BORÍTÓSZÖVEG

Olaszország, 1943. Tombol a második világháború, az ország nagy

részét megszállták a németek, a zsidó lakosságot deportálás és
megsemmisítés fenyegeti.

Évekkel ezelőtt Eva Rosselli és Angelo Bianco szinte testvérekként

nevelkedtek, majd egymásba szerettek, ám a körülmények és a
vallásuk elválasztotta őket egymástól.

Hosszú idő után találkoznak újra: a zsidó származású Eva a Gestapo

elől menekül, s nincs kihez fordulnia. Angelo felszentelt pap, s úgy
dönt, befogadja a lányt a kolostorba. Eva rádöbben, hogy a katolikus
egyház rajta kívül még sokaknak nyújt menedéket.

A világ lángokban áll, az emberek nélkülöznek, és a két fiatalra is

sorozatos megpróbáltatások várnak. Gyötrelmes választások elé
kerülnek, mígnem a sors és a szerencse közbeszól, és életük
legnehezebb döntését kell meghozniuk.


AMY HARMON

Homokból
és hamuból




Fordította
Gázsity Mila

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült
Amy Harmon: From Sand and Ash
Published by Lake Union Publishing, Seattle

Text copyright © 2016 Amy Sutorius Harmon
All rights reserved

Hungarian translation © Gázsity Mila, 2019

Ez a kiadás az Amazon Publishing és a Lex Copyright Office közreműködésével jött létre.

Borítófotó © Arcangel
Borítófotó © CollaborationJS / Trevillion Images

ISBN 978-963-433-624-2

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője
Felelős szerkesztő Palkó Katalin
Olvasószerkesztő Török Tünde
Borítóterv Féder Márta
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu



Az igazi Nathan Cassuto rabbinak
Szavaim sincsenek rá, csak a mélységes tiszteletem
 PROLÓGUS

1944. március 24.

Angelót egy időre elnyomhatta az álom az út mellett, a nyirkos

fűben. Dideregve riadt fel, mert estére lehűlt a levegő, a reverendája
anyaga pedig elég vékony volt. Ettől a kis borzongástól olyan
fájdalom nyilallt a jobb oldalába, hogy felnyögött, de legalább
azonnal magához tért. Időközben besötétedett. A szája annyira
kiszáradt, hogy lenyalta a harmatot az arca mellett sarjadó fűről.
Meg kell mozdulnia, ha át akar melegedni, meg kell mozdulnia, ha
vizet akar. Meg kell mozdulnia, hogy megkeresse Evát.
Keservesen talpra állt, lépett egyet, majd még egyet, azt
hajtogatva magában, hogy most már jobban fájna lefeküdni, mint
tovább gyalogolni. Minden lélegzetvételnél perzselő érzés járta át –
biztosra vette, hogy eltört néhány bordája. Rossz lábával
bizonytalanul lépkedett a sötétben, ám aztán rájött, milyen tartást
kell felvennie ahhoz, hogy a járás kevésbé legyen gyötrelmes,
rátalált valamiféle ritmusra, és sántikálva elindult a Via Ardeatinán
Róma felé. Legalábbis remélte, hogy Róma felé tart. Az Úr legyen
irgalmas hozzá, ha eltévedt. A jobb szemével alig látott, a bedagadt
ballal egyáltalán nem, és az orra is eltört. Nem nagy kár érte. Sosem
ez volt a legelőnyösebb vonása. Jobb kezéről három köröm
hiányzott, a bal kisujja eltört. Amikor egyszer megbotlott, és a földre
zuhant, erre a rossz irányba görbülő kisujjra sikerült ráesnie. A
fájdalomtól csillagokat látott, öklendezni kezdett, és nagyon meg
kellett küzdenie azért, hogy ne ájuljon el. Óvatosan feltérdelt, hogy
elnyöszöröghessen egy imát a Madonnához, és könyörgött hozzá,
hogy segítsen még egy kicsit. A Szűzanya meghallgatta, Angelo
pedig bicegett tovább.
A Trastevere negyedben álló Szent Cecília-templom nem lehetett
már messze… talán nyolc kilométerre? Ám olyan lassan haladt
előre, hogy órákba telhet, mire odaér. Fogalma sem volt, mennyi
lehet az idő. Nem bánta, hogy beesteledett, hiszen a sötétség
legalább elrejtette. Azt feltételezték róla, hogy meghalt, így hát
akkor van biztonságban, ha mindenki továbbra is halottnak hiszi.
Legfeljebb elképzelni tudta, hogy nézhet ki: a haja összetapadt a
mocsoktól, vértől, a reverendáját megalvadt vér szennyezte, és
áradt belőle a verejték, a halál bűze. Már három napja viselte.
Egyáltalán nem úgy festett, mint Isten seregének harcosa, inkább
mintha a pokol hírnöke lett volna.
Tudta, hogy valamivel odébb lesz egy másik templom – Rómában
nem volt olyan út, amely mentén ne állt volna legalább egy, de
inkább öt templom. Megpróbált visszaemlékezni a lelkipásztor
nevére, de képtelen volt felidézni. Volt a közelben egy kolostor és
egy iskola is. Korábban mindkettőbe vitt néhány menekültet.
Gyerekeket. Zsidókat. Az út kihalt volt. Egyetlen lelket sem látott
azóta, hogy eldübörögtek mellette a régi kőbánya és a katakombák
felől érkező teherautók, amelyek német katonákat, sokszor elsütött
fegyvereket és kiürült konyakospalackokat tartalmazó ládákat
szállítottak. A katakombák most már új holtakat őriztek. Már nem
csak a régi kísértetek formálhattak jogot az Ardeatina
barlangüregeire.
Gyötrelmes örökkévalóságnak tűnt, mire végre megpillantotta a
templomot, de a szökőkút láttán szaporábban kezdte szedni a lábát.
Szinte belebukott, arccal előre, fájdalmában felhördült, aztán
valósággal fuldokolni kezdett, mert nem nyelte, inkább magába
szippantotta az enyhén állott vizet, amelytől akár meg is
betegedhetett, ám ital még sosem esett ennél jobban. Teleitta magát,
és amikor feltápászkodott, majdnem felnyüszített, mert
szétmarcangolt ujjbegye hozzáért a fagyosan hideg kőhöz. Úgy-
ahogy megmosakodott, amennyire tudta, letisztogatta a vért és a
mocskot a hajáról, a bőréről. Ha csak hajnal után jut el oda, ahová
igyekszik, legalább legyen valamennyire elfogadható a külseje…
emellett a víz fel is frissítette.
Riadtan összerezzent, amikor érzékelte, hogy árnyék vetül rá, de
aztán ráeszmélt, hogy nem emberi, hanem kőből faragott alak
magasodik fölé. Egy szobor. A szobor dermedt együttérzéssel
meredt le rá, és felé nyújtotta a kezét, bár segíteni nem tudott.
Angelónak sejtelme sem volt, milyen szentről mintázhatták, vagy
hogy mennyire jelentős műalkotás – még a templom neve sem jutott
eszébe –, ám volt valami a szobor ünnepélyesen komoly
arckifejezésében, melankolikus belenyugvásról árulkodó
testtartásában, ami Donatello Szent Györgyére emlékeztette, és arra
a napra, amelyen megérezte magában az elhivatottságot.
Tizenhárom éves volt, amikor Szent György szólt hozzá. Nem
hallható hangon. Angelo nem volt sem bolond, sem vizionárius.
Szent György azonban akkor is beszélt hozzá. Azon a napon a
mankóját használta, mert a lábcsonkja túlságosan fájt ahhoz, hogy
felcsatolja a művégtagot. Az iskolai kirándulás kimerítette, és
egyébként sem izgatta különösebben, hogy képes-e tartani a tempót
a többi fiúval. Sebastiano atya a Palazzo del Bargellóba vitte őket, és
amint Angelo átlépte a küszöböt, meglátta a szobrot.
Magas talapzaton állt egy fülkében, így nem érinthette meg. Pedig
annyira szerette volna. Olyan közel ment hozzá, amennyire csak
lehetett, és felnézett rá. Szent György az ókor távolába meredt,
ártatlan tekintete rácáfolt fegyverzetére, aggodalmasan összevont
szemöldöke pedig félelmet nem ismerő arckifejezésének mondott
ellent. Nagy, tiszta pillantású szemmel, egyenes tartással, higgadtan
várta a közelgő veszedelmet, holott ahhoz is túl fiatalnak tűnt, hogy
kardforgató legyen. Angelo megbűvölten bámult a szobor arcába.
Hosszú időn át meg sem moccant, hidegen hagyták a freskók, a
híres kupola, a színes ólomüveg. Mintha a hatalmas múzeum és
annak minden csodája abban az egyetlen szoborban testesült volna
meg.
Most, több mint tizenkét évvel később, felpillantott az alakra,
amely korántsem Donatello híres műve volt, ő azonban így is
fohászkodni kezdett hozzá. – Segíts nekem, San Giorgio – mondta ki
hangosan, azt remélve, hogy meghallgatásra talál a mennyekben. –
Segíts szembenézni mindazzal, ami következik.
Elfordult a kúttól, és miközben visszabotorkált az útra, amely
olyan öreg volt, mint maga Róma, szinte érezte meggyötört hátán az
ismeretlen szobor tekintetét. Gondolatai visszatértek Szent
Györgyhöz, az ő bajnokához, és ahhoz a régi délutánhoz, amikor
annyi minden világossá vált előtte, amikor a halhatatlanság
kiérdemelt ajándéknak, nem pedig iszonyú kínnak tűnt. Még sosem
találta a halált annyira vonzónak, mint most.
Azon a bizonyos délutánon egy idő után már nem egyedül
tanulmányozta Szent Györgyöt, bár csak akkor vette észre, hogy
valaki odalépett hozzá, amikor a férfi megszólalt, és elmesélte neki,
milyen történetet jelenít meg a műalkotás.
– György római katona volt, valamiféle parancsnok. Nem volt
hajlandó megtagadni, hogy hisz Krisztusban. Aranyat, hatalmat,
kincseket ígértek neki, és ezekért mindössze annyit kellett volna
tennie, hogy áldoz a birodalom istenei előtt. Tudod, a császár nem
akarta megöletni. Ahhoz túlságosan nagyra tartotta az ifjú
Györgyöt. Csakhogy György visszautasította.
A fiú elkapta a tekintetét Donatello szobráról. A mellette álló férfi
pap volt, mint Sebastiano atya, Angelo apjánál idősebb, de
nagyapjánál, Santinónál fiatalabb. Takarosan nyírt haja, csillogó
szeme volt, az arca kedvességről és kíváncsiságról árulkodott, kezét
azonban összekulcsolta a háta mögött, így már a tartásából is papos
önmegtartóztatás sugárzott.
– Meghalt? – kérdezte a fiú.
– Igen – felelte komoly arccal a pap.
Angelo valami ilyesmire számított, azonban az őszinte válasz
szinte fájt neki. Azt szerette volna, ha az ifjú hős diadalmaskodik.
– Meghalt, de a sárkányt legyőzte – folytatta kedves hangon a pap.
A fiú ezt nem igazán értette, és orrát zavartan ráncolva újra a
szoborra pillantott, a György kezében tartott jókora pajzsra. Eddig
azt hitte, igaz történetet hall, márpedig sárkányok nem léteznek.
– A sárkányt? – kérdezett vissza. – Egy sárkánnyal harcolt?
– A gonosszal. A kísértéssel. A félelemmel. A sárkány annak a
küzdelemnek a jelképe, amelyet György önmagával folytathatott,
hogy hű maradhasson Istenéhez.
Angelo bólintott. Ezt tökéletesen érthetőnek találta. Újra csend
támadt, és csak bámulták a művész keze nyomán életre kelt katona
szobrát.
– Hogy hívnak, fiatalember? – szólalt meg újra a pap.
– Angelo – felelte a fiú. – Angelo Bianco.
– Tudod, Angelo, Szent György több mint ezerötszáz évvel ezelőtt
élt. És még mindig beszélünk róla. Szerintem ez halhatatlanná
teszi… Te nem így látod?
A gondolattól könny szökött a fiú szemébe, és pislogni kezdett,
hogy ne csorduljon ki.
– De, atyám – suttogta. – Én is így látom.
 – Mindent kockára tett, és most halhatatlan.
Mindent kockára tett, és most halhatatlan.
Angelo felnyögött. Az emléktől görcsbe szorult a gyomra. Ó,
micsoda irónia! Ó, micsoda hihetetlen, szörnyű irónia! Hiszen ő
maga is mindent kockára tett, és ezzel talán épp azt az egyetlen
dolgot vesztette el, amelyért akár a halhatatlanságot is odadobta
volna.
Mire végül elért a Szent Cecília kapujához, keleten az ég már
lassan világosodni kezdett, és halvány fény vetült az Örök Város
templomaira, harangtornyaira. Megkondultak a hajnali imádságra
hívó harangok, mintha a visszatérésének örvendtek volna, Angelo
azonban mindössze arra volt képes, hogy megkapaszkodjon a
kerítés vaspálcáiban, és azért imádkozzon, hogy Eva valami csoda
folytán mégis odabent várjon rá.
Ott talált rá néhány perccel később Mater Francesca. A fiatal pap
hátát a kapunak vetve ült, mintha a Sátán csatlósai támasztották
volna oda. A nő halottnak hihette, mert rémülten felsikoltott, és
keresztet vetve rohant el segítségért. Angelo ahhoz is túl elcsigázott
volt, hogy megnyugtassa.
Bedagadt szemhéja alól kilesve látta, hogy felbukkan mellette
Mario Sonnino, megméri a pulzusát, majd odakiált valakiknek, hogy
vigyék be.
– Nem biztonságos… – próbálta inteni a fiatalember. Az orvos
számára nem volt biztonságos a kapun kívül mutatkozni, de persze
számára a kapun belül sem volt biztonságos.
– Valaki megláthat. – Angelo figyelmeztetni akarta Mariót, ám
képtelen volt megformálni a szavakat.
– Vigyék fel Eva szobájába! – adta ki az utasítást az orvos.
– Hol van Eva? – kérdezte minden erejét összeszedve a
fiatalember, mert muszáj volt tudnia.
 Senki sem felelt, sietve lépkedtek vele felfelé. Angelo feljajdult,
mert a bordái tiltakoztak a mozgatás ellen. Amikor óvatosan az
ágyra fektették, Eva illata azonnal körülvette.
– Eva? – szólalt meg újra, ezúttal hangosabban. Igyekezett a
kevésbé bedagadt szemét használni, megpróbált kilátni rajta, de az
őt körülvevő alakok elmosódtak, és a hallgatásuk sem ígért semmi
jót.
– Már három napja nem láttuk Evát – válaszolt végül Mario. – A
németek elvitték.


1944. március 24.

Via Tasso

Vallomás

A nevem Batsheva Rosselli, nem pedig Eva Bianco, és zsidó vagyok.

Angelo Bianco nem a bátyám, hanem egy pap, aki pontosan attól a
helyzettől próbált megóvni, amelyben most találom magam.

Amikor megismerkedtünk, Angelo még gyerek volt. Ahogy én is.

Gyerek volt, de a tekintete arról árulkodott, hogy fiatal kora ellenére
máris túl sok csalódás érte. Olaszországba érkezését követően sokáig
egyetlen szót sem szólt. Csak figyelt. Azt hittem, azért csinálja, mert
amerikai. Azt hittem, azért csinálja, mert semmit sem ért. Most, hogy
ez eszembe jut, egy kicsit mulatságosnak találom, hogy mindent
elmutogattam neki, és hangosan beszéltem, mintha rosszul hallana.
Körbetáncoltam, hegedültem, és dalocskákat énekeltem, hátha meg
tudom nevettetni. Amikor elmosolyodott, megöleltem, és
megcsókoltam az arcát. Nem volt baj sem a fülével, sem az
értelmével. Tökéletesen megértett engem. Egyszerűen csak hallgatott.
Figyelt. Tanult.
Camillo, az én végtelenül türelmes apám azt mondogatta, hogy
hagyjam már békén, de erre képtelen voltam. Egyszerűen nem ment.
Most már világos, hogy később is ugyanezt csináltam. Éveken át
egyre Angelo körül táncoltam, hogy felfigyeljen rám, és csak azt
szerettem volna, ha elmosolyodik. Egyedül arra vágytam, hogy
mellette lehessek, hogy szerethessem, és ő is szeressen engem. Már
akkor is lázadtam, már akkor is megpróbáltam leküzdeni a félelmet,
csak ezt abban az időben még nem ismertem fel. Mindig is a lázadás
volt a legjobb szövetségesem, bár néha kifejezetten gyűlöltem. A
lázadás hasonlított rám, a lázadás csupa fájdalom volt, mint én, de
sosem hagyta, hogy feladjam. És amikor a félelem megfosztott az
okoktól, amelyekért harcolhattam, a lázadás adta nekem vissza
ezeket.
Apám egyszer azt mondta: azért vagyunk a világon, hogy
tanuljunk. Isten azt akarja, hogy részünk legyen abban, amit az élet
meg akar tanítani nekünk. Aztán fogjuk mindazt, amit megtudtunk,
és ez lesz a mi adományunk Isten és az emberiség számára. Ahhoz
azonban élnünk kell, hogy tanulhassunk. És néha küzdenünk kell
azért, hogy élhessünk.
Ez az én adományom. Ezek azok a dolgok, amelyeket
megtanultam, az apró lázadások, amelyek életben tartottak, és a
szeretet, amely a reményt táplálta bennem, amikor a reményen kívül
nem volt semmi egyebem.

Eva Rosselli
1929
 1. FEJEZET

FIRENZE

– Santinónak van egy fiúunokája. Tudtad? – kérdezte Eva apja.

– Nonnónak fiúunokája van? – nézett vissza rá Eva.
– Igen, neki. Habár ő igazából nem a te nonnód. Ezt azért tudod,
ugye?
– De akkor is az én nonnóm, mert annyira szeret engem – érvelt a
kislány.
– Na igen, de attól ő nem az apám, ahogy a mammád apja sem
volt. Vagyis nem a nagyapád – magyarázta türelmesen Camillo.
– Persze, babbo, tudom – vágta oda morcosan Eva. Nem igazán
értette, miért akadékoskodik az apja. – Szóval Fabia valójában nem
a nagyanyám. – Már azt hazugságnak érezte, hogy ezt fennhangon
kimondja.
– Pontosan. Így van. Tudod, Santinónak és Fabiának született egy
fia, aki még fiatalember korában elhagyta Firenzét, és Amerikába
ment, mert ott több lehetőség várt rá. Feleségül vett egy amerikai
lányt, és lett egy kisfiuk.
– Hány éves a kisfiú?
– Tizenegy vagy tizenkettő. Pár évvel idősebb nálad.
– És hogy hívják?
– Azt hiszem, Angelónak, ahogy az apját is. De kérlek szépen,
Batsheva, most figyelj rám egy percre, és ne szakíts félbe állandóan.
– Evát a babbója csak akkor szólította Batshevának, ha kezdte
elveszteni a türelmét, így hát a kislány elhallgatott, és nagyon
figyelt.
– Angelo édesanyja meghalt – folytatta szomorúan a férfi.
– Akkor ezért sírt tegnap nonna, amikor elolvasta a táviratot, amit
kapott? – Eva máris elfelejtette, hogy nem kellene közbeszólnia.
– Igen. Santino és Fabia azt akarják, hogy a fiuk hozza el
Olaszországba az unokájukat. A fiúnak egészségügyi problémái
vannak… valami a lábával. Azt szeretnék, ha ezentúl itt élne.
Velünk. Legalább egy ideig. Santino bátyja pap, és úgy gondolják, a
fiú itt, Firenzében járhatna papneveldébe. Kicsit később kezdené,
mint szokás, de Amerikában katolikus iskolában tanult, úgyhogy
nincs nagyon lemaradva. Sőt az is lehet, hogy jóval a többiek előtt
jár. – A férfi úgy beszélt, mintha fennhangon tűnődne, nem pedig
úgy, mintha olyasmit kívánna közölni, amiről a kislánynak tudnia
kell. – Majd segítek, amiben csak tudok – mormolta maga elé.
– Azt hiszem, barátok leszünk – jelentette ki Eva. – Hiszen
mindketten elvesztettük az édesanyánkat.
– Ez igaz. És nagyon is ráfér majd egy barát, Eva.
A kislány nem emlékezett az anyjára. Még kicsi volt, amikor az
tuberkulózisban meghalt. Evának volt valami elmosódó emléke
arról, ahogy az édesanyja lehunyt szemmel, mozdulatlanul fekszik
az ágyon. A kislány ekkor nem lehet több négyévesnél, de később is
tisztán fel tudta idézni, milyen magas volt az ágy, és milyen
sikerélményt jelentett, hogy apró hegedűjét szorongatva oldalról fel
tudott rá kapaszkodni. Egy dalt szeretett volna eljátszani az
anyjának.
Odamászott a nő mellé, és megérintette lázas homlokát.
Tüdővészesekre jellemző, erősen kipirult arca miatt az anyja úgy
festett, mint valami kipirosított orcájú játék baba. A hasonlóságot
csak fokozta, hogy amikor a nő fáradtan felnézett, a szeme élettelen
fényű, a tekintete kába volt. Eva megijedt a szinte teljesen
mozdulatlan alaktól, aki üveges, kék szemmel bámult fel rá. Aztán
az anyja a nevén szólította, s a hangja olyan töredezetten, olyan
szárazon zörgött, susogott, akár a régi papír.
– Batsheva – lehelte, majd egész testét köhögés rázta meg. Eva
még nagyon sokáig gyűlölte a saját nevét amiatt, ahogy az anyja
kimondta… ahogy hörögve elsuttogta… ahogy fuldokolva
megküzdött minden egyes szótaggal, mintha az lenne az utolsó szó,
amely életében elhagyja az ajkát. Az anyja halála után még sokáig
befogta a fülét és elsírta magát, ha az apja Batshevának hívta.
Babbo ekkor kezdte el Evának nevezni.
A kislány mindössze ennyit tudott felidézni az édesanyjáról és a
vele töltött, túlságosan is rövid időről, de igyekezett ezt is elfelejteni.
Nem olyan emlék volt, amit dédelgetett volna. Az anyja képét
nézegetve szívesen tett úgy, mintha tisztán emlékezne a szép nőre,
akinek finom szálú, barna haja és porcelánsima bőre volt, s aki
Evával az ölében ült egy jóval fiatalabb Camillo oldalán, akinek
fekete hajába még nem vegyültek ősz szálak, és komoly arcából
kimosolygott barna szeme.
Eva tisztában volt azzal, hogy ő a képen látható kisgyerek, az
apró lányka, aki az anyja ölében ülve figyelmes tekintettel bámul fel
az őt átölelő nőre. De bármennyire igyekezett is, nem volt
semmiféle emléke róla. Még csak nem is hasonlított rá. A bőre
világosabb, az ajka rózsásabb volt, így inkább az apjára, Camillóra
emlékeztetett.
Nem volt könnyű olyan valakit szeretni, olyan valakit hiányolni,
akit még csak nem is ismert.
A lány eltűnődött azon, vajon Santino unokája, Angelo szerette-e
az anyját. Csak remélni tudta, hogy nem nagyon. Mert szeretni,
majd elveszíteni valakit sokkal rosszabb annál, mint ha ez a
személy soha nem is volt jelen az életünkben.

– Miért vagy olyan szomorú? – tudakolta Eva, és hosszú hálóinge

alatt felhúzta a térdét az állához. Az apja könyvtárában talált rá
Angelóra, aki a vihart nézte. A helyiség erkélyre nyíló ajtaja ki volt
tárva, az eső folyamatosan verte a földszinten a rózsaszín kövekkel
kirakott járdát. A lány egy percig sem hitte, hogy a fiú válaszolni
fog. Eddig még sosem felelt neki. Pedig már három hónapja élt a
villában a nonnójával és nonnájával, és Eva minden tőle telhetőt
megtett, hogy összebarátkozzanak. Hegedült neki. Táncolt neki.
Iskolai egyenruhájában beugrott tapicskolni a szökőkútba, emiatt
jól leszidatta magát, csak hogy megmosolyogtassa, és a fiú néha
valóban felnevetett. A lány ettől csak még elszántabban
próbálkozott. Angelo azonban sosem szólt hozzá.
– Hiányzik édesanyám.
Eva szíve meglepetésében nagyot dobbant. A fiú beszélt!
Méghozzá olaszul. Tudta, hogy Angelo érti, amit mondanak neki, de
valahogy arra számított, hogy majd angolul szólal meg, mivel
amerikai.
– Én nem emlékszem az édesanyámra. Négyéves voltam, amikor
meghalt – bökte ki, és remélte, hogy a fiú folytatja a beszélgetést.
– Semmire sem emlékszel? – kérdezte Angelo.
– Apa mesélt ezt-azt. Anya osztrák volt, nem olasz, mint a
babbóm. Adele Adlernek hívták. Szép név, ugye? Néha leírom a
legszebb gyöngybetűimmel. Mintha valami amerikai filmsztár neve
lenne. Egy kicsit úgy is nézett ki. Apa azt mondja, hogy első látásra
beleszeretett.
Babbo először Bécsben találkozott mammával. Üzleti úton volt, a
borospalackjait adta el. Tudod, babbónak üveggyára van. Minden
borászat tőle veszi a palackokat. Ausztriában nagyon finom bort
készítenek. Babbo megengedte, hogy megkóstoljam. – Eva úgy
gondolta, fontos lenne Angelo tudomására hozni, hogy micsoda
nagyvilági teremtéssel van dolga.
– Ő is hegedült? – kérdezte habozva a fiú.
– Nem. Mammának nem volt zenei tehetsége. De szerette volna,
ha olyan nagyszerű hegedűs lesz belőlem, mint Adler nagypapa
volt. Ő igazán híres. Legalábbis Felix bácsi szerint – vont vállat a
lány. – Most te mesélj az édesanyádról.
Angelo olyan hosszan hallgatott, hogy Eva már azt hitte, újra
visszatért korábbi némasága.
– A haja sötét volt, mint a tied – szólalt meg halkan a fiú. Lassan
előrenyúlt, és megérintette a lány haját. Eva visszafojtotta a
lélegzetét, amikor Angelo megtapogatott egy hosszú fürtöt, aztán
újra lehullott a keze.
– Milyen színű szeme volt? – tudakolta kedvesen a lány.
– Barna… mint a tied.
– Szép volt, mint én? – A kérdésben nem volt semmi kacérság.
Evának világéletében azt mondogatták, hogy milyen szép, így
legfeljebb vállat vont, ha ezt hallotta.
A fiú félrebillentett fejjel eltöprengett.
– Azt hiszem. Számomra szép volt. És olyan lágy…
Az utolsó szót angolul mondta ki, mire a lány értetlenül ráncolva
az orrát visszakérdezett:
– Lágy? Soffice o grassa?
– Nem, nem grassa. Nem kövér. Minden olyan… megnyugtató
volt benne. Anya olyan gyengéd… olyan lágy volt.
 Eva csak bámult, hogy a válasz milyen bölcs, milyen pontos és
időtlen.
– No de… a nonnád is… lágy – vetette fel egy idő után, egyszerűen
csak azért, mert szeretett volna mondani valamit, akármit.
– De nem ugyanúgy. Nonna állandóan sürög-forog. Azt akarja
elérni, hogy boldog legyek. Sok szeretetet akar adni. Ez azonban
nem ugyanaz. Mamma maga volt a szeretet. Még csak erőlködnie
sem kellett. Ő… ilyen volt.
Aztán csak ültek, nézték az esőt, és Eva az anyákra gondolt, meg
kedves, szeretni való dolgokra, és hogy milyen magányosnak érzi
magát az esőtől, pedig nincs is egyedül.
– Nem akarsz a bátyám lenni, Angelo? Nincs testvérem. Pedig
annyira szeretnék egyet – szólalt meg, és a mellette ülő fiú arcélére
pillantott.
– Van egy húgom – suttogta Angelo, de nem Evának felelt, nem is
fordult felé, továbbra is az esőt bámulta. – Amerikában. Ő
megszületett… a mammám pedig meghalt. A húgom Amerikában
van, én pedig itt.
– De legalább édesapád mellette van.
A fiú bánatosan ingatta a fejét.
– Apám a nagynénémre bízta, mamma húgára. Aki kisbabát akart
– Te nem kellettél neki? – kérdezte összezavarodva Eva. Angelo
úgy vont vállat, mintha nem számítana a dolog.
– Hogy hívják… a kishúgodat? – faggatta tovább a lány.
– Papà Annának nevezte el… mamma után.
– Viszont fogjátok látni egymást.
Angelo Eva felé fordult. A Camillo íróasztalán álló kislámpa
árnyékában a szeme inkább szürkének tűnt, mint kéknek.
– Nem hinném. Papà azt mondta, hogy most már Olaszország az
otthonom. Eva, én nem akarom, hogy Olaszország legyen az
otthonom! A családomat akarom… – A hangja elcsuklott, és a fiú úgy
meredt le a kezére, mintha szégyellné, hogy gyengének mutatkozott.
Most először mondta ki a lány nevét. Eva a keze után nyúlt.
– Majd én leszek a családod, Angelo. Ígérem, jó húgod leszek. Ha
akarod, akár Annának is szólíthatsz, amikor egyedül vagyunk.
A fiú nyelt egyet, az ádámcsutkája görcsösen megmozdult, a keze
megszorította a lányét.
– Nem akarlak Annának hívni – bökte ki sírósra váló hangon.
Könnyeit nyeldekelve felpillantott Evára. – Nem akarlak Annának
hívni, de azért a bátyád leszek.
– Ha szeretnéd, akár a Rosselli család tagja is lehetsz. Babbo nem
bánná.
– Akkor Angelo Rosselli Bianco lesz a nevem. – A fiú
elmosolyodott, amikor kimondta, aztán a kezével megtörölte az
orrát.
– Az enyém pedig Batsheva Rosselli Bianco.
– Batsheva? – Most Angelo homloka gyűrődött ráncokba.
– Igen. Így hívnak. De mindenki csak Evának szólít. Héber név –
jelentette ki büszkén a lány.
– Héber?
– Igen. Mi ebrei vagyunk.
– Ebrei?
– Zsidók vagyunk.
– Az mit jelent?
– Én sem tudom egészen pontosan – vont vállat a lány. – Az
iskolában nem járok hittanra. Nem vagyok katolikus. A legtöbb
ismerősöm nem tudja az imádságainkat, és a zsinagógába sem
járnak. Kivéve az unokatestvéreimet, Levit és Claudiát. Ők is zsidók.
– Te nem vagy katolikus? – meredt rá döbbenten Angelo.
– Nem.
 – De hiszel Jézusban?
– Ezt meg hogy érted?
– Hiszed-e, hogy ő Isten?
Eva a homlokát ráncolta.
– Nem, azt hiszem, hogy nem. Mi nem Jézusnak hívjuk.
– Nem jársz misére?
– Nem. Zsinagógába szoktunk. De nem valami gyakran – ismerte
be. – Az én babbóm szerint nem kell templomba mennünk ahhoz,
hogy beszélhessünk Istennel.
– Én katolikus iskolába jártam, vasárnap pedig misén vettem
részt. Mindig mammával mentünk – magyarázta továbbra is
meghökkent arccal Angelo. – Nem vagyok biztos abban, hogy a
bátyád lehetek.
– Miért? – kiáltott fel összezavarodva Eva.
– Mert nem ugyanaz a vallásunk.
– A zsidók és a katolikusok nem lehetnek testvérek?
Angelo nem felelt azonnal, alaposan végiggondolta a kérdést.
– Nem tudom – ismerte be végül.
– Szerintem lehetnek – jelentette ki határozott hangon a lány. –
Babbo és Augusto bácsi testvérek, pedig nem sok mindenben
értenek egyet.
– Hát akkor… mi majd minden másban egyetértünk – mondta
komoly képpel a fiú. – Hogy bepótoljuk ezt a hiányosságot.
Eva ugyanilyen ünnepélyes arccal bólintott.
– Minden másban.

– Miért vitatkozol folyton velem? – nyögte Angelo égnek emelve a

kezét.
 – Nem is vitatkozom folyton veled! – ellenkezett Eva.
A fiú a szemét forgatta, és megpróbált megszabadulni a lánytól,
aki árnyékként követte. Mindenhová vele tartott, amit Angelo
általában nem is bánt, de most az egész délelőttöt azzal töltötte,
hogy baseballozni tanította Evát – Olaszországban senki sem
baseballozott! –, és eléggé sajgott a lába. Szerette volna, ha a lány
elmegy, ő pedig megpróbálhatja enyhíteni a fájdalmat.
– Na és pontosan mi baja a lábadnak? – tudakolta Eva, mert
rájött, mi lehet a fiú baja. Már megtanította Angelót a futball
alapjaira, és bár a fiú futni nem tudott valami jól, a védekezés
remekül ment neki. Nagyszerű kapusnak bizonyult. Bármennyi időt
töltöttek azonban együtt játék közben, Angelo sosem beszélt a
lábáról. A lány ezt meglepő türelemmel viselte, és egyre csak várta,
hogy egyszer majd megtudhatja a titkot. Mostanra elege lett a
várakozásból.
– Nincs semmi baja… vagyis nem úgy. Egyszerűen csak nincs meg
az egész lábam.
Eva riadtan szisszent fel. Hiányzó láb… ez sokkal rosszabb volt
annál, mint amit elképzelt.
– Megnézhetem? – könyörgött.
– De miért? – A fiú zavartan fészkelődött.
– Mert még sosem láttam hiányzó lábat.
– Na látod, épp ez a probléma. Hogy ami nincs, azt nem láthatod.
A lány bosszúsan sóhajtott.
– Azt a részét akarom megnézni, ami megmaradt.
– Ahhoz le kellene vennem a nadrágomat – próbálta
megbotránkoztatni Angelo.
– Na és? – vont vállat pajkosan a lány. – Cseppet sem érdekel a
büdös gatyád.
Amikor a fiú megrökönyödve felvonta a szemöldökét, hízelegve
folytatta.
– Kérlek szépen, Angelo! Soha senki sem mutat nekem semmi
érdekeset. Mindenki úgy bánik velem, mintha csecsemő volnék.
Mindenki úgy bánt Evával, mintha valami apró hercegkisasszony
lett volna. Valósággal bálványozták, de Angelo felfigyelt arra, hogy
ezt nem élvezi különösebben.
– Rendben. De akkor neked is meg kell mutatnod valamit.
– Például mit? – vonta össze a szemöldökét kételkedve Eva. – Az
én lábam teljesen normális. Az egész testem normális. Mit kellene
megmutatnom?
Angelo mintha elgondolkodott volna az ajánlaton. Eva biztos volt
abban, hogy a fiú azokat a testrészeit szeretné megnézni, amilyenek
csak a lányoknak vannak. Ha rajtakapnák, nonno jól elfenekelné
őket, nonna pedig keresztet vetne, aztán előkapná a fekete
rózsafüzérét, és imádkozni kezdene. Eva azonban maga is kíváncsi
volt, és örült volna, ha végre választ kap a fiúk testrészeire
vonatkozó kérdéseire.
– Azt szeretném, ha megmutatnád azt a könyvfélét, amelybe
írogatni szoktál. És még azt is, hogy olvasd fel nekem – közölte végül
Angelo.
A lány meglepődött, de mivel ez a különböző testrészek
mutogatásánál megnyugtatóbbnak tűnt, mindössze öt másodpercig
fontolgatta a dolgot.
– Rendben. – Már nyújtotta is a kezét, hogy alaposan megrázza a
fiúét. Angelo komor képéből arra következtetett, hogy aggasztja a
megkötött egyezség. Valószínűleg arra gondol, hogy ő jár majd
rosszabbul, hiszen Eva feltűnően gyorsan elfogadta a feltételt. Talán
felmerült benne, hogy esetleg róla is szó esik abban a könyvben.
Ami egyébként igaz is volt. Csakhogy Evát cseppet sem érdekelte,
hogy a fiú tudomást szerez róla.
 Angelo ettől függetlenül kezet rázott vele, aztán elkezdte feljebb
húzni a nadrágja jobb szárát. A firenzei fiúk szinte egész évben
rövidnadrágban jártak, ő azonban nem. Hosszúnadrágjában,
ormótlan, fekete bakancsában távolról kis termetű férfinak tűnt.
– Azt hittem, le kell venned a nadrágodat! – morogta Eva, mert
nem volt ínyére, hogy hazudtak neki.
– Csak kíváncsi voltam, hogy mit szólsz hozzá. És most már
egészen biztos, hogy nem vagy igazi hölgy.
– Dehogynem! Csak éppen nem az a fajta buta hölgy vagyok, aki
zavarba jön egy fiú lötyögős alsónadrágjától!
Angelo kinyújtotta a lábát. Az állítható acélpálcák egyik végét a
térdéhez és a combjához erősítették, a másikat a fekete bakancshoz.
Eva elragadtatva érintette meg a merevítőt.
– Ez segít a járásban. Papà csinálta nekem. – Ahogy mindig, a fiú
arckifejezése most is megváltozott, amikor az apját említette.
Angelo apja kovács volt, és annak idején megígérte, hogy megtanítja
a fiút is különféle fémtárgyakat készíteni. Ahhoz, hogy a kezével
összerakjon valamit, nincs szükség két ép lábra. Ez azonban még az
anyja halála előtt történt. Most pedig az apja Amerikában, ő maga
Olaszországban volt, így már senki sem tanítja meg a fém
megmunkálására.
– Le tudod venni? – Eva feltétlenül meg akarta csodálni láb nélkül
is. Angelo kicsatolta a szíjakat, és miközben meglazította, halkan
felnyögött, mintha megkönnyebbülne a mozdulattól.
Lehúzta a művégtagot, a lány pedig tágra nyílt szemmel, néma O-
t formáló ajakkal bámult le a térd alatt véget érő lábra.
Angelón látszott, hogy zavarban van, és kissé talán szégyellte is
magát, mintha valami rosszat tett volna. Eva azonnal megfogta a
kezét.
– Fáj? – A művégtag bőrfelülete puhának tűnt, és a fiú vastag
zoknival óvta lábát a szerkezet súlyától, nyomásától. De azért
mégsem úgy működött a dolog, mintha egyszerűen csak csizmát
húzott volna magára, ezért a térde alatt a fura formájú csonk
felhorzsolódott, és vörös volt.
– A fémláb egy kicsit kényelmetlen, de annak örülök, hogy képes
vagyok járni. Jó ideig mankót használtam. A merevítőt állítani lehet,
így velem együtt nő, legalábbis néhány éven át biztosan. Amikor
pedig elfárad a lábam, még mindig mankózhatok
– Hogy vesztetted el a lábadat?
– Sosem volt lábam.
– Úgy születtél?
– Anya azt mesélte, hogy az orvosok szerint a terhessége elején,
amikor még a hasában voltam, a lábamra tekeredett a köldökzsinór,
így a végtag nem jutott vérhez. Nem tudott rendesen fejlődni, és
bizonyos részei elhaltak. Ezeket a születésem után távolították el. –
A fiú vállat vont. – Mamma mindig azt mondta: ez csak akkor
tragédia, ha hagyom, hogy az legyen.
– A lábad bizonyos részei azonban elég szépen fejlődtek. – Eva
megbámulta a meztelen combon az izmokat, mire Angelo
elvörösödött, és azonnal elkezdte visszakapcsolni a fém végtagot,
hogy leengedhesse a nadrágja szárát. Zavara a lányt is pirulásra
késztette. Hiszen ő csak azt szerette volna tudatni a fiúval, hogy
teljesen rendben lévőnek tartja a lábát.
– Mindennap tornázom. Ugrálok, kitöréseket és guggolásokat
csinálok, így a lábam izmos. Az orvosok szerint minél erősebb
vagyok, annál többre leszek képes. Nagyon edzett vagyok – tette
hozzá szégyenlősen, a pillantása Eva arcára siklott, aztán gyorsan
lesütötte a szemét. A lány mosolyogva bólogatott, mert mély
benyomást tettek rá a hallottak.
Aztán hirtelen felállt, és elhagyta a helyiséget. Angelo
utánanézett, és valószínűleg azon törte a fejét, hogy Eva ezzel
végzett-e vele, de még be sem fejezte az utolsó szíj becsatolását, a
lány már vissza is tért, és kezében egy könyvvel letelepedett a fiú
mellé az ágyra. Angelo azonnal odébb húzódott, olyan sietséggel,
hogy kis híján lehuppant a padlóra. Eva agyán átvillant, hogy vajon
a fiú megremeg-e belül a közelségétől. Mert ő néha ezt érezte
Angelo mellett, és tulajdonképpen élvezetesnek is találta. Amikor a
fiú rápillantott, azonnal felismerte a nézést: babbo meredt rá így, ha
valami olyasmit művelt, amit az apja sehogy sem értett meg.
– Hát nem akarod megnézni a könyvemet?
– Azt szeretném, ha te mutatnád meg – felelte Angelo, és nem
nyúlt a kötetért.
– Rendben. Nos, ez az én vallomásaim könyve. – A lány felcsapta
a finom bőrkötésű könyvet, és lapozgatni kezdett benne, de nem
hagyta, hogy a fiú alaposabban szemügyre vehesse az oldalakat.
– Nagyon szépen írsz, én viszont nem olvasok valami jól olaszul.
Egy dolog beszélni a nyelvet, olvasni viszont csak angolul szoktam.
Eva biccentett. Magában megörült annak, hogy Angelo nem
igazodhat ki könnyűszerrel a szavai vagy gondolatai között.
– Azt hittem, naplót írsz – bökte ki csalódottan a fiú. – És kinek
teszel vallomást?
– Ó, de hát ez valójában a naplóm. Csak éppen bevallok benne
bizonyos dolgokat. Magántermészetű dolgokat. – Eva a szemöldöke
célzatos fel-le mozgatásával jelezte, hogy igen bizalmas információt
készül közölni. Főleg azt írta le, hogyan zajlott egy-egy napja, és
most igyekeznie kellett ezt izgalmasabbá tenni.
– Olvass fel egyet – erősködött Angelo.
– Azt hittem, szégyenlős vagy – jegyezte meg fanyarul a lány. –
Pedig nem. Sőt, kifejezetten parancsolgatósnak tűnsz. Örülök.
Angelo rákoppintott a könyvre, hogy elvonja magáról Eva
figyelmét, és a vallomásokra terelje
– Hát jó. Akkor felolvasom, amit akkor írtam, amikor megérkeztél
Olaszországba.
– Rólam írtál?
– Igen. Szerintem tetszeni fog.

Annyira örülök, hogy Angelo itt van. Unom, hogy állandóan felnőttek
vesznek körül. Babbo szerint okosabb és érettebb vagyok a velem
egyidős gyerekeknél, mert úgy nőttem fel, hogy csupa idős ember volt
körülöttem. Azt hiszem, ez jó dolog. De már elegem van az öregekből.
Szeretnék bújócskázni meg kergetőzni. Szeretném, ha lenne valaki,
akivel megoszthatom a titkaimat. Szeretnék lecsúszni a lépcső
korlátján, ugrálni az ágyamon, és kimászni a szobám ablakán, hogy a
háztetőn üldögélhessek egy barátommal… és nem csak a
képzeletbeliekkel.
Angelo csak tizenegy éves – két évvel idősebb nálam –, de én máris
olyan magas vagyok, mint ő. Mert eléggé alacsony. Nonna szerint ez
így van rendjén. A lányok gyorsabban érnek. Azt mondja, Angelo
majd utolér. De nagyon jóképű, és gyönyörű a szeme. Túlságosan is
szép egy fiúhoz képest. Erről persze nem ő tehet. A haja is olyan
göndör, mint egy lányé. Majd oda kell figyelnie arra, hogy mindig
rövidre vágassa, és sose bújjon ruhába. Mert különben csinosabb lesz
nálam, és nem hiszem, hogy ez tetszene nekem.

Angelo sötét tekintettel sandított Evára, a lány pedig kuncogni

kezdett a morcossága láttán.
– Tudod, tényleg nagyon jóképű vagy – ugratta tovább. – Még ha
az orrod túl méretes is az arcod többi részéhez képest.
– Szerintem cseppet sem kell aggódnod amiatt, hogy csinosabb
leszek nálad – morogta a fiú. – Még sosem láttam nálad szebb lányt.
– Amikor rájött, mi csúszott ki a száján, ismét lángba borult az arca.
– Ez a vallomás nem igazán tetszett – mondta gyorsan. – Hadd
halljak egy másikat.
És Eva megtette. Egyik vallomást a másik után olvasta fel
Angelónak, aki olyan türelemmel hallgatta, akár egy pap a gyónást.
1938


1938. november 17.

Vallomás
Néha félek elaludni

Kilencéves korom óta van egy visszatérő álmom, és múlt éjjel újra
előjött. Egyáltalán nem értem ezt az álmot, pedig az álom mintha
értene engem. Sötét van benne, mint mindig, de érzem, hogy sokan
vesznek körül. Semmit sem látok, csak a holdfény villan be néha a fal
tetejébe vágott apró ablakon és a sötétséget keretező réseken.
Mozgásban vagyunk, és félek.
Tudom, hogy muszáj felmásznom az ablakhoz, és az ujjaim máris a
kis nyílás peremét markolják, cipőm orrát beerőltetem a rések
egyikébe, amelyeket létrának használtam, hogy feljussak idáig.
– Ha ugrasz, meg fognak büntetni minket. – Kezek kapnak bele a
ruhámba, én pedig kétségbeesetten rugdalózni kezdek, hogy lerázzam
őket magamról.
– Megölnek minket! – jajgat alattam egy nő.
– Gondolnod kell a többiekre is!
– Ha ugrasz, meghalsz – sziszegi valaki más, és ezzel egyre többen
értenek egyet. Én azonban nem hallgathatok rájuk.
A fejem épp átfér az ablakon. Az arcomba csapó levegő olyan, akár
az éltető víz. Az élet. A remény hűs vízesése. Kinyitom a számat, és
belekortyolok. A torkomban tomboló szomjúságot nem oltja, de így is
erőt ad.
Áterőltetem a vállamat az ablakkereten, igyekszem kapaszkodni,
pedig alig van mibe, átbújok, hogy kiszabaduljak, és ekkor hirtelen
azon kapom magam, hogy fejjel lefelé lógok valami rohanó, zakatoló
világ felett, eközben mégis tisztán hallom, hogyan kalapál a szívem a
mellkasomban.
Aztán zuhanni kezdek.

Eva Rosselli
 2. FEJEZET

OLASZORSZÁG

Az apja ébresztette fel. Egyre a nevét hajtogatta, és vadul rázta, hogy

felverje álmából.
– Eva! Eva! – Ijedt volt, a lány hallotta a hangján. Camillo félelme
rá is átragadt. Amikor felnézett ólomsúlyú pillái alól, a férfi arcán
elömlött a megkönnyebbülés.
– Eva! Úgy rám ijesztettél! – Elcsuklott a hangja, az
összegyűrődött takaróval együtt felkapta a lányát, és magához
ölelte. Eva beszívta apja nyakának szantálfa- és dohányillatát, s ez
olyan megnyugvással töltötte el, hogy a teste kábultan elernyedt.
– Sajnálom – suttogta, bár maga sem igazán tudta, mit is kellene
sajnálnia. Hiszen csak aludt. Ennyi az egész.
– Nem, mia cara. Tudhattam volna. Kicsi korodban képes voltál
olyan mély álomba merülni, hogy Fabia a mellkasodra hajtotta a
fejét, úgy hallgatta, hogy lélegzel-e. Azt hiszem, egyszerűen
elfelejtettem.
Pár másodperc múlva elengedte a lányt, aki visszahanyatlott a
párnáira.
– Álmodtam – mormolta Eva.
– Valami szépet?
– Nem. – Egyáltalán nem volt jó álom. – Az a régi álom… Már
meséltem neked róla.
– Á! És ezúttal ugrottál?
– Igen. Azt hiszem. De valahogy nem a lábammal, hanem az egész
testemmel. Zuhantam. Át az ablakon. Elengedtem magam, hogy
leessek. Aztán felriadtam.
– Amikor zuhanásról álmodunk, sokszor erre ébredünk fel. De
mindig felébredünk, mielőtt a földre zuhannánk – nyugtatgatta az
apja.
– Az jó. Mert a földet érés nagyon fájdalmas lesz. A földet érésbe
bele is halhatok – suttogta a lány.
– De akkor miért ugrasz… mármint az álmodban? Miért akarsz
mindig ugrani? – faggatta Camillo.
– Mert ha nem teszem, akkor egészen biztosan meghalok. – Ez
volt az igazság. Álmában tisztában volt vele: vagy ugrik, vagy
meghal.
Az apja úgy paskolta meg az arcát, mintha nyolcéves lenne, nem
pedig tizennyolc, majdnem tizenkilenc, ő pedig megragadta a kezét,
és megcsókolta a tenyerét. A férfi rázárta ujjait a csók helyére,
ahogy Eva kicsi korában is tette.
Már majdnem az ajtónál volt, amikor a lány utánaszólt:
– Kiabáltam? Felsikoltottam, és ettől ébredtél fel?
– Sikoltottál, de nem ébresztettél fel. Már fent voltam. – Hajnali
három volt, és Evának hirtelen feltűnt, milyen öregnek tűnik az
apja. Ez még az álomnál is jobban megijesztette.
– Babbo, minden rendben van veled? – tudakolta riadtan.
– Sono felice se tu sei felice. – Ha te boldog vagy, én is boldog
vagyok. Camillo mindig ezt mondta.
– Az vagyok – mosolygott rá a lány gyengéd szeretettel.
– Akkor minden rendben van a világomban. – Ez megint csak
olyasmi volt, amit gyakran mondogatott. A férfi lekapcsolta a
lámpát, és a szobára sötétség borult. De egy időre még megállt az
ajtóban.
– Szeretlek, Eva. – Camillo hangja különösen csengett, mintha sírt
volna, de a lány már nem láthatta az arcát.
– Én is szeretlek, babbo.

Eva apja, Camillo Rosselli pontosan tudta, mire lehet számítani. Azt
hitte, sikerült megvédenie a lányát az egésztől… vagy talán Eva
eléggé olasz, eléggé fiatal és eléggé naiv volt ahhoz, hogy ne vegye
észre a gyülekező viharfelhőket, és csak az foglalkoztassa, hogy
táncolhat az esőben. A legtöbb ismerősük nem is sejtette, hogy a
lány zsidó. Legtöbbször ez még neki magának sem nagyon jutott
eszébe. Nem érezte, hogy különbözne a többiektől. Látta a zsidókat
gúnyoló karikatúrákat, a megvető feliratokat, a Santino újságjában
megjelenő cikkeket. Ezek mindig felbőszítették az apját, Eva
szemében azonban mindez egyszerűen csak politika volt, és
Olaszországban a politika a politikusok dolga, nem pedig az
embereké. Az emberek legfeljebb vállat vontak, aztán az élet ment
tovább.
Persze, hogyne hallotta volna, ahogy Camillo az öccsével,
Augustóval veszekszik. De hát állandóan civakodtak. Eva emlékei
szerint egész életében nem múlt el hét, hogy ne kaptak volna össze
valamin.
– A zsidóké Olaszország legtisztább vérvonala. Előbb volt
zsinagóga, mint katolikus templom – jelentette ki általában Augusto.
– Ez igaz – helyeselt lelkesen Camillo, és töltött még egy kis bort.
– Barátaink és rokonaink vesztek oda az első világháborúban.
Mindezt a hazánk védelmében. Ez tán csak számít valamit.
 Camillo bólintott, kortyolt egyet, majd még egyet, aztán újra
biccentett.
– Jobban megbízom a fasisztákban, mint a kommunistákban –
folytatta ilyenkor Augusto.
– Én viszont nem látok semmi okot arra, hogy bármelyikben
megbízzak – vágott vissza a testvére.
Ez volt az a pont, amelytől nem értettek egyet, aztán az egész este
azzal ment el, hogy dohányoztak, iszogattak, és összevetették a
bolsevikokat a Ducéval meg az ő feketeingeseivel.
– Nincs szabadságszerető zsidó, aki olyan ideológiát támogatna,
amely a megfélemlítés és erőszak eszközeivel szerez magának
követőket. – Camillo hosszú mutatóujjával az öccse felé bökött.
– De Camillo, ők legalább nem akarják elvenni tőlünk a
vallásunkat. A fasiszták pontosan annyira megvetik a katolikusok
konzervativizmusát, mint mi. Itt nacionalizmusról van szó. Sőt
forradalomról.
– A forradalmak csak ritkán segítenek a zsidókon. – Augusto ezen
a ponton általában hangosan felnyögött, és utálkozva égnek emelte
a kezét. – Mikor jártál utoljára a zsinagógában, Camillo, mi? Inkább
vagy olasz, mint zsidó. Eva ismeri egyáltalán az imáinkat? És azzal
tisztában vagy, hogy ma sábesz van?
Camillo ilyenkor bűntudatosan fészkelődött egy kicsit, de a
válasza mindig ugyanúgy hangzott:
– Tudom, hogy sábesz van, és Eva természetesen ismeri az
imáinkat! Zsidó vagyok, és mindig is zsidó leszek. Eva is zsidó. Ő is
zsidó marad örökre. De nem azért, mert zsinagógába járunk, és nem
azért, mert megtartjuk az ünnepeket. Hanem mert ez az
örökségünk. Zsidók vagyunk, és mindig is azok leszünk.
Az utóbbi időben egyre többet beszéltek a rádióban elhangzó és a
sajtóban tapasztalható, fokozódó antiszemita felhangokról. Amikor
előző év júliusában az újságokban megjelent a Manifesto della
Razza,{1} Camillo sógora, Felix Adler azzal fenyegetőzött, hogy
elhagyja Olaszországot. A precíz, német-osztrák kiejtéssel tett
kijelentés, amely annyira különbözött a többi családtag hullámzón
dallamos olasz beszédétől, óriási felhördülést váltott ki, és teljesen
tönkretette az augusztust. Mint minden évben, a család most is
Maremmában nyaralt, hogy a város helyett a tengerparton
vészeljék át a kánikulát. Csakhogy a fajról szóló kiáltvány végig
kísértette, folyamatosan foglalkoztatta őket, és minden örömüket
elrontotta.
– Mussolini elkezdte összeállítani ellenünk a vádpontokat. Azt
mondja, hogy mi, zsidók, nem szolgáljuk rendesen a hazánkat.
Miattunk alacsonyak a bérek, és magasak az adók. A mi hibánk,
hogy kevés a lakás, az élelmiszer, és zsúfoltak az iskolák. Hiszen
tudod, a zsidók miatt nincsenek munkahelyek, miattuk emelkedik a
bűnözési ráta – morogta Camillo, és utálkozva csóválta a fejét.
Augusto általában csúfondárosan felelt neki. Mindig is
derűlátóbb volt a bátyjánál.
– Ugyan, egyedül azokban a lapokban nyomtatnak ki ilyesmiket,
amelyek kormányzati forrásokhoz akarnak jutni. Marhaságokat
fröcsögnek, és megpróbálják behízelegni magukat a fasiszta
hatalmasságok kegyeibe. Senki sem hiszi el ezeket. Az olaszoknak
ennél több eszük van.
– Csakhogy az olaszok hagyják, hogy megjelenjenek ezek a hírek.
Eltűrik. Tetszik a barátainknak, vagy sem, a lényeg az, hogy eltűrik.
Mi, zsidók is eltűrjük! Nem jöttünk ki elég régen a gettóból ahhoz,
hogy kialakulhasson bennünk a jogos méltatlankodás érzése.
Reménykedünk, hogy nem kerül sor a legrosszabbra, ám közben
végig arra számítunk, hogy bekövetkezik… így aztán, amikor
megtörténik, nem vagyunk meglepve. Képzeld, Augusto, valaki a
falnak támasztott egy öreg, rozsdás kaput a Via San Gianán,
szemben azzal a kávéházzal, ahol reggelente megiszom a kávémat.
Írtak rá valamit. Azt, hogy „vissza a gettóba a zsidókkal”. Már több
mint egy hete ott áll az a kapu. Senki sem tüntette el onnan. Én sem
– suttogta szégyenkezve.
– A király majd véget vet ennek. Meglátod, hogy igazam lesz –
vágott vissza az öccse.
– Viktor Emánuel azt teszi, amit Mussolini mond – jósolta meg
megfellebbezhetetlenül Camillo.
Eva mindezt hallotta, de az ő szemében mindannyian csak
öregemberek voltak: Camillo, Augusto, Mussolini és a király.
Öregemberek, akik túl sokat beszélnek. Ő pedig fiatal nő, akinek
semmi kedve mindezt végighallgatni.
Egy héttel azután, hogy visszatértek a tengerpartról, 1938.
szeptember 5-én életbe lépett egy fasiszták által jegyzett és a király
által aláírt új törvény, amely szerint a zsidók a továbbiakban nem
küldhették gyermekeiket állami vagy magániskolába, és nem
tölthettek be semmiféle állást olasz oktatási intézményben, legyen
az óvoda vagy egyetem. Ez csak az első intézkedés volt, amelyet még
számos hasonló törvény követett.
Eva az előző év tavaszán befejezte a középiskolát, de úgy döntött,
nem jelentkezik egyetemre, helyette inkább felméri, hogy mik a
lehetőségei. Camillo figyelmeztette, hogy ne várjon, de a lány húzta
az időt. Egy ideig csak zenélni szeretett volna. Már két éve az
Orchestra della Toscana tagja volt, a zenekar történetének
legfiatalabb első hegedűse. Emellett volt három udvarlója, akik
gondoskodtak arról, hogy ne maradjon sok szabad ideje: egy zsidó
csellista, egy magát elérhetetlennek mutató katolikus fiatalember,
meg egy firenzei rendőr, akin remekül állt az egyenruha, és aki
szeretett táncolni. Eva ügyesen zsonglőrködött a randevúkkal, és
egyáltalán nem tervezte, hogy belátható időn belül felhagyna ezzel
a mulatsággal. Fiatal volt, és szép, az élet pedig csodás. Így hát nem
jelentkezett az egyetemre. Ez az ajtó most váratlanul becsukódott
előtte.
A lidérces álmot követő reggelen a lány egy másfajta rémálomra
ébredt. Amikor belépett a konyhába, hogy megreggelizzen, Santino
a megszokott helyén ült a repedezett lapú asztal mellett, ahol Fabia
felszolgálta a kávéját – a nő szerint az ebédlőben egyedül
Camillónak és Evának volt keresnivalója –, és a La Stampát olvasta,
az országos lapot, amelyet minden héten figyelmesen
végigböngészett az első oldaltól az utolsóig. Most három másik újság
hevert összehajtva a La Stampa alatt, és az idős férfi időről időre
végighúzta az arcán a tenyerét, úgy mormolva el újra meg újra,
hogy mio Dio, mintha nem hinne a szemének. Fabia sírdogált.
– Mi baj, nonna? – sietett hozzá azonnal a lány. Ahogy mindig,
most is rögtön Angelo jutott eszébe, hogy talán valami történt vele.
– Új törvényeket hoztak, Eva – szólalt meg komoran Santino, és a
kezében tartott nyomtatott szövegre koppintott. – Újabb
törvényeket. Az ebrei… a zsidók ellen.
– Hová mehetnénk? – fordult Fabia a lányhoz. – Mi nem akarunk
elhagyni benneteket.
Eva értetlenül rázta a fejét. Elvette Santinótól az újságot, mert
tudta, hogy a férfinál van egy másik, és elkezdte olvasni.
Fabia azért sírt, mert egyik napról a másikra törvényellenessé
vált a nem zsidók számára, hogy zsidó háztartásokban dolgozzanak,
márpedig ő és Santino katolikusok voltak. A La Stampa arról írt,
hogy az új faji törvények értelmében a zsidók egy bizonyos
értékhatár felett nem rendelkezhetnek házzal, vagyontárggyal vagy
üzleti vállalkozással. A zsidó tulajdonban álló vállalkozások nem
alkalmazhattak többet száz embernél, és az igazgatónak feltétlenül
nem zsidónak kellett lennie. Camillo üveggyárában, az Ostricában
több mint ötszáz munkás állt alkalmazásban. A gyárat még az apja
alapította, és Camillo azért szerzett vegyészmérnöki diplomát, hogy
a legjobb minőségű üveget gyárthassa. Rendkívül jövedelmezővé
tette a vállalkozását. Csakhogy ez most már nem számított.
Zsidó tanárok nem taníthattak az olasz iskolákban és
egyetemeken, sőt ezekben az intézményekben zsidó szerzők
könyveit sem használhatták. Zsidók és nem zsidók ettől kezdve nem
házasodhattak össze. Zsidók nem vállalhattak törvényesen
gyámságot nem zsidók felett.
Camillo apja, Alberto Rosselli még a gettóban született. Mindössze
hatvannyolc év telt el azóta, hogy az olaszországi zsidók
kiszabadulhattak a gettóból, és megkapták ugyanazokat a jogokat,
amelyek minden olasz állampolgárt megillettek. Ezeket a jogokat
vették el most megint. Zsidók nem szolgálhattak a hadsereg
kötelékében. Külföldi zsidók egyáltalán nem tartózkodhattak az
országban, így Camillo sógorának, Felix Adlernek négy hónapja volt
rá, hogy távozzon, miközben már Ausztriába sem mehetett vissza.
Eva tekintete újra meg újra végigfutott a listán. Gondosan
tanulmányozta a megszövegezést, a részleteket, majd ismét
elolvasta, és még mindig képtelen volt felfogni, hogy mi történik,
hogy mi az, ami máris megtörtént.
Aztán átjött hozzájuk Augusto bácsi, Bianca néni, Claudia és Levi.
A családtagok különböző mértékben hitetlenkedtek, de az idő
előrehaladtával egyre inkább nyugtalan hallgatásba merültek.
Augusto csak a fejét tudta vakarni. – Miért történik folyton ez? Miért
a zsidókkal? Miért mindig a zsidókkal?
Camillo közölte Santinóval és Fabiával, hogy a törvényt mindig
meg lehet kerülni, és hogy majd kitalál valamit. Mindenkinek azt
mondta, hogy ne aggódjanak, de Eva, életében először, nem hitt az
apjának.

Késő délutánra a lány már képtelen volt elviselni a villában

uralkodó borús hangulatot, ezért fogta a kalapját, a kézitáskáját, és
elsétált a papneveldéhez. Utoljára három éve látogatta meg ott
Angelót.
Fabia és Eva eleinte szinte mindennap elment a szemináriumba
Angelóhoz. Ez megkönnyítette az átmenetet a fiú számára. Ha
Angelónak volt egy órányi szabad ideje, elvitték gelatót enni egy
trattoriába, vagy a piazzán játszottak egy parti dámát. Padre
Sebastiano, a papnevelde igazgatója sok mindent elnézett a fiúnak,
és a körülményekre való tekintettel, no meg Camillo rendszeres
adományai miatt, tett bizonyos engedményeket. Fabia horgolt,
Angelo Evával beszélgetett, nevetgélt – mindez új erőt adott neki a
következő látogatásig.
Aztán a fiú lassan, de biztosan levetkőzte magáról az „elveszett
gyermek” jelleget, igazi olasz papnövendék lett belőle, és
beilleszkedett a többiek közé, akik mind azért jártak a
szemináriumba, hogy majd katolikus pap legyen belőlük. Amikor
tizenöt éves lett, Angelo szólt Evának, hogy többé ne várjon rá a
papnevelde kapuja előtt. Azt mondta, hogy ezt nem tartják
illendőnek, és hogy a többi fiú csúfolja miatta. A lány csak nevetett.
– De hiszen egy család vagyunk!
Angelo felpillantott, és a szája elnyílt, mintha valami
kikívánkozott volna belőle. Aztán várt, míg Fabia figyelme
elkalandozott.
– Ki vele, mi az, Angelo? – förmedt rá Eva, és csípőre tette a kezét.
– Eva, mi ketten nem vagyunk rokonok.
 – De hát egy családhoz tartozunk! – A lánynak fájt az elutasítás,
de a fiú olyan kérlelhetetlen volt, amilyen csak ő tudott lenni.
– Túl szép vagy, én pedig túlságosan kötődöm hozzád. Miközben
nem vagy sem a húgom, sem az unokatestvérem, sem semmiféle
közeli rokonom – szögezte le határozottan. A tény mintha
elszomorította volna. – A többiek szerint is nagyon szép vagy.
Mindenféléket szoktak rólad mondani. És rólam is. Úgyhogy ezentúl
ne gyere ide.
Ettől kezdve megváltozott kettejük kapcsolata. Eva többé nem
várt rá a papneveldénél, és bár a szeminárium épülete mindössze
ötsaroknyira volt a villától, amelyet mindketten az otthonuknak
tartottak, csak az iskolai szünidőkben látta viszont a fiút, vagy
azokon a hétvégéken, amikor Angelónak annyira hiányoztak a
nagyszülei, hogy meglátogatta őket. Az együtt töltött időben még
mindig jókat fecsegtek és nevetgéltek, a lány továbbra is hegedült a
fiúnak, de valami egyértelműen megváltozott.
Most azonban szüksége volt Angelóra. Beszélnie kellett vele,
elmondani, hogy a világ széthullott körülötte. A közös világuk.
Hiszen akár akarta Angelo, akár sem, a családjuk összekötötte őket.
Miközben végigment az utcán, Eva azon kapta magát, hogy
egészen más szemmel néz az ismerős épületekre és a környékbeli
lakosokra. Azonban senki sem viselkedett másképpen. Senki sem
bámulta meg, senki sem mutogatott rá azt kiabálva: – Ebrea! Zsidó
nő!
Épp szembejött vele Donna Mirabelli, és amikor összetalálkoztak,
a nő barátságosan rámosolygott, és ugyanúgy köszönt neki, mint
mindig. Az üzletek nyitva voltak, nem nyílt meg a föld, és nem
nyelte el Olaszországot. A törvény ostobaság, jegyezte meg magában
a lány. Nem változik itt semmi.
Ezúttal nem állt meg a kapunál, hogy megvárja, míg Angelo
előkerül. Átvágott a piazzán, elsétált a szökőkút mellett, amelynek
közepén Keresztelő Szent János állt kitárt karral, galambrajtól
övezve, aztán belépett a papnevelde bejáratán, melynél takaros kis
tábla tudatta a látogatókkal, hogy a Keresztelő Szent János
Szemináriumba járnak. Keresztelő Szent János Firenze védőszentje
volt, így aztán valami módon szinte minden városi intézmény a
nevét viselte. Az ajtó egy kis előcsarnokba nyílt, ahol egy íróasztal
mellett ritkuló hajú, fáradtnak tűnő pap gépelt valamit. A háta
mögött, a széles lépcsőn növendékek közlekedtek. Amikor
megpillantották Evát, megtorpantak. Úgy tűnt, itt nem megszokott
látvány egy női látogató. A kattogó írógép is elhallgatott, a pap
levette a szemüvegét, és várakozó pillantással nézett fel a lányra.
– Angelo Biancót keresem. Kérem… Családi ügyről van szó.
– Várjon itt, signorina – felelte udvariasan a pap, letette a
szemüveget, felállt, közben végigsimított a reverendáján, aztán
fürge léptekkel elindult balra, egy kétszárnyú ajtó felé. Eva azon
tűnődött, vajon Angelo ott van-e közvetlenül az ajtó mögött, vagy az
csak egy újabb lépcsőhöz vezet.
Egyszer csak megjelent Angelo, aggodalmasan ráncolta a
homlokát, kék szeme tágra nyílt, és előrenyújtott kézzel közeledett a
lányhoz – máris micsoda papos szokásokat vett fel! –, Eva mosolyt
erőltetett az arcára, és igyekezett megnyugtatni a fiatalembert,
pedig a legszívesebben a karjába vetette volna magát. Angelo
elválasztotta gondosan lefésült haját, fürtjeit megzabolázta, de nem
simította le teljesen, ezért megmaradtak benne a sötét, fénylő
hullámok, amelyek a tengert idézték egy szeles éjszakán. Eva
ellenállt a kísértésnek, hogy belemélyessze ujjait a fiatalember
hajába, és meglazítsa a tincseket. Ehelyett inkább megragadta
Angelo kezét, és hirtelen azon vette észre magát, hogy a könnyeivel
küzd.
 – Eljönnél sétálni egyet? – bökte ki egy szuszra.
– Eva… Mi történt? Mondd el, mi a baj. Mi az?
– Mindenki jól van. Nem ilyesmiről van szó. Én csak… kérlek,
Angelo… Beszélnem kell veled.
– Várj egy percet – ment bele Angelo, sarkon fordult, és
amennyire csak a bicegése engedte, fürgén elindult. Hamarosan
visszatért, magával hozva a papnövendékek jellegzetes, széles
karimájú fekete kalapját és a sétapálcát, amely ellen már nem
tiltakozott.
– Eljöhetsz velem? Csak úgy? – A lány attól tartott, hogy
bármelyik pillanatban itt foghatják.
– Huszonegy éves vagyok, Eva. Ez pedig nem börtön. Szóltam
Sebastiano atyának, hogy szükség van rám otthon, és csak reggel
térek vissza.
Átvágtak a piazzán, és már az utcán jártak, de Eva nem igazán
akart hazamenni. Még nem.
– Nem sétálhatnánk még egy darabig? Egész álló nap azt
hallgattam, hogy Fabia zokog, apám terveket sző, Santino pedig
kalapál. Miért muszáj neki mindig kalapálni valót keresnie, ha épp
felzaklatja valami? Felix bácsi reggel óta hegedül… iszonyú, iszonyú
dalokat… Amikor pedig abbahagyja, akkor elkezd fel-alá járkálni.
– Az új törvények… – Angelónak kérdeznie sem kellett, már
tudott a dologról.
– Igen. A törvények. Többé nem járhatok iskolába, Angelo.
Tudtad? Be kellett volna iratkoznom múlt nyáron, ahogy apa
javasolta. Azoknak a zsidóknak, akik már egyetemre járnak,
megengedik, hogy folytassák a tanulmányaikat. Csakhogy én nem
iratkoztam be, és most már nem tehetem meg. Nem vesznek fel
újabb zsidó diákot.
– Madonna… – lehelte a fiatalember, de a szó inkább
káromkodásnak hangzott, mintsem fohásznak. Némán ballagtak
tovább, mindkettejüket tehetetlen düh emésztette.
– És akkor… mihez kezdesz a tanulás helyett? – szólalt meg végül
Angelo.
– Eddig zenét szerettem volna tanítani. De most, hogy nem
dolgozhatnak tovább az iskolákban, rengeteg zsidó zenetanár keres
majd máshol munkát.
– Adhatnál magánórákat…
– De csak zsidó tanítványoknak.
– Hát… az is valami, nem? – A fiatalember megpróbált bátorítón
mosolyogni, de a lány komor arccal bámult vissza rá.
– Vagy férjhez mehetek valami rendes zsidó fiúhoz, aztán dundi
zsidó babákat szülök, és élek a gettóban! Az is lehet, hogy úgy
kergetnek el minket a hazánkból, mint Schreiberéket
Németországból, vagy ahogy Adler nagypapát épp elűzik
Ausztriából… vagy Felix bácsit Olaszországból.
– Te meg miről beszélsz? Kik azok a Schreiberék? – billentette
oldalra a fejét Angelo.
– Nem emlékszel Schreiberékre? Azokra a német zsidókra, akik
nálunk laktak? – Eva képtelen volt elhinni, hogy Angelo elfelejtette
az esetet. Azóta, hogy 1933-ban Adolf Hitler lett Németország
kancellárja, a német zsidókra rossz idők jártak. Ott is olyan
törvények léptek életbe, mint Olaszországban.
Egy percre megállt. Felkavarodott a gyomra. Korábban azt hitték,
Olaszországban ilyesmi nem történhet meg. Pedig ugyanolyan
helyzetbe kerültek, mint Schreiberék. Olyanok voltak, mint az
összes menekült, akik előtt Camillo megnyitotta a házát. Már két éve
mindig lakott valaki a vendégházban. Különféle családok. Csupa
zsidó. Csupa német. És egyikük sem maradt sokáig. A Rosselli-villa
volt az a hely, ahol összeszedhették magukat, mielőtt valamiféle
végleges megoldásra jutnak. A menekültek nem beszéltek sokat, és
nem nagyon jöttek ki a szobájukból.
Schreiberék egyik lánya egyidős volt Evával, a másik valamivel
idősebb: Elsa és Gitte. Eva azt hitte, majd összebarátkoznak, hiszen
beszélt németül, de a két lány sosem hagyta el a vendégházat. Eva
eleinte panaszkodott, hogy egyáltalán nem olyan, mintha vendégeik
lennének. Számára a vendég szórakozást jelentett. Mulatságot.
Camillo elmagyarázta neki, hogy a menekültek riadtak, kimerültek,
és hogy ebben a helyzetben a világon semmit sem tartanak
szórakoztatónak.
– De hát mitől félnek? Hiszen most már Olaszországban vannak. –
Olaszország biztonságos hely. Az olaszokat cseppet sem zavarja, ha
valaki zsidó.
– Elvesztették az otthonukat, a megélhetésüket, a barátaikat. Az
egész életük oda lett! Ráadásul Schreiber úr még csak nem is zsidó.
– Akkor neki miért kellett eljönnie?
– Mert a felesége az.
– A felesége osztrák – vágott vissza magabiztosan Eva.
– Osztrák zsidó. Ahogy mamma is az volt. És Felix bácsi.
Németországban az új törvények szerint egy német nem lehet egy
zsidó házastársa. Schreiber urat börtönbe küldték volna, pedig ő
jóval azelőtt vette feleségül Anikát, hogy ezeket a törvényeket
elfogadták volna. Hát ezért kellett eljönniük.
Schreiberék voltak az elsők, de rengetegen követték őket.
Tulajdonképpen folyamatosan érkeztek a menekülők. Akadtak
köztük, akik nyíltabban beszéltek, és képtelenségnek tűnő
borzalmakról számoltak be. Augusto bácsi még gúnyos
megjegyzéseket is tett néhány történetükre. Persze nem előttük,
hanem amikor Camillóval beszélgetett, akinek a haja egyre inkább
őszbe csavarodott ez alatt a két év alatt. Azonban tagadhatatlan
volt, hogy a menekültek, bármilyen rövid időre fogadták is be őket,
mintha mindig sokkos állapotban lettek volna, ki többé, ki kevésbé,
és valamiféle állandó feszültséget lehetett érzékelni rajtuk, mintha
arra számítanának, hogy a helyi hatóságok bármelyik pillanatban
beronthatnak, és letartóztatják őket.
– Nem emlékszem Schreiberékre, Eva – felelte halkan Angelo. –
De arra igen, hogy egy ideig sok idegen fordult meg a villában.
– Két éven át, Angelo! Aztán egyszer csak nem jöttek többen.
Babbo azt mondta, hogy már nem juthatnak ki Németországból. –
Eva akkoriban nem igazán értette, hogy ez mit is jelenthet, ezért
csak vállat vont, és az élet ment tovább. A villában nem bukkantak
fel újabb szorongó zsidók. Egészen máig. Most ugyanis az épület tele
volt szorongó zsidókkal.
Ökölbe szorította a kezét, és megtorpant. Minden erejét
összeszedve igyekezett megakadályozni, hogy kibuggyanjanak a
könnyei, azonban a szeme sarkában így is utat találtak maguknak,
és lecsordultak az arcán. Megfordult, és vakon elindult egy másik
irányba. Olyan helyet keresett, ahol nézőközönség nélkül sírhatja ki
magát. Angelo néma árnyékként követte. Enyhén bicegő járása
különös módon megnyugtatta Evát. A lány csak ment előre, és fel
sem tűnt neki, hogy már az elejétől fogva tudta, hol akar majd
kikötni.
Aztán egyszer csak ott találta magát a Viale Ludovico Ariostón, a
Porta San Fredianónál, a régi zsidó temető bejáratánál. Az anyját
nem itt temették el. A Rosselli nagyszülők sem itt nyugodtak. A régi
temetőt majdnem hatvan éve, 1880-ban zárták be, jóval azelőtt,
hogy a rokonai meghaltak volna.
A bejárattól kiinduló utat szegélyező magas ciprusok látványa
megnyugtatta a lányt. Mindig is ilyen hatással volt rá. Az apja
egyszer régen elhozta ide, hogy megmutassa neki anyai dédszülei
sírját. Nathannak hívták őket, Camillo büszke volt erre a névre.
Elmondta Evának, hogy a zsidó Nathan névnek jelentős története
van. A lány azonban már elfelejtette, hogy pontosan miért. A
temetőt azonban szerette, és többször is visszatért ide egyedül,
simára csiszolódott köveket helyezett a Nathan feliratú sírkövekre,
és minden alkalommal megfogadta, hogy kifaggatja az apját az
őseiről. Aztán valahogy sosem került rá sor. Mostanra már igen
kevés kavics díszítette a fejfákat. Hatvan év túl hosszú idő ahhoz,
hogy az emberek megőrizzék a rokonaik emlékét, és ezt azzal
jelezzék, hogy kis köveket hagynak itt.
Eva ma nem hozott magával köveket. Sem kavicsot, sem tetszetős
formájú szikladarabkát. A zsebe üres volt, a szívét azonban annál
nagyobb súly nyomta. Az idő koptatta sírkövek valamiféle szedett-
vedett darabokból álló sakk-készletre emlékeztették. Voltak köztük
tömzsi, ívelt kövek, voltak magasabbak, díszesebbek, de a legtöbb
ide-oda dülöngélt, és alacsony volt – csupa ősöreg gyalog. Eva
szerette elképzelni, hogy a sírkövek valamiféle karikatúrái az
alattuk nyugvó személyeknek, és igen büszke volt ősei fejedelmi
síremlékére. A sírok közt kanyarogva a temető túlsó végébe tartott,
egy régi padocskához, amelyet azért állított ide valaki, hogy
eltávozott szerettei társaságában üldögélhessen. Angelo szótlanul
követte. A kalapját levette, mintha szentségtörésnek érezné, hogy a
fején tartsa a temetőben. De ironikus is, futott át a lány agyán, hogy
a zsidó férfiak az imához és a vallási szertartásokhoz éppen hogy
befedik a fejüket, így jelezve Isten iránti tiszteletüket. Ezt azért nem
árulta el Angelónak.
– Mi ez a hely, Eva? – A fiatal férfi óvatosan leült a lány mellé,
kalapot markoló kezét az ölében nyugtatta, pálcáját kettejük között
a padhoz támasztotta. Eva nagy kísértést érzett, hogy elüsse onnan a
botot. Belefáradt abba, hogy valami mindig kettejük közt áll.
 – Egy régi zsidó temető. – A lány a lehullott leveleket rugdosva
kifordított a helyéből egy kisebb követ. Lehajolt érte, felvette,
letisztogatta róla a földet, majd két tenyere között forgatva
kifényesítette. Felállt, odatette a legkorábbi Nathan-sírkő aljához,
aztán visszaült Angelo mellé. A fiatalember a keze után nyúlt, és
úgy fordította, hogy szemügyre vehesse a tenyerét
– Ezt meg miért csináltad? – Fogta a zsebkendőjét, és gondosan
törölgetni kezdte Eva földes kezét. A gyengéd mozdulattól
elpárolgott a lány haragja. Az ajka megremegett, és másra sem
vágyott, csak hogy fejét a fiatalember vállára fektethesse, és
kisírhassa magából minden félelmét, minden zavarodottságát.
– Eva…? – kérdezte tapintatosan Angelo, de nem tudta szóra bírni
a lányt. Eva elfojtotta érzéseit, nagyot nyelt, aztán megpróbált
megszólalni. Amikor végre beszélni kezdett, csak suttogni tudott, a
hangja alig volt hallható.
– Babbo mindig úgy mesélte, hogy a régi korokban általában nem
jelölték a sírokat kővel vagy fejfával. Ez csak a zsidóknál volt szokás,
és náluk is pusztán azért, nehogy véletlenül rálépjenek egy
sírhelyre, vagy fölé hajolva megszentségtelenítsék, esetleg
tisztátalanná váljanak a földben nyugvó testtől. Nem tudom
pontosan. De ez egyfajta micva. – Eva hamisítatlan olasz
mozdulattal vont vállat, amely azt jelentette: nem tudom, de nem is
a tudás a fontos.
– Mi az a micva?
– Valami… egy olyan szent cselekedet vagy hagyomány… amely
egy világias dolgot az isteni szintjére emel. – Újra az a jellegzetes
vállvonás. – Így akkoriban, amikor még nem voltak sírkövek és
fejfák, mindenki, aki csak elment egy sír mellett, letett rá egy követ,
és így lassan felépült egy emlékmű. Gondolom, egy idő után
valakinek eszébe jutott, hogy hozzátesz egy nagyobb követ, amelyre
ráírta az elhunyt nevét és születési évét, hogy mindenki tudja, ki
nyugszik ott. Mostanában… azért tesszük, mert így emlékszünk meg
a halottjainkról.
– Valami, ami egy világias dolgot az isteni szintjére emel –
mormolta Angelo. – Ez gyönyörű gondolat. – Amikor végzett a
megtisztításával, gyengéden, végtelen tisztelettel és óvatossággal
visszaengedte Eva kezét az ölébe. Csakhogy a lány egyáltalán nem
ezt akarta. Azt szerette volna, ha Angelo megszorítja a kezét, ha
határozottan a sajátjába fogja, és kijelenti, hogy nem lesz semmi baj.
Újra felgyűltek benne az érzések, és a gondolatai olyan hangosan,
olyan kitartóan morajlottak a fejében, hogy homlokához szorította
remegő kezét, nehogy kiszökhessenek onnan. A nap eseményei
annyira megviselték, annyira megfosztották minden
védekezőképességétől, hogy azon kapta magát, olyasmit is kibök,
aminek igazán nem kellene elhagynia a száját.
– Azt hittem, hogy egy nap feleségül megyek hozzád. Tudtad?
Hozzád akartam menni. De erre most már nem kerülhet sor, igaz?
A fiatal férfi felszisszent, de nem felelt. Eva végül rávette magát,
hogy belenézzen Angelo kék szemébe. Azt olvasta ki a tekintetéből,
hogy a szavai megrázták, az érzései azonban nem.
– Erre sosem került volna sor, Eva. Egy év múlva már
felszentelhetnek, és onnantól pap leszek. Pap leszek, Eva. Ezt az utat
fogom követni – szögezte le határozottan a fiatalember, de az ajka
nyugtalanul megfeszült, és a keze is reszketett, amikor a lány
arcához emelte. Eva viszolyogva elhajolt előle, és úgy hárította el,
mintha holmi bosszantó légy lett volna. Ide-oda hánykódott a
gyengédség és a felháborodás között.
– Nem. Azért nem történhet meg, mert zsidó vagyok. Most már
tiltja a törvény, hogy katolikusok zsidókkal házasodjanak össze.
Tiltja a törvény, hogy szeresselek, Angelo. Neked mostantól fogva
könnyebb lesz ez az egész.
– Miről beszélsz, Eva? – kérdezte halk, semleges hangon a
fiatalember, mintha felzaklatott gyereket akarna lecsillapítani.
Csakhogy Eva nem volt gyerek, és ezt Angelo is pontosan tudta.
– Láttam, hogyan nézel rám. Pap akarsz lenni, de közben engem
is szeretsz.
– Eva! – csattant fel Angelo, mire a lány összerezzent. – Nem
mondhatsz ilyesmiket! – Felpattant, és megmarkolta a pálcáját. –
Indulnunk kell. Hamarosan besötétedik, és egy olyan nap után, mint
amilyen a mai volt, apád aggódni fog, hogy hová tűntél.
Eva felállt, de még korántsem végzett a mondandójával.
– Babbo szerint sok fiú csak a családi nyomás miatt választja a
papi pályát. Mert így hozzájuthatnak valamiféle oktatáshoz,
amelyre egyébként nem lenne esélyük. Apa aggódik, hogy téged
bekényszerítettek a papneveldébe, mert apád és a nagyszüleid ezt
akarták… és mert azt érezted, hogy nincs otthonod.
– Nem ez történt, Eva. Te is tudod. Tudod, hogy pap akarok lenni.
– De hát akkor még gyerek voltál… – jegyezte meg habozva a
lány. – Hogy is sejthetted volna, hogy mit követel majd tőled ez a
hivatás?
– Igen keveset követel ahhoz képest, amit nyújt nekem. – A
fiatalember tekintete olyan tiszta és őszinte volt, közben azonban
annyira tüzes is, hogy Eva alig volt képes a szemébe nézni.
– Isten erőssé tesz. Bátorságot ad. Békét. Céltudatosságot. – Angelo
hangja szilárd meggyőződésről árulkodott.
– És mindezt csak akkor kaphatod meg tőle, ha pap leszel? –
kérdezte szomorúan a lány.
– Igen. Igen, Eva. Másképp nem kaphatom meg. Legalábbis nem
ugyanígy. – Békítő mozdulattal kinyújtotta a karját, a lány
belekarolt, és hagyta, hogy kifelé vezesse a temetőből. A sírokat
kerülgetve Eva hirtelen hálás lett azért, hogy a fiú karjára
támaszkodhat. A dühe, a kétségbeesése már elérte a csúcspontját és
elmúlt, s most fázott, kimerültnek, erőtlennek érezte magát.
Fásultan lépkedett, Angelo pedig újra megszólalt.
– Katona lettem volna. Pilóta. Ha két jó lábbal születek, pilóta
lettem volna. Azóta álmodom a repülésről, hogy megtanultam járni.
Talán mert sosem voltam képes úgy szaladgálni, mint a többi fiú. De
ha az ember repülhet, akkor nem is kell futkosnia. Most, hogy
küszöbön áll a háború, és Mussolini eszelős törvényeket fogadtat el,
tulajdonképpen örülök a rossz lábamnak. Hálás vagyok, hogy nem
kell semmit lebombáznom, hogy nem kell olyan dolgokért
harcolnom, amikben nem hiszek.
– A katolikus egyház az egyetlen, amiben hiszel?
– Eva… nem értem, mit kérdezel – sóhajtott fel a fiatal férfi.
– Hiszel az emberekben? Hiszel bennem? – A lány hangja
fáradtan csengett. Tényleg nem veszekedni akart. Már nem.
Angelóval szembeszállni olyan volt, mintha egy kőfalat rugdosott
volna: csak magának okoz vele fájdalmat.
– Az Úrba vetem a hitem. Nem emberekbe – felelte halkan,
konokul Angelo. Evának kedve lett volna felképelni.
– De Isten az embereken keresztül hat, nem? – makacskodott a
lány.
A fiatalember nem válaszolt, s míg várta, hogy Eva folytassa a
megkezdett gondolatot, hol a lány arcára pillantott, hol az útra
maguk előtt. Mintha csak ők ketten jártak volna a megnyúló
árnyékok között. Nem húzta el a karját, Eva pedig megengedte
magának, hogy továbbra is belekapaszkodjon.
– Apám régebben Olaszországban hitt. Augusto bácsi még a
fasizmusban is. Fabia a pápában hisz, Santino a szorgalmas
munkában, te meg az egyházban. Tudod, hogy én miben hiszek? A
családomban. Apámban. Santinóban és Fabiában. És benned is.
Azokban az emberekben, akiket a világon mindennél jobban
szeretek. A szeretet az egyetlen dolog, amiben hiszek.
– Eva, ne sírj… kérlek… – suttogta Angelo, de a hangja
fájdalmasan elcsuklott. Evának fel sem tűnt, hogy kicsordultak a
könnyei. Az arcához emelte a kezét, hogy letörölje őket.
– Ezek a törvények mindannyiunkat elpusztítanak, Angelo.
Minden csak rosszabb lesz. Ezt is szilárdan hiszem.
1939


1939. június 29.

Vallomás
Eddig még sosem gyűlöltem senkit. Egy árva lelket sem. De már
kezdek belejönni.

Újabb faji törvényeket hoztak. Angelo hazarohant, mihelyt értesült

róluk, és azonnal látta, hogy halvány fogalmunk sincs a történtekről.
Így ő lett a rossz hír hozója. Úgy tűnik, jó hír már sosincs.
Mostantól a zsidók nem gyakorolhatják a hivatásukat nem zsidók
között. Az összes magasan képzett foglalkozásra vonatkozik:
orvosokra, ügyvédekre, újságírókra. Egyetlen nap leforgása alatt
mindannyian elvesztették a megélhetésüket. És ez még nem minden.
Kitiltottak bennünket a népszerű üdülő- és pihenőhelyekről is. Nem
nyaralhatunk többé a tengerparton, a hegyekben, a gyógyfürdőkben.
Nem jelentethetünk meg hirdetéseket vagy gyászjelentéseket az
újságokban. Nem adhatunk ki könyveket, nem tarthatunk nyilvános
előadásokat. Még saját rádiónk sem lehet.
Ez utóbbin elnevettem magam. – Nem lehet rádiónk? – kérdeztem
Angelótól. – És villanyborotvánk? Mert babbo nagyon szereti ám az új
villanyborotváját. Babbo, nehogy túlságosan ragaszkodni kezdj
hozzá! Mi lesz a soron következő? A mosógépek? A telefonok?
Angelo nem nevetett. Helyette lenézett a kezében tartott rendeletre.
– A telefont megtarthatjátok. De a nevetek mostantól nem lehet
benne a telefonkönyvben, és nem léphettek be bizonyos középületekbe.
Ezen már senki sem nevetett. A helyzet képtelensége volt a
legsértőbb az egészben. És hogy a sértések mintha sosem fogytak
volna el.

Eva Rosselli
 3. FEJEZET

BÉCS

– Apám nem hajlandó elhagyni a lakását. Azt mondja, amikor

utoljára elment otthonról, egy német katona arra kényszerítette,
hogy súrolja fel a járdát. A klórtól kisebesedett a keze, és most nem
tud hegedülni. – Felix bácsi a kanapéra vetette magát, és a kezébe
temette az arcát.
– Berontottak a házába, és elvitték a műtárgyait, az értékeit. Az
én régi szobámban húzta meg magát, ahol csak a hegedűje van
vele… szerencsés, hogy megtarthatta… És most az nyomasztja, hogy
a sebek miatt nem tud zenélni. A lakásban valami német
parancsnok lakik, apám ágyában alszik, az ő asztalánál, az ő
étkészletéből eszik! Apám pedig még mindig azt képzeli, ki tudja
várni ennek az egésznek a végét. Azt hiszi, hogy majd csak úgy
elmúlik. Több ismerősét máris letartóztatták. Zenészeket, festőket,
írókat, tudósokat hurcoltak munkatáborba! Meddig lesznek képesek
kitartani, Camillo? – zokogta Felix a tenyere mögül.
Eva apja csak a fejét csóválta. Felix bácsi valójában nem várta
tőle, hogy megtippelje, mennyi idejük lehet hátra a foglyul ejtett
osztrák művészeknek. Ezzel ugyanis mindketten tisztában voltak.
– Minden áldott nap újabb zsidókat tartóztatnak le. El kell
mennem érte. Ki kell mentenem Ausztriából. Ide kell hoznom.
 – Felix… nem fog menni – próbálta tapintatosan jobb belátásra
bírni Camillo. – Olaszországból épp deportálják az osztrák zsidókat,
fel sem merül, hogy engedélyezzék a letelepedésüket. Ha szerencséd
van, a határról visszaküldenek. Ha nincs, akkor elfognak, és
deportálnak. Egyszerűen nem létezik az a megoldás, hogy eljutsz
Ottóhoz, és ki is tudod menteni az országból. Megteszek minden
tőlem telhetőt. De Ottónak mindenképpen vízumért kell
folyamodnia. Sorba kell állnia, mint mindenki másnak, és be kell
mutatnia az útlevelét. Közölnie kell, hogy rokonai élnek
Olaszországban, és van hol tartózkodnia. – Camillo ezt már többször
is megbeszélte idősödő apósával, de Otto Adler nagyon megviselt és
nagyon makacs férfi volt, a kivándorlási hivatal előtt hihetetlenül
hosszan kígyózó sorok pedig megfélemlítették. A sorban állók közül
sokaknak ugyanolyan méltatlanságokban volt részük, mint ami neki
is kijutott. Festéket kellett levakarniuk falakról, vagy a járdára
felfestett politikai jelmondatokat lesúrolniuk, arra kényszerítették
őket, hogy felnyalják a macskakövet, vagy a puszta kezükkel szedjék
fel a lótrágyát.
– Már mondtam neki. De nem hallgat rám – borongott gyászosan
Felix.
1938. március 12-én Ausztria tárt karokkal fogadta Hitlert. A
megállapodást Anschlussnak, vagyis „csatlakozás”-nak nevezték.
Otto Adler szerint azonban a szó csak náci propaganda volt,
amellyel leplezni próbálták Ausztria kényszerű beolvasztását a náci
Németországba.
Otto Adler emeleti lakásából kihajolva nézte végig az egészet, az
utcát, amelyen többezres tömeg lengette a horogkeresztes zászlót,
hadonászva és kiáltozva üdvözölte az úton lassan haladó járművek
sorát. A katonai parádé részeként az egyik nyitott parancsnoki
autóban maga Adolf Hitler állt és integetett, nyugtázva, hogy az
ünneplő emberek megnyitják gyönyörű városukat előtte, az
ausztriai születésű hódító előtt. Otto Adler ilyesmit még sosem
tapasztalt. Több volt ez katonai felvonulásnál. Az ujjongó tömeg
megmentőként, messiásként üdvözölte Hitlert.
Ottót mindez hidegen hagyta, és nem volt hajlandó részt venni az
ünneplésben. Hátat fordított a parádénak, és folytatta a gyakorlást.
Odalent azonban rengetegen gyűltek össze megbámulni a menetet,
így az utca zaja beszivárgott az ablakon, áthatolt a falakon, és
képtelen volt a hegedűje hangjával elnyomni, pedig a húrokról
Csajkovszkij D-dúr hegedűversenye harsogott.
– Sieg heil! Sieg heil! – hangzott fel az ordítás, amely újra meg újra
megzavarta a zene ritmusát, káromkodásra késztetve a muzsikust.
Otto egy idő után vállat vont, és változtatott a tempón, felvette a
kántálás ritmusát. Mindig is jól tudott alkalmazkodni
– Sok zsidóval pontosan ez a gond – írta meg egyik levelében a
fiának. – Nem alkalmazkodnak. Nem asszimilálódtak. Én azonban
igen. Engem tárt karokkal fogadtak a társasági élet legválogatottabb
köreiben. Játszottam király felségek előtt, előkelő tisztségviselők
asztalánál vacsoráztam. Nem félek a kis Führerjüktől.
Alkalmazkodni fogok, és amíg zenélhetek, elégedett leszek.
Nincsenek túlzott elvárásaim.
De attól még gyűlölte, hogy Ausztria meghajolt a németek előtt.
Az ország feladta, megadóan tűrte, hogy jöjjön Hitler a feltüzelő
beszédeivel, végigguruljon rajta a tankjaival, és még meg is
ünnepelték a megszállást.
Nyolc hónappal később, alig néhány nappal azelőtt, hogy
Olaszországban hatályba léptek a faji törvények, a náci
rohamosztagosok és a Hitlerjugend erőszakos pogromokat
szervezett és hajtott végre, melyek célpontja a zsidóság volt.
Ausztria és Németország több városában is megvadult csapatok
fosztogatták a zsidók üzleteit és otthonait, mindenütt barbár
pusztítást végezve. Felgyújtottak kilencszáz zsinagógát, emellett
tönkretettek vagy nagy károkat okoztak hétezer zsidó tulajdonú
üzletben. A felbujtók zsidó férfiakra és nőkre támadtak, leköpték és
kidobták őket az utcára, kilencvenegy személyt meg is öltek. A
rendőrök harmincezer zsidó férfit tereltek össze, tartóztattak le, és
küldtek koncentrációs táborba. Amikor pedig mindez véget ért, a
nácik átnyújtottak a zsidó közösségnek egy számlát a károkról,
kijelentve, hogy a zsidóság volt az oka az egésznek.
Az iszonyatnak gyönyörű nevet adtak: Kristallnacht –
Kristályéjszaka –, a betört kirakatüvegek éjszakája. Camillónak
szóló levelében Otto Adler megjegyezte, hogy az üveggyár egész kis
vagyont kereshetett volna a dolgon. Az Ostrica egy éven át el lett
volna látva megrendeléssel, ha pótolni akarják a betört ablakokat,
az utcán szétvert üvegeket. Otto azonban később bevallotta
Felixnek, hogy most már fél. Már nem próbált alkalmazkodni.
– Hogy lehetne olyan személyekkel kompromisszumra jutni, akik
a létezésünket sem akarják? Azt szeretnék, ha eltűnnénk. A
halálhoz képtelen vagyok alkalmazkodni!
1938-ban nagyon rossz évük volt a zsidóknak. 1939-ben pedig
még rosszabb.

Angelo aznap hazament a papneveldéből, mert azt tervezték, hogy

elkíséri Camillót, Felixet és a nagyszüleit Eva koncertjére. A villába
érve megtudta: a lánynak szóltak, hogy mondjon le a posztjáról, és
lépjen ki a zenekarból. Semmi magyarázat. Csak az elbocsátás
ténye. Evának persze valójában nem is volt szüksége magyarázatra.
Az ok annyira nyilvánvaló volt. Elküldtek egy másik zenészt is, azt a
zsidó csellistát, akivel előző évben randevúzgatott.
– Nem érdekel. Ezzel csak ők vesztenek – jelentette ki dacosan a
lány. Kihúzta magát, a szeme gyanúsan fénylett. Egyértelmű volt,
hogy nagyon is hatással van rá a dolog. Felixet még nála is jobban
lesújtották a történtek. A hír egy újabb, személyesebb csapást
jelentett a zenetanárnak, aki éveken át dolgozott azon, hogy
hegedűművészt faragjon belőle.
Felix nem viselte jól az új törvényeket. Tizenhárom éve élt
Olaszországban, az állampolgárságot is felvette, miután már öt éven
át az országban tartózkodott. Az új törvények szellemében ezt
visszavonták, Camillónak azonban valahogy sikerült elérnie, hogy
mentesüljön. Angelo nem tudta, hogyan csinálta, de abban biztos
volt, hogy az ilyesminek általában megvesztegetéshez és pénzhez
van köze – amit Camillo boldogan kifizetett. Felix egy időre újra
biztonságban volt, ám az apjáról ezt korántsem mondhatta el.
Annyira nyomasztotta Otto Adler bizonytalan helyzete Ausztriában,
és annyira megviselte az állandósuló sértés, amit az olasz faji
törvények jelentettek, hogy a jó kiállású, negyvenöt éves osztrák
hegedűtanár inkább hatvannak nézett ki. Kék szeme alatt sötét
árkok húzódtak, világosbarna haja szinte teljesen megőszült.
Ösztövér lett, hallgatag, és ideje nagy részét a szobájában töltötte.
– Ilyen jó zenészük nincs több – mondta Eva, le nem véve a
tekintetét Felix bácsikájáról. – Nem kell nekem zenekar ahhoz, hogy
hegedűs legyek.
– Már hegedűs vagy. Ezt senki sem veheti el tőled – felelte
mereven Felix. A tartása azonban másról árulkodott.
Eva tehetetlen gyötrelemmel figyelte, hogyan vonul vissza a
nagybátyja, Angelo pedig szája belső, puha húsába harapott, nehogy
hangosan elkáromkodja magát, elátkozza a felháborító törvényeket
és az állandó nyomást, amit a szeretett családnak el kellett
szenvednie.
– Gyerünk, Eva – szólalt meg váratlanul. – Menjünk el sétálni.
Neked friss levegőre van szükséged, nekem meg egy fagylaltra. –
Egyáltalán nem kívánta a fagylaltot. Inkább ahhoz lett volna kedve,
hogy belerúgjon valakibe, kővel bedobjon egy ablakot… valamit
tegyen. Eszébe jutott az üzlet, amelyre előző héten lett figyelmes a
főtéren.
Egy patika volt, korábban is járt már benne. Ott vette a
gyógykenőcsöt, amely enyhítette a fájdalmát, és amely megvédte
jobb lába csonkját attól, hogy az ormótlan műláb felhorzsolja. Az
üzletet sárgára festették, vidám, barátságos árnyalatra. Csakhogy
nem mindenkivel voltak ott barátságosak. A kirakatban tábla
hirdette: „Zsidóknak tilos belépni!” A mellette álló bolt még ezen is
túltett: „Zsidóknak és kutyáknak belépni tilos!” Mintha bizony a
kettő ugyanazt jelentette volna. Angelo gyomra felkavarodott, de
nyelt egyet, és benyitott. Megszólalt az ajtó fölé erősített csengő,
amely jelezte az eladónak, hogy vásárló érkezett.
– Buongiorno, signore – kiabálta ki a tulajdonosnő egy sor polc
mögül.
Angelo nem felelt, csak megkereste a megszokott helyén a kedvelt
gyógykenőcsét, letette a pultra, majd várt, hogy a nő beüsse a
pénztárgépbe. A tulajdonosnő bizonytalanul méregette. Ezek szerint
feltűnt neki, hogy a barátságos köszönésre nem kapott választ.
– Honnan tudja? – kérdezte végül a fiatal férfi, mert már nem
tudta megállni szó nélkül.
– Scusami?
– Honnan tudja, hogy valaki zsidó, vagy nem? Azon a táblán az
áll, hogy zsidóknak tilos a belépés.
A nő elvörösödött, és elkapta a tekintetét.
– Nem tudom. Nem is érdekel. És rá sem szoktam kérdezni.
 – De akkor miért írták ki?
– Tudja, elég nagy a nyomás. A fascisti békén hagynak bennünket,
ha kitesszük a táblát. Én csak az üzletemet próbálom megvédeni.
– Értem. És a másik bolt? Vagy a fasisztáknak a kutyákkal is van
valami baja?
A nő felvihogott, mintha jó viccet hallott volna, de a mosoly
lehervadt az arcáról, amikor a fiatalember rámeredt.
– Évek óta itt vásárolok. De csak akkor térek ide vissza, ha
leveszik azt a feliratot – közölte fojtott hangon.
– De hát ön nem is zsidó, signore – tiltakozott a nő.
A papnövendék fekete öltözéke és a széles karimájú kalap
egyértelműen erre utalt.
– Valóban. Ahogy kutya sem. És disznó fasiszta sem. – Ott hagyta
a pulton a gyógykenőcsöt, és sarkon fordult, hogy távozzon.
– Nem olyan egyszerű ám, signore – szólt utána a nő, mire Angelo
visszanézett a vöröslő arcra. Szóval sikerült zavarba hoznia. Akkor
jó.
– Pedig pontosan ilyen egyszerű, signora – felelte. És ez így is volt.
Tiszta szívből hitte, hogy így van. Fekete és fehér. Helyes és
helytelen.
– Naplemente előtt haza kell érnem. Sábesz van – jegyezte meg
Eva halkan, mire Angelo visszatért a jelenbe. A lány aztán a kalapja
és kesztyűje után nyúlt. Sietsége arról árulkodott, hogy ő is szeretne
egy időre elmenekülni.
Tempósan lépkedtek, majd megálltak, hogy vegyenek egy
hatalmas adagot a kedvenc gelatójukból, és eltökélték magukban,
hogy egy időre kizárják az őket körülvevő világot, mert arra van
szükségük, hogy nevessenek, hogy felejtsenek, hogy úgy tegyenek,
mintha az életük békés és egyszerű lenne… még ha csak pár órára
is.
 Ehhez azonban csukott szemmel kellett volna sétálniuk. A világ
már nem volt békés és egyszerű. A bizonyíték ott volt körülöttük, és
egyikük sem volt vak.
– Mi nem így nézünk ki, ugye? – kérdezte Eva egy kanálnyi
fagylalttal a szájában. A hetilapra bámult, amelyet valaki otthagyott
a parkban a pad mellett, amelyre letelepedtek, hogy megegyék a
finomságot. Talpával leszorította a szélben megrebbenő lapokat. A
címlapon egy karikatúra volt látható „Fajgyalázók” címmel, rajta
egy eltúlzottan zsidó vonásokkal rendelkező férfi öntudatlan árja
nőt cipelt be éppen az irodájába. Eva felvette az újságot, és
elgondolkodva tanulmányozta a rajzot. Aztán felpillantott Angelóra,
és kissé hunyorított, hogy alaposabban szemügyre vehesse.
– Inkább neked van ilyen orrod, nem nekem! – Megpróbált
nevetni az egészen. A megjegyzést könnyednek szánta, a hangja
szándékoltan gondtalanul csengett.
– Nekem római sasorrom van. – Angelo is igyekezett nevetni,
pedig a gyomra felkavarodott. Túlságosan sokszor tapasztalta ezt a
fajta gúnyt és „humort” az olasz sajtóban. A kampány már jó ideje
folyt, és a helyzetet csak súlyosbították a fajról írt „tudományos”
kiáltványok, ahogy az is, hogy az ország minden gondjáért a
lakosság egy százalékát sem kitevő olasz zsidókat okolták.
Angelo rendszeresen olvasta az országos lapokat – akkor szokott
rá, amikor honvágy fogta el Amerika után. Ha olasz akar lenni, meg
kell érteni Olaszországot. És meg is próbálta. De amikor figyelmesen
végigböngészte az erősen politikai irányultságú La Stampát, már
tizenkét évesen is eltűnődött azon, hogy a sajtó vajon az országot
vagy mindössze a kormányt képviseli.
– Egy kicsit mintha hasonlítana Mussolinire – jegyezte meg, és
közben azt kívánta, bár el tudná érni, hogy Eva úgy kacagjon, mint
régen.
 – Igen, egy kicsit Mussolinire… és Signor Balbóra, a zenekar
karmesterére is – tette hozzá szárazon a lány, mire Angelo
összegyűrte a kezében tartott nyomtatott lapot. Eszébe jutott egy
kép, amit az egyik újságban látott. Egy osztrák nő valami padon ült,
amelyre azt írták: Nur Für Arier, vagyis „csak árják számára”.
Átvillant az agyán a kérdés: vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy Eva
a saját hazájában már egy padra se telepedhessen le?
– Eddig nem ünnepelted meg a sábeszt – szólalt meg. Nem mintha
ez különösebben érdekelte volna, inkább csak témát akart váltani.
– Valóban. Tudom… Fura, ugye? Sosem gondoltam arra, hogy
zsidó vagyok… egész addig, míg el nem kezdtek üldözni miatta.
Babbo mindig is a tanulást tartotta a legfontosabbnak, és most úgy
döntöttünk, jobb lenne kideríteni, hogy mire fel ez a nagy felhajtás.
Úgyhogy hithű zsidók leszünk. – Rákacsintott Angelóra, aztán vállat
vont.
Az elmúlt év során felnőtt. Még mindig tartotta a kapcsolatot
néhány udvarlójával, de ezek a kapcsolatok egyre felszínesebbé, a
randevúk pedig egyre ritkábbá váltak. Amikor éppen nem zsidó
gyerekeket tanított hegedülni nevetséges óradíjért vagy ingyen,
akkor otthon maradt, és gyakorolt. Az élete drámai módon
leszűkült: csak a zene létezett benne, a család, meg az a néhány
zsidó ismerős, akik ugyanolyan éberré és tartózkodóvá váltak, mint
Rosselliék.
– No és mi mindent tanultál? – tudakolta Angelo olyan
hanghordozással, amely erősen emlékeztetett Sebastian atyáéra.
Elvigyorodott, hogy mérsékelje kicsit a hatást.
– Rengeteget. De a legfontosabb dolgot még nem tudtam meg.
– Nem? És mi lenne az? – kérdezte a fiatalember.
– Hogy miért gyűlölnek bennünket annyira az emberek.
 *

– Elfogták apámat! – szakadt ki Felixből a kiáltás. – Letartóztatták.

– Honnan tudod? – nézett fel elsápadva Camillo, és kinyújtotta
kezét a sógora felé.
Felix felmutatta a levelet. A keze úgy reszketett, mintha
váratlanul betegség tört volna rá, és ettől a papírlap úgy rezgett,
mintha a szörnyű igazság rázná.
– A szobalánytól. A törvény tiltja, hogy egy zsidó alkalmazásában
álljon, de az apám lakásába beköltöző német parancsnoknak
házvezetőnő kellett, úgyhogy felvette a lányt, hogy takarítson és
főzzön rá. A szobalány mindig kedvelte apámat, és azt hiszem,
odafigyelt rá, amennyire csak tudott. Azt írta, hogy telefonált volna,
de félt nyíltan beszélni a helyzetről. A telefonokat lehallgatják.
Ugyanakkor arra jutott, hogy erről mégiscsak tudnom kell. Amikor
14-én… ennek már két hete! Szóval, amikor megérkezett a lakásba,
az apám nem volt ott. Megkérdezte a Kommandantot, hogy hol
lehet, mire a férfi azt válaszolta, hogy „rá került a sor”.
– Hová vitték? – akarta megtudni Camillo.
– A lány nem biztos benne. Azt írja, hogy az egész épületet
kiürítették. Egyetlen zsidó sem maradt ott. A tiszt azt is megjegyezte,
hogy hamarosan már egész Bécsben nem lesznek zsidók.
– Azt olvastam, hogy vannak, akiket egyszerűen csak átküldenek
a gettókba. – Camillo járkálni kezdett a szobában. Igyekezett
megőrizni a derűlátását, és vadul kavargó gondolatai közül kiszűrni
valamiféle megoldást.
– A szobalány szerint apámat munkatáborba küldik. A fivére
ugyanis a vasútállomáson dolgozik, és tőle hallotta, hogy a táborba
tartó vonatokat korán indítják, még napkelte előtt, hogy a bécsiek
ne is lássák őket. A vagonok állítólag tömve vannak zsidókkal. Azt is
mondta, hogy a vonatok Linz mellé, egy Mauthausen nevű helyre
mennek.
– De hát Linz nincs is olyan messze Bécstől! Ez jó hír!
– Egyáltalán nem jó, Camillo. Nincs ebben a világon semmi jó.
Apám meg fog halni. – Felix hangjából olyan bizonyosság csendült
ki, amitől Eva összerezzent, Camillo pedig lerogyott egy székre.
Legyőzöttnek tűnt.
– Nem engedték meg neki, hogy magával vigye a hegedűjét.
Amikor a szobalány reggel munkába érkezett, a német tiszt épp a
hangszert nézegette. Azt mondta, hogy el fogja küldeni Berlinbe, a
fiának. Apám hegedűjét elküldi a fiának! – ismételte meg Felix
hirtelen felbőszülve, és karjával indulatos mozdulatot tett,
felborítva az asztalon álló lámpát és a rádiót, amellyel a törvény
szerint még csak nem is rendelkezhettek volna.

– Mit játszol, Eva? – szakadt ki a halk, sóhajszerű kérdés Felix

Adlerből. A férfi a kertre néző ablaknál állt. – Nem ismerem fel.
Chopinnek hangzik, de tudom, hogy nem az.
– Chopin, némi Rossellivel keverve, egy csipet Adlerrel
fűszerezve, majd végül egy jó adag dühvel nyakon öntve –
mormolta lehunyt szemmel a lány. Állával még mindig a hegedűt
szorította.
Arra számított, hogy Felix mindjárt jól leszidja, és közli vele, hogy
„azt kell játszani, ami a kottába van írva”. A férfi azonban
hallgatott. Eva tovább hegedült, de a szemét kinyitotta, és Felixet
figyelte, miközben a vonója úgy táncolt a húrokon, mint egy
virágnak udvarló méhecske. A férfi összekulcsolta a kezét a háta
mögött, zárt lábbal állt – rendszerint ezt a tartást vette fel, amikor a
gondolataiba mélyedt, vagy zenét hallgatott.
A lánynak mindig is ambivalens volt a kapcsolata a
nagybátyjával, amolyan „se vele, se nélküle” viszony, azóta, hogy
Felix 1926-ban, két évvel Eva anyjának halála után Olaszországba
érkezett. Az akkor még csak hatéves kislány egyáltalán nem volt
felkészülve Felix Adlerre, a maestróra. A férfinak feltett szándéka
volt, hogy valódi hegedűst, egy igazi Adlert farag az unokahúgából,
és a húga iránti szeretet hozta Olaszországba – ahogy erre gyakran
emlékeztette is a kislányt. Ez volt az anyja kívánsága a halálos
ágyán. Felix vállalt más tanítványokat, és hegedült az Orchestra
della Toscanában is, de ezt leszámítva minden figyelme Evára
irányult.
A lány állandó kihívást jelent. Önfejű volt, és szórakozott,
könnyen elunta magát, és nemritkán egyszerűen nyoma veszett,
amikor eljött a zeneórák ideje. Azonban volt tehetsége. Feltűnően jó
hallással rendelkezett, és a muzikalitása kárpótolt minden
hiányosságért a fegyelem terén. Szerette a hegedűt, szeretett
zenélni, és Felix lassan megtanulta, hogy minden mást el kell neki
néznie – bár csak vonakodva bocsátott meg.
Jó időbe beletelt, mire ráeszmélt, hogy Eva valójában nem az elé
tett kottából játszik, hanem figyel, és azt imitálja, amit hall. Ha
valamit nem értett, akkor megkérte Felixet, hogy játssza elő neki.
Csak néhányszor kellett megmutatni, utána már hangról hangra
pontosan elhegedült mindent emlékezetből.
Mindkettejük számára kész gyötrelem volt megtanítani kottát
olvasni. A lány gyűlölte, Felix is gyűlölte, és ilyenkor egymást is
gyűlölték. A férfi végighajtotta minden olyan gyakorlaton, amit a
lány utált és megvetett, s csak ritkán hagyta, hogy olyasmit
csináljon, amit igazán szeret. Nap mint nap egyre csak hosszan
kitartott hangokkal, skálázással és blattolással foglalkoztak.
 – Nem akarom a hosszan kitartott hangokat gyakorolni! – fakadt
ki toporzékolva Eva. – Chopint akarok játszani!
– Nem tudsz Chopint játszani.
– Dehogynem tudok! Hallgasd csak meg! – Azzal a lány már bele
is kezdett egy Chopin-noktürnbe, és eljátszotta az összes variációt,
amelyet a nagybátyja szándékosan mutatott neki, csak hogy
próbára tegye.
– Nem tudsz. Csak papagáj módjára elismétled, amit hallasz. Nem
a kottára figyelsz, hanem rám, és úgy zenélsz, hogy egy pillantást
sem vetsz a hangjegyekre, nem látod a muzsikát, amit életre hívsz.
– A fejemben ott van a muzsika! És egyáltalán nem fekete
pöttyökből és vonalkákból áll! Hanem olyan, mint a szivárvány,
meg a repülés, az Alpok és az Appenninek! Miért nem csinálhatom
úgy, hogy meghallgatok egy darabot, és aztán eljátszom? – kérdezte
panaszosan a lány.
– Mert nem leszek itt mindig, hogy előjátsszak neked! Képesnek
kell lenned arra, hogy kottát olvass, és a hangjegyekből megalkosd a
zenét a fejedben és a hangszereden is! Te komponálsz, csakhogy a
legnagyobb zeneszerzők zenehallgatás közben is a hangokat látják!
Nem pedig az Appennineket! Sosem veheted majd fel a
szerzeményeidet, ha nem tudod, hogyan kell kottát olvasni és írni!
És Eva egy idő után beletanult, de továbbra is túlságosan
támaszkodott a képességére, amelynek segítségével a hallott zenét
utánozni, díszíteni, a maga céljaira alkalmazni tudta.
Ez utóbbiról eszébe jutott az alkalmazkodás, meg a nagyapja, aki
végül képtelennek bizonyult rá.
– Felix bácsi? – A lány megszakította az álmodozó, szabadon
értelmezett zenedarabot, leengedte a hegedűt és a vonót, s
nagybátyja merev tartású hátára bámult.
– Kérlek, játssz csak tovább, Eva – szólalt meg halkan a férfi.
 – Mit játsszak, Felix bácsi, mit szeretnél hallani?
– Amihez kedved van. Valami mást, némi Rossellivel keverve, és
egy csipet Adlerrel fűszerezve – felelte a nagybátyja, és a válla
rázkódni kezdett. Eva korábban sosem látta Felixet sírni, de az
elmúlt hónapban ez két alkalommal is megtörtént. Fogalma sem
volt, mivel vigasztalhatná meg, hát hegedülni kezdett. Chopin Esz-
dúr noktürnjét választotta, mert az olyan fájdalmasan szép volt,
aztán áttért a saját változatára, végül pedig valami olyan muzsika
kerekedett ki az ujjai alól, amit még sosem játszott. Amikor
leengedte a hegedűt, a karosszékbe süppedt Felix már letörölte a
könnyeit, de a gombóccá gyűrt zsebkendőt még mindig a kezében
szorongatta. Szembenézett a lánnyal, és a tekintete olyan szomorú
volt, hogy Eva szíve belesajdult. A férfi gyengéden rámosolygott,
aztán beszélni kezdett.
A hangja fáradt volt, a szavai kimértek.
– Világéletemben egyetlen dologhoz volt tehetségem: a
hegedüléshez. Nem annyi, mint az apámnak. Talán lehetett volna,
de túl sokat ittam, és túl gyakran vesztettem el a fejemet. Azért
jöttem Olaszországba, mert Bécsben kudarcot vallottam. Azért
jöttem Olaszországba, mert beleszerettem egy nőbe, aki nem
viszonozta az érzéseimet. Az eltelt tizenhárom évben ezt vertem le
rajtad. Ha nem lettél volna olyan erős, talán megtörtelek volna.
Talán csak azt értem volna el, hogy meggyűlölj. De te nem hagytad
magad. Nem érdekelt, hogy mit akarok. És most csak hallgatlak, és
ámulok.
– Tényleg? – kérdezte meglepetten a lány. Ezekről a dolgokról
eddig még sosem hallott.
– Amikor játszol, újraéled bennem a remény. Elvehetik tőlünk az
otthonunkat, az értékeinket. A családunkat. Az életünket.
Elűzhetnek bennünket, ahogy eddig még sosem sikerült.
Megalázhatnak, megfoszthatnak emberi mivoltunktól. De a
gondolatainkat nem vehetik el. A tehetségünket nem vehetik el.
Nem vehetik el a tudásunkat, az emlékeinket, az elménket. A
zenében nem létezik rabság. A zene ajtó, és a lélek a dallamon át
elmenekülhet. Még ha csak néhány percre is. És az is felszabadul,
aki hallgatja. Felemel mindenkit, aki csak hallja.
Amikor zenélsz, az életem szólal meg a húrokon. Hallom a
hosszan kitartott hangokat és a skálákat, a könnyeket és a
gyakorlással töltött órákat. Hallom magamat és téged… magunkat,
együtt, ebben a szobában. Hallom az apámat, és mindazt, amit tőle
tanultam, és átadtam neked. Ezt mind hallom, és az életem
folytatódik, az életem egyre csak megy és megy tovább, amikor te
játszol.
Eva letette a hangszerét, patakzó könnyekkel odatérdelt a
nagybátyja elé, átölelte, és arcát keskeny mellkasához szorította. A
férfi gyengéden átkarolta, és egy darabig így maradtak a bánatos
csendben. Hallgatták a szél panaszosan síró hangját, amely
emlékeztetett a lány által komponált dallamra, és eltűnődtek azon,
hogy vajon csak a szél suttogja majd el… vajon a szél lesz-e az
egyetlen tanúja annak, amikor a halál Ausztriából eljön értük is.


1939. augusztus 10.

Vallomás
Tizenkilenc éves vagyok, és már sokszor csókoltak meg. De így még
soha.

Olyan volt, mintha megfulladnék, mégsem éreztem, hogy levegő után

akarnék kapni. Mintha zuhannék, de sosem csapódnék a földbe. A
kezem még mindig remeg, a szívemet pedig annyi minden feszíti, hogy
úgy érzem, mindjárt szétpattan… vagy én pattanok szét. Sírni
szeretnék. Nevetni szeretnék. A párnámba akarom fúrni a fejem, és
addig sikítani, míg el nem alszom, mert talán álmomban újra
átélhetem az egészet.
El sem hiszem, hogy megtörtént, mégis úgy érzem, mintha az
elmúlt hét évben erre vártam volna… azóta, hogy először rávettem
Angelót arra, hogy csókoljon meg. Olyan régóta akartam már, és ma
este pár órára az enyém lett abban az aprócska világban, amelybe
csak mi ketten fértünk bele.
Azt azonban nem tudom, hogy megtarthatom-e Angelót. Félek,
hogy amikor felvirrad a holnap, újra el kell kezdenem várni rá.

Eva Rosselli
 4. FEJEZET

GROSSETO

Mivel nyáron, valamivel korábban újabb faji törvények léptek

életbe, Angelo meglepődött, amikor Camillo bejelentette, hogy a
családot ismét szeretné elvinni a tengerpartra. A szállást még a
törvény elfogadása előtt foglalta le, és makacsul hangoztatta, hogy
már húsz éve mindig ugyanabban a tengerparti házban nyaraltak,
és a következő húsz évben is ugyanazt a házat szándékozik kivenni.
Így hát augusztusban, alig néhány hónappal a háború kitörése előtt,
mindannyian felszálltak a Grossetóba induló vonatra, és bíztak
abban, hogy Camillo képes lesz mindent megoldani.
Angelo azt tervezte, hogy öt napot tölt pihenéssel. Az első pár
napban főleg aludtak, ettek, dámáztak, és vitatkoztak mindenről,
ám semmi komolyról, mert Camillo és Augusto élvezte, ha
összekaphatott valamin, Angelo pedig szívesen hallgatta az
érvelésüket. Az eltelt hónapok során a fivérek egyre kevesebbet
civódtak, mert végre megmutatkozott a fasizmus lényege, és
kiderült, hogy Augusto tévedett. Azonban még így is sikerült
összekülönbözniük ezen-azon, és mintha megkönnyebbültek volna
attól, hogy vitázhatnak.
Eva sokat sétált, meztelen lába a tajtékkal incselkedett, és addig
táncolt ki-be a kicsapó hullámokban, míg teljesen át nem ázott, és
fázni nem kezdett. Aztán elterült a nagy, fehér törülközőjén, és
addig szunyókált a napon, míg majdnem teljesen megszáradt. Ekkor
elölről kezdte az egészet. Porcelánfehér bőre rózsás lett, megfogta a
nap, így most már inkább tűnt olasznak, mint osztráknak. A haja és
a szeme mindig is sötét volt, ahhoz azonban nem fért kétség, hogy a
bőre messze nem olyan kreol árnyalatú, mint Angelóé. A
fiatalembernek mindössze egy órát kellett a szabadban töltenie
ahhoz, hogy lesüljön, pár napon belül pedig már úgy festett, mintha
egész életében a grossetói halászok oldalán vetette volna ki a
hálóját.
A partot ernyő formájú fövenyfenyők szegélyezték. Angelo egy
délután az erdővidéken kószált a paratölgyek között, ahol az
arisztokrata családok szoktak vadkanra vadászni. Valósággal
beleveszett az árnyak, a szagok, a csend rengetegébe. Amikor az
árnyékok megnyúltak, és bőre ragacsossá vált a verejtéktől,
kibaktatott az erdőből, és a tenger felé indult, hogy ússzon egyet a
hűs, tiszta vízben.
Az ég egyre felhősebbé vált, már rég nem olyan ártatlan kék volt,
mint korábban. Angelo a készülő eső ellenére kibújt az ingéből,
lerúgta a cipőjét, lecsatolta a műlábát, és fél lábon beugrált a
hullámok közé, hogy megmártózzon a Tirrén-tengerben.
Nemsokára már ott taposta mellette a vizet Eva is, aztán addig
fröcskölték kézzel-lábbal egymást, addig lebegtek hanyatt fekve a
hullámokon, míg egyszer csak meghallották a távolból a
mennydörgést, amely miatt sietve a part felé vették az irányt.
A közelgő eső ellenére még mindig meleg volt, úgyhogy
megtörülköztek, és hagyták, hogy a hajuk megszáradjon a nyári
levegőn. Közben az érkező vihart figyelték.
– Az mi? – intett fejével Eva a fiatalember ledobott ruháiból és az
erdő kincseiből álló kis kupac felé. Angelo csak ritkán gyűjtött
dolgokat, bosszantotta a zsúfoltság, a rendetlenség, és általában
nem volt túl érzelmes sem, de most úgy gondolta, a nonnója örülne
annak, amire délután bukkant.
– Találtam egy maroknyi fekete-fehér tarajossül-tüskét.
– Hm… Én pedig rózsaszín flamingókat láttam az öbölben –
vágott vissza Eva a vizet fürkészve. Ajkán halvány mosollyal
játszani invitálta Angelót.
– Az semmi. Én felvertem egy gyöngybaglyot, ami nekirepült a
fejemnek – tódította a fiatalember. – És puszta kézzel végeztem egy
vaddisznóval. Haza is akartam hozni vacsorára, de aztán eszembe
jutott, hogy a disznó nem kóser.
A lány elgondolkodva csücsörített, látszott rajta, hogy túl akar
tenni ezen a történeten.
– Hát, én meg ezt találtam – nyújtott át egy hibátlan, kissé
szétnyílt kagylót. A férfi átvette, és bekukucskált a résen. A kagyló
belseje sima volt, és üres, életnek már nyoma sem maradt benne.
– Gyöngy nem volt benne?
– Nem. Csak homok.
– De hát a homokból még lehet gyöngy – jegyezte meg Angelo, és
visszaadta a kagylót.
– Szamár vagy, a gyöngy nem a homokból lesz. A homok nem
változik át valami mássá, csak eltűnik szem elől. A homokszemcse
mindvégig ott van a nacrum rétegei alatt…
– Nacrum? – szakította félbe a fiatalember. Ezt a szót nem
ismerte.
– Az ásványkristályokból álló réteg, amellyel az osztriga
beburkolja a homokszemet.
Az osztriga említése ugyanazt a hatást váltotta ki, mint régen. Eva
egy pillanatra Angelo szemébe nézett, aztán már el is kapta a
tekintetét. Más alkalommal talán fel sem tűnt volna a dolog, de most
nagyjából ott ültek, ahol hét évvel korábban, amikor derült volt az
ég, és nem fenyegetett vihar.
– Úgy érted, a gyöngyház? Ezt meg honnan tudod?
– Babbótól. Ő vegyészmérnök, Angelo. Nincs olyan ismert anyag,
amelynek ne tudná a nevét.
– Ezek szerint a bosszantó apróságból gyönyörű gyöngy lesz… – A
fiatalember rákacsintott a lányra, és finoman rákoppintott az
orrára.
– Most bosszantó apróságnak neveztél?
Angelo önkéntelenül is felkacagott. Eva mindig megnevettette.
– Igen. Annak neveztelek. Gyönyörűnek és bosszantónak.
– Rajta, folytasd csak, de az lesz a vége, hogy ellopom a
műlábadat, és kénytelen leszel szökdécselve visszajutni a házhoz.
– De szívtelen vagy! – Angelo úgy tett, mintha elborzadna.
– Szívtelen és bosszantó. – A lány Angelo felé lendítette a karját,
de a fiatalember könnyűszerrel hárította az ütést, sőt, közben még a
kagylót is kicsente a kezéből.
Újra megdörrent az ég, de már korántsem olyan diszkréten és
olyan távolról, mint az imént. A két fiatal nem hagyta abba a tréfás
civakodást, de azért gyorsan magukra kapták a ruhájukat, és
összeszedték a holmijukat. Azonban nem voltak elég fürgék, mert a
felhős égbolt hatalmas csattanással megnyílt felettük, és máris
esőcseppek verték a homokot. Eva felvisított. Angelo nem futott
valami jól, de a lány semmiképpen sem akarta magára hagyni, hogy
bőrig ázzon, ezért körülnéztek, hol húzhatnák meg magukat
ideiglenesen.
Kéz a kézben szaladtak át a homokos sávon a fák irányába, a part
távolabbi végében álló apró halászkunyhó felé. A lakat már rég
eltört, és a kalyibát senki sem használta, bár egy régi háló és egy
rozsdásodó horgászbot még mindig ott árválkodott a poros
pókhálók között.
A vizes ruha a hátukra tapadt, sötét fürtjeik pedig széltől kipirult
arcukra – így estek be nevetve a kunyhóba. A nyirkos falak, a
földszagú sötétség miatt a hely inkább középkori kínzókamrát
idézett, mint menedéket a vihar elől.
Eva egyik kezével felkapta a horgászbotot, a másikkal odavetette
Angelónak a hálót, és másodperceken belül már vívtak is, miközben
a vitát is folytatták. – En garde! – rikkantották. Illetve: – Haragom
lesújt rád! – Vagy: – Ehhez mit szólsz, te ostoba?
Eva elkövette azt a hibát, hogy túlságosan előrelendült, így a
fiatalember könnyedén kiütötte a kezéből a „kardot”.
– Add meg magad, gazfickó! – kiáltotta Angelo, és megvetőn
biggyesztette az ajkát. Fekete fürtjei a homlokához tapadtak, kék
szeme szikrázott, ahogy a körülötte sasszézó lányt figyelte, aki
gyakorlott vívónak tettette magát. Gondtalan volt, és kacagott, akár
a régi Eva, és a fiatalember szíve ellágyult, ahogy a nevető arcot
nézte.
A lány megérezte, hogy elkalandozott a figyelme, ezért úgy tett,
mintha le akarna térdelni, helyette azonban előreszökkent,
megragadta Angelo karját, és kifordult, mintha át akarná vetni a
válla felett. A mozdulat inkább emlékeztetett ókori birkózók cselére,
mint vívásra. Angelo elengedte a hálót, és erősen a mellkasa felé
rántotta a háttal álló Evát, karjával átfogta a melle alatt, jókora
tenyere a lány bordáira simult.
A fiatalember eredeti szándéka szerint ez is a játék része lett
volna. Azonban egyértelműen nem gondolta végig a dolgot. A lány
teste a mellkasától a combjáig nekifeszült, haja az arcába hullott,
nőies illata az orrát csiklandozta. Amikor fel akarta szólítani, hogy
adja meg magát, Angelo szája kis híján Eva selymes fülkagylójához
ért.
 Néhány végtelenül hosszú másodpercen át mozdulatlanná
dermedtek ebben a különös ölelésben – a szemük lehunyva, az
ajkuk enyhén elnyílt, úgy próbáltak lélegezni, hogy ha lehet, meg se
moccanjanak közben, és ebbe kissé bele is szédültek. Amikor Angelo
magához rántotta, Eva a karjához kapott, s most, hogy ott állt
közvetlenül mellette, a keze egyre erősebben szorította a kart,
amely fogva tartotta. Nem merte kimondani a fiatalember nevét,
egyetlen hang sem mert kiszökni a száján. Mert biztosan megtörné
a varázst. Aztán megérezte, hogy Angelo ajka megmozdul,
leheletfinoman végigsiklik a fülcimpáján, onnan lefelé tart, az
állkapcsa széléhez, majd újra elindul vissza. Eva hiába akarta
titkolni, hogy beleborzongott, Angelo megérezte a remegését, és
elvette a száját a lány bőréről. De nem lépett hátra, és nem is
engedte el.
Eva lassan elfordította a fejét. Amikor felemelte az állát, érezte,
hogy a férfi lehelete végigsuhan az arcán. Aztán az ő lehelete
csiklandozta meg Angelo arcát, melengette az ajkát. Újra
megmerevedtek, megfeszülő izmokkal igyekeztek mindent átérezni,
nehogy valamiről lemaradjanak, ugyanakkor a határt se hágják át.
Lehunyt szemmel közeledtek hozzá, egymásnak feszülve megálltak
előtte, majd átlépték, és beleolvadtak egymásba.
Összeért az ajkuk, fokozódott a nyomása. Elhúzódtak. Újra épp
csak összesimult a két száj, majd megint szétrebbentek. Ajkuk egyre
magabiztosabban derítette fel a másikét, aztán újra továbbsiklott. A
szemüket továbbra sem nyitották ki, ezáltal tagadtak mindent.
Amikor Angelo megmozdult, Eva is vele fordult, így újra
kezdődött a tánc, bár az új szög más volt, célratörőbb, kevésbé
véletlenszerű. Véletlen. Ártatlan. Édes. Ezek a szavak hatoltak át a
fiatalember agyára ereszkedő ködön, és enyhén biccentett. Igen. Az
volt. Ártatlan.
 Mivel a szájuk teljesen összeért, ettől az apró fejmozdulattól Eva
dús felső ajka elvált az alsótól, és Angelo önkéntelenül is
felderítőútra indult a résben a nyelve hegyével. Önkéntelen.
Ártatlan. Édes. Olyan hihetetlenül édes. Mint az a réges-régi csók.
Ez az édesség úgy megrészegítette, mint Camillo bora. Egyre
mélyebbre merült benne, fel akart inni minden kortyot Eva ajkáról,
képtelen volt abbahagyni. Még sosem ízlelt ilyesmit, a lány pedig két
tenyere közé fogta az arcát, és hagyta, hogy kóstolgassa,
belefeledkezzen az ízébe, az érintésébe, szája mámorító
forróságába.
Aztán kinyitották a szemüket.
Amikor a sötét, kábult és a ragyogó kék szempár tekintete
összetalálkozott, Angelo másra sem vágyott, csak hogy újra
lehunyhassa a szemét. Még akkor is ez sajgott benne, amikor
felemelte a fejét, és a keze lehullott.
– Eva… – suttogta. Gyötrelmébe a lány is beleremegett.
– Még – kérte Eva, és a szeme is ezért könyörgött. – Még, Angelo.
– Madonna – lehelte a fiatalember. – Madonna – esedezett.
Csakhogy az édes Madonnát, Angelo rajongott Jézusának az anyját
össze sem lehetett hasonlítani azzal a madonnával, aki ott állt előtte.
Egyszerre mozdultak meg, testük összesimult, és ez az újbóli
érintés olyan vágyott, olyan csodás dolog volt, hogy a sóhaj úgy
szakadt ki belőlük, mint valami kórus halk hallelujája. Aztán már
csak a gyönyör maradt, az egyre fokozódó közelség, a szájuk és a
lendület, amellyel az egyetlen csók elmélyült, megsokszorozódott, és
valami új született belőle, valami olyasmi, amit még egyikük sem
ismert.
Odakint elmúlt a vihar, és az ezüstös tócsákon a szivárvány
pasztellárnyalatai tükröződtek, bár ezt egyikük sem láthatta.
Odakint Fabia kiáltozva szólongatta őket, hogy menjenek be
vacsorázni, ám egyikük sem hallotta. Odakint az esti levegő lehűlt,
de ők nem érezték a hideget. Odakint Camillo Rosselli a pipájával
pöfékelve aggodalmaskodott, azon töprengve, hogy mit tartogathat
a jövő két olyan fiatal számára, akik mindig szerették egymást, csak
éppen nem tartoztak össze. Amikor azonban kioltották tüzüket,
mindketten megérezték a füst szagát.

Úgy hagyták el a halászkunyhót, hogy a szüzességük megmaradt.

Még nem mentek be a biztonságot és józanságot jelentő házba.
Helyette besétáltak az illatozó, esőtől párálló örökzöld erdőbe,
amely a nyaraló mellett nyúlt el. Nem akartak elválni, képtelenek
voltak levenni egymásról a kezüket, felhagyni a csókolózással,
elszakadni egymástól, és belépni arra a helyre, ahol nem lehetnek
együtt. Mindez bűntudatot és megbánást ébresztett bennük –
legalábbis Angelóban.
Amikor végül elbúcsúztak, Eva a szerelemtől megittasulva, a
vágyba beleszédülve lábujjhegyen felosont a szobájába, s szájára
szorította a kezét, hogy ne kuncogjon fel, de a tenyerén így is érezte,
hogy az ajka mosolyog. Angelo leült a verandán, és azon volt, hogy
ne gondoljon semmire. Ő is a szájához emelte a kezét, de nem azért,
hogy elfojtsa a nevetését, hanem mert az ujjai még őrizték Eva
illatát.
A teste újra megfeszült, és nehezen kapott levegőt. Valami csodás
kín gyötörte. Ilyen élvezetben még sosem volt része, és nem pusztán
Eva teste és bőre miatt. Nem csak a szája, az édessége miatt. Nem
csak amiatt, ahogy megérintette, ahogy remegésre késztette. Ennél
többről volt szó. Nem pusztán gyönyörről, hanem gyönyörűségéről.
Korábban már felhívták a figyelmét a test veszedelmeire. A
papnövendékeknek bőven jutott tanács, végtelen mennyiségű intés,
és amikor a szenvedély megzabolázásáról, a testi vágyak
elfojtásáról esett szó, mindig a lelki üdvük elvesztésével fenyegették
őket. Azt azonban senki sem mondta neki, hogy ilyen mérhetetlen
öröm tölti majd el. A sírás kerülgette, de nem csupán azért, mert
beleesett abba a csapdába, amelytől titkon minden papnövendék
retteg, és amelyről ezzel egyidejűleg álmodozik. A szerelem volt az,
amely miatt minden érintést megváltásnak, minden csókot
újjászületésnek érzett. Nem kéjnek. Nem gyönyörnek. A szerelem
volt az, amely az örömöt gerjesztette.
Már jó ideje tudta, hogy szereti Evát, ám sosem ismerte be, hogy
úgy szereti, ahogy a férfiak a nőket szokták. Nem engedte meg
magának, hogy foglalkoztassa a gondolat. Abban a percben elzárta
magában, amikor úgy döntött, hogy az egyház lesz a társa, és senki
más.
– Angelo?
A fiatalember úgy rántotta el a szájától az ujjait, mintha azon
kapták volna, hogy valami kasszában kotorászik. Camillo kilépett a
verandára, és körülnézett. Egyértelműen arra számított, hogy Evát
is ott találja. Amikor látta, hogy a lánya nincs kint, letelepedett egy
székre a fiatalember jobbján, és olyan komótosan kezdte megtömni
a pipáját, mint aki mindenre ráér. Viszonylag korán volt, bár Angelo
és Eva lemaradt a vacsoráról. Bent a házban a többiek mind ébren
voltak, halk beszélgetésük, csilingelő kacagásuk belevegyült az
esőillatú esti levegőbe. Angelo remélte, hogy senkinek sem tűnt fel,
mennyi időt töltött kettesben Evával.
Camillo elégedett mormogással pöfékelt, a füst illatos felhőkben
bodorodott ki a száján. Angelo mindig is szerette a pipa szagát, s
most lehunyt szemmel beszívta a tenger, a só, az eső és az
örökzöldek illatával elkeveredett füstöt, kifújta, aztán újra
beleszippantott, kiélvezve az aromáját.
– Talán te vagy az utolsó reményünk, Angelo – szólalt meg egy idő
után Camillo. A békés sötétben a fiatalember kissé elálmosodott, a
délutáni események során egekbe szökő adrenalinszintje mostanra
lecsökkent, ami azzal járt, hogy a teste ellazult, a végtagjait pedig
mintha elhagyta volna minden erő.
– Ezt hogy érti, Camillo? – Eva apja sosem engedte meg, hogy
Angelo másként szólítsa.
– Tudod, elvehetnéd Evát, és elvihetnéd innen Amerikába. Hiszen
amerikai állampolgár vagy. Ha a feleséged lenne, akkor ki tudnád
juttatni Olaszországból. Európából. Gondoskodhatnál róla, hogy
biztonságban legyen mindattól, ami be fog következni.
Angelo annyira megdöbbent, hogy csak ült, és úgy bámult ki a
sötétségbe, mintha az előttük elnyúló erdő tele lenne
tréfacsinálókkal, akik csak arra várnak, hogy kacaghassanak egy
nagyot Camillo hihetetlen javaslatán. Olyan hosszan meredt maga
elé kifejezéstelen arccal, hogy Camillo egy idő után előrehajolt, és a
szemébe nézett.
– Eva sosem hagyná el magát – felelte végül a fiatalember.
Mindössze ennyi jutott eszébe.
– Hah! – horkant fel Camillo, pöfékelt egyet, majd hátradőlt a
székén. – Tudtam.
– Mit tudott, babbo? – kérdezte Angelo önkéntelenül is ugyanazt a
becenevet használva, mint Eva.
– Tudtam, hogy előttem nem színlelnél – jelentette ki a férfi. –
Szereted Evát, és ő is szeret téged. Te pap vagy, ő pedig zsidó.
– Ön pedig valamiféle poéta – jegyezte meg szelíden a
fiatalember, bár a szíve vadul kalapált.
Camillo halkan felnevetett.
– De mennyire, hogy az vagyok! Nagy költő és filozófus. Pontosan
ezért pipázom. Így érem el a kívánt megjelenést.
– Még nem vagyok pap – mormolta Angelo. Butaság volt ezt
mondania. Kilenc évet töltött a szemináriumban. Kilenc évet. A
képzése utolsó hónapjaiban járt. Már a felszentelése napját is
kitűzték.
– Ez ugyanolyan, mint amikor egy vőlegény azt mondja, hogy
még nem nős ember.
Pontosan olyan volt, és Angelo nem is tudott erre mit mondani.
Túl becsületes férfi volt, és az este eseményei túlságosan megrázták
ahhoz, hogy ostoba játékokat játsszon. Camillónak igaza van.
Képtelen volt színlelni. A valóság kezdett átszivárogni a ködön,
amely eddig beburkolta.
Angelo nem volt buta. Nem volt vak. Nem volt süket. Nem volt
ostoba. De bolond volt. Azt képzelte, szeretheti úgy Evát, hogy nem
szerelmes belé. Azt képzelte, közel maradhat hozzá, de nem túl
közel. Azt képzelte, megtarthatja Evát, és megtarthatja Istent is.
Pedig nem.
Nem ő volt a kivétel. Ő a szabály volt. Nem Szent György, aki
sárkányokat öl Istenért. Ő egyszerűen csak Angelo Bianco volt,
akivel épp végzett minden kígyók legborzalmasabbika – a Sátán, a
lángvörös, hétfejű, tízszarvú sárkány –, amelyről János a Jelenések
könyvében beszél.
– Még mindig pap akarok lenni, Camillo – suttogta, és a
beismeréstől fájdalom hasított a mellkasába, mintha ezzel Evát
árulná el. El is árulta Evát. Ahogy elárulta az egyházat és önmagát
is. Az utolsó néhány óra élete legcsodásabb időszaka volt,
ugyanakkor nem a legtisztességesebb.
– Tudom – biccentett Camillo. – Tudom, hogy így van. Ezért ülsz
itt egyedül, ahelyett hogy Evával lennél valahol. Ezért bántál vele
úgy éveken át, mintha a húgod volna, és hagytad, hogy én a
fiamként kezeljelek.
– Maguk az én családom – suttogta Angelo, és elborították az
érzelmek.
– Igen. Még így is megmentheted Evát. – Camillo olyan nyílt
várakozással tekintett rá, hogy a fiatalember még jobban
összezavarodott.
– De… azt hittem, arra céloz…
– A házasságra? Nem. Először is, tiltja a törvény. Katolikusok nem
házasodhatnak zsidókkal, még akkor sem, ha Olaszországban
évtizedeken át megtették. Még akkor sem, ha Santino katolikus
nagybátyja harminc éve elvette az én zsidó nagynénémet – jegyezte
meg gúnyos, megvető hangon. Aztán legyintett, túltéve magát a
megvetésen és a bonyolult családi viszonyokon is, amelyeknek
köszönhetően annak idején megismerkedett Santinóval. –
Másodszor pedig, igazad van – folytatta. – Inkább meghalunk,
mintsem megváljunk a szeretteinktől. – Pöfékelt egyet, majd
elhallgatott, hogy a csend segítsen tisztábban gondolkodnia. – Áh, ki
tudja? Talán nem is zsidó vonás. Talán egyszerűen csak emberi
dolog. – Újra intett a kezével. – Ettől függetlenül tudom, Eva nem
hagyna el, még akkor sem, ha csak így menthetné meg magát.
– Nem értem, Camillo. Mit szeretne? Mit tegyek? – Angelo azt
remélte, a férfi majd pontosan elmondja neki, világos utasításokkal
látja el, gondoskodik arról, hogy az előtte álló út tisztességes és
egyenes legyen.
– Te vagy az egyetlen reményünk, mert olyan helyzetben leszel,
hogy sokak életét mentheted meg, Angelo. Az egyház máris
igyekszik segíteni a menekülteken. Tudtad?
A fiatalember a fejét rázta. A kérdés inkább az volt: honnan tud
minderről Camillo?
– Megpróbáltam kideríteni, hogyan lehetnék az apósom
segítségére. Együttműködöm a DELASEM-mel…{2}
Mivel? – Angelónak fogalma sem volt róla, mi az a DELASEM.
–

– Ez egy zsidó kivándorlókat segítő szervezet. Egyre több ilyen

hálózat van, – magyarázta a férfi. – A katolikus egyház feltűnés
nélkül segít, ahol csak tud. A végén még a katolikusok mentik meg a
lelkünket – húzta mosolyra a száját a pipa szára mellett. – Vagy
talán csak az életünket. De ezzel is beérem.
– Mit tehetek? – Angelo számára nem volt elég világos az utasítás.
– A háború fenyegetése miatt az Ostrica szerződései
megtízszereződtek. A kormány a legnagyobb megrendelőnk. Nem
fizetnek ugyan jól, viszont hatalmas tételekben vásárolnak. Még
örülhetünk, hogy nem államosították a céget a közjó érdekében. A
mi specialitásunk a finom, kézzel gyártott üveg, de amikor
Mussolini elkezdett parádézni, és úgy tűnt, elkerülhetetlen a
háború, akkor beruháztunk egy olyan gépsorra, amellyel vastagabb,
ipari erősségű üveget tudunk gyártani. Gazdagabbak vagyunk, mint
az életben valaha, és a haszon nagy része a DELASEM-hez kerül.
Még az egyház is kapott egy jelentősebb adományt, azzal a
kikötéssel, hogy téged bízlak meg a számla felügyeletével, és neked
lesz jogod eldönteni, hogy az egyház szervezetén belül hová
kerüljön a pénz. Azt kérném, gondoskodj arról, hogy a menekültek
és a nekik menedéket nyújtó személyek ellátására és bújtatására
fordítsák. Képes leszel erre? Megteszed a kedvemért?
– De hogyan? – kérdezte Angelo.
– Úgy, hogy pap leszel. Ahogy mindig is tervezted. És ha
bekövetkezik a legrosszabb, akkor használd a kapcsolataidat arra,
hogy elrejtesz bennünket. Szükségem van rád, Angelo, hogy
megmentsd a családunkat.

*
Eva egész éjjel ébren feküdt az ágyában. Amikor felidézte magában
a csókjaikat, mintha valami szédítő köd borult volna rá, ám amikor
a jövőre gondolt, keserű, vad letörtség uralkodott el rajta. Az elmúlt
év meggyőzte arról, hogy nem létezik szerencsés végkifejlet,
legfeljebb rövid ideig tartó boldog időszakok, és ezek miatt aztán a
vég csak még szörnyűbbnek tűnik.
Végül hajnal felé nyomta el az álom, és délig aludt. Aztán
ráérősen megfürdött, megszárította és kigöndörítette a haját,
vörösre festette a lábkörmeit, és háromkor végre leballagott a
földszintre, abban a biztos tudatban, hogy a többieknek csak
egyetlen pillantást kell vetniük rá, és máris leolvassák az arcáról az
érzéseit. Rettegett attól, hogyan tekint majd rá Angelo, mert abból
megtudja, hogy a fiatalember ugyanúgy érez-e. Talán egyáltalán
nem kellene ránéznie.
Fabia a konyhában rántott szardíniát készített. Santino kalapdíszt
próbált összeügyeskedni az Angelótól kapott tarajossül-tüskékből, a
család többi tagja pedig a verandán gyűlt össze, alkohollal
megbolondított limonádét iszogattak, és élvezték, hogy az előző esti
vihar kissé lehűtötte a levegőt.
Mindenki örömmel üdvözölte Evát, és nem tették szóvá sem azt,
hogy milyen későn kelt, sem pedig azt, hogy nem jelent meg a
vacsoránál. Angelo nem volt a verandán. A lány kissé szabadabban
lélegzett, amikor leült a hintaágyra, befészkelte magát az apja karja
alá, odabújt hozzá, és lehunyta a szemét, hogy ne kelljen meglátnia
a fiatalembert, amikor majd csatlakozik hozzájuk. Csakhogy nem
Angelo volt az, aki késő délután megjelent a házhoz vezető járdán.
Nem volt abban semmi szokatlan, hogy a nyaralótelep intézője és
a felesége, egy mindig udvarias, mindig barátságos idős házaspár
benéz a vendégekhez, hogy meggyőződjön arról, minden rendben
van-e. Olaszország egyik legtehetősebb családjának a megbízásából
vezették a tengerparti nyaralókat, bár Eva mindig elfelejtette, hogy
kikről is van szó. A verandán időzők melegen üdvözölték a
házaspárt. A barátságos hangulatot azonban hamarosan felváltotta
valami hideg, nyirkos érzés.
Az idős férfi és a neje úgy állt meg Camillo előtt, mintha erkölcsi
támogatásra lenne szükségük valami erkölcstelen cselekedethez.
– Sajnálom, signore – szólalt meg az öregember. – Tudom, hogy
már évek óta járnak ide. És minket nem is zavar… Mi örülünk, hogy
itt vannak. De mások panaszt tettek. Látták önöket korábban is, és
tudják, hogy zsidók. Az új törvények… nyilván megérti…
Camillo egy ideig hitetlenkedve meredt a házaspárra. Eva
felegyenesedett, és elhúzódott az apjától, amikor az felkelt a
hintaágyról. Látszott Camillón, talpra kell állnia, hogy úgy fogadja
ezt a váratlan támadást.
– Természetesen visszaadjuk a pénzüket – vette át a szót sietve az
intéző felesége, és átnyújtott egy borítékot. Camillo átvette tőle,
lassan felnyitotta, és a kötegnyi lírára meredt. Eva érzékelte, milyen
megalázónak tartja az apja a helyzetet, és az arca átforrósodott.
Camillo keze után nyúlt. A férfi egy pillanatra megdermedt, majd
megszorította a lánya kezét.
– Értem – szólalt meg aztán kimérten, higgadtan. – És pontosan
mikor kellene elmennünk?
– Amilyen hamar csak lehetséges. Hiszen értik… Nem akarunk
több vendéget elveszíteni, vagy bajba kerülni a carabinierivel. – Az
idős férfi úgy vont vállat, mintha nem lehetne segíteni a dolgon. –
Eh, mi mást tehetnénk?
– Akkor reggel elutazunk – biccentett mereven Camillo.
Az öregasszony a férjére pillantott, aki visszanézett Camillóra.
– Jobb lenne, ha ma este mennének el, signore.
A verandán csend támadt, de olyan perzselő, mintha tűzforró
kemence előtt álltak volna.
– Firenzébe visszajutni egész napos út, és vannak velünk idősödő
személyek is – jegyezte meg halkan, de határozottan Camillo. – Épp
arra készültünk, hogy leülünk egy késői ebédhez, és a holminkat is
össze kell szednünk. Reggel utazunk el.
Az öreg nő kirántotta Camillo kezéből a borítékot.
– Akkor ezt meg kell tartanunk, hogy fedezzük belőle a
veszteségeinket – csattant fel. – És ne minket okoljanak, ha idejön
néhány carabiniere, és kidobja magukat. Ők aztán nem lesznek
olyan kedvesek, mint mi voltunk.
A férje rámeredt, az arcán ugyanaz a döbbenet tükröződött, amit
Eva is érzett. A nő egyik pillanatról a másikra vált ilyen
ellenségessé.
– Biztosra veszem, hogy a holnap is megfelel – mormolta a
nyaraló intézője, és kalapját a kezében tartva lehátrált a
verandáról. – Most már gyere, Guida – utasította a feleségét. A nő
sarkon fordult, de a borítékot nem adta vissza.
Amikor Angelo végül megjelent, és zokogó nagyanyjától
megtudta, hogy mi történt, azonnal ismét elhagyta a házat, és úgy
vágta be maga mögött az ajtót, hogy a fal is beleremegett.
Elviharzott az intéző házacskája felé, hogy aztán fél óra múlva
megrendülten és émelyegve térjen vissza. Senki sem kérdezte meg,
hogyan zajlott a beszélgetés.
Ugyanolyan szótlan volt, mint a többiek, miközben megették
Fabia rántott szardíniáját zöld salátával és paradicsommal.
Mindenki olyan dermedt arckifejezéssel, olyan riadt tekintettel ült
az asztalnál, mintha nem is az utolsó vacsora várna rájuk, hanem
inkább a keresztre feszítés. Eva úgy vélte, most senki sem értékelné,
ha megpróbálna szellemeskedni, ezért inkább megtartotta magának
a katolikus szójátékot.
 Zavartan és kábultan csomagolták össze a holmijukat, majd
korán lefeküdtek. Egyikük sem szeretett volna a kudarcba fulladt
nyaralásról beszélgetni. Másnap reggel olyan tisztán és rendesen
hagyták a nyaralót, ahogy találták, és beszálltak az autókba,
amelyeket azért béreltek, hogy elvitessék magukat és a
poggyászukat Grossetóba, a vasútállomásra.
Eva nem akart visszanézni, de amikor elindultak, mégis azon
kapta magát, hogy hátrafordul az ülésén, és figyeli, hogyan tűnik el
a kanyarban a nyaraló. Nem fognak visszatérni Maremmába. Nem
lesz több fehér homokkal borított tengerparton töltött nyaralás,
nem lesz több friss hal a grossetói piacon. Nem lesz több lopott csók.
Ebben szinte teljesen biztos volt. Ezek már csak emlékek voltak, és
mostanra már nem is a legkellemesebbek.


1939. augusztus 15.

Vallomás
Félek az elutasítástól.

Ha egy csecsemőt elutasít az anyja, a gyermek sokszor akkor is

meghal, ha egyébként az alapvető szükségleteiről gondoskodnak. Egy
elutasított gyerek egész életében másoknak próbál meg örömet
szerezni, sosem magának. Egy visszautasított nő gyakran megcsalja a
párját, csak hogy kívánatosabbnak érezze magát. Egy visszautasított
férfi csak ritkán tesz újra kísérletet, nem számít, mennyire
magányosnak érzi magát. Az elutasított emberek bebeszélik
maguknak, hogy az egészre rászolgáltak – ha másért nem, hát azért,
hogy értelmet találjanak egy értelmetlen világban.
Meggyőződésem, hogy nincs, ami az elutasításnál többet ártana az
emberi szívnek, azonban az elmúlt évben hozzászoktam. Nem is
számítok másra. Elfogadom. Nem ellenkezem, hanem elviselem.
Gyűlölöm ezt magamban, és néha eltöprengek, hová lett a régi Eva…
a lány, akiben volt tűz, aki titokban azt hitte, hogy bármire képes,
akárki lehet még belőle, és bárkit szerethet. Aztán eszembe jut. Hiszen
őt is visszautasították.

Eva Rosselli
 5. FEJEZET

RÓMA

Angelónak még három napig nem kellett visszatérnie a

papneveldébe, és ezekből kettőt arra használt, hogy meglátogassa
Rómában Monsignor Lucianót. Meggyónta neki Eva iránti érzéseit,
beszélt a kettesben töltött intim percekről, emellett tanácsot és
feloldozást kért. Mindkettőt megkapta, de a monsignore nem
leplezte valami ügyesen a döbbenetét.
– Nincs ennek a kapcsolatnak jövője, fiam.
Angelo Evára gondolt, ragyogó mosolyára, csillogó szemére, hogy
milyen volt az ajkát a saját ajkán érezni. A lány szerette. Ő is
szerette a lányt. Már hogyne lenne jövőjük. Monsignor Luciano
azonban mintha kiérezte volna a kételyt a hallgatásából, mert így
folytatta:
– Még ha nem szentelnének is pappá… Angelo, az a lány zsidó.
– Igen.
– Nem vehetsz feleségül egy zsidót.
– A törvények miatt?
– Igen. Bár én nem erre céloztam. Te katolikus vagy. Azért nem
veheted el, mert ő nem hívő.
– Hisz Istenben. – Amikor felfogta, hogy mit mondott a mentora,
Angelóba egyszerre sajdult bele a megbántottság és a vágy, hogy a
védelmébe vegye a lányt.
– Melyik Istenben? – firtatta Monsignor Luciano. – Mert az biztos,
hogy nem Jézusban.
– De monsignore, valóban úgy hiszi, hogy a mi Istenünk
feltételeket szab? – érvelt a fiatal férfi. – Talán a szeretet az egyetlen
feltétel. Hogy szeressük Istent, és szeressük egymást. Eva nem
utasítja el Jézust. Egyszerűen csak nem ismeri – próbálta
elmagyarázni.
– És te biztos vagy abban, hogy segítheted a megismerésében azt
a lányt? – faggatta tovább a mentora.
Angelo eltűnődött, mielőtt döntésre jutott volna.
– Nem tudom, atyám. De még ha elfogadná is Jézust mint
megváltóját, nem hiszem, hogy megkeresztelkedne.
– Miért?
– Mert… mert zsidó. – A fiatalember tehetetlenül égnek emelte a
karját, mert képtelen volt jobb magyarázattal szolgálni. – Ez a
hagyomány az öröksége. A történelme. Több mint vallás, ez Eva
szerves része. Ahogy az apjáé és az őseié is.
– De nem a te hagyományod – állapította meg halkan Monsignor
Luciano. Összefonta az ujjait, és felnézett Angelóra.
A fiatalember hátrahőkölt, mintha arcul ütötték volna. Elfordult a
monsignorétól, mert nem szerette volna, ha az észreveszi, milyen
hatással voltak rá a szavai.
Nem az övé.
Ez volt a lényeg. Hogy ő nem zsidó. Zsidók nevelték, és zsidók
szerették, de nem tartozott közéjük. Újra felütötte pikkelyes fejét a
megbántottság, a visszautasítás, feltolult benne mindaz, amit akkor
érzett, amikor az anyja meghalt, az apja pedig áthozta
Olaszországba, és az érzés éppúgy perzselte, mint annak idején.
„Számodra az egyház a legjobb hely, Angelo. Ott nem leszel senki
terhére.” Ezek voltak az apja utolsó szavai hozzá. Most már idősebb
és bölcsebb volt, már felfogta, mi állt az apja döntésének
hátterében, és hogy a nagyszülei mennyire vágytak arra, hogy velük
éljen, de az érzések, a bizonytalanság sosem múlt el.
– Te is tudod, mi a megoldás, Angelo. Tudod, mi a helyes. Most
pedig indulj el az utadon, és ne nézz hátra – mondta a monsignore,
mire a fiatalember csak biccentett. Valóban az egyház volt számára
a legjobb hely. A szíve mélyén is így hitte. Nem tartozik Evához. Az
nem az ő élete.

Angelo a vakáció utolsó napját Firenzében töltötte Evával.

Igyekezett megtalálni a módját, hogyan értetheti meg a lánnyal,
hogy nem változott semmi, hogy nem is változhat semmi. Elvitte az
összes kedvenc helyére, megpróbálta megosztani vele az érzéseit,
elmagyarázni, hogy mi ösztönzi. Ehelyett azonban olyan érzése
támadt, mintha idegenvezetőként viselkedne egy városban, amelyet
a lány már jól ismer, és nagyon szeret.
Eva hallgatag volt, és a fiatalember érezte, mennyire lehangolt. A
festmények és épületek nem adtak annyit a lánynak, mint neki.
Angelo még jobban igyekezett, felhívta a figyelmét itt egy freskóra,
ott egy szoborra, elmesélte, milyen műalkotásokat szeret, mi tetszik
neki, hogy Eva is megszeresse ezeket. És ahogy a művek életre
keltek, a lány arca is megenyhült, s újra mosoly jelent meg rajta.
A világ több nagyszerű műalkotását felvonultató, hatalmas
múzeumban, a Palazzo del Bargellóban valójában egyetlen dolgot
szeretett volna megmutatni, mégpedig Donatello szobrát, mely a
fiatal Szent Györgyöt pajzzsal a kezében ábrázolja, amint valami
olyan veszedelemre mered, amit más nem láthat.
 – Két évvel azután, hogy Olaszországba érkeztem, Padre
Sebastiano elhozott ide a többi gyerekkel. Ez a szobor mindent
megváltoztatott számomra. Másra ránézni sem akartam. A csoport
továbbhaladt, én azonban képtelen lettem volna megmozdulni. Egy
másik papnak feltűnt, hogy a szobrot bámulom, és elmesélte nekem
San Giorgio és a sárkány történetét.
Elismételte a mesét, amely annak idején annyira megindította,
megváltoztatta a gondolkodásmódját, és új irányt adott az életének.
Miközben beszélt, Eva a szobrot tanulmányozta, mintha már-már el
tudná képzelni, hogyan állhatott előtte annyi évvel korábban
Angelo, egy fiú, aki szent akart lenni.
– Mindent kockára tett – fejezte be a fiatalember –, és bár meghalt
a hitéért, pontosan emiatt él tovább.
Ekkor felnézett Evára, és látta, milyen szomorú a tekintete. A lány
talán megértette az igazságot, és ez fájt neki.
– Ettől a naptól kezdve Don Luciano, a pap, akivel
megismerkedtem, odafigyelt rám, még a papneveldébe is írt, hogy
időről időre képet kapjon a tanulmányaimról és az
előmenetelemről. Most Rómában van, monsignore. Remélem,
egyszer majd mellette tanulhatok. – Ez volt Angelo leghőbb
kívánsága.
A Piazza del Duomón megálltak a keresztelőkápolna bronzkapuja
előtt, és Angelo sorra mutogatta a domborműves paneleken
Krisztus rendkívül részletgazdagon megörökített életét.
– Amikor először láttam ezeket, csak bámultam. Mintha
szerelmes lettem volna… mint amikor az ember azonnal vissza akar
nézni, ha csak egyetlen másodpercre leveszi valakiről a tekintetét –
suttogta megilletődve Angelo, de Eva mindössze biccentett, és
továbbra sem a keresztelőkápolna kapuját tanulmányozta, hanem a
fiatal férfi arcát.
 Angelo megfordult.
– Akkor most menjünk a Santa Crocéba.
– Még a Santa Crocéba is? – nyögött fel a lány, mintha ötéves
volna. Persze csak csipkelődött, de tréfás megjegyzése mögött
felsejlett egyre fokozódó csüggedtsége. Minél többet láttak, annál
szélesebbé vált a kettejüket elválasztó szakadék. A bazilika néhány
saroknyira volt a Duomótól, és a rövid séta során csak felszínesen
beszélgettek az augusztusi hőségben. Az időjárás-előrejelzés esővel
riogatott, de az ég derült volt, a levegő alig mozgott.
– Jártál már ott? – kérdezte Angelo, miközben átvágtak a ferences
templom előtt elnyúló piazzán.
– Igen. Iskolai kirándulásokon, és egyszer Felix bácsival is. Nem
emlékszel? Azt akarta, hogy hegedüljek a templom előtt. Egész
tömeg gyűlt körém. A nagybátyám aznap igazán büszke volt rám.
– Dehogynem emlékszem! Elmesélted az egészet. Ha az
emlékezetem nem csal, te magad is kifejezetten elégedett voltál. –
Evát mindig fellelkesítette, ha sok ember előtt lépett fel, és amikor
beszámolt a fiúnak arról, hányan vették körül, Angelo mindennél
jobban szerette volna, ha hallhatja zenélni.
– Közönség előtt muzsikálni milliószor jobb, mint magamnak
játszani – szólalt meg a lány, megerősítve a fiatalember gondolatait.
– Nos, én nagyon szeretem a Santa Crocét. Elbűvöl, egyáltalán
nem félemlít meg – kacsintott rá Angelo, mire Eva csak sóhajtott, és
a fejét csóválta.
A fiatalember szemügyre vette a föléjük tornyosuló fehér
épületet, az ívelt kapukat, a finom faragványokat, a keresztekkel
megkoronázott homlokzatot, melyen kék, hatágú csillag díszelgett –
azokra a csúf, sárga csillagokra emlékeztette, amelyeket Camillo
néhány menekültje hordott a ruháján. Az emlék lehangolta. Hála az
égnek, Olaszországban még nem folyamodtak ahhoz, hogy így
„címkézzék fel” az itteni zsidókat.
– Nem félemlít meg? – adott hangot a kételyének Eva.
Megdörzsölte a fejét, és a fiatalember esküdni mert volna, hogy
halkan felnyüszített. Őt felvillanyozta a művészet, Evára azonban
megsemmisítő hatással volt. Vagy talán ő tehetett róla. Talán ő törte
le ennyire.
– A katolicizmus olyan… díszes – magyarázta a lány, miközben
megpróbált mindent befogadni.
– Épp ez az egyik dolog, ami annyira tetszik a vallásban. Hogy
bonyolult, szép, és nincs benne a világon semmi egyszerű. Minden
jelképes, szertartásos. Meg kell dolgozni érte, akár valami gyönyörű
nőért.
Eva a torkát köszörülte.
– Mit tudsz te a gyönyörű nőkről?
– Egy gyönyörű nő mellett nőttem fel. Szerintem igazán sokat
tudok.
– Hah! – nevette el magát a lány. Angelo kedveskedni akart, de
közben igazat is mondott. – Nem vagyok én olyan bonyolult.
– Az én szememben az vagy. – A fiatalember ránézett, majd
elkapta a tekintetét.
– Nem. Ezt csak te képzeled így. Te sokkal bonyolultabb vagy,
mint én valaha is leszek. Fogalmam sincs, hogy mi hajt. Sosem
voltam képes megérteni a szenvedélyt, amelyet…
– Isten iránt érzek? – fejezte be a mondatot a férfi.
– Nem. Illetve nem gondolom, hogy ez pontosan így lenne. Én a
felemelkedés iránti szenvedélyt látom benned.
Angelo értetlenül meredt rá.
– Felemelkedés? – ismételte meg hitetlenkedve.
– Te nem akarsz magadnak hatalmat. Nem érdekel a vagyon.
Nem vágyakozol nők, szórakozás, zene… vagy gyönyör után.
 – Tényleg ilyen unalmas lennék? – A fiatalember kikacagta
magát, és Eva vele nevetett, de attól még folytatta.
– Te mohón vágysz valami célra, jelentésre… mártíromságra…
vagy talán csak a szentségre.
– Ezzel sikerült leírnod minden jó pap szándékát – jegyezte meg
Angelo, és különös módon megkönnyebbülést érzett.
– Igen… ugye? – Eva kissé meghökkentnek tűnt.
– Mit gondolsz, miért olyan kopárak a zsinagógák? Mert a
judaizmus jóval… dísztelenebb? Egyszerűbb? – Most Angelo
igyekezett megtalálni a helyes kifejezést.
A lány elgondolkodott.
– Nem mindegyik dísztelen. Azonban a katolikus vallással
ellentétben, amely évszázadokon át szabadon ékesíthette a
templomait… – itt kis fintort vágott – egy zsinagógához mindössze a
Tóra kell, meg tíz zsidó férfi. Minden mást rögtönözni lehet. Apám
szerint ez azért alakult így, mert a zsidó népnek nem sok esélye
nyílt arra, hogy letelepedjen. Mindig vándorolunk. Az exodus, a
tömeges kivándorlás sosem ér véget. Képtelenek vagyunk gyökeret
verni. A hagyományaink jelentik a gyökereinket, a családunk. A
gyermekeink.
Angelo látta, hogy a lány hirtelen az érzéseivel küzd, és a keze
után nyúlt. Eva könnyeitől a legszívesebben megszaggatta volna a
ruháját, megtépte volna a saját haját. Gyűlölte, hogy valami fáj neki.
Gyűlölte ezt az egész szörnyű igazságtalanságot, és tehetetlenül
nézte, ahogy a lány igyekszik visszanyerni az önuralmát.
– Megint ez történik, Angelo. Újra megtörténik. Az exodus.
A fiatalember csak biccenteni tudott. Egyetérteni vele. Amikor a
lány felpillantott rá, a szeme harciasan csillogott a haragtól és a
visszafojtott könnyektől.
– A szertartásaink mind a gyermekeinkről szólnak. Ez annyira
más, mint a katolikus vallásban, ahol olyan fogadalmat várnak el
egy férfitól, amely megfosztja a gyökereitől, a gyermekektől, a
családtól. Angelo Biancónak nem lesznek utódai. A családfa veled ér
véget.
Angelo a fejét rázta, de nem kelt az egyház védelmére. Eva
indulatba jött, és ehhez megvolt minden joga. A harag, a fájdalom, a
sóvárgás azután, hogy minden másként legyen a világban és
kettejük között is… mindez olyan kusza gombolyagot alkotott,
amelynek szálai a felismerhetetlenségig összecsomósodtak. A fiatal
férfi ezt pontosan értette. Bizonyos szempontból maga is így érzett.
Nem hitte, hogy Eva a jelenlegi helyzet miatt okolja. Azt azonban
biztosan neki rója fel, ami már sosem történhet meg.
– Nem azért jöttünk ide, hogy megnézzük a Santa Crocét.
Csodálatos ugyan, de majd egyszer máskor. Gyere csak. – Angelo
elengedte Eva kezét, helyette megfogta a könyökét, és magával
húzta a hatalmas templomtól jobbra található látványos kerengők
felé.
Körbesétáltak, míg el nem jutottak a híres Pazzi-kápolna
oszlopdíszes bejáratához.
– Filippo Brunelleschi Pazzi-kápolnája, a reneszánsz építészet
ismert példája – hadarta Eva. Hiszen firenzei volt, és az apja,
Camillo Rosselli a tudást mindennél fontosabbnak tartotta. Angelo
azonban szinte biztosra vette, hogy a lány még sosem látta az épület
belsejét.
– Nagyszerű. Most pedig gyere velem, és üljünk le odabent –
kérte.
Eva szót fogadott, és beléptek a csendes kápolnába. A lány
egyértelműen valami pazarabbra, valami fényűzőbbre számított.
Angelo figyelte, hogyan lágyul el az arca, hogyan kap levegő után,
mintha elállt volna a lélegzete. Aztán a melléhez emelte a kezét, és
úgy nyugtatta ott, mintha a szíve megpróbált volna kiugrani, hogy
felszárnyaljon a magas, egyszerű szépségű kupolába.
– Szóval tetszik – jegyezte meg elégedetten a fiatalember. A
helyiséget ívelt falrészek szegélyezték, és az így kialakított
négyszögletes tér peremén, a magas ablakok alatt kőpad futott
körbe a fal mentén. Ehhez vezette oda a lányt. Sóhajtva leült,
kinyújtotta maga elé a lábát, és szórakozottan megmasszírozta a
térdét. Mindig fájt valamennyire, ha a művégtagot viselte, mint
valami cipő, amely a legrosszabb helyeken töri az ember lábát.
Általában nem törődött a fájdalommal, amely emlékeztette a
gyengeségére, és arra is, hogy legyen hálás az erejéért.
– Hajdan itt üldögéltek a Santa Croce szerzetesei. Ez volt a
gyűléstermük, a tanácskozó szobájuk – magyarázta halkan Evának.
Egyedül voltak a kápolnában, de a hely tiszteletet parancsolt.
– Kíváncsi vagyok, hogyan szólna itt a hegedű? – morfondírozott
a lány, felnézve a fénypászmára, amely a kupola tetejébe vágott
oculuson át áradt a kápolnába.
– Csodásan. Ez a hely, miközben te hegedülsz… maga a
paradicsom – felelte Angelo, és azt kívánta, bárcsak hallhatná.
Amint beléptek, azonnal megszűnt a feszültség, amit egész nap
érzékelt kettejük között, és most békésen, csendben ültek egymás
mellett.
– Brunelleschi a körre és a négyzetre alapozta a kápolna tervét. A
központi kupola négyszögletű alapon nyugszik. A tér minden része
geometrikusan tagolt, a méretezés azonban matematikai, és minden
arány tökéletes. Minden harmonizál, semmi sem fölösleges. A
fehérre vakolt falak, a szürke kőoszlopok, még a mázas
terrakottatondók is kellemes, ünnepélyes és kiegyensúlyozott hatást
keltenek – magyarázta fojtott hangon a fiatalember.
– Én is érzem – bólintott Eva. – Tetszik ez a hely. – Kis szünetet
tartott, majd hitetlenkedve megjegyezte: – Egész életemben ebben a
városban laktam. Hogy lehetséges, hogy még sosem jártam ebben a
kápolnában?
– Firenzében születtél, ezért adottnak vetted. Én azonban New
Jersey-ből jövök, ami igazán nem a művészetéről híres. Már
kisfiúként rájöttem, hogy ez a város milyen különleges, pedig elég
szomorú, honvágytól gyötört fiú voltam. Ha lenézel Firenzére a
várost övező dombokról, láthatod a kupolákat, a harangtornyokat, a
középkori vár bástyáit, és olyan az egész, mintha semmi idő sem telt
volna el… mintha még mindig a reneszánsz lenne az uralkodó
stílus. Áthatja valami időtlen érzés… mintha visszarepülnél ötszáz
évet, abba a korba, amikor ilyen kápolnákat építettek.
– Felmentél a dombokra? Én még sosem másztam fel oda –
tréfálkozott Eva.
– Nem hiszed? – Angelo elmosolyodott, és pálcájával
megcsapkodta a műlábát.
– Nem erről van szó – nevetett rá vissza a lány. – Szerintem azért
születtél fél lábbal, hogy legyen esélyünk lépést tartani veled.
– Ó, Eva! Így beszél egy rendes húg!
– Nem vagyok a húgod, Angelo – súgta halkan a lány, és a férfi
nem szállt vele vitába. Különös, gondolta, de mindketten akkor éltek
a rokonságra utalással, illetve akkor vetették el, amikor a céljaik
épp úgy kívánták. Most azonban be kellett vallania valamit, és nem
várhatott vele tovább.
– Eva?
– Igen? – A lány hangjában félelem csendült.
– Emlékszel, amikor egy éve a zsidó temetőben voltunk,
elmondtad, hogy Camillót aggasztja, hátha volt némi kényszer
abban, ahogy a papneveldébe kerültem.
Eva bólintott.
 – Akkor nem akartam beismerni. Féltem, hogy ha bevallom, te
nem hagyod annyiban. De apád jól gondolta.
A lány felvonta a szemöldökét a vallomás hallatán, de a
fiatalember nyugodtan folytatta, mert mindenképpen túl akart
lenni rajta.
– Mielőtt itt hagyott volna, apám tudatta velem, hogy mit vár el
tőlem. Közölte, hogy a nagybátyám több helyen érdeklődött, majd
tett néhány javaslatot, és hogy szemináriumba fogok járni.
Biztosított, hogy tanulhatok, hogy gondoskodni fognak rólam.
Elmagyarázta, hogy a lábam miatt nem lehetséges, hogy fizikai
munkát végezzek, olyasmit, amit ő, és hogy számomra az egyház a
legjobb választás. „Nehezen tudnál eltartani egy családot, Angelo. A
te kötelességed az, hogy gondoskodj magadról, és ne légy mások
terhére” – idézte fojtott hangon a fiatalember.
– Ezt mondta? – A lány arca kipirult, keze ökölbe szorult a
haragtól.
– Igen – biccentett Angelo. – Bocsáss meg neki, Eva, én már
megtettem.
– Bármi lehettél volna, Angelo, ami csak lenni akarsz. Még mindig
nem késő.
– Á, már megint! Az a lány beszél, aki szerint akár vízen járni is
képes vagyok.
– Zsidó vagyok, Angelo. Szerintem senki sem tud vízen járni.
A tiszteletlen megjegyzés hallatán a fiatalember a fejét csóválta,
de azért önkéntelenül elmosolyodott.
– Amikor itt vagyok, úgy érzem, mintha egyszerűen bele tudnék
olvadni a térbe. A lábam miatt egész életemben egyfajta kibillent
egyensúlyt tapasztalok meg, itt azonban minden rendben van,
mindennek értelme van. Minden olyan egyszerű. A test és lélek
összhangba kerül. Egyensúly jön létre.
 – Csakhogy nem élhetsz itt – szólalt meg a lány.
Angelo úgy gondolta, csipkelődni akar, pedig a hangja
panaszosan csengett.
– Nem, valóban. De megtehetek minden tőlem telhetőt, hogy ezt a
békét, ezt a céltudatosságot megőrizzem magamban. Eleinte nem
akartam pap lenni, Eva. Mostanra azonban már úgy gondolom,
hogy ez lehet Isten szándéka velem. Aznap kezdtem hinni ebben,
amikor megláttam Szent Györgyöt. Nem tudom, hogyan, és nem
tudom, miért, de le kell győznöm a saját sárkányaimat.
Mindannyiunknak ez a feladata. Én így leszek képes
diadalmaskodni az enyém felett.
Eva elsápadt, és Angelo látta, hogyan lüktet a nyakán egy ér. A
saját pulzusa mintha a fejében dobolt volna, és érezte, ahogy a
papnövendékek köntöse és az ing alatt végigcsorog a gerince
mentén egy verejtékcsepp.
– A műalkotások, amelyeket ma mutattam neked, nagyon régiek,
de minden darab ugyanarról beszél: a kereszténység történetéről.
Arról, hogy az evangélium egy élő, lélegző dolog, amely a mai
férfiakat és nőket is inspirálja, megindítja. Ez jelenti a határt
köztünk és a káosz, az önzés között, ez választ el bennünket az
elveszettségtől. A remény lehelete, a fény a sötétben. Nekem ennyi
mindig is elég volt… több mint elég. A művészeten keresztül
szerettem meg a katolikus egyházat, és aztán arra kértek, hogy
szenteljem neki az életemet. Nem érted? Számomra ez nem volt
nehéz. Amikor ennyire szeretsz valakit, akkor bármit megtennél
érte. Én így érzek az egyház és Isten iránt. – Tétovázott, aztán nagy
levegőt vett. – És irántad is így érzek.
Eva tekintete azonnal Angelóra siklott, aki látta a barna szempár
mélyén megvillanó örömet. Aztán ez a szikra kihunyt, amikor rájött,
hogy még hátravan valami. Angelo még nem fejezte be.
 – Bármit megtennék érted, Eva. Bármit. – Eszébe jutott, mit
mondott Camillo arról, hogy nemcsak megáldhat életeket, de meg is
menthet zsidó életeket. Ez adott neki erőt ahhoz, hogy folytassa. –
De nem lehetsz te is az enyém, és az egyház is. Nekem szükségem
van az egyházra, Eva. Szükségem van rá, és hiszem, hogy az
egyháznak is szüksége van rám.
A lány nem felelt. A világon semmit sem mondott. Sem a
pillantásával, sem egy sóhajával. Sem egy szavával.
– Eva? – kérdezte halkan Angelo. De már tudta. Érzékelte kettejük
között: sötét, sűrű, csuszamlós. Veszélyes.
A lány felé fordult, és a szemébe nézett.
Angelo levegő után kapott, merev tartással felemelkedett a
kőpadról, és elindult. Muszáj volt távolabb kerülnie.
Édes Isten. Mit tett?
Eva nem egyszerűen szerette, hanem szerelmes volt belé.
Miközben ő nem adhatja neki magát. Az igazság, amit eddig
kerülgetett, most úgy fojtogatta, mintha olajjal telt volna meg a
mellkasa: sötét, sűrű, csuszamlós. Veszélyes.
Megtett még jó néhány lépést, aztán megfordult, és visszament.
Eva felállt. A szeme könnytől fénylett, az ajka remegett.
Kyrie eléison. Uram, irgalmazz. Christe eléison. Krisztus,
kegyelmezz.
– Nem tehetem – suttogta.
– De igen – súgta vissza a lány már-már könyörögve, felhagyva
minden színleléssel. Angelo egy percre hagyta, hogy a lehetőség újra
belemarjon. Megtehetné? Lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy
hátat fordít az egyháznak. Apja mondatai visszhangoztak a fejében.
Az egyházban a helyed. Számodra az lesz a legjobb. Az a dolgod, hogy
ne légy senki terhére. Ellökte magától a szavakat, de aztán
megszólalt Camillo, mint valami fülsiketítő kórus. Olyan helyzetben
leszel, hogy sok jót tehetsz. Mentsd meg a családomat! Végül pedig
Monsignor Luciano dörgedelmes megjegyzése. Nem a te
hagyományod, Angelo.
– Nem tehetem, Eva – jelentette ki határozottabban. – Nem
teszem meg – fűzte hozzá kérlelhetetlenül. Erős lesz. Ezt a csatát
nem fogja most elveszíteni. Még Eva kedvéért sem.
– Már megtetted. – A hangja szelíd volt, a fájdalom azonban éles,
és Eva ajka megvonaglott. Fintora önmagának szólt, az arcára kiülő
gyötrelem a mellkasában vert visszhangot. Egymást tükrözték
vissza: Angelo őt, ő pedig Angelót. Mindig is így volt. Amikor ott állt
előtte, a fiatalember rajta kívül nem látott senki mást. Eva betöltötte
a látóterét. Most azonban egy egész másfajta dicsőségre szegeződött
a tekintete.
Angelo egy másodpercre lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett.
Amikor újra kinyitotta, a pillantása acélos volt.
– Hiba volt, Eva. Nagyon sok szempontból. Te is tudod, és én is
tudom. Egyikünk sem engedheti meg, hogy újra megtörténjen.
Többé nem kerül rá sor. – A fiatalember keze ökölbe szorult, de
kitartott.
– Szeretlek, Angelo. – Az utolsó igazság, egyben talán az egyetlen,
ami számított.
– És én is szeretlek! – vágott vissza Angelo. Az igazság félelmetes
volt, de még mindig nem olyan riasztó, mint letérni az egyetlen
útról, amelyben őszintén hitt.
– Csak nem eléggé?
– Senkit sem szerettem még ennél jobban.
– De nem eléggé – ismételte meg a lány.
– Csak annyit érünk, amennyit a szavunk, Eva. Márpedig én
tettem egy ígéretet. Ugye nem kellene neked olyan férfi, aki nem
tartja meg, amit ígér?
 A tekintetük összetalálkozott. Angelo érzékelte, melyik volt az a
pillanat, amikor lány elhitte. Felismerte a vereséget, a belenyugvást.
Evát látta, a kislányt, aki mindig elfogadta a szeszélyeit, és követte
mindenben. A lány tudta, hogy ő nem fog engedni. A hajthatatlan
Angelo – mindig így nevezte. Egyszer a fejéhez vágta, hogy az
erénye éppoly elkeserítő, mint amennyire csodálatra méltó. A
fiatalember jelenleg korántsem érezte erényesnek magát.
Aztán Eva bólintott. Elfogadta, megbékélt a döntéssel. Angelo
állán megrándult egy izom, az ajka megfeszült. Szótlanul a lány felé
nyújtotta a karját, de az nem karolt belé.
– Kérlek, Angelo, menj. Egyszerűen csak menj el – suttogta.
– Haza akarlak kísérni. Tudnom kell, hogy biztonságban vagy.
– Azt szeretném, ha most magamra hagynál. – Eva hangja egyre
határozottabban csengett.
– Nem hagylak egyedül – makacskodott a fiatalember, és biztos
volt benne, hogy a lány ismét engedni fog neki.
– Már megtetted – mondta újra Eva, és amikor felpillantott, a
szemében nyoma sem volt annak a hajdani kislánynak. – Menj el,
Angelo.
Most Angelónak kellett engednie.
Nehéz szívvel megfordult, és távozott a kápolnából. Tudta, hogy
Eva sem most, sem a jövőben nem fogja követni.
1940


1940. június 10.

Vallomás
Még mindig szeretem a hazámat. Azok után is, amit velünk tett.

Olaszország nem volt lojális az itt élő zsidókhoz, de összetört és

elárult szívem mélyén még mindig olasz vagyok, és a lelkem is
beleremeg, amikor belegondolok, hogy mi vár a hazámra… még ha
engem elutasít is.
Már hivatalosan is háborúban állunk. Olaszország megszállta
Franciaországot, és ezzel egy időben hadat üzent Nagy-Britanniának.
Ez már nem üres szóbeszéd, fenyegetőzés, nincs több harcias pózolás,
mellveregetés. Olaszország Németország oldalán belépett a
háborúba. Egy olyan ország szövetségesei vagyunk, amelynek
vezetője gyűlöli a zsidókat.
Kíváncsi vagyok, hány embernek, hány zsidónak kell meghalnia,
mire Hitler győztesnek nyilvánítja magát. Németország már
megszállta Dániát és Norvégiát, könyörületet nem ismerve hajtotta
uralma alá őket. Belgium mindössze tizennyolc napig tartott ki, aztán
megadta magát. Franciaország a következő. És amikor Anglia is
elesik, akkor már nem lesz senki, aki megállíthatná őket.
Amerika nem akar belefolyni a háborúba. Én sem. A zsidóknak
egyébként sem engedik, hogy harcoljanak. Emiatt a nem olasz zsidók
eléggé neheztelnek ránk. Hevenyészve megfogalmazott
munkaszolgálati behívók lepik el a várost, amelyet a fasiszta
rendőrség irányít. A zsidó férfiakat, fiúkat és néha a nőket is
bármikor berendelhetik az otthonukból, vagy bevihetik az utcáról
kavicsot lapátolni, árkot ásni, vagy téglát cipelni egyik helyről a
másikra. A fasiszták szerint ez hazafias kötelességünk. Azt mondják,
ez a legkevesebb, amit megtehetünk – mintha bizony mi hoztuk volna
a törvényt, amely eltiltja a zsidókat a katonai szolgálattól. Gondolom,
ez is jobb, mint kényszerből Hitler katonájának lenni. Ugyanakkor
nem tűnik helyesnek, hogy itthon üljünk, miközben mások
harcolnak… még ha borzalmas dolgokért halnak is meg.
Angelo is eltiltott engem magától. Eltiltott, és elhagyott. Ahogy
Olaszország is. Múlt novemberben pappá szentelték, és azóta nem
láttam.

Eva Rosselli
 6. FEJEZET

SÜVE

Két nappal azután, hogy Olaszország belépett a háborúba, Camillo

megszakította Eva és Felix gyakorlását a zeneszobában. A lánynak
feltűnt az apja kétségbeesett tekintete, és a szíve kalapálni kezdett, a
tenyere nyirkos lett.
– Felix, a bevándorlási hivataltól keresnek – szólalt meg komoran
Camillo. – Rendőrök is jöttek. Carabinieri.
Felix megdermedt. Vonóját a hegedű húrjai felett tartotta, arra a
felszárnyaló hangra készülve, amely már örökre elmarad. Az arcán
átsuhant a beletörődés, a karját leengedte, a válla meggörnyedt.
Óvatosan letette a hegedűt a pamlagra, és mellé helyezte a vonót.
Mindhárman elindultak lefelé a lépcsőn, lassan, mintha valami
láthatatlan szalagot feszítenének meg, amely vissza akarja rántani
őket a zeneszoba biztonságába, Paganini és Bach védelme alá, a
kitartott hangok és skálák megnyugtató rendjébe.
A bejáratnál három olasz rendőr állt. Fabia beengedte, és
frissítővel kínálta őket. A nő képtelen volt hozzászokni ahhoz, hogy
ne fusson ajtót nyitni, mintha ő lenne a cseléd. Már nem a
háztartást vezette. Ő volt a ház úrnője, de erről senki sem tudta
meggyőzni. Számára a világon semmi sem változott. Camillo
ügyeskedése mindössze ennyi volt: ügyeskedés. Ez a ház Camillo
otthona, Fabia pedig a házvezetőnője, akit nagyon kedvelnek, de
attól még házvezetőnő, és nem több.
– Felix Adler? – tudakolta hivatalos hangon az egyik rendőr.
– Igen, én vagyok az – felelte fásultan Felix bácsi. Azonban szinte
már némi megkönnyebbülés is látszott rajta, mintha számított
volna erre a látogatásra, és hálás lenne, hogy nem kell tovább
várnia.
– Elfogatóparancsunk van maga ellen.
– Értem – bólintott megfontoltan Felix, és összekulcsolta a háta
mögött a kezét. Különös, de annyira engedelmesnek látszott. Már
nem volt sem a tüzes maestro, sem pedig a melankolikus filozófus.
– De hát ő olasz állampolgár! – Camillo még nem törődött bele.
Sebzettnek tűnt, mintha valami módon ismét kudarcot vallott volna.
Először Ottóval, most pedig Felixszel is.
– Felix Adler külföldi zsidó. Az 1938-as törvények értelmében az
állampolgárságát megvonták. – A rendőr megmutatta Camillónak a
parancsot, amelyen többféle hivatalos pecsét díszelgett. Az olaszok
imádtak pecsételgetni.
– De ő mentességet kapott – tartott ki Camillo.
– Azt is érvénytelenítették. – A rendőr összehajtotta a papírt, és a
karja alá csúsztatta.
Camillo döbbenten hőkölt hátra, járomcsontján haragosvörös folt
lángolt.
– Mikor? Miért?
A rendőr azonban ügyet sem vetett rá, és újra Felixhez fordult.
– Kérem, jöjjön velünk.
– Hová viszik? – kérdezte felháborodástól remegő hangon
Camillo.
– Egy ideig őrizetben lesz, aztán majd átküldik Ferramontiba
vagy talán a salernói Campagnába. Valahová délre.
 – De Olaszországban marad? – faggatta tovább tehetetlenül
Camillo. A sógorára nézett, de Felix egy szót sem szólt. Néma
engedelmessége csaknem ugyanolyan nyugtalanító volt, mint a
letartóztatási parancs.
– Az a legvalószínűbb. Ne aggódjon. Mi nem olyanok vagyunk,
mint a nácik. Nem bánnak majd rosszul vele. De háború van, és
Olaszország biztonsága ezt követeli. Ennyi az egész. Nem kell félni,
egyszerűen csak internáljuk – biztosította őket az olasz rendőr.
Észrevette Evát, és olyan peckesen húzta ki magát, úgy bazsalygott,
mintha arra számítana, hogy a lány még egy ilyen alkalommal is
megörül a ráirányuló figyelemnek.
– Egy kisebb táskába azért becsomagolhatok pár holmit? –
kérdezte udvariasan Felix. Míg a válaszra várt, Eva a nagybátyja
kifejezéstelen arcára meredt.
– Igen, de igyekezzen. Nincs idő, hogy mindenét összepakolja, és
elég hely sincs. Az alapvető szükségleteiről gondoskodni fognak.
Felix megértőn biccentett, és elhagyta a helyiséget. A rendőr is
elindult mögötte, mintha tisztában lenne azzal, hogy a letartóztatott
személyek néha megpróbálnak elmenekülni, de aztán megállt a
lépcső tetején, ahol figyelmét megoszthatta Eva és Felix szobája
között. Felix nyitva hagyta az ajtót, ezért hallották, hogy ide-oda
lépked, fiókokat nyitogat-csukogat, így tudatja mindenkivel, hogy
azt teszi, amit mondtak neki.
A felhangzó lövés furán tompa volt, ám olyan visszhangot vert a
házban, mintha egy ajtót vágtak volna be. Pár döbbent
másodpercen át senki sem mozdult. A lépcső tetején álló rendőr volt
az első, aki reagált, és fürge léptekkel elindult a szoba felé, ahol az
őrizetese eltűnt szem elől.
Mindannyian dermedten álltak, tekintetüket a nappalira néző
galériára szegezték, és magyarázatra vártak. Aztán egy kiáltást
hallottak, amit cifra olasz káromkodás követett, néhány
Madonnához címzett fohásszal.
Camillo nekilódult, és kettesével vette a lépcsőfokokat – Eva ilyet
még sosem látott. Camillo Rosselli sosem rohant. A látvány arra
késztette a lányt, hogy vágtatva elinduljon mögötte a köríves
lépcsőn, ám mielőtt beléphetett volna Felix bácsi szobájába, az apja
odafordult felé. A keze remegett, és azt kérte Evától, hogy maradjon
kint.
– Várj, Eva – parancsolt rá. – Hadd menjek be én először.
A carabiniere ekkor váratlanul megjelent, az arcából kifutott a
vér, az ajka felett verejték gyöngyözött. Úgy csukta be maga mögött
Felix szobájának ajtaját, mintha ezzel az ügyet is lezárta volna.
– Meghalt – közölte. – Főbe lőtte magát. – A hangja tárgyilagos
volt, az ádámcsutkája azonban úgy mozgott, mintha nagyokat
nyelne, nehogy elhányja magát. Hátratolta fekete sapkáját, és a
villába érkezése óta most először kerülte Eva pillantását. A lány
azonnal utat tört magának mellette, lenyomta a kilincset, és
berontott a szobába, amelynek a cipőkrém, a kávé és Felix
borotvaszappanának illata férfias jelleget kölcsönzött. Most
azonban valami más szagot is érzett. Vérét. Emellett érzékelt valami
kesernyéset is – a puskapor szagát, amelyet élete későbbi
szakaszában majd megismer.
– Eva! – Az apja megragadta a karját, és visszarántotta. De a lány
ekkor már meglátta a beépített szekrényből kiáradó vörös tócsát,
amely úgy terjedt szét a mozaikpadlón, mintha lassan mozgó
élőlény volna.
Felix Adler belépett a szekrényébe, magára zárta az ajtót, majd
higgadtan főbe lőtte magát.

*
Család tekintetében igazán nem voltak szokványosnak mondhatók –
Angelo biztosra vette, hogy a legtöbb zsidó famíliában nem akad
katolikus pap katolikus nagyszülőkkel, de hát ők voltak a család,
amelynek Felix Adler is a tagja volt. Felixnek egyik szülője sem élt –
csak Santino és Fabia volt ott neki. Testvérei sem voltak, mindössze
Camillo, a sógora. Nem házasodott meg, és nem születtek gyerekei,
de Evával és Angelóval mindig úgy bánt, mintha a sajátjai volnának.
Így hát Camillo, Eva, Santino, Fabia és Angelo, ők öten gyűltek össze
a zsinagógánál az istentisztelet előtt, avelimként, azaz gyászolóként
az ő kötelességük volt elbúcsúztatni.
Angelo azonnal útnak indult kis egyházközségéből, mihelyt
eljutott hozzá a hír, és amikor megérkezett, Eva a karjába hullott – a
történtek ideiglenesen feledtették velük a kettejük közti
feszültséget. A pappá szentelés óta nem találkoztak. Nem írtak
levelet, nem táviratoztak, nem került sor baráti látogatásokra. A
fiatalembert hét hónapja szentelték fel, hét hónapja járt utoljára
otthon.
Most ott álltak egymás mellett, és Eva Angelóba karolva hallgatta,
hogyan próbál Cassuto rabbi valamiféle magyarázatot találni a
megmagyarázhatatlanra. A lány alig beszélt. Amióta csak Angelo
megérkezett, nem tágított mellőle, belékapaszkodott, értésére adta,
hogy szüksége van rá, de szótlan maradt – még sírni is csak némán
sírt –, mintha Felix magával vitte volna a hangokat. A maestro
elment, és a zene is eltűnt vele együtt.
Az apja szerette volna, ha hegedül a zsinagógában, de Eva csak a
fejét rázta, és Camillo mintha megértette volna. Megkérte Felix egy
másik tanítványát, hogy játsszon valamit Mendelssohntól, valami
olyat, aminek Felix örült volna, és ezzel le is zárta a dolgot.
Az ima előtt beletéptek Felix ingébe – a keriának, avagy
szaggatásnak nevezett rituálé a család szövetében bekövetkezett
szakadást és veszteséget jelképezte. Felixet elszakították tőlük, és
miközben mindannyian letéptek egy darabkát az ingből, elmondtak
egy passzust Jób könyvéből. Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott
az Úr neve. A foszlányt a ruhájukhoz erősítették, és ott is maradt
végig a süve hét napja alatt.
Az Úr nem vette el Felixet. Felix maga döntött úgy, hogy elmegy.
És bár az öngyilkosságot a judaizmusban éppoly szigorúan kezelik,
mint a katolikusok, Felixet nem ítélték el miatta, és Cassuto rabbi
volt az első, akinek a szájából elhangzott: – Baruch atá Adonáj, dáján
haemet. – Áldott légy, Örökkévaló, igaz bíró. Cassuto rabbi
kijelentette, hogy Felix a háború áldozata, és ennél többre nem is
volt szükség.
Angelo egy hónapja végezte el az első temetési szertartását.
Elszegényedett egyházközségében egy feleség és anya halt meg
váratlanul. A fiatal pap előtte rettegett, hogy nem fog tudni
megfelelni az elvárásoknak, méghozzá épp akkor, amikor a
családnak a legnagyobb szüksége lenne rá, de aztán rájött, hogy
minden rendben lesz, ha az elhunytra és szeretteire koncentrál,
nem pedig önmaga miatt szorong. Felix gyászszertartását ő latinul
végezte el, Cassuto rabbi pedig héberül beszélt – Eva igyekezett
mindent lefordítani, amit csak tudott –, de az érzések nagyrészt
ugyanazok voltak. Isten képére vagyunk teremtve, és hozzá térünk
vissza.
A szertartást követően elindultak a sírhelyhez vezető hosszú útra.
Menet közben hét alkalommal megálltak, ezzel jelképezve a feladat
nehézségét, a megpróbáltatás gyötrelmét. Amikor Felix koporsóját
végül leengedték a sírba, földet lapátoltak végső nyugvóhelyére, így
adva vissza őt a földnek. Szép és fájdalmas tapasztalat volt. Akár az
élet. Akár a hazatérés. Akár Eva viszontlátása.
Ezután visszamentek a villába, és a nap hátralevő részében
üdvözölték a sorra érkező ismerősöket és szomszédokat, míg végül
ez is véget ért, ahogy a korábbi szertartások is. Angelo Eva mellett
ült egy zsámolyon, amely olyan alacsony volt, hogy a műlábát ki
kellett nyújtania. Tekintetét egy gyertyára szegezte. Abban a
pillanatban gyújtották meg, mihelyt visszatértek a temetőből, és
azóta is égett.
– Mit jelent az, hogy „süve”? – A kérdéssel szerette volna
kirángatni a lányt szótlan magányából. Aggasztotta, hogy Eva
annyira befelé fordult.
– Azt jelenti: hét – hangzott a válasz.
– Á, már értem. A temetőben hétszer álltunk meg. És egy héten,
vagyis hét napon át ültök süvét. – Különös. Ő maga is hét hónapja
járt otthon utoljára.
– Igen.
– Miért olyan fontos a hetes szám?
– Jób könyvéből jön. Amikor Jób mindent elvesztett, a barátai hét
nap, hét éjszaka ültek mellette, gyászolták őt, és gyászoltak vele.
Újra elhallgattak. Angelónak fogalma sem volt, mihez kezdjen,
rendkívül szomorú volt, olyan tehetetlennek érezte magát, hogy kis
híján könnyek szöktek a szemébe, és végtelenül ingerelte, hogy nem
ölelheti át a lányt, nem érheti el, hogy felnevessen, hogy kettejük
kapcsolata már sosem lesz olyan gondtalan és könnyed, mint régen
volt. Beletúrt, belemarkolt a hajába, és azon kapta magát, hogy
bevallja:
– Nem maradhatok, Eva. Szeretnék. De olyan kötelességeim
vannak, amelyek nem várhatnak.
– Tudom – felelte halkan a lány. – Köszönöm, hogy eljöttél.
– Ha tehetném, átvenném tőled… magamra venném…
Átvállalnám a fájdalmadat, és viselném helyetted. – Boldogan tűrné
a bánatot, ha ez azt jelentené, hogy Evának nem kell.
 – Tudom – bólintott a lány, mintha őszintén hinné. – Tudom, hogy
megtennéd. De, sajnos, ez nem így működik, igaz? Fájdalmat
okozunk, de csak ritkán vagyunk képesek begyógyítani a sebeket.
– Beszélj hozzám. Talán az enyhülést hoz. Meséld el, hogy
ezeknek mi a jelentése. – Angelo rámutatott a gyertyára, a letakart
tükrökre, az alacsony zsámolyokra és a vigasztalás során
elfogyasztott ételre, a tojás, lencse és kenyér különös elegyére. Ő
maga biztosan nem ezt választotta volna, ha vigaszra vágyik. –
Beszélj a gyertyáról – javasolta, hogy valamiféle kiindulópontot
adjon a lánynak.
– Rögtön a hazaérkezéskor egy családtag meggyújtja a gyertyát.
Ez a süvegyertya, és végig ég, hét napon át.
Angelo bólintott, arra bátorítva Evát, hogy folytassa.
– A gyertya az eltávozott lelkére emlékeztet bennünket, emellett
Isten fényére is. Hiszen a lelkünket a fényével teremtette. Azt
hiszem, valami zsoltárban áll így.
– Az Úr fénye az emberi lélek – idézte Angelo.
– Igen – bólintott a lány. – Erre gondoltam. – Elgondolkodva
elhallgatott, a fiatalember azonban nem akarta, hogy ismét magába
forduljon, ezért tovább kérdezgette.
– És ezek a zsámolyok?
Eva olyan riadtan nézett rá, mintha elfeledkezett volna arról,
hogy ott van mellette.
– Ó! Nos, ezeken ülve közelebb vagyunk a földünkhöz. Közelebb
ahhoz a szerettünkhöz, aki a földben nyugszik.
Jelképek. Hiszen katolikus pap volt. Ha van valami, amihez
igazán ért, akkor azok a jelképek.
– És a tükrök? – faggatta. Minden tükröt sötét szövettel takartak
le.
– A gyász nem az az időszak, amikor a megjelenésünkkel kellene
foglalkoznunk. A gyásznak nem lehet része az effajta megítélés.
Mindenkinek meg kell engedni, hogy úgy gyászoljon, ahogy a
legjobb neki. Ezzel a gyászolóknak kedvezünk. A süve azokról szól,
akik itt maradtak.
Angelo átnyúlt, és megfogta a lány kezét, mert úgy érezte, muszáj
megnyugtatnia. Aztán csak ültek azokon a fura kis zsámolyokon
egymás kezét szorítva, és a gyertya imbolygó lángját bámulták.
– A felszentelésed után süvét ültem – bökte ki váratlanul Eva. –
Fel sem tűnt, hogy ezt csinálom, de egy héten át ki sem léptem a
házból. Képtelen voltam. Letakartam a szobámban a tükröt, hogy ne
kelljen magamra néznem. És a padlón aludtam. Te elmentél, engem
hátrahagytál, így gyászoltam. – Színtelen hangon felnevetett, és
elengedte a fiatalember kezét. Angelónak fogalma sem volt, mit
mondhatna, de a lánynak valami módon sikerült átadnia a fájdalma
egy részét, mert most a szívét a megosztott bánat súlya nyomta.
Eva annak idején elment a felszentelésére. Ő, Camillo, Felix,
Santino és Fabia. A családja. Angelo gyakran eltűnődött azon, vajon
milyen benyomása keletkezhetett a lánynak arról a napról. Hogy
mit gondolhatott, amikor ő ott feküdt a templom padlóján, karját
maga alá húzva, homlokát a kőhöz szorítva, lehunyt szemmel, és
hagyta, hogy a szentek litániája áthullámozzon felette, rajta.
Kyrie eléison. Uram, irgalmazz. Christe eléison. Krisztus,
kegyelmezz.
Ó, Uram, tégy méltóvá. Tégy jobbá. Segíts abban, hogy derék
szolgád legyek. Segíts, hogy több legyek, mint ami vagyok,
fohászkodott némán, mert jobbá, méltóbbá akart válni.
Donatello Szent Györgyére gondolt, és könny csordult ki a
szeméből.
– Segíts megölnöm a sárkányaimat – suttogta. – Segíts ellenállnom
a kígyónak. Segíts ellenállnom. Segíts. Segíts.
 – Mennybeli Atyaisten, irgalmazz nekünk. Megváltó Fiúisten,
irgalmazz nekünk. Szentlélek Úristen, irgalmazz nekünk – kántálták
körülötte.
A kezét megkenték, átkötötték, megszentelték, hogy bármit áldjon
meg vele, az Isten áldását is bírja. A püspök a fejére helyezte a
kezét, és megkérdezte, hogy engedelmességet fogad-e. Igent
mondott. Igen az engedelmességre. Aztán a püspök azt kérdezte,
hogy Istennek adja-e életét, és lemond-e a személyes vagyonról.
Igennel felelt. Igen a szegénységre. Végül pedig igent mondott a
cölibátusra. Lemond a test örömeiről Isten királyságának örömeiért.
Igent mondott. Az Úrnak ígérte az életét, a szívét, a hűségét.
De azért eltűnődött. Kíváncsi volt, hogy miközben Eva a
szertartást nézi, vajon ugyanazt érzi-e, mint ő, amikor felmutatják
az oltáriszentséget, és mindenki fennhangon imádkozik. Kíváncsi
volt, látja és érti-e az ebben rejlő szépséget. Annyira szerette volna,
ha a lány is átérzi. És annyira fontos lett volna számára, hogy ez
már egyáltalán ne érdekelje.
Eva most hirtelen odahajolt hozzá, és Angelo egy pillanatra azt
hitte, hogy újra megfogja a kezét. De a lány ehelyett a reverendája
ujján lógó cérnaszál után nyúlt, letépte, majd az ujjai közé
csippentette, és párszor végigsimított rajta.
Amikor Angelo másnap reggel elutazott Rómába, Eva a blúzára
tűzve viselte Felix ingének egy foszlányát, amit a reverendáról
származó cérnával kötött át.

Augusztusban, két hónappal Felix halálát követően Camillo elvitte

Evát a tengerpartra. Csak egy rövid, egynapos kirándulás, mondta.
Ennél több nem járt nekik. Egynapos kirándulások. Nem szállhattak
meg üdülőhelyeken, nem bérelhettek nyaralót. Így hát Firenzéből
vonattal elmentek Viareggióba. A vasútállomástól tízpercnyire volt
a part, ahol lerúgták a cipőjüket, a homokban sétálgattak, és úgy
tettek, mintha ennél hosszabb nyaralásra nem is lenne szükségük.
Camillo feltűrt nadrágszára alól kilátszott sovány lábszára,
csontos bokája. Levette a kalapját, és hagyta, hogy a szél
beleborzoljon ősz hajába. A napfény megcsillant a szemüvegén. Eva
cipelte az ebédjüket, és hogy ne kelljen a cipőjét is vinnie, bedugta a
piknikkosárba. A strand tele volt emberekkel, erdőnyi napernyővel,
kacagó gyerekekkel, és a lány visszavágyott Maremma partjaira,
amelynek néptelen szakaszain úgy sétálhatott, hogy senkivel sem
találkozott.
Egy idő után helyet találtak maguknak, letelepedtek, kipakolták
egy plédre az ebédjüket, és nézelődtek. Legalább a másik kedvéért
igyekeztek élvezni, hogy végre kimozdultak otthonról. Egyszer csak
váratlanul szél támadt, beterítette őket homokkal és sós tajtékkal,
amitől az ennivalójuk egyértelműen ropogósabbá vált.
– De fura – jegyezte meg tétován Camillo, és a lábára bámult.
– Mi fura, babbo?
– Homok van a szendvicsemben, és homok van a lábujjaim
között. – A férfi megrázta az egyik lábát, majd a másikat, mintha
ellenőrizné, hogy valóban így van-e.
– Hát, ez azért nem valami különös – csipkelődött Eva.
– Ingerel. Homok mindenütt, az ételben, a ruhám alatt, dörzsöli a
lágy bőrt, ott van minden hajlatban, minden redőben. Azt hiszem,
nem szeretek a tengerparton enni. Bármit teszek is, nem
kerülhetem el a homokot. – Elgondolkodó hangon beszélt, mintha
valamire rá akarna jönni, mintha valami rejtvényt próbálna
megoldani. Eva türelmesen várt. Már hozzászokott ahhoz, hogy az
apja körülményesen fejezi ki magát.
 – De közben a homok a megélhetésem. Homok, szóda és mészkő.
Homok nélkül üveg sem lenne. Apám azért nevezte el a céget
Ostricának, vagyis osztrigának, mert az osztriga valami gyönyörűt
hoz létre a belé került homokszemből. Ahogy mi is. Fogjuk a
homokot, és üveggé változtatjuk át.
– Ezt nem is tudtam! Hogy Rosselli nagypapa micsoda romantikus
lélek volt!
– Széppé akarjuk tenni azt, ami hétköznapi. Nem így helyes? –
kérdezte Camillo. Eva felidézte az Angelóval folytatott beszélgetését,
amikor a temetőben azt magyarázta el, hogy mi a micva.
– Számodra minden micva – jegyezte meg halkan. Belekarolt az
apjába, a horizontra meredt, és Angelóra meg az osztrigákra
gondolt. Hiába igyekezett, bármit tett is, mindenről a fiatalember
jutott eszébe.
– Nem igaz. Én mindössze egy osztriga vagyok, megbújok a
kagylómban, és üveggé változtatom a homokot. – A férfi hangja
olyan mélabúsan csengett, olyan tisztán hallható volt a fájdalma,
hogy Eva ránézett, és figyelmesen szemügyre vette.
– Miről beszélsz?
– Hát, azt hiszem, nem sokban különbözöm a többiektől. Abban
reménykedtem, hogy majd valahogy helyreáll.
– Micsoda?
– A világ, Eva. Ez a szörnyű állapotban lévő világ. Azt képzeltem,
csak ügyeskednem kell, és valami olyan stratégiát találni a
helyzetre, amellyel megkerülhetem a törvényeket. Ezt is tettem. Így
továbbra is működik a vállalkozásunk, sikerült megtartani az
otthonunkat, és előteremteni neked, Santinónak és Fabiának
mindazt, amire szükségetek van. Csakhogy a világ nem fog rendbe
jönni, Olaszország nem fog rendbe jönni. Segítség nélkül nem fog
menni. Képtelen vagyok tovább reménykedni, miközben tétlen
maradok. Nem rejtőzhetek tovább üveget gyártva a kagylómban.
Többet kell tennem. Mindannyiunknak többet kell tennie. Mert ha
nem, mind meghalunk.
– Babbo… – Eva hallotta, milyen riadtan cseng a hangja. Az apja
felé fordult, a tekintetéből bánat áradt.
– El kell mennem nagyapádért, Eva. Ezzel tartozom Felixnek.
– Ausztriába? De hát… nem valamiféle… táborban van?
– A németeknek valószínűleg nincs szükségük egy öregemberre.
Hiszen nem képes sokat dolgozni. Megvásárolom a szabadságát.
Felajánlok valami értékeset. Az ilyesmihez értek. Született
kereskedő vagyok. Te is tudod. Megkeresem, és hazahozom
hozzánk. Aztán Angelo majd segít elbújtatni, míg véget nem ér a
háború.
– De hogyan hozod ki Ausztriából?
– Az Ostrica rengeteg osztrák borászatnak szállít palackokat.
Vagy tucatszor jártam Ausztriában, és nagyon jó okom van üzleti
útra menni oda. Olasz állampolgár vagyok, ez egyértelműen kiderül
a papírjaimból. Senki sem fogja megkérdőjelezni. Otto számára is
vannak irataim, amelyek tanúsítják, hogy ő is olasz állampolgár.
– Hol szereztél hamis papírokat? – kiáltott fel a lány.
– Az Ostricának van egy kiváló nyomdásza. Emlékszel Aldo
Finzire? Ő készíti a borosüvegek címkéit… gyönyörű címkéket…
Eva, egy ideje okmányokat nyomtatunk. Hamis iratokat gyártunk a
menekülteknek. Aldo nagyszerű munkát végez. Nem akartam erről
beszélni. Amit nem tudsz, abból nem lehet bajod.
– Jaj, babbo – siránkozott a lány. – Ha elkapnak nagyapával,
letartóztatnak mindkettőtöket. A gyárat is elvehetik, ha rájönnek,
hogy okmányokat hamisítotok.
– Nem én vagyok a gyár tulajdonosa – vágott vissza Camillo. –
Hogy vehetnék el tőlem?
 – Signor Sotelo tud róla? – A nem zsidó Gino Sotelo az apja
legjobb barátja, egyben üzlettársa volt.
– Igen, Gino tudja. Ha valami történne velem, remélem,
megengedi Aldónak, hogy folytassa a munkát. Életek múlnak rajta.
Eva gyomra felkavarodott, a szíve elszorult. Főleg az apja élete
miatt aggódott, amiatt, hogy szörnyű veszélybe sodorja magát a
tervével. A lány valójában nem hitte, hogy osztrák nagyapja még
életben van. Hiszen letartóztatták, elhurcolták, és már Felix bácsi
sem reménykedett. Aztán őt is elvesztették. Apránként, kis
részletekben, centiről centire, egyik méltatlanság a másikat követte,
míg végül nem maradt semmi, és akkor meghúzta a ravaszt.
– Ne aggódj, Eva. Nem esik bajom, és Ottót is hazahozom. Nem
hagyhatom ott. Egyedül nem tud megmenekülni. Ausztriából már
senkit sem engednek ki, az osztrák zsidókat különösen nem.
– Nem utazhatsz el! Kérlek, ne menj!
– Mindent megszerveztem. Nem fogom felhívni magamra a
figyelmet. Udvarias leszek, és csendes, mint mindig. Láthatatlan.
Meglátod, simán megy majd az egész.
– De ha történik veled valami, akkor nekem nem marad senkim.
Senkim! – sírt fel Eva. Már nem akart bátornak mutatkozni, csak
őszintének. Nem hagyhatta, hogy az apja elmenjen.
– Nem lesz semmi baj. Egyébként pedig, bármi történjen is velem,
neked mindig ott lesz Angelo. Megígérte. Angelóra mindig
számíthatsz. – Camillo olyan hévvel beszélt, mintha pusztán az
akaraterejével el tudná érni, hogy így legyen.
– Ó, babbo, nem érted! Nem számíthatok Angelóra. – A lány
tekintete a látóhatár felé fordult, hunyorogva belenézett a napba,
hogy a fény a szemét perzselje, és felkiáltott: – Nincs már Angelo,
nincs Felix bácsi, és hamarosan te sem leszel itt nekem!
1943


1943. szeptember 16.

Vallomás
Sosem érzem magam biztonságban.

Múlt szerdán még mindenki az utcán táncolt, és azt kiabálta, hogy

véget ért a háború. Olaszország megadta magát Amerikának, és
fegyverszünetet kötöttek. Mindenütt azt beszélték, hogy hamarosan
bevonulnak az amerikaiak, a mi katonáink pedig hazatérnek. Voltak,
akik azt is mondták, hogy visszavonják a faji törvényeket. Szombaton
azonban megérkeztek a németek, és megszállták Firenzét. Nápolytól
északra minden területet az ellenőrzésük alá vontak. Az ünneplésnek
vége szakadt, a háború folytatódott. Csak a térfelek cserélődtek meg.
Babbóról még mindig nem érkezett hír. Igyekszem nem is gondolni
rá, mert túlságosan fáj. Talán gyengeség… de hallottam, milyen hír
terjed a munkatáborokról. Vannak, akik szerint ezek valójában
haláltáborok, és rettegek, hogy már sosem látom viszont. Így hát
egyáltalán nem gondolok rá, és csak megyek előre. Bocsáss meg,
babbo.
Angelo itt van. Visszajött. Azt mondja, a helyzet nem fog jobbra
fordulni, ellenkezőleg, sokkal rosszabbá válik. Szerinte Rómába
kellene mennem vele. Nem tudom, miért képzeli, hogy Róma
biztonságosabb lenne számomra. Júliusban az amerikaiak a fővárost
bombázták, de Firenzére eddig még egyetlen bomba sem hullott.
Azzal érvel, hogy ő el tudna bújtatni. A háború kezdete óta segíti a
zsidó menekülteket. Santino és Fabia ugyan magára maradna, de
Angelo szerint csak veszélybe sodrom őket. Santinóék féltenek, és
könyörögtek, hogy hagyjam el Firenzét. Úgy gondolják, hogy Angelo
mellett biztonságban lennék. Fogalmuk sincs arról, hogy Angelo
olyan érzéseket ébreszt bennem, amelyek korántsem biztonságosak.
Vakmerővé, meggondolatlanná és haragossá tesz. Szomorú leszek
tőle. És tudom, hogy ő sem érzi magát biztonságban mellettem.

Eva Rosselli
 7. FEJEZET

A VILLA

Az utolsó másfél év során Angelo tizenkét alkalommal utazott

Rómából Firenzébe, és ezek egyike sem személyes ügy volt.
Elfogadható oka volt hazalátogatni a szülővárosába, jól ismerte
Firenzét és lakóit – különösen azokat, akik egyházi körökben
mozogtak –, tudott angolul, valamennyire franciául, a némettel is
elboldogult, és természetesen tökéletesen beszélt olaszul. Fiatal volt,
jóképű, és bárhova ment, felfigyeltek rá az emberek, de fekete
reverendája, merev fehér papi gallérja és műlába olyan alibit
biztosított neki, amilyenről nem sok olasz férfi álmodhatott.
Olaszországban sokfelé rejtőztek zsidók, de legalább kétszer
annyian voltak a bujdosó katonák, akik el akarták kerülni, hogy
lelőjék őket, vagy összetereljék, és elküldjék robotolni valami német
munkatáborba. Amikor Olaszország szeptember 8-án megadta
magát az amerikai haderőnek, azzal polgárait és katonáit lehetetlen
helyzetbe hozta. Így ugyanis nem szövetségesei, hanem ellenségei
lettek Németországnak, és a németek hadifogolynak tekintették az
olasz katonákat, ha rájuk találtak. A fiatal papok közül nem egyet
zaklatott a Gestapo, és akadtak olyanok is, akiknek fogdában kellett
ülniük addig, míg nem jött valaki, és igazolta a
személyazonosságukat. Angelónak nem kellett szembenézni ezzel a
problémával. Ő pontosan az volt, akinek mondta magát, és ez
nagymértékben megkönnyítette a tevékenységét.
Azon a reggelen a kapott utasításoknak megfelelően külföldi
menekülteket kísért el Rómából. A csoport nyolc főből állt. A
vonaton külön ültetett mindenkit, hogy ha egyvalakit elkapnának, a
többieknek maradjon esélyük megúszni. A lelkükre kötötte:
tegyenek úgy, mintha aludnának, és amikor a papírjaikat kérik,
álmos arckifejezéssel, egyetlen szó nélkül nyújtsák át, hogy ne
árulják el magukat.
Az út hat órán át tartott, de a menekültek szépen játszották a
szerepüket. Minden pontosan olyan simán ment, ahogy Angelo
elképzelte. A Stazione di Santa Maria Novellától a közeli, hasonló
nevet viselő bazilikához kísérte őket, ahol egy másik pap várt rájuk,
hogy elmenjen a csoporttal Genovába. Ott megint átveszi őket
valaki, aki már remélhetőleg biztonságos helyre juttatja
mindannyiukat.
Voltak más menekültek is, akik az Abruzzókba indultak, ahol egy
helyi pap és csempészek vitték át őket a szövetségesek ellenőrzése
alatt tartott területre. Angelo nem tudta, kik ezek az emberek.
Mindenki csak azt a személyt ismerte, akinek átadta a csoportot. Így
biztonságosabb volt. Ha valakit elfognak, nem tudja elárulni a
többieket, mert nem is ismeri őket. A hálózatot olyan önkéntesek
alkották, akik a saját szerepükön kívül nem láthattak semmit a
tervből. Nem állt mögöttük egyetlen, háttérből irányító személy
vagy hivatalos szervezet sem. Csupán emberek, akik hajlandók
voltak kétségbeesett erőfeszítéseket tenni. Kizárólag a tervben részt
vevők jóságának, bátorságának és az isteni kegyelemnek
betudhatóan működhetett az egész.
Angelo azonban nem pusztán a menekültek miatt jött Firenzébe.
Ezúttal nem. Most haza készült, és a látogatás nagyon is személyes
jellegű volt. Tudta, az utazás elodázhatatlan, hogy eljön ez a nap is.
Eddig csak éberen várt. Amikor júliusban megbuktatták Benito
Mussolinit, és Badoglio tábornok lépett a helyébe, Angelo lélegzet-
visszafojtva figyelt. Többen azt hitték, vissza fogják vonni a faji
törvényeket, és minden újra jó lesz. Csakhogy erre nem került sor.
Amikor az amerikaiak elkezdték bombázni Rómát, és a San Lorenzo
negyed elpusztult, Angelo már kezdte úgy érezni, hogy talán Firenze
mégis biztonságosabb hely. Ám amikor bejelentették a
fegyverszünetet, megjelentek a német tankok, és megszállták
Rómát, már tudta, hogy nem várhat tovább.
Firenze megszenvedte a háborút – a kortalan várost megviselte a
kor –, és a hosszan tartó megpróbáltatásoktól olyan csüggedt
benyomást keltett, mint valami megözvegyült menyasszony. Ahogy
Rómában, itt is németeket lehetett látni mindenfelé, az emberek
sorban álltak az élelmiszerjegyeikkel, és senki sem ballagott
komótosan. Mindenki futott, szaladt, mintha azt hinné, így
nehezebb lesz eltalálni. Nehezebb észrevenni. Nehezebb elnyomni.
Pedig az olaszok egyébként szertelen, túláradó kedélyükről voltak
híresek, és arról, hogy sosem sietnek. Az olaszok mindig is
bandukoltak.
Hát most már nem. Most már inkább iszkoltak.
Angelo lenyomta a hatalmas kapu kilincsét. Nem volt bezárva.
Meg kell majd mosnia a nagyapja fejét. Már rég elmúlt az az idő,
amikor nyitva lehetett hagyni a kapukat. Átvágott annak a háznak
az elcsendesedett udvarán, amelyet hajdan az otthonának nevezett,
ahol Evával a szökőkútban játszottak, és ahol jó néhány ablakot
betörtek, amikor a lányt baseballozni tanította. Örömmel látta, hogy
a villa ugyanúgy fest. A nagyszülei vigyáztak az épületre. A virágok
még mindig színpompásan burjánoztak, és az ösvényeket tisztán
tartották, nem volt sehol szemét, és nem mutatkoztak az egész
Olaszországot sanyargató felfordulás jelei. A hőség sokat enyhült, a
szeptemberi levegő balzsamos, az ég ragyogó kék volt. A
fiatalembert nyugtalanná tette az őt körülvevő szépség – mintha
bizony a kellemes időjárás és a lágy szellő összeesküdött volna a
nácikkal, hogy önelégültté, figyelmetlenné tegye.
Angelo azon morfondírozott, hogy a nagyszülei szeretetteljes
gondoskodása talán kívánatosabb célponttá teszi a fejedelmi villát.
Egy ingatlan a város szívében, könnyen elérhető helyen. A magas
kerítéssel körülvett ház mellett főút haladt el. Gyönyörű volt. Remek
állapotú. Ellenállhatatlan. Mint Eva, meg a fal, amit maga köré
emelt. Csakhogy az a fal most már nem elég. Eljött az ideje, hogy a
lány elrejtőzzön. Rá kell vennie arra, hogy elmenjen Firenzéből.
Meg kell győznie őt is, és talán a nagyszüleit is. Jobban járnának, ha
elhagynák a várost és a házat, amely miatt abba a kellemetlen
helyzetbe kerülhetnek, hogy rájuk terelődhet a figyelem.
Már majdnem három éve, hogy Camillo elment. Három év, és
semmit sem hallottak arról, hogy él-e még, vagy meghalt. Az
egyetlen szó, amit sikerült megtudniuk, ez volt: Auschwitz. Úgy
hangzott, mint valami tüsszentés. Mintha teljesen ártalmatlan hely
lenne. Ám amikor a félelemben élők suttogva kimondták, valami
más lett belőle: mintha a nagy kaszás jelent volna meg, a fekete
halál. Csak mendemondák jutottak el hozzájuk, de ezek hallatán
bizonyos zsidók még csak össze sem csomagoltak, hanem azonnal
elmenekültek, és rejtekhelyet kerestek maguknak. Mások az
otthonukban húzták meg magukat, és abban reménykedtek, hogy a
járvány valahogy elkerüli, megkíméli őket, elhalad mellettük, ahogy
az ókorban egyszer már megtörtént. Azonban számtalanszor nem
így alakult.
A legbölcsebbek elbújtak. Camillo Rosselli nem bujkált. Annyira
biztos volt abban, hogy olasz állampolgársága megvédi. Camillo
Auschwitzba került. Mindössze ezt tudták róla.
Angelo felemelte a kopogtatót, és hagyta, hogy visszahulljon a
vörös, fényezett ajtóra. Tekintete az ajtófélfa jobb oldalára siklott,
oda, ahol régebben a mezüze lógott. Még emlékezett a napra,
amikor Camillo levette. 1938-ban történt, a férfi kihúzta magát, de
az arcán könnyek peregtek. A villát átíratta Santino és Fabia nevére,
és nekik is adta, hogy így védje meg a faji törvényektől. Amikor
Angelo megkérdezte, miért sír, azt felelte, hogy azért, mert szégyelli
magát.
– Félelemből vettem le a mezüzét. Egy nálam derekabb ember
biztosan harcolna az istenéért. Én azonban nem ilyen férfi vagyok.
Szégyellem kimondani, de nem az a férfi vagyok.
Az ajtó lassan kinyílt, Fabia kukkantott ki rajta, és a délutáni
napfényben hunyorogva emelte a szeme fölé a kezét.
– Angelo! – suttogta, elkapta a homlokáról a kezét, hogy előbb a
saját arcára tapaszthassa, majd az unokájáéra. Így húzta magához,
megfeszülő karral, hogy elérhesse. Még annál is alacsonyabb volt,
mint amire a fiatalember emlékezett. Vagy talán ő nőtt meg.
– Angelo, gyönyörű fiacskám! Santino, nézd csak, ki jött! –
kiabálta Fabia hátra a félhomályos előtérbe. A fiatal férfi tekintete is
a hűvös teret pásztázta, ám nem azért, mintha pihenésre,
felfrissülésre, netán a nagyapjára vágyott volna, hanem Evát
szerette volna megpillantani.
– De magas vagy! – kiáltotta a nonnája, mire a fiatalember
visszanézett a ráncos arcra. – És milyen jóképű! Mamma mia!
Szakasztott az apád! – Fabia könnyekben tört ki. Ez sosem változott.
Képtelen volt sírás nélkül említeni Angelo apját, „az én
Angelinómat”. Olyan rég nem látta. A fiatalember gyanította, hogy
már nem is fogja. A gondolat nem önmaga, inkább a nagyszülei
miatt nyugtalanította.
 Nagyapja karikalábán előügetett a ház hátsó fertályából,
örömében tapsolt, és az unokája nevét kiáltozta. Sűrű, napbarnított
arcából hátrafésült fehér haja semmit sem változott. Kék szeme
megkönnyebbülten ragyogott – Angelóra ugyanilyen szempár
nézett vissza mindennap a tükörből.
– Hazajöttél! Hát hazajöttél, Angelo! Mondd, hogy egy időre itt is
maradsz! Annyira hiányoztál!
A fiatalember arcon csókolta Santinót, aztán lehajolt, hogy
magához ölelje. A nonnójától csak a szemét örökölte, a magasságát
biztosan nem. Amikor felegyenesedett és hátralépett, a pillantása
arra a személyre szegeződött, aki lefelé tartott az elegáns előtérből
ívesen felfelé kanyargó, széles márványlépcsőn.
Eva mélykék ruhát viselt, melynek zafír árnyalata kiemelte
tejfehér, sima bőrét. Vékonyabb lett, a haja pedig rövidebb, az
akkoriban divatos, enyhén hullámos fürtök a válláig értek.
Régebben hosszabb volt. Talán ahogy idősebb lett, óvatosabbá,
éberebbé is vált, és egyre inkább tudatában volt annak, hogy mások
felfigyelhetnek rá, véleményt alkotnak róla. Angelo remélte, hogy
így van, mert a lány így nagyobb biztonságban lehet. Eva halkan
köszönt neki. Fabia könnyei és Santino tapsolása mellett csak még
feltűnőbb volt a lelkesedés hiánya nála.
Angelo hasonlóan visszafogottan üdvözölte, de közben azt
kívánta, bár megölelhetné, mint a húgát, bár meg tudná győzni
magát, hogy Eva nem több, és sosem lesz több egy lánytestvérnél.
Egy másodpercre a szemébe nézett. Megbocsátást szeretett volna
látni, de nem tapasztalt semmi ilyet. A lány tartózkodón pillantott
vissza rá. Fiatal volt, mindössze huszonhárom éves, de jóval
idősebbnek tűnt, mert a fiatalember ugyanazt a vibráló feszültséget
érzékelte benne, mint amit azokban a menekültekben, akiknek az
elmúlt évek során segített, akiket rejtegetett.
 Még így is ő volt a legszebb nő, akit valaha látott.
Eva lelépett az utolsó lépcsőfokról, és kezét előrenyújtva Angelo
felé indult. A fiatalember két tenyere közé fogta a kezét.
– Így szokták? – kérdezte halkan a lány. – Ilyen a papos üdvözlés?
A gúnyos kérdés hallatán Angelót elöntötte a düh, és be is kapta a
horgot: a karjába vonta Evát, és erősen magához ölelte, de szinte
azonnal el is engedte.
Érezte, hogy a lány úgy rándul össze, mintha nem számított volna
az érintésére, érzékelte, ahogy a lehelete megcsiklandozza a nyakát,
és már hátra is lépett. Evának még mindig olyan illata volt, mint a
jázminnak, amit Fabia cserépben az ablakok alá ültetett. De vegyült
bele valami enyhe, új aroma, mintha a lányból áradó bánatnak saját
illata lett volna. Csak fokozódott a szomorúsága, amióta utoljára
találkoztak, de persze az élet nem kímélte, Eva pedig állta a kemény
csapásokat. Jázminillatú bújára minden oka megvolt.
Túl régen jártam itt, gondolta Angelo. Korábban kellett volna
visszatérnie, de igyekezett túllépni mindenen, és szerette volna, ha
a lány is továbblép. Eltűnődött azon, hogy vajon elölről kell-e
kezdeniük mindent, és ha igen, képesek lesznek-e olyan helyet,
olyan közös területet találni, ahol egy katolikus fiú és egy zsidó lány
újra baráttá, sőt egy családdá válhat. Volt idő, amikor Eva bárhová
követte volna. Angelo már abban sem volt biztos, hogy a lány akár
csak az utca túloldalára átmenne a kedvéért. Azt mindenesetre
tudta, mindent megtesz majd, hogy meggyőzze.
A vacsora elég szegényesnek bizonyult – háborús időkben
semmiből sem jutott elég –, de Eva előhozott egy palackkal az apja
osztrák borából, így volt nevetés, és volt emlékezés, még ha néha
egy kissé erőltetettnek tűnt is. A lány részt vett a társalgásban, de
arcán ritkábban jelent meg mosoly, mint régen, és olyankor is
feszültnek látszott. Tulajdonképpen nem is mosolygott. Szeme nem
huncutul, inkább nyugtalanul csillogott, és a fejét bizonytalanul
félrebillentette, mintha fülelne, hogy mikor zúdul rá valami újabb
szerencsétlenség. Mindig is kecsesen mozgott, mintha a bőre alatt
ott áramlott volna a zene, amelyet a hegedűjéből előcsalt. Most volt
a tartásában valami dermedtség, mintha minden pillanatban arra
készült volna, hogy nekiiramodjon. Angelo gyűlölte, hogy így van, és
ettől a saját feszültsége is egyre nőtt.
Arról beszélgettek, hogy mit hozhat a jövő. Fabia biztosra vette,
hogy eltörlik a faji törvényeket, amelyeket Mussolini azért hozatott,
hogy Hitler kedvére tegyen, hiszen Mussolini megbukott, és
Németország már nem volt Olaszország háborús szövetségese.
– Egy ideig még romlani fog a helyzet, nonna – jegyezte meg
halkan Angelo.
– Romlani? – kiáltotta Fabia arra gondolva, hogy a háború és a
lakosság körében zömmel népszerűtlen ideológia miatt Evának
mennyi veszteséget kellett elszenvednie, hogy hány fiatal olasz férfi
halt meg az orosz fronton és Észak-Afrikában.
– Eva, velem kell jönnöd. Rómába. Ezért utaztam ide – fordult
Angelo a lány felé, ügyet sem vetve nagyszülei döbbent
arckifejezésére.
– Róma semmivel sem lesz biztonságosabb Firenzénél –
tiltakozott azonnal Eva.
– Délebbre van, és közelebb a szövetségesek frontvonalához.
Emellett Rómában senki sem ismer. Vannak hamis irataid, ugye?
A lány nem felelt, csak a fiatalemberre meredt. Valószínűleg azon
töprengett, hogy mit tudhat, és honnan tudhatja.
– Itt nem sokra mész egy hamisított személyi igazolvánnyal –
folytatta Angelo, mintha választ kapott volna. – Túlságosan sokan
ismernek. Túl sokan tudják rólad, hogy zsidó vagy. Az okmányaid
fognak igazán bajba sodorni. Apáddal is ez történt. Rájöttek, hogy
hamisak a papírjai. Ha te is ilyesmivel próbálkozol, akkor addig
fognak kínozni, míg el nem mondod, hol szerezted őket… míg el
nem árulod Aldo Finzit, Gino Sotelót, nonnót és nonnát is.
Három elkerekedő szempár. Eva hátralökte a székét.
– Hogyhogy tudsz Aldo Finziről és Signor Sotelóról?
– Mindent tudok róluk. Már évek óta segítenek nekünk. És arról is
tudok, hogy te mit csinálsz.
– Nekünk? – kérdezett rá élesen a lány.
– Az egyháznak. – Angelo nem szeretett volna neveket említeni,
részben azért, mert elég keveset ismert közülük, részben meg azért,
mert mindenki nagyobb biztonságban volt, ha nem nevezte meg
őket. Nem volt igazán őszinte dolog az egész egyházra hivatkozni,
akár dicsérőleg, akár elmarasztalólag. Hiszen annyi papot és hívőt
látott, akiket erővel kellett rávenni a segítségre, akiket az
elkárhozással kellett megfenyegetni. Ugyanakkor sokan voltak, akik
megtettek minden tőlük telhetőt, és egymás után nyitották meg
házukat, pincéjüket, szívüket a menekültek előtt. Látott apácákat,
akik a zárdájuk olyan részeit engedték át nekik, ahová addig sosem
léphetett be férfi. A katolikus iskolákban zsidó gyerekeket bújtattak,
zsidó anyák katolikus apácák fátylát viselték, zsidó férfiak
szerzetessé lettek – habár csak ideiglenesen –, katolikus imákat
tanultak meg, hogy életben maradhassanak, és mindeközben senki
sem próbálta megtéríteni őket.
– Tényleg azt képzeled, hogy az ismerőseim, a szomszédaim
rohannának a fasisztákhoz, hogy feladjanak? Sokat ismerek a helyi
rendőrök közül. Vannak, akik még barátságosan is viselkednek.
Elsősorban olaszok, és csak másodsorban fasiszták. A többségük
ráadásul gyűlöli a németeket.
– Csakhogy most a németek parancsolnak, nem pedig a helyi
carabinieri. És mi van, ha megfizetik őket az árulásukért? Amikor
elkezdenek minden zsidóért háromezer lírát kínálni? Mennyire
vannak kétségbeejtő helyzetben az ismerőseid? Mennyire
elkeseredettek a szomszédok? Valaki fel fog adni, Eva. Láttam már
ilyesmit. Vannak olaszok, akik úgy gondolják, hogy minél előbb
összeszedik a zsidókat, annál hamarabb érhet véget ez az állapot.
Adjuk meg a németeknek, amit akarnak, hogy aztán elmenjenek.
Vannak, akik ezt hiszik.
Santino és Fabia ekkor közbeszólt, igyekeztek megnyugtatni Evát,
megbékíteni Angelót, és beszélni, beszélni, hogy a fenyegetésre
gondolniuk se kelljen. Könnyebb volt abban reménykedni, hogy
majd minden jobbra fordul. Angelo azonban tudta, hogy nem így
történne.
A béke kedvéért nem említették újra ezt a témát, és egy idő után
mindannyian visszavonultak a lakrészükbe. A fiatal férfi a régi
szobáját kapta meg a ház hátsó traktusában – a cselédszálláson, bár
ő sosem volt cseléd. Néha szerette volna, ha ilyen pontosan körül
lehetett volna írni, hogy mi is az ő szerepe a háztartásban, ha ilyen
egyszerű lett volna elmagyarázni, megindokolni.
Fel-alá járkált a szobában, aztán kényszerítette magát, hogy
odatérdeljen a régi kereszthez, amit nonno akasztott fel a falra, és
imádkozni kezdjen. Ez volt a kompletórium ideje, a zsolozsmáé,
amelynek csupa dicséretből és hálából kellene állnia, de Angelo
azon kapta magát, hogy nem dicséri az Urat, hanem esedező zsoltárt
mormol. – „Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts
meg engem. Vezess engem a te igazságodban, és taníts engem, mert
te vagy az én szabadító Istenem, mindennap várlak téged.”
Amióta huszonkét éves fejjel egy apró egyházközség lelkipásztora
lett, szinte óránként fordult az Úrhoz útmutatásért, így fejében
folyton a fohász mondatait forgatta. Úgy gondolta, ez nem fog
egyhamar megváltozni. Amikor befejezte az imát, felállt,
megdörzsölte az arcát, és úgy érezte, mintha újjászületett volna.
Kezet mosott, megvárta, hogy szabályossá váljon a lélegzése, aztán
kilépett a szobájából, s miközben végigsurrant a folyosókon, és
felsietett a lépcsőn, eltökélte magában, hogy folytatja a harcot. Eva
nélkül nem megy el Firenzéből.
A lány úgy szólt ki a kopogtatás hallatán, mintha már várta volna.
Angelo elrebegett egy kurta, megkönnyebbült imát, mert Eva még
nem vetkőzött le, hogy lefeküdjön. Már csak az kellett volna, hogy
meglássa valami leomló pongyolában, mindegy, hogy mennyit takar
el a testéből. A lány azonnal az ablakhoz ment, amelyen át ki
lehetett látni a Santino által oly gonddal rendben tartott kertre, a
teniszpályára, ahol annak idején rendszeresen elverte Angelót, és a
holdfényes éjszakára, amelynek csendjét a fiatalember
fenyegetőnek találta. A gyomra összerándult, a tenyerében pedig
ideges viszketést érzett, mintha a kert árnyékba borult szögleteiben
maga a Gestapo várakozna, és a katonák fegyvereikkel már célba
vették volna az ablak által keretbe foglalt, aranyló körvonalakkal
megrajzolt, gyönyörű lányt. Odalépett mellé, elhúzta az ablaktól, és
behúzta a súlyos függönyt. Eva felvont szemöldökkel meredt rá, de
nem tiltakozott. Azonban rögtön ellépett mellőle, és átment a szoba
túlsó végébe.
– Egyszer azt mondtad, hogy hiszel bennem. Most arra kérlek,
hogy higgy nekem. Amikről hallottam, Eva… A brutalitás, aminek
tanúja voltam. Amit az Olaszországba visszatérő katonák a
táborokban láttak. Beszámoltak a zsidókkal zsúfolásig tömött
vagonokról. Egyik vonatot a másik után indították. És a
menekülteknek is vannak történeteik. Egyik sem propaganda. Az
emberek nem akarják elhinni, de nekem fontos lenne, hogy
meghallgass. Fontos lenne, hogy újra higgy nekem.
– Mikor is mondtam ezt? 1938-ban? Öt éve még hittem neked.
Most már semmiben sem hiszek. Itt maradok Firenzében Fabiával
és Santinóval, és megteszek mindent, hogy ne haljak meg, ne
tartóztassanak le, és ne küldjenek táborba. Rendben? Te pedig
nyugodtan visszamehetsz Rómába, és tiszta lelkiismerettel lehetsz
továbbra is Bianco atya. Megpróbáltad. Én nem voltam hajlandó.
Ennyi az egész.
– Madre di Dio! – káromkodott fojtott hangon Angelo, aztán
rögtön le is szidta magát, és a szentségelést néma fohásszá alakította
át. Madonna, szépen kérlek. Jézus anyja, segíts uralkodni a
vérmérsékletemen, és megmenteni ezt a lányt. Még hozzáfűzött egy
gyors könyörgést a saját anyjához és Adeléhez, Eva anyjához, hátha
a zsidók és a katolikusok ugyanabba a mennyországba kerülnek.
Minél többet élt, annál biztosabb lett abban, hogy az
emberiségnek sejtelme sincs Istenről vagy a mennyországról. Nem
is lehet, ha egyszer ürügyként használják arra, hogy öljenek,
büntessenek, hátrányosan megkülönböztessenek a nevében. Angelo
szerette az Urat, és érezte az Úr szeretetét, de sosem képzelte, hogy
egyedül neki járna ez a szeretet, pusztán azért, mert katolikusnak
nevelték, vagy mert pap volt.
– Nekem is van feladatom, Angelo. Ha igazat mondtál, és tudod,
hogy mi az, akkor azzal is tisztában vagy, hogy nem mehetek el.
– A rabbitok mit mond? – Ezzel megfogta a lányt. Ugyanis Angelo
pontosan tudta, mit szól mindehhez a rabbi. Cassuto rabbi már
elbújtatta a feleségét és a gyerekeit egy zárdában, és ennek
megszervezésében ő segédkezett. Hamarosan maga a rabbi is
elrejtőzik. Bezárt a DELEASEM irodája, amelynek a működtetésében
Cassutónak is része volt. Mostantól a zsidókat segítő szervezet
földalatti mozgalommá alakul.
Eva nagyot nyelt, aztán felnézett a fiatalemberre.
– Nem tudok elbújni, Angelo – suttogta.
 – Majd én segítek. Majd én elrejtelek.
– Nem így értettem. Ha veled megyek Rómába, akkor meg kell
engedned, hogy megtegyek mindent, amire képes vagyok. Segíteni
akarok… azt akarom csinálni, amit te – tartott ki a lány, de Angelo
már hallotta a hangján, hogy gyengül az ellenállása. Ügyelt rá, hogy
ne mutassa ki, mennyire megkönnyebbült. Tényleg attól tartott,
hogy nem tudja meggyőzni Evát.
– Te nem vagy olyan helyzetben, hogy azt csinálhasd, amit én –
vallotta be. – De ha bármiben segíteni tudsz, ígérem, szólni fogok.
– Miért fontos ez neked, Angelo? – kérdezte halkan a lány. –
Őszintén?
A fiatalember elsápadt, és úgy hőkölt hátra, mintha Eva odalépett
volna hozzá, hogy pofon vágja. Az arca úgy égett, mintha a lány
valóban megtette volna.
Eva rezzenéstelen arccal, sötét tekintettel, a karját a mellén
összefonva meredt rá.
– Ez most butaság volt. – Angelo úgy beszélt, mint az a kisfiú, aki
hajdan volt, és gyűlölte, hogy ebben a házban ő mindig Angelo, nem
pedig a rendíthetetlen és türelmes Bianco atya.
– Valóban? A világon mindent megtettél, hogy úgy érezzem
magam, mintha láthatatlan lennék. Számodra én nem létezem.
Zsidó vagyok. Hitler azt sem akarja, hogy létezzek. Vagy
elfelejtetted?
Egy pillanatra mind a ketten felidézték az emlékeiket. Túlságosan
is tisztán. Csakhogy ennek nem volt semmi köze Eva zsidóságához,
és ezzel tisztában is volt. Angelo alig kapott levegőt, amikor a szíve
úgy összeszorult, mintha satuba fogták volna. Eva miatt… miatta
szorult össze… miatta dobogott. Ezt jelentette számára a lány, nem
tagadhatta.


1943. szeptember 17.

Vallomás
Rómába megyek Angelóval.

Nem tudom, mi mást tehetnék. Túl aggasztó a csend, és mindenki

ideges, mindenki vár. Cassuto rabbi arra biztat mindenkit, hogy
hagyja el az otthonát, és rejtőzzön el. Fasiszta fanatikusokról szóló
jelentésekről beszél, katonai osztagokról, amelyek összeszedik a
zsidókat, az antifasisztákat, és nincs senki, aki megállítsa őket. A
németek több ezer zsidót deportáltak a franciaországi Nizzából,
olyan zsidókat, akiket addig az olasz hadsereg védett. Az a hadsereg,
amelyet feloszlattak. Cassuto rabbi szerint a németek nem vonulnak
ki Olaszországból, és most, hogy már nem ugyanazon az oldalon
állunk, nem fogják tiszteletben tartani sem a törvényeinket, sem az
állampolgárságunkat. Az olasz kormány többé senkit sem tud
megvédeni, még ha akarná, akkor sem. Erre senki sem képes. Augusto
bácsi, Bianca néni, Claudia és Levi már Rómában vannak. Levi jogot
tanul a Pontificium Institutum Utriusque Iurisban – az egyetlen
egyetemen, amely zsidó diákot is befogad. Augusto bácsi mintha azt
hinné, hogy Rómában a Vatikán képes lesz megóvni a zsidókat.
Persze Augusto bácsinak még sosem volt igaza semmiben.

Eva Rosselli
 8. FEJEZET

RÓMA

Eva és Angelo korán felszállt a vonatra. Santino és Fabia kikísérte

őket, a tekintetük aggódó volt, de ráncos arcukon biztató mosoly ült.
A zsúfolt peronon nagy volt a nyüzsgés, utazni készülő emberek
csoportjai, vonatról leszálló és lökdösődve felszállni készülő
emberek. Körülöttük siető utasok, éberen figyelő német katonák.
Sípszó hasított a levegőbe, ami miatt kapkodva kezdtek
búcsúzkodni, és fel kellett emelniük a hangjukat, hogy ne nyomja el
a lárma. Ők négyen közelebb húzódtak, egymásba karoltak, és
előrehajoltak, hogy hallhassák az utolsó szeretetteli szavakat.
– Vigyázz rá, Angelo – hallotta Eva nonno hangját. Santino
megpaskolta unokája keskeny arcát.
Angelo csókot nyomott a nagyapja homlokára, aztán erősen
magához szorította.
– Nonno, ne feledd, amit mondtam neked. Semmi ellenszegülés.
Ha a németek felbukkannak a küszöbön, akkor add meg nekik, amit
követelnek. Csak magatokkal törődjetek. Camillo nem akarná, hogy
neked vagy nonnának baja essen, miközben a tulajdonát véditek.
Egyedül Eva lenne fontos számára, az ő biztonságáról pedig
gondoskodom. Ígérem.
Különös, de Fabia nem sírt. Ehhez túl rémültnek tűnt, kicsi keze
remegett, a mosolya meg-megrebbent. Eva leküzdötte a késztetést,
hogy szóljon Angelónak: meggondolta magát. Hirtelen valami
szörnyű előérzete támadt, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy
együtt lehet Santinóval és Fabiával, mielőtt eltűnnek, akár az apja
és Felix bácsi, hogy aztán sose lássák őket többé, sose halljanak
felőlük. Valószínűleg kiült az arcára a pánik, mert Fabia
megragadta a kezét, és már minden félelem nélkül, komolyan,
szeretettel nézett rá.
– Szeretünk téged, Eva – jelentette ki határozottan. – Jó életünk
volt. Boldogok voltunk. Miattunk ne aggódj. Mi ketten itt vagyunk
egymásnak, és nem lesz semmi bajunk. Egy nap véget ér a háború,
aztán mindannyian együtt leszünk újra. És akkor hegedülsz nekem,
ugye?
– Igen – lehelte a lány, és képtelen volt visszatartani a könnyeit.
Fabia erősen magához húzta, és a fülébe súgta. – Isten lát téged, Eva,
Angelót is látja, és ő egy szerető Isten.
A lány megölelte az idős asszonyt, de az agya tiltakozott ezek
ellen az érzések ellen. Isten vagy lát mindenkit, vagy pedig senkit.
Túl sokan vannak, akik hozzá folyamodnak, és sírva kérik, hogy
vegye észre őket, de nem kapnak választ.
Angelo megérintette a karját, aztán felemelte a lány súlyos
bőröndjét, a tetejére helyezte a saját kis táskáját, és a hóna alá
szorította, amikor a botjára támaszkodva előrehajolt, hogy apró
termetű nonnája még egyszer megölelhesse. Eva a kisebb útitáskát
és a hegedűjét markolva szállt fel a vonatra. Megígérték
Santinóéknak, hogy megüzenik, mihelyt Rómába értek.
– Minden rendben lesz velük. Semmi ok az aggodalomra – súgta
oda halkan Angelo. Nem tette hozzá, „mivel eljöttél”, de Eva így is
hallotta a szavakat. Most, hogy a németek voltak hatalmon, nem
lehettek biztonságban azok, akik zsidóknak nyújtottak menedéket.
 – Itt vannak az irataid – adta oda a papírokat. Eva átvette, és
értetlenül meredt rá.
– Vannak okmányaim, Angelo.
– Egy pap nem utazna olyan fiatal nővel, aki nem a rokona. Most
már a húgom vagy. Látod? – A lány kezében tartott papírokra
koppintott. Eva lenézett az iratra. Teljesen hitelesnek tűnt, a
különféle pecsétektől a borítóra nyomtatott címeren át egészen a
betűtípusig. Márpedig ő aztán tudhatta. Hiszen amióta az apja
elutazott Ausztriába, és nem tért vissza, Eva segített Aldónak
okmányokat hamisítani. Mostantól Eva Biancónak hívták, és nem
volt zsidó.
– De hogyan?
– Aldo készítette – hangzott a fiatalember kurta válasza. – Jó ideje
megkértem, hogy csinálja meg. A biztonság kedvéért.
– Nápolyi vagyok? – kérdezte a lány olyan halkan, hogy egyedül
Angelo hallhassa.
– A németek nem szerezhetnek információt a szövetségesek által
ellenőrzött déli területekről. Nem tudnak megbizonyosodni arról,
hogy nem az vagy, akinek mondod magad.
– De nincs is nápolyi dialektusom.
– Egy német azt úgysem tudná megállapítani. Te beszélsz olaszul,
ők meg nem. És ha véletlenül mégis, akkor majd megpróbálkozol
vele. Mindig is jó füled volt, egy német viszont nem lesz képes
különbséget tenni a dialektusok között.
Suttogó beszélgetésüknek az vetett véget, hogy a fülkébe belépett
egy kisgyerekes házaspár, és leült velük szemben. Pár perccel
később testes férfi érkezett, aki Angelo jobbján foglalt helyet.
Tudták, hogy hacsak nem akarnak semmiségekről fecsegni, ami
azért igen megerőltető lett volna, akkor az úton nem fognak sokat
beszélgetni. Jobb is volt így. Eva nem akart Angelóval beszélni.
Egyáltalán nincs is szüksége Angelóra. Mihelyt megérkeznek,
elmegy Augusto bácsikájához. Azt tervezte, hogy odaköltözik hozzá,
Bianca nénihez, Claudiához, Levihez. Náluk marad, míg a németek
el nem hagyják Olaszországot. Ahol tud, segít Angelónak a
menekültekkel kapcsolatos munkájában – egészen jó
nyomdászsegéd lett belőle, már amennyiben a fiatalember talál
számára egy nyomdagépet –, de nem fog valami zárdában bujkálni,
ahogy azt Angelo előző este javasolta.
Az utazás első órái gond nélkül teltek, de aztán Chiusiban felszállt
a vonatra több német katona. Volt velük egy civil tolmács is, akin
fekete karszalag hirdette fasiszta szimpátiáját.
– Documenti! – süvöltötte a tolmács, mire mindenki az iratai után
kezdett kapkodni. Eva tenyere nyirkos lett, a lélegzése szapora.
Egyszer eljön minden hamis papír ideje – ezúttal az övé. Aldo
mindig azt mondogatta, hogy az okmányai páratlan minőségűek.
Hát, ezt hamarosan megtudja.
Angelo teljesen fesztelennek tűnt. Amikor a német odaért
hozzájuk, és a papírjaikat követelte, papos mozdulattal fejet hajtott,
és átnyújtotta a katonának az iratait.
A német mintha egy örökkévalóságon át tanulmányozta volna az
okmányt. Halkan odaszólt a tolmácsnak. Eva folyékonyan beszélt
németül, de nem hallotta, mit mond. A férfi végül Angelóra nézett
világos, gyanakvó pillantású szemével, ám a fiatal papot mintha
cseppet sem zavarta volna, hogy ilyen tüzetesen tanulmányozza.
A katona ezután az Angelo mellett ülő Evára nézett, és a szeme
még jobban összeszűkült. A lány arca elé lökte a tenyerét.
– Papírok?
Eva átadta a személyi igazolványt, azt, amelyet pár órája kapott
Angelótól.
A német ugyanazzal a gyanakvással vette szemügyre az iratot.
 – Szóval Bianco? Érdekes. Ugyanúgy hívják, mint magát? – nézett
Angelóra. A társa sietett mindent lefordítani.
– A húgom – hazudta higgadtan Angelo. Nagyon jól csinálja,
villant át Eva agyán.
– Sie ist meine Schwester – ismételte el németül a tolmács.
– Nem hiszem, hogy a húga. Szerintem inkább a felesége –
jelentette ki a német.
A tolmács elhadarta a mondatot, amit már mindketten
megértettek.
– Akár katonaszökevény is lehet – folytatta a német. – Egy gyáva
olasz, valami katona, aki menekül a kötelessége elől. Nem hiszem,
hogy maga pap.
– Ő a húgom, én pedig pap vagyok. Nem katona. Nem dezertőr. –
Angelo felemelte a reverendája alját, és megkopogtatta a műlábát,
mire a német nagyot nézett. – Sosem voltam katona. Egy féllábú
férfi papként jobban boldogul.
A németet ezzel meggyőzte, ám látszott rajta, hogy nem valami
boldog. Morogva visszaadta a papírjaikat, majd újabb áldozatot
keresett magának. Annyira le akarta fülelni Angelót, hogy Eva
irataira talán ha kétszer rápillantott, és mindössze azt az egy
megjegyzést tette a nevéről. A lány visszacsúsztatta a táskájába az
okmányt, és egyetlen másodpercre megengedte magának, hogy
megkönnyebbülten fellélegezzen. Amikor Angelóra sandított, a
fiatalember visszanézett rá, és halványan elmosolyodott. Nem
voltak kettesben, nem ünnepelhették meg ezt az apró diadalt, de
Angelo mutatóujjával rákoppintott az orrára, Eva pedig
válaszképpen megrántotta a fülcimpáját – a baseballjelzést réges-
régen tanulta a fiútól, s most gyorsan kinézett az ablakon, nehogy
ránevessen.
Eva csak ámult, hogy Angelo habozás nélkül megmutatta a
művégtagját. Ez nem volt mindig így. Neki fél évet kellett várnia,
hogy megnézhesse a fiú lábát, pedig majd belepusztult a
kíváncsiságba. Angelo azonban vonakodott. A kiváltságért cserébe,
hogy vethet egy pillantást a nem létező lábra, a fiú azt kérte tőle,
hogy egyik vallomását a másik után olvassa fel neki. Egyik
naplóbejegyzés a másikat követte, és Angelo úgy hallgatta, mintha
Evánál izgalmasabb személy nem létezne a világon.
Már nagyon régen nem nézett rá olyan érdeklődő tekintettel.
A fiatal férfi valóban nagyon igyekezett, hogy egyáltalán ne
kelljen a lányra pillantania. Most is inkább kibámult az ablakon,
figyelte, ahogy a vidék színekké és formákká olvadva elmarad
mögöttük. A vonat sebessége elmosta a részleteket és az éles
körvonalakat, így a táj nem valóságosnak, inkább elmaszatolódott
festménynek tűnt. Mintha az a régi fiú sem lett volna valóságos,
villant át Eva agyán, amikor Angelo mostani viselkedésére gondolt.
Elővett az útitáskájából egy tollat meg a naplóját, és üres oldalt
keresett benne. Muszáj volt valamivel lekötnie a figyelmét, kellett
valami, hogy ne bámulja a fiatalembert, hogy elfelejtse… ehelyett
azonban az jutott eszébe, amikor először hallotta a nevét.
Angelo. Angelo Bianco. Fehér angyal.
Azonnal megszerette a fiút. Mindketten megélték a veszteséget.
Ez igaz volt, ám Angelónak már igen korán része volt benne, és
mélyen érintette, Eva pedig alig figyelt fel rá. Talán ez volt a baj.
Angelo már régen megtanulta, hogy bizonyos dolgokat el kell
engedni, de a lány csak később került szembe a tapasztalattal, akkor
azonban egyszerre kellett megbirkóznia vele.
Nem érezte át igazán az anyja halálát, amikor az bekövetkezett.
Most, amikor ő volt az egyetlen életben maradt Adler, ez sokkal
inkább tudatosult benne. Sajnos az anyja mindig is haldokolni fog
az emlékeiben, szemben az apjával, aki viszont sosem hal meg. Ez
történik akkor, ha az ember elbúcsúzik valakitől, végignézi, ahogy
felszáll a vonatra, hogy aztán sose jöjjön haza. Valahol mélyen
továbbra is hisz abban, hogy az eltávozott személy egyszer még
visszatér.
Felesleges ostobaság volt Ausztriába menni. Eva már akkor tudta,
amikor az apja beszámolt a tervéről. Camillo azzal próbálta
megnyugtatni, hogy biztosította: Angelóra mindig számíthat.
Neked mindig ott lesz Angelo. Megígérte. Angelóra mindig
számíthatsz.
Ebben is tévedett. Angelo nem volt ott neki, és nem is lesz sosem.
Leszámítva azt az egy alkalmat, azt a néhány órát Maremmában. Az
emléktől most is fájdalom hasított belé, mint mindig.
– Még mindig abba a régi naplóba írogatsz? – hallotta meg a
fiatalember derűs hangját, mire felnézett a vastag, bőrkötéses
könyvből. Egyáltalán nem az a „régi napló” volt, amire Angelo
emlékezhetett. Eva már négy kötetet írt tele, de mindig ugyanolyan
külsejű naplót vett, mintha ezzel biztosíthatná az állandóságot az
életben.
– Igen. Szemmel láthatólag nem valami gyakran – felelte,
becsukta a könyvet, és gumiszalagot tekert köré, hogy az oldalakat
szorosan összesimulva tartsa. Visszadugta a naplót a kézitáskájába,
majd összekulcsolta a kezét.
– Még mindig vallomásokat írsz? – tudakolta kedvesen a férfi.
– Nem – hazudta a lány. – Arra jutottam, hogy az effajta gyónás a
papoknak való. – Amikor rájött, milyen harcias benyomást
kelthetett, vállat vont, hogy enyhítse a szavai élét. – Csak feljegyzem,
ami történik. Ennyi az egész.
– És miről írtál… most, az előbb? – faggatta tovább a fiatalember,
mire Eva mogorván meredt rá. Angelo kinyújtotta a kezét, és
elsimította a ráncot a szemöldöke között.
 – Csak beszélgetni próbálok, Eva. Nem vallatlak. Ne nézz már
ilyen haragosan.
A lány elfordította a fejét, Angelo keze pedig visszahullott az
ölébe. Egy darabig csendben ültek, aztán Eva megenyhült, és
sóhajtott egyet.
– Maremma járt a fejemben. A vonatút. Borzalmas volt. – Nem
mondta meg, hogy pontosan melyik útra gondolt.
– De így is odautaztunk. Minden áldott évben – mosolyodott el a
fiatalember. Eva ezt végképp nem akarta. A szép metszésű ajak
mögül kivillanó fehér fogak látványától összerezzent, és elkapta a
tekintetét. Angelo mosolyát fizikai fájdalomként élte meg.
– Sosem megyek már vissza – jegyezte meg feszülten. Lehunyta a
szemét, hogy úgy tehessen, mintha aludna, de ehelyett arra gondolt,
amikor utoljára látta a vörös zsindelyes, hatalmas verandás házat,
amelyet erdő és tenger vett körül, a legjobbat kínálva mindenből.

Angelo lenyűgözőnek találta, ahogy Camillo igyekezett megkerülni a

faji törvényeket. Akkoriban reményt merített ebből. 1938-ban,
amikor életbe léptek az első törvények, Camillo átruházta az
otthonát Santinóra és Fabiára azzal az ígérettel, hogy minden
ugyanúgy megy tovább, mint addig. Ő és Eva „lakbért” fizetett azért
a két szobáért, amelyben laktak. A „lakbér” pontosan az az összeg
volt, amelyet addig havi bérként kifizetett Santinóéknak, így semmi
sem változott. Továbbra is Camillo fizette a háztartás számláit, és
minden simán haladt a megszokott mederben.
Papíron Gino Sotelo lett az Ostrica Üveggyár egyetlen
tulajdonosa, de Camillóval írtak egy szerződést, amelyben
kijelentették, hogy semmi sem változott. Ezt a szerződést az
Egyesült Államokban iktatták egy ügyvédnél, és egy óriási összeget
is letétbe helyeztek Angelo nevére. Mivel a fiatalember még mindig
amerikai állampolgár volt, a dolog bevált. Camillo bejárt dolgozni,
de nem kapott fizetést. Ha valaki rákérdezett volna, mit keres ott,
azt a választ kapja, hogy tanácsot ad.
Mindehhez bizalom kellett. Mit is mondott Eva egyszer régen?
Isten néha az embereken keresztül hat. Ez igaz volt. Camillo
Rossellinek mindössze emberi kapcsolatai voltak, és ahogy
korábban bejelentette, ezek segítségével sikerült megkerülnie a
törvényeket. Azzal, hogy megbízott a hozzá legközelebb állókban.
Csupa helyes döntést hozott, kivéve az utolsót, ami rossznak
bizonyult.
Angelo tudta, hogy Eva nem alszik, bár a Rómába tartó vonat
zakatolása, vibrálása őt is elálmosította kissé. A lány megpróbált
távolságot tartani kettejük között. Megemlítette Maremmát, aztán
ismét magába fordult. A fiatalember ezért nem hibáztathatta. Rá is
hasonló hatással volt a dolog, pedig a Maremmáról való emlékei
messze nem voltak annyira számosak és bonyolultak, mint Eváé.
Meglepte, hogy a lány egyáltalán szóba hozta. Megsemmisítő volt,
ahogy az egész véget ért.
Gyerekkorában az egész augusztust a tengerparton töltötte,
ahogy a család többi tagja is, de aztán, ahogy egyre idősebb lett, és
egyre komolyabbá váltak a tanulmányai, már nem maradhatott egy
teljes hónapig. Emellett ott volt az is, hogy bármennyire szerette is a
családját és a tengerpartot, a háromheti verőfény, homok és Eva
szépsége nem volt egészséges kombináció egy ifjú papnövendék
számára, függetlenül attól, hogy unokatestvéreknek nevezik
egymást, vagy sem. A nonnája azonban kérlelte, könyörgött, és
levette a lábáról, így Angelo végül mindig felbukkant, még ha csak
néhány napra is.
 Szerette a maremmai partokat. Ezeket a helyeket csupa meleg,
fehéren sugárzó emlék töltötte be – a fehér homok, fehér kagylók,
fehér törülközők, Eva ujjatlan, fehér nyári ruhája, amit azon a
réges-régi nyáron viselt, amikor a fiú megkapta az első csókját.
A lány számára is az első volt, bár Angelo biztosra vette, hogy
azóta sokan csókolták. Eva akkor meggyőzte, hogy járjanak már
utána, tényleg olyan nagy dolog-e. Tizenkét éves volt azon nyáron,
Angelo pedig tizennégy – még nagyon fiatal, és a papi pálya is elég
távoli volt ahhoz, hogy a lelki üdve miatt aggódjon, ha megcsókol
egy signorinát. Eva ötlete észszerűnek tűnt, sőt, csábítónak is, így
hát csak vállat vont, és hagyta, hogy a lány lehúzza magához a fejét.
Eva ajka puha volt, az övén azonban megtapadt egy kis homok,
ezért amikor a szájuk összeért, a lány az orrát ráncolva felnevetett.
– Ez csiklandoz! – Letisztogatta a homokot a fiú szájáról, aztán
újra próbálkoztak, de egyikük sem hunyta le a szemét. Még akkor is
egymást bámulták, amikor már olyan közel került az arcuk, hogy
csak szempillákat és szeplőket láttak.
Egy darabig így maradtak, mozdulatlanná dermedve, csak az
ajkuk ért össze. Aztán Eva megint nevetni kezdett.
Angelo elugrott, és zavartan megdörzsölte a száját.
– Szerintem rosszul csináltuk – motyogta.
– Tényleg? – Eva már nem kacagott, helyette összevonta a
szemöldökét. – Mit kellett volna még csinálnunk?
– Hát, ott van például az, hogy behunyhatnád a szemedet.
– De te sem csuktad be a tiedet – ellenkezett a lány.
– Jó, akkor én is behunyom.
– Rendben. Van valami más is?
A fiúnak volt némi sejtelme arról, hogy a csókolózásnál szerephez
jut a nyelv is. Azt ugyan nem tudta, hogy pontosan mi módon, mivel
az egész rendkívül nyálasnak és kissé taszítónak tűnt. Arra jutott,
hogy majd próbát tesz, és egy kicsit megnyalja Eva ajkát. Nem szól
róla előre, így ha nem válik be, akkor még mindig mondhatja, hogy
véletlenül történt.
– Billentsd oldalra a fejedet, hogy ne üssük össze az orrunkat –
adta ki az utasítást.
– Jó. Te meg gyere közelebb, hogy ne kelljen annyira
nyújtózkodni – javasolta a lány.
Újabb kísérlet következett, és Angelo ezúttal gondoskodott arról,
hogy ne legyen homok a száján. Egymás felé hajoltak, és egyszerre
hunyták be a szemüket, ösztönösen elfordítva kissé a fejüket. Most
már sokkal jobb volt, mert Eva nem nevetett. Angelo nyelve hegye
kimerészkedett, és megérintette a lány felső ajkát. Olyan volt az íze,
mint a szőlőé és a napfényé. Eva meglepetésében mozdulatlanná
vált, de nem húzódott el. Angelo belemarkolt a homokba, amikor a
lány bizonytalanul megsimogatta a nyelvével. Aztán az ő nyelve
következett, összeért Eváéval, a szájában szétáradt a szőlő és a
napfény íze, és megcsiklandozta az orrát. Az érzés olyan mámorító
volt, hogy csukott szemhéja alatt kifordult a szeme.
Ekkor talált rájuk a nonnája. Elvisította a nevüket, és mindketten
kaptak egy-egy gyors fülest. Fabia a két tasli közt keresztet vetve
imádkozott. Ezután két napra el lettek tiltva egymástól, majd
Camillo leültette mindkettejüket, hogy komolyan beszéljen a
fejükkel.
Amikor végzett a fura és körülményes előadással a férfiakról,
nőkről, kisbabákról és csókolózásról, Eva kacagva felpattant a
székről. Felkapaszkodott az apja ölébe, és rendkívül komoly képpel
Camillo szemébe nézett.
– De babbo, az egész olyan gusztustalan volt! Mintha egy osztrigát
csókoltam volna meg! Életemben soha többé nem akarok fiúval
csókolózni!
 – Olyan volt? – szaladt ki Angelo száján. Megdöbbent, mert neki
egészen más volt a tapasztalata.
– Nem akarsz? – kérdezte ezzel egy időben Camillo, aki éppolyan
meghökkentnek tűnt, mint a fiú.
– Nem! Az egész csak egy butaság volt, hogy meg merjük-e
csinálni. Angelo olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Én meg a
húga. Nem fordul elő többé, babbo, ne aggódj. Most pedig kérem
vissza a barátomat. Nem akarom egyedül tölteni az egész nyaralást.
– Angelo? – pillantott rá felvont szemöldökkel Camillo.
– Hm? – A fiú semmit sem értett, de az érzései nem kis csapást
szenvedtek el.
– Evát megcsókolni olyan volt, mintha osztrigával csókolóztál
volna? – tudakolta Camillo.
Angelo tekintete a lány felé siklott, aztán újra a férfi szemüveges
arcába nézett, majd megint vissza Evára. Mindig is igyekezett igazat
mondani. Különösen Camillónak. Most állítsa azt, hogy egyáltalán
nem olyan volt, mintha osztrigát csókolna? Mondja el neki, hogy
élete legelképesztőbb tizenöt másodperce volt? A lány mókásan
kimeresztette a szemét, és félrebillentette a fejét. A tekintete ezt
üzente: menj már bele, te idióta!
Ó.
Ó!
– Ööö… igen… Talán nem osztrigával… de nyálas volt, és egy
kicsit taszító. Mintha nonnával csókolóztam volna – füllentette
Angelo.
Eva nevetéséből ki lehetett hallani, hogy a legkevésbé sincs
megbántva.
Camillo összeszűkült szemmel méregette a lányát, aki az apja feje
után kapott, és csókot nyomott az arcára.
– Ne aggódj, babbo. Angelo a testvérem. Akkor kérlek szépen,
most kimehetnénk a partra?
Angelót megmosolyogtatta az emlék. Eva nagyon fondorlatos és
nagyon meggyőző volt. Camillo csak sóhajtott, és már futhattak is.
De a nyár hátralevő részében nem hagyták őket kettesben,
egyetlenegyszer sem. Nem volt több csókolózás. Mintha valamiféle
döntés született volna. A felnőttek viselkedése egyértelművé tette:
csókolózásról szó sem lehet, ha továbbra is egymás mellett akarnak
maradni.
Sosem beszéltek a dologról. Sosem ismerték be egymás előtt, hogy
gyönyörű emlék volt, valamiről, amit először tettek meg. Azonban
az elkövetkező években nem tudták úgy kimondani az „osztriga”
szót, hogy ne vigyorogjanak egymásra, és ilyenkor Eva tekintete
különössé, álmodozóvá vált, Angelo pedig nyilallást érzett a
mellkasában.
Megdörzsölte a szíve tájékát, így próbálta oda sem figyelve
enyhíteni a régi fájdalmat. Keze rátalált a keresztjére, ujját
végighúzta rajta, lehunyta a szemét, és megpróbálkozott a déli
imájával, de a vonat ringatása és a mellette ülő női alak nem hagyta,
és a gondolatai visszatértek a fehér tengerpartokhoz és a tiltott
csókokhoz.
 9. FEJEZET

A SZENT CECÍLIA-TEMPLOM

Megszólalt valami jelzőcsengő, majd felsüvített egy síp. Angelo

felriadt. Megérkeztek Rómába. Ezek szerint mégis elaludt, ahogy
Eva is – feje a fiatalember vállára billent, mintha eredetileg az ülése
fejrészének támasztotta volna, de aztán győzedelmeskedett a
gravitáció. Angelót olyan gyengédség fogta el, hogy le kellett
hunynia a szemét, és amióta előző nap találkoztak, immár
sokadszor erőért fohászkodnia.
A lány megmoccant, összerándult, és elhúzódott a fiatal pap
vállától. Angelo végzett az imádkozással, és kinyújtotta a karját. Időt
akart adni neki arra, hogy összeszedje magát. Ő is megigazította a
gallérját, és végigsimított rövid haján – ha rendesen levágatta, akkor
a hullámos fürtök nem vadul göndörödtek, hanem a feje
formájához idomultak –, majd feltette széles karimájú, fekete
kalapját.
– Megjöttünk – szólalt meg Eva felé fordulva.
A lány bólintott, csak egy kurta biccentés volt, mert közben épp
megtűzte kis fehér kalapját. Gyorsan felvitt az ajkára egy friss réteg
piros rúzst, bekattintotta a retikülje zárját, és bedugta a kis
utazótáskába.
Felálltak, és elindultak kifelé. A szeptemberi idő még mindig túl
meleg volt, de az állomás füstszaga és a fejvesztve rohangáló
rengeteg utas látványa valahogy felélénkítette őket.
– Találtam neked szállást. Nincs messze attól, ahol én lakom –
vetette hátra a válla felett Angelo, miközben ide-oda kanyarogva
haladt előre a tömegben, botjával utat törve mindkettejüknek.
– A nagybátyámnál fogok lakni. Táviratoztam nekik. Várnak
engem – kiabált utána a lány.
A fiatalember megtorpant. Eva fojtott hangon elkáromkodta
magát, amikor beleütközött merev hátába. Angelo szinte azonnal
újra elindult, és csak akkor adott hangot az elégedetlenségének,
amikor kiértek az utcára, és letették a poggyászukat, hogy
megvárják a buszt, amely átviszi őket a városon.
– Ők olyan városrészben élnek, ahol főként zsidók laknak –
mormolta a lány fülébe.
Eva felvonta finom ívű szemöldökét, és ajakbiggyesztve várta,
hogy folytassa.
– Annál nagyobb butaságot nem is tehetnél, mint hogy egy zsidó
családdal laksz. Ennyi erővel akár csillagot is viselhetnél a
melleden.
– Ezzel arra célzol, hogy a nagybátyámék veszélyben vannak? –
kérdezett vissza ugyanolyan fojtott hangon a lány.
– Igen, Eva, pontosan erre célzok! – Angelo hitetlenkedve csóválta
a fejét. – Ha a nagybátyádékkal élsz, akkor a világon semmi értelme
annak, hogy elhoztalak Rómába, egy olyan városba, ahol nem
tudják, ki vagy, ahol a neved, címed és vallásod nem szerepel
valami fasiszta listáján, ahol könnyűszerrel hozzáfér az SS. Egy
olyan városba, ahol senki sem ismer.
– Találkozni akarok velük, Angelo. Két éve nem láttam őket.
A busz megérkezett, a fiatalember elindult felé, továbbra is
magával cipelve a lány bőröndjét és a saját, jóval kisebb táskáját.
 – Ez a mi buszunk – közölte. Evának fogalma sem volt, ez
pontosan mit jelent, vagy hogy hová tart a jármű.
Felszálltak, becsusszantak egy ülésre, és a táskáikat feltették a
fejük fölé, a csomagtartóba. Amikor a busz megrázkódott,
felmorrant, és folytatta útját, Eva megpróbálta megtudni, hová
mennek.
– Te hol laksz?
– Nem messze a nagybátyádéktól. A Tevere nyugati oldalán, a
Basilica di Santa Maria közelében.
A lánynak fogalma sem volt, hol lehet ez a hely. A magyarázat
számára nem sokat jelentett.
– Más papokkal laksz együtt?
– Közös lakásban élek Monsignor Lucianóval és a nővérével, aki
egy nagyon kedves, idős nő. Amikor épp nem a háztartással
foglalkozik, akkor csipkét készít. Úgy tesz, mintha a fia lennék.
Mindkettőnknek szépen gondját viseli.
– Azt hittem, hogy valamiféle… parókián laksz. Vagy nem így
nevezik a paplakot?
– Régebben így volt. A felszentelésem után egy Rómától délre
fekvő kis falu papja voltam fél évig, aztán átküldtek káplánnak a
Szent Szív-templomba, amely a Trasteverétől keletre van, a
Colosseum mellett.
– Káplánnak?
– A káplán a helyi plébános mellett teljesít segédlelkészi
szolgálatot. Ott két évet töltöttem. Ez idő alatt jól megismertem azt a
környéket.
– És most?
– Most más kötelességem van.
– Nem misézel mindennap? – Eva mindig úgy képzelte el a
fiatalembert, amint épp ostyát helyez a hívők kitátott szájába, és
végtelen hosszan prédikál. Hirtelen ráébredt, milyen keveset is tud
Angelo mindennapi életéről.
– Mindennap részt veszek a misén. Ha dolgom engedi, többször
is. De nem, most már Monsignor Luciano segédje vagyok, ő pedig a
római Kúria egyik rangidős tisztségviselője.
– Mi az a „római Kúria”?
– A katolikus egyház adminisztratív egysége.
– Te valami irodában dolgozol? – Eva megdöbbent.
– Igen. Amikor épp nem a városban rohangálok, akkor a Vatikán
egyik irodájában dolgozom. Az ügyosztályomnak mostanában
nagyon sok a dolga. És csak még több lesz.
– Milyen osztályon dolgozol?
– A menekültsegítőn.
A lány értetlenül meredt rá.
– Létezik ilyen ügyosztály?
– Tulajdonképpen igen. A hivatalos munkakörünk az, hogy
pasztorációs támogatást nyújtsunk vándoroknak, nomádoknak,
turistáknak és utazóknak. A gyülekezetet egy bíboros felügyeli.
Monsignor Luciano Dubois bíboros alá tartozik. Az én feladatom az,
hogy elvégezzek mindent, amit a monsignore rám bíz, de ritkán
fordul csak elő, hogy az íróasztal mellett ülök, és gépelek…
amennyiben erre gondoltál. Az effajta munkát világi titkárnők és
asszisztensek végzik. Én a kapcsolattartásért felelek, ami főleg
futkosást jelent.
– Érdekes. A féllábú pap futkos.
– Igen, ironikus. – Amikor Angelo csúfondárosan elmosolyodott,
kék szeme megcsillant. Eva nem mosolygott vissza, pedig szeretett
volna. Olyan könnyen visszatértek a régi szokások… ahogy
csipkelődtek, ahogy egymást ugratták. Neki azonban ez biztosan
nem tesz jót. Csak annál inkább hiányzik majd neki Angelo, amikor
visszatér Firenzébe. Épp eltökélte, hogy felvértezi magát ellene,
amikor a fiatalember megszólalt. A hangjában nem volt semmi
derű.
– Azt akarom, hogy beköltözz a Szent Cecíliába. Az egy olyan
kolostor, amelynek van egy zárda része, de a bejárat melletti
szobákat kiadják. A Trasteverében van, így nem leszel messze a
családodtól sem. – A hangja parancsolón csengett, mintha
megszabná, mit tegyen, és Eva már nyitotta is a száját, hogy
tiltakozzon.
– Kérlek… – könyörgött Angelo, de olyan halkan, hogy a lány akár
úgy is tehetett volna, mintha nem hallaná.
– Nem akarok egyedül lenni – mormolta válaszképpen, és
gyűlölte, hogy ennyire kiszolgáltatott.
– Még mindig jobb egyedül, mint letartóztatva – felelte a férfi, de
a tekintete együttérző volt.
– Nem vagyok biztos benne, Angelo – nézett rá a lány. –
Egyáltalán nem biztos, hogy ez így van.
– Eva… – sóhajtotta Angelo. – Ezt nem gondolod komolyan.
– Honnan tudod? – csattant fel Eva. – Hogy képzelheted, hogy
tudod, hogyan érzek?
A fiatalember pillantása arról árulkodott, hogy tisztában van
azzal, hogyan érez, de a lány a fejét ingatva elfordult, jelezve, hogy
lezárta a vitát, és Angelónak fogalma sincs semmiről.
– Tudattam a családommal, hogy érkezem – ismételte meg. –
Várnak engem. Biztosra veszem, hogy téged is szívesen látnának.
Angelo már kezdte tiltakozón rázni a fejét. Az indulattól
megfeszült a szája, és a két szemöldöke közti redő valóságos
kanyonná mélyült.
– Meglátogatom őket, velük vacsorázom, és aztán bezárhatsz
abba a kolostorba, ha muszáj – tette hozzá Eva, mielőtt a
fiatalember folytathatta volna a megkezdett hadjáratot.
Angelo megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és az út hátralevő
részét fagyos csendben, a gondolataikba merülve tették meg.

Át kellett szállniuk egy másik buszra, majd egy villamosra, amelyről

a Viale Domina 325-től kétsaroknyira szálltak le. Délután kettő volt,
és már reggel hat óta úton voltak. Angelo feltűnően frissnek tűnt,
fekete reverendája és széles karimájú kalapja sokkal jobban bírta az
utazást, mint Eva egyenes vonalú, piros szoknyája és fehér blúza. A
lány gyűröttnek és piszkosnak érezte magát. Míg arra vártak, hogy
valaki ajtót nyisson, levette a kalapját, és lesimította a haját. Az
épület tiszta volt, és takaros, a folyosók levegősek, szélesek, ám így
is egyértelműen szegényesebb, mint Augusto bácsi firenzei otthona,
amelyet most nem zsidók béreltek valami nevetséges összegért. Az
ajtó résnyire kinyílt, és egy barna szem kukucskált ki rajta.
– Eva! Angelo! – Az ajtószárnyat szélesre tárták, és Eva
unokatestvére, a már lényegesen kevésbé dundi Claudia – a
háborús fejadag erre az egyre volt jó –, behúzta a lányt az apró
előszobába, közben kinyújtva a kezét Angelo felé. Eva gyorsan
végigmérte a fényes padlót, a falon függő képeket, a firenzei házból
származó bútorokat. Az otthonos hangulattól valamelyest enyhült a
görcs a gyomrában, és attól is, hogy látta, milyen erőfeszítéseket
tettek a lakás barátságosabbá tételére. Korábban sokat aggódott
amiatt, hogy milyen lehet nagybátyja, nagynénje és unokatestvérei
élete Rómában. Első ránézésre azonban minden rendben mehetett.
– Megvártunk titeket az ebéddel. Levi szerzett gyümölcsöt.
Tudjátok, ő a feketepiaci varázsló. Olyasmit is sikerült vennie, amit
másnak nem. – Claudia könnyedén csevegve bevezette őket a
szalonba, amely tele volt emberekkel.
– Eva, ugye emlékszel Giuliára, mamma húgára? – Giulia Sonnino
jóval fiatalabb volt a nővérénél, talán ha harmincéves lehetett.
Claudia és Eva mindig is felnéztek rá, és nem annyira nagynéninek,
inkább elegáns, kicsit idősebb unokatestvérnek tartották. Giulia
még mindig szép volt, pedig a terhessége utolsó szakaszában
járhatott. Elcsigázottan mosolygott fel a lányra és Angelóra, és
megpróbált felemelkedni a kanapéról, hogy üdvözölje őket. Mario, a
férje azonban visszaültette, és ő állt fel helyette.
Mario Sonnino orvos volt, magas, vékony, kedves pillantású férfi.
Camillo szerint ez utóbbi zsidó vonás volt. Mindig azt mondogatta:
„nekünk, zsidóknak kedves tekintetünk és fürge elménk van”. Eva
nem tudta, hogy mennyi lehet ebben az igazság, mivel az apja oly
sok mindenről állította azt, hogy jellegzetesen zsidó vonás, de Mario
egy kicsit az ő babbójára emlékeztette, úgyhogy talán Camillónak
igaza volt.
Tizenkét vagy tizenhárom éves lehetett, amikor részt vett Mario
és Giulia esküvőjén, és Claudiával úgy ítélték meg, hogy a vőlegény
nagyon jóvágású. Emellett Mario hegedült is, vagyis már a
kezdetektől fogva rokon léleknek számított. Eva most már látta,
hogy nem különösebben jóképű, de a lelki jósága az arcára volt írva,
és egyértelműen rajongott a feleségéért. Eva melegen rámosolygott,
aztán kezet rázott a férfi lábába kapaszkodó kislánnyal, akinek az
arcán bájos gödröcskék támadtak, amikor a bemutatkozásnál
elmosolyodott.
– Ő Emilia – mondta Mario. – A fiú pedig, aki mindenáron meg
akarja verni sakkban Levit, a legidősebb gyerekünk, Lorenzo. – A
nyolc-kilenc éves Lorenzónak hiányzott az első két metszőfoga, s
amikor meghallotta a nevét, felnézett a sakktábláról, és
elvigyorodott. Levi otthagyta a játszmát, három hosszú lépéssel
mellettük termett, felkapta és magához ölelte Evát, mire a lány
felnevetett, a kis Emilia pedig felvisított, és követelni kezdte, hogy rá
is sor kerüljön.
– Engem, engem! Engem is hintáztass meg, Levi kuzin!
– Igen, hintáztasd csak Emiliát! – kérte kacagva Eva, amikor a fiú
letette. Levi kezet rázott Angelóval, Bianca néni pedig odaterelte
őket az asztalhoz, ahol gyorsan végeztek az egyszerű vacsorával. A
beszélgetés csapongott, hol erről volt szó, hol arról, mert az
egymástól távol töltött idő alatt sok minden történt. Amikor Angelo
magára vállalta, hogy válaszolgat a kérdésekre, Eva Giuliához
fordult, és a terhességéről érdeklődött.
– Mikorra várod a babát?
– Még egy hónap – sóhajtotta a nő, mintha az a hónap maga lenne
az örökkévalóság. – Én már készen állok, habár a körülményeink
nem a legjobbak.
– Ti is ebben az épületben laktok?
– Nem, hanem a régi gettóban – felelte halkan Giulia. – Mario
orvos, de elvesztette a praxisát. Perugiában házunk volt… – A
mondatot nem fejezte be, Eva pedig nem erőltette.
– Itt fogsz lakni Augustónál és Biancánál? – tudakolta jólnevelten
Giulia, hogy a lány terveire terelje a szót.
– Még nem tudom – bújt ki a válaszadás alól Eva, mert nem akart
kínos beszélgetésbe kezdeni. Ezzel természetesen azonnali reakciót
váltott ki.
– Ezt meg hogy érted? – csicseregte az asztal túloldaláról Claudia.
– Hát persze hogy nálunk fogsz lakni. Az én szobámban.
– Evának már találtam szállást – szólt közbe Angelo, mire Claudia
értetlenül ráncolta a homlokát.
– De… miért?
– Eva nálunk lakik – szögezte le Augusto bácsi, mintha ezzel le is
zárta volna a vitát.
– Nem biztonságos – jegyezte meg halkan Angelo. – Egészen
őszintén, a maguk számára sem az. Augusto, jó lenne, ha másik
lakást keresne. Vagy elhagyná Rómát.
– De hát a zsidók számára Rómánál nincs biztonságosabb! A
németek itt rendesen viselkednek. Itt nem lesz bajunk. A te pápád
jelenti a legnagyobb védelmet. A németek nem akarnak semmiféle
nemzetközi incidenst a Vatikánnal. Minden harmadik német
katolikus. Ezt tudtad, Angelo? Pontosan ezért hoztam ide a
családomat.
– A pápa lehetetlen helyzetbe került. Nincs semmiféle hatalma
Hitler felett. Nem tudta megmenteni a németországi zsidókat, nem
tudta megmenteni a lengyel zsidókat, nem tudta megmenteni az
osztrák zsidókat. A római zsidókat sem tudja majd megmenteni.
Az asztal körül csend támadt. Eva arca megrándult. Angelo letette
a villát, és komoly arccal nézett Augusto szemébe.
– A maga dolga, ha nem kíván rejtőzködni. Eva azonban nem
marad itt. – Úgy halkította le a hangját, mintha a falnak is füle
lenne. – Legalább azt engedje meg, hogy hamis papírokat szerezzek
maguknak, amelyeket felhasználhatnak, ha a németek
bedörömbölnek.
– Olyan papírokat, mint amilyenekkel Camillo is utazott? Ilyen
okmányokra gondoltál? – vágott vissza Augusto, és utálkozva lökte
hátra a székét. Nem állt fel, de ujjával Angelo felé bökött. – A bátyám
másnak adta ki magát, mint aki volt. Rajtakapták. És most nincs
bátyám.
Egy héttel azután, hogy Camillo Rosselli elindult Ausztriába
megkeresni Otto Adlert, olasz rendőrök jelentek meg a firenzei
Ostrica Üveggyárban, hogy kérdéseket tegyenek fel, mert a Gestapo
megkereste őket. Camillót Bécsben felismerte valaki, aki tudta róla,
hogy zsidó, és hogy nem az a személy, akinek mondja magát.
Ugyanis Gino Sotelónak, nem zsidó üzlettársának adta ki magát.
Camillo még a saját papírjaival is jobban járt volna – még egy olasz
zsidó is nagyobb biztonságban volt, mint olyan valaki, aki hamis
iratokat használ.
Gino Sotelo kijelentette, hogy ártatlan, és fogalma sincs az
egészről. Hittek neki, mivel Camillo Rosselli azt állította, hogy
üzlettársa tudtán kívül lopta el tőle az okmányokat. Ez hazugság
volt, Gino mindenről tudott, azonban így Camillónak nem kellett
bevallania, hogy hamis papírokkal utazott, ezzel is védve az
Ostricában zajló irathamisító tevékenységet.
Ginót azonban ez sem tudta megmenteni attól, hogy ő legyen az,
akinek közölnie kell Evával, hogy az apját letartóztatták. A kalapját
a kezében forgatva, szürke arccal érkezett a villába, és tudatta a
lánnyal, hogy Camillo nem egyhamar tér haza. A rendőrség
mindössze azzal az információval szolgált Sotelónak, hogy Camillo
Rossellit más zsidó őrizetesekkel együtt egy Auschwitz nevű
munkatáborba küldték.
– Már három éve – emelte fel a nyomaték kedvéért három ujját
Augusto. – És semmi hír nem jött felőle. Nem vagyok hajlandó. Nem
teszek semmi olyat, amivel veszélybe sodorhatom a családomat. Szó
sem lehet hamis papírokról. – Az asztalra csapott, mire a kis Emilia
ajka olyan riadtan biggyedt le, mintha őt is megütötték volna.
– A döntés a magáé – ismételte meg Angelo. – De Eva nem marad
itt.
A lány lenyelte az ingerültségét. Nem tetszett neki, hogy úgy
tárgyalnak róla, mintha ott sem volna, mintha nem lenne képes
szólni a saját érdekében. Mégis hallgatott. Augusto bácsi mindig is
túl gyorsan döntött a derűlátás mellett. Az optimizmusba bele is
lehet halni.
 Még egy órát maradtak, de a napok egyre rövidültek, és a
németek érkezésével új kijárási tilalom lépett életbe. Mario Sonnino
lekísérte Eváékat az utcára. Kellemesen elbeszélgettek, amikor
azonban indultak volna, a férfi megérintette Angelo karját, és
visszatartotta.
– Nekem szükségem lenne iratokra – súgta oda. – A családom
számára. Mihelyt megszületik a baba, elhagyjuk Rómát. Tudnál
segíteni?
Feleletképpen mindketten bólintottak, és Eva megragadta a kezét.
– Beletelhet néhány hétbe. De ha Angelo nem tud segíteni, én
biztosan fogok.
A fiatalember figyelmeztető pillantást vetett a lányra, de nem
szállt vele vitába. Nem ez volt a megfelelő hely.
Mario hálásan biccentett.
– Köszönöm. Köszönöm mindkettőtöknek. – Lefirkantotta a nevét
és címét egy darabka papírra, és átnyújtotta Angelónak.
Eva már indult volna, amikor Mario megállította.
– Eva?
– Tessék?
– Ne gyere vissza ide – mormolta fojtott hangon a férfi. – A
padrénak igaza van.

A Szent Cecília-templom nem volt túl messze, így Angelo negyedóra

múlva már a macskaköves piazza túlsó végében emelkedő,
impozáns, zárt épület felé vezette Evát. Rómában több száz
templom volt, kicsik és nagyok, díszesek és régiek, híresek és alig
ismertek, de amikor beléptek a magas kapun át a rózsabokrokkal és
padokkal szegélyezett udvarba, a Szent Cecília ívelt bejárata mintha
némán üdvözölte volna őket.
Egy négyszögletes medence, a közepén hatalmas vázával, mintha
csendes beszélgetésre és meditációra buzdított volna, bár most a tér
teljesen néptelen volt. Az udvarra több emelet magasból ablakok
néztek le – az egyik oldalon a zárda, a másikon egy ókori fürdőház
határolta. Angelo elmesélte, hogy a templom egy nemes nőről,
Cecíliáról kapta a nevét, akit három napon át bezárva tartottak a
fürdőházban – így akarták meggyilkolni –, ám ő sértetlenül,
énekelve lépett ki belőle. A fürdőházat kápolnává alakították át,
Cecília pedig a zene védőszentje lett. Eva megpróbálta elképzelni,
hogyan festhet ez a kápolna, és elhatározta, hogy ha az apácák
vonakodnak megmutatni neki, akkor majd egyszer beoson, és
megnézi.
Az apátnőt keresve beléptek a templom főhajójába, de az
éppolyan üres és csendes volt, mint az udvar. A főhajó szürke és
lehangoló benyomást keltett, a mennyezet túl alacsony volt ahhoz,
hogy azonnali áhítatot ébresszen, ám az oltár alatt a nőt ábrázoló
szobor mindenért kárpótolt. Eva ilyet még sosem látott. Annyira
élethű és gyönyörű volt, mégis annyira elhagyatottnak,
reményvesztettnek tűnt. A nő mintha aludt volna, de arccal lefelé
fordult, fürtjei eltakarták az arcélét, és a vágás a nyakán egészen
másról árulkodott.
– Ez Szent Cecília? Mi történt vele? – kérdezte Eva le sem véve
tekintetét a karcsú, fehér nyakról.
– Miután nem sikerült meggyilkolni a fürdőházban, újabb
kísérletet tettek. Ezúttal megpróbálták lefejezni.
– Megpróbálták?
– A legenda szerint három fejszecsapás sem volt elég hozzá. Jó
időbe beletelt, míg meghalt, és addig is sokakat megtérített –
magyarázta Angelo.
 – Mi volt a bűne? – tudakolta a lány merőn bámulva a szobrot.
– A politika. Szabadszájú nő volt – jegyezte meg fanyarul a férfi,
mintha arra célozna, hogy Eva ezt minden bizonnyal
rokonszenvesnek fogja találni. A hangján hallani lehetett, hogy
mosolyog, a lány azonban képtelen volt elmosolyodni. Egyre csak a
mártírhalált halt szentet nézte.
– Ó, Bianco atya! Sokkal korábbra vártuk! – kiáltotta valaki
meglepetten, elterelve Angelo figyelmét. Eva a hang irányába
fordult, és apró termetű, megereszkedett arcú, figyelmes pillantású
nőt vett észre, aki korát meghazudtoló fürgeséggel közeledett
feléjük. Az apszistól balra volt egy ajtó, azon át lépett be a főhajóba.
– Mater Francesca, ő itt Eva. – Angelo mindössze ennyit mondott,
mintha korábban már mindent elmesélt volna a lányról az idős
apácának.
– Atyám, jó lenne, ha sietne – közölte az apátnő. – Valami gond
van a Szentlélek Szolgálói Örökimádó Nővéreknél. Egy zarándok
meghalt, és mintha nem egészen értenének egyet az ügyben, hogy
mi a teendő.
– Eva, holnap benézek hozzád – vetette oda a fiatal pap, gyorsan
meghajtotta magát az apátnő előtt, megfordult, és már sietett is a
bejárat felé, kopogó bottal, kezében a kis táskát lóbálva. Eva
utánabámult, és újra eltűnődött, vajon miért egyezett bele ebbe a
római útba.
– Jöjjön – utasította Mater Francesca, majd meg sem várta, hogy
engedelmeskedik-e, Angelo nyomában elindult kifelé a főhajóból, és
végigment az udvaron. Eva felkapta a hatalmas bőröndöt, amit
egész nap Angelo cipelt, és másik kezében az útitáskát és a hegedűt
egyensúlyozva igyekezett felzárkózni. Az apáca egy kis ajtóhoz
vezette a bejárattól jobbra. Ahogy felfelé lépdeltek a keskeny
lépcsőházban, némi információval is ellátta.
 – A zárdán a bencés apácák és a Mária Szeplőtelen Szíve ferences
missziós nővérek osztoznak. De már jóval kevesebben vagyunk,
mint hajdan voltunk, és a kolostor túl van a virágkorán.
Eva azon töprengett, hogy mennyi idő telhetett el az óta a
bizonyos virágkor óta. Kétszáz év? Háromszáz?
– Ezeket a szobákat a világi szolgálók használták, de már nincs
szükségünk nagy személyzetre. Vannak elzártan élő nővérek, és
olyanok is, akik a zárda falain kívül gyakorolják apostoli
küldetésüket. A szobákat kiadjuk. Nagy szükségünk van minden
bevételre. Különösen most.
A lány biccentett, és azon morfondírozott, vajon meddig tart ki a
köteg bankjegy, amelyet magával hozott. A pénz értéke
folyamatosan romlott. Nemsokára már legfeljebb vécépapírnak lesz
jó. Az ékszereivel talán valamivel többre megy.
Az apátnő kinyitott egy ajtót, és oldalra lépett. A helyiségben volt
egy fém ágykeret, rajta keskeny matrac, felette, a falra szögezve
fából ácsolt kereszt. A szemközti fal mellett egyszerű szék, komód és
egy kis szekrény állt. Mater Francesca felkapcsolta az asztali
lámpát. A mozdulattal mintha azt jelezte volna, hogy ezentúl ez lesz
a lány otthona.
– Ez a szobája. Mosakodni a folyosó végén tud. A mosdón elvileg
többen osztoznak, de jelenleg maga az egyetlen lakó, úgyhogy ez
fényűzésnek számít. Vecsernye hatkor. Elvárjuk, hogy megjelenjen.
– De… én nem vagyok katolikus – tiltakozott Eva.
– Most már az.


1943. szeptember 18.

Vallomás
Nem kedvelem az apácákat.

Fáradt vagyok, de az álom éppoly csalóka, éppoly nehezen

megfogható, mint Angelo. A zárda túl csendes, és olyan öregszaga
van. Miért van az, hogy Rómában mindennek öregszaga van? Vagy
talán csak én érzem így, én vagyok képtelen megszabadulni a
veszteség bőrömbe ivódott szagától. Ugyanolyan vénnek és
roskatagnak érzem magam, mint annak a régi templomnak a falai,
amely mellett ma elzötyögött a buszunk. Még fél napja sem vagyok
itt, de Firenze máris annyira hiányzik, hogy a legszívesebben gyalog
nekivágnék az útnak. Firenzének virágillata van. Olyan az illata, mint
a jázminé, Fabiáé és apa pipájáé. Annyi év telt el, és én még mindig
érzem apa jelenlétét a villa szobáiban. A pipafüst szaga megnyugtat
és meggyötör.
Egy fura helyiségben fekszem egy kis ágyban, és hallgatom a néma
falakat. Megpróbáltam hegedülni, de a szoba úgy visszhangzott, hogy
libabőrös lettem tőle. Mintha a hamelni patkányfogó lennék, akinek a
sarkában halott apácák járnak. Nem akartam sem patkányokat, sem
kísérteteket előhívni, úgyhogy inkább eltettem a hegedűt.
Megjelentem a vecsernyén, ahogy elvárták tőlem, és néztem, ahogy
az apácák énekelnek, egy idős pap pedig misézik. Az apszis túloldalán
több apácát is láttam egy kis nyílás mögött. Úgy tűnik, ők sosem
jönnek onnan elő. Vajon ezt akarta Angelo? Talán azt képzeli,
elrejtőzhetek ebben a kis zárdában a háború végéig, aztán vállon
veregetheti magát, mert sikerült megmentenie engem?
Mi vár rám, ha megmenekülök? Amikor a jövőbe tekintek, még ha
olyan életet látok is, amelyben nem kell félni, nem kell amiatt aggódni,
hogy elkap és munkatáborba küld a Gestapo, valahogy nincs erőm
reménykedni.

Eva Rosselli
 10. FEJEZET

A ZSIDÓ GETTÓ

A „zarándok”, aki meghalt, egy idős zsidó asszony volt. A fia a

családjával Genovába menekült, ő pedig itt maradt. A Szentlélek
Szolgálói Örökimádó Nővérek befogadták, és náluk hunyt el
békésen, álmában, az ablak előtt ülve, fehér fityulával,
kölcsönkapott fekete fátyollal a fején, amelyben éppúgy nézett ki,
mint az őt rejtegető apácák.
Angelo megígérte az apátnőnek, hogy reggel első dolga lesz
elmenni a fő zsinagóga rabbijához, hogy kiderítse, szóba jöhet-e
valami titkos temetési szertartás. Ha nem, akkor az apácák közé
temetik, és a sírjára keresztet állítanak. Ennél többet nem tehetnek.
Köztük halt meg, köztük is nyugszik majd. Talán a háború után
eltávolíthatják a keresztet, hogy Dávid-csillag kerüljön a helyére. És
talán a nevét is kiírhatják. Egy nap visszatérhet a családja, hogy
köveket helyezzen a sírjára, ahogy Eva tette azoknak az őseinek a
sírjánál, akiket nem is ismert. Ám mégis arra volt a legnagyobb
esély, hogy Regina Ravenna egy hamis név meg egy számára nem
sokat jelentő kereszt alatt nyugszik majd titokban, s erről csak
Angelo és a Szentlélek Szolgálói Örökimádó Nővérek tudnak.
A fiatal papot nyomasztotta a tudat, a felelősség. Szeretett volna
valamiféle nyilvántartást vezetni, de nem mert. Szerette volna, ha
aktákat készíthet, listát írhat a nevekről és családtagokról, hogy
számot tudjon adni minden olyan személyről, akiért felelősséget
vállalt. Csakhogy a feljegyzések, a listák terhelő bizonyítékká
válhattak. Ezért aztán a lehető legegyszerűbb módszert választotta,
a szükséges papírokat a Vatikánban tartotta, és Istenhez
imádkozott, hogy őrizze meg a memóriáját, hogy senkiről se
feledkezzen meg.
Már érvényben volt a kijárási tilalom, amikor hazafelé indult, de
szerencsére nem állították meg. Volt ugyan papírja, amely
engedélyezte, hogy kimenjen a városba, ha papi hivatása
elszólította, de ha rákérdeznek, kénytelen lett volna hazudni az
öregasszonyról, akihez a kötelesség szólította. Mert az öregasszony
zsidó volt, és nem rendelkezett semmiféle irattal.
Az elmúlt pár évben egyik hazugság a másikat követte. Néha
hiányzott neki a falucska, ahol papi pályája első fél évét töltötte.
Evett, imádkozott, aludt, szolgált. Összesen ennyit tett. Az utcák
olyan keskenyek voltak, a faluba vezető út oly meredek és
kanyargós, hogy a németek valószínűleg nem tudták volna
odaküldeni a tankjaikat, ha nem akarják, hogy a járművek
elakadjanak a házak között. Aztán Rómába hívták, ahol gyorstalpaló
útján sajátította el a papi szolgálathoz és túléléshez szükséges
képességeket az Örök Város utcáin.
Ekkor felbukkant Monsignor Luciano, aki egyfajta mentora volt,
és már több éve rajta tartotta a szemét. Maga mellé vette, hogy
segítségére legyen a Kúrián végzett munkájában. Ez egészen
másféle tapasztalat volt. Itt ismerkedett meg Monsignor
O’Flahertyvel, a Vatikán egyik ír papjával, aki már ekkor a
menekültekkel foglalkozott. Így vette kezdetét Angelo kettős élete.
Elkezdte bejárni a várost, egyik végétől a másikig, elment minden
templomba, minden kolostorba és zárdába, minden egyházi
intézménybe, és számokat jegyzett fel: szobák, készségesség,
hozzáférhetőség.
Aztán sorra érkeztek az emberek. Egy zsidó anya a fiait akarta
elbújtatni. Egy rabbi tartott attól, hogy célponttá vált, ám nem
akarta elhagyni a hitközségét, de a családját szerette volna
megvédeni. A hírük egyre terjedt, és egyre többen keresték meg
őket. Az egyház bújócskát játszott a hatalommal, és Angelo lett a
szeme, a füle – egy fiatal, bicegő pap, akinek remek nyelvérzéke
volt, és különösen jól megértette a zsidókat. Tisztában volt az
étrendi szabályaikkal, az istentiszteletük szokásaival, de csak
egyetlen fogaskerék volt az egyház gépezetében, amely hozzáfogott
annak a mérhetetlen feladatnak az elvégzéséhez, hogy elbújtassa az
üldözötteket.
Azokkal a külföldi zsidókkal kezdték, akiket Felixhez hasonlóan
1940-ben kiutasítottak Olaszországból, de nem volt hová menniük.
Július óta azonban megváltozott a helyzet – amikor a diktátor
elbukott, és hullani kezdtek a bombák, az egyháznak már olaszokat
kellett elrejtenie.
A monsignore utasította, hogy találjon más módokat a
menekültek bújtatására, és Angelónak ekkor eszébe jutott Aldo
Finzi. Elutazott Firenzébe, és megkérte a kis termetű férfit, hogy
segítsen neki. Közösen több mint kétszáz iratot osztottak szét olyan
zsidóknak, akik a megfelelő papírok birtokában elvegyülhettek a
város lakói között. Így több hely szabadult fel azok számára, akik
vagy a nyelvi akadályok, vagy pedig a megjelenésük miatt túl
feltűnőek lettek volna. A zsidó férfiakat nehezebb volt elrejteni.
Nem tudtak úgy tenni, mintha nem lennének zsidók, nem tudtak
beleolvadni a sokaságba. A hadra fogható korú, nem zsidó olasz
férfiak ugyanis mind harcoltak. Katonákat is kellett bújtatni a
Gestapo elől. És annyi gyerek volt! A város különböző pontjain
három zárda is zsúfolásig megtelt zsidó árvákkal. Közülük néhányat
el lehetett helyezni családoknál, csakhogy a gyerekek speciális
veszélyt jelentettek. Hiszen mindössze egy nem odaillő szó, egy
meggondolatlan megjegyzés kellett hozzá, és máris lebukott a
gyermek, az őt befogadó családdal együtt. Angelóék vidéken is
keresték a lehetőségeket, de a menekültek szállítása sem volt
egyszerű. Az egész művelet minden nappal egyre bonyolultabbá
vált, egyre nagyobb kihívást jelentett.
Angelo nem egyedül dolgozott, hiszen több száz atya és nővér,
szerzetes és apáca nyitotta meg ajtaját, és hunyta be szemét, hogy
ne kelljen tudomást vennie az őket fenyegető veszélyről. Néha
azonban hihetetlenül egyedül érezte magát. Biztonságosabb volt, ha
senkivel sem oszt meg semmit, ha nem bízik senkiben, ha maga
végez el mindent, amit csak lehet. Nagyon kimerült.
Azon az estén kapkodva imádkozott, majd bezuhant az ágyába. A
lába sajgott, és még sosem érezte magát ennyire elcsigázottnak, de a
gondolatai állandóan visszatértek Evához. A lány tiltakozás nélkül
nézte, ahogy elhagyja a templomot. Az arca kifejezéstelen volt, úgy
szorongatta a hegedűjét, mintha az egész világon egyedül az
számítana. Ő pedig úgy ment el, hogy hátra sem pillantott. Így
kellett tennie. Eva biztonságban volt, rá pedig máshol volt szükség.
Ám a helyzet 1939 augusztusára emlékeztette, amikor magára
hagyta a lányt a Pazzi-kápolnában.
Épp Maremmából tértek vissza a városba, a valóságba, mégpedig
valami új tudással a birtokukban egymásról és arról a világról,
amelyben magukat találták. Angelo már tudta, hogy mit kell tennie,
és meg is tette. Az emlék azonban azóta is kísértette.

*
Szeptember 26-án, alig tíz nappal azután, hogy Eva beköltözött a
Szent Cecília apácáihoz, az SS római parancsnoka, Kappler ezredes
azt követelte, hogy szállítsanak ötven kilogramm aranyat a Via
Tassón található német főhadiszállásra. Amennyiben a zsidó
közösség harminchat órán belül nem tesz eleget a követelésnek,
összeszednek kétszáz római zsidót, akikre deportálás vár.
A Lungotevere de’ Cencin álló fő zsinagóga előtt kétségbeesett
emberek sora kígyózott, hogy felajánlják mindenüket, csak
sikerüljön kordában tartani vele a sárkányt. Angelo megtiltotta
Evának, hogy akár csak a zsinagóga közelébe is menjen, de a lány a
tiltásnak fittyet hányva fogta az összes arany ékszerét, és beállt ő is
a sorba. Augusto bácsi az egyházközség tekintélyes tagjaival együtt
az arany mérését, a számolgatást végezte, és amikor meglátta a
lányt, ismét biztosította arról, hogy az arany kicsikarása valójában
„jó jel”.
– A németek észszerű emberek. Logikusabb, ha az aranyunktól
fosztanak meg bennünket, mint ha az embereinket viszik el –
fejtegette. Eva csak a fejét ingatta. Képtelen volt bármi észszerűt
vagy logikusat felfedezni a zsidóüldözésben. De így is felajánlotta az
ékszereit, abba a halvány reménybe kapaszkodva, hogy talán
minden pontosan úgy van, ahogy a nagybátyja mondta.
Épp kilépett a zsinagógából, amikor észrevette a sorban Mario és
Giulia Sonninót a két gyerekével. Giulia hasa már akkora volt, hogy
Eva inkább rávette az előttük állókat, hogy engedjék őket előre, ne
kelljen órákon át talpon lennie. A Sonnino házaspár a
karikagyűrűjét adományozta oda, és egy svájci zsebórát, amely már
három nemzedék óta Marióék családjának birtokában volt. Giulia
tréfálkozva megjegyezte, hogy az ujján látható keskeny, fehér csík
bizonyítja, hogy nem valami laza erkölcsű nő, de könny csillant a
szemében, amikor a karikagyűrűjét az aranyhalomra helyezte. Eva
a gyerekekkel maradt, míg a szüleik végeztek, aztán visszasétált
velük gettóbeli lakásukhoz, amely mindössze egy sarokra volt a
nagy zsinagógától.
– Fotókra van szükségünk, de olyan minőségűnek kell lenniük,
mint a hivatalos fényképeknek – mormolta fojtott hangon Eva.
Mario biccentett, mert azonnal tudta, hogy miről van szó.
– Aztán ezeket elvisszük a nyomdászhoz, aki ráapplikálja az
iratokra, hogy amikor lepecsételi őket, a pecsét nyoma már ott
legyen a fotón is. Így bonyolultabb a folyamat, de ettől tűnnek
valódinak az okmányok. Amikor ezzel elkészül, akkor jöhetnek az
ujjlenyomatok és az aláírások, de a fényképekre minél előbb
szükségünk van.
Angelo lehetetlenül szűkszavúnak bizonyult a tevékenységeit
illetően, és rendre visszautasította Eva segítségre vonatkozó
ajánlatait. Mintha eltökélte volna, hogy a lány maradjon csak
eldugva a zárdában, ahol nem érheti baj, csakhogy Eva ebbe lassan
beleőrült. Mivel tudta, milyen rengetegen várnak hamis személyi
igazolványra, és hogy Sonninóék ennek a listának a legalján
helyezkednek el, elhatározta, hogy majd ő kezébe veszi az ügyüket.
– Megvannak – felelte halkan Mario. – És a közösség tíz további
tagjának a fotói is, nekik is szükségük lenne iratokra. –
Bocsánatkérőn nézett a lányra. – Igazán nem akarom kihasználni a
helyzetet, de ezek az emberek nem fordulhatnak senki máshoz.
Amikor Eva elhagyta Sonninóék lakását, tizenkét fotó rejtőzött a
melltartójában. Megígérte, hogy mihelyt megszervezte az okmányok
elkészítését, már hozza is őket. Valahogy muszáj lesz megkerülnie
Angelót, és visszamenni Firenzébe, hogy találkozhasson Aldóval.
Úgy tervezte, venne egy retúrjegyet, egész éjjel dolgozna a
papírokon, és másnap térne vissza Rómába. Ha Angelo
megengedné, akkor elvinné a fotókat, és egyúttal a fiatalember
menekültjeinek is szerezne iratokat.
A zsinagógánál találta meg, Angelo a város több plébániájáról
összegyűlt pappal együtt ott állt a sorban. Sikerült jelentős
mennyiségű aranyat összeszednie olyan nem zsidó római
lakosoktól, akik szerettek volna segíteni, de attól tartottak, hogy a
„gazdag zsidók” esetleg elutasítják őket. Úgy tűnt, a régi
sztereotípiák még mindig elevenen élnek.
Senki segítségét sem utasították el. Az emberek átlagosan
mindössze három és fél grammnyi arannyal tudtak csak
hozzájárulni a gyűjtéshez, így érzékelhető volt, mennyire rettegnek
a kudarctól. Az SS ezredese „nagyvonalúan” meghosszabbította a
határidőt négy órával, aztán adott további négy óra haladékot.
Olyan híresztelések kaptak szárnyra, miszerint a pápa közbe fog
lépni, és katolikus arannyal pótolja ki a hiányzó mennyiséget,
amennyiben a zsidóknak nem sikerül összeszedniük határidőre.
Augusto bácsi széles vigyorral fordult Angelóhoz: – No, mit
mondtam, padre? A Vatikán árnyékában nincs mitől tartanunk.
Csodával határos módon a Vatikán beavatkozása nélkül is
meglett az elvárt mennyiség, és szeptember 28-án már a határidő
lejárta előtt elszállították a német főhadiszállásra az ötven kiló
aranyat, amelynek összegyűjtéséhez egy máris teljesen
elszegényedett népcsoport utolsó értékeit áldozta fel. A római
zsidók gratuláltak maguknak, Augusto felbontott egy palack bort, a
macskaköves utcák visszhangoztak lakóik megkönnyebbült
sóhajától.
Azonban már másnap teherautók fékeztek le a zsinagóga előtt,
hogy elvigyék a könyvtár összes rabbinikus iratát, minden könyvet,
minden szent tekercset, minden értékes dokumentumot. Ezután
kiürítették az irodákat, kicipelték a feljegyzésekkel, adományozói
listákkal, egyházközségi névsorokkal teli iratszekrényeket. A zsidó
közösség vezetői tehetetlenül nézték, ahogy ugyanazok a németek
kobozzák el az irataikat, akik előző nap megígérték, hogy békén
hagyják őket.
A város visszafojtotta lélegzetét, de aztán a hét eseménytelenül
telt el. A következő is. Eva megvette a jegyet Firenzébe, és közölte
Angelóval, hogy elutazik. A pillanatnyi nyugalomtól függetlenül
Sonninóéknak már csak kevés idejük maradt. A fiatalember
hevesen vitázott, de amikor a lány nem tett le a tervéről, úgy
döntött, hogy vele tart – így alig egy hónappal Eva Rómába érkezése
után elindultak vissza, Firenzébe.
Az úton nem történt semmi különös. Senki sem állította meg őket.
Senki sem tett fel nekik kérdéseket. Még csak meg sem nézték őket
alaposabban. Ők ketten sem láttak senkit, aki felismerte volna őket,
és nem találkoztak ismerőssel, Aldót leszámítva, akinek kis
műhelyébe alkonyatkor mentek el. A férfi hasonló helyzetről
számolt be: a Virágok Városában minden békés volt. Csakhogy
arckifejezése ugyanarról a nyugtalanító érzésről árulkodott,
amelytől egyikük sem tudott szabadulni.
Az egész éjszakát azzal töltötték, hogy kiszedték a szöveget,
megszorították a rámákat, beállították a festék árnyalatát,
újratöltötték az ívberakó deszkát – így készültek sorra az értékes
iratok. Ezután felerősítették a fotókat, lepecsételték őket, rányomták
a címert a borítóra, és olyan déli települések nevét adták meg a
lakóhely rovatban, amelyet a németek nem tudtak ellenőrizni.
Megszárították, formára vágták, rendbe tették a széleket,
összeállították az okmányt, majd hozzáfogtak egy újabb papír
elkészítéséhez, valami egészen más helyről származó mintát véve
alapul. Eva és Angelo felváltva szundított egyet a sarokban álló
tábori ágyon. A hosszú éjszaka eredménye a fekete ujjak mellett a
takarosan stószba rendezett remény volt. Aldo keze a munkájából
kifolyólag feketére színeződött a nyomdafestéktől, nekik azonban
vagy húsz percen át kellett súrolniuk a kezüket, míg csak a
kivörösödött bőr maradt, és éjszakai tevékenységük minden nyoma
eltűnt.
Tiszta ruhában, vöröslő kézzel szálltak fel a reggel hatkor
Rómába induló rapidóra. Fabiával és Santinóval nem is találkoztak.
Ezen nem lehetett segíteni, és Eva rádöbbent, hogy Angelo az eltelt
két évben valószínűleg több tucatszor is járt úgy Firenzében, hogy
őt nem látogatta meg.
– Megbocsátok – mormolta, és lehunyta a szemét, amikor
megszólalt a jelzőcsengő, és a vonat pontosan elindult.
– Igen? – kérdezett vissza ugyanolyan halkan a fiatal férfi. A
hangja épp olyan fáradtnak tűnt, mint amilyennek a lány érezte
magát.
– Igen. Bár talán nem kellene. Hányszor jártál Firenzében a
háború kezdete óta?
– Sokszor – vallotta be Angelo.
– És én egyszer sem találkoztam veled. Egyetlenegyszer sem.
– Valóban nem.
– Miért?
A fiatalember fél szemmel felnézett rá. Mostanra már Eva is
kinyitotta a szemét.
– Te is tudod, hogy miért.
A lány gyomrába forró, éles fájdalom hasított. Újra lehunyta a
szemét, mert képtelen lett volna úgy folytatni a beszélgetést, hogy
nem árulja el, mennyire vágyik arra, ami tilos kettejük számára. Az
ajka bizsergett, a tenyere nyirkossá vált, és nehezen vett levegőt. Jó
időbe beletelt, mire álomba merült, és ennél többet nem is beszéltek
a tudásról és megbocsátásról.
 *

Isaaco Sonnino egészséges, három és fél kilós csecsemőként látta

meg a napvilágot 1943. október 15-én. A szülést az apja vezette le,
aki aztán a kisbabát gyorsan átadta Evának. A lány megmosdatta,
bepelenkázta a kicsit, majd bebugyolálta abba a vékony, fehér
plédbe, amelyet Giulia már előre odakészített. Eva még sosem ölelt
magához kisbabát, és nem is pelenkázott, de Isabella Donati
segítségével valahogy elboldogult. Az idős nő ugyanazon a folyosón
lakott, szemben Sonninóékkal. Korábban egy üzletet vezetett,
amelyet a faji törvényekre hivatkozva bezártak. Kijelentette, hogy
mivel a férje meghalt, két fia pedig az első világháborúban vesztette
életét, neki már nincs sok hátra, és nem igazán van mitől félnie.
Olyan higgadtan, olyan megnyugtató módon viselkedett, hogy a
jelenléte jólesett, akár a nyári szellő – Eva nagyon megkedvelte.
Magában meg is jegyezte, hogy rá kell vennie Signora Donatit arra,
hogy költözzön be a Szent Cecília-zárdába. Még volt hely, bár
Angelo az előző héten két családot is odavitt. Eva örült volna az idős
nő társaságának, az apácáknak biztosan ízlene a levese, Signora
Donati pedig biztonságban lenne.
Eva késő délután ment fel Sonninóékhoz, kezében az értékes
okmányokkal. Már csak a hamis nevek, az aláírások és az
ujjlenyomatok hiányoztak róluk. Giulia azonban már elkezdett
vajúdni, ezért a lány eltette az iratokat, de ott maradt. Igyekezett
hasznossá tenni magát, játszott a gyerekekkel, mérte két fájás közt
az időt, aztán hajnalban tanúja volt annak, ahogy a kisbaba világra
jött.
Signora Donati éjfélkor hazament, Eva számára azonban ez a
kijárási tilalom miatt veszélyes lett volna. Így hát el sem indult,
helyette azzal foglalkozott, hogy újra meg újra lefektette a
nappaliban a gyerekeket, akik a hosszú éjszaka során nemegyszer
felébredtek. A fáradt tekintetű, de mosolygó Mario virradat előtt
elindult otthonról azzal, hogy mivel mostantól eggyel több szájat
kell etetnie, jobb, ha időben odaér az élelmiszeradag-osztáshoz.
Erre ismét felébredt Lorenzo és Emilia, akiket a nappaliban
fektettek le, méghozzá eléggé durcásan és éhesen.
Eva felmelegítette a leves maradékát, és abban reménykedve,
hogy újra elalszanak tőle, hagyta, hogy belakjanak belőle. Amikor
végeztek az evéssel, megkereste Mario hegedűjét, és hallás alapján
hangolni kezdett. Addig pengette a húrokat, addig húzott rajtuk újra
meg újra egy kicsit, míg Emilia elvesztette a türelmét, és könyörögni
kezdett, hogy játsszon el egy dalt.
– Ismered a madaras dalt? – A kislány selypítve jiddisül énekelni
kezdett egy szabad madárkáról és hűséges társról. Eva is tanulta a
dalt gyerekkorában, és hallatán érezte, hogy alábbhagy a félelme.
– Ezt nem ismerem valami jól. De ha elénekled még párszor,
akkor megtanulhatom.
Emilia csak dalolt és dalolt, Eva vonója pedig hamarosan táncolni
kezdett a húrokon, és a hegedű síró hangja csatlakozott a kislány
édes hangocskájához.
– Most valami mást – jelentette ki váratlanul a kicsi, a korára
jellemző türelmetlenséggel.
– Valami vidámat – morogta Lorenzo, aki nem tudott ellenállni a
szórakozás csábításának.
– De hát aludnotok kell! Egész éjjel fent voltatok! Még
édesanyátok is pihen. Inkább valami amerikai zenét játszanék. Mit
szóltok hozzá? De meg kell ígérnetek, hogy lefekszetek, és
becsukjátok a szemeteket – tartott ki Eva.
A gyerekek bebújtak a takarójuk alá a rögtönzött ágyon, és
engedelmesen lehunyták a szemüket.
 Eva leoltotta a lámpákat, csak a legkisebbet hagyta égve, aztán
felkuporodott a kanapéra. Eltökélte, hogy elaltatja a gyerekeket,
mielőtt az apjuk hazatér. Marióra is ráfér majd az alvás. Emellett
Eva is úgy érezte, hogy élete leghosszabb éjszakája áll mögötte, és
másra sem vágyott, csak hogy lehunyhassa a szemét, és pár percet
szundíthasson.
A válla és az álla közé szorította a hegedűt, aztán felidézte Duke
Ellington zenéjét. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogyan rázta
Angelo a csípőjét, a fejét, amikor megismertette őt a dzsesszel. Az
alatt a nyaralóban töltött hét alatt történt, amikor először csókolták
meg egymást igazából. Az egyetlen alkalommal, amikor szerette őt.
Aztán belebújt a reverendába, őt pedig örökre eldobta magától.
„It don’t mean a thing if it ain’t got that swing.” Mindössze ezt a
sort tudta elénekelni, és ezt is csak azért, mert Angelo lefordította,
hogy mit jelent. A fiú nevetett, amikor Eva megpróbálta kimondani,
ajkával ügyetlenül formálva meg az egyszerű szavakat. De hát nem
énekes volt, és a szöveget nem tartotta fontosnak. A szám ütemes
volt, és szórakoztató, de Eva ezek közül most egyikre sem vágyott,
ezért változtatott a tempón, és a húrokról felszálló dallam
felismerhetetlenné, már-már fájdalmassá vált. Angelo szerint a
dzsessz egyfajta panaszzene. Ezt most már a lány is átérezte. A
tempójától megfosztott, leegyszerűsített, disszonáns melódia akár
sábeszkor énekelt dalnak is elment volna.
– Ez nem valami vidám – ásított továbbra is csukott szemmel
Lorenzo. Emiliát már elnyomta az álom.
– De szép. És ami szép, abban mindig van öröm.
– Nem is hangzik amerikai zenének – mormolta a fiú, aztán
elhallgatott.
Eva pár percig még muzsikált, de aztán az ölébe engedte a
hegedűt, pillái elnehezültek, a végtagjaiból kifutott az erő, és a feje
is lecsuklott. Nemsokára reggel lesz, és amikor Mario hazaér, ő is
visszatántorog a zárdába. Addig azonban alszik egy kicsit.
Aztán felriadt, és talpra ugrott, mert sikolyok hasítottak az
éjszakába. Odakintről lábdobogás és több lövés zaja hallatszott. Eva
az ablakhoz botorkált, és elrántotta a függönyt, hogy hunyorogva
kinézhessen a még mindig sötét utcára, és kiderítse, mi folyik
odalent. Esett az eső, a nedves sötétség áthatolhatatlannak tűnt.
Aztán meglátta őket. A németeket. Az SS-tisztek kékesszürke
esőkabátjukban, gömbölyű, fekete sisakjukban szinte beleolvadtak
a fekete háttérbe. Látta, hogy felsorakoztak végig az utcácskában,
aztán az egyik magasba emelte a fegyverét, és a levegőbe lőtt – a
lövéssel a lakók értésére adta, hogy senki se próbáljon meg átjutni a
sorfalukon. Távolabbról válaszlövések érkeztek.
Az épület váratlanul életre kelt, és Eva látta, ahogy egyik család a
másik után tántorog ki a sötét utcára. Még mindig hálóruhában
voltak, egymásba kapaszkodtak, magukhoz ölelték a gyermekeiket.
Szinte azonnal felterelték őket az ott várakozó teherautóra.
Sonninóék lakása a negyedik emeleten volt, de percek kérdése volt
csak, hogy a németek bedörömböljenek az ajtón.
Eva meghallotta, hogy Giulia felkiált a másik szobában, ezért
sarkon fordult, és futni kezdett felé, átlépve a csodával határos
módon még mindig alvó gyerekek felett.
– Itt az SS, Giulia. Úgy látom, körülvették az épületet, talán az
egész gettót. Nem tudom. De az biztos, hogy teherautókra hajtják fel
az embereket.
Giulia óvatosan felállt, az újszülöttet két párna közé fektette,
majd köntöst húzott a hálóinge fölé. Megtántorodott, mire Eva
utánakapott, és átkarolta keskeny hátát. Nagyon sovány volt. És
most már itt a baba is, akit szoptatnia kell. Ebben a percben
azonban ez volt a legkisebb gond.
 – Mario… Még nem jött vissza? – suttogta az asszony, és elnézett a
lány mellett a kis nappali felé.
– Nem. De ez jó. Ha nincs itt, akkor nem tudják őrizetbe venni
sem.
Giulia remegni kezdett, Evát pedig hirtelen elfogta a rosszullét a
gondolattól, hogy ha a Gestapo letartóztatná a nőt, akkor egy hétig
sem húzná. Ahogy a gyerekei sem.
– El kell bújnunk, Giulia – szögezte le határozott hangon. –
Valahová el kell bújnunk. Gondolkodj, hol rejtőzhetnénk el?
A nő dermedten rázta a fejét, a szeme hatalmasra tágult, pislogni
sem tudott.
– Nincs rejtekhelyünk… sehová sem bújhatunk el, Eva.
A lány megfordult, és visszafutott az ablakhoz. Az utcát
megtöltötték az emberek, a katonák parancsszavakat ordítottak, és
újra meg újra lövések dördültek. Eva remélte, hogy ezek is csak
figyelmeztető lövések, hogy a levegőbe lőttek, mint az első
alkalommal, mert így akarnak ráijeszteni az itt lakókra, és nem
arról van szó, hogy valóban célba vettek valakit. Ha a megfélemlítés
volt a szándékuk, akkor nagyon is bevált. Giulia gyermekei azonban
nem ébredtek fel.
– Itt húzzuk meg magunkat – jutott döntésre a lány. Nem lesz ez
így jó. Nem is lehet jó, de legalább valami.
– Itt? – nyüszítette Giulia.
– Segíts! – Eva taszigálni kezdte a vastag márványlapú, téglalap
alakú asztalt, amely olyan súlyos volt, hogy az előző lakó meg sem
próbálta magával vinni a költözéskor. Ha oda tudná tolni a
bejárathoz, akkor az oldalára fordítva megerősítené valamennyire
az ajtót, amikor a németek megpróbálják betörni. Semmi más nem
jutott eszébe.
Giulia odalépett mellé, és amennyire csak csekély erejétől telt,
tolni kezdte az asztalt. Centiméterről centiméterre haladva, a padlót
felkaristolva, gyötrelmes lassúsággal sikerült az ajtó felé tolniuk a
nehéz bútordarabot.
Már csak félméternyire voltak, amikor megpróbálták átfordítani,
de túl súlyos volt, és hatalmas csattanással átbillent. Az asztallap
széltében a kilincsig ért, hosszában méterekkel túlnyúlt az ajtó
keretén.
Eva még egy utolsót taszított rajta, és sikerült beékelnie a kilincs
alá. Hirtelen átvillant az agyán a gondolat, hogy vajon használták-e
már ilyesmire a bútort.
– Be van zárva az ajtó? – suttogta zihálva, elhaló hangon Giulia. A
hálóinge véres volt, mögöttük a padlót is vércseppek pettyezték. Eva
nem tudta, mennyire vérezhet valaki, aki nemrégiben szült, de úgy
tett, mintha nem látott volna semmit. Nem volt idő arra, hogy
együttérző legyen.
– Igen, zárva van. Most menj a gyerekekkel a hálószobába, és
bújjatok be a szekrénybe. Gondoskodj róla, hogy csendben
maradjanak. Bármi áron. Én itt maradok, és az ajtóhoz nyomva
tartom az asztalt. Talán azt hiszik majd, hogy nincs itt senki, és
elmennek. De ehhez az kell, hogy egyetlen nesz se hallatsszon ki. Ha
mégis betörnék az ajtót, azt fogom mondani, hogy rajtam kívül
nincs itt senki.
Meg sem várta Giulia válaszát, már szaladt is az alvó
gyerekekhez, felkapta a kis Emiliát, a keskeny gardróbszekrényhez
vitte, és úgy ültette be a kicsit a sarkába, hogy a hátával meg tudjon
támaszkodni. A kislány összegömbölyödött, mintha az anyja
melléhez bújt volna oda, és egyetlen hangot sem adott ki. Giulia
felébresztette Lorenzót, és a még mindig csukott szemű fiút
áttámogatta a szobába. Eva nagyon remélte, hogy a nő mostantól
képes lesz elboldogulni a gyerekekkel, és rájuk zárta a hálószoba
ajtaját.
Már hallotta a lépcsőn a csizmák dobogását.
A bejárathoz rohant, hátát az asztalnak vetve leült a padlóra,
kinyújtotta a lábát, és megtámaszkodott a szemközti falon, amely a
konyhát és a nappalit választotta el. Megfeszítette a lábát, és
lehunyta a szemét. Azon kapta magát, hogy az Amida szavait
suttogja. – Ó, királyom, segítő vagy, megmentő és pajzs. Örökké
hatalmas és erős, aki megment. – Nem állhatott fel, hogy megtegye
hátrafelé a szokásos három lépést, és néhány szót ki is hagyott, de
ha Isten most fennakad ilyen apróságokon, akkor egyáltalán nem az
az isten, aki venné magának a fáradságot, hogy megmentse őket.
Ajka hangtalanul mozgott, elismételte az imát, majd még hozzátette:
– Szabadíts meg minket!
A lakás ajtaja beleremegett, amikor valaki ököllel megdöngette.
– Öffne die Tür! – követelte egy hang németül, mire Eva a szájára
tapasztotta a kezét, hogy elfojtsa kitörni készülő sikolyát. Semmi
neszt sem hallott a hálószoba felől.
– Öffne die Tür!
– Ó, királyom, segítő vagy, megmentő és pajzs. Örökké hatalmas
és erős, aki megment – mormolta a lány hangtalanul remegő ujjai
mögött.
– Kinyitni! – ordította valaki rossz olasz kiejtéssel. Újra
dörömböltek az ajtón. A kilincs megzördült, valaki erősen
megtaszította az ajtót, de a súlyos asztallap miatt a zár kitartott.
Újabb lökés. Eva lába remegni kezdett az erőlködéstől.
A feje fölött két lövés dördült. Ez annyira meglepte, hogy a térde
egy pillanatra megroggyant. Az ajtó túloldalán valaki németül
káromkodott. Úgy tűnt, a lövöldöző nem figyelmeztette a társait,
hogy fogják be a fülüket. Eva két lyukat vett észre harminc
centiméterrel a falnak feszített lábfeje felett. A lövedékek simán
átütötték az ajtót, és a régi, vakolt falba csapódtak. Por szitált rá
lustán. Az arcán a rémület könnyei csorogtak, az ima elhalt a
torkában, de nem mozdult, és nem is sikoltott fel.
– Ott senki sem lakik! – kiáltotta valaki a folyosón. – A lakás
megsérült, még az egyik júliusi légitámadás alkalmával, ezért
kiürítették.
– De valami nyomja az ajtót – szállt vitába az egyik német.
– A törmelék. A mennyezet jó néhány helyen beomlott. Többen is
meghaltak. – Eva hirtelen ráismert Isabella Donati hangjára. Az idős
nő higgadtan beszélt, és ettől a hazugsága teljesen hihetőnek tűnt.
Mivel tudatta velük, hogy a lakók meghaltak, az SS megnyugodhat –
halott zsidókat nem kell begyűjteniük. Újabb lövés dörrent, pont
Eva feje fölött. Aztán még egy, amitől a háta mögött megrázkódott
az asztal.
Az egyik német rávakkantott a másikra, és Eva hallotta, hogy a
csodával határos módon elmennek… tovább a folyosón a következő
lakás felé. Lélegzet-visszafojtva figyelt, fülelt, hogy visszatérnek-e.
Úgy érezte, már órák óta vár, aztán egyszer csak nem hallotta többé
a csizmák dobogását, a kiáltozást, megszűnt a folyosón a káosz.
A csend azonban álságosnak tűnt, akár az olyan termek csendje,
amelyek ajtói mögött a halál leselkedik felemelt késsel, arra várva,
hogy gyanútlan áldozata hátat fordítson.
Amikor Eva megpróbált felállni, a lába alig-alig
engedelmeskedett. Az izmai sajogtak, az utólag rátörő sokk
megfosztotta az egyensúlyától. Felnyögött, megtámaszkodott a
falon, és lenézett az asztalra, amelynek lapján repedések futottak
minden irányba. Az utolsó lövedék, a lövés, amelyet a hátában
érzett, vagy nem hatolt át a márványon, vagy csodával határos
módon elkerülte őt.
Áttámolygott a nappalin, be a hálószobába, átvágott a kis
helyiségen, és alig várva, hogy beszámolhasson a
megmenekülésükről, feltépte a gardróbszekrény ajtaját. Giulia
felsikoltott, egyik kezével a kisbabáját szorította magához, aki épp
szopott, a másikkal előrekapott, mintha így akarná hárítani a
támadást. Szaporán pislogott a váratlan fényben, a szeme
alkalmazkodni próbált a szekrény sötétjében eltöltött óra után. Úgy
tűnt, ideiglenesen Lorenzo is megvakult, mert úgy rontott ki a
gardróbból, mint valami szűk helyről kiszabaduló démon,
cséphadaróként járó ököllel esett neki Evának, és úgy küzdött,
mintha az élete múlna rajta.
– Nem vihetnek el! Hagyjanak minket békén! – kiabálta.
– Lorenzo, én vagyok az, Eva! Ssss! Elmentek! Már elmentek!
Erősen magához szorította a hadonászó fiút, míg az
lecsillapodott, aztán újra Giuliára nézett. A nő az ágyhoz tántorgott,
erőtlenül lezöttyent rá, egyik kezével begombolta a köntösét, a
másikkal a most már síró kisbabát ölelte magához.
– Elmentek – nyugtatta meg őket Eva. – De az épületet kiürítették.
Elvittek mindenki mást. – Vajon hány embert? A gettóban több száz
zsidó élt. Több száz.
– Ó, istenem! Ó, édes istenem! – nyögött fel rémülten Giulia. –
Mario! Mi van, ha letartóztatták Mariót?
Eva tehetetlenül ingatta a fejét. Hol van Emilia? – jutott eszébe
hirtelen, amikor feltűnt neki, hogy a kislány nincs velük.
– A szekrényben – nevetett fel színtelen hangon Giulia. – Az
egészet átaludta.
Valaki dörömbölni kezdett a bejárati ajtón, mire Lorenzo
felkiáltott, az anyja pedig a kisbabát ölelve imbolyogva talpra állt.
– Csönd! – sziszegte Eva a szekrény felé tolva őket, és már
vágtatott is a bejárathoz, elszántan, hogy ismét megpróbálja
eltorlaszolni.
 – Giulia! Giulia! – Az ajtó alig tompította a kétségbeesett hangot.
Kulcs zörgött a zárban, és az ajtórésben megjelent Mario Sonnino
arca.
– Giulia! – kiabálta.
– Mario az! – szólt hátra a megkönnyebbüléstől elcsukló hangon
Eva. – Giulia, Mario az!
– Papà! – rikkantotta Lorenzo, és az anyját megelőzve kiszaladt a
szobából.
– Segíts elhúzni az asztalt! – szólt rá Eva a súlyos bútort
taszigálva, és a kisfiú máris mellette termett, hogy eltolhassák az
útból.
Mario szó szerint bezuhant a lakásba, egyik karjával a fia után
kapott, a másikkal a feleségét ölelte magához. Eva átvette Giuliától a
kisbabát, a melléhez szorította az apró testet, megcsókolta pihés
fejét, megpaskolta keskeny hátát. A csecsemő azonnal
megnyugodott, Eva szíve azonban továbbra is zaklatottan kalapált.
Az elmúlt óra feszültsége lassan kikezdte az önuralmát.
– Összegyűjtik a zsidókat. Házról házra járnak. Futottam egész
idáig. Épp sorba álltam, amikor híre jött, mindenki rohanni kezdett
ezer irányba, mindenki mentette az életét. Nem hoztam el az
élelmiszeradagunkat, Giulia – jutott eszébe Mariónak, és
boldogtalanul nézett a feleségére. – Azt hittem, már elkéstem. Azt
hittem, hogy elvittek téged a gyerekekkel együtt, én pedig magamra
maradtam.
– Szerencséd volt – szólalt meg Eva. – Ha akkor értél volna vissza,
amikor még itt voltak a németek, azonnal elvittek volna. És így talán
minket is elárultál volna.
– De hogy sikerült? Hogyan? – Mario most már sírt, a
megkönnyebbülés és öröm könnyei kibuggyantak a szeméből, és
lecsordultak az arcán. – Mindenki jól van? A kisbaba? Emilia?
 – A ripostiglióban bújtunk el! – Lorenzo kihúzta magát,
kidüllesztette keskeny mellkasát, és csípőre tette a kezét. – Olyan
csendben voltunk, hogy azt hitték, nincs itthon senki.
– A szekrényben bújtatok el? Mindannyian? – lehelte a férfi.
Tekintete megállapodott a feleségén, felfigyelt vértelen arcára és a
feszültségre utaló ráncokra a szája, a szeme körül.
– Eva nem! Ő az ajtót tartotta becsukva – magyarázta Lorenzo.
Hirtelen mindenki a lányra meredt. Mario szeme megilletődve
elkerekedett.
– A szomszédasszonyotok azt mondta a németeknek, hogy senki
sem lakik itt. Ha ő nincs, nem hiszem, hogy elmentek volna – felelte
Eva reszkető ajakkal.
– Signora Donatit elvitték – suttogta Mario. – A lakás ajtaja tárva-
nyitva áll. Minden ajtó nyitva van, végig az egész folyosón.
Mindegyik, csak a mienk nem. Az SS nyilván mindenhová bement,
ellenőrizték, nem maradt-e valaki a lakásokban. Úgy láttam, a
telefonvonalakat is elvágták.
– De minket nem találtak meg! – kukorékolta büszkén Lorenzo.
– Hová viszik őket… azt a sok embert? – kérdezte halkan Giulia.
– Fogalmam sincs. – Mario hitetlenkedve csóválta a fejét. – De a
németek nem elégszenek meg a gettóval. Valakitől azt hallottam,
hogy címek vannak a birtokukban. Nevek. Róma már nem
biztonságos hely a zsidók számára.
– A nővérem és a családja! – sikoltott fel Giulia. Most, hogy Mario
épségben hazatért, hirtelen ráeszmélt, hogy mások miatt is
aggódhat. Evának is ugyanez jutott eszébe. Augusto bácsit és a
családját figyelmeztetni kell.
– Mennem kell. – A kisbabát átadta Giuliának, és már indult az
ajtó felé, amikor rájött, hogy nincs rajta cipő.
A hepehupás kanapéhoz sietett, belelépett a cipőjébe, magára
rántotta a hosszú, vörös kabátot, amelyet annyira szeretett. Most
azonban azt kívánta, bárcsak unalmas barna lenne, valami olyan
árnyalat, ami nem feltűnő, és nem csodálja meg senki.
Láthatatlannak kellett lennie. Hát nem azt mondta mindig babbo,
hogy „ne feledkezz meg a jó modorról és arról, hogy ne kelts
feltűnést”? Apja emlékétől a gyomra fájdalmasan görcsbe rándult.
Vajon őt is úgy hurcolta el az SS, mint Isabella Donatit?
Feltuszkolták egy teherautóra, hogy aztán többé senki se lássa
viszont, senki se halljon felőle?
– Jaj, Eva, légy óvatos! – intette Giulia.
A lány arcon csókolta, megölelte Lorenzót, majd felnézett
Marióra.
– Elmehetek, minden rendben lesz veletek? – kérdezte halkan. –
Mihelyt tehetem, visszajövök, és akkor befejezzük az új irataitok
kitöltését. Giuliának ágyban a helye, pihennie kell. De te is tudod,
hogy itt nem maradhattok. Ha semmi más nem jut eszetekbe, akkor
gyertek a Szent Cecília-zárdába. Valami kitalálunk.
– Gondoskodom a családomról – jelentette ki határozottan Mario,
és a lány szemébe nézett. – Köszönöm, Eva. Ne aggódj miattunk. Ma
mi vagyunk a szerencsések. Megvannak a papírjaid? – Eva
biccentett. Tudta, a férfi nem azokra az iratokra gondol, amelyek
szerint ő zsidó, hanem a hamisakra, amelyeken az állt, hogy a neve
Eva Bianco, és Nápolyból jött.
– Mamma? – szólalt meg egy álmos hangocska a hálószoba
küszöbén. – Akkor most bújócskázunk? Mert én akarok számolni. –
A kis Emilia megdörgölte a szemét, és nagyot ásított. Sejtelme sem
volt az iménti borzalmas eseményekről. A szülei halkan elnevették
magukat, aztán a hála könnyei szöktek a szemükbe, amikor
megölelték egymást és a kicsinyeiket.
Eva ekkor surrant ki a lakásból. Magára hagyta a kis családot,
hadd legyenek együtt, ő pedig a saját családjára gondolt, és arra,
hogy milyen veszéllyel néznek farkasszemet.
 11. FEJEZET

TRASTEVERE

A Via del Portico d’Ottaviára vezető utcácska kísértetiesen csendes

volt, a Tevere és a Teatro di Marcello közé beékelt négy háztömb
kiürült, a lakóit elvitték. A közeli piazzán emelkedő templom
kupolája mintha letekintett volna Evára. Ettől kicsinek és
kiszolgáltatottnak érezte magát. A legszívesebben kapualjtól
kapualjig, fától bokorig futott volna, mindig fedezéket keresve, de
ehelyett kényszerítette magát, hogy nyugodtan lépkedjen.
Még korán volt, de nem feltűnően korán, és az utcák kezdtek
megtelni munkába siető rómaiakkal. Mintha a kora hajnali rettegés
csak valami különös délibáb lett volna, amely vibrálva meg-
megvillan, de nem lehet aprólékosan szemügyre venni. Egyetlen
német teherautót látott, melynek rakományát vastag ponyva
takarta. Nem lopakodott oda, és nem kukkantott be alá. Csak ment,
és bár a gyomra minden lépésnél görcsbe rándult, végig azt
hajtogatta magában, hogy ha futni kezd, azzal felhívja magára a
figyelmet. Elsétált a Garibaldi hídig, aztán le a széles Viale di
Trasteverén, mert nem ismerte annyira a környéket, hogy
bemerészkedett volna a mellékutcákba. Sokáig tartott, és amikor
végül befordult a pálmafákkal és boltocskákkal szegélyezett
keskeny utcába, a félelemtől már szinte teljesen megdermedt. A
környék éppoly csendes volt, mint a Via d’Ottavia. Ekkor kezdett
csak el szaladni.
Már majdnem a nagybátyjáék épületénél járt, amikor hátulról két
erős kar fonódott köré, és hátrarántotta. Amikor felkiáltott, egy
tenyér tapadt a szájára, valahogy beszorult egy férfi mellkasa és egy
beugró fala közé.
– Ssss, Eva! Maradj nyugton! – Angelo volt az. A lány
megkönnyebbülése majdnem akkora volt, mint a kétségbeesése,
amikor megfordult, és a fiatalember vállára omlott.
– Grazie a Dio! – kiáltotta Angelo, borostától érdes arcát egy
pillanatra a lányéhoz szorította, aztán hátralépett, hogy két tenyere
közé vehesse. Nem borotválkozott – ez bizonyította, hogy miféle
reggelen vannak túl –, kék szeme zaklatottan villant meg
rakoncátlan fekete fürtjei alatt, melyek csüggedten lógtak a
homlokába. A tekintetük találkozott, mire a hála és
megkönnyebbülés egy egész más érzésnek adott helyet, az
életigenlés, sőt ünneplés vágyának. Angelo szája váratlanul a
lányéra tapadt, hevesen csókolta, mindenáron meg akart győződni
arról, hogy megvan, hogy ott van vele, hogy biztonságban van.
Eva először meglepődött a rohamon, de ez csak egy másodpercig
tartott, aztán keze a fiatalember arcára simult, és szája elnyílt az
övé alatt. Azt a néhány lopott pillanatot valamiféle eufóriás
őrjöngés jellemezte, ajkak, fogak, nyelvek ízlelték meg az igazságot,
és ünnepelték az életet. Átszakadt a gát, csak féktelen, tomboló
érzés volt, semmi kötelességtudat, semmi jólneveltség, semmi
színlelés vagy illendőség. Sem tér, sem hazugság nem választotta el
őket.
Ám az időt nem állíthatták meg. Eva zihálva elhúzódott, és a
lélegzetvétellel az emlékek is visszatértek.
– Angelo, jön az SS! – kiáltotta, megragadva a fiatalembert. –
Figyelmeztetnem kell a nagybátyámat – könyörgött neki.
Angelo még mindig a két tenyere közt tartotta a lány arcát.
Megkönnyebbülése és vágya nem illant el olyan gyorsan,
kényszerítenie kellett magát, hogy tekintete Eva duzzadt ajkáról
feljebb vándoroljon esedező szeméhez. A lány azonnal rázni kezdte
a fejét, mihelyt észrevette, milyen szörnyű együttérzéssel néz le rá.
– Tudom… Tudom, Eva. Az SS mindenütt ott van… az egész
városban, mindenhonnan összegyűjtik a zsidókat.
– Jaj, ne! Nem, Angelo! Ó, kérlek… nem…
– Jártam a lakásukban, Eva. Oda mentem először. Amikor az
apácáktól megtudtam, hogy este nem mentél haza, azt gondoltam,
hogy elkaptak. Azt hittem, elkéstem. Azt hittem, téged is elvittek. –
Angelo levegő után kapott, és émelyegve nyelt egyet. A borzalmas
pillanat emléke még olyan friss volt, hogy szinte az ízét is érezte.
A lány lehunyta a szemét, mintha ez megmentené attól, amit a
fiatalember megtudott.
– De talán figyelmeztették őket. Lehet, hogy még az SS
odaérkezése előtt elmenekültek – motyogta remegő ajakkal,
reménykedve.
– Elvitték őket, cara – felelte gyengéden a férfi, aki képtelen lett
volna elhallgatni előle az igazságot. – Láttam a teherautót. Láttam,
ahogy elment, Eva. Láttam, amikor a nagybátyád felmászott a
hátuljába. Azt hiszem, ő lehetett az utolsó. És ő is látott engem.
A lány térde megroggyant, de a fiatalember elkapta, átölelte, és a
támasza volt, amikor eleredtek a könnyei, és elhagyta minden ereje.
– Hová vitték őket? – zokogta, de Angelo mellkasa suttogássá
tompította a hangját.
– Nem tudom. De kiderítjük. Ki fogjuk deríteni, Eva.
Remegő kézzel végigsimított a lány haján, és továbbra sem
engedte el. Hosszú másodpercek teltek el, mire bármelyikük meg
tudott szólalni. Döbbenten hallgattak, mintha valami biztos
megsemmisülést jelentő meteor száguldana feléjük, és nem számít,
mit tesznek, hová bújnak, a végeredmény ugyanaz lesz. Így hát
álltak, és egymás karjában várták, hogy véget érjen a világ, épp csak
levegőt tudtak venni, de a gondolataikat képtelenek voltak szavakba
önteni. Egy idő után azonban már képesek voltak gondolkodni, és
ekkor ráébredtek valami szörnyűségre.
– Az arany… az a rengeteg arany, amit összegyűjtöttek… az arany,
amit a németek követeltek. Az egész hazugság volt, ugye? Azt
akarták, hogy biztonságban érezzük magunkat – suttogta Eva.
Angelo hátralépett, hogy a lány szemébe nézhessen, aztán
indulatosan elkáromkodta magát. Egy amerikai kifejezés szaladt ki
a száján, egy azok közül, amelyekre több mint egy évtizede tanította
meg Evát. A karja lehullott, majd belemarkolt a saját hajába, és újra
meg újra elismételte azt a csúnya szót. A tekintete lángolt a
felháborodástól.
– Igen. Hazugság volt. Rángatják a madzagjainkat, és nézik,
hogyan táncolunk.

Egy egész napon át tartott Rómában a zsidók összegyűjtése. A

foglyokat a katonai főiskolára szállították, ahol fegyveres őrök
vigyáztak rájuk. Odakint jelentős tömeg gyűlt össze – kíváncsi
kívülállók és elborzadt szomszédok, akik tanúi voltak az egésznek –,
mindenki nézelődött és beszélt, ahogy az emberek ilyenkor szoktak.
Nézték, ahogy egyik teherautó a másik után érkezik, és a rémült
foglyokat leszállítják a kocsikról a főiskola udvarán, SS-őrök
ordítozva lökdösik, taszigálják őket, utasításokat osztogatnak,
amelyeket szinte senki sem ért. Az ezerkétszáz zsidó több mint fele
nő és gyerek volt, sokan még mindig pizsamában álltak ott, takaró,
étel nélkül. Közölték velük, hogy keletre viszik őket,
munkatáborokba. Köztük volt Eva nagybátyja, nagynénje és két
unokatestvére is.
Ha a pápa kinézett az ablakán, ő is láthatta a tömeget, mivel a
katonai főiskola kétszáz méterre sem volt a Vatikántól. Angelo
abban reménykedett, hogy a pápa esetleg közbenjár az érdekükben.
Hiszen az aranyról tudott, még fel is ajánlotta, hogy amennyiben
nem gyűlik össze az ötven kiló, kipótolja a hiányt. És ezek zömmel
római zsidók voltak, akiket az olasz törvények védtek. Csakhogy
már nem voltak olasz törvények. Már egyedül a Führer törvénye
létezett. A Führer akarata az volt, hogy az összes zsidót deportálják.
A Führer vágya a Judenrein volt – egy zsidóktól megtisztított világ.
Angelo és Eva kerülő úton, lassan visszajutott a Szent Szív-
templomhoz, és közben igyekeztek információt szerezni. Angelo
ismert mindenkit, és mindenki ismerte a fiatal atyát. Amerre csak
jártak, vigaszt és tanácsot nyújtott, kit ezért, kit azért szalajtott el,
türelmesen végighallgatta őket, és azonnal cselekedett. Született
vezető volt, és jó pap. Neki való hivatás volt. Eva végig vele maradt,
de mintha senki sem találta volna szokatlannak vagy illetlennek,
hogy mellette van. A háború nevetségessé tette a konvenciókat.
Amikor a templomhoz értek, Angelo ellentmondást nem tűrve
egy alagsori szobába vitte Evát. A lakrészben korábban egy kapus
lakott, aki a több városrészt romba döntő légitámadások során halt
meg, amikor rémületében kirohant, és az utcákon futkosott. Amikor
rátaláltak, a templom ajtajának dőlve ült, nem volt cipője, és
hiányzott az egyik karja. Menedéket keresett, csak nem talált. A
bejáratnál halványan még mindig látszott a vértócsa, és a szobája
sem volt sokkal hívogatóbb. Egy matrac a régi, rugós ágykereten,
szokatlanul díszes, ám megfakult huzatú, viktoriánus korból
származó szék, egy térelválasztó mögött kis mosdókagyló,
gerendára felerősített, repedt üvegű, ovális tükör, vécé.
– Itt egyelőre biztonságban leszel. Az ágynemű tiszta. A
fürdőszoba is. Készültünk rá, hogy hamarosan szükségünk lesz a
helyre. Szólok Suora Elenának, hogy itt vagy. Ő vagy valamelyik
másik nővér majd hoz neked valamit enni. Nem akarlak visszavinni
a zárdába addig, míg biztos nem lehetek abban, hogy ott nem volt
razzia.
– Szinte senki sem tudja, hogy ki vagyok. Senki, Angelo. Nem kell
itt rejtőzködnöm. Akár el is mehetnék veled oda, ahol a családomat
fogva tartják. Beszélek németül! Talán valami módon segíthetnék.
– Nem. Ettől az egésztől távol kell maradnod. Hiszen ha valaki
véletlenül felismer, és rád mutat, máris bekerülsz a katonai főiskola
épületébe, a többiek mellé. Ehhez mindössze egyetlen személy kell.
Egyvalaki, aki tesz egy megjegyzést valami rossz embernek. És nem
biztos, hogy meg tudnálak menteni.
Amikor elindult kifelé az alagsori helyiségből, a lány is vele
tartott.
– De esetleg kereshetnénk valami hátsó bejáratot, egy nyitva
hagyott ajtót… Talán kihozhatnánk a családomat. Kell, hogy…
– Nem! – Angelo olyan indulatosan, olyan dühvel ordított fel,
hogy Eva elhallgatott, és halálsápadt arcára meredt. A szemébe
könnyek szöktek a tehetetlenségtől. A fiatalember visszalökdöste a
parányi helyiségbe, egészen a hátsó falig, amelyen két kezével
megtámaszkodott a lány feje mellett.
– Nem, Eva. Ma két alkalommal sikerült elkerülnöd, hogy
letartóztassanak. Két alkalommal. Az Úr szeret téged, és ennek több
jelét is adta, de nem hagyom, hogy ebbe belekeveredj. Majd én
elmegyek. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megmentsek
mindenkit, akit csak tudok. De ha kitartasz amellett, hogy velem
akarsz jönni, akkor odakötözlek ahhoz az ágyhoz. Odakötözlek, és
egyikünk sem hagyja el ezt a szobát.
– Úgy teszel, mintha te nem forognál veszélyben! – Eva a
fiatalember mellkasára tette a kezét, és megtaszította. Haragos volt,
mert Angelo is haragudott. – Annyit azért én is tudok, hogy voltak
papok, akiket megkínoztak, lelőttek, hídról lógattak le, vagy
ugyanabba a vagonba dugták őket, amelybe azokat a zsidókat,
akiken segíteni akartak. Sőt néha rosszabbul bánnak a zsidókat
segítő nem zsidó olaszokkal, mint magukkal a zsidókkal.
– Az egyetlen dolog, ami fontos nekem, az egyetlen dolog, ami
ezen a világon igazából megriaszt, az, hogy valami történik veled.
Tudtad? Azt hiszem, bármivel képes lennék szembenézni, bármit
elviselnék, ha biztosan tudhatnám, hogy jól vagy, hogy
biztonságban vagy. Nem szolgálhatom az Urat úgy, ahogy
szolgálnom kellene, nem lehetek az a fajta pap, amilyennek lennem
kellene, ha szétfeszít a félelem. Annyira féltelek, hogy ez a rettegés a
hitemet is maga alá temeti. Nem te vagy az egyetlen, aki elvesztette
a családját. A te családod az én családom is, Eva. Én is elvesztettem
őket! De téged nem veszíthetlek el. Kérlek… kérlek, Eva. Ha érzel
bármit is irántam, akkor itt maradsz, míg érted nem jövök. Engedd,
hogy úgy tegyem, amit tennem kell, hogy közben tudom, nem eshet
bajod. Kérlek.
Eva csak biccenteni tudott, annyira megdöbbentette a férfi
hevessége, annyira meghatották az érzései. Leült a vékony
matracra, és újra bólintott.
– Megvárlak. De vissza kell jönnöd ide. Nem számít, hogy mi
történik, nem számít, hogy milyen későre jár. Vissza kell jönnöd,
Angelo.

*
Eva alulmaradt az álmossággal folytatott küzdelemben, és ez
megkönnyítette a többórányi várakozást. A vállára borította a
vékony takarót, térdét felhúzta a melléhez, és úgy tett, mintha
osztriga volna a kagylójában, semmi több. Hallgatta a csepegő,
nyikorgó zajokat, amelyek az alagsori falakból érkeztek, és imával
az ajkán aludt el, mert még mindig kísértették a reggel hallott
sikolyok és lövések.
Arra riadt fel, hogy retteg, ismét meggyötörte a régi álma,
amelyben a sötétség alakokat rejt, neki menekülnie, ugrania kell,
bár ez éppoly ijesztő, mint az, ha nem tesz semmit. Kinyitotta a
szemét, és megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy a sötétben
nincs senki, és hogy nem halad semmi felé. Senki sem kapaszkodik
a ruhájába, senki sem rángatja a lábát. Nem a holdfény szűrődik be
tudata résein, hanem egy lecsavart, épp csak pislákoló
petróleumlámpa, amely nem vet fényt a közvetlen környezetére
sem.
– Angelo?
A kanócot feljebb nyomták a csőben, a láng imbolyogni kezdett, a
lámpa fénye felerősödött, és megvilágította Angelót, aki úgy ült a
sötétben a különös, viktoriánus széken, mintha nem akarná
felébreszteni a lányt.
Eva felemelkedett az ágyról, és a víz után nyúlt, amelyet Suora
Elena hozott neki. Volt kenyér is. Kettétörte, odavitte a felét a
fiatalembernek, és ragaszkodott hozzá, hogy megegye. Angelo
engedett. Csendben ettek, de a kenyér egyikük gyomrában sem
töltötte be a rettegéstől keletkezett űrt. Amikor elfogyott, Eva
megitatta Angelót, aztán odakuporodott elé, és felnézett az arcába.
– Mondd el.
A férfi hallgatott. Eva megfogta a kezét, hogy legyen valami,
amibe belekapaszkodhat.
 – Mondd el, Angelo.
A fiatalember feleletképpen mélyet sóhajtott, mintha a beszédhez
nagy bátorságra lenne szüksége.
– Körbejártam a katonai főiskola épületét. Még egy nyitva hagyott
ajtót is találtam, ahogy elképzelted. Mivel pap vagyok, és közel a
Vatikán, biztos voltam benne, hogy nyugodtan bemehetek, ha pedig
elkapnak, valami elfogadható magyarázattal tudok előállni. –
Elhallgatott, aztán halkan folytatta. – Láttam Levit.
Eva szíve nagyot dobbant, a feltámadó reménytől mosoly suhant
át az arcán. Azonban azonnal lehervadt, amikor a lámpafényben
meglátta a fiatalember komor arcát, és a szíve csüggedten dobogott
tovább.
– Néhány másik fiúval együtt rátaláltak ők is a nyitott ajtóra. Ott
álltak mellette, és vitatkoztak. Integettem nekik, odasúgtam, hogy
nincs ott senki, aki megállítsa őket. A hátsó részt senki sem őrizte. Ki
tudtak volna surranni, Eva.
– De nem voltak hajlandók elszökni – suttogta a lány, és bólintott.
Lelki szemei előtt megjelent az unokatestvére, aki makacsul
kijelentette, hogy nem hagyhatja el a családját.
– Nem voltak hajlandók elszökni – erősítette meg Angelo. – Az
egyik fiú azt is mondta, hogy ha megtennék, talán a többieket
büntetnék meg érte.
– Szóval ott álltak egy nyitott ajtó mellett, és nem voltak
hajlandók kilépni rajta – nyögött fel Eva.
– Őket okolnád érte? Te mit tettél volna, Eva? – kérdezte halkan
Angelo. – Én tudom, hogy képtelen lennék elmenekülni, ha téged
nem menthetnélek meg magammal együtt. A családjukkal akartak
maradni.
– Mind meg fognak halni – suttogta a lány.
– Nem biztos – tiltakozott a fiatalember éppoly fojtott hangon.
 – Lágerbe küldik őket. Te is hallottad a jelentéseket. Te is
hallottad, Angelo, úgyhogy tudod. Azok haláltáborok.
– Vannak, akik szerint szóbeszéd az egész. Brit propaganda. –
Nem akarta megfosztani a lányt a reménytől.
– De Angelo, te is tudod! – Eva arca eltorzult, reszkető kezével
eltakarta könnyes arcát. – Hallottad, miket beszéltek a katonák.
Látták a krematóriumokat. Látták a tömegsírokat.
– Több embert sikerült megmentenünk, Eva – folytatta Angelo,
mert adni akart neki valamit, bármit, amibe belekapaszkodhat, és
szeretett volna megszabadulni a képektől, amelyeket a lány szavai
felidéztek.
– Voltak olaszos nevű zsidók. Akiknek a neve nem volt zsidó
hangzású. Rávettük őket, hogy álljanak be a sorba azok mellé a nem
zsidók mellé, akiket tévedésből tartóztattak le. Az egyik fogoly
beszélt németül, ő nyugtatott meg mindenkit, tolmácsolt a
németeknek, és megmondta a többieknek, mit tegyenek, hogy ne
legyenek megtorló intézkedések.
– A németek közölték, hogy ha valaki hazudik, ott rögtön
végeznek vele. De a színlelt magabiztosságnak meglett az
eredménye. A katonák elengedtek mindenkit, aki kitartott amellett,
hogy nem zsidó. Többekért én szavatoltam, megesküdtem, hogy az
egyházközségem tagjai. – Angelo elhallgatott, Eva pedig átkarolta a
nyakát, és közelebb húzta magához. Megriasztotta, hogy milyen
kockázatot vállalt, és megindította a bátorsága.
– Borzalmas volt. Elkobozták a foglyok holmiját. Az őrök azt
mondták nekik, ebből fedezik azok ellátását, akik nem tudnak
dolgozni, amikor odaérnek a munkatáborba. Akik túl betegek vagy
öregek, vagy túl fiatalok. De én láttam, hogy a legértékesebb
darabokat a katonák zsebre rakták. Eva… volt ott egy nő, aki épp
szült! Ott, a betonpadlón. Nem voltak hajlandók kórházba vinni.
Egészséges kislánya született. – Angelo hangja elcsuklott, és egy
ideig nem tudta folytatni. Miközben reményt akart adni Evának, ő
maga minden reményét elvesztette. Átkarolta a lányt, viszonozta az
ölelését, és a hajába temette az arcát.
– Minél többet tapasztalok, annál nehezebb hinnem Istenben.
Miféle pap lehetek, ha már nem tudok hinni Istenben? – vallotta be
érdes hangon. – Vannak napok, amikor a hit túlságosan fájdalmas.
– Nem hinni még fájdalmasabb – suttogta Eva a fiatalember haját
simogatva. – Kezdem azt hinni, hogy egyedül Isten az oka annak,
hogy akadnak még köztünk, akik életben vannak.
Angelo karja elkeseredetten megfeszült, amikor rekedten
belesúgta a lány nyakába.
– Ki kell juttatnom innen téged, Eva. Ki kell juttatnom téged
Rómából. De fogalmam sincs, hová küldenélek teljesen egyedül.
Nem tudom, hol lennél biztonságban, és félek, beleőrülök, ha nem
látom a saját szememmel minden áldott nap, hogy élsz, és jól vagy.
– Nincs hely, ahol biztonságban lennék, Angelo. Itt ugyanolyan
biztonságos számomra, mint máshol lenne. Firenzéből eljöttem, de
Rómát nem hagyom el, és téged sem hagylak el – tette hozzá
gyengéden. Látva a férfi gyötrelmét, Eva szeretett volna erősnek
mutatkozni, legalább Angelo kedvéért. Közben azonban arra
vágyott, hogy őszinte legyen vele. Amikor állandóan veszteség
fenyeget, amikor iszonyú a valószínűsége, hogy bekövetkezhet,
akkor nem szabad színlelni. Csak ölelték egymást, és egyikük sem
beszélt. Igyekeztek egymásban ideiglenesen békére és nyugalomra
lelni, ha már egyebet nem kaphattak. Eva úgy aludt el, hogy a feje
Angelo vállán pihent.

*
Sötét volt, a hajnal előtti legsötétebb sötét, amikor Angelo átment a
lakásába, amely alig néhány sarokra volt régi egyházközségétől és a
Szent Szív-templomtól, ahol huszonnégy óra leforgásán belül már
másodszor hagyta ott Evát. Mihelyt kivilágosodik, a lány már
biztonságban lesz, és a hamis papírjaival egyedül is visszamehet a
Szent Cecíliába. Az egész napos razzia során az apácákat senki sem
háborgatta, s ettől Angelo fellélegzett. Az SS razziája egyetlen olyan
zárdát, templomot vagy kolostort sem érintett, ahol a fiatal pap
menekülteket rejtegetett. Az övéi, zsidók és katolikusok egyaránt,
biztonságban voltak, legalábbis egyelőre. Ez után a nap után
azonban sokkal többen lesznek, akiket el kell bújtatni.
Tudta, hogy muszáj lesz pár órát aludnia, aztán majd visszatér a
katonai főiskolához, hogy megnézze, mit tehet az ott fogva tartott
zsidókért.
Belépett a szerény lakásba, botját és kalapját letette az ajtó
mellett, és már kezdte kigombolni a reverendáját. Másra sem
vágyott, csak hogy megszabaduljon tőle, megmosakodhasson, és
arccal előre bezuhanhasson az ágyba.
Meglepetten rezzent össze, amikor valaki a nappaliból a nevén
szólította. A tüzet teljesen feleslegesen megrakták, és mellette ott ült
pizsamában, köntösben Monsignor Luciano, a kezében egy
becsukott Bibliával – mintha a könyv súlya megnyugtatta volna, ám
ahhoz túl fáradt volt, hogy ki is nyissa.
– Monsignore! Most ébredt fel, vagy az egész éjszakát ébren
töltötte?
– Egy kicsit mindkettő – felelte derűsen Monsignor Luciano. –
Iszonyú napunk volt. Nem aludtam jól.
Angelónak nem sok kedve volt leülni, inkább alvásra lett volna
szüksége, de érezte, hogy mentora kifejezetten rá várt, ezért
lezöttyent a szemben álló karosszékbe, és lehunyta a szemét.
 – Merre jártál, Angelo? – A monsignore hangja kedvesen csengett,
és nem volt benne vád, de a fiatal pap azért gondosan megválogatta
a szavait.
– Eva nagybátyját, nagynénjét és unokatestvéreit letartóztatták a
mai razziában. Egész nap azon voltam, hogy kiszabadítsam őket, de
aztán meg kellett mondanom Evának, hogy nem jártam sikerrel. –
Ez igaz is volt, azonban a mondat egyszerűsége már önmagában
hazugságot rejtett. Nem léteztek szavak, amelyek pontosan
kifejezhették volna a nap borzalmait, Angelo kétségbeesését, a
gyomorsajdító ráeszmélést arra, hogy szinte teljesen tehetetlen, és
nem sokakat képes megmenteni.
– Aggódom miattad, fiatal barátom – ismerte be halk hangon
Monsignor Luciano.
– Miért? – A fiatalember maga sem volt túl nyugodt, de nem hitte,
hogy ugyanaz aggasztja mindkettejüket.
– Ez az a lány, aki miatt kételkedni kezdtél a döntésedben, hogy
pap légy… az az Eva. – Ezek szerint Monsignor Luciano nem
felejtette el Angelo gyötrelmes gyónását, ahogy a tanácsot sem, amit
akkor adott neki, amikor 1939 augusztusában visszatért az után a
szörnyű, csodálatos nyaralás után.
– Igen… – A fiatalember bólintott, de a tekintetét nem vette le a
mentoráról.
– Szereted.
– Igen, szeretem. De a szeretet önmagában még nem bűnös dolog.
– Angelo egyszerű válasza megint csak olyan igazság volt, amely a
hazugság határán állt.
– Igaz. De elvonja a figyelmedet. És te másnak ígérted a szívedet.
– Isten szíve elég nagy ahhoz, hogy beleférjen az egész emberiség,
míg az enyémen ketten sem osztozhatnak?
– Ha pap vagy, akkor nem. Ezzel te is tisztában vagy, Angelo. – A
monsignore felsóhajtott. – Ismered a veszélyeket.
– Gyerekkorom óta szeretem. Ez nem valamiféle új érzés, valami
olyan, amihez nem vagyok hozzászokva. A szívem Istené. – Igaz.
Igaz. Igaz. És közben mégis hazugság.
– Háború van. A háborús állapotra jellemző, hogy megfoszt
bennünket a perspektívától. A háború életről és halálról szól, és
csak a „most” vagy „soha” árnyalatait ismeri. Megteszünk olyasmit
is, amit egyébként nem tennénk, mert a „soha” olyan ijesztő, a
„most” azonban megnyugvást nyújt. „Együnk, igyunk, mert holnap
meghalunk!”
– Ön Ézsaiást idézi. Ezek szerint aggódik.
Luciano bűntudatosan felnevetett.
– Ne válts témát.
– Talán azt gondolja, hogy igazolni próbálom a viselkedésemet.
Valószínűleg igaza is van. Én azonban egyvalamit biztosan tudok.
Eva miatt csak még jobban akarom szolgálni Istent. Sőt
tulajdonképpen ő az oka, hogy az Úr szolgálatát választottam.
Monsignor Luciano felvonta a szemöldökét, és összekulcsolta a
kezét, mint egy türelmes apa, aki készül végighallgatni, hogyan
próbálja kimagyarázni magát gyermeke a pokolból.
– Minden zsidó arcban Evát látom. Azt hiszem, könnyebb lenne
észre sem venni a zsidók szenvedését, és azt mondani, ahogy
néhányan megtették: meg volt ez jósolva, hiszen keresztre
feszítették a mi Urunkat. Vannak, akik így érvelnek, monsignore. Ön
is tudja.
Monsignor Luciano lassan, elgondolkodva biccentett, és Angelo
hirtelen megérezte, hogy az idősebb férfi valószínűleg maga is
mondott ilyesmit korábban.
– Csakhogy Eva nem feszítette meg a mi Urunkat. Ahogyan az
apja sem. Nincs egyetlen élő zsidó sem, aki keresztre feszítette volna
a mi Urunkat. – A fiatal pap érezte, hogy átforrósodik a nyaka, és
mellkasát indulat feszíti. Elhallgatott, nagy levegőt vett, és
emlékeztette magát, hogy nem a monsignore az, aki a zsidókat
üldözi.
– Ők csak emberek. Sokan közülük, a legtöbben… jó emberek.
Camillo és Eva szerettek, és otthont adtak nekem… számomra ők
jelentik az otthont. Signor Rosselli sosem ismerné be, de tudom,
mennyi pénzt adományozott az egyháznak, hogy a papneveldébe
járhassak. Azt hiszem, további adományt adott azért, hogy amikor
felszentelnek, legyen számomra papi állás. Nekem nem kellett
várni, monsignore. Másokkal ellentétben rögtön a pappá
szentelésem után egyházközséget kaptam. Camillo pénze és az ön
befolyása kellett hozzá, én nem tettem semmit.
Camillo otthont adott a nagyszüleimnek, és amikor életbe léptek
a törvények… azok a nevetséges törvények… akkor Signor Rosselli
átíratta rájuk minden tulajdonát. Azt kérte, hogy amennyiben a
törvényeket visszavonják, adják majd vissza ennek egy részét. Ha
pedig megmaradnának a törvények, arra az esetre az volt a kérése,
hogy ha ő már nincs, akkor a nagyszüleim gondoskodjanak Eváról,
és biztosítsanak neki otthont, ha szüksége lenne rá.
Amikor olyan családot látok, amely menekül, hogy az életét
mentse, és nincs se otthona, se hazája, senkije, aki megvédje őket, az
űzötteket… akkor Evát látom, és emiatt még szorgosabban
dolgozom. Ez célt ad nekem, monsignore. Hogy Evát látom.
– Inkább próbáld meg a mi Urunkat magad elé képzelni. Eva
helyett a mi Urunkat kellene látnod. A mi Urunk is zsidó volt,
Angelo. – A monsignore hangja kérlelőn csengett, miközben
igyekezett biztonságosabb irányba terelni a fiatal pap gondolatait.
– Igen, az volt. És ha ma is élne, akkor a németek őt is
letartóztatnák. Ahogy letartóztatnák az anyját is. Letartóztatnák az
apostolokat. Mindannyiukat felzsuppolnák egy északra tartó
vonatra, hogy napokon át utazzanak egy olyan kocsiban, ahol leülni
sem tudnak. Ott kellene állniuk a saját ürülékükben, víz nélkül, étel
nélkül. És amikor végre megérkeznek az úti céljukhoz, akkor vagy
halálra dolgoztatnák, vagy azonnal elgázosítanák őket.
– Angelo! – A monsignore megrökönyödött a fiatalember nyers
válaszán. Olyan rémült képet vágott, hogy Angelo majdnem
elnevette magát. De persze nem tette. És nem fedte be a fejét, és
nem is sírt, pedig a legszívesebben azt tette volna. Nyersen beszélt.
De igazat mondott. Különös, hogy bevált a dolog.
– Elmondom, mi a különbség, monsignore. Jézus önként adta az
életét. Megmenthette volna magát. Ám ő Isten volt, és így döntött.
Eva azonban csak egy fiatal lány. Neki nem adatott meg, hogy
választhasson. A zsidókat megfosztották a választás lehetőségétől.
Megfosztották őket a szabadságuktól. A méltóságuktól. És egyedül
nem tudják megmenteni magukat.

Angelo az egész következő napot azzal töltötte, hogy figyelte a

katonai főiskolát, ahol a razzia során begyűjtött zsidókat fogva
tartották. Az épület elég közel volt a Vatikánhoz, így az udvarának
bizonyos részeit akár Monsignor Luciano irodájából is szemmel
tarthatta. Intézkedett, hogy a foglyoknak vigyenek némi ételt –
annyit, amennyit össze tudott szedni a feljebbvalói engedélyével. A
katonák utasították őket, hogy az ennivalót tegyék le az udvarban.
Angelo egyáltalán nem volt biztos abban, hogy jutott belőle a
foglyoknak is.
Nem sok mozgást tapasztalt az udvaron. Az intézményt
gépfegyveres németek őrizték, és senki sem hagyta el a területét.
Két nappal a régi gettóban tartott razziát követően, október 18-án,
hajnalban katonai teherautók gördültek ki a katonai főiskola
udvaráról. Amikor Angelo kora reggel odaérkezett, sikerült kocsit
szereznie a Vatikánból, hogy távolból követhesse a teherautókat. A
teherautók nem a megszokott állomásra mentek, és a rabokat nem
személyvonatokra szállították fel. Angelo Monsignor O’Flahertyvel,
az ételszállítást engedélyező magas rangú ír pappal együtt látta,
hogy a teherautók beállnak a Tiburtina állomás rakodóperonjára. A
férfiakat, nőket, gyerekeket, akik közül sokan pizsamában voltak,
abban a ruhában, amelyben letartóztatták őket, vagonokba terelték
be. Ezeket zsúfolásig megtöltötték a rabokkal, hogy állni is alig
tudtak – ahhoz egyáltalán nem volt hely, hogy leüljenek. Ezután a
vagonok ajtaját bezárták, és lelakatolták. A kiürült teherautók
többször is fordultak a rakományukkal.
Angelóék egész nap ezt figyelték. Egyik teherautó a másik után
érkezett a rakodóperonhoz, és mindig ugyanaz a folyamat zajlott le.
Meleg volt, de a vagonokat nem nyitották ki. A bezárt foglyok nem
kaptak inni, a marhavagonokban vécé sem volt. A fiatal pap és
Monsignor O’Flaherty csak távolról tarthatta szemmel az állomást –
két reverendás kém, akik egy távcsövön osztoznak. Így nem
hallották a gyerekek sírását, sem a kérdéseket, amelyeket a
vagonokba zsúfolt rabok minden bizonnyal feltettek. Azonban
megvoltak a saját kérdéseik, és ezeknek hangot is adtak.
Miért akarnák a németek több száz kilométerre elszállítani
ezeket az embereket, hogy megöljék őket? És eleve mi okuk lenne
végezni velük? Az egész teljesen észszerűtlen. Biztosan dolgoztatni
akarják őket. Ez volt az egyetlen logikus következtetés.
Angelo azonban tudta. Egyszer volt egy csapat menekültje, akik
Csehszlovákiából jöttek, és ők beszéltek neki a vonatokról. A
bizonyíték ott volt az orra előtt. Nem ment ki a fejéből az, amit előző
nap hajnalban mondott Monsignor Lucianónak: Mindannyiukat
felzsuppolnák egy északra tartó vonatra, hogy napokon át utazzanak
egy olyan kocsiban, ahol leülni sem tudnak. Ott kellene állniuk a saját
ürülékükben, víz nélkül, étel nélkül. És amikor végre megérkeznek az
úti céljukhoz, akkor vagy halálra dolgoztatnák, vagy azonnal
elgázosítanák őket.
– Miért nem tesz valamit a pápa? – szakadt ki belőle, amikor
újabb transzport érkezett. – Nem tudna közbenjárni? Hiszen ezek az
emberek római zsidók! Megígérték nekik, hogy ilyesmire nem kerül
sor. És mégis megtörténik! Mi pedig itt állunk, és nem teszünk
semmit azért, hogy megmentsük őket!
Monsignor O’Flaherty letette a távcsövet, végighúzta tenyerét
fáradt arcán, keresztet vetett, és elmormolt egy rövid imát, mielőtt
sebzett tekintettel Angelo felé fordult volna.
– Erre nem tudok válaszolni. De azt tudom, hogy néha csak a saját
poklunkat látjuk. A pápának azzal is számolnia kell, hogy ha egy
helyen közbenjár, az milyen hatással lehet más helyekre és
mindenki másra. Ha elkezd követeléseket megfogalmazni ezeknek a
zsidóknak az ügyében, akkor vajon mit tesz Hitler? Olyan
bizonytalan minden, Angelo. Életek függnek minden döntéstől.
Rengeteg élet. Több élet, mint amit most látunk. Az egyház zsidók
ezreit bújtatja, és a világ minden közösségében gondoskodik
emberekről. Ha most célkeresztet rajzolunk a Vatikán falára, akkor
nem folytathatjuk az eddigi tevékenységeinket, nem igaz?
Angelónak erre nem volt válasza, és nem nagyon tehetett mást,
mint nézte, ahogy a saját pokla egyre tágul. Végül délután kettőkor,
nyolc órával azután, hogy az első teherautók megérkeztek a
rakodóperonhoz, a tehervonat elhagyta a Tiburtina állomást. A húsz
tehervagont több mint ezerkétszáz római zsidóval zsúfolták tele.


1943. október 20.

Vallomás
Felix bácsinak igaza volt a hosszan kitartott hangokat illetően.

Felix bácsi mindig a kitartott hangokkal gyötört – ez minden hegedűs

számára a legunalmasabb, legfárasztóbb és legfájdalmasabb
gyakorlat. Egyetlen hang, amit végtelen hosszan ki kell tartani. Nem
változik a hangerő, a hangszín, nincs vibrato. Babbo majdnem
annyira gyűlölte a kitartott hangokat, mint én. A villa zeneszobája
apa könyvtára mellett volt. Egyszer hallottam, hogy a falhoz vág egy
könyvet – akkorra már több mint egy órája csakis kitartott hangokat
játszottam. Ezzel annyira megzavart, hogy leengedtem a hangszert,
és így elmaradtam a saját rekordomtól.
– Sosem fogsz tökéletesen hegedülni, ha nem sajátítod el a kitartott
hosszú hangok játszásának a fortélyát, Batsheva! – ordította Felix
bácsi.
Mire olyan ingerült lettem, hogy visszaüvöltöttem:
– Te pedig sosem tanulsz meg olaszul, ha állandóan németül
beszélsz!
Babbo ezt is hallotta. A pimaszságomért egy hétig nem mehettem el
otthonról.
Mindig akkor játszom kitartott hangokat, amikor egyedül vagyok a
zárdai szobámban, és életemben először megnyugvást merítek
belőlük. Jó érzés, hogy képes vagyok tökéletesen megformálni azt az
egyetlen, folyamatos hangot, bár sajog a karom, és a lelkem dallamra
áhítozik.
 Az élet olyan, mint egy kitartott hang: egyszerűen csak van,
minden változás, minden megingás nélkül. Nem szakad meg, nincs
tempóváltás. Egyszerűen csak szól, és vagy mi sajátítjuk el, vagy ő
kerekedik fölénk. Felix bácsit legyőzte, bár érvelhetnénk azzal is, hogy
ő egyszerűen letette a vonót.
Kíváncsi vagyok, mit gondolnak az apácák erről a gyakorlatról, a
hosszan kitartott hangokról, amelyek minden éjjel felhangzanak a
szobámban. Úgy gondolom, ha vannak emberek, akik nagyon is
ismerik a kitartás erejét, azok a Szent Cecília apácái.

Eva Rosselli
 12. FEJEZET

VIA TASSO

Két nappal a razzia után a fosztogatók rájöttek, hogy a város zsidói

a letartóztatásukkor kénytelenek voltak hátrahagyni minden
tulajdonukat, ezért aztán beáradtak a gettóba, és elkezdtek
széthordani mindent, aminek valami értéke volt. A harmadik nap
hajnalán Mario Sonnino kis családjával végigsurrant a Szent Cecília-
templomhoz vezető sötét utcákon, és becsengetett a kapun.
– Angelo atya mondta, hogy jöjjünk ide – szólalt meg a férfi,
amikor Mater Francesca kikukucskált a vasrácsok között.
– És Eva is – csicseregte a kislány. – Eva itt van?
Mater Francesca egy pillantást vetett az elcsigázott anyára,
karjában a csecsemőre, meg az apjuk kezébe kapaszkodó két
gyerekbe, és már nyitotta is a kaput, hogy felkísérje őket az Eváéval
szomszédos szobába.
Eva arra ébredt, hogy valahol egy kisbaba sír, a folyosóról pedig
apácák sietős léptei hallatszottak, ahogy az újonnan érkezetteket
beköltöztetik. Kiugrott az ágyból, és a sötétben felöltözött.
A kis helyiségbe újabb ágyat vittek be, egy nagy ládából pedig
gyerekágyat rögtönöztek. Mario és Lorenzo az alsóbb szinten kapott
szállást, ahol két másik zsidó férfi is lakott. Az apácáknak ezek
voltak a szabályai, és az orvos hálásan biccentett. Már késő volt
ahhoz, hogy hozzáfogjon a korábbi terve megvalósításához.
– A menekülő útvonalak bezárultak. A németek lezárták a
genovai kikötőt, a svájci határ pedig kockázatos. És még ha nem
lenne is az, Giulia és gyerekek erejét meghaladná az átkelés.
Túlságosan fárasztó az út. Nem tudom, hová menjünk, Eva. Vannak
hamis irataink, de nincs hol élnünk. És az én papírjaim kevésnek
fognak bizonyulni ahhoz, hogy elrejtőzhessek.
– Aggódtam miattatok. El kellett volna mennem, hogy
megnézzem, mi van veletek! De Angelo hallani sem akart róla.
Szerinte a gettó túl veszélyes hely – magyarázta Eva, miközben
segített Giuliának kipakolni a kis bőröndökből.
– Az is. De ne aggódj, Angelo atya maga jött el hozzánk. Ő mondta,
hogy jöjjünk ide még napkelte előtt. Akkor a legbiztonságosabb az
utcákon lenni. Volt egy család, akik felajánlották, hogy elbújtatnak
bennünket… egy másik orvos, hajdani kollégám. De kezdett túl
kockázatossá válni. Már nem csak a németektől kell tartanunk.
Eva értette, mire céloz. A feketeingesek, a titkosrendőrség – az
OVRA{3} tagjai – mind olaszok voltak, és közvetlenül a Gestapónak
jelentettek. Aktívan vadásztak a zsidókra, és kémkedtek a
honfitársaik után.
– Nem akartam veszélybe sodorni a családját… – Mario hirtelen
elhallgatott, és úgy sütötte le a szemét, mintha szégyellné magát. –
És most mégis itt vagyunk, és veszélyt jelentünk ezekre a nőkre –
suttogta megtörten.
– Itt biztonságban lesztek. Ahogy az apácák is – jelentette ki
határozottan a lány. – Helyesen döntöttél.
A következő napokban Angelo egy testvérpárt hozott a zárdába –
az egyik lány tizenöt éves volt, a másik tizenhat –, akik úgy
menekültek meg a razziától, hogy a bátyjuk arra kényszerítette
őket, hogy kimásszanak az emeleti ablakon, és utánuk szólt, hogy a
háztetőkön át meneküljenek. Azt ígérte, mindjárt ő is követi őket.
Helyette lelőtték. Nem sokkal utánuk egy idősebb házaspár és egy
másik család érkezett két kisfiúval, akik alig voltak idősebbek
Lorenzónál. Hozzájuk csatlakozott aztán két, a húszas évei elején
járó fiútestvér és egy férfi a kislányával. A kis zárda zsúfolásig
megtelt az új „lakókkal”.
Törvényellenes volt olyan lakókat befogadni, akiknek nem voltak
hivatalos okmányaik, és egyedül Eva meg a Sonnino család
rendelkezett olyan papírokkal, amelyek láttán nem tartóztatták
volna le őket azonnal. Emellett illegális volt az is, ha nem tüntették
fel a lakókat egy hivatalos nyilvántartásban. Bár az is igaz, hogy
ekkorra már az is illegálisnak számított Rómában, ha valaki zsidó
volt. Mater Francesca eleinte aggódott az egyre sokasodó lakók
miatt, és hogy miféle nyilvántartást mutat a rendőröknek, ha erre
felszólítják, de Angelo félrevonta, és emlékeztette rá, hogyan
utasították el mindenhonnan magát Szűz Máriát is, aki végül egy
istállóban adott életet a világ Megváltójának.
– Nem küldhetjük el őket, tisztelendő anyám. Nincs hová
menniük.
Angelo birtokában volt néhány bíborosok által írt levél,
amelyekben arra kértek minden egyházi intézményt, hogy nyissa
meg kapuit a menekültek előtt, és tegyen meg mindent azért, hogy
menedéket nyújtson nekik – ezeket a leveleket minden gátlás és
lelkiismeret-furdalás nélkül használta. Korábban elmesélte Evának,
hogy a Róma környéki lelkipásztorok azzal igyekeztek rávenni az
egyházközségük tagjait házuk megnyitására, hogy emlékeztették
őket: Jézus maga is zsidó volt. A katolikus bűntudat komoly fegyver
volt, amellyel Angelo és társai habozás nélkül éltek.
Az elkövetkező napokban Angelo és az apátnő katekizmusórákat
tartott, felvilágosította a menekülteket a liturgiáról, megtanította
nekik a patereket és avékat – egyfajta gyorstalpaló kurzust
szerveztek a katolicizmus témájában, és rendszeresen kikérdezték a
tananyagot. Azok a menekültek, akiknek voltak hamis irataik, és
akiknek a kiejtése, a megjelenése nem volt feltűnő, elmentek Evával
a municipióba, hogy élelmiszerjegyeket és megfelelő tartózkodási
engedélyt szerezzenek. Aldónak sikerült eljuttatnia Mario
Sonninóhoz pár hamisított papírt: katonai elbocsátó levelet az olasz
hadseregtől és orvosi praktizálási engedélyt. Nyilván nem azzal a
céllal, hogy lobogtassa, de ha rátalálnak vagy őrizetbe veszik,
mégiscsak valami védelmet jelenthetnek.
Bár néhányan nyilvántartásba tudták vetetni magukat, és így
élelmiszerjegyhez jutottak, jóval többen laktak a zárdában – és
Róma minden zárdájában, kolostorában –, mint ahány személy
számára ennivaló volt. Mario tudta, hogy Levi korábban hová járt
feketepiaci árucikkeket venni, és Angelóval párszor elmerészkedtek
egy-egy titkos találkozóra az árusokkal, hogy tejet és vajat
szerezzenek – erre a kettőre Giulia Sonninónak nagyon nagy
szüksége volt, mert gyengélkedett, és nem volt elég teje, hogy a
csecsemőt szoptassa.
Angelo azonban leleményes volt. Két héttel a római zsidókat sújtó
razzia után a régi egyházközségében tűz ütött ki egy nő házában,
amelyben meghalt a kisbabája. Angelo valahogy tudomást szerzett a
dologról, és a szegény asszonyt elvitte a Szent Cecília apácáihoz –
így a nő feje felett újra lett tető, a kis Isaaco Sonnino pedig szoptatós
dajkát kapott. Amint valahol szükség mutatkozott, ő megtalálta a
megoldást. Gyerekkorában tehetséges kapus volt, és az így szerzett
képességeit gyönyörűen kamatoztatta papként a háborús
időszakban: fürge volt, figyelt, és védett.
Ugyanilyen találékonyságra és tiszteletre ösztönzött mindenkit,
akit csak szolgált, és sosem pihent meg. A helyi olasz rendőrök
felfigyeltek rá, és többször is kihallgatták, de ő áldást osztva és
térdet hajtva minden alkalommal megúszta a bajt – azért ha
lehetett, inkább a Vatikánból intézte az ügyeket, ahol Róma
törvényei nem voltak érvényesek. Evát illetően azonban nem tűrt
ellentmondást. A lány nem kockáztathat. Ez volt a fiatalember
egyetlen kikötése… egészen addig, míg a döntést ki nem vették a
kezéből.

A német tiszt egyedül volt, görnyedten, sapkáját a kezében tartva ült

a hosszú padon, és mindenki szorongva iszkolt el mellette. Mintha
egyáltalán nem figyelt volna fel arra, milyen kellemetlen helyzetet
idézett elő, milyen riadt és megvető pillantásokat vetnek felé.
Eva egész reggel sorban állt, hogy az élelmiszerjegyeikért ételt
szerezzen, mert Angelo egyedül ezt engedte meg neki, de nem volt
valami eredményes. Ezen a reggelen magával vitte Mario hegedűjét
– azt az utasítást kapta, hogy cserélje el bármire, ami megéri. De
nem látott semmi hasznosat. Semmit sem lehetett kapni. Órákkal
később már a villamosmegállóban állt, hogy átzötyögjön a városon.
Még negyedórát kellett várnia. Legalább. Fáradt volt, fájt a lába,
és ahogy nézte a nagydarab németet, aki elfoglalta az egész padot,
hirtelen olyan pimasz düh töltötte el, hogy az apja beleremegett
volna. Szinte hallotta Camillo hangját.
A láthatatlanság a legjobb fegyverünk, Batsheva!
A láthatalanság talán bevált a meghatározhatatlan korú, vékony,
enyhén görnyedt Camillo Rossellinél. Ugyanakkor egy gyönyörű nő
esetében nem működött valami jól. Eva ezt már rég megtanulta. Az
ő legjobb fegyvere az volt, ha megbámulták. Nézzék csak, és higgyék
azt, hogy minden joga megvan pontosan ott lenni, ahol épp van.
Leült a német mellé, kihúzta magát, és az ölébe vette a hegedűtokot.
Felszegte az állát, és emlékeztette magát, hogy itt a katona a
betolakodó, ő a hívatlan vendég Olaszországban. Ha pedig ettől
kínosan érzi magát, hát nyugodtan felállhat.
A férfi meglepetten kapta fel a fejét. Eva érzékelte, hogy
összerezzen. Ekkor a németre nézett, rátarti, lázadó pillantással
végigmérte, majd elfordította a fejét. Érezte magán a katona
tekintetének súlyát, ahogy továbbra is rámeredt.
– Tud hegedülni? – kérdezte németül a férfi. Eva úgy tett, mintha
nem értené. A német tiszt sóhajtott egyet, odahajolt, és
megkopogtatta a hegedűtokot.
– Tud hegedülni? – ismételte meg, és kezével hegedűjátékot
imitált. A lánynak feltűnt, milyen fáradtnak látszik, milyen sötét
árkok húzódnak a szeme alatt.
Bólintott. A kurta biccentés után elfordította a fejét.
– Játsszon. – A német mindössze ennyit mondott, és makacsul
kopogtatta a tokot.
Eva megrázta a fejét. Nem. Nem játszik neki. Amikor a férfi
csalódottan elhúzódott, azt hitte, ezzel vége is az egésznek.
– Apám tudott hegedülni. Szerette a zenét. Beethovent és
Mozartot. Bachot… Bachot imádta. – A katona halkan beszélt, Eva
megtehette volna, hogy meg sem hallja. De amikor a férfi hangja az
utolsó szónál elcsuklott, és a bánata szinte tapinthatóvá vált, Eva
majdnem megsajnálta.
– Játsszon! – követelte a német emelt hangon. Erőszakosan a
lányhoz hajolt, és kitépte a hegedűtokot a kezéből. Eva azonnal
felállt, és hátralépett. Nem az ő értékes Stradivariusa volt, de ha az
van nála, akkor sem lett volna olyan ostoba, hogy megpróbálja
visszaszerezni.
A férfi letette a tokot a földre, és kinyitotta. Kivette a hegedűt és a
vonót, és a lány kezébe akarta erőltetni. Eva ügyetlenkedett, és kis
híján elejtette a hangszert, de a német tiszt nem törődött vele.
– Játsszon! – kiabálta. Sápadt arca hirtelen kivörösödött a dühtől.
Felsírt egy gyerek, és Eva arra eszmélt, hogy mindenki őket
bámulja. De senki sem lépett oda, senki sem avatkozott közbe. A
láthatatlanság volt a divat. Túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy
feleljen, ezért csak állt, a németre meredt, kezében úgy tartotta a
vonót, mint valami kardot.
– Maga idióta? Játsszon! – ordította a katona, majd az oldalán
függő pisztolytáskából előkapta a fegyverét, és Eva arcához emelte.
A lány gyorsan feszített egyet a vonón, sietve felhangolta a
hegedűt, a vállához emelte, és elfordítva arcát a rezzenéstelenül
tartott fegyvertől, beillesztette az álla alá.
Az apja imádta Bachot. Ezt mondta a tiszt. Eva egy pillantást sem
vetett a németre, csak elkezdte játszani az „Ave Mariá”-t, a Bach–
Gounod-darabot. Azt, amelynek hallatán régen sírni kezdett az
anyja után, és megfogadta: megtanul hegedülni, hogy így közelebb
érezhesse hozzá magát, hogy megértse.
A szeme sarkából látta, hogy a férfi lejjebb engedi a pisztolyt, de
csak egy kicsit. Lehunyta a szemét, és arra koncentrált, hogy tisztán
képezze a hangot, magabiztos legyen a tremolo, és hogy remegő
lába ne legyen hatással az előadására. Semmibe vette a
láthatatlanságot. Lám, mi lett belőle. Most már csak az a fegyvere
maradt, hogy játsszon, hogy jól játsszon.
Az első kitartott hang még félénk volt, tétova. De Eva összeszedte
magát, és elszántan markolta a hangszert. Arca úgy simult a kopott
lakkozáshoz, mintha a szeretőjéhez bújna hozzá. A dallam
felfénylett, felerősödött, és nemsokára olyan szárnyaló áriát csalt ki
a zengő húrokból, amivel egy képzett szoprán sem állhatta volna a
versenyt. A lány azonban csak úgy hallotta a zenét, mintha valami
vízesésen keresztül jutott volna el hozzá a hang. Szíve úgy kalapált,
hogy elnyomta az édes, ezüstös glissandókat, a rezgő crescendókat,
és agyának racionális részében, abban a részében, amely mintha
biztos távolságból szemlélte volna az egészet, felmerült a gondolat,
hogy ez lesz az utolsó előadása. Átvillant rajta, vajon méltó-e a
nagybátyja áldozatára, az időre, amit Felix rászánt, a rengeteg
órára, amelyet gyakorlással töltött, miközben babbo zsörtölődött,
Angelo pedig még több muzsikát akart.
Aztán vége lett. A zene elhallgatott. Eva leengedte a vonót, és
felnézett az elnyomójára. A férfi leejtette pisztolyt tartó kezét, az
arcán könnyek csorogtak. Óvatosan visszahelyezte a fegyvert a
tokjába, és elfordult. Így, háttal állva egy másodpercig habozott,
Evában pedig felmerült a gondolat, hogy talán ráadást készül kérni.
A mellkasa égett, s csak ekkor jött rá, hogy levegőt kellene vennie.
A férfi nem nézett rá vissza, csak halkan, de tisztán érthetően
ennyit mondott: – Vergib mir. – Bocsásson meg.
Merev derékkal, a háta mögött összekulcsolt kézzel lépett párat,
aztán határozottabban lépkedett tovább, mintha már pontosan
tudná, hová megy. Épp érkezett a villamos is, a síneken
megcsikorduló kerekek kattogása zene volt Eva fülének. A német
tiszt egyenesen a jármű felé tartott, mintha azt képzelné, hogy csak
elő kell rántania a fegyverét, és azonnal megáll. Ahogy korábban a
lányra szegezte a pisztolyt, és zenét követelt. Ahogy a villamos egyre
közelebb ért, a férfi szaporázni kezdte, majd végtelen hidegvérrel –
amit Eva egyszerre érzett ismerősnek és ijesztően megjósolhatónak
– a jármű elé vetette magát. Pokoli hangot hallottak, a villamos
csikorgó, fémesen recsegő zajjal billegett a síneken, mintha
egészben akarná lenyelni, majd kiköpni a férfit.
A járókelők sikoltozni, mutogatni kezdtek, és pillanatokon belül –
vagy percek voltak? – felvisított egy sziréna, majd még egy –
szirénák kakofóniája a ragyogóan derült napon.
Eva merev lábbal a kövezeten heverő, nyitott hegedűtokhoz
ment. Óvatosan beletette a hangszert, lecsukta a fedelét, majd
lezöttyent a padra. Várta tovább a villamost, amely már
megérkezett, a villamost, amely nem viszi őt sehová. A keze
remegett, a gyomra kavargott, minden rémült lélegzetvétel
perzselte a torkát. De csak ült, fegyelmezetten, rémületét bent tartva
mellkasa csontketrecében, amely háború tépte szívének és srapnel
szaggatta tüdejének is otthona volt.
Aztán megjelentek a németek a sípjaikkal és a puskatusaikkal, és
miközben összeterelték a bámészkodókat, olyan nyelven ordítoztak
velük, amelyet azok nem értettek. Evát kivéve.
– Valaki a villamos alá lökte? – kiabálta egy tiszt. – Ki volt az, aki
meglökte?
A rémült tömeg úgy nézett körül, mintha a tettest keresné, és az
egyik nő Eva felé intett, mintha azt jelezné, hogy ő volt.
– Ő volt vele – mondta olaszul a nő. – A lány a hegedűvel. Ő volt
vele.
Több tiszt és jó néhány riadt bámészkodó is arra nézett, amerre a
nő ujja mutatott: a pad felé, amelyen Eva ült. A németek nem
értették ugyan, mit mondott a nő, de a gesztus jelentése világos volt.
Eva felállt, és megrázta a fejét.
– Nein – tiltakozott. – Nem! Senki sem lökte meg. Egyenesen
odalépett a villamos elé. Én láttam. – Németül beszélt, tisztán
érthetően, mire két tiszt elvált a többitől, és felé indult.
– Hogy hívják? – kérdezte nyersen az egyik. A kezét a fegyverén
nyugtatta.
– Eva – felelte dermedten a lány. Egy pillanatra elfelejtette a
vezetéknevét. Aztán eszébe jutott, hogy nem szabad kimondania, és
hálás volt, hogy a sokktól megnémult.
 – Iratok? – A tiszt kinyújtotta a kezét.
Eva keresgélni kezdett a retiküljében, aztán gyorsan a markába
nyomta a hamis okmányt. A férfi alaposan szemügyre vette, majd
visszaadta.
– Most velem jön.
– M-micsoda? M-miért? – Amikor rájött, hogy olaszul kérdezte
meg, elismételte németül is.
– Tíz civil minden németért. Ez a Führer szabálya. Maga látta,
hogy mi történt. Kit kéne elvinnünk maga helyett?
– De hát megölte magát! – vágott vissza a lány.
– Mondja maga. Jöjjön velem.
– A villamos elé lépett! – kiáltotta Eva újra olaszul. A járókelők
felé nézett, tudta, hogy valakinek látnia kellett az öngyilkosságot. Az
emberek dermedten, tágra nyílt szemmel összébb húzódtak, de a
szájuk csukva maradt, és senki sem szólalt meg.
– Még csak a közelében sem volt senki! – erősködött a lány. –
Egyszerűen a jármű elé lépett! Valaki csak látta ugyanazt, amit én!
Ekkor egy nő bólintott. Aztán egy másik is összeszedte a
bátorságát, és nemsokára már többen is egyetértettek a
történtekben, és alátámasztották Eva kijelentését. A német tiszt
azonban vagy nem értette, vagy nem is akarta megérteni, mert
megragadta a lány karját, és az utca közepén parkoló dzsip felé
rángatta. Rávakkantott két másik tisztre, utasításokat vetett oda a
többieknek, majd belökte Evát a katonai jármű hátsó ülésére, és
elhajtott. Ilyen könnyű volt valakit bevinni az utcáról, és nem volt
semmi, amit akár a lány, akár bárki más tehetett volna.

A német rendőrség a Via Tassón építtetett egybe egy sor házat, hogy
létrehozza a főhadiszállását. Szokatlan választás volt, az utca nem
számított főútvonalnak, főleg szerényebb lakóházak és iskolák
álltak benne, egyik végén egy omladozó kőív, a másikon a Scala
Santa, a „szent lépcső”. A legnagyobb épületre vörös zászlókat
tűztek ki, rajtuk hatalmas szvasztika – rikítónak és hivatalosnak
tűntek a fakósárga homlokzat hátterében.
Bent még folyt az építkezés, amit gépfegyveres katonák
felügyeltek. A németek alig hat hete vonultak be Rómába, de
nagyon úgy tűnt, hogy hosszabb tartózkodásra készülnek
berendezkedni. Falakat bontottak le és helyeztek át, helyet
alakítottak ki irodáknak, az egyik hosszú folyosóról sötét cellák
nyíltak, csupa ágyat és vécét nélkülöző kis helyiség, melyek közül
többnek lakója is volt. Evát egy olyan szobába kísérték, amely nem
volt nagyobb egy beépített szekrénynél, majd rázárták az ajtót.
Olyan sötét volt, hogy percekbe telt, mire a szeme hozzászokott.
Néha sikolyt hallott, vagy nyers parancsszót, ezért a fülére
tapasztotta a tenyerét, hogy kizárja a zajokat. Azon töprengett, hogy
mit mondjon, ha erre alkalma nyílik, a gondolatai azonban folyton a
lehangolt német tiszthez és a férfi életének utolsó perceihez tértek
vissza.
Gyűlölte, amikor megpillantotta a padon. Még jobban gyűlölte,
amikor fegyvert emelt rá. De aztán látta a könnyeit, és átérezte a
kétségbeesését. Most már nem gyűlölte. Képtelen lett volna. Ahhoz
túlságosan is megértette.
– Bocsásson meg. – Ezt mondta.
És Eva megbocsátott neki. Teljes szívéből. Ahogy megbocsátott
Felix bácsinak is. Három hosszú éven át azon volt, hogy ne is
gondoljon rá. Most azonban, ebben a sötét helyiségben úgy érezte,
mintha a nagybátyja vele lenne.
 *

Órákon át várt a szűk odúban. Nem tudta, mennyi idő telhetett el,
de szörnyen szerette volna felkeresni a mellékhelyiséget, és a torka
olyan száraz volt, hogy fájt, ha nyelni próbált.
Aztán érte jött egy katona, kiengedte, kapott inni, és használhatta
a mosdót is, egy újabb sötét, betonpadlós cellát, melyben egy
ürülékkel teli vödör állt. Ezután egy emelettel feljebb kísérték, egy
olyan irodába, amely az alsóbb szintekhez képest mintha más
bolygón lett volna.
A tágas szobában, egy hatalmas mahagóniasztal mellett arányos,
közepes termetű, egyenruhás német várt rá. Állt, mintha az ülést
méltóságon alulinak találná. Jól vasalt egyenruhája, hivatalos
modora volt. Világos szeme éles pillantású, amelynél már csak a
hangja volt élesebb.
– Von Essen százados vagyok. Mi a neve, Fräulein?
– Eva Bianco. – A lány az eltelt órákban többször is elpróbálta a
szerepét.
– Mit csinál Rómában, Bianco kisasszony?
– A bátyám pap, a Vatikánban dolgozik. Azért jöttem a városba,
hogy közelebb legyek hozzá, és hogy munkát találjak.
– Hogy hívják a bátyját?
– Angelo Bianco. A római Kúrián dolgozik.
– Nápolyban nem volt munkája?
– Nem – rázta a fejét a lány.
– Nagyon jól beszél németül. Bár az akcentusa inkább osztrák.
Eva biccentett.
– Nyilván nem az iskolában tanulta meg ilyen jól a nyelvet.
– Az iskolában tanultam, de a zenetanárom osztrák volt.
– Valóban?
 – Igen.
– Milyen zenét tanult tőle?
– Hegedűtanár volt. Sok időt töltöttem vele.
– És hol van most a tanára?
– Meghalt. – Eva azt hitte, a férfi további részleteket akar majd, és
Von Essen mintha készült is volna erre, de aztán irányt váltott.
– Egy német katona is meghalt. Egy elkötelezett, hűséges tiszt.
Nehezemre esik elhinni, hogy egyszerűen a villamos elé lépett
volna.
– Pedig ezt tette – jelentette ki a lány halkan, határozott hangon. A
férfi a szemébe nézett, aztán leült a székébe, és elgondolkodva
összeillesztette az ujjai hegyét.
– Nem maga lökte meg?
– Nem!
– És nem is látott senkit, aki meglökte volna.
– Nem. Senki sem lökte meg. Nagyon… zaklatottnak tűnt.
– Ezt honnan veszi?
– Fegyvert tartott a fejemhez, és azt követelte, hogy játsszak neki
– felelte kurtán Eva.
Von Essen százados felvonta borzas, szőke szemöldökét, és
előrehajolt.
– És megtette? – tudakolta.
– Igen.
– Hadd halljam. – A férfi az ajtó felé intett. Valaki az ajtótól balra
a falnak támasztotta a hegedűtokját. Amikor a lányt idehozták, a
hangszert az irataival együtt elvették tőle. Eva azon töprengett,
hogy miért tesz fel neki olyan kérdéseket ez a német tiszt,
amelyekre már egyértelműen tudja a választ.
Ráparancsolt a végtagjaira, hogy engedelmeskedjenek, és
felemelte a hegedűt. Aznap már másodszor utasították arra, hogy
zenéljen. Feszült volt, és játszania kellett, hogy megszabadulhasson.
– Ismer valamit Wagnertől? – kérdezte kíváncsian a német.
Eva mozdulatlanná dermedt, mert a fejében megszólalt Felix
hangja. Wagnert nem. Wagner nem kedveli a zsidókat. Én meg nem
kedvelem az ő szerzeményeit.
– Annyira jól nem, hogy el is játsszam.
– Hm. Kár. No de sok csodálatos német zeneszerző van. Mozart,
Chopin…
– Mozart osztrák volt. Chopin pedig lengyel – javította ki Eva.
Tisztában volt vele, hogy harcias benyomást kelt, és ez
elégedettséggel töltötte el. Nem tudta felidézni, hogy mikor kezdett
nem félni. Talán az segített, amikor a sötétben ülve az
öngyilkosságról elmélkedett.
– De Ausztria már nem létezik. Ezt biztosan tudja. Ausztria és
Németország már egy és ugyanaz – magyarázta a férfi.
Eva biccentett, mert félt, hogy a hangja elárulná.
– Játsszon Chopint – utasította a német.
A lány engedelmesen felemelte a hegedűt. Nem foglalkozott a
századossal, hanem előhívta emlékei közül azt a variációt, amelyet
Felix bácsinak játszott. Chopin, némi Rossellivel keverve, egy csipet
Adlerrel fűszerezve, majd végül egy jó adag dühvel nyakon öntve.
– Genug – parancsolta kurtán a férfi. Vagyis elég. Mintha nem lett
volna rá hatással a zene. Eva abbahagyta a játékot.
– Voltak mások is, akik alátámasztották a vallomását. Úgy tűnik,
nem tett semmi rosszat. Távozhat. – A német felállt, mintha az egész
csak valami formalitás lett volna, mintha pusztán
figyelmetlenségből zárták volna be órákra egy két négyzetméter
alapterületű helyiségbe. A lány bambán meredt a férfira. Egyre az
járt a fejében, hogy valamiféle játékot űz vele.
– Tud gépelni? – kérdezte váratlanul a százados.
 Eva értetlen tekintettel nézett rá, megpróbálta gondolatban
összekapcsolni Chopint, a szabadságot és az új irányt vett vallatást.
– Igen. – A válasza inkább kérdésnek hangzott, mert zavarában
felvitte a hangsúlyt.
– Szükségem van egy titkárnőre, aki beszél németül.
Eva döbbent rémülettel bámult a férfira.
– Azt akarja, hogy itt dolgozzak?
– Igen, itt. Jó fizetést fog kapni. Elvégzi a feladatokat. Iktat. Gépel.
Kávét főz. Semmi bonyolult. Senki sem fog fegyvert szegezni a
fejéhez, és azt követelni, hogy hegedüljön. – Nem mosolygott, bár a
lány biztosra vette, hogy humoros megjegyzésnek szánta. – Azt
mondta, hogy munkát keres – unszolta a százados.
– Igen. Igen, munkát keresek. – Eva beleszédült a rémületbe és a
lehetőségekbe.
– Akkor megbeszéltük. Heti hat nap. A vasárnap szabad. Legyen
itt hétfő reggel nyolckor. Ötig tart a munkaidő. A pap… a bátyja… itt
van. Már várja magát. Mindenképpen közölje vele, hogy rendesen
bántunk magával. – Von Essen ez utóbbit nem kérésnek szánta.
Eva megint csak bámulni tudott. Angelo itt van?
– Elkezdődött a kijárási tilalom. Minkettejüket hazavitetem egy
autóval. Hétfőn jelenjen itt meg. – A százados megvárta, hogy a lány
felvegye a hegedűjét, aztán visszaadta neki a hamis személyi
igazolványt, amely immár másodszor is bevált. Ezt el kell mesélnie
Aldónak.
Egy katonával lekísértette a fogadótérbe, ahol a bejáratnál
kétoldalt gépfegyveres németek álltak, két másik katona pedig egy
hatalmas íróasztal mögött foglalt helyet. Angelo lehajtott fejjel ült
egy fémszéken. A kalapját levette, a kezében keresztet szorongatott.
Amikor Eva már a lépcső alján járt, kedvetlenül felemelte a fejét,
mintha egész nap fel-felnézett volna, és eddig mindig csak
csalódásban lett volna része.
Talpra ugrott, tekintete a lány arcára tapadt, azt fürkészte, hogy
bántották-e. Eva megpróbált mosolyogni, hogy megnyugtassa, de az
ajka idegennek érezte a mozdulatot, és az erőfeszítéstől sírni támadt
kedve, ezért csak összeszorította a fogát, és hagyta, hogy a katona
előremenjen.
– Az épület előtt áll egy kocsi – fordult Angelóhoz a fiatal német. –
Mindkettejüket hazaviszi. Kérem, kövessenek. – Fürge, határozott
léptekkel az ajtó felé indult, szemmel láthatólag arra számított, hogy
azt teszik, amit mond. Angelo belekarolt Evába, olyan erősen fogva
a karját, hogy abból kék foltok lesznek. A lánynak jólesett a
szorítása, bár felmerült benne, milyen ironikus, hogy a német
főhadiszállásról távozva az egyetlen fizikai sérülést épp Angelo
okozza neki.
Fegyveres kísérőjük kinyitotta előttük egy fényes Volkswagen
ajtaját, és megvárta, hogy becsusszanjanak a hátsó ülésre. Aztán
lehajolt, szürke, teknőspáncélra emlékeztető sisakja feléjük lendült.
– A cím?
Angelo beszélt kettejük helyett. Eva feltételezte, hogy a megadott
cím az a lakás, amelyben Monsignor Lucianóval és annak nővérével
lakik. A német összevágta a bokáját, és becsapta az ajtót. Elismételte
a címet a sofőrnek, és az autó pár másodperc múlva elindult.
Az utcák némák voltak, a rómaiak engedelmesen lakásaikba
húzódva várták a napkeltét, amikor minden elölről kezdődik majd.
Eváék nem beszélgettek. A volán mögött ülő német kíváncsian
belenézett a visszapillantó tükörbe, a tekintete hosszabban időzött a
lányon, átsiklott a fiatal papra, majd elkapta a pillantását. Amikor
beszálltak az autóba, Angelo elengedte Eva karját, és aztán már nem
fogta meg újra.
– Ma felakasztottak egy nőt egy lámpaoszlopra. Egy partizánt –
jegyezte meg könnyedén a sofőr. Németül beszélt, de sem Angelo,
sem Eva nem felelt neki. – Utolsó kenetet kért. Tudott erről, atyám?
– próbált mindenáron választ kapni.
Angelo biccentett, de a keze ökölbe szorult.
– Amikor azt mondta, atyám, hogy behozták a húgát a
főhadiszállásra, sokan azt hitték, hogy a partizán volt a húga. A
főhadiszálláson nem sok nő fordul meg. Még nem. Szerencsére
tévedtünk. – Úgy kezdett fütyörészni, mintha ennél jobb dolog nem
is történhetett volna.
Az utcák néptelenek voltak, az út mindössze negyedórát vett
igénybe, így Eváék nemsokára már a sötét járdán álltak egy épület
előtt, amelyet a lány nem ismert fel, és nézték, hogyan távolodik a
fekete Volkswagen.


1943. november 10.

Vallomás
Régen sosem imádkoztam.

Fiatalabb koromban még csak nem is gondoltam soha az

imádkozásra. Nem olyan dolog volt, amit az apám fontosnak tartott
volna, ezért én sem tartottam annak. Aztán egy nap azzá vált.
Elkezdtem figyelni, és elkezdtem imádkozni.
A zsidó nép imái nemzedékről nemzedékre szállnak, és amikor
ezeket mondom, az olyan, mintha altatódalt énekelnék. Az
imádságban benne vannak a szüleim, az ő szüleik, és azok szülei.
Érzékelem mindannyiukat, énekelnek nekem, és ilyenkor úgy érzem,
nem tűntek el végleg, csak egy időre eltávoztak. Nem vagyunk együtt,
de ez nem örökre szól. Ezért aztán továbbra is imádkozom. Sosem
hagyok fel vele, és így mindig is zsidó leszek.
Angelo másképpen imádkozik. Más néven szólítja az Istenét. Én
azonban biztos vagyok benne, hogy Isten nem pusztán az én Istenem
vagy Angelóé, hanem mindenki Istene. Ha nem az összes gyermeke
Istene lenne, akkor nem is lenne Isten… ugye? Függetlenül attól, hogy
mindenki ugyanazon a néven nevezi, vagy sem. Én babbónak hívom
az apámat. Amikor Angelo az apjáról beszél, mindig azt mondja,
hogy papà. Számít egyáltalán, hogy milyen néven tiszteljük? Van
annak jelentősége, hogyan imádkozunk, ha az odaadásunk őszinte,
ha Isten iránt érzett szeretetünk ahhoz vezet, hogy szeressünk,
szolgáljunk, megbocsássunk, és jobbá váljunk?
Azt hiszem, van. Sajnos van. Mert engem meg is ölhetnek az imáim
miatt.

Eva Rosselli
 13. FEJEZET

A SZENT SZÍV-TEMPLOM

– Gyere – szólalt meg halkan Angelo. Elfordult, és nem nyúlt Eva

keze után, nem fogta meg a karját. Úgy viselkedett, mintha az
épületnek szeme lenne. Sietve lépkedett, botja szaporán kopogott a
macskaköveken, amikor befordultak egy szűk utcácskába. A
fiatalember végigment az épület sötétségbe boruló háta mögött, míg
el nem ért egy magas fallal körülvett, nagy templom hátsó
bejáratához. Eva csak ekkor jött rá, hogy a Szent Szívnél vannak,
csak más irányból közelítették meg.
Angelo benyúlt merev, fehér gallérja alá, és előhúzott egy nyakán
lógó láncot. A láncra különféle kulcsokat akasztottak, ezek közül
választott ki egyet, amellyel kinyitotta a kaput. Olyan nesztelenül
tárult ki, mintha alaposan be lenne olajozva a zsanérja. Halk
kattanással behúzta maguk mögött, majd végigvezette Evát egy
keskeny ösvényen, amely a templom hátsó bejáratánál ért véget.
Egy másik kulccsal kinyitotta ezt az ajtót is, és besurrantak az
épületbe.
Eva orrát megcsapta a tömjén és a gyertyaviasz átható illata,
amely alatt valami mást is érzékelt: az öreg kövek, a nyirkos
szegletek szagát. A vecsernye már véget ért, csak a falikarok
világítottak halvány, meleg fénnyel. Angelo térdet hajtott a kereszt
előtt, becsusszant egy padba, és intett Evának, hogy üljön le ő is.
– Miért jöttünk ide? – Amikor a fiatalember megadta a német
katonának azt az ismeretlen címet, a lány már tudta, hogy nem a
zárdába mennek. De azt hitte, Angelo hazaviszi magához.
– Nem tudtam, hová vihetnélek. Nincs más hely, ahol szabadon
beszélhetnénk.
– Nem bízol Monsignor Lucianóban és a nővérében?
– Megbízom bennük. Csak nem szeretném veszélybe sodorni
őket. Márpedig ahányat csak lépek, mindig új fenyegetéssel találom
szembe magam. – Összekulcsolta a kezét, és az előttük lévő pad
háttámláján nyugtatta. – Mi történt ma, Eva?
– Láttam meghalni egy embert. Egy német katonát. Megölte
magát. Mint Felix bácsi. A villamosra vártam. Fegyvert tartott a
fejemhez…
– Mio Dio! – nyögött fel a fiatalember, és a karjára ejtette a fejét.
– Fegyvert tartott a fejemhez, Angelo – ismételte meg a lány. –
Rám parancsolt, hogy hegedüljek. Hát hegedültem. – Az egész bizarr
incidens olyan színezetet öltött, mint valami görög tragédia,
amelyet ismeretlen színészek adnak elő egy rögtönzött színpadon.
– Amikor végeztem a zenéléssel, azt kérte, hogy bocsássak meg.
Aztán elment.
– Hogy halt meg? – kérdezte Angelo.
– A villamos elé vetette magát. Pontosan tudta, hogy mit tesz. –
Eva a szeméhez szorította a kezét. Az járt a fejében, hogy vajon
elfelejti-e valaha is a látottakat, elfelejti-e azt a hangot. – Aztán a
járókelők sikoltozni kezdtek, én meg csak ültem. Alig tértem
magamhoz, máris elvittek. Elmondtam a katonáknak, hogy mi
történt, de nem hittek nekem.
– Hittek neked. Ha nem hittek volna, már nem élnél. Hanem egy
lámpaoszlopon lógnál a mellett a szegény lány mellett, akit ma
akasztottak fel. – A férfi komoran meredt rá, az imbolygó árnyékok
között kék szeme szürkének tűnt.
– Ki volt az a lány?
– Az ellenállás tagja. Egy partizán. Még nálad is fiatalabb volt. Az
utcán ölték meg. – Angelo elkapta a tekintetét, tenyerével
megdörzsölte az arcát, és Eva ebből megérezte, hogy nem ő volt
aznap az egyetlen, aki sebeket szerzett.
– Angelo, honnan tudtad, hogy hol vagyok? – kérdezte, tekintetét
a kék köpenyes szűzre függesztve, aki türelmes beletörődéssel
bámult le rájuk az egyik sarokból.
– A Szent Cecília egyik apácája sorban állt az élelmiszerjegyeivel,
és látta, hogy elvisznek. Eljött a Vatikánba, hogy megkeressen. –
Angelo újra végighúzta a tenyerét az arcán, majd ahogy nyelt egyet,
ádámcsutkája görcsösen megmozdult. – Eva, még soha életemben
nem féltem ennyire – suttogta.
– Én igen – felelte a lány. – Többször is. – A fiatalember feléje
fordult, és egy ideig nem kapta el a tekintetét, csak bámulta Evát,
magába itta a látványát, a lány pedig visszanézett rá.
– Állásajánlatot kaptam, Angelo.
– Micsoda? – hördült fel a fiatalember, és ezzel elillant a varázs.
– A századostól, aki kihallgatott. Von Essen századostól. Németül
beszélő titkárnőre van szüksége. Én beszélek németül – bökött
magára a lány.
– Mio Dio, Eva! – Angelo ismét a fejét rázta. – Nem. Nem teheted.
– Muszáj. Miféle okom lehetne visszautasítani? A zárdának
szüksége van a pénzre.
– Nem! Szépen elrejtőzöl. A százados majd keres valaki mást,
amikor nem jelensz meg nála. Nem tudja, hol laksz. Nem fog
megtalálni.
– De téged igen, Angelo. Azt ugyanis tudja, hogy te hol dolgozol.
Tudja, hogy ki vagy.
– Nem lesz semmi bajom! – csattant fel a fiatalember.
– Nem igaz. El fogom vállalni a munkát. Talán valami módon a
segítségedre is lehetek. Olyan helyzetben leszek, hogy értesülhetek
arról, ha razziát terveznek…
– Eva! – Angelo megragadta a vállát, és úgy megrázta, hogy a lány
foga összekoccant. – Ez őrültség!
– Nem, nem az! Ez a háború. És én megteszem, amit tehetek. Nem
fogok ölbe tett kézzel ülni, miközben mások meghalnak. Ha
valamiben segíthetek, akkor azt vállalom.
– A te dolgod az, hogy életben maradj! – kiáltotta Angelo. Még
mindig a lány vállát markolta, az arcuk centiméterekre volt
egymástól. Dühös volt, de az indulatába valamiféle kétségbeesés
vegyült, amit Eva felismert. Ugyanezt érezte, amikor Camillo közölte
vele, hogy elmegy Ausztriába megkeresni a nagyapját. Most
azonban már sokkal jobban értette az apját, jobban, mint előtte
bármikor. Muszáj volt tennie valamit. A cselekvés maga volt az élet,
még akkor is, ha halállal végződött.
– Nem, Angelo, az én dolgom nem egyszerűen az, hogy életben
maradjak. Az én dolgom az, hogy éljek. Ne bujkáljak. Ne várjak. Ne
reménykedjek abban, hogy egyszer véget ér ez az egész. Nem
mondhatod nekem azt, hogy ne küzdjek. Én sem mondom meg
neked, hogy mit tegyél! Nem parancsolhatod azt, hogy meg se
próbáljak valami módon segíteni.
– Eva…
– Ha nem harcolhatok, akkor akár a számba is vehetem a fegyver
csövét, ahogy Felix bácsi tette, vagy a villamos elé vethetem magam,
mint a német katona. Ilyen közel állok ahhoz, hogy minden reményt
elveszítsek – mutatta hüvelyk- és mutatóujjával. – Az ellenálláson
kívül nincs másom. Hát nem érted?
 A fiatalember lenézett a lány arcába, és másra sem vágyott, csak
hogy megnyugtassa, hogy megnyugtassa önmagát, hogy megmentse,
hogy megmentse önmagát.
– Ellenállás… – Úgy ismételte meg a szót, mintha ő maga mondta
volna először, aztán lehajolt, a homlokát Eváéhoz támasztotta,
lehunyta a szemét, és megpróbált összeszedni némi lelkierőt ahhoz,
hogy elhúzódjon. – Ellenállás – mondta ki újra. – Értem… – folytatta.
– Tökéletesen értem.
A saját ellenállása teljesen megszűnt. Elengedte a lány vállát, és
nehézkesen felállt a padban.
– Nem szeretném, ha a sötétben mászkálnál. Kijárási tilalom van,
és túl messzire kellene menned. Itt tudsz maradni éjszakára? –
kérdezte elcsigázottan. Addig meredt rá, míg azt nem látta, hogy
bólint. Akkor eltávolodott, de a templomot nem hagyta el. Az
oltárhoz lépett, meggyújtott egy gyertyát, és a botja segítségével
térdre ereszkedett a kereszt előtt. Kezébe temette az arcát, és hosszú
perceken át imádkozott. Fogalma sem volt, hogy Eva figyeli-e, vagy
magára hagyta, és lement abba a kis alagsori helyiségbe, amit egy
alkalommal már használt. Csak azt tudta, hogy elhagyja az
ellenállása, és már nincs páncélja, amely megvédené a lánytól.
Azzal kezdte, hogy az arcához emelte a kezét. Mindig így
imádkozott, így tanították imádkozni. Ha az arcára tapasztotta a
tenyerét, akkor nem látott, és semmi sem terelte el a figyelmét –
mintha mindentől eltakarta volna magát, és csak a kimondott
szavak számítottak. Hamarosan azonban eluralkodtak felette az
érzelmei, és azon kapta magát, hogy elnyúlt a padlón, ahogy a
felszentelése alatt is, és kezét kinyújtotta maga elé, az oltár felett
függő fakereszt felé.
Hiszen ő csak egy férfi volt. Fiatal, megnyomorodott, ijedt. De az
életét adta volna Eváért. És az életét adta volna mindazokért az
emberekért, akiket igyekezett megmenteni. Nem tartott be egy
ígéretet. Megölelte Evát, és tudatosan, szándékosan megszegte a
fogadalmát. Megcsókolta a lányt. Igen, akkor épp sebezhető volt.
Igen, rémült is volt. Igen, ez megbocsátható, sőt még érthető is.
Csakhogy minden megszegett ígéret következményekkel jár, és attól
félt, hogy ebben az esetben a következmény egy ártatlan életbe
kerül majd. Nem a sajátjába, hanem olyan valakiébe, aki tőle függ.
– Könyörgök, ne engedd, hogy a gyengeségem eltántorítson
tőlem. Kérlek, ne hagyd, hogy az Eva iránt érzett szerelmem
veszélybe sodorja őt, vagy megvonja tőle a kegyelmedet – suttogta
hangtalanul mozgó ajakkal.
Ettől rettegett a legjobban… hogy a saját vétke megfosztja őket az
áldástól, az isteni közbeavatkozás lehetőségétől. Ezt semmiképpen
sem kockáztathatta. Nem is fogja kockáztatni. Túl sokan voltak, akik
számítottak rá.
Amikor a pappá szentelése előtt meglátogatta Monsignor
Lucianót, és a mentora felolvasta neki a Bibliából Dávid és Betsabé
történetét, nem kerülte el a figyelmét, hogy Betsabé neve
tulajdonképpen Batsheva, vagyis Eva. Akkor az ragadta meg a
figyelmét, hogy Dávid király nem nézett félre, amikor meglátta a
fürdőző Betsabét. Nem fordította el tekintetét a szépségéről, nem
óvta meg pillantásától. Nem távolodott el tőle, még azután sem,
hogy megtudta, a nőnek férje van. Még akkor sem, amikor világossá
vált számára, hogy kinek a felesége – a hűséges Úriásé, aki híven
harcolt királyáért és hazájáért. Még akkor sem, amikor nagy bajt
csinált, és teherbe ejtette. Még akkor sem, amikor Úriást
szándékosan a halálba küldte. Vétkezett, és a bűnei egyre
súlyosabbá váltak.
Vajon ő maga is ezt tette? Vétkezett azzal, hogy Eva közelében
maradt? Tudatosan gyönyörködött a szépségében, és nem fordította
el a tekintetét, amikor ezt kellett volna tennie? Az volt a fő gond,
hogy fogalma sem volt, hogyan tarthatná távol magát a lánytól. Úgy
érezte, nincs választása a dologban. Eva nem volt senki felesége,
nem akadt senki, aki felelősséget vállalt volna érte. Ez a felelősség
Angelót terhelte. Fogadalmat tett Istennek, de Camillónak is ígéretet
tett. Eva az övé volt. Az övé volt attól a perctől fogva, hogy
találkoztak.

„Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket újítsd meg

bennem.
Ne vess el engem a te orczád elől, és a te szent lelkedet ne vedd el
tőlem.
Add vissza nékem a te szabadításodnak örömét, és engedelmesség
lelkével támogass engem.
Hadd tanítsam a bűnösöket a te útaidra, hogy a vétkezők megtérjenek
hozzád.”{4}

Úgy mondta el Dávid fohászát, mintha a sajátja lenne, amikor pedig

végzett, és feltérdelt, felemelte a fejét, és tekintete a meggyújtott
gyertyát, a felette függő keresztet kereste. Gyertya és kereszt –
mindössze ezek választották el attól, hogy reménytelenül elvesszen.
Mostanra azonban már több gyertya is égett, és ott volt nem
messze Eva, aki lehajtott fejjel a saját imáját mormolta. Angelo nem
akarta megzavarni, ezért csak nézte, hogyan imádkozik, hogyan
nyújtja ki kezét a meggyújtott gyertyák felé. Amikor a lány felnézett,
és észrevette, hogy figyeli, behajlította ujjait, és a tenyerébe meredt.
– Mit csinálsz? – kérdezte halkan a fiatalember.
– Sábesz van.
Angelo bólintott. A lány a kereszt alatt imádkozott. Ha ez Evát
nem zavarja, akkor őt egészen biztosan nem. Eva továbbra is az
ujjait bámulta, úgy beszélt tovább.
– Kezünkkel olyasmi után nyúlunk, amiért nem lenne szabad, és
olyasmit ragadunk meg, ami nem a mienk. Ahogy én is mindig feléd
nyúltam.
Ekkor felemelte a fejét, és a fiatalember szemébe nézett. Ahogy én
is mindig feléd nyúltam. Angelo szíve azonnal szaporábban kezdett
verni, de nem kapta el a pillantását. Olyasmi után nyúlunk, amiért
nem lenne szabad, és olyasmit ragadunk meg, ami nem a mienk.
A lány tekintete visszasiklott a kezére, és beszéd közben az egyik
ujját végighúzta a másik tenyerén, mint ahogy a püspök tette,
amikor a felszentelésnél megkente Angelo kezét.
– Ujjainkkal megérintjük a bennünket körülvevő mocskot.
Körmünk alá föld kerül, tenyerünk ráncaiban összegyűlik a piszok,
imádkozás közben mégis a kezünket emeljük fel esedezve,
bizonyítva ezzel azt, hogy a lélekkel bensőséges viszonyba kerülhet
még az is, amit a világ bemocskol. Ezért van az, hogy sábeszkor
kinyúlunk a gyertya felé, és ujjainkat behajlítjuk, hogy a fénye a
körmeinken tükröződjön. Még a legpiszkosabb részünk, a köröm is
képes Isten fényének tükrözésére. Én legalábbis így értelmezem. –
Eva bűntudatosan elmosolyodott, és az ölébe ejtette a kezét, de
továbbra is a gyertya lángjába bámult.
Angelo a lány mozdulatát utánozva, tenyérrel felfelé felemelte
mindkét kezét, és ujjait behajlította maga felé, hogy láthassa
tükröződni körmén a gyertya fényét. A keze sosem vallott a
tudomány emberére, pedig tulajdonképpen az volt. Nagy, érdes
keze inkább emlékeztetett parasztéra, mint papéra. Egy váratlanul
felmerülő emlékkép rádöbbentette, mennyire hasonlít az apja
kezére. Az ő papàja tévedett. Pap helyett kovács is lehetett volna. A
keze ezt bizonyította.
– A tűz megtisztít – jegyezte meg halkan, és a tenyere ráncaiban
összegyűlt piszokra pillantott. A padló kereszt előtti részére
egyértelműen ráfért volna a súrolás.
Eva bólintott.
– Amikor reggel megmossuk a kezünket, és áldást mondunk, a
jobb kezünkkel öntjük rá a vizet a balra, ami azt jelképezi, hogy a
kedvesség előbbre való az erőnél. Mosdás közben megemlékezünk a
sábesz végéről és a tisztító láng erejéről.
Angelo úgy fordította felemelt tenyerét, hogy már ne a gyertya,
hanem a lány felé mutasson.
– Én is mindig érted nyúlok, Eva – vallotta be. – Mindig olyasmit
próbálok elérni, ami nem az enyém. – Leengedte a kezét, és fel akart
állni, de a rossz lába miatt csak keservesen ment, és a kimerültség
még ügyetlenebbé tette.
Eva vele együtt emelkedett fel.
– Mindig is a tied voltam, Angelo – mondta azokat a gondolatokat
visszhangozva, amelyek imádkozás közben a fiatalember fejében
jártak. Tényleg az övé volt. – Te azonban sosem voltál az enyém.
Ez igaz volt. Evának mindig a második hely jutott az életében. És
most? Most nem a második volt, Angelo most egyszerűen
kettészakadt. A pap és a férfi harcolt benne. Átvillant agyán a bibliai
passzus arról, hogy nem lehet két urat szolgálni.
– Angelo?
– Tessék?
– Az élet nehéz – suttogta olyan halkan a lány, hogy a fiatalember
alig hallotta meg. Aztán örömtelen nevetés szakadt ki belőle, valami
fojtott, hitetlenkedő hang. – Az élet nehéz. Micsoda nevetséges
mondat! Hiszen a nehéz messze nem írja le mindazt a bajt, amelyet
tapasztaltunk. Az élet maga a pokol, amelyben épp csak annyi
mutatkozik meg a mennyországból, hogy a remény annál jobban
fájjon. Az élet lehetetlen. Gyötrelmes. Megmagyarázhatatlan.
Kínszenvedés. – Elhallgatott. Angelo várt. Amikor Eva újra
megszólalt, már nem suttogott. Nem emelte fel a hangját, de szavai
acélosan csengtek, és ki lehetett érezni belőlük a meggyőződést.
– Azonban vannak dolgok, amelyeknek nem muszáj nehéznek
lenniük, Angelo. Nem kell nehéznek lennie annak, hogy szeress
engem. Nem kell nehéznek lennie annak, hogy velem legyél. Nem
kell sóvárognod utánam, nem kell megküzdened a gondolatommal.
Nem kell nap mint nap Isten megbocsátásáért könyörögnöd, és
tucatnyi rózsafüzért imádkoznod, csak mert szeretsz engem. Nem
kell nehéznek lennie, Angelo. Ez akár a világ legegyszerűbb dolga is
lehet. Akár az egyetlen dolog lehet az életünkben, ami nem nehéz.
Abba senki sem hal bele, ha nem vagy pap. Senkinek sem kárhozik
el a lelke. Sőt nincs egyetlen személy sem ezen a bolygón, aki
megszenvedné ezt a döntést. Az enyém lehetsz, én pedig a tied.
Egyszerű lehet az egész…
Szavai úgy kongtak a fiatal férfi fejében és szívében, mintha a
Szent Szív-templomnak az öreg plébánosa hét órával korábban
kezdett volna a hajnali imára harangozni. Hitetlenkedve megrázta a
fejét. Nem. Biztosan nem lehet egyszerű.
– És mi van Istennel? – tette fel a kérdést.
– Isten megbocsát.
– És a fogadalmam?
– Isten megbocsát.
– Ennyire biztos vagy Isten természetét illetően? – tudakolta
Angelo szelíden csúfondáros hangon, de a tekintete aggódó volt, a
homloka ráncba gyűrődött.
– Angelo, én mindössze két dologban vagyok biztos. Mi az első?
Hogy szeretlek. Mindig is szerettelek. Szeretlek most, és szeretni
foglak ötven év múlva. Szeretlek. És a második: Isten természetét
senki sem ismeri. Sem te, sem én, sem Monsignor Luciano, sem az
apám, sem Cassuto rabbi. Még XII. Pius pápa sem. Senki.
A fiatalember ajka megrándult, aztán nevető hang szakadt ki
belőle. Perceken át némán nevetett, a nap feszültségei és fájdalmai
egyfajta mániákus ízt kölcsönöztek derültségének. De attól még
kacagott, Eva pedig halvány mosollyal várta, hogy visszanyerje az
önuralmát. Angelo egy idő után összeszedte magát, sóhajtott egyet,
és megtörölte a szemét.
– És mondd csak, szépséges prófétanőm, mi van azokkal az
emberekkel, akik számítanak rám? A Kúriánál, az
egyházközségben… a zsidók, akiket rejtegetek, a hálózat, amit
létrehoztam? Egyszerűen csak kibújok a reverendámból, és világgá
megyek veled?
– Folytatod a munkádat. Én is folytatom. Egész addig, míg véget
nem ér. Míg a háború be nem fejeződik.
– Vagyis te továbbra is úgy teszel, mintha katolikus lennél, én
pedig úgy, mintha pap lennék?
– Nem. Én úgy teszek, mintha nem lennék zsidó, te pedig úgy
teszel, legalábbis mások előtt, mintha nem lennél szerelmes belém.
Ahogy mindig is csináltuk – vigyorodott el huncutul a lány.
– Jaj, Batsheva! – suttogta gyengéden a fiatalember, és bár
egyáltalán nem bízott magában, a lány felé hajolt, hogy megcsókolja
a homlokát. – Fogalmam sincs, hogy bölcs vagy-e, vagy pedig
fondorlatos.
Eva hosszan meredt rá, mintha ezen gondolkodna. Angelo
túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy újabb falakat emeljen maga köré.
Túlságosan fájt minden. Túlságosan félt attól, hogy olyan erők
ragadják el tőle a lányt, amelyek felett nincs hatalma. A világ
tajtékozva vette körül őket, ő pedig képtelen volt megállapodni
benne.
– Nem vagyok sem bölcs, sem fondorlatos. Nincs időm erkölcsi
dilemmákra, ez számomra fényűzés. Létezik az igazság, és létezik az
öncsalás. Azt hiszem, mindannyiunknak szükségünk van mind a
kettőre. Jó éjszakát, Angelo. – Eva megfordult, és elindult az
apszistól balra nyíló kis ajtó felé, amely az alagsori helyiségbe
vezetett.
A fiatalember tehetetlenül nézte, ahogy elmegy.


1943. november 25.

Vallomás
Kém lettem.

Nem minden szőlőtermesztő akar saját bort készíteni. Sokan vannak,

akik eladják a szőlőjüket a borászatoknak, és azok a saját nevük alatt
forgalmazzák a bort. Apám egész vagyonra tett szert azzal, hogy a
borászatoknak palackot gyártott – olyan palackot, amit ők maguk
választhattak ki. Többféle méretű és formájú üvegmintája volt, így a
palack éppoly egyedi lehetett, mint a bor. Ez egy nagyon előnyös
dolog volt, és babbo kitartott amellett, hogy az Ostrica üveg
finomabbá teszi a bor zamatát. Mindig azt mondta: „A forma nagyon
fontos. Ezzel sokan nincsenek tisztában, de hidd el nekem, a forma
mindennél fontosabb.”
Munkába menet minden áldott nap apám üvegmintáira gondolok
az Ostricában. Már két hete dolgozom a Via Tassón, és nagyon
figyelek arra, hogy felvegyem a tökéletes titkárnő „formáját”, hogy
csendben és hatékonyan tegyem, amivel megbíznak, és ne hívjam fel
magamra a figyelmet. Angelo aggódott, hogy az Ostrica palackokhoz
hasonlóan engem is a formám és a szépségem miatt választottak ki,
de egyelőre úgy tűnik, Von Essen századosnak valóban csak a német
nyelvtudásom miatt kellek. Angelo hazafelé menet szinte minden este
benéz a zárdába, mert saját szemével akar meggyőződni arról, hogy
túléltem egy újabb napot.
A rómaiak nem hajlandók német főhadiszállásnak nevezni az
épületet a Via Tassón. Olyan gyűlölettel és rettegéssel szemlélik, hogy
egyszerűen csak azt mondják rá: laggiù, vagyis „ott”. Azt suttogják:
„ezt és ezt oda vitték”.
Ritkán merészkedem túl a százados irodájának előszobájában álló
kis íróasztalomon, a folyosón található apró konyhán és mosdón.
Teszem a dolgomat, üzeneteket adok át, végtelenül hosszú
jelentéseket gépelek, kávét főzök, azt csinálom, amit a százados kér.
De közben hallok és érzékelek ezt-azt. A hely nyomasztó, pedig az
irodákat teljesen elválasztották a börtöntől, amely rémálmaimban
felbukkan. Láttam a cellákat, be is zártak egybe, bár sosem kínoztak
meg, ahogy sokakat igen – ebben biztos vagyok. Így hát fülelek,
figyelek, és észnél vagyok, azt remélve, hogy megtudok valami
hasznosat is.

Eva Rosselli
 14. FEJEZET

FIRENZE

Amikor Angelo leszállt Firenzében a vonatról, egy végtelenül

zaklatott, papi ruhát viselő Aldo Finzi fogadta. Az öltözéket még
korábban kapta a fiatalembertől, hátha egyszer szükség lesz rá.
1943. november 27-e volt, és Firenzében eljött az álöltözékek ideje.
Az Ostricában razzia volt, Aldo otthonát feldúlták, a
nyomdagépét tönkretették. A nyomdászt már keresték, de nem csak
őt. Az SS, olaszok és németek együtt hajtották fel a firenzei zsidókat,
és még csak nem is túl diszkréten.
– Cassuto rabbit letartóztatták – kiáltotta Aldo rémült tekintettel,
miközben elhagyták a vasútállomást. Nem tudták, hová menjenek
most, hogy a város pokollá változott. – Egy pappal és a földalatti
mozgalom több más tagjával együtt. Annyira féltem, hogy te vagy az
a pap, Angelo. Ezért is jöttem ide. Azt hittem, téged tartóztattak le.
Angelónak pedig pontosan az lett volna a célja a firenzei úttal,
hogy találkozzon Cassuto rabbival, és átadja neki Camillo maradék
pénzét. Egy ellenőrzőpontnál azonban várakoznia kellett, így
lemaradt a reggeli vonatról, és talán ez a késlekedés mentette meg
az életét. A fiatalember átkarolta Aldo vállát, és igyekezett
megnyugtatni, de őt magát is lesújtotta a hír. Nathan Cassutót a
DELASEM-en keresztül ismerte meg. Camillo Rosselli mutatta be
őket egymásnak Felix halála után, és tudatta a fiatal rabbival, hogy
ha pénzre van szüksége, forduljon Angelóhoz.
A rabbi magas, jóképű férfi volt, a tekintete kedves, a modora
gyengéd. Orvosként dolgozott, mielőtt a faji törvények lehetetlenné
tették számára a praktizálást. Új hivatását a sors, egy jó alkalom
meg az a ritka szerencse tette lehetővé, hogy volt egy
rabbiképzőben szerzett diplomája is. De micsoda szörnyű, tragikus
időkben lett belőle rabbi! Cassuto azonban nem tört meg a nyomás
alatt, és nem is adta meg magát a „várjuk ki, majd meglátjuk”
kísértésének, amelynek több zsidó vezető és egyházközség képtelen
volt ellenállni. Fáradhatatlanul figyelmeztette az embereit, arra
buzdította őket, hogy rejtőzzenek el, hogy meneküljenek el, ő
azonban azok mellett maradt, akik erre képtelenek voltak. És most
elfogták.
Az utcákon iszonyú káosz uralkodott. Megafonokkal felszerelt
németek járták be a városnegyedeket, és azt követelték, hogy a
lakók – az összes lakó – azonnal hagyja el az otthonát. Ne hozzanak
magukkal semmit, ne legyen náluk fegyver – a rendőrökön kívül
mindenki számára illegális volt a fegyverviselés –, és három percük
van arra, hogy kijöjjenek. Ha bárki megpróbált elbújni, és a
németek megtalálták, azonnal lelőtték.
Újra lejátszódott a római razzia, ám ezúttal még csak meg sem
próbálták leplezni. Fényes nappal zajlott le, mint valami rikító
színekben pompázó, szürreális látványosság.
A vasútállomástól három sarokra épp felemelt kézzel falhoz
állítottak egy családot. Az apa vadul gesztikulálva, mutogatva
igyekezett érvelni. Az egyik katona puskatussal megütötte. Oldalt
találta el a fejét, a férfi összerogyott, és izgatottan mozgó keze
ernyedten hullott a teste mellé. Hisztérikussá váló családját a fal
mellett végezték ki, a férfit azonban ott hagyták az úton, az egyre
növekvő vértócsa közepén. Egy katona a biztonság kedvéért főbe
lőtte, így a család holtában sem vált el.
Angelo és Aldo látta, ahogy a zsidó gyerekeket kitépik az anyjuk
karja közül, és felrakják egy teherautóra, míg a zokogó szülőket egy
másikra terelik fel. Az egyik sarkon, alig pár méterre a
papneveldétől, ahol Angelo is tanult, egy kamasz fiút hátba lőttek,
amikor menekülni próbált az olasz SS egyik tagja elől. Angelónak
meg kellett kerülnie a holttestet, hogy Aldót bekísérhesse a kapun.
Sebastiano atya és több szerzetes összegyűjtötte a
papnövendékeket, és lehajtott fejjel imádkoztak. A németek náluk is
jártak, de senkinek sem esett baja, és senkire sem találtak rá, pedig
Angelo biztosan tudta, hogy jó néhány zsidó fiú rejtőzik a
szeminaristák között.
– Itt várj meg – kötötte Aldo lelkére. – Visszajössz velem Rómába.
De meg kell győződnöm arról, hogy a nagyszüleim biztonságban
vannak, és nem akarom, hogy az utcákon kóborolj.
– Az iratokhoz szükséges betűk megvannak. Mindig mindent
visszarakok a szedőszekrénybe, de magamhoz tudtam venni őket.
Megvannak a minták és a területi pecsétek is. Megmaradt egy
stósznyi kész okmány, és még vagy száz, amiről csak a fénykép és a
név hiányzik. Az egész egy bőröndben van a vasútállomás
csomagmegőrzőjében. Ha Rómában találsz nekem egy
nyomdagépet, akkor folytatni tudom a munkát.
Angelónak fogalma sem volt, hogyan fogja ezt elintézni, de abban
biztos volt, hogy a föld alól is kerít nyomdagépet, még ha végül a
zárdában kell is intézniük a nyomtatást. Arcon csókolta az alacsony
nyomdászt, megígérte, hogy siet vissza, aztán vadul dobogó szívvel
a villára szegezte a tekintetét, és elindult felé.
Az SS azonban megelőzte.
Amikor odaért, a katonák ágyakat borogattak fel, szekrényeket
nyitottak ki, végigkopogtatták a falakat, és minden sötét zugba
benéztek. Az udvaron egy százados állt Santino és Fabia mellett, a
kezében csíptetős írótáblát tartott. Az OVRA egyik tagja vezette a
kihallgatást – fekete egyenruhájáról lehetett beazonosítani –, bár
tolmácsként elég gyatra munkát végzett. Egyértelmű volt, hogy
Angelo nagyszüleit kiparancsolták a házból, és éppen arról
faggatták, hogy hol van Camillo és Eva Rosselli. Amikor felfigyeltek
a fiatal papra, valaki rá emelte a fegyverét, de ezt leszámítva
udvariasan üdvözölték.
– Maga Angelo Bianco? – kérdezte az SS-tiszt. Angelóban a vér is
meghűlt. Már négy éve nem Firenzében lakott, de ezek pontosan
tudták, hogy kicsoda. Tisztában voltak azzal, hogy milyen
kapcsolata van a villával.
– Igen – válaszolt németül. Úgy gondolta, jobb, ha az olasz
feketeinges a lehető legkevesebbet ért a beszélgetésből. A férfi
ismerősnek tűnt, és sosem jelent jót, ha az ember rájön, hogy
valahonnan ismeri az ellenségét.
– Meg tudja mondani, hogy hol van Batsheva Rosselli? – vette át
azonnal a szót az olasz.
– Nem – rázta Santino a fejét. – Már hónapok óta nem láttuk.
– Ezt nehezemre esik elhinni. Maguk a családja. Maguknak csak
megmondta volna, hogy hová készül. – Az OVRA tagja ezt olyan
határozottan jelentette ki, hogy Angelo biztosra vette: a férfi
személyesen ismeri Evát.
Ekkor rájött, hogy kicsoda a feketeinges. Évekkel korábban
udvarolt a lánynak. Eva mindig azt mondta róla, hogy tetszik neki,
mert jól áll rajta az egyenruha, és istenien táncol. Angelo erre
rögtön féltékeny lett, bár ezt önmaga előtt sem ismerte volna be.
Hiszen papi öltözéke egyáltalán nem volt férfiasnak mondható, az
pedig egyértelmű volt, hogy miért nem tud táncolni. De azért
zavarta, amikor Eva olyasmiért lelkesedett, amire ő nem volt képes.
A rendőr még a faji törvények életbe lépése után is randevúzott
néhányszor a lánnyal. Most pedig itt állt, és azért akarta megtudni,
hol van Eva, hogy a német megszálló segítségére lehessen a lány
letartóztatásában és deportálásában. Ekkor váratlanul eszébe jutott
a férfi neve. Giorgio. Giorgio De Lucának hívták.
– Giorgio! Hát maga az! Először meg sem ismertem! – üdvözölte
magára kényszerített könnyedséggel, megragadta a kezét, és olyan
érzelmesen paskolgatta, mintha az olasz gonosztevővel régi jó
barátok lennének. Aztán az SS-tiszt felé fordulva németül elmesélte,
milyen romantikus szálak fűzték a feketeingest ahhoz a nőhöz, akit
épp keresnek.
– Azt hittem, Giorgio elveszi a kis Evát. Annyira odavoltak
egymásért – hazudta lelkesen. A német felvonta a szemöldökét.
– Akkor nem tudja, hol van Eva? – kérdezett rá hadarva az olasz,
és a tekintete gyanakvóbbá vált. Nem tetszett neki, hogy Angelo
aláássa a szavahihetőségét a németeknél.
– Jó okunk van azt hinni, hogy eljegyezték, és Nápolyban él –
folytatta a hazugságot a fiatalember. – De annak betudhatóan, hogy
milyen körülményessé vált a kommunikáció az ország északi és déli
része között, már hónapok óta nem hallottunk felőle.
A németnek nem tetszett, hogy kimaradt a beszélgetésből, ezért
várakozón megköszörülte a torkát. Angelo azonnal lefordította az
iménti válaszát.
– Érdekes… Megesküdtem volna, atyám, hogy szeptemberben
magát láttam vele. A vasútállomáson, épp felszálltak a római
vonatra.
Angelo ezt nem fordította le, csak a fejét rázta, és megvonta a
vállát. Az olaszok régi, jól bevált gesztusát vetette be, amely mindig
kétes vagy kellemetlen esetekben kerül elő. Vállvonás… aztán
vállvonás még egyszer. Nem tudom. Engem ne kérdezzenek.
A német SS-tiszt egy kissé kevésbé tűnt magabiztosnak. Az
emberei közben visszatértek az udvarra. Intett, hogy szálljanak fel a
kocsira, majd Angelóhoz fordult.
– A törvény tiltja, hogy zsidóknak menedéket nyújtsanak,
bújtassák őket, atyám. Remélem, maga sem rejtegeti sehol Rosselli
kisasszonyt. Az nem jelentene semmi jót, sem magára, sem a
nagyszüleire nézve. Gondoljon rájuk is.
A fiatal pap azonnal bólintott.
– Természetesen. Nyugodjon meg, uram, én helyesen akarok
cselekedni. – Alázatosan meghajolt, majd Giorgio De Lucára nézett.
– Giorgio, igazán örülök, hogy láttam. Ha valamikor hallunk Eva
felől, mindenképpen megmondom neki, hogy beugrott.
Giorgio dühében elvörösödött, aztán döngő léptekkel a dzsiphez
masírozott. A német tiszt összecsattintotta a bokáját, és követte.
Szemöldöke között mély redő formálódott. Kigurultak az udvarról,
át a kapun. Angelo, Santino és Fabia némán néztek utánuk.
Mélységesen megrázták, megrémítették őket a történtek.
A házat pincétől padlásig átkutatták, több értéktárgyat elvittek
azzal, hogy a „Reich támogatására” kellenek, de Santinóéknak nem
esett bajuk, és a villát nem rekvirálták el. Ha Eva Firenzében marad,
most letartóztatták volna. Hiszen pontosan tudták, hol keressék.
– Nonno, ideje elhagynotok Firenzét – fordult a nagyapjához
Angelo. – Utazzatok el a bátyádhoz. – Volt egy olyan érzése, hogy a
Gestapo vissza fog térni a házba.

– Hol lakik, Fräulein Bianco? – kérdezte váratlanul Von Essen

százados. A lány épp bevitte a kávéját meg a kötegnyi jelentést, amit
a férfi legépeltetett vele.
A kérdés meglepte Evát. Amikor munkába állt a Via Tassón, az
adatlapján fel kellett tüntetnie a lakcímét. A százados a
kartotékjából könnyűszerrel megszerezhette volna az információt.
Gyanította, hogy a férfi már meg is tette.
– A Szent Cecília-templom zárdájának egyik vendégszobájában
lakom. – Semmi értelme sem volt hazudni. Hiszen egyszerűen utána
lehetett nézni, ráadásul a zárda volt a logikus lakhely, ha azt a
bátyja, egy pap szervezte meg. Attól még cseppet sem örült, hogy
ezzel esetleg felhívhatja a figyelmet a Szent Cecíliára. Nem ő volt az
egyetlen, aki ott lakott… vagy bujkált.
A százados arcán átsuhant valami, mintha enyhén meghökkent
volna, hogy a lány őszintén válaszol.
– Azt hittem, a bátyjával él.
– Nem. A bátyám Monsignor Luciano munkáját segíti a Kúrián.
Monsignor Luciano és a nővére Rómában született, és még mindig a
birtokukban van a lakás, amelyben felnőttek. Angelo lakhatott
volna valamelyik egyházi kollégiumban a többi Vatikánban dolgozó
segédlelkésszel és pappal, de azt szerette volna, ha mindig
Monsignor Luciano rendelkezésére állhat. A monsignorénak az
utóbbi években megrendült az egészsége. – A válasz észszerű volt.
Nagyon hihető. Nagyon logikus. Eva gyomra mégis szorongva
összerándult.
– Értem – mosolyodott el a százados, és kedélyesen bólintott. – És
pontosan hol is van ez a templom? Nem ismerem valami jól a
várost.
– A Trastevere negyedben, a Teverétől nyugatra. Ismeri ezt a
városrészt? – Annyira készségesen beszélt. Mintha csak csevegtek
volna. Mint akinek nincs titka a főnöke előtt.
– Á, igen, a Trastevere – biccentett a férfi, mintha hirtelen
megértett volna valamit. – De az nem a zsidó negyed?
Eva felkészült a kérdésre, ezért kifejezéstelen arccal bámult
vissza rá.
– Nem tudom, hogy találkoztam-e valaha is zsidóval. És honnan
tudnám, ha így lenne? A zárdában mindenki katolikus. – Olyan
egyszerűen hangzott a felelet. Tán még kissé butuskán is. A
százados felnevetett, és megpaskolta a lány kezét.
– Sokat kell utaznia, hogy munkába jöjjön. Most, hogy annyival
korábban sötétedik, nem szabad elfeledkeznem erről, és időben el
kell engednem, hogy még a kijárási tilalom előtt hazaérjen.
Angelo ugyanezt mondta előző nap, mert nyomasztotta, hogy Eva
nem kerül haza sötétedés előtt.
– Ez igazán kedves öntől. Egy kicsit aggasztott, hogy esetleg
őrizetbe vesznek.
– Hát akkor ezt fogjuk csinálni. Ma fél ötkor hazamehet. Ez
minden. – A lány már indult kifelé, amikor a férfi utánaszólt.
– Ó, Eva? – Ez volt az első alkalom, hogy Von Essen nem Fräulein
Biancónak, hanem a keresztnevén szólította. A lány mozdulatlanná
merevedett a bizalmaskodástól, de amikor megfordult, már
mosolygott.
– És ha látna egy zsidót, vagy zsidókról hallana a zárdája
környékén… arról értesíteni fog engem. – Nem kérés volt. –
Természetesen jutalomban részesítjük érte.
Eva bólintott, de torkában keserű epeízt érzett. Gyorsan elhagyta
a szobát. Épp előző nap hallotta, hogy a katonák egy római zsidó
lányról beszélgetnek, aki több tucat zsidó sorstársát jelentette fel. Az
volt a kedvenc szokása, hogy átsétált a piacon, amikor a legnagyobb
volt a forgalom, vagy végigment az élelmiszerjeggyel sorban állók
előtt, integetett és odaköszönt az egyházközség tagjainak, felfedve
ezzel a személyazonosságukat, hogy aztán a nyomában járó SS-
katonák letartóztathassák a szerencsétleneket, akiket saját társuk
leplezett le. Nagy szolgálatot tett az SS-nek, amiért pénzzel és a
szabadságával jutalmazták.
Eva arra gondolt, vajon az a lány eltöprengett-e valaha is, mi
történik, ha rajta kívül nem marad több zsidó a városban, és a
Gestapónak már nincs rá szüksége. Megfogadta magában, hogy ha
valaha rájön, ki ez a lány, meg fogja találni a módját, hogy végezzen
vele. Angelónak is elmesélte a hallottakat. A fiatalember utálkozva
csóválta a fejét, de jó paphoz illő módon megbocsátásra szólította fel
Evát.
– A gyűlölet csak árt neked – intette.
– Nem baj, csak én is hadd árthassak annak a lánynak.
Kifejezetten szeretnék kárt tenni benne.
A szenvedélyes válasz hallatán Angelo elnevette magát, és úgy
cibálta meg Eva egyik fürtjét, mintha még mindig gyerekek
volnának.
– Mi lenne, ha valaki rám mutatna az utcán, és ezzel már
vinnének is? Akkor mi lenne, Angelo? Könnyen meg tudnál
bocsátani? – tűnődött fennhangon a lány.
A fiatalember elkomolyodva nézett rá, arcáról eltűnt a mosoly.
– Emlékszel, amikor azt kértem, hogy többé ne gyere nonnával
meglátogatni engem a papneveldében?
– Igen. Azt mondtad, nem vagyok sem a húgod, sem a kuzinod, és
hogy túlságosan kötődsz hozzám. Elég gorombán fogalmaztál –
jegyezte meg csipkelődve Eva, pedig annak idején Angelo valóban
megbántotta.
– Csak meg akartalak óvni, Eva.
– Ennek meg mi köze a megbocsátáshoz?
– Azért kértem, hogy ne gyere többé, mert volt néhány fiú, aki
felfigyelt rád. Elkezdtek faggatni. Találkozni akartak veled. Azt
mondtam nekik, hogy szó sem lehet róla. Ők meg azt hitték, hogy az
unokatestvérem vagy, és nem fért a fejükbe, miért oltalmazlak
annyira.
Eva halkan felnevetett, a férfi arca azonban komoly maradt.
– Megütöttem az egyiküket. Az egyik fiút. Felhasadt az ajka, és
monoklija lett, mert kijelentette, hogy ha neki olyan kuzinja lenne,
mint te, akkor tenne arról, hogy minél több időt töltsön vele.
A lány enyhén felvonta a szemöldökét.
– Sebastiano atya azt hitte, hogy a lábam miatt piszkáltak. Nem
világosítottam fel, mert akkorra már ráeszméltem, hogy az irántad
való érzéseim egyáltalán nem testvériek. Hát ekkor ébredtem rá,
hogy meg kell téged óvnom… önmagamtól. Ha rólad van szó,
ösztönösen harcolni akarok. Nem tudom, képes lennék-e
megbocsátani annak, aki árt neked. De főként magamnak nem
tudnék megbocsátani, mert nem védtelek meg.
Angelo mindig nagyon hevesen védelmezte, ehhez kétség sem
fért. Eva a nap hátralevő részében azon rágódott, hogy
beszámoljon-e neki a százados faggatózásáról a lakcímét illetően, és
hogy látott-e zsidót a környéken, hallott-e zsidókról. A fiatalembert
már épp eléggé aggasztotta a kapcsolatuk. Papként ugyanis eleve
gyanús személynek számított, így mivel mindenki úgy tudta, hogy
Eva a húga, ő is gyanúba keveredhetett.
Kappler ezredesnek, a római SS parancsnokának a figyelmét
ugyanis felkeltette Monsignor O’Flaherty, és meggyőződésévé vált,
hogy a pap a római földalatti mozgalom vezetője. Sajnálatos módon
ebben igaza volt. Kappler ezredes minden utcán ellenőrzőpontokat
állíttatott fel, és a vatikáni útleveleket egyre tüzetesebben vizsgálták
meg. Monsignor O’Flaherty egyik segítőjét, egy olasz papot
nemrégiben letartóztattak azzal a váddal, hogy a földalatti
mozgalomban dolgozik. Megkínozták, és kivégezték.
 Ennek eredményeképpen Monsignor O’Flaherty már csak a
Vatikán falain belül találkozott a hálózata munkáját segítő
személyekkel, nehogy célponttá váljanak az ezredes szemében a
vele való kapcsolatuk miatt. Egy idő óta elkezdtek fedőneveket
használni, és még nagyobb éberségre biztatták a monsignore
minden „közkatonáját”. O’Flaherty gyakran mondogatta, hogy
Angelo az ő „féllábú gyalogosa”, ezért a fedőneve egy híres ír kalóz
után „O’Malley” lett.
Eva közvetlenül Rómába érkezése után ismerkedett meg
Monsignor Lucianóval és Monsignor O’Flahertyvel, amikor azok
erőfeszítéseket tettek, hogy segítsenek a zsidóknak összeszedni a
németek által követelt aranyat. Monsignor O’Flahertyről az a hír
járta, hogy a nők kedvence, mert eljárt minden partira, minden
elegáns estélyre, ő azonban tréfával ütötte el a dolgot. Azt felelte,
hogy nagyobb biztonságban van, ha többen veszik körül, és
amennyiben igazán meg akarja tudni, hogy mi zajlik a városban,
úgy össze kell jönnie azokkal az emberekkel, akik ezt tudják.
Szélesen mosolygott, és hosszan elbeszélgetett Evával, aki azonnal
megkedvelte, bár megszenvedett azért, hogy megértse az olaszt,
amelyet a monsignore ír akcentussal beszélt. Monsignor Luciano
egyértelműen nem volt ennyire barátságos. A lány úgy érezte, hogy
rosszallással szemléli őt. Amikor bemutatták neki, a férfi ölelésre
tárta a karját, ahogy a papok szokták, ám még véletlenül sem ért
hozzá.
Erre Eva már korábban felfigyelt a katolikus egyházi
embereknél, erre az ölelésre, amelyre azonban sosem került sor.
Ettől valahogy megfosztva érezte magát. A zsidók talán jobban
kimutatták az érzéseiket, fizikailag is kedveskedőbbek voltak.
Persze lehet, hogy ez csak Camillóra volt jellemző, csak az ő
családjukra, de az apja üdvözléskor mindig csókot nyomott az
arcára, mintha bizony nem látná nap mint nap. Minden áldott nap,
egészen addig, míg el nem ment. Míg bátorító integetéssel fel nem
ült a vonatra, hogy aztán többé ne térjen vissza.
Valahol legbelül, lelkének abban a szegletében, amelyben a
homokszemként ingerlő, bántó, fájó igazságokat tartotta, Eva tudta,
hogy Camillo már sosem jön vissza. Mindennap azért imádkozott,
hogy az apja ne szenvedjen. Ez volt az a homokszem, amely szinte
véresre horzsolta, amikor egyáltalán megengedte magának, hogy
Camillóra gondoljon. Ha meghalt, azt megtanulja elviselni. Hiszen
már meg is tanulta elviselni. De hogy szenvedjen… ezt a gondolatot
borzalmasnak találta. A szerettei jelentették a gyenge pontját.
Felmerült benne, talán jó is, hogy már olyan kevesen maradtak,
akiket szerethet. Ha valóban kémkedni fog, akkor így kevésbé lesz
sebezhető.

December közepén azt a feladatot kapta, hogy ürítse ki a

szemeteseket, és kerítse elő azt a ládányi irodaszert, amelyet
leszállítottak ugyan, ám senki sem találta. Eva a keresés során egy
eléggé kieső zugban rábukkant egy takarítószeres kamrára, amelyet
azonban nem arra használtak, hogy tisztítószereket vagy esetleg
papírt, borítékot, írógépszalagot tartsanak benne.
Még csak be sem volt zárva.
A kamra sarkában, több üres polc mögé betolva egy hordó állt,
telis-tele arannyal. Arannyal, amely korábban Róma zsidó
lakosságáé volt, és ugyanabban a hordóban, amelyben
összegyűjtötték. Eva rémült hitetlenkedéssel érintette meg,
végigsimított rajta, a karkötők, brossok, vékony és vastag
aranyláncok közé túrt. Voltak ott aranyfogak, ritka érmék és
karikagyűrűk. Amikor felvett egy finom kidolgozású ékszert, rájött,
hogy Giulia gyűrűjét tartja a kezében. A nő azért adta oda ezt a
gyűrűt, hogy megmentse a római zsidókat attól, hogy lemészárolják
őket. Ám így is összeterelték és elvitték őket. Mostanra sokan
közülük hamuvá lettek, Giulia gyűrűje pedig itt porosodott a Via
Tasso egyik kis helyiségében – elfeledve, semmibe véve, teljesen
jelentéktelenül azoknak a szemében, akik zsarolással megszerezték.
Eva váratlanul elsírta magát, a könnyek lecsordultak az arcán, és
belepotyogtak a teli hordóba. Több elhurcolt ember után mindössze
ez maradt meg. Az egész csak színjáték volt, valamiféle taktika, és a
lány úgy érezte, képtelen elviselni, hogy a németek ilyen
rosszindulatú és arcátlan módon csaptak be mindenkit. Hiszen még
csak nem is volt szükségük az aranyra. Még csak nem is küldték el
Németországba. Jelentéktelennek tartották, éppoly
jelentéktelennek, mint magukat a zsidókat.
Evát elöntötte a düh. Az ujjára csúsztatta Giulia gyűrűjét, mert
elhatározta, hogy visszajuttatja neki. Aztán belemélyesztette a kezét
a hordóba, és az aranyholmi között keresgélve próbált találni
valamit, bármit, ami a családjáé lehetett. Augusto felajánlotta az
arany óraláncát, több nyakkendőtűjét és egy aranygyűrűt. Bianca
még ennél is többet adott. A lány szétnyitotta az ujjait, és a kincsre
meredt. Dühös könnyei miatt minden fénylő gubanccá folyt össze,
és képtelen volt megkülönböztetni egymástól a darabokat.
Kiengedte a markából az aranyat, majd tett egy lépést hátra. A
látványtól rosszul lett, és nem tudta pontosan, hogy mihez kezdjen.
Egész nap itt állhat Bianca ékszereit keresve, miközben Bianca már
nincs sehol. De ennek az aranynak akkor sem itt van a helye. Ez
nem a németeké. Nem volt semmi különös célja, semmi terve azon
kívül, hogy helyreálljon az igazság, és visszavegye, amit elloptak.
Elkezdte megtömni egyenes vonalú szoknyája zsebeit.
 Már két maroknyi aranyat dugott bele, amikor rájött, hogy ez így
nem lesz jó. Kiszedett mindent a zsebeiből, és fogta a kis szemetest,
amit ki akart üríteni. Kiborított belőle mindent, majd négy
maroknyi aranyat tett az aljára, és ráterítette a szemetet. Meglátott
egy keskeny, arannyal futtatott körömreszelőt, és gondolkodás
nélkül a cipőjébe csúsztatta baloldalt, a lába és a bőr közé.
Figyelembe véve az őt körülvevő veszélyt, szánalmas kis fegyver
volt, de Eva máris jobban érezte tőle magát. Megtörölte a szemét,
megigazította a blúzát, lesimította a haját. Aztán kinyitotta a
takarítószeres kamra ajtaját, leoltotta a villanyt, és egyenes
derékkal, felemelt fővel, az egyik kezében hanyagul lóbálva a
szemetest, elindult felfelé a lépcsőn a harmadik emeleti irodák felé.
Mostanra elfogyott a pénz, amit az apja a menekültek
megsegítésére tett félre, felemésztette a rengeteg ember végtelen,
szüntelen szüksége. Már jó ideje megcsappant, és Angelo számára
nem volt könnyű hozzáférni az amerikai számlán tartott összeghez.
Eva arra jutott, hogy annyiszor tér vissza a takarítószeres kamrába,
ahányszor csak Angelónak és Monsignor O’Flahertynek pénzre lesz
szüksége, hogy gondoskodjon a menekültekről. Ez az arany sokáig
kitart. Kellemes karácsonyt és boldog hanukát!


1943. december 15.

Vallomás
Megátalkodott tolvaj vagyok.

Aranyat találtam a Via Tassón, olyan aranyat, amit a római zsidóktól

csikartak ki, és vettem belőle. A kalapom alá dugtam, amit aztán
rendesen megtűztem, mielőtt felültem volna a hazafelé menő buszra.
Egész jól bevált, bár amikor otthon levettem a kalapot, egy aranylánc
a hajamba gabalyodott. Megmutattam az aranyat Angelónak, de ő
nem sírta el magát, mint én, amikor rábukkantam. Ő inkább ordított.
Kiabált velem, azt mondta, hogy nálam meggondolatlanabb nővel
még nem találkozott. Visszaüvöltöttem, közöltem vele, hogy még
ennél is több aranyat fogok onnan elhozni, és azért teszem, mert nem
azoké a német tolvajoké, mire Angelo átkozódni kezdett, a műlábával
belerúgott a falba, olyan erősen, ahogy csak telt tőle, aztán magához
ölelt, de olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt. Éreztem, hogy a
szíve az arcom alatt kalapál, és bár nem szeretném, ha aggódna
miattam, képtelen vagyok megbánni, hogy elvettem azt az aranyat.
Még ennél is többet fogok elhozni onnan, még többet és többet, míg
csak egy darab is marad a hordóban. A németeknek nem fog
hiányozni, ők ellopták, nekünk viszont szükségünk van rá. Már azt is
elfelejtették, hogy hová tették.
Giulia sírt, amikor visszaadtam a karikagyűrűjét. Amikor
elmeséltem nekik, hogy hol találtam meg, mindketten éppolyan
rosszul lettek, és éppolyan dühösek voltak, mint én. Azonban nem
kiabáltak velem amiatt, hogy elhoztam a gyűrűt. Helyette tervezgetni
kezdték, hogyan lehetne kijuttatni az egész hordót a németek
főhadiszállásáról. Mario azt magyarázta, hogy a feketepiacon
bármire be lehetne cserélni a tejtől a cipőig, a megbízható papírokig,
amelyekkel át lehet jutni Svájcba, és győzködni kezdte Angelót, hogy
fogadja el, és használja fel. Angelónak olyan sok emberről kell
gondoskodnia, és olyan sokak miatt aggódik, de azt hiszem, főleg
azért vette át az aranyat, nehogy én próbáljam a feketepiacon
elcserélni valamire.
Mario érzékelhette a habozását, mert azt mondta neki, hogy ennyi
arannyal több száz életet lehet megmenteni. Angelo bólintott, és
egyetértett, de azt felelte, hogy ennél jobban aggasztja a veszély,
amelybe sodorhatom magamat és az életemet azzal, hogy elvettem az
aranyat.
Emlékeztettem rá, hogy nem én vagyok itt a legfontosabb. Nem
vitatkozott, de amikor rám nézett, a válasz az arcára volt írva. Én
vagyok számára a legfontosabb. Nem tudom, mikor történt, de most
már én vagyok a legfontosabb.
Még mindig a cipőmben van az aranyreszelő, amelyet elhoztam a
hordóból. Nem valami komoly fegyver, bár elég hegyes. De arra
emlékeztet, hogy mit tettek velünk, és ebből bátorságot merítek.

Eva Rosselli
 15. FEJEZET

KARÁCSONY

A karácsonyestét megelőző nap reggelén Angelo megkereste

Monsignor O’Flahertyt a szobájában, és megkérte, hogy kísérje le a
Vatikán hátsó bejáratánál található rakodótérhez, ahol a konyha és
a személyzeti bejáró volt.
– Meglepetésem van az ön számára, monsignore. Imáink
meghallgatásra találtak.
– Melyik imáink, Angelo? Mert az utóbbi időben állandóan volt
valami, amiért imádkozhattam.
– Élelmiszer, ruházat, használati cikkek. Ajándékok.
– Ajándékok?
– Nem azt mondta, hogy a legkisebb zarándokainkra nagyon
ráférne egy kis karácsonyi öröm?
– Miféle varázslatot hajtott végre, Angelo? – O’Flaherty szemében
remény csillant.
– Én tulajdonképpen semmit sem tettem. Az egyik menekültünk
talált egy fazék aranyat – felelte a fiatalember elég csapnivalóan
utánozva az ír kiejtést.
– Ezt meg hogy érti? – kapott levegő után a monsignore.
– Ön is találkozott Evával. A lánnyal, aki a Gestapo
főhadiszállásán dolgozik.
 – Ó, igen. Eva… – O’Flaherty összeszűkült szemmel méregette
Angelót. – Őt Monsignor Luciano is említette.
A fiatal pap nem akarta tudni, hogy Monsignor Luciano mit
mondhatott.
– Eva megtalálta az aranyat, amit Kappler kizsarolt a zsidóktól.
Azt az ötven kilót. A Via Tassón volt, valami raktárban, bedugva egy
sarokba, mintha senki sem tudta volna, hogy mihez kezdjenek vele.
A monsignore keresztet vetett, és kifújta a levegőt.
– Szent Isten! Micsoda gyalázatos dolog!
– Eva megtalálta a nagynénje húgának a gyűrűjét. A nőt
egyébként mi bújtatjuk. Eva emellett elhozott némi aranyat. Több
marékkal. Másnap pedig visszament még egy adagért.
A monsignore elkerekedett szemmel, tátott szájjal bámult a
fiatalemberre. Angelo agyán átvillant, hogy ő is ugyanígy festett-e,
amikor Eva beszámolt arról, mit művelt. A lány túlságosan vakmerő
volt.
– Nos, az biztos, hogy az arany nem a németeké – jegyezte meg
O’Flaherty, és úgy csóválta a fejét, mint aki még mindig képtelen
elhinni.
– Valóban nem. De Eva nem a maga számára vette el, hanem
nekem adta, én pedig arra használtam, hogy megvásároljam ezt
mind. – Ezzel felemelte a jármű ponyváját. O’Flaherty halkan,
hosszan füttyentett, amikor meglátta, hogy a rakodótér dugig van
élelmiszerrel, játékokkal és egyéb használati cikkel.
– Karácsony van, monsignore. Ki kell vinnünk az ajándékokat.
A monsignore nevetve megperdült, és Angelo azon vette észre
magát, hogy az idősebb férfi magával húzza, és ír dzsiget táncol
vele.
– De atyám, én nem tudok táncolni! – visított fel, miközben
nagyon figyelt, nehogy fenékre üljön.
 – Ó, dehogynem! – nevetett fel a monsignore, de elengedte a
fiatalembert, és egyedül folytatta a táncot kacagva, nagyokat
szökkenve.
– Eva mindent becsomagolt és felcímkézett, hogy szépen
adhassuk át. A zsidók ugyan nem a karácsonyt ünneplik, hanem a
hanukát, de Eva szerint nem számít. Azt mondja, hogy idén
ünnepeljük Jézus Krisztust, hiszen az ő egyháza védelmezi a
zsidókat.
– Tetszik nekem ez a lány – jelentette ki O’Flaherty, és tovább
ugrabugrált.
Angelónak is tetszett, de nem tett erre utaló megjegyzést.
– Nos hát, azt hiszem, akkor ideje az Úr dolgában járnunk –
csapott Angelo hátára a monsignore. – Induljunk!
Átvágtak a városon, hogy áldást és ajándékot vigyenek a
gyerekeknek, akiket kolostorokban és zárdákban bújtattak, ahol
csak a szükség volt, de elegendő ennivaló sosem, és csak igen kevés
öröm. O’Flaherty számára némi kockázatot jelentett elhagyni a
Vatikán területét, de ezt a veszélyt elég gyakran vállalta. Mivel mind
a ketten a Kúrián dolgoztak, nem volt abban semmi gyanús, hogy
közösen visznek karácsonyi jókedvet a város zárdáiba és
kolostoraiba.
– Ez a maga Evája… Meséljen csak róla! – utasította a monsignore
az anyósülésről. Angelo vezetett, és ezt végtelenül élvezte. Nem
valami gyakran nyílt rá alkalma, és sosem hagyta, hogy a műláb
akadályozza az autóvezetésben.
Az idősebb férfira pillantott, eltűnődött az „ez a maga Evája”
kifejezésen, de nem tiltakozott ellene.
– Együtt nőttünk fel, olyan közel álltunk egymáshoz, amennyire
két ember csak állhat – fogott hozzá. – A nagyszüleim Eva apjának
az alkalmazásában álltak, a házában dolgoztak. Tizenegy évesen
kerültem Olaszországba, és Eva családjával éltem egészen addig,
míg el nem kezdtem tanulmányaimat a papneveldében. Az
életemnél is jobban szeretem. – Ez volt az igazság, minden
bonyolultabb olvasat és mellékes történet nélkül.
– És mégis pap lett – mormolta elgondolkodva O’Flaherty.
– Igen.
A monsignore kinézett az ablakon, és egy ideig hallgatott, mintha
Angelo szövevényes döntései a gondolatait is összegubancolták
volna.
– Nagyon szép lány – szólalt meg aztán.
– Igen. – A fiatalember feszülten várta, hogy mi következik.
– Úgy hallottam, hegedül is.
– Igen. Klasszikus képzést kapott. Nagyon tehetséges.
– Kíváncsi vagyok, ismer-e valami kelta zenét – morfondírozott
O’Flaherty, mire Angelo teste ellazult. – Eléggé hiányolom ezt a
zenét.
– Eva hallás alapján bármit eljátszik. Megkérdezem, hogy tud-e
tenni valamit önért.
– Karácsonykor nem dolgozik, ugye?
– Nem.
– Akkor holnap velünk kellene jönnie. Nem leszünk képesek
egyetlen nap alatt kiszállítani mindent. Az iskolákba karácsony
napján megyünk el. Eva pedig jöjjön velünk, és élvezze a munkája
gyümölcsét.
– A tolvajlás gyümölcsét – vigyorodott el Angelo.
– Azt is.

Eva kölcsönkért egy fityulát és egy fátylat, hogy velük tarthasson.

Ha megállítják őket – amire volt esély, figyelembe véve, hogy
mennyi ellenőrzőpontot állítottak fel a városban –, akkor úgy kell
festenie, mintha ott lenne a helye a vatikáni járműben két katolikus
pap mellett. Emellett így a papneveldékben és iskolákban is
megúszhatják a felesleges kérdéseket, a magyarázkodást.
A szerzeteseknek és apácáknak Eva nővérként mutatták be, és
ennyiben is hagyták a dolgot. Monsignor O’Flaherty egyénisége
mindenkit túlragyogott, Eva és Angelo pedig a háttérbe húzódott,
hadd nevessen, hadd ölelgessen ő mindenkit, hadd vonja magára ő
a figyelmet. Azonban a lány gyönyörű volt, még eltakart hajával,
fátyolba burkolt alakjával is különösen csábító, ezért nem lehetett
nem felfigyelni rá.
Az utolsó hely, ahol megálltak, a Szent Viktor Szeminárium volt,
ahol az idősebb fiúk vágyakozva bámulták, a kisebbek pedig tágra
nyílt szemmel, óvatosan érintették meg kölcsönvett öltözékét,
mintha maga a Szűz jött volna el, hogy meglátogassa őket karácsony
napján.
A fiúk hosszú sorban állva várták, hogy levágják a hajukat. Az
idősebbeket borotválkozni is megtanították, mire Evának az a
remek ötlete támadt, hogy beszappanozza a kicsik maszatos arcát,
és ők is kapnak egy „borotválást”: utasította őket, hogy üljenek
szépen, a habot egy kenőkés tompa végével húzta le, majd tiszta
törülközővel szárította meg az arcocskákat. Az egész eredménye
rengeteg mosoly és sok tiszta pofika lett, amelyekre a lány csókot
nyomott, tulajdonosaik pedig a végén egy szem cukorkát is kaptak.
Mise után gesztenyét sütöttek – a szerzetesek már hónapok óta
gyűjtögették, hogy karácsonykor legyen valami finomság. Csodás
volt a sülő gesztenye dús, erős illata, de az íze még jobb. A tűz fölé
helyezett gesztenyéket folyamatosan vízzel kenegették, aztán
kosárba öntötték, és addig rázták, míg az égett héj levált, és alatta
ott volt a világos húsú finomság. Eva kijelentette, hogy ennél jobbat
még nem evett, és ezzel Angelónak is egyet kellett értenie.
A lánynak kiváltságos neveltetés jutott – és így természetesen a
fiatalembernek is –, de voltak bizonyos dolgok, amelyeket pénzen
nem lehetett megvenni. A tűzön pörkölődő gesztenye illata, a nevető
gyerekhangok, az elszegényedett csoportban az összetartozás, a
közös cél érzete bearanyozta az estét, és Angelo tudta, sosem fogja
ezt elfelejteni. Volt egy három- vagy négyéves gyermek, olyan apró,
hogy a fiatalember félt magához szorítani, de a kisfiú felmászott az
ölébe, és frissen nyírt fejét a mellkasának támasztotta. A szülei
júliusban haltak meg, a San Lorenzo negyedet ért légitámadás
során. A szerzetesek és apácák vezette iskolák, szemináriumok
egyre inkább árvaházakká váltak, ahol otthonra találtak az
elveszettek és bujkálók.
Eva magával hozta a hegedűjét, és ahol csak megálltak,
mindenütt eljátszotta az „Adeste Fidelis”-t és a „Tu scendi dalle
stellé”-t – most is ezt tette, mielőtt távoztak volna ebből a szegényes
iskolából. A monsignorét megríkatta vele, a szerzetesek áhítatosan
hajtották le a fejüket, a gyerekek halkan vele dúdolták a dallamot.
Még a zsidó gyerekek is énekeltek, mert lelki közösséget éreztek a
szegénységbe született szent gyermekkel. Néhány órára
elmenekülhettek a félelemtől, a nélkülözéstől, és magával ragadta
őket az ünnep, az alkalom varázsa.

Leszálltál a csillagokból,
ó, mennyeknek királya,
és egy barlangba jöttél
a hidegben és a fagyban,
és egy barlangba jöttél,
a hidegben és a fagyban.
 Ó, én isteni gyermekem,
látom, hogyan dideregsz,
ó, áldott istenem,
milyen nagy ára van,
hogy szeress engem,
ó, milyen nagy ára van,
hogy szeress engem.

– Honnan ismeri ezeket a dalokat? – fordult a monsignore Evához,

amikor már útban voltak vissza a Vatikánba, és a kövezetlen úton
zötyögtek a teherautó utasfülkéjében szorongva. A férfi csak
néhány hangot dúdolt el, és máris újra meg kellett törölnie a
szemét, mert felidézte magában a gyönyörű karácsonyi melódiákat.
– Hiszen zsidó.
– De közben olasz is vagyok – felelte gondolkodás nélkül a lány. –
Aki nem ismeri a „Tu scendi dalle stellé”-t, az nem is olasz.
– Ó, bocsássa meg ír bárdolatlanságomat – felelte O’Flaherty
szándékosan eltúlzott ír akcentussal. – No, kislány, énekelje csak el
nekem még egyszer.
Eva halkan énekelt, de a hangja olyan szép, olyan tiszta volt, akár
a hegedűé. Tudta az összes versszakot, de egyetlen sor volt, amelytől
Angelo torka összeszorult, és könnyek kezdték marni a szemét.
Milyen nagy ára van, hogy szeress engem, ó, milyen nagy ára van,
hogy szeress engem.
Erősen markolta a volánt, az utat figyelte, a szíve lángolt, és
miközben kibámult a csillaggal teli éjszakába, megérezte az arcán a
monsignore tekintetét.

*
1944 januárja ugyanolyan szürke és nyirkos volt, mint 1943
decembere. Mint a megszállt városban mindenki, az egyházi
intézményekben is elsinkófált rádiókon hallgatták, hogy az
amerikaiak mintha egyik ballépést a másik után követnék el,
miközben az „olasz csizmán” felfelé, Róma felé haladnak.
Beethoven 5. szimfóniájának taktusai jelezték, hogy kezdődik a BBC
esti jelentése a szövetségesek hadmozdulatairól, és ebben igen
ritkán hangzottak el jó hírek. A németek ünnepeltek, makacsul
kitartottak, és minden alkalmat diadalként hirdettek.
Voltak azonban kisebb győzelmek is. Monsignor O’Flahertynek az
a remek ötlete támadt, hogy a zsidó lakosság istentiszteleteket tudna
tartani a Szent Kelemen-bazilika alatt feltárt templomban. A
bazilika nem esett messze a Colosseumtól, és ír diplomáciai
védettséget élvezett, ami azt jelentette, hogy a menekültek
viszonylagos biztonságban gyülekezhettek. A bazilikának három
szintje volt, a legalsó, egy első századbeli ház nőtte ki magát a felette
elhelyezkedő negyedik századi templommá – azért építették, hogy
az üldözött keresztényeknek legyen hol istentiszteletet tartaniuk. E
történet szimbolikus jelentőségét felismerték a zsidók és azok is,
akik menedéket nyújtottak nekik. A terem nyirkos volt, a falakról
folyamatosan csorgott a kicsapódott nedvesség, és visszhangot vert
benne a templom alatt elfolyó föld alatti patak, de a helyet áthatotta
a béke és a biztonság érzése.
A veszély ellenére Eva, a Sonnino család és a földalatti közösség
többi tagja idejött istentiszteletre, ha a körülmények engedték. Az
ókori bazilika jobb oldali hajójában gyűltek össze Tóbiás megfakult
freskója alatt – azonosulni tudtak az ótestamentumi alakkal, amikor
egymásba és a hagyományokba kapaszkodtak, melyek egyszerre
tették őket száműzötté, és kovácsoltak közösséget belőlük.
Eva mindig Giulia és a kis Emilia mellett ült, Lorenzo pedig az
apjával és a többi férfival. Elénekelték őseik dalait, elmondták az
imáikat, megtettek minden tőlük telhetőt, hogy életben tartsák a
gyökereiket, hogy emlékezzenek arra, mit jelent ebreinek lenni,
milyen a közösség és a család érzésének szépsége, jelképessége.
Emilia kedves hangocskája a többieké fölé emelkedett, gyermeki
volt, és tiszta, benne rejlett a jövő és a múlt. Eva fogta a kislány
kezét, és miközben vele együtt énekelt, az apjára és Felixre gondolt,
az anyjára és a nagyszüleire. A szabadságra és a napfényre gondolt,
a szerelemre és a reményre, és azok után a homokos tengerparton
töltött napok után vágyódott, amikor babbo még üveget gyártott, és
az élet egyszerű volt.
Homok és hamu. Az üveg alkotóelemei. Hogy a semmiből
micsoda szépséget lehetett alkotni! A lány sosem értette, miért
ámult el ezen állandóan babbo. Újjászületés homokból és hamuból.
Új élet homokból és hamuból. Eva úgy érezte, újjászületik, megújul
minden dallal, minden imával, minden apró, lázadó cselekedettel,
és megesküdött, hogy folytatni fogja. Megfogadta, hogy nem hagyja
magát, üveggé változtatja a hamut, és a bátorsága már önmagában
felért egy győzelemmel.
Tovább dézsmálta a Via Tassón talált aranyat, amit Angelónak, a
papból lett csempésznek sikerült átváltania az élethez szükséges
dolgokra. A legnagyobb diadalát azonban egy sor különös
eseménynek és Greta von Essen kíváncsiságának köszönhette, ez
pedig nem volt más, mint egy új nyomdagép, amellyel Aldo Finzi
folytathatta a munkát.
Greta, Von Essen százados rendkívüli módon unatkozó és
kifejezetten szép felesége, megkedvelte Evát – talán azért, mert a
lány jól tudott németül, és így egyike volt azon igen kevés
embernek, akivel a nő beszélgethetett. A feltűnő megjelenésű Greta
a harmincas évei vége felé járt, és mivel nem volt gyereke, aki
lekötötte volna a figyelmét, különféle hobbikkal és a háztartás
vezetésével töltötte ki a napjait. Emellett rendszeresen felbukkant a
Via Tassón, kihízelegte magának, hogy Eva elmenjen vele ebédelni,
és közben olyan intim részleteket osztott meg „Wilhelmmel” közös
életükről, amelyeket a lány a legszívesebben nem hallgatott volna
végig.
Greta az egyik ebéd során teljesen összeomlott, és belesírt a
borospoharába, miközben elmesélte Evának, hogy micsoda
csalódást okoz a férjének, micsoda kudarcot jelent a Reich számára.
– Kötelességünk gyermeket szülni a hazának. Nekem viszont nem
megy… Wilhelm szörnyen szégyell engem. Biztosra veszi, hogy a
meddőségem miatt nem jut előre gyorsabban a ranglétrán.
Eva megpaskolta a kezét, és megnyugtatóan mormolt valamit, de
azért kifejezetten szívesen tett eleget Greta kérésének, amikor a nő
azt javasolta, hogy fejezzék be az ebédet, és sétáljanak egyet az új
üzletsoron, mert azt remélte, ezzel elterelheti a figyelmet a
Wilhelmmel és a meddőséggel kapcsolatos témáról. Csak néhány
saroknyit kellett sétálniuk, hogy egy divatos negyedben találják
magukat, melynek utcáin ruhaüzletek, rövidáru- és illatszerboltok
sorakoztak. Volt ott egy kicsi, ám elegánsnak tűnő könyvesbolt, a
kirakatán díszes, aranybetűs feliratokkal. Az ajtó le volt lakatolva, a
küszöbön felhalmozódtak az újságok.
Greta lelkesen gyűjtött mindenféle régiséget, ezért arcátlan
kíváncsisággal bámult be az üvegen át, megpróbálta felmérni, hogy
mi maradhatott odabent. Nyilvánvaló volt, hogy az árut nem
szállították el, az üzlet azonban mégsem volt nyitva.
– Ide mi van írva? – kérdezte Evát a kirakat felirataira bökve.
– Libri nuovi e rari… új könyvek, könyvritkaságok – fordította le
halkan a lány. Felette valamivel nagyobb betűkkel a Luzzatto e
Luzzatto név állt. Evát ismét elfogta az a korábban megtapasztalt
émelygés. Biztos volt benne, hogy Luzzattóék sosem térnek vissza. A
„Luzzatto” zsidó-olasz név volt, és a könyvesbolt valószínűleg az
októberi razzia óta nem nyitott ki. A németek lelakatolták az üzletet,
mintha most már az övék lenne, Greta azonban úgy gondolta, ki
tudja könyörögni a kulcsot a férjétől, ahogyan az engedélyt is, hogy
körülnézhessen odabent.
– Még az is lehet, hogy a polcokon kupacokban állnak az értékes
könyvek! Maga is tudja, mennyire szereti Hitler a művészetet és az
értékes holmikat! Gondoljon csak bele, mi mindent találhatunk!
Wilhelm akár valami egészen egyedi dologgal is
megajándékozhatná a Führert!
Eva inkább a pokolban rohadt volna meg, mintsem végignézze,
ahogy Greta valami lopott kincset talál Wilhelm von Essen
századosnak, hogy az a Führernek ajándékozhassa, de tartotta a
száját, és önuralmáért méltó jutalomban részesült.
Három nap múlva újra elkísérte a boltba Gretát. Egy német
katona is velük ment, aki mintha megkönnyebbült volna, hogy egy
időre elhagyhatja a Via Tassót. Von Essen neje elegáns szőrmét
viselt, nagy, kék szeme kihívó, fátylas kalapka alatt ragyogott, de
amikor beléptek a poros üzletbe, azonnal megszabadult
mindkettőtől, és olyan lelkesedéssel kezdett hozzá a
kincsvadászathoz, hogy Eva boldogan félreállt, és hagyta kutatni. A
német katona nyilván hasonlóan ítélte meg a helyzetet, mert kiment
a járdára, és öngyújtót húzott elő a zsebéből – mintha a
cigarettaszünet jobban érdekelte volna, mint egy halom régi könyv.
Eva a könyvek címét nézegette, amikor a legporosabb polcok
magas sora mögött felfedezett egy kis ajtót, amely mögött lépcsősor
indult lefelé. A hely leginkább a Szent Cecília régészek által feltárt
sekrestyéjére emlékeztette, de azért óvatosan lement, és a lépcső
alján rábukkant a saját kincsére. Luzzatto nemcsak könyvkereskedő
volt, hanem kiadó is, és a barlangszerű alagsorban ott állt egy
nyomdagép az összes olyan szerkentyűvel, karral és tálcával,
amellyel Aldo Finzit igen boldog emberré lehetett tenni.
Az egészben az volt a legjobb, hogy a helyiségnek külön bejárata
volt, amely az üzlet mögötti sikátorba vezetett, és az ajtó mellett egy
szögön ott lógtak a kulcsok. Eva kívülről belepróbálta a kulcsot a
zárba, és ellenőrizte, hogy működik-e, aztán némán köszönetet
mondott Signor Luzzattónak, a kulcsot a kabátja zsebébe
pottyantotta, majd felment a lépcsőn, és becsukta maga mögött a kis
ajtót. Újraindulhatott a nyomtatás.
 16. FEJEZET

FEBRUÁR

– Aldo elkészült egy újabb adag okmánnyal – mondta Angelo. –

Amikor ma végzel a munkával, ott vár majd rád a villamosmegálló
melletti trattoriában. Vegyél valami süteményt. Aldo mögötted áll
majd a sorban. Ejtsd el a retikülödet, ő lehajol érte, és úgy adja
vissza, hogy benne lesz a papírokat tartalmazó zacskó. Ezután fogd
a süteményt, és menj el. Ne beszélj Aldóval, rá se nézz. Ő csak egy
idegen lesz számodra.
Eva bólintott. Angelo gyűlölt ilyen megbízásokat adni neki, de
nem lehet egyszerre mindenhol, és a könyvesbolt közelebb esett a
lány munkahelyéhez, mint hozzá.
– Trattoria, ejtsem el a táskámat, és távozzak. Menni fog –
biztosította a fiatalembert.
– Ne menj vissza a Szent Cecíliába. Találkozzunk a Szent Szívben.
Ha te érsz oda előbb, gyújts gyertyát, és imádkozz.
– Sábesz van.
– Igen, tudom. – Angelo arcán halvány mosoly suhant át. –
Igyekszem időben ott lenni, hogy sötétedés előtt hazaindulhass. Ha
nem sikerül, akkor készülj úgy, hogy ott töltöd az éjszakát.
– Miért nem akarod, hogy a Szent Cecíliába menjek?
– Mert a Szent Szív közelebb van a Via Tassóhoz, és nekem
jobban útba esik.
– És ha valaki követne engem vagy letartóztatna, akkor senkit
sem sodrok veszélybe – tette hozzá Eva.
Ez is igaz volt. Angelo azonban még csak belegondolni sem akart
abba, hogy a lányt esetleg követnék vagy elkapnák. Eva
valószínűleg látta, milyen nyugtalan lett az arckifejezése, mert
azonnal témát váltott. Amikor pár perccel később elváltak, ő
egyenesen a Via Tasso felé indult, Angelo pedig az ellenkező
irányba, a Vatikánba.

Eva késésben volt. Von Essen fél ötkor adott neki egy jelentést
gépelésre azzal, hogy „rendkívül fontos”, és arra kérte, hogy tegye
az asztalára, amint végzett a munkával. Állandóan elfeledkezett
arról, hogy korábban megengedte a lánynak, hogy fél ötkor
hazamenjen. A százados ezzel már indult is kifelé. Valami újonnan
érkezett katonákkal készült járőrözni. Evának már feltűnt, hogy az
ilyesmit kifejezetten élvezi. SS-egyenruhája frissen volt vasalva, a
fegyvere a keze ügyében, a csizmája tükörfényes. Nem sokáig lesz
ilyen. Egész nap esett, amitől a kietlen délután végtelennek tűnt, és
mintha minden óra jóval tovább tartott volna.
A lány csak fél hatkor lépett ki a főhadiszállás épületéből, fél
órával a megbeszélt idő után. Sálat borított a hajára, hogy megóvja
az esőtől, és rohanva indult a trattoria felé. Remélte, hogy azt a
benyomást kelti, mintha egy buszt vagy villamost akarna elérni, és
magában imádkozott, hogy Aldo várja meg. Aztán lelassította a
lépteit, és beállt a sorba süteményért az utasítás szerint, de férfi
nem bukkant fel mögötte. Eva vett valami briósfélét, megállt a
csöpögő, csíkos vászontető alatt, és tekintete a környéket pásztázta,
miközben aprókat harapott a fahéjjal és cukorral megszórt, fényűző
finomságból, amit igazság szerint ki kellett volna élvezni. Csakhogy
ehhez túl ideges volt, és végül úgy ette meg a péksüteményt, hogy az
ízét sem érezte. Hat óra volt, kezdődött a kijárási tilalom, ezért
muszáj volt eltűnnie az utcáról.
Ekkor megpillantotta Aldót, amint sietve felé tart, a kezében egy
összehajtogatott újságpapírral. Eva hanyag mozdulattal lesöpörte az
ujjairól a cukrot, és eldobta a szalvétát. Összefagyott kezét zsebre
dugta, és elindult a Via Regalán Aldo felé. Ekkor sípszó harsant
mögötte, és valaki kiabálni kezdett. Mivel épp csak életbe lépett a
kijárási tilalom, Eva úgy gondolta, nem neki szól a kiáltás, ezért
folytatta az útját, még csak hátra sem nézett. Aldo tekintete azonban
a kavarodás okát kereste, és a lány látta, hogy az újságot gyorsan
bedugja a kabátja alá. Biztos abba rejtette az iratokkal teli zacskót.
– Menj tovább! – sziszegte a férfi, és úgy haladt el mellette, hogy
rá sem nézett. Újra megszólalt a síp. Eva csak lépkedett tovább,
ahogy az utasítása szólt.
– Buonasera, commandante – hallotta meg Aldo jókedvű,
elnyújtott és túlságosan is hangos üdvözlését. A férfi részegnek tűnt.
– Nem iszik egyet? Meghívom.
Minden rendben lesz. Aldónak nem lesz semmi baja. Idősebb
férfi volt, jó okmányokkal – a papírokat nagy gonddal saját maga
készítette. Nem lesz baja. A parancsnok erre németül mondott
valamit, mire Aldo harsányan felnevetett. Eva felismerte a hangot.
Nem egyszerűen egy parancsnok volt, hanem Von Essen százados.
Eva fejében mintha egy sziréna visított volna fel, de azt tette,
amire utasították. A kabátja sötét volt, ahogy a haját takaró sál is.
Hátulról nem ismerhetik fel. Csak ment tovább. Sarka kopogott a
kockakövön, kimérten lépkedett, és maga elé meredt. Már
tízméternyire eltávolodott tőlük. Tizenkettő méter… tizenöt méter.
 Menj, menj, menj, menj, parancsolt magára. A szavak ritmusa és
cipője kopogása arra ösztönözte, hogy gyorsabban, gyorsabban,
gyorsabban haladjon. Amikor elért a sarokhoz, befordult, majd
fürgén bebújt egy göcsörtös törzsű olajfa mögé, és visszanézett
Aldóra. Képtelen lett volna úgy távozni, hogy nem tudja meg, mi
van vele.
Az idő nem áll meg, és nem is figyelmeztet senkit. Az óra ketyeg
tovább, a percek az emberekre ügyet sem vetve múlnak el. Von
Essen Aldo mögött állt. Pisztolya csövét a nyomdász tarkójához
nyomta, mintha csak arra használta volna a fegyvert, hogy felhajtsa
az esőkabát gallérját.
Aztán meghúzta a ravaszt.
Aldo Finzi a földre rogyott. Egyetlen tiltakozó szó sem hangzott el,
sem Aldótól, sem azoktól az egyenruhás férfiaktól, akik mostanra
köré sereglettek. Evától sem. Nem sikoltott, nem kiáltott fel. Csak a
fegyver durranását lehetett hallani.
A másodpercek pedig szabályosan múltak tovább, ügyet sem
vetve arra a férfira, aki számára megállt az idő. Tik-tak. Tik-tak.
Másodpercre… pontosan.
Von Essen visszadugta a fegyvert a pisztolytáskába, és zubbonya
felső zsebéből ezüst cigarettatárcát vett elő. A tárca zárjának
kattanása – egy újabb másodperc. A gyufa sercenése – még egy.
Fellobant a láng, majd lelapult – mintha levegőt vett volna, aztán
kifújta –, a százados meggyújtotta a cigarettáját, elfújta a gyufát, és a
lábánál heverő mozdulatlan alak felé pöccintette. A halott férfi
testéről vékonyka füstszál szállt fel, mintha a lelke távozna, aztán
szétfoszlott a nyirkos esti levegőben.
Eva csak állt, és bámult – éppoly fagyosan és némán, mint maga
az idő. Rajta kívül nem járt az utcán senki. A német járőrnél nem
volt hatékonyabb eszköz, ha a város kiürítéséről volt szó.
 – Er war ein Jude – közölte magától értetődően Von Essen. A
hangját még az utca végében is lehetett hallani. Meg sem próbált
halkabban beszélni. Miért is tette volna? Aldo csak egy zsidó volt.
Von Essen pusztán egy zsidót ölt meg.
– Honnan tudja? – Az egyik egyenruhás a csizmája orrával
megbökte Aldót, mintha azt követelné tőle, hogy igazolja a százados
állítását.
– Azt mondtam neki, hogy tolja le a nadrágját – felelte egyszerűen
Von Essen.
A másik katona a lábával átfordította Aldót a hátára.
– A körülmetélt fütyköst nem lehet elrejteni. – Röhögés. Hahaha.
Tik-tik-tak.
– Egyelőre hagyják itt. Nem árt, ha az olaszok is látják, mi
történik, amikor valaki nem tartja be a törvényt. Figyelmeztettük
őket. Minden zsidónak már hónapokkal ezelőtt jelentkeznie kellett
volna. Ő nem tette. Hát most meghalt.
Elindultak visszafelé, amerről jöttek, gondtalanul sétáltak, lépteik
zaja a hangjukkal együtt távolodott.
Eva várt, amíg már semmit sem hallott. Még mindig ott állt földbe
gyökerezve, ahol megfordult, hogy hátranézzen. Remegett a lába,
amikor Aldo felé kezdett lépkedni, és úgy támolygott, mint a
nyomdász, amikor megpróbált úgy tenni, mintha részeg lenne.
Tizenkét méter, tíz méter, hat méter, három méter. Már majdnem
teljesen besötétedett, és bár az eső elállt, a levegő olyan nyirkos volt,
mintha minden pillanatban újra kezdődhetne. A vizes úttest feketén
csillogott, mint Aldo vére. Eva arra gondolt, hogy nem fog a vérre
nézni.
Aldo arcára szegezte a tekintetét. Hála az égnek, a férfi szeme
nem volt nyitva, a szemüveg ferdén ült az orrán, mint amikor egy
gyereket olvasás közben nyom el az álom. A lány leguggolt mellé, és
benyúlt a kabátja alá. Megvan. Az újság kifejezetten vaskos volt a
belé rejtett okmányoktól. És még mindig meleg.
– Ó, istenem, ó, édes istenem – nyöszörögte Eva, és érezte, hogy
mindjárt hányni fog. Nem gondol rá. Nem. Összeszorított foggal
bedugta a zacskót a ruhája mellrészébe. Nem akart tudomást venni
a hozzá tapadó meleg ragacsról. A derekán a szoros öv megtartotta,
nem eshetett ki alul. Aztán kitapogatta Aldo kabátjának két
szárnyát, és eltakarta velük a férfi lemeztelenített altestét. Hogy
halálában megőrizhesse a méltóságát. Még megigazította a
szemüvegét, aztán felállt, és összehúzta a saját kabátját is, hogy ne
látsszanak a ruhája alatt kidudorodó okmányok. Majd
kényszerítette magát, hogy elinduljon, hogy megtegye az egyik
lépést a másik után, míg léptei zaja bele nem olvad a múló idő
metronómszerű ütemébe, amely csak ketyeg és ketyeg és ketyeg
tovább, megállás nélkül.

Angelo várt. Összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel járkált fel-alá a

padsorok közti hosszú folyosón. Eva túl soká marad el, pedig tudnia
kell, hogy az elmúlt órákat szorongva töltötte, hátha történt vele
valami.
Valami biztosan történt Evával.
Ekkor megérezhette a közelségét, mert felkapta a fejét, és arca
ellágyult, amikor észrevette, hogy Eva ott áll a templom hátsó
részében.
– Megjöttem, Angelo – szólalt meg színtelen hangon a lány. –
Nálam van az… ellátmány. – Ez volt a kódszavuk minden titkos
dologra. Sosem lehetett tudni, hogy nem bújt-e el valaki a
környéken, ki fülel, ki figyel. Az „ellátmány” semleges szó volt, az
„okmány” pedig nem.
Eva megfordult, és elindult a templom alagsorába vezető kis ajtó
felé. Muszáj volt lemosnia magáról Aldo vérét. Pár másodperccel
később hallotta, hogy Angelo lejön a lépcsőn. Senkivel sem lehetett
összetéveszteni a lépteit. Puff, kopp, puff, kopp, puff, kopp. Erről
eszébe jutottak Aldo gyilkosának távolodó léptei, és egész testében
remegni kezdett. Képtelen volt kigombolni a kabátját. Az ujjai nem
engedelmeskedtek.
– Eva! Mi történt? Miért maradtál el ilyen sokáig? – A fiatalember
egyre riadtabbá vált. A lány hallotta a hangján.
Angelo kinyúlt felé, de Eva kikerülte. Nem tudott a szemébe
nézni. Nagyon koncentrált, és sikerült a legfelső gombot átbújtatni a
gomblyukon, aztán a következőt is. Amikor az ötödikhez ért,
benyúlt a ruhája kivágásába, előhúzta az iratokkal teli zacskót, és
odadobta Angelónak. A fiatalember könnyűszerrel elkapta, és
letette egy kis komódra. De rá sem nézett, a tekintete továbbra is a
lány arcára szegeződött. Eva agyán átsuhant, hogy talán véres lett
az ő keze is.
A melltartója a bőréhez tapadt. Zihált, épp csak annyi levegő
jutott a tüdejébe, hogy talpon maradjon, ám annyi már nem, hogy
leküzdje a hányingert, amely elfogta minden mélyebb lélegzetnél.
– Gyalog kellett jönnöm… – Annyira késve felelt Angelo
kérdésére, hogy a válasza mesterkéltnek hatott.
– Végig?
– Igen. Végig.
– De a kijárási tilalom! Eva, hiszen le is tartóztathattak volna!
– Gyalog kellett jönnöm. Véres a kezem, a ruhám. Nem mertem
felszállni a villamosra.
– Véres? Megsérültél? Eva, a fenébe is! Nézz rám!
Angelo megragadta a lány kezét, és maga felé fordította. Eva nem
kerülhette tovább, a tekintete követte a fiatalemberét. Meglepő, de a
kezén alig volt vér. Miközben gyalogolt, a kabátzsebébe dugta. A
zseb nyilván véres lett. Elhúzódott, és kibújt a kabátjából.
– Madre di Dio! – kiáltott fel Angelo. A sárga ruhán már
korántsem volt olyan kevés a vér. A melle között teljesen átázott a
vékony pamut, a vörös sáv az öv felé haladva egyre keskenyedett.
A fiatalember ismét megragadta, ezúttal ellentmondást nem tűrő
mozdulattal, meglazította az övét, és a gallérját rángatta. Elszakadt
az anyag, csak úgy repültek a gombok, miközben megpróbálta
kideríteni, honnan jöhet a vér.
Eva meg sem próbálta megállítani.
A melltartó még a ruhánál is rosszabb állapotban volt. Angelo
szétrántotta a kapcsot, félredobta a melltartót, majd a sebet keresve
végighúzta a kezét a lány bőrén, a mellkasán, a hasán. Az arca olyan
fehér volt, mint a bugyi, amelyben Eva ott állt előtte. A ruha
szétterült a padlón a lába körül, kezével eltakarta a mellét.
– Nem az enyém.
A fiatalember felnézett, a keze megállt.
– Nem az én vérem. Aldóé. Meghalt.
– Jaj, ne! – nyögte Angelo. – Nem lehet.
– De. Meghalt – ismételte el megtörten a lány.
– Mondj el mindent – parancsolt rá Angelo, és a mosdóhoz
vezette.
Miközben Eva beszélni próbált, és a legszörnyűbb szavakat csak
dadogva tudta kimondani, a fiatalember gyorsan megmosdatta,
tiszteletteljes, de határozott mozdulatokkal lemosta a bőréről a vért.
– Otthagytam az utcán fekve – nyüszítette a lány. A történtek
iszonyata kezdett áttörni a sokkon.
– Nem. Te nem. Ők tették. Ők hagyták ott az utcán.
– Igyekeztem nem nézni a vérre. Nyaktól lefelé minden csupa vér
volt. A golyó biztos ott jött ki. – Eva remegve öklendezni kezdett,
elfordult a mosdótól, és a vécé felé futott.
Angelo hátrahúzta a haját, és némán ült mellette, míg a lány
kiadott magából mindent. Aztán takaróba csavarta, és a kis ágyhoz
vezette. Eva agyának egy távoli, női szegletében érzékelte, hogy a
fiatalember ruha nélkül látja, hogy ő maga vetkőztette le és
mosdatta meg, és meggyászolta, hogy a háború tönkretett egy újabb
dolgot, ami első alkalom lehetett volna. Vagy talán a háború tette
lehetővé. Angelo vizet hozott, ragaszkodott hozzá, hogy igyon, és
Eva hálásan engedelmeskedett. Az arca megrándult, amikor a hideg
víz lefolyt a torkán a gyomrába.
– Vegyél mély lélegzetet. Lélegezned kell, Eva.
– Von Essen még csak a papírjait sem kérte el! Még csak nem is
kérte! Meg akarta alázni Aldót. És aztán megölte. – Beszéd közben
vacogni kezdett, és csak ekkor döbbent rá, mennyire fázik.
Összeborzongott, a takaró lecsúszott róla, felfedve libabőrös,
meztelen vállát, mellét.
Angelo visszaterítette rá a takarót, és lefektette az ágyra. Aztán
egy másik takarót is ráborított, és határozott mozdulatokkal betűrte
köré, majd mellé feküdt, magához húzta, és szorosan átölelte, míg a
didergése el nem múlt, és a foga már nem vacogott. Közben végig
beszélt hozzá, és arra biztatta, hogy ő is beszéljen, mintha tudná,
hogy el kell mondania mindent, a legutolsó részletig.
– Nem szokatlan dolog. Gyakran megesik. Ebből a szempontból a
zsidó férfiak sebezhetőbbek a nőknél. A testük árulja el őket.
– Ezek szerint Aldo azért halt meg, mert olyan iratokat szállított
le, amelyeknek semmi haszna, amelyek még a saját életét sem
menthették meg? – kiáltotta hitetlenkedve a lány. Újra
elhatalmasodott rajta az enyhe hisztéria.
– Ssss… Ssss, Eva – nyugtatta Angelo a haját simogatva. – Aldo
okmányai sok embert mentettek meg. Te is sok embert mentettél
meg, Eva. Ugye, ezt azért tudod?
A lány csak a fejét rázta. Képtelen lett volna elfogadni az
elismerést. Aldo megmentette, ő továbbment, így történt, nem pedig
fordítva.
– Az egész véletlenül történt… Egyszerűen csak… véletlenül. Már
majdnem odaértem hozzá, talán három méterre lehettem, amikor
mögöttem kiabálni kezdett valaki. Aldo odasúgta, hogy menjek
tovább. Én szót fogadtam, továbbmentem, ő pedig egyenesen a
halálába sétált.
Angelo néma maradt, de Eva érzékelte az iszonyatát, mert a
sajátja visszhangja volt. Súlyos keze azonban továbbra is
megnyugtatóan, újra meg újra végigsimított a haján. Sokáig
maradtak így, Angelo magához ölelte a kopott takarókba burkolt
lányt. Eva kezdett elálmosodni. Mostanra átmelegedett, és elmúlt a
szörnyű ijedtsége, ám kimerültnek, erőtlennek érezte magát. Pedig
nem akart elaludni. Attól félt, ha megteszi, akkor Angelo elmegy, ő
pedig borzalmas dolgokról fog álmodni, és egyedül kell
szembenéznie a rémekkel.
A gondolat elég volt ahhoz, hogy a szíve kalapálni kezdjen, és
elfogyjon a levegője.
– Eva? – kérdezte Angelo aggódva, mert érzékelte, hogy
megfeszül a teste.
A lány hozzásimult, ajkát a nyakához szorította a fehér gallér
felett, amely glóriaként derengett a sötétben. A fiatalember először
nem reagált, mintha meghökkent volna. Eva ajka elnyílt, megízlelte
Angelo borostás bőrét az álla alatt, és érezte, ahogy lenyel egy
káromkodást vagy nyögést. Nem tudhatta, hogy melyiket.
Felemelte a fejét, és Angelo állának a széléről elindulva
végigcsókolta a szegletes ívet. Mohón vágyott a szájára, és a rá váró
zsibbasztó gyönyörre. Arra volt szüksége, hogy Angelo megcsókolja,
és elfeledtessen vele mindent, legalább egy kis időre. Amikor
rátalált az ajkára, a fiatalember lázasan viszonozta a csókot, de egy
másodperc múlva elhúzódott.
– Eva… ne – mondta halkan, és felült, elengedve a lányt. Eva
követte volna, de mozdulni sem tudott a takaróktól, amelyekbe
Angelo bebugyolálta. Kétségbeesetten mocorgott, hirtelen
mindenáron meg akart tőlük szabadulni. Pánikba esett, zihált,
fuldokolt. Erőlködve fel-feldobta magát, így sikerült kiszabadítania
a karját, és lazítania a rátekeredő takarókon, amelyeket aztán letolt
a derekáig, és lábát is kihúzta alóluk, így végül ott feküdt elnyúlva,
kitakarva, felfedve magát.
Még alig kapott levegőt, de máris megkönnyebbült. Tekintetét az
alacsony kőmennyezetre szegezte, a hideg levegő jólesőn hűsítette a
bőrét. Lenézett a testére, és más szemmel látta magát… úgy, ahogy
Angelo látja. Az egyszerű, fehér bugyi felett lapos volt a hasa…
túlságosan is lapos, mert a háború nélkülözése megfosztotta a hasát,
a csípőjét szelíd ívétől, így nem annyira nőies, inkább lányos volt az
alakja. De a félhomály sok mindent elfedett, és csábítóbbá tette. A
melle még mindig telt volt, és feszes, halvány bőrén élesen
rajzolódott ki a barnáspiros mellbimbó.
Eva felpillantott, a tekintete Angelo arcára siklott. A fiatalember a
meztelen testére meredt, a szeme kétségbeesett volt, állkapcsa
megfeszült, mintha pontosan azokkal a démonokkal harcolna,
amelyek ellepték a sötét utcát, és elvették Aldo életét. Aztán
felemelte a fejét, és a lány szemébe nézett. Az arcáról sugárzó
odaadás láttán Eva valami forró nyilallást érzett a mellkasában. Oly
régóta nem volt semmiféle hatalma.
Angelo keze után nyúlt, a szájához szorította, majd ujjait
végighúzta az ajkán, az állán, a nyakán, egészen le, a melléig. A
fiatalember mintha a nevét mondta volna, de valami úgy dübörgött
a fülében, hogy inkább nem felelt. Angelo tenyerét a bal melléhez
húzta, hogy a hüvelykujja vadul kalapáló szíve felett nyugodjon,
ujjai pedig érzékeny bőrére tapadjanak. Megborzongott, és lehunyta
a szemét. Olyan meleg, olyan biztonságot nyújtó érzés volt. Olyan
csodás, olyan mindent átható. A fiatalember nem távolodott el, de
nem is borította rá a kezét Eva mellére, magától nem simogatta
meg.
A lányt azonban ez sem érdekelte.
Valami vakmerő vágy fogta el, és Angelo tenyerét átcsúsztatta a
másik mellére, amelynek bimbója azonnal ágaskodni kezdett. A
fiatalember keze megremegett, Eva hasában pedig olyan remegés
áradt szét, mint amikor a lassan húzott vonó alatt vibrálni kezd a
hegedűhúr. Az egész teste zsongva törekedett valamiféle crescendo
felé. Végighúzta Angelo kezét a bordáin, a hasán, a csípőcsontjai
közti völgyön, majd amikor még ennél is lejjebb tolta, felszisszent az
érintésétől.
Mintha odalent is egy pulzus lüktetett volna benne sajgón,
kitartón, mintha a szíve követte volna Angelo kezét. Talán amiatt
történt, mert olyan közel került a halálhoz, mert látta, hogyan
vetnek véget erőszakkal valaki életének. Talán az állandó veszély
miatt történt, amely minden másodpercben rá leselkedett. De a
testét valósággal felperzselte az élet, a tomboló vágy, és az öléhez
szorított férfikéz súlya elég volt ahhoz, hogy Eva belekapaszkodjon
a csuklójába, a szeme sarkából könnyek csorduljanak ki, amint a
teste megfeszült, majd mintha túlbillent volna valamin, és a meleg
tenyér öblében lüktetve zuhanni kezdett.
Angelo azonban továbbra is néma és mozdulatlan maradt,
mintha akarata ellenére vett volna részt ebben. Eva mindennek
fájón tudatában volt, mihelyt a feje kitisztult, és a teste lehűlt, mert
a kielégüléssel azonnal visszatért a józan esze és a gátlásai is.
A gyönyöre mérhetetlen gyötrelembe csapott át.
Rögtön elengedte a fiatalember csuklóját, és elfordult tőle. A
mozdulattól Angelo ujjai végigsiklottak a csípőjén. Eva a szájához
szorította a kezét, hogy elfojtsa a zokogását, de most már
szégyenében sírt, mert megalázónak érezte, amit művelt, amit
Angelo látott, amit ő követelt a férfitól. Áruló teste azonban még
mindig zsongott az iménti örömtől.
Érezte, ahogy Angelo megmozdul mellette, és a vállára teríti a
takarót, hogy elfedje meztelenségét és szégyenét. A fiatalember
felemelte a kezét, letörölte arcáról a könnyeket, és hátrasimította a
haját.
– Ne sírj, Eva. Kérlek, ne sírj – suttogta. – Én megértem.
A lány azonban képtelen volt hinni neki, és testét csak még
jobban rázta a zokogás.
Aztán Angelo újra átölelte, a fejét odahúzta az álla alá. Eva
mellén keresztbe font karja elválasztotta őket. A fiatalember
kapkodva vette a levegőt, és a teste megfeszült, mintha menekülni
akarna.
– Sajnálom, Angelo – nyöszörögte halkan a lány.
– Nem kell sajnálnod.
Eva halántékára tapasztotta a száját, és tovább simogatta a haját,
tovább csitítgatta, nyugtatgatta, ahogy annak idején Camillo tette.
– Ssss, Eva, ssss… Mindent értek.
A lány könnyei azonban egyre csak ömlöttek.

Így nyomta el Evát az álom: a fiatalember vállán pihentetve a fejét,

arcán könnyek nyomával, Angelo ujjaival a hajában. Amikor Angelo
már biztos lehetett abban, hogy a lány elaludt, óvatosan elhúzódott
tőle. A teste sajgott a vágytól, az önmegtartóztatástól. Bal karja
elzsibbadt, a háta megmerevedett a kényelmetlen testhelyzettől.
Nem akarta, hogy Eva tudja, mit tett vele. Nem akarta, hogy
megsejtse: az akaratereje kezd felmorzsolódni.
Azt mondta a lánynak, hogy mindent megért, és ez igaz is volt.
Evának mindennél jobban szüksége volt arra a megerősítésre,
amelyet csak az igazán mély tapasztalatok – a szex, a veszély, a
fájdalom – adhatnak meg. Angelo épp elégszer hallgatta meg harctól
elcsigázott katonák gyónását, akik engedtek a szex, az önkielégítés
vagy valami ennél is rosszabb kísértésének. Ez nagyon is
természetes reakció volt. Angelo megértette. Az imént azonban
minden hitére és minden önuralmára szüksége volt ahhoz, nehogy
ő maga is résztvevővé váljon, nehogy kihasználja a lányt e
sebezhető pillanatban. Ám nem állította meg Evát, és nem kapta el
róla a tekintetét. A fürdőző Betsabét megleső Dávid királyhoz
hasonlóan gyanította, hogy ezért még megfizet.
De eddig csak Eva fizetett meg. A lány bocsánatot kért tőle,
miközben Angelo köszönetet akart mondani neki. A gondolattól
elszégyellte magát, de akkor is ez volt az igazság. Még életében nem
látott ilyen szépet – Evánál szebbet –, és valami szürreális ámulat
kerítette hatalmába… egészen addig, míg fel nem figyelt a lány
kétségbeesésére és zavarára. Akkor azonban Angelo is a
legszívesebben elsírta volna magát.
Újra meg újra cserben hagyta Evát, és fogalma sem volt, hogy
mihez kezdjen. Nem tudta, hogyan gyógyíthatja meg a lányt, hogyan
ölelheti, hogyan mentheti meg. Nem tudta, hogyan válhat azzá,
akire Evának szüksége van. Csak azt tudta, hogy gyötrelmesen
szereti.
Gyötrelmesen.
 Elcsigázottan felment a lépcsőn, és belépett a csendes
templomba. Gyertyát gyújtott, fáradt fejét a kezébe temette,
amelyen még érezte Eva hajának illatát, elnyögte félelmeit és
vétkeit, s arra kérte Istent, ne hagyja el őt a gyengesége miatt.
Köszönetet mondott Aldo Finzinek – bárhová szállt is el a lelke –,
hogy az élete árán megmentette Eváét.


1944. március 8.

Vallomás
Kedvelem Greta von Essent.

Nem tehetek róla, muszáj kedvelni. Kedves és szomorú nő – ez elég

megnyerő kombináció. Mindannyiunkat az a hely formál, ahol
felnőttünk, azok az emberek, akik szeretnek bennünket, vagy akiknek
hatalma van felettünk, és azok a dolgok, amelyeket felcseperedve újra
meg újra hallunk.
Nem feltétlenül alapul személyes tapasztalaton mindaz, amit
hiszünk, ám amikor mégis így van, azon már csak ritkán lehet
változtatni. Greta egyfolytában azt hallotta, hogy ő egy gyönyörű, két
lábon járó katasztrófa, aki kudarcot vall mindenben, amit elvárnának
tőle. A tapasztalatai ugyanezt támasztották alá.
Greta sekélyes, de gyanítom, ez csak azért van így, mert a
mélységbe belefulladna. Így hát a felszínen lebegve igyekszik üres
mosollyal szemlélni az életét és a férfit, akihez az életét kötötte. Nem
azért hagytam, hogy anyáskodjon felettem, mert új anyára van
szükségem, hanem mert neki van szüksége gyermekre, és ha őszinte
akarok lenni, ad egy kis biztonságérzetet, egy kissé mérsékli a
százados hatását.
Kedvelem Greta von Essent, de gyűlölöm a férjét. Amikor lehunyom
a szememet, az arcát látom. Higgadt és hideg… éppen ilyen volt,
mielőtt meghúzta a ravaszt, és megölte Aldót.

Eva Rosselli
 17. FEJEZET

MÁRCIUS

Péntek reggel Kappler ezredes azonnal Von Essen századosért

küldetett, és ebédidőre már a Gestapo-főhadiszállás teljes
személyzete a dühös ordibálásról beszélt, amely megrezgette a
szomszédos irodák falát is. Eva csak ritkán látta az ezredest, és ezt
cseppet sem bánta, Von Essen százados azonban rajongott érte, és
mindent megtett, hogy örömet szerezzen neki. Úgy tűnt, ezúttal
maga Himmler jött el Rómába, hogy tudassa, milyen elégedetlen a
Führer, mert Kappler mintha képtelen lenne kezdeni valamit az
olasz ellenállási mozgalommal a fővárosban és azon kívül. Így hát ő
maga fogja felfedni és felszámolni a földalatti mozgalmat, amely
menedéket nyújt a katonáknak, partizánoknak és zsidóknak.
Kappler és Von Essen az egész előző hetet tervezéssel töltötte.
Ehhez térképeket böngésztek, és konzultáltak egy vékony,
arisztokratikus külsejű, német nevet viselő olasz férfival, Peter
Kochhal, aki bizonyos olasz fasisztákból létrehozott egy saját,
felfegyverzett csapatot. Eva a térképek láttán nyugtalan lett, a
fasiszta vezetőtől pedig kifejezetten viszolygott. Szerencsére ezen a
reggelen nyoma sem volt Kochnak, ám amikor Von Essen százados
egy óra múlva visszatért az irodájába, az arca kipirult, a szeme
pedig úgy fénylett, mintha a Gestapo főnökével való találkozás
heveny lázat idézett volna elő nála.
– Jöjjön velem – vetette oda Evának, amikor elment az asztala
előtt. A lány a jegyzetfüzete és a ceruzája után nyúlt, és már szaladt
is a férfi után, erősen remélve, hogy bármi baja van, az nem
ragályos. A százados azonnal közölte vele, hogy mi foglalkoztatja.
– Herr Himmler a városban van, és az ezredes szeretne jó
benyomást kelteni. Holnap este nagy vacsorát rendez, amelyre
meghívja Olaszország legfontosabb személyeit. Gazdag férfiak, szép
nők, bor, a legfinomabb ételek, a legszínvonalasabb szórakoztatás.
Úgy tűnt, az ünnepi esemény megszervezésével Kappler a
századost bízta meg. Ha Von Essennek van egy kis esze, akkor
felhívja a feleségét, gondolta Eva.
– Melyik a legelegánsabb szálloda Rómában? – szegezte a lánynak
kérdést.
– A Villa Medici, százados úr. A Spanyol-lépcsőre néz, de elég
közel van a Trevi-kúthoz és a legelegánsabb boltokhoz is. Nagyon
szép szálloda.
Ez volt az első név, amely Eva eszébe jutott. Aznap reggel a
villamoson két nő a frissen restaurált és felújított hotelről áradozott,
melynek igen elismert séfje is volt. Csak azt ismételte el, amit ők
mondtak, és nagyon remélte, hogy tudták, miről beszélnek.
A százados máris a telefonhoz kapott, és utasította a központot,
hogy kapcsolják a Villa Medicit. Eva sietve távozott, de így is
hallotta, amint a férfi parancsolgatni és követelőzni kezd.
– Fräulein Bianco! – szólt ki Von Essen, mire Eva felpattant, és
gyorsan visszatért az irodába. – Hogyan tudok ilyen rövid idő alatt
gondoskodni a műsorról? A szállodának ugyan van egy kis
szalonzenekara, de nekem ennél több kell. Valami különleges.
Evának fogalma sem volt, mit ajánlhatna. Úgy gondolta, a
századost biztosan nem érdeklik a katolikus gyerekkórusok vagy az
éneklő szerzetesek, márpedig ő jelenleg csak ilyesmit javasolhatott
volna.
– Maga. – Von Essen váratlanul felpattant, megkerülte az asztalát,
és vádlón a lányra bökött. – Maga! – ismételte szinte kiabálva.
– Tessék?
– Himmler szereti a klasszikus zenét. Maga pedig hegedül.
Mégpedig kiválóan, ha az emlékezetem nem csal. Bach, Beethoven,
Mozart. Maga fog játszani. Egy gyönyörű olasz nő hegedül…
Tökéletes! – Kesztyűjével diadalmasan az asztalra csapott, és máris
újra a telefon után nyúlt, mintha ezzel el is döntötte volna a dolgot.
Eva csak bámult, és hebegett.
– De hát gyakorolnom kellene! Nagyon régen játszottam utoljára.
És nincs a világon semmim, amit egy ilyen alkalomra felvehetnék –
tiltakozott.
– Hallottam a játékát. Csodálatos lesz. Holnap este nyolcig
gyakorolhat. Greta pedig majd a segítségére lesz ruhaügyben. Máris
idehívom. – Ezzel az ajtó felé mutatott, jelezve, hogy végzett Evával.
– Erre képtelen vagyok. Kérem, százados úr!
– Játszani fog. Nincs választása. Vagy fogjak fegyvert magára, és
úgy követeljem, hogy hegedüljön? – A férfi oldalra billentett fejjel,
felvont szőke szemöldökkel várta a választ.
A lány rémülten meredt rá. Azt hiszi talán, hogy ez vicces volt?
– Gyönyörű, Eva… biztosra veszem, hogy magának ez menni fog –
jelentette ki halk hangon. – Tudom, hogy nem okoz csalódást
nekem. Most pedig legyen jó kislány, és hagyja el az irodámat.

Greta el volt ragadtatva. Egyik üzletből a másikba cipelte Evát, és

ragaszkodott hozzá, hogy tetőtől talpig felöltöztesse. Csipkés
fehérneműt vett neki, és selyemharisnyát – ezek olyan ritkaságnak
számítottak, mint egy csésze valódi kávébabból készített espresso a
legtöbb olasz számára, akiknek csak cikóriakávé jutott.
A nő egy mélyen kivágott, szűk, piros ruhát adatott fel a
varrónővel Evára, amiben a lány annyira kínosan érezte magát,
hogy nem volt hajlandó kijönni a próbafülkéből.
– Legyen valami elegáns, amiben hegedülni is tudok, Greta,
kérem! Szerintem nem igazán érzi át a helyzet komolyságát. Nem
kapok levegőt. Ha nem kapok levegőt, akkor képtelen vagyok
gondolkodni, és ha nem gondolkodom, akkor nem tudok játszani.
Ha pedig nem játszom, akkor a férjével odaállhatunk a
kivégzőosztag elé.
Greta úgy kuncogott, mintha a dolog teljes képtelenség lenne, de
aztán talált egy ujjatlan, mély, szögletes kivágású, fényes, fekete
anyagból készült, egyenes szabású ruhát, amely úgy követte Eva
testének vonalait, hogy nem tapadt rá szorosan.
– Kilakkozzuk a körmét, a szájára piros rúzs kerül. A haját bontsa
ki, és engedje le. Ki akarjuk hangsúlyozni az olasz szépségét.
Nem, Greta, mondta magában Eva, nincs annál veszélyesebb
dolog, mint hogy felhívjam magamra a figyelmet.
Mintha meghallotta volna a lány gondolatát, Greta kacéran
folytatta:
– Amikor Herr Himmler meglátja, azt akarja majd, hogy legyen a
szeretője. – Felnevetett, de aztán aggódó redő jelent meg a
szemöldöke között, mintha csak most jutott volna eszébe, hogy Eva
a férjének dolgozik. A lány gyomra újra összeszorult.
– Rám akar ijeszteni, Greta? – kérdezte halkan. – El sem tudok
képzelni annál rosszabbat, mint hogy megakadjon rajtam Herr
Himmler tekintete.
– Nagy hatalmú férfi – vont vállat a nő. A szeme ártatlan kéken
csillogott.
– Semmi kedvem nagy hatalmú férfihoz.
– Hát akkor milyen férfira vágyik? – tudakolta Greta, és
kiszedegette a tűket Eva hajából, hogy megnézze az összhatást.
Végigsimított a fürtökön, aztán összefogta és oldalra húzta őket,
összeszűkült szemmel próbált döntésre jutni.
– Jó emberre. Kedves emberre. Olyan valakire, aki szeret engem.
– Angelo arca ködlött fel előtte, de ellökte magától a képet.
Megalázta magát a fiatalember előtt, és ahányszor csak eszébe
jutott, elöntötte a forróság, kipirult, és a teste mintha valami buja
idegené lett volna. Nem beszéltek arról, ami Aldo halála után
kettejük között történt. Eva képtelen volt rá, Angelo pedig nem
akart, így egyszerűen úgy tettek, mintha meg sem esett volna.
– Maga szerelmes valakibe! – szakította meg az álmodozását
Greta. Tágra nyílt szemmel meredt a lányra. – Leolvastam az
arcáról. Teljesen rózsás lett! Meséljen!
– Micsoda? Nem, nem vagyok szerelmes – dadogta Eva.
– Dehogynem az. Van valakije. Hajthatatlan leszek, és ki fogom
találni.
– Csak egy fiú… otthonról. Semmi az egész. Nem akarok beszélni
róla – mondta a lány.
– És mikor találkoztak utoljára? – könyörgött információért a nő.
– Greta! Kérem. Nem szeretnék beszélni róla. – Valóban nem
akart beszélni róla. Bőven elég volt, hogy állandóan rá gondolt.
Hogy állandóan az járt a fejében, milyen reménytelen olyan férfit
szeretni, aki nem adja meg magát, milyen reménytelen egy olyan
élet, amelyben folyton rejtőzködni és színlelni kell. Mi lesz, amikor
a háború véget ér, és ő visszamegy Firenzébe? A gondolat, hogy egy
olyan időszakhoz tér vissza, amilyen volt már az életében…
amelyben éveken át nem látta Angelót… ez rosszabb volt még a
halálfélelménél is. Ez rosszabb volt a Via Tassónál. Rosszabb, mint a
zárda a néma falaival és még annál is némább apácáival.
Elképzelhetetlen volt.
Greta a száját biggyesztette. Eva biztosra vette, hogy az imádni
való, begyakorlott csücsörítést többször is bevetette a férjénél.
– No de mi más van az életben? Nekünk, nőknek nem jut más
izgalom, mint a szerelem.
– Talán ha véget ér a háború, majd én is eltűnődöm a szerelmen.
Most azonban túlságosan is félek ahhoz, hogy bármi másra tudjak
gondolni. Jelenleg csak a holnap estét szeretném túlélni – váltott
témát Eva.
– Van a félelemnél szörnyűbb dolog is – jegyezte meg
elkomolyodva a nő. Hirtelen támadt szomorúsága váratlanul érte
Evát.
– És mi az? – kérdezte halkan.
– Sokkal rosszabb, ha az ember beletörődik. Ha fél, akkor
legalább tudja, hogy még mindig élni akar.
– Akkor én biztosan rettenetesen akarok élni – suttogta a lány. –
Mert nagyon félek.
Greta megszorította a karját, a tekintetük összetalálkozott a
tükörben. Annyira különböztek! A szőke Greta szoborszerű
arányokkal, mellette a vékony, sötétbarna Eva.
– Irigylem magát – bökte ki szomorkásan a nő. – Még ott az egész
élet maga előtt.
– De egyikünk sem tudhatja, hogy ez az élet meddig tart. Az
enyém akár holnap véget érhet.
– Egy okkal több, hogy szép ruhát vegyen fel, és gyönyörű zenét
játsszon – kacsintott rá Greta, megszabadulva a hangulattól, amely
miatt mindketten elkomorultak. – A bátyját feltétlenül hívja meg.
Annyira büszke lesz a kishúgára! Emellett az sem árt, ha kiderül,
hogy van magának védelmezője.
Eva annyira biztos volt abban, hogy az estély katasztrofálisan
sikerül, hogy a vásárlókörutat követően azonnal hazafutott, és
éjszakáig gyakorolt, gyakran elnézést kérve a többi menekülttől,
akik kénytelenek voltak elviselni az órákon át tartó dühödt
hegedülést. Amikor már tényleg túl későre járt, száműzte magát a
templomba, hogy a zárda lakói valamennyit alhassanak, és ott
folytatta a zenélést, az imádkozást. Olyan pontosan megtervezte az
előadást, mintha az élete múlna rajta, mert a szíve mélyén hitte,
hogy ez így is van.

A ruha szabása egyszerű volt, de a fénylő, fekete selyem visszafogott

eleganciát sugallva omlott végig a lány karcsú testén. A haját nagy
gonddal besütötték, a hullámos fürtöket oldalt elválasztották és a
füle mögé tűrték, amelyben egy gyémánt függő csillant meg,
ahányszor csak Eva elfordította a fejét. Az ajkán piros rúzs, sötét
szemét szemceruzával finoman kihúzták. Sápadt volt, de a bőre
gyöngyházas fényben derengett, drámai kontrasztot alkotva az
ébenfekete ruhával.
Ott állt a kis színpad közepén, teljesen egyedül, és ahogy tomboló
sikert aratva egyik csodálatos darabot a másik után játszotta,
Angelo egyre jobban beleborzongott. A közönség tapsolt, és amikor
Eva zenélt, nem beszélgettek, hanem udvariasan elhallgattak.
Aznap reggel a lány a ház előtt várt Angelóra. Nagyon ideges volt,
a szeme fáradt. Amikor beszámolt az estélyről, a fiatalember tisztán
látta a félelmét, ezért eltitkolta a saját rémületét, és lenyelte a
kikívánkozó kérést, hogy Eva azonnal rejtőzzön el valahová. Pedig
állandóan ez járt a fejében. Bújtasd el. Bújtasd el. Bújtasd el. A lány
minden alkalommal elutasította a javaslatot. Most sem lenne
másként, így hát eldöntötte, hogy inkább erős támasza lesz.
– Miért szorongsz ennyire, Eva? Hiszen egész életedben ezt
csináltad. Nagyszerű zenész vagy. Ezrek előtt játszottál, pár tucat
ember előtt is remekül fogsz hegedülni.
A lány a kezébe temette az arcát, Angelo pedig a reverendája
zsebébe csúsztatta az öklét, hogy ne tűnjön fel, mennyire remeg a
keze. Eva azért félt, mert zsidóként ki kellett állnia egy német
katonákkal teli terem elé – a fiatalember ugyanezért akarta
magával vinni, hogy bezárja a kolostorba.
– Nem akarom megosztani velük – suttogta a lány. – A tehetségem
egyedül az enyém. A tudásom az enyém. Az enyém és Felixé. Nem
akarom a németeket szórakoztatni. Nem akarok örömöt szerezni,
élvezetet adni nekik. Inkább beleköpnék a levesükbe, összetörném
az étkészletüket, megmérgezném a borukat. Nem akarok nekik
zenélni.
Angelo csak azért nevetett, nehogy elsírja magát.
– Játszani fogsz. És csodálatos leszel. Te győzöl, mert tudni fogod,
hogy Eva Rosselli vagy, és a németek egy zsidó lánynak tapsolnak.
Eva ajka megremegett, de aztán széles mosolyra húzódott.
Mélyen pukedlizett, ott, az utcán, és amikor felegyenesedett,
huncutul rávigyorgott a fiatalemberre.
– Azt hiszem, lakik benned egy kisördög, fényes, fehér angyalom.
Nyilván hatással vagyok rád.
Egyértelműen hatással volt rá. Túl érzékennyé tette, véresre
horzsolta a lelkét. Az eltelt órában mintha tíz évet öregedett volna.
Angelo a terem végében állt. Képtelen lett volna enni, míg a lány
zenélt, pedig a gyomra korgott, ahányszor megcsapta a vacsora
illata. Udvariasan visszautasította a helyet, amit lefoglaltak neki,
csak állt a kereszttel a kezében, és tekintetét Eva arcára szegezte.
Büszke volt a lányra, és közben rettegett miatta. Szíve szerint
felkapta volna, hogy valami biztonságos helyre vigye, ám azt is
szerette volna, ha az egész világ hallhatja, hogyan hegedül. Tanúja
akart lenni Eva diadalának azok felett, akik jó esetben csak hátat
fordítanának neki a bajban, a rosszabbik esetben azonban
megölnék, ha tudomást szereznének arról, hogy ki is ő. Eva azonban
csak hegedült, elragadtatottan, csodálatosan, sebezhetőségében is
erősen, akár valami egyszemélyes megszálló sereg. A közönség
soraiban ülők pedig még csak nem is sejtették, hogy máris legyőzték
őket.
Aztán leengedte a hangszerét, és meghajolt, ezzel jelezve, hogy
vége az előadásnak, magához szorította a hegedűt, a vonót, és a
tekintete Angelóét kereste. A fiatalember még akkor is látta a
szemében a rémületet, amikor udvariasan elmosolyodott, és fejet
hajtva köszönte meg a tapsot. Királynői tartással lesuhant a kis
emelvényről, csak akkor állt meg egy pillanatra, amikor odalépett
hozzá Von Essen, hogy lesegítse az utolsó pár lépcsőfokról. A férfi
félrehúzta, és mintha túláradóan gratulált volna neki. Eva a
segítségére volt abban, hogy jó benyomást keltsen. Valamit a lány
fülébe súgott, a szája túlságosan is közel került hozzá, és Angelo
látta, hogyan feszül meg Eva teste, miközben a fejét rázza.
Mosolygott, de elutasította a férfit. A százados újra közelebb hajolt,
egyértelműen ragaszkodott valamihez, és borítékot nyomott a lány
kezébe.
A felháborodás görcsbe szorította Angelo gyomrát, merev gallérja
mögött átforrósodott a nyaka, de visszafogta magát. Tudta, hogy
papként mi a szerepe, hogy az emberek egyfajta szelíd alázatot
várnak el tőle. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, amikor Von
Essen százados hátralépett, és Eva továbbmehetett. A lány
mosolyogva és biccentgetve a kijárat felé tartott a pompás ruhájú
vendégek és a finom ételekkel, remek olasz borokkal megrakott
asztalok között – mindezt egy olyan városban, amelynek a lakói
éheztek. Amikor elhaladt Angelo mellett, a fiatalember a nyomába
szegődött, és együtt léptek ki a hatalmas étteremből, s mentek át a
ruhatárba, ahol Eva letette a hegedűtokját.
– Mit mondott? – suttogta fojtott hangon Angelo. A lány benézett
minden zugba, minden kabát, minden stóla mögé, és csak ezután
felelt.
– Greta ragaszkodik hozzá, hogy maradjak éjszakára a
szállodában. Már lefoglalták a szobát. Von Essen százados szerint
megdolgoztam érte. – Ezzel felmutatta a szobakulcsot és a
bankjegyekkel teli borítékot.
Az Angelo gyomrában forrongó düh pokolivá fokozódott.
– Tán azt hiszi, hogy majd ott csatlakozik hozzád?
Eva felkapta a fejét, a szemébe nézett, de azonnal megrázta a
fejét.
– Nem. Komolyan nem hiszem, hogy erre utalt volna. Greta itt
van vele, Angelo. Te is láttad. Tisztában vagyok azzal, hogy Von
Essen mire képes, de velem még sosem viselkedett illetlen módon.
– Nem maradhatsz itt. Nem bízom benne.
– Én sem. De szerintem nincsenek kéjvágyó szándékai. Engem
valami más aggaszt.
A fiatalember kérdőn pillantott rá.
– Azt hiszem, ma éjjel razziát akarnak tartani a Szent Cecíliában.
A százados tudja, hogy ott lakom. Nem akarja, hogy ott legyek,
amikor megtörténik.
– Ezt miből gondolod? – kérdezte Angelo, mert egy esetleges
razzia következményei azonnal ezer riadt gondolatot keltettek
benne.
– Mondott ma valamit az irodában, valamit az esti programjáról.
Épp Kappler ezredessel beszélt telefonon. Akkor azt hittem, erre
célozhat – intett a bálterem felé, majd végigsimított a ruháján. – De
volt egy másik férfi… Koch a vezetékneve… ő múlt héten három
alkalommal is bent járt a századosnál. Valamiféle squadrista –
csapatvezető…
Amikor Angelo meghallotta a nevet, elkáromkodta magát, de
ezzel egy időben keresztet is vetett. Aztán újra keresztet vetett, hogy
egyértelművé tegye a dolgot. Néha felmerült benne, hogy vajon
alkalmas-e papnak. Csúnyán beszélt. Ezt mindig amerikai
származásának tudta be.
– Koch hírhedt alak, zsidókra vadászik – felelte. – Az elmúlt
hónapokban Monsignor O’Flaherty után szimatolt. Ahogy Kappler
ezredes is. De miért épp a Szent Cecília?
– Nem hinném, hogy egyedül a Szent Cecíliáról lenne szó.
Elképzelhető, hogy a Trastevere negyedben található összes
templomról, zárdáról és kolostorról van szó.
– De miért gondolod, hogy ma este razziáznak?
– Von Essen százados szerint azért kellene a szállodában
töltenem az éjszakát, hogy „ne kerüljek bajba”. Amikor
megkérdeztem, nem lenne-e elég, ha kocsival hazavitetne, azt
felelte, hogy ma éjjel a Trastevere nem biztonságos környék.
– Valahogy értesítenünk kell a nővéreket – jelentette ki Angelo. A
Villa Medici elég messze volt a Trasteverétől, a Vatikántól pedig még
nagyobb távolság választotta el.
– Minden lakosztályban van telefon. A mosdóban néhány nő
beszélgetett, tőlük hallottam. Mindannyiukra mély benyomást tett.
Biztosan azt tervezték, hogy belehallgatnak egymás telefonálásába.
– A lány sürgetőn odanyújtotta a kulcsot. A fiatalember átvette, de
amikor lebámult rá, az arca nyugtalan volt.
– Másik szobát kérünk. Elcseréljük a tiedet – jutott döntésre. –
Gyere velem.
Elindultak a recepció felé. Eva azonnal megállt, amikor Angelo
figyelmeztető mozdulattal megfogta a karját.
– Majd én – suttogta. – Te csak maradj itt, és tégy úgy, mintha
félnél.
– Az nem lesz nehéz – mormolta a lány. Angelo tökéletesen
megértette. Az ő szíve is vadul kalapált a reverendája alatt. Ennek
ellenére barátságosan elmosolyodott, amikor üdvözlésképpen
biccentett a fényes mahagónipult mögött álló férfinak. A recepciós
úgy csókolta meg a kezét, mintha nem tudná biztosan, Angelo
valami fontos személy, vagy nem.
– Signore, szükségem lenne a segítségére – szólalt meg fojtott
hangon a fiatal pap. – A húgom a szállodájukban szállt meg. Híres
hegedűs, és a mai estélyen az itt megjelent előkelőségeknek játszott.
Mint látja, nagyon szép lány. – Elhallgatott, hogy a recepciós saját
szemével is meggyőződhessen állítása igazságáról.
A hátranyalt fekete hajú, takarosan nyírt bajszú, alacsony férfi
elnézett Angelo válla mellett, és alaposan szemügyre vette Evát. A
szeme enyhén elkerekedett.
– Igen… igen… látom – bökte ki sután, mintha nem tudná, szabad-
e egyetértenie azzal, hogy a lány szép, vagy inkább nem kellene
megjegyzést tennie egy pap húgára.
– Az egyik vendég mindenáron rá akarta erőltetni a társaságát.
Nem a fontos személyek közül való… Amennyiben lehetséges,
szeretném, ha a húgom másik szobát kaphatna. Sajnos a férfi tudja,
melyik a szobája, mert látta, amikor kijött belőle, és a húgom egy
kissé megriadt.
– Ó, hát persze, padre. Természetesen megértem. – A recepciós
átvette Angelótól a kulcsot, aztán a szobák nyilvántartása fölé
hajolt.
 – Ön is a húgával marad? – tudakolta megértően.
– Csak egy ideig. Szeretnék meggyőződni arról, hogy minden
rendben van vele.
– Igen, padre. – A férfi lehajolt, aprót biccentett, és két kulcsot
kapott elő. Aztán keresztet vetett, mintha már túl régen járt volna
gyónni. Angelo azt sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Általában
olyan hatással volt az emberekre, hogy vagy megeredt a nyelvük,
vagy pedig idegesek lettek a társaságában. Most jól jött, hogy a
recepciós ideges lett. Így könnyen rá lehetett venni a cserére.
– Vitessem át a hölgy holmiját az új szobába?
– Nem, erre nem lesz szükség. A húgomat annyira felzaklatta a
dolog, hogy el akarta hagyni a szállodát. A holmiját a ruhatárba
tettem arra az időre, amíg fellépett. Onnan könnyűszerrel
elhozhatom.
– Értem, signore. Vagyis padre. Értem. – A férfi biccentett, és ismét
keresztet vetett.
A kétszárnyú ajtó mögött fényűző lakosztály várt rájuk. A kis
előtérből elegáns szalonba léptek, onnan nyílt a jól felszerelt
fürdőszoba. A szalon hatalmas ablakai a Spanyol-lépcsőre néztek,
Angelo azonban nem vesztegette az időt a táj bámulásával.
A Trasteverében összesen tíz olyan kolostor, zárda és templom
volt, ahol zsidókat rejtegettek, és a környéken vagy húsz család
fogadott be újabb zsidókat. Ha az egész városrészben razziáznak,
akkor mindenkit értesíteni kell a folyótól nyugatra. Angelo
telefonálni kezdett, és amikor kapcsolták a Vatikánt, Monsignor
O’Flaherty asszisztensével sikerült beszélnie. Azt kérte, szóljanak a
monsignorénak, hogy O’Malley megüzente, ezen az estén éjféli mise
lesz a Trasteverében. Az „éjféli mise” volt a razzia fedőneve.
Volt egy egyezményes jelszó, amelyben már korábban
megállapodott néhány telefonnal rendelkező, megbízható futárral,
csupa olyan emberrel, akik figyelmeztetni tudták a közelükben
található zárdát, kolostort vagy más egyházi intézményt, amelyben
menekülteket rejtegettek. A legtöbb zárdának és kolostornak nem
volt telefonja – elég kevés helyen volt –, és ahhoz már-már csoda
kellett, hogy valaki felvegye, meghallgassa a figyelmeztetést,
felfogja, hogy mit jelent, majd értesítse az érintetteket. Angelo
hozzáfogott a fáradságos feladathoz: várt, hogy a telefonközpontos
kapcsolja, és mivel olyan vonalakat használt, amelyek korántsem
voltak biztonságosak, olyan üzenetet hagyott, amit bárki hallhatott.
Szép lassan, egyesével, minden futárral képes volt beszélni, csak a
Szent Cecíliáét nem érte el. Őket személyesen kell figyelmeztetnie.
– Nem mehetsz oda! Mi van, ha épp ott razziáznak, és Von Essen
százados meglát?
– Oda kell mennem. – Angelo csak ennyit mondott. – Muszáj. Te
maradj itt. Ígérem, visszajövök érted.
A lány bólintott, gyönyörű arca feszültségről árulkodott, a szeme
ijedt volt, és hatalmasra tágult. Angelo kiolvasta az arckifejezéséből,
hogy túl veszélyesnek tartja a dolgot, hogy számára ez pont olyan,
mint amikor az apja elindult Ausztriába, és előre tudni lehetett,
hogy ebből katasztrófa lesz. Azonban Eva nem próbálta
visszatartani, és a fiatalembert szíven ütötte a bátorsága. A lány
felállt, és az ajtóhoz kísérte – egy karcsú körvonal a hosszú, fekete
ruhában, gyertya a sötétben.
– Ma annyira büszke voltam rád. Felix is az lett volna. Figyelemre
méltó nő vagy, Eva Bianco. Figyelemre méltó nő – mondta őszintén
Angelo.
A lány úgy nézett rá, mintha a sírás kerülgetné, a fiatalember
pedig elfordult, mielőtt elgyengül, és a karjába kapja. Helyette
behúzta maga mögött az ajtót. Már a lépcsőn ment lefelé, amikor
rádöbbent, hogy Eva Biancónak nevezte, nem pedig Rossellinek.
Mintha ez lenne a valódi neve. Mintha igazából hozzá tartozna.
 18. FEJEZET

A KRIPTA

Angelo olyan gyorsan lépkedett, ahogy a műlába és botja lehetővé

tette, de mindössze egysaroknyira volt a Villa Medicitől, amikor
lefékezett mellette egy nagy, fekete autó, és a letekert ablakban Von
Essen százados feje jelent meg. Egyedül volt a hátsó ülésen.
– Biztosra veszem, Bianco atya, hogy tisztában van azzal, már
elkezdődött a kijárási tilalom. Akár egy olyan személy is bajba
kerülhet, aki az ön pozíciójában van – közölte mézesmázos hangon.
– Van engedélyem, és nem lakom messze. Egy pap munkája
sosem ér véget. – Angelo mosolyogva sóhajtott, de a szíve vadul vert.
A százados megölte Aldo Finzit, és valami nagyon nem volt rendben
vele. Talán az akkurátus modora lehetett, vagy a visszafogott
beszéde, amely cseppet sem leplezte, mennyire örül annak, hogy a
Reich büszke, elhivatott tagja. Az a fajta ember volt, aki miközben
másokat kínoz, gyászosan megjegyzi, hogy áldozatai mindezt
maguknak köszönhetik.
– Szívesen elviszem, atyám. Szálljon be.
Angelo nem akarta, hogy elvigye. Egy másodpercig tétovázott,
mert nem tudta, hogyan utasítsa vissza.
– Ragaszkodom hozzá – jelentette ki fojtott hangon a százados. –
Meg kell engednie, legalább a húga miatt. Gondolom, ma este maga
is ott volt, és most azzal a problémával kell szembenéznie, hogy a
kijárási tilalom alatt kénytelen hazamenni.
Angelo megkerülte a kocsit, de a sofőr gyorsabb volt, már ugrott
is, hogy kinyissa előtte az ajtót. Udvariasságától a fiatalember egy
kissé könnyebben lélegzett.
– Mintha láttam volna önnel a feleségét, százados úr – jegyezte
meg, amikor az ajtó becsukódott. Greta nem volt a férfival, és
Angelo ismét szorongani kezdett.
– Igen, velem volt. De ő beszélgetni akart pár barátjával, nekem
pedig dolgom van. Attól tartok, egy katona munkája sem ér véget
soha. Ez a közös bennünk.
– Biztosan így van – bólintott jól nevelten a fiatalember, és
összekulcsolta ölében nyugvó kezét.
– Eva ma este csodálatos volt – mormolta a német. – Varázslatos.
Ajándék volt, hogy hallhattuk játszani. Herr Himmlerre mély
benyomást tett. Ahogy Kappler ezredesre is.
– Igen, valóban csodálatos volt. – Angelo nem akart sem
Himmlerre, sem Kapplerre gondolni, sem arra, hogy mennyire
bámulták Evát. Ha túl sokat töpreng ezen, még valami veszélyeset
tesz, valami ostobaságot, márpedig egyiket sem engedhette meg
magának.
– Maguk ketten közel állnak egymáshoz, ugye? Eva említette,
hogy azért jött Rómába, hogy maga mellett lehessen. Én is nagyon
közel álltam a nővéremhez. Olyan volt, mintha az anyám lett volna.
De persze maguknál más a helyzet. Ott maga az atya. – Von
Essennek annyira tetszett a saját szójátéka, hogy felkacagott.
Angelo elég rossz néven vette, de aztán csak megrázta a fejét, és
könnyeden vállat vont.
– Nem, valójában nem olyan. Én mindössze két évvel vagyok
idősebb Evánál.
 – Milyen jó is, hogy maga pap. Mert különben talán lennének,
akik valami rosszra gondolnának – jegyezte meg halkan a százados.
Aztán elhallgatott, és kibámult az ablakon. Angelo észrevette, hogy
a sofőr nem fordult be ott, ahol kellett volna, aztán a következő
utcán sem. Nem tudta, hogy hová mennek, de az egyértelmű volt,
hogy nem haza viszik. Az autó a Szent Cecília-templom előtt állt
meg, nagyjából úgy, mintha az egész piazzát parkolóhelynek
tekintené. A százados az ajtókilincs felé nyúlt. Angelo gyomra
görcsbe rándult.
– Van itt egy kis dolgom. Talán segítségemre lehetne, atyám.
Olyan jól beszél németül, miközben az én olasztudásom elég
szegényes. Tolmácsra van szükségem. – Ekkor a Mercedes mögött
lefékezett egy teherautó, és egy csapat SS-katona ugrott ki belőle
puskával a kezében.
– Mit csinálnak? – kapkodott levegő után Angelo. Kimászott a
kocsiból, és sietve a felfegyverzett emberek elé vágott. Kinyújtotta a
kezét, hogy lelassítsa őket, kérte, hogy álljanak meg, és közben azért
fohászkodott, hogy a bentieknek legyen idejük elrejtőzni vagy
felkészülni.
– Razziázunk, atyám – adta meg a választ Von Essen. – A katolikus
egyház semmibe veszi a törvényeinket. Okunk van azt hinni, hogy
zsidókat rejtegetnek Róma több zárdájában, mint amilyen például
ez.
– De itt nincs senki! Ezt a zárdát ismerem. Ismerem az itteni
apácákat.
– Hát persze. Hiszen a húga itt lakik. De tudja, erről a saját
szemünkkel kell meggyőződnünk.
– Nem, ön ezt nem érti! A templomok menedékhelynek
számítanak. E falakon belül van egy elzárt rész, ahová senki sem
léphet be. Sem pap, sem német, sem zsidó!
 – A katolikus egyháznak, de még magának a pápának sincs
hatalma egyetlen SS-tiszt felett sem. Ugye, ezzel tisztában van,
atyám? – Von Essen mosolygott, de a tekintete hideg volt, és
élettelen. Intett a fejével, mire az emberei a kapuhoz rohantak, és
puskatussal verni kezdték. A kitartó dörömböléstől a hűvös levegő
megtelt disszonáns, nyugtalanító hangokkal. Angelo a rácsokon
keresztül belátott a békés udvarba, a hatalmas urnát körülvevő
medence tükörsima vizén a sötét égbolt és a holdfény tükröződött.
Elég későre járt ahhoz, hogy a bentiek már aludjanak, de Angelo
azért imádkozott, hogy még ébren legyenek. Nem szolgál előnyükre,
ha álmosak és kábák.
Fejben összeszámolta a benti menekülteket. Sonninóéknak voltak
papírjaik. Mariót azonban elárulná a teste, ha a százados megint az
Aldónál bevetett trükkhöz folyamodna. Az októberi razziát megúszó
két lánytestvér iratokkal ugyan nem rendelkezett, de a nővérek
felkészítették őket. Kaptak apácaruhát, és ha van idejük belebújni,
akkor talán biztonságban lehetnek. A két fiútestvérnek voltak
okmányaik és elbocsátó levelük is a katonaságtól, azonban a
kiejtésükkel gond volt, és ugyanolyan veszélyben forogtak, mint
Mario. Akkor volt esélyük a túlélésre, ha elrejtőzhettek valahová.
Nem volt semmiféle hamis papírja a családnak a két kisfiúval és az
apának, aki a kislányával jött. Az eredeti irataikon pedig fel volt
tüntetve, hogy zsidók. Vagyis nyolc olyan személy tartózkodik
odabent, akiket azonnal letartóztatnak és elhurcolnak, amennyiben
rájuk találnak, és a többieknél is könnyen kideríthető, hogy
kicsodák.
– Atyám, azt szeretném, ha bekiabálna. Szóljon nekik, hogy
nyissák ki az ajtót. Nyugtassa meg őket – utasította Von Essen. –
Mert ha nem, akkor kénytelenek leszünk kárt tenni az épületben,
hogy bejuthassunk. Ezt nem akarjuk. Megértő emberek vagyunk.
 A dörömbölés megszűnt, amikor Angelo Mater Francesca nevét
kiáltotta. A gondolatai azonban közben egészen máshol jártak:
magához Szent Cecíliához imádkozott, hátha megmenti a falakon
belül tartózkodó ártatlanokat.
– Mater Francesca, Bianco atya vagyok! Velem van Von Essen
százados a német főhadiszállásról! Zsidókat keres, és ragaszkodik
hozzá, hogy átvizsgálja az épületet! – Szinte már hálás volt, hogy
egyértelműen felhívhatja a figyelmet a veszélyre, azt azonban nem
tudta, hogy segít-e vele bármit is, leszámítva azt, hogy halálra rémíti
a bentieket. Nem volt rá idő, hogy bármi mást tegyen.
Ekkor feltűnt az apátnő. Kimért léptekkel közeledett. Mater
Francesca általában sürgött-forgott, túlságosan is sok dolga volt,
hiszen nem ér rá sétálgatni, aki az Úr munkáját végzi. Most azonban
szó szerint csoszogott. A kezét kegyesen összekulcsolta, az arca
komor volt.
– Angelo atya – üdvözölte biccentve, majd a századosra nézett.
– Nyissa ki a kaput! – parancsolta Von Essen a nő szemébe
meredve.
Az apáca félrebillentette a fejét, mintha nem értene németül.
Angelo pontosan tudta, hogy nem beszéli a nyelvet, de teljesen
világos volt, hogy mit akar a százados.
– Mondja meg neki, hogy nyissa ki a kaput! – csattant fel Von
Essen. A fiatalember meg is tette, mire Mater Francesca higgadtan
és végtelenül lassan engedelmeskedett. A katonák beözönlöttek, kis
híján elsodorták az idős apácát, aki szerencsére bele tudott
kapaszkodni a kapuba, és nem esett el.
Von Essen százados elővett egy megafont, és harsogva követelte,
hogy mindenki azonnal jöjjön ki az udvarra, vagy lelövik.
Angelo megfogta az apátnő karját, hogy támaszt nyújtson neki.
Nem mert semmit sem kérdezni a nőtől, nem akarta felhívni
magukra a figyelmet a sugdolózásukkal, mindössze lefordította a
német tiszt parancsát.
– Nem! Az épületben elvonultan élő apácák vannak. Nem
jöhetnek ki az udvarra! Még csak a zárdából sem jöhetnek ki! –
kiáltotta Mater Francesca, és a századoshoz sietett. Angelo
tolmácsolta az aggályait.
– Nos hát… természetesen. Ebben az esetben mi megyünk be
hozzájuk. – Von Essen úgy tárta szét megafont tartó karját, mintha
nála megértőbb ember nem is létezhetne.
– Nem! – toppantott az apátnő. – Ha kell, öljenek meg! De a
zárdába nem léphetnek be!
– Lehet, hogy nem ön lenne az egyetlen, tisztelendő anyám, aki
meghal – figyelmeztette halkan Angelo. – Hiszen miután végeztek
önnel, nyugodtan behatolnának a zárdába. Legyen okos.
– És hallgasson a jó atyára. Bölcs tanácsot adott – jegyezte meg
vigyorogva a százados. Angelo a legszívesebben az arcába köpött
volna.
– Schroeder, vegyen magához három embert, és menjen be a
zárdába a nővérrel! – adta ki a parancsot Von Essen. – Maga is
menjen velük, atyám! Schroeder tisztnek feltehetően segítségre lesz
szüksége abban, hogy megértesse az utasításait.
Mater Francesca lecsüggesztett fejjel haladt elöl, mintha a fátyla
alatt az egész világ terhét cipelné. Hangosan imádkozott Szent
Cecíliához a bocsánatáért, miközben beillesztette a kulcsot annak a
rácsnak a zárjába, amely elválasztotta a zárdát az épület többi
részétől.
– Legalább elmagyarázhatnám nekik, hogy mi történik? –
könyörgött.
– Nein – felelte a tiszt, miután Angelo lefordította a kérést. – Azzal
csak időt nyernének, hogy elrejtőzzenek.
 Ám az apácák már készen álltak, kezüket imára kulcsolva, hosszú
sort alkotva várakoztak. Nem volt szükségük magyarázatra. Angelo
pillantása végigsuhant a lehajtott fejeken, fekete fátylakon, fehér
fityulákon, és valahol középtájt megállapodott. A két nővért
mindkét oldalról apácák vették közre. Fiatalságuk és szépségük
azonban feltűnő volt, és Angelo csak imádkozni tudott, miközben a
gyanakvó és megvető tekintetű Schroeder a sor előtt fel-alá járkálva
szemügyre vett mindenkit. Hirtelen megtorpant a legfiatalabb lány
előtt, aki erre sem emelte fel a fejét.
A német a fityulához kapott, és rántott rajta egyet, mintha le
akarná venni, de a fityula nem mozdult. A többi katona felröhögött,
a tiszt azonban dühbe gurult.
– Vegye le! – csattant fel. Nyilván tudta, hogy az apácák a
fogadalomtételkor kopaszra borotválják a fejüket, és a hajuk utána
is rövid marad. Egy leomló, hosszú fürtű nő azonnal gyanússá válik.
A fiatal lány rémülten pillantott Angelo atya felé, de azonnal el is
fordult, mintha tudná, hogy ez nem segíthet rajta. Lehunyta a
szemét, és nagy levegőt vett. Angelo ugyanezt tette. Ekkor a lány
ajkára tolultak a szavak, amelyeket addig alig volt képes
megjegyezni, amelyeket önvédelemből próbált megtanulni.
– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te
neved. Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miként a
mennyben, azonképpen itt a földön is. – Az SS-katonák
kényelmetlenül feszengtek. A lány olaszul beszélt, de a miatyánk
minden nyelven felismerhető. Egy zárdában voltak, amely teljesen
el volt zárva a külvilágtól. Ide nem léphetett be sem férfi, sem nő,
sem katona, sem pap. Apácákkal álltak szemben, és a katonák
között nyilvánvalóan voltak néhányan, akik tudták, hogy ez mit
jelent.
– Vegye le! – üvöltötte nyálat fröcsögve a lány arcába a tiszt. A
lány felemelte a kezét és levette a fekete fátylat. Továbbra is
hangosan imádkozott, és a fityulát a fején tartotta.
– Mindennapi kenyerünket ad meg nékünk ma, és bocsásd meg a
mi vétkeinket… – Itt egyenesen a kék szemű német arcába nézett. –
Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
– Vegyék le mindannyian! – adta ki a parancsot a fegyverét
lengetve a tiszt, aztán megrángatta a lány fityuláját, hogy
egyértelművé tegye, mit akar. Amikor az apácák nem
engedelmeskedtek azonnal, a lány fejéhez emelte a pisztolyt.
– Vegyék le! Most azonnal!
Angelo megpróbált uralkodni a haragján. Torkig volt a nőkre
szegezett fegyverekkel. Evának ugyanezt kellett elviselnie, majd
pusztán azért bevitték a Via Tassóra, mert egyszerűen csak rosszkor
volt rossz helyen. A németek büntetlenül, arcátlanul célba vehettek
bárkit. Ő pedig mindössze azért imádkozhatott, hogy Isten lássa
mindezt, és igazságot osszon, amikor annak eljön az ideje.
A többi katona nyugtalanul topogott, érzékelték a változást a
vezetőjükben. Az apácák reszkető kézzel a fityulájukhoz nyúltak.
– És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól –
csatlakoztak a lány imájához
– Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen!
– fejezték be az imádságot az apácák, levették a fityulát, és
elfordították tekintetüket a férfiakról, akik megbámulták rövidre
nyírt hajukat. Angelo levegő után kapott. A két lánytestvér szintén
levághatta a haját, mert kurta, csomókba összeálló tincseik
ugyanolyanok voltak, mint a többi nőé, akik kiszolgáltatottan,
rettegve tűrték, hogy a németek alaposan megnézzék őket. Azzal,
hogy lenyírták a hajukat, a lányok megmentették a saját életüket.
A tiszt ujja lecsúszott a ravaszról. A tekintete viharos volt, a száját
egyenes vonallá préselte – ez mintha bizonytalanságról árulkodott
volna a vad pillantású szempár alatt. Leeresztette a fegyvert.
Ostobának tűnt, és ezzel tisztában volt. Égő arccal dugta be a
pisztolyt a tokjába, aztán elindult a vasrács felé, amely már eleve
arra szólította fel, hogy ne lépjen be.
– Menjünk.
– Minden rendben – jelentette Von Essennek, amikor visszatértek
az udvarra. Az arca még mindig vöröslött a szégyentől, de a
sötétben nem látszott annyira.
A zárda minden lakójának fel kellett sorakoznia, Von Essen pedig
a háta mögött összekulcsolta a kezét, és úgy állt a sor előtt, mint
valami peckes professzor. Az egyik emberénél ott volt a hivatalos
lakónyilvántartás, amely miatt Mater Francesca már sokat aggódott.
Angelo tekintete azonnal Sonninóékat kereste – Giulia a kisbabát
szorította magához, a kis Emiliát Mario tartotta a karjában, Lorenzo
az apja kezébe kapaszkodott. Szegény Lorenzo. Ahhoz már elég idős
volt, hogy tisztában legyen a veszéllyel, ahhoz azonban még túl
fiatal, hogy tudja, miért történik ez az egész. Ez volt a második
razzia, amelyet a családjának túl kellett élnie, a második olyan
éjszaka, amikor szinte minden ellenük volt. Ott állt mellettük a nő,
akit Angelo talált, hogy a kisbabát, Isaacót szoptassa. Az arca
szokatlanul kifejezéstelen volt, mintha nem törődne annyira a
sorsával, hogy féljen. Egy sem volt az udvaron azok közül a zsidók
közül, akiknek nem voltak irataik.
Míg Angelo és az apátnő bekísérte a katonákat a zárdába, a
többiek átvizsgálták a lakók szobáit és a környező épületeket. Eddig
még sehonnan sem hangzottak fel sikolyok, és nem hallottak
lövéseket sem. Az okmányokat nyilván rendben levőnek ítélték, és a
szobákban sem bukkantak semmi gyanúsra. Ekkor három katona
ügetett elő a templomból, a századoshoz futottak, és Angelo hallotta,
hogy a sekrestyében található bezárt ajtót emlegetik, amely a
régészek által feltárt területre vezetett.
Az ókorban, amikor egy templom vagy egyéb épület tönkrement,
a rómaiak egyszerűen ráépítettek, felhasználva a meglévő
szerkezetet, vagy ami megmaradt belőle. Ennek eredményeképpen
Róma a többrétegű romok városa lett, melyben az egyik korszak a
másik tetején helyezkedett el. A Szent Cecília-templom alatt
nagyjából ötven éve rábukkantak két ókori római ház
maradványaira – az egyikről úgy tartották, hogy a fiatal nemes nőé,
Cecíliáé lehetett –, és megkezdődött az ásatás. 1899-ben az ásatási
terület nyugati végébe egy kriptát építettek, ám az új építmény
mögött, közvetlenül a templom kórusa alatt ott volt az eredeti
kripta. Angelo agyán hirtelen átvillant, hogy a menekültek talán a
holtak között rejtőztek el. Ennél jobb hely nem jutott volna eszébe.
Von Essen nyilván ugyanerre jutott.
– Bianco atya, tisztelendő anya, jöjjenek velem – szólította fel
őket, és elindult a katonák után, akik hátraarcot csináltak, és a
templom felé szaladtak. Amikor beléptek a templomba, a csapat
lefordult balra, majd megtorpant a nagy, bezárt ajtó előtt.
– Mi van e mögött az ajtó mögött?
– A templom alatti régészeti feltáráshoz vezet. Nagyrészt romok –
felelte Angelo. – Egy cserzőműhely maradványai, egy kis családi
szentély… vagy ami megmaradt belőle. Mozaikok. Egy kripta.
– Csak ön után – fordult az apátnő felé Von Essen. Mater
Francesca kinyitotta az ajtót, és elindultak lefelé az elnagyolt, kőbe
metszett lépcsőn. A levegő nyirkos volt, régmúlt korok és a föld
szaga terjengett benne. Olyan szaga volt, mint Rómának. Amikor
leértek, a katonák azonnal több, kisebb csoportra oszlottak, és
elindultak felderíteni a negyven éve kiásott, omladozó alagutakat.
Zseblámpájukat maguk előtt tartva átkutatták a sarkokat,
fegyverükkel sötét zugokba böktek be. Volt lent áram, Mater
Francesca fel is gyújtotta a villanyt, de a lámpák bizonytalanul
pislogtak, mintha kelletlenül fogadnák, hogy megzavarják ezt az ősi
helyet.
– Arra mi van? – Von Essen pisztolyával a nagy vasrács felé intett,
amely elzárta az utat.
– Az a kripta. Benne olyan mártírok sírja található, mint Cecília,
Valerianus, Tibertius, Maximus, valamint két pápa, I. Orbán és
Luciusz – felelte Mater Francesca. Ezúttal egyértelműen nem volt
szüksége a tolmácsolásra, mert így is megértette, hogy mit kérdez a
százados. Angelo németre fordította a nő válaszát.
Von Essen arcán viszolygó kifejezés jelent meg, ám ez nem
téríthette el a céljától.
– Nyissa ki!
– Nem tűröm el, hogy az emberei sírokat szentségtelenítsenek
meg. – Az apátnő megrázta a fejét, és keresztet vetett. A százados
ebből mindössze annyit értett, hogy nem hajlandó kinyitni a rácsot,
és dühbe gurult. A razzia eddig szemmel láthatólag nem hozta a
kívánt eredményt.
– Nyissa ki! – bődült el, és pisztolyát az ellenszegülő apátnőre
szegezte. A nő régi kulcsot húzott elő az apácaköntös ujjából, és
amikor megszólalt, a hangja intőn csengett.
Von Essen Angelóra nézett, várta, hogy lefordítsa a szavait.
– Aki megszentségteleníti a szentek sírját, az szentek halálával
hal – ismételte el kifejezéstelen arccal a fiatal pap. – Szent Cecília
fejszecsapás okozta sebekbe halt bele.
Az idős apáca a Macbeth valamelyik varázsigét kántáló, szörnyű
eseményeket megjósló banyájára emlékeztetett. Az SS-katonák
nyugtalanul mocorogtak, de Von Essen csak megrázta a fejét, és
kiadta a parancsot, hogy kutassák át a területet. Mater Francesca
dühös macskaként prüszkölve, sziszegve a sírok felé indult, ezzel
tovább fokozva a katonák idegességét. Von Essen emberein látszott,
milyen szívesen felhagynának a kutatással, és nemsokára már a
lépcsőn siettek felfelé, vissza a templomba. Azt sem Angelo, sem
Mater Francesca nem hozta tudomásukra, hogy csak az új kriptát
fésülték át. Azon túl azonban ott volt az eredeti kripta – Cecília sírja
mögött a falban volt egy lyuk, amelyen át be lehetett jutni. Kicsi
helyiség volt, ahhoz azonban elég nagy, hogy elférjen benne öt
felnőtt és három gyerek.
– No, nem is volt olyan szörnyű, ugye, tisztelendő anya? – vetette
oda a százados, mintha mindössze egy kellemes sétát tett volna a
zárda területén. Odalépett a halálra rémült lakók sora mellé,
összecsapta a két tenyerét, és kiadta az utasítást a fegyveres
őröknek:
– Elég időt vesztegettünk már el itt. Indulás! – Az emberei
azonnal engedelmeskedtek, és masírozni kezdtek a bejárat felé.
– Atyám? Csak ön után – jelezte kezével Von Essen, hogy Angelo
menjen csak előre.
– Köszönöm, de azt hiszem, innen már gyalog megyek haza –
felelte a fiatal pap színtelen hangon. Nem száll be a százados mellé
az autóba, hacsak fegyverrel nem kényszerítik. Tán még akkor sem.
Von Essen azonban úgy tett, mintha jóindulatúan elfogadná a
választ, barátságosan biccentett, aztán az ujjával csettintgetve
utasításokat kezdett osztogatni. A katonák a járműhöz rohantak,
felugrottak a hátuljába, s a fekete ponyva máris lehullott, és
eltakarta megfélemlítő jelenlétüket, fegyvereiket.
A százados követte őket, de mielőtt beszállt volna a várakozó
autóba, megállt, és a fejét oldalra fordítva hátravetett pár mondatot,
melyekről Angelo tudta, hogy legalább annyira szólnak neki, mint
az apátnőnek.
– Ha megtudjuk, hogy itt zsidókat rejtegetnek, zsidóknak
nyújtanak menedéket, akkor visszajövünk. Visszajövünk,
tisztelendő anya. – Ezzel beült a Mercedesbe, a felberregő járművek
átgördültek a macskaköves piazzán, és máris eltűntek a sarkon,
mintha ott sem jártak volna.
Az éjszaka még nem ért véget, de a Szent Cecília túlélte a razziát,
ahogy az itt elbújtatott zsidók is. Angelo most már csak
figyelmeztetni tudta a többieket.
– Húzzák meg a harangokat, Mater Francesca – kérte. – Ötször.
Hadd tudja meg mindenki a környéken, hogy itt vannak a németek.
A Szent Cecília harangjai hamarosan megkondultak, és hangosan,
kitartóan szóltak, hallótávolságon belül mindenkit figyelmeztetve.
Azok, akik nem voltak tisztában a jelzés jelentésével, csak vállat
vontak, és szinte tudomást sem vettek róla. Rómában valahol
állandóan harangoztak. Éjfélkor talán nem olyan gyakran, de ez
még nem ok a riadalomra. Egy perc múlva valahol felhangzott a
válasz: öt harangkondulás. Aztán valamivel távolabb is megszólalt a
harang, majd csatlakozott egy újabb templom. Bármilyen irányból
jött is a hang, mindegyikben ötször szólaltatták meg a harangokat.
Vették és megértették az üzenetet.


1944. március 18.

Vallomás
Ma szembenéztem a sárkányaimmal. Most pedig itt ülök egy
gyönyörű római hotelszobában, vallomásokkal töltve meg a
naplómat, és azon tűnődöm, hogy ezek a sárkányok végül
megölnek-e engem. Vagy ami még szörnyűbb: megölik-e Angelót.

A sárkányokra gondoltam, és ez felidézte a tizennegyedik

születésnapomat. Babbo cirkuszosokat hívott, akik meg is érkeztek
pónikkal, bohócokkal, mutatványos és jövendőmondó cigányokkal.
Az egész annyira izgalmas, annyira hiteles volt, különösen a jósnő.
Tizennyolc-tizenkilenc éves fiatal lány volt, és kifejezetten szép: nagy,
gömbölyű melle volt, karcsú dereka, a fülében hatalmas
aranykarikákat viselt. Le sem tudtam venni róla a szemem. Azt
hiszem, apát egy kissé megriasztotta az élettől duzzadó cigánylány,
de ennél csodásabb születésnapi mulatságom sosem volt, és az
osztálytársaim még hónapok múlva is erről beszéltek.
A cigánylánynál volt tarot-kártya meg egy jókora üveggömb –
amikor jövendölt, úgy tett, mintha ebbe bámulna bele. Szerettem
volna, ha jósol nekem, de az utolsó pillanatban elszállt a bátorságom,
ezért odaszaladtam Angelóhoz, elkaptam, és berángattam
magammal a csíkos kis sátorba, hogy fogja a kezemet, míg
meghallgatom a jövendőmet. Angelo akkor tizenhat éves volt, de
idősebbnek tűnt a többi fiúnál. Könyörögnöm kellett, hogy jöjjön el a
mulatságra, de így is csak a háttérből figyelt, süteményt evett, és
hallgatta, ahogy Augusto bácsi és babbo a politikáról vitatkozik. Már
nem volt gyerek – lassan, apró részletenként vesztettem el őt.
A cigánylány rám nevetett, amikor szóltam neki, hogy kezdheti.
Biztos nagyon éretlennek és ostobának gondolt. A szeme sötét volt, az
ajka piros, és láttam rajta, hogy Angelo nagyon tetszik neki.
Felfordított néhány kártyát – már nem rémlik, hogy melyikeket –, de a
tekintete folyton visszasiklott Angelóra. Nem emlékszem, hogy szólt a
jóslat, de arra igen, hogy csalódott voltam, és cseppet sem tartottam
érdekesnek, amit jövendölt. Aztán felajánlotta, hogy kártyát vet
Angelónak is, akit ez teljesen hidegen hagyott, és ki akart rángatni a
sátorból. De a cigánylány felállt, és határozott mozdulattal lenyomta
a székre, amelyről épp felálltam. Megragadtam Angelo kezét, hogy
jelezzem, kihez tartozik, de a lány csak megvetőn felvonta a
szemöldökét.
Megjósolta neki, hogy elnyeri egy gyönyörű nő szerelmét, aki több
fiút szül majd neki. Ekkor közöltem a lánnyal, hogy Angelo papnak
készül. Mire azt jövendölte, hogy sokan hősnek fogják tartani.
Megjegyeztem, hogy az én szememben máris hős. A cigánylány úgy
tett, mintha meg sem hallotta volna. – Sárkányokat fog ölni –
hangzott a lenyűgöző jóslat. Angelo mozdulatlanná dermedt, a keze
erősebben szorította az enyémet.
– Sárkányokkal végez, de előbb azok végeznek vele – sziszegte,
Angelo pedig felpattant a székről, és kicibált a sátorból.

Eva Rosselli
 19. FEJEZET

A VILLA MEDICI

Angelónak negyven percébe telt visszagyalogolni a Villa Medicibe,

és minden lépéssel egyre nőtt benne a rémület. Attól félt, hogy
amikor visszaér, Eva nem lesz ott. Hogy csak üres szobát és
felfordult bútorokat lát. Elképzelte, ahogy rátörik az ajtót, a
zsidóvadász squadristi kirángatják a lányt az éjszakába, és elviszik.
Nem bízott Von Essenben, és hiteltelennek találta a százados
ragaszkodását ahhoz, hogy Eva szálljon meg a hotelben. Mire
elfordította a kulcsot, és kinyitotta a szoba ajtaját, már magánkívül
volt a szorongástól.
Pedig minden rendben volt.
Eva a hatalmas ágyon aludt – a legszélén, mintha ott ülve várt
volna rá, és egy idő után elnyomta volna az álom. A lába lelógott az
ágyról. Angelo a megkönnyebbüléstől megszédülve csak bámulta
egy ideig, aztán kibotorkált a fürdőszobába, és nagyokat kortyolva
mohón inni kezdett, hogy enyhítse a nyomást a mellkasában. De ezt
az érzést már a hála idézte elő. Alázattal teli érzés volt. Valami
olyan, amit egyszerre érzett szerelemnek, vágyakozásnak és
veszteségnek, pedig nem is vesztette el a lányt. De ez a fájdalom azt
jelezte, hogy megtörténhet. Hogy még elveszítheti. Hogy micsoda
bolond volt eddig.
 Eva korábban megfürdött, mert a párás fürdőszobának még
mindig szappan- és jázminillata volt. Angelónak fogalma sem volt,
hogy sikerült a lánynak magával hoznia ezt az illatot. Be kellett
ismernie, hogy a fürdőkád ellenállhatatlanul vonzza. Levetette a
reverendáját, a padlóra dobta, aztán megszabadult a többi ruhájától
is. Bőrén érezte az izzadság, a félelem bűzét, és arra vágyott, hogy
lemoshassa magáról.
Remélve, hogy Evát nem ébreszti fel, belépett a kádba, és
megeresztette a vizet, amilyen forrót csak lehetett, de persze messze
nem volt elég meleg. Fogta az illatosított szappandarabkát, amelyet
a lány is használt, majd a kád szélén hagyott, alaposan megmosdott
vele, és a haját is megmosta. A toalettszekrényen a luxushotel
szolgálatkészségének köszönhetően egy zuhanysapka és egy fésű
mellett talált egy kis doboz fogport meg egy fogkefét. Kiöblítette a
száját, aztán megtisztította a fogait a fogkefével, amit biztosan Eva is
használt. Megpróbált nem gondolni az intim cselekedetre, sem a
lány szájára. Újra felerősítette a műlábát, és belebújt a nadrágjába,
de nem bírta volna ki, ha fel kell vennie az ingét vagy a
reverendáját is. Ügyesen kirázta a ruhadarabokat, és felakasztotta
az ajtóra, abban reménykedve, hogy egy kicsit kiszellőznek. Aztán
visszament a szobába, hogy tovább nézze az alvó Evát.
Az ágy széléről lelógó lába miatt a lány úgy festett, mintha
összecsuklott volna. Az oldalán feküdt, arccal Angelo felé, lazán
betakarózva egy fehér lepedővel, de arcát az ágyba temette, ami
kiemelte karcsú nyaka vonalát – olyan mozdulatlan volt, és olyan
szép. A fiatalembernek Cecília, a szent mártír szobra jutott róla
eszébe, és ettől olyan irracionális rettegés fogta el, hogy beleszédült.
Az ágyhoz lépett, és letérdelt mellé. Felemelte Eva lábát, és az ágyra
fektette, amitől a lány átfordult a hátára. Olyan ernyedtnek, olyan
élettelennek tűnt. Angelo önkéntelenül is a mellkasához szorította
az arcát, mert hallani akarta, hogy dobog a szíve, és kezét az
ajkához emelte, hogy lélegzik-e. Néhány gyötrelmes másodpercen át
semmiféle életjelet sem tapasztalt. Semmit.
A rémület felmorajlott benne, és a szíve olyan hangosan kezdett
kalapálni, hogy ebből rájött: nem csoda, hogy nem hallja a lány
szívverését. Túl hevesen reagált. Tisztában volt vele. Néhányszor
nagy levegőt vett, kifújta, igyekezett lehiggadni. Eközben Eva elnyílt
ajkán tartott ujjain megérezte a megrebbenő lélegzetet, és
mellkasához szorított arca alatt szaporábban kezdett verni a szív –
mintha tudta volna, hogy ott van vele.
Szétáradt benne a megkönnyebbülés, felkapta a lányt, és a
mellkasához szorítva felemelte. A lepedő lecsúszott róla. Leült vele
az ágy mellett álló magas támlájú fotelbe, átölelte a karcsú testet, és
várta, hogy felébredjen. Nem engedte meg magának, hogy
végigsimítson a csokoládébarna hajon, amely leomlott Eva vállára,
hátára. Nem engedte meg magának, hogy belenézzen az arcába,
amely mindössze centiméterekre volt az övétől. Helyette kibámult
az ablakon az éjszakába, és várt, elnyomva magában a zűrzavart, a
zajt, a morajlást a mellkasában, a kalapálást a halántékában, a belső
hangokat, amelyek azt hajtogatták, hogy engedje el azonnal a lányt,
és meneküljön a kísértés elől, amely valósággal a székhez szegezte.
Csak a karjában tartja, mondta magában. De nem tudja
elengedni. Képtelen lenne rá.
– Angelo? – lehelte Eva. A fiatalember a megkönnyebbülés és
kétségbeesés közt hányódva lehunyta a szemét. Zavarban volt.
Elkeseredett volt. Nem tudta, mit mond majd neki, és attól félt, hogy
túl sokat mond. Így hát csukva tartotta a szemét, és hallgatott.
– Angelo? – A lány már hangosabban beszélt, a kérdő hangsúly is
egyértelműbb volt. Angelo imádkozni próbált, de azon kapta magát:
nem akarja, hogy Isten segítsen rajta. Nem vágyott isteni
közbelépésre. Amikor ez a gondolat megszületett benne, feladta,
kinyitotta a szemét, és lenézett Evára. A lány szeme olyan sötét volt,
hogy meglátta benne önnön tükörképét, sápadt arca mintha
koromfekete mélység felett lebegett volna.
– Olyan mélyen aludtál, hogy megijedtem. Biztosan álmodtál
valamit. Hol jártál? – suttogta.
– Elmentem, hogy megkeresselek – súgta vissza Eva.
– És most itt vagyok.
A lány a fiatalember arcára tapasztotta a tenyerét, mintha így
vizsgálná meg, hogy igazat mondott-e. Érintése oly tiszteletteljes, oly
gyengéd volt – ez törte meg végül Angelo akaratát. Hogy érheti el
egy ilyen finom kéz, hogy ő összeomoljon? Pedig szinte
megsemmisült, és Isten pontosan tudja, hogy az összetört ember
mindig sebezhető. Nem Eva volt az, aki magához húzta az arcára
simított kezével, nem ő emelte fel a fejét a fiatalember karjáról,
melynek könyökhajlatában pihent. Angelo tette. Nem kereshetett
mentséget arra, amire készült.
Lehajtotta a fejét, és a szája Eva száját kereste.
Jó lett volna azt hinni, hogy nem tudatosan döntött úgy, hogy
ráhajol a lány ajkára, de ez hazugság lett volna. Ő döntött így. Ez
most nem olyan volt, mint amikor a halászkunyhóban csókolóztak,
és nem is olyan, mint az a csók a beugróban, az első razzia napján –
a csók, amelyre nem készült, amelyet nem tervezett el, amely miatt
a körülményeket okolhatta, a kétségbeesett pillanatot. Ez a csók
csupa szándék volt.
Az ő ajka választotta szét a lányét, amikor összeért a szájuk. Az ő
lélegzete állt el az érintéstől, amely egyszerre volt félénk és
céltudatos, egyszerre kábította el és perzselte meg. Angelo akarta
így. Senki sem kényszerítette rá.
Azonban mihelyt megtette, Eva már várt rá. Keze átsiklott a fiatal
férfi arcáról a tarkójára, ujjai rásimultak a koponyája ívére, a másik
kezével a nyakába kapaszkodott, hogy ott tartsa maga fölé hajolva.
Úgy ízlelgette a csókját, mint Angelo az övét, duzzadt ajkuk puha
párnája egyre erősebben simult össze, hogy forrón, selymesen
összeolvadhasson a szájuk, és nyelvük táncra keljen egymással.
Ahhoz képest, hogy Angelónak milyen csekély tapasztalata volt az
érzékiség művészetében, nem a tétova ecsetvonások jellemezték, és
nem utánzott félénken másokat. De nem is gondolt erre
művészetként egyikük sem. Nem foglalkoztak a technikával, a
tempóval. Ha voltak egyáltalán gondolataik, azok örvénylő
mintákban mutatkoztak meg lehunyt szemhéjuk alatt, hullámzó
színekben a hasuk mélyén, az áradó érzésben, amely addig
fokozódott, míg Eva oda nem simult szorosan Angelo mellkasához,
és combjával át nem ölelte a csípőjét. Karjával átfogta a nyakát, a
fiatalember karja a hátához feszült, szívük pedig olyan mámorítón,
olyan követelőzőn dobogott, hogy nem tehettek mást, követték a
ritmust, amit diktált. Aztán Angelo felállt, egyik kezével magához
szorította a lány csípőjét, a másikat kinyújtotta, hogy tompítsa az
esésüket, amikor a holdfénytől megvilágított ágyra zuhantak. Eva
tompán felnyögött, mire a fiatalember azonnal mozdulatlanná
dermedt, és bűnbánón nézett le rá, mintha ő tényleg összetörte
volna a lányt, és ez annyira különbözne attól, ahogy a lány őt törte
meg.
Kissé elhúzódott, és Eva tekintetét kereste. A szobában sötét volt,
de az áttetsző függönyökön beszűrődött az utcai lámpák és a hold
fénye, finom feketére, gyöngyházfehérre és a szürke árnyalataira
festve a testüket.
Egy ideig kábultan, tétova hevességgel bámulták egymást. Angelo
engedélyre várt, hogy folytassa, Eva visszafojtott lélegzettel
tűnődött azon, hogy megteszi-e. Nem siettette, nem könyörgött neki,
nem esedezett, hogy „még, Angelo”, mint annak idején, réges-régen
a halászkunyhóban. Várt, hogy döntésre jusson. Azt akarta, hogy
választhasson. A fiatalember ezt kiolvasta a szeméből.
Tekintetét egy pillanatra sem véve le Eváról, felemelte a kezét,
megérintette az arcát, elámult bőre selymességén, majd
hüvelykujját végighúzta a lány száján, és szétválasztotta az ajkát.
Aztán ráhajolt a szájára, olyan közel, hogy alig valami választotta el
őket.
– Még, Eva. Még – suttogta.
És már újra csókolta is, úgy itta Eva ajkát, mintha csak ez
olthatná a szomjúságát. A csók enyhítette a mellkasában érzett
fájdalmat, de ezzel egy időben fokozta is. Képtelen volt elvenni az
ajkát, ám arra is szüksége volt, hogy megérintse a lányt, hogy
végigsimítsa tenyerét a bőrén, emlékezetébe vésse teste völgyeit és
domborulatait, hogy önmaga részévé tegye, és ő is Eva részévé
váljon. Végre.
Annyira belefeledkezett önmaga megadásába, és annyira meg
akarta ismerni a lány minden porcikáját, hogy képtelen volt
lassítani, lélegezni, beosztani az erejét. Olyan volt, mint az
édességboltba beszabaduló kisgyerek, aki egyik polctól a másikig
szaladgál. Ha az élet Evával azt jelenti, hogy hónapok és évek
helyett percekben és órákban mérik, ám legyen.
– Szeretlek, Eva – suttogta, mert magyarázattal akart szolgálni
váratlan hevességére. – Annyira szeretlek. És olyan sok időt
elpazaroltam. – Hirtelen úgy érezte, mindjárt elsírja magát, mintha
a beismerés megnyitott, felszabadított volna benne valamit. Eltűnt a
fájdalom, és csak egy hatalmasra duzzadt szív maradt a helyén.
– Akkor is szeretni fogsz még, amikor véget ér a háború? – súgta a
fülébe Eva. Szenvedélytől rekedt hangja csupa vágyakozás volt.
Angelo tisztában volt azzal, hogy mit kérdez, de az agya mintha
leállt volna, és képtelen volt messzebb látni ennél a percnél,
amelyben a karjában tartotta Evát, hiszen ez volt az egyetlen dolog
a világon, amire igazán vágyott.
Lehunyta a szemét, igyekezett választ találni, megpróbálta
felfogni ezt az egészet, meghallani Isten hangját. Ehelyett azonban
azt érezte, hogy a lány ujjai végigsimítanak az ajkán, lehunyt
szemén, járomcsontja ívén, álla hegyén. Isten hangja helyett Eváét
hallotta.
Akkor is szeretni fogsz még, amikor véget ér a háború?
Abban a pillanatban kikristályosodott benne a felismerés, és már
egyedül az igazságot látta, amely világosan megfogalmazódott
benne. Eva volt az egyetlen a világon, akire szüksége volt. Még csak
nem is úgy, ahogy férfiak nőket kívánnak. Nem ilyen vágyat akart
csillapítani. Nem a testébe akart ideiglenesen beleveszni, hanem
érte akart élni. Túl ezen a pillanaton, túl a háborún. Mindig.
Eljutott valahová, bár talán egész életében e felé a hely felé
tartott, ezt a helyet járta körül, ám a sárkányok, amelyeket hajdan le
akart győzni, már nem ugyanazok voltak. A kéjvágy, a hiúság, a
mohóság sárkányai. Az önzés, a becsvágy sárkányai. A halandóság,
a hatalomvágy sárkányai. Ezek a sárkányok mind eltűntek, és a
helyükre a feltétel nélküli szeretet került, a vágy a megadásra, az
áldozathozatalra, hogy feladjon minden becsvágyat, minden igényt
valaki másért. Eváért. Mit sem változott a szeretet és béke
evangéliuma, amelynek közvetítését megszenvedte, mit sem
változott Isten, akinek a szolgálatával megküzdött. Ő változott meg.
Nem kellett halhatatlannak lennie. Nem kellett hősnek lennie.
Szent még csak nem is akart lenni. Egyszerűen csak arra vágyott,
hogy jó ember legyen, aki méltó Eva Rossellire. Csak Evát akarta. A
csókját, a tekintetét, a mosolyát, a nevetését. Azt akarta, hogy
gyermekei az ő méhében növekedjenek, azt akarta, hogy a mellét
csókolhassa. Akarta a dereka köré font lábát, a karját, amellyel a
nyakába kapaszkodott, miközben szerelmeskedtek. Akarta Eva
ígéreteit, kedvességét, bizalmát, éveit és titkait. Akarta az imáit, a
büszkeségét, a könnyeit, a gondjait. Evát akarta. Ez volt minden.
Kinyitotta a szemét, és egy pillanatra másra sem volt képes, csak
levegőt venni, magába szívni a bizonyosságot, amit most már
tisztán látott.
Bizonyos dolgoknak egyáltalán nem kell nehéznek lenni.
– Amikor véget ér a háború, a tied leszek, először, utoljára,
mindig. Te pedig az enyém.
– Eva Bianco? – mosolyodott el remegő ajakkal a lány.
– Eva Bianco. Igazából is az.

– Ébren vagy? –suttogta Eva.

Angelo szeme csukva volt, mélyeket lélegzett, és nem válaszolt. A
hasán feküdt, és Eva végighúzta kezét a háta vonalán, de megállt,
mielőtt a dereka ívéhez ért volna. Ha tovább simogatja, akkor
felébred, márpedig nagy szüksége van az alvásra. A lepedő a
csípőjére tapadt, összefont karját párna helyett a feje alá tette. Bőre
a fehér vásznon még sötétebbnek tűnt, és a lánynak erről a világos
homok és a maremmai meleg napok jutott eszébe, amikor Angelo
ugyanebben a testhelyzetben szunyókált a parton. Megcsókolta a
vállát, és a fejét a fiatalember hátára fektette.
Túl boldog volt ahhoz, hogy aludjon. Túlságosan tele volt
érzésekkel. Túl elevennek érezte magát. Érzett magában valaha is
ennyi életet? Mintha ott zümmögött-duruzsolt volna a bőre alatt.
Angelo szerelmeskedett vele. Angelo szereti.
– Angelo szeret engem – mormolta halkan, mert hallani akarta a
szavakat, és kimondani, még ha csak a néma falak hallják is. Nem
voltak ennél édesebb szavak a világon.
– Így van. Szeret téged – felelt egy álomittas hang a feje felett. –
 Eva is szereti Angelót – folytatta a lány, és az ajka már mondat
közben mosolyra húzódott. Újabb csókot nyomott a kedvese bőrére.
– Aludnod kellene egy kicsit. Mindjárt reggel lesz – jegyezte meg
gyengéden Angelo.
Mintha öröme léggömbjét kipukkasztották volna egy tűvel. Eva
lehunyta a szemét, és megpróbálta eltolni magától a valóságot,
csakhogy az betolakodott a szemhéja közti résen, utat talált a
szájába, és mielőtt megakadályozhatta volna, kimondatta vele a
szomorú igazságot.
– Reggel lesz. És az élet megy tovább. El kell hagynunk ezt a
szobát. És újra félni fogunk.
Angelo óvatosan az oldalára gördült, így Eva feje a hátáról
visszacsúszott az ágyra. A fiatalember utánanyúlt, és magához
húzta, a bőrük összeért, a mellkasuk összesimult, a leheletük
elvegyült egymással.
– Most félsz? Ebben a pillanatban? – kérdezte.
– Nem.
– Fáj valamid? – Angelo világos szeme kimerülten fürkészte.
– Nem. A testemmel minden rendben van. – Ugyan nem egészen
erre vonatkozott a kérdés, de Eva tudta, hogyan értette. Nem érzett
semmiféle fizikai fájdalmat.
– Nem fázol? – tudakolta halkan Angelo.
A lány a fejét rázta. Körülvette a testük melege.
– Egyedül vagy?
– Nem. Angelo, te most… korholsz? – kérdezte elhaló hangon.
– Nem – rázta meg a fejét a fiatalember, továbbra is a lány
szemébe nézve. – Nem – ismételte el halkabban. – Csak mindennél
jobban szeretném, ha békét adhatnék neked. Ha megpihenhetnél.
Ha biztonságban lennél. – Nem beszélt arról, hogy a Szent Cecília
biztonságos hely maradt-e, vagy hogy a menekültjei túlélték-e az
éjszakát, de Eva tudta, ha nem így lenne, Angelo nem lenne ott vele.
– Eljön valaha az idő, amikor az embereknek nem kell félniük?
Az egész világ nyöszörög gyötrelmében. Te is hallod, Angelo? Én
hallom. Nem tudom nem hallani, és annyira félek. Pedig már soha
többé nem akarok félni.
Angelo gyengéden ráhajolt a szájára – most ez volt az egyetlen
válasza. Aztán újra megcsókolta, ezúttal szenvedélyesebben. Nem
akadályozhatta meg a világ rettegését, ahogy azt sem, hogy az
emberek gyűlölködjenek. Nem intézhette úgy, hogy elmúljon az
egész. Ezt Eva is tudta, de a csóktól újra visszatért a boldogság
érzése, végigáradt rajta a fejétől a talpáig, és elmosta a félelmét.
Odabújt Angelóhoz, ráfonódott a testére, viszonozta a csókot, és a
karjában végre biztonságban érezhette magát.
Hideg, tiszta napra virradtak, a sötét horizonton megjelenő
sápadt fénysáv egyre szélesebbé vált, és végül betöltötte az eget
Róma felett. Délen folytatódott a háború. Északon továbbra is
tombolt a halál. Keleten kíméletlenül uralkodott a bánat. Nyugaton
egy pillanatra sem ért véget a küzdelem. Ám egy megszállt város
egyik szobájában, ahol a szerelmen kívül nem létezett más, Angelo
és Eva egymásba kapaszkodott, és békére, boldogságra, pihenésre és
biztonságra lelt. Még ha csak egy rövid időre is.

Hétfő reggel Eva felvette a piros szoknyát és fehér blúzt, amit akkor
viselt, amikor vonattal Rómába jöttek. Firenzét úgy hagyta el, hogy
volt négy ruhája, két szoknyája és három blúza. Tudta, hogy a
legtöbb embernek ennyije sincs, de a holmik kezdtek egyre
kopottasabbnak tűnni attól, hogy kézzel mosta őket. A szállodába
magával vitt egy váltás ruhát, így nem estélyi öltözékben kellett
felszállnia a villamosra, de arról álmodozott, hogy újra felveszi a
fekete ruhát, csak hogy Angelo úgy bámuljon rá, ahogy szombat
este. Ha csak erre gondolt, a bőre átforrósodott, és kapkodni kezdte
a levegőt.
Az eltelt napot a Villa Mediciben töltötték, a koncertért kapott
pénzből még egy éjszakára kivették a szobát. Egy örökkévalóság óta
most ettek először finom ételeket – gyümölcsöt, csirkét, tejszínes
szósszal leöntött tésztát –, és úgy tettek, mintha a világ mindössze a
szobájuk négy falából és belőlük állna.
– Nem akarom, hogy dolgozni menj – forrongott Angelo az ajkát
harapdálva az ajtóban. Korábban a mosdókagylóban kimosta az
ingét és a reverendáját, majd kiterítette a törülközőtartóra száradni.
Most nadrágot és inget viselt, a reverendát átvetette a karján. Eva
nem tudta, hogy ez mit jelenthet, de talán mindössze annyit, hogy a
fiatalember nem akart reverendában, kereszttel mutatkozni egy
luxusszállodában. Legalábbis nem korán reggel.
– Muszáj. De nem lesz baj. A Szent Cecíliában nem találtak
zsidókat. Von Essennek nincs oka gyanakodni rám.
Angelo lehajtotta a fejét, állát a mellkasára támasztotta, és nagyot
fújtatott. Eva érezte, hogy a feszültség hullámokban árad belőle, és
gyűlölte, hogy így búcsúznak el. Odasimult hozzá, felemelte a fejét,
hogy a szemébe nézhessen, az összevont, sötét szemöldök alatt az
égkék szempárba, aztán szájon csókolta, és nem hunyta le közben a
szemét, hogy végig lássa, hogy mindvégig együtt legyenek.
Angelo azonnal szenvedélyesen átölelte és felemelte. Egészen
belejött a csókolózásba. Úgy csókolta Evát, ahogy imádkozni szokott:
gyengéden, odaadón és teljesen átadva magát a pillanatnak. Amikor
elváltak, mindketten ziháltak, és a fiatalember nem említette többet
Eva Via Tassóra való visszatérését.
Angelónak nem kellett volna aggódnia. Von Essen százados egész
nap értekezleteken volt. A lány mindössze akkor látta, amikor kávét
szolgált fel egy egész teremre való egyenruhás németnek, így szinte
ugyanolyan szédült boldogsággal ment haza, mint ahogy munkába
érkezett.
A keddi nap sem volt más. Von Essen magára zárta az irodája
ajtaját. Rosszkedvű volt, de még gúnyos és nyers megjegyzései sem
tudták elrontani Eva kedvét. Angelóval abban állapodtak meg, hogy
a Szent Szív-templomban találkoznak, és szinte végigfutotta az utat,
mert nem volt türelme villamosra várni. Nem érdekelte, mit
gondolhatnak róla az emberek, amikor mosolyogva végigrohant az
utcákon.
Angelo az oltárnál állt, a tekintetét a keresztre szegezte. Eva
megtorpant. Hirtelen szorongani kezdett, hogy a fiatalembernek
talán bűntudata van, talán lelkiismeret-furdalás gyötri. Amikor
Angelo meghallotta a lépteit, azonnal felé pillantott.
És elmosolyodott.
Ragyogó, gyönyörű mosolya egyenesen Eva szívébe talált. Olyan
megkönnyebbülés öntötte el, hogy beleszédült, és kifutott a
végtagjaiból az erő, ezért beült a legközelebbi padsorba. Angelónak
azonban más tervei voltak. Elindult felé, kopogó bottal, széles
mosollyal, aztán megfogta a kezét, és magával húzta a lépcső felé,
amely abba a kis szobába vezetett, ahol Eva annyi bánatot és
félelmet tapasztalt meg. Amikor beléptek, a fiatalember átölelte, és
az ajkuk összeért. Angelónak almaíze volt – ezek szerint megint a
feketepiacon üzletelt valamivel –, és a lány belenyalt a szájába,
megosztozott vele a gyümölcs édességén, és hálás volt, hogy a
kedvese biztonságban van. Angelo nagy veszélynek tette ki magát
minden alkalommal, amikor lemerészkedett a Tevere partjára
azokért az árucikkekért, amelyeket más módon nem biztosíthatott
azoknak, akik a gondoskodására szorultak.
Egy idő után elvette a száját.
– Ettől tartottam – nyögte bele a lány hajába.
– Mitől? – lihegte Eva, aki még nem akarta abbahagyni a
csókolózást.
– Attól, hogy nem leszek képes uralkodni magamon. Előre
tudtam, attól a perctől kezdve, hogy megadom magam, teljesen
hasznavehetetlen leszek. Rajtad kívül semmi másra nem fogok
gondolni. Bevallom, már előtte is állandóan rád gondoltam. De most
már sokkal közelebbről ismerlek. Nemcsak szeretlek, de
szerelmeskedni is akarok veled. Ahányszor lehunyom a szememet,
hogy imádkozzak, egyedül téged látlak. – Újra felnyögött, és erősen
lehunyta a szemét, mintha fájdalmai lennének. Eva kuncogva
hallgatta túlzottan drámai előadását, aztán végigcsókolta
megfeszülő álla ívét.
– Jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, nem voltál hasznavehetetlen.
Úgy sejtem, azóta dolgozol megállás nélkül, hogy reggel letérdeltél
imával kezdeni a napot. Mert imádkoztál ma, ugye?
– Igen. Többször is.
– És mit mondtál?
– Azt kértem Istentől, hogy gondoskodjon rólunk, mentse meg az
ártatlanokat, óvja meg a menekülteket, enyhítse a szenvedést,
nyújtson támaszt a gyengéknek, nekem pedig segítsen uralkodni a
buja gondolataimon.
– Sok buja gondolatod volt? – tudakolta kedvesen a lány. Már
Angelo szájának a sarkát csókolgatta.
– Igen – sóhajtott a fiatalember.
– Ezek szerint ez az imád nem talált meghallgatásra.
 – Annyira nem is szerettem volna.
Eva ismét kuncogott, Angelo pedig szenvedélyesen és mohón
csókolni kezdte, boldog kis sóhajokat és édes ígéreteket váltva ki
belőle. Amikor végül szétváltak, a lány ajka duzzadt volt, és a szíve
könnyű. Amikor aznap este elaludt, remény éledt benne, és a
fejében folyamatosan egy ima sorai kavarogtak – ugyanazé az imáé,
amelyről tudta, hogy sokan mondogatják éppen.
– Ments meg bennünket, Uram. Szabadíts meg – könyörgött. –
Kérlek, szabadíts meg.


1944. március 21.

Vallomás
Néha azt hiszem, a németek legyőzhetetlenek.

Január végén amerikai csapatok szálltak partra Olaszországban

Anziónál, és biztosították a hídfőállást, ami teljesen váratlanul érte a
németeket. De aztán ahelyett, hogy azonnal elindultak volna Róma
felé, visszavonulásra kényszerítve a németeket, és bevéve a Gustav-
vonalat, inkább megtorpantak, valami megmagyarázhatatlan okból
beásták magukat, így a németeknek bőven lett idejük megerősíteni a
védelmi vonalaikat, és ellentámadást indítani. Két hónappal később
már több ezren vesztek ott, és még mindig folytak a harcok. Az
amerikaiak január 22-én mindössze ötvennyolc kilométerre voltak
Rómától, és március 21-én még mindig ötvennyolc kilométerre
vannak. Félek, hogy ez a háború sosem ér véget, én mindörökre a Via
Tasso foglya leszek, aki aranyat és csókokat csempészik annak a
férfinak, aki csak akkor lehet igazán az enyém, amikor Rómát
felszabadítják.

Eva Rosselli
 20. FEJEZET

VIA RASELLA

Von Essen százados feltűnően hallgatag volt, amikor szerda reggel

megérkezett. Becsukta az irodája ajtaját, és egész délelőtt ki sem
jött. Ebédidőben Eva Gretára várt, aki előző nap megüzente, hogy
szeretné elvinni magával valami új boltba. Csakhogy a nő nem
bukkant fel. A lány egy kicsit aggódott miatta, ezért tétován
bekopogott a századoshoz, és amikor az kiszólt, lenyomta a
kilincset.
– Greta jól van? – kérdezte, amint belépett az irodába.
– Igen – felelte Von Essen, de valami megvillant a tekintetében.
– Úgy volt, hogy együtt ebédelünk.
– Értem – mormolta halkan a férfi. Hátradőlt a székében, és
oldalra billentett fejjel tanulmányozta a lányt. Elég különösen
viselkedett, figyelembe véve, hogy gyakorlatilag nem tudta, hol
lehet a felesége.
– Üljön le, Eva.
A lány óvatosan leereszkedett az íróasztal előtt álló székek
egyikének szélére, ugyanarra, amelyen akkor ült, amikor a százados
diktálni akart, vagy utasításokkal látta el. A férfi ráhajolt az
asztalára, összekulcsolta maga előtt a kezét, és fürkész pillantással
méregette.
 – Tudott arról, hogy a múlt hétvégi razziánk egyetlen kolostorban
sem volt eredményes? Egyetlenegyben sem. Nem találtunk
zsidókat. Nem találtunk partizánokat. Nem találtunk antifasisztákat.
Ez meg hogy lehetséges? Az ezredes annyira biztosra vette, hogy az
egyház lesz a kulcs. De nem. – Von Essen százados összeillesztette
ujjai hegyét, majd állát az így formált piramison nyugtatva,
elgondolkodva folytatta: – Amikor hazamentem, a feleségemet
olyan zaklatott állapotban találtam, hogy három napig alig szólt
hozzám. Tegnap este azonban elmondott valamit, amit alig tudtam
elhinni.
Továbbra is Evára szegezte a tekintetét, ám nem árulta el, hogy
mit osztott meg vele Greta. A lány némán várt, de a gyomra görcsbe
rándult. A férfi ekkor könnyeden témát váltott.
– Tudja, kedvesem, csodálatos volt szombat este. Csodálatos.
Milyen szerencsés véletlen, hogy ilyen jól hegedül, és ennyire
lelkesen vállalta a szereplést.
Eva bölcsebbnek tartotta, ha nem emlékezteti arra, menynyire
vonakodott belemenni az egészbe.
– Köszönöm – mondta helyette. – Hozhatok önnek egy kávét,
százados úr?
– Arra nem lesz szükség. Van azonban valami, amit megtehetne
nekem. Biztosan van módja annak, hogy elérje a bátyját a
Vatikánban.
– Nem, ott még sosem kerestem. – Ez igaz volt, ám Von Essen úgy
vonta fel a szemöldökét, mintha nehezére esne elhinni.
– No de ha szüksége lenne rá, csak tudna üzenni neki?
Ezzel a telefon után nyúlt, felvette a fényes, fekete kagylót,
megperdítette a tárcsát, és várta, hogy a központ jelentkezzen.
– A Vatikánt kérem – szólt bele a kagylóba, és közben Evára
kacsintott. – A bátyja egy monsignore mellett dolgozik. Mi is volt a
neve?
– Monsignor Luciano – felelte dermedten a lány, és átvillant az
agyán, hogy a százados talán Monsignor O’Flaherty nevét akarta
hallani. Tudott egyáltalán arról, hogy Angelo O’Flaherty
munkatársa? Erről lenne szó? Von Essen elismételte a
telefonközpontosnak a nevet. Eltelt egy kis idő, közben jóindulatúan
rámosolygott Evára, aki lassan felemelkedett a székről, és
másodpercről másodpercre nyugtalanabbul állt a százados előtt.
– Á! Nagyszerű. A nevem Von Essen százados, a német
rendőrségtől. Üzenni szeretnék Angelo Bianco atyának, aki
Monsignor Luciano mellett dolgozik. Nagyon fontos. – Elhallgatott,
mintha azt kérték volna tőle, hogy tartsa a vonalat.
– Kérem, szóljon Bianco atyának, hogy a húgát elfogták, és
jelenleg a Gestapo főhadiszállásán hallgatják ki.

Angelót több mint egy órán át váratták a Via Tasso egyik

kihallgatóhelyiségében. Nem kapott semmiféle magyarázatot,
semmiféle választ. Azt mondták neki, hogy várjon, így hát várt.
Amikor megkapta Von Essen üzenetét, már tudta, hogy itt a vég.
Csak azért fohászkodott, hogy ez ne Eva, hanem az ő végét jelentse.
Tudatta Monsignor Lucianóval, hogy mi történt, mire a mentora
megtiltotta, hogy elhagyja a Vatikánt. Több olyan papot is
letartóztattak már, akik a földalatti mozgalomban tevékenykedtek,
megkínozták őket, voltak, akiket kivégeztek, másokat német
hadifogolytáborokba küldtek.
– Ha letartóztatták, akkor nem segíthetsz Eván. Nem mentheted
meg, Angelo. Magadat azonban igen. Gondolj azokra az emberekre,
akik tőled függnek, fiam. Rájuk kell gondolnod.
 Angelo megcsókolta Monsignor Luciano kezét, és arra kérte, hogy
beszéljen Monsignor O’Flahertyvel. Biztos volt abban, hogy
O’Flaherty megértené. És ha tud, segítene is. Hiszen ő mindenki
másnál több kockázatot vállalt.
– Nem fogunk tudni megmenteni! A pápa nem léphet közbe az
érdekedben. Az a lány nem éri meg, hogy feláldozd az életedet! –
kiáltotta Monsignor Luciano, miközben követte végig a folyosón.
Angelo azonban hátra sem nézett. Elhagyta a Vatikán védett
területét, felszállt egy buszra, majd egy másikra, átutazott a
városon, hogy eljusson a Via Tassóba, mindvégig tudva, hogy
csapdába csalják. De nem volt más választása. Von Essen rájött arra,
hogy Eva a kulcs, rajta keresztül juthat el Angelóhoz, és ezt ki is
használta. A fiatalember meg sem lepődött, amikor végül maga a
százados lépett be a helyiségbe.
– Köszönöm, hogy eljött, Bianco atya. Szívesen mentem volna én
magához, de a Vatikánnal való kapcsolatunk annyira átpolitizált,
annyira bizonytalan. Emellett ott van még a diplomáciai mentesség
problémája is. Úgy láttam, ha esetleg nem a tervek szerint alakulnak
a dolgok, akkor egyszerűbb, ha itt beszélgetünk. – A százados leült,
és átvetette egymáson a lábát. A csizmája olyan fényes volt, hogy
Angelo látta benne tükröződni a nyakába akasztott keresztet.
– Azért akarta, hogy idejöjjek, mert nincs semmi hatalma azon a
fehér vonalon túl, amely a Vatikánt Róma többi részétől elválasztja
– jegyezte meg higgadtan a fiatalember.
– De miért is tennék ilyet? Hiszen maga csak egy egyszerű pap.
Biztosan semmit sem tud a városban rejtegetett zsidókról, igaz? –
kérdezte előzékenyen a százados.
– Hol a húgom? Miért tartóztatták le?
Von Essen tiltakozón felemelte a kezét.
– Ó, nem, maga ezt teljesen félreérti. Mindössze arról van szó,
hogy kihallgatják. Egyébként pedig… ugyan már, atyám, ne
folytassuk ezt a komédiát. Eva nem is a húga, ugye?
Angelo ereiben megfagyott a vér.
– Tulajdonképpen olyan szomorú az egész. Annyira szépen
hegedült. Mindenki őt nézte… hallgatta, élvezte. Olyan szép volt
együtt, a zene és a lány. Micsoda gyönyörű nő. Mint maga is tudja,
nem akart fellépni. Könyörögnöm, hízelegnem kellett. Még meg is
fenyegettem. Biztosan szörnyen megrémült. – Von Essen
színpadiasan felsóhajtott.
– De a muzsikálást hallgatva erre senki sem gondolt volna.
Mindenki odavolt érte. Különösen Róma rendőrkapitányának,
Pietro Carusónak a felesége. Frau Caruso egészen biztos volt abban,
hogy látta már ezt a hegedűst, méghozzá Firenzében. Évekkel
ezelőtt hallotta játszani, és nem felejtette el, hogy Eva Rossellinek
hívták. Egy évvel később még vissza is ment, hogy újra
meghallgassa, de a lány már nem volt ott. Amikor érdeklődött a
zenekarnál, megtudta, hogy Eva Rosselli azért nem zenél már velük,
mert zsidó.
Angelo meg sem moccant, nem engedte, hogy akár a legapróbb
rezdülés mutatkozzon az arcán, bár nem hitte, hogy ez még számít
valamit. Von Essen mindent tudott. A százados kissé éneklő hangon
folytatta, mintha teázás közben mesélne valami igen különös
történetet az összegyűlt hölgyeknek.
– Képzelje csak el, mennyire megörült Frau Caruso, amikor
szombat este mégis hallhatta játszani azt a lányt. És képzelje csak el,
mennyire meghökkent azon, hogy épp egy zsidó nőt találtunk
alkalmasnak arra, hogy az előkelőségeinket szórakoztassa. – Von
Essen arcán egy pillanatra harag villant át. Egy apró repedés
mutatkozott közömbösségén, de azonnal visszanyerte az önuralmát.
– Szerencsére Frau Caruso igazán diszkréten viselkedett. Csak a
feleségemnek árulta el, a feleségem pedig hosszan töprengett… és
végül elmondta nekem.
A felesége hosszan töprengett. Ez megmagyarázza, miért nem
történt semmi hétfőn és kedden. Von Essen nem szerzett azonnal
tudomást Eváról. Angelo azon tűnődött, vajon miért várt egyáltalán
a nő azzal, hogy a férje tudomására hozza a dolgot. Az is felmerült
benne, hogy a százados vajon megbüntette-e Gretát a késlekedésért.
Elég valószínűnek találta.
– Egy kicsit utánanéztem magának, Bianco atya. Gyerekkorában
került Olaszországba. Amikor nem iskolába járt, a nagyszüleinél
lakott. A nagyszülei pedig egy zsidó család alkalmazottai voltak. Egy
Rosselli nevű zsidó családé. Egy ideig meg voltam győződve arról,
hogy maga is zsidó, aki papnak álcázza magát. De nem. Maga
tényleg római katolikus pap, a római egyházközség felszentelt
papja, Isten és XII. Pius pápa szolgája, a Kúria egyre fontosabb
szerepet betöltő embere. Maga az, akinek mondja magát. Eva
viszont nem. És nem is a húga, bár úgy tűnik, együtt nőttek fel.
Amikor Angelo nem tiltakozott, és nem is felelt, csak dermedten
ült tovább a széken, a százados felkacagott. Csúf nevetés volt,
jókedvnek, örömnek a szikrája sem érződött benne. Inkább gúnyos
volt, elutasító.
– Gondolom, maga szereti Evát, bár nem hinném, hogy úgy,
ahogy az ember a húgát szokta. Sőt azt hiszem, le is fekszik vele. Túl
szép ahhoz, hogy ellenálljon a kísértésnek, ugye? Nekem is
nehezemre esett nem nyúlni hozzá. No de akkor is, micsoda paphoz
méltatlan viselkedés! – Von Essen a fejét csóválta, és olyan
megrovón intett a mutatóujjával, mintha elképzelni sem tudna
ilyesmit. – Biztosra veszem, hogy Eva segített magának. Megosztott
mindent, ami a tudomására jutott. Nyilván meghallott valamit a
hétvégére tervezett razziáról. Vagy talán az egész az én hibám. Azt
akartam, hogy ne legyen ott, ne essen baja, mire elárult. – Ismét
felvillant a tekintetében a düh, és ezúttal nem leplezte olyan jól.
Áthajolt a kihallgatóhelyiség asztalán, a tekintete metsző volt, a
hangja fojtott.
– Ennek ellenére üzletet ajánlok magának, atyám. Elengedem
Evát. Kedvelem azt a lányt, és nem szeretném, ha maga miatt meg
kellene kínozni. Szóval Eva szabadon elmehet, kap egy kis időt,
hogy elmeneküljön és elrejtőzzön, mielőtt üldözőbe vennénk.
Cserébe azonban tudni akarom, hogy hol bújtatja a zsidóit. Mert
tudja, meg fogjuk őket találni. Minden kolostorban, minden
zárdában. Minden iskolában, minden templomban, minden
papneveldében. Újra meg újra razziázunk ezekben az
intézményekben, egytől egyig az összesben. Vagyis mindenképpen
megtaláljuk őket. Az ő sorsuk ugyanaz marad, akár elárulja nekem,
akár nem, de Eváén még változtathat.
Angelo agyában vadul kavarogtak a gondolatok, egyik lehetőség a
másik után merült fel, de azonnal elvetette sorra mindegyiket.
Vajon bántotta Evát a százados? A lány jelenleg is egy cellában
várja, hogy deportálják? Egyáltalán itt van, a Via Tassón? Kapkodni
kezdte a levegőt, a keze ökölbe szorult. Eddig a percig nem is
sejtette, hogy ennyire tud gyűlölni. Az érzés olyan átható volt, hogy
valósággal fájdalom nyilallt belé, olyan keserű, hogy érezte az ízét a
nyelvén, és olyan perzselő, mintha lángok nyaldosták volna a
mellkasát.
Nem hajtotta le a fejét, és nem hunyta le a szemét, de magában
imádkozni kezdett, hitért és erőért fohászkodott. Ügyet sem vetett a
századosra, az ajtóban őrködő sisakos, géppisztolyos katonákra,
akiket gonosz emberek hatalommal ruháztak fel, csak segítségért
esedezett. Jelenleg az ima volt az egyetlen rendelkezésére álló
fegyver. Von Essen hátradőlt a székén, és folytatta az alkudozást.
 – Tíz. Akkor kezdjük tízzel. Tíz zsidó Eváért. Tízet egyért, ez a
szabály, nem igaz? Tíz címet akarok. – Papírt és ceruzát nyújtott
Angelo felé. – Vagy csak a neveket, atyám. Elég lesz az intézmény
neve, és én máris átadom magának Evát. Ha megkapom a listát,
maga foghatja a húgát, és elviheti innen. Csak mi ketten tudunk
majd az egészről. Eva talán sejthet valamit, de annyira hálás lesz,
hogy magának ő volt a legfontosabb, hogy az ő életét többre tartja
másokénál.
– Nem áll a rendelkezésemre az információ, amire szüksége van,
százados úr. Attól tartok, nem segíthetek – jelentette ki
határozottan, habozás nélkül Angelo. Meg sem engedte magának,
hogy belegondoljon.
– Nem? Még a húga életéért cserében sem? – Von Essen újra
megnyomta a húga szót. – Ezt feltétlenül elmesélem neki. – Úgy
meredt a fiatalemberre, mintha rá akarna jönni, mi lesz a
következő lépése.
Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes! Az Úr van teveled. Áldott vagy
te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse: Jézus.
Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk,
bűnösökért most és halálunk óráján. Ó, Jézus, bocsásd meg a mi
bűneinket, ments meg minket a pokol tüzétől, és vezess minden lelket
a mennybe, különösképpen azokét, akik a leginkább rászorulnak a
kegyelmedre. Ámen.
A rózsafüzér kétségbeesett dobpergésként lüktetett a fejében.
Még aközben is Eva bocsánatáért esedezett, hogy imádságában azt
kérte, mentse meg Jézus őket… Evát… a pokol tüzétől. A saját életét
boldogan feláldozta volna a lányért, de nem árulhatta el azokat,
akiket a gondjaira bíztak, és tudta, hogy ezt Eva sem akarná.
Von Essen az ajtóhoz ment, és kihajolt a folyosóra.
– Hozzák be a lányt – utasította a legközelebb álló őrt.
 Angelo is felállt.
– Üljön csak vissza, atyám. Udvariasságból nem bilincseltettem
meg, de ha kell, megteszem.
A fiatalember állva maradt. A százados összekulcsolta a háta
mögött a kezét, és amikor felvette kedvenc tartását, közelebb lépett
hozzá.
– A férfiak sokat beszélnek Eváról, atyám. Hogy milyen szép. Nem
lesz itt jó dolga. Ugye, ezt tudja? Ahogy a táborban sem. Bár a
táborban tulajdonképpen senkinek sem megy jól a sora.
– Az Úr irgalmazzon a lelkének – mormolta Angelo, mert nem állt
volna jót magáért, ha ennél hangosabban felel. A tenyere máris
viszketett, mintha meg akarná ragadni a gúnyosan vigyorgó
százados nyakát.
– Nem fogják megerőszakolni. Itt biztosan nem. Tudja, hogy a
törvény tiltja, hogy egy német zsidóval feküdjön le? Nem szeretnénk
bemocskolni a vérvonalat. Nekünk ennél magasabb elvárásaink
vannak.
– Ó, Jézusom, bocsásd meg a bűneinket, ments meg minket a
pokol tüzétől, és vezess minden lelket a mennybe, különösképpen
azokét, akik a leginkább rászorulnak a kegyelmedre. Ámen –
imádkozta fennhangon, a századossal farkasszemet nézve Angelo.
Megismételte a fohászt, tisztán hangsúlyozva a végén a kegyelemre
leginkább rászorulókra vonatkozó részt.
Ekkor nyílt az ajtó, és egy sisakos német úgy lökte be Evát a
helyiségbe, mintha a durvaság és a megfélemlítés általános szokás
lenne. A lány szeme hatalmasra tágult, az arca ijedt volt, és sápadt,
de a haját lesimította, a ruhája tiszta volt, és úgy tűnt, nem
bántalmazták.
– Üljön le – parancsolta a százados. A német katona lenyomta
Evát egy székre, és odaállt mögé.
 – Üljön le – utasította Von Essen Angelót is. A fiatalember ezúttal
engedelmeskedett, de a tekintetét egy pillanatra sem vette le Eváról.
A százados odahúzott magának is egy széket, hogy mindkettejüket
szemmel tarthassa, és mintha arra készült volna, hogy egymásnak
ugrasztja őket.
– Nem kívánok kellemetlenséget okozni. A nejem nagyon kedveli
magát, Eva. Teljesen magánkívül van az ügy miatt.
A lány elszakította a pillantását Angelóról, és várakozó,
rezzenéstelen arccal a német tiszt felé fordult. A százados úgy
meredt rá vissza, mintha személy szerint magát érezte volna
elárulva. Aztán folytatta.
– Bianco atyával már közöltem: mindössze annyit kell tennie,
hogy elmondja, hol rejtegeti az egyház a partizánokat és a zsidókat.
Mindössze tíz névről van szó. Nem is az összesről. Csak tízről.
Azonban az atya azt állítja, hogy nem tud segíteni nekem. Maga mit
gondol erről?
Eva a századosra szegezte a tekintetét. A férfi felvont
szemöldökkel várt. Amikor nem kapott választ, közelebb hajolt a
lányhoz, mintha bizalmasan szeretne mondani valamit, és a hangja
is halkan, meggyőzően csengett.
– Megmenthetik egymást. Egyiküknek sem kívánok ártani,
mindössze a munkámat végzem. Elég nagy nyomás alatt állok, maga
Herr Himmler sürget. – Von Essen a lány keze után nyúlt. – Mondja
már el, Eva, hol rejtegeti a bátyja a zsidókat?
– Én vagyok az egyetlen zsidó, akin segített, és egyedül azért,
mert együtt nőttünk fel – felelte higgadtan Eva.
– Nyilván nagyon hálás érte – suttogta fojtott hangon a százados.
Eva felnyögött, amikor a férfi váratlanul előrántotta a fegyverét, ám
nem tüzelt, helyette arcul ütötte vele Angelót.
A fiatalember feje hátravágódott, arca bal felében perzselő
fájdalom lobbant, ő mégis kis híján felnevetett a
megkönnyebbüléstől. Ha a német ezt az utat választja, részéről
rendben van. Faggassa csak Evát, de kínozza őt. A legszívesebben
térdre rogyott volna, hogy hálaadó imát mondjon.
– Engem már elfogott. Hagyja őt elmenni! – kiáltotta a lány.
– Válaszoljon a kérdésemre, és akkor természetesen elengedem.
– Én vagyok az egyetlen zsidó, akin segített – ismételte meg Eva,
és lehunyta a szemét, mintha képtelen lenne végignézni azt, ami
ezután következik. Ezúttal Angelo arcának jobb oldalát érte az erős
ütés.
– Én vagyok az egyetlen zsidó, akin Angelo segített! – sikoltotta a
lány. – Engem már elfogott! Hagyja őt elmenni! – ismételte,
miközben könnyek gördültek le az arcán. Von Essen egyértelműen
arra számított, hogy őt könnyebb lesz megtörni, Angelo azonban
jobban ismerte Evát. Tudta, hogy nem fog beszélni. Szenved vele
együtt, de nem törik meg.
– Hol szerezte az iratait? Nagyon hitelesnek tűnnek – váltott
témát a százados.
Eva azonnal felelt a kérdésre. Látszott rajta, mennyire
megnyugtatja, hogy nem kell senkit veszélybe sodornia.
– Egy Aldo Finzi nevű férfitól kaptam őket. Egyidőben az apám
cégénél dolgozott nyomdászként.
– Zsidó?
– Igen.
– És hol találom meg Finzi urat?
– Meghalt – vágott közbe Angelo, hogy elterelje Eváról a százados
figyelmét. Von Essen megvetőn vonta fel a szemöldökét.
– Milyen kényelmes megoldás – jegyezte meg szárazon.
– Szerintem Aldo Finzi ezzel nem értene egyet – vágott vissza
fiatalember.
 – És hogy halt meg?
– Maga lőtte le az utcán, úgy egy hónapja, a vasútállomás
közelében. Hát nem emlékszik? – kérdezte kihívó hangon Angelo.
Ezzel sikerült meglepnie a németet. Von Essen oldalra billentette
a fejét, mintha az emlékei között kutatna.
– Ráparancsolt, hogy vegye le a nadrágját, aztán pedig tarkón
lőtte.
A századost meghökkentette, hogy Angelo így ismeri a
részleteket. Hát annyira hatalmasnak, olyan legyőzhetetlennek
képzelte magát, hogy tényleg azt hitte, senki sem látta meg?
– Hidegvérrel megölt egy embert – folytatta halkan a fiatalember.
– De nem nevezem meg, ha elengedi Evát. – Mindennél jobban
remélte, hogy a lány csendben marad. Von Essennek nem kell
tudnia, hogy ő volt Aldo meggyilkolásának szemtanúja.
– Azt hiszi tán, hogy bárkit is érdekel egyetlen zsidó halála? –
kérdezte hitetlenkedve a százados. – Ezzel akar alkudozni?
– A háború véget fog érni. Németországot legyőzik. Magának
pedig felelnie kell majd a bűneiért – vágta oda a vérző szájú Angelo.
– Engedje el Evát, és én tanúskodom maga mellett. Egy pap
tanúvallomásának súlya van. Azt fogom mondani, hogy
könyörületes ember. Akkor visszamehet a feleségével Berlinbe…
nem úgy, mint azok, akiket megbüntetnek a háborús bűneikért.
Von Essen felnevetett.
– Fogalmam sincs, honnan tud arról az utcai esetről, de
egyértelmű, hogy ott volt. Emiatt aztán csak még biztosabb vagyok
abban, hogy nem Eva az egyetlen zsidó, akinek a segítségére volt.
Újra kidugta a fejét az ajtón, és pár másodperc múlva két SS-
katona lépett be.
– Őt kísérje vissza a cellájába – utasította az Eva széke mögött álló
katonát, majd a két újonnan érkezetthez fordult. – Vigyék el az atyát
is. Dolgozzák meg, míg el nem kezd beszélni. Gondoskodjanak arról,
hogy a lány hallja a gyötrelmét.

Harminchat óra telt el azóta, hogy elválasztották őket. Angelót

harminchat órán át kínozták. Harminchat órányi pokol.
Eva hallotta, amikor vizet kért. Inni nem adtak neki, helyette
leöntötték jeges vízzel, és nem hagyták elaludni. Hallotta, amikor
fájdalmában felsikolt, pedig tudta, Angelo némán akart tűrni
mindent, kifejezetten miatta. Bántalmazták. Verték. Fenyegetőn
közölték vele, mit készülnek tenni Evával. A fiatalember azonban
nem beszélt, csak imádkozott, és makacsul kitartott amellett, hogy
nincs tudomása semmiről.
Pénteken az őrök kiterelték a foglyokat a cellákból. Kiürült a
fogda, csak Eva maradt ott két másik zsidó nővel – egy testvérpárral
–, akiket korábban fogtak el, és arra vártak, hogy a következő
vonattal deportálják őket. A lány hallotta, amikor benyitottak
Angelo cellájába, és ráparancsoltak, hogy álljon fel. Az ajtóhoz
futott, és a rácsokhoz szorította az arcát, hogy megpillanthassa a
kedvesét, amikor végighurcolják a folyosón. A fiatal férfi szinte
felismerhetetlen volt, feldagadt arca csupa véraláfutás, de a
reverendájától nem fosztották meg. Hajdan fehér gallérját
összefröcskölte a vér. Alig állt a lábán, de Eva felé nézett, hogy még
egyszer láthassa.
– Angelo! – szakadt ki a sikoltás a lányból. – Angelo!
A két megmaradt őr közül az egyik könyökkel megbökte a
másikat, és elindultak Eva cellája felé. A lány azonnal hátrált egy
lépést, mihelyt elfordították a zárban a kulcsot, de amikor az ajtó
kinyílt, mégis megpróbált kilesni rajta. Bármit megtett volna, hogy
láthassa, hová viszik Angelót.
Olyan erővel lökték hátra, hogy nekitántorodott a cella szemközti
falának.
– Ugyan már, Fräulein, nem viselkedhet így. Mit fognak hinni
magáról a zsidó barátai?
– Bizony! Tán felmerül bennük, hogy esetleg lehet valami maga
meg a pap között. – Az egyik katona imádkozást imitálva buján
mozgatta a csípőjét.
– Menjenek a pokolba! – szakadt ki Evából németül. Döbbenten
bámuló szeme megtelt könnyel, a fejében egyre csak a tagadás
lüktetett. Angelót nem hurcolták el. Egész biztosan viszont fogja
látni.
– Á! Szóval a kis Fräulein beszél németül! – lepődött meg a
katona.
– Beszél németül – szögezte le színtelen hangon a másik. – Maga
német zsidó?
– Menjenek a pokolba! – ismételte el a lány.
A férfi olyan közel hajolt hozzá, hogy az arcukat centiméterek
választották el. Hideg kék szeme volt. Kék. Mint Angelóé. Csakhogy
Angelo szeme olyan volt, akár az ég. Barátságos. Tiszta. Végtelen.
Imádott.
– Én már ott vagyok, kisasszony. A maga balszerencséje, hogy ez
a pokol messze nem olyan szörnyű, mint az, ahová maga megy.
Méghozzá elég hamar.
– De van jó hírünk is – újságolta színlelt vidámsággal a másik. – A
papjának nem kell maga nélkül tovább élnie. Tudja, hogy hová
vitték, ugye?
Eva nem felelt, mert sejtette, hogy nagy élvezettel fogják közölni
vele.
– Kivégzik a többiekkel együtt. Tegnap a Via Rasellán
harminchárom német rendőr halt meg egy partizánok által
előkészített bombatámadásban. Tíz olasz fizet az életével minden
megölt németért. Nem a Via Tasso az egyetlen börtön, amit
kiürítenek. Mindenkit elvisznek a Regina Coeliből is. Az összes
zsidót, összes partizánt, összes antifasisztát, akit csak találtunk. Már
az utcáról is szedik össze a civileket. Összesen háromszázharminc
személyt. A partizánok legközelebb talán kétszer is meggondolják,
hogy kit bombáznak.
– Egy részük számára már sosem lesz „legközelebb” – vette át a
szót a másik katona. – Ahogy a papja számára sem. Azért remélem,
van magáról néhány kellemes emléke.
Eva a kezébe temette az arcát, és lecsúszott a fal mellett a
padlóra. Annyira kétségbeesett, hogy képtelen volt őket tovább
hallgatni. Azt sem vette észre, amikor elhagyták a cellát.


1944. március 24.

Angelo Bianco, fénylő-fehér angyalom.

Elvittek tőlem,
én pedig elvesztem.
De mindketten itt voltunk,
egyszer.

Eva Rosselli
 21. FEJEZET

AZ ARDEATINA BARLANGJAI

Tarkóra tett kézzel felsorakoztatták, majd teherautókra rakták őket

– mint az októberi razzia reggelén a zsidókat –, aztán elvitték a
várostól délre, egy régi kőfejtőbe, nem messze a legendás
katakombáktól, amelyek népszerűek voltak a turisták körében, ám
a rómaiak nem sokat gondoltak rájuk. Manapság azonban nem volt
turista Rómában, csak a németek, a nehéz helyzetben lévő olaszok
és a katolikus egyház. Csak háború, éhség, reménytelenség és halál.
Angelo bordáiba számtalanszor belerúgtak, az egyik szeme
teljesen bedagadt. A fedett teherautó hátuljában ülve nem láthatta,
hová viszik őket, de az út nem tartott túl sokáig. Ám amikor a
járművekről leterelték a háromszázharminchat férfit – hattal többet
gyűjtöttek be –, és újra felsorakoztatták őket, már felismerte a
környéket, és elfogta a csüggedés. A hely tökéletesen alkalmas volt
arra, hogy mészárlást rendezzenek.
A német őrök fenyegetőn rájuk szegezett fegyvereik segítségével
könnyen az ellenőrzésük alatt tartották a megkötözött kezű
embereket. De senki sem próbált szökni. Vajon miért? Mert a
remény olyan erősen élt bennük, hogy mindvégig együttműködő
magatartást tanúsítottak? Angelo már többször látott ilyet. Olyan
kevesen küzdöttek, mert a harc teljesen hiábavalónak tűnt. Aki
ellenszegült, arra biztosan halál várt. Így hát együttműködtek, és
reménykedtek.
De a remény szertefoszlott, amikor a kőbányában megkezdődött
az öldöklés. Ekkor az emberek sírva fakadtak, és imádkoztak.
Angelo igyekezett a tőle telhető módon vigaszt nyújtani. A németek
meglepő módon megengedték neki, hogy elmondjon a
halálraítéltekért egy utolsó imát, és megáldja őket. Az őröket nem
érdekelte az imája, de legalább nem akadályozták meg, hogy
előremenjen a sorban, amikor el akart érni azokhoz is, akik már a
barlang bejáratánál álltak. A kezét hátrakötötték, így nem vethetett
rendesen keresztet, de jobb kezét nagyjából a megfelelő irányba
tudta mozgatni, és folytatta a munkáját.
A második csoporttal már ő is bement a bányába. Kanyargós
járatokon kísérték át őket, míg el nem jutottak egy nagy barlangba.
Angelo ajka folyamatosan mozgott, áldást osztott, és remélte, Isten
megérti és megbocsátja a hiányosságait, és gondoskodik erről a
háromszázharmincöt lélekről, akik mind tőle vártak feloldozást és
vigaszt – egy elbukott férfitól, aki már nem akart pap lenni.
Öt férfit letérdeltettek. Az öt kivégző katona a rabok tarkójához
szorította a fegyvere csövét. Meghúzták az öt ravaszt. Öt ember
meghalt. Öt újabb áldozat térdelt le a holttestek halma elé, hogy
ugyanez a sors várjon rájuk is. Angelo minden alkalommal arra
számított, hogy mindjárt odalökik őt is, és térdre kényszerítik. Ám
mindig kihagyták, és ezzel megengedték, hogy megáldja az
embereket, akik sorra haltak meg mellette.
Egy fiú és az apja egymás mellett térdelt, és egymás mellett ölték
is meg őket. Elzuhanó testük mintha ügyetlenül ölelte volna
egymást. Angelo zokogva imádkozott, de a szemét nem volt
hajlandó behunyni. Látnia kellett, az utolsó pillanatig tanúja akart
lenni annak, ami körülötte történt. Az ártatlanok vére követelte tőle.
 Így ment órákon át.
Amikor a holttestek halma túl nagyra nőtt, újabb sorba állították
be a halálraítélteket, míg a barlang meg nem telt halottakkal. Akkor
átmentek egy másik járatba. Angelo pedig továbbra is imádkozott,
és megáldotta a halálra várókat. Amikor az utolsó férfi testét is
rávetik arccal lefelé a véráztatta hullahegyre, lesz-e még valaki, aki
mellette pusztul el?
A németek már a feladatuk vége felé jártak, és tartottak egy rövid
szünetet, amíg a testeket elhordják, és bevezetik a következő
csoportot a sötét járatba. Angelót valaki hirtelen megtaszította
hátulról, és ráparancsolt, hogy induljon el. Amikor ellenállt,
megragadták összekötött karját, és rángatni kezdték.
– Jöjjön velem, atyám – szólalt meg egy hang, de Angelo még csak
abban sem volt biztos, hogy valóban beszél hozzá valaki a
barlangban, vagy ezt csak képzeli. A több száz, egymás után
elhangzó lövés következtében csengett a füle, mert nem volt semmi,
amivel megvédhette volna a fegyverropogástól. Átmeneti süketsége
csak rontott egyébként is bizonytalan egyensúlyérzékén, ezért
megtántorodott, és elesett.
Valaki durván talpra rántotta, és tovább taszigálta.
Hirtelen elvágták a csuklóján a kötelet, és a karjába fájdalom
nyilallt, amikor a vér elkezdett visszaáramlani belé. Tovább
lökdösték előre, egy kéz megragadta, hogy segítsen neki átjutni egy
szűk átjárón, amelynek a végén keskeny fénysáv tűnt fel. Az őt
vezető férfi egyre közelebb rángatta a fényhez, majd áttolta egy
kisebb nyíláson, és Angelo egyszer csak ott találta magát egy
sziklapárkányon, úgy ötven méterrel a barlangok komor bejárata
felett, ahol korábban a rabokat sorba állították. Megtorpant, és
hátrafordult, mert nem tudta biztosan, hogy mit várnak tőle.
A magasból lelátott a sisakos, nyakig véres németekre, akik odalent
félkörben álltak. A többi katona – azok, akik a kivégzésre váró
rabokat őrizték – a mostanra kiürült teherautóknak támaszkodva
cigarettázott, és palackokból konyakot ivott. Konyakot kaptak, hogy
bátorságot merítsenek belőle. A barlangban nem egy katona hányta
el magát, és akadtak olyanok is, akik nem voltak hajlandók tüzelni –
ezeket vagy kirángatták onnan, vagy a parancsnokuk arra
kényszerítette őket, hogy hajtsák végre az utasítást. A katonai osztag
messze nem volt olyan rendezett és fegyelmezett, mint az elején, de
senki sem vette észre Angelót vagy ismeretlen megszabadítóját, aki
újra megrángatta a karját, és a fák felé mutatott.
A mögötte álló német katonának tömpe orra volt, parasztos arca,
véreres szeme. Angelónak feltűnt, hogy az arca tele van fröcskölve
apró, vörös vérpettyekkel, amelyek miatt olyan benyomást keltett,
mintha ragályos betegsége lenne.
A katona ajka megmozdult, és Angelo erősen figyelt, igyekezett
megérteni, hogy mit mond neki. Mintha vízréteg választotta volna el
őket, a szavak távolról és tompán jutottak el hozzá. Átvillant az
agyán, hogy visszanyeri-e valaha a hallását, vagy egyszerűen ez lesz
az első dolog, amitől végleg búcsút kell vennie.
– Menjen. Egyikünk sem akar papot ölni – formálta meg a
szavakat a katona ajka.
A fegyverével gesztikulálva taszigálni kezdte Angelót, egyre
távolabb a sziklapárkánytól.
– Indulás! – mordult fel, és eszelős tekintettel belehajolt a
fiatalember arcába. Angelo eleget hallott ahhoz, hogy rájöjjön, azt
akarja megértetni vele, hogy meneküljön.
Megfordult, és bizonytalanul lépkedni kezdett. Megbotlott, és
majdnem elesett, mert a műlába szíjai meglazultak, de nem mert
megállni, hogy megigazítsa. Minden pillanatban arra számított,
hogy mindjárt hátba lövik.
 De nem hangzott fel semmiféle lövés, és ő csak ment, sántikált a
fák között arrafelé, amerre az utat sejtette. Nemrég esett, a talaj
vizes és sáros volt, a fákon már megjelentek az első hajtások. Voltak
azonban teljesen kopár fák is – mintha a tél ezeket a többinél
jobban megviselte volna. Angelo még mindig nem tért magához az
átélt borzalomtól és megrázkódtatástól, és most az villant át az
agyán, hogy vajon ezek a fák még újra életre kelhetnek, vagy pedig
csak állnak itt csontvázként, arra várva, hogy kivágják őket.
Azon is eltűnődött, vajon ő életre kel-e újra, de ezután már nem
gondolkodott semmin. Csak gyalogolt céltalanul, meg-megcsúszva,
botladozva, és egyszer csak kiért az útra. Fogalma sem volt, hogy
egy óra telt el, vagy mindössze percek. Egy útelágazásnál tábla
mutatott a Fosse Ardeatine és a régi kőbányák felé. Ekkor egy
robbanástól rázkódni kezdett a talaj a lába alatt. Angelo a földre
zuhant, és ott fekve szédülten azon töprengett, hogy talán az
amerikaik elkezdtek bombázni. De nem látott repülőket az égen,
nem hallotta süvítő, éles zajukat. A föld ismét felmorajlott és
megremegett, aztán még egyszer. A fák a feje felett rémülten
susogtak, új leveleik táncra perdültek a gyér, márciusi napfényben.
Ekkor rájött, hogy mi történhetett. A németek felrobbantották a
járatokat a barlangokban, hogy a sziklák mindent betemessenek.
Így akarták elrejteni a holttesteket, és lezárni a bejáratokat,
eltüntetni a nyomaikat. Mintha bizony több mint háromszáz ember
senkinek sem hiányozna.
A fájdalomtól és az iszonyattól elgyengülve, a kétségbeesésbe
belebetegedve visszamászott az utat szegélyező bokrok
menedékébe. Ott várta meg, hogy a teherautók egy óra múlva
dolguk végeztével nagy robajjal végiggördüljenek az úton.
Besötétedett, és neki nem volt botja. A keresztje is eltűnt. És
mostanra Evának is nyoma veszett. A gondolat könyörtelen
korbácsként sanyargatta, és Angelo hangosan felnyögött, gyötrelme
így talált utat összeszorított foga között.
Mentsd meg a családomat, ezt kérte Camillo. Légy pap, és mentsd
meg a családomat. Már nem volt senki, akit meg kellett volna
menteni. Azt sem tudta, hogy maradt-e benne annyi erő, hogy
önmagát megmentse. De talpra állt, és kényszerítette magát, hogy
remegő lábbal elinduljon. Egy összetört szívű nyomorék számára
nagyon hosszú volt az út Rómáig.

– Meghalt. Bianco atya meghalt. Ezzel tisztában van, ugye? De

magának nem kell meghalnia. Hagyom, hogy kisétáljon innen.
Megőrzöm a kis titkát. Azonban el kell mondania, hol rejtette el a
menekülteket – érvelt józanul Von Essen.
Eva még csak pillantásra sem méltatta. Micsoda ostoba alak.
Hiszen már elvesztette az előnyös helyzetét, nem maradt semmije,
amivel válaszra ösztönözhette volna. Hát nem tudja, hogy Angelo
nélkül ő meg akar halni? Nem merült fel a századosban, hogy már
egyáltalán nincs miért élnie? Eva a cipőjében tartott aranyozott
reszelővel bevéste Angelo nevét a cellája falába a dátummal és a
megjegyzéssel együtt, hogy ő is ott volt. Hogy a fiatalember is ott
volt. De monoton és fárasztó munka volt a szavakat belekarcolni a
vakolatba. Szeretett volna egy utolsó vallomást írni, még ha a
mondanivalóját csak a százados olvashatja is el.
– Szeretnék papírt és ceruzát – mondta halkan.
A férfi talpra ugrott, és az ajtóhoz ment. Csettintett az ujjával, és
közölte valakivel, hogy mire van szükség. A katona másodperceken
belül visszatért, Von Essen pedig letette a lány elé a papírt és a
ceruzát. Aztán leült, és mosolyogva bólogatott, mintha büszke lenne
Evára. Biztosra vette, hogy a lány végre hajlandó együttműködni.
Eva feltüntette a lap tetején a dátumot – 1944. március 24. –,
aztán németül kezdett írni.

Vallomás
A nevem Batsheva Rosselli, nem pedig Eva Bianco, és zsidó vagyok.
Angelo Bianco nem a bátyám, hanem egy pap, aki pontosan attól a
helyzettől próbált megóvni, amelyben most találom magam.

Perceken át körmölt, teleírta a lapot utolsó gondolataival. Amikor

elkészült, a százados felé csúsztatta a papírt, és elcsigázottan
rámeredt. A férfi egyre fokozódó dühvel olvasta végig a szöveget.
Egyáltalán nem azt a vallomást kapta, amire számított.
– Meg fog halni. Felfogta? – vágta oda.
– Mindannyian meghalunk, százados… egyszer. A maga helyében
én most rögtön végeznék magammal. Mert ha életben maradok,
akkor az egész világ megtudja, hogy ki maga, és mit művelt – felelte
a lány összekulcsolva a kezét. – Elmondom Gretának, hogy maga
micsoda gonosz gyilkos. Persze Greta valószínűleg már tudja, hogy
miféle személy.
– Vigye el! Nem veszem semmi hasznát! – kiáltott ki Von Essen az
őrnek, majd felállt, és lenézett Evára. – Élvezze az utazást, Fräulein
Bianco.
A lány összerezzent a név hallatán. Angelo neve. És ő már sosem
lehet Eva Bianco.
Amikor letartóztatták, szinte megkönnyebbülést érzett. Ez volt
hát a dolog, amitől annyira rettegett, félt, menekült. Amikor
bekövetkezett, különös módon megszabadult a félelemtől. Mégsem
lehet olyasmitől rettegni, ami már megtörtént. Már nem kellett
riadtan gondolni a majdani szörnyűségre, hiszen a szörnyűség már
utolérte. Az elfogásával egy időben eluralkodott rajta valami
különös béke, valami csendes nyugalom. Bekövetkezett. Tudta, hogy
így lesz. Most már felhagyhat a küzdelemmel.
De aztán letartóztatták Angelót is, és megkínozták. Amikor
elvonszolták a fiatalembert, Eva nyugalma szertefoszlott, és
visszatért a félelem. A félelem fura dolog. Rátelepszik az ember
mellkasára, átszivárog a bőrén, a szövetek rétegein, izmokon,
csontokon, majd egy lélek nagyságú fekete lyukba gyűlik össze, és
kiszippantja az örömöt, az élvezetet, a szépséget az életből. De a
reményt nem. Valahogy a remény az egyetlen, ami ellenáll a
félelemnek, és a remény az, ami lehetővé teszi a következő
lélegzetet, a következő lépést, a következő apró, lázadó cselekedetet,
még ha ez mindössze abból áll is, hogy az ember életben marad.
Amikor közölték Evával, hogy Angelo meghalt, a remény is
elveszett.

– Szent György, segíts – imádkozott Angelo a templom előtti

szökőkútra letekintő szoborhoz. Nem Szent György volt, de akár ő is
lehetett volna. Talán Szent Júdás lehetett, a vesztett ügyek
védőszentje, a lehetetlen apostola. Amennyiben így volt, úgy
Angelónak feladata volt számára.
– Segíts szembenéznem azzal, ami következik – mormolta
zsibbadt ajakkal. – Segíts eljutnom Rómába, és vigyázz Evára.
Gondoskodj róla mindaddig, míg én nem tehetem.
Teleitta magát a kút állott vizével, amennyire tudott,
megmosakodott, és közben igyekezett nem gondolni a bőrét, a
ruháját belepő vérre és halálra. Aztán megfordult, elbotorkált az
ismeretlen szent kútjától, és folytatta fájdalmas, lassú vánszorgását
Róma felé. Hajnal előtt el kell érnie a Szent Cecíliát. Meg kell
találnia Evát.
Órákkal később, amikor megtette az utolsó sántikáló lépéseket, és
összerogyott a zárda kapuja előtt, épp megszólaltak a harangok, de
Angelo már nem volt annyira magánál, hogy meghallja.

Eva még mindig azt a szürke ruhát viselte, amelyben szerdán

dolgozni indult, lapos sarkú fekete cipővel és keskeny fekete övvel.
Stílusosan mocskos volt. A haja összetapadt. Nem fésülte ki… mióta
is? Napok óta? És hány napja? Szerdán tartóztatták le. Pénteken
hurcolták el Angelót, őt pedig szombat reggel hajtották be a
vagonba. Még mindig szombat volt, és ő még mindig a sötét és bűzlő
marhavagonban szoroskodott. A hozzá préselődő testek melegen
tartották, de annyira szeretett volna felmászni az oldalfalba vágott,
magasan lévő kis ablakhoz, hogy végre olyan levegőt szívhasson,
amit még nem lélegeztek be százszor, hogy láthassa az ég egy
szeletét. Ebben a vagonban csak nők és gyerekek voltak. A
börtönökben fogva tartott zsidó férfiakat mind elvitték, hogy
meglegyen a megtorló mészárláshoz szükséges létszám. Angelót is.
Négy nap… Négy napja fésülködött meg utoljára. Négy napja
mosott fogat. Négy napja nézett tükörbe. Az a különös érzése
támadt, hogy ha most látná magát, nem ismerne rá a saját arcára.
Egy hete még Angelo karjában feküdt, és életében nem tapasztalt
ilyen boldogságot. Most pedig süvét ült régi élete felett egy vonaton,
amely a halálba vitte.
Sikerült a fal mellett helyet találnia magának. A vagon sarkát
jelölték ki az ürülék számára, és bár senki sem akarta használni,
idővel mindannyian megtették. Eva úgy érezte, sosem felejti el a
megalázó helyzetet, amelytől különösen az idősebb nők szenvedtek,
akik a sarokban kuporogva próbálták illedelmesen végezni a
dolgukat, miközben arra is ügyelniük kellett, nehogy belelépjenek
valaki más mocskába, és közben az arcukon csorogtak a szégyen
könnyei. Egy dolog megölni valakit, és egészen más dolog
megalázni, lealacsonyítani, úgy hántani le róla a méltóságát, mintha
a húsától fosztanák meg. Aki megteszi az elsőt, az gyilkos. Aki pedig
megteszi a másodikat, az szörnyeteg. Eva biztos volt abban, hogy a
vagonban több nő inkább a halált választaná, inkább érjen véget az
életük gyorsan, mint hogy lassan kelljen elveszíteniük az
emberségüket.
Órákon át utaztak. A vonat egyszer megállt, parancsszavakat
hallottak, és kutyaugatást, a marhavagonokba beterelt emberek
zaját, de az ő vagonjuk ajtaját nem nyitották ki újra. Evának az volt
a benyomása, hogy Firenzében lehetnek. Olyan volt a szaga, mint
Firenzének, mint az otthonának… Tenyerét a szeméhez szorította,
nehogy zokogni kezdjen, nehogy kiáltozva hívja nonnát és nonnót,
mint gyerekkorában. Nem engedhette meg magának, hogy sírjon.
Ahhoz túl szomjas volt.
Március vége volt, az idő mérsékelt. Lehetett volna sokkal
rosszabb is, de persze nem volt könnyű azt mondogatniuk
maguknak, hogy a helyzet még mennyivel borzalmasabb lehetne,
amikor már így is a pokol tornácán érezték magukat. Talán az éhes
gyerekek szenvedtek a leginkább… bár lehet, hogy ez mégsem volt
igaz. Mert a gyerekek kínját jóval gyötrelmesebben élik meg azok,
akik szeretik őket, de képtelenek enyhíteni a szenvedésükön.
Amikor a vonat másodszor is elindult, a vagonban utazók szinte
sírtak a megkönnyebbüléstől. Már az is elég volt, hogy az egyik kínt
egy másikra cserélhették. Eva a padlóra rogyott, a térdét felhúzta a
melléhez, hogy ne foglaljon olyan sok helyet, és fejét a vagon
oldalfalának támasztotta. A börtönben mélyen aludt azon az
éjszakán, amikor várta, hogy feltegyék a vonatra, amely örökre
elviszi az életből. El a küzdelemtől. El mindentől, ami olyan
lehetetlenül nehézzé vált. Most újra elaludt – mindig is megvolt ez a
képessége, és álmában legalább egy időre elmenekülhetett a
valóságtól.
Azonnal ráismert az álomra, hiszen már vagy százszor álmodta.
Ezúttal azonban teljesen összezavarodott, és az érzés szinte
fojtogatta. Akkor most álmodik? A sötétben hozzápréselődő testeket
annyira valóságosként élte meg. Emlékezett arra, hogy behajtották a
vagonba, egy géppisztolyos német lökdöste. Az nem álom volt.
Ugyanakkor már járt ezen a helyen.
A vonat nem fordult el keletnek, a Brenner-hágó és Ausztria felé,
hanem a nyugati partszakasz mentén haladt, és közeledett
Franciaország felé. Egy hetet töltöttek egy Borgo San Dalmazzo
nevű tranzittáborban az olaszországi Piemont régióban, harminckét
kilométerre a francia határtól. Itt kaptak enni – sovány levest alig
rágható kenyérrel –, és annyi vizet is, hogy megmosakodjanak, és
enyhítsék a szomjukat. Nagy megkönnyebbülésnek érezték, hogy
nyugat felé tartanak, nem pedig keletnek, bár ettől a ponttól északi
irányba kellett fordulniuk, amennyiben a hírek igaznak
bizonyulnak.
– Bergen-Belsen. Bergen-Belsenbe megyünk – kiáltott fel egy nő
hálás mosollyal az ajkán. Lehunyta a szemét, az ég felé emelte a
kezét, és hálát adott ezért a fejleményért. Nem Auschwitzba mentek,
és több nő szerint ez már önmagában ok volt az ünneplésre.
Különös, hogyan kelnek lábra a híresztelések: valaki említést tesz
valamiről, a másik továbbadja, és a hír hatalmas távolságokat tesz
meg, hogy aztán megnyugtasson, vigasztaljon, ingereljen vagy
megrémítsen. Bergen-Belsen nem olyan rossz, mint Auschwitz. Ott
lehetséges a túlélés. A családok együtt maradhatnak. A rabok néha
még egy kis tejet és sajtot is kapnak. Így hangzott a szóbeszéd, ezek
voltak azok a történetek, amelyeket néhány nő hallott valahol.
Csakhogy Bergen-Belsen Németországban volt. Észak-
Németországban, pontosított valaki ijedten, mintha ennél még
Lengyelország is jobb lenne. Németország Hitlert jelentette.
– Tavaly ősszel Bergen-Belsenbe küldték azokat a líbiai zsidókat,
akik Olaszországban bujkáltak – jegyezte meg egy újabb hang. –
Olaszországból mindenki más Auschwitzba került. Szerencsénk
van.
Micsoda szerencse. Lassabban halhatnak meg, tovább
szenvedhetnek. Eva csak arra vágyott, hogy legyen vége az
egésznek. Bergen-Belsen úgy hangzott, mintha lassan, infúzión
csepegtetett méreggel ölnék meg. Ezzel szemben Auschwitz maga
volt a reggel hatos rapido a túlvilágra. Úgy gondolta, ő inkább ezt
választaná. Valahol mélyen felsejlett benne, milyen riasztó, hogy
ennyire készen áll meghalni. Valahol nagyon mélyen…

Amikor Angelo kinyitotta a szemét, Mario Sonnino az ágya mellett

ült, és olvasott. A lámpa különös árnyékokat vetett a puritán kis
szobában. Mario beadhatott valamit, gondolta Angelo, talán
morfiumot. Korábban hol magához tért, hol újra elvesztette az
eszméletét. Amikor felébredt, azért könyörgött, hogy mondják meg,
mi hír Eváról, majd elájult, mielőtt válaszolhattak volna neki. Azt
azonban tudta, hogy a lányt elvitték. Mario szerint ugyan senki sem
lehetett biztos benne, de Monsignor O’Flaherty azt állította, hogy
szombaton egy zsidó nőkkel és gyerekekkel telezsúfolt vagon hagyta
el a Tiburtina állomást.
 Angelo visszavágyott volna az öntudatlanságba, de tudta, hogy
ezen az időszakon már túl van. Magánál volt, és Mario segített neki
felülni, hogy átlendíthesse a lábát az ágy szélén – a művégtagot
levették róla –, és használhassa az éjjeliedényt. Ki volt zárva, hogy
kiszökdécseljen a folyosóra, mankót pedig azért nem tudott
használni, mert mindene fájt. Amikor végzett, evett egy kis hideg
polentát barna kenyérrel, ivott egy pohár vizet, majd óvatosan
visszahanyatlott a párnájára. Mario ott téblábolt mellette. Látszott
rajta, mennyire szeretne segíteni.
– Helyrerántottam az ujjadat, és átkötöttem a bordáidat.
Megrepedtek, de nem törtek el. Kék-zöld vagy tetőtől talpig, de a
duzzanat már jórészt elmúlt. Az orrodat is helyre tettem. Hogy van
a szemed? Egy kicsit aggasztott, hogy mennyire fogsz látni a jobbal.
– Látok vele – jelentette ki Angelo. – Minden rendben lesz velem.
– Így van. Majd egyszer. A bordáid gyógyulnak be a leglassabban,
de nem szenvedtél maradandó károsodást. A körmeid is
visszanőhetnek.
– Nem a körmeim állapota nyugtalanít – jegyezte meg Angelo
keserű pillantással.
– Nem… – mormolta az orvos. – Nem is gondoltam. – Kimerülten
lezöttyent a székére.
– Mario, meg kell találnom Evát.
A másik férfi görcsösen nyeldekelve próbált uralkodni az
érzelmein.
– De hogy? – suttogta.
– Nem tudom. – Angelo hangja elcsuklott, és az arcához emelte a
kezét, mintha imádkozna, ám a mozdulat most nem nyújtott vigaszt.
Az imádság nem hozott békét. Már nem. – Jönnek az amerikaiak.
Már csak egy rövid ideig kellett volna kitartanunk. Csak egy kicsivel
tovább kellett volna életben tartanom Evát. Olyan bolond voltam! El
kellett volna vennem feleségül 1939-ben. Elvihettem volna innen,
vissza, Amerikába, ahogy az apja is javasolta.
– Mindannyiunknak megvolt a lehetőségünk, hogy
elmeneküljünk. Mind hallottuk azt a belső hangot, amely sürgetett:
menj el innen, menekülj! Ez engem is jó ideje kísért, Angelo –
mondta Mario megmasszírozva a tarkóját, szembenézve a régi
megbánással, a bűntudattal, amely már annyi éjszakán át nem
hagyta aludni.
– Eva egyszer azt mesélte, hogy a zsidók gyökerei a
hagyományaikban rejlenek, a gyerekeikben, a családjukban. Azt
akarta megtudni, hogy a katolikus egyház miért veszi el bizonyos
férfiaktól az utódok lehetőségét. Azt mondta, hogy több Angelo
Bianco már nem lesz. A gyökereim velem együtt halnak meg. – A
fiatalember annyira az emlék hatása alá került, hogy beszélni is alig
tudott, pedig mindenáron ki akarta mondani a szavakat.
– Az a férfi vagyok, akire nagy hatással volt a halhatatlanság, a
mártíromság, a szentség gondolata, és így észre sem vettem, hogy a
pappá válással éppen attól fosztom meg magam, amire a legjobban
vágyom. A halhatatlanságunk a gyermekeinkből és azok
gyermekeiből ered. A gyökereinkből és ágainkból. A halhatatlanság
maga a család. És Hitler nemcsak ágakat és gyökereket pusztított el,
hanem teljes családfákat, egész erdőket! Mind semmivé lettek. Eva
volt az egyetlen életben maradt Rosselli, az egyetlen élő Adler.
A szavak irtóztató valósága egy időre elnémította őket. A fejük
lecsüggedt, a válluk meggörnyedt a súlyos igazság, az elképesztő
veszteség terhe alatt, és Mariónak komolyan össze kellett szednie
magát, hogy képes legyen válaszolni.
– Angelo, de hát olyan sok ágat és gyökeret segítettél megmenteni
– suttogta elfúló hangon. – Megmentetted a családomat, ahogy Eva
is megmentette, és ezt sosem felejtjük el. Téged sem felejtünk el.
Elmondom a gyermekeimnek, akik továbbadják az ő
gyermekeiknek. Talán nem születnek saját gyerekeitek, akik a
neveteket viselik, de lesznek olyan ágak és gyökerek, amelyek
tisztelni fogják a neveteket.
Mario elsírta magát, Angelo pedig felé nyújtotta a kezét, hogy
köszönetet mondjon, bár a szíve nem fogadta el ezeket az érzéseket.
Mert nem volt elég. Ő nem tiszteletet akart. Nem hős akart lenni. Ő
csak Evát akarta, és a lányt elvették tőle. Megtörtént az, amitől a
legjobban félt.
– Eva szeretett téged – jegyezte meg Mario. Nem kérdésnek
szánta, és Angelo eltöprengett azon, hogy vajon a környezetükben
mindenki látta-e azt, amit ő sehogy sem akart beismerni.
– Igen. És én is szeretem őt. – Nem volt hajlandó múlt időben
használni a szót. Sosem szűnik meg Evát szeretni.
– És ő tudta ezt, Angelo? Tudta, hogy szereted? – kérdezte
gyengéden Mario.
– Igen. – A fiatalember törölgetni kezdte az arcát, a könnyeket,
amelyek nem akartak elapadni. Eva tudta. El tudta mondani a
lánynak, meg tudta mutatni neki. Ez volt az egyetlen dolog, amiért
hálát érzett, és szíve mélyén beismerte, hogy micsoda áldás volt.
Mario felállt, és a sarokban álló kis komódhoz lépett, melynek
tetején egy kupac könyv állt takarosan egymásra rakva. Angelo
azonnal rájuk ismert. Eva naplói.
– Mind az övé. Több is van belőlük. Ugyanúgy néznek ki, de a
dátumokból látszik, hogy melyik évben írta őket. Legyen a tied. –
Letette az ágyra a naplókat Angelo mellé, majd csendben kiment a
szobából.
Összesen négy kötet volt, mind teljesen egyforma. Alig volt
köztük különbség: némelyik borító kicsit megviseltebb volt, minden
oldal tetején más dátum állt, és a kézírás az évek során lassan
változott, érettebbé vált, ahogy maga a lány is. Az utolsó kötet csak
félig telt meg, és Angelo úgy érezte, képtelen az üres lapokra nézni.
A fehér oldalak jobban fájtak neki, mint az Eva gondolataival teleírt
részek, mert ezekben a lány élt – legalábbis a szavaiban. Az üresség
azonban gúnyosan rámutatott arra, hogy mi lehetett volna, hogy
minek kellett volna lennie. A legutolsó bejegyzéshez lapozott, hogy
ne kelljen a befejezetlenül maradt részt látnia.


1944. március 22.

Vallomás
Angelót csókolni micva.

Zsidó nagyanyám forogna a sírjában, ha ezt hangosan kimondanám.

Augusto bácsi szentségtöréssel vádolna. Pedig igaz. Angelóban
rátaláltam az isteni létezés egy szeletére, a béke egy morzsájára, és
amikor a szája az enyémhez ér, a keze a bőrömre simul, hirtelen
okom lesz hinni, hogy az élet több, mint fájdalom, több, mint félelem,
több, mint bánat. Évek óta most először reménykedem. És különös
módon azon kapom magam, hogy elhiszem: Isten szereti az ő
gyermekeit – az összes gyermekét –, engem is szeret, és az állandó
megpróbáltatások közepette gondoskodik olyan pillanatokról,
amelyekből árad a fény, és amelyek meghaladják az életet.

Angelo becsukta a naplót, és zokogni kezdett.

 22. FEJEZET

SEHOL

Amikor egy héttel Borgo San Dalmazzóba érkezésük után újra

bevagonírozták őket, már jóval többen voltak: a tranzittáborba más
helyekről is érkeztek férfiak, nők, gyerekek. Összesen húsz vagon
volt, és mindegyikbe nagyjából száz zsidót zsúfoltak be. Többeket a
családtagjaikkal együtt hurcoltak ide, és követelték, hogy a
vagonban is együtt maradhassanak. Eva egyedül volt, így hát
hagyta, hogy lökdössék és belecsípjenek, amikor nála jóval
kétségbeesettebb személyek elszántan ragaszkodtak a rokonaikhoz,
és küzdöttek a jobb helyekért. Végül egy sarokban kötött ki, ahol a
falnak támaszkodva kuporgott, mint az út első szakaszán, ahol
hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak, míg erőt nem vett rajta
valami zsibbadt vakság. Egyébként is túl sötét volt ahhoz, hogy
bármit láthasson.
Összehúzta magát, mindenáron aludni akart, nem venni
tudomást a valóságról. Ekkor pipafüst foszlánya, enyhe dohányillat
ütötte meg az orrát, és felkapta a fejét, mert ezt mélyen be akarta
szívni.
Ott ült mellette, és ugyanúgy nézett ki, mint amikor utoljára látta.
Pipája parazsa megvillant a sötétben, hosszú lábát pedig kinyújtotta
maga előtt, mintha rengeteg helye lenne. A másik kezében egy
pohár bor volt. A sötét ital úgy csillogott, mintha valami óriási
drágakövet tartott volna a tenyere öblében. Eva iszonyú szomjas
volt.
– Babbo? – kérdezte. A hangját vékonynak, gyerekesen sipítónak
hallotta.
– Batsheva – üdvözölte mosolyogva az apja a borospoharat
forgatva. Azonban a mosolya rögvest elhalványult. – De Eva, miért
alszol? – korholta.
– Mi mást tehetnék?
– Küzdhetnél. Élhetnél.
– Nem akarok küzdeni, babbo. Veled szeretnék lenni. Veled és
Felix bácsival meg Augusto bácsival. Caludiával és Levivel akarok
lenni.
– Angelóval akarsz lenni – fejezte be helyette Camillo. –
Legfőképpen vele.
– Igen. Itt van ő is? Veled van? – Bármit megadott volna, csak
láthassa.
– Nem – rázta a fejét az apja. – Nincs velem. Hiszen ő veled van.
– Hol? Egy vonaton vagyok! Épp táborba visznek.
Az apja megsimogatta az arcát. Eva érezte hosszú ujjainak
könnyed érintését. – Angelo benned van. Az ő teste most már a te
tested, az ő ága a te ágad.
– Nem, Angelót megölték. Mindenkit megöltek. Engem is meg
fognak ölni.
– Eva, figyelj rám. Az egész életedet végigkísérte egy álom. Erről a
pillanatról álmodtál. Ezt tudod, ugye? Felismered az álmot?
A lány bólintott, és ezzel rátört a félelem, elárasztotta a testét,
végigfutott az erein, és jéggé fagyasztotta az ujjait.
– Ugranod kell, Eva.
– Nem tudok.
 – De tudsz. Mit kell tenned először?
– Fel kell másznom az ablakhoz. – Úgy gondolta, át sem férne a
nyíláson. És rácsok is voltak rajta. Azokat nem sikerülne leszedni.
– Felmászol az ablakhoz. Mi jön utána? Az álmodban mit csináltál
ezután?
– Beszívtam a hideg levegőt.
– Igen. Nagy levegőt veszel, és bátorságot gyűjtesz. Aztán?
A lány makacsul ellenállt, és csak a fejét ingatta. Még jól
emlékezett arra a szörnyű megkönnyebbülésre. A feladás édes
mérgére, arra, hogy elengedhet mindent. Egy időre megszabadult a
tehertől, és nem állt készen az új fájdalomra.
– Azt hiszem, nem tudom megcsinálni. Nem akarom. Annyira
fáradt vagyok, annyira egyedül vagyok.
– De muszáj megtenned. Te vagy az utolsó Rosselli. Ugranod kell,
Batsheva. Mert ha nem, akkor egészen biztosan meghalsz, és veled
hal Angelo is.
– Angelo már meghalt.
– Ugranod kell, Eva. Ugranod kell. És élned kell – suttogta az apja.
Lélegzetét a lány csóknak érezte könnyektől nedves arcán. Annyira
valódinak tűnt. Mint az álom, amely már nem is volt álom.
Amikor Eva felébredt, az apja már nem volt ott, és ezzel véget ért
a rövid időszak, amelyben nem próbálkozott semmivel.

Angelónak reggel még fájt minden porcikája, de legalább már fel

tudott kelni. A naplókat betette abba a kis útitáskába, amelyet Eva
hozott magával Rómába. Összehajtogatta a lány ruháit, és
becsomagolta a nagyobb bőröndbe. Kiürítette a szobát, mert nem
viselte volna el, hogy valaki más érjen hozzá Eva holmijához.
Bevetette az ágyát, takarosan összerakott mindent, pedig tudta,
hogy mihelyt elmegy, valamelyik apáca lehúzza az ágyneműt, és
kimossa. Magával akarta vinni a párnahuzatot, úgyhogy végül
összehajtotta, és bedugta az útitáskába. Nem tudott megválni egy
olyan holmitól, amely arra emlékeztette, hogyan vegyült el a lány
testének illata az övével. Nem sikerült bűntudatot éreznie amiatt,
hogy elvisz valamit, ami nem az övé. Ezt már megtette korábban,
elvett valamit, ami nem volt az övé… Evát… és azonnal el is
ragadták tőle.
Reszketni kezdett, a gyász, a hitetlenkedés megkérdőjeleztette
vele, hogy képes lenne-e egyáltalán tovább élni. Fájt minden
mozdulat, fájtak a gondolatok, levegőt venni is fájt. És ez nem a
meggyötört teste miatt volt így. Annak a fájdalomnak örült, mert
legalább elterelte valamennyire a figyelmét. Kényszerítette magát,
hogy Eva holmijával ügyetlenkedve lemenjen a lépcsőn.
Mater Francesca meglátta, odaszaladt hozzá, keresetlen
szavakkal leszidta, és megpróbálta kivenni a kezéből a táskákat.
– Mégis mit művel? Pihennie kell. Még néhány napig biztosan –
korholta.
– Három napot töltöttem ágyban. Elég volt a pihenésből – felelte
halkan Angelo. – Ezeket hazaviszem magammal.
– Nem mehet haza! Monsignor Luciano itt járt. Elhozta néhány
holmiját. Addig el kell rejtőznie, míg az amerikaiak ide nem érnek.
Ha mindenki halottnak hiszi, akkor keresni sem fogják. Amíg itt
van, és nem mutatkozik, addig biztonságban lesz. Azt is mondta,
hogy Monsignor O’Flaherty a Szent Péter-bazilika lépcsőjére
szervezi a találkozóit, hogy elkerülje a letartóztatást. Kénytelen
álruhát ölteni, amikor elhagyja a Vatikánt! Előfordult, hogy az utcán
akarták elkapni! Valaki még azzal is próbálkozott, hogy átrántsa
annak a fehér vonalnak a túloldalára, amelyet a németek festettek
fel az utcán. Ha sikerül áthúzniuk a másik oldalra, akkor többé nem
áll a Vatikán védelme alatt, és letartóztathatják. De valaki
megneszelte, és meghiúsította a tervüket. Azt a férfit meg jól
elkalapálták, akit arra béreltek fel, hogy elrabolja a monsignorét!
Mater Francesca szeme ragyogott, az arca kipirult, és Angelo
azon kapta magát, hogy mosolyogva hallgatja, milyen izgatottan
mesél az apáca az „elkalapálásról”. A nőnek az utóbbi hónapokban
valószínűleg több izgalomban volt része, mint előtte egész életében,
és mint amennyi valaha is várna rá.
Csakhogy a hír keresztülhúzta a terveit. Mégsem ülhet Eva
szobájában arra várva, hogy véget érjen a háború. Ha nem dolgozik,
ha nem halad előre, akkor nem fogja túlélni. Ő lesz a háború
reménytelenségének következő áldozata. Ő lesz az, aki a villamos
elé lép, esetleg leveti magát egy hídról, vagy addig hergel egy
németet, míg az le nem lövi. Érezte, hogyan gyűlik, hogyan
tekergőzik gyomrában a legsötétebb kétségbeesés, azzal fenyegetve,
hogy lesújt rá, méregfogát a mellkasába mélyeszti, és akkor a szíve
megszűnik dobogni.
Volt feladata, és el is fogja végezni. Ehhez O’Flahertytől fog ötletet
kölcsönözni.
Eva azt mondta, hogy úgy lehet a legjobban elrejtőzni, ha az
ember egyáltalán nem rejtőzik el. Angelo felvett egy kopott
nadrágot és egy munkásinget, amely abból az időből maradt,
amikor még első egyházközségében dolgozott a dombvidéken. A
papoknak csak akkor volt kötelező reverendát viselni, amikor
elhagyták az otthonukat – az omladozó paplakban és az öreg
templomban annyi javítanivaló volt mindig, hogy sikerült elnyűnie
egy nadrágot és több inget is. Levette a művégtagot, a nadrágszárat
pedig feltűzte, hogy aki csak ránéz, azonnal láthassa, hogy hiányzik
a lába. Monsignor Luciano a többi holmijával együtt elhozta a
mankóit is, így Angelo feltűrt ingujjal, a szája sarkába biggyesztett
cigarettával, háromnapos borostával és viseltes fekete sapkájában
úgy festett, mit valami fiatal katona, akit korán megvénített a
háború és a sebesülés, aki megtette a kötelességét, és már csak azt
kéri, hogy hagyják békén.
Fel fogja hívni magára figyelmet, és az emberek vagy
együttérzéssel szemlélik majd, vagy elkapják a tekintetüket. A
németek talán igazoltatják – voltak is iratai, amiket használhatott –,
de jóval valószínűbb, hogy ügyet sem vetnek rá. Reverendáját,
keresztjét és váltóruháját a hátitáskába tette, amelyet a vállára vett,
hamis okmányait az egyik zsebébe csúsztatta, a valódiakat a
másikba. Ezekre szüksége lesz, ha be akar jutni a Vatikánba.

A marhavagonba zsúfolt zsidók többsége tudott franciául. Eva is

tanult az iskolában, de eléggé berozsdásodott, ezért nagyon kellett
figyelnie, hogy megértse, miről van szó. Nem kellett azonban
folyékonyan beszélnie a nyelvet ahhoz, hogy megértse, mire készül
az Armand nevű férfi. Armand felmászott a vagon falán, és épp a
rácsot próbálta elfűrészelni Eva aranyreszelőjével. A kis eszközt
sem a Via Tassón töltött napok alatt, sem Borgo San Dalmazzóban
nem fedezték fel. Amikor a férfi megkérdezte, hogy van-e bárkinek
valamije, amivel átvághatná a rácsot, Eva felajánlotta neki a
reszelőt.
Armand egész nap ezen dolgozott egy tizenhárom éves, Pierre
nevű fiúval felváltva, aki az anyjával, Gabrielle-lel volt. Gabrielle
belemártotta a sálját a sarokba helyezett vizeletes vödörbe, és
amikor épp nem fűrészeltek, akkor Pierre a rácsot törölgette vele,
hogy a maró folyadék tovább gyengítse a fémet ott, ahol Armand
megpróbálta elvágni. Armand a vagon oldalának feszítette a lábát,
és teljes testsúlyával, minden erejével rángatni kezdte a rácsot.
– El fog törni! Érzem! – kiáltotta diadalittasan. Még egy
hatalmasat rántott rajta, és a vaspálca teteje kiszakadt a keretből.
Armand megragadta az eltört véget, és rácsimpaszkodott. Ezzel a
pálcát sikerült teljesen lehajlítania, így szabaddá vált egy harminc
centi széles és harminc centi magas nyílás. Bármilyen sovány férfi
volt, ezen nem egykönnyen juthatott át.
– Rá szoktak lőni azokra, akik először másznak át az ablakon –
hallotta meg Eva. A férfi ahhoz a fiúhoz beszélt, aki egész nap és
egész éjjel segített neki a rács kibontásában. – Úgyhogy én megyek
előre.
– Ezt nem teheti! Én vagyok felelős mindenkiért a vagonban! –
tiltakozott egy testes, boleró kalapot viselő férfi. – Ha maga ugrik,
engem büntetnek meg. Minket büntetnek meg – mutatott körbe,
hogy jelezze, mindenkiről szó van. Mögötte megszólalt egy nő.
– Meg fog halni! Valaki megpróbált kiugrani, amikor San
Dalmazzóba szállítottak minket, de a ruhája beleakadt valamibe, és
a vonat kerekei alá került. Amikor kiszálltunk, láttuk a vért, meg
valami ruhafoszlányt, ami az ablakról lógott.
– Bergen-Belsenbe megyünk! Nincs értelme kockáztatni – érvelt
egy újabb férfi.
Armand azonban utálkozva csóválta a fejét.
– Bergen-Belsen munkatábor – magyarázta. – Szörnyen nehéz
munkát kell végezni. Pedig mi nem tettünk semmit. Úgy
viselkednek, mintha rászolgáltunk volna, hogy munkatáborba
küldjenek.
A tiltakozó hangok felerősödtek, és rá akarták venni, hogy
gondoljon a többiekre.
– Nem! Én ugrok. Inkább most halok meg, mint hogy lassan,
kínlódva végezzem be! – kiabálta Armand. Újra felmászott a falon,
és Eva a többiekkel figyelte, hogyan ügyeskedik, hogyan fordítja el a
vállát, hogy átférjen az apró ablakon. A felsőteste már kint volt,
amikor elkezdődött a lövöldözés. Az emberek sikoltozni kezdtek,
Armand lába vadul rángatózott, aztán elernyedt. Ott lógott
beszorulva a nyílásba, amelyet annyira igyekezett szabaddá tenni.
Egy másik férfi felnyúlt érte, és visszahúzta. Armand fejéből
hiányzott egy darab, a többit vér borította, így az arca sem látszott.
Meghalt. Egy nő sírni kezdett, a többség azonban hallgatott, és
kerülte, hogy ránézzen a férfira, aki mindent kockára tett, és ebbe
bele is halt.
– Honnan lőnek? – kérdezte halkan Eva. – Mármint a németek.
Hol lehetnek? Hiszen egy mozgó vonaton vagyunk. Nem értem.
A németek bármennyire szerették volna elhitetni a foglyaikkal,
hogy minden hatalom az övék, ez nem így volt. Nem a magasból a
mennyből tekintettek le, úgy vetve véget földi életeknek, mint Isten
teszi. Eva a lövöldözéstől nem megijedt, hanem dühbe gurult.
– Van valaki, aki figyel, egy őr… és a vonat mindkét végén, a
mozdonynál és a fékezőkocsinál egy-egy pásztázó lámpa. Várja meg,
míg a fénycsóva továbbhalad, és akkor lendítse ki magát. Lábbal
előre. Nem fejjel – felelte a Gabrielle nevű nő.
– Vagyis ha az ember elég fürgén mászik át, akkor jobbak az
esélyei? – Eva csak remélni tudta, hogy érthetően tette fel a kérdést.
Néhány szót elrontott, és mindegyik végére magánhangzót
biggyesztett, hiszen italiana volt… de úgy tűnt, megértették.
Gabrielle bólintott. A fia kezét szorongatta, suttogva
megbeszéltek valamit. A fiú már nem akart ugrani. Érthetően félt
attól, hogy a német őr kintről simán leszedi őt vagy az anyját.
– Mássz majd le a vagon oldalán, és juss el oda, ahol a kocsik
össze vannak kapcsolva. Ott nem vesznek észre olyan könnyen, és
ki is tudsz fordulni a leugráshoz. A karoddal védd a fejedet, és
bukfencezz, gurulj tovább, miután földet értél. Aztán húzódj le, és
maradj is úgy. Ne kezdj el futni, csak amikor a vonat már elhaladt,
és még akkor is várj, nehogy meglásson az őr a fékezőkocsiban, és
rád lőjön – kötötte a fia lelkére Gabrielle.
– Ezt mind honnan tudja? – kérdezte Eva.
A nő csak a fejét rázta.
– Nem tudom biztosan. De így tűnik logikusnak. Máson sem
gondolkodom az első vonat óta.
– Tudja, hogy hol vagyunk?
– Azt hiszem, Svájcban. De az is lehet, hogy már átértünk
Németországba. Hamarosan ugranunk kell, mert különben túl
messzire kerülünk a határtól. Minél beljebb jutunk
Németországban, annál nehezebb lesz a helyzetünk.
– Én nem csinálom! – kiáltott fel Pierre. – Nem csinálom. Túl
veszélyes.
– Hová készülnek? – szakította félbe Eva.
– Belgák vagyunk. Megpróbálunk hazatérni. A németek
visszavonulnak. Azt hiszem, ha sikerülne hazajutnunk, akkor már
biztonságba lennénk. Amikor Hitler megszállta az országot,
átmenekültünk Franciaországba.
– És mi történt?
– Az olasz hadsereg kivonult… tulajdonképpen csak miattuk
voltunk biztonságban… a németek pedig benyomultak az addig
olaszok által ellenőrzött szektorba. Elkezdték összeterelni az
embereket. A férjemet elfogták, és deportálták. Pierre-rel még
további öt hónapon át bujkáltunk. De februárban ránk találtak.
Vonatra tettek minket, és elszállítottak a tranzittáborba. Ott kellett
bevárnunk, hogy összegyűljön egy nagyobb szállítmány.
– Kérlek, maman – könyörgött Pierre az anyjának. – Nem muszáj
ezt tennünk. Erősek vagyunk. Nem esik bajunk a táborban.
– Nem, Pierre, ez az egyetlen esélyünk arra, hogy hazajussunk –
jelentette ki határozottan Gabrielle a fia szemébe nézve. – Ugranod
kell… ugrani fogsz, ahogy elterveztük. És eljutsz Belgiumba. Élni
fogsz, Pierre.
A fiú bólintott, de a szeme megtelt könnyel, és a könnycseppek
lecsordultak az arcán. Hevesen megölelte az anyját. Gabrielle
megcsókolta a fiát, és egy másodpercre magához szorította, majd az
ablak felé tolta.
Pierre engedelmesen felmászott. Ezúttal senki sem tiltakozott.
Senki sem próbált meg bűntudatot ébreszteni benne, senki sem
érvelt a felelősséggel. Csak figyelték mogorván.
A fiú jóval kisebb volt Armand-nál, de így is kész
akrobatamutatvány volt, mire kiügyeskedte az apró ablakon a lábát,
és valahogy megkapaszkodott a keretben. Aztán várt, és figyelte a
fényt. Amikor a pászma áthaladt felette, kicsusszant az ablakon.
Nem tétovázott, és nem nézett hátra, a válla egy kicsit beakadt, de
aztán az is átfért, és már a feje is kint volt. Egy pillanatra még látták
az ujjai hegyét az ablak szélén, aztán azok is eltűntek. Az ugrást
nem követték lövések.
Gabriele hangosan imádkozott, és sírt. Aztán Evához fordult.
– Most magán a sor.
– Gabrielle… magának kell mennie. Pierre várja – sürgette a lány.
– Már átjutott. Biztosan sikerült neki.
– Nem tudom megtenni. Nem vagyok elég erős és elég ügyes
ahhoz, hogy túléljem. Tisztában vagyok vele, és Pierre is tudja. Ezért
nem akart ugrani.
– De meg kell próbálnia! A fia meg fog rémülni!
– Maga menjen – tartott ki a nő. – Ugorjon. És maradjon a
fiammal. Segítsen neki hazajutni.
 Eva azonban csak a fejét rázta.
– Nem! Ezt nem teheti vele.
– Nincs más választásom. Azt akarom, hogy éljen. – Gabrielle az
ablak felé tuszkolta a lányt. – Sietnünk kell. A vonat gyorsan halad!
Így nem fogja megtalálni Pierre-t! Ha tovább késlekedünk, minden
másodperccel egyre tovább nő a távolság!
– De… – tiltakozott Eva, mert a fiúra gondolt, aki a sötétben az
anyjára vár. Gabrielle vad pillantással a szemébe nézett, ujjai a lány
karjába mélyedtek.
– S’il vous plaît. Kérem. Mindent megtettem, hogy megmentsem
Pierre-t. Kérem, segítsen nekem. Mentse meg magát, és segítsen a
fiamnak.
– Majd én felemelem – ajánlkozott valaki, megrángatva Eva
ruhájának az ujját. Középkorú férfi volt, egy kisgyereke és
előrehaladottan terhes felesége volt vele. Ők biztosan nem ugranak.
Eva továbbra is habozott.
– Menjen! – szólt rá Gabrielle, a lány pedig tehetetlenül biccentett.
A kétségbeesett anya lázas utasításokat kezdett suttogni. – Menjenek
el Pierre-rel Bastogne-ba a férjem nagynénjéhez. Ő befogadja
magukat, és gondoskodik arról, hogy a háború végéig biztonságban
legyenek. Mondja meg Pierre-nek, hogy szeretem, és büszke vagyok
rá. Én is küzdök majd, és élni fogok. És egyszer újra együtt leszünk.
Mindannyian. Egy napon…
A férfi, aki felajánlotta a segítségét, megvetette a lábát, és
összefont ujjaival bakot tartott. Eva fellépett a markába, mire a férfi
rugózott, meggörbítette a térdét, és az ablak felé lódította, megadva
neki azt a lendületet, amellyel a lány már elérte és megmarkolta
egyik kezével a keretet, a másikkal pedig a rács megmaradt
darabját. Nem várt azonban sem arra, hogy megjöjjön a bátorsága,
sem pedig arra, hogy biztonságos-e ugrani. Fejjel előre kivetette
magát az ablakon. Akár az álmában. Bal kezével még a rácsot fogta,
de a teste már kint volt, a lába vadul tapogatva keresett valami
támaszt, ajka sikolyra nyílt. Egy végtelen másodpercen át lógott a
rácson, mire lábujjhegyen megtámaszkodhatott a marhavagon
külső peremén.
Ekkor lövés dördült, majd egy másik. A golyók a feje felett
süvítettek el. Eva minden erejét összeszedve ellökte magát a lábával
a vagontól, esés közben kifordult, egy szívdobbanásnyi időre
súlytalannak érezte magát, és megfeszítette testét, akár egy cirkuszi
mutatványos. – Csússz be a hazai bázisra! – kiabálta Angelo, amikor
baseballozni tanította. – Csússz, Eva, csússz!
Eva a talajjal párhuzamosan repült a levegőben, útban a hazai
bázis felé. Aztán összegömbölyödve bukfencezett, úgy fordult át
sorban a feje, a feneke, a keze, a háta, az oldala, a térde, a válla, a
hasa és újra a háta. Mint valami szőnyeg, amit a macskaköveken
porolnak ki, nagy csattanással meglendítik, hozzácsapódik a kőhöz,
meglendítik, és újra hozzávágódik. Aztán már mozdulatlanul hevert
a hátán, és felbámult a szikrázó csillagokkal teli égboltra. Az esés a
szuszt is kipréselte belőle, és küszködnie kellett, hogy teleszívhassa
a tüdejét levegővel, mert a rekeszizma nem engedelmeskedett elég
gyorsan.
De sikerült. Elképzelte, ahogy Angelo széttárja a karját az
oldalvonalnál, és felkiált, ahogy mindig tette, amikor Eva úgy
csúszott be, ahogy a fiú tanította neki: – Megvan!
Bár fuldokolt és zihált, az arcán mosoly ömlött el, és felült, hogy
könnyebben kapjon levegőt, éppúgy megfeledkezve Gabrielle
második sorozatnyi utasításáról, ahogy az elsőről is. A nő azt
mondta: „húzódj le, és maradj is úgy”. Eva azonban körül sem
nézett, hogy elhaladt-e már a vonat. Pedig így történt, a vagonok
egyre messzebb kerültek, már csak egy sötét téglalapot látott a
távolban, és az is egyre kisebb lett, és egyre halkabban zakatolt.
Hanyatt akarta vetni magát, hogy még egy percig élvezhesse a
hazafutását. Már kezdtek sajogni a zuhanás során felhorzsolt
végtagjai, és tudta, csupa fájdalmas véraláfutás lesz a teste, de azóta,
hogy Angelót kivonszolták a Via Tassóról, most először érzett
magában egy szikrányi életet. Egy csillanást. Nem akart a holnapra
gondolni. Nem akart arra gondolni, hogy mennyire egyedül van.
Meg akarta ünnepelni szökése diadalát. A túlélését. Ez volt minden.
– Maman! Maman! – hallotta meg a felé futó Pierre kiáltását. A fiú
valószínűleg egyfolytában szaladt azóta, hogy kiugrott a vagonból,
rohant a vonat után, azt figyelve, hogy feltűnik-e az anyja.
Eva óvatosan talpra állt. Kissé megingott, míg testében az
összezavarodott vér rátalált a helyére. Sötét volt, és Pierre még nem
ért közel hozzá. Még nem tudta, hogy nem az anyja, nem Gabrielle
vár rá. A lány elindult felé, máris rettegve a pillanattól, amikor a fiú
meglátja.
Pierre megtorpant. Evára olyan erővel tört rá az együttérzés,
hogy beleszédült.
– Hol van az anyám? – lihegte a fiú, aki alig kapott levegőt, mert
teljes erőből futott a síneken a vonat után, amelyen ott volt a
mamanja.
– Nem ugrott, Pierre… Annyira sajnálom.
– Maman! – kiáltott fel pánikba esve a fiú, és újra vágtatni
kezdett, meg-megbotolva, felbukva az egyenetlen terepen, az anyját
szólongatva.
Evának fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. Nem akarta
megfosztani a reménytől. Nem akarta elcsüggeszteni. De pontosan
tudta, hogy Gabrielle nem ugrott. A nő annyira szerette a fiát, hogy
inkább elvált tőle, csak megmenthesse az életét. Eva azonban azt is
átérezte, amikor Pierre lehuppant a földre, és kezébe temette az
arcát. Megértette a fiú vigasztalanságát. Az élet nem tűnik nagy
ajándéknak, ha egyedül kell élni.
– És mi van, ha anya mégis úgy dönt, hogy ugrik, én meg már
feladtam? – gyászolt sírva.
– Egy darabig még várhatunk itt. Ha leugrott, akkor erre fog jönni
– felelte Eva.
– És ha ugrott, de megsérült, és most valahol a sínek mellett
fekszik? – Pierre hangja olyan fiatal, olyan elveszett volt.
– Akkor fülelünk, hogy meghalljuk, ha a nevedet kiabálja –
próbálta megnyugtatni Eva.
A fiú csüggedten bólintott, és egymás mellett ülve várták a
kiáltást, amely nem hangzott fel. Végül Eva már képtelen volt
elviselni a csendet. Mindene fájt, és fázott, s amerre csak nézett,
mindenütt fákat látott. Azt sem tudta, melyik irányba induljanak el.
– Pierre, neked ismerős itt bármi is? Van fogalmad arról, hogy hol
lehetünk? – szólalt meg halkan.
– Bergen-Belsentől délre. Maman megmondta, hogy a sín észak
felé tart – mutatott először arrafelé, ahol a vonat a távolba veszett,
aztán pedig maguk elé. – Mi nyugatnak megyünk. Belgium nyugatra
van. Ez volt a tervünk.
– Engem otthon semmi sem vár – mondta Eva. Sehol sem várta
semmi, de erre gondolni sem akart. Majd később gyászol. Most túl
kell élnie ezt az egészt. – Veled megyek Belgiumba. Édesanyád
szerint van egy nagynénéd Bastogne-ban. Azt mondta, odajön érted,
amikor a háború véget ér.
A fiú biccentett, és egy kissé felderítette, hogy nem maradt
teljesen magára a világban.
– Remélem, még mindig Svájcban vagyunk – morfondírozott. –
Ha igen, akkor nincs baj. Bárhol kérhetünk segítséget és
útbaigazítást. Először azonban ki kell találnunk, hogy hol vagyunk.
Mindjárt felkel a nap. Felmászom egy fára, és megnézem, mi van az
erdőn túl. De elindulhatunk dél felé is a sínek mentén. Maman azt
mondta, hogy a sínek mindig városba vezetnek.
Az anyja felkészítette arra, hogy egyedül boldoguljon, ez teljesen
világos volt. Eva bólintott, majd megvárta, hogy felmásszon egy
fára. A fiú nemsokára izgatottan kiáltott le neki.
– Van egy út! Látok egy utat. Odamegyünk, és megnézzük, hátha
találunk útjelző táblát, amiből kiderül, hogy hol vagyunk.
Pierre-nek még egy fát meg kellett másznia, mire végre
kikerültek az erdőből, és rábukkantak az útra. Szerencséjük volt,
mert hamar találtak útjelző táblát is, csakhogy a szerencse nem volt
hosszú életű. A táblán ugyanis ez állt: „Frankfurt 10 km”.
Németországban voltak.


1944. március 28.

Vallomás
Megszegtem a fogadalmamat, és nem érzek bűntudatot.

Eva egyszer azt mondta nekem, hogy két dolgot tud biztosan. Az
egyik az, hogy Isten természetét senki sem ismeri. Senki. A másik
pedig az volt, hogy szeret engem. Úgy érzem, mintha ugyanerre a két
bizonyosságra szűkült volna le az életem. Szeretem Evát. Mindig is
szeretni fogom. Ami a másikat illeti… Csak azt tudom, hogy
egyáltalán semmit sem tudok.
Sokan kívánják elmondani nekem, hogy mi Isten akarata.
Csakhogy ezt senki sem tudhatja. Valójában nem. Mert Isten hallgat.
Mindig. Isten hallgat, az én fájdalmam azonban olyan átható, olyan
hihetetlenül harsány, hogy most mindössze a saját akaratom szerint
vagyok képes cselekedni, és csak remélhetem, hogy ez valami módon
egybevág az övével.

Angelo Bianco
 23. FEJEZET

KERESZTÚT

Eva naplójának üresen maradt oldalai kísértették Angelót. A lányt

elkapták, elvitték, ellopták. Mivel Evát elvették tőle, és a története
befejezetlen maradt – nem is hagyná, hogy befejeződjön! –, úgy
döntött, hogy tovább vezeti a naplót, míg át nem adhatja a lánynak,
hogy ott folytassa, ahol abbahagyta.
Először azon a napon írt bele, amikor visszatért a Vatikánba –
civil ruhában, mankóval sántikálva, olyan férfi benyomását keltve,
akinek már többször is hajszálon múlt az élete. Azonnal bekísérték
Monsignor O’Flaherty irodájába, és odahívták Monsignor Lucianót
is.
– Úgy fest, mintha megjárta volna a poklot – jegyezte meg
Monsignor O’Flaherty, és kissé felemelte Angelo állát, hogy
alaposabban szemügyre vehesse csupa véraláfutás arcát. – Több
mint háromszáz férfit vittek el a börtönökből és az utcáról. Senki
sem tudja, hogy mi lett velük. Aztán hírt kaptunk arról, hogy maga
él. Össze van verve, de él. Mi történt? Hová vitték? És hol vannak a
többiek?
– Mindenkit megöltek – suttogta Angelo.
– Szent ég! – kapkodott levegő után Monsignor O’Flaherty.
– De hol? – kiáltott fel Monsignor Luciano.
 – A Fosse Ardeatinébe vittek minket. Az embereket ötösével
bekísérték a barlangba, és ott egymás után tarkón lőttek mindenkit.
A vége felé az egyik német katona kicsempészett a barlangból egy
másik járaton át. Megmentette az életemet. Másokét elvette, de az
enyémet megmentette. Nem akart papot ölni. – Angelo elhallgatott,
az emlék hirtelen annyira nyomasztotta, hogy képtelen volt
elviselni a súlyát. – A katonák vonakodtak. Kappler ezredes több
láda konyakot küldött a barlanghoz, hogy feloldja az
ellenérzéseiket, és végre tudják hajtani a feladatot. – A hangja
keserűen csengett. Az átélt események borzalma betöltötte az egész
testét. Lehunyta a szemét, megpróbált a légzésre koncentrálni, a
jelenre, Monsignor O’Flaherty kezére a vállán.
– Csoda, hogy túlélted – suttogta Monsignor Luciano. – Dicsérjük
az Urat.
– Hálás vagyok az életemért, monsignore – felelte halkan a
fiatalember. – De ebben a pillanatban elég nehezemre esne dicsérni
az Urat. Én élek, de háromszázharmincöten meghaltak. Leginkább
bűntudatot érzek. Én életben maradtam, több százan elpusztultak,
Evát pedig elhurcolták.
Csend támadt.
– Megpróbáltam kideríteni, hogy mi volt annak a vonatnak az úti
célja. De csak annyit sikerült megtudnom, hogy Eva rajta volt –
szólalt meg egy idő után Monsignor O’Flaherty.
– Fiatal és erős teremtés – próbált erőt önteni a fiatalemberbe
Monsignor Luciano. – Nem esik baja.
Angelo visszanyelt egy kikívánkozó káromkodást. Monsignor
Luciano időnként elképesztően vak és ostoba tudott lenni.
– Nem térhetsz vissza a lakásba, Angelo – mondta a mentora. – Itt
kell maradnod a Vatikánban, míg Róma fel nem szabadul – folytatta
olyan hangon, mintha már döntött volna az ügyben.
 – Folytatom a munkát, míg Rómát fel nem szabadítják, míg nem
kell tovább rejtőzniük azoknak, akikért felelős vagyok – értett egyet
fojtott hangon Angelo.
– És aztán? – kérdezett rá Monsignor O’Flaherty, mert érzékelte,
hogy ez még nem minden.
– Nem kívánok pap maradni. Megszegtem a fogadalmaimat –
jelentette ki megmásíthatatlanul a fiatalember.
Önként, szándékosan szegte meg a fogadalmait. Engedelmességi
fogadalmat tett, de aztán sok minden volt, csak engedelmes nem.
Tisztasági fogadalmat tett, de szerelmeskedett Evával. Egyedül a
szegénységi fogadalmát sikerült betartania. Bár talán azt is
megszegte, hiszen sóváran egyre több időt akart a kedvesével
tölteni. Mohón vágyott az érintésére, a csókjára, a szerelmére. A
lány korábban mindezt újra meg újra felajánlotta, ő azonban
ellenállt neki, hárította az ajánlatot. Visszautasította Evát. Egészen
addig a napig, amikor már nem tette többé, amikor elfogadta a
szerelmét, a csókjait, az érintését, amivel a lány gazdaggá tette,
szerelemben, ígéretben, lehetőségekben bővelkedő férfivá. Ő pedig
többet akar. Még többet és még többet.
Pontosan ez háborgatta annyira. Hogy egy életet leélhetett volna
Evával, de ő eltékozolta a lehetőséget. Nem papi fogadalmai
megszegése miatt érzett bűntudatot, hanem azért, mert nem
korábban szegte meg őket. Eleve meg sem kellett volna fogadnia
mindezt. Amikor a monsignorék értésére adta, hogy miként érez,
Monsignor O’Flaherty némán végighallgatta, Monsignor Luciano
azonban dühbe gurult.
– A fogadalmadat megszegted, de attól még felszentelt pap vagy!
A bűnért bocsánatot lehet nyerni. Nem szűnsz meg papnak lenni
pusztán azért, mert vétkeztél. Fel vagy szentelve, vagyis
eltörölhetetlen változáson mentél át, amit nem lehet meg nem
történtté tenni. Ezt te is tudod. Istené vagy. Már nem a magad ura
vagy, Angelo! Nem Evához tartozol, hanem Istenhez – ismételte meg
nyomatékosan Monsignor Luciano, úgy verve a mellét, mintha
maga Isten lakozott volna reverendája szövete alatt.
– Evához tartozom – felelte halkan Angelo. – A szívemben Eváé
vagyok.
– De ő már nincs! – bömbölte Monsignor Luciano.
– De van! Itt van! – kiáltotta a fiatalember, és ezúttal ő csapott a
mellére. – Bennem van még mindig, ahogy én is benne vagyok!
Mindig is az övé leszek!
Monsignor Luciano hosszan hallgatott.
– És ha Evát szereted, akkor Istent már nem szeretheted? –
kérdezte végül. A haragja elpárolgott, a hangja csüggedten kongott,
az arca megviseltnek tűnt. Angelo azonban eltökélte, hogy őszintén
válaszol, még ha ezzel megbántja is öreg mentorát.
– Nem. De hadd tegyem fel én is ugyanezt a kérdést. Csak akkor
szolgálhatom Istent, ha pap vagyok? Ha katolikus vagyok? Én ebben
már nem hiszek, monsignore. Ahhoz túl sokat tapasztaltam.
Helyesen akarok cselekedni, és helyes okokból. Nem pedig azért,
mert valaki meg fog ítélni, vagy valaki más meglepődik a
cselekedeteimen. Nem a hagyomány vagy a közösség nyomása
miatt. Nem azért, mert félek vagy szégyellek valami mást tenni. És
nem azért, mert ezt várják tőlem az emberek. Isten akaratát
szeretném beteljesíteni, csakhogy épp ezzel kínlódom meg a
leginkább… hogy valójában mi is Isten akarata. Nem a katolikus
egyház értelmezésében, hanem saját maga szerint.
– Szükségünk van magára, Angelo. A menekülteknek szükségük
van magára. Ennek az egyháznak… szüksége van magára – szólalt
meg Monsignor O’Flaherty.
A fiatalember azonban csak a fejét rázta.
 – Túl sok idő telt el úgy, hogy Eva vágyai álltak az utolsó helyen.
Neki van rám szüksége. Neki van szüksége arra, hogy annyira
szeressem, hogy ne tegyek le róla.
– Áruljon el egyvalamit. Arról van szó, hogy nem akar pap lenni,
vagy arról, hogy Evát jobban akarja ennél? – tette fel a kérdést
Monsignor O’Flaherty.
– Evát jobban akarom – felelte őszintén Angelo.
– És ha Eva… ha nem éli túl? Akkor mi lesz? – kérdezte
Monsignor Luciano.
– Nem gondolhatok erre, monsignore. Gondolni sem vagyok
hajlandó erre.
– Nem azt kérem, hogy tegyél le a reményről, hanem azt, hogy
folytasd a munkádat. Pap vagy. Ez nem változott meg. Ha Eva túléli,
ha visszatér hozzád, akkor beszélhetünk arról, hogy elhagyd az
egyházi hivatást, a laicizálásodról – unszolta Monsignor Luciano.
– Nem várok arra, hogy visszatérjen. Elmegyek megkeresni –
jelentette ki a fiatalember.
– Nem szabadulhatsz meg egy vállrándítással a felszentelésedtől,
te is tudod. Ez állandó állapotot jelent – szögezte le
megfellebbezhetetlenül Monsignor Luciano.
Angelo remegő kézzel beletúrt a hajába. A kétségbeesés és a
kimerültség meggörnyesztette, megtépázta az idegeit.
– Akkor feloldozást kapok? – tudakolta fáradtan.
– Nem mutatsz bűnbánatot! – reccsent rá Monsignor Luciano.
Angelo a szívébe nézett. Érzett bűnbánatot? Nem. Nem érzett
semmiféle bűnbánatot.
– Bocsánatot kérek… bocsánatot kérek mindkettejüktől azért,
mert csalódást okoztam, mert nem olyan vagyok, amilyennek
szeretnének. Az érzéseimet, a cselekedeteimet azonban nem
bántam meg.
 – Akkor nem kapsz feloldozást – vágott vissza Monsignor
Luciano.
– Nem kap feloldozást – erősítette meg halk hangon Monsignor
O’Flaherty. – De a munkáját folytathatja. Én megbocsátok magának,
mégpedig tiszta szívemből. És ha engem kérdez, kijelenthetem, hogy
Isten is meg fog bocsátani. Az Úr megértő, Angelo. Maga is tudja,
hogy így van, maga is érzi. Juttat magának is a békéjéből.
Monsignor O’Flaherty dallamos, ír akcentussal elhangzó
szeretetteljes megbocsátása hallatán fáradt megadás vett erőt
Angelón, és a könnyeivel küszködött. Hirtelen minden dühe,
minden lázadása szertefoszlott, és már csak azért küzdött, hogy
talpon maradjon. Annyira kimerült volt. Olyan hihetetlenül
elcsigázott.
– Előkészíttettünk magának egy szobát. Elég hevenyészett, de
muszáj lesz pihennie. Mindjárt eljön a holnap. Gondoskodnunk kell
az ellátmányról, és Eva aranya nélkül nem sokra megyünk –
sóhajtotta Monsignor O’Flaherty.
Angelo benyúlt a hátitáskájába, kinyitotta, majd kiöntötte
tartalmát a vastag szőnyegre. A zsák tele volt arannyal – láncok,
karkötők, dísztárgyak, nyakkendőtűk, gyűrűk.
– Azon a szombaton, amikor az estélyen hegedült, Eva magával
vitte az üres hegedűtokját a Via Tassóra, és színültig megtöltötte
arannyal. Amikor hazament, hogy átöltözzön, kiürítette a tokot, és
odaadta az aranyat Mater Francescának. Aggódott, hogy este
történik valami, és nem tud majd többé hozzáférni a kincshez. Igaza
volt. Valami valóban történt.
– Felismerték. – Ez nem kérdés volt. Monsignor O’Flahertyhez a
saját csatornáin keresztül már eljutottak a hírek.
– Igen. A római rendőrkapitány felesége elmesélte Greta von
Essennek, hogy Eva elismert hegedűművész volt Firenzében. És
hogy zsidó. A százados neje aztán szólt a férjének. Hallgathatott
volna. A barátjának tartotta Evát, de elárulta.
– Igen. Elárulta. De talán képes lesz valamit jóvátenni. Greta von
Essen katolikus. Hithű katolikus, nem úgy, mint a férje. A Via
Rasellára jár misére. Akkor is ott volt, amikor a partizánok bombája
végzett a német rendőrökkel. – Monsignor O’Flaherty elhallgatott, és
elgondolkodva dörzsölgetni kezdte az állát. – Bartolo atya a
lelkipásztora. Említette, hogy a nő az elmúlt két hétben mindennap
elment a templomba. Greta von Essen talán választ adhat néhány
kérdésére, Angelo.

Eva néma döbbenettel meredt az útjelző táblára, de aztán tettetett

jókedvvel megszólalt Pierre.
– Lehetne rosszabb is a helyzet. Ugyanis tudom, hogy hol
vagyunk. Bastogne Frankfurttól nyugatra van – magyarázta. – Innen
szinte teljesen egyenes út vezet oda – mutatott előre, ahol egy út
keresztezte a főutat, amely mellett álltak. Egy teremtett lelket sem
láttak, amit biztató jelnek tekintettek, de közben riasztónak is
találták. Hajnalodott, az ég egyre jobban kivilágosodott, és nem volt
hely, ahol meghúzhatták volna magukat, nem volt hely, amely
menedéket jelentett volna, és nem volt semmijük a ruhájukon és az
Eva cipőjébe csúsztatott aranyreszelőn kívül.
– Milyen messze van? – A lány igyekezett felidézni a
földrajzleckéit, és csúfos kudarcot vallott. Megnyugtatta azonban,
hogy Pierre jobban eligazodott nála.
– Egyáltalán nincs messze… vonattal. Papà régebben sokat járt
Frankfurtba üzleti ügyben. A németek gyártják a legjobb játékokat,
és mindig hozott nekem valami ajándékot.
 – Milyen messze van, Pierre? – A fiú egyértelműen húzta az időt.
– Nagyjából kétszázötven kilométerre – vallotta be halkan.
Kétszázötven kilométer, amelyet németektől megszállt területen
kell megtenni.
– És Svájc milyen messze van? Nem tudod véletlenül?
Pierre megrázta a fejét.
– Nem. Pontosan nem. De legalább olyan messze lehet, ha nem
messzebb.
Eva lerogyott az út mellett, és a térdére fektette a fejét. A fiú
odakuporodott mellé. Egyikük sem érzett magában erőt ahhoz, hogy
folytassa a beszélgetést. Szótlanul, csüggedten nézték, ahogy keleten
felkel a nap, és a fák koronája felett reményteli sugarak tűnnek fel.
– Angelo… – suttogta Eva az egyre terjedő fényt bámulva, amely
dacolt a boldogtalanságával. A látvány szépsége miatt csak még
jobban vágyakozott Angelo után. – Mihez kezdjek? Te mit tennél?
– Kihez beszélsz? – kérdezte halkan Pierre. A lány olaszul szólalt
meg, és a fiú ezt a nyelvet nem ismerte.
– Azt hiszem, az éghez. Ott van mindenki, akit csak szerettem.
Pierre úgy bólintott, mintha tökéletesen megértené.
– Hogy hívnak? – kérdezte váratlanul.
Eva kurtán, hitetlenkedve felnevetett. Szegény gyerek, hiszen
még a nevét sem tudja! Vadidegen számára. És rajta kívül nincs
mása.
– Eva Rossellinek. – Kinyújtotta a kezét, a fiú pedig megszorította,
és határozottan megrázta. Az ujjai ugyanolyan hidegek voltak, mint
a lányé.
– Pierre LaMont – egészítette ki a vezetéknevével a már ismert
keresztnevét.
– Pierre LaMont. Nem hangzik zsidó névnek.
– Nem. Apa nem zsidó, csak anya. De apát így is elvitték.
 Látom, hogyan dideregsz. Milyen nagy ára van, hogy szeress
engem. Milyen nagy ára van, hogy szeress engem.
– Az én apámat is elvitték – mondta Eva. Igyekezett nem figyelni
a fejében felcsendülő szomorú dalra. A szeretetért gyakran iszonyú
árat kellett fizetni.
– Vele beszélgettél az előbb? – Pierre szemmel láthatóan semmi
kivetnivalót nem talált abban, ha valaki az éggel társalkodik.
– Nem. Angelóhoz beszéltem.
– És ő ki?
– Angelo a… Angelo volt a férfi, akihez feleségül akartam menni.
Szerettem… nagyon szeretem.
– És mit válaszolt? – tudakolta komolyan Pierre, mintha
tökéletesen lehetségesnek találná, hogy az ember egy ilyen
beszélgetés során válaszokat kap.
– Nem felelt – lehelte a lány elfúló hangon.
– Szerinted mit mondana, ha felelhetne?
– Azt, hogy imádkozzak. Ha Angelo itt lenne, ő imádkozna – vágta
rá Eva.
– Azt mi is megtehetjük. És aztán?
– Ha Angelo itt lenne… – A lány elgondolkodott, és egy másodperc
múlva már tisztában volt a válasszal, mintha valaki a fülébe súgta
volna. – Ha Angelo itt lenne, azt mondaná, hogy keressek egy
templomot.
Pierre felállt, és Eva felé nyújtotta a kezét. A lány hagyta, hogy
felsegítse, aztán leporolgatta a szoknya hátulját. Mintha bizony épp
az út menti üldögélés során rátapadt földtől és avartól lenne még
piszkosabb a ruhája. Pierre előrement a keresztúthoz, és nyugat felé
fordult.
– Eva, nézd csak! – torpant meg, és előrebökött. – Ott! Látod?
A lány odasietett mellé, és ámulva bámult előre. A fiú a távolba
mutatott, egy karcsú, fehér templomtoronyra, amely kiemelkedett a
festői házacskák közül.
– Merci, Angelo – jelentette ki Pierre.
– Merci, Angelo – suttogta Eva. – Akkor most már csak egy olyan
papot kell találnunk, mint amilyen te vagy.

Greta von Essen csinos nő volt, dús idomú, és legalább olyan magas,
mint a férje. Hiába tűnt azonban ránézésre amazonnak, Greta olyan
félénk, olyan ijedt volt, mint egy kisegér. Angelo figyelte, ahogy
belép a templomba, térdet hajt a kereszt előtt, és gyertyát gyújt.
Látta, ahogy elmond egy rövid imát, majd a gyóntatószékhez megy,
ott több percet tölt, aztán kijön, és elindul a templom végében álló
magas ajtók felé. Angelo ott állt elé, ott vágta el az útját. Nem volt
reverendában, a munkásruháját viselte, meg egy régi sapkát. A nő
nyugtalanul pillantott rá.
Rögtön el is kapta a tekintetét, de aztán azonnal visszanézett rá.
Félrebillentette a fejét, a szeme összeszűkült, ajkával enyhén
csücsörített, mintha nem emlékezne, honnan ismerheti. Angelo
tisztán látta, hogy mikor jött rá, ki lehet.
Greta sarkon fordult, és szapora léptekkel a másik irányba sietett,
az apszistól balra lévő kijárathoz. Angelóban fellobbant a harag, és
bele sem gondolva üldözőbe vette a nőt, szinte már futott, ügyetlen
léptekkel loholt, hogy utolérje.
– Álljon meg! – szólt utána parancsoló hangon, mire Greta még
gyorsabban szedte a lábát. – Csak beszélni szeretnék magával.
Ennyivel tartozik nekem.
A nő olyan hirtelen torpant meg, mintha már megszokta volna,
hogy utasításokat kap. Lassan megfordult, és feldúltan a férfi
szemébe nézett.
– A férjem azt mondta, hogy maga meghalt. – A hangja vádlón
csengett, mintha nem tartaná egészen tisztességesnek Angelo
részéről, hogy életben van.
– Meg kellett volna halnom. Arról is beszámolt, hogy milyen
halált szánt nekem?
A nő nemet intett.
– Persze hogy nem. Mert garantálom, hogy attól sem szeretetet,
sem rajongást nem érezne iránta. Azt elmondta, hogy Evával mi
történt?
Greta kurtán biccentett, lesütötte a szemét, és a kezében tartott
retikülre szegezte a pillantását. Egész testében reszketett.
– Mesélje csak el nekem is. – Angelo nem kiabált, és igyekezett
könnyedebb hangot megütni.
– Deportálták.
– Hová?
– Nem tudom.
– Eva nem jelentett magának annyit, hogy megkérdezze? – A
fiatalember hangja halk volt, a nő mégis összerezzent tőle.
– Hazudott nekem!
– Hogyan? Mit hazudott magának Eva?
– Nem mondta el, hogy zsidó.
– Mert maga rosszul kezelte volna az igazságot. Ez nyilvánvaló.
Hiszen nézze csak meg, mi történt Evával… és velem is… amikor
maga tudomást szerzett a dologról.
– Azt állította, hogy maga a bátyja. – Egy újabb vád, amelyhez
Gretának semmi köze sem volt, de szemmel láthatólag arra
használta, hogy igazolja vele a tettét.
– Nem vagyok a bátyja.
– Akkor kétszer is hazudott.
 – Egy gyilkos gazember a férje, és maga olyan hazugságokon akad
fenn, amiket valaki azért mondott, hogy mentse az életét?
– Maga legalább pap? – kérdezte a nő mérhetetlen megvetéssel.
– Igen.
– Nem lehet valami jó pap – csattant fel hevesen Greta.
– Nem. Talán tényleg nem vagyok az, de mindig megtettem
minden tőlem telhetőt – felelte őszintén Angelo. Ekkor hirtelen
ráébredt arra, hogy ez valóban így volt: mindig megtett minden tőle
telhetőt, amit csak az ereje és a rendelkezésére álló erőforrások
lehetővé tettek.
– A férjem szerint maga szerelmes Evába. – A nő megint olyan
lenézőn beszélt, mintha végtelenül undorítónak találná Angelo
szerelmét.
– Szerelmes vagyok belé. Mindig is szerettem. És meg fogom
találni. – Rendületlenül, büszkén nézett farkasszemet Gretával.
– Tudtam, hogy volt valakije. Maga az a fiú a szülővárosából.
Akiről nem volt hajlandó beszélni.
Angelo bólintott, mire a nő szinte a szeme láttára zsugorodott
össze, és amikor újra felnézett, a pillantása már nem volt sem
védekező, sem megvető. A tekintetéből egyedül bűntudatot lehetett
kiolvasni.
– Nem akartam elmondani Wilhelmnek. Kedveltem Evát. De
tudtam, ha a férjem valami módon megtudja, és rájön, hogy nekem
tudomásom volt a dologról, akkor bántani fog. Frau Caruso
felismerte Evát, így csak idő kérdése volt, hogy ezt mikor említi meg
mások előtt. Túlságosan érdekes hírnek számított. Szaftos
pletykának.
– Meg kell tudnia, hogy hová vitték Evát. Megteszi?
– Nem tudom – suttogta a nő a fejét ingatva. Amikor megriadt,
mindig gyámoltalannak mutatkozott, és Angelo úgy sejtette, hogy
Greta von Essen szinte az egész életét rémülten tölti.
– Tudja meg, hogy hová vitték, és mi mindent megteszünk azért,
hogy kijuttassuk Rómából, ha segítségre lenne szüksége. Haza kell
térnie, signora.
Greta ennek hallatán felkapta a fejét.
– Miért? Hát nem a németek állnak nyerésre? Az amerikaiak
vereséget szenvedtek Anziónál… vagy nem?
A fiatalember megrázta a fejét. Tudta, hogy csak idő kérdése.
Isten nem hallgat el örökre.
– Csak lelassították az előretörésüket. De Amerikának megvannak
a fegyverei és a hadereje ahhoz, hogy győzzön. És ami ennél is
fontosabb: az igazságért harcolnak. Mindenáron véget kell vetni
annak az iszonyatnak, amelyet megtapasztaltam. Ez a háború nem
arról szól, hogy van két egyenlő, ám más-más oldalon álló fél, akik
nem értenek egyet valamiben. Ez a háború a helyes és helytelen, a
jó és rossz között zajlik. A rossz, a gonosz térhódítását kell
megállítani. És meg is fogják állítani. Amikor pedig ez bekövetkezik,
a magához hasonló emberek is célkeresztbe kerülnek.
– Ha kiderítem, hová vitték Evát, hogyan üzenhetem meg
magának? – kérdezte suttogva a nő. Nem szállt vitába arról, hogy mi
helyes vagy helytelen, jó vagy rossz. Valamelyest tudnia kellett
mindenről. Tudnia kellett.
– Szóljon Bartolo atyának. Ő majd értesít.


1944. május 10.

Vallomás
Nem tudom, mitévő legyek.

Evát Bergen-Belsenbe vitték. Először megkönnyebbültem, hogy nem

Auschwitzba, de aztán rájöttem, Bergen-Belsenről még csak azt sem
tudom, hogy hol van. Greta von Essen megtartotta az ígéretét, és
kiderítette. Bartolo atya szerint a nő teljesen biztos volt benne, mert
látta a szállítási nyilvántartást. Fogalmam sincs, hogy csinálta, és
nem is kérdezhettem meg. Greta von Essen néhány napja elhagyta
Rómát – egy Németországba visszatérő apácacsoporttal ment haza,
akik húsvéti zarándoklatra érkeztek a Vatikánba. Monsignor
O’Flaherty intézte el.
Észak-Németország. Bergen-Belsen. Megvan az úti célom. Ami
ennyi erővel akár a Holdon is lehetne.
Ahogy múlnak a napok, a római német rendőrség egyre aljasabbá
és egyre kétségbeesettebbé válik. Meglepetésszerű razziát rendeztek a
San Lorenzo negyed egyik kolostorában, amelynek során
letartóztattak és elfogtak három szerzetest és tizenkét külföldi zsidót.
Egy fiú megpróbált elszökni, mire a szülei szeme láttára lőtték agyon.
Amikor a szülők rávetették magukat a mozdulatlan testre, őket is
lelőtték. A szerzeteseket az elfogott menekültekkel együtt börtönbe
zárták.
Egy helybeli fasiszta elöljáró bizalmasan figyelmeztetett minket
arra, hogy razzia készül egy Rómától délre található, elhagyatott
villában, ahol kapucinus szerzetesek ötven zsidó árvát bújtattak és
viselték gondjukat. Egyetlen órával sikerült megelőznünk a
németeket. A gyerekeket a razzia idejére a környező falvak
otthonaiban helyeztük el. Amikor a németek elmentek, visszavittük
őket a villába, és újra rábíztuk a kapucinusokra. Mind azért
imádkozunk, hogy a németek ne térjenek vissza.
Egyfajta macska-egér, „pap és préda” játék ez, és kész csoda, hogy
nem omlanak össze többen a hihetetlen nyomás alatt. De van célunk,
és a pillanatban élünk, egyikünk sem gondol előre egyetlen nappal
sem. Ügyeskedünk, imádkozunk, és ha időnk van, alszunk is.
Melegszik az idő, és a város legdélibb részén lakók elkezdtek
panaszkodni a bűz miatt – azok, akik az Ardeatina katakombái és
barlangjai közelében élnek. A holtak tudatják, hogy ott vannak.
Hasonlóképpen a halál szagát árasztja a városban uralkodó düh és
félelem, a megszállók kétségbeesése, a közeledő vég. Egyikünk sem
lesz képes sokkal tovább kitartani. Eva miatt azonban én megteszem,
és bárhol legyen is, neki is muszáj kitartania.

Angelo Bianco
 24. FEJEZET

AZ AMERIKAIAK

Amikor 1944. június 4-én az amerikai 5. gyalogoshadosztály katonái

végre eljutottak Rómáig, nem történt semmi falrengető. A németek
egyszerűen kivonultak. A Via Tassón álló főhadiszállásról
eltávolították a hosszú, vörös lobogókat és a náci zászlókat. A
rekvirált lakásokat kiürítették. A politikai foglyokat sorsukra
hagyták, és elmentek. Voltak, akik szerint ezt a pápa befolyásának
lehetett köszönni, mások úgy vélték, stratégiai átrendeződés történt.
Akadtak néhányan, akik azzal magyarázták, hogy ez a Róma
történelmi és művészeti jelentősége iránti tisztelet jele volt, de
bárhogy legyen is, amikor eljött az idő, a németek távoztak.
Aztán az emberek visszafojtott lélegzettel, minden hírre
odafigyelve várni kezdtek. Egy nappal az amerikaiak bevonulása
előtt repülőgépekről tájékoztató anyagot dobáltak le. A
szórólapokon azt kérték, hogy a civil lakosság ne hagyja el az
otthonát, és amennyiben fegyveres konfliktusra kerülne sor,
mindenképpen maradjanak távol tőle. De nem voltak harcok. Nem
volt bombázás. Csak a szórólapok hullottak némán a derült júniusi
hajnalon.
Amikor begördültek a városba az első amerikai teherautók és
tankok, az emberek nem maradtak a házaikban. Táncra perdültek
az utcákon. Igazán különös látvány volt. Az olaszok, akik hatalomra
emeltek egy könyörtelen diktátort, és Németország fiaival karöltve
harcoltak és haltak meg, most kitörő örömmel üdvözölték az
amerikaiakat a fővárosukban. Amikor mindössze kilenc hónappal
korábban megjelentek Rómában a német tankok és csapatok,
emberek adták életüket, hogy ezt megakadályozzák. Ami sokat
elmondott az olaszok érzéseiről, arról, mennyire gyűlölték, hogy
olyan háborúban kellett részt venniük, amelyre közülük csak igen
kevesen vágytak, és nevetséges személyekért, felháborító célokért
kellett harcolniuk és meghalniuk.
Angelo keserédes megkönnyebbüléssel nézte, ahogy a
macskaköves utakon végigdübörög a katonai járművek sora, és az
emberek örömükben sírnak. Mario és kis családja, a Szent Cecília
apácái, még Monsignor Luciano és a nővére is kimentek az utcára,
hogy üdvözöljék az amerikai katonákat, akik a városba begördülve
mosolyogva integettek, mintha filmsztárok lennének. Róma
számára a háború véget ért. Az egyházi személyek, az ellenállás, a
bujkáló zsidók számára ez a nap kimagasló diadalt jelentett.
Túlélték.
Sokan túlélték.
De voltak, akik nem. Voltak, akikre még mindig halál várt. A
háború nem ért véget azok számára, akiket elhurcoltak. Nem ért
véget Eva és a számtalan zsidó számára, akiket északon és keleten
táborba zártak. Nem ért véget a szövetséges katonák számára, akik
tovább harcoltak, visszavonulásra kényszerítve a németeket.
Két nap múlva, június 6-án Angelo egy papokból álló kisebb
társasággal körülülte a rádiót a Vatikánban, és meghallgatták,
ahogy a BBC-n bejelentik, hogy „eljött a D-nap”.
– Ma kora reggel a szövetséges csapatok támadást indítottak
Hitler „európai erődjének” északnyugati szakasza ellen – közölte a
hírolvasó. – Eisenhower tábornok vezetésével a szövetséges
haditengerészeti erők erős légitámogatás mellett megkezdték a
partraszállást Franciaország északi partjainál.
Az elkövetkező napok során a Hitler ellen szövetségre lépett
államok nyugtalan szívvel és remegő kézzel várták a jelentéseket, a
legfrissebb híreket. A németek az első napon mindössze ezer
embert vesztettek, miközben tízszer ennyi szövetséges katona
pusztult el. Június 12-re azonban mind az öt normandiai hídfőállást
összekapcsolták, a terület a szövetségesek irányítása alá került, és
ebből az előnyös pozícióból kezdhették meg a német csapatok
kiűzését Franciaországból.
Normandiától egyenes út vezetett kelet felé, Párizsba, és amikor
augusztus végén a francia fővárost is felszabadították, Angelo
elérkezettnek látta az időt, hogy hozzáfogjon a terve
megvalósításához. Az 5. gyalogoshadosztály egyik katonájától
kapott tanácsot, egy őrnagytól, aki már egy éve Olaszországban
állomásozott.
– Az 5. hadosztályt szétbontják. Minket Franciaországba küldenek
át. Az olaszországi harcok megrekedtek, atyám. Átkozottul régen itt
vagyunk már, megharcolunk azért, hogy elfoglaljunk egy dombot,
aztán látjuk, hogy ott van rögtön mögötte egy másik. Bevettük
Rómát, de ha a dolgok továbbra is úgy mennek, mint az elmúlt
kilenc hónapban, akkor annyi szent, hogy addig nem hagyhatjuk el
Olaszországot, míg valaki meg nem adja magát, a németek vagy mi.
Itt centiméterekért csatázunk. Ha el akar jutni ehhez a lányhoz,
akkor az lesz a legjobb, ha a Németországba induló amerikai
csapatokkal tart.
Angelo beszámolt Monsignor O’Flahertynek a döntéséről. A férfi
az áldását adta, de arra is emlékeztette, hogy „még mindig pap”.
Nem történt meg a laicizációja. Nem kapna engedélyt arra, hogy
megnősüljön. Az ilyesmit úgyis csak a pápa engedélyezheti,
márpedig ő nem szokta. Ha el akarja venni Evát, a katolikus
egyházra ne számítson. De Monsignor O’Flaherty attól még
megölelte, és a lelkére kötötte, hogy amikor megtalálja a lányt,
mindenképpen hozza vissza Rómába, hogy újra találkozhassanak.
Az amerikai hadsereg a helyiek által Villa Mediciként ismert,
frissen felújított Hassler Hotelt szemelte ki főhadiszállásnak az ott-
tartózkodásuk idejére. Angelo egyszer csak ott találta magát a
szállodában, reverendába öltözve, botját gondosan elrejtve, és arra
várt, hogy beszélhessen az 5. hadtest parancsnokával, aki két
hónappal korábban bevonult a városba. Megfogadta az őrnagy
tanácsát. Azért jött, hogy beálljon a seregbe, olyan minőségben,
amilyenben hasznát veszik. Az volt az egyetlen célja, hogy eljusson
Németországba.
A szálloda tele volt Eva emlékével, pedig jelen állapotában még
csak nem is emlékeztetett arra a helyre, ahol a lány egy
ellenségekkel teli teremnek hegedült azon az estén. Olyan tisztán
látta maga előtt: sugárzott a fekete estélyi ruhában, karcsú nyaka
ráhajolt a hangszerére, fülében megcsillant a gyémánt, a szeme
felragyogott, ahányszor csak Angelóra pillantott. A fiatalember az
egyik fülbevalót a tenyerébe vette azon az éjszakán, amikor a
szállodai fürdőszobában a mosdó fölé hajolva eltöprengett a jövőn.
A fürdőtől kimelegedett, ám az este eseményeitől megfagyott benne
a vér. A razzia megtépázta az idegeit, az érzelmei hullámoztak.
Ekkor érezte meg, hogy megváltozott a fontossági sorrend az
életében, és ahogy a kezében tartotta a fülbevalót, miközben Eva a
szomszédos szobában aludt, szinte belebetegedett a szerelembe, és
belefáradt a várakozásba.
– Atyám? Mit tehetek magáért? – Az iroda ajtajában jó fizikumú,
tiszta egyenruhát viselő, hátrafésült hajú férfi állt, aki cigarettát
szorított a foga közé, és intett, hogy menjen be. Az „iroda” ugyanaz a
ruhatár volt, ahol Eva annak idején megosztotta vele gyanúját a
razziáról. Angelo felállt, és a parancsnok mögött belépett a
helyiségbe. Annyira igyekezett leplezni a bicegését, hogy talán épp
ettől vált szembeszökőbbé. Úgy döntött, hogy azonnal a lényegre
tér, és miután leült a férfival szemben, rögtön bele is vágott.
– Azért jöttem, hogy megtudjam, nem lehetnék-e valami módon a
katonáik segítségére.
– Vannak tábori lelkészeink, atyám, de néhánnyal több mindig jól
jön. Erre gondolt?
– Tizenegy éves korom óta Olaszországban élek, de amerikai
vagyok. Folyékonyan beszélek németül, olaszul, és elég tűrhetően
franciául. A lelkészség mellett tolmácsolhatnék is.
– De miért? A hadsereg nem fizet valami jól, és magának nem
muszáj ezt csinálnia.
– Nagyon is muszáj. Egyébként egy pap sem keres vagyonokat. De
általában nem is ezért csináljuk, ugye, parancsnok úr?
– Ebben igaza van, padre. De mi a maga indítéka?
– Öt hónapja deportáltak egy zsidó lányt… egy lányt, aki nagyon
fontos nekem… és egy észak-németországi koncentrációs táborba
küldték. Szándékomban áll megkeresni. Úgy hallottam, ennek az a
legegyszerűbb módja, ha az amerikai hadsereggel tartok
Németországba. Szívesen szolgálok bármilyen beosztásban, feltéve
hogy oda irányít, ahonnan a leggyorsabban juthatok át
Németországba.
– De utána is maradnia kell. Még ha valami csoda folytán
megtalálja is azt a lányt, akkor is végig kell csinálnia az egészet.
Nem léphet ki.
– Értem. Az egyetlen célom az, hogy megtaláljam, és biztos helyre
küldjem. A kötelezettségeimet végig ellátom.
 – O’Flaherty atya mondta, hogy nagyon eltökélt.
Angelo összerezzent a monsignore nevének említésére.
– Üzenetet kaptam tőle, amelyben jelezte, hogy meg fog keresni.
O’Flaherty atya több lelőtt pilótánkat rejtette el a németek elől.
Tartozunk neki. Értésemre adta, hogy úgy hálálhatom meg, ha
segítek magának.
Angelót annyira megérintette a nagyvonalú gesztus, hogy csak
bólintani tudott. O’Flaherty aztán tényleg megtett minden tőle
telhetőt.
– Mi a helyzet a lábával? Biceg.
– Gyerekkori sérülés. Minden ismerősömnél kitartóbban
gyalogolok. Mindig elvégzem a feladatomat, parancsnok úr. Nem
kell aggódnia miattam.
A parancsnok felnevetett, és előrehajolt.
– Hiszek magának, atyám. Úgy hallom, külön őrangyal vigyáz
magára. Monsignor O’Flaherty beszélt a mészárlásról az
Ardeatinán. Megígérhetem, hogy ez nem marad büntetlenül.
– Sok jó embert gyilkoltak meg aznap – jegyezte meg fojtott
hangon Angelo.
– Sok jó ember veszett oda ebben az egész átkozott háborúban. Ez
ad erőt nekem. Megteszek mindent, hogy segítsek megtalálni azt a
lányt. De figyelmeztetnem kell, nagyon hosszú és nehéz út áll
előttünk. A németek még nem adták fel, és amíg küzdenek, addig
nekünk is harcolnunk kell.
– Nem tudom, mi mást tehetnék. Nem vonatozhatok el
Németországba, hogy azt követeljem, engedjék szabadon. De
képtelen lennék itthon ülni. Mennem kell. Egyedül a hit tartja
bennem a lelket, hogy ott van… És ha időben érek oda… ha ki tud
tartani addig, míg oda nem érek… akkor meg is teszem.
A parancsnok mélyen leszívta a cigarettafüstöt, és miközben
kifújta, alaposan megnézte magának Angelót. Aztán úgy bólintott,
mintha elhatározásra jutott volna, és a döntés nem okozna
különösebb gondot.
– Három nap múlva egy katonai transzport indul
Franciaországba. Velük megy. Bőven lesz tennivalója, és egy idő
után valószínűleg azt kívánja, bár sose jelentkezett volna. A 20.
páncéloshadosztály épp megérkezett Dél-Franciaországba. Gyorsan
készülnek előretörni, a francia–német határ mentén haladnak majd
végig. Ennél többet nem tehetek magáért, atyám. Szerencsés utat.

– Veled megyek – jelentette ki határozott hangon Mario.

– Nem, dehogy jössz velem! – Amikor Angelo lebaktatott a Szent
Péter-bazilika lépcsőjén, a kapun túl ott találta az elszánt tekintetű
Mariót, katonai zsákkal a hátán.
– Orvos vagyok. Be fognak venni. Nem beszélek valami jól
angolul, de te igen. Végtére is amerikai vagy. Együtt meg tudjuk
csinálni. Én orvos vagyok, te gyógyító. A lelkek gyógyítója. Isten
doktora. – A férfi mosolyogva megvonta a vállát.
– Az ám! Mindenfelé lelkeket gyógyítok – jegyezte meg Angelo
önironikus mosollyal. Az eltelt néhány hónap során főleg világi
természetű feladatai voltak: élelmiszer, menedék, biztonság. Nem
végzett szent szertartásokat, mert érdemtelennek érezte magát,
hiszen már eldöntötte, hogy elhagyja a papi hivatást, ha megtalálja
Evát.
– Veled megyek – ismételte meg az orvos.
– De Mario, neked feleséged van, és három gyereked, akik
megjárták a poklot. Végre szabadon folytathatjátok az életeteket.
Szükségük van rád. Gondolj rájuk.
 – Giulia egyetért velem. A gyerekekkel a zárdában marad, én
pedig minden hónapban elküldöm nekik az illetményemet. Ott
biztonságban lesznek, és Giuliának bőven lesz segítsége. Nem
vagyok katona. Nem harcolni készülök. Életeket fogok menteni,
amiért fizetést kapok. És ha nem kellek, akkor elmegyek a
Vöröskereszthez. A háborút bujkálva töltöttem, miközben
legyilkolták a népemet. Én így tudom jobbá tenni a világot… így
harcolok… Nincs munkám…
– De találhatnál! Ha történne veled valami, sosem bocsátanám
meg magamnak. A világ nem engedheti meg magának, hogy még
több zsidó férfi vesszen oda. A világ nem engedheti meg magának,
hogy elveszítsen egy olyan embert, mint te, és kész! Ne tedd rám ezt
a terhet – szakította félbe Angelo.
– Sosem leszek képes megbocsátani magamnak, ha nem tartok
veled. Eva Rosselli ott ült az ajtómnak vetett háttal, és a lábát a
falnak feszítve akadályozta meg, hogy kinyíljon, miközben a
Gestapo átlőtte az ajtót. Egyedül, segítség nélkül mentette meg az
egész családomat. És elhurcolták. A szomszédom, Signora Donati a
gépfegyveres katonáktól sem ijedt meg, és félrevezette őket, amikor
azt állította, hogy a lakásunk üresen áll, és senki sem lakik benne.
Őt is elhurcolták. Hányszor láttam, hogy újra meg újra veszélynek
teszed ki magad. Figyeltem, hogyan ügyeskedsz, hogyan
manőverezel, és mennyit dolgozol, hogy gondoskodj zsidók
százainak a biztonságáról. Megvertek, és a halálba küldtek,
elárulhattál volna bennünket. Kiadhattál volna bennünket. De nem
tetted.
Eddig kénytelen voltam hagyni, hogy mindenki más hozzon
áldozatot értem és a családomért. Muszáj volt. De már nem az.
Rajtam a sor. Ott akarok lenni, amikor felszabadítják a táborokat.
Rajtam a sor, hogy életeket mentsek. Veled megyek, Angelo. Nem
akadályozhatod meg.


1944. december 13.

Vallomás
Képtelen voltam megválni Eva hegedűjétől.

Hegedűtokkal a hátamon meneteltem végig Franciaországon.

Mindenki azt kéri, hogy játsszak valamit, és amikor bevallom, hogy
nem zenélek, úgy néznek rám, mintha elment volna az eszem. Talán
így is van. Minden mást a Szent Cecília apácáinál hagytam, beleértve
a három megmaradt naplót. Eva hegedűjétől azonban képtelen
voltam megválni. Biztosan játszani akar majd, amikor rátalálok.
A katonák fura alaknak tartanak. A papi gallérom már
önmagában is összezavarja őket, főleg, hogy nem reverendával,
hanem a megszokott katonai egyenruhával viselem. A tábori
lelkészek általában úgy öltöznek, mint a többi katona. Azt hiszem,
Mario azzal akarta elejét venni a spekulálásnak, hogy néhányuknak
elmesélte a történetemet, mert most már mintha mindenki tudná,
hogy a hegedű, amelyen nem tudok játszani, azé a lányé, akit keresek.
Ugyanakkor az is igaz, hogy Mario nem beszél valami jól angolul,
szóval ki tudja, miféle történetet kanyaríthatott belőle.
De az állandó csipkelődés sokat enyhült, és már mindenki Angelo
atyának hív. Pár katona Angel Babynek nevez, de itt teljesen
megszokott, hogy mindenkire beceneveket aggatnak – mintha azt
jelezné, hogy kedvelik az embert. Bizonyos szempontból olyan itt,
mint a papneveldében, csak éppen fegyverek vesznek körül, kevesebb
az étel, és több a fagyásos sérülés. Pozitívum még, hogy a féllábú
embernek csak egy lábát fenyegeti a gangréna.
 Van egy zsoltár, amelyben szerepel egy sor „az enyémhez
hasonlóan lázadó és büszke lélek” megmentéséről. Protestáns zsoltár,
anyától hallottam réges-régen. Tegnap este egy katona énekelte a
felekezethez nem kötött istentiszteleten, amit a hadosztály számára
szerveztem. Igazán nem szeretnék szentségtörőnek mutatkozni, de
meggyőződésem, hogy a vereség beismerésétől már csak az én lázadó
lelkem választ el, és egyáltalán nem akarom, hogy megmentsenek
tőle.
Majdnem négy hónapja, hogy elhagytam Rómát. Lassan kilenc
hónapja láttam utoljára Evát. Most éppen minden magyarázat nélkül
keletre irányítanak minket, Luxemburgba, ahelyett, hogy folytatnánk
az utunkat Németország felé. Nagy önfegyelemre van szükség ahhoz,
hogy ne hagyjam el az egységemet, és ne vágjak neki egyedül. Csak
imádkozni tudok, hogy Eva lelke éppolyan lázadó legyen, mint az
enyém.

Angelo Bianco
 25. FEJEZET

BELGIUM

Könyörtelen hideg volt. Az egyik katona találó módon azt mondta,

hogy a köd olyan, mintha fehér vattacukorba süppednénk bele – ezt
a hasonlatot alapul véve a hideg pedig olyan volt, mintha egy dézsa
fagylaltban ülnének, amely azonban nem édes, és nem is kellemes
élmény. Többen hivatkoztak arra, hogy a feljegyzések szerint ennél
hidegebb tél még nem volt, és Angelo biztosra vette, hogy ez így
igaz. Ugyan New Jersey-ben született, de Firenze és Róma
időjárásához volt szokva – télen mindkét városban hideg volt,
ugyanakkor egyik sem volt az Ardennekhez fogható. Még soha
életében nem fázott ennyire, és nem érezte magát ilyen
nyomorultul. Megpróbált nem gondolni arra, hogy Eva egy észak-
németországi táborban van, és hogy ott miféle hőmérsékletet és
milyen körülményeket kell elviselnie. Ha felmerült benne a
gondolat, összeszorította a fogát, és igyekezett nem panaszkodni.
Egyfolytában alkudozott Istennel. Tartsa életben Evát. Ha Evát
életben tartja, akkor ő cserébe elvisel bármit, amit csak kell.
Isten azonban nem így működött, nem alkudozott, és nem
kiabált. Nem mindig mutatkozott meg. Sőt ez tulajdonképpen elég
ritkán fordult elő. Angelo kénytelen volt híven megvizsgálni, hogy
miféle bizonyítékot talál a létezésére. Isten még mindig hallgatott.
Képtelenül néma volt. Mint a hó, a köd, az égbolt. Hallgatott, amikor
Angelo a 20. páncéloshadosztály nyomában végigmenetelt
Franciaországon egészen Metz külvárosáig, a francia–luxemburgi–
német határig, abban reménykedve, hogy innen továbbmennek
Németországba, kikényszerítik a háború befejezését, és neki végre
esélye nyílik arra, hogy elinduljon a táborba, ahová Evát vitték.
Metz valóban diadalt jelentett a szövetségeseknek, ám nem volt
olyan átütő győzelem, hogy halálos sebet ejtsen a Reichen. Marióval
mindketten vártak – az orvos haza szeretett volna menni, Angelo
tovább akart haladni. Isten pedig végtelen hallgatásba merült.
Az ardenni erdőben is csend honolt. Baljós csend. Csak
„kísértetfrontnak” nevezték a talaj felett lebegő hideg, fehér pára és
a háború zajától háborítatlan csend miatt. A katonák arról
beszélgettek, hogy mikor mehetnek haza. Az Ardennekbe küldték
azokat a hadosztályokat, amelyek túl sok embert vesztettek, vagy
pihenésre volt szükségük. Majd száznegyven kilométeren át egyedül
erdőt lehetett látni, és az amerikaiakat váratlanul érték az
események.
December 16-án hajnalban ugyanis minden megváltozott, amikor
az eget reflektorok fénye világította be, a csendet pedig tüzérségi
zárótűz szaggatta foszlányokká. A ködöt és a rossz időt kihasználva
német katonák tömege özönlött át a száznegyven kilométer hosszú
frontvonalon Belgiumba.
Angelo osztaga már átért Luxemburgba, mert úgy tudták, hogy
ott szállásolják el őket. Azonban ahelyett, hogy megálltak volna,
ahogy az eredeti tervben szerepelt, továbbküldték őket egy Noville
nevű belga városba – mintha senki sem tudta volna, pontosan mi a
parancs. A fiatalember már egy ideje ráébredt arra, hogy ilyen az
élete a hadseregben szolgálóknak, a tábori lelkészeknek,
szanitéceknek és a katonáknak. Ha valaki kiadja az utasítást, a
csapat elindul. Talán jobb volt így, hogy nem tudták, mi vár rájuk,
hogy nem sejtették, mire számíthatnak a kanyaron túl. Néha talán
jobb volt, amikor Isten hallgatott.
Noville-ben egy századhoz rendelték őket, amely már korábban
megkapta a parancsot, hogy akadályozza meg a német 2.
páncéloshadosztály előretörését. Senki sem tudhatta, hogy tízszeres
létszámfölénnyel és az övékét messze meghaladó tűzerővel kell
szembenézniük. Talán ez is így volt jobb – úgy harcolni, hogy ne
tudják, milyenek az esélyeik. Minden fegyverre fogható ember
fegyvert fogott, és a városban közelharc tört ki, amelynek a tankok
felbukkanása vetett véget. Amikor már a nyakukban lihegtek a
Tigrisek, parancs érkezett, hogy mindenki vonuljon vissza az öt
kilométerrel távolabb található Bastogne-ba.
– Minden Bastogne-ban ér össze, fiúk – közölte velük a
parancsnokuk. – Olyan, mint valami kerékagy, hét főútvonal fut
össze mellette. A németek tudják, hogy muszáj elfoglalniuk, ha az
ellenőrzésük alá akarják vonni a területet, aztán továbbhaladni
Antwerpen felé, amely a szövetségesek legnagyobb ellátóbázisa a
nyugati fronton.
Az öt kilométeres menetelés korántsem volt egyszerű. Árkokban
kellett fedezéket keresniük, miközben még hátulról is lőttek rájuk,
és úgy próbálták ellátni a sebesült katonákat, hogy a fejük felett
süvítettek el a golyók. De aztán megérkeztek a 101. légideszant
ejtőernyősei, hogy az utolsó percben megmentsék őket, és
segítsenek a csapatnak betántorogni Bastogne-ba, ahol újabb
összecsapás várt rájuk.
– Ez elég véres lesz – jósolta a parancsnokuk. – Ebben az időben
nem számíthatunk légi támogatásra. Ember ember ellen fog
harcolni. Vagy mondhatjuk úgy is: Tigris tank a játék puska ellen. A
rohadt életbe! Olyan hideg van itt, mint egy jégszekrényben!
 – Elég, ha lelassítjuk őket. Csak addig kell pokollá tenni az
életüket, míg ki nem tisztul az idő, és meg nem jönnek a repülőink,
hogy szétlőjék őket – biztatta őket a 101. egyik parancsnoka, mire
mindenki bólintott, összehúzta magát, és felkészült.
Szerencsére Bastogne lakói abban a percben elmenekültek a
városból, hogy a környéken elterjedt a közeledő német
páncéloshadosztályok híre. Összekapkodtak mindent, amit hirtelen
lehetett, és kézikocsijukat maguk mögött húzva elhagyták álmos
városkájukat, valószínűleg azon töprengve, hogy ki parancsol majd,
amikor visszatérnek. A lakók között voltak, akik újra kiakasztották
az ajtajuk fölé a náci zászlót, csak hogy biztosra menjenek. Az
evakuálás megkönnyítette az egészségügyi állomás kialakítását, és
az egység kezdetleges kórházat rendezett be a Rue Neufchâteau
egyik háromemeletes épületének az alagsorában. A földszinten
valami bolt volt, fölötte egy lakrész, amelyet a szanitécek
használatba vettek. Elcsigázott egységük többi tagját az utca
túloldalán, úgy három házzal lejjebb, egy bérházban helyezték el.
A következő napokban folyamatos volt az ágyúzás. Angelo és
Mario végigjárta a sebesülteket a környékről származó két önkéntes
ápolónővel és Jack Priorral, a hadosztály mellé kirendelt amerikai
orvossal. Megtettek minden tőlük telhetőt a rendelkezésükre álló
szegényes eszközökkel – néhány kötés, egy kis morfium,
antibiotikum tabletta és vérplazma. Ennél még a 101. légideszant
egészségügyi állomásán sem tudtak többet nyújtani, amelyet jóval
távolabb állítottak fel egy régi belga laktanyában. A legnagyobb
gondot a gangréna jelentette, és dr. Prior nem sebész volt. Főleg
abban reménykedhettek, hogy sikerül életben tartaniuk a
sebesülteket addig, míg evakuálni nem tudják őket – erre azonban
még nem kerülhetett sor, és nem is fog, hacsak nem tudják
visszavonulásra kényszeríteni az ellenséget.
 December 12-re Bastogne-t teljesen körülvették a németek. A 101-
esek és a 20. tüzérzászlóalj katonáinak nagy része a városban
rekedt. A katonák vicceket gyártottak. „Szegény ördögök,
körülvettek minket. Nem számít, hová lövünk, mindenképpen
eltalálunk valakit.” „Szegény ördögök” – az elkövetkező napokban
ez lett a csatakiáltás.
December 22-én egy német parancsnok levelet küldött McAuliffe
tábornoknak, amelyben megsemmisítéssel fenyegetett, amennyiben
nem adják át Bastogne-t. „Frászt!”, hangzott McAuliffe tömör
válasza. A katonák jót kacagtak, Angelo pedig vagy tíz percen át
törte a fejét a megfogalmazáson, de aztán ő is felnevetett, mert arra
gondolt, hogy egyszerűen csak ezt a szleng szót nem érti. Rájött,
hogy kedveli az amerikaiakat, és büszke rá, hogy ő is az, még ha
csak azon az alapon is, hogy ott született.
Valószínűleg azért is volt könnyű visszautasítani a megadásra
vonatkozó követelést, mert ekkorra már hallották a híreket arról,
hogyan mészároltak le a németek Malmedy falu mellett majdnem
száz amerikai katonát – azokat a katonákat, akik alig néhány nappal
korábban megadták magukat egy német páncéloshadosztálynak.
Angelo végül arra jutott magában, hogy McAuliffe válasza vagy azt
jelenti, hogy „baromság”, vagy pedig azt, hogy „menjen a pokolba”.
Nagyon is megtette mind a kettő. Az amerikai csapatok oldalról
kezdték szorongatni a németeket, a 101. pedig nem volt hajlandó
megadni magát, így a bastogne-i csata majdnem egy egész hétig
elhúzódott.
Angelo nagyon igyekezett, hogy a haldoklóknak fizikai és lelki
segítséget tudjon nyújtani. Arra jutott, hogy talán nem is lenne rossz
orvos belőle, ha megérné a háború végét… ha megtalálná Evát… ha
valaha hazajutnának. Valamit csinálnia kell, ha már nem lehet pap.
Olyan karácsonya sem volt még, mint ezen a december 24-én,
amikor sötétedés után egy idős nő bukkant fel az egészségügyi
állomáson, és azt kérte, segítsenek az egyik helybeli, vajúdó nőnek.
Mario épp sebet varrt össze, dr. Prior pedig egy erős vérzést
próbált elállítani. Mario riadtan körülnézett, hogy kit küldhetne el a
kitartó öregasszonnyal, aki egyfolytában a karját rángatta, sürgette,
a fájások erősségéről és hosszáról karattyolt, meg arról, hogy a
kisbaba valahogy elakadt.
– Angelo! – kiáltott oda a fiatalembernek. – A közelben egy nő
éppen szül. Segítségre van szüksége.
– Miért nem evakuálták a többi lakóval együtt? – Angelo óvatosan
megitatott egy sebesült katonát, aztán elindult az idős nő felé.
– Az anya félt, hogy útközben törnek rá a fájások. Úgy néz ki, jók
voltak a megérzései – felelte Mario. Az öregasszony a vér láttán
hátrahőkölt, a tekintete kimerültségről és kétségbeesésről
árulkodott.
– Majd én vele megyek. Te nem hagyhatod itt a sebesülteket –
egyezett bele Angelo, és igyekezett nem gondolni arra, hogy mi
várhat rá.
– Próbáld meg rávenni a nőt, hogy álljon négykézlábra. Ha a baba
arccal az anya hasa felé fordult, de még nem jutott be a
szülőcsatornába, akkor ez segíthet változtatni a pozícióján. – Angelo
az utasítás hallatán megdermedt, és majdnem meggondolta magát.
– Mario, ez nekem nem fog menni – mondta halkan. – Nem
vagyok orvos. A világon semmit sem tudok a szülésről, különösen
egy olyanról, ahol az anya vagy a gyermek élete veszélyben forog.
– Tudom. De azért menj oda, nézd meg, mit lehet tenni, és ha
lehet, hozd ide a nőt. Jobban tudunk segíteni, ha mindenki egy
helyen van. Vidd a kézikocsit.

*
Az öregasszony járás közben is a rózsafüzérét csókolgatta-
morzsolgatta, amivel a firenzei nonnájára emlékeztette Angelót. Az
egészségügyi állomástól mindössze háromháznyira kellett húznia a
kocsit, és az asszony máris felfelé lépkedett egy ház csúszós, jeges
lépcsőjén. A fiatalember ugyanilyen óvatosan követte. A nő
kinyitotta az ajtót, és miközben levette a fejéről a sálat, felszólt
valakinek a szobába.
– Hoztam egy papot! – kiáltotta franciául. – Őt engedték el, mert
csak rá nem volt szükség.
Angelóra nézett, aki először lerugdosta a havat össze nem illő
lábbelijéről – megesik, ha valakinek a műlábára állandó fekete
bakancs van erősítve –, majd becsukta maga mögött az ajtót.
– Megpróbált fel-alá járkálni, mert azt hitte, az segíthet. Már nem
tudom, mihez kezdjünk. Annyira kimerült… olyan régóta vajúdik. –
Az öregasszony mintha szégyellte volna, hogy nő létére nem tud
többet tenni.
Az emelet felől olyan lassú léptek hallatszottak, mintha
mindegyik komoly fájdalommal járt volna. Angelo a lépcső felé
nézett. A felbukkanó nő hátul a derekához szorította a kezét, mintha
így próbálná egyben tartani magát. Haja sötét felhőként,
rendezetlenül hullámzott törékeny válla körül, de a férfi szinte csak
a hasát látta, amely hatalmas volt, és a vékony testhez képest még
nagyobbnak tűnt. A nő kinyúlt, rózsaszín pulóvert terített a vállára.
Bő, fekete, kopottra mosott ruhát viselt, amelyet nyilván azért
választott, mert elfért benne óriási, gömbölyű hasa. A hideg ellenére
mezítláb volt, keskeny lábfején a körmöket hajszálra ugyanolyan
rózsaszínűre lakkozta, mint amilyen a pulóver volt. Angelo úgy két
másodpercen át töprengett, hogyan lehetett képes erre a rendkívüli
teljesítményre, de aztán felpillantott a nő arcára, és a világ
megbillent, majd a feje tetejére állt. A fiatal nő úgy bámult le rá,
mintha holtából tért volna vissza, mintha valami modern Lázár jött
volna el hozzá.
– Eva? – lehelte Angelo.
A nő elvette a kezét a derekáról, és úgy kapott a fal felé, mintha
azt hinné, hogy készül összezárulni körülötte. Nem vonta kétségbe,
hogy Angelo ott van, de úgy meredt rá, mintha arra számítana, hogy
eltűnik, mihelyt pislog egyet. A térde aggasztóan megroggyant.
A férfi később képtelen volt felidézni, hogyan rohant fel a
lépcsőn, de még arra sem emlékezett, hogy egyáltalán megtette.
Nyilván repülhetett, mert egyszer csak ott találta magát a nő előtt,
és a lépcső már mögötte volt. Eva a falnak támaszkodva
hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Eva… – mondta ki újra a nevét, és a nő ekkor a karjába omlott.
Néhány lélegzetvételnyi időn át csak álltak egymást ölelve, aztán
Angelo elhúzódott, de pusztán azért, hogy újra megnézhesse, hogy
meggyőződhessen arról, nem álmodik. Eva két tenyerét a kedvese
arcára tapasztotta, ámuló tekintete végigpásztázott a vonásain.
Egyfolytában a nevét mondogatta, s az Angelo szó kimondásához
kinyíló ajka így csak még tökéletesebben illeszkedett a férfiéhoz,
amikor az megcsókolta – először a száját, aztán csókolgatni kezdte
az arcát, állát, orrát, homlokát, hogy utána újra az ajkát keresse.
– Eva! – hangzott fel egy riadt kiáltás a lépcső alján, amely miatt
szétrebbentek egy másodpercre. Szegény öregasszony, szemmel
láthatólag megrökönyödött azon, hogy a gondjaiba vett terhes nő
egy idegennel – egy pappal! – csókolózik.
– Bettina, ő az én Angelóm! – Eva sírt és nevetett, s továbbra is
úgy tapogatta a férfi arcát, mintha nem hinne a szemének. – Ő az én
Angelóm!
– Angelo? Le père du bébé? – kapkodott levegő után Bettina, és
azonnal keresztet vetett újra. A papi gallér egyértelműen
összezavarta. Eva nyilván nem osztott meg vele minden részletet.
Az idős nő döbbent szavai azonban áthatoltak Angelo boldog
hitetlenkedésén.
– A gyermek apja? – ismételte el, és hirtelen eszébe jutott, hogy
miért is hívták ide. Keze Eva gömbölyű hasára csúszott, a tekintete
követte a mozdulatot, aztán újra feljebb siklott, a nő gyönyörű,
kimerült arcára, könnyes szemére.
– Igen. A gyermek apja – suttogta Eva a szemébe nézve, de ekkor
elakadt a lélegzete, és keze ökölbe szorult. Angelo a karjába kapta,
és magához ölelve tartotta, míg el nem múlt a fájás, amely
váratlanul érte.
– Az összehúzódások nagyon erősek – zihálta a nő. – Tegnap óta
vajúdok, de azt hiszem, nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene.
– Négykézlábra kell ereszkedned – kérte a férfi, és visszakísérte
Evát a szobába. A kályhában tűz lobogott, már oda volt készítve a
víz, a törülközők, a megvetett ágyon friss ágynemű. Bettina
nyilvánvalóan mindent megtett, amit csak tudott. Angelo az ágyhoz
lépett, és segített Evának négykézláb elhelyezkedni rajta. A lány
lába és karja remegett a kimerültségtől. A férfi rendkívül gyengének
látta, és tökéletesen megértette, miért kért segítséget Bettina.
– El kell mennem Marióért. Mert ugyan lehet, hogy ez is beválik,
de mindenképpen orvosra van szükséged – magyarázta.
– Mario? – ámult el Eva. – Mario is itt van? Ez meg hogy
lehetséges? Honnan kerültél ide, Angelo? Azt hittem, meghaltál.
Nekem azt mondták, hogy meghaltál. – A sokktól csak még
erőtlenebb lett, a karja már alig tudta megtartani a testét.
– Ssss. Erre most nincs időnk. Annyi mindenről kell beszélnünk,
de először is orvos kell.
– Ne menj el – könyörgött Eva esdeklő tekintettel, és kinyújtotta
felé az egyik kezét, amitől vészesen megingott. – Angelo, kérlek…
Kérlek, maradj velem.
A férfi is ugyanígy érzett. Volt valami aggasztó sejtése, hogy ha
most elmegy, akkor esetleg bezárul a rés, amely az idő és a távolság
falán megnyílt, hogy átléphessenek rajta, és megtalálják egymást.
Habozott, mert tudta, hogy szükség van Marióra, ugyanakkor Evát
sem akarta egy pillanatra sem szem elől téveszteni.
– J’y retournerais – vállalta magára a feladatot az ajtóban álló
Bettina. Szegény asszony, épphogy felért a lépcsőn. – Visszamegyek.
– Madame! – szólt utána Angelo. – Mondja meg dr. Sonninónak,
hogy megtaláltam Evát. Akkor el fog jönni.

Mario azonban nem jött, és Bettina sem tért vissza. Helyette

megérkezett a Luftwaffe, vijjogva, tűzcsíkot húzva hasított bele a
decemberi égbe, amely a magnézium világítórakétáktól olyan
szikrázóan fényessé vált, akár a júliusi égbolt délben.
Másodpercekkel később pokoli, éles süvítés hangzott fel. Mire az
első bombák eltalálták célpontjukat, és belerendült a föld, Angelo
már rávetette magát Evára, hogy így próbálja megvédeni. A lakás is
megremegett, de nem érte találat. A férfi teste megfeszült, amikor
újra kezdődött a vijjogás, zúgás, sivítás, amely azt jelezte, hogy
újabb bombát dobtak le felettük.
– Szeretlek, Angelo! – kiáltotta a fülébe Eva. A férfi mindössze
annyit tehetett, hogy viszonozza a szavakat, és amennyire lehet,
igyekszik óvni a nőt, miközben a világ szétrobban körülöttük. De az
épület továbbra is állt. Aztán elkezdődött az alacsonytámadás, a
német bombázó lejjebb ereszkedett, hogy géppuskatűzzel pásztázza
végig a környéket. A fegyverropogás és a szilánkokra törő üveg
zajába belevegyültek a túlélők kiáltásai és sikolyai. Angelóék
lélegzet-visszafojtva vártak, de miután megmenekültek az egyik
megpróbáltatástól, máris ott volt a következő.
– Angelo… – zihálta Eva. – Mindjárt… Ez a fájás más. Nyomást
érzek. Jön a baba. – A férfi eddig igyekezett megtámogatni a nőt,
hogy négykézláb maradhasson, aztán amikor a végtagjai már nem
bírták, óvatosan az oldalára fektette, hogy pihenhessen egy kicsit,
mielőtt a gyötrelmes fájás újra görcsbe rántja a testét.
Eva úgy mosolygott, mintha ezzel csodát tett volna, Angelo pedig
hálásan hunyta le a szemét egy pillanatra, majd segített neki felülni,
és térdét a mellkasához húzni. Fogalma sem volt, honnan tudja,
hogy mit kell tennie, de valahol az agya egyik zugában megmaradt
az emlék, hogy mit csinált az a nő, aki az anyja mellett volt a húga
születésekor. Az anyja a csatát megnyerte, de az életét elvesztette.
Ez itt nem fog megtörténni. Nem fogja hagyni.
– Bettina? – lihegte Eva, megszakítva a férfi rémült fogadkozását.
A szeme hatalmasra tágult, a tekintete aggodalomról árulkodott. –
Mario? – Sem Mario, sem az idős nő nem tért vissza, ami riasztó
jelzés volt arra, hogy a bombázás halált és pusztítást hagyott maga
mögött az utcákon. De Angelo előtt más cél lebegett, és Mario miatt
majd akkor aggódik, amikor Eva már nincs veszélyben.
– Nem tudom. Én itt vagyok. Minden rendben lesz – nyugtatgatta
a nőt. A rettegés óriási kőként nyomta a gyomrát, de meg akarta
őrizni a higgadtságát. Rátalált Evára, aki épp közös gyermeküket
szüli meg. Meg fogja őrizni a nyugalmát.
Eva arcán halvány mosoly suhant át. Biccentve jelezte, hogy
elhiszi, ahogy mindig is hitt neki. Aztán könnyel telt meg a szeme,
amikor a fájdalom újra fokozódott, állát leszegte a mellére, háta
tiltakozva meggörbült.
– Mondd el… – kérte levegő után kapkodva. – Mondd el, hogyan
találtál meg.
 – Hallottam, hogy Bergen-Belsenbe vittek. Miután az amerikaiak
felszabadították Rómát, aztán pedig Párizst is, átmentem
Franciaországba, és a katonákkal végigvonultam az országon. Meg
akartam találni a módját, hogy átjussak Németországba, onnan
pedig hozzád. Annyira tehetetlennek éreztem magam. Voltak
napok, amikor közel álltam ahhoz, hogy egyedül induljak útnak, de
Camillo visszatartott.
– Az apám? Ezt meg hogy érted?
– Camillo elutazott Ausztriába, és többé nem tért vissza. Tudtam,
hogy ha meggondolatlan vagyok, akkor sosem látlak viszont.
Ahányszor csak eljutottam arra a pontra, hogy nekivágok, mintha
mindig ott állt volna mellettem, hogy utat mutasson.
– Velem is ott volt. Ha nem így lett volna, akkor most Bergen-
Belsenben lennék. Álmodtam vele, és az álmomban azt mondta,
hogy velem vagy. Bennem vagy. Csak akkor értettem meg, mire
utalt, amikor rájöttem, hogy terhes vagyok.
– De hogy kerültél ide, Belgiumba? – kérdezte Angelo, hogy
elterelje a nő figyelmét az egyre fokozódó fájásról. Leült mögé, így
Eva nekitámaszkodott, és arcát a nyakába temethette, miközben
kiállta a hullámokban rátörő fájdalmat.
– Ugrottam. – A szó hörögve tört fel belőle, és amikor a testét
remegés rázta meg, még erősebben bújt a férfihoz. – Ugrottam,
aztán gyalogoltam. – Eva ekkor elhallgatott, mert már a beszéd is túl
sok erőt vett igénybe, Angelo így csak találgatni tudott, hogy mit
fedhetnek szavai.
Eva ugrott. Aztán pedig gyalogolt.
A fájások már olyan sűrűn követték egymást, hogy szünet sem
volt köztük, nem maradt pár perc sem, amelyben a nő
összeszedhette magát, és pihenhetett egy keveset. Önkéntelenül is
elkezdett nyomni, mert a teste azt követelte, hogy nyomjon.
Támadás volt ez, pusztító villámháború, az egyik óra a másikba
nyúlt át, majd a harmadikba. Az összetört ablakokon túl a világ
tovább lángolt, Angelo szerelme pedig eközben azért könyörgött,
hogy érjen végre véget az egész. A férfi áttolta az ágyat a kályha
mellé, az ablakokra takarókat szegezett, hogy mérsékelje a hideget,
és hogy az esetleg visszatérő német bombázók ne figyeljenek fel a
fényre. Bettina bőven készített fel forralt vizet, Angelo pedig
igyekezett mindent tisztán tartani, és amennyire csak lehetett,
enyhíteni Eva szenvedésén, míg végül éjfél felé eljött a gyötrelem
utolsó pillanata.
Véres színű folyadék ömlött a lepedőre a nő alatt, Eva
fájdalmasan tiltakozva felnyögött, majd összeszedte magát, és azzal
a makacs kitartással, amelyhez a szereteten kívül másnak nem
nagyon van köze, csorgó könnyekkel elkezdett nyomni. Az előtte
térdelő Angelo a Madonnához fohászkodott közbenjárásért, és
karácsony napján megszületett a szerelem és megpróbáltatások
közt fogant kisfiú. A szent pillanat békéjét az újszülött sírása törte
meg. A csecsemő felháborodva kalimpált, amikor az apja először
üdvözölhette.
– Kisfiú, Eva, kisfiú! – kiáltott fel elérzékenyülve Angelo. Idegen
országban, egy lebombázott városkában új hajtás jelent meg egy új
ágon, és új nap kelt fel egy olyan napon, amelyen sokan elbúcsúztak
az élettől. A férfi remegve, a saját érzéseitől megriadva óvatosan
Eva verejtékben úszó mellére fektette a kisbabát, majd elvágta a
gyermeket az anyjával összekötő köldökzsinórt. Eva erőtlenül
elmosolyodott, de szabályosan lélegzett, és az arca derűs volt. Egy
tiszta törülközővel betakargatta a fiát, és sugárzó tekintettel nézett
le az apró arcra.
– Hát itt van az én kis Angelo Camillo Rosselli Biancóm.
Az újszülött szinte azonnal elhallgatott, és kíváncsi
csodálkozással bámult fel az anyjára. Eva elnevette magát, pedig
közben egyre hullottak a könnyei. Aztán énekelni kezdett, bár
inkább csak suttogva dúdolt. Angelo közelebb hajolt hozzá, hogy
hallhassa azt a karácsonyi dalt, amelyet Eva pontosan egy éve
énekelt a teherautó vezetőfülkéjében, közte és Monsignor
O’Flaherty között kuporogva.

Ó, én isteni gyermekem,
látom, hogyan dideregsz,
ó, áldott istenem,
milyen nagy ára van,
hogy szeress engem,
ó, milyen nagy ára van,
hogy szeress engem.

Drága kiválasztott, édes kisgyermek,

e nagy szegénység miatt csak még jobban szeretlek,
mert a szeretet tett ilyen szegénnyé,
mert a szeretet tett ilyen szegénnyé.

Amikor Angelo lecsókolta Eva arcáról a könnyeket, megérezte ajkán

sós ízüket. A szeretet őket nem tette szegénnyé. A szeretet gazdaggá
tette őket. Ebben a pillanatban uralkodókká váltak, a szerencse
királyává, a sors királynőjévé, akik magukhoz ölelték gyermeküket,
a béke hercegét. Angelónak ugyan még mindig fogalma sem volt
arról, hogy Eva merre járt, és hogy került erre a Bastogne nevű
településre egy tűzharc kellős közepén, de rátalált.
Rátalált.
Nem volt olyan halandó vagy mennybéli angyal, aki meg tudta
volna győzni arról, hogy csodák nem léteznek. Isten ez egyszer nem
hallgatott.
 26. FEJEZET

BASTOGNE

Angelóék kora reggel egyszer csak hallották, hogy erővel belökik a

földszinti ajtót, léptek dobognak a házban, valaki kiabálni kezd.
Angelo egy széken szundikált Eva ágya mellett, de azonnal
felpattant, az ajtó felé sietett, feltépte, és kilépett a folyosóra.
– Mario! – kiáltott le végtelen megkönnyebbüléssel. – Itt vagyunk!
Itt vagyunk, fent az emeleten!
Eva még jobban ráhúzta a kisbabára a takarót, amelyet a férfi
borított rájuk, és hallgatta, ahogy a léptek felfelé dübörögnek a
lépcsőn, Angelo pedig mérhetetlen hálával felkacag.
A két férfi egymás szavába vágva kezdett beszélni, hátba
veregették és kölcsönösen biztosították egymást arról, hogy minden
rendben van. És Mario Sonnino már meg is jelent a szoba ajtajában
– az arca fekete volt a mocsoktól, egyenruhája csupa vér, mintha
valami ellenséges bomba közvetlenül mellette robbant volna fel, ám
ő túlélte.
– Bettina… a nő, aki megmondta, hogy hol talállak… biztonságban
van. Azért nem tudtunk idejönni, mert az ajtó előtt
embermagasságban áll a törmelék. A szomszéd házat találat érte, a
tető beomlott. Kénytelenek voltunk várni. Kint elszabadult a pokol,
és fedezékben kellett maradnunk, nem mehettünk ki eltakarítani a
romokat – magyarázta az orvos. Megrázta a fejét, fáradtan
megdörzsölte a szemét, mintha tisztábban akarna látni. Úgy bámult,
mintha nem tudná elhinni, amit lát.
– Szervusz, Mario – köszönt halkan Eva, és felmosolygott az
álmélkodó férfira. Mario lassan az ágy mellé lépett, és mély
tisztelettel térdre rogyott mellette. Angelo is követte, a tekintetét le
nem vette volna a nőről, az ajka remegett a meghatottságtól.
– Bemutatom Angelo Camillo Rosselli Biancót – mormolta halkan
Eva, és kissé elhúzta a takarót, hogy láthatóvá váljon alvó fia
arcocskája. – Karácsony napján született.
Mario azonban csak némán meredt rá.
– De hogyan? – nyögte ki végül elcsukló hangon.
– Tudod, amikor két ember nagyon szereti egymást, akkor
időnként gyerekük születik – felelte csipkelődve a fiatal nő.
– De hogyan? – Mario Angelo felé fordult, aki azonban csak a fejét
rázta, mert erre neki sem voltak szavai. Aztán leültette a kimerült
orvost a székére, hozott neki tiszta vásznat, egy darab szappant, és
odaállított mellé egy vödör vizet.
– Mosakodj meg, Mario. Eva addig elmesélheti a történetét.
A nő beszélni kezdett Pierre-ről, a bastogne-i fiúról, akit az anyja
rávett arra, hogy ugorjon le a Bergen-Belsenbe tartó vonatról.
Elmondta, milyen érzés volt zuhanni, miközben golyók süvítettek el
mellette, és milyen volt, amikor ráébredt, hogy sikerült – hogy
ugrott, és életben maradt. Beszámolt arról, amikor megtalálták az
útjelző táblát, és rájöttek, hogy Németországban vannak. Aztán
elmesélte, hogyan rejtőztek Pierre-rel két napon át egy
templomban, ahol a külső kútból szereztek maguknak vizet, és a
szent ostyát ették, míg rájuk nem talált a lelkipásztor, aki rendesen
megetette, majd tiszta, rendes ruhában továbbküldte őket a
szomszéd városkába azzal az utasítással, hogy „keressék Hirsch
atyát”.
Hirsch atya Gustavsburgba küldte tovább őket Gunther atyához.
Gunther atya Bingenbe küldte tovább őket Ackermann atyához.
Ackermann atya Bengelbe küldte tovább őket Kuntz atyához. Így
csempészték át őket Belgiumon, így gyalogoltak végig az országon, a
katolikus egyház tisztességére számítva. Érték őket csalódások is: az
egyik pap figyelmeztette őket, hogy kerüljék a szomszéd város
papját, aki náci szimpatizáns volt, a fivére pedig magas pozíciót
töltött be a Reichben.
Amikor eljutottak a határhoz, feltették őket egy kis kocsira, lazán
letakarták műanyag ponyvával, amelyre aztán trágyát halmoztak,
jó sokat, hogy teljesen eltakarja őket. Egy német gazdálkodó befogta
az öszvérét a kocsiba, majd nyugodtan átballagott a német–belga
határon. Még csak nem is kérdeztek tőle semmit. Elszállította őket
St. Vith városának széléig, ahonnan aztán dél felé indultak. Egy
éjszakát valami erdőben töltöttek, mert túl fáradtak voltak ahhoz,
hogy elkezdjék az utolsó, Bastogne-ig tartó szakaszt. Három hétbe
telt megtenni a kétszáznegyven kilométert, és miután megérkeztek,
Eva két hónapon át gyengélkedett. Csak akkor jött rá, hogy nem a
kivételes stressz és megerőltetés miatt émelyeg és fáradt állandóan,
amikor a második vérzése is kimaradt.
– Azóta is itt lakom – fejezte be a történetet. – Bujkálok. Egy ideig
voltak a környéken németek, de nem túl sokan.
– És hol van Pierre? – kérdezte Angelo.
– Bettinával rávettük, hogy evakuáljon a többiekkel együtt.
Ismerősök vigyáznak rá.
– Jobb is, hogy elment. Amikor sikerült benyomnom az ajtót,
fogalmam sem volt, mit találok – jegyezte meg Mario. – Úgy
záporoztak a bombák, akár az esőcseppek. Az egészségügyi állomás
is találatot kapott. Épp hátul voltam, a konyhában, a plazmát
ugyanis hűtőszekrényben tartjuk. Inkább csak amolyan kis üvegház
az egész. A robbanás erejétől átrepültem az ablakon, és egy
hókupacban értem földet. De mindössze néhány karcolásom lett,
semmi más. Az állomás azonban felgyulladt. Néhány sebesültet ki
tudtunk húzni. A többieket maga alá temette a törmelék.
– Elvesztetted a szemüvegedet – figyelt fel rá Angelo.
– Igen, de ez minden. Nekem nem lett semmi egyéb bajom. Az
egyik ápolónő, Renée… meghalt. Állandóan visszament újabb és
újabb sebesültekért. Aztán egyszer csak nem jött ki az épületből.
– Egy újabb háborús hős – suttogta Eva. – Köszönöm, Mario.
A férfi ránézett.
– Köszönöm, hogy megkerestél. Köszönöm, hogy a barátom vagy.
– Angelo sosem adta fel a reményt, Eva. Eltökélte, hogy megtalál –
mondta Mario.
– Angelónak van hite – suttogta a nő, és felmosolygott a
kedvesére, aki egy pillanatra sem vette le a tekintetét az arcáról,
míg Eva elmesélte a hosszú útjukat Bastogne-ba.
– Angelónak van hite – értett egyet Mario.

A karácsonyt követő napon begördült a városba Patton 3.

hadserege, hogy felváltsa az ostromlott 101. légideszantosokat, akik
természetesen nagyszájúan közölték, hogy remekül elboldogultak
volna a segítség nélkül is. Talán valóban így volt. A németek teljesen
körülvették őket – azok a „szegény ördögök” –, de ők nem hagyták
magukat. Kellett a segítség vagy sem, a bastogne-i csata véget ért, és
az elkövetkező napokban a front továbbvonult. A szövetségesek
rendezték a németek által összezilált frontvonalat, a füst eloszlott, a
sebesült katonákat végre el lehetett szállítani, megérkezett az
ellátmány, és megkeresték a halottak maradványait.
Mario megvizsgálta Evát és a kisbabát, majd biztosította Angelót,
hogy minden rendben van velük. Még annál is jobban vannak.
– Orvos lesz belőled, Angelo – jelentette ki komoly arccal, és
bepólyálta a bömbölő csecsemőt, akinek a vizsgálat nem nyerte el a
tetszését. Eva átvette a kicsit, duruzsolni kezdett hozzá, nevetett a
méltatlankodásán, majd kiment a szobából, hogy megetesse. Angelo
utánuk nézett. Még mindig csodának tartotta a történteket. Még
mindig képtelen volt elhinni. Aztán Mario felé fordult, és felelt a
barátja dicséretére.
– Felmerült bennem a lehetőség, de nem szeretnék orvos lenni.
Nem akarok semmi olyat, aminek köze van a halálhoz. Camillo
mindig azt mondogatta, hogy azért vagyunk a földön, hogy
tanuljunk. Azt hiszem, én tanítani szeretnék. Történelmet szeretnék
tanítani, hogy a világ ne ismételje meg az eddigi hibáit. Eva átvágott
egész Németországon, és ez arról győzött meg, hogy sok jó német
ember is van. Csak éppannyira félnek, éppolyan sérültek, mint mi.
Az olaszok nem ítélkezhetnek. Ők is harcoltak Hitlerért. Lehet, hogy
az embereknek nincs választásuk, én azonban néha elgondolkodom
azon, mi lett volna, ha mindenki, akinek van szava, élt volna a
választás jogával. Ha mindannyian úgy döntöttünk volna, hogy
ebben nem veszünk részt. Ha nem hagyjuk, hogy
erőszakoskodjanak velünk. Ha nem fogunk fegyvert. Ha nem
üldözünk másokat. Mi lett volna akkor?
Mario bólintott.
– Ki voltunk szolgáltatva Hitlernek. Biztosra veszem, ugyanilyen
helyzetben volt sok német is. Hitler és a csatlósai hazudtak a
világnak, a teljes igazságot senki sem tudja meg, és senki sem lesz
képes elhinni, míg a konfliktus végleg le nem zajlik.
– Remélhetőleg erre már nem sokat kell várni – tűnődött Angelo.
Fogalma sem volt, elviselné-e, hogy újra elváljon Evától, de a
hadosztálya már készülődött, és neki a katonákkal kellett tartania.
– Dr. Prior elmesélte McAuliffe tábornoknak a történetedet.
Evával visszamehettek Rómába, mihelyt ő is és a kicsi is utazhat –
mosolygott rá Mario. Angelót végtelen megkönnyebbülés árasztotta
el, a teste ellazult, arcát a tenyerébe temette.
– Hála az égnek. Te is jössz?
– Remélem, hamarosan követlek benneteket, de engem még ne
engednek el. Nagy szükségük van orvosokra, és én önként
jelentkeztem. Amikor beléptem a seregbe, elköteleztem magam,
hogy végigcsinálom. Előbb vagy utóbb véget ér ez a háború is –
mondta Mario. – És a saját szememmel akarom látni az igazságot.
Muszáj.
Amikor eltakarították az összedőlt egészégügyi állomásról a
törmeléket, az egyik katona talált egy szörnyen összekarcolódott,
horpadt, fehér hamuval borított hegedűtokot. Alaposan szemügyre
vette, mert elsőre nem tudta, mit is tart a kezében. Aztán sikerült
kinyitnia az elgörbült zárat, és kiderült, hogy a tokban egy sértetlen
hegedű hever.
– Hé, az nem Angelo atyáé? – kiabált fel neki valaki. A katona
vállat vont, visszazárta a tok fedelét, majd leadta annak a férfinak,
aki felszólt. A katona elügetett az újra felállított egészségügyi
állomás felé, mert pontosan tudta, hol találja a papot, aki az eltelt öt
hónap során végig egy hegedűtokkal a hátán menetelt.
A nap lemenőben volt, mindenfelé tüzek gyúltak, a 20.
tüzérhadosztály és a 101. légideszant katonái a másnapi indulásra
készültek, amikor varázslatos zene szólalt meg az elpusztított
településen. A katonák megálltak, és fejüket félrebillentve
hallgatták. Fájdalmas és tiszta dallam volt, egy olyan nő hívta életre,
akinek a kezében kilenc hónapja nem volt hegedű – azóta nem,
hogy egy német rendőrökkel teli teremben játszott, majd
lelepleződött, hogy zsidó.
Eva az utca közepén állt, a hideg ellen jól bebugyolálva, és
folyamatosan játszott, egyik darabot a másik után. A háború
szaggatta város pedig újra felszabadult, felszabadította a muzsika, a
nő dala csillapította a fájdalmát. Ez volt Eva ajándéka a véget nem
érő háború hőseinek, azoknak az embereknek, akik elhozták hozzá
Angelót. A fagyos levegő szinte átmelegedett a karácsonyi
zsoltároktól, altatódaloktól, szonátáktól és szimfóniáktól. Amikor az
egyik katona rájött, hogy ki lehet ez a fiatal nő, megindult a
suttogás, és odagyűltek, laza kört formáltak körülötte a városi téren.
– Ezt a lányt kereste Angelo atya.
– Elszökött a németektől.
– És itt, Bastogne-ban találta meg.
– Az ő hegedűjét hordta magával!
– Ez kész csoda.
Egyik ámuló megjegyzés a másikat követte, Eva és a hegedű
története végigfutott a tömegen, aztán átterjedt az utcákra is,
kiszivárgott a mezőkre, a katonák közé, akik megálltak, hallgatták a
jeges ködön átszűrődő, gyönyörű dallamfoszlányokat, és a
„kísértetfront” a paradicsom egy szegletévé változott, ha csak rövid
időre is.
Angelo az utcára néző lakás emeleti ablakából bámulta Evát.
Magához ölelte a fiát, és nagyon figyelt, egyetlen hangról sem akart
lemaradni. Ez valóban csoda volt. Már sok ilyen történt, és mielőtt a
háború véget ér, még sok ilyenre kerül sor. Gyertyát gyújtott, és
nézte, hogyan imbolyog a láng, hogyan tükröződik fénye a falra
akasztott kereszten. És közben Eva játékát hallgatta.
 EPILÓGUS

1955. augusztus 3.

Vallomás
Angelóról mindig Maremma jut eszembe.

Sosem tértünk vissza Grossetóba vagy Maremma partjaira. Egy nap

talán elvisszük oda a gyerekeinket, megmutatjuk nekik a dagály
nyomán keletkezett pocsolyákat a sziklák közt, és hagyjuk, hogy
elgyönyörködjenek a rózsaszínű flamingókban. Nagyokat úszunk a
tiszta vízben, fenyőtobozokat gyűjtünk a fehér partot szegélyező
fövenyfenyők alól, és megmásszuk a sziklaszirteket. Csakhogy nem
tudom, képes vagyok-e rá.
Mostanában Cape Codra megyünk minden augusztusban, és azzal
viccelődünk, hogy „ugyanaz kicsiben”. Egy tengerparti házban
szállunk meg, tésztát eszünk, homárt, és én hegedülök. Angelo bőrét a
nap sötétre színezi, a szeme kékebb, mint az óceán, én pedig mindent
megteszek, hogy ne égjek le, és ne mélázzak olyan távoli helyeken,
amelyek úgy lebegnek az emlékeimben, mint végtelenül kitartott
hangok a szélben.
Gyöngyöt keresünk, lopott csókokat váltunk, és néha elosonunk
szerelmeskedni, mintha újra kamaszok lennénk egy
halászkunyhóban. Augusztus a tengerparton… egy kicsit még mindig
fáj, de ez édes kín, nem a szükségszerűen gyötrelmes fajta. A létezés,
az öröm érzésének fájdalma van benne, amelyben oly sokaknak nem
lehet része. Néha megcsapja az orromat babbo pipájának füstje, és a
távolból Chopin dallamait hallom, Felixet, ahogy emlékeztet arra, ki
is vagyok.
Még mindig álmodom a vonatról, mintha a tudatalattim érezné,
hogy sosem értem el a végállomásra. Ugrottam, és kicseleztem a
halált, de újra meg újra ugranom kell. Gyűlölöm ezeket az álmokat, és
amikor felriadok, még mindig érzem a vér, vizelet, puskapor bűzét az
orromban. Angelo sosem kérdezősködik. Magától is tudja. Csak
megölel, én pedig a nyakába temetem az arcomat, belélegzem őt, és
kifújom a félelmet – mert az augusztus Auschwitzra is emlékeztet.
Babbo augusztusban hagyott el. A feljegyzések szerint – márpedig
a németek ezeket igen gondosan vezették – már a táborba érkezése
napján gázkamrába küldték. Így jártak el a legtöbb negyven feletti
férfi esetében, és babbo ötvenkét éves volt. Augusto bácsit és Bianca
nénit is kevéssel az Auschwitzba érkezésük után gázosították el. Levi
és Claudia átjutott ugyan az első válogatáson, de aztán választhattak,
hogy teherautón akarnak-e eljutni a tíz kilométerre levő táborba,
vagy sem. A németek azért hazudták ezt, hogy kiderítsék, ki „lusta”,
és azoktól azonnal megszabaduljanak. Az unkatestvéreimet a
szüleikkel együtt küldték a gázkamrába. Rómában körülbelül
ezerkétszáz zsidót gyűjtöttek össze az októberi razzia során, amelyet
Sonninóék és én épphogy megúsztunk. Közülük több mint nyolcszázra
azonnal a gázkamra várt. A táborba kerülők közül egyetlen nő és
negyvenhét férfi élte túl. Negyvennyolc ember az ezerkétszázból.
Pierre anyja, Gabrielle LaMont már nem bírta ki azt az utolsó telet
Bergen-Belsenben, pedig nyolc hónapon át kitartott, ami elképesztő
akaraterőre vall. Én biztosan nem bírtam volna ennyi ideig a
fiammal. Kétlem, hogy a kisbabám egyáltalán megszületett volna. A
háború végére már hatvanezer foglyot internáltak oda, akik között
pusztított a tífusz. Bergen-Belsent az angolok szabadították fel 1945
áprilisában. A világ ekkor nyert először betekintést azokba a
borzalmakba, amelyekről senki sem hitte volna, hogy lehetségesek.
Kényszerítettem magam, hogy nézzem meg a fényképeket. Tartoztam
ezzel azoknak, akik mellett nem állt ott egy fehér angyal, hogy
elbújtassa, akiknek nem volt erejük vagy alkalmuk ugrani, és
azoknak is, akik nem tudtak kitartani.
Angelóval nem maradtunk Olaszországban, bár a háború után egy
időre visszatértünk Firenzébe. Az esküvőnk egyszerű szertartás volt –
felekezethez nem kötött, bár a magunk dacos módján mindketten
hozzátettünk valamit, amit fontosnak tartottunk. Én továbbra is
zsidó vagyok, Angelo pedig továbbra is pap. Vannak dolgok, amiket
nem lehet meg nem történtté tenni, de ezt nem is szeretnénk. Laicizált
pap lett – vagyis nem gyakorolhat szentségi hatalmat –, és a katolikus
egyház nem ismeri el a házasságunkat. De azt hiszem, Isten elismeri,
és nekem ez elég. Már nem „atyja” senkinek… leszámítva a négy
gyerekünket, de ők inkább babbónak hívják. Olaszul így mondják azt,
hogy „apu”, és hát mégiscsak italiani vagyunk. Azok is maradunk.
Santino és Fabia azt akarta, hogy maradjunk velük Firenzében. Azt
akarták, hogy szerethessék a gyerekeinket és bennünket is. Újra
családot akartak. A villa mégiscsak az otthonunk volt, az otthon,
amelyet a háború után azonnal visszaadtak nekem. Azonban vannak
fájdalmak és emlékek, amelyeket jobb nem bolygatni, jobb a barnuló
fotók és a szelektív emlékezet gondjaira bízni. Olyan életet kellett
találnunk magunknak, amelyre nem vetül rá a háború árnyéka,
amely túllép a múltunk parancsain, azok suttogva tett megjegyzésein
és spekulációin, akik azt hitték, hogy ismernek bennünket.
Firenzében maradtunk, míg a kis Angelo kétesztendős nem lett. A
második fiunk, Felix Otto ekkor féléves volt. Az ikrek már
Amerikában születtek. A két kisfiút Fabiónak és Santinónak neveztük
el a dédnagyszüleik iránti tiszteletből, akik közben arra a döntésre
jutottak, hogy ha már nem tudtak rávenni minket arra, hogy
Olaszországban maradjunk, akkor átköltöznek ők Amerikába.
Az idő kegyes volt hozzánk. Hegedülni tanítom a gyerekeimet,
ragaszkodom hozzá, hogy gyakorolják a hosszan kitartott hangokat
és skálákat, elvárom, hogy kiolvassák a kottából a hangjegyeket, és
megszámolják a vonalkákat, és mindig emlékeztetem őket arra, hogy
a zene olyan dolog, amit senki sem vehet el tőlük. Fegyelmezetlenek,
mint én is voltam, de amikor zenélnek, hallom, hogyan kel életre a
húrokon az életem, a családom élete – ahogy azt Felix bácsi
megmondta.
Angelo egy kisebb főiskolán tanít történelmet és teológiát New
York állam északi részén. Most Bianco tanár úrnak hívják, és ez a
megszólítás jól áll neki. Nem ismerek embert, aki annyit tudna a
teológiáról, mint ő, mégis millió kérdése van. Én meg csak mosolygok,
és a fejemet csóválom, amikor belegabalyodik a dogmába, és
csalódást okoz neki a doktrína.
– Két dolgot tudok biztosan, Angelo Bianco – mondom neki
ugyanúgy, ahogy már vagy tucatnyi alkalommal, és ő mindig úgy
tesz, mintha nem is sejtené, hogy mi következik.
– Mondd csak – biztat. – Mit is tudsz?
– Senki sem ismeri Isten természetét – jelentem ki, és felemelem a
mutatóujjamat.
– És még? – tudakolja felcsillanó szemmel. Felé bökök, és úgy intek
az ujjammal, mintha leszidnám, ahogy azt a rendes olasz feleségek
szokták. De a hangom gyengédségről árulkodik.
– Hogy szeretlek. Mindig szerettelek, és mindig is szeretni foglak.
– Ezzel én bőven beérem, bölcs és fondorlatos hitvesem – suttogja,
és olyan hevesen ölel magához, hogy alig kapok levegőt.
Ezzel én is beérem.
Batsheva Rosselli-Bianco
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Már nagyon régóta érdekel a második világháború, de mivel

hatalmas a téma, és óriási lenne a feladat, sosem gondoltam arra,
hogy olyan regényt tudnék írni, amely ebben az időszakban
játszódik. Aztán véletlenül olvastam egy cikket arról, hogyan
rejtegették katolikus egyházi személyek az olasz zsidókat, és ez
annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy utánanéztem. Ahogy
egyre többet kutattam, elkezdtem hinni, hogy létezik egy különleges
történet, amelyet elmesélhetek. Mindig azért fohászkodom, hogy a
jelenben élő emberek megismerjék a múltat, és így hibái ne
ismétlődhessenek meg.
A történelmi háttér valódi, az események, amelyek Eva és Angelo
sorsát alakítják, mind megtörténtek. Hiteles tényeken alapul a
római zsidóktól kizsarolt arany története – amelyet a németek a
kivonulásukkor egyszerűen ott hagytak a Via Tassón –, a
tömegmészárlás az Ardeatina barlangjaiban, az olasz városokban
rendezett razziák, valamint a zárdákban és kolostorokban bujkálók
tapasztalatai is. Rengeteg pap, szerzetes, apáca és sok más olasz
polgár akadt, akik mindent kockára tettek másokért, és engem
mélységesen megérintett, meghatott ennek a számtalan embernek
az áldozata és bátorsága. A borzalmas korszak egyetlen pozitív
vonása az volt, hogy így megmutatkozhatott az ő jóságuk,
hősiességük. Az én szememben a merészségről és bátorságról szóló
történetek mellett elhalványul az iszonyat. Az olasz zsidóság
nyolcvan százaléka túlélte a háborút, szemben Európa többi
országának zsidóival, akiknek nyolcvan százaléka veszett oda.
Ahogy az a történelmi regényeknél megszokott, a két főszereplő
kitalált alak, de sorsuk olyan személyekkel hozza össze őket, akik
valóban éltek. Az amerikai Jake Prior orvosként dolgozott a
bastogne-i egészségügyi állomáson az ardenneki csata alatt. Először
meg akartam változtatni a nevet, de aztán arra gondoltam,
nagyszerű lenne az ilyen személyek iránti elismerésemnek azzal
hangot adni, hogy ahol lehetséges, megnevezem őket. De létező
személy volt Pietro Caruso, Róma rendőrkapitánya, Peter Koch, egy
római fasiszta erőszakszervezet vezetője és Herbert Kappler
ezredes, a római Gestapo főnöke is. Valódi hős volt az ír pap,
Monsignor O’Flaherty, aki a háború alatt a Vatikánban
tevékenykedve mentett meg és segített vagy hatezer-ötszáz embert
Rómában és a városon kívül is. Nathan Cassuto rabbi a firenzei
zsidók spirituális vezetője volt 1943-ban, amikor a németek
megszállták Olaszországot. Az ő története egyszerre kísértett és
inspirált. Hihetetlen bátorságról és vezetői képességekről tett
tanúbizonyságot, még Auschwitzot is túlélte, hogy aztán fogvatartói
1945 februárjában egy erőltetett menet során végezzenek vele.
Ekkor harminchat éves volt. Fiatal életében több lelkierőt,
bátorságot és kegyelmet mutatott, mint amire mások valaha is
képesek lesznek. A könyvet az ő emlékének ajánlom.
A világ hálával tartozik a Monsignor O’Flahertyhez és Cassuto
rabbihoz hasonló embereknek, ahogy én is azért, mert példájuk
lelkesített és segített abban, hogy elmondhassam a Homokból és
hamuból történetét. Igyekeztem szeretettel és tisztelettel ábrázolni a
zsidó és katolikus vallást és a híveket. Ha pontatlanul vagy tévesen
ábrázoltam valamilyen egyházi gyakorlatot vagy szokást, a hiba
minden esetben véletlen, és egyedül engem terhel érte felelősség.
Tisztában vagyok azzal, hogy a történelem bizonyos pontjai
homályosak, és az ezekről szóló beszámolók sem sokat tesznek a
helyzet tisztázása érdekében. Nem az volt a szándékom, hogy
elítéljek vagy bemocskoljak embereket, ahogy az sem, hogy
eltúlozzak dolgokat, de a regényben szereplő atrocitások nem a
fantázia szülöttei. Sajnos minden megemlített rémtett megtörtént
eseményeken és hiteles beszámolókon alapul.
Külön köszönetet szeretnék mondani John Bartunek atyának
azért, hogy segített szerelembe esnem Firenzével, a művészettel és a
katolicizmussal. Hálás vagyok nagyvonalúságáért, amellyel időt és
figyelmet szentelt nekem, a hivatása iránti szenvedélyéért, és azért,
hogy megosztotta velem Donatello Szent Györgyét. Tudom, a
könyvben nem sikerült teljesen megragadnom egy érdemes és
odaadó pap lényegét, aki elkötelezett a munkája és a hivatása
mellett, de azt hiszem, John atya nagyon is megért, én pedig hálát
érzek a barátságáért és az időért, amelyet rám szánt.
Köszönet illeti Karey White-ot, személyes szerkesztőmet és
barátomat. Hálás vagyok az őszinteségedért, a becsületességedért,
és mert hiszel bennem és a könyveimben.
Tamara Bianco – az asszisztensek történelmében nem akad nálad
jobb asszisztens. Nincs semmi, amit ne tudnál megtenni, és ebben a
regényben a szokásosnál is nagyobb szükségem volt rád. Köszönöm,
hogy segítettél az idegen nyelvi problémáknál, és köszönöm Simone
Biancónak is, hogy felhasználhattam a vezetéknevét, és
segítségemre volt mindenféle olasz természetű ügyben.
Ami Jane Dystelt és a Dystel and Goderichnél dolgozó embereket
illeti, mindig érzem a támogatásukat. Nagyon köszönöm. Ahogy
köszönöm a Lake Union Publishingnél dolgozóknak, hogy tetszett a
regényem, és hittek a történetben. Köszönet Jodi Warshaw-nak,
Jenna Free-nek és számos más személynek, akik azon
munkálkodtak, hogy a könyv sikeres legyen.
 Végül mérhetetlenül hálás vagyok a férjemnek, aki mintha sosem
kételkedne a képességeimben, és a gyermekeimnek is, akik
elviselték, hogy az anyjuk vagy a fellegekben jár, vagy a
történelemkönyveket bújja. A férjem, gyermekeim, szüleim,
testvéreim és családom az életem legjobb részét alkotják.
Köszönöm, hogy szerettek és hisztek bennem.
Angelóhoz hasonlóan én is hiszem, hogy Isten valóban hallgat, de
az emberek dolgában sem nem vak, sem nem pártatlan. Nem
vagyok beavatva a misztériumába, és ahogy Evának, nekem is
meggyőződésem, hogy ezt senki sem ismeri. Hálás vagyok azonban,
hogy valamennyire megismerhetem, érezhetem a szeretetét, a
hatását az életemben, és hogy legjobb képességeim szerint vele
járhatok az úton.
 A SZERZŐRŐL

Amy Harmon a New York Times, a Wall Street Journal és a USA

Today bestseller-szerzője, aki tíz regényt írt, köztük a Whitney
Award-nyertes The Law of Mosest. Történelmi regényei, inspiráló
romantikus művei és fiatal felnőtteknek szóló írásai a világ tizenkét
országában jelennek meg.
 TARTALOM

PROLÓGUS

1929
1. fejezet – Firenze

1938
2. fejezet – Olaszország

1939
3. fejezet – Bécs
4. fejezet – Grosseto
5. fejezet – Róma

1940
6. fejezet – Süve

1943
7. fejezet – A villa
8. fejezet – Róma
9. fejezet – A Szent Cecília-templom
10. fejezet – A zsidó gettó
11. fejezet – Trastevere
12. fejezet – Via Tasso
13. fejezet – A Szent Szív-templom
14. fejezet – Firenze
15. fejezet – Karácsony
16. fejezet – Február
17. fejezet – Március
18. fejezet – A kripta
 19. fejezet – A Villa Medici
20. fejezet – Via Rasella
21. fejezet – Az Ardeatina barlangjai
22. fejezet – Sehol
23. fejezet – Keresztút
24. fejezet – Az amerikaiak
25. fejezet – Belgium
26. fejezet – Bastogne

EPILÓGUS

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

A SZERZŐRŐL

{1} Fasiszta kiáltvány, amely először 1938. július 14-én Il Fascismo e i problemi della razza
(A fasizmus és a faji kérdések) címmel a Giornale d’Italia c. lapban jelent meg.

{2} Delegazione per l’Assistenza degli Emigranti Ebrei.

{3} Organizzazione per la Vigilanza e la Repressione dell’Antifascismo – 1927-ben

Mussolini által alapított titkosrendőrség, a német Gestapo előfutára.

{4} Zsolt, 13–16.