DADAY LORÁND

(1893‒1954)

Egy régi udvarház árnyékában

1952 (A lápon át)
– Regény –

Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2007

Az elmúlt évek egyik kora tavaszi délelőttjén Babajevszkijnek, a kiváló szovjetírónak a

tiszteletére rögtönzött összejövetelről távozóban, az írószövetség székházának lépcsőjén a hátam
mögött ismerős hang szólalt meg:
– Gál Feri, téged vártalak!
Elfogódott, halk hang egy elsüllyedt világ még mindig háborgó hullámai fölött. Leeresztett
kézzel, hanyag, úri állásban állt előttem, avult teveszőr kabátja kissé lazán lógott rajta, látszott,
hogy gazdája lefogyott mióta csináltatta. Éles szürke szemét a titkár szobájába vezető csontszínű
ajtó kilincsére szegezte. Lopva tetőtől talpig végigmértem. Arcán az egykor vonzó vonásokat nem
találtam. Csak hangjában volt valami, ami bennem régmúlt idők elnémult húrjait rezdítette meg.
Péchy Zalán – villant belém –, valamikor legjobb barátom voltál! Együtt jártam végig veled a
nyolc gimnáziumot, mint magántanítód pedig hetekig, olykor hónapokig voltam szinte családtagja
falusi udvarházatoknak. Hány éjszakát virrasztottunk át együtt, kezünkben könyvvel, hány
éjszakát beszélgettünk, suttogtunk át, hány kéziratot írtunk és olvastunk fel egymásnak, bár rólad
messzire áradt a gazdag-, rólam pedig a szegényszag. Mióta minden derékba tört köztünk, nem
láttalak. Vajon mi hozott ide? Csak nem valami kézirat?…! Valamikor ügyesen írogattál, előkelő
írók tollához méltó írásokat, pár nagy sikered is volt, de később, ahogy műkedvelőknél szokás,
írásaidat nem ötletek, hanem csiszolt mondatok vitték előre.
Szerényen állt a lépcsőn előttem, kesztyűtlen kezében csakugyan kéziratot szorongatott.
– Nesze – mondta szája körül a jól ismert ferde mosollyal, miközben hosszú, vékony ujjaival a
feslett szélű lapokat pergette. – Néhány részlet önéletrajzi naplómból. Fene tudja, mi van vele.
Mindenki kalapot emel előtte, de ha a kiadásról beszélek, mindenik viszolyog, mintha a fogát
akarnám kihúzni. Kérlek, olvasd el, benned van minden reményem.
Tőlem telhetőleg megnyugtattam. Bízzon bennem, mindent el fogok követni, hogy írása, ha
megfelel a követelményeknek, napvilágot lásson. Ezzel váltam el tőle. Vaskos kéziratába már az
utcán bepillantottam, majd tollal, jegyzőkönyvvel felszerelve még aznap este hozzáfogtam az
olvasáshoz. Mindenekelőtt néhány széljegyzetet akartam csinálni, hogy azok alapján megvitassuk
a dolgot. Ámde olvasás közben azon kaptam magam, hogy jegyzeteim egyre kiadósabbak lesznek,
olykor elérik, máskor túlhaladják a kézirat egyes fejezeteit. Meglepődtem, bár ebben nem volt
semmi különös. A kort, az eseményeket, az embereket mindketten egyaránt jól ismertük, így
bennem mindinkább az a meggyőződés alakult ki, hogy bármily őszintének is tessék a napló
hangja, drámai hevének kévébe markolása pedig bármily lenyűgözőnek, az írás nem adja teljes
képét a valóságnak. Nem! A valóság több volt! Rászántam magam a munkára, és addig kezemből
nem tettem le a tollat, míg ki nem egészítettem a hiányokat.
Így született meg ez a könyv. Bizonyos, hogy a szokatlan bábáskodás tökéletlen volt, és ez
semmiféle írói fogással vagy furfanggal nem tüntethető el. Mégis remélem, hogy az olvasó találni
fog a könyvben sorokat, melyek kárpótolni fogják rááldozott óráiért.

I.
 Ki kapatott rá engem az olvasásra? Ki mondta nekem valaha: elég a játékból, mars a kuckóba
és krikszkraksz, betűt betű után a papírra?! Toll? Könyvek? Otthon ujjheggyel sem taszítottak
feléjük soha. Csak magyartanárom förmedt rám hunyorítva, egy fakó novemberi nap, a vidéki
gimnázium második osztályában:
– Te kutyafülű – vette ki kezemből Swift Gulliverjét a könyvtárórán –, megint itt vagy? Mit
falod úgy a könyveket? Fogadok, el sem olvastad.
– De igen, tanár úr.
– Ne feleselj! – puffant kobakomon a könyv. – Aki így habzsolja a betűt, az nem olvas
becsületesen. Lássuk a kivonatot. Mit találtál benne?
– Mit? – Vágtattam végig pillanat alatt a térdnadrágos csodálatos kalandjain. – Embereket.
Csak nem igaziakat, hanem kifordítva. Ahogy a cukrászda sarkán a görbe tükörben látjuk
magunkat.
Derekáig értem. Úgy bámultam vállas, szögletes alkatára, mint egy toronyra. Két ujja beljebb
csíptette orrán a szemüveget, acélszeme belém villant.
– Mégis, mi ragadta meg figyelmedet?
– Sok minden. Az egész olyan szép. Sokat kacagtam, de volt benne szomorú is. Például mikor a
császár Gullivert minden ok nélkül meg akarta vakíttatni. Gullivert azzal vigasztalta egy
jóakarója, hogy sohse sajnálja szeme világát, mert ahogy a császár mindent a miniszter szemével
néz, ő is elboldogul majd a más szemével. Persze neki több esze volt, nem állt kötélnek, kereket
oldott, egy csatahajóval Blefuskuba ment.
Halk viholy futott át az osztályon. Tanárunk odapillantott, aztán államtól fogva hátrabillentette
a fejem.
– Érted te – fojtódott el hangja –, ezt a dolgot a császárral meg a miniszterrel?
– Hogyne érteném, tanár úr, szeʼ éppen így volt édesapámmal is. Tetszik tudni, tavalyelőtt még
ügyész volt a törvényszéken. A király azt sem tudta, hogy a világon van. De mikor édesapám
magára haragította a minisztert, a király rögtön nyugdíjba küldte. Ebből a vak is látja, hogy a
királyok nemcsak a mesében, hanem a valóságban is a mások szemével néznek és látnak.
– Tudod fiam – adta vissza naplómat. – Kivonatolj csak tovább, annak nagy hasznát veszed.
Mától fogva olvass, amennyit akarsz.
Csak ez hiányzott nekem. De ahogy az évek teltek, és füzeteimben a töménytelen tartalom
egyre hívebben adta vissza a könyv írójának hangját, mind gyakrabban sarjadt fel bennem a vágy,
hogy ne csak olvassak, hanem valamit én is írjak, ne a más hangján, hanem a magamén
dudorásszak.
Abban az időben apám, kit származása ellenére az újévi előléptetések alkalmával addig is ki-
kifelejtettek a listáról, s kit végül szókimondása miatt lemondásra kényszerítettek, falura húzódott
egy tenyérnagyságú bérletre.
Haza nem akart menni, nem is mehetett. Mióta összeakasztotta a tengelyt a király személye
körüli miniszterrel, nagyapámékkal is hadilábon állt.
– Meggondolatlan fráter vagy! – vágta fejéhez nagyapám, magából kikelve, valahányszor
meglátogattuk. – Mindig efféle marhaságokkal tetted kockára a pályád!
– Az az én dolgom – vont vállat apám.
– Az is a te dolgod – csiholt szikrát az indulat az öreg szelíd nefelejcs szeméből –, hogy
váltóiddal bajba keverd a birtokot? Teszek róla, hogy legalább ez sohase a te dolgod legyen, ne
félj!
Apám ilyenkor vállra akasztott egy puskát, és Runkánnal, nagyapám vadászával bevette magát
a hegyekbe. Napokig kóborolt, ő tudta merre. Később végleg mindent otthagyott. Színét sem látta
többé szülőházának, a kúriának, nagyapámmal sem találkozott soha. A parasztok, akik közt élt,
felhasználták az alkalmat, s ügyes-bajos dolgaikkal többé nem mentek ügyvédhez. –
Fellebbezzünk, ügyész úr? – kérdezték, ha elvesztették a pert, és apám a paragrafusok legsűrűbb
szövevényében is mindig talált valami fogantyút, amivel ki tudta forgatni sarkából az ítéletet.
A peres felek nem fukarkodtak. Kezdtük elfelejteni a hóna alatt viaszosvászon táskával bicegő
végrehajtót, a sántalidércet, ki talán már minden poharat ismert a házunkban. Ám a nyugalom
nem tartott sokáig. Apám kezéből higanyként folyt szét a pénz, Dárius kincse se lett volna elég
neki. Újra megjelentek a váltók, a háztartás felbomlott.
Engem nagybátyámék vettek magukhoz. Gyermekük nem volt, ezt a kérdést még a nyár
folyamán tisztázták apámmal.
– Menj! – mondta az öreg némileg meghatódva, mikor cókmókommal elébe álltam búcsúzni. –
Menj! Én levettem a kezem rólad, de kerülj bármilyen sorba, azt ne feledd, hogy az én fiam vagy,
és ha kicsiszolod az észt és tehetséget, mit tőlünk kaptál, nagyobb örökségre téssz szert, mintha
nagyapád egész birtoka szottyan az öledbe.
Lomb, tarló sárga volt már, a cséplőgép nem búgott oly vadul, mint kezdetben. Ősz volt. Iskola
kezdete. Nem volt mit habozni tovább. Egy száraz, ökörnyálas délután nagybátyámékkal együtt
beköltöztem a városba, a Rózsa utcai nagy házba.
Trézsi néni, az öreg házvezetőnő, köténye alá dugott kézzel várt minket a lépcső előtt. Mikor
leszálltunk a bőr- és lóverítékszagú kocsiról, nagynénémhez kacsázott, és kezet csókolt. Majd
párnás tenyerét összecsapva orrom előtt, vénasszonyosan sipított:
– Hogy megnőtt, lelkem, kicsi Zalánka?!
– Minden rendben van? – pillantott néném az öregasszony arcára, és feleletet sem várva elöl,
kissé felhúzott szoknyával, elindult a széles lépcsőn felfelé. Egy pillanatra megálltam, és a tágas
verandára bámultam. Jól ismertem a házat, a homlokzaton a százados Péchy-címert. A hatalmas
kőkockákkal borított oszlopos folyosót, a tágas előcsarnokot, körös-körül híres versenylovak és
külföldről behozott telivér csődörök rézkarcaival és metszeteivel. Kívül-belől jól ismertem új
otthonomat, hiszʼ amíg apám rendezett viszonyok között élt, gyakran jártunk ide vendégségbe.
Semmi sem volt itt számomra új, de ott állva a lépcső előtt magamban mégis valami idegenséget
éreztem, melynek hatása alatt néma fogadalmat tettem, hogy sohasem felejtem el a szűkös
viszonyokat, ahonnan kikerültem.
– Jer, Zalán – fordult hátra néném –, vedd számba a szobádat. Azt a sarokszobát tétettem
rendbe számodra, amelyik a kert felől is kap levegőt és világosságot. Trézsi, vigye Zalánkát a
szobájába.
Engedelmesen kocogtam utána a folyosó végére.
– Mától fogva itt fog lakni – tárta fel előttem a néni a barna ajtót. A szobában már félhomály
volt, de azért felismertem a tejüveges szekrényt a fal mellett, az üres könyvespolcot, sarokban a
mosdót, középen az asztalt székekkel. Nem tetszett. Lehangoltan néztem körül. Trézsi néni
észrevette kelletlenségemet, és magához ölelt:
– Zalánka lelkem, szeresse meg itt nálunk. Hiszʼ a nagyságos úrék kedvelik magát. Azért
választották ki a sok rokon közül. Ha jól tanul, és meg lesznek magával elégedve, mindenüket
magára hagyják. Ez pedig nagy örökség.
Másodszor hallottam az „örökség”-ről, de nem tett rám különösebb hatást. Gyerek voltam.
Az iskola változatlanul a régi, undok épület volt, nagy, komor ház a város közepén. Börtönre
emlékeztetett, nem tanintézetre. Mindig borzongtam, ahányszor csak ránéztem. Nem örültem
vadonatúj tankönyveimnek, választékos írókészletemnek, a három rend új öltönynek sem, amit
nagynéném megérkezésünk után mindjárt másnap a város első szabójával csináltatott számomra, a
készruhás boltban vásárolt, kitérdelt, kikönyökölt egyetlen ruhám helyett. Nem szerettem a
tanulást. Olvasni viszont annál inkább. Már az első napokban besomfordáltam nagybátyám
könyvei közé. – Túlsúlyban zenetörténeti művek voltak, ami arra vallott, hogy bátyám követségi
titkár korában élénken foglalkozott zenével, de bőven volt itt egyéb is, Homérosztól kezdve
DʼAnnunzióig.
 A lopva kihordott könyvekből éjszakákon át mohón táplálkoztam. Ennek viszont az lett a
következménye, hogy félévkor nagybátyámék pazar vacsorái ellenére két tanár megbuktatott.
– Rád fér egy jó privát tanító – türtőztette haragját nagybátyám, midőn porba hullva, alázatosan
átnyújtottam az eddigi munkám „eredményét” bizonyító okiratot. Tüzetesebben utánanézve a
dolognak, kisült, hogy ez a két tanár véletlenségből vagy egyéb ok miatt eddig nem kapott
vacsorára meghívót.
Íme, pár szelet snicli, fél liter bor és e helyett privát tanító. Brrr! Megborzongtam a kilátásba
helyezett örökös délutáni magolások gondolatára, ám a kérdés kellemesebben oldódott meg, mint
ahogy reméltem.
Hideg téli nap volt. Korcsolyámat kétfelől ügyesen nadrágtartómra fűzve, ártatlan képpel
álltam néném elé:
– Molnár Bandusékhoz megyek a számtanpéldákért.
– Menj – adta beleegyezését néném, ki a tálalóasztalon az előző napi díszebéden használt ezüst
evőeszközök felett tartott szemlét. – Csak itt légy a franciaórára.
– Itt leszek.
Mire kiértem a vágóhídhoz, már alkonyodott, de a folyókanyarban még mindig hemzsegtek a
fiúk. A jégbe fagyott fűzfa vastag törzsével, tótágast álló gyökértányérjával és egyik elvékonyodó
ágával úgy feküdt ott, mint egy döglött leviatán. Körülötte tomboló lárma. A banda egymás
hegyén-hátán tolongott. Sebbel-lobbal én is felcsatoltam korcsolyámat.
– Készültség! – parancsolt Păcurariu Traján. – Gyújtsatok lámpát!
Gál Feri a fűzfa mellé térdelt, és meggyújtotta a kölcsönkért karbidlámpát.
Traján a fűzfára mászott, onnan szónokolt:
– Port-Arthur hős védői! Szakadjon az utolsó kabátgomb, de a várat fel nem adjuk!
Folytatta volna, de Molnár Bandus rárivallt:
– Hagyd a dumát! – mutogatott vörösre fagyott csóré kezével a vágóhíd sárga épülete felé. –
Nem látod, hogy jönnek?
Eddig az ellenfél a part vastag nyárfái mögött bujkált, most minden meredek ösvényen és
nyomdékon vandál ordítással a jégre vetette magát. Nagyon szerettem az ilyen vad játékokat.
Amíg nem kerültem nagybátyámékhoz, derekasan kivettem a részem belőlük. Emlékeim nyomán
böngészve, alig látom már ezt az ütközetet. Csak azt tudom, hogy akárcsak a többi, én is
forogtam, dobáltam a hógolyókat, ahogy bírtam. Aztán magam is a fűzfa körüli dulakodásba
keveredtem.
Rapp!… Váratlanul jött, rettenetes ütés érte arcomat. Odakaptam. Kezem véres agyaggal lett
tele. Jajj! – nyögtem – ez több kettőnél. – Ki akartam kapaszkodni a fűzfa ágai közül a martra, ám
korcsolyám beleakadt egy karvastag gyökérbe, és ott fogott. Hasra estem. Mindez nem volt elég,
keresztül-kasul még vagy hárman buktak rám. Korcsolyás lábaik csattogtak a jégen.
– Ne marháskodjatok ott! – üvöltött ránk Traján – a végén markukba röhögnek az ostromlók.
Szedelőzködés helyett addig vackolódtak, nevetgéltek a hátamon, míg nem süvített végig a
jégen a vészkiáltás:
– Itt van Kátay!
Leugráltak rólam, akár békák gólya láttára, a vízen úszó fadarabról. Megszabadultam tőlük, de
orromat a fájdalom annyira csavarta, hogy nem bírtam felállni. Hason fekve a jégről bámultam
utánuk. Úgy repültek vízszintesen az oltalmat biztosító kanyar magas martja felé, mint
puskalövéssel felriasztott fekete varjak. Nagy egyedüllét lepett meg.
– Gyere, bújjunk el! – ráncigált két kar. Könyökömre emelkedtem.
– Lekéstünk! Leszakadt a korcsolyám. Nem mehetünk a többi után. – Hamar! – ismertem fel
most már Gál Feri lihegő hangját. – Hamar! Itt egy homokkupac.
 Térden kúszva, akarat nélkül követtem. Hasaltunk. Lélegzetfojtva lestük osztályfőnökünket.
Nehézkesen, bizonytalanul döccent a jégre, előrenyújtott bal kezében szorongatott botjával
óvatosan tapicskált maga előtt. Félt, hogy a jég beszakad alatta. A fűzfánál megállt, és
körülnézett.
– Nahát – nyúlt felháborodva a lámpa után –, ezeknek a lókötőknek már nem elég a napvilág.
Nekik lámpa kell. Bányászlámpa.
Jobbra-balra fürkészett, majd fekete keménykalapját megigazítva fején, ahogy jött, visszavonult
a vágóhíd felé. Csend volt. Kezében a sárga lángocska segélyt kérőn pislogott.
– Ezt megúsztuk – tapogattam meg ázott zsebkendőmmel vérző orromat.
– Meg – sóhajtotta Gál Feri –, de a lámpa! A szomszédunktól kértem kölcsön, s most hogy
adom vissza?
– Ne búsulj – vigasztaltam, miközben korcsolyánkat lecsatoltuk. – Majd segítek neked
kievickélni. Te is segítettél rajtam, nem igaz?
Nem láttam tisztán, mert a folyó jegét aprólékosan teleszitálta a köd, de ahogy a barna szemét
reám emelte, úgy tetszett, mintha csodálkozna rajtam, nem hinne nekem.
A városban már égtek a petróleumlámpák. Előttünk és mögöttünk hosszú, idomtalan árnyékok
himbálóztak a járdán. Ekkor még nem ismertük Platón híres árnyékhasonlatát, tehát szótlanul
baktattunk egymás mellett.
Kapunk előtt álltunk. A járda szélén pislogó lámpa fénye a nyitott kapun át szabadon hullt rá a
tolakodó szemek belátását eltakaró havas fenyőkre.
– Friss patkónyomokat vettem észre. Kifelé vezettek.
– Elmentek hazulról. Gyere be, Feri, Trézsi néni jó ozsonnát ad.
Választ sem várva befele vonszoltam. Nagybátyám két kedvenc vadászkutyája, Lump és Vidra
előbújtak függönyös, párnázott óljukból, és farkcsóválva követtek.
– Két csésze kávét hozzon, Trézsi néni! – kopogtattam meg elmenőben a konyha ajtaját.
Szobámban Gál Feri elé álltam.
– Nézd meg a képemet. Hogy álljak néném elé vele?
– Félsz tőle?
– Félek?! Szeretnélek látni téged. Nem tudod, milyen keménykezű. Nem azért büntetne meg,
mert összepotyoltak a jégen, hanem amiért összeadtam magam veletek. Állítólag örökösnek
szemeltek ki.
– Minek, te?
– Tudom is én. Ha jól viselem magam, rám fogják hagyni a földeket. Az erdőket. Mindent,
amijök van. Légy jó fiú! Légy jó fiú! Hallom örökösen. Most hogy mutatkozzam előttük ilyen
orral?
– Kösd rá a harisnyádat – javallt Gál Feri orvosságot.
– Elment az eszed? – meredtem rá.
– Az nem aztán! Nálunk a szálláson mindenki tudja, hogy a nedves harisnya kiszí minden
gyulladást és daganatot. Acca a harisnyádat, mindjárt felkötöm.
– Az orromra?! Még ha nedves volna? De száraz!
– Száraz? Az már baj. Nézd meg az enyémet – tartotta elém lábát, miután ószeren vásárolt,
cúgos cipőjét egyetlen fogással ledobta. Megtapogattam, tényleg nyirkos volt.
– Mutasd csak azt a cipőt – nyúltam utána.
– Nesze – futott fülig a szája. – Lyukas. De nézd meg, mi van benne. Könyvfedél. Mamuska, a
szállásadóm adta, mikor a péktől hazavittem a kenyeret, és félig lefagyott lábbal bementem a
házba. Estére a torkom is megfájdult, de a harisnyám megtette a magáét.
 – Add nekem – kértem ötletszerűen, mert régebben apám mellett én is többször kipróbáltam a
könyvfedelet.
– Szívesen, de akkor én mit húzok fel? – ijedt meg. – Nincs más harisnyám. Az ősszel kaptam
egy évre.
– Ne félj, nem károsítlak meg – futottam szekrényemhez, és kihúztam egy pár vadonatúj
harisnyát.
– Szóval cserélünk, mi? – szólt kétkedve, miközben felhúzta.
Trézsi néni köhécselve hozta az ozsonnát.
– Itt volt a francia kisasszony – mondta elmenőben. – Azért mondom, hogy tudjon róla.
– Bánom is én – kacagtam Gál Ferire.
Nem nézett rám. A tálcát nézte. Főleg a mézet és a vajat, a sós mandulát és a hollandi
csokoládédarabokat. – Hogy írhatta ez, tűnődtem, azt a gyönyörű dolgozatot, a karácsonyestről,
mikor sohasem jut egy jó falathoz?!
– Együnk! – törtem meg a csendet.
Mi lenne – sandítottam rá akkor először, míg lehunyt szemmel áhítatosan a kávét szürcsölte –,
mi lenne, ha megfogadnók házitanítónak? Vakon engedelmeskedne nekem.
– Feri – szóltam halkan –, én azt szeretném, ha házitanítóm lennél.
A csészét hirtelen letette, de fülét nem engedte el.
– Minek az neked? – kérdezte tele szájjal. – Nem tudsz egyedül tanulni?
– Nem – néztem rá merőn. Veled akarok tanulni.
Könnyedén vállat vont. Megvártam, amíg jól lakott. Akkor megkértem, menjen haza, ne
találják itt bátyámék. Szótlanul felállt. Kikísértem. A kapuban megvártam, amíg lyukas
bakancsával befordult a sarkon, aztán visszamentem a házba.
Másnap reggel nagy zenebonát találtam az iskolában. Már a folyosó végéről hallottam
osztályfőnökünk rekedt, vallató hangját. Sapkámat nagykabátom zsebébe gyűrve meghúztam
magam az ajtóban. Itt jó lesz, amíg a vihar tart – gondoltam. A fiúk szanaszét, cövekként álltak a
padokban. Sokan még nagykabátjukat sem vetették le.
– Hajnalban kezdte – mustráltam Kátay magából kikelt, lilás arcát.
– Szemtelen, csiszlik banda! – köpködte szavajárását. – Nem megtiltottam, hogy a jégen
lopjátok a napot késő estig? Most már kivilágítás is kell nektek! Bányászlámpa! Mikor tanultok?
A városban azt beszélik, hogy a diákok dinamitot lopnak a bányából. Csak az hiányzik, hogy a
főigazgatóság fülébe jusson. Inkább mentem volna disznópásztornak, semhogy ilyen csürhével
kínlódjak.
Fehér, mozgékony keze ide-oda hadonászott. Ápolt körmei szinte világítottak. Milyen más –
állapítottam meg –, mikor szerda esténként leül nálunk tarokkozni a kártyaasztalhoz. Szidta az
osztályt, mint a bokrot, aztán kiadta nagy ütőkártyáját.
– Vagy megmondjátok, ki vitte ki a lámpát, vagy minden tandíjmentes búcsút mondhat a
kedvezménynek.
Gál Feri füle piros lett, mint a cékla. Szeme ijedten verdesett. Éreztem, hogy itt a pillanat.
Merészen előre léptem.
– Tanár úr kérem, én vittem ki a lámpát.
Az egész osztály rám bámult. Nagynak, bátornak éreztem magam. Kátay, mint aki vízbe ejt
valamit, idegesen szippantotta be bajszát. Levegő után kapkodott.
– Nem szép tőled – harapott ajkába ‒, hogy… hogy effélékbe keveredsz!
Ezzel kifelé indult. Az ajtó akkorát durrant, mint egy úrnapi mozsár, ahogy becsapta maga után.
 Azt hittem, az osztály ünnepelni fog, de mindenki hallgatott. Lelkem mélyén éreztem, hogy ez
a néma csönd kiváltságos helyzetemnek szól. Hiába, mióta a vagyon tövén melegedtem,
gyűlöltek!
– Tanítás után gyere velem! – szóltam halkan Gál Ferinek. – Nagybátyám meg kell ismerjen.
Vidám arccal, vállán puskával, nyakában kockás angol sállal, a veranda lépcsőjén állt. Mögötte,
öklére csavart pórázzal a két, örömében csaholó kutyát, nagybátyám városi vadásza, Matyi
tartotta. Mindnyájuknak jó kedve volt, vadászatra készülődtek.
– Ádám bácsi – toltam elébe barátomat –, itt van Gál Feri. Ő az első tanuló. Az osztályfőnök úr
is… őt szemeltük ki privát tanítónak. Mindent tud.
– Min-dent?! – mosolygott bátyám elnézően, és szarvasbőr kesztyűs kezével barackot nyomott
Feri kerek, kopasz fejére.
– Nem bánom, tanuljatok együtt. Te, fiam, tíz forintot kapsz havonta, ha segítsz embert faragni
ebből a bikficből.
Ennyiből állt a vásár. Gábor, az egykori huszár, villámként kanyarodott szürkéivel a ház elé.
Bátyám felült, és a csengő-bongó szán nagy hófelhőben kirohant velők a havas kertből.
Délután már nálunk volt Feri. Elmagyarázta a számtant, fordíttatta velem a latint, kiszedette az
ismeretlen szavakat.
– A jóból is megárt a sok – tettem elébe Suetonius könyvét.
– Mi ez? – lepődött meg. – A római császárság története?
Aznap nem tanultunk többet. Később is csak módjával, mert bőven ragadt rám tőle annyi,
amennyi nekem kellett. Csodálatos fejével mindvégig első volt. Később hívtuk, költözzék
hozzánk, de szegénységével párosult függetlenségét nem adta fel, megmaradt diákszállásán,
negyedmagával egy szobában. Ám délutánonként, mikor a másnapi főzéshez szükséges fát és
forgácsot Mamuskának bekészítette, eljött, és nálunk maradt késő estig.
Idővel bátyám is megkedvelte.
– Kár – mondta ‒, hogy alacsony származású. Nagyszerű vezető egyéniséget faraghatnánk
belőle.
Idők múltán új szórakozás ejtett rabul, mindketten rákaptunk az írásra. Feri első novellája egy
narancsról szólt, az enyém a köztünk szövődött barátságról. Novellám hőse én voltam, a gazdag
fiú, aki magára vállalja szegény barátja bűnét, és elhárítja feje fölül a bajt.
Másnap, óra végén, magyartanárunk magához szólított. A katedra szélén állt, fenyegetően
magaslott fölém, akárcsak fika koromban.
– Olvastam a novellád, Péchy Zalán. Nem rossz, de valamiről megfeledkeztél.
– Miről, tanár úr? – futott keserű íz a számba. Vastag szemüvege mögül talányosan nézett rám,
végül felemelte sárga Koh-I-Noor ceruzáját.
– Elfeledtél belenézni a cukrászda görbe tükrébe. Nem érted, mi? – nyílt gúnyos mosolyra
egyenes vonalú, keskeny ajka. – Csak azt akarom mondani, hogy ezelőtt négy évvel, mikor nekem
Gullivert magyaráztad, közelebb álltál az igazsághoz. Persze te erről nem tehetsz. Barátom, az
előkelőség kötelez!
Sokáig hordtam magamban a tüskét, de a vidéki irodalombarátok és szerkesztők vállveregetése
kitörölte belőlem első bírálóm csípős megjegyzését.

II.
Bágyadt szeptemberi nap, a dombokon érett barack, szedni kellett. Megkezdődött a hervadás. A
gimnázium kertjét övező gesztenyefák hullatták leveleiket. Előző nap esett. A felázott nagy udvar
tele volt tócsával meg sárba tiport aranybarna levéllel. A tornaterem lépcsőjén állt a könyvvásár.
 – Vackolócc, Feri – kacsintott rám Păcurariu Traján, mikor az intézet eső verte nagy kapuját
magam mögött hagyva hozzámentem. Ez a lépcső évnyitókor mindig olyan volt, nyitott, fedetlen,
mint egy antikvárium a Szajna partján. Ahány koldusdiák, mind itt cseréltük ki múlt évi
tankönyveinket.
Traján, akibe egy fiatal bika ereje meg egy szerzetes türelme szorult, szelíden odébb tolt
könyvei mellől egy feltűnően szeplős diákot, ki egy elnyűtt T. Liviusra már régóta alkudozott.
Aztán karon fogott.
– Nézd – mondta –, nálunk még van egy hely. Tudod, a Mamukánál.
Hóna alá csapta ócskaságait, indián módra éleset füttyentett Banduséknak, aztán hazavitt
hozzájuk.
A sok vihartól agyonlapított kétablakos kis ház sarkán roskadozó öreg eperfa állt. Lesodort
leveleivel a szél játszott, kifoltozta az ütött-kopott fedelet, oly aprólékos gonddal, hogy egy ember
sem csinálhatta volna különben.
– Gyere már! – szakította félbe Traján bámészkodásomat.
A keskeny, penészfoltokkal tarkállt szobában négy kosztos diákot tartott a néni. Főzött nekik
pénzért vagy abból, amit a fiúknak hazulról hoztak. Ebből élt. Jobbadán a téglával padolt gödrös
konyhában ült, a fűrészporral párnázott ablak mellett, és gránátbabot szemelt, vagy a Családi
Lapok valamelyik elnyűtt évfolyamát forgatta.
– Mamuska – rontott be velem Traján –, kérem a koronámat! Itt a negyedik! Gál Ferinek
hívják. Hamar megfogtam, ugyebár? Ide a koronával!
– A koronával még várjon – állt fel a néni.
Csak most néztem meg jobban. Ráncos homloka, erekkel átszőtt pillája, sárga lencseszeme, a
szemölcs, amelyből hosszú, fehér bojt kunkorodott állára, megriasztottak. Mint egy aszalt szilva –
bámultam rá. – Ezzel a sovány kézzel szel majd nekem kenyeret?
– Tessék befáradni – invitált a szobába szertartásosan, és megcsóválta fejét, amikor az ajtóban
utat engedve félreálltam előle.
– Magácskán látszik – mondta elismeréssel – a finum nevelés. Nem tévedésből jött ide? Úgy
értem, a városban nincsenek rokonai? Ismerősök?
– Senkim sincs – feleltem –, édesapám pedig nem jár be, azt mondja, akkor lássa a várost,
mikor a háta közepét. Rám bízta, hogy magamnak szállást keressek.
Akkor – selypített – azt gondolja, hogy az öreg Mamuskánál jó lesz? Nálam a kosztos fát vág,
vizet hoz, boltba, piacra, pékhez szalad. Este-reggel ágyát maga kell megvesse, cipőjét ki ki maga
pucolja. Megszokja?
– Meg. Mióta édesanyám… – haraptam el a szót –, tetszik tudni, otthon mi is…
– Mit akart mondani az édesanyjáról?
– Semmit.
– Furcsa. Talán meghalt?
– Nem, nem halt meg. Él.
– Csak nem beteg?
– Nem. Azaz nem tudom. Nekem… tetszik tudni, nekem – tártam fel előtte gyermekkorom
gyötrő szégyenét –, nekem nincs édesanyám.
– Hát, az hogy lehet?
– Nincs.
– Akkor elváltak. De olykor csak meglátogatja magát?
– Soha.
– Úgy?! Akkor… akkor hát nézzen körül. Tulajdonképpen én is árva vagyok. Özvegy. Míg a
szegény lelkem-uram élt, nem így volt. Raktárnok volt a bányánál. Most pedig… Ha beéri ezzel…
nem, nem az! Itt Vazul alszik, ott pedig Bandus. Őket nem bolygathatom. Régi kuncsaftok. De ha
ez az ágy a Traján kanapéja mellett megfelel…
– Jó lesz, néni.
A fiúk dióval zörögtek, ám nekem nem volt hozzá kedvem. Éreztem, hogy a dolog jövendő
szállásadómmal még nincs befejezve. Nyugtalanul néztem rá. Aszott kezét az asztal sarkára
kulcsolta, úgy ült saját asztala mellett, mint egy idegen. Gondolkozva nézett maga elé.
– Na de ki hallott ilyet? – csodálkozott halkan. – Igazán senkije sincs a városban, aki
elhelyezze? Hiszen ez nem megy csak úgy, az ilyen dolgot alaposan meg kell hányni-vetni.
– Mi lenne? – pirultam el újra. – Édesapám azt mondta, nyolc forintot tud adni havonta. Azzal
érjem be.
Ott ragadtam. Hamar megkedvelt. Nyújtott, ami széléből-hosszából futotta, mosott, varrogatott
rám, pedig ez nem volt benne a szerződésünkben. Készségem viszonozta? Vagy neki is feltűnt,
hogy míg Bandusékat legalább minden második héten felkeresi valaki, hozzám tévedésből sem
botlik be soha még egy rühös macska se?!
Vasárnap volt, ebédeltünk. A folyosón hízott a jég, noha naptár szerint még nem volt ideje.
Drótozott, rozsdás korcsolyánk a kemencén száradt. Négyen nyaggattuk, főként Traján, ki
lámpaoltás után nagyon szerette a kísértettörténeteket, de nappal megveszett a korcsolyáért,
csorba élével gyakran késő estig karcolgatta a vágóhíd körüli jeget. Ettünk. Közben szemmel
tartottuk egymást, résen álltunk, nehogy valamelyik hamarabb tegye le a villát, és magát a
korcsolyára vesse. Csak nekem járt aznap egyéb az eszemben. Egy levél, melynek írására régóta
készültem, panasz, amiről tudtam, hogy sohasem jut el a címzetthez. Ráadásul a torkom is
veszettül fájt, éjszakára rácsavart nyirkos harisnyám nem bírt tüzével.
Vazul nadrágjába törülte bicskáját, és felállt. Soros volt, mosogatni készült, de Trajánék
félreértették, megrohanták a kályhát.
– Jesszusmária! – sipított szállásadónk – hát már ebéd alatt is dulakodnak? Bandus! Nem
hallja? Hagyják abba, hozok még valamit. Nem hallják? Az ebédnek nincs még vége!
Kíváncsian néztünk utána. Sötétkék, pléhelt szoknyája földig ért, járás közben a padlót seperte.
Mi van még? – gyűlt össze szánkban a nyál. Csak nem csinált madártejet? Nem. Mikor visszajött
a konyhából, kezében narancs volt.
– András-napja van – szegezte szemét Bandusra. – Ez a narancs a magáé, Bandus. Senki másé,
csak a magáé.
– Ó-ó-ó! – nyúlt utána Bandus, de a vénasszony a kezére ütött.
– Hátrább az agarakkal! Úgy látszik, magának esze ágában sincs, hogy a többivel megossza.
– Ki-ki-kivel? – dadogott Bandus, mint rendesen, ha ideges volt. – Va-va-Vazullal? Tetszett
látni, most is me-me-mellbe ütött. Ve-ve-vele osztozzuk?
– Világos, ha egyszer együtt lakik vele.
Hártyás pillája alól végigmustrált bennünket, szeme tűje végül rajtam állapodott meg.
– Bontsa fel nekik szépen – mondta, és a narancsot elém tette az asztalra.
Szeszélyes perc volt, megfoghatatlan. Ha valaki akkor ezt mondja nekem: nézd, ennek a
narancsnak a levével keresztelnek majd téged íróvá, bizonyára szembekacagom. De hát ki gondolt
akkor effélére?
Moccanás nélkül ültem a kanapén, sajnáltam otthagyni a magam alatt fölmelegített helyet.
Minden olyan hideg volt aznap, amihez értem, ültem mozdulatlan. Egyik kezemben a narancs,
másikban egy kopott, szarunyelű zsebkés, amit apám az otthoni plébános halálakor a sok lim-lom
ingóság közül adott nekem, s amit előzőleg egy darabka papírba törültem. Nem, a feladat nem volt
nehéz. De amikor hozzá akartam fogni, mintha valaki megfogta volna a kezem. Melyik felén is
kezdjem?
– Csak szépen – biztatott Mamuska –, ahogy Péchyéknél szokták.
 Szava szelíd volt, az előkelő Rózsa utcába röppentett. – Mamuska, Mamuska! Nem tudod,
hogy milyen mély sebbe nyúltál! Nem a fiúk csipkelődése fáj: professzor úr így, professzor úr
úgy, jó volt az uzsonna? Sokat tanultak ma? Pfuj, talpnyaló! Mindezt még el lehet viselni egy
barátért, és Péchy Zalán a barátom volt. Más fájt. Félig hunyt szemem előtt Péchy Zalán kipirult
arca. Ferde mosolya jelent meg. Kezében megint egy Oscar Wilde-kötet. Magyaráz – szép lehet –,
bólintok meggyőződés nélkül, mert figyelmemet a harmadik szobában folyó vita ragadja meg. – A
történelmi osztálynak – hallom most is Péchy Ádám hangját – kötelességei vannak az állam
fenntartását illetőleg. Nem engedhetjük meg, hogy minden kófic beleszóljon a vezetésbe.
Csizmadia: vissza a kaptafához!
Amit még mondott, arra felesége rányitotta az ajtót.
– Nézzétek, fiúk – tett le egy narancsot a vénségtől megbámult fonott csemegéskosárkára –, ezt
nektek hoztam. – Türkiz tányérkán gyöngyház kés, sárga pántocskák, gerezdek.
– Mi van magával? – szólt rám a Mamuska. – Csak nem beteg?
Mintha kísértet hussanna mögöttem, megborzongtam. Távolról néztem a dologra, de talán épp
a távolság ébresztett rá, hogy azokkal a szépen meghámozott narancsokkal engem
megvesztegettek, lekenyereztek.
A szoba négy sarkából nyirkos csápok kúsztak felém. Mamuska csodálkozva nézett rám,
Bandusék szája fülig szaladt.
– Vigyorogjatok csak – gondoltam –, ha annak indultam is, nem leszek úrifiú.
Uralkodtam magamon. Pedig ott, ahogy az asztal mellett ültem, mosogatásra váró edények,
kanalak közt, naranccsal, késsel kezemben, ott a kanapén lett előttem világos, hogy életem távol
áll a Rózsa utcától, s itt, Mamuskánál, Mamuska egyszerű világában vagyok igazán otthon. A kést
türelmetlen mozdulattal az asztalra dobtam.
– Mi az? – bámult rám a néni –, hát nem bontja?
– Dehogynem – mormogtam –, csak nem úgy, ahogy az előbb akartam.
Mialatt körmeim elszántan dolgoztak, úgy éreztem, nem a narancs héját szaggatom, hanem
saját magamról a Rózsa utcai ház szokásait.
A levélírás, amire oly rég készültem, elmaradt. Aznap minden olyan különös volt. Hol fátylak
lobogtak előttem, hol tűzkarikák. Mire Bandus névnapi ajándékát megettük, félrebeszéltem,
másnap pedig, mint nyakánál fogva a szűkölő kiskutyát, a vágóhíd körül szerzett torokgyíkommal
a járványkórházba löktek.
Ám ezt az ügyet a naranccsal semmi sem mosta ki belőlem.
Másfél év múlva, egy tavaszi délután, ott ácsorogtam tanárom lakásának folyosóján. A nyitott
ablak alatt virágoztak az orgonák. Hívatott, vártam, hogy szólítson. Mikor beléptem, háttal ült az
ajtónak, kicsi, esztergályozott asztala mellett, feje-válla előredűlt, mint mikor piros jegyeit szórta
füzeteinkbe. Miért hívat? – tűnődtem, és közben irigykedve nézegettem a polcon sorakozó
könyveit.
– Jer ide, te madárijesztő! – szólt rám, és beljebb csíptette orrán az üveget. Most, hogy ült, nem
látszott oly nagynak, igaz, hogy mióta tanított, legalább két araszt én is nőttem. Székestől fordult
felém. Darabig szótlanul mustrált, mint valami furcsa bogarat.
– Ki írta ezt? – bökött ujjával a kiterített „Szamos menté”-re.
Kövér, fekete betűk futkostak szemem előtt: A narancs. Egy villanásra a teniszpályát láttam
magam előtt, a hófehér dresszbe öltözött szerkesztőt, húros labdaütővel és egy ványadt fiúcskát, ki
egy hatosért egész délután szedegeti a bokorba gurult labdákat. Hogy szólítsam meg? Hogy álljak
elő novellámmal? A kéziratot postán küldtem be neki, szerkesztői üzenetet kértem, ő meg… elállt
a lélegzetem.
A közölt novellával lefőztem Péchy Zalántól kezdve, valamennyi tollforgató irigyemet.
– Te írtad? – vágott újra belém a szemével.
 – Én – csuklottam még jobban össze, és megigézve bámultam első álnevemre.
– Ki segített neked? – faggatott.
– Senki… meg sem mutattam senkinek.
– Tudtam – ütött ritkás szőrrel borított öklével a lapra –, tudtam, hogy egyszer kibomlasz.
Akkor sejdítettem meg, mikor azt a dolgozatot írtad a karácsonyestről. Mi az apád? – kérdezte
hirtelen.
– Jegyzőségi írnok.
– Szóval szegény ember?
– Az.
– És a karácsonyi dolgozat?
Nagyot nyeltem. Túl voltam már azon a koron, mikor a gyerekek a nagyotmondás hevében
égnek, és mindenben túllicitálják a hozzájuk intézett kérdéseket. Szégyelltem magam. Tanárom
akkor az egész osztály előtt felolvasta dolgozatomat, és nyilvánosan megdicsért.
– Egy szó sem igaz belőle – súgtam lehajtott fejjel, és éreztem, mint válik arcom bíborrá. –
Nem mehettem haza, apám megírta, hogy maradjak piaci árus nénémnél. Akkor még élt. Egész
vakáció alatt kosarait cipeltem a piacra. Kofálkodott, de a vásártéren volt rendes asztala. Egyre
anyámat szidta, aki elhagyott engem és apámat. Holott én szerettem volna egy boldog karácsony
estét, ajándékokkal. Semmit sem kaptam. Gondoltam, megírom dolgozatban. Ahogy történhetett
volna.
– Hallgass ide – ejtette fejemre nagy, csontos kezét. – Te írni fogsz. De ha azt akarod, hogy
kezedben nőjön a toll, mindent úgy kell megmagyaráznod, mint a narancsot. Egykor magad is
rájössz majd: a toll félelmetes dolog, lázadásra késztető fegyver. Aki hűtlen lesz hozzá, aki nem
küzd vele az igazságért, azt irgalmatlanul ő is cserbenhagyja. Hallottál Ady új verseiről?
– Nem – pirultam el.
– Forgasd, ha kezedbe kerül. Látod, olyanná kell lenned, még ha vidékre tesznek is, tanárkodni,
mint engem. Hány éves vagy?
– Tizenöt – hazudtam hozzá koromhoz fél évet.
– Ti-zen-öt? – tűnődött. – Nevetséges. Kölök! Mi jutott eszedbe? Tanulni kell neked még
előbb, nem írni. Érted? Tanulni! Öregedni!
– Tanár úr – szikrázott a szemem –, ez nem jó?
Karomnál fogva megrázott.
– Te vadmacska! Az a baj, hogy jó! Túlságosan is komoly hozzád képest. Ide figyelj! Tudod,
mit írtál te itt meg? Azt, hogy az ember felfogása a világról és a többi emberről a kezében tartott
karéj kenyér nagyságától függ. Ezt nem te találtad ki, nem is értheted még, de beigazoltad, és
mennyi idő alatt? Amíg felbontottál egy narancsot. Az egész nevetség. Semmi. De ahogy ezt a
semmit elmondtad, arra vall, hogy az Ady fajtájához tartozhatsz majd. Csak bátran! Meglehet,
valamikor a toll lesz a kenyered.
Felállt. A polcról szépen kötött könyvet vett le. Pár sort firkantott bele, aztán megenyhült
szigorú szeme arcomba mélyedt.
– Nesze, fiam, első novellád emlékére. Ha elolvastad Ványa levelét, jelentkezz. És máskor ne
ábrándozz. Azt írd, amit érzel!
Szögletes arcán mosoly futott át. A küszöbön különös módon nézett rám, aztán mintha
palástolni akarná ellágyulását, kifújta orrát, és kétszer jól hátba vágott.
– Húzd ki magad! – parancsolt rám.
Péchyékhez kellett volna mennem, de e helyett a könyvben lapozva késő estig üldögéltem
Csehovval a folyó mellett.
III.
Mivel a vizsgák előtt apám határozottan megírta, hogy üres otthonában a nagyszünet alatt sincs
mit keresnem, a nyarat Péchyék meghívására megint náluk töltöttem. Glóriás évek eltévedt
felhőfoszlányai! Nyugodtan állíthatom, hogy kietlen családi viszonyaink miatt ez volt ifjúságom
legszebb két hónapja. Bár néha szívembe fészkelte magát a gond, a jövő nehéz figyelmeztetése, ez
az állapot sohasem tartott pár percnél tovább. Eb, aki bánja! Lesz, ami lesz!
Azon a délelőtt, mikor megkezdődött az aratás, és Zalán nagyapjával bement a városba, hogy
az aratóknak pénzt hozzon a bankból, egész nap egyedül ődöngtem a gazdaságban.
– Menjen – biztatott früstök után Péchyné, ki férje távollétében a gazdaságot vezette –, nézzen
szét mindenütt. Az emberek jobban megfogják a dolog végét, ha az udvarból látnak maguk körül
valakit. Később én is kimegyek.
Először a gazdaság díszét, a parádés lovakat néztem meg. Tükörfényesek voltak, Gábor épp
akkor abrakolta őket. Hol ez horkantott, hol az, dongott a hídlás patkóik alatt. Tavalyiban gyakran
láttam Ádám urat, ahogy a karosszékében ülve gyönyörködik lovaiban. Ezen a tavaszon a
májára panaszolt, az orvosok Karlsbadba küldték. Onnan várta másodnaponként lovairól a
jelentést.
Valami emlék vonzott, benéztem az istállók mögé is, az elvadult puszta és bozótos szilvásba,
hol a szamarak tanyáztak. A csikókkal együtt öt-hat szamár volt akkor az udvarban. Mit dolgoztak
annyi igás állat mellett? A kondás velök hordta ki a legelőre a magkocáknak a moslékot.
Feladatuk végeztén becsapták őket a szilvásba, az istálló mögé. Menjetek, éljetek, ahogy tudtok!
Abrakot sohsem kaptak, szénát is ritkán, de azért kövérek voltak, mint a párna. Főként Luska, az
egérszürke nagy nőstény szamár, ki nyakában egy fényesre dörzsölt kolomppal társait vezette.
Mindeniket megfoghattuk, csak Luska nem állt kötélnek. Ő nem volt szamár. Kínáltuk
kockacukorral. Messze előrenyújtott nyakkal elvette tenyerünkből a csemegét, de ha hosszú
fülébe vagy bogánccsal tele sörényébe akartunk kapaszkodni, megrázta fejét, és akkorát ugrott,
mint egy bakkecske. Csak Sabinnak, az ostoros-gyereknek sikerült néha felkapaszkodni rá. Ám
ebben sem volt köszönet, Luska bement a legsűrűbb bozótba, és ott addig dörgölőzött, addig
mesterkedett, míg sikerült hátáról a terűt levetnie.
Luska után kutatott a szemem, de a bozótból nem ő, hanem Izsák béres suhanc fia bukkant elő.
– Mit csinálsz itt, Sabin? – kérdem a régi pajtást.
Válasz helyett felhúzza egy csikósrúgás félhold alakú emlékét őrző szemöldökét, és egy kalap
sárga szilvát nyújt felém.
– Tessék, jó érett.
– Hogy nem vagy munkán, Sabin? – faggatom tovább. – Aratnak.
– A malomba kell menjek. Apám most veszi ki az utolsó véka málénkat Csukur bácsitól a
magtárban.
Újból tartja a kalapot, de nekem szilva helyett szőrén-szálán eltűnt havi folyóiratom jár az
eszemben. Csak nem hagytam ott tegnap a zabos hombárban?!
Tornacipőmben nesztelenül léptem a magtár küszöbére. Benn ketten voltak. Izsák, a béres,
vállán elnyűtt, üres zsák. Annak madzagját morzsolgatták ideges, bütykös ujjai. Sötét, lobogó
szeme szikrázott, ahogy a béresbíróra nézett. Előttük a cementen egy véka tengeri, barna
bükkfamérőben. Izsák szikár, borostás álla előrefeszült.
– Mérʼ piszkált bele másodszor a marék gabonámba? Nem tudja, Hogy léniázni csak egyszer
van joga?
– Tudod is te, mi a jog – suhintott nagyot az öreg a léniával. Legforróbb nyáron is csizmában
járt, azt mondta: a tekintély végett. Fekete posztónadrágban, horgas orra alatt megsárgult, kajla
bajusszal, bibircsókos arccal, ellentmondást nem tűrő merev szemgolyókkal az udvar
képviselőjeként állt szemben a hetyke tartású, de toprongyos Izsákkal. Hangja nyers, erőszakos
volt, kiérzett belőle, hogy Péchyék bizalmából nagyon hozzászokott a parancsolgatáshoz.
 – Töltsd a máléd zsákba, és indulj! A szád pedig ne jártasd, mert megjárod!
– Mért járnám meg? – ágaskodott fel Izsák. – Azérʼ, amérʼ az igazságot követelem? A
konvenciós gabonáját, ha már vékában van, csak egyszer szabad lecsapni. Nem kétszer! Maga
pedig mit csinált? Szemem láttára másodszor is ráment a léniával a gabonára. Igazság ez?
– Tudod is te, hogy mi az igazság?!
– Hogyne tudnám! – kiáltott Izsák tele tüdővel, és akkorát rúgott a vékába, hogy az a tengerivel
együtt messze gurult a cementen. – Fogja! Lakjon jól vele!
Az öreg, akivel ilyen dolog még nem történt, csak most gurult dühbe.
– Azt a Jézus Máriádat, te disznó – üvöltött ‒, veszed fel rögtön azt a szemet? Vagy azt akarod,
hogy megtáncoltassalak?
– Táncoltatja az anyja kínját – kapta ki Izsák Csukur kezéből a hadonászó léniát és reccs! A
térdén kettétörte, odadobta a felkunkorodott orrú csizmák elé a földre. Ezzel hátat fordított
Csukurnak. Talpa alatt dobbant a cement, de az ajtóban megállt és visszanézett.
– Azzal a léniával legalább – vágta oda a sóbálvánnyá dermedt öregnek – többet nem
tolvajkodik!
A cselédház ajtajának ferdére taposott küszöbén ülve, Izsákné, ölében kislányával Sabin
kalapjából szilvát eddegélt. Látszott rajtuk, hogy éhesek. Mikor meglátta férje vállán az üres
zsákot, felállt.
– Mi az? – sápadt el. – Hol a szem?
– Nincs! – csattant a kurta felelet. Aztán valamivel később:
– Megtanítottam a vén tolvajt mérésre. Hogy hogyan nyúljon a más kenyeréhez.
– Istenem – sóhajtott az asszony –, mindig ilyet csinálsz. Tegnap dél óta négyen lessük, hogy
abból a lisztből egy kis lepényt süssek…
Szívem mélyéig felháborodva kifelé indultam a tagba. Ne búsuljatok – vigasztaltam magamban
Izsákékat –, nálam vannak a horgaim, fogok nektek egy vacsorára való halat.
Régi ismerősöm, Mihály, az udvari kovács, a jegyző úr lovát patkolta a műhely előtt.
– Fiatalúr – mondta hangjában jóízű nevetéssel –, a könyvet, amit legutóbb adott, az utolsó
betűig elolvastam. Amit nem értettem, azt megmagyarázta a tanító úr.
– Jól van, Mihály bácsi – feleltem –, legközelebb hozok még egy fizikát. Egyébként én is
beszéltem a tanító úrral, szívesen előkészíti magát…
– Aztán jöhet a gépészvizsga, ugye? – vágott szavamba, olyanformán, mint aki kedvenc
gondolatát már sokáig forgatta száján. – Három-négy év múlva szépen összerámolok itt, s pász.
Az én csontjaimból nem szívja a velőt többet ez a műhely.
– Különös – ötlött fel nekem a tag felé menet –, mégis csak furcsa, hogy ebből a Kánaánból,
ami itt látszik, aki teheti, kifelé igyekszik. Akkor még nem tudtam, hogy az uradalom cselédei
egész életükben a földből kisajtolt bőségnek csak a savóját isszák, míg a fölét néhány kiválasztott
nyeli le. Az iskolában erről egy szót sem hallottam. Könyvtárainkban ilyen tartalmú könyveknek
nyomát sem láttam.
Mint az előző években, úgy ez idén is, kóborlásaink közben bármerre indultunk, mindig itt
kötöttünk ki. A berekben! Ha parasztokkal beszéltünk róla, félrenéztek, és a kezük ökölbe szorult.
– A tűz ott égesse fel – heveskedett a bátrabb –, miatta kell a szekeremmel az egész urasági tagot
megkerüljem. Mennyivel könnyebb volna nekem keresztülvágni egyenest. Igen, a parasztok
utálták, de nekünk szívünkhöz nőtt a berek.
Sűrű bozót, örökös félhomály, az égerfák lombjai egész nyáron vadgalambbúgástól voltak
hangosak. Tu-tú-tu! Tu-tú-tu! Tu-tú-tu!
Csóré lábam bokáig süppedt a mindenfelé felhalmozódott forró homokban. Nem volt könnyű
dolog itt a járás. Ide-oda hajlongtam, bóklásztam szúrós szederindák, fűzfa- és rekettyebokrok,
homok és giz-gaz torlaszok között. A helyszínt minden árvíz a felismerhetetlenségig
megváltoztatta. De azért kedvenc göbbenőkig jutottam. Rendben van – járt át az öröm –, mert a
pár öles „tengerszem” kristályos vizében félkilós lipánok ficánkoltak. – Várjatok – biztattam őket
‒, jó falatokat kaptok.
Megállapítottam a fény és árny hatását, aztán elrejtőzve a göbbenő szélén, hozzáfogtam a
horgászáshoz. Hála többéves tapasztalatomnak, egy óra leforgása alatt pár kiló halat fogtam.
Büszkén néztem zsákmányomra, majd elővettem holt plébánosunk hagyatékát, a szarunyelű
bicskát, kizsigereltem halaimat, és szúrós csalánnal kibélelve keserűlapuba begöngyölve
elindultam velők a szomszéd lankán ugaroló ekékhez. Arra számítottam, hogy itt találok valakit,
aki a halakat a faluba viszi, mert csalán ide, csalán oda, nyáron a hallal komázni nem lehet.
Elhagyva a hűs berket a mezőn lüktető napsütéstől tikkadtan bandukoltam a dűlőúton, melyen a
béresek a vízre jártak, amikor az ökrökkel ebben a fordulóban dolgoztak. Jobb kézt szántásra váró
tarló, balról itt-ott érésbe fogott bükköny. Szinte hallottam már benne a kaszák pengését. Mi
tagadás – engedtem eredeti felfogásomból –, mégiscsak szép dolog a gazdálkodás, nem csoda,
hogy az ókori klasszikusokat költemények írására ihlette. Csoda-e, ha Zalán, ekkora birtok
várományosa, érettségi után Magyaróvárra megy? Nagy szakértőt nevelnek ott belőle, de a gazda
és szolga közti űrről, az áthidalhatatlan különbségről ott sem fog hallani mukkot sem.
Felneszeltem. Mögöttem halk dübörgés, furcsa, amikor egy csomó szalma hirtelen lobot vet.
Kíváncsian néztem vissza. Ni-ni, pillantottam meg mindjárt a borjú nagyságú négy örvös dögöt,
mint a dűlőúton nyomomat szimatolva nyílegyenes vágtával engem követtek. Ha látjátok, hogy
jönnek – hangzott évekkel előbb az öreg Péchy intő szava –, vessétek magatokat a földre,
különben széttépnek. A négy betanított fenevaddal szemben ez volt az egyetlen fegyver. Annyi
időm volt, hogy lecsücsüljek, ott forogtak körülöttem. Arasznyira lógó, rózsaszín nyelvükről sűrű
cseppek hullottak a földre, torkuk mélyéből undorító dögszag tört fel. Körülszimatoltak, hideg,
nedves orrok értek arcomhoz, kezemhez, aztán körém telepedtek, és megcsaholtak, akár a kopók a
sebzett vadkant.
Igyekeztem jó képet vágni a rossz tréfához. Alvást színleltem, de a sátán kutyái nem unták
meg, hófehér fogaikat mutogatták. Szerencsére a béresek az ekénél meghallották a zajt, s
egyiküket leküldték, hogy a kutyák szájából az áldozatot kimentse. Izsák jött le.
– Szép kis cirkusz – zsörtölődtem neki, miután a kutyákat elkergettem. – Mondja, gombaszedő
asszony, eprésző gyermek mit csinál ilyenkor?
– Mit hogy csináljon? Fél napig sír, átkozódik, míg valamelyik kerülő odamegy és a
boldogtalant kiszabadítja szorult helyzetéből. De ez ritkaság. Mindenki ismeri a kutyákat,
mindenki tudja, hogy az uraság földjére lépni tilos. Kinek kell így gomba? Ki gondol eperre?
– Várjon! – nyújtottam felé keserűlapus csomagomat, mert láttam, hogy indul vissza az
ökreihez. – Tessék! Ezt vacsorára maguknak fogtam.
– Hal? – enyhült meg szikár, borostás álla, miközben átvette ajándékomat. – Jól fog. Köszönöm
szépen.
– Szívesen. De mondja! Reggel a magtárban megkapta az igazságát?
– Meg – felelte a földre nézve. – A vén gazembernek még senki sem mondta meg.
– S a málé? Azzal mi lesz?
– Ne ártsa magát az én dolgomba, úrfi – mondta csendesen.
– Izsák bácsi – rántottam meg karján a felgyűrt, szennyes inget. – Miért nem bízik bennem?
– Azérʼ – nézett végig alaposan –, mert maga is úrnak készül. Tán hogy valamikor munka
nélkül éljen. És aki nem dolgozik, az mindig azon töri a fejét, hogy járjon túl annak eszén, aki
dolgozik. Ezt minden béres tudja. Csak az a baj, hogy ahány béres a világon, annyifele jár,
ahelyett, hogy összeállna. Nézze, én mégis bízom magában, megmondom, hol a mi sorsunk titka.
Az összeállásban. Tudja maga, mi lesz itt, ebben a nagyuraságos országban, ha mi egyszer
összeállunk?
– Azt hiszi – kockáztattam bizonytalanul –, azt hiszi, hogy maguk valamikor összeállnak?
 – Azt. Ha mi nem, a fiaink. Sabin lépéseit úgy diktálom, hogy amikor itt lesz az ideje,
összeálljanak. Ő bátrabb lesz, mint én, mert szebb, meglátja, inkább négybe hasíttatja magát,
semhogy a jussából egy búzaszemet engedjen. Na, elmondja valakinek, amit beszéltem?
– Nem én, senkinek.
– Kezet rá!
A szokottnál hosszabban tartotta fogva kezem, aztán sarkon fordult, és a hallal köszönés nélkül
felment az ekékhez.
A Péchynétől ajánlott hajcsárkodás helyett az időt húzva, lassan hazaballagtam. Zalán és
nagyapja már otthon volt. Az öregúr szokás szerint szobájában, unokája a tornácon.
– Hogy telt a nap? – kérdezte.
– Jól – feleltem –, csak reggel történt a magtárban perpatvar.
Elmondtam neki.
– Ejnye – háborodott fel –, a vén szamár megint túlkapott. Ne félj, segítünk a dolgon, mégpedig
azonnal.
Bement a nagy gabonáskulcsért, amit valaki a veretes zárral együtt még a céhrendszer idején
remekbe készített.
– Hívd fel az Izsák feleségét! – kiáltott ki a hentesnek, aki egy puttony aprófával a konyha felé
ballagott. – Mondd, hogy hozzon magával zsákot.
Miután kiadta a tetőzött vékát, és az asszony ingadozó fején a kukoricával elment,
megmagyarázta nekem a vita valódi okát.
– Nézd – mondta –, az öreg Csuku a magtári napló szerint a betett gabonával elszámolni
köteles. Némi porlást, allódást a javára írunk. Bizonyára erre gondolt, amikor túllépte a határt. A
béres szerződéses gabonával tele vékájához a léniával csak egyszer szabad nyúlni. A vénség
felrúgta a meggyökeresedett szabályt, örülök, hogy egyszer emberére talált.
Ezalatt a verandán ozsonnát szolgáltak fel. Mindketten asztalhoz ültünk. Körül sután,
merőleges testtartással szarvasbogarak zúgtak a levegőben. Szemközt a hegy, fölötte arasznyi
távolban a hanyatló nap. Áttetsző fényben úszott minden. A gesztenyefa körül porrá fújt méz
koronájából fénygerezdek csüngtek, lehulltak, és beolvadtak az almazöld gyepbe. Egy szőke sugár
áttört a vadszőlőn, és a falra hullt. Mialatt kávémat szürcsöltem, szemem a régimódi kovácsoltvas
fogasra tévedt. Hova tűntek róla a sárgaréz karikára fűzött földlánc mellől a kopott mordályok?
Ezek a régi fegyverek szabály szerint üresen lógtak a falon, de mikor a parasztok nem bírták
tovább nyomorúságukat, és mozgolódtak, gondosan megtöltötték őket, és amíg a parazsat el nem
taposták, töltve álltak. Két ilyen esetről hallottam. Az egyik kilencvennégyben, a
memorandumpör idején történt, mikor az erdélyi románság nemzeti jogainak védelmére szinte
előrántotta a negyvennyolcas kaszákat. Másodszor a szomszédban kitört kilencszázhetes
parasztlázadáskor porozták föl a puskákat.
Egyébként a vadszőlővel borított, szellős tornácot a ház mindenre használta. Nyáron itt
reggelizett, itt tárgyalt kereskedővel, hatósággal, futóvendéggel, idejöttek a parasztok ügyes-bajos
dolgaikkal, és itt fizették ki esténként a napszámosokat, üvegburában lobogó gyertyák lángja
mellett.
Aratáskor az elmúlt évek alatt többször előfordult, hogy arcomat az asztal lapjához szorítva
végignéztem vacsora után a munkában telt nap e befejezését. Valami ösztökélt, hogy a ceremóniát
újból nézzem végig. Szóltam Zalánnak, és mindketten ott maradtunk az asztalnál.
Mire leszállt az est, a sötét udvar most is megtelt fáradt aratókkal. Sokan a malomkő asztalhoz
húzódtak, mások egymást taszigálva tolongtak a lépcsőn. Az öreg Csukur, kinek a munkások
felfogadásán kívül azok kifizetése is tisztéhez tartozott, az asztal mellett ült, közel a lépcsőhöz.
Előtte cseréptál váltópénzzel. Gazdája, mikor otthon volt, igyekezett lehetőleg minél kevesebbet
érintkezni a parasztokkal, az öreg markába nyomta a napi összeget, ő pedig kiadta, kinek mi
dukált. Hogy kinek mi dukál, azt ő állapította meg. Összegyűrt, szennyes papíron ókumulált,
plajbászvéggel kihúzta listájából a szólított napszámos nevét, aztán, hogy mindenki hallja-lássa,
megcsörrentette markában a pénzt, és átadta a jelentkezőnek.
– Grigor – mondta hivatalos hangon –, negyven krajcár! Pável, te kévét kötöttél, nesze ötven!
Marjuca, neked harminc jár, mehetsz!
Bárhogy duzzogtak e miatt, az asszonyok kevesebbet kaptak a férfiaknál. Mintha odaszögeztek
volna, Zalánnal együtt mozdulatlanul könyököltünk az asztalra, csak szemünk villanása kísérte a
munkások pénz után nyúló fekete kezét. Hihetetlen! Ezért a pár fillérért hajladoztak egész nap a
kalászok után? Ezért hajbókolnak itt derékba roppantan?
– Gyisán Mária! – hullt ki a kerülő odvas száján, és foszlott kenderingben, vézna karján
kapcába göngyölt sarlóval egy nálunk alig nagyobb lány lépett az asztalhoz. Keskeny arca csupa
rászáradt piszok, ahogy a nehéz nap hevében járatlan kezével össze-vissza kente magán az
izzadtságot. Dióbarna szeme félénk, alázatos. Úgy tetszett, mintha felsőbb lényt látna a
béresbíróban. Kezét előrenyújtotta. A mocskos rongyon, amivel bekötötték, átütött a fekete, alvadt
vér. Vékony ujjbegyén a katángkóró virágának kék leve.
– Mária, ne, húsz krajcár – mondta az úr tőzsére, és a pénzt a lány összefaragott kezébe lökte.
Mindenki rábámult. A lány küszködött magával. Maszatos arca meg-megvonaglott, végül szemét
elfutotta a könny. A lépcsőn felzúgtak az aratók.
– Nem látja – háborodott fel egy villogó szemű –, hogy szinte lesarlózta az ujját?
– Ne ügyvédkedj, Miron – torkolta le az öreg –, a búzát vágta vóna, ne az ujját!
Színigaz volt, mindenki elnémult. Most azonban, hopp, most történt valami. Valami egészen
furcsa, szokatlan, amiről azonban a napszámosok másnap is beszéltek az aratóban. Hogy s mint,
talán, mert egyébként is a begyében volt az öreg, a kipirult arcú, rövidnadrágos Zalán, kire a
lányka mély benyomást tett, rám nézett, s mivel arcomon a felháborodáson kívül biztatást is
láthatott, a kajlabajszúnak ugrott, és mindkét tenyerével egyszerre a szennyes listára csapott:
– Fizesse ki! – prüszkölt, mint egy hörcsög. – Érti? Az egészet! Annyit fizessen neki is, mint a
többinek!
Mindenki felkapta leszegett fejét. Ránéztek. A sok forró lehelet perzselt, szinte felgyújtotta a
tornácot. Mások viszont hangosan kacagtak. Csak a kerülő mustrálta a fogadott fiút merev
szemgolyóval, és fitymálva legyintett.
– Úrfi – mondta neki gúnyosan –, magát mintha a száján köpte volna ki az édesapja. Ha
gazdám a maguk kezére bízná a fizetést, a víz se győzné hordani a pénzt az udvarba.
Az apját ócsárló szavakra a fiú kiegyenesedett.
– Mit beszél? – ordította. – Hogy meri apám nevét idekeverni a maga szennyes játékába?
– Hazudtam talán? – hökkent meg Csukur a heves hangra.
– Hazudott! Szemtelen paraszt! Majd megtanítom én magát!
Egyenest a nagyapjához rohant.
– Nagyapa! Nézd, nagyapa! – csukladozta izgatottan. – Csal! Érted? Ferivel rajtafogtuk. Felet
fizet, a többit ellopja. Gyere, nagyapa! Apámat is ócsárolta. Gyere, kergesd a pokolba azonnal!
Íróasztalnál ült, egyik kezében körzővel, másikban nagyítóval, és az állólámpa ernyője alatt egy
telekkönyvi vázrajzot tanulmányozott.
– Mi bajod? – tolta homlokára az okulárét, miközben szemöldökének fehér seprűi alól
nefelejcsszemét unokájára szegezte.
Zalán most nyugodtan elmondta, amit látott, hallott, mire az öreg elnevette magát.
– Szólunk bátyádnak – mondta –, ha hazajön Karlsbadból. Ő a gazda, nem mi. Majd ad ő
Csukurnak. Menj, feküdj le, Didi, máskor ne árts magad az ilyen dolgokba. Indulj lefeküdni.
Álmos vagy.
A hullámhátú kanapén, melynek sötétbarna, itt-ott hasadt viaszosvászna körös-körül
porcelángombokkal volt sűrűn kiverve, még sokáig hánykolódott. Én sem hunytam le a szemem.
Folyton a lányt láttam magam előtt. Álmomban sem szabadultam tőle. Bármerre fordultam,
egyfelől a Péchy Zalán emberségét láttam, másfelől előttem a tornácon a lány állt, vértől csepegő
ujján burján. Kivert a veríték, ingem reggelre csuromvizes volt.
Később mindez elmosódott bennünk. Akkor aztán hideg fővel kiszámítottam, hogy az udvar
birtokán nyaranta csak az aratók éhbéréből ellopott krajcárok húsz-harminc forintra rúgtak, amivel
a kerülő egy harmadfüves tinót vehetett magának. Drága jó idők – sóhajtotta fülembe a hű sáfár,
amikor egyszer az egykori kereseti lehetőségekről beszélt. Mire gondolt? Az az egy biztos, hogy
nem a tornác lépcsőire hullott könnyekre.

IV.
Az ember firkál, ír, hol itt, hol ott bukkan fel a neve, a végén ujjal mutatnak rá: Ni az író! Más
saját magára mutogat, mielőtt valakinek eszébe jutna, ő már kinevezte magát írónak. Egyik
fajtához sem tartoztam. Személytelenül, álnevek alatt dolgoztam, s ha valaki egyik-másik sutyiban
megjelent novellámmal meggyanúsított, ártatlan képet vágtam: ugyan ne tréfálj! Később a
gimnázium utolsó évében, mikor már az egyetemi város első irodalmi folyóiratának dolgoztam,
felmerült, hogy kilépek a homályból, de a vaskalapos kollégium rideg szabványai
visszariasztottak. Tanárság! Miután latintanárunk rajtakapott, hogy óráján Horatius eclogái helyett
a Vér és aranyt olvasom, vörös posztó voltam a szemükben, attól kezdve Gál Ferenc háládatlan
kutya volt, el akarták venni a kedvezményt, folyton kicsapással fenyegettek. Más ürüggyel, de a
dolog átlátszó volt, mint a Jákob hangja és az Ézsau keze. Mért írtam mégis? Nem tudom.
Mondanivalóm volt, meg aztán szükségem volt a pénzre is. A „kutyanyelvek” után kapott piculák,
olykor koronák apám el-elmaradozó forintjait pótolták. Hol egy nadrág telt ki belőlük, hol egy pár
olcsó cipő. Mamuska járandósága szombat esténként: színházjegy. Nem volt csábító. Mégis
rááldoztam, amim volt, egész jövőmet a tollra állítottam. Olyan pályát választottam, amit nem
pénzszerzésre találtak fel, de akkor megfelelt az ország nyugalmi helyzetének és példás rendjének.
Rend volt akkor, nagy rend, mindennek megvolt a maga helye és ideje. Fent Pesten a miniszterek
és államtitkárok politizáltak, lent a megyékben a képviselők és főispánok bevonultak és
szónokoltak, az alispánok és főszolgabírák közigazgattak, a bírák jogszolgáltattak, a püspökök és
apostoli kormányzók egyházkormányoztak, a papok prédikáltak, a tanárok és tanítók oktattak, a
tanfelügyelők iskolát látogattak, a munkások éhkoppot nyeltek, a tőkések pedig híztak, a
csendőrök kakastollat lobogtattak, a falusi jegyzőné asszonyok fővárosi kalapot hordtak, és a
jegyzőlovak vidáman nyerítettek a parasztok hombárjaiból töltögetett zabos tarisznyáknak.
Minden ment, mint a karikacsapás, és talán még sokáig így ment volna, ilyen
karikacsapásszerűen, ha ezeknek a nyugodt és emésztésre való kényelmes esztendőknek mocsáros
csendjébe bele nem csattannak holmi balkáni pisztolylövések. Egyszerre minden, az én életem is
felfordult. Cikkeim lendülete hirtelen megtört. A szerkesztők egyik napról a másikra háborús
uszítok lettek, pont az ellenkezőjét kívánták annak, amit addig írtam. És miért? Még alig éreztem
magam otthonosan az egyetemi könyvtár csöndes olvasótermében, mikor az agg császár-király,
kinek huszáregyenruhás életnagyságú képe ott függött szemközt a falon, „mindent megfontolt” és
maga előtt halálba hajszolt egy egész nemzedéket.
Mennem kellett. Torlódás miatt porlepte akácfák között gyalog masíroztunk városról városra,
bakancsunk hangosan dongott a kockaköveken.
Megállj, megállj „kutya Szerbia”!
Aztán mikor ahány front, mind végigjártam őket, gomolygó ködbe veszett előttem a világ. Egy
év múlva kopár hegyoldalba fészkeltük magunkat. Szikla, mindenütt szikla, olykor
malomkeréknyi sziklatuskók bukfenceztek fejünk felett a mélységbe. Cikornyás hegygerincek
meredtek az égre körös-körül, melyekről százszorozva robajlott vissza hosszú és mély morgással
az ágyúk döreje.
Örökös Sturmhurrá! Roham roham után. Értelem és cél nélkül, kétségbeejtőn. Sebesültek,
halottak vicsorgatták rám álmomban fogaikat, s nappal ugyanazok, mintha csak álmodnék.
Bajtársaim szemébe lassan valami lélektelen bambaság fészkelte magát, torzonborz arcuk beesett.
Tartottam magam amíg lehetett, bár agyamon egyre inkább eluralkodott az elkínzottság kábult
köde.
Késő délután. Homlokom a fedezék párkányán. Szunyókálok. Bent, valahonnan a mélyből
kapitányom korhely hangja:
– Csak nem alszol?
– Ki az, mi az? – rettenek fel. A kapitány már a fedezék ajtajában áll. A szemközti oldalra
mutat:
– Lelőni!
Álmos szemem a messzelátó lencséje mögött bujkál. Vállán kulacsokkal kúszik az olasz a
forrás felé. Olajbarna szicíliai arcán kései napfény.
– Na, mit szarakodsz! – döf át a táskás kutyaszem. – Távolság: háromszáz méter.
Csenevész fűcsomókat markol, kúszik az olasz a víz felé. Szomjas. Olykor megtorpan, tágra
nyílt fekete szeme aggódva pillant felénk. Miért lőjem le? – hökken belém a kérdés először a
háború kezdete óta. Miért kell itt pusztulnia? Mi bajom vele, hogy lesből lövöm agyon, mint a
kutyát?! Puskám agya kiforrósodik a görcsös szorítástól. Siess! Siess már! – szurkolok a barna fiú
mellett, kapitányomtól bekerítetten. – Tűnj el valahova!
– Vagy lősz, vagy beléd durrantok – sürget a kapitány.
Verítékben fürdöm. Rettentő feszültségben ködként lebeg előttem kiszemelt áldozatom barna
arca, süppedt halántéka, fekete szeme. A gyűrött, zöld sapkán tintaceruzával regimentszám: 96.
Ujjam a ravaszon, puskám célgömbje a lila számon, és ő… ő mit sem sejt, magát bátorítón
szederszín ajkáról mintha az infernó terzinái peregnének. Mit tegyek?
– Herr gott no camal, holnap hadbíróság elé állítalak!
– Ölni! – hömpölyög rajtam keresztül. – Gyilkolni! Kiállni, hogy megöljenek! Miért? Nem!
Azért se!
Pakk! – pattan golyóm, és az olasz háta mögött, porzik a szikla. Visszhangzik a völgy,
kapitányom ocsmányul káromkodik:
– Istenverte marhája! Pihenőben bezzeg eltalálod a feldobott töltényhüvelyeket.
*
Csillagtalan borús éjszaka. Fényszórók, világító pisztolyok sugarai pásztázzák az eget. Itt-ott a
távolban, gyalogsági fegyver pukkan. Kifelé figyelek, a fedezék ajtaja elvakul egészen.
– Egyedül van, hadnagy úr?
Gyufa lobban. A mozgékony, sápadt fényben Izsák előrefeszített csontos állát pillantom meg.
Ez a határozott, merész álltartás mindig azt a pillanatot juttatja eszembe, amikor Csukur előtt
felrúgta a vékát a tengerivel. Vajon mit akar megint – töprengek, mert amióta az egyik
menetszázadból az én szakaszomba került, úgy visel rám gondot, mint a saját fiára. Olykor szinte
terhemre van a gyámkodás.
– Mit akar? – kérdem tőle nyersen.
Most érkeztek meg a szakácsok a menázsival, gondoltam, hozok egy kis gulyást, mert a tiszti
étkezdébe ma nem ment le.
– Köszönöm, nem kell.
– Nem kell, nem kell. Kár úgy a szívére venni mindent. A kapitány úr beszél, hadbírósággal
fenyeget, de nem jut eszébe, hogy hadbíróság nélkül is van halálos ítélet. Mi például már rég
ítélkeztünk felette.
– Mit beszél?
– Elítéltük. Az első ütközetben – tompította le egészen hangját ‒, itt fogja hagyni a fogát.
– Megbolondult, Izsák?
 – Én nem. Nem hallott a hadnagy úr tisztről, akit a saját legénysége lőtt le?
– Úristen, miket beszél itt maga? – rettenek vissza az összeesküvéstől. – A kapitány úrnak
igaza volt, le kellett volna lőnöm az olaszt. Távcsöves puskával a kezében maga nem lőtte volna
le?
– Nem.
– Hát az a maga dolga – ülök fel a priccsen, s hogy ne kelljen beszélni, eddegélni kezdek a
forró csajkából. Előre látom, hogyan füstöljük át Izsákkal az éjszakát.
– Mit tud a volt gazdájáról? ‒ kérdem egy hosszabb szünet után.
– Zalán urat tetszik kérdezni? Csupa jót. A tisztiszolgája mondja, hogy puszipajtás a tábornok
úrral. Együtt esznek, együtt kártyáznak, együtt lovagolnak. Aztán valahányszor Zalán úr átlovagol
a beosztott huszárral valamelyik parancsnokságra, és ezalatt valahol az égen egy olasz
próbasrapnel pukkan, a tábornok úr mindjárt kitüntetésre terjeszti fel. Tetszik tudni, az ellenség
előtti vitéz magatartás. Már alig fér a sok érem a mellén. A puccer azt mondja, hogy soron kívül
felterjesztették a rittmájszterségre. Úgy bizony. Maholnap huszárkapitány lesz a gyöngyöm. Látja,
itt is éppen úgy van, mint otthon. És ezért kell egyszer fejtetőre álljon minden.
Hajnalodik. A völgy fölött opálos fátyol, súlyos, vészjósló csönd. Egyszerre irtózatos ágyútűz.
Majd a túlsó oldalról tömött láncok indulnak felénk.
– Vigyázat, támadás! – gurul még egyszer végig tompán megtört hangom a lövészárkon.
Verejtékezve fogom őket a messzelátóba. Nini, annak nagy harcsabajusza van: otthon mészáros
lehet. Ni, az a borostás süppedt arcú: az paraszt. A másik meg, az a másik, szeʼ ez gyerek még.
Puskám távcsövének keresztje habozva táncol egyikről a másikra. Jönnek százan, jönnek ezren,
hozzák mellüket, hogy beléjük lőjek. Bújjatok el! Sikolt valami bennem. – Be, a kövek mögé,
hogy ne kelljen megölnöm egyiket se. Tőlünk sortűz. Irtózva nézem, hogyan bukik a földre egyik
a másik után, de helyükbe újak és újak lépnek, jönnek egymás hegyén-hátán kettős rendekben,
céltalan golyóik vijjogva pattannak vissza szikláinkról. Igen – koccannak össze fogaim –, itt lőni
kell! Lőni, gyilkolni. Szakaszom lövészárka fortyog, mint az üst, amikor új hasábokat dobnak
alája a tűzre. Merevvé görbült ujjam a fegyver ravaszán. De ahelyett, hogy lőnék, kétségbeesetten
nézem a felém kapaszkodó olajzöld egyenruhákat. Annyi erőm sincs, hogy lejjebb húzódjak, a
fedezékbe, vagy lerázzam magamról az ágyútűztől rám szórt követ.
– Hadnagy úr!
– Mi az? – pillantok szanitécünk felé.
– Izsák! Nagyon súlyos.
Jobban odanézek. Jaj! Izsáknak, ki csak az előbb ment el tőlem, szájában cigarettával,
előrefeszülő csontos álla, férfiakaratának e büszke szimbóluma nincs sehol. Dum-dum! – vág
belém a borzalom, és megdermedve fordulok el árokháti öreg barátom roncsalék állkapcsától,
mellére csüngő nyelvétől.
– Mit csináljunk vele, hadnagy úr?
– Vigyék – kiáltok ‒, az egészségügyire. – Hordágyat! Vigyék, mielőtt az olaszok ideérnek.
– Izsák – látom –, mondana valamit, de melléből állati morgás tör fel. Rám veti szemét:
búcsúzik. Érzem, meg kéne fogjam kezét, de nincs erőm. Izsák látja küszködésem. Mintha
mondaná: hagyja! – legyint. Még utánanézek, mikor mellettem: pramm! kreccs! – dörren egy
kézigránát, és mint finom szemfödél, mindnyájunkat beborít kékes füstje.
Súlyos fejsebemmel Génuában tértem magamhoz a kórházban. Azóta lemostam magamról, ami
lemosható volt, de a háború bennszakadt fullánkját még sokáig cipeltem.
*
Március. Ott állok Budapest üvegkupolás pályaudvarán, az olasz kórházvonat mozdonyának
orrcsiklandó kőszénfüstjében. Ujjam a sapkán, a Himnuszt hallgatom. Nem, nem szökik
szemembe könny, mint régen gyermekkoromban, mikor nemzeti ünnepünk napján erre
énekeltünk, miközben a negyvennyolcas apók reszkető kézzel felváltva vitték sorfalaink közt a
tépett zászlót. Huszonöt éves vagyok, s máris halálra érett. Andiat! – lökött az utolsó percben egy
olasz orvos létszám felett a genovai tüdőbeteg transzportba. – Pihenj hazai földben! Száraz,
közömbös arccal nézem a karmester cifra botját. Gyászinduló kéne, barátom, nem himnusz. Az
jobban talál hozzánk.
Szétnézek. A pár napja megalakult szocialista kormány fogadásunkra kiküldött képviselője a
parancsnoki vagon lépcsőjén áll. Zord öreg. Több bajtárs ismeri, a Weiss Manfréd gyárában
együtt szegecseltek.
– Elvtársak! – néz szét nyűtt zubbonyainkon, maga is zavart a meghatottságtól. Orrán ócska,
drótkeretes pápaszem. Bajusza, haja rövid, egészen szürke. Kopott kabátja zászlóként lobog a
tavaszi szélben.
– Kuhu-kuhh! Kuhh! Kuhu-kuh!
Köhögnek a kriptaszökevények.
– Testvérek – ölel most magához az öreg hangja –, az ifjú Magyar Tanácsköztársaság meleg
szívvel üdvözöl benneteket. Nehéz órákban jöttetek haza. Tudnotok kell, hogy a vonatból, mely
számotokra a rabság végét jelentette, nem a régi, hanem az új Magyarország földjére léptek.
Újjászületett nép fiai vagytok, azé a népé, mely leszámolt a múlttal, mely új útra, a szocializmus
útjára lépett. Minden gondolatunk a béke. Az igazságos és demokratikus béke, mely tiszteletben
tartja a népek önrendelkezési jogát, nem foglal idegen földet, nem kebelez be idegen népeket.
Kormányunk, a Szovjet Köztársaság példáját követve, békejavaslatot tett. Javaslatunkra, sajnos,
szurony a válasz. Mégis reméljük, hogy a szomszéd országok dolgozói keresztülhúzzák hatalmon
levő kormányaik hódító szándékát, és békét kötnek.
– Kuhh! Kuhh! Kuhu-kuhh!
– Testvérek – veszi észre arcunk beteg rózsáit –, a haza ma nem nyújtja nektek azt, amit
megérdemelnétek. A leszerelési díj nem kárpótlás, de bízunk benne, hogy ha felépítjük ezt a mi új
világunkat, fiaitokat nem küldik majd mészárszékre. Bátorság! Ti pedig, peremvidékiek,
hazamenve adjátok hírül az ott lakóknak, hogy a magyar nép, a népek testvéri családjában akar
élni, ahol nincsenek ellentétek és viszályok. Ez a szándék áthatol a szuronyok erdején, ez a szó
visszhangra talál a dolgozók szívében. Győzzetek meg minden becsületes dolgozót, hogy a
népeket minden gyűlölet, rabság és kizsákmányolás alól felszabadítani egyedül a szocializmusért
harcoló proletáriátus képes. Mondjátok el minden munkás embernek, hogy virágzó, szabad életet
akarunk itt teremteni. Azt akarjuk, hogy közülünk soha senki se haljon meg gazemberek
érdekében!
Tak-tak-tak, tak-tak-tak! – kísértett fülembe még mindig a vonatkerekek álmosító kattogása.
Tak-tak-tak. Társaim érdeklődéssel mocorogtak mögöttem, ványadt arcukon azonban még mindig
ott fehérlettek az elveszett évek.
– Testvérek! – szárnyalt az öreg munkás hangja –, hívunk benneteket, álljatok közénk!
Jól tudjátok mindnyájan, mi a történelem, hiszʼ melletekben viselitek nyomait. Hívunk,
testvérek, álljatok közénk, legyetek az új emberi történelem alkotóivá!
Földcsuszamlásként zúdultak le rólam a szenvedés okozta közöny rétégei. Mi készül itt? Ki ez
a szürkeruhás öreg, aki ilyen habozás nélkül nyúl bele az ember életébe? Hogy merészel
ismeretlenül tanácsokat osztogatni? Igaza lenne? Csakugyan harccal, irgalmatlan háborúval kell
kivívni a békét? Harccal a háborút indítók ellen? Menjek? Maradjak? – zuhantak egymásra a
kérdések, de betegség, közöny, másnapra kisöpörték belőlem a hajlandóságot, Elég volt! – zúgta
minden idegszálam, de a szavak nyoma azután is hosszan kísértett bennem.
Egy marék értéktelen, fehérhátú bankón kívül ezzel az útravalóval érkeztem haza. Apámat a
sírban, minden egyebet gyökerestül felfordulva találtam. Merre? Hova?
Üres kézzel, a mély kábultságba süllyedt szerkesztőségből jövet, egész váratlanul Péchy
Zalánba ütköztem. Kalapja nincs, dús sörtehaja vadul hullámzik, mint régen.
 – Hát te itthon vagy? – vizsgáltam arcának ferde mosolyát.
– A múlt héten jöttem haza Bécsből. Nagyapámat a spanyol vitte el, bátyám komoly beteg. De
veled mi van? Nem láttalak ezer esztendeje, hogy érezted magad a digóknál olyan sokáig?
Amikor téged sebesülten lefogtak, nagy pusztulás volt a zászlóaljban. Többek között elesett Hájé
százados is, tudom, nem voltál nagy barátságban vele. Na, de most jössz velem, ne tiltakozz,
mindjárt itt a vacsora ideje.
– Könnyű neked – szontyolodtam el –, a háború komisz esélyeit elkerülted, utána egyetemet és
minden más egyebet, amely számodra terhet jelentett, leráztál magadról. Úr vagy, a kutyafáját, de
mintha nem volnál egészen a régi. Vagy talán én változtam meg, és szélsőbaloldali
álláspontomból kritikusabb szemmel, nézlek?
– Úgy tudom – folytatta a főtér sarkán –, egyik fatelepünk pénztárosokat keres.
– Nincs óvadék – legyintettem.
– Sebaj, gyere csak fel, rögtön elintézzük. Főrészvényesek vagyunk. Tudod, a háború utolsó két
évében kereskedtünk. Jobban kifizetődött, mint a birtok. A telep igazi vadnyugat, a legközelebbi
falu nyolc kilométer.
– Hol van?
– Hol? Várj csak… ejnye, hogy a fenébe is hívják. Nézd csak, nem jut eszembe a neve, pedig
egyszer, méghozzá télen jártam a bivaly Krompákernél. Két farkas messziről követte a szánt, mi
persze puskával. A lovak érdekesen hegyezték a fülüket.
*
Harmadnap Ködmönösön voltam. Krompáker, a telep főnöke a tornácon ült. Feje fölött
karbidlámpa, az asztalon glédában sörösüveg.
– Az állás – dugta mély nadrágzsebébe a megbízólevelet – nem szorítkozik a pénzkezelésre.
Mondtak valamit erről ott bent?
– Persze, így könnyebb. Mint látja – futott át táskás arcán a mosoly –, itt nincs is pénztárfülke.
Nyáron itt a tornác, télire ott a kantin. Az is a mi érdekeltségünk. Fizetés kizárólag szombat este.
– Csak szombaton fizetnek? – hűltem el. – Mi a teendőm egész héten?
– Warten Sie – pislant laposat nagy golyószeme. – Nem fogja megölni az unalom. Mondtam,
pénztárnap szombat. Ha a szükség úgy hozza magával, egy héten a fuvarosokat blokkolja.
Szerdán és pénteken ellenőrzi a gépházat, az iparvágányt és kötélpályánkat.
– Ez – háborodtam fel – mind az én kötelességem? Hisz ez négy ember munkája, a fizetésem
pedig egy. Hogy gondolják ezt, Krompáker úr?
– Ezt nem nekünk, hanem önnek kell meggondolni. A levélből úgy látom, félhavi előleget vett
fel.
Figyelmesen nézett rám, aztán lassan elfordította petyhüdt arcát. Vastag arabagyűrűjével
megkocogtatta poharát.
– Ha tudom – dohogtam tovább –, nem szerződöm bagóért. Nem szakadhatok négybe.
– Nézze – töltött tele számomra is egy poharat, miután kilöttyentette belőle a maradék sört –,
nem olyan veszélyes. Az ember vagy ezt csinálja, vagy azt, két dolgot sohasem végez egyszerre.
Nem igaz? Fő, hogy alaposan a munkások után hordja a zsendelyt. Ez a fő. Résen állni! Ahol
lehet, pusmognak.
– Hogyhogy! – lepődtem meg. – Miről?
– Hogy nem elég a bér. Hogy nincs igazság! Hogy szervezkedni kell! Gondoljon bele! A
múltkor el is kellett vitessek vagy ötöt. Meg aztán rombolnak is. Proszit! – koccintott felém. – A
fene még azt is, aki kitalálta a bolsevizmust.
– Azt hiszi, Krompáker úr – toltam tovább a poharat –, hogy a bolsevikok rabolnak?
 – Nem is a váci püspök. Tízig sem tudnak számolni, de addig látta volna őket, míg a vörösök a
Tiszánál álltak. Nem lehetett velök bírni. Most, hogy bejöttek a románok, még hagyján. Mondja,
nem tapasztalta, hogy az erdélyi munkásokat is a kommunisták bizgetik?
– Lehet, de nem arra, hogy romboljanak.
– Hanem?
– Aki ipartelepen rongál – tértem ki a kérdés elől –, a környék munkaalkalmát teszi tönkre. Ha
munkás, maga alatt vágja a fát. Szerintem a rongálás mást bizonyít. Arra utal, hogy az itteni
munkások között nincs igazi kommunista.
– Ajvé! – zörgette kulcsait zsebében. – Micsoda naiv lélek! Majd meglátja! Ahány munkás,
mind bolsevista. Ha tőlük függne, holnap már a napi söradagomat sem ihatnám meg, hogy a
részvényesekről ne is beszéljek. Szerencsére nem tőlük függ. Aztán itt vannak tartalékban a
máramarosi favágók.
– Azok nem bolsevisták?
– Eddig nem vettem észre. Tiszta szerencse. Ha ezeknek szúrja a zab a fenekét, füttyentek
Máramarosba. A csomagját hol hagyta?
– Az állomáson.
– Helyes – töltötte tele újból a poharát. – Reggel felhozzák. Addig is rendezkedjék be, van üres
szobánk. A koszt? Sajnos abban nincs választék. Azt ajánlom, állapodjék meg Simivel, nekem
akkor is ők főznek, mikor a feleségem nagy ritkán meglátogat.
– Ki az a Simi? – kérdeztem.
– A kantinos. Nem szereti a sört?
– Inkább a tejet.
– Azt is kap itt bőven. Kinek a pap, kinek a papné – szopta le ajkáról a habot. – Nun! Ami a
munkakört illeti, abból ne csináljon kázust. Volt már fatelepen? Nem? Majd én bevezetem.
Holnap nézzen körül, ismerje meg a verklit, az itteni életet.
*
Megismertem.
Február volt. A telep fölött kopasz, téli kínjában megfeketedett erdő megszakítás nélkül
orgonált az enyhülést hozó nyugati szélben. Szobám keskeny és szűk, a kantin viszont akkora,
hogy a fizetés napján étel-ital után járó száznyolcvan erdőmunkás befér, és jórészt nyakára is hág
heti keresetének. Szombat este. Füst, lárma, fotogén-, hering-, túró-, pálinka- meg mindenféle más
szag.
*
– Fogja, Simi úr!
– Egy pakk dohányt, Simi úr!
– Egy deci seprőt!
– Simi úr, én kértem előbb!
– A fűrész árát megint felhágtatta?
Simi egyik kezével a pénzt szedi, másikkal nyújtja a poharat, vagy amit kérnek. Ilyenkor szedi
össze Krompáker úr sörét, a maga szombati libamáját meg más egyebet. Ám ez senkinek sem
tűnik fel, ezt senki sem veszi észre.
Favágók! Ahogy a sarokból, hevenyészett kecskelábú asztalom mellől nézem őket, úgy tűnik,
mintha valami árvíz sodorta, hömpölygette volna, és itt partra lökte volna őket.
Gépiesen pipálok a listában.
– Cotuţiu Cornel – tolom elé a pénzt –, tizenhat méter, huszonhat nyolcvan.
– Danciu Dumitru – pillantok rá –, tizennyolc méter, harminc lej negyven.
 – Raţiu Petre, tizenkét méter. Maga hogy vágott ilyen keveset?
– Csoda, hogy ennyit is kiadott az a szakadék. Őznek való az uram, nem embernek. Egész
héten négykézláb mászkáltam ezért a tizenkét méterért.
– Fogja: tizenkilenc hatvan.
– Hogy tizenkilenc hatvan? – rándul össze bekötött keze. – Tizenkét méter után huszonegy
hatvan jár.
– Annyi, de a betegsegélyző két lej. Elfeledte?
– Fulladnának meg – nyúl a pénz után.
– Lázár Andrei, Prundus Mihail, Costea Simion, Copil Gheorghe. Mire való ez a sok név –
fizetek tovább –, mikor ezek itt úgy hasonlítanak egymáshoz, mint az ikrek?
– Menj oda, Todosia – tuszkolnak egy asszonyt közelebb. – Ne félj! Mondd meg neki!
Nyakán, hátán kendő, szürke szeme kíváncsi, de kiálló két nyúlfoga szinte harap. Sohase láttam
a telepen. A rácsba kapaszkodik.
– Mi helyett? – tapad szemem furcsa fogára.
– A férjem helyett. Vancea… Vancea Juon a férjem.
– Vancea? – pillantok végig a listán. – Vancea Juon? Várjon csak. Nem az ő lába tört el a múlt
héten?
– De igen.
– Mi van vele? – kérdem, s elém villan a keskeny, nyírfaágakból tákolt hordágy, rajta a favágó
fagytól feketére mart arca, ahogy elgondolkodva kecskebőrbe burkolt lábára néz.
– Mi legyen? – mondja az asszony. – Fekszik. Úgy fekszik, mint egy darab fa. Mikor lehozták
az erdőről, ígértek segélyt, doktort, patikát. Hun van?
– Az orvost – döbbenek meg – értesítettük. Nem volt maguknál?
– Vót a nehéz nyavalya. Az a kéreg van most is a lábán, amibe ott szorították az erdőben.
Megdagadt. Vastag, mint a kártyus, már nem küldik a doktort?
– Mi az orvosnak…
Vad morgás fojtja belém a szót. Egyre többen bámulnak ránk. Tolongás az asszony mögött,
Raţiu Petre újból az asztalnál áll. Szemében oly különös a láng.
– Mit akar? – próbálom szemmel visszaűzni. – Magának már fizettem.
– Nem fizetett eleget! – rebben nyers, durva hangjától a lámpa üvege. – Hallja? Egyikünknek
sem fizetett eleget. Betegsegélyző címen le tudnak vonni tőlünk minden szombaton egy métert, de
ha valaki beteg, mint ennek az asszonynak a férje, rá se köpnek?! Mérʼ nem megy Vanceához az
orvos? Hol egy marék puliszkalisztért…, s ha valamelyiket baj éri: mars, dögölj éhen! Mit gondol,
meddig tűrjük ezt, pénztárnok úr?
– Hallja – sápadok bele –, engem von maga kérdőre?
– Pénztárnok úr – rakja elém bunkós gyökéröklét az asztalra –, tudjuk, hogy maga nem hibás.
A cég magát is úgy cseszi, mint minket. Ha már melléjük szegődött, legalább most ne szóljon
közbe. Vagy azt mondja, hogy a cég nem pománába húz le a bérünkből minden szombat este a
betegsegélyzőért fejenként egy métert? Nézzen Vancea Juon feleségére. Ki az istenlova tűri ezt
tovább? Elég volt!
A favágók mind szorosabban gyúródtak az asztal köré. Fenyegetően zúgtak, kavarogtak, szinte
összeroppantottak alacsony székemen.
– Rablók!
– Tolvajok!
– Pénztárnok úr!
 – Hagyj békét neki, te! – fogta le Petre tuskókeze az egyik rám támadó nagykucsmájú karját. –
Menj a fészkes fenébe a fejszével. Hát tehet ő róla?
– Te csak ne védd a kicsi kutyájukat se! – csattant közbe egy hang.
– Zsivány!
– Naplopó!
– Menjünk neki! – nyögte a nagykucsmás szinte vinnyogva. – Menjünk neki, te az anyja istenit
a szolgájának, tömjük tele a bendőjét pénzzel!
– Megölnek! – görnyedtem az asztalra, a villogó fejszék elől. Az egész kantin egy üvöltés, egy
kalamajka.
– Állj! – ordított mellettem Petre hökkentő nagyot. – Megint marhaságot csináltok, ugye?
Értsétek meg, emberek, így semmire se megyünk! – Elém állt, testével védett. – Le akarjátok
csukatni magatokat? Tágítsatok mán, a bolond mindeneteket!
– Akkor mi a fészkes fenét akarsz, mi?
– Aszalódjunk a bőrünkbe?
– Nem. Azt mondom, hagyjuk abba a munkát.
Fülelő csend.
– Maga most menjen ki innét – súgta nekem Petre, s óvatosan kilökdösött a kantinból. – Jobb
kenyeret is választhatott volna – szólt utánam.
Csillagtalan ég, erdők haván hízott szél lökdösi a barakktábor ablakait. Dühös vagyok,
megszégyenült. Bolondok! Nem látják, hogy ha leállnak, holnapután a mármarosiak csattogtatják
itt a fejszét? Vadak! – jut eszembe a nagykucsmájú is. Megszégyenülten hessentem el azonnal a
képét. Valami eddig ismeretlen, súlyos erőt érzek magam körül, mely a kantin felől árad, s amely
szélnél vadabbul rengeti a telepet. Mi lesz? Mit tegyek?
Hiába dőlök le, kerül az álom. Szobám zord bútorai sötéten gubbasztanak. Eszembe jut a
favágó, kinek tört lába miatt betelt a mérték, kinek balesete kisöpörte társaiból az utolsó csepp
türelmet is. Vancea Juon – látom újra asszonyának nyúlfogát a sötétben –, tudod te, mi fortyog
most körülötted? Mozogsz még, Juon? S ti, többiek, mit forraltok ott a kantinban? Sztrájkot? A
levert forradalom után?
– Gyerünk a gépházba! – éledt reményem. Péchyék egykori kovácsa vizsgát tett, most itt
gépészkedik a telepen.
– Tudja – löktem be a bezárt gépház melletti őrbódé ajtaját tudja, hogy a kantinban mi forr?
– Nagyon jól tudom, pénztárnok úr.
– Mit csinált, hogy a munkásokat a sztrájk következményeitől óvja?
– Amit tehettem, megtettem. A mérnök úr… izé… Bánya megadta az utasítást: sztrájknak most
nincs se helye, se ideje, s pász. Már pár napja forralják ezt. Külön beszéltem minden
sejtvezetővel, s hogy nagyobb legyen a bizalmuk, a felvilágosító munkát Sabinnal, az árokháti
Izsák fiával megismételtettem. A zöm nem akar szót érteni, s pász. Engem is azzal vádolnak, hogy
a részvényesek pártján állok. Hát most majd meglátják. Elvégre a vasat tűzben edzik, nem igaz?
Csak legalább a gépháznak hagynának békét, azt ne rombolnák szét fejszéikkel.
Bánya megadta az utasítást – ismétlem magamban hazafelé menet Mihály szavait. Szűk szavú,
mikor a párt dolgáról beszél, de még mindig el-elszólja magát, nyilatkozataiból egyet-mást ki
lehet hámozni. Úgy látszik, hogy a környék kommunistáinak vezérkara Nagybányán van, és a föld
alatt dolgozik.
Másnap a favágók csakugyan bejelentették a sztrájkot. A betegpénz eltörlését követelték, a
harmincszázalékos béremelést.
– Unerhörst! – jött nekem magánkívül Krompáker. – Hallja, mit akarnak? Mi? Na, ki hitte
volna? Nem, nem, nem!, Kedves barátom, es geht nicht! Holnap indul Mármarosba. Száz favágót
gyorsan, ajaj nagyon gyorsan, míg ezek bele nem melegednek. Nun – huppant vissza székébe
megnyugodva –, majd csak leszünk valahogy.
– Micsoda? – robbant ki belőlem a düh. – Maga pont engem akar odaküldeni?
– Sehr natürlich. Mit csodálkozik?
– Nem megyek, érti?! – vertem az asztalra. – Nem elég, hogy megraboljuk ezeket a
szerencsétleneket, a többit is le akarja aljasítani?! Nem én, az úristennek se megyek!
Összerázkódva húzódott széke sarkába, golyószemei tanácstalanul forogtak, aztán lassan-lassan
megemberelte magát.
– Ejha! – támaszkodott térdére. – Maga túl messzire megy, barátom. Lenne szíves nyíltan
megmondani, mit akar?
– Azt akarom, hogy emberként éljenek, hogy a cég teljesítse feltételeiket. Azt akarom, hogy
sikerüljön nekik, érti? Nem látja, milyen nyomorultak?
– Aha… Így is jó. De előbb legyen szíves, fizesse vissza az óvadékát.
Ámulva néztem győztesen villogó szemébe. E mellett dolgoztam én? E mellett a torha
zsírtorony mellett? Odajutottam, hogy egy kalap alatt emlegessenek az ilyenekkel? Igaza volt a
nagykucsmájúnak: csakugyan szolga vagyok!
– Óvadék kell magának az állásért? – csikorgott fogam a dühtől. – Ezt, ni!
Kézmozdulatomat megértette. Harmadnap kidobatott a telepről. Együtt mentem lefelé az
iparvágány töltésén Raţiu Petrével. Egyenes derékkal lépdelt a csendőrök között, bilincse minden
lépésnél megcsörrent: zdring-zdrang, zdring-zdrang.
*
Késő ősz volt, a vizsgáimhoz szükséges egyetemi félévek pótlásáért román útlevéllel már rég a
magyar fővárosban ődöngtem. Leckekönyvem a Múzeum körúton rendben volt, de
kenyérgondjaim megszüntetését apám egyik gyerekkori befolyásos barátja csak a minap ígérte.
– Ugyebár – ejtette ki a véndiák-találkozón szeméből a monoklit ‒, fel tudnál jönni valamelyik
nap hozzám. Mondjuk szerdán. Gondom lesz rád, az ember a bolsik után államrendet biztosít, ha
állásba juttatja a mieinket.
– Mit? Államrend? – háborogtam. – Azt akar biztosítani? Velem? Mit képzel rólam?
Halogattam hát a „felmenést”, míg bírtam. Az idő telt, minden út bedugult előttem. Már alig volt
szerkesztőség, ahova az orrom be nem ütöttem. Sehol semmi. Ezzel szemben Péchy Zalán álneve
mindenütt ott fityegett, ahol csak irodalomról beszéltek.
– Nézze, kérem – ripakodott rám az egyik divatos lap főmuftija –, nem mondom, hogy
tehetségtelen. De… de… – tolta vissza két kézzel a kéziratot, miközben aprókat harapott
gondosan kétfelé fésült, egyenesre nyírt bajuszán. – De korhadt. Öreg. Elcsépelt. Tudja, mit mond
erre a francia? Koravén.
Bután feszengek. Pillantásom mintha delej vonzaná, minduntalan sárgás bajuszába, táskás
savószínű szemébe bök. Hol láttam ezt az arcot? Hol az ablakon bámul ki, valahova a budai
oldalra, hol a körmeit vizsgálja. Hadd lám – fürkészem –, mi forog a kobakodban? Merre
nyargalsz? Nem tudom bajuszáról levenni a szemem.
– Érthetetlen – dűl belőle –, honnan szedi ezeket a témákat. Sztrájk? Manapság? Most, hogy
végre sikerült kiverni a bolsikat. Hogy képzeli?! Hisz ezzel az istenverte firkával ismét malmukra
hajtja a vizet. Hogy is hívják? – dugta, karvalyorrát a vaskos kéziratba, s aláhúzta a nevem. –
Tudja, mit tanácsolok, Gál Ferenc? Menjen vissza mokányai közé, ahonnan jött, mert nálunk nem
kap nyomdafestéket.
– Köszönöm – hagytam ott köszönés nélkül –, ne fárassza magát tanácsaival.
Hol láttam ezt az embert? Csak az utcán hökkenek rá: hisz ez szakasztott Csukur. Alig kéne
pofozni rajta valamit, hogy bárki ikertestvéreknek nézze őket.
Ettől kezdve kerültem a fakockákkal burkolt utat.
 Annál bizakodóbban indultam el egy késő délután az utoljára hagyott szerkesztőségbe.
– Na, öregem – mondtam unokabátyámnak, aki nekem akkoriban német szakmunkák fordítása
fejében a kórházban szállást adott –, most ugrik a majom a vízbe. Elválik, hogy a tollból megélek-
e, vagy nem.
– Tisztára hülye vagy – pillantott fel a mikroszkópból. – Oreszt vár, hogy állásba tegyen, te
meg futkosol az árnyékod után, vagy rontod a tekintélyedet a Kerepesi úti temetőben. Mutasd a
tenyered! Csupa hólyag. Menj el már Oreszthez, tegnap is érdeklődött, hogy mi van veled.
Az ég napok óta szürke volt, a szél, mely napközben is többször havas esőt zúdított nyakamba,
megint irhámnak esett. Fáztam. Ám belülről hevített valami.
– Beszélnünk kell a kéziratról – mondta a szerkesztő, és telefonon kitűzte az időpontot.
A pályaudvar kormos üvegfalán a két óramutató pontosan egy vonalban állt, úgy függött
merőlegesen a lépcsőn ácsorgó tömeg feje felett, mint egy jeladásra felemelt karmesteri pálca. Hat
óra volt. A széles út két oldalán két sor kopasz fa didergett. – Micsoda talpnyalás – állt meg
szemem az egyik házszámon. Hat évvel előbb, mikor felhozták a stafétával, ez az út a Váci körút
volt, ma pedig, mikor a villás bajszú duhaj császár fát hasogat Dornban, mocsokkal és vérrel
borított neve, akár egy háborús cégér, még mindig itt lóg a magyar főváros egyik sugárútján.
Kis ideig a sötét lépcsőházban ácsorogtam. Miután a vici gyanakodva jó szándékomban kétszer
is végignézett, nyugalmat erőltettem magamra, és sietség nélkül felballagtam a harmadik
emeletre. Milyen ember lehet? – tűnődtem.
Asztalnál ült. Mikor a szobába léptem és megtudta, hogy a Fekete martok ügyében jöttem,
hozzám lépett, és karonfogva pár lépést vitt a fogas felé, melyen egy sötétszürke lóden meg egy
széles karimájú puha művészkalap lógott.
– Hol a felöltője? – hozott zavarba. – Az előszobában hagyta?
– Nem – feleltem –, nincs felöltőm.
Leültünk. Előkerült a kézirat, mely évekig tartó hallgatás után elsőnek szakadt ki belőlem.
Hány éjszakát gubbasztottam fölötte? Ködmönös! Orkán tombol, a napok óta tartó hóvihar elzárt
a világtól. Asztalomon lámpa világol. Ernyőjén lila folt: harangvirágok. Írok. Toldom-foldom a
mondatokat, kaparom a papírt, húzok, körmölök, szúrok, újból törlök, visszateszem, amit
kihúztam, amit beszúrtam, tizedszer szorítok helyet annak, amit már tízszer kidobtam. Nem, nem
jó – forgolódom a padlón, mialatt odakünn a vihar és a rengeteg játszanak, mint két nagy gyerek.
Aztán látom magam, amint útra készen a kéziratra pontot teszek.
– Írása meglepett – lapozott a kéziratban. – Lássuk, miről van szó. Egy fiatalemberről, aki
átvergődik az elmúlt évek nehéz, háborús küzdelmein, és sehol sem talál egyensúlyt. A
forradalomnak csak a szele éri. Végül egy fatelepre vetődik, ahol a cégtől szipolyozott
erdőmunkások fejszéinek csattogásában meghallja a föld alá fojtott erők moraját. A kitörő
sztrájkban – lapozta tovább az írást – a toprongyos favágó mellé áll, segít is ostromolni a karéj
kenyerek közti különbséget, az ebből származó ellentéteket. Ez elbuktatja, viszont meghozza
számára a belső nyugalmat. Ugyebár ennyi? Kicsit fellengős.
– Fel-len-gős?
– Ne sértődjék meg mindjárt – villant rám cvikkere mögül acélszeme. – Ahogy a hős életét és a
körülötte kavargó áradatot, ezt a sok vergődést bonyolítja, ahogy emlékeinek tarka kosarát szinte
egyetlen mozdulattal felborítja előttünk, abban sok meggondolandó van. De nézze csak: végső
fokon az írás célja az, hogy elénk villantsa a mindnyájunk életét irányító rugókat. S mit csinál ön?
Ahelyett, hogy meggyőző valóságukban mutatná őket, né, itt vannak, előszedi ezt a hőst, akiben
lehetetlen nem magára ismerni, s bedobja az ár közepébe. Érti, mire célzok? A maga írásából
tulajdonképp semmit sem tudunk meg arról, mi miért történik. A rugók magánál csak úgy
jelentkeznek, mint valami tenger, aminek mélyen a szíve vérével megírt hős hánykolódik. S
micsoda hős? Teli álhumanizmussal, hontalansággal, polgárisággal. A valóságról, barátom, le kell
hántani a lényegtelent, a mellékest.
 – Futkosol az árnyékod után – jutottak eszembe unokabátyám szavai. Igaz lenne? Kell is
ezeknek valóság! Stilizálatlan emberi élet, ahogy én azt átéltem?! Ködmönös! Szombat este
gumibocskorban, hónaljba dugott kézzel a kantinban, egy darab szalonna, egy marék túró előtt,
akár farkasok az erdőn mérgezett hús előtt, topog egy csomó ember. Együnk – ne együnk?
Együnk – ne együnk? És a végén, Simi úr, adjon inkább egy deci prelukait! Miben különbözök
tőlük?… Összeszorított öklömben sajgott a felszakadt hólyag, torkom összeszorult, mintha megint
a nyirkos, hideg és csömörletes grízgombóc lett volna benne. Hol volt az eszem, hogy idejöttem?
Ebbe a kihűlt aszfalttengerbe?! Lábam megremegett. A kézirat után nyúltam, de ő rákönyökölt,
előreugró, domború homlokán a ráncok csomóba gyűltek.
– Mi az? – csodálkozott. – Sértődés?
– Nem – húztam székem közelebb –, nem sértődöm ily könnyen. Én ezt az írást lényem
mélyéből emeltem ki. Ön meg rébuszokban beszél. Attól tartottam, nem időszerű, hogy nem
közölhető a mai ellenforradalmi időkben. Látom, nem ez a hiba. Gyerekes, unalmas, titánkodó,
naturalista. Mit csináljak? Szíveskedjék visszaadni.
Ahelyett, hogy visszaadta volna, összehajtotta a lapokat, és a paksamétát betette a fiókba.
Kézmozdulata dühbe gurított.
– Bocsánat – emeltem fel hangom –, kérem vissza a kéziratot.
– Várjon! Megmondtam délelőtt, hogy beszélnünk kell róla.
– Mit beszélhetünk még? Nem végezte ki teljesen?
Keze fejét mustrálta, majd hirtelen felpillantott.
– Miből él?
– É-é-én? – bámultam rá! – Hogy miből élek? Mi köze ennek a kézirathoz?
– Miből él? – ismételte meg a kérdést.
– Amiből lehet. A Kerepesi úti temetőben egyengetek, ott talicskázok egy B-listás
múzeumőrrel. Ezenkívül van egy unokabátyám. Orvos. Kórházi rendelőjében alszom a
műtőasztalon. Esténként, mikor hazamegyek, az ablakpárkányon van egy bögre. Valaki
mindennap megtölti tejbegrízzel. Úgy számítottam, a tollal szerzek valamit, de látom, hogy ennek
vége.
A sarokba nézett, meleg mosoly ragyogott száján.
– Közel állt maga ahhoz a sztrájkhoz?
– Közel.
Keskeny öklét tehetetlenül ejtette az asztalra.
– Akkor még úgy sem értem. Nézze, miről van szó. Nem a vergődő lateiner sorsát kellett volna
megírnia, hanem a sztrájkot, azt, egyes egyedül a sztrájkot.
– Hogy beszélhet így? – ütődtem meg ismét. – Ezt még senki se mondta.
– Hagyja, hogy befejezzem – enyhült meg pillantása cvikkere mögött. – Az a melegség és
becsület, amivel vergődését megírta, elég okot adott, hogy elmondjam, amit elmondottam.
Megbízom a hősében – bökött mosolyogva a fiókra. – Nézze, magának igaza volt, ezt az írást a mi
gyönyörűséges Magyarországunkon sehol sem közlik, én sem vehetem meg. A lap semmit sem ad
véleményemre. Én ezek számára megbélyegzett ember vagyok, veszedelmes kéziratok dolgában
nem lehet szavam. Magam is alig tengődöm valahogy a recensió rovatnál. Nem vehetem meg az
írást, az bizonyos, de… de… hátha segíthetnék másképpen. Na, belépne a szerkesztőségbe?
*
Beléptem. Szinte két évig ettem szerkesztőm társaságával egy félreeső vendéglőben a nehéz
újságírókenyeret. A második év végén a román konzulátuson útlevelemet akartam láttamoztatni.
– Több vízumot nem kap – utasított vissza a tisztviselő ridegen. – Vagy széna, vagy szalma.
Döntenie kell.
 A román állampolgárság mellett döntöttem. Hogy ez széna volt-e vagy a szalma, azzal nem
törődtem. Egy falat kenyeret – biztattam magam – otthon is találok. Különben is meg volt az
oklevelem. De elhatározásomat Péchy Zalán is megkönnyítette. „Bocsáss meg – írta kapóra
‒, Ködmönösért egyedül azt a bivaly Kropákert terheli a felelősség. Én nem voltam idehaza,
különben a dolog sohasem történt volna meg. Felejtsd el, kérlek, és jöjj haza. Árokhátára, ha
odaát nem találtál magadnak megfelelő helyet. Nagybátyám utolsó napjait éli, szükségem van rád.
Mondanom sem kell, hogy mindenem rendelkezésedre áll.”
Szép, baráti magatartás volt. Másnap összekapartam kedvenc könyveimet, és az akkoriban
„odaát” megszilárduló parancsuralmi rendszernek hátat fordítva, búcsú nélkül hazajöttem
Erdélybe. Ami a parancsuralmi rendszer elől való menekülést illeti, nem sikerült. Az itteni
rendszer sem volt jobb a Deákné vásznánál. Egyik kutya, másik eb. Rövidesen bele kellett
törődjek, hogy cseberből vederbe estem.

V.
– Birtokos vagyok hát – tört ki Zalánból –, vagy ahogy erre mifelénk mondják, hipotékás
ember, nevem különös gonddal jegyzik be a telekkönyvbe.
Csakhogy ez a fordulat, ha évek során beszélgetések közben gyakran felmerült is, lassan öltött
benne testet. Hogy is foghatta volna fel jelentőségét további életére nézve oly hirtelen. Először is
ki gondolta komolyan? Gyerekkorától fogva sohasem volt úgynevezett jó fiú. Később hosszúra
nyúló külföldi csavargásai és a róla otthon feltalált hírek elég okot szolgáltattak arra, hogy
nagybátyja mást gondoljon, és megváltoztassa szándékát az utolsó percben. Nemcsak ő, mindenki
így hitte, a pletyka darázsként dongott körülötte. Abból például, hogy a temetést végző papok nem
fogadták el tőle a stólát, Druzsiánna néni találékony esze ezt a következtetést szűrte le: sohse
féltsétek a papokat, tudják ők, mit csinálnak. Ami nekik dukál, megkapják attól, aki nem
csavargott a világban, hanem itthon ült, és a vasat ütötte.
Zalánt minden hidegen hagyta. Pár nap múlva a bíróság kihirdette a végrendeletet, ő azonban
sem ott, sem a hagyatéki tárgyaláson semmit sem érzett a nyertesek izgalmából. Pedig nem
babszem hullott az ölébe, maga a közjegyző is főnyereménynek nevezte az örökséget, és annak
megfelelő módon bánt vele.
– A szerencse fia vagy – mondotta, gyűrűs ujjaival kezét szorongatva ‒, mióta itt vagyok, nem
fordult elő, hogy valaki a te korodban, böjtölés nélkül ily szép birtokhoz jutott. Sok szerencsét
árokházi örökségedhez.
Akkor még nem tudta, hogy ez az örökség, mely olyan régóta kóválygott körülötte, s később
annyi galibát okozott neki, úgy úszott lába elé, mint szabadon szárnyaló madár útjába tengeren a
deszka. Leszállásra csábította. Ma mindez nagyon átlátszó. De amikor nagybátyja táviratát, majd
tollba mondott levelét olvasta, hogy végrendeleti örökösévé tette, vegye át a gazdaságot, és viselje
gondját haszonélvezettel biztosított özvegyének, a dolog nem volt ilyen egyszerű és világos. Ifjú
kora ellenére „pozíciója” volt, író akart lenni, tolla-keresett, ezenkívül benne is volt néhány
ellentmondó holmi. Az emberről, az emberi dolgok összefüggéséről, a társadalmi rendetlenségről
és az anyagi helyzetek közötti különbségekről, hála a gyermekkorában átélt szűkös éveknek, neki
is volt már némi fogalma. És később is, amíg pár ruhadarabon kívül egyebet nem mondhatott
magáénak, mélyen bent azt is sejtette, hogy az ő helye abban a bizonyos harcban hol van. Nem
sok, de aki ennyit elmondhat magáról, és ő a velem együtt eltöltött évek után elmondhatta, az
jórészét meg is tette már a dolgok tisztázásához vezető útnak. Kell ennél több? És most se szó, se
beszéd: hátra arc! Szakítsz mindennel! Szakítsz barátaiddal! Szakítsz saját magaddal is! Mit
csináljon? Érezte, mint lazul benne az akarat nap mint nap, látta, hogy mögötte itt egy kérdőjel
marad.
Így is tíz napba telt, míg rászánta magát. Elszakadt szobrász barátjától, az árnyas Abonyi
utcától és a műteremtől a Várkert alatt, a meghitt zugoktól, hol harmadfél évig tollal és agyaggal
dolgozott. A tanácsok, amiket válaszúján kapott, megoszlottak. Balról volt, aki hallva miben
sántikál, mint a bélpoklosnak tüstént hátat fordított.
– Mehetsz – mordult rá –, számunkra elvesztél. Úgy állt ott magában, mint mikor a tölgyfa
leveleit szerteszét fújja a szél.
Mit csináljon? – szegődött nyomába a kérdés, mint egy hűséges kutya, mely egy percig sem
válik meg tőle. Napokig ődöngött kínos zavarban. Mit tegyek? Jobb oldalról viszont
teledruszolták a fülét nógatással. Megbolondultál? – ostromolták, és latba vetették, hogy a román
alkotmány földbirtokokra nézve nem ismeri el az idegen állampolgárok tulajdonjogát. – Ne
ostobáskodj! – szidták – Nincs más hátra, haza kell menned, különben megint kicsavarnak alólunk
egy barázdát. Őszintén szólva erre nem is gondolt, pedig akkortájt mindkét országban csak úgy
tombolt a jelszó: egy barázdát se!
*
Addig rágták a fülét, míg végül lemondott állásáról és jegyet váltott az erdélyi gyorsra.
Az indulás előtti éjszakát együtt töltötte Margóval. Helyzetük úgy hozta magával, hogy
emlékeik közt tallózva fölszedegessék kétéves viszonyuk minden morzsáját. Kezdték az
ismerkedésen Mauriciuséknál. Benne akkor még nagyon friss volt egy fellegjáró nőügy tövisének
emléke, válogatás nélkül egy kalap alá csapta a nőket, bizalmatlan volt, főleg rendkívül hitetlen
velük szemben. Ezért Margó Tamásnak keresztelte. Így az első időszak csupa harapásból állt, de
szertelen vadságával később is annyi gyötrelmet okozott neki, hogy ő, a komoly asszony, mint
valami fruska, egyszer több altatót vett be. Hetekig nem látta akkor. Otthon életéért aggódtak,
övéi úgy néztek rá, mint valami gyilkosra, s csak idővel és nagy üggyel-bajjal tudta lemosni
magáról ezt a nevet.
A kék hajnal választotta el őket egymástól. Igen – biztatták egymást –, írni fogunk. Elváltak, de
egy óra múlva Margó a pályaudvaron termett.
– Valamit elfelejtett?
– Nem. Még van húsz perc – mondta sugárzó arccal. – Kár lett volna érte.
Augusztus végi vad reggel. A város még aludt. Csak a verebek perlekedtek a Körút poros fái
alatt süketítően.
Szürke ruhájában, lilacsokros Florentin-kalapja alatt halvány pírban égő arccal, az élénk reggeli
szélben szinte repülő bagoly fürtjeivel úgy tűnt fel, mintha utazna. A hordár meg is kérdezte: a
hölgy nem parancsol jegyet? Később karjára vette a kalapot, és kikísérte Zalánt a vonathoz.
Szótlan sétáltak a kocsi mellett. A fenékig ürített éjszakát követő percekben lépteik könnyűek
voltak, nem érezték talpuk alatt a földet. De melyikük adott erről magának számot? Ifjúságuk
anélkül töltötte be mindkettőjüket, hogy észrevették – és tudtak volna róla.
Az indulás percében Margó körmével Zalán mellén kapirgált.
– Tamás – mondta halkan –, maga most elmegy, és maga körül minden megváltozik.
Természetesen maga is. Ha észreveszi, hogy valami itt bent nincs rendben, azonnal írja meg. Jó?
És addig is írjon! Sokat, Tamás, sokat. Mindent írjon meg. Holnap? Nem, nem holnap. Még ma.
Szolnokról.
A gördülő vonat lépcsőjéről nézi, hogyan gyúr parányi keze zsebkendőjéből gombócot.
Nedves, fekete szeme különös fényben ragyog. Kévében szórja utána a búcsú szikráit, nevet, és
arcán fénylenek a könnyek. Megrázó! Mért nem maradt ott? Mért nem ment vele ő? Két ember
testben-lélekben nem juthat egymáshoz közelebb, de az örökség ezen a nyári reggelen bárdként
szakította szét egymástól őket örökre.
És most itt él Péchy Zalán, nem mint bizonytalan örököse, hanem mint birtokos gazdája az
árokháti jószágnak, ebben a kis román faluban, nagyapja tornácos, magas fedelű házában. Körül
kert, gazdaság, odább gyümölcsös, a telek szélén roppant jegenyefák, melyeknek szív alakú,
fényes kis levelei egész nap vidoran villognak, és akkor is susognak, amikor minden más levél
halottként alszik a teljes szélcsendben. Mikor gyermekként járt itt látogatóban, s úgy adódott,
hogy apja is vele jött, a kis peckes ember megállt a tágas ámbitus előtt, hogy egy percig elmélázva
tekintsen szülőházára.
– Didi – mondta ilyenkor –, úgy nézz erre a házra, hogy ezekről a falakról háromszáz év kacag
le rád.
Világos, hogy ez pontatlan megállapítás volt, mert Zalán tékozló apja, aki szeretett mindennel
úgy bánni, mint a pénzzel, ha keze ügyében nem volt más, a századokat dobálta. Ámde volt a
kornak itt pár komoly tanúja is. Faaggastyánok a kertben, melyek törzsét hárman alig érték át, s
amelyek már a múlt század küszöbén, Zalán nagyapjának gyermekkorában is famatuzsálemek
voltak. Hogy hajladoztak, hogy jajgattak és nyöszörögtek ezek a fák a szélben?! Mint beteg öreg
emberek. Aztán a lomtárnak használt bagolytorony, meg egy lóbőrös láda a padlásszögben. Míg ő
szanaszét lótott-futott szoknya után vagy a gazdaságban, addig én, helyettes tanári fizetéssel
levéltárnokként búvárkodva a Péchy-archívumban, halomra lökött régi fóliánsok, nyeregkápák,
kantárok, vadkan- és medvekoponyák, rozsdás kardok és handzsárok, kovás pisztolyok és puskák,
zálog- és birtoklevelek között, hogy, hogy nem, egyszer kihorgásztam egy XVI. századbeli
irodalomtörténeti emléket. Egyébként az ódon kúriát a parasztok emlékezet óta „udvarnak”
hívták, és róla maguk közt, ők tudják miért, mindig gyűlölettel beszéltek.
A pogány mozzanatokat sem nélkülöző temetés után vagy két héttel, egy esős őszi nap, amikor
a béresek nem dolgozhattak a mezőn, Zalán lebontotta a korhadt léckerítést, ami két részre
osztotta a magányos gesztenyefától díszített ház előtti teret. Csodálatos, hogy ennek a kerítésnek a
hátrányát addig senki sem vette észre. Évtizedekig naponta két kaput nyitogattak, az istállóba
nagy kerülővel, jártak miatta.
A béresek már a kerítés mellett állottak, minden második oszlopnál egy. Kezök az oszlopon, a
jelre vártak. Ekkor a ház sarkán kinyílt egy ablak, és a nagynéni kikiáltott.
– Mit csinálsz ott?
A béresek hol rá, hol az ablakra néztek. Tudták, hogy az öreg naccsága minden ócskasághoz
ragaszkodik, Zalánon meg látták, hogy mindenbe beleköt, amivel lejárta magát.
– Ügyelet – szólt a béreseknek. – Most!
Reccs! S nyomban utána trakk! A kerítés kasza alatt se terült volna el jobban. A kopók
mindenfelől odarohantak a zajra, és csaholni kezdték a ledőlt kerítést, akár az elejtett vadat.
Odafönt becsukódott az ablak. Őket azonban felvillanyozta a sikerült rántás, nevettek, Sabinnak
és az ostoros gyereknek fölig húzta száját a rombolás gyönyöre. Botra támaszkodva Pétra báʼ
sántikált oda.
– Csak a sok bocskort sajnálom – mondja köszvényes lábát maga után húzva –, amit
negyvenhat év alatt elnyűttem miatta.
Dél felé, mikor bement, a folytonos mozgástól, hajladozástól fiatalnak, erősnek érezte magát,
mint a sudárba szökkent szilfa, melynek törzsében friss nedvek keringnek. Nénje az ebédlőben ült
egy karszékben, közel a kályhához, mert a házban már fűtöttek. Nem fogadta öccse köszöntését.
Minden fekete volt rajta, vállkendő, ruha, ékszer és ez a sok fekete még jobban kiemelte halvány
arcát. Látszott rajta, hogy sírt. Ujjai serényen mozogtak, de a horgolásból nem nézett fel. Zalán
óvatos magyarázatba kezdett. Mivel egy idő óta minden jövedelem a gazdaságból származik, az
istálló fokozott felügyeletet igényel, nem tartható olyan úri távolságban, mint régen. A ház körül
sok mindent korszerűsíteni kell.
– Elég! Dobta kosarába nénje a horgolást. – Nem vagyok kíváncsi a sületlenségeidre. Azt a
kerítést bátyád az én kérésemre csináltatta, hogy borjú, malac minduntalan ne rohanjon fel ide a
tornácra. Negyven évig állt ott az a kerítés, s te most mirnix-dirnix lebontattad. Ha legalább
szóltál volna, hogy mit akarsz. Hát én már senki se vagyok! Csinálsz mindent a fejed után? Csak
csináld! Mától fogva odakünt azt csinálhatsz, amit akarsz, de itt bent… jegyezd meg, hogy itt bent
én rendelkezem. Amíg szuszogok, nekem nem teszed tönkre hóbortjaiddal ezt az életet. Nekem a
házban nem nyúlsz egy cérnaszálhoz sem! Megértetted?
 Hangja gyenge és kicsi volt, mint ő maga, de pótolta belső elszántsággal és erővel. Jogait védve
egészen kikelt magából. Szürke szeme villámlott, arca tüzelt, kicsi, ráncos ökle mintha egy négyes
fogat gyeplőjébe kapaszkodott volna bele. De hol volt már a birtok akkor ezektől a gyeplőktől?
Részvényeiket a fakitermelő cég bukott igazgatóinak hamissága megette, váltó, forradalom,
földreform, betegség jókora darabot nyelt el a birtok testéből, úgy, hogy az istállóban is Gábor
mindössze két parádés lovat cirógathatott méregdrága keféivel. De ő, a kicsi nyakas asszony még
mindig a múlt emlékein élt, és mint akinek eddig semmi erőfeszítésébe sem került a háztartás
vezetése, meg volt győződve, hogy ha szilárdan kitart a maga cérnaszálelmélete mellett, akkor a
világ körülötte akár a feje búbjára is állhat, neki mindene mindig meglesz. Mert a föld terem, a
tyúkok tojnak, és a sajtárok mindennap megtelnek. Egymásnak ellentmondó felfogásukból sok
súrlódás származott, ami évekig keserítette életüket.
Rajtuk kívül, ha magamat nem számítom, a házban hárman voltak. Zsuzsa, a szakácsnő, kiről
nem tudtam, hogyan s mikor került oda, öreg volt, tikkadt, színtelen, kövérségéből a
béresgyerekek gúnyt űztek. Egyik például határozottan állította, hogy két oldalt csípőjére kötve a
sajátján kívül két vendég sódart visel. Két dolog érdekelte a világon: a finom étek és az
imakönyve. Talán ezek hizlalták meg annyira… Egyébként szerfölött büszke volt művészetére, és
nem tűrte, hogy a dolgába beleszóljanak. Ha Péchyné azt kívánta, hogy a Poulard a la
Pompadourhoz vörösbor helyett használjon citromot, elkészítette ugyan, de meg se kóstolta. Nincs
meg az íze, forgatta a levegőben kezét lehangoltan. Legboldogabb akkor volt, ha velőt készíthetett
tojással. Ez a különben közönséges étel az udvarban emberemlékezet óta ínyenc falatnak
számított. Egy igen értékesnek mondott tálat is őriztek a kredencben, melyen soha mást nem
tálaltak. Gyakran megfigyeltük Zalánnal, hogy áttetszően kopott aranyozása milyen kitűnően talál
a remegő, ínycsiklandozóan párolgó étek halványsárgájához. Ha ezt a tálat Zsuzsa kedvére
cicomázhatta fel, akkor előbb három ujjbegyén megforgatta a magasban, és mint költő a remeket,
sugárzó arccal tette az asztalra.
Abban az évben Zsuzsán kívül még két cselédlány volt a házban. Falusi lány volt mindkettő. A
hosszú és fekete Mina szőtt-font, dagasztott, és a szobákat tartotta rendben. Nyáron köténnyel,
pendelyben, télen bokáig érő rozsdavörös gyapjúszoknyában járt oly gyorsan, nagy lépésekkel,
mintha mindig űznék vagy valami őt érdeklő tűz oltásához sietne. Ellentéte, a tömzsi kis Parászka
a konyhán és a ház körül segített, kormányozta a majorságot, számon tartotta a tojókat, libát,
pulykát tömött, anélkül, hogy egyet is megfullasztott volna. Péchyné szerint könnyű keze volt,
mint egy hegedűművésznek. Ezenkívül a hízókat gondozta. Reggel vagy este gyakran lehetett
hallani vékony cérnahangját az ólaknál. Dalolt vagy fázott, szidta Miskát, a kiherélt kant, egy üres
seprűnyélre támaszkodva várta, míg az öt szörnyeteg az utolsó szemig felfalja az eleséget. Utána
friss vizet öntött a vályúkba, és ment jelenteni, hogy Miskáék nem laktak jól, még kérnek.
A két lány fonással kezdte, fonással végezte a napot. De napi műsorukban ez csak ráadás volt.
Napközben serényen és megszakítás nélkül kellett dolgozniok, és dolgoztak is szakadatlanul,
egyik sem várva soha nógatást. Zalán, aki apja zavaros háztartásában nyaranta minden
házimunkát megkóstolt, aki, akárcsak én, szintén tudta, mi a tűzgyújtás, takarítás, portörlés,
paszulytisztítás, krumplihámozás, boltba szaladás és mosogatás, egyre jobban bámulta
odaadásukat. Főleg az tűnt fel neki, hogy bármihez nyúltak a házban, mindig helyettük dolgoztak,
mindig őket pótolták. Ha a nagynéni szórakoztató kézimunkáit nem számítjuk, akkor egész
tevékenységük abban merült ki, hogy felkeltek, asztalhoz ültek, és lefeküdtek. Ebből a vak is
láthatta, hogy a három cseléd megszégyenítő módon feleslegessé tette őket saját házukban.
Mikor Zalán néha visszagondolt apja sovány háztartására, mindig szemébe ötlött, mily dúsan
volt itt megrakva kamra, pince, hombár. Lépten-nyomon a felesleges bőségbe ütközött. Gabona,
élelem, el nem fogyasztható halmokban. Mekkora különbség volt ez is gyerekkori életéhez képest.
Nem mondható, hogy az apja házánál mindig koplaltak, de a bolti kenyeret ebéd után a
szekrénybe zárták, ahonnan csak vacsorakor került elő. Apja távollétében az is előfordult, hogy
Zalán egyik-másik suhanccá serdült és ebédre vagy vacsorára ott ragadt unokabátyja látva, hogy
az étel kevés, kapzsiságból a tálba köpött, csakhogy a többi felkeljen az asztaltól, és ne egyen
belőle. Itt meg mit látott? Drótsziták alatt a kamra asztalán rogyásig állt a sajt, vaj, szalonna,
kolbász, kenyeret pedig annyit vághatott, amennyit akart.
A pince szintén ily feneketlen zsák volt: mindent elnyelt. Föl a boltig polcok sorakoztak benne.
Szüretkor Péchyné lement, és megmondta, melyik polcra mennyi és milyenfajta almát tegyenek,
– Minek annyi alma? – ámult el Zalán.
– Hogy legyen!
Látva, hogy az eltett alma tizedrészét sem fogyaszthatják el, a faluba menet Zalán mindig
megtöltötte a zsebeit. Ámde ki hordhat el annyi almát zsebben? A gyerekek hamar rákaptak,
egyszer hazáig kísérte egy. Arcát a kerítéshez nyomta, a léc mély nyomot vágott homlokába.
– Kell egy alma?
– Adjon.
Lementek a pincébe.
– Töltsd meg a zsebed – biztatta. – Mind! A sapkádat. Kabátod ujját is!
Mialatt a boldogságtól értelmetlen szavakat motyogott, és az almát dugdosta, Zalánnak eszébe
jutott a nyurga kölyök, aki húsz évvel ezelőtt egy alkalommal sovány karjait lóbálva a Rév utcán
bandukolt. Óvatosan rakta egymás elé lábait a tavaszi naptól még fel nem hevített járdaköveken,
örült a szikkadásnak, mert cipője éppen lyukas volt. Nagyon jól tudta, hogy ez nincs rendjén, de
semhogy otthon üljön, jött-ment, csavargott, életvidám szíve vitte, akár egy kis kutyát, amerre rést
látott. A szivattyús kúton túl, amelyet előbb minden ok nélkül jól megrángatott, mindjárt a
műszaki tanácsosék háza előtt, pont az ötödik ablakkal szemben, a járda melletti lefolyóban
meglátott egy almát. Valaki beleharapott, rajta volt a fogak helye, s aztán eldobta. A kölyök
megállt. Nézte az almát. Tavaszodott, és azon a télen nem evett almát, mert a kofák csak pénzért
adtak, pénze pedig az apjának sem volt. Nagyon megkívánta. Körülnézett valaki látja-e? Az utcán
senki sem járt.
Ha útja manapság a Rév utcába vezet, azt hiszem, még ma is megáll annak a háznak ötödik
ablakával szemben, ahonnan akkor felvette az almát.
Nagynénje látta elmenni a fiúcskát a pincéből, és ebéd után szóvá tette.
– Kár – mondta csípősen – így prédálni a vagyont. Szegény apád is ilyen volt, s hova jutott?
Sohasem volt semmije.
Apja sírjára a családban gyakran dobáltak ilyen szavakat, nyilván az orruk elé tört sok bors
miatt.
De tavasszal, mikor a kertet fésülték, és kihordták belőle az ősz óta felhalmozódott hulladékot,
órákon át kosarakkal cipelték ki a pincéből a sok rothadt almát, és a hólétől megduzzadt patakba
lökték. Ez volt a sorsa a burgonyának és a veteménynek is.
Természetesen Zalán úgy gondolta, hogy az ember demokratikus felfogását összhangba tudja
hozni birtokos voltával, ha a környezet hatásának ellenáll, ha nem tágít, ha ő alakítja a
környezetet. Tolsztoj lebegett előtte: gróf az eke szarvánál. Élete e romantikus korszakában nem
látta, hogy ez lehetetlen. Bár derekasan küzdött ellene, mind gyakrabban feledkezett meg egykori
fogadalmáról, előttem később meg-megismételt elhatározásáról, hogy a szűkös körülményekről,
ahonnan kikerült, sohasem feledkezik meg, magatartását nem a jelenlegi, hanem a múltbeli
helyzete határozza meg. És mégis! Pedig az őszinte belátásra nyílt elég alkalom. Voltak esték,
mikor a hideg őszi eső az ember szívéig hatolt és ő, noha eleinte nehezen találta bele magát a jó
gazda szerepébe, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy a részes paraszt hagyja maroknyi máléját ázni
az erdő alatt, jöjjön hántani, nehogy az udvar tengeri halmai a csűrben meggyulladjanak.
– Világos, hogy azonnal! – sürgette egy koromsötét este Iliát is, a toprongyos részest, kit aznap
odakünt, mielőtt még osztásra került volna a sor, a sűrűn szitáló eső asszonyostól, gyermekestől
bőrig áztatott. Vállán vizes zsák, szétálló lábujjai közt sár, rojtos candrájával megszakítás nélkül
csorog a csepp. Egérként szaladgált egész délután a lucskos tengeriben. Hol egy öl paszulyt, hol
néhány, az ólomszürkeségből sárgán vigyorgó tököt, hol egy zsák csövet cipelt vállán a rakáshoz,
mely körül a panusát levágta, és zsuppba kötötte. Ahányszor Zalán vagy Csukur felé ment, és
rápillantott, beesett arcán, mintha szégyellne valamit, vagy mintha nem volna rendben a szénája,
talányos zavar bujkált. Mi a baj? – kérdezte tőle Zalán, mire ő a rövid őszi napot okolta, félt, hogy
beesteledik, mielőtt kész lenne a szedéssel, és mindenki megelőzi. – Csak a hangyáim ne
hagynának cserben – pillantott melegen a két bivalyborjú felé, melyek vörhenyes bocsbundájukat
még le sem vetkezték, de a járom vékony nyakukat már rég feltörte. A szekerek mellett lovagolva
Zalán többször hallotta, mint istenkedik Ilia: Hiama Bumbă! Hiama Purnică [Lódulj…!]! – Maga
a rúdtól segített, húzott, terhes asszonya meg a gyerekek a lőcsöknek feszülve taszították a
kenetlen, nyikorgó szekeret.
– Minek bújik be részesnek? – rázta meg Zalán Ilia feje fölött a viharlámpát a csűr kapujában
akkor este. – Vacakol, hátráltatja a munkát, nyűg, nem látja, hogy most is utolsónak érkezett?
Válasz helyett Ilia a szekér alá bujt, térden kúszott a sárban elhullt kukoricacsövek után, aztán
bevitte a nyalábot a csűrbe.
Komolyan mondja nagyságos úr – állt elé, vizes szalmakalapját térdéhez ütögetve, mikor már
nem volt a földön egy cső sem –, komolyan mondja, hogy ne menjek az után a marék málé után?
Az udvar része itt van, fedél alatt. A csűrben!
– Kasban a helye, nem csűrben – tartotta arcához közelebb a lámpát.
– Mikor akar hántani?
– Holnap este.
– Késő. Ha nem esik, holnap tovább szedik a Gerlén, itt pedig drága minden talpalatnyi hely.
Nézze! Ezek a halmok reggelre a kasban kell, hogy legyenek. Azt akarja, hogy én rakassam el a
máléját?
– Csináljuk úgy – ült ki arcán megint a zavar –, hogy jó legyen.
– Ne is beszéljen! – torkolta le. – Ami magának jó, az nem jó nekem. Jégre vinne? Miféle
gazdának néz? Aki tűri, hogy a csűr a szeme láttára eltömődjék? Itt nincs mese, hántani kell.
Imediát [Azonnal]!
Néma szemtanúja voltam a jelenetnek. Zalán kezében, mintha átvette volna a türelmetlenséget,
lobot vetett a lámpa. Ilia ajkába harapott, feleségére nézett, aki ott állt közömbösen, idomtalan
hassal, homlokába tapadt csapzott fejkendővel, tetőtől talpig vizesen, az üres szekér mellett.
– Rávéka – mondta neki Ilia, mialatt a földről kötelét, lészáját kapkodta –, te itt maradsz
fosztani, amíg én visszajövök a szekérrel.
– Pávelkát viszed? – bámult férjére az asszony.
– Nem, azért a hat zsák máléért nem érdemes. Segítsen ő is fosztani.
– Éhesen?
– Itt a sztrájca, egyetek.
– Szeʼ üres. Maftei didereg.
– Majd felmelegszik, ha énekel. Hallottad, itt nincs mese. Fogjatok hozzá. Jóccakát, Domnule
Imediat!
A két fáradt bivalybocs úgy gázolt kifelé a lámpafényből, mintha valami szigetről sötét,
feneketlen tóba lépne. Rávéka a szekér után bámult.
– Menjenek vacsorázni – szólalt meg Zalánban az emberség, de az asszony felé sem nézett.
Szegett fejjel beoldalgott a csűrbe, utána a három gyerek.
– Édesanyám – hallottuk, mikor kocogni kezdtek a sarokba dobált kukoricacsövek –,
kezdhetjük?
– Kezdjétek, pusztítna el az úristen mindnyájunkat, ha nem tudott adni egy szekér máléra való
földet.
 Bătrăneţe, haine rele [Népdal: Öreg kor, rossz ruhák (nyersfordításban)]… A három poronty
énekelt. Vizesek voltak. Éhesek.
Ilyenkor késő éjjelig ült hallgatag, eljárása gazságán rágódva, hogy másnap, nagynénje színe
előtt napirendre térjen fölötte, és miután jó gazda módjára maga is száz indokot talált kapzsisága
igazolására, egy fokkal megint mélyebbre süllyedjen az emberek iránti közömbösségében. Hova
lett előző felfogása, magatartása, becsülete, legendás emberszeretete – kérdeztem magamtól
ilyenkor, látva, mint mállasztja szét birtokos mivolta azokat a szálakat, amelyek eddig az
emberekhez fűzték. Hova vezet ez – kérdeztem tőle –, meddig tart ez? Válasz helyett kedvetlenül
csak a vállát vonogatta. Soha ilyen világosan nem éreztem egykori magyartanárunk szavainak
igazságát: napjában legalább egyszer bele kéne nézz a görbe tükörbe. A körülötte gomolygó
homályból néha fel-felvillant még előtte a művészet tiszta, üdítő álomképe, de az örökség
kedvéért cserbenhagyott tolla, talán, mert nélküle is megvolt a kenyere, most kamatostól adta
vissza a kölcsönt. Egyszerűen gyötrelem lett. Ha felvette, hogy mint azelőtt megforgassa ezt az
ember egyéniségével minden másnál jobban összeforrt, ragyogó szerszámot, ujjai közül
kibicsaklott. Csak sokkal később hökkent rá, hogy tulajdonképpen sehova sem tartozik, és az
emberek közötti hontalanság ütötte ki kezéből.
Így minden tetterőt, ami ezekben az években benne ágaskodott, testi munkába, főként
vadászatba ölte.
Egy ízben sötét reggel volt még, az öreg Runkán állított be.
– Megyünk?
– Mért ne?
Felhajt az öreg egy pohárkát, korcra fűz két kopót, és kurtacsövű puskájával indul előre.
– Hej-haj, teremtette – ismétli derűt keltő kiejtéssel Zalán egyik rég porladó nagybátyja
szavajárását. Az éjjel nagy hideg volt. A fagy mindent vastag dérrel vont be, gyepet, fát, tetőket.
Körül a hegyekre is áttetsző halottas inget dobott.
A porondon Ileana, Péchyék egyik hősi halott béresének árvája nyargal velünk szemben.
Szipog a hidegtől. Csóré lábacskái vörösek. Mikor észreveszi a nagyságos urat, megáll, és mint a
macska, ha kutyát lát, összehúzza magát. Runkán rászól.
– Te! Legalább tele az edényed?
– Hogyne volna, szeʼ az udvarba viszem a kóstolót. Ma szerencsés lesz.
És anélkül, hogy ránk pillantana, varrottasba göngyölt tálikájával a kapu felé somfordál. Utána
nézek. Mi lelte ezt a lánykát? Apja az udvarból vonult be a háborúba, Zalán úgy bánik vele és
testvéreivel, mint hadiárvákkal, támogatja őket ezzel-azzal, és ez a lányka az ördögtől sem fél
annyira, mint tőle. Özvegy édesanyja nevetve mesélte a konyhában, hogy Ileana milyen csacsi, a
minap este, mikor az úr véletlenül a favágó felé ment, és ott kapta kis kötényébe forgácsot szedve,
ijedtében a sütőkemencébe bújt. Az asszony mulatott rajta, mi azonban Zalánnal nem tartottuk a
dolgot nevetségesnek. Mert kitől ijedt meg ez a lányka? Zalántól? A nagyságos úrtól? Vagy
azoktól, akiknek százados sötét emlékét ő képviseli a lányka szemében.
Fent jártunk már a dombon, mikor Runkán visszanézett.
– Nézzék csak – mondta szemét a falu felett legeltetve –, ott is perzselnek. Itt is. Meg ott.
Amott is, ni. Tyüh, hányan torolnak!
De aztán megmagyarázta, hogy ebben a sok disznótorban nincs sok köszönet. Nyirkos, hideg
ősz volt, a tengeri a hegyeken az idén sem ért be, ilyenkor mindenki a fagyot várja, hogy
leszúrhassa malacát, és a betevő falatot tőle megmentse.
– Így bizʼa, különben a malac eszi meg az embert.
Runkán hangja kopott, szinte fakó, de szavai fénylettek, meleget árasztottak maguk körül,
mintha hangjától függetlenül külön életet éltek volna, mintha ez a vénség az öregkor
bölcsességének hamuja alól csupa forró parazsat szedegetett volna elő. Mikor már túl volt a
hetvenen, ritkás ősz haja, száraz feje Ciceróra emlékeztetett. Különös adottságai voltak. Nemcsak
az összekuszált vadnyomokon igazodott el csalhatatlanul, hanem az emberek körmönfont
hazugságaiból is mindig ki tudta hámozni az igazságot. Amit ő ejtett ki a száján, az hitelt
érdemelt. Ismerte a család minden tagjának történetét, akikkel évtizedekig vadászott, s akiket
végül a kopár és szomorú temető helyett árnyas kertekben, terebélyes ponyik almafák alá
temettek. Meghaltak? Minden bizonnyal, de ő pár szóval mégis bármikor vissza tudta hívni őket
az életbe. Mintha felnyitotta volna előttünk házuk ajtaját, tubákos szelencék illata csapott meg,
bemehettünk és megnézhettük, ki mit csinál, hogyan él, hogy bánik társaival, hogy az emberekkel,
melyik mit gondol, sorsdöntő órájában melyik mit érez. Mekkora talentum! Megvallom,
mindketten irigyeltük Runkánt. Ha künn aludtunk csattogó hidegben, valami barlangban, vadászat
után csaknem egész éjszaka tudott mesélni, vastag hasábokat dobva a tűzre, és mi a szavaitól
megteltünk régi dolgokkal, mint a kaptár mézzel.
– Mondja – kérdezte tőle egy alkalommal Zalán –, mi igaz abból, hogy apám olyan puzduri
[felületes, kapkodó] ember volt?
– Puz-du-ri? – vontatta a szót, hosszan ránézve mozgékony pillája alól. – Nem volt ő puzduri.
Csak ha a város piacán egy kutya hevert elnyúlva, és a megye minden bölcse körben állt, és
ráfogta a kutyára, hogy döglött, akkor Feri úr odament, cipője orrával belerúgott a kutyába, mire
az felugrott, és elszaladt. Ezen persze az egész város mulatott. De ki szereti az ilyet? Az ilyen
dolgok miatt Feri úrnak sok ellensége volt.
Töviről hegyire egyszer elmondta Zalán nagyanyja öngyilkosságának okát, amit előtte mindig
titkoltak. Megborzadtunk.
– Hogyan? Hát ez a szikár öreg paraszt mindent tud? Ismeri a sírok és kripták minden titkát?
Ismerte!
Már jól bent jártunk az erdő szívében, mikor Runkán elbocsátotta a kutyákat, és kisvártatva
felhangzott Lantos hangjának törött tamburához hasonló csengése.
– Őz – súgta az öreg. – Ha suta, meg ne lőjék!
– Csak nem lövünk bakot tilalmi időben?
– Csakis bakot! A suta mindig kap magának társat, de ha ő pusztul el, halálával megszakad az
élet.
Így dobta Runkán sutba a vadásztörvényt az élet magasabb törvénye miatt.
Mialatt az „állásban” ültünk, heves szél támadt. Nemcsak az erdőt borzolta össze-vissza, hanem
a felhőket is az ónszürke hideg égen. Fáztunk. És mégsem bántuk, mert jó ott, távol a világ
megoldhatatlannak látszó ellentmondásaitól, a zúgó rengetegben, ahol nem látsz egyebet, mint fát
meg eget, barangolsz naphosszat hegyre föl, völgybe le, hogy végre megállj valahol a csúcson,
lerázz magadról minden nyomorúságot, és bámulj riadtan a végtelen térbe, mely midig újra
felgyújtja szívedben a szabadság vágyának halhatatlan lángját.
Már rég otthagytuk helyünket, Zalánnal nagyot bódorogtunk, amikor Runkán a sarkunkra
hágott.
– Jöjjenek – mondta mosolygó szemmel –, olyat fognak látni, amit kevés ember lát életében.
Árkon-bokron tömzsi dombra vezetett. A szél itt olyan vad volt, úgy lökdösött, hogy minden
lépésre meg kellett fogódzunk.
– Oda nézzenek – súgja Runkán, görbe karját emelve.
Meresztjük a szemünk, de ott, ahova az öreg mutat, csak a cserje hajladozik a viharban
veszettül.
– Nem látják?
– Mit?
– Azt a disznót, szájában bokorral. Ott a másik. Ni, tőle balra a harmadik, még most se látják
őket? Hat darab van.
 Egyenként fedezzük fel őket. Mit művel ez a hat disznó? Mit rohangál előre-hátra? Mintha
űznék, szétfutnak, hogy magasra tartott orral, szájukban egy leharapott bokorral visszatérjenek a
kiinduló helyre. Hatan hatfelé dolgoznak, de mind a hat egy kézre. Lázasan.
– Van maguknál golyó?
De mi csak állunk. Addig bámuljuk őket, míg egy szélroham körülnyargalja a hegyet, és az
egyik disznó kiköpi szájából a rőzsét. Komolyan áll pár másodpercig, magasra tartott orra
szimatol, aztán vuff! S a hat disznó sehol.
– Mi a fene van itt? – kérdi Zalán Runkántól a nagy halom cserje előtt, ami meghaladott egy
béres szekeret.
– Téli alom. Megvárták ezt a vihart, mikor nyugodtan mesterkedhetnek. Az idén mokány egy
tél lesz.
– Ne mondja. Orrolják?
Runkán vállat von.
– Azt is tudják, hogy a télen melyik oldal lesz szélmentes. Jusson eszébe.
Tavaszig a hat disznó meggyőzött minket, hogy az állati ösztön határairól vajmi keveset
tudunk, s hogy a természetnek sok titka van, ami eddig kikerülte a kutató szemet. Ezért se bánom
– mondta Zalán –, hogy vadász lettem.
Runkán látta, hogy fázunk az orkánná fajuló viharban.
– Menjünk innen – mondta –, különben megveszi magukat az isten hidege.
Völgybe vitt, hova később nyomunkon a kutyák is követtek.
– Ez itt a Klastrom-patak – magyarázta Runkán. – Ott volt a templom, ez meg a klastrom helye.
No, templomnak híre-hamva sem volt, de az egykor négy részre osztott kolostor alaprajza
kitetszett még a gizgazból, és egy sarok is állt, mint valami nagy fából kibárdolt szikla.
– Így, most már melegedhetünk – mondta Runkán, s míg felettünk tombolt a vihar, a fal
tövében a lobogó tűz mellé telepedett. Nagyon értett a tűzgyújtáshoz, mindig csak egy gyufaszálat
használt. Szalonnát sem sütött senki szebben nála. Lassan forgott a nyárs ujjai között, míg a
szalonnaszelet ki nem nyílt, körbe nem kunkorodott, mint valami nagy kakasnak a taraja.
Látva, milyen hitetlenül mustrálja Zalán a falat, Runkán megkérdi.
– Mit vizsgál?
– Azt, hogy csakugyan kolostor volt ez?
– Világos, hogy az volt, különben hogy maradt volna meg a neve. Klastrom volt valamikor,
teremtette. Csakhogy az ördög nem áll be kocsisnak, hogy a lovak farkánál üljön, hanem jön-
megy, pusztít és rombol. Mikor gyerek voltam, ebben a patakban bőven volt pisztráng. Kalappal
fogtuk őket, a forró kövön sütöttük. Ma rák sincs. Hova lettek? Elvitte őket az ördög, akárcsak a
barátokat.
Ül a rőzsén, markába támasztott állal, és mozgékony pillája alól bámul a parázsba. Hallgat.
Aztán megindul az emlékek útján valahova vissza, és a szavak csodálatos szárnyán minket is visz
magával.
– Hogy hova lettek a barátok? Mit lehet tudni. Nagyapám olyasmit mondott, hogy nyársba
húzták őket a tatárok, de mért-mért nem, egyet meghagytak írmagnak. Ez az egy sokáig itt
lézengett a vidéken, és be-bejárt a faluba. Nem kért, de amit kapott, azt megköszönte a maga
módján, estére pedig visszatért ide a kecskéihez. Nagyapám ükapja, a kecskepásztor egyszer,
legénykorában ellopott tőle két gidót. Igen ám, de a gidók annyit mekegtek, hogy egy percig sem
hagyták nyugton. Nem érezte jól magát. Szerét ejtette, és beszélt a baráttal, de az csak azt
hajtogatta, hogy magának vette el, aki elvette. Másnap szülenagyapám visszalopta a gidókat, és
ráadásul a sajátjából is egyet. Ki így, ki úgy, mert Fejérdiné úrnő például, akinél az ősöm jobbágy
volt, másként járt el a baráttal. Nagyon gazdag asszony volt, ott lakott az udvarban, ahol most
maguk laknak. Akkor még szőröstől-bőröstől az ő zsebében volt az egész falu, s a nagy vagyon
egyetlen fiára pislogott. Annak gyűjtött éjjel-nappal, annak harácsolt. A jobbágyok, ahogy akkor
dukált, dolgoztak neki heti három nap, hordták a dézsmát, malacot, bárányt, libát, tyúkot,
havonként csirkét, tojást, mézet, sajtot, nagyböjtben minden füst után négy testes halat és évente
tíz font kősót. Elkívánta jobbágyai szájából mindennek a javát. Disznóöléskor övé volt a legjobb
falat, s ha a kóstolóból kimaradt a velő, emiatt patáliát csapott. Mindenre gondolt őkelme, ha
kapni kellett, de adni… adni egy kupa savót sem adott soha senkinek. Nagyon fukar volt, férjét
sem váltotta ki a rabságból. Csak a barát előtt nem csukhatott ajtót. Restellte. Ugyancsak törte hát
a fejét, hogyan rázhatná le a nyakáról. Megállj csak – gondolta egyszer magában –, a te csuhád
számára is akad nálam tű. Teszek róla, hogy ne állíts be nekem minden szombat délben. Egy-kettő
porrá tört egy csipet bölényfüvet, belekeverte egy cipóba, s mikor a barát másnap jött, a kezébe
nyomta. Ki mit ad, magának adja. Ki mit tesz, magának teszi – köszönte meg a barát paposan, és a
cipót bedugta zsákjába. Késő este a barát imáját mormolta, mikor a kolostor kapuján kopogtak.
Az ajtón Fejérdiné fia lépett be. Adj szállást, te barát, mert holnap számadásom van a rőt serényű
kannal, akivel a délután találkoztam. Olyanforma óriás lehetett, mint maga – biccentett Zalán felé
–, erős, karcsú, inas, amolyan hipp-hopp-legény, egyik hegyről a másikra. Adj ennem – mondta a
barátnak –, te is nyalakodsz az anyám konyháján eleget. A barát elébe tett egy köcsög tejet, és a
zsákból előkotorta a cipót. Épp ma voltam anyádnál, ez az ő sütete. A legény megette a cipót,
lefeküdt, s többet nem kelt fel. Megy a barát reggel az udvarba, és jelenti: Úrnő, az este betért
hozzám a fiad szállásra, s az éjjel meghalt. Ott van kinyújtózva a klastromban. – Mit tettél vele,
sátán? – Az Úr tudja, én nem. Vacsorát adtam neki, tejet a kecskémtől, s a magad sütötte cipót.
Fejérdiné a homlokához kapott. – Igazad volt, te barát – zokogta a földre zuhanva. – Magamnak
tettem, amit tettem! Magamnak adtam, amit adtam! – Pár nap múlva mindenét elzálogosította, és
örökre elment a faluból. Utána maguk következtek az udvarban…
Vacsora előtt még volt annyi időnk, hogy utánanézzünk Fejérdiné bölényfüvének. Beléndfű
alatt kaptuk meg a lexikonban, mely így jellemezte: Az egész növény külseje gyanús, és elárulja,
hogy tőle óvakodni kell. Különösen a gyökere meg a magva nagyon mérges.
Az ebédlőben Nina már megterített. Péchyné letette kézimunkáját. Úgy látszik, jó napja volt,
ilyenkor szívesen szóba állt bárkivel. Elmondta, hogy telt a nap otthon, és kedvesen érdeklődött,
mit csináltunk a hegyekben.
– Biztos éhesek – mondta, és miután szigorú szeme végigpillantott az asztalon, csengetett.
Előbb Nina hozott valami harapnivalót, majd apró tánclépésekkel Zsuzsa gurult be az ebédlőbe.
Ujjbegyén, amennyire kurta, kövér karjától telt, diadalmasan himbálta a kopott aranycirádás tálat.
– Tessék – mondta büszkén –, velő tojással. Szinte reszket.
Asszonya azonban lehűtötte.
– Ugyan, Zsuzsa – fakadt ki a nagy tömeg láttára –, kaszásoknak néz maga minket?
– Sok? A jó étel elfogy. Egyébként tehetek én róla, ha ezekben a buta parasztokban nincs
semmi beosztás? A reggel egyszerre kilenc sertésvelőt hoztak be.
Összenéztünk Zalánnal. Runkán elbeszélése után Zsuzsa kijelentése bennünk olyanforma hatást
keltett, mint amikor a kovácsműhelyben láttuk, hogy a kovács pár gyors és könnyed ütéssel
összeforrasztja a kerékvasat, amivel előbb az inasok sokáig vesződtek. A kör, a dolgok
egységének és összefüggésének jelképe szemünk előtt zárult be. Mindazonáltal egyikünk sem
árulta el meglepetését. Péchynének csak az tűnt fel, hogy nem nyúlunk Zsuzsa remekéhez.
– Mért nem esznek? Zalán! Hisz eddig szeretted.
– Locsog a zsírban – hárította vissza, mert látta, hogy ezt a kérdést ők ketten nem tisztázhatják
egy lámpafénnyel borított békés családi vacsora keretében. Helyette Fejérdinére terelte a szót.
– Igaz, hogy a birtok valamikor az övé volt, és mérhetetlen kapzsiságból megmérgezte saját
fiát?
– Fejérdiné? – tűnődött Péchyné. – Hírét se hallottam. Ne ülj fel minden dajkamesének, mert a
parasztok, kivált, ha a múltról beszélnek, előszeretettel hazudnak.
 – De Runkán…
– Runkán is paraszt, tehát ő is hazudik. Ha bizonyítékot kérsz tőle, ötöl-hatol, ahogy már
megtörtént, vagy hallgat.
Zalán is hallgatott. Elhallgatta nagynénje előtt, hogy a hűbérvilág maradékainak bizonyítéka ott
van előttünk a tálban.
Ám a kérdés tisztázásának mégis eljött az ideje, sőt sokkal hamarabb, mint gondoltuk.
Karácsony hetében végre levágták az udvari hízókat. Már napok óta nem kértek, ha feléjük
ment valaki, meg se mozdultak, hanem csak hevertek, és szuszogtak életuntan. Parászka mind
gyakrabban jött be azzal, hogy a hízók nagyon horkolnak, uram, őrizz, a kövérségtől valamelyik
az éjszaka megfulladhat. Végre egy hajnalon Dumitru leszúrta, és a béresek odafektették őket
egymás mellé a mosókonyhába.
Fekszik az öt disznó csutakkal a szájában. Már nem is szuszognak. A ház népe Dumitruval, a
mészárossal beszélget. Milyenek is voltak a tavalyiak, és mi várható az idei malacokból jövőre. A
férfiak felhajtanak egy pohárkát, vizet-fát hordanak, a lányok fokhagymát tisztítanak, borsot, sót
darálnak. Ki-ki végzi a maga dolgát. Csend, rend, nyugalom, Péchyné még nincs a konyhában.
Zsuzsa a falra akasztott tükrös lámpa alatt imakönyvében lapozgat. Néhány fakult levél és egy
foszladozó szomorú jelentés között imakönyvében tartja féltett receptjeit és a feljegyzéseket,
melyeknek vezetésére Zalán kérte meg. Megnyálazza ujját, és miközben kiveszi közülük a
keresett írást, madzaggal tatarozott pápaszeme fölött úgy pillogat gazdájára, oldalvást, ahogy a
ruca szokott a felhők közt kóválygó héjára.
– Igazán mindeniknek vissza tetszik küldeni a kóstolót?
– Mért kérdi?
– Azért, mert akkor az egyiknek búcsút mondhat.
– Tessék. Összesen százötvenkét kiló, de az én kezem nincs benne a dologban. Meg is ölne
asszonyom, ha tudná, hogy én jegyeztem fel az adatokat.
– Melyik nyom másfél mázsát, Dumitru?
Dimitru abbahagyja a fejest, és késével a kanra mutat.
– Ez biztosan.
– Akkor csak rajta!
Dumitru Miskát egy óra leforgása alatt felparcellázta, a cselédek pedig széthordták. Kosárban,
tálban, teknőben, mindenki örömére.
Az utolsó forduló után, mikor távozni akartunk a konyhából, Zalán nagynénje lépett be. Aszott,
fehér kis keze, akár egy régimódi ékszer, horgolt fekete vállkendőjét fogta össze. Előbb a hízókra,
azután öccsére nézett.
– Csak négyet szúrattál le?
– Mindet leszúrattam.
– Hát az ötödik hol van?
– Lába kelt. Mindenkinek visszaküldtem a kóstolót.
Aki a konyhában volt, látta, mekkora lélegzetet vesz.
– Gyere csak velem – mondta fojtottan.
Anélkül, hogy visszanézett volna, az ebédlőbe ment egész az asztalig, és teljes erővel rávágott.
Először hallottuk káromkodni.
– A kutyakrisztusát – kiáltotta –, nem megmondtam, hogy ne nyúlj a házirendhez?
Most azonban Zalán is a sarkára állt. Először történt, de visszakiáltott.
 – Ez a házirend? Ezt nevezi rendnek? Szeʼ ez a leggyalázatosabb rendetlenség, aminek a
gyökere ott van valahol a sötét középkorban. Fejérdinénél! A tatároknál! Egyszer már legyen
vége!
Nagyon felindult, nénje viszont egyszerre lehiggadt. Darabig figyelmesen, áthatóan nézett
öccsére, majd gunyoros hangján ezt mondta:
– Meg kell adni, sok hóbortod van.
Fegyelme ellenére magatartása nagyfokú elégedetlenséget árult el. Mégis úgy tűnt, ráébredt,
életében először ébredt rá, hányadán áll a világ, mert többet senkitől sem fogadott el kóstolót, velő
tojással pedig csak akkor került az asztalra, mikor az udvar vágott disznót.
Zalán meg volt magával elégedve. Derűlátása talán teljesebb lett volna, ha egy epés kérdéssel
kedvét nem szegem.
– Úgy hiszed – kérdeztem tőle, az erkölcsi elégedetlenség egy nemével –, hogy egy százötven
kilós disznóval megválthatod azt a rengeteg bűnt, ami ezt az udvarházat a parasztokkal szemben a
tatárjárás óta terheli?

VI.
– Nagyságos úr – próbálta a körjegyző Zalánt meggyőzni –, saját érdeke, hogy a méhesi
kaszálóba ne avatkozzon bele. Mondjuk, hogy az idevaló igényjogosultak egy része eladja
nagyságodnak a maga telekrészét. Ebben az esetben még mindig fent marad a kérdés, hogyʼ
használná az udvar azt a rétet hatvan kilométer távolságból.
– Nagyon jól, jegyző úr. A szénát feletetnők a juhokkal. A birtokreform során elvett legelőnket
valahogy pótolnom kell, különben füstre tehetem a juhokat. Pénzem ugyan nincs, de a legelőkért
járó állami részvények talán fedeznék ezt az ügyletet. Miért szalasszam el ezt a kedvező alkalmat?
– Azért, mert lesznek kedvezőbb alkalmak.
– Ugyan, hol?
– Például Kackán, Bogátán, Körtvélyesen vagy éppen Szivényben is. Ezek mind itt vannak
könnyen elérhető távolságban.
– Azt hiszi, jegyző úr, hogy a méhesi csel itt megismételhető?
– Biztosan, nagyságos úr. A dolog tulajdonképpen nagyon egyszerű. A gazdasági hivatal
kiszáll a kisajátított területre, és felsőbb utasításra kihasítja a javát az állami ménesnek. A
parasztnak megnyúlik az orra, aztán belenyugszik, s akkor jönnek a megye legtávolabbi részéből a
hatóságilag kijelölt igényjogosultak, kell annak a földhözragadt sok koldusnak ekkora távolságban
föld? Inkább eladják. Nem mondom, a földvásárlásnál résen kell állni, de mindenütt akad valaki,
aki az ügyletet lebonyolítja. Gondolom, egy-két hét, s kézzel fogható ajánlattal jöhetek.
– Rendben van, jegyző úr – töltött Zalán a poharakba, és vékony, ápolt ujjaival felvett egyet. –
Isten éltesse, jegyző úr! Ne feledje, hogy magyar uralom alatt is itt szolgált Árokhátán, és nincs
semmi ok, hogy a kedvezményt, amit az udvar részéről nagybátyám idejében élvezett, én ne
utaljam ki. Úgy tudom, a búzakompetenciáját már meg is kapta.
– Szolgálatára, nagyságos úr – koccintott a jegyző alázatosan. – Magam részéről, mint eddig,
ezután is azon leszek, hogy az udvar bizalmát kiérdemeljem.
Több a soknál – fortyogtam magamban, mikor a jegyző jókedvében szinte bokázva elment, és
én barátommal egyedül maradtam. Szólni akartam, de ő a likőröskészletre mutatva, mielőtt
kitáthattam a szám, megelőzött. Ferde mosollyal oldalról nézett rám.
– Méltóságodon alulinak tartottad, hogy felhajts ezzel az emberrel egy poharat?
– Csak az hiányzott volna. Áldomást inni egy készülő gazságra.
– Gaz-ság-ra? – hökkent meg.
 – Igen. Te évek óta fuvolázod szerteszét a világon, hogy osztályhelyzeted ellenére ilyen
humanista, meg olyan szocialista vagy. Fosztogató bandát látsz a román polgárságban, mely
rablással gyarapítja vagyonát, és tolvajlással erősíti gazdasági pozícióját. Ámde mikor alkalom
nyílik rá, összejátszol ezzel a rablóbandával, segítsz neki kicsavarni a paraszt alól a földet, ami ősi
jogán kívül a földreformtörvény szerint is egyedül őt illeti. Mi marad így humanizmusból,
szocializmusból, nagyságos úr? Ne fárassza magát, megmondom. A rablólovag erkölcse.
– Ejh! – vörösödött el, miközben izgatottan remegő orrcimpákkal igyekezett kitérni a
kellemetlen valóság elől. – Ezt te nem érted. Ha én nem veszem meg azt a kaszálót, megveszi
más, Mircea vagy Constantin, csak a paraszt nem vágja bele a kaszáját soha. Szerinted mindenki
vehet földet, csak éppen az nem, akitől elvettek.
Választ nem várva kiment, közöttünk eddig ismeretlen feszültséget hagyva maga után. – Ehhez
te nem értesz! – Rendben van, megengedem, hogy a vagyongyarapításhoz nem értek úgy, mint ő,
aki az erre való hajlandóságot volt kitől örökölje, de azért érdekelt a dolog. Hadd lám – gondoltam
–, milyen is ez a román birtokreform a saját fajtájával szemben. Ezenkívül hogyne kísérte volna
figyelemmel a méhesi kaszáló sorait, mikor Sabin, Izsák fia is kapott egy holdat belőle!
A papíron már ki is osztott negyven hold rét felvásárlását jegyzőnk vállalta magára.
– Isten után egyetlen árokháti paraszt sem fogja belevágni kaszáját abba a rétbe – mondta a
prefektusnak.
– Csak csínján, jegyző úr. Semmi nyílt erőszak. Ha a sógoromnak nagyon vásik is a foga arra a
kaszálóra, nekem nincs szükségem botrányra.
– Tessék csak rám bízni.
Méhes hatvan kilométerre van Árokhátától, és a jegyző a negyven árokháti igényjogosult
listáját úgy állította össze, hogy két szekér szénáért közülük egy se tudjon elmenni Méhesre.
Könnyű elbánni a szegény emberrel, tehát ügyelt, hogy a listába ne kerüljön jármos szekeres. De
ha valaki mégis kapna fuvart, ne legyen kitartása csalóka időben szénát gyűjteni olyan messze.
Ma süt, holnap esik, olykor dézsából ömlik. Kell ennél több idegenben egy ágrólszakadtnak? Hol
hál? Mit eszik? Nem. Előre látható volt, hogy a negyven árokháti kocsmatöltelék örülni fog majd,
ha túlad a maga holdján, és egy kis pálinkát, dohányt kap érte.
Sabint a jegyző kétszer hívatta magához, és szombat este újból utána küldött.
– Mit akar megint? – tűnődött Sabin az irodába menet. Nem megy, mondta a jegyzőnek
kereken. Nem érti a jegyző a tiszta beszédet, hogy a háborúban elesett apja után kapott részt nem
adja el? Ugyancsak nagyra van, hogy nem esett a feje lágyára, és mégis azt üzente, hogy vagy ő is
vásárt köt, mint a többi, vagy rossz vége lesz a dolognak. Rossz vége. Micsoda faluátka! – szorult
Sabin keze ökölbe. Másnap a bíró megállt előttünk.
– Sabin – mondta –, mi lesz a kerítéssel? Fel akarod gyújtani a falut? A jövő hét végéig fedd be
deszkával.
Majd hanyatt esett, de mielőtt a bíró továbbsétált volna, rámutatott módos gazda
szomszédjának ugyancsak szalmával fedett kerítésére.
– Hát az ott, bíró úr? Az nem gyújtja fel a falut?
– Az nem – vetette oda a bíró elmenőben.
Másnap az esküdt közmunkára vitte, ami hadiárvának nem dukál.
– Nesze a lapát – mondta az esküdt –, s csak ügyesen.
Aztán egy csendőr jött. Trágyadomb után kutatott, de ugyan mi ganéja lehet egy kecskének? A
csendőr, hogy látszata legyen, felírta nevét, amiért egy ott lézengő kutyán nem volt kolonc. ‒ Nem
az én kutyám – tiltakozott, de hát volt kinek? Mindezt Sabin azért tűrte szó nélkül, mert az
elöljáróság felvette a listába.
Mióta megkapta a hivatalos írást, hogy egy hold kaszálót kapott Méhesen, egyre azon törte a
fejét, hogy mért küldik őket olyan messze. Számukra nem akadt kisajátított föld közelebb? És ott,
ahol akadt, nincs szegény ember? Ezekre a kérdésekre azonban senki sem adott választ. A jegyző
csak nevetett: ajándék lónak nézed a fogát? Egyenként hívta be magához az embereket, és
felnyitotta a szemüket. Méhesen csupa bicskás lakik. Kizsigerelik az idegent, kacorral ontják ki a
belit annak, aki odamegy. Pár nap múlva a jegyző tudatta velök, hogy vevő akadt a rétre. Mindjárt
előleget is kínált azon melegiben, és az árokháti új birtokosok alig győzték biggyeszteni bütykös
ujjukat az ideiglenes szerződésre.
Csak Sabin állt ellent. Egyes egyedül ő nem ijedt meg a kacortól, egyedül neki nem kellett
előleg, egyedül ő ragaszkodott a réthez. Földhöz lapuló kis házukon kívül nem volt egyebük, és
ezért úgy érezte, mintha az apja messze Tirolban kiemelkedne a katonasírjából, és figyelné, hogy
a nagyfiú mit csinál a darab réttel.
Odakünn esteledett. A jegyző a postát bontotta. Sabin megállt az ajtóban, és nézte, hogyan
táncolnak be a lepkék a nyitott ablakon át, a sárga lámpafénybe. Mialatt várt, anyja ötlött eszébe,
ki az előbb éppen a kecskét kötötte be, korpát adott neki, s mialatt fejt, kis húga a gidót tartotta
féken. Szemük fénye ez a két állat, nekik kell télire a széna, és ez a zsebrák mégis mit üzent?! Ha
sokat okoskodik, a párnájokat is dobra vereti. Anyja nem szólt közbe, de mikor magukra
maradtak, megismételte, hogy a háború alatt a jegyző többször is megdézsmálta hadisegélyüket, s
ha most ennyire töri a nyavalya a vásár miatt, bízvást nagy haszna van belőle.
– Lépre csal – figyelmeztette az anyja. – Ügyelj, ne állj kötélnek.
A jegyző fölpillantott az asztalról. Meglátta Sabint, és mivel ma a dolgot illetően zöld ágra
akart vergődni vele, barátságosan hozzáment. Megfogta vállán az inget.
– Jer közelebb – hívta. – Mérʼ félsz tőlem?
Foltos ingujjától fogva a vadócot az asztalhoz vezette. Széket vett elő.
– Ülj le.
Tett-vett az asztalon, torkát köszörülte, majd a fiatal szeplős arcba nézett figyelmesen. Vajon
tudja-e ez az acélszürke szemű fickó, homlokán azzal a forradással, hogy ő küldte nyakára a bírót,
csendőrt, esküdtet? A hatósági erőszak nyomait fürkészte rajta, de a legény hidegen bámult rá,
mintha most látná először életében. Bamba – állapította meg a jegyző, könnyen elbánok vele.
Valami mégis azt súgta, hogy elővigyázatosan kezdje.
– Na – mosolygott –, látom, hogy tiszta a szíved. Minek is neheztelnél rám, holmi szóbeszédért.
Verd ki a fejedből azt a bírót, azt a csendőrt. Majd én tisztába teszlek…
Sóhajtott, aztán még szebben folytatta.
– Szép dolog az őszinteség, és nekem mindig ez volt a kenyerem. Őszinte voltam, és az leszek.
Ha hiszed, ha nem, őszinte. Mért ne bíznánk egymásban Sabinka? Azért, mert te mezítláb jársz,
én meg nadrágban? Avagy mert engem úrnak titulálnak? Tudod te milyen hálátlan dolog az
uraság? Nem tudod. Nézd: fentről rúgnak, lentről ócsárolnak, és mindenütt van fentebb és lentebb,
bárhol állsz. Így áll a dolog az urasággal, Sabinka. Köztünk azonban mi a különbség? Az apám
számadó volt a hidai grófnál, a tied béres itt Árokhátán. Egy kutya. Szolga mindkettő. Aztán
mondja valaki, hogy nem vagyunk testvérek. Azok vagyunk, bizʼa, ha hiszed, ha nem, és nemcsak
úgy, ahogy manapság értik, mióta egy kalap alá került minden román föld, hanem úgy, mint
szegények. Mim van nekem? Semmi. Érted? Ha nem így volna, nektek kántáltam volna ki azt a
rétet? Kenyerem forgott kockán, amíg kitudtam a listából a gazdákat, csakhogy a tietek legyen az
utolsó barázdáig, és te most félre állsz? Jársz a saját fejed után?
Csend lett. Hadd emésszen – gondolta a jegyző, a fiú esze azonban máshol járt.
Tulajdonképpen sohase látta az apját vidáman hazajönni a szolgálatból, de egyszer különösen
nehéz volt a szíve. Leült a küszöbre, két könyöke térdén, álla a két öklén, így nézte sokáig a
földet. Amikor felállt, hogy faljon valamit, rátette nehéz béres kezét a vállára, és ezt mondta:
huncut az úr fiam mind, és bitang. Akkor se higgy neki, ha a szívét a tenyerén látod.
A jegyző kihúzta a fiókot, és egy sok aláírással ellátott nyomtatott ív papírt tett Sabin elé.
 – A szerződés – mondta jelentősen. – Számláld meg, ha akarod, harminckilencen rányomták
már az ujjukat, csak a negyvenedik, a tied, hiányzik.
Sabin egy rántással hátralökte kócos szőke haját, hogy a forradás a szemöldöke felett látható
lett. Kíváncsian nézte a sok ujjlenyomatot a nevek elé biggyesztett kereszteken.
– Kérem – dadogta, mintha szégyellné bevallani ‒, én írok.
– Valóban? Mért nem mondtad soha, hogy írástudó, tanult ember vagy?
Fürkészve nézett a fiúra. Elgondolkozott. Aztán vontatva és a szavak hatását figyelve
megszólalt.
– A szolgabíró úr a minap megbízott, hogy kerítsek ide valakit az irodába. Rendre belejönnél.
Nem volna kedved beállni községi írnoknak? Egy kis firka, egy kis adószedés az esküdtekkel, s
kész. Rendes fizetést kapnál érte.
Sabin még mindig az aláírásokat nézte a szerződésen, és most mintha nem hallotta volna a
kérdést, szemöldökét magasra húzva rátette ujját egy ismeretlen névre,
– Ez a vásárló?
– Az, ügyvéd Méhesen. Sógora a prefektus úrnak.
– Szóval úr a javából. Furcsa.
– Mi a furcsa?
– Az, hogy úr létére kaszálni akar.
Kalapja után nyúlt.
– Szó köztünk maradjon – mondta és felállt –, nagyon falánk ember lehet, ha harminckilenc
hold mellett neki még az enyém is kell.
A jegyző kigombolta nyakán az inget. Melege volt. Látta, hogy ezzel a vadóccal nem megy
semmire. Tőle naponként sürgetik a szerződést, ettől függ a jövője, a lelkét is beleadja, ez meg
csak úgy packázik. Mi tanította ezt így ki? Na majd! Sajnálta már a szép szavakat, hogy olyan
szőrmentén beszélt vele, és most nyersen rákiáltott.
– Aláírod, vagy sem?
– Nem írom alá.
– A prefektus úrnak se?
– Az istennek se!
Ezzel betette maga után az ajtót. Meg volt győződve, hogy a jegyzőtől most már nyugodtan
alhat. A nyitott ablakon át hallotta ugyan a telefonbeszélgetést, s hogy a jegyző bekiáltja a
készülékbe: Méhes! Ezzel azonban nem törődött.
*
Az ispán, akit keresztben álló szeme miatt Méhesen a legapróbb gyerek is Kancsi Jágernek
hívott, kaszások után járt. Csak úgy dobálta csizmáit jobbra-balra. Bezörgetett itt is, ott is, de
főként az adósokat kurgatta.
– Mokos! Domokos! – kiáltotta, és megrángatott egy kilincset.
– Csak ez hiányzott – sóhajtotta odabent Domokos, és szokásból a padlásablakra nézett. Hej-
ha! Be sokan parancsolnak a szegény embernek. Most mit csináljon? Szakadjon ketté? Ha a hiúba
bújik, mérgében ezt eszi meg a fene. Ha mutatkozik előtte, azt üti meg a guta. Most légy okos,
Domokos – biztatta magát, mint aki válaszúton áll, aztán úgy döntött, hogy azt hagyja cserben, aki
távol van.
– Hol a tűz, ispán úr? – tréfált az utcaajtóban, bár látta, hogy az ispán úgy néz rá, mint róka a
sündisznóra, melyet már sokat hempergetett.
– Tűz? – nézett végig adósán az ispán. – Az anyád nemjóját! Te még tréfálsz?
– Mért ne? A tréfa megcsiklandozza a szívet, s nem kerül pénzbe.
 – Kuss! Szédelgéssel nem viszed messzire. A becsületes adós maga jelentkezik a dologra, te
pedig folyton bujkálsz. A múltkor nem bebújtál előlem a sütőkemencébe?
Mokos valami mentséget dadogott, de az ispán félbeszakította.
– Pitymallatkor a Bival-rétre! Hallod? A Bival-rétre!
– Holnapra elígérkeztem.
Az ispán kancsi szeme elkezdte vetni a cigánykereket, s amíg beszélt, vetette egyfolytában.
– Elígérkeztél? Kihez, te kudus? Hát nem mi vagyunk neked az elsők? Ki mérte ki neked a
télen azt a sok szemet? He? Kaszanapszámra vetted, nem csűrdöngölőre. Mikor a zsákot tartottad,
bezzeg tudtál sírni, mint a húgyos malac, hogy így meg úgy, ledolgozod becsületesen. Most meg
elígérkezel? Pont, amikor kaszálni akarunk? Az anyád keservit, te gazember!
Valaki jött az: úton, Mokos nem akarta, hogy a népek is hallják a sok piszkot. Tromfoljon
vissza? Mondja meg nyíltan, ami fáj, hogy rablás, amit vele csinálnak, mert a kaszanapszám ma
kétannyi, mint ahogy a télen számították? Mit ér vele, ha ujjat húz? Hát volt valaha parasztnak
igaza úrral szemben? Nem, Mokos megszokta, hogy beadja derekát, és most is így tett.
– Jól van, na – adta meg magát az ispánnak –, azért nem kell mindjárt gazemberezzen. Majd
csinálok valamit.
– Ez már beszéd, Mokos fiam. Szeʼ tudod, hogy az ügyvéd úr nem szereti a tréfát. Adós, fizess!
Ez a mi nótánk. Szóval hajnalban a Bival-réten.
– Ott leszek.
– Vágjon a kaszád, mint a beretva. Délig ne lássalak bajlódni vele.
– Meg lesz, ispán úr, meg lesz.
– Na akkor…
– Ne szaladjon, ispán úr! Ha meg nem sérteném, délben kapok egy kis levest?
– Forrásvizet, amennyi kell.
Jóízűt kacagott, és átlépett a sáncon. Szembe vele az úton, a Mokos kunyhója előtt épp akkor
állt meg egy tetőtől talpig porral belepett szeplős fiú, arcán-nyakán izzadtsággal, vállán
cókmókkal, kaszáját zsákba göngyölte, ahogy a vándor kaszások szokták.
– Hát ez micsoda istenkaszása – tolult az ispán szájára, és végigmustrálta, ahogy a rúgott
borjút, szokta a vásáron. Havasi mokány? Koldus? Egye fene, bármi, kapóra jött. Hátra kacsintott.
– Okosan, Domokos! Ha hozzánk igazítod, és jól forgatja a kaszát, egy pakk dohányt kapsz,
neki meg százhúsz üti a markát. Hallod-e? – fordult a fiúhoz hangosan, mintha az süket volna –
százhúsz. Azért egy véka málét kapsz.
Mokos marka ökölre szorult. Igaz, hogy a kaszanapszám százötven, de ez a jöttment így is egy
vékát kap, míg ő látástól vakulásig kaszál fél vékáért. Ki lopta őt így meg? Az ispán? Az ügyvéd?
A saját nyomorúsága, mely vásárba viszi a bőrét egy marék málészemért? Vagy az egész ország a
hibás, mely ilyen dolgokat megenged? Az ispán után nézett, de az kampós botjával már a
harmadik szomszéd kapuját döngette. Mokos szíve mélyéből köpött egyet. Aztán behívta a fiút
barátsággal, mert bár idegen volt, látta rajta, hogy ez a messziről jött legényke édes testvére.
– Mért adták nekünk a rétet – kérdezte Sabin, miután belemelegedtek a beszédbe, és megtudta,
hogy része a Bival-réten van. – Annyit kaptatok, hogy az már nem fért rátok? Vagy csikófarkas az
a rét?
– Nyavalyát! Kapni ugyan kaptunk – válaszolt Mokos –, de abban nincs köszönet. Kevés is,
rossz is. A mi félholdas pátlikáink nem teremnek csak nyúlsóskát. A javát elkapkodták.
– Kik, te?
– Az urak. Az ügyvéd úr és a sógora, a prefektus úr. A szolgabíró úr. A kapitány úr. A
tisztelendő úr. A jegyző úr. A bíró úr. A tanító úr. Meg tudja a fene. Ki ahogy bírta. Az
oroszlánrészt a két sógor vágta zsebre.
 – És a rét?
– Az állami tartalék – mondták –, abból ménes lesz. Aztán mit csináltak a sógorok, mit nem,
egyszer csak kiutalták nektek. Azért szedtek elő tükteket *9 az istenhátából, hogy ne vághassátok
belé a kaszát.
– Jó a füve annak a rétnek?
– Akár az abrak. Itt mindenkinek csorgott utána a nyála, de mire az apróbbak felébredtek, kész
volt a vásár, eladtátok az ügyvéd úrnak, aki ki is mérette.
– Ti meg néztetek ölbe tett kézzel?
– Mit csináltunk volna? Így volt, mióta világ a világ. Az urak, urak.
Amíg beszéltek, Sabin szerszámait rendezte. Kigöngyölte a kaszát a zsákból, és hol a nyelet,
hol a pengét nézte. Egyszer csak mintha játszani akarna, összekötötte őket egy dróttal, és a
szörnyű nyársat a magasba emelte.
– Jegyezd meg magadnak – mondta szikrázó szemmel ‒, hogy az urak csak addig urak, amíg
mi marhák vagyunk. Nem füvet kéne, mi kaszáljunk, hanem nyakat.
Mokost elöntötte a forróság.
– Mint Oroszországban?
– Mint Oroszországban.
– Igaz, hogy ott igazi forradalom van?
– Igazi forradalom. A Duna–Tisza közt is volt. Itt is lesz. Lesz egy! – És Sabin szeme egy kéve
szikrát vetett…
A két helybeli birtokrendezőt, akikhez a kaszáló végett fordult, együtt találta a kocsmában egy
üveg ánizsos pálinka mellett.
– Mi járatban vagy? – kérdezte tőle az idősebb. Sabin elővette batyujából az írást, és kérte,
igazítsák útba, mutassák meg részét a réten. A két megbízott úgy nézett rá, mint akit a guta
környékez.
– Hát te nem adtad el a részed?
– Én nem. Azért jöttem, hogy lekaszáljam.
– Mutasd az írást.
Nézték, forgatták a papírt, vizsgálták rajta a pecsétet.
– Hihetetlen – mondta az idősebb –, de mi nem avatkozhatunk bele. Nem, az az ember az
ügyvéd úr. Menj a bíróhoz, kérj tőle tanácsot. Itt lakik szemben.
A bíró ingujjban sétált az udvaron. Unalmában kenyérhajat adott tenyeréből a csikónak, mely
kutyaként mindenfelé követte. Mikor megtudta, hogy Sabin a rét miatt jött, elkacagta magát.
– Hehe! Mi tojt téged ide, te kakukkfiók, a mi fészkünkbe? Tartod a jusst? Megérem, hogy ide
akarsz költözni. Azt hiszed, itt nincs elég éhenkórász?
– Kaszálni akarok, bíró úr. Ami az enyém, az az enyém, senkinek semmi köze, mit csinálok
vele. Tessék. Itt az írás. Adjon egy esküdtet, aki megmutatja a részem.
A bíró hátravágott a könyökével, mert a csikó az ingével együtt a bőrét is megharapta.
– Isten döglesszen meg – mordult a csikóra, és két kézzel hessegetve elkergette. Azután
Sabinhoz fordult, dühösen rákiáltva:
– Mi kell neked? Esküdt? Hát ki vagy te? És mi vagyok én? Kapcád? Disznópásztorod? A rét
az ügyvéd úré. Tőle kérd a jussod, ne tőlem. Az ügyvéd úr majd kiadja. Ne lássalak többet!
*
Négy oldala volt a községnek, és minden oldalon egy udvarház, ahogy illik: toronnyal vagy
legalább dupla fedéllel. A sok magtár, istálló, csűr, góré, ól, gyümölcsös, szőlő, szérűskert,
csűröskert között az összezsúfolt kis parasztkunyhók úgy szorongtak, mint az akolba szorított
juhok. Sabin csak nézett.
Az ügyvéd úr a hátsó verandán ült a fenyves árnyékában, ozsonnája mellett. Kávézott, utána
pedig tejhabbal szamócát evett. Jó gyantaillat terjengett a levegőben. A cselédlány a lépcső aljáig
vezette, és azt mondta, hogy várjon. Na, várni, azt kellett. Az ügyvéd úr előbb kiszürcsölte
findzsájából a kávét, szájáról gondosan letörülgette a habot, rágyújtott, aztán lejött a lépcsőn, és
malmozni kezdett az óraláncával.
– Kár – mondta az ügyvéd –, hogy idefáradtál. Mért nem írattál a jegyző úrral levelet? Vonattal
jöttél legalább?
– Gyalog jöttem.
– Hihetetlen. Nagy út az, tőletek idáig. Nagy út. Hát nézd. Te tudod, hogy én a negyven
holdból harminckilencet megvettem tőletek. Az igényjogosultaktól. Az árát a jegyző úr is
kifizette. A minap aztán puszta kíváncsiságból felmérettem a rétet és kiállt, hogy a helyszínen
nincs negyven hold. Nincs csak harminckilenc. Érted?
– Értem.
– A mérnöknek öt darab ezrest fizettem – toldotta hozzá merőben fölöslegesen, s mivel Sabin
tovább állt előtte szótlan, megkérdezte, hogy ezek után még mit kíván tőle. Sabin megzavarodott.
Elővette az írást, és meglobogtatta, mint aki attól vár segítséget.
– Ügyvéd úr – nyomott meg minden szót –, csak nem azt akarja mondani, hogy a részem
szőrén-szálán eltűnt? Tessék megnézni a határozatot!
– A határozat, fiam, papiros. Azt mondtad, érted. Figyelj még egyszer ide. Én a harminckilenc
holdat megvettem, s kifizettem. Ez már senkié másé, csak az enyém. Ki tehet róla, hogy a
negyvenedik hold, a te holdad, ami a határozatban benne van, a valóságban nincs sehol?! Ha nem
hiszed, hozz te is hiteles mérnököt, és méresd fel. Szívemből sajnállak. Akarsz útiköltséget? –
kérdezte és miközben a zsebébe nyúlt, dióbarna szemével most az egyszer a legény arcába nézett.
Sabin úgy távozott a fenyők árnyékából, mint egy jéghideg fürdőből. Otthagyta az ügyvédet
pénzestől, hazament Mokoshoz, hanyatt vágta magát az udvaron, hajnalban pedig kiment
házigazdájával a rétre.
– Te – mondta dacosan Mokosnak –, én nem hagyom. Ha beledöglök, se hagyom!
– Jól teszed. Az ügyvéd úr fajtád.
– Fajtája a hóhérnak.
– Ne félj, megsegít az Isten.
– Igen, ha volna benne becsület.
Négy sarka volt a rétnek, akár a lepedőnek. Egyik sarkába Mokos harminc társával, a másikon
Sabin egymaga akaszkodott bele. Kaszája alatt suhogva dőlt a rend, mire a kék hajnal megsárgult,
kasza és ember összenőttek. Egyszer Sabin arra ébredt, hogy az ispán kampós botjára dőlve ott
feszeng előtte.
– Azt kívánod – törölt az ispán bajuszán egyet –, hogy utánad külön hordjam a zsendelyt? Mért
nem állsz be a rendbe?
– Azért, mert nem maguknak kaszálok – hangzott a kurta felelet.
– Hát ki a fenének?
– Magamnak.
– A fenét! Elment az eszed?
– Nem. Törvény szerint ebből a rétből egy hold engem illet.
És belesuhintott kaszájával a fűbe. Az ispán szeme egyik karikát hányta a másik után. Felemelt
bottal indult, hogy ráüssön a szemtelenre.
– Takarodsz innen, te gazember? Te! Büdös kommunista!
 Ráüt, és a kasza a kinyújtott karral együtt váratlanul meg nem áll a levegőben. Sabin szeme
szikrázott.
– Menjen innen, ispán úr – mondta indulat nélkül ‒, amíg jó dolga van.
Az ispán elpárolgott, de fél óra múlva két csendőr jött a rétre gyorslépésben, feltűzött
szuronyos fegyverrel. Ők nem kérdezősködtek.
– Tedd le a kaszát – parancsolta a káplár –, és gyere velünk az őrsre.
Sabin tisztában volt azzal, hogy az ispán mázolta be, de bízott az írásban, bízott igazában,
bízott a törvényben. Összeszedte tehát holmiját, és kaszával a vállán elindult a két csendőr előtt.
A faluban mindenki utána fordult. Két oldalt a sáncban gyerekek kísérték, és a világért le nem
vették volna róla a szemüket. Gyilkos – sütötte ki az egyik. A másik hozzátette: biztosan az apját
ölte meg.
A tagbaszakadt őrmester lerántotta Sabin válláról a kaszát. Dühösen csapkodta vele a padlót.
– Ezzel vágtál bele az ügyvéd úr rétjébe, te bitang?
Sarokba lökte a kaszát, rátaposott, és kettétörte. Sabin utánakapott.
– Mért törte el a kaszám? Maga vette?
Pif! Paf!
– Befogod a szád, te! – ordította, az őrmester magából kikelve, miután Sabint előbb kétszer jól
pofon ütötte. Sabin körül forgott a szoba, de nem hagyta magát.
– Mi jogon üt?
– Ni-te-ni! Halljátok? Mit makogsz, te? Jogot? Hol nyílt ki így a csipád?
Pif! Puf!
– Csak mutasd a fogad, te! Mutasd! Nesze! Szeʼ te… Szeʼ ez egy kész bolsevista! Értitek? Bol-
se-vis-ta! Hát ezért tákoltuk össze ezt az országot, hogy ti megegyétek? Mint Oroszországot?
Pif! Paf!
Zuhantak a pofonok.
– Nesze kommunizmus! Nesze! Nesze! Nesze! Lakj jól vele!
Mikor belefáradt, ráparancsolt a két kézügyben álló csendőrre:
– A pincébe vele!
Aztán leült, hogy kifújja magát, és megírja a négyoldalas jegyzőkönyvet.
„…Fentiek alapján – írta –, nevezett egyén, mint veszedelmes kommunista lázító, ki a mai
alólírott napon és községben az állam törvényeinek erőszakos és galád módon való megsértésével
fondorlatosan nemcsak a magántulajdon szentsége ellen lázadt fel, hanem példamutatásával az
állam- és társadalmi rend általános és gyökeres felforgatására is kísérletet tett, az illetékes
hadbírósági eljárás céljából visszatoloncolandó lakhelyére…”
Négy óra múlva a megláncolt „egyént” két csendőr kivitte a faluból. Az emberek megálltak a
mezőn a munkában összedugták a fejüket. Mindenki mondott valamit, csupán az ispántól
vizslatott Bival-réti kaszások vágták komoran tovább a füvet. Csak ők nem szóltak egy mukkot
sem.
A dombon a két csendőr egy percre megállt a fogollyal szusszanni.
Alkonyodott.
A harminc kaszás, akit Mokos a déli pihenőn felvilágosított a dolog állása felől, földhöz
támasztott kaszával, némán bámult fel a hegyre.
– Na, mi lesz? – pattant fel az ispán. – Megint lopjátok isten drága napját?
Senki nem tudja, hogy s mint történt. Csak az bizonyos, hogy a nyári alkonyon, a Bival-réten a
lázadás titkos hajszálcsövességgel megtelepült és életre kelt.
A búcsúzó napsugarakban valami villant.
 Egy kasza.
Azután villant még egy.
Itt villant, ott villant.
Most mind a harminc kasza egyszerre villant, és mintha mind a harminc kasza egy kasza lett
volna, vadul nekirohant az ispánnak.
– Marsss! – ordított a csendőr a hegyen a fogolyra, és oldalba vágta a tusával.
A fogoly nem látta, hogy a réten tovább mi történt, de a villámként cikázó kaszák fényét nem
feledte el. Ezt a fényt magával vitte a szívében, örökre.
Ez a fény melegítette sokáig a sötétben.

VII.
Kalászbontó tavaszi napon jártak, mikor egy vasárnap bejött a tanyáról Csukur, az öreg fia, és
szokásától eltérően Zalánt kereste. A tagbaszakadt, nyers ember apja halála óta, mint kerülő volt
alkalmazásban a birtokon, és a hagyatékhoz tartozott.
– Arra való – dicsérte Péchyné öccsének vízkeresztkor –, nehogy eszedbe jusson, hogy
elbocsásd. Éber és erélyes, apja is itt szolgált, bár nem tud magyarul, hozzánk szít, ami magában
véve nagy dolog. Szegény bátyád az erdőket is nyugodtan bízta kezére. Ezt ne feledd!
Mit mondhatott volna nénjének. Csukur is maradt, mint a többi. Zalánnak kifogása nem volt, az
sem ütött szeget a fejébe, hogy módos gazda létére újra beállt kerülőnek.
Mikor az ősszel az új gazda átvette a vezetést, és első dologként térképpel a kezünkben
végigjártuk a birtokot, Csukur megmutatta nekünk a mezsgyéket és határhalmokat, a kisajátított
közlegelőt, tüzetesen azokat a kényes pontokat is, amelyeket fekvésök miatt a parasztok
előszeretettel háborítottak. Mialatt a háborúból csonkán maradt ujjai közt szivarvágóval a
hangyabolyszerű határhalmon ült, és orrán keresztül pöfekelve parasztfurfangok meséivel
szórakoztatott bennünket, nekem eszembe jutottak a kutyák, gyermekkorom nyaralásainak
lidércnyomásos rémei. Nem, nem voltak olyan ártatlanok, amilyennek én ismertem meg őket.
Emlékszem, a háború kitörése utáni őszön sok szó esett Árokhátán egy tájékozatlan szomszéd
falusi parasztról, aki meg akarta rövidíteni útját, és ezért toronyiránt vágott keresztül a birtokon.
Szélmalomként forgott kezében a kasza, egy kutyát ki is hasított, de a többi annál jobban elbánt
vele.
– Emlékszik? – szakítottam félbe Csukurt akkor –, emlékszik még arra a négy örvös dögre,
amelyik itt egyszer, a háború kitörésekor szinte halálra marcangolt egy embert?
– A sátán kutyáira? – élénkült fel. – Hogyne emlékeznék, mikor isten nyugossza, szegény apám
tanította be őket. Apámra nem emlékszik? Nagy, kajla bajusza volt. De az az ember, a fene ette
vóna meg, tudják, mennyi galibát csinált? Ahogy elvitték, úgy hozták haza a kórházból
inaszakadtan, nyomorék maradt egész életére. Sokáig perelt, persze hiába. Akkor szent volt a
tagunk, csak a madár repült át rajta. Vót törvény, nem, mint ma! Szeʼ ma az jár rajtunk keresztül,
aki akar. Figyeljék csak meg. Orosz hadifogoly vótam – veri mellét minden taknyos, és kullog
tovább, akár farkas az erdőben.
– Kérem – támasztotta alá szavait –, én is voltam katona. Én is jártam háborúban, nézzék meg a
kezem. De ilyet még nem láttam. Aki Oroszországból jött haza, azzal az isten se bír. Nincs mit
teketóriázni velök, ahány muszkabarát disznó, törvénykézre kell adni!
– Ha volna törvény – adta vissza Zalán Csukurnak saját szavát.
– Nem számít! – csikorgott a foga, és indulatosan eldobta a szivarvéget. – Érti az ügyvéd a
módját. Akit ő egy somfordulásért dologidőben öt-hat tárgyalásra Gorbóra citáltat, az máskor
meggondolja. Oda-vissza hatvan kilométer. Ráadásul a költség. Csak így lehet rendet tartani.
– Csukur – fejezte be barátom a beszélgetést –, én nem akarok olyan rendet, amibe az emberek
belenyomorodnak.
 Ettől kezdve, ha csak látta gazdáját, kedvetlen lett az arca. Egy darabig tapogatózott még,
szaglált, ahogy kutya szokta az idegent. Jelentéseivel azonban nem hozzájött, hanem a
nagynénihez. És most, ezen az üde vasárnap délután Csukur, Zalán nagyságos urat kereste.
– Először is – mondta, miután bő, kékítőbe mártott ünneplő gatyájával sokat fészkelődött a
veranda öblös kerti székében, és egyik gyűrött papírdarabot a másik után szedegette elő zsebeiből
–, először is a fatolvajokat tessék beírni. A végén azt hiszik, megússzák.
Zalán elővette kis zsebnoteszét, és ceruzával a kezében várakozva nézett rá.
– Diktálja?
Kérges tenyerével szánakozó mosolyt törölt le szájáról, azután a noteszre nézve őszinte
csodálkozással megkérdezte.
– Csak nem abba akarja írni őket?
– Hát mibe írjam?
– Az erdőkihágások számára az udvarnak rendes könyve van. A nagyságos úr, isten
nyugosztalja, abba írta a fatolvajokat. Tessék csak kihozni.
– Azt se tudom, hol áll.
– Jobbkézt, az íróasztalfiókban. Nagy, vastag könyv.
– Légy szíves – nézett rám Zalán.
Kihoztam a bekötött fóliánsokat, és kettőnk közé tettem az asztalra. Hogy is nem került a
kezembe eddig? Fakózöld fedél, préselt aranycirádák, elévült évszám: 1868. Erről az évről
többször esett szó a családban, az öreg Péchy abban az évben hagyta ott a közszolgálatot.
Felnyitottam. Mindjárt az első oldalon felismertem akkurátus mérnökkezének betűit!
Erdőkihágások. Lapozni kezdtem benne. Rubrikák, rovatok, név, név, nevek egymásután, vég
nélküli sorban, hónapokon, éveken, évtizedeken át. A fatolvajok!
Hárman ülünk a verandán. Csukur torkát köszörülve céduláit rendezi. Barátom szép sárga
dohányból cigarettát tölt, be-bepillant a könyvbe. Mintha magamban volnék, ujjam lassan lapoz,
de szemem annál gyorsabb iramban száguld a bejegyzéseken. Micsoda okirat az udvar és falu
viszonyára nézve! Grád, Burzó, Bojár, Kimpán, Tyifo, Muresán, Oltyán. Nézzük csak – húzom
Zalánt közelebb –, nagyon érdekesnek látszik.
„1870. december 25. – olvasom az egyik lapon. – Csekán Tudor és fia, Mihály. Targaly.
Egyezség: két tenyeres napszám.”
– Ejnye – gondolom –, ezek pont karácsony napján fűtöttek be nektek.
„1873. február 12. – olvasom tovább fennhangon. – Koroján Irimia. Egy szekér kerítésvessző a
Bolkisból. Két ekenapszám.”
Magamban: – Ja, hogy bekertelted magad!
„1875. július 25. Riskó Ilia. Harminc búzakaró a Brázáról. Bivalok. Lássa Schmőzer ügyvéd
Gorbán.”
– Riskó, Riskó, te nem egyeztél ki, téged a Juda kezébe adtak!
„1875. január 18. Murza Jákob. Három szarufa az Oszojról. Szamár. Két fuvar ki a
malomgáthoz.”
– Szamár voltál Jákob, elfogadtad magad.
„1879. november 7. Oltyán Athanáz. Két koszorú- meg egy mestergerenda a Virág-hegyről.
Ökrök, Schmőzer ügyvéd Gorbó.”
Csukurra pillantok. Még mindig céduláival bajlódik.
– Mondja – rezzentem fel –, ez az öreg Pétra bá, aki be-bejár az udvarba, mije az egykori
Oltyán Athanáznak?
– A fia.
– Hogy mentek tönkre? Itt az áll, hogy negyven évvel ezelőtt ökrös gazdák voltak.
 – Lehet, én is hallottam róla. Az öreg állítólag összeakadt az udvarral. Elárverezték. A nagy hal
bekapja a kicsit.
Tele marokkal fordítok a könyvben, a rajzolt mérnök-betűk eltűntek.
„1895. március 17. Koroján Dumitru…”
Kusza számok, zilált betűk, ni, itt már nem az apa, hanem a fiú firkantotta a vastag könyvbe.
Ifjú kezében rohan a toll. Ideges, siet, akárcsak a gazdasági akadémián jegyzeteivel. Más,
határozottan más írás. Új kéz ír a régi könyvbe régi neveket, csak a keresztnév más, a családnevek
ugyanazok, ahogy apja kezéből vette át a fiú a tollat, úgy folytatták a fatolvaj apák „mesterségét”
a koldusbotra jutott fiak.
– Ez már a nagybátyám írása – könyököl Zalán közelebb, hogy válla érintkezik az enyémmel.
„1898. április 5. – olvasom tovább. – Riskó Flore az Iliáé. Gyalog két nyírfarúd létrának. Egy
kapanapszám.”
– Flore, Flore, apád még bivalyokkal húzatta búzájának a karót, te meg a rudat a hátadon
cipeled?
„1900. december 1. Noroján Pántya. Egy pár szántalp a Brázáról. Lássa Felméri ügyvéd,
Gorbón.”
– Így szánkáztattak akkoriban benneteket?!
„1905. május 4. Murza László Jákob. Nagy gereblye, hat kapanyél…”
– Kapanyél? Hol kóborolnak apád szamarai, László?
„1908… Grád, Burzó, Kimpán… 1911. Oltyán, Tyifor, Csekán. 1916. Murza, Boján,
Koroján…” Évről évre újból, mint egy tarka képeket mutató távcső, húsz, harminc éven át! Hát
sohasem lesz már vége? Több a soknál! Be akarom csapni a könyvet, de barátom hirtelen
megfogja kezemet, maga elé húzza a könyvet.
– Várj csak – néz a lapra, majd olvasni kezd. – „1922. február 4. Murza László Jákob és
száznegyven társa. A Brázán letarolták a kisajátított legelőbe nyúló negyedfél hold tölgyest.
Szakvéleménnyel, becsülettel lássa Szabó ügyvéd Gorbón.”
– Nézz ide – mutatja –, a bejegyzés után másfél oldalon az összes Kimpánok, Murzák és
Grádok. Ez nem kapanyél – képed el, mire a tekintetét éberen követő Csukur fellélegzik.
– Csakhogy itt tart már. Holnapra tárgyalás van kitűzve ebben az ügyben.
– Csak nem?!
– De igen. Mind a száznegyven idézőt kapott.
– Gorbóra?
– Oda. A járásbírósághoz.
– Hányszor voltak már ebben az ügyben?
– Holnap mennek hetedszer.
– Annyi ember?!
– Mérʼ nem ültek veszteg?!
Péchyné betelt kedvenc barackfáival, feljött a kertből, és megpillantva az öccse előtt fekvő
könyvet, kihozott egy írókészletet.
– Ebbe tintával szokás írni – mondta nem minden él nélkül, és ahogy leült, kis fekete alakja
csaknem beleveszett a nagy, fonott székbe. Zalán ránézett, érdeklődni akart tőle a per felől, de
Csukur megszólalt.
– Kérem, ezeket a bitangokat meddig hordjam a zsebemben?! Jegyezze be őket. Van köztük,
aki az istennek se akar egyezni. Holnap átadhatnám őket az ügyvédnek.
Jóváhagyásért az özvegyre nézett, kinél a szemrehányás könnyű helyt állt.
 – Juonnak igaza van – mondta neheztelve –, a kihágásokat eddig nem vetted elég komolyan. Mi
lesz az erdőkből, ha a parasztok semmitől sem tartanak?
– Kívánja, hogy Gorbóra cipeljem őket?
– Ki kívánja? Istenem, beʼ nehéz felfogású vagy bizonyos dolgokban. Csak azt kell perelni, aki
nem paríroz. Hivasd őket magadhoz, és olvasd a fejükre, mikor mit loptak. Fő, hogy a paraszt
lássa a fekete-könyvet.
– Mért nevezi a zöldet feketének?
– Kár gúnyolódnod, mikor mindenki rajtad nevet. Nem tudsz bánni a paraszttal. Orrodnál fogva
vezetnek. Ne félj, a szomszéd birtokosok jól látják ezt.
– Úgy?!
– Úgy!
Szavai ostorcsapásként hatottak. Lélegzetfojtva néztem barátom szürke szemét, hogyan
sötétedik el. Mit válaszolt? Juttassa nagynénje eszébe, kik azok, akik rajta nevetnek? Domokos?
Pista? Ákos? Akik azt siratják, hogy mióta itthon van, fél kalap máléval többet kell adjanak a
parasztnak? Magyarázza meg nekik, hogy a rajta kacagók felfogása „bizonyos dolgokban” galád
és orcátlan? Mondja meg neki, hogy a parasztok körme alatt több emberséget és becsületet talál,
mint az egész birtokos bandában? Nem tudja, mit kacagnak rajta? Nem tudja, mért vörös posztó a
szemükben? Mert a semmirevaló firkász, bár birtok hullott az ölébe, nem áll be a bandába.
Emberségesen akar élni, nem szolgák, hanem emberek között! Az udvarban a földhöz magot is
adnak, duruzsolják a parasztok. – Az udvar másként osztja a szénát. Ihol a vörös posztó! Ezért
habzik a szájuk, ha csak látják. Ezt mondja meg neki?! Vagy ne mondjon semmit, talán egész
egyszerűen csak azt, hogy „köp mindenkire”?! Csukurra pillantottam, mert feszélyezett a
feszültségben, de eszembe jutott, hogy egy szót se tud magyarul. Szerencsére újból ő szólalt meg.
– Kérem, itt van Purkár Nikita. Derekán kötél, míg a világ, az erdőnkben sántikál.
– A hadirokkant Purkár? – kérdezte Zalán.
– Az. Nem érdemel, kérem kíméletet. Örökké kopácsol, mint a harkály, s amit felszed, viszi a
hátán. Van nap, hogy kétszer is fel kell másszak miatta a Virág-hegyre.
– Hadd sántikáljon. Tovább!
– Gyisán Dumitru az Oszolyról elcsórt egy tézslát. Őtet se tetszik beírni?
– Folytassa csak!
– Koroján Pántya a Bolkisból négy darab kapanyél.
– Tovább!
– Burzó Danyila a Nyíresből két lőcsfa.
– Mért nem írod? – kérdi a nagynéni feszülten.
– Azért – keres az öcs kibúvót, és váratlanul Csukurra támad. – Tudja már, ki vitte el a Gerléről
azt a nagy tölgyfát?
– Még nem.
– Akkor ne folytassa! Maga után hordja a zsendelyt annak, aki tar gallyat, villanyelet,
miegymást szedeget, de a nagy tolvaj magától malomgerendát is lophat. Nekem beszél? Legalább
négy ökör kellett, hogy a helyéről elmozdítsák azt a fát.
– Vásárban voltam aznap.
– Nem törődöm vele. Vagy-vagy! Vagy a nagyrabló neve kerül be ide elsőnek, vagy egy se!
Megértett?
Indulatosan becsapta a könyvet, hogy a csattanástól nagynénje összerezzent.
– Jézusmária, mi lesz így az erdőkkel?! Ejnye-ejnye Juon, hogy is volt olyan ügyetlen?!
– Ne tessék félni, nagyságos asszony – hangzott a válasz –, térdig kopik a lábam, de a tolvajt
előkerítem.
 Zsebre vágta céduláit, és egy levelet tett az asztalra.
– Az ügyvéd úrtól.
– Hogy került magához?
– Sógorom hozta Gorbóról az este.
„Kedves barátom – olvastuk együtt barátommal az ügyvéd levelét –, eddig bizonyára
tájékozódtál már néhai nagybátyád, Péchy Ádám úr által képviseletemben folyamatba tett
birtokháborítási perek felől, melyek egyike-másika, így a Murza László és társai ellen beadott
úgynevezett Bráza-pör is, alperesek agyafúrt védekezése miatt tulajdonjogi perré minősült át.
Tekintettel arra, hogy néhai ügyfelem általános örököse lettél, tisztelettel kérlek, szíveskedjél a
mellékelt meghatalmazást aláírni, és hétfő reggel nyolc óráig irodámba beküldeni, hogy a f. hó
17-ére kitűzött tárgyaláson alperesek részéről újabb pergátló kifogás ne merülhessen fel. Kész
híved, Szabó Albert ügyvéd. Csékigorbó. Ui. Meghatalmazás hiányában a per kimeneteléről nem
felelek, holott a felmerült költség tetemes.”
– Fogadok – álltam magamban barátom szilárd jellemének védelmére –, fogadok, hogy a
meghatalmazást nem írja alá. Hiszʼ épp most akar békét kötni a parasztokkal.
– Mit ír az ügyvéd? – kérdi a nagynéni.
Mialatt a levelet olvassa, öccse megdöbbenve bámul a nagy nyomtatott fél ívre.
– Mi ez? – mutatja nekem idegesen a prokurát [meghatalmazás]. Meghatalmazás a per
folytatására? Most gabalyítanak engem bele egy birtokperbe, amikor a vágyam erősebb, mint
valaha, hogy emberi viszonyba kerüljek a parasztokkal?! Egy birtokperbe, amit nem én kezdtem?!
Amelyhez nincs egyéb közöm, minthogy a telekkönyv B-lapján az erdők rendszámára
vonatkozólag is bejegyezték a nevem?!
– A meghatalmazást – tette le kezéből a levelet a néni – alá kell írnod.
– Miért kell?
– Megint idegeskedsz? Azért kell aláírnod, mert a parasztok ahhoz nyúltak, ami sohasem volt
az övék, hanem a mienk. Nem tanulmányoztad át a kisajátítási határozatokat? A parasztok kaptak
a birtokból legelőt, akadna a torkukon, de erdőt nem. Hogy mertek mégis az erdőhöz nyúlni?
Milyen jogon? Így a kertből is kivághatják a fát, amit a dédapád az apja sírjára ültetett. Hacsak
egy kicsit gondolkozol, be kell látnod, hiszʼ nem estél a fejed lágyára.
– Mindent belátok – vágott vissza öccse ingerülten –, csak azt az egyet nem, hogy ettől a
perctől a fák visszanőnek a helyükre. Ha levágták őket, hát levágták.
‒ Megbolondultál?
– Azoknak a szemében, akik a nap minden órájában a telekkönyv tulajdoni lapjából
imádkoznak, egész biztosan. De akik józanul gondolkoznak, azok belátják, hogy nekünk erre a
perre, csakúgy, mint a többire, nincs szükségünk. Pontot kell tennünk rá!
– Akkor is, ha pervesztesek maradunk?
– Akkor is! Az nyer, hallottam mindig apámtól, aki nem perel, pedig neki, az ügyésznek per
volt a kenyere. De ettől eltekintve – mondta kibúvót keresve s a maga számára találva is
meggyőző érvet – elfeledte, hogy a mai bíróságnak nem feladata román parasztokkal szemben a
magyar érdekek védelme?
Mialatt erről beszélt, nagynénje csontszín homlokán elmélyültek a ráncok, egyre hátrább
húzódott a karosszékben, úgy ült, nem, gubbasztott összeziláltan, magába roskadtan, mint egy
kíméletlen gyermektől megtépázott beteg madár. Máskor éles pillantású, szürke szeme lankadtan
tétovázott az asztalon heverő levélen.
– A per – mondta tompa, színtelen és szokatlanul engedékeny hangon – már négy éve folyik.
Ha beszünteted, az egész költség a nyakadba szakad. Mit csinálsz akkor? Bankból veszel fel?
Vagy eladod az állatokat? Más út nincs! Számoltál vele?
– Váltóval fizetek, de a pereknek akkor is véget vetek.
 Fátyolként különös köd vonult át a néni szemén. Vissza akarta fojtani, de a könny makacsabb
volt, kitört erővel.
– Ez azt jelenti – csuklotta –, hogy szegény bátyád oktalanul járt el. Nem gondolod meg, hogy
ezzel a perrel már nem az övét, hanem a tiedet védte, mert akkor már tudta, hogy halálos beteg.
Istenem, hogy bízott benned. Távolban is mennyire szeretett. És én… én, amikor valaki ócsárolt,
én is melletted álltam, én is palástoltalak.
Arcához szorította fekete szegélyes zsebkendőjét, felállt, és anélkül, hogy ránk nézett volna,
bement a házba.
– Mért sír? – kérdeztem ostobán Zalántól.
– Az erdő miatt, amibe sohase tette a lábát. Ami neki csak arra való volt, hogy legyen!
‒ Miért ríkatta meg? – kérdezte Csukur is, aki az egészből egy szót sem értett. – A nagyságos
úr életében mindig az történt, amit ő akart, maga pedig, ne vegye rossz néven, mindent másképp
csinál, mint az öreg.
Langyos szellő csap közénk. Ni – próbálom elterelni nyugtalanságom –, már lement a nap,
milyen hűvös lett egyszerre. Barátom sápadt arcára pillantva azonban úgy tűnik, mintha bent,
egészen mélyen a bordái alatt Csukur szavai koporsót feszegettek volna, és a fedél, mely eddig
ellenállt, most engedni kezd. Nem, nem írom alá! – hallom a szinte kutyaszorítóba került ember
tiltakozását. – De akkor mi lesz a perköltséggel? Honnan teremtem elő? Ugyan! Ha a
meghatalmazást aláírod – férkőzik hozzá más oldalról a megalkuvás –, akkor kapod csak igazán
markodba a pert. Bármikor beszüntetheted. Úgy fojtod meg, ahogy akarod. Úr vagy felette.
Anélkül, hogy tovább gondolkozott volna, a toll után nyúlt.
A fogadásom! – állt el a lélegzetem. – Aláírja, vagy nem?!
A következő másodperc megadta kérdésemre a választ: barátom neve ott állt a
meghatalmazáson! Hiába! Az öröklött vagyon sohase hoz jót, elpuhítja, gyöngévé teszi az embert.
Vesztettem!
– Noapte bună [Jó éjszakát!]– mondta a kerülő, amikor az aláírt és négyrét hajtott prokurával
elment.
– Jóccakát – erőltette gazdája is lefekvés előtt ferde mosollyal, de látszott rajta, hogy ezen az
éjszakán álom nem jön a szemére.

VIII.
– Gyere, Feri – hívott reggeli után Zalán –, lássunk végre tisztán, végét akarom vetni a
pereknek.
Hasmánt fekszünk a ponkon, közel a tanyához, a magányos cserfa alatt, hol az öreg Péchyvel
nyaranta gyakran ebédeltünk zöldpaszuly-paprikáscsirkét galuskával, földre hasalva, közös tálból,
mint a parasztok. Azon a kiugró, keskeny dombháton fekszünk, melyet első tájékozódásunkkor
Csukur a parasztoktól leginkább háborított pontok közé sorozott, ahonnan nemcsak a birtok
tekinthető át nagy részben, hanem a falutól le egész a távolban csillogó folyó is, a völgy is, a
kanyargó kékes patakkal, a sötétzöld berekkel, a fehér úttal és a fátyolszerű smaragd réttel, mely,
mint valami tündérszőnyeg, terül a sárguló gabonatáblák között. Előttünk a földön birtokív és a
nagytagok térképszelvénye, sarkán rögzítőnek ököl nagy göröngy.
– Ugyan, mire való? – kérdem barátomtól kegyetlen őszinteséggel a térképre könyökölve. Most
már a két birtokháborítási per gyökeréig akarsz hatolni, ami az ügyvédek jóvoltából szintén
tengeri kígyóvá dagadt?! Azt hiszed, hogy az igazság megismerése helyrebillenti felborult
egyensúlyodat? Azt hiszed, elcsitítható az önvád marcangolása, ha éjjel-nappal fújod: Nem igaz!
Nem vagyok hibás! Nem én kezdtem! Örököltem! Nem tehetek róla! A per hozzátartozik a
birtokhoz, akár az árnyék ehhez a cserefához! Micsoda képmutatás ez Zalán? Kit akarsz
félrevezetni? Magadat? Nem tudod, hogy mialatt úton-útfélen handabandázol, Gorbón, az ügyvéd
irodájának P betűs polcán, a legkövérebbre hízott iratcsomóban már tavasz óta lapul aláírásoddal a
procura, „melynek erejénél fogva” – ahogy a szöveg szó szerint mondja – meghatalmazod dr.
Szabó Albert ügyvéd urat, hogy „minden peres ügyedben teljhatalommal képviseljen”? Ártatlan
vagyok! – hajtogatod, és mosod Pilátusként kezed: Nem én követtem el! És közben a parasztok
minden két-három hónapban legalább egyszer nyakukba vetik a tarisznyát, hogy egy darabka
máléval, lyukas bocskorban vagy mezítláb miattad Gorgóba gyalogoljanak!
– Elég! – takarta el barátom vékony, finom ujjaival borús homlokát. – Ne kínozz tovább!
– Még az öreg nagyságos úrtól hallotta – szólal meg Csukur, románra terelve beszédünket –,
hogy ez az ösvény a hátunk megett a térképen nem figurál. Hogy járhat rajta mégis a falu?
– Kié ez a tábla? – mutat ceruzájával válasz helyett Zalán a térképre – itt a falu mellett?
– A pópáé.
– Csakugyan, mindig ott simogatja köldökig érő szakállát. Mondja, mit károgott ez a fekete
csuhás varjú annak idején elnyomásról, mikor a magyar tagosítás a határ szívéből vágta ki a
tagjától?!
‒ Kérem – mutatja meg Csukur minden sárga fogát –, annak megvolt a maga oka. Ami igaz,
igaz! Tagosításkor a szegénységet felnyomták a hegyre. Sokan ma is attól koldulnak. A pópa
szított, a falu zúgott. Egy éjjel a mérnök urak fejére a tetőt is rágyújtották. Csinálni kellett valamit,
másnap betömték a pópa száját.
– Szóval a pap nem Lukács, hanem Júdás?
– Olyanformán.
– Mit szól hozzá a falu?
– Mit szóljon? Rég volt. Több mint harminc éve.
Lehessentem a rátévedt katicabogarat, nézzük a térképet tovább. Barátom ceruzája más
határvonalon jár.
– Ez a hosszú, keskeny tag a pópán innen…
– Az Ákos úré. Abban az időben telekkönyvvezető volt, az óber dörzsölődött hozzá. Örökké
együtt söröztek.
– Értem. A főmérnök lekenyerezte Ákos urat, hogy a munkálatokat a telekkönyvnél simán
elfogadják. Utána mi következünk, ugye? Rólunk mit tud? Mondja meg bátran.
Barátságos arcot vág, cigarettát, tüzet kínál kerülőjének, buzdítja, de amit tudni szeretne, arról
egy mukkot se hall. Csukur apró szeme hunyorít, két ép ujja, akár egy csipesz, távol tartja a
füstölgő cigarettát, de hallgat, összeharapott szája körül nyers, konok vonás. Bármit mondana,
nem volna rosszabb.
– Megsüketült? – kérdi gazdája, mialatt az előttünk kiöblösödő völgyet és a határ parádés
részében egymás mellett terpeszkedő öt nagy tagot szemléli. – Na! Miért hallgat? Azt hiszi, nem
tudom, hogy a birtokosok tagosításkor itt is összefogtak a mérnökkel, hogy kisemmizzék a
parasztokat?! Föl a hegyre a paraszttal, hadd szellőzzék, de minél messzebb, mert büdös! Nem így
mondták, Csukur? Mért lettünk volna egyedül mi kivételek? Szégyellem, de mit csináljak?! Hogy
tegyem jóvá? Nem mondhatom a parasztoknak: nézzétek, benneteket harminc évvel ezelőtt
gyalázatosan csúffá tettek, jertek, cseréljünk, ti visszajösztök a völgybe, én meg felmegyek a
hegyre. Mindenki röhögne rajtam. Legjobban nem maguk a parasztok röhögnének? Né, szegény
úrfi, hogy megbolondult ecceribe.
Tiszta, világos szavai magukkal ragadtak, gyönyörűséggel töltöttek meg. Ha úgy is cselekszel –
gondoltam –, ahogy beszélsz, hamarabb jutsz dűlőre.
– Mit gyötri magát effélével? – töri meg Csukur a csendet. – Amin az ember nem tud
változtatni, azt hagyja mentire. Nem látja, mit csinál a többi?
– A többi? – dobja messze a térkép sarkáról a göröngyöt. – Nem vagyok vak, hogy a többit ne
lássam. Ez az ösvény itt a hátunk megett, amiből maguk a „Tövis”-pert, meg a patak menti
keréknyomadék, amiből a „Berek”-pert felfújták, nemcsak rajtunk visz keresztül, hanem rajtuk is.
A másik négy tagon! Elsősorban őket háborítják a parasztok, nem minket, ők azonban a maga
céduláinak segítségével maguk helyett ravaszul nagybátyámat lovalták bele a perbe. Igaz, nem
volt nehéz, mert az erdőper akkoriban már úgy is folyt, eggyel több vagy kevesebb, mit számít.
Róluk beszél maga? A többiről? Ha kérdem tőlük, mért somfordál a paraszt előszeretettel rajtunk
keresztül szekérrel, marhával, miért lopakodik a Berken át, ahelyett, hogy kiszabott útját
használná, azt hiszik, megmondják? Erre közelebb vonta vállát Pista úr a múltkor is, de hogy
mennyivel közelebb, hogy ezeknek a háborításoknak hol a bibije, arról mindenki hallgat.
Alamuszi banda! Markukba röhögnek, hogy folynak a perek, lesik a megijedt parasztot az átjárón,
s ha megfogják, napszámot csalnak a maflábbjától. Hagyjon békét a többivel!
Kiveszem zsebemből nagyapja finom, mérnök körzőjét.
– Ide figyeljen, Csukur – érintettem meg a körzővel keze fejét, és a léptek alapján mérni,
számítani kezdtem a térképen a parasztok törvényes útját, a faluházától kezdve föl a szelvény
sarkáig. Szűk karéjban fekete tussal a kis tagok betűi állnak ott, azon túl pedig, valahol egy más
szelvényen, az isten háta mögé szorított parasztok következnek, a maguk nadrágszíj nyilaikkal,
mintha az öt nagy tag még a térképen sem tűrte volna meg maga mellett a kis tagot, akárcsak a
birtokosok a völgyben a parasztot.
– Méterekben, Feri – kért rá Zalán.
– Oda-vissza kilencezer méter – számítom át Csukur nehéz fejének az öleket –, de ha innen, ni,
a templomtól a falu végéig ezer lépést adok, akkor azok, akik ott laknak, tíz kilométernél is többet
kell sétáljanak, ahányszor kapálni mennek. Így van, vagy nincs így?
– Hun tanulta ezt? – néz Csukur tisztelettel rám.
– Csukur – vágott közbe Zalán –, az igazságnak ez csak az egyik fele. Most jöjjön, lássuk a
másikat. Mit gondol, rajtunk keresztül ezen az ösvényen mennyivel rövidebb az út a parasztok
földjeihez?
Araszolok a körzővel. Kezdem a papon és folytatom Ákoson, magunkon, Pistán, Domokoson
keresztül, végig az öt nagy tagon egyenest, amerre a perbe fogott ösvények hajszálvékony
ceruzavonalai vezetnek, és amikor újból a sarokba, a kis tagok fekete betűihez érek, kihull
kezemből a körző.
– Hány kilométer? – kérdik egyszerre.
– Négy sincs egészen.
– Négy?
– Hallja, Csukur – szegzi barátom a kerülő mellének. – Nincs négy kilométer. Ezzel szemben
az út, amit a parasztok a tagosításkor kaptak, tíznél is több. Meg tudná mondani, hány száz
kilométerre rúg a különbség csak egy családnál? És hány tízezerre az egész falunál annyi éven át?
Tíz évvel ezelőtt kutyák marták őket vissza – maguk perekkel akarják meggátolni az átjárást?!
Elteszem a körzőt. Csukur figyeli, hogyan göngyölöm össze, és teszem tokjába a térképet.
Amikor kész vagyok, gazdájára emeli ravaszdi szemét.
– Úrfi, az öreg nagyságos úr nem így gondolkozott. Ő tudta, hogy amivel a parasztok Gorbón
takaróznak, merő hazugság. Itt cseperedtem fel a birtokon, tudom, hogy itt nem volt átjárás. Aztán
ez a térkép? – kocogtatta meg körmével a tokot. – Semmit sem bizonyít!
– Bizonyít – csapott rá barátom –, de nem maga mellett. Nekünk, a parasztoknak van igaza.
Mióta falu a falu, mindig itt jártak keresztül. Világos! A tagosítás nyomorította meg őket ezzel a
térképpel.
Csukur élesen figyel, kaján mosoly játszik nyers parasztszáján.
– Ha így áll a dolog – vág mellbe mindkettőnket kérdése –, akkor mérʼ perelnek?
– Magam sem tudom – húzza vállát barátom, mert a térkép minden érvet kiütött kezéből,
tovább áltatni se tudja magát.
 – Kiáltassam ki a hegyből – piszkálja Csukur a dolgot tovább –, hogy az átjárás mától fogva
szabad?
– Mától? Hisz a perek folynak.
– Bízza rám. A falu kiegyezik az udvarral. Közbejárhatok.
– Mért nem mondta hamarább? Most már az ügyvédtől nem tudok. Megnyúz a bitang.
– Akkor hát – ostromolja tovább gazdáját –, marad minden a régibe?
– Egyelőre… igen… egyelőre. Míg az egészet sikerül rendeznem, pécézzen ki a Berken át egy
vagy két öles utat. Nyilakkal. Aki pedig ezen az ösvényen jár, azt ne vegye észre. Megértett?
– Rendben van – rejtette Csukur cserzett bivalybőr tenyerébe gúnyos mosolyát –, meglesz.
Addig tessék nyugodtan aludni, mert ahogy harminc évig senki sem törődött vele, ezután se
számlálja meg senki a tanár úron kívül, hogy a parasztok egy évben hányat lépnek.
– Hisz ez egy lépés előre, két lépés hátra – vetettem barátom szemére, miután a kerülő elment.
Így sohasem jutsz a dolog végére.
– Elég! – legyintett, és hangja kicsit élesebb volt a szokottnál. Az ilyen megjegyzéseket tartsd
meg magadnak. Hiszʼ te újra meg újra kikaparod ugyanazt a dolgot, és körülszaglászod, mint
kutya az elásott csontot.
Mozdulatlanná dermedtem e nem várt fejszecsapástól, de durva hasonlatait függő helyzetem
miatt nem utasíthattam vissza. Lenyeltem. Ugyanakkor kialakult bennem az elhatározás, hogy
ezeknek a nyeléseknek mielőbb véget vetek.
*
Izzó nap, a sárgás égbolt úgy borult ránk, mint egy olvadásig hevített harang.
– Megint dörög – veti az ebéd utáni csendbe Griga, aki a környékbeli gazdaságokban
negyvenhat éve rágja fogatlan ínyével a kemény béreskenyeret. Mindig cammog, mindig dörmög,
akár a medve, de most sürget.
– Jön a tatár!
Hat cseléd, hat adós, tizenketten villázták az árpát. Mögöttünk, nem messze a pataktól a lankán
csupa grifftojás, aranyló boglyák. Valahol felmordul egy harántvölgy, átveszi a hegy, és a hullám
itt gurul köztünk a rekkenő hőségben. Lázas sietség. Mi lesz az árpával, ha itt ér a zivatar? Villák
nyalábolnak, villák koccannak össze, de az árpa tovább zizeg a penge acélhegyén: Siess!
Gyorsabban! Mentsetek meg! Mindenki, a cseléd is megérti, mindenki velőt sajtoló iramban siet.
Az adósod? Vajon hogy telik az uborkalétől, meg az ecetes salátától, amit délben szürcsöltek?!
Csontos arcukról csorog a veríték, a kis Stefán nem győzi öklével törülni szeméből a sós levet.
Komor, fülledt, vihar előtti perc. És most hirtelen, a patak felől velőtrázó sikoly hasít a csendbe.
– Tul-vai!
Mintha villám csapott volna közénk, mindenki megdermed. A lucskos arcok a Berekbe
merednek.
– Tul-vai! – hangzik belőle a végszükség még élesebben, meg vadabb kétségbeeséssel.
– Fuss oda, Stefán! Fuldoklik.
Csepűgatyája lobog, sustorog, a villák földre szegeződnek. Szint vált az ég, a vihar dörömböl,
de a lankán mindenki áll, mindenki a Berek felé fülel.
– Griga bácsi! – ordít torkaszakadtából Stefán, és már a füzesből villan fehér inge. – Jöjjenek!
Hamar!
Négyszáz méteres síkfutás, első díj…, idézem a futamban, és ahogy a könnyű és izmos
Zalánnal Grigáékat messze magunk mögött hagyva tüdőnk a patak partján zihál, a diákévek
versenyein felcsattanó tapsok visszhangja zúg a fülünkben. Stefán egy patak menti vén fűzfa
gyökérszakálla alá mutat, keze reszket az izgalomtól.
– Ott! A göbbenőben!
 – Lám-lám – csóválja fejét barátom az iszapba merült tehén láttára –, ennek a gazdája sem vette
észre az útjelző nyilakat. Nem tudják a buták, nem látják, hogy a perek befejezéséig is szabaddá
tettem a Berken az átjárást. Mondd, Feri, mitől félnek? Mikor meglátott ez a kölyök, nem a nyaka
közé vette a lábát? Meg a többi? Emlékezhetsz, csak a minap szólítottam meg azt az öreget, aki
vállig érő fehér hajában ó divat szerint még ma is körfésűt visel, amikor térdig ázva, végig a
kilométer hosszú patakmedrén, rúdtól rángatta botladozó teheneit, miközben a gyerekfej nagyságú
békáson nagyokat zökkenő szekérről kévék szotyogtak a vízbe?! Miért döcög a köveken? –
kérdeztem. – Emlékszel, mit felelt? Mert magukon át rövidebb, de azért nem akarok a gorgói
hóhérok kezére jutni. Itt a medren nem csinálok kárt senkinek.
Kötél, balta kerül elő, Griga tanácsára a tehenet szarvától a fűzfához kötik, nehogy
vergődésével mélyebbre ássa magát az iszapba, és végképp elsüllyedjen. Ki térdig, ki bokáig
süpped a mocsárba, talpuk alatt himbál a tutajnak odavetett rőzse, kapaszkodnak szájba, fülbe,
még orrlukba is, de az iszap a beszopott tehénből egy hüvelynyit sem ad vissza. Mi van ezekkel?
– nézzük barátommal őket. – A lankán is dolgoznak az árpánál, de amit itt művelnek?! Ni, hogy
sürögnek, forognak! Griga piócákhoz hasonló erekkel borított petyhüdt keze. Maftei! Hát Pável! S
az adósok!… A tehén! A tehén! Mi lesz vele? Készek kettészakadni érte. Törődnek is ők velünk.
Az árpával. Mintha nem is lenne. Oda erejöket dobták, ide beleteszik a szívüket.
– Menjenek! – tör ki a gazdából az emberség. – Hamar! Hozzanak ökröt! Mindent, ami kell!
Pillanat alatt szétfutottak.
Magunkban vagyunk a tehénnel. Szarvától a fűzhöz kötve pihen az iszapban. Kimerült?
Beletörődött sorsába? Vagy tudja, hogy jön a segítség, azt várja ilyen türelemmel? Nem
valószínű. Csak az bizonyos, hogy nem rúg, nem kapál. Nem tesz egy mozdulatot, mintha az
előbb azért vergődött, rugaszkodott volna annyit, hogy a pusztulását jelentő elszigeteltségből
visszakerüljön az emberek közé.
– Mit gondolsz, Feri – törli barátom sápadt arcáról zsebkendővel a verítéket –, ez a tehén nem
látszik butának? Ellenkezőleg, tudja, hogy helye nem a mocsárban, hanem az emberek között van.
És ha ezt tudja, akkor okos, sokkal okosabb nálam, aki otthagytam az embereket. Mert ha, mint
jól tudod, csavargó módjára, kezemben mindössze egy gyarló tollal kóboroltam is sokáig a
világban, a munkámmal csak napról napra kerestem meg azt, amire szükségem volt, az emberek
maguk között nekem helyet szorítottak. Szerettem őket, és nem panaszkodom, úgy, ahogy és
amilyen voltam, hibáimmal együtt ők is szerettek engem. Én azonban ezt eljátszottam, a kapcsot,
ami embert emberhez fűz, egy tál lencséért elherdáltam. Elszakadtam az emberektől, és azóta
helyem sincs a világban. Bármily ostobán hangzik: nem vagyok sehol! Örökség? Birtok?
Vagyon? Gyűlölnek miatta. Lám ez a tehén… hogy rohan mindenki érte? Hidd el, a torkom
fojtogatja, megvallom, irigy vagyok. Irigylem ezt a tehenet az iszapban.
Cigarettám kék füstje után bámulok. Mit válaszoljak egy ilyen önbírálatra? – tűnődtem. – Ezek
a lelkifurdalások barátomnál elég gyakoriak, de alapjuk nem a szívben, hanem az értelemben van.
Amíg az emberi ábra új felfogása nem járja át csontjait is a velőkig, ezeknek a vallomásoknak
nagyon kevés az értéke.
Szemlélem az eget és egy súlyos csepp hull az arcomba. Itt csepp, ott csepp, hírnök a felhőkből.
Griga tatárjainak nyílvesszői szinte süvöltenek.
Ahogy jött, odébb állt, a zápor üde levegőt hagyott maga után.
Minket is lehűtött, józanabbul néztünk a tehénre. Ördög vigye az árpát – csendül ki a derű
Zalán hangjából –, világos, hogy a tehén volt az első. Csak jönnének már az ökrökkel.
Ácsorgunk a parton. Kissé jobbra tőlünk gondosan faragott útjelző nyíl, szem a láncból, ami a
parasztok útját megrövidíti, minket pedig kivezet a perekből.
*
A Berekben magyar szó.
 – Pista úr, kérem – szortyog a háborúban gégén lőtt Kelemen repedt hangja –, ebéd után nem
dolgoztunk becsületesen? Hogy meg ne ázzanak, nem hordtuk össze a kévéket? Nem raktuk őket
kalangyába? Legalább egy órát dolgoztunk munkaidőn felül, és maguk ezt le akarják tőlünk
tudni?
Tíz lépésre vannak tőlünk. Pista bottal, Domokos ezüstfogantyús pálcájával csapkodja maga
előtt az útra hajló vizes ágakat. Mögöttük libasorban a szélnek eresztett aratók. Kezökben a kosár,
sarló, egy kis só, máléhaj, morzsák. A combokhoz tapadó nedves szoknya hideg.
– Ne cigánykodj! – tromfol vissza Pista Kelemennek –, mert délig csak lazsáltatok. Amikor
sürgettelek, mindenki lamentált: sok van még estig. Aztán miféle óráról beszélsz te? Van órád? Itt
az óra, ni, az én zsebemben!
– Ezzel fizetnének?
– Ne hidd, hogy lopjuk a pénzt.
– Jó! De minket mától fogva nem látnak többet a rendben.
– Látunk mást. Akad itt román is elég,
– Azt hiszi? Annak a disznónak, aki a mi sarlónk után a búzájukba túr, én töröm le a lábát!
Pista legyint, jön felém tovább.
– Mit csinálsz itt? – veti szét Zalán előtt a lábát. Hosszú juhászbotjára támaszkodik, amit a
részesek maguk közt a Pista úr farkának hívnak, mert szénaosztáskor órákig turkál a
mereklyékben, kutatja, melyikbe tapostak egy marék szénával többet.
– Mire vártok? – áll meg Domokos is.
– Azt a tehenet próbáljuk kihúzni az iszapból – pillant barátom a bőrig ázott arató hadra, mely
már a tehén körül veti a keresztet.
– Uramisten! Mária segíts!
– No – csodálkozik Pista –, hát emiatt üvöltöttetek tolvajt? Hol a fiú? Úgy somfordált a bitang a
medren, mint a róka. Pontosan, mint a róka. Most legalább egy darabig szünetelni fog a
prevarikálás [akadékoskodás]. Igaz, Domokos?!
– Lehet – kacsint Domokos a tehénre. – Akárcsak Schlézingerné Pöstyénben. Egyszer azt is
kötéllel kellett kihúzzák az iszapból, beleájult a gyönyörűségbe. Schluch! Bekapott, mi? Kellett
neked Berek?
Mielőtt megmondhatnók nekik a magunkét, Pista a hántott kérgű útjelzőkre mutat.
– Hát ezekkel, a nyilakkal mit akarsz?
– Nem látod? Balra hajts!
– Kolosszális! Megelőzöd az ítéletet?
– Igen. Van valami kifogásod ellene?
– Kifogás, kifogás – háborodik. – Úgy kérded, mintha nem is volnánk szomszédok. Mintha ez a
Berek nem volna közös érdek. De te erre nem adsz. Járod a magad útját. Bicskázod a parasztot,
ahol lehet. Mióta hazajöttél, azóta nem bírunk velük. Azóta nincs becsülete az uraknak. Azóta
vagyunk kapcái ennek az oláh falunak. Ahelyett, hogy a Berek után néznél, nyilazol, mint egy
gyermek. Mit akarsz velük? Le akarod tapostatni a Berekben a vesszőt, hogy a kosárfonók
elkerüljenek? Tönkre akarod rágatni a legelőt? Meg akarod enni a gyepet? Szeʼ te a
marhaságaiddal a fejünket is megeszed.
– Ne féljetek – kacagja el magát Zalán –, ha ló volnék se kéne a ti fejetekből gyep.
– Pista szénaboglyásban csiszolt botja megrándul, ázott kalapja alól kivillan fekete tatárszeme,
de meggondolja magát, és csak a földre csap.
‒ Gyerünk, Domokos! Kár prédálni a szót.
Már odább járnak a Berekben.
– Ha a bátyja felkelne a sírból – halljuk –, volna, mit nézzen!
 – Tiszta bolond.
– Bolond a fenét. Elfajzott!
Mint a megriadt nyáj, hátal az aratóhad a tehénre. Amint megpillantotta, cókmókját mindenki
halomra rakta, akinek nem volt kosara, sarlóját letette a földre. Mindenki segíteni akar, ahogy
falun szokás, hol a részvét tettekben nyilatkozik meg. Sírnak az asszonyok, mint a záporeső, az
egyik homlokával dagasztja a követ.
– Szűz Mária, segíts!
A duzzadó patakot lesik. Milyen zavaros! Ha a zápor után csak egy araszt nő, megfullad a
tehén. Tűkön állunk, nyújtjuk a nyakunk.
– Hozzák az ökröket!
De csak egy asszony a faluból. Kendő nélkül, utána egy egész had.
– Hol van? – sikolt és kibomlott haját tépve, neki az iszapnak.
– Csinos!
Tízéves fia visszarántja. Arcuk szűrt viasz. Érthető. De a többi? Mért néz így barátomra a
többi? Tudtommal egyiknek se ölte meg az apját.
Zokog az asszony, jajveszékel.
– Jaj, Csinos! Jaj, drága Csinos, mi történt veled?! Istenem, egy hete, hogy ellett.
– Kelj fel, Szuszána!
Mintha erre várt volna, felpattan, s neki Zalánnak.
– Süllyessze el az isten!
– Megbolondult? – tolja vissza a rohamot. – Mit átkozódik?
– A tehenem! Érti? A tehenem!
– Mit akar tőlem?
– Megette! Ott van! Nincs még egy olyan tehén az egész völgyben. Megette!
– Én?
– Maga! Tagadja? Mi a csóva! Halálra ijesztette velök a fiam.
– Én?
‒ A csóvával!
A póznához ugrik, és reccs! – tőből kitörte.
– Gyuri! Jer ide, mondd meg a naccságos úrnak! Mondd a szemébe, nem e miatt bujdostál a
medren? Nézze, hogy reszket. Frászt kap, hogy magára néz, ó, hogy az isten pusztítson el a föld
színéről minden urat.
Zalán szégyentől pirosan bámul rá, és közben az asszony agyonsírt arca mögött, kissé hátrább
feltűnik egy sovány, barna arc, különös fényben csillog, szeme szívósan tapad rá. Hol láttam e
szemeket – lepődünk meg mindketten. – Ámde a kárvallott asszony nem hagy tűnődni.
– Ha úrnak tartja magát, fizessen! Fizesse meg a tehenem!
– Te bestia! – ordít rá Zalán teli tüdővel, és tovább akarja vagdosni torkába szorult dühét, de
amint hangja szokatlan vadságától meglepve félrenéz, tekintetét újra a sovány, barna arc ragadja
meg.
– Gyisán Mária! – csúszik ki száján önkéntelenül, mert a dióbarna, gyűlöletben vonagló szem,
mintha függönyt húzna félre előle, megpillantja a sovány kis aratólányt, ahogy ott áll nagyapja
udvarházának vadszőlős tornácán az asztal mellett, összefarigcsált ujjain burján, a katángkóró kék
levele. Te vagy az – látom arcán –, Gyisán Mária, és én vagyok e fiúcska, aki téged ért
igazságtalanság miatt akkor nagyapám nefelejcsszemének színe elé járult. Akkor nem kaptál
elégtételt, most tőlem követeled? Az unokától? Vagy nem te vagy, hanem valamelyik testvéred áll
előttem? Az nyújtja sarlóját ennek a féktelen dühben toporzékoló asszonynak, hogy
bosszúszomját rajtam kitöltse? Ó, szeʼ akkor és hiába mind faragtatom zsindelyből a nyilakat,
hiába mutogatom másfél öles póznákon, hogy hadd ott a göbbenős medret, erre menj, szabad az
út! Mindez nektek nem elég. Ti mindnyájan rajtam akarjátok behajtani a vétkek árát, amiket ez a
birtok századok óta elkövetett.
Mintha ködben úszna a Berek körülöttünk. Az asszony szegett fővel kuporog, mint a macska.
Kezében ott remeg a sarló.
– Utoljára kérdem: megfizeti a tehenem, vagy nem?
– Meghibbantál, Szuszána? – vág közbe Griga, ki megérkezett az ökrökkel. Az úr hagyja
gabonáját a tehened miatt, igát ad, s te becsméreled? Pusztulj az útból, mert rád hajtok! Csá
Bimbó!
Ollóval vágták ketté a szót. Gyors kezek láncokkal bajlódnak. A tehenet leoldják a fűzről, és
szarvától fogva összekötik az ökrökkel. Rúddal bökdösik az iszapot, míg oly híg, mint a tejfel.
– Kész! Mehet!
– Szuszána – hallom újból Grigát ‒, ha nyaka szakad, ki fizeti meg?
– Ne mind beszéljen! Húzzák már!
Griga belesúg az ökör fülébe, piócás keze kanyarint, és a két fehér óriás lassan nekifeszül a
láncnak. Ropognak a csigolyák.
– Uram, őrizz!
Ám Csinos kékesfekete iszappáncélban lassan kiemelkedik mocsársírjából, és mint egy özönvíz
előtti állat talpra áll. A göbbenő nagyot szürcsöl utána…
Vacsorára a tornácon terítettek, mire hazaértünk, gyertyák égtek az asztalon.
– Kellemesebb künn – mondta öccsének Péchyné –, a postádat is kihozom.
Míg a vacsorát hozzák, szótlanul forgatjuk a lapokat, mindig ugyanaz: kisebbségi sérelmek.
– Idéződ is van – figyelmezteti nénje Zalánt –, holnapra három tárgyalás van kitűzve.
– Három?
– Én is csodálkoztam rajta, holnap az egész falu Gorbón lesz.
Judecătorie de ocol, Gârbou. Citaţie [Kerületi Bíróság. Gorgó. Idézés.].
Rejtély a szöveg, de a számokat ismeri Zalán. Ez itt a Bráza-per! Ez a Tövis! Ez meg a Berek!
– Jesszus – ütődik meg nénje, mikor látja, hogy a három gombóccá gyűrt idézőt öccse, mintha a
kezét égetné, dühösen a sarokba dobja. – Mit csináltál?
– Semmit. Holnap beszélek az ügyvéddel.
– Végre! Mindig mondtam, ha magad nézel utána, zöldágra vergődnek a perek.
Helyére ült, az asztalfőre, és ránézett.
– Ma sem vacsorázol?
– Nem vagyok éhes.
– Nézd, rizottó, gombamártással! Málnaszuflé is van, amit szeretsz.
‒ Émelygek.
– Akkor legalább intézkedj. Mivel mégy Gorbóra? Kocsin? Lóháton?
– Gyalog megyek.
– Megőrültél? Nem elég, hogy mindent felforgattál a ház körül, most már a parasztok előtt is
cégérezteted magad? Ki hallotta, gyalog menni Gorbóra? Gondolj szegény nagyanyádra, ő volt a
családban ilyen hóbortos, s tudhatod, hogy végezte. Miféle sületlenség ez?
– Lóháton járjak, míg ők gyalog? Nincs háromszáz lovunk, hogy mindenki alá adjak.
– Csak űzd a hóbortjaidat! – vágott végig öccsén szigorú szeme, és a kanál után nyúlt, hogy
indulatosan az asztalon párolgó rizspiramisba döfje.
 – Jössz velem Gorbóra? – állított be hozzám Zalán lefekvés előtt.
– Szívesen.
– Köszönöm. Akkor vigyázz, tizenkét órakor indulás.
Ruhástól fekszem az ágyon, hanyatt, nyitott szemmel. Szobám szuroksötét sarkából a vén fűzfa
bólogat, gyökérszakálla alatt göbbenő. Valamelyik szomszéd udvaron tehén hívja borját, mire
fülembe nyilall Csinos bőgése. Mit bőgsz – ripakodom rá, felülve az ágyon –, téged kihúztak az
ökrök, de hol az erő, ami őt húzza ki a mocsárból?!
*
Porosan, fáradtan állunk a gorbói kovácsműhely előtt.
– Hol lakik Szabó ügyvéd úr? – kérdi Zalán Sándortól, a járási fuvarostól, ki ha Árokhátán
komissiózik, etetni-itatni az udvarba hajt.
– Az ügyvéd úr? Fent lakik, a Burgban. Gábort hol tetszett hagyni a szürkékkel?
– Otthon. És maga hova készül, hogy ilyen jókor patkoltat?
– Récsére megyek a bírósággal. Szabó ügyvéd urat is én viszem.
– Ne mondja. Mikor indulnak?
– Frustuk után.
– Lehetetlen. Mára különböző ügyekben csak a mi falunkból több mint háromszáz embert
idézett be a bíróság. Hogy tárgyalnak, ha egyszer Récsére mennek?
‒ Azt én nem tudom. Nekem a járásbíró úr meg az ügyvéd úr is azt parancsolta, hogy kilenc
órakor legyek a bíróság előtt.
– Disznóság – fortyog Zalán, fölfelé kutyagolva az úton a hosszú, itt-ott már omladozó
kőkerítés mellett, mellyel a vár polipkarhoz hasonlóan szorítja magához a falu testének nagy
részét. – Micsoda banda! Hát a rablásnak sohasem lesz vége? Kipusztulnak a rablólovagok, és a
helyükbe kapcabetyárok lépnek? A hallersteiniak után ügyvédek, járásbírók?!
Fél hatot üt felettünk a kápolna órája. A széles fasorból egyszerre nézünk körül az ébredő
nappal. Hát ez Gorbó? Ezt az ócska labancfészket támadta meg a mokány Wesselényi
bráchiummal? E miatt ült Kufsteinban nyolc évet?
Ahogy a nap egyre feljebb kúszott az égen, úgy nyíltak ki az álmos ajtók a várban rendre.
Előbb a hivatalszolgák keltek fel, aztán az itt lakó segédszemélyzet és így tovább a többi, fordított
rangsorban rendre-rendre. Végül ott vitatkoztunk az ügyvéddel az irodájában.
– Látom, paprikás kedvedben vagy –, nézett az ügyvéd előkelő ügyfelére kitartóan. – Mért
szidod te a bíróságot? Mit csipkedsz engem? Van neked fogalmad, hogy ez a bitang Lapusán,
miután lerúgta lábáról a bocskort, és ügyvédi irodát nyitott itt Gorbón, körmönfont cselfogásaival
hányszor húzta keresztül jogi számításaimat? Gatyás paraszt, kit szerencsére a nadrágos fráták
[testvérek, itt: románok] is megvetnek úrgyűlölete miatt. Ezzel a gazfickóval harcolok évek óta, te
pedig… igazán érdekes. Mióta a perek folynak, nagyúri módon egyszer bedugod az orrod
Gorbóra, s ahelyett, hogy tájékozódnál pereid állása felől, szapulod a bíróságot. Most, amikor
gáncs helyett elismerés jár nekünk. Már engedd meg, kedves barátom, tőled, művelt embertől nem
vártam.
– Ki mondja meg nektek, ha nem a művelt ember? A paraszt? Mintha pofon ütöttek volna, úgy
ért a hír a kovácsműhelynél, hogy ti a délelőtt folyamán Récsére mentek.
– Miért ne mennénk?
– Azért! Vagy eljárásnak tartjátok ti, hogy elővezetés terhe mellett a legszorgosabb
dologidőben behurcoltok Árokhátáról háromszáz embert, csupán azért, hogy előttük
kihirdessétek: a bíróság helyt adott a bizonyítási eljárás kiegészítése iránti kérelemnek, és a
tárgyalás napját ekkorra meg ekkorra napolta? Rendjén valónak tartjátok? Igaz – vigyorogtok
egymásra sandán ‒, hogy ez az alakiság nem vesz igénybe tíz percnél többet, de a paraszt azért
csak hagyja ott a szénáját rothadni, hagyja a kalászt, hogy peregjen, kutyagoljon csak be Gorbóra,
hadd igazolja ország-világ előtt, hogy a bíróság mindenható, s aztán kotródjon haza, mert ti
komisszióztok Récsére, Csernekre vagy Bezdédre?! Azt hiszitek, az ember vak? Buta, mint az
állat? A ló is átlát a szitán, nemhogy az ember. Miért húzzátok öt-hat évig a pereket? Mire való a
sok tárgyalás? Minek annyi komisszió? Nem azért, hogy nagy garral a melletek verjétek: íme a
bíróság a társadalmi rend talpköve? Sutyiban pedig… sutyiban osztoztok a kiszállási díjakon,
tömitek feneketlen zsebetek! Igaza van nagynénémnek, ideje volt, hogy bejöjjek, és a körmötökre
nézzek. Tudjátok, kik vagytok, mik vagytok? Fosztogató kapcabetyárok, akik torkon ragadjátok
az embert, akik az ember zsebéből olvasatlanul szeditek ki a pénzt. A járás minden kutyája
utánatok ugat már.
Felhevült szavai egy percre elnémították az ügyvédet, de aztán felemelkedett periratokkal
zsúfolt asztala mellől.
– Érdekes – mondta –, hogy éppen te beszélsz fosztogatásról, akit mindig kíméltem. Mit fizettél
te nekem eddig a pereidhez képest? Fillért, forintok helyett. Úgy vettelek, mint magyar a magyart,
s te hálából szapulsz? Én szedem ki zsebedből a pénzt? Na nézz oda! Így kímélje az ember az
ügyfelet!
– Nincs szükségem kíméletre! Azért jöttem Gorbóra a barátommal, hogy a pereknek véget
vessek. Szíveskedjél megmondani, mivel tartozom ügyvédi munkádért.
– Ejha! – húzta ki magát a prókátor… – Így beszélsz? Nem vagy megelégedve velem? Át
akarod adni az ügyet másnak?
– Hogy mit akarok, az az én gondom. Halljuk az összeget!
– Az összeget akarod tudni? Nem a pereket?
– Az összegre vagyok kíváncsi.
– Rendben van. Pontosan nem mondhatom meg, váratlanul ér, de ha mindenáron tudni akarod,
azonkívül, amit küldtél, kétszázezerből kifutja.
Megdöbbenését az ügyvéd gúnyos kézmozdulattal hergeli.
‒ Leszállt a lóról, uram?
– Akkor mi bevégeztük – erőltet barátom magára nyugalmat, és a kalapja után nyúl. – Ha nem
tudod pontosan, mivel tartozom, megkérem a bíróságot, hogy állapítsa meg.
– Gyertek vissza! – siet utánunk, és bizalmasan karon fogja barátomat az ajtóban. – Elég a
tréfából! A pereket megnyerted. Ha parancsolod, nyolc órakor ítélethirdetés. Meg vagy elégedve?
– Í-té-let? – pillant rám elképedve Zalán.
– Egyelőre – folytatja az ügyvéd – ne tudjatok róla. Elég, ha én láttam. Barbulovics, ez egyszer
úgy belevágott a parasztokba, mint a répába.
– Barbulovics? Hát nem azt írtad mindig, hogy a járásbíró gyűlöli a magyarokat?
– Így is van.
– Akkor hogyan?
– Úgy, hogy eszébe jutott a saját birtoka. Ha a szomszéd ház kigyúl, az ember segít oltani, ha
maga az ördög lakik is benne.
Szavainak jelentőségét csak később fogtuk fel, ahhoz pedig, hogy az egész körülöttünk forgó
rendszerbe belássunk, még évek kellett, hogy elmúljanak. Ámde bármily homályosan láttuk is
még akkor a dolgokat, az az egy – ebben az asztallal, szekrénnyel, lócákkal, írógéppel és
ügycsomókkal ügyvédi irodának előléptetett dohos lyukban is – világos volt előttünk, hogy a
parasztoknak minden beszéden, paragrafuson, ügyvédi furfangon és ítéleten túl, a dolgok
lényegében mélységesen igazuk van.
– Melyiket választod? – tapadt felelősségre vonó szemem barátom sápadt arcára. – Hagyod,
hogy ezt a meggyőződést kimossák szívedből az ítéletek? Hazamégy, zsebedben a három
marasztaló szentenciával, mint egykor nagyapádék, összeszeded a Berekben a nyilakat, lesbe állsz
te is, mint Pista, és a somfordáló parasztoktól napszámot zsarolsz? Vagy kitartasz amellett, amiért
jöttél: beszüntetni a pereket, és élni a parasztokkal békében? Mialatt benne bukfencet vetett a
néma tépelődés, az ügyvéd arca megkocsonyásodott.
– Mi az? – csendül ki hangjából a szemrehányás. – Mért vágsz ilyen savanyú képet? Nem
örülsz? Nem azzal nyaggattál mindig: fejezd be? És most, amikor tálcán nyújtom a befejezést,
félrehúzod a szád? Mi bánt?
– Nem gondoltam, hogy… nem számítottam ilyen befejezésre.
– Hát milyenre? Arra, hogy elveszítjük a pereket?
– Valamilyen megegyezést kellett volna csinálni a parasztokkal. Mindig erre kértelek.
– Ne is beszélj megegyezésről! Még ha kétes ügyek lettek volna. De így? Barbulovics
indoklásai olyanok, hogy azokhoz a semmítőszék sem nyúlhat. Megegyezés! Paraszttal akarsz te
egyezni? Bízd ránk őket! A bíróságra! A parasztjaid most a maguk Nagy-Romániájában is
megkapták azt a rúgást, amire szükség volt, hogy a farkukat behúzzák.
*
Nyolc óra. A bíróság bécsi téglával cifrázott emeletes épülete körül sáncon, karfákon, járdán,
kútgárgyán, falak, kerítések tövén fürt, fürt, fürt. Csontos arcuk tüskés, szemük fáradt, a foszlásig
szapult változón folt, varrogatások, bütykös lábukon vastag harisnya porból. Pórok! Ahogy az este
izzadtan, szennyesen, ernyedt inakkal hazamentek a mezőről, szürcsöltek valamit, aztán nyakba a
tarisznyát és gyerünk. Ha fél évvel hamarabb jut eszembe – veszi őket észre Zalán –, ezek ma
nem ácsorognak, hevernek, horkolnak itt, hogy nyitott szájukon ki s be sétáljanak a legyek. Mért
is nem jöttem hamarabb!
– Diminaţe [(Jó) reggelt.] – köszön otthoni szomszédunk a sáncról, közel a kovácsműhelyhez.
– Mit csinálsz itt, Pétra?
– A nyúzókhoz, süllyesztené el őket az isten, otthon nincs, ki a kévémet kösse.
Lám, lám – csóválom a fejem –, ez a Zalán azt sem tudja, kivel bakalódik. Szomszédját is
nyakig úsztatta a perekbe.
– Ne vesse meg a kis juhtúrómat – invitál újból, és ahogy fogai a hagyma szárát harsogják,
mindkettőnk gyomra követelőzni kezd: egyetek! Tömjetek belém valamit! Tegnap dél óta nem
ettetek.
– Nincs itt egy korcsma? – nézek körül, de mielőtt választ kapnék, odafönt rákezdi az óra és
fuzsitusan [hamarjában] kiver nyolcat.
‒ Ítélethirdetés – nógatom Zalánt, de a málé fogva tartja, nem tud tőle elszakadni.
– Adsz egy darabkát? – kérdi Petrát.
– Akár az egészet. Már ettem.
Letör egy darabot,
– Otthon te is számíts rám. Aztán ne zsémbelj, többet miattam nem jöttök Gorbóra.
– Azt hiszi?
– Biztos. Ma végét vetek a pereknek.
– Bár sikerülne.
Frustukra, perre keresztet vet, aztán gyorsan összehajtja batyuját.
Utcán ne zabálj – ordít barátomra a gyerekszoba, de ő Gorbó piacán tovább tömi magát, és
ahova nagyapjáék nyáron is kesztyűvel jártak, kezében egy darab máléval lép be az
igazságszolgáltatás templomának kapuján.
– Né – csodálkozik a földszinten Domokos, mintha rég nem látott volna minket, mintha nem
tegnap találkoztunk volna vele a Berekben –, te málét eszel?
Választ nem várva, ezüstfejes lovaglópálcájával, mint asztalt a vendéglőben, megkopogtat egy
ablakpárkányt.
 – Pincér! – kiáltja hangosan –, hamar egy csápát [hagyma] a naccságos úrnak!
– Akarsz valamit? – vágja el Zalán nyersen.
– Tudom. Csak azért ne légy oly vadóc. Neked minden mindig sürgős, holott a jelszó: az
ágyban se siess. Látod, én az éjjel jól kialudtam magam, s itt vagyok frissen. Egyébként Malvin
néni küldött be a kancákkal.
– Nagy-né-ném? Miért?
– Hogy valamit megmondjak neked. Vacsora után átjött hozzánk. Már sötét volt, szokás szerint
előtte-mögötte lámpa. Láttuk, megint összekoccantatok. Ott volt Pista, később Ákos is.
Megbeszéltük a pereket.
– Az én pereimet?
– Azokat. Ne félj, zöldágra visszük. Pistáék nevében is beszélek, ide figyelj! Ha Barbulovics,
ami valószínű, téged ma elvág, fellebbezni kell.
– Kell?
– Ki kell emelni egyszer már Gorbóról az ügyeket. Parlamentben székekben bojár és gróf
egymás mellett ülnek. Kéz kezet mos. Így a bíróságinál is minél feljebb kerül az ember, annál
ritkábban botlik olyan hülyébe, akit az ítélethozatalnál bocskorszíjak kötnek. Járásbíróság?
Törvényszék? Köpünk rá. De a táblánál, a táblánál már mi is kinyitjuk a bukszát, ne félj, mi is
belefekszünk teljes erővel. Fő, hogy ha törik, ha szakad, fellebbezz! Viseljük felét a költségeknek.
– Köszönöm – tölti barátom a száját máléval. – Szóval a parasztnak… mit is akartok ti a
paraszttal?
– Letörjük a szarvát.
Hajadonfőtt Pétra óvakodik fel mellettünk a lépcsőn. Vállán tarisznya, kalapját elfogódva a
kezében tartja. Nézeget, homloka tele verítékkel. Hol van ennek a szarva? – tűnődöm. – csak nem
azt a kajla ráncot nézi Domokos szarvnak, amit tüskés szemöldökéből illeték, adó, üres zsákok
csavartak homlokára?! Erre feni fogát Domokos? Ezektől a darab kenyérért küszködő
emberkéktől nem fér?
– Hagyjátok békén – seper kezével a vadóc Domokos orra előtt. – Ne avatkozzatok a
dolgomba!
– Ez nemcsak a te dolgod.
– Hát kié?
– A mienk is. A magyarságé!
– Bolond vagy? – csodálkozott Zalán. – Mi lesz, ha… ha cserbenhagylak, ha cserbenhagyom a
magyarságot?
– Mi-i-i? Ha te ütöd az én zsidómat, és is ütöm a te zsidódat. Először is repülsz a Magyar
Pártból. Pardon, nem vagy tagja. Jó! Másodszor ott vannak a váltóid. Érted? Attól kezdve kájcs
[cigányul: nincs semmi baj]! Nincs több prolongáció.
Megvillantotta fogát, föl egész ínyig. Pár másodpercig olyan volt, mint egy koncon marakodó
kutya. Zalánt elöntötte a düh, rámordult.
– Azért se! Érted? Pusztulj a fenébe az ilyen ribanc magyarsággal!
Otthagyta a lépcsőn, mint egy eldobott rongyot, és szándékától eltérve belépett jobbkézt az első
irodahelyiségbe.
– A tárgyalóterem – tájékoztatta az iktató, miközben tollat, papírt adott – fent van az emeleten.
– Hát a bíró úr?
– Ő is.
Hágjuk a lépcsőt, barátom zsebében az iktató tintapettyes asztalán írt nyilatkozat. A fordulón,
guruló szavakból fülembe pottyan a Péchy név. Odafent rólunk beszélnek.
 – Domnule Lapusán – hallom –, maga nem tréfál? Lehetségesnek tartja, hogy a bíróság az
egész faluval szemben neki ad igazat?
– Sajnos lehetségesnek. Abban sértettétek meg, amin az ország nyugszik: a tulajdonjogban. Jog
szerint annak az úrnak igaza van. Ahhoz viszont, hogy valaki úgy ítéljen, ahogy a ti ősrégi
igazatok követeli, nem elég sem az, hogy román, sem az, hogy bíró. Demokrata kell legyen.
– Micsoda?
– Demokrata. Olyan ember, aki a jogot és mindazt, ami a saját érdeke, alárendeli a nép
érdekének.
– Nézze, Lapusán úr, ilyen ember nincs. Ilyenekről csak Kosztán beszél, meg azok, akik
Oroszországban jártak.
Ideges szeme sűrűn pislog, gallérja eláll, ujja rövid, a háziszőttest villa hányta rá. Nyeszlett
prókátor, keresztülhúzta Szabó számítását. Védi a parasztokat. Ez a kitartás!
– Eriggy hozzá – nógatom hátulról kézzel-lábbal barátomat –, nyújts kezet! Testvéred! – De az
utat nyitók eltakarják előle.
Meglep a határozottság, ami ma feltűnően szabályozza barátom minden mozdulatát. Pillantása
végigsöpri a folyosót. Mi van itt, áll meg egy pillanatra. Csupa felajzott íj, száz meg száz szem
nyilall rá gyilkos gyűlölettel. Ezen a találkozáson – állapítja meg magában – túl kell esni. Péchy
Zalán és a falu! Gyerünk hát!
Lesütött szemmel állt ott. Aztán megindult. A hosszú folyosón fagyos csend. Parasztok sorfala
közt, mereven lába elé nézve a tárgyalóterem felé halad, és közben úgy érzi magát, mint azon az
estén, amikor kocsival jött haza valahonnan, és a falu elején utolért egy csapat kaszást. A
kaszások komótosan tértek ki, Gábor le kellett fogja a lovakat. És akkor egy magas fiatal hang ezt
kiáltotta oda a többieknek: Akasszátok nyakába a kaszátokat! Gábor azt állította, hogy a hang
Sabiné volt, de ez nem volt biztos. Most, itt, a járásbíróság folyosóján pedig úgy érzi, mintha
hosszú tűket szúrnának testébe a parasztok. Egyedül az a különös, hogy a rajta keresztül-kasul
járó nyársak nem okoznak fájdalmat.
– Bíró úr – tette bemutatkozás után a magas hátú székben trónoló emberke elé a fél ívet –,
szíveskedjék ezt a nyilatkozatot a periratokhoz csatolni.
A bírósági jegyző kezében megállt a toll, az ügyvéd ujjait ropogtatja a csendben. Az asztalon, a
bíró előtt barna fakereszt fenyőfából. Ezzel félemlítitek ti a parasztot, hogy az „igazság” útjáról le
ne térjen? Feszületekkel? Mért nem hozzátok ide mindjárt Mózes kőtábláit is! Nézi a bírót,
dudoros, széles homlokát, mely ökör homlokára emlékeztet.
– Ügyfeled – nézi végig tetőtől talpig a bíró Zalánt, és átadja az ügyvédnek az írást – megvonta
tőled a megbízást, egy tollvonással beszüntette a pereket. Pont ítélethirdetés előtt.
– Megőrült?
– Azt kérdezd meg tőle.
Szinte szárnyai nőnek, de az ügyvéd visszarántja a földre,
– Ez nem az állam nyelve! Román bíróság előtt okirat ez?
– Bíró úr – szól barátom közbe –, ha én ennek a háromszáz parasztnak megmondom, hogy az
ügyvéd úr akaratom ellenére folytatja a pereket, kő kövön nem marad.
– Fordítsd románra! – dobja oda a bíró a nyilatkozatot a jegyzőnek. – Írasd alá vele!
Pár lépést tesz a teremben, aztán szétvetett lábbal megáll az „ügyfél” előtt.
– Tudja, kit terhelnek a perköltségek?
– Természetesen.
– Mi vitte erre a lépésre?
– Nem az őrültség. Megfontoltam. Békében akarok élni.
– Akkor is így járt volna el, ha tudja, hogy a pereket megnyerte?
 – Akkor is.
A tárgyalóterem ablakán szinte folyékony aranyló napsugár csorog be. Csend. Csak egy
potrohos fekete légy ostromolja döngve az ablaküveget. Négyen állunk az asztal mögött, velünk
szemben a padsorokban Lapusán s a földhözragadt védencek. Botot, kalapot a folyosón hagytak,
falnak tövén, ahogy az öregektől tanulták. Szorongva néznek szét, attól, hogy felperes és ügyvédje
egy sorban van a bíróval, kevés jót remélnek. Félnek, de azért szemükben, mélyen bent, hamu
alatt megszakítás nélkül hunyorog a gyűlölet.
– A bíróság – koppan hivatalosan a bíró hangja a légydöngésbe – ítélethirdetésre idézte be a
feleket, felperes azonban, ahogy az iratokhoz csatolt nyilatkozat tanúsítja, a tárgyalás megnyitása
előtt saját terhére és költségére beszüntette a pereket. Éljetek békében vele. Elmehettek!
Tompa moraj fut végig a termen. Szenvedélyes, mély, hörgő lélegzet, amihez foghatót csak
tengerparton, erős hullámveréskor hall az ember. Úgy hat, olyanformán, mintha soha vége nem
szakadna, holott az egész csak pár másodperc. Honnan indul ez a hosszú, mély hullám? A rövid
emberi életből nem telik ilyesmi. Nem! Noha csontjaik évszázados jeltelen sírokban porladtak,
ezalatt a pár másodperc alatt a tárgyalóteremben a háborító ősök az unokákkal együtt
lélegzettek…
Béke! Béke!
*
Sötétbe hajlik. A kilátóponkon állunk, az öreg Péchy László kedvenc cserfája alatt. Vállunkon a
nyári est könnyű köpenye, erős kéveszag a levegőben. Idegeinkben hosszú gyaloglás üteme és
aratódalok. Takarodnak.
– Milyen jó – sóhajt útitársam elégedetten –, milyen jó, hogy Gorbón kibékültem velük.
Szárnyal a dal. A sokat perelt ösvényen libasor, hátukon kéve. Nehéz nap után ének.
– Jaj – csap szét a figyelmeztetés az ösvényen –, hagyjátok abba! A cserfánál van. Elhúzza a
nótánk!
Zalánt késsel sem döfhették volna különbül szíven. Egy percig botjára támaszkodva maga elé
bámult.
*
– Járhatsz utánuk mézesmadzaggal – mondtam neki –, hozhatsz értük áldozatot, amíg ennek a
birtoknak vagy a gazdája, veled ki nem békülnek.

IX.
Egykori évfolyamtársam levele, amelyben értesít, hogy az előkelő leányintézet a megüresedett
tanszéket ideiglenesen velem töltötte be, már napokkal előbb megérkezett. „Kedves barátom – írta
kartársam –, a magas konzisztórium úgy döntött, hogy amíg okleveles apáca kerül, addig a
magyar nyelv és irodalom tanításával téged bíz meg. Siess be, és a kitüntető kegyért, ahogy illik,
csókolj kezet.”
Mikor házigazdánkkal közöltem ezt a fordulatot, az udvarias sajnálkozáson kívül
megnyugvással vették tudomásul küszöbönálló távozásomat. Lehet, hogy magukban örültek is
neki, mert a pénzügyileg leromlott háztartásban tehertétel voltam. Erről persze köztünk nem esett
szó.
– Kár itt senyvednie Péchyek poros aktái között – biztatott Péchyné, aki mindig jóindulattal
volt irántam –, mikor magát az Isten is tanárnak teremtette. Írjak ajánlólevelet a grófnénak?
– Melyiknek? – lepődtem meg. – Annak, aki minden lében kanál?
– Hogy beszél egy hölgyről, ily illetlenül – utasított rendre. – Státusügyekben az ő szava…
– Köszönöm – hárítottam el akkor készségét –, egyelőre szíveskedjék megengedni, hogy
beérjem a magam csekély erejével.
 – Javíthatatlan! – hurrogott le, sértődés nélkül. – De ahogy gondolja. Mindenesetre szeretném
tudni az indulás idejét, hogy jó vacsoráról gondoskodhassam.
– Ugyan – tiltakoztam –, ilyesmire gondolni se tessék.
– Ezt bízza rám! – némított el.
Öccse egyszerűbben fogta fel a dolgot.
– Sajnálom, hogy mégy – mondta aznap délután, hogy a nénjével beszéltem. – Bár terveket
szőttem, melyekbe téged is belevettelek, nem marasztallak. Távozásod okát megértem. Tanárnak
készültél, tehát tanítani akarsz. Rendben van. Barátságunkért a jövőt nem áldozhatod fel. Csak azt
nem tudom, hogyan fogod beletalálni magad a csuhások világába.
Észrevételén elgondolkoztam. Ha egyszer alkalmaztak – emésztettem magam akkor a verandán
–, tanítanod kell mindazt, amit nem hiszel és megvetsz, viszont hallgatnod kell mindarról, amit
becsülsz és szeretsz. Keserves, de mit csinálj? Magyar egyetemen szerzett okleveled vörös posztó
a románok szemében, ha tanítani akarsz, számításba csak felekezeti iskola jöhet. Lesz, ahogy lesz!
– bíztam magam a jövőre, s nem törődtem a dologgal többet. Ehelyett meg akartam mondani
kenyéradó gazdámnak, hogy távozásomnak más oka is van: a birtok pöffeszkedése, aminek
erkölcsbomlasztó hatását tovább nem nézhetem. Épp szólni akartam, amikor a konyha felől
Csukur termetes alakja tűnt fel. Odajött hozzánk a verandára. A cséplés ügyében jöttem – nyújtott
egy cédulát gazdájának. – Pénzt kérek. Ahogy ott állt, kinyújtott karral az asztal előtt, csipeszujjai
között a szennyes papírt tartva, úgy tűnt, mintha karmait mindjárt belevágná gazdájába.
Megbocsáss – nézett rám Zalán elnézést kérőn, és intett Csukurnak, hogy üljön le. Felálltam az
asztal mellől és egy oszlophoz támaszkodva távolról figyeltem őket, ahogy félszavakkal
értekeznek. Hiába – állapítottam meg –, már nem tud elszakadni a birtoktól. Minő vakság! Hát ez
a végül mégis csak becsületes ember, sohasem fogja felismerni a közte és a parasztok között
tátongó szakadékot?!
Kilencen ülünk a diófából faragott tojásdad ebédlőasztal körül. Szanaszét hanyagul odavetett
sötét vércseppek, szár és levél nélküli piros rózsák hevernek a fehér abroszon. Leszállt az est.
Gyertyatartók karjain sárga lángok lobognak, fényük hidegen csillog a fehér ezüstön, az
odakészített koppantókon és a türkizvirágokkal ékített meisseni porcelánon. Búcsúvacsora! Ezt
bízza rám – jutottak eszembe Péchyné ellentmondást nem tűrő szavai. És tessék, mit csinál!
Idecsődítette a helybeli birtokosokat, Pistát, Ákost, Domokost, embereket, akiket kapzsiságuk
miatt megvetek, s akik most itt ülnek velem egy asztalnál. Lopva barátomat figyelem, aki
kifogástalan házigazdaként szerepel. Mi történt ezekkel? Kibékültek? Az öcs fejet hajtott a
nagynéne akarata előtt? Vagy egész egyszerűen tényleg ráébredtek, hogy itt mindannyiuk politikai
érdekei forognak kockán, ami megköveteli az összetartást? Lehetséges.
– Azt szeretném – olvas gondolataim közt Péchyné –, hogy utolsó estéje Árokhátán kellemes
legyen.
A csészékben felszolgált erőleves után a szolgálóvá cseperedett Ileána irulva-pirulva kétféle
előételt: sonkás ruládot és rákpudingot tett az asztalra. Utána mindjárt Zsuzsa gurult be apró
tánclépéseivel, tenyerén magasra tartva egy ezüsttálat, melyet az „au four” tojással, tejszínhabbal,
parmezánnal, szerecsendióval és rákvajjal öntözött kelvirággal a másik két előétel közé illesztette
az asztalra. Arcának kipirult laza párnái minden lépésre megremegtek. Örült a vendégeknek,
főként annak, hogy van, aki művészetét méltányolja.
– Malvin, szívem – tett a tányérjára Domokosné egy kanál pudingot –, miért nem tanítottad be
ezt a lányt belső szolgálatra?
– Tanítsa őket az ördög – legyintett az asztalfőn kis kezével Péchyné. Kicsi, törékeny alakját,
keskeny vállát, fehér haját körülfolyta a gyertyafény, enyhe gardéniaillatú volt fekete ruhája.
Nyakából kivételesen lorgnette csüngött, mellyel olykor végignézett az asztalon. Ilyenkor amúgy
is szikár arca szigorú kifejezést öltött, és mint a jó kocsis, aki a kisujjával kormányozza a lovait, ő
a szeme sarkával irányította helyes irányba a felszolgálást.
 – Hogy mondtad? – fordult Domokosnéhoz. – Hogy tanítsam be? Nincs nekem már türelmem a
tanítgatáshoz. De manapság nincs is erre szükség. Aki hozzám jön, az nem felszolgálást, hanem jó
ételt vár, és azt megkapja. Zsuzsa eddig még nem hagyott cserben.
– Az igaz – hátrált Domokosné –, de ha mégis úgy adódna, püspökjárás vagy más efféle,
szívesen kölcsönzőm Domnicát.
– Köszönöm, kedves, ha sor kerül rá…
– Tessék – tette az asztalra Zsuzsa a feldíszített szép halat. – Fogas, à la Morny!
Nagy örömére a vendégek ezt is hamarosan szétvillázták.
Zalán az üres tálra pillantott, aztán felkelt, és a tálalóhoz ment, karcsú borosüvegeket állított a
vendégek elé.
– Szolgáljátok ki magatokat – mondta bizalmasan –, nincs inas.
– Maledictus piscis in tercia aqua – nyúlt Domokos az egyik üveg után, mire Ákos felesége
hozzám hajolt.
– Mit akart mondani Domokos azzal a latin idézettel?
– Ez nem idézet – világosítottam fel –, hanem bonmó, ami valamelyik középkori
refektóriumban, barátok ebédlőjében született, értelme pedig az, hogy a vízből fogott és vízben
főtt halat, minek után az ember megette, jófajta borocskával kell megöntözni.
– Csak ne nagyon öntözzenek – fenyegette meg felemelt mutatóujjával az urát Ákosné –, a
végén, akár csak pünkösdkor, megint szégyent hoznak a fejemre.
Péchyné valóban kitett magáért. Bár ő maga rendkívül tartózkodó volt a fogásokkal szemben,
és mindenből úgy vett, mint mikor egy jóllakott madár csipeget, úgy látszik, akárcsak Zsuzsa, ő is
örömét lelte a vendégeskedésben. Fásultan ültem köztük. Mialatt tányért, evőeszközt váltottak,
mialatt hideg szószok és meleg mártások, szárnyasok és vadak, saláták és tészták, omlettek és
parfék, torták és krémek, sajtok és gyümölcsök váltogatták egymást az asztalon, bennem hirtelen
életre keltek ismerőseim, a kis parasztházak lakói, akiket a délután meglátogattam, hogy tőlük
búcsút vegyek.
– Mit vacsoráznak? – kérdeztem Sabin anyját, ki ahogy a házba léptem, boldogan újságolta,
hogy fiát három hónap és tizennégy nap után a börtönből hazabocsátják.
– Azt tetszett kérdezni – simogatta kislánya lenszőke haját –, hogy mit vacsorázunk? Tejes
puliszkát. Zsófi egész nyáron tejelt, igaz, hogy kap abrakot, korpát. Tessék megnézni – fogta
szarvát fél kézzel, míg a másikkal a kecsketőgye után nyúlkált. – Tejes puliszka?
Nem rossz – gondoltam.
– Hát maga mi jót készít a férjének vacsorára? – leptem meg Sabin egyik barátjának feleségét,
ki háttal állt felém a nyitott tűzhely mellett.
– Mit? – fordult meg magasra ívelt szemöldökkel. – Puliszkát.
– Tejjel? – firtattam tovább.
– Tej? Ha volna, bumot is mondanék. Jó lesz mellé az öntött saláta is…
– Mi lesz a vacsora, Saxon bácsi? – kérdeztem a görnyedt hátú, fehér hajú öreget, aki
mindenféle udvari szolgálatból kivénhedt, de mesterien fedi szalmával a csűröket, s akivel a juhok
aklának fedésekor barátkoztam össze. – A vacsora? – csodálkozott. – Puliszka. Van két kovászos
ugorkám hozzá ecetes lében… – Pétra bácsi mit papál vacsorára? – Puliszkát fokhagymával – volt
a felelet. – Mária néni, mi a vacsora? – Puliszka ciberével… – Runkán báʼ, mit fog vacsorázni? –
Puliszkát teremtette szilvaízzel… – Juon? Miron? Varvara? Susána? – Puliszka! Puliszka!
Puliszka!… – Felháborodtam. Ide jöjjön Gusti professzor, a híres szociográfus – fejeztem be
búcsúlátogatásaimat. – Ide gyertek, falukutatók, ha nektek társadalomrajz kell.
Péchyné végre felállt. Lorgnonján keresztül szokottnál is élesebben csillogó szeme
kiábrándultan nézett végig a romokban heverő asztalon. Vállkendőjét szorító aszott, kis keze alig
észrevehető mozdulattal keresztet vetett. Hála neked, Uram – mondott magában nyilván a
Fennvalónak köszönetet –, hogy nekünk az ilyen vacsorákat még a mai nehéz időkben is
kirendeled.
Feltartott fejjel, a hölgyek kíséretében, szigorúan lába elé nézve a sarokszobába ment, hol a
megfakult selyemperzsákon és ibolyaszín berendezésen kívül az egyik sarokban egy Erard-
zongora állt. Kisvártatva egy elcsépelt dalocska ütemei bukdácsoltak szét a régi házban.
Mi az asztalnál maradtunk. Egyik oldalon én, a koldus, másikon a négy birtokos. Már maga az
elhelyezkedés egyértelmű benyomást keltett. Mit akarnak? Beszéljünk tovább a cséplésről,
vagy… Zalán ferdén mosolygott, feltűnően hosszú ideig bajlódott egy borosüveg dugójával. Pista
és Ákos alkoholtól fátyolos szemmel kíváncsian néztek rám. Pista felhajtott egy pohár bort, aztán
rám emelte zavaros tekintetét.
– Az előbb azt mondta tanár úr, hogy ilyen vacsorákat az ember csak fölöslegből adhat,
fölöslege viszont nem volna szabad, legyen senkinek. Ha jól emlékszem, akkor mondta ezt,
amikor a stracchinót [a leghíresebb olasz (lágy)sajt] hozták be. Fenntartja ezt az állítást?
– Természetesen. Csakhogy én a fölösleg fogalmát pontosabban jelöltem meg. Hogy
vacsoránknál maradjunk, fölöslegesnek tartom mindazt az emberi táplálkozásra alkalmas étket,
amit tulajdonosa nem képes elfogyasztani, ugyanakkor pedig a tőle függő viszonyban levő
emberek százai puszta életük fenntartásáért kénytelenek emberi táplálék helyett állati eledellel
beérni. Puliszkával, amit nálunk gyakran csinálnak romlott málélisztből. Ki tartja egészségesnek,
igazságosnak, becsületesnek ezt a berendezkedést?
– Szóval megint csak az anyagi érdek és mindig csak az anyagi érdek, mi? – fordította meg
székét Domokos, hogy lovaglóülésben üljön rá.
– Világos, hogy az anyagi érdek – fűztem tovább. – Akárhonnan indulok ki, mindig odajutok,
az anyagi érdekhez, a gazdasági tényezőkhöz. Sajnos, egyelőre a politikai érdek mindenütt győz
az anyagi érdek fölött, holott az anyagi érdeknek kell győznie a politikai érdek fölött. Emiatt áll
fenn Európában, Európa minden zugában a módszeresen előkészített lázadás és forradalom
komoly veszélye. Mert a társadalmat a forradalmak tökéletesítik, mindenféle szabadság, mint a
termékenyítő nyári zápor a vihar szárnyain érkezik. Úgy látom, az urak nem osztják
véleményemet?!
A szavaimat követő csendbe Zalán szólt bele. Úgy látszik, szükségét látta, hogy ő válaszoljon,
mert Domokos torkát köszörülve olyan hangot hallatott, mint a csataló mielőtt nekirohanna az
ellenségnek. Tekintete megmeredt, mint a viaszkoponyába illesztett üvegszemé. Barátom
pecsétgyűrűjével megkoccantott egy poharat.
– Felkérem közvádló uramat – mondta egy tárgyalásvezető száraz, hivatalos hangján –, hogy a
vádlottak értelmi képességét meghaladó kérdések, feltevésétől tartózkodjon! De beszéljünk
komolyan – tette hozzá baráti hangon, miközben csodálkozva láttam, mint komorul sötétre
karvalyszeme, mint keményedik meg szája körül a dacos vonás beszéd közben. – Nézd, Feri!
Senki sem kételkedhetik a mi demokratikus gondolkozásunkban. De ha osztanók véleményedet,
nem vitatkoznánk veled, hanem szétszórnók birtokunkat a parasztok között, hogy fejest ugorva az
oroszok után egyedül boldogító társadalmi rendszernek az államilag intézményesített
kényszermunkát, a legdurvább rendőruralmat fogadjuk el. Mondd Feri, igaz lelkedre, híve vagy te
a vörös imperializmusnak?
Nehéz csend, ólomsúlyú csend szakadt közénk. Szemünk egymásba mélyedt. Az egyik gyertya
sziporkázva sercent, és ez a kis zaj jelentőséget nyert, mintha valami rejtett figyelmeztetés lett
volna. Tekintetünket sokáig nem bírtuk egymásról levenni. Te is fiam… – ütődtem meg, mert a
félre nem érthető szavak arra utaltak, hogy barátom felszámolt a múlttal, birtokosjellege épségben
áll.
– Zalán – mondtam végre kialudt, rekedt hangon, ami csengését csak később kapta vissza –, te
nagyon jól tudod, hogy én semmiféle imperializmusnak és rendőruralomnak nem vagyok híve. Itt
nem is rólam van szó, hanem arról, hogy olyan imperializmus, amiről beszélsz, van-e, vagy
nincs. Ti azt állítjátok, hogy van, és ezt a Royal Dutch meg Henry Deterding megvásárolt újságíró
bandájának ócsárlásaira alapozzátok, olyan emberek hazugságaira, akik már hozzászoktak ahhoz,
hogy a portájukon kirobbanó minden gazdasági bajban Moszkva kezének bűnös tevékenységét
lássák, és az Oroszországgal való azonnali és határozott szakítás mellett törjenek lándzsát. A vak
is látja, hogy a nagyhatalmak diplomáciai tevékenységének éle az oroszok ellen irányul. Ám a
félrevezetett népek egyszer mégis csak kivívják felszabadulásukat az elnyomás rendszere alól,
aminek kezdettől fogva szolgaság, háború, igazságtalanság volt a kenyere. Ezzel szemben én azt
állítom, hogy vörös imperializmus nincs. Állításomat pedig arra a példátlan rokonszenvre és
bizalomra építem, amit Oroszország a világ tömegeiben nem válthatott ki sem kényszermunkával,
sem rémuralommal, hanem csak a tények ellenállhatatlan erejében rejlő meggyőzéssel. Előre
látható, hogy a diplomácia minden eszközt meg fog ragadni, hogy az oroszokat Európában levő
gazdasági és politikai állásaikból kiszorítsa, de a rokonszenvet, a tömegek szívéből nem irthatja
ki, nem száműzheti. És ez a rokonszenv többet ér az ágyúknál. Mindenki tudja, hogy az oroszok,
amióta a szocializmust építik, nem szálltak síkra hamis ügyért. Ha tehát pártolják a világ
elnyomott népeit, akkor ez azt jelenti, hogy az igazság az elnyomottak pártján van, az pedig
lehetetlen, hogy az igazság ne győzzön, a jog ne diadalmaskodjék az erőszak felett.
*
Nem vártam meg az ellenvetést, hanem kimentem a szabadba. A hold éppen akkor lépett ki a
Ripa mögül az ég peremére. Mindig csábított e kozmikus látvány. Ez az ezüst színével szabadon
lebegő égitest a gyarló földi valóság fölött fenséges némasággal fejezi ki végtelen távolságát és
meghitt tartózkodását a térben.
Már kora este észrevettem, hogy a szél, fokozódó sötétséggel párhuzamosan erősödik. Most
aztán, hogy a kék fény nőttön-nőtt és zománccal vonta be a tájat, kitárt karokkal zúgtak a fák a
kertben, a jegenyék sirámaitól felizgatva az udvar közepén álló gesztenyefa mintha szökni akart
volna, nyugtalanul ropogtatta gyökerét és derekát.
Miután visszamentem az ebédlőbe, még egy ideig beszélgettünk politikamentes, közömbös
dolgokról. Ekkor már tulajdonképpen bizonyos cinkosság alakult ki köztünk, elhatároztuk, hogy
nem bántjuk egymást. Mire való is lett volna a meddő vita, mikor én is csak azt tudtam
homályosan, hogy mi fán terem a kommunizmus, de jómagam nem voltam kommunista.
Az est véget ért.
– Már szóltam Gábornak – nyugtatott meg Péchyné, mikor a vendégek elmentek, és én
mindenért még egyszer köszönetet mondtam. – Szóltam, hogy holnap délelőtt álljon készen a
lovakkal.
Ezt a kitüntető figyelmet is megköszöntem, de a körülmények másképp alakultak, Árokhátáról
nem parádés lovakkal, hanem gyalog mentem el.
Szobám holnaptól kezdve megint lakatlan lesz. Barátságtalanul fogad. Dühöngő szél rázza az
ablakot. Lámpát gyújtok, levegőt akarok beengedni, de a vihar kirántja kezemből a zsalut.
Odakünt a glicinia hosszú, lelógó indái, mint megannyi ostor, fáradhatatlanul csapkodják a szürke
falat. Úgy tetszik, mintha a vén ház, részt venne a boszorkánytáncban.
Körül néhány lehorzsolt oszlopfő, kandalló, boltívek. Többévi munka szunnyad itt, fal menti
záros polcokon, irattartókba gyömöszölve. Micsoda kár volt költségért, fáradságért?! Mert kit
érdekel ma például az, hogy melyik Péchy milyen eszközökkel gyarapította a családi vagyont,
vagy hogy Péchy Kazimír II. József császár vitézlő tábornoka, aki fülcimpáig érő hímzett
gallérjában ma is megvető gőggel néz a lépcsőház faláról az előtte haladókra, milyen hirtelen
haragú ember volt. Ahogy iratok bizonyítják, egy alkalommal Árokhátáról a városba menet a
négyes fogat egyik lova lesántult. Te se sántulsz le többet – szállt le a kocsiról a tábornok, és
pisztolyával, úgy ahogy a hámban volt, lelőtte. Vagy kit érdekel ma már az a Péchy Miquel, aki
egy meggyfán torkoskodó tizenkét éves parasztfiút mint egy varjút lőtt le a fáról. Ám mindennél
jobban az a mozzanat maradt meg emlékezetemben…
Az ajtón kopognak. Ileana hozza az esti tejet, meg a postámat. Domború homlok, pírban égő
arc, durcás ajak, zsendülő test, hosszú-hosszú lábszárak.
 – Isten áldjon, Ileana – nyújtok neki kezet. – Reggel téged esetleg elküldenek valahova, s
többet nem találkozunk.
– Isten áldja, tanár úr. Ott, ahol lesz, gondoljon ránk is. Magát itt mindenki kedvelte.
Árva kis cseléd – nézek hosszan utána, ahogy az ember egy messze vitorlázó bárányfelhő után
néz. – Hát lehet-e, hogy ezt a hajnali harmattól nedves, ártatlan virágot a rét többi füvével együtt
vágja le a kasza?
Mintha engedett volna a szél. Csend van körülöttem, csend van bennem is. Lassan forgatom a
postámat. A lapok közül egy távirat hull ki: „Huszadikán reggel nyolckor jelentkezzen.
Igazgató.” Órámra pillantok. Ha kilépek, elérem a hajnali vonatot, és nyolcra ott lehetek. Igaz,
hogy az éjszaka töredéke sem az enyém, de emiatt nem költhetem fel Gábort, hogy befogja a
lovakat. Verjem fel a házat? Ugyan! Kézirataimat a kandallóba lököm. Dühös lánggal égnek.
Aztán pár sort hagyva hátra eloltom a lámpát, és kezemben egy vékony vesszővel észrevétlenül,
kiosonok a házból.
A kapu előtt a fény és árnyék játékában az az érzésem, hogy valaki a ház felől követ.
Odanézek: senki. Csak a kémény árnyéka táncol a holdfény ködében.
Na, Feri – dicsérem magam jó adag gyaloglás után –, te ettől a heréknek való élettől
szépszerével szabadultál. Eztán óvakodj a parasztverítékkel öntözött kenyértől, a csorbát pedig
köszörüld ki, amilyen hamar csak lehet.
Szűk völgytorok, szél söpörte út. Hajnalodott. Távol a falu lila-zöldje felett templom és a kúria,
melynek tornyát fénybe öltöztette a nap. Templom és kastély! Madártávlatból, fásultan nézem a
két imposztort. Várok, de semmi sem jut eszembe, az ember feje néha sajátságos, üresen kongó
tok.
Darabig álltam még, aztán hátat fordítottam Árokhátának, és nekivágtam az állomás felé vezető
útnak.

X.
A sütödék még nem szórták szét összes süteményeiket, mikor az újonnan épült iskola
tujabokrokkal beültetett előkertjén átmentem. Az istenek kegyeibe fogadtak – jutott eszembe
kollégám megjegyzése –, az ország legmodernebb és egyben a magyarság legnagyobb iskolájába
kerültél. Gimnázium, kereskedelmi! Légy szent orrhegytől lábujjig, hogy ott ragasszanak!
Betéve magam után a pántolt, barna tölgyajtót, felfele baktattam a lépcsőn. A kapufülke
ablakában fekete-fehér folt.
– Mit tetszik keresni?
– Az igazgatói irodát. Én vagyok az új magyartanár.
– Egy kicsit tessék várni – súgta az apáca rejtélyesen. – Most kísérik vissza a Szentséget a
kápolnába.
A lépcsőházat a folyosótól tejüveges ajtó választotta el. Azon túl, a lábdobogásokból ítélve,
sokan vonulhattak, sorban egymás után.
Ez nagy szentség valóban – csendült fel az üde leányhangok éneke, és a homályos üvegen át
gyertyák fénye és a pap feltartott karjának árnyéka ötlött szemembe. Csengő szólt, füstölőt ráztak.
Az apáca letérdelt mögöttem fekete dominójában, fejét mélyen lehajtva mea culpázott. Hova
tűnjek? Elől tűz, hátul víz. Számomra az egész nagyon kellemetlen volt, nem emelkedtem tőle,
mint a tömjénfüst. Döbbenten húzódtam a fal mellé. – Íme – próbáltam magamban valamilyen
formát adni benyomásomnak, az eltemetett középkor egy itt felejtett vesszeje, mely napról napra
újra kihajt.
Bár a lépcső felől gyenge huzatot éreztem, az átható tömjénszag még akkor is émelyített, mikor
az iroda nagy asztalánál szemben ültem a gimnáziumi tagozat igazgatónőjével. Kezével az asztal
lapjára támaszkodva, lehajtott fejjel éppen okmányaimat tanulmányozta. Olykor felpillantott az
intézet gazdasági igazgatójára, aki szájában vastag szivarral a nyitott pénzszekrény mellett állt.
Kemény, szögletes állát időnként megfeszítette. Kíváncsian méregetett tetőtől talpig, aztán
hirtelen az asztalhoz ment, és az iratok közül kihúzott egyet. Odatette az igazgatónővér elé az
asztalra, és vaskos mutatóujjával rábökött egy helyre.
– Ide nézzen! Summa cum laude – szűrte a szavakat elismerően a szivar mellett, ám doktori
oklevelem iránti lelkesedése nyomban eltűnt, ahogy szögletes arcát rám emelte.
– Nem áltatom azzal – mondta hidegen –, hogy állása végleges lesz. Ebben a tanévben
szükségünk van magyar szakos tanárra, de ha a Notre Dame anyaház a jövő évben új elosztást
csinál, és mi magyar szaknővért kapunk, akkor természetesen nem tarthatjuk tovább. Fizetése
háromezer lej. Jóval kevesebb, mint az államnál, de felekezeti iskola nem adhat többet. Magyar
ember örüljön, ha nem hal éhen Romániában. Elfogadja az állást?
– El – feleltem, mint aki fejjel lefelé a mélységbe ugrik, miközben szinte megtapintottam jó
szabású, finom angol szövetből készült ruháját.
– Hát akkor mi egyelőre végeztünk is – nyújtotta felülről dirigáláshoz szokott nagydarab kezét.
– Az órabeosztást elintézik a tisztelendő nővérrel.
Nehéz lépteivel, szájában szivarral elhagyta a szobát.
– Órabeosztása egyszerű – szögezte le az igazgatónő, akin semmi rangjelzés, és így látszólag
csak egyike volt az intézet fekete-fehér kísérteteinek. Nagy barna szemét rám függesztette, halk,
kimért hangon folytatta. – Magyart tanít a felső osztályokban és az önképzőkört, vezeti. Őszintén
szólva jobban szeretném, ha nő, vagy legalább húsz évvel idősebb volna. Remélem – változott
szigorra enyhe mosolyra ‒, sohasem téveszti szem elől, hogy ez az iskola úrilányok tanintézete,
azonfelül pedig a család hiányát pótló otthona. Frivol dolgoknak itt nincs helye.
Válasz helyett szótlanul meghajoltam. Búcsúzásnál meglepett férfias, határozott kézszorítása.
A temetőcsendességű folyosón senki sem járt. Szimatoltam. Az igazgató havannájának illata
elnyomta a tömjénszagot…
Odakint első dolgom volt, hogy lakást keressek magamnak. Találtam is egy bútorozott
szobácskát az egyik reneszánsz udvarban, melyben az egykori istállókat, kocsiszíneket és
nyeregkamrákat az egyre nagyobb igényű és több jövedelem után kapkodó háziurak az idők
folyamán kis lakásokká alakították át. Sötétek, penészesek voltak e szobák, akárcsak a szemközti
tűzfal, melyről néha dobpergésszerűen hullt a vakolat, de a lakók vigasztalódtak. Átmenet –
mondta szomszédom, mindent kifejező kézmozdulattal.
Az intézetben éppen hogy túlestem az első hetek ismerkedési feszélyezettségén, amikor egy
nap a nyolcadik osztályba lépve, ott találtam a pódium előtt Sárdy Katát, az osztályfőnököt.
Mongolos arca mély felháborodást tükrözött, dühösen nézett szét a padok felett.
– Nem tételeztem fel Cunciról, hogy ilyesmire képes. Képzelje – fordult felém mérsékeltebb
hangon –, ahelyett, hogy iskolába jönne, zavartalanul korzózik. Tanítási idő alatt elegánsan
felöltözve szembejön velem a főtéren. Hallott már ilyent? De most már ennek vége – jelentette ki
határozottan és sarkon fordulva kiviharzott a teremből, azt a benyomást hagyva maga után, hogy
Cunci most az egyszer alaposan megüti a bokáját.
– Hiányzik Márkus – jelentette fojtott hangon a hetes.
Szóval ő Cunci, idéztem magam elé távollevő alakját. Persze – villant fel bennem az emlék –, ő
volt az, akinek az ajkán a könyvtárban felületesen letörölt rúzsnyomokat láttam. De hát ennek
most már vége lesz – tértem az osztályfőnöknő szavaival napirendre a dolog felett, és
megkezdtem az órát.
A lányok szokás szerint elmondták a leckét, szakaszról szakaszra döcögtek, minden önálló
gondolkodás nélkül, majd karba tett kezekkel illedelmesen hallgatták a magyarázatot.
Óra után a tanári szobában megint Sárdy Katába ütköztem.
– Képzelje – lépett elém, mint akit kicseréltek –, már itt járt a Márkus Cunci édesapja, és kért,
hogy ne csináljunk kázust a dologból.
 – De hiszen az osztálynak már bejelentette, hogy véget vet… Hogy beszél a növendékek előtt
egyszer így másszor úgy?!
– Elhamarkodtam – vonogatta vállát –, mindenkinek az a véleménye, hogy az utolsó évben ne
tegyük tönkre. Persze maga nem tudja – világosított fel –, hogy ő Márkusnak, a híres
orvosprofesszornak az unokahúga.
– Rendben van – néztem végig rajta gúnyosan –, akkor tovább kormozhat.
Elvileg bosszantott a dolog, de nem éreztem magamban kedvet a vitatkozásra, meg aztán nem
láttam elég tisztán, hogy mennyi itt a női kicsinyesség és mennyi a pártfogás előtti térdhajtás.
Este egy kis folyóparti vendéglőben vacsoráztam. Az asztalok oly sűrűn álltak, hogy szinte
érintették egymást. Hely bőven volt, de rajtam kívül csak egy vendég ült a szoba túlsó sarkában.
A kockás térítők szomorún csüngtek, mintha a gyér forgalmat gyászolnák.
Rövid tusakodás után hosszúlépéssel toldottam meg a pirított borjúmájat. A pincér elém tette a
magas, karcsú poharat, és kezében egy liter leánykával az asztalokhoz támasztott székek lábai
között a másik vendéghez cikázott.
Libegő, fehér vászonkabátja mögött odapislantottam. Nini – lepődtem meg. Csak nem a
gimnáziumi tagozat titkára? Ő volt. Bús, vörös fejét mereven leszegve az asztalán sorakozó
üvegeket bámulta.
Csontos kezével, gépiesen vette el a pincértől az üveget, teletöltötte poharát, majd egy hajtással
kiitta. Gyors egymásutánban kétszer ismételte meg ezt, anélkül, hogy fejét vagy az asztalra
fektetett ökölbe szorított bal kezét megmozdította volna. Kellemetlen volt nézni, ahogy egyre
jobban veszítette el józanságát. Tudtam, hogy ilyen állapotban már nem ismerhet meg, mégis
magam előtt restelltem volna a helyzetet. Gyorsan fizettem, és távoztam.
Mikor a kapupénzt a papucsban előcsoszogó házmesterné kezébe nyomtam, a félig nyitott
résen mellettünk egy alak surrant be.
‒ A Kovács-lány, kérem – hajolt felém fokhagymaszagú leheletével a házmesterné. – Lesz
megint haddelhadd, amiért ilyen későn jön haza. A héten egyszer már úgy megverte az apja, hogy
azt hittem, belenyomorodik. De olyan, mint a macska. Csak azt nem tudom, mi tetszhet rajta a
férfiaknak. Hisz olyan lapos, mint egy deszka.
– Milyen lányról beszél? – szakítottam félbe. – Tudtommal ez a Kovács-lány hozzánk jár
iskolába.
– Na és azért nem mászkálhat? Szeʼ éppeg azért szégyellhetné magát, hogy mindig éjszaka jár
haza.
Fáradtan baktattam a macskafejekkel kövezett sötét udvaron szobámig. Körül minden aludt
már. Csak az emeleten, a bankigazgatóék egyik udvari szobájában égett a villany. Lefekvés után
sokáig néztem farkasszemet ezzel a felső régiókból lepislogó lámpával. Álmomban sem volt
nyugtom tőle: a lámpa, a titkár merev szeme a Kovács-lány vézna alakjával olvadt egybe.
Másnap reggel fél nyolcat ütött a tanári szoba órája, mikor beléptem. A terem közepét betöltő
hosszú tanári asztal zöldesen csillogott. Az igazgatói iroda felőli oldalon, az ablak mellett, a maga
külön zugában már ott ült a titkár. Nagy fejét mereven tartva bal kezét ökölbe szorítva mereven
nézett maga elé a lepedő nagyságú ívre, a tegnap este poharat szorongató keze most szorgalmasan
szántott a ceruzával a papíron. Köszöntésem néma fejbólintással viszonozta. Úgy látszik, kialudta
mámorát – állapítottam meg magamban, miközben zaj nélkül helyemre ültem. Újságolvasás
közben a folyosóról egyre jobban beszűrődő csicsonkázásokból [csúszkálás] és lábdobogásokból
óra nélkül is megállapíthattam az idő múlását.
Na végre itt az első kollega – ismertem fel a kinti zajban a férfilépéseket. Az ajtón azonban
kopogtak, és egy középkorú, sovány kis ember lépett be, kezében aktatáskával, karján szürke
felöltővel.
– Bună dimineaţă [Jó reggelt] – köszönt románul, és az igazgatónőt tudakolta.
A titkár nehézkesen felállt, és megkérdezte, hogy mi járatban van.
 – A minisztériumból jövök – hangzott a szerény felelet, mire az ajtó nyomban kitárult előtte.
Ugyanakkor magából kikelve Sárdy Kata rohant a terembe.
– Tanfelügyelő! Érti? Már a portán láttam. Tudja – beszél bele a mosdó feletti tükörbe,
miközben rövidre nyírt barna haját egy fésűvel idegesen tépdeste –, kész istencsapása egy ilyen
látogatás. A miniszteriálisok mindenbe belekötnek, és míg a jegyzőkönyvet a kezükből ki nem
adják, mindig fejünk fölött a veszély, hogy az iskolát bezárják, minket pedig szélnek eresztenek.
Pár perc alatt megtelt a tanári szoba. Apácák, papok, civil férfiak és nők karneválja, de dévaj
vidámság helyett mindenki szemében ott lapult a rémület: Tanfelügyelő!
Az újoncok tájékozatlanságával néztem egyikről a másikra. Szilárd pontot kerestem ebben a
megvadult forgatagban, és szemem egy igénytelen kis alakon akadt meg. Dr. Büchler vagy ahogy
a felsőbb lányok hívták, Kambyses elnéző mosolyát az ablakpárkánynak támaszkodva nyírott
bajusza mögé rejtette. Sötétbarna szeme magas értelmet, céltudatosságot és kitartást árult el.
– Érthetetlen – szónokolt letompított hangon a sarokban összeverődött csoportban Kádár Vilma
–, milyen jogon nyomorgatják a felekezeti iskolákat?
– Jog? – lépett oda az ablaktól váratlanul Büchler. – Engedjük meg a latin szakosnak, hogy egy
Aesopus-mesével világítsa meg a dolgot. A sas – kezdte – megölte a galambot, és mikor kérdőre
vonták, hogy milyen jogon tette, csak ennyit felelt: az erősebb jogán. A jog egyértelmű a
hatalommal.
Szemüvege éleset villant. A döbbent csendben sétapálcáját karjára fűzve kezében az
osztálynaplóval elhagyta a termet.
– Fején találta a szöget – bólintott nagy későre a hittanár. – Isten nevében induljunk órára.
Kínos ötven perc telt el, és utána újabb ötven. A szünetekben kérdőn néztünk egymásra.
– Baj van – didergett vastag szövetruhájában Bőd Klára. – Nem kíváncsi az óráinkra.
A titkár fojtott hangon közölte az igazgatónő óhaját, hogy míg a minisztériumi kiküldöttel
tárgyal, senkit se zavarja.
Harmadik órám lyukas volt. Négyen ültünk a nagy asztal mellett. Elég nyugodtan, mert már
mindenki kifogyott az ijesztgetésből. Odaadással vártuk, hogy az örvény minket is magával
rántson.
– Titkár úr – jelent meg az ajtóban az igazgatónő fehér-fekete fátyollal körített sápadt arca –,
hívja fel a nyolcadikos Kovács Máriát, s mikor csöngetek, küldje be.
– Még csak ez hiányzott – pattant fel Sárdy Kata, mint akit megszúrtak. – Már megint az én
osztályom! Mit csináltál, te szerencsétlen – támadt a belépő lányra, ki a titkár utasítására megállt
az ajtóban.
– Semmit. Semmi rosszat Kata néni – felelte meleg, kissé tragikus hangján, amiben volt valami
elégiaszerű. Már régebb megfigyeltem, hogy mikor felelés közben valamelyik korán elhunyt
magyar költőről kiejtett egy méla mondatot, hangjának zengése olyan volt, mint egy távolból
szüremlő, megtört és mégis végtelenül bájos zene.
– Szegény! – tört fel bennem a részvét, ahogy a vézna válla közé húzott szőke kis fején, fekete
harisnyába bujtatott vékony, egyenes lábszárán végigsiklott a tekintetem. – Szegény eltévedt kis
madár!
Éreztem, hogy a mai kihallgatás kapcsolatban van a házmesterné tegnapi felvilágosításával.
– Magatartásából ítélve – méregette összehúzott szemmel Büchler – egyaránt lehet vádló, mint
vádlott.
– Azt hiszem – vontam vállat –, egyéni síkon folyik a vizsgálat.
Az igazgatói irodából megszólalt a csengő. A titkár kinyitotta az ajtót.
– Menjen be – mondta a lánynak, de az a vágóhídra hurcolt fiatal borjú kétségbeesésével nézett
a résre. Vérpiros arca zöldes-fehérré fakult. Vékony lába valósággal belekapaszkodott, gyökeret
vert a padlóba. Nem! Nem megyek! Soha! – viharzott belőle a tiltakozás. Végre a titkár
gyöngéden megfogta karját, és vigyázva betaszította az ajtón.
A következő órán kihívtak az osztályból.
– Az igazgatónő kéreti – tárta szét karját a titkár bocsánatkérőn.
A folyosón Kovács Mária sírva gombolta kinőtt, sötétkék kabátját. Szomorú szemében
növekvő fájdalom. Illedelmesen köszönt. Úgy tetszett, mintha mondani akart volna valamit, de
aztán mégis sarkon fordult, és a porta felé indult.
Az igazgatói irodában enyhe cigarettafüst terjengett.
– Tessék helyet foglalni – szólt a bemutatkozás után a kiküldött. Finom modora kissé zavarba
hozott. Mit akarhat tőlem – fürkésztem iratcsomóba mélyedt őszülő fejét.
– Kérem – vette le szemüvegét, miközben erekkel átszőtt fáradt szemét rám emelte –, a maguk
növendékét súlyosan vádolják. A vizsgálat során sok mindenre fény derült. Az ügy menete úgy
kívánta, hogy kihallgassuk az osztályfőnököt. Aztán tudomásomra jutott, hogy ön ugyanabban a
házban lakik, ahol a megvádolt tanuló. Szíveskedjék megmondani, tapasztalt-e valami
kifogásolnivalót az otthoni viselkedésében. Ami a férfiakkal szembeni magatartását illeti.
A tágas, bőrbútorzatú dolgozószoba levegőjén mintha fokhagymaszag csapott volna át.
Mindennap éjszaka jár haza – hallom a házmester suttogó hangját. De mi közöm nekem ezekhez a
rosszindulatú pletykákhoz? – mosolygok magamban.
– Semmi kivetnivalót nem tapasztaltam – szögeztem le határozottan.
– Köszönöm – tette vissza orrára szemüvegét a felügyelő –, csak ennyit akartam.
Elmenőben, mintha az igazgatónő megkönnyebbült mosolyát láttam volna.
Ugyanezzel a mosollyal közölte délben a tanári karral a vizsgálat eredményét.
Körbeültük a nagy asztalt. Várakozástól feszült arcok figyelték minden szavát. Amúgy is
magas alakja, ahogy az asztalfőn állva beszélt, mindnyájunk fölé emelte.
– Hogy a lényegen kezdjem – mondta –, Kovács Mária nyolcadik osztályos tanulót a
minisztériumba küldött kétrendbeli, tanúval aláíratott feljelentésben azzal vádolják, hogy a királyi
családot sértő kijelentéseket tett, továbbá, hogy erkölcstelen életet él. A feljelentést
unokatestvérének vőlegénye írta, a tanú pedig menyasszonya és annak édesapja, növendékünk
nagybátyja. Kovács Mária bevallotta, hogy az említett fiatalember próbált neki udvarolni, de ő
levélben visszautasította. A feljelentés tehát bosszú műve. Mivel a két Kovács valami örökösödés
miatt már perben áll egymással, ez valószínűnek látszik. A közoktatási minisztérium elejti az
ügyet, és az ügyészséghez utasítja a vádlót. Mivel iskolán kívüli dologról van szó, mi sem
avatkozunk bele. A kiküldött, aki különös jóindulatot tanúsított irántunk, azt tanácsolta, távolítsuk
el a lányt az iskolából, hogy a további zaklatásokat elkerüljük. Egyébként Kovács Mária saját
kérésére már ki is kapta iratait.
– Hála istennek – foglalta szavakba az általános megkönnyebbülést a hittanár. – Legalább
nyugodtan ebédelhetünk.
– Az ilyen teremtésnek nincs is helye az iskolában – mondta megvetően Molnár István, mikor
az igazgatónő becsukta maga mögött a párnázott ajtót. – Mert ugyebár mikor egy lány odajut,
hogy erényességében kételkednek, az már nem való ide.
Vastag szemüvege mögött is bandzsalító szemével mintegy megerősítést várva nézett körül, de
csak a hittanár kapta fel a szót. Miközben pocakosodó termetét nagykabátjába rázogatta, rászólt.
– Hadd el, Pista, ne feszegesd ilyenkor az erkölcsöket.
– Az erkölcsöket mindig feszegethetjük. Kivált most, amikor az irodalomba is behatolt az a sok
piszok.
Már a fogasnál álltam, Sárdy Kata bizonytalan színű kabátját akartam felsegíteni, de erre
megfordultam. Kihez intézte szavait ez az önimádó, alakoskodó ember? Nem tévedtem, Molnár
Pista rám célzott.
 – Mire gondol, kolléga úr?
– Mint magyar szakosnak tudnia kellene, hogy Ady Endrére gondolok, a szabad szerelem
költőjére.
Mellettem állt, mint egy támadásra kész kakas. Mindössze vállamig ért. Megütközve néztem le
üres tekintetére, kínos gonddal megfésült mopszli fejére, műtét nyomát viselő horpadt homlokára.
– Kollega úr téved – szóltam halkan. – Ady költészetében nem a szerelem a fő motívum.
– Hanem? – nézett fel sandán. – Az a csomó értelmetlen zagyvaság? Nem süllyedtem odáig,
hogy a verseit olvassam, de hallottam róluk egyet-mást. Talán a kollega úr többet is tud róla?
– Kár – vágtam vissza a kötekedésre –, hogy nem jött el tegnap délután az önképzőköri
gyűlésre. Varga Rózsi a nyolcadikból szép előadást tartott róla.
– Magyar szakosok, ha vitatkoznak – próbált enyhíteni a vita élén Sárdy Kata.
– Talán mélyebben kell keresnünk a dolog nyitját – mosolygott Büchler –, mint a szakosok
ízlésében.
A titkár szokatlan elevenséggel hirtelen felállt, és hozzánk jött.
– Elfeledtem szólni a tanár uraknak – ismerte be szerényen hibáját, mikor Büchlerrel utolsónak
akartuk elhagyni a szobát. – Az igazgatónő arra kéri az urakat, szíveskedjenek három órára
visszajönni. A minisztériumi kiküldött ugyanis meg szeretné tekinteni az iskolát. Addig befejezi
az ebédet – mosolygott ránk –, és önök, akik jól beszélnek románul, társaloghatnának vele,
miközben kalauzolják.
Ebédelni a folyóparti kis vendéglőbe mentem. A ritka szép őszi nap kedvéért a pincér nyitva
hagyta az ablakot. A parti sekély vízben magas szárú csizmákban nyugdíjasok horgásztak,
vállukon vászontarisznya, kezükben hosszú bot. Kijöttek az örökösen zúgó gát ezüstösen csillogó
hullámai közé, mert tudják, hogy a szép napokra alacsonyan vitorlázó nedves felhők jönnek
szürke ködbe borítva a folyót, s hideg lucsokba fullasztanak mindent. Odaát a martba kapaszkodó
fák fehér ágbogai csontokra emlékeztettek, de a folyó két partján a nyárfalevelek aranyszínű
szőnyege még mindenütt ki volt terítve. Szemközt, túl a vízen minden ház falán vadszőlő
csüngött, bíborfürtjei az őszi nap bengáli fényében tündököltek. Minden ragyogott, mintha a
természet érezte volna, hogy szépségeit szét kell pazarolnia, mielőtt a téli függönyt lecsapná.
Tőlem balra háromtagú család ült az asztalnál. Szintén ebédeltek, persze nem savanyú tüdőt, amit
én. Széles taglejtések, lármás beszéd, pulykamell szarvasgombával, bérlők vagy földbirtokosok
lehettek. Volt elég néznivaló rajtuk, de az én figyelmem mindegyre Kovács Máriára tért vissza.
Szegény kis egér. Mikor ma reggel összeszedted könyveidet, füzeteidet, hogy iskolába menj,
gondoltál-e arra, mi történik ma veled? Kikérted irataidat. Hogy állsz apád elé? Ha már az
igazgatónő maga is beismerte, hogy a feljelentés bosszú műve, miért nem kegyelmeztek meg
neked?
Háromra ott voltunk az intézetben, ahogy a titkár kívánta, de az igazgatónő a felügyelővel már
sétált egyet.
– Most átmegyünk a bentlakásba – mondta –, mikor a kápolnából kijöttek.
– A bentlakás később épült, mint az iskola épülete – magyarázta Büchler a felügyelőnek, aki
apróra mindent megnézett, és mindennel nagyon meg volt elégedve.
– Az okkersárga csempével borított folyosó elején egy „Jézus szíve” szobor állt. Előtte mécses,
térdeplő zsámoly.
A parkettes tanulóba a lányok akkor érkeztek vissza a sétáról. Illedelmesen felálltak. Majd
széthúzták a tejüveges elválasztó falakat, és mi három óriási termen át láttuk a sok vidáman
mosolygó szőke-barna fejű szürke kötényes lánykát. Széküket zajtalanul tolták az asztal mellé,
felénk fordultak, aztán fegyelmezetten álltak, mint a cövek.
A hálókban hófehér ágyak, egyforma székek. A második emeleten az ebédlőben hófehér
asztalok.
 A mosogatófülkéből edénycsörömpölés hallatszott. Egy harmadik osztályos növendéket
pillantottam meg. Könyökig feltűrt szürke kötényben állt ott, mosogatólétől zsíros kezét
leengedte. Kipirulva, feszesen nézett ránk. Hosszú, barna hajának egy arcába csüngő fürtjét
hasztalan iparkodott helyre parancsolni fejének akaratos hátravetésével.
Mit keres ez a lány a mosogatófülkében – tűnődtem magamban, de felvilágosításért csak
hazafelé fordultam Büchlerhez.
– A növendékek feladata a mosogatás is? – érdeklődtem.
– No, nem éppen – mosolygott bajusza alatt. Ez az egy kivétel. A kislány apácajelölt volt, de
meggondolta magát. Kétévi tandíját nem tudta visszafizetni. Ezért az intézet kétévi cselédmunkára
kötelezte.
– Hisz ez rabszolgatartás – ámultam el.
– Olyanforma. Délelőtt megengedik neki, hogy iskolába járjon, délután viszont a mosogatólébe
öli bánatát. Akárcsak titkárunk, aki tanári oklevéllel nem kap állást, és esténként borba fullad. És
nézz rám! Fizetésem mellett kénytelen vagyok délutánonként francialeckéket adni, a klasszikusok
helyett a francia nyelv tanításába temetkezem.
– Szép kis állapotok – háborodtam fel. – Egy tanuló, aki cseléd, egy tanár, aki titkár, egy latin‒
görög szakos, aki modern nyelvet tanít. Aztán nézz oda! Az iskola hírnevéért feláldozzák Kovács
Máriát, nem törődve azzal, hogy semmivel sem bűnösebb, mint festett szájú kolleganője, Márkus
Erzsébet, ki zavartalanul tovább folytatja játékait az egész tanári kar segédlete mellett. Őszintén
szólva, kezdek kiábrándulni gyönyörű iskolátokból.
– Na – csöndesít Büchler –, nem kell olyan tragikusan felfogni a dolgot. Iskolánk azért
mégiscsak a magyar művelődés egyik bástyája. Most jut eszembe. Az Ady-vitában vettem észre,
hogy hajlamos vagy mindent társadalmi síkra terelni. Ennyi vaskalap között ez helyes. De itt van
a nemzet is.
– Igaz – bólintottam. – De nem gondolod, hogy itt volna már az ideje a nemzetfogalmat is
átértékelni?
– Átértékelni? Mikor elvesztettük értékelési eszközeinket, egyensúlyunk legszükségesebb
tényezőit? Ezek nélkül a dolog nem megy olyan könnyen barátocskám. Mert hogy fogsz hozzá?
Vagy szemet hunysz, és mint eddig megnyugszol a mai pöcegödör rendszerben, amit kormányok,
egyházak, hadseregek őriznek, és szuronyok hegyén tartanak fent, vagy pedig a közvélemény
viharos helyeslése mellett kirobbantod a botrányt, és forradalmár módjára nekirontasz annak a
szent együttesnek, amit a nagyképűség ma nemzetnek nevez. Nincs így?
– Sajnos – feleltem –, én nem tudok ilyen hidegen, ilyen érdektelenül beszélni erről a kérdésről.
– Értelek – felelte elgondolkozva. – Magatartásunk nem lehet azonos. A te álláspontodban van
valami gyakorlati az én elméleti felfogásomhoz képest, valami személyes elégtétel-keresés, hogy
ne mondjam, bosszúszomj.
– Ez igaz. Gyermekkor, ifjúság, család mind odahúznak, és én, ha rákerül a sor, vidám szívvel
állok majd a barikád túlsó oldalára. Mert egyszer mindenki jól lakik azzal, hogy tíz zászlósúr egy
ország népével azt csináljon, amit akar, és akkor mindnyájan odakerülünk a barikádokra, ahonnan
az a nagyszerű roham indul majd ki, amelyhez foghatót a világ még nem látott, és ami győzni fog,
mert ő az új életelv a kimerült, elkorcsosodott régivel szemben.
A sarokhoz értünk, ahol Büchler hazafelé menet el szokott tőlem válni. Figyelmesen a
szemembe nézve kezet nyújtott.
– Veszedelmes lázadó vagy! – villantotta rám lapos fogait, aztán sarkon fordult, és lassú,
megfontolt lépéseivel bement a Vár-hegy kihalt utcájába.
Lázadó? Megállapítása felderített, de a gyönyörű iskola szeplőinek emlékét, akár valami
bennszakadt fullánkot, az összhangtalan nap után nem húzta ki belőlem többet senki.
XI.
Volt egy időszak az életemben, amikor nem ismertem mélyebb szenvedést annál az erőszaknál,
amit felebarátaim nap nap után erkölcsi magányomon elkövettek. Hagyjatok! – védekeztem.
Nincs szükségem másra, mint tökéletes magányra. És ezen az őszön az egyedüllét hosszú és
szomorú óráin a fájdalomtól mégis szinte elállt a szívverésem. Sok ez a magány – állapítottam
meg –, hiszʼ a mellem üres kripta, visszhangzanak benne a lépések, magamban vergődtem, amíg
elkapott a dolgok forgószele. Szerelem! Mélyebbre merültem belé, semhogy ne volna kínos
beszélni róla. Egyébként, miután szerencsésen sikerült letörölnöm életem palatáblájáról, nem
tudom, miért nem löktem be koponyám valamelyik zugába, ahol az idő homályos alkonyának, a
feledésnek jótékony pókhálója elbánt volna vele.
Aznap délután, mikor először pillantottam meg, mintha gyilkolni akarnák egymást, fekete,
halált hozó fellegek ágaskodtak az égen. A sétatér mohával bevont padjairól a botjukra hajló
nyugdíjasok az utolsó bágyadt napsugárral nyomtalanul eltűntek. Szél fújta a kopár pázsiton ide-
oda a zörgő levelet. Kihalt, téli táj, májfoltos platánok, görcsös nyárfák. Törzsük olyan egyenetlen
volt, mintha egy óriáskéz évtizedenként legalább egyszer megmarkolta és visszanyomta volna
őket a növésben.
Előttem a gyertyánosban magas, karcsú lány sietett. Kezében korcra fűzött kis csomag. Testhez
álló sötétkék kosztümje élesen rajzolta ki hibátlan alakját. Nyugodt, könnyű léptei alatt ütemesen
ropogott a sárga, kavicsos homok. Ahogy a malomárok fehér kis hídján áthaladt, a szél
meglebbentette rövidre nyírt, szőke haját. Nini – ittam tágra nyílt szemmel, mint egy tüneményt –,
csak nem pesti ez a nő?
Egyenletes távolságból követtem. Meglepetésemre felém tartott, és a mi kapunkon fordult be.
Mire a bolthajtás alá értem, már a galambtojás színű kőlépcsőn kopogott lapos sarkú Bally-cipője.
Látogató, vontam vállat, de másnap reggel újra megpillantottam. A változat kedvéért most
lefelé jött a lépcsőn.
A házmesterné nagy dérrel-dúrral a széles kapualjat seperte.
– Kezit csókolom, nagyságos kisasszony – cuppogott fogatlan ínye, és a seprűt egy pillanatra
úgy tartotta elé, mint egy alabárdot.
– A bankigazgató úr lánya – vágott felém szeme sarkából. – Csak a minap jött haza
Magyarországról.
Jobban odanéztem, de a vastag porfelhőben már becsukódott a nagy kapu.
Pár nap múlva magamba merülve az egyetemi könyvtár kartotékos dobozaiban turkáltam.
– Szervusz, Feri!
Mögöttem egykori kollegám, Makai Emil állt. Nem volt egyedül. A bankigazgató lányával jött.
Bemutatkozáskor a lány áttetsző kék szeme felcsillant.
– Ne fárassza magát, Emil, hiszʼ mi már rég ismerjük egymást. Mi több, egy házban lakunk.
Maga – fordult felém –, a házmesterné legújabb beszédtémája. A magába zárkózott tudós
professzor.
– Középiskolai tanár – hajoltam meg mosolyogva.
– Na igen – hunyorgott hamiskásan, miközben gödrös álla megremegett. – De ha így folytatja,
magából rövidesen magántanár lesz. Hiszʼ a tanítványai már így is dicshimnuszokat zengenek a
tudásáról.
– Ejnye – vettem át zavarom palástolására a kötekedő hangot, igazán érdemtelenül tettem szert
rövid pályafutásom alatt ilyen széles körű hírnévre.
– Csak ne szerénykedjen. A férfi mindig kell érezze, mit ér, mi van benne. Ha semmit sem érez,
üres, mint a dióhéj, aminek a belét a mókus megette. Látja – hordozta körül tekintetét most már
komolyan –, maga segíthetne nekem.
– Ugyan miben?
 – Kikaparni néhány részletet Kótsi Patkó Jánosról, [Kótsi Patkó János (1763‒1842): A
kolozsvári színház egykori igazgatója, színész, színikritikus, drámaíró.] mert ez a tudós – bökött
Makai felé – az sem tudja, ki volt, nekem meg a szemináriumi dolgozatomba kell.
– Szívesen – feleltem szokatlan élénkséggel.
Együtt mentünk haza. Felvidulva hallgattam semmitmondó csacsogását, de ettől kezdve
számomra a ködös novemberi reggelek tartalmat nyertek. Napok kezdeteit jelentették, melyeken
izgatottan vártam a vele való rövid találkozást. Mert minduntalan egymásba botlottunk.
– Már megírtam a bevezetést – újságolta egy nap. – Sajnos az életrajz nehezebb. Nem tudom,
hogyan következzék egymás után ez a sok minden. Gondolja csak el, egy színész a XVIII.
században.
Ilyenkor, bár siettem az iskolába, egy kis kerülővel elkísértem az egyetemig, áldva Kótsi Patkó
Jánosnak, a derék histriának emlékét, ki az elfelejtett, halottsárga lapok közül bizonyára védőn
terjesztette fölém feketetaláros, porladozó kezét.
Egyszer aztán végleg elakadt.
– Kátyúba kerültem – panaszolta –, és nincs kiút.
– Hagyja – bátorítottam búcsúzáskor. – Ma délután elmegyek magával a könyvtárba.
Az egyetem épülete előtt álltunk. A tudomány fellegvára gőgösen tekintett le az alatta nyüzsgő
hallgatókra. Magda arca a segítséget kapott ember megkönnyebbülését tükrözte.
– Köszönöm – mondta, mielőtt felment volna az egyetem lépcsőjén –, várjon rám délután
négykor a kapunk alatt.
Finom, barna kesztyűs kezének szorítását magammal vittem. Tenyeremen éreztem illatszerét,
és ekkor, mintha valamit elvesztettem volna, hirtelen megálltam. Szegény ördög, te – bámultam
tovatűnő szürke télikabátja után –, mit akarsz ezzel a lánnyal? Talál-e ideiglenes tanári
állásodhoz? Hisz a heti zsebpénze több lesz, mint a te egész hónapi fizetésed. Kedves? Barátságos
hozzád? A pillanat szüksége hajtja feléd.
Mindegy! Lesz, ahogy lesz – némítottam el magamban akkor az okoskodást. És míg az
iskolában tanítványaim feleltek, addig én lázasan vártam a délutánt, hogy segíthessek neki
megírni dolgozatát.
Együtt lenni! Ugyanazt a könyvet együtt olvasni! Együtt dolgozni! Szívem évek múlva is
megdobbant, valahányszor a könyvtár félreeső kis termébe léptem. Behunyt szemem előtt lebegett
áttetsző arcbőre, reám tapadó kék szeme, aranyló szőke haja, karcsú ujjai, ahogy a cédulák között
rendezget. Ívelt ajkának meghitt suttogása sokáig kísértett fülemben, mozgásba hozva vérem, mint
azokon a szeles novemberi délutánokon, mikor szorosan egymás mellett ülve, elmúlt századok
titkait bontogattuk.
Hazafelé szívesen fordult velem egyet a városban. A kopaszra dermedt fák alatt megbűvölten
néztem az árnnyal váltakozó lámpafényben bundájából kikandikáló hamvas arcát.
Karácsony előtt, mikor az idő barátságtalanul hidegre fordult, és sétáink egyre rövidebbek
lettek, egy este búcsúzáskor egy pillanatra megállt a kihalt kapubolt alatt. Fejét hátraszegve
kitartóan nézett rám. Aztán megszólalt.
– Voltaképpen nem is tudom, miért nem jön fel maga soha hozzánk. A szüleim szívesen látnák.
Örömömet hirtelen megdöbbenés váltotta fel. Amióta Péchyéktől eljöttem, nem jártam
társaságba. Szerény jövedelmem, de kedélyállapotom nem engedte meg ezt. És most, zsupsz!
Fejjel a társas életbe, bálokba, a rongyok örvénylő libegésébe.
– Hallgat? – kérdezte. – Mindenesetre kifejező ez a hallgatás. Őszinte maga?
– Mint a halál.
– Akkor?
– Még nem hívott – néztem mélyen a szemébe.
– De most hívom – öntötte a vér egy árnyalattal sötétebbre hidegtől kicsípett arcát.
 Milyen is az élet – gondoltam vissza Árokhátára másnap a lépcsőn felfelé haladva – egy olyan
házban, amelyben az ember sohasem érez konyhaszagot? Hát még az olyan házban, amelyen
keresztülosont a szerelem, és amelyről tévesen mindenki azt hiszi, hogy épp oly sivár és unalmas,
mint tegnap volt. Tágas kényelem, barátságos emberek, ráadásul egy egészséges hullámos hajú
lány. Hogyne beszélnének, gondolkodnának, látnák ezek az életet másképp, mint a többi ember?!
Akkor én már nagyon jól tudtam ezt, de a kábulat, amiben akkor éltem, nem engedte, hogy az
adott esetre alkalmazzam.
A szobalány bevezetett.
Törékeny kis íróasztaláról az állólámpa fénye a kezében tartott könyvre hullt.
– Mit olvas? – nyúltam a könyv után.
– Tessék – adta át. – Egy angol. Crabbe [George Crabbe (1754‒1832) angol költő]. Tudja,
milyen érdekes?
– Tudom. Ahányszor a kezembe kerül, mindig meggondolkoztat. Magának angol a
mellékszakja?
– Az.
– Akkor tudja, hogy ez a költő parasztokról írt, maga is paraszt volt, de rímekhez és az ütemhez
úgy értett, mint nálunk Arany János. Nem vette észre, hogy olvasása után fülében még napokig
cseng-bong egy-egy verse?
– Ezt tartja benne a leglényegesebbnek?
– Nem. Ami ezenkívül nála meglepő: a parasztság nem tündököl olyan erényekkel, amilyeneket
például a mi íróink, aggatnak rájuk. Crabbe parasztasszonyai rútak, és nem takarosak. Nem
gyűlnek össze a tűzhely körül, hogy hazug mesékkel traktálják egymást. Nem fordítják ég felé
áldást kérő könnyes szemüket. Patriarchális öregek ritkán akadnak közöttük. A legények
mozdulatai lomhák. Lomhák és nyersek, mint maga a föld, amelybe belevágják a kapát.
Hallgatagok. De ha beszélnek, a földesurat nem áldják, hanem szidják és átkozzák. Látja, ezért
szeretem Crabbe-t.
Az ajtó kinyílt, bejött az anyja. Fűzőbe kényszerített, hízásnak indult, de még mindig csinos
alakja kimérten ereszkedett le a kis szalonberendezés rojtos díványára.
Össze-vissza beszéltünk mindent, a dollár svájci árfolyamától kezdve a színházi évadig. Jól
éreztem magam, de illetlenségnek tartottam a hosszas maradást.
Búcsúzáskor, mikor lakkozott körmű fehér kezére hajoltam, meghívott másnap estére színházi
páholyukba.
– Tehát a viszontlátásra, kedves tanár úr. Maggi, légy szíves… és a kezével mutatta, hogy
kísérjen ki.
Egymás mellett álltunk az előszobában, kókuszszőnyegen, fonott bútorok és melegházi
növények társaságában. Elgondolkozva nézett rám.
– Szeretném – mondta – Crabbe kötetét zavartalanabbul átböngészni magával. Mikor lenne
ideje?
– Amikor parancsolja.
Halántékomig ért. Lüktetett arca, aranyló haja arasznyira volt tőlem. Félig zárt pillája alól
figyelt. Mit tehettem mást, a szívemre vontam, ő, meg mint valami bilincset, nyakamra kulcsolta
karját.
Ettől kezdve éjt-napot lázas tevékenységben töltöttem. Nekifogtam régi tervem
végrehajtásához: Kolozsvár régi építészeti emlékeiről írtam tanulmányt. Pár sikerült részletet
bemutattam a hírlapok és folyóiratok szerkesztőinek. Szívesen fogadták, úgy, hogy mint
diákkoromban, újra a kutyanyelvek rántottak ki a szükségből.
Kitavaszodott. Májusi zápor paskolta végig a várost és a temetőt, ahogy Magdával sétálni
mentünk. A váratlan zuhany elől egy ódon kripta oszlopos előcsarnokában húzódtunk meg.
Arcunkról kölcsönösen törölgettük zsebkendőnkkel a rácsapódott vizet, ami bohókás játékba
csapott. Egyszer összeszorított szájam felpattant a sokáig cipelt keserűségtől.
– Tudja-e, Magda – mondtam neki –, hogy a maguk vagyona engem, a szegény tanárt mennyire
kínoz?
Szorosan állt mellettem. Megfogta fejemet és erőszakkal, maga felé fordította. Álmodozó
szemében most acélos fény csillogott.
– Ha szeret – mondta bensőségesen –, küzdeni fog. A szüleim nem törődnek a vagyonnal.
Apám tegnap este is azt mondta, hogy egy diploma jó hírnévvel elég lesz a vejének. Azt hiszem,
magára gondolt.
– Hírnév? – álltam meg az ösvényen. – Miféle hírnévre tehet szert egy gimnáziumi tanár? Szeʼ
nem futballista.
A levegő kristálytiszta volt, a százados sírokat ringatta. Házsongárd a zápor után smaragdzöld
és ametisztlila színekben pompázott.
– Mi lenne – fogott hirtelen karon –, ha tartana egy felolvasást. Holnap beszélek a grófnővel.
Szívesen elintézi a gyakorlati dolgokat.
– Nem rossz – fogott meg a gondolat, lépcső az ismertség felé.
Beleegyezőleg bólintottam, látva jókedvű arcát.
– Az iskolából is toborozhatok hallgatóságot – szóltam és közben arra gondoltam, hogy ilyen
előadásokkal megszilárdíthatom tanári állásomat.
– Azt hiszem – mosolygott ‒, hogy a toborzás felesleges. Amibe egyszer a grófné beártja
magát, az megy, mint a karikacsapás.
Mikor leértünk, láttam csak, milyen gyönyörű ez a város. Nekünk aznap a leggyönyörűbb volt
a világon.
Két hét múlva, bár a hírek gonosz szele kissé megrendítette bizalmamat, sötétszürke
öltönyömben ott ültem a piarista gimnázium dísztermében, az emelvényen. A szoborba merevített
Mikes Kelemen, Jósika és Bölöni Farkas Sándor közömbösen tekintett a halkan zsibogó
hallgatóságra. Panaszra nem lehetett okom. Ahogy Magda megjósolta, a grófné alapos munkát
végzett. Az első sorban fehér hajával ott ült ő, egyik oldalán a lilaöves kövér kanonok, a másikon
a szögletes állú, szikár unitárius püspök. A lutheránusok szuperintendense nagy kerek
szemüvegével érdeklődéssel nézett rám. Fekete reverendás papok, pár egyetemi és egy tucat
középiskolai tanár, sötét ruhájú előkelőségek mögött a város felekezeti iskoláinak diákjai.
A dupla ajtót becsukták.
– Kezdje meg – intett felém az igazgató a végső fészkelődés percében, és én felállva
oldalzsebembe nyúltam az előadás szövegéért. Ekkor hátamon dermesztő hideg futott át: a szöveg
nem volt a zsebemben.
Botrány! – meredtek rám a szemfülesek, biztosra véve, hogy az egész ügyet pocsétába hagyom
itt. A teremben mély csend lett. Robbanás előtti perc. Ám én megőriztem nyugalmamat, nem
tapogattam tovább a szöveg után, hanem fordítottam egyet a szekerem rúdján, és mintha mi sem
lenne természetesebb, szabadelőadásba kezdtem. Elvégre – mosolyogtam szemközt a
látványosságra éheseket – minek is kötöttem volna gúzsba jó előadó-képességemet egy előre
elkészített szöveg sorainak nyűgével, láncaival és bilincseivel?
A talpraesett megoldás jó hatást keltett. Mindjárt az első mondatok megteremtették azt a delejes
áramkört, ami minden előadás sikerének elengedhetetlen feltétele. Beszéd közben mellőztem
minden általános és felületes értékű vonást. Ettől kezdve játszva kényszerítettem hallgatóimat
arra, hogy a kimondott szöveg alapján egy pillanatra se tévesszék szem elől az elhallgatott
tényeket és igazságokat. Hónapok munkáját tártam fel, dolgokat, melyeket ifjú lelkesedés tüzelt, s
melyeket megszépített a türelem. Sorra került a Szentmihály templom, a főtér régi épületeivel, az
Óvár, a régi színház és a nekem oly kedves Toldalaghy–Gorda-palota a maga vasrácsos, címeres
ablakaival.
 – Hol van Magda? – pillantottam szét előadás közben. A második sorban ült szüleivel. Anyja
rám villanó lorgnonja, apja elégedett bólintásai és az ő sugárzó arca a siker biztonságát
csillogtatták felém. Feladatom, tekintettel a tudós szakértőre, kivel a város még ma is dicsekszik,
nem volt könnyűnek mondható. Hallgatóim magatartása mégis azt mutatta, hogy célomat elértem.
Nemcsak megértették, de át is érezték a befejezésre tartogatott szállóige jelentőségét.
– Saxa loquuntur [A kövek mesélnek]!
Az emelvényről a grófnéhoz siettem, hogy megköszönjem támogatását.
– Tudja – suttogta –, hogy mennyire megijedtem, mikor láttam, hogy nincs magánál a szöveg.
Azt hittem, hogy az előadást nem tarthatjuk meg.
– Ugyan, méltóságos grófné. Csak a vasrúd nem úszik a vízen. Az az előadó, akit egy szöveg
visz, épp olyan, mint mikor a farok csóválja a kutyát, ahelyett hogy szabályszerűen a kutya
csóválná a farkát. Mit csinál este az ilyen felolvasó, ha a városban hirtelen kialszanak a lámpák?
Fel vagyok vértezve az ilyen eshetőségre.
– Vettem észre – mosolygott a grófné. – Így mindenesetre sokkal szebb volt. Gratulálok. De
mondja, hol hagyta a kéziratát? Nem szerelmes? Azok ily szórakozottak.
Tomboló tapsviharban kézszorításokkal fogadtam a szerencsekívánatokat.
– Még egy-két ilyen siker, egy-két könyv – suttogta Magda kifelé menet –, és megkérheti a
kezem.
Hátunk mögött a kanonok szuszogott.
– Tehetséges fiatalember. Csak a szavak csipkéje mögül érintette a földindulást, ami
siralommal és gyásszal borította be országunkat, ahol azóta a halál lépked sápadt lován. Ki itt a
kultúra letéteményese? Hidd el, barátom, ez az utolsó deszkaszál, melyen ez a hajótörött nép talán
még megmentheti magát. Saxa loquutur!
A lépcsőfeljáratnál elbúcsúztam Magdáéktól. Lassan mentem át a kopár udvaron. A Kovácsék
konyhájában a gimnáziumból kicsapott Mária az apjával beszélgetett. Tompán zengő, komoly
hangja kihallatszott az udvarra.
– Az állami iskolában engedélyezték a magánvizsgát. De én, ha leteszem, se megyek oda
vissza, hanem a gyárba. Miért szid folyton édesapám? Nem látja, hogy hol a helyünk? Mért
legyek én a polgárság rongya valahol egy írógép mellett, mikor a felsőrészkészítésnél előmunkás
is lehetek.
Munkásegyesületbe jár – értettem meg ebben a percben Kovács Máriát, és más szemmel
néztem rá.
Vetkőzés közben a szokottnál hosszasabban tettem-vettem egyik székről a másikra ruhámat.
Kinek van igaza? – tettem fel magamnak nyíltan a kérdést. – Nekem, aki egy lány miatt kész
vagyok cserbenhagyni származásomat, vagy ennek a Kovács Máriának, akit bottal sem lehet
kiűzni annak a naptalan világnak mély sötétjéből, ahonnan származik?!

XII.
Közvetlenül az út bal oldalán beépítetlen üres telek. Körben gyerekek. Csóré lábuk bokáig
süpped a porba.

E-gye-dem-be-gye-dem
Ten-ger-tánc…

Skandálja egy fakóhajú kislány a kiütős mondókát, miközben az előrenyújtott maszatos öklöket
sorban megütögeti.
Magda rámutat.
 – Nézze, Feri, csak nem az a kislány ez, aki egész márciusban hóvirágot árult a Jókai utca
sarkán? Emlékszik, tőle vette nekem az első hóvirágot. Meg a többit. Megállunk egy kicsit?
– Nem bánom – szorítottam meg a karját.
Pár lépés távolból figyeltük őket.
– Parasztgyerekek szégyenlősen már rég szétrebbentek volna – szemléltem a rongyos társaság
játékát. Pillanatra hol ez ütötte fel a fejét, hol az, hogy aztán újból a villámgyorsan cikázó kikiáltó
kis öklét kövesse. Mikor látták, hogy nincs szándékunkban továbbmenni, összesúgtak, és
kedvetlen arccal szétoszoltak.
Megindultunk. A fakó hajú kislány, viaszgyertya szőke állt még egy darabig, aztán rézsút
megindult a tavalyi száraz bogánccsal teli sánc felé. Mikor egy vonalban volt velünk,
megszólítottam. Barátságos voltam hozzá, mert láttam, hogy ő is megismert.
– Megzavartuk a játékotokat, ugye?
– Á, dehogy – nyílt mosolyra széles, jellegtelen vonalú szája, és rövidre nyírt kócos haját hátra
simította homlokából.
– Milyen vézna és sápadt – súgta Magda.
A gyerek meghallotta, mert újból elmosolyodott.
– Gyere közelebb – hívogattam.
Készségesen engedelmeskedett, és megállt velünk szemben. Szürkés szemét érdektelenül
emelte rám, majd megszólalt.
– Újságíró tetszik lenni?
– Miből gondolod – villant a szemem Magdára.
– Mert mostanában újságírók jártak itt, felelte, miközben kinyújtott nagylábujjával a porban
rajzolgatott. – Az egyik Kupásékhoz be is ment. Azt mondta, megírja, hogy élnek.
– Tévedsz, kislányom – simogattam meg kócos haját –, én nem vagyok újságíró.
– Hát mi tetszik lenni?
– Tanár vagyok.
– Tanár? – csillant meg dióbarna szeme. – Aki a gimnáziumban tanít?
– Az. Te melyik iskolába jársz? – kérdeztem tőle melegen.
– Sajnos – komolyodott el tojásdad arca hirtelen –, én nem járok iskolába.
– Miért?
– Nincs pénzünk – vonta fel hegyes kis vállát. – Pedig a tanító néni mondta tavaly, hogy engem
gimnáziumba kell adni. De hát nem lehetett.
Hangjából árokháti parasztok keserű lemondása sírt fel. Hiszʼ ez a kis emberpalánta – sajdult
belém az emlékezés – régi ismerősöm. Csak a lábszárhasogató szúrós tarló helyett a gyár
árnyékában, a külváros porában fog éretté aszalódni.
– Feri – foglalta szavakba kusza gondolataimat Magda ‒, segítsünk rajta!
– Hogy hívnak? – emeltem fel a gyermek mellére csüggedt fejét.
– Vince Erzsinek.
– Hát hallgass ide, Erzsi – biztattam. – Én megpróbálom, hogy jövőre újra iskolába járj.
Gimnáziumba.
– Úgyse fog sikerülni – görbül sírásra szája. – Pedig én úgy szerettem volna tanulni. Varrodába
járni. Mindent szeretek, de hiába, nem lehet. A tanító néninek se sikerült. Ő is sok helyen járt
értem. Gyűjteni akart. De csak ruhát és cipőt adtak. Tandíjra nem telt.
– Én csak egy helyre viszlek – fogtam meg a kezét. – De először szeretnék beszélni a tanító
néniddel.
 – Megmutatom, hol lakik – indult előre. Szavai elárulták, hogy magára nézve teljesen
érdektelennek tartja ezt a látogatást, nem remél sokat tőle.
Foltozott vagy lyukas tetejű házak, kopár udvarok között szennyes utcákon kanyarogtunk.
Fejünk felett a gyár dudájának vonításába tompán belekondult egy harang szava.
– Itt vagyunk az iskolánál – mutatott a gyermek a templom falához ragasztott hosszú,
földszintes házra.
– Felekezeti iskola – kacsintottam Magdára. – Vár egy percet, míg a tanítónővel beszélek?
– Kettőt is.
– Az udvar végén lesz – súgta lábujjhegyen járva a kislány.
Erdei virágokkal betelepített kis kertsarokban bukkantunk rá. Fekete ruhájából élesen ütközött
ki gyér hajjal körített ráncos arca. Mikor meglátott, fáradt mozdulattal felállt.
– Tanító néni! – szaladt hozzá a gyerek lelkendezve. – Egy tanár! A tanár úr beszélni akar a
tanító nénivel!
Szélviharos kitörésére mindketten mosolyogtunk.
– Erzsi iránt érdeklődik? – ölelte magához vékony karjaival a gyermeket, mikor megtudta, mi
járatban vagyok. – A legjobb tanítványaim egyike volt. Menj, szedj magadnak egy kis
gyöngyvirágot – tolta arrafelé a lánykát, és amikor a rongyos könyökű kis kékruhás alak a
táblácska túlsó oldalán belemélyedt a virágszedésbe, elmélázva nézett végig a sárgára meszelt
rozoga iskolaépületre. Aztán halkan folytatta.
– Negyven éve tanítok, de még nem került ilyen éles eszű gyermek a kezembe. Valóságos
tünemény volt.
Elnémult. Talán tanítványainak hosszú sorát látta maga előtt, akik bukdácsolva az ő kezéből
indultak el, hogy eltűnjenek abba a koholt világba, amit az emberi társadalom nagyképűen
kötelességteljesítésnek nevez.
– Ha sikerül elhelyeznie a gyermeket – emelte rám öreges ráncokkal keretezett fáradt szemét –,
nem vall szégyent vele. Ó, ha látná a házuk táját! Az apja öt hónapja munkanélküli. Hat gyerek. Ő
a legnagyobb. Vizsgáztassa le, ha kételkedik.
Ekkor Erzsi már megint mellettünk állt, összekarmolt, régi heggel tarkállt kis kezében egy
csokor gyöngyvirág.
– Hallgass ide, fiam – pillantott rá a tanítónő. – Holnap reggel megmosakodsz, és fölveszed azt
a ruhát, amit az ősszel kaptál. Cipőt is húzol. A tanár úr elvisz téged a gimnáziumba. Viselkedj
okosan és szépen. Úgy, ahogy szoktál.
– Hát igazán megpróbálja? – nézett rám, és tágra nyílt kerek szeméből úgy oszlott szét a
kétségbeesés felhője, mintha szél söpörte volna ki onnan.
– Hol találkozunk? – kérdeztem válasz helyett.
– A Jókai utca sarkán lehetne. Addig eladom ezt a gyöngyvirágot, talán megkapok két lejt érte.
A kapu felé menet a virágos sarokra mutattam.
– Hát itt a kereseti forrás?
– Igen – bólintott a tanítónő –, ezzel, meg hébe-hóba egy-egy ebéddel segítem. Tanítanám is
zenére, miegymásra, de minek. Ha nem kap bizonyítványt, úgysem ér vele semmit. Megmarad a
régi környezetben és még szerencsétlenebb lesz. Ha nem háborgatom, lassan elfelejti az iskolát, és
vágyai nem terjednek tovább egy cipőnél, ruhánál. Mikor utoljára kapott, sírt a boldogságtól,
csókolgatta a ruhát.
– Azt hiszem – hajoltam meg mosolyogva –, hogy vállalkozásom sikerrel fog járni.
– Adja Isten.
– Tehát holnap délben tizenkét órakor a Jókai utca sarkán – fordultam a kapuba a gyermekhez,
és Magda után siettem.
 – Milyen jó – simult hozzám –, hogy pont ebbe a kislányba botlottunk, akitől az első virágot
vette nekem. Ismerősön segítettünk.
Válasz helyett átkaroltam vállát, és összeszokott, ütemes lépéssel hazafelé indultunk a sötétedő
utcán.
Másnap sietve vágtam át a vasárnapi korzón.
– Ez a magyar korzó – figyelmeztetett egy alkalommal Magda a főtér egyik oldalára mutatva –,
az meg a román. A szobor körül nemzetközi a terület, öregeké és gyermekeké.
Mosolyogva néztem akkor messziről a divatos sétálókat. Nem láttam különbséget közöttük.
Legföljebb az tűnt fel, hogy az egyik oldalon több kikent-kifent katonatiszt sétált, mint a másikon.
A Jókai utca sarkán kutatva néztem körül.
– Itt vagyok – ugrott fel a gömbölyűre koptatott kerékvetőről Erzsi.
– Pontos kislány vagy – dicsértem meg. – És milyen szép a ruhád.
Felszabadultan kacagott, és eddig hátradugott kezéből a tegnapi gyöngyvirágcsokrot nyújtotta
felém.
– Még nem adtad el? – csodálkoztam.
– Akadt vevő – emelte rám most már bizalommal nyílt gyermekszemét –, de inkább magának
adom. Amiért olyan jó hozzám.
– Elfogadom – fogtam meg virágot tartó kezét –, de egyelőre hozd te.
– Jó – egyezett bele. – Amikor virágot vett tőlem, azt is mindig odaadta annak a szépruhás
kisasszonynak.
Lám, gondoltam, még ez a gyermek is összeboronál bennünket, minek tehát az a sok
aggodalom, gyötrődés, hogy találunk-e egymáshoz vagy sem.
Menet az úton kivallattam. Elmondta az összes európai országok fővárosait, felsorolta a
beszédrészeket, Toldi viadalát a farkasokkal. János vitéz csodálatos kalandjaiba kezdett bele,
amikor befordultunk az iskola kapuján.
– Na, ezt majd elmondod bent – tettem csontos kis vállára a kezem. – Csak ott is légy ilyen
bátor.
Szó nélkül bólintott.
A tanári szobában a vasárnap ellenére többen ültek. Kirándulni készültek az intézet város
melletti birtokára. A tanári asztal naplók helyett elemózsiás csomagokkal volt tele.
– Ezt a szerencsét! – csapta össze kezét az igazgatónő, hogy Gál Ferit is körünkben
tisztelhetjük. Mégis kijön?
– Nem megyek ki – mosolyogtam –, mert amit én kint találtam, azt behoztam. Ezt a kis
csodabogarat – toltam előre a gyereket. Ketten álltunk az érdeklődés központjában. Én, aki
találtam valamit és mellettem a kis talált holmi, egyetlen rendes ruhájában, ormótlan cipőjében,
feltartott kezében gyöngyvirág.
– Na, mondd el a János vitézt – biztattam.
Belekezdett. Hangosan, mintha vizsgán volna, pergett ajkáról a szó. A lényeget kiemelve,
választékosan beszélt, biztosan igazodva el az óriások, boszorkányok és tündérek birodalmában.
Arca nyugodt volt, csak szemében égett izgalom.
– Na, most elemezd ezt a mondatot – szóltam –: „Én gimnáziumba akarok járni, mert tanulni
szeretnék.” – Írjam le?
– Nem, ne tessék – emelte fel tiltakozón kezét. – Megjegyeztem.
– Ebből nagyszerű latinista lesz – csapott az asztalra Büchler, mikor a gyermek a hibátlan
elemzés után elhallgatott.
– Számtant, tessék kérdezni – fordult felém Erzsi. – Nehezet.
 Az általános derültségben az igazgatónő a gyermek felé állt, és vállára tette hosszú ujjú, fehér
kezét.
– Végre egy gyerek, aki azt akarja, hogy nehezet kérdezzenek tőle. Hát mit akarsz te
tulajdonképpen, kislányom?
– Gimnáziumba akarok járni – vékonyodott sírásra magabiztos kis hangja.
– Ennek semmi akadálya sincs – hajolt felé az igazgatónő –, ősszel eljössz, és beiratkozol.
– Hát mégis – suttogta –, hát mégis iskolába fogok járni? – és úgy nézett körül, mintha
tündérországban lenne.
– Menj egy kicsit ki, Erzsi – térítettem vissza a valóságba –, és várj meg engem a folyosón.
– Úgy látszik, nemcsak a régiségekhez találja meg az értéket – fordult felém az igazgatónő –,
hanem az újdonságokban is. A jó tanuló gyerek valóságos nyeremény. Emeli iskolánk hírnevét.
– Szegény proletárgyerek – szolgáltam felvilágosítással. – Az idén sem adhatták iskolába.
– Hát akkor jövőre hogy akar járni? – szólt közbe a gazdasági igazgató vastag szivarfüstje
mögül. Széles vállával, világos színű ruhájával betöltötte az igazgatói iroda ajtaját.
– Mint ingyenes – bólintottam könnyedén felé.
– Ejnye, tanár úr – kapta ki szájából a szivart, és pár lépést tett felém –, nem tudja, hogy nálunk
nincs ingyenes hely?
– Azt nem tudom, de azt igen, hogy vannak ingyenes növendékek, akik…
– Vannak – vágott szavamba türelmetlenül – állásukból kidobott magyartanárok, tisztviselők
gyermekei, akik nem kapnak kedvezményt román iskolában.
– Hát ez a gyermek nem magyar? Ez talán nem mehet állami iskolába?
– Fejezze be, tanár úr – csattant fel, miközben szobája felé hátrált. – Tudhatja, hogy intézetünk
a magyar középosztály gyermekei számára épült. Így is alig tudjuk fenntartani. Hol tartanánk, ha
minden megsajnált proletárgyermeket felvennénk ingyenesnek.
– Igazgató úr! – Nyomultam indulatosan utána.
– Mondtam már, tanár úr, hogy hagyja abba! – állt meg a küszöbön, anélkül, hogy hátrafordult
volna. – Értse meg, hogy ingyenes proletárkölykökre nincs szükségünk!
Durva hangja, visszautasító, fölényes magatartása felháborított. Minden vérem a fejembe
szökött.
– És proletár származású tanárokra van szükségük, igazgató úr? – emeltem fel a hangom.
Villámgyorsan fordult meg tengelye körül.
– Proletár származású tanárok – nézett rám keményen –, ha már megszerezték a diplomát, és
állásuk van, a középosztályhoz tartoznak.
Szemének szúrós tekintete, szavainak éle mintha kést forgatott volna meg bennem.
– Igazgató úr – fojtódott el a hangom –, ilyen áron én nem tartozom a középosztályhoz. Tessék
tudomásul venni, mától fogva nem vagyok az intézet tanára.
– Kérem – szegezte rám összehúzott, gúnyos szemét –, az állást nem mi ajánlottuk fel. Maga
kérte. Ha úgy gondolja, hogy nincs rá szüksége, a holnapi nap folyamán hivatalosan bejelenti, és a
következő napra, mi gondoskodunk új magyar szakosról. Sem a világ, sem a tanítás nem fog
összedőlni, tanár úr.
– Kérem – nyertem vissza önuralmamat –, holnap eljövök az okmányaimért.
– Ahogy gondolja – mért végig tetőtől talpig. – De figyelmeztetem, hogy ilyen elvekkel és
magatartással ebben a városban nem fog családot alapítani.
Megértettem, hogy Magdával való kapcsolatomról beszél, ami bizonyos körökben már
köztudomású volt. Lúggal nem forrázhatott volna le jobban. Oly kínosan éreztem magam, mint
ahogy a hátára fordított bogár érezheti, amelyet csintalan gyermekek nem hagynak természetes
helyzetébe kerülni.
Köszönés nélkül fordultam ki az ajtón.
A fal mellett, a nyitott ajtó mögött, ott állt Erzsi. Letörten kilobbant, mint egy kiégett mécs.
Lecsuklott fejjel a szívére szorított gyöngyvirágot nézte.
– Szárnyszegett kis madár, te – vontam magamhoz –, aki az előbb még reménykedve repdestél,
nekünk egy a sorsunk. Az a rendeltetésünk, hogy a szárnyainkat, akár a szűk udvarra zárt
baromfinak, lenyessék, és a kék ég szabad levegője helyett fürödhetünk a porban.
Lehet, hogy a szavak értelmét nem értette meg, de cipőjének halálra szánt kopogásából
kihangzott, tudja már, hogy ő nem való ebbe a fényesre mázolt iskolába.
A kapuból visszanéztem az épületre. Mintha előrenyúló szárnya ököl lett volna, ami
elutasítólag messzire lökött.
– Tessék a gyöngyvirág – nyújtotta felém a csokrot Erzsi. Ágaskodott, fakó kis arcán sűrűn
peregtek a könnyek.
– Nem érdemlem meg – kaptam el róla a szemem. – Nem tudtam rajtad segíteni. Add el, és
végy rajta kenyeret a testvéreidnek.
Megértően bólintott, aztán pillanat alatt eltűnt a széles járdán kavargó embertömegben.
Megbeszélés szerint Magdával a magyar színház előtt találkoztam. Ahogy megpillantott,
arcáról egy láthatatlan kéz egyből letörölte a vidámságot.
Szótlanul indultunk a folyó keskeny hídján át a Vár-hegy felé. Ahogy kissé magam elé
eresztettem, a pajkos tavaszi szél belekapott könnyű, szőke hajába. Első találkozásunk fátyolos
emlékként döbbent belém, de eltökéltem, hogy ennek a félév óta tartó bódultságnak még ma véget
vetek. Mert ha tárgyilagosan gondolom át a kis Vince Erzsi esetét, nem altathatom el a kérdést:
ugyan mi keresnivalóm lehet azok közt, akik ember és ember közt ily arcátlan megkülönböztetést
tesznek.
Felmentünk a sziklába vájt lépcsőkön, és a tetőn a korlátnál megálltunk.
– Ne búsuljon, Feri – fordult szembe velem Magda, miután nagyjából tájékoztattam a
történtekről. Keskeny kezét a karomra tette. – Egyszerűbben is segíthettünk volna a gyermeken.
Ha szólok, apámék fedezték volna az iskolai költséget. És így is ez a megoldás. Ő lesz a
védencünk. És az ő jelenléte mindig emlékeztetni fog minket erre a tavaszra. A mi tavaszunkra!
Az átlátszó kék szemből áradó őszinte, gyerekes öröm egy pillanatra felébresztette bennem azt
a szunnyadó gondolatot, hogy még sem dobhatom el magamtól ezt a drága kincset, amit a sors
szeszélye jókedvében az ölembe hullatott. De aztán erőt vettem magamon.
– Magda – fogtam tenyerem közé forró kis arcát –, itt minden hiába. Mától kezdve nem vagyok
tanár. Lemondtam. Összerúgtam velük a patkót.
Pillanatra meghökkent, de aztán egy váratlan ötlet felvidította arcát.
– Holnap kölcsönösen kiengesztelik egymást – tette másik kezét is a karomra. – Ezért csak nem
hagyja ott az állását?
– Bizʼ én ott, Magda. Az én felfogásommal nem taníthatok többet abban az iskolában.
– Látja – zuhogtatta rám a szemrehányást –, látja milyen erőszakos ember maga! Az első
kellemetlenség, és szétrúg maga körül. Hát mire alapozzuk akkor a jövőnket? Vagy talán –
csillant fel szeme –, szívesebben helyezkedne el a bankban? Ott az idegenlevelezőket
megbecsülik, és maga öt nyelvet ismer.
– Éppen erről akarok magával beszélni – engedtem el tenyeremben tartott fejét. – Magda, ezt
jól jegyezze meg, maga sohasem lehet az én társam.
– Már megint kezdi? – emelte rám komoly tekintetét. – Nem mondtam, hogy nálunk nem
számít a vagyon?
 – Nemcsak erről van szó – tördeltem magamból kínosan a szót. – Hiszen ha szeret, eljöhetne
velem a szegénységbe, az ismeretlenségbe. De mi nem értjük meg egymást. Nem érthetjük meg.
Én a kisemmizettek, az elnyomottak közül jövök, és magam sem tudom hogyan, de egy új világot
várok.
– Hogy jut eszébe most az ilyesmi?
– Nem most jutott az eszembe. Azt hiszem, megért. Magda, nekünk szakítani kell.
Dacosan felvetette fejét.
– Ha maga így – mondta –, akkor én is így. Nem tukmálhatom magára a szerelmet. Most
nagyon feldúlt még. Ha lecsillapodott, este jöjjön fel hozzánk, és beszélgetünk. Ha maga nem, én
ismerek esetet, amikor a megelégedettséget két ember oly vékonyra kovácsolta, hogy egy egész
életre elég lett.
Egyenes tartással lefele indult a lépcsőn. Nem néztem utána. Megvártam, míg könnyű kis
cipőjének kopogása elhalt a köveken. Szívemben, ebben az erőszakosan kiürített fészekben az
emlékek tarka madártollként csendesen lapultak.
Végre magamban voltam. A Szentmihály-templom tornyának embernyi keresztje a
felfuvalkodott belváros déli verőfényének gazdag aranyporában csillogott. Darabig néztem a
hivalkodó képet, aztán lassan elfordultam. És ekkor megpillantottam a Fellegvár sziklaoldalába
vájt odúkat, a sok nyomortanyát, a meztelen gyerekeket. Micsoda ellentét! Szél kerekedett. A
szürke és vén kőszikla, ami bennem ahányszor ránéztem, mindig azt a gyanút keltette, hogy egy
nap magától szétomlik, mintha hirtelen megszólalt volna. Mélyebbre hajtottam a fejem. Így
mintha jobban értettem volna szavát.
Nincs tovább. A szélben kongó Fellegvár csúcsán rövid számvetéssel megtagadtam az utolsó
hónapok minden hiú és erőltetett ábrándját. Ahogy kövei a valóságra ébresztettek.
Saxa loquuntur!

XII.
Hosszú ideje már, hogy a szerkesztőségben dolgoztam, amikor egy dinnyehéjas nyári estén a
folyóparti vendéglőbe menet Péchy Zalánba ütköztem. Kissé megviselten, leeresztett kézzel,
hanyag úri állásban állt előttem, avult teveszőr kabátja kedvetlenül lógott rajta, látszott, hogy
gazdája lefogyott, mióta csináltatta. Mi történt vele – néztem. – Talán beteg? Nem. Egy nemzeti
vagyongyarapító banda hajszájába került, annak mesterkedései fogyasztották le, viselték meg
ennyire. Míg ő változatlan ferde mosolyával ide-oda nézegetett, addig én lopva tetőtől talpig
végigmértem. Arcán az egykor vonzó vonásokat nem találtam. Csak hangjában volt még valami, a
régmúlt időkből. Vacsora után elmondott egyet-mást a távozásom után Árokhátán történt
dolgokról. A lazán összefüggő eseményekből nehezen ugyan, de össze tudtam állítani magamnak
egy egységes képet.
Őszi zamat úszott a kertben. A nyári viharoktól megtépett lombok közt sárguló levelektől
átszűrt rézsútos napsugarakban, részegítő langyosságban és fényben a vajoncok mézédes belét héj
alá bújt torkos darazsak dézsmálták. Zalán szüretelt. Létrát illesztett az egyik körtefához, mikor a
ház felől Zsuzsa rémült hangja süvített fülébe.
– Jöjjön hamar! Az öreg nagysága rosszul lett.
Mire beért, nagynénjét már ágyba fektették.
– Istenem – emelte rá Zsuzsa könnytelt, táskás szemét. – Együtt szűrtük a szirupot, ni a hat
üveg ringló, mikor jött ez a lány egy kosár szederrel. Jól tetted, hogy hoztad – mondta neki
asszonyom –, az úr szereti az erdei gyümölcsöket. Feltűnt, mily hosszasan állt az ajtóban.
Odapillantok, nem találja a kilincset. Így járt a keze, ni. Aztán megtántorodott, és az ajtónak dűlt.
Félek, nem áll lábra többet.
– Féloldali hűdés – vont vállat az orvos. – Idült gyulladás, a vese beadta a kulcsot.
 Ahányszor bement hozzá, a küszöb mindig megingott alatta. Szívszorító percek. Legalább most
megértik egymást? Elfogódva lépett be, várva, hogy a szigorú, szürke szem végigmérje. De ő már
nem törődött öccsével. Csak egyszer nézett rá, arcán néma fájdalom, ki tudja, mit akart mondani?
Mozdulatlanul feküdt, párnával feltámasztott fejjel, félig nyitott szempillái alól távoli tekintettel,
mely hol elszaladt öccse mellett, hol megállt rajta, anélkül, hogy megtalálta volna, keresztülhatolt,
túlment rajta, messze-messze. Aztán elsimult homlokán az erőfeszítés nyoma, és ő zsebkendőjével
törölgette verítékes arcát.
Pár nap múlva papok jöttek, csuhában, karinggel, füstölővel, ajkukon évezredes latin igékkel.
Mint nagybátyjánál, a halottas szekér most is fenyővel volt beborítva, az ünneplőbe öltözött
béresek mellett a jármos ökrök külső szarván csücskével felkötött fekete kendők lengtek, a
gyászmenetből csak a lovak hiányoztak, fekete fátyollal befont sörényükkel.
Temetés után a ház mintha rokkant volna egyet. Mit főzzek ebédre? – nyaggatta Zsuzsa Zalánt
egy darabig. Zöldpaszuly? Aludttej? Nem kunszt. Magáért restellt főzni, a kihűlt konyhában nem
találta helyét. Végül összeszedte cókmókját, kamatra adott pénzét, és imakönyvével elment
testvéréhez a Mezőségre. Zalán egyedül maradt a régi házban emlékeivel.
Ámde nagynénje halála után figyelemre méltóbb dolog is történt, mint a háztartás kiadásainak
csökkentése. Mindenekelőtt a jogi formák, leltár, illeték, telekkönyvi törlések akarva nem akarva
ráirányították a figyelmet. Mit lehet róla lenyúzni – vette a hatóság szemügyre. Ha lúd, legyen
kövér – volt az elv. Mit csinálhatott? Beletörődött, hogy a haszonélvezet törlését nem ússza meg
könnyen. Várta ezt, várta azt, de a szeg csak rendre kidugta a fejét a zsákból.
– Bocsánat, téged kereslek – állított be egy este Jenő, a szemüveges aljegyző udvariasan a
patak menti pálinkafőzőbe, ahol Zalán lassú tűz mellett épp a rezes tisztításához kezdett. – Jöhetsz
egy percre?
Kimentek. A partról fűzfák lógatták lábukat a mederbe, mely a főzés kezdete óta tele volt
szilvamaggal és cefrével. Késő volt, a sötétben nem látták egymás arcát. A nagy társadalmi
különbség ellenére Zalán kedvelte ezt a kis embert, aki előzékenysége mellett szintén a nehéz
kisebbségi kenyeret ette.
– Mikor délben visszamentem az irodába az adószedésből – kezdte halkan –, az új jegyzőnk
együtt volt a tanítóval az irodában. Jókedvük volt, szinte táncoltak örömükben. Most az egyszer
bizonyos vagyok benne – mondta pricipálisom a tanítónak –, hogy a markunkban van. Ahogy
észrevett, másra terelte a szót, de én megéreztem, hogy rólad beszélnek. Később átmentek a
kocsmába, és én az elintézés alatt álló akták közt megleltem örömük okát. Irodánk hivatalosan
értesíti a gorbói járásbíróságot, hogy neved az 1924-es állampolgársági listában nem szerepel.
Hangja izgatott volt, Zalánban rossz sejtelem támadt. Már az lehangolta, hogy tőle nem férnek.
– Fontos – kérdezte nyugodtan –, hogy benne legyek abban a listában?
– Na hallod, szeʼ a nemleges válasz azt jelenti, hogy nem vagy román állampolgár.
– Ugyan ne beszélj sületlenséget – háborodott fel. – Mindenki tudja, hogy itt születtem, itt
jártam iskolába, itt vonultam be, a háború után itt telepedtem le, nem optáltam Magyarország
javára. Mi kell még nekik? Ha szemükben nem vagyok román állampolgár, akkor bizonyítaniok
kell, hogy más állam polgára vagyok.
– Erre – mondta Jenő megfontoltan – nincs szükségük. Ha figyelmesen olvasnád a lapokat,
tudhatnád, hogy a hontalanokkal úgy dobálóznak a határon ide-oda, mint a labdával.
– Köszönöm, hogy szóltál – fogta karon esti vendégét Zalán, és vitte be a bódéba –, de én nem
ijedek meg az árnyékomtól. Rémkép. Gyere, melegedj fel, megkínállak egy kis hamuba sült
döbleccel.
Színigaz, hogy Zalán nem rezelt be. Ekkor már hozzászokott az örökös nyugtalanításhoz,
fenyegetéshez, beletörődött az állapotba, akár a Zálmán lova. (Edényeivel járva öreg karja
sohasem pihent. Csetlett-botlott a lőcs mellett, nyírág magasra tartott kezében. Mérʼ mutatja a
lovának mindig a vesszőt, Zálmán báʼ? Azérʼ, hogy féjjen. Nem vette észre, hogy lova
hozzászokott, nem törődik a vesszővel, akár mekkorát suhint vele.)
Egy kora tavaszi nap Zalán gondba merülten gubbasztott az ebédlő sarkában. Reggelizett egy
öreg komódnál. Odakünt a napot ónszürke burok takarta, de a szoba mégis szokatlanul világos
volt. Hogy is hullhatott ekkora hó az éjszaka? Máskor is volt így, tavasz tájt a Ripáról máskor is
tört le fergeteg, ám a mostani túltett mindenen. Egész fura volt. A tegnap még zöld kert fagyosan
csillogott, magasan állt rajta a hó, hasig gázoltak benne a kutyák, ahány virágba borult fa,
vattapólyában didergett. A jéghideg szél belékapaszkodott a fák még alig kibontott zöld
levélkéibe, leszakította, és magával ragadta őket. Zöld pettyek virítottak mindenfelé a hóban, az
ember azt hitte, hogy tél van. Ha látná barackfáit, jutott eszébe, s míg a kávét hörpölte, lehunyt
szeme előtt egy pillanatra fekete hárászkendő, nagynénje fehér keze villant elő. Lám – gondolta –,
nem tűnt el nyomtalan. Pedig csorba csupraiból és zacskóiból ezen a mély csenddel telítődött
áprilisi reggelen már nem ő, hanem Zalán ifjú asszonya válogatja a magvakat az asztalon, ő
készült veteményezni a számára idegen kertben.
Az ajtón kopogtak. Sándor, a gorbói fuvaros lépett be vaskos csizmákban. Ahogy ott állt
mozdulatlanul a küszöbön, mint egy bálvány, melynek csak a szemében van élet, Zalán
összerázkódott. Mi ez? Hírnök?
– Meg tetszik engedni, hogy béhajtsak?
– Hajtson, Sándor, hajtson. Hogy nem sajnálta lovacskáit ebben a cudar időben?
– Mit csináljak, ha a bíró úrra rájött a mehetnék?
– Egyedül jött?
– A grefával [(románul) bírósági ülnök, írnok]. Velök van Lăpuşean ügyvéd úr is, de ő nincs a
komisszióban [bizottság].
Kiment a lovaihoz, valami alattomos feszültséget hagyva maga után. Mit akar itt a bíróság?
Válaszként az ajtón megint kopogtak. Mióta a belső és külső személyzet csökkent, a házba
könnyebb volt a bejárás. A félkezű kézbesítő tenyérnyi papírdarabot lobogtatott.
– Idéző – mondta –, tessék aláírni. A naccsás urat várja a komisszió.
– Miféle komisszió?
– Tudom is én. Gorbóról.
Felesége sállal szaladt utána.
– Légy udvarias – intette –, ki tudja, miért jöttek. Van libaaprólék, tészta, gyümölcs. Egy omlett
hamar az asztalon lesz. Ha gondolod, hozd őket magaddal ebédre.
Barbulovics – töprengett Zalán. – Mit akarhat? Ilyen időben nem mozdul ki az ember Gorbóról
babszemért.
A faluban mindenki az áprilisi havat bámulta.
– Ne féljetek – rántotta meg púpját az iroda előtt Ignát –, a márciusi hó szalmáz, az áprilisi
trágyáz. Így mondták az öregek.
– Könnyű annak – hangzott a felelet –, akinek nincs egy vackorfája se. A fiatal zsidófaló
nótárius elébe jött az udvarra. Örökké zsákmány után kutató tekintete Zalán csizmája körül
bujkált.
– Errr! – dörzsölte tenyerét – mit tetszik szólni ehhez a váratlan télhez?
Ajtót nyitott. A keskeny, meszelt szoba falain királykép, határidőnapló, nemzeti kalendárium.
Barbulovics, a bíró háttal ült a kertre nyíló ablaknak. Mikor Zalán belépett, asztalon heverő
táskájába nyúlt, abban kotorászott, összedugva fejét a bírósági jegyzővel, míg az üdvözlet
időszerűtlen lett.
– Mivel szolgálhatok, bíró úr?
– Akkor beszéljen, ha kérdik. Ha egyszer idézőt kapott, tudhatná, hogy a bíróság nem az
egészségügyi állapota iránt érdeklődik.
 A nótárius sárgazöld szeme erre a jó kezdetre felcsillant, aztán hátralépett, és ajkán rejtélyes
mosollyal betette maga után az ajtót. Zalán egyedül maradt a bírósággal.
– Neve? – nézett rá a grefa.
Tollba mondta adatait.
– A bíróságnak – kezdte Barbulovics – tudomására jutott az a súlyos közjogi visszaélés, ami
ebben a községben évek óta folyik, s aminek ön a haszonélvezője.
– Én? – nevette el magát. – Elmúlt április elseje, bíró úr.
– Ho-o-ogy? – gyúlt ki széles homlokán a dudor. – Rendre utasítom. Egyébként mindjárt
elmegy a kedve a tréfától.
– Miféle visszaéléssel vádol engem, bíró úr?
– A kérdezés joga – reccsent rá, táskájából iratot húzva maga elé – engem illet. Arra feleljen,
amit kérdek. Mikor jött Romániába?
– Hogy mikor jöttem haza?
– Nem, ön nem jöhetett haza, mert önnek Románia nem hazája.
– Nem ha-zám?
– Nem. A birtokkal nem örökölt állampolgárságot, ellenkezőleg, mint külföldinek az alkotmány
értelmében nálunk nem lehet birtoka. Hogyan lehet mégis ennek a birtoknak évek óta a
tulajdonosa? Úgy, hogy visszaélt a román hatóságok jóhiszeműségével és bizalmával. A bíróság
ennek a tisztázása végett idézte meg. Mikor jött Romániába?
– Bocsánat, bíró úr – nézett komolyan szemébe –, megengedi, hogy valamiről felvilágosítsam?
– Nem. A kérdésre feleljen! Mikor jött Romániába?
– Huszonhatban.
– Ezt – dobálta ide-oda az iratokat – rögtön megmondhatta volna. Egyébként nem szorulunk az
ön felvilágosításaira, mert amire az ügy tisztázásához szükségünk volt, megkaptuk a hatóságoktól.
Először itt vannak a telekkönyvi kivonatok. A tulajdonlapok szerint Péchy Ádám hat
telekkönyvbe foglalt birtokának ön lett a tulajdonosa. A hiba itt történt. Ön itt született, de 1924-
ben a népszámláláskor nem volt itt. Így van?
– Így.
– Jegyezd – bökött oda a jegyzőnek. – Másodszor azonban itt van Árokháta község
állampolgárainak ezerkilencszázhuszonnégyes eredeti lajstroma. Ön azt mondja, hogy idevalósi.
– Igen.
– Tessék. Mutassa meg benne a nevét.
Kezébe vette a ceruzával vonalozott, sebtiben összefűzött lapokat. Forgatta, nézegette,
végigbetűzte, de a sok Pavel, Popa Păltineanu, Petrescu között a Péchy név hiányzott.
– Ha egyszer kihagytak, nem mutathatom meg – adta vissza a füzetet a bírónak, mire az újabb
iratot tartott áldozata orra alá.
– Azt, hogy kihagyták, mindenki mondhatja. Mért nem fellebbezett? Tanult ember létére mért
nem tiltakozott? Olvassa csak a prefektúra átiratát. „Árokháta község állampolgári
névjegyzékének hitelessége ellen a fellebbezési határidő lejártáig kifogás nem érkezett.” Hallotta?
Most beszéljen! Román állampolgár, vagy nem?!
Öklével az asztal lapjába támaszkodva mélyen előredűlt cipőtalpa a padlót kaparta. Úgy nézett
Zalánra alulról, szemében sötét tűzzel, mint egy ugrásra kész kandúr.
– Bíró úr – pillantott ki az undortól Zalán az ablakon –, a dolog nem olyan egyszerű,
amilyennek látja. Bizonyítékkal szemben nálam is van bizonyíték. Ha kimaradtam az
állampolgárok listájából, azért maradtam ki, mert az összeíráskor szabályszerű román útlevéllel
külföldön tartózkodtam. Ezt igazolhatom a bécsi és budapesti román konzulátusok
vízumaival. Így áll a dolog, bíró úr. Nevetséges! Csak nem fognak engem itt egy üres alakiság
miatt megfosztani állampolgárságomtól! Kezemben az útlevél, ha kívánja, érte megyek.
– Útlevelét – fricskázott a bíró maga elől tovább egy elhasznált tollhegyet – mutassa annak, aki
majd kéri. Tőlem csinálhat vele, amit akar, elküldheti Genfbe vagy a sóhivatalba.
Ökölbe szorított kézzel állt ott, attól tartva, hogy ide-oda hullámzó vére, mint egy túlhevített
kazánt, menten szétveti. Így állunk? – tolult torkába a régóta gyülemlő keserűség. Ez az, amit
kisebbségi életnek neveznek?
– Lesz szíves megmondani – gyűrte le felháborodását –, mik a gyakorlati következményei
ennek a példátlan… ennek a bírói eljárásnak?
– A törvény kategorikusan intézkedik. Külföldi nálunk nem tarthat falusi ingatlant. Birtokát
záros határidő alatt el kell adnia.
– Záros határidő? Hogy egy pakli dohányért tehessék rá a kezüket?
Mint akinek gondolatát találták ki, a bíró nyakig vörösödött.
– S mit gondol, bíró úr – szólt vissza az ajtóból –, mihez kezd akkor az a külföldi?
– Az az ő baja.
A locspocs udvaron Lăpuşeanba ütközött. Ügyfelétől, a viselős asszonytól búcsúzott, kinek
férje nagypénteken kerítésfonás közben a mezsgyén agyonütötte szomszédját. Az asszony hóna
alatt egy tyúkot szorongatott. Megváltóra néznek úgy, ahogy ő nézett az ügyvédre, de az nem
fogadta el az ajándékot.
– Vidd haza – mondta az asszonynak –, neked is jól fog. Kedden légy bent a városban,
találkozni fogsz az uraddal.
Az asszony állt még egy darabig, aztán komoly léptekkel kiment az utcára. Könnyei a tyúk
bronzvörös tollaira hullottak.
*
Haza! Mit csináljon? Mihez kezdjen? Felesége nagy szemet mereszt, konokul hallgat. Forr
benne a düh. Megállj, Barbulovics! – idézi föl vörös csukaarcát. – Ezért ítéled vissza a pert, hogy
a konc annál zsírosabb legyen? Nénje szobájába zárkózik. Milyen igazad volt, te szegény
öregasszony! Tompán, valahonnan a gorbói bíróság folyosójáról fülön ütik Domokos szavai:
járásbíróság? Törvényszék? Köpünk rá. De a táblánál… Nem, azért sem – kerekedik felül benne a
dac –, egy tapodtat se! Az én birtokomról ne hirdessenek ítéletet sehol a törvény nevében… De –
veszi észre lázában – ki az ott, ni a parasztok között abban a rojtos háziszőttesben? Lăpuşean?
Felugrik.
– Itt van még a gorbói kocsi?
– Itt van, a kocsis most ebédel a konyhában.
Mint akit űznek, rohan vissza az irodába. Lássalak, Lăpuşean! Lássuk, mire képes az a te nagy
igazságszereteted? Ha a parasztok igazát úgy mellre szívtad, hadd lám, rajtam segítesz? Román
vagy? Nekem is, neked is mindegy.
– Hol az ügyvéd úr – kérdi a hónaljba tett kézzel ácsorgó parasztoktól.
– Itt van a szomszédban – mutatnak egy házra.
– Ide hallgasson, ügyvéd úr – áll elébe, és a keskeny tornác párkányára ülve elmagyarázza neki,
hogy mibe jutott. – Maga éveken át védte ellenem a parasztokat. Igaza volt. Tudhatja, hogy erre
én is ráfizettem, még azelőtt a bizonyos ítélethirdetés előtt. Az én ügyem? Nem is oly igazságos,
mint a parasztoké, nem marad sokkal mögötte. Mondja, kérem, nem éppen úgy törnek rám ezek a
rablók, mint valamikor eleim a parasztokra? Nem látja, miben sántikál ez a Barbulovics? Egy
pakli dohányért akar megkaparintani egy birtokot. Kérem, lássa el a védelmet.
Mialatt Zalán beszélt, az ügyvéd hátraszegett fővel maga elé nézett, hidegtől vörösre csípett
kezét kinőtt, diákköri télikabátjának zsebébe süllyesztette.
 – A megbízást – pislogott szaporán az idegességtől – nem fogadom el.
– Miért? Ha nem tudná, Szabó ügyvéd úrral végeztem.
– Nem azért. Nézze, kérem. Ön nagyon jól tudja, hogy ha megmentem magának a birtokot,
attól még a föld igazi gazdái, a parasztok nem kapnak belőle egy barázdát sem. S ha sikerül az ön
ellen indított hajsza, akkor is ezt kapnak, ni! Olyan az egész ügy, mint amikor két zsivány az
erdőn birokra kel a rablott holmi felett, amihez tulajdonképpen nincs jussa. Hadd marakodjanak.
Semmi közöm hozzá. Dehogy avatkozom bele!
– Ez az ön híres igazságossága?
– Ide hallgasson – fortyan fel –, én azt tartom, hogy aki a más verejtékéből él, annak nem lehet
igaza. Ha ezt a pert elvállalnám, úgy érezném, mintha a rablónak fognám pártját. Kár vesztegetni
az időt. Bármelyik parasztot képviselném Barbulovics ellen, csak pont magát nem, mert az ön
társadalmi helyzete nem engedi meg, hogy önnel bármilyen vonatkozásban összeszűrjem a levet.
– Szóval – vágott Zalán ököllel a párkányra –, magát is bocskorszíjak kötik, domnule
Lăpuşean?
– Nézze – szegte le állát. – Nekem tökéletesen mindegy, hogy hívják a rablót. De ha egyszer
rabló, ha egyszer a mások húsát rágja, minden erőmet ellene fordítom, jogi tudásomat, s ha kell,
utolsó garasomat is. Mennél toprongyosabbak, annál inkább, annál irgalmatlanabbul, annál
dühösebben.
Látszott rajta, hogy terhére van a további beszéd.
– Egyik kutya, másik eb – vágta oda nyersen. – Mi sohasem értjük meg egymást.
Zalán szédülve hagyta ott. Gondolatai tótágast táncoltak. Nem emlékezett már Lăpuşean
szavaira, csak düh és felháborodás forrott benne tovább. Felizgatva ment haza az elhagyott, üres
kertek barna kukoricacsutkái közt. Végtelen csüggedés vett rajta erőt. Egy percig mozdulatlanul
állt a lesarlózott csutkák szuronyai között, üresen, kifosztva, mint egy elhagyott csűr, aminek
fedelét elsodorta a vihar. Mi történik itt? – kérdezte saját magától. Jenőnek igaza volt a
pálinkafőzőben: bekerítettek, és én vak voltam. Hát így főzik a tervet? Így szövik a hálót az ember
körül, hogy aztán a földre rántsák, kifosszák, földönfutóvá tegyék? Ez bujkál a szólamok mögött,
domnule Lăpuşean. Elnézni, mint füstölik ki Nagy-Romániából a magyarokat?
Mint akit leforráztak, rohant tovább.
Domokos fenyőinél kutyaugatás állította meg. Bemenjen? Mondja meg neki, hogy Gorbón
igaza volt? Hogy végre ő is belátta: körömmel, pénzzel, gazemberséggel, becstelenséggel is, ha
kell, de meg kell védenünk ezt a szívünkhöz nőtt darabka magyar földet?! Vallja be Domokosnak,
hogy százszorosan, ezerszeresen igaza volt, mikor puszta hóbortból összekapott vele?! Béke?
Emberség? Parasztok? Hogy aztán hátba támadják, s kiüssék az ember kezéből a darab kenyeret?
Bemenjen hozzá? Most, amikor idejutott?
Könnyet facsart ki szeméből a keserűség.
Sóhivatal! Zsiványok! Na várjatok!
Papírt! Tollat! – kapkodja otthon az írószereket. Nem törődik felesége riadt tekintetével, nem
törődik terv, vázlat hiányával, nem gondolja meg, hogy mire készül, eddig idegen volt tőle, meg
sem fontolja, mit akar, hanem úgy, ahogy van, sáros csizmában, az otthonában megtámadott vad
haragjával megmarkolja a tollat. Lássalak! Amióta Árokhátán van, nem tanulta meg, ki ellen, mi
ellen kell harcoljon. Most látja. A világért? Hóbort. Kiért harcoljon, ha nem magáért. S ni –
csúsztatja beljebb az indulat –, magyar vagy. Megtámadott magyar. Rajta! Védd a kenyered! A
darab magyar földet! A tiéd!
Markolja a tollat. Attól tart, megint bicsaklik, de a toll, különös, a toll most nem hagyja
cserben. Mintha a mesebeli palackból kiszabadult manó bújt volna belé, szilaj dühvel vágtat a
papíron.
Csak akkor állt meg, felajzott hónapok múlva, mikor hírhedt eposzára odavágta az utolsó
felkiáltójelet:
 Nesztek!

XIII.
– Mars az óra alá! – taszította hátba Zalánt a nyár derekán is csizmába, aranygombos, sötétkék
zubbonyba bújt fegyőr, aztán becsapta mögötte az agyonrángatott ajtót, és a börtönzárak
szentháromságának megfelelően ráfordította a kulcsot: egyszer! kétszer! háromszor!
Vállán takaróval, kezében kopott, még diákköri céllövő versenyen nyert bőrtáskájával az óra
alatt áll, azon a helyen, melyet nyugtalan talpak évtizedek óta fényesre sikáltak. Keresztvíz alatt
egyszer áll az ember életében, ez alatt az óra alatt kétszer: mikor a börtönbe jön, s mikor kimegy.
Balra csukott, fekete vaspillák, jobbra a sárga ajtó, azon túl az eljátszott szabadság. Aztán még
vegyen valaki tollat a kezébe – zendül az óra alatt. Nálunk az írás szabadsága szent! – dörzsöli
kezét külföldön a PEN Club elnöke és közben itthon az állambiztonság főnöke; a belügyi
államtitkár torkaszakadtából ordít: elkobozni! Igen! A szerzőt pedig lefogni! Azonnal! Mit is
mondott Zalán vadászpajtása, a kedélyes prefektus, mikor arra kérte, hogy postáját a vesztegzár
alól oldja fel? Halmozod a dolgokat – vonogatta vállát kelletlenül. – Mint főszolgabíró valahogy
rendeztem állampolgárságodat, de most állandó telefon-összeköttetésben állok miattad
Bukaresttel. Miket írtál rólunk, hogy így megvadultak?
Bárcsak túl lennék rajta – ismételte magában akkoriban, látva, hogyan tarajosodik botránnyá
körülötte a história, de már látta, hogy a vég messze, addig sok galuskát, sok keserű kortyot kell
még lenyelnie. Házkutatás, elővezetés, letartóztatás. Ekkora merészség! Ez a gazdaság! Zárkába
vele! – De őrnagy úr! – lázadt fel a hadbíróságon az első kihallgatáskor – várjon a zárkával!
Gondolja meg, egy könyvről van szó. Hol a jogerős ítélet, aminek az alapján bekóterezhet? Hol a
sajtótörvény? Hát nincs alkotmány? – Mi-i-i? – meresztette rá gombszemét. – Mi-i-i-i? – csapott
az asztalra, hogy a kalamáris táncra perdült. – Még beszél? Van bőr a pofáján, hogy beszéljen?
Minden sora lázítás! Jobban csahol egy bolsevista kutyánál, és a szájára meri venni az
alkotmányt? Nem alkotmány! Mársescu-törvény! Rothadni fog! Vigyétek! Míg a katonák
kituszkolták a szobából, a gépíró őrmester előtt toporzékolt, asztalhoz csapkodva egyik sötétkék
vászonba kötött könyvét.
Mialatt a hajnal pirkad, csendben maga elé, a folyosó barna cementcsíkjára bámul, és feje felett
az óra ketyegését hallgatja, isten tudja hányadszor. Újból feltűnik előtte felesége arca. Ilyen kora
reggel volt akkor is. Felköltötték. Két csendőr állt a tornácon, vállukon szuronyos fegyver, a
förtelmes kutyaugatástól alig lehetett valamit hallani. A házat körülvették. Az asszony sírt, nem
jajveszékelt. Sötét szeme szokatlan nagy, sima homlokán a megdöbbenés szürke hamva. Mikor a
kocsi előállt, mikor a lovak már a lépcső előtt kapáltak, megsimogatta szelíd arcát. Ne törődj
velem! A gyermekekre vigyázz! Akkor is ott állt szótlanul, vállával a tornácoszlophoz
támaszkodva, érzéketlenül, tompán, hidegen, mikor a lovak a két csendőr közé ültetett urával
kirepítették a kocsit az udvarról. Mily gyámoltalan – sajnálta feleségét, az alvó falun robogva, de
harmadnap reggel arcán a nők annyiszor megcsodált magabiztos vonásával ott várta férjét a
hadbíróság folyosóján. Mi történt veled? – bámult rá. – Kicseréltek? – Ne aggódj – felelte az
asszony –, egyszerűen megfogadtam a legjobb ügyvédet. Mindenkivel beszéltem. Minden ajtót
megzörgetek.
És most, ahogy ott állt a sok hercehurca végén, fején a jogerős ítélettel, az egész olyan buta,
olyan értelmetlen. Úgy tűnik, mintha minden csak azért történt volna, hogy táskával a kezében,
válltakaróval idekerüljön, ennek a hosszú folyosónak a végére, a második emeletig érő ablakhoz
közel, pusztán azért, hogy hallgassa ezt a két nagy út kereszteződése felett lógó öreg ülepsidrát.
Siti! Mikor ébredsz ólomnehéz álmodból? Ott áll Zalán, s várja, hogy nyissanak, seperjenek, és
azután annak rendje-módja szerint, beírják adatai után a törzskönyvbe: börtön hat hónap, tízezer
lej pénzbüntetés, tízévi jogvesztés, bűncselekmény, írásban elkövetett lázítás. Hallgatja az órát.
Ketyeg. Ketyeg a feje felett, másodpercek ketyegnek elfogyhatatlanul, akárcsak köröm alatt a tetű,
mialatt a nagymutató vastag ujja elmázolja a számlapot, hogy a börtönóráknak ne maradjon
nyoma…
– Milyen bánásmódban részesítsük, főügyész úr? – pillant rá asztala mellől az igazgató, mire az
irodába helyét nem lelő emberkének egyszerre szétáll mindkét könyöke.
– Olvasta az igazságügyi miniszter úr nyilatkozatát?
– Olvastam, főügyész úr.
– Akkor mit akar?
– Azért kérdem, mert a szabályzat szerint politikai, mint a többi.
– Milyen többi? Csak nem gondol a kommunistákra?
– De igen. Fedezni akarom magam, főügyész úr.
– Ugyan kérem. A kommunisták, kommunisták! Ez más.
– Az elvtársakkal érintkezhetik?
– Ha kedve tartja trafikálni a rusnya bandával. Ménkű nem üt a csalánba.
Végignéz, rendelkezik az igazgatónak.
– Teljes szabadság a börtön területén. Étkezés ahonnan akar, levelezhet, látogatók, bel- és
külföldi lapok, könyvek… amit óhajt.
Távozás után kezét nyújtotta Zalánnak.
– Érezze jól magát a Hotel Ardealban*29.
Az igazgató visszatért a folyosóról, ahova az ügyészt kísérte, és megállt az írnok asztalánál.
– Írnok úr hallotta?
– Mindent, igazgató úr – tapogatott szemüvegén. – Örülök, hogy a főügyész úr vendégünkről
így vélekedik. Mióta megtudtam, hogy hozzánk jön, lássuk csak, szerdán múlt hete, folyton
törtem a fejemet, hova fogjuk elhelyezni. Zárkába? Mégse járja. Mit szólna igazgató úr, ha
behoznánk ide az irodába egy mosdót és egy vendégágyat?
– Kifogásra adnak alkalmat.
– Ugyan ki részéről?
– Elfeledte írnok úr, mennyit zúgott a fejünk a mérnök „elvtárs” reklamációitól?
Ember a börtönben, fenyőmag a sziklán. Talál egy morzsa földet, kicsírázik, aztán kapaszkodni
kezd gyökérkéivel, felsarjad, helyet tör magának a kőben. És a fa, ha a szél nem töri derékban,
szívósabb lesz társainál. Mert a börtönben mindenki erejéhez mérten tágítja a téglát, mindenki
egész alkatával szorít magának a kövek közt helyet. Így beszélt hozzá, így oktatta őt a vizsgálat
alatt Zekár, a havasfejű börtönmoly, ezek meg mit faragnak belőle? Pojácát!
Az igazgató pomádés feje fölött aranyrámában tollbokréta, marsallbot, csizmák.
– Szabálytalanságot nem fogadok el – önti el a vér, mert eszébe jut a katonai ügyész, ki a
tárgyaláson ceruzával az asztalt kopogtatta: „vádlott arcátlan kifejezéseivel megsértette a felséges
családot.”
Odakünn sétára csengetnek. Ágaskodik a seprős és a számára sebtiben kimeszelt zárka téglányi
ablakából, levesz egy literes üveget. Számot ragaszt rá.
– Hetes. Hetes a cellájának a száma, nagyságos úr.
Megbolondult ez, nézi Zalán. Nem, nem látszik gúnynak a titulus.
– Hogy hívnak? – kérdi a ványadt arcú, zöldszemű gyerektől.
– Janinak. Hozzak friss vizet?
– Várj – nézi Zalán tizennyolc rongyos évén a cafatot, csóré lábszárán a lecsüngő rojtot. – Kit
hagytál otthon?
– Anyámat.
 – Miből él?
– Fon. Nyáron tapaszt a faluban.
– Bebújik a sütőbe, mi? Mit kap azért?
– Mikor hogy. Fél font túrót káposztalapuban, egy marék lisztet, aludttejet.
– Hogy kerültél be, Jani?
– Loptam.
– Kenyeret?
– Cipőt. Egy pár csatos posztócipőt.
– Kitől?
– A boltostól a faluban.
– El akartad adni?
– Nem. Kíváncsi voltam, hogy jár az ember cipőben. Sohasem volt még cipőm.
– Mennyit kaptál érte?
– Másfél évet.
– Egy cipőért?
– Hogy hozzáférhessek, fel kellett törjek egy lakatot. Ez volt a súly. A zár, váljék a bíró urak
egészségére. Azt hiszik, nem tudom, hogy az embert becsukják egy tyúkért, de aki házat lop, künn
sétál, és a ház után palota után nyúlkál.
– Hol nyílt ki a csipád?
– Itt a börtönben. A mérnök úrnál is én seprek. Ő megmagyaráz nekem mindent.
– Jani! Jani! – zúg a folyosó. – Hun az anyádba bujkálsz?
– A fősmacer – ejti el Jani szinte kezéből az üveget, és csattognak csóré talpai.
– Menj, mozgasd Kirkut a tojásokkal, hallatszik a folyosóról.
Moccan a nehéz vasajtó, a nyílásban egy sor aranygomb.
– Ha óhajt valamit, uram – mosolyog a főfegyőr –, csak, tessék szólni. Vacsorát melyik
vendéglőből hozzak?
– Feleségemnek a távirat elment?
– Elment reggel.
– Köszönöm, másra nincs szükségem.
A börtön, börtön. Tája is büdös, de künn az udvaron mégis jobb, mint a bolhaszekrényben. A
hosszú folyosón végig süt a délutáni nap, a kulcsos, mikor meglát, megérinti sapkáját. Mi történt
ezekkel? Mióta kijött az irodából, mintha kicserélték volna őket, aki hajnalban az óra alá lökdöste,
szégyenében nem mutatkozik. Úgy süllyed, emelkedik itt az ember becsülete, ahogy az irodából
fúj a szél. Léhűtők, ördög vigye. De a rabok? Mért lát itt mindenki ellenséget bennem? Amiért
nem nyírtak kopaszra? Megbarátkozunk – biztatja magát Zalán –, akárcsak ti, itt én is
börtöntöltelék vagyok.
– Ni – veszi észre –, tyúkpásztor. Hogy hívják magát öreg?
– Kirku, parancsára.
– Fogja, egy cigaretta.
Markába gyűri az égő szivart és szikrástól, mindenestől be a pofazacskóba.
– Hány éves, öreg?
– Hetvenöt.
– Mióta van itt?
– Negyvenkét éve.
 – Ne beszéljen!
– Vakuljak meg, ha nem – és a tyúkok után oldalog.
– Hány a tojás a kalapban, öreg? – szól utána Zalán.
– Kilenc.
– Igazság szerint a tojás minket, rabokat illet. A mérnök dekára számította ki, hogy a tyúkok a
mi morzsáinkból mennyit esznek. De azért nézze meg a vasárnapi laskát. Mintha agyagból
gyúrnák.
– Mikor beszélt a mérnökével?
Bütykös ujjai közt remeg a zsíros kalap, óvja, mintha élete függne a kilenc tojástól. Fáradt
szeme, miből már rég nem törli a csipát, az emeletes ház rácsain legel.
– Utoljára nagypénteken láttam. A fiatalság azt mondja, még itt van, vigyáz az igazgató
körmire.
Itt mindenkit ugyanaz a fekély rág. Vajon engem – kérdi magától Zalán – nem ugyanaz a kés
vágott meg, ami a többit? Az én sebemet nem paragrafus pólyázza, mint az övékét? De azért
hasonlítunk mi egymáshoz. Az udvar sarkában kerek sapkák, csíkos ruhák, körbe-körbe, mint az
idomított zebrák. Ugyanaz az ember több példányban, ostobább a taposómalomnál. Jobban
odanéz. Mit csinálnak ezek? Ni, ennek a hátán a keze, szemét földre szegzi, valamin feszülten
töpreng. Az a lábát dobálja, szerteszét firtat. Mit néz ily élénken? Az akácot, mely átinteget a
falon szárnyas kezecskéivel? A nyolcszögű toronygombot? Vagy a galacsint hajszoló kakaskának
örvend? Az ott gépiesen rakja maga elé a lábát, mintha dolgozna. Ha rá bíznál valamit, karjába
venné és vinné. Hol látta az arcát? Ennek cickány a szeme. Előbb szivarvéget talált, most
madzagot szed fel, hátra fülel, valamit súg az előtte járó fülébe. Hát ez a kerek rabsapka? Milyen
öntelt. Erkölcsi bizonyítvány minden lépése. Nem, ez nem pusmog. Elöl-hátul négy lépés köz,
példa mindenkinek. Óvakodj, spicli! Ahány, annyiféle. Csirkefogó? Csaló? Zsebmetsző?
Sikkasztó? Betörő? Rabló? Gyilkos? Börtöntöltelék. Mindegy. Menj közibük, és állj be a körbe. A
töprengő mögé, görnyedten jár, akárcsak te. Hallottad? Indulj! Megrázkódik. Aztán ahelyett, hogy
a hadbíróság sötét zárkáinak magányától megcsömörlött szívével közibük menne, hátat fordít
nekik, és mint az előbb, találomra tovább kóborol a börtönben.
Vízzel telt teknők, csebrek, mennyezetig rakott fehér kötegek, a kosárfonóban hántják a
télirevaló vesszőt.
– Ha rabok vagyunk is – hallja Zalán az ajtó hasadékán –, a munkának, akárcsak odakünt, itt is
meg kell legyen a bére.
– Bérről beszélsz, mikor odakünt sincs tisztességes?
– Beszélek! Ha tudni akarod, munkánk árát, hallod? Két kezünk keresetét, amit a koszt
javítására kénʼ fordítsanak, az igazgató úr vágja zsebre. Azért koplalunk, hizlalunk tetűt,
tengődünk, hogy feneketlen zsebét tömje. Ha nem hiszel nekem, eredj, kérdezd meg a mérnök
elvtárstól, minden börtönt megjárt, ő tudja.
Valaki kabátom ujját ráncigálja.
– Akarja látni – kérdi Jani mi lesz a vacsora?
Zegzug, folyosók, a felpattogzott ajtó érdes a légypiszoktól. Mielőtt Jani kinyitná, ajkára teszi
ujját.
– Tessék vigyázni, a szakács gyilkos. Egy gomoly sajtért leszúrta a bácsot.
A gőztől, füsttől, párától fekete konyhában ketten dolgoznak. Szennyes rajtuk a havasi viselet.
Nagy a meleg. Két üst hevül a kemencén, a hánykolódó sós vízben kánkánt jár a sok
káposztatorzsa.
– Gyerünk, Traján!
Az üst mamaligát [puliszka] az asztalra borítják.
– Vidd innen azt a kést – néz félre a gyilkos. – Hozd a kalitkát.
 – Ki csinálta ezt? – tapogatja végig az acéldróttal kockára osztott rámát.
– A mérnök. Azóta senki se verekszik, mert a puliszkából mindenki egyenlően megkapja a
maga porcióját.
Hogy az ember egyenlő – tündöklik Zalán a kovácsműhely felé menet –, hogy az embernek
egyenlő porció jár, elég jól beléd verték itt a börtönben. A mérnök tanítványa vagy, hisz odakünt
egy sajtért bicskát rántottál.
A majszter elrámolt, messziről hallatszik a satupadról, harangoz a lába. Pihen. Zalán megkerüli
a fészert, az eresz olajos kézzel fogdosott oszlopait, a krétával teleírt, forró vassal teletetovált
ákombákomos ajtót, és a küszöbön a meglepetéstől majd hanyatt esik.
– Mihály?!
Anélkül, hogy kenyérdúcot tartó öklével a padra támaszkodna, derekának rugalmas
mozdulatával a földön termett.
– Jó napot, nagyságos úr.
– Maga az, Mihály? – csodálkozik Zalán, egykori kovácsán. Zubbonya szenes-olajos,
arcbőrébe beívódott a korom, csak szemfehére világít, amikor jobbra-balra pillant.
– Én, én vagyok, de a nagyságos úr…
– Én is én vagyok – vigyorog ferde mosolyával Zalán, a fura helyzeten. – A frátyék *32 egy
könyv miatt hat hónapra ítéltek. Amiért megmondtam nekik az igazat.
– Bizton jól megmondta nekik. Hat hónap – törli le gyászoló körmű tenyerével arcát ‒ nem sok.
Annyit leül az ember s pász.
– És maga – kérdezte Zalán –, maga miért került ide?
– Egyszerűen, nagyságos úr. Tetszik tudni, hogy a ködmönösi fatelep, ahol gépész voltam,
megszűnt.
– Nem volt több fa?
– Fa még lett volna, de az igazgatók tolvajkodtak. Darabig munka nélkül hányódtam, aztán
bagóért egy olajtörőben alkalmaztak. A bérlő arra kényszerített, hogy a rendesnél több olajat
hagyjak a teknőben. A parasztok dühösen köpdösték a prést, én pedig felvilágosítottam őket s
pász. Nagyböjtben aztán kifogyott a parasztok türelme, és egy reggel betörték a bérlő bordáját.
Persze ő is, a csendőr is mindenért engem okoltak. Rám sütötték, hogy kommunista agitátor
vagyok. Ennyi az egész s pász. A tanár úrral tetszett már beszélni?
– Miféle tanár úrral?
– Hát a Gál Ferenc tanár úrral. Ő is itt van egy újságcikk miatt.
– Gál Feri? – bámult el Zalán. – Hogy beszélhetnék vele?
– Majd én módját ejtem. Ő sincs lakat alatt egész nap, az irodába befogták írnoknak. Ott is
találkozhat a nagyságos úr vele. Rajta kívül ismerős még Sabin, az Izsák fia, ha tetszik még rá
emlékezni. Nagy szüretje van a rendőrségnek.
– Hova süllyedtem? – lép Zalán szégyenpírba égő arccal az U alakú épület egyik védett
sarkában lapuló tenyérnyi veteményeskertbe. Lába alatt murok, petrezselyem, odébb egy ágyás
kelvirág, balra, kalibára futtatott uborka, ablakrácsokkal tarkállt fal mellett paradicsomalmák.
Mióta az épület sarkához tapasztott kovácsműhelyt megkerülve a keskeny, daraszolt ösvényen
ide, ebbe a parányi kertbe jött, valósággal megrohanta a rothasztó gondolat, hogy csapdába került,
hogy elszakítva otthontól, családtól, mindene kardalészára megy [tönkremegy]. Miért? Vajon nem
azért, hogy mindenki helyett ki merte mondani azt, ami a magyarságnak fáj?! Azt hitték odafönt,
Bukarestben, hogy kifoszthatnak egy népet minden anyagi és erkölcsi javából, anélkül, hogy
pisszenni merne?
– Bună ziua! [Jó napot!]
Törékeny, közepesnél kisebb ember áll az ösvényen. Finom arc, uralkodó vonással, mozgékony
ajak, melynek mosolya gúnyos fintor. Kíváncsian, de tolakodás nélkül néz rá. Szeme rendkívüli
szilárdságra és nem mindennapi értelemre vall. Zalán nem látja golyósima fejét, vágott vonalait,
horpadt állát, nem látja rajta a fakó blúzt, foltos nadrágját, lábán a szürke vászoncipőt, semmit
sem lát rajta, csak a szemeket. Bámulatos!
– Látogatás – jön lassan közelebb – a veteményesemben?
– Veteményes? Hiszʼ olyan, mint egy széltől védett langyos narancsos kert. Bocsánat,
betévedtem. Idegen vagyok.
– No, nem egészen.
– Tényleg. De beláthatja, mégsem juthatott eszembe, hogy ezen a közös tanyán valakinek ilyen
kedves kis kertje legyen.
Keskeny, zárt ajka mosolyra nyílik. Zalánhoz lép, és anélkül, hogy biccentene, anélkül, hogy
derekából egy centit engedne, bemutatkozik.
– Binder mérnök.
– Te vagy? – bámul rá Zalán meglepetten. – Te vagy, akiben ma mindenütt belebotlottam.
Miattad zúg itt az igazgató feje? Tőled tart az iroda? Te ültetted itt el minden zugban a lázadás
csíráit? Te tikkasztod az emberek szívében olthatatlanná az igazság szomját?
– Örülök – nyújt végül kezet –, hogy láthatom. Ismerkedve a börtönnel ma többször
találkoztam önnel.
– Valóban? Ha így áll a dolog, én is elárulhatok egy titkot. Több mint egy hete ismerem.
– Ugyan honnét?
– A híre megelőzte.
Alig látható finom gúny rezeg horpadt állán. Rágyújtunk, fürkésszük egymást.
– Olvasta a lapokat?
– Igen – szelelteti matrózpipáját szakértelemmel. Lehajol. Kigyomlál valami gazt. Hirtelen
vendége felé fordul.
– Derék védelmezőkre talált, mondhatom.
– Tudja, az ember ilyenkor nem maga választja pártfogóit.
– Miért? Maga kinek írta könyvét?
A kérdés Zalánt mellbe vágja. Kinek? Kiknek? Hát kérdezheti ezt tőle valaki? Felelősségre
vonhatja, mint a vizsgálóbíró: felelj, mért tetted? Beszéljen! – sürgetik a szürke szemek.
– Azt akartam – cseng tompán Zalán hangja –, hogy tudja meg minden művelt nép, mi történt
nemzetünkkel, milyen kegyetlen kálváriákat járunk. Kiáltani akartam mindenkihez, a
magyarsághoz, a nagy nemzetekhez, ne hagyjátok, hogy ezt a maradék sziklakemény földet is
idegenek húzzák ki a talpunk alól. Ennyi, amit mondani tudok. A kérdés viszont, hogy „kiknek”,
írtam, értelmetlen. A rögre görnyedő parasztnak? A munkásnak, aki csak akkor találkozik
könyvvel, mikor a boltban abba csomagolják kenyerét? Nem. Nem nekik írtam. Nekik nem fáj a
földrengés, ami most rázza a magyarság egyetemét.
Binder hallgat. Aztán átvillan arcán a finom gúny.
– Értem. De kiknek az érdekében vett tollat a kezébe?
– Ejnye – hagyja válasz nélkül a számára értelmetlen kérdést. – Akkor, amikor Erdélyben
kisajátítják a magyar birtokot, hogy román középosztályt teremtsenek vele, mikor folyóiratokban
oldalak, napilapokban vezércikkek jelennek meg könyvem értékéről, akkor itt, ebben a pár
négyzetméternyi rácsos világban íráshoz való jogomat firtatja valaki? Aki még nem is olvasta
könyvem, egy rab, akinek odakint már neve sincs?
Arca bíborvörös, majd elsápad. Sarkon kellene fordulnia és faképnél hagynia, mint akivel nincs
mit beszélni. El kellene felednie ezeket a különös, szürke szemeket, melyekben irgalmatlan
kérdések lakoznak. Egy lépést hátrál, hogy visszavonuljon, magatartása meglepett, tartózkodó.
– Tessék – nyújt felé Binder barátságosan két zöld uborkát. – Saját termés.
 – Mit csináljak vele?
– Egye meg. Harapjon belé.
– Köszönöm, nem kell.
Nyers uborka halványzöld húsa ropog egészséges fogai között.
– Hogy lett kertész a börtönben?
– Tréfa az egész. Igaz, hogy ebben a falakkal körülvett sarokban, amit azért jelöltek ki nekem
sétatérül, hogy mindenkitől minél jobban elkülönítsenek, az igazgatótól én harcoltam ki a kertet,
de azért én itt átutazó vendég vagyok. Állandó lakhelyem Doftana. Erről, ha megengedi, máskor.
Igaz, hogy a rácson belül azt csinálhat, amit akar?
– A főügyész ezt mondta.
– Szép. Nem büszke rá? Hiszʼ az ön helyzetéhez fogható nincs az egész országban.
– És önök – próbálja Zalán elterelni magáról a szót –, önök olvashatnak?
– Keserű mosoly suhan át arcán. Legyint.
– Esetleg műszaki könyveket. Azt még elnézik. No, meg gyermekirodalmat. Teszem a
Gullivert, megszelídítve. De egyebet…
– A Gullivert? – villan fel, Zalán előtt a régi kép, amint ott áll magyartanáruk előtt, és borzas
fejjel élénken magyarázza a térdnadrágost. Rég volt. Közte és a kisfiú között háború, tülekedések
bénító messzesége. Ott feszül kettőjük között fekete barázdáival a birtok. – Gullivert – mondja
szárazon – nem is ártott megszelídíteni egy kicsit. Gúnyt űz belőlünk, kicsúfolja az egész
emberiséget.
– Gondolja – húzza össze szemöldökét Binder –, az egész emberiséget?
– Igen. Hiszʼ szerinte minden bűn. Bűn, hogy létezünk, táplálkozunk, bűn, hogy levegőt
szívunk. Kigúnyolja, hogy politizálunk, nevet azon, hogy elveink vannak. Veszedelmes könyv.
Binder elfordítja fejét. Tekintete végigvonul a szürke kőfalon, mely elzárja tőle a világot,
felemelkedik, és elvész a kék mélységben, mely magába zárja a világot.
– Nem érti – mondja rekedten. – A lényeget nem érti. Kevesebbet lát benne, mint egy gyermek.
– Mit beszél? – gurul Zalán dühbe.
– Azt. Nem emlékszik, mit ír Swift a miniszterekről, királyokról, liliputi tábornokokról?
Hosszasan nézi ellenfelét, mintha rejtett gondolatait kutatná. Az állja a pillantást. A szürke
szemek hidegen csillognak.
Zalánban újra kérdések merülnek föl. Ki vagy te különös, törhetetlen rab? Miért érdekel úgy
minden kérdés, mintha a te kezeden át futna minden, ami életté lesz odakint a világban? Bár
felfogása homlokegyenest ellenkezik az övével, tovább áll előtte, és hagyja, hogy érvelésének
minden szava egyre mélyebben vésődjön belé.
– Magával hozta könyvét? – kérdi végül Binder hétköznapi hangon, mintha csak társalogni
akarna.
– Ő hozott engem – mosolyodik el. – Jöjjön érte, szívesen kölcsönadom.
– Meg kell kérnem, hozza le inkább. Tudja, rám valamivel komolyabban vigyáznak, mint önre.
Pár perc múlva Zalán megint ott áll előtte a veteménykertben, kezében könyvvel.
– Tessék, olvassa el, szeretném hallani a véleményét.
Ezzel visszament cellájába, melyben övé a kormány kegyeit élvező foglyok minden előjoga és
beletemetkezett a frissen beküldött lapokba. Egyik a könyvével foglalkozott. „Szabadságot az
írónak! – olvasta a koromszínű betűket –, szabadságot a magyarság védőjének, hogy elmondhassa
fajtája igazát!” Még egyszer elolvasta a mondatot. Nem, nem volt varázslat, sem érzéki csalódás.
A magyarpárt lapja szabadságot követelt neki, fölé terjesztette védőszárnyát, az vont homályt
szemei elé, az vetett szívére fekete árnyékot. Hirtelen a betűk mögül kicsendült Pista rekedt
nevetése. A betűk sötét karjain keresztül ő nyújtott testvéri kezet felé. „Szabadságot az írónak!” –
vihogott Pista hangja. Suhogtak a betűk, mint a lovaglóostor, de most nem a parasztok felé
sújtottak, hanem őt védték, neki követelték az írás jogát. Micsoda zűrzavar! Sokáig hánykolódott,
amíg megvirradt.
Céltalan reggeli ődöngése a veteményeskertben ért véget. Anélkül, hogy bevallotta volna
magának, szavakat akart hallani olyan ember szájából, aki a dolgok értékelésének más oldalára
tartozik.
Binder kezében ásóval egyengette a szikkadt, mogorva földet. Pipájából vékony füstcsík
szivárgott. Szó nélkül megállt mellette.
– Segíteni jött? – kérdezte tréfálkozva. Kezével végigsimította golyósima fejét, azután
komolyan hozzátette: – ráfér erre a kertre a gondozás.
Zalán hallgatott. A szürke szemek felé sandítottak. Csend volt. Majd Binder megszólalt
hirtelen.
– A Magyar Párt lapja alaposan megvédte magát. Ezután már csak egy van hátra: Horthytól a
kitüntetés.
Álla finoman megremegett. Szemöldökét összevonta. Halk hangon tette hozzá:
– Bilincsek bármikor fölcserélhetők a Corvin-lánccal! Vigyázzon, nehogy valami egyszerű
hazafiúi címmel kiszúrják a szemét. Könyve után többet követelhet.
Zalán kezét zsebébe süllyesztette, nem akarta mutatni neki öklét.
– Kinek néz engem? – lépett indulatosan közelebb.
Binder folytatta munkáját az ásóval. Végül megtörülte homlokát.
– Hogy minek nézem? A földbirtokosok írójának. Annak, aki művészi eszközökkel bizonyítja
be, hogy a nép örök szolgaságra termett. Annak, akinek a börtönőrök nemcsak titokban adják
meg, hanem újságban követelik a szabadságot.
– Várjon csak – akart Zalán közbevágni, hogy megcáfolja ezt a szerinte zagyva beszédet, de
Binder folytatta.
– Regényének hőse, Ádám: jelkép. Ő emelte kőből a börtönöket, ő az, aki a román uralkodó
osztállyal karöltve bilincsbe vereti a nép felszabadítóit, ő szítja az együttlakó nemzetek között a
gyűlölet parazsát. És mindezt miért? Azért, hogy ahol alkalom nyílik a parasztság rovására,
gyarapítsa vagyonát, hogy háborítatlanul uralkodjék, hogy tovább szedjen vámot, dézsmát és
tizedet, hogy törvényekkel, tilalomfákkal és perekkel minden utat elzárjon a parasztok elől.
Arca kemény, ökle előrelendül. Hangjából kicsap a harag.
– Ösmeri azt a gyomnövényt – kérdi tűzben égő szemekkel –, amit a nép bölényfűnek hív? Mi
a patika számára termesztjük. Méreg. Tudja milyen növény ez? Ártatlannak látszik, mint ami csak
az Isten nagyobb dicsőségére nő. És evvel mérgezték meg a középkori várurak az engedetlen
jobbágyokat. Ilyen méreg a maga könyve is.
Mialatt Binder beszélt, Zalán erőfeszítést tett, hogy összpontosítsa figyelmét. Most kicsattanó
haraggal lökte oda a szót.
– Vádjait, írói hírnevem nevében visszautasítom. Ha nem vette észre, hogy könyvem éppúgy
szolgálja az erdélyi magyar birtokos, mint az erdélyi magyar paraszt és munkás érdekeit, akkor ön
vagy nem tud olvasni, vagy rosszhiszeműen elferdíti azt, amit olvas.
A szürke szemek támadásra villannak, de Zalán dühösen súlyt.
– Hallgasson! Enyém a szó! Talpunk alól a román kapzsiság ki akarja húzni az utolsó barázdát,
csupán azért, mert magyarok vagyunk, és ön azt kívánja, hogy ezt ölbe tett kezekkel tűrjük? A
rabló felé mért nincs egyetlen elítélő szava? Hát igazság ez? Becsület? Elég! Ez elintézett dolog,
erről, amíg itt együtt leszünk, ne legyen több vita. Végeztem!
Binder ahelyett, hogy sarkon fordult volna, és otthagyta volna ellenfelét egyedül a
veteményeskertben, harag nélkül bólintott, aztán leguggolt, hogy a földön kúszó indák közt
keresgéljen. És ahogy kopott, fenyőágas nadrágja felcsúszik, bokáján, a szürke vászoncipők felett
Zalán fekete gyűrűt pillant meg.
– Mi történt a lábával? – kérdi, miután a mérnök visszatért az ösvényre.
– A lábammal?
– Valami seb van a bokáján.
– Úgy? A bokán? – jelenik meg újból furcsa mosolya, és mintha csak cipője orrát akarná
megmutatni, előrenyújtott lábáról két ujjal, szinte kacéran, kissé felhúzza a nadrágot.
– Tessék. Érdeklik a karperecek?
– Miféle karperecek?
Horpadt álla újra támadásra rándul, hangjában roham előtti dac.
– Aki grófot és parasztot egy kalap alatt szabadítgat, félévi rácsot kap privilégiummal, amit
visel, mint egy ordót. Mi a világ dolgozóit akarjuk felszabadítani, díjunk tehát nagyobb.
Kényszermunka. Rendjelünk lánccal összekapcsolt bilincs.
– Hány év? – kockáztatja meg Zalán.
– Egy tucat – fojtja belé a mérnök a szót.
Mikor később a zárkájába lépett, Zalán torkát a friss mész szúrós szaga annyira fojtogatta, hogy
egy percre a küszöbön meg kellett állnia. Behunyt szeme előtt karcsú boka lebegett, varral lilába
játszódó heggel. E szokatlan látvány nem ébresztett benne különösebb érzést vagy gondolatot.
Ezzel szemben elégedett volt, hogy megvédte könyvét a támadástól, és következetes maradt
nacionalista felfogásához, ami egy idő óta életének értelmet és célt adott. Nem vette észre, hogy
harcias kiállása óta nem csinált egyebet, minthogy a saját kezében maga elé tartott lidércfény után
futott.

XIV.
– Isten nyugossza – csapta be a fogházírnok a rabok elnyűtt létszámnaplóját, és elnézést kérőn
nézett Zalánra, aki mióta itt volt, szívesen jött le az irodába egy kis időtöltő beszélgetésre velem
és az írnokkal, meg hogy a postáját átvegye.
– Bocsánat uraim – nézett ránk az írnok –, az egész egy perc. A temetés rendjét kell közöljem a
lelkésszel.
– Tessék – felelte Zalán –, mi nem sietünk. Az igazgató úr nincs itthon?
– Megrendelést kaptunk a szövőgyártól, odautazott. A királyi kegyelem iránt érdeklődik?
– Igen. Feleségem a minap azt mondta, hogy megtalálta a szálat az udvarhoz.
– Még semmi sincs. De hogy is gondolja, hogy ha van valami, ne szaladjak önhöz nyomban a
jó hírrel.
Barnás, egyik oldalán használt fél ívet tesz az írógépbe, kinyújtott keze a szabályzón.
– Jöjjön csak, tanár úr – szólít közelebb –, nézze, mily jól rendbejött a mi öreg masinánk.
Emlékszik, mennyi bosszúság volt vele?
– Hogyne. Most működik?
– Akárcsak új korában. Péchy úr is javítóba adta írógépét a mérnöknek. Komolyabb hibája
volt?
– Akadozva vitte a papírt.
– Ne, majd rendbe teszi Binder. A betűket is szétszedte.
– A betűkre nem volt panaszom.
– Azt mondta – szóltam közbe –, hogy ha már ott a gép, megolajozza az egészet.
 – Ne aggódjék – fűzte hozzá az írnok –, a városban senkinek sincs hozzá fogható keze. Ha nem
volnánk kitéve annak, hogy egy szép nap elviszi, már rég műszerüzletet nyitunk vele. Úgy mit
csinálnánk a szerszámokkal nélküle.
– Szó van, hogy elviszik? – kérdeztem.
– A fogdakocsi, ahogy tavaly, mint beteget félholtan kidobta, bármikor föl is veheti. A
szembesítés, amiért Doftánából kikérték, még nem történt meg, a hadbíróság egyszer csak
eléveszi az ügyet.
Igazgat a gépen, aztán kiveszi a fakult papírt, melynek tiszta oldalára írni akart, és Zalánnak
nyújtja.
– Tessék. Ezt a régi ügyészségi rendeletet szintén az édesapja írta alá. Mi van benne?
– Csakugyan – futja át Zalán a pecséttel ellátott kőnyomatú iratot, aztán mosolyogva felém
nyújtja. – Olvasd csak el!
„Szám 2890-1899 k. ü. Fogházfelügyelőnek. Helytt. – A kir. Törvényszéknek 1899. évi április
hó 28-án 3057799 szám alatt kelt ítéletével lopás bűntette miatt nyolchavi börtönre ítélt Vajda
György alias Kirkut a mai naptól az elítélt rabok sorába és élelembe vegye fel. A kir.
Ügyészségtől 1899. május. 1… kir. Ügyész.”
– Találtak valamit? – kérdi a fogházírnok, aki egy betűt sem tud magyarul.
– Semmit – adja vissza Zalán az aktát az írnoknak. – Csak ez a Kirku. Harminchét évvel ezelőtt
a törvényszék nyolchavi börtönre ítélte lopásért, és az apám utalta be ide.
– Telitalálat, pont a temetése napján. Ez a vén bitang megrögzött bűnöző, jól ismert típus.
Adhatsz neki enni, adhatsz inni, büntetheted, megbocsáthatsz neki – neki lopni kell.
– Mikor temetik?
– Tizenkettőkor. Nem lesz harang, a pap azért külön számít, nem eresztjük félárbocra a zászlót,
hirdetést nem szögezünk a fogház kapujára, de azért így is tisztességesebb temetést kap, mint
amilyent megérdemel. A börtön teljes létszámmal ott lesz: tolvajok kísérnek tolvajt.
Peckes járásával a polchoz megy, ahol a postai küldeményeket tartjuk, és Zalánra pillantva pár
levelet, lapot és egy csomagot tesz az asztalra.
– Tessék. Nem gondoltam, hogy arra a levelezőlapra ily hamar megjöjjön Bukarestből a válasz.
Úgy látszik, barátai pontos emberek.
Nyugtalanul nézünk a csomagra. Légy nyugodt – mondta Zalánnak a felesége –, megkentem a
kereket. Táskáit nem bontják fel, akár dinamitot hozhatnak be bennök, de erről a csomagról
mindketten tudjuk, hogy dugáru lehet benne, az elvtársak Bindernek szóló nyomtatványai Péchy
Zalán nevére érkeznek, mert ő az egyetlen ember a börtönben, aki a külvilággal szabadon
levelezhet.
– Szabály szerint – szegződik ránk a szemüveg – az ügyészség kéne, hogy felbontsa. Nem
vittem fel.
– Köszönjük – nyúl Zalán a csomag után.
– Vajon mit küldenek bukaresti barátai, Péchy úr? – kérdi a fogházírnok. – Lapokat?
– Nem valószínű.
‒ Hátha?
Felveszi a nagy, irodai ollót és felénk nyújtja.
– Megöl a kíváncsiság.
– Csak hidegvér – biztatom Zalánt, és hogy az írnok figyelmét eltereljem, előszedek cigarettát,
tüzet, tréfát, de mintha sejtene valamit, nem tágít. Vágni kezdek. Vágok itt, vágok ott, hogy az
időt húzzam, ott is vágom a zsineget az ollóval, ahol nem kell, de a máskor zajos bolondok háza
most olyan csendes, mint egy záptojás, amit a szemétdombra löktek. Lesz, ami lesz, felemelem az
első könyvet.
 – Tessék – lélegzem fel –, Manualul inginerului constructor*35.
Aztán a többit mutatom, ahogy jön.
– Geometrie analitică*36. Íme: Piese de maşini*37. Vagy: Turbine hydraulice*38. Érdekli írnok úr
a Turbo-compressor? Vagy talán a Cunoştinţe elementare ale industriei textile *39. Úgy látom, ez
fordítás.
– Hisz ez csupa szakkönyv – perdíti meg a mérnöki zsebkönyvet. Csupa ábra, csupa egyenlet.
Péchy úr effélével is foglalkozik?
– Nem – lélegzik nagyot Zalán is, látva, hogy a küldemény ártatlan. – Hogy őszinte legyek,
írnok úr, ezeket, a könyveket azért rendeltem meg Bindernek, hogy ne felejtse el a mesterségét.
Odaadhatom őket?
– Úgy látszik, barátságba kerültek. Hiába a börtönben az emberek támogatják egymást, ha
nincsenek is egy véleményen. Igazuk van. Mit csinálnának magukban a sok söpredék közt?!
– A múltkor – kockáztattam meg –, nem így beszélt róla.
– Hogy beszéltem volna, mikor az igazgató minden kommunistát nyársra húzna?
– Szóval a könyveket… – néz Zalán az írnokra.
– Adja oda. Szerencsére magamban vagyok. Felesége őnagysága mikor jön be?
– Kedden.
– Áldott jó asszony. Mindig benéz hozzánk, és sohase üres kézzel. A fizetésünkből ugyanis…
– Tudom. Legközelebb szólok még neki.
– Köszönöm. Nem tagadhatja meg – tette hozzá –, úrnak született.
Hónunk alatt a könyvekkel a lépcső alatt állunk.
– Vidd fel őket, légy szíves Bindernek – adta nekem a könyveket –, én egy kis kávét főznék,
ma még nem reggeliztem.
Binder alacsony suszterasztala előtt ül, háttal az ajtónak, és előtte Zalán szétszedett írógépe.
– Nesze – lobogtattam a könyveket –, Bukarestből!
Hamarjában nem érti, miről van szó, aztán lángba borul az arca. Benzines kezét rongyba törli.
– Lássuk!
Egymás mellett ülünk az alacsony ágyon. Köztünk könyvek. Sorra vesszük. Binder megnézi a
kiadót, majd beléjük lapoz. A közepe táján sokat időz, hüvelykujja szórakozottan babrál egy íven.
Addig én, merő véletlen, a textilipari ismeretek könyvébe pillantok bele, és meglepetéssel
olvasom a következőket: „Egalitatea completă a cetăţenilor Uniunii Sovietice fără nici o
diferenţă de nationalitate şi rasă, aşa ȋn domeniul vieţii economice, cȋt şi in domeniul vieţii
politice culturale, şi sociale este o lege…” [Törvény a Szovjetunió állampolgárainak teljes
egyenlőségéről a gazdasági, politikai, kulturális és szociális területen mindenféle nemzetiségi és
faji megkülönböztetés nélkül]
– Megállj, Binder!
– Nem rossz, az elvtársak nem hagytak cserben. Arca fájdalmas, töprengő, szinte gyerekes.
Ahogy felpillant, szigonyszemében soha nem látott meleg. Csend. Aztán fogja a könyveket, és
zsupsz, be a párnának használt fakó hátizsákba. Mikor pipája után nyúlt, arca megint hideg,
hangja újra szigorú volt.
– Köszönöm! Kérem, tolmácsolja köszönetem Péchynek. Szívességével nem élek vissza,
egyelőre beérem ennyivel.
Térdén könyököl, asztalkája mellett, elgondolkozva nézi a szétszedett írógépet. Fáradtnak
látszik.
– Megmondaná – faggatom –, hogy a ma érkezett textilipari könyvben mit keresnek a szovjet
állampolgárok jogai és kötelességei?
 Meglepetten néz rám bandzsál szeme.
– Honnan tudja ezt?
– Belenéztem a kötetbe.
Átül mellém az ágyra. Kiveszi a hátizsákból a könyvet, lapozza előre – hátra, idegesen.
– Szóval ön rájött – mondja –, hogy a küldemény nem olyan ártatlan, mint a többi.
– Kinyitottam. Akaratlanul.
– Az mindegy – néhány másodpercig az írógépre bámulva töpreng.
– Mi az – kérdem tőle –, fél tőlem?
– Nem – szánja rá magát a vallomásra –, tovább nincs miért titkolózzam. A bukaresti elvtársak
szovjet propagandaanyagot fűztek bele.
– Szóval Moszkva‒Bukarest‒Kukutyin. Az önök dolga.
Felnevet.
– Péchy is így gondolkozik?
– Ő is.
– Mikor a felforgató iratok az ő nevére érkeznek?
– Törődik is ő velük. Mikor a kockázatra figyelmeztettem, ezt válaszolta: ki von engem
felelősségre, míg lakat őriz? Hol lehet az ember ma nagyobb biztonságban, mint a börtönben?
– Szép. Úgy látszik, megbarátkozott az itteni játékszabályokkal. Nem vádol tehát, hogy
becsaptam? Visszaéltem a bizalmával? Effélével?
– Efelől nyugodt lehet. De eddig nem is volt oka panaszra. Tőle küldjék csak az elvtársak, amit
jónak látnak.
Tartózkodó módján távolba néz. Kis kezét, mely kemény, mint egy kődarab, szokott
mozdulattal feje búbján tartja. Darabig áll, végül a bicskám kéri.
– Jöjjön – mondja –, mutassak magának egy jó munkát. Ezt azonban Péchy úrnak nem kell az
orrára kötni.
Újból az ágyon, térdünkön a könyvek.
– Manuel – üti fel –, nézze ezt az ívet! Miben különbözik a többitől? Semmiben. Itt az ábra. Itt
is egyenlet. De a szöveg a spanyolországi mesterkedésekről tájékoztat, Franciaország
bekerítéséről, mely tavaly májusban kölcsönös segélynyújtási egyezményt kötött a
Szovjetunióval. Innen fúj a spanyol szél.
Kivágja az ívet, lassan, szinte magában beszél, közben egyik kötetet vágja ki a másik után.
Analízis és geometria: Sztálin tavalyi beszéde a Vörös Hadsereg Katonai Akadémiájának
évzáró ünnepélyén. Utána mezőgazdasági szabályzat… Turbókompresszorok… Iskolapolitika és
Kultúrforradalom a Szovjetunióban… Vízierőtelepek… Sztálin beszéde a Sztahanov-munkások
kremli értekezletén, utána a Párt Központi Bizottságának határozata… Nézze ezt!
Belelapoz a szövőipari könyvbe.
– Alapismeretek – lángol fel szeme. – A Szovjetunió új alkotmánytervezete! Tudja, mi ez,
szerkesztő úr? Dehogy tudja. Bizonyíték, hogy mindaz, amiről a világ minden táján a becsületes
emberek milliói álmodnak, megvalósult Oroszországban, bizonyíték a szocializmus győzelméről,
ami támaszt, erkölcsi segítséget nyújt azoknak, akik ma a fasiszta vakság ellen harcolnak.
Nadrágja belső zsebébe rejti az íveket, ahonnan csempészésre kész leveleit szokta előhúzni,
aztán lesöpri a kibélelt könyveket, mint a gyerek a dióhéjat, amiből a belet kiette.
– Mit gondol – mutat az írógépre –, miért szedtem szét?
– Hogy megolajozza. Nem?
 – Fenét. – Szava ismét elakad néhány pillanatra. Golyósima koponyájából aggódva bök oldalba
szürke szeme. – Mikor Péchy megengedte, hogy használjam a gépét, elfeledtem megkérdezni,
hogy a csendőrség írógépéről vett-e próbát.
– Úgy tudom, még a tavaly.
– Lehet. Nekem azonban gondoskodnom kellett Péchy ártatlanságáról. Ebből a gépből kivettem
hat betűt, itt vannak, ni, s amikor írok, beteszem ezt a sárgaréz dróttal összekötött hatot.
Vigyázzon, az első neszre, ami a börtönben ér, ezt a hat betűt biztos kezen ön kell hogy eltüntesse.
Ha személyesen nem tudom átadni, gondom lesz rá, hogy biztos kézzel magához juttassam. Addig
Péchy gépébe szerelve bottal üthetik a nyomát.
– Ennyire óvatos? – tátom a szám.
Mi lenne belőlünk, ha nem ilyenek volnánk? Most már tudja, hogy bűnt követek el az
államrend ellen, és maguk segédkezet nyújtanak hozzá. Legyünk büszkék rá.
A folyosón Jani csoszog, Zalántól kapott csolnak [Csónak. Itt: hatalmas.] cipőjében.
– Mérnök elvtárs – dugja be fejét ‒, a fősmacer azt üzeni, hogy ha akarnak, részt vehetnek a
temetésen. Benn van az egész siti.
– Megjött a pap?
– Most vittek neki széket a füstölőbe.
Mielőtt elhagynánk a zárkát, Binder borítékot csúsztat a kezembe.
– Ha keddig nem találkoznánk. Ajánlott.
– Dr. Diana Benderszki – olvasom a levélről. – Szintén elvtárs?
Szemében ismét aggodalom bujkál. Nagy nehezen mégis rászánja magát.
– Körorvos. Ő köt össze feleségemmel és kis fiammal.
– Sosem beszélt róluk.
– Nem.
Kemény vonásait mintha szivacs törülte volna le, arcán egy percig egyszerű, minden ékesség
nélküli honvágy ragyogott, ami szigorú tekintetét tündöklővé változtatta át.
Mire lementünk, az udvaron már vége felé járt a szertartás. Jobbról egy sor csizma, aranygomb,
bal felől csíkos rabruhák. Mint egy zebrafalka – veszem észre. Középen taliga. Rajta lapos
ládában Kirku.
A pásztor orrhangján dünnyögte. – A törvényszéki ítéletekben Kirku élete úgy áll előttünk,
mint egy kőbe vésett felirat. De ki vesz fáradtságot, hogy olvasson belőle. Bűnös volt, és kész.
Jutalma a pokol örökös kínja.
Nyugtalanul léptem zárkámba. Mélységes volt a csend. Megállj, csuhás – töröltem le
homlokomról a verítéket, és a tollat fenékig mártottam a tintába –, hadd pótolom, amit
gyászbeszédedből kihagytál. Abban, amit én írok Kirkuról, nem lesz sem pokol, sem
mennyország, nem lesz egy szó irodalom sem, az annyira egyszerű és tiszta lesz, mint a születés
vagy a halál. Ezzel a papírok fölé hajoltam és a toll sercegni kezdett a kezemben.
„Meghótt Kirku.
Na, meghótt, meghótt. Béke poraira. Ha az ember egyszer meghal, földbe vele. Enni nem kér,
hiányzik a névsorolvasásnál, vasárnap nem kell törnie fejét: mért hoz mindenkinek valaki valamit,
és hozzá, Kirkuhoz még egy kutyakölyök sem jön, tévedésből sem.
Nem kell neki már semmi. Meghótt.
A rabok törzskönyvének jobb szélső rovatába a fogházírnok vesszőt húz.
Halott-1.
És az egész nagyvilág elfeledi Kirkut, elfelejti őt ez a szennyszürke, kilincstelen ház is. Néha
nyári napon a hőségtől elbágyadt őrnek talán még eszébe jut, és elmeséli a felcseperedő
rabnemzedéknek, hogyan csenték el egykor a fiúk Kirkutól a bagót, hogy helyébe tyúkszart
tegyenek. A foglyok röhögni fognak, mindenki jót mulat, és az öreg emlékét sem éri sérelem. És
ha tyúkpiszkot rágott, mi van ebben. Tyúk ganéban élt, halt, evett, ivott, aludt, ébredt. Neki
osztották ki, hogy a fogházigazgató tyúkjait őrizze. Karikalábbal, ősz gyapjúval a testén, kezében
egy fonnyadt gallyat lóbálva állandóan a tyúkok nyomában járt. Ezért a tyúkok ki nem állhatták,
és orra alá piszkoltak, ahol csak lehetett. Ez volt a sorsa. Élni a ganajban, és teljesíteni a
kötelességet. Így élt, és így halt meg őrhelyén. És sohasem tudta meg, hogy a tyúkpásztorságon
kívül más feladat is volt.
Így adódik az egyenruhába bújtatott paraszt fiával, kit a lövészárok megfigyelőposztján
átgubbasztott éjszaka után egy hajnali gránátszilánk kupán talál. Elesett az őrhelyen.
Ez történik a teherhajó fűtőjével. Miközben tüzet pucol, váratlanul fültépő dörejt hall, mintha
az egész világ szakadna szét. S mielőtt megtudná, hogy hajóját a La Manche sűrű ködében egy
személyszállító óriás orra felnyársalta, a víz már elnyelte a hajófeneket, a gépházat, a legénységi
hálókabint, a fedélközt, a fedélzet és az egész láda összes kéményével, horgonyával, iránytű- és
rádiókészülékével elsüllyedt. A fűtő vele. Őrhelyén.
A bányász szenet vagy ércet ás. Egy robbanás, egy talajcsúszás vagy a szellőztető zavara és a
bányász megfulladt, szétlapult, darabokra szakadt. Kötelességteljesítés közben.
Hány katona, tengerész, bányász tudja, hogy kicsoda veszi hasznát a gránátnak, a
hajórakománynak vagy a szénnek? Hány tudja, hogy halála éppúgy hasznot hajt valakinek, mint
élete. Honnét tudhatta volna tehát Kirku, hogy micsoda jelentősége volt az ő posztjának. Ha
netalán tudja, bizonyára sztrájkba lép. Merthogy az ember két tucat mindenre kész tyúk után
szaladgáljon, dohány helyett tyúkpiszkot rágjon, hulladék káposztalaput zabáljon, hizlaljon
bolhát, rúgásokat kapjon, mindez még hagyján, ezt még elviseli az ember. De az emeletes házat
összes bíró uraival, ügyész uraival, vizsgálóbíró uraival, összes irattárával,
büntetőtörvénykönyveivel, szabályzataival és jogi agyafúrtságaival elviselni és ráadásul a becsület
és tisztesség összes elvét, ki az ördög viseli mindezt el? Hogy jött ő hozzá?
És mégis viselte. És meghalt őrhelyén. Meghalt, mert terhére még egy paragrafust sóztak.
Ekkora teher kibírhatatlan lett, kidőlt. Ahogy az igásló a piac közepén, hirtelen felfordult.
Nyögött, szó és könny nélkül. És egy halom ronggyal és madzaggal kötözgette rettenetesen
felduzzadt kétoldali sérvét.
– Mi aʼ, Gyorgya báʼ, esmég beteg?
– Esmég – mormogja Kirku, kit keresztlevele szerint Györgynek hívtak, sőt vezetékneve is
volt. – Nagyon beteg, úgy látszik, a nagy útra kell készülődjek.
Fekszik és nyög, bocskora kalimpál, és mondja a nagy útról a szót. Eddig Kirku nem nyögött,
és sohasem ejtett nagy szavakat. És ha valamiről beszélt, leginkább arról beszélt, hogy nincs mit
egyen, nincs dohány, tyúkjaival civódott, vagy emlegette a régi jó időket. Mint a napóleoni gárda
veteránja a hadjáratokról, úgy beszélt a rab nagytata az ő negyvenkét évi fogságáról.
– Hány éves maga, öreg?
– Hetvenöt.
– És ebből negyvenkettő börtön?
– Negyvenkettő – vág vissza Kirku büszkén –, vakuljak meg, ha nem. Korán kezdtem. Más
világ volt az.
És háryjánoskodni kezd. Majd: – Acca csak ide fiacskám azt a cikket. Csikket.
– Füstöl, vagy bagózik?
Az öreg megfontoltan mosolyog. Tudja, hogy mindenki őt figyeli. Felfogja markával az égő
szivarvéget, és hamustól, papirostól pofazacskójába dugja. Ráharap, kiköp, és hirtelen észreveszi
a kis fehér kakast, ki szökésre használta fel az alkalmat.
– Hé, ronda dög! Azt hiszed, megüt az ányesztia [amnézia]?
 És elbiceg görbe lábán, gallyal veri a földet. Az ifjú rabok vastag vicceket eregetnek az öreg
rovására. Aztán megy mindenki a dolgához: ki folyosót seper, ki árnyékszéket mos, ki a konyhán
matat, ki fűzfavesszőt hánt, amelyből a télen majd kosarat fonnak, egyik a kertbe surran, ahol
tegnap még látott egy karalábét. Az ilyen bonyolult agyművelethez nem szokott homlokra mély
ráncokat vés a nehéz számadat: hetvenöt esztendő és negyvenkét év az ellopott csizmák, a bárány
a karámból, ezer lej készpénz a paptól. Megéri?
Hogy megéri-e? Hát kérdi a szegény pára azt, hogy egy harapás szénáért érdemes-e cipelni
esőben, szélben, fagyban fát, homokot vagy jó szagú kévéket? És a tengerész és a bányász és a
vegyi gyárakban dolgozó munkás ad-e számot a börzén nyert haszonról a maga köszvényével,
tüdővészével, nyomorúságával szemben? Állj az őrhelyen! Ki-ki a sajátján.
Kirku negyvenkét évig állt.
És az ő posztja nem volt jelentéktelen. Csontos vállán minden lehető bejegyzett és előjegyzett
jussát életfogytiglan hordta, az igaz. Holt biztos. Pedig bizonyára neki is volt gyermekkora. Falu.
Őrzött libát. Bárányokat. Anyja is volt. Néhanapján mesélte, hogy édesanyja, valami viharvert
özvegy, ha rajtakapta valamin, nehéz tenyerével a fenekére vert.
– Ebadta fattya! Várj csak! Kerülsz te még csöndörkézre. Tömlöcben rohad a csontod, ne félj
semmit!
Katona is volt. Volt huszárcsákója, babája. Sőt törvényes felesége. De mindez csak előjáték
volt. Gyorgya báʼ rendeltetése az urak igazságának megmentése és a törvények támogatása volt.
Mi módon? Egész egyszerűen.
Ülnek tanult emberek. Minden tudományt kitanultak. Minden könyvet átlapoztak, ülnek egy
nagy házban, és törvényt írnak. Ki mit lop, hat hónaptól két évig ülnie kell. Ha átnyúl az
ablakpárkányon, ennyit és ennyit ül. Aki a ruhaszárító kötélről lehúz egy inget, annyit meg annyit.
Betöréssel drágább. Beismeréssel valamivel olcsóbb.
Nagy ház téglából. Rácsos ablakok. Az ajtókon nincs kilincs. Leülésre való ház.
Ülnek bírák. Szintén tanult emberek. Szemüveggel, keménygallérral, furcsa tógával, ilyen ruhát
csak ők viselnek. Az ügyész beszél: a vádlott bűnös. Az ügyvéd is tanult ember, visszaugat ő is
ügyesen. Aztán… Két év. Hat hónap. Három év. Ötvenhét nap. Mintha az éveket és a hónapokat
és a napokat kimért csomagokban és zacskókban jó előre előkészítették volna a polcon. Mindenkit
megfelelően kiszolgálnak. Törvény szerint.
Ülnek jegyzők. Jegyzőkönyveznek. Ide-oda küldözgetnek papírokat. Aktacsomókat fűznek
össze.
– Kész. Viheted!
És a fiúk viszik. A téglaházba. Újra jegyzik vastag könyvekbe és vékony ívekre: egy év, három
hónap és tizennégy nap. Ujjlenyomatok. Álldogálnak tagbaszakadt legények, csizma, aranygomb,
mindenért pofon törülnek. Parancsolgatnak. Be veled a zárkába! Ki veled a zárkából! Ki az
éjjelivel! Sorakozó számbavételre! Te ott egy kicsit beljebb! Te meg ott kijjebb! Az anyád! Puff!
Pofon ütötte. Ebédre sorakozó! Számbavétel! Számolnak, megint számolnak. Napjában
tizenötször, sőt éjjel is. Vicsorít a kémlőlyuk és a villanykapcsoló nyekken. Khlopp! Felgyúl.
Khlopp. Kialszik. Ez a lámpa nem világít. Nem lehet felvarrni mellette egy gombot. Ez a lámpa
csak az örökös számbavételre való.
Khlopp. Hatvanöt. Khlopp. Hatvanhét. Hallod, most számlálják a jobb szomszédodat. És most
rajtad a sor. Khlopp! A padmalyon felgyúl a szem és darabokra tépi nehéz szendergésedet.
Halkan szitkozódsz. Számbavétel, vég nélküli számbavétel. Egy év, három hónap és tizennégy
nap. Törvény szerint. Paragrafus szerint. Kitűnően.
Igen ám, de mi lesz, ha egyszer csak egy izgága fickó áll elő, aki a kákán is bogot keres. Aki
piszkálni kezdi a fundamentumot, rábök ujjával mindenre, és nyelvel.
Miféle istennyila törvény ez, he? Micsoda Bálám szamara igazság ez? Ám legyen, a fiú tényleg
ellopta a juhot. És ha ti most ezért a jerkóért [fiatal bárány] házatokba dugjátok, hogy tetveket
hizlaljon, fát aprítson, kosarat fonjon, és megszámlálja, megkerül a bárány? Vagy ez a legény nem
lop többet? Ugyan? Nekem beszéltek? Ott a fogházban tanulja csak meg igazán a tolvajságot meg
a henyét, mire kikerül, otthonát a fene megette, ujjal mutogatnak a szomszédok: nézd a tolvajt, a
tömlöcvirágot! Semmi kedve többet a dologhoz. Kinek van ebből haszna?
Nem felel senki. De a fenegyerek tovább szájal, minden komoly és fontos dologba beleköt, és
egyszerre csak azokról a naplopókról kezd beszélni, akik nem szántanak és nem vetnek, de azért
luxusautón kocsikáznak, és akár ünnep, akár böjt, szopó borjút esznek fehér tányérocskákról. És
ahogy ez a megátalkodott konok fickó beszél, a nagytudományú urak minden tógáikkal,
papírjaikkal, paragrafusaikkal együtt mintha meginognának.
Teremtette! Ki védi meg a megvádolt törvényt? Ki támasztja alá az igazságot?
És itt… hopp!… itt tölti be feladatát Kirku. Felütik vastag aktacsomóját. Ez meg ez György,
alias Kirku. Szép rendbetett lapokon állnak összes évei, hónapjai és napjai. Nem látszik ezeken a
lapokon, hogy az ebből és ebből a községből való földtelen földműves György hogyan hurcolta
óráról órára, hónapról hónapra, évről évre tompa, sötét és meggyötört életét, amíg csak égnek
meredt lábbal lezuhant a földre. Látszik azonban az, hogy fent nevezett Kirku lopás nélkül nem
élhet. Adhatsz neki enni, adhatsz neki inni, büntetheted, megbocsáthatsz neki –, lopnia kell.
– Nézze, fiatalember – mondják a tudós urak –, csak nem kívánja, hogy egy ilyen egyén
szabadon járjon! Holnap esetleg az ön egyetlen nadrágját lopja el, hogy eligya. Tessék, győződjön
meg. 1896. ügyiratszám 1515.: eltulajdonított egy katonanadrágot, épp ilyent, mint az öné. Más…
1905. ügyiratszám 2006.: elemelt két tyúkot és egy malacot. Na látja! Aztán meg kérem…
És miközben a derék úr az akadékoskodásokra ilyen meggyőzően érvelget, úgy tűnik, hogy a
börtön a jegyzék, a paragrafusok, az ügyvédek, a bírák, az ügyészek, maguk a törvényszéket író
tudósok csakugyan okosak, szükségesek és létjogosultak.
Kirku kihúzta őket a csávából. Az egész igazságszolgáltatást megmentette.
Esetleg folytatta volna tovább is, a nyolcvanadik évéig, vagy ötvenéves rabjubileumáig, olykor
megszakításokkal, állva a kiszabott idő alatt a poszton és azután: mars szabadságra. Menj,
lődörögj egy kicsit az országúton, aludj egy kicsit rács nélkül, igyál egy pohárkával, és azután
vissza a törvény igazolására. Ám de másképp történt.
Július volt. És októberben Gyorgya báʼ-nak szabadulni kellett. Szóval urlaub*44.
Egy nap az irodába hívták. Kirku azt hitte, hiányzik pár tojás a ketrecből, vagy új csirkét bíznak
a gondjaira. Egyéb derült ki. Az irodából Kirku egy ívpapírral jött vissza. Gépírásos szavak voltak
rajta. Egyforma, fekete, szigorú szavak. Pecsét. Aláírások. Ahogy illik. És a papíron az állt, hogy
az ebből és ebből a községből való földtelen földműves Györgynek folyó év szeptemberében
tárgyalásra kell jelentkeznie a törvényszéken egy posztókabát eltulajdonítása miatt.
Megy Kirku egyik őrtől a másikig és az írástudó rabokhoz, hogy a papírt elolvastassa.
– Megint loptál, tatuka?
– Megint, pusztuljanak a kabátjukkal együtt. Mit kapok ezért a kabátért?
Már ki tudhatta volna jobban nála, Kirku kérdezősködött fűtől-fától. Mennyi jár ezért?
Egyik tíz hónapot jósolt, a másik egy évet, a harmadik jó szívű volt, leszállt három hónapra.
Régi kabát volt, viseltes.
Megy az öreg. Faltól-falig. Bicegve. A papír úgy vágta főbe, mint egy bárd. Épp szabadulás
előtt. Értelmetlenül bámult a papírra: 333.
Ezt az egyhangú, szám feletti paragrafust Kirku már elviselni nem tudta. Iparkodott,
nekidurálta magát, csúnyán káromkodott, de végül engedett.
Ma az ízületei fájtak, holnap a melle zihált, végül kiújult a régi sérv, elkezdett fájni, nehéz lett a
feje, szemei kiürültek, leroskadt a földre, hogy a sérvét felkösse. Máskor is előfordult ez, de akkor
ráncba szedte baját, szusszant egyet, és továbbment. Ez a mostani azonban egész más. Hever a
földön, lábai égnek, nincs benne egy csöpp erő. Nosza, nekibátorodik az éhes kakas, hozzá
oldalog, ránéz félig ijedt, félig fenyegető kerek szemével, és ni: egy nagy sárga tetű mászik lassan
az ing bal oldalán. A kakas céloz, majd görbe, kemény csőrével villámgyorsan odavág.
Kirku felnyitotta a szemét. Homályosan rémlett, hogy őt, a főtyúkászt csípi a kakas. És ekkor
megértette, hogy neki befellegzett. Neki a nagy útra kell készülődni. A kabátot már nem üli le.
Üljenek mások.
Másnap már nem is kelt fel. A majorsághoz más öreget állítottak. Este jött a fogházőr. Orrát
befogta zsebkendőjével.
– Mi aʼ, vénség? El akarsz menni? Ideje!
És odébb állt. Gyógyszert nem írt, diétát nem rendelt, és szalmazsákot sem adott, mindössze
annyit mondott, hogy Kirku ideje letelt. De ezt az öreg nélküle is tudta.
Fekszik a gyékényen. Kemény. Fordul egyik oldalról a másikra. A rabkosztot nem bírja. Ha
valamelyik fogoly ad egy kis tejet, lenyeli: köszönöm. De mennyi tejet adhat egy rab? Tíz napig
készült Kirku a zárkában a nagy útra. Mintha nem tudta volna magát rászánni, hogy a posztját
cserben hagyja. Jöttek különböző urak, bekémleltek a likon, kérdezték hangosan:
– Él?
Kirku még élt. A tizennegyedik napig élt. A tizennegyedik reggel a szolgálatos őr benyitott
hozzá.
Az öreg dermedt. Csont és bőr. A kockás rabpokróc lecsúszott róla ferdén, elkékült lába
kinyúlt, ujjai között száraz tyúkpiszok. De ami még kacagtatóbb, György bácsi életének
bakacsinja fölött ezen a derült júliusi reggelen égett a lámpa, és huszonöt koldus gyertyafényével
túl akarta világítani a napot.
A napos úr első gondolata volt: jelenteni. A második: leoltani a villanyt. A harmadik: levenni a
sapkát és keresztet vetni. A harmadik gondolatot azonban nem hajtotta végre kellő szabatossággal,
mert a nyolcvanháromban kövér hullaszag honolt. Gyorsan kilépett, szokott mozdulattal becsapta
az ajtót, és gépiesen rákattantotta a kulcsot. Egyszer. Kétszer. Háromszor. És most a börtönzárak
szentháromságára a kereszt már nem talált.
Aztán deszkát hoztak, fölvették az előírásos jegyzőkönyvet, a temetés költségeiről tárgyaltak a
lelkésszel. Ezzel eltelt két nap. Közben a foglyok megmosták a hullát. Valaki adott egy inget, más
egy gatyát. Így rendbehozva koporsóba tették az Isten rabját.
Aztán a pap jött, és Kirku végre elhagyhatta a zárkát. Szekérre tették a börtönudvaron, hol
teljes létszám mellett megkezdődött a szertartás.
A pópa elénekelte a dalt, sőt parentált. No, az éneket bánja kő, akadt olyan is, akinek tetszett.
De a búcsúztatót a rabok sokáig eszükben tartották.
Azt mondta a pap, hogy Kirku bűnös volt, de nem vezekelt, nem félt Istentől, sok bűne miatt a
pokol kínjaiban fog fürdeni. Nem egy évig, nem két évig, nem tíz évig, hanem per omnia secula
seculorum.
Így folytatta a lelkiatya a dolgot, amit nem ő kezdett el, és hozzácsapott még egy utolsó
fenyítést, könyörületesen: mindörökre.
Ám Gyorgya nagytatának ez már mindegy volt. Szigorú arcát a laposra tákolt ládából a
törvények emeletes házára szegezte. Tarkója a koporsó fenekét nyomta. Fehértüskés álla kemény,
könyörtelen mozdulatba meredt. Lehet, hogy a végén, a legvégén az öreg mégis csak feltörte a
diót, rájött, hogy hol van a kutya elásva, kit hizlalt az ő éhsége, ki préselt bort az ő kínjából, ki
bűne a sok bűntett.
Kirku elment. Nem búcsúzott senkitől, nem bocsátott meg senkinek. Meghalt. Cipeljétek ti
magatok tovább törvényeiteket, paragrafusaitokat, kabátjaitokat, és ráadásul az én bűnös
holttestemet…
Én azonban, ügyetlen író és Kirku bajtársainak barátja, nem nyugodtam bele, hogy Kirkut oda
vigyék, ahova orrhangján a pópa utalta. Karjaimba vettem kicsi, sokat szenvedett testét, és
odahelyeztem, ahol a helye. Sok olyan van ott, mint Kirku, és naponta újak érkeznek. Lefektettem
őt szorosan a többi mellé, hogy ne legyen olyan kutya egyedül, s mert egykor talán én is ott
találok helyet.
Hantján nem állnak keresztek, harangok nem zúgnak felette. De a kemény szél és a perzselő
nap virágokat fakaszt, és testvérek hullatják rá meleg könnyeiket.”
*
Letettem a tollat. Mikor fáradtan elolvastam a tintaszagú nedves lapokat, megdobbant a szívem.
Túl erősen tapad a valósághoz, ám hangja emberi beszéd, nem papiros. De ni, a tartalom –
kukucskáltam ki Kirku condrái alól – mi ez? Vádbeszéd? Az volt, kemény vádbeszéd, a polgári
jogszolgáltatás ellen.

XV.
Igen, szerda volt, mikor a fogdakocsi indult. A fegyőrök, ezek a mindig résen álló fakutyák
idegesen jártak a folyosókon, csapkodták az ajtót. Úgy látszott megint visznek valakit, nálunk ez
gyorsan megy. Héʼ izé, a kovácsműhelybe! Nem mondják, miért, minek. A kovácsműhely
bilincseket jelent. És onnan tovább. Hogy valakinek felesége van, akinek Isten áldját szeretne
mondani, vagy elemózsiát venne az útra, azzal senki sem törődik. Mint egy barmot a gulyából:
csá-hi!
Ketten matattunk Mihállyal a fagyos kovácsműhelyben, ahova egy váratlan havas eső szorított
be. Rés mellett rés, dideregtem, ő meg, mint akit csupa forró izomból fontak, nem törődött a
hideggel, hanem az üllőre hajolva egy csorba lemezdarabon babrált, gyászkeretes körme alól a
kréta fehér kígyókat hagyott maga után.
– Mi lesz abból? – melegítettem gémberedett ujjaimat a fújtatónál.
– Konyhabárdnak szántam, de most, hogy a többi után egy szabót is behoztak, az igazgató úr
vasalót javíttat. Azt hiszi, hogy ez a szabó egyhamar vesz valamit a kezébe.
– Beszélt vele?
– Csak amíg leütöttem róla a vasat. Csuklójára dagadt a lánc. Falusi kecske, a csendőrök
eltörték a karját. Száját is kihasították, féloldalról eregette a szót, mintha bagózna. Nem ez fáj –
sziszegte –, hanem, hogy a parasztok olyan ügyetlenek.
– Mi köze volt a parasztokhoz?
– Röpcéʼt osztott. Nem tudja, tanár úr, hogy mióta az elvtársak úgy teleszórták a Nikulába
vezető utakat, hogy a búcsúsok nem tudták hova tegyék a lábukat, azóta egyre rágják a falu fülét,
hogy a bocskor nem sétálhat karonfogva lakkcsizmával. Rugdolózik a lakkcsizma. Lebukott
szegény feje, s pász.
– Mi értelme az egésznek – furdalt ismételten az önvád. – Jó, elkezdtük, csempésztük kifelé az
anyagot, főleg az új szovjet alkotmányról szóló ismertetések repültek szélsebesen. Elvégre –
nyugtattam meg magam annak idején – mit árthat? Mihez kezdenek vele odakint az emberek?
Elolvassák, beszélnek róla, aztán, mint én, odaállnak rokonszenvükkel a Szovjet mellé, és várják,
hogy az erőszak felett a jog itt is győzzön, az igazság itt is diadalmaskodjék. Így képzeltem, de e
helyett… nem, álmomban sem hittem, hogy ebben a domboktól övezett tunya városkában betű
ilyen hullámokat ver. Ki hitte, hogy a kilincstelen házból kiinduló hírverő munkának ekkora
visszhangja lesz, s a megye területén annyi lebukás követi. Faitez attention*45! – figyelmeztetett
Binder az első neszre, de amíg én azon tépelődtem, minek teszi magát tönkre annyi ember, ő
kettőzött iramban dolgozott tovább, ütötte a vasat, amíg meleg. – Ez az – legyintett lesújtón –,
amit a polgár nem ért. Bosszantó! Ez a börtönkovács – nézem Mihály darabos figuráját –, ez tán
jobban megérti?
– Mit gondol – tornáztattam ujjaimat a hunyorgó szén felett –, mikor lesz már vége? Szeʼ alig
van nap, hogy valakit be ne hoznának.
 Leteszi a krétát, sötét szemének bogyói körül kékesen világít a fehérje.
– Nem látja, kérem – dörmögi rekedten –, hogy az elvtársak milyen derekasan állják a sarat?
Ne azt kérdezze, mikor lesz vége, hanem azt, hogy mi lesz a vége. Ez a fontos a dolgoknál. Mert
minden dolognak van kezdete és vége, és én még sohasem láttam, hogy ne végződött volna jól,
aminek nehéz volt a kezdete, de azt már igen, hogy valaminek rossz vége lett, holott jól kezdődött.
Csak addig nehéz, míg a parasztok is felébrednek. Hallotta, hogy a sziguranca *46 megint itt koslat?
– Lehetetlen!
– Azt mondják, hogy most már a seprősöket nyaggatják. Közben levisznek egy-egy elvtársat.
– Miután átadták őket az ügyészségnek?
– Mit számít az most? Ügyész, csendőr, sziguranca, vizsgálóbíró, rendőr, detektív, keresztül-
kasul, össze-vissza.
– Hallatlan.
– A Rózsa-hegyen minden kriptát széthánytak. Egy írógép után vadásznak. Mérʼ állnánk mi
hátrább a hóttaknál? Én is várom, hogy hívjanak.
– Magát? Miért?
– Hát tudom én? Valaki bényalta, hogy vizet vittem nekik. Az iroda fülei hosszúak. Felérnek a
harmadik emeletig. Jó lesz, ha maga is vigyáz, merʼ abból, hogy a mérnökkel jóba volt,
kombinálnak.
– Kombinálni kombinálhatnak, de ezzel még nem mennek messze.
– Persze, persze. Belőle akkor sem szednek ki egy bolhát, ha miszlikbe aprítják. De maga?
– Ugyan – próbáltam félrevezetni –, mit szedhetnek ki belőlünk? Hiszen zár alatt voltunk.
– Jó-jó – pengette az üllőt a lemezzel –, ez helyes. Mit lehet kiszedni, ha egyszer zár alatt
voltak. Nagyon helyes. Csak aztán ha véletlenül magára kerül a sor, nekünk be ne rezeljen.
– Hallja – vágtam neki vissza vakon –, ne higgye, hogy mindenki gyáva. Ennyi nem elég
magának?
– Ha így beszél – fakult el hangja –, befejeztük a tárgyalást. Az urak példát vehetnek a munkás
elvtársaktól. Nálunk nincs se félre, se hátra. Csak ezt akartam mondani, mert a tanár úr is úr, de
látom, nem volt kinek. Igaza volt szegény anyámnak: fiam, nézd meg, kivel cseresznyézel egy
tálból. Pász!
Zsibbadtan ácsorogtam a műhelyben. Mi értelme az egésznek – kérdeztem magamtól százszor.
– Polgári csökevény – legyintett ilyenkor Binder – ez a sok kérdezősködés. Igen, még mindig
kérdezősködtem, mintha a megfontolás hideg óráiban nem tisztáztam volna elég világosan, hogy
ezek a komor pillantású asztalosok, lakatosok, nyomdászok, suszterek, szabók mit hajszolnak, mi
az, ami felé tűzön-vízen keresztül törnek, amiért nem bánják, ha emberbőrbe bújt vadállatok
marcangolják őket. Félre mindennel! Aki a távolban egyszer megpillantotta az ember nagyságát,
azt kínvallató hóhérok halálra kínozhatják, mégsem futamodik meg, mert tudja, hogy győz, vagy
ha elesik, helyébe a csatasorba lépnek, akik a megalázott életnél szintén többre becsülik az
igazságért folytatott küzdelmet.
A bódé elsötétült, fegyőr állt a nyitott ajtóban.
– Mihály, az irodába! Gyere!
Pár lépés után, mint aki bent feledett valamit, gyorsan visszatért, és belső zsebéből
papírgöngyölt kis tekercset nyújtott át.
– A mérnök elvtárstól – súgta. – Vigyázzon rá!
Míg oda volt, megnéztem, mit adott nekem. A hat betű sárgaréz dróttal összekötve, a kétlábú
m-t, a farkatlan f-t, a félfedelű o-t, meg a többit. Úgy látszik – tettem zsebre a betűket –, forró
órák következnek.
 – A hóhér kösse csokrát a nyakatokra – harangozott be Mihály kisvártatva a műhelybe, vállán
egy csomó lánccal, aztán nekigyürkőzött, megforgatta a feje fölött, és dühösen földhöz vágta a
zörgő köteget.
– Kire dühöng? – bámultam rá.
– Viszik őket! – rúgta a láncokat a sarokba.
– Csak nem?
– A hadbíróságra! Mihály! – utánozza az igazgató raccsoló hangját – tizenhat nittszeget! Érti?
Rájuk verjem. Bilincset az elvtársakra!
– Tizenhat? Szeʼ azt mondta a szabó a tizenötödik.
– Tudom is én melyik hányadik. Tizenhat nittszeg, s pász.
Szanaszét lánc, bilincs, most rajta volt a sor, hogy dideregjen. Borostás arca elfakult, két karja
csüggedten lelógott, gyászkeretes körme a kötényszegőt tépdeste. Úgy érezte magát, mintha
jéghideg zápor zúdult volna rá, messze minden fedéltől valami sivár, elhagyott országúton. Feje
lecsüggedt, zokogás fojtogatta torkát. Szótlanul nézte, mint lepik el dér hajjal körített kopár
homlokát a veríték gyöngyei, mint gördülnek alá lassan, hogy mint tarlóra a vigasztalan őszi eső,
szomorú, hideg patakzással tüskés arcára peregjenek.
– Mit tehet róla? – vigasztaltam. – Kovácsmunka. Kötelesség. Megértik az elvtársak.
Fejét rázta.
– Ha egyszer maga a börtönkovács – érveltem tovább. – Eddig nem maga verte fel a bilincset?
– Betörőkre – törli földszínű kezével a homlokát. – Az más. De elvtársra? Nem! Elvtársra nem
verek bilincset!
– Gondolja meg, Mihály. Csavarni fogják.
– Csavarjanak. Legfeljebb megdöglök, s pász!
Tanácstalanul lohol, hadonászʼ a fészerben, mint akinek életét váratlan földrengés rázta meg.
Sajnáltam, de egyben kíváncsi is voltam, hogy mit csinál ilyenkor egy kommunista. Mert Mihály
barátom, könnyű mondani, hogy megdöglök, s pász. De mi lesz, ha valóban tettre kerül a sor, ha
komolyan elővesznek? Tizenhat nittszeg! Az igazgató nem tréfál, hogy a fegyőrurakat ne is
említsem. Mit csinálsz, ha jönnek? Mihály, gyerünk a karperecekkel! Megdöglesz? Sokat beszélt
nekem Binder a Párt nevelő erejéről, de ekkora hőst mégsem csinált belőle.
– Lássuk – szedi össze magát Mihály, miközben az üllőhöz lép, háttal a tűzhelynek, a
mesterhelyre. – Mi kell nektek? Nittszeg? Kaptok nittszeget.
Hangjában volt valami, annak az embernek a gyötrelméből, aki tudja, hogy az út sötét, hogy
egy ember útja nem lehet sötétebb.
Újra kezébe veszi a vasalónak szánt lemezt, forgatja, bogyószemével úgy néz rá, mintha egy
felnyitásra váró bonyolult záron tűnődne.
– Nem fog előbb a szegekhez?
– A malomban is rendre őrölnek.
Veszi a hidegvágót, ráver a lemezre félkézverővel.
– Akár a gyémánt – kacsint felém suta mosollyal, és megpergeti kalapácsát az üllőn, mint
egykor Árokhátán, ha véletlenül a patkóra kellett ütnöm patkolás közben.
Szerszám után nyúlok.
– A grojszhammert [A nagykalapácsot!] – bök a pörölyre. – Csakis a grojszhammert!
Ökle a lemezen, markában a véső, nagyverő a fejem felett. Ki tudta, hogy a véső, hogy s mint
állt tenyerében?
– Drauf! – ad jelt, és én odahúzok a pöröllyel.
– Supp!
 Valami a térdemhez ütődött. Odapillantok: hamuszürke kisujj hever a földön, körmén
gyászkeret. Kezemből kicsúszik a kalapács.
– Mit csinált?
Csonka ökléből patakzik a vér, kormos arcán suta, szégyenkező mosoly vibrál.
– Ott a nittszeg – kacsint tőből levágott kisujjára –, süssék meg. Pász.
Mialatt széthasított ingemmel kötözöm, tetőtől talpig forró vérével keresztel…
– Tanár úr várják az irodába.
– Engem?
– Igen-igen.
Volt annyi időm, hogy megmosakodjak, és Zalánhoz beforduljak.
– Rajtam a sor – lihegtem fejvesztetten. – Lehet, hogy megmotoznak. Itt van ez a hat
írógépbetű, Binder ezzel fedezte biztonságodat. Vigyázz rá, szervusz.
– Szervusz – adott kezet, miközben a betűket zsebre tette.
Az irodában kisült, hogy engem az írnok hívott segítségül egy kimutatás elkészítéséhez, Zalánt
viszont nyomban az állambiztonsági hivatal főnöke hívatta magához. Most már sajnáltam, hogy
kiadtam kezemből a betűket, de ezen már nem változtathattam, mert Zalán, mintha puskából
lőtték volna ki, úgy ment keresztül irodánkon az igazgató szobájába.
Petyhüdt tekintettel, tökéletes közönyt színlelve bámult a letartóztatás idejéből ismerős
sziguranca főnök szürke szemébe. Mint egyszer elbeszélte, a főnök szögletes arca tavasszal
nyíltabb volt, akkor nyers őszinteséggel kimutatta felháborodását. Most csupa palást, szinte
álmatag, ám a félig csukott pillák alól áthatóan fürkészett az igazgató asztala mellől, melyen,
gyanús írógépünkön kívül ott sorakoztak az elmúlt hónapok alatt a Zalán címére érkezett
könyvek, levelek, lapok, folyóiratok, füzetek. Két év, három, négy év – jutnak eszembe Binder
gúnyos szavai, ha a megtévesztésül hanyagon borítékolt kötetekben fontos nyomtatványt talált.
Ilyenkor mindig felderült, vidám pipára gyújtott, aztán felém nyújtotta kezét, mintha kőkemény
markának szorítását azon melegében továbbítani szerette volna a rácson túl, valahova messze,
messze. Kisded, szilánk-ember! Most te is ott állsz, útra készen, előkotort szembesítési ügyed
miatt téged is visznek, a nittszegekkel élhetetlenkedő fegyőrök téged is vasalnak a
kovácsműhelyben.
Az írnok, aki máskor ki tudja fecsegni az ember fejéből az agyvelőt, egy lepedő nagyságú
élelmezési kimutatásba temetkezett. Csend van az irodában, csak a szél cibálja az ablak alatt a
lombtalan orgonabokrot. A szomszéd szoba nyitott ajtaján minden szó áthallik.
– Jobb szerettem volna – kezdte a főnök mézédesen –, ha leül, ha úgy beszélget velem, mint
régi ismerőssel. Higgye el, nem válik hasznára ez a dac. Távolodik, ahelyett, hogy közeledne, a
kopót látja bennem, holott mi vagyok én? Hóhér? Nem gondolja, hogy tavasszal nekem is
kellemesebb lett volna, ha más körülmények közt találkozunk? No, mindegy. De ha sok minden el
is választ egymástól, vannak érintkezési pontjaink.
– Nekünk?
– Nem egy intézetben végeztük az alsó osztályokat? Síkfutásban ellenfelek voltunk.
Magasugrásban pedig… emlékszik a kerületi versenyen?
– Nem emlékszem. Tavasszal mért nem jutottak eszébe ezek a dolgok?
– Tavasszal, hehehe, befelé sétált ide, most meg kifele áll a szekere rúdja. Ma már szabad
emlékeznem arra, hogy több okunk van a barátság ápolására, mint az ellenségeskedésre, annál is
inkább, mivel hivatalos összeköttetésünk még sokáig fent fog állni.
– Nem értem.
– Csodálom. Valóban nem tudná, hogy a jogfosztás a mi szótárunkban egyértelmű a rendőri
felügyelettel?
– Szép kis barátság! Szóval fenyeget?
 – Ellenkezőleg. Arra akarom emlékeztetni, hogy ha netalán kellemetlenségei lesznek, rám, a
régi ismerősre mindig számíthat. Eddig is támogattam. Pár héttel ezelőtt a légió parancsnokához
fordult az otthoni csendőrök basáskodása miatt. Ha így folytatják – írta az őrnagynak –,
tűzhelyemen hamu sem marad. A regáti megmutatta nekem a levelét, és azóta van oka panaszra
rá? No látja. Én megértem önt, a helyzete azonban nem rózsás. A dolgot nem fogja fel mindenki
nagyvonalúan. Jegyző, tanító… Nem akarom falra festeni az ördögöt, mégis higgyen nekem,
otthon gyűlölet várja. Tudja-e, hogy az emberek önben hazaárulót látnak?
– Hazaárulót? Vasvillával várnak otthon? Várjanak! Szíveskedjék megmondani, hogy miről
van szó!
– Nézze, nincs értelme, hogy egymás előtt zsákbamacskát áruljunk. Célunk demokratikus
kormányzat fasiszta tartalommal. Ezért szőrmentén bánunk a kisebbségekkel. Mért idegeskedik
hát? Láthatja, megértők vagyunk, sőt kezére járunk, amiben lehet. Van oka panaszkodni ránk? Bár
könyvének francia kiadása minket rossz hírbe kevert külföldön, a kihívásra nem vágtunk vissza
ököllel, nem bántottuk létérdekeit. Nem gondolja, hogy ennyi nagylelkűséget illő volna
viszonozni?
– Miről beszél tulajdonképpen?
– Az alkalomról, mikor államhűségét bebizonyíthatja. Javát akarom. A kormányzat sem riad
vissza áldozattól. Nem örülne például annak, ha a legfelső katonai bíróság eltörölné tízévi
jogvesztését? Nem fogadná szívesen, ha megszabadulna attól a folttól, ha akarja árnytól, ami a
családjára, gyermekeire is rá fog nehezedni? Helyreállíthatja becsületét. Módjában áll, hogy
nyugodtan élvezhesse birtokát.
– Hogyan?
‒ Egy szavába kerül – futnak végig ujjai a könyveken. – Tudjuk, hogy önnek, a birtokosnak
semmi köze a kommunista szemétdombhoz, a környéken folyó lázításokhoz. Átnéztünk mindent,
gyanún felül áll. Tudjuk, hogy ön nem cseréli fel szilárd alapú építményeinket azzal a pokolvörös
légvárral, ami eddig csak árnyat vetett, amihez ért, mindenre. Ám helyzete magával hozta,
akaratán kívül huzamos érintkezésben állt egy itteni kommunistával. Közegeink a vidéken
eredményesen dolgoztak, de itt, a központban, bevallom, a nyomozás holtpontra jutott. Segítene
nekem? A hatóságnak?
– Én?!
– Amióta itt van, esetleg észrevett, látott, megtudott valamit arról a doftánai gazemberről, erről
az aljas szovjetügynökről, akit a hadbíróság a múlt télen itt felejtett, s aki minden valószínűség
szerint ezt az egész disznóságot innen a börtönből szervezte, irányította és vezette. Ne tiltakozzék!
Ismerjük ezt a körmönfont bolsevistát. A hét év előtti tömegperben tizenkét évet kapott. Tudjuk
kicsoda. Egy szó nyomra vezet engem. Egy betű mindent letöröl magáról.
– Egy betű?
– Igen. Nem jut eszébe semmi?
– Semmi.
– Sajnálom. Azt tudja, hogy a kormány napjai meg vannak számlálva. Kormányváltozáskor
pedig nálunk sok minden revízió alá kerül. Az ön állampolgársági ügye…
– Állampolgárságom ügye?
– Nincs lezárva. Ki akarja tenni magát a hercehurcának? A hontalanságnak? Kockáztatja szép
birtokát?
Kínos hallgatás.
– De hát – tör fel kínosan Zalán hangja –, mit tehetek én ebben a rendőrügyben?
– Nézze, Péchy úr. Azt tudjuk, hogy az a bitang az ön javításra adott írógépével szovjet
propagandaanyagot terjesztett. Azt is megállapítottuk, hogy a gépbe idegen betűket szerelt be.
Nem tud valamit ezekről a betűkről?
 – Ha tudnék, mivel biztosítana, hogy állampolgárságomat többet senki sem bolygatja?
– Azzal, hogy az ön rehabilitációját maga az állambiztonság venné a kezébe, ami előre
biztosítaná a sikert.
A hosszú csendet a főnök hangja töri meg.
– No, Péchy úr! Erőltesse meg egy kicsit az emlékezőtehetségét.
– Nincs szükség erőltetésre – kopog Zalán hangja tompán. – Tessék!
– Micsoda?
– A betűk. Hat betű. Azt hiszem, ez az, amit keresnek.
Rövid szünet.
– Kolosszális! Ni, a kétlábú m, a farkatlan f, a félfedelű á. Péchy úr, ön gavallérosabban
váltotta be azt, amit öntől reméltem. Viszonzásul engedje meg, hogy én is szolgáljak valamivel.
– Ilyen hamar?
– Tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdjem, de akkor nem jutottam volna eredményhez.
Ugyebár az ön kedves felesége felségfolyamodványt nyújtott be?
– Igen. Csak nem jött meg?
– Fogóddzon meg. Tessék – nyújtott át egy óriási csontpapírból készült borítékot –, a
kabinetirodától.
– Ho-hogyan? Tényleg kiengednek?
– Most mindjárt.
– Nincs itt valami tévedés?
– Semmi. A királyi kegyelem előtt a zárak éjfélkor is felpattannak. Ön rögtön elmehet.
Zalán nagyot lélegzett, és a kalapja után nyúlt. A folyosóra nyíló ajtóból visszanézett, és
meglátott engem. Arca bíborvörös lett. Én viszont akkor már ott éreztem valamit a torkomban,
mintha egészben nyeltem volna le egy barackot. Hozzám jött.
– Feri – mondta kényszeredetten –, nem volt mit tennem. Kényszerhelyzet. Ulula cum lupis.
Rögtön láttam, hogy évtizedes kapcsolatunk semmivé lett, olyan dolog, ami volt. Péchy Zalán
ezzel a tettével végleg belefulladt a mai államrendszer nagy szennycsatornájába. Olyan
feszültséget éreztem, mint mikor két forgószél egymásba rohan. Mialatt válaszoltam volna,
megvillant bennem, hogy a cselekvőben soha sincs lelkiismeret, hanem csak a szemlélőben,
de ugyanakkor gondolatban ott állt mellettem Mihály, a börtön kovácsa is, aki a maga
kényszerhelyzetéből saját vérébe gázolva kecmergett ki. Íme, ez a különbség munkás és úr között,
mert Péchy Zalán…
– Ne mentegetőzz – vágtam arcába bőszülten –, Bindernek ez öt évet jelent.
– Mit törődöm én Binderrel – rántotta meg vállát –, mikor a birtok forog kockán? Hagyjam tán,
hogy ennek a sok cselnek, erőszaknak és aljas fondorlatnak áldozatul essem?
– Szóval a birtok süllyesztett ide? Mindegy. Magad dugtad fejed a hóhér zsákjába. Áruló!
Elfordította fejét. A padlóra nézett.
– Amennyi eszed van, te lenyakaztatnál, mi? Szerencsére nyaktiló, hóhér kimentek a divatból,
és mint a halottak, nem térnek vissza. Benne vagyok, mától fogva nem ismerjük egymást.
Aztán kiment, hogy valamelyik fegyőrt kocsiért küldje, s a zárkájában felgyűlt tetemes holmit
Janival összeszedesse…
Van az emberben valami legyőzhetetlen, amikor azon van, hogy ember legyen. Mikor az
irodából kijöttem, ott álltak már szuronyerdőben az óra alatt. Ahogy álldogáltak és bámultak, első
pillantásra Meunier figuráit juttatták az ember eszébe, de amikor jobban belenézett ezekbe a
sápadt arcokba, ezekbe, a sóvár szemekbe, amelyek az északi szél fagyos szárnyától verdesett
emeletes ablakon túl a testvériség és boldogság közelgő országára szegeződtek, akkor tisztán látta,
hogy ezeket az embereket el lehet pusztítani, de legyőzni nem.
A hetes zárka vasajtaja hátracsapódott. Péchy Zalán lép ki rajta felöltőben. Végignézett a
bilincsbe vert soron, majd intett Janinak, hogy a szíjazott táskákkal és takarókkal induljon előre.
Mintha kissé szűk lenne, vagy attól félne, hogy a szél lesodorja, két kézzel húzta fejébe
császármadár tollal díszített zöldbársony vadászkalapját, aztán sietés nélkül rágyújtott, és hanyag,
úri lépésekkel az igazgató kíséretében kisétált a visszanyert szabad életbe.
– Ebben a paksamétában – meringyált az igazgató, miután visszatért – a vizsgálati
jegyzőkönyvek vannak, ez a zöld boríték pedig az elvtárs úré. Ideje volt, hogy megszabaduljunk
tőle. Egyébként a konvoj és a szemetek! Indulj!
Zdring-zdrang! Zdring-zdrang!
Az utolsó sorban Sabin csikórúgta homloka villan fel, mellette Binder karcsú bokája óvatosan
kerüli a bilincset.
– Vissza! Útitárs! – Mordul rám fagyosan, mikor látja, hogy búcsúzni akarok, és horpadt álla,
mintha sohse láttuk volna egymást, megint az előtte botladozó hátába mered.
Zdring-zdrang! Zdring-zdrang!
Kietlen téli fény, vigasztalan köd, szörnyű napfogyatkozás a börtönben. A keskeny, sivár
folyosó, melynek ablaktábláin hosszú, vékony csíkokban folydogál a víz, mintha mérföldnyi
távolságban veszne a semmibe. Egyre távolabbról hallom a meghatározhatatlan hangot, amit
valami különös káprázat harci mennydörgésként hegyek-völgyek felett az óceánig visz tova.
Zdring-zdrang! Zdring-zdrang!
Rendre tűnnek el, mint színpadon előadás után a lámpák. Fátyolos szemem Binder éles,
szilánkalakját követi. Megfoghatatlan! Elveszt a harcban mindent: munkát, kenyeret, otthont,
asszonyt, gyereket, szabad levegőt, magát az emberi életet, vézna válla hét év óta cipel téglát,
követ, vasat, rácsot, ütleget, sötétzárkát, tetvet, éhséget, a guillotine martaléka, de azért kitűzi a
zászlót, harcol, harcol a szabadságért a munkásosztályban bízva, emberi közösség után epedve,
csakhogy valamikor tiszta szívvel nézhessen a győzelem fényes anyaszemébe.
Zdring-zdrang! Zdring-zdrang!
Golyósima fej, fakó hátizsák búcsút intenek. Aztán egy sötétkék posztókar behúzza utánuk a
sárga ajtót.

Dés, 1954. január 10-től április 10-ig

..ooOOoo..