„Kit, mit nem volnál képes elengedni, azt csupán használod.

Fodor Ákos
 Prológus

Ez a történet ott kezdődik, ahol a legtöbb befejeződik. A nagy szerelmeket

rendszerint csak az oltárig mesélik el, pedig a java ezután következik…
Nincs egy éve, hogy először megpillantottam a férjemet – és mint egy forgószél,
a világ a feje tetejére állott, és a szerelem mindent elsöpört.
Akár egy tündérmese is lehetne, nem igaz?
Csak az élet nem mese, és a könyörtelen valóság alól mi sem voltunk kivételek,
bár azt rémálmomban sem gondoltam volna, hogy közös életünket a sors ennyire
rövidre szabja.
Nem csupán öröm és mámor töltötte ki a mindennapjainkat, olyan is volt,
mikor a tulajdon férjemre úgy néztem, akár egy idegenre, de végül egymáshoz
csiszolódtunk. Akadtak kisebb nézeteltérések, és nagyobbak is – bevallom, néha
meglehetősen fájdalmas volt a súrlódás.
Mindezek ellenére boldogan éltem – és senkivel sem cseréltem volna.
Bár jól tudom, a helyembe se sokan kívánkoznának, miután elolvassák a
következő oldalakat.
Úgy tartják, minden jó, ha a vége jó. Tévednek! Nem csak a vége számít, az oda
vezető út inkább.
És az enyém – meg kell hagyni – egy rendkívüli utazás.
Tudják, olyan ez, mint a zene: egy kedves dallamnak sem a végét várjuk, ám
egyszer megérkezik az utolsó hang is. De addig – élvezzük a muzsikát.
Így éltem egy füredi földesúr oldalán: röviden, ám szerelmesen.
Az élet hossza felett nincs hatalmunk. De a mélysége felett igen.

Szomorú vég liheg a sarkamban: a halál jeges fuvallata már simogat – apránként,
de szökik ki belőlem az élet.
Elérkezett a búcsú ideje, magammal számot vetettem, ám Mihályért aggódom.
1764. Szent Iván hava, Füred

Almássy Anna,
nemes siskei
Oroszy Mihály felesége
 A festő

Az Úr 1764. esztendőjének Boldogasszony havában – a januárt itt így hívták –

vártuk a festőt, hogy férjem, nemes Oroszy Mihály kérésére portrét készítsen
rólam. Nem bántam, hogy a fáradt nap hamar eltűnik a téli égen – a sötét
korábban hazahozta a férjemet. Ám ez alkalommal hiába vártam, későn érkezett.
Megörültem, amikor meghallottam, hogy a csizmájáról veri le a havat. Elé
siettem.
Mihály hullámos, világosbarna hajába belefagyott a hó. Leheletével kezét
melengette.
– Már aggódtam magáért!
– Áldomást ittunk!
– Mire? – csodálkoztam.
Jelentőségteljesen a szemembe nézett:
– Földre.
– Milyen földet vett? Hisz nem győzi így sem.
– A Posványos mai naptól az enyém.
Hát megszerezte.
Az új év második napján Oroszy Mihály megvette a helyet, ahol a 18. században
magamhoz tértem: a földet, ami az átjárót rejti a két világ között.
1764-et írunk…
A múlt – ami nekem a 21. századot jelentette – távoli emlékként derengett, és
igyekeztem messze hessegetni magamtól, mert a családom hiányára
emlékeztetett, amelyre nem létezett gyógyír. Védtem magam az emlékektől.
Jövőmet Mihály oldalán – a 18. században – terveztem.

A havi vérzésem ekkor már majdnem két hete késett, és egyre többször kísértést
éreztem, hogy elmondjam a férjemnek, de hallgattam Őri Katicára, az arácsi
orvos, Cser István feleségére, aki fél évvel ezelőtt rám talált a Posványosban, és
azóta anyám helyett anyám volt, helyi bábaként pedig ő látta el a várandós
asszonyokat jó tanácsokkal. Hát még engem!
– Mihály rettentő jókedvre derülne! – érveltem neki. Habár az eljövendő szülés
gondolata nem csekély aggodalomra adott okot, mégis örültem, hogy teherbe
estem. – Nem mondja, de vágyik rá! Tudom!
– Nincs még itt az ideje – figyelmeztetett Katica. Meleg, barna szeméből áradt
felém a kedvesség, majd felnézett az égre, és így folytatta: – Várj még egy
holdtöltét! Utána szólhatsz! Tudom, mit beszélek. Keltettem már hiú reményt
Istvánban! Örömömben tettem, de végül csak csalódást kentem az orra alá.
Hallgass rám! Oroszy csókolgatni fog akkor is!
Ebben az ügyben ugyan nehezebben, de végül hallgattam rá, és ezúttal is jól
tettem: korai lett volna örülni.
Egy szeles reggelen ugyanis derék- és hasfájásra ébredtem. Kerestem magam
mellett Mihályt, de mindhiába, nem találtam otthon. Az ablakból is kémleltem, de
a hóvihartól semmit sem láttam.
Erős, görcsös alhasi fájdalom gyötört, ami végül megszűnt, és a vérzésem
megérkezett. Késve ugyan, de jött.
Úgy véltem, gyermeket várok, de tán igaz sem volt. Végigsimítottam lapos
hasamon: testemen nem volt jele új életnek, csak a mellem nőtt meg kissé, és
jobban fájt. Talán. Ha mégis igaz volt, akkor már az előtt elköszönt tőlem, mielőtt
várhattam volna. A parányi lélek meggondolta magát, és inkább visszafordult.
Talán előre megérezte – amit akkor még magam sem tudhattam –, hogy
hamarosan búcsút veszek e földtől…
Túl korai volt beleélnem magam a gyermekáldásba. Veszteséget éreztem,
csalódott voltam, és szomorú. Áldottam az eszemet, amiért megfogadtam Katica
tanácsát, és Mihálynak nem beszéltem róla. Jobb volt így, hisz magasról lehet csak
igazán mélyre esni, és ő zuhant volna velem együtt. Legalább nem szegtem
feleslegesen a férjem kedvét, s tán semmi rendkívüli nem is történt.

A következő napokban megismertem a telet, ami ebben a században dúlt: az új

évben az orromat sem szívesen dugtam ki a házból, mert reggelente jeges szelek
ostromolták a falut – a kályhából ömlött a meleg, inkább elbújtam bent a fagy
elől.
 Napokig ültem a szalonban, és néztem a festőállvány hátulját, mely mögött a
festőlegény lázasan dolgozott – én bámultam őt, ő meg a vásznat. Korábban
éppen fordítva képzeltem: úgy hittem, a festőművész az, aki zavarba ejtően
figyeli modelljét. Tévedtem.
Az ifjú festőt Boldizsárnak hívták. Nem lehetett több húszévesnél, vézna testét
csontos váll keretezte, vékony nyaka előrehajolt, és fején gyapjas loboncban
kócolódtak a szőke fürtök.
Élénken emlékszem arra a januári napra, mikor először megláttam, a kegyetlen
hideg pontosan vele együtt érkezett Füredre. A tél legádázabb hajnalára
virradtunk, a bakonyi szél végigsöpört az udvaron, a farkasok ordítottak. A
dermesztő levegő a hegyeken átbukva ömlött le a Balaton felé, reszketésre
kényszerítve a falut. Istentelen hideg köszöntött ránk, és hatalmas havazás – ilyet
még sosem láttam –, a metsző tél mindenkit a házában tartott.
– Nekem tetszik – súgtam Mihálynak izgatottan, amikor Boldizsár kiszállt a
hintóból. Orcáját pirospozsgásra festette a jeges út, szerencsétlen ifjú csontig
átfagyott.
A nincstelen festőt Ráday Gedeon gróf ajánlotta a munkára: zsenge kora
ellenére elképesztően tehetségesnek tartotta. Inkább télen küldte el hozzánk –
tavasszal semmi pénzért nem engedte volna el péceli kastélyából, szolgálatait
magának akarta. Ekkora távolság – főleg ítéletidőben – meglehetősen embert
próbáló vállalkozás volt.
– Gyerek ez még, nem festő – súgta nekem Mihály.
A fiú valóban esetlenül álldogált – szótlanul és szerényen, alig mutatkozott be.
Nem kívánta a társaságot, és a későbbiekben sem hagyta el a száját egyetlen
felesleges mondat sem. Festőládáját úgy szorongatta, mintha kincset cipelne
benne, alig akarta kezéből letenni. A kisházban, régi szobámban szállásoltuk el.

A freskók és a falfestészet fénykorát éltük, nem a portrékét – a gazdag világi és

egyházi urak az általuk emelt impozáns épületek díszítésére foglalkoztattak
festőket.
Ráday gróf és Mihály gyorsan egymásra találtak – mindketten a magyar
mestereket részesítették előnyben –, hazafias szemléletük bizalmas barátságot
szült kettejük között. Ráday a vázsonyi Oroszy-kúria összes mennyezeti- és
falfestményét áttanulmányozta, majd felfogadta ugyanazt a magyar mestert.
Mihály vágya – a portré – nehezebb ügynek bizonyult, mivel az arcképfestői
megbízatásokat – még a magyarországiakat is – főleg osztrák festők vállalták el.
Ám a gróf hálája nem váratott sokáig magára: az első adandó alkalommal
viszonozta a szívességet, és elküldte Füredre Boldizsárt.
A fiú épp annak a festőnek volt a tanítványa, aki Ráday Gedeon apját is
megörökítette. Ilyenkor mondják, kicsi a világ. Kicsi, és a 18. században
egyenesen apró volt: atyámfia és sógorkoma kapcsolatokból állott az egész
nemesi létezés. És habár a kapcsolattartás nehezebben ment, mint a 21.
században, a kötelékek sokkalta erősebbek voltak. Egy baráti viszony, egy rokoni
kapcsolat – még a legtávolabbiak is – ismeretlen ajtókat tártak ki sarkig, ezért
nem győzték minden úton-módon formálisan is megerősíteni azokat.
– Ki írt? – kérdeztem egy alkalommal férjemet.
– Keresztapám.
– Ilyen gyorsan újra? Hisz múlt héten is tőle kapott levelet.
– Az egy másik keresztapám. Ez a kehidai.
– Hány keresztapja van magának?
– Csak négy.
– Csak? – csodálkoztam a reformáta szokáson.
– László fivéremnek tizenegy!
A komaság életeket mentett. Nemzetségeket emelt fel, és legalább olyan fontos
volt, mint a birtok, amiből a legtöbb nemes élt. És ha netán a család egy fekete
báránya kiesett a birtokból, mert elkártyázta, a família a hóna alá nyúlt, és addig
támogatták, míg valami pozícióhoz nem jutott.
Az érem másik oldala azonban egyáltalán nem csillogott: a kirekesztést és a
kiközösítést társadalmilag elfogadták, a becstelennek kikiáltott embert az egész
közösség megvetette, és nemritkán tulajdon atyja is kitagadta. Ilyenkor zokogtak
az anyák, könyörögtek a tékozló fiakért, de kérlelhetetlen volt a rend: a család és
annak hírneve megelőzte a szeretetet.
A közmegbecsülés a lét alapját adta.
Egy rossz lépés vagy tisztességtelen ügylet egy egész família hírén foltot ejtett,
ezért is vallották, hogy madarat tolláról, embert barátjáról.
Nem létezhetett tehát annál jobb ajánlólevél, mint amilyen a fiúnak volt:
nagyra tartották a mesterét – Mányoki Ádámot –, és ő éveket töltött a híres festő
mellett.
Férjem is azonnal kérdezősködött az öreg művészről:
– Hogyan halt meg?
– Megbolondult – válaszolt a fiú kurtán.
 – Mitől? A festéktől?
– Az aranytól – vágta rá Boldizsár.
Mihály erre összeráncolta a homlokát.
– Nálam a szemfényvesztéssel ne is próbálkozz!
Az aranycsinálási láz rengeteg életet tett tönkre. A sóvárgó és szerencsétlen
hiszékenyek belebolondultak a lehetetlen küldetésbe: mindenáron aranyat
akartak kotyvasztani különböző tinktúrák és titkos receptek segítségével. A
bolondos őrület nem válogatott. A mohó kapzsiság nem csak az egyszerű
tudatlanokat hajtotta: a kolostorokban élő, tanult papokat ugyanúgy megfertőzte,
mint a gazdag főurakat. Az alkimisták titkos laboratóriumokban bujkáltak, és
rejtélyes jelekkel üzentek egymásnak.
– A gróf szerint páratlanul megáldott az Isten – folytatta férjem szigorúan. – De
ebben a házban…
– Nem aranyat csinálni voltam ott – vágott közbe merészen az ifjú. – Én
festettem!
– És az öreg mit csinált?
– A végén már csak a köveket köpülte.
Férjem elmosolyodott. Pont erre a válaszra számított.
– Ha nem festett, akkor te nem is a híres Mányoki Ádámtól tanultál.
Boldizsár nem válaszolt.
– Ha nem tőle tanultál, akkor kitől? – kérdezte Mihály gyanakvóan.
– A másik inastól, a némettől. Az már régóta az öreg mellett volt.

Este – amikor alváshoz készülődtünk – Boldizsár mesteréről faggattam a férjemet:

– Ki az a Mányoki Ádám?
– Híres festő – sóhajtott. – Még a királyi udvarokat is bejárta! A jövendő őt sem
emlegeti?
– Én nem hallottam róla! De attól még lehet híres.
– Rákóczi Ferencet is megfestette. Remélem, őt nem hagyták ki a mindentudó
könyveid!
Késtem a válasszal, így Mihály villogó tekintettel folytatta:
– Címerük vörös mezőben kiterjesztett, fekete szárnyú sas, mely jobbján…
– Tudom, ki volt Rákóczi Ferenc – vágtam közbe. – Zrínyi Ilona fia.
– Anyja Zrínyi Ilona. Így mondd! Nem az anyjáról ismerjük!
 Tartalmi szempontból akadt volna min vitatkozni – éreztem is a késztetést –, de
nem tettem. Férjem segítő szándékkal mondta, és őszinte megkönnyebbülést
láttam az arcán, amiért a híres szabadságharcost nem felejtette el a világ… De
néha úgy viselkedett, mint aki mérges a jövőre: őszintén megsértődött a
megváltozott hangsúlyokon. Hiába tudta, hogy az idők változnak, mégsem
lehetett a gondolatot megszokni, hogy a jelen – amit ekkor éltünk – egyszer a múlt
jelentéktelen részévé halványodik, és én nem fújom kívülről az eseményeket.
A történetírás csak emlékezni tud, és rendszerint csak a jelentős eseményekre:
van, amire tisztábban, van, amire kevésbé jól. Lehetetlen hűen ábrázolni a múltat,
hiszen fontosságukat tulajdon jelenük is eltérően ítéli meg…
Többször megesett, ha számomra ismeretlen családnévről beszélt, hogy
segítségként a címerüket kezdte mesélni, hátha erről majd emlékezem. Mihály
nem érthette meg a jövőt, mert akadt, amiről nagyokat hallgattam. Nem csak az
elektromosságról és internetről, hallgattam az egész fogyasztói társadalomról és a
rengeteg adatról. Hallgattam arról is, hogy a címerek jelentősége némiképp avult,
mert ezer másik kérdést vetett volna fel, amire a magyarázat szintén
érthetetlenül idegennek hangzott volna.
Mentségemre váljék, nem hazudtam neki soha – ha szóltam, igazat beszéltem –,
de bizonyos részletekbe nem mentem bele. Egyáltalán nem beszéltem olyan
eszközökről vagy információkról, amit felfoghatatlan léptékűnek ítéltem. Nem
akartam, hogy a jövő, mint egy ijesztő és ismeretlen, idegen világ, beárnyékolja az
életünket. Különben is, jobb, ha az ember nem ismeri a jövőt. Nekem sem volt mitől
tartanom, mert az Oroszy család életéről semmit sem tudtam – ilyenformán a
jövő szerencsére az én távlatomban is rejtélyesnek és kiszámíthatatlannak
bizonyult.
Rákóczi Ferenc portréja nem hagyott nyugodni, ám hiába töprengtem, a
fejedelem arca minduntalan csak az ötszázforintosról jutott eszembe. Lelki
szemeim előtt megjelent a ciklámenszínű papírpénz, rajta a hosszú göndör hajú
és tollas kucsmát viselő, nagybajuszú Rákóczi.
– A világ nem felejti el – fordultam ismét Mihályhoz. – A papírbankót is Rákóczi
Ferenc képével díszítjük. Tudja, az ifjabbal, kinek atyja Rákóczi Ferenc,
nevelőatyja Thököly Imre.
– Tudod, honnan lehet megtudni, hogy valaki igazán híres művész? – merengett
el Mihály.
– Honnan?
– Ha Gergely is ismeri a nevét!
 – Darna Gergelyre gondol? – Elképedtem a lovász neve hallatán. – De hát ő
egyáltalán nem is szereti a festményeket!
Mihály felnevetett.
– Éppen ezért mondom! Híres festő az, akiről még a lovász is hallott!

Darna Gergely – azaz Ostor, ahogy én magamban neveztem – lovász volt, de

mégsem egy a szolgák közül. Kilógott a sorból – vagy inkább soha be sem állt. Ez
nem azt jelentette, hogy nem szolgált. Éppen ellenkezőleg! A férjem őt tartotta
leghűségesebb emberének, gondolkodás nélkül rábízta volna az életét is.
Ostor nem írt, nem olvasott, és a művészetek területén sem jeleskedett, viszont
ismerte a természetet – nem is akárhogyan –, és mindenkinél jobban vadászott.
Mihállyal mindketten kitűnő lovasok voltak, és szerettek együtt tartani. Ilyenkor
úgy éreztem, sokban hasonlítanak, pedig nem is különbözhettek volna jobban
egymástól: az egyik úr volt, a másik szolga.
Mihálynak felettem is hatalma volt. A napnál is világosabb törvény okán: akié a
föld, azé a jog. Erről nem lehetett elfelejtkezni. Akkor sem, ha szerettem a
férjemet, és ő is szeretett engem.
Oroszy Mihály kivételes férfi volt – ha valaki tudja, hát én, a felesége, tudom –,
de makacs is: nem fogadott el könnyen tanácsot, és egyszerűen képtelen volt más
emberre hallgatni, ha valamit a fejébe vett.
Ostor szavára adott. Az enyémet védte.
Türelmesen meghallgatott, és nyitott szívvel közelített, de hazudnék, ha azt
mondanám, minden könnyen ment. Olyan is előfordult, hogy mérgesen
faggatózott, mert nem adtam neki kielégítő válaszokat. Sokszor nem értette meg,
hogy a technikai vívmányokat képtelen vagyok érthetően elmagyarázni.
Rosszabb napokon ezen össze is zördültünk.
– Lehetetlent kér, nagyságos uram! Kétszázötvenhét évet képtelenség
elmagyarázni!
– Hogy van az, hogy én tudok neked mesélni? Mátyás királyról, a fejlődésről,
amin azóta végigment e nemzet! És a világ is! Vegyük az újításokat! Itt a nyomda.
Az emberek nem hitték el, hogy ilyet lehet, de felfedeztük! Vagy Amerika! –
sorolta a mérföldköveket. Ömlött belőle a szó, nem hagyta ki a haditechnikai
vívmányokat és a lőfegyvereket sem.
– Higgye el, a most következő száz év átalakítja a világot! Ugrásszerű a fejlődés,
a gépek miatt…
 – Már megint ez az ipari forradalom, mindig ezt szajkózod! – bosszankodott. –
Meg azok a bájgúnár angolok!
– Nagyságos uram! 1500 és 1800 közelebb van egymáshoz, mint 1800 és 1900!
Higgye el, elmagyaráznám jobban, ha tudnám!
Néha persze meséltem – ilyenkor napokig emésztette a dolgot. Amikor
meghallotta, hogy az ember egyszer a levegőben fog repülni, már rutinosan
visszakérdezett:
– Gépeken?
– Igen, a madárnál is gyorsabban.
A holdra szállást elvetettem – nem akartam megrémíteni –, a repülésről is
napokon át győzködtem, mert folyton elbizonytalanodott, hogy tréfálkoztam.
Nem csak nekem kellett megszoknom a 18. századot, neki sem volt könnyű dolga.
Bele kellett törődnie, hogy a jövőt nem értheti meg, akármennyit is mesélek róla.
Mégis az volt a legfontosabb: férjem hitt nekem, én pedig őt választottam – a 18.
századdal együtt.
Mihály mellett a feudalizmusból is kijutott nekem: az osztályrendszer
igazságtalansága, az önkény és a nők elnyomása. Ráadásul, ha az általános
közegészségügyi állapotokat is fegyelembe vettem az orvostudomány akkori
állásával, egyértelműen veszélyes döntés volt a választásom – észszerűtlen és
kockázatos.
Bármit vetettem össze, mindig ugyanarra jutottam. Végül már nem
méricskéltem.
Szerelemben felesleges logikát keresni, a külvilág számára gyakran nem éri meg
a sok áldozat. Mégis, aki benne van, az elképzelni sem tudja másképp a világot.
Én is így voltam ezzel. Magam választottam ezt az életet, szabad akaratomból
mentem felségül nemes Oroszy Mihályhoz.
Feleségül mentem? Rohantam!
 Portré

Másnap reggel Boldizsár megjelent a szalonban, hogy a megbízatásának

nekilásson.
– Különleges asszony! Úgy is fesse meg nekem! – szólt Mihály utasítása.
A festőlegény mosolyogva bólintott, és nekilátott előkészíteni az eszközeit.
A ház ura még az ajtóból visszalépett, és így szólt:
– Nehogy gyümölcstálakat fessen mellé! Se vázákat!
– Nem is állt szándékomban – válaszolt tüstént Boldizsár. És láthatóan rögtön
meg is bánta hirtelenségét, ahogy kimondta. – Értem, mire gondol a nagyságos úr
– tette hozzá finomabban.
A festőládában, a sok holmi között egy érme csillant meg, ami hasonlított
István, a helyi seborvos, Katica férje amulettjére. Szárnyas bikát ábrázolt.
– Ez micsoda?
– Szent Lukács – felelte Boldizsár.
– Az orvosok védőszentje?
– A festőket is vigyázza. Lukács festette meg a Szűzanyát.
Volt időm, így tüzetesebben megfigyeltem Boldizsár szerszámait. Eszembe
juttatták István orvosi eszközeit: üveg patikaedényekben lötyögtek a különböző
kémiai szerek, magát a festékmasszát pedig csontdugóval ellátott
disznóhólyagban tartotta. A zsákocska első ránézésre apró bőrtarisznyának tűnt,
de már nem tévesztett meg a látszat: ismertem az anyagokat, és tudtam, minden
jó valamire – főleg a hólyag és a belek. Az orvosi üvegcsék és tartóedények tetejét
rendszerint marhahólyaggal kötötték le, de akár az ablakokba is a megszárított
hártyát tették üveg híján – igaz, erre a bendőt jobban szerették. Lámpatokot is
szívesen készítettek belőle, és rengeteg erszénykét – a dohányt szinte csak
hólyagban tartották: az járta, a vízhólyagban nem szárad ki.
 Istvánnál mérlegeket és súlyokat is láttam, ám Boldizsárnál csak mozsarat és
egyszerű kanalakat. A festő érzésre dolgozott, és később – ahogy jobban
megismertem – világossá vált: arányérzéke csalhatatlan.
Kíváncsivá tett a művészek világára: a többi festőről is kérdeztem, miközben
kipakolt.
– Ugyanarról az asszonyról nincs két egyforma kép. A festők miatt. Nagyon
különbözőek vagyunk.
– Ha akarnál, azért te pontosan le tudnál másolni egy képet, nem?
– Miért akarnám lemásolni? – kérdezett vissza.
Igaza volt. Meg is bántam, hogy ilyet kérdeztem, méltatlan volt maga a kérdés
is.
– Le tudnám másolni – törte meg a csendet. – Drezdában is ezért tartottak.
– És téged le tudnak másolni?
– Remélem… – vidult fel az arca. – Remélem, nem.

Első lépésben a vázlatot készítette el. Ekkor sem szólalt meg: némán és gyorsan
dolgozott, keze fáradhatatlan szorgalommal szántott a vásznon.
Aznap késő délután a férjem belépett a szalonba – nyomban rámosolyogtam –,
ám mielőtt megszólalhattam volna, kezével csendre intett, és a festőlegény felé
biccentett.
Boldizsár nem vette észre az érkezőt. Szédületes látványt nyújtott – amit én
addigra egészen megszoktam –, ahogyan átadta magát a festésnek. Alkotás
közben rá sem lehetett ismerni, mintha kicserélték volna. Nyoma sem volt a
félénkségnek, szenvedélyes hévvel merült el a skiccelésben.
Nem szólaltunk meg, mozdulatlanul maradtam – hagytuk, hogy a fiú tovább
rajzolhasson. Annyira fűtötte a buzgóság, hogy orráról csordogált a veríték.
Mihály árgus szemmel nézte, de nem a megrendelő ellenőrző kíváncsiságával.
Lenyűgözte az elhivatottság. Áhítattal figyelte. Én pedig őt. Jó kiállású, életerős
férfi volt, éppen a legszebb éveit taposta. Nem vitatom, sokat kapott, beleszületett
a jóba, de az önmagában kevés lett volna. Kellett az ész is, ami mindezt megtartja,
továbbá kellettek a hűséges kezek, amik dolgoztak. Hiába az örökség – hasznot
csak buzgóság hajt, mert a föld az csak fekszik. És férjemből sugárzott az erő és
ambíció.
Apja, a néhai Oroszy Ádám – a tihanyi apát, a veszprémi káptalan és az
Esterházy-család mellett – Füred örökös földesuraként sokat hagyott rá, a vidék
leggazdagabb birtokosaihoz tartozott. Ám Mihály nem csak folytatta atyja örökét,
annál jóval többet akart: további fürdőházak építésébe fogott, és a magyar borok
exportját bonyolította Béccsel.
Szerettem férjem lendületét, gyors észjárását. Egyszerűen szerettem őt…

Boldizsár még sokáig nem vette észre, hogy figyelik, annyira elmélyülten
dolgozott.
Közben Mihály tekintete már rám siklott. Jókedvű mosollyal mustrált. Én is őt.
Legszebb a szeme.
Nem felejtem el a napot, amikor először pillantottam a szemébe. Sem azelőtt,
sem azóta nem láttam hozzá foghatót: egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző,
aranybarna tekintete sárgásan villogott. Veszélyes volt, akár egy ragadozó, én
mégsem futottam el. Rabul ejtett. A szemébe néztem, és többé nem tudtam
szabadulni tőle.
Boldizsár kezéből kiesett a ceruza, annyira megijedt, amint észrevette Mihályt.
– Nagyságos uram – hajolt meg ijedten.
Férjem a vázlathoz lépett. Az első rajzok láttán azonnal megkedvelte a fiút:
Boldizsár tehetsége vitán felül állott. Aki egyszer sem hízelgett neki, csak tette,
amit a megrendelő kért: megörökítette a ház asszonyát skarlátvörös ruhában.

A következő napon gyorsan pergett az idő délig, fürge fények vibráltak keresztül-
kasul a szalonban: úszkáltak a levegőben, körbetáncolták a bútorokat, néha
megpihentek az asztalon, vagy bekukucskáltak a vázákba. Ezzel szemben a
délutánok lassabban múltak, még a hó is lustábban hullott: az idő álmosan
csordogált, a percek megnyúltak, és az árnyak nőttön-nőttek. Amint a nap
elfogyott, – mint egy álmosító, meleg paplan – a szürkület mindent betakart, és
homály huppant a szemhéjamra… Boldizsár ekkor sem lassított: szenvedélyesen
keverte a sötét színeket a fadeszkán.
Esténként főzte a komponenseket, és méricskélte a porok és különböző
gyanták, olajok arányait. Hiába volt valaki nagyszerű festő, jó kémikusnak is
kellett lennie, mert a silány festék a legszebb formákat is tönkretette.
Ahogy közelebb kerültem a színekhez, rájöttem, mi okozta az öreg drezdai
mester vesztét: a festők vegyészek is voltak, és az arany utáni vágyuk
elpusztította őket.
 Boldizsárt az arany hidegen hagyta, de a színektől valósággal megrészegült:
feltűrt ingujjal, lázasan dolgozott, szeme villogott, fejét forgatva lépdelt felém. A
fény és árnyék játékát tüstént kifigyelte, majd rohant vissza a vászna elé. Néha az
állványtól is hátralépett, kellett a távlat, majd egészen belebújt a képbe, és orra
szinte a vásznat érte.
Ekkora buzgóság már pusztít – belülről zabálja az embert –, a kölyöktestű
Boldizsár pedig egész álló nap csak festett. Ha szünetet tartottunk, akkor csak
miattam. Nem azért festett, hogy pénzt keressen, más hevület fűtötte: alkotni
akart, és minden másra sajnálta az időt.
Amíg nálunk volt, alig evett.
– Nem eszik – morgolódott Rozi, a nagydarab szakácsnőnk. – Nem is él! Mintha
nem is ember vóna!
A fiú csak annyit vett magához, amennyi feltétlenül szükséges az életben
maradáshoz. Rozi rettentő hiú volt a főztjére, a festőfiú étvágytalanságát
személyes sértésnek vette. Miután Boldizsár a legfinomabb fogásait sem
pusztította el, méregbe gurult, bandzsa szemével hunyorogva méregette a sok
maradékot.
– Lidérc ez! – suttogta pöszén. Ritka fogai között a nyála is kifröccsent.
Én inkább egy nemtelen angyali lénynek láttam a fiút, akiben a rossz szándék
írmagját sem fedeztem fel, pedig volt időm tanulmányozni.
Vágytalanul nézett a világon mindenre: az ételre, a borra – és még a nőkre is.
– Ennek még minden asszony tetszik! Olyan korban van – jegyezte meg egyszer
Ostor, talán féltékenységből.
Vica, a szolgálónk – akit barátnőmnek is tartottam –, fiatal, korban
Boldizsárhoz illő, igencsak szemrevaló, barna hajú és barna szemű teremtés volt.
Akit nem varázsolt el elsőre mosolygós szemével, azt meghódította kedvességével.
Össze is illettek volna Boldizsárral, hiszen mindketten tiszta szívű ifjak voltak, ám
a fiú mégsem vetett rá egyetlen olyan pillantást sem, amit a legények a szép
lányokra szoktak. Azért ránézett – kétszer is láttam, hogy figyelte –, de nem az
arcát, sem a testét, csak a kezét. Vica különleges anyajegyét vette szemügyre, az
eperformájú foltocskát, ami kézfejét díszítette.
Ha ők ketten össze is illettek, akkor sem vették ezt észre – csak mi. Ostor
tévedett – és ezt megkönnyebbülve vette tudomásul. Boldizsár tán azért nem
vetett szemet rá, mert élesebben látott, mint bárki. A festők lehet, hogy látják a
titkokat…
 Kevesen tudták, de Vica szíve foglalt volt, Ostor után vágyakozott. A férfit az
asszonyok szerették. Ő is azokat, de csak éjjel. Napfelkelte után már nem vágyott
társaságra, magányosan élt. Megszokta. Fiatal barátnőmet féltettem, nem
akartam, hogy összetörjék a szívét, ám Vica nem óvta magát, ment a vágya után.
Noha kedveltem Ostort, tudtam, nem az a nősülős fajta – ezzel szemben a
leányok tisztességét véresen komolyan vették.
– És ha nem akar házasodni? – kérdeztem Vicától.
– Én akkor is szeretem! – jelentette ki barátnőm. – Megyek utána! Feleségnek is,
szeretőnek is!

A portré már majdnem elkészült, sőt, Boldizsár talán azon a napon be is fejezte
volna, ha nem érkezik meg a szokásos látogatónk, Somogyi István, férjem
nagyhangú és örökösen vidám barátja. Akkor toppant be, amikor a festő még
javában dolgozott. A hívatlan vendég nagy dérrel-dúrral verte le magáról a havat,
majd túljátszott sóhajok közepette, kimerülten zúdult közénk a szalonba. Nagyot
puffanva zuhant a fotelbe, fújtatott, és úgy vigyorgott, mint egy idétlen cirkuszi
bohóc: a téli hideg pirosra csípte kerek képe mindkét oldalát, és hol engem, hol
Boldizsárt figyelte tátott szájjal, közben nyelvét az első fogai közti kajla résbe
dugdosta.
A férjemre várt – Mihály a nagybátyjához, Oroszy Pálhoz ment, és még nem tért
haza.
– De jó is a piktornak! Egész nap bámulhatja az asszonyokat! – törte meg a
csendes idillt.
Boldizsár udvariasan rámosolygott, majd buzgón festett tovább.
– Barátom – folytatta Somogyi –, a legszebb az egészben, hogy mindezt a férjük
engedélyével teszed!
A legény megrázta a fejét, mintha ezzel a zavaró körülményeket el tudná
hessegetni. Tudtam, hogy ez lehetetlen – Somogyit nem lehetett figyelmen kívül
hagyni, hiába is próbálta az ember. Ekkor is éppen besétált az ihletettség meghitt
folyamatába, anélkül hogy észrevette volna. Ő volt a füredi hedonista kisnemes,
akinek szép számmal akadtak idegesítő szokásai, de ragadós jókedve másokat is
felvidított.
– És még pénzt is kapsz érte! – rikkantott bele a levegőbe vidáman. – Én
mondom, ha tudnék festeni, akkor festő lennék!
Nem bírtam tovább, elnevettem magam.
 – Asszonyom! – hajolt meg Boldizsár is derűsen. – Ha megengedi, akkor holnap
reggel folytatnám!
Örömmel beleegyeztem. Engem is megzavart Somogyi annak ellenére, hogy
habitusát már egészen megszoktam. Mihály barátja volt – talán már az enyém is.
Boldizsár sietve rendet rakott a tégelyek között, és az állványt is szempillantás
alatt odébb húzta. Nagyon igyekezett, vagyis inkább menekülni vágyott. Somogyi
teljesen kizökkentette a jelenlétével, feldúlta az est nyugalmát, mint a makk után
túró vaddisznó a földet. Soha nem vezette rossz szándék, de harsány volt, és ha
nem állt érdekében, nem finomított modorán. És mivel a festőlegénytől nem
akart semmit, nem válogatta meg a szavakat, így Boldizsár függöny nélkül
bepillantást nyerhetett a gondolataiba – és Somogyi gyakran gondolt
disznóságokat.
– Mondd, Boldizsár, milyen érzés egész nap Annát bámulni? Lassan jobban
ismered, mint a férje!
– Nem hiszem én azt! – hallottam meg Mihály vidám hangját.
Férjem nem vette zokon Somogyi megjegyzését, nálam is jobban ismerte
barátját.
– Egyetértünk – hajolt meg Boldizsár köszönösképpen.
Mihály egyenesen a kép mellé sétált. Minden alkalommal megnézte – már attól
tartottam, megunja, mielőtt elkészül. Én megfogadtam, hogy csak a végén nézem
meg, és ehhez tartottam is magamat.

Az utolsó estén – mialatt a kép száradt – a festőfiú végre lepihent. Olyan mélyen
aludt, hogy még másnap reggel sem kelt fel. Átaludta az egész napot, a
rákövetkező éjszakával egyhuzamban. Amikor felébredt, ellenőrizte a képet,
majd nyomban útnak eredt, vissza Pécelre. Hiába marasztaltuk, nem pazarolta az
időt. Napokig hiányzott, miután elhagyta a házunkat…
A kép viszont megrendített.
Nem festett nekem szebb arcot – ragaszkodott a valósághoz –, mégis
meglepődtem, amikor megpillantottam a végeredményt. Vonásaimat felismertem
– nem vétett hibát, semmi idegent nem találtam a vonalakban –, mégis
megilletődtem az asszonytól, aki visszanézett rám.
Soha nem volt fotó, ami ennyire visszaadott volna, pedig egy skarlátszínű, 18.
századi ruhában ábrázoltak – engem, aki a 21. században születtem. Arcom
fájdalmasan hasonlított arra, akinek belül éreztem magamat, és lényegtelen volt
a háttér – ezt Boldizsár kitűnően megérezte –: mögöttem elfolytak a puha, sötét
színek. Semmi barokkos díszítés: sem a tárgyak, sem a kor hangulata vagy
szükségtelen pompa nem vonta el a figyelmet. Én is a női alakot néztem, aki
vibrált: a bőröm eleven volt, a ruhám tapintását is érezni lehetett a kidolgozásból.
Barna hajam és barna szemem ismeretlen harmóniában üdvözölt – az összkép
derűs békét árasztott még a néhol éjfeketébe merülő háttér ellenére is. Ruhám
hűvösbordó mélysége és a borongósan sötét környezettel szemben –
komorságnak nyomát sem láttam – a kontyomban megbújt ugyan egy adag
mélabú, ám ez a szívemet érdekes módon inkább melengette, mintsem
szomorította.
Amíg festettek, kínosan ügyeltem rá, hogy szépen üljek. Szerencsére sikerült: a
testtartás egyenes és büszke volt – méltó a férjem mellé.

Somogyi alig várta, hogy az elkészült műre is áldomást ihasson: a festő még a
kisházban aludt, mikor kupával a kezében ő már az állvány előtt téblábolt.
– Rendkívüli kép, az bizonyos – dicsérte, és hosszan elmerengett előtte.
Ivászatai során mindig volt egy pont, ahol érzékennyé és melegszívűvé vált –
persze rendszerint a tompaságig folytatta.
– Elkapta a szemed – nézett rám, majd vissza a képre. – Van benne valami. A
tekinteted merengő, de közben éles is. Mintha nem is előrenéznél – mutogatott a
kezével. – Nem magad elé figyelsz akkor sem, ha előrenézel. A messzeséget
fürkészed!
– Egyetértünk – szólalt meg Mihály. – Néha olyan távolba néz, el sem merem
gondolni, mi járhat a fejében!
– Tehetséges ez a Boldizsár, én mondom! És szerelmes Annába! – rikkantotta
Mihálynak.

Somogyi és gondolatai állandó vendégeink voltak, barátunk még napok múlva is

vissza-visszatért a festmény elemzéséhez. A kép a Mihályról készített félalakos
portré mellett kapott helyet. Szerintem méltót. A pocakos nemesifjú hátrakulcsolt
kezekkel, szakértő módjára álldogált előtte.
– Boldizsár briliáns szemet festett Annának! Rájöttem, ha pont szembeállok a
képpel, akkor sem rám néz! – A szalon másik végébe szaladt. – Ha távolabb
megyek, még úgy sem! Én mondom, lehetetlent festett! Nem tudok olyan távol
menni, amilyen messze Anna néz!
Apró, lassú lépésekkel visszaindult a kép felé, fejét csóválva próbálgatta a
szögeket. Meg-megállt, és szembenézett a képpel.
– Úgy érzem, nem is illik így elé állnom! Eltakarom, amit néz! – nevetett fel.
Komédiázva meghajolt a portrémnak. – Parancsoljon, asszonyom! – lépett
oldalirányba. – Nem zavarom a kilátást! Csak tessék!
Mihály csendesen figyelte barátját: nem szólt egy szót sem, még csak nem is
mosolygott. Felállt, és odasétált ő is a kép elé. Farkasszemet nézett a portrémmal.
Oldalról figyeltem a jelenetet, mégis úgy éreztem, mintha az én szemembe
szúrta volna tekintetét.
Elé léptem. Ha én a távolba néztem a festményen, akkor Oroszy Mihály annál
közelebbre – éles tekintete szinte átdöfte a festményt –, mintha azzal szegezte
volna a falra.
Megsimítottam a karját.
– Édes uram! Itt vagyok!
Halványan elmosolyodott.
Én is a festményt néztem: nem csak egyetlen pillanatot ragadott meg – tán egy
egész sorsot, és az addigi életet.

Másnap reggel – a szalonba lépve – megdöbbentem.

A festmény eltűnt a helyéről! Mihály képe egymagában lógott a falon.
Még nem szokhattam meg a látványt, mégis borzalommal töltött el a hiánya. Az
egész nem tartott öt másodpercnél tovább, mégis tisztán emlékszem a rémületre,
ahogy megrettentem, és kétségbeesetten járattam a szemem összevissza.
Meglepetésemre megtaláltam a képet, csak a másik falon. Valaki áttette oda,
ahol korábban egy gyertyatartó függött.
Döbbenten néztem.
Észre sem vettem, hogy Mihály mögöttem áll. Csak amikor megszólalt:
– Áttettem ide.
Elképedve fordultam szembe vele.
– Mi ütött magába? Kifejezetten a sajátja mellé akarta.
– Jobban szeretem, ha felém nézel.
– Jobban szeretem, ha mellettem van!
 Úgy tartottam, a helye Mihály portréja oldalán van, és nagyon nem tetszett a
gondolat, hogy magányosan lógjak a szemközti falon.
– Ígérem, visszateszem, ha ennyire akarod! – mosolyodott el. – Most viszont
mennem kell, a farkascsapdákat ellenőrizzük!
– Igen, akarom! Tegye vissza a helyére!
Aznap ahányszor elhaladtam előtte, megálltam, és hosszasan nézegettem. El
kellett ismernem, az új helyen szebben kapta a fényt.
Mihály este kimerülten és átfagyva érkezett. A képet szóba sem hoztam, maradt
az új helyén. Másnap is ottfelejtődött, és a rákövetkező napon is…
Egyik este, amikor csendesen szállingózott a hó – mindketten olvastunk –, a
férjem hirtelen felpattant, hogy végre visszategye.
– Hagyja! – mondtam sietve. – Megszoktam már! Maradjon így!
Jókedvűen lépett hátra – így került a mi portrénk egymástól távolabb, ám
egymással szembe.
Van, aki úgy tartja, hogy akik szeretik egymást, azok egy irányba néznek.
Mi nem néztünk egy irányba.
Egymás szemébe néztünk – úgy szerettük egymást.
 Vér és vágy

Boldizsár elment, de a gyilkos idő maradt – olyan hideg szél fújt, hogy a könny
megfagyott az arcon. Akinek egy csöpp esze volt, nem mozdult. Persze Somogyi
István nem bírt a fenekén megülni, a metsző hideg ellenére is majdnem
mindennap dörömbölt az ajtónkon. Csak azért nem bántam a dolgot, mert
ezekben az órákban írtam. Igaz, a téli Füred nem tartogatott sokat, én mégis le
akartam jegyezni az életemet. Talán az utókornak… Talán a családomnak…
– A telek mindig ilyenek? – kérdeztem egyik nap Mihálytól, miközben a szakadó
hóesést bámultam.
– Milyenek?
– Napok óta átkozott hideg van. – Megborzongtam már a gondolatra is.
– A tél ilyen – lépett mellém.
– Itt folyamatosan legalább mínusz harminc fok van! Kibírhatatlan!
– Nálatok milyen a tél?
– Más. Sokkal enyhébb!
– Majd megszokod – csókolt homlokon.
Ekkor még nem tudtam, hogy nemcsak rettenetesen hideg, de elviselhetetlenül
hosszú is lesz…

A kemény hideg szorította az összes magyart, és egy keddi napon vérfagyasztó

hírt kaptunk. Mihály felnyitotta a levelet, megdermedt, nézett maga elé: nem
szólalt meg, csak szorongatta a papírt.
– Mutassa!
Úgy nézett a semmibe, mint aki se nem hall, se nem lát. Nem is pislogott.
– Mi áll benne? – Kihúztam a kezéből.
– Egy falut lemészároltak.
– Kik?
 – A királynő új altábornagyot nevezett ki – nyögte erőtlenül, miközben én a
levelet olvastam.
Elborzadtam a hírtől: a székelyek szót emeltek az erdélyi határőrség felállítása
ellen, és passzív ellenállásba fogtak, amit az Udvar nyomban meg is torolt.
A férfiak az erőszakos sorozás elől az erdőbe vonultak. Szerencsétlenek,
ilyenkor, tél közepén. A katonaság éjszaka két ágyúval belelőtt a bekerített faluba
– az ott maradt asszonyok, gyermekek és öregek futottak, amerre láttak, de
mindhiába: a fegyveresek lekaszabolták őket, és utána kirabolták a falut is.
Mihály a tekintetemet kereste – talán magyarázatot várt tőlem.
Nem kapott.
Döbbenten álltam, és kerestem az emlékeket: mindent, ami erről a korszakról
még eszembe juthat. Férjem szemében kétségbeesés, csalódás és düh villogott:
– Levágták őket, mint az állatokat!
Igen, 1764 Szent-Bertalan éjszakáján a katonák mészároltak – méghozzá
védteleneket. A madéfalvi vérengzés szíven ütötte a magyart – azt beszélték, a hír
még az Udvarhoz leghűségesebb főurak kezéből is kiütötte a reggeli csokoládés
bécsikuglófot, hirtelenjében a habos kávé is keserű lett.
– Hiába ordítottak szerencsétlenek az Isten után, az meg nem hallotta! –
kesergett később Vica is. A parasztok is elborzadtak a rettenetes hírtől, a
gyászban összeért a magyar, bárhova is tartozott.
Ha Isten nem is, mi hallottuk: a Hargitától egészen Füredig értek a sikolyok. A
dermesztő, kegyetlen téli szelek a csíki medencéből világgá süvítették, mennyi
ártatlan vér hullott az Olt-folyó mentén. Vérük pirosra festette a falut, és
nemsokára az egész ország erről beszélt. A hónap végére a füredi nemesek
egymásnak adták a kilincset, körbejártak a hírekkel, ezerszer megvitatták az
eseményeket, miszerint akkor éjjel ezerháromszázötven katona csendben
bekerítette az alvó falut, majd ágyúval lőtték. Az Udvarhely felé menekülők –
köztük asszonyok és gyermekek – a gyalogság puskatüzével találták szembe
magukat, mások kínjukban a folyó jeges vizének rohantak, és abban lelték
halálukat.
Mihály szívébe szomorúság és csalódottság költözött.
– Erről nem halottál?
– Dereng – néztem ki inkább az ablakon, mint a szemébe. – Ám az évre nem
emlékeztem. A történelem…
Abbahagytam a mondatot.
A szó belém szakadt.
 Felvilágosult abszolutizmus. Mária Terézia. Nincs a magyaroknak kenyerük?
Egyenek kalácsot. Visszhangoztak a fejemben az ostobaságok, amit belevertek.
Égette a szívemet a szégyen, végül Mihály törte meg a csöndet:
– Nem vagy te káptalan – sóhajtotta. – Nem emlékezhetsz mindenre!
Hiába mentett fel, mégsem tudtam békés szívvel nyugovóra térni.
Vajon a dolgok jelentősége a távlatokkal törvényszerűen csökken? Egyszer
minden borzalom elhalványul az utókor emlékezetében? És jól van ez így? Vagy
örökké fel kell emlegetni és emlékezni? A történelem nem pont azért ismételi
önmagát és hibáit, mert tanulságait előbb vagy utóbb, de elfelejtjük? Talán életben
kell tartani a sebeket, és néha feltépni, hogy emlékeztessenek? Vagy elfelejteni, és
hinni egy szebb jövőben?
Ép ésszel tudtam, hogy semmit sem tehettem volna azokért a szerencsétlen
székelyekért, mégis mázsás súlyként nehezedett haláluk a szívemre. Valami
megváltozott Mihályban is, és soha többet nem mesélt Bécsről és a Mária Terézia
nemesi testőrségében eltöltött gárdista éveiről. Az ártatlanok vérére nem talált
mentséget, pedig kereste. Bőszen kereste.
Nehezen aludtam el, törtem a fejemet, hogy előkotorjak valamit a jövőről.

Somogyi másnap este Vargha Ambrussal – a szintén füredi nemesifjúval –

érkezett, aki sápadt és szeplős arcával barátja ellentétje volt. A vékony ifjú mindig
vonakodott: elsőre rendszerint nemet mondott, és nem kockáztatott sem a
kártyában, sem az életben. Időnként olyannak láttam, mintha még azt se bánta
volna, ha veszít, csak ne kelljen szerepelnie. A kártyában – még barátai körében
is – annyira félénken játszott, hogy jó lapokkal is képes volt gyorsan elhasalni.
Ritkán járt hozzánk is. Lefoglalta a jegyese – Zsuzsi, akivel a fürdőben együtt
szolgáltam cselédlány koromban –, a menyegzőt lázasan tervezték.
Mihály megmutatta nekik a vérengzésről szóló levelet. Somogyinak némi időre
volt szüksége, hogy felfogja az események borzalmát, aztán zord képpel
belezuhant a bársonyfotelbe. A családja – nagyanyja révén – kiterjedt erdélyi
rokonsággal rendelkezett.
Ambrust is lesújtotta a vérengzés híre, a kegyetlenséget kevés szóval, de
megrendülve vette tudomásul. A szobát megülte a gyászos hangulat.
A hírek összeértek – egész Füred szörnyülködött –, a férfiak napok múltán is
csak a székelyekről beszéltek.
 – Eb ura eb! – csapta le a kupáját Somogyi az asztalra. Szemében elhalt a
jókedv. Őszintén meglepett, milyen szenvedélyes a haragjában is.
– Erre nem Bécsből jött a parancs – jelentette ki Mihály.
– Nem-e? – horkant fel Somogyi. – Mindig a fejétől bűzlik a hal! Ki rendelte el a
határezred felállítását? Tán elfelejtettétek, hogy a drágalátos királynőnk Adolf
Buccowot is Erdély nyakára küldte? A nemeseket is szorongatja már egy ideje.
Teljhatalmat adott annak a pojácának, pedig még egy nyamvadt szót sem ért
magyarul!
Később megtudtam, a katonák báró Siskovics József altábornagy parancsára
támadták meg Madéfalvát.
– Meg is kapta a magáét! – gondolkozott hangosan Ambrus. – De Siskovicsból
nem ezt néztem volna ki. Azt hittem, egy nyelvet beszélünk!
– Mi történt Buccowval? – kérdeztem a férjemtől halkan.
– A székelyek nem akartak idegen zászló alatt harcolni. Az erőszakos sorozás
ellen zendülések robbantak ki, és Buccow, szégyenszemre, Bornemissza fő
királybíró szoknyája mögé bújt, hogy ne csapják agyon.
A neveket és az eseményeket igyekeztem időrendbe tenni a fejemben. A
királynő elsőként Buccowra bízta a székely sorozást, de kudarcot vallott, ezért őt
Siskovics követte…
– Igazuk is van a székelyeknek! – harsogott Somogyi. – Egyszer erőszakkal tépik
ki kezükből a fegyvert, máskor meg akaratuk ellenére nyomják a markukba!
– Rákóczi mellett harcoltak – magyarázta nekem Mihály tüstént –, ezért
büntetésből elvették a fegyvereiket és a kiváltságaikat. Ám a háború után fordult
a kocka, most jólesne az Udvarnak a keleti határvédelem. Bécs erdélyi
határőrséget akar, és a királynő rendeletben adta tudtul, hogy tizenötezer katonát
követel.
– Nyomorultakat kötéllel fogdossák be katonáskodni! – nézett rám Ambrus.
– Nem igaz, hogy nem látjátok, mennyire igazuk van a székelyeknek! – fakadt ki
egyre inkább Somogyi. – Ha már a vérüket csapolják, akkor magyar zászló
lebegjen a fejük felett! Legalább a tisztek nemzetünkből legyenek, és beszéljenek
magyarul!
– A királynő a bárót küldte Buccow helyett – válaszolt Mihály. – Magyart
választott.
– Kínjában küldte, mert az a szerencsétlen morva kudarcot vallott!
– A támadásra Siskovics adta a parancsot – csitította Ambrus is.
Ebben egyetértettek mindannyian.
 Somogyi apró malacszeme vérben forgott:
– Szakadjon magva! Verje meg az Isten még akkor is, ha áldani akarja! –
tombolt. – Pár cédula miatt vérfürdő!
– „Vidd vissza a fegyvert, ne higgy a németnek!” – idézte Ambrus az ellenállásra
buzdító cetlik szövegét, amit a harcias székelyek terjesztettek a sorozás ellen.
– A nép nem támadott – mondta Mihály szomorú hangon.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Ambrus. – A mészárlás kegyetlenség, de a
német ellen szítottak. És ha mégis fegyvert ragadtak ellenük?
– Lehetetlen – tiltakozott Mihály.
– Miből veszed?
– Egyetlen császári katona sem veszett oda, és sebesültjeik sincsenek.
– Ez biztos? – hitetlenkedett Ambrus.
– Biztos. Szerencsétlenek nem is védekeztek. Nem volt itt tűzharc. Csak
mészárlás.
Somogyi István csak hallgatott, arcán fekete gyász ült.
– A katonavér nem drága. Főleg nem a magyaré – húzta el a száját Ambrus
keserűen.
– De asszonyokat vágni, és gyerekeket? – nézett rá Somogyi nedves szemmel,
majd Mihály felé fordult. – Oroszy Mihály magyar nemes testőrző! Mit érdekli ez
a királynőt, ugye? Hisz’ Erdély messze van!
Mihály sötét arccal bólintott.
– Messze, bizony!
A bécsi testőrségi kapcsolatoknak köszönhetően Mihály tisztábban látott. A
megszépített jelentések mögül ordítottak a tények, és a bécsi éveknek és a
haditudományoknak hála az igazságot korán megismerte – ám az egyáltalán nem
volt ínyére.
– A királynő megvenni akarta őket! – hajtogatta. – Nem megtörni!
Férjemet marcangolta a csalódottság.

Egyik délelőtt a konyhában álltam, amikor egy levéllel a kezében rohant be

hozzám:
– A királynő kivizsgálja az ügyet.
Próbáltam mosolyogni.
– Anna! – fogta meg a vállamat izgatottan. – Mit is mondtál? 1848?
– Igen – néztem a szemébe komoly arccal. – Akkor.
 – Nyolcvannégy esztendő.
– Annyi.
Istenem!
Nagyot sóhajtottam, és egyszeriben összeugrott a gyomrom.
Számoltam az éveket. Az unokám ott harcol majd? Atyaég! A világháborúk is
eszembe jutottak, és félteni kezdtem a még meg sem született ivadékaimat a
jövőtől.
Mihály tudta, amit én, mert elmondtam a közeljövőt: azt, hogy a Habsburgok
rendeletekkel kormányoznak majd, hogy Mária Teréziát fia II. József néven fogja
követni a trónon, és sosem koronázzuk meg. Tudta, hogy véget ér ez a korszak –
és nem is békésen –, ekkor mégis hitt, mert hinni akart a királynő jó
szándékában.
Bár ettől kezdve egyre kevesebbet foglalkozott a politikával, inkább új
passziójának, az angolnak élt. Szabadidejében nyelvet tanult, és lord Browne-nal
– az angol utazóval, aki ősszel nálunk járt – folytatott élénk levelezést, aki
megemlítette, hogy húgának szándékában áll Magyarországra látogatni. Örültem
a hírnek. Mihály furcsállotta, de természetesen biztosítottuk őket a
vendégszeretetünkről. Én különösen izgatottan vártam az angol hölgyet, mivel
női vendégünk ritkán akadt, külföldi meg végképp nem.

Mihálynak mindig volt tennivalója, miközben engem kímélt. Így időm az volt, de
a tél rám zárta az ajtót. A januári napok lassan fogytak el…
Magányosan ültem a fésülködőasztalnál – néztem az arcomat a tükörben, de
nem magamat figyeltem. Egészen mást kerestem. Mihály arcát idéztem magam
elé, vonásait összevetettem az enyémmel. Ábrándoztam.
Hagytam, hogy e két arc legalább a képzeletemben összekeveredjen.
Akartam neki szülni. Ráadásul egy fiút.
Kislány koromban a babámat Évának neveztem, és amióta csak az eszemet
tudtam, lányt képzeltem el magamnak – ekkor mégis fiút kívántam. Már én is,
ahogy a többség.
A férfiak többre tartották a fiúgyereket a lánynál. Ha fiú született, akkor
gyermekként emlegették. A szülést követően a kíváncsi rokonok azt kérdezgették:
leány vagy gyerek? Később a gyermekből ember lett, a leányból asszony.
 Az asszonyt nem nevezték embernek, még akkor sem, ha az ország élén egy
asszony állt, és neki tartoztak hűséggel – hihetetlen, de még magának Mária
Teréziának az uralkodása sem írta felül ezt a szemléletet.
Én nem azért vágytam fiút, mert mindezzel egyetértettem – sőt, a legkevésbé
sem. Azért akartam, mert a gyermekemnek a legjobbat kívántam, és míg a férfit
élete végéig kiszolgálták, addig a lányom élete végéig csak szolgált volna.
Mivel a világot megváltoztatni nem tudtam – és ha ezt egy pillanatra el is
felejtettem, férjem rögvest figyelmeztetett rá –, inkább megkerestem benne a
helyem. Egy elfogadható, kényelmes helyet akartam, nem forradalmat.
Boldogulni vágytam. A szerepek kőbe vésve álltak, én pedig szerettem a férjemet,
és ő is viszontszeretett.
A többi nem számított – ekkor még hittem ebben…
Terveztem a jövőt, jólesett álmodozni egy kisfiúról. Bizonyára barna hajú lesz,
és barna szemű. Szerettem volna, ha Mihály szemét örököli. Biztosan magas lesz,
mint az apja.
Hirtelen felpattantam, a szalonba siettem.
Látni akartam a családi címert.
Megálltam a fal előtt, és bámultam az Oroszyak jelképét: harsogott a bordó szín,
az ágaskodó, fekete ló büszkén hirdette benne a férfiak vitézségét.
Különösebben nem szerettem a címereket – tudtam, hogy mi lesz a rangok
sorsa –, mégis féltettem már én is e jelet. Nem akartam fejjel lefelé látni soha. Még
a gondolattól is irtóztam.
Amelyik címert átfordítják, az a nemesi család férfiágon kihalt.
– Minden férfi arra vágyik, hogy ágyékától bátor kisvitézek szakadjanak! –
visszhangzott a fülemben Katica férjének korábbi mondata.
Visszamentem a szobába, leültem, viaskodtam a hajammal. Igyekeztem
kontyba fésülni, de barna tincseim lázadtak, minduntalan kicsusszantak
türelmetlen ujjaim közül.
Még tettem egy-két próbát, de nem tetszett a végeredmény. Nem erőltettem
tovább, engedtem leomlani a vállamra. A tél aznap még jobban elszomorított.
Vágytam már a napsütésre, egyre nehezebben viseltem a borús napokat.

A sötétség ellen az emberek mulatságokkal védekeztek. Vízkereszt után

beköszöntött a farsang, eljött a dínomdánom ideje – a féktelen tivornyázásra és
lerészegedésre nem kellett különösebb indok –, az esküvőket is ekkortájt tartották
a legszívesebben. Életemben nem vártam így még a farsangot.
– Engem nem érdekel a farsang – legyintett Vica.
Rozi – a nagynénje – széles csípőjére tette a kezét, úgy méregette törékeny
unokahúgát.
– Nem tetszik ez nekem – ingatta a fejét. – Nem tetszik!
Persze, hogy nem érdekelte Vicát a farsangolás, hiszen talált már párt, de ezt
nem mondhatta el. Megértettem Rozit is, aki szerette volna összeboronálni egy
jóravaló legénnyel.
– Farsang nélkül is elkelek, meglásd – nyelvelt Vica.
Jobb lett volna, ha befogja a száját, ez csak olaj volt a tűzre.
– Igaza van – próbáltam enyhíteni. – A jó leányért mindig kapkodnak.
– Valóban, a jó leány farsang nélkül is elkél – dünnyögte a kövér szakácsnő. – A
jó leány!
A hideg hónapok a párválasztás körül forogtak. Télen kevesebb volt a munka –
kiváltképpen a férfiaknak, hiszen megfagyott a föld, a vidéket hó lepte. A
férfiembernek viszont valamivel el kellett ütnie Isten szent idejét – mi mással is
tették volna, mint az ivászattal, így a mulatságoké volt a főszerep egészen
húsvétig, majdhogynem kötelezően. Böjt idején szigorúan tilos volt menyegzőt
ülni – háromkirályok napjától egészen tavaszig –, így előtte színes napokat éltek.
Gyakran szólott a muzsika: hol lakodalmat, hol táncot vagy legalább egy névnapi
vigasságot tartottak. A férfiak különösen élvezték a névnapokat – oda rendszerint
feleség nélkül jártak.
Vargha Ambrus esküvőjére egész Füred készült, én is vágytam kimozdulni,
mint ahogy a többi asszony.

Gondolataim a gyermekáldással kapcsolatos aggodalmakhoz minduntalan

visszatértek. Éppen a naplómba róttam a sorokat, mikor Mihály jókedvű hangját
hallottam magam mögül.
– Két disznót is adhatsz a lakodalomba!
Beöltözve, havasan állt az ajtóban, arcát pirosra csípte a hideg, elégedetten
mosolygott. Szőrmében még hatalmasabbnak látszott, göndör hajába fehér hó
fagyott.
– Így lesz.
– Segítek jeget hordani a verembe. Kegyetlen a szél!
 – Az. Cudar!
A kályha melletti fakupachoz térdeltem, tettem még a tűzre. A télire felaprított
összes fa is kevés lett volna, hogy felmelegítsen.
– Bánt valami, Anna?
– Engem? Az égvilágon semmi! – Végignéztem rajta. – Bemelegszik így
beöltözve. Vegye le a kabátját, vagy menjen vissza a dolgára!
– Szomorúnak tűnsz!
– Ha izzadtan kimegy, megbetegszik! És én nem ápolni akarok, hanem végre
farsangolni! – Visszafordultam a kályhához, és a tüzet néztem.
Mihály egy darabig még nem mozdult. A hátamon éreztem tekintetét. Várt.
– Géza elmehetne Katicáért. Szívesen látnám – szólaltam meg.
– Hóvihar tombol.
Nem válaszoltam, csak bámultam tovább a lángokat.
– Elküldöm érte – szólt. – De ne maradjon sokáig! Még sötétedés előtt induljon
vissza!
Mosolyogva fordultam felé:
– Úgy lesz!
– Hallgatsz – nézett Mihály kutatóan a szemembe. – Miről?
– Semmi fontosról.

Miután Mihály elment, a szalonban ültem, és vártam Katicát – képtelen voltam

bárminek nekikezdeni. Közben folyton a címerre siklott vissza a tekintetem.
A hasam a vérzés idején ugyan görcsölt, de nem éreztem veszélyesnek – erről
aznap Katica is megnyugtatott, miután megvizsgált. Ám ettől a naptól fogva
engem is elkapott a nyugtalanság, és ahogy a többi asszony, én is magamban
imádkoztam, hogy egy napon egészséges gyermeket hozzak a világra. És lehetőleg
komplikációmentes szüléssel.

Aznap éjjel lehetetlen gondolatok cikáztak a fejemben. Katica és anyám jól

kijöttek volna egymással. Mindkettő kereste és meg is találta a jót a világban.
Látták a rosszat is, de nem szenteltek neki különleges figyelmet…
Nehezen aludtam el, mert újra előtörtek a fájdalmas képek, melyeken élénken
elképzeltem anyámat zokogva. A szíve biztosan beleroppant az eltűnésembe. A
családomat olyan tragédia érte, amire nem kaphat gyógyírt.
 Azt mondják, a bizonytalanság maga a pokol, és kínzóbb érzés, mint maga a
borzalom, amitől rettegünk. A 21. században valószínűleg már eltűntnek
nyilvánítottak, és csak esélyként számoltak az esetlegesen bekövetkezett halálom
lehetőségével. Mivel a testemet sosem találják meg, bizonyosságot nem
nyerhetnek.
A reményről általában mindig szépen beszélünk: szép remény, mindig van
remény, a remény hal meg utoljára… Én meggyűlöltem a reményt és az ostoba,
káros következményeit, amiért nem hagyja begyógyulni a családom szívét.
Azt kívántam, Isten vegyen el tőlük minden reményt, és ne kínozza tovább
őket. A lehetőség, hogy életben lehetek, nem segít rajtuk, mert nem hagyja
szívüket megnyugodni: naponta felszakítja a tátongó sebet.
 Bor és tél

A téli estéken egyre jobban fárasztott a mind gyakrabban betoppanó Somogyi –

de mégis jobban örültem, ha ő jött, mintsem hogy Mihályt vigye.
Mert vitte – és én nem mehettem.
A feleség nem tartott a férjével mulatni. Mihálynak csak pedzegettem a dolgot,
de még csak hallani sem akart róla, 1764-ben elképzelhetetlennek számított, hogy
férfitársaságba magával vigyen – vagy én is úgy mulassak, ahogyan ők. Már akkor
ingerülten félbeszakított, ha a jövőre hivatkozva e témában csak meséltem neki.
– Belegondolni sem akarok – húzta össze a szemét undorodva. – Tudod te, mi
jár a borgőzös férfi fejében? Az én feleségemre senki ne vesse úgy a szemét!
– És a maga borgőzös fejében mi jár?
– Te – nézett a szemembe. – De ha ott lennél, akkor a másokéban is ez járna. Azt
meg nem viselném.
Más világ volt, és ha ezt elméletben el is fogadtam, a gyakorlat arcul csapott, és
temérdek kellemetlen meglepetésben volt részem.
Egyik kora reggel hálóingben voltam még, mikor Mihály az íróasztalánál ült.
Észre sem vettem, hogy Ostor is a szobában van, jókedvűen bemasíroztam. Bár
Darna Gergely tüstént a padlóra szegezte tekintetét – és én gyorsan kisurrantam –
, Mihály jeges hangon figyelmeztetett, többé ilyen elő ne forduljon.
Hiába volt a szófa is. Én sohasem foglalhattam rajta kényelmesen helyet,
hosszú ruhám sem engedte. Egyszer, amikor Mihályék kártyáztak és én olvastam,
feltettem mindkét lábamat, hogy kicsit kiegyenesítsem őket. A férjem nem szólt –
sőt, még mosolygott is –, de felállt, hozott egy takarót, és elfedte a bokámat…
Mégsem helyénvaló panaszkodnom, hiszen a legszerencsésebbek közé
tartoztam. Mellette nem szakadtam bele a munkába, ahogy a legtöbb asszony,
csak annyit tettem, amennyit magam is akartam. Mindent megadott nekem, amit
asszonynak lehet. Többet is, mint kértem. Kétszer ajándékot is hozott: egy
csodálatos, elefántcsontnyelű legyezőt és egy rózsafa ládikát.
 Otthonunkban a tűzhely melegét őriztem, néha mégis elfogott a nyugtalanság,
ha elindult hazulról. Egyedül azzal vigasztaltam magam, hogy szívesebben hívja
hozzánk a többieket, mint hogy elmenjen. Ha meg elment, akkor sem maradt
reggelig. Mindig ébren voltam, amikor hazaérkezett.
– No, Anna! Ne vágj már ilyen savanyú képet! – jegyezte meg aznap Somogyi,
amikor Mihállyal együtt kiléptek az ajtón. – Minél előbb szülsz, annál előbb lesz
neked is társaságod!
Hozzá tudtam volna vágni valamit, pedig a jó szándék vezérelte.
– Örülni fogsz majd, hogy viszem! – kacsintott rám búcsúzóul.
Más idők jártak, méghozzá olyanok, amikor még egyes orvosok is szentül
hitték, hogy a fiú- és a lánygyermek eltérő, és a nők értelmi képességei
eredendően alacsonyabbak. A férfiak logikáját méltatták, ajnározták a férfi erejét
és virtusát, míg jó asszonynak csak az alázatos és szelíd teremtéseket nevezték.
A legrosszabb az egészben mégis az volt, hogy nem sértésnek szánták, hanem
komolyan gondolták. A tudomány – a maga orvosdoktoraival egyetemben – az
asszonyokat gyenge idegzetű – érzelmeik által erősen befolyásolt, és ezért az
észérveket felfogni képtelen –, esetenként hisztéria betegségébe is forduló,
ingatag teremtménynek tartották.
Katica nem győzte csitítani felvilágosult lelkem – szerencsére elég határozottan,
hogy meghallgassam, és elég meggyőzően, hogy meg is fogadjam. Sikerrel tanított
a békességre, érveivel nem lehetett vitatkozni. Sokszor beszélt a lelkemre,
megakadályozta, hogy meggondolatlanságot kövessek el. Rendszerint sikerült.
– Nehogy zsémbeskedni merészelj, Anna! Szeressen hazajönni az Oroszy!
– Nem értem, téged sem értelek…
– Akkor ne értsd! – szakított félbe Katica. – Csak tégy így! A pörlekedés elkergeti,
a tárt karok hazahúzzák a férfit. Nem olyan bonyolult ez. A férfi oda jár, ahol kap!
Előttem nem rejtette véka alá, mit gondol, udvariaskodás nélkül a szemembe
mondta a valót. Még akkor is, ha az nekem nem tetszett vagy éppen fájt.
Nem mulasztott el emlékeztetni arra sem, pontosan mit is veszíthetek.
– Civakodással nehogy te magad kergesd el őt hazulról! Sose feledd, Oroszynak
aranyból van a kulcsa! – emelte fel figyelmeztetően görbe ujját. – És az minden
ajtóba beillik!
Nem ijeszteni akart, csak felnyitni a szemem. Sikerült neki. Döbbenten vettem
tudomásul a tényeket, a gyomrom azonnal összeugrott.
Szerencsére itt nem fejezte be, hozzátette a többit is, amit gondolt:
 – No, ne nézz már így! – Bátorítóan rám vigyorgott. – Szeret téged az Oroszy!
Csak ne ugrálj ott, ahun nincsen árok!

A régi életemhez képest az új év zord napjaiban az élet hihetetlennek tűnt:

mintha egy fehér álomban lebegtem volna, ahol megállt az idő. Napközben
gyakran voltam egyedül, talán ez volt az oka. Mintha megfagytak volna a percek
is. A napok egyformákká folytak, és minden óra hasonlított a másikra, ha a
férjem nem volt mellettem.
Vajon Katicáék hogy bírják Arácson, abban a parányi szobában?
Mihály nélkül ez a fajta tél kegyetlenül meggyötört volna. Már ha túlélem…
Eszembe jutott Keresztes Adél, a szintén időutazó lány, aki odaveszett. Elvitte a
tél – annak idején így fogalmazgatott Katica. Ekkor már pontosan értettem, hogy
ez mit is jelentett, mert ezek a hónapok rendkívül sok nehézséget tartogattak –
még azoknak is küzdelmes volt, akik beleszülettek.
Isten nyugosztaljon, drága Adél! – vetettem keresztet.

Ahogy szürkült, Somogyi és Ambrus azonnal megjelent nálunk. A vidéki férfiak

így vészelték át a hosszú hideg hónapokat. Ittak és kártyáztak.
Somogyi István szeretett másokon nevetni, sajnos rajtam is. A viccei néha
gusztustalanok voltak – mégis megbocsájtottam neki, mert magán is úgy tudott
hahotázni, hogy attól a körülötte levők is menten jókedvre derültek. És ezekben a
napokban minden mosolygás jólesett…
– Lehetnél udvari bolond! Csak tanulj meg végre németül! – nógatta Mihály.
– Bolond lennék! Tanuljon meg a királynő magyarul! – tömött a szájába egy
hatalmas falatot. Somogyi szerette Rozi főztjét, de éhét semmi nem verte el,
mindig kívánt valamit. Gyakran falt nálunk – a nyúlós mócsinggal való
hadakozást leszámítva semmiben nem láttam nyerni.
Ambrus az evésben is más volt – kínálni kellett, és udvariasságból mindig
szabódott kicsit, végül nálunk maradt ő is. Borból mindketten vedeltek, csak
Ambrus szerényebben, Somogyi harsányan.
Katica nem szidta Ambrus családját, ám soha egy jó szót sem szólt Vargháékról.
– Más háján élnek! – jegyezte meg róluk egyszer István is.
Ha nagy ritkán mi mentünk át az öreg Somogyihoz, bőséges választékkal
fogadtak. A családfő hasonlított a fiára, csak haját már elveszítette, és fogait
szuvasra marta az idő. Nevetős malacszemei azonban a fiáéhoz hasonlóan
vidáman csillogtak. A család férfi tagjai híresen bendősek voltak, ezért az anya,
mielőtt asztalhoz ültünk, suttogott nekik:
– Amíg Oroszyék nem laktak jól, ne habzsoljatok!
Az ifjú Somogyi néha annyit tömött a szájába, hogy féltünk, megfullad. A torkát
sem hagyta kiszáradni, rendszerint már délelőtt borral öblögette. Gyakorta esett
túlzásokba.

Hiába csitítottam magam, volt, hogy a dorbézoló nemesifjak élete annyira

felháborított, hogy majdnem kirobbant belőlem az elégedetlenség. Mert míg
mások a túlélésért küzdöttek, ők csak vedeltek, faltak és filozofáltak.
Egyik este aztán betelt a pohár, és már nem bírtam tovább őket hallgatni. De
nem szóltam. Inkább a magányt választottam, mint a társaságukat.
– Ezek a Habsburgok… – kezdett rá sokadszorra a szapulásra Somogyi. – A
spanyol águkat kiirtották. Méghozzá saját maguk! Erre nem képes ám akárki!
Ehhez már tehetség kell – röhögött gúnyosan. – Minek is velük harcolni? Csak
engedni kell, hadd szeressék egymást! Milyen egy família!
Az erdélyi vérengzés óta nehezen beszélt másról, a Habsburgokat szidta,
amikor csak átjött.
– Ez már megint politika! Hagyd! – szólt Mihály. Barátja egyre többször vált
hevessé részegen – és ennél sokkalta kevesebbért is hullott már fej.
– Csáky is megmondta. Még a lovak sem bírják az ilyet, még az állat pofáján is
meglátszik. – Somogyi torzan gesztikulálva figurázta ki a deform
államszerkezetet, amelyről a Habsburgok elhíresültek.
Volt igazsága, mert a belterjes házasságok valóban tönkretették az
uralkodócsaládot, de minden este akkor sem akartam a Habsburgokkal
foglalkozni…
Abban sem kételkedtem, hogy Csáky gróf – a szomszédos földbirtokos, akitől
egyszer egy lovat kaptam – jól ismeri a lótenyésztés alapjait, ám azt is tudtam,
hogy a végzetes genetikai betegségekről csak halovány lehetett a tudása. Csak
találgatta az okokat.
– Bárcsak megkapná a magáét a németje is! – szűrte Somogyi haragosan.
– Vigyázz a szádra! Ha így folytatod, a nyakadtól messze viszi a fejedet! – fáradt
bele Mihály is.
 – Tönkretesznek minket, hát nem látod? – A kerek képű újfent hergelte magát. –
A királynő szépen lassan, mosolyogva szétveri az országot! Ne mondd, hogy te
nem látod! Kifosztottak minket!
– Kifosztottak. Az bizonyos. És az eszedet is ellopták! – sóhajtott Mihály.
Ambrus is megérkezett, és a friss adag étel is – a hús betömte egy időre a
mocskos szájat. De csak egy időre.
Némán figyeltem, ahogy lakmározik. Nem tudott megálljt parancsolni
magának: amire szeme rákívánt, arról lebeszélni sem tudta magát. És más sem.
Jövőjét a megyénél képzelte el, áhítozott a tisztviselői pozíciók után, mert nem
akarta a földet túrni.
– Ne vágj már ilyen fájdalmas képet, Anna! – nézett rám. – Úgy búsulsz, mint
télen a paraszt!
Józanon még csak-csak, de ittasan elviselhetetlenné vált.
Ilyenkor egyáltalán nem hallgatott az észérvekre, csak ment a maga feje,
gyomra vagy farka után.
– Kell nekünk ismét egy Rákóczi! – kezdett rá újra, amint befejezte az evést.
– Minek? – kérdezte Mihály unottan. – Ő sem volt elég!
Ambrus közbevágott:
– Hogy állsz a nőkkel?
Somogyi mulatságosan elfintorodott.
– Fogytán! – És pironkodás nélkül kitálalta nőügyeit. Ambrus művelete sikerült,
mindegyikük röhögött.
– Könnyen vigyorogsz! Mindjárt itt a menyegződ! – szólt oda cingár barátjának
Somogyi. – A minap Zsuzsival álmodtam. Tudod, hogy van ez! Éhes makkal az
ember disznókat álmodik!
Visított a saját viccén, ám barátja szeplős arca kétségbeesetten
elkámpicsorodott.
– Csak tréfáltam! – kegyelmezett meg végül. – Nem álmodtam vele! És gondolni
se fogok rá!
Vargha arca nyomban felderült, Somogyi komoly ábrázattal folytatta:
– Ígérem, asszonyodat soha nem veszem a számra! – Elmolyosodott. – Sem a
farkamra!
Ambrus bólintott, ő meg folytatta:
– Egyet viszont árulj már el! Ugye láttad már a csöcsét?
Mihály közbeszólt:
– Hagyd már békén! Inkább nősülj meg te is!
 Somogyi István az előbbit meg sem hallva, arcátlanul faggatózott tovább,
szerencsétlen Ambrusból ki is csikart valami választ:
– Ha olyanja van, sokat enged, ha meg olyanja, kikéri magának – ismerte be
halkan.
Somogyi örömében csattogtatta a tenyerét, és nagyokat kortyolt a borából.
– Megnyugodtam! Már attól féltem, hogy bolondot csinál belőled. Én mondom,
télen furcsábbak a nők! Holdkórosak!
Nem törődtek azzal, hogy ott vagyok, és mit gondolok róluk.
– Mi van azzal az arácsi leánnyal? – kérdezte Mihály is.
– Huh! – torzult el az ifjú kerek arca. – Egyre nehezebben bírom a szagát! Bűzlik
az ülepe. Nyáron már ugyan nem megyek felé.
Ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább hallgatni. Felálltam, és
visszavonultam a szobába.
De sajnos behallatszott oda is a beszélgetés, mert Somogyi továbbra is visítva
űzött gúnyt a nőkből.

Barátunk nem volt egyedül az otromba beszéddel. Ekkoriban primitív hiedelmek

is terjedtek szép számmal. Hitték, a nőkben démonok laknak, és ha az asszonyok
méhe üres, abba könnyedén beférkőzik a gonosz. Általánosságban a női testet,
szemben a férfiéval, sokszor nevezték nedvesnek és koszosnak – a menstruáló
nőről úgy tartották, mérget ürít, ezért igyekeztek messze elkerülni.
A falu embere minden új és ismeretlen dologtól félt. Amit nem értett, azt előbb
tartotta a sátán művének. Az undok Katát – a cselédet, akinek Géza, a köpcös,
vörös hajú kocsis volt a férje – például a hónap meghatározott napjain kikerülte
az ura, még egy szót sem szólt hozzá. Ha az asszony kérdezte, arra sem válaszolt.
Ezt még Ostor sem értette.
– Nem kedvelem az asszonyt, Géza, de mégsem állhatom meg szó nélkül –
csóválta a fejét. – A tüzelő kutya nem ijeszt, sem a sárló kanca. De ha Kata véres,
te menekülsz?!
A nemes és a paraszt is hasonlított: a sátáni erőktől egyformán féltek. Ostor
észszerűsége viszont üdítő volt…
Ijesztett a vallásos buzgóság, ahogyan küzdöttek a rossz ellen. A kötelező
templomba járás és az egyház csikarásai eltörpültek a félelmeik mellett. Nem a
hitük zavart, hiszen én is hittem Istenben, hanem az, ahogyan az ördögtől
tartottak: mindenhova odaképzelték. A kort valóban mély vallásosság jellemezte:
ördögfélők voltak.
Mihály nekem sosem beszélt a démoni erőkről, és rajtam sem gúnyolódott,
mégis bosszantott, hogy a nőcsúfoló vicceken ő is jóízűen nevetett.
Somogyi mentségére szóljon, szemtől szemben nem bánt rosszul a nőkkel:
szerette a lányokat és asszonyokat – mind az összeset.
Egyszer, amikor négyszemközt voltunk, elárulta a titkát.
– Tudod, Anna, én nem vagyok rettentő gazdag, sem vitéz. Mégis szeretnek az
asszonyok. Mert a legfontosabbat én tudom a legjobban – mosolygott kajánul. –
Még a férjed is elbújhat mögöttem.
– Túl sokat ivott – intettem le gyorsan.
– Az igaz! De ide hallgass! – komolyodott el. – Én olyat tudok, amit a többi nem.
Meglepődtem, hogy nem valami disznóságot mondott:
– Sok mindent nem tudok, de csodálni, azt tudok, Anna! Csodálom a nőket!
Szépek vagytok!
Azért nem csalódtam benne, mert utána így folytatta:
– Legjobban a barnákat szeretem! A barna szemekbe bele tudok veszni. Így is
akarok meghalni egyszer! – vigyorgott izgatottan. – Belefulladni a mellekbe!
Nem vágyott házasodni, és esze ágába sem jutott életvitelén változtatni. Mohón
élvezte a szabad nemesifjak életének minden előnyét, és annyit vett el, amennyit
csak bírt…
Egyik hajnalban arra keltem, hogy a hortyogó, tehetetlen, kövér testet Mihály
Ostor segítségével szuszakolja be a kocsiba – körülöttük Ambrus tántorgott.
Somogyi István ezen az estén is ájulásig részegedett. A mutatvány nehezen
sikerült, de végül berakták, és bemászott mellé Ambrus is.
Mihály a fejét csóválva nézett a távozó kocsi után.
– Minden nap csak ázik! Hogy fog így a megyéhez kerülni?
– Sehogy! – vágta rá Ostor. – Ennek nincsenek céljai, csak vágyai!
Ő is elfogadta Somogyit ilyennek – igaz, mást nem is igen tehetett volna –, pedig
a férfiúi ügyetlenséget és testi tunyaságot mélyen megvetette. Mégsem szapulta.
Reggelre én is megbocsájtóbb lettem vele.
Az igaz, hogy többet lehetett szidni, mint dicsérni, Somogyi Istvánban mégis
akadt valami, ami miatt nem lehetett leírni. Tény, hogy katonának se kellett
volna, jó lovasnak sem nevezte volna senki, és mezőgazdasági vagy
állattenyésztési kérdésekben sem mutatott különösebb jártasságot, ám kényelmes
természetét nem titkolta, és őszinte hedonizmusa képes volt szimpátiát
ébreszteni.
A legfontosabb, hogy sosem okozott csalódást. Volt, amilyen volt – de mindenki
tudta, hogy tőle mire számíthat…
Elnézve ezeket a léha, részeges és haszontalan nemesifjakat, többször
előfordult, hogy elkapott a méreg, és csak egyetlen dolog nyújtott vigaszt:
ismertem a jövőt, és tudtam, egyszer vérükből olyan fiak fakadnak, akik nem
hagyják majd cserben a hazát. Ez lebegett a szemem előtt, ha olyat tettek, amiért
megharagudtam rájuk.
Nemcsak a jövő terheit ismertem, hanem örömeit is.

A tél a szegény embert még jobban gyötörte: a szűk esztendők rájuk végzetes
következményekkel jártak, az ínségbe akár bele is halhattak.
Ostor még ezen a dermesztően hideg januári reggelen elém hozott egy fiatal
fiút – lovásznak szánta az istállóba. A lovak ügyében nem ismert megalkuvást,
egy szénaszál sem állhatott ferdén, rendezett és tiszta istállót vezetett. A téli
napokat nem csak az emberek bírták nehezen, a lovak is jobban megsínylették a
hideget – ekkor még a szőrüket is hullatták –, ennek ellenére nálunk híresen jól
átteleltek, a kólika is elkerült minket. A téli itatást is szigorúan rendezte: ha
valamelyik állat nem akart inni, annak melegítette a vizet. Dolog bőven akadt, de
Darna Gergely nem bízott másban. Senkit sem látott maga mellett szívesen, még
Géza lépteit is folyton felügyelte. Férjem besegített a munkába, de még őt is
ellenőrizte. Ezért igencsak csodálkoztam, hogy akkor egy legénnyel állított be.
A fiatal fiú rongyosan, leszegett fejjel álldogált előttem, rám nézni sem mert. A
szél sebesre marta arcát, és összeszorította sárga varos, néhol nedvedző, cserepes
száját. Búsult, mint télen a paraszt! – visszhangzott bennem a fájdalmas igazság.
– Cinegének hívják! Kései gyerek – tért a lényegre Ostor. – Atyja a tavalyi
esztendőben, anyja most halt meg. Éhezik. A nád belét zabálja napok óta.
A legény meg sem rezzent, mozdulatlanul állta a bemutatást.
– A rokonai? – néztem Gergely szemébe.
– Jöttek. Vitték is, amit lehet. Őt meg itt hagyták.
A fiúhoz fordultam.
– Mi a neved?
– Bernát István – válaszolta a csizmámnak.
– Hány esztendős vagy?
 – Mindjárt férfi! – felelt helyette Ostor. – Tavasszal a tizenharmadikba fordul.
Cinege ettől fogva nálunk maradt. Rozinak meghagytam, úgy etesse, mintha egy
úr volna. Csont és bőr volt, de hamarosan erőre kapott, és néha láttam már
mosolyogni is. Kezdetben megijedt, összerezzent, ha szóltam hozzá, és ha netán
kérdeztem is, irult-pirult. De lassacskán megszokta az új helyét, és a többiek is
mind megszerették – még Mihály is hajított felé egy-két kedves szót.
A legszigorúbban Ostor bánt vele. Nem kényeztette el jó szóval, minden
munkára befogta, nem csak a lovak körülire. Úgy vélem, megtanította minden
olyan hasznos tudnivalóra, amire az apák a fiúkat szokták. Ehhez mérten – ha
valamit nem úgy csinált, ahogy kérte vagy mutatta neki – hangosan meg is
dorgálta. Ostor hiába nem szerette a társaságot, a fiú mégis közel került hozzá.
Nem hiszem, hogy így akarta, de úgy tűnt, megszerette Cinegét.

Egyik reggel a mosókonyha felé igyekeztem, láttam, hogy a legény Vakarccsal – az

új fehér kiskuvasszal – játszott.
– A hangod miatt szólítanak Cinegének, ugye jól tudom?
– Anyám nevezett el.
– Azt hallottam, szépen énekelsz.
A fiú elpirult zavarában, nagy ádámcsutkája mozgott, miközben óriásit nyelt.
Csak bólintottam mosolyogva, és már indulni akartam, de összeszedte a
bátorságát.
– Inkább fütyülni szeretek! – kezdett rá egy dallamra. Csoda szépen szólt a
hangja – illett hozzá a neve.
Úgy tartották, a tél végén az első madár, amelyik megszólal, a cinege – az ő
hangja hozza el a tavaszt. Jókedvűen hallgattam a fiút, miközben a kikeletről
ábrándoztam.

Társaság híján a naplóm maradt, és egyre többször ragadtam tollat a kezembe.

Ám megesett, hogy azon nyomban le is tettem, mert még ott sem akartam
panaszkodni. Elvégre ezt az életet én választottam…
Mihályt szerettem, de a telet meggyűlöltem.
A szerelem éltetett.
Errefelé sok férfi otthon némán járt-kelt, ám társaságban dőlt belőlük a szó. Jó
páran menekültek otthonról, és feleségükre nem társukként tekintettek, csak
szükségszerű jószágként. Szerencsémre Mihály nem tartozott közéjük. Bátor férfi
hírében állt, megerősíthetem én is, felém mások előtt is nyíltan kimutatta az
érzelmeit, pedig nem volt divatban nyíltan szeretni – a feleséget meg semmiképp.
Őt ez nem érdekelte, nem rejtette el, hogy szereti a társaságomban múlatni az
időt.
Egy alkalommal Somogyi nyúzta, menjen át hozzájuk, mert az apja vendégséget
tart. Mihály nem akart kötélnek állni, aminek szívből örültem. Asszonyokat
ezúttal sem vártak.
– Tarts velünk, barátom!
– Legközelebb.
– Pedig kedvedre való lenne! – fűzte tovább a testes ifjú.
Mihály rám nézett. Elmosolyodott.
– Annyira nem, mint Anna!
A nőkre a derék asszony, szerény feleség vagy takaros teremtés bókokat
aggatták, különlegesen szép bóknak számított, ha a férfi kedvét lelte feleségében.
A nő, ha túl szép volt, abban is inkább a hibát látták, miszerint ingerelte csak a
férfinépet. A bűnös, csábító szépasszony csak pár lépésnyire állt a boszorkányság
vádjától, és a csalódott férfiak akár a máglyára is küldhettek egy-egy csinos nőt.
Kétségem sem maradt afelől, hogy a legkifizetődőbb tulajdonság a jámborság és
szelídség: az hozta a legkevesebb bajt a nő fejére…
Egy alkalommal névnapi vigasságot ültünk.
– Muszáj ilyen feltűnően rajtam legeltetnie a szemét? – kérdeztem a férjemtől. –
Nem zavarja, hogy mindenki más is tudja, hogy éppen mire gondol?
– Egy cseppet sem – mondta komolyan, és csak bámult tovább.
Zavaromban félrepillantottam.
– Nézz rám! Az ég szerelmére, a feleségem vagy!
Szembefordultam vele.
– Ami pedig a többieket illeti – nézett végig az embereken –, elképzelni sem
tudják, mit akarok tenni veled! – Elmosolyodott. – És hányszor akarom!
Ha társaságban voltunk, és egymástól távolabb kerültünk, nemcsak rajtam
felejtette a szemét, hanem nyíltan figyelt, és várta, hogy észrevegyem. Kétségem
sem volt a szerelme felől, habár egyszer sem mondta, hogy szeret. Nem azért,
mert szégyellte, vagy férfiúi hiúság gátolta, csak nem ez volt a szokás.
Egy idő után már híre ment, hogy Oroszy Mihály mennyire bolondul a
feleségéért, én pedig büszkén és boldogan sütkéreztem figyelmében. Talán ez volt
az oka, hogy elnéztem neki az önfejűségét. Mert Mihály néha elképesztően konok
is volt…
 Test

Egy szombati reggelen Mihály fivére, Dániel érkezett hozzánk váratlanul. Az

Oroszyak fekete báránya volt, tékozló férfi, akinek minden pénz kifolyt a
markából. Most is kérni jött. A pusztító hideg elvitte a lovait, és Mihálytól
azonnali segítséget várt.
– Öcsém, neked több van, mint elég!
– Nem adok.
Nem számított ilyen egyenes visszautasításra, döbbenten simított végig a
bajszán. Férjemet ezúttal sem zavarta a kínos csend, állt és várt. Dániel kínjában
a plafonra nézett, felnevetett.
– Számoltam ezzel a lehetőséggel is! – csóválta elkeseredetten a fejét. Elővett
egy bőrtarisznyát, pirosra fagyott ujjaival dühösen markolta. – Mondj árat!
Megadom.
– Nincs eladó lovam!
– Ördög és pokol! – gurult méregbe az idősebb testvér. – Ne merészelj
játszadozni velem! Bajban vagyok!
– Mindig bajban vagy!
– Hogy merészeled ezt? Gondoltam, hogy neheztelsz…
– Ennek ahhoz semmi köze – vágott közbe Mihály. – Nem rólad szól. A jó
lovaimat sajnálom. Nem valók a te kezedbe! Végy mástól!
– Nem akarsz adni a tulajdon fivérednek?
– Nálad minden elpusztul.
Dániel arca pulykavörösre változott. Ismertem róla Mihály véleményét– hogy
bármihez ér, az tönkremegy –, ekkor mégis megsajnáltam.
– Kérem! – léptem a férjem mellé. – Gondolja át még egyszer! Van miből adnia.
Meglepetésemre ezen még Dániel is megrökönyödött, haragos szemmel nézett
felém.
 Mihály rám sem hederített, és mint aki meg sem hallotta, úgy folytatta tovább
fivérének.
– Az istállóban alkalmazott módszereimet megmutatom. A lovászod is jöjjön,
nézze meg, nálunk hogy telelnek.
– Nem okításért jöttem! Lóért!
– Nem kapsz!
– Ez az utolsó szavad?
– A lovakra igen.
Dániel gyűlölettel nézett hol Mihályra, hol pedig rám. Ez volt az utolsó alkalom,
hogy nálunk járt, többé nem jött, és mi sem mentünk hozzájuk.
Mihály a nap hátralevő részében hallgatagon járt-kelt, nem kereste még az én
társaságomat sem, a vacsorát is egyedül ettem meg. Végül nem bírtam tovább
magára hagyni, bementem a pipaszobába, és az ölébe ültem. Válaszul tenyerébe
fogta az arcomat, megcsókolt. Szorosan tartott, és egyre hevesebbé vált. A tudat,
hogy ennyire vágyik rám, feltüzelt. Birtokló volt, de én ezt egyáltalán nem
bántam. Nem csókolt úgy senki, ahogyan ő. Úgy adott, hogy azzal még többet
követelt.
Egymás számára idegen világból jöttünk, mégis, ha hozzám ért, és én hozzá, az
természetesebb és valóságosabb volt mindennél. Mindennél, ami körülöttünk –
vagy közénk – állt.
– Anna… – szólalt meg rekedt hangon, miközben izzó tekintettel meredt rám. –
Többet ne szólj bele, ha fivéremmel akad vitám!
– Én csak…
– Ez családi ügy – vágott közbe.
A nyakamat csókolta.
– Tán én nem vagyok a család tagja?
– Az vagy. És becsesebb is, mint a többi – suttogta a számba. – De ez nem
tartozik rád!
Nem volt időm megsértődni, úgy csókolgatott. A számat, az arcomat, a fülemet,
a nyakamat.
A szemembe furta tekintetét. Vad vonásait szerettem nézni, különösen a
gyertyafényben. Tekintete ádáz tűzzel csillogott.
– Már így is sokkal komolyabban veszlek, mint terveztem! – mondta, majd
száját a számra tapasztotta.
Szerelmes voltam a férjembe. Őrülten, és visszavonhatatlanul beleszerettem
egy 18. századi férfiba.
Másnap reggel ismét Dánielre gondoltam. De nem arra, hogy Mihály elutasította a
kérését. Az zavart, hogy férjem arra kért, ne ártsam magam a férfiügyekbe.
Ilyenkor nyomorultul éreztem magam, és elhagyatottan, mivel az égvilágon senki
nem akadt, aki valójában megértette volna, hogy mi ebben a kivetnivaló. Katicára
sem számíthattam, ezt még ő sem érthette.
Néha azt kívántam, bárcsak kihunyna bennem az összes női önérzet, mert csak
szomorúságot okozott. Senki nem érthette, hogy én önmagamhoz képest
pontosan mennyit engedek a férjemnek, miközben Mihály úgy vélte, nekem
semmi sem elég.
Mindezek ellenére őt akartam, még akkor is, ha gondolkodását néha bőszítően
idegennek éreztem, és megvetettem a rendszert, amelynek a haszonélvezőjeként
kiemelt sorsra volt érdemes.
És vele együtt immáron én is.
Igazságtalan világban éltünk – én nagyon is pontosan tudtam, hogy mennyire.
A távoli jövőt ismertem – már ami a történelmi tényeket illeti, és már amennyire
igazak –, és azzal vigasztaltam magam, hogy az eljövendő évszázadok sem
lesznek igazságosak, és a 21. század is jócskán hagy kívánnivalót maga után.
A világ és az emberiség sorsa a különböző korokkal és hiedelmekkel együtt az,
ami. És sosem volt még igazságos. Talán igaz, hogy mindennek rendelt ideje van.
Sok dologba belenyugodtam, mert a jövőmet terveztem – amiről azt tartottam,
hogy a 18. században rendeltetett el. A történelmi évszázadra és a kor
visszásságaira igyekeztem csupán díszletként tekinteni, és talán nekem volt
igazam: a hol és a mikor csak koordinátákat jelentenek. A lényeg az együtt.
Ha Mihályról volt szó, elvesztettem az eszemet. Bármit megadtam volna érte.
Erről ugyan nem beszéltünk, de ő tudta. A nézeteltéréseink alkalmával
észrevettem, hogy néha megváltozott az arca, mint aki figyelmezteti magát erre.
Olyankor mindig nagy levegőt vett, és elhallgatott. Tudta, mennyire szeretem. És
tudta, hogy ő az egyetlen ok, amiért maradtam.
Talán érthető, hogy néha igenis kértem, hogy a férfiúi előjogokból és a primitív
szokásokból – amelyek a nők hátrányára dívtak – engedjen. De sokszor juszt sem
engedett. Például szerettem volna vele tartani Vázsonyba, de nemet mondott.
– Miért nem mehetek? Hiszen az édesanyjához megy?
– Így látom jónak – hangzott a szokásos válasz. Nem magyarázkodott.
– Akkor elmegyek Katicához.
– Gergely is velem jön.
 – Géza is el tud vinni – érveltem, bár tisztában voltam a tényekkel. Ostor mellett
én is nagyobb biztonságban éreztem magamat, mint a galamblelkű Géza oldalán.
– Anna, nem akarom, hogy úgy érezd magad, mint akit sarokba szorítottak.
– Akkor ne szorítson a sarokba! – sziszegtem haragosan.
– Én nem is teszem – húzta mosolyra a száját.
Magabiztos vigyora olaj volt csak a tűzre, és én még jobban méregbe gurultam.
– Mindig érezteti a hatalmát.
– Tévedsz – sóhajtott mélyet.
– Most is azt teszi! – vetettem oda. – Nem okolom – vettem nagy levegőt én is –,
beleszületett a tévedésbe! Csak a lelke mélyén el ne higgye, férjuram, hogy több
másoknál!
– Te már ott is farkast látsz, ahol nincs!
Bosszantott, hogy nem visz el Vázsonyba, és még Katicához sem tudok eljutni –
ő pedig akkor és oda megy, ahova akar.
– Sok mindent láttam már – néztem a szemébe. – A fürdő is tele volt
parancsolgató férfiakkal. Higgye el, volt alkalmam megfigyelni magukat!
– „Megfigyelni magukat?” – vágott közbe Mihály immáron ingerülten. – Úgy
beszélsz, mintha te valami másféle teremtmény lennél. Nekem úgy tetszik, te
érzed magad különbnek nálam! – Nem hagyott időt a válaszra, mérgesen
folytatta: – Úgy nézel rám, mintha valami barbár volnék, aki mindennap csak
kínoz téged!
Meglepődtem, hogy így kibillent az egyensúlyából.
Idegesen a hajába túrt. Egy mély lélegzetet vett, nagy sóhajjal kifújta, majd
behunyta a szemét. Mikor ismét kinyitotta így folytatta:
– Fél éve láttalak meg. – Közelebb lépett hozzám. – Fél éve a kedvedre teszek.
Rám szegezte tigrissárga szemeit.
– Nem akarok vitatkozni veled – suttogta lángoló szemekkel, és közelebb hajolt
az arcomhoz. Gyöngéd csókot lehelt a számra. – Mit tegyek? – vette a fülem felé az
irányt az ajkaival. – Tán nem vagy boldog mellettem?
Az egész testem megborzongott a vágytól.
– De, az vagyok – nyögtem zavartan –, csak nem tetszik, hogy… – Tovább
akartam magyarázni, de Mihály nem engedte.
– Tehát boldog vagy – suttogta a számba, miközben a keze bejárta a hátamat.
Az érintése, a hangja és az egész lénye megbabonázott – mindig. Így már
egyáltalán nem lehetett érvelni, de már nem is akartam. Az ellenállásnak szikrája
sem maradt bennem, amikor megéreztem hűvös ujjait a bőrömön – és ő
mindezzel tökéletesen tisztában is volt. Előszeretettel be is vetette ellenem.
– Anna! Döntsd el, mit akarsz! Örökösen vitatkozni, vagy boldogan élni?
Szavai megdelejeztek.

Birtokunk oázisként nyújtott menedéket nekem, ahol többé-kevésbé a

lelkiismeretem szerint élhettem. De ezt kizárólag nemes Oroszy Mihálynak
köszönhettem, máskülönben egy szavam sem lehetett volna ebben a világban.
Kiváltságosan éltem, nő létemre olvashattam, véleményt alkothattam, mi több,
erről beszélhettem is a férjemmel. Mégis hiányzott valami…
Katica után is egyre többször sóvárogtam, az egész tél így telt el. Sokkal
ritkábban láthattam, mint szerettem volna. Pedig nagy szükségem volt rá, ő
segített eligazodni ebben a világban.
Kedvesen állt hozzám, mégis inkább őszintének tartottam, mint gyengédnek.
Valaha a kedvesség és a gyengédség fogalma összefonódott a fejemben, de Katica
rádöbbentett, hogy mekkorát tévedtem. Nem volt gyengéd, inkább erős.
Méregerős. De annyira, hogy ha kellett, a bajbajutott hóna alá nyúlt, és felemelte.
Nem a fejét simogatta meg vagy csak szép szóval látta el az embert, hanem valódi
segítséget nyújtott, ha módjában állt.
Ha kellett, kemény szavakkal térített észhez. Nem járt a szája feleslegesen – az ő
esetében a kiejtett szavaknak nem csak súlya volt, ereje is.
– Mihálynak örökös kell! – mondtam ki hangosan barátnőm legutóbbi tanácsát,
miközben a kezembe vettem az általa készített gyógynövénykeveréket, amelyből
mindennap fogyasztottam.

A fizikai bezártságot is egyre nehezebben viseltem. Menekültem ki a házból,

egyre több időt töltöttem az istállóban. A lovakat nagyon megszerettem.
– Én is szeretnék megtanulni lovagolni – jelentettem ki jókedvűen, és Mihályra
pillantottam.
Megleptem az ötlettel, de nem mondott rögtön nemet. Ostor azonnal
rosszallóan forgatta a szemét.
– Mi ezzel a baj? Tán félnek, hogy a nők kenterbe vernék magukat?
– Nem kételkedem benne, hogy meg tudnál tanulni – válaszolta Mihály. – De
nem látom semmi szükségét a dolognak.
 – Akkor nem kellene mindig kocsival mennünk. Magával tarthatnék egy külön
lovon. Sőt, kilovagolhatnánk együtt – lelkesültem egyre jobban. – Az Evetesbe is!
Mehetnék én is vadászni, elkísérhetném magát!
Mihály széles, szerető mosollyal hallgatott.
– Édes uram – folytattam tovább a győzködést –, engedjen lovagolni! Nem fogja
megbánni!
Ostor erre hangosan felröhögött, és megrázta a fejét.
– Tán olyan vicceset mondtam? – fordultam felé összeszűkült szemekkel.
– Nem tartom biztonságosnak a női nyerget – lépett közbe Mihály. – Veszélyes!
Túl könnyű leesni!
– Nem is olyan nyeregre gondoltam. Olyat akarok, mint a magáé! Higgyen
nekem, a nők képesek rá! – utaltam cinkosan a jövőre.
– Anna! Nem volna sem megszokott, sem illendő! Nem tartom jó ötletnek! –
ismételte Mihály.
– Én pedig annak tartom. Lovagolni fogok!
– Terpeszben ülve? – szegezte nekem a kérdést Ostor.
– Ha nem tetszik – néztem már mérgesen –, akkor majd nem nézel oda! – Majd
ismét Mihályhoz fordultam: – Egyszerűbb volna, ha maga tanítana meg! De ha
nem fog, az sem baj – rántottam egyet a vállamon –, akkor majd megtanulok
egymagam!
– A válaszom nem! – zárta le a beszélgetést Mihály, és ezzel el is indult
Erdőszépe felé. Jó földesúr módjára ismét nem hallgatta tovább a másik felet.
Ostor mosolyra húzódó szája pedig csak jobban feldühített.
– Ennyire mulatságos, hogy lovagolni akarok? – fordultam felé mérgemben.
Darna Gergely komótosan fényesítette a lószerszámokat. Nem nézett rám, de
én akkor is folytattam:
– Egy igazi férfit büszkeséggel töltene el, ha asszonya mellette lovagolna! Biztos
vagyok benne, hogy Árpád ősapánk, amikor Magyarhonba először betette a lábát,
akkor az asszonya mellette lovagolt, nem pedig sétált.
– Ne bosszants tovább, mert még elmagyarázom neked, hogy a legtöbb férfi mit
gondol erről! – szűrte a foga között Ostor. Inkább rám sem nézett, csak erősen
suvickolta a szerszámokat.
– A rohadt életbe! – csúszott ki a számon. – Sőt, most elmondom, hogy mit
gondolok. A nők sokkal több dologra képesek, mint gondolod! És még jobbak is
benne, mint a férfiak!
 – Akkor én is elmondom, hogy mit gondolok – fordult szembe velem. – Hogy
lovagoljon csak az asszonynép! Képes is rá! – sziszegte gúnyosan. – Csak ne a
lovamon! A farkamon!
Nem volt időm válaszolni, mert Mihály nyomban mellettünk termett, és
fenyegetően nézett Ostorra.
– Bármit is beszél Anna, tartsd észben, ő a feleségem! Utoljára
figyelmeztettelek!
Darna Gergely arca megfeszült, meredt csak maga elé. Mihály pedig felém
fordult.
– Én okos feleségem. Oly sokoldalú vagy már így is, hogy többről nem
ábrándozom! – Gúnyosan végignézett rajtam. – Oly tanult asszony vagy, alig
győzöm csodálni! És ha már az őseinket emlegetted, azt is biztosan tudod, a
lovakat nagyra becsülték. Méghozzá oly nagyra, hogy asszonnyal és
gyermekekkel megrakott szekér elé bizony nem fogták! Arra az ökröt használták!
– Tán olvasson tovább – vágtam vissza neki is. – Árpád korában a nők is
lovagoltak!
Mihály veszélyesen közel hajolt az arcomhoz:
– Ha te a honfoglaló férfiak világát óhajtod, ám legyen! Tőlem megkaphatod! Te
lovat kapsz, én meg több asszonyt!
Olyan mérget láttam a szemében, hogy ezúttal visszavonulót fújtam: erre nem
válaszoltam, és inkább a szemébe sem néztem. Ezúttal példát vettem Ostorról, és
én is magam elé bámultam.

Egyébként ebbéli tervemben a barátnőm sem támogatott.

– Egy nemesasszony még széles terpeszben sem ül soha – értett egyet Vica a
férfiakkal. – Rangon aluli! Hát még egy lovon, Anna!
– Nincs abban semmi rossz! Ha a kukoricát lehet a lábaink között morzsolni,
akkor egy ló hátán is ülhetünk!
– Ingerli a férfiakat! Azért nem lehet! – vágta rá Vica. Éppen a ruhákat mostuk.
Ragaszkodtam a mosáshoz.
– Velük van a baj! Mindenről az jut eszükbe! – mérgelődtem. – És ezért minket
okolnak!
– Anna, néha nem értelek – sóhajtott Vica. – A férjed a tenyerén hordoz, jól
bánik veled, nem áztatja el magát mindennap, neked meg semmi nem elég. Egyre
többet akarsz!
 – Azt akarom csak, amit ő. Lovagolni. Olyan nagy bűn ez?
– Nem vagy férfi! – ejtette tagoltan a szavakat. – Ne is akarj úgy tenni, és akkor
még boldog is leszel!
– Én boldog vagyok – védekeztem.
– Akkor meg engedd, hogy a férjed is az legyen! – tárta szét a kezét.
Erre nem válaszoltam, csak egyre erősebben dörzsöltem a vásznat.
–Kérj ruhát! Ékszert! – tanácsolta a sok ellenkezésre. – A te uradnak a szeme
sem rebbenne, teljesítené minden kívánságodat!
– Nem vágyom ezekre.
– Persze, hogy nem! – tette csípőre a kezét. – Nem hát! Hiszen megteheted
könnyedén! Ha üres lenne a gyomrod, akkor megelégednél egy tál étellel! Ez a baj
az emberrel! – vágta az arcomba keserűen. – Mindig azt akarja, amije még nincs!
Vicának igaza volt, mint oly sok mindenben. Szavai gyakorta térítettek észhez,
sőt, inkább kupán vágtak – amire néha nagy szükségem volt. Vagy ő, vagy Katica,
de mindig emlékeztettek a valóságra.

Mihály késő délután lépett be az ajtón. Köszönésképpen csak bólintott, és gyorsan

ment is tovább.
Követtem.
– Beszélni szeretnék magával – mondtam, és becsuktam magam mögött a
pipaszoba ajtaját.
Válasz helyett biccentett.
– Szeretném, ha megtanítana lovagolni.
Arca sötétbe borult.
– Az én időmben a nők is kiválóan űzik, még versenyekre is járnak. Gondolja
meg, nincs ebben semmi rossz.
– Vagy úgy. Mostantól így lesz? A jövőre fogsz hivatkozni? Én csak annyit tudok
az eljövendőről, amit tőled hallok, de az eszem a helyén van. Miért nem tanultál
meg eddig lovagolni, ha ott ilyen könnyen megy? Miért vetted éppen most a
fejedbe?
– Most nagyobb hasznát venném egy lónak.
– A jövőbeli gyógyítókról is papoltál nekem – folytatta Mihály egyre
ingerültebben. – No, miután csodadoktorokkal nem szolgálhatok, ha rosszul esel a
lóról, többet lábra nem állsz!
– Tanítson meg, kérem! Óvatos leszek, megígérem.
 – Nem ismerem a jövőt! És nem mondom, hogy rossz, csak mert nem ismerem –
sóhajtott fel. – Viszont 1764-et jól ismerem! És azzal is tökéletesen tisztában
vagyok, hogyan vigyázzak a feleségemre. Így is fogok tenni! Ha tetszik neked, ha
nem! Nem ülsz lóra!
– Legyen így!
Mihály döbbent képet vágott, én meg csak mosolyogtam. Túl könnyen beadtam
a derekam, nem erre számított.
– Ha maga így látja jónak, legyen így! – közelítettem felé hízelgően.
– Anna! Ne hidd, hogy ezen változtatni fogok! – figyelmeztetett ismét. – Azért,
mert…
Nem engedtem, hogy folytassa. Megcsókoltam. A széke háta mögé léptem,
simogattam a haját, majd a vállát.
– Nem akarom meggyőzni! – suttogtam hátulról a fülébe, majd az ingét
kihúztam a nadrágja derekából. – Maga győzött meg engem! – duruzsoltam a
szájába, és kikapcsoltam a nadrágját.
– Örömmel hallom! – válaszolta rekedt hangon. – Nem akarom, hogy bajod
essen! – És egy erős mozdulattal háttal fordított magának. A fűzőmet oldotta,
felállt a székből, a nyakamat csókolta.
– Maga a férjem! És jó férj! – fordultam vele szembe. Megsimogattam az arcát. –
Nem fogok egy lovon veszekedni!
– Örülök, hogy kivertem a fejedből a lovaglást! Nehezemre esik nemet
mondanom neked – nyögte, miközben a mellemet csókolta.
– Ami azt illeti – mondtam levegő után kapkodva –, nem verte ki a fejemből.
Mihály azonnal elengedett, és távolabb húzódott.
– Az imént azt mondta, a lovaglást! Hogy a lovaglást sikeresen kiverte a
fejemből – ismételtem a szavait mosolyogva. Tettem felé egy lépést, és finoman a
székre löktem.
– A lovaglást nem verte ki a fejemből – folytattam, és ezzel felhúztam a
szoknyámat. – De megígérem magának, nem ülök lóra!
Mihály kutatóan nézett rám.
– Remélem, nem akar most újra vitatkozni – mosolyogtam rá.
Megcsókolt, és ölbe kapott.
Úgy tartják, a problémákat meg kell beszélni. Mi akár reggelig is beszélhettük
volna – egymás megértése temérdek akadályba ütközött. A logikus érvek és
kompromisszumok a mi esetünkben – a hagyományos módon – nem működtek.
Egy dologban viszont biztosak voltunk: egymást akarjuk. És vagy én, vagy ő, de
mindig megkerestük az utat a másikhoz. Úgy, ahogy tudtuk.
Amire nem volt képes a szó, arra képes volt a test.

Még aznap megkerestem Ostort.

– Sajnálom – léptem elé.
– Mit?
– Ahogy Mihály szólt.
– Ne sajnáld. Én voltam az, ki nem válogatta meg a szavait.
– Ezt gondoltad.
– Most is ezt gondolom – nézett a szemembe Ostor.
– Tudom – szorítottam össze a számat. – Engem nem zavar, ha őszintén szólsz,
mert én is úgy szólok hozzád.
Ostor ekkor megcsóválta a fejét.
– Fogadj meg egy jótanácsot. Akármilyen jó szíved is van, ne feledd, hogy ki
vagy te! A gyengeséget megérzik a szolgák, és ki is játszanak majd. Egy nemesúr
felesége vagy, nem is akárkié! Egy Oroszyé! Soha ne kérj bocsánatot egy szolgától!
Még tőlem sem.
– Én ebben nem hiszek – kezdtem bele, de ő leintett.
– Még egy dolog! Azt se feledd, hogy a te Mihályod nem csak a férjed. Urad is! A
szava törvény és pallos. Feletted is. Ne tedd próbára a türelmét! Főleg ne más
előtt!
 Sötétség és csörte

Volt, hogy koromfeketének láttam a világot, amibe összeroppant a szívem.

A faluban sötét szokások is uralkodtak. A férfinép gyakorta külön vígadt, de
nemsokára rájöttem, ez nem azt jelentette, hogy asszonynép nélkül, csupán azt,
hogy saját asszonyuk nélkül. Bezzeg a kutyáik mehettek, azokat büszkén
magukkal vitték, és ha nagy ritkán az urak utaztak valamerre, akkor a kocsiban
feleségüknek nem, de az ebeknek szorítottak helyet maguk mellett. A nemesurak
egyik legnagyobb gyengéje – a bor után – a vadászkutya volt: az agarak, vizslák és
kopók minden valamirevaló társasági mulatságon megjelentek. Meghatott a
vonzalom, amit a kutyák iránt éreztek, ugyanakkor egyre jobban sértett az
asszonyok távoltartása a társasági eseményektől.
Katicának ismét panaszkodtam, amikor legközelebb találkoztunk.
– Mit csinálnak ott? – kérdeztem.
– Leginkább isznak.
– Leginkább?
– Leginkább.
– És még?
– Mit még? Nálatok mit csinálnak a részeg disznók? Okoskodnak és
versengenek! Egyik nagyobbat mesél a másiknál!
– Nők? – kérdeztem halkan.
– Asszonyokról is jár a szájuk! – bólintott Katica.
– Remélem, csak beszélnek.
– Az asszony öle és melle – sóhajtott. – Képtelenek elszakadni tőle, mindig azt
nyüstölnék. Először szétfeszítik szülőanyjukat, majd szopnak. Ha meg mán nem
szopnak, elmennek új mellet keresni! És ölet, hogy szórakozzanak! Ha meg
megházasodnak, mit várnak a feleségtől? Ölétől fiút! Szüljön nekik, és szoptasson
otthon, és kezdődjék az egész elölről!
– Könnyű neked. István nem jár el – húztam el a számat.
 – De eljár. Csak nyáron nem, mert akkor sok a dolog. Télen ő is megy!
Ledöbbentem. Valamiért meglepett ez az információ Istvánról.
– Téged sosem zavart? – kérdeztem óvatosan.
– Ha kutyák ugatják a Holdat, tán az kisebb lesz? – tárta szét a karját.
– És ha Mihály talál magának mást?
– Oroszy nem azért megy.
– És ha mégis talál ott mást?
Katica ezt már meg sem hallotta, nem fecsérelte a szót.
– Mennek vadászni is? – kérdezett helyette. – Ambrusnak is van ám rokonsága,
nem is kicsinyke!
– Mennek. A menyegző előtti héten.
– Csak erre ne jöjjenek – sóhajtott gondterhelten.
– Miért?
– A gyümölcsöst mindig mindenki útba ejti – mérgelődött. – Rossz helyre tettem.
– Mi dolguk arra?
– Gyaknak, vagy szarnak!

A gyanakvás undok méreg, elég egy csepp, és keseredik az ember; egy apróság,
egy parányi szikra, és az ember szívében a kétely lángja már ki is gyullad.
Kezdetben csak pislákol, majd szép lassan feldúlja az ember vérét, és nem hagy
nyugtot. Így volt ez velem is. Eleinte el tudtam hessegetni a rossz érzést, de azon
az estén nem sikerült.
Mihály nem tartotta be a nekem tett ígéretét: én ébren vártam, de nem jött.
Aznap ő volt a soros: a pincénél dorbézoltak, a héten már a harmadik
alkalommal. Éjfélre ígérte magát, és én vártam rá.
Cseppet sem volt ínyemre a dolog. Igaz, a falubeli leányok közül több volt a
szerényebb, de akadt rámenősebb fajta is, aki az ilyen összejöveteleket
előszeretettel látogatta – és hát rendszerint nem férjet kerestek, csak férfit.
Somogyi István szájából sokszor hallottam már az igazat: egyik kedvenc szava
járása „az új szoknya mindig a szebb szoknya!” volt.
A lelkem felbolydult: a romboló érzés bebújt a párnám alá, és nem hagyott
békén. Nem tudtam aludni. Rút érzés a gyanú, és ahogy telt az idő, minden egyre
borúsabbnak tetszett. Mihály csak nem jött, hiába hívtam minden
gondolatommal. Így egyre mélyebbre csúsztam, végül már egyfolytában rémeket
láttam.
 Miért nem jön már haza? Tán baja esett? Vagy más az oka?
Telt az idő. A hajnal hasadt, és a szívem is.
Egész éjszakán át türelmetlenül vártam; hol vádoltam, hol mentegettem, amiért
ilyen soká elmarad.
Végül nem csak a nap kelt fel, vele együtt a féltékenység is – az aggodalom és
féltés gyötrő keveréke mérgezte szívemet. Talán egy órácskát, ha aludtam,
képtelen voltam elernyedni. Csak feküdtem az ágyban, és olyan voltam, mint a
vad, ha veszélyt érez: mozdulatlan, de figyelme feszült, s bármely pillanatban
ugrásra kész. Szorító kétely költözött a lelkembe, nem engedett nyugodni, a baljós
sejtelmek behálózták a szívemet.
Marcangolt a gondolat: Mi van, ha más asszonnyal van?
Erre az eshetőségre nem akartam gondolni, de a rémképek akaratlanul
betörtek az elmémbe. Igyekeztem elkergetni magamtól a pusztító féltékenységet,
és Mihály erényeit soroltam. Rá kellett döbbennem, hogy ez sem működik. Sok
szólt ugyan mellette, de a rossz érzés mégsem hagyott el.
Elképzeltem, amint bezárom a féltékeny gondolatokat egy szekrénybe. Sajnos
onnan is folyamatosan dörömböltek.
Nem titkoltam, hogy nem szeretem ezeket a külön utakat, mégis megpróbáltam
elfogadni a férfiak mulatozási szokásait. De valami tiltakozott bennem, és
elsöpörte a női megértést.
Gézával még azon a reggelen a pincéhez vitettem magam.
Mi lenne a jó, minek örülnék, ha mi fogadna? Mi volna elfogadható mentség? Tán
az, hogy baja esett, és azért nem jött? Szerettem a férjemet, túlságosan is, és nem
örültem volna, ha baja esik, de ez mentség lett volna. Amolyan könnyen
elfogadható.
Tán olyan részeg, hogy alszik? Nem örültem volna, ha így van, de mind közül
ezt kívántam magunknak a legjobban.
Amitől igazán rettegtem, az persze nem volt más, mint hogy más karjában
találom.
– Biztosan? Az úrnak ez nem fog tetszeni – ágált a vörös hajú ember, de hiába:
aznap nem kerülhette ki a hálátlan feladatot. Megparancsoltam neki, így el kellett
vinnie.
Géza annak idején férjemet úrfinak nevezte, de engem tegezett – hiszen akkor
még egy sorban álltunk. Ám az esküvő harmadnapjától magázott: szigorúan csak
asszonyomnak vagy nagyságos asszonynak szólított – Anna asszonynak nem
merészelt.
 Utáltam még a szót is, hogy parancsolni, de Géza nem hagyott választást. Hiába
kértem szépen elsőre, az nem használt. Én pedig aznap a végsőkig elmentem.
– Fürkészni akar az úr után? – A vörös hajú kocsis lila szája zavart vigyorba
görbült. – Én ebben nem leszek cinkos! Még mit nem! Oroszy Mihály deresre
húzat érte!
Keresztbe font karral állt előttem, és a tekintetét is elfordította.
– Nem leskelődni szándékozom!
– Akkor sem! – ingatta a fejét. Összeszorította a száját – kissé hintázott is –, a
szemét nem sütötte le, az istálló felé nézegetett, ahol nem volt semmi.
– Én akkor is elmegyek oda! – emeltem fel a hangomat. – Majd megyek gyalog!
Nem válaszolt semmit, rám sem nézett, csak gyorsabban hintáztatta magát.
– Emlékszel Mihály szavára? Mit mondott, amikor összehívta a szolgákat? –
próbáltam máshonnan.
Hirtelenjében lesütötte a szemét. Persze, hogy emlékezett. Én sem felejtem el
soha. Mihály az egész háznépe előtt e szavakkal mutatott be mint újdonsült
feleségét: „Almássy Anna immáron e ház asszonya, s enyém! Engedelmességgel
tartoztok neki csakúgy, mint nekem. Mindegyiktek! Ha kér, adjátok!
Távollétemben jobban vigyáztok rá, mint a tulajdon életetekre! Megértettétek?”
– Kérem! – szólaltam meg ismét.
Géza a szemembe nézett.
– Asszonyom, ennek nem lesz jó vége, ha…
– Parancsolom! – vágtam közbe.
Sajnáltam, hogy ezt mondtam, de nem volt más választásom. A féltékenység
felbujtott, nem hallgattam a józan eszemre; vakon rohantam a pofonért.

Az út nem volt hosszú, mégis végtelennek tűnt. Tipródtam magamban: egy

földesúr könnyen kap nőt, kérnie sem kell. Ebbe hosszan belegondolni sem
mertem, ettől féltem a legjobban.
Kiszálltam a kocsiból, dideregve lépegettem előre – az égen terhes hófelhők
gyülekeztek –, egy hirtelen fuvallat szúrós, darásra fagyott, elöregedett havat
repített az arcomba. Talán még a szél is megpróbált elkergetni onnan, és tán
valóban jobb lett volna, ha be sem megyek. Lassítottam a lépteimen, ahogy
közelítettem a bejárat felé, bentről dévaj kacagás és harsány férfiröhögés
szűrődött ki.
 Egyszer csak kicsapódott a pince ajtaja. Cinege, az ifjú béresfiú támolygott ki
rajta, őt az agarunk – Jónás – követte. A legény jócskán felöntött a garatra,
egyenesen sem bírt járni, és amikor megpillantott, száját összeszorítva komoly
ábrázatra kényszerítette magát. Aztán túl nagy ívben tért ki az utamból.
Megtorpantam.
Pofátlan agarunk meg sem állt köszönteni – lógó nyelvvel nyargalt el
mellettem, mintha ott sem volnék –, pedig illett volna észrevennie, elvégre
vadászkutyának tartottuk.
Hosszan néztem Cinege után. Egy fának kapaszkodott, úgy okádott. Az agár
pedig mellette termett, és elkezdte zabálni a hányást. Géza megindult feléjük. Alig
lehetett Jónást elhajtani – a kapzsi dög mohón falt. Harapta a narancssárga havat,
ameddig csak bírta.
Az undorító jelenetnek csak az vetett véget, hogy a kocsis megragadta Jónás
irháját, és odébb rántotta. Az nyüszítve hördült fel, majd vérmesen csattogtatta
fogát Gézára. A kutya hasonlít a gazdájára – ezeket az elkényeztetett
vadászkutyákat olykor kihajítottam volna a meleg kályha mellől.
Elfordítottam a fejemet, mély lélegzetet vettem, és tettem egy lépést előre.
A szívem zakatolt, ahogy közelítettem, végül az ajtó elé érve
elbizonytalanodtam. Inamba szállt a bátorság, de beléptem.
Nyomban füst és savanyú borszag csapta meg az orrom, és a látvány sem volt
különb a szagoknál: maszatos kupák hevertek az összemocskolt abroszon, a
részeg férfiak kábultan az asztalra dőlve, vagy a falnak támaszkodva, aléltan
üldögéltek, akadt olyan is, aki a lócán aludt. Láthatóan tompára itták az eszüket,
nem zavarta őket még az sem, hogy a maradékot a kutyák két lábra ágaskodva
lefetyelték a fatányérokból.
Tekintetem elsőre Ostoréval találkozott, bólintással köszöntöttem.
Gyorsan pásztáztam körbe, idegesen kerestem a férjemet.
Megtaláltam.
A szívem hatalmasat dobbant, még egy mosolyra is futotta.
Bóbiskolt, kezében lusta szorítással egy kupát tartott, csizmás lábát egy
kecskelábú széken keresztbe vetette. Egyedül.
Nagy kő esett le a szívemről.
Megkönnyebbültem, végigsimítottam skarlát szoknyámon, és lassan lépdeltem
felé.
 Ekkor egy női alak jelent meg mellette. Egy fiatal lány. Engem észre sem vett,
úgy sürgölődött. Bort hozott. De nem akárhogy – ruhából kiszabadított, fedetlen,
cipónyi keblekkel!
A férjem mellé hajolt. Töltött neki.
Mihály kinyitotta a szemét, óriásit ásított. Még ekkor sem vette észre, hogy ott
vagyok, pedig majdnem szemben álltam vele.
– Egészségére! – köszöntöttem őket.
Férjem sűrűn pislogott, és arcán őszinte meglepetést láttam átsuhanni. A lány
riadtan takarta magát.
– Eridj! – vetette oda foghegyről Mihály. Felé sem fordult.
Engem nézett. Én pedig őt, és ha a tekintet gyilkolni tudna, nemes Oroszy
Mihály abban a szent pillanatban lefordult volna arról a székről, és porba hullott
volna a nemesi címével együtt.
A lány elrohant. Meg kell hagyni, okos teremtés lehetett. Nem a mellét
igyekezett elrejteni, ahogy egy huszonegyedik századi nő tenné, hanem az arcát
temette a tenyerébe. Elrejtette előlem. No, nem szégyenében – ahhoz, jól tudta,
már elkésett –: nem akarta, hogy később felismerjem, és bosszút álljak.
Nem titkolom, éktelen haragra gerjedtem. Bár nem rá haragudtam, de hát ő
nem ismerhetett engem.
– Ég a ház? – kérdezte Mihály.
Közönyös arccal nézett rám. Nem állt fel köszönteni, keresztbevetett lábán sem
mozdított. Kutattam az arcát, ekkor már kétségbeestem. Kerestem valamit –
akármit –, amibe belekapaszkodhatnék, mert nem akartam tudomásul venni,
amit láttam.
Higgadtan kortyolta a bort, engem nézett. Nyomát sem láttam rajta
mentegetőzésnek vagy zavarnak. Ez szíven ütött. Egyszerre idegennek éreztem
őt, és magamat egyedül.
A szeme sem rebbent, míg az én lábam már meg-megremegett, és a torkom is
egy szempillantás alatt száraz sivataggá változott, kis híján elájultam.
Ekkor eszméltem: rádöbbentem, hogy miben élek, és hogy kivel. Keményen
arcul csapott a tény, mi az, hogy a hűség férjem joga, de nem kötelessége. Tőlem
megköveteli, de a férfiakra egészen más szabályok vonatkoznak. Nem volt új,
hogy az asszonyok tűrnek, de én azt hittem, mi ketten valamiért kivételek
vagyunk. Mégis, nyugalma világosan kifejezésre juttatta ennek az ellenkezőjét.
 A világ egy pillanat alatt omlott össze – vagyis a világunk. Kettőnk törékeny
világa. Még helyesebben: talán csak az a világ, amit és ahogyan én elképzeltem
korábban.
A hűségről szemmel láthatóan másképp gondolkodtunk.
– Hát így mulatnak maguk – szólaltam meg halkan. Tán életem legnagyobb
hibáját követtem el vele. Magamat is megleptem, amiért nem rogytam össze ott
menten, mert úgy éreztem, a föld is megindult alattam.
– Semmi keresnivalód itt – jegyezte meg szenvtelenül, és a kenyér után nyúlt.
Lábam egyre erősebben inogott. Rám zuhant a felismerés, hogy mennyire
különbözőek vagyunk: darabokra tört az álmom és a jövőm, ő meg eszegetett
velem szemben.
Csak álltam, néztem őt, és végre hittem a szememnek.
Ez jót tett, észhez térített. A bénító döbbenet helyét átvette a düh.
Mihály húsért nyúlt, komótos lassúsággal válogatott a sültek között. A közönyös
nyugalom ekkor már inkább bosszantott. Egy combot választott, szájához emelte,
harapott.
Eszem ágában sem volt visszavonulót fújni, én is haraptam:
– Nekem az imént úgy tűnt, hogy nőket is szívesen látnak!
Férjem végre rám emelte tekintetét. Nem tetszett neki a válaszom. Nyugalma
tovaszállt, szeme sárgán villogott, és arcán megjelent a düh. Sikerült kibillentem
pöffeszkedő nemesi fölényéből.
– Nincs itt a helyed! Indulj haza! – parancsolt rám, miközben letette a húst a
kezéből, aztán az ujjait törölgette. Sikerként könyveltem el, hogy legalább az
étvágyát elvettem.
Rettenetesen haragudtam rá, és nem fogtam vissza magam. Folytattam.
Megbántott, hát én is bántani akartam!
– Esetleg ha levetkőznék, akkor szívesen látnának a nemes urak? – néztem
körbe.
A férfiak megbotránkoztak és hőbörögtek. Volt, aki felhorkant, de nem
avatkoztak bele – azzal megsértették volna Mihályt.
– Ezt fejezd be, Anna! – ordított rám, és a szék eldőlt mögötte, ahogy felpattant:
– Eredj haza! Azonnal!
Hátat fordítottam neki, és körbenéztem. Mindegyik férfinak a szemét kerestem.
Volt, aki dühösen ingatta a fejét, de akadt, aki elnézett, és inkább lesütött
szemmel meredt a poharára. Egyik inkább a csizmáját igazgatta, csak ne kelljen a
szemembe néznie. Persze olyan is akadt, aki fel sem ébredt, mint Ambrus. Ő
annyit ihatott, hogy a falnak támaszkodva édesen aludt. Arra sem ébredt fel, hogy
a szája szegletéből csordogáló nyálat vizslája nyalogatja. Somogyi ébren volt,
szemei keresztben, de éppen töltött magának, böfögést eregetve.
Ismét szembefordultam a férjemmel.
– Maga meg szépen itt marad? Akkor én is maradok! – jelentettem ki elszántan.
– Dehogy maradsz! – hangzott a válasz. Mihály töltött magának a borból. Ismét
lassan mozgott. Már majdnem elhittem neki én is, hogy visszatért a fölényes
nyugalma, de arca túlontúl megkeményedett. Ennyire már kiismertem: belül
szétvetette a méreg.
– Jöjjön haza!
Nem válaszolt.
Rám sem nézett, állva ivott egy kortyot.
– Jöjjön haza velem! – kértem ismét.
– Hazamegyek, ha végeztem!
Ismét körbenéztem, majd vissza a férjemre. Dühömre szomorúság zuhant,
keserű fájdalom lepte el a szívemet.
– Mivel végzett? – kérdeztem összetörten. – Tán otthon nincs elég bor? – Mihály
egyenesen a szemembe nézett, de nem szólalt meg. – Vagy asszony?
Ezen a ponton elfogyott a türelme. Nem tudott magának parancsolni, és
dühödten indult felém.
– Vonulj vissza, ha ennyire nem tetszik, amit láttál! – Elkapta a csuklómat,
magához rántott. – Elég ebből a komédiából! – vicsorgott az arcomba. Szorítása
fájt, szava ennél is jobban. – Egy asszony sem fog hazaparancsolni! Még te sem!
Felszisszentem a fájdalomtól, erre leengedte a kezemet. Mérgesen szakította el
a tekintetét az enyémtől, és Ostorhoz fordult:
– Vidd innen!
Darna Gergely nyomban felállt, és tett felém egy lépést.
Más lehetőség híján kisétáltam. Ostor három lépéssel mögöttem jött, követett
egészen a kocsiig. Miután beszálltam, Gézának esett:
– Te féleszű! Hogy hozhattad a nyakára!
Hiába próbáltam szólni a kocsis védelmében, Darna meg sem hallotta. Miután a
vörös férfival befejezte, felém fordult:
– Ilyet még nem hordott a hátán a föld! – nézett rám hitetlen szemmel. –Mi az
istennyila ütött beléd? Megvesztél?
– Tán megtébolyodott – szólalt meg Géza okoskodva.
– Befogd a pofádat! – kiáltott rá Darna. – Különben korbáccsal ütlek agyon!
 Lehetetlen leírni, mit éreztem. Csak néztem a téli tájat, a kelő napot, ahogy
tompán világítja a vidéket, akár egy ócska lámpás, egy régi, nyomasztó
filmkockán. Elveszettnek éreztem magam – nem akartam elhinni, hogy mindez
velem történik meg –, tiltakoztam az ellen, hogy mivé lett az életem.
Igaza van a kocsisnak, bolond vagyok. Elment az eszem, hogy itt élek!
– Nekem hazavidd! Nehogy máshová kanyarodjatok! – parancsolta Ostor. – El
ne térítsen az útról! Különben Isten se ment meg a kötéltől! – Majd felém fordult.
– Anna! Ha hazaér… – nagy levegőt vett –, kérd a bocsánatát!
Nem válaszoltam semmit, Ostor behajolt a kocsiba.
– Hallgass rám! Esedezz a bocsánatért! Ez az egyetlen esélyed!
– Mire? – nyögtem magam elé. – Mire van esélyem?
Elborzasztott a jövő: távolról sem ilyet képzeltem magamnak. Drága volt nekem
Mihály, de nem ennyire.

Hazafelé rám tört a pánik: a szorongás, a nem alvás, a féltékenység és a

megalázottság elvette az eszemet. Reszkettem. De nem Mihálytól vagy a
haragjától féltem. A szerelmünket sirattam.
Oroszy Mihály kitűnően értett ehhez: összetörte a szívemet. Tán Mihálynak
fordítva nem fájna? Ha nem is érti, de éreznie kell.
Kiborultam. A józan ítélőképességem teljes mértékben elveszett, azt sem
tudtam, hogy miből induljak ki, egyáltalán mi a helyes, és mi nem. Elvárásaim
más világból származtak, miközben egy 18. századi férjjel az oldalamon éltem –
vagyis terveztem boldogulni. Más, hogy az ember megért valamit elméletben, és
egészen más a saját bőrén érezni. Én bolond, addig a napig hittem, a szerelem
elég, és semmi más nem számít.
Tévedtem.
Zokogtam. Keservesen zokogtam.
Kínoztam magam minden gondolattal, számolgattam, hányszor mulatozott
nélkülem. Vajon mindannyiszor más nővel volt? Vagy csak néha? Ezzel a lánnyal
mi történhetett? A szívem fel akarta menteni. És mi van, ha semmi? Ma lehet, hogy
nem, de mi van, ha múltkor, vagy mással, máskor? Vagy majd holnap? Jövő héten?
Vihar dúlt bennem. Próbáltam a 18. századi keretek között élni, de hiába, a
szerelemben nem ismertem alkuvást. Képtelen voltam osztozni. Hogyan is
tudtam volna? Neki adtam az életem, cserébe őt akartam. Egészen.
 Más korban láttam napvilágot, és a szívem is igazságot követelt. Érzéseimet
ezúttal nem lehetett csitítani.
 Tiszta víz és húr

Hazaérve sem lett jobb. Mint egy őrült szeltem a szobákat. Képtelen voltam egy
helyben maradni, nem tudtam, mitévő legyek. Bizalmatlanság költözött a
szívembe, és mérgezte. Tudtam, hogy innen nincs visszaút. Láttam, a saját
szememmel láttam, hogy milyen az, ahogy a vidéki magyar nemes mulat, és nem
tetszett. Borzalmasan festett.
Egy részem gyűlölte Mihályt, mert megalázott.
Rengeteg érzelem szántott át rajtam, de mindig ugyanarra jutottam: képtelen
voltam elfogadni, hogy ő így szándékozik múlatni az idejét.
Nem akartam és nem is tudtam volna beletörődni ebbe. Egyáltalán bele lehet?
Aki igazán szeret, az képtelen osztozni. Mert előbb vagy utóbb, de ez következik…
Megdöbbentett, amit a pincénél láttam, hiszen jól megvoltunk – egészen addig a
napig ebben vakon hittem. Végül rájöttem, ez független kettőnktől. A legtöbb
asszony erről csak hall, és talán jobb is, mert minek kínoznák magukat a
látvánnyal, ha ezzel a dolgon mit sem változtathatnak. Én viszont odamentem,
látni akartam, mi folyik a névnapi áldomás címszó alatt.
Cikáztak a fejemben a gondolatok: Ez természetes volna? Itt vajon minden férj
így él? Nagy eséllyel igen. Aki megteheti, az meg is teszi…
Képtelen voltam lehiggadni: hol dühös, hol elkeseredett, hol szomorú voltam.
Ezen a ponton kiütközött az ellentét, és lehetetlen volt megbarátkozni a
gondolattal, hogy így éljek vele.
Egyetlen apró reménysugár világított: pontosan nem tudhattam, mi történt.
Mihály nem biztos, hogy a nőkért járt oda. Mentettem őt, és a szokásokkal
magyaráztam meg a dolgot, hiszen nem ismert mást, ebbe született bele.
Eszembe jutott a régi barátnőm, Szandra, és amit az egyik füredi éjszakai
klubról mondott, ahol táncoslányok szórakoztatták a vendégeket.
– Aki bemegy nézegetni, annak szándékában áll megtenni. És előbb vagy utóbb,
de meg is teszi!
 Könnyen kapható lányok, bordélyházak voltak, vannak, s leszenek. Ezzel nem
lehetett mit tenni.

Mihály feldúltan érkezett, irdatlan dühvel rontott nekem:

– Bármelyik férfi megcsapta volna az asszonyt! Ezért bármelyik! Még a
legjámborabb is! Túl messzire mentél!
– Én? Én mentem túl messzire?
– Nem érdekel, hogy mi az ördög folyik a te idődben! – rázta a fejét. – Rá ne
kezdj, mert rossz vége lesz! Azoknak a férfiaknak nincs farka!
Ujjait indulatosan feszítette, majd behajlította, mintha éppen megfojtaná a keze
közé kerülő levegőt.
– Nem fog egy asszony hazaparancsolni! – sziszegte.
– Nem akarom én hazaparancsolni! Azt hiszi, hogy én erre vágyom? Ne menjen
el!
– Ne bőszíts! Nem fogom ezt a beszédet elnézni neked!
– Maga néz el valamit? Az eszem megáll! – Felnevettem kínomban. – Tudja, mit
néz maga? Idegen női csöcsöket! Tán mosolyognom kellene, amint egy idegen nő
félmeztelenül töltögeti a férjem kupáját?
Mihály sárga szeme szikrákat szórt, de ezúttal nem fújtam visszavonulót.
– Én mondom, magukkal van a baj! Magukat, férfiakat jól fejbe kellene
kólintani! Azt hiszik, hogy mindent megtehetnek! Egyikük sem különb az
asszonyoknál! Egyikük sem!
– Az istenfáját, Anna! Az ilyen beszédért a falu máglyára vetne! Még maguk az
asszonyok is! De előtte korbáccsal tanítanának az engedelmességre és jó
modorra!
Rettenetesen haragudott rám, és én is rá. Nem tudtam és nem is akartam
fékezni az indulataimat.
– Én nem fogok itthon hímezgetni, míg maga fiatal lányokkal enyeleg – néztem
a szemébe dacosan. – Az tetszene, ugye? Ha itthon üldögélnék ölbe tett kézzel,
magára várva. Miközben maga fiatal lányok után csorgatja a nyálát. És
csókolgatnám, ha méltóztatik végre hazajönni, ugye? – Talán túl vakmerő is
voltam: – Maga vajon mit szólna, ha félmeztelen férfiak társaságában találna
engem? Mit gondol, mit éreztem, amikor megláttam magát?
– Magadnak köszönheted. Nem kellett volna odajönnöd!
 Gyűlöltem ezért a válaszért. Annyira haragudtam rá, ahogy még soha, és
egyszerre olyan lett, mint egy idegen.
Elcsendesedtem.
– Nem is tudom, hogy mit keresek itt – néztem a szemébe. – Lehetséges, hogy
hibát követtem el.
– De még mekkorát! – ordította. – Megjelentél, utánam kutakodva. Mások előtt
parancsolgatni akarsz! Mit vártál, Anna? Hogy szó nélkül hagyom? Élvezted
volna, ha mint egy kutya, behúzott farokkal hazaszaladok utánad? – Közelebb
lépett. Olyan közel állt, amilyen közel csak tudott. – Nincs férfi – ismételte az
arcomba –, még a legjámborabb sem, aki ezt ennyiben hagyta volna!
– Azt hittem, maga ennél különb! – Tettem egy lépést hátra, és lesújtva nagyot
sóhajtottam. – Érti maga, mit beszél, nagyságos uram? Legyek hálás, amiért nem
ütött meg?
– Kezdetnek nem rossz!
Ez a fölényes mondat nem hiányzott. Ismét rettentő méregbe gurultam.
– Tudja, mit? Ne fogja vissza magát! Hadd lássam, mennyivel erősebb! Mutassa
meg nekem!
– Nem foglak bántani!
– Ó, ez aztán a nemes gesztus! – gúnyolódtam. – Édes uram, mindjárt táncra is
perdülök örömömben! Nekem milyen szerencsém van magával!
– Ne gúnyolódj, Anna! Figyelmeztetlek! Az, hogy nem verek asszonyt, nem azt
jelenti, hogy mindent elnézek neked! Többé ne fürkéssz utánam! Nem akarlak
többé meglátni, amikor asszonyok nélkül mulatunk! Megértetted?
– Mi történt azzal a lánnyal?
– Nem engedtem magamra senkit!
Reszketve fújtam ki a levegőt.
– Miért nem jött haza velem?
– Túl sokat engedtem meg neked! – rázta meg a fejét elkeseredetten. – A fejemre
nőttél! Tán nem tehetsz meg mindent? Tán nem olvasol? Tán nem úgy élsz, ahogy
akarsz?
– Maga él úgy, ahogy akar! Minden úgy van, ahogy magának tetszik! Maga
körül forog a világ!
– Mit nem kaptál meg?
– Többé ne menjen el! – kértem egyenesen.
Mihály elképedt arcot vágott.
 – Úgy értem, olyan helyre, ahol pucér nők magára akarnak mászni. Képzelje
magát a helyembe!
– Torkig vagyok a szeszélyeiddel!
– Szeszély? Hogy nem akarom, hogy a férjem mással háljon?
– Nem érdekel más asszony!
– Előbb-utóbb megtenné! A férfiak ilyenek. Alkalom szüli a tolvajt!
– Engem ne hasonlítgass más férfiakhoz, mert nem állok jót magamért! –
Mihály arcára gyilkos indulat ült. – Én nem a régi vőlegényed vagyok! És ajánlom,
többet ne is emlékeztess rá!
Ledöbbentem a féltékenységén, azt hittem, ezen már túl vagyunk. Tévedtem,
Oroszy Mihályt meglehetősen zavarta a múlt. Az én múltam. – Hidd el, nincs
minden úgy, ahogy nekem tetszik!
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Mi nem tetszik magának?
– A gondolat, hogy a feleségem ölét előttem mások is megjárták!
Ledöbbentem a válaszon.
– „Már nem szokás szűzen férjhez menni, sokat változott a világ ebben” –
utánozta a hangomat. – Velem lenyeletted ezt a választ! – Ekkor már úgy nézett
rám, mint egy eszelős. – Nem emlékszem, mi lett volna a mentséged, hogy nem
tartogattad magad a férjednek! Nekem! – suttogta már a fülembe. Újra a
szemembe nézett, tekintete sárgán villogott. – Almássy Anna! Egy szóval sem
mentegetőztél!
– Ez a két dolog nem ugyanaz, ne mossa össze! – válaszoltam. – Én hűséges
vagyok magához. Nem mulatozom idegen férfiakkal, és nem is fogok! Magától is
ezt várom el!
– Én nem egy szűz lányt vettem el! Te is pontosan tudtad, hogy ki vagyok! Nem
fogok a szoknyád mellé szaladni, ha fütyülsz egyet!
– Az zavarja, hogy nem egy érintetlen lányt vett el? Mily képmutató! Sajnálom,
hogy szűzhártyával nem szolgálhattam! Hallatlan veszteség érte, nagyságos
uram! Hallatlan! Pedig ez magának kijárt volna, nemde? Hogy a többi szép emlék
mellé tűzze, ugye? Nem érzi milyen igazságtalan?
Ez volt az a pont, ahonnan nem volt visszaút. A szavakkal fájdalmat akartunk
okozni.
– Te rájöttél, miért szaladt el a vőlegényed? – szúrt oda, ahol sejtette, hogy fájni
fog. – Azt gondoltam, bizonyára bolond. Nos… – mosolygott rám –, valószínűleg
tévedtem!
 – Foglalkozzon inkább magával! Ne kerülgessük a forró kását. Összefeküdt
azzal a lánnyal? Vagy másikkal? Tán csak gyáva megmondani!
Ami ezután következett, arra nem számítottam. Dühében felborította a
szalonasztalt, a váza ripityára tört.
– Ne merészelj engem gyávának nevezni!
A törött porcelándarabokat néztem.
– Féltékeny vagyok – suttogtam.
– Nem érdekel az a leány! – válaszolt. – Rá se néztem.
– Behunyta a szemét, és inkább imádkozni kezdett, ugye?
– Az isten szerelmére, Anna! Ha mást akarnék, akkor más lenne! Nem akarok
mást.
– Ez ilyen egyszerű? – szaladt ki a könny a szememből. – És mi lesz, ha egy
napon mást akar?
Nem válaszolt.
– Válaszoljon! – kértem zokogva.
– Ne légy féltékeny! Felesleges. Senki sem foglalhatja el a helyedet, egyetlen
leányt se érezz vetélytársadnak! Nőül vettelek. Az Oroszy család tagja vagy!

Vitánkról az egész ház tudott, másnap már egész Füred is.

Vica, fiatal lány létére, jól ismerte az asszonysorsot, és a kőbe vésett
szabályokat.
– Az ilyet jobb meg se tudni, Anna! Nem tőled függ a dolog! Attól, ha fürkészed,
nem lesz hűséges! Nem értelek, Anna. Mintha a rosszat várnád. Előre félsz!
– Én tudni akarom, ha megcsalnak.
– Jó, de míg nem tudod, addig boldog is leszel?
– Nem akarom, hogy elmenjen – sóhajtottam nagyot.
– Ebbe végképp nincs beleszólásod! Azt tesz, amit akar! És ha Oroszy
Mihálynak más nőre fájna a foga, akkor meg végképp nem kérne engedélyt!
A férfi és női egyenlőtlenség kihozta belőlem a legrosszabbat. Álmomban sem
gondoltam volna, hogy egyszer ennyi keserűséget érzek, ha Mihály kilép az ajtón.
A világ csak a férfiak számára állt nyitva, a tisztességes nők kíséret nélkül nem
jártak sehova, és férjük nélkül társasági eseményen sem vettek részt. A
féltékenyebb nemesurak házukat sem hagyták üresen, mindig volt, akinek a
szeme az asszonyon pihent. A nőt a házban szerették a legjobban, az ajtó mögött.
Elvégre nem jön idegen kakas a házba, ha nincs nyitva az ajtó. Ők pedig mentek,
amerre kedvük tartotta.

Elhatároztam, hogy elmegyek Arácsra. Látni akartam Katicát. Muszáj volt

elmennem otthonról, és rajtuk kívül máshova nem is mehettem volna.
– Készítsd a lovakat, Istvánhoz megyünk! – szóltam Gézának, akit az istállóban
találtam.
– A nagyságos úr…
– Az ég szerelmére, ne nagyságos urazzál itt nekem! Nem a nagyságos úr után
akarok menni, csak Arácsra. – Felnéztem az égre, a nap is sütött. – Az idő is
kiváló. Nincs mitől tartanod!
– Az úr megparancsolta, hogy az engedélye nélkül…
– Jól értem, hogy… – emeltem fel a hangomat mérgemben.
– Jól érted, Anna! – hallottam meg magam mögött Mihály hangját.
Hangtalanul érkezett.
– Tégy, ahogy Anna kérte! Vidd el Arácsra! – hagyta jóvá a kérésem.
– Nagyságos uram! – A kocsis bólintott, és nyomban eltűnt mellőlünk.
– Mostantól ez lesz? – néztem rá megvetően. – Nem járhatok szabadon?
– Tudni akarom, merre jársz! Nem akarom, hogy újfent kellemetlen
meglepetések érjenek.
– Érdekes, én is pont erre vágyom magával kapcsolatban! Nem örültem annak,
amit tegnap hajnalban láttam!
– Mindig bejelentem, hova megyek – közölte közönyös hangon. A szemembe
nézett. Láttam rajta, még haragszik. Kölcsönös volt az érzés.
– Megengedi nekem, hogy elmenjek Arácsra. Kegyet gyakorol. Nem érzi az
igazságtalanságot? Nem kell válaszolnia nekem, válaszoljon magának! Maga meg
mindig azt tesz, amit csak akar.
– Ki kell, hogy józanítsalak, Anna! Ez így is marad, amíg élek! Egyszer és
mindenkorra jegyezd meg, hogy én parancsolok!
Ölre mentem az igazamért, nem bírtam engedni.
– Tudom, itt minden a magáé! Minden az ölébe hullott: föld, pénz, rang!
Beleszületett ebbe! Nem hibáztatom. De gondoljon bele, ha nem lenne pénze,
hatalma, akkor…
 – Elég legyen! – emelte fel a kezét. Higgadtan szakított félbe. – Tévúton jársz!
Nem azért parancsolok, mert gazdag vagyok. Hanem azért, mert férfi vagyok! Te
meg csak asszony.
Ismét forrott a vérem a dühtől.
– Csak asszony?
Elértünk a pontra, arra a bizonyosra, ahol szemben álltunk, és egyikünk sem
tágított. Nem volt közös nevező, csak egymásnak feszülő meggyőződések, amiből
képtelenek voltunk engedni.
– Hogy érti a csak asszonyt?
– Úgy értem, ahogy mondtam! Gondoskodom rólad, vigyázok rád, jó vagyok
hozzád. Cserébe elvárom, hogy szót fogadj nekem! A férjed vagyok! – lépett
közelebb. – Nincs feleség, aki szó nélkül elmegy a háztól, csak az enyém!
– Visszajöttem – néztem a szemébe.
– Én viszont nem felejtettem el!
– Magamtól jöttem vissza! Ezt se felejtse el!
– Nem felejtem el!
Géza előállt a kocsiszánnal.
– Katicához megyek csak! – köszöntem el. – Magával ellentétben én nem
tervezek pucér férfiakkal mulatozni!
Mihály nem maradt adós:
– Ha ennyire zavar, ahogy élek – tárta szét a kezét –, hiba volt hozzám jönnöd!
Nem volt lehetőségem válaszolni, elindult a szán.
Arácsig dühöngtem. Fejest kellett volna ugranom a Posványosba!
 Iskola

Kiöntöttem a szívem Katicának, és őszintén elpanaszoltam mindent.

– De hát nem engedte magára, Anna! Nem eset ez.
– Nekem az!
– Miért mentél utána? Magadnak keresed a bajt. Ha meg akarja tenni, megteszi.
Nem tudod visszatartani.
– Én azt nem bírnám ki.
– Kibírnád – rántotta meg a vállát Katica.
Elsírtam magamat, ekkor megsajnált.
– Nem csalt meg az Oroszy.
– Hogyan lehetek ebben olyan biztos?
– Golda mindent tud. – Golda a füredi zsidó kocsmáros, Tóbiás felesége volt. Ha
az ember a környéken történtekre volt kíváncsi, csak őket kellett keresnie. – Nem
szarnak úgy egy kapualjba, hogy azt ő ne tudná. Tegnap nála jártam, ment a hasa.
Pletykálkodott – mondta kissé rosszallóan. – Somogyi barátod újabban
összefekszik a Kustos leánnyal.
– Az kicsoda?
– Nem az a lényeg. Kustos Julcsit a férfiak mindenhova meghívják. Nem szajha,
ingyen van. A leány mindenki botjával eljátszadozik.
– Remek! – sóhajtottam.
– Golda szerint akár egyszerre többel is – fintorgott.
– Igazán jó hír!
– Anna! – emelte fel Katica a mutatóujját. – A te férjed múltkoriban
hazazavarta. Nem engedte magához dörgölőzni.
– Ezekről én mit sem sejtek, közben még egy csapláros felesége is tudja!
– Az egész falu tudja – Katica nem kímélt. – Sűrű vérű leány az a Julcsi. A
pincétől kirakták, de elment másokhoz névnapozni. Nem az a sértődékeny fajta!
 Őri Katica nemcsak gyógyítani tudott, értett ahhoz is, hogy nyúljon a sebhez,
hogy az igazán fájjon.
– Te viszont Almássy Anna vagy, egy nemesember felesége! Viselkedj is úgy! A
kezedet kérte, te adtad. Ígért, amennyit férfi ígérhet. Elfogadtad.
Úgy véltem, István nem lépett félre, szerette Katicát. És még annál is jobban
becsülte. Rájöttem, hogy a férjem családjáról nem tudok semmit, hát
kérdezősködtem.
– És Mihály apja?
– Na, az félrejárt. Sok asszonykönny szárad a lelkén.
– És Klára asszony?
– Anyám sajnálta – emlékezett vissza Katica. – Azt mondta, ártatlan
nebáncsvirágként érkezett Füredre.
– Nehéz ezt elképzelni róla – idéztem fel anyósom, Chernel Klára kemény és
céltudatos arcát.
– Oroszy Ádám szerette a szépet, kiváltképp a nőkben. A frigy után se változott.
Klára asszony is szép volt – ingatta a fejét Katica. – Kislány koromban tátott
szájjal nézegettem.
– Hogy bírta elviselni ura kicsapongásait?
– Volt, hogy inkább el sem jött Füredre. Vázsonyban maradt, ott dühöngött.
– Szegény – szaladt ki a számon.
– Eleinte nagy volt a csetepaté, de megszokta – vont vállat Katica.
– Hogy lehet ezt megszokni?
– Két szarnak is egy a bűze. Úgy!
Rádöbbentem, egy feleségnek nem maradt sok járható út, ha boldog akart lenni
az életben. Az asszonyok abból főztek, ami kijutott, ezért ha a ház ura hazatért,
nem mérgezték a levegőt számonkéréssel. Akadt szép számmal, aki egyáltalán
nem bánta, ha férje mást keresett – sőt, örült is neki–, még olyat is hallottam, aki
nyíltan maga küldte urát máshoz, hogy ne őt nyúzza. Persze ez nem a szerelmi
házasságokban történt, de azok ritkák is voltak, mint a fehér holló.
Amikor visszaértem Arácsról, Mihályt már nem találtam otthon. A konyha felé
vettem az irányt. Rozi már készült a közelgő lakodalomra, a konyhában
megkezdődött a sürgés-forgás.
Amikor beléptem, pont abban a pillanatban vágta el egy tyúk nyakát. Sokszor
láttam már ilyet, egyszer magam is megtettem Arácson. Katica ragaszkodott
hozzá, hogy megtanuljam. Mégis minden alkalommal, amikor a penge
elnyisszantotta a jószág nyakát, és a vér kibuggyant, én behunytam a szememet.
Volt, amit képtelen voltam megszokni.

Egyedül tértem nyugovóra. Testem-lelkem elcsigázottan zuhant bele az ágyba, és

habár fogalmam sem volt, férjem hová ment, és mikorra várható, mégis
könnyedén álomba merültem.
Mihály az éjszaka közepén ébresztett fel.
– Igen? – ültem fel ijedten.
– Nem másztam rá senkire – vigyorgott a holdfényben.
Ismertem ezt a nézést: ittas volt, és jókedvű.
– Milyen szép az arcod, ha dühös vagy! – Kisimított egy hajtincset az arcomból.
Elhúzódtam.
– Kár – sóhajtott nagyot –, pedig biztosan kedved lelnéd.
Erre nem feleltem semmit, ő pedig hátravetette magát az ágyon, és a plafont
bámulta.
– Igaza volt a Csákynak – nevetett fel hangosan. – A gazdag férfit csak a felesége
nem szereti.
Meg tudtam volna ölni ebben a pillanatban. Kiverte az álmot a szememből, és
egy perc alatt felbosszantott.
Letettem a fejemet a párnára.
– Magadat is bünteted – nyúlt az arcom felé, de kitértem az érintése elől.
Közelebb bújt, és mosolyogva az arcomba suttogta:
– Az a húr szól legszebben, ami feszül! – Vigyorgott.
Válasz helyett nemes egyszerűséggel hátat fordítottam. Ez is válasz volt.
Nem sikerült visszaaludnom. Zavart a jelenléte, holott meg sem moccant. Mikor
úgy sejtettem, már alszik, a takarómat megigazgattam, és kényelmesebben
elhelyezkedtem, hogy végre újra én is álomba szenderüljek.
Tévedtem.
Ébren volt, mert váratlanul megéreztem a tenyerét. Megsimította a derekamat,
a hátamat, és már az oldalamon siklott a keze, mikor felé fordultam:
– Nagyságos uram! Ezt a húrt bizony túlhúzta! És ha most azonnal nem hagyja
abba, bizony elpattan, és még az arcába csap!
Oroszy Mihály meglepett képet vágott. Arcától egyszeriben olyan jókedvre
derültem, hogy vissza kellett fognom magamat, nehogy hangosan nevessek. Az
elutasításon felháborodni sem maradt ideje, mert ismét hátat fordítottam.
Nem maradt adósóm, másnap visszavágott. Az iskolám házasságból egy 18.
századi férfi volt. Isten látja lelkemet, szerettem őt, de néha meg tudtam volna
ölni, olyan nyakas volt!
Meg akarta mutatni, ki az úr a háznál: egy teljes napra eltűnt, éjszaka sem
érkezett meg. Kifárasztott, mint a horgász a halat.
Nem akartam, de vergődtem: a hiánya nem hagyott békét, és ezzel tisztában is
volt.
– Hol volt? – kérdeztem, amint belépett.
– Nagyságos asszony! – biccentett mosolyogva. – Örömömre szolgál, hogy ma
már érdeklődsz felőlem! Hogy hol jártam? – simogatta meg jókedvűen az állát –
Névnapot ültünk!
Lassan sétált el mellettem, belehuppant a fotelbe, jólesően nyújtózott, és széles
szájjal vigyorgott rám.
Fel akarsz hát bosszantani! A mérgemet akarta, hát mosolyogtam.
– Reggelig? – kérdeztem kedvesen.
– Felettébb jól éreztük magunkat! – hergelt tovább.
– Gondolom, a többiek ilyenkor jól vállon veregetik! Maga aztán igazi férfi!
Megmutatja, haza se jár!
Erre mélyet sóhajtott, és közölte:
– A mai estét sem töltöm itthon. Éjjel ne várj!
– Nem várom! – csattantam fel.
Célba ért, elveszítettem a türelmemet. Ezen a ponton felpattant, és mint aki jól
végezte dolgát, elindult a pipaszobába.
– Ennyi névnap nincs a földön – szóltam utána. – Már az összes paraszt nevére
is megitták előre!
– Holnap nem névnapot ülünk! Áldomást iszunk!
– Mire? – Nem emlékeztem semmilyen jeles eseményre, ami indokolná az
áldomást.
Követtem. Elsétált az íróasztaláig, én megálltam az ajtóban. Leült, hatalmasat
sóhajtott, és úgy válaszolt:
– Édesanyám nővérének a fia negyedjére is apa lett. – A képembe vigyorgott. –
Újabb leány! Nem tehetem meg, hogy ne igyak az egészségére!
Kivágtattam a szobából. Annyira képes volt feldühíteni, mint még senki.
Különösen élvezte, ha a bolondját járatta velem.
De én nem akartam játszadozni. Aznap, mielőtt elment, utána szóltam:
– Nem muszáj ezt csinálnia!
 – Valóban nem muszáj! Jókedvemből megyek!
Meg akart leckézteti, ezért betartotta a szavát: nem jött haza, csak ebédre.
Elhatároztam, hogy véget vetek ennek. Nem akartam tovább háborúzni.
Kedvesen szóltam hozzá, és ő is úgy válaszolt. Ebéd végén mégis felállt, és
elköszönt:
– A mai estét ismét a pincénél töltöm.
– Elegem van ebből a játékból, érti? Minek csinálja ezt?
Nem válaszolt, csak udvariasan bólintott, és elment.

Faggattam Vicát, hogy miért csinálja ezt, és vajon meddig.

– Móresre tanít! De milyen kedvesen! – mosolygott. – Hogy jegyezd meg egyszer
s mindenkorra, ő nem tartozik számadással senkinek!
Mihály lépéseit nem tudtam előre kiszámítani, többször meglepett.
Aznap délután már gondolkodtam, vajon mikor indul ismét mulatni, de nem
kérdeztem tőle. Keveset is beszélt, mintha szomorú lett volna. Ebédnél sem
jelentette be, mégis szentül hittem, elmegy otthonról. Unottan vártam a játék
folytatását, de ezúttal elmaradt.
Csendesen lépett ki az ajtón, és én azt is felvettem a sérelmeim közé, hogy el
sem köszönt.
Épp csak szürkült. Nem is tudom miért – hisz előtte soha és ez után se többé
nem tettem –, de az ablakból leskelődtem utána, amikor az ajtó becsukódott.
Ostorral beszélgetett az istálló előtt.
Néztem, és vártam, hogy induljon az estébe, ahogy azokban a napokban tette.
Jóízűen nevettek valamin: tisztán láttam Mihály arcát, mert a lámpás
megvilágította. Végigrohant rajtam a szomorúság, szerettem volna én is tudni,
min nevet.
Hiányzott – annyira, hogy sértettségemet egy pillanatra el is felejtettem.
Ekkor, mintha megérezte volna, visszanézett a ház felé. Pontosan oda, arra az
ablakra, ahol én álltam. Nem akartam, hogy meglásson, hirtelenjében mozdulni
sem mertem. Nem vettem levegőt, még a számat is összeszorítottam. Szívem a
torkomban dobogott, nyelni sem mertem.
Vajon észrevett?
Bíztam benne, hogy nem. Őket világította a lámpafény, míg én sötétben álltam.
Áldottam a kezemet, hogy még nem gyújtottam meg a gyertyát.
Mégis túl hosszan nézett befelé.
 Megijedtem, hogy mégiscsak meglátott, és elhamarkodottan tettem egy lépést
hátra.
Rossz döntés volt.
Mihály kilépett a fényből, hogy élesebben lásson befele.
Kínomban hangosan felszisszentem. A beszippantott levegőt a végtelenségig
bent tartottam. Ekkor már Ostor is az ablak felé nézett, kereste, mit láthat a
gazdája.
Zavaromban behunytam a szememet. Nem mintha attól láthatatlan lettem
volna, de többre nem futotta.
Mire újra kinyitottam, már eltűntek onnan. Ostor alakja távolodott, lámpással a
kezében, a kisháza felé tartott. Mihályt már nem is láttam.
Hirtelen nyílott az ajtó. Visszajött.
Zavaromban elszaladtam a könyvespolchoz. Ott meggondoltam magam,
rohantam a gyertyához – elvégre sötétben olvasni sem lehet. Kapkodva
gyújtottam meg, csak egyetlen szálat, és az is csak másodszorra sikerült.
Közelítő lépteitől pánikba estem, rohantam vissza a könyvekhez.
Bénultam járattam a szemem a gerinceken, de nem maradt időm az élére
állított könyvek közül kihúzni egyet, csak felkaptam az előttük heverő Bibliát, és
lehuppantam a fotelbe.
Kinyitni maradt időm, de egyet lapozni sem.
Mihály belépett, és döbbent pillantást vetett rám.
– Te itt olvasol? – nézett rám csodálkozva.
Előbb a gyertyára pillantott, majd pontosan oda, ahonnan korábban őt lestem.
– Tán ez is baj, nagyságos uram? Vagy már ehhez is engedélyt kell kérnem?
Elengedte a füle mellett, nem sikerült a tervem.
– Te néztél ki az ablakon? – tette fel egyenesen a kérdést.
– Milyen ablakon?
– Azon – biccentett a kukkolóhelyem felé.
Lenéztem a könyvre.
– Igen, azon az ablakon ki szoktam nézni. – Lapoztam egyet kínomban. – Meg a
többin is.
– Úgy értem, az imént.
– A hálóban voltam, majd kijöttem olvasni. Lehet, hogy az ablakon is kinéztem.
Nem emlékszem.
Mihály odalépett, ahol álltam, és kinézett az ablakon.
– Árnyakat láthattam – sóhajtott.
 Megúsztam! Nyeregben éreztem magamat, és nem tettem lakatot a számra:
– Biztosan megártott a sok bor!
Mellém lépett, és fölém hajolt, hogy lássa, mit olvasok.
– Mit látnak szemeim! Te a Bibliát olvasod? Mi ütött beléd?
Nem szerettem a Szentírást olvasni, és ezt pontosan tudta is. Átkoztam
magamat, amiért nem maradtam az imént csendben.
– Látja. Én is változom – erőltettem a mosolygást.
Mihály ravasz volt, és gyors észjárású.
– És miről olvastál az imént? – kérdezte jókedvűen. – Szeretnék lépést tartani
veled a lelki fejlődésben!
Lebuktam. Elég volt egy pillantás az arcára, hogy tudjam, mindenre rájött.
Vigyorgott. Jól ismertem ezt a diadalmas mosolyt, sokszor láttam már. Ezúttal is
nyert, ahogy általában szokott.
Felesleges lett volna bármit is mondanom, és szégyelltem is magam. Becsaptam
a Bibliát, felálltam, és elindultam a szobába. Nem akartam a szemébe nézni.
– Várj! – ragadta meg a kezemet. – Ne szaladj el!
Megtorpantam, de a földre bámultam.
– Nézz rám!
– Nem szeretnék.
– Az ég áldjon meg téged, Almássy Anna! A férjed vagyok! Akkor nézel rám,
amikor akarsz!
Nem válaszoltam semmit.
Kedvesen folytatta:
– És ha abban nagyobb kedved telik, akkor inkább kimegyek újra a ház elé a
hóba!
Megtört a jég. Elnevettem magamat, és ránéztem. Visszamosolygott.
Abban a percben minden a régi volt: sem ő, sem én nem sietettem bármi mást
is mondani vagy tenni. Mindketten örültünk a jelennek, és néztük egymást a
gyertya fényében.
Tetszett a férjem. A vágyakozás gyengéden cirógatta a lelkemet.
– Szeretem, ha nézel! – A csendet végül ő törte meg.
– Miért jött vissza?
– Veled akarok lenni. De figyelmeztetlek, nem az a férj vagyok, aki koldulni fog
csókot vagy ölelést!
– Hát mit akar?
– Szeretni akarlak! – suttogta a fülembe. – Nem pedig azt bizonygatni.
 Egy pillanatra megszelídítettek a szavai. De a pillanatot tönkretette az élet:
váratlanul betoppant Ambrus és Somogyi István.
– No lám – mosolygott Somogyi. – Végre szent a béke! Ha rugdos a ló, akkor
végy el az abrakból. Ez mindig beválik – kacsintott a férjemre. – Megmondtam!
Szavai eltörölték a jókedvemet és az éledező békét. Szó nélkül elvonultam, de
sajnos a szobából is hallottam őket.
– Nem nősülök! – érvelt Somogyi. – Szeretek beszélni, és apám szerint a
némaság a jó házasság titka. Alig szól anyámhoz.
– Tudom, engem is ellátott tanáccsal! – nevetett Mihály.
– Mivel? – kíváncsiskodott Ambrus.
– Ha az asszony kérdez, ne beszélj! Ha szólsz, csak hibázol! – ismertette a
legfontosabb szabályt a férjem.
– Ha szerszámodat máshová dugod, még van esélyed, de ha nyelvvel botlasz,
akkor véged! – folytatta az útravalót Somogyi.
Erre nagy nevetés következett.
– Anna nehéz eset! – sóhajtott Mihály.
– Olyan ez, barátom, mint az új malom! – vigasztalta Somogyi. – Eleinte sokat
kell igazgatni rajta, de ha egyszer jól forog, megy magától. Onnan már csak hoz is,
nem pedig visz.
– Okos, akár egy férfi – hallottam a férjem hangját.
– Nem hiszem, hogy ezért vetted el! – kurjantott Somogyi.
– Ennek ellenére is! – tréfált Ambrus is.
– Mások nem így választanak – fordította komolyra a szót Somogyi. – Keresnek
egy famíliát, akivel jól járnak, a leány meg… hogy is mondjam… jóravaló,
jámbor… De te! Te nem így választottál! Nem bírállak, én meg is értelek! Vegyük a
szerencsétlen bátyámat! Az asszony sikongatva szaladt ki a hálószobából hetekig.
Anyám könyörgött neki, hogy bírja ki magán fivéremet, ha gyermeket akar!
Ráadásul ostoba és ronda is! Sajnos a gyerekek is azok lettek.
– Néha nyelvel, de majd megtérül a sok bosszúság! – szólalt meg Ambrus. Akart
valami okosat mondani ő is.
– Megtérül? – kérdezett vissza Somogyi meglepetten. – Neked megtérül a Zsuzsi!
Jó hozományt kapsz! Mihály helyzete más! Nem hasznára választott, örömére!
– Én sem úgy választottam! – kérte ki magának Ambrus, de Somogyi
közbevágott:
– Választottál? – vihogott. – Te nem választottál, téged elkaptak, barátom! A
Zsuzsi vesz téged el!
 Ambrustól nem érkezett válasz. Néha megsajnáltam, amiért Somogyi nem
kímélte. A hosszú csend után ismét ő beszélt:
– Döntöttem! Elmegyek az unokabátyámhoz Bécsbe. Kíváncsi vagyok, mit
esznek rajta! Hátha valami hivatal is szembejön velem, ki tudja?
– Az ökör Bécsben is ökör marad – szűrte Ambrus.
Somogyi nem sértődött meg, jóízűen kacagott.
– A magyar bor ne érjen utol! Arra vigyázz! – mondta Mihály. – És vigyél sok
pénzt! Bécs üríti az erszényt!
– Egyet sajnálok csak! A szép barna magyar lányok, no, azok hiányozni fognak!
– Ha nincs más, némettel is eltáncol az ember! – vigasztalta Mihály.
– Nem szeretem a kökényszeműeket! – érkezett a sértődött válasz.
Ezután ismét a politikáról beszéltek, azon már majdnem el is aludtam, de
egyszer csak Katicára kanyarodott a szó.
– Anyám szerint vigyázni kell vele – mondta Ambrus. – Jobb szeretem, hogy
Zsuzsi elkerült mellőle. Még a végén lesántult volna ő is.
– Tőle félni? – röhögött fel Somogyi. – Inkább a férjétől! István kezét kerülöm.
Nem tetszik, ha pengével közelít. Együtt ittunk, és véres volt a könyöke. Ő észre
sem vette. Nem állhatom a vért!
– Pedig ügyes a keze, jó doktor – szólalt meg Mihály.
– Meglehet, de én rossz beteg vagyok! – válaszolt Somogyi. – Nem szeretem, ha
vagdalnak!
– Kijárna neki a gyermek – jegyezte meg Ambrus. – Sajnálom a nő miatt.
Nem csak ő gondolkozott így. Ha egy családba nem érkezett meg a hőn áhított
gyermek, rendszerint a nőt okolták. Szerencsére István ennél okosabb volt.
– Anna hány esztendőt volt férjnél? – kérdezte Ambrus Mihálytól.
A takaróba kapaszkodva füleltem. A válasz késett.
– Mit faggatózol erről? – szólt közbe Somogyi. – Ifjú férjnek felemlegetni az
előzőt? Nem vagy eszednél.
– A gyermek miatt kérdeztem.
– Ne tetézd! – figyelmeztette. – Foglalkozz a Zsuzsival!
– Csak Katica el ne rontsa! – bukott ki Ambrusból. – Ismerek leányt, akinek nem
lett gyermeke, miután őt látogatta.
– Mesebeszéd! – intette le Mihály.
– Nem az! Mindenféle bogyót nyomott a markába, amitől nem született
gyermeke.
 A bábánál veszélyesebb foglalkozás aligha akadt. Bármiféle komplikáció vagy
nehézség lépett fel a szülés során, akkor a segítőt tették felelőssé. A
bűnbakkeresés világában éltünk. Szerencsére ezt Katica is tudta, gondosan meg is
válogatta a szavait.
– A szó addig tiéd, míg ki nem mondtad – figyelmeztetett mindig engem is. Elég
volt egy sírós, hasfájós kisbaba, meg némi rosszindulat, és már állt is a vád: a
bába születéskor elátkozta. Rendkívül veszélyes volt segíteni, de határtalan
emberszeretete miatt lételeme volt a gyógyítás. Máshogy nem is hiszem, hogy
tudott volna élni.
– Anyámnak hasznára van – védte meg Somogyi is. – Mindenféle baját
kikúrálja.
– Sokat jár hozzátok? – faggatózott tovább Ambrus.
– Jár.
– No, látod, igazam van! Ha tényleg gyógyítana, nem hívnátok. Ravasz teremtés.
Lehet, ő betegít meg! Én tartok tőle! Ti is jobban tennétek, ha nem bíznátok
benne.
Nem csak Vargha Ambrus volt ilyen, sajnos a nagy többség tartott attól, aki más
volt. Még akkor is, ha történetesen éppen rajtuk is segített. Nem szerették, amit
nem ismertek.
Az egyház is kiátkozta a cégéres bűnözőket, és el kell ismernem, a kiközösítés
fékező ereje elvitathatatlannak bizonyult. A szószékről elhangozhatott a bűnös
neve, mert a nyilvános megszégyenítést előszeretettel alkalmazták, és a szemük
sem rebbent, ha az egyház ellen vétkezők nevét nyilvánosan sorolták.
Szerencsére Katicát többen szerették, mint utálták, de a gyógyítószakma
minden szempontból meglehetősen rizikósnak bizonyult.
– A nő, ha szent, még akkor se kereszteljen! – folytatta Ambrus az érveket
ellene. – Senki ne merjen, csak a pap!
A bábakeresztség nem volt ritka, és nagy lelki könnyebbséget jelentett, ha
életképtelen csecsemő jött világra. Ám akadtak szép számmal, akik szót emeltek
ellene. István is óva intette Katicát, hogy nem csak az áldó szavaktól, még a házi
kereszteléstől is tartózkodjon.
A falusi emberek néha félelmetesen viselkedtek: állandóan figyelték egymást,
nem lehetett észrevétlenül még élni sem, nemhogy vétkezni. Habár az egyházi
fegyelem arra épült, hogy az Úr a bűnt gyűlöli, de a megtérő bűnös embert
szereti, a gyakorlat messze elmaradt ettől az alaptételtől. Keresték a rút tetteket,
és néha bizony ártatlan helyeken is megtalálták. Hadat üzentek a gonosznak, és
vele együtt a bűnösnek kikiáltott embereknek is. Nem lepett meg, hogy a mágikus
tevékenységekkel perbe fogottak többsége nő volt: a boszorkányságot
asszonybűnként ismerték.
Bizalmatlanul méregették az ismeretlent, tartottak a rontásoktól, és féltek a
nagyon szép és a nagyon ronda asszonyoktól is. A nyilvános bűnvalláson át a
szégyenpadon keresztül a máglyáig is könnyedén el lehetett jutni. A
kisgyerekeknek azt tanították, féljenek az ördögtől, és szaladjanak messzire, ha
lidércet látnak. Olyan időket írtunk, amikor a falu véleménye számított. Akiről
bebizonyosodott, hogy az ördöggel cimborált, tűzhalált érdemelt. A babonás
gyógyítókkal egy fokkal kegyesebben bántak, nem küldték máglyára, csak
lefejezték őket.
Ők féltek a boszorkányoktól. Én pedig azoktól, akik képesek máglyára juttatni
őket.

A sors és az ember kegyetlensége nem ismer határokat. Füreden élt egy nyolcéves
kislány, akit lehetetlen volt nem észrevenni. Galambos Lídiának hívták. Szülei
legkisebb gyermekeként látott napvilágot, és amerre járt, elfordultak róla a
tekintetek. Undorító arcú Lídiának nevezték, és nem csak a háta mögött. A
gyermek megszokta a kegyetlenséget, szótlanul, lehorgasztott fejjel járt-kelt.
– Mi történt az arcával? – kérdeztem Rozitól, mikor először láttam.
– Az anyja saját kezivel próbálta kigyúrni magából. Nem sikerült! Megmaradt! S
ilyen lett!
– Istenem! – nyögtem.
Rozi akkor felmutatott az égre.
– Igazságos Urunk intő jelként állítja az ilyen ocsmány gyermekeket a vétkes
anyák elé!
Egy téli napon az apja a szemem láttára verte meg. A családfőről mindenki
tudta, hogy részeges – ezúttal sem volt másképp, jól felöntött a garatra. Oktalan
mérgében az utcán ütötte a lányka hátát, csapta, ahol érte.
A gyerek nem menekült előle. Eszébe sem jutott. Hozzászokott a veréshez: nem
védekezett, csak a végét várta.
– Nyomorult leány! Semmire se vagy jó! – A férfi zárásként tarkón csapta a
kislányt, amitől a feje menten előrebukott. Szegény apróság elvesztette az
egyensúlyát, és rongyos ruhácskájában belezuhant a hóba.
 Gyakran még a házba sem engedték be, és az állatokkal kellett éjszakáznia.
Apja, anyja gyűlölte, a testvérei gúnyolták. A férfi nem várt arra, hogy a gyerek
felálljon, elindult haza nélküle.
Nem bírtam magammal, odaszaladtam hozzá.
Nagyon meglepődtem, mert még csak nem is sírt. Értetlenül nézett rám. Nem
várt semmiféle vigasztalást.
Valami előtört bennem – tennem kellett valamit –, ezért szó nélkül megfogtam a
kezét, hazavittem magammal. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem, amit a
szívem diktált. Úgy éreztem, nem hagyhatom ott.
Ostor elképedve rántotta ki a kislány kezét az enyémből, és se szó, se beszéd
visszaindult vele.
– Szerinted mi történik most vele? – esett nekem Mihály. – Még jobban
megverik! Az a részeges mocsok ma félholtra veri! És ezt neked köszönheti!
– Hogy engedheti oda vissza? – kiabáltam. – Elfér! Ők különben sem akarják!
– Dehogynem akarják! – ordított a férjem. – Az ő gyermekük! Úgy neveli az
atyja, ahogyan akarja! Ebbe nem szólhatsz bele! Ráadásul az apát jobbágya!
A családfő dolgába tilos volt beleavatkozni, a családon belüli erőszak ellen nem
létezett védelem.
Egyre több kétség ébredt a szívemben.
– Sohasem leszek képes megszokni – sírtam el magam.
– A szentségit, Anna! Ezzel kicsit elkéstél! – válaszolt a férjem, haraggal a
szemében.
Ismét veszekedtünk, és egymás fejéhez vágtuk a sérelmeket.
– Veszélyes, ha kilépsz a házból – ömlött Mihályból a szemrehányás. – Mindig
olyat teszel, ami bajba sodor! Ne tedd próbára a türelmem, mert nem állok jót
magamért!
Kopogtattak. Ostor a gazdáját hívta, ő azonnal ment.
Én nem hallottam, hogy mi történt, de Vica elmesélte. A részeges Galambos
Ferenc maga jött hozzánk, amiért beleavatkoztam a családi ügyébe.
– „A nemesasszonyoknak sem árt, ha néha megverik őket! Ahogy szokik, úgy
lesz mindig!” – idézte Vica az öntudatos parasztembert.
– Remélem, Mihály elhajtotta a szemtelent!
Vica zavartan nézett.
– Adott neki két forintot, úgy bocsátotta el. És az úr megeskette, hogy Lídiát
ezért ne büntesse meg.
Délutánra már Somogyi is tudta az esetet. Éppen a szalonban várt a férjemre.
 – Miért vagy te ilyen asszony? – szegezte nekem értetlen fejjel a kérdést. – Ha
segíteni akarsz a gyermeken, akkor inkább imádkozz érte! És szépen kérlek,
rajtam sose segíts!
Nem volt lehetőségem válaszolni, mert Mihály belépett. Hűvös tekintettel nézett
végig rajtam.
– Hagyj magunkra! – utasított. – Ettől a naptól, ha urak jönnek, félrevonulsz!
Mellbe vágott a mondat. Döbbenten bámultam, de az arca mintha kővé
dermedt volna. Villogó szeme szikrázott, várta, hogy távozzak.
Előtte soha nem küldött el. Ezen a napon úgy bánt velem, ahogy az
asszonyokkal szokás.
Sértetten elviharzottam, és első mérgemben a nekem szánt külön szobába
vonultam.

Pontosan hallottam, mikor ment el Somogyi. Én nem mentem ki a szobából,

Mihály pedig nem jött be.
Este későn, mikor az egész ház már elcsendesedett, kinyitottam a szobaajtót, és
halkan osontam a hálószoba felé. Puhán lépdeltem, nem akartam a férjemet
felébreszteni.
Meglepődtem, amikor csendben, óvatosan beléptem. Mihályt ébren találtam.
– Megtisztelsz – mondta.
– Nem magához jöttem! – néztem a szemébe. – A dolgaimért!
Becsörtettem a szobába, a legszükségesebbeket felnyaláboltam, majd
kimasíroztam.
Ezennel különköltöztem.
Azt mondják, a jó katolikusok nem válnak, csak az ágytól és az asztaltól.
Sértettségemben jó katolikus módjára elválasztottam magam a közös ágytól. Ami
pedig az asztalt illeti, azt elkerültem. Nem tudtam megbékélni. Haragudtam rá, és
átkozottul haragudtam az összes feudális férfira.
Biztosra vettem, hogy következő este elmegy otthonról. Figyeltem a zajokat, és
mosolyogva füleltem ki, hogy nem készül sehova, csak az alváshoz.
Miután elcsendesedett, én is elaludtam. Talán ezt szánta békejobbnak, de én
nem fogadtam el. Maradtam a külön szobában. Többet akartam.
Egyszer jött csak át hozzám.
Már az ágyban feküdtem, alváshoz készülődtem, amikor benyitott.
 – Nem tud kopogni? – szeszélyeskedtem. – Bécsben legalább ezt megtanulhatta
volna!
– Az ajtódon kopogtassak, és szerelmes szavakat suttogjak? – bőszült fel. – Tán
ezt várod? Élveznéd, ha könyörögnék? És akkor beengednél nagy kegyesen?
Mondd csak, Anna, te erre vágysz?
– És maga mire vágyik? Hogy félmeztelen nők töltögessék a kupáját? Vagy hogy
engem elzavarjon egy másik szobába, ha úgy tetszik? Egy szóra jöjjek vagy
tűnjek? – A büszkeségem nem engedett. – Belőlem ugyan nem csinál
kapcarongyot! Semmibe vett, amikor a szobából elhajtott! Azt is elnézi, hogy
Katicát szapulják.
Mihály csak sokára szólalt meg. Végig felém nézett, de gondolatban máshol járt,
a tekintete elmerengett. Amikor megszólalt, akkor sem az előbbiekre válaszolt.
– Vajon ha ide születtél volna, akkor most milyen asszony lennél? Tán jámbor?
– Kínjában elnevette magát. – Töröm a fejemet, de nem tudom a választ.
– Én ebben nem veszek részt! – fordítottam el a fejemet. – Ez a gondolat nem
vezet sehova.
– És vajon én milyen férfiember lennék, ha a jövőben nevelkedtem volna?
Méltó hozzád? Kedvedre való?
A kérdésére felé fordultam. Oroszy Mihály szomorú tekintettel várta a
válaszomat. Sokáig hallgattam, amitől kínlódott.
– Vagy úgy véled, a természetem eredendően idegen tőled?
Nemet ráztam a fejemmel.
– Maga nem rossz ember. – Küszködtem a könnyeimmel. – Én viszont nem
tudok így élni.
– Asszonyként? – szúrt ismét. – Férfi módjára mellettem sosem fogsz! Itt nem
leszel prókátor.
– Tudom – vágtam közbe.
– Katica adott neked bármit is gyermek ellen? – váltott a témán.
– Mi ütött magába? – fortyantam fel. – Csak nem Ambrus miatt kérdezi?
– Válaszolj!
– Nem szedek semmit! – mondtam, és a szemébe villantottam dühömet.
Megkönnyebbült a válaszom hallatán. Az én szívem pedig egyre hevesebben
vert.
– Mi történne, ha nem szülnék gyermeket magának?
– Tán nem akarsz? – kérdezett vissza azon nyomban.
 – Nem erről van szó. Csak tudni akarom, ha ezt az asszonyi kötelességet nem
teljesítem, akkor mire számíthatok.
– Tégy meg mindent, hogy teljesítsd! – hangzott az egyenes válasz. – Kezdd
azzal, hogy velem hálsz.
– Elvégre ehhez is joga van, ugye? – kérdeztem epésen.
Mihály tekintete ekkor megváltozott.
– Nem tettem semmit, amiért vezekelnem kellene! Esedezni sem fogok!
– Hát, akkor ne tegye! – válaszoltam.
Uralkodnia kellett magán. Már ismertem az arcát: elöntötte a méreg, de nem
válaszolt dühből. Én viszont nem bírtam magammal, rátettem még egy lapáttal:
– Menjen mulatni! No, menjen már! – hessegettem a kezemmel az ajtó felé. –
Úgy, ahogy egy igazi földesúrhoz illik! Ott biztosan nem kell könyörögnie! És
megválogatnia sem kell a szavait.
Kiment, és nem is jött többet. Isten a tanúm, nem bosszúból tettem, de a
férfimulatságokat és asszonyócsárlásokat nem tudtam sehogyan sem elfogadni.
Tisztában voltam vele, férjem sem csókokat kolduló alkat – a békülés
nehezebbnek ígérkezett, mint gondoltam.
Nem adtam be a derekam, és nem hagytam, hogy jóllakasson néhány szebb
gesztussal. Nem koncot akartam. Ha a szerelem párharc, akkor a házasság néha
háború. És ekkor háború dúlt közöttünk.
 Lakodalom

Elérkezett a nagy nap, egybekeltek. A füredi nemes Vargha Ambrus az Úr 1764.

esztendejében, János napon nőül vette Bocsor Kelemen jobbágy Zsuzsanna nevű
leányát. Nem volt benne semmi meglepetés, a falu már készült a lakodalomra, a
hideg télben mulatozni vágytak.
Zsuzsit egyenesen a nemesi rangig röpítette jobbágycsaládjuk anyagi előnye és
ügyessége, s ilyen esetekben – a fiatalok vonzalmán túl – egyéb előnyök is
kibontakoztak.
Családjaik boldogan üdvözölték a köteléket. Egy gazdag jobbágycsalád lelkesen
megsegítette a rangos, ám szegény úri rokonságot; cserébe a kékvérű maga mellé
emelte az egyszerű asszonyt. A nemes atyától származott közös ifjak már
címerrel a hónuk alatt jönnek a világra, immár gazdagon. Létezhetett ennél jobb
üzlet? Kötve hiszem.
– Nagyravágyó – jegyezte meg Katica.
Ezzel nem szálltam vitába, mert Zsuzsi nagyra vágyott. Sokkalta nagyobbra,
mint amivel születése kínálta, de becsületére szólt kitartása. Nagy küzdelmek
árán, de áttört a nemesek barikádján, és addig csűrte-csavarta a sors fonalát,
mígnem egy nemes sarjhoz kötötte magát.
Sikere elvitathatatlan – ezen a napon jövendő gyermekeit egy másik osztályba
juttatta.
Az első sorból néztem, amint a friggyel visszavonhatatlanul összeköttetett a
Vargha-címerrel. A ceremónián Ambrus volt a díszlet. A lány levedlette magáról
az örökölt sorsot, mint a hernyó, és az esketés után már nemes pillangóként szállt
a világban. A létezés könnyebbik oldalára jutott.
Az esküvő előtti napokban nevetve tette félre paraszti ruháit, mohón szaggatta
a régit, és tűzbe vetett mindent, ami csak a szolgaságra emlékeztette. Szemében
lángolt a lelkesedés: vágyta az újat és mindent, ami nemes.
 A ceremónia vége felé közeledve, amikor markában érezte a hőn áhított rangot,
sírva fakadt.
Mosolyogtam. Zsuzsi már tekintetes asszonynak hívatik!
– Megérdemelte, hisz annyira akarta – súgta a fülembe Mihály halkan.
Egyetértettem vele, de válaszra sem méltattam a megjegyzést. Igazat szólt –
nagyon is –, de egy született nemes szájából akkor sem ízlett.
Zsuzsi az esketés után megkönnyebbülten hátravetette a fejét, és feltekintett az
égre. Hálát adott. Végre megpihenhetett.
Ambrus elfogódottan, kipirult arccal – mint újdonsült férj –, esetlenül álldogált
mellette. Vajon ő is megérdemelte?
Asszonya diadalittas arccal vonult kifelé a templomból. Nem rejtette véka alá a
győztesek mosolyát, elégedetten tekintett végig a vendégseregen, és párás
szemmel lépdelt az ígéretes jövő felé. Nem szerénykedett, nyíltan kiélvezett
minden pillanatot, mohón zsebelte be a bókokat. Büszkén sütkérezett a
figyelemben: vibrált az élettől, boldogan lubickolt az arisztokrata vendégek
forgatagában. A hajadon lányok felnéztek rá, hiszen valaha egy volt közülük, de
ettől a perctől csodálták, mert neki sikerült: valóra váltotta az összes parasztlány
álmát. A bajnokok fölényes gesztusaival fogadta jókívánságaikat, szeme
büszkeségtől csillogott, körbejárt a vendégseregen, majd elégedetten emelte
ajkához a kupát.
Újdonsült férje fátyolos tekintettel figyelte, és őszinte tisztelettel nézett rá:
ahogy a vadász teszi legbecsesebb trófeája előtt.
Zsuzsi győzelmet aratott az ifjún, büszke tekintete elárulta. Ambrus izgalommal
nézte ifjú feleségét. Szentül hitte, hogy egy angyalt választott, és ketten a
mennyországba tartanak. Amikor Zsuzsi megcsókolta férjét, olyan mohón
szorította magához, hogy a vézna férfitest belecsuklott. A lány szerette Ambrust –
a rangjával együtt. Felesleges volna firtatni, hogy mi lett volna, ha a fiúnak nincs
nemesi címere. Volt neki.
Ambrus érzéseiben sem kételkedtem. A női test nyújtotta örömök láthatóan
rabul ejtették, és szerencsére újdonsült feleségét Isten kacér természettel és dús
keblekkel áldotta meg. Egymás gyengéi voltak, ami remek alapnak bizonyult,
hovatovább: a frigy a két família esélyeit is javította, de a legnagyobb
haszonélvezők majd az utódok lesznek.
Ezt az örömanyák is jól tudták, könnyes szemükben jómódú kis nemesúrfik
képe ugrándozott, ezért a hőn áhított célért félretettek mindenféle rosszérzést.
Bíztak a jövőben és az Úrban…
 A szememmel Mihályt kutattam. Hirtelen nem láttam sehol, a keresésére
indultam. Végül megtaláltam az udvar felé, az ajtóban beszélgetett. Nem vágytam
vele társalogni, csak tudni akartam, hol lehet.
Amikor megpillantottam, a szemem mégis elidőzött rajta. Hatalmas hátát
szőrme fedte, haja vadul göndörödött. Lehetetlen volt nem észrevenni, milyen
férfias.
Meleg borzongás járt árt. Nem volt benne semmi különös, hogy ennyire tetszett,
hiszen jóképű férfi volt, és már a magassága is magára vonzotta a figyelmet.
Érkezésünkkor az emberek lelkesen köszöntöttek minket – igaz, nem csak
tekintélyes megjelenéséért. Muszáj is volt nekik, tiszteletből. Féltek is tőle, hiszen
Oroszy Mihály földesúr volt, akkor is, ha nem a legrosszabb fajta. Aki nem úrnak
született, az földesúri hatalom alatt állott.
Férjem nem volt zsarnok, nem fitogtatta az erejét, nem szorult rá aljas
eszközökre, ennek ellenére a paraszt nem felejtette el, hogy kicsoda. Mihálynak
jogában állt akár a fejüket is venni. Nem tette, de joga volt hozzá. Hatalma alatt
álltam én is.
Erről nem volt tanácsos elfeledkezni.

– Valamirevaló lakodalom nincs verekedés nélkül – kiabálták a nagyhangúak. A

leghangosabban egy izomsorvadásos férfi – aki nem győzte magát vonszolni a
földön–, várta, hogy történjék valami. Fel akarta magára hívni a figyelmet, nem
mintha testi nyomora nem tette volna meg. Talán azt akarta éppen túllicitálni.
Túlkiabálta az összes férfit. Ők meg hagyták.
Mihály és társasága felé sem fordult. Nem viszolyogtak tőle, nem kerülték nagy
ívben. Elfogadták, de pont annak, ami. Se többnek, se kevesebbnek. Nem nézték
le, de nem is karolták fel.
– Nem igaz, hogy nem vagytok képesek már valamin összekapni! – rikoltozott
az egyre türelmetlenebbül. – Csak akad itt két ember, aki szívből utálja egymást!
Ne hozzunk szégyent a házra!
Egy csapat fiatal legény is kint levegőzött, melléjük vonszolta magát. A
tornácról figyeltem az eseményeket.
– Óvatosan csak a holddal! – csatlakozott be a fiatalokhoz kéretlenül.
A legények egyszerre néztek rá, ő pedig nyomban felmutatott a kerek
teliholdra.
 – Egyszer ugyanúgy álltam alatta, mint ti most! Kívántam is! És teljesült –
mondta hátborzongató hangsúllyal. – El is szedte a lábamat!
A legbátrabb fiú odaszólt neki:
– Ostoba! Ki az, ki azt kívánja, hogy nyomorék legyen?
– Nem azt kívántam – sunyította lapos szemmel. – Csak ez sült ki belőle!
– Hát mit kívántál?
Az összes legény a szerencsétlen férfit nézte, kíváncsian várták a választ.
– Azt kívántam, földig érjen a faszom!
Az ifjak döbbenten álltak, a nyomorék férfi felkacagott. Olyan volt ez, mint az
engedély: groteszk vigyora engedély volt a gúnyra. Az idősebbek oda sem néztek.
Ismerték már a vicceit, és nem sajnálták tőle.
Az ifjabbak kezdetben könnyeztek a nevetéstől – nem győzték hallgatni a
vénembert –, ő meg egyre több különös történetet mesélt. Szerencsétlen rájött, az
a legjobb, ha saját magát gúnyolja, talán így kevésbé fájdalmas. Való igaz:
mellette labdába sem rúghatott volna más, oly kegyetlenül csúfolódott magán.
Talán egy pontig még értelmet is láttam benne, de átesett a ló túloldalára, és nem
bírta abbahagyni. Annyira túlzásba esett, azt sem vette észre, már nem nevetnek
vele – egyedül vihogott. Bizarr nevetése erősödött. Az ifjak szépen lassan
elszállingóztak mellőle.
Teljesen egyedül maradt.
Körbenézett.
Észrevette, hogy őt figyelem.
Felhúzta a száját, szemét pedig össze. Rám akart ijeszteni. Nem tettem, amire
számított. Megsértődött, elfordult, és iparkodott vissza a mulatságba. Nézni is
borzalmas volt, ahogy nehézkesen vonszolta magát.
A nyomorék férfi közöttünk élt, és bár senki nem bántotta, komolyan sem
vették.
Észrevettem, hogy rajtam kívül egy idősebb férfi is követte a szemével.
– Segítsek neki? – kérdezte a fia.
– Semmi esetre sem! – intette az apja. – Magadra haragítanád! Csak ha elfekszik
valahol!

A Bocsor család és a falu kitett magáért: folyt a bor és a pálinka, az ételből

bőségesen jutott mindenkinek. Végeláthatatlanul sorakoztak a finomságokkal
megpakolt asztalok.
 István és Katica is mulatott. Katica fájós lábbal is jókedvűen ropta, férje
számtalanszor megforgatta.
Vica dolgozni is jött, és vendégnek is: besegített, de azért tudtunk beszélgetni is.
Rozit, a szakácsnőnket is meghívták, ezúttal vendégnek. A konyha felé még egy
lépést sem tett. Ritka alkalom volt számára, hogy nem fogott fakanalat a kezében.
Géza és felesége be volt fogva ezen a napon is – igaz, a kocsisunk ivott, és bőven
jutott ideje asztalhoz ülni és táncolni. Bezzeg szegény Kata nem győzött a
konyhában segíteni. Undok természete miatt nem kedveltem, de sajnáltam,
amiért még ebből a napból is kimarad.
Élvezettel hallgattam a muzsikát, örültem, hogy kimozdulhattam. Állva
csemegéztem, és éppen egy falatot kaptam be, amikor megéreztem magamon
Mihály pillantását, szinte belém csípett.
Kerestem a szememmel – elsőre nem találtam –, kétszer kellett
körbepásztáznom a terepet, mire megpillantottam.
A megérzésem nem csalt. Egy félreeső sarokban, a falnak támaszkodva állt, és
engem bámult.
– Köszönjük a hízókat! – kapott el az örömanya. A tekintetem elszakadt
Mihályétól.
Ambrus anyját először akkor láttam, mikor kis híján halálra vertek a kancellár
előtt. Akkor némán végignézte, ahogyan egy cselédlányt ütlegelnek. De nem
haragudtam érte, hiszen nem tehetett mást, és ekkor már én is pontosan
átéreztem az asszonyok tehetetlenségét. Azóta végtelenül kedvesen bánt velem,
nem győzte szimpátiáját kimutatni.
A vámosi Ghéczy családot nem hívták meg az esküvőre. Az Oroszy család és
ezáltal az én személyem iránt érzett rokonszenvüket most nyíltan kimutatták, és
elfordultak a bántalmazótól.
Habár kéretlenül, de tanácsokkal is ellátott. Meglehetősen őszintékkel.
– A külön töltött idő ellenség – biccentett Mihály felé. – Ne engedd, hogy a
hidegség közétek bújjon! Mert egy nap csak arra leszel figyelmes, hogy a sértődött
percek évekké duzzadtak. És már fogalmad sincs, milyen a férjed csókja, még a
keze is idegen lesz, ha hátadhoz ér – sóhajtotta. – Azon kapod magad, a
szakácsnőddel nagyobb az összhang, mint tulajdon uraddal!
Meglepett a bizalmas hang.
– Hallgass rám, Anna! – mosolygott jóakarón. – Még közös a ritmus, akármilyen
nóta is szól! – Közelebb hajolt. – Most feléd fordul a figyelme! De vigyázz!
Könnyen múlik.
 Már majdnem bedőltem neki, és kis híján megtévesztett. De a nyájas hang csak
nekem szólt. Amikor Kata, a cselédünk véletlenül nekiment egy fatálcával, és zsír
folyt a ruhájára, kibújt a természete:
– Kettétöröm a hátad! – rúgta bokán.
Kata behunyta a szemét, és nem is szisszent. Csontos ábrázatán némán
végigvonaglott a fájdalom, ám hamar megfeszítette vonásait, és rezzenéstelen
arccal sütötte le a tekintetét.
– Nem szándékosan tette! – keltem a védelmére gondolkodás nélkül.
Ambrus anyja sűrűn pislogott. Hihetetlen gyorsasággal összerendezte vonásait,
és erőltetetten mosolygott.
– Az idegeim gyengülnek – nézett rám hamis bűnbánattal.
Nem tudtam visszamosolyogni.
– Ha megbocsát – biccentettem, majd megfogtam Kata karját, és odébb húztam.
– Szipirtyó! – suttogtam magam elé. Majd az asszonyra emeltem a tekintetem: –
Kerüld el!
Cselédünk csak bólintott, és elsietett. Bal lábát kicsit húzta, de becsülettel
dolgozott tovább.

A menyegzőn csendesen szemlélődtem, figyeltem az embereket.

Bocsor Kelemen, Zsuzsi apja erős és kiváltképp eszes parasztember hírében
állott, aki olyan jómódban tartotta családját, hogy jó pár nemesi családnál
vagyonosabb helyzetbe kerültek. Ügyességével és szorgalmával túlszárnyalta,
amit a státusz diktált, és lánya esküvője csak megkoronázta a remekművét.
Egyébiránt büdös, gusztustalan ember volt, de ragadtak rá a nők.
Fokhagymaszagot árasztott. Mindig. Zabált, vedelt, és falta a nőket. Sikere abban
állt, hogy nem kérkedni akart, csak élvezkedni. Kevesen utasították vissza, az
öreg ravaszul és fáradhatatlanul nyüstölte a nőket, mindig jókor kért, és sosem
ingyen. A lányok, asszonyok titokban, a szégyent kicselezve, kevéske pénzért
örömmel odaadták magukat. Hallottam olyat is, aki pár jó szóért is megadta
magát.
Keveset beszéltem vele, de éles eszű és humoros válaszokat adott. Felesége,
Zsuzsi anyja szerény volt, és csendes, nem győzte tompítani harsány urát:
– Ne igyál annyit! Mit fognak rólunk gondolni Vargháék?
– Igazad van, asszony! Megígérem, hogy holnaptól nem iszom többet! De… –
emelte magasba a húsos mutatóujját – kevesebbet sem!
 Elfordult a nőtől, és derűs nyugalommal emelte szájához kupáját. A
vendégsereget kémlelte. Ivott egy hatalmas kortyot, aztán visszanézett az
asszonyra, aki rosszallóan bámulta.
– Ha nem tetszik, amit látsz, ideje visszavonulnod!
Zsuzsi anyja egy szót sem szólt, tompa tekintettel továbbsétált. Megállt egy
ápolatlan, dülöngélő férfi mellett, megfogta gyengéden a karját, és próbálta
magával invitálni. Hasztalan, mert a férfinak esze agában sem volt távozni.
– Zsuzsi bátyja – hallottam Mihály hangját. A semmiből lépett mellém, és
válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.
A visszataszító férfi keresztbe álló szemekkel, bizonytalanul álldogált, kezét
néha a magasba emelve így kiáltott:
– Picsát! Hozzatok nekem picsát!
Zsíros testével és rothadó fogaival legalább olyan idősnek látszott, mint az apja.
– Korán elhasználta magát – fordultam Mihályhoz.
– Egy dolgot nem örökölt az apjától: a tehetséget.
– Ha jól gondolom, neki is van családja.
– Van, de mentségére szóljon, ronda asszony, nagy nyelvvel!
– A hűség tán a feleségtől függ? – néztem a szemébe. A férjem a plafonra emelte
a tekintetét. Nem akartam ismét vitát. Láthatóan ő sem.
– Gyermekeik vannak? – kérdeztem újra.
– Se szeri, se száma. Asszonya mindig viselős.
Csodálkoztam. Mégiscsak összeillenek az asszonnyal, bármilyenek is legyenek
külön-külön. Kicsit irigyeltem is őket.
– Az ostobának annyi gyereke van, amennyit tud, az okosnak annyi, amennyit
akar – fűzte hozzá Mihály.
Zsuzsi bátyja otrombán odébb taszította saját anyját, majd ismét döntötte
magába a bort. A csendes asszonyt többet már nem láttam azon az estén;
észrevétlenül távozott.

A násznép kirívóan különbözött: a jobbágyok és nemesek két oldalt alkottak,

nemigen érintkeztek – Zsuzsi már az új rokonokhoz húzott. A hangulat nem volt
feszült, de kisimult sem; egyszerűen két táborra szakadt a vendégsereg, egyik
oldal sem igényelte a másikat. Udvariasan összemosolyogtak az új rokonok, de
nem mulattak együtt, csak egy helyen ünnepeltek.
 Somogyira is felfigyeltem. Verejtékező homlokkal, gondterhelt ábrázattal
pásztázta a hajadon lányokat.
– Kit keres? – kérdeztem Mihálytól.
– Bárkit.
Erre akkor nem válaszoltam, de amikor Somogyi egy Katica-korú
özvegyasszony mellett kötött ki, nem bírtam ki szó nélkül.
– Nem túl idős hozzá?
– Tudod, erre mit válaszolna neked István? – vigyorgott a férjem. – Tán nem
ismered a jó húsleves titkát?
– Mi volna az? – kérdeztem
– Öreg tyúk, fiatal répa.
Ezen együtt nevettünk. Végre.
Nem természetes, hogy egy házasság az ekkora nézeteltéréseket kibírja, és a mi
világnézeteink között igencsak nagy szakadék tátongott. De úgy hiszem, volt
közöttünk egy híd is, egy lerombolhatatlan. Biztosan az, mert dühömben már
felgyújtottam volna, ha tudom. De nem tudtam. Szerencsére Mihálynak sem
sikerült kárt tennie benne, pedig éles fejszével néhányat ő is belevágott
mérgében.

Sokat ittak az emberek – igaz, elég gyenge bort. Én is többet ittam, mert tisztább
volt, mint a víz. Ekkoriban olyan volt az italozás, mint a 21. században a kávézás.
Azaz bort mindig ittak: reggel, délben, este, és persze akkor, ha az embert
megkínálták.
– Lehet itt hugyozni? – kiabálta mellettem egy kipirult arcú, inkább széles, mint
magas parasztlegény.
– Mit csinál ez? – kérdeztem Mihálytól halkan.
– Meglehetősen egyéni módon italt kér még. – A legények felé mutatott. –
Elfogyott a boruk. Azt jelzik így!
Nem kellett több, csatlakoztak hozzá a többiek is, és egyszerre fordultak
Ambrus felé:
– Lehet itt hugyozni? – kérdezték ordítva ismét.
– Lehet! – hangzott Ambrus bátortalan kiáltása. Aztán a háta mögé nézegetett,
ahol Zsuzsi apja jelent meg egy hordó borral. Majd megszakadt az öreg, de vígan
tette újdonsült veje mellé, és homlokát törölgette.
Erre a férfisereg újra kérdezett:
 – De mitől? – És felmutatták az üres kupákat.
– Ettől! – kiabálta tele torokból a jobbágy após, és szeretetből úgy hátba vágta
Ambrust, hogy szerencsétlen úrfi majdnem összecsuklott az erős tenyértől.
Már a lakodalom napján elkezdődött: Bocsorék adtak, Ambrusék ettek.
Folyt a bor, folyt a tánc.

A vágyak piacán élénkült a mulatozás, izgatott tekintetek és sötét szembogarak

dongtak mindenhol, mámoros várakozástól volt fülledt a levegő. A férfiak
fürkészték a nőket, a nők pedig csapatokba verődve sutyorogtak róluk.
A Vargha család meghívott vendégei közül egy nemes férfi rajtam felejtette a
szemét. Merészsége őszinte csodálatot váltott ki belőlem, hiszen azt mindenki
tudta, hogy ki vagyok. Oroszy Mihály felesége. A nők sem mertek táncba vinni,
csak miután játékosan elkértek a férjemtől – a földesúrtól. Mihály nem tiltotta a
mulatozást, soha még csak ferde szemmel sem nézte, mégsem lehetett elfelejteni:
szava és kardja törvény. Sőt, néha még annál is több.
De ez a férfi más volt: veszélyesen bátor tekintettel mustrált, miközben Vicával
beszélgettem.
Más kaliber volt, mint Mihály, de kétségkívül megnyerő külsővel áldotta meg az
ég.
– Ki ez? – szűrtem a fogaim között, és közelebb hajoltam Vicához.
– Katonaember – válaszolta óvatos mosollyal. – Bár ha továbbra is így bámul
téged, akkor mindjárt halott is – biccentett Ostor felé, aki a jelenetet a falnak
dőlve, keresztbe font karokkal kísérte figyelemmel. – Férjek megkeserítője –
folytatta a barátnőm. – Szoknyapecér!
Az idegen zavarba ejtő tekintetét belém fúrta, de olyan hévvel, hogy
meztelennek éreztem magam tőle.
– Nálam nem lesz sikere – jelentettem ki közömbös hangon.
Ahogy ezt kimondtam, az ismeretlen férfi megindult felém. Tekintete
célkeresztjéből egy pillanatra sem veszített el.
Nagyot húztam a boroskupámból. Zavarba hozott ez a köntörfalazás nélküli
érdeklődés.
A jóképű, barna férfi megállt előttem. Két egyenes vágás futott végig az arcán,
de még a mély hegek sem csúfították el a vonásait.
– Engedje meg, asszonyom! Maga a legvonzóbb nő, akit valaha láttam – mondta
egyenesen.
 – Utazzon többet, még szebbeket fog látni! – szereltem le mosolyogva.
Nem tágított. Nem zavarta a válaszom, továbbra is engem nézett. Tüzes
tekintetével nyíltan provokált.
– Remélem, nem az arcom ijeszti el. Biztosíthatom róla…
– Nem ilyen könnyű rám ijeszteni – vágtam közbe. – A férjem úgy tartja, a
legtöbb karmolást a legjobb vadászkutya szerzi.
– Ezt örömmel hallom. – Kissé meghajolt, majd újra egyenesen a szemembe
nézett. – Lenyűgöznek a bátor asszonyok, akik nem riadt őzikeszemekkel
hódítanak!
Szemtelenségében volt valami imponáló – amivel ő maga is tisztában volt –,
talán ez tette különlegessé.
Mihály mellém lépett.
– Uram, megenged egy táncot a csodálatos feleségével? – fordult a férjemhez a
katona pimasz mosollyal.
– Ami azt illeti…
– Az ifjú férjek mily hevesek! Nem az ágyamba hívtam, csak táncolni!
– Táncoljunk! Én megengedem – válaszoltam hirtelen.
Mihály arca kővé dermedt. Nem terveztem, hogy bosszút állok – főleg nem így –
, de a helyzet adta magát. És meg kell hagyni, élveztem a dolgot. Édes volt a
bosszú.
Tisztában voltam vele, hogy egy vérbeli nőcsábásszal állok szemben, de
modora egyáltalán nem mászott tenyérbe – inkább határozott, de vonzó fellépése
tette veszélyessé.
Tenyerébe csúsztattam az enyémet. Keze nem volt sem érdes, sem hideg, vagy
nyirkos tapintású; és ahogy közelebb léptem, barna bőréből különleges illat
zúdult felém. Ápolt teste üdítő meglepetésként hatott rám.
A tánc, amit jártunk inkább hasonlított egy párjátékra, mint egy társastáncra.
Az avatott kéz diszkréten végigsiklott a hátamon, miközben beálltunk a többiek
közé. Balzsamos meleg kúszott az orromba, erős illatát bódító fegyverként vetette
be a női szívek ellen.
Ez az ismeretlen volt az első illatos férfi, akivel találkoztam, az ánizs- és
pézsmaillat dohánnyal keveredett. Semmiféle citrus vagy zöld nem lágyította a
hatást. Az általam ismert parfümöknél jóval erősebb keveréket használt, érzéki és
tömény aroma lengte körbe.
– Maga nem egy debütőr – néztem egyenesen a rejtélyes tekintetbe, mikor
közelebb került az arcunk.
 – Van egy olyan érzésem, asszonyom, hogy maga sem amatőr – jegyezte meg
egy félmosollyal.
Biztos kézzel vezetett, és mesterien bűvészkedett a szavakkal is. Megnyerő
modorban beszélt: egyenesen és bátran. Ez is ritkaságszámba ment.
Elégedetten lépegettem mellette. Érdeklődése megtisztelt: hiúságomnak
hízelgett, és bátorsága is csodálatot ébresztett bennem, de semmi többre nem
vágytam.
– Hallottam, gyűjti a trófeákat.
– Szeretek vadászni. No de melyik férfi nem?
– Az biztos, hogy maga nem lesből támad. Nyíltan járatta rajtam a szemét, pedig
tudta, hogy ki vagyok. Ennél sokkal kevesebbért is hullott már porba férfi feje. Mi
lesz, ha egyszer egy ifjú, heves férj ilyenkor kardot ránt majd?
– Asszonyt nem lehet karddal megtartani.
– Mivel kell megtartani?
– Egyszerű a szabály: úgy kell vele bánni, eszébe se jusson, hogy más oldalán
jobb is lehet – mosolygott magabiztosan.
– Milyen kiművelt a női szíveket illetően. Mégsem házas ember, ha jól sejtem.
Vagy a feleségét ilyenkor otthon hagyja?
– Ahogy a nagy vadászok, én is várok – mondta rejtélyesen. – Várok a nagy
találkozásra. A nemes vadra, az igazi zsákmányra.
Karizmatikus és magával ragadó férfi volt, mégis az érzékenysége keltette fel
legjobban a figyelmem: nem csak a tekintetével tudott vetkőztetni, úgy olvasott
bennem, mintha az természetes volna. Kristálytisztán érezte szándékaimat.
– Nem félek küzdeni, láthatja – biccentett Mihály felé. – Magával kapcsolatban
mégis tévedtem.
– Ezt hogy érti?
– Megtévesztettek a gesztusai. Minden mozdulata, még a járása is.
Könnyedséget és szabadságot sugárzik. Igaz, nekem egyetlen pillantást sem
címzett, mégis észrevettem. Kitűnik a tömegből. Maga más.
– Ennél a résznél szoktak az asszonyok a karjába hullani? – vágtam közbe
nevetve.
– Engedje, hogy befejezzem! – intett komoly ábrázattal. – Ezúttal tévedtem. A
szíve teljes mértékben foglalt. Ostromolhatatlan.
– No és ezt miből látta?
– Nem nekem mondott igent erre a táncra. Csak az urának mondott ellent.
Válaszán megilletődtem, dermedten bámultam magam elé.
 – Nyugodtan szakítson félbe, ha tévedtem.
Hallgattam.
– Akinek Isten ilyen asszonyt adott, az nem dőlhet hátra nyugodtan – intett a
férjem felé, aki villogó tekintettel közeledett. Majd meghajolt, mintha vége lenne
a táncnak, és egy lépést tett hátra.
Mihály karon ragadott, és továbbsétáltunk.
– Kvittek vagyunk? – nézett a szemembe sötét tekintettel.
– Nem.
– Ha még egyszer hozzád ér, párbajra hívom.
– Féltékeny – vágtam az arcába élvezettel. – Kínzó érzés, ugye? Ne feledje,
nagyságos uram, már tiltott a párbaj.
– Szemet vetett rád, és a szemem láttára megkörnyékezett!
– A leányokkal, akik magának ajánlkoznak, azokkal is ilyen szigorú?
– Túl messzire mentél, Anna!
– Ne legyen féltékeny, édes uram! Egyetlen férfit se érezzen vetélytársának,
hiszen magát választottam, maga az én férjem. Senki nem foglalhatja el a helyét –
válaszoltam neki gúnyosan ugyanazt, amit ő próbált lenyomni az én torkomon.
Láthatóan nem ízlett neki sem. Dühös arcot vágott.
Ekkor a szóban forgó férfi mellénk lépett, és így szólt a férjemhez:
– Nem szívesen mondom, de a férfiúi tisztesség így kívánja. A legőszintébb
hódolatom felesége lába előtt hever, akit gondolkodás nélkül el is vennék
magától, ha tudnám. De asszonya szemében én egy életlen kard vagyok –
sóhajtott, a szemét a plafonra szegezve. – Semmi nem esne olyan jól, mint
megküzdeni érte magával! De be kell, hogy lássam, esélyem sincs! Még akkor sem
nyernék, ha levágnám a fejét! Pedig higgye el, az igen kedvemre való volna most!
– Nagy levegőt vett, és szenvtelen arccal folytatta: – Az imént nem nekem
mondott igent, csak magának nemet!
Elmondta, amit akart, de válaszra nem várt. Illedelmesen meghajolt, és
távozott. Engem viszont megmosolyogtatott. Az ostromló udvarlás és a szép
szavak nem voltak Mihály asztala, de én ezt egyáltalán nem bántam, és nem
cseréltem volna el senkiért.
– Szemtelen szoknyavadász! – lépett mellénk István azonnal. Katica is
csatlakozott. Egyszerre estek nekem. Talán azért, nehogy Mihály tegye.
Férjem hallgatta, ahogy szapulnak, de ő nem rám figyelt. Az ismeretlen férfit
követte tekintetével. Végül faképnél hagyott minket.
 – Ez persze ennyi szót érdemel, ugye? Ha a férjem idegen nők társaságában
mulat, az szóra sem érdemes, bezzeg, ha egy asszony!
– Anna! Ne kezd újra! – figyelmeztetett Katica.
– Nem én mentem oda hozzá! Ő kereste az én társaságomat. Egyébként meg… –
El akartam mondani, hogy ez csak egy tánc volt, és az égvilágon semmit nem
jelent.
– Kurafi! – sziszegett István mérgesen. Nem volt kíváncsi a hangomra. Olyan
harag ült az arcán, mintha őt érte volna sérelem.
– Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem volt szemtelen – néztem rá. Nem
akartam, hogy ennyire utálja az ismeretlen férfit, végtére is semmi rosszat nem
tett, csak egy táncra kért fel. – Nem alávaló férfi, jól nevelt, és igen jó modorú.
István segítségkérőn nézett Katicára, aki csak a fejét rázta, és legyintett, de férje
nem hagyta annyiban, önuralmat erőltetve vicsorogta:
– Olyan szép nőhöz, mint te, csak rossz szándékkal lehet közelíteni.
Erre a mondatra érkezett meg Somogyi, akinek fogalma sem volt, mi történt, de
helyeselt nyomban.
– Habár az elejéről lemaradtam, de megerősíthetem az imént elhangzottakat –
vigyorgott szélesen. – Szép nőhöz én is csak rossz szándékkal közelítek.
– És a rondához milyen szándékkal? – fontam keresztbe a karomat magam
előtt.
– Ahhoz még rosszabbal! – visított fel. – Azok még azt is szeretik, ha
pimaszságot művelek – nevetett csücsörítve. – Azok a leghálásabbak!
 Hívatlan vendég

Friss levegőre vágytam, kimentem az udvarra. Egyszer csak egy aprócska fehér
gombócra lettem figyelmes: Vakarcs, az új kölyökkutyánk vidám hangulatban
szaladt az utcán lefelé. A kis csavargó rendszerint a nyomunkba eredt, ha
elindultunk hazulról, ám az első saroknál inába szállt a bátorsága, és inkább
hazafelé vette az irányt.
Ezúttal messzebbre csatangolt – kételkedtem benne, hogy egyedül hazatalál –,
ezért utánaeredtem.
Amint elhagytam az udvart, a vállam megremegett az utcán keresztülsüvítő
jeges fuvallatra. Az út véges-végig havasan fehérlett. Vakarcs vidáman
ugrándozott a hóbuckák között, és hiába szólongattam, rám sem hederített, csak
rohant a feje után. Igyekeztem utolérni – a kavargó, jeges szél néhol felkapta a
kemény és fagyott hódarát, és az arcomba szórta.
A kiskutya beszaladt a bokrok alá, és eltűnt a szemem elől.
Baljós érzés lett úrrá rajtam. Éreztem, hogy veszélyben vagyok.
Nyüszítést, majd reccsenést hallottam. Aztán egy hangot sem. Tudtam, hogy
valami borzalmas dolog történt.
A következő pillanatban a fa mögül valaki felém hajította Vakarcsot. Tompán
huppant a lábam elé – kis teste belesüppedt a hóba. A kis állat nem mozdult:
fejecskéje kifordult, szemei dülledten meredtek, nyelve kilógott a szájából.
Kitörték a nyakát!
– Ki van ott? – kérdeztem remegő hangon. Óvatosan hátráltam a ropogó hóban.
A settenkedő árnyék felfedte magát: egy fa mögül előbújt az ifjabb Ghéczy, a
tavaly ősszel a kancellár előtt engem bántalmazó nemesember fia, arcán sátáni
vigyorral. Míg élek nem felejtem el a napot, amikor először megláttam: láncra
verve, kutyaként vezetett egy parasztfiút. Kegyetlen embernek ismertem meg,
akárcsak az apját.
 Szedett-vedett ruházatát mocsok fedte, arcán beteges grimaszok váltakoztak –
egyszerre vicsorgott és nevetett –, mintha maga sem tudná, melyiket akarja
jobban.
Inamba szállt a bátorságom. Pontosan tudtam, mire képes, nem akartam vele
ujjat húzni.
Közelebb lépett.
– Csak nem félsz tőlem? – vizslatott izgatottan.
– Félek.
Válaszomra mámor suhant át az arcán. Szemhéja egy gondolatra fennakadt,
orrlyuka kitágult, végül egy hatalmasat szippantott a hideg levegőből.
Rettegtem. Tettem egy lépést hátra.
Ő megrázta magát – mint akin végigfut valami tébolyult erő –, majd ujjait
idegesen csavargatva megindult felém. Amikor az aprócska állattetemhez ért,
vigyorogva rálépett. A zsenge csontocskák ropogva törtek darabokra. Színpadias
mozdulattal a szája elé kapta kezét.
– Pardon! Asszonyom, azt hiszem véletlenül ráléptem a kedvencére!
Majd vidáman odébb szökkent.
Játszadozott velem. Élvezte, hogy félek. Torzult ábrázattal beszélt, arcát
képtelen volt kontrollálni, érzelmei összevissza rángatták.
– Ó, nem! Ne aggódjon, ez már nem fáj neki. Már döglött! – nézett rám véreres
szemekkel. – Kitört a nyakacskája!
Már csak két lépésnyire állt tőlem, éreztem rajta a borszagot. Tekintete eszelős
őrült módjára ide-oda cikázott rajtam: a cipőmre röhögött pislogó grimaszokkal, a
mellem felé szippantgatott.
Hallottam pletykákat róla. Gyerekkora óta betegeskedő embernek tartották, de
hirtelen megkopaszodásával és látványos súlyvesztésével a szóbeszéd
középpontjába került. Ragályterjesztőnek bélyegezték – kiközösítették. Mihály
szerint bujakóros volt, a franc elkapta és rágcsálta testét.
Addig sem örvendett makulátlan hírnévnek, de a vérbaj – taszító billogként –
megpecsételte sorsát. A szifilisz gyógyíthatatlan fertőzésként szedte áldozatait –
jól tudtam –, a történelem során koronás fők is áldozatul estek a nyavalyának.
Az emberek ösztönösen irtóztak tőle – viszolyogva kerülték a szerencsétlen
betegeket. Én is undorodtam Ghéczytől. Törtem a fejemet, mit tegyek. Nem volt
más esélyem, csak futni, és közben sikítani.
Mielőtt megtettem volna, az őrült férfi lehajolt, és a kezébe vette Vakarcsot.
Simogatta.
 Meggyűlöltem az egész famíliáját. Minden alkalommal – ha találkoztam eggyel
közülük –, a vérem folyt. Így volt ez azon a napon is.
Egyszerre hallottuk meg Somogyi hangját: éppen Ambrusnak osztotta
jótanácsait a közelgő nászéjszakára. Nem teketóriáztam. Megragadtam az
alkalmat: segítségért sikoltottam, és menekülni próbáltam. Ghéczy azonnal
utánam kapott, megragadta a karomat, és lekevert egy pofont.
– Miattad nem hívtak meg az esküvőre! Egy cselédszuka miatt – fröcsögött a
nyála. – Most ezt a játékomat is tönkre akarod tenni?
– Nem ártottam magának!
– Mit keresel te itt? Ennyire meg akarsz halni? – hallottam meg Somogyi
hangját.
– Mulatni nem hívtatok – nevetett vicsorogva az eszelős. – Kiélvezem, amit
tudok. – Mutatóujjával a nyelvét csiklandozta, úgy nevetgélt.
Somogyiból előtört a bátorság:
– Elég ebből, barátom! Anna! Te meg gyere ide!
Nem láttam hősiesnek azelőtt – nem is volt rá szüksége.
Ahogy megmozdítottam a lábamat, az őrült Ghéczy rám vetette magát, és
ledöntött a földre. Somogyi azonnal odaugrott, de elkésett. Az eszelős egy
nyakamhoz szorított késsel távolabbra parancsolta.
Somogyi arca megnyúlt, nem számított ekkora bajra. Ambrus némán tátogott a
kés láttán – még a hangját sem áldozta segítségre, nemhogy a tetteit.
Támadóm hátracsavarta a karomat, felállított, majd háttal maga elé szorított.
Somogyi tudomásul vette a helyzetet, Ambrus reszketett. Sokkot kaphatott:
tompa tekintettel meredt maga elé.
– Mihály felesége. Térj észhez! – próbálkozott kétségbeesetten Somogyi.
– Elnézést kérek! Jaj, remélem, megbocsát nekem a nagyságos asszony! –
bohóckodott Ghéczy, majd a fülemhez csücsörítette a száját. Úgy tartották, a
férfiakat szereti, mások szerint a nőket sem kerülte. – Majdnem elfelejtettem, én
balga! Pedig hallottam, mily sokra vitte! Almássy Anna! – Röhögve nyomta magát
egyre szorosabban hozzám. – Immáron nemes Oroszy Mihály farkát tisztelhetem
önben!
Majdnem összeestem, annyira féltem, az egész testem reszketett.
– Ne félj! Ne félj, galambom! – simogatta a hajamat. – Nincs kedvem más levébe
mártogatni. Beléd már egy katolika üríti a magvát, ennél még én is válogatósabb
vagyok!
– Mihály bosszút vesz rajtad! – sziszegte Somogyi – Engedd el! Úgy jobban jársz!
 Elöntött a félelem, mekkora veszélyben vagyok – a nyomorultnak nem volt mit
vesztenie. Élő halottként kóborolt, valószínűleg eszét vette a betegség vagy a
kétségbeesés, vagy e kettő együtt. És esze ágában sem volt elengedni. Egyre
erősebben szuszogott, és megnyalta az arcomat.
– Rossz az ízed – sóhajtott fel szemrehányóan. Büdös nyála a bőrömre fagyott.
Somogyi legnagyobb fegyverének a beszédet tartottam, de ekkor szerencsére
máshogy döntött: befogta a száját, és elrohant.
Nem láttam még ilyen gyorsan mozogni. Tudtam, segítségért szalad, de féltem,
hogy elkésik vele.
– Tudod, mit kell csinálni a nászéjszakán? – fordult Ghéczy az egyedül maradt
Ambrus felé. Annak szeplős arca kifehéredett, lila szája megremegett, nem jött ki
válasz a torkán.
– Szólalj már meg! – ordított rá az eszelős.
Ambrus elsírta magát.
– Nem akarsz gyakorolni? – lökött feléje Ghéczy. – Jószívű vagyok!
Megengedem.
Ambrus nemet rázott a fejével, majd végre megmozdult. Tett egy lépést hátra.
– Lám, lám! Apámnak igaza volt. A Vargháknak nincs vér a pucájukban. Vajon
a te feleséged is a szomszédhoz fog szökni?
– Nem találtál ifjút, akivel hálhatsz? – hallottam férjem hangját.
Istenem! Istenem! Így még soha nem örültem Oroszy Mihálynak. Habár a hideg
penge továbbra is a nyakamon pihent, egy pillanatra könnyebbséget éreztem.
– Pompás! Megérkeztél! Már féltem, hogy nem jössz! Így még jobb.
Mihály arcán fenyegető nyugalom ült. Biztosra vettem, ha csak egy hajam szála
is meggörbül, kő kövön nem marad, és Ghéczyt darabokra szedi. De ez nem
adhatott okot a nyugalomra, mert akkor is egy kés szorult a torkomhoz, és egy
cseppet sem vígasztalt a vérbosszú gondolata. Szerettem volna ezt a napot épp
bőrrel megúszni.
– Vajon száraz, mint egy katolikus apáca? – idétlenkedett tovább a támadóm, és
a lábam közé nyúlt. Színpadiasan mozgott. Női testem nem hozta lázba – férjem
dühe annál inkább. Hergelni akarta.
– Engedd el, különben megöllek! – sziszegte Mihály.
Ghéczy csak röhögött.
– Különben nem? – sikított fel jókedvűen.
 Mihály nem válaszolt. Némán figyelte a másik minden mozdulatát. Saját
érzéseivel úgy bánt, akár egy cirkuszi idomár az oroszlánokkal: parancsolt nekik.
Az arcán nem látszott semmi.
– Én már halott vagyok így is, úgy is! – röhögött fel ismét Ghéczy. Közelebb
rántott magához, a kést erősebben szorította a nyakamhoz.
Mihály tett egy lépést előre.
– Mihály, Mihály! Cöcö! Senki sem erősebb, mint a leggyengébb pontja. Most
pedig jól figyelj! – Az eszelős nagy levegőt vett. – Ígérem, erre a pillanatra örökké
emlékezni fogsz!
Ami ez után következett, egy szempillantás alatt történt. Jóval gyorsabban és
váratlanabbul, mintsem pontosan észlelhettem volna. Az események egy időben
zajlottak, én pedig csak sodródtam. Egyetlen tudatos mozdulatot sem tettem:
amerre léptem, és ahogyan, csak az ösztöneimnek és Mihálynak köszönhettem.
Ostor lesből támadott. Hangtalanul érkezett Ghéczy háta mögé, és megragadta a
karjait. Mihály ezzel pontosan egy időben szemből rávetette magát, elkapta a
csuklóját.
A következő pillanatban én már Mihály háta mögött álltam: felidézni sem lehet,
olyan gyorsan fordultam mögé, aztán megragadott a semmiből feltünt Somogyi,
távolabb húzott, és nyomban elém lépett. Felkaromat nem eresztette, egyik kezét
rajtam tartotta.
Előtte Mihály tornyosult, Ghéczy a földön hevert, mögötte Ostor állt. Támadóm
karja nagy reccsenéssel tört el, a fájdalomtól üvöltve hempergett a havon.
– Hadd vágjam el a torkát! – hallottam Darna Gergely hangját.
Somogyi háta mögül leskelődtem. Mihály és Ostor szorosan közrefogták
támadómat, aki újra felüvöltött. Mindkét karja élettelenül lógott. Véres fogsorral
ordított és röhögött – talán tényleg az eszét vesztette.
– A halál megváltás lenne neki – válaszolt Mihály.
– Születéseddel beszennyezted a világot! – vicsorogta Ostor, majd köpött egyet.
Ghéczy eltorzult arccal, a hóban fetrengve nyüszített.
Mihály hozzám sietett, és átölelt. Csókot lehelt a halántékomra. Dühe forróságát
a bőrömön éreztem. Dúlt benne a bosszúvágy.
Megnézte a nyakamat, majd újra magához szorított. Vissza akart menni, de
átöleltem. Összesimultunk, éreztem megfeszített izmait – le sem vette a szemét
Ghéczyről.
 Közel akartam lenni hozzá, de ő nem tudott rám figyelni. Támadómmal még
nem végzett. Feszülten vette a levegőt, mint aki ugrani készül bármelyik
pillanatban. Egyre többen ácsorogtak körülöttünk, figyelték a jelenetet.
– És ő? – biccentett Mihály a még mindig sokkos állapotban didergő Ambrus
felé. – Bántott?
– Nem segített – válaszoltam.
Később megbántam a válaszom. Nem akartam Ambrusra haragudni, és a
férjemtől sem kívántam. Ám akkor, abban a pillanatban megvetettem gyávasága
miatt.
Mihály egyetlen mondattal fordított hátat gyerekkori barátjának:
– Azért nem jó ember, mert van nála rosszabb is!
Időközben Ghéczy felállt, és menekülőre fogta. Az emberek ordibáltak utána –
„Gyáva!” –, ő szánalmasan botladozott, logó karjai esetlenül himbálóztak törzse
mellett.
Ostor Mihályra nézett, várta az utasítást.
A férjem körbehordozta tekintetét az összegyűlt emberseregen, majd a
szemével jelzett. Ostor hagyta menekülni a támadómat.
– Ezek után elengeded? – képedt el Somogyi.
– Nem jut messze – nézett Mihály a barátja szemébe hosszan, mire az bólintott.
Visszatértünk a lakodalomba a bámészkodókkal együtt. Meglepetésemre
Mihály egyenesen ismeretlen hódolom felé tartott, halkan mondott neki valamit,
mire a férfi komoly ábrázattal bólintott. Férjem szemébe nézett, és szótlanul
meghajolt.
Mihály rám sem pillantott, az ajtó felé vette az irányt.
– Nyugodj meg, Anna! A férjednek nem esik baja! – fogta meg a karomat
Somogyi, mikor indulni akartam Mihály után. – Ne aggódj! Nem meghalni készül!
– Mire készül?
– Bosszúra.
Később világossá vált minden: férjem arra kérte ismeretlen hódolómat,
vigyázzon rám, míg Ghéczy nyomába ered. A férfi kifogástalanul viselkedett,
betartotta Mihálynak tett ígéretét. Somogyi folyamatosan beszélt hozzám, a barna
férfi meg őrt állott mellettünk. Keze mindvégig kardja markolatán pihent, úgy
figyelt minket. Szótlanul.
A bor reszketett a kezemben, és nehezen találtam vissza magamhoz. Félre is
nyeltem, amitől köhögőgörcsöt kaptam.
Ekkor elkötelezett őrzőm közelebb lépett, és így szólt:
 – A férje nem marad Ghéczy adósa, nem kell félnie többé! Oroszy Mihály
visszafizeti a tartozását!
Ezt leszámítva nem szóltunk egymáshoz.
Mihály csakhamar visszatért, és nyomban indultunk haza.
A kocsira léptem fel éppen, amikor hűséges lovagom megjelent.
– Festetics János Károly – mutatkozott be egy főhajtással. Vagy inkább
elköszönt.
Többet nem hallottam róla, Mihály sem hozta szóba.
Hazafeleúton szótlanul ültünk, de szorosan egymás mellett, férjem átölelt,
kézfejemre adott egy csókot.
– Megtalálták? – kérdeztem, amikor a kezét nyújtotta, hogy lesegítsen a
kocsiból.
– Többé nem kell félned tőle.
Azon az estén ez a válasz elégnek bizonyult. Nem firtattam tovább. Talán
féltem az igazságtól, és inkább nem kérdeztem.
A faluban később az a hír járta, hogy az ifjú Ghéczyt elnyelte a föld – sőt, talán
maga a pokol. Egyesek állították, Vámoson, szülőfalujában még látták, bujdosott,
senki nem fogadta be – szerencsétlent még a tulajdon apja sem állhatta.
Eleinte borzalommal gondoltam rá, később már képes voltam sajnálni is. Talán
az volt a baj, Ghéczy sosem bocsátotta meg a világnak, hogy vágya más irányba
húzta. Ezért inkább haragudott az egészre. Utált mindenkit, de legfőképpen saját
magát.
Éjszaka erőt vettem a lelkemen, és kisimítottam az érzéseimet. Úgy tekintettem
támadómra, mint aki szedte a sátorfáját, és elment világgá, mert boldogtalanul
élt. A vesztét vére okozta, és nem a férjem.
A lábas óra kattogott a szobámban Nem számít, mi történt, Mihály ártatlan! –
mantráztam magamban.
Szerettem Oroszy Mihályt mindenek felett. Az összes titkával és bűnével együtt.
 Én a tied, te az enyém

Az esküvőt követően magunk mögött hagytuk a jeges hangulatot. Ahogy a hold

fordult, változott az életünk is. Már nem kerültem Mihályt, a dolgok a helyükre
billentek: a sértődöttség falai leomlottak bennem, a hiúságom nem
diadalmaskodott, őszintén vágytam már utána.
Reggel az étkezőasztalnál találkoztunk, a konyhába indultam a kávémért,
amikor megpillantottam. Ő már talpig felöltözve, én még hálóingben álltam.
Későn keltem: nehezen jött álom a szememre, de reggel sokáig elaludtam.
Mihály megtorpant.
– Későn keltél – jegyezte meg tétován. – Remélem, nem hűltél meg.
– Jól vagyok, csak elaludtam.
Aggodalmas arccal Vica jelent meg az ajtóban.
– Hogyan kéri a kávéját, uram? – kérdezte halkan Mihálytól.
– Gyorsan – hangzott a férjem türelmetlen válasza, miközben továbbra is
engem nézett.
Amióta feleségül vett, minden reggel én készítettem el a kávéját. Ezt ő nem
tudta, mert bele sem gondolt soha. A vitánk sem változtatott ezen a szokásomon,
csak annyit: nem én tettem elé, hanem odaküldettem. Eddig a reggelig itta a
kávét, ahogy megszokta.
Sem Vica, sem Rozi nem tudta, hogyan szereti.
– Két ujjnyi kávé, egy ujjnyi tej – válaszoltam Vicának, de én sem fordítottam el
a fejemet, Mihály szemébe néztem végig. Arcán egy mosoly suhant át.
Vica elrohant a konyhába.
– A halászokhoz tartok, utána Tihanyba. Csak sötétedés után térek vissza –
közölte a férjem.
Nem válaszoltam, csak bólintottam.
Az ajtó felé indult, de visszalépett:
– Vacsorára érkezem – nézett a szemembe. Elmosolyodott.
 – Várom – mosolyogtam én is.

Már régóta készült Tihanyba – taktikusan a szintén katolika Oroszy Pállal együtt –
, hogy egyezkedjenek a tihanyi apáttal. Békésen kívánták elrendezni a malmok
ügyét, évek óta folyt már a vita. A malmokon való civódás és verseny folytonos
volt a földesurak között.
Az Oroszy család kálvinista tagjaival perben is álltak a katolikusok. Amióta
Mihály katolizált, a tárgyalási alap megváltozott. A pápisták
kompromisszumkésznek bizonyultak, a férjem érveit meghallgatták, és hajlottak
engedményeket tenni a kölcsönösség jegyében. Az utóbbi egy kálvinista
földesúrral szemben elképzelhetetlen lett volna. Ilyenkor mindig eszembe jutott
Klára asszony: a fiával kötött házasságomat csak ezért támogatta. Az új hit
valóban megérte – vitte Mihályt. Egyre csak előrébb.
Amennyit a férjem foglalkozott a malmokkal, én legalább annyit a kenyérrel,
ám hasztalanul. Nem voltam a konyha hőse, nem ízlett a saját kenyerem, de
becsületemre váljék, egy darabig kitartóan próbálkoztam. Nem is keveset, de így
sem érkezett el a vágyott áttörés: egyáltalán nem lett finomabb, még én sem
szívesen ettem belőle.
A rend kedvéért nekiláttam, mint a többi háziasszony. Dagasztottam a tésztát –
így illett –, de csak úgy tessék-lássék. Nehezemre esett kenyeret csinálni.
Vica nevetve mesélte, egyszer Mihály beleharapott egy általam sütött karéjba.
Menten kiköpte, és felhorkant:
– Ki készítette ezt a borzalmat? Ehetetlen.
– A nagyságos asszony.
Erre nem szólt, csak forgatott rajta egyet, aztán megette.

Nem tartotta be a szavát: egyedül vacsoráztam. Nem is üzent. Éjjel

kétségbeesetten forgolódtam: hegyeztem a fülemet, minden aprócska neszre
felültem az ágyban, úgy vártam haza.
Magányomban kétségek gyötörtek, hiszen az utóbbi időben nem sok jót szóltam
hozzá. Rettegtem a gondolattól, hogy megunta elutasító viselkedésemet, és talált
magának olyat, aki örömmel boldogítja. Biztosra vettem, szép számmal akadnak
olyan nők, akik szíves örömest szórakoztatnák a férjemet – mindenféle
ellenszolgáltatás nélkül, puszta vágyból is. Aggódtam, talán túl messzire menten,
és innen nincs visszaút. Bántam a korábbiakat.
Az éj lassan telt, borzalmasan lassan. A fojtogató idegesség csak pirkadatkor
enyhült, amikor hazaérkezett.
Nem mentem elé. Féltem. A szívem dörömbölt, az ágyamból figyeltem a
hangokat. Két kézzel, szorosan kapaszkodtam a takarómba, és zaklatott lélekkel
füleltem.
Mihály szokatlanul finoman lépkedett – bizonyára csizma nélkül tette.
Zajtalanul igyekezett a szobájába térni, és miután odaért, egy pisszenést sem
hallottam felőle. Kifáradtam a gyötrődésben, csak egy keveset aludtam.
Nyúzottan ébredtem, és azt sem tudtam, mitévő legyek.
A konyhában ügyetlen kézzel mértem a kávét, melléhullottak az apró szemek,
idegesen söpörtem a tenyerembe.
– Bevigyem az úr kávéját, Anna? – fordult hozzám Vica.
– Nem – vágtam rá idegesen. Vica szolgálatkész arcára nézve nyomban
elszégyelltem magam a hangnemért. Kedvesebben hozzátettem: – Majd én.
Erősen koncentráltam, nehezemre esett egyensúlyozni a két csészével. Egy
pillanatra meg is álltam. Össze kellett szednem magam.
Borzasztóan megviselt, hogy Mihály távol töltötte az éjszakát. Megfogadtam,
nem veszekedni megyek. Látni akarom, és a szemébe nézni. Több tervem nem
volt, nem is lehetett volna. Olyan zaklatott állapotban kóboroltam nélküle, ami
képtelenné tett a tiszta gondolatokra. Én küldtem el, én löktem más nők karjába!
A féltékenység ismét a szívembe férkőzött, és mellé a tehetetlenség és a megbánás
is megérkezett.
Mosoly nélkül tettem elé a kávét. Ő gyanakvó tekintettel méregetett.
Miért nem szól hozzám?
Szomorúan vettem tudomásul, hogy nem akar nekem mondani semmit.
– Nem is kérded, hol voltam az éjjel? – szólt utánam jéghideg hangon, éppen,
mikor távozni készültem.
Megtorpantam.
– Világossá tette erről a véleményét – válaszoltam neki háttal. Nagy levegőt
vettem. – Megértettem. Nem tartozik elszámolnivalóval.
– De szeretnék!
Nem akartam hinni a fülemnek.
„De szeretnék!” Ezt mondta. Nem érdekelt már semmi más rajta kívül, a
legkisebb rossz érzés is abban a pillanatban elillant.
 Hallottam, ahogy feláll a székből, és közelebb lép hozzám.
– Sárban vesztegeltünk. Tihanyból visszafelé. Ki akartam szabadítani
magunkat, de még a kerék is beletörött. Ránk sötétedett.
Szembefordultam vele, de vissza kellett fognom magam. Lepleztem az
örömömet, hiszen mégsem vigyoroghattam a képébe a balszerencséjüket
hallgatva.
– Bizonyára fáradt – válaszoltam, miután töviről hegyire elmesélte, hogy a
visszaúton mennyire pórul jártak a nagybátyjával.
– Az vagyok, de most beszélnem kell Gergellyel. Majd utána pihenek. – Az
íróasztalhoz lépett, és egy papírköteget mutatott. – A faházak bővítéséről szóló
tervek itt vannak. Mutasd meg Istvánnak!
Ki is ment a fejemből, hogy Katicáékat várjuk: minden vasárnap meglátogattak
istentisztelet után.
Mihály kiszámíthatatlan volt. Azt hiszem, a legveszélyesebb tulajdonsága mind
közül ez volt. A leghatásosabb támadása az ellenállásom letörésére, hogy megadta
magát.

A hóakadályokra vagy a pap betegségére hivatkozva jó pár katolikus misét

elmulasztottunk. Olyan ritkán mentünk, amennyire csak lehetett. A hívek is
megkönnyebbültek, ha a pap ágynak dőlt – igazán senki sem kedvelte meg, még a
legbuzgóbb követők sem. István gyógyította a nyavalyáit, és bár nem szívelte,
becsületére váljék, gondosan kezelte. Soha egyetlen szóval sem szidta, pedig a mi
papunk bőven szolgáltatta az okokat.
– Azt hiszi, a szaráért tartjuk – bosszankodott rajta Katica.
– Isten megfizeti majd – csitította István. – Ha mégis tévednénk, és Isten igazi
pápista lenne, akkor jól jön ez majd.
A tervek láttán elismerően füttyentett.
– A férjed nagyot álmodott – mondta mosolyogva. – Ha így folytatja, maga az
apát is hozzá megy vendégeskedni!
Semmi kétség, Oroszy Mihály ereje teljében volt, és tele tervekkel. Ahogyan én
is.
Vágytam a boldog életre – vele.
Vissza akartam költözni a közös hálószobába. Azt akartam, hogy minden a régi
legyen. Össze is pakoltam a holmimat, de nem volt bátorságom átvinni.
Röstelltem ennyire nyilvánvalóan visszabújni mellé.
Mihály vacsora után még az udvarba indult, Ostorral akart beszélni. Sokáig
eltartott. Egy darabig vártam rá, a szalonban olvasgattam – mivel nem érkezett,
aludni indultam.
Megálltam a régi szobánk előtt. Be is mentem. Az ágyra is leültem. Kezemmel
végigsimítottam a lepedőn. Végül nem maradtam ott, hanem szomorúan
visszatértem a nekem berendezett szobába.
Kinéztem az ablakon. Odakint békésen esett. Csendre csend hullt. Levetkőztem,
és már hálóingben álltam az ágyam mellett, amikor léptek közeledtek. Mihály
egyenesen a szobámba tartott.
Csak maradj is itt!
Nem fordultam felé, mozdulatlanul álltam, neki háttal.
Egészen közel, mögém lépett. Hallottam, amint kifújta a legevőt. Szaggatottan.
– Hiányzol. – Ajkával végigsimította a tarkómat.
Beleremegtem, de uralkodtam magamon, és nem moccantam. Úgy éreztem,
rögtön belehalok, ha nem folytatja, mégis a saját ajkamba haraptam, nehogy a
szapora lélegzetvételek vagy apró sóhajok eláruljanak. El akartam titkolni előle,
mennyire sóvárogtam már utána.
– Gyönyörű vagy – suttogta a fülembe.
Rekedt hangjára behunytam a szememet. Átkarolta a derekamat, forró tenyere
lassan haladt felfelé, de a keblem alatt hirtelen megállt.
Ne! Ne hagyd abba! – imádkoztam magamban, de továbbra sem bátorítottam.
– Anna! – fordított szembe magával, amitől nyomban fellélegeztem. Tomboló
vágy izzott a szemében.
És még valami. Idegen csillogás – olyan, amit előtte soha nem láttam.
Indulatosan nézett rám. Düh fűtötte: olyan ősi, ami az emberrel egykorú.
Párzási vágy. Az a hév, amikor a hím először látja a nőstény meztelen testét.
Biztosra vettem, be fogja fejezni, amit elkezdett.
A pillantása lejjebb vándorolt, a mellkasomra szegezte tekintetét. Nézte, ahogy
lélegzem. A mellem minden levegővételre egyre magasabbra tört fel a hálóing
kivágásából, a szívem pedig oly elszántan dörömbölt a mellkasomban, mintha
csak ki akarna onnan szabadulni.
Nem szólaltam meg. Tekintete lassan haladt felfelé, az ajkamnál elidőzött.
Ekkor nyeltem egy hatalmasat.
 Végül ismét a szememhez ért. Egy darabig csak néztük egymást, melynek
Mihály vetett véget. Ujjával körberajzolta a számat. Lehunytam a szememet.
– Őrületbe kergetsz – suttogta rekedten, majd ajkamra tapasztotta az ajkát.
Türelmetlenül csókolt: a szája, nyelve és keze egyszerre követelte jussát.
Tenyerével a tarkómnál fogva éhesen húzott magához, az ő mellkasa is lüktetett,
őrült tempóban vert a szíve. Mindent akart, és azonnal.
Megmarkolta a hajamat, fejemet hátrahúzta, és mélyen a szemembe nézett.
– Visszatérsz az ágyamba!
Válasz helyett az álla ívében gyönyörködtem: mutatóujjamat lassan
végighúztam a határozott vonalon, amire egy nyers nyögés tört fel a torkából.
Elengedte a hajamat, ölbe kapott, úgy vitt magával a szobájába. Türelmetlenül
dobott az ágyra. Fejét a nyakamba fúrva fújtatott, vadul tolta magát hozzám
közelebb és közelebb. Keze a mellkasomra siklott, ám ujja elakadt a vászonban.
Feldúlt arccal megfogta a hálóing elejét és kettészakította, majd mohón csókolta a
mellemet, ahol érte.
Megéreztem a saját vérem dübörgését a fülemben, szétfeszített a vágy.
Mihály nem váratott. Megragadta mindkét karomat, és a fejem fölé szorította. A
következő pillanatban megszűnt velem a világ.
Nyílt vágya zabolátlan hévvel követelt magának – vissza. Nyers ösztönnel esett
nekem, halántéka lüktetett. Képtelen volt lassítani, talán a külön töltött éjszakák
dühe tombolt benne. Lehetetlen lett volna megfékezni, nem is akartam. Minden
mozdulat, amit kiélt ölemben, bennem folytatódott tovább – testem lángra gyúlt,
vérem vad áradatként belülről égetett. Csillapíthatatlan szenvedélye alatt szolga
módjára meg-megvonaglottam.
Mihály azon az estén ádázul szeretett. A ritmus, amit diktált, minden
porcikámat feldúlta, és mint egy hatalmas tűzvihar, egymást egyre nagyobb
lángra lobbantva addig égtünk, amíg a körülöttünk lévő világot szétrobbantottuk,
majd vele együtt mi is apró darabokra hullottunk szerteszét. A másikon ütött
sebek értelmüket vesztették, a mámor mindent begyógyított – nyomtalanul. Végül
összeforrva emelkedtünk ki a kábulat forró örvényéből.
Ezen a napon egymásba égtünk. Örökre.
Mihály levegő után kapkodva, zihálva gördült mellém, én pedig gyönyörtől
reszketve bódultan hevertem, majd álomba zuhantam.
A vaksötét éjszakában arra ébredtem, hogy a tagjaim elzsibbadtak: ugyanabban a
testhelyzetben feküdtem, mint amikor elaludtam. Mihály édesdeden szuszogott
mellettem. Közel hajoltam, és csókot leheltem az ajkára.
Azonnal felébredt, és visszacsókolt. Hevesen, de ezúttal nem erőszakosan. Arcát
a tenyeremben tartva csókoltam. Magamba akartam szívni teljesen. Ő a csípőmbe
kapaszkodott, magára húzott, és az arcomat fürkészte. Táncba kezdtem az ölében.
Tenyerét egyre feljebb csúsztatta, én lejjebb hajoltam, keblemet a tenyerébe
ejtettem. Ujjai játéka édesen kínzott, érintésétől megrészegülve, szenvedélyes
tempóban mozogtam, ő pedig egyre hangosabb nyögésekkel válaszolt.
– Anna! – mondta azon a ponton, ahonnan már nem volt visszaút.
Szerettem, ahogy kimondja a nevemet. Senki ajkáról nem hangzott így. Vágytól
elsötétült tekintettel, elszántan szorított magára. Lehunytam a szememet, és
megállíthatatlanul sodródtam a gyönyör felé, ami végül olyan elemi erővel tört
rám, hogy remegve borultam a mellkasára.
 Vadász

A lakodalom éjszakáján Ostor megmentette az életemet. Mihálytól bármit

kérhetett volna cserébe, de nem tette.
Köszönetet akartam mondani. Az istállóban találtam rá – végezte a szokásos
teendőit.
Hosszan követtem a szememmel: szabályos, metsző vonásokból rajzolódott,
markáns arccal áldotta meg az Isten, szemében ridegség portyázott. Látványra
olyannak tűnt, mint aki jobban szereti, ha nem szólnak hozzá.
– Köszönöm, amit értem tettél – szólítottam meg.
Csak biccentett, és némán folytatta puskája tisztítását. Nem kívánt az esetről
beszéni, nem erőltettem a dolgot én sem.
A paraszti származásúaknak nemcsak bizonyos színű ruhák viselése volt tiltott,
hanem még a puska is. Nemcsak az élénk színek, mint a bordó vagy a királykék
kapcsolódtak a ranghoz, hanem a fegyver is. Hogy is lehetett volna a parasztnak
fegyvere? Hisz azzal lázadni tudna! Őszintén hitték, a fegyvertilalom a
legbiztosabb módja a felkelések elkerülésének, hiszen akinek nincs eszköze, az
képtelen lázadni, míg aki fegyvert tart a kezében, az előbb-utóbb, de lőni is
merészel.
Ostor kapott fegyvert. Férjem számára a hűség sokkal fontosabb erény volt a
puskánál. Én is elképzelhetetlennek tartottam, hogy a fegyvert valaha Mihály
ellen fordítsa.
– Gergely az egyetlen, akinek puskát adott? – kérdeztem tőle.
– Az egyetlen. De nem én adtam a kezébe. – Mihály az íróasztalánál ült, és a
fürdő építési terveit lapozgatta. – Apám vitte magával vadászni.
– Akkor hát tőle tanult a puskával bánni?
– Részben – válaszolt, miközben lapozott egyet. – Apámtól is tanult lőni. De
Gergely nagyapja, na, az aztán igazai vadember volt. – Felnézett a papírokból. –
Itt élt az erdő szélén, tőle is sokat tanult. A vén Darnát bízta meg apám a farkasok
elejtésével. A faluban még féltek is tőle, és az öreg sem szeretett bejárni. Apám, ha
beszélni akart vele, akkor felkereste. Az erdőbe ment utána.
– Akkor, ha jól értem, Gergely a vadász nagyapja helyét vette át?
– Nem egészen – mosolygott Mihály. – A vén Darna nem kért a puskából. Apám
nagyon is adott volna, de az el nem fogadta! Büszke ember volt. Íjjal járt, meg
tőrrel. Sőt, puszta kézzel is tudott ölni. A leghíresebb vadász volt a környéken.
– Valamit nem értek, nagyságos uram – vetettem közbe. – Ha Gergely nagyatyja
élt, akkor hogy került magukhoz? Vagy csak utána jött az udvarba, miután az
öreg vadász meghalt?
– Nem – rázta a fejét Mihály. – Az anyja nálunk szolgált, de korán meghalt.
Gergely pedig maradt az udvarban. A nagyapjához kijárt. Apja katonaember volt,
aki nem maradt a faluban.
– Elhagyta őket?
Mihály a fejét ingatta.
– Egy jellemtelen gazember volt! Azt beszélték, leteperte az asszonyt.
– És az anyjáról mit tud?
– Ilonának hívták – mosolyodott el Mihály. – Gergely négyéves korában halt
meg. Leányanyaként. De csak jót hallottam róla!
Leányanya…
Egyetlen szó, de mekkora teher. Tisztában voltam vele, óriási szégyent jelentett.
– A nagyapja miért nem vitte magával? – kérdeztem szomorúan. – Tán ő is
megtagadta az elején?
– Dehogy! Vadászni is megtanította.
– Akkor miért nem vette magához?
– Egy férfiember? Egy apró gyerekkel? – csodálkozott a férjem. – Nálatok így
megy?
– Valahogy így.
– Vitte magával sokat. Jó viszonyban voltak. Azt beszélik, Ilona is jól bánt az
íjjal.
– Nem csoda! Egy vadász lányaként! – gondolkodtam hangosan.
– Itt nőtt fel az Evetesben ő is. A vén Darnának nem született fia, csak lánya, de
azt is kitanította. És Gergelyt is.
Egyre jobban megértettem Ostort: hiába lakott az udvarunkban, otthonra az
Evetesben lelt.
Kilógott a sorból: nem szerette a falut, az erdő gyermeke volt. Az állatok nyelvét
jobban beszélte, mint az emberekét.
 Mihály jól ismerte, és szerette is – ezért a vadászati feladatokat rábízta. Ostor
boldogan szelte az erdőt, és ha nem viselte volna annyira szívén a lovak sorsát,
tán haza sem jött volna.
Gyakran az élelmet is a legősibb módon szerezte: vadászott.

A tél múlt, a tavasz hangosabban kopogott: egyre több órát időzött a nap az égen,
és az ébredő világ Mihályt és Ostort is a természetbe húzta. Reggeltől akár
napestig képesek voltak járni az Evetest. Magam is egyre nagyobb kedvet kaptam
az erdei sétákra, és szerencsére Mihály sem bánta, ha vele tartottam.
Férjem a nemesekkel is kijárt vadászni. Ostor ki nem állhatta ezeket az úri
vadászatokat, és én sem szíveltem őket: megsajnáltam a vadat, ha az urak
csoportosan, hajtókkal és kutyákkal űzték. Gergely viszont kénytelen volt velük
tartani mint Mihály segítője, de nem élvezte, sőt, ellenkezőleg. Csak akkor szólt,
ha kérdezték, de akkor is röviden válaszolt. Mihály elől sem titkolta véleményét:
– Nem vadász az, ki ároknak tereli a vadat!
Nekem sem tetszett az úri hajtás. Néha esztelenül addig kergették a vadakat,
míg a szerencsétlen jószág a mélybe vetette magát. Nyomorultak csak menekültek
előre, ugrottak a szakadékba, ahol aztán halálra zúzták magukat. Ha túlélték, az
tán még rosszabb volt.
Ostor egyszer puszta kézzel törte ki egy árokba zuhant gida nyakát. Ennyire
nem állhatta a szenvedést.
Somogyit még Mihály sem hívta az Evetesbe, miután a hangos nemesifjú
annyira belefeledkezett a mondandójába, hogy egyszer átlépett egy farkas
tetemén, amit Ostor ejtett el. Ezt sosem bocsájtották meg neki.

Darna Gergely még puskával sem szeretett vadászni, nem élvezte a mészárlást. A
legjobban tudott ölni köztük, de nem volt gyilkos. Vadász volt. És az igazi vadász
megadja az ejtett vadnak a tiszteletet. De még ennél is tovább ment: ő az élőt is
óvta.
Nem csak elvett, adott is. Nem csak vadászta az állatokat, gyógyította is őket, ha
kellett.
Egyik nap egy törött szárnyú bagollyal érkezett haza, az istállóban ápolta.
Meglehetősen ijesztőnek találtam a madarat narancssárgán villogó szemével, de
később egészen megszoktam. És talán ő is minket – a végén már csak akkor
hagyta el az udvart, ha vadászott. Ostor Álmosnak keresztelte.
A vadmadár a zöld ágak között szeretett pihenni, néha egészen alacsonyan –
embermagasságban –, mozdulatlanul ücsörgött a bokrokon, mintha csak egy
szobor volna. A kutyák is megszokták, bár kezdetben akadt csörte. Ilyenkor
Álmos borzalmasan felbőszült, tollfüleit hátrasimítva rontott feléjük.
Szárnyai fesztávolságán meglepődtem: elérte a két métert is! Elsőre a csőre sem
tűnt olyan veszedelmesnek, mint a sólyomé, de amikor megláttam, ahogyan az
agár fejét üti-vágja, miközben erős karmával a kutya tarkójába kapaszkodik,
bottal rohantam a szerencsétlen eb védelmére.
Az agár hiába volt nagyobb a bagolynál, mégis csak egy háziállat volt, míg
Álmos vadállat. Ezt többé nem felejtettem el. Nem is lehetett volna, hiszen ahogy
gyógyult, egyre jobban megismertem a fajtáját. A vérbeli ragadózó kereste a
zsákmányt. A nyílt terepet szerette, ahol egy lesőhelyen várt, hogy hirtelenjében
lecsapjon.
Rozi gyűlölte szegény baglyot, óriási ívben kerülte el, és egyáltalán nem a
bölcsesség jelképét látta benne, hanem kifejezetten rossz ómennek tartotta a
háznál.
– Halálmadár ez, mondom én! – magyarázta Ostornak. – Nézd azokat a
szemeket! Ott ül benne a gonoszság! Csak úgy villog benne a méreg!
– Az nem tetszik, hogy beléd lát! Mindent látnak a szemei! Éjjel benéz az
ablakodon, és azt is tudja, miről álmodsz! – Darna élvezettel ijesztgette a
szakácsnőt, aki fejcsóválva sopánkodott.
– A túlvilág madara ez! Bajt hoz ránk. Jobb, ha elviszed innen!
Való igaz, annak előtte soha ilyen közelről nem láttam baglyot. Jellegtelen
színezetű tollai közül narancssárga szemei tényleg baljósan meredtek az
emberre, és fejével zavaróan követte a mozdulataimat, miközben testével meg
sem moccant.
Mégsem ez a bizarr mozgás zavart a legjobban. Öklendezése undorított.
Kihányta az áldozatai maradékát. A faágak alatt tollak, szőrök büdösödtek, Álmos
ontotta magából az emésztetlen hányadékkupacokat. Ami nem kellett neki, azt
bőszen kiokádta. A csontokat sem bírta a gyomra, és kutyáink örömmel hordták
szét az ocsmányságot alóla.
Az ürüléke sem volt szívderítőbb. A maradványok sajnos annyira épségben
kerültek ki belőle, hogy még én is ráismertem a zsákmányállatokra: állandóan
szőrpamacsok és csontdarabkák hevertek szanaszét az udvaron. Folyton
rágcsáltak valami borzalmat a kutyák, és dobálózott a macska is.
Rozi kérlelte Ostort, szabaduljunk meg tőle.
– Nem én tartom itt! Meggyógyult! – tárta szét a kezét Darna a panaszáradatra.
– Kiválasztotta a házat! – Szakácsnőnk tátott szájjal ingatta a fejét, Ostor pedig
folytatta az ijesztő mesét: – A fekete éjszaka legsötétebb óráiban útra kelnek.
Nesztelenül szelik az erdőt, de nem merülnek el a sűrűjében. Jobban szeretik a
sivárabb vidéket, erdőszéleket. Ott letelepednek, és várnak. Álmos kijár a
temetőbe is, szereti a sírokat.
– Megtaláltam az eltűnt kismacskát. – Vica könnyes szemmel szakította félbe a
rémtörténetet. – Álmos lecsapott rá! Tegnap éjjel felfalta.
Ostor azonnal befejezte a mesét.
– Megismertem a szőrét – járatta rajtunk könnybe lábadt szemét a lány.
– Nem biztos, hogy Álmos – kezdtem bele.
– Ez tán nem macskáé? – mutatta a tenyerében az apró koponyacsontot és
szőrkupacot.
Ostor arca megkeményedett, de egy szót sem szólt.
Vica könnyezve ásta el a kert végében a csontdarabokat a szőrcsomókkal
együtt, ám sajnos másnapra az esztelen kutyák kikotorták a pórul járt kismacska
darabjait. Cinege megpróbálta visszaszerezni a fejecskét egyikük szájából, de nem
sikerült időben.
Vica meglátta, és keservesen sírva fakadt. Nem vádaskodott, de többet rá sem
nézett a bagolyra.
Ostor szerette Álmost, és én is tudtam, hogy a baglyunk nem egy kegyetlen
gonosztevő. Egyszerűen ilyen a természete.
Sajnáltam Vicát, aki a kismacskát siratta. Hozzánőtt a kis nyávogós, sokszor
simogatta az ölében. Nincs kibúvó a szabály alól: aki megmenti a baglyot, felel a
karmáért is.
Ostor tisztában volt ezzel, mert ezen a napon láttam utoljára Álmost. Nem volt
a szavak embere, de a tetteké igen.

Egy március végi enyhe napon ismét hárman mentünk az Evetesbe: Mihály, Ostor
és én. A falubéliek tartottak Darna Gergelytől. Istenkáromlónak nevezték, ami
igaz is volt: gyakran vette szájára Urunkat. A hit garancia is volt egyben, nem
csak vallási ügy, mivel az istenfélő ember tartott az Istentől, s annak haragjától.
Nem így az istentelen. Azok dühének és bosszújának semmi sem szabhat határt.
Ezért Ostortól nagyon féltek.
Amióta megmentette az életemet, szerettem volna meghálálni, de erre nem
találtam módot. Nappal Mihályé volt, éjjel Vicáé, az én társaságomra nem tartott
igényt, egyáltalán nem vágyott barátra…
Én Mihály mellett lépdeltem, vagy éppen mögötte, Ostor pedig mindig jóval
előttünk járt – ebben a világban ő volt az iránytűnk.
Vidám és dalos útitársakként az éberszemű és gyorsmozgású madárkák is
kísértek minket egy darabon.
– De szeretem ezt a madárdalt! – szólaltam meg.
– Élvezd ki a csivitet, mert ahova megyünk, ott nem lesz! – fordult meg Ostor.
– Tudtommal az erdőbe megyünk, nem? – néztem a férjemre.
– Oda. A közepébe – válaszolt kedvesen. – Befele egyre ritkább a madárének, a
sűrűjében csend honol.
– Az erdő mélyén minden dal elhal – okított Ostor is. – Ott némaság van.
Körbenéztem, hogy megjegyezzem, merre járunk, ekkor megláttam egy sast a
magasban.
– Nem is csapdossa a szárnyait! – jegyeztem meg.
Sok sast láttam, ám leginkább csak siklani. Az égbolt királyai sosem erőlködtek
szárnyaikkal, mint a többi madár, csak köröztek lassan, majd rázuhantak az
áldozatra.
– Ha van áramlat, akkor minek küszködjön? – nézett rám Mihály. – Órákig
lebegteti.
Kémleltem az eget.
– Elképesztő, hogy onnan, olyan magasból meglátja a zsákmányt – mondtam,
majd férjem felé fordultam: – Remélem, szarvast is látunk. Katica mesélte,
Arácson gyönyörűek vonultak.
– Sutát biztosan találsz – szólt hátra Darna.
Az Evetes az őzek otthona volt. És míg a szarvas szabadságszerető, és nagy
területeken vándorol, addig az őz jóval kiszámíthatóbb fajta, ragaszkodik a
megszokotthoz. Mihály erdejéhez ragaszkodtak, szép számmal éltek benne.
– Vaddisznóval nem szeretnék találkozni! – tettem hozzá.
– Eggyel nem is fogsz – nevetett Mihály. – Az kondában jár.
– Kivéve a vén kanokat. Azok, mint a remeték, egyedül jártnak-kelnek – mondta
Ostor.
 Üdítő volt velük tartani, csodáltam a világot, és benne Darnát, aki nesztelenül
suhant előttünk.
– A zaj nélküli ölés mestere – súgta Mihály a fülembe. – Nem fél semmitől.
Együtt indultunk befelé, de szétváltak útjaink. Ostor minden szó nélkül eltűnt,
észre sem vettem, mikor veszett bele a rengetegbe.
– Hová tűnt Gergely? – néztem Mihályra.
– A vadászcsapdákat ellenőrzi, és a vadak útját.
– De nem is beszéltük meg, hol találkozunk! – aggodalmaskodtam.
Mihály felkacagott.
– Gergely pontosan tudni fogja, hol vagyunk, ha meg akar minket találni. Ettől
ne félj!
Nemsokára fel is tűnt újra előttünk.
– Valaki járt erre – mutatta Mihálynak az egyik cserje ágát.
Minden szegletet ismert, cserkelő útvonalai behálózták az egész erdőt,
nyomban észrevette az idegen nyomokat.
Férjem legyintett, és nem tulajdonított a dolognak jelentőséget. Akkor még nem
tudhatta, ez mekkora hiba volt.
– Ambrust is látták erre! – mondta közönyös hangon. – Ő is lehetett.
Ostor tőlünk jobbra vette az irányt, sietősen indult távolabb újra. Az arcába
csapódó faágakat kikerülve vadul szelte át a bokros részt. Hosszan néztem utána.
Mihály mellém lépett, és így szólt:
– Jól jegyezd meg, az erdőben a siker titka a bátorság! A legfontosabb szabály:
Ne félj! Az a vesztedet okozhatja!
– Somogyi István is szeret vadászni, lehet, ő járt erre! – fordultam Mihályhoz.
– Nem csapat nyoma ez. István pedig nem jár egyedül.
– Jól lő? – érdeklődtem tovább.
– Inkább szereti a puskát. Szeret lövöldözni, és néha talál is. – Mihály
elmosolyodott. – Ilyenkor óriási önünneplésbe kezd, és ivászatba. A torka lesz a
veszte.
Visszaért Darna is.
– Vigyázni kell a részeges ifjakkal! – eredt meg a nyelve. – Lőnek egy őzet, és
elbízzák magukat. A fegyver hamis önbizalommal tölti meg a kulacsokat, amit
fenékig kiisznak. Megrészegülnek a fák között, tovább vedelnek, és mohón többet
is akarnak. Szomjaznak a nagyvadak vérére. De az erdő igazságos – komolyodott
el az arca. – Kiveti magából a gyengét! Találkoznak a hőn áhított zsákmánnyal, és
a vesztüket okozza!
 Meneteltünk tovább: előre, az erdő egyre mélyebb rejtekébe.
– Tetszik, ugye? – kérdezte Mihály.
Átszellemülten bólintottam.
– Innen nincs visszaút – mosolygott a férjem. – Aki egyszer megtalálja benne
magát, nem szabadulhat…
A vadászok jeleket szórtak szét, ami utat mutatott az erdő sűrűjében. Olyan
titkos útvonalakat jelöltek ki, melyeken hangtalanul és takarva követhették a
vadat. Az Evetes mindenhol Ostor leshelyeit rejtegette – persze az én szemem
számára láthatatlanul. Mihály észrevette a jeleit, noha nem az összeset.
– Minden alkalommal találok újat is – bökött egyre.
Elértünk egy korhadt, kettéhasadt fatörzs mellé.
– Ez is valami vadászjelzés? – kérdeztem kíváncsian.
– Emberi kéz műve – válaszolt Mihály. Hosszan vizsgálta a törzset. – De
biztosan nem Gergelyé!
– És ez az ő jele? – kérdeztem, egy törött gallyra mutatva. Bíztam benne, ezúttal
szemfülesen rátaláltam egyre.
Mihály nemet intett a fejével. Közelebb lépett egy másik, fiatalabb fához.
– A letört ág nem alkalmas jel. Ám a meghajlított csemete az! – és ezzel
bebújtatta egy öreg ág alá a gallyakat.
Ismét körbenéztem, többször körbejárattam a szemem, hogy megjegyezzem,
hol állunk.
– Gergellyel hol fogunk újra találkozni?
– Előre nem tudom. Ahogy eddig. Majd érkezik.
– Biztosan tudni fogja, mi merre járunk? – kétkedtem, és ismét körbeforogtam.
A rengeteg mélyén jártunk, az égbolt sem látszott felettünk.
– Hidd el, ő pontosan tudja, merre járunk.
Folytattuk az utunkat, ám én minden lapos kőnél vagy kidőlt fánál kérdeztem,
hogy jel-e. Mihály pedig türelmesen válaszolt. Egy-egy fára már távolból
rámutatott, előre leírta odvának jellemzőit, és mintha csak egy útjelző lámpa
volna, arra folytattuk utunkat.
Fogalmam sem volt, merre járunk, pedig erősen koncentráltam, hogy
megjegyezzem az útvonalat.
– Azt mondta, tele az Evetes állattal. Egyet sem láttunk! – panaszkodtam egy idő
után.
 Mókusok természetesen szaladgáltak a fák között: egyáltalán nem zavartatták
magukat, de én ennél többre vágytam, valami nagyobb vadat szerettem volna
látni, persze azért nem farkast.
– Amilyen hangosan te jársz, Almássy Anna, azt minden állat meghallja!
– Én? Hangosan? Egész eddig puhán lépdeltem, és ügyeltem arra, ne csapjak
zajokat!
Mihály hangosan felnevetett.
– Ezzel ijeszti el a vadakat! – dorgáltam.
És megindultam előre. Tettem két lépést, és egy száraz faág óriásit reccsent a
lábam alatt. Hátrafordultam.
Mihály kedvesen csendre intett.
– Hallod? – suttogta.
Nem hallottam semmit.
– Az Evetes szívében állunk. Hallgat az erdő.
Figyeltem a némaságot. Elképesztő élmény a hangtalanság csendje. Mintha a
semminek is volna egy rezgése, talán belül, a fejemben hallottam is valamiféle
hangot. Álltam csak, és néztem a fákat. Körbeölelt az erdő.
Egyszer csak neszt hallottam, és Mihály felé néztem, aki már rég a hang
irányába figyelt.
– Erre tényleg nincs medve, ugye? – tátogtam neki.
– Nincs – nevetett fel ismét hangosan.
– Ne lármázzon! – intettem csendre. – Lehet, hogy látunk egy őzet végre.
– Ez Gergely.
Ahogy kimondta, abban a pillanatban elő is bukkant Ostor a cserjék sűrűjéből.
Mihály termetre megelőzte, de fürgeségre, és nesztelen járásra nem hinném.
Ráadásul egy titokzatos burok is körüllengte, amire nem leltem magyarázatot.
– Anna! Nálad jobb hajtó nincs is! – nézett Mihályra jókedvűen. – Erre! –
mutatta az irányt a férjemnek. – A bürkösön át, a csonka tölgyfa felé.
Mihály bólintott.
– Egyetlen vadat sem láttam – tettem csípőre a kezemet.
– Merre járnak az őzek? – kérdezte Mihály.
– Annától mindig messze!
Ezen mindketten jól szórakoztak.
– A sziklánál találkozunk! – tűnt el Ostor ismét egy szempillantás alatt.
Baktattunk csendesen. Én erősebben szuszogva: a szoknyában alig bírtam
lépkedni az emelkedőn felfelé.
 Egyszer csak megláttam Ostort, aki intett, hogy merre tartsunk. Követtük. Itt ő
parancsolt. Kiértünk a sűrűből, egy domboldal tetejére érkeztünk: csodálatos volt
innen szétnézni.
– Újra hallom a madarakat – szólaltam meg.
Darna Gergely lágyan mosolygott – sosem láttam még így.
– Mi jár a fejedben? – kérdeztem tőle.
– A madaraknak tartozom – mondta kesernyésen. – Gyerekként csúzlival öltem
őket. Volt, hogy tíz csulit is kilőttem az udvaron. Emlékszem, Klára asszony
egyszer nagyon rám förmedt.
– Engem sem hagyott lőni – csatlakozott Mihály. – Atyám titokban tanított
eleinte.
– Emlékszem erre is! – szólt Ostor – Ott voltam én is akkor. – Rám nézett. –
Elsőre fácánt ejtett! A madár odasétált elé.
– És mit kaptam anyámtól aznap! – nevetett Mihály. – Nem mentünk haza az
erdőből, csak mire ránk sötétedett. Atyám tüzet is rakott, és napnyugtáig ivott
velünk. – Gergelyre nézett. – Emlékszel? Anyám mindennek elhordta, hogy nem
vitt haza előbb!
– Ezt nem jegyeztem meg – ingatta a fejét Ostor. – De az biztos, Klára asszony
nyelvének nincsen párja!
– Tud marni vele – bólintott Mihály.
– Az biztos – sóhajtott Ostor. – Sosem felejtem el, hogyan nézett rám, mikor
meglátta a leölt madártetemeket. Álltam a csúzlival a kezemben, nyikkanni se
mertem. „Olyan kegyetlen vagy, mint az atyád!”, mondta, és otthagyott.
Darna kerülte a nagy szavakat, a fondorlatosság sem volt kenyere, és amit szólt,
lehet, hogy nyers volt, de mindig igaz.
Erre nem akadt válaszunk, ám nem is kellett.
Ismeretlen zörejt hallottunk. Ostor kezét feltartva csendre intett minket.
Tegezéből halkan kihúzott egy nyílvesszőt, és megfogta az íját.
A hang egyre erősebben zakatolt, törtek az ágak, valami rohant felénk.
Mihály és én távolabb húzódtunk, Ostor egy megfeszített íjjal állt és várt egy
bokor mellett. Figyelte a hangot, ami egyre közeledett.
Egy ünő szaladt ki, rossz helyre vitte a lába. A szikla széléig menekült, ott
megtántorodott.
Ostor előlépett. Innen nem volt menekvés, a préda csapdába került. Előtte a
vadász, mögötte szakadék.
 Az ünő mozdulatlanul nézte Ostort, a férfi pedig a vadat. Olyan mereven álltak
mindketten, mint két szobor. Szinte nem is lélegeztek.
– Eridj! – ordította Ostor, és leengedte az íjat.
A riadt állat nyomban megértette, tüstént elinalt.
Ámulatba ejtő vadász volt, és az egyik legtisztességesebb, akit valaha láttam.
– Valami idekergette – nézett Mihályra, aki gondterhelten bólintott.
Ostor nyomban útnak eredt, bevetette magát ismét a rengetegbe, mi pedig
elindultunk lefelé. Némán lépdeltem egy darabig, felfogni is nehezen tudtam, ami
történt. Ilyen közelről és ekkora szarvastehenet még nem láttam.
– Örülök, hogy elengedte! – néztem Mihályra.
– Apámat ez felbosszantotta volna – gondolkozott el a férjem. – Emlékszem,
nem győztük csalogatni az ünőket! Ennek meg az orra elé ugrik, és elengedi.
– Maga lelőtte volna?
Mihály mosolyogva csóválta a fejét, és így szólt:
– Apám arra tanított: „Ami a tiéd, azt vedd el!”
– Szerencsétlen, nem ismerte az utat! – utaltam a szarvasra. – Ekkora balsorsot!
Éppen a vadász elé rohant! Szerintem meg nemes gesztus volt Gergelytől.
Egyenlőtlen harc lett volna! Így volt igazságos! El kellett engedni. Én is hagytam
volna.
Egyszer csak Mihály elkapta a kezemet. Másik tenyerét feltartotta, így intett
csendre, majd szépen lassan nyúlt a lőporosszaruja felé.
Levegőt sem mertem venni. A kezét figyeltem. A fegyverét a hang irányába
tartotta, ami egyre nagyobb zajjal közelített. Én Mihály háta mögé bújtam, onnan
leskelődtem. Túl sok volt már az izgalom aznapra, az ijedtségtől majdnem
elájultam.
Megkönnyebbültem, és Mihály is. Nem vad, csak egy idegen, lógó nyelvű
vadászkutya-féleség szaladt elénk a bokrok közül, mögötte Ostor tűnt fel.
– Ő lehet a ludas! Itt kószál.
Az eb teste nem a vadászkutyák szokásos formáját követte, a bozontos, rövid
lábú jószág inkább keverék lehetett. Szaglása is hagyhatott némi kívánnivalót
maga után, mert habár orrával a földet kotorászta, mégis meglepődött, amikor
meglátott minket.
Megtántorodott, és egy pillanatra barátságtalanul felhúzta az ínyét is, de végül
meggondolta magát, és közömbösen közelített. Mikor egészen közel ért, ismét túl
laposan tartott felénk, farkát hasa alá behúzva. Mihály hiába nézegette az ebet,
nem tudta megmondani, kié lehet. Vadászkutyát csak nemes tartott, ennek dacára
a korcsok nem mentek ritkaságszámba, mert hát az ebek nem gazdáik véréhez
igazodtak, hanem sajátjukra hallgattak, és csak születtek az utódok.
A férjem bokájához nem mert odaszagolni, inkább engem választott ki. Orra a
ruhámhoz ért.
– Nem mész haza! – zavartam távolabb reflexből.
A kutya hátrébb ugrott, és ismét megvillantotta szemfogait.
– Állj, Anna! – szólt rám Mihály. – Hagyd békén! Tán nem tudod, hogy idegen
kutyát nem tanácsos elkergetni?
– És ha veszett, nagyságos uram?
– Ne kergesd el a kutyát, mielőtt megtudnád, ki a gazdája! – figyelmeztetett
Ostor is.
Mihály gondterhelten nézett az állatra.
– Ha az első parancsolat a ne félj! – nézett a szemembe –, akkor a második
legfontosabb szabály a légy óvatos!
Mihály földjén valaki idegen járt, és aznap nem is tudtuk meg, kicsoda. A kutya
gazdáját nem lelte Ostor sem. A két férfit nyugtalanította az eset, láttam az
arcukon, de egy szót sem beszéltek róla.
– Ki az erősebb? – kérdeztem tőlük.
Mindketten meglepett arccal néztek rám.
– Az úr erősebb – válaszolt Ostor. – Én pontosabb!
– Igen, általában aki nagyobb, az az erősebb – értett egyet a férjem. – De nem ez
számít! Ha ezen múlna, akkor az elefánt lenne az állatok királya!
– Akkor mi számít?
– A természet a fontos – mosolygott Ostor –, a testfelépítés mellett. Nézd a
farkasokat! Mindegyik egyforma, a vezért nem a testi különbségek adják. Az áll a
falka élén, aki nem fél küzdeni. Az a győztes, aki élete árán is nyerni akar.
– Gergelynek nincs párja – mondta a férjem. – Sas a szeme, villám a keze.
Nem láttam rajta irigységet. Darna inkább ösztönözte, és szívesen versenyzett
vele – azt hiszem, a férjem képtelen lett volna hallgatni olyanra, akit kenterbe
vert.
Végül a mellénk szegődött kutya is eltűnt, szépen lassan elveszett a
rengetegben. Ekkor még nem is sejtettem, hogy az idegen kutya betolakodót
jelent, ami pedig veszélyt… Ostor kétszer hozta szóba, hogy éjszakára szívesen
marad, de Mihály nem találta szükségesnek.
Az erdőből kiérve szinte azonnal kirántott a tegezéből egy nyílvesszőt, hamar
megfogta íját, és a nyíl süvített. Célt is ért, nyulat vacsoráztunk.
 Táltos

Rozi, a szakácsnőnk zsémbelve nyúzta meg a nyulat. Eleredt az eső, és csúnyán

dörgött az ég.
Meglehetősen babonás természetű volt, és tartott a földöntúli világtól. A
viharral is folyton pörölt, néha úgy kiabált rá dühösen az égre, mint egy emberre.
– Mit csinálsz? – kérdeztem tőle, mikor kihajította az udvarra a fejszét, és
elégedetten nyugtázta, hogy a szerszám élével felfelé meredt az égre.
– Szerinted ez használ az eső ellen? – néztem rá kételkedve.
– Hát jobban, mint a pápisták harangozása! – válaszolta sértődötten.
Ekkor egyszerre láttuk meg Ostort, aki az eső ellenére teljes nyugalomban
szelte át az udvart. Nem zavarta a háborgó égbolt, sem a nyakába ömlő víz.
– Ez még az istennyilától sem tart! – ingatta a fejét a szakácsnő. – Szegény
anyja! Pedig mindent megtett, hogy rendes embert faragjon belőle!
– Ezt meg hogy érted?
– Két foggal az ínye között született! – biccentett Ostor után. – Anyja rögvest
kirántatta a bábával! Úgy visított, majd’ eladta az udvart! Még maga Oroszy Ádám
is kiszaladt a házból!
Őszintén megsajnáltam Ostort. Nem elég, hogy erőszakból született,
szerencsétlen kinyitotta a szemét, és már a fogát tépték! Ez után nem
csodálkoztam már, ha zárkózott emberrel találkoztam, hiszen néha ártatlan
csecsemő korában kezdődött a kiközösítés.
Kezdtem megérteni, Ostor miért nem szereti az embereket.
– Remélem, te nem hiszel ilyen őrültségekben!
– Isten már az anyja méhében táltosnak formálta – válaszolt Rozi. – Fog ide
vagy fog oda! Vigyázz vele, Anna!
Egyáltalán nem féltem Darna Gergelytől, de az átlag falusi ember gondolkodása
egyre jobban elszomorított.
Másnap a barátnőmet is faggattam a földöntúli lényekről, nem hagyott nyugodni
a gondolat. A misztikus világ egyre többet foglalkoztatott, a lelkem mélyén
folyamatosan kerestem a válaszokat.
– Mitől táltos valaki? – kérdeztem Vicát.
– Vagy többje vagy kevesebbje van valamiből!
– Ennyi?
– Elég ez – vonta meg a vállát szomorúan.
– Tudod, hogy Gergelyre is mondják?
– Engem nem zavar – sóhajtotta. – Összeillünk. Engem is sokan megnéztek.
Főleg gyerekként.
– Téged? – értetlenkedtem. – Hát aztán miért? Csak nem foggal születtél te is?
– Tán nem látod a jelet rajtam? – kérdezte szemrehányóan. A kézfejére
mutatott. Az eperformájú anyajegyet mosolyogva néztem, kedves volt a
szememnek.
– Sokan boszorkánynak tartanak miatta.
– Ezért?
– Igen, meg hát… – elharapta a mondóját.
– Nekem bármit elmondhatsz!
– Klára asszony kedvelte a keresztanyámat, ezt is tudod. Rozi járta ki, hogy
idevegyenek, mert nem maradhattam otthon a háznál.
– Miért?
– A szomszédunk, a nagyszájú Jóska azt terjesztette rólam, hogy éjjelente
meglátogatom, macska alakot öltve, ráülök a mellkasára, és harapdálom, míg fel
nem ébred.
Vica szemében harag jelent meg. Azelőtt ilyet még sohasem láttam nála.
– Ha pedig kinyitja a szemét – folytatta –, azt állítja, akkor addig szopom a
mellbimbóját, míg nem serken a vér!
– Ez elképesztő ostobaság! – Alig tértem magamhoz a hallottaktól.
– Panaszkodott mindenkinek, hogy másnap fájt a mellkasa, és a melle is
duzzadt volt. A kocsmában is mutogatta a sebes bimbaját.
– És honnan veszik, hogy az a macska te vagy? – kérdeztem elhűlve. – Már ha
létezik a macska egyáltalán.
– Azt állítja, fehér macska jár hozzá, melynek mellső lábán, a mancsánál ott a
folt csakúgy, mint a kézfejemen.
– És van, aki ezt elhiszi? – Elképedtem.
 – Nem vagyok lidérc – bizonygatta Vica –, de minél kevesebbet lát, annál jobb.
Felé se merek nézni. Múltkor részegen elesett. Akkor azt terjesztette, hogy
szemmel verem.
Való igaz, az állatvilággal való emberi kapcsolat egészen más volt a 18.
században – sokkal jelentősebb, és az emberek is hiszékenyebbek voltak –, de azt
álmomban sem gondoltam, hogy ennyire.
Voltak, akik esküdöztek, a természet nyelvét hallják. Szerintük a füvek is
beszélnek, csakúgy, mint az állatok – még Géza is azt állította, néha a fák
susogását megérti, színtisztán kivehetőek nagy szélben a szavak.
Nyugtalanított a világ, és mivel velem sem hétköznapi események történtek,
elbizonytalanodtam a világképemben: nem tudtam, miben hihetek, és miben
nem. Alapvetően kételkedtem a mágikus világ létezésében, ami nem túl
következetes egy időutazótól, de mégsem bírtam máshogy élni. Az időutazásra
biztosan létezik egy tudományos magyarázat. Az létezik! De ezek a babonás mesék
kitalációk.
Katicát is nyúztam ezért:
– Szerinted Ostor táltos?
– A lovakkal jól kijön.
– Mihály is! Attól még nem táltos – érveltem.
– Darna különleges gyerek volt, foggal született.
– Ettől máris táltos?
– Vannak féltáltosok is.
– Katica! – néztem rá csodálkozva. – Ezeket kitől tanultad?
– Anyámtól. A kishúgommal olyan izgalommal hallgattuk, ha mesélt –
emlékezett vissza. – Hegyeztük a fülünket, ha mágikus lényekről is regélt. Az
emberről szólókat untuk – fintorodott el. – Könyörögtünk, hogy a tündérekről,
szépasszonyokról és a táltosokról meséljen inkább.
– Mit mesélt a táltosokról?
– Azok sorsa meg van írva – vont vállat egykedvűen. – Az nem olyan izgalmas.
Bezzeg a szépasszonyoké!
– Mi a táltos sorsa? – vágtam közbe.
– Egy nap meg kell vívnia a szörnyeteggel, aki egy bika képében jön el, szájából
tüzes lángot okádva!
Meglehetősen valószínűtlenül csengett, abba is hagytam a faggatózást. Ostor
nem táltos. Katica mégis folytatta:
 – A bika és a táltos összecsap – nézett a szemembe. – És ha a táltos túléli, elmegy
vándorolni, míg egy lovat nem talál magának. Majd dobszó kíséretében elvágtat a
szellemek világába.
– És a féltáltosok mit csinálnak? – kérdeztem azért.
– Azok? – vigyorgott Katica is. – Éjjelente benyerítenek a gonoszok ablakába.
Elfintorodtam a gúnyos válaszra.
– A tehénből kiszopják a tejet is – tette hozzá.
– Katica, te ugye nem hiszel ezekben? – kérdeztem a lehető legóvatosabban.
– Anyám meséi ezek, Anna! – mosolygott. – De mint minden mese, ez is az
igazságból ered.
– Mit szól ehhez István? – kerekedett el a szemem. – Nem mondod komolyan,
hogy ezeket elhiszed?
– Van, amelyikben hiszek! – nézett farkasszemet velem. – Talán valaha éltek
ilyen lények, csak kiirtottuk őket, vagy elbújtak előlünk. Mi van, ha nem akarják,
hogy tudjunk rólunk?
Nem szóltam, csak elmerengtem.
– Egy biztos, a kishúgom, miután meghalt, visszajárt – mondta dacosan. – A
lelke.
Nem válaszoltam erre sem, ő folytatta:
– Röfögést hallottam a hátam mögül, de akárhányszor megfordultam, a disznó
sehol – tárta szét a kezét. – Csak a kishúgom lehetett. Nem láttam, de éreztem!
Hát ezért hitte el, hogy időutazó vagyok! Még Katica is ennyire hiszékeny.
– Anyánk mindig malacnak hívta – emlékezett révülten. – Mindenfélét
összezabált, de legjobban a makkot szerette. Hiába könyörögtünk neki, olyan
makacs kisleány volt, megette nyersen is a makkot titokban, akkor meg úgy fájt a
hasa.
Elmosolyodtam a történetre. Én is Katicával ettem először makkot. Zsákba
dobtuk a pucolt szemeket, a zsákot a patakmederbe tettük, a száját kővel
rögzítettük, nehogy a sodrás elvigye, majd vártunk, hogy a víz dolgozzon
helyettünk. Könnyű munkával finomat kaptunk: a sodrás kimosta belőle a
mérgeket, utána hagytuk megszáradni, végül megpirítottuk. Nemhogy ehető, de
mennyei csemegét kaptunk.
– Anyám lelke nem járt vissza, ő azonnal távozott – folytatta az emlékezést
Katica. – Megnyugodott a halálban, egészen megfiatalodott az arca. Mosolyogva
ment el! – vigyorgott. – Pont ott halt meg, ahol most állsz!
– Itt? – néztem ijedten a földre.
 – Éppen a talpad alatt volt a feje!
– Itt, a földön?
Katica bólintott.
– Aki földön született, az nem is tud ágyban meghalni – mosolygott.
– Miért nem tudott az ágyban?
– Maga kérte, hogy vegyük le az ágyról. Megérezte, mikor jött el az óra –
sóhajtott kedvesen. – Egy gyékényre fektettük a húgommal, a gerenda alá. A halál
visszatérés az anyaföldbe.
– Rendkívüli asszony lehetett.
– Az volt! – válaszolt Katica, de rám sem nézett. – Gyertyát is kért a kezébe. Úgy
halt meg, azt tartotta! Miután nem vett levegőt, kinyitottuk az ajtót és az ablakot,
hadd szálljon a lelke… Huss – intett a kezével is –, egy meleg fuvallat, és a gyertya
elaludt. Szent György napja volt.
Megrendülve álltam, és szerettem volna valamit mondani. Már nyitottam is a
számat, de Katica csendre intett.
– Anyám már békében van! A húgom is! És apám is – mosolygott –, és én is.
Aznap még sétálni is elmentünk, és sokat beszélgettünk, de kerültük a
misztikus lényeket. A nap végére úgy éreztem, amiben ő hisz, azt nem vethetem
el.
– Katica! Meg akarom ismerni ezeket a furcsa lényeket. Ne haragudj, hogy
olyan elutasító voltam! – Megfogtam a kezét. – Örömmel hallgatom, ha megosztod
velem, amiben hiszel! Szerinted mi igaz édesanyád meséiből? Mondjuk, láttál
már táltost, vagy csak hallottál róluk?
Zavartan elnevette magát, és a kezét kikapta a kezemből. Sosem láttam ilyen
bizonytalannak.
– István már majdnem meggyőzött, hogy ez mind ostobaság! Olyan, mint te! –
kacagott keserűen. – És az igazsághoz hozzátartozik, anyámból néha a bor
beszélt! – vallott színt. – Nagyon szerette a bort, ez igaz, de nem volt hazug.
Bólintottam.
– Becsületes bába hírében állt! – húzta ki magát Katica. – Én is kezdtem
kételkedni egy-két tanításában, mikor… mikor…
– Mondd már! – sürgettem. Hallani akartam a bizonyítékát.
– Amikor megérkeztél te – nézett rám komolyan. – Minden szavadat elhiszem,
Anna!
Nem erre számítottam. Meglehetősen meglepett a válasza. Döbbenten álltam
vele szemben, és pörgött az agyam.
 – Édesanyád – dadogtam –, minek tartana engem?
– Boszorkánynak.

Sokat rágódtam ezeken a dolgokon. Magányos óráimban a táltosokról és a

babonákról szóló meséiket is lejegyzeteltem. Kerestem valami összefüggést vagy
észszerű magyarázatot, amivel közelebb kerülhetek a láthatatlan dolgokhoz. És a
saját időutazásom megfejtéséhez…
Ostort egyre többször méregettem. Abban igazuk volt, hogy valóban istentelen
férfi – még a Szűzanya szeplőtelenségében is kételkedett.
– Nem hiszek én a szent asszonyokban! – mondta egyszer mérgesen. – Egyik
asszony sem szent! Csak asszony létezik! Nincs szent asszony! Ahogy boszorkány
sincs!
Rájöttem, a foggal született és táltosnak tartott Darna Gergely nem is áll olyan
messze tőlem. És nem a mágikus ereje miatt. Ő is két lábbal állt a földön.
 Oroszy vér

Ostor észjárását méltányoltam, de néha megrémített – a dolgokat olykor ököllel

igazította ki.
Egy alkalommal Vica éppen egy pletykáról számolt be neki, és nem hallották,
hogy közelítek.
– Azt a nyavalyás Ghéczyt véres arccal látták az erdőben rohanni! Még a
betyárok is tartanak tőle! Azt híresztelik, vért iszik! A szeme bogara már veres
tőle!
Nem láthatták, hogy ott vagyok, és hallottam Ostor nyugodt válaszát:
– Ghéczy halott.
Beléptem.
– Mihály ölte meg? – néztem egyenesen Ostor szemébe. A lelkem mélyén
tudtam a választ, mégis megkérdeztem tőle.
– Mit számít ez?! Halott! Nem jelent veszélyt többé.
– Törött kézzel sem jelentett. Miattam nem kellett volna megölni!
– Tán elfelejtetted, hogy kést szorított a nyakadhoz? Akkor örültél volna, ha
valaki megöli. Vagy tán most azt állítod, nem is féltél tőle?
– De. Féltem! – nyeltem nagyot. – A halálát viszont nem kívánom senkinek.
– Most nem kívánod! A saját házad oltalmában, terített asztal mellől! – gurult
méregbe Ostor. – Mit tennél, ha újfent szembetalálnád magad vele? Egyedül!
Akkor is ily szelíd szívű volnál? Kétlem.
– Nem merészelne idejönni!
– És ha mégis?! Összehugyoznád magad félelmedben!
– Gergely! – fogta meg a karját Vica, hogy csitítsa, de Ostor lerázta magáról, és
folytatta:
– Nem volt mit veszítenie a féregnek! Se becsülete, se jövője nem maradt! De
pénze igen! És nem sajnálta volna bosszúra. És ha ránk gyújtja a házat? – nézett
mindkettőnk arcába. – Egy óvatlan percben megtámadna? Ti nők gondolkodtok
egyáltalán előre?!
– Mihály végzett vele, vagy te? – kérdeztem ismét.
– Mit számít ez?
– Számít!
– Ti asszonyok csak ábrándozni szerettek! Az élet meg nem tetszik, azért sírtok
annyit! A szerelmes meséket óhajtjátok, ahol a bátor férfi megmenti az asszonyt!
Ennyit láttok csak a világból! Az helyénvaló, ha a férfi életét adja egy asszonyért,
ugye? Ilyet hallván sírtok a meghatottságtól! Az élet meg túl kemény a
lelketeknek! – Felemelte a kezeit. – Azért is sírtok! Mindig sírtok!
– Ebből elég! Kérdeztem valamit, válaszolj!
– Válaszolok is! – nézett a szemembe haragosan. – Olyan férfit találni, aki képes
feláldozni magát asszonyáért… Igen, van, aki kész meghalni az asszonyért! De
van, aki még ölni is!
Istenem! Mihály.
Ostor nem hagyott időt gondolkodni, nyomban folytatta:
– És tudd meg, ha Mihály nem így tett volna, azt a nyomorult férget én magam
belezném ki! Élve!
Nem játszott a szavakkal: mindig keveset szólt, és csakis az igazat.
A lelkem mélyén korábban is sejtettem a választ, aznap mégis rákérdeztem.
Talán már nem féltem a felelettől, a lelkem megerősödött. Ghéczy kést szorított a
nyakamhoz, Mihály pedig szemből ment neki. Ostornak igaza volt sok
mindenben, és szavai rádöbbentettek, aznap este nem csak én voltam veszélyben:
a férjem is meghalhatott volna, ahogy engem próbált menteni.
Vajon akkor mit tettem volna? Mit tennék most nélküle? Éppen Ghéczy halálát
követelném? Vagy akkor ott nekiestem volna, és én magam végeztem volna vele?
Csodálkoztam magamon, hogy a lelkem nem öltözött gyászba.

Estére megérkezett az eső, de nem viharos, csak amolyan csendes permet hullott.
Hasonló, mint a nyári záporok: az a meleg fajta, ami inkább csak simogatás a
bőrön. Olyan, amiben az ember legszívesebben szerelmes csókra vár, és boldogan
ázik el.
Kimentem az udvarra, és egy darabig álltam csak, hagytam, hadd hulljon az
arcomra. Majd szaladtam Mihályhoz.
– Mi történt veled? – kérdezte aggodalmasan. – Miért vagy ilyen vizes?
 Az ujjamat a szájára tettem, csendre intettem. Megcsókoltam.
– Anna! – nézett a szemembe kissé csodálkozva. – Miért áztál el? Mi dolgod volt
az esőben?
– Semmi jelentős – suttogtam.
Megcsókoltam újra.
– Semmi, nagyságos uram, semmi – mosolyogtam rá. – A karjában akarok lenni!
Szorítson!
Ha volt is, a víz elmosta a bűntudatot: másnap könnyedén ébredtem, és a
dolgok mentek tovább a szokásos rend és mód szerint.

Szerettem a mezei virágokat. Másnap örömmel szedtem csokorba őket,

kidíszítettem a házat. Éppen egy csoda szép bécsi porcelánvázába rendezgettem a
vegyes bokrétát, mikor Mihály mögém lépett.
– Ezt te szedted, Anna?
– Én – mosolyogtam büszkén.
– Ez bürök – kapta el a kezemet a vázától. – Mérgező!
– Ez? – Csodálkozva néztem a szolid, fehér, apró szirmos, leginkább a
kaporvirágra emlékeztető, ernyős virágfejeket.
Hitetlenkedtem. Ez a növény leginkább patak partján nőtt – bár erdőszélen is
láttam –, és még a 21. században is találkoztam vele, igaz, a nevét nem ismertem.
A csokromban nem főszerepet szántam neki. Afféle tetszetős gaznak
tekintettem, és álmomban sem gondoltam, mennyire veszélyes növény.
– Néha nem is értem, hogyan maradtál életben egyáltalán! – képedt el Mihály. –
Mi történik veletek a jövőben? Még az egyszerű bolondpetrezselymet sem
ismeritek meg?
– Nem tudtam, hogy mérgező!
– Nem? – kérdezett vissza bosszúsan. – Szókratészről már hallottál?
– Igen! – emeltem fel az állam sértődötten.
– Semmire nem tanítottak meg!
– Nagyságos uram, egy gaz miatt ne vonjon le messzemenő következtetéseket!
Botorság volna egy ilyen éles eszű férfitól!
– Akkor mondd, mit tudsz te Szókratészről!
Nem tetszett a számonkérő hangnem, ettől még jobban sértve éreztem
magamat, de nem szólaltam meg, csak gondolkodtam. Erősen. Görög filozófus,
Platón is az… Végül be kellett látnom, hogy a férjemnek igaza volt: valójában nem
tudtam túl sokat.
– Tudod, honnan való?
– Görög – néztem Mihály szemébe. – Görög gondolkodó, akárcsak Platón.
– Mit tudsz még róla?
– Hogyan jön ez a virághoz?
– Kíváncsi vagyok, a jövő mit tanít nektek a múltról, ha még a bürökről sem
hallottál – csóválta a fejét. – Fel nem foghatom, hogy nem ismered, és Szókratészt
sem.
– Szókratészt ismerem!
– Mit olvastál tőle? – nézett a szemembe kedvesebben.
Erre elnémultam. Semmi nem jutott eszembe, tényleg semmi.
Rájöttem, nemcsak a találmányok terén nem jeleskedtem, hanem minden téren
meglehetősen felületes volt a tudásom. Eleinte csak a technikai vívmányok és
azok működési elvének alapvető felfedezései hoztak kellemetlen helyzetbe, mert
gyatra fizikai ismereteim miatt képtelen voltam bármit is elmagyarázni, pláne
nem idő előtt újra megalkotni. Ám ezen hiányosságok okozta szégyen alól még
csak-csak felmentettem magamat, mivel a természettudományok sosem voltak az
érdeklődési köröm középpontjában.
No de az irodalom, történelem, filozófia és művészet terén tátongó lyukakra is
egyre többször derült fény.
Mihály egészen másfajta képzésben részesült. Ismereteit nem szigorúan
strukturált formában sajátította el, ami messzemenően hatékonyabb volt.
Előfordult, hogy valamiről egyáltalán nem volt ismerete, még csak nem is hallott
róla, de ha valamit ismert, akkor azt mélyebben.
– Semmi nem jut eszembe – vallottam színt végül. – Röstellem, de csak a neve.
Nagy, görög gondolkodók – mondtam. – De csak a nevüket vagyok képes felidézni:
Szókratész, Platón, Arisztotelész.
– Az első lecke Szókratészből – kezdett bele Mihály negédes hangon –, hogy
gyakorta hangoztatta: „Amit biztosan tudok, hogy nem tudok semmit!” –
Elmosolyodott. – Talán ezért nem emlékszel tőle semmire! És azért, mert nem is
maradt fenn írása.
– Akkor honnan tudunk róla? – kérdeztem.
– Platón műveiből. Én is azokban olvastam róla.
– Platónról sem tudok sokat – árultam el.
– Ha szeretnéd, mesélhetek róluk.
 Bólintottam.
A vázához lépett, és bürökre mutatott:
– Szókratész úgy halt meg, hogy kiitta a bürökpoharat. Erősen mérgező, még az
érintésétől is óvakodj!
A tenyeremre néztem, és mivel szabad kézzel szakítottam a növényt, azonnal
pánikba estem. Beképzeltem a tüneteket, ahogy megismertem őket. Egy perc alatt
remegtem, és izzadtam.
– Mutasd! – Mihály a kezébe vette a tenyeremet. – Egy óra sem kell, és az ember
verejtékezik, fáradt, szédül, és…
– Meghalok? – ijedtem meg.
– Ennyitől nem fogsz meghalni, de többé ne nyúlj hozzá!
– Nem győzött meg! – aggodalmaskodtam. – Talán kissé szédülök is.
– Anna! – csitított a férjem. – Szókratész egy pohárnyival ivott meg, hogy
megölje magát! Nem lesz bajod, de veszélyes növény. Ezt jegyezd meg!
Bólintottam.
– Bénulással öli meg az áldozatát. Lentről felfelé. Míg végül megfullad.
Óriásit nyeltem.
– Látott már ilyet? – kérdeztem.
– Én? Dehogy láttam! – nevetett fel a férjem. – De ez egy kivégzési nem volt a
görögöknél. Hannibál is így végzett magával.
– Ha nem látott ilyet, akkor mitől ilyen nyugodt? Szabad kézzel szakítottam és
fogdostam, lehet, hogy megmérgezett!
Arzén, cián. És bürök. Idegesen szedtem a levegőt.
– Van, aki gyógyít is vele. Kis mennyiségben nem halálos.
– Én erre nem emlékszem – fogott el ismét a félelem. – Katicával sohasem
szedtünk.
– Jobb is kerülni. Nehéz eltalálni a helyes mértéket, azért nem szeretik. A
hatásost és halálost csak egy hajszál választja el.
– És maga mégis ilyen nyugodt? Mi van, ha valami bajom lesz? Izzadok, és
furcsán érzem magam.
– Csak egy kis émelygés és szédülés – mosolygott.
Egy életre megjegyeztem, mi az a bürök – aznap délután leterített a lábamról.
Mihálynak igaza volt: émelyegtem, és kimerültnek éreztem magamat, de
másnapra kutya bajom sem volt. A tudatlanság veszélyes, és én ízelítőt kaptam
belőle. Figyelmeztetést, hogy el ne feledjem, milyen könnyű is itt meghalni…
 Amikor jobban lettem, egyre többet kérdeztem Mihályt a görögökről, ő pedig
szívesen mesélt. Azt tudtam, hogy az ókori gondolkodók mennyi szellemi kincset
hagytak ránk, de azt álmomban sem gondoltam, hogy nekem ez valaha ekkora
örömet jelent majd. Faltam a történeteket, és ámulatba ejtett a régi világ.

Másnap éjjel ijedten ébredtem, és Mihályt nem találtam magam mellett.

A pipaszobába tartottam, ahol egy gyertya mellett az íróasztalnál ült.
– Nem akartalak felébreszteni – szólalt meg, amint megpillantott az ajtóban. –
Mivel nem jön álom a szememre, gondoltam, hasznossá teszem magam –
biccentett az előtte fekvő papírosra.
– Mi az a hasznos? – kérdeztem mosolyogva.
– Az építkezéshez szükséges faanyagot számolom össze.
– És mennyi kell? – Egészen közel léptem hozzá, én is a számokra szegeztem a
tekintetemet.
– Még nem végeztem, de körülbelül ennyibe kerül egy faház – bökött a papírra.
– Hány faházat tervez?
– Hatot.
Kivettem a kezéből a lúdtollat, belemártottam a kalamárisba, és nagy betűkkel
a tervezett összeg mögé írtam egy szorzásjelet, utána pedig egy kacér hatost
kanyarintottam.
– Nem ilyen egyszerű azért – nevetett fel Mihály. – Nem lesz mind egyforma.
– Akkor szorozza meg kettővel – suttogtam, és elhúztam a papírt. – Van
fontosabb dolga a faháznál.
– És mi lenne az? – ment bele a játékba mosolyogva.
– Kié lesz ez a ház? – tártam szét a kezem. – És mondja csak, kinek építi a
faházakat? Magának örökös kell – suttogtam a fülébe. – Higgye el, ez a
legfontosabb dolga!

Örültem, hogy tavaszodik, egyre többet mozdultunk ki. Március egy napsütéses
napján Somogyiékhoz mentünk vendégségbe. István édesapja hasonlított fiára:
kövér és izzadós arca legtöbbször jókedvű vigyorba fordult, és harsányan ontotta
magából a szót. Régi barátság kötötte össze a két családot: ahogy Mihály az ifjú
Somogyival, az öreg Oroszy Ádámmal ápolt baráti viszonyt.
 – Hányattatott sorsú, bőven kijutott neki a keserűség! – jegyezte meg az öreg
Somogyi nekem, mikor Ostor elhaladt mellettünk.
Kaptam az alkalmon, és kérdezősködtem. Nem hagyott nyugodni a
táltoshistória.
– Ismerte az anyját is? Azt hallottam, különleges asszony volt.
– Mindenki hallott Darna Ilonáról – kurjantott ő is akkorát, mint fia szokott. –
Az Evetest a vadásszal együtt szerezte meg az Ádám barátom, Ilona meg a
megözvegyült vadász egyetlen gyermeke volt.
Az apró szemekben felgyúlt a jókedv, ahogy elmerengett a múlton.
– Csoda szép leány volt! – emelte fel húsos ujját. – Ráadásul bátor. Ott éltek az
erdő mellett, távol a falutól. Titokban még vadászott is… Mikor Ádám kezére
került az Evetes, együtt jártuk az erdőt. Egy napon a barátom kinézett magának
egy szarvast, de mielőtt lelőhette volna, az állat összeroskadt. – Jóízűen
felnevetett az emléken. – Sosem felejtem el Oroszy meglepődött fejét. Egy perc
alatt elöntötte a düh – vihogott. – Nem más, mint egy nyílvessző volt, ami
leterítette az állatot! Mi erre megbújtunk, és vártuk a vadorzót. Meg is érkezett.
Egy szép, barna hajú leány jelent meg az állat mellett. Ilona. Nyomban
megkérdeztem, „ki vagy te?”, mire pimaszul azt felelte nekünk: „Akit illet!”
Mosolyogva hallgattam. Egyre közelebb éreztem a szívemhez Ilonát. És Ostort
is. Az öreg Somogyi közben vidáman mesélte tovább az első találkozást:
– „Tán tiéd a föld?”, kérdeztem a leánytól, de az nem válaszolt, csak kihúzta
nyilát az állatból, és nem mozdult mellőle. „Azé a vad, akié a föld!”, világosítottam
fel. Ám Oroszy Ádám meghagyta a leánynak, és így szólt: „Azé, aki leterítette!”
– Szép gesztus! – mondtam.
– Apját is megbecsülte – helyeselt az öreg Somogyi. – Gyakran járta az öreg
vadásszal az erdőt. Helyettem is – tette hozzá sértődötten.
– És Gergely apja? Miféle katonaember?
– Honnan tudnám én ezt? – kérdezett vissza. – Semmi közöm nem volt hozzá!
– Nem is azért kérdeztem – védekeztem.
– A leány az Oroszy-udvarba költözött, és nemsokára meg is halt. Így volt!
– Miben halt meg? – kérdeztem.
– Azt mondják, nem bírta a falakat. – Az öreg Somogyi nagyot sóhajtott. –
Hiányzott neki az erdő.
Katica szerint is így történt: a falu ölte meg, nem bírta megszokni.
 Igazság

Az igazság sokszor kiderül – bár nem mindig, ám ezúttal megtörtént: a válaszok a

lábam elé hullottak.
Az idő egyre jobbra fordult, egy napsütéses délelőtt Vázsonyba tartottunk.
Anyósom egészsége leromlott, látni akart minket. Chernel Klára évek óta küzdött
a cukorbetegséggel, amire itt nem akadt megfelelő gyógyszer.
Hívatott, és meghagyta, hogy Darna Gergely is tartson velünk. Aki amúgy is
rendszerint velünk tartott, hiszen ő hajtott. Ezúttal sem történt másképp.
Különös napra virradtunk, előre megéreztem, valami rendkívüli dolog fog
történni. És igazam lett.
Klára asszony Ostort fogadta elsőként, Mihály és én megilletődve várakoztunk
a szobaajtó előtt. Habár nem tartott soká a dolog, ez a pár perc elegendőnek
bizonyult, hogy nyugtalanság költözzön belénk.
Anyósom ágyban fekve fogadott bennünket, már napok óta nem kelt fel. Arca
borzalmasan festett, rögtön tudtam, innen nincs visszaút. Körbetekintettem a
szobában, elfogott egy megmagyarázhatatlan érzés: mintha nem volnánk
egyedül. Keresett a szemem valami idegent, de nem találtam semmit. Kirázott a
hideg.
Mihály is körbenézett, mintha a halál beköltözött volna a szobába, amit az
ember érez, de nem láthatja. Aztán tekintete megállapodott Ostoron, aki kérdőn
meredt vissza rá. Az ő arcán is tanácstalan aggodalom jelent meg.
Megrendülve vártam.
– Darna atyád fattya! – hangzott a rekedt igazság.
Ostor Klára asszonyra meredt, aki még a szemét se nyitotta ki mondandójához.
Mihálynak időbe telt, mire felfogta a szavak értelmét.
Az én elmém is zakatolt. Ostor a legidősebb Oroszy fiú! Elsőszülött.
 – Atyád nem adta férjhez azt a nőt! – tegezte immáron Mihályt is. – Átkozott
Ilona! – Úgy mondta ki a nevet, hogy abban minden fájdalmát hallottam. –
Néznem kellett!
Halálos ágyán már senkit sem magázott, még magát a tiszteletest is tegezve
hajította ki, amikor benyitott. Életében először elhagyta a körítést, nyoma sem
volt simulékony természetének. Megszabadult minden feleslegestől, a lényegre
koncentrált.
Ostor törte meg a csendet, anyjáról kérdezett.
– Takarodj a szemem elől! Még tőlem várod, hogy meséljek?! – nyitotta ki
először a szemét az asszony. A betegség elvette a világát: ugyan felénk fordította a
fejét, de szeme rossz irányba fordult. – Az egész életemet megmérgezted! –
hörögte keserűen. – Meghalni nélküled kívánok!
– Miért mondta el? Eddig hallgatott – szakadt ki Darnából is. – Sírba is vihette
volna magával!
– Nem vittem! – kongott a hang. – Kifelé! – nyögte Oroszyné, és visszahanyatlott
az ágyra. Ismét behunyta a szemét. Végzett Ostorral.
Klára asszony, mint egy üveggolyót kapta elő a zsebéből az igazságot, és
elgurította a szobában. Nem érdekelte, merre megy.
Nem Ostor miatt tette: halálán se szerette jobban, mint életében. Saját lelkén
kívánt könnyíteni. Darna Gergelynek az égvilágon semmi köze nem volt a
vallomáshoz azon kívül, hogy róla szólott. A néhai Oroszy Ádám özvegye ezen a
napon könnyített lelkén.
Darna nem mozdult, csak maga elé nézett üveges tekintettel. Mihály
megszorította a karját, és biccentett neki, távozzon. Ekkor férjem szemébe nézett,
de olyan ismeretlen tekintettel, amit még sosem láttam: félelem, harag, düh és
fájdalom ordított a néma szemekből.

Azt hiszem, a haláltól mindenki fél. Hiába volt bátor asszony, ez alól Chernel
Klára sem volt kivétel.
A számadásokat mindig is komolyan vette. Igy tett aznap is: elszámolt az utolsó
tétellel, ami a lelkét nyomta. Van, aki a gyeplőt még az utolsó órájában is szorítja,
képtelen sodródni: na, ő pont ilyen asszony volt.
– Fiam! Bátyád nem a te örökséged, ezt ne feledd! – suttogta cserepes szájával
Mihálynak. – Atyád bűne ne égessen. Kapott már eleget tőlünk! Többet, mint
szokás.
 Sovány és fekélyes testével küszködött minden lélegzetvételért, mégis utolsó
pillanatig irányítani kívánt.
– Darna ne legyen gondod, fiam!
Behunyt szemmel feküdt, vértelen szájával nehezen formálta a szavakat, torka
kiszáradt. Élettelen karjai egy halványlila pokrócon pihentek, amivel nyakig
betakarták, képtelen volt mozdulni, ereje végleg elhagyta.
Tehetetlenül feküdt, és várt. Várta a Halált, aki már elindult érte.
– Van még, amiről tudnom kell? – kérdezte Mihály fojtott hangon.
Klára asszony szeme lassan nyílt ki. A plafont nézte.
– Nincs más – nyögte, és ismét lehunyta a szemét.
Férjem csendben nézte egy darabig, majd megfogta anyja kezét, és a szájához
emelte. Klára asszony szeme már csukva maradt, de egy halvány mosoly
megjelent a szája szegletén.
Mihály megcsókolta a kezét. Utoljára ezen a napon látta az anyját.
Már az ajtóban álltunk, mikor fia után kiáltott. Meglepett minket, azt hittük,
már szólni sem bír. Tévedtünk.
– Az enyémből ne juttass Gergelynek! – hangzott a parancs. – Sose feledd, az én
életemet megkeserítette a fiú! Anyjával együtt!
– Atyjáéból sem kapott! – hangzott a jéghideg válasz Mihály torkából.
– Mihály – suttogta maga elé erőtlenül Klára asszony. – Jól bántam vele!
– Anyám. Halálod után arról, mi enyém, már nem rendelkezel!
Klára asszony keserűen nyögött, de válaszolni nem tudott. Kifáradt. Utolsó
erejéből is a család birtokait óvta.

Ostor a kocsi előtt várt ránk: megfeszített állkapoccsal, bosszús tekintettel bámult
maga elé.
Férjem megállt előtte, de ő nem akart a szemébe nézni, továbbra is maga elé
meredt.
Mihály így szólt:
– Ha tetszik neked, ha nem, Oroszy Ádám volt az apád!
Az elhangzottak igazságában én sem kételkedtem. Klára asszonyra sok mindent
lehetett mondani, de hazugnak sosem neveztem volna.
Ostor férjem szemébe nézett, és haragosan odavetette:
– Anyám bele is halt!
A kisebbik fiú erre nem válaszolt.
 Mit is mondhatott volna? Annak idején talán maga Oroszy Ádám is ugyanezt
gondolta. Tán éppen ezért hallgatott Gergelyről. Óvta.
Azt beszélték, Ostor az anyjára ütött. Való igaz: nem illett a faluba. Talán ezt
tudta róla az apja is.

Hazafelé egy darabig némán ültünk, akadt min gondolkodni. Éktelenül rázkódott
a kocsi, Ostor eszeveszett tempóval hajtott.
– Anyám többször meneszteni akarta – szólalt meg végül keserűen Mihály –, én
meg mindig könyörögtem érte!
Sajnáltam a férjemet. Fájdalmas arccal rakosgatta össze magában az igazságot.
Keserűség égett a szemében, miközben az igazságot a múlttal illesztgette.
– Anyámat bosszantotta, hogy Bécsbe is velem tart!
– Eltűrte, de nem szerette – mondtam ki, amit gondoltam.
– Ilyenek a nők – sóhajtott. – A másik nő gyermekét pusztítani akarják!
Nem tetszett, amit hallottam. Annyira nem szíveltem az anyósomat – és az is
hozzátartozik az igazsághoz, hogy soha nem neveztem volna szeretetre méltó
asszonynak sem, és sok gonoszságot kinéztem belőle –, de még akkor sem
értettem egyet Mihállyal. Egyáltalán nem ilyen anyósról álmodoztam. Néha
kegyetlenül bánt velem is, mégis úgy éreztem, ennyivel tartozom neki. Így mielőtt
begördültünk volna az udvarba, ezt mondtam a férjemnek:
– Ne haragudjon az anyjára! Egyébiránt nem csak ő hallgatta el az igazat, az
apja sem kötötte az orrára!
Kötelességemnek éreztem szót emelni mellette, és nem csak azért, mert
haldoklott. Azért is, amit átélt, amit megélt Oroszy Ádám mellett. Ostor volt a
legidősebb Oroszy fiú, és ezt ő is tudta. De bármi is volt a pontos igazság, az sírba
szállt. Egy biztos: Klára asszony sem tehetett sokat. Nem volt választása, főleg, ha
szerette Oroszy Ádámot – és azt beszélik, szerette. Sokat gondolkodtam, mi
lehetett az igazság, legvalószínűbbnek azt tartottam, csendben szenvedett a
feleség is, Ilona is – és szerettem volna remélni, hogy tán maga Oroszy Ádám is.

Mihály késő estig nem állt fel az íróasztala mellől.

– Min töri a fejét? – léptem közelebb.
– Gergely jussán.
– Adni fog? – kérdeztem mosolyogva.
 – Van miből.
– A fivérei?
– A fattyak sorsa kegyetlen – nézett a szemembe Mihály. – Csak utálni fogják
érte.
– Törvénytelen gyermek – sóhajtottam nagyot.
– Corvin János is az volt – villámlott férjem szeme. – Ám a király
törvényesíttette, miután nem nemzett másikat. –Elfintorodott. – Gergelynek nem
volt ekkora szerencséje. Anyám szülte a fiakat.
– Mit érez most? Mire gondol? Örül neki? Bántja? – kérdeztem nyomban, hogy
választ is kapjak.
Nem szívesen beszélt az érzéseiről. Ebben is hasonlítottak Ostorral, bár a
férjem kétségkívül vidámabb természetű volt. Ám az igazság ismeretében nem
csoda, hogy Ostor zárkózott férfivá érett, hiszen a gyermekkora nem alakult
rózsásan. Bőven alakulhatott volna jobban is!
Igaz, rosszabbul is.
– Az igazság sok mindent megmagyaráz – mondta végül.
– Úgy érti, hogy az édesapja miért gondoskodott Gergelyről?
– Nem erre gondoltam – húzta fel a szemöldökét. – Kislegény koromban
ámulattal figyeltem őt és apámat. Még tán irigykedtem is rá, amiért atyám ekkora
figyelmet szentel neki.
– Féltékeny volt Gergelyre?
– Azt azért nem – mosolygott. – No de nem apám miatt. Nem tudtam Gergelyre
haragudni. Sosem tudtam. Inkább utol akartam érni.
Az arca ellágyult, megrohanhatták az emlékek. Isten tudja csak, pontosan mi
történt, de az tény, hogy az öreg Oroszy legjobban Gergellyel és Mihállyal
törődött. Ilona korán meghalt, Klára asszony hosszan élt – és mindvégig Ostor
mellett.
Mielőtt álomba szenderültem, azon járt a fejem, milyen ember lehetett Oroszy
Ádám. Az igazat sosem tudhattam meg, de egy dologban biztos voltam: két fiát jól
ismertem, és rendkívüli férfiak.
Nem minden bokorban teremnek ilyen emberek.
Hogy ennek mi az oka, a vér vagy a nevelés, azt sem lehet megmondani.

Mihály a következő napokban a semmiből felhozta a dolgot, nehezen találta a

békéjét:
 – Atyám vajon miért nem mondta el Gergelynek az igazságot? – töprengett. –
Könnyebb lett volna sokkal!
– Kinek, édes uram? – néztem rá mosolyogva. – Ő az apja mellett élt, gondolja
csak végig a dolgot, aki ráadásul egy nemesasszonnyal házasodott. Itt élt az
udvarban.
– Tán ezért vágyott apám Füredre? – gondolkodott Mihály hangosan.
– Gondoskodott róla – szóltam apósom mellett.
– Csak az apját nem ismerte.
– Téved, nagyságos uram. Ismerte!
Habár az apjának nem szólította, de figyelmét élvezte. Azt hiszem, egy ilyen
történetben nincsenek nyertesek. Mihály törvényes fia volt az öregnek, de láttam
rajta, ez nem vigasztalta, kényelmetlenül érezte magát a bőrében.
Lefekvéskor kértem, hogy meséljen.
– Mi történt Gergellyel a felesége és a gyermeke halála után? Annyi szóbeszédet
hallottam.
– Elment az esze a gyásztól.
– Arról hallottam. Azt mondja el, miért voltak véresek! Tán verekedtek?
– Azt is – nevetett fel Mihály.
– Mi történt pontosan magukkal?
– Vadásztunk.
– Mire?
Mihály a szemembe nézett:
– Bölényre.
– Hiszen az nem jár errefelé – értetlenkedtem. – A bakonyi bölénycsordák már
réges-rég eltűntek.
– Aznap az Evetesben járt egy. – Férjem komolyra fordította arcát. – Egyetlen
egy bika. – Sötét tekintettel emlékezett vissza a történtekre: – Gergely pedig
rávetette magát. Egy vadásztőrrel!
– Egy bölénybikára?! – képedtem el azon nyomban. – Puszta tőrrel?
Oroszy Mihály nem válaszolt, csak bólintott, és keserűen felnevetett.
– Különben is kevesen támadnak a bölényre, mivel az egyik legveszélyesebb
állat.
– Fel is öklelhette volna magukat!
– Nem a szarva a legveszélyesebb – legyintett Mihály. – Gyilkos a patája. És ha
haragra gerjed, kő kövön nem marad.
– Ketten támadtak rá?
 – Gergely nekiesett. – Keserű arccal idézte fel az eseményeket. – Habár a bölény
hallása és látása gyenge, de az orra pontosan tudja, milyen irányból jön a szag, és
meglehetősen izmos jószág.
A vadásztörténetek között a bölénylegendák kiemelkedő helyen szerepeltek. A
legritkább trófeák egyikének tartották.
– Gergely nem a trófeát akarta. Csak meghalni. – Mihály elmerengett. – Sosem
felejtem el azt a bölénybikát. Fenséges állat volt.
– Meséljen el mindent!
– Rá akartam lőni, de Gergely nem engedte – nézett a távolba. – Ordítva
könyörgött, hogy ne tegyem, pedig megsebezte az állat. Hatalmas döfés érte a
vállát, éppen nem a nyakát. Valóban királyi állat volt, Anna. – Szinte mosolygott,
ahogy felidézte. – Ráemeltem a puskacsövet, mire a szemembe nézett.
Levegőt is alig mertem venni, riadtan hallgattam a történetet.
– Gergely sem volt rest, a bikát is érte szúrás. Szerencsétlen ekkor már
kimerülten fújtatott, a szügyéből folyt a vér. Halálos sebet ejtett rajta. „Hadd
menjen!”, szólt félholtan. És a bika, mint aki az emberi beszédet tisztán érti, hátat
fordított nekem és a puskacsőnek, és elindult. – Férjem ismét a szemembe nézett.
– Rengeteg vért hagyott maga mögött. De rettentő szívós állat, elért a Horváthék
földjére. Azok meg hencegtek, hogy bölényt lőttek!
– Mi lett Gergellyel?
– Kérte, hagyjam az erdőben. Nem hagytam.
Mihály a tekintetét a gyertyalángra szegezte.
– Vérzett, és csontja is törött – túrt a hajába. – Haza akartam hozni, de nem
engedte. A tőrrel rám is rám támadt, verekedtünk. Végül elájult. Én meg
hazahoztam.
– Ki gyógyította meg?
– István.
– Erről sosem beszélt nekem.
– Azzal törődik, ami rá tartozik. Így is van jól.
Ekkor eszembe jutottak Katica szavai. A táltos megküzd a gonosszal, aki bika
képében érkezik.
– Katica tudott a bikáról?
– A bölény királyi préda, nem vadászhatja akárki. Senki nem tudott róla. István
sem.
Nem akartam hinni a babonákban.
Nem akartam, de elkezdtem.
Az, hogy Darna Gergely fejében mi járt, azt még Isten sem tudhatta. Eddig sem
volt szószátyár, de ezután még csendesebbé vált. A dolgát elvégezte úgy, ahogy
eddig, és ha Mihály kért valamit, azt megtette, de felénk se nézett.
Férjem nem titkolta a dolgot, sőt, a háznépe előtt jelentette be, hogy mostantól
Ostor hivatalosan is első az egyenlők között, egyenesen fivérének nevezte. A
faluban szájról szájra terjedt a hír, és volt, akit meg sem lepett. Ennek ellenére
Gergely bezárkózott, és került minket.
Mihály bírta kevésbé a kettejük közti csendet:
– Ha adok, fogadd el! Apánk porlad. Nem tud érted tenni!
Darna gyilkos tekintettel nézett öccsére.
– Nem is biztos, hogy akarna!
– Velünk éltél! Ezt ne feledd!
– Szolgáltam neki – hangzott a válasz.
– Én tudok érted tenni! – Mihály eltökélten nézett a szemébe. – És fogok is!
– Nem kell az Oroszy-adomány. Torkig vagyok azzal is, amit kaptam.
Néztem őket: mindegyik makacs és büszke volt.
– Igazad van, Gergely – váltott éles hangra Mihály. – Vérünk közös, de nevünk
nem! Mert egy Oroszy sosem éri be kevesebbel, mint ami jár neki!
 Ború

Egy áprilisi délután a teraszon álltam. Gyengéden cirógatott a napfény, mikor

megpillantottam Erdőszépét, Mihállyal a hátán. A ló fújtatott. Nem az istálló felé
tartottak, hanem felém. Férjem sebesen ugrott le az állat hátáról, amikor elértek
hozzám, de nem jött fel a lépcsőn.
– Anyám meghalt – mondta.
Egyenesen állt, arca szoborrá keményedett. Leszaladtam a lépcsőn, és
átöleltem.
– Sajnálom! – suttogtam a fülébe. Mihály továbbra is egyenesen állt, egyik kezét
szokásból a derekamra tette, de át nem ölelt. – Annyira sajnálom! – öleltem én.
– Anna! – szólt kimért hangon. – Vázsonyba megyek. Értesítem a rokonokat is.
Gyorsan akarom eltemetni!
– Szóljon, ha segíteni tudok! Bármiben!
Erre férjem csodálkozó arccal nézett rám, de nem szólt egy szót sem, csak
bólintott és indult. Hamar kiderült, nem tartott igényt a vigasztalásomra, a
gyászát számomra idegen módon uralta.
– A sajnálom az nem segítség! – dorgált Katica, mikor meghallotta. – Ilyen
ostobaságot mondani egy gyászolónak?!
Menten elszégyelltem magam.
– Imádkozz a halottért! És emlékezz! Ez a dolgod – nézett rám kioktatóan. –
Nem tudsz a férjeden segíteni. Hogyan is tudnál? Búnak eresztett fejet csak nyak
tud felemelni.
– Imádkoztam érte – suttogtam.
– Múltkoriban megmosolyogtál. Észrevettem ám! – folytatta rosszallóan. –
Furcsállottad, hogy nehezen kotortam elő a fejemből kishúgom születése napját.
Emlékszel, Anna?
Bólintottam.
 – Ezúttal te leptél meg! Meglehet, a születések napja homályba veszik – kezdett
bele. – Nem ismertem az anyósomat, fogalmam sincs, mikor született, de azt
pontosan tudom, mikor halt meg! Érted? – Ilyen szenvedélyesen még nem láttam
magyarázni. A halált komolyan vette. – Oroszy Mihály még tennivalóban van,
intéz. Addig nem gyászol. Most nincs rád szükség! De majd látod rajta. No, akkor
legyél ott!
Könnyek szöktek a szemembe, mire szelídebben folytatta:
– István anyja Szent György-napon távozott. Kihajtották az állatokat, senki nem
volt otthon. Arra értek haza, anyja ott feküdt a szoba közepén, kezében egy
ronggyal. Nem volt jele. Csak összeesett, és meghalt. – A szemembe nézve
folytatta: – István azóta György-napon a szokásosnál is mogorvább, egész nap
szapul valamiért.
Elmosolyodott, úgy folytatta.
– Én meg tűröm. – Megfogta a kezemet. – Ne mondogasd, neki, hogy segítesz!
Fogd be a szád, és segíts, amikor kell!
Katica nem csak jó tanácsot adott, élte is a szavait: a tűrés bajnoka volt. És a
jóságé. Mindent, mit rámért a sors, mosolyogva cipelte. Istvánnak nagy
szerencséje volt vele. Habár gyermeket nem szült neki, minden mást megadott,
amit a férfi asszonytól kívánhat: otthont és nyugalmat, tárt karokat. Támogatta
férje összes törekvését, gyógyító munkáját ott segítette, ahol csak tudta. Katicában
nem volt drámaiság, sem hiúság – úgy szerette Istvánt, hogy az jól is essen neki.

A hold még az égen világított, mikor Vázsonyba indultunk. Félhold. Csodáltam a

hajszálpontos égi művet, precízen kettévágva fénylett felettünk. Hiába, a
természet nem testvériesen, hanem igazságosan jár el – nem úgy, ahogy az
örökséget szaggatni szokták.
Mihály keveset beszélt. Hajnalban szótlanul öltözött, fekete mentét kapcsolt a
nyakába, és mint egy hályog, szemére szomorúság tapadt.
Engem rendszerint sürgetni kellett, de aznap megelőztem: mire keresett, már
útra készen álltam az ajtóban.
– Anna! – szólított meg gondterhelt arccal. – Nincs sejtésed gyermekről a szíved
alatt? Ha gyanítod, akkor is beszélj! El ne hallgasd előlem!
Megdöbbentett és zavarba hozott a kérdés. Nemet ráztam a fejemmel.
– Egészen biztos?
 – Egészen – mondtam szomorúan. – Nem várok gyermeket, bármennyire is
szeretnék.
Mihály bólintott, és magába zárkozott. Ostor hiába kereste a szemét, nem
emelte rá tekintetét, csak beült a hintóba. Felém se hajított egyetlen szót sem az
egész út alatt, csak nézett kifelé. A szülői házba érkezve éppen csak megvárta,
hogy én is kiszálljak a kocsiból, majd nyílegyenesen vágott át az udvaron. Én
pedig követtem.
Az Oroszy-kúria bejárata előtt a bemohásodott szökőkút üresen fogadott: a víz
csak idegesítően csepegett belőle – jobb lett volna, ha teljesen kiszárad.
A szolgák bámészkodó szemei kísértek minket egészen az ajtóig, ahol egy
pillanatra megálltam – a lábam nem sietett közéjük. Oldalirányban a földön egy
aprócska vajdarabra lettem figyelmes, véletlenül lepottyanhatott. Nyüzsögtek
rajta a hangyák.
Körülnéztem, de egyetlen cseléd szemét sem értem, mindegyik lefele pillantott,
amint én rájuk. Hallgattak, de mosolyogtak. Várták a műsort: a konc feletti
marakodást. Úgy készültek az örökösök civódására, mint egy ünnepségre.
A földön csak gyűltek a hangyák, egyre több. Felnéztem az égre: vihar ült a
levegőben.

Virrasztani nem mentem el Vázsonyba – Mihály nem kérte, én pedig magamtól

nem tettem. Akkor még nem ismertem a rendet.
Vázsonyban első utam anyósomhoz vezetett, ezzel még tartoztam neki –
egyrészt így illett, másrészt kívántam is.
Halottnézés. Így hívták azt az utolsó búcsút, amit anyósomtól vettem.
Klára asszonyt felravatalozták, és már előző nap megtelt a ház: a közeli női
hozzátartozók szüntelen siratták a holtat, teste mellett imádkoztak és zsoltárokat
énekeltek.
Nem volt hőség, mégis már a szoba ajtajában savanyagú szag csapta meg az
orromat.
Anyósomat gyászoló asszonyok vették körül, akik csodálkoztak jöttömön. Én
meg azon, hogyan bírnak egy holttest mellett falatozni, mert bizony egy
kisasztalon a bor és pálinka mellett sajt és kenyér is hevert. Némelyik bütykös kéz
ima közben is szorongatta a harapnivalót.
Krisztina, Mihály szépséges nővére már az ajtóban elém ugrott, és karon
ragadott.
 – Be se lépj! – mondta ijedten. – Az is megárthat! – ragadott karon. – Légy
óvatos, Anna! Annak idején Ádámkát már a szívem alatt hordtam, mikor meghalt
az anyósom, és én láttam a testét. A temetésére nem mentem el, de látod, mi lett
szegény fiammal! Nem kellett volna idejönnöd!
Egyszeriben elakadt a szavam.
Ekkor egy másik, idősebb asszony is odalépett mellénk:
– Menj innen, de azonnal! Vagy tán nyomorék Oroszyt akarsz a világra hozni?!
Klára asszonynak a sírban sem lesz nyugta!
Kiderült miért: terhes asszonynak tilos volt a temetés. Úgy tartották, ha halottat
látott, a gyermeke is halva születik, vagy nemritkán szülést követően hal meg, de
minimum nyomorékként érkezi a világra.
– Én… – nyögtem. – Én nem várok gyermeket!
Elképedve néztek rám.
– Akkor meg miért csak most jössz? – förmedt rám az ismeretlen rokon.
Krisztina is csalódott arcot vágott. A virrasztásra jelenlétem nem csak elvárható,
egyenesen kötelező lett volna, ezért nyomban megorroltak rám.
Nem volt mentségem, nem is kerestem. Bűnbánó arccal léptem beljebb. A szag
erősödött, ettől megtorpantam egy pillanatra.
– Ilyen arcátlanságot még nem láttam! – hallottam egy megjegyzést. – Szegény
Klára! – sopánkodott egy másik hang is.
Asszonyom! Igazán röstellem, hogy csak most jöttem.
Igyekeztem kizárni a külvilágot: akármilyen rosszul is alakult a belépőm, akkor
is a magam módján tisztelettel kívántam búcsút venni tőle.
– Már végigcsókoltuk! – jegyezte meg mögöttem az öregasszony.
Tessék?
Egyszeriben verejtékezett a tarkóm.
Egy halottat?
Álltam csak, és néztem a felravatalozott anyósomat: testét lepel fedte, csak
viaszos, sápadt arca feküdt kitakarva. Állát kendővel felkötötték, és dülledt
szemén pénzérme pihent.
Haldokló ágyánál álltam már, és láttam már holttestet, melyből kiröppent az
élet. De ez más volt: Klára asszonyt napokkal ezelőtt érte a halál, és testét nem
hűtőházban tárolták a temetésig.
A halál beállta után pár perc múlva már megindul a tetem bomlása. Minden,
amit tudományosan tudtam a halálról, egyszerre cikázott a fejemben. A hideg
futkosott a hátamon.
 Bőre, ami kilátszott, zöldes-sárgás elszíneződésekkel volt tele. Hullafoltok.
Borzalmasan undorodtam. Nyakán dudorodó ömleny nőtt, mely szennyes
szürkés-zöldre festődött. Nem bírtam imádkozni, gondolkodni is alig.
Egyszer csak mellém lépett az öreg rokon, és kitakarta a testet derékig.
Bár ne tette volna! A rothadás bizony megindult, mert a testből sárgás, savós
folyadék szivárgott, ami átitatta az alatta fekvő fehér lepedőt.
– Csókold meg a kezét! – szólt rám a nő.
Majdnem elájultam a gondolatra. Isten bocsásson meg nekem, én erre képtelen
vagyok!
– Ne undorkodj! – bökött oldalba.
A kézfej vörhenyes és violaszínű foltokban színesedett.
Istenem, most segíts meg!
Behunytam a szemem. Felkészültem, nagy levegőt vettem. Amit ki is fújtam.
Nem bírtam megtenni.
Undorodtam.
– Aki megcsókolja a halott kezét, ahhoz nem jár vissza a sírból! – győzködött a
vénasszony.
Magam sem tudom az okát, de ez hatott. Abban a pillanatban azt akartam, hogy
végezzek Klára asszonnyal, és soha többé ne lássam.
Erőt vettem magamon. Ajkamat a kézfejhez érintettem.
Ördög és pokol!
Azonnal öklendezni kezdtem, ahogy a libabőrös kézfejhez értem. Az ajkamon
éreztem a púpos, kemény szőrtüszők domborodását.
Kezemet a szám elé kapva rohantam ki a szobából.
Azóta is kérem a Jóistent, és persze Klárát, hogy ezért ne haragudjanak.

Az udvarra érve jobban lettem: a gyerekzsivaj rángatott ki a borzalomból.

Rengeteg apróság és nagyobb szaladgált fel s alá, és ők még parancsra sem sírtak,
nem győzték csitítani őket, hogy annyira ne kacagjanak.
Ők minden sokadalomnak örültek, nem számított az apropó. Arcukat látva
előbb gondolta volna bárki, hogy lakodalom van a háznál, mintsem siratás. Bár a
kúriára tűzött fekete lobogó hírül adta, hogy az Oroszy-házba gyász költözött.
Férjem a férfiakkal diskurált, csak akkor találkozott a pillantásunk, mikor a
koporsó fedéléért megjelent a fivérekkel az udvarban. Szerencsére sokan akarták
látni, amint Klára asszonyt a koporsóba fektetik, így esélyem sem lett volna
közelebb jutni. De egyáltalán nem bántam, hogy az udvaron várakoztam.
Férjemnek Dánielen kívül két idősebb fivére maradt. Legidősebb testvérét, Pált
lázkór vitte el évekkel ezelőtt – ám legkisebb fiára azonnal ráismertem. Mihály is
büszkén mesélt róla.
A tízévesforma fiúk fakarddal küzdöttek. A kisebbek körbeállták az ifjú
harcosokat, és hangosan kiabálva bátorították őket. Meglehetősen komolyan
vették a vitézi játékot.
Figyeltem az ifjoncokat, akik szájából gondolkodás nélkül borult a szó. Azonnal
kiszúrtam a vörös hajú gyermeket, akiről férjem már korábban beszélt.
Zsigmondnak hívták a lovagot, és nem csak a haja, szíve is lángolt.
– Félig róka vagy te, nem is ember! – mondta egy nagyobb fiú neki. – Beszélni se
tudsz! – És ezzel felé lendítette a fakardot, de a kicsi vörös fürgén kitért előle.
Zsigmond dühös szemmel meredt a nagyobb fiúra, majd inkább elindult a
másik irányba. A magasabb gyermek is rokon volt, biztosra vettem, mert azonnal
felfedeztem rajta a Chernel vonásokat: szeme fakókéken gonoszkodott.
– Atyádat már felzabálták a kukacok! – hergelte tovább a vöröst, mire az
megfordult. Kikapta egy másik, aprócska gyerek kezéből a fakardot, és üvöltve
rontott a nagyobbra. A szeméből elszántság és harag sugárzott, ügyes
mozdulatokkal támadt a másikra.
A magas fiú szemébe félelem költözött. Már csak védekezett, mert a kis vörös a
földre taszította, és kardját is kiütötte a kezéből.
– Elég legyen! – hangzott a határozott parancs egy törékeny, vörös hajú nő
szájából.
Erre a fakard megállt a levegőben, mielőtt lesújtott volna. Zsigmond szót
fogadott anyjának, de dühös arccal fújtatott.
Erre már a férfiak is felfigyeltek, ők is a gyerekeket nézték.
– Vitéz lesz! – kiáltott fel büszkén Oroszy László. A víg természetű, nagydarab,
nyájas ember büszkén nézte Zsigmondot.
Mihály sokszor dicsérte László fivérét, amiért bátyjuk elárvult gyermekeivel
tisztességesen bánt – nem csak javaikat gondozta, gondjukat is viselte. Jó
szándékú, jámbor ember, egyetlen forinttal sem rövidítette meg a rábízottakat.
Amit kapott, arra vigyázott, és becsületesen elszámolt mindennel, de az
igazsághoz az is hozzátartozik: a vagyont ugyan nem herdálta, de hozzá se sokat
tett. Csendesen éldegélt a családjával Vázsonyban, és fivére özvegyét is támogatta.
Volt anyósom mindig úgy emlegette: „a rendes fiam”. Rosszat senkitől sem
halottam róla, igaz jót sem sokat – talán egyszerűen nem vették számításba.
Gyakran iddogált, ám ezért sem lehetett rá haragudni. Egyszer Mihály azt mondta
róla: „Őt a bor is csak szelídíti.”
Oroszy István pedig dühös arccal rivallt a nagyobb, szőke fiúra:
– Tanulj belőle, Attila! Fiam, nem csak gyengébb voltál, ostoba is!
Ekkor közbeszólt a szőke gyermek anyja, és nyomban fia védelmére kelt:
– Még gyerekek!
– Nem. A jövőnk! – Oroszy István higgadtan, de annál határozottabban intette
csendre asszonyát. Az atyai szigor és az igazságosság megelőzte a szülői
érzéseket.
Mihály még mindig Zsigmondot nézte, aki nem vette le szemét Attiláról:
kezében a fakarddal, terpeszben állt előtte, támadásra készen.
– Vége! – kiáltott oda neki László.
– Többet ne merészeld! – szólalt meg a vörös, majd a földre hajította a fakardot,
és elviharzott. Hiába szólt utána anyja, nem fordult vissza. Talán nem hallott a
dühtől.
Oroszy István az aggódó özvegy felé fordult:
– Hadd menjen! – intett. – Remek fiú!
Férjem fivére, István, erős akaratú és öntudatos férfi volt, és bár vonásaiban
anyjukra ütött, keménységét néhai apósomhoz hasonlították. Azt beszélték,
meglehetősen goromba, és hirtelen haragú ember, de én ezt nem vettem észre.
Mihállyal szeretett a malmokról diskurálni, ez mindkettőjük érdeklődésében állt,
én okos és segítőkész férfinak ismertem meg.
Dánielnek nem tetszett a bátyja nevelése:
– Torokra szegezte a kardot – háborodott fel. – Túl heves a fiú! Addig kellene
nevelni, míg lehet!
– Fakarddal játszottak – mosolygott László.
– Ma játék, holnap valóság! – szólt Dániel.
– Már most tartasz Zsigmondtól! Jól is teszed! – nevetett fel István. – Jó a szíve! –
nézett rám. – Akárcsak Pálnak!
– Elnéztek neki mindent – erősködött Dániel.
– Tégy te is úgy! – vetette oda Mihály.
– Minek? Hisz mindenki neki kedvez!
– Atyja nem tud – intette László figyelmeztető hangsúllyal.
– Bánj úgy vele, ha egy napon éles pengét tart a kezében, sose fordítsa azt
ellened! – lapogatta meg István Dániel hátát, majd a fiához fordult.
 – Inkább tanulj tőle!
Azt tudtam, hogy Chernel Klára kedvenc unokája Zsigmond volt, de ekkor
megbizonyosodtam, hogy a család majdnem összes férfi tagja tiszteli az árvát.
Ugyanakkor Zsigmond jelenléte elég volt ahhoz, hogy a féltékeny indulatok
előtörjenek. Habár az anyai örökség kevesebbet jelentett, mint az atyai, de ahhoz
azért eleget, hogy vitázni lehessen rajta.
Már az udvaron megkezdődött az osztozkodás. Dániel kivételével a fivérek
egyeztek a gondolatban, hogy néhai fivérük, Pál családját a lehető legnagyobb
mértékben támogassák, és olyan jószágokhoz juttassák, amik inkább hoznak,
mint visznek.
László mindig szót emelt értük, amikor kellett – s ezen a napon is cseréket és
egyezségeket javasolt, melyek az atyai örökséget is érintették. Dániel csak
habozott. Nem volt ínyére a nagyvonalúság…
 Tor és konc

Chernel Klárát az udvartól vitték utolsó útjára, a temető felé. Összekulcsolt kezű
asszonyok gyűltek össze az egyik oldalon, míg a másikon a férfiak sorakoztak. A
koporsó lábbal a kapu felé elindult, miután a nemzetség valamennyi tagja
megnézte és meggyőződött, hogy anyósom megtért teremtőjéhez.
A pompázás kedvére lett volna Klára asszonynak, a nagyharang lassan és
méltóságteljesen zúgott érte. Mulatságos módon az jutott eszembe, mennyire
élvezte volna a felhajtást.
Az összegyűlteken mindent láttam: hályogot a szemen, köszvényt, vörhenyt és
göböket. A korosodót az idő itt jobban marta, elcsúfította a testet.
Ismét a hideg iszonyat futkosott a tarkómon. Irtóztam az öregedéstől és féltem
a betegségektől.
Csak mentem a tömeggel, és szerettem volna minél előbb elhantolni
anyósomat. A vázsonyi temetőben összejöttek a füredi nemesi családok, a Vargha
és Somogyi família tagjai is szép számmal megjelentek.
Ekkor halkan bemutatkozott az idős nő, aki a kézcsóknál megdorgált:
– Sárossy Gertrúd. – Elcseppenő orrát májfoltos kezével törölgette. Ráismertem
a névre: Klára asszony sógornőjét tisztelhettem benne. A levelezésekből, amiket
korábban neki végeztem, pontosan emlékeztem rá – anyósom szívből utálta, és
immáron én is.
– Fiatalabbnak képzeltelek – jegyezte meg epésen.
Nem válaszoltam semmit, csak lépdeltem tovább mellette.
A férfiak a szertatás alatt is külön álltak, Mihály a koporsóhoz közel. Én
igyekeztem kissé távolabb is, mint lehetne.
A lelkész megindítón beszélt, és őszintén siratta. Úgy vélem, szépen búcsúztunk
tőle. Habár nem sok időt töltöttem vele, mégis úgy éreztem, megismertem
Chernel Klárát: lelkében nem maradt meg nem élt akarat, és amit kapott, azt
gyarapította. Utódaira sokat hagyott hátra, és állta a sarat a férfiak világában.
Óvta, amijük volt, vigyázta vagyonukat és hírüket. Szüntelen a családért
szorgoskodott, és ezen a napon végre megpihent.
Érdeklődve figyeltem, kit sodort ide a halála, és mikor körbenéztem,
megállapítottam, az idő nagy kiegyenlítő. Klára asszonynak két húga volt, a
Chernel vért mindkettőben első pillantásra felfedeztem. Mindkét asszony felett
jócskán eljárt már az idő: vonásaik még jellegzetesebb arcot formáltak nekik.
Egyikük sudár termetű, szabályos arcvonásokkal élt, valaha szép asszony lehetett,
míg a másik kerekebbre nőtt – és alacsonyabbra is –, a Jóisten is előnytelenebb
részletekkel áldotta meg.
A magasabb, méltóságteljesebb Chernel megráncosodott arcából látni lehetett a
dicső múltat: tőle az éveknek volt mit elszedniük. Az idő irgalmatlanul kirabolta:
szemében a kifosztott szépség keserűsége magányosan üldögélt.
Az öregedés ily kegyetlenül nem gyötörte meg az alacsonyabb teremtést, hiszen
nem akadt mit elvenni, sőt, az idő talán még adott is neki. A vénség jókedvet és
derűt hozott: az előnytelen és pufók arc miatti hátrány megszűnt, az idő
megszabadította a rútság láncaitól.
Talán így volt igazságos, és ezt az idő is jól tudta: míg a csúnyaság terhét
fiatalon cipeljük, addig a szépségét öregségünkben – amikor elveszítjük azt.

A fiak körbeállták a gödröt, mellettük, nem sokkal távolabb zokogott Krisztina. A

végső búcsúra a tiszteletes név szerint szólította a rokonokat: Krisztina zokogva
ölelte a koporsót, amikor Mihályra került a sor, előlépett.
Remélem, engem nem szólítanak.
– Almássy Anna – hangzott a pap szájából.
Én nem borultam sírva a koporsóra, de kezemmel megérintettem.
Végül kötéllel leengedték. Isten áldjon!
Kopogva hullott a föld, pár percre még a szél is felkerekedett, nem csak a bánat.
Nekem is sajgott az emlékezés, könny futotta el a szemem.
Férjemre néztem. Megrémített Mihály arca, mozdulatlanná formálta a
fájdalom. Ha a szél nem fújta volna meg a haját, azt hittem volna, szoborrá
dermedt.
Imádkoztam Klára asszonyért, majd Mihályért és magamért.
Bevallom, féltem a haláltól. Mindig úgy imádkoztam: engem vegyen előbb
magához az Isten, mert egyetlen reggelre sem szeretnék felébredni Mihály nélkül.
A 18. század veszélyes, nélküle pedig elképzelhetetlenül.
Férjemre tekintve magamban hasonlítgattam a rokonokkal: külsőre cseppet sem
ütött a Chernelekre, inkább Oroszy volt. Nem csak nevében, vérében is…
A hantolás után arca örökre megváltozott: talán ekkor nőtt fel végérvényesen,
miután atyja után anyját is elnyelte a föld. Vonásai megkeményedtek, és soha
többé nem engedtek fel.
Azt mondják, míg él a szülőd, gyerek vagy – akárhány esztendős is legyél. Az
ember csak akkor nő fel, amikor elárvul. Mihály ezen a napon férfi lett.
Azt hiszem, egy anya halála kettéosztja a világot, új időszámítás kezdődik:
előtte s utána…

A temetésről hazafelé a nép összegyűlt a kúria kapujában, a falu szegényei

ilyenkor mind előbújtak. A gazdag ember temetése jótékonykodást is jelentett. A
gyászolók kímélettel és alázatosan viseltettek a nincstelenek iránt: mennél több
jött megsiratni a holtat, annál nyugodtabb volt az élők lelke.
– Adjatok bőven, haza ne járjon anyánk lelke! – kiáltott László.
A végtisztességre érkezőket birkahús, lágy kenyér és bor várta. Amennyit
kértek, annyit kaptak. Vederszám itták a bort, tolakodtak is.
– A bolha bújjon beléd! – sziszegte egyik a másiknak.
A kezében egy kupával Ostor is megjelent.
– Volt merszed idehozni őt? – kérdezte férjemet István nevű fivére, miközben
Darna Gergelyt bámulta.
Mihály higgadtan válaszolt:
– Ő hozott engem.
László ekkor Ostor mellé lépett, és barátságosan köszöntötte:
– Isten hozott!
– Ördög vigyen! – vágott közbe Oroszy Dániel.
– Atyánk fia – figyelmeztette László indulatos öccsét.
– Fattyú! – sziszegte Dániel, és gyilkos szemmel méregette.
István bólintással köszöntötte Gergelyt kicsit távolabbról.
Én nem maradtam kint az udvaron, siettem be a házba, ahol tekintetem először
a festményeken időzött, majd továbbsiklott a freskókra, elmerülten nézegettem a
színes falakat. Nem vágytam a társaságra. Céltalanul sétáltam, majd az egyik
ablakon kitekintve megláttam egy ronda kutyát, ami körül porfelhő kavargott: a
bolond jószág saját farkát kergette, és bizony néha sikerrel járt. Véresre tépte a
szőrét: rózsaszínű, sebes bőre kiviláglott itt-ott…
 Lassan minden örökös megérkezett.
Bent a házban nemesfémmel és selyemmel hímzett abrosz várt bennünket:
óntányérokból folyt a lakmározás, hozzá ezüstpoharakból ittuk a bort. Senki sem
habzsolt, különösen lassan ettek. A legkomótosabban Dániel. Talán a sóvárgás
megülte a lelkét, és ő bizony vágyott minden kiskanál után.
Örökségen nehéz osztozni, és mennél nagyobb a vagyon, annál nagyobb a hév
is. 1764-ben megtanultam: csak a semmin nem kell vitatkozni, ott lehet
nagyvonalúskodni. A semminek a szegények nem kerítettek nagy feneket, és
talán az a pár emlék, ami a gyászolókból előtört, még igaz is volt.
Ám a vagyon, az egészen más ügy. Azért ölre mentek. Nem győzték hangoztatni
az emlékeket, egymást túllicitálták, mindegyik a jogát és érdemét bizonygatta
jogos jussára.
Míg a szegénylegény csendesen a szilvafa alatt – ahol senki sem látta – elsírta
magát, addig az úri sarjak úton-útfélen azt mesélték, megboldogult atyjuk mely
puskával vagy díszes tőrrel tanítgatta vadászni őket. Amit gyermekként egyszer a
kezükbe fogtak, a tor után követelték. Ilyenkor az összes fiú jogot vindikált a
puskára, de még a tintatartóra is…
Chernel Klára gyermekei és a házastársaik, immáron én is, némán ették a
libacombot. Csak az evőeszközök csörögtek. Nem volt a kedvenc étkem, de ettem,
hisz úgy illett.
Dániel késett.
Zajos érkezése megtörte a csendet, hangosan huppant a székre. A fivéreknek
akadt mondanivalója, mégis hosszan hallgattak. Bátorság kellett ahhoz is, hogy
valaki elsőre szóljon, és kiterítse a kártyáit. Volt, hogy egyszerre nyúltak a kenyér
után, ilyenkor nem győztek udvariaskodni és átengedni az elsőbbséget a
másiknak…
Dániel végül megköszörülte a torkát, és hozzáfogott a beszédhez. Elsorolta a
temetés költségeit, tételesen felmondta, hány szál deszkából készítették a
koporsót, és mennyi koporsószöget használt el az asztalos.
– A papnak mennyit adtál? – kérdezte Mihály két falat között, rá sem nézve.
– Eleget.
– Nincs a papnak földön jussa! – szűrte oda Oroszy István fukarul.
Amikor földről esett szó, és mértékegységekről, mindig elvesztem. Nehezen
fogtam fel a régi egységeket. Azt már megszoktam, hogy a búzát nem kilóra
mérik, hanem térfogatra. Akó, köböl, mérő. Röpködtek a számomra ismeretlen
mértékek.
 A földről pozsonyi mérőben szóltak, amit Mihály már egyszer elmagyarázott, és
nem értette, miért csodálkozom a logikán, miszerint a pozsonyi mérő az
térfogatot jelöl. Méghozzá azt, hogy az adott földterület bevetéséhez hány mérő
búza kell.
Hiába koncentráltam. Ők ezerszer gyorsabban számoltak, nem tudtam követni
őket.
A fivérek alig ettek – Lászlót leszámítva. Ő nyugodtan falatozott, és hallgatta a
feleket. Jó szándékúan bólogatott.
Krisztina arácsi férjének szájából kiesett a falat, mikor Pál özvegyének javára
István cserét ajánlott.
– Ez nekem veszteség.
– Ez neked lehetőség – nézett István komoly arccal a sógorára. –
Megmutathatod, mily nemes is a lelked! Isten majd busásan beszámítja!
Az egyetlen lány férje, Mórocza Sámuel óvatoskodva beszélt. Tartott az idősebb
Oroszy fivérektől, inkább tréfával próbálkozott:
– Nem akarok szegényebben távozni, mint érkeztem!
– Az Oroszyaktól sokat kaptál eddig is – lobbant felé István kíméletlenül.
Dániel akart cserét, de csak olyat, amivel jobban jár.
Nyíltan megindult az osztozkodás. Vázsonyt szaggatni, cibálni kezdték, papírok
kerültek elő, tollal írták, rótták a részeket, de csak nem jutottak dűlőre. Valakinek
mindig sérelmes volt az alku.
A férjem hosszan hallgatott, ezzel engem is meglepett.
– Mihály! – szólította meg Dániel. – Olyan vagy, mint apánk! Füreden maradtál
a télen is.
– Vázsony őt is illeti – szakította félbe István a mohó testvért.
Férjem végig akarta hallgatni a pimasz javaslatot. Leintette fivéreit, lassan
letette az evőeszközt, és Dánielre nézett.
Követtem én is. Befejeztem az evést, és megtöröltem a számat.
– Folytasd! – intett Dánielnek.
Ő szemrebbenés nélkül állt elő a javaslatával, melyen mindegyik testvér
egyöntetűen felháborodott.
Férjemet kivéve.
Mihály merev arccal hallgatta, senkire sem nézett, csak maga elé – még rám
sem pillantott.
Az Evetesen és a füredi földjein kívül más birtoka nem maradna.
Dániel, miután befejezte, pofátlan mosollyal az arcán várta a választ.
 Mihály egy darabig nem mozdult. Mindenki őt nézte: vérei választ vártak.
Ekkor szemét behunyta, és így szólt:
– Legyen!
Még Dániel sem akart hinni a fülének, meglepte, hogy ennyire könnyen
sikerült.
– Elfogadod, öcsém? Biztosan? – Nem tudta örömét elrejteni. – Még napnyugta
előtt írásba is adod?
Mihály hideg főbólintással válaszolt.
– Az ingók esetében – kezdett bele Dániel újra – anyánk precíz leltárt készített,
és rendelkezett mindenről.
Mihály már felé sem nézett. Nem akarta tovább hallgatni. Bátyja nem látott a
mohóságtól: az előbbiek után nyilvánvalóvá vált mindenki számra, férjem nem
fog hajba kapni egyetlen vázáért sem.
László és István kétszer kérdezett még rá, hogy biztosan megfelel-e így neki,
végül a testvérek szűkszavúan tudomásul vették az egyezséget.
A jókedv és a diadal látszott Dániel és Mórocza Sámuel arcán is.
– A fia keresztelőjén sem láttam ilyen boldognak. Torban leli kedvét! – sziszegte
nekem Mihály, Mórocza felé biccentve, majd felállt.

A zsíros libacomb megfeküdte a gyomromat, örültem, hogy indulunk. Senkitől

nem köszöntünk el, úgy léptünk ki a két vörös márványoszloppal díszített
bejáraton.
– Maradjatok még! – kérte szépen László, akinek nem kerülte el a figyelmét
távozásunk. Futva igyekezett utánunk.
– Viselős az ég! – mutatott Mihály felfelé. – Bármelyik pillanatban szakadhat!
Jobb, ha indulunk!
– Ilyen korán? – kérdezte őszinte meglepettséggel Ostor is.
– Nem akarom a hangjukat sem hallani – sóhajtott Mihály fáradtan. – Ez csak
konc! Egymásra ugassanak!
Igen, férjem tudta a jövőt. Bízott bennem, ahogy magában is… A füredi földeket
nem irigyelték el tőle, mivel a búza nem szerette az ottani talajt, a szőlőkkel pedig
rettentő sok munka akadt. A termőföldet többre tartották, biztosabb életet láttak
benne. Mihály Füredet választotta.
Már indult a hintó, mikor Krisztina futott felénk. Ostor megállította a lovakat,
Krisztina pedig egyenesen felém nyújtotta a kezét.
 – Ez a tiéd, Anna!
A tenyerembe nyomott egy különlegesen szép, vörös kövekkel ékesített
karkötőt.
– Anyánké volt – nézett Mihályra. – Én meg Annának adom! – mondta
eltökélten.
– A férjed tudja? – kérdezett vissza Mihály.
– Anyánk nekem adta, erről én rendelkezem!
Mihály elvette tőlem, és nővére markába szorította az ékszert.
– Tartsd meg! És menj vissza, mielőtt meglátja!

Hazafelé dörgött a menny, a megvadult lovak vágtattak a hintóval.

A villámok fényében Mihály arca ijesztően mozdulatlannak látszott.
Somogyi ezen az estén sokáig maradt nálunk, de egyáltalán nem bántam a
dolgot. Mihály eleinte csak csendesen üldögélt, hűséges barátja pedig ezernyi
gyerekkori emléket elevenített fel, hogy megmosolyogtassa. Sikerült neki.
Aztán kártyáztak.
– Tényleg, azt az angol leányt mikorra várjátok? – érdeklődött Somogyi.
Mihály a kártyára koncentrált, lapjait összeszűkült szemmel fürkészte, fel sem
nézett, úgy válaszolt:
– Az túlzás, hogy várjuk! Érkezik.

A következő napokban egyre többet aggódtam érte. Rágta a bánat, de beszélni

nem kívánt.
Nem szaporítottam a gondokat: csak igyekeztem ott lenni, ha kellek – de nem
kellettem. Kérdésekkel és felesleges szavakkal sem dobáltam, leginkább csak
csendben követtem. Azt viszont hűségesen: akkor ettünk, mikor megéhezett, ha
íróasztalához ült, én tőle nem messze olvastam, ha a lovakhoz indult, én az
udvarra.
Éjjelente nehezen aludt el, kiment olvasni, én meg bent vártam.
Napok teltek el így, egyre jobban aggódtam érte.
Egy délután rám mosolygott, mikor tojásokkal a kezemben érkeztem a
konyhába. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Ekkor vettem észre,
jókedve mennyire hiányzott már nekem. Nélküle én sem voltam a régi.
– Anna! – szólított meg lefekvéskor az ágyban.
 – Tessék? – fordultam felé vidáman.
– Mesélj atyádról! – kérte keserédes mosollyal. – Anyádról is! Mindent tudni
akarok!
Azon az éjjelen hosszan beszélgettünk. Nem gyászosan. Vidám és jóleső
emlékezés volt mindkettőnknek. A múlt ezúttal nem szaggatott, családtagjaink
neve és az átélt élmények örömet hoztak a szívünkbe, nem fájdalmat. A
gyerekévekről is beszélgettünk.
Egyszer csak Mihály komoly tekintettel nézett rám.
– Egyedül maradtál. – Kisimított egy tincset az arcomból. – Miattam.
– Már hogy volnék én egyedül? – próbáltam nevetni. – Hisz maga itt van
nekem!
Nem válaszolt azonnal, csak nézte a szememet.
– Itt vagyok – hangzott. Legalább olyan erővel, mint egy eskü, amit éppen
fogadnak.
– Magának meg én! – néztem rá derűsen.
Mihály még ekkor sem mosolygott. Keze megindult, végigsimított a combomon.
Hosszan nézett, mielőtt megcsókolt. Azon az éjen nem tudott betelni velem.
Már hajnalodott, mikor álomba zuhantunk – még mindig egymásba
gabalyodva. Álmomban is őt simogattam. Annyira szerettem, hogy még akkor is
hiányzott, mikor éppen átölelt.
Reggel a csókjára ébredtem. Jól emlékszem a hajnali napsugárra, életem egyik
legszebb reggele volt.
 Oroszy-udvar

Areggeli kávémmal a ház fakorlátjának dőltem, néztem a tájat. Semmi nem állta
útját a tekintetemnek, kivéve a hajnali ködöt, de azt megszerettem. Szinte
harapott. Arcon csípett a hideg a tavaszi reggeleken is, de nem bántam.
Eszembe jutott, mikor először láttam meg az Oroszy-kúriát és ezt a zöldre
festett fatornácot… Lentől, vágyakozva pillantottam fel, úgy képzeltem, még a nap
is ezt a házat kényezteti sugarával.
Egészen más volt ez a tavasz, mint amihez szoktam. A különbségeket nem csak
az időjáráson tapasztaltam, ennek ellenére homokba dugtam a fejem: inkább azt
képzeltem, mintha csak egy idegen országban telepedtem volna le. Mondjuk, egy
hidegebb északiban. De semmiképpen nem egy olyanban, ahol a vér meghatározza
a rangot.
A memória pedig ravasz: a régi életem halványodott, ami segítette a mostanit.
Azt vettem észre, egyre kevésbé emlékszem arra, amiről le kell mondanom.
Vajon ez is valami evolúciós szabály lehet?
A családom miatti szomorúság ugyan nem tágított a szívemből, de megszelídült.
Lágy fájdalom járt át – de engedett élni.
Terveket szőttem, amelyek ide tartoztak.
Aznap addig-addig rágtam Géza fülét, míg elővezetett nekem egy lovat.
Egyáltalán nem volt ínyére a dolog. Kelletlenül, de válaszolt a feltett kérdéseimre,
majd a karámban gyakoroltunk.
Férjem a vártnál korábban hazajött, Ostorral az oldalán lovagoltak felénk.
– Istenem, most segíts meg! – szisszent fel Géza, és szemlesütve fordult az
irányukba.
Mihály nem szállt le Erdőszépéről, úgy közelített a karám felé. Én megállítottam
a lovat. Ezúttal elsőre sikerült, amiért hálás voltam az égnek.
Mihályra néztem. Ő a szemembe vájta a tekintetét, és talán valamiféle választ
keresett. Engem semmiféle dac nem hajtott, csak meg akartam tanulni lovagolni –
legalább az alapokat. Végig a férjem szemébe néztem. Ha nemet mondasz, akkor
leszállok. Nem ér ez ennyit.
Ekkor Mihály engedett. Ostor felé fordult, és biccentett neki.
Ezután Darna Gergely tanított lovagolni.
Mást is tanultam tőle. Az enyhüléssel együtt a pimasz legyek is megjelentek.
– Ne nevezd légynek! – mordult rám Ostor. – Még a nevével is életre hívod!
Pusztuljka! Ez jár neki! Így hívd!

Egy aprócska, de annál mutatósabb – leginkább az ibolyára emlékeztető, de

narancsos árnyalatú virág tűnt fel az udvarunkban.
– Jövőre is kihajt? – érdeklődtem Rozitól, és a pöttöm rókaszínű szirmok felé
mutattam, melyeket abban a pillanatban fedeztem fel. – Csodaszépek!
Szerettem a szakácsnőmet, különösen az őszinteségét. Mindig az arcán ült, amit
gondolt rólam. Egy-két kérdésemen súlyosan elképedt, úgy nézett rám, mintha
bolond volnék. Ilyenkor rendszerint kérdéssel felelt.
– A csimbók? – kérdezett vissza ezúttal is.
No, innen biztosra vettem, újfent valami kézenfekvő dologra csodálkoztam rá.
Olyan nyilvánvalóra, amit egy 18. századi asszony sosem tenne.
– Répaszínű, apró virágok, amik már kibújtak. Ott! – mutattam ismét feléjük. –
Azokra gondolok.
– Igen! – ingatta a fejét. – Csimbók.
Szóra sosem váltotta gondolatait, nem merészelte volna – elvégre a ház
asszonya én voltam. Akármilyen furcsa is lehettem, akkor is nekem tartozott
engedelmességgel, amit egy percre sem felejtett el.
– Kedvemre való virágocska! – lelkendeztem. – Azt ordítja, itt a tavasz!
Erre a szakácsnő nem válaszolt.
– A csimbók jövőre is kihajt, vagy újra vetnem kell? – tudakolóztam tovább.
– Jövőre is kigyün! – Bandzsa szemével értetlenül fürkészte az arcomat. – Örök
ez, mint a szegénység!
Katica közelített, magához képest gyors tempóval: a tavasz őt is felpezsdítette.
– Mi van a kezedben? – érdeklődött köszönés helyett.
A csimbókot szagolgattam. Elképesztően finoman illatozott, gyöngéden és
simogatóan.
– Találd ki! Csukd be a szemed!
 A feladvány nem okozott neki különösebb nehézséget. Az orra alá dugtam, és
egy szippantás után már válaszolt is:
– Csimbók!
Lassan nyitotta fel a szemét, az aprócska virágszál kedves mosolyt varázsolt az
arcára.
– Csak gaz, ugye?
– Kinek mi az – vonta meg a vállát. – A kert végében én is meghagyom.
Köszvényre jó.
– Tele a virágoskert velük – mutattam a hátam mögé. – Reggelre előbújtak. Én
sem szándékozom kiirtani őket. Hiába gaz, nekem igenis tetszik!
– Egy csimbókmező közepibe a tulipán volna gaz, nem? – vigyorgott kedvesen. –
A kertben meg mindent irtunk, amit nem oda szánunk.
– A csimbókot én oda szánom – keltem a kedves illatú kis virágok védelmére.
– Ejh! A virágokat meg majd kitéped mellőle? – hunyorgott Katica.
– Ezen még nem gondolkodtam.
– Hát gondolkodj!
– De miért is ne nőhetnének együtt?
– Gondolkodj tovább!
– Elnyomja a többit?
– Ismered egyáltalán a többit? – kérdezte szomorkás mosollyal. – Tudod-e, mi
bújik meg ott a föld alatt? Egyáltalán, milyen a föld? Savanyú a te földed? Fekete?
Netán homokos?
Karon ragadott, és a virágoskert felé vezetett.
– Klára asszony éveken át tartó munkával rendezgette! – mutatott körbe. –
Pompásabbnál pompásabb fajtákat hozatott. Aprólékos terveket szövögetve
válogatta ki őket – sóhajtott szomorúan. – Olyan is volt, hogy megrajzolta előre,
hogy egyetlen aprócska részlet se kerülje el a figyelmét! – Szigorúan nézett a
szemembe. – Mindegyik virágát ismerte! Tudta, melyik mit kíván, hol szeret,
mivel mutat. Ha valamelyik gyökere mérgezte a másikat, azokat nem kínozta
egymással, szétültette. Ügyelt rá, egyik se vessen árnyékot a másikra, hacsak az
nem kedvezett neki.
Botjával megsuhintotta a virító csimbókmezőt, majd komoly hangon folytatta:
– Anna! Ismersz jól. Én minden fűszálnak a hasznát veszem, egyet se tartok
kicsire.
Válasz helyett bólintottam.
 – A kert nem szeretem vagy nem szeretem kérdése! Annál komolyabban kell
venni a földet. Előbb meg kell ismerni a kertedet, mit bír el, miből mennyit kíván.
Te még nem is láttad az udvar virágait, azt sem tudod, mi bújik majd ki ebből a
földből. Apróságokkal nagy kárt lehet ám okozni! – figyelmeztetett, majd
körbenézett. – Évek munkája mehet tönkre egy rossz döntés miatt! A csimbók
első évben még elmegy, de szép lassan magára igazítja a talajt, és mellette más
nem nő ki.
Görbe ujjával mutogatta, hol mi szokott nőni, és mikor. Bámulatra méltó
részletességgel ismerte az Oroszy-kertet és annak növényeit. Ismerős és
ismeretlen fajták hangoztak el, én pedig ámulattal hallgattam. Egyes nemes és
cifra fajtákról lelkesen mesélt. Megtudtam, a megboldogult nagyságos asszonnyal
az egyes fajták keveredésével házilag kísérletezgettek.
– Mit javasolsz, akkor mit ültessek, és hova? – adtam meg magam.
– Semmit. Bőven elég, ha nem rontod el.
– De én is szeretnék valamit.
– Maradt mandula? – kérdezte sóhajtva.
– Egy fazéknyi.
– Jó, akkor ültess azt! Lefelé a lankás oldalon, kétujjnyi mélyre. – Mutatta is az
ujjával. – A többi mellé.
– Ennyi? Belenyomom a magot két ujjnyira a földbe, és ennyi?
– Nem ennyi! – mordult rám. – Ültetni a hülye is tud! Utána évekig öntözöd,
gondozod, hogy adjon egy kalácsnyit!
Míg sétáltunk az udvarban, és beszélgettünk, ő egy-egy bokornál lelassított.
Megvizsgálta a leveleit, néhol megkotorta a földet a botjával, majd hirtelen
közbevágott a mondandómba, mert eszébe jutott egy halaszthatatlan kertészeti
tanács.
Nem haragudtam rá. Hosszú volt a tél, az erdőbe is alig járhatott a sok hó miatt,
tavasszal viszont felélénkült – az anyatermészettel együtt.
– A narancsfákat kirakhatod a fal mellé. Már bírni fogja – tanácsolta
búcsúzóul…
Visszamentem a virágoskerthez, és hosszan méregettem a csimbókot.
– Ne haragudj! – suttogtam egy aprócska virágnak, miközben kitéptem a
földből. Gyorsan ment, csak zsenge gyökerecskékkel kapaszkodtak a talajba.
Miután végeztem, elvittem őket az udvar egy távoli részébe, ott nem zavartak
senkit. Ásót ragadtam, és elültettem az utolsó darabig. Ez már egyáltalán nem
ment gyorsan, majd beleszakadtam, annyit hajolgattam.
 A vizet egy béreslegénnyel hozattam, de magam locsoltam meg egyenként a
bágyadt költözőket. Gyászosan festettek: egyik jobbra, másik balra borult,
szomorúan fonnyadoztak, ám én bíztam benne, hogy észhez térnek.
Miután végeztem, elégedetten sétáltam vissza.
– Szeretem a tavaszt! Végre süt a nap! – lelkendeztem Vicának is.
– És itt az idő vásznat fehéríteni – válaszolt sóhajtva.
– Téged meg mi lelt? Csalánra pisiltél?
– Gergely nem akar engem – sírta el magát.
Ostor szerette a lányt, túlságosan is, annyira, hogy kész volt lemondani róla.
Mint mikor a vadász és a vad találkozik, és egymásba szeretnek, nem pedig
harcolnak.
– Csak jót akar neked! – vigasztaltam.
– Azt majd hadd döntsem el én, mi a jó nekem!
Ezen a napon, mikor Vicával elsétáltunk mellette, alig ismertem rá Darna
Gergelyre. Valami furcsát láttam az arcán. Félt. Méghozzá a törékeny Vicától.
 Méri

Még aznap délután a megboldogult Klára asszony által beszerzett narancsfáknak

kerestem a helyét, amikor egy kocsi gördült az udvarunkba, mely lady Browne-t
és társalkodó szolgálólányát rejtette, valamint egy aprócska kis utast. Mondhatni
potyautast.
Géza már füttyögött, Ostor pedig tüstént Mihályért szaladt.
Erősen sütött a nap, hunyorogtam, kezemet a szemem elé tettem, próbáltam
kivenni az alakokat – egy darabig sikertelenül. A kocsis hosszan magyarázott
Gézának, aki bólogatott, Cinege pedig a lovakat itatta. Tettem pár lépést közelebb,
ismét kémleltem, végül felfedeztem a két női alakot. Láttam, hogy az egyik
valamiféle csomagot szorongat, és csak állnak.
Megérkezett hát lady Browne!
Futva siettem, hogy üdvözöljem őket.
Férjem nem sokkal előttem ért oda. Géza és Ostor vigyázzban álltak, a kocsis
Mihályt figyelte, amint a két női alak elé lép. Éreztem, valami nincsen rendjén.
Odaértem, megpillantottam két paraszti öltözetű lányt és egy pólyába
bugyolált, édesdeden szuszogó csecsemőt.
Mihállyal egymásra néztünk, majd hosszan a jövevényekre. Szemlesütve álltak,
és vártak. Nem mertek ránk nézni. Nem lehetett megmondani, melyikük az
előkelő, úgy tűnt, álcában utaztak.
Lord Browne a húga – Mary – érkezését jelentette be, de természetesen
számítottunk a kísérőjére, Miss Elisabeth Shelley-re is. A gyermek viszont
váratlan meglepetésként ért minket. Két hajadon ifjú hölgy egy gyermekkel
igényelt némi magyarázatot.
– Mi a neve? – törtem meg a csendet, és tettem egy lépést a csöppség felé, aki
édesdeden aludt a zöld ruhás, vékony, barnahajú leány karjában.
A két öltözet nem sokban különbözött: inkább kényelmes, mint díszes
gyapjúszoknyában álltak ott mindketten.
 A kék ruhás, szőke hajú leány rám nézett, és így szólt:
– Edward.
– Kié a gyermek? – kérdezte Mihály.
– Miss Shelley-é – válaszolt ismét a szőke hajú, és a zöld ruhás leányanya felé
nézett, aki ekkor is a földet bámulta. Szerencsétlen már reszketett a karjában a
gyerekkel. Szívből megsajnáltam.
Mihály intett a bámészkodó kocsisnak, hogy távozhat.
– A bátyja nem említette a levelében, hogy hárman érkeznek – mondta angolul.
Meglepett, hogy milyen jól megtanult a téli hónapok alatt.
Lady Browne nem tudott válaszolni, és tán túl fiatal is volt ilyen dolgokhoz:
zavarában és kényelmetlenségében csak vigyorgott. Világos bőrű, vidám szőkeség
volt, akinek formás melle majd’ kibuggyant a ruhából. Tinédzser Bridget Jones!
Elisabeth – azaz Lizzie–, a barna hajú szolgáló ránk nézni sem mert a
szégyentől, az arcát is alig láttam. A kis Edward pufók, pirospozsgás arcú baba
volt, kicsattant az erőtől és az egészségtől.
A két leányzót akkor is túl fiatalnak láttam, ha lord Browne a húgát rettentő
kíváncsinak és makacsnak írta le, aki mindenáron Európába és Magyarhonba
vágyott.
De akkor is. Veszélyesen fiatalok voltak egy ilyen hosszú úthoz. És egy
gyerekhez is.

Maryt és szolgálóját végül tőlünk nem messze, a régi kisházamban szállásoltuk el,
az egymás melletti szobákban. Nem így akartam, de az angol hölgyet hiába
invitáltuk egy fedél alá magunkkal, udvariasan elhárította. A férjem nem bánta,
és igazán én sem: elvégre, ha lady Browne-nak így tetszett, hát nekem is
megfelelt. Végtére is ételt, italt és szállást adtunk úgy, hogy nem is mi hívtuk
magunkhoz, hanem bejelentkezett. Pontosabban még azt sem, mert lord Browne
valójában csak úgy, mint egy mellékes tényt, közölte akkori levelében, hogy
egyetlen húga útra kélt, és felénk tart.
Szállásukra tartottam, hogy vacsorára hívjam őket. Magam mentem, hiszen –
rajtam és Mihályon kívül – más nem boldogult volna az angollal.
Résnyire nyitva találtam a szoba ajtaját: kopogtattam, majd beléptem. Mary
kiszabadított mellekkel üldögélt, karjában a csöppséggel. A kék eres, duzzadt
emlőt az aprócska száj mohón és hangosan szopta.
 A leányanya azon nyomban összerezzent, kétségbeesésében kirántotta a
bimbót a gyermek szájából.
– Semmi baj – suttogtam felemelt kézzel. – Ne aggódj!
Rémült szemmel pattant fel a székből, a kicsike éhesen nyöszörgött a karjában.
A riadt anya hirtelen azt sem tudta, hogy mitévő legyen. Kétségbeesésében túl
erősen ringatta, és a gyermek csak egyre hangosabban sírt. Éhes volt.
– Etesd meg nyugodtan! Visszajövök később – szóltam a lehető legkedvesebb
hangomon.
A mosolygós Marynek már nyomát sem láttam: nagy kék szemeivel csak
riadtan meredt rám, de egy árva szót sem szólt.
Behúztam magam mögött az ajtót, és elindultam vissza a házba.
Engem az igazság érdekelt a legkevésbé – mármint az a fajta, ami a gyermek
származását illeti. Azt akartam, hogy biztonságban érezzék magukat, és ne
kelljen félniük – legalább nálunk ne. Segíteni akartam rajtuk.
Azon törtem a fejemet, férjemnek miként tálaljam az esetet. Egyet
megtanultam: Mihály csak akkor képes megvédeni, ha tudja az igazat, vagy
legalábbis annyit, amennyit én. Még akkor is, ha ez bizonyára nem lesz ínyére
való, mert tudtam, hogy nem lesz.
A paráznaság mint a hatodik bibliai parancsolat megszegése büntetést vont
maga után – minden esetben. Biztosra vettem, hogy Angliában sem gondolkodtak
erről másként.
A házasságon kívüli nemi kapcsolatot – főleg, ha a bűnnek látható jelét is
találták, mint egy gyermek – elítélték. Az ilyen anyáknak megszégyenítés és
kiközösítés jutott osztályrészül. Egy megesett ladyt az angol úri körökben pláne
nem láttak szívesen, hiszen a többi ártatlan leányka lelkét szent kötelesség
megóvni az olyan förtelmes bűntől, mint a nemi ösztön házasságon kívüli
kielégítése. Ilyenről még beszélni is tilos volt, erről jobbnak látták, ha nem is
hallanak házasulandó leányok. Tisztában voltam a helyzettel: a feudalizmus
alkonyán jártunk, ezért a férjemtől sem várhattam csodát.
Még hallottam a kisgyerek türelmetlen siránkozását az anyamell után. Egy
pillanatra megtorpantam, mielőtt beléptem volna a házba. Füleltem, de
szerencsére a gyereksírás pár percen belül abbamaradt. Beléptem a házba, és
egyenesen a pipaszoba felé tartottam.
Gyorsan cselekedtem. Azt akartam, az ügy vacsora végére rendeződjék, Mary és
a fiúcska még aznap este nyugodt szívvel hajthassa álomra a fejét.
 Ehhez persze az is kellett, hogy az igazságot ne a vacsora főfogásaként tálaljam
a férjemnek, hanem már előtte a lelkére beszéljek.
– Ma mit vacsorázna? – kérdeztem tőle, aki az íróasztala felett elmélyülten
olvasott. – Maryt is áthívtam.
Elvégre így illik, hiszen egy lady.
– Jól tetted. – Fel sem nézett a papírokból, úgy válaszolt.
Többet nem tudtam vele megosztani, mert megérkezett Somogyi: türelmetlenül
várta, hogy megismerje a vendégeket. Szomjazott az új társaságra.
– Holnapután bemutatjuk! – állítottam le. – Nem szaladnak el! Előbb hadd
szokják meg, hogy itt vannak.
– Furcsa ez nekem – szólt közbe Mihály – A pojáca az irományában lehordta
Magyarhont – nézett barátjára, majd rám. – Elmaradott és barbár vidékként
jellemezte. Erre meg útnak ereszti a tulajdon húgát egyetlen szolgálóleánnyal?
Hát hiába fosztották ki a betyárok?! Nem tanult belőle?
– Az eszét is elszedték – csatlakozott Somogyi. – Az angol furcsa ember. Mi van,
ha az összes ilyen?
Egy időre elrévedt, majd vigyorogva folytatta:
– Emlékszem – vihogott fel –, a parton is undorral evett. Mindenki minket
nézett, annyit grimaszolt. De még akkor is, ha ízlett neki!
– Így igaz! – idézte fel emlékeit férjem is. – Ha nevetett, abban sem volt öröm.
Inkább valamiféle gúnyos képet vágott hozzá.
– Biztosra veszem, hogy a lordunk dugás közben is fintorog! – kurjantotta
Somogyi.
– Szerintem a harisnyát sem veszi le! – tetézett Mihály.
Nem voltam jókedvemben, de én is elnevettem magam, ahogy felidéztem lord
Browne furcsaságait: a cifra cipős lábát, amint a kengyelbe próbálja gyömöszölni,
vagy a gúnyos nevetést, mikor szép asszonyt látott.
Miután Somogyi távozott, elmondtam, mit láttam.
– Ez a nyavalyás angol! – mérgelődött Mihály. – Mit képzel magáról? Hogy itt
mindent szabad?
– Nagyságos uram! Gondoljon a leányra, milyen szerencsétlen! – csitítottam. –
Szélnek eresztették, csak így!
– És mire számítottak tőlem? – gurult egyre jobban méregbe. – Tán nekem
kellene megoldani a dolgot? Remélem, te nem tőlem várod a megoldást!
Menjenek innen!
Csendben latolgattam a lehetőségeket.
 – Biztosan itt kívánják hagyni a gyermeket – sóhajtott Mihály. – A szolgálóval.
Ez lehetett a tervük.
– Mert nem szülhetett Angliában – értettem egyet. – Így senki sem tudná meg.
De miért hagynák itt? Visszatérhetnek együtt.
– Lord Browne ravasz fickó! – nevetett fel keserűen Mihály. – Egy gyermek
kényes ügy. Nem maradhat az anya közelében. A nők érzékenyek. Kiderülne az
igazság.
– Szoptatta, szereti – mondtam, hisz láttam.
– Nem ő lenne az első nő, aki hátrahagyja a gyermekét.
– Nem hiszem, hogy itt tudná hagyni – érveltem.
– Míg csecsszopó, addig nem.
Férjem nem szerette a kerülőutakat. Önérzetesen felháborodott lord Browne
leleményes tervén, és sértésnek vette. Azt szerencsére belátta, hogy a lánynak
nem sok beleszólása lehetett a dologba, nem rá kell haragudni. A kialakult
helyzetért bátyja a felelős.

A két nő egy nagy ládát vonszolt, úgy érkeztek a házhoz vacsorázni.

Én a lehető legkedvesebben fogadtam őket, nem győztem Mihály helyett is
mosolyogni.
– Majd vacsora után – válaszolt a férjem kimérten, a láda felé biccentve.
– A bátyám a lelkemre kötötte, hogy tüstént adjam át magának, amint ideérek! –
Mary kihúzta magát. – Mindenképpen itt hagyom! Ez a magáé! Akkor is, ha
holnap útnak indulok!
Mihály arca megenyhült a fiatal lány bátorságán, kedvesebb hangon szólt:
– Miért indulna útnak holnap, hiszen csak most érkezett?
– Ha nem kívánatos vendégnek minősülnék – válaszolt a lány.
– Tetszik, hogy nyíltan beszél! – intett a férjem az ajtó felé. – Mit szólna, ha
bejönnének, és vacsora közben megbeszélnénk a… a… – kereste az ideillő szót.
Nyelvérzéke páratlan volt. Rövid ideje tanult, mégis képes volt már ezen a
nyelven is diplomatikusan fogalmazni. – Megbeszélnénk a nyitott kérdéseket.
A hölgyek ettől fellélegeztek, arcuk felengedett. Mary bólintott.
Az asztalnál Mihály az utazásról érdeklődött, hogy meddig tartott, milyen
útvonalon jöttek. Amikor Bécs szóba került, akkor érzékeny ponthoz értünk.
– Hogy értsem azt, hogy nem sokat láttak belőle? – értetlenkedett. – Hiszen
annyit utaztak, és a lényeget kihagyták? Rettentő sok ott a látnivaló!
 A két nő zavartan mosolygott, és segítségkérően rám tekintettek.
– Ha jól sejtem, Edward útközben született – néztem Mihályra. – Bécsben, ugye?
– mosolyogtam a fiatal lányanyára.
Mary fülig pirulva helyeselt.
Férjem megköszörülte a torkát. Először rám, aztán Lady Browne-ra pillantott.
– Meddig tervezik az utazást?
A fiatal leányzó elkapta a szemét, és a terítőt bámulta. Egy darabig vártunk, de
csak nem érkezett válasz. A szolgálólány is lesütötte a szemét. Mindketten
hallgattak.
– Gyermekednek milyen sorsot szánsz? – kérdeztem. – Itt hagyod?
– Velem marad – kapta fel a fejét Mary eltökélten.
Lizzie ijedten fészkelődött, de szólni nem mert.
– Maguknak elment az eszük! – nézett rájuk Mihály dühösen. – Azt gondolták,
nem derül ki az igazság? – Elveszítette a nyugalmát, pedig ez nem volt jellemző
rá. A két gyereklány aznap este kihozta a sodrából. Mary ugyan fiatal volt, és
eredetileg más tervekkel érkezett, de az érzései átírták a bátyjával kötött
megállapodást.
– Nem hagyom itt a gyermeket – jelentette ki határozottan.
– Pedig a bátyja ezt akarta? – szegezte neki Mihály egyenesen.
– Igen – suttogta Mary. – Lizzie itt maradt volna vele.
– Így is lesz, uram – szólalt meg a szolgálólány alázatosan. – Nem okozok
gondot. És lord Browne busásan megfizeti, nem kerülök semmibe. Észre sem fog
venni minket.
– Elég! – vágott közbe Mihály.
– Én nem megyek vissza – mondta tagoltan és lassan Mary. – Én is itt maradok.
Mihály nem szólt, mereven bámult maga elé.
– Segítsen nekik! – kérleltem magyarul.
– Hogyan? Egy megejtett angol kisasszony nem élhet az udvarunkban!
– Senki sem tud a gyermekről.
– Legalább te, Anna, légy észnél!
– Ki a gyermek apja? – néztem Maryre.
Nem akart válaszolni.
– Ő tud róla?
– Keresni fogja? Vagy téged? – csatlakozott Mihály.
Mary zokogva rázta a fejét.
– Nem! Nem fogja keresni. És engem sem.
 – Ki az apja? – kérdeztem újra. – Úr vagy szolga?
Mihály leintett:
– Ha nem akarja elmondani, hagyd – mondta magyarul. – Jobb, ha nem mond
semmit, mint kínjában hazudik. Pár hétig maradhatnak – fordult aztán a
lányokhoz.
Mary jókedvűen rohant a ládához, és kinyitotta. Aranyat akart adni Mihálynak.
– Nekem nem kell arany! – utasította vissza a férjem. – Maguk a vendégeim! –
nézett a szemükbe. – És mivel vendégek, semmivel nem tartoznak nekem! De én
sem maguknak! Nem vagyunk barátok! Ne várjanak tőlem többet, mint egy
házigazdától.
A fiatal lányok mosolyogva bólogattak.
– Értik, amit mondok? – nyomatékosított Mihály. – Ez egy vendégség! Aminek
egyszer vége szakad. És akkor el kell innen menniük!
– Köszönöm, uram! – hálálkodott Mary.
Mihály arcán továbbra is látszott, hogy feszült, és tudtam, hogy lord Browne
elásta magát nála – menthetetlenül.
– Ezeket el kell fogadnia! – egyensúlyozott Mary egy könyvkupaccal. – A
fivérem magának küldte! És én nem is szeretek olvasni – mosolygott. – Egyébiránt
nehezek is! Nem kívánom őket továbbcipelni!
Mihály elvette tőle a nehéz csomagot, és óvatosan tette az asztalra.
Elképedtem. Egy óriási méretű könyv is volt köztük, vastag, akárcsak egy
album.
Mihály nyomban a kezébe vette. Kinyitotta, és csodálattal bámulta.
– Ez több mint százéves – mondta meglepetten Marynek, aki csak bólogatott. –
Egészen pontosan száznegyvenegy éves – simított rajta végig.
Odaléptem, és nem hittem a szememnek. Az óriási könyvlapon megláttam a
Shakespeare feliratot, alatta az író portréját, a hatalmas, jellegzetes gallérral
ábrázolt ikonikus arcképét.
Nem akartam hinni a szememnek. A kép alatt „London, 1623” szerepelt.
– Első kiadás – nézett rám Mihály.
– Felbecsülhetetlen értékű.
Mihály szerette Shakespeare-t, és kért is színműveket lord Browne-től, de ilyen
kincsre nem számítottunk.
– Ravasz fickó! – jegyezte meg. El kellett ismernem, lord Browne okosabb volt,
mint sejtettük.
– Elvégre a betyárokat is megúszta! – nevettem fel.
 Mary nekem teát ajándékozott, méghozzá egy ólomládányit, és miután átadta,
el is köszöntek.
A könyveket lapozgattuk. A lord angol nyelvű Bibliát is küldött, továbbá
kortársakat, 1760-as évekbeli kiadásokat, ami persze Mihályt annyira nem
nyűgözte le, engem viszont annál inkább. Megremegett a lábam, amikor Daniel
Defoe Robinson Crusoe-ját a kezembe fogtam.
– Hallottál Jonathan Swiftől? – kérdezte Mihály, és egykedvűen forgatta a
Gulliver utazásait.
– Igen – mosolyogtam. – Egy különleges utazás története. Szeretni fogja.
– Igaz história?
– Nem – ráztam a fejem. – Képzeletbeli világokról esik szó, az óriások országába
kalauzol el, a törpékébe, és még a lovakéba is… – válaszoltam, miközben a
kezemben levő könyvet lapoztam.
– Tévedsz. Ez engem nem érdekel.
– Pedig izgalmas – vontam meg a vállam. – Én olvastam már.
– Izgalmasabb a jövőnél? – kérdezett vissza. – Annál, amit te mesélhetsz
nekem?
Felemeltem a fejem. Meglepett a gondolatmenet. Erre azon nyomban nem is
akadt válaszom.
– Nem hiszem, Anna! – folytatta. – Kíváncsi ember vagyok, de ha a fantáziáról
van szó, már itt van nekem a jövő. Azt is bőven elég volna megérteni. – Nagyot
sóhajtott. – Ha egyáltalán nekem meg lehet.
Nem sejtettem, hogy ennyire foglalkoztatja a jövő.

Mary nem teázott, de a szolgálója annál többet: mindig csészével a kezében

üldögélt a szobában. Amikor Rozi az oroszlános teadobozba beleszagolt, így szólt:
– Ez áporodott!
– Nem az! – szagoltam meg én is.
– Ezt akkor sem innám, ha ingyen lenne! – bosszankodott tovább a szakácsnő. –
A kertből különbeket szedek. Legalább az jó illatú!
– Az íze jó lesz, meglásd – unszoltam. – Legalább próbáld ki!
– Isten ments! Meghagyom a nagyságosoknak! Az én gyomrom kivetné
magából!
Vica sem volt hajlandó még csak megkóstolni sem:
– Megkeserdik a szám tőle! – utasította el nyomban, amikor kínáltam.
 Mihállyal iszogattunk belőle, de nem lett a kedvencünk.
– Miért ilyen drága? – kérdeztem a férjemet, miközben a csészében gőzölgő
arany folyadékot bámultam.
– A vámrendelet miatt – mondta keserűen. – Olyan magas a vám, mint a
fűszerekre.
Amikor Somogyi átjött, nyújtottam neki is egy csészével, de fintorogva eltolta
magától.
– Nem kívánom – rázkódott meg. – Anyám hasonló forrázatokat tukmált belém,
ha nyavalya gyötört!
– Nekem is a lázkór jut róla eszembe! – fanyalgott Mihály.
– Csomagolok az édesanyjának! – jelentettem ki.
Hajdan anyósom is szerette szürcsölni, és az úrihölgyek különösen versengtek
egymással, nem győzték a legdrágább abroszokkal és pompás
porcelánedényekkel egymást túllicitálni – biztosra vettem, hogy a kiváló
minőségű londoni teafű euforikus örömmel tölti meg a Somogyi-házat is.

Katica a vasárnapi istentisztelet után meglátogatott, neki is adtam a teából.

– Istvánnak majd felszolgálom!
– De ne este! – figyelmeztettem. – Nehéz tőle aludni.
– Felkölt? – csodálkozott, miközben az ajtóig kísértem. – Vajon mi van benne?
– Majd kiszagolod – köszöntem el. – De arra vigyázz, nehogy zsíros edényben
főzd! Mindent bevesz! Rozi egy adagot így rontott el.
Ebben a pillanatban érkezett meg ismét Somogyi, aki alig várta, hogy az angol
vendégeket végre megismerje.

Sosem felejtem el, mikor Somogyi István először megpillantotta Maryt. Ránézett,
és abban a szent pillanatban megváltozott a világ, többé nem vette le róla a
szemét. Valami kigyúlt benne, és lángra lobbantotta a szívét. Bámész tekintete fel-
alá futkározott a mosolygó lányon, a vacsora alatt még enni is elfelejtett.
– Szo-modj-iii – ismételte Mary ügyetlenül a nevét, mire a nemesifjú csak
lelkesen bólogatott.
Rozi főtt marhahúst készített, ami az angol lányoknak láthatóan ízlett, mert
többször is vettek belőle. István viszont csak Maryt bírta figyelni, a hús a
tányérján maradt. Nyoma sem volt a harsogó ifjúnak, halkan kérdezett, és ezúttal
nem győzött figyelni. Amikor Somogyi kedvencéhez, a füstölt őzcombokhoz
értünk, már egyáltalán nem ment le a falat a torkán, nem is vett belőle. És ugyan
egy szót sem értettek egymásból, de az arckifejezés és a tartás világosabban
beszélt minden nyelvnél: tetszettek egymásnak.
Somogyi István vacsora után is törte magát, és mindenféléről mutogatott, amin
mosolyogtak. Mindenen összenevettek: a bor savanyú ízén, a festmények
szépségén és a könyvek súlyán. Ennél jobban nem érthették volna meg egymást.
A nemesifjú arcára letörölhetetlen vigyor költözött, és másnaptól úgy járt-kelt,
mint akinek csupa méz az élet.
– Méri – ejtette ki olyan hangsúllyal, amire csak a szerelmes férfi képes,
mindent belesűrített ebbe az egyetlen szóba. A lány is értette – jól egyeztek.
Maryből Méri lett.

Egy hét múlva Somogyi vígan szürcsölt a szalonban, és így szólt:

– Különleges nyelv ez az angol.
– Szép bizony – helyeselt a férjem. – Főleg a mosolya!
– Meg akarom tanulni! – nézett elszántan Mihályra.
Soha nem látott szorgalommal vetette bele magát a tanulásba: lelkesen
gyakorolta az új szavakat, és előre készített papirosát magával hozta, ha sétálni
mentünk. Egész Füredet bemutatta a lánynak, aki egy percet sem tétovázott:
elfogadta a kedvességet, és viszonzott minden mosolyt.
– Nem tréfa ez, és nem vágy! – vette észre Mihály is a nyilvánvalót.
Igen, Somogyi István életében jöttek-mentek a Marikák, de Méri más volt. Amit
köztük láttunk, nehezen leírható: István túlnőtt önmagán, és ehhez lady Browne-
nak egyetlen magyar szót sem kellett mondani: elég volt Somogyi szemébe néznie
vidám tekintetével és adakozó keblével. Az azonban a nyitott ajtó láttán is csak
óvatosan közeledett, halk szavúan és gyengéd mozdulatokkal hódított.
Méri meg biztatta.
Somogyi Istvánról mindenki tudta, mennyire türelmetlen, ám az angol
kisasszonyt sem neveztem volna türelmesnek, így az események nem sokat
várattak magukra. Bizonytalan érintések és pirulások után, pár napos
ismeretséget követően az Oroszy étterem oldalában végül elcsattant az első csók.
István akarta Mérit. Megkapta. És azután csak még jobban akarta. A gerlepár
néha úgy egymásba gabalyodott, hogy minket észre sem vettek – ilyenkor
elkanyarodtunk másik irányba.
 Összeillettek: egymást vidították, István napról napra jobban értette az angolt,
Méri pedig a magyart.
– Valamit tudnotok kell – állt elénk egy nap kétségbeesett arccal Somogyi. –
Esküdjetek! Senkinek nem szólhattok arról, amit most elmondok! – Sápadt arccal,
reszketve folytatta: – Mihály – nézett a barátja szemébe könyörögve –, anyád
sírjára ígérd!
– Ígérem.
– Anna?
– Ígérem! – mondtam.
– Mire?
– Anyám életére! – vágtam rá.
– De hiszen ő halott! – Somogyi meglepődve és rosszallóan nézett.
– Anyám sírjára – suttogtam javítva.
Behunyta a szemét.
– Az övé a gyermek – sóhajtotta. – Méri az anyja a kis Eduárdnak!
A vallomás után kinyitotta a szemét.
– Senki sem tudhatja meg! Titokban kell tartanunk! Mérinek nem eshet baja.
Bemocskolódna a neve, pedig biztos vagyok benne, hogy ártatlan!
– Ő maga mondta el? – kérdeztem.
– Nem – sóhajtotta. – Rájöttem. Édes a melle.
Meg akartam szólalni, de Mihály leintett.
– Barátom – fogta meg a vállát –, Méri itt biztonságban van. Ahogy a titka is.
Efelől megnyugodhat a szíve!
– Hagyjátok a gyermekkel kettesben! – folytatta idegesen. – Figyelnünk kell a
kis Eduárdra! Nehogy éhezzen a szerencsétlen – mondta szomorúan. – Múltkor a
parton azért sírdogált! Egész délután velem volt az anyja.
– Nem zavarja az igazság? – kérdeztem egyenesen.
– De! Zavar! – vallotta be. – Összezavarodtam, mióta tudom. Azóta csak óvni
akarom őket. Már aggódom a gyerekért is. Éppen ezért mondtam el.
– Itt biztonságban vannak – mosolyogtam. – Tőlünk egy lélek sem tudja meg.
Az érzéseket nem lehet irányítani. Csak jönnek, és, akár egy hurrikán, tövestől
tépik ki az útjukba álló fákat. Így érkezett meg lady Browne: mindenféle
ellenállás nélkül, és mosolyogva sétált be Somogyi István szívébe a kis
potyautassal együtt.
István nem titkolta vonzalmát. Szülei is hallottak Mériről, és mintegy véletlenül
be is állítottak hozzánk. Ártatlanul úgy rendezték, hogy láthassák az angol
kisasszonyt.
Illedelmesen megköszönték a teát, amit küldtem, de a forró kását kerülték az
asztalnál.
A legidősebb Somogyi viszont nem volt finomabb a fiánál, így nem kertelt, a
lehető legegyenesebben fogalmazott a búcsúnál:
– Aggódom! – szuszogta. Hájas testével nehezen tápászkodott fel a kocsira, a
karjai, mint a kocsonya, úgy remegtek a mutatványnál.
Kimerülten huppant a helyére, izzadt homlokát törölgette. Felesége kedvesen
mosolygott, megszokta már a lassúságot. Az öreg kipirult arccal nézett a nejére,
kicsit távolabb hajolt, majd intett Mihálynak, és bizalmasan odasúgta:
– Szapora csóknak baszás a vége. Ismered a fiamat. Egy angol kisasszonnyal ez
nem játék. Remélem, eszénél van.
– Lady Browne meglehetősen jómódú családból származik – válaszolta a
férjem, majd mosolyogva rám nézett, aztán vissza az öregre: – És a kisasszony
tájékoztatott minket arról, hogy egyáltalán nem áll szándékában visszatérni
Angliába.
– Igen? – ámult az öreg nagyra nyílt szemekkel. Esze gyorsan járt, ravaszabb
volt a rókánál. Arca egyszeriben felderült, szeme már csillogott, úgy vizsgálódott
tovább: – Nem ígérték másnak?
– Ha ígérték is, nem áll szándékában hazatérni. Atyja idős, bátyja nemrég tért
haza Európából. Nem gondolnám, hogy idén útnak indulna ismét.
– Értem. Értem én! – mosolygott már a vén Somogyi.
– Azért valamit beszél magyarul? – kérdezte aggodalmasan a felesége.
– Nem mondanám – mosolygott Mihály. – De lelkes teremtés. Próbálkozik.
– Megtanul! – vágta rá derűsen az öreg, és asszonya lábára csapott. – Az apáttal
hogy állsz? – kérdezte Mihályt búcsúzóul.
– Vagyok – hangzott a szenvtelen válasz. – Sem adósa nem vagyok, sem barátja.
– Ő tartozik neked! – csapta fel a karját az öreg. – Nélküled leégett volna a
tornya!
Mindannyian jól emlékeztünk a tihanyi apátságban keletkezett tűzre.
– Sajnáltam volna! – tréfálkozott Mihály. – Anna úgy szereti a vízpartról
nézegetni!
– Már böjtölsz is? – ugratta az öreg.
 Ez a hangnem nem volt férjem ínyére. Igaz, ami igaz: protestáns szíve
tiltakozott a koplalás ellen, és mélyen megvetette az arácsi papot a böjttel együtt.
Ennek dacára elképzelhetetlennek tartottam, hogy szót emeljen a katolikusok
ellen – szíve ezen ügye nem tartozott másra. Noha az öreg Somogyi nem számított
idegennek, Mihályt más fából faragták: nem szidta az apátot, sem a böjtöt.
– Mindent meg lehet szokni. Ahogy a hájat is, úgy a koplalást is! – mondta. Nem
csalódtam válaszában, és az öreget sem sértette.
Az öreg Somogyi elégedetten távozott, hisz többel ment, mint jött. A Méri dolgot
már egyáltalán nem bánta, sőt, ő maga is akarta.
Meglepődtem, milyen egyszerűen mentek a dolgok, ha a fiatalok mindketten
nemes vérből valók – az közeli világot jelentett, még a magyar vérnél is
közelebbit.
Biztosra vettem, hogy egy nincstelen magyar lány jóval több problémát okozott
volna, mint lady Browne, akihez a szülők egy kukkot sem tudtak szólni, mégis
szívesen látták – beszélt helyette a származása és az aranya.
 Tusa

A nappal együtt a béke is egyre hosszabban tanyázott az udvarban, jó

hangulatban teltek a meleg, késő tavaszi napok. Ostor és Mihály egyre több szót
váltott, a maguk módján újra közeledtek. Darna Gergely nem tudott írni, ezért
férjem szokása volt, hogy a nyílvesszőkre a jelüket rótta.
– Nagyságos uram! – nyújtotta felé a nyílvesszőt Ostor barátságosan.
Mihály a szemébe nézett, és így szólt:
– Többé ne szólíts uramnak! – Villogott sárgás szeme. – A bátyám vagy!
– És a lovásza is.
– Az öcséd vagyok! – kiáltott rá Mihály. Elveszítette az önuralmát.
A két testvér farkasszemet nézett. Ostor vérbeli fivére volt, tán ez volt az oka,
hogy értette őt. Ezúttal a nagyobb testvér módjára engedett:
– Az vagy, Mihály! – szólott halkan, és bámulta az öccsét. Férjem arcán
áthullámzottak az érzelmek, és tett egy lépést fivére felé.
Vannak percek, amik nem tartoznak másra, csak akikről szólnak – sarkon
fordultam, és magukra hagytam őket.
Ettől fogva Ostor csak idegenek jelenlétében szólította uramnak Mihályt,
pontosan akkor, mikor engem asszonyomnak. Ha hármasban voltunk, le sem
tagadhatták, hogy fivérek, úgy szóltak egymáshoz. Idegenek jelenlétében Ostor
keveset beszélt, de nem Mihály miatt vagy a helyzet miatt – ilyen volt a
természete.
Férjem, megtartva Klára asszony kérését, anyjáéból nem adott, de az Evetes
apjuk földje volt.
– Vadászd! Tiéd! – mondta Gergelynek, mikor beléptünk az erdőbe.
Az tiltakozni akart, de Mihály nem hagyta:
– Vedd el, ami a tiéd!
Csendesen sétáltunk a fák között, amikor Ostor megszólalt:
– Nem erdőre vágyom.
 – Mire? – kérdezte Mihály.
Darna Gergely arca megrándult, mielőtt folytatta:
– Vica kedves a szívemnek.
– Tudok róla – bólintott öccse.
Ostor szemében bizonytalanság futkosott. A gátlás birkózott a vággyal. Megállt,
és Mihályhoz fordult:
– Adnád, ha kérném?
– Adnám.
Ostor erre nem felelt.
Mihály törte meg a csendet:
– Kéred?
– Nem.
A házasságkötésekhez szükség volt a földesúr engedélyére, amit meg is kapott.
Darna Gergelynek viszont semmi nem állott útjában, csak saját félelme, az
viszont beárnyékolta jövőjét.
– Nem akarok több asszonyt – mondta később. – A küszöbön túl sok koporsót
kivittem már. A szívemhez nőtt asszony mind ott végezte. Még a lánykám is.
– Egyszer mind ott végezzük – válaszolt Mihály. – Ám addig a napig élünk!

Somogyi István új csizmát vett, és mint a peckes pulykakakas, úgy vonult be a

virágzó májusi udvarba. A hatás nem is maradt el: Méri tucatszor megdicsérte
annak rendje s módja szerint.
Ostor nem állhatta Somogyit, bár a Ghéczy ellen tanúsított vitézsége óta nőtt a
szemében, de azért önszántából a világ minden kincséért sem szólította volna
meg.
– Egy szót sem hajítasz erre? – fordult felé a másik önérzetesen. – Egy ilyen
cifra csizma mellett is elmégy? Hallgatásod már sértés!
– Díszes csizma! – bólintott Ostor megadóan.
Amikor Méri elköszönt és nyugovóra tért, csak akkor kaptuk vissza az általunk
ismert Somogyit. Bár meglepett, hogy egészen csendesen iszogatott egy darabig,
derűs mosollyal a szája sarkában. De a vér nem válik vízzé, mert egyszer csak
elkurjantotta magát:
– Olyan szép a csizmám, még a farkam is azt nézi!
– Hogy állsz a nőkkel? Méri? – kérdezte férjem komoly arccal.
– Dugig! – vihogott. – Méri egy boszorka. Vagy angyal? Vagy Isten tudja, mi.
 Elég volt csak a nevét kimondania, és újfent másként viselkedett, halkabban
szólt:
– Itt marad? – aggodalmaskodott. – Tényleg? Mi van, ha holnapután útnak ered
mégis?
Mihály válasz helyett nagyot kortyolt a borából.
– Mi van, ha a szíve hazahúzza? Mi van, ha valaki hazahívja? Mi van, ha…
– Akarod, hogy maradjon? – nézett rá a férjem.
– Akarom.
– Tudod, mit kell tenned!
Somogyi István válaszul elszántan bólintott. A szerelem bátorságot gyújtott a
szívében, és tetté nőtt az érzés: napokon belül meg is kérte Méri kezét, aki
örömében a nyakába ugrott.

Somogyi ezután vidáman tervezgette a majdani menyegzőt és a meghívandók

névsorát.
– És Ambrus? – kérdeztem.
– Végeztem vele – válaszolta komoran.
A Vargha fiút őszintén megsajnáltam: Mihály nem kereste, Somogyi felbőszült
szíve sem csillapodott, Ostor pedig egyetlen szóra sem méltatta. A Ghéczy-eset óta
a férfiak kiközösítették.
Én sem kerestem Zsuzsit, ő jött el hozzám.
Méghozzá egyedül.
– Nem fogom engedni, hogy egy barátság ily könnyen tönkremenjen – nézett a
szemembe, miközben hideg kezével az enyémet szorongatta. – Nem győzhet le
minket egy ferdehajlamú elmeháborodott! Az igaz barátok nem ítélkeznek ily
szigorúan egymás felett. Inkább együtt ítélkeznek mások felett – mosolygott
zavartan.
Az idegesség összevissza ugrándozott sápadt arcán: félt, mégis eljött. Túl sokat
fektetett már ebbe a házasságba, ezért foggal-körömmel ragaszkodott a
kiváltságos élethez. Mivel éppen csak megkaparintotta belépőjét, nem kívánt a
küszöbön megbotlani.
– Beszélj a férjeddel, rád hallgat! – fogta könyörgőre.
Nem állt szándékomban keresztbe tenni neki vagy Ambrusnak, de a férjemet
jól ismertem. Nem válaszoltam, hallgattam.
 – Tudom, hogy Mihály nem olyan, mint Ambrus – kérlelt Zsuzsi. – De nincs más,
akire jobban hallgatna nálad! Mindenki tudja, mennyire bolondul utánad. Csak te
tudsz rajtam segíteni, Anna! Kérlek, beszélj a fejével!
– Mit mondhatnék, amit még nem tud?
– Hát nem akarsz segíteni… – buggyant ki egy könnycsepp Zsuzsi szeméből.
Sajnáltam, de emlékeztettem:
– Ambrus volt az, aki nem segített.
– Nem tehetek róla, hogy ilyen! Tudod, hogy én nem ilyen vagyok! – fújtatott
harciasan. – Ha én ott lettem volna, akkor gondolkodás nélkül rávetem magamat
arra a mocsokra! Ugye tudod?!
Igaza volt. Megesett, hogy a viselkedése kívánnivalót hagyott maga után, de a
bátorságában nem kételkedtem. Hittem, hogy kiállt volna mellettem.
– Délután mindketten gyertek át – simítottam meg a kezét.
– És Mihály? Rosszabbra nem akarom fordítani a helyzetet.
– Bízd rám!
– És ha…
– Az imént kértél meg. Tán kételkedsz, mennyi szavam van a háznál?
– Nem, de nem te hordod a nadrágot. – Zsuzsi fancsali fejjel sóhajtott.
– Ezért jöttél ide, nem? Inkább örülnöd kellene!
– Majd akkor örülök, ha a férjed nem hajít ki innen.
– Somogyi is itt lesz. Jobb egyszerre túl lenni ezen.
– Milyen az angol lány? – csillant fel a szeme. – Hallottunk ám róla. Meddig
marad nálatok?
– Nem tudom – mosolyogtam. – Ameddig szeretne. Engem cseppet sem zavar.
– Anna – nézett rám ismét kétségbeesetten. – Mi lesz, ha Mihály nem bocsát
meg Ambrusnak?
– Idővel meg fog.
Zsuzsi az ajtóból még visszafordult, és a tőle megszokott módon tovább
kíváncsiskodott:
– Igaz a hír a Darnáról? Tényleg Oroszy Ádám fia?
– Igaz.
– Sosem szerette Ambrust – gondolkozott hangosan. – Nem hiszem, hogy ez
megváltozik.
Nem ellenkeztem. Ostor nem az a fajta férfi volt, aki egykönnyen megbocsájt –
a gyávaságot meg végképp nem.
Szerettem a férjem szemébe nézni: a jókedv úgy tudott táncolni benne, ahogy
senkiében. Szerencsére azon a napon is így volt, nem utasította el nyomban
Ambrusék bejelentkezését.
– Minek jönnének ide? – berzenkedett azért kissé.
– Ne legyen ilyen szigorú, nem mindenki születik bátornak! – győzködtem. –
Ambrus nyúlszívű. Nem hiszem, hogy maga korábban nem látta…
– Nem láttam! Veszélyben ismerszik meg a vitéz. A gyávaság döntés! Ahogy a
bátorság is.
– Nem elég a szégyen? Hisz’ mindenki tudja, mi történt! Maga minek büntetné
még őket?
– Nem akarok én büntetni. Rájuk sem akarok nézni! A gyáva férfi az halott
férfi.
– És a megbocsátás? Hol marad a felebaráti szeretet?
– Szeretet? – villámlott rám sötét szemekkel. – Jegyezd meg, a gyáva szeretni
sem tud! Se hazát, se asszonyt! Elárul mindent s mindenkit!
– Zsuzsin kívül nem sok asszonyt ismerek – közelítettem máshonnan. – Kevés a
társaságom.
– Ambrus hitványul viselkedett – szorult ökölbe a keze. – El is veszíthettelek
volna azon a napon.
– De élek! – vágtam közbe. – És Zsuzsi nem érdemli ezt! Ahogy én sem!
Mihály nehezen, de engedett. Tudta jól – Katicáékat és Vicát nem számítva –,
Zsuzsin kívül egyetlen barátom sem akadt, akivel szót válthatok.

Vasárnap tilos volt a munka, de nem csak templomba jártak az emberek: kerestek
izgalmasabb elfoglaltságot is. A 18. századi férfiak szerették a tusákat – nézni is és
vívni is. Tisztelettel adóztak a vitézség időtlen törvénye előtt, talán az ősi
küzdelmek emléke fűtötte vérüket. Így volt ezzel Mihály is. A verekedéssel és
birkózással a nyers férfierőt ünnepelték. Vágytak megmérettetni, nyerni akartak.
Az udvarunkban gyakran verekedtek a béresek, aznap sem volt másképp.
Katicáék a templom után szokás szerint meglátogattak minket.
– Nincs a földön olyan férfi, ki lelke mélyén ne vágyna dicsőségre –
kommentálta István az eseményeket, feszes tartásával nyomatékot adva
véleményének.
– Oly erős ez a vágy, hogy már bűn! – zsémbelt Katica. – Ha nincs háború,
csinálnak! – nézett mérgesen a béreslegények felé.
 A nők nem örültek a férfiak lelkesedésének. Nem szerettem nézni, legtöbbször
otthagytam őket, amint elkezdték. Szerencsére házas ember csak ritkán
verekedett – a barátságos dulakodás inkább a legények szórakozása volt. Sőt,
mindennapos tevékenysége, amint a jó idő beköszöntött.
Ostor Cinegét verekedni is tanította: megmutatta, hogyan térhet ki egy-egy
támadás elől, és milyen módon zárja össze öklét az ütéshez…

A legények párba rendeződtek, ahogyan éppen adódott, de párharcuk kitűnően

alkalmas volt a bosszúra is. Férjem olyan lelkesen figyelt, hogy a fülébe súgtam:
– Magának nem kell verekedni! Én tudom, mekkora vitéz! A mosolyát is
meglehetősen kedvelem! Nem szeretném, ha csak egyetlen foga is kihullana játék
közben.
– Nálatok nem mérkőznek a férfiak? Nem ismeritek tán a tusákat?
– Verekednek – sóhajtottam. – De fogvédővel.
Mihály elképedve nézett.
– Almássy Anna! Én ezt nem hiszem el! – sziszegte. – Ha élnek még a
jövendőben is férfiak, azok bizonyára versengenek! Pajzsok nélkül is. Puszta
ököllel!
– Igen, a részegek – morogtam rosszallóan. – Vagy a sportolók!
Férjem csodálkozott. E kijelentésem a későbbiekben még további magyarázatot
igényelt.
– Különben is, maga mindegyiknél nagyobb – suttogtam. – Úriember meg
biztosra nem megy.
– Itt van Gergely! – biccentett Mihály. – Vele semmi sem biztos! Hol egyikünk,
hol másikunk a jobb!
Jókedvvel követte a béresek harcát. Éppen Zsiga, a legszélesebb béresünk
győzedelmeskedett. A földesurat semmi esetre sem merték volna kihívni, ő csak
fürkészte alkalmi vitézeit.
Ostor más volt: hiába ismerték származása titkát, egynek érezték maguk közül,
és asszony se fogta vissza.
– Gergely! No, minek tartod magad? – provokálta kihívóan a nagydarab Zsiga. –
Ifjú legénynek-e, vagy vénséges özvegynek?
– Hogy minek tartom magam, csak rám tartozik. De veled elbánok!
 Kitérni nem illett. Azonnal egymásnak feszültek. Egy pillanatra megijedtem. Azt
hittem, Zsiga egy ugrással leteríti, de Ostor könnyedén kitért előle – nagydarab
ellenfele a porba zuhant.
A béres mérgesen tapogatta a térdét, sántítva közelített ellenfeléhez. Dühösen
odacsapott, de csak a levegőt érte. Gergely fürgén elhúzta a fejét. Hiába volt erő a
karban, mit sem ért, ha célba sosem talált.
Ostor csak egyet ütött – állcsúcsra. Zsiga vére nyomban eleredt, száját
összeharapta.
– Ezt megbánod! – vicsorgott véres fogakkal.
Egy darabig még folyt a küzdelem, Darna fárasztotta, kitért az ökölcsapások
elől. Zsiga bőszülten, fújtatva űzte. Amint elérte, dühödten ráfogott, ellenfele
hátára vetette magát, ám Darna Gergely kifordult a béres karjával együtt, aki a
mozdulatot nem bírta tartani. Ordított fájdalmában.
Ekkor Ostor egészen közelről a gyomrára célzott, aztán lerázta magáról
könnyedén, mint vadkan a vadászkutyát.
Mérivel az oldalán közben beállított Somogyi. Bizonyítani akarta férfiasságát,
és kihívta a nyertest.
– Vigyázz a szádra! Különben nem lesz mivel csókolni! – figyelmeztette Mihály.
– Elég ennyi mára!
– Majd Gergely eldönti ki akar-e velem állni! – hangzott a válasz.
– Korán van még! – fújtatott Ostor. – Korán van még nemest verni!
Közben megérkeztek Zsuzsiék is, de rajtam kívül erről senki nem vett
tudomást, feléjük sem néztek. Ezt szánták a büntetésnek.
Zsiga egy ronggyal törölgette a száját, még mindig Ostort figyelte.
– Tudod, honnan lehet megismerni a vesztest? – fordult felém Mihály. – A
vesztes képtelen mással foglalkozni, csak a nyertessel. A bajnok kizárólag a
küzdelemre koncentrál!
Időközben két újabb harcias kedvű legény került elő: az alacsonyabbat csak
egyszer láttam, új lehetett az udvarnál, a magasabb pedig egy jó szándékú,
meglehetősen ügyetlen férfi volt.
Birkóztak.
Zsuzsi, Ambrussal az oldalán, mellém húzódott. Ekkor Mihály kimért
főhajtással üdvözölte őket, majd nyomban a legényekre irányította tekintetét.
Inkább a béreseket figyelte, mint Ambrust.
Zsuzsi zavartan mosolygott rám.
– Kerekedem, akárcsak egy anyakoca – simított végig megvastagodott derekán.
 – Szép vagy – ölelte át Ambrus.
Felesége gyilkos szemeket meresztett.
– Nem azt mondtam, hogy csúnya vagyok, csak azt, hogy kövér!
Ambrus zavartan lesütötte a szemét, nem szólt többet.
A béreslegények küzdelme eléggé kiszámíthatóan alakult, az ügyetlenebb még
a saját lábában is elesett. A mokány jól megszorongatta, mégis a küzdelem végén
az ügyefogyott langalétát ünnepelték, mindenki elismerését kivívta. Nem nyert,
de a harcban olyan erőt fejtett ki, hogy a győztesnél nagyobb tapssal illették.
A mokányt kihívta Somogyi. És hiába volt szívósabb és erősebb legény, végül
István nyert: a küzdelem fejben dőlt el, és mivel Méri sikítva szurkolt, nem
alakulhatott másképp.
Somogyi szeme alatt felszakadt a bőr, orrából ömlött a vér, rengeteg találatot
kapott. Jóformán egyet sem került ki. De ment előre, és végül saját tömegét
felhasználva leszorította a mokányt, aki a rettentő súly alatt majd’ megfulladt.
Somogyi István mindenkinél jobban akart nyerni. Darna elismerően lapogatta a
vállát.
Váratlanul az ifjú Cinege lépett elő, ő is bizonyítani vágyott.
Ostor büszkén nézte az ifjút.
– Őt csak győzöd! Állj ki te is! – nógatta Zsuzsi Ambrust.
– Cinege gyerek még! Ne engedje verekedni! – fordultam nyomban Mihályhoz.
– Hadd tanuljon! – szólt Ostor. – Most fordul a tizenharmadikba. Ekkor én már
a kocsmákat jártam.
– Asszonyom, ne féltsen engem! – kérlelt az ártatlan arcú fiú. – Nem csak
énekelni tudok ám!
Izgatottan várta az engedélyt, ádámcsutkája türelmetlenül mocorgott. Férjem
szemébe néztem, és nemet intettem fejemmel, a többiek zúgolódtak.
– Hallottátok! – szólt Mihály. – Asszonyom döntött. – Tárta szét a kezét.
– Elég idős már! – kotyogott közbe Zsuzsi.
Mihály a füle botját sem mozdította. A fiúra mosolygott.
– Inkább énekelj, Cinege!
Az ifjú arcára csalódottság szökött, de ennek hangot nem adott. Hogyan is
tehette volna egy béreslegény? Vicára vetette tekintetét, akit ekkor vettem észre,
és nótázni kezdett.
Kitűnő párost alkottak: Cinege fütyült, Vica pedig énekelt. A kamaszfiú elrejteni
sem tudta volna rajongó tekintetét, a csengőhangú leány elé ejtette ifjú szívét.
Ostort figyeltem: megbabonázva bámulta a szépséges, daloló arcocskát.
 Ebben a küzdelemben vesztett. A törékeny lánnyal szemben fegyvertelenül állt,
szíve legyőzetett. Kard ellen harcolhatott volna, de a szelíd tisztasággal szemben
esélye sem maradt, mosolyogva hallgatta.
Ambrus kopott orrú csizmáját bámulta, őt pedig Zsuzsi, csalódott, dühös arccal.
Somogyi egy csábító szirén hangját sem hallotta volna, fülének csak angol
szavak csilingeltek. Nem látott mást, csak Mérit – az ő vidám Marikáját.
Zsuzsiék hiába jöttek el, nem változott semmi. Köszönés nélkül távoztak, még
én sem vettem észre, pontosan mikor is indultak haza…
 Zsiványok

Illatos, nyári napsütésben együtt lovagoltunk ki: Mihály Erdőszépén, én pedig egy
szürke almásderesen ültem. Ostor tanított a háznál, ám Mihály nem engedte,
hogy annál távolabb merészkedjek.
– Szép állat – simította meg Ostor a szürke hátast, amikor meglátta.
– Lekvárt lehet főzni a hátán! – válaszolt neki férjem. – Vidor a neve.
Megtiltotta, hogy lóháton elhagyjam az udvart, csak vele együtt lovagolhattam
ki. Szerettem ezeket az órákat, úgy vélem ő is.
A patakhoz közeledve lassítottunk.
– Úgy örülsz a lovadnak, mintha férfi volnál!
– Ezt dicséretnek veszem!
– Mi másnak lehetne? – csodálkozott.
– Maguk jobban szeretik a lovakat, mint az asszonyokat!
– Ez kinek a hibája? – tréfálkozott.
Válaszolni akartam, de kezével csendre intett. Aztán hirtelen elkapta az én
lovam kantárját is, és egy zökkenéssel mindkét állatot megállította.
Lepattantunk a nyeregből, a kantárt a lovak nyakán hagytuk, és a zöldben
puhán lépkedve tartottunk előre. Ahogy közeledtünk a patakhoz, egyre jobban
éreztem az orrfacsaró bűzt, és valamiféle zúgó hangot is hallottam.
– Ne gyere közelebb! – emelte fel a kezét Mihály.
Elkésett. Már én is észrevettem, amit látott: a legyek a bűztől megvadulva
zsongtak egy levágott, rothadó lófejen. Úgy nézett ki, mintha a tetem szája
mozogna, annyira belepték. Nem messze a fejtől csontok és hamu hevert.
Férjem az undortól kezét az orra elé tette, úgy vizsgálta a földet.
– Észak felé mentek – mutatott a patkónyomokra.
– Kik?
– Zsiványok.
– Zsiványok? – kérdeztem ijedten.
 – Útonállóbanda. Itt garázdálkodnak a környéken. – Nagyot sóhajtott. – Ezek
szerint már ideértek.
– Ezt hogy érti? Itt vannak nálunk?
– Igen. Eddig nem merészkedtek le a Bakonyból.
Eszembe jutott Méri bátyja, akit alaposan helybenhagytak a betyárok.
– Paloznakról hat lovat elkötöttek egyik éjszaka.
– Csákytól?
Férjem bólintott.
A gróf szabadon tartotta a lovait a paloznaki óriási legelőn. Biztosra vettem,
hogy nem lehetett nehéz dolguk a rablóknak.

Mihály jó alvónak számított, még gondok közepette is, én bezzeg – a látottakon

rágódva – sokáig forgolódtam ébren, mire el tudtam aludni.
Romantikus betyártörténetek csak a mesékben léteznek, a valós viszonyok
aggodalmat okoztak. Egyszer s mindenkorra igyekeztem kitörölni a fejemből a
dicsőséges és kalandos Robin Hood-történeteket, és szomorúan néztem szembe a
ténnyel: egy veszedelmes rablóbanda portyázik a földjeinken.
Szerencsétlen lord Browne is ostobaságot követett el annak idején! Elhagyatott
bakonyi utakon tilos volt átkelni – mindenki tudta, hiszen a sötét erdő tökéletes
búvóhelyül szolgált a fosztogatóknak. Azt beszélték, a bakonyi rablók sokszor
még a gyilkosságtól sem riadtak vissza.
A bükkerdő zord sötétje elrejtette a zsiványokat, de többre vágytak. A Szamár-
hegy környékéről indultak meg dél felé, és nem válogattak az eszközökben:
garázdálkodtak, ahol csak tudtak.
Hiába üldözték őket, kereket oldottak, és amint elértek a Balatonig, a
mocsárvilág és a vizenyős rétek kitűnő rejtekhelyként szolgáltak.
Másnap Ostor a rablók nyomába akart eredni. Úgy ismerte az erdőket
Vázsonyig, akárcsak a tenyerét, de a fürkészést és nyomkövetést túl nagy
területre kellett volna kiterjeszteni, és ez, egyedül, lehetetlen küldetésnek
ígérkezett. És habár Darna Gergely nekibuzdult, Mihály nem engedte.
– Ha meg is találod őket, akkor mit teszel? – rivallt rá. – Egymagad mire mész?
Ugyan értesítette a megyét is, ám napok teltek el a várakozással. Közben a hírek
szaladtak, rémtörténetek keringtek a gaztettekről, az emberek pedig féltek.
 – Felsőörsön újabb lovakat kötöttek el – tudatta férjem az új hírt. – Már
jelentették. Voltak szemtanúk is. – Megkönnyebbülten sóhajtott. – Végre a megye
is felébredt! Újabb körözvényt adtak ki! De várni kell.
– Mire? – türelmetlenkedett Ostor. – Míg újra támadnak?
– Hajtóvadászatot indítunk! – mondta Mihály. – De több ember kell. Azt meg
biztosan nem is tudjuk, ki végzett a leánnyal.
– Milyen leánnyal? – kérdeztem rémülten.
A két férfi összenézett: nem akartak beszélni, de addig faggattam őket, míg el
nem mondták az igazat. Egy fiatal lányt és csecsemő öccsét fojtották vízbe
Csopakon.
– Én tudom, melyik volt – mondta Ostor. – Az egyik gazfickó marhapásztorból
lett rabló. És amerre ő jár, halott leányokat hagy. Ugyanúgy végez mindegyikkel –
mondta gyűlölettel a szemében. – Kötőféket használ. Azzal fullasztja meg
szerencsétleneket.
Figyeltem minden szóra, amit az emberek pletykáltak. Arácson megtudtam,
hogy a banda vezetője is egy gátlástalan gonosztevő.
– Zsike Jakabnak hívják – mondta Katica.
– Messze elkódorgott – szólalt meg István is. – Fejérvárról ismerem a családot.
Rablógyilkos lett ez is, mint az apja. Azt annak idején fel is kötötték.
– Mit követett el? – kérdeztem.
– Mindent! – vágta rá István. – Tolvajkodott, ahol csak tudott. Végül
tehénlopásért kapták el.
– Szép család! – tapsolt egyet Katica. – No, a gyerek is folytatja a családi
hagyományt!
– Ezt tanulta – dörmögte István. – Ostoba! Aki bolyongásra adja a fejét, az maga
tekeri a kötelet a saját nyakába. Pedig szép arcú fiú volt ám! Gesztenyehajú –
nézett rám. – Szerették az asszonyok!
– A körözvény szerint egy horpadt orrú, göndör hajú férfit keresünk –
mondtam.
– A bujdosóélet és a menekülés – fintorgott Katica –, gondolom, megtépázta a
pofáját.
– Hányan lehetnek? – morfondírozott István. – Itt azt beszélik, húszan is. Ez tán
túlzás.
– Legalább hétről tudunk – töprengtem. – Van, amelyik kettős gyilkosságot is
elkövetett.
 Amikor Katicával kettesben maradtunk, meséltem neki a mi
betyártörténeteinkről.
– Betyár? Honnan szeditek az ilyen furcsa szavakat? – morgolódott. – Zsiványok
ezek! Dologtalan kóborgók. Tolvaj banda! Rablógyilkosok!
– Sejtettem, hogy nem csak a gazdagtól lopnak.
– Lopnak ezek mindenkitől! – sistergett haraggal. – Saját vérüket sem kímélik!
Hallottam olyanról, akit az apja vert el a háztól, mert a tulajdon testvére elől
elette a kenyeret.
A hamis legendaköltés felbosszantott, és a hazafias betyárénekekre gondolva
méregbe gurultam.
– Elragadják a jószágokat! – sorolta tovább. – Nem nézik, hogy kitől. Mindegy
nekik. Elrabolják, amit tudnak!
– Akkor nem juttatnak belőle a szegényebbeknek – próbálkoztam újra. – Mese,
amit hallottam!
– Adni? – horkant fel Katica. – A szegénytől még könnyebben rabolnak. Az én
tehenemet nem hajdúk őrzik, Anna! Hogy gondolhattál ilyesmit?
– Én csak azt olvastam…
– Felejtsd el, de rögvest! Óvakodj tőlük, és figyelj, merre lépsz, mert nem drága
nekik semmi! A torkodat is nyugodt szívvel elvágják, ha ellenállsz!
– Tán nem mindegyik rablógyilkos. Mihály szerint vannak ott fiatal
szegénylegények, akik adósságuk elől menekültek az erdőbe.
– Akinek a lába tévúton jár, annak előbb vagy utóbb a keze is. Tisztességes
nincs közöttük! – jelentette ki határozottan. – Gyenge akarattal verte meg őket az
Isten! Lehet, hogy a gyávábbja nem ölne, de az se biztos. Nem tudni, melyiknek
mi lakik a szívében.
Megértettem a dühöt, ami feszítette, hiszen a mindennapi kenyérért meg kellett
dolgozni, míg ezek a törvényen kívüliek kihúzták magukat az adó, a robot és a
munka alól. Kóborlásuk alatt szabadok voltak, de ennek ára volt, hiszen ha
elkapták őket, azon nyomban fel is kötötték. Mekkora tévedés, hogy nemzeti
hősként emlékezünk a közönséges bűnözőkre!
– A lopásért mindig bitó jár?
– A lóért biztosan.
Nagyot nyeltem.
A nyílt jogegyenlőtlenséget és a halálbüntetést már megszokta a fülem,
azonban a tett és büntetés aránya megrémisztett. Figyelmeztetnem kellett
magamat, hogy ez nem csak egy ló. Mindennek jelentősebb volt az értéke, hiszen
a mindennapi betevőért verejtékkel kellett küzdeni, és az igásállat óriási értéket
képviselt.

Az Evetesbe is bevették magukat vadászni, Ostor idegen tűzrakóhelyeket fedezett

fel.
Napról napra élesedett a helyzet, tudtuk, hogy a közelünkben vannak, és ők is
tudták, hogy hajtóvadászat indult ellenük.
Az idő mindenkit sürgetett.
Menekülésre is adhatták volna a fejüket, de nem azt tették. Helyette ránk
támadtak, és megpróbálták elkötni a lovakat. Hangtalanul surrantak be az
udvarba, és majdnem sikerrel jártak, de Cinege észrevette őket az istállóban – bár
ne így történt volna!
Lovainkat csak azért nem tudták elvinni, mert a fiú lármát csapott, és
szembeszállt velük. Ostor és a béreslegények két tolvajt elkaptak, mert
meghallották a dulakodást és a fiú figyelmeztetését. Utolsó erejéből kiabálta, hogy
„rablók!”. Mielőtt azok elmenekülhettek volna, Ostor odaért.
Mihállyal a hangzavarra futottunk ki. Én elsőre a kutyák tetemét láttam meg:
egymás mellett hevertek élettelenül, a zsiványok még a művelet előtt
elhallgattatták őket.
Ostor puskacsövet tartott a két emberre, miközben Zsiga megkötözte őket.
Darna, megérezte a tragédiát, a szemét idegesen járatta körbe-körbe.
– Hol van Cinege? – ordította, amire Géza lépett elő az istállóból.
– Nem vittek el egyetlen lovat sem – mondta fájdalmas arccal. – Megvédte a
lovakat.
– Hol van? – kérdezte Mihály is.
– A fiú és az összes kutya odaveszett. – Géza lehajtotta a fejét. Közben Cinege
testét óvatosan kihozták az istállóból.
A szívem megszakadt. A dalos madárfiú ezen az estén örökre elhallgatott.
– Semmit nem vittek el? – nézett Mihály Gézára.
– Búzát. – Ostor a magtár nyitott ajtaja felé mutatott.
– Mosdassátok le és öltöztessétek át! – mutatott a holttestre.
– Majd én lemosdatom – szólt Ostor, és simított egyet Cinege haján.
Férjem bólintott.
– Díszes temetést kapjon! – parancsolta, és elindult a magtár felé.
 Közelebb léptem a vézna testhez. A vászoning vörös volt a vértől: szíven
szúrták. A gyönge fiúban volt valami nem evilági. Szája kinyílt, de csak annyira,
mintha éppen akkor fújta volna ki ártatlan lelkét a fekete éjszakába. Arcán jóság
simult: nyitott szemével a csillagos égbolt felé nézett, olyan bizalommal, ami az itt
maradóknak egy égi ígérettel ért fel.
Ostor a rablógyilkosokra nézett. A fiatalabbik csak sírt, ám az idősebb, mint a
láncra vert farkas, nem nyugodott.
– Melyiktek végzett a fiúval? – kérdezte halkan.
Az öregebb betyár vihogott, mintha bolond volna. Ujjával büszkén bökött a
mellére.
– Adj neki egyet, vagy én fogok! – lobbant Géza mérge. Vereslett a feje. Nem
láttam még ilyen felbőszültnek. Korábban azt hittem, nagy indulatokra talán nem
is képes. Tévedtem. A gyűlölet annyira uszította, hogy Zsiga tartotta vissza, neki
ne ugorjon Cinege gyilkosának.
– Hadd röhögjön! – szólt Ostor. – Már azt mond, amit akar.
A gyilkos behúzta a nyakát e szavakra, és tüstént abbahagyta az idétlen
vihogást. Zavaros elméjére rázuhanhatott a felismerés, hogy Darna előbbi
mondata mit jelentett. Megadta neki az örök jogot, mert a halálba induló azt
mond, amit csak akar.
Aztán, mint egy vadállat, őrjöngeni kezdett: próbálta lefejteni a kötelet a
kezéről és a lábáról. Fetrengett, vonaglott a porban.
A fiatalabb csak sírt. Egy Bibliáért könyörgött. Sokkal könnyebb lett volna, ha
velejéig gonosz, és nem mutat megbánást.
– Kérem, asszonyom! – szólított meg zokogva. – Odaát nem akarok közéjük
tartozni! Imádkozna értem?
Nem jött ki hang a torkomon.
– Hátha magát jobban meghallgatja az Isten – könyörgött kétségbeesetten. Nem
lehetett több tizenhat évesnél.

Ruháikról könnyedén beazonosították őket: a hiú, öreg rablógyilkost elárulta a

díszes szűrköpenyeg, melyet viselt. Nekem inkább hasonlított egy galléros, rövid,
bő ujjú kabátra, mint egy népművészeti alkotásra, de nem vitatom, rettentő
munka lehetett ebben is. Nagy, piros tulipánok díszítették, ami nem volt olcsó
mulatság. Pont ezért tiltották, mert bűnre sarkallta a parasztot, mert az árát
mindenáron elő akarta teremteni – akár a bűn útján is. Nem emlékeztetett a
tájházakban bemutatott magyar motívumokkal kivarrt cifraszűrre – az is lehet,
hogy a szűröket is kiszínezte a történetírás, ahogy a betyárokat.
A zsiványtól elvették a szűrét, és tűzre hajították.
– Aki ilyet varr, még az is büntetésben részesül! – súgta Vica.
– Sohasem vágytál színes ruhákra? – kérdeztem.
– Kislány koromban álmomban bíbor szoknyácskákban jártam – nevetett fel
jóízűen –, de aztán kinyitottam a szemem, és mentem malacot etetni. Oda
felesleges a bársony.
Igaza volt. Valóban nem a ruhája színe számított, és nem ebben lakozott a
legnagyobb igazságtalanság. A paraszt kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy
azon tiltakozzék, miben jár.
– Fürkésző kell! – adta ki Mihály a parancsot. Ostor és Zsiga útnak eredtek. Én
fogtam egy Bibliát, és a fiatal fiúhoz indultam. Megcsókolta.
– Remélem, megsegít az Isten!
– Isten kegyelme végtelenül hatalmas, ugye tudod? – néztem a szemébe.
Bólintott.
– És végtelen a jósága is – bátorítottam. – Aki kéri, annak megbocsájt!
– Bármit?
– Bármit – vágtam rá, mintha biztosan tudnám.
Az én világképembe a pokol sosem illett bele. Isten a végtelen szeretet, és ha
valóban az, akkor nem ítélhet valakit örök kárhozatra – olyat nem tehet.

A zsiványok sorsa megpecsételődött, amikor Oroszy Mihály kezére kerültek. A

földesúrnak jogában állt halálra ítélni őket. Az akasztófa hirdette e hatalmat, és
nem csak a gonosztevők törvényes elítélésére, annak végrehajtására is. Nem volt
hóhér, annak idején Oroszy Ádám maga hajtotta végre az ítéleteket – Mihály ezt
most Ostor kezére bízta.
Rendőrség híján a nyomozás és a bűnüldözés a férjem kötelessége volt, amihez
a hírhedt gonosztevők esetében a megye katonai segítséget is adott. Ők zsoldért
dolgoztak, ami egyet jelentett azzal, hogy pénzért akár félre is néztek.
– Ehhez már nincs elég nekik! – mondta Mihály. – Nincs annyi nyargalópénz,
hogy bárkit is megvesztegessenek!
– Lógni fognak – helyeselt Ostor is.
A megyétől azonnal útnak indult egy küldött, hogy az ítélet mihamarabb
megszülethessen – nem volt senki, aki életben szerette volna látni a zsiványokat.
 Liber Comes, olvastam később a hivatalos papíron, ami a szabad ispánság jogát
jelentette. Az utókor pallosjognak nevezte. A mi földünkön történt a
bűncselekmény, és itt is kerültek kézre a tettesek, így férjem ítélkezett, és joga
volt halálbüntetést kiszabni.
Az akasztófa a birtok határában állt, és tudtam is, hogy mit jelent, mégsem
szerettem erre gondolni. Ha arrafelé jártam, rendszerint elfordítottam a fejemet a
másik irányba.
Az eljárást a vásárok helyén tartották, az udvarunk mellett. Amikor
megérkezett a magister, megkezdődött a procedúra, ami meglepő gyorsasággal
véget is ért. Az ítéletet pár órán belül végrehajtották.
A betyárbecsületnek nyoma sem volt, a zsiványok közül mindegyik a másikra
próbálta kenni a dolgot. De amikor az idősebb belátta, hogy minden veszve van,
gőgje is felszínre bukott. Az eljárásban megvádolták egy vázsonyi esettel is, amit
önérzetesen kikért magának.
– Az nem az én munkám!
A megyei küldött figyelemmel kísérte az eljárás menetét, de nem volt kérdése.
Alig várta, hogy végre megszülessen a halálos ítélet. A megkárosított nemesi
családok is támogatásukat fejezték ki, várták a méltó büntetés kiszabását.
Fejszét és öklöt rázva jöttek a parasztok is, a per alatt egyre csak nőtt körükben
a harag, gyűlölettel telt meg a levegő. Az ártatlanok vére bosszúért kiáltott, és az
idősebb, sötét arcú haramia hergelte is őket. Kérkedett az áldozatokkal.
– Julika szép munka volt. Tán ő is élvezte – vihogott, mint egy elmebajos.
Géza nem bírt magán uralkodni. Odaugrott, és belevert a képébe, amire az csak
még hangosabban röhögött. Eszelős vigyorral az arcán nézett az emberek felé,
vér csordogált az ínyén a fogai közül.
Mindenki az ítéletet várta, én is. Az eljárás végén a magiszter férjemhez hajolt,
súgott valamit.
Mihály egy pillanatig nem mozdult, majd szemével engem keresett. Amint
megtalált, tekintete a lábam elé hullott.
– Az ítélet halál – hangzott.
Nem akartam hinni a fülemnek.
– Mindkettőre. Okuljatok belőle! Így jár az, aki ki mer kezdeni egy Oroszyval!
Felgyorsult a szívverésem, és kapkodtam a levegő után. A fiatal betyárfiú
zokogott. Az emberek elégedetten, hangosan méltatták az ítéletet.
Nem is vettem észre, hogy megmozdultam, csak akkor, mikor Katica finoman a
vállamra tette a kezét.
 – Azért, mert élet és halál feletti hatalom adatott neki, nem kell azzal élnie is –
sziszegtem kétségbeesetten.
– Tévedsz, Anna! – csitított. – Nem csak jog ez! Kötelesség is! Felségárulás volna
szabadjára engedni a királynő ellenségeit! Mit gondolsz, mit tenne ez a megyés?
Azonnal vinnék a hírt Bécsig, hogy az Oroszy áruló. – Kimeresztette szemeit. –
Tudod, hányan örülnének ennek? – Körbenézett az összegyűlt nemeseken. – Van,
aki szívesen ülne a helyére. Az egész famíliájától elkoboznák a vagyonát. Tudod,
mit jelent a szabad ispánság joga?
Bólintottam.
– Meglehetősen nagy kegy. Nem ezek miatt kell elveszíteni. Oroszy Mihály
szabadon dönt. Ne merészeld ezt bírálni, Anna! Csak az uralkodónak tartozik
felelősséggel! – Mindkét vállamat megfogta. – És különben is, hogy védheted a
rablógyilkosokat?
– Én nem védem őket.
– Ha szélnek eresztenéd őket, mihez kezdnének? – vágott közbe. – Hány ember
vére tapadna a kezükhöz?
– Nem elég börtönbe zárni?
– Senyvednének, mielőtt belepusztulnának – vonta meg a vállát. – Az öregnek
két halál is kijárna. Az megérdemelné – csóválta a fejét. – De szökéssel is
próbálkoznának. Tán a többi is szöktetni akarná őket. – A szemembe nézett. –
Jobb ez így, hidd el!
– Hogyan végeznek velük?
– Kötél – mutatott ujjával a nyaka vonalán végig. – Penge csak nemes nyakra
sújthat. A szegénynek kötél jár.
Egymást űzték bennem a gondolatok. Hiába tudtam, hogy az emberi jogok még
gyerekcipőben sem járnak, a vérzivataros század összeszorította a gyomromat.
Alig bírtam megállni a lábamon. Szédültem, és ahogy a kötélre gondoltam,
elfogott a hányinger is.
– A betyárfiú előtt ott az élet.
– Aki ilyen életet választ, az elfogadja, amivel jár – súgta Katica a fülembe. –
Szabadon élnek, ám aki kézre kerül, az meg is hal!
– Hisz szinte gyerek még!
– Ölni nem volt fiatal.
Nem hittek a jó útra térítésben, csak a megtorlásban. Akinek volt pénze, az
pénzzel is egyenlíthetett, igaz csak kisebb bűnöket, de akinek nem volt, azzal
fizetett, amije volt – ha csak a tulajdon teste, akkor éppen azzal. Vérrel írták az
igazságot.

Ostor szívében az irgalomnak írmagja sem maradt, úgy hajtotta végre az ítéletet.
Én nem bírtam odanézni, helyette férjem arcát figyeltem. Mihály szívébe ezúttal
nem láttam bele, arcát fegyelmezte. Ám a tekintete villogott, szemében lángok
gyúltak, de nem tudtam eldönteni, hogy a Cinege miatti bosszú táplálja, vagy az
ítélet terhe égeti.
Csak az uralkodónak tartozik felelősséggel! – visszhangzott a fejemben, mikor a
zsiványok fulladoztak.
– És Istennek – suttogtam magam elé.
Katica megsimogatta a hátam, amikor búcsúzott.
– Rajtuk már nem segíthetsz. És nem is a te dolgod!
– A szegénységbe bele lehet pusztulni – mondtam könnybe lábadt szemmel. –
Akkor mit tehet az ember? Haljon éhen?
– A férjed bőkezű nemes! Az úrtól kérni kell, nem lopni!
– A fiú túl fiatal volt – nyögtem.
Szelídebb eszközökre vágytam, miközben bennem is éktelen harag dúlt, ha
Cinegére gondoltam. Egy biztos, a bűn útjára lépni nagy kockázatot jelentett. Aki
az igazságszolgáltatási rendszer elé került, az nagy bajban volt, mert a rendszer
nem ismerte a második esély fogalmát.

Este Mihály nem feküdt mellém. Sokáig beszélgetett a megyéssel, aki nálunk
éjszakázott. Másnap, végre kettesben, csak ennyit szólt:
– Vitték volna el a lovakat észrevétlenül!
Meggyötört arccal és fáradtan nézett rám.
– Nem volt más választása – néztem rá lassan. – Ha nem végzi ki őket, a maga
fejére sújtanak!
Ő csodálkozva meredt rám.
– Anna – suttogta –, megérdemelték a halált! – A szemében ismét vad szikrák
lobbantak. – Cinegét sajnálom! Nem őket! De őt átkozottul.
Néztem őt, majd az íróasztalon heverő papírosokat: nemes Oroszy Mihály
aláírásával halálra ítéltek két embert. Bűnösök voltak, de halálba az én férjem
vérpiros pecsétje küldte őket.
 Addig a percig azzal mentettem fel magamban, hogy kötelessége volt, azért
tette. Vadul kerestem a felmentést Mihálynak. A szívem kereste. Hiába ismertem
a körülményeket, a kivégzés ellen minden porcikám tiltakozott – ám ekkor
rádöbbentem, az övé nem. Az ő szeme megszokta a bitót, és a szíve is.

Aznap Ostor is könnyebb lélekkel ébredt.

– Halálát megtoroltuk! – mondta.
– Attól nem fog feltámadni – suttogtam keserűen.
– Sajnálod a fiatal rablófiút? – szólt Mihály. – Kár érte! – sóhajtotta. – De ne
feledd! Maga választotta ezt az életet!
– Biztosan választotta, nagyságos uram? Szegénynek született! Tömött asztalnál
könnyű ám tisztességesnek maradni!
Mihály arca megrándult, de nem válaszolt. Ostor annál inkább:
– Valóban, Anna! Igazad van, szegénynek született! És a szegénységbe
csakugyan bele lehet halni! – Tekintete fenyegetően villogott. – De a lopásba meg
biztosan!
– Ölt is – tette hozzá Mihály.
Ostor magunkra hagyott minket, négyszemközt folytattuk tovább.
– Akitől elveszi, az hal bele az éhségbe – érvelt férjem. Azt akarta, hogy
megértsem, nemcsak a szegénység volt nagy, hanem a tulajdon szentsége is.
Életükkel védték, amijük volt, mert az a betevő falatot jelentette: ha elvitték a
paraszt tehenét, akkor másnap nem volt teje sem. A szegénynek rettentő kevés
jutott, ezért sokkal többet jelentett minden, ami adatott.
– És ha a zsivány csak gazdagtól lop? Vajon az nem kisebb bűn? –
gondolkodtam hangosan. – Mi nem haltunk volna éhen a lovaink nélkül.
– Loptak ezek mindenkitől.
– De ha nem loptak volna, csak gazdagtól? – kötöttem az ebet a karóhoz.
– Mire akarsz kilyukadni, Anna? Úgy vélem, mindig ugyanoda.
– Ez egy igazságtalan rendszer.
– Ha a fiúnak ennyi lett volna a bűne, akkor nem jutott volna kötélre – zárta le
a beszélgetést.
A hajsza folytatódott a többi gonosztevő után, most már a parasztok is
segítettek: sarlóval a kezükben fésülték át a környéket mezőről berekre.
Vázsonyig kutattak, de sehol nem találtak zsiványt. A mi földjeinkről
eltakarodtak.
 Az utolsó nyom a Sárkány-likhoz vezetett: a tűzből és a hátrahagyott csontokból
ítélve ott tanyázott utoljára a banda, mielőtt végleg kereket oldottak. Megszöktek
a felelősségre vonás elől, de csak időt nyertek, életet nem. Bujdosnak, míg el nem
fogják őket. De mindig elfogják – ez volt a sorsuk.
Senki nem rejtegette egyiket sem. Aki látta arcukat, elárulta merre mentek.
Kettő híján elmenekültek.
 Ásó, kapa, nagyharang

Nyár elején baleset ért. Semmi rendkívüli esemény nem történt: nem a hintó
borult fel, nem a ló vetett le a hátáról, egyszerűen elestem. A domboldalról lefelé
sétáltunk az Evetesben, amikor megcsúsztam. Nagyot és rossz helyre estem, és
meglehetősen szerencsétlenül jártam: a vállamba fúródott egy faág – legalább
négy centiméter mélyen.
– Ne mozdulj! – parancsolt rám rögvest Mihály.
Időm sem volt felfogni, mire készül, ezért nem is tiltakoztam. Hirtelen
mozdulattal kirántotta belőlem, és félredobta.
Ordítottam, ahogy csak tudtam. Átkozottul fájt: lüktetett, égett és csípett
egyszerre, de akkor még nem gondoltam, hogy ezzel pontosan mi is veszi
kezdetét. Fájó, ártatlan sérülésnek véltem, különösebben nem aggódtam.
– Óvatosan! – mordult Mihály István felé, aki a baleset után azonnal kitisztította
a sebet.
– Nagyságos uram – felelte –, azt az egyet tilos most! Ezt nem szabad óvatosan!
Ezután még két napig fájlaltam a vállamat, a karomat is, de más egyebet nem
éreztem. Nem voltam különösebben jól, de rosszul sem. Vártam, hogy gyógyuljon.
Hiszen így szokott – betegek leszünk, szenvedünk, majd meggyógyulunk.
Rendszerint.
Hogy a seb volt-e az oka, vagy más egyéb, azt azóta sem tudom, de a harmadik
reggelen arra ébredtem, hogy a hálóingem csatakos. Egész éjjel verejtékeztem.
A seb és környéke nem lángolt – duzzanat sem látszódott –, Mihály mégis újra
Istvánért küldetett. El nem fertőződött – vizsgálgattam magamat én is.
Katicával együtt érkeztek, és alaposan megvizsgáltak.
– Pirul az orcád – csóválta a fejét István aggódva.
Még azon az estén belázasodtam, és egyfolytában izzadtam. Ágynyugalomra
ítéltek, és innentől kezdve megfigyelés alatt tartottak. Aztán hol lement a lázam,
hol felszökött, de teljesen nem múlt el. Az étvágyam csökkent, és levertség kerített
hatalmába.
Néhány nap múlva köhögni kezdtem. Fájtak a hörgőim, az egész hátam nyilallt
– néha a mellkasom is. Az életkedvem azonban nem hagyott el, de túl sokszor és
sokat voltam gyenge.
Volt időm gondolkodni, és egyre több lett. Egész életemben utáltam a
betegszobákat – még a szorgalmas szellőztetések ellenére is –: savanyú szagukkal
kíméletlenül emlékeztettek az örök törvényre, hogy porból lettünk, s porrá
leszünk. Hogy minden, ami él, az egyszer el is pusztul. Ilyenkor átlengi a
helyiséget valamilyen taszító levegő, még akkor is, ha nem ragályos kórságról van
szó. A szenvedő ember körül megváltozik a környezet – közelében a lelkünk
mélyén viszolygunk. Nem szeretjük, ha beteg valaki, mert emlékeztet az
elmúlásra – tudjuk, hogy egyszer meghalunk, de élni úgy szeretünk, mintha nem
így lenne. A halálról nem beszélünk, mert úgy nem lehet élni, ha túlságosan
észben tartjuk.
Saját múlandóságunk egy olyan jövőbeli esemény, ami majd egyszer
bekövetkezik, de az még messze van – még nem aktuális. Valójában soha nem is
lesz az – és ez így is van rendjén.
A csokor virágot őszinte szeretettel visszük a másik ágyához, és kívánjuk, hogy
épüljön fel. Azt hiszem, ezt határozottan jobb adni, mint kapni.
Nem múló köhögésem egyre jobban aggasztott, de a búcsúzkodás meg sem
fordult a fejemben – a borús gondolatokat elhessegettem magamtól. Tévedtem, de
akkor még nem tudhattam.
Míg az állapotom engedte, nyitott ablakú szobában, friss levegővel és
levendulaillattal fogadtam a látogatókat és a kedves szavakat. Vígkedélyű
csevejekkel, gondtalanul múlattam az időt – vártam a gyógyulást.
Romló egészségügyi állapotom csak nagy sokára törte meg derűlátásomat. Egy
ideig nem néztem szembe a tényekkel, amíg csak lehetett, elodáztam a
nyilvánvalót.

Napok múlva sem javultam, a köhögésem rettentően felerősödött. Mégis vártam

valamire. Őszintén úgy tartottam, hogy nincs még itt az idő.
Emlékszem, azon a napon, amikor komolyabban vettem a betegségem, jobban
megfigyeltem a szobát. Alaposan szemügyre vettem a berendezést, elidőztem a
tárgyakon. Néztem a pogácsalábakon álló, diófa ruhásszekrényt – ajtajait
szemrevaló oszlopok fogták közre, csavaros formájukat álmosan még forogni is
láttam. Katicáék csak ládából öltöztek… A bástya formájú, indákkal és
madarakkal díszített szekrény illett Mihályhoz – tiszteletet parancsoló és
különleges volt, mint a férjem.
Világom lelassult, miközben észlelésem még a szokásos éberséggel működött.
Ilyenkor érzi igazán ágyhoz kötöttnek magát az ember, mert fejben még menne,
miközben hálás a puha ágyért – mert a teste egyre fáradtabb. Legvégül pedig,
akár kínkeserves fájdalommal is, de a föld felett kíván maradni, mert retteg a
koporsótól.
Egész betegségem olyan volt, mint egy nemkívánatos vendég, akin meglepődsz,
amikor hívatlanul a küszöbödön toporog, és igyekszel mihamarabb lerázni, de a
makacsabb fajták nem tágítanak. Nem akartad, de már a teraszodon teáztok,
miközben a szíved mélyén csak a látogatás végét várod. Türelmet erőltetsz
magadra, igyekszel kibírni. Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy már
fázol, rátok sötétedett, és ő még mindig ott van. Alig bírod: éhes vagy, dideregsz,
ezért elhatározod, nem bünteted tovább magad, behívod. Az erőszakos, hívatlan
vendég immár a házadban ül, a vacsorádat eszi. Célját elérte, idődet makacsul
markolja.
Ilyen volt az én kórságom: halkan kopogtatott, és mindig egy lépéssel közelebb
kúszott, nem tágított. Kiirthatatlanul belém költözött.
 Keserű kehely

Júniusban már csak feküdtem, Katica órákig őrzött az ágyam mellett. Néha olyan
gyenge voltam, hogy hiába törte a fejem mellett famozsárban a gyógynövényeket,
az sem volt képes felébreszteni vagy ébren tartani. Szép lassan kiszállt belőlem az
erő.
István diófa ládikája folyamatosan az asztalon pihent, ónkupakos, csiszolt,
négyszögletes üvegcsékből itatta velem a gyógyszereket, de a kívánt hatás
elmaradt.
István sosem hazudott nekem. Soha. Ezúttal sem tette.
– Ebbe bele fogok halni – mondtam neki.
– Mindenki a halál felé vezető úton jár – nézett a szemembe. – Minden perccel
múlik az élet. Ami forog, az kopik!
– Már nincs sok hátra. Érzem.
Nem válaszolt, hiszen tudta, hogy igazam van. Mindketten tudtuk: a halál nő
bennem, percről-percre fejlődik, míg végül az életet teljesen ki nem oltja.
– Mesélj róla! – kértem. Tudni akartam mivel állok szemben.
– Nemcsak az élet szűnik meg – mondta –, hanem a fájdalom is. Az összes, ami
sajog, egy pillanat alatt elillan. – Elmosolyodott. – Gyógyír is. Megfigyeltem, a
görcsök lágyan kisimulnak. Mindegyik arcon…
– Békés – fejeztem be a mondatot.
– Igen, az – bólintott. – Megnyugszik az ember.
Ez a beszélgetés segített, megszelídítette az érzést – már amennyire ezt meg
lehetett. Továbbra sem akartam meghalni, de a testem akadályozott, mindenhol
sajgott. A fájdalmak végét nem bántam.
Kezembe vettem a naplómat, és írtam:
Szomorú vég liheg a sarkamban: a halál jeges fuvallata már simogat – apránként,
de szökik ki belőlem az élet.
Elérkezett a búcsú ideje, magammal számot vetettem, ám Mihályért aggódom…
Katicát másnap a túlvilágról kérdeztem. Úgy éreztem, ha valaki igazat tudhat
róla, az ő.
– Biztos, hogy létezik a mennyország?
– Biztos.
Rettenetesen fáradt voltam, alig bírtam a szememet nyitva tartani.
– Mi van, ha… – nyögtem –, mi van, ha a mennyország ez volt? Az itteni életem.
Az, hogy idekeveredtem.
A válaszra nem emlékszem. Elaludtam. Az időérzékemet elveszítettem.

Mihály is alig mozdult mellőlem. Őrzött. Talán azt hitte, ezzel megvédhet.
Naponta csak néhány órát volt távol, addig István vagy Katica strázsált. Egymást
váltották.
Katica befelé csoszogott mákonnyal a kezében. Ismét. Mihály eleinte tiltakozott
az áfium ellen, de aznap reggel az ő jelenlétében kaptam meg az első adagot. Hála
a Szentségesnek, mert azonnali enyhülést hozott, a kínok végre elviselhetővé
szelídültek, és újra tudtam beszélgetni velük.
Nem tagadom, el is álmosított, de ez nem tántorított el. Mákony, vagyis ópium.
Az étvágyat is elvette, de én már két napja nem ettem, csak itatni próbáltak – azt
is kevés sikerrel. Katica arácsi kiskertjében – még az előző nyáron – én is
megcsodáltam az érett mákgubókat. István ellenőrzésével főzte belőle a szirupot,
amit a hurutok és a csúnya köhögések enyhítésére alkalmaztak. Tavalyi
posványosi kirándulásom után mocsárlázas állapotomat is ezzel gyógyították, bár
akkor csak kizárólag érett mákszemekből készítették a gyógyírt: a gubót feltörték,
és a szemeket lassú tűzön főzték meg, akár egy közönséges teát.
Akadt, aki a mákteával itatta fogzó gyermekét, de Katicáék e veszélyes és
tudatlan szokás ellen hangos ellenkampányt végeztek. Egy másik fajta – fehér
színű és törékeny – mákvirágokra Katica úgy vigyázott, mintha aranyból lettek
volna, még a széltől is óvta valamennyit. Nem is sejtettem, hogy mekkora erő
lakozik ezekben a gyengéden ringatózó, légies szirmokban…
Én nem mákteát kaptam, hanem a mák zöld terméséből kinyert nedvet.
Színtiszta kábítószerrel kezeltek. Mindent elkövettek, hogy fájdalmas
köhögőrohamaimat csillapítsák.
Az ópium drog, nem is akármilyen: az ópiumból nyeri ki később az emberiség a
heroint. Megértettem, hogy Mihály kezdetben tiltakozott ellene.
 Én nem bántam, a rászokás lehetőségével nem számoltam. Haldokoltam. A
fájdalmaimat akartam enyhíteni, és maradék időmben észlelni a körülöttem lévő
világot. Szerencsémre az arácsi kertben már megjelent egypár mákgubó – habár
éretlen darabok kellettek hozzá –, ezek kicsiny, javarészt még akkor is túl zöld
termések voltak. Talán néhányukat idejekorán szedték le, de nem volt több időnk
várni. Katica bevagdalta őket, és szorgalmasan összegyűjtött minden csepp
nedvet. Miután a levegőn barnára szilárdult, István alkoholos oldatot készített
belőle.
Katica elvette tőle a tinktúrát, hogy fahéjjal ízesítse.
– No, így már finom lesz – emelte a számhoz a poharat.
A szemcsés, alkoholos löttytől majdnem megfulladtam – ismét heveny
köhögőrohamot kaptam, ám ezúttal már véreset köptem. Csak lassan nyugodtam
meg újra, utána nyomban elaludtam. Vagy inkább elájultam…
Aznap összesen két adagot kaptam. A másodikat már kevesebb folyadékkal
keverték ki, így könnyebben vettem be, de minden nyelés, minden korty
kimerített. Az órák semmit sem hoztak már, csak vittek.
Másodjára Mihály itatott. Legyűrtem valahogyan: minden maradék erőmet
összeszedtem, nem akartam, hogy gyengének lásson.
Bíztam a szerben, és segített is. Igaz, néha az ébrenlét és az álom határán
lebegtem, de akkor is hallottam és láttam őket, és a fájdalmak sem gyötörtek.
Álmos voltam minden pillanatban, de – már amennyire lehetett – az ópium
segítségével mégis önmagam maradtam.
– Katica! – mozdítottam meg az ujjam a kezében. – Szeretlek – mosolyogtam a
szemébe.
Tiltakozó arcot vágott. Nyitotta a száját, ismét belém akarta fojtani a szót, de
ezúttal nem hagytam. Akárhányszor akartam búcsúzni, elterelte. Nem engedte,
hogy komolyra fordítsam a szót. Arra hivatkozott, hogy kimerítem magamat –
feleslegesen nem kell beszélni –, vagy ha más már nem maradt, akkor egyszerűen
kisétált a szobából.
Nem akart búcsúzni, de én igen, és aznap nem hagytam lerázni magam.
– Figyelj rám! – szedtem össze a maradék erőmet. – Hallgass meg! – szorítottam
meg a kezét, amennyire tudtam. – Nincs sok időm. Attól, hogy nem beszélünk
róla, még így van!
– Meg fogsz gyógyulni – csuklott el a hangja.
– Meg fogok – mosolyogtam rá –, de ezt a nyavalyát már csak a Jóisten gyógyítja
meg.
 – Anna… – A szavaim lassan jutottak el hozzá, könnyeinek hasztalan próbált
parancsolni, erőszakosan végigcsorogtak az arcán.
– Katica! – suttogtam. – Csodálatos életem volt. – Pillantásom lassan körüljárt a
szobán. – Különleges is. Rövid, de mégsem cserélném el.
Katica nem bírt megszólalni. Némán behunyta a szemét, de így is láttam, hogy
sír. A kezemet szorongatta.
– Igaz, nem te szültél meg – mondtam, már én is elérzékenyülve –, de te voltál,
aki befogadott ebbe a világba. Most kirepülni is te segítesz! – szorítottam meg a
kezét utoljára. Sajnos ebben ki is merültem. Ha csak egy pillangó szállt volna rám,
azt is mázsás tehernek éreztem volna.
Katica ismét egyre nyugodtabban lélegzett, de a szemét nem nyitotta ki.
– Istvánnak is mondd meg… – folytattam nyöszörögve, mert féltem, hogy több
alkalom nem adódik.
– Megmondom – nézett rám szeretettel.
– Mihályért aggódom – nyögtem.
– Ő meg érted – válaszolt könnyed melegséggel. Érdes kezével megsimogatta az
arcomat.
Kopogtattak. Mihály érkezett, lelkesen szorongatott egy papírköteget.
– Báró Montesquieu! – lobogtatta meg a lapokat. – Van kedved egy jóképű
gárdistától eredeti franciában hallgatni a sorait? – kérdezte azzal az
ellenállhatatlan mosollyal. – Vagy akár azonnal magyarul? Esetleg egymás után?
– tárta szét a kezét. – Ahogy parancsolja, Almássy úrnő – hajolt meg kedveskedve.
Mindent elkövetett, hogy jobb kedvre derítsen.
Mosolyogtam rá, ám sajnos már ebben is elfáradtam. Borzongtam egész nap,
csalhatatlanul éreztem, hogy eljött az idő, a halál hideg keze már elért.
Mihály a pénz keletkezéséről és történetéről szóló részt olvasott – lehunyt
szemmel hallgattam. A termékcseréről szóló gondolat túl hosszan íródott: egy
mór vándor egészen Timbuktuig elment az aranyért, és karavánnal vitte a sóját,
amit átadott a négereknek. Nem sok újdonságot találtam a gondolatban,
miszerint a piacon megjelenő tételek kibővülése megnehezítette a cserét. Igen,
ezért lépett színre a pénz. Tehát az adásvétel térben és időben is elválhatott már
egymástól.
Más esetben bizonyára untatott volna a téma, de az élet vége felé már
mindennek jelentősége lesz. Akár egy korty víznek is. Örömmel hallgattam, mert
Mihály olvasta. Talán percekre álomba is zuhantam, de megnyugtató hangjára
boldogságban ébredtem újra és újra.
 Órákon át olvasott ugyanolyan lelkesedéssel. Fáradhatatlanul. Nem hagyott
magamra, és nem engedett feladni az életet.
– Hányban találkozott az édesapja Montesquieu-vel? – néztem rá, miután egyik
álmomból ébredeztem.
– 1728-ban – válaszolta vidáman. – Miért kérdezed?
– Csak kíváncsiságból. Érdekel, hogy milyennek találta az országot –
indokoltam reszelős hangon.
– Apámnak azt írta az egyik levelében, hogy „virágzó és termékeny országotok
jó úton jár, és a pénz mennyisége a saját bányák révén lépést tarthat a termelés
növekedésével” – idézte fel meglepő pontossággal.
Szerettem, ahogy a gazdaságot követte. Meg akarta érteni a világ működését és
benne az embert.
– Értem – mosolyogtam –, és báró Montesquieu-nek nem voltak esetleg érdekes
szokásai vagy ismétlődő, vicces megjegyzései? Nem nagy dolgokra gondolok. Nem
a világmegváltó elmélkedésekre vagyok kíváncsi.
– Apám mesélte, hogy nézegette a könyvespolcot Vázsonyban, és jó pár könyvre
fintorgott, majd viccesen megjegyezte, hogy „a rossz könyvekhez túl rövid az élet,
nem szabad ezek társaságában elpazarolni az időt”.
Ezt már szerettem. Izgalmasabbnak találtam báró Montesquieu egykori szavait,
mint jól megfontolt tanító téziseit hallgatni.
– Úgy tartotta, hogy mindenütt a világon, ahol pénz van, zsidók is vannak –
folytatta Mihály jókedvűen.
– Az én kedvenc gondolatom tőle– néztem rá –, ha a háromszögeknek volnának
isteneik, azok bizonyosan háromoldalú istenek lennének.
– Igen – nevetett őszintén. – Meglehetősen kritikusan állt a vallási tanokhoz.
Többször elmondta, hogy az egymással leginkább rokon vallások a
legkegyetlenebb ellenségek.
– Azt ugye tudja, hogy a társadalmi osztályok ellen is szólt a báró?
– Tudom – bólintott kedvesen –, és az apám is tudta.
– Ez nem volt akadály közöttük? Mármint az édesapja az elbeszélések alapján
egy…
– Értem a kérdést – vágott közbe szelíden Mihály. – Összekötötte őket a
katolikusokon való gúnyolódás, meg a tudomány tisztelete, és hát – vakarta meg
az állát somolyogva – a szép nők iránti rajongás.
Erre felnevettem.
 Nem kellett volna, mert heveny köhögőrohamot kaptam, egy pillanatra azt
hittem, megfulladok. Nem ölt meg, de minden erőmet elvette. Hiába szerettem
volna még beszélgetni, a szememet sem bírtam nyitva tartani.
– Aludj csak! – csókolt homlokon. – Ha kipihented magad, folytatjuk!
– Idő – gondoltam erőtlenül az ájulás közepette –, túl kevés az idő…
Féltem elaludni. Csukott szemhéjam alatt küzdött a lelkem, mint egy szobába
zárt fecske, aki kétségbeesetten keresi az ablakot.
– Ne haragudjon rám – mondtam olyan hangon, mintha éppen a víz alól
bukkantam volna a felszínre –, de én meg fogok halni!
Mihály felfogta a szavaimat, de nem válaszolt, csak nézett rám. Mosolyogni
próbáltam lángoló tigrisszemébe. Ő még csak nem is pislogott.
Erőm ezen a napon hagyott el, nem tartottam tovább magam. Nem gondoltam
arra, Mihály mit érez – már nem zavart a saját gyávaságom –, csak annyit
akartam, hogy a közelemben legyen. Kértem, amíg alszom, addig is maradjon, és
soha többé ne menjen ki a szobából.

Az álmosság mázsás súllyal nehezedett rám, préselődött ki belőlem az élet.

Álomba zuhantam, vagy az eszméletemet vesztettem – mindegy: az időérzékem
megszűnt.
Riadtan és reszketve ébredtem, de megnyugodtam, hogy élek. Még.
Mihály kezének simítását éreztem az arcomon. Utolsó beszélgetésünk a szőlőről
szólt. Kértem, hogy beszéljen, hallani akartam a hangját. A hangja megnyugtatott,
és újra álomba szenderültem.

Lassan nyitottam ki újra a szememet, sípoltam a levegőért, kapkodtam az oxigén

után. Minden szuszra illant ki belőlem az életet is.
Tekintetem belekapaszkodott Mihályéba. Csak néztem, néztem mosolygó
férjemet, egymásba fonódó pillantásunk jókedvűen keringőzött kettőnk között.
Vidáman körbe-körbe táncolt, forgott, és végre nyugodtabban lélegeztem. Kis
pihenőt adott csak az Úr, de ezért is hálás voltam, mert erőt gyűjthettem a
következő rohamra.
Egyre önzőbb és mohóbb lettem – ahogy a halál elkerülhetetlenül közeledett,
egyre vadabbul tiltakoztam ellene, könyörögtem, csak még egy utolsó közös
percet kértem Mihállyal.
 Tartotta a testemet, miközben rázott a köhögés. Mellkasa megtámasztotta
előreeső homlokomat, hónaljamnál fogva ülő helyzetben tartott.
A tagjaimat már nem éreztem, szétestem, akár egy rongybaba. Csúnyán
összevéreztem az ingét is.
– Félek – nyögtem.
– Nem kell erősnek lenned – nézett a szemembe. – Miattam nem.
– Nagyon félek – nyüszítettem.

Az órák és a percek összefolytak…

– Füreden temessen el! – nyitottam ki a szememet. – Kérem!

Mihály nem válaszolt, fájdalmas arccal nézett.
Ez volt az első, a legelső alkalom, hogy így nézett rám, és az utolsó is.
– Tudom, hogy az Oroszyak vázsonyi földben nyugszanak, és hogy az egész
famíliát egy helyre temetik. De kérem…
– Elég ebből, Anna! Meg fogsz gyógyulni!
– Szeretem Füredet. Ígérje meg, hogy itt temet el!
– Nem lesz itt semmiféle temetés – válaszolt összeszorított fogakkal. – Érkezik
egy orvos. Bécsből. Napokon belül itt lesz!
– Hagyja ezt abba! – nevettem fel gúnyosan, amitől újra köhögőrohamot
kaptam. Majdnem szétszakadtam, mire képes voltam egyenletesen lélegezni. –
Maga nem ostoba! Ne is viselkedjen úgy!
 Lovadat, kardodat s asszonyodat másra ne bízd!

Mihálynál sosem találkoztam makacsabb emberrel.

Tudják, van az a kártyajáték, ahol a lapok összértékéből huszonegyet kell
gyűjteni. A férjem az a fajta kártyás, aki a rossz lapjárástól nem ijed meg – bízik a
győzelemben az utolsó pillanatig.
Ezúttal Mihály tizenkilencre lapot kért: ebben az esetben van esély nyerni, de
csakis olyan lappal, aminek az értéke kettő. Bármilyen más lappal azonnal veszít
az ember.
Jómagam sosem voltam nagy kártyás, nem is szerettem játszani, és ilyen
lapokkal nem is tudtam. Férjem más volt. Olyan magabiztossággal játszott,
mintha pontosan tudná, kinek mikor kell élnie vagy halnia. Amit a fejébe vett,
attól nem tágított.
– A napfordulóval elmegyünk – jelentette ki.
Bármennyire is beteg voltam, azonnal megértettem, mire gondol. Ugyanakkor a
tervét kivitelezhetetlennek találtam, mert ébren maradni is alig volt erőm.
– Figyeljen rám – suttogtam kétségbeesve –, én már nem megyek sehova!
Egy szemernyi büszkeségem sem maradt, elsírtam magam.
– Anna! Elviszlek egy orvosdoktorhoz! Azt mondtad, a szíveket is kicserélik, ha
kell.
– Őrültség! – vágtam rá, és közben próbáltam felülni, de nem bírtam. – Lehet,
hogy útközben meghalok!
És ha sikerülne is… még az is lehet, hogy a dinoszauruszok esznek meg minket a
túloldalon.
– Így lesz – jelentette ki.
– Nem lehet ilyen ostoba! Maga nem képes elfogadni a valóságot! – Behunytam
a szememet. – Ha szeret engem, akkor enged békességben meghalni.
–Nem halsz meg! – hajolt hozzám közelebb. – Megértetted?! – És két kezébe
fogta az arcomat. – Nem halsz meg, Anna!
 – Nem akarok, de ez az Isten akarata – suttogtam.
– Nézzem tétlenül, és ne tegyek semmit? Mert az Úr ezt akarja? Tényleg
meghalsz, ha semmit sem teszek.
– Nem tud többet tenni – fogtam meg a kezét. – Mindent megtett, amit lehet. És
igen. Az emberek általában ezt teszik. Az egyik végignézi, ahogy a másik meghal.
Most maga az egyik.
– Komolyan azt hiszed, hogy én ezt hagyom?
– Hálás vagyok Istennek! Ezért a kevéske időért is hálás vagyok.
– Elég ebből! – pattant fel mellőlem. – Isten után én vagyok a te urad! És mivel
Istenuradat nem hallod, úgy lesz, ahogy én mondom!

Egy szekér hátuljában fekve tértem magamhoz.

– Hova megyünk? – néztem Mihályra, akinek a kezében egy rongy pihent.
Hasogatott a fejem.
Arca gondterheltnek tűnt, vonásai keményen hajoltak a fejem fölé, miközben
kiszáradt számat benedvesítette a ronggyal, majd a takarót igazgatta rajtam.
– A párna kényelmes? Kérsz még a fejed alá egyet? Van itt még – mutatott egy
vánkos felé.
Nagyot sóhajtottam.
– Nem vagy szomjas? – fordult a térdén a szekér végébe készített kosár felé.
– Hova megyünk? – kérdeztem ismét.
– Arácsra – válaszolt kurtán.
– Miért nem Istvánék jönnek? – néztem rá értetlenül. A zötykölődéstől
fájdalmasan felszisszentem.
Nem felelt, fejét elfordította, és a tájat kémlelte. A nyarak hűvösebbek voltak.
Sokkal. Hiába voltam betakarva, a folyamatos hidegrázás miatt vacogtam. A nap
már nyugodott, fáradtan simogatta arcomat, én pedig ismét álomba zuhantam. A
betegség mozdulatlan tehetetlenségbe taszított.
A mákony oldotta a fájdalom görcseit, de sokat kért cserébe: elszakított a
valóságtól, erőszakosan tépett ki az életből – még a halál előtt. Nem engedett jelen
lenni, nem hagyott elbúcsúzni úgy, ahogyan akartam. A kínt elvette. Izzó tüdőm
már nem lángolt fájdalmasan, csak néha-néha felderengett, mégis úgy éreztem,
elevenen eltemetett. Élő halottként feküdtem a döcögő szekéren, de lehunyt
szemem alatt repdesett még bennem az élet.
 Cikázó gondolatok, intenzív érzések, éles álomképek vibráltak, mint egy színes
és hangos cirkuszi kavalkád – folyt a műsor. Minden érzékemet befogta az
előadás, a valóságnak esélye sem volt befurakodni.
– Ez fáj! – nyögtem erőtlenül, amikor Mihály felnyalábolt, hogy ülő helyzetbe
kényszerítsen, majd beigazgatta a párnákat egészen a nyakamig.
– Engedjen lefeküdni! – suttogtam. – Ez kínzás.
Nem válaszolt, óvatos mozdulatokkal átöltöztetett egy rövidebb ingbe.
Ellenkezni nem tudtam, tagjaim esetlenül lógtak, mint egy bábunak.

Arra eszméltem, hogy víz fröccsent az arcomba. Szememet kinyitottam, és

megpillantottam Istvánt, aki egy fapohárral közelített a számhoz. A fejemet
hátulról Katica tartotta erősen, Mihály pedig az ujjaival az arcom mindkét oldalát
nyomta, hogy a számat nyitva tartsa. Le akarták erőltetni a pohár tartalmát a
torkomon.
Akármi is volt az, sikerült.
Nem kellett sokáig várni: borzongató hideg futott át rajtam, beleremegtem, és
felébredtem.
Kinyitottam a szememet, és a fáklyafényben egy aranyló szempár fogadott –
férjem kedvesen mosolygott felettem.
Körbetekintettem, mert addigra már azt sem tudtam, hogy élek-e, vagy halok.
Fogalmam sem volt róla, hol lehetek – álom-e, vagy valóság, amit látok.
– Arácson vagyunk – mondta Mihály. – Éjjel van – tette hozzá bátorító
mosollyal, majd oldalra biccentett: – Itt van Katica is, és István is.
– Itt temetnek el engem? – kérdeztem rekedt hangon, majd krákogni kezdtem,
ami borzalmas köhögésbe torkollott.
A tüdőm olyan hangot adott ki, mintha keményebb anyagú nejlonzacskók
ropognának benne. Ülő helyzetbe támogattak, és Katica kedvesen törölgette a
homlokomat, miközben sípolt a tüdőm minden egyes levegővételnél.
– Ne beszélj! Tartalékold az erőd! – intett Katica. – Nem fogod érezni a
fájdalmat, de a tested olyan gyenge, mint egy pillangóé. – István felé fordult, hogy
átvegye tőle a kupát, amit előkészített.
Ösztönösen ódzkodtam, elfordítottam a fejemet.
– Lelkem… – simogatta meg az arcomat Katica –, ezt én készítettem neked…
Nincsen rossz íze, és a torkodnak is jól fog esni. A kedvednek meg főleg. Erőt fogsz
érezni, segít összpontosítani.
 – Be kell venned, Anna! – szólt közbe István. – Vagy megiszod magadtól, vagy
beadom én. Abban nem lesz köszönet – fenyegetett komoly szemekkel.
Mihályt kereste a tekintetem – felém nézett egy pillanatra, majd folytatta a
vetkőzést. Egy fa tövébe rakta le éppen a nadrágját – egy szál ingben állítgatta
derekán az övét, hogy kardját magára csatolja.
Ekkor meghallottam az ismerős hangot: az összecsapódó botok hangját.
Mihály tehát mégis ragaszkodott a tervéhez!
Riadtan meredtem Katicára – ő izgatott szemekkel dugta ismét az orrom alá a
kupát.
Megittam a főzetet. Éreztem benne a temérdek mézet, de még így sem tudta
elnyomni a keserű ízt.
– Meglásd, mindjárt erőt ad! – szorította meg a kezemet.
– Erős vagy te! – térdelt mellém István is. – Úszol egyet a gyógyszeredért. –
Erőltette a mosolygást, de a fáklyafényben az ő szemében is megcsillantak a
könnyek. Nyitottam a számat, de figyelmeztetően felemelte az ujját. – Ne erőltesd
magadat, nehogy köhögj! Minden erődre szükséged lesz!
Mihály mellénk lépett. Nem hajolt hozzám, csak kijelentette:
– Az örvénnyel elmegyünk, Anna!
A főzettől egyre tisztábban gondolkodtam, a hosszú, lázas napok után végre
visszatértem a jelenbe. Megmozgattam a lábujjaimat, majd a kezemet is
megmozdítottam – újra éreztem a testemet. A légzés nehezen ment, a tüdőm
kapacitása érezhetően lecsökkent – csak szöktettem a levegőt magamba.
– Isten veled, vízicsibém! – csókolt homlokon István, majd felállt, és Mihályhoz
fordult. Halkan mondott neki valamit, amit nem halottam, de férjem biccentett.
– Hallod? – kérdezte Katica, miközben a kezemet simogatta.
– Hallom – suttogtam magam elé, amire mindegyik férfi felém fordult, majd
Mihály Istvánra pillantott, és így szólt:
– Mindenről rendelkeztem, megfizetek a szolgálataidért. Darna Gergely fel fog
keresni.
– Nem tartozik nekem semmivel – vágott közbe István medvehangján. – Nem
azért cselekedtem, és nem szolgálatból állok itt!
– Egy Oroszy akkor sem marad adós. Amit rendeltem vagyonomból, Darna
átadja.
István mélyet pislantva bólintott.
 Katica nem szólt egy szót sem, csak engem figyelt. Vonásai meg-megremegtek,
de egy pillanatra sem szűnt meg mosolyogni, szeme reszketett a szeretettől.
Amikor Mihály mellém térdelt, Katica megragadta a kezét, és megszorította.
– Nagyságos uram! – A kezére borult. – Vigyázzon rá!
Mihály hirtelenjében nem válaszolt, csak bólintott egyet sürgetően.
– Ej! Asszony, hát nem tudod?! Akinek Isten vénséget rendelt, nem hal csak úgy
vízbe! – avatkozott közbe István. – Az úrfi pedig igen erős ember. Nála csak egy
erősebbet ismerek, az pedig nem más, mint a mi Annánk!
Mihály könnyedén ölbe kapott, és egy hang nélkül gázolt a Posványos
bugyraiba. Katica és István fáklyákkal világították az utat.
A sötét éjszakában egyre erőszakosabbnak hallottam a botok csapkodását,
ismét zúgott az elmém a lármától, kínomban Mihály mellkasának feszítettem a
fejemet.
– Hallja? – kérdeztem.
– Nem. – Ütemesen menetelt tovább a mocsárban.
Ezúttal egyáltalán nem féltem a Posványostól, pedig egy fikarcnyival sem lett
lélekmelengetőbb a vidék. Sőt, határozottan baljósabb hangulatot árasztott, mint
valaha. Ropogó ágak, bagoly huhogása, meg-megzörrenő levelek, az állatok
motoszkálása. Mihály karjai azonban biztosan öleltek, minden lépésében éreztem
az erejét és elszántságát.
– Itt a szél – szólalt meg Katica és István. Nyomban megtorpantak.
– Ott, ni! – mutatott Katica görbe ujjával egy háromtenyérnyi, bugyogó
vízfelület felé. – Gyűrűzik már!
– Hihetetlen! – hallottam István ámulatba esett hangját. – Ha működik is, erre
nem lesz magyarázat.
– Működik – mondtam.
– Nem kell mindent érteni! – válaszolt Istvánnak Katica, majd felénk fordult: –
Az orvosdoktorok meggyógyítanak, meglásd!
– Kiskacsa! Egy nagy levegő, és otthon leszel – bátorított István, majd tétován
folytatta: – Uram! – nézett Mihályra, nyitotta ismét a száját, hogy valamit
mondjon. De nem jött a szó.
– Készen állsz? – fordult felém Mihály.
Mosolyogtam.
– Igen.
Mi mást is válaszolhattam volna?
 Készen álltam. De nem úgy, ahogy Mihály gondolta. A testem haldoklott, az
időm lejárt; nem bírtam volna ellenkezni még akkor sem, ha akartam volna.

Ott álltunk az örvénylő forrás mellett, ami egyre hangosabban bugyogott. Hiába
ütötte meg a fülemet a közeledő, süvítő szélvihar hangja, a vízcsobogás úgy hatott
rám, mintha csak egy kedves altatódalt hallgatnék. Megnyugtatott, lecsendesítette
a világot körülöttem. Olyan volt, mintha a többiek nem is lennének a közelemben,
mintha csak egyes-egyedül lebegnék egy puha világban az ég és a föld között.
A hold és a csillagok ebben a különlegesen koromfekete éjszakában még
erősebben világítottak. A végtelen tejútrendszer szándékosan megmutatta magát
nekem, már nem kellett félnie, hogy a titkát bárkivel is megosztom.
– Ne félj! – térített vissza Mihály hangja.
Nem válaszoltam, csak szorosabban simultan hozzá, ő pedig nyugodtan lépett
az örvénylő víz elé.
Megállt. A zaj, ami a botok összecsapódására hasonlított, egyszeriben megszűnt.
– Eljött az idő! – mondtam.
Mihály mozdulatlanul állt. Várt – velem a karjában.
Behunytam a szememet.
Egyszer csak a süvítő szél hangja megtöltötte a völgyet, tombolva tartott felénk.
Ekkor minden korábbi nyugalmam és békés gondolatom tovaszállt: elfogott a
pánik, úrrá lett rajtam a mindent elsöprő félelem. Belemarkoltam Mihály karjába
– válaszul egy pillantást vetett rám, majd a közeledő természeti erő felé kapta a
tekintetét.
Az őrjöngő hurrikán lecsapott.
Egy szempillantás alatt tépett ki Mihály karjából, egyenesen a vízbe zuhantam.
Egyedül.
Sikítottam, és kapkodtam kifelé, az örvény meg a lábaimnál fogva rángatott
lefelé.
– Anna! – hallottam Mihály ordítását.
A kezemet kereste. A csuklómnál fogva kapott el, és húzott maga felé.
Összeszorított fogakkal fújtatott, minden erejével küzdött. Szorítása fájdalmasan
erős volt, de kiemelkedtem a vízből.
A vér lüktetve dörömbölt a fülemben, az adrenalin minden porcikámba életet
és félelmet lehelt. Férjem a Posványos alacsony vizében térdepelve tartott,
mintha valamiféle parton volna, miközben alattam megnyílt a mély. Testemet az
örvény cibálta lefelé, el akart nyelni a feneketlen ismeretlenség.
Mihály nyakán szinte kiszakadtak az erek az erőlködéstől, behunyt szemmel
küzdött a megmagyarázhatatlan jelenség ellen.
– Csak Annát akarja elvinni! – hallottam Katica hangját.
A víz – akár egy ragadozó, amelyik belekóstolt a zsákmányba – többé nem
eresztett.
Oroszy Mihály egyszer csak kinyitotta a szemét, és rám nézett.
Megijedtem. Tekintete lándzsaként döfte át az enyémet, de az arany szempár
megváltozott. Ugyanabban a pillanatban megéreztem, hogy lazít a szorításon.
– Ne! – sikítottam hosszan. – Ne engedjen el!
Férjem elengedte a kezemet. Hiába ugrott utánam nyomban, az örvény
elragadott. Csak engem.
Nem érhetett utol.
A sötétség bekerített. A víz alatt kinyitottam a szemem, de semmit sem láttam.
Az erőm is elfogyott.

Gyerekkoromban egy zenélő, felhúzható bohócot kaptam ajándékba

nagyanyámtól.
– Vásárfia – mondta, és a kezembe adta.
– Mi ez? – Sosem láttam ilyet azelőtt. A feje kerámiából készült, a teste puha
szövet volt.
– Zenélő bohóc. – És már mutatta is, hogyan kell felhúzni. – Neked találtam!
Aznap estig le sem tettem, egész nap a bohóccal játszottam. Helye az
éjjeliszekrényemen volt, és hosszú évekig mindennap felhúztam.
Ő lett az altatóm: addig nem aludtam el, míg legalább egyszer meg nem
hallgattam. Általában akadásig tekertem a húzót, majd izgatottan elengedtem, és
vártam. Beethoven Für Elisének dallama csendült fel – kissé hamisan, de nekem
rettentően tetszett. Behunytam a szemem: nem akartam, hogy vége legyen.
Végül mindig csak egyre halkabban szólt a zenebohóc, az utolsó hangok már
nyöszörögve, nagy szünetekkel érkeztek. Ezután rendszerint el is aludtam.
Egyedül voltam a víz alatt. Mélyben és sötétben. Nem pergett le előttem az életem,
nem láttam semmiféle filmet, csak zenét hallottam. Az utolsó, amire emlékszem,
hogy megszólalt a Für Elise.
És ahogyan régen, úgy történt akkor is: egyre halkult a dallam, mígnem
elérkezett az utolsó hang is. A gyermekkori altatóm végül álomba ringatott.
 Élet-halál

És ami ez után történt…

… arra nem emlékszem.

 Ébredés

Ütemes, gépi, csipogó hangra riadtam fel.

Levegőt vettem. Hatalmasat. A belégzést mélyre szívtam, és az életerő csak úgy
áradt szét a tagjaimban. Újra. Észleltem, amit korábban soha: magát a levegőt.
Figyeltem az ízére, az illatára, még a sűrűségét is éreztem.
Egy kórházi ágyon tértem magamhoz: bal kezemből egy infúziós cső vezetett ki,
ami egy állványhoz csatlakozott, jobbra pedig rég nem látott anyám ült egy fehér
széken. Aludt. Egy takarót szorongatott, ujjaival görcsösen kapaszkodott a puha
anyagba.
Feltápászkodtam – sajgott minden egyes porcikám –, azonnal meg akartam
érinteni. Féltem, hogy csak egy álom az egész, és az elmém csak játszadozik
velem. Meg sem mertem szólítani, csak nyúltam felé. Attól féltem, hogy eltűnik –
remegve közelítettem. Az ismerős takaróhoz ért először az ujjam – ahogy
megéreztem a kedves, puha anyagot, beleborzongtam, megsimogatta még a
lelkemet is. Előrébb toltam magam, hogy anyám kezét végre elérhessem.
Érintésemtől felébredt, és ijedten nyitotta ki a szemét.
– Anna!
– Anya – nyögtem.
Alig jött ki hang a torkomon, rettentően ki volt száradva a szám.
– Ne mozogj! – ugrott fel.
Nem is tudtam. Erőtlenül hanyatlottam vissza az ágyra.
– Még pihenned kell! – csókolt homlokon. Éreztem meleg könnyét a bőrömön. –
Minden rendben van – suttogta. – Most már minden rendben! Itthon vagy! Nem
lesz semmi baj!
– Hol vagyok?
– Veszprémben – nézett rám mosolyogva.
Behunytam a szemem.
Mihály! Mihály! Üvöltöttem belülről. Szét akart feszíteni a fájdalom.
 2021. Mihály halott. Már réges-rég halott! Istenem! Istenem!
– Minden rendben lesz! Jó kezekben vagy! Pár nap és hazamehetünk!
– Hogyhogy? – kezdtem, de nem volt erőm folytatni.
Gyenge voltam, nem bírtam a számat sem mozgatni. A szárazság égetett
belülről, a fejem zsongott.
– A Koloskában – hallottam távolról a hangját –, a tóban talált rád egy arra járó.
Nagyon rossz állapotban. Értesítette a mentőket. – Anyám hangja elcsuklott. –
Behoztak a kórházba.
Ennyit hallottam, majd újra álomba zuhantam.

Megmagyarázhatatlan dolog történt velem – immáron másodszor. Hazajutottam.

Oda, ahova tartoztam: a 21. századba.
Egy évvel ezelőtt könyörögtem az Istennek, imádkoztam, hogy egyszer
visszajussak a világomba.
Megadatott.
Vigyázz ember, mit kívánsz! Mit teszel, ha megkapod?
 Kórház

Kint zuhogott.
Június utolsó péntekén, hajnalban ébredtem, de nem az esőkopogásra, hanem a
veszprémi kórházépület bádogjainak ropogására. A szél a lemezek alá furakodott,
és bár leszakítani nem tudta őket, beléjük kapott – csörtéjüket idegesítő, csattogó
hang kísérte.
Megfájdult a fejem, ahogyan kiültem az ágy szélére, mégis – az elmúlt
időszakhoz képest – igazán jó erőben voltam. Kábának éreztem magam, de
erősnek.
Csodálkozva tapogattam a testem. Az ujjaimmal kezdtem – megmozgattam
őket, majd a karomat is –, apró nyújtózkodásokkal bemelegítettem. Lóbáltam a
lábamat, játszottam az izmaimmal, felváltva feszítgettem: spicc, pipa, spicc, pipa.
Mélyre szívtam a levegőt – éreztem, ahogy a tüdőmben szétáradt az oxigén.
Hetek óta hiányoztak ezek a természetes testi érzések.
Élek!
Már nem voltam gépekhez kötve, egyedül a vénámba szúrt kanül emlékeztetett
testem borzalmas fuldoklására.
Megborzongtam, amint csupasz talpam a hideg járólapot érintette.
Kiválasztórendszerem is feléledt, lassan araszoltam a kövön – az út hosszúnak
tűnt, mire elértem az aprócska fürdőszobához. Megkapaszkodtam az
ajtófélfában. Kezem-lábam remegett, a combom lüktetett: elszoktam a mozgástól.
Kimerülten rogytam vissza az ágyba.
Akkor hát élek!
A gyomrom mégis remegett. Én élek, de Mihály már halott!
Próbáltam kényelmesebb testhelyzetet felvenni. Nem sikerült, és a mellkasom
is rákezdett. Az egész testem reszketett, mint a kocsonya. Torkomat fojtogató
érzés kínozta, hangtalanul tátogtam, majd öklendeztem. Vissza kell jutnom hozzá!
– Jól van, Anna? – kúszott hozzám egy hang az ajtó felől.
 Egy törékeny, nálam nem sokkal idősebb, szőke hajú nővérke szaladt az ágyam
felé.
– Minden rendben van most már! Ne aggódjon!
Döbbenten néztem a szemébe.
– Nagyon rossz állapotban hozták be, súlyos tüdőgyulladással. De szerencsére
jól reagált a gyógyszerekre – mosolygott. – Gyorsan meg fog gyógyulni!
Megsimogatta az arcomat, ekkor vettem csak ismét levegőt. Hatalmasat. Úgy
szívtam be, mint egy fuldokoló.
Ziháltam – arcomra szorítottam a tenyeremet, és sírtam. Képtelen voltam
megszólalni. Kínomban az öklömbe haraptam.
Mihály! Mihály! Mihály! – ordítottam belül. Szaggatott a felismerés, hogy a 21.
században vagyok. Mihály halott, még a csontjai is elporladtak.
A visszautazás gondolata sem tudott a felismerésen enyhíteni – a tudat, hogy
szeretett férjem már nem él, tébolyító erővel hatott rám. Azt, hogy ő nincs, nem
tudta befogadni az elmém.
Tekintetem körbe-körbe járt, ajkaim értelmetlenül mozogtak – nyüszítő
hangom idegenül visszhangzott a fehér szobában.
Nyílt az ajtó, és – egy megtermett, újabb nővér kíséretében – bemasírozott a
kezelőorvosom, egy szemüveges férfi. Kérdezgettek, de nem bírtam válaszolni. A
levegővételeket az utolsó pillanatig elhúztam, majd őrült erővel szívtam
magamba a friss oxigént.
Infúzióra és oxigéncsőre kötöttek.
– Semmi baj, Anna! Biztonságban van! Értesítettem az édesapját, már úton
vannak – csitított a kopaszodó, középkorú orvos.
Injekciós tűt tartott a kezében.
– Addig is szeretnék adni magának egy gyenge nyugtatót. Csak hogy tudjon
pihenni. Megengedi? – biccentett a karom felé.
Ráztam a fejemet. Nem akartam eltompulni. Helyette csitítottam magam, és
egyre lassabban lélegeztem.
– Kérem! – nyögtem ki végül. – Erre semmi szükség.
Megdöbbentek, és hitetlenkedve pillantottak rám.
– Rendben – nézett mélyen a szemembe a doktor –, de nem szeretném, ha
egyedül lenne ilyen zaklatott állapotban.
Bólintottam.
– Gréti magával marad – mutatott a vékonyka nővérre, aki ijedt arcát
kötelességtudóan fegyelmezte, majd mosolyogva bólintott.
 – Legalább már nem tájszólásban kajabál! – suttogta búcsúzóul a testesebb.
Arany nyakláncán egy nagy O betűt formáló aranymedál himbálózott.
– Ottília! – hangzott az orvos szemrehányó felszólítása az ajtóból. – Igyekezzen!
Gréti nővér – velem szemben – az ágyam végéhez húzott egy széket, és helyet
foglalt. Zavartan mosolygott.
– 2021 van, ugye? – kérdeztem.
– Igen – bólintott aggodalmasan.
Behunytam a szememet.
– A veszprémi kórházban vagyunk, Anna! A szülei mindjárt megérkeznek. Nem
kell semmitől sem félnie. Réti doktor értesíteni fogja a rendőrséget. Ne aggódjon,
itt nem eshet baja!
– A rendőrséget? Miért?
– Hát… – harapott az ajkába –, magát, úgy tudom, hosszú hónapokig keresték.
Az eltűnt személyeknél be szoktak jönni már a kórházba is.
– Miért?
Elfordult, arcáról lerítt, bánja már, hogy belekezdett ebbe a beszélgetésbe.
Sürgető tekintetemre kelletlenül folytatta:
– A nyomozás miatt. Ha esetleg valakit fogva tartottak vagy elraboltak.
– Engem nem raboltak el.
– Értem.
– Én… én… – kezdtem bele, majd elhallgattam.
Elmegyógyintézetbe zártak volna, ha időutazásról beszélek. De mégsem ezért
hallgattam. Egyetlen dolog lebegett a szemem előtt – és ezért bármire képes
lettem volna –: az eljövendő téli napforduló. Az esély, hogy Mihályt újra láthatom.
Az átjáró az egyetlen út hozzá.
Talán nem is hittek volna nekem, ha igazat mondok. Ha mégis, akkor a Koloska-
völgyet átkutatták, feltúrták volna, nagy gépekkel a tó mélyét kutatnák, és
fizikusok vizsgálgatnák. Talán tönkre is tették volna ezzel.
Egyszerűen nem kockáztathattam, hogy kárt tegyenek benne.
Így hát hallgattam az igazságról, de belül rettegés fogott el a gondolatra, hogy
mit teszek, ha nem sikerül visszajutnom hozzá.
Őriztem a titkomat.

Az üvegajtón keresztül megpillantottam a szüleimet. Anyámat figyeltem. Haját

egy széles aranycsat fogta össze. Jól állt neki, de nem ezt szoktam meg. Korábban
rövidebben és kiengedve viselte. Fodrász szárította minden szerdán. Fekete,
állógalléros ruhában állt, és a karjait simogatta, mintha dideregne.
Apám homokszínű ingében még távolról is sápadtabbnak tűnt borostás arcával
és karikás szemével. Láthatóan beleroppantak a történtekbe. Habár nyugdíjasok
voltak, eddig nem láttam öregnek őket. Apám nem tudta otthagyni a hivatását, ő
nyugdíjasként is gyógyította a betegeket a füredi Szívkórházban.
Mindketten idősebbnek tűntek, mint amire emlékeztem. Számukra nem csak
eltelt ez az egy év – kínozta is őket.

Két egyenruhás rendőr lépett be a kórterembe. A magasabb – tagbaszakadt, szőke

hajú férfi, kezében egy sárga mappával – szigorú arccal közelített, az alacsonyabb
kedvesen mosolygott. Rövid bemutatkozás után a nagydarab nyomban mellém
lépett, és hivatalosan is felvette az adataimat. Szüleim aggódva figyeltek minden
mozzanatot.
A barátságosabb rendőr kedvesen apámhoz lépett – beszélgettek, anyám az
ágyam végénél állt –, és bátorítóan mosolygott.
Egyszer betoppant a nővér, de azzal a lendülettel sarkon is fordult, amint
meglátta a rendőröket.
A betegágyam felett tornyosuló szőke rendőr a szeplős kezében pihenő
jegyzetekbe pillantott, majd tárgyilagosan közölte velem a hivatalos tényeket,
miszerint körözés hatálya alatt állok.
Őszintén meglepődtem profizmusán: az eseményeket és a dátumokat fejből
sorolta. Miután ezzel végzett, tájékoztatott egy civil összefogásról is, hogy – a
nővérem, Erika koordinálásával – önkéntes segítőkből szerveződött csapatok
fésülték át a Koloska-völgyet, később a Tamás- és Péter-hegyet is.
– A szüleim jelenléte feltétlenül szükséges ehhez? – kérdeztem, kihasználva a
szusszanásnyi szünetet, amit hagyott.
– Nem, hölgyem – nézett meglepetten. – Úgy véltük, magának ez így
megnyugtatóbb. De természetesen nem szükséges.
Anyám tétován álldogált, de apám szótlanul karon fogta, és kimentek a
kórteremből.
– Anna, magát 2020. június hó 20. napján látták utoljára, Balatonfüreden –
szólalt meg a nyomozó még hivatalosabb hangon, mint előtte.
– Elutaztam – mondtam, magam elé meredve.
– Hogy érti ezt?
 Az alacsonyabb rendőr mellém lépett. Kedvesen biztosított róla, hogy bármi is
történt, immáron biztonságban vagyok, félelem nélkül elmesélhetem a teljes
igazságot. Nem kell tartanom senkitől, akár őrt is állnak az ajtóban.
Őszintén megsajnáltam őket.
– Elutaztam.
– Elutazott? És erről senkinek sem szólt? – értetlenkedett a kedves arcú.
– Tán tilos lenne a szüleim engedélye nélkül?
– Utoljára Szepesi Szandrával, a gyermekkori barátnőjével beszélt telefonon –
jelentette ki a szőke hajú. – Este találkozott volna vele Balatonfüreden, jól tudom?
Bólintottam.
– Nem ért oda.
– Mert elutaztam – vágtam közbe.
– Az autója, a lakása érintetlen 2020. június 20. napja óta. Egy éve pénzt sem
vett magához, a bankkártyáját nem használta. A táskájában lehetett némi
készpénz, de kötve hiszem…
– Hallja, amit mondok nyomozó? Elutaztam – néztem mélyen a szemébe. – És
nem egyedül.
– Radics András – mondta nyomatékosan a nevet –, a barátja égre-földre
kereste. Azt nyilatkozta a kapcsolatukról…
– Nem akartam már vele lenni – szakítottam félbe. – Mással utaztam el. Nem
hiszem, hogy ez magukra tartozik.
– Tessék? – veszítette el a türelmét a nagydarab. A társa átvette az irányítást.
– Tudta, hogy keresik magát? – kutatta a szememet.
– Tudtam.
– Én ezt nem hiszem el – fakadt ki a colos. – Nem zavarta, hogy körözik? A
családjának miért nem szólt?!
– Nem akartam visszajönni. Jobbnak láttam, ha halottnak hisznek – hazudtam.
Utáltam magam, amiért így viselkedem.
– Akkor mégis mi a francért jött vissza? – fakadt ki a nagydarab.
– Ne beszélj így, Robi! Hagyd békén! – csitította a szelídebb fickó, majd felém
fordult: – Eszméletlenül feküdt, amikor egy férfi magára talált. Szintén a Koloska-
völgyben, ahol eltűnt.
– Beteg lettem, így visszajöttem, de sétálni akartam egyet, mielőtt hazatérek.
– Hálóingben?
– Igen. Tán ez bűn?
 Szánalmas volt, de egyszerűen nem akadt jobb ötletem. A válaszaim számomra
is visszataszítóan hangzottak, megértettem, amiért a szőke nyomozó egy csepp
rokonszenvet sem érzett irántam.
A papírjait lapozta. Az utolsó oldalt hosszasan bámulta. Rám sem nézett, úgy
tájékoztatott, hogy az e-mail-fiókomat is felnyitották, mert a nyomozáshoz
elengedhetetlennek bizonyult.
– Hölgyem! Tudja maga, hogy mit tett a családjával? – emelte rám végül a
tekintetét. – Felfogja, hogy minek tette ki a saját szüleit? Kerestették magát!
– Sajnálom.
– Ennyit tud mondani? Sajnálja?
A másik megfogta a karját.
– Ki értesítette a mentőket? – kérdeztem utoljára.
– Hilár atya – válaszolta az alacsonyabb.
– Egy pap? – néztem a rendőrre csodálkozva.
– Szerzetes – mondta. – Tihanyi bencés, és nagy természetjáró. Ő misézik a
Kerektemplomban.
– Köszönöm – bólintottam.
Még ki sem léptek az ajtón, anyám már jött befelé. Apám és Réti doktor követte.
– Szeretnék még egy tüdővizsgálatot holnap. Ha ott mindent rendben találok,
hazamehet – közölte velem az orvos.
– Mi volt pontosan a bajom?
Csodálkozó arcot vágott. A szüleim is kissé kényelmetlenül érezték magukat:
anyám a cipőjét bámulta, apám pedig az ágyam melletti éjjeliszekrényt.
– Tüdőgyulladás – válaszolta azt, amit a nővér is. – Igen előrehaladott
állapotban.
Miután kiment, anyámnál eltört a mécses. Zokogott.
– Hol voltál? Elraboltak? Bántottak? – Tudni akart mindent. Szorongatta a
zsebkendőjét, orra vöröslött.
Apám összetörten állt mellette. Észrevettem, barna hajában ősz szálak
kócolodnak, és mintha összébb ment volna. Anyámat is újra szemügyre vettem.
Vészesen lefogyott: nem lehetett több ötven kilónál. Órája madárcsontú csuklóján
elfordult, lötyögött rajta a szíj.
Nagy levegőt vettem. Eldöntöttem, nekik igazat fogok mondani.
– Jól figyeljetek! Rajtatok kívül senkinek nem beszélhetek arról, amit mondani
fogok!
Apám mereven nézett, anyám megadóan bólintott.
 – Apa, te is ígérd meg!
– Ígérem.
– Őrültségnek hangzik, de hallgassatok végig. Félrementem telefonálni, és
beleestem a tóba. Elragadott egy örvény.
– Hol? – vágott közbe apám. – Sekély a víz ott, nem…
– Kérlek, előbb hallgassatok végig! – néztem rájuk könyörgően. – Szóval,
beleestem a tóba, és ott egy örvénybe keveredtem, de túléltem. Csak éppen 1763-
ban találtam magam.
Sóhajtottam. Dióhéjban ennyi.
Anyám zavartan hol apámra, hol rám nézegetett. Láthatóan kételkedett a józan
eszemben. Apám engem figyelt.
– Nem ütöttem be a fejemet, és tudom, mit beszélek. Annyi mindenen vagyok
már túl. Hinnetek kell nekem!
Nem válaszoltak, csak néztek rám.
– A lányotok vagyok, hinnetek kell nekem! Időutazást hajtottam végre –
győzködtem őket minden erőmmel. – Akaratomon kívül. Végig itt voltam
Füreden. Csak a múltban. 1763-ban! Igazat beszélek!
Igen, igazat beszéltem, és ezt még el is mondtam legalább százszor, miközben
csapongva meséltem, hogy bizonyítsam a felfoghatatlant.
– Engem nem érdekel, hol jártál! A lényeg, hogy itt vagy! – zokogta anyám, és az
ágyamra ült. Kezébe vette a kezemet, puszilgatta, ahol érte.
Sokáig öleltük egymást, úgy cirógatott, ahogyan gyerekoromban szokott. Apám
kifelé nézett az ablakon, majd egyszer csak felém fordult:
– Azt mesélték, furcsa tájszólással beszéltél, amikor nem voltál magadnál.
– Igen, meg kellett tanulnom, különben… – Az ajkamba haraptam.
– Különben? – nézett rám szigorú szemekkel.
– Nem éltem volna túl.
– Anna! Nekünk bármit elmondhatsz. Azt is, ha bántottak. Kényszerített valaki?
Fogva tartottak?
– Nem – suttogtam. – Ellenkezőleg! A fürdőorvos befogadott a feleségével.
Kezdetben velük éltem.
– Szóval egy házaspárnál voltál? Merre? – folytatta apám a kihallgatást.
– Ahogy már mondtam. Itt, Füreden.
– A szentségit! – szitkozódott. Anyám csitította.
Összevesztek miattam. Apám faggatni akart, anyám pedig azt, hogy hagyjon
engem pihenni. Apám a vélt fogvatartómat akarta mindenáron kézre keríteni –
ekkor még nem vette komolyan, amiket meséltem. Revansot akart. Anyámról sem
gondoltam, hogy azonnal elhitte, minden szavam, de békességet akart. Rám
hagyta.
– Férjhez is mentem. – Elképedve néztek rám. Végre nem vitáztak. – Ott. Még
1763-ban.
Apám elkerekedett szemmel bámult.
– Oroszy Mihály – folytattam. – Így hívják, és szeretem. – A könnyeimmel
küszködtem. – Valójában nemes Oroszy Mihály a neve – tettem hozzá félszeg
mosollyal. – Nemesember. – Letöröltem a könnyeimet. – Én pedig már
nemesasszony. Azért ezt nem gondoltátok volna, ugye?
Kínomban nevettem. Egyikük sem válaszolt.
Apám összekulcsolta kezét a tarkóján, ismét az ablakhoz lépett. Láthatóan
erősen gondolkozott. Anyám összeszorított ajkakkal, keservesen sírt, és
egyfolytában az arcomat simogatta. Bolondnak néztek.
– Kislányom – suttogta apám, mikor újra felém fordult. Könnyes szemmel
nézett rám, összetörten.
Be kell bizonyítanom, hogy minden szó igaz, amit mondtam.
– Figyeljetek, megmutatom, hogyan beszéltek régen! – És ezzel bemutattam a
számukra holt nyelvet. Monologizáltam. Hagyták. A döbbenettől talán sokkot is
kaptak.
Meséltem nekik mindenről. Katicáékról, az érvágásról, és az Oroszy családról.
Volt, amit elmondtam régi magyarul is, és kitértem néhány nyelvtani
érdekességre.
Tátott szájjal bámultak. Nem csodálkoztam. Éppen akkor ingattam meg a
világról alkotott képüket. Első alkalommal.
Az előadásnak Réti doktor vetett véget. Megérkeztek a laboratóriumi
eredményeim. Mikrobiológiai vizsgálatot végeztek, köpettenyésztést.
– Szerencsés maga, Anna! Érdekes baktériumok támadták meg. Szerencsére
nagyon gyengének bizonyultak az antibiotikummal szemben. – A doktor apámra
nézett. – Elképesztő hatékonysággal irtottuk ki őket! És hihetetlenül gyorsan.
Aztán ismét felém fordult:
– Pedig egészen más a tendencia – magyarázta. – Egyre több új baktériumtörzs
tűnik fel, amik ellenállnak a legkorszerűbb antibiotikumoknak is.
Apámra néztem. Mélyen a szemébe. Ő elkapta a tekintetét, és maga elé meredt.
– A maga esetében megtette volna egy penicillin is, de hát ezt előre nem
tudhattuk – folytatta Réti doktor, a fejét ingatva. – Válságos állapotban volt, így
nem kockáztathattunk. A nemzetközi tapasztalatokat is figyelembe vettük, így egy
igen erős, széles spektrumú antibiotikummal kezeltük. Képzelje úgy, mintha
ágyúval lőnénk verébre. Elképesztő sebességgel pusztítottuk el a kórokozókat.
Ezután – számomra érthetetlen orvosi szavakkal és latin elnevezésekkel –
apámnak folytatta a beszámolót, végül is ő is orvos volt. Izgatottan magyarázott,
érdekesnek találta az esetemet.
A baktérium, ami 1763-ban megfertőzött, hasonlított ugyan egy újkori törzshöz,
de jóval egyszerűbb felépítésű volt. A 21. századi csúcsszuper gyógyszernek
gyerekjáték volt legyőzni. Mihály tervének és a tudománynak hála túléltem.

Tudni akartam mindent, amit csak lehetett. Mihályról és az életemről.

– Azonnal adjatok egy telefont vagy egy számítógépet! – mondtam, ahogy Réti
doktor elhagyta a szobát.
Még aznap behozták a laptopomat. Ahogy magamra maradtam, nekikezdtem a
nyomozásnak. A történelemírásban és az internetben bízva bőszen kutattam –
égett a klaviatúra a kezem alatt –, mint egy őrült, úgy kerestem a férjemet. Vajon
meddig él Mihály? Ha majd visszajutok a 18. századba, akkor most kell valamiféle
nyomot találnom magamról is a múltban.
Eszelősen pörgettem a találatokat. Az Oroszy családra könnyedén
rábukkantam. Bár a legtöbb forrás a 19. századtól állt rendelkezésemre, így is
csak homályos és kétes eredetű töredékinformációkra leltem.
Mihály születéséről okleveles bizonyítékot találtam, de a haláláról semmit.
Ostor, Vica és Katica nyomtalanul elvesztek a történelem zavaros tengerében,
nem maradt róluk semmi. Az utókor számára nem léteztek: egyetlen nyomot sem
találtam arról, hogy valaha éltek – ahogyan magamról sem.
Az eltűnésemről több helyen is írtak – még egy országos lap is foglalkozott a
rejtélyes üggyel. Ezek az oldalak hidegen hagytak: a 21. század nem érdekelt, csak
a 18. századból akartam híreket…Egy árva szót sem olvastam Oroszy Mihály
feleségéről, vagy gyermekéről, a családfát sem rajzolták férjemnél tovább.
Kétségbeestem.
Hajnalodott, amikor lecsuktam a monitort.
Fizikai kínt éreztem. Összegömbölyödve feküdtem az ágyban, már sírni sem
volt erőm. Csak meredtem magam elé, úgy vártam a reggelt.
Röntgeneredményem kiértékelésekor mindent a lehető legnagyobb rendben
találtak, így hivatalosan is utamra engedtek.
– Nem tisztem beleavatkozni az életébe – pislogott sűrűn Réti doktor –, de van
olyan, amikor az ember egyedül képtelen megbirkózni a problémáival. Nincs
ezen semmi szégyellnivaló, Anna! Nyugodtan keressen fel egy jó szakembert.
Ismerek egy kitűnő pszichológust! Bátran ajánlom! – átnyújtott egy papírfecnit az
elérhetőséggel. – Szükség esetén gyógyszert is tud felírni, mivel pszichiáter is.
Remek szakember!
Rendkívül intelligens férfinak tartottam Réti doktort – képes volt a
mondandóját úgy becsomagolni, hogy már majdnem bedőltem neki.
– Hálásan köszönöm a segítségét, doktor úr! Maga nélkül bizonyára halott
lennék! De higgye el, tiszta az elmém! És nincs szükségem pszichiáterre, sem
pedig gyógyszerre!
Előző éjjel minden eshetőségre felkészültem: kiokosítottam magamat, nehogy
bármiféle mentális zavart állapítsanak meg nálam.
– Úgy tudom, súlyos esetekben, mint amilyen az enyém is volt, a megváltozott
tudatállapot ismert jelenség, sok betegnél tér- és időbeli zavartságról számolnak
be – folytattam ártatlan ábrázattal. – Ez lehetett az esetemben is. Sajnálom, hogy
így ráijesztettem magukra.
A cetlire nézve így folytattam:
– Ennek ellenére én is csak akkor nyugszom meg, ha ezt egy szakember is
megerősíti!
A doktor láthatóan megkönnyebbült.
– Nagyon szépen köszönöm! – mosolyogtam olyan kedvesen, ahogy csak
tudtam.
Az orvos elégedetten távozott.

Az ágyam szélén ültem, vártam anyámra, hogy hazainduljunk. Csomag nélkül

érkeztem a kórházba, így nem is akadt sok minden, amit összepakoljak.
A szüleim házába készültem hazatérni – ragaszkodtak hozzá, hogy pár napot
náluk töltsek, mielőtt visszatérek a lakásomba.
András láttán viszont megdöbbentem. Mikor eltűntem, éppen csak elkezdődött
kettőnk között valami, most meg anyámmal együtt érkezett. Nem akartam hinni a
szememnek: róla szinte teljesen megfeledkeztem.
 Mihálynál alacsonyabb, barna hajú, kedves arcú férfi volt – szeretett
mosolyogni, és sokat is tette. Őszinte boldogsággal közelített felém, barna szeme
csak úgy csillogott.
Felálltam az ágyról – hirtelen ennyire voltam képes, de egyetlen hang sem jött
ki a torkomon.
– Anna – suttogta a hajamba, mikor átölelt. Annyira váratlanul történt, hogy
nem is jutott eszembe tiltakozni. – Mindent átértékeltem, mióta eltűntél. – Még
szorosabban ölelt. – Szeretlek! Szeretlek!
Furcsa és idegen volt tőle ez az egész. Mégis, magam sem értettem, miért, de
hirtelen azon kaptam magam, hogy simogatom a hátát. Úgy reszketett, hogy
önkéntelenül nyugtatgattam – közben anyám arcát fürkésztem. Andrást még be
sem mutattam otthon, mégis a tulajdon anyámmal állított be, sőt, mint
megtudtam, az ő autójával érkeztek.

A kórházajtón kilépve megtorpantam.

Körbenéztem: mindenhol emberek és autók voltak. Nyüzsögtek. A nap vakította
a szememet, a könnyem is kicsordult.
– Jól vagy? – kérdezte anyám aggodalmasan.
– Remekül – sóhajtottam, miközben az első kukába kihajítottam a pszichiáter
elérhetőségét.
Régi kedvesem udvariasan kinyitotta a kocsiajtót, és mosolyogva betessékelt a
hátsó ülésre – anyám stílusosan az anyósülésen foglalt helyet. Így utaztunk
hármasban Balatonfüredre.
Haza.
– Ti mióta ismeritek egymást? – kérdeztem.
– András azonnal ideutazott, amint megtudta, hogy eltűntél. És mindenben
segített. Igazán hálásak vagyunk neki apáddal! – mondta anyám elfogódottan. –
Remek ember! Igazán remek! Nem is hinnéd, mekkora támaszom volt a
legnehezebb időkben.
Nem válaszoltam. Nem is tudtam volna mit.
Kinéztem az ablakon, és inkább a tájat figyeltem. Mihállyal Veszprémig sem
jutottam, bár megígérte, magával visz majd a piacra.
Az autó hirtelen nagyot fékezett, mert bevágtak elénk. Valaki dudált is.
Megijedtem. Elszoktam az intenzív tempótól. A sebesség, a zajok egyszerre
zúdultak rám – az út végére a fejem is megfájdult.
 Már majdnem Füreden jártunk, amikor András anyámra nézett, cinkosan
összemosolyogtak, és felcsendült egy ismerős dal.
Azonnal felismertem: ez a szám szólt akkor is, amikor megismerkedtem vele.
Jól emlékeztem a találkozásunkra. Szombat este volt, és ha nem is a legjobb, de
legrégebbi barátnőmmel, Szandrával egy klubban iszogattunk. Ide keveredett
András, aki programozóként dolgozott Budapesten. Miután kezdett kialakulni a
dolog, a munkája miatt távkapcsolatban éltünk, de – akkor – jó volt így. Egyikünk
sem sürgette a dolgokat. Most pedig, hogy eltelt jó egy év, és minden, ami történt,
alapjaiban rengette meg az életem, a világom, már nem is bánom, hogy nem
sürgettük…
Az autóban egészen hazáig szótlanul ültem. Mert mit is mondhattam volna? Az
igazat semmiképp. És mivel hazudni nem akartam, maradt a hallgatás. Persze
tudtam, elkerülhetetlen lesz egy kellemetlen utolsó beszélgetés.
Érkezéskor András udvariasan hátrasietett, és kinyitotta nekem a kocsiajtót.
Szüleim háza a zeneiskola épületétől nem messze feküdt. (Valaha Oroszy
földön.) A sárga ház előtt nagyot dobbant a szívem. Anyám kék hortenziái a
bejárathoz vezető lépcső oldaláról bólogattak; a terebélyes bokor pompázott,
roskadozott a lilás-kék viráglabdák súlyától.
– Mi ez a hang?
– Milyen hang? – kérdezett anyám.
– Ez a búgás? Te nem hallod?
– Ja, a szomszéd új klímája. Nagyon hangos! – Előrement. hogy kettesben
maradjunk Andrással.
Megköszöntem a fuvart. Ennyire futotta. Többet képtelen voltam neki mondani.
Felértem a lépcsőn, az ajtóból hátranéztem. Nem ült be az autóba, csak állt
előtte, és tétován integetett.
Gyorsan intettem egyet én is, és becsuktam az ajtót.
Nem tehetett semmiről – az én érzéseim változtak meg. Jól tudtam, hogy rá
aztán végképp semmiféle okom neheztelni, mégis kellemetlen teher volt a
jelenléte. Azt kívántam, bárcsak egy csettintésre eltűnne.
Most így, mindenek után, csupán a szeretet egy igen szolid fajtáját éreztem
iránta.

Régi szobámban jó pár ruhát találtam: gondosan készültek az érkezésemre,

rengeteg holmit idehoztak a lakásomból. Nem is nagyon szándékoztam ott lakni,
mivel tudtam, hogy a téli napfordulóval visszamegyek és addig minden percet a
szeretteimmel akartam tölteni…
Elszoktam ekkora bőségtől. Már a kórházi zuhanyzóban rám hulló vízcseppek
is jólestek, de a fürdőkád igazán megdobogtatta a szívemet: nem kellett vizet
hordani, sem melegíteni. Egyszerűen csak megnyitottam a csapot, és máris folyt a
víz. Legalább egy órája áztattam már magam, amikor megérkezett a nővérem,
Erika, aki a válása óta pénzügyi tanácsadói munkájába temetkezett.
– Itt van? – hallottam izgatott hangját.
Felkaptam a fürdőköpenyt, és már rohantam is elé.
Megláttam, és eltörött a mécses. Zokogva borultunk egymás nyakába. Nem
győztem az illatát magamba szívni. Percekig nem szólaltunk meg, csak sírva
nevettünk.
Aznap este a családom újra együtt volt. Leírhatatlan boldogság öntött el, hogy
viszontláthattam őket. Nem győztünk betelni az érzéssel, valaki mindig
könnyezett.
Éjjelig beszélgettünk, nem akartunk egymástól elszakadni. Nehezünkre esett a
búcsú – pedig csak aludni készültünk.
 Család

Voltak percek, amikor hittek nekem – csodálkozva hallgatták, mit mesélek a

régmúltról –, majd a rákövetkező percekben ismét kételkedtek. Nem haragudtam
rájuk, elvégre a hitrendszerüket romboltam össze azzal, amit mondtam. Azt nem
gondolták, hogy őrült vagyok, de ellentétes érzések, gondolatok dúltak bennük:
hittek nekem, ám az időutazásban kételkedtek.
– Van Füreden Oroszy utca, meg is néztem – simított meg a nővérem ebéd
közben.
– Hol? – képedt el anyám.
– A Siskében. Az utolsó utca Szőlős felé. – Testvérem mutatta a telefonon
megnyitott térképet. – Itt, balra le.
– Az a kis nyúlfarknyi utca meredeken lefelé? – húzta fel a szemöldökét anyám.
– Az új kockaházas környék?
Én már a kórházban kiderítettem mindent, amit az Oroszyakról lehetett, így
nem lepődtem meg: férjem nevét valóban csak egy jelentéktelen utca őrizte.
Apám nem bírt magával, elragadta a hév:
– A lángelméjű Széchenyi is mire vitte? Egyévi jövedelmét adta az
Akadémiának, mégis mi volt a köszönet? – Letette az evőeszközt. – A nemesség
nem nézte jó szemmel, a nép meg nem bízott benne. Se ide, se oda nem kellett! –
Keserű arccal ivott egy kortyot, és folytatta: – Csak Kossuth kellett! Minden utcát
róla neveztek el! Az összes főutca Kossuth Lajos nevét viseli!
– Apa… – szólalt meg óvatosan a testvérem. – Kossuth a legnagyobb magyarnak
nevezte Széchenyit.
– Csak taktikából – paprikázta fel magát apám az ügyön. – Széchenyi tiltakozott
is ellene! Nem akart ő személyi kultuszt! Kossuth ezzel ügyesen érinthetetlen
szoborrá változtatta! Még életében! – Ismét a kezébe vette az evőeszközt. – Ha
valaki kimondja a reform szót, mindenkinek Kossuth jut eszébe, és nem
Széchenyi! – A szemembe nézett. – Több Széchenyi utca kellene! És az
Oroszyaknak is kijárna egy nagyobb!
Jókedvűen elmosolyodtam. Szavai jólestek, de engem az sem érdekelt volna, ha
Mihályt egy hazaárulónak bélyegezné az utókor.
Vissza akartam térni hozzá, és ebben egyetlen percig sem kételkedtem. Nem
rejtettem véka alá a tervemet: a kezdetektől mondtam, hogy szeretem Mihályt, és
vissza kell mennem hozzá. Eleinte még nem vették komolyan a tervemet – szóra
sem méltatták. Később ez változott, és megkeserítette a család hangulatát.

Különböző fázisokban fogadták el a velem történt események valóságát: két lépés

előre, egy hátra – néha kettő. De végül beletörődtek. Mi mást tehettek volna?
Azon kívül, hogy a pszichiátriára visznek?
Talán a nővérem fogadta el a legkönnyebben – bár lehetséges, azért, mert
előszeretettel nézte a science fictionöket.
– Ezek után azon gondolkodom… – vágott titokzatos arcot –, hogy még az is
lehet, hogy nem mi vagyunk az első ilyen fejlett civilizáció.
– Mire gondolsz pontosan? – kérdeztem.
– Hogy lehettek a bolygón elődeink. – Cinkosan rám nézett. – Nagyon is
civilizált elődeink. Csak egyszerűen kipusztították magukat!
Elkerekedett a szemem. Nekem az időutazás is túl nagy rejtély volt – még akkor
is, ha velem történt. Néha felfoghatatlannak éreztem.
– Ki tudja, mi hányadik fejlett civilizáció lehetünk a bolygón? – folytatta.
– Erika! – Apám lesújtóan nézett rá. – Tanultál te geológiát?
– Nem szabad kizárni – emelte fel ujját nővérem.
– Ne is folytasd! Ostobaság! Pontosan tudjuk, mi volt százmillió évvel ezelőtt.
Remélem, azért megkövesedett amőbákról halottál! Vagy itt vannak a kétszázezer
éves kőszerszámok!
Erika elhallgatott.
– Másik civilizációra utaló nyomokat nem találtak. – Apám sóhajtott. – Nézzetek
körbe! Mennyi szemetet termelünk! Ha az emberiség már járt volna ezen a
fejlettségi fokon minket megelőzően, állandóan műanyagszemetet találnánk. –
Elfintorodott. – A hasadó anyagokról már nem is beszélve.
Nővérem csalódott képet vágott, de ezekkel az érvekkel nem lehetett vitatkozni:
az emberiség a szemetét eltüntetni sem tudja. Kizárt, hogy ne hagynánk nyomot.
 – A kőszerszámok óta tényleg sok idő telt el – gondolkodtam hangosan. –
Mennyit fejlődött az ember!
– Fejlődik – javított ki apám. – Az emberek hajlamosak az evolúcióra úgy
gondolni, mintha lezárult volna. Melynek csúcsán a mai ember áll. Tévedés. Az
evolúció folyamatos. A Homo sapiens esetében is. Még tart.
A gondolkodását a tudomány és a logika határozta meg – és hitt Istenben.
Időutazásom esete szenvedélyes kutatásba hajszolta, mindenütt a válaszokat
kereste.

Anyámat nem érdekelte a világegyetem – sem a fénysebesség, sem a féreglyukak.

Ő egyet akart: a lányát, a családját biztonságban tudni. Nem akarta, hogy a múlt
vagy bármi – származzanak az emlékeim bárhonnan is – tönkretegye a jövőmet.
Ami, szerinte, csak a 21. században volt elképzelhető.
Mindent elkövetett, hogy az életem visszatérjen a régi kerékvágásba. Nem
hibáztattam érte, hiszen a legtisztább jó szándék vezérelte. És nem győzte
Andrást ajánlgatni, amitől viszont borsózott a hátam.
– Találkozom vele – mondtam.
Anyám arca felragyogott.
– Szakítok…
– Nem tedd ezt, Anna! Meg fogod bánni! – kelt nyomban a védelmére.
– Már férjnél vagyok.
– Nem muszáj… őt… – nagyot sóhajtott – Mihályt választanod. – Először mondta
ki a nevét. Láttam rajta, hogy mennyire nehezére esik. – Nem kell. Kislányom,
neked nem kell visszamenned.
– Igazad van, anya! Nem kell – ráztam a fejem. – Semmit nem kell. De én
akarok!
Anyám arca elkomorodott. Nem akartam megbántani, de nem volt más
választásom.

Telefonom nem volt, és nem is vettem újat. Anyám készülékéről tárcsáztam

Andrást. Azonnal felvette, és örömmel jött értem, hogy találkozzunk.
Autóval érkezett.
– Hova menjünk? – kérdezte kedvesen, mielőtt indított.
– Nem szeretnék ismerősökkel találkozni.
 – Akkor kocsikázzunk! Majd szólsz, ha valahol kedved lesz sétálni!
Bólintottam. Ahogy elindult az autó, megszólalt a rádió is. Éppen magyar
slágerek mentek. Jólestek a fülemnek, és az is, hogy András nem szólt hozzám.
Zenét hallgatva kocsikáztunk. Balatonszőlősnél egyenesen továbbgurultunk,
Tótvázsony felé tartottunk. A szívem a torkomban dobogott, mellkasom fel-alá
ugrált, alig bírtam nyugton maradni. A világhálón kevés nyomot találtam: a
füredi villa eltűnt az idő folytán, de a vázsonyi birtokon álló tizenegyablakos
Oroszy-kúria megmaradt.
– Lassíts! – kértem Andrást, ahogy közelítettünk a református templomhoz. –
Jobbra, itt húzódj le!
Csodálkozva nézett rám, de megtette.
– Valamit itt meg kell néznem! – fordultam hozzá. – Mindjárt jövök. Nem tart
tovább pár percnél! – Kinyitottam az ajtót, és tempósan igyekeztem át az út
túloldalára.
Ott állt a kúria. Férjem szülői háza. Nem pompázott, de állt. Az idő fogott rajta,
de kiállta próbáját.
Lakatlannak tűnt.
Elöntöttek az emlékek. Szegény férjem. Egyazon évben veszítette el anyját és
feleségét is.
Könny futotta el a szememet. A több mint harminc méter hosszú, elhagyatott
épület előtt sétáltam fel s alá: a kapu zárva volt, hiába rángattam. Erről az
oldalról a főbejárat sem látszódott. Még az ablakokon sem láttam be, de annyit
megállapítottam, az udvar elhanyagolt, és az épület felújításra szorul.
Megszakadt a szívem a bánattól, az idő múlása kegyetlenül arcul csapott.
Mihály csontjait a kétszázötvenhét év zúzta porrá.
– Jól vagy, Anna? – kérdezte András. Hirtelen megéreztem vállamon a kezét. –
Miért sírsz?
– Jól vagyok – szipogtam. – Van kedved sétálni?
– Itt? – András zavartan kérdezte. – Hova?
– A temetőbe.
– Miért akarsz odamenni? – Láthatóan ledöbbent rajtam. Úgy nézett rám,
mintha bolond lennék.
– Ott mindig nyugalom van – vágtam rá.
Nem vitatkozott velem. Talán szerette volna, ha érzem, mindenben támogat. Én
viszont az Oroszy-sírokat akartam látni.
 Lefelé sétáltunk a lejtőn, közben ő kedvesen biztosított arról, hogy nem kell ma
mindent elmesélnem, ami történt, megérti, ha időre van szükségem. Bólintottam,
de nem válaszoltam semmit, csak mentem előre. Minél előbb oda akartam érni.
– Hova rohansz így? – állt meg nevetve. – A halottak megvárnak.
– Az igaz.
A temetőben minden egyes nevet ellenőriztem. Az Oroszy családot könnyen
megtaláltam, de – ahogy a világhálóról már jól tudtam – a férjemnek egyszerűen
nyoma veszett. Mihály nevére itt sem bukkantam, ahogyan a katolikusok között
sem.
Hiába tudtam, lehetetlen, hogy éljen, mégis megkönnyebbültem, hogy nem
állok a sírja felett.
– Menjünk vissza Füredre! – kértem Andrást. – Sétáljunk ott is egyet!
– De hát azt imént mondtad, hogy nem akarsz…
– Igen – vágtam a szavába. – Azért mégis körülnéznék, hiszen régóta nem
láttam!
– Hol voltál, Anna?
Ahogy a meleg barna szemekbe néztem, megsajnáltam, és elszégyelltem
magam.
– Ne haragudj rám! Kérlek!
– Anna, édesanyád azt mondta, hogy lezárják a nyomozást – szívta mélyre a
levegőt –, mert nem tartottak fogva, és nem raboltak el. De azt nem mondta el, mi
történt pontosan.
Igen, az jobban esett volna neki, ha elrabolnak. Teljesen megértem.
Bűnbánóan lehajtottam a fejem, de nem azért, ami az elmúlt egy évben történt
– hiszen nem éreztem bűnösnek magam abban, amit tettem –, hanem azért,
amire aznap készültem. Elhagyni őt.
– Elutaztam. – Nem mertem a szemébe nézni.
– Gondoltál arra, hogy esetleg én mit érzek? – háborodott fel.
Kerestem a jó választ, de András fájdalmas arcot vágva folytatta:
– Egyébként ezt nem hiszem el, Anna! Ez nem vall rád. Te nem ilyen ember
vagy. Valami történt, amit nem akarsz vagy nem mersz nekünk elmondani. –
Megvakarta az állát. – De tudod mit? Én várok. Van időd! Majd beszélsz, ha
akarsz!
Jó ember volt. Talán túl jó. És ettől egyáltalán nem éreztem jobban magam.
Visszaültünk az autóba, és a legrövidebb úton, némán mentünk Füred felé.
 – Kérlek, itt kanyarodj be jobbra! – szólaltam meg a város határa után nem
sokkal. Elnavigáltam az Oroszy-kúria felé, pedig jól tudtam, már semmi sem
maradt belőle. Tekeregtünk az utcákban.
– Mit szólsz a parthoz? – kérdezte óvatosan.
Bólintottam, és tudtam, hogy nem húzhatom tovább a dolgot. Még aznap pontot
kellett tennem a végére. András ragaszkodott hozzá, hogy a kedvenc fagyizómat
se hagyjuk ki. Habár semmi kedvem nem volt hozzá, végül mégis örültem a
dolognak: nem akartam kéz a kézben sétálgatni, ezért úgy tartottam a tölcsért a
kezemben, hogy ennek lehetősége fel se merülhessen.
– Magas a vízszint – szólat meg.
Közelebb mentünk a parthoz, egészen le, a nagy vörös kövek elé.
– Vigyázz! – Mutatott egy kilapított sikló kiszáradt, pöndörödő tetemére.
Már éppen a levegőben volt a lábam, a kitérő mozdulat kibillentett az
egyensúlyomból. András közelebb lépett, hogy megtartson. Sokkal közelebb
került az arcunk, mint szerettem volna.
– Köszönöm – mondtam. A szeme felcsillant, amikor belenéztem.
Ó, te magasságos ég! Nem tudtam kikerülni. Megcsókolt.
Hideg futott végig a bokámtól a tarkómig.
– Kérlek, ezt ne! – fordítottam el a fejemet.
Most az arcomat puszilta.
– Ne! – tört fel belőlem egy árnyalattal hangosabban, mint szerettem volna.
Ekkor ő nézett rám bűnbánó arccal:
– Ne haragudj!
Szörnyetegnek éreztem magam azért, amire készültem.
Egy horgász sétált el mellettünk a kisfiával, és nem sokkal távolabb
letelepedtek. A gyermek egy nyitott dobozt szorongatott a kezében, a faforgács
lüktetett: zsizsegtek benne a csontik, az egész tégely pulzált.
– Anna! – folytatta András esdeklőn. – Bocsáss meg! Nem gondolkodtam. Én
csak… Olyan nagyon hiányoztál már!
Könnybe lábadt a szemem, amitől a látvány beremegett, a pondrók, amiket
néztem még jobban ficeregtek. A legfürgébbek kimásztak a dobozból: hullott a
faforgács, potyogott a kukac.
– Nem foglak sürgetni – mondta. – Minden úgy lesz, ahogy te akarod.
A szemébe néztem.
– Lassabban haladunk majd! A te tempódban. Rendben?
 – Nem – ráztam a fejem, és elsírtam magam. – Nincs rendben semmi. Mert nem
megyünk mi sehova!
Ledöbbent.
– Mi ketten együtt nem megyünk sehova – suttogtam.
– Te most szakítani akarsz?
– Igen.
Nem válaszolt.
– Újra elutazom. Télen.
– Van valakid? – kérdezte idegesen.
– Van. – Nem akartam hazudni neki.
– Bohócot csináltál belőlem! – Keserűen felnevetett. – Egy balek vagyok! –
sziszegte, már dühösen.
– Nem vagy balek, és nem…
– Őmiatta mentél el? – vágott közbe.
– Nem. Nem miatta. Vele … – kerestem a szavakat – …vele véletlenül hozott
össze a sors!
Láthatóan megkönnyebbült a választól. Valamennyire.
– Mi az ördögért mentél el? – nézett rám.
– Azt nem mondhatom el. De tudd, hogy nem akartam senkinek fájdalmat
okozni!
– Nem akartál?! – gurult méregbe újra. – Mit képzeltél, mi lesz, ha csak egy szó
nélkül eltűnsz? Anna! Neked teljesen elment az eszed?! Tudod te, mit tettél a
családoddal? Majdnem belehaltak, úgy szenvedtek! – A szemembe nézett. – És én
is…
Nem válaszoltam, bénultan hallgattam.
– Aggódva kerestelek! Mindenhol! Tűvé tettem a Koloskát! Apáddal minden
fűszálat átkutattam…
Erre sem válaszoltam, csak lehajtottam a fejemet.
– A zsigereim azt súgták, téged elraboltak… – mondta András halkan. –
Mekkora idióta vagyok! – Kínjában felnevetett, én meg sírtam.
– András…
– Becsaptál, Anna!
Borzalmas beszélgetés volt. Annyiszor vágta a fejemhez, hogy önző vagyok,
hogy végül már én sem kételkedtem benne. Magamra vettem – leginkább azért,
amiért készültem a téli napfordulóra.
Nem élhettem Mihály nélkül.
 Hazafelé a rádió sem szólt, mi sem – kényelmetlenül hosszúra nyúlt az a pár
perc, amíg megérkeztünk a szüleim háza elé.
– Szerettél te valaha engem, Anna? – kérdezte összetörten. – Hiányoztam
egyáltalán neked? Gondoltál arra, mit érzek?
– Igen – hazudtam, a műszerfalat bámulva. – Szerettelek, de elmúlt.
Igazat mondanom nagyobb bűn lett volna.

Senki nem vette észre, amikor beléptem az ajtón. A szüleim apám

dolgozószobájában beszélgettek – kihallatszott –, vagyis inkább vitáztak
valamiről.
– Jó ember! – hallottam apám hangját.
– Ezt honnan tudod ennyire biztosan? – zokogta anyám.
– Bedobta az örvénybe! Azt akarta, hogy a lányunk éljen, Éva!
Megálltam az ajtó közelében.
– Élni is fog! – szipogta elszántan anyám. – Nem megy vissza! Egyszerűen nem
mehet vissza.
– Ezt nem te döntöd el, Éva!
– Nem értelek! – csattant fel anyám. – Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy te
miért viselkedsz így! Tán meghibbantál? Nem normális, hogy téged egyáltalán
nem zavar, ha a lányodat többé nem látod. Mi ütött beléd, Gábor?!
– Én is azt szeretném, hogy maradjon – válaszolta csendesen apám. – Amikor
eltűnt, a fejemben minden megfordult…
– Ahogy nekem is! – vágott közbe anyám indulatosan. – De most itt van! És nem
hagyhatjuk, hogy újra baja essen!
– Hadd fejezzem be, kérlek! Emlékszel, miről beszéltünk akkor? Mi ketten!
Reménykedtünk benne, hogy boldogan éli a világát valahol, csak elege lett
belőlünk. Emlékszel? Vagy az életéből. Mit nem adtunk volna akkor, ha tudjuk,
hogy él?!
Anyám ezúttal nem vágott közbe. Hallottam, ahogy szipog, apám pedig
folytatta:
– Abba is beletörődtünk volna, ha többet nem jön haza. Még az is kecsegtetőnek
tűnt akkoriban. – Elcsuklott a hangja.
– Gábor… – nyögte anyám, de apám nem hagyta magát.
– Bármit megadtunk volna, hogy életben tudjuk! Bármit! Emlékezz! Amikor az
őrmester eljött hozzánk, és felvázolta az esélyeket, emlékszel, hogy mit mondtál?
 Anyám egyre hangosabban zokogott.
– Ne sírj, Éva! – vigasztalta apám. – Hiszen imáink meghallgattattak!
Könyörögtünk Istennek, hogy tegyen csodát! Hát megtette!
Mindketten sírtak. És én is.
– Nem gyújtok tűzijátékot, és nem fogok ünnepelni, ha elmegy – szólalt meg
apám. – De elfogadom, érted? Hazajött! Él!
– És ha baja esik? És ha újra beteg lesz?
– Egész eddigi életem minden tapasztalatával ellentétes a lányunk időutazása. –
Nagyot sóhajtott. – Ép ésszel felfoghatatlan az egész! Hálás vagyok, hogy
visszakaptuk. Nem biztos, hogy valaha tudományos magyarázatot kapok a
kérdéseimre. De talán Isten figyel rá. Ahogy eddig is.
– Nem fogunk tudni róla semmit! – folytatta anyám.
– Még ebben sem lehetsz olyan biztos…
Eddig hallgattam őket, tovább nem volt erőm. Felmentem a szobámba, és
zokogtam.

Cseppet sem haragudtam anyámra.

Talán az anyai szív eleve alkalmatlan arra, amire én kértem. A soha viszont
nem látásba nem egyezhetett bele – az a természetes, hogy az utolsó percig
küzdött ellene. Szülői szíve féltett a múlttól, és okkal tette, mert valóban egy
sokkal veszélyesebb világba készülődtem visszatérni.
Mielőtt elaludtam, eszembe jutott egy ima. Mihály nővérének szájából
hallottam, amikor a kis Ádámka rosszul volt. Fiát magához szorítva suttogta:
„Istenem, rendelkezz énvelem! Vidd el az életem, de a gyermekemet őrizd meg!”
Nem tehetett érte többet vagy mást – a rohamokon nem tudott senki segíteni.
Egyedül az ima maradt. Olyan átszellemült arccal fohászkodott – tisztán
emlékszem –, hogy arra gondoltam, ezt már Istennek muszáj teljesítenie. Vagy
kétszázszor mondta el egymás után – és még annál is komolyabban gondolta.
Vajon értem mennyi ima járt közben Istennél, hogy nem fordította el a fejét?
Vajon az én anyám hányszor kérte, térjek haza?
Szívemet kettészakították az érzések.
Nekem erőt adott a szerelem, de anyámat sosem láttam olyan összetörtnek,
mint amikor rájött, tántoríthatatlan vagyok.
 Maga a Jóisten sem tudta volna megvigasztalni – szíve beleroppant a
vágyamba. Mert nem létezett olyan kötelék, amit szét ne téptem volna, hogy újra
láthassam Mihályt.
 Távolság

Anyám másnap ebédre a hátsó teraszon terített, elzárva a kíváncsi szemek elől.
Szomszédasszonyunk, Marika néni legalább kétszer söpörte végig a kerti
ösvényét, közben engem bámult. Köszöntem neki mind a kétszer – ő lelkesen
integetett. Szeretett volna beszédbe elegyedni velem, de nem adtam rá
lehetőséget.
Az ismerősök egyformán fürkészték a szememet. Kerestek benne valamit:
valami furcsát, valami idegent, vagy inkább valami őrületet. Kutatták a választ
rejtélyes eltűnésemre – inkább elutazásomra –, és a legenyhébb és kedvesebb
feltételezésük a depresszió volt.
– Anna! Nem szégyen az, ha néha besokallunk – mosolygott rám a pénztáros a
kisboltban. Némán álltam a házunktól egy saroknyira megbúvó, aprócska
üzletben. Márti két vonalkód lecsippantása között kötelességének érezte, hogy a
támogatásáról biztosítson. Gyerekkorom óta ismert és kedvelt.
– Néha arról ábrándozom – fuvolázta –, hogy munka után beülök az autóba –
cinkosan közelebb hajolt –, és nem megyek haza! Hanem elhajtok! Jó messzire!
Nem akartam beszélgetni, de megsérteni sem szerettem volna – csak
mosolyogtam, ahogy Katicától tanultam.
– Egyszer nem kanyarodtam be az utcánkba, hanem továbbhajtottam! – fedte
fel titkát izgatottan. – Egészen a cukrászdáig. És vettem három darab
franciakrémest! Hazamentem, de nem vittem ám be! – kacarászott. – Egyedül
bekebeleztem mindet! Még az autóban! És jólesett! Egy morzsát sem hagytam
nekik!
A sor nem haladt, az utánam következő férfi türelmetlenül toporgott.
A pénztárosasszony szúrós szemmel intette jó modorra, majd rám mosolyogott.
Kissé közelebb hajolt, és bizalmas hangon nyomatékosította:
– Anna! Nem szégyen néha segítséget kérni!
 Márti néni még a jobbik verzió volt – sajnos akadt olyan is, aki megharagudott
rám.

A kórházban már tapasztaltam, hogy az internetes fiókjaim tele voltak levelekkel:

rengeteg ismerős küldött üzenetet, sokan próbáltak kapcsolatba lépni velem.
Egyetlen olvasatlant sem találtam, mert a rendőrség mindet elolvasta helyettem.
Hazatérésem után viszont nem léptem be újra, és új jelszót sem állítottam be.
Ám egy nap mégis előkaptam a laptopot, és beléptem. A reklámokon kívül csak
egyetlen levelet találtam: a munkahelyemtől érkezett a kilépőpapírok ügyében.
Igaz, addigra már az is okafogyottá vált: a szüleimnek minden szükséges
dokumentumot kipostáztak, egy nappal azelőtt az ebédlőasztalon alá is írtam
mindet. Csodálkoztam egyébként, miért nem az én lakásomra küldték, miért a
szüleim címére érkeztek.
A munkahelyem – érthető módon – gyalázatosnak és megbocsáthatatlannak
tartotta eltűnésemet. Anyámtól hallottam, hogy akit ideiglenesen felvettek a
helyemre, mostanra már véglegesítették.
Nem kértek többet belőlem, és ezen nem is csodálkoztam.
Hogy szóra sem méltattak, nem bántott – legalább nem nekem kellett
magyarázkodnom. Megváltoztam, mert megváltoztatott, amin keresztülmentem.
Talán túlságosan is.
– Senki nem írt – néztem a nővéremre.
– Szandra keresett! – mondta.
Igen, Szandra volt az egyetlen. A kissé bolondos, gyerekkori barátnőm akart
látni egyedül, pedig akadt, akivel nála szorosabb kapcsolatot ápoltam. Még a
kórházba is bejött, de akkor nem tudtunk beszélni. Szokásával ellentétben
észrevétlenül osont a kórterem elé, csak az üvegajtón keresztül láthattam.
Látogatási tilalom volt, a nővérke azonnal kitette a szűrét. Ő meg puszikat dobált,
integetett, miközben tuszkolta kifelé.
– Pihenj csak, Anna! Mindent bepótolunk! – kiabálta vigyorogva.
Mellbe vágott a felismerés, hogy míg az eltűnésemkor özönlöttek az üzenetek,
amióta előkerültem – ezt az esetet nem számítva –, nem érdeklődött felőlem
senki.
– Te sem kerestél senkit! – A nővérem talán meghallotta a gondolataimat.
– Én… – kezdtem bele, de képtelen voltam folytatni.
 – Írj nekik te! – javasolta Erika. – Nem tudják, hogy mit mondjanak, vagy
hogyan közelítsenek. Ha belegondolsz, érthető ám! Az emberek nem szoktak így
eltűnni…
Ebben igazat adtam a nővéremnek.
– Rajtad a sor! – bátorított. – Meglásd, idővel minden a régi lesz.
Erre felkaptam a fejemet, és szemébe néztem.
– Úgy értem… – folytatta halkabban – …ha te is ezt akarod!
– Nem akarom – suttogtam. – Nem ezt akarom…
Lehetetlen volt szavakba önteni mindazt, ami kavargott bennem, abban a
pillanatban mégis nagyon szerettem volna világgá kürtölni, hogy nem szánt
szándékkal tűntem el. És közben eltitkolni, ami történt; és készülni arra, hogy
újra eltűnjek.
Saját magamnak is sok volt ez, egyszerűen nem lehetett így létezni. Két világ
között rekedtem: nem voltam már a 18. században, de a 21. században sem.

Egy forró júliusi napon vásárolni indultunk anyámmal, és a postára, hogy

elküldjük a köszönőlevelet a tihanyi apátság címére annak a bencés szerzetesnek,
aki rám talált. Megmentőmet személyesen is fel akartam keresni, de apám
erőszakoskodott: ha nem megyek pár napon belül, legalább egy levelet írjak.
Indulásra készen lobogtattam felé a levelet:
– Megírtam!
– Te hova készülsz így? – csodálkozott rám anyám. – Minek neked az a
kardigán?! Rettentő a hőség! Mára harmincnégy fokot mondtak!
Nem válaszoltam, csak letettem a kardigánt.
– Nagyon hideg volt? – kérdezte anyám halkabban.
– Nagyon – vágta rá helyettem az apám. – Mit gondolsz, Éva, vajon miért
nevezik „kis jégkorszak”-nak azt az időszakot?
– Hideg – vettem át a szót. – De a legnagyobb baj az, amilyen hosszú.
– Mintha csak tél és tavasz lenne? – Anyám próbálta elképzelni. – Vagy azért
van egy kis nyár?
– Van, de össze sem hasonlítható ezzel – mutattam kifelé az ablakon. – Ott
mindig esik valami, vagy a hó, vagy az eső!
– A globális felmelegedés jobb? – legyintett apám.
Mielőtt beszállhattunk volna az autóba, megjelent a szomszéd Marika néni.
Nem bírta tovább, győzött a kíváncsiság.
 – Megismersz, Anna? – kérdezte a biztonság kedvéért.
– Hogyne! – nevettem. Őt sem hibáztattam, és biztosan ő is őszintén vigasztalta
anyámat. És ha nem tértem volna vissza, szépen emlékezett volna rám. De nem
ez történt. Bele sem akartam gondolni, vajon mit szólnak, ha végleg eltűnök…
Mentális zavarral küszködő lányuk tönkretette az életüket! Igen, ezt fogják
gondolni.
– Jó, hogy újra látlak, Anna! Remélem, jól vagy – próbálkozott bizonytalanul.
A kerítésbe kapaszkodva állt, és méregetett.
– Köszönöm jól! – mosolyogtam. – Hogy van Fruzsina? – érdeklődtem a nálam
hat évvel fiatalabb lánya felől.
Anyám udvariasságra nevelt. Mindenkivel, de kiváltképp azokkal, akiket nem
kedvelek. Szerinte nincs hatásosabb távolságtartás, mint a maradéktalan
udvariasság. Ez áttörhetetlen falat emel. A kedvesség ereje – ez volt anyám jól
bevált fegyvere – könnyedén leszerelt másokat. Küszöbét senki nem lépte át, csak
az, akit szívesen látott. A kéretlen látogatónak addig mutogatta szépséges
hortenziáit – nagylelkűen bujtásokat is adott –, amíg a kertkapuhoz nem értek, és
már búcsúzkodtak is.
Szeretteinél pont az ellenkezője járta: az ajtó tárva-nyitva állt – és a szív is. A
rokonok ki-be mászkáltak rajta, és ő volt a leggazdagabb, mert mindig volt mit
adnia.
Ezúttal nekem is sikerült: azonnal hatástalanítottam a szomszédot, hosszasan
mesélt a lányáról.
– Fruzsinknak komoly udvarlója akadt. Egy pesti üzletember – újságolta
büszkén.
– Ez nagyszerű! Gratulálok!
Anyám is csatlakozott: nyomban meggyőzően lelkendezett, miközben kezével
már nyitotta a kocsiajtót.
A szomszédasszony azonnal taktikát váltott:
– Csak sajnos néger! – dobta be mindjárt az aduászt.
– Engem a hupikék sem zavarna! Csak lenne, mondjuk, arácsi! – szaladt ki
anyám száján. Majd felém fordult: – Ha az Északi-sarkon élne, még úgy is jó
lenne!
Őszinte kirohanása engem is meglepett.
Marika néni ezt nem értette, de nem akarta szó nélkül hagyni:
– Ez budapesti fickó! – mondta.
 – Az csodás – tért vissza anyám jó modora. – Ha minden jól megy, télen pesti
színházakba járhatsz! Hallottam, hogy a Diótörőre már most ideje jegyet venni,
mert hamar elkapkodják. Résen kell lenni!
Szomszédasszonyunk félszeg mosollyal álldogált. Nem értette, mi zajlik vele, és
hogyan kerül ide a Diótörő.
– Nekem csak a veszprémi színházba van bérletem. Vagyis érvényes
kuponom… Majd beválthatom két előadásra – vallott színt.
Anyám verhetetlen volt: belőle nem lehetett csak úgy kihúzni a dolgokat. Arról
beszélt, amiről ő akart.
– Hát, te meg lepd meg a gyerekeket! Vegyél jegyet a Diótörőre! Karácsonyi
ajándékba – válaszolt széles mosollyal.
– Nem is tudom…
– Hidd el, élvezni fogják! – tárta ki teljesen a kocsiajtót. – Télen ölni kell a
jegyekért! Most meg tudod nekik szerezni. Ha a fiataloknak esetleg mégsem
tetszik, akkor könnyedén eladják! Talán még magasabb áron is!
Marika néni zavarodottan támasztotta a kerítést – a kocsiból még integettünk
neki.

Vacsoránál újra kényesebb vizekre eveztünk.

– És tényleg magázod? – csodálkozott a nővérem. – Hogy a francba tudtad ezt
megszokni?
– Igen. Magázom – merengtem. – És Erika! Ha tisztában lennél a franc pontos
jelentésével, bizonyára nem használnád ilyen könnyelműen.
– Jóképű? – vágott közbe anyám a békesség érdekében. Még egy mosolyt is
kipréselt hozzá.
– Az – pirultam bele. – Nagyon.
– És mivel foglalkozik? – faggatott ismét a testvérem. – Úgy különben – tette
hozzá gyorsan. – Mármint értem, hogy nemes, meg minden, de mivel megy el a
napja?
Itt volt a kérdés, amire nem lehetett egykönnyen válaszolni. Hiába tanították,
hogy a nemesek születési előjogokkal rendelkező kiváltságosok, a jobbágyok
pedig földművelő parasztok – e képlet mégis idegen egy 21. századi ember
számára. A nővérem felfogta, de mégsem bírt azonosulni a valós jelentéssel.
Nehéz elfogadni, hogy csak a rangok és címek domináltak.
 – A maihoz hasonló, elkülönült szakmák nemesek körében nincsenek –
mondtam. – Hivatali életpálya vagy katonai szolgálat létezik csak mint lehetséges
karrierút.
A vidéki nemesnek nem volt végzettsége arról, amit csinált. Persze a
tehetősebbje egy-egy tevékenységet űzhetett mesteri szinten, de eredendően
kedvtelésből csináltak mindent, nem haszonért.
Modern fejjel a katonai karrier jelentősége sem volt könnyen értelmezhető,
holott egy-egy jókor és jó helyen tett vitézség, egyetlen diadalmas pillanat elég
volt akár egy bárói címhez is – ami azután már az egész famíliát a kiváltságosok
közé emelte. Akár nemzedékekre is. Egyetlen vitézi tett…
– És a vármegyei feladatok? – tudakolta apám kíváncsin.
– Igen, azt is politikai pályaként számíthatjuk – értettem egyet. – Persze ezek
nem fő megélhetési források ám, apa! Gazdálkodók maradtak továbbra is, csak a
tekintély miatt vállalták leginkább a hivatalt. Mihály is gazdálkodó, ha úgy
vesszük. Különösen a borászatot kedveli, akárcsak az apja. Mellette azért jó a
kereskedői vénája is, mert a fürdőnél lévő birtokait is kiaknázza.
– Most akkor nem is huszár? – kérdezte nővérem. A földimogyoró után nyúlt, és
csalódott fejjel roppantotta szét a magokat.
– Mária Terézia királyi testőrségében szolgált évekig – Ittam egy korty
vörösbort. – Már mondtam ezt. Gárdistaként. De Bécsből hazajött.
– A gárdista olyan, mint a huszár – segített ki apám.
Hálásan bólintottam.
– Akkor tud lovagolni, méghozzá elég jól, ugye? – Testvérem újra lelkesedett. –
Anna! És kardozni is tud? Mármint úgy értem, úgy igazán?
– Azt is – nevettem.
Élvezettel hallgatták, ahogy mesélek a lovakról, hintókról – felidéztem Csáky
grófot is –, és amikor elérkeztem a lovasszánokhoz és a nagy havazáshoz, olyan
csillogó szemmel néztek, mint a gyerekek.
– Azt gondoltam, hogy az osztályrendszer ennél kegyetlenebb – mondta apám. –
Ezek szerint azért van átjárás.
– Ezt pontosan mire érted? Zsuzsiékra? – kérdeztem.
– Nem – vágta rá. – Illetve arra is. De te egy nincstelen senki voltál, és Oroszy
nemesember. Azt gondoltam volna, hogy a családja ellened jobban tiltakozik.
– Egyetlen dolog volt, amiért megboldogult Klára asszony elfogadott. – A
szemükbe néztem. – Az, hogy ti katolikusnak kereszteltetek.
– Én ezt nem értem – szólt Erika. – Ez ennyire számított?
 – Ennyire! Klára asszony nagyra vágyott. Mihályt inkább Bécsben szerette
volna látni, mint Füreden. De ő hazajött, nem érdekelte a hivatal.
– És ehhez mi köze a vallásnak? – kérdezte anyám.
– Sok – vágtam rá. – Mihály reformátusnak született, de az Udvar előnyben
részesítette a katolikusokat. Jó pár nemest térített át a becsvágy, és lett pápista. De
Oroszy Mihálynak esze ágában sem volt. Ha Klára asszony csak ilyet mondott,
már éktelenül dühbe gurult.
– És akkor jöttél te – bazsalygott nővérem.
– Mihály tudta, az anyjának szeme sem rebben, ha velem együtt a katolikus
egyházat is megkapja. És megkapta.
Ránk esteledett. Annyit beszéltem a régi Füredről, hogy elfáradtam.
– És olvasni szokott? – Mellbe vágott anyám kérdése. – Művelt?
– Éva… – fojtotta bele a szót apám azonnal.
– Négy nyelven. – Büszkén gondoltam Mihályra.
Anyám arca ismét gondterheltnek tűnt, bizalmatlansága visszatért. Nem
tehetett róla – váltakoztak benne az érzések, és hol az egyik, hol a másik
győzedelmeskedett.
– Oroszy Mihály szerette a lányunkat – mondta apám. – Befogadta. És nem ő
vitte el tőlünk. Ugye ezt nem felejted el?
– Nem. Nem felejtem el – rázta meg anyám a fejét bűnbánóan.
– Szeret! – mondtam. Egy perc alatt telt meg könnyel a szemem. – Jelen időben,
apa. Oroszy Mihály szereti a lányunkat. Így mondd!

Aznap éjszaka kimentem az udvarra.

Felnéztem az égre: minden csak pislákolt. Behunytam a szemem, és magam elé
képzeltem az öreg csillagos eget – hatalmasat szippantottam a nyáresti levegőből.
Borzongással idéztem fel a hűvösebb, vadabb időt.
Eszembe jutott Katica, aztán szép sorban mindenki: István, Vica, Ostor, Géza.
Még a mogorva Kata is hiányzott. Vágytam utánuk, és vágytam a régi Füredre.
Még arra a rettentő télre is! Legjobban Mihály után.
Eddig nem engedtem meg magamnak, hogy belegondoljak a nyilvánvalóba:
hogy egy sírban nyugszik valahol. Egyszerűen elhessegettem ezt a tényt
magamtól. Azon az estén mégsem sikerült. A nevét suttogtam magam elé, és
patakokban folyt a könnyem. Tehetetlenül néztem hol a sötét éjszakába, hol a
tompa égre fel. Csak sírtam és vártam. Vártam, hogy múljék az idő…
 – Remélem, nem zavarlak – termett észrevétlenül mellettem a nővérem.
Egyik kezében egy borosüveget, a másikban két borospoharat szorongatott.
– Dehogy zavarsz. – Örültem, hogy utánam jött. – Csak néha én sem bírom
felfogni, hogy mi is történt.
– Felfoghatatlan. Tényleg őrület – erősítette meg.
– És fájdalmas is – tettem hozzá nyomban. – Valakinek mindig fáj vagy fájni fog.
– Most te vagy a soros – fintorodott el, és töltött a poharakba.
– És Mihály – egészítettem ki. És István, és Katica, és a többiek. Neked, Erika,
mind-mind ismeretlen emberek.
– Nézd, Anna! Tudom, hogy az egészet nem te akartad. Nem direkt tűntél el –
nyújtotta felém a poharat. – De van róla fogalmad, hogy mit éltünk át? Anyuék
majdnem belebolondultak! És én is.
– Tudom. Annyira sajnálom! – Könny futotta el ismét a szememet.
– Ne sajnáld! Nem azért mondtam! Nem te tehetsz róla! – Ivott egy jókora
kortyot a rizlingből. – Ez jó! – ízlelgette. – Jobb, mint a tavalyi! – A szemembe
nézett: – Engedd meg, hogy örüljek neked! És anyuék is! Már éppen kezdtem
elveszíteni a reményt, hogy valaha viszontlátlak. – Elsírta magát. – Most pedig itt
vagy!
Átölelt.
Letettem a bort. Olyan erősen szorítottam magamhoz, ahogy csak tudtam.
– Kistestvérem, most pedig részleteket akarok – nevetett könnyes szemmel. –
Mindent tudni akarok róla!
Izgatottan hallgatta a történeteimet. Hogy Somogyi majdnem vízbe fulladt, és
én voltam, aki kimentette, amivel bizony bajba sodortam magamat, hiszen egy 18.
századi asszony úszni sem tud – pláne nem olyan gyorsan, ahogyan én tettem.
– Szóval te csókoltad meg őt – lelkesedett.
– Én!
– Ezt nem gondoltam volna rólad. – Úgy méregetett, mint aki még sohasem
látott.
– Én sem – engedtem ki a levegőt hosszan.
– Képes vagy mindenről lemondani, Anna? Tényleg visszamész hozzá?
– Vissza.
– És ha újra valami bajod esik?
– Ő velem akart jönni – nyögtem. – De nem tudott.
– Rengeteg mindennek kell utánanézned, azt ugye tudod? – meresztette rám a
szemét. – Nehogy kellemetlen meglepetések érjenek! Minden eshetőséggel
tisztában kell lenned! Amire csak fel lehet készülni, fel is kell! Viharok,
földrengések, lázadások, betegségek.
– Mihály apja ismerte Montesquieu-t. Járt Füreden is. Elképesztő, nem?
– Igen, az! De ide figyelj, Anna! – fogta meg a vállam komolyan. – Nem lehet
csak úgy visszamenned! Egy tervet kell készíteni! És utánajárni mindennek, ami
történni fog az elkövetkezendő…
– Az elkövetkezendő hány évben? – szakítottam meg. – Húsz, harminc, ötven?
Napra pontosan tanuljam meg a tényeket? Vagy amit feljegyeztek arról az
időszakról? Erika! Ott is felkel a nap, és lemegy.
Kétségbeesett, töprengő arcát látva higgadtabban folytattam:
– Nézd! Füredről nem sok adat áll rendelkezésre az 1700-as évekről! Ezekről az
időkről nem nyüzsögnek a hiteles források!
– Törekedned kell arra, hogy életben maradj!
– Nem meghalni tervezek!
– Féltelek! – buggyant ki belőle. – Nagyon!
Szomorúan nézte a terasz kövét, én pedig ismét a csillagokat.
– Szolgálóitok vannak?
– Vannak – válaszoltam röviden. Nem voltam rá büszke. – Mihály igazságos
földesúr!
– Mint Mátyás király, mi? Mihály, az igazságos! – gúnyolódott. – Hallod magad,
Anna? Agymosáson mentél keresztül! Szolgáid vannak! Magázod a férjedet, aki
egy földesúr! Uramnak szólítod!
–Nem uramnak! Nagyságos úrnak. – A nővérem szemébe néztem. – Vagy
kegyelmes uramnak.
– Basszus! – A bor is kiszaladt a szájából. Félrenyelte, köhécselt. Kicsit
összeszedte magát, aztán folytatta: – Ezek a dolgok téged egyáltalán nem
zavarnak?
Arcán döbbenet ült.
– Szeretem Oroszy Mihályt, érted?
– Nem, nem értem! – suttogta. – Nem értem, hogy vagy képes ilyen feltételekkel
szeretni! Anna! Hallgass rám… Ne menj vissza! Meg fogod bánni!
Nem érthette, de hát hogyan is érthette volna? Én magam sem hittem, hogy
lehet ennyire szeretni.
Igazat válaszoltam minden kérdésükre, de volt, amiről így is hallgattam: a
nemesurak aljas tetteiről, a cselédek bántalmazásáról. Arról, hogy engem is
majdnem halálra vertek, hogy még az is bajba sodorhat, hogy olvasni tudok.
 Nem akartam, hogy életük végéig aggódjanak miattam.

Másnap anyám a kedvenc bazsarózsás csészémet készítette a kávéhoz. Amióta

újra velük éltem, csodálatos terítékekkel és finom reggelikkel kényeztetett. Egy
kis kerámiakancsóban mellétette a tejet is. Rántottát ettünk, halványkék kendő
alatt egy kosárkában sorakoztak a frissen felszeletelt bagette-falatok.
– És András? Olyan rendes fickó – közelített anyám máshonnan. – Valamiért
csak vele voltál!
– Anya! Férjhez mentem azóta.
– András meg várt rád!
– Sajnálom! – Neki is megmondtam, hogy vége.
– Adj neki egy esélyt! Ennyit megérdemel.
– Hát ennyire nem érted? Szeretem a férjemet!
– Dehogynem értem! Mindent értek! – emelte meg a hangját már ő is. – Te is
érts meg engem! Az anyád vagyok! – Csípőre tette a kezét. – Mindennél jobban
szeretem a lányaimat! Azt hiszed, olyan könnyű elfogadni, amire készülsz?
– Szeretlek titeket! – pattantam fel az asztaltól, és odamentem hozzá.
Átöleltem. Nyomban elsírta magát. Végül olyan keservesen zokogott, akár egy
kisgyerek. Én is sírtam, de ezúttal nála csendesebben.
– Ne tedd ezt, Anna! – könyörgött.
– De akkor elveszítem!
– Majd beletörődsz!
– Bocsáss meg! – suttogtam, és kimenekültem a konyhából. El anyám elől.
Gyötört a bűntudat, és fájt a szívem. Duplán. Van jogunk egy anya szívét
összetörni?
Bűnnek éreztem, amire készültem – és tán az is volt –, mégis képtelen voltam
lemondani Mihályról.
 Nők

El akartam szabadulni otthonról, de nem tudtam hová menjek. Anyám

telefonjáról hívtam Szandrát, hogy találkozzunk, ha van kedve hozzá.
Izgultam. Attól féltem, ő is leírt már, amiért eddig nem kerestem. Szerencsémre
örült, majdnem kiugrott a bőréből:
– Húsz perc és ott vagyok! – hadarta.
Addig sem bírtam a házban maradni, kiültem a kerti hintaágyba. Jólesett az
ismerős udvar, virágba borult kertünk tündökölt. Lonc édes illatát fújta felém a
szél – akár egy régi barátot, mosolyogva köszöntöttem szolid virágait –, a ház
oldalában, a köveken egy gyík sütkérezett.
Szandrát – miután az édesanyját elveszítette – anyai nagyanyja nevelte fel.
Kilencévesek voltunk, és nem panaszkodott soha, pedig az otthonát is el kellett
hagynia. Nevelését édesapja a nagymama gondjaira bízta, és mi innentől kezdve
mindennap együtt sétáltunk haza az iskolából… Azután felnőttünk. Ő
lakberendezéssel foglalkozott, de nem csak a pénzért csinálta: lerítt róla, hogy
művészlélek. Imádta a színeket. Aki anyagilag nem engedhette meg magának a
szolgáltatásait, annak is önzetlenül segített.
Dizájnos miniautójával állandóan száguldozott a városban: nyüzsgött benne az
élet – lüktetett a neonszínűre festett lábujjkörmétől a szőke feje búbjáig.
Kiszámíthatatlan, impulzív nő volt, aki mindig felpezsdítette a környezetét.
„Nem szeretek előre tervezni – jutott eszembe a filozófiája, amit egyszer
évekkel ezelőtt kifejtett. – Megöli a kreativitásomat! Az egyetlen állandó dolog az
életben a változás.”
Szerette ismételgetni a jógaoktatójától tanult bölcsességeket. Néha ki is
egészítette őket:
„Én bármihez alkalmazkodom, hagyom, hadd sodorjon az élet, amihez majd
kiválasztom, hogy milyen színek illenek!”
 Az Isten is lakberendezőnek teremtette, erre rájöttem, amikor a konyhám
kapcsán a segítségét kértem. Tőle tanultam meg, hogy nem létezik ronda járólap,
csak kedvezőtlen párosítások vannak. „Minden színnel lehet dolgozni!” –
vallotta…
Hallottam, hogy egy autó gördül a házunk elé.
Rohantam. Dallamos hangját látatlanul is felismertem. A kapu előtt állt, még
telefonált:
– … A kertre úgy kell tekinteni, mint az otthon folytatására. A szabadtéri élettér
semmivel sem pótolható. Teljesen megértem.
Ahogy meglátott, szabad kezével nyomban átölelt. Jó szorosan.
Elköszönt a telefonpartnerétől – kétszer is. De a nő nem hagyta magát ilyen
könnyen lerázni, tudomást sem vett a másik szándékáról, csak mondta tovább a
magáét. Szandra kétségbeesetten fintorgott – intettem neki, hogy semmi baj,
fejezze csak be nyugodtan.
Ismerős melegség öntött el, mialatt ő erősen gesztikulálva beszélt. Napbarnított
volt, aznap hagymaszoknyás, lazacszínű ruhát viselt, haját feltűzte, fülében
hatalmas, szabálytalan alakú, türkiz fülbevaló lógott. Arany kiegészítői csillogtak,
ujján egy hatalmas, köves gyűrű világított, körmei fehéren vakítottak.
– Természetközeli anyagokat javaslok. A fa paliszádok hangulata igazán
különleges. … – javasolta átszellemült hangon. – Erre is tökéletesen megfelel a
paliszád. … Igen. Biztosra veszem – próbálta meg lezárni ismét kedvesen.
Ha valami csoda folytán még harminc másodpercig hallanánk, amit a másik fél
hangosan kimond – miután letettük a telefont –, akkor sok kapcsolat szakadna
meg.
– Persze, hogy tetszeni fog, mert méregdrága. – Szandra beletörődötten kerek
szalmatáskájába hajította a telefont.
– Köszönöm, hogy eljöttél! – ugrottam a nyakába.
– Még szép! – ölelt át újra.
Percekig szorongattuk egymást.
– Sok dolgot kell megbeszélnünk! – nézett a szemembe. – Szeretném, ha te
kezdenéd!
Megilletődtem.
– Bár ha nem akarod, akkor kezdem én! – Bátorító mosolyt villantott felém.
Bólintottam.
– De áruld már el, mik azok a paliszádok?
 – Facölöpök – nevetett fel jókedvűen. – De ennek a kliensemnek jobb, ha nem
így fogalmazom meg, mert rajong a luxusért. Megteheti, a férje a tenyerén
hordozza! A fickó nagy horgász, amint ideje engedi, rohan a vízhez. – Úgy
folytatta a beszélgetést, mintha az elmúlt egy év meg sem történt volna. – Szegény
férfi legszívesebben egy bungalót vett volna valami horgásztó mellett, de tudod,
hogy megy ez. A felesége imádja a nyüzsgést, így Balatonfüreden kötöttek ki. Ezt
nevezik kompromisszumnak, igaz?
– Hol vettek házat?
– A Kisfaludy Strand felett. A férj ragaszkodott hozzá, hogy gyalog mehessen a
partra.
– Ez nem tűnik kompromisszumnak – húztam el a szám. – A Tagore sétány nem
éppen horgászparadicsom.
Most. Már.
– Éppen ez az, Anna! – helyeselt szenvedélyesen. – Ezért akarom a facölöpöket
és azt a hangulatot! Kötelességemnek érzem, hogy legalább egy kicsit a fickó
kedvében is járjak! Rajong a természetért, azonnal észrevette a madárfészket is a
teraszon. Látnod kellett volna az arcát! – lelkendezett. – A feleségére bízta az
átalakítást, de szeretném a férj vágyait is megvalósítani. Neki tetszett a ház úgy,
ahogy volt.
– Egyáltalán létezik olyan, aki nem építi át egyből, ha megvesz egy házat?
– Mit mondjak? Manhattan-szürke. Antracitszürke és azbesztszürke. Ez a nő is
unalomig szürkítené a házat. – Barátnőm elfintorodott. – Persze nem vitatom a
grafitszürke diszkrét eleganciáját, de nekem tetszik a ház jelenlegi hangulata. A
kert viszont mesés – lelkesedett be újra –, tele van ősfákkal. Talán békén is
hagyják őket! Remélem, kibírják pálmafák nélkül.
– Csodaszép a gyűrűd! – dicsértem meg mosolyogva. – Csillogsz! Mint mindig!
– Tudod, mennyit vadásztam rá? Mindenhol ezüstbe foglalják, pedig nézd –
mutatta büszkén –, arannyal előkelőbb. Egyébként gyógyító ereje is van! Azt
mondják, véd az átkok és rontások ellen.
– Ki átkozna el téged? Minden ügyfeled elégedett veled. Ha így folytatod,
tényleg egy saját irodára lesz szükséged!
– Ami azt illeti – mosolygott sejtelmesen –, készül az irodám, és lesz egy
asszisztensem is! – Ismét előkapta a telefonját, ujjaival követhetetlen gyorsasággal
pörgette a képeket. Megmutatta az irodája terveit. – Jókai utca. Tökéletes helyszín.
– Gratulálok! – öleltem meg újra.
 Narancsszínű kisautója csomagtartójából erőlködve közelebb húzott egy
kartondobozt.
– Várj! – léptem mellé. – Segítek, meg ne szakadj! Mi van ezekben?
– Könyvek! – Két oldalról megragadtuk a banánosládát. – Apudnak hoztam
őket. Orvosi könyvek.
Nem ez volt az első alkalom, hogy Szandra csomagokkal jelent meg: akadtak
kliensek, akik a lomtalanítást is rábízták.

Ő volt az első ember, aki nem követelt tőlem magyarázatot.

– Hogy vannak Sárváriék? – kérdeztem a kedvenc ügyfeléről, miközben
keresgéltem a kávékapszulákat. Szandra szeretett kávézni – élvezte az egész
szertartást –, de a koffeint méregnek tartotta, a teste ellenségének.
Borús arccal nézett rám.
– Gyula bácsi meghalt. Váratlanul történt. Szegény összeesett, és vége! Két
hónapja volt a temetés.
– Istenem! – suttogtam magam elé. Itt is ment az idő, és ment az élet.
– Helga néni képtelen elfogadni, hogy egyedül maradt a házban. Hetente
meglátogatom.
– Gyula bácsi utoljára kérte, hogy sakkozzunk egyet – harapott az ajkába. – Én
éppen siettem, ezért nemet mondtam. Annyira bánom! – Könny remegett a
szemében. – Még a nyolcvanharmadik születésnapján kezdtünk el egy partit,
félbehagytuk, de felírta a bábuk állását, és előkészítette, mire legközelebb
mentem. És én nemet mondtam, mert siettem egy találkozóra. – Kiszakadt belőle
a sírás.
– De sakkoztál vele! Az imént mondtad, hogy a születésnapján sakkoztatok. Az
volt az utolsó sakk! Sakkoztál vele!
– Szerdán megyünk Paloznakra – törölgette a szemét –, az egyik ügyfelemnél
kiskutyák születtek. Elviszem Helga nénit, szeretné megnézni őket.

Töviről hegyire elmesélte, mi minden történt vele.

– Ricsi megkérte a kezemet – jelentette be. – De a gyűrűt nem merte egyedül
kiválasztani, az még most készül. Két hónapig terveztem. Tökéleteset akarok!
A budapesti statikussal csak egyszer találkoztam. Emlékszem, megütötte a
fülemet, hogy mennyire másképp beszél, mint Szandra: precízen fogalmazott, és
idegen szavakat használt, úgymint volumen, szignifikáns, stagnál…; közben
Szandrából ömlöttek a metaforák: limoncellosárga és hangalila… Különbözőnek
tűntek, mégis harmonizáltak.
Mielőtt gratulálhattam volna, egy macaronos dobozt rántott elő a táskájából.
– Ez olyan finom, hogy ha diétáznék, azt is nyomban felfüggeszteném! – Kivett
egy szemet belőle, és beleharapott.
– Köszönöm, most nem kívánom – mondtam. – Szentséges ég! Férjhez mész!
Alig hiszem el.
– Biztosan nem eszel? – Felém nyújtotta a virágos selyempapírral bélelt,
hosszúkás dobozt. A színes francia csodák hívogatóan csücsültek benne, de nem
kívántam.
A fejemet ráztam mosolyogva.
– Pedig isteni, én mondom, ez egy falat mennyország! – Szandra lehunyt
szemmel ízlelgette a macaront. – És mivel nem fogyókúrázom, az összeset meg
fogom enni.
Miután rájött, hogy semmi pletykáról nem tudok, a legfontosabbakat elhadarta.
– Szemét volt az a férfi, átverte szerencsétlen Bogit – mesélte a régi
kolleganőmről a híreket. – Családja volt, meg minden. Az ám! Három gyereke!
– És nem mondta el…
– Nem – vágta rá, majd jóízűen bekapott egy újabb sütit. – Pedig a gyerek nem
aranyér vagy lábgomba. Már az első randin illik megemlíteni!
Csak ő volt képes ilyen párhuzamokat vonni. És bár szókimondó és
temperamentumos viselkedésű volt, belül mélyen érzékeny és néha túlzottan is
bizonytalan. Elmondta, hogy vőlegényének volt egy hosszú kapcsolata, ami őt
meglehetősen zavarja. Igaz, Ricsi nem jegyezte el a lányt, de több mint hat évig
együtt voltak.
– Nem akarok úgy járni, mint Emma Heming. – Fancsali képet vágott, majd a
szájába tömött még egy édességet.
– Ki az az Emma Heming?
– Na látod! Pont ez a bajom! – fortyogott tele szájjal. Nagyot nyelt, és folytatta: –
Emma Heming, kérlek szépen, Bruce Willis második felesége! Már legalább
tizenkét éve!
– És? – Értetlenül nézhettem.
– Demi Moore-t ismered? – kérdezte morcosan.
– Persze – vágtam rá.
 – Na látod! Én nem akarok Emma Heming lenni! – Aggodalmas képet vágott. –
Mindenkinek Demi Moore jut eszébe, ha meglátja Bruce Willist! Én is Demi
Moore akarok lenni! Félek, hogy Ricsi mellett csak örök második leszek…
Érzései nem voltak számomra ismeretlenek. Bizonyos tekintetben minden
szerelmes nő egyforma: a vágyott férfi legnagyobb szerelme kíván lenni – a
mindent elsöprő –, és ha ebben nem lehet biztos, az sérti. Még akkor is, ha
felségül kérik, és a férfi tálcán nyújtja a teljes szívét.
 Part

Mint egy megszállott, úgy kutattam, képtelen voltam leállni. Egész júliusban a
helytörténeti gyűjtemény anyagait böngésztem. Nem volt olyan apróság, ami ne
érdekelt volna, ha az Oroszy családot is érintette, vagy a 18. század második felét.
A múzeum a parton volt, a Blaha Lujza utcában, a vízparti katolikus kápolna
mellett. Kiállítótere tágas és elegáns volt, a könyvtár az emeleten – a kíváncsi
szemektől távol.
Kicsiny szobába zsúfolva bujkáltak a könyvek, és velük együtt a helytörténeti
könyvtáros is. Ránézésre nem tűnt szívélyesnek: a középkorú, sápadt,
szemüveges nő a nyári meleg ellenére gyapjúszoknyában üldögélt.
Meglepte az első látogatásom.
Riadtan felállt, amikor beléptem. Biztosan megszokta a magányt. Konzervatív,
decens megjelenéséhez nem illett a sok használt és maszatos kávésbögre, melyek
az asztalon sorakoztak.
– Az Oroszy család után nyomozok, remélem, tud segíteni. Hálás lennék
minden információért.
– Kihaltak – nézett rám szenvtelenül. – Még az 1800-as évek elején.
– Hogy érti ezt?
Hirtelen nem kaptam levegőt, megszédültem. Én olvastam róluk. Oroszy
Juliannáról, a kis Pál húgáról, aki lassan megszületik. A legborzalmasabb
gondolatok futottak át az agyamon.
– Esetleg megölték őket? – nyögtem erőtlenül.
– Hölgyem! Akkor használjuk ezt a kifejezést, ha egy família fiúágon kihal.
Ilyenkor nincs, aki a család nevét továbbvigye.
– Egyetlen Oroszy nevű sem él?
– Hát, biztosra veszem, hogy ezzel a névvel rohangálnak még páran a világban
– oktatott ki enyhe gúnnyal a hangjában. – De azok nem siskei Oroszyak.
Megkapaszkodtam az egyik könyvespolc oldalában.
 – Ez egy helytörténeti gyűjtemény. Akikről itt anyagot talál, leginkább már
halottak. Pontosan mit keres, hölgyem?
– Oroszy Mihályt.
– Családfakutatás? – nézett rám barna pápaszeme mögül.
Válaszul csak bólintottam, ő tett felém pár lépést.
– Elnézést, csak itt vannak a lapok a nyomtató mellett – hajolt felém, majd
átnyújtott egy nyomtatványt. – Kutatási engedély. Ki kell töltenie, csak azután
lehetséges, hogy a rendelkezésre álló anyagokat áttekintse.
Mereven néztem az ívet, ő folytatta:
– De semmit nem vihet el! Ez nem olyan, mint egy nyilvános könyvtár.
Ismét bólintottam. Leültem egy asztalkához, és kitöltöttem a nyomtatványt.
– A kutatás célját nem írta bele! – nyújtotta vissza ingerülten.
– Mit szoktak beleírni?
– Az imént azt mondta, hogy családfát kutat – csukta be az előtte fekvő füzetet
barátságtalanul. – A saját családját?
– Távoli rokonokat.
– Keresztlevelek? – nézett rám gyanakvóan.
– Nincsenek nálam keresztlevelek.
– Nézze – fonta keresztbe szeplős karjait maga előtt –, ha nem családfát készít,
akkor is lehetősége van kutatni. Van, aki könyvíráshoz gyűjt anyagokat, van, aki…
– Könyvet írok – vágtam rá tüstént. Mosolyogni is próbáltam.
A szemöldöke hirtelen felszaladt, de nem szólalt meg, csak mélyen a szemembe
nézett – mintha abból kiderülne az igazság.
Nem mondtam egy árva szót sem, nem néztem félre, mereven bámultam rá én
is. Úgy hiszem, rájött, hogy hazudok, de rám hagyta.
– Mit is mondott? – pötyögött a klaviatúra billentyűin elképesztően lassan. Csak
a két mutatóujját használta. – Oroszy – szótagolta elnyújtva – Miklós?
– Mihály – javítottam.
– A Kempelen-féle listában nem találom – mondta szórakozottan –, így címert
nem tudok mutatni. Majd rajzoljon nekik egyet!
– Tessék?
– A könyvébe – emelte rám a tekintetét. – Nyugodtan kitalálhat egy címert,
engedje szabadjára a fantáziáját. Már ha tényleg írni szándékozik.
– Ezerhétszázharmincnyolc… – Akkor született nemes Oroszy Mihály.
Felpattant fakópiros gurulós székéről, és megcélozta az egyik polcot. Keresgélés
nélkül kihúzott egy könyvet, felütötte a családfánál.
 – Oroszy Ádám és Chernel Klára fiúgyermeke. Jól mondom?
– Ő az! – suttogtam. – Mikor hal meg?
– Valószínűleg már megtörtént – nézett rám mosolyogva. – Tessék – nyújtotta át
a vékony könyvecskét. – Itt olvashat a famíliáról. Az adatok hiányosak. Nem jelöli
Oroszy Mihály halálának évét, de a családfa látszik rajta.
A szívem a torkomban dobogott, reszketett az ujjam a lapon.
A férjem II. Mihályként szerepelt. A család törzse egy 1524-ben élt Oroszy
Mihály volt, alatta pedig ivadékai nevét olvastam.
– 1825. március 16. napja – törte meg a csendet a könyvtárosnő. A számítógép
monitorja mellől kukucskált. – Jól emlékeztem. A 19. század elején Oroszy
Lajossal kihaltak.
– Mindent tudni akarok a családról.
– Nem lesz sok – figyelmeztetett. – Előre szólok, kevés a forrás.
Hamar feltűnt, hogy a 21. századot a számok uralják. Adatok mindenütt.
Olvastam, hogy az Oroszy család szőlője több mint száz katasztrális hold, a
pincéje pedig huszonkét méter hosszú. Amikor pedig azt olvastam, hogy a
szénsavas forrás melletti Oroszy-szántóból a tihanyi apátság angolkertet
szándékozott kialakítani, ledöbbentem. Mihály eladja? Miért?
Szomorúan vettem tudomásul, hogy csekély, amit az emlékekből megtudhatok.
Nem találtam értékelhető nyomokat sem Mihályról, sem magamról.
– Pár száz év sok idő – vigasztalt a muzeológus. – A lovaktól a hibrid autókig
jutottunk azóta. Ilyen gyors fejlődésben nem sokakat érdekel a múlt.
– Engem igen.
– Van, akiről talán többet is tudok – bíztatott nem sokkal később. – Ez is
érdekelheti – hívott a gépe mellé.
Egy keresztlevelet mutatott, amelyen az 1763. év szerepelt és Oroszy Pál neve.
Elmosolyodtam, sosem felejtem el az éjszakát, amikor a kis Pál felsírt.
– Füreden született – magyarázta a nő csillogó szemekkel. – Bizonyára gyenge
fiúcska lehetett, amiért ily gyorsan megkeresztelték. A születése után nyomban.
– Nem volt gyenge – suttogtam.
A könyvtáros csodálkozva nézett rám szemüvege mögül, de nem kommentálta
a dolgot. Visszafordult a számítógéphez.
– Mi lett vele? – kérdeztem. – Oroszy Pálról mit tud?
– Tótvázsonyban élt, és szerette a könyveket – dünnyögte. – Bíró lett, a
lánytestvére híresebb. Nézze… – Újra a monitorra mutatott, megjelenítette a
családfát. – A kis Pálnak 1766-ban testvére született, Juliannának nevezték, aki
feleségül ment Pálóczi Horváth Ádámhoz. A mai zeneiskola volt Pálóczi háza,
abban laktak, de idővel elváltak. Oroszy Julianna egy tótvázsonyi, Kazay nevű
nemesember oldalán találta meg a boldogságot – hadarta az eseményeket. Egy
élet története idővel két percbe is belefér…
– Ez mi? – kérdeztem a képről, amit éppen megnyitott.
– Egy térkép – lehelte áhítattal. Elmesélte, miket jelöl, és milyen sorrendben
húzták fel a vízparti épületeket. Majdnem helyes volt, amit gondolt – ezúttal nem
állt messze az igazságtól az utókor.
Másnap is visszamentem a helytörténeti könyvtárba, majd a rákövetkező
napon is, és azután is. Társaságom sosem akadt, a családi históriák magányos,
csendes szobákban pihennek. Ide csak az jön el látógatóba, aki szinte tudja is,
hogy mit keres.

Július végére a helytörténeti gyűjteményből minden forrást átnéztem, amit csak

találtam. Miután az utolsó anyaggal is végeztem, szomorúan léptem ki az
épületből. Céltalanul jártam a macskaköves, vízparti sétálóutcát. Utánozhatatlan
báját a reformkori épületek adták, melyeket csak a 18. század végén kezdtek
építeni.
Vajon Mihály befejezte a faházakat?
Lassan és szomorúan bandukoltam. Nem tartottam sehova, nem kerestem
senkit, csak múlattam az időt.
A sarkon, a Horváth-ház épületének aljában megakadt a szemem egy
régiségbolt kirakatán: az üveg mögött békebeli hintaló kémlelte az utcát, mellette
egy balerina táncolt. A gyertyatartóktól kezdve a porcelán szobrocskákig
mindenféle kinccsel telezsúfolták a kirakatot. Nem emlékeztem erre a boltra, de
nyomban megkapott a hangulata. Befelé nézegettem, és alaposan szemügyre
vettem a többi portékát is: nem csak régiségeket kínáltak, a boltocska hemzsegett
az új, mesebeli hangulatú kézműves portékáktól is.
Megálltam a csukott ajtó előtt, és a zöld spalettán lógó hirdetést olvastam:
„Becsületes dolgozót rögvest felveszek!” Alatta a kiíró kézjegyével: „egy
megbízható kenyéradó”. Szellemesnek és régimódinak találtam, de illett a
bolthoz. A munkahelyem egyáltalán nem hiányzott, újat pedig nem kerestem,
mivel decemberben távozni készültem.
– Segíthetek? – A hang a hátam mögül érkezett.
 Megfordultam. Egy hetvenes éveiben járó, kellemes külsejű, ápolt úr állt velem
szemben, kezében egy hatalmas kulcscsomóval.
– Én… – kezdtem bele bizonytalanul. – Én… én csak…
– Engedjen előre, legyen szíves! – lépett az ajtóhoz. – Addig kinyitok – és már
fordította is a kulcsot. –Jöjjön, nézzen körül bent is!
Követtem a varázslatos birodalomba, de egy pillanatra megtorpantam. Annyi
csodát látott a szemem, hogy nem tudta egyszerre befogadni.
– Mindennap kilenckor van nyitás. Zárás pedig este nyolc órakor – nézett
jelentőségteljesen a szemembe. – Akkor is, ha sokan vannak! Pontban nyolckor
bezárjuk az ajtót! Ez nem szórakozóhely, vagy nonstop cigarettaüzlet. Ez egy
ritkaságokat áruló bolt. Érti, ugye? Itt nem úgy van, hogy bejönnek és kérnek,
hanem nézegetnek, és hosszasan válogatnak, mielőtt vásárolnak.
– Csak nyárra keres alkalmazottat?
– Télre is – vágta rá. – Állandó segítséget keresek. – Élénken figyelte, mit
reagálok. – Megbízhatót!
– Értem – néztem rá lesújtva. – Én december elején elutazom. Addig keresek
csak.
Nem is gondoltam arra, hogy munkát keressek, mégis szomorúan vettem
tudomásul, hogy ide nem engem várnak. Pedig a hely hangulata azonnal
megragadott. Zsúfolásig tele volt kincsekkel: az aprócska, fából készült
vadkacsától kezdve a perzsa szőnyegeken át a márvány tintatartóig megannyi
különleges holmi kínálta magát, és még alaposan körül sem néztem.
– Várjon! – Már majdnem kiléptem az ajtón. – Amíg nem találok egy állandót,
addig jöhetne. Feltéve, ha magának így megfelel, és ha…
– Megfelel – vágtam rá villámgyorsan.
– Hadd folytassam! – emelte fel a kezét szigorúan – …és ha a felvételi próbát is
kiállja. Mert csak úgy nem veszek fel valakit.
– Felvételi próbát? – csodálkoztam, kissé elbizonytalanodva.
– Engem nem érdekelnek az iskolái – legyintett. – Sem az anyja neve, sem a
lakcíme. Olyat keresek, aki képes gondolkodni.
– Mi a próba? – Kissé izgulni kezdtem.
Elővett a pult alól egy hatalmas, barnás árnyalatú háztartási csomagolópapírt,
és egy nagyobb késsel kezelhető darabokra vágta.
– Jöjjön közelebb!
Egy sárga színű, rövidre faragott ceruzával körmölt valamit. Látszott, hogy
késsel faragták a hegyét.
 – Itt a próba – tolta az orrom alá a papírt. Mellérakta a ceruzát. – Elmegyek a
raktárba. Mire visszaérek, oldja meg! Írásban akarom látni!
A papíron egy matematikai feladvány szerepelt. Egyszerű dolog, de valóban
évek óta nem találkoztam ilyesmivel. Írásban kellett osztanom, ez volt a felvételi
feladat: harmincnyolcezer-ötszáztizenkilenc osztva tizenhárommal.
Egy pillanatra elhagyott a bátorságom. Az osztandóra helyezett első jelet
remegő kézzel húztam, de az emlékeim szerencsére visszatértek. Elvégeztem a
műveletet, és hálát adtam az égnek, hogy egész szám jött ki eredményül.
2963.
Biztonságból szorzással ellenőriztem magam, és megnyugodtam, mert a
tizenhárom szorozva kétezer-kilencszázhatvanhárommal is harmincnyolcezer-
ötszáztizenkilencre jött ki.
Éppen mire végeztem az ellenőrzéssel, leendő munkaadóm is visszatért.
Ránézett a papírra, majd rám.
– Keresztes Imre vagyok – nyújtott kezet.
Keresztes… Éppen, mint Keresztes Adél…!
– Almássy Anna – mutatkoztam be én is, kissé vontatottan.
– Csak nem az eltűnt lány? – kérdezte döbbent arccal.
– De. Én vagyok az. – Szomorúan bólintottam.
A szemembe nézett, szinte mérgesen. Biztosra vettem, hogy elutasít, hiszen
megbízható dolgozót keresett. A rejtélyes eltűnés nem éppen a legjobb ajánlólevél.
– Fel van véve! – mondta mégis.

Másnap kezdtem. Kenyéradóm az első napon keveset és ritkán beszélt, nem úgy
tűnt, mint aki el akarja magyarázni a szabályokat.
Úgy viselkedett, mint aki megbánta, hogy felvett.
Zavaromban bolyongtam a portékák között, de ekkor olyan árgus szemekkel
figyelt, ami megbántotta az önérzetemet.
Sokat láttam, és még többet is kibírtam már, de ilyen gyanakvással még nem
találkoztam. Órákon át méregetett. Klára asszony és Kata elbújhatott mögötte.
Még cselédlány koromban – a 18. században – is több bizalmat szavaztak nekem.
– Ha megbánta, hogy felvett, akkor mondja meg, de ezt ne csinálja! – bukott ki
belőlem. – Nem lopok!
Döbbent képet vágott, de azonnal válaszolt:
– Mindenki ezt mondja!
 Erre válaszolni sem maradt esélyem, mert a raktárba vágtatott.
Ezért nem talált a vénember munkaerőt! Betegesen gyanakvó!
A vészjelző bekapcsolt a fejemben, elhatároztam, hogy egy perccel sem
maradok tovább.
Most azonnal felmondok!
Abban a pillanatban kinyílt a raktárajtó. Nyitottam is a számat, de megelőzött:
– Elmegyek! Maga addig vigyázzon a boltra! – szólalt meg elsőként.
– Tessék?
Munkaadóm kiviharzott az ajtón.
– Hova megy? – szaladtam utána.
– Nemsokára jövök! – kiáltott vissza, de rám sem nézett.
Értetlenül álltam a bolt előtt. És egyedül.
Nem érdekli az áru! – világosodtam meg, miközben visszamentem. – Nem azért
nézett engem…
Nem sok időm maradt végiggondolni az eseményeket és a lehetőségeket, mert
egy idős asszony közelített magabiztos léptekkel a pult felé, kezében egy
vesszőkosárral.
– Paula vagyok, én hozom a szárított virágokat – mutatkozott be kedvesen,
miután letette a kosarat.
Kicsit lassan, de én is bemutatkoztam.
– Imre hol van? – kérdezte barátságosan, és körbenézett.
– Fogalmam sincs – fújtam egy nagyot. – Ez az első napom…
– És máris magára hagyta?
– Hát… – húztam el a számat –, látja…
Paula a kosárból a pultra kezdte felpakolni a szárított csokrokat.
– Elnézést kérek előre, hogy… hogy… ilyet kérdezek… – szólaltam meg kicsit
halkabban, amire az idős hölgy nyomban felkapta a fejét. – Ahogy már mondtam,
ma kezdtem, és… és… A főnökömet, Keresztes Imrét nem igazán ismerem. Vagyis
egyáltalán nem ismerem – próbáltam mosolyogni. Paula nem viszonozta. –
Milyen embernek találja?
– A legbecsületesebb kereskedő, akivel valaha dolgom volt.
Nem vagyok normális! Minek is kellett ilyet kérdeznem…
– Jó helyre került – tette hozzá. – Ki fogja fizetni, amit ígért.
– Felejtse el, amit az imént kérdeztem…
– Csak ne hazudjon neki, és akkor nem lesz baj! – tanácsolta az idős hölgy. – Az
előzőt füllentésen kapta, és el is zavarta.
 Már ha ez igaz… Azért kíváncsi lennék, az elődöm mit mesélne.
– Sokan dolgoztak itt előttem? – kérdeztem mosolyogva.
Paula nem köntörfalazott, összeszűkült szemmel kérdezte:
– Mire akar kilyukadni?
– Ma furcsán viselkedett velem – mondtam az igazat. – Elviharzott. Nekem meg
ez az első napom…
– Nézze… ennek ezer, meg ezer oka lehet. Magának még nem akadt sürgős
dolga?
– De.
– Na, látja… Ne aggodalmaskodjon! Foglalkozzon a szárított csokrokkal! Tegye
abba a sarokba! – mutatott a rézvázák felé. – És írjuk meg a szállítólevelet.
– Olyan furcsán nézett rám…
– Higgye el, jó ember! Csak nehéz élete van! Magányos, és ettől olykor
rettentően mogorva!
– Özvegy? – faggatóztam.
– Az. És szerencsétlen a lányát is elvesztette. Csoda, hogy ép ésszel kibírta.
Szegény Imre! És szegény Adél…
– Adél? – mondtam ki hangosan is. – Keresztes Adél?
Szentséges Istenem…
– Igen. Ugye milyen szép név?
– Mi történt Adéllal?
– Nézze, én nem fogok pletykálkodni…
– Eltűnt?
– Minek kérdezi, ha maga is hallott róla? – pirított rám. – De bármit is gondol,
Imre jó apa volt! Jól bánt Adéllal! Szerencsétlen még mindig hazavárja a lányt… A
házból sem hajlandó elköltözni, nehogy megváltozzon a címe. Higgye el, jó
ember.
– Elhiszem! – vágtam közbe. – Mit is mondott, mit kell írnom a virágokról? –
kérdeztem, mintha az egészet nem én kezdtem volna…
Paula belement. Úgy tettünk, mintha nem is beszéltünk volna Keresztes
Imréről.

Amikor ismét egyedül maradtam a boltban, elfogott a pánik. Adél halott, és én

pontosan tudtam, mi történt vele!
Istenem!
 Az apja 1983 óta várta!
És tán magát is okolta. Tudtam, hogy borzalmas évek állhattak mögötte, és
megannyi kérdés, amire soha nem kapott választ.
A válaszok nálam voltak. Azt kívántam, bárcsak ne így lenne.
Fel-alá járkáltam, nem tudtam, mitévő legyek. A tanácstalanság és a felelősség
szorongatott. Féltettem a titkomat, és vele az átjárót. Keresztes Imrét sem
ismertem.
A lelkiismeretem minduntalan azt diktálta, hogy az apának meg kell tudnia az
igazat a lányáról.
De pont tőlem? Istenem! Miért?
Rájöttem, ha én nem fedem fel, akkor sosem tudhatja meg.
Próbáltam onnan is megvizsgálni, hogy az élőnek vajon mi a jobb: tudni a biztos
rosszat, vagy reménykedni? Vagy az igazság fontosabb mindennél?
Kerestem a kibúvókat.
És ha csak annyit mondok, hogy a lánya halott? Vagy írok egy névtelen levelet?
Összevissza cikáztak a gondolatok a fejemben.
Adélt semmi sem támasztja fel… Akár beszélek, akár hallgatok, Keresztes Imre
lánya halott…
Ráadásul tudni akartam, hogy mi lehet a közös Adélban és bennem, hogy
megértsem, az örvény mi alapján válogat…
Az igazsághoz talán közelebb kerülök, ha beszélek. Csak Mihálytól ne kerüljek
vele távolabb…
Semmire sem jutottam, fogalmam sem volt, mit tegyek.

Imre meggyötört arccal érkezett, nem sokkal a záróra előtt.

– Bírta? – kérdezte, miközben rám sem nézett.
– Bírtam – válaszoltam. – Tudom, miért rohant el. A maga lánya is ott tűnt el,
ahol én.
– Ott.
– Megértem, hogy megviseli. Őszintén sajnálom, hogy emlékeztetem a lányára…
– Nem emlékeztet rá! – vágott közbe ingerültem. – Semmiben sem
hasonlítanak! Arról beszéljen, maga miért jött ide? Tényleg munkát keresett?
Vagy balekot? Sokan próbáltak már rászedni, de figyelmeztetem…
– Én nem akarok magától semmit – képedtem el. – Véletlenül jöttem ide.
Fogalmam sem volt az egészről!
 – És ezt el is higgyem magának? Nem maga lenne az első, aki próbálkozik. Járt
már itt telepata, jós, angyalkártyás – sorolta. – Biztosíthatom, egy forintot se csal
ki belőlem!
– Azért azt csak nem gondolja, hogy én egy évre eltűnők, hogy legyen bennünk
némi közös, ami szimpátiát ébreszt, hogy utána majd rászedhessem?! –
háborodtam fel. – Ezt maga sem gondolhatja komolyan! Roppant szép az üzlete,
de pár hintalóért és némi régiségért senki sem tenne ilyet!
– Hova tűnt maga egy évre? – kérdezte.
– Ahhoz semmi köze – vágtam rá. – De arra megesküszöm, hogy tegnapelőttig
azt sem tudtam, hogy maga kicsoda.
Erre nem válaszolt, csak elővette a kulcscsomót.
– Záróra – tessékelt kifelé.
– Gondolom, holnaptól nem kell jönnöm – néztem rá a bolt előtt, miután
bezárta az ajtót.
– Mondtam én ilyet?
– Nem…
– Akkor ne találgasson. Megegyeztünk. Amíg becsülete van nálam, addig az
egészen megvan. Ha elveszti, egy szavát sem hiszem. Megértette?
– Meg.
Az öregúr ezzel indult.
Én képtelen voltam megmoccani. Egy darabig csak álltam, és a táskámba
kapaszkodtam.
 Templom

A régiségbolt előtt percekig szótlanul töprengtem. Nehezen indultam el: a lábam

nem haza, hanem a templom felé vitt. Úgy éreztem, feltétlenül szükséges
bemennem, ahogy egykor a régi kápolnába. Annyi minden kavargott a fejemben,
hogy külső segítséget vártam a rendhez.
Ha nem miséztek, ráccsal lezárták a Kerektemplomot, és csak az előtérig
juthatott az ember. Nem panaszkodtam, már ez is megkönnyebbülést okozott. Én
nem imádkozni mentem, csak megnyugodni.
Használt.
Kifújtam magam.
A benti hűvös jót tett, a légzésemre összpontosítva sikeresen lecsendesítettem
az elmémet.
Eszembe jutott a megmentőm is, Hilár atya. Régóta terveztem, hogy köszönetet
mondok neki szóban is, mégsem jöttem el, pedig bármelyik mise után láthattam
volna.
Megfogadtam, hogy ezt még ebben a hónapban – augusztusban – meg is teszem.
Azért szóltam pár szót Istenhez is:
– Megjöttem – sóhajtottam hangosan. – És megint kérni.
Mielőtt aznap este hazaindultam, azért meg is köszöntem az eddigieket – de
nem szépítem: a kapcsolatunk Istennel nem volt kiegyensúlyozott.
Folyamatosan csak kértem… hol ezt, hol azt.

Erre a koldulásra meglehetősen rászoktam, mert az új munkahelyemen a

lelkiismeretem folyamatosan dolgozott. Mindennap hazafelé menet a templom
felé kanyarodtam, és megkértem a Jóistent, hogy adjon egy egyértelmű jelet…
Talán a lelkiismeretem volt az a jel? Azóta sem tudom.
 Nem tudtam rászánni magam az igazságra. Mindennap lebeszéltem magam
róla. Hol Imrét óvtam, hol az átjárót.
Hallgattam.
Kibúvó mindig akadt.

Egyik nap észrevettem: a templom vasrácsa nyitva állt. Itt a jel! Nem volt akadály,
betérhettem.
Körbenéztem. Kerestem Hilár atyát is, de nem láttam. Csak egyetlen férfi ült a
templomban, a gyóntatófülkében nem égett a villany.
Megvárom.
Leültem az első padba.
– Én azért vagyok itt, mert túl sokat hazudok – mondta az ismeretlen, negyven
év körüli férfi, és lehuppant mellém.
Fekete haja mókásan állt, akár egy félrecsúszott paróka, mosolygó gombszeme
izgágán vibrált. Döbbentem néztem rá: vajon mit akarhat tőlem, és miért ült
közvetlenül mellém.
– Ne féljen, csak gyónni jöttem! – folytatta. – Állandóan hazudok, ezért
állandóan gyónok! Biztosan születési rendelleneség. Muszáj annak lennie, mert
már mindent kipróbáltam! Képtelen vagyok megállni!
Tétován hallgattam, fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki.
– Maga miért van itt? Gyónni szintén? – kérdezett, de választ nem várt.
Méregetett. – Maga nem tűnik rossznak. Úgy értem, nem hiszem, hogy sok lehet a
bűne. Bemegyek maga előtt – biccentett a gyóntatófülke felé. – Nem várhatok.
Édesanyámnak gyomorrákja van, tudja, az a legrosszabb fajta. Sietek hozzá a
kórházba.
Bólintottam, és az oltárra szegeztem a tekintetemet.
– Epret viszek neki, az a kedvence.
– Persze, menjen csak! – válaszoltam, és nyomban elfordultam. Ez hiányzott
nekem! Egy bolond!
Vártam a papra, gyónni nem akartam.
Az oltárt néztem, és egy imába kezdtem. Csendben fohászkodtam, hiszen arra
neveltek, hogy a templomban még pisszenni sem illik, mással társalogni meg
főleg nem.
– Igazság szerint szeretek hazudni – dőlt közelebb a padtársam. A vállunk
összeért. – Szívesen teszem. Bármiről képes vagyok.
 Nem figyeltem rá, felé sem fordultam, de nem zavartatta magát.
– Bárkiről kitalálok ezt-azt – folytatta kényszeresen. – Meg is köszönhetnék
nekem! Unalmas figurákból színes egyéniségeket faragok. Ha lenne ilyen munka
– nevetett fel –, én lennék a legjobb.
Odébb húzódtam. Nem sértőn, csak úgy, mint aki megmozgatja a tagjait, és
kényelmesebb helyzetet talál. Hátrafelé tekingettem, vártam, hogy a pap
megkezdje a gyóntatást. Az idegen ártalmatlan flótásnak tűnt, aki súlyos
zavarokkal küzd, de nem féltem tőle – folyamatos szóáradata zavart egyedül.
– Szépre színezem a valóságot. – Bizalmaskodva oldalba bökött.
Fejemet ingatva csendre intettem, de mint egy erőszakos kisgyermek, mondta a
magáét. Nem tudott parancsolni a szájának.
– Magáról azt fogom terjeszteni, hogy zokogott a templomban. És hiába
próbáltam megvigasztalni, elrohant. Egyenesen a Balatonba. Ott aztán vízbe is
fulladt.
Szerencsére a gyóntatófülkében felkapcsolódott a villany.
– Bemehet – szóltam neki hangosan, és a fülke felé mutattam.
Nyomban felpattant.
Később, amikor visszaült mellém, szomorúan mondta:
– Hatszáztizenegy. Hatszáztizenegy Miatyánkot kaptam.
Teátrálisan az oltár elé térdepelt.
A fekete csuhát viselő bencés szerzetes elhagyta a gyóntatófülkét, és egyenesen
felém tartott. Beült mellém a padba.
–Láttam, Norbival már megismerkedett – jegyezte meg.
Csodálkoztam, hogy ő sem suttogott. Ahogy az is meghökkentett kissé, hogy így
ideült mellém.
– Tényleg beteg az édesanyja?
A szerzetes csak mosolygott.
– Tudhattam volna! – csóváltam a fejemet. – Hiszen ő maga figyelmeztetett,
hogy mindig hazudik.
– Árvaházban nőtt fel. – Szomorúan a férfi felé nézett. – Egy eperföld szélén
találtak rá egy nyári napon. Keservesen sírt szegény.
– Istenem! – Egyszeriben megsajnáltam. – Otthagyták?
– Az anyja holtan feküdt mellette – nézett rám. – Belehalt a szülésbe. Nem volt
neki segítsége. A terhességét is titkolta, így a szülést is. A nagyszülők
szégyenkeztek, senkinek sem kellett a csecsemő. Az apja meg… – legyintett –, Isten
tudja ki volt.
 Egy darabig hallgattunk, és néztük a hazudóst, aki hangosan imádkozott.
– Megfigyeltem valamit – tűnődött a szerzetes. – Nem egyszerűen csak hazudik.
Van valami képessége. Különösen jó ebben.
– Hogy érti, atyám?
– Elképzeli a világot, de máshogyan. Nem csak a hasára üt, és mond valamit.
Olyat mond, ami egyébként is lehetne. Rólam is kitalál meséket – derült fel az
arca. – Fiatalkoromban szerettem rajzolni, sokszor vázlatot is készítettem, és
egyet meglátott nálam. Később azt mesélte másnak, hogy remek építész vagyok,
és valójában én terveztem a városi uszodát.
– Akkor hatalmas a fantáziája! Mint a gyerekeknek.
– Igen, lélekben nem öregszik – helyeselt. – Éppen ezért a lelke is éppoly tiszta,
mint egy gyermeké. Ne higgye, hogy én zavarom imádkozni! Isten már rég
feloldozta az összes hazugsága alól!
Vagy inkább ez a jel?
A férfi sokára végzett az imáival, és amikor befejezte, meglepően nyugodt
ábrázattal köszönt el.
– Maga meddig marad? – kérdezte a szerzetes kedvesen.
– Már én is megyek. Csak azért jöttem… – kerestem a szavakat. – Ön Hilár atya?
– Szólítson csak Hilár testvérnek!
– Én Almássy Anna vagyok. – A szemébe néztem. – Úgy tudom, maga talált rám
a Koloskában. Azért kerestem, hogy végre megköszönjem. Megmentette az
életemet! Elnézést, hogy késlekedtem, csak… – Az ajkamba haraptam. – Nincs rá
mentségem.
Hilár testvér arcán egy szemernyi neheztelést sem láttam.
– Katolikus, ha jól tudom.
– Az vagyok.
– Örülök, hogy jól van! – bólogatott kedvesen. – És annak is, hogy eljött. Ide, a
templomba. – Szemét körbehordozta a belső falakon.
Én is örültem, mert szétáradt bennem a nyugalom. Régen töltött el ilyen
békesség.
– Akar beszélgetni, Anna? – kérdezte.
Akartam.
– Tud titkot tartani?
– Talán azt tudok a legjobban – mosolygott.
– A gyónási titkot senkinek nem mondhatja el, ugye?
– Így van.
 – Akkor én most gyónok.
Elmondtam neki mindent. Eredetileg csak Keresztes Adél ügyét akartam, de
végül mindent elmondtam…
Éjjelig beszéltünk a padok között. Elmeséltem az igazat arról, ami velem
történt. Töviről hegyire elmondtam neki az életemet, és hogy mennyire szeretem
Mihályt. Még a halálbüntetésekről is beszámoltam.
Hilár testvér figyelmesen hallgatta minden szavamat: hol előre nézett – az oltár
felé –, hol rám. Volt, hogy elgondolkozott, volt, hogy ámulva vagy mosolyogva
figyelt.
– Ha jól értem, korábban azért könyörgött Istenhez, hogy juttassa haza. És most,
hogy ez megtörtént, azért imádkozik, hogy juttassa vissza?
– Igen – nyögtem.
Ömlött belőlem a szó. Nem akartam abbahagyni, teljesen ki akartam önteni a
szívemet. Mintha azt ilyen könnyen lehetne! Inkább még jobban megtelt. Egyre
jobban lángolt bennem a hiány, vágytam a férjem után, és ahányszor kimondtam
a nevét, még jobban sajgott a szívem. A végén már zokogtam.
– Oroszy Mihály – rázkódtam teljes testemmel. – Így hívták. Nemes Oroszy
Mihály.
– Anna… – nézett a szemembe. – Mesélne nekem arról, milyenek voltak a 18.
századi katolikus papok? Milyen ember volt az apát?
Miközben a szememet törölgettem, azon gondolkodtam, Hilár testvér milyen
nyíltszívű ember, egy percig sem kételkedett szavaim igazságában.
– Sokkal dogmatikusabbak voltak – válaszoltam óvatosan.
– Ennyivel akarja kiszúrni a szemem? – méltatlankodott jókedvűen. –
Találkozott Vajda Sámuel apáttal! Kérem, meséljen még!
– Olyan dogmatikusak voltak, hogy az néha ellenkezett a szeretet parancsával –
mondtam kendőzetlenül.
Meséltem az iszákos és pénzéhes arácsi papról – felszabadított az igazság –, ő
pedig nem haragudott érte, kíváncsian hallgatta.
Beszélgetésünket – a későbbiekben – egyre több követte. Munka után, ha itt
volt, akkor betértem.

Nyomasztott Keresztes Adél és Imre ügye.

Eldöntöttem, hogy elmondom az apának. A döntésemet ünnepélyesen
bejelentettem Hilár testvérnek is.
 – Megmondta neki? – kérdezte legközelebb.
– Nem – suttogtam. – Nem volt szívem. Végre egy jobb napja volt… Nem
tehettem tönkre. Majd keresek egy megfelelőbb pillanatot…
Ezerszer megkérdeztem tőle, hogy ő mit tenne a helyemben, de sosem válaszolt
erre.
A teher az én vállamat nyomta.

Ami pedig a férjemet illette, minél többet beszéltem róla, annál jobban
vágyakoztam utána. Gyötrődtem, amin Isten sem tudott segíteni, pedig Füred
összes szent helyét és templomát bejártam. Hiába kergetett a szívem, sehol sem
nyughatott.
– Nem az okokat kell kutatni, Anna! Isten útjai kifürkészhetetlenek – mondta
egy alkalommal Hilár testvér. – Csodák léteznek! Még akkor is, ha nem tudjuk,
miként jöttek létre. Hogyan is lehetne mindent tudni a világról? – tárta szét a
karját. – Teljesen rendben van, ha nem kapunk mindenre választ. És az a
tapasztalatom, hogy a legnagyobb kérdésekre az ember nem kaphat választ.
– Mégis, miért pont velem történt? Maga szerint véletlen vagy…
– Számít ez? – vágott közbe. – Örüljön neki! Fogja fel egy ajándéknak!
– Ha visszamegyek, mi a garancia, hogy nem halok meg fél éven belül? –
gondolkodtam hangosan. Senki másnak, de ennek a szerzetesnek el mertem
mondani a félelmeimet is.
– Mi a garancia, hogy itt életben marad? – kérdezett vissza. – Az élet gátfutás! Itt
is, ott is! És veszélyek mindenhol vannak! És észrevettem még valamit. Akit Isten
akasztófára rendelt, vagy éppenséggel élni, az meg nem hal a vízben.
István is ezt mondta!
– Maga úgy véli, hogy ennek köze van Istenhez?
– Én egy szerzetes vagyok, Anna. Úgy vélem, mindennek köze van Istenhez. És
igen, addig áll az ember, míg Isten akarja.
– Szeretem a férjemet – mondtam. – Vissza kell mennem hozzá!
– Ősi magyar esküt is tettek egymásnak? – kérdezte.
– Tettünk – feleltem, és visszaemlékeztem a napra. A szavamat adtam, ahogyan
Mihály is.
– Az ígéret néha a végzet is – mondtam ki hangosan, amit Katicától tanultam.
Igaza volt – mint mindig.
 – Az bizony – helyest Hilár testvér. – Aki az ígérettel játszik, az a becsületét teszi
kockára. De ne feledje, a maga esete azért igen rendhagyó. Ha nem akarna
visszamenni, az is érthető lenne. A maradás mellett is rettentő sok érv szól.
– Esküt tettem – szóltam közbe –, és meg is tartom.
Őt el nem hagyom holtomiglan-holtáiglan.
Mihály nem szerette az esküket – visszavonhatatlannak tartotta őket. Ilyen
kötést nem sokat tett életében, csak annyit, ami elkerülhetetlen volt. Azokat
viszont betartotta.
Én is be akartam tartani az enyémet.
Eszembe jutott a református eskünk is: Vele élek, vele halok.
– Úgy vélem – mosolygott a szerzetes –, a szerelem nagy segítség az
akadályokban. És az életben. Jobb együtt szembenézni a nehézségekkel! Éppen
ezért Isten egyik legnagyobb ajándéka.
Legszívesebben vele osztottam meg a gondolataimat, és ő is egyre többet mesélt
magáról – ha kérdeztem –, még a cölibátus nehézségeiről is nyíltan beszélt.
– Négy leánytestvér között nőttem fel, jól ismerem a női testet.
– És a szerelmet?
– Mindenki életében van valami, amit nem kaphat meg. – Szája szomorú
mosolyra húzódott. – Ez az ár, amit a többiért fizetünk. Én a szerelemmel
fizettem. – Nem engedte, hogy sajnáljam, azonnal hozzátette: – De ne merészeljen
szánni engem, nem azért mondtam. A szeretet magas fokain járok nap mint nap.
Nincs hiányérzetem, elégedett vagyok. Már amennyire egy magamfajta szerzetes
lehet – mosolyodott el ismét. – Istennel jóban vagyunk! S ez sem kis dolog!
Megfogta a kezem.
– Imádkozom magáért! – mondta komoly ábrázattal. – És a férjéért is!
Hilár testvér szeretett sétálni, nagy túrákat is tett. Egyik hajnalban
belebotlottam a Koloskában.
– Atyám! Maga mit keres itt ilyen korán?
– Mondtam, hogy szólítson Hilár testvérnek, Anna! – kért újra. – Fákat, őzeket,
madarakat – mutatott körbe. – Szeretek közöttük lenni! Attól, hogy pap vagyok,
ember vagyok. Aki néha igenis elfárad.
– És itt végre egyedül lehet – mondtam.
– Nem éppen – nevetett jókedvűen. – Itt mindig történik valami – biccentett a tó
felé.
– Igen – suttogtam. – Nagy szerencsém, hogy szeret erre járni.
Nem mondott semmit, a távolba nézett.
 – Nem szerencse – javítottam magam. – Isteni közbenjárásnak vehetjük –
mosolyogtam rá –, elvégre egy bencés szerzetest küldött értem.
Arca megvonaglott.
– Tán rosszat mondtam, atyám? – kérdeztem zavartan.
– Rosszat bizony – válaszolta szigorúan. – Hányszor megmondtam már, hogy
szólítson Hilár testvérnek?! – mosolyodott el végre. – A füredi vizek különlegesek
– mutatott a források gyűjtőhelyére. – Gyógyító hatásuk van.
– És még mekkora erejük, ha magukkal rántanak!
– A víz jelképezi az életet. A szavakban is megláthatjuk: itt van az élet vize, az
élet forrása, a magzatvíz. „Aki bennem hisz, abból élő vizek forrásai erednek.”
Átszellemült arccal tanított, és bár engem annyira nem csigázott a Szentírás
szövege, odaadással figyeltem rá.
Legközelebb a Kerektemplom oltárképéről mesélt, akkor is a víz szerepét
emelte ki.
– Az ilyen főoltárkép ritka – mutatott előre. A festmény a szamáriai asszony és
Jézus Krisztus találkozását ábrázolta egy kútnál. Jézus egy pálmafa árnyékában
van, jól látom?
– Engem mindig is érdekelt az építészet – folytatta. – Valószínűleg ez az épület
az esztergomi Szent Anna-plébániatemplom mintájára készült.
Hallgattam.
– Jákob kútja illett ide. A savanyúvízforrás miatt is – folytatta, és az oltárképre
mutatott. – Egy tizenhét éves lány festette.
Boldizsár sem volt idősebb.
– Deák Ferenc is jelen volt a templom megáldásán – büszkélkedett.
Én meg a nagyanyját is ismerem.
– Hilár testvér! Különleges ez a templom, értem – néztem rá. Eddig azért jóval
érdekesebb témákról társalogtunk, nem értettem az idegenvezetést. – De mire
akar kilyukadni?
– Aki az oltáriszentséget megrendelte, nem véletlenül tette. – Ezúttal suttogott. –
Krisztus által ígért élő vizek forrása sehol sem szerepel. Egyetlen ilyen oltárról
sem tudok. – Közelebb hajolt. – „Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok
néki, soha örökké meg nem szomjúhozik, hanem az a víz, amelyet én adok néki,
örök életre buzgó kútfeje lesz őbenne” – idézte János evangéliumát.
– Mit akar ez jelenteni? Mert én nem értem – tártam szét a kezem. – Igen,
Füreden különleges víz van. Higgye el, én már csak tudom. Egy örvény visszavitt
az időben. De azt is tanúsíthatom, ez nem az örök életet jelentette. Emlékszik?
Majdnem meghaltam.
– Úgy vélem – mondta nagyon halkan –, aki a képet rendelte, az ismerte a
különleges víz titkát.
– Lehet – néztem a szemébe. – De ez miért számít?
– Számít – mondta büszkén. – Az egyház becsületén akadnak foltok. Maga sincs
jó véleménnyel a hajdani apátról és a papokról. Én az erényeiket is tudni akarom.
– És mi lenne az a hatalmas erény?
– A titoktartás. A ránk bízott kincseket őrizzük.
Nem akartam megbántani, és nem akartam elvenni a kedvét – nem
vitatkoztam. Megszerettem a bencés testvért. Különösen a humorát.
Egy alkalommal a templom bejárata előtt beszélgettünk. Esett az eső, vártuk,
hogy kicsit alábbhagyjon. Éppen névadója, Szent Hilár történetéről mesélt,
amikor a macskaköves, vizes úton megcsúszott egy férfi. Szerencsére nem lett
komolyabb baja, de nagyot esett.
– Az ember esendő – mondta Hilár testvér, és odaszaladt segíteni. – Pláne vizes
úton!
 Időutazás

Beköszöntött az ősz, és én még mindig hallgattam Adélról. Meggyőztem magamat,

hogy az, amit Katicától megtudtam, úgy összetörné Keresztes Imre szívét, hogy
beleszakadna. Az igazsággal csak megölném szerencsétlen öregembert.
A másik ellenérvem, a döntő, ennél jóval önzőbb volt: féltettem az örvényt,
amely képes eljuttatni Mihályhoz.

Látszólag egy 21. századi ember módjára teltek a napjaim: dolgoztam, zenét
hallgattam, egyszer elmentem moziba is. De a lelkem mélyén nyugtalan voltam,
türelmetlenül vártam, hogy az idő gyorsabban múljék.

Nem csak én kutattam, apám is. Folyamatosan kereste a magyarázatokat.

Az időutazás gondolatával nem volt könnyű megbarátkozni – felfogni meg
lehetetlen – még azoknak sem, akik a legjobban akartak benne hinni. Ironikus
módon a 18. században élő barátnőm nyitottabban fogadta, mint a 21. századi
emberek. Katica elhitte nekem, hogy létezik olyan, amit a szemével nem lát.
Könnyedén beszéltem neki a vírusokról és a baktériumokról, mert egy olyan
világban nőttem fel, ahol természetes volt, hogy nagyítóval vizsgálják őket.
Létezésük bizonyított volt. Katica sokszor kérdezett, és válaszaimon
elgondolkodott. A modern világ embere annyi mindent kutatott már, hogy csak a
szemének hitt.
Nem hibáztattam apámat sem, ha egy-egy pillanatra kételkedett. Talán vannak
emberek, akik képtelenek a vak hitre – egyszerűen természetüknél fogva.
És az én apám ilyen ember volt. Neki szüksége volt logikus magyarázatokra és
bizonyítékokra. Néha a semmiből tett fel kérdéseket, hogy közelebb kerüljön az
igazsághoz.
– Mennyi időt töltöttél a vízben? – szegezte nekem.
 Éppen kávét főztem – hirtelen azt sem tudtam, mire gondol –, amikor egy
jegyzetfüzettel a kezében mellettem termett a konyhában.
– Az örvény… – húzta össze a szemét. – Amikor elragadott… Hány percig voltál
benne, mire partot értél?
– Nem emlékszem pontosan.
– Mégis! – faggatott izgatottan. – Azt mondtad, próbáltál kiúszni. Az meddig
tartott?
– Nem is tudom – haraptam az ajkamba. – Csak pár percig. – Megborzongtam. A
hideg is kirázott az emlékre. – Olyan erővel húzott le, hogy nem tehettem semmit,
apa.
– Értem – vágta rá sürgetőn. – De úgy mégis, mikor értél az aljára? Nagyjából
mennyi idő után sodródtál ki?
Néztem rá, nem tudtam hirtelen válaszolni. Előtörtek a borzalmas emlékek,
hogy mennyire féltem – akkor szentül hittem, a vízben fogok megfulladni.
– Akkor összesen vegyük – igazította meg olvasószemüvegét. – Hány percre
becsülöd, amíg a víz alatt lehettél?
Nem tudtam rá neheztelni. Kereste a válaszokat – néha érzéketlenebbül. Én
meg néha túl érzékenyen reagáltam.
– Nem tudom – nyögtem. – Tíz perc. Vagy nyolc.
– Anna! A tíz perc majdnem világrekord. – Rosszallóan méregetett. – Próbálj
meg emlékezni!
– Nem tudom! – vágtam rá ingerülten. – Elfelejtettem számolni akkor! Á, már
emlékszem! – vakartam meg az államat gúnyosan. – Azért nem számoltam a
másodperceket, mert egy örvény rángatott, és majdnem megfulladtam! Majdnem
meghaltam, érted? Húzott lefelé, és én hiába küzdöttem!
Apám letette a szemüvegét és a jegyzetfüzetét a konyhapultra.
– Az örvénynél a kijutás éppen fordítva lehetséges, mint azt az emberek
gondolják – magyarázta. – Felesleges ellene küzdeni!
– Ezt előbb is mondhattad volna. Mondjuk, ötéves koromban.
Meg sem hallotta a megjegyzést, folytatta tovább az előadást:
– Felesleges a szívóhatás ellen harcolni. Az örvény mindenképpen levisz, így
jobb, ha vele dolgozol. Persze, nehéz lehet higgadtnak maradni… Mikor leérsz az
aljára, akkor viszont kivet magából! – Csillogott a szeme, és mosolygott. – Oldalra
kilök – demonstrálta a kezével is. – Tehát a kulcsszó: lefelé.
Bólintottam.
 Nem volt kedvem erről tovább értekezni. Különben is, én gyakorlatban is
kipróbáltam már a dolgot. A kávémmal a terasz felé vettem az irányt.
– Próbálom rekonstruálni az eseményeket – csapta a hóna alá újra a jegyzeteit.
Nem azt kérdőjelezte meg, amit átéltem – biztos voltam benne, hogy hisz
nekem –, de az időutazásban kételkedett. Paradox helyzetben találta magát, és
kereste a magyarázatot. Rengetegszer kérdezett, megszállottan kutatta a
megoldást a rejtélyre, hónapokig a jegyzeteit szorongatva járt-kelt a lakásban.
Éjjelente sárga lámpafény szűrődött ki dolgozószobájából, volt, hogy hajnalig az
íróasztalnál görnyedt – soha azelőtt nem láttam ilyen elszántsággal dolgozni.
Mindketten tudták, hogy vissza akarok menni. Anyám szerette volna, ha erről
lemondok, apám inkább meg akarta érteni, hogy mire készülök.

Egy októberi hétvégén kettesben utaztunk Budapestre.

Nem mondta el kitől, de kapott egy papírfecnire írt nevet és telefonszámot. Egy
időutazást kutató férfi elérhetősége volt rajta.
Az időutazás tudományos voltáról csak a világháló közérthető cikkeiből
tájékozódtam. Esélyem sem volt a témában tudományos mélységgel kutakodni,
mert hiányoztak a megértéshez szükséges fizikai ismereteim. Mégis volt egy
teória, ami makacsul belém költözött: Einstein szerint az idő létezésének egyetlen
oka, hogy nem történhet minden egyszerre. Nem hagyott nyugodni ez a mondat, és
képzelődtem róla. Magam elé képzeltem egy vízszintes idővonalat, amelyen az
események sorrendben következnek. Gondolatban ezt a vonalat megfogtam,
galacsint gyúrtam belőle, így immáron nem kiterítve időrendben álltak az
események, hanem töményen összepréselve. Einstein elméletében az idő a
negyedik dimenzió, egyfajta illúzió. Jómagam arra jutottam, hogy az időt mi
térbe, anyagba vetítve mérjük, mert csak így vagyunk képesek érzékelni, és látni
az útját. De mi van, ha önmagában végtelen és határok nélküli?
Még üres volt a város, éppen csak ébredezett. Akihez mentünk, reggel fél hétre
várt bennünket az otthonában.
– Nem tudom, ez furcsa – jegyeztem meg apámnak a kocsiban. – Ilyen korai
találkozóra még sosem mentem. Pláne nem valaki lakására.
– Előre figyelmeztettek, hogy furcsa ember. De nekünk ő kell. Ha valaki, akkor ő
tud valamit.
– Honnan tudod, hogy nem egy csaló?
– Ezt tanulta.
 – Hol?
– Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Atomfizikai Tanszékén.
– Ott is dolgozik?
– Már nem – mondta apám. – Szakmai berkekben az elmélet nem aratott nagy
sikert.
Girbegurba utcán kaptattunk felfelé a Frankel Leó utca felől. Nem akartam
hinni a szememnek, nem gondoltam, hogy Budapesten létezik ilyen hely.
Sikátoros, keleties hangulatával a néptelen, hajnali városban olyan atmoszférát
árasztott, mintha idegen ország ismeretlen utcácskájába tévedtem volna.
– Gül baba utca – olvastam hangosan az utcanévtábláról. Illett hozzá a furcsa
elnevezés, kilógott a sorból.
– A dervis költő – magyarázta apám –, a türbéje fent van – mutatta ujjával.
Megálltunk a meredeken, és körülnéztünk.
– A neve lefordítva: Rózsák Atyja – folytatta. Körbemutatott. – Így nemcsak az
utca, de a Rózsadomb névadója is.
Megbabonázva álltam, és csodáltam a különleges látványt. Mihálynak a török
név nem biztos, hogy tetszene. De nekem igen.
Vannak helyek, melyek sajátos erővel bírnak – szent helyek, mint például
Jeruzsálem –, ahol az ember valami megmagyarázhatatlan, szakrális erőt érez.
Ugyanúgy léteznek profán helyek is – mint egy-egy régi, kikötővárosi vörös
lámpás negyed, ahol a szenvedély úgy terjeng a levegőben, akár a füst. A Gül
baba utca is különleges hely volt: áradt belőle a nyugalom és a béke.
Apám az egyik legrosszabb állapotú, omladozó házra mutatott. A nyílásokat
rácsok védték, de két ablak is betörött mögötte.
– Nem túl bizalomgerjesztő – suttogtam, miközben apám csengetett.
A kapuban megjelent egy ötven év körüli barna, nagy orrú férfi. Borostás
arccal, jókedvűen csoszogott pecsétes és koszos, valaha jobb napokat látott
házipapucsában. Piros és kék csíkos frottír fürdőköpenyét, mely csuklónál
elgyérült, egy műanyag zsinórral rögzítette a derekán.
– Erre tessék! – invitált beljebb.
Gondozatlan belső kertbe értünk, a burjánzó növények között rézsút jutottunk
el a lakásáig, amely alig látszott ki egy óriási orgonabokor takarásából. Belépve
rögtön meggyőződhettünk, hogy nem éppen tisztaságmániás – és csak reméltem,
hogy az elméjében nagyobb rendet tart.
Kínált, de nem fogadtunk el semmit. Apám a lényegre tért.
– Azt mondják, maga szerint létezik időutazás. Miből gondolja?
 – Persze, hogy létezik – nevetett fel. – Hiszen azt tesszük most is, nem? Megyünk
előre az időben, nemdebár? – nézett rám is bólogatva. – Haladunk előre. Mindig.
Most is éppen időutazunk!
Apám elfintorodott, mire a férfi komolyabb lett.
– Hiszek benne – fújt nagyot.
Az asztalon heverő koszos ruhazsebkendőért nyúlt. Csuklóját törölgette. Nagy
anyajegy volt rajta, ami vérezgetett. A beszélgetés alatt folyamatosan nyomkodta
a zsebkendővel.
– Ne aggódjon, doki, ezt nem kell meggyógyítani – mondta apámnak. – Rosszul
néz ki, de ne is törődjön vele! Nem nő, nem csökken, ilyen! – Rám nézett. – Nem
szép, de ártalmatlan! És a legfontosabb: változatlan!
– Nekem azt mondták, maga időutazással foglalkozik – vágott bele ismét apám.
– Eddig mire jutott?
– Tudja, ez olyan, mint Newton meg az alma. Az alma mindig lefele esett, és ezt
mindenki tudta. De egyedül Newton csodálkozott rá, és tette fel a kérdést. Miért
esik minden le? No, így jutottunk el a gravitációhoz.
– És maga hova jutott el? Miért gondolja, hogy létezik?
– Én nemcsak az asztrofizikát szeretem, hanem a matematikát is. És ami a
matematikában létezik, létezik a világban is.
Beszélgetésüket nem tudtam folyamatosan követni, voltak benne számomra
felfoghatatlan részek. A matematika sosem volt a kedvencem. Amíg a számok
világában kalandoztunk még csak-csak megbirkóztam vele, de amikor
bonyolódott, és a számok helyére betűk léptek, elveszítettem a fonalat. A
professzor is ilyenfajta magyarázatba kezdett bele: ellipszis alakú halmazokat és
köröket mutatott, betűkkel jelölte őket, így szemléltette az áttörő matematikai
eredményt.
Én csak a konklúziót értettem meg: matematikai, elvi gondolatkísérlettel
kereste a választ az időutazás paradoxonjának feloldására, és meg is találta.
– Akkor ezek szerint lehetetlen megváltoztatni a jövőt? Az időutazó egyfajta
szemlélő csak? – tettem fel az első kérdést.
– Nem, az időutazó szabad akarattal rendelkező döntéshozó. Viszont
matematikailag lehetséges, hogy az egyéni döntéseink egy csoport embert
figyelembe véve se okozzanak paradoxont egy időutazás során.
– Tehát az időutazó döntései nem hatnak vissza a jövőre? – kérdezte apám is. –
Nem képesek azt megváltoztatni?
 – A jövőt nem tudja átírni – mondta. – Bármilyen döntést hoz egy időutazó,
lehetetlen a jövőnek ellentmondani. Az, hogy mi történik, az mindig ugyanaz lesz.
Ellentmondások nem lesznek az időutazó döntése és a jövő között.
– Érdekes eredmény – vakarta apám az állát.
Majd következtek a féreglyukakról való gondolatok.
– Igen, az egyfajta rövidítő járat lehet – helyeselt a tudós apám gondolataira.
Őket hallgatva próbáltam elképzelni és megérteni a tér, idő és gravitáció
kapcsolatát és azt, hogy a gravitáció nemcsak a teret, hanem az időt is meggörbíti.
Repkedtek az olyan mondatok, mint hogy „a kvantumviselkedést nem a
valószínűség irányítja, hanem az okság”…
– Tételezzük fel, létezik egy féregjárat-csatorna vagy féreglyuk. Ami a téridő
különböző pontjait összeköti vagy átszeli – mondta apám.
– Vagy egy időhurok – csóválta a fejét a professzor. – A téridőben az egy zárt
rendszer.
– Nekem mindegy, hogyan hívják – szóltam közbe, és apámra néztem. Majd a
professzorhoz fordultam: – Létezhetnek ilyenek?
– Vannak hozzám hasonló atomfizikusok, akik hisznek abban, hogy ilyen
rendszerek létezhetnek a kozmoszban.
– Látott már ilyet? – kérdeztem
Erre hisztérikusan felnevetett.
– Nem láttam. És ha az időben való utazást el is fogadom mint lehetséges opciót,
tudniuk kell, technikailag még elképzelhetetlen. Az ember nem áll olyan
fejlettségi fokon, hogy ilyet építsen.
– De mi van, ha ezt megteszi a természet. Vagy Isten. Vagy a véletlen? És létezik
egy ilyen hely. Vagyis inkább cső.
Apám oldalba bökött, befogtam a számat.
– Kisasszony, az idő az olyan átlagos embernek, mint amilyenek mi is vagyunk,
egy egyirányú utca. És ha tetszik, ha nem, könyörtelenül telik.
A professzor magányos úton járt, de apámat meggyőzte az időutazás elvi
lehetőségéről. Engem nem kellett, számomra édesmindegy volt az elmélet…
– Einstein tényleg egy zseni – csóválta a fejét apám az autóban, és az
eredményeit magyarázta egész úton. – A téridő visszagörbül, és ezáltal lehetséges,
hogy a múltba kanyarodjunk.
– A tudomány jelenlegi állása szerint az időutazás nem zárható ki – jegyeztem
meg gúnyosan. Rájöttem valamire, ami felettébb bosszantó volt. Ha valaki hisz a
természetfelettiben, annak nem adatik meg a hibázás és a fejlődés lehetősége. Ott
nincs pardon. Ha valamiben téved – akár egyszer is –, kikiáltják
áltudományosnak. Míg a tudomány tévedhet – ez különbözteti meg az
áltudománytól.
A tévedés kiskapuja csak a tudós emberek számára áll nyitva: ők hibázhatnak
anélkül, hogy a hitelességüket bárki kétségbe vonná. Persze Katica nem hibázhat
soha. Vallásos és egyéb spirituális úton járva tévedni tilos. Bármilyen hiba, vagy
egy zsákutca az egész rendszert teheti tönkre. Természetfeletti kérdésekben
minden szónak igaznak kell lennie, különben darabokra szedik az egészet.
A tudomány ezúttal rajtam nem segített, és nem is akartam, hogy
beleavatkozzon az ügyembe.

Ismét eszembe jutott Szandra, aki egyszerre hitt Buddhában, Istenben és egy
csomó dologban, sőt, néha még arra is vetemedett, hogy számítógépes
angyalkártyaprogrammal jósoljon magának.
– Olyan korlátolt az ember – mondta egyszer. – Csak annyit lát a világból, amit
az elméje enged, pedig azon túl is léteznek dolgok. Van is erre bizonyítékom.
– Mire? – kérdeztem.
– Hogy milyen csöpp az ember, és Isten milyen nagy. – Jelentőségteljesen rám
nézett, majd így szólt: – Csukd be a szemed!
Mosolyogva engedelmeskedtem.
– Most pedig képzelj el egy új színt! – hangzott az utasítás. – Csak próbáld meg
elképzelni, és írd le milyennek látod! Én ilyenkor rendszerint egy lilás-barnás,
otromba keveréket látok magam előtt…
Behunytam a szememet, erőltettem az agyamat. A lelki szemeim előtt megjelent
árnyalat mindig nagyon hasonlított egy másikra. Nekem egy zöldes szín tűnt fel.
– Látod, Anna! Mi még egy új színt sem tudunk elképzelni! Mindig csak a
régiekből kevergetjük! Abból indulunk ki, amit már ismerünk. Az emberi szem
meghatároz egy színtartományt, és csak azon belül vagyunk képesek mozogni…
Pedig az érzékelhető tartomány élőlényenként meglehetősen változatos… Hát
hogyan is érthetnénk meg a világot és Istent, amikor még csak egy új színt sem
tudunk elképzelni?
A gondolatmenete igen sajátos volt, de rájöttem valamire: nincs ez máshogy a
dimenzióknál sem.
Vajon egy újat fel lehet fogni?
 Séta

Szandra volt az egyetlen, akivel tartottam a kapcsolatot a régiek közül. Ő volt az

egyedüli ismerősöm, akivel hosszan kibírtam, mert sosem faggatott, pedig
tudtam, hogy kíváncsi. Hagyta, hogy bezárkózzam, hogy titkaim legyenek.
Ez egy baráttól nagy szó. Talán az egyik legnagyobb.
Egy októberi napon kirándulni mentünk. Kutyájával, Muffinnal – az apró
csivavával – sétáltunk az erdőben. Erdőben? Ritkás fás részen.
Hiányzott az igazi erdő. Az Evetes, a dús természet, melynek emléke
kitörölhetetlenül beleivódott a lelkembe, és hiányzott mindaz, amit átéltem, és
egyre jobban sóvárogtam utána.
– Nem szeretnék egy vaddisznóval találkozni. – Szandra megrettent egy zörgő
bokortól, kiskutyája a lába közé szaladt.
– Nem is fogunk, ne aggódj!
– Vannak nyomok is – mutatott a lábával egy szarvaslábnyomra, de azért jött
tovább. – Jaj, de szép ez a zöld levél! – simította meg lelkesen. – Abszintzöld!
Amióta csak az eszemet tudom, a színek megszállottja volt. Ahogy a
parfümörök világában létezik „Az Orr”, aki minden illatot beazonosít, és
könnyedén felsorolja a keverék összetevőit, ugyanígy léteznek emberek, akik a
szivárványszínek tengernyi árnyalatát képesek megkülönböztetni. Mindig
magánál hordott egy színskálát, amelyen én érdekesebbnél érdekesebb
színelnevezéseket olvastam. Saját maga is kitalált újakat, úgymint bordélyvörös.
Idegen fülnek talán furcsán hangzott, én szellemesnek találtam.
Mélyen megértett, az ismerősöket is leszerelte, ha túl erőszakosan
kérdezősködtek. Védte a titkomat, pedig csak annyit tudott, hogy létezik, de
fogalma sem volt, hogy mi lehet az.
– Nekem bármit elmondhatsz, ugye tudod? – törte meg a csendet.
– Tudom. De ezt nem lehet!
– Milyen a férfi?
 – Melyik férfi? – kérdeztem, és megálltam.
– Akivel voltál. Aki után most is vágyódsz. Látom rajtad! – mosolygott. –
Megváltoztál. Más lettél.
– Igen – néztem a szemébe. – Nagyon sok dolog történt velem.
– Nekem tetszik ez az új Anna!
Muffin egy gombát szagolgatott, Szandra idegesen megindult felé.
– Nem szabad! Pfujj! Buta kutya! – kapta ölbe, és egy papír zsebkendővel
szaporán törölgette a kutya orrát. – Van nálad víz? – nézett rám rémülten. –
Azonnal le kell mosni az orrát! Mi van, ha valami mérges gombát nyalogatott ez a
lökött?
Közelebb léptem az ismeretlen gombához.
– Ne aggódj, ez ártalmatlan. Nem lesz tőle semmi baja!
– Mióta vagy te gombaszakértő?
– Nem vagyok az, de ez a gomba biztosan ehető. – Lehajoltam a leszakadt
gombakalapért: nyüzsögtek rajta a hangyák.
– Ne fogdosd meg te sem! – kiáltott rám.
– Nézd, tiszta hangya! – Felé nyújtottam.
– Anna! Tudod, ez milyen fajta gomba?
– Nem.
– Jó, akkor dobd el azonnal!
– Nyugalom! – mosolyogtam. – Gondolj csak bele, amin megtelepszenek a
hangyák, az nem lehet mérgező. Ők is ezt eszik.
Katicára gondoltam, kedves, fogatlan mosolyára: mennyi mindenre
megtanított, amit észre sem vettem.
Felnéztem az égre. Láttam a felhőket és láttam a napot is. Egy igazi erdőben ez
elképzelhetetlen volna, hiszen a fák lombjai egymásba kapaszkodnak.
„Nézz a lábad elé, akkor sosem esel el! – halottam belülről Katica hangját
kristálytisztán. – De néha állj meg, és nézz fel az égre! Bámuld! Meglásd, a
gondolataid tiszták és világosak lesznek!”
– Jól vagy, Anna? – ébresztett fel álmodozásomból Szandra.
– Csak elgondolkodtam.
– Min?
– Félek, hogy nem sikerül. Mi van, ha nem sikerül? – Elsírtam magam. Féltem,
hogy a tervem kudarcba fullad, és Mihályt sohasem láthatom viszont, és Katicát
sem.
– Mi nem sikerül? Anna, nyugodj meg! – lépett közelebb.
 De én nem nyugodtam meg, csak sírtam, és sírtam. Szandra átölelt, és némán
simogatott.
– Annyira szeretem! – szipogtam. – Olyan nem létezhet, hogy nem láthatom
viszont!
– Nem kell semmi olyanra válaszolnod, amire nem akarsz, de szívesen
beszélgetek veled. Annyit árulsz el, amennyit szeretnél. Rendben?
Bólintottam.
– Milyen színű a szeme?
– Sárgásbarna – nevettem sírva. – Ilyet még nem láttam soha. Add ide a
színskáládat, már úgyis meg akartam nézni.
Izgatottan előkotorta a táskájából, és a színek csak úgy pörögtek az ujjai alatt,
míg végül három sárgás árnyalatút tett elém.
– Melyik? – kérdezte izgatottan.
Rámutattam.
– Borostyán – suttogta átszellemülve. – Különleges.
Kérdezett, én pedig meséltem. Mihályról, a természetéről, és a velem való
viszonyáról – persze a 18. századi díszleteket kihagytam, és néhány dolgot
leegyszerűsítettem vagy bonyolítottam, hogy elképzelhető igazságként
hangozzon. Igaz volt, amit mondtam. Valahol igaz.
– És ő nem tudna idejönni hozzád? – faggatott óvatosan. – Miért kell
mindenáron neked menni?
– Nem tudna. – Ellentmondást nem tűrően ráztam a fejemet. – Lehetetlen.
– Olyan végletes minden, ami vele kapcsolatban elhangzik a szádból – fakadt ki.
– Vagy vele vagy valahol messze és titokban, vagy itthon. – Erősen gesztikulált. –
Anna! Egy férfi sem várhatja ezt el! Ne haragudj, de ilyet nem kérhet tőled, lehet
akármilyen jó is. Amiket meséltél róla, nagyon megnyerő, de akkor sem! Ilyet
nem kérhet tőled senki.
– Nem kérte tőlem – merengtem. – Soha nem kérte tőlem. Sőt, ő maga küldött
haza. Különben itt sem lennék.
– Anna! – kiáltott fel. – Azt ne mondd, hogy még ő dobott ki téged! – Ha
belelendült, kimondta, ami a száján volt. – Ugye tudod, milyen borzalmas
állapotban voltál, mikor megtaláltak? Egyáltalán, ő tudja, hogy majdnem
meghaltál?
– Tudja.
– Nem értem – vágott aggodalmas arcot. – Hogyhogy nem keres? – Kissé oldalra
billentette a fejét. – Tudod a szabályt: aki szeret, az keres!
 – Nem tud keresni – nyögtem. – Lehetetlen számára.
– Ebben én nem hiszek, Anna! – tárta szét a kezét. – Én tényleg meg akarlak
érteni, hidd el! De ez nem hangzik túl jól. Kutyakötelességem neked megmondani
a véleményemet, elvégre a barátod vagyok. – Nagy levegőt vett. – Nem akarom,
hogy csalódj a végén.
Nem válaszoltam.
– Miért nem tud keresni? Netán börtönben van? Onnan is fel lehet hívni
valakit! Erre sehogy sincs mentség.
Elsírtam magam újra, így barátnőm abbahagyta az ellenérveket, csak
vigasztalt, és ismét megölelgetett.
– Tudod, mit? – mosolygott. – Csak pozitív dolgokról beszélhetünk innentől
fogva, rendben? Becsszó én is betartom!
A séta hátralévő részében a terveiről beszélgettünk, és néhány bakancslistás
dologról, amiről álmodoztunk.
– Emlékszel? Együtt akartuk megnézni Oroszországot. Valamikor most már
tényleg csináljuk meg! – torpant meg hirtelen.
Gimnazista korunkban a transzszibériai vasútról álmodoztunk, ami átszeli
egész Ázsiát. Egy túrahátizsákkal terveztük, de nem került rá sor.
Nem válaszoltam erre sem, csak szomorúan néztem a szemébe.
– Értem! – vágta rá dühösen.
– Ha lehetne máshogy, akkor úgy tenném. – Megálltam, és kerestem a
tekintetét, de ő nem akart rám nézni. –Szandra! Nézz a szemembe!
– Tessék? – Összeszorított szájjal bámult rám, szemét elöntötte a könny. – Mit
vársz tőlem, Anna? Nem tudok jó pofát vágni ehhez az egészhez! Ismét le akarsz
lépni! Szerinted mi mit éltünk át akkor? – Kibuggyant a szeméből egy
könnycsepp. – Nem mondod el, hova mész, azt sem, hogy kivel, és úgy beszélsz,
mint aki sohasem szándékozik visszatérni! – Idegesen törölte le arcáról a
legördülő cseppeket.
– Nem biztos, hogy visszajövök – mondtam az igazat.
– Szép! – tárta szét ismét a kezét. – Mikor? A családod? Tudják? Mi a szent szart
szólnak majd ehhez?
– Nem örülnek ők sem. De tudják. Télen indulok.
Szandra lehunyt szemmel nagy levegőt vett, és csak lassan fújta ki. Bizonyára
valami jógaoktatáson tanulta.
 – A te életed! Senkit nem lehet megmenteni, ha nem akarja! Támogatlak az
utadon! – hadarta a mantraszerű szöveget egy gyilkos mosoly kíséretében.
Láthatóan még csak elméletben sajátította el a tételt.
Némán ültünk be a kocsijába. Megszorította a kormányt, és egyenesen
előrenézett.
– Rájöttem az igazságra! – Rám nézett. – Neked nem is kell semmit mondanod.
Majd én elmondom, hogy mit gondolok. Szökevény! Bujdosnia kell, különben
elkapják. – Izgatottan folytatta. – Mint a filmekben a drogbárók vagy a maffiózók.
Pár dologból, amit meséltél, nagyon is hímsovinisztának tűnik – bólogatott
résnyire húzott szemekkel. – Szóval összeraktam a profilját. – Ismét a szemembe
fúrta tekintetét, még egy halvány mosolyt is küldött. – Megértem, hogy
beleszerettél. – Kis szünetet tartott. – Hallottam már ilyen sztorikat. Azt is értem,
hogy nem jelentkezhet. Biztosan neked kell majd menni a megbeszélt helyre. De
aggódom. Ez veszélyes, Anna!
– Szandra… – Szerettem volna adni valami magyarázatot, de nem hagyta.
– Rám bármiben számíthatsz. – A kezem után nyúlt. – Ha vissza akarsz térni,
akkor jelezz! Majd valamit kitalálunk. Érted? Ha meggondolod magad, akkor meg
azonnal gyere haza! Én mindig itt leszek! Bármi is legyen!
– Tévedsz. Jó ember a férjem!
– Basszus! Basszus! – kiáltott fel. – A férjed? Te hozzámentél valakihez titokban?
– Igen.
Az arca elé kapta a kezét, és eltartott egy darabig, amíg feldolgozta az
információt.
– Milyen ruhában?
– Tessék? – nevettem fel.
– Milyen színű volt a ruhád? – tagolta, minden egyes szót külön hangsúlyozva. –
És milyen volt az esküvőd? Az ő rokonai persze ott lehettek? A fickó valami olasz,
vagy dél-amerikai?
– Magyar.
– Azt mondtad, több nyelven beszél.
– Igen, élt külföldön.
– Rendben! Rendben! – építette újra az elméletét. – Gazdag diplomatacsaládból
jön. Mindegy. Végül is nem ez a lényeg. Értem én.
Ebben azért kételkedtem, de ráhagytam.
Lényegében igaza volt. Nem jókedvemből készültem őket elhagyni – tényleg
nem volt más lehetőségem. Szandrának fel kellett építenie magában egy
elképzelést, hogy el tudja fogadni, ami történt, és el akarta fogadni azt is, ami
történni fog.
– Néha olyan érzésem van, mintha valami dzsungelben bujdostatok volna.
Mintha valami kiképzésről érkeztél volna. Felnézel a napra, és megmondod
pontosan az időt. Ezt már kétszer is csináltad!
– Ez azért nem olyan nagy dolog – húztam el a számat –, de valóban nemrég
tanultam.
– És mióta tudsz te kenyeret sütni? Régen azt se csináltad!
– Azért sokan tudnak sütni, és tudod, ott a szakácskönyv.
Sajnos a 21. században sem sikerült finomabbra. Talán a kovász volt az oka –
meg kell tanulnom majd bánni vele. Csak az élesztős kenyér ment, a kovászos
nem volt az igazi.
– Na és a szárított virág? Ne mondd nekem, hogy régen is értettél a búzához. A
szárított csokorban megkülönböztetted a búzaszálat a rozstól – sorolta tovább. –
Ó, és majdnem elfelejtettem! Láttam, hogy csalánból főztél teát magadnak.
– Megadom magam! – Nevetve felemeltem a karjaimat. – Egy birtokon éltem, és
a férjem ért a mezőgazdasághoz.
– Egy semmi közepén éltetek… Egy semmi közepén éltetek?
– Hát… – nyögtem. – Nagyjából.
Együtt mentünk a boltba is, hosszasan nézegette az italokat.
– Ricsi nem rajong a pezsgőért. A szárazat meg sem issza – grimaszolt. Egy cirill
betűs palackot forgatott a kezében. Az üzletben fellelhető valamennyi pezsgőt
átvizsgálta, ezalatt gyorsan bevásároltam.
– Ezt nekem találták ki. – Egy neonrózsaszínű pezsgőspalackkal közelített. – És
extra száraz! – vigyorgott győzedelmesen. – Felőlem mehetünk, én végeztem!
– Más nem is kell? – kérdeztem csodálkozva.
– Nem.
– Azt mondtad, Ricsi nem szereti a szárazat.
– Majd megszereti!
A vibráló palackra mosolygott, majd jelentőségteljesen a szemembe nézett:
– Óvatosan kell bánni a szívességekkel! Nem szabad egy férfi kedvéért kibújni a
bőrünkből és az első szóra ugrani! Légy kedves, de ne légy túl kedves!
– Azért vehettél volna legalább édeset!
– Anna! Akinek a seggét nyalod, az előbb vagy utóbb a szádba szarik!
Barátnőm túl volt már néhány kudarcba fulladt kapcsolaton, és eddigi
tapasztalatai azt mutatták, hogy talán igaza is van.
 Eszembe jutott – egyszer apám mesélte –, hogy az egysejtű amőbákkal végzett
kísérletekben, ha az amőbát egy meghatározott ponton megrázta az áram, akkor
többé nem ment arra. A fájdalmas ingereket rögtön megjegyezte és elkerülte.
Bámulatos eredmény, hiszen egyetlen sejtjével jutott erre a hasznos
következtetésre.
Mi, emberek is így vagyunk: akit megmart a kígyó, az fél a gyíktól is.
– Egyébként meg rendeltem neki belga sört – közölte. – Az a kedvence. Tegnap
jött meg, nagy, ötliteres fémhordóban küldték. – Ezen mosolyogni kellett. –
Sörcsapot is pakoltak mellé.
Az ember sejtjeinek számát billióban mérik – és az agyunk is meglehetősen
komplex gépezet –, mégis képesek vagyunk annyira szeretni, hogy elfelejtsük a
korábbi áramütéseket.
 Koloska

A házassági évfordulóm reggelén édes-bús könnyek potyogtak a szememből. Alig

láttam. A lelkem nyugtalanul fészkelődött – napról napra jobban szenvedtem
Mihály hiányától, egyre nőtt a bátorságom –, és már fejest akartam ugrani az
örvénylő vízbe. Hiába tudtam, hogy a napforduló nem érkezik el egy nappal
korábban sem, tennem kellett valamit. Így kizarándokoltam Arácsra, a
Koloskába.
Ez volt az első talán igazi hideg nap. Gyalog mentem, és egyedül.
Korán sötétedett, naplemente előtt értem oda. Körbesétáltam a tavat, és jól
megnéztem a fákat. A hold csillogott a víz tükrén. A csönd és a kékes sötétség
ismerős barátként ölelt át, szememet lehunytam, hosszan benn tartottam a
levegőt.
Majd az erdő felé néztem. Hívogatott.
Elindultam, és a régi világot kerestem a fák ölelésében. Az erdő felidézte az
emlékeimet, láttam a vadon mélyén rejtőző titokzatos nászokat – szarvasbika
éneke csengett a fülemben. Eszembe jutott, amikor az Evetesben – egy
holdvilágos éjszakán – felbődült az állat. Hangjára közelebb húzódtam
Mihályhoz.
Magányosan sétáltam befelé a sötét erdei úton. A férjem pokolian hiányzott,
képtelen voltam megnyugodni, és egyre jobban őrölt a várakozás.
A távolból egy szarvasbika bőgése hallatszott, mély, szenvedéllyel teli hangon.
Ezúttal egy cseppet sem féltem. Pont olyan erővel szólalt meg, mint ahogy a 18.
században hallottam. Izgatottan füleltem a szerenádot, amit további hangok és
hívó búgások követtek. A szarvasok egyszerre bőgtek, a völgyet betöltötte a kórus.
Felzokogtam. Zokogtam Oroszy Mihály után, és rettegtem a gondolattól, hogy az
örvény nem visz el, és sosem láthatom újra.
A hangok erősödtek, egyre gyorsabban szaladtam a fák között. Még az is lehet,
hogy csak a fejemben szóltak. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, csak
rohantam előre, míg el nem fáradtam. A fák törzsébe kapaszkodva haladtam
tovább, próbáltam erőt gyűjteni, és lélegzet-visszafojtva hallgattam a zajokat.
Nyugalmammal együtt a csend is visszatért, a szarvasbőgés alábbhagyott.

Éjjel, álmomban, ismét a Koloskában jártam – az agyam ijesztően valóságos

eseményeket szült. Ugyanúgy az erdőt jártam, a Koloska ezúttal a régi, a 18.
századi vadságában burjánzott. És ismét szarvasbőgést hallottam, de ez a bőgés
más volt. Egyetlen szarvasbika ordított. Hangja betöltötte a völgyet, hívása
házborzongató és félelmetes volt.
Amikor alábbhagyott, meghallottam Mihály hangját. Ezer közül is felismertem
volna.
A nevemet kiáltotta.
Én visszakiabáltam.
Nem jött válasz, ezért ordítottam és rohantam. Meg akartam találni.
Zokogva ébredtem. A hálóingem csuromvizesen tapadt a testemre, a hajam
csatakos volt.
 Búcsú

Ahogy közeledett a napforduló, anyám megváltozott: érdeklődött Mihály felől.

– Tudod, hogy kik találták fel a fényképezést? – kérdezte egy alkalommal.
– Gondolom, a franciák.
– Honnan tudtad?
– Tippeltem – válaszoltam mosolyogva.
Hallottam magamban Mihály hangját. Többször mesélte, a franciák mindent
maguknak vindikálnak, és egyébként a legszorgalmasabbak – már ami a saját
dicsőségük dokumentálását illeti.
– És azt tudod, hogy mikor készítették az első fényképet?
– Nem is tudtam, hogy téged ennyire érdekel a fotográfia – fordultam anyám
felé.
– Nem érdekel engem, csak bánt, hogy még egy fényképet sem tudsz mutatni a
vejemről.
A veje? Nem hittem a fülemnek, hogy így nevezte.
– Mondd el még egyszer, hogyan néz ki! – kérte.
Már elmeséltem, de örömmel kezdtem bele újra. Nekem is jólesett. Anyám néha
becsukta a szemét, úgy hallgatta a leírást – néha én is lehunytam emlékezés
közben.
– És a hangja? – kérdezte, amikor elhallgattam.
– Azt nem is tudom. Mély – böktem ki. – De közben mégis bársonyos. Ha
felnevet, akkor meg karcos.
Anyám csak kérdezett és kérdezett, mindent tudni akart. Elvégre senki nem így
képzeli a lánya jövőjét, mint ahogyan a mi esetünkben alakult. Meg akart érteni,
és őszintén, teljes szívéből kíváncsi volt – tudni akarta, hogy milyen ember a
férjem. A veje.
A beszélgetésünk után egy szóval sem kérte, hogy maradjak.
Minden anya leghőbb vágya, hogy a gyermeke boldog legyen – ebbe a
gondolatba kapaszkodtam. És én boldog voltam Mihály oldalán, tehát anyám is
boldog lehetett.
Arra, amit tett, csak egy anya képes: csatát vívott önmagával. Elhallgattatta
tulajdon szívét az összes vészharanggal együtt. Nem sírt, nem könyörgött, nem
kért, de nem azért, mert nem volt szomorú – a búcsút akarta megkönnyíteni.
Nekem.
Hiába próbáltam áltatni magam. Tudtam, miután elmegyek, a szívük
beleszakad a fájdalomba.
– Tudom, hogy elmész. És meg is értem – vágott egy decemberi napon a dolgok
közepébe. – Nem marasztalni akarlak! – Olyan komolyan nézett rám, ahogy
azelőtt még sohasem. – De egy dolgot meg kell ígérned, Anna!
– Bármit! – sírtam el magam.
– Meg kell ígérned, hogy boldog leszel! Nem akarom, hogy miattunk fájjon a
fejed. Mi apáddal megleszünk. Nem akarom, hogy bűntudattal élj! Értesz?
Könny remegett a szemében.
– Mindig hiányozni fogtok! – Átöleltem.
– Te is, és ez így van jól! De nem azért mégy vissza, hogy minket sirass, hanem
hogy Oroszy Mihállyal élj! Megértetted?
– Meg.
Magához szorított, olyan erősen, ahogy csak bírt.
– És én mindig veled leszek. Ezt komolyan mondom. – Eltolt magától, hogy
egyenesen a szemembe nézzen. – Azt is éreztem, hogy élsz. Hiszek ebben! Amikor
a nyomozó arról beszélt, hogy netán már nem vagy életben – ezen a ponton
elsírta magát –, nem is figyeltem rá! Nem érdekelt, mit mond – ölelt át újra. –
Tudtam, hogy élsz! Egyszerűen tudtam.
– Anya… – öleltem én is, ahogy csak bírtam. – Szeretlek!

Elmentem a régi lakásomba néhány apróságért. Még egyszer látni akartam, és

végleg elbúcsúzni tőle. Az volt a tervem, hogy ott is alszom.
Betettem Ella Fitzgerald karácsonyi dalait, és mivel találtam egy üveg bort és
fűszereim is voltak, elhatároztam, hogy forralt bort főzök.
Valaki csengetett. Meglepődtem. Letettem a kezemből a fakanalat, és
kíváncsian ajtót nyitottam.
 A nővérem állt velem szemben. Lehangoltan, szomorúan.
– Már ilyen korán karácsonyozol? Erre jártam. Ha itt végeztél, mehetnénk
együtt anyuékhoz. Sétálhatnánk!
– Kérsz egy pohárral? – tereltem az asztal felé. Már illatosan gőzölgött a bor.
– Persze, hiszen nem leszel itt karácsonykor.
A szemébe néztem, de csendben maradtam. Fogalmam sem volt, hogy mit
mondhatnék. Van bármi, amivel megkönnyíthetnék egy ilyen búcsút?!
– Mit ebédeltél? – kérdezte, és lehuppant egy székre a fehér damaszttal terített
ebédlőasztalhoz. Amióta visszatértem, hiányzott a fehér – saját lakásomban
azonnal lecseréltem a régi terítőt fehér színűre.
– Sütőtököt.
– Maradt? – kérdezte. Pillantását az asztal közepén felejtette, a fonott tálban
ücsörgő mandarinokat figyelte.
– Ma vettem őket, finomak – mondtam. Apró száraikon még ott virítottak az
ovális, zöld levelek, ettől még kívánatosabbak voltak. Nővérem jól szemügyre
vette őket, majd kiválasztott egy szép, fényes héjút.
A sütőtököt is elé tettem, ő pedig nyomban nekilátott.
Közben beszélgettünk a munkájáról, a terveiről, közös ismerősökről, az életről.
Egy pillanatra elhallgatott, habozott, végül folytatta.
– Biztosan visszamész? – Úgy kérdezte, hogy a szemembe se nézett. Szorgosan
bontogatta az illatos mandarint.
– Vissza.
Kínjában elmosolyodott.
– Mi hiányzott a legjobban? – kérdezett újra.
– Ti. – Én továbbra is őt bámultam. Kedvesen mosolygott.
Én képtelen voltam mosolyogni, mint egy kőszobor, úgy néztem őt.
– Áruld el nekem, drága kishúgom, vannak igazán finom sütik felétek? – dobott
be egy gerezd mandarint a szájába. – Mit eszel, ha extra szénhidrátbombára
vágysz? Mondjuk, a sós-karamellás sajttorta nem hiányzik?
– Dehogynem, hiányzik. – Most már én is jobb kedvre derültem.
A nap hátralevő részében még rengeteget beszélgettünk – a testvérem egy szót
sem ejtett a közelgő búcsúról. Nem azért, mert nem fájt neki, hanem azért, mert
annyira fájt.
Nagy bánatról és nagy veszteségről nem lehet beszélni, azok csak vannak –
inkább egymásra figyeltünk.
Keresztes Imrének az utolsó munkanapon sem mondtam el, amit a lányáról
megtudtam.
– Miért van egy olyan érzésem, hogy többet nem látom magát, Anna? –
kérdezte, mikor utoljára készülődtünk a záráshoz.
– Mert így is van.
– Ha jól sejtem, nem fogja elárulni, hová megy…
Bólintottam.
– És a családja? – szegezte nekem egyenesen.
– Tudják, hogy elmegyek.
Nem faggatott tovább, kezet nyújtott.
– Volt szerencsém, Anna… Isten áldja!

A dolgaimat nagyjából elrendeztem, már amennyire lehetett… Apámnak

csendesen átadtam egy levelet, amolyan végrendelet-szerűséget.
– Nem akarom kinyitni – nézett a szemembe.
– Még nem is kell.
– Minden napfordulónál ott leszek. Ha valami baj érne, vagy úgy gondolnád…
– Tudom – vágtam közbe. – Ha nem jövök, akkor jól vagyok! – néztem a
szemébe. – … vagyunk!
Nem válaszolt.
Mégis mit válaszolhatott volna ő is? Nem ez volt az élet rendje, ami velünk
történt. Rendkívüli embernek tartottam a szüleimet, és sajnáltam, hogy Mihály
sosem fogja megismerni őket.
Egy darabig mosolyognának a jó modorán és az udvarias gesztusokon. De
tetszene nekik.
– Egy feltétellel engedlek csak el! – szólalt meg ismét apám.
– Mi lenne az? – kérdeztem gyanakvóan.
Mindketten tudtuk, hogy nem szükséges az engedélye, mert nincs, ami
visszatartana.
– Holnap eljössz velem a kórházba. Beszéltem pár kollégával. Megvizsgálnak.
Fogorvoshoz is kértem időpontot. És készítettem egy oltási tervet.
– Milyen tervet?
– Személyre szabott – mosolygott elégedetten. – Én állítottam össze.
– Azt mondtad, háromszáz évvel ezelőtt más kórokozók és baktériumok éltek.
 – Egyszerűbbek – emelte fel a mutatóujját. – Velünk együtt változnak. A mi
fejlődésünk hatására lettek egyre veszedelmesebbek ők is. Ez egy fegyverkezési
verseny. Mi kifejlesztünk egy új ellenszert, gyártunk egy új antibiotikumot, ők
pedig változtatnak magukon.
Megadóan sóhajtottam.
– Honnan tudod, hogy segíteni fog? És meddig?
Leintett.
– Nem tudom. De ártani nem fog!
Az egészségügyi átvizsgálásom végül engem is elégedettséggel töltött el,
megnyugodtam az eredmények láttán.
– Tehát képes vagyok egy gyermek kihordására, ugye?
– Határozottan! – nyugtatott meg a jó hírű szülészorvos, Fehér doktor, apám jó
barátja. Még a régi vőlegényemet, Pétert is ismerte. – Örülök, hogy ezen jár már a
fejed! – kacsintott.
– A csípőm elég széles? Biztosan kifér rajtam egy gyerek?
– Teljesen egészséges vagy. A csípőt pedig felesleges méregetni. Rendszerint
nem a keskeny csípőből adódnak a komplikációk.
– Akkor miből adódnak a komplikációk?
– Ezer meg ezer oka lehet. A méhlepény rossz helyen való tapadása, a gyermek
fekvéséből adódó nehézségek, túlhordás…
Elfogott a pánik. Valószínűleg ezt a doktor is észrevette, mert megnyugtató
hangsúllyal folytatta:
– Viszont ilyen esetekben sincs ok az aggodalomra.
– Miért? – vágtam közbe.
– A komplikációkra gyorsan és hatékonyan reagálunk – mosolygott bátorítóan.
– Császármetszéssel – mondtam, magam elé meredve.
– Igen, a legvégső esetben a műtét is rendelkezésre áll, tényleg nincs ok az
aggodalomra, Anna.
Mit is fűzhetnék ehhez?
Nem lettem nyugodtabb, de menni akartam – vissza Mihályhoz.
Utunk tele van kereszteződésekkel, ahol eldöntjük, hogy merre megyünk
tovább. Aki nem csak sodródni akar, annak választania kell – van, aki ezt hívja
szabadságnak. Szerintem ez kényszer. Hogy válassz. Ilyen az élet és annak
könyörtelen rendje.
 Ég és föld

A jelenkori hidegek langyosak, kevésbé dermesztők, és nem csak azért, mert

nincsenek farkasok. A század, ahova visszavágytam, jóval borongósabb volt – a
történelemkönyvek a 18. századi jégkorszakról nem tévedtek: a hó és fagy hosszú
hónapokat markolt ki az évből. Valóban hidegebb volt – a különbséget lehetetlen
lett volna nem észrevenni –, és jól tudtam, hogy Mihály mellett csípősebb és
zordabb telek várnak rám, de tántoríthatatlan voltam.
A hűvös beköszöntével is eljártam futni, talán még jobban szerettem, mint
nyáron. Rohantam, rohantam előre, mintha ettől gyorsabban telne az idő.
Készültem a visszaútra. Testben és lélekben egyaránt. Már nem féltem. Csak
menni akartam, és nehezen lepleztem az izgatottságot, ami egyre jobban
eluralkodott rajtam.
Palástoltam, mi zajlik bennem, ekkora már senkinek sem beszéltem róla
szívesen. Bensőmben egy ébredező vulkán tombolt, viaskodott lelkem egy
darabjával, mely gyászolta a dolgokat, melyeket itt hagyni kényszerülök. Az
indulásom előtti hetekben minden szó és gesztus mélyebb jelentőséget kapott.
Nem beszéltünk róla, de mindnyájan tudtuk, ezek a pillanatok örökre a
szívünkbe égnek. Egész valóm rajtra készen dübörgött, miközben veszteségeim
súlya növekedett – a tét minden perccel emelkedett.
Rendszerint meghúztam magam és parancsoltam a szívemnek, de kivételek is
akadtak.
Futni jártam.

A hideg hajnalokon csak ritkán találkoztam megszállott hasonszőrűvel –

többnyire magányosan róttam a kilométereket. Ha mégis, akkor búvárruhába
bújtatott robotokra emlékeztettek, akik szabályos mozdulatokkal, egyenletes,
gyors tempóval haladtak. Kiegyensúlyozott légzésüktől amatőrnek éreztem
magam.
Más voltam. Úgy futottam, mint akinek muszáj, mint akit kergetnek. Hozzájuk
képest ész nélkül rohantam. Minden alkalommal úgy kezdtem, hogy kifulladásig
hajtottam a testem, amíg őrülten zihálva kapkodtam levegő után, és ha már
nagyon nem bírtam szusszal, csak akkor lassítottam. Szükségem volt erre a fél
órára: ilyenkor tomboltam.
Egyik napon egy régi, hivatali munkatársammal – szó szerint – futottam össze.
Idegesítően analitikus szemlélettel, részletesen kikérdezte, melyik útvonalon
járok, hogy pontosan kiszámítsa a távot. Fogalmam sem volt, hány kilométer az
egyik fától a célomig kitűzött fáig tartó távolság.
– És ezt hány perc alatt futod le? – érdeklődött az okostojás.
– Fél óra.
– Tehát harminc perc?
– Nagyjából.
– Azért az nem mindegy, hogy huszonhét perc alatt vagy harminchat perc alatt
– jegyezte meg tudálékosan. – Évek óta futok én is.
– Huszonhat – vágtam rá. Végül is egyszer huszonhat percet futottam. Például
Mihály-napon meglehetősen zaklatott állapotban voltam, akkor magam is
meglepődtem az eredményen.
– Ejha! – hüledezett. – Jó erőben vagy!
– Meglehetősen.
Testben és fejben is készülődtem.

Az utolsó estémen elnyúltam a fürdőkádban, a forró víz ellazított.

Vettem egy levegőt, és alámerültem. Kinyitottam a szemem. Bámultam a fehér
plafont – remegett a kép. Amióta megérkeztem, erre a napra vártam. Hol
türelmetlenül, hol lelkes-izgatottan – de mindig csak vártam.
Felemelkedtem a víz alól, mámoros nyugodtság ölelt át. Békésen elernyedtem,
mint aki megpihen egy nagy feladat előtt.
Tervemet sokszor átgondoltam – biztos voltam mindenben.

Sírva búcsúzkodtunk, nővérem rettentő nehezen engedett el az ölelésből. Anyám

a fülembe súgott valamit – ami csak kettőnkre tartozott –, és ezután még több erőt
éreztem magamban. Apám az utolsó percig mellettem kívánt lenni, ebben
tántoríthatatlan volt.
Vele ketten mentünk el a Koloskába.
A Hétforrásnál álltam egy egyszerű, fehér hálóingben, és vártam. Mellettem
apám – némán. Kezében a télikabátommal.
– Korán érkeztünk – mondta.
Én a tavat figyeltem.
– Remélem – fohászkodtam –, engem még magával akar rántani.
– Ez meg ki lehet? – kérdezte apám, egy öreg fűzfa irányába tekintve.
A fatörzs mögül fekete ruhás alak lépett elő. Felénk tartott.
A látványtól lemerevedtem. Rettegtem, de csak azért, nehogy meghiúsítsa a
tervemet, bárki legyen is az.
Ruhája egyre ismerősebbnek tűnt, közelebbről felismertem a bencés habitust.
Apámmal egyszerre láttuk meg az arcát.
Hilár testvér!
– Maga mit keres itt, atyám? – szólalt meg apám elsőként.
– Annához jöttem – mondta. – Eddig nem mondhattam el, mert nem volt még itt
az ideje… Nem véletlenül jártam erre a nyári napfordulókor – nézett a szemembe,
majd az égre. Már sötétedett. – Egy rám bízott kötelességet teljesítettem.
– Miről beszél? Miféle kötelessége volt?
– Vajda Sámuel ajkáról ered – kezdett bele. – A testvérek szavát eskü alatt kérte
s vette, és mi emberöltőkön át szájról szájra adtuk egymásnak tovább, hogy eleget
tegyünk mélyen tisztelt főapátunk kérésének. – A szél erősödött, a pap egyre
gyorsabban beszélt. – Végül énrám esett az idő és a kötelesség, hogy rendünk
nevében az ígéretet betartsam. Azért voltam itt azon a napon.
– Tessék? – értetlenkedtem. – Ezt úgy érti, maga előre tudta, hogy itt leszek?
– Nekem is hihetetlen volt, Anna – mondta. – Több száz éves ígéretet
teljesítettem, mikor segítettem.
– Kinek szólt az ígéret? – kérdeztem.
– A név már homályba veszett.
– Mihály az? – Remegett a hangom.
– Én Pongrác testvértől örököltem meg e szent kötelességet. Ő csak annyit
tudott, a füredi földesúr kívánsága volt.
A füredi földesúr…
A hideg ellenére meleg borzongás járt át. A könnyem kicsordult. Apámé is. Nem
töröltem le, hagytam végigfolyni az arcomon. Simogatta a bőrömet.
 Amikor a szél szemből süvöltött, beleremegtem.
– Az ígéretet rendünk betartotta – folytatta Hilár testvér. – Azt akarom, hogy ezt
mondja el Oroszy Mihálynak is. Mondja el, hogy Vajda Sámuel betartotta a szavát.
Nincsen ember hiba nélkül, Anna. Nem vitatom, amiket elmondott, és a főapát
nem volt szent, de az ígéretét megtartotta. Ezt sose felejtsék el!
Bólintottam. Hallatszott már a csattogó hang is.
– Megmondom neki.
A fák felé néztem, már a hangokra koncentráltam. Lehunyt szemmel
hallgattam, egyre erősödött a lárma.
Ez más volt, mint a többi alkalom. Akkor elragadott a víz, miközben én
küzdöttem ellene. Ezen a napon ugyanazt akartuk: azt, hogy engem magával
vigyen.
A lelkem készen állt.
Végre meghallottam a süvítő szelet. Apám csodálkozva figyelt: minden úgy
történt, ahogy előre megmondtam.
Lassú léptekkel besétáltam a tóba. Ekkor láttam utoljára az apámat.
A süvítés közelített.
Testem ösztönösen didergett a víztől, de megmártóztam benne.
Nem kellett sokat várnom. Egy hosszú levegővételre jutott csak idő, és
elragadott a víz.

A felszín alatt átfordultam, és együtt úsztam az örvénnyel.

Lejjebb és lejjebb…
A mélyben elcsitult a víz, és olyan békésen lebegtem, akárcsak a gyermek az
anyaméhben. Nem féltem semmitől – hittem, odalent senki és semmi nem árthat
nekem –, csak ringatózva léteztem.
Apám figyelmeztetett, hogy a víz felhajtóereje egy idő után megszűnik, és a
mélység narkotikus hatására a tudatállapot megváltozik. Nem ritkán hallani
olyan kórosan euforikus búvárokról, akik túláradó boldogságukban nem
észlelték a veszélyt.
Én inkább megnyugvást éreztem: andalított és simogatott a víz.
Az a fajta mélység, ahol jártam, maga volt a csönd. Ebben a birodalomban a
földi szabályok érvényüket vesztették. Minden lelassult. Talán a percek is. Az
időtlenség állapotában éreztem magam: megszűntek az aggodalmak, az
agyamban cikázó gondolatok kisimultak, és már nem törődtem semmivel.
 „Mélységi mámor”, így is nevezik. Mintha ez a föld alatti világ el akart volna
nyelni, és én is bele szerettem volna olvadni – örökre ott maradni.
Elengedtem mindent – egyet kivéve: Oroszy Mihályt. Az utolsó gondolatom ő
volt.
Mihály!
Nagyot dobbant a szívem. Mint egy dobszó, úgy ébresztett, feléledt a tudatom,
és visszataláltam önmagamhoz. Újra ki akartam jutni a vízből.
A mélység markában ismét örvénylett egy erő, ami magába szippantott, én
pedig zuhantam vagy repültem vele, magam sem tudtam, melyik.
Egyet tudtam: Mihály vár rám a másik oldalon.
Az örvény iránya megváltozott, felfelé haladtunk. A testem már feszített,
tudtam, hogy nem maradhatok sokáig a vízben – sürgősen oxigénre volt
szükségem. Éberen küzdöttem: fel, és fel, és fel.
Ismét megéreztem a víz felhajtóerejét. Úsztam vele, ahogy csak bírtam; minden
izmom égett, küzdöttem a levegőért. A felszínre jutás olyan volt, mint egy
születés, vagy inkább újjászületés.
Kirobbantam a vízből.
Derékig.
Egy homályos, álmatag, fehér világba érkeztem, és még az első lélegzetvételem
előtt megragadott egy kéz. Egy szempillantás alatt kirántott a vízből.
Ő volt az. Mihály!
Egyenesen az ölébe – a Posványos sekély vizében térdepelve tartott a karjában.
Tele szájjal szívtam magamba a levegőt: képtelenség volt egyszerre annyit
belélegeznem, amennyire szomjaztam. Hangosan kapkodtam az oxigénért.
Tisztán érzékeltem a beáramló levegő teljes útját – éreztem a súrlódást, és
élénken emlékszem arra a pillanatra, amikor a tüdőmet átjárta, majd végül
szétáradt a testemben.
Mihály az enyémhez szorította az arcát. Úgy zihált, mint egy tébolyult – forró
lehelete égette a bőrömet.
Egyszerre reszkettem és lángoltam, ujjaimmal kapaszkodtam belé, ahogy csak
bírtam.
– Beszélj hozzám! – szólalt meg elsőként. – Beszélj hozzám!
– Itt vagyok! – nyögtem fújtatva. – Itt vagyok, édes uram!
A karja – akár egy angyalszárny – oltalmazott, míg a légzésem egyenletessé és
puhává szelídült. Körülöttünk hangtalanul hullott a hó.
 Lehunytam a szemhéjamat, és hosszan kifújtam a levegőt. A hóesés dacára
napfény simogatta az arcomat. Jólesően megborzongtam. Hát sikerült!
Újra kinyitottam a szememet.
Felzúgott bennem az élet. Tagjaimban szétáradt egy semmihez sem fogható
érzés, a lábamat megmozdítottam, és felültem.
Egymás szemébe néztünk. Végre. Néhány pillanatig csak néztük egymást
mozdulatlanul.
Sohasem felejtem el az arcát és azt, ahogy ott rám nézett. Visszafojtott
lélegzettel figyelt, végül magához szorított. Arcát az arcomhoz simította, forró
könnycseppjét megéreztem a bőrömön.
Beleremegtem.
Ajkam meleg nyakához ért. Végighullámzott rajtam valami, és egyszeriben
könnyebb lett a világ.
Tenyerébe fogta az arcomat, hogy a szemembe nézzen. Közelről. Könnyem az
ujjára folyt. Homlokát a homlokomhoz szorította – egy ritmusra fújtattunk.
A csókok kapkodva érték egymást kettőnk szoros ölelésében. Egy pillanatra
sem eresztettem el, kapaszkodtunk egymásba.
– Tudtam, hogy visszajössz. Tudtam – suttogta a fülembe.
Ölelésünkben megtört a törvény, mint sziklán a hullám.
– Többé ne engedjen el! – nyögtem a szájába. Csókoltam, ahol értem.
Ujjával a hajamba túrt, koponyámat a tenyerébe fogta, úgy nézett rám:
– Anna! Én Annám… – Szemében tomboltak a szikrák.
– Annyira féltem, hogy többet nem látom! – szakadt fel belőlem. – Hogy
engedhetett így el?
Mihály csak ölelt. Annyira szorosan, hogy már fájt. Majd úgy csókolt, mintha az
éltünk múlna rajta – én pedig húztam csak magamhoz, még jobban.
Összesimultunk, mint az ég és a föld.
– Anyám sírjára esküszöm, többé nem eresztelek el! – zihálta a fülembe.
A jeges szél fütyülve érkezett. Reszkettem.
Ekkor néztem csak körül. Csuromvizesen térdeltünk a langyos vízben, nem
messze tőlünk már mindenhol jég borította a lápot.
Ismét csak egy részen olvadt meg.
Mihály odanyúlt a jégre hajított bundáért, és betakart vele.
Tőlünk úgy százméternyire Katica és István alakja tűnt elő a fehér tájból –
mintha távolodtak volna.
– Miért mennek el?
 – Holnap meglátogatod őket. Most hazamegyünk!
Ölében vitt át a jeges Posványoson, szöges patkóval a lábán. A dermesztő hideg
ellenére karjában melegség járt át, mellkasához bújtam, és mosolyogva emeltem
az égre tekintetemet. Hópihék hullottak az arcomra.
Sűrűn pislogva hálát adtam Istennek, hogy teljesítette a kívánságomat. Ott
voltam, ahol lenni akartam: a férjem karjában.
A szán felé haladva a deres testű fák ropogó hajlongással köszöntöttek, és
lovaink sem felejtettek el, nyerítve üdvözöltek. Ostor széles mosollyal biccentett.
Egy szempillantás alatt ránk sötétedett, és rázendítettek a farkasok. Ordításuk
ezúttal nem ijesztett meg: vonyító hangjuktól otthon éreztem magamat.
 Világom-világom

A háznépe pisszeni sem mert, nemhogy kérdezni, amikor meglátták, hogy

takaróba bugyolálva és szőrmével a hátamon hazatérek.
Mihály csak pár percre hagyott magamra.
– Az úr teljesen kifordult magából – suttogta Vica. – Anna! Mi történt? –
kérdezte félelemmel. – Azt hittük, meghaltál…
– Élek! – Megfogtam a kezét. – És már nem megyek sehova!
– Az úr megváltozott – folytatta riadt szemekkel. – Egy szót sem hajított felénk!
De ha mégis, abban nem volt köszönet! Még Gergelyt is elhajtotta! Egyedül a
papokkal állt szóba, akiket azelőtt utált.
– Nem lesz semmi baj – mosolyogtam bátorítóan.
Vica kétségbeesett képet vágott.
– Gézát ma hajnalban elkergette a háztól!
– Miért?
– Mert rossz lovat kötött be.
Meghallottam Mihály lépteit, így rövidre zártam a beszélgetést.
– Gézát hívd haza! – mondtam Vicának. – Azonnal!
Mihály rá sem nézett a lányra, szemét rám szegezte. Elmosolyodott.
– Géza hazajön – mondtam neki szelíden.
Bólintott.
– Legyen a kedved szerint!
Semmi nem érdekelte, csak én. Le sem vette rólam a szemét.
– Jó volt hozzájuk? – kérdeztem, és Vica után néztem.
– Nem bántottam őket.
– Mi történt, amíg nem voltam itt?
– Semmi nevezetes.
– Ezt azért nem hiszem el! – mondtam mosolyogva. – Meséljen! A faházak hogy
állnak? Megépültek?
 – Jót nem mondhatok, rosszat meg nem akarok.
– Majd elmeséli, ha arra lesz kedve. – Engedtem.
Közelebb léptem. Nem tudtam betelni a látvánnyal: végre ott állt előttem.
– Bátor asszony vagy – mondta. Az ő ajkáról el is hittem.
Tenyerével megérintette az arcomat.
– Öltözz fel! – simogatta a hajamat. – Nem akarom, hogy megfázz.
– Megmentette az életemet! – Az aranyló szemeket néztem. – Ha nem jutok
haza, akkor biztosan…
– Ne folytasd! – Ujját a számra tette. – Vakmerőség volt! Többé nem engedem,
hogy ilyen megtörténjen. Vigyázni fogok rád. Sokkal jobban.
– Erről nem maga tehet – simogattam meg az arcát.
Elfordult, amikor lábujjhegyre ágaskodva meg akartam csókolni.
– Fel kell öltöznöd! Nem akarom, hogy megfázz!

Nagyot dobbant a szívem, ahogy átléptem a régi szobánk küszöbét. Mosolyogva

hordoztam körbe a tekintetemet: minden a helyén volt. Egy vázában rozmaringág
zöldellt, éppen ott, ahova én szoktam tenni.
Mihály megállt az ajtóban: be sem jött, de ki sem akart menni. Tekintete
végigsiklott rajtam – úgy nézett, mintha már meztelen volnék.
– Jöjjön ide! – hívtam.
Nem mozdult.
– Tán már nem tetszem? – évődtem. – Ha nem akarja, hogy megfázzak,
melegítsen fel!
Lassan közelített. Ha nem ismertem volna, azt gondoltam volna, hogy fél tőlem.
Óvatosan lehajolt, ajkával finoman ért az ajkamhoz – átkaroltam. Tenyere a
csípőmre csúszott, válaszul közelebb vontam magamhoz.
– És veled mi történt, Anna? – tolt el, hogy a szemembe nézhessen.
– Semmi nevezetes – nyögtem. Ő sem cifrázta jobban. – Folytassa! – Húztam
magamhoz. Megcsókoltam újra.
– Beleolvastam az írásodba.
– Jól tette – suttogtam a szájába. – Én is folyton maga és a famíliája után
kutakodtam.
– Magadról találtál valamit? – lépett hátrébb.
– Nem – mondtam.
– Az én halálomról adtak hírt? – kérdezte lángoló szemekkel.
 – Arról sem találtam. – Nagyot sóhajtottam. – Kevés az emlék erről a korról.
Arca egyszeriben megkönnyebbült, és felvillant a mosolya. Az a mosoly, amit
oly sokszor láttam magam előtt – az, amelybe egykor beleszerettem.
Két kezébe fogta az arcomat, úgy csókolt. Finoman kezdte, majd egyre
hevesebben. És mint aki szándékosan fékezi magát, egyszer csak abbahagyta.
Inkább a nyakamat vette célba. Puha, forró csókokat lehelt a bőrömre, közben
finoman ölelt, és csak cirógatott. Azt hiszem, gyengéd akart lenni – de elsőre nem
sikerült.
Amint az inge alá csúszott a kezem, az egész teste beleremegett. Érintésem
lángra gyújtotta, és a vágyait képtelen volt fékezni. Vadul arcon csókolt,
lefektetett az ágyra, és fölém hengeredett.
Azon az éjszakán nem tudtunk betelni egymással. Végkimerülésig öleltük
egymást.

– Miért nem alszik? – kérdeztem hajnaltájt. Már világosodott.

– Annál jobb téged nézni – mondta lágyan.
Megsimogattam az arcát.
– Volt egy álmom – kezdett mesélni. – Gyötrően valóságos volt. – Megcsókolta a
homlokomat. – El sem hiszem, hogy újra mellettem vagy.
– Mit álmodott? – kérdeztem, és felkönyököltem.
– Álmomban egy tisztáson jártam, ahol alig volt fa. Nem ismertem rá a helyre.
Körbetekintettem, és nem messze tőlem magányosan legelészett egy ünő. Egyszer
csak meghallottam a hangodat. Az én nevemet kiáltottad.
Feszült arccal nézett rám.
– Azonnal tudtam, hogy te vagy az. – Kisimított egy tincset a homlokomból. –
Csak a te ajkadról szól így a nevem.
Eszembe jutott az én álmom is, amiben egy szarvasbika bömbölt.
– Hiába kerestelek – folytatta. – Mindenhol kerestelek. És hiába kiáltottam én is
a neved, már nem válaszoltál. Oly valónak tűnt, hogy miután felébredtem, fogtam
magam, és kilovagoltam a Posványoshoz. – A távolba nézett a tekintete, ahogy
felidézte az eseményeket. – Persze hiába… Őrülten hangzik, de tudom, hogy te
voltál ott! Annyira tisztán hallottam a hangodat. Veszett egy éjszaka volt!
– Nem hangzik őrültségnek – fogtam meg az arcát. Felültem, és közelebb
húzódtam hozzá. Mihály az ölembe hajtotta a fejét. Simogattam.
 Azt mondják, vannak, akik annyira szeretik egymást, hogy képesek érezni a
másik érzéseit akkor is, ha távol vannak, mert egy láthatatlan, de széttéphetetlen
szál összekapcsolja őket. Szandra szinkronicitásnak nevezte az ilyen véletleneket
– a jógaoktatója szerint a spirituális ébredéshez elengedhetetlen ennek a
törvénynek a felismerése.
Én nem nevezem sehogy, de biztos vagyok benne, hogy létezik. A világ,
amelyről korábban azt hittem, jól ismerem, egyre több titok felett lebbentett
fátylat. És bár nem értettem őket, mégis éreztem a rejtélyes összhangot, amellyel
az események megtörténnek, és ahogy a szálak összefüggenek egymással. Ha
megtörténik veled, nem biztos, hogy érted – de azt biztosan tudod, hogy igaz.
– Vágytam maga után – suttogtam. – Mindennap könyörögtem Istenhez, hogy
segítsen visszatérnem.
– Lelkem jobbik fele! – szólt kedvesen.
– Maga mit csinált?
– Átkozódtam – suttogta. – Átkoztam az életet és a perceket. Vagy azért, mert
megtörténtek, vagy azért, mert elmúltak.
A kezem megállt, de csak egy pillanatra.
– Majdnem beleőrültem! – mondta fojtott hangon. – Még én sem ismertem
magamra. – Felült, hogy a szemembe nézzen. – Ha rólad van szó, akkor… akkor
bármire képes vagyok.
– Nyugodjon meg – öleltem át. – Már itt vagyok.
– Ez nem történhet meg még egyszer. Amim van, semmit nem ér! Nélküled
semmit.
– Ne féljen, nem megyek már sehova!
– Egyedül nem is! Együtt!
Elhúzódtam.
– Ezt hogy érti? – Látni akartam a szemét.
– Nem biztonságos ez a világ – körbenézett. – Neked nem az! Holnap
megtörténhet újra. És én ezt nem hagyom!
– Mit akar ez jelenteni, nagyságos uram? – kérdeztem aggodalommal.
– Azt, hogy visszamegyünk. Együtt!
– Az örvény csak engem ragadott el.
– Megtalálom a módját! – vágott a szavamba. – Esküszöm!
– Maga nem tudja, mit beszél – mondtam egészen halkan. – Magának fogalma
sincs, hova akar menni…
– Van időnk! – mosolygott. – Addig kitanítasz!
 – Ott nem lenne rangja! – magyaráztam. – A vére jogán semmit sem kapna, érti?
Semmit! Ott egy senki lenne – csúszott ki a számon. – Senkit nem érdekelne a
nemzetes famíliája. A neve csak egy lenne a sok közül. Se vagyona, se rangja nem
lenne. Mindenét elveszítené.
– Én tudom, ki vagyok – jelentette ki határozottan –, és te is tudod, hogy ki
vagyok. Az nem változik. – Az arca kemény volt. Véresen komolyan gondolta,
amit mondott. – Ha a vagyon miatt fáj a fejed, biztosíthatlak róla, hogy sehol,
semmiben nem szenvedsz hiányt mellettem! Ezt megígérhetem.
– Hát nem érti? – csattantam fel. – Én elboldogultam a 21. században, ezután
sem okozna gondot. Én maga miatt aggódom, nagyságos uram!
– Tán azt hiszed, hogy a jövőbeli ivadékok különbek nálam? – fortyant fel. –
Nem hiszed, hogy állnám a sarat a te világodban?
– Elképzelése sincs, mennyit változott a világ. – Nehéz volt úgy válaszolni, hogy
értehető legyek. – Mint mondtam, sokkal, de sokkal több ember él, és…
– Akkor talán fel sem tűnik, ha eggyel több lesz – felelte élesen. – Űzték bennem
a gondolatok egymást, Anna! Hidd el, volt időm megfontolni.
Szótlanul álltam.
– Tán atyád és családod miatt aggódsz? – szűkült össze a szeme egyszeriben.
– Szó sincs róla – ráztam a fejemet. – Apám hálás, hogy maga visszajuttatott.
– Az érzés kölcsönös – nézett Mihály a távolba. – Én is hálával tartozom neki,
amiért visszaengedett.
– Nem örültek – vallottam be –, de nem akadályoztak.
– Jó a pedigrém – mondta Mihály mosolyogva.
Ezen elnevettem magam.
– Tudja, már ilyen szavakat sem használunk. A magyar nyelv, ahogy már
mondtam, rettentő sokat változott.
– Tudom – vigyorgott. – Az írásod más, de megfejtettem. Persze nem mindent,
de majd megtanítod. – És sorolta a különbségeket, amelyeket észrevett.
– Nagyságos uram! – Eszembe jutott Hilár testvér. – Tudom, hogy Vajda Sámuel
apát segítségét kérte. Betartotta a szavát! Egy bencés szerzetes talált rám, aki
azonnal cselekedett.
– Hát megtette!
– Igen, segített. – Könny futotta el a szememet. – Nagyságos uram! A katolikusok
nélkül ma nem állnék itt. Nélkülük…
– Elég! – szólt indulatosan Mihály. – Nem szentek!
– Hálásnak kell lennünk.
 – Csak nem hiszed, hogy ezek szívjóságból cselekedtek?
Értetlenül néztem rá.
– Ezek papok, Anna! – Mihály szemében harag lángolt. – Nem ingyen tették!
Rókábbak a rókánál! – Keserűen felnevetett. – Hiába könyörögtem neki, térdre
hullottam előtte, hogy tegye, amit kérek. De nem akarta. Bolondnak nézett! Az
arany sem érdekelte, azt hitte elment az eszem.
– De megtette – suttogtam. – Hisz itt vagyok.
– Ördög és pokol! – gurult méregbe. – Még jó, hogy megtette. A szavát vettem.
Az Oroszy-földekért cserébe. A parti földek már hozzá tartoznak – mondta
keserűen. – Az építkezés már Vajda akarat szerint zajlik.
– Eladta? Ezért eladta a parti földeket? – Elképedtem. – De hiszen megmondtam,
hogy egyszer…
– Ez volt az ára – vágott a szavamba. – Ezt akarta cserébe. Megkapta!
– És maga? Magával most mi lesz? – kérdeztem ijedten. – Már Vázsonyban sincs
semmije.
– Füreden még akad. Sok a szőlőm. És az étterem az enyém.
– Túl sokat kért – mondtam már én is dühösen.
Mihály elmosolyodott. Ahogy én méregbe gurultam, az ő jókedve visszatért.
– Semmi sem lett volna túl drága! – nézett a szemembe. – És különben is… az
éttermet is eladom. Mindent.
Átölelt, és homlokon csókolt.
– A következő napfordulón indulunk.
Szorosan öleltem én is.
Nincs mit gondolkodni, a sorsunk megtörténik velünk.
Remélem, Hilár testvérnek igaza van, és Isten most is figyel – és akarata
egybeesik Oroszy Mihályéval.