Keresztesi János

Álom és a valóság
ISBN: 978-963-12-6808-9
 Előszó
Ön, kedves Olvasó, aki e könyvet kézbe veszi, két ne-
mesi fiatal szerelméről olvashat, s közben visszautazhat a
múltba, mely során az álom és a valóság néhol egybefo-
nódik, de össze nem olvad. A könyv alapját a nagyapám
által hátrahagyott születési és házasságkötési anyakönyvi
kivonatok képezik, s ehhez járultak hozzá a levéltári ku-
tatások, a nemességi adományok feldolgozása a Magyar
Országos Levéltárban, továbbá a dési római katolikus, a
fűzkúti, valamint az alsócsernátoni anyakönyvek elemzé-
se és rendszerezése. Nagy segítség volt Nagy Iván „Ma-
gyarország családjai” és Kádár József „Szolnok Doboka
vármegye monográfiája” című könyve. E közösség törté-
netének megismerése egyben részletes betekintést is ad
az erdélyi Eperjessy családba. A könyv az ébredéssel és a
szomorú valósággal végződik.

Keresztesi János
A szerző

3
 1. fejezet
Gyerekkoromban minden nyáron a nagyszüleimnél töl-
töttem a szünidőt. Kellemes élmények maradtak meg
bennem; barátok, kirándulások, a falusi élet erkölcsi tisz-
tasága, a nagyapámmal való beszélgetések az ő életéről, az
Eperjessy és a Beczkay családról. Esténként sokáig néz-
tem a pakulárok tüzét, aztán jött a vacsora és a lefekvés.
Nappal jól kifárasztottam magam, így este könnyen el-
aludtam. Álmomban gyerek voltam egy különleges he-
lyen, ahol a nap ragyogott, és egy csinos lány ébresztett fel
reggel, akit Máricsikának hívtak. Kimentem a balkonra;
nagy nyüzsgés volt a kúria udvarán, éppen készültek az
őszi szántásra. Kucsmás, bocskoros emberek fogták be a
lovakat a szekerekbe, előkerültek az ekék és a boronák,
és a kinyitott boltíves kapun vonultak ki a mezőre. Teréz
anyám a konyhában volt, éppen a szakácsokat irányította
az ebéd elkészítésében, amikor megjelentem.
– Jó sokat aludtál!
– Jegyezte meg aggodalmasan.
– Talán beteg vagy?
– Nem én!
– Nemsokára kezdődik az iskola.
Hétéves voltam, a szüleim a szomszéd galgói faluban
írattak be a katolikus iskolába, mert ott volt magyar nyel-
vű oktatás. Galgó szomszédos falu volt Oláhfodorházával.
Magas hegyek közt terült el sok vadállattal. Sok őz, vad-

5
disznó és nyúl kapott menedéket a tölgy es cserefa erde-
jében. A falut a Galgói Rácz családok birtokolták. Min-
den nap Gejza bácsi vitt a hintóval iskolába. Gyakran
lementem a kertbe játszani a kutyámmal. Hektor volt a
neve a magyar vizslának, amit még apám hozott nekem
Kolozsvárról, kölyökkorában. Nagyon szép kertünk volt,
tele rózsabokrokkal, amiket egy görög kertész hozott és
ültetett ki. A nővérem, Róza, öt évvel volt idősebb nálam.
A kúria, ahol laktunk, gyönyörű helyen volt. Alattunk a
zavaros szürke Szamos folyt, felettünk tölgyfákkal borított
dombok, sok színes virággal, sok kis patakkal. Az őzek és
a mókusok a kezünkből ettek, de volt szarvas, róka, vad-
disznó, és télen farkasok is előbukkantak, így hát gyakran
vadászok látogatták meg a környéket. Egyszer én is részt
vettem, mint gyermek egy vadászaton hajtóként.
Apám és anyám nemes emberek voltak, a környéken
több száz hold birtokuk volt. A kúriában nyolc szoba, ha-
talmas konyha, és még számos melléképület is volt. Nagy
kőfallal volt körülkerítve a birtok, amit egy boltíves kapu
szakított meg. Apám a kúriánkat a nagyapa kúriájának
mintájára építette annak idején.
Szeptember közepén megkezdődött az iskola. Szeret-
tem odajárni, mert a tanító bácsi elbűvölő teremtény
volt, ő tanított minden tantárgyat, a magyart, latint és a
történelmet is. Sajnáltam, hogy csak négy évet járhattam
abba az iskolába. Jött a téli szünet, a karácsonyi ünnepek,
ami számomra valóságos élmény volt. Ilyenkor együtt
ünnepelt az egész család és a személyzet. Mikor az a bizo-
nyos csillag feljött az égre, a cselédek kántáltak, verseket

6
szavaltak. Egyformák voltunk mindannyian. Apám aján-
dékot osztott az utolsó cselédnek is, és hajnalig tartott az
ünneplés. Emlékezetesek voltak a betakarítási bálok is.
Egy nap apámmal leültünk a kerti padra és megkér-
dezte, hogy gondolkodtam-e már mi szeretnék lenni, ha
elvégzem az iskolát.
– Szolgabíró vagy főispán, de lehet, hogy zenész vála-
szoltam határozottan.
– Akkor hát kezdj el szorgalmasan tanulni mondta.
Befejeztem az általános iskolát, s jelentkeztem a dési
líceumba. Désen béreltek a szüleim egy szobát. Az iskola
először nem ment könnyen, de szép lassan belejöttem, és
leérettségiztem közben zongorázni is tanultam.
Nem sokkal később váratlan esemény történt. Első
Ferenc József, osztrák császár, aki háborút viselt a szom-
szédos országokkal, erdélyi sereget is toborozott, így en-
gem is behívtak katonának. Anyám sírt, de be kellett vo-
nulnom. Apám kardot élezett nekem, és jó lovat adott.
Désen kellett jelentkeznem. Elbúcsúztam a szüleimtől,
majd elvágtattam. Apám nyugtatta anyámat, hogy ő nem
félt, mert kemény, izmos fiú vagyok. Öt hónap után jött
egy levél Olaszországból, amit izgatottan bontottak ki, és
ez állt benne: „Kedves szüleim! Itt harcolunk a negyedik
hadseregben. Már főhadnagy századparancsnok vagyok,
és kitüntetést is kaptam. Ha lehet, küldjétek el a nemesle-
velünket, ott van nagyapánál. A parancsnokom egy fiatal
őrnagy, gróf Szárhegyi Lázár Vince, egy székely főnemes.
Ölellek bennetekekk János” anyám boldog volt,
rögtön elküldte nekem válaszlevelében a nemeslevél
másolatát

7
Négy hónap után egy újabb levél érkezett Bécsből tőlem:
„Itt vagyok Bécsben, álomszép város. Most jöttem ki a
Schönbrunni Császári palotából, és indulok haza.”
Nagy volt az öröm, tíz nap múlva megérkeztem Désre.
Utánam jött Gejza bácsi a hintóval, és hazahozott. Ami-
kor megérkeztem a kúriába anyám sírt örömében, magá-
hoz szorított és többször is megpuszilt.
– Igazi férfi vagy – mondta apám, majd büszkén kezet
fogott velem és megölelt.
Azután elővettem egy kis táskát, és bementünk a ház-
ba.
– Ki tud a legjobban latinul közületek?
– Apád felelte anyám.
– Kivettem egy latin levelet, és odaadtam apámnak,
hogy olvassa fel.

János Eperjessy

Ego autem tamquam imperator Austro-Hungaricum regno

eorumdem Hungarica comitissa resurrectione gradu fortiter
pro patri dimicans facinorum hac haerentium possis usquam
quisquam hereditati Abrahae Comites & insigniis picta
sanguinem. Scutum meum tamen aciem ager viridis coxerat,
et equite forti pectore galeis propinquus-sursum felis. aurata
ensis super femur suum dextrum super binas casside cassis
lapide pretioso ornata coronis operiretur quod comes galeas
apicem utrinque tegumenta capitis sub resolvuntur.

8
 Eperjessy János

Én, mint az Osztrák Magyar monarchia császára ezennel

magyar gróf rangra emelem a harcokban elkövetett hős tette-
iért ezt a rangot használhatja bárhol és bármikor örökölheti
minden vérszerinti leszármazottja és grófi címer festve az
adományban. Álló csatapajzs kék mezővel, a mezejében zöld
ruhájú, mellvértes és sisakos lovas látható. aranyozott kard-
dal az oldalán, két csatasisak, amelyet drágakövekkel
és gyöngyökkel díszített grófi koronák fedik, a sisakok
csúcsából pedig sisaktakarók omlanak alá két
oldalán,fordította le a latin szöveget magyarra apám.

Senki sem tudott megszólalni. Végül Apám találta meg a

hangját először.
– János, te gróf lettél?
– Igen, de nekem is nagy meglepetés volt.
– Gratulálunk, nagyon büszkék vagyunk rád.
Eljött a vacsoraidő, és miközben ettünk, meséltem a
harcokról. Egyszer bekerítettem az ellenséges sereget a
katonáimmal, és foglyul ejtettem őket, köztük volt a pa-
rancsnokon néhány emberével kiszabadítottam őket ezzel
megmentve az életét. Gróf Szárhegyi Lázár Vince javasol-
ta Bécsben a grófi cím megadását számomra. Egy embert
sem öltem meg, mindig úgy szúrtam meg őket a kardom-
mal, hogy csak ne tudjanak tovább harcolni. Legtöbbször
combra szúrtam.
– Aztán tudattam apámmal, hogy tovább szeretnék ta-
nulni. Majd utánanéz, mondta, milyen lehetőségek van-

9
nak. Róza nővérem bemutatta az udvarlóját. Gróf Wass
Sámuelként mutatkozott be, én is megmondtam a ne-
vem. –Gróf Eperjessy János, kezet ráztunk, majd leültünk
beszélgetni. Elmondta, hogy nem először jár itt, és nem
tagadta a szándékait; tetszik neki a nővérem és el szeretné
venni feleségül. Leültünk a kertben egy padra, és elkezd-
tünk beszélgetni. Inkább ő beszélt, mert érdekes történe-
teket mesélt az amerikai életéről, az ottani kalandjairól, az
aranybányáról, a pénzverdéről, az ázsiai útjairól, valamint
az útleírásokról. Figyelmesen hallgattam a beszámolókat,
és csodálkoztam, hogy egy gróf, akikkel kapcsolatban
megszoktam, hogy több száz hold földet műveltetnek
meg egy sereg bocskoros paraszttal, ilyen kalandos életet
is élhet. Az én kicsi, iskolai történeteim említésre se vol-
tak méltóak, talán ha a háborúról meséltem volna az lett
volna érdekes. Közben megjelent Róza, és a beszélgetés
félbeszakadt.
A faluban megkezdődött az aratás, és ilyenkor apám
vendégmunkásokkal arattatta le a búzát. A közeli falvakból
hozatta őket, és amikor vége volt az aratásnak, nem pénzt,
hanem a termés tíz százalékát kapták meg a munkájukért
cserébe. Ezután nagy aratási bált rendeztünk, folyt a pá-
linka és a bor, a lányok és a fiúk reggelig ropták a táncot,
kurjongattak, incselkedtek. Ez egy remek alkalom volt az
ismerkedésre és a párválasztásra. Szerettem volna én is elve-
gyülni köztük, de tudtam, hogy nem ott van a helyem, és a
szüleim sem nézték volna jó szemmel, ha velük mulattok.
Ebéd után apám kihívott a kertbe, és leültünk beszél-
getni az én jövőmről.

10
 János, én szolgabíró vagyok, reggeltől estig dolgozom.
Nem könnyű feladat. Tisztában vagy vele? Ha mégis sze-
retnél te is az lenni, én nem akadályozom meg. Akkor
Kolozsvárra kell menned, hogy elvégezd az Államigazga-
tási Főiskolát, és ha akarod majd a Zene akadémiát. Ma-
gyar nyelvből és latin nyelvből kell felvételizni. Én is azt
csináltam, de nekem már volt tapasztalatom, dolgoztam
nemesekkel, és a jobbágyokat is ismertem. Ha elvégez-
néd, az még nem azt jelenti, hogy szolgabíró is leszel.
– Apám, én úgy döntöttem, hogy elvégzem, aztán majd
meglátjuk. Nem akarok tétlenül itthon ülni.
Közeledett a felvételi vizsga. Gejza bácsi, aki a család
kocsisa volt vitt fel a hintóval Kolozsvárra. Csak ámultam
és bámultam, amikor megláttam a várost, hiszen Dés ki-
csi falunak tűnt mellette. Apám elrendezte a szállásomat
az Eperjessy–palotában. Megbeszélte odaköltözésemet
Dénes unokatestvérével, aki az egyik tulajdonos volt, és
ott is lakott. Gejza bácsi megvárta, amíg véget érnek a fel-
vételi vizsgák, azután hazahozott. Három hét múlva egyik
reggel anyám a kertből felkiáltott.
– János, leveled jött Kolozsvárról!
Izgatottan vettem át a levelet, amelyben ez állt: „Tisz-
telettel közöljük, hogy felvételt nyert az Államigazgatási
Főiskolánkra. Kérjük jelenjen meg szeptember 15-én
tartandó nyitóünnepségen… a főiskola igazgatójának
aláírása.”
Majd kiugrottam a bőrömből! Este megmutattam
apámnak is a levelet, ő csak mosolygott, és egy kissé ag-
gódva mondta, hogy hát akkor elkezdődött a tánc. Mire

11
én azt vágtam rá, hogy ha elkezdődött, akkor táncol-
junk.
Szeptemberben felutaztam a nagy ismeretlenbe, amit
úgy hívtak, hogy Kolozsvár. Gyönyörű épületek, utcák,
parkok és templomok voltak ott. Az iskola a Szamos mel-
letti sétatér közelében volt.
Szeptember 15-én volt a nyitóünnepség az iskola udva-
rán, ahol az igazgató nyitóbeszédet tartott, amely során ezt
mondta: „Kedves hölgyeim és uraim! Az iskolánknak jó
hírneve van, sok híres ember végzett nálunk, ezért a köve-
telmények magasak. Kívánom Önöknek, hogy vigyék to-
vább a jó hírnevünket.”A főiskola nagyon szép épület volt
sok nagy előadó termekkel és szép nagy díszes ajtókkal.
Bementünk az osztályokba, majd megkezdődött az első
latinóra. A köpcös tanár a mellénye zsebében egy láncra
kötött cvikkert hordott, és csak akkor vette elő, ha olva-
sott valamit. És ekkor megkezdődött a tánc, amiről apám
beszélt. A tanár azzal kezdte, hogy egy felmérő dolgozatot
kell írnunk, amit ott helyben ki is javított. Az eredmény
lesújtó volt. Nyolcvan százalék elégtelen, húsz százalék
elégséges lett. Ez nagyon felmérgesítette. Elrendelte, hogy
a következő órán megismételjük a dolgozatot, és ha ha-
sonló lesz az eredmény, annak súlyos következménye lesz.
Utána következett a számtanóra. Egy fiatal, hetyke tanár
tanította ezt a tantárgyat, és amikor kimentem felelni fej-
számolásból, megjegyezte, hogy fejszámolás, precíz tudás,
az ilyen fiúk nem idevalók, menjenek haza, és hányjanak
ganét. Én meg majd elsüllyedtem szégyenemben. Hát
ilyen volt az első nap. Megírtam apámnak, erre ő azt vála-

12
szolta a tánc az tánc, mondtam, az eleje nem lesz könnyű!
Ne búsulj, ő is így kezdte, és lám, sikerült elvégeznie, pe-
dig ő harminckilenc évesen kezdte el.
Aztán szép lassan, sok tanulással belejöttem, és máris
elérkeztek az első év vizsgái. Szépen levizsgáztam minden
tantárgyból, és következett a második év. Már egy barát-
ra is szert tettem. Pacséri László az osztálytársam volt,
aki egy kolozsvári polgári családból származott. Elhatá-
roztuk, megünnepeljük a sikeres vizsgákat. Elmentünk
egy belvárosi vendéglőbe, ahol sokan voltak, és később
kiderült, hogy a kolozsvári főnemesek sarjadékainak ez
a törzshelye. Tele volt a helyiség, de találtunk egy üres
asztalt, leültünk. Odajött a pincér, és rendeltünk egy üveg
jó minőségű bort. A mellettünk levő asztalnál jól öltö-
zött, fiatal lányok és fiúk mulatoztak, valósággal szórták
a pénzt. Az egyik lány feltűnően megbámult engem és
mosolygott rám, mire én is viszonoztam a mosolyt, hi-
szen fiatal legény voltam. Ebből baj kerekedett, mert a
mellette ülő fiú észrevette, felállt, és se szó, se beszéd, rám
öntött egy pohár bort, és megjegyezte:
– Mit bámulsz, te paraszt?
– Hozzám beszélsz?
– Igen, hozzád, te gané szájú!
Erre én a bal öklömmel úgy arcon ütöttem, hogy men-
ten elterült a földön, s meg sem moccant, de ekkor a töb-
biek is nekem estek. László is besegített a verekedésbe. A
pincérek hívták a csendőrséget, és mind a hatan az őr-
sön kötöttünk ki. A csendőrkapitány jegyzőkönyvet vett
fel, amely során kiderült, hogy kik vagyunk. Életemben

13
először találkoztam társadalmi igazságtalansággal egyedül
László kapott pénzbüntetést, mert ő nem volt nemes.
Természetesen kifizettem helyette a büntetést, utána még
elnézést is kértem tőle. Felvételiztem a kolozsvári Zenei
Akadémiára is zongora és zeneszerzői szakra és mivel gya-
korlati vizsga volt másnap már tudtam, hogy felvettek. El
is kezdtem tanulni a zongora tanárnőm Klári néni zon-
goraművésznő volt. Először kisebb darabokat tanultam
meg Bach, Hendel és Mozart szonátákat aztán zongora-
versenyeket. A zeneszerzés már bonyolultabb volt, mert
ki kellett alakítsak egy saját stílust és librettóra is szük-
ségem volt. Ugyanakkor a karmesteri teknikát is el kellett
sajátítsam kisebb zeneműveket is elkezdtem komponálni
szonátákat, kórus műveket valamint vonósnégyeseket, de
megpróbálkoztam daljátékkal is a címe Nőcsábász Ga-
vallér volt. Végül jött a nyári szünet, és én hazautaztam.
Gejza bácsi vitt haza a hintóval. Mikor hazaértünk, már
várt anyám, megölelt és megpuszilt, apám később jött
haza.
– Mesélj Kolozsvárról! – Hektor kutyám is ott csaholt
mellettem. Apám is üdvözölt, kezet fogott velem.
– Tánc volt az első időszak, nehezen szoktam meg a
tanárokat, és nem tudtam, hogy kell tanulni. A zene Aka-
démiára a felvételi simán ment, de azt is elkel végezni sok
tanulni való, van ott is zongora mellett felvettem a máso-
dik hangszerként az oboát, zeneelméletet és hangszerelési
teknikát is kell tanulni.
– Engem inkább a zene érdekel, de elvégzem az Állam-
igazgatási főiskolát is.

14
 – Emlékszel, mondtam, hogy nehéz lesz az elején je-
gyezte meg apám.
– Még egy verekedésbe is belekeveredtem majd elme-
séltem az egész történetet. A szüleim csak csóválták a fe-
jüket.
– Ejnye, ejnye, János!
– Itthon mi újság?
– Van elég mondták.
– Kirabolták a kúriát, elvitték anyád ékszereit és egyéb
értékes tárgyakat. De van egy jó hír is! Róza nővéred ké-
szül, férjez menni gróf Wass Sámuelhez.
– Mikor lesz az esküvő?
– Még nem lehet pontosan tudni, majd ha hazajön
Amerikából.
– Megint ott van?
– Igen, de már többet nem megy, megígérte.
– Eszembe jutott valami, ezért megkérdeztem apámat.
– Apa, mikor tanítasz meg vadászpuskával lőni? Szeret-
nék én is vadászni!
– Ugyanis fülembe jutott a hír, hogy apám hamarosan
egy vadászatot készül szervezni.
– Gyere, fiam, hátra, a kertben most kipróbáljuk. Várj,
hozom a kétcsövű vadászpuskát. Ez a céltábla. Addig kell
gyakorolnod, amíg a közepét el nem találod. Kezdjük.
Csőre töltöd, de szorosan tartsd a válladhoz! Ezen a résen
állítod a céltábla közepébe! Ne csukd be a szemed! Na,
próbáld meg.
Nagyot szólt a puska, és felszisszentem.
– Juj, juj! De megcsapta az államat!

15
 – De addig próbálkoztam, amíg sikerült eltalálnom a
céltábla közepét.
– Látod, megy ez neked mondta apám.
– De ez nem olyan, mint a katonai puska az nem csap-
ta meg így az államat igaz keveset használtam.
Egyszer alkalmam adódott, hogy rokonokkal vadászni
menjek a birtokunkra, a közeli galgói erdőbe. Ott nyüzs-
gött az erdélyi főarisztokrácia egy része. Károly apám volt
a szervező és az erdő tulajdonosa is egyben. A vadászaton
megjelent Róza leendő férje, gróf Wass Sámuel, és a gróf
Béldi János és fia gróf Béldi Dénes is. Egy tisztáson talál-
koztak az urak, köztük én is vadászként vehettem részt.
Az erdőben sok őz, vaddisznó, szarvas és róka élt, kiváló
vadászterepet adva e nemesi hóbortnak. Hajtókat is vit-
tünk magunkkal, akik élcelődtek a vadász urakkal, hogy
gróf Béldi Dénes puskájával egy galambot sem lehet lőni,
de senki sem sértődött meg. Lóháton érkeztek, vadászru-
hában, az egyik kezükben ostor, a másikban puska volt,
körülöttük kutyák csaholtak. Elindult a vadászat, és egy
kis idő elteltével apám az erdőben furcsa mozgás hangjait
hallotta meg, mintha nem állatok neszeznének. Emellett
a közelében halk emberi hangokat és zörejt észlelt. Kik
ezek az emberek? Talán fát lopnak – gondolta magában.
Nem messze tőle Wass Samu osont, ezért apám intett
neki, hogy jöjjön közelebb, így már ketten haladtak előre
a sűrű erdőben, a hangok irányába. Egyszer csak egy tisz-
tásra értek, ahol megállapították, hogy valóban emberek
hangjait hallották. Hárman egy kis kalyiba előtt álltak, és
valamin vitatkoztak. Apám hangosan rájuk szólt.

16
 – Kik vagytok, és mit csináltok az erdőmben? És köz-
ben a vadászpuskáját rájuk szegezte.
Az egyik férfinál pisztoly volt, amit azonnal előrán-
tott.
– Eperjessy úr, ha nem hagy békében elmenni minket,
lelövöm! – kiabálta, miközben a zajra megjelent a többi
vadász, puskával a kezükben, és ők is rászegezték fegyve-
rüket az ismeretlen emberekre. Erre a három férfi futás-
nak eredt, mint valami riasztott vad.
– Na, látod, Károly, mintha emberre vadásztunk vol-
na. Láttad, hogy megijedtek? Ezek ismernek engem, és
talán én is az egyiküket, valószínűleg Ilié Sérbán lehetett,
akit már egy éve keresnek az embereim gyilkosságért.
Ilié Sérbán több gyilkosságot követett el. Egyszer ki-
nyírt egy egész családot! A férjet hasba szúrta, a gyereket
felnyársolta, az asszonynak levágta mind a két mellét és
utána megölte.
Most alkalmam lett volna elkapni és zárkába küldeni
a haramiát. – Hallottam én is erről az ügyről – Mondta
Wass Samu, aki abban az időben Szolnok–Doboka vár-
megye főbirója volt.
Nekem is sikerült egy vaddisznót lőni, amire nagyon
büszke voltam. A vadászat után lementünk a kúriába,
mert nagyon megéheztünk. Sajnáltam, hogy ezek az em-
berek elrontották a vadászatot, de legalább megtudtuk,
hol bujkált a gyilkos. Végül Ilié Sérbánt sikerült elkap-
ni halálra ítélni és felakasztani. Vacsora után előkerült
a bor is természetesen, hiszen apám saját szőlőbirtokot
igazgatott. Apám elmesélte, hogy Sámuel most dobokai

17
főbiró, országgyűlési képviselő volt 1848-ban és 1879-
ben, de még Kaliforniában is lakott. Ezen kívül a
Magyar Tudományos Akadémia tagja, Wass Imre gróf,
Közép–Szolnok főispáni helytartójának és báró Jósika
Rozáliá-nak a fia, nyolc évig volt a kolozsvári líceumnak
a tagja, ráadásul már az iskolában a magyar és a román
nyelven kívül jól tudott latinul, franciául és németül is.
Erre Róza kiment a kertbe sétálni és virágot szedni,
majd felment a szobájába.
Egyszer a posta levelet hozott. Apám kibontotta, és egy
szép, díszes meghívót vett ki belőle. A Wass családtól jött,
és ez állt benne:
„Tiszteletes Eperjessy Károly úr és az egész családja
hivatalos a czegei nagy kastélyban e hét szombatján tar-
tandó bálra.” Róza majd kiugrott a bőréből, de apám és
anyám is örült a nagy megtiszteltetésnek. Anyám és Róza
rögtön félrevonultak, hogy megtárgyalják, milyen ruhát
és ékszereket vegyenek fel, apám meg elővett egy kancsó
bort, és leült gondolkozni. „Mi történik, ha Samu el akar-
ja venni feleségül a lányomat?
– De hát én sem vagyok egy földönfutó kis nemes, va-
gyonom is van. Most vettem egy birtokot és egy kúriát
Magyaregregyen, az lehetne Róza hozománya, azon kívül
még van nyolcszáz hold földem, hiszen mégis gróf Wass
Sámuelről van szó, aki művelt és gazdag, és nagy beosz-
tásban van, a Magyar Akadémia tagja, és főbiró is, tehát
egy előkelő és gazdag család sarja.”
Közben az anyám és a nővérem közölte vele, hogy nincs
egy rendes báli ruhájuk, így hát holnap elutaznak Désre

18
ruhát venni vagy csináltatni. Van Désen egy úri szabó,
tőle vásárolnak vagy vele csináltatnak a gazdag hölgyek
ruhákat.
Eljött a szombat, apám befogatott a nagyobbik négylo-
vas hintóba, és elindultunk Czegére én is velük mentem.
Mikor odaértünk, már elég sok hintó állt az udvaron, és
ahogy az szokás, az újonnan érkezett vendégeket a bejá-
ratnál bemutatták a már ott lévő vendégeknek: Gyulafe-
hérvári Eperjessy család és fia gróf Eperjessy János. Erre
mindenki meghajlott. Fényűző bálterem volt, csak úgy so-
kasodtak bent a népek. Ott volt Erdély főrendjének színe-
java, gróf Béldi György és családja, báró Bánffy Richard és
családja, gróf Horváth–Tholdy György és családja, a báró
Josika család Ők mind rokonságban álltak egymással, de
voltak ott barátok és más meghívottak is. Például részt vett
az eseményen a francia származású báró Puteani Sándor is
és családja. A szokásos kézcsókok és üdvözlő kézfogások,
valamint italok után elkezdődött az ismerkedés. Egyszer
csak megjelent Sámuel is, szemeivel valakit keresett, vé-
gül megtalálta Rózát, aki a bál egyik legszebb kisasszonya
volt. Fehér, hosszú, a nyakánál csipkézett és drágakövekkel
díszített ruhában volt, a többi hölgy irigykedve nézett rá.
Az ismeretlen kisasszony gróf Wass Sámuel kíséretében ki-
ment a balkonra beszélgetni. A gróf úr közölte, hogy ma
este csak vele akar táncolni, miközben hosszan a szemébe
nézett. Samu zavarban volt. Róza és Sámuel nagyszerűen
táncoltak egész éjjel, a végén azért elfáradtak és egy erős kéz
markolását érezte a karján, és hallotta Róza hangját, ahogy
a fülébe súgja, hogy támaszkodjon rá.

19
 Mindenkivel megtörténik ez az első csárdás után. Samu
kivezette táncpartnerét a tömegből, hátra a fák közé, ahol
egy pad árválkodott. Sok ember volt körülöttük, de nem
figyeltek rájuk. Csak ültek a padon, némán, szótlanul. Sá-
muel az egyik legszínesebb egyénisége és nagyon jóképű
tagja volt a Wass családnak.
– Még nem beszéltem mondta Róza a nagyapám-
ról, Eperjessy Józsefről és a nagyanyámról, tolcsvai
és pacséri Kászoni Terézről, akik behozták a családot
Szolnok–Doboka vármegyébe, itt vásárolván birtokot,
Oláhfodorházán. Öregen, mint járási szolgabíró vonult
vissza Az ő apja – folytatta Róza és az egész Eperjessy csa-
lád egészen Eperjessy Andrásig, aki a család nemesi címét
szerezte meg, Gyulafehérváron éltek, de amikor a romá-
nok elűzték a városból a magyar lakosságot, mindenki
menekült, ahova tudott, a nemesek leginkább a vidéki
birtokaikra. Így került a család Magyarcsesztvére, Diósra,
Mihályfalvára és Ivánfalvára valamint Oláhfodorházára.
Egy nap hintó közeledett a kúria felé, és behajtott az
udvarra. A hintóból kiszállt gróf Wass Imre és fia, Sámu-
el. Apám kissé meglepődött a váratlan vendégek jöttén, de
betessékelte őket a kúriába, leültette őket és italt hozott
nekik. Megkérdezte, hogy mi járatba vannak itt nálunk,
mire gróf Wass Sámuel felállt, és megkérdezte, hogy Róza
itthon van-e. Róza ekkor már jött le a lépcsőn, piros, hos�-
szú ruhában egy gyönyörű, csinos, fehér bőrű, kék szemű
leány, a haja a derekáig ért. Sámuel az apám felé fordult,
összecsapta a csizmáit, és így szolt. Károly bátyám, azért
jöttünk, hogy megkérjem a leánya kezét! Apám Róza fele

20
fordult, és megkérdezte, hogy ő is ezt szeretné-e. Róza így
válaszolt: „Igen, apám, szeretem ezt a férfit.” Anyám ek-
kor összecsapta a kezét örömében. Megitták az áldomást.
Apám elérkezettnek látta az időt arra, hogy az anyagiakról
beszéljenek. Róza megkapja a magyaregregyi birtokot és
az ottani kúriát. Imre rávágta, hogy Sámuel pedig meg-
kapja a czegei keleti birtokot, hatszáz holdat és a kúriát.
Ez akkor így el is rendeződött, tisztességes ajánlatot tett
mindkét fél, erre megint megittak egy áldomást.
Az esküvőt 1834-ben tartották meg a czegei kastély-
ban ott voltak a szülők gróf Wass Imre és felesége Josika
de branycska Rozália a rokonok gróf Wass Ádám, gróf
Wass Miklós és felesége gróf Berchtold Eugénia gróf Wass
Rozália és sokan mások, ami után gróf Wass Sámuel és
Eperjessy Rozália Magyaregregyre költözött, és ott alapí-
tottak családot. Négy gyerekük született: gróf Wass Má-
ria, gróf Wass Jenő, gróf Wass Emma és gróf Wass Jozefa.
Ők lettek az én unokaöcsém és unokahúgaim.
Apámmal még kimentünk az erdőbe, megmutatta,
hol fészkel a vaddisznó, hol vannak az őzcsapások. Gyö-
nyörű, színes volt az erdő, hiszen már ősz volt, de sajnos
vissza kellett mennem Kolozsvárra, mert kezdődött az
iskola. Anyám csomagolt ruhát és élelmet, Gejza bácsi
előkészítette a lovakat meg a hintót, és másnap reggel
elindultunk. Nagy volt a nyüzsgés, mozgás a városban.
Elköszöntem Gejza bácsitól, majd felmentem a szobám-
ba. Dénes bátyám beteg volt, a kórházban feküdt. Sajnos
nemsokára meg is halt. Felkerestem a barátomat, Lász-
lót, és egy üveg bor mellett elmeséltük egymásnak a nyári

21
szabadság élményeit. Ő a szüleivel, a vidéki rokonainál
volt, én elmeséltem az otthoni vadászat során szerzett él-
ményeimet.
– Jó neked!
– Vadászni jársz, én még soha nem voltam.
– Megígértem neki, hogy egyszer elviszem vadászni.
– Nem is mondtam, hogy a nyáron megismerkedtem
egy csinos lánnyal. Eszternek hívják, és a tanítóképzőbe
jár mondta László.
– Gratulálok, már szeretném megismerni! Ezek szerint
mégsem volt unalmas a nyári szünet.
László egy jóképű, magas, barna fiú volt, a lányoknak
tetszett, ezt már a főiskolán észrevettem. Másnap kezdő-
dött az iskola. A megszokott évnyitó után megkezdődött
a tanítás. A második év nagyon nehéz volt, mert elkezd-
tünk jogi ismereteket tanulni, ami nagyon nehéz tantárgy
volt, tele nehezen értelmezhető kifejezésekkel és törvé-
nyekkel még volt magyar nyelv és irodalom, történelem,
filozófia és egyén más tantárgy. Az egyik szünetben be-
mentem a büfébe reggelit venni, ahol már sorban állt a
többi diák is. És kit látok a sorban? Azt a lányt, akiért ki-
tört a verekedés a múlt évben, abban a bizonyos belvárosi
vendéglőben. Ránéztem, ő is rám nézett és mosolygott,
éppen úgy, mint annak idején a vendéglőben. Kikértük
a reggelit. Úgy gondoltam, bocsánatot kell kérnem tőle a
történtekért. Egyedül ült az asztalnál.
– Szabad ez a hely?
– Igen, foglaljon helyet mondta Ági. Bemutatkoz-
tunk.

22
 – Gróf Zichy Ágnes.
– Én gróf Eperjessy János vagyok majd kezet fogtunk.
– Elnézést szeretnék kérni a vendéglőben történtekért,
de a barátja megsértett.
– Ő csak szeretett volna a barátom lenni, de nekem nem
tetszett. Egy beképzelt fiú volt. Udvarolni akart nekem.
– Akkor azért mosolyogtál rám, hogy tudasd a fiúval,
nem tetszik neked?
– Van nálad egy papír és ceruza?
– Igen.
– Akkor add ide, és leírom, miért mosolyogtam rád
mondta a kisasszony, de csak az osztályban olvashatod el.
Elővettem a papírt és a ceruzát, majd odaadtam neki.
Valamit ráírt, és átadta.
– Te ugye elsős vagy, mert nem láttalak még.
– Igen, most kezdtem el a főiskolát.
Ahogy beértem az osztályba, elolvastam a cetlit, amire
ez volt írva. Azért mosolyogtam, mert tetszettél, jóképű
fiú vagy. Majd kiugrottam a bőrömből az örömtől. Dél-
után találkoztam Lászlóval, és elmeséltem, hogy megis-
mertem egy elsős lányt, odajár a főiskolára barna, vállig
érő haja van, égszínkék szeme, karcsú dereka és duzzadó
keblei vannak.
– Te, János, én úgy látom, hogy már szerelmes is vagy
belé.
– Alig várom, hogy újra találkozhassunk. Szerelem első
látásra?
Másnap már az első szünetben találkoztunk. Ági moso-
lyogva kérdezte, hogy elolvastam-e a cetlit. Igen, feleltem

23
én. Elmondta, hogy szeretne velem találkozni, és elme-
hetnénk-e együtt sétálni és beszélgetni valahová a város-
ban.
– Jó.
– Gondolkoztál, hova menjünk?
– A sétatérre az egy csendes hely, és padok is vannak öt
óra jó lesz?
– Igen, találkozzunk a főiskola bejáratánál így is lett.
Találkoztunk, kimentünk, és leültünk egy padra Sokat
beszélgettünk. Elmondtam, hogy már katona is voltam
század parancsnokként szolgáltam és megmentettem
a parancsnokom életét ezért a bécsi császár grófi címet
adományozott nekem és a zene Akadémiára is járok erről
részletesen beszámoltam ez nagy érdeklődéssel hallgatta,
mert az ő családjába anyai részen is sok zenész volt. Az-
tán felmentünk a fellegvárra sétálni, de már megengedte,
hogy megfogjam a kezét így sétáltunk a városban aztán
lementünk a Mátyásszoborhoz ahol szoktak a főnemesek
találkozni és itt szervezték meg a bálokat, mulatásokat.
Ott megálltunk, mert odajött báró Bánffy László, akit
megütöttem a vendéglőben és elnézést kért, hogy gané
szájú parasztnak nevezett. Nem tudta, hogy gróf vagyok.
– Aztán Ági karon fogott és hozzám bújt vissza men-
tünk a sétatérre és visszaültünk a padra még sokat be-
széltünk főleg a zenéről, mert ez közös téma volt őt is
érdekelte.
Megkérdeztem, hol lakik, mire azt felelte, hogy
Désen.
– Désen?

24
 – Oda jártam a líceumba.
– Az én édesapám ott albiró.
– A nagybátyám a főCiró, gróf Wass Sámuel.
– Akkor ő az édesapám főnöke!
– Micsoda véletlenek! Gróf Wass Sámuel a nővérem
férje, az apám pedig szolgabíró Dengeleg járásban.
Mikor tisztáztuk ezeket, egy kissé megnyugodtam,
mert anyám mindig azt mondogatta, rangon aluli lány-
nak nem udvarolunk, és nem vesszük el feleségül. Ez egy
akkori társadalmi szokás volt. Ági látszólag nem csinált
ebből ügyet, hiszen a báró Bánffy László fiút utasította el,
és az sem hatotta meg, hogy a nővérem egy grófhoz ment
férjhez, vagy, hogy apám szolgabíró.
Nekem a komolysága és a kedvessége tetszett meg iga-
zán. Amikor mosolygott, olyan szép volt, hogy elolvad-
tam tőle, mint jég a napon.
Közben a városban a sétatérre besütött az őszi napsu-
gár, a fák millió színben pompáztak, mintha jelezték vol-
na, hogy János szerelmes lett.
Az idő telt, és nyakunkon volt a vizsgaidőszak. Ágit ek-
kor már több hónapja ismertem. A Házsongárdi temetőbe
jártunk tanulni, mert ott csend volt. Az Eperjessy–családi
kriptához jártunk ahol volt egy pad, amit egy rózsabokor
nőtt körül. Ott nem látott senki, nyugodtan lehetett ta-
nulni. Egyszer ott ültünk a padon, amikor Ági elmoso-
lyodott. Olyan szép volt, mint egy mesebeli tündér. Kö-
zelebb ültem hozzá, és megsimogattam a barna haját és az
arcát. A szánk összeért, tüzes lett. Megcsókoltam, először
röviden, a testünk felforrósodott, majd hosszabban, ké-

25
jesen, aztán vadul, szenvedélyesen. Egyszer, kétszer, isten
tudja hányszor, nyöszörögve mondtuk egymásnak szeret-
lek, imádlak. Káprázatos volt az egész, sohasem gondol-
tam volna, hogy ilyesmi megtörténhet velem az életben.
Utána szorosan egymáshoz bújtunk, és kezdődött elöl-
ről az egész. Ági utána elnézést kért a történtekért, mivel
biztos azt gondolom róla, hogy egy erkölcstelen nő, és
mással is ezt csinálja. Szégyellte magát. Megnyugtattam,
én nem így gondolom, mert ismertem már egy pár hó-
napja. Ezen a napon nem tanultunk semmit. A következő
napokban már volt tanulás is. Következtek a vizsgák, sze-
rencsére minden vizsgánk sikerült. Mehetünk haza szün-
időre. Ágiért az apja jött, hogy hazavigye, értem Gejza
bácsi. Ekkor találkoztam először Ági apjával a szálláson,
ahol Ági lakott. Megszólított:
– Maga János?
– Igen
– A lányom sokat írt magáról, nagyon dicsérte. Isme-
rem az apját.
– Honnan?
– Dengeleg járásban szolgabíró ugye? Nem hozzám
tartozik, de találkoztunk egyszer, közös ügyünk volt. A
nagybácsija az én főnököm. Sokat jár Budapestre, mint
országgyűlési képviselő. Látogasson meg egyszer Désen!
– Köszönöm szépen a meghívást, élni fogok vele!
Azzal elbúcsúztunk, nagy meglepetésemre Ági megcsó-
kolt, és elmentek. Gejza bácsi már ott várt a palota előtt.
– Jöjjön, úrfi, mert ránk esteledik, hosszú az út
Fodorházáig.

26
 Mire hazaértünk, este volt. Anyám és apám már várt,
amikor megérkeztünk.
– Hol voltatok ilyen sokáig?
– Találkoztunk Ági apjával és elbeszélgettük, elment az
idő. Apám az ő sajátos modorával rákérdezett?
– Szerelmes vagy, ugye? A levelekből kitűnik.
– Mire anyám sietve rávágta.
– Nem írtad meg részletesen, hogy néz ki.
– Dehogynem, anya, csak nem olvastad el elég figyel-
mesen a leveleimet. Barna hajú, kék szemű, csinos és ked-
ves, és főnemes az apja, alispán.
– Azt tudjuk, sok vagyonuk van és az apja gróf állapí-
totta meg anyám.
– Több mint nekünk jegyezte meg apám.
– Milyen vallásúak?
– Katolikus mondtam.
– Még van egy évem, befejezem a főiskolát, és ha min-
den jól megy, megnősülök. Mi újság itthon, minden
rendben van? Hogy vannak Rózáék? Meg kellene láto-
gatni őket, én még nem voltam náluk. De addig is apa, el
kellene menni egyet vadászni.
Egyik nap vettük a puskánkat, és kimentünk vadászni.
Szép volt az erdő, a tisztás tele volt virággal, a mókusok a
kezünkből ették a mogyorót. Egyszer csak idegen embe-
rek bukkantak fel, akik bocskort viseltek, szakállasok vol-
tak, fát gyűjtöttek. Apám megkérdezte, hogy nem tudják,
hogy ez az erdő magánterület. Ők azt felelték, hogy az
erdő az Istené, majd továbbmentek. Apám erre nem szólt
semmit. Én viszont megjegyeztem, hogy ha az apám meg-

27
engedi ezt nekik, akkor máskor is fognak fát lopni. Apám
megnyugtatott, hogy hagyjam békén őket, legyen egy jó
napjuk. Továbbmentünk. Egyszer egy ember holttestét
láttuk meg egy fára felakasztva. Mikor közelebb mentünk
megismertem a vadőrömet, de a puskája nem volt nála,
márpedig egy vadőr nem jár puska nélkül az erdőben. Ezt
jelenteni kell.
– Újabb gyilkos? Hiszen Ilié Sérbánt már felakasztot-
ták. Sajnos, János, vissza kell fordulnunk, hogy jelentsem
az ügyet a Nagyilondai szolgabírónak. Menjünk be nagy-
apádhoz, ő megmondja, hol lakik. El kell intézni, amíg
még friss az ügy. Be is mentünk.
– Jó napot, apám! És elmondtuk, mit láttunk az erdő-
ben.
– Hol lakik a szolgabíró?
– Nagyilondán, mindenki tudja. Mi vagyunk a hibá-
sok áthoztuk őket Erdélybe, kapzsik voltunk. Fodorháza
fiatalkoromban még félig magyar és zsidó falu volt. Az
1790-es években római katolikus egyházközséget alapí-
tottunk. A dési római katolikus filiát én és nagyanyád
alapítottuk meg, öntettünk feliratos harangot, ami imára
hívta a híveket.
– Tata, az rég volt, szép volt, de most más a helyzet.
Sietünk, mert még el kell érnünk a szolgabíróhoz.
– Aztán hozd ide azt a kislányt, akinek udvarolsz, mert
mi is szeretnénk látni!
– Kiabálta utánam.
Elmentünk a szolgabíróhoz. Az irodájában volt. Apám
elmesélte a történteket, és a szolgabíró csak csóválta a fe-

28
jét, majd körözést rendelt el. Apám leírása szerint ugyanis
az egyik férfi arca megmaradt az emlékezetében. Bekerí-
tették az erdőt az ispánok, átkutatták a környező falvakat
és az utakon is ellenőrzést rendeltek el, végül elkapták a
vadőr gyilkosát. A puska volt a bizonyíték, amit a felis-
mert férfi házában találtak meg.
– Látod, apa, ahányszor kijövünk vadászni, nem vadra,
hanem emberre vadászunk.
Anyám türelmetlenül várta, hogy megérkezzünk. Mi-
kor elmondtuk, mi történt, nagyot sóhajtott.
– Most hogy fogom elmondani Bálint vadőr feleségé-
nek mi történt a férjével?
Rendszeresen leveleztünk Ágival, szebbnél szebb le-
veleket kaptam tőle, és nyomban válaszoltam is rájuk.
Mindent leírtunk, hogy mennyire szeretjük egymást és
nagyon hiányzik, hogy nem lehetünk együtt.
Egyik nap a szüleim közölték, már esedékes megláto-
gatni Róza nővéremet. Így hát Gejza befogott a négylovas
nagyhintóba, és reggel elindultunk. Én korábban még
nem voltam náluk. Magyaregregy, ahol laktak, egy fél na-
pos út volt az otthonunktól. Délre meg is érkeztünk. A
falu egyik mellékutcájában volt a hatalmas kúria. Behaj-
tottunk egy nagy boltíves kapun, ahol Róza fogadott. Én
nagyon meglepődtem, nem ismertem rá, úgy el volt híz-
va. Kijöttek az unokatestvéreim is, megöleltük egymást,
és behívtak a házba. Végigmutogatták az egész kúriát,
nagyon sok szoba volt benne, aztán leültünk a nappali-
ban. Jenő volt a legidősebb, neki már volt felesége, Hetei
Bakó Irmának hívták és szolt a cseléd, hogy kész az ebéd

29
átmentük az ebédlőbe és jól belaktunk, és kezdődött a
beszélgetés.
– Hallom, van egy kislány, akinek udvarolsz mondta a
nővérem.
– Jól hallottad.
– Anya, készülj a lagzira!
– Jegyezte meg Róza.
– Remélem, minket is meghívsz!
Ezt követően Jenővel beszélgettem. Elmondta, hogy őt
az iskola különösebben nem érdekli, leérettségizett, és a
czegei birtokkal akar foglalkozni. A felesége, Hetei Bakó
Irma terhes, nemsokára lesz gyerekük.
– János, gyere, megmutatom a kúria hátsó részét.
Kimentünk az udvarra. Az épület alatt egy patak folyt,
ami egy vízimalmot működtetett. Hátul volt egy nagyka-
pu, amin ki lehetett jutni a kúriából, utána földek, szán-
tó, legelő és egy nagyerdő nyújtózott.
– Kik művelik a földeket?
– Vannak erre embereink, akik a termékek bizonyos
százalékáért dolgoznak.
Azután visszamentünk a házba. Közben hazajött a gróf
úr Budapestről, és elnézést kért a késésért.
– Jó napot, gróf úr!
– Üdvözöltem.
Szólíts csak Samu bátyámnak válaszolta. Nagyon rég
találkoztunk, kész ember lett belőled, és hallom, hogy
nősülsz!
– Ki mondta ezt magának?
– Anyád – felelte mosolyogva.

30
 – Csak udvarolok egy lánynak.
– De az apja azt mondja, hogy hamarosan férjhez megy
a lánya. Én vagyok az apja főnöke.
Erre nem szóltam semmit. Még beszélgettem az uno-
kahúgaimmal, Máriával, Emmával és Jozefával. Másnap
elbúcsúztunk, és hazajöttünk. Itthon három levél várt
rám Ágitól. Elolvastam, nagyon szép levelek voltak na-
gyon szeret, és alig várja, hogy viszontlássuk egymást, és
minden levél ezzel végződött: Hiányzol! hiányzol!
Lehet, hogy igaza lesz a családnak, hogy, ebből nősü-
lés lesz. Megírtam neki, el szeretnék menni Désre, hogy
találkozhassunk. Hamarosan jött a válasz, hogy alig vár-
ja, hiszen az édesanyját még úgysem ismerem. Szóltam
a szüleimnek, hogy elmegyek Désre. Nagyon közel volt
hozzánk. Gejza bácsi biztos nagyon örült ennek, mert ép-
pen vásárba akart menni Désre. Apám még indulás előtt
megkérdezte, hogy mi van velem, talán húz a szerelem?
– Igen apám – feleltem őszintén.
Felöltöztem a legszebb gúnyámba, tükörfényesre pu-
coltam a csizmámat, felvettem a vitézkötésű ködmönö-
met, fehér inggel, anyám kötött két virágcsokrot, egy
tűzpirosat Áginak és egy rózsaszínűt az anyjának. Apám
adott egy díszes dobozban jó minőségű bőrszivart az ap-
jának, és így indultam el. Megérkeztem, és megkerestem,
hol lakik Ági. A cím alapján könnyen megtaláltam. A vá-
ros központjában egy kétemeletes házuk volt. Megráztam
a csengőt, és Ági nyitott kaput. Végignézett rajtam tetőtől
talpig, majd így szólt:
– Istenem, de elegáns vagy!

31
 – Majd a karomba borult, és hosszasan megcsókolt.
Kis idő után megjelent az anyja is, kezet csókoltam és
átadtam a virágcsokrokat először neki, majd Áginak.
– Örülök, hogy megismerhettem mondta mosolyog-
va.
– Tessék befáradni! Sokat hallottam már magáról.
Mindjárt itthon lesz a férjem. Mivel kínálhatom meg?
Van bor. Vagy talán egy kicsit erősebbet? Van szilvapálin-
ka vagy konyak is.
– Egy kis konyakot, köszönöm. Nagyon hasonlítasz
anyukádra.
– Jegyeztem meg Áginak.
Közben hazaérkezett az apukája. Üdvözölt, majd eszébe
jutott egy okirat, amit elővett és felolvasta, amiben ez állt.
ADALÉKOK A GRÓF ZICHY MIHÁLY
ÉLETRAJZÁHOZ, amiben ez a réges-régi történet
szerepelt: Küküllő vármegyében gróf Zichy János (Mihály
testvére) alispánt a labancok elfogták, s vasban verve
sokáig tartották, büntet-ték, és csak óvadék ellenében
bocsátották szabadon. Vissza-térve látta, hogy Eperjesi
István, Kolozsvár városának első vezetője, ductor
primarius, hűséges maradt hozzá. Miután a várost
elfoglalták a kurucok, a többi polgárral együtt ő is az
ellenség kezére jutott, de a kurucok visszafoglalták a várst,
és ő mindigmegmaradt hűségében.
– Ezt csak azért mutattam meg, hogy megkérdezzem,
nem rokon-e az oklevélben szereplő Eperjesi István.
– Majd megkérdezem a nagyapámat.
Közben Ági apja elmesélte, hogy mennyi munkája van,

32
este holtfáradtan érkezik haza. Ági meg az anyja a vacso-
rát rendezték a konyhában, de hamarosan bejöttek, és a
cselédlány fejezte be a munkálatokat. Az anyja megkért,
meséljek a családomról, mert a szüleimen és a nővéremen
kívül nem ismernek senkit.
– Van egy nagyapám, nyugdíjas szolgabíró, hetven-
öt éves. Neve Eperjesy József, nagyanyja tolcsvai és
pacséri Kászoni Teréz. A nagyszüleimnek van egy kúri-
ája Fodorházán, a dédszüleim tolcsvai és pacséri Kászoni
Sándor, és galgói Rácz Mária és az ük szüleim galgói Rácz
Péter és Csicsókeresztúri Torma Éva. A galgói Rácz csa-
ládtól örököltük a galgói erdőt, ahol nemrégen lőttem
egy szép vaddisznót.
– A Torma családot ismerem, mert az egyik Torma
főispán volt Szolnok– Doboka vármegyében mondta az
apuka. – A galgói Rácz családról is hallottam. A maguk
családjáról is. Sokat beszéltünk Ágival a két családról.
Hallottuk, hogy maga is gróf lett. Ilyen fiatalon nagyon
szép dolog.
Közben Ági szorosan hozzám simult, és csak bámult
rám. Elkészült a vacsora. Megvacsoráztunk, és folytattuk
tovább a beszélgetést. Az anyukája elmondta, hogy az
Alsóbalázsfalvi Cserényi családból származik, akik nagy
zenebarátok voltak, hiszen mindegyik tagja játszik vala-
milyen hangszeren, ő pedig zongorázni tanult.
– Megkérdeztem, Ágit, még zongorázik. Erre felállt és
azt mondta.
– Találd ki, mit fogok játszani!
– És elkezdett mosolyogva játszani egy dalt. Mikor be-

33
fejezte, megkérdezte, na, mit játszottam?
Rögtön felismertem a dalt és rávágtam. Liszt Ferenc
„Szerelni álom.”
A szüleim is zenebarátok, ezért én is tanultam zongo-
rázni mondtam és a zenei Akadémiára járok.
– El is felejtettem Ági már mesélt róla – mondta az
anyuka.
– Zeneszerző akarok lenni feleltem.
Mikor befejezte a zongorázást, leült mellém és a fülem-
be súgta, hogy ezt a dalt miattam gyakorolta be. A szülők
elégedetten nézték a fiatalokat, biztos régi emlékek jutot-
tak eszükbe. Az apuka rágyújtott egy szivarra, és akkor
jutott eszembe apám ajándéka.
– Bocsánat, valamit elfelejtettem. Apám küldött egy
doboz szivart és odaadtam.
– Elza, nézd meg, mit ír a dobozon!
– Spanyolul volt ez ráírva. „Kézzel készített szivar. Ku-
bai gyártmány.” – A legjobb, ami létezik! – Jegyezte meg
az apja.
– Köszönöm szépen!
Másnap, mikor indultam haza, megköszöntem a ven-
déglátást, Ágit megöleltem és megcsókoltam. Amikor
haza érkeztünk, Hektor kutyán már várt a bejáratnál.
Megjelent az anyám, és kikérdezett mindenről, ami tör-
tént, töviről hegyire.
Végül eljött az idő, hogy visszamenjek Kolozsvárra.
Alig vártam az újratalálkozást Ágival. Megkezdődött szá-
momra a főiskola utolsó éve. Ez könnyebb volt, mert az
államvizsga dolgozatra kellett összpontosítani. Reggel

34
bementem az iskolába, vártam a szünetet, de Ági nem
volt sehol. Megkérdeztem az osztálytársait, ők azt mond-
ták, hogy nem jött iskolába. Délután elmentem hozzá. A
néni, akinél lakott, azt mondta, hogy beteg, magas láza
van.
– Megnézhetem?
– Hogyne, tessék befáradni!
– Ági, mi történt?
– Lázas vagyok, fáj a fejem és szédülök.
Megérintettem az arcát, ami tűzforró volt. Még ott
maradtam egy ideig, majd elmentem. Nem is tiltako-
zott, annyira beteg volt. Másnap újra elmentem hozzá,
de a helyzet ugyanaz volt, negyven fokos láz és ugyan-
azok a tünetek. Ekkor döntöttem úgy, hogy beviszem a
kórházba. Megkértem a nénit, hogy segítsen felöltöztet-
ni. Én lementem, hogy fogjak egy konflist, és bevittem
a korházba. Közben írtam egy levelet a szüleinek, akik
hamarosan meg is érkeztek. Intéztem nekik egy szobát
az Eperjessy–palotában, ezt követően pedig bementünk a
kórházba. Az apukája beszélt az orvosokkal, akik elmond-
ták, hogy valami vírusfertőzésről van szó. Estére-drámaira
fordult a helyzet, kómába esett, mint egy halott, úgy fe-
küdt az ágyán. Az orvosok is lemondtak róla. Ott virrasz-
tottunk mind a hárman, és sírtunk. Két napig ment ez
így. Bementem a templomba, imádkoztam érte, kértem
a jóistent tartsa meg az én tündéremet. A harmadik nap
csoda történt, egyszer csak kinyitotta a szemét, s halkan
megszólalt.
– Vizet kérek.

35
 – Behoztak egy pohár vizet.
Erre bejött az orvos is, megmérte a pulzusát, megnézte
a szemét, mire Ági halkan megkérdezte.
– Hol vagyok?
– A kórházban felelte az orvos.
– Beteg lett, és behozták.
– Anyu, apu, ti mit kerestek itt?
– Aggódtunk miattad, ezért vagyunk itt.
– És János, te is aggódtál? Nem szabadulsz meg olyan
könnyen tőlem!
– És már mosolygott.
Ez a mosoly csak az enyém volt, az én tulajdonom. Az
orvos azt mondta, még bent kell maradnia egy pár napig
megfigyelésre, és ha nem jön semmi közbe, egy hét múlva
hazaengedi. Nagy volt az öröm, apukával rendesen leittuk
magunkat. Másnap, mikor bementünk hozzá, már az ágy
szélén ült, és evett. Egy hét után kiengedték a korházból,
és újra járhatott iskolába. Délután találkoztunk Lászlóval
és a barátnőjével, Eszterrel. Ági még nem ismerte Esztert,
bemutatkoztak. Elhatároztuk, hogy elmegyünk egy cuk-
rászdába, úgyis akarnak közölni velünk valamit. Kikér-
tünk két süteményt, meg két pohár konyakot.
– Szeretnénk tenni egy bejelentést! Összeházasodunk.
– Gratulálunk, sok boldogságot kívánunk!
Ági hosszan rám nézett és mosolygott, mintha azt
mondta volna. Látod, János, ezt így kell csinálni. Közben
eltelt ez a tanév is, én leállamvizsgáztam, megkaptam a
diplomát. Ági is levizsgázott. Feltettem magamnak a kér-
dést Hogyan tovább? Nősülés, vagy várjam meg, amíg

36
elvégzi ő is a főiskolát? Elhatároztam, hogy elviszem Ágit
Fodorházára. Igaz, nem volt illendő lányt vinni a legény
házába, de megpróbálom. Délután találkoztunk a teme-
tőben, és elmondtam Áginak az elhatározásomat.

37
 2. fejezet
– Jaj, mit csináltál?
– Esett kétségbe.
– Nem készültem fel rá.
– Ne félj, nem lesz semmi baj, a szüleim már rég meg
akarnak ismerni.
Megérkezett Gejza bácsi a hintóval, és már indultunk
is Fodorházára, amikor bekanyarodtunk egy kacskarin-
gós, meredek utcán a kúria felé egy dombos tisztáson állt
egy szép és nagy úrilak, ami körbe volt véve sziklakőből
épült kerítéssel, amit egy boltíves kapu szakított meg. Egy
cseléd kinyitotta a kaput, és szemünk elé tárult egy tün-
dérországba illő virágoskert, különös bokrokkal, padok-
kal, egy kis tóval, tele szebbnél szebb vízi virágokkal, és
kacsák, hattyúk úszkáltak a vízben. Megjelent anyukám
szép, hosszú, barna, rendezett hajjal, aki a korához képest
csinos, szép bőrű úri asszony volt. Mikor meglátta Ágit,
odament hozzá, köszöntötte.
– Üdvözöllek, drágám!
– És két puszit adott. Azután felém fordult, megpu-
szilt, és ezt mondta.
– Te csirkefogó! Csak most hoztad el ezt az aranyos
kislányt?
Majd kimentünk a kertbe, leültünk egy padra, megsi-
mogatta a hajamat, és megkérdezte, mivel kínálhat meg.
– Van bonbon, sütemény, csokoládé, tea.

38
 – Egy teát kérek, de nagyon feszült voltam, nem tud-
tam feloldódni. Nemsokára hazajött apukám, aki egy jól
megtermett férfi volt, keménykötésű, de nem kövér em-
ber. Arcra kísértetiesen hasonlítottam hozzá. Leugrott a
hintóról, és amikor meglátta, hogy a kertben vagyunk,
odajött és bemutatkozott.
– Eperjessy Károly vagyok.
– Én meg gróf Zichy Ágnes.
– Sokat hallottunk magáról. Örvendek, hogy megis-
merhetem. Neked pedig, fiam, gratulálunk a diplomá-
hoz. Ezt meg kell ünnepelni!
– Ági csak ámult, bámult, nem tudott szóhoz jutni.
– Te, János, így éltek ti? Ezt a fényűzést! – Csodálko-
zott.
Kint nagyon meleg volt, bevonultunk a fogadószobá-
ba, ahol régi, francia bútorok, kézi szőttesű perzsaszőnye-
gek, a falon értékes képek lógtak, arany és ezüst tárgyak-
kal volt tele a szoba. Ági csak ámult, amikor meglátta. Én
közben elmondtam a tervemet a többieknek.
– Szeretnék Kolozsváron maradni, amíg Ági elvégzi a
főiskolát és én is a Zenei Akadémiát eljött a vacsora ideje.
Nálunk az volt a szokás, ha nem jött valami közbe együtt
vacsorázik az egész család. Most is így történt, este nyolc
órakor volt a vacsoraidő. A vacsorát az ebédlőben tálalták,
Ági pedig csak nézte, a sok finomságot, amik az asztal-
ra kerültek. Előételek, levesek, kacsa, disznó, hal, sültek,
desszertek, gyümölcsök és egyéb édességek.
– Utána megmutattam Áginak a szobámat, és kimond-
tam nagy izgalommal a vallomásomat.

39
 – Ági, akarsz a feleségem lenni? Nagyon szeretlek.
Erre ő átölelt, megcsókolt, és hangosan elkiáltotta ma-
gát.
– Igen! Igen! Igen!
Olyan hangos volt, hogy anya is meghallotta, és feljött
az emeletre megkérdezni, mi történt.
– János megkérte a kezem! – Válaszolta. – Na, végre!
Még hátra volt nagyapám és nagyanyám meglátogatá-
sa másnap gyalog mentünk fel hozzájuk. Ági csak úgy
ragyogott a boldogságtól, szerette volna az erdőnek, me-
zőnek, mindenkinek elmondani, hogy milyen boldog.
Megérkeztünk az úrilakhoz, meghúztuk a csengőt. Egy
kis harang szólalt meg, és nemsokára kinyílt a kapu. Egy
töpörödött néni nyitotta ki. A nagymama volt, megpu-
szilt és betessékelt. Az úrilakhasonló volt, mint a kúriánk,
és leültünk a kertjében, ugyanis ott várt már ránk nagy-
papa ő is üdvözölt és egy nagy dobozzal várt a kezében.
Elmeséltem nekik a tegnap történteket, és meghívtam
őket az eljegyzésre és az esküvőre, ami majd a nyáron lesz,
és megígértem, hogy majd szólnak a szüleim a pontos
időpontról. Közben nagyapám elővette a dobozt, és meg-
mutatta a nemesleveleket, pontosabban Eperjessy András
címeres levelét, amelyen ez állt.

„Gyulafehérvári Eperjesi András

nemeslevelének kivonata”

A konventnek bemutatták a Mária Terézia által nemes

gyulafehérvári Eperjesi Józsefnek kiadott rendelkezést, aki

40
néhai László és felesége, néhai Murvai Zsófia – fia, aki Ist-
ván fia, aki Pál fia, aki Mihály fia, akik András fiai, amely
rendelkezés 1768-ban a Trinitatis előtti 6. napon május.
24, új naptár szerint kelt, ez a rendelkezés tartalmazza
a gyulafehérvári Eperjesi András számára Báthori Gábor
erdélyi fejedelem által 1612. máj. 28-án Nagyszebenben
kiadott nemeslevél szövegét, és azt kéri, hogy helyezzék el
a konvent sekrestyéjében vagy levéltárában, másolják be
a konvent jegyzőkönyvébe és adjanak ki róla másolatot
részére, ha szeretné, Ördöngösfüzesen 1768. június 6-án.
A gyulafehérvári káptalan ennek eleget tett. Mária Terézia
megparancsolja, hogy a gyulafehérvári Eperjesi Józsefre
és családjára vonatkozó bármilyen összes iratot, amelyek
a gyulafehérvári káptalan levéltárában találhatók, adják
ki másolatban, mert szükségesek a jogaik megvédéséhez.
Az említett Eperjesi Andrást és mind kétnemű örököse-
it tekintsék nemesnek. Ennek jeléül a következő címert
adományozzuk nekik. Álló csatapajzs kék mezővel, a
mezejében sárga csizmájú, vörös nadrágú, zöld ruhájú,
mellvértes és sisakos lovas látható, aranyozott karddal az
oldalán, jobbjával egy tatár fejét már átszúrván, felfelé
lendíti díszes dárdáját; a sisak fölött zárt csatasisak, ame-
lyet drágakövekkel és gyöngyökkel díszített királyi korona
fed, a sisak csúcsából pedig sisaktakarók omlanak alá két
oldalt, amint mindez a nemeslevél elején lefestve látható.
Ezt a címert használhatják minden célra Eperjesi András
és örökösei, és örökre élhetnek a nemesi előjogokkal. Ezt
az iratot megerősítettük hiteles függőpecsétünkkel. Kiad-
va: Nagyszeben, 1612. május. 28, Báthori Gábor fejede-

41
lem aláírásával és hiteles vörös viaszpecsétjével. Miután a
káptalannál megtalálták és lemásolták az iratokat, Mária
Terézia rendelkezésének megfelelően a káptalan kiadta a
másolatot 1768-ban a Trinitas második vasárnapján júni-
us 5-én. Lukáts János, a kolozsmonostori konvent kano-
nokja. És a berzeviczei Berzeviczy bárói adományi okle-
velét, aki Eperjessy András felesége volt és az ő nagyszülei
voltak.”
Ági nagy érdeklődéssel olvasta a latin okleveleket. A
nagyapám megmutatta a trófea gyűjteményét vagy a pi-
pázót ahol barna, nehéz bőr karosszékek álltak, sötét dió-
fa asztalok s a falak tele voltak őz- és szarvasagancsokkal,
medvebőrökkel és kitömött madarakkal. Nehéz tölgyfa
puskaállvány, tucatnyi vadászpuskával aztán kimentünk
megint a kertben és meséltek, ahogy ez az öregeknél szo-
kás. A nagyapám felelevenítette pályája kezdetét.
– Én voltam, aki Kolozsvárra ment tanulni. A líce-
um után el szerettem volna végezni szolgabírói iskolát.
Elkísért apám, aki ismerte a várost. A Farkas utcai fiú-
líceumba iratkoztam be, a szállást pedig a máriási kol-
légiumban oldottuk meg. Falusi fiú lévén az első napok
furcsák voltak nekem, mivel nem ismertem senkit, de
aztán szép lassan kialakult minden, az osztálytársaim és
a tanáraim kezdtek elfogadni. A padtársam egy alacsony,
zömök, széles vállú, nagy kezű fiatalember, Vajda Sándor
volt Oláhfodorházáról. Egy idő után megbarátkoztunk,
és a délutáni szilencium után együtt mentünk ki a vá-
rosba. Kiderült, hogy érettségi után ő is a közigazgatási
iskolát szeretné elvégezni, mert otthon szolgabíró vagy

42
adórovó szeretne lenni. A tanárok szigorúak voltak, főleg
a latintanár. Telt-múlt az idő, és már készülhettünk az
érettségire. A sikeres érettségi után felvételizni kellett a
közigazgatási iskolába, ami három tanévet jelentett. Ma-
gyar és latin nyelvből kellett felvételi vizsgát tenni. Még
szerencse, hogy a líceumban a latintanár kemény követel-
ményeket támasztott velünk szemben. A felvételi nekem
és Vajdának is sikerült. Vajda megkérdezte tőlem, hogy
ha elvégzem az iskolát, vissza akarok-e menni Aranylá-
bú Tusonra, vagy más terveim vannak, ugyanis ott annyi
a szolgabíró, hogy csak nehezen helyezkedhetnék el. Az
iskola elég nehéz volt, sok vizsga latinból, közigazgatási
jogból, büntetőeljárásból és végrehajtásból stb. Miután
elvégeztük az iskolát, még nem tudtuk, hol keressünk ál-
lást. Vajda megkérdezte, hogy nem akarok-e vele menni
Désre munkát keresni? Dés Szolnok–Doboka vármegye
fővárosaként funkcionált, ott székelt a főispán, az alispán-
ok, a táblabíróság. Úgy döntöttem, megírom apámnak,
mi a tervem, és megkérem, hogy küldje el a nemeslevelet,
mert azt be kell mutatni és ki kell hirdetni. Azután felül-
tünk egy postaszekérre, és elutaztunk Désre. Szép város
volt. A város nyüzsgőnek, ámbár gyönyörűnek lehetett
volna leírni. Az emberek elegánsan jártak, sok volt az úri
dáma, az utcákon sok hintó közlekedett.
Tehát elindultunk a főispáni hivatalba. A minden háj-
jal megkent Vajda azt mondta. Ha fogad az alispán, lati-
nul kell bejelenteni a szándékunkat, így: „Reuerendum
bonum meridianus, lectus a turpis et vicecomes vultus
parumper officium”, azaz „szolgabírói állást keresünk”,

43
hiszen utána úgyis magyarra vált. Ezen egy jó nagyot ne-
vettünk. Szerencsére éppen fogadónapja volt az alispán-
nak, és fogadott is minket. Elmondtuk a latin szöveget,
erre ő tréfás kedvében azt válaszolta: „Ájj, tréfás legények,
lenni ti”, mivel német származásúként rosszul mívelte a
magyart „Szóval szolgabírók akartok lenni ilyen fiatalon.”
Majd komolyra fordította a szót, és azt mondta, hogy van
két alszolgabírói hely, az egyik Nagy-Ilonda járásban, a
másik Alparét járásban. Lenne több, de még nem töltöt-
ték be azokat a helyeket, majd úgy folytatta, hogy először
be kell tanulni, mert nehéz mesterség ez, tapasztalat kell
és a nemesség bizalma, továbbá sok a munka, a nemesek
állandóan pereskednek, a jobbágyok elszöknek a gazdá-
iktól. Gyakornoki alszolgabírók talán lehetünk. Végül
eszébe jutott a nemeslevél, azt elkérte, majd azt mondta
nekem, hogy mivel más vármegyéből jöttem, a levelet ve-
rifikálni kell, és hivatalosan ki kell hirdetni. Megkérdez-
te, hol tartják az eredeti példányt, és elmondtam, hogy
a kolozsvári konventben van letétbe helyezve. Vajdának
nem kellett ugyanezt végigcsinálnia, mert ő ott lakott.
Megkaptam az állást, Nagyilondai járást választottam.
Megírtam az apámnak a történteket, az apám pedig azt
írta vissza, hogy eladott egy pár hold földet, majd elküldi
a pénzt, hogy tudjak magamnak birtokot venni. A birtok
helyszínének Oláhfodorházát választottam, mert az közel
volt a munkahelyemhez Oláhfodorházát gyönyörű vidék
öleli körbe, jó közlekedéssel Dés felé, és ott lakott a ba-
rátom is, Vajda Sándor. El is mentem hozzá. hogy együtt
nézzük meg az eladó birtokokat. Akkoriban az egyik tu-

44
lajdonos galgói Rácz Ádám volt, persze Vajda Sándornak
is volt egy pár holdja. Találkoztunk Rácz Ádámmal, és
megvettem egy jó nagy földrészt; Oláhfodorháza környé-
kén erdőt, legelőt és szántót. Egyelőre a szolgabírói épü-
letben laktam, de nagy terveket dédelgettem. Egy saját
kúriát akartam építeni, hiszen akkor már 24 éves voltam,
érett férfiként nősülni szerettem volna. Megkérdeztem
Vajda Sándort, hogy vannak-e szép és gazdag, nemes me-
nyecskék a környéken, és ő azt felelte, hogy a főnöké-
nek bizony van; tolcsvai és pacséri Kászoni Sándor egész
biztosan tud a gondomon segíteni. Ez a Kászoni Sándor
egyszer meghívott a kúriájába.
Megkínáltak vacsorával, de inkább ne tette volna,
mert a vacsorára lejöttek a lányai is. Illedelmesen bemu-
tatkoztak, és immár tekintetes Eperjessy Józsefnek szólí-
tottak. Amikor én megláttam a legkisebb lányt, Terézt,
alig tudtam megvacsorázni, majdnem megakadt az étel
a torkomon, egész végig őt bámultam. Egy csinos szőke
vadmacska nézett vissza rám. Ilyen szép leányt ritkán lát-
tam életemben.
– Ez én voltam!
– Felelte nagymama, és büszkeség áradt a tekintetéből.
– Tizenkilenc éves voltam, és látjátok, hogy eltelt az
idő. Egy rakoncátlan fiatal lány voltam akkor még.
– Mama engedd, hadd mondjam végig! Ne szólj bele!
– Ezt a történetet már százszor elmondtad!
– Ági még nem hallotta.
– Vitatkozott a két öreg.
– Na, hol is hagytam abba? Ja, igen. Tudtam, hogy

45
ebből baj lesz, hiszen ha közeledni merek hozzá, az apja
elevenen megnyúz, és úgy kirúg az állásomból, hogy a lá-
bam sem éri a földet. Megvacsoráztam, udvariasan elkö-
szöntem, és hazamentem. Egy pár nap múlva találkoztam
Vajdával és elmeséltem neki, amit láttam. Vajda elmond-
ta nekem, hogy ennek a családnak a lányai csak gazdag
nemesekkel házasodnak, és ezt mindenki tudja a környé-
ken: pécsújfalusi Péchy, gróf Kuun, Alsóbalázsfalvi Cseré-
nyi, Hatfaludy, ezek mind gazdag és magas beosztásokkal
rendelkező családok. „Na, mit szólsz a Kászoni-lányhoz?”
– Kérdezte Vajda. Ilyen szépséget ritkán lehet látni.
– Válaszoltam én őszintén. Azzal Vajda elköszönt, mert
sietett a munkahelyre.
Egyik nap elindultam Fodorházára gyalog, hogy meg-
beszéljem az ácsokkal, milyen legyen a ház, amit ott aka-
rok felépíteni. Egyszer csak egy hintó közeledett a poros
úton, és amikor mellém ért, megállt. Néztem, hogy kik
ülnek benne, hát a Kászoni-vadmacska és a nővére ült a
hátsó ülésen. „Hova-hova, csak így gyalogosan?” – kér-
dezték a kisasszonyok tőlem.
– Dolgom van Fodorházán. – feleltem kurtán. „Jöjjön,
üljön fel, elvisszük Galgóig, és onnan majd átmegy a Sza-
mos-hídon” „és önök, kisasszonyok, hová mennek?” „Vá-
sár van Galgón, oda megyünk körülnézni.”
Az utazás közben a vadmacska kikérdezett engem, hogy
honnan jöttem. Jót nevetett rajtam, amikor meghallotta,
hogy Aranylábú Tusonról. Megkérdezte, hogy az hol van.
Elmeséltem neki, hogy Kolozsvár és Marosvásárhely kö-
zött a Mezőségen, ott laknak a szüleim és a testvéreim

46
is. A kisasszony pedig tovább érdeklődött, hogy nemes
vagyok-e, kutyabőröm van-e, és mi a nemesi előnevem.
Én meg előrukkoltam, hogy nagyapám Gyulafehér-
vári Eperjessy András volt a nagyanyám báró berzeviczei
Berzeviczy Margit. Na, ez lenyűgözte a hölgyeket és to-
vább nem faggatóztak a nemességemmel kapcsolatban.
Másnap a szolgabíró főnököm ebéd közben azt mond-
ta, hogy nem is tudta, hogy ilyen előkelő őseim vannak.
Most kell lépni, mert az igazság, hogy nagyon tetszett a
lánya biztattam magam.
– Hallottam, hogy kúriát akar építeni Fodorházán –
folytatta a szolgabíró.
„Igen, de még nincs elég pénzem, várom, hogy küldjön
az apám.” „Ne várj, amíg küld, én majd adok kölcsön,
azután majd megadod, ha apád elküldi a pénzt.” Hát így
kezdtem el a kúria építését.
Kinéztem ezt a helyet, ahol most vagyunk. A kúriát
terméskőből és fából építettem fel, amely egy többszobás,
cseréppel befedett épület lett, fehérre vakolva és festve.
Kászoni Sándorral nagyon jó viszony kezdett kialakulni
köztünk, többször is eljött megnézni, hogy alakulnak
az építkezések, tanácsokat adott. Egyik nap azt mondta
nekem. Te, fiú, én komolyan mondom, kedvellek téged,
okos és szorgalmas vagy, örülök az ittlétednek.
Még Kászoni lánya is feljött megnézni egyszer-kétszer
az építkezést, úgy tűnt, neki is tetszett az újdonsült bir-
tokom, kiváltképp az úrilak. Egyik alkalommal, amikor
a kisasszony az épületet járta éppen körbe, azt találta
mondani, hogy úgy szeretne ő is egy ilyen kúriában lak-

47
ni. Addig járt oda, míg végül csak összemelegedtünk,
így egy napon megkérdeztem a lánytól, hogy szeretne-e
a kúriában élni, velem együtt, örökre. Azt felelte erre a
Kászoni–lány, hogy ha az apja is áldását adja rá, akkor
igen. Az apja áldásával nemsokára összeházasodtunk, és
született egy fiunk, Károly.
Eperjessy Károly messziről hozott magának feleséget.
Egyszer Marosvásárhelyt hivatalos ügyben intézkedett, és
ott ismerkedett meg egy lánnyal, szőkefalvi Szentmiklósy
Terézzel. Ahogy annak lennie kell, megszerették egy-
mást és összeházasodtak. Eperjessy Károly és szőkefalvi
Szentmiklósy Teréz házasságából született, Eperjessy Ro-
zália 1812-ben és Eperjessy János1817-ben.
– Látod, János, az igazi szerelem egy életre szól! – je-
gyezte meg Ági, és megemlítette az Alsóbalázsfalvi Cseré-
nyi családot, akiről a nagyapa is mesélt, mert az ő anyu-
kája is Alsóbalázsfalvi Cserényi Elza.
Elköszöntünk József és Teréz nagyszülőktől, és vissza-
mentünk a szülők úrilakjába.
– Hol voltatok ilyen sokat? – kérdezte anyám.
– Nagypapa véget nem érő meséit hallgattuk – feleltem
én.
– Meg kellene beszélni az eljegyzést és az esküvőt, de
először meg kell, hogy kérd apáddal Ági kezét, hiszen
szükség van az szülők áldására.
A levél már elment a szüleihez postakocsival, két nap
alatt megérkezett, és hamarosan válasz is jött, hogy vár-
nak. Apámmal és Ágival felültünk a hintóra és elindul-
tunk. Négy óra alatt ott voltunk. Becsengettünk, az apja

48
nyitott kaput. Apámat ismerte üdvözölték egymást és be-
tessékelt a házba. Ági kezét megfogtam, zavartan a szülők
elé álltunk, és sikerült elkezdenem.
– Azért jöttem, hogy megkérjem a lányuk kezét, mert
szeretjük egymást, kérem, adják áldásukat ránk.
– Áldásunkat megadjuk, legyetek boldogak.
Azután Ágival elmentük egy ékszerboltba, és kiválasz-
tottunk egy eljegyzési gyűrűt és egy esküvői gyűrűt. Az el-
jegyzési gyűrű aranyból volt, tele égszínkék drágakövekkel.
Felpróbálta, a kék szemei mellett olyan volt a gyűrűn lévő
drágakő, mint egy ragyogó csillag. Az eljegyzést augusztus
15-én szerettük volna megtartani, és rá egy hétre az eskü-
vőt. A templomi esküvőt a csákigorbói katolikus temp-
lomban terveztük megtartani, mert Fodorházán nem volt
katolikus templom és az volt legközelebbi Fodorházához.
Közben anyám már készítette a meghívottak listáját az
esküvőre. A listán szerepeltek Ági szülei, nagybátyjai és
családja, gróf Wass Sámuel és családja, báró Josika Róza
és családja, gróf Wass Miklós Sámuel testvére, a nagyszü-
lők, apámnak a kollegái, az én barátom, László és fele-
sége, Szentmiklósy nagybátyáim családostól. Körülbelül
150 fő. Apámmal megbeszéltük, hogy hozományként
nekem adja a Cserneki birtokot, hatszáz holdat, ahol egy
szép úrilakot lehet építeni, mert Ági kúriában szeretne
élni. Csernek tizenhárom kilométerre van Fodorházától,
és három kilométerre Csáki Gorbótól, Csáki Gorbó kicsi
mezőváros, ahol gyakran vannak vásárok, a főterén üzlet-
sorok, és sok magyar lakosa van. Csernek dombos vidék,
a falu, a közeli mezők, erdők egy része apám tulajdona.

49
Van öt jobbágytelke. Egy nap kimentem Csernekre a hin-
tómmal körbejárni a birtokot, és kinéztem egy helyet a
kúriának. A falu közepén volt egy elkanyarodó út, annak
a végében egy tisztás. Tökéletes hely az úrilak felépítésé-
hez. Elmentem a falu jegyzőjéhez, bemutatkoztam.
– Gróf Eperjessy János vagyok, Eperjessy Károly fia, és
ezután én vagyok a birtok tulajdonosa.
– Igenis, megértettem, méltóságos gróf úr! – És beje-
gyezte a nyilvántartásába.
– Le szeretném köveztetni azt az utat – és kimutattam
az ablakon, melyik útról van szó.
– Nem ismer a faluban embereket, akik megcsinálják?
Természetesen megfizetem.
– Megoldjuk, méltóságos gróf úr – mondta nagy alá-
zattal, és már is be is hívta az egyik emberét, hogy intéz-
kedjen.
Elköszöntem, felültem a hintóra, és visszamentem
Fodorházára. Közben eljött az eljegyzés napja. Nagy sür-
gés-forgás volt a kúriánkban, takarítás, a konyha tele volt
cselédekkel. Megérkezett Ági a szüleivel, utána nemsoká-
ra a nővéremék az egész családdal.
Ági nagyon izgult, hamarosan el kellett kezdenie öltöz-
ködni. Később megérkeztek a nagyszüleim is. Mi, férfiak,
leültünk beszélgetni a kertben. A fő szónok Sámuel bá-
tyám volt, aki Amerikáról mesélt, egy-két pohár szilvapá-
linka után megeredt a nyelve. Elmesélte az aranybányá-
szatról szóló történetét.
– Hogyan ment tönkre a bányászat? – kérdeztem én.
– Egyszerű, elfogyott az arany – mondta.

50
 Az asszonyok szóltak, hogy kezdjünk el mi is öltözni, és
mivel nagyon meleg volt, én egy fehér inget csokornyak-
kendővel és egy fekete nadrágot vettem fel, de ott volt a
vitézkötéses ködmönöm is, ha az ebédlőben esetleg nem
lesz meleg. Megjelent az én tündérem, Ági, kék ruhában,
ugyanolyan kék kalapban, kék szemekkel, és barna hajá-
val, ami fürtökbe volt berakva, tele szebbnél szebb éksze-
rekkel a nyakán, a kezén, és végül a kék cipője tette tel-
jessé a képet. Olyan volt, mint egy égből leszállt angyal.
A vendégek csak bámulták a szépségét, majd mindenki az
étkezőbe vonult, ahol a megterített asztal volt felállítva.
Ági és én az asztalfőn foglaltunk helyet. Mindenki leült,
és apám mondott egy rövid beszédet.
– Legyen ez a nap a fiatalok boldogságának a kiteljesü-
lése! Emeljük a poharainkat az ők boldogságukra.
Ági és én felálltunk, és felhúztam a kezére a jegygyűrűt.
Ezután a személyzet sorra elkezdte behozni az előételeket,
meg az italokat. Volt ott mindenféle sajt, vad, szalámi,
medvetalp, disznószeletek, vadkacsa. Italok közül szilva,
barack, körte és fügepálinka. Azután a levesek; disznó,
marha és fácánhúsleves, majd következtek a sültek; egy
malac egészben kisütve, végül desszertek, és mindenféle
ízű és fajtájú bor. Az eljegyzés éjfélig tartott. Utána min-
denkit elszállásoltak a kúriában.
Egy hét múlva következett az esküvő. A díszes meg-
hívókat elpostázta anyám, vissza is igazolták levélben,
hogy minden meghívott részt akar venni az eseményen.
A templomi szertartás délután öt órakor kezdődött, a lag-
zi pedig Fodorházán volt a kúriában. A násznagyok Ági

51
oldaláról az apja testvére és felesége, az én oldalamról gróf
Wass Sámuel és a nővérem voltak. Közben sorra érkez-
tek meg a vendégek, a sok hintó be sem fért a kúriába.
Egy nagy, négylovas hintóban ültünk a hátsó ülésen, előt-
tünk a násznagyok, végül elindult a hintósor a csákigor-
bói templom felé. Fodorháza lakói kint álltak az utcán a
férfiak hajlongtak, levették a kucsmájukat, a nők térdre
borultak és kiabálták (Sza tráici mária, szá multé fericsiré,
vagyis: Éljen a méltóságos úr, sok boldogságot kívánunk!
Megérkeztünk a templom elé. Ott a szülők az oltár elé ve-
zettek, minket követtek a násznagyok, és megkezdődött a
szokásos vallási ceremónia.
– Ezennel házastársaknak nyilvánítalak! – fejezte be a
plébános.
Amikor az véget ért, felhúztam az én tündérem ujjára a
gyűrűt, ő is ezt tette, majd megcsókoltam.
A templom előtt mindenki gratulált és sok boldogságot
kívánt. Azután visszamentünk Fodorházára, és kezdődött
a lagzi. Apám egy tíztagú cigányzenekart rendelt, akik
már ott voltak. Bement a násznép a nagyszobába, ahol
apámék fiatalkorukban bálokat rendeztek, és leültünk az
ételtől és italtól roskadó asztalokhoz. Ági, bár fáradt volt,
mégis ragyogott a fehér menyasszonyi ruhában. Megkez-
dődött az evés-ivás, jó hangulat kerekedett, a cigányok
húzták a csárdásokat, keringőket és egyéb akkoriban di-
vatos nótákat, és hamarosan a vendégek többsége elkez-
dett táncolni. Ági és én is táncra perdültünk, csárdást és
keringőt táncoltunk, nagyon jól éreztük magunkat. A
szünetekben beszélgettünk az ismeretlen vendégekkel.

52
Gróf Wass Miklós és gróf Bechtold Eugénia, a neje, meg-
hívott minket Czegére, a kastélyba, ahol gróf Wass Imre
és báró Josika de Baranyicska Rozália, gróf Wass Sámuel
nagybátyám szülei is laknak.
– Köszönjük szépen a meghívást!
– Mondtuk illedelmesen.
A lagzi két napig tartott, másnap elmentek a vendégek,
csak Ági szülei maradtak még, hogy megbeszéljék a hozo-
mányt. Apám kezdte:
– Én Jánosnak adom a Cserneki birtokot, 600 hold.
Ági apja.
– Én meg a Bezdédi birtokot, 800 hold, így a két bir-
tok egyben lesz, mert a két falu egymás mellett van, a
Cserneki kúria felépítési és berendezési költségét pedig
közösen álljuk. Kezet rá, tisztes ajánlat! – És ittak egyet
az egyezségre.
Ági még ottmaradt nálunk, mert ki akartunk menni
Csernekre, hogy megmutassam, hová gondoltam építeni
az úrilakot. Az út már le volt kövezve, így könnyen el
tudtunk menni a hintóval.
– Itt van mondtam Áginak.
– Tetszik?
– Igen – felelte.
– És hogy gondoltad a fekvését? – kérdezte Ági.
– Feltétlenül bekerítem egy kétméteres fallal, mert nézd
meg, van itt egy mély völgy, amiben egy patak folyik, és a
gyerekek könnyen beleeshetnek.
– Én sok gyereket szeretnék – mondta Ági.
– Ugye te is, férjuram?

53
 – Amennyi jön – válaszoltam. Egy nagyobb úrilakot
szeretnék, mint a Fodorházi. Egy kis kastélyt építtetek.
Az apáinknak jó sok pénzébe fog ez kerülni. – Mondtam
egy kicsit szemtelenül. A tervet el kell készíteni, munká-
sokat kell szerezni, mielőtt visszamegyünk Kolozsvárra.
Várj, még be kell mennem a jegyzőhöz, hogy kifizessem
az út lekövezését.
Bementem, ott volt az irodájában.
– Jó napot! Jöttem kifizetni a tartozásomat látom, lekö-
vezték az utcámat.
– Igenis, méltóságos gróf uram.
– Nem tud ajánlani egy tervezőt?
– De igen, Csáki Gorbóban van, a központban, a temp-
lom mellett egy tervezőcég, a környéken ők dolgoznak a
legolcsóbban és a legjobban.
Elmentünk ehhez a tervezőcéghez. Jó napot kívántunk,
és elmondtam, mit akarok.
– Foglaljanak helyet – mondta főnök. Milyen legyen
az úrilak?
– Ági elmondta, milyennek álmodta meg, majd meg
is rendeltük, munkásokat is biztosított a cég a kiskastély
megépítéséhez. Megkérdeztük, mikorra lesz kész, mire
azt felelték, hogy a fagy beállta előtt tető alá húzzák.
Azután visszamentünk Fodorházára, és elmondtam a
szüleimnek, mit rendeztünk el Cserneken. Apám megdi-
csért, hogy ilyen ügyesen elrendeztem mindent. Azt vá-
laszoltam, hogy ez nem tűrt halasztást, mivel vissza kell
indulnunk Kolozsvárra. Gejza bácsi vitt fel a hintóval.
Az Eperjessy-palotában béreltünk egy kétszobás lakrészt,

54
amiben fürdőszoba is volt. Aznap este csodálatos dolgok
történtek. Este lefekvés előtt Ági levette a ruháját. Csak a
fehérneműjében volt, és így szólt:
– Tessék, a tiéd vagyok. – Én is levetkőztem, megölelt,
megcsókolt, és a fülembe súgta:
– Csinálj velem, amit akarsz!
Lefeküdtünk az ágyra, levettem a fehérneműjét, és
szenvedélyesen elkezdtem csókolni a száját, a nyakát, a
melleit, a hasát. Közben a szuszogása egyre szaporább lett,
az ajka forró volt, és úgy éreztem, nedves lett, és valamit
nagyon kívánt. Behatoltam, erre nyüszített, a teste elkez-
dett vonaglani, nyöszörögni kezdett egyre erőteljesebben,
majd olyan hangosan, hogy szerintem a szomszédos szo-
bában is hallották. Azután szenvedélyünk lejjebb hagyott,
és ellazultunk.
– Köszönöm szépen, János, gyönyörű volt! – Súgta a
fülembe Ági.
Az éjjel ezt a csodát többször is megismételtük, egész
éjjel szeretkeztünk. Ági megjegyezte, hogy a testi kap-
csolat még jobban összehozza a házastársakat. Reggel le-
mentünk reggelizni a vendéglőbe, azután aludtunk egy jó
nagyot. Az iskola másnap már kezdődött is. Ági bement
az iskolába, és hazahozta az államvizsga dolgozatát, hogy
segítsek neki. Másnap, amikor egyedül voltam otthon,
mert Ági ismét bement az iskolába, le akartam adni a
kulcsot a recepción, mert be akartam menni a zenei aka-
démiára, éppen egy házaspár jelentkezett be.
– Az ötös szoba, méltóságos Eperjessy uram mondták.
Kíváncsi lettem, hogy kik ezek. Talán rokonok? Oda-

55
mentem hozzájuk, és megszólítottam őket.
– Az én nevem gróf Eperjessy János. Kihez van szeren-
csém?
– Eperjessy Antal és a feleségem, Ködi Farkas Antó-
nia.
– Nem vagyunk mi rokonok?
– Ki az ön apja?
– Eperjessy Károly Fodorházáról.
– Úristen! Jánoska, te vagy? Én nagyapád testvéröccse
vagyok.
Erre megpusziltak és behívtak a palota vendéglőjébe.
Közben láttam, hogy bejött Ági a kapun. Odahívtam őt
is, és bemutatkozott.
– Gróf Eperjessy Jánosné.
– Tudod, kik ők?
– Nem.
– A nagytata testvére és a felesége, Antónia. Antal táb-
labíró Désen, de Keresztúron laknak. Ha jól tudom, gye-
rekük nincsen.
– Sajnos nincsen.
– És mi járatban vannak itt, Kolozsváron?
– Tudod kit jöttünk meglátogatni?
– Kit?
– Istvánt.
– Ő nagytata másik testvére – kmagyaráztam Áginak.
– Tudod ki ő? Kolozsvár főispánja.
– Hű – jegyeztem meg.

56
 2. fejezet
Eperjessy István, nagyapám öccse itt, Szolnok–Doboka
vármegyében, Bálványoson vett egy birtokot. Nagyapám
ekkor azt remélte, hogy öccse itt marad, de István nemsoká-
ra közölte, hogy megismerkedett egy háromszéki lánnyal,
Damokos Máriával, aki gazdag nemesi családból szárma-
zik, és el szeretné venni feleségül. A lány Alsócsernátonon
lakott, és a faluban több kúriájuk is volt. Az apja áldását
adta a házasságra, és megígérte, hogy nekik is épít egy kú-
riát, majd ha összeházasodnak. Nagyapám csodálkozott,
hogy az öccse erről neki korábban nem szólt semmit, de
úgy gondolta, hogy az ő dolga, emellett megígérte neki,
hogy majd meglátogatják a nagyanyáddal. Valóban így
történt, István és Mária egy hónap múlva összeházasod-
tak, meghívták az esküvőre nagyapámat és nagyanyámat
is, és a Damokos-eperjessy kúriájuk s kész volt. Nagy es-
küvőt tartottak ott volt az egész Damokos család.
– No, az öcsém is megházasodott gondolta nagyapám
és egy nap elhatározta, hogy meglátogatja öccsét, Ist-
vánt Alsócsernátonon. Kétnapos út volt hintóval, tehát
egy éjszaka meg kellet hálni, így egy fogadóban szálltak
meg. Másnap délutánra értek oda. Útközben gyönyörű
hegyeket, kristálytiszta patakokat láttak, még a fű is szebb
volt arrafelé, mindenhol legelésző juhnyájakat és sokszí-
nű virágok dobták fel az utazási kedvet. Maroshévíz felé
mentek a Maros-völgyön keresztül, közben városokban és

57
falvakban álltak meg.
Nagyanyám elcsodálkozott, hogy itt mindenki magyarul
beszél, még az utolsó paraszt is. Szóval megérkeztek, eliga-
zították őket, hogy hol lakik Eperjessy István mindenki
ismerte. A kúria előtt már vártak rájuk, István és Mária
üdvözölte, majd betessékelték őket a kúriába. Pálinkával
és ebéddel fogadták a vendégeket. Miután befejezték az
evést-ivást, megmutatták nekik, hogy néz ki, a Damokos-
eperjessy kúria többi része ahol minden bútordarab gyö-
nyörű, székely faragású volt, a szőnyegek kézi készítésűek
voltak, a képek a falon az ősöket ábrázolták, szóval minden
egyszerű és ízléses volt. István elmesélte, hogy a felesége vá-
randós, és nem gyereke, hanem fia lesz, ahogy a székelyek
mondják. Utána megmutatta a lovait, a hintóit és az egész
gazdaságot, a Damokos kúriákat, majd elmentek Andor
bácsihoz, Mária apjához, aki főispán volt. Jól elbeszélget-
tek, megkínálták őket fenyőpálinkával, ami olyan erős volt,
hogy alig tudták meginni. Azután meglátogatták Mária
testvéreit, Tamást és Albertet, persze mindenhol étel és ital
várta őket. A végén alig tudtak kijózanodni. Nemsokára
megszületett István és Mária lánya, aki pár év múlva, 13
éves korában meghalt. A szülők nem bírták elviselni a tra-
gédiát, így eladták a kúriát, és elköltöztek Kolozsvárra.
– Szabadságon vagyok, és eljöttünk meglátogatni Ist-
ván öcsémet. Meglepetés lesz.
– Ági, nagyapámék négyen voltak testvérek: József, An-
tal, István és László.
– Eljöttök velünk?
– Igen.

58
 Bementünk Kolozsvár főispáni hivatalában, és mivel
délelőtt volt, reméltük, hogy ott találjuk a főispánt. A tit-
kára közölte, hogy ma nincs fogadónap. Antal szólt, hogy
a testvére keresi, erre a titkár beengedte a szobájába. Ist-
ván hangosan felkiáltott: „Úristen, Antal, te vagy?”, majd
könnybe lábadt szemmel megölelte. Ági is meghatódott,
neki is könnyes lett a szeme. István szólt a titkárának,
hogy mondjon le minden programot aznapra. Kimen-
tünk a nagy hivatalból, ahol sok tisztviselő igazgatta Ko-
lozsvár ügyeit, és beültünk a hivatali hintóba. Útközben
István megkérdezte tőlünk, mi kik vagyunk. Én bemutat-
koztam, hogy József unokája vagyok, és Ági a feleségem.
Aztán megérkeztünk a lakásához. Egy nagy házban lakott
az első emeleten, és Mária nyitott ajtót, aki megkérdezte
Istvántól, hogy mi kik vagyunk.
– Nem ismered meg őket? – kérdezte István. Erre Má-
ria jobban megnézte a számára idegen vendégeket, majd
felkiáltott örömében:
– Úristen! Antal és Antónia. Jaj, még be sem engedte-
lek a lakásban. Azután bementünk a fogadószobába. Mi
is bemutatkozunk:
– Gróf Eperjessy János és gróf Eperjessy Jánosné, a
nagyapám József.
– Te vagy a bátyám unokája, Károly fia? – állapította
meg István.
Azután elkezdték felidézni a régi időket. Aranylábú
Tusonon töltött gyerekkorukat, csínytevéseiket, amikben
József nagyapám volt a fővezér.
Emlékeztek, amikor egy szekérre ajtót vágtunk, aztán

59
megfordítottuk a szekeret, és beköltöztünk? Az volt a kú-
riánk. Mikor apánk meglátta, véresre vert egy ostorral,
mert tönkretettük a szekeret.
Erre mindenki felnevetett.
– Te, István, mi van a Csernátoni birtokkal? – Kérdezte
Antal.
– Megvan – felelte. – Kiadtam egy ottani gazdának, ő
műveli meg, és a termés 15 százalékát megtartja magá-
nak, az én részemet pedig elküldi pénzben nekem.
Majd megebédeltünk, és folytatták a megkezdett be-
szélgetést.
Ági elmondta, hogy van egy okirat az apjánál, aminek
a neve „ADALÉKOK A Gróf ZICHY MIHÁLY ÉLE-
TÉHEZ”, amelyben a gróf Zichy család ősei mellett egy
Eperjesi István név, mint Kolozsvár fővezetője is szerepel.
Megkérdeztem, hogy ő-e az.
– Igen, én vagyok. gróf Zichy János Küküllő vármegye
alispánja volt, ismertem felelte István.
Megkért, hogy szóljon Ági az apjának, küldjön az ok-
iratról egy másolatot neki is.
– Természetesen elküldi az egész okiratot mondta Ági.
Megemlékeztek Lászlóról is, aki fiatalon halt meg.
Mósa Antónia volt a felesége. Pedig ő volt a legfiatalabb
a négy testvér közül. István régi családi képeket vett elő,
ezeket nézegettük. Nagyapámról is voltak köztük fiatal-
kori fotók.
Már este volt, amikor eljöttünk Istvántól és vissza-
mentünk az Eperjessy palotában. Antallal és a feleségével
együtt megvacsoráztunk, és utána felmentünk a szobáink-

60
ba. Ágival még egy kicsit beszélgettünk Istvánról, majd
lefeküdtünk. Az ágyban vad szeretkezésbe kezdtünk, pró-
bálkoztunk sokféleképpen, végül találtunk egy olyan po-
zíciót, ami nagy gyönyört szerzett Áginak.
– Na, János, ezután mindig így csináljuk, mert így a
legjobb.
Még csókolóztunk, és összebújtunk. Egy idő után újra-
kezdtük megint, ez így ment egészen éjfélig, utána elalud-
tunk. Másnap reggel Ági nagyon boldog volt, és csak ezt
mondogatta, átölelve engem: „Imádlak, kedves uram.”
Később elővette az államvizsga dolgozatát, és egy hét alatt
befejezte a segítségemmel. Még hátra volt a dolgozat meg-
védése és az államvizsgák közigazgatási jog, büntetőjog és
büntetőeljárás. Még volt két hete a felkészülésre.
Megvédte a dolgozatát, amire jelest kapott Az államvizs-
gái egy kicsit rosszabbul sikerültek közigazgatási jogból
elégséges, a többi jó és jeles lett. Miután Ági megkapta a
diplomát közben én is elvégeztem a zenei akadémiát, már
írtam egy hegedű és zongoraversenyt is. Utána megbeszél-
tük a szüleimmel, hogy náluk fogunk lakni, amíg elké-
szül az úrilak. Levelet írtam nekik, hogy jöhet Gejza bácsi
értünk. Meg is érkezett a hintóval, és hazavitt minket.
Otthon már vártak, és amikor megérkeztünk, a szüleim
gratuláltak Áginak és nekem a diplomákhoz. Elmeséltük,
kinél voltunk és kikkel találkoztunk. Apám csodálkozott,
hogy István nagybátyja Kolozsvár főispánja.
– Apa, úgy megöregedtek – jegyeztem meg.
– Antal is?
– Igen feleltem.

61
 – Majd meséld el nagyapádnak.
– Az én hálószobámban fogunk aludni, beviszünk egy
kétszemélyes ágyat, egy szekrényt, Áginak egy tükrös asz-
talt, ahol fésülködhet, és egy nagytükröt, amiben látja
magát, amikor öltözködik.
Ági nagyon jó viszonyba került anyámmal, gyakran
mentek ki a kertben beszélgetni. Sokat pletykálkodtak
asszony módra. Anyám megígérte, hogy elmennek ruhá-
kat vásárolni vagy csináltatni Áginak és magának Csáki
Gorgóra, mert ott van egy úri szabó, aki mesés ruhákat
készít. Hetente kétszer vásárt is rendeznek a városban.
– Majd megkérem valamelyik kocsist, hogy vigyen el
bennünket.
Közben kijöttem én is Hektor nevű kutyámmal, és le-
ültem melléjük a padra.
– Ahogy ismerem anyámat, valamit vásárolni akar ve-
led jegyeztem meg.
– Ági, el kellene menni Csernekre megnézni az úrila-
kot. Mit szólsz hozzá?
– Menjük el – válaszolta.
– Akkor befogok a hintóba.
Elindultunk, és egy óra alatt ott is voltunk. Felmen-
tünk a tisztásra, ahol egy tucatmunkás dolgozott; ácsok,
kőművesek kalapáltak serényen. Éppen a tetőt cserepez-
ték.
– Jaj, de szép lesz, János – állapította meg Ági, és büsz-
kén nézte az épülő kiskastélyt. – Ez lesz a mi kastélyunk?
– kérdezte boldogan.
Megkerestem a mestert, és elbeszélgettünk.

62
 – Holnapra kész lesz a cserépfelrakás. Már itt vannak az
ablaküvegek, azután jön a vakolás és a festés mondta.
– Fehér és barna színekben egyeztünk meg, ugye?
– Igen – kfeleltem. – Gyere, nézzük meg belülről. –
szóltam Áginak.
Két oszlopon egy kifaragott, kőből készült karzattal
körbevett, fedett verandával kezdődött a kúria bejárata,
amire három lépcsőfokon lehetett felmenni. Utána egy
bejárati ajtó, ami után egy nagy előszoba, majd egy nagy
nappali következett, a két oldalán lépcsők, amik a felső
szintre vezettek. A felső részen kilenc szoba került kialakí-
tásra. Az alsó szinten még volt egy nagyszoba, ami bálok
rendezésére is alkalmas volt, egy nagy konyha, meg egy
éléskamra az élelmiszer tárolására. Fent az emeleten volt
egy nagy fedett balkonon sok fürdőszoba, minden szo-
bához egy. Az ígéret szerint szeptember végére elkészül-
nek a munkálatokkal. Elköszöntünk, és visszamentünk
Fodorházára.
– Milyen lesz az úrilak? – kérdezte anyám.
– Nagyon szép – feleltem.
– Ági, te mit szólsz hozzá?
– Apámnak és apósomnak egy vagyonban fog kerülni
szóltam közbe.
Mikor apám hazajött, szóltam neki, hogy hamarosan
kész lesz az úrilak, és fizetni kell.
– Jó, hogy szóltál, eladom az árpástói birtokomat gróf
Haller Jánosnak, úgyis már régóta meg szeretné venni,
hiszen szomszédos az ő birtokával.
– Apa, mi van a Cserneki földekkel?

63
 – Azok már fel vannak szántva, és el van vetve a búza
és a kukorica, de néha ki kell menni tavasszal ránézni fi-
gyelmeztetett apám.
– Akkor most mi a dolgom? – kérdeztem tudatlanul.
– Van egy kis időd? Kimegyünk, megnézem az úrila-
kot, és bemutatlak a tehénpásztornak.
Felültünk az egylovas, kétkerekű hintóra, és szóltam
Áginak, hogy hová megyünk, majd elindultunk. Amikor
megérkeztünk, a kis kastély teteje már be volt fedve, ép-
pen az ablakokat tették be. Apám megállt a hintóval, és
csodálkozva nézte az épületet.
– János, ez nagyon szép. Van ízlésetek – mondta, és
bement az épületbe, hogy körbejárja.
– Hisz ez kétszer akkora, mint a miénk.
A tehénpásztor kint volt a legelőn, amikor felmentünk
hozzá. Meglátott, köszöntött minket.
– Jó napot, méltóságos úr.
– Jó napot.
– Bemutatom a fiamat. Ezen túl őt kell szolgálnia, mert
mostantól az övé az egész birtok. Amelyik állat fülén egy
piros csík van, azok a tehenek az övéi.
– Igenis, méltóságos úr.
– Viszontlátásra.
Ezután visszamentünk Fodorházára. Apám elmondta
anyámnak, hogy milyen szép és nagy a Cserneki úrilak,
és hamarosan kész lesz.
– Majd megnézem én is – mondta anyám.
Egyik nap Ágival elmentünk Bezdédre, a másik birtok-
ra. Tiszta román falu volt, még jegyzője sem volt. De a

64
földek fel voltak szántva, egy nagyerdő is volt a birtokon,
ahol néhány ember fát vágott. Odamentünk, és romá-
nul megkérdeztem, hogy kié az erdő. Mire ők azt felelték,
hogy a gróf Zichy méltóságos úré.
– Na, ezután nekem engedelmeskedtek, értitek? –
mondtam indulatosan.
– Ugyanis én vagyok itt mindennek az ura! Cserneken
lakom, oda jöjjetek, ha valami bajotok van. A fát és a be-
takarított terményt oda hozzátok, értitek?
– Igenis, méltóságos úr, megértettük és ott térdre hajol-
va hajbókoltak nekem.
– Felállni – mondtam.
– Szóljatok a pakulárnak is, mert van negyven juhunk
is kint a legelőn.
Ági csak nézte, és megjegyezte, hogy nagyon gorombán
beszéltem velük.
– Ezek jobbágyok. Kérdezd csak meg apukádat, ezekkel
így kell beszélni, másképp kilopják a szemedet is. Hidd
el, ő is így beszél velük.
Azután visszamentünk Fodorházára. Este, amikor ha-
zajött apám, elmondtam neki a Bezdédi történetet.
– Ügyes vagy – jegyezte meg. – A jobbágyokkal én is
így beszélek.
Közben a kis kastély is elkészült. Kimentünk, és meg-
álltam előtte. Majdnem minden készen volt az előszobá-
ban fel voltak szerelve a fogasok, a cipőtartók, és egy szép,
bordó szőnyeg volt leterítve. Az emeletre felmenő lépcső-
kön faragott, tömör karzat volt. Felmentem az emelet-
re, és a szobák be voltak rendezve. A fürdőszobák készen

65
voltak a kor legmodernebb csatornázási módszerei szerint
pöcegödrökkel. Eldöntöttük Ágival, melyik szoba lesz a
mi hálószobánk. Megmutatta, hogy a jobb szárny utol-
só szobája kéne, legyen, mert ott van egy kis erkély. Egy
nagyszoba volt egy kétszemélyes ággyal, szekrényekkel, a
tükrös asztal mellett két nagytükörrel és egy fürdőszobá-
val. Az illemhely külön volt. Még a bálszoba nem volt be-
rendezve csak egy zongora volt benne, amit később gyak-
ran használtam zeneszerzésre. A felső szinti fedett balkont
is berendeztük vettem egy nagy asztalt székekkel valamint
két hintaszéket. Így ha esett az eső ki lehett menni a bal-
konra.
– Mit szól, gróf úr? – kérdezte Ági.
– Nagyon tetszik.
Majd bezártunk mindent, és hazamentünk. Hazajött
apám is, és amikor megtudta, hol voltunk, megkérdezte:
– Na, hogy tetszik, gróf úr?
– Meg vagyok elégedve jól néz ki.
Másnap eszünkbe jutott a czegei meghívásunk. Írtunk
egy levelet gróf Wass Miklósnak, hogy még érvényes-e a
meghívása. Egy pár nap után azt válaszolták, hogy igen,
várnak minket. Miklós Sámuel nagybátyám testvére volt.
Így egyik reggel elindultunk. Szamosújvár felé kellett
menni, azután le kellett térni Válaszút felé. Délutánra
megérkeztünk a czegei kastélyhoz. Megálltunk a kastély-
ban, s egy szolga kifogta a lovakat, és bevitte őket az is-
tállóba. Becsengettünk. Gróf Berchtold Eugénia nyitott
ajtót.
– Gyertek be – tegezett le.

66
 Egy fényűző szobában Miklós is várt ránk.
– Na, milyen a házasélet? – kérdezték.
– Nagyon jó – feleltük.
– Ti mind a ketten grófok vagytok ugye?
– Igen – feleltük.
– Várjatok, áthívom a szüleimet – mondta Miklós.
Bejött a szobába gróf Wass Imre bácsi és Josika de
Branyicska Róza néni.
– Jó napot kívánok – üdvözöltük őket Ágival, majd
kezet fogtunk Imre bácsival és megcsókoltuk Róza néni
kezét.
– Hogy vannak a fiatalok?
– Köszönjük szépen, jól.
– És maguk?
– Öregesen és betegen.
Miklós elmesélte, hogy Czegén a Wass családnak sok
baja akadt a románokkal Nem szeretik őket. Az itteni ro-
mán pópa állandóan feljelenti a Wass családot Bukarest-
ben, és azzal vádolja őket meg, hogy nacionalisták és so-
viniszták, pedig ha a környék történelmét ismerjük, ezen
a területen csak tavak és nádasok voltak korábban. A Kun
csapatok, melyek a tatárokkal együtt a Pruth-Szeret me-
zőségein tanyáztak, rabló beütéseikkel folyton zaklatták a
szomszédos országokat, mit egy részük Bulgáriában foly-
tatott, más csapataik Erdélybe törtek s a Meszes felé igye-
kezve, raboltak és öldököltek. 1282-ben egy ilyen kun-
tatár horda jelent meg vármegyénk területén s Oldamur
vezérlete alatt fosztogatta Déstaknát, míg Roland Lóránt
vajda IV-dik László seregével a rablókat a Hódosítónál

67
megtámadta s szétverte. Ez ütközetben a Wass család egy
őse, Miklós is kitűnt, ki a hagyomány szerint egy bősz-
bölény bikát terített le. Szokása lévén az ázsiai hadaknak
kiéheztetett Bölénybikákat kergetni az ellenség csapatai
közé, hogy azok rendjét megbontsák, így magyarázza a
hagyomány a Wass család címerének eredetét – a nyíllal
átlőtt orrú bölény bikafőt, két oldalról félhold és sugárzó
nappal – mellyel együtt a Wass család nevét és nemességét
is állítólag Miklós hősi vitézsége szerezte meg.
És az elődeink mit csináltak? Behozták a hegyekből
pópástól a románokat, mint olcsó munkaerőt, hogy dol-
gozzanak nekik.
– Ha megnézzük, minden román családnak nyolc vagy
tíz gyereke van. Szaporodnak, mint a nyulak.
– De én is sok gyereket szeretnék jegyezte meg Ági.
– Adja az Isten, hogy úgy legyen legalább a magyarok
is szaporodnak. – felelte Miklós.
– Na, egészségedre, János – és megittunk egy pohár
pálinkát.
– Mutassuk meg Jánoséknak a nővére és Sámuel kúriá-
ját – mondta Miklós.
Magukhoz vették a kulcsokat, és kimentünk egy hin-
tóval. Bementünk a szépen berendezett kúriába, ahol a
plafonok tele voltak freskókkal, a falon a Wass ősök fest-
ményei lógtak, és sok hálószoba is volt az épületben. Ki-
mentünk a birtokra, ami egy szép legelőből állt tele szép
színű virágokkal. Fűgombát is találtunk ott, ami finom
és ehető.
– Ági, szereted a gombát? – kérdezte Miklós.

68
 – Igen.
– És te is János?
– Igen.
– Akkor elkészítjük vacsorára – egyeztünk meg.
Közel volt egy erdő, amiben harkályok kopogtatták a
fákat, és a dombok visszaverték a kopogtatást. Varázslatos
tisztások, ahol a térdig érő fű között kék harangvirágok,
fehér margaréták és piros pipacsok nyíltak s ahol a csönd-
nek szinte szaga volt és íze.
– Ide szoktak jönni Sámuelék nyáron pihenni.
– Nagyon szép hely. – jegyezte meg Ági.
Amikor végeztünk a bejárással, bezártunk mindent, és
visszamentünk a kastélyba. A gombát leadtuk a konyhán,
hogy vacsorát készítsenek belőle. Mi, férfiak, leültünk
külön beszélgetni, és az asszonyok is külön beszélgettek.
Miklós elmondta, hogy ő is katonatiszt volt, és szolgált
a román királyi seregben több magyar tiszttel együtt, de
már túl korosnak találták ahhoz, hogy folytassa, ezért in-
kább gazdálkodik a birtokán.
– János, iszunk egy kis bort vacsora előtt? – kérdezte
Miklós.
– Igyunk – feleltem.
– Építtettem egy kis kastélyt Cserneken. Már kész is
van – mondtam.
Aztán behozták a vacsorát, és előkerült sok finomság,
köztük a gomba. Még beszélgettünk estig. Másnap meg-
köszöntük a vendéglátást, és elindultunk haza. Mikor
megérkeztünk, anyámnak mindenről be kellet számol-
nunk. Megkérdeztem, hogy ki csinálta nálunk a kertet.

69
 – Csáki Gorbón lakik egy görög kertész, ő csinálta.
– Máris menjünk – sürgettem anyámat.
– Közben a kastélyt is megmutatjuk neked.
Kimentünk Csáki Gorbóba, megkerestük a kertészt, és
elmondtuk neki, mit szeretnénk, és hol van az a hely. A
kertész is felült a hintóra, és kivittük a helyszínre.
– Szép nagy kertet lehet itt csinálni – állapította meg.
Közben anyám a kastélyt nézegette.
– Nagyon szép kívül és belül is. Igazi grófi kastély –
jegyezte meg.
Közben én bementem a jegyzőhöz, hogy a nevünkre
írassam a Bezdédi birtokot.
– Jó napot – köszöntem.
– Jó napot, méltóságos gróf úr. Miben segíthetek?
– Át akarom íratni a Bezdédi birtokot a nevemre és a
feleségem nevére. Itt van az adományozási okirat.
– Igenis, bejegyeztem.
– Személyzetet keresek a kastélyba. Nem ismer a falu-
ban erre alkalmas személyeket, mert itt van a feleségem a
grófné és az anyám, akik most tudnának válogatni. Szo-
balányokat és szakácsnőket keresünk, feltétel, hogy értse-
nek magyarul.
– Hogyne, gróf úr, máris küldök a kastélyhoz asszo-
nyokat.
Mire visszaértem, már ott álltak a cselédjelöltek, és Ági
már válogatta is ki őket. A kertész megmérte a terüle-
tet, rajzokat készített és elmagyarázta nekem, hol mi lesz.
Amikor mindennel kész voltunk, visszavittük a kertészt,
és mi is hazamentünk. Másnap megköszöntünk mindent

70
a szüleimnek, és kiköltöztünk Csernekre. A kastélyban
már személyzet is volt, szobalányok, a konyhában két sza-
kács, a kertész és az emberei pedig szorgosan dolgoztak,
dús, kocka alakú füvet raktak le, rózsabokrokat ültettek
és lebetonoztak egy nagy gödröt a tónak, és a padokat is
kihelyezték. Apám adott négy lovat és két hintót.
– Apa, a legszebb hintódat adtad nekem?
– Igen – felelte, ezt kiérdemelted.
Megköszöntem. Éppen a gazdasági udvar építését irá-
nyítottam, ahol az istállót építették, meg a disznóólat,
amikor megjelent egy szekér, ami lassan vonult be a ka-
pun. Néztem, kik lehetnek azok, akik jönnek. Hát nagy-
apám és nagyanyám volt. Szóltam Áginak, hogy jöjjön ki
a konyhából. Nagyapám így szólt.
– Ezt nektek hoztam.
Odamentem a szekérhez, és kibontottam a rakományt.
Majdnem elájultam hatalmas olajfestmények voltak. Ági is
csak bámulta. Nagyapám egyenként sorolta a képen szerep-
lőket: báró berzeviczei Berzeviczy Margit, Eperjesi András,
galgói Rácz Péter, Csicsókeresztúri Torma Éva életnagyságú
méretben. Minden festményen a festő aláírása is szerepelt.
– Ezeket a festményeket még az én apámtól örököltem
féltve őriztem a kúriában.
– Köszönöm szépen, nagytata, nem gondoltam volna,
hogy nekem adod. Jöjjenek be, nézzék meg a kastélyt.
Körbejárták, és nagyon tetszett nekik. A festményeket
a nagyszobában akasztjuk ki. Be is hívtam az ácsokat, akik
a gazdasági udvaron dolgoztak feltették a nagy képeket.
Ági és én büszkén néztük.

71
 – Köszönjük szépen.
Azzal felültek a szekérre, és elmentek.
– János, milyen rendes nagyszüleid vannak – jegyezte
meg Ági.
– Ide még kell egy nagy szőnyeg és asztalok, és kész is
a bálterem.
– Majd csinálunk egy avatási bált örvendeztem.
Ági elmondta, hogy már szeretne egy gyereket. Vajon
miért nem lett terhes eddig?
– Mit szólnál, ha magunkhoz vennénk egy gyereket az
árvaházból? – Rukkoltam elő az ötlettel.
Egy rövid ideig gondolkodott, azután beleegyezett.
Csákigorbón volt egy árvaház, így hát bementünk oda, és
megkerestük az árvaházi biztost.
Beléptünk az irodájában, bemutatkoztunk, és azt
mondta, válasszunk a gyerekek közül.
– Nekünk egy nemes származású gyermek kell.
Behoztak egy három éves, szép, szőke, kék szemű kis-
lányt. Leményi Ilyés Julianna volt a neve, az apja és az
anyja is meghalt szegénynek. Ági elkezdett vele beszélget-
ni, nagyon tisztán és értelmesen válaszolt neki a kislány.
– Akarsz velünk egy szép nagy házban jönni? – Kérdez-
tük tőle kedvesen.
– Igen, de kicsi kutya van?
– Majd veszünk egyet – válaszoltuk.
– Ezt a kislányt elvisszük – fordultunk a biztoshoz.
– Elkészíthetem az örökbefogadási formanyomtatvá-
nyokat, méltóságos gróf uram? – kérdezte a biztos.
– Igen.

72
 – Egy kicsit tovább tart majd a szokásosnál, mert a
kislánynak vagyona van Cserneken egy kúria és négyszáz
hold föld.
– Maradjon az ő nevén.
S közben beszélgettünk a kislánnyal, mert nagyon ér-
telmes kis teremtmény volt.
– Készen vagyunk, kérem itt és itt aláírni.
– Viszontlátásra.
Majd megálltunk egy állatkereskedőnél, és a kislány
kiválasztott egy fehér kiskutyát magának. Ági még vásá-
rolt néhány szép ruhácskát neki. Bementem a jegyzőhöz,
megérdeklődtem, hol van a kúria, és ki a vadőr, akivel
kapcsolatban még megkértem, hogy keressen meg. Jött
is nemsokára.
– Hogy hívják magát?
– Vászilé.
– Tud magyarul?
– Értek és beszélni is. Tudni egy kicsi – mondta.
– Tudja, hol van a Leményi kúria?
– Igen, tudom.
– Akkor menjen, nézze meg, milyen állapotban van.
Egy kis idő elteltével visszajött, és elmondta nekem,
hogy valakik elhordták a cserepek egy részét, és az ajtót
is kilopták.
– Vászilé, ez lopás, nem gondolja? Jelenteni fogom a
csendőrségen mondtam ingerülten.
– A fát is így lopják?
– Ha rajtakapok valakit még egyszer lopáson, maga lesz
a hibás.

73
 – Érti?
– Igenis, gróf úr.
– Ha nem kerülnek vissza a cserepek meg az ajtó a kú-
riába egy hét múlva, a csendőrségen nyomozást fogok
elrendelni. Ezek különleges cserepek, úgyis rögtön felis-
merik, ha valaki feltette a házára.
Közben Ági játszott a kis Júliával és a kiskutyával a
kertben. Már minden kész volt, a tóban tavirózsák úsztak
a vízen, vállig érő rózsabokrok adtak árnyékot a fehérre
festett padok mellett, és a füvesítést is befejezték. Min-
den olyan lett, ahogy elterveztük. Egy hét múlva lemen-
tünk megnézni a kis Júlia kúriáját, és magunkkal vittünk
egy ajtózárt is. Meglepetésünkre minden a helyén volt a
cserepeket és az ajtót visszavitték. Bementünk hat nagy-
szoba, konyha és fürdőszoba, de még éléskamra is volt
benne. Nagyon elkeseredtünk, amikor arra gondoltunk,
hogy nem is olyan régen egy család élt itt. A kis Júliának
valami eszébe juthatott, mert kinyitott egy szekrényt, és
kivett belőle egy babát.
– Ez az én babám – és erősen magához szorította.
Azután bezártuk az ajtót, és hazamentünk. Otthon
megvacsoráztunk, és Júliát meg kellett tanítani, hogyan
fogja az evőeszközöket. A vacsora felszolgálása is rendben
zajlott. Egyelőre meg voltunk elégedve a személyzettel.
Már három hónapja nálunk volt a kis Júlia, amikor Ági
bejelentette, hogy terhes. Nagyon boldog lettem, meg-
öleltem és megcsókoltam.
– Most kellene egy fiú is – jegyeztem meg.
– Érzem, hogy az lesz – felelte Ági.

74
 – Adja az Isten.
Telt-múlt az idő, és megszületett a fiunk, akit Károly-
nak neveztük el apám után. Apámék kijöttek meglátogat-
ni a kis unokájukat, még a kiságyat is ők vették.
– De szép gyerek!
A szüleimnek megmutattam a festményeket, amiket
nagyapám adott nekem, és azt mondtam, hogy már csak
a szőnyegek és az asztalok hiányoznak ahhoz, hogy egy
avatási bált rendezhessünk. Apám azt mondta, hogy ad
ő nekünk egy szép és nagyon értékes perzsaszőnyeget.
Egyik nap, amikor jöttem haza hintóval, egy katonaru-
hába öltözött lovas jött velem szemben az úton. Amikor
közelebb ért, megismertem, hogy gróf Lázár Vince ő, az
olasz parancsnokom.
– János, te vagy az? – Nézett rám meglepődve.
– Parancsára, megjelentem – válaszoltam viccesen, –
nye! Hó nye! És leszállt a lováról, én is a hintóról, és ös�-
szeölelkeztünk.
– Mi járatban vagy itt?
– Itt van birtokom.
– Hol?
– Az Eperjessy-birtok felett, északra.
– Na, gyere be egy kicsit hozzám, most született egy
fiam, és a feleségemet sem ismered még.
Ági éppen akkor jött le a lépcsőn, amikor bementünk,
és a volt parancsnokom kezet csókolt a feleségemnek.
– A feleségem – mutattam be Ágit.
– Ha János nem lett volna, én sem ülnék itt ő mentette
meg az életem az Olasz fronton – és azzal ivott egy nagyot

75
a pohár borból, amivel megkínáltuk, és pödört egyet a
nagy bajszán.
– A kis Júlia megjegyezte, hogy milyen nagy bajusza
van a bácsinak. A volt parancsnokom az után felállt és
közölte, hogy siet, mert várják Désen a katonái.
Egy nap megszólalt a kapuharang, egy cseléd kinyitotta
a kaput, és egy hintó hajtott be az udvarba, amiből ki-
szálltak Ági szülei egy babakocsi húzva maguk mögött.
– Meglepetés!
– Jöttünk megnézni az unokánkat.
Kijöttem üdvözöltem őket.
– De szép kastély.
Körbejárták az épületet, felmentek és megálltak a gye-
rekszoba előtt, kopogtattak és bementek.
A dadus kiment, csak a kis Júlia kíváncsiskodott a gye-
rekágy mellett.
– Ugye milyen szép – mondta Ági.
– Nagyon szép.
– Most evett, és elaludt.
Én közben intézkedtem a bálterem kapcsán freskót vé-
settem és festettem művészekkel a plafonra, faragott lábú
asztalokat vettem és nagy csillárokat szereltettem valamin
az bejárati ajtótóra és az ablakokra függöny tetettem fel.
Még le kellett teríteni a perzsaszőnyeget, amit apámtól
kaptam, és már kész is volt a bálterem.
Közben elkezdődött az aratás, ezért embereket tobo-
roztam, akik a termés tíz százalékáért learatták a búzámat.
Majd a búzát elvitettem a malomba, és a lisztet eladtam a
gabonakereskedőknek. Így sok pénzt kaptam érte. Ami-

76
kor mindezzel kész lettem, behívtam Ágit a bálterembe,
és megkérdeztem, hogy tetszik neki.
– Nagyon szép.
– Mit gondolsz, lehet itt egy bált rendezni?
– Persze.
– Akkor írjuk össze a vendégek névsorát. Hívjuk meg a
két szülőt, a te nővéredet és családját, gróf Haller Jánost és
családját, gróf Wass Miklóst és feleségét, gróf Uzoni Béldi
Dénest és báró Bánffy Richárdot, a nagytatát is, de lehet,
hogy ők már nem jönnek el. Az én részemről – folytatta
Ági – a nagybátyámat és feleségét, akik a násznagyok vol-
tak, és az anyám fiútestvérét a családjával együtt.
– Küldjük ki a meghívókat.
A meghívókra küldött visszajelzések két héten belül
visszaérkeztek, és mindenki részt akar venni az általunk
rendezett bálon, még nagyapámék is.
– Látod, János, milyen jó, hogy meghívtuk őket – je-
gyezte meg Ági.
– Meglátod, elhozzák a vendégek a lányaikat és fiaikat
is, így ez egy remek alkalom az ismerkedésre és a párvá-
lasztásra. Én már voltan ilyen bálon. Egy férfi áll a bejárati
ajtóban, és bejelent minden családot érkezési sorrendben.
Megrendeltem a zenekart is és erre az alkalomra külön
személyzet is kell pincérek, akik odaviszik az italt, ahova
kérik.
Végre eljött a bál napja, és egymás után érkeztek meg a
hintók. Én és Ági fogadtuk a vendégeket, egy másik férfi
elvezetett minden érkezőt a bálteremhez, ott pedig beje-
lentettek mindenkit. Közben halk zene szólt, és italokat

77
osztottak tálcán. Mindenki Ágit bámulta a haja fürtökbe
volt berakva, egy kék ruhában és hozzá illő kék cipőben
volt, a fülében kék köves, arany, hosszan lelógó fülbeva-
lók, a nyakán arany kék köves nyaklánc lógott, csinos de-
rekát kihangsúlyozta. Úgy nézett ki, mint egy ragyogó
csillag a tiszta esti égen. Azután elkezdődött a tánc. Még a
nagytatám is táncolt a nagyanyámmal, Sámuel is táncolt
a nővéremmel, és Ági és én is táncoltunk. A feleségem
mosolygott rám, és én úgy éreztem magam, mintha a
mennyországban lennék. A fülébe súgtam, hogy men�-
nyire szeretem őt, és ő is azt súgta vissza, hogy szeretlek,
imádlak, kedves uram. Közben megismerkedtem a báró
Bánffy és a gróf Haller családokkal. A bál hajnalig tartott,
utána megköszönték a vendégek a fogadást, és hazamen-
tek. Apámtól megkérdeztem, hogy jól csináltam-e min-
dent, mire megnyugtatott, hogy igen. Ők és anyósomék
még ott maradtak másnapig. Sokáig aludtunk, mert a
bál kifárasztott mindannyiunkat. Miután felébredtünk,
megebédeltünk és kipróbáltuk a babakocsit. Kivittük a
kicsi Károlyt sétálni a kertbe. Ekkor már három hónapos
volt, és a nagyszülők megjegyezték, hogy rám hasonlít.
Ági nagyon büszke volt, amikor meghallotta, amit a szü-
lők mondtak. Hála istennek, a kicsi Júlia is ott volt a ku-
tyájával és a babájával, de Hektor kutyám sem hiányoz-
hatott. Károly fiunk szépen fejlődött, már gügyögött,
és néha elnevette magát, ha megcsiklandoztuk. Azután
hazamentek a szülők is. Szóltam Áginak, hogy kimegyek
a birtokra körülnézni. Felültem a lovamra, és kimentem
a Lázár-birtokra. Egy nagy kúria volt ott, és a legelő tele

78
volt lovakkal. Nyitva volt a kapu, így hát bementem. Ki-
kötöttem a lovamat, és bekopogtam.
– Szabad – jött a válasz, így bementem. Vince egy hin-
taszékben ült, és pipázott, mellette az asztalon egy kancsó
bor hevert.
– Szervusz, János, na, gyere, ülj le.
– Kérsz egy pohár bort? És már ki is töltötte nekem.
– Isten- Isten – és már le is húztuk.
– Megnézed a lovaimat?
– Egyedül csinálod?
–– Van egy segédem is és ekkor előkerült egy csinos
lány. Ő az.
– Gróf Uzoni Béldi Elza vagyok
– Én meg gróf Eperjessy János.
– Nézz ki egy lovat magadnak mondta Vince.
– Elza a feleséged?
– Igen, és van egy fiunk is, Albert. Elza egyben társam
is, mert állatorvos, és ért a lovakhoz.
– Köszönöm a lovat.
– Ez egy angol telivér és lipicai keverék, nagyon jó lo-
vak. Gyertek el hozzánk Szárhegyre. Megmutatom a vár-
kastélyunkat, és elmegyünk vadászni. Ott sok a szarvas és
a medve, majd szólok, mikor megyek haza.
Ezután elköszöntem, és hazamentem az ajándék lóval
együtt. Nemsokára meglátogatott minket Vince, és kö-
zölte, hogy hazamegy. Ágitól megkérdeztem, hogy elme-
gyünk mi is vele.
– Igen, de először beszélek a dadussal.
– Mi elutazunk egy hétre, kérem, vigyázzon a kis Kár-

79
olyra és Júliára ne engedje, a tó közelébe nehogy belées-
sen. Ha történik valami, erre a címre írjon.
– Menjenek csak nyugodtan, én majd vigyázok rájuk.
– Mit készítsek elő? – kérdeztem Vincétől.
– Egy kétlovas, erős hintót, két puskát egy sörétest és
egy éles töltényeset, amit a katonaságban használtál, és
egy éles kést. Fontos, hogy a hintót be lehessen fedni. Egy
kis élelmet, vödröt, és ennyit.
Másnap kora reggel elindultunk. Délután kezdtek
emelkedni az utak le és fel, aztán még feljebb, a levegő
mind tisztább és illatosabb lett, és kezdtek megjelenni a
fenyőfák. Megálltunk egy fogadó előtt.
– Itt meghálunk – mondta Vince.
A lovakat kifogtuk a hámból és kikötöttük őket egy ke-
rítés oszlopához. Abrakot és vizet kaptak, és bementünk a
fogadóba. A pincér odajött hozzánk.
– Jó estét! Mit hozhatok?
– Kérünk két pohár borókapálinkát, meg egy pohár
málnaszörpöt, utána egy flekkent szalmapityókával.
Vincével megittuk a pálinkát, és olyan vörösek lettünk,
mint a rák.
– Jujjuj! De erős!
Ági megkérdezte, hogy mi az a pityóka.
– Krumpli – feleltem.
Másnap délutánra megérkeztünk Szárhegyre a Lázár-
kastélyhoz. Lázár család legelső tagja a csíkszenttamási
Lázár Bernát, székbíróként szerepel az okiratokban, aki
már Csik, Gyergyó és Kászonszék főkirálybírája.
Lázár András, mint Csík, Gyergyó és Kászonszék főki-

80
rálybírója, akinek nevéhez fűződik a szárhegyi kúriának
bástyákkal és várfalakkal körülvétele. Lázár István átala-
kíttatta a kastélyt, bástyákkal, várfalakkal és várárokkal
vette körül.
Ifjú Lázár István ugyancsak Csík, Gyergyó és Kászon­
szék királybírája, a gyergyói székely lovasság vezére és II.
Rákóczi György egyik főembere volt. Lázár Ferenc Csík,
Gyergyó és Kászonszék főkapitánya, akinek nevéhez fű-
ződik a kastély felújíttatása. Egyszerre három Lázár-család
lakta a kastélyt, Lázár Ferenc halála után özvegye és gyer-
mekei nem tudtak megegyezni a vagyonon, így a birto-
kot három részre osztották fel. A kastély utolsó lakójaként
Lázár Zsigmondot említik, aki a nagy tűzvész után még az
épen maradt központi részben lakott. A kurucpárti Lázár
Ferenc ellen indított megtorló művelet során a labancok
a kastélyt felégették, később Lázár Ferenc a romos kas-
télyt kijavíttatta. Neki tulajdonították a „nagy palota” lo-
vagterem építését, amelyben akkoriban a széki gyűléseket
tartották. A kastély utolsó lakójaként Lázár Zsigmondot
és feleségét említik. A kastély nemcsak lakása volt a Láz-
ároknak, hanem fontos adminisztratív és élelembegyűjtő
központjuk is.
Kezdték helyreállítani kezdetben a bástyákat újították
fel a munkálatokkal lépésről haladtak. Elkészült a főépü-
letből a központi épületrész a galéria, majd az épület hátsó
részében levő Lovagterem, vagyis a Tanácsterem, azután
az Asszonyok házát a Túrós bástyáját javították ki. A Lo-
vagteremben faragott bútorok, erdélyi nemesi címerekkel
díszített székek, vaslámpák láthatók. Az eredeti kazettás

81
mennyezetet is visszaállították.
Vince bemutatott a nővérének, gróf Szárhegyi Lázár
Máriának, akivel elbeszélgettünk. Elmondtuk, honnan
jöttünk, és hol ismertük meg a bátyját.
Megvacsoráztunk, majd Vince elment megszervezni
a vadászatot. Addig nekünk megmutatták a szobánkat,
és mivel nagyon fáradtak voltunk, lefeküdtünk. Másnap
reggel találkoztam Vincével, aki közölte, hogy indulha-
tunk vadászni, mivel a hajtók már indulásra készen vár-
nak. Rajtuk kívül ott lesz gróf Mikes János, gróf Szárhegyi
Lázár László és gróf Uzoni Béldi László a vadászkutyák-
kal együtt. Találkoztunk a vadőrrel, aki megmutatta, hol
vannak a medvék.
Csendben osontunk, az erdőben elértem egy szikla kö-
zelébe, és egy bokorban lehasaltam. Egyszer csak hallot-
tam a hajtók kiabálását. Medve! Medve! Egy kis idő múlva
csörtetést és ágak töredezését hallottam, és megjelent egy
nagy, fekete szőrű medve előttem. Előugrottam, vártam,
hogy két lábra álljon, de csak vicsorogott és elindult fe-
lém. Én a vállamhoz emeltem a puskámat, és a két szeme
közé céloztam, majd eldördült a puska. A medve nagyot
ugrott, elesett, majd tántorogva két lábra emelkedett, és
akkor láttam meg a bal oldalán, a bundáján a forgót, amit
megcéloztam és oda lőttem. Ekkor a medve hasra esett, és
többé nem mozdult meg. Erre megjelent Vince, lenyúzta
a medve bundáját, levágta a fejét, a többi részét elvitték a
hajtók. Még szerencse, hogy korábban Vince elmagyarázta
nekem, hogy a bunda forgójánál van a szíve. A többi vadász
is odaért, és megcsodálták a medvét. Ritkán lehet ilyen pél-

82
dányt lőni – jegyezték meg. Még szeretnék egy szarvasbikát
is lőni válaszoltam nekik. Ezután megkerültem a hegyge-
rincen a sűrűséget, míg elértem egy tisztásig. Ott lassan,
amikor már úgy éreztem, hogy elég közel vagyok már a
szarvasokhoz, két kezemet a szájam elé téve kürtöt formáz-
tam, és bődültem egy rövidet. Nyomban jött is a válasz
alattam, egy bosszús hördülés formájában, majd még egy.
Nagyot bődültem megint, majd megfogtam egy jókora
ágat, s verni kezdtem vele a fákat és az ágakat. Így indul-
tam meg lefelé, a források irányába, olykor bődülve egyet-
egyet, zörögve, zakatolva, csattogtatva a botomat a fákon,
akárcsak egy harcra készülő vadbika. Végül megálltam és
behúzódtam egy fa mögé. Már alig választott el néhány
száz lépés a szarvasok pihenőhelyétől. Néhány pillanatig
feszülten figyeltem, azután haragosan felbődültem újra.
Nyomban utána odalent – törve, zúzva, nagyokat bődülve
elindult felfelé a bika, hogy tehenei védelmében felvegye a
harcot a vetélytársával. Agancsainak csapása alatt csak úgy
töredeztek a cserjék, ahogy törtetett fölfelé. Amikor célba
vettem a szép állat fekete szügyét, és meghúztam a ravaszt,
rögtön összeesett. Levágtuk a fejét, a testét ismét a hajtók
vitték ki az erdő szélére. Közben megszólalt a vadászkürt
jelezve, hogy vége a vadászatnak Az erdő szélén mindenki
kitette a zsákmányát a fűre, és ott nézegettük. Sok szarvas,
róka, nyest, vaddisznó volt. Mindenki az én medvebőrö-
met csodálta. Visszamentünk a Lázár-kastélyba, ahol meg-
mutattam Áginak a zsákmányt.
Vince mondta, hogy holnap még rendezünk egy va-
dászatot. Hátha tudok lőni rókát vagy nyestet. Milyen

83
szép lenne a nyakadba.
– Kérlek, lőj, mert valóban nagyon szeretnék egyet–
mondta Ági.
Másnap ismét elmentünk vadászni, hajtókat is vittünk
magunkkal, akik értették, hogyan kell kiugrasztani a ró-
kákat és a nyesteket. Egy tisztáson bújtunk el. Megindult
a hajtás a hangos kiabálásra egymás után ugrottak ki a
szép ezüstrókák és nyestek. Céloztunk, és lőttünk egymás
után sorban. Vincével ketten egy tucat rókát és egy nyes-
tet sikerült leterítenünk.
– Na, ebből egy kabát is kijön a feleségednek. – mond-
ta Vince, és megmutattuk a zsákmányt este Áginak.
Utána Vince elvitt, hogy megmutassa nekünk a Szent
Anna-tavat. Ági ámult-bámult, hogy milyen szép a tó.
Körbe jártuk a tavat egy kápolnát láttunk meg. Kíván-
csiak voltunk a történetére egy vadőrrel találkoztunk, aki
elmesélte a tó legendáját.
Valamikor réges-régen a mai Szent Anna-tó helyén egy
magas hegy volt, aminek a tetején vár állott. Vele átellen-
ben, egy órányira, a Bálványos–hegyen is egy hatalmas vár
állt, aminek romjai ma is láthatóak. Két testvér lakott a
két várban, mindkettő kevély, gőgös, irigy volt, egymást
sem szerették. Egyszer a Bálványosi várba egy gyönyörű,
arannyal, ezüsttel, gyémánttal kidíszített hintóval, amit hat
szilaj paripa húzott, egy nagyúr érkezett. A házigazdának
erősen megtetszett a hintó és a lovak, s kérte a vendéget,
hogy adja el neki. Cserébe hét falut ígért, azonban a vendég
hallani sem akart róla, s bármennyire is unszolta, hajthatat-
lan maradt. Mikor ezt látta a vár ura, cselhez folyamodott.

84
Nagy mulatságot rendezett, ahol kockázással elnyerte a
hintót. Másnap első dolga volt, hogy meglátogassa a test-
vérét. A testvére nagyon megirigyelte a hintót, és fogadtak,
hogy egy napon belül különb hintót fog szerezni, nem is
hat, hanem tizenkét lóval. Egész nap tűnődött az öcs, hogy
honnét szerezzen különb hintót és hozzá tizenkét lovat.
Hiába törte a fejét, semmit nem tudott kitalálni. Hanem
egyszer csak mi jutott eszébe? A várba parancsolta a kör-
nyék legszebb leányait. Egy fél nap se telt bele, és több száz
lány gyűlt össze, a legszebb közülük egy Anna nevű volt.
Ezt választotta először a vár ura, majd még tizenegyet, és a
hintója elébe fogatta őket. A lányok azonban meg se bírták
mozdítani a hintót. Az úr szörnyű haragra gerjedt, és osto-
rával rávágott Annára, aki legelöl állt. Patyolatfehér húsá-
ból kiserkent a vér, s jajszava felhangzott a magas egekig.
Az úr másodszor is rávágott, ekkor Anna megátkozta, hogy
süllyedjen a föld alá. S abban a pillanatban az ég elfekete-
dett, és szörnyű mennydörgés között a vár összeomlott. A
romok egyre lejjebb süllyedtek, mígnem az egész víz alá
került, és egy tó alakult ki felette. A tó vizén tizenkét hat�-
tyú úszott, majd kijöttek a partra, megrázták magukat, és
visszaváltoztak leányokká. Mind hazasiettek a falujukba,
Anna kivételével, aki kápolnát épített a tó partján, s eb-
ben a kápolnában töltötte életének hátralevő részét csendes
imádkozással. És jöttek az emberek mindenfelől a kis ká-
polnához együtt imádkozni a szent életű leánnyal, akinek
halála után róla nevezték el a tavat Szent Anna-tónak.
– Ez nagyom megható és szép legenda – jegyezte meg
Ági.

85
 Lementünk Tusnádfürdőre is. Gyönyörű volt a falut
körülölelő természet, amely egy völgyben terült el. „Te-
rülete ősidők óta lakott volt. A vártetőn Erdély egyik
legnagyobb, 2 hektárnyi vaskori erődítményének sáncai
látszanak. A középkorban megfigyelőhely volt, tornyá-
nak falai ma is láthatóak. A szomszédos Alsó–Sólyomkő
sziklacsúcsán állnak Sólyomkő várának romjai. Erede-
te, sorsa ismeretlen. A fürdőtől a Csík felé futó út fe-
letti Alvégszurdok nevű sziklaszirten vívták a székelyek
utolsó csatájukat a betörő oroszok ellen. Csík vármegye
Kászonalcsíki járásához tartozott. A település nevezetes
gyógyfürdőhely, hét gyógyforrása van. A székelyek a for-
rások vizét már régóta használták gyógyászati célokra. A
város gyógyfürdőjét 1842-ben alapították egy állítólagos
csodás gyógyulás után lerombolták, ittjártakor a császár a
fürdő újjáépítését rendelte el. Rohamos fejlődése megin-
dult. A Mikes-forrás név a fürdőválasztmányi elnök, gróf
Mikes Benedek emlékét őrzi, aki saját költségén nyolc
forrásnak a vizét vizsgáltatta meg, így ettől számítható a
fürdő gyógyhatású borvizeinek tudományos értékelése és
hasznosítása. Megépült a Stefánia Gyógyintézet, amely a
volt fürdő helyén nyitotta meg kapuit.
Visszamentünk a Lázár-kastélyba, elköszöntünk Mári-
ától, és elindultunk vissza ugyanazon az úton. Megáldunk
ugyanabban a csárdában.
Ágitól megkérdeztem, hogy mit akar vacsorázni ő azt
felelte, enne egy levest én ajánlódtam próbálja ki a csor-
bát úgy sem evett még.
Kipróbálta és ízlett neki. Én is ettem egy csorbát máso-

86
diknak csirkepaprikást ettünk puliszkával aztán meghál-
tunk. Másnap gyönyörű fenyves erdős tájakon utaztunk
vissza a levegő éles és tiszta volt. Amikor megérkeztünk
a kastélyba, Júlia a nyakunkban ugrott és köszöntött
minket, még Hektor kutyám is örömében felugrott rám.
Megható volt Júlia ragaszkodó magatartása. A kis Kár-
oly fiunk kint volt a kertben a dadussal, a babakocsiban
aludt. Ági és én kimentünk hozzá és megpusziltuk.
– A cselédeket összehívtam, és megkérdeztem, hogy
beköltöznének-e a kastélyban. Igent, ha lesz cselédszoba.
Ezért kialakítottunk a konyha közelében pár szobát,
egyet a komornyiknak, amely posztra kineveztem egy
lányt. Júliának születésnapja volt, ezért készítettünk egy
szép tortát négy gyertyával, és amikor elfújta a gyertyákat,
hálásan kacagott.
– Hadd beszéljek először a karácsonyról. Arról az első
karácsonyról az én kastélyomban. Volt karácsonyfánk, ka-
rácsony estéjén gyújtottuk meg rajta a gyertyákat. Aján-
dékokat is kaptunk. Mindenki kapott ajándékot a kará-
csonyfa alatt. Ezzel azonban nem volt vége. A karácsonyfa
és az ajándékozás mindössze egy nagyon jelentéktelen
része volt annak a karácsonynak. Amikor az első csillag
feltűnt az égen, az a bizonyos csillag, ami annak idején
Jézus születését jelentette, a környékbeli parasztgyerekek
elindultak kántáló útjukra. Házról-házra jártak, karácso-
nyi dalokat énekeltek, s boldog karácsonyt kívántak min-
denkinek. »Megszületett Jézus Krisztus «– ez volt a kö-
szöntésük. Hozzánk is eljöttek, ott álltak egy csoportban
az ablak alatt a hóban, csizmában, báránybőrsipkában,

87
és elénekelték Jézus születésének történetét, egy karácso-
nyi dalt. Miután befejezték, behívtam őket a kastélyba, és
megtöltöttem a batyuikat régi szokás szerint almával, di-
óval. Alighogy a gyermekek elmentek, egy csoport felnőtt
érkezett az ablakok alá, akiket a katolikus plébános ve-
zetett, és ők is elénekelték a »Mennyből az angyal« című
karácsonyi dalt. Akkor Károly fiúnk már fél éves volt, és
négykézláb mászkált.
Telt-múlt az idő, Károly már három éves volt, ekkor
már beszélt szépen, Júlia hét éves lett, ezért beírattuk a
Cserneki iskola magyar osztályába. Egyik nap Ági közölte
velem, hogy megint terhes, és született még egy fiunk,
József. Nagyon boldog voltam. Hat hónaposan József sze-
mének kék színe megmaradt, és barna hajával nagyon ha-
sonlított Ágira. Károly fiam féltékeny volt rá, mert többet
foglalkoztunk a kisöccsével, mint vele. Megtörtént, hogy
József fiam beteg lett, sárga volt a szeme, hányt, és nem
volt étvágya. Elvittük orvoshoz, aki azt gyanította, hogy
hepatitis-fertőzésről van szó. Felvittük Désre a korházba,
és az ottani orvosok is ugyanarra gyanakodtak, és egy hó-
napig benntartották. Amikor kiengedték, szigorú diétára
volt szükség, ezért ettől kezdve egy szakács külön főzött
neki. „Leküzdése érdekében. Vízben nem oldódó rostok,
erős fűszerek elhagyása. Naponta többször, keveset enni
4-5-6-szor. Szénhidrátbőség: az étrend gerincét a gabona-
félék, a rizs, a burgonya képezi. A túlzott cukorfogyasztás
káros, csökkenti az étvágyat, és a feleslegesen elfogyasztott
cukorból zsír keletkezik. A finomabb rostfogyasztás elő-
nyös: tök, spenót, sóska, sárgarépa, padlizsán, patisszon,

88
karfiol, gyümölcsök sertészsír helyett növényi olajok,
alacsonyabb zsírtartalmú tej, és tejtermékek, zsírszegény
fehérhúsok. Fehérjebőség: májsejtek regenerálódását elő-
segítő aminosavakat bőven tartalmazó sovány sajtot, tú-
rót, tojásfehérjét, halat, baromfit ajánlott fogyasztani. Vi-
taminbőség: naponta többször szerepeljen az étrendben
gyümölcs és zöldségféle. Kímélő fűszerezés paradicsom-
püré, csemegepaprika, köménymag, majoránna, citrom
leve és héja, vanília, fahéj, babérlevél, zöldpetrezselyem,
kapor, vöröshagyma, fokhagyma, lilahagyma, póréhagy-
ma (nem pirítva), ésszerű sózás (inkább sószegény). Leve-
sek: almaleves, burgonyaleves, daraleves, cseresznyeleves,
húsgombóc. A diéta után a fiam meggyógyult.
Később még született egy lányunk, akinek az Anna ne-
vet adtuk.
Júlia nem viselhette a grófi címet, mert az okiratban le
volt írva, hogy csak a vér szerinti leszármazottak viselhe-
tik. Az iskolában nagyon jól tanult, és elkezdett érdeklőd-
ni a saját kúriája iránt. Többször lement, és kitakarította.
Mi örültünk, hogy foglakozik vele. Júlia elvégezte az ál-
talános iskolát, és beírattuk a csákigorbói líceumba. Sán-
dor bácsi vitte minden nap hintóval. Az iskolában meg-
ismerkedett Vince fiával, gróf Szárhegyi Lázár Alberttel,
aki ugyanabba a líceumban járt. Albert időseb volt négy
évvel Juliannánál, később leérettségizett, és a budapesti
Ludovika Katonai Akadémiára iratkozott be. Nagy volt a
szerelem, jöttek- mentek a levelek közöttük. Júlia odaadta
Áginak a leveleket, hogy olvassa el, hogy mennyire szere-
tik egymást. Amikor Albert hazajött szabadságra, mindig

89
betért hozzánk, és sok időt töltött Júliával. Vincével meg
is jegyeztük, hogy úgy néz ki, apatársak leszünk. Amikor
Albert elvégezte a katonai akadémiát, hadnagyi rangot
kapott, hazajött, és megkérte Júlia kezét. Mi áldásunkat
adtuk rá. Rendeztünk egy eljegyzést nálunk, a kastélyban.
Meghívtuk a szülőket és a nagyapámékat. Ági csináltatott
Júliának két ruhát, egyet az eljegyzésre, a másikat az eskü-
vőre. Megjöttek a vendégek, Albert vette meg a gyűrűket.
Az eljegyzés a bálteremben volt, sok étel, ital és zene köze-
pette. A vendégek ettek-ittak és táncoltak, éjfélkor véget
ért a mulatság, de a vendégek ott maradtak másnapig.
Megnézték az unokákat, utána hazamentek. Egy hétre rá
megtartottuk az esküvőt a csákigorbói templomban. A
násznagyok gróf Szárhegyi Lázár László és felesége volt,
az én részemről a szüleim vállalták el ezt a megtisztelő
címet. Az esküvőn ott voltak Ági szülei, gróf Haller János
és családja, Szárhegyről Mária, Vince testvére, valamint
gróf Szárhegyi Lázár László és családja, Vince unokatest-
vére és az én nagyszüleim. Egész éjjel ettek, ittak, majd
táncra perdültek. Egészen hajnalig tartott a lagzi, utána
elszállásoltuk őket, majd másnap mindenki hazaindult.
Júlia és Antal beköltöztek a kúriába, amit Júlia a szüleitől
örökölt. Szépen rendbe hozták, így a fogadott lányunk
külön életet élt a férjével. Született egy lányuk, gróf Szár-
hegyi Lucrécia. Albert, katona lévén, részt vett a segesvári
csatában. „1849. július 31-én győzték le Alexander von
Lüders orosz és Eduard Clam-Gallas osztrák tábornok
egyesült erői Bem József maroknyi seregét a Segesvár mel-
lett vívott ütközetben. A magyarok számára gyászos ered-

90
ménnyel végződő csata elsősorban arról nevezetes, hogy
Segesvárnál tűnt el a forradalom és szabadságharc híres
költője, Petőfi Sándor. A Segesvárhoz érkező oroszok egy-
szerűen nem hitték el, hogy a fősereggel állnak szemben.
A maroknyi magyar erők számára a csata kedvezően in-
dult, a délelőtti ágyúzás során ugyanis halálos találat érte
Szkarjatyin tábornokot, Lüders vezérkari tisztjét. Mivel
az ellenség mindössze állásainak védelmére szorítkozott,
Bem hamarosan rohamot indított a Segesvári-erdőben
kiépített orosz állások ellen. Bem egy mocsárba zuhant
lováról – csak az este során mentették ki az őt kutató
honvédek, és valószínűleg ebben az órában vesztette éle-
tét Petőfi Sándor költő, a lengyel tábornok hadsegéde is,
akinek holttestét soha nem találták meg. „Amikor Albert
hazatért a segesvári csatából, ő is lótenyésztéssel kezdett
foglalkozni, mint Vince apja. Nem sokkal később Áginak
született még egy fia, aki a László nevet kapta.
Visszatérve gróf Szárhegyi Lázár Lucréciához, miután
elvégezte az iskolát, 19 éves korában férjhez ment Sá-
rospataki Pataki Dánielhez, aki 1848-as honvéd volt, és
született egy fiuk, Albert, aki évekkel később orvos lett.
Hozzá ment később feleségül a mi Anna lányunk. A kú-
ria bal szárnyában élt a Sepsiszetiványi Szentiványi Gá-
bor feleségével, sárospataki Pataki Annával és kisfiával,
Györggyel, míg egy külön szobában gróf Szárhegyi Lázár
Albertné Leményi Ilyés Júlia. Gróf Szárhegyi Lázár Albert
nem sokat törődött a családjával, lótenyésztéssel foglal-
kozott és ritkán volt otthon. Katonaember volt; hol itt,
hol ott harcolt. Dr. Pataki Albert volt a falu orvosa. A sok

91
tragédia és gróf Szárhegyi Lázár Albertné Leményi Ilyés
Julia, Dr. Sárospataki Pataki Albert húga, Sárospataki Pa-
taki Anna Sepsiszetiványi Szentiványi Gáborné 24 éves
korában váratlanul meghalt, nem sokkal később, 5 éves
korában a kis Szentiványi György, a néhai Pataki Anna
kisfia is meghalt szintén Cserneken.
De térjünk vissza a nővérem gyerekeire. Gróf Wass
Mária Montbach Sándorhoz ment férjhez, gróf Wass
Jenő Hetei Bakó Irmát vette el feleségül, aki arról volt
híres, hogy különc és különleges nő volt, hiszen farkas-
kölyköket nevelt, végül ez is lett a halála okozója, mert
szétmarcangolták a farkasok. A búzai lovag Hetei Bakó
Károly lánya volt, aki egy dúsgazdag fölbirtokos volt ak-
koriban. Gróf Wass Emma pedig báró Orczy Bodroghoz
ment nőül, végül gróf Wass Jozefa Alapi Salamon Aladár-
hoz ment férjhez. Gróf czegei Wass Sámuel Jenőre bízta
a czegei kastély vezetését, aki ezen kívül Budapesten egy
házat és nagy értékű kötvényeket örökölt az apjától. A
négy gyereknek is születtek gyerekei. Gróf Wass Jenő-
nek: gróf Wass György, felesége Signe Larsen, gróf Wass
Emma, férje Hiye Edmund, gróf Wass Erzsébet, férje
báró Blomberg Frigyes.

92
 3. fejezet
– Ági, még nem beszéltem a felvidéki családomról ne-
ked.
– Neked ott is vannak rokonaid? – kérdezte.
– Igen, Désen laknak, ha még élnek. Soha sem voltam
náluk. Tehát: Folkusházy Antónia dédanyám (nyolc test-
vére volt), aki Beczkay Istvánnal kötött házasságot. Amit
el szeretnék mondani, hogy a mai napig nem tudom meg-
fejteni azt, hogy Beczkay István és folkusfalvi Folkusházy
Antónia hol találkoztak; Désen vagy Bártfán, esetleg egy
harmadik helyen. Hiszen a két város között több száz ki-
lométer van, de ha figyelembe vesszük, hogy az ükapám,
Folkusházy Károly kereskedő volt, akkor elképzelhető,
hogy az üzleti ügyeivel bejárhatta egész Magyarországot,
és vitte magával Antóniát is. Vagy Beczkay István, aki a
dési sókamara egyik vezetője volt, só eladás ügyében ta-
lálkozott Folkusházy Károllyal. Az biztos, hogy a találko-
zás és a házasság megtörtént Désen. El kellene mennünk
Désre, ott van a sókamara, ott biztosan tudják, hogy hol
laknak – mondtam.
– Rendben van, felelte Ági bemehetünk a szüleimhez,
hátha ismerik őket.
Felültünk a hintóra, és délután már Désen is voltunk.
Édesanyám volt otthon.
– Micsoda meglepetés!
Elmondtuk, hogy mi járatban vagyunk.

93
 – Várjatok, hamarosan hazajön édesapád, ő lehet, hogy
tud valamit. Ettünk-ittunk, és valóban nemsokára meg-
érkezett apukám.
– Jó napot kívánok mondtam én.
– Szervusz, apa. Nem ismered Beczkay Istvánt, a dési
akna egyik bányájának igazgatóját?
– De, ismerem, egy fél éve találkoztam vele. Nyugdíjas,
körülbelül 85 éves lehet.
– Hol laknak?
– A Vár utca 19. szám alatt.
Felültünk a hintóra, és elmentünk a megadott címre.
Egy nagy ház állt ott, aminek ajtaján kopogtattam. Meg-
szólalt a kapuharang, és egy öreg bácsi nyitott ajtót.
– Jó napot kívánok, én Beczkay Istvánt keresem.
– Kihez van szerencsém?
– Gróf Eperjessy János vagyok, a nagyapám báró
Beczkay János.
– Úristen! – és megölelt az öregember, elkezdett sírni.
– Jöjjenek be. Antónia, Antónia, gyere, nézd meg, kik
vannak itt.
Előjött Folkusházy Antónia, nézte a számára ismeret-
len vendégeket.
Elmagyaráztam, hogy az ő fiuk, Beczkay Emil felesége
volt Eperjessy Anna, akinek született két gyereke, Beczkay
János és Beczkay Ilona Oláhfodorházán. báró Beczkay Já-
nos az én nagyapám volt.
– Én gróf Eperjessy János, az ő unokája vagyok.
Oláhfodorházán születtem és éltem. Most házasodtam
meg, és ez az asszonyka itt mellettem a feleségem.

94
 – Most már értem – felelte Antónia. – Az én apám ke-
reskedő volt, Désre járt sót vásárolni. Engem is magával
hozott Bártfáról, megismerkedtünk Istvánnal, szerelmes
lettem belé és összeházasodtunk – mesélte.
Beczkay István elővett egy nagy dobozt, amiben An-
tónia felmenőiről voltak iratok és nemesi oklevelek, azo-
kat ideadta nekünk, hogy olvassuk át. Ezekből kiderült,
hogy Folkusházy Károly felesége Kéler Karolina volt,
ők voltak az én szépszüleim. A két család között szoros
kapcsolat volt, az én ősszüleim is ezt bizonyítják. Károly
apja, Folkusházy Sámuel Kéler Rebeccát vette feleségül.
Folkusházy Sámuel evangélikus lelkész volt Bártfán. A
bártfai szlovák evangélikus anyakönyvek első lapján lati-
nul van egy felirat. Természetesen kíváncsiak voltak, hogy
mi áll a szövegben, ezért utánanéztek a magyarországi
evangélikus intézetben, hogy létezett-e ilyen lelkész, a vá-
laszt pedig meg is kapták magyarra lefordítva. Folkusházy
Sámuel ősapám bejegyzése az ordinációs könyvben a 126.
oldalon található, ahol az adatai szerepelnek, amit a bártfai
anyakönyvben már láttunk. A családi adatok után az is-
kolái, pályája első része Bártfára kerüléséig szerepelt: azaz
„én Folkusházy Sámuel, nemes Johannes apától, nemes
Susanna Sluch nemes anyától, 1755. május 1-én szület-
tem a Túróc megyei Folkusfalván”. Először szülőfalujának
iskolájába járt két évig, azután a necpáli iskolába, pedig
Körmöcbányára, ahol két évig lakott. A késmárki gim-
náziumba vitték, majd onnan egy évre Eperjesre, majd
a németországi Württembergi Tübingeni Egyetemre ke-
rült, ahol két és fél évet tanult. Hazatérve magántanító

95
lett Pulszky Sámuelnél és Toperczer Zsigmondnál. Utá-
na került Máriássy Ferenc udvarába, Batizfalvára, Szepes
vármegyébe. Itt érte a bártfai szláv egyház meghívása, akik
lelkészüknek kérték fel. Ez a rövid életrajza, mert sajnos
1831-ben a nagy kolerajárvány őt sem kerülte el, és meg-
halt. Nem lenne illő megfeledkezni Folkusfalváról sem,
ahonnan származnak a Folkusházy családok, hiszen ami-
kor az anyakönyveket nézegették, nagyon sok Folkusházy
családdal találkoztak, de a család legnagyobb része el-
hagyta a falut, és más helyre költözött, ahol birtokokat
is vásároltak. Az én családom tagjai nemesek voltak, de
civil foglalkozást választottak, papok, szolgabírók, ügyvé-
dek lettek. A címerük függőlegesen kétfelé osztott pajzs, a
jobboldali mezőben egy dombról magas fenyőfa emelke-
dik föl, mellette félhold látszik, a baloldali osztályban zöld
halmon korona, és azon pánczélos kar könyököl, kivont
kardot tartva. A paizs fölötti sisak koronájából pánczélos,
sisakos vitéz emelkedik ki, kivont karddal. A Kéler család
is nemes volt, és ők is civil foglalkozásokat választottak
maguknak. Kéler Zsigmond Bártfa bírája volt, fiai Zsig-
mond, Jakab, Pál és Márton, leányai Erzsébet, Anna és
Mária. I. Lipót királytól nyertek címeres nemeslevelet,
amit kihirdettek Sáros vármegyében E családhoz tartozik
az 1885-ben meghalt Béla, híres zeneművész és zeneszer-
ző, Kéler Ilona kolozsvári színművésznő, aki fiatalon, 20
évesen halt meg, valamint Kéler Zsigmond császári és ki-
rályi altábornagy. E családnak sarja Ákos, Torontál várme-
gye főügyésze, akinek fia, Béla miniszteri segédfogalmazó,
Torontál megyei főispáni titkár és Tasziló császári és kirá-

96
lyi tüzér hadnagy lett. Címerük. négyelt pajzs, az első és
negyedik kékben egy-egy pirosodó szőlőfürt, a második
és harmadik aranyszínű mező üres. Sisakdísz. kiemelkedő
lombos platánfa. Takarók: kékarany bíborezüst. Feltétle-
nül meg kell még említeni Kéler Zsigmondot és Krajovai
és Topolyai Kray Annát, akinek családfabeli ősszüleim
volta. Kray Anna rajta van a családfámon az egyenes fel-
menőim között testvére volt Kray Jakab. Apjuk evangé-
likus prédikátor, Morvaországból bevándorolt család sar-
jai, aki 1662-ben magyar nemességet szereztek. Kray Ja-
kab Iskoláit Eperjesen és Debrecenben végezte. Késmárk
főjegyzője; éveken át egyik fő irányítója a város perének
az elkobzott Thököly–birtokokat megszerző Rueber csa-
lád ellen. Rákóczihoz csatlakozott. Majd áprilisáig kisebb
megszakításokkal a fejedelem megbízottja, diplomáciai
hadsereg számára fegyver, lőszer és ruházat beszerzése volt
a feladata. Heister császári tábornagy Késmárkon elfogat-
ta, hadbíróság elé állíttatta és harmadmagával Késmárk
város főbírája kivégeztette. Fia, ifjabb Kray Jakab a vér-
tanú sírjánál esküt tett, hogy megbosszulja apja halálát.
Bécsbe került, és ott megismerkedett egy katonatiszttel,
aki elfecsegte neki, hogy rá volt bízva a császári kegye-
lemlevél, amelyet Késmárkra kellett volna vinnie. Cselt
vetettek neki Kray ellenségei pénzzel kenyerezték le, és
így készakarva későn érkezett Késmárkra, amikor Kray, a
városbíró, már kiszenvedett. Ifjabb Kray párbajra hívta ki
a meg nem nevezett katonatisztet, megölte, azután elme-
nekült. Más néven beállt katonának, kitüntették, felfedte
kilétét, és kegyelmet nyert.

97
 Kray Pál katonai pályájának legújabb összefoglalásai: A
Baján kelt végrendelet két példányban is fennmaradt. Itt
a végrehajtási záradékkal ellátott másolati példányt köz-
löm, illetve egy, Kray halála előtt két nappal keletkezett
codiállust, vagyis fiókvégrendeletet, amely azonban csak
részleteiben módosította az eredeti testamentumot. A
végrendelet általános örököse Kray Ferenc nyugalmazott
őrnagy, Kray egyetlen, őt túlélt fia. Legidősebb gyermeke,
Kray Antal főhadnagy 1789-ben hunyt el, Ferenc öccse,
János, szintén katonatiszt volt, a rauzcni ütközetben esett
el 1796-ban. A topolyai uradalom új gazdája sem sokkal
élte túl apját: 1805-ben a családi birtokon vadászbaleset-
ben halt meg. Kray Pál végakaratának végrehajtója öccse,
Kray Sándor lett, aki egyben az táborszernagy bizalmas
barátja is volt, ő 1817-ben hunyt el Eperjesen. A végren-
deletből jól kivehető Kray Pál számos olyan jellemvonása,
amelyek kortársai és beosztott katonái körében, de még
a harctéren vele szemben álló francia parancsnokok kö-
zött is népszerűvé tették. Katonai pályafutása során Kray
szívén viselte beosztottjainak sorsát, így végrendeletében
sem felejtett el megemlékezni tisztiszolgáiról és házveze-
tőnőjéről. A táborszernagy végakaratának utolsó bekez-
désében – saját életének példáját felmutatva – Istennel, a
királlyal és embertársainkkal szembeni legszentebb köte-
lességeink teljesítésére hívta fel fia és örököse figyelmét.
Kray Pál hosszú és küzdelmes pályafutása során ezeket a
kötelességeket mindig szem előtt tartotta. Báró Krajovai
és Topolyai Kray Pál nagyszabású síremléke a budapesti
Belvárosi plébániatemplomban található.

98
 A harmadik testvér, Pál a mérnökkarnál alezredességig
jutott. 1720-ban halt meg. Készített a Szepességről egy
corographiai (tájrajzi) térképet, amit Bel is felhasznált. II.
Jakabnak két fia volt: I. Sándor, aki 1742. június 17-én
született; öt évig királyi testőr volt, végül őrnagyi rang-
gal nyugalomba vonult. Pál 1735-ben született. Szintén
katona lett, és itt esze és bátorsága által a legmagasabb
tisztségig emelkedett. Nagy része volt a Horea és Kloska-
féle oláh lázadás lecsendesítésében is. Ezután ismét a
török elleni háborúban aratott babérokat. A Dunán át-
menvén Krajovát is bevette, innen kapta egyik előnevét,
a Krajovait. Ebben az évben nyerte el a Katonai Mária
Terézia–rendet, midőn már táborszernagy volt, és magyar
bárói rangot kapott. Báró Kray Pál a végrendelet szerzője.
Báró Krajovai és Topolyai Kray Pál táborszernagy egyike
a magyar és az európai történelem egykor világhírű, mára
azonban elfelejtett szereplőinek. Kray Pál a Francia Köz-
társaság ellen vívott háborúk egyik legsikeresebb császári
hadvezére volt, akit a kortársak Károly főherceg mellett
tartottak számon. Kray sikerei és megbecsültsége azért is
nagyobb figyelmet érdemel, mert a császári-királyi had-
seregben a magyar származás, és Kray nemesi háttere a
legjobb ajánlólevelet jelentette az előrejutáshoz. Kray Pál
a legmagasabb beosztásokban szolgált, így az itáliai fron-
ton ideiglenes főparancsnok volt, a pályafutása csúcsán,
Németországban négy hónapig teljhatalmú fővezérként
vezethette a császári-királyi erőket. Elnyerte a Katonai
Mária Terézia– rend lovagkeresztjét, majd a parancsnoki
keresztet. I. Ferenc király „krajovai” predikátummal to-

99
vábbi hadi érdemeiért Kray megvásárolhatta a topolyai
kamarabirtokot. Ugyanezen év végére az uralkodó a „to-
polyai” predikátumot adományozta számára. A Kray csa-
lád ezzel a magyar főrend soraiba emelkedett. Pest szabad
királyi városában, ahol ugyancsak rendelkezett házzal,
Kray Pál 1804. január 19- én, 69 éves korában hunyt el.
Leányunokái, Franciska a Marich, Borbála a gróf Feste-
tics, Mária pedig a gróf Zichy családba házasodott be.
A család bárói ága kihalt, de a Kray Pál nagybátyjától,
Jakabtól származó nemesi ágat Kray István személyében
IV. Károly báróságra emelte, szintén Krajovai és Topo-
lyai predikátummal. A topolyai uradalom azonban Kray
Mária gróf Zichy Jánosné halálával a gróf Zichy családra
szállt. Kray Pál végrendelete a Magyar Országos Levéltár
P szekciójában, a Szögyény–Manch család iratai között
maradt fent. A hagyaték Kray Pál vagyonjogi iratait, gaz-
dasági jellegű iratait, magánfeljegyzéseit és az ínyenc Kray
Itáliában ellesett ételreceptjeit tartalmazza. E töredékeken
kívül a táborszernagy Sándor öccsével folytatott levelezé-
se a bécsi családi levéltár gondozásában jelent meg.
A Folkusházy családban Lajos a Magyar Királyi Csend-
őrség főparancsnoka volt. Halálakor így búcsúztatta az
akkori csendőrségi lap:
„Búcsúztatás folkusfalvi Folkusházy Lajos altábornagy-
tól. Katonaember elöljárót nem dicsérhet, mert a katona-
szótárban ilyen szavak nincsenek. folkusfalvi Folkusházy
Lajos altábornagyot nemcsak a katonasors forrasztotta
egybe a csendőrséggel. Új világ, új feladatkör tárult itt a
szeme elé, amikor a rendőrség élére állott, s aztán mégis

100
tiszta szemmel látta a mi világunkat, gondjainkat, értéke-
inket és gyarlóságainkat, egyeseket és összességet egyaránt,
az új feladatkörnek pedig ura lett úgy, hogy másfél eszten-
dő múltán az érzésünk, mintha a próbaszolgálat óta eltelt
évtizedeken át együtt rótta volna. Ha talán búcsúparan-
csa előtt soha nem mondotta volna, mi mindig éreztük:
megszerette a csendőrséget. Nemcsak értékelte a józan
bírálat tárgyilagosságával, hanem az érzéseivel, ösztönével
is szerette és ragaszkodott, és mint látjuk, továbbra is ra-
gaszkodik hozzá. Nem tagadjuk, hogy erre a megtisztelő
ragaszkodásra mi igen büszkék vagyunk, mert ragaszkod-
ni csak értékhez lehet. A csendőrség népes bajtársi család-
ja hálás szeretettel viszonozza távozó parancsnokának azt
a teljes odaadását, amivel a parancsnoki tisztet fölöttünk
betöltötte. Feljegyezzük ide is, mindenkorra szóló köszö-
netül, hogy nem ismert fáradságot és önérdeket, amikor
a csendőrség ügyeit kellett, vagy lehetett előbbre vinnie.
Szívvel-lélekkel állt nemcsak fölöttünk, hanem mellet-
tünk is. Küldetését erős katonakézzel és meleg emberi
szívvel töltötte be. A magyar királyi csendőrség végtelen
életében másfél esztendő nem nagy idő, de a mostani
időkben ennyi is egy-egy darab történelem. Távozó fel-
ügyelőnk birtokában volt mindhárom erénynek, s így ő
maga jegyezte be munkáját és nevét nemcsak a ma élők
szeretetébe és tiszteletébe, hanem a jövendő idők hálájá-
ba és emlékezetébe is. Meleg érzésekkel, mély tisztelettel,
szerény, de tudatos értékeléssel és a kiváló parancsnokot,
emberséges szívű embert megillető hálával tisztelgünk tá-
vozó felügyelőnk előtt.

101
 Szívből kívánjuk és kérjük, fogadja el tőlünk búcsúzó-
ul az ígéretet: a csendőr hűséges bajtárs marad. Mindig!”
Ezek voltak leírva felvidéki felmenőimről az okiratok-
ban.
– Köszönjük szépen a tájékoztatást, ezek az adatok szá-
momra eddig ismeretlenek voltak. Kérhetnék egy máso-
latot róluk?
– Igen, van itthon egy másolat is és átadta nekem.
Aztán megebédeltünk, megköszöntük az okiratokat,
és visszamentünk Ági szüleihez. Elmondtuk, hogy olyan
okiratokat kaptunk aznap, amit sohasem láttam eddig.
Ági elmondta, hogy tiszta nemesekből és bárókból állnak
csak a felvidéki felmenőim. Végül visszatértünk a Cserneki
kastélyunkba. Kimentünk a kertbe, leültünk egy padra,
és felelevenítettük az utóbbi napok eseményeit.
– Te, János, milyen jó, hogy elmentünk Désre. Beczkay
Istvánról is sok mindent megtudtál, meg a felvidéki csa-
ládodról.
– Ezek szerint ismert ember volt, ha apukád is ismer-
te.
– Még a címét is tudta – mondta Ági.
– Mégis egy sókamara igazgatója volt.
– Nem gondoltam, hogy még él, de tudod, ha
Folkusházy Antónia három évvel idősebb, mint István,
akkor ő 88 éves.
Szóltam Áginak, hogy kimegyek Bezdédre a búzát
megnézni, hogy megért-e, mert le kell aratni. Útközben
egy kúriát vettem észre a birtokomtól délre. Odamentem,
csengettem, és egy öreg bácsi nyitott kaput.

102
 Bemutatkoztam, hogy gróf Eperjessy János vagyok, ő
pedig gróf Uzoni Béldi Dénes volt, majd kezet fogtunk.
– Látom, hogy magának is van búzája. Kivel szokta le-
aratni?
– A szomszédos faluból toborzom az embereket, és 15
százaléknyi termést adok nekik a munkájukért.
– Nem tudnák az enyémet is learatni?
– Szerintem nincs semmi akadálya – mondta.
Egy hét múlva megjelentem a szekérrel, elvittem a bú-
zát, majd eladtam a búzakereskedőknek. Hazafelé meg-
látogattam gróf Uzoni Béldi Dénest, aki behívott magá-
hoz.
– Na, jöjjön be egy kicsit – mondta, és elővett egy kan-
csó bort, majd elkezdett az életéről mesélni.
– A feleségem, Epejessy Rozália 47 éves korában
meghalt, Fodorházán van eltemetve. Láttam a sírkövét
a családi sírkertben, hiszen én is Fodorházán laktam.
Cserneken építettem egy kis kastélyt, megnősültem, és
így kaptam adományként Bezdédet az anyósoméktól.
Eperjessy Rózát, Eperjessy Vincze nővérét vettem el fe-
leségül, és Fodorházáról, ahol én birtokos voltam, átköl-
töztem Bezdédre. Bezdéd közel van Fodorházához, ott
én földbirtokos voltam. Alapító tagja vagyok a Magyar
Kulturális Egyesület M.K.E körzeti szervezetének, amely
szervezet egész Magyarországot behálózta. Még nemrégi-
ben Budapesten is volt egy
M.K.E szálloda. A feleségemnek és nekem három gyer-
meke született: Mária, aki Ikafalvi Dombi Lajosné lett.
Férje, Lajos, református lelkész volt Gyulán, valamint es-

103
peres, költő és országgyűlési képviselő is. Anna, aki Garzó
Gyuláné lett, egy református lelkész felesége volt, ezen kí-
vül Ikafalvi Dombi János felesége mezőpaniti Bodó Gi-
zella lett. A Gyulai helyi lapban így emlékeznek az egyko-
ri református lelkész és espereséről.
„Dombi Lajos (Szilágysámson, 1852. február 25.), aki-
nek a felesége gróf Uzoni Béldi Mária, anyja üknagynéném,
Eperjessy Róza, református lelkész volt. A gimnáziumot
Zilahon 1871-ben, a teológiát Debrecenben 1875-ben
végezte el. Ettől fogva káplán volt 1877-ig, amikor Som-
kerékre ment lelkésznek. 1879-ben Kémeren, 1884 tava-
szán, Nagyváradon, 1889 tavaszán, Gyulán lett lelkész.
A békésbánáti egyházmegye esperesnek választotta, és e
hivatalt azon év tavaszáig töltötte be. Művei az egyházi la-
pokban közölt cikkein, számos versen és elbeszélésen kí-
vül Egyházi beszéd Nagyváradon elbúcsúzása alkalmából
Nagyvárad Beszéd a nagybecskereki templom megnyitása
alkalmával Budapest. Egyházi beszéd Gyula, Ima és em-
lékbeszéd, Alkalmi beszéd, Templomszentelési beszéd,
Ima Szabó János esperes síremlék-leleplezési ünnepélyén,
Felvilágosítás, Ünnepi beszéd reformáció és Rákóczy-
emlékünnepén, Feyér Gyula életrajza és munkálkodása
(Jónás Andrással, Hosszúfalu), Garzó Gyula emlékezete
Gyula. Esketési beszéd a gyomai templom százados em-
lékünnepén.(másokkal együtt, Mezőtúr) Przemysl vissza-
vételekor Gyula, Esketési beszéd és ima, Fohász. Emléké-
re utcát is neveztek el Gyulán.”
Az ő fia, szintén Dombi Lajos, Kecskeméten tanár és
festőművész volt. A kecskeméti Hírős Naptár így emlé-

104
kezett meg Dombi Lajosról: „Domby Lajos festőművész,
tanár 1879. május 26-án, Somkeréken született. Vissza-
menően minden atyai őse református papként szolgált.
Apja Ikafalvi Domby Lajos, békésbánáti esperes, ismert
papköltő, anyja gróf Uzoni Béldi Mária volt, utolsó sarja
annak az erdélyi Béldi családnak, amely Jókai Mór Erdély
aranykora című regényében is szerepel. A gyulai polgári
iskola, majd a kisújszállási gimnázium elvégzése után a
Ludovika Akadémiára került. A kolozsvári gyalogezrednél
1897-ben hadnaggyá avatták. Ezt követően egykori isko-
lájában tanítani kezdett, közben elvégezte a képzőművé-
szeti főiskolát. Benczúr Gyula, a mintarajziskola igazgató-
ja tehetségét elöljárói figyelmébe ajánlotta. Főhadnaggyá
nevezték ki, azonban miután megnősült házassági tanúja
Benczúr Gyula volt, polgári pályát választott. Ősei lelké-
szek voltak, őt szülei katonai pályára küldték, de inkább
rajztanár lett. Szoros kapcsolatban állt Benczúr Gyulával,
aki tehetségét felfedezte, és Mende Valérral, akivel közö-
sen készítették el a kecskeméti Újkollégium építési terve-
it. Ikafalvi Domby Lajos a kecskeméti református főgim-
názium rajztanára lett. Piktúrája szépen fejlődött, három
képe a Szépművészeti Múzeumba került. Nagy része volt a
Kecskeméti Művésztelep létesítésében is. Mende Valérral
közösen készítették el az Újkollégium terveit, amelyet a
bírálóbizottság elfogadott. Dombi Lajos jól ismerte az
ifjú építészt, hiszen sógorának féltestvére volt. A Luther-
ház harmadik emeletén lévő lakásukat is, amely egyben
a rajztanár műtermeként is működött, Mende Valér ter-
vezte. Az első világháború kitörésekor nyomban a szerb

105
harctérre került, és csaknem végig ott szolgált. Közben
őrnaggyá léptették elő. A soproni katonai főreáliskolában
tanított. A forradalom idején az iskolából a tanárok ha-
zamentek, egyedül ő maradt ott; a sok diákot nem akarta
otthagyni. Ezért az ellenforradalmi kormány perbe fog-
ta, de végül felmentették. Őrnagyi rangjáról lemondott,
és visszatért Kecskemétre a református gimnáziumba ta-
nárnak. Szűk anyagi körülmények között éltek. Meghalt
tanárokról, papokról, valamint Kada Elekről készített
portréi, amiket az egyház rendelt meg, jelentettek némi
pluszbevételt a család számára. A tanítványai körében
rendkívül népszerű tanár számos tanulmányi kirándulást
szervezett, rajzversenyeket rendezett. Képeit kiállították
a Nemzeti Szalonban és a Műcsarnokban. Tanulmányai
jelentek meg a gimnázium évkönyveiben. »Nyolc éven
keresztül, minden évben legalább ötször ünnepi megem-
lékezésre gyülekeztünk az iskola dísztermében. A nem túl
izgalmas ünnepi beszédek közben érdekes témát nyújtott
a színes üvegablakok látványa. Azóta is megfordultam
egy párszor a teremben, amely idővel egyre kisebbnek
tűnik, de csak most, a Kulturális Örökség Napján volt
alkalmam alaposabban szemügyre venni egykori isko-
lám zegzugos épületét. Bán Magdolnának, a Református
Könyvtár vezetőjének kíséretében bejártunk minden fo-
lyosót és termet az alagsortól a padlásszobákig; kimerítő
tájékoztatást kaptunk az lenyűgöző épület történetéről,
építészeti értékeiről, a benne található kincsekről. Mende
Valér és Domby Lajos tervei alapján éppen 100 évvel ez-
előtt indult el a kivitelezés, amit a júliusi földrengés né-

106
mileg hátráltatott. Az alapvető szecessziós stílus mellett
jelentős az eltérés a szomszédos Cifrapalotához képest.
Megtalálható itt az erdélyi népi építészet jellemzői, ke-
veredve a Jugendstil északnémet hatásával, gótikus for-
mákat idézve. A felhasznált anyagok gazdag választéka
– vörösesbarna tégla, szürke bádog, rusztikus terméskő,
a Zsolnay gyárban készült szürke pirogránit díszek – is
jellemzi. Az épület csúcsán, a kiemelt tetőgerincen kikép-
zett huszártorony Kecskemét főterének dísze. A reformá-
tus gimnázium rajztanáraként Domby Lajos társadalmi
tevékenysége is igen sokrétű volt. Igazgatótanácsi tagsága
mellett a Rajztanárok Országos Egyesületének vidéki alel-
nöke, a Nemzeti Szalonalapító művészek tagja, a Magyar
Képzőművészetek Szövetségének rendes tagja, a Kecske-
méti Műpártoló Egyesület választmányi és bíráló tagja is
volt. A gimnázium helyettes igazgatójává nevezték ki. E
tisztséget azonban csak rövid ideig töltötte be, ugyanis
néhány hónappal később megbetegedett. Náthalázas lett,
amelynek szövődménye, az agyhártyagyulladás elvitte.
Róla utcát is neveztek el Kecskeméten.”
Így fejezte be a családja történetét az öreg, aki segített
a búzaaratásban.
– Ági a családban volt még egy Eperjessy János felme-
nőm aki Kotsis Rozáliát vette el feleségül. Ebből a há-
zasságból születtek Eperjessy Vintze, Eperjessy Rozália és
Eperjessy Lajos.
– Kotsis József adórovó leánya Kotsis Rozália volt, aki
lány létére a dési katolikus gimnáziumban szerzett vég-
zettséget, és latinul is jól beszélt. Eperjessy János fele-

107
ségül vette Rozáliát. Ebből a házasságból három gyerek
született: Eperjessy Rozália, Eperjessy Vintze és Eperjessy
Lajos, akik lényegében az utolsó állandó lakói voltak az
Eperjessy József-féle kúriának Oláhfodorházán. Eperjessy
Vintze földbirtokosként és tanult emberként, mint szol-
gabíró élte életét egy ideig. Sok birtokkal nem rendelke-
zett, mert eladta a földjeinek egy részét, és inkább mal-
mot vett belőle. Vintze feleségül vette Hulka Emiliát, aki
Nagykárolyban született, és egy gazdag kereskedőnek volt
a lánya. Tasnádon éltek egy óriási házban, ezen kívül a
városban vendéglőt, kávézót és szállodát is üzemeltettek.
Igazán nem volt gondjuk a megélhetésre. A malom jobban
jövedelmezett, mint a föld, bár elég rossz állapotban vette
át azt előző tulajdonosától. Nem sokkal később ugyanak-
kor Vintze helyrehozatta. Ezek után Lajos öccsével együtt
az egész falunak és annak a környékének csak ők őröltek.
Jöttek is a szekerek búzával megrakva a harmadik falu-
ból is. Később lényegében Eperjessy Vintze fiai, Vintze
és az öccse, Lajos üzemeltette a malmot. Munka közben
különféle történetekkel szórakoztatták egymást: Ezt hall-
gasd meg mondta Vintze. Mikor gyerek voltam, egyszer
elvitt apám vadászni az erdőben, ahol is hajtóként kellett
segítenem a műveleteket. Aztán elkezdődött a hajtás; az a
sok róka, nyúl és vaddisznó egyszerre vették menekülőre,
csak úgy csörtettek a sűrű erdőben. Na persze megjelen-
tek a vadászaton a rokonok is. Gróf Uzoni Béldi Dénes,
báró Diószeghy József, gróf Szárhegyi Lázár Albert és
apánk. Gróf Szárhegyi Lázár Albert eltalált egy nagy kan
vaddisznót, de az nem terült el, hanem futásnak eredt.

108
A vadászsereg keresni kezdte, erre egyszer csak megjelent
a vérző kan, és elkezdett szembe rohanni, egyenest gróf
Béldi Dénes felé. Szerencséjére a többiek fejen lőtték, és a
kan azonnal kiterült. Aztán apám a vadászat után ideadta
a puskáját, hogy inkább lőjek galambokra, de egyet sem
találtam el. Engem miért nem vittek el? – kérdezte Lajos.
Mert túl kicsi voltál, és anyád nem engedett el.
Eperjessy Vintze öccse, Lajos egyik nap azzal jött
haza Désről, hogy megismerkedett ott egy lánnyal,
akit alsócsernátoni Csernátony Blankának hívnak, és
Alsócsernátonon lakik. Közölte, hogy meg szeretné láto-
gatni őket, hogy a szüleivel is megismerkedjen. Egy nap
elindult a kétlovas hintójával a hosszú útra. Két napot
utazott, mire megérkezett. A lány már hazaért Désről és
várta Lajost, aki végül megismerkedett a lány szüleivel,
akik nagyon kedvesen fogadták a fiatalembert. A lány
megmutatta a környéket, a gyönyörű hegyes-völgyes fe-
nyőerdőket, ahol a völgyekből kristálytiszta patakok foly-
dogáltak. Leültek egy ezerszínű virágokkal teli tisztásra,
és órákig beszélgettek, megcsókolták egymást ezzel jelez-
vén, hogy szerelem szövődött közöttük. Egy lovas szekér
közeledett feléjük, amire felfigyeltek a fiatalok és felültek,
majd nem sokkal később hazaindultak. Lajos életében
először érezte úgy, hogy szerelmes egy lányba. Meg is kér-
te Blanka kezét a szüleitől, és azok egy kicsit meglepődve
igent mondtak
– Eperjessy Anna dédanyámnak volt két testvére
Eperjessy Sándor, Eperjessy József.
Eperjessy Sándor Kiskundorozsmára származott el

109
felesége nemes Ponner Mária volt. Ebből a házasságból
született Eperjessy Margit és Eperjessy Teréz mondtam
Áginak.
Eperjessy Sándor (1876, Oláhfodorháza, Szentes 1956)
déd nagybátyám feleségül vette nemes Ponner Máriát
Szentesről. Két lányuk született. Eperjessy Margit (Hód-
mezővásárhely) és Eperjessy Teréz (Dorozsma). Margit
édesapját áthelyezték később Szentesre, ezért az általános,
majd a középiskolát már itt végezte. Margit Mócz Kál-
mán kereskedővel kötött házasságot. Három fiuk szüle-
tett: Kálmán Gábor, András István és Árpád Elemér. Az
üzlet államosításáig Margit gyermekeik nevelésén kívül
férje mellett tevékeny üzletasszony volt. Az államosítást
azonban nehéz évek követték, mindkettőjüknek foglalko-
zást kellett váltania. Férje az eredeti zenetanári tevékeny-
ségre váltott vissza, de amellett az Asztalos KTSz-ben is
dolgozott, Margit könyvelőként helyezkedett el. Több
munkahelyen is dolgozott könyvelőként, előbb Csong-
rádon, majd Szentesen a nádgazdaságnál és az Asztalos
KTSz-nél, azután pedig irodavezetőként a járásbíróságon.
Az utóbbi ugyan „kedvenc” munkahelyévé vált, azonban
megözvegyült és anyagi okok miatt, engedve a csábítás-
nak, visszament az Asztalos KTSz-hez, hogy a még diák,
illetve egyetemi hallgató két fia taníttatását biztosíthassa.
Utolsó munkahelye a Termál MgTSz, onnan ment nyug-
díjba is. Azonban nyugdíjasként sem tétlenkedett. Éve-
ken keresztül a szentesi Katolikus Egyház Szent Anna út
plébánia hivatalának könyvelési és elszámolási ügyeit in-
tézte. Nyaranta pedig az unokáit fogadta egy kis „vidéki”

110
nyaralásra, akik nagyon szerettek a nagyinál lenni, mert
volt ott strand, régi játékok, és „kiskocsi, nagy kocsi” várta
őket, ezen kívül még lovas kocsit is láthattak. Nővérével,
Eperjessy Terézzel együtt foglalatoskodtak az unokákkal,
vigyázták épségüket és segítették testi-lelki fejlődésüket.
Később részlegesen felköltözött Budapestre, hogy unoká-
it istápolhassa és főzhesse, süthesse a nagyi-féle sajátossá-
gokat, a kedvenc ételeket és süteményeket. Gyakorlatilag
ő vezette a háztartást András fiánál, és az általa készített
baracklekvárt, paprikás csirkét és főleg a karamell kréme-
sét az óta is sűrűn emlegeti a család. A nyarakat azon-
ban ezután is Szentesen „kellett” töltenie, mert jöttek az
unokák a már várva várt vidéki nyaralásra. Továbbra is a
vállát nyomta a szentesi öreg ház minden gondja-baja, a
kisebb javítások, régi holmik selejtezése, adminisztratív
teendők stb. Már az otthonba költözése előtt is rendbe
akarta tenni, majd eladni a gyermekei nevén lévő öreg
szentesi házat, hogy többé ne legyen vele gondja és költ-
sége. Mintegy két évig tartó munkával, amelyben sokat
segítettek fiai és unokai is, apránként felszámolta a még
függő szentesi ügyeket, majd sor került a ház eladására is.
Gyakran látogatta meg a családjával együtt Münchenben
élő legkisebb fiát, Árpádot, hogy a távolabb lakó családot
és az ottani három unokáját is láthassa. Ezekre az utakra
többször elkísérte nővére, Eperjessy Teréz is. Saját elha-
tározásából, de részben nővére hatására is, beköltözött a
Magyarok Nagyasszonya Társaság által fenntartott Idős-
korúak Árpád-házi Szent Erzsébet otthonban. Nővére
már az első „fecskék” egyikeként otthonra lelt ebben a

111
kellemes és szép környezetben, így aztán a testvérek is-
mét együtt lehettek. Itt is igyekezett magát hasznossá ten-
ni, besegített az otthon teendőibe, erdélyi gyerekeknek
takarókat kötött, kézimunkázott, bevásárolt az otthont
már elhagyni nem képes idősebb társainak, és továbbra
is szorgalmasan stoppolta a család zoknijait. Mindezeken
felül postai úton még évekig intézte két vidéki plébánia
elszámolási bizonylatainak rendbetételét, könyvelését és
adóbevallásuk előkészítését. Továbbra is tevékenyen részt
vett a család életében, gyakran meglátogatta fiait, unoká-
it. Eseményekben nem szűkölködő életét családjának és
unokáinak szentelte. Feleségként, anyaként és nagyiként
egyaránt teljes életet élt. A sors a betegségektől megkí-
mélte, azonban élete utolsó két évében egészsége erősen
megromlott, majd a földi világból örökre eltávozott.
Volt egy nővére, Eperjessy Teréz, aki Kiskundorozsmán
született. Végzettsége magyar-történelem szakos általános
iskolai tanár Tanítóképző Intézet, Kiskunfélegyháza, jog-
utód: Eötvös J. Tanítóképző Főiskola, Baja. A jogutód fő-
iskola arany (50 év), gyémánt (60 év), vas (65 év), végül
rubin (70 év) oklevéllel ismerte el végzettségét kitünte-
tett évfordulói alkalmából; Állami Pedagógiai Főiskola,
Szeged, jogutód: SzTE Juhász Gyula Tanárképző Főis-
kolai Kar, Szeged. A jogutód főiskolától végzettsége 50.
évfordulóján arany oklevelet kapott. Kiskunfélegyházán
a Tanítóképző Intézetben végzett, azonban pályakezdé-
se időszakára esett évek gazdasági világválsága, illetve a
kapcsolódó hazai munkanélküliség. Ezért a következő
másfél évtizedben főképp Erdélyben, de másutt is főúri

112
és nemesi családoknál „házi nevelősködött”. Ezt követően
először „tanyasi” iskolában kapott állást, ez volt a Szentes
Vekerháti Általános Iskola, miközben elvégezte a szegedi
Pedagógiai Főiskolát. Később Mindszenten, majd végre
Szentesen taníthatott, és ettől kezdve ismét a szüleivel la-
kott együtt. Szentesen először a berekháti, majd a Deák
Ferenc utcai általános iskolában tanított magyar-történe-
lem szakos tanárként, és ez utóbbi munkahelyről ment
nyugdíjba. Tanítványai, környezete és rokonai körében
egyaránt híres volt igényességéről és rendszeretetéről. Az
1-8. osztályos „tanyasi” vekerháti iskolából, ahol egyedül
vagy legfeljebb másodmagával „vitte” az egész iskolát, az
iskolaorvos Kun Andor a tisztaság és rend példaképéül
állította. Sok tanítványa végzett főiskolát vagy egyetemet.
Nagyon igényesen öltözködött, szerette a minőséget, a jó
és szép ruhákat, cipőket, mindezeket inkább a „gyomrán”
megspórolva. Már nyugdíjazása előtt is viszonylag sokat
utazott, főként a környező országokban, később azonban
gyakorlatilag egész Európát beutazta, javarészt egyedül.
Többször is meglátogatta a család kiterjedt erdélyi rokon-
ságát, s eközben segített a rokon gyerekek nevelésében.
Néhányszor hónapokat töltött ismerős, általában ma-
gyar származású svájci stb. családoknál a gyermekeik fel-
ügyelete, nevelése, korrepetálása, illetve magyar nyelv- és
történelemtudásuk fejlesztése céljából. Idős korára, azaz
81. életévében feladta szentesi lakását és Budapestre köl-
tözött. Itt élt testvérhúga, Margit, az ő gyermekei és az
ifjabb nemzedéket jelentő unokák is. Budapesti lakóhelye
a Magyarok Nagyasszonya Társaság által fenntartott Idős-

113
korúak Árpád-házi Szent Erzsébet otthona lett, ahol élete
utolsó 15 évét töltötte. Itt is igyekezett hasznossá tenni
magát az otthon házi kápolnájában tartott egyházi szer-
tartásokon, vagy egyéb elfoglaltságokat keresett magának.
Mint már korábban, úgy ezen időszak alatt is kiterjedt,
folyamatos és kölcsönös levelezést folytatott rokonaival,
barátaival és egykori kedves tanítványaival belföldön és
külföldön egyaránt, egészen Ausztráliáig. Kiterjedt leve-
lezése és kapcsolattartása is azt eredményezte, hogy élete
e késői szakaszában több tanítványa is meglátogatta az
otthonban, amely ténnyel azután méltán büszkélked-
hetett. Tágabb családi körben testvére, unokaöccsei és
azok gyermekei számára mindig emlékezetesek lesznek az
együtt töltött családi összejövetelek. A karácsonyestéken
unokahúgával és öccsével, a már praktizáló orvos Mócz
Krisztinával és Mócz Andrással együtt énekelték az általa
még gyerekkorukban betanított karácsonyi énekeket. Né-
hányszor meglátogatta a kissé távolabb, Münchenben élő
unokaöccsét és annak családját is: Mócz Árpádot és nejét,
valamint három gyermeküket. Egészsége főképp az utób-
bi 2-3 évben fizikai értelemben leromlott ugyan, de szelle-
mének épségét mindvégig megőrizhette. Halála napjának
reggelén még részt vett a házi kápolna szertartásán, ahol
rosszul lett, összeesés közben „kapták el”, majd felvitték a
szobájába. Mire újra felmentek hozzá megáldoztatni, már
megreggelizett. Ezt követően délidőig csendben és örökre
elszunnyadt életének 96. évében.
Eperjessy Vintze és Hulka Emilia házasságból szüle-
tett három gyerek: Eperjessy Anna, Eperjessy József és

114
Eperjessy Sándor. Eperjessy József, aki iskolaigazgató
volt Désen, felesége Timbus Mária volt. Timbus Mária
Timbus József egyik lánya. Timbus József román nemes
és földbirtokos, anyja neve Tasnádi Rozália. Két test-
vérét is ismerjük, akik májrákban haltak meg; egyikük
neve László volt, de a családban Timbus Vaszilikaként
emlegették. Kétszer nősült. Az első felesége nevét nem
tudni, csak azt, hogy magyar volt. Két lányuk született:
Irénke és Böske. Irénke egy román férfihoz ment férjhez,
aki Kolozsvárott volt főbíró, két román nevű gyermekük
született, egy fiú és egy lány. Böske férje szintén román
nemzetiségű, név szerint Mihalca Dorin. Böske néni Bu-
karestben, a tanügyi minisztériumban dolgozott magas
beosztásban, mint országos felügyelő. Férje jogászként
dolgozott, szintén egy minisztériumban töltött be egy
igazságügyi beosztást. Két gyermekük született: Dan és
Monica, akik román nemzetiségűek. Második felesége
Balogh Gizi néni volt, akinek Zilah nevű apja táblabíró,
Gizi néni pedig Kodály-tanítvány, zongoratanárnő és egy
igazi úrinő volt. Timbus Vaszilika korán meghalt. Gizi
néniék Kolozsváron éltek, két lányuk született: Mária és
Éva. Mária férje Lukács lett, ők később elváltak, lánya
Lukács Marika, grafikus művésznő. Éva szintén férjnél
volt egy rövid ideig, de gyermek nem született ebből a
házasságból.
Teltek-múltak az évek, és a három fiút, Károlyt, Józsefet
és Lászlót egy közös barátjuk meghívta Búzára egy eskü-
vőre. Búza egy nagy község a mezőségen, közel Czegéhez.
Károly fiam az esküvőn megismerkedett egy székely ne-

115
mes lánnyal. Albisi Bartos Mária volt a neve. Nagy szere-
lem alakult ki köztük. A lány szülei Kézdialbison elhatá-
rozták, hogy összeházasodnak. Az esküvőre elhívtak min-
ket is. Hosszú volt az út, de elmentünk. Egy igazi székely
esküvő volt leánykikérővel, a menyasszony elrablásával.
Két napig tartott az esküvő, csárdásokat jártunk, kurjon-
gattunk és verbunkost táncoltunk, ittuk a borókapálinkát
és rengeteget ettünk. Utána hazamentünk, másnap vis�-
szajöttünk és folytattuk. Az esküvő után Oláhvásárhelyen,
Szolnok–Doboka vármegyében telepedtek le, egy kúriát
építettek a mi anyagi segítségünkkel. József és László Bú-
zán vettek birtokot, és kúriát építettek közösen.
József fiam elvette feleségül kidei és Pánczélcsehi
Szénásy Esztert, László pedig Kölcsei Kende Krisztinát.
Szatmár megyei régi család, közös eredettel a Kölcsey csa-
láddal. A leszármazás szakadatlanul lehozható az 1251.
élt Kölcsey Mátétól; első okmányilag kimutatható őse
Kölcse ispán 1181. előtt kapta – bizonyára királyi ado-
mányként – a Szatmár megyében fekvő Kölcse, István,
Kórod, Csécse, Csekése, Milota, Czégény stb. birtokokat,
s felépítette a Czégény monostort, s erre tett adományait
a király megerősíti. 1811-ben Dénes fiainak pörük tá-
madt I. Károllyal, amit I. Lajossal is folytattak, s a király
1344. július. 4-én lemond minden követeléséről és meg-
erősíti Dénes fiait a czégényi monostor kegyuraságában,
valamint Kölcse, Istvándi, Kórod, Cseke, Csécse, Milota,
Kömörő, Szekeres, Ököritó, Mácsa és Ete–Tyukodja fal-
vak birtokában. E kegyet meg is érdemelték, mert harcol-
tak a lázongó máramarosi vajda, Bogdán ellen. Máténak

116
Dénes nevű fiától született unokája, Miklós terjesztette
tovább a családot, a mellékágak kihalván. Ezen Miklós
György fiától származik az Istvándi–Bornemisza család,
ami György unokája, Gáspár halálával kihalt. Címerük:
zöld sárkánnyal körülvett kék pajzsban páncélos kar 3 li-
liomot tart, a pajzsfőben jobbról félhold, balról csillag;
sisakdísz: a kar; takarók: kék-arany, vörös-ezüst.

117
 4. fejezet
A kúria egyik szárnyában lakott József, a másikban Lász-
ló a feleségével. József a feleségét Pánczélcsehen ismerte
meg. A Szénásy család vagyonos volt, és magas tisztsége-
ket töltöttek be Szolnok–Doboka vármegyében. A család
a származását Szénásy Miklóstól vezeti le, aki 1526-ban
Mohácsnál esett el. IV. András, akinek neje Alsó Bora
volt, Doboka megyének Alsó református egyházának is
adományokat adott. A kis egyház, amelynek különálló
tornya fából volt építve, eredetileg a dési templomnak
megfelelően gótikus stílusú volt, két oldalablaka ugyanis
teljesen megfelel a dési templom ablakdíszítésének oly-
annyira, hogy a két templomot ugyanazon építőmester
művének tekinthetjük. Az épület, amit ma látunk, a sok
átépítés következtében eredeti stílusjegyeit elvesztette,
a két csúcsíves ablakon kívül alig mutat valami régisé-
gére. Mint egy felirat jelzi, utolsó renoválása 1753-ban
történt „Nemzetes Szénásy András és József és Nemzetes
Alsó Borbála asszony költségén”. Temploma a község kö-
zepén, kis emelkedésen fekszik, amely egykor hatalmas
kőfallal volt körítve, és a reformációt megelőző időben
épült csúcsíves ízlésben. Azt tartják, hogy a tatárok éget-
ték fel, sőt már jóval előbb Básta idejében híveivel együtt
ki volt pusztítva, fel volt égetve. A kar 1753-ban épült.
Felirata a 17. vers után: „Az Isten házához való kegyes
buzgóságtól indíttatván, építtették a maguk költségükön

118
Nemzetes ifj. Szénásy András és József uraméi és Nemze-
tes Alsó Borbála asztal szőnyeget ő kegyelmek 1753 Ka-
rácsony havában.” A korona felirata: „Csináltatta Filep
Éva e koronát Filep Sámuel emlékezetére 1791. eszten-
dőben Asztalos Lőrincz által úrasztala”, a terítőn: „Vette
Rácz István és neje Szénásy Julianna 1857. április. 12”,
a szónoki szék takaróján: „Adta Isten dicsőségére Dénes
Jakab 1860”. 1681. július 5-én Apaffy Mihály fejedelem
7 ezer főből álló erdélyi hadserege e község határán 24
óráig tartózkodott, mely alkalommal a segítségül hívott
és vitt moldvai vajda is jelen volt 3 ezer románnal és ta-
tárral. A tatárok az idevalósi birtokost, Szénásy Andrást a
község egyik völgyének táborában felkoncolták. Ezek az
események Pánczélcsehen történtek ahol én töltöttem a
nyári szünidőket.
De térjünk vissza a Cserneki kastélyhoz. Ági és én
egyedül maradtunk, mivel a gyerekek mind kirepültek.
Már mi sem voltunk fiatalok. Én 45 éves voltam, Ági 44
éves, de nagyon csinos és szép maradt az arcát virágporból
készített kenőcsel ápolta, és ugyanúgy szerettük egymást,
mint régen. A nagyszüleim meghaltak, a kúriájuk ott állt
üresen. Levelet írtunk Károly fiamnak, hogy adják el az
oláhvásárhelyi kúriát, és költözzenek a nagyszüleim üres
kúriájába. Károly fiam azt válaszolta, hogy nem jönnek.
Erre az üresen álló kúriát a román parasztok lebontották,
a használható anyagot felhasználták az épülő házukhoz
Oláhfodorházán. Dést, a Szamos mellet fekvő falut az
Eperjessy család birtokolta. Tudni kell, hogy Eperjessy
József kúriája jelentette a település fő épületegyüttesét a

119
templomon kívül. Elkezdtünk érdeklődni a helybeliektől,
hogy mit tudnak erről a pusztításról. Természetesen az is-
mert román gondolkozással azt hazudták, hogy fogalmuk
sincs, hogy mi az a kúria, és egyáltalán miért keressük.
Egyedül egy idős bácsinak vallottak be valamit, aki azt
kérdezte, hogy nem volt-e azok között egy Vince kereszt-
nevű fiatalember. Megkérdeztem, hogy esetleg ismerte-e
őt. Nem, felelte az öreg, de egy patak felé mutatott, ame-
lyet még ma is Vince pataknak hívnak. A faluban magyar
és zsidó temető is volt. Az Eperjessy sírkertben a sírköve-
ken egymás után a nagyszüleim és más rokonok sírkövei
voltak. Én gyakran kimentem annak idején, még szeren-
cse, hogy ezek megmaradtak, és a galgói Rácz őseim is
átvészelték a barbár pusztítást. Az öreg bácsi tanácsko-
zott más falusi emberekkel is, és nagy nehezen elárulták,
hogy az egykori kúria területén tartózkodunk biztosan.
Jelenleg kukoricaföld terül el a helyén, tehát észrevehetet-
len. Van a szomszédban egy 85 éves öregasszony, hátha ő
többet tud. Át is mentünk hozzá, és megkérdeztük, hogy
mit tud a kúriáról. Az öregasszony erre azonnal mesélésbe
kezdett.
– Drága jó emberek, az én nagyanyám ott szolgált,
mint cseléd a tekintetes és nemzetes Eperjessy József úr-
nál, sőt még egyszer el is vitt engem oda, amikor még
kislány voltam. Bámulatos, amit ott láttam. Egyemeletes,
nyolcszobás épület, körbe volt kerítve egy nagy fallal, egy
boltíves kapun lehetett bemenni, gyönyörű park zöldel-
lett az épület előtt, amelyet egy kertész rendezett és tartott
nagy becsben. A bejárat előtti lépcsők egy nagy kilincses

120
ajtóhoz vezettek. Ha kijött a tekintetes úr vagy a felesége,
előttük földig kellet meghajolni, mivel így köszöntötték
arrafelé az emberek a falu urát. A bejáratnál hatalmas csil-
lár, cifrázott kanapé, gyönyörű perzsaszőnyeg, a falon sok
nagy festmény és egy hatalmas kutya, amitől gyerekként
féltem, mert nagyon ugatott. Azután átmentünk egy ha-
talmas konyhába, mert nagyanyám azt mondta, hogy más
helyekre nem szabad még csak belesni sem. Kimentünk
az élelmiszerraktárba; annyi ételt soha életemben nem
láttam. Hátrébb állt egy istálló sok lóval és szekérrel. Volt
két hintó, a tekintetes úr azon közlekedett a faluban és
más helyeken, mert valami nagy főnök volt, aki döntött a
falu és a környéken élők ügyeiről.
A kúriában, ami már 1794-ben megépült, több nem-
zedék is lakott, persze nem egy időben. Eperjessy János
szolgabíró és felesége, Kotsis Rozália, Eperjessy Vincze és
felesége, Hulka Emilia, Eperjessy Anna testvéreivel, és a
nagyapám. A régi szép és dicső magyar időket talán még
soha nem éreztem ennyire távolinak, mint amikor ott áll-
tam, nézve a pusztulás, elfeledés által benőtt egykori csa-
ládi birtokunkat. Nagyon sajnáltam, hogy amíg én nem
voltam otthon, ilyenek történtek. Ági megjegyezte, hogy
ez egy szomorú történet.
A szüleim már nem voltak fiatalok, de még jól tartották
magukat. A Nagyilondai szolgabíró nyugdíjban ment, és
megkért, hogy fogadjam el az állást. Megkérdeztem Ágit,
hogy mit szólna hozzá. Azt felelte, hogy ezt nekem kell
eldöntenem. Elfogadtam. Minden nap jött a szolgálati
hintó, és általában 6 órakor már otthon voltan. Vettünk

121
egy zongorát Áginak, hogy gyakoroljon, és megcsináltat-
tuk a rókaszőrme kabátját, amiben nagyon elegáns volt, a
medvebőrt és a szarvasagancsot pedig feltettem a nappali
szoba falára.
Egyik nap megállt egy hintó a kastély előtt, kinéztem
az ajtón, hát a néhai nagyapám nagybátyja volt, Eperjessy
Pál, aki Ivánfalván szolgabíró. Betessékeltem a kastélyba,
megkínáltam itallal és étellel, és megkérdeztem, hogy mi
járatban van.
– Désen jártam mondta, mert egy megbeszélést hívott
össze a főispán. A téma természetesen a nemesség elleni
lázongások volt. Nálunk is történtek esetek, amikor meg-
támadtak egy földbirtokost vagy a vagyonát károsították
meg. Hallottam, hogy néhai nagyapáddal is megtörtént.
– És mit határoztatok?
– Egyelőre még csak javaslatok vannak, aztán majd
meglátjuk.
– Hogy van a család? – kérdeztem én.
– Jól vagyunk – felelte Pál.
– Van egy lányom, Veronika, és egy fiam, Domokos.
Veronikát Szentmiklósi és Óvári Pongrácz István vette el
feleségül. Három gyerekük született: Ferenc Béla, Antó-
nia és Domokos.
– Te, Pál, Ivánfalva környékén, Szászvárosban és
Szebenben, meg Déván lakik még Eperjessy család, de ők
Szászvárosi és Totti előnevet használnak. Azok származá-
silag rokonok?
– Természetesen. Mind a gyulafehérvári ágból erednek,
csak 1702-ben újra kérték a megnemesítést, mert elvesz-

122
tették a régit, és nem tudták igazolni nemességüket, ezért
fordultak Lipót császárhoz. Olvastam a kérelmet, amit
beadtak. Így szólt: „Felséged trónja előtt térdre vetem
magam igen alázatosan kérelmezve, hogy Szent Felséged-
nek mindeddig állandó hűséggel megtett és a jövőben is
hasonlóan buzgó hűséggel és állhatatossággal megtenni
szándékozott szolgálataimat, figyelembe véve engem,
Eperjesi Gergelyt és általam feleségemet, Fodor Kriszti-
nát és fiaimat, Mihályt, Györgyöt, Gergelyt, Benjámint
és Lászlót. Akik már eddig is nemesi előjogoknak örvend-
tünk, de mivel a nehéz idők miatt nemeslevelünket el-
veszítettük, kegyeskedjen felvenni minket Magyarország
és a hozzá csatolt részek tiszta, valódi és kétségtelen ne-
meseinek soraiba mind a kétnemű örökösünkkel és utó-
dunkkal együtt, és még nem adományozták nekünk és
fent említett örököseinknek az alább megfestett címert,
mint valódi nemességünk jelét.” Tehát a Gyulafehérvári
Eperjessy családból erednek, és újra nemességet kértek
Szászvárosi és Totti előnévvel. Általában katonák, Maros-
vásárhely környékén és Fűzkúton is megtalálod őket. Van
egy bárói ága is.
Egy nap levelet kaptunk László fiamtól, amiben közöl-
te, hogy meghalt a felesége, Kölcsei Kende Krisztina. El-
mentünk a temetésre Búzára, és megkérdeztük a helybe-
liektől, hol van a kúria. Megérkeztünk oda, bementünk
és eltemettük Krisztinát. A fiam nagyon szomorú volt a
felesége elvesztése miatt. Kértük, hogy költözzön vissza
hozzánk, de ő nem akart.
Érdemes végigolvasni Eperjessy Bálint Sarolta nevű fe-

123
leségének kiszabadítását a török fogságból: Eperjessy Bá-
lint, aki a néhai nagyapám unokatestvére volt, Diódonon
lakott, a nemességét pedig Barcsai Ákos erdélyi fejede-
lemtől kapta hőstettei érdeméül. Ő maga ezredesként
szolgált Barcsai Ákos hadseregében, pontosabban az erdé-
lyi csapatok vezéreként. Eperjessy Bálint feleségét rabság-
ban tartották a törökök. Bálintnak ki kellett szabadítania,
szerelmes asszonyához el kellett jutnia, felőle hírt kellett
szereznie és a török fogságból hazahoznia. Bálint tudta,
hogy ez nem fog olyan könnyen menni, mert nem lehet
odamenni könnyűszerrel. Úgy döntött, hogy bizalmasát,
Birtalant küldi el, akinek egy turbát is magával kellett
vinnie. A turba a régi háborús világban egy emberhátra
felköthető vasládikó volt, kívül csikóbőrrel bevonva és
vasrúddal lakatra zárva. És mit rejtett a ládika? Bizony az
a turba tele volt pénzzel. Fele arany, fele ezüst, és ezzel a
pénzzel próbálta Bálint rávenni a törököt, hogy engedje
szabadon a feleségét. Nem is tudta, hogy pontosan men�-
nyi kincset tartalmazott a turba. Ezzel több terhe lesz
Birtalan lovának, vagy pedig a hátának, ha gyalog kell
mennie. Márpedig a bundáját sem hagyhatta el tél lévén,
a puskáját is vinnie kellett, na meg a pallosát is. Ezen kí-
vül a fejszéjét, de még egy egész kenyeret is cipelni kellett
az úton, egy darab szalonnával párosítva, hogy éhen ne
haljon. Mind akad annak gazdája – magyarázta Birtalan
Bálintnak. – Mert látod, ha ez a pénz most itt marad ná-
lam, amint a pogány török bennünket rabságra ejt, az azt
rögtön elveszi, egy rézgombot sem hagy mirajtunk. Ha
pedig ezt a pénzt az én drágámnak, jó feleségemnek haza-

124
viheted, hát ez jó lesz neki arra, hogy a váltságdíjat lerója
belőle, amit a gonosz török a fejemre fog róni, rám, akiről
tudja, hogy vezér vagyok. Talán majd elég sem lesz reá –
kesergett Bálint. – Akkor hát elviszem magammal. – De
ugyan vigyázz ám magadra, hogy el ne fogjon a török! –
Tán azért volna nekem ezermester a nevem, hogy még az
ilyen rusnya törökön se tudjak kifogni? – összegezte
Birtalan. Birtalan pedig nem hiába volt büszke az ezer-
mesteri nevére, mert valósággal az volt ő. Volt annak an�-
nyi tudománya, hogy százezer török sem járna túl az
eszén. Mielőtt a futáshoz kezdett volna, hát legelébb is azt
tette, hogy egy bádogszelencéből, amit magánál hordott
ilyen esetekre, bekente a saruja szárait jó erősen farkashájjal.
Ettől aztán a saját lova olyan gyors lett, mintha farkasokat
érezne a hátában, míg ezzel szemben a törökök, akik rög-
tön üldözőbe vették, amint látták, hogy szökni indul, el
nem tudták gondolni, mi lelte az ellen lovát. Amint a
törökök lovai Birtalan közelébe értek, mind visszafordul-
tak, rúgtak, kapálóztak, lehányták a hátáról a gazdájukat,
semmiképpen nem akartak nekimenni a megérzett
farkasszagnak. Birtalan csak nevetett rajtuk. A törökök
azonban, ha lovaikkal be nem érhették a menekülőt, a
nyilaikkal ugyan eltalálhatták. Birtalan csak egyre hallá,
hogy ott sivít el a füle mellett egy-egy nyílvessző. Ez így
nem lesz jó, vagy emberben, vagy állatban kár esik – gon-
dolta, és a bundát a nyakába kerekítette, hogy az ne csak
őt magát, hanem a lova hátulját is egészen eltakarja. Az a
vízbe mártott bunda pedig a csikorgó hidegben egyszerre
jéggé fagyott: olyan lett az, mintha vaspáncél lett volna. A

125
bolond török egyre nyilazott rá, de a nyílvessző mind le-
pattogott a birkabőr pajzsról, a jégen keresztül nem volt
kedve a nyíl hegyének áthatolni. Megint csak Birtalan ne-
vetett. A törökök azonban nem maradtak el a sarkából.
Egész csapat fogta üldözőbe, fertelmes kurjongatással.
Meglátták a hátán a zsákot, és azt már tudta a török a sok
évszázados gyakorlatból, hogy abban a magyarok a pén-
züket tartják. Ez drága ember, érdemes utána nyargalni!
Birtalan tudta azt jól, hogy ez az ő két stratégiája csak
addig használ, amíg a futása a hegyi szűk utakon, keskeny
völgyekben tart, ahol nem kerülhetnek eléje. De amint
valami lapályra fog jutni, ahol a törökök eléje kerülhet-
nek, ott már szél ellenében nem fognak ijedezni a lovaik
a háj szagától, az ő lova pedig a súlyosabb teher alatt ha-
marább kifárad, nem győzi az erőltetett versenyt, hát va-
lami mást kellett kigondolnia. Egyszerre egy sűrű erdőbe
érve hirtelen utat vesztett, félrecsapott, amikor az üldözői
nem látták, s elhagyva az ösvényt leereszkedett az erdős
hegyoldalon a mély völgybe. Ámde a törökök minden
gonosz praktikát bevetettek: csúnya, kitanított vérebeket
hordtak magukkal, amik az üldözött áldozatot, ha az el
talált rejtőzni valami bozótban, menten felvadászták.
Birtalan, amikor egy csorgó mellett pihenőt tartott, és ép-
pen enni kezdett volna, csak hallotta ám, hogy csaholnak
az erdőben a törökök. Még bizony csúffá tennék, ha hagy-
ná magát. Hogy üvöltenek! Nem hiába kutyafejű török az
ő nevük. Hanem hát egy ezermestert nem olyan könnyű
elfogni. Birtalan, megismerve az új veszedelmet, maga is
fordított a stratégiáján. Leszedte a lováról a mindenféle

126
cókmókot, belekötött mindent a bundájába, és azt egy
nagy batyunak összekötötte, majd a saját hátára vetette.
– No, most már édes lovam, eredj a magad esze után,
amerre látsz! – monda nagyot ütve a tenyerével a lova há-
tára. Az sem volt rest; amint a kötőféket kiakasztották a
nyakából, nekifordult az erdőnek és a teher nélkül úgy
elszaladt, mint egy szarvas. A törökök vérebei aztán a ló
szimatján csaholtak tovább. Birtalan hájas saruinak a
nyomát semmi kedvük sem volt tovább üldözni. A far-
kast nem hajtja a kutya, már nem tudom, hogy nemzeti-
ségi rokonszenvből-e vagy testvérgyűlöletből, de kikerüli,
ha lehet. Így aztán Birtalan csak nyert egy kis egérutat, és
azt arra használta fel, hogy mind lejjebb ereszkedjen a
völgybe, gondolva, hogy talál majd ott egy mély hegysza-
kadékot, amin ha keresztülhatolhat, a lovas török nem
kerülhet eléje. A túlsó oldalon aztán kap egy új mokány-
lovat, vagy jó pénzért, vagy egy jó fejbecsapásért. Talált
ám, de nem hegyszakadékot, hanem egy tengerszemet a
völgy mélyében: az a völgy is olyan gömbölyű volt, mint
egy erdő hegyoldalakkal, nem volt abból semerre kimene-
külés. A törökök pedig már észrevették, hogy üres paripa
után szaladnak, ezért Birtalan inkább elbújt. A törökök
nagy hamar visszatértek sokadmagukkal, elállták az egész
erdőt, csak úgy visszhangzott a rengeteg a kiáltozásaiktól:
„Áláh–Áláh”, ami az ő szokott csatakiáltásuk – Áláh ám
az öregapád! – mondta Birtalan, és szétnézett a terepen,
mit lehetne itt csinálni. A tengerszem be volt fagyva. Ha-
nem az ilyen tengerszemnek a mély vize mindig meleg,
úgyhogy vastag jégkéreg nem támadhat rajta. Birtalan

127
megpróbálta a balta fokával betörni a jeget, és az bizony
beszakadt egy ütésre – a jég elég vastag lett volna, hanem
pallónak, meg dobogó hídnak nagyon vékony volt.– Csak
ne ijedj meg – biztatta magát az ezermester. – Így van ez
jól. Azzal szétnézett a parton. Hevert ott rakásszámra a
sok fiatal fenyő, amit a szél kitördelt. Birtalan hozzáfogott
a baltájával, négy szál vékony dorongnak való fenyőből
összeeszkábált egy pár korcsolyát a maga két lábának, meg
egy szánkót a batyunak. Nem történhetett ez meg nesz
nélkül. A sok baltaütés elárulta az üldözők előtt, hogy hol
bujkál a menekülő, akit keresnek. Minden oldalról csör-
tettek arrafelé. – Csak ne törjétek magatokat olyan na-
gyon! – dörmögte Birtalan. – Még megizzadok, és beteg
leszek. Azok pedig csak jöttek közelebb, s folyvást szoro-
sabbra zárult a kör a menekülő körül; már nagyon lehe-
tett hallani a török lovak robaját a recsegő gallyak közt.
Most mindjárt a nyakán lesznek. Hát, hiszen Birtalan is
mindjárt készen lesz! Mikor a legelső lovasok egy- két
nyíllövésnyi távolban kibukkantak a fák közül, már akkor
Birtalannak a lábaira volt kötözve a fenyőfakorcsolya, ép-
pen a szánkót rakta meg. A bunda itt maradhat, a nélkül
is elég melege van az embernek, amikor kergetik, a ke-
nyér, szalonna se szaporítsa a terhet. Nem tett a szánkóra
egyebet, mint a turbát meg a fegyvereit, a szánt pedig
odakötötte az övéhez, s aztán még egy hosszú, hegyes
végű rudat fogott a kezébe, s azzal kiszánkázott a vékony
jegű tóra. Egészen helyes volt a matematikája. A vékony
jégkéreg a hosszú fakorcsolyák alatt elbírta a gyorsan ke-
resztüliramló embernyi terhet is, és sehol nem szakadt be

128
alatta, úgy repült át a tavon. A szánkóval még csak meg
sem reccsent alatta a jéghíd. Ordított az üldöző had,
amint meglátta a jég hátán a menekülőt, azt gondolták,
hogy az a tó elnyeli, de amint látták, hogy mégsem, utána
rúgtattak, amivel csak azt érték el, hogy húszan, harmin-
can a bolondabbak közül beszakadtak a jégbe. Egynehá-
nyan azt is megpróbálták, hogy úsztatva áttörtessenek a
túlsó partig, de pórul jártak, mert a vékony jég mind ös�-
szevagdalta a lovak szügyét, így pedig nem bírtak előreha-
tolni. Birtalan hátra sem pillantott addig, amíg a túlsó
oldalon szárazra nem jutott; csak akkor nézett aztán vis�-
sza, és nagy lelki nyugalommal látta, hogy milyen jól
helybenhagyta gonosz üldözőit. Azok még akkor is csak
vergődtek a jeges vízben, egynéhány hegyes kucsma ott
úszott már gazdátlanul, a parton állók pedig nagy cso-
portban káromkodtak, amit Birtalan nem hagyott viszon-
zatlanul. Jó szerencse, hogy egymás nyelvét nem értették,
mert különben még összevesztek volna. A törökök mér-
gükben egész rajszámra repítették a nyilaikat Birtalan
felé, de egy sem jutott el hozzá, széles volt az a tó. – Ejnye,
nem szégyenlitek magatokat? Megálljatok, majd én is
küldök nektek valamit. Azzal lefektette a puskáját egy
dombra, és oda célzott, ahol a legsűrűbben álltak a törö-
kök. Azok látták, hogy micsoda rossz szándéka van, de
csak csúfságot csináltak belőle. Tudták ők, hogy a puska
messze elhord, csakhogy annak az elsütéséhez tüzes kanóc
kell, az pedig az üldözött kezében nincs. Viszont azt ek-
kor még nem tudták, hogy kanóc nélkül is el lehet sütni
a puskát, ha annak a hegyébe tűzkövet tesznek, és ezt már

129
az ezermesterek régen kitalálták –Tanulják meg, hogy ki-
vel van dolguk! Birtalan hasra feküdt a mohás parton, és
úgy pihente ki magát, csendesen elnézve, hogy most mit
fundálnak ki a törökök. Azt kivehette, hogy azok abban
törik a fejüket, hogy megkerüljék a tavat. Azt gondolják,
hogy ők Birtalant bekeríthetnék, holott neki odáig, a
hegytetőig csak fél kilométeren át kell ballagnia, nekik
pedig ugyanaz fél napba telik. Azok meg csak vonítottak,
mint a farkasok a malacpecsenyére. Az ezermester min-
den megerőltetés nélkül haladt egyenesen felfelé a túlsó
hegyoldalon; még csak nem is sietett. Hanem aztán mi-
kor felért a hegytetőre, akkor látta hüledezve, hogy mi-
csoda átkozott helyre jutott. A túlsó oldala ennek a hegy-
nek egy meredek sziklafal volt, alant rettenetes mélység,
teledöntögetve óriási kődarabokkal. Semmiféle ösvény e
lakatlan szakadékba sehonnan sem vezet. – No, Birtalan
komám, innen szabadulj ki mostan, ha ezermester vagy!
Erre számítottak bizonyosan a törökök, akiknek román
vezetőik voltak; azok árulták el nekik, hogy amerre az ül-
dözött menekült, arrafelé nincs a világnak kapuja. Birtalan
mindeközben szétnézett valami segítség után. Meg is ta-
lálta. Egy szép, nagy, sudár, fiatal jegenyefenyő volt a keze
ügyében, azt kivágta a fejszéjével. Alul a vastag végére rá-
kötözte egy sing magasságra a turbát, arra állítá a puskát,
jól kiszámítva, hogy ami nehezebb, az megy lefelé, eseté-
ben előre. Még felső ruháit is levetette, azokat is a fa köré
csavargatta. Akkor aztán kikeresett egy pontot a hegysza-
kadék ormózatán, ahol a meredek szikla nemcsak függő-
legesen állt a mélység felett, de még egy cseppet előre is

130
hajlott. Mikor aztán a törökök jöttek minden oldalról az
erdőből nagy rivalkodással feléje, hogy most már megfog-
ják, akkor Birtalan ráült a levágott fára, mint egy szánkó-
ra, s aztán elkezdte azt a két sarkával előre csúsztatni a
sziklapárkány felé, felsóhajtva az egekre. Végül is a törö-
kök elveszették a nyomát, és Birtalan továbbment a szik-
lás hegyeken keresztül egy meredekebb sziklán, ahol még
látta az őt üldöző török hordát, akik egy tisztáson tanács-
koztak, de aztán megint eltűntek az erdőben. Birtalan
folytatta az útját, a turba ott volt nála és benne a pénz is.
Az út egy erdőn keresztül vezetett, amely sűrű bozontos
volt, és lépni is alig lehetett. Körülbelül egy óra út után
idegen nyelvű ordítozásokat hallott az erdő felső részéről.
Ahogy haladt tovább, mind közelebbről hallotta a hango-
kat, ezért megállt egy pillanatra és várt. Egy közeli fa mö-
gül megjelent egy turbános török. Birtalan ekkor előhúz-
ta a nagy bicskáját és hirtelen, meglepetésszerűen ráugrott
a törökre és a nyakához szegezte a bicskát. – Na, kis hitet-
len, most elmondod szépen, hol van fogva tartva az a ma-
gyar asszony! A török úgy megijedt, hogy tört magyarság-
gal elkezdett rimánkodni. – Nem ölni meg engem, nagy-
úr! – Én megölni téged, elvágni a torkodat, mint egy hí-
zott libának – mondta Birtalan. A töröknek alig jött ki
egy mondat a száján. Áláh, Áláh. Tudtommal a nagy ba-
sánál lenni – nyögte ki. Közben még megjelent néhány
katona, és körbezárták őket. Az egyik közülük olyan fő-
nökszerű volt, utasításokat osztott ki, mire a többiek elő-
rántott kardokkal körbefogták Birtalant. Te jönni velünk
nagyfőnökhöz – mondta.

131
 Hát elindultak, mentek erdőn, hegyeken keresztül, a
törökök a szemüket le sem vették a foglyukról. Egyszer
egy nagy tisztás felé közeledtek, ahol nagy sátrak voltak
felállítva, sok török katonával. A török kísérők elvezették
Birtalant egy nagy sátorhoz, ahol megálltak és várakoz-
tak. Egyszer megnyílott a bejárat, és bementek, előttük
pedig egy nagy hasú török ült a földön, egy perzsasző-
nyegen, körülötte három másik turbános török. Török
szokás szerint térdre borulva meghajoltak, aztán megkér-
dezte a basa, hogy mit akarnak. Felséges uram – mondta
Birtalan –, én a vezérünk asszonyáért jöttem, aki itt ra-
boskodik kegyelmednél. Hogy hívják az asszonyt? – kér-
dezte a török vezér. Sarolta – felelte Birtalan. Erre a basa
valamit mondott a mellette ülő töröknek, mire az felállt
és kiment. Pár perc múlva hozta az asszonyt, török ruhá-
ban és fátyollal az arcán. Ez az, akit keresel? – és felemel-
te a fátylat az asszony arcáról. Igen – mondta Birtalan.
Ajaj, ez az asszony a basa háremébe van kijelölve, az pe-
dig messze van – mondta a vezér. De nagyúr, én kiválta-
nám sok arany- és ezüstpénzért, nálam is van – kérlelte
Birtalan. – Mutasd, mennyi van – erre Birtalan elővetette
az egészet, amennyit csak magával hozott, de a basa csak
csóválta a fejét. Ennyi nem lesz elég, mert nagyon szép és
csinos az asszony – mondta. – Bár lehet szó róla, ha még
ugyanennyivel megtoldod. Birtalan nem tudta, hogy mi-
tévő legyen. Hogyan értesítse erről Eperjessy Bálint urat?
A végén kifundálta, hogy szerez egy lovat, meg egy futárt,
hogy elmenjen a pénzért Eperjessy Bálint úrhoz, és addig
ő ott várakozik, nehogy továbbálljon a török horda. Így is

132
tett. Pár nap múlva megérkezett a futár és hozta a pénzt.
Szerencsére a török vezér állta a szavát, és visszaadta az
1
asszonyt.
Közben engem a dési alispán, gróf Haller László kine-
vezett főszolgabírónak, vagyis a környékbeli szolgabírók
főnökének, de ezután Désre kellett járnom, dolgozni.
Három kerületre tagolták az általam igazgatott területet.
A magyar főszolgabírói kerülethez tartozott Nagyilondai,
alparéti, valamint a Cserneki járás. „A főszolgabíró fel-
adata volt az egész járás ügyeinek intézése, Hatáskörébe
tartozott a katonaállítás ellenőrzése, a lakosság összeírásá-
nak felügyelete, a helységek különféle kötelezettségei vég-
rehajtásának előfogat, közmunkák végzése lebonyolítása.
Intézkedett az insurrectios ügyekben nemesség összeírása
háború idején, felügyelte az utak, hidak, gátak rendben
tartását. Végrehajtotta az alispán utasításait, meghallgatta
a lakosság panaszait és intézkedett ügyeikben. A főszolga-
bíró egy esküdttel egyetemben 3000 Ft-ig terjedő polgári
peres ügyekben, valamint 12 Ft-ig illetve nem nemesek
esetében 12 botütésig terjedő kihágási ügyekben ítélkez-
hetett.”
Mikor hazajöttem a munkából, kimentünk a kas-
tély kertjébe, és megbeszéltük a közelmúltban történt
eseményeket. A szüleim és az apósom már nyugdíjban
mentek, és sajnáltuk László fiunk feleségének halálát.
Az is elkeserített, hogy a nagyapám kúriáját lebontották
a román parasztok. Közben megszüntették a jobbágysá-

1 
Jókai Mór Domokosok című regény egy részének feldolgozása.

133
got, és az így felszabadult szabad parasztok mind szem-
telenebbek lettek. Földeket kértek, és sok kárt okoztak a
nemeseknek. Ez volt az akkori hivatalos politika. Meg-
támadtak kúriákat és feldúlták őket. Egyik nap néhai
nagyapám elment hintón a birtokára körülnézni, és ott
egyszer csak háromkucsmás román paraszt útjába állt a
hintónak, leráncigálták és elkezdték ütni-verni, közben
ezt kiabálták románul: „Mit gondoltok ti, urak, hogy
itt azt csináltok, amit akartok? Majd jön a román világ,
akkor elvesszük a földeteket, leromboljuk a kúriátokat,
földönfutókká teszünk titeket!” Azzal megfordultak és
elmentek. Néhai nagyapám már hallotta korábban, hogy
máshol is történt ilyen eset, sőt rá is támadt a kúriákra
a feldühödött csőcselék. Szólt is a többi birtokostársá-
nak, hogy jó lesz vigyázni, mert bizony az ő nagyszüleit
már egyszer elűzték Gyulafehérvárról. Mikor hazament,
elmesélte a néhai nagyanyámnak a történteket, ő csak
ennyit mondott: „Kellett nekünk munkaerő, átcsaltuk
őket a Kárpátok másik oldaláról. Munkát adtunk ne-
kik, templomokat építettünk és pópát hoztunk nekik,
most meg ez a hála. Meglátod, eljön az idő, hogy töme-
gesen fellázadnak ellenünk, ha még egy szolgabírót is
megtámadnak.” Ekkor néhai nagyapám azonnal hívat-
ta Gavrila pópát. Meg is jött hamarosan hosszú, fekete
ruhájában, nagy szakállával, és a következő beszélgetés
zajlott le köztük:
– Jó napot, nagyúr, miért hívattál?
– Te tudsz arról, hogy mi történt a kúriámmal? – kér-
dezte néhai nagyapán.

134
 – Hallottam, hogy ezek a parasztok feldúlták, de ennél
többet nem tudok. Hallom, hogy azt prédikálják más pó-
pák, hogy Európában már meg is kezdődött a jobbágyság
eltörlése.
– Gavrila pópa mondta néhai nagyapám komor arccal
a megriadt szakállas emberkének –, azért tartalak téged,
hogy istenfélelemre, s alázatosságra tanítsd a népedet.
– Dumnezeul sa ma iarta („az Isten bocsássa meg ne-
kem”), én ilyet nem prédikálok a híveimnek.
– Gavrila pópa, én elhozattalak Moldovából, tanítat-
tam a fiadat, hogy diplomát szerezzen a saját pénzemen.
Hát ez a hála? Ezt csináljátok ti! Templomot építettem,
lakást kaptatok, ahol a családotok lakik, ötven hold földet
adtam, hogy legyen miből megélnetek. Hát ez a köszö-
net?
Gavrila pópa csak hallgatott, nem szólt semmit.
– Azonnal nézz utána, hogy ki a tettes.
– Megértettem, uram – és nagyokat hajolgatva el-
ment.
Természetesen a történtek híre eljutott a főispánig, ő
meg továbbította a fejedelemhez. Végül a szolgabíró nyo-
mozást rendelt el.
Ágival elmentünk és meglátogattuk Károly fiamat
Oláhvásárhelyen. Egy kicsi település volt, könnyen meg-
találtuk a kúriát, behajtottunk az udvarra. Kijött Károly
a feleségével, megöleltük egymást, és leültettek a fogadó-
szobában. Egy kétéves kisfiú, János jelent meg, a legki-
sebb gróf unokám. Megkérdeztem a fiamat, hogy mivel
foglalkozik. Azt felelte, hogy gazdálkodik a birtokán.

135
Megkínáltak étellel és itallal, azután még beszélgettünk,
majd lefeküdtünk, és másnap hazajöttünk.
Ági és én sokat zongoráztunk. Én, mint főszolgabíró
estig dolgoztam. Mikor megérkeztem, elbeszélgettünk
Ágival vagy meglátogattuk a szüleimet. A szüleim na-
gyon megöregedtek, sok értékes dolgokat adtak nekünk
arany- és ezüsttárgyakat. Közben gróf czegei Wass Sámuel
nyugdíjban ment, és engem nevezett ki gróf Teleki József
erdélyi főkormányzó Szolnok–Doboka vármegye főis-
pánjának. Ez nagyon nagy megtiszteltetés volt számom-
ra. Sok munkával járt, de elértem a pályafutásomnak a
csúcsát. Ági nagyon büszke volt rám. Elhatároztuk, hogy
a szabadságomnak egy részét utazással töltjük el. Mikor
kivettem a szabadságot, elindultunk; Szováta volt a főcél.
Az út hosszú volt, több helyen is meg kellett hálni, először
Kolozsváron az Eperjessy-palotában, majd Marosvásárhe-
lyen szálltunk meg, végül megérkeztünk Szovátára. Ott
eltöltöttünk egy pár napot, megnéztük a Medve-tavat és
a Só hegyet, majd egy csárdában háltunk meg. „A kör-
nyéken már a rómaiak is bányásztak sót, majd a közép-
korban is folytatódott a kitermelés. A régi mélyedéseket
idővel csapadék és folyóvíz töltötte ki, így keletkeztek az
első sóstavak. Első lakói só termelésre idetelepített, elsze-
gényedett szabad székely családok voltak, akiket később
ugyan elűztek, de rövidesen visszatelepültek. Első fürdője
a 19. század közepén épített Gérafürdő a Sós-pataknak
a Szovátába ömlésénél volt, innen fokozatosan Felső-
Szovátára, a mai fürdőközpontba helyeződött át a für-
dőélet, ahol megnyitották a fürdőtelepet. Sóköze a város

136
északkeleti végétől délnyugat felé húzódó, sóstavakban
gazdag sókarsztterület.
Azután elmentünk Borszékre. Nagyon szép tájakon
mentünk át. Cser bükk, Kelemen, délen a borszéki he-
gyek, nyugat felé a görgényi gerincek szelíd láncai, s észa-
kon a lapos tetejű Istenszék. S magad alatt, mélyen, ott
láttuk a Marost, ahogy a szűk szorosban ide-oda kanya-
rog, mint valami keskeny ezüst szalag. S éppen szemközt
veled, a két éles hegy közé bezárva egy patak szalad belé
a Marosba. Ez a Szalárd. Ott ered valahol messze fönt a
görgényi gerinceken, és széles, nagy területről harminc-
egynehány patakocska vizét hozza magával. Körülötte,
ameddig ellát a szemed, mindenütt erdő. Csupa erdő. És
sehol tanyát, falut nem lát a pillantásod, kétnapi járóföld-
re sem. Megnéztük és ittunk a borvíz kutakból.
Összehívtam a vármegye főszolgabíróit, és elrendeltem,
hogy tegyenek meg mindent a felszabadult jobbágyok
törvénytelen cselekedeteinek megfékezésére. Nagyon sok
munkámban került a rend helyreállítása. Kolozsváron is
volt egy országos értekezlet ebben a témában.
Az Eperjessy palota történetéről szeretnék egy kicsit
beszélni. Eperjessy Dénes vette meg az épületet, de akkor
csak kétemeletes volt. Dénes felhívást tett az Eperjessy csa-
ládokhoz, amiben arra kérte őket, járuljanak hozzá anya-
gilag az épület kibővítéséhez. Több család, köztük nagy-
apán és apám is hozzájárult. Így sikerült még két emeltet
felépíteni. A palota egy része szállodaként működött egy
vendéglővel, viszont a rokonok használhatták ingyen. A
palota homlokzatát kétszer égetett sárga tégla borítja, az

137
olasz reneszánsz elemeit mutatja. Kápolnai Lajos és Sütő
Lajos tervei szerint készül el ez a kétemeletes bérház. Itt
működött a honvédtiszti étkező. A háznak számos ismert
lakója volt: Jakabházi Zsigmond gyógyszerész, Juhász Ár-
pád gazdasági akadémiai tanár, Tomanóczy Gusztáv egye-
temi torna- és vívótanár, Soó Rezső biológus.
Ágival kivettük azt a szobát, ahol a nászéjszakát töltöt-
tük, utána kimentünk a sétatérre, leültünk egy padra, és
visszaemlékeztünk a fiatalkori emlékeinkre. Elmentünk a
Házsongárdi temetőben az Eperjessy kriptához, ott leül-
tünk a padra, és sokáig beszélgettünk, majd visszamen-
tünk az Eperjessé-palotába, és a vendéglőben megebédel-
tünk.
Ági hálás volt nekem, hogy elhoztam, és megköszön-
te. Kolozsvár sokat változott, új épületek jelentek meg,
és a sétatéren is megnőttek a fák. Nem sokkal később
apám hirtelen meghalt, valami baj volt a szívével. Sze-
gény anyám egyedül maradt. Levelet írtam Károly fiam-
nak, hogy gondolja át a hazaköltözésüket még egyszer.
Végül is úgy döntött, hogy eladja a kúriát és hazajön
Oláhfodorházára, így közelebb éltünk egymáshoz. Gyak-
ran kijöttek hozzánk Csernekre a kastélyba. Így egy ifjú
gróf Eperjessy Károly élt a kúriában a néhai apám helyett.
Károlynak még született egy gyereke, Mihály.
Egy napon azt mondtam Áginak, hogy el kellene men-
ni Mihályfalvai Eperjessy Mihály főispánhoz Erzsébetvá-
rosba meglátogatni, hiszen mégis a nagybátyám. Ági egy
kicsit vonakodott, hogy messze van, de a végén beleegye-
zett. Erzsébetváros Medgyes és Segesvár között található,

138
mi Segesvár felől közelítettük meg. Ahogy közeledtünk
felé, mind nagyobb volt a forgalom; szekerek jöttek-men-
tek, épp vásárt tartottak a városban. Amint megérkeztünk,
Ági persze rögtön elkezdett vásárolni. Ott többnyire szá-
szul beszéltek az emberek. Itt megaludtunk, megpihentek
a lovak, abrakot kaptak, és másnap mentünk tovább. Az
úton megállítottak minket a csendőrök, mert tolvajo-
kat, betörőket kerestek, akik kirabolták a főbíró lakását
és értékes arany ékszereket vittek el. Végre megérkeztünk
Erzsébetvárosba. Elmentünk a főispáni hivatalba, hátha
ott találjuk Mihályt. Ott volt az irodájában, és amikor
meglátott minket, megöleltük egymást, és elkezdett ér-
deklődni a családról, majd elmentünk hozzá. A felesége
fogadott minket, akivel korábban még nem találkoztunk,
a neve gróf Hidvégi Nemes Druzsina volt.
Mihály elmondta, hogy van két fia, Eperjesy János és
Elek. Mind a ketten katonának tanultak Szebenben, és
már meg is nősültek. János felesége makfalvi Dózsa Bora
lett, ebből a családból származik Dózsa György, aki ne-
mes létére parasztfelkelést szervezett 1514-ben. A másik
fia is megnősült, a felesége puji Puj nemes asszony lett,
ott már négy unoka is boldogítja a családot: László, Mi-
hály, György és Julianna. Mihály így folytatta:
– Nagyon sok dolgom van főispánként. Alig várom,
hogy nyugdíjba menjek. Egy nemesi felkelés szerveződik,
mivel a nemesek nem tudják biztosítani a tőlük elvárt
haderőt, ráadásul még külföldi csatában is be akarják vet-
ni őket. Most folyik a nemesek összeírása a vármegyé-
ben.

139
 Aztán hazajöttünk a Cserneki kastélyunkba, és kipi-
hentük az út fáradalmait. Másnap elmentem dolgozni
Désre, ahol nagyon sok munka várt rám. Jelentést kellett
írnom gróf Teleki József kormányzónak. Csak késő estére
értem haza.
El kellett olvasnom a főispán főbb feladatait, mert
másképp nem tudtam volna ellátni a munkámat. „A fő-
ispán képviselője a törvényhatósági közigazgatásban, akit
a kormányzó előterjesztésére és ellenjegyzése mellett a
kormányzó nevez ki. Állása bizalmi, politikai természe-
tű, minélfogva a bizalom megszűntével fegyelmi eljárás
nélkül bármikor elbocsátható. Közvetlenül a kormányzó
alá van rendelve, személyi ügyeinek hatósága a belügymi-
niszter. Fizetése a törvényhatóság kiterjedése és népessége
arányához képest a miniszter tanácsosi rangosztály két fo-
kozata szerint, s amennyiben természetbeni lakása nincs,
lakpénze is e rangfok szerint van megállapítva. Nyugdíja-
zása iránt, melyre nézve – ha még tízévi szolgálata nincs
– kedvezőbb eljárás alá esik, mint más állami tisztviselők,
az 1886. XXI. t.-c. intézkedik. A főispáni állások száma a
70-et meg nem haladhatja. Két vagy kivételesen több tör-
vényhatóság főispáni teendői állandóan vagy ideiglenesen
egy főispánra bízhatók. Első osztályú fizetéssel járó főis-
páni állások ott rendszeresítendők. Hatásköre állandóan
két törvényhatóságra terjed ki, vagy ahol a törvényható-
sági lakosság száma 300 ezren fölül van. Ki ideiglen két
főispánságot lát el, pótlékul az ideiglen ellátott állás után
járó fizetés felét nyeri. A főispán hatásköre kettős. Vonat-
kozik először a törvényhatóság területén levő kormány-

140
közegek, kormányzói hatóságok működésére, kivételével
a törvénykezési és katonai hatóságoknak és hivataloknak,
másodszor a törvényhatóság által teljesített autonóm és
állami közigazgatásra. A főispán jogosult ajánlatot tenni a
főszolgabírók kinevezése is.”
Amikor hazajöttem, megvacsoráztam, és felmentem a
hálószobába. Áginak megemlítettem, hogy hamarosan szü-
letésnapja lesz, és meg szeretném ünnepelni. Meghívjuk a
szüleit, anyámat, Károly fiamat és Júlia lányunkat a férjé-
vel. A születésnapot szombaton tartanám meg. Levelet ír-
tan a meghívottaknak. Mindenki visszajelezte, hogy eljön.
Elérkezett a szombati nap. Az ebédlőben terítettük asztalt,
csináltattam egy nagy tortát a szakácsokkal. A vendégek
megérkeztek, és volt evés- ivás hajnalig, aztán lefeküdtünk,
és másnap későig aludtunk. Miután felébredtünk, egy ki-
csit beszélgettünk, majd az anyósomék hazamentek. Az
anyám még ott maradt; Ági próbálta vigasztalni, mert még
friss volt apám halála.
Megkérdeztem Károly fiamat, hogy nem akar-e to-
vábbtanulni?
– Végezz el egy főiskolát – mondtam –, sokkal több
lehetőséged lesz jobb jövedelemre. Segítek, ha akarod –
bíztattam. – Van Kolozsváron egy főiskola, én is oda jár-
tam.
Egy rövid ideig gondolkodott, azután igent mondott.
Gejza bácsi vitte fel, és megszállt az Eperjessy-palotában,
ugyanott, mint én annak idején. Miután megírta a felvé-
teli vizsgákat, Gejza bácsi hazahozta. Egy pár héten belül
megkapta az értesítést, hogy felvették a főiskolára.

141
 – Látod, Károly, hogy megy ez, én majd segítek neked
mondtam.
Szeptemberben el is kezdte az első évet, én segítettem
neki a vizsgákra való felkészülésben. Minden vizsgája si-
került. A második évét is sikeresen elvégezte, azután az
utolsó év nagyon könnyű volt, mert az államvizsga dolgo-
zatát együtt csináltuk meg. Az államvizsgái is sikerültek.
Elintéztem, hogy Dengelegen alszolgabírói állást kap-
jon, és két év múlva már szolgabíró volt. Ez azért is ment
könnyen, mert gróf Eperjessy Károlynak hívták. A fele-
sége és anyám csodálkozott. Ezután nem volt megélheté-
si gondjuk, mert a szolgabírói fizetésből jól meglehetett
élni.
Anyámnak és Károly feleségének nem volt az érett-
ségin kívül semmilyen végzettsége, így nehezen tudták
fenntartani a kúriát apám halála után, ezért is jól jött
Károly szolgabírói fizetése. Hálásak voltak nekem, hogy
rávettem Károly fiamat a főiskola elvégzésére. Ágnes is
jó ötletnek találta. Ahogy teltek az évek, Károly fiam
főszolgabíró lett. Közben sajnos anyám is meghalt. A
kúriának csak a fiam és a családja lett az egyedüli lakosa.
Engem nagyon megviselt anyám halála, hiszen anyám-
mal együtt valamikor én is ott éltem.
Elmentünk a temetésre, és utána végignéztem a családi
sírkertet, ami mind nagyobb és nagyobb lett. Megfogad-
tam, hogy megteszek mindent azért, hogy épségben meg-
maradjon a sírkert, ezért elkerítettem egy vaskerítéssel,
nehogy arra a sorsa jusson, mint a nagyapáméké.
– Csináltattam egy Eperjessy-sírboltot, és oda helyez-

142
tem a szüleim koporsóit, majd lefedtem egy betonkrip-
tával.
– Nagyon jól tetted! – felelte Ági. – Meg kell védeni a
sírókat. Kár, hogy eddig nem tettük meg.
Az évek teltek, Károly fiai felnőttek és megnősültek. Gróf
Eperjessy Károly felesége Albisi Bartos Mária lett, és több
gyerekük is született; gróf Eperjessy János és gróf Eperjessy
Mihály, akik sajnos fiatalon haltak meg. Eperjessy János
felesége Albisi Pánczél Lujza lett, akinek apja Albisi Pánczél
János volt. Miután Lujza is meghalt, magához vette a fiatal
unokáját, Iduskát, és együtt nevelték a feleségével, Fojfalvi
Rozáliával. Miután a felesége meghalt, Pánczél János újra-
nősült, és elvette Marienseei Manz Berthát. Magával vitte
Idát is, és nála lakott, amíg Ida férjhez nem ment. Pánczél
János Beszterce vármegye főjegyzője, később alispán volt,
íróként és lapszerkesztőként is ismerték széles körben. Gróf
Eperjessy János unokáját és Pánczél Lujzát is az Eperjessy-
sírkertben temették el.
Abban az időben Magyarország és Bukovina között még
nem rendezték el a határokat, és Bánffy Dénes megkérte
Pánczél János főispánt, hogy képviselje őt és közvetítsen a
helyette. Erről készült egy jegyzőkönyv is, amit a várme-
gye főjegyzője, báró Bánffy Dezső főispán úr, Ő Méltósá-
ga képviselője, Jákob János, Besztercze–Naszód vármegye
tiszti ügyésze és a vármegyei alispán képviselője, Bodó
Kálmán, besenyői járási szolgabíró Besztercze–Naszód
vármegyében, Varró Domokos magyar király mérnök,
Bukovina részéről pedig Pavlovszky Antal császári ki-
rály miniszteri biztos és építészeti főtanácsos, Ortynszky

143
Győző császári király kerületi kapitány, Kimpolungból.
Laleszkó Szilárd császári és király kapitány vett fel. Miu-
tán a bizottságban részt vett magyar-osztrák és romániai
kormányok képviselői részéről felsőbb rendelet folytán
DornaVátrán folytatta a tárgyalásokat és írták alá.
Ági és én nagyon szépen zongoráztunk. Mozart, Bach
és Liszt-darabokat tanultunk meg, és szívesen játszottuk,
amikor hazajöttem. Egyik este elmeséltem Mozart életét
és műveit:
Wolfgang Amadeus Mozart osztrák klasszicista zene-
szerző, zongorista, karnagy és zenepedagógus. Zenei te-
hetsége korán megmutatkozott, első zeneműveit hatéve-
sen rögtönözette. Édesapja, Leopold Mozart pedig, aki a
salzburgi érseki udvar muzsikusa volt, lejegyezte őket, és
mindent megtett annak érdekében, hogy fia minél ala-
posabb zenei képzésben részesüljön. Amint nyilvánvaló
lett számára Wolfgang rendkívüli tehetsége, úgy érezte,
hogy kötelessége azt megmutatni az embereknek. Ennek
érdekében hosszú hangversenykörutakat szervezett gyer-
mekei számára, amelyek során a csodagyerekek a korabe-
li Európa szinte valamennyi jelentős zenei és uralkodói
központjába eljutottak. A fiatal Mozartnak így lehetősége
nyílt megismernie a korabeli Itália, Párizs, London, Bécs
zenei világát. Tizenegy évesen már egész estét betöltő víg-
operát szerezett, tizennégy évesen pedig megírta első ope-
ra seriáját.
Két itáliai utazásuk után apa és fia hosszabb időt töl-
tött Salzburgban, majd miután az új érsek Hieronimo
Colloredonem engedélyezte az apa hosszabb időre való

144
eltávozását, Mozart az édesanyjával indult utolsó nagy
hangversenykörútjára, Párizsba. Útközben hosszabb időt
töltöttek Mannheimben, ahol» Wolfi «megismerte első
nagy szerelmét, Aloysia Webert. Párizsban aztán nem si-
került állást találnia, ráadásul édesanyja megbetegedett és
meghalt. Miután hazautazott, az érseki udvar muzsikusa
lett. 1781-ben a müncheni városi színház felkérte, hogy
szerezzen újoperát a karneváli évszakra. Mozart elvállalta
a feladatot, és megírta az Idomeneót, amely nagy sikert
aratott. A bemutató után a városban töltötte az egész far-
sangi időszakot, majd rokonaihoz utazott Augsburgba.
Innen rendelte magához Hieronymous Colloredo érsek
Bécsbe. A császárvárosban többször is megalázóan bánt
Mozarttal, aki ezt nem hagyta szó nélkül. Végül úgy meg-
sértette a főpapot, hogy szó szerint kidobták az érseki pa-
lotából.
Mozart ekkor végleg szakított a salzburgi érseki udvarral.
Bécsben telepedett le, ahol elsősorban tanításból tartotta
fenn magát. 1782-ben feleségül vette Costanza Wébert.
Még ebben az évben bemutatta Szöktetés a szerájból című
daljátékát, amely első komoly operasikere volt Bécsben.
Közben apja megbékélt a Wéber családdal, akikkel szem-
ben a kezdettől fogva ellenszenvet érzett. Ennek eredmé-
nyeképpen meghívta fiát és feleségét, hogy látogassák meg
Salzburgban. A fiatal házaspár eleget is tett a kérésnek,
majd ők hívták vissza Leopoldot Bécsbe. Mozart közben
hasztalan próbált szert tenni jól jövedelmező állásra. Ös�-
szeismerkedett Haydnnal, akinek hat vonósnégyesét aján-
lotta. 1786-ban megírta első közös operáját Da Pontéval, a

145
Figaro házasságát. A darab a szerzők elleni cselszövés miatt
nem sokáig volt műsoron Bécsben, de Prágában nagy si-
kert aratott. A cseh főváros meg is hívta Mozartot, hogy
személyesen vezényelje az opera néhány előadását a város-
ban, illetve, hogy ott hangversenyezzen. A Prágai Színház
új operát is rendelt tőle. Nem sokkal Bécsbe való visszaté-
rése után értesült édesapja haláláról, akinek temetésére sem
utazott haza. 1787-ben a Don Giovannit óriási sikerrel
mutatták be Prágában.
A Don Giovanni ezután Bécsben is nagy sikert aratott,
ennek következtében II. József új operamegbízást adott a
zeneszerzőnek. Ennek az eredménye az 1790-ben bemu-
tatott Così fan tutte lett. Még ebben az évben meghalt a
császár. Utódja, II. Lipót nem hívta meg Mozartot a koro-
názási ünnepségeire, de a zeneszerző saját szakállára mégis
elutazott arra Frankfurtba. Mivel nem tudta magára vonni
az uralkodó figyelmét, végül csalódottan utazott haza. Mi-
vel Mozart egyre kilátástalanabbnak látta a helyzetét Bécs-
ben, azt tervezte, hogy Londonba vagy Párizsba utazik,
amikor teljesen váratlanul meghívást kapott Prágába. Bécs
után először a cseh fővárosban mutatták be a Szöktetés a
szerájból és a Figaró házasságát. A Figaro házassága annyira
megtetszett a város polgárainak, hogy egy hódoló vers kí-
séretében küldtek meghívót a zeneszerzőnek, aki örömmel
tett eleget kérésüknek.
A Mozart házaspár 1787. január 8-án kelt útra, és ja-
nuár 11-én érkezett meg Prágába. Itt régi jó barátaik fo-
gadták őket: Johann Joseph Anton, Thun és Hohenstein
grófja, ő biztosított számukra szállást is a palotájában.

146
Mozarték szívesen látott vendégek voltak Prágában:
rendszeresen vacsorákra, bálokra, operaelőadásokra vol-
tak hivatalosak. Wolfgangot egyszerre ünnepelték, mint
zeneszerzőt, karmestert és zongoristát. Január 22-én ő
maga vezényelte a Figaro házassága előadását, és még őt
is meglepte a közönség kitörő lelkesedése. Emellett persze
több hangversenyt is adott, majd február 8-án visszauta-
zott Bécsbe, ahol újabb operatéma után nézett, ugyanis a
Prágai Színház intendánsa, Pasquale Bondini felkérte egy
újabb opera megírására.
Az opera témáját ezúttal Da Ponte választotta ki Mo-
zart számára. A zeneszerző márciusban hozzá is láthatott
az alkotáshoz, amit csupán néhány kisebb munka kedvéért
szakított félbe. Áprilisban a fiatal Beethoven kereste fel a
zeneszerzőt azzal a céllal, hogy zeneórákat vegyen tőle. Ket-
tőjük találkozása köré romantikus legendák szövődtek, de
komolyabb közös munkára nem kerülhetett sor közöttük:
nem sokkal Bécsbe érkezése után Beethoven anyja megbe-
tegedett, ezért három hetes ottani tartózkodás után haza
kellett sietnie Bonnba.
Közben Leopold Mozart is komolyan megbetegedett.
Salzburgba utazott, de apján már nem lehetett segíteni, az
öreg Mozart 1878. május 28-át követően meghalt. Mozart
nem utazott el apja temetésére. A hagyaték elrendezését
nővérére és annak férjére bízta, akivel megegyezett egysze-
ri, ezer forintos végkielégítésben. Nannerl a pénz mellett
elküldte testvérének Salzburgban maradt kéziratait is.
Október 1-én a Mozart házaspár visszautazott Prágá-
ba. Október 4-én érkeztek meg, hogy előkészítsék a Don

147
Giovanni 14-ére tervezett ősbemutatóját. A bemutatót
azonban Mária Terézia főhercegnő és Antal Kelemen
szász herceg esküvője miatt el kellett halasztani. Az es-
küvő alkalmából Mozart a Figaro házasságát vezényelte a
hercegi pár tiszteletére. Így a Don Giovanni ősbemutató-
jára csak október 29-én kerülhetett sor. A bemutató óriási
sikert aratott. Mozarték november közepén tértek vissza
Bécsbe. Közben egyre többet betegeskedett. Nem sokkal
Bécsbe való visszatérése után is felkérést kapott: operát
rendeltek tőle II. Lipót cseh királlyá koronázására. Mo-
zart eleget tett a kérésnek, minden más munkáját félbe
hagyva megalkotta a Titus kegyelmét, amely szép sikert
aratott. Nem sokkal utolsó operája, a varázsfuvola bemu-
tatója után ágynak esett. Egy rövid időre jobban lett, de
1791. november 20. után már nem volt képes elhagyni
otthonát. December 5-én hajnali egy óra körül hunyt el.
Ez volt Mozart rövid élete.
Én figyelmesen végighallgattam, mert a zenekul-
túrám megvolt hozzá. Áginak volt egy lemezjátszója,
amin zenét lehetett hallgatni. Elkezdem klasszikus zenét
hallgatni. Mozart volt a kedvencem. Egyszer a kolozs-
vári operaegyesület vendégszereplésre jött Désre a Don
Giovanni operával. Elhatároztuk Ágival, hogy elme-
gyünk megnézni. Az előadás szombat este volt, megvet-
tem a műsorfüzetet, amiben a cselekmény volt leírva.
Nagyon tetszett az opera zenéje, még a lemezkorongot
is megvettem, hogy otthon is tudjam hallgatni azt Ági
lemezjátszóján. Gyakran játszott Liszt, Mozart és Bach-
darabokat. Ezen kívül Áginak volt egy könyve, amiben a

148
neves klasszikus zenészek életéről és műveiről olvastam.
Liszt Ferenc nemzetiségét számos életrajzi tanulmány
tárgyalja. Míg a legtöbb életrajzi mű azt boncolgatja,
hogy Liszt német vagy magyar nemzetiségű volt-e, olyan
tanulmányokkal is találkozhatunk, amelyek azt állítják,
hogy Liszt magyar nemzetiségű volt. A zeneszerző nem-
zetiségének hovatartozása csak 1918. után lett vita tárgya,
1918 előtt Lina Ramann Liszt kortársa, biográfusa három
kötetes életrajza Liszt Ferenc – a művész és ember teljesen
elfogadottnak számított. Ramann – aki művében levezet-
te a Liszt család eredetét, családfáját – állítása szerint Liszt
apja magyar volt, anyja osztrák.
Liszt nemzeti hovatartozása a trianoni békeszerződés
után vált igazán viták tárgyává. Ekkor lett Doborján
Ausztria része, nem sokkal ezután került Liszt szülőházára
a német nyelvű emléktábla is. Ezt követően Peter Raabe
1931-ben megjelent kétkötetes, Liszt Ferenc című Liszt-
életrajzában azt írta, hogy a zeneszerző német eredete nem
bizonyított. A nemzetiszocialista időszak német szerzői
mind Liszt Ferenc német származását hangsúlyozták. A
vita a Liszt-emlékévben, 1936-ban csúcsosodott ki: szám-
talan cikk és tanulmány jelent meg, könyveket is írtak
róla. Ekkor történtek az első tudományos próbálkozások
is: anyakönyvi kivonatok tanulmányozása, családfák fel-
állítása. Bár a kutatók ugyanazokat az iratokat vizsgálták,
az eredmények ellentmondásosak voltak. Ennek oka a
kutatók politikai pártállásával magyarázható. Liszt Ferenc
doborjáni szülőházán ma két márványtábla található. Az
egyiken, magyar nyelven, a következő olvasható:» Itt szü-

149
letett Liszt Ferenc 1811. október 22–én. Hódolata jeléül
a Soproni irodalmi és művészeti kör.«Ezt a táblát a zene-
szerző jelenlétében leplezték le 1881-ben a másik táblán
német nyelvű felirat olvasható: »Itt született 1811. októ-
ber 22-én Liszt Ferenc. Ezt az emléktáblát a német nép
állította a német mesternek.« E táblát 1926-ban a német
birodalmi kormány, az osztrák szövetségi kormány és a
burgenlandi tartományi kormány állította. Liszt Ferenc
magát magyarnak tartotta, ezt számos kijelentésében meg
is erősítette. Az egyik legjelentősebb bizonyíték az, hogy
bár hosszú ideig élt Párizsban, Weimarban és Rómában,
soha nem vette fel sem a francia, sem a német, vagy az
olasz állampolgárságot, de soha nem volt osztrák állam-
polgár sem. Továbbá Liszt gyermekei is magyar állampol-
gárok voltak, ez egy 1845-ös leveléből derül ki:» Mivel
az én gyermekeim apjuk állampolgárságát követik, tehát
akár akarják, akár nem, magyarok.
Liszt minden származására vonatkozó kijelentésében
magyarnak vallotta magát, de mégis gondjai voltak a
magyar nyelvvel. Ismeretes többek közt a pesti hang-
verseny plakátja, melyet saját kezűleg készített. De erre
utalnak az 1838. évi pesti árvíz kapcsán tett cselekede-
tei és nyilatkozatai, melyben magyarnak vallotta magát.
Apja, Liszt Ádám családnevét a Pozsonyi Gimnázium
anyakönyvébe is Lisztnek és nem Listnek írták be.
1823-ban kiállított útlevele is magyar volt, és saját ma-
gát magyarnak vallotta. Egyetlen olyan feljegyzés sem
maradt fenn, melyben azt állította volna, hogy osztrák
vagy német lenne.

150
 – Látod, János, ha olvassuk a klasszikusokról szóló
könyveket, milyen sokat dolgot tudunk meg a zeneszer-
zők életéről és műveiről – mondta Ági. Nekem sok újat
nem mondtak, mert az Akadémián már tanultam.
– Jó lenne, ha többet tudnák foglakozni a zenével.
– Ez egy nagyon jó kikapcsolódás a munka után – fe-
lelte Ági.
A főispáni állás nagyon megterhelő szellemi munka.
Désen a főispáni épületben van egy nagy irodám, és egy
titkárom, akinek a végzettsége jogász. Ő segíti a munká-
mat, mert képzett ember, ezen kívül van egy szolgálati
hintó, ami bármikor a rendelkezésemre áll ezzel a hintó-
val mentünk, mint főispán Budapestre kellett utaznom
hivatalos ügyben Erzsébet magyar királynő meghívására.
Ott voltak a magyarországi vármegyék főispánjai is. A gö-
döllői kastélyban volt az értekezlet, ahová magammal vit-
tem Ágit is. Megismerhettük a királyné palotai szokásait
és életét az értekezlet után.
„Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés előmozdításá-
ban Erzsébet királyné jelentős szerepet játszott. Ennek
kapcsán került személyes ismeretségbe a kor kiemelkedő
politikusaival gróf Andrássy Gyula, báró Eötvös József,
Deák Ferenc, akiknek portréi a kisszalonban láthatók. A
többi ábrázolás Erzsébetet, mint magyar királynét jele-
níti meg: a királyi palást – hagyomány szerinti – javítása
közben, a koronázási ünnepségen és magyar díszruhában.
Erzsébet királyné nagy gondot fordított a magyar nyelv
elsajátítására és az ország történelmének megismerésére.
A királynét, majd később gyermekeit kiváló szakembe-

151
rek segítették a tanulásban. Arcképeik az írószobában
kerültek bemutatásra. A királyi pár magyarországi tartóz-
kodásának. Buda után legfontosabb színhelye Gödöllő
volt. A korabeli metszetek és fotók a kastélyt és közvet-
len környezetét ábrázolják. Erzsébet királyné lakosztályát
kezdetben kedvenc színe, az ibolya jellemezte. A bajor
hercegnő gyermekkorát idézi fel a possenhofeni kastély
rajza. Alatta édesanyja, Ludovika és egyik testvére, Mária
portréja látható. Mellettük a királyné egész életét végigkí-
sérő utazásainak egyes helyszínei jelennek meg. Erzsébet
királyné köztudottan kitűnő lovas volt, ezért gyakran áb-
rázolták őt lovon és kedvenc kutyáival. Az íróasztalon és
körülötte a falakon láthatók a gyermekek: Gizella, Rudolf
és a» gödöllői királykisasszony «, Mária Valéria arcképei.
A könyvespolcon a királyné által kedvelt szerzők; Petőfi
Sándor, Eötvös József, Horváth Mihály művei találhatók.
Az emlékkiállítás enteriőr-szerűen berendezett első szobá-
ja egykor a királyné lakosztályához tartozott: ez volt a fel-
olvasószoba. Falain a legértékesebbnek tartott, az 1830-
as, 40-es évekből való biedermeier stílusú festést állították
helyre. A felolvasó kanapé a kastély eredeti berendezései
közül került elő. A falon láthatók a magyar udvarhölgyek
arcképei. A Ferenczy Ida tulajdonából való a karosszék
és az illatszeres ládika is. A nagyméretű olajfestmény
Wilhelm Richter munkája, a kép címe: Falkavadászat a
gödöllői erdőben a királyi párral. Erzsébet ezen a képen
a saját ízlése és elvárásai szerint kialakított magyar udvar-
tartása körében figyelhető meg. Az emlékkiállítás máso-
dik és harmadik szobája a királyi időszakban Ferenczy Ida

152
lakosztályának része volt. Az itt bemutatott történeti-tár-
gyi emlékanyag Erzsébet királyné életének magyarországi
vonatkozásait villantja fel. Ezek közül külön figyelmet
érdemelnek a tárlókban elhelyezett személyes tárgyai és a
szemközti falon függő festmény, amely Erzsébet királynét
Avolo nevű lován ábrázolja a gödöllői lovardában. Mellet-
te balra Elise Rentz cirkuszi műlovarnő portréja látható. A
sarokban álló zöld színű kályha a kastély eredeti berende-
zéséhez tartozott. Az Erzsébet királyné elleni merényletet
hírül adó újsághírek mellett a királyné emlékére kiadott
érmekből és könyvekből látható itt válogatás. A fehér
márványból készült mellszobor, Zala György alkotása. A
falakon tekinthető meg a XX. század elején meghirdetett
szoborpályázatok néhány terve valamint egy válogatás Er-
zsébetről elnevezett köztereket és intézményeket ábrázoló
régi képeslapok. Erzsébet királyné férjétől, Ferenc József-
től kapta ajándékba a kastély berendezésével harmonizáló
Gödöllő-mintával díszített készletet. A Gödöllő-díszítés a
Herendi Porcelánmanufaktúra egyik legszebb és legismer-
tebb mintája. Gödöllőre háromféle készletet rendeltek,
köztük a Gödöllő-mintás szervizt. A szervizt az 1839-től
Fischer Mór tulajdonában lévő porcelángyár készítette.
Fischer Mór unokája, Farkasházy Fischer Jenő idejében a
kézművesség ismét elkészítette, illetve kiegészítette a Gö-
döllő-mintás készletet a kastély részére. A gödöllői kastély
és Erzsébet királyné számára alkotott minta távol-keleti
származású, eredeti neve Siang Rouge, Vörös Siang volt.
Mai elnevezését akkor kapta, amikor a gödöllői kastély
részére elkészült az új, 120 személyes szerviz. Fischer a

153
Gödöllő-mintát egy eredeti kínai» Kakiemon «mokkás-
csésze motívumai alapján készítette el. A porcelánokon
téglavörös és hófehér sávok váltakoznak. A vörös mezőket
kék, illetve zöld színekben pompázó indamotívum díszí-
ti, a díszítmények közepén apró szirmú, arannyal megfes-
tett bazsarózsa látható. A fehér sávokat stilizált fatörzsek
és zöldindás, fehérszirmú virágmotívumok díszítik. Pere-
mük dúsan aranyozott, a bordűrön arannyal keretezett
téglavörös sáv fut körbe. A bordűrön a vörös mezők kék
és zöld inda- illetve bazsarózsa motívumai ismétlődnek. A
fogók és gombok mintázata nagyon változatos: keresztbe-
font karú mandarinfigura, delfinszobrocska vagy mesebe-
li sárkány egyaránt lehet.
Ágival megnéztük Budapestet is, ami nagyon tetszett
nekünk.
„Az igazi fejlődés azonban a reformkor idején vette
kezdetét, amikor a nemesség tehetősebb tagjai egymás
után építtették fel pesti és budai palotájukat. A város az
irodalmi-szellemi élet központjává vált. Széchényi Ferenc
megalapította a Nemzeti Múzeum elődjeként is hatalmas
könyvtárát. A fia, Széchenyi István neve által fémjelzett
új nemzeti mozgalom nem titkolt célja a hajdani dicső
főváros feltámasztása volt. Ezt szolgálta a pesti Magyar
Tudományos Akadémia alapítása 1825. november 3-án,
vagy a Nemzeti Színház, a Nemzeti Múzeum és a Szé-
chenyi lánchíd építésének megkezdése is. A sikeres moz-
galom eredményeként Pest–Buda vonzani kezdte az új
betelepülőket, polgárokat, iparosokat Magyarországról és
külföldről egyaránt.

154
 Az 1830-as években a két város állandó lakossága már
150 000 körül volt, az »ingázó« birtokos nemesség csa-
ládjait nem számítva. Ekkorra Pest az ország kereskedelmi
központja lett. 1838 márciusában hatalmas árvíz pusztí-
tott, és a város épületeinek jelentős része romba dőlt. A
korszak építkező lendületében azonban sikerült pár év alatt
kiheverni a csapást, és nagyrészt az újjáépítés során nyerte
el a város a mai szerkezetét. Ezután tették kötelezővé a ki-
zárólag kőből-téglából való építkezést. A korábbi barokk
városképet a klasszicista stílus váltotta fel, az egy-két emele-
tes apróbb házakat igazi városhoz méltó két-háromemele-
tes paloták sokasága váltotta fel. A kor leghíresebb építésze
Hild József volt, akinek számos lakóházát ma is megcso-
dálhatjuk. Az 1840-es évekre Buda és Pest politikailag,
gazdaságilag és nem utolsósorban kulturális szempontból
is az ország fővárosává fejlődött, a két város együttes lakos-
sága 100 000 főre rúgott. Pest városában akkoriban ös�-
szesen 5105 házszám volt, ebből 1186 még csak tervezett.
Túlnyomórészt földszintes és kertes házak alkották a vá-
rosképet. 1846-ban a közművek még hiányosak voltak, a
város főcsatorna-hálózatának tervezésére bécsi szakértőket
hívtak, ugyanis a legtöbb helyütt nyílt árkok bűzölögtek,
a Király utcában még nem volt csatorna, másutt csak egy-
egy vonal állt kiépítve. A Terézvárosban a legtöbb utcát és
a gyalogjárókat már gránitkockákkal kövezték le, azonban
a mellékutcák rendre hepehupásak, gyakran futóhomoko-
sak, porosak, sárosak voltak.
1846. július 15-én megnyitották az első vasútvonalat
Pest és Vác között, ez a nap a magyar vasút történelmé-

155
nek kezdete.1848-ra gyakorlatilag elkészült a Széchenyi
lánchíd is. Addig csak hajókkal, illetve ideiglenes pon-
tonhidak segítségével lehetett átkelni a Dunán, az új híd
azonban végre lehetővé tette a két testvérváros valódi ös�-
szekapcsolását. Nem véletlen, hogy a város, illetve az egész
korszak jelképe lett. Azonban nemcsak esztétikus külseje
miatt figyelemre méltó, hanem mivel komoly technikai
kísérletet is jelentett; ez volt a világ első ekkora méretű
fémszerkezetes, óriás vasláncok által tartott függőhídja.
Az addigi hasonló angliai lánchidak a jóval kisebb Temze
folyón épültek.
1848. március 15-én kitört a pesti forradalom, ami a
Batthyány-kormány megalakulásához vezetett. 1848 júli-
usában megnyílt az első pesti országgyűlés és ezzel minden
szempontból Pest–Buda vált az ország fővárosává. A sza-
badságharc eseményei során azonban 1849. január 5-én az
osztrák császári sereg bevonult a városba, a pesti és budai
polgárok számára szinte mindent megtiltottak, még az ut-
cák és terek sem viselhették a magyar nevüket, visszaállí-
tották a régi német elnevezéseket. Az osztrákok a városban
rendezték be katonai főhadiszállásukat. A magyar honvéd-
ség egyik legnagyobb sikere volt a tavaszi hadjárat során
Pest visszafoglalása, majd a budai vár visszavétele, 1849
májusában. Nyáron újra császári kézre került a város, Pest-
re olasz csapatok jöttek. A szabadságharc leverése után Pest
lett az osztrák elnyomó rendszer székhelye. A Gellért-hegy
tetején ekkor épült a félelmetes erődítmény, a Citadella,
ahonnan az osztrák katonaság állandó megfigyelés alatt
tarthatta a lázadó magyar fővárost.

156
 A Budapesten összegyűlt főispánokkal együtt elhatá-
roztuk, hogy kimegyünk az egri borpicékhez bort inni.
Ági nem volt egy nagy borivó, de őt is érdekelte a város és
az egri vár, így szívesen jött velünk.
„Több közeli település, Almagyar, Czigléd, összeépült
Egerrel. 1442-ben a husziták feldúlták a várost és lakosai
közt iszonyú öldöklést vittek véghez. Mátyás király ural-
kodása alatt Bekensloer János püspök gótikus stílusban
átépíttette az akkor még a várban álló püspöki palotát; az
épület még ma is látható. Az építkezéseket Dóczy Orbán
püspök folytatta, és Bakócz Tamás fejezte be. Ők elkezd-
ték még a várbeli székesegyház késő gótikus átépítését
is. Mátyás király halála után Ippolito d’Este püspök ide-
jén építették a róla elnevezett és közelmúltban felújított
Hippolyt-kaput. A parasztlázadás alkalmával 1514-ben
Dózsa György egyik vezére, Barnabás, porrá égette a vá-
rost. Magyarország három részre szakadása idején Eger
fontos végvár lett. Dobó István várkapitány parancsnok-
sága alatt a vár a nőket és gyerekeket is beleszámítva ke-
vesebb, mint 2100 védője 1552-ben visszaverte egy nagy
török sereg támadását. A törökök számát Gárdonyi Géza
– természetesen némi túlzással – 200 000-re becsülte. A
későbbi történetírók 80 000 fősnek írták le a török sere-
get, amelynek létszáma a mai történészek szerint 35- 40
000 lehetett. Az ostrom történetét a mai olvasók legin-
kább Gárdonyi Egri csillagok című, népszerű regényé-
ből ismerhetik. Az ostrom alatt teljesen leromlott várat,
kiváló olasz hadmérnökök tervei alapján 1553 és 1596
között teljesen átépítették. 1578 áprilisától néhány évig

157
itt katonáskodott Balassi Bálint is. 1596-ban a török újra
megostromolta. Eger várát, amit a körülbelül hétezer fős
védősereg mintegy háromhetes ellenállás után feladott el-
sősorban azért, mert a seregével a közelben táborozó III.
Miksa osztrák főherceg nem volt hajlandó a védők segít-
ségére vonulni. A város 91 éven át, 1687-ig volt az Osz-
mán Birodalom része, mint egy több szandzsákot magába
foglaló vilajet székhelye. Ennek leglátványosabb emléke
az egykori birodalom legészakiabb, ma is álló minaret-
je. A Várhegy tövében, a vár bejáratától nem messze egy
törökfürdő maradványait tárták fel. A keresztény csapa-
tok 1687. december 17-én foglalták vissza a várost, mi-
után sikerült kiéheztetniük a vár védőit. Az ostrom alatt
a város teljesen leromlott, a falakkal körülvett területen
mindössze 413 ház maradt lakható, és ezekben is főként
török családok laktak. Mintegy 600 török visszatért Eger-
be, megkeresztelkedett, és ezek lettek az elpusztított város
első lakói. A felszabadított várost a Habsburgok kincstári
birtoknak tekintették, és I. Lipót 1688-ban szabad királyi
várossá nyilvánította, azaz mentesítette az egyházi és föl-
desúri terhek alól. 1705-ben a II. Rákóczi Ferenc pártján
álló Telekessy István püspök papnevelő intézetet alapított.
A 18. század a virágzás, a fellendülés időszaka volt. A ma
is látható barokk városképet. Eger püspökei alakították
ki. főképpen Barkóczy Ferenc és Eszterházy Károly. Az
építkezések számos iparost, kézművest, kereskedőt. Mű-
vészt vonzottak a városba. többek között itt települt le
Kracker János Lukács. Franz Anton Maulbertsch, Franz
Sigrist, Josef Gerl, Fellner Jakab és Fazola Henrik is. A

158
lakosság ugrásszerűen megnőtt, 1688-ban 1200 fő, majd
1787-ben több mint 17 000 fő, ezzel Eger volt az ország
hatodik legnépesebb városa lett. Eszterházy Károly püs-
pök a nagyszombati és a bécsi egyetem mintájára Egerben
is megpróbált universitast, azaz egyetemet kiépíteni. En-
nek bázisául a meglévő oktatási intézményeket szánták, a
papnevelő intézetet. A jogi iskolát, amit 1740-ben alapí-
tott Foglár György kanonok, és a bölcseleti iskolát, amit
1754-ben pedig Barkóczi püspök hozott létre, valamint
Magyarország első orvosi akadémiája, ami 1769. novem-
ber 5-én nyílt meg. Az egyetemet Eszterházy Károly az
erre a célra épített líceumban kívánta elhelyezni, de Má-
ria Terézia királynő nem engedélyezte az intézmény meg-
alapítását. 1769-ben Egerben Markhot Ferenc irányítá-
sával nyílt meg az ország első orvosi iskolája. Az iskolától
1772- ben Mária Terézia megtagadta a doktori fokozat
kiadásának jogát, ezért az 1775-ben megszűnt.
A 19. század katasztrófákkal indult. 1800-ban a belvá-
ros fele tűzvészben elpusztult, 1801-ben pedig a leomlott
vár déli fala is, és megrongált több lakóházat. Az uralko-
dó 1804-ben érseki székhellyé emelte, de egyúttal kivette
a főegyházmegyéből a kassai és a szatmári püspökséget.
A városi polgárság szabadulni szeretett volna az egyházi
fennhatóság alól, és kérvényt nyújtott be a parlament-
nek, hogy nyilvánítsák. Egert szabad királyi várossá, de
nem jártak sikerrel. 1827-ben a belváros nagy része újra
leégett, négy évvel később pedig több mint 200 embert
vitt el a kolerajárvány. A reformkorban Pyrker János Lász-
ló érsek képtárat hozott létre, és azt 1844-ben a Magyar

159
Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, mivel Eger nem adott
számára megfelelő helyet. Lényegében Pyrker ajándéka
lett az 1900-ban megnyitott Szépművészeti Múzeum
anyagának alapja. Pyrker hozta létre Egerben 1828-ban
az első magyar nyelvű tanítóképzőt, és ő építtette Hild
József tervei alapján a neoklasszikus stílusú bazilikát, Ma-
gyarország második legnagyobb templomát. 1837-ben
Joó János rajztanár Héti Lapok címen elindította az or-
szág első műszaki folyóiratát. 1854-ben az érsek 50 000
forintért lemondott földesúri jogáról a kilenced és a taksa
szedéséről, és ezzel Eger felszabadult az egyház gazdasá-
gi hatalma alól. A polgári fejlődés azonban nem gyorsult
meg, mivel Eger kimaradt a Miskolcot Budapesttel össze-
kötő vasúti fővonalból. A város ipara a malom, a dohány-
gyár és a lemezárugyárból állt. 1878. augusztus 30-án és
31-én egy hatalmas Bükk-vidéki felhőszakadás után az
Eger-patak kilépett a medréből, és pusztító árvíz öntöt-
te el a belvárost. Tíz ember meghalt, 35 ház összedőlt,
136 épület súlyosan megrongálódott, háziállatok százai
fulladtak a vízbe. Az elöntés legnagyobb magassága 463
centiméter volt. Az árvíz szintjét 17 tábla jelezte a külön-
böző épületeken, többségük ma is látható. A századfor-
duló után Egerben az iskolaváros jelleg dominált, iskolái
és más kulturális intézményei miatt a» magyar Athénnak
«is nevezték. 1904-ben nyílt meg Eger első kőszínháza,
megkezdték a csatornázást és az egyéb közművek építését
is. Azután lassan indult újra a gazdasági élet. Újra nagy
építkezések kezdődtek. Az Egri csillagok népszerűsége
ösztönzőleg hatott a várásatásainak megkezdésére is. Az

160
országban az elsők között Eger is engedélyt kapott gyógy-
fürdő építésére.”
A város megtekintése után mindenki hazament. Mi
Nagyvárad felé vettük az irányt, többször meg kellett állni
a lovaknak pihenni, ezért több csárdában is megpihen-
tünk. Végre megérkeztünk Nagyváradra.
„Neve a régi magyar várad főnévből ered. A nagy előtag
Kisvárdától különbözteti meg. Már a 11. században föld-
vár állott itt. Monostorát I. Szent László király alapította.
A mai vár helyén épült és László ide telepítette a bihari
püspökséget. A meghalt királyt Somogyvárott temették el,
mert még nem épült meg a váradi székesegyház, 1106-ban
vagy 1113 után helyezték itteni, végső nyughelyére, sírja
1192-től, szentté avatásától kezdve zarándokhely lett.
1241-ben a mongolok megostromolták, és nagy harc
után április 15-én elfoglalták. A tatárdúlást Rogerius
spalatói püspök, váradi fő esperes Carmen Miserabile (Si-
ralmas ének) című munkájában írja le. Rogériusz nevét ma
városrész viseli. 1390. május 20-án a királyi pár: Mária és
Zsigmond jelenlétében állították fel Szent László király
aranyozott lovas szobrát a székesegyház elé, amelyet a Ko-
lozsvári testvérek készítettek Czudar János váradi püspök
megrendelésére. Itt volt kanonok Janus Pannonius, püspök
Vitéz János 1445 és 1465 között, várkapitány Rhédey Fe-
renc és fia, aki erdélyi fejedelem lett. 1474-ben Ali szendrői
bég serege fosztotta ki a várost, de a várat bevenni nem
tudta. Ezután az erődöt megerősítették. A vár ma is áll,
de igen leromlott állapotban van. A 20. század elején a
magyar kulturális élet egyik legjelentősebb központja volt,

161
Ady Endre költő» Pence-parti Párizsnak nevezte. Várad
régen közigazgatásilag négy városból állt: Várad–Újváros,
Várad–Olaszi, Várad–Váralja és Várad–Velence. Elnevezé-
sük eredete szempontjából Újváros és Váralja beszélő ne-
veket visel, Olaszi és Velence pedig a 12. század folyamán
az ott nagy számban megtelepedett vallon lakosság után
kapta nevét. Mind a négy városnak külön közigazgatási ha-
tósága és külön földesura volt. Például Várad–Újvároson a
földesúri hatóság jogait a káptalan, Várad–Olasziban pedig
a magyar királyi kamarai kincstár gyakorolta.
A »négy Várad« közössége 1848 áprilisában kérelemmel
fordult a népképviseleti országgyűléshez, amelyben» kérik
magukat elöbbeni egységükbe s a megyei hatóságoktól
független önállásukba visszahelyeztetni «.Ekkorra tehető
hazánk többi, úgynevezett központi városának egyesülé-
se is. Nagyvárad összevonását jogilag sokáig mégsem si-
került elismertetni, végül az 1872-ben létrejött korszerű
közigazgatási rendszer tett pontot az ügyre.
Utána következett Bánfihunyad, ahol annyira kimerül-
tek a lovak, hogy le kellet cserélni, ezért új lovakat kellett
vennünk vettünk Bánffyhunyad hagyományosan fontos
szerepet játszik. Kalotaszeg, ezen túlmenően az erdélyi
magyarságművelődés történetében.
A lakosság magas szintű anyagi kultúrájának a követ-
keztében a város és vidékének étkezési művészete Erdély-
szerte híres. Az erős bánffyhunyadi házi borok (hunyadi
guggolós), a gyomorrontások azonnali gyógyszeréül is
használatható zsoboki sompálinka, a zsoboki kecskesajt, a
pörkölt hagymával elkészített körösfői burgonyás laska, az

162
egész Kalotaszegen megtalálható s mind a mai napig csere-
áruként is használatos, rézüstökben készült fekete szilvaíz,
a magas zsírtartalmú bivalytej, a vastag bivalytejföl, vala-
mint a hatvan fok fölötti erősségűre főzött szilva-, alma- és
vegyes pálinka kiváló minőségű helyi termékek. A román
ételkülönlegességek közül a bánffyhunyadi telemea (sós
tehén-, bivaly- vagy juhsajt), a nemzeti ételnek számító,
faparázson sütött, szegfűszeg-, fokhagyma- és borsfűszere-
zésű, disznó-, marha- és juhhúsból készült miccs (románul
mititei, miccs), a tejfölös és zöld csípős paprikás pacalleves,
valamint a tejfölös-vajas túrós puliszka általános közked-
veltségnek örvendenek és következett Kolozsvár. Ott az
Eperjessy palotában kivettünk egy szobát, megpihentünk,
mert nagyon kifárasztott az út, és másnap hazaérkeztünk a
Cserneki kastélyba. Még volt két nap szabadságom.
Ági elmondta, hogy milyen jó, hogy elmentünk erre
az útra, és azt is jól tettünk, hogy vettünk egy útiköny-
vet, mert ebből megtudtuk a bejárt városok történel-
mét. Nagyon szép város Budapest, Eger és Nagyárad
– jegyeztük meg. Közben feltettem egy lemezkorongot,
és meghallgattuk a Don Giovanni című Mozart-operát,
közben ellazultunk.
– János, nézzük meg Dés város történetét az útikönyv-
ben.
Dés Szolnok-Doboka vármegye fővárosa. Ági is ott
született és a szüleivel ott is lakott. Én is odajártam a líce-
umba, de a történelmét nem ismertük.
Dés jelentősége csakhamar annyira megnőtt, hogy itt II.
Endre király sókamarát is. A nagy érdeklődést látva 1845-

163
ben a tusnádi Élthes Lajos hat birtokos társával együtt
részvénytársaságot alapított felállított élén egy kamara-
grófsággal. Valószínűleg a II. András uralma alatt építet-
ték egykori várát is, a kolozsvári út melletti Rózsa-hegy
tetejének északi részén a szolnoki ispánság alá rendelte és
ezzel egy időben szabad királyi városi rangra emelte Béla
király ezt a szabadalmat – mindjárt uralkodása kezdetén
– megerősítette és egyben egyszer s mindenkorra kivette
a szolnoki ispánok fennhatósága alól. Ettől kezdve a város
minden ügyében saját választott bírák ítélkeztek.
A fenti kiváltságokért cserébe a Désaknaiak által kivá-
gott sót minden tavasszal kötelesek voltak a Szamoson le-
úsztatva a király rétjébe szállítani, útjukon azonban min-
denhol csak fele vámot voltak kötelesek fizetni. Később
ezekhez a szabadalmakhoz járult hozzá.
1261-ben még új szabadalommal is gyarapodtak a régi-
ek, ennek értelmében, az aknában télen vágott sót Szent
György napig saját hasznukra vízen és szárazon, szaba-
don szállíthatták és szabadon adhatták el. III. Endre ki-
rály is megerősítette a régi szabadalmakat és ezen felül
még minden szerdán tartandó vásárszabadalmat is adott
Désieknek. E középkori privilégiumok voltak Dés város
fejlődésének biztos alapjai.
Dés városa is az Erdélyben ekkor leghatalmasabb főúr
László vajdahatalmába került, s a király Déstől járó java-
dalmait is ő foglalta el. Ez az állapot még Károly Róbert
trónra kerülése után is tartott, a király összes ereje árán
sem tudta Erdélyben László vajda hatalmát annyira meg-
törni, hogy a királyi javakat erővel visszahódítsa.

164
 Dés újra szabad királyi város lett, szabadalmait Károly
Róbert is megerősítette, és alapítványt tett az itteni Szűz
Máriáról nevezett Ágoston rendű szerzetesek részére is,
e szerint „minden Désre sót szállító szekér után 2 kősót
adatni rendelt”. A 13. század végétől majd negyed száza-
don át tartó zavaros időket Dés városa is megszenvedte,
lakói szétszéledtek, s jóformán elnéptelenedett. Dést sza-
bad királyi városi jogaival ruházta fel őket. A fejedelmek
kedvelt tartózkodási helye volt.
A császáriak itt verik meg Katona Miklós őrnagy sere-
gét, majd december 23-án Bem egy császári hadosztályt,
1849. január 6-án itt ütközött meg Bem Wardener csá-
szári tábornokkal. A főtéren áll a hatalmas gótikus refor-
mátus templom, amelyet egykor kő körfal övezett, tőle
északra áll az egykori fejedelmi ház. A templom bolto-
zatát újjáépítették, a karzat virágmintáit Umling Lőrinc
festette, szószékét Sipos Dávid faragta és bontották le régi
erődfalát és új, szerényebb fallal vették körül. Tornya 72
m magas, négy fiatorony.

– Még olvassak az útikönyvből? – kérdezte Ági.

Teltek az évek, én nyugdíjban mentem, és elgondol-
koztunk azon, hogy mit fogunk csinálni. Elhatároztuk,
hogy zenélni és utazni fogunk.
Elővettük az útikönyvet, és kinéztünk egy útvonalat.
Tusnádfürdőt választottuk ki úti célnak, de már kön�-
nyebb volt elérni, mert kiépítették a vasútvonalat. Több
átszállással lehetett ide utazni. Megérkeztünk Tusnádra,
és kibéreltük egy villát. Megnéztük a Csukás-tavat.

165
 „Tusnádfürdő a 19. század közepétől kezdett szélesebb
körben is ismertté válni. A korábban mocsaras, bozótos,
csak a helyiek által használt helyre egy pásztorfiú csodá-
latos gyógyulása hívta fel a figyelmet. A történet hatására
egyre több környékbeli kereste fel Tusnád Alvégi részén
található» Beszédmező «forrásait, gyógyulást keresve. A
nagy érdeklődést látva 1845-ben a tusnádi Élthes Lajos
hat birtokos társával együtt részvénytársaságot alapított. A
részvényesek 99 évre kibérelték a négy tulajdonos község-
től (Tusnád, Verebes, Kozmás, Lázárfalva) a területet, és
elkezdték a ma ismert Tusnádfürdő kiépítését. Pár év alatt
jelentősen megnövekedett a csíki és a háromszéki részvé-
nyesek száma, befektetésük eredményeképpen a telepen
számos villa és fogadóház épült a fürdővendégek fogadá-
sára. A fejlesztéshez hozzájárult Erdély akkori püspöke,
a tusnádi születésű Kovács Miklós is, aki a szegény sorsú
betegek számára fogadóházat (Püspökház) építtetett a für-
dőtelepen. Az 1848-49-es forradalom alatt hadszíntérré
változott a virágzó fürdőtelep. A harcok által okozott ká-
rokat fokozta a helyi lakosok bosszúja, akik sérelmezték,
hogy elvették tőlük az ingyenes fürdő- és borvíz használa-
tát, ezért felgyújtották a fürdőt. A szájhagyomány szerint
Ferenc József császár országjáró körútja során megpihent a
fürdőben, és mivel megtetszett neki a fenyvesekkel körül-
vett, borvizekben bővelkedő tusnádi táj, elrendelte a für-
dő felújítását. Báró Szentkereszti Zsigmond és gróf Mikes
Benedek kezdeményezésére a részvényesek még abban az
évben elkezdték a fürdő fejlesztését, újjáépítését. Svájci
stílusú villákat építettek az Alvégi- szikla alatt található

166
területen, melyet azután Svájcnak hívtak a helybeliek.
1866-ban gróf Mikes Benedek lett a részvénytársaság el-
nöke. Saját költségén mintákat küldött 8 alkalmasnak ta-
lált forrás vizéből a zürichi Dietrich Gusztáv vegyésznek.
A Főkút vagy Őskút vizét a vegyelemzés után palackozni
kezdték, a tusnádi ásványvíz nemsokára komoly vetély-
társa lett a hazai és a külföldi piacokon a híres borszéki
borvíznek. Sajnos a rossz foglalásnak következtében a kút
hozama csökkenni kezdett. A valaha híres kút helyét ma
csak egy opálszínű forráskúp jelzi. A többi borvízforrást
(Ilona- vagy Rezső-forrás, a 3-as számú, gróf Mikes Be-
nedek emlékének tiszteletére elnevezett. Mikes- forrás, a
4-es számú, báró Apor Teréz után elnevezett Apor-for-
rás, az Anna I-, II.-források, a Rudi-forrás) napjainkban
is ismerik és használják. Az 1880-as évektől a különféle
beruházások hatására kivirágzott a fürdőtelep, jelentősen
megnőtt a fürdővendégek száma. 1890-ben felépült a
Stefánia Gyógyintézet, melyet a legkorszerűbb berende-
zésekkel szereltek fel az akkori időkben. A gyógyintézet
nagy népszerűségnek örvendett. 1893-ban a langyos vizű
Rezső-forrás fölé épített kétmedencés fürdő szintén nagy
népszerűségnek örvendett a fürdővendégek körében. Az
1900-as évek elején az Olt holtágában kialakították a Csu-
kás-tavat, amit a fürdővendégek csónakázásra használták.
Az első világháború megállította a település fejlődését. Az
1920-as években kezdett újra beindulni a fürdőélet. Új
villák, kezelőhelyek, sportpályák várták a vendégeket. A
Csukás-tavat stranddá alakítottak át, a tó északi partján
szórakoztató központ épült. A második világháború tör-

167
ténései következtében a fürdőtelep fejlődése újból leállt.
Az államosítást követően a villák állami tulajdonba ke-
rültek, fokozatosan pusztulni kezdtek. A megyésítéskor
Tusnádfürdőt városi rangra emelték.
Itt töltöttünk egy hetet-jókat sétáltunk, és a székely
csárdában jókat ettünk. A sétákat minden nap megismé-
teltük, megmásztuk a Sólyom és a Bálványosi sziklát it-
tunk borvizet a kutakból, egy szóval nagyon jól éreztük
magunkat. Ez az egy hét hamar eltelt. Kifizettük a villát,
és felültünk a vonatra. Elég bonyolult útvonalon érkez-
tünk meg Kolozsvárra. Ott megpihentünk az Eperjessy-
palotában, és elhatároztuk, hogy a városban maradunk
egy pár napot. Elmentünk a sétatérre, leültünk egy padra,
ahol nosztalgiáztunk, eszünkbe jutottak a főiskolai évek,
sőt meg is látogattuk az épületet, amit időközben felújí-
tották. Ezután bementünk a palota éttermébe, és meg-
ebédeltünk. Kolozsváron beköszöntött az ősz; a parkok
milliónyi színbe öltöztek.
Ági és én megöregedtünk, de a feleségem még mindig
olyan csinos és szép volt, mint fiatalkorában. Az idősko-
ri ráncok megjelentek az arcán, de az alakja és a szeme
a régi volt. Az én arcomon is megjelentek a ráncok, a
hajamba pedig ősz szálak vegyültek, de a szerelem ma-
radt a régi közöttünk. Nagyon szerettük egymást, és úgy
éreztük, hogy ez a szerelem a halálunkig fog tartani. Este
elmentünk az operába, és megnéztük Erkel Ferenc Bánk
Bán című operáját, aminek megható cselekménye és ze-
néje volt. Utána elmentük színházba, és megnéztünk egy
drámai darabot, amelyben Kéler Ilona is játszott, Goethe

168
Iphigenia Taurisban című tragédiáját. Amint mér emlí-
tettem, Kéler Ilona szerepel a felvidéki rokonaim között.
„először Szabadkára szerződött, de már 1879 őszétől Ko-
lozsvárra hívták, ahol rövid idő alatt igen nagy népszerű-
ségre tett szert, első drámai színművésznő volt és a közön-
ség kedvence. 1880- ban ő is kijutott Bécsbe a Magyar
Népszínmű társulatával. Ősszel hirtelen megbetegedett,
és váratlanul elhunyt
Másnap kimentünk a Házsongárdi temetőbe, és meg-
kerestük Kéler Ilona sírhelyét. Megtaláltuk. Kéler Ilona.
Kolozsváron temették el nagy részvét mellett, Mátrai Béla
búcsúztatta. Sírkövét a Házsongárdi temetőben, amely
Pákey Lajos műve, 1883. október 28-án leplezték le. Az
emlékbeszédet esztelneki Szacsvay Imre színésztársa tar-
totta.
A síremlék hátsó oldalára a következő verset vésték:

Eszményi szép álom megcsillant szívében. T

olmácsoló ajka megcsendüle szépen.
Dicső alakokról álomez lemállva,
Való testet öltve mindenik leszálla,
S jött a halál lopva, elnémula hangja,
Enyészet hatalma zengeni nem hagyta.
Dicsőség temploma föltárult előtte.
Pitvara a sír lett, éjjele befödte.”

Ági megjegyezte, milyen kár, hogy ilyen fiatalon meg-

halt. Azután kijöttünk a temetőből, és visszamentünk az
Eperjessy palotába. Levelet írtunk Sándor bácsinak, hogy

169
jöjjön értünk a hintóval. Meg is érkezett, és hazavitt min-
ket Csernekre.
Otthon végiggondoltuk a kirándulásunkat. Közben
szomorú esemény történt a családban. Ági apukája várat-
lanul meghalt. Ági sírt, nagyon szomorú volt. Elmentük a
temetésre; a dési római katolikus temetőben temettük el.
A temetés után Ági anyukáját elhoztuk magunkhoz.
Próbáltuk megvigasztalni, de nem sikerült, ezért az ja-
vasoltuk neki, hogy maradjon egy ideig nálunk. Ezt el-
fogadta. Néha zenét hallgatunk, hátha ez jó hatással lesz
rá, vagy kivittük hintóval a Cserneki mezőkre és dom-
bokra. Elmentünk Júlia fogadott lányunk kúriájába, ahol
elbeszélgettek, hiszen Júlia is egyedül volt, a férje ritkán
volt otthon. Egyszer meglátogatott József fiam a felesé-
gével, Szénásy Eszterrel és a lányukkal, a 16 éves Rózával
Búzáról. A hintóval való megérkezésük a kastélyba nagy
meglepetés volt. Megpusziltuk egymást, és kikérdeztük
mindenről a másikat. Megkérdeztem, hogy mivel foglal-
kozik.
– A birtokot rendezem – felelte a fiam.
– Mit termelsz?
– Búzát, kukoricát, zabot és szőlőt felelte a fiam. – He-
tei Bakó Károly szomszéd birtokossal együtt szervezzük
az aratást; embereket toborzunk a környékről, és 10 szá-
zaléktermést kapnak cserébe, ahogy máshol is. Tudod,
hogy ki a lánya?
– Hetei Bakó Irma, gróf czegei Wass Jenő felesége.
– Ismerem Hetei Bakó Irmát, elég furcsa szokásai van-
nak – jegyezte meg a fiam.

170
 – Mit csinál a lányod?
– Még a búzai líceumba jár.
– Hamarosan férjhez fog menni – jegyeztem meg.
Megebédeltünk, és folytattuk a beszélgetést.
– Hogy van László? – Kérdeztem.
– Jobban, kezdi kiheverni a felesége halálát. Ő üzemel-
tetni a malmot a környéken, odajárnak az emberek őrölni
a búzát. Nagyon jó üzlet, sok pénzt hoz a házhoz, ezen
kívül a birtokkal is foglakozik. Nem panaszkodhatunk,
a birtok jól megy – összegezte József. – Lehettem volna
szolgabíró, de visszautasítottam.
Ági szólt, hogy kész a vacsora.
Aztán egy hét után ujjbab látogatónk érkezett gróf Wass
Sámuel és a nővérem – Jó napot bátyám – köszöntöttem
őket régen láttuk mondtam.
Ági is lejött az emeletről mikor kiszálltak a hintóból és
ö is üdvözölte a vendégeket.
– Hallottam, hogy te is nyugdíjas lettél jegyezte meg
Sámuel. – Jól hallotta feleltem.
– Jöjjenek be mondtam, mert esett az eső bejöttek a
fogadó szobában utána Ágival körbe járták a Kastélyt és
nagyon tetszett.
– Ez egy igazi grófi Kastély – jegyezték meg.
– Milyen a nyugdíjas élet? – kérdezték.
– Nagyon jó sokat utazgatunk, nyaralunk és zenét hall-
gatunk mondtam.
– És maga mivel foglalja el magát? Mint nyugdíjas?
– Budapesten Országgyűlési képviselő és a Magyar Tu-
dományos Akadémialevelező tagjának választottak meg

171
székfoglaló értekezésen a passzát szelekről tartottam elő-
adást. Az években bekapcsolódtam a fővárosi társas élet-
ben és a földhitelintézet megalapításában is részt vettem a
kerület küldött a képviselőházba először választottak meg
és kerületi képviselő maradtam híve voltam a Deák-párt-
nak – ezekkel foglalkozom.
– Hát akkor nem unja magát – jegyeztem meg.
– János kérlek, tegezzél – és erre megittunk egy pohár
bort.
Megkérdeztem a nővéremet, hogy ő mit csinál?
– A lányommal élek Jenő fiam a feleségével Czegére
költözött és ott gazdálkodik a birtokon, amit apám adott
nekem közben kész volt az ebéd. Megebédeltünk és utána
folytattuk a beszélgetést.
Sámuel megjegyezte, hogy ügyes és bátor voltam, ahogy
a grófi címet kaptam és milyen szép pályafutást futottam
be mielőtt nyugdíjba mentem. Most biztos szép nyugdí-
jam lehet, amiből jól meglehet élni.
Ági szólt, hogy kész a vacsora. Megvacsoráztunk. Más-
nap Sámuelék elbúcsúztak, megköszönték a vendéglátást
és elmentek haza.
Ágival és az anyukájával újra egyedül maradtunk a kas-
télyban az anyukája közölte, hogy ö is haza megy.
Levelet írtunk László fiunknak hogy látogasson meg.
Egyik nap meg is érkezett a hintóval, de nem egyedül jött
egy kisasszony is kiszállt a hintóból, Lászlót megöleltük és
bemutatta a jövendőbeli menyasszonyát báró Wesselényi
Karolinát egy barna zöld szemű csinos kisasszony volt.
– Nem is tudtuk, hogy udvarolsz egy lánynak – csodál-

172
koztunk A fiam elmesélte báró Wesselényi István lánya,
aki Búzán földbirtokos. Van egy szép kastélyuk ott fog-
nak lakni, ha összeházasodnak.
– Remélem minket is meghívtok az esküvőre
– Természetesen – felelte László.
Erdély egyik legszebb barokk kastélyának tartott
épületet1778-ban kezdték el építeni. A munkálatok több
mint harminc évig a kastély mai formáját idősebb Wesse-
lényi Miklós idejében nyerte el, a kastély melletti lovardát
is ő építtette a ló szobrot, amely az istálló falán látha-
tó a Wesselényiiek büszkesége volt a messze földön híres
zsibói ménes, amely apáról fiúra szállt. A kastély végül
elkészült. Az épületen barokk és klasszicista építészeti ele-
mek keverednek, nagy árkádos loggiája és a középkori ha-
gyományoknak megfelelő négy sarokbástyája különösen
látványos. A Wesselényi család híres és gazdag Főnemes
család volt. Behívtuk őket a kastélyban körüljárták
– Apám nagyon szép kastélyt építettetek a kisasszony-
nak is tetszett. – Ági megkínálta őket gyümölccsel és
egyéb édességekkel és megkérdezte mikor lesz az esküvő?
– Most szombaton felelte László és átadott nekünk egy
díszes meghívót. Aztán ott maradtak megebédeltek és es-
tig beszélgettünk. Elmesélték hogyan ismerkedtek meg és
másnap hazamentek. – Aztán várunk az esküvőre kiáltot-
ták a hintóból.
– Ági csináltatott egy új ruhát gyönyörű ékszereket vett
fel én is egy bordó vitézkötésű ködmönt egy díszkardot
kötöttem fel beültünk a legszebb hintónkban négy lovat
fogtunk be, amit a néhai apámtól kaptam. Elindultuk

173
Zsibóra a Wesselényi kastélyhoz. Mikor megérkeztünk
már sok hintó ált a kastély előtt egy szolga lesegítette Ág-
nest a hintóról és elkísért a bálterem ajtóig ahol az eskü-
vőt tartották. Egy másik szolga bejelentett „gróf Eperjessy
János és Eperjessy Jánosné grófné” erre mindenki meg-
hajolt a teremben sokasodott a nép a leghíresebb Főne-
messég családok voltak jelen gróf Eszterházy, báró Bánffy,
gróf Uzoni Béldi, báró Wesselényi, gróf Mikes és sokan
mások. Elkezdődött az ismerkedés a beszélgetés italokat
osztogattak Odajött a fiam megmutatta hová üljünk le
közel a vőlegény és menyasszony mellet volt a helyünk.
Megkezdődött az esküvő a szolgák sorra behozták az
ételeket és italokat nemsokára elkezdődött a tánc én is
táncoltam Ágnessel még mindig nagyon szép volt és úgy
szerettem, mint régem. A vendégek lányai mutogatták
magukat nézték a fiúkat, akikből lehetett választani az
anyukák próbálták összehozni őket. Ez egy akkori szokás
volt, hogy így házasodtak a főnemesek. Számos házasság
kötődött ilyen alkalmakor.
Melyik házasságmodellel jellemezhetjük inkább a Fő-
nemesi bár még bizonyításra szorul, de elképzelhető a
házasságtípusok és az öröklési rendek közötti összefüg-
gés. Ez azt a feltételezést takarja, hogy a házasság „egyé-
ni modellje” azokban a társadalmi csoportokban tudott
nagyobb sikerrel utat törni magának, ahol fiúk és lányok
egyenlően részesültek a családi örökségből, és a házasság-
gal a felek vagyona közössé vált.
Az esküvő reggelig tartott aztán mindenki elment
haza.

174
 – Látod János, ha a fiad László nem lett volna, gróf
nem lenne, egy báró Wesselényi lány a felesége ezt mind
neked köszönheti mondta Ági és mi sem lennénk főne-
mesek. Főnemesség, a nemesség legfelső rétege. Szűkebb
fogalom az főrendnél, mert nem tartoznak bele az egyhá-
zi főméltóságok, akik között egyébként számos főnemesi
származású személy is volt. A főnemesi címerek a közne-
mesi vagy akár a városi címereknél rendszerint bonyolul-
tabbak. A legtöbb főnemesi család egyszerű címer helyett
osztott címert használ. A házasságkötéskor gyakoriak az
egyesített címerek. A főnemesi rangokat megfelelő rang-
koronákkal jelzik. A pajzs fölött nagyon gyakran több si-
sak is van rajta külön-külön sisakdísszel. A pajzstartók,
valamint a címersátrak és címerpalástok használata szinte
kizárólag a főnemesi címerekre korlátozódik.
A főnemesi címek báró, gróf, adományozása előtt szü-
letett főnemesnek számított minden udvari tisztviselő és
mágnás, azaz előkelő személy, akiket a magyar oklevelek-
ben a különféle elnevezésekkel illetnek. Az erdélyi ország-
gyűlés nem volt két táblára osztva, így ott az erdélyi grófi,
bárói és székely primori családok összes tagját továbbra is
váltakozva főrendnek és főnemesnek nevezték.
Ettől kezdve a személyre szóló törvényhozói jog sokáig
együtt járt minden főnemesi címadományozással, illetve
a külföldi címek magyarországi honfiúsításával. A főren-
dek törvényhozói jogállását a főrendiház átalakításáról
szóló Törvény is elismerte, de ettől kezdve 1918-ig olyan
főnemesi címeket is adományoztak, amelyekkel nem járt
együtt az örökös főrendiházi tagság joga a főnemesi rang

175
közjogi különállása a nemesség többi részétől a főrendi-
házi személyes megjelenés jogában nyilvánult meg, de
máskülönben a magyar nemesség jogilag egyenlő volt.
Magyarországon. a magyar főnemesség a bárói címmel
kezdődött. A főnemesség a fejedelmek és grófok.
Egyszer a Cserneki kastélyunkban bejött egy hintó és
kiszállt az unokám gróf Eperjessy Róza a vőlegényével
báró Josika de Branyicska Zoltánnal. Elmondták, hogy
két hét múlva összeházasodnak és elhozták a meghívót-
Ágnes és én megköszöntük a meghívást és jeleztük, hogy
elmegyünk. Az esküvő Búzán lesz és várnak.
– Foglaljatok helyet és elmeséltük nekik a mi fiatalkorú
történetünket, a főiskolai élményünket mind, ahogy az
öregek szokták.
Mi annak idején Szeptember 15-én kezdtük meg a főis-
kolát egy nyitóünnepséggel az iskola udvarán, az igazgató
nyitóbeszédet tartott, melyben elmondta: „Kedves höl-
gyeim és uraim! Az iskolánknak jó hírneve van, sok híres
ember végzett nálunk ezért a követelmények magasak. Kí-
vánom Önöknek, hogy vigyék tovább a jó hírnevünket”.
Ezt követően bementünk az osztályokban. Megkezdődött
az első latin óra. Egy köpcös mellényes a mellény zsebében
láncra kötött cvikkert hordott, és csak akkor vette elő, ha
olvasott valamit.
Szépen levizsgáztam minden tantárgyból, és követke-
zett a másodév.
Apámmal még kimentünk az erdőbe, megmutatta hol
fészkel a vaddisznó, hol vannak az őzcsapások. Gyönyörű
színes volt az erdő, hiszen már ősz volt, de sajnos vis�-

176
sza kellett menjek Kolozsvárra, mert kezdődött az iskola.
Anyám felcsomagolt ruhát és élelmet, Gejza bácsi előké-
szítette a lovakat meg a hintót, és másnap reggel elindul-
tunk. Nagy volt a nyüzsgés, mozgás a városban. Elkö-
szöntem Gejza bácsitól, aztán felmentem a szobámba.
László egy jóképű, magas, barna fiú volt, a lányoknak
tetszett, ezt már a főiskolán észrevettem. Másnap kezdő-
dött az iskola. A megszokott nyitó után megindult a ta-
nítás. A másodév nagyon nehéz volt, mert beugrott a jog,
ami nagyon nehéz tantárgy, tele volt nehezen értelmez-
hető kifejezésekkel, törvényekkel. Az egyik szünetben be-
mentem a büfébe reggelit venni. Sorban álltak a diákok.
És kit látok a sorban? Azt a lányt, akiért kitört a verekedés
a múlt évben, abban a bizonyos belvárosi vendéglőben.
Ránéztem, ő is rám nézett és mosolygott, éppen úgy,
mint annak idején a vendéglőben. Kikértük a reggelit.
Úgy gondoltam bocsánatot kell, kérjek tőle a történte-
kért. Egyedül ült az asztalnál. – Szabad ez a hely? –Igen,
foglaljon helyet! – mondta Ági. Bemutatkoztunk. – gróf
Zichy Ágnes. – Én gróf Eperjessy János. – és kezet fog-
tunk.
– Elnézést szeretnék kérni a vendéglőben történtekért,
de a barátja megsértett. – Ő csak szeretett volna a bará-
tom lenni, de nekem nem tetszett. Egy beképzelt fiú volt.
Udvarolni akart nekem. – Akkor azért mosolyogtál rám
tudasd a fiúval, hogy nem teszik? – Van nálad egy papír
és ceruza? – Igen.
Akkor add ide és leírom miért mosolyogtam rád –
mondta a kisasszony, de csak az osztályban olvasd el.

177
 Elővettem a papírt és a ceruzát és odaadtam – valamit
ráírt és átadta. Te ugye elsős vagy, mert nem láttalak még.
– Igen most kezdtem el a főiskolát.
Ahogy beértem az osztályban, elolvastam a cetlit és ez
volt bele írva – azért mosolyogtam, mert tetszettél, jóké-
pű fiú vagy. Majd kiugrottam a bőrömből az örömtől.
Délután találkoztam Lászlóval és elmeséltem, hogy meg-
ismertem egy elsős lányt, oda jár a főiskolára. barna, vál-
lig érő haja van, égszínkék szeme, karcsú dereka és duz-
zadó keblei vannak. Te János én úgy látom már szerelmes
vagy belé. Alig várom az újratalálkozást. Szerelem az első
látásra?
Másnap már az első szünetben találkoztunk- moso-
lyogva kérdezte elolvastam-e a cetlit. – Igen. Feleltem én.
Szeretnék veled találkozni, elmehetnénk együtt sétálni és
beszélgetni valahol a városban – Jó. Gondolkoztál hova
menjük? – A sétatérre. Az egy csendes hely és padok is
vannak – Öt óra jó lesz? – kérdezte – Igen, találkozunk a
főiskola bejáratánál.
Így is lett. Találkoztunk, kimentünk és leültünk egy
padra. Sokat beszélgettünk. Elmondtam, hogy már ka-
tona is voltam század parancsnokként szolgáltam és meg-
mentettem a parancsnokom életét ezért a bécsi császár
grófi címet adományozott nekem és a Zeneakadémiára
is járok – erről részletesen beszámoltam ez nagy érdeklő-
déssel hallgatta, mert az ő családjába anyai részen is sok
zenész volt. Aztán felmentünk a fellegvárra sétálni, de
már megengedte, hogy megfogjam a kezét így sétáltunk
a városban aztán lementünk a Mátyásszoborhoz ahol

178
szoktak a főnemesek találkozni és itt szervezték meg a bá-
lokat, mulatásokat. Ott megálltunk, mert odajött báró
Bánffy László, akit megütöttem a vendéglőben és elnézést
kért, hogy gané szájú parasztnak nevezett. – Nem tudta,
hogy gróf vagyok. – Aztán Ági karon fogott és hozzám
bújt vissza mentünk a sétatérre és visszaültünk a padra
még sokat beszéltünk főleg a zenéről, mert ez közös téma
volt őt is érdekelte. Megkérdeztem hol lakik, azt felelte
Désen. – Désen? – Hisz oda jártam a líceumba. – Az én
édesapám ott alispán.
– Az én nagybátyám a főispán Gróf Wass Sámuel. –
Akkor ő az édesapám főnöke! Micsoda véletlenek! Gróf
Wass Sámuel a nővérem férje.
– Az apám szolgabíró Dengeleg járásban.
Mikor tisztáztuk ezeket, egy kissé megnyugodtam,
mert anyám mindég azt mondta, rangon aluli lánynak
nem udvarolunk, és nem vesszük el feleségül. Ez egy ak-
kori társadalmi szokás volt. Ágnes látszólag nem csinált
ebből ügyet, hiszen Bánffy fiút utasított el, és az sem ha-
totta meg, hogy a nővérem egy Grófhoz ment férjhez,
vagy, hogy apám szolgabíró. Sokat beszélgettünk a pa-
don, nekem a komolysága és kedvessége tetszett. Mikor
mosolygott, olyan szép volt, hogy olvadtam el, mint a jég
a napon. Közben a városban, a sétatéren besütött az őszi
napsugár, a fák millió színben pompáztak, mintha jelezték
volna, hogy János szerelmes lett. Az idő telt, és nyakunk-
ban volt a vizsgaidőszak. Ágit már több hónapja ismer-
tem. Tanulni a Házsongárdi temetőbe mentünk, mert ott
csend volt. Az Eperjessy családi kriptához jártunk, mert

179
ott volt egy pad, melyet rózsabokor nőtt körül. Ott nem
látott senki, nyugodtan lehetett tanulni. Ott ültünk a
padon, mikor Ági elmosolyogta magát. Olyan szép volt,
mint egy mesebeli tündér. Közelebb ültem hozzá és meg-
simogattam a barna haját és az arcát. A szánk összeért,
tüzes lett. Megcsókoltam, először röviden, a testünk forró
lett, majd hosszabban, kéjesen, aztán vadul, szenvedélye-
sen. Egyszer, kétszer, Isten tudja hányszor, nyöszörögve
mondtuk egymásnak szeretlek, imádlak. Káprázatos volt
az egész, soha sem gondoltam, hogy ilyesmi megtörténhet
velem az életben. Utána szorosan egymáshoz bújtunk, és
kezdődött újra az egész. Ági utána elnézést kért a történe-
tért, biztos azt gondolom róla, hogy egy erkölcstelen nő,
mással is ezt csinálja. Szégyellte magát. Megnyugtattam,
én nem így gondolom, mert ismertem egy pár hónapja.
Ezen a napon nem tanultunk semmit. A következő na-
pokban már volt tanulás is. Következtek a vizsgák, sze-
rencsére minden vizsgánk sikerült.
Aztán eljött az idő, hogy visszamenjek Kolozsvárra.
Alig vártam az újratalálkozást Ágival. Megkezdődött a fő-
iskolának az utolsó éve. Ez könnyebb volt, mert az állam-
vizsga dolgozatra kellett összpontosítani. Reggel bemen-
tem az iskolába, vártam a szünetet, de Ági nem volt sehol.
Megkérdeztem az osztálytársait, ők azt mondták nem jött
iskolába. Délután elmentem hozzá. A néni, akinél lakott
azt mondta beteg, magas láza van. – Megnézhetem? –
kérdeztem. – Hogyne, tessék befáradni!
– Ági mi történt? – Lázas vagyok, fáj a fejem és szédü-
lök. Megérintettem az arcát forró volt. Még ott voltam egy

180
ideig, aztán elmentem. Nem is tiltakozott, annyira beteg
volt. Másnap újra elmentem hozzá, de a helyzet ugyanaz
volt, negyven fokos láz és ugyanazok a tünetek. Ekkor
döntöttem úgy beviszem a korházba. Megkértem a nénit
segítsen felöltöztetni. Én lementem fogni egy konflist, és
bevittem a korházba. Közben írtam egy levelet a szülei-
nek. Azok másnap meg is érkeztek. Elintéztem nekik egy
szobát az Eperjessy palotában, ezt követően bementünk
a korházba. Az apukája beszélt az orvosokkal, akik el-
mondták valami vírus fertőzte meg. Estére-drámaira for-
dult a helyzete, kómába esett, mint a halott, úgy feküdt.
Az orvosok is lemondtak róla. Ott virrasztottuk mind a
hárman és sírtunk. Két napig ez így ment. Bementem a
templomba, imádkoztam érte, kértem a jó Istent tartsa
meg az én tündéremet. A harmadik nap csoda történt,
egyszer csak kinyitotta a szemét s halkan megszólalt:
– Vizet kérek. – Behoztak egy pohár vizet. Erre bejött
az orvos is, megmérte a pulzusát, megnézte a szemét.
Ági halkan megkérdezte – Hol vagyok? – A kórházban
– felelte az orvos – Beteg lett és behozták.
Közben eltelt ez a tanév is, én leállamvizsgáztam, meg-
kaptam a diplomát. Bementem a templomba, imádkoz-
tam érte, kértem a jó Istent tartsa meg az én tündéremet
– Nem szabadulsz meg olyan könnyen tőlem! – És már
mosolygott.
Ez a mosoly csak az enyém volt, az én tulajdonom.
Az orvos azt mondta még bent kell, maradjon egy pár
napig megfigyelésre, és ha nem jön semmi közbe, egy hét
múlva hazaengedi. Nagy volt az öröm, apukával rende-

181
sen leittuk magunkat. Másnap mikor bementük hozzá,
már ült az ágy szélén és evett. Egy hét után kiengedték
a korházból és újra járhatott iskolába. Délután találkoz-
tunk Lászlóval és a barátnőjével, Eszterrel. Ági még nem
ismerte Esztert, bemutatkoztak. Elhatároztuk elmegyünk
egy cukrászdába, úgyis akarnak közölni velünk valamit.
Kikértünk két süteményt, meg két pohár konyakot.
– Akarunk tenni egy bejelentést! Összeházasodunk. –
Gratulálunk, sok boldogságot kívánunk!
Ági hosszan rám nézett és mosolygott, mintha mondta
volna, Látod János, ezt így kell csinálni. Közben eltelt ez a
tanév is, én leállamvizsgáztam, megkaptam a diplomát.
– Hát ez volt a fiatalkori főiskolai emlékeim – mond-
tam – köszönöm, hogy végig hallgatták.
Mikor befejeztem Ági behívta ebédelni aztán elmen-
tek haza. Két hét után elmentünk a hintóval Búzára az
esküvőre. Ott József várt és bevitt a kúriában. Közben
megjöttek a vendégek hintóval és elmentünk a templom-
ban. A templomi szertartás után a kúria nagy termében
volt a lagzi. Ott volta a vőlegény részéről a rokonok is-
merősök a Róza részéről mi és a fiunk László és felesége.
Megkezdődött a lagzi a zenészek elkezdtek játszani a cse-
lédek sorra behozták az ételeket és italokat valamint egy
nagy tortát, amit a fiatal házaspár kezdett felszeletelni.
Ettünk-ittunk jó és vidám hangulat alakult ki. Ez idő utá
elkezdődött a tánc mi Ágival is táncoltunk és a szünetben
ismerkedtünk a férj rokonaival. A lagzi reggelig tartott a
vendégek elmentek haza. Mi még ott maradtunk a Róza
szüleivel és másnap beszélgetni kezdtünk. A férj apja báró

182
Josika de Branyicska Ferenc az anyja báró Bánffy Rozália
elmondták, hogy Kolozsváron laknak a Bánffy palotában
és oda fognak költözni a fiatalok is egy külön lakrészben.
Én megjegyeztem, hogy a Bánffy palota közel van az
Eperjessy palotához ahova mi gyakran járunk. Így gyak-
ran meglátogathatjuk egymást. Az apja elmondta, hogy
hallotta Szolnok Doboka vármegye nyugdíjas főispánja
vagyok – Igen feleltem ezért is van időm az Eperjessy
palotában tartózkodni ezen kívül van egy kastélyom
Cserneken. Jöjjenek el meglátogatni – Köszönjük szépen
a meghívást. Aztán telt-múlt az idő egy nap levelet kap-
tunk báró Josika de Branyicska Ferenctől hogy él még a
meghívás Csernekre. Válaszoltuk igen várjuk őket. Meg
is érkeztek egy nap szép hintón. Behajtottak a Kastélyban
egy cseléd lesegítette a hintóról mi vártuk őket a kertben
üdvözöltük.
– Tessék bejönni – mondtam köszönjük szépen felel-
ték.
– Milyen friss levegő van itt – jegyezték meg.
Szép őszi nap volt a dombok ezer színben pompáztak a
madarak csicseregtek szarvas bőgés hallatszót az erdőből.
Ágival megmutattuk a kastélyt körbe jártuk nagyon
tetszett nekik főleg a bálterem. Megmutattam a medve-
bőrömet és a szarvas agancsomat és megjegyeztem, hogy
én lőttem a Kárpátokban Szárhegyen. Aztán leültünk egy
padra és megkérdeztem mivel kínálhatom meg. – Egy kis
erősest szilvapálinkát vagy konyakot? – A szilvapálinka jó
lesz. A cseléd kihozta a pálinkát és egyéb édességeket, sü-
teményt Rózának.

183
 – Ez egy nagyon szép hely és a kastély is nagyon szép
– jegyezték meg.
Aztán elkezdtünk beszélni a családról a fiataloknak szü-
letett egy fiuk Árpád a neve már három hónapos.
– Úr Isten Ági már dédunokánk is van mondtam bol-
dogan – Jaj de jó felelte.
– Szeret vadászni – kérdeztem?
– Igen sokat vadásztam régen.
– Kimegyünk holnap sok vaddisznó és róka van. Rend-
ben megszervezem és szóltam az egyik cselédnek szerezzen
hajtókat addig az asszonyok beszélgetnek közben szólt a
szakács, hogy kész az ebéd. Bementünk és megebédel-
tünk. Ebéd után sétáltunk egyet a kastély közelében a le-
gelőn gyönyörű virágok voltak minden színben közel volt
az erdő ide jövünk ki vadászni holnap reggel.
Másnap kimentünk az erdőbe puskákkal a hajtok már
vártak egy tisztáson. Elkezdődött a hajtás egy bokorban
húzódtunk meg. Egyszer csak hallódtuk a hajtók kiabá-
lását „vaddisznó! Róka! Előbukkanta sűrű bozontból egy
nagy kan Ferenc megcélozta dördült a puska és a kan
azonban elterült – Szép lövés volt jegyeztem meg. a vad-
disznó kant a hajtók kivitték az erdő szélére és folytató-
dott a vadászat a hajtok elkezdtek megint kiabálni róka!
Róka! Bebújtunk a bokor alá és egymás után ugrottak ki
a rókák céloztunk és lőttünk két rókát leterítettünk. Ezzel
befejeztük a vadászatot kifizettem a hajtókat és elvittük
egy szekéren a zsákmányt. Haza vittük és odaadtam egy
inasnak, hogy nyúzza meg a rókákat és sózza be, tegye
kiszáradni a vaddisznó fejét is készítse el tartósításra. Az

184
asszonyok is megnézték a zsákmány és gratuláltak. Aztán
megebédeltünk ittunk egy üveg bort és ellazultunk – Jó
vadászat volt jegyezte meg Ferenc.
Másnap elbúcsúztunk megköszönték a vendéglátást és
a rókákat és a vaddisznót is elvitték magukkal mikor haza
mentek.
Ágival megbeszéltük a látogatást és az esküvőt nem
gondoltam, hogy eljönnek. Beszéltünk a kis dédunokáról
is majd meglátogatjuk, ha Kolozsváron járunk. El is men-
tünk Kolozsvárra megkerestük a Bánffy palotában Rózát
kopogtattunk kijött
Róza jöttünk meglátogatni a kis Árpádot tessék bejönni
és megmutatta a fiát. nagyon szép kis fiú volt már nyolc
hónapos lett gügyögőt kapálózott. Hallódtam, hogy vol-
tak maguknál a szüleim.
– Igen és voltunk vadászni a közeli erdőben lőttünk egy
vaddisznót és két rókát nagyon tetszett nekik a kastélyom
és a környéke.
– Örvendünk, hogy láthattuk a kis Árpádot most már
mennünk kell, mert be akarunk menni az Eperjessy palo-
tában. A viszont látásra.
– Csókolom köszönt Róza. Az Eperjessy palotában be-
mentünk a vendéglőben leültünk egy asztalhoz és vissza-
emlékeztük a dicső múltra.
Aztán visszamentünk a Cserneki kastélyinkban és ki-
mentünk a kertben ott sokáig beszélgettünk kiválasztot-
tunk a legszebb éveket az életünkből.
És azokat idéztük fel, mint ahogy az öregek szokták csi-
nálni. A zene továbbra is a szórakozásunk központjában

185
volt. A klasszikusok könyvet gyakran elővettük és olvas-
tuk így szórakoztunk öregesen.
– Emlékszer az esküvőnkre?
Az eljegyzést augusztus 15-én akartuk megtartani,
és rá egy hétre az esküvőt. A templomi esküvőt Csáki
Gorboi katolikus templomban terveztük, mert az volt
legközelebb Fodorházához. Közben anyám már készítet-
te a meghívottak listáját az esküvőre. A listán szerepeltek
Ági szülei, nagybátyai és családja, gróf Wass Sámuel és
családja, báró Josika Róza és családja, gróf Wass Miklós
Sámuel testvére, a nagyszülők, apámnak a kollegái, az én
barátom, László és felesége, a Szentmiklósy nagybátyáim
családostól, körülbelül 150 fő. Egy hét után következett
az esküvő. A díszes meghívókat elpostázta anyám,, vissza
is igazolták levélben, hogy minden meghívott részt akar
venni. A templomi szertartás délután öt órakor kezdő-
dik a lagzi Fodorházán lesz a kúriában. A násznagyok Ági
részéről az apja tetvére és felesége, az én részemről gróf
Wass Sámuel és a nővérem volt. Közben sorra jöttek meg
a vendégek, a sok hintó be sem fért a kúriába. Egy nagy,
négylovas hintóban ültünk a hátsó ülésen, mi előttünk a
násznagyok, és elindult a hintó sor a Csáki Gorbói temp-
lomba. Fodorháza lakói kint álltak az utcán. Hajlongtak
a férfiak, levették a kucsmájukat, a nők térdre borultak
és kiabálták (sza tráic maria szá multé fericsiré) – Éljen a
méltóságos úr, sok boldogságot kívánunk! Megérkeztünk
a templom elé. Ott a szülők az oltár elé vittek minket,
követtek a násznagyok, és megkezdődött a szokásos vallá-
si ceremónia. Mikor véget ért, felhúztam az én tündérem

186
ujjára a gyűrűt, ő is ezt tette, és megcsókoltam. – Ezen-
nel házastársaknak nyilvánítlak! – fejezte be a plébános.
A templom előtt mindenki gratulált és sok boldogságot
kívánt. Aztán visszamentünk Fodorházára és kezdődött
a lagzi. Apám egy tíztagú cigányzenekart rendelt, azok
már ott voltak. Bement a násznép a nagyszobába, ahol
apámék fiatal korukban bálokat rendeztek, és leültünk
az ételtől és italtól roskadó asztalokhoz. Ági, bár fáradt
volt, mégis ragyogott a fehér menyasszonyi ruhában.
Megkezdődött az evés-ivás, jó hangulat alakult ki, a ci-
gányok húzták a csárdásokat, keringőket és egyéb akko-
riban divatos nótákat, és hamarosan a vendégek többsége
el kezdett táncolni. Ági és én táncra perdültünk, csárdást
és keringőt táncoltunk, nagyon jól éreztük magunkat. A
szünetekben beszélgettünk az ismeretlen vendégekkel.
Gróf Wass Miklós és gróf Bechtold Eugénia, a neje, meg-
hívott Czegére, a kastélyba, ahol gróf Wass Imre és báró
Josika de Branyicska Rozália, gróf Wass Sámuel nagybá-
tyám szülei is laknak.
– Köszönjük szépen a meghívást! Mondtuk illedelme-
sen.
Ágival megint egyedül maradtunk és elhatároztuk
meglátogatjuk Károly fiamat Oláhfodorházán. Minden
szentek napja volt ezért vettünk Csáki Gorbón virágo-
kat és gyertyákat. Csengettünk a kapun egy szolga nyitott
kaput és hamarosan megjelent Bartos Mária Károly fiam
felesége. Üdvözöltük és betessékelt a kúriában. Nagyon
furcsa volt az egykori úrilakban bemenni, hiszen valami-
kor én is ott éltem.

187
 – Tessék bemenni és helyet foglalni mondta Mária –
Mit hozhatok kérdezte- Egy kis bort, ha még van a néhai
apám borából feleltem. – Ági mit hozhatok magának egy
teát köszönöm. – A bútorok egy kicsit át voltak rendezve,
de a többi a régi volt.
– Mikor jön Károly haza?
– Este hat órakor szokott – felelte Mária.
– Ki hozta a bort megittam megvártam, hogy Károly
hazajöjjön és utána kimentünk a temetőbe.
Minden sírra tettük virágot és gyertyákat. Aztán fel-
mentünk a nagyapám lerombolt kúriájához és ott is tet-
tünk virágot és gyertyákat a megmaradt sírkertben.
Visszamentünk az apámék kúriájában és leültünk be-
szélgetni.
– Károly fiam elmondta, hogy Désre jár dolgozni, sze-
reti a munkáját.
Mária közben Ágival kimentek a konyhában irányítani
a vacsorát mi a fiammal borozgattunk és meséltem neki
apámról és magamról.
Elmondtam neki hogyan kezdtem el a főiskolát Ági-
val az ismerkedést és menyire vártuk az ő megszületését.
Közben kész lett a vacsora. Megvacsoráztunk és másnap
elmentünk haza. Otthon meglepetés várt ránk a dési
jegyzőtől kaptunk egy levelet melyben ez ált. Beczkay
Istvántól örököltünk egy nagy értékű ingatlant, pénzt és
értékpapírokat sok millió értékben. Kérem jelenjen meg
Désen a hagyaték rendezése véget. Elmentünk és bemen-
tünk a jegyzőhöz és aláírtam a hagyatékot.
Ági megkérdezte, hogy eladjuk a házat?

188
 – Igen – feleltem én. – Milyen rendes felvidéki roko-
naid vannak.

189
 5. fejezet

Elhatároztuk Ágival elmegyünk Magyaregregyre. Meglá-

togatni gróf Wass Sámuelt és a nővéremet. Megérkeztünk.
Behajtottunk a hatalmas kúria boltíves kapuján. – Mikor
Róza meglátott egy kicsit csodálkozott, de nagyon örven-
dett. Behívott a fogadó szobában és leültetett. Sámuel
is otthon volt és üdvözölt. Megpusziltuk egymást és el-
mondtuk, hogy Károly fiamnál jártunk Oláhfodorházán
néhai apánk kúriájában. Megemlítettük egy szép összeget
örököltünk az egyik felvidéki rokonomtól. Ezen csodál-
koztak, mert eddig nem tudták, hogy ott is vannak roko-
naim.
– Nem is akármilyenek mind nemesek és bárok –
mondta Ági.
– Eddig nem említetted – felelte Sámuel.
– Én sem tudtam róluk csak egyet ismertem Beczkay
Istvánt és a feleségét Folkusházy Antóniát, dédszüleimet,
akiket Ági apukája ismert hisz Désen laktak. Ő adta meg
a címét és mi meglátogattuk. Beczkay István az dédapám
volt nem is tudtam, hogy él. Most halt meg és rám ha-
gyott egy nagy vagyont 85 éves volt.
– János te egy szerencsés ember vagy mondta Sámuel
– Iszol valamit?
– Egy pohár konyakot – feleltem.
– Te János öcsém mit kezdel ennyi pénzel?

190
 – Egy részét a fiaimnak adom – mondtam.
Megkérdeztem hol vannak az unokatestvéreim?
– Csak Emma és férje van itthon. Emma! Gyere, le itt
vannak Jánosék – kiáltott fel Róza lejött a férjével báró
Orczy Félixszel.
Emmát megpusziltuk Ágival, a férjével kezet fogtunk.
– –Mi még nem találkoztunk ugye?
– Nem is találkozhattál vele, mert mikor utoljára voltál
nálunk még nem volt a férje – mondta Sámuel.
– Róza te hogy vagy – kérdeztük?
– Jól vagyok köszönöm. Aztán másnap haza mentünk
Csernekre a kastélyban leültünk egy padra és átgondol-
tuk mit fogunk csinálni az örökséggel. Végül úgy döntöt-
tünk, hogy megvesszük az Eperjessy palotát Kolozsváron.
El is mentünk és kiderült, hogy a nagy része a miénk,
mert a néhai apám és nagyapám után már az enyém és
a Rózáé volt. Ezért vásárlási előjogunk volt így kifizettük
a különbséget így a miénk és a Rózáé lett. Felújítottuk
és ezután a teleket ott töltöttük. A vendéglő mellé egy
nagyszobát alakítottunk ki ahol bálokat lehetett rendez-
ni. Egyszer rendeznünk egy bált meghívtuk a kolozsvári
főnemeseket gróf Uzoni Béldi, gróf Mikes, báró Bánffy
gróf Haller, gróf Wass, báró Wesselényi családokat. A 60-
as utca tele volt hintókkal. A szolgák kisegítették a ven-
dégek a hintókból és elkísérték a bálteremben ahol mi
fogadtuk a vendégeket Bemutatkoztunk” gróf Eperjessy
János és Eperjessy Jánosné grófné”utána bementek a bál-
teremben ahol italokat szolgáltak fel az inasok. Ezután
megkezdődött a bemutatkozás a gyerekeket is elhozták,

191
mert jó alkalom volt az ismerkedésre és házasság kötésre.
Közben szolt a zene. Behozták az ételeket és italokat ettek
ittak a vendégek a férfiak politizáltak egy részük kártyázni
kezdtek sok pénzt nyertek vagy veszítettek. Mások tán-
coltak a fiatalok ismerkedtek ez így ment egész hajnalig.
Kolozsváron sokat jártunk operában és színházban, a vá-
rosban erős kulturális élet volt. Gyakran jelentünk meg
fogadásokon és megismerkedtünk sok főnemesi család-
dal. Sok bálon vettünk részt szívesen hívtak meg a főne-
mesek. Főleg a Bánffy palotában rendeztek bálokat így
mullattak télen.
Ágit minden rendezvényen megcsodálták, mert csinos
és szép volt nagyon büszke voltam rá.
Ha elmentünk egy színházba vagy operába minden-
ki ő figyelte annyira szép és csinos volt. Néha még fél-
tékeny is voltam rá bár a valóságban nem volt okom a
féltékenységre. Visszamentünk az Eperjessy palotában a
bejáratnál a két oldalon ki volt írva egy nagy réztáblára
Eperjessy palota a másik felén Eperjessy szálloda. A szál-
lodát egy vállalkozó üzemeltette bárki kivehetett szobát
és volt egy vendéglő is ahol lehetett étkezni és inni. A mi
szobánkat nem adták ki senkinek ez egy nosztalgia szoba
volt csak mi vehettük igénybe, hiszen ott volt a nászéjsza-
kánk. Megnéztük a főépületeket és parkokat. Kolozsvár
sok parkkal rendelkezett, de mindközül a legnagyobb és
legismertebb a Sétatér volt. A parkot az 1800-as évek-
ben nevezték át Sétatérré, addig Rákóczi-kert néven volt
ismert. Mivel a park romos állapota nem volt tartható
tovább, a felújítás során új padot a vízelvezető árkokat

192
áthidaló hidacskát, valamint új szemeteskukát helyeztek
el. Ezen kívül felújították a kaszinót, amely ettől kezdve
kulturális rendezvények otthona, a sétányokat, és ápolták
a növényzetet. Sokat jártunk oda sétálni Fadrusz János
szobra Mátyás királyról a város főterén a sétatéri kaszinó
Kolozsmonostori apátság, más néven Kálvária-templom
a gótikus Szent Mihály-templom Erdély egyik fő kultikus
helye, számos nagy történelmi esemény helyszíne. Mátyás
király szülőháza. Fadrusz János Mátyás király emlékműve
az egyik legszebb magyar lovas szobor. A gótikus stílus-
ban épült Farkas utcai református templom. Házsongárdi
temetőben nyugszanak az erdélyi közélet és művészet
nagyjai. A piarista templom őrzi a Szűzanya kegyképét. A
középkori vár egyik bástyája, a Szabók bástyája ma is áll.
A jellegzetes stílusban épült alsóvárosi református temp-
lom, ismert nevén a kétágú templom a Fellegvárról szép
kilátás nyílik az egész városra. A Sétatér a 19. század vé-
gén létesült park.
A botanikus kert 14 hektárnyi területén több tízezer
növény található. A Kós Károly által tervezett kakasos
templom a nemzeti szecessziós stílus példája. A Farkas ut-
cai református templom és református kollégium. Egyik
nap meghívott gróf Uzoni Béldi Ákos a kastélyában.
Béldi Ákos gróf, Kolozs megye és Kolozsvár főispánja
volt. Híve volt a szabadelvű politikának a mint kinevezett
főrendiházi tag. Béldi gróf kormányzása alatt úgy az er-
délyi részek első megyéje, mint Kolozsvár városa is új föl-
lendülésnek örvend s nagyszabású középítkezések kato-
nai laktanyák, vízvezeték és csatornázás, egyetemi és más

193
közművelődési építkezések készítettek. Figyelme kiterjed
a vármegye és város összes művelődési és közgazdasági
szükségleteire; nagy része van a kolozsvári mentő-egyesü-
let felállításában, s mint a Kolozsvári Színház ideiglenes
intendánsától, tőle várják a színház a fellendülését. Béldi
Ákos gróf jelenleg 49 éves, de dús fekete haja s fiatalos
megjelenése nem mutatja annyinak. Felesége Bethlen
Emma grófnő, Bethlen Gábor gróf húga, a kit a gyönyö-
rű kérési kastélyból vezetett oltárhoz, egyike Erdély első
szépségeinek. A boldog házasságból egy fiú és négy lány
született. Nagyom kedvesen fogadtak és elbeszélgettünk
a Főispáni és az EMKE tevékenységéről. Finom itallal és
süteményekkel kínáltak meg és elmondta, hogy mindent
megtesz Kolozsvár művészeti élet fejlődéséért.
Nekem jól esett a meghívása. Megkért, hogy kapcso-
lódjak én is be a város kulturális életébe, mert halotta
hogy zenész vagyok.
Nagyon büszke voltam, számít rám, hiszen egy híres
ember volt.
Megbeszéltük milyen feladatokat akar adni nekem
majd, értesít felelte.
Az operaházban kaptam feladatokat szervezés és inten-
dánsi feladataim voltak. Ezen kívül más kulturális felada-
tokkal is megbízott.
Gazdag politikai, irodalmi, gazdasági tevékenységem,
kevésbé ismert azonban az a tény, hogy én a kolozsvári
Operaház intendánsa voltam. Nekem köszönhető, hogy
a világ nagy operaházaiba ünnepelt zeneszerzők művei
bekerültek a kolozsvári opera repertoárjába, tevékenysé-

194
gem a kolozsvári zenés színjátszására is hatással volt. Az
én megszervezésemmel a Kolozsvári Magyar Opera régi
adósságát rója le a magyar operajátszás megreformálója
előtt. Műsorpolitikámhoz hasonlóan merésznek számí-
tott alkotói ízlésvilágom is díszlet és jelmezterveim, amit
híres szakemberek csináltak nem csak hírneve által válnak
értékessé, hanem művészi alkotásként a mai közönség
előtt is megállják a helyüket. A kékszakállú herceg vára
díszletének és jelmezeinek rekonstrukciója merész terv-
nek tűnhet, hiszen nem túl gyakori száz éves előadások
látványvilágát újraalkotni a színpadon. Ez a kapcsolat ma
egyre erősödik, és egyik eredménye, hogy a budapesti és
kolozsvári operaház közös gálával emlékezett meg. Gróf
Béldi Ákos nagyra értékelte a munkámat. Közben én is
írtam egy operát „a szerelmi játék „volt a címe a bemuta-
tón nagy sikert aratott még gróf Béldi Ákosnak is nagyon
tetszett. Arra kért, hogy folytassam a munkámat, mert
jól csinálom. Aztán elköszöntünk és megegyeztünk, hogy
még találkozni fogunk.
Ágitól megkérdeztem nem akar ő is az operaházban
szerepet vállalni, hiszen jól tud zongorázni.
– Gyakorolj be egy Mozart zongoraversenyt – bíztat-
tam. Be is vittem az operaházba, ott volt egy jó minősé-
gű zongora azon nyugodtan gyakorolhat. Egy idő után a
zenekarral is lejátszódta és a karmester nagyon meg volt
elégedve.
– Akkor lehet műsorra tenni? – kérdeztem a karmes-
tertől.
– Igen – felelte.

195
 – Nagy sikert aratott az első hangversenyen akkor fel-
vesszük a repertoárban.
Áginak nagy önbizalmat adott az első siker egymás
után tanult meg Liszt, Bach és Beethoven zongoraverse-
nyeket. Hamarosan ünnepelt zongora művésznővé vált
Kolozsváron. Egy idő után még Budapestre is meghívták
én nagyon büszke voltam rá minden hangversenyén ott
voltam később már Európa számos hangversenyeiken is
fellépett.
Így egy ideig Kolozsváron tartózkodtunk, mert sok fel-
lépése volt.
Egyszer megjegyezte, hogy nem is gondolta volna, hogy
ilyen sikeres lesz.
Egy idő után az egész Kolozsvár őt ünnepelte és na-
gyom büszke voltam rá.
Gróf Béldi Ákos is gratulált személyesen Áginak ezen
kívül a nagy melománok is szívesen eljöttek minden
hangversenyére.
A kolozsvári őszi fesztiválon ahol sok külföldi zenekar
és karmester lépett fel Ági hatalmas sikert ért el. Minden
hangversenyén zsúfolt volt a terem. Főleg a Mozart és
Beethoven zongora hangversenyén.
Ági egy idő után félbe kellett hagyja a zongorázást,
mert sajnos ízület gyulladása miatt az ujjai rugalmatlanok
lettek. Ez után mentünk vissza a Cserneki kastélyunkba
és ott éltük le életünk hátralevő idejét.
Egyszer kinyitottam a szemem és kakaskukorékolás-
ra ébredtem. Nagyapám kalapálását hallottam és akkor
jöttem rá, hogy az egész egy csak egy álom volt. Fiatal

196
fiú létemre elkezdtem sírni és vissza akartam aludni, de
nem sikerült közben bejött a szobában nagyanyám sokat
aludtál talán beteg vagy? Holnap megyünk vissza Maros-
vásárhelyre, mert kezdődik az iskola. Másnap két nagy
kufferrel elindultunk a buszmegállóhoz. Egy rozoga busz
vitt el Kolozsvárig ahol várt József nagybátyám onnan
átmentünk a vasúti állomásra és felültünk a Vásárhelyi
vonatra egy régi gőzmozdonyos vonattal érkeztünk meg
ahol a szüleim vártak, nagyon szomorú voltam még az
álom hatása alatt Ági szerelmem jutott eszemben-, Ági
sokáig visszatért az emlékezetemben nem tudtam elfelej-
teni. Amikor megláttam egy lányt kinek szeme kék volt
és haja sötét barna Ági jutott eszemben. Az álmom soha
nem tért vissza pedig szerettem volna. Többször próbál-
tam este, hogy Ágival álmodjak, de nem sikerült. Nem
akartam elfogadni, hogy ez az álom soha sem tér vissza.
Amint már említettem, Eperjessy Anna dédanyám
Oláhfodorházán született 1871-ben. Anna a gyerme-
kivel Szamosújvárott lakott, és ott negyvenévesen újra
férjez ment Bolliák Jakabhoz. Közben a Szénásy család
kérésére nagyapám Pánczélcsehre került, hogy megjavít-
sa a Szénásy uradalom gépeit, ott megismerte és később
elvette feleségül Dénes Klárát, a nagyanyámat. Így az
egész család Pánczélcsehre költözött. Elég szerényen él-
tek, nagyanyámat, mikor még gyerekkorában meghaltak
a szülei, átverte egy unokatestvére, Dénes István, akinek
egy emeletes kúriája volt, de ennek az ügynek a részleteit
nem ismerem pontosan. Csak annyit hallottam, hogy a
ház és a nagy teleknek a fele nagyanyámnak járt volna.

197
Ebből harag is lett, sokáig nem is köszöntek egymásnak.
A lényeg, hogy nagyapám és nagyanyám egy szerényebb
falusi jellegű házban lakott. A kertjük elég nagy volt, a
magyar temetőig tartott. A déd anyámék a család többi
tagjával, Beczkay Ilona lányával és Boliák Jakabbal, aki
nemes volt Pánczélcsehre költöztek Szamosújvárról, és
vettek egy házat Kovrig kelmefestő mellett. Nemes Boliák
Jakab gazdatisztként dolgozott a Bánffy uradalomban,
Beczkay Ilona déd nagynéném varrónői műhelyt nyitott.
Egyszer történt, hogy Kovrig kelmefestő testvére ült a ház
előtti padon, amikor egy részeg román csoport botorkált
a főúton, és az egyik félretolt kucsmás megállt a pad előtt
és így üvöltött. – Ezekből a magyarokból mind szappant
kéne csinálni! Kovrig Anti erre azt felelte – áhá, csak én
nem fogok habzani. – A román erre legyintett egyet és
tovább szédelgett a többi után.
Megmondom őszintén, én nem sokat tudok a déd-
anyámról, a családban nem sokat meséltek róla, talán
anyám többet tudott volna mondani, de úgy látszik, ab-
ban a világban, amikor még gyerek voltam, nem akarták,
hogy kitudódjon a származásom. Visszatérve a házra, ahol
nagyapáék éltek. Nem mondható nagynak, két szobával
rendelkezett, az egyikben nagyapám munkaasztala foglal-
ta a helyet, teli szerszámokkal, és ott is ettek. A másik szo-
bát csak alvásra használták. Különös volt minden, a vizet
a paptól hozták, mert ők nem rendelkeztek saját kúttal.
A faluban csak bivalyokat tenyésztettek, amik erősebbek
és igénytelenebbek állatok a teheneknél. Este jött haza
a legelőről a csorda, féltünk is tőlük, mert a bivalybika

198
rendkívül veszélyes egy jószág, hamar nekiment az em-
bereknek. Egy másik érdekes dolog a kender feldolgozása
volt, hiszen amikor levágták a kendert, egy bizonyos ideig
áztatni kellett a vilcsei patakban. Ekkor nehéz súlyokat
tettek rá, hogy víz alatt maradjon és cölöpöket vertek a
patakba, hogy a kendert ne vigye el a víz. Ott tartották
egy bizonyos ideig, aztán jött a szárítás. Az emberek a
kerítésre támasztották a növényt száradni, utána egy fa
gilotinnal (kelepelő) széttörték a kender külső héját, átfé-
sülték, és kész volt a fonal. Aztán mehetett az öreg Kovrig
bácsihoz, hogy megfesse. Utána jött a fonás. Ebből csi-
nálták az emberek a ruhákat. Mikor Pánczélcsehre kerül-
tem, nagyon rosszul beszéltem románul.
„Azzal kezdtem, hogy sírtam.” Tehát megszülettem
1955. március 6-án, Marosvásárhelyen. A szülészetről a
szüleim első lakása, az úgynevezett
„Tranzi” bérházba vittek, amit rossz állapota miatt le-
bontottak és helyére épült a Transilvánia szálloda. Nem
sokáig laktunk ott, mert apám kapott egy szoba-konyhás
lakást a Kossuth Lajos utca 58. szám alatt. Mikor még
kicsi voltam és megkérdezték, hogy hol lakom, azt felel-
tem, hogy
„Kossuth Lajos éppen nyolc” szám alatt. Egy óriá-
si zöld kapun kellett bemenni egy belső udvarra. A la-
kásban illemhely és fürdőszoba nem volt, csak kint az
udvaron, amit közösen használtunk. Az apám abban
az időben tanársegéd volt az Orvosi és Gyógyszerészeti
Egyetemen tanított filozófiát, ami akkoriban a marxiz-
must és lenininizmust jelentette, ugyanakkor a Maros

199
Magyar Autonóm Tartomány Tudományos Ismeretek
Társaságának (T.I.T) főtitkára volt. Anyám óvónő volt a
párt napközi otthonában. Most gondolják át, hogy mi-
lyen politikai kényszer alatt dolgoztak a családom tagjai,
ráadásul a nagybátyám, anyám húgának a férje magas
KISZ beosztásban tevékenykedett. A családunkban nem
volt karácsony, a karácsonyfát szilveszterkor díszítettük
fel és úgy hívtuk, hogy télifa. Az ajándékot nem a Jézus-
ka, hanem a Télapó hozta. Egy pár év múlva, mikor apám
csalódott a kommunizmusban, már megtartottuk a ka-
rácsonyt és a húsvétot is. Mindezekhez hozzájárult egy
könyv, amit hárman szerettek volna írni, és az lett volna
címe, hogy „Maros Magyar Autonóm Tartomány dolgo-
zata”. A Szekuritáte a nyomdából szedte ki a kéziratot és
ebből nagy ügy lett. Összehívták a pártértekezletet, és az-
zal vádolták őket, hogy azt a látszatot keltették a könyv-
ben, mintha a tartomány egy külön ország lenne, ezért
börtönnel is megfenyegették az írókat. A végén az ügy
úgy fejeződött be, hogy az egyik szerző elismerte, hogy
hibáztak, és kirúgták őket az egyetemről. De hadd térjek
vissza a születésem utáni időszakra. Egy éves koromban
még a fejemet sem tudtam egyenesen tartani, jóval sová-
nyabb voltam, mint a velem egykorú gyerekek. Egyszer
eljött a nagyanyám Pánczélcsehről, és amikor meglátott,
ezt mondta.
– Hogy néz ki ez a gyerek? Ilonka, én ezt a gyermeket
elviszem Pánczélcsehre, ha nem akarod, hogy meghaljon.
Édesanyám nagy nehezen elengedett. Így kerültem
a nagyanyám keze alá minden nap bivalytejet ittam és

200
háziasan elkészített ételeket ettem. Egy pár hónap után
kicsattantam az egészségtől. Ezek után minden nyarat
Pánczélcsehen töltöttem. Ahogy nőttem, kezdtem meg-
tanulni románul is, először románul káromkodni. Egyre
rosszabb és rosszabb gyerek lettem, de erre majd még ki-
térek.
Most pedig visszatérek Marosvásárhelyre, a Kossuth
utcára. Meghalt Sós Jóska, a vásárhelyi Román Munkás-
párt első titkára. Nagy temetést rendeztek neki; a kopor-
sóját egy feldíszített teherautón vitték át a város főutcáin
és zene mellett több ezer ember kísérte el a temetőig. Mi
is ott voltunk, apám, anyám és én. A kapunk előtt egy
hasonló zenés temetés zajlott, ahol egy cigányt temet-
tek, és én azt hittem, hogy megint Sós Jóskát temetik,
ezért szépen beálltam közéjük és elkísértem a csoportot
a temetőbe. Közben anyám órákig keresett mindenhol,
de nem talált. Nagyon megrémült, hogy mi történt, és
bejelentette a rendőrségen az eltűnésemet. Az egész városi
rendőrség engem keresett. Ekkor lehettem vagy öt éves.
Aztán egyszer megnyílt a nagykapu és beléptem az udvar-
ra nagy ártatlanul. Mikor anyám meglátott, nem tudta,
hogy megverjen vagy megöleljen. Hát, ilyen voltam én.
Egy napon aztán megszületett a testvérem, Károly, akit
mi mindig is öcsinek hívtunk. Mint minden családban,
elkezdődött a féltékenykedés az új jövevényre. Ha az apám
felvette az ölébe és kedvesen hozzá szólt, hogy „te drága
kicsi fiam”, rögtön ott voltam és megkérdeztem, hogy
„én nem vagyok kicsi drága?”. Ha sírt valamiért, idegesen
közbeszóltam, hogy dobjuk ki az ablakon vagy bele a Ma-

201
rosba. Aztán szép lassan megszoktam, hogy ő is ott van, és
kezdtem családtagként elfogadni. Azután elkezdődött az
iskola, a Lenin utcai Általános Iskolában kezdtem meg a
tanulmányaimat, közepesen tanultam, néha az éltanulók
tábláján szerepeltem, de legtöbbször nem. A legkínosabb
a hegedűtanulásom volt, mert apám mindig azt mondta,
hogy művelt ember, ha van hajlama a zenéhez, meg kell,
hogy tanuljon egy hangszeren játszani. Ő úgy vélte, hogy
nekem van, és ezt megerősítette egy hegedűtanár, Petruca
bácsi is. A családban volt egy felesleges hegedű, és ezek
után heti kétszer hegedűórára jártam Petruca bácsihoz
a Szakszervezetek Házába. Mikor eljött egy hegedűórás
nap, teljesen kiborultam, az óra előtt már gyomoride-
gem volt, ráadásul nem gyakoroltam eleget, így nem is
fejlődtem. Apám minden év elején megkérdezte, hogy
szeretnék-e tovább hegedülni, de szégyelltem azt monda-
ni, hogy nem, valójában nagyon nyomasztó élményként
éltem meg ezeket az órákat. Azért némi eredményt elér-
tem; Bach D-moll hegedűversenyének első tételét le tud-
tam játszani. Két osztályt végeztem el abban az iskolában,
de közben elköltöztünk a Babits Mihály utcába, amelyet
később Argesului utcává változtatták. Ezt követően az
Uneria iskolában folytattam a tanulmányaimat. Termé-
szetese a hegedűtanulás itt is folytatódott, de egyszer kö-
zöltem apámmal, hogy abbahagyom. Engem a gitár von-
zott, meg is tanultam úgy-ahogy játszani rajta, de való-
jában soha nem lett belőlem jó gitáros. A nyári szünidőt
rendszeresen Pánczélcsehen töltöttem a nagyszüleimnél.
Ott mindig nagyon jól éreztem magam. Falusi környezet,

202
szabadság és barátok. Pánczélcseh, amint már említettem
a könyvben, egy román falu volt, amelyben alig öt-hat
magyar család, lakott. A barátaim Kovrig örmény kelme-
festő fiai, Miki és az öccse, Lalika voltak, de barátkoztam
román gyerekekkel is. Ezek a barátaim nagyra értékelték a
gitártudásomat, és szívesen hallgatták az előadott magyar
és angol számaimat.
Egyszer Kovrig bácsi megtudta, hogy megjelent a ver-
sengés egy másik család is elkezdett kelmefestéssel fog-
lalkozni, akik ezen kívül zöldségeket is árultak. Az öreg
Kovrig bácsit a kelmefestés érdekelte, ezért meg akarta
tudni, hogy mennyit festenek milyen színekben, így szólt
nekem, hogy menjek el kémkedni, és tegyek úgy, mintha
csak vinétét (padlizsánt) vennék.
A nagyszüleimnek három gyereke volt: az anyám,
Beczkay Ilona, Beczkay Margit, a húga és Beczkay József,
az öccse. Margit néném férjez ment Kis Andráshoz, és
született két lánya, Ildikó és Enikő. - Enikő pedig Amb-
rus Árpádhoz ment férjhez, akitől két fia született, Le-
vente és Lóránt. József bátyám Kolozsváron maradt, és
ott alapított családot; megnősült, elvette feleségül Zima
Gizellát és született két lánya, Gizella és Klára. Anyám
tanítóképzőt végzett Kolozsváron, de óvónő lett és kihe-
lyezték Nyárádgálfalvára. Ott ismerte meg apámat, hiszen
apám nyárádgálfalvi volt. Margit néném-anyám után jött
Marosvásárhelyre. A férje, Kis András kalotaszentkirályi
származású volt, de Kolozsvárott ismerkedtek meg, mert
ott jártak iskolába. Kis András nagybátyámat egy nagyon
ambiciózus embernek ismertem meg, mozdony- vezetői

203
iskolába járt, viszont sokfelé terjedt az érdeklődése emel-
lett. Miután elvégezte Marosvásárhelyen az iskolát, a
CFR mozdony vezetőjeként dolgozott és szolgálati lakást
is kapott az állomáson. Mikor nagybátyám éjjel dolgo-
zott, a néném egyedül félt a lakásban, ezért estére levittek
hozzá aludni. Már délután ott voltam, és rossz gyerekként
természetesen ott is kimutattam a „fogam fehérjét”; azzal
szórakoztam, hogy a parkoló gőzmozdonyok színes jelző-
lámpáit betörtem, mert tetszett, hogy színesek voltak.
Visszatérve Kis András nagybátyámra, a származása
miatt, de a határozottsága miatt is, hamar kiemelték a
KISZ-be. Ott mind magasabb és magasabb tisztségekbe
került, és végül a Kommunista Pártban is töltött be hiva-
talokat, majd a Központi Bizottságnak lett a tagja. Vett
a párttól egy fekete Volga autót, amelynek a rendszám-
ára a mai napig emlékszem: 1-MS-108. Aki ott élt abban
az időben, tudta, hogy ilyen rendszámú autó csak magas
rangú pártembereknek járt.
Egyszer csak beütött a tragédia a családban. Margit
nagynéném nagyobbik lánya beteg lett, a májával volt
baj, és hiába szereztek nagybátyám kapcsolatain keresz-
tül különleges külföldi gyógyszereket, tizenhét éves ko-
rában meghalt. Egy pár év múlva meghalt Margit néném
is negyvenhét évesen, szívrohamban. Kis András elég
hamar újranősült, és elvett egy brassói román nőt. Ezek
után szakadt meg a kapcsolatom vele. Nem volt harag,
de még a kisebbik lánya, Enikő sem szerette. Azután egy
pár évre rá, elég fiatalon, a nagybátyám is meghalt. Azzal,
hogy a család ismertetésének a végére jutottam, soraimat

204
a családfa utolsó szereplőivel zárom. Miután elvégeztem
a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem közgazdász
szakát, megnősültem és született két gyermekem, Fran-
ciska és Tamás. Franciska lányom német szakos tanárnő,
a fiam jogászként tevékenykedik. Az öcsém, Károly elvet-
te Palatkás Annát, és született egy fia, Botond, aki az óta
festőművész lett. Mind a ketten átköltöztünk 1990-ben
Magyarországra, de nekem sajnos a feleségem 2009-ben
meghalt emlőrákban Jelenleg Tatabányán élek, és még
sok álmon van, a néhai feleségemről gyakran álmodom,
hogy elhagy szerelmes lesz egy másik férfiba és én egy idő
után kénytelen vagyok újra nősülni. Jelenleg betegnyug-
díjasként írom e sorokat.

205
 Tartalom
Előszó. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3
1. fejezet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5–37
2. fejezet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38–56
2. fejezet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57–92
3. fejezet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93–117
4. fejezet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 118–189
5. fejezet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 190–205

206