdése?
- Akkor még nyilván az volt a „legmenőbb” szín...
- Persze, ez tizenöt éve volt. Mondott valamennyi
pirosat, aminek én hallatlanul megörültem, mert a
magam észjárásában ez a kő nagyon olcsóba került!
Én tudom, hogy egy szoborhoz egy talapzatot mennyi­
ért szállítottak el, ez az ember szerencsére nem volt tá­
jékozódva, hogy a Kőfaragó Vállalat mennyiért visz
el egy követ. Ő csak azt tudta, hogy a Kevély tövéből
el kell hozni, amit - viccesen mondom - loptam, mert
senki köve volt. No, aztán mondom: de mire tesszük
rá? Mondja: ó, az is csak „piros” kérdése! Megszer­
vezte a nagy ZIL teherautót, fölbattyogtak a hegyre,
föltette a ZIL-re, az szinte megroggyant, amikor le­
jött. Csillaghegyen már kerítésem volt, és amikor le­
ért, akkor láttam, hogy ez egy akkora nagy kő, hogy
most ezzel mi az Úristent kezdek! Valahogy aztán
beemeltük a kerítésen belülre, tehát a bejáratom mel­
lett van ez a nagyon szép nagy szikla, amit én beültet­
tem mindenfélékkel, kis sziklakerti borókával, örök­
zölddel. Nagyon szép, picikét rendetlen. Mellé van té­
ve egy régi boltívkő, valahonnét szereztem egy ilyen
kis öreg követ úgy, hogy a két világnak a találkozása.
- Amint mondottam, a kert tele van állatokkal. Ha­
laim vannak, galambjaim és kutyáim. Pintyeim, ezüst­
fácánjaim vannak. És van egy ékességem, egy nyuszt!
A veszprémi állatkerttől, Kasza Lacitól kaptam, letét­
be, mert ilyen is van.
Növendékeim sóvár szemekkel nézik, hogy milyen
szép volna a nyakukon, de nem elevenen, mert ez egy
félelmetes kis ragadozó, ezek a kis emberi gyöngéim,
tudod, mert valahol úgy érzem, hogy emberi gyenge­
ség, hogy ezt az állatot ott tartom. Végeredményben
emberi szemmel nem rossz körülmények között, csak
ez az örök nagy kérdés, hogy az ő szempontjából mi­
lyen. Egy vigaszom van, hogy talán nem érezheti ma­
gát nagyon-nagyon rosszul, mert egy-két évvel ezelőtt
nyitva felejtettük az ajtaját. Este, amikor kimentem,
hogy megetetem - gondoltam, adok neki még tojást
vagy valamit - nem volt bent a nyuszt! Üres volt a ket­
rece! Végigkeresgéltünk mindent, sehol nem volt, na­
gyon bántott a dolog, hogy esetleg elkallódik a kőren­
getegben, de reméltem, hogy talán a Kevélyre föltalál.
Mondom a feleségemnek, hogy azért hagyjuk nyitva
az ajtaját. És reggel - anélkül, hogy én ezt komolyan
gondoltam volna -, amikor ment a kaput kinyitni,
mondom: te, nézd meg, hátha bent van... És kérlek
 szépen, hát így kerek a történet, a nyuszt bent feküdt
a kis ketrecében ártatlan szemmel, majdnem azt
mondta: hé, hát miért hagyjátok nyitva az ajtómat?
Hát itt csupa aszfalt van, meg büdös autóbuszok
mennek! Én azt hiszem az állatok fogvatartásáról,
hogy mi a saját, ideális, emberi szabadságeszményünk­
kel mérjük ezeket a szabadságvágyakat. Nem hamis
alibiteóriákat akarok magamnak csinálni, de ez a ta­
pasztalatom, hiszen sok állatom volt.
- Hosszú évekig Csillaghegyen élt velünk egy őz.
Nagyon furcsa módon kaptam. A Természettudomá­
nyi Múzeumban jártam egyszer az igazgatónál, és az
előszobájában volt egy pici, kis pettyes őzike. Élő.
Mondom: jaj, Istenem, milyen gyönyörű! Hogy sze­
retnék én ilyet a gyerekeknek! Miért van itt? Azt
mondja: valamelyik vidéki múzeum küldte kitömni,
de a gyalázatosak nem injekciózták le, és most már
itt van egy hete. Mert a munkatársaim, amikor reggel
kiadom az utasítást, akkor beteget jelentenek. Hogy
ne kelljen szegénykét... Mondom: adjátok nekem!
- Szívesen - válaszolta de hogy mondjam azt, hogy
innen, a Baross utca második emeletéről megszökött
az őz? Hát itt nem tud megszökni. Hova szökik itt?
A világítóudvarba? Ekkor az egyik preparátor meg­
szólalt: művész úr, van nekem otthon egy ekkora kis
kitömött őzikém. Vegye meg tőlem! Azt elküldjük a
múzeumnak, ezt meg vigye haza! Na, az üzlet pillana­
tok alatt létrejött, félóra múlva már a taxiban ültem és
vittem haza az őzikémet.
- Ez az állat tíz év alatt szisztematikusan tönkretett
egy kertet! A szőlőt kiirtotta, rózsáink soha nem vol­
tak, muskátlijaink csak másfél méter vagy két méter
magasan, mert imádta a muskátlit! De ott volt velem
együtt, a kutyákkal; Ruffy Péter egy karcolatot is írt
róla egyszer, mert akkor négy pulim volt. Ezek haj­
156
szólták a kerítés mellett elmenő embereket, egy öreg
bácsika botladozott ott az utcán, a kutyák ugatták,
ugatták, és abban a pillanatban, amikor a bácsi meg­
unta, hogy a kutyák ugatják, a kutyák is megunták a
bácsit ugatni és eltűntek onnét. Mire az öreg bácsi
visszafordult, addigra ott állt egy csodálkozó őz. És a
bácsi nézett: hogy uram isten, hát az hogy lehet...
És egyszer ő is kiszökött, de megriadt az autóktól.
Annyira kezes volt, hogy odajött, a kezünkből evett,
de egy idő után már nem lehetett kertben tartani. És
akkor a feleségemmel gondoltuk, hogy áthajtjuk a he­
gyen, a lakott területen, hogy fölmenjen a Kevélyre,
hogy a kutyák le ne rántsák. Fölhajtottuk egészen a
Róka-hegyre, ahol már elfogytak a házak, és otthagy­
tuk. De valami furcsa módon, majdnem azt mondta:
hé, meg vagytok bolondulva, hát mit csinálok én itt?!
Mi megindultunk lefelé, és utánunk jött, besétált a ház­
ba, a kertbe. Szóval ezek a furcsa dolgok. Nagyon ne­
héz megtalálni azt a határt, ahol a birtoklás nem ki­
sajátítás, ahol a birtoklás nem a másik személyiségé­
nek a megtörése. Állattal kapcsolatban ez még nehe­
zebb, mert a saját magunk emberi dolgaiból indulunk
ki, ez teszi nehézzé. De hallottam én már olyat is,
hogy az állatnak nagyon kicsi az élettere. Egy szarvas
például nagyobb területen mozog, de például mit tu­
dom én, egy fácán, alig egy-két kilométeres körzetben,
s a mozgásigénye sem olyan, hogy egész nap rohan,
hanem csipegetve idébb-odébb ér. Általában az a fok­
mérője, hogy egy fogságban tartott állat mikor kezd
el szaporodni. Nem hiszem, hogy a szaporodás olyan
kényszertevékenység, mint az éhség, meggyőződésem,
hogy a szaporodás talán sokkal mélyebb ösztönökből
vagy indulatokból táplálkozik, de az akarat is jelen
van. nemcsak az ösztön. A kiéheztetésnél talán más,
elementárisabb erők hatnak, az állat a fogságban ha­
mar elkezd enni, de nem hiszem, hogy rossz körülmé­
nyek ellenére szaporodna. Ezek az én kerti élményeim.
- Hogyan kerültél Tihanyba?
- Harminc évvel ezelőtt Búza Barna meg Gorka
Géza, Líviának az édesapja, szóltak, hogy nekik
„horgászhatnékjuk” van, szeretnének Tihanyban egy
telket venni. Sajkódon volt egy ezerötszáz négyszög-
öles telek, Németh Lászlóhoz közel, abból vettem, hat
forintért négyszögölét. Aztán évekig nem is láttam.
Egyszer Búza Barnának mondtam: te, mutasd már
meg a telkemet, hát hol is van!? Elmentünk, és azt
mondta: ez a bozótos! Nem tudtam magamat rászán­
ni, hogy építsek, mert út se volt, víz se volt, de közben
út is lett, víz is lett, házak is lettek, és megtelt Sajkód.
Ma is vannak szép részei még mindig, de nem az, ami
volt, a maga érintetlenségében, amikor én odake­
rültem. Kicsikét el is ment tőle a kedvem. Azt gondol­
tam, hogy miért ne lakjak közelebb, olyan helyen,
amit könnyebben tudok megközelíteni. Tihanyban
nyaraltunk, a szomszéd házat vettük bérbe, egypár
hétre oda szoktunk menni, és egyszer csak szóltak,
hogy a ház eladó. Akkor én pillanatok alatt eladtam
sajkódi telkemet, aminek addigra már fölment az ára,
ötvenszeresére. Abból ezt a kis házat meg tudtam
venni. A ház készen volt, egy kőműves építette, kő­
művesízléssel sajnos, de nagyon nem tudta elrontani!
Tihanyi kőből van, előszoba, konyha, spejz stb. Na­
gyon kényelmesen lehet lakni benne, szóval semmi
extra faksznikat nem is csináltunk vele, csak a padló-
burkolatot cseréltettük ki és a spejzot szüntettük meg.
Abból a konyhához csatolva lett egy kis étkezőkony-
haszerű dolog. Volt tehát egy vadonatúj házam, amit
a kőműves megépített magának, de közben belesze­
retett egy, a Balaton másik partján élő nőbe. Az meg­
látta ezt a pici kis telket, ami gazdálkodásra, paraszti
életvitelre semmiféleképpen nem alkalmas. Azt mond­
ta: vagy eladod, vagy itthagylak! A pasas pillanatok
alatt eladta, és én abban a pillanatban értem oda, ami­
kor ez az eladhatnékja támadt! Bent vagyok a falu
közepén, de előttem egy beépíthetetlen út, mellettem
természetvédelmi terület van. Én ott földesúr vagyok!
Csak olyan növényeket tartok, amik ott szeretnek, és
ezért nagyon szépek. Néhány kövem van, és - lehet,
hogy az első pillanatban morbidnak tűnik - van egy­
pár nagyon szép sírkeresztem. Van egy dombom,
majdnem kálváriaízű kis dolgot tudok ott mímelni,
szóval egyáltalán nem látszik temetőnek.
- Nem nagyképűségből mondom, de mióta az in­
farktusom volt, nem igaz, hogy nem gondolok a ha­
lálra. Valami rezignált beletörődéssel tudomásul ve­
szem, hogy van, és semmiféle rossz előérzetem nincs.
Hál’ Istennek, nagyon jól érzem magamat! De akkor
úgy a szélén álltam, a lehetősége ott volt, hogy meghal­
jak, és azóta talán többet foglalkoztat a halál gondo­
lata. De egyre inkább úgy, mint az életnek a velejáró­
ja. Annyira, hogy ha bírom erővel és fegyelemmel, ak­
kor át akarom élni a halálomat! Ha már a születése­
met, a másik nagy csodát nem tudtam átélni! Nem
azt mondom, hogy kíváncsi vagyok rá, de nem aka­
rom magamat úgy elkábítani, hogy esetleg ne tudjam
követni addig, ameddig az elgyengülésem engedi. Te­
hát semmiféle rossz érzéssel nincsenek körülöttem
ezek a sírkövek, nagyon szépek, régiek, egy megszün­
tetett temetőből kaptam őket, és olyan jó az arány­
rendjük, a ritmusuk, a mívességük, hogy hallatlanul
szépen mutatnak itt, ebben a kis környezetben. Lehet
körülöttük élni, lehet velük élni, sőt vidáman lehet
velük élni. Ha azt mondom neked, hogy bukolikus
hangulatot árasztanak, akkor talán nem túlzók. Hát,
itt élek, betelepített vadnövényekkel körülvéve.
1.57
 - Hajlamos vagyok a szentimentális dolgokra. Tu­
dok nagyon ragaszkodni, tudok nagyon emlékezni
volt időkre, volt helyekre, és sokszor vágyam is van
ezeket a régvolt helyeket felkeresni, annak ellenére,
hogy nem ismételhető az életnek semmiféle motívu­
ma. .. De hol jönnek itt a növények... ? Ásványrá­
rón, amiről már beszéltem neked, egy ilyen buja ter­
mészeti világ volt. És én annak örülök, hogy soha
nem mentem el a legközönségesebb kis fűszál mellett
sem, hogyha az valamit nekem mondott, anélkül
hogy észre ne vegyem. Sok olyan kis rejtett csudáját
vettem észre a természetnek, amit mások vagy eltipor­
nak, vagy rálépnek, vagy leszakítják, de már haza sem
hozzák a kirándulásról, mert már kezd hervadni, és
akkor csak két kilométerrel odébb ment el meghalni
az a kis növény... Vonzódom a vadnövényekhez.
A természetben ezek hallatlan gyönyörű rendet te­
remtenek maguk között. Talán nem is kell szégyellni,
nem is komikus, hogy ezek az ökörfarkkórók Ásvány­
ráróról valók. Amikor egyszer lent voltam kirándul­
ni, épp virágoztak vagy elvirágoztak, akkor hoztam
egypár szálat, a magokat elvetettem, kikelt. A nevet­
séges az, hogy száz méterrel odébb, Tihanyban is
ugyanilyen ökörfarkkórók vannak, de hát én tudom -
és elég, ha én tudom hogy miért fontosak nekem.
Na hát, azért fontosak, mert Ásványráróról vannak,
hallatlanul szépek, óriási kandeláberek lesznek belő­
lük, nagy, sárga, sokkarú kandeláberek.
- Mennyi időt tudsz Tihanyban tölteni?
- Nagyon keveset. Nagyon-nagyon keveset. Nyá­
ron nem szoktam menni, a gyerekeim mennek, ők ta­
nárok, mind a kettő, a férjek mérnökök, úgy tudják
kivenni a szabadságukat, hogy a lányokhoz igazod­
nak. Általában augusztus közepén szoktunk lemenni
a feleségemmel, meg a „vénasszonyok nyarára”, ami
158
számomra azért nagyon kedves, mert akkor Tihany
kiürül. És ha szerencséje van az embernek, akkor gyö­
nyörű őszt élhet át, amelynek más az illata, más sza­
gok vannak, megszólal a vincellérbogár. Furcsa, re­
zignált, zümmögő hangot ad, este csak úgy szól az
egész mező. Kicsit melankolikusan bukolikus, vala­
hol az ősz jele, amikor megszólal. Olyan, mint Ásvány­
rárón, amikor elkezdték a zabot aratni, akkor az
anyám mindig azt mondta: jön az ősz, aratják a za­
bot! És volt még egy ilyen mondás: szeles idő, jön a
zabszél! Ezek a régi népi megfigyelések olyan mulat­
ságosak, de nagyon sokszor igazak is voltak.
- Szóval nem tudok sokat egyhuzamban lent lenni.
Az embert a hóbortjai gúzsba kötik! Az, hogy nekem
állataim vannak, növényeim vannak, meghatározza
a mozgáslehetőségemet. Három családban élünk
együtt, a két lányom és mi, a feleségemmel, de valaki
mindig otthon van. Állatokkal, növényekkel...
- Ezek a kertek adnak valamiféle művészi inspirá­
ciót?
- Sokat foglalkoztat a természet, például fát na­
gyon sokat mintázok. A fában én olyan téri rendet lá­
tok, amit nagyon-nagyon szeretek, de közvetlen Ie-
másolóalkat nem vagyok. Sokszor megkérdezték tő­
lem : én nagyon szeretem a muzsikát, hát hogy inspi­
rál az engem képzőművészetileg. Közvetlenül nem
inspirál, hogy na, most azt mondom, hogy csinálok
ebből a Wagnerből vagy Beethovenből valamit, de
hozzá tartozik a létezésem dolgaihoz. A kert is része
az életemnek. Az emberekkel való kapcsolatomnak
egyik nagy kritériuma, hogy többé tesszük-e egymást
azáltal, hogy vagyunk egymás számára. Ugyanígy va­
gyok a természettel is. Többé tesz, és akkor én ezt az­
zal akarom szolgálni, hogy én is többé akarom tenni.
Hogyan tudom többé tenni? Hogy neki is valami
haszna legyen ebből a kapcsolatból, amennyire lehet,
jó körülményeket biztosítok neki.
- Mint művészembernek, képzőművésznek, mi a
véleményed: milyen a kertkultúra Magyarországon?
- Te! időnként látok szép kerteket. Mintha az utób­
bi egy-két évben a kertészeti szakemberek és a növény-
termesztés is egy picikét kimozdult volna arról az
iszonytató holtpontról, ahol volt. Tíz évvel ezelőtt,
az amszterdami növénypiacon a szívem szakadt
meg...
- Még most is...
- Persze, de hát akkor még nagyobb volt a különb­
ség, voltak konténeres kis bokrok, a legkülönfélébb
fenyőféleségek. Itt nem lehet kapni bizonyos kicsi kis
növényt, mert nem rentábilis a kereskedőnek, hogy
egy húszcentis növényt eladjon, mert centire adja. Ne­
kem pedig az volna jó, ha húszcentis korában is meg-
vehetném, mert egy sziklarészbe szeretném beültetni,
ahol ő meg fogja majd csinálni magának a saját he­
lyét, és örömet szerezne nekem, hogy látnám a növe­
kedését. Mint egy gyerekét. Mi volna, ha egy gyerek
nem pólyásnak születne, hanem egyszerre egy tizenöt­
éves gyerek lenne az ember körül. Hát képzeld el,
hogy az hogy nézne ki!
- Ugyanakkor a kertek nagy százaléka iszonyú
giccses! Tele van egy csomó kivagyi dologgal. Én na­
gyon szeretem az erikaféléket és nagyon szeretem a
rhododendronokat, de nem tartok Csillaghegyen rho­
dodendront, mert ezek a növények, az erika is, a rho­
dodendron is a savanyú talajt kedvelik. Csillaghe­
gyen nem savanyú a talaj, nyirkos, erősen kötött, me­
szes talaj. Amikor pionír kertész voltam és naiv, ak­
kor én is kiástam egy-egy köbméter földet, meg hord­
tam a savanyú talajt, két évig nagyon szép is volt a nö­
vényem. És akkor elkezdett sárgulni, amikor „legény­
korba” vagy „eladó íeánykorba” került, és a virágko­
rában kezdett hervadni a növény. Rhododendront az
Őrségben kell a kertbe telepíteni vagy Kőszeg kör­
nyékén, ahol megvan már a szükséges szubalpesi klí­
ma, és részben savanyú a talaj. Az embernek fegyel­
meznie kell magát, hogy el ne kövesse a hibát. Pár
évvel ezelőtt lent voltam az őrségben, ahol ezek a vér­
tölgyek - biztosan jártál arra - a cinóbervöröstől a
legkülönfélébb vörösig, ősszel valami szívszorítóan
gyönyörűen pompáznak. Jaj de szép! Hát vigyél! El­
hoztam a kis vértölgycsemetéket Csillaghegyre. Első
évben kihajtottak, vörösesfélék lettek. A második év­
ben kihajtottak, szabványzöld levelük lett, a harmadik
évben elpusztultak.
- És ha jönne most egy kezdő kertész, és azt mon­
daná : „Látom, hogy milyen gyönyörű kertje van, mi­
lyen tanácsot tudna nekem adni, hogyan lehet ilyen
szépet csinálni ?” Mi lenne az, amire felhívnád a figyel­
mét?
- Megkérdezném először is, hogy van-e olyan nö­
vénye, amit jobban szeret, mint a többit? Jelent-e ne­
ki valamit a hársfa, vagy jelent-e valamit a lombhulla­
tó vörösfenyő. Vagy jelent-e valamit egy ökörfarkkó­
ró, szóval egy közönséges kis növény. A másik: amit
itt lényegében elmondtam, hogy felmérném azt az
adottságot, ami között élek; Csillaghegy: kötött talaj.
Lusta-e az illető vagy nem? Én lusta vagyok, tehát
nincsenek gyümölcsfáim! Mert a gyümölcsfát, ebben
a kemizálódott világban, azt hiszem, nem tudom már
nyomon követni. Én ezeket nem tudom ápolni, nincs
rá időm. Nem lehet ezekkel viccelni, nem lehet egy
szőlőre azt mondani, hogy ma nem permetezem meg,
majd két hét múlva! Két hét múlva a peronoszpóra
már esetleg tönkretette. Én díszkertet csináltam ma­
gamnak, csak nyírfám, fenyőfám, örökzöld növényeim
159
vannak, bokraim. Méretben adnék tanácsot: egy kis­
kertbe nem biztos, hogy egy óriási tölgyet kell ültet­
ni vagy egy mamutfenyőt. Meg lehet találni azokat,
amik odavalók. Sok kertész olyan, mint a rossz ál­
lattartó. Megveszik azt a kis kutyát, amíg Öleb, amíg
kis szőrös mackó. Dédelgetik és nem gondolnak arra,
hogy ebből kuvasz lesz, vagy esetleg egy olyan komon­
dor lesz, amelyik, uram bocsá’, a szép koloncos szőrét
le is pisili. Tehát nem franciaparfüm-szaga lesz! De
hogy nézne ki egy komondor franciaparfüm-szago-
san? És akkor terhessé válik, mert vagy nem fér be a
lakásba, vagy a kertet kiti pórja, vagy sok dolog van
vele. Elkótyálják, amikor már hozzájuk nőtt az az ál­
lat, amikor már nem csinál mást, csak egyfolytában
szeret. És egész nap egyfolytában vár, hogy hazamenj
és fáradt vagy, s a szeretetedből legfeljebb csak annyit
tudsz neki adni, hogy megsimogatod a fejét, és ha
rendesebb ruhában vagy, azt mondod: Jaj, maradj, ne,
mert összesározol! A fákból is rengeteget betesznek
olyat az emberek, amelyik nem való, és amikor szép
sudár lány vagy szép deli ifjú lesz a fákból, olyan húsz­
éves szép megérett fa, akkor kisül, hogy a mérete, az
árnyéka nagy, kinövi a kiskertet, felkopaszodik, ki­
vágják. És kezdődik elölről az egész dolog, a meggon­
dolatlanságból. Talán azt tudnám leginkább ajánlani:
lélek kell a kertészkedéshez, talán ez a legfontosabb...
Szakonyi Károly Budapesten majdnem pontosan
szemben lakik Keresztury Dezsővel: egyikük a ko­
csikkal zsúfolt belvárosi Semmelweis utca páros, mási­
kuk a páratlan oldalán bérel lakást. Szakonyi ma az
egyik legjobban „jegyzett” drámaíró az országban.
Az Ördöghegy, az Életem, Zsóka, a fantasztikus si­
kerű Adáshiba, A hongkongi paróka, a Holdtölte ün­
nepelt és sikeres írója kellemes, otthonos, viszonylag
modern berendezésű dolgozószobájában fogad, ahová
nem nagyon hallatszik be a város zaja. Megmutatja
a nappalit is, amely akkora, mint egy közepes nagy­
ságú vállalat kultúrterme: hosszú ebédlőasztal, több
ülőgarnitúra is elfér benne, remek hely sok ember
számára rendezett összejövetelekhez. Jéghideg üdítő­
vel kínál, aztán mutatja a mai postáját, amelyben tu­
catnyi meghívó érkezett különféle szentendrei kultu­
rális rendezvényekre.
A hetvenes évek elején ugyanis Szakonyi otthagyta
a városi életet, megvett egy fél ikerházat Szentendrén,
ott élt, alkotott, gyarapította a családot. Azóta ez a
helyzet már megváltozott, télre visszajöttek Pestre.
Májustól a fagyokig azonban most is szinte minden
idejét Szentendrén tölti, szakállas, férfias arcéle gyak­
ran tűnik fel a szinte mesebeli hangulatot árasztó, szé­
pen karbantartott szentendrei utcácskákon.
- Budapesten, tehát városi környezetben éltem első
éveimet. A Rottenbiller utcában laktunk, ott szület­
tem a 21-ben, oda vittek haza a János Kórházból. Ott
volt mellette az Állatorvosi Főiskola kertje. Általában
a gyerekkori fotók, amiket apám a húgomról és ró­
lam csinált, ott készültek. Nagyon szép, zöldes rész­
ben. Aztán fönt az Országház utca 20-ban volt nagy­
apámnak, anyám apjának a vendéglője. Ez egy réges-
régi ház, a legendák szerint Czillei Ulrik lakott benne,
törökkorabeli épület. Ennek a belső, zárt udvara volt
az üzlet kerthelyisége. Itt volt egy fantasztikusan régi
szőlőtőke, vadszőlő, ami befutotta az egész udvart,
fölment az erkélyre, favastagságú tőke volt, futott és
indázott szét az udvaron!
- A kertélmény később úgy játszott bele az életem­
be, hogy a nagynénémék - apám nővéréék - a ma már
Budapesthez tartozó Árpádföldön, Mátyásföld után
laktak, és a nyarakat ott töltöttem. Itt már aztán való­
ban volt konyhakert, virágok, dáliák, ribiszke, ágyá­
sok, esti locsolások, diófára mászás! Aztán később
volt egy másik kert: 1939-től kezdve lejártam Nagy-
cenkre, apám nagybátyjához, aki egy majorban élt
mint gazda. Nekik volt egy kertjük, a majorban hátul.
Egy romos épület mellett mentünk el mindig, bag­
lyok laktak benne, a kéményen gólya fészkelt, és csak
161
később tudatosult bennem, hogy az volt az első na­
gyobb selyemgyár, amit Széchenyi hozott létre, ami­
kor selyemügyben elkezdett tevékenykedni. Hátul
volt egy zártkert, gyümölcsössel. Romantikus volt,
mert a vidéki emberek nem úgy kertészkedtek, mint
manapság, hanem egy ilyen kert - mivel az egyéb do­
log a földön termett meg - arra volt jó, hogy gyümölcs­
fák legyenek, egy kicsit elvadulva a nagy gazban, mál­
nabokrok között, darazsak dongásában...
- Ez mindig jó uzsonnákért volt. Kaptunk egy ka­
réj kenyeret, odamentünk, és körtét meg málnát et­
tünk. Ez volt még egy ilyen szép romantikus kert. ír­
tam mindegyikről eleget, az árpádföldi kertről és a
cenkiről is többször. Beleszövődött más írásokba is
ez az élmény, a romantikus kert élménye, a mogyoró­
bokrok meg minden, ami érdekes volt.
-Aztán később, 1948-tól kezdve már mi is kint
laktunk Árpádföldön - apám ott vett házat, amikor
Pestről kikerültünk. Tizenkét éves voltam. Akkor ne­
künk is volt már kertünk, kellett egy kicsit törődni
vele. Az már nem tetszett annyira, mint ha az ember
passzívan élvezi, és más gondozza. Másnál is tapasz­
taltam - kertben felnőtt gyerekeknél -, hogy húzódoz­
nak attól, hogy dolgozzanak, segítsenek a szülőknek.
Még a dióösszeszedés is unalmas foglalkozás akkor,
ha a szülő parancsol rá. A gyerek nem vesz részt a
kert ilyen „örömeiben” addig, ameddig később, fel­
nőtt korában, magának is nem lesz kertje, és akkor
egész egyszerű módon kiderül, hogy ő is olyan, mint a
szülei voltak, elkezdi gondozni, csinálni a kertet. Ez
hetvenegyben következett be, amikor megvettük a
szentendrei házat. Ez egy kétszázharminc négyszög-
öles terület, amin az épület is rajta van, de elég nagy a
kertje.
- A ház megvolt már akkor?
162
- A ház ikerház, tulajdonképpen új, csak nem mi
építettük. Aztán építettünk hozzá garázst meg veran­
dát, nekem az is elég volt az építkezésből! A kertben
a régi lakók ültettek fákat, amiket egy kicsit - ugye
akkor még aprók voltak - rosszul mértek be, pedig
állítólag kertmérnökkel terveztették. Ültettek fenyő­
fákat is az épület közelébe. Sajnos van egy fenyőfám,
amiből mindig le kell vágni, hogy el tudjunk menni a
fal mellett, mert rosszul mérték ki. Hamar elpusztul­
tak az őszibarackfák, most ültettem újakat, elég sok
gond és baj volt velük.
- Miért?
- Úgy látszik, hogy ezt a kedves vidéket a Duna
mellett nem szereti! Érden, ahol köves talaj van, ott
szoktak szerencsésen nevelni őszibarackot. Meg va­
lahogy fertőzött lehetett ez a vidék, mert rettenetesen
sok baja volt a fának egész évben, pedig permeteztem
is, amit nem nagyon szeretek, megmondom őszintén,
magam és a madarak miatt. Az ember akárhogy vé­
dekezik, beszívja. Azt hiszem, túlzásba vittük a ke-
mizálást! Van a természetnek egy olyan rendszere,
amivel meg tudja védeni a dolgokat, de ezt kevésbé
alkalmazzuk, sokkal inkább használjuk a vegyszere­
ket. És végeredményben ott vannak a madaraink,
ezek szépen dolgoznának. Az ember levágja a füvet,
és úgy mennek a rigók, mint a bárányok. Nem is fél­
nek. Mennek a nyomodban, és csipegetik a gilisztá­
kat.
- Amikor állandóan Szentendrén laktunk, többet
lehetett a kertre figyelni, és az évszakokhoz erősen kö­
tött dolgokat jobban végre lehetett hajtani. Amióta
azonban beköltöztünk, téli szállásként és nyári szál­
lásként oszlik meg Szentendre és Budapest...
- Nem jó ott télen ?
- De jó, ám a gyerekek iskolába kerültek, a lakást
is elcseréltük nagyobbra, még egyszerűsítettem a ker­
tet, olyan dolgokat nem tartok benne, amiket nem tu­
dok kellőképpen gondozni. A gyümölcsfák, amik vol­
tak, megvannak, és az egészet befüveztem. Van egy
lugas, amelyben a szőlő megterem, azt az ember el­
csipegeti, van dió és vannak évelők, természetesen kis
számban, amelyek nem okoznak gondot, mert ha nem
fagynak el, tavasszal elkezdenek virágozni. De tulaj­
donképpen egy nagy füves alapon vannak a fák, gyü­
mölcsfák, díszfák, olajbokor, szomorúfűz, nyírfa meg
fenyő. Úgyhogy a nyári elfoglaltság részben a gyü­
mölcsfák védelme, részben a kert füvének a gondozá­
sa. Használjuk a kertet: a gyerekek mászkálnak, né­
ha itt vernek fel egy sátrat, néha ott bicikliznek, itt
fekszenek, ott napoznak. Most már az unokák is
nyüzsögnek, azért nem olyan a füve, mint a GyőrfFy
professzor kertjének. Az olyan gyönyörű, hogy ott az
ember még a lábát is leveszi, nemhogy a cipőjét! Ott
rafináltan elbújtatott csőrendszer és melegház is van.
Én imádom nézni. Nagyon szeretném, ha ilyen kertem
lenne, de tudom, hogy nem lesz. Két okból sem. Elő­
ször is: nagyon rossz megszervezője vagyok annak,
hogy nekem valaki dolgozzon, és az, hogy az én mun­
kaerőmből lenne ilyen, az lehetetlen. Másrészt: én
ennyit nem tudok áldozni arra, hogy ezt csináljam.
És a testmozgási igényeimet a fűnyírás, az őszi-tava­
szi kertrendbetétel, a gyümölcsszedés kielégíti.
- A feleségem nagyon sokat eltesz a megtermett
gyümölcsökből. A legkedvesebb lekvárunk a sárga­
barack, mindig hatvan-hetven üveggel van éltévé, és
ugyanúgy elteszi a meggyet, a cseresznyét is kompót-
nak. (Almát nem tartok, mert az borzasztó kényes do­
log, azzal annyi baj van, hogy csuda!) Sőt a szőlőből
is csinál gyümölcslét, elteszi szörpnek, ha nem mind
esszük meg. A kert megadja a meggyszörpöt, a kom-
pótot, a lekvárokat - ilyen tekintetben hasznos kert.
Zöldségágyást, konyhakertet nem csinálok. Viccből
néha a gyerekek ledugnak egy kis tavaszi hagymát.
A kert nincs elválasztva, csak egy szőlősorral, átjá­
runk az ikerházszomszédokhoz.
- Jóban vagytok?
- Igen. Ők nyugdíjban vannak már. Az asszony na­
gyon szorgalmasan dolgozik a kertben. Ez egy kis ser­
kentést ad mindig, mert ha a szomszédok hamarabb
kezdenek egy éppen soron levő kerti munkába, akkor
az embert ez „viszi”, hogy hadd legyen egy szinten.
Nem a rivalizálás miatt, de úgy szép, ha az ember átte­
kinti az egészet. Ha ő permetez vagy levédi a dolgait,
az nem ér semmit, hogyha én nem teszem, tehát a ket­
tő bizonyos mértékig összefügg. De sokszor nézem,
hogy a szomszédasszony annyira precízen kiszedi a
gazt, hogy azt én már nem követem, inkább „cukko­
lom”, hogy: „ott még láttam valamit!” A lényeg az,
hogy ők nagyon szépen és jól csinálják, és ez ösztön­
zőleg hat az emberre. Tehát ez egy ilyenfajta kert.
A munka arra szorítkozik, hogy ne vaduljon el, kul­
turált látványt nyújtó kert legyen. De nem agyonci-
comázott kert, hanem „használati”. Átmenet a vá­
rosszéli és a falusi kert között.
- Nagyon szépek a rózsák, amelyek fölmentek a
teraszra, és ha az ember elkapja azt a pillanatot, ami­
kor a rózsák nyílnak, gyönyörű a kert ilyenkor. Hús­
vét körül minden esztendőben csinálunk felvételeket a
fehér cseresznyevirágokkal, most is elkaptuk, az idén
is, bár rossz idő volt. És ez a rózsavirágzás...
- És hogy szoktál ott dolgozni, ad-e valami külön­
leges hangulatot, segítséget a munkához?
- Nézd, ez inkább kikapcsolódás...
- Jobban tudsz-e ott dolgozni, mint Pesten, a Sem­
melweis utcában?
163
 - Ez a része talán nem annyira döntő. Ezeket az
ember csak kifogásnak találja, hogy hol az ideális
munkahely, mert ha tud írni, akkor a WC-ben is tud
írni, meg villamoson is. Én sokat írtam zajos helye­
ken, az Emkében, szombaton, vasárnap, még annak
idején, hogy tényleg meg lehetett bolondulni. A csön­
det azért keresed, mert ideges vagy, és magaddal nem
vagy tisztában, gondolod, hogy majd ott. De ettől
függetlenül ki szoktam járni, mert ha már tudja az em­
ber, hogy mit ír, akkor van egy olyan lehetőség eb­
ben, hogy a nap hosszabb. Nem szabdalom úgy szét,
hogy ide megyek, oda megyek. Ott az ember fölkel,
reggelizik, még egyet totyorog, és aztán egész nap dol­
gozik. Éppen most tavasszal is kint dolgoztam. Az
idén télen nem fűtöttünk, mert nagyon kemény tél
volt, és sokba került volna, de tavaly fűtöttünk, akkor
hétvégeken is ki szoktunk menni. Most márciusban
bekapcsoltuk a fűtést - van egy ilyen hőtároló villany­
kályha, az termosztáttal tartja a meleget, ahogy be­
állítod. Ezért most áprilisban kint tudtam dolgozni,
mert jó idő volt, húsz-huszonegy Celsius-fok a lakás­
ban. Dolgoztam, dolgoztam, aztán amikor azt mond­
tam, hogy most a hátam beszakad, akkor kimentem a
kertbe és lenyírtam a füvet, vagy elkezdtem nyesni a
tavalyi elszáradt ágakat, vagy a rózsát kiigazítani,
vagy ilyesmi. Ez sokkal jobb pihenés, mint bármi más.
Ennél még jobb lenne, ha lenne házi uszodánk, de ha
ez nincs, akkor kimész a kertbe. És ha az ember egy
kis fizikai munkát talál a kertben, az jót tesz az üldö-
gélés, az egészségtelen írásmunka mellett. Nyáron kint
vagyunk végig. Már két darabot is nyáron írtam kint,
a Hatodik napon-t meg a Holdtölté-t is. Akkor vi­
szont - ez faramuci dolog - fönt vagyok az emeleten,
nézek le, ők fürdenek, napoznak, én meg írok fürdő­
nadrágban vagy anélkül, olyan meleg van. De azért
164
ott lehet dolgozni. Nem ugyanaz, mint az alkotóház,
ezt mindenkitől hallhattad, vagy legalábbis én úgy
tapasztaltam magamon, mert az alkotóházban, ami­
kor már azt hiszed, hogy megbolondulsz, akkor az
ember kimegy, és van egy kis társalgás. Én ezt úgy
pótolom, hogy lemegyek Szentendrére, és ha beme­
gyek a Fő térre, ott már klubélet van: vagy bemegyek
a könyvesboltba, vagy másik üzletbe, az ember tracs-
csol, és eltelik a nap, nagyon is elszalad az idő. Van,
amikor a magányt kívánod, hogy tényleg a saját há­
zadban egyedül dolgozzál, de az ember ezt a társasági
élettel szereti valahogy összekötni.
- Te viszel valami társadalmi tisztséget is Szent­
endrén, ugye?
- Már régen megalakult ez a Szentendre-barátok
köre, ennek én vagyok az elnöke, Barcsay mestertől
vettem át. Ez valamikor ötvenhétben alakult, aztán
mindig elhal. Arra törekszik, hogy ami a városban
történik közigazgatásilag, építészetileg, ami a város­
nak múltja, jelene, jövője, abba mint a nép képvise­
lője, beleszóljon. Társadalmi, lokálpatrióta érzelmű
társaság, a város szellemét ápoló, fönntartó gyüleke­
zet. Ezt egy darabig többféleképpen próbáltuk csinál­
ni, mindent kitaláltunk, havonta csináltunk progra­
mot, elhívtuk például a finn nagykövetet, mert volt
egy finn film Szentendréről, amit segítettem csinálni.
(Meghalt az a rendező szegény, ő kereste Európában
az ilyen emberszabású városokat.) Akkor a szent­
endrei sportélet. Van a zenekar, kamarazenekar, an­
nak vannak hangversenyei. De egy kicsit elcsúszott a
dolog egy kultúrházi feladatba. Az egész döcög egy
kicsit! Nem nagyon lehet megmozgatni az embere­
ket ! Az angol klubélet azért van, mert az ott mindig
volt. De Magyarországon nem lehet klubéletet létre­
hozni! Magyarországon voltak kisvendéglők, kávé­
házak, ez nincs ma, és hiába épült fel az a nagy Pest
megyei Művelődési Központ, ahol van klublehetőség,
nem jön senki. Nem biztos, hogy ezt nem lehetne job­
ban csinálni - lehet, hogy én nem vagyok elég aktív
ebben -, de nem tudok többet vállalni, nem tudom
csinálni! És mindig mondom, hogy olyan valaki kéne,
aki nyugdíjas, értelmes, agilis közéleti ember, aki eb­
be mentené át az aktivitását. De én nem nagyon tu­
dom, az embernek annyi minden van, van írószövet­
ség, minden!
- Arról nem esik szó a baráti körben, hogy Szent­
endre vagy az egész Dunakanyar kulturális életét hogy
lehetne felpezsdíteni ?
- Az egyik fő vitapont, amikor összeülünk: a
„Szentendrei Nyár” a megye szemszögéből és a lakos­
ság szemszögéből. A lakosság nem nagyon szereti ezt
a nyüzsgést! Most már egymilliónál több az átmenő
idegenforgalom! Ez az ellátottságra, a boltok zsú­
foltságára kihat, a kenyér elfogy, nagy a zaj, itt trom­
bita, ott felvonulás - ezt nem szeretik! Ráadásul ez
olyan dolog: ha ez egy olasz kisváros, akkor ebből
meggazdagszik még a koldusasszony is, mert jut min­
denkinek pénz. De a magyar adóügyek olyanok, hogy
az adók bemennek a központiba, nem a város szedi be
a pénzt és gazdagszik, csak egy bizonyos részt kap be­
lőle.
Tolnay Klári. Van-e, ki e nevet nem ismeri ebben a ha­
zában? Sikeres, pompás karrier van mögötte. Tavaly­
előtt, hetvenedik születésnapján kormánykitünte­
tést kapott, a Televízió pedig sorozatban tűzte műso­
rára régi filmjeit. így aztán a mai fiatalok is megis­
merkedhettek a harmincas évek Tolnay Klárijával.
Ma is gyakran láthatjuk filmen és színpadon. Az utób­
bi évek egyik nagy színházi sikere, a Kései találkozás
című kétszemélyes darab is az ő nevéhez fűződik. 1985
kora nyarán darabbéli partnerével, Mensáros László­
val éppen Izraelben voltak néhány hetes vendégfellé­
pésen. Tolnay ma is sokat dolgozik, elfoglalt. Beszél­
getésünk napján a szinkronstúdióban találkoztam ve­
le, aztán az interjút a lakásán készítettük. Belváros,
szűk utcák, szemben egy iskolaudvaron kamaszok fo­
ciznak, durva szavaiktól zeng az egykor csendes utca.
A művésznőt ez látszólag nagyon zavarja, amíg a lif­
ten felfelé igyekszünk, szomorúan mondja: ezt kell
hallgatnom nap mint nap, hát mondja, miért kell ilye­
neket üvöltözni?
- Egész gyerekkoromban Nógrádban, Mohora köz­
ségben laktunk, a falusi életnek ebben a szépségében;
kert, aratás, cséplés, búzaföld, libalegeltetés... Ahogy
a gyerekkorból hozza magával az ember a zenesze-
166
retetet vagy a zeneértést, én azt hiszem, a természet­
szeretetet is. Na, hogy aztán városi lettem és színész­
nő lettem, ez lappangott bennem sokáig: a virágok,
az erdő. De amikor az ember a karrierjét csinálja, a
pályáját egyengeti és halad előre vagy igyekszik ha­
ladni, akkor ezek kicsit háttérbe szorulnak, mellékes­
sé válnak. Aztán eljön az idő - azt hiszem, ez korral
is jár -, hogy: ápolgassuk kertjeinket! Egyszer az em­
ber kap egy cserép virágot premierre, beteszi a szobá­
jába, és észreveszi, hogy jé, itt lakik velem egy élő­
lény! Né, hát ez most hajtott egy rügyet! Az ember el­
kezdi pátyolgatni, ápolgatni, figyelni, öntözgetni és
most már ott tartok, hogy a bútorok alig férnek a szo­
bába, mert úgy tele vagyok óriási szobanövényekkel.
Nagyon szeretem őket. Élőlénynek, testvérkéknek te­
kintem őket. Reggel első dolgom, hogy még hálóing­
ben, álmosan kijövök, és megnézem, hogy aludtak,
nem száradtak-e ki, nem kell-e öntözni, ezt kell, azt
nem szabad, ennek a hervadt levelét leszedem - szó­
val a természet közelében érzem magam itt is, a Bel­
város kőrengetegében! Nem beszélve a madaraim­
ról! Vannak szelídített gerléim, „akik” itt költenek az
ablakban, innen röpítik ki a fiókákat! Nagyon együtt
tudok élni a természettel, nagyon „föl tud engem dob­
ni”, hogy mai kifejezéssel éljek...
 - Kinézek és itt vannak ezek az óriási fák az iskola
mellett, szemben velem; néha úgy érzem, mintha egy
villában laknék vagy egy erdőszélen. Ha a másik
irányba nézek, akkor a „párizsi háztetők”...
- Kertes házban mikor lakott?
- Hát falun, falusi koromban.
- És Pesten?
- A háború előtt volt egy úgynevezett „villánk”,
ami inkább bérvilla volt, többlakásos, de annak a
kertje nem volt egyéb, mint egy kis sziklakért. Nem
használtuk semmire, volt egy óriási teraszunk, ahol
napoztunk. Azóta is mindig vágytam Budára, de rá­
jöttem, hogy nem szükséges ehhez az, hogy az ember
Budán lakjon. Az ember a Belváros közepén is tud a
természettel kapcsolatot tartani, ha akar. Már évek
óta figyelem, hogy a nap kezdése és zárása a fekete­
rigókkal kezdődik, tehát a derengés az első és az alko­
nyat utolsó füttyszava, éneke a feketerigóé. Utána a
gerlék kezdenek először röpködni, majd ezek a ronda
galambok, amelyeket nem nagyon szeretek! A gerlét
imádom, mert az fán lakik, vadmadár, de a galamb
összepiszkít mindent, meg odúkban, büdösben lakik,
azt nem annyira szeretem. És aztán a verebek, hát én
imádom a verebeket! El tudom nézni órákig, amikor
beül ide az ablakba nekem, és úgy szemtelenül felesel
befelé egy pici kis vacak veréb, néha elnevetem ma­
gam, annyi humor van benne, akkor kimegyek, és
adok nekik enni. Mindig van nálam madármag, búza,
kukorica, kiszórom az erkélyre, azt nézni, ahogy esz­
nek ! És micsoda arisztokratikus párban élnek például
a gerlék! Azok nem cserélgetik egymást összevissza,
ott házaspárok vannak, évekig ugyanaz, amíg az egyik
nagyon megöregszik, akkor félreáll, s jön egy új „férj”,
azzal folytatja a nő. Igen, regényt tudnék írni róluk!
Meg az első kirepülés! Amikor a fiókák már olyanok,
hogy repülni kell, nem mozdulnak, az anyjuk túrja ki
a fészekből; gyerekek, kezdődik az élet, gyerünk!
Csőrével ütögeti őket, kihúzgálja alóluk a szálakat a
fészekből, a talpuk alól kihúzza a házat, hogy menje­
nek már! Az egyik mindig erősebb, nagy izgalommal
kirepül, a szülők figyelik a szomszéd háztetőről, és lát­
ják, hogy ennek sikerült, na ez már a fán van! De a
kisebbik mindig gyáva, sokáig bent marad a fészek­
ben és nem mozdul, akkor jön az anyja, üti a fejét,
kihúzza teljesen a fészket alóla. Egyszer egy olyan lát­
ványban volt részem: a két „szülő” ült a szemben levő
tűzfal tetején, és néztek ide le a kis gerlére, aki már
izgatottan topogott, nyújtogatta a szárnyait, próbál­
gatta, aztán végre nekidurálta magát és bumm, fejjel
egyenesen neki a tűzfalnak! Nem tudott fölrepülni
még. S abban a pillanatban a két szülő, mint a „stu­
kák”, kétoldalt lecsapott, s a szárnyukkal lassan föl,
föl, fölsegítették őt a tűzfal tetejére. Ilyen látványban
nem is tudom, kinek van része! Mindig elcsodálko­
zom, hogy én a Belváros közepén lakom? S nekem
ennyi természeti élmény jut osztályrészül?
- A kertre térve: az egy kis nádtetős falusi présház
volt, amit újra nádaztattunk. Ócska présház volt, ré­
gen nem művelt, kiöregedett szőlő, rothadt karók, el­
öregedett gyökerek, két nyár azzal telt el, hogy a gyö­
kereket és a köveket szedtük ki a földből. Tudja, hogy
a Balaton tájéka rettenetesen köves! Nem lehet el­
mondani, hogy hány mázsa követ szedtem, csak én
egyedül, egy nyáron! Hányszor kellett lehajolni egy
nap, és az a csodálatos, hogy majdnem hetvenéves
koromban kezdtem el ezt csinálni, de se a derekam,
se a lábam nem fájt, semmi bajom nem volt, nem volt
izomlázam, talán csak egy napig, de másnap újra le­
mentem, újra folytattam... Ezt csináltam egy nyáron
át, a földet hordtuk ide meg oda, közben folyt az épít­
167
 kezés. De itt van a hivatás is, ugye, Pestre kell jönni,
film, szinkron, ez van, az van. Láttam, hogy ebből a
kertből, ha én kövenként kezdem szedegetni, nem lesz
semmi, meg kell egy helybélit bízni ezzel. Megbíztam
egy maszek kertészetet, nagyon szépen elegyengették
a földet, kiszedték a köveket. Most akkor mit ültes­
sünk bele?
- Drágán csinálták ?
- Elég drágán, de részletre. Nagy élvezet volt ter­
vezni, hogy ez nem ide kell, oda egy olyan fa kéne!
Akkor tudtam meg például, hogyha gesztenyefát ül­
tet az ember, az alatt nem nő semmi, tehát egy kis­
kertbe gesztenyefát ültetni luxus ilyen szempontból,
mert ahogy a lombja terjed, olyan nagyságban kipusz­
tul a fű is. Pedig nagyon szeretem a gesztenyét, Mo-
horára emlékeztet, ott volt az udvaron egy óriási gesz­
tenyefánk. Vannak az embernek ilyen nosztalgikus
dolgai... Fenyőfát ültettünk, hársfát, díszalmafát,
rengeteg sok mindent, nagyon szép. Minden megfo-
gamzott, és már alig várom, hogy vége legyen a sze­
zonnak és lemenjek. Nem értek a növényekhez, na­
gyon csodálkozom mindig, és úgy imponál nekem az,
aki a latin nevekkel úgy dobálózik, hogy őrület. Ne­
kem fogalmam nincs, hogy mi micsoda, viszont olyan
jóban vagyok velük, hogy rögtön észreveszem, hogy
ennek valami nem tetszik, mi baja lehet, megkérde­
zem, megnézem, rájövök, hogy ennek ez a hely nem
jó. De, hogy hogy hívják, azt nem tudom. És azt hi­
szem, hogy nem is ez a fontos, nem tudományosan
kell ezt csinálni, hanem az, hogy az ember a napi mun­
kája után, meg a hivatásától elmeneküljön egy kicsi­
két, felüdüljön, magába szívja a természetet, ott, ahol
tudja. Van, aki a hatvankettedik emeleten tart magá­
nak egy cserép muskátlit, az ugyanaz, mintha kiskert­
je volna és elmenne kapálni. Lehet, hogy valaki a tu­
168
risztikát választja, minden vasárnap a batyut a nya­
kába veszi és a Pilist végigjárja, mert ott is észreveszi
a fákat, a madarakat, a jó levegőt, a csendet. Ha van
csend, ha nem ordítanak a tranzisztoros rádiók!
Azért nem szeretek erdőbe menni, mert alig van a föl­
dön hely, ahol ne ordítana egy rádió, vagy ne szeme­
telnének műanyag dobozokkal meg mindennel!
- És a kis présházból mi lett?
- Nagyon aranyos házikó. A földszinten van egy
óriási régi nagy kemence, van itt egy szoba, ez a fiata­
loké, van fürdőszoba bojlerral, folyó vízzel. Itt a fo­
lyosó, látja, volt itt egy kis szín, ahol fát tartottak,
ebből csináltunk fürdőszobát a folyosóról. Van egy
belső lépcső, fent is van egy szoba, mögötte kis ven­
dégszoba és egy nagy szoba - az enyém.
Nagyon szép belül, a tó az én szobámból látszik,
tőlük lentről nem. Sajnos a Balaton már úgy be van
építve magas házakkal. Nyolc-meg tízemeletes Mari-
nák, meg ezek, hát valami borzalom! Elvették teljesen
a táj lágyságát, szépségét, nem tudom, hogy ki enged­
te ezt annak idején, de valami őrjítő! Emlékszem, sze­
gény Makiári Zolira, egész élete benne volt abban a
szőlőben, amit öregkorára vett magának, épített rá
egy aranyos földszintes házat, az egész Balaton előtte,
kiült a kis erkélyre és nézte a tavat. Egyszer csak el­
kezdték építeni a Marinát. Építették, építették, s az
orra előtt égig érő, nyolc-tíz emeletes szálloda lett.
Majdnem belehalt a bánatba. Embertelen, antihu-
mánus dolog, hogy nem törődve az ott élőkkel, a kis­
emberekkel, akiknek a hegyoldalban van egy picike,
vacak kis házuk, a Balaton partjára építenek ilyen
modem kaszárnyákat.
- És mennyit tetszik tudni ott lent lenni ?
- Egész nyáron. Nyáron nem vállalok már évek
óta semmit sem. Nem tudom megunni, nem lehet
unatkozni. Mert az ember ül a kert közepén, és nézi a
füvet, hogy nő, az is szenzációs. Egy kicsit kacérko­
dom azzal, hogy valamiféle fűtési lehetőséget teremt­
sek fönt.
- Egyszer télen szeretnék egy hetet lent tölteni, lát­
ni, hogy milyen a Balaton télen. Még sose voltam,
amikor hó van, amikor nincsenek nyaralók, nincs tu­
rizmus, csend van. Ezért is szeretem ezt a helyet, mert
nem tipikus nyaralótelep, hanem itt laknak. Lakik itt
egy Margit néni, akihez átszaladok, hogy jaj, tessék
adni egy kis sót, mert bajban vagyok, kifogyott a sóm!
Kétlépésnyire van egy közért, háromlépésnyire vari
egy kocsma, ha éppen az ember úgy érzi, hogy odq.
kellene bemenni. Vele szemben van egy templom, ha
az ember úgy érzi, hogy oda kell bemenni.
- Mit tetszik dolgozgatni a kertben?
- Ó, hát a füvet folyton nyírni kell, és elég nagy a
kert, egy ideig még gondolkoztam azon, hogy kellene
egy kis veteményessarkot csinálni, de rájöttem, hogy
nem lehet, mert ahhoz már tavasszal ott kell lenni,
kapálni kell, az egyiket ekkor kell ültetni, a másikat
akkor, gazolni kell; egy városi embernek ilyet nem
könnyű csinálni. Tehát azért úgy döntöttünk, hogy
csak díszfák, cserjék, fű és évelő virágok legyenek.
- Már reggel hatkor öntözök, amikor forró nyár
van, például tavaly még öntözési tilalom is volt. Az
öntözési tilalom azt jelenti, hogy reggel nyolctól ests
nyolcig nem szabad öntözni, tehát az ember felkel öt­
kor, és hattól nyolcig mint a bolond öntöz, az estét
alig várja az ember. A szomszédok egymást nézik:
gyerünk, nincs még ugyan nyolc óra, de gyerünk,
hogy szép és zöld maradjon a kert!
- Van egy nagyon jó kis közért, majdnem minden
van benne a világon - nem kell bemenni Almádiba -,
oda lesétálok szépen a szatyorral, mint a többi hely­
béli néni, bevásárolok, hazamegyek, főzök, megeszem,
elmosogatok, kiülök a teraszra és gyönyörködöm a
kertben, vagy ha nagyon meleg van, akkor becsukom
a pinceajtót, fölmegyek a szobámba, lefekszem, olva­
sok, alszom.
- Félni nem félek egyedül se, valahogyan nem ér­
zem, hogy értelme lenne valamitől is félni, de hál’ Is­
tennek idegenek erre nem vetődnek el nagyon, hely­
béliek jönnek-mennek itt az úton. Aztán vannak
ilyen kedves dolgok: jött egy bácsi, nézte a házat, lát­
ta, hogy ott valaki kotorászik a kövek között. Meg­
szólít: nem tetszik tudni, itt lakik a Tolnay Klári?
Mondom: itt lakik bizony! Azt mondja: úgy szeret­
nék beszélni vele! Hát én vagyok az, bátyám! Édes
művésznő, hogy megöregedtünk! Mondom: hát meg­
öregedtünk, maga se gyerek már! Elkezdett sírni, az­
tán kihoztam neki egy széket, a kertben leültünk, el­
mondta, hogy a háború alatt kiskatona volt, megse­
besült, kórházba került, s emlékszem-e arra, hogy én
egy kórházban énekeltem parasztnótákat, a Katyi nó­
tákat, énekeltem A rátóti legényeket; s akkor ő kö­
szöntött föl egy virágcsokorra], és én megcsókoltam,
emlékszem-e ? Mondom: nem emlékszem, mert nagyon
sok helyen énekeltem sebesült katonáknak. - Azért
tetszett megcsókolni, mert én azt mondtam, hogy én
is rátóti vagyok. Aztán megint sírt egy hosszút, s el­
mondta az életét. Ha kell valami segítség a kertbe, ak­
kor csak szóljak, így és így hívják, itt és itt lakik. Na­
gyon öreg bácsi volt már, akiről nem gondoltam,
hogy még tud segíteni, bár ezek az öreg parasztok cso­
dálatosak.
- Milyen érzés egy-egy ilyen találkozás ?
- Olyan, mintha nem velem történt volna. Ez olyan
dolog, hogy kérdezik, milyen érzés volt nézni a régi
filmjeimet.
169
 - Én is akartam kérdezni, csak gondoltam, biztos
mindennap megkérdik kétszer.
- Mintha nem is magamat látnám, hanem, hogy
jaj, de kedves, szép kislány! Jaj, de tehetségtelen! Jaj,
ez a mozdulat, mit csinált itt! De azért aranyos...
Meg az az erős kifestés, ami akkor divat volt, meg a
széles vállak... Teljesen úgy nézem, mintha nem én
lennék, nem befolyásol, nem érzem, hogy jaj, de jó
lenne még egyszer! Az ember annyi mindennel gazda­
godott, élt át, azt nem adnám oda semmi pénzért. Egy
buta, de aranyos kislány, ott pötyörög és azt hiszi,
hogy most művész vagy mit tudom én! A Meseautó
volt a legelső, abban Perczel Zita volt a főszereplő, én
csak kis mellékíigura voltam. Szánalommal néztem
magamat, amint csetlek-botlok Perczel mögött. Lát­
tam, hogy nem tud az a lány a kezével mit csinálni!
Olyan kis ügyetlen, tehetségtelen! És arra gondoltam:
hogy mertek engem annak idején a Vígszínházba szer­
ződtetni ?! Hogy látta meg az a Jób, hogy ebben a gye­
rekben van valami? Ehhez is jó szem kell, nem?
- Fölfedezni valakit, ehhez kellenek a jószemű igaz­
gatók, rendezők, ezt merni kell! Nekem nincs múlt-
gyötrő nosztalgiám semmilyen vonalon. Nagyon sze­
retek a jelenben élni, nagyon szeretek arra gondolni -
akármilyen komikus ebben a korban -, hogy én még
tervezek.
- Az még érdekelne, hogy hogyan fogadják a hely­
béliek.
- Nagyon aranyosak.
- Nem mernek szólni magához?
-Dehogynem, átkiabálnak: Klárika, sütöttem va­
lamit, átvihetem? - Hát hozza csak, persze!
- Egy szomszéd paraszt bácsi is! Még vadon volt
ez az egész, másfél méteres gaz, hiába húzgáltuk, em­
bertelen munka volt! S mondta valaki, hogy le kel­
170
lene kaszáltatni, csak nagyon nehéz ma kaszás embert
találni, „kiment a divatból”. Rájöttem, hogy pont a
szomszéd házban lakik egy öreg bácsi, a kerítésen át
néha láttam is, ahogy ott ül az udvaron, kukoricát
morzsol, libát etet. Átmentem: azt hallottam, hogy
maga kaszálni szokott a szomszédoknak, nem vállal-
ná-e az enyémet is? Nagyon-nagyon öreg bácsi volt,
szerintem nyolcvan-kilencven éves. Dehogynem -
mondja -, lekaphatom, majd valamelyik nap átme­
gyek! Nahát, átjött egypár nap múlva, és elkezdett
kaszálni. Azt a tempót! A tempón most nem a gyor­
saságot értem, hanem a lassú, megfontolt, de folyama­
tos, meg nem álló ritmust, ahogy egy ilyen öreg pa­
raszt a kaszálást csinálta. Öröm volt nézni. Néha meg­
állt, megfente a kaszáját, a zsebébe nyúlt, cigarettát
sodort. Irtózatosan sütött a nap, meleg volt, mond­
tam magamban, lemegyek, viszek neki egy kis hoked­
lit, amíg elszívja a cigarettát, üljön már le egy kicsit,
pihenjen! Rám nézett: kaszálás közben!? Na, mon­
dom, ezt hallanák a mai fiatalok! Kaszálás közben le­
ülni?!
- Tudja, rengeteg munka van egy ilyen félig kész há­
zon. Kiderül, hogy mondjuk, beázik. Akkor el kell
menni a Velencei-tavi Nádgazdasághoz, akik csinál­
ták a tetőt. Agárdon vagy Velencén van egy ilyen cég,
ők csinálják ezeket a protokollkocsmákat és -csárdá­
kat, tudja, ami most divat. Azt hiszem, a tető negy­
venezer forint volt, ami aránylag olcsó ahhoz képest,
hogy a nád nagy érték, valuta nálunk. Külföldre úgy
viszik, mint a cukrot. Nagyon kevés nádas hely van
Európában.
- Ha a ház előtt sétálnak a külföldiek, mind megáll­
nak, bejönnek, németül, angolul megszólítanak, bo­
csánatot kémek, meg akarják nézni, mert még ilyen
édeset nem láttak! A helybeliek pedig eleinte, amikor
elkezdtük nádaztatni, meg voltak botránkozva, jöttek
mondani: micsoda dolog ma nádazni, réges-régen az
öregapám szegény öregapjának volt nádtetős, szal­
matetős háza! Márna: palával meg cseréppel! - Majd
ha kész lesz, jöjjön el megint és nézze meg! - mond­
tam. Most már ott tartanak ők is, hogy: - Nem mon­
dom, különb, mint azok az egyforma háztetők! - Na
mondom, látja! - Hát én is csináltatnék ilyet, csak
nagyon drága, ugye? - Drága, de megéri!
- Hát igen, nagyon elromlott az ízlés ezekkel az egy­
forma víkendházakkal! Kocka kocka hátán, a kert­
nek alig hagynak helyet! Nézem az építkezéseket, kül­
földön is mindig, ha lányommal, Zsuzsival valamerre
utazgatunk, Tirolban vagy másutt, ott ahol építkezés
van, a fát elültetik előre. Nem úgy, mint nálunk: fel­
építenek egy lakótelepet, és majd tíz év múlva kezde­
nek pici fákat ültetni. Ausztriában a fának már meg­
van a helye, amikor kezdik a házat építeni. Sőt már
ott is vannak helyben a fák, deszkapalánkkal védve,
mire a ház elkészül, már kicsi lombok vannak rajta, s
nem egy ilyen kőrengeteg marad évekig, mint nálunk.
Szegény lakókat sajnálom, akik kinéznek az ablakon.
Mit látnak? Semmit! Nem beszélve arról, ami külön
mániám és szívfájdalmam, hogy például itt Pesten
gyönyörűen megcsinálnak egy parkot vagy egy utcát
virágágyás betonvályúkkal, az ember gyönyörködik,
jaj de szép lett ez az utca. És ha arra megy két hét múl­
va : az utca teleszórva csikkel; ha nem esik az eső, eze­
ket a beültetett kis fákat, virágokat, virágágyáskákat
egész nyáron nem öntözik, nem tisztogatják, nem sze­
dik ki a csikket! Láttam külföldön: minden hónapban
egyszer végigmegy egy bácsi, mint a csatornatisztítók.
A fa körüli rácsokat kiemeli, kisepri a csikkeket, mert
ott is eldobják, ott is vannak olyan emberek. De ott
utánuk mindent tisztogatnak, fölássák a fa körül a
földet, vissza a rácsot, mennek tovább. Ez ott olyan
természetes dolog, mint a csatornatisztítás vagy az
utcaseprés.
- A másik szomorúságom: azért pusztul ki minden
virágágyás fele Pesten, mert a galambokat ott etetik.
Kijön a templomból a nénike, imádkozott, elhatároz­
za, hogy most jót fog tenni. Hozott a szatyorban egy
kis morzsát, és beszórja a bokrok közé. Galambok
ezrei csapnak le, összevissza piszkítják a földet, s a ga­
lambürülék a lombot, a gyökereket leégeti. Gondol­
koztam, hogy mit lehetne tanácsolni? A néniket nem
lehet visszatartani, ha egyszer jók akarnak lenni s ma­
dárszeretők. De talán nagy táblákat kellene beszúrni
ezekbe az ágyakba, hogy „Galambetetés a bokrok kö­
zött tilos”, ötszáz forint, ha rajtakapják. A néni rög­
tön tudni fogja, hogy ötszáz forintért ne dobja oda be
a morzsákat. De ezzel nem törődik senki! Ugyanez
van a kirakatokkal. Rengeteg kirakat van, ahova ki­
tesznek tipikus szobanövényeket. Hát azt hiszi, hogy
öntözi valaki? Szürkék a portól, le nem törli, meg
nem öntözi senki! Én azt hiszem, az emberiségnek ez
az egyik rákfenéje, hogy mindent csak kapni, és sem­
mit nem ápolni, ami megvan. Ha elhervadt, kidobjuk!
Veszünk újat, anyukám! Igen, igen! Semmit nem tud­
nak megbecsülni, ami van és ami már szép! Az állam
vagy a tanács tényleg igyekszik. Sok olyan létesít­
ményt, parkot hoz létre, amiben pár hétig gyönyörkö­
dünk, de egy hónap múlva már össze van törve, össze
van piszkítva; ez egy társadalmi betegség, ragály. Azt
hiszem, a baj ott kezdődik - minden a gyerekkorban
kezdődik -, hogy a pici gyerekeket nem szoktatják rá
ezekre. Ha én pedagógus lennék, már az első osztá­
lyosokat rászoktatnám arra, hogy mindenkinek le­
gyen egy cserép virágja, amit ő ültetett el, ő dugta a
cserépbe azt a citrommagot. Mert az kikel: egyszer
171
tea után, egy citrommagot belenyomtam szórakozot­
tan a földbe, és lett egy citromfám. Hogy minden gye­
rek tudja, érezze: az az ő kötelessége, megöntözni
mindennap. Akkor örül annak, hogy jé, kinőtt, jé,
már van egy levelem. A tieden mi van? Ezt pici kor­
ban kell elkezdeni, hogy a természettel kapcsolata le­
gyen! Pláne egy városi gyereknek!
- Amikor én ebbe a lakásba költöztem, akkor is itt
volt a Veres Pálné Gimnázium, amely most koedukált
iskola, de akkor csak lány intézet volt. Az óriási udvar
még nem volt lebetonozva, kavicsos volt, ahol tor­
násztak, játszottak a gyerekek. De a hátsó végében
volt egy kis elkerített rész, föl volt ásva, és ott mindig
láttam, hogy egy-egy osztály kijött, a saját ágyását
megkapálta, megöntözte, kigazolta. Ez volt a termé­
szetrajzóra egyik pontja. Lefogadom magának, hogy
akik akkor itt gyerekeskedtek, iskolások voltak, azok
ma is tudják, hogy a növényt ápolni kell, szeretni le­
het, a kiskertbe lehet menni kapálni! Ma már ez nincs,
pedig szükség volna rá! Nem elég bebetonozni egy ud­
vart és a focit rúgatni velük reggeltől estig, durván or­
dítani, összeverekedni, aztán a vége az, hogy a tribün
leszakad Brüsszelben! (A művésznő itt arra a tragé­
diára céloz, amely 1985. május 29-én történt a brüsz-
szeli labdarúgó-stadionban. A Bajnokcsapatok Euró­
pa Kupájának döntője előtt az angol és az olasz szur­
kolók összeverekedtek, a lelátó egyik része leszakadt,
sokan a mélybe zuhantak, negyvennél többen vesz­
tették életüket. A szerk.)
- Debrecenben a boldogság teteje volt, amikor föl­
pakoltak minket egy vonatra, és elvittek valamelyik
hegységbe. A tanár néni elmagyarázta, hogy ez ilyen
fa, az olyan fa, ebben az odúban lakik egy ilyen és
ilyen madár, a harkály mit csinál és miért kopog, hall­
gassátok csak! Hallottuk, hogy köp, köp, hogy miért
172
kopog, hogy szedi ki a kéreg alól a férgeket, tehát
hasznos. Viszik ma valahová így a gyerekeket kirán­
dulni? Nem olyan kirándulást értek rajta, hogy ricsaj
és ordítás, foci a Nagyréten. Nem így gondolom, ha­
nem kis csoportokban egy olyan tanár vezetésével, aki
a természetet megszeretteti velük, és magyarázza ne­
kik. Mert borzasztó fogékonyak ám a gyerekek - nem
igaz, hogy most ez mind csürhe -, csak nincs olyan
ember, aki rávezesse őket, hogy milyen öröm a ter­
mészettel foglalkozni! A ma harminc-negyvenévesek
nem úgy nőttek fel, hogy a tennészetre oda kellett fi­
gyelniük. Ők abban nőttek fel, hogy a szüleik reggel­
től estig építkeztek, hordták a maltert, takarították a
romokat. De most már azoknak a gyerekeit, az uno­
kákat kéne valahogy rávezetni, azt hiszem, ez egy pi­
cit fékezné ezt a rettenetes eldurvultságát a világnak!
Nemcsak mirólunk, magyarokról beszélek, hanem ál­
talában: rémes ez a durvaság, ez az anyagiasság, a
pénzre való rámenés! Csak az autó, csak a kocsi az
isten! Sok olyan fiatal házaspárt ismerek, ahol kis­
gyerek van. A meséskönyvek, amiket kap, nem érdek­
lik már a gyereket, csak az autó, az autó! És akkor a
szülők büszkék, hogy már meg tudja mondani a kép­
ről, hogy ez Trabant, hogy ez nem tudom, micsoda.
De ha egy meséskönyvet kinyit az ember, ami­
ben rajzok vannak, virág, kacsa meg liba, azokat nem
ismeri fel a gyerek. Miért kell csak az autókat meg­
tanítani a gyereknek négyéves korában? Miért lehet
csak autókat ajándékba hozni, kis Trabantot, kis men­
tőautót, ami lehetőleg szirénázni is tud. Tele van a
gyerekszoba autóval, és semmi mást nem tud a gye­
rek, csak azt, hogy autó. Akkor nem is csoda, hogy
ha megnő, az az életcélja, hogy a Toyota minél hama­
rabb, bármi áron meglegyen. Lehetőleg még a szülők
vegyék meg, és lehetőleg már az érettségire...
Záray Márta és Vámosi János, az ötvenes évek óta
szinte egyfolytában népszerű táncdalénekes házaspár
a Pasaréten lakik, egy emeletes villában. Az utca csen­
des, csak néha jön erre egy-egy autó. Most ugyan pa­
takokban folyik lefelé az úton a víz, hatalmas tavaszi
felhőszakadás „keretezi” beszélgetésünket. Vámosi
kiszalad a kapuig, esernyőt emel a fejem fölé, úgy fo­
gad. A ház mellett tizenöt-húsz méteres fenyőfák áll­
nak őrt, csillognak a vízcseppek a tűleveleken. Bent
a nagy szobában kellemes rend, a koloniál fotelek,
székek mögött könyvespolcok, a könyvek között a
szakma elengedhetetlen kellékei: magnók, hangszala­
gok, lemezek, fülhallgatók, videokazetták, képmagnó.
Balra, egy kis beugró, íróasztal. A falon bekeretezve
tucatnyi „arany- és platinalemez” függ, ezeket kapták
hosszú pályafutásuk alatt. 1985 novemberében pe­
dig, elsőként a magyar könnyűzenében „Gyémánt­
lemezt” is kaptak, a Ketten az úton és a Homokóra
című lemezeikért. Sok minden emlékeztet külföldi út­
jaikra: az egyik falnál szép faragott afrikai szobor,
felette egy valódi ausztrál bumeráng, tucatnyi baba,
néhány plüssből készült koalamackó, a sztár egy nagy
orrú, szovjet gumi Pinocchio. És mindenütt plakátok.
Még azt a bizonyos „mellékhelyiséget” is legsikere­
sebb külföldi fellépéseik plakátjaival tapétázták ki.
Záray Márta - mint ezt dalában is gyakran énekli -
tatabányai lány. Megszállott virág- és növényszerete-
tét a lakás is elárulja. A nappaliból felvezető lépcső
korlátján sok szép zöld növény pompázik, cserépben.
A nagy üvegablak előtt méregzöld kardokként más­
fél méteres sansevieriák magasodnak. Az emelet is
zsúfolásig tele van filodendronokkal, fikuszokkal, az
ágaikon apró kis játékmajmok kapaszkodnak felfelé.
- Meghatározója volt egész életemnek apukám vi­
rág- és növényszeretete. Tatabányán a 11-es aknánál
laktunk, szemben az aknával, de erdővel körülvéve.
Az erdőben nőttem fel. Van, aki a grudon, én az er­
dőben. Apu kicsi koromtól kezdve bevezetett a nö­
vényismeretbe és -szeretetbe. Hétéves voltam, amikor
már rózsát oltottam, szemeztem, ma is meg tudom
csinálni. A lakásbejáratunk fehér, apró kaviccsal volt
felszórva, kétoldalt rózsák voltak. Az egyik pénzke­
reseti lehetőségem akkor az volt, hogy iskolába me­
net útközben mindig betértem a nagybátyámhoz, ad­
tam egy szál rózsát, és ezért kaptam fagyira pénzt. Ez
egy anyu és apu által jóváhagyott játékocska volt.
- Színiiskolába kerültem, albérletben laktam, Jani
is; végül, amikor lett lakásunk - amikor elvettem Ja­
nit -, a Mártírok útján laktunk. Két ablakunk udvari
173 -
volt, mást nem lehetett tartani, csak muskátlit. De
még az sem élt meg! Akkor is vágyódtam a zöld után,
növény után, s végtelenül boldog voltam, amikor öt-
venhétben megvettük ezt a telket, ahol most lakunk,
itt szabadon ültethettünk. Ez bozótos, bokros terület
volt, rögtön elültettük a gyümölcsfákat apukámmal,
hogy mire kész lesz a ház, addigra már teremjen is.
őszibarackfa, meggyfa, cseresznye, szilva, ringló, kör­
te, jonatánalma. Még ma is élnek ezek a fák.
- Volt nekem egy gyerekkori kedvencem, úgy hív­
ják, hogy csicsóka vagy édeskrumpli. Tatabányán ez
közismert növény, kicsit profánul megfogalmazva: a
proligyerekek kedvence volt. Hosszú, napraforgósze­
rű a szára és a virága, alul pedig gumója van. Kirán-
cigáltuk, megdörzsöltük és ezt rágcsáltuk. Nagyon
finom. Mint a káposztának a torzsája, pontosan olyan
íze van! Minden vágyam az volt, hogy csicsókát aka­
rok ültetni, mert én olyan régen nem láttam és nem
ettem csicsókát. Egyszer megyünk valahova vidékre
fellépni, s a kultúrház végében valaki dolgozott a kert­
ben. Én nézem: csak nem csicsóka az? - Odarohan­
tam és mondtam: nagyon szépen kérem, tessék nekem
csicsókát adni! Kaptam csicsókát, akkor már éppen
virágzott. Mindegy, a gumóját felhoztam, elültettem.
Elhatalmasodott. Ribiszke, egres, eper, szőlő, min­
den van, ami egy háromszáz négyszögöles kertben el­
fér a házon kívül. A ház elején dísznövények vannak.
A hatalmas fenyők Lentiből származnak. Kicsikék
voltak, amikor kocsiban hoztuk fel. Elültettük, és
mind megeredt.
- Van egy olyan diófa a kertben, ami egészen kü­
lönleges, én aranydiónak hívom. Azt hiszem, hogy ez
a mesebeli aranydió. Ha feltöröd a héját, piros belül.
Jani nagymamája, aki három évvel ezelőtt halt meg,
kilencvenkilenc éves korában, az utolsó években azt
174
mondta: gyerekeim, én most már nemsokára elme­
gyek, akarok nektek egy emléket adni. Négy gyereke
volt a nagymamának - egyik Jani édesanyja és négy
szem diót ültetett cserépbe. Icipici fácskává fejlődött,
elültettem, és most egy hatalmas nagy diófa; számunk­
ra ez szimbolizálja a családot. Egy diófa nyolc év múl­
va terem körülbelül, de ezen - csodák csodája - már
négyéves korában volt pár szem dió. Mondanom sem
kell, hogy a közelibe nem volt szabad menni a diófá­
nak, annyira őriztem. A kis diókat örökké a zsebem­
ben hordoztam, egy kicsit kitörtem belőle, és minden­
kinek mutattam, hogy piros belű.
- Van három tő szőlőm, ami ugyancsak nagyon
kedves emlék. Az énektanárnőm, Gyulai Erzsiké,
Olaszországban járt a férjével, és hozott nekem Chian-
ti szőlőhajtást. Ez a fonott kosaras vörösbor. Vizes
vattában hozta, ahogyan én is szoktam virágot ha­
zahozni, furcsa véletlen, kiderült, hogy azonos szisz­
témával vigyázunk a hajtásokra! Három venyigét kap­
tam tőle, elültettem és megeredt. Most végigfut a ke­
rítésen. Aranyos történet volt: három évvel ezelőtt
mondom Janinak, hogy én nem tudom ezt a sok sző­
lőt kipasszírozgatni, vegyél egy prést! Egy kis szőlő­
prést. Elment a vetőmagboltba és mondta: kérek sző-
lőpréselőt! Azt mondja az eladó: aztán mennyi szőlő
van, művész úr? - Három tőke! - Ehhez tetszik prést
venni? Igen, de a három tőkén hatvan kiló szőlő van!
Hatvan kiló szőlő! Szeptember végén érik, nem olyan
kemény héjú, mint az Otelló, de olyan ízes, olyan sza­
gos, mint az Izabella. Fekete, lédús, kellemes, és akkor
érik, amikor már semmilyen más gyümölcs nincs.
Végigfuttattam a kerítésen.
- És a kerítésen végig rózsák.
- Legyező formában vezetem a kerítésen a rózsát,
mindig tudom, hogy melyik az, amelyik elöregedett,
azt kimetszem, kinevelek egy új ágat, örökké gyö­
nyörűen virágzik a rózsánk. Csodálatosan szép. Liszt­
harmat ellen eleget kell permetezni, de van egy ilyen
kis szobapermetezőm, azt kézi permetezéssel is el le­
het intézni. Az a japán permetező, ami a hátra vehe­
tő, olyan nehéz, hogy én nem bírom. Az a másik, amit
kézzel kell pumpálni és két szórófeje van, az a leg­
kisebb porszemtől is eldugul, hiába szűröm át.
-A szobanövények. Úgy építettük a házat, hogy
télen is gondozhassam, szerethessem a növényeket.
Ez létszükséglet nekem. Folyton foglalkoznom kell
a növényekkel, állatokkal, biztosan azért van ez
a kényszerérzet, mert nincs gyerekünk. Szóval, ha len­
ne gyerekünk, akkor bizonyára ezt a túlburjánzó, buz­
gó szeretetet őrá tudnám pazarolni. A növények és az
állatok meg is hálálják. Emberektől nagyon ritka eset­
ben kaptam vissza jót vagy szeretetet, de a növények
meghálálják a gondoskodást. A szeretetet, a figyel­
met, a messzemenő ápolást. Valahányszor elmentünk
fellépni, úgy kezdtem a szobanövényeket gyűjteni,
hogy mindig mondtam: kérem szépen, tessék szíves
lenni nekem ezt emlékbe adni, és akkor lesz Nyerges­
újfaluról emlékem. Egyszer Tatabányán voltunk fel­
lépni a rendőrségen, bementünk egy rendőrezredes
szobájába, ott láttam egy broméliát, amely éppen vi­
rágzott. Gondolom, valamilyen alkalomra kapta. És
mondtam, hogy ugye, nem ismer engem eléggé? Hát,
azt mondja: sajnos nem! Mondtam: akkor, ugye tud­
ja, hogy én ezt a virágot elviszem? És elhoztam.
- Van nekem egy nagyon jó szisztémám, hogy mi­
ként lehet a növényt sokáig tartósítani. Minden nö­
vénynek más igénye van. Csináltam egy kis tábláza­
tot arról, hogy melyik virágnak mit kell a vizébe ten­
ni. Talán valaki fel tudja használni, szívesen közre­
adom. íme:
CUKOR SÓ ECET
tulipán kardvirág rózsa
nárcisz őszirózsa
dália margaréta
frézia gerbera
szegfű
orgona
- Hát hitted volna, hogy a rózsának például ecetet
kell tenni a vizébe? És azt is tapasztalatból tudom,
hogy a vágott virágok tartósan szépek, később her­
vadnak el, ha a vizükbe egy kis bórsavat, ezüstnitrá­
tot, alkoholos kámforoldatot, timsót teszünk vagy
esetleg nátrium-benzonáttal tartósítjuk. A rózsa szá­
rát átlósan szoktam levágni, a szegfűét két íz között
töröm le, az orgona szárát pedig mindig kalapáccsal
összetöröm, ezt is valakitől tanultam, nagyon bevált.
- Apukámnak volt egy filodendronja. Elég körül­
ményesen lehetett Csepelről behozni, mert ő Csepelen
lakott a második feleségével - anyukám most már
negyvenöt éve nem él. És ezt a filodendront még Ta­
tabányán nevelte. Én mindig úgy néztem a filodend-
ronra, hogy ez az enyém, körülbelül most harminc­
éves.
Addig-addig szekáltam aput, míg végül egyszer ko­
csival elhozta nekem. Nagy gonddal neveltük, ápol­
tuk, például sörrel mostam a levelét. Ez egy jó trükk,
mert a sörben B-vitamin van - nem akarom javasolni
az alkoholistáknak, hogy sört igyanak -, a növénynek
a levelét kell lemosni sörrel. Fénylik, gyönyörű szép,
úgy meghálálja. Egyszer csak láttuk, hogy valami fur­
csa kis hajtást hoz ez a filodendron. Hát mi ez, ez nem
olyan, mint egy levél. Csak nem lett beteg, csak nincs
valami baja? Elképzelni sem tudtuk, hogy mi történt
175-
vele, ő meg csak hajtott és nőtt, olyan furcsán fehére-
dett a hajtásának a vége, úgy nézett ki, mintha bimbó
lenne. Én nem láttam még virágzó filodendront! Ál­
landóan lestem, néztem, csókolgattam, simogattam,
becézgettem, s egy szép napon kinyílt egy hatalmas
nagy, körülbelül harminc centiméteres, karéjszerű fe­
hér szirom és benne egy óriási nagy bibe, mint egy
kukoricacső. Én nem tudtam, hogy ez termés vagy
nem termés, gondoltam, a bibéje. Azonnal telefonál­
tam mindenhova, hogy mi ez, az Állatkertbe is, mert
az Állatkert főorvosa volt a mi háziorvosunk is.
(Ugyanis akkor volt egy majmunk! Janitól a születés­
napomra, ötvenhétben majmot kaptam! Akkor még
nem volt házépítésről szó és a tulajdonságaimat leg­
inkább a majomban láttam megörökítve. Ezért ra­
gaszkodtam a majomhoz. Jani, legnagyobb meglepe­
tésemre, azt vett a születésnapomra!) Fölhívtam a fő­
orvost, ő azt mondta, hogy ez egy csoda. Mi a legrit­
kább esetben érjük el - mondta - itt a télikertben, a
virágházban, hogy a filodendron virágot hozzon és
teremjen. Mondom: és ez ehető? Azt mondja: igen!
A hazájában, a szubtrópusi övezetekben ez szabadon
él és a bennszülöttek ott megeszik. Tehát nem lesz
semmi bajom, ha én is megkóstolom? Azt mondja:
nem. Megvártuk, amíg teljesen lepereg a külső burok,
és nagy szertartás közepette nekiálltunk, hogy most
levágjuk a szárát és megkóstolom. Jani üvöltözött,
hogy ne, Márta, ne! Kiütésed lesz, beteg leszel! Mon­
dom: figyelj ide, én most megkóstolom, ha valami
bajom van, azonnal felhívsz mindenkit, mentőt, állat­
orvost, botanikusokat, megmondod, hogy én filo-
dendront ettem és kész!
- Miközben ízlelgetem a filodendron termését,
cseng a telefon. Gobbi Hilda hívott, aki itt lakik az
utcában, és abban az időben épített nyaralót. Csere­
beréltünk növényeket. - Mi van neked, Márta, mit
tudsz adni, miből van hármad, abból egy az enyém!
Szóval, hív Gobbi Hilda és azt mondja: mi van, eszel?
Igen. - És mit eszel? Mondom: kapaszkodj , vagy ülj
le, mert filodendront eszem! Filodendront! - Hát tu­
dod, kivel szórakozz, anyukám! - csattant fel Hilda.
- No jó, ha nem hiszed el, gyere át és kóstold meg!
És akkor elmeséltem az egész történetet. Hogy milyen
íze volt? Mintha a banán ananásszal volna összeke­
verve.
-Az Elfújta a szél című regény nagyon nagy él­
mény volt számomra, és abban olvastam először a
rhododendronról. Én addig nem nyugszom - gondol­
tam -, míg rhododendronom nem lesz. A rhododend­
ron különleges klímát igényel, nem annyira kényes,
mint a hibiszkusz, mert Angliában honos leginkább.
A Világszövetséggel kijutottunk Angliába, egy nagyon
kedves barátunk, akit még Ausztráliából ismertünk,
most már Angliában él, kivitt a farmjára, és én azt
hittem, hogy most itt a világ vége! Ennél szebbet, en­
nél csodálatosabbat, mint ahogy mentünk az úton - a
főútról keskeny kis utak nyílnak, végig rózsaszín, fe­
hér, narancssárga, ciklámen, lila bokrokkal szegélyez­
ve még nem láttam. Kiástam kis hajtásokat, haza­
hoztam, elültettem és megeredt.
A férj, Vámosi János is bekapcsolódik a beszélge­
tésbe :
- Én a magam részéről ezt a háromszáz négyszög-
öles telket szerettem volna díszkertté varázsolni. És az
gyönyörű lett volna, azt nem kell permetezni, az mu­
tat. Ezzel szemben Márta és az édesapja mindenfélé­
vel teleültették. Az őszibarack még rendben lett vol­
na, hanem aztán a fél Pasarét rajtunk nevetett, hogy
egy villa kertjében kukoricát termesztenek! Lopótök-
kel folytatódott, majd paradicsommal, de az egysze­
rűen nem élt meg. A legelső paradicsomot körülbelül
szeptember elején ehettük, zölden. A jonatánalmának
szerintem egyáltalán nem alkalmas ez a talaj.
- Tudod, mennyi dolog van azzal, darabonként új­
ságpapírba csomagolni, és úgy dobozba rakni, és úgy
tesszük el - nevet Márta.
- Igen. Márta csak egyet hagy ki az egészből, azt,
hogy én kiszámítottam, hogy mibe kerül egy kiló jo­
natán nálunk. Háromszáz forintba egy kiló! Férges a
fele! Ilyen a mi háztáji gazdaságunk. Teljesen ráfize­
téses gazdaság, úgyhogy én ezt nem ajánlom senkinek
- mosolyog hamiskásan a férj.
177
 TARTALOM

Agárdy Gábor......................................................... 7
Antal Imre............................................................... 13
Árkus József............................................................ 20
Baróti Géza.............................................................. 28
Bende Zsolt.............................................................. 37
Benedek István........................................................ 43
Benkő Gyula és Péter............................................. 53
Cseres Tibor................................'........................... 60
FónayMárta............................................................ 66
Gobbi Hilda............................................................. 71
Karinthy Ferenc...................................................... 78
Keresztury Dezső ................................................... 87
Medveczky Ilona..................................................... 96
Melis György ..........................................................103
Móricz Virág........................................................... 109
Páger Antal..............................................................119
Pitti Katalin-Leblanc Győző..................................123
Rab Zsuzsa...............................................................131
Sinkovits Imre-Gombos Kati.................................141
Somogyi József........................................................ 151
Szakonyi Károly......................................................161
Tolnay Klári............................................................ 166
Vámosi János-Záray Márta...................................173
Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat
Felelős kiadó dr. Sárkány Pál igazgató
Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai megrendelés törzsszáma 6990.66-13-1
Készült Debrecenben, az 1986. évben

Felelős szerkesztő Wenszky Ágnes

Műszaki vezető Asbóthné Alvinczy Katalin
Műszaki szerkesztő Héjjas Mária
Nyomásra engedélyezve 1985. december 19-én
Megjelent 18,25 (A/5) ív+ 48 oldal színes melléklet
terjedelemben, 11 rajzzal
Készült az MSZ 5601—59 és 5602—55 szabvány szerint

MG 4082-f-8688
 AGÁRDY
GÁBOR

Hangulatos kis sarok Foton, a nyírfák

árnyékában, a szalonnasütő mellett

..Úgy fest, mint egy mézeskalács ház. ..Fatörzsből jön a víz.

Azt akartam..." A pesti lakás dísze a csillogó ikonosztáz. Mindenki csak nézi..."
Szépen helyreállított parasztházakból Ebből a házból lett Bende Zsolt nyaralója Azok a bizonyos „Bende-saláták
áll a vérteskozmai utcasor

BENDE ZSOLT
I
 „A két copfom jellemző,
meg az, hogy nyakig kertes vagyok... ”
PÁGER ANTAL

A Páger unokák a nagyapa tervezte ►

medencében lubickolnak
 A nagytétényi kert fűzfája akár díszlet is lehetne
a Pillangókisasszonyhoz

„Megszállottan irtom a pitypangokat!” Ez az a medence, amelyet a Leblanc testvérek

maguk építettek
 RAB ZSUZSA

A Lóczy Lajos uicai kert - „amikor virágba borulnak az orgonák" ►

SINKOVITS IMRE-GOMBOS KATALIN

„A kert itt fönn

és rajta a ház -
ez az. életművünk..."
„Van egypár nagyon szép sírkeresztem...”
A két Szakonyi pingpongcsatája Szentendrén
„A kert megadja a meggyszörpöt

SZAKONYI KÁROLY
 130-Ft

Kertnézőbe invitálom Önt, kedves olvasó!

Tartson velem, fogadja el huszonhét jeles író,
művész, újságíró meghívását!
Izgalmas egyéniségek a kerttulajdonosok,
akikben az a közös, hogy - velem együtt -
meggyőződéssel vallják az ősi kínai mondást:
„Kertész legyen, ki boldogságra vágyik!..
Moldoványi Ákos