A brooklyni lány

Guillaume Musso
Park (2022-04)

Címke: krimi, thriller, romantikus, regény

krimittt thrillerttt romantikusttt regényttt
Mindenki titkol valamit.
A titkaink is hozzánk tartoznak.
Meghatározzák, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, és mit hozunk
magunkkal.
Sosem felejtem el azt a pillanatot. Előttünk a tenger. A fény megcsillant
a végtelen horizonton. És akkor Anna azt kérdezte tőlem:
– Ha valami szörnyűséget követtem volna el, akkor is szeretnél?
Mit válaszoltam volna?
Anna volt életem szerelme. Három hét volt hátra az esküvőnkig. Persze
hogy szeretném, bármit tett is. Abban a pillanatban legalábbis így
gondoltam. Ő azonban remegő kézzel kotorászott a tabletjén, és egy
fényképet mutatott:
– Én tettem ezt.
Hogy mondhatjuk, hogy szeretünk valakit, ha képtelenek vagyunk
megvédeni?
GUILLAUME MUSSO
A BROOKLYNI LÁNY
 Ingridnek
Nathannak
Elveszítettem őt…
 Antibes, 2016. augusztus 31-e, szerda

Az a hosszú hétvége három héttel az esküvőnk előtt csodálatos

ajándéknak ígérkezett. Csak mi ketten, a nyár végi napsütés és a francia
Riviéra.
Az este pompásan indult: sétáltunk az óvárost övező várfalon, kiültünk
egy teraszra egy üveg merlot társaságában, és jóízűen elfogyasztottunk egy
kagylós spagettit a Michelangelo étterem íves kőboltozata alatt. Munkáról
és a közelgő, szűk körű esküvőnkről beszélgettünk, amelyen csak a tanúnak
felkért barátaink és Théo fiam lesznek jelen.
Visszafelé ráérősen gurultam a bérelt kabrióval a tengerparti úton, hogy
kedvedre gyönyörködhess a meredek sziklaszirtekben.
Előttem van smaragdzöld tekinteted ragyogása, laza kontyod, rövid
szoknyád, bőrkabátod alól kivillanó világossárga pólód, rajta nagy betűkkel:
Power to the people. A kanyarokban a sebváltó mellett barna combodat
néztem, egymásra mosolyogtunk, és egy régi Aretha Franklin-slágert
dúdoltál. Kellemes volt az idő. A levegő enyhe és balzsamos. A legapróbb
részletre is emlékszem: a szemedben játszó fényre, sugárzó arcodra,
szélfútta tincseidre és finom ujjaidra, ahogy dobolnak a műszerfalon.
Egy elegáns lakópark, a Gyöngyhalász Birtok egyik, a Földközi-tengerre
néző villáját béreltük ki. Nagyot néztél, amikor az illatos fenyőerdőben
vezető murvás út végén szemed elé tárult a pazar kilátás.
Sosem felejtem el azt a pillanatot: az utolsót, amikor boldogok voltunk.

Tücsökciripelés. A tenger morajlása. A bársonyos, fülledt levegőt szárító

könnyű szellő.
A sziklafal fölé magasodó teraszon illatgyertyákat és szúnyogriasztó
mécseseket gyújtottál, én pedig feltettem egy Charlie Haden-albumot. Akár
egy Fitzgerald-regényben, koktélokat kevertem a szabadtéri bárpult mögött.
A kedvencedet készítettem: Long Island Ice Tea sok jéggel és egy lime-
kari-kával.
Ritkán láttalak olyan vidámnak, mint akkor. Remek este lehetett volna.
Annak kellett volna lennie. Ehelyett rabul ejtett egy rögeszme, egy régi
nóta, ami egy ideje nem hagyott nyugodni, hiába próbáltam elnyomni
magamban: „Tudod, Anna, jó lenne, ha nem lennének titkaink egymás
előtt.”
Miért éppen aznap este tört rám újra a félelem, hogy nem ismerlek
igazán? A közelgő esküvő miatt? Megrémisztett az elköteleződés? Hogy
olyan hirtelen döntöttük el, összeházasodunk? Ezek mind közrejátszhattak,
ráadásul ott volt a sok keserves emlék, amikor olyan emberek árultak el,
akikről azt hittem, ismerem őket.
Feléd nyújtottam a poharat, és leültem veled szemben.
– Komolyan mondom, Anna: nem szeretnék hazugságban élni.
– Még szerencse, mert én sem. De az, hogy nem élünk hazugságban,
nem jelenti azt, hogy ne lehetnének titkaink.
– Tehát titkolsz valamit!
– Mindenki titkol valamit, Raphael! És ezzel nincs is semmi baj. A
titkaink is hozzánk tartoznak. Meghatározzák, hogy kik vagyunk, honnan
jövünk, és mit hozunk magunkkal.
– Nekem nincsenek titkaim előtted – mondtam.
– Pedig nem ártana!
Rosszkedvű lettél, és dühös. Én is az voltam. Az előttünk álló este
minden öröme és derűje szertefoszlott.
Itt lezárhattuk volna a vitát, de én egyre csak erősködtem, minden érvet
felsorakoztattam, és végül kiböktem a kérdést, amely régóta gyötört:
– Miért hárítasz folyton, ha a múltadról faggatlak?
– Mert ami történt, megtörtént. Nem lehet rajta változtatni.
– A múlt segít megérteni a jelent – folytattam ingerülten. – Mégis mit
rejtegetsz ennyire?
– Semmi olyasmit, ami árthat nekünk. Bíznod kell bennem! Kettőnkben!
– Torkig vagyok a közhelyekkel!
Ököllel az asztalra csaptam, mire te felpattantál. Csinos arcodon az
érzelmek egész skálája átvonult, az aggodalomtól a félelemig.
Dühös voltam, úgy éreztem, meg kellene nyugtatnod. Csak fél éve
ismertelek, de az első pillanattól fogva mindent szerettem benned. A
titokzatosságodat, a tartózkodásodat és a befelé forduló természetedet. Ám
ami kezdetben elvarázsolt, később újra meg újra visszatérő szorongás
forrása lett.
– Miért akarod mindenáron elcseszni az egészet? – kérdezted
csüggedten.
 – Tisztában vagy vele, mi van mögöttem. Eleget hibáztam már. Nem
engedhetek meg magamnak még egy baklövést.
Tudtam, hogy fájdalmat okozok, de úgy éreztem, annyira szeretlek, hogy
mondhatsz bármit, képes leszek szembenézni vele. Ha valami fájdalmasat
titkolsz, könnyíteni akartam a terheden, osztozni a fájdalmadban.
Engednem kellett volna, hagyni az egészet, mégis folytattuk a
veszekedést. Kíméletlen voltam, mert tudtam, hogy ezúttal el fogsz árulni
nekem valamit. Kitartóan újra és újra támadtam, amíg bele nem fáradsz a
védekezésbe.
– Én csak tudni szeretném az igazságot, Anna.
– Igazság, igazság! Egyfolytában ezt hajtogatod, de belegondoltál
valaha, hogy képes lennél-e elviselni az igazságot?
Ez a visszavágás elültette bennem a kételyt. Alig ismertem rád. A
szemfestéked elkenődött, és eddig sosem látott tűz gyúlt a szemedben.
– Tudni akarod, van-e titkom előtted, Raphaél? Hát van! És kíváncsi
vagy, hogy miért nem mondom el? Mert ha megtudod, kiábrándulsz
belőlem, sőt örökre meggyűlölsz.
– Tévedsz: megértenélek!
Akkor legalábbis szentül hittem, hogy így van: bármit mondhatsz, nem
tudsz megingatni.
– Ugyan, Raphaél, ezek csak üres szavak, amilyenekkel tele vannak a
regényeid. De a valóság fájdalmasabb, mint bármelyik könyv.
Valami megváltozott. Átszakadt egy gát. Éreztem, hogy te is
elbizonytalanodtál a szándékaimat illetően. Tisztán akartál látni. Tudni,
hogy szeretsz-e még. Hogy én szeretlek-e téged. Hogy a kézigránát, amit
kibiztosítani készülsz, szétrobbant-e köztünk mindent.
A táskád mélyéről előkotortad a tabletedet. Beírtad a jelszót, és
megnyitottad a galériát. Hosszasan kutakodtál a fényképek között, mire
megtaláltad. Akkor a szemembe néztél, mormoltál valamit, és felém
fordítottad a tabletet. Én pedig megláttam a titkot.
– Én tettem ezt – ismételgetted egyre.
Döbbenten, hunyorogva néztem a képernyőt, majd elfogott az émelygés,
felfordult a gyomrom, és félre kellett fordítanom a fejem. Borzongás futott
végig egész testemen. Remegett a kezem, dobolt a vér a halántékomban.
Mindenre fel voltam készülve. Azt hittem, nem érhet meglepetés. De erre
álmomban sem gondoltam.
 Alig álltam a lábamon. Szédültem, meg-megtántorodtam, de minden
erőmet összeszedtem, hogy szilárd léptekkel kijussak a nappaliból.
A bőröndöm még az előszobában volt. Felkaptam, és hátra sem nézve
kiléptem az ajtón.

Döbbenet. Libabőr. Égető érzés a gyomorban. Izzadságtól homályos

tekintet.
Becsaptam magam mögött a kabrió ajtaját, és nekivágtam az éjszakának.
Kábán vezettem, akár egy gép. Úgy éreztem, hogy szétvet a düh és az
elkeseredés. Minden összekavarodott a fejemben: a sokkoló fénykép, a
tanácstalanság és a balsejtelem, hogy az életem romba dőlt.
Néhány kilométerrel odébb megpillantottam a Fort Carré zömök
sziluettjét. Az erőd egy szikla tetején magasodott, onnan őrizte a kikötőt.
Képtelen voltam megtenni. Nem mehetek el így. Már bántam, hogy
otthagytalak. Letaglózott, amit láttam, elvesztettem a hidegvéremet, de nem
hagyhatlak faképnél anélkül, hogy meghallgatnám a magyarázatodat.
Rátapostam a fékre, megfordultam az úttest közepén, felugrattam az
elválasztó sávra, és kis híján felborítottam egy szembejövő motorost.
Melletted kell lennem, hogy segítsek megszabadulni ettől a rémálomtól.
Meg kell tartanom, amit ígértem: hogy átérzem a fájdalmad, osztozom
benne, és segítek, hogy megbirkózz vele. Robogtam visszafelé: Cap sétány,
Hullámstrand, Olivette kikötő, Graillon-torony, végül a keskeny út a
lakóparkig.
A fenyőfák alatt hagytam az autót, és a bejárat felé rohantam. Az ajtó
félig nyitva állt.
– Anna! – kiabáltam, ahogy beléptem a hallba.
A nappali üres volt. A földet üvegszilánkok borították. Egy
csecsebecsékkel teli polc dőlt le, egyenesen a dohányzóasztal üveglapjára,
amely ezer darabra tört. A kupleráj közepén ott hevert a kulcscsomó, amit
néhány hete kaptál tőlem.
– Anna!
A hatalmas franciaablak tárva-nyitva volt. Elhúztam a függönyöket,
amelyekbe belekapott a szél, és kiléptem a teraszra. Újra a nevedet
kiabáltam. Próbáltalak hívni, de nem vetted fel a telefont.
 Térdre borultam, és két kezem közé temettem a fejem. Hová tűntél? Mi
történt abban a húsz percben, amíg nem voltam itt? Pandora szelencéjét
nyitottam ki azzal, hogy megbolygattam a múltat?
Lehunytam a szemem, és néhány közös pillanatunkat láttam magam
előtt. Hat hónap boldogság, ami örökre szertefoszlott. Jövő, család,
gyerekek: megannyi ígéret, amelyek már sosem válnak valóra.
Nem tudtam megbocsátani magamnak.
Hogy mondhatjuk, hogy szeretünk valakit, ha képtelenek vagyunk
megvédeni?
 ELSŐ NAP

AZ ELTŰNÉS TUDOMÁNYA
 1
A SZAVAK EMBERE

Ha nincs könyv a kezemben, vagy nem

írok egyet gondolatban, megöl az
unalom. Az élet elviselhetetlen, ha nincs
hová menekülni előle.

GUSTAVE FLAUBERT

1.

2016. szeptember 1-je, csütörtök

– A feleségem minden este magával fekszik le. Még szerencse, hogy

nem vagyok féltékeny típus!
A párizsi taxisofőr büszke volt a szellemességére, és jelentőségteljesen
rám kacsintott a tükörben. Lassított, indexelt, és ráhajtott az Orly
repülőtérről a városba vezető útra.
– Mondjuk, ő bírja a feszültséget. Én is olvastam két vagy három
könyvét – tette hozzá a bajuszát simogatva. – Valóban izgalmasak, de
nekem durvák. Az a sok gyilkosság meg erőszak… Minden tiszteletem a
magáé, Barthélémy úr, de szerintem rosszul ítéli meg az embereket. Ha
annyi őrült szaladgálna az utcán, mint a maga regényeiben, igencsak bajban
lennénk.
A telefonom kijelzőjét bámultam, és úgy tettem, mintha nem hallanám,
amit mond. Aznap reggel semmi kedvem sem volt irodalomról csevegni,
vagy arról értekezni, hogy merre tart a világ. Tíz perccel múlt nyolc óra: az
első géppel visszarepültem Párizsba. Anna telefonja hangpostára volt
irányítva. Legalább egy tucat üzenetet hagytam, összevissza
mentegetőztem, elmondtam, hogy mennyire aggódom érte, és könyörögtem,
hogy hívjon vissza.
Tanácstalan voltam. Soha korábban nem veszekedtünk.
Le sem hunytam a szemem, egész éjszaka próbáltam a nyomára
bukkanni. Először a portaszolgálathoz fordultam: az őr elmondta, hogy
miután elmentem, több autó is behajtott a lakóparkba, köztük egy
sofőrszolgálat limuzinja.
– A sofőr azt állította, hogy Anna Becker rendelte az autót a Hullám-
villából. Felhívtam a kisasszonyt, és ő megerősítette.
– Honnan veszi, hogy sofőrszolgálat küldte az autót? – kérdeztem.
– Ott volt a matrica a szélvédőn.
– És nem tudja, hogy merre mentek?
– Honnét tudnám?
A sofőr a repülőtérre vitte Annát. Legalábbis néhány órával később, az
Air Francé weboldalát böngészve erre a következtetésre jutottam. Amikor
rákerestem a foglalásunkra – én vettem a jegyeket –, azt mutatta a rendszer,
hogy Anna Becker előrehozta a visszaút időpontját, és felszállt az aznapi
utolsó Nizza-Párizs-járatra. A gép 21:20 helyett csak 23:45-kor tudott
felszállni: sok volt a késés, mindenki most utazott haza a vakációról,
ráadásul egy rendszerhiba miatt a repülőtársaság összes gépe több mint egy
órán át vesztegelt a földön.
Ez a felfedezés némiképp megnyugtatott. Anna olyan dühös volt rám,
hogy összetört egy dohányzóasztalt, és hamarabb visszarepült Párizsba, de
legalább nem esett baja.
A taxi egy ideig a telefirkált alagutakkal tarkított, komor autópályán
haladt, majd ráhajtott a körgyűrűre. A forgalmas út a Porté d’Orléans-nál
bedugult. Az autók tömött sorokban vánszorogtak, meg-megállva, a buszok
és kamionok kipufogóinak fekete, olajos gőzében. Felhúztam az ablakot.
Nitrogén-oxid, rákkeltő részecskék, folyamatos dudálás és káromkodás. Ez
Párizs…
Első gondolatom az volt, hogy Montrouge-ba vitetem magam. Az utóbbi
hetekben már együtt éltünk ugyan, de Anna megtartotta másfél szobás
lakását az Aristide-Briand sugárút egyik modern épületé-ben. Szeretett itt
lakni, és a holmija nagy részét itt is hagyta. Bíztam benne, hogy a kis
lakásban húzta meg magát, míg lecsillapodik.
Az autó keresztülhajtott a Vache-Noire körforgalmon.
– Megérkeztünk, író úr! – jelentette be a sofőr, és leparkolt egy
nemrégiben épült, jellegtelen ház előtt.
A taxisnak tömzsi alkata, kopasz feje, gyanakvó tekintete és vékony ajka
volt, hangja pedig a Lövöldöző taták Raoul Volfoni-jára hasonlított.
– Tudna várni egy percet? – kérdeztem.
 – Természetesen. Nem állítom meg az órát.
Becsaptam a kocsi ajtaját, és besurrantam a lépcsőházba egy fiú után,
aki iskolatáskával a hátán éppen kijött a házból. A lift szokás szerint nem
működött. Egy szuszra másztam meg a tizenkét emeletet, levegő után
kapkodva. A térdemre támaszkodva álltam meg Anna lakásának ajtaja előtt.
Dörömböltem, de senki sem nyitott ajtót. Hiába hallgatóztam, nem
szűrődött ki odabentről semmi zaj.
Ha Anna nem járt itt, akkor vajon hol töltötte az éjszakát? Az én
lakásom kulcsait nem vitte magával.
Mindegyik szomszédhoz becsengettem. Egyetlen helyen nyitottak ajtót,
de attól sem lettem okosabb. „Nem láttam, nem hallottam semmit”: a
lakótelepi társasági élet jelszava.
Feldúltan szaladtam le az utcára, és megadtam Raoulnak montparnasse-i
címemet.
– Mikor jelent meg a legutóbbi regénye, Barthélémy úr?
– Három éve – sóhajtottam.
– És készül a következő? Megráztam a fejem.
– Pár hónapig még biztosan nem.
– A feleségem nem fog örülni, ha megtudja.
Menekülésképpen megkértem, hogy hangosítsa fel a rádiót. Egy
népszerű csatornán 9 órás híreket mondtak. Ezen a csütörtök reggelen,
szeptember 1-jén, tizenkétmillió gyerek ült újra az iskolapadba, Francois
Hollandé elégedetten jelentette be a gazdasági mutatók leheletnyi javulását,
a PSG néhány órával az átigazolási időszak lezárulta előtt szerzett egy új
középcsatárt, az Egyesült Államokban pedig a Republikánus Párt nagyban
készült a közelgő elnökválasztásra…
– És mondja csak – erősködött a taxis –, eldöntötte, hogy szünetet tart,
vagy üreslap-szindróma áll a háttérben?
– Ennél összetettebb a dolog – válaszoltam, az ablakon kibámulva.

2.

Az az igazság, hogy három éve egy sort sem írtam, mert utolért az élet.
Nem arról volt szó, hogy elakadtam, vagy ne lett volna ihletem. Hatéves
koromban kezdtem történeteket kitalálni, és kamaszkorom óta az írás körül
forgott az életem, az segített kordában tartani határtalan képzeletemet. Egy
fiktív világba menekültem. így nyertem egérutat a szürke hétköznapokból.
Éveken át minden időmet az írásnak szenteltem, az töltötte ki minden
gondolatomat. Egy pillanatra sem váltam meg a jegyzetfüzetemtől vagy a
laptopomtól; mindig és mindenhol írtam: pádon, kávézóban, a metrón állva.
És amikor nem tudtam írni, akkor is hőseim megpróbáltatásai vagy szerelmi
élete járt az eszemben. Semmi más nem számított igazán. A való élet
középszerűsége nem ért el hozzám. Más idősíkban éltem, örök
lemaradásban a valóságtól. Egy kitalált világ vett körül, amelynek én
voltam a teremtője.
Az első könyvem 2003-ban jelent meg, azóta minden évben írtam egyet.
Főleg krimit és thrillert. Az interjúkban azt szoktam mondani, hogy
mindennap dolgozom, leszámítva a karácsonyt és a születésnapomat – ezt
Stephen Kingtől vettem. De ahogy ő, én is hazudtam: december 25-én is
dolgoztam, és semmi okát nem láttam, hogy miért teljen tétlenül a
születésem évfordulója.
Ritkán akadt jobb dolgom, mint leülni a képernyő elé, és a szereplőim
sorsát egyengetni.
Imádtam a „munkámat”, otthon éreztem magam ebben a feszültséggel,
gyilkossággal és erőszakkal teli univerzumban. Akárcsak a gyerekek – elég
a Csizmás Kandúr óriására, Hüvelyk Matyi szívtelen szüleire, a
Kékszakállú hercegre vagy a Piroskát felfaló farkasra gondolni a felnőttek
is szeretnek néha félni. Nekik is szükségük van mesékre, hogy elűzhessék a
démonaikat.
Hála a népes olvasótábornak, mesés évtized állt mögöttem, és azon
kevés szerző közé tartoztam, akik meg tudtak élni az írásból. Reggelente,
amikor leültem az íróasztalomhoz, arra gondoltam, milyen szerencsés
vagyok, hogy az olvasók a világ minden táján türelmetlenül várják a
következő könyvemet.
A siker és az írás bűvös körforgása azonban három éve megszakadt egy
nő miatt. Egy londoni turné alkalmával a sajtóreferensem mutatta be Natalie
Curtist. A fiatal angol nő természettudós volt, de az üzleti élethez legalább
annyira értett, mint a biológiához. Egy „okos” kontaktlencsék fejlesztésével
foglalkozó egészségügyi startup tagja volt: a könny vércukortartalmából
diagnosztizáltak különböző betegségeket.
Natalie napi tizennyolc órát dolgozott. Zavarba ejtő könnyedséggel
tartotta kézben a programozást, felügyelte a klinikai vizsgálatokat,
dolgozott az üzleti terven, és cikázott az időzónák között, hogy beszámolót
tartson a Föld távoli csücskeiben élő pénzügyi partnereinek.
Két külön világban éltünk. Én a szavak embere voltam, ö a
digitalizációé. Én azzal kerestem a kenyerem, hogy történeteket találok ki, ő
pedig azzal, hogy hajszálvékony mikroprocesszorokat fejleszt. Én az a fajta
srác voltam, aki görögül tanult a középiskolában, Aragon-verseket
olvasgatott, és töltőtollal írt szerelmes leveleket, ö pedig egy örökké online
lány volt, aki otthonosan mozgott a repülőterek személytelen és határok
nélküli világában.
Az eltelt idő távlatából sem világos számomra, hogy mi sodort
bennünket egymás felé. Mi volt az oka, hogy életünk adott pillanatában
elhitettük magunkkal, hogy ennek a képtelen kapcsolatnak lehet jövője?
„Szeretünk azok lenni, akik nem lehetünk” – fogalmazott Albert Cohen.
Talán ezért szeretünk bele néha olyanokba, akikkel semmi közös nincsen
bennünk. Olyan elszántan keressük a másik felünket, hogy elhisszük:
képesek vagyunk megváltoztatni, átalakítani őt. Mintha a másik mellett mi
is teljesebb, gazdagabb, nyitottabb emberré válnánk. Szép gondolat, de a
gyakorlatban ritkán működik.
A szerelem illúziója hamar szertefoszlott volna, ha Natalie nem esik
teherbe. A család ígérete életben tartotta a délibábot. Legalábbis az én
szememben. Otthagytam Franciaországot, és Londonba költöztem Natalie-
hoz, az előkelő Belgravia negyedben bérelt lakásba, és a terhessége alatt
segítettem, ahogy csak tudtam.
„Melyik könyve áll a legközelebb a szívéhez?” A legtöbb interjúban
elhangzik ez a kérdés. Éveken át kikerültem a választ, és szűkszavúan
annyit feleltem: „Nem tudnék választani. Olyanok, mintha a gyerekeim
volnának.”
De a könyvek nem olyanok, mint a gyerekek. Ott voltam a szülőszobán,
amikor világra jött a fiam. A bába a kezembe adta Théo apró testét, én
pedig egyből megértettem, mekkora hazugság volt a sokat ismételt frázis.
A könyvek nem olyanok, mint a gyerekek.
A könyveknek van egy varázslatos képességük: messzire röpítenek,
elszöktetnek egy másik világba. Útravalóul szolgálnak az élet rögös útján.
Ahogy Paul Auster mondta: „A könyv az egyetlen hely a világban, ahol két
idegen abszolút intimen találkozhat.”
 Mégsem olyanok, mint a gyerekek. Semmi sem mérhető ahhoz, ha az
embernek gyereke születik.

3.

Meglepetésemre Natalie tíz nappal a szülés után visszament dolgozni. A

sok túlóra és a rengeteg utazás miatt nem tudta hiánytalanul megélni azokat
a csodálatos – egyszersmind rémisztő – első heteket. De az ő szemében ez
nem volt különösebben fontos.
Akkor értettem meg, amikor egyik este, miközben levetkőzött,
bejelentette:
– Elfogadtuk a Google ajánlatát. Többségi részvényesek lesznek a
vállalatban.
A döbbenettől kis ideig szóhoz sem jutottam.
– Ez komoly?
Szórakozottan bújt ki a tűsarkúból, megmasszírozta sajgó bokáját, majd
odavetette:
– Komoly. Hétfőn kezdünk a csapatommal Kaliforniában. Rémülten
néztem a szemébe, ö volt az, aki tizenkét órát repült, mégis nekem volt
jetlagem.
– Egy ilyen döntést nem hozhatsz meg egyedül, Natalie! Ezt meg kell
beszélnünk! Figyelj…
Csüggedten ült le az ágy szélére.
– Tudom… nem kérhetem tőled, hogy gyere velem. Elvesztettem a
türelmemet.
– De kénytelen vagyok veled menni! Emlékeztetnélek, hogy van egy
háromhetes fiunk!
– Ne kiabálj! Rémesen érzem magam, de akkor sem megy, Raphael!
– Mi nem megy?
Elsírta magát.
– Nem tudok jó anyja lenni Théónak.
Tiltakozni akartam, de nem ez volt az első eset, hogy egy szörnyű
mondattal elárulta, mit érez: „Én nem erre születtem. Nagyon sajnálom.”
Amikor megkérdeztem, hogy pontosan hogyan képzeli a jövőnket,
bizonytalanul nézett rám, majd kijátszotta a kártyát, amelyet a vita
kezdetétől fogva az ingujjában rejtegetett:
 – Ha Párizsban szeretnéd felnevelni Théót, egyedül, én nem látom
akadályát. Szerintem ez lenne a legjobb megoldás mindannyiunk számára.
Némán bólintottam, és döbbenten láttam, mennyire megkönnyebbült. A
fiam édesanyja. Síri csend telepedett a szobára, Natalie bevett egy altatót, és
elnyúlt a sötétben.
Harmadnapra újra Franciaországban voltam, visszaköltöztem a
montparnasse-i lakásomba. Fogadhattam volna egy dadát, de más tervem
volt. Látni akartam, ahogy cseperedik a fiam. Ráadásul állandóan attól
rettegtem, hogy elveszítem.
Hónapokon át valahányszor megszólalt a telefonom, meg voltam
győződve, hogy Natalie ügyvédje az, és arról tájékoztat, hogy ügyfele
meggondolta magát, és igényt tart Théo kizárólagos felügyeletére. A
borzalmas telefonhívás azonban sosem jött el. Eltelt húsz hónap, akár egy
szempillantás, de Natalie nem adott hírt magáról. Napjaim, amelyeknek
korábban az írás adott keretet, most cumisüvegek, bébiételek,
pelenkacserék, parkbéli séták, 37 fokos fürdővíz és a folyamatos mosás
körforgásában teltek. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy sosem tudtam
kialudni magam, állandóan szorongtam a betegségek miatt, és rettegtem,
hogy képes leszek-e helytállni.
Mégsem cserélném el semmi pénzért ezt az élményt. A telefonomon
összegyűlt ötezer fénykép is arról tanúskodik, hogy a fiam életének első
hónapjait lenyűgöző kalandként éltem meg, amelynek inkább szereplője
voltam, mintsem irányítója.

4.

A Général-Leclerc sugárúton helyreállt a forgalom. A taxis gázt adott, és

elindult a Saint-Pierre-de-Montrouge-templom harangtornya felé. Az Alésia
térnél az autó ráhajtott a Maine sugárútra. A fák ágai közt átszűrődött a
napsugár. Hófehér házak, ezernyi apró üzlet, olcsó szállodák.
Úgy terveztem, hogy négy napig leszek távol a fővárostól, de végül alig
néhány órával az után, hogy elindultam, újra Párizsban voltam. Küldtem
gyorsan egy SMS-t a korábbi érkezésről Marc Caradecnek, az egyetlen
embernek, akire nyugodt szívvel rá mertem bízni a fiamat. Mióta apa
lettem, kissé paranoiás vagyok, mintha a regényeimben szereplő
gyilkosságok és emberrablások a családom életét is veszélyeztetnék.
Születése óta csak két embert engedtem Théo közelébe: Amáliát, a
házmesternél, akit közel tíz éve ismertem, és a szomszédomat es barátomat,
Nlarc Caradecet, a BRB, a Bűnmegelőzési Nyomozó Hivatal nyugdíjas
rendőrét, aki ezúttal is azonnal válaszolt az üzenetemre:

Ne izgulj, még alszik az angyalka! Haptákban

állva várom, hogy felébredjen: bekapcsoltam a
cumisüveg-melegítőt, kivettem a gyümölcspürét
a hűtőből, és előkészítettem az etetőszéket.
Majd meséld el, mi történt!

Megkönnyebbülve próbáltam újra elérni Annát, de ismét csak az

üzenetrögzítő válaszolt. Kikapcsolta a telefont? Vagy lemerült?
Megdörzsöltem a szemem. Még mindig kába voltam attól, hogy minden,
amit biztosnak hittem, egy szempillantás alatt szertefoszlott. Gondolatban
újra lejátszottam a tegnap történteket, és nem tudtam, mit gondoljak.
Felhőtlen boldogságunk csak illúzió lett volna, amely mögül egyszer csak
előbújt a szomorú valóság? Aggódnom kell Annáért vagy félnem tőle? Erre
a gondolatra libabőrös lettem. Fájdalmas volt így gondolni rá, hiszen
néhány órája még biztos voltam abban, hogy megtaláltam a tökéletes párt,
akire évek óta vártam, és akivel szívesen vállalnék újra gyereket.
Fél éve, egy februári éjszakán ismertem meg Annát a Pompidou kórház
gyermekorvosi ügyeletén, ahová hajnali egykor toppantam be. Théónak
nem múló, magas láza volt. Csak feküdt összekuporodva, enni sem volt
hajlandó. Elkeseredésemben rákerestem a neten a tüneteire. Minél több
oldalt megnéztem, annál biztosabb lettem abban, hogy agyhártyagyulladása
van. A zsúfolt váróterembe lépve elfogott a rémület. A recepciónál
elmagyaráztam, hogy nem tudok végigvárni ennyi beteget: gyorsan ki kell
deríteni, mi a baj, azonnal gondoskodniuk kell a fiamról! Lehet, hogy
haldoklik, és…
– Nyugodjon meg, uram!
A fiatal doktornő egyszer csak ott termett. Bekísért minket a rendelőbe,
és alaposan megvizsgálta Théót.
– A kisfiának duzzadtak a nyirokcsomói – tapogatta meg Théo nyakát. –
Be van gyulladva a mandulája.
– Egyszerű torokgyulladás?
 – Igen. Kellemetlen lehetett neki a nyelés, azért nem akart enni.
– Antibiotikumot ír fel neki?
– Fölösleges, mert ez vírusfertőzés. Kapjon továbbra is
fájdalomcsillapítót, és pár nap múlva rendbe jön.
– Biztos benne, hogy nincs agyhártyagyulladása? – kérdeztem,
miközben bekötöttem a kába Théót a hordozóba.
A doktornő elmosolyodott.
– Jobb lesz, ha nem olvasgat orvosi fórumokat. Az internetezés
legtöbbször csak felesleges aggodalmat szül.
Visszakísért minket a bejárathoz. Már épp elköszöntünk volna, de én
úgy megkönnyebbültem, hogy a fiam meg fog gyógyulni, hogy váratlanul
az italautomatára mutattam:
– Meghívhatom egy kávéra?
Egy pillanatig hezitált, majd szólt a kollégájának, hogy tart egy kis
szünetet, és negyedórán át beszélgettünk a kórház előcsarnokában.
Anna Beckernek hívták. Huszonöt éves volt, másodéves rezidens
gyermekorvos, és úgy viselte a fehér köpenyt, mintha Burberry ballonkabát
volna. Minden porcikájából sugárzott a laza elegancia: büszke fejtartásából,
varázslatosan finom vonásaiból és lágy, barátságos hangjából.
A kórház előtere – amely hol elcsendesedett, hol felbolydult –
valószerűtlen fényben fürdött. A fiam elaludt a hordozóban. Néztem, ahogy
Anna szeme megrebben. Régóta tudom, hogy egy angyali arc nem jelenti
feltétlenül azt, hogy jó ember lakozik mögötte, most mégis hagytam, hogy
elvarázsoljon ívelt szempillája, nemesfa-színben játszó, kreol bőre és
kétoldalt szimmetrikusan leomló selymes haja.
– Vissza kell mennem dolgozni – mutatott a faliórára.
Mégis ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen bennünket a kijárattól
harminc méterre lévő taxiállomásig. Hideg, téli éjszaka volt. A felhős
égboltról hópelyhek szállingóztak. Ahogy Anna ott állt mellettem, hirtelen
az a különös érzésem támadt, mintha egy pár volnánk. Sőt, egy család.
Mintha a csillagok is a helyükre kerültek volna az égen. Mintha hárman
indulnánk hazafelé.
Az autó hátsó ülésére rögzítettem a hordozót, és Annához fordultam. A
villanyoszlopok fénye kékre festette a leheletét. Mondani akartam valami
humorosat, de semmi nem jutott eszembe, inkább megkérdeztem, mikor
adja át az ügyeletet.
 – Nemsokára, nyolc órakor.
– Ha lenne kedve együtt reggelizni… a sarki pékségben bámulatosan
finom croissant-t sütnek…
Megmondtam a címemet, de ő csak mosolygott. A meghívás válaszra
várva lebegett a fagyos éjszakában. A taxis gázt adott, és hazafelé úton azon
töprengtem, hogy vajon Anna is érezte-e azt, amit én.
Egész éjjel hánykolódtam, de másnap reggel, amikor a fiam éppen
kiürítette a cumisüvegét, Anna csöngetett az ajtón. Théo már jobban érezte
magát. Sapkát és kezeslábast adtam rá, és ahogy megbeszéltük, elindultunk
hármasban a pékség felé. Vasárnap reggel volt. Párizst hótakaró borította. A
szürke felhők mögül előbukkanó téli napsugarak fénybe borították a még
érintetlen járdát.
Egymásra találtunk, és az után a varázslatos reggel után többé nem
váltunk el egymástól. Semmi sem árnyékolta be a következő hat hónapot,
életem legboldogabb időszakát.
Abbahagytam az írást, inkább éltem. A gyereknevelés és a szerelem
megtanított arra, hogy két lábbal a földön járjak, és rádöbbentett, hogy
túlságosan régóta csak az írásnak éltem. A regényeim segítségével mindig
valaki más bőrébe bújtam. Akár egy beépített ügynök, több életben is
kipróbálhattam magam. Ezek a kölcsönéletek azonban elterelték a
figyelmemet az egyetlenről, amely valóban létezett: a sajátomról.
 2
A PROFESSZOR

Az álarc oly csinos, hogy én az arctól félek.

ALFRÉD DE MUSSET

1.

– Apa, apa!
Már az ajtóban meghallottam kisfiam meglepett és örömteli kiáltásait.
Théo szapora, bizonytalan léptekkel iramodott meg felém. Felkaptam, a
magasba emeltem, majd jó szorosan magamhoz öleltem. Valahányszor így
megörültünk egymásnak, hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Ilyenkor
lélegezhettem fel igazán.
– Épp jókor érkeztél, most készültünk reggelizni – mondta Marc
Caradec, miközben a megmelegített cumisüvegre csavarta a tetejét.
A nyugalmazott rendőr a Montparnasse szívében lévő ház belső
udvarára néző műteremlakásban lakott. A hatalmas tetőablaknak
köszönhetően az egyszerűen berendezett lakás fényárban úszott: csiszolt
parketta, krétafestett fapolcok, egy göcsörtös fatörzsből kivájt, rusztikus
asztal. A szoba sarkában nyitott lépcső vezetett fel egy gerendás
mennyezetű galériára.
Théo fogta a cumisüvegét, és elhelyezkedett a pihenőszékében. Azon
nyomban minden figyelme a krémes, langyos tejre összpontosult, amit úgy
habzsolt, mint aki hetek óta nem evett.
Kihasználtam a pillanatnyi nyugalmat, és Marc után mentem az udvarra
néző amerikai konyhába.
Marc a hatvanas évei elején járt, acélkék szeme, bozontos, rövid haja,
sűrű szemöldöke és őszülő szakálla volt. Attól függően, hogy milyen kedve
volt, arca hol ellágyult, hol mogorva kifejezés ült ki rá.
– Kérsz egy kávét?
– Rögtön egy duplát! – sóhajtottam, és lerogytam az egyik bárszékre.
– Elmondod, mi történt?
 Mialatt lefőtt a kávé, mindent elmeséltem – vagyis majdnem mindent.
Hogy Anna eltűnt a veszekedésünk után, hogy valószínűleg visszarepült
Párizsba, de hiába kerestem Montrouge-ban, a lakásán. A telefonja ki van
kapcsolva vagy lemerült. Szándékosan nem említettem a fényképet. Mielőtt
bárkinek beszélnék róla, ki kell derítenem néhány dolgot.
Az exrendőr összeráncolta a homlokát, és figyelmesen hallgatta a
beszámolót. Sötét farmernadrágja, fekete pólója és koptatott bőr félcipője
olyan benyomást keltett, mintha még szolgálatban volna.
– Mit gondolsz? – kérdeztem, amikor a monológom végére értem.
Grimaszt vágott, és nagyot sóhajtott.
– Nem tudom, mit gondoljak. Ritkán volt szerencsém beszélgetni Szíved
Hölgyével. Valahányszor összefutottunk az udvaron, úgy éreztem, hogy a
legszívesebben elkerülte volna a találkozást.
– Ilyen a természete: kissé félénk és befelé forduló.
Marc egy csésze krémes feketét tett le elém az asztalra. A háta mögül
érkező fény árnyékot vetett széles vállára és bikanyakára. Mielőtt megsérült
egy fegyveres rablókkal folytatott tűzharcban a Vendöme téren, és
korkedvezményes nyugdíjba küldték, Caradec nagyra becsült nyomozó
volt: a Bűnmegelőzési Nyomozó Hivatal fénykorának egyik legendás
alakja. A kilencvenes és a kétezres évek nagy visszhangot kiváltó bűnügyei
közül jó néhányat segített felderíteni: az ő nevéhez fűződik a déli külváros
rettegett gengszterbandájának felszámolása, a pénzszállító autókat
fosztogató Dream Team lefülelése, a „kötözős” rablók megfékezése, akik a
Ki kicsoda? oldalairól választották ki áldozataikat, és vadászott a Rózsaszín
Párducokra is, a híres dél-szláv rablóbanda tagjaira, akik tíz éven át
rettegésben tartották a leghíresebb ékszerüzleteket világszerte. Nem titkolta,
hogy megviselte az idő előtti nyugdíjazás. Rossz volt látni, hogy egykori
fénye mennyire megkopott.
– Mit tudsz a családjáról? – ült le velem szemben, kezében egy toll és
egy jegyzettömb, amelyre minden bizonnyal a bevásárlólistát szokta írni.
– Nem sok mindent. Az édesanyja francia volt, Barbadosról származott.
Mellrákban halt meg, amikor Anna tizenkét vagy tizenhárom éves volt.
– És az apja?
– Osztrák, a hetvenes évek végén telepedett le Franciaországban. öt éve
halt meg, üzemi baleset érte a saint-nazaire-i hajógyárban.
– Van testvére? Nemet intettem.
 – Ismered a barátait?
Végiggondoltam, hogy melyik közeli barátját értesíthetném. A listán
nem sok név szerepelt. A telefonom névjegyzékét végigpörgetve megakadt
a szemem Margót Lacroix nevén, aki Annával egy időben volt rezidens a
Robert-Debré kórházban, a nőgyógyászaton. Múlt hónapban meghívott
minket a lakás-avatójára, és hamar megtaláltuk a közös hangot. Anna őt
választotta esküvői tanújának.
– Hívd fel! – tanácsolta Caradec.
Próba szerencse, felhívtam a számot. Margót akkor kezdte a rendelést.
Azt mondta, két napja nem hallott Anna felől.
– Ügy tudtam, hogy romantikus kiruccanáson vagytok a Riviérán.
Minden rendben?
Gyorsan megköszöntem a segítséget, és bontottam a vonalat. Rövid
gondolkodás után Marchoz fordultam:
– Fölösleges értesíteni a rendőrséget, igaz? Marc felhörpintette az
eszpresszó maradékát.
– Egyelőre nem sokat tehetnek. Anna felnőtt nő, és semmi jel nem utal
arra, hogy veszélyben lenne, így aztán…
– Hajlandó lennél segíteni? Sanda pillantást vetett rám.
– Egész pontosan mi jár a fejedben?
– Latba vethetnéd a rendőrségi kapcsolataidat, lenyomozhatnád Anna
mobilját, elolvashatnád az üzeneteit, megnézhetnéd, hogy használta-e a
bankkártyáját, követhetnéd a pénzmozgásokat a számláján, elemzésre
küldhetnéd a…
Intett, hogy hagyjam abba.
– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? Ha minden rendőr ezt
csinálná, amikor összekap a nőjével…
Dühösen felpattantam a bárszékről, de Marc megfogta a karom.
– Várj egy kicsit! Ha azt akarod, hogy segítsek, tudnom kell a teljes
igazságot.
– Nem értem, mire gondolsz.
– Ne nézz hülyének, Raphaél! – csóválta a fejét. – Harminc év alatt
láttam néhány kihallgatást. Tudom, mikor hazudnak nekem.
– Én nem hazudok.
– Ha az igazság egy részét elhallgatod, az hazugság. Kell lennie még
valaminek, amit nem mondtál el, különben nem volnál ilyen ideges.
 2.

– Apa! Kész! – harsogta Théo, felém lóbálva a cumisüvegét.

Leguggoltam a fiam mellé, és elvettem a kezéből az üres üveget.
– Kérsz még valamit?
– Kádó! Kádó! – reklamálta azonnal a kedvencét, a Mikado csokis ropit.
Ki kellett ábrándítanom.
– Nem, nem, nagyfiú, majd uzsonnára lesz Mikado.
Amikor rájött, hogy nem kap kekszet, angyali arcára azon nyomban kiült
a csalódottság, majd elöntötte a düh. Szorosan magához ölelte a
plüsskutyáját, Fifit, és már sírásra görbült a szája, de Marc gyorsan a kezébe
nyomott egy szelet frissen pirított toastkenyeret.
– Nesze, haspók, kapsz helyette egy pirítóst!
– Piri! Piri! – kurjantott vidáman az apróság.
Nem vitás: a mogorva zsaru, a rablások és túszejtések szakértője a
gyerekekhez is remekül értett.
Öt éve ismertem meg Marc Caradecet, amikor odaköltözött a házba.
Nem szokványos rendőr volt: szerette a klasszikus irodalmat, a mozit, és
bolondult a korhű hangszereken játszott zenéért. Rögtön szimpatikusnak
találtam, és hamar jóban lettünk. Értelmiségi beállítottsága miatt a
rendőrségen mindenki csak „Professzornak” hívta. Hozzá fordultam
segítségért, amikor a legutolsó könyvemen dolgoztam. Mindig volt pár jó
sztori a tarsolyában, sok hasznos tanáccsal látott el, és elvállalta, hogy
szakmai szemmel átolvassa, és ahol kell, kijavítja a kéziratot.
Barátok lettünk. Legtöbbször ott voltunk a Parc des Princes stadionban,
ha a PSG hazai pályán játszott. Hetente legalább egyszer átjött, hogy szusit
vacsorázzunk, és egy-egy üveg Corona mellett koreai krimiket vagy Jean-
Pierre Melville, Wil-liam Friedkin és Sam Peckinpah filmjeit nézzünk.
Akárcsak Amalia, a házmesterünk, Marc is felbecsülhetetlen segítséget
jelentett a gyereknevelésben. Ö vigyázott Théóra, ha el kellett mennem
valahová. Praktikus tanácsokat adott, amikor nem tudtam, mihez kezdjek.
És tőle tanultam meg a legfontosabbat is: hogy bízzak a fiamban, őrá
figyeljek, mielőtt szabályokat állítanék fel, és ne féljek attól, ha néha
hibázom.
 3.

– „Én tettem ezt!” Pontosan így mondta Anna, amikor megmutatta a

képet az iPaden.
– Mi volt a képen? – kérdezte Marc.
A konyhaasztalnál ültünk. Marc újabb adag kávét öntött a csészéinkbe.
Figyelmes tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. Ha azt akartam, hogy
segítsen, nem tehettem mást, el kellett mondanom neki az igazat. A szörnyű
igazságot. Suttogtam, hiába tudtam, hogy Théo még nem értheti:
– Három elszenesedett holttest.
– Szórakozol velem?
– Nem. Egymás mellett feküdtek, sorban.
A zsaru tekintete felcsillant. Holttestek. Halál. Hátborzongató jelenet. A
szerelmi civódásról egy szempillantás alatt az ő szakterületére tévedtünk.
– Előtte sosem beszélt hasonlóról?
– Természetesen nem.
– Vagyis fogalmad sincs, hogy mi lehetett a szerepe az egészben?
Megráztam a fejem. Folytatta a kihallgatást:
– Adott bármiféle magyarázatot?
– Mondtam már, hogy nem hagytam rá időt. Megdöbbentem. Sokkolt,
amit láttam. A fénykép olyan rémes volt, hogy elrohantam, semmit sem
kérdeztem. És mire visszaértem, ő már nem volt sehol.
Furcsán nézett rám, mintha kétségbe vonná, hogy a dolgok pontosan így
történtek.
– Mekkorák voltak a holttestek? Felnőttéi vagy gyerekéi lehettek?
– Nehéz lenne megmondani.
– Hol készült a fénykép? Szabadtéren? Egy boncasztalon? Vagy egy…
– Kurvára nem tudom! Csak azt tudom, hogy szénfeketék voltak!
Caradec tovább szorongatott:
– Próbálj meg pontosan fogalmazni, Raphaél! Képzeld magad elé a
jelenetet! Mondj el mindent részletesen!
Lehunyt szemmel próbáltam előhívni az emlékeimet. Hamar előjöttek,
olyan émelyítő volt az a fénykép. Betört koponya. Összeroncsolt mellkas.
Felhasított gyomor, ahonnan ki-türemkedtek a belek. Caradec addig
erősködött, míg a lehető legrészletesebben le nem írtam a holttestek
megcsonkított végtagjait, kormos és repedezett bőrét és az azt átszúró fehér
csontokat.
– Min feküdtek?
– Úgy rémlik, hogy közvetlenül a földön. Talán egy lepedőn. ..
– Legjobb tudomásod szerint Anna tiszta, ugye? Nem drogozik? Nincs
mentális betegsége? Nem kezelték elmegyógyintézetben?
– Emlékeztetnélek, hogy arról a nőről beszélsz, akit hamarosan feleségül
veszek.
– Válaszolj a kérdésre, légy szíves!
– A válaszom: nem, nem és nem. Most fejezi be a kórházi gyakorlatát.
Kitűnő eredménnyel.
– Akkor miért voltak kétségeid a múltját illetően?
– Az ég szerelmére, hát nem emlékszel, hogyan végződött az előző
kapcsolatom?
– De pontosan mi aggasztott? Sorolni kezdtem:
– Hogy mindig tétován beszélt a múltjáról, mintha nem lett volna
gyermek- és kamaszkora. Rendkívül tartózkodó volt. Szokatlanul kerülte a
feltűnést. Nem szerette, ha lefotózzák. És legyünk őszinték, hány olyan
huszonéves lányt ismersz, akinek nincs Facebook-profilja, és nincs fent
egyetlen közösségi oldalon sem?
– Ez valóban felettébb érdekes – ismerte el Marc –, de egy nyomozáshoz
édeskevés.
– Három holttest neked édeskevés?
– Nyugodj meg egy kicsit! Semmit sem tudunk azokról a holttestekről.
Elvégre Anna orvos, az is lehet, hogy a tanulmányai során találkozott velük.
– Ezért kell kinyomoznunk, nem igaz?

4.

– Még nem volt a takarítónő?

– Csak kora délután jön.
– Remek! – örült meg Marc.
Átvágtunk az udvaron a lakásom bejáratáig, és csakhamar a
konyhámban voltunk, egy keskeny, hosszúkás sarokszobában, ami egyik
oldalával a Campagne-Premiére utcára, másikkal a macskaköves, színes
spalettás Enfer közre nézett. Lábunknál Théo Fifivel a kezében elmélyülten
rakosgatta le-föl az állatos hűtőmágneseket.
Caradec megvizsgálta a mosogatót, aztán a mosogatógépbe is benézett.
– Tulajdonképpen mit keresel? – kérdeztem.
– Valami olyat, amit csak Anna fogott meg. Például a csészéjét, amiből
tegnap reggel kávézott.
– Ebből szokott teázni – mutattam egy türkizkék, Tintin-figurás bögrére,
amit Anna az Hergé Múzeumban vásárolt.
– Van egy tollad?
Vicces egy írótól ilyet kérdezni, gondoltam, és odanyújtottam a
golyóstollamat.
Marc a fogantyúba tolta a tollat, a fülénél fogva felemelte a bögrét, és
egy papírtörlőre fektette. Egy cipzáras, puha bőrtokból elővett egy fekete
porral teli üvegcsét, egy ecsetet, egy tekercs ragasztószalagot és egy
kartonlapot.
Igazságügyiszakértő-szett.
Az ecset hegyét gyakorlott mozdulattal mártotta a porba, és bekente vele
a bögrét, remélve, hogy a vasreszelék és a grafitpor nyomán láthatóvá
válnak Anna ujjlenyomatai.
Egyik regényemben leírtam már ezt a jelenetet. Csakhogy ezúttal nem
fikció volt, hanem valóság. És nem egy bűnözőt kergettünk, hanem a nőt,
akibe szerelmes vagyok.
Marc ráfújt a bögrére, hogy a fölösleges por lehulljon, aztán felvette a
szemüvegét, hogy megvizsgálja a felületet.
– Látod ezt? Ez itt a szerelmed hüvelykujja! – nyugtázta elégedetten.
Levágott egy kis darab ragasztószalagot, és nagyon óvatosan a
kartonpapírra nyomta vele az ujjlenyomatot.
– Fotózd le! – kérte.
– Minek?
– Nem sok embert ismerek már a rendőrségen. A kollégáim többsége
időközben nyugdíjba vonult, de van egy fickó a Bűnügyi Rendőrségnél,
Jean-Christophe Vasseur. Csapnivaló rendőr, de ha adunk neki egy
használható ujjlenyomatot és négyszáz eurót, megnézi a FAED-ben.
– A digitálisujjlenyomat-adatbázisban? Nem hinném, hogy Anna valaha
kapcsolatba került volna bármilyen bűncselekménnyel, vagy megjárta volna
a börtönt.
 – Sosem lehet tudni. Amilyen kényszeresen kerülte a feltűnést, könnyen
lehet, hogy van valami rejtegetnivalója.
– Mindannyian rejtegetünk valamit, nem?
– Hagyd a regényes frázisokat! Csináld a fotót, aztán küldd el e-mailben,
hogy megkérdezhessem Vasseurt!
Készítettem néhány képet a telefonommal, majd a képszerkesztő
programmal javítottam egy kicsit a fényerőn és a kontraszton, hogy minél
használhatóbb képet kapjak. A művelet közben megigézve néztem a
tekergőző, örvénylő, egymásba fonódó barázdákat és vonalakat, amelyek
különleges és misztikus labirintussá álltak össze, amiből nem látszott a kiút.
– És most mit csinálunk? – kérdeztem, miután elküldtem a képet
Caradec postafiókjába.
– Visszamegyünk Montrouge-ba. És tovább keressük Annát. Amíg meg
nem találjuk.
 3
A LÉLEK SÖTÉT ÉJSZAKÁJA

Sose érezd magad biztonságban egy asszony

mellett, akit szeretsz!

LEOPOLD VON SACHER-MASOCH

1.

A szélvédőt borító temérdek matricából ítélve Marc Caradec Rangé

Rovere az 1980-as évek vége óta forgalomban volt.
Az öreg terepjáró – több mint háromszázezer kilométerrel a háta mögött
– egy betontömb bájával haladt az úton, maga mögött hagyva a Montsouris
Park fáit, a párizsi körgyűrűt, a Paul-Vaillant-Couturier sugárút menti
graffitiket, majd a Barbés utcai Ibis Hotel sakktáblaszerű homlokzatát.
Amáliára bíztam Théót, és nagyon megkönnyebbültem, amikor Marc
felajánlotta, hogy elkísér. Ekkor még bíztam benne, hogy a dolgok rendbe
jönnek. Anna hamarosan előkerül. Talán a „titka” nem is olyan borzasztó.
Mindent megmagyaráz, az életünk visszatér a rendes kerékvágásba, és
ahogy terveztük, szeptember végén összeházasodunk Saint-Guilhem-le-
Désert aprócska templomában, ahonnan a családom származik.
Sajátos illat terjengett az autóban: bőr, szárított gyógynövények és egy
csipetnyi szivarfüst. Marc sebességet váltott. A terepjáró úgy köhögött,
mintha nem bírná szusszal. Finoman szólva viharvert volt: velúrbőr ülései
kopottak, a lengéscsillapító réges-régen felmondta a szolgálatot, de a magas
karosszéria és a napfénytető miatt mégis úgy érezte az ember, hogy
felülemelkedhet benne a forgalom káoszán.
Aristide-Briand sugárút: az egykori 20-as út, ami kétszer négy sávjával
autópályának is elment volna.
– Az lesz az! – mutattam Anna házára az út túloldalán. – De itt nem
tudsz átvágni, el kell menni a kereszteződésig, és ott…
Be sem fejezhettem a mondatot, Marc már el is fordította a kormányt.
Éktelen dudálás közepette, csikorgó gumikkal bekanyarodott, és átvágott
két autó előtt. Kévésén múlt, hogy össze nem ütköztünk.
 – Elment az eszed!
A zsaru csak legyintett, és mint aki nem elégszik meg egy
szabálysértéssel, felugratott a járdára, és ott állította le a Rangé Rover
motorját.
– Itt nem lehet parkolni, Marc!
– A rendőrségnek lehet – azzal behúzta a kéziféket.
Lehajtotta a napellenzőt, amire egy Rendőrség feliratú lemez volt
erősítve.
– Ki veszi be, hogy a rendőrök ilyen tragaccsal járnak? – csaptam be
dühösen magam mögött a kocsiajtót. – Ráadásul már nem is vagy rendőr…
Nadrágja farzsebéből tolvajkulcsot húzott elő.
– Egy zsaru mindig zsaru marad – mondta, majd kinyitotta a kaput, és az
előtérbe lépett.
Hihetetlen: megjavították a liftet. Ragaszkodtam hozzá, hogy mielőtt
felmennénk, nézzünk be a mélygarázsba. Anna Minije a szokott helyén állt.
Vissza a lifthez. Tizenkettedik emelet. Üres folyosó. Hiába csöngettem,
hiába dörömböltem az ajtón, nem jártam több sikerrel, mint legutóbb.
– Félre az útból! – kiáltott Marc, és lendületet vett.
– Várj, nem a legjobb ötlet betörni az…

2.

Az ajtó a második nekirugaszkodásra kinyílt.

Caradec belépett az előszobába, és körbenézett az alig negyven
négyzetméteres, jó elrendezésű lakásban. Tölgyfa parketta, krémszínű
enteriőr néhány pasztell kiegészítővel, skandináv stílusú nappali, amerikai
konyha és egy nagy gardrób.
Egy üres és csendes lakás.
Visszafordultam, hogy megvizsgáljam az ajtófélfát és a zárat. Azért adta
meg magát ilyen könnyen, mert aki utoljára elhagyta a lakást, csak behúzta
maga mögött az ajtót, anélkül hogy kulcsra zárta volna. Ez nem jellemző
Annára.
A második meglepetés: Anna utazótáskája, egy tarka, cipzáras, fonott
borjúbőr táska a bejáratnál hevert, az előszoba közepén. Lehajoltam, hogy
megvizsgáljam a tartalmát, de semmi rendkívülit nem láttam.
– Anna tehát hazajött Nizzából… – kezdte Caradec.
 – …aztán újra köddé vált – folytattam elkeseredve.
Ürrá lett rajtam az aggodalom, újra megpróbáltam felhívni Annát, de
megint a hangposta kapcsolt be.
– Mire várunk? Kutassuk át a lakást! – határozta el Marc. Rutinos
zsaruként már indult is a vécétartály felé, hogy bekukkantson a fedél alá.
– Nem tudom, hogy helyes-e, amit csinálunk, Marc.
Mivel a fürdőszobában nem talált semmit, bement a szobába.
– Emlékeztetnélek, hogy te kezdted az egészet – válaszolta. – Ha nem
vájkáltál volna a barátnőd múltjában, most is együtt lennétek, és a Riviérán
süttetnéd a hasad.
– Ez még nem jogosít fel arra, hogy…
– Raphaél! – szakított félbe. – A megérzésedre hallgatva kérdőre vontad
Annát, és úgy tűnik, igazad volt. Most nincs más hátra, be kell fejezned,
amit elkezdtél!
Szétnéztem a szobában. Világos faágy, egy teli ruhásszekrény, egy
könyvespolc, ami roskadozott az orvosi könyvek, szótárak és számomra is
ismerős nyelvtankönyvek alatt: Grevisse, Hanse, Bertaud du Chazaud. Volt
ott néhány amerikai regény is eredeti nyelven: DonnaTartt, Richard Powers,
Tóni Morrison…
Marc megvizsgálta a padlót, aztán egymás után kihúzogatta a fiókokat.
– Te nézd meg addig a számítógépét! – kérte, amikor látta, hogy tétlenül
állok. – Én nem nagyon értek az informatikához.
Észrevettem a MacBookot a konyhát és a nappalit elválasztó bárpulton.
Mióta ismerem Annát, legfeljebb öt vagy hat alkalommal járhattam itt.
Ez a lakás volt a kuckója, és a szoba hangulata is az ő ízlését tükrözte:
elegáns és visszafogott volt. Hogy dühíthettem fel annyira, hogy eltűnjön?
Leültem a képernyő elé, és megnyomtam egy gombot, hogy magához
térjen a gép. Azonnal megjelent az asztal, nem kért jelszót. Tudtam, hogy ez
nem jelent semmit. Anna nem bízott a számítógépekben. Ha volt valami
rejtegetnivalója, kétlem, hogy egy MacBookon találnék rá. A biztonság
kedvéért végignéztem a levelezését. Főleg az egyetemi óráival és a kórházi
gyakorlattal kapcsolatos üzeneteket találtam. A médiatárban Mozart művei,
tudományos ismeretterjesztő filmek és a legújabb sorozatok, amelyeket
együtt néztünk meg. Ellenőriztem a böngészési előzményeket: híroldalak,
kormányzati honlapok és egy rakás weboldal a diplomamunkájával
kapcsolatban (Ellenálló képesség: genetikai tulajdonság vagy környezeti
tényező). A merevlemez többi része sem rejtett semmi említésre méltót,
csak a tanulmányaival összefüggő jegyzeteket, táblázatokat, PDF-
dokumentumokat és néhány PowerPoint-prezentációt. Nem is az lepett
meg, hogy mi volt a számítógépen, inkább az, hogy mi hiányzott róla: sehol
egy családi fotó, nyaraláson készült videó vagy e-mail, ami valódi baráti
körről tanúskodott volna.
– Meg kellene nézned ezt a csomó papírt! – szólt Caradec, aki
kartondobozokkal megpakolva tért vissza a szobába, tele mindenféle
hivatalos irattal: bérjegyzékek, számlák, albérleti díjról és rezsiköltségről
szóló bizonylatok, banki kivonatok…
Az asztalra tette a dobozokat, majd egy műanyag tasakot nyújtott felém.
– Ezt találtam. A számítógépen semmi?
A fejemet csóváltam, és belenéztem a tasakba. Egy osztálykép volt
benne, amilyet régebben az óvodától a középiskoláig minden évben
készítettek. A képen húsz elegáns fiatal lány pózolt egy iskolaudvaron. A
csapat mögött egy negyvenes éveiben járó tanárnő állt. A középen ülő diák
egy táblát tartott a kezében, amelyre krétával a következőt írták:

Sainte-Cécile Gimnázium Reál tagozat, végzős osztály 2008-2009

A hátsó sorban azonnal felismertem az „én” Annámat. Tartózkodóan,

szerényen, mint mindig. Finoman félrefordított tekintet, kissé lesütött
szempár. Bölcs mosoly, V nyakú, tengerészkék pulóver, alatta nyakig
begombolt fehér blúz. Már akkor is észrevétlen akart maradni, igyekezett
elterelni a figyelmet érzékiségéről és megkapó szépségéről.
Csak ki ne tűnjön a tömegből! Csak nehogy vágyat ébresszen valakiben!
– Ismered ezt az iskolát? – kérdezte Marc, és elővett egy doboz
cigarettát.
Gyorsan rákerestem a telefonomon. A Grenelle utcai Sainte-Cécile
Gimnázium előkelő egyházi iskola volt, ahová a környékbeli jómódú
családok íratták a gyerekeiket. Egy katolikus magángimnázium kizárólag
lányok részére.
– Te tudtad, hogy Anna ide járt? Ez nem passzol a képbe: eddig ő volt a
saint-nazaire-i szegény lány – jegyezte meg Marc, és rágyújtott.
Tovább kutattunk az „archívumban”. Ahogy egymás mellé raktuk a
különböző iratokat, körvonalazódott előttünk Anna életútja.
 Két éve élt Montrouge-ban. 2014-ben vásárolta ezt a lakást, az egyetem
utolsó évében. A 190 000 eurós vételárat 50 000 euró önrésszel és húszéves
futamidejű hitellel fizette ki. Miként a legtöbben, akik lakáshoz szeretnének
jutni.
2012-13-ban a Saint-Guillaume utcában bérelt egy garzont.
Azt megelőzően, 2011-ről egy Observatoire sugárúti garzon bérleti
díjáról találtunk számlákat, amelyeket egy bizonyos Philippe Leliévre
állított ki.
A nyom itt megszakadt. Semmi sem derült ki arról, hol élt Anna az
orvosi egyetem első évében és a gimnázium alatt. Talán az apjánál? Vagy a
regionális diákszervezet, a CROUS biztosított neki lakást? Netán egy másik
garzont bérelt, amit zsebbe fizetett? Vagy kollégiumban lakott?

3.

Caradec elnyomta a csikket egy csészealjon, és nagyot sóhajtott.

Elgondolkozva kapcsolta be a pulton álló színes kávégépet, és beletett egy
kapszulát. Míg dolgozott a gép, Marc a maradék papírok között lapozgatott.
Egy régi társadalombiztosítási kártya fénymásolatánál megállt egy
pillanatra, majd félbehajtotta, és zsebre tette. Benézett a sütőbe, a
szagelszívóba, tüzetesen megvizsgálta a parkettát és a falakat, de
mindhiába.
Kérdés nélkül két krémes ristrettót készített. Révedezve kortyolt bele az
egyikbe. Valami zavarta, de nem tudott rájönni, hogy mi az. Pár percig
némán ült, míg egyszer csak rájött:
– Az a lámpa!
A sarokban álló halogénlámpa felé fordultam.
– Mi van vele?
– Miért megy keresztül az egész szobán a vezeték, amikor a fal tövében
ott van egy hármas aljzat, közvetlenül a lámpa mellett?
Van benne valami…
Odamentem a lámpához, leguggoltam, és kihúztam a dugaszolóaljzatot,
ami a kezemben maradt. Caradecnek igaza volt:
nem volt bekötve. Lefeküdtem a földre, benyúltam a résbe, és sikerült
kifeszítenem és felszednem a szegélylécet.
Valami lapult a faléc mögötti rejtekhelyen. Egy táska.
 4.

Egy jókora, sárga vitorlászsák volt, rajta a Converse kerek lógója. A

kifakult szövetet vékony porréteg borította. A valaha mustársárga táskán
meglátszott az idő.
Gyanúsan nehéz volt. Izgatottan húztam el a cipzárt, de előre féltem,
hogy mit találok benne.
A kurva életbe! Nemhiába izgultam. Tele volt pénzzel.
Hátráltam egy lépést, mintha a rakás pénz bármelyik pillanatban életre
kelhetne, és rám támadhatna.
Caradec kiborította az egészet az asztalra – főleg ötven- és százeurósok
voltak. A bankjegykötegek elterültek a pulton, akár egy roskatag piramis.
– Mennyi pénz lehet ez?
Néhány köteget megszámolt, aztán gyors fejszámolást végzett:
– Úgy saccolom, négyszázezer euró.
Tejó ég, Anna, mit tettél?
– Mit gondolsz, honnan van ez a pénz? – kérdeztem kábán.
– Hát nem a kórházi túlórákból, az biztos.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, és megmasszíroztam a nyakam. Ez
a rengeteg készpénz rablásból származhatott, elképesztő mennyiségű drog
eladásából vagy egy dúsgazdag ember megzsarolásából… honnan
máshonnan?
Lelki szemeim előtt újra megjelent a három elszenesedett holttest képe.
Kell lennie valamilyen kapcsolatnak a két dolog közt. De mi lehet az?
– Van itt még más is!
A táska egyik cipzáras oldalzsebéből Caradec két személyi igazolványt
halászott elő, amelyekben a tizenhét-tizennyolc éves Anna fényképe
díszelgett. Az első Pauline Pagés nevére szólt, a másik Magali Lambert-ére.
Sosem hallottam ezeket a neveket.
Marc alaposan szemügyre vette az iratokat.
– Nyilvánvaló hamisítványok.
Tanácstalanul meredtem kifelé az ablakon. Odakint az élet ment tovább.
Mintha mi sem történt volna, a nap zavartalanul ragyogta be a szomszéd
ház falát. Borostyánfüzér tekeredett az egyik erkélyre. Még tartott a nyár.
 – Ez egy szar – lobogtatta az egyik igazolványt. – Gyenge utánzat
Thaiföldről vagy Vietnámból, 800 euróért bármelyik zűrösebb környéken
kapsz ilyet. A drogosok használják.
– És a másik?
Megigazította a szemüvegét, és akár egy gyémántkereskedő a
drágakövet, szakértő szemmel vizslatta az iratot.
– Ez már sokkal jobb, még ha nem is mai darab. Libanoni vagy
magyarországi hamisítvány, 3000 euró körül mozog az ára. Egy alapos
vizsgálaton nem menne át, de a mindennapi életben gond nélkül
használható.
Forgott velem a világ. Nem volt mibe kapaszkodnom. Kellett pár perc,
mire összeszedtem magam.
– Most már legalább tisztán látunk – jegyezte meg Caradec. – Nincs más
választásunk, folytatnunk kell a nyomozást, hogy megismerjük Anna
Becker múltját.
Lehorgasztottam a fejem. Újra a szénné égett holttestek borzalmas
látványa jelent meg előttem. Anna hangját hallottam, amint azt suttogja:
„Én tettem ezt. Én…”
 4
AZ ELTŰNÉS TUDOMÁNYA

Minden hazugságban kell lennie egy

szemernyi igazságnak ahhoz, hogy
meggyőzően hasson. Nemegyszer elég
egy cseppnyi igazság is, az azonban nem
hiányozhat, miképp az olajbogyó sem
a martiniból.

SASCHA ARANGO

1.

Marc Caradec úgy érezte, mintha pillangók repkednének a gyomrában.

Mintha újra tizenöt éves volna, és az első randira készülődne. Ugyanaz a
félelem, ugyanaz az izgatottság.
Egy rendőr mindig rendőr marad. A fotó a három megégett holttestről, a
zsák pénz, a hamis papírok, Anna kettős élete: ismét feléledt benne a kopó,
ereiben lüktetett az adrenalin. Mióta egy eltévedt golyó kényszerpihenőre
küldte, nem érezte ezt a különleges, borzongató örömet, amit csak a terepen
dolgozó zsaruk, az utcai hekusok, a vérbeli nyomozók ismernek, akik nem
riadnak vissza a fáradságos hajszától sem. Az igazi kopók.
Miután végeztek Anna lakásában, Raphaéllel megegyeztek, hogy
szétválnak, és külön-külön nyomoznak tovább. Marc pontosan tudta, hogy
melyik nyomon akar elindulni.
Butte aux Cailles, Glaciére utca. Ismerte a környéket, mint a tenyerét.
Egy piros lámpánál állva végigfutotta telefonja névjegyzékét, míg meg nem
találta, akit keresett. Mathilde Franssens. Ő maga is meglepődött, hogy
annyi év után megvolt még a telefonszáma.
Két csengés után örömmel hallotta meg az ismerős hangot.
– Marc! Ezer éve…
– Szia, szépségem! Remélem, minden rendben! Még mindig az
egészségbiztosításnál vagy?
 – Igen, de végre eljöttem az Évry Betegbiztosító Pénztártól. Most a 17.
kerületben dolgozom, a Batignolles Egészségügyi Központban. Márciusban
pedig nyugdíjba megyek.
– Akkor már vágod a centit… Mondd csak, utána tudnál nézni
valakinek?
– Sejtettem, hogy nem csak azért hívtál, hogy megkérdezd, hogy
vagyok.
– Egy bizonyos Anna Beckerről lenne szó. Mondom a biztosítási
számát.
A lámpa zöldre váltott. Miközben elindult, elővette a zsebéből az
összehajtott fénymásolatot, és lediktálta a kártyaszámot Mathilde-nak.
– Kiről van szó?
– Egy huszonöt éves, csinos, félvér lányról, aki most fejezi be a kórházi
gyakorlatát. Eltűnt, és próbálok segíteni a családjának.
– Szabadúszó lettél?
– Önkénteskedem. Tudod, egy rendőr mindig rendőr marad.
– Mire vagy kíváncsi?
– Bármi jól jön, amit csak elő tudsz kotorni.
– Oké, meglátom, mit tehetek. Visszahívlak, amint lesz valami. Marc
elégedetten tette le a telefont. A következő lépés: Philippe Leliévre.
Rákeresett a telefonján, és az Arany Oldalakon azt találta, hogy Leliévre
fogorvosként dolgozik. A rendelője azon a címen található, ahol Anna
bérelt szobát a 2010-es évek legelején.
A Port-Royal sugárúton megpillantotta a metróállomás csupa üveg
épületét, kicsit távolabb meg a La Closerie des Lilas étterem növényekkel
borított teraszát. Indexelt, befordult az Observatoire sugárútra, és maga
mögött hagyta a szökőkutat a vízsugárban fürdő lovakkal. Megállt a
vadgesztenyefák alatt, kiszállt az autóból, és komótosan elszívta a
cigarettáját, miközben réveteg tekintettel bámult a park átellenes végébe,
ahol a Művészettörténeti és Régészeti Intézet épületének vörös téglás
pillérei és rácsos homlokzata Afrika és India meleg tónusaira emlékeztettek.
Ahogy szórakozottan figyelte a játszótéren hancúrozó gyerekeket,
Caradecet megrohanták az emlékek. Míg a Saint-Michel úton lakott, néha ő
is eljött ide a lányával. Áldott idő volt, aminek valódi értékét csak jóval
később fogta fel. Pislogott egyet, de az emlékek nemhogy eltűntek volna,
egyre sokasodtak, és aláfestésként hallani vélte öt- vagy hatéves lánya
kacagását is. Mi mindent csináltak együtt, mennyi örömben volt részük! A
szánkózások, az első körhintázás a Sacré-Coeurnél. Látta kislányként,
ahogy kergeti a szappanbuborékokat. Ahogy ül az ölében a tengerparton,
Palombaggiában, és az égen repkedő papírsárkányokra bök az ujjával.
Egy bizonyos kor után az ember már semmitől sem fél, csak az
emlékeitől. Vajon hol hallotta ezt? – tűnődött, és eltaposta a csikket a járdán.
Átment az úton, becsöngetett a kapun, és futólépésben felment a lépcsőn.
Akárcsak néhány kollégája, ő is megtartotta az igazolványát, amit most az
ajtóban álló csinos, barna hajú nő orra alá dugott.
– Bűnmegelőzési Nyomozó Hivatal. Beszélhetnék a doktor úrral,
kisasszony?
– Szólok neki.
Örömmel töltötték el a jól ismert érzések, a régi rutin: a határozott
mozdulatok, a dominancia, a tekintélyt parancsoló kék-fehér-piros
jelvény…
Állva várt, a recepciós pultra könyökölve. A rendelőt nemrég újíthatták
fel, a levegőben még érezni lehetett a festékszagot. A helyiség egyszerre
akart high-tech és otthonos lenni: világos fapult és fotelek, franciaablak és
bambuszparaván. A háttérben relaxációs zene: hullámok morajlása fuvola-
és hárfakísérettel. Elviselhetetlen.
Elképzeléseivel ellentétben Leliévre doktor harmincas éveiben járó
fiatalember volt. Kerek fej, rövid haj, nevető szeme körül narancssárga
keretes szemüveg. Rövid ujjú köpeny volt rajta, alkarján egy jókora
tetoválás: egy vágtató unikornis.
– Ismeri ezt a nőt, doktor úr? – kérdezte Marc, miután bemutatkozott.
A fogorvos felé nyújtotta a mobilját, és egy nemrégiben készült képet
mutatott Annáról, amit Raphaél küldött át neki. Leliévre gondolkodás
nélkül rávágta:
– Ismerem. Egy diáklány, akinek öt vagy hat éve kiadtam az egyik
garzonomat. Valamilyen Anna…
– Anna Becker.
– Ő az! Ha jól emlékszem, a Paris-Descartes orvostudományi karán
tanult.
– Emlékszik esetleg még valamire?
Leliévre hosszasan kutatott az emlékezetében.
 – Nem sok mindenre. Tökéletes albérlő volt. Visszafogott és pontos,
sosem késett a bérleti díjjal. Készpénzben fizetett, de adóztam utána. Ha
szeretné látni a papírokat, megkérhetem a könyvelőmet, hogy küldje el…
– Nem szükséges. Sokan jártak hozzá?
– Emlékeim szerint senki. Éjjel-nappal dolgozott. De mire fel ez a
kihallgatás, parancsnok úr? Történt vele valami?
Caradec megdörzsölte az orrnyergét, és figyelmen kívül hagyta a
kérdést.
– Még egy dolog, doktor úr: tudja esetleg, hol lakott Anna, mielőtt az
albérlője lett?
– Az egykori sógoromnál bérelt egy szobát.
Caradecet mintha áramütés érte volna. Éppen ilyen információt
keresgélt.
– Manuel Spontininek hívják – tette hozzá az orvos. – A válás után el
kellett adnia az Université utcai lakást és a hozzá tartozó cselédszobát.
– Amiben Anna lakott?
– Pontosan. A nővérem tudta, hogy épp bérlőt keresek, ö adta meg az
elérhetőségemet Annának.
– Hol találom meg ezt a Spontinit?
– Van egy péksége a Franklin-Roosevelt sugárúton. De figyelmeztetem,
hogy szar alak. A nővéremnek sokkal korábban ott kellett volna hagynia.

2.

A Porté d’Orléans-nál lehetetlen volt taxit fogni, így kénytelen voltam

felszállni a 68-as buszra.
– Bac utca? Húsz percre van innen – mondta a buszsofőr. Leroskadtam
az egyik ülésre. Szédültem a fáradtságtól. Végiggondoltam, hogy mi
minden került elő az elmúlt néhány órában: egy fénykép három holttestről,
félmillió euró a falba rejtve és néhány hamis irat. Egyik sem vall arra a
fiatal nőre, akit én ismertem: szorgalmas orvostanhallgató, mintaszerű
gyerekorvos, aki figyelmes és türelmes a gyerekekkel, jókedvű, mosolygós
társ. Azon tűnődtem, mi lehetett az, amitől Anna élete így félresiklott.
Nagy nehezen összeszedtem magam, és kihasználtam az időt, hogy
átböngésszem úti célom, a Sainte-Cécile Gimnázium honlapját.
 A katolikus lányiskola nem szokványos egyházi tanintézmény volt.
Magánlétesítmény létére remek eredményeket produkált a felvételi
vizsgákon, különösen a természettudományok terén. Ráadásul az iskola
nem csak nevében volt egyházi: a heti két mise és a gyülekezetek mellett a
diákok szerda délutánonként hittanra jártak, és jótékonysági
rendezvényeken is részt vettek.
A buszsofőrnek igaza volt: 11 óra előtt ott voltam a Bac utcában.
Aquinói Szent Tamás-templom. Párizs legelőkelőbb része. A felsőbb
osztály és a pazar villák környéke. Minisztériumok és palatetős polgári
házak, makulátlan homlokzatok.
Pár lépés, és a Grenelle utcában voltam. Becsöngettem, és megmutattam
az igazolványomat a portásnak. A súlyos, boltíves vaskapu mögött
macskaköves, virágos udvar rejtőzött, amelyet babér- és szilvafák
tarkítottak. A zárdákéhoz hasonló, négyszögletes udvar közepén kő
szökőkút állt, mintha Toszkánában járnánk. Diszkrét harangozás
helyettesítette a csengőt. A csendes udvaron gimnazisták kis csoportjai
jelentek meg sötétkék rakott szoknyában, kabátjukon hímzett címerrel. A
dús növényzet, a halk vízcsobogás és az egyenruhák messzire repítették a
látogatót, mintha nem is Párizsban volna, hanem az 1950-es évek
Olaszországában, Aix-en-Provence-ban vagy egy angliai kollégiumban.
Egy pillanatra elkalandoztam, és eszembe jutott a saját iskolám udvara.
Salvador-Allende Gimnázium, Essonne. Az 1990-es évek eleje.
Mérföldekre ettől a selyemgubótól. Kétezer diák egy betontömbbe zsúfolva.
Erőszak, kábítószer, kilátástalan jövő. A tanárok, amint tudtak, odébbálltak,
a néhány tehetséges diák pedig meghúzta magát, hogy ne szekálják a
többiek. Egy másik bolygó. Párhuzamos valóság. Szomorú realitás, ami elől
a regényírásba menekültem.
Megdörzsöltem a szemem, hogy elkergessem az emlékeket, és
megkérdeztem a kertészt, aki a zsályát locsolta.
– Az igazgatót keresi, Blondel asszonyt? Ott áll a festmény előtt, az
árkádok alatt.
Clotilde Blondel… Találkoztam a nevével az iskola honlapján.
Megköszöntem a segítséget, és az igazgatónő felé indultam, ö szerepelt az
osztályképen, amit Anna lakásán találtunk. Az ötvenes éveinek elején járó,
karcsú hölgy könnyű tweedblézert és testhez simuló, rozsdabarna
pamutpólót viselt. Ragyogó szőke hajával Greta Garbóra vagy Delphine
Seyrigre emlékeztetett. Az ellenfényben megcsillantak alakján a nyárvégi
nap aranyszemcséi. Mintha egy jelenést látnék.
Keze az egyik diák vállán nyugodott. Míg beszélgettek, alaposan
szemügyre vettem az igazgatónőt. Finom vonásai kortalanná tették, a
lényéből sugárzó báj híján volt minden arroganciának. Jól illett ebbe a
kertbe, Szűz Mária és Szent Cecília szobra közé. Volt benne valami anyai:
megnyugtató közelséget és biztonságot árasztott. Szelíd, mély hangján
magyarázott a lánynak, aki csak úgy itta a szavait. Amikor végeztek,
közelebb léptem:
– Jó napot kívánok, asszonyom, engedje meg, hogy… Tekintete
ragyogott, mint a gyémánt.
– Tudom, ki maga, Raphaél Barthélémy. Meghökkenve felvontam a
szemöldököm.
– Egyrészt az olvasója vagyok – folytatta –, másrészt Anna fél éve
másról sem tud beszélni, csak magáról.
Nem is próbáltam leplezni, mennyire meglepődtem. Clotilde Blondel
látszólag jót mulatott a zavaromon. Közelről még különlegesebbnek tűnt.
Csinos arc, orgonaillat, magas arccsontja elé hulló szőke tincsek.
– Blondel asszony, találkozott mostanában Annával?
– Múlt héten együtt vacsoráztunk. Kedd este, ahogyan szoktunk.
Összerezzentem. Amióta ismerem, Anna kedd esténként edzésre járt.
Nekem legalábbis azt mondta.
Az igazgatónő érezte, hogy valami nincs rendben.
– Raphaél, azért jött ma el ide, mert rájött, hogy ki vagyok, igaz?
– Azért vagyok itt, mert aggódom Anna miatt. Átnyújtottam neki az
átlátszó tasakot.
– Ez a fénykép vezetett el magához.
– Ezt hol találta?
– Anna lakásában. Biztosan sokat jelentett neki, mert ez az egyetlen kép,
amit megtartott.
Az igazgatónő megrökönyödött.
– Átkutatta a lakását a tudta nélkül?
– Meg tudom magyarázni…
Néhány szóban vázoltam Anna eltűnését, de arról, hogy min robbant ki a
veszekedés, mélyen hallgattam.
Rezzenéstelen arccal hallgatta a beszámolót.
 – Ha jól értem, összevesztek a menyasszonyával, ö pedig, hogy
megleckéztesse, maga nélkül tért vissza Párizsba. Remélem, tanult belőle!
Én azonban nem hagytam ennyiben a dolgot.
– Szerintem alábecsüli a helyzet súlyosságát. Nem egy szerelmi civódás
miatt vagyok itt.
– Ha elfogad egy tanácsot, a jövőben ne kutakodjon Anna után! Ismerem
őt, és higgye el, nem örülne az ilyesminek!
Megváltozott a hangszíne: súlyosabb, rekedtebb lett, és elelakadt.
– Én pedig úgy érzem, jó okom volt így tenni.
Ragyogó szeme elsötétült, mintha tinta csöppent volna a pupillájába.
– Fogja a fényképet, és menjen! – azzal sarkon fordult.
– Egy másik fényképről is szeretnék beszélni magával – kiáltottam
távolodó alakja után. – Blondel asszony, Anna mutatott magának egy
fényképet három elszenesedett holttestről?
Néhány gimnazista felkapta a fejét. Az igazgatónő megfordult.
– Jobb lenne, ha az irodámban folytatnánk.

3.

Nyolcadik kerület.
Caradec indexelt, lehajtotta a napellenzőt, és megállt egy szállítási
területen, a Saint-Philippe-du-Roule téren.
Spontini boltja egy csupa ablak üzlethelyiségben működött a La Boétie
és a Franklin-Roosevelt út sarkán. Csokoládébarna redőny, aranyfüggöny: a
belvárosi pékség előkelő hely látszatát keltette, kenyérfélék és
péksütemények széles választékával várta a vásárlókat. Marc belépett, és
szemügyre vette az eladónőket, akik szendvicset, zöldséges pitét és dobozos
salátát pakoltak a pultra: a déli rohamra készültek. Összefutott a nyál a
szájában. Raphaél váratlan érkezése miatt kihagyta a reggelit, és tegnap este
óta semmit nem evett. Rendelt egy pármai sonkás szendvicset, és
megkérdezte, hogy beszélhetne-e Manuel Spontinivel. Az alkalmazott a
szemközti bisztró felé intett az állával.
Caradec átment az úton. Manuel Spontini ingujjban ült a teraszon,
kezében a L’Équipe, előtte egy pohár sör. Szivarkával a szájában, Ray-Ban
napszemüvegben, barkójával és bozontos hajával Jean Yanne-ra
emlékeztetett Chabrol vagy Pialat filmjeiből.
 – Manuel Spontini? Lenne pár perce a számomra?
Caradec egyből letámadta, leült a férfival szemben, és rákönyökölt az
asztalra, mint aki szkanderezni készül.
– Maga meg kicsoda? – makogta a pék.
– Caradec százados, Bűnmegelőzési Nyomozó Hivatal. Anna Beckert
keressük.
– Nem ismerem.
Marc rezzenéstelen arccal elővette a telefonját, és megmutatta Anna
fényképét.
– Sosem láttam.
– Nézd csak meg még egyszer, alaposan! Spontini sóhajtva hajolt a
kijelző fölé.
– Csinos kiscsaj! Szívesen elkapnám egy körre!
Caradec a hajánál fogva megragadta Spontinit, és a fémasztalhoz
nyomta a fejét. A söröspohár lerepült, és összetört a földön.
A pék kiáltására megjelent a pincér.
– Hívom a rendőrséget!
– Én vagyok a rendőrség, fiacskám – válaszolta Marc, és szabad kezével
előrántotta az igazolványát. – Hozz inkább egy Perrier-t!
A pincér már ott sem volt. Caradec lazított a szorításon.
– Majdnem eltörted az orrom, baszki! – nyöszörgött Spon-tini.
– Pofa be! Mesélj Annáról! Tudom, hogy az albérlőd volt.
Spontini egy marék papírszalvétával próbálta elállítani a bal orrlyukából
szivárgó vérzést.
– Nem ez volt a neve.
– Hanem?
– Pagésnek hívták. Pauline Pagés.
Akár egy adu ászt, Caradec úgy dobta az asztalra Anna hamis személyi
igazolványát.
Spontini felvette, és alaposan megvizsgálta.
– Ja, ez volt nála, amikor először találkoztunk.
– Ez mikor történt?
– Fogalmam sincs.
– Törd a fejed!
Marcnak kihozták a Perrier-t, Spontini pedig az emlékeibe merült.
Kifújta az orrát, majd hangosan gondolkodott:
 – Sarkozyt mikor választották meg?
– 2007 májusában.
– Na igen. Azon a nyáron nagy vihar tombolt Párizsban, és a mi házunk
is odalett. Le kellett cserélni a tető egy részét, és a kis szobákat is rendbe
kellett hozni, ősszel ért véget a felújítás. Kitettem egy hirdetést mindhárom
üzletemben. A te kreol Barbie babád volt az első jelentkező.
– Melyik hónapban?
– Októberben. Október végén. Legkésőbb november elején.
– Bejelentetted az albérlőt?
– Minek nézel, ember? Szerinted bejelentek egy tizenkét négyzetméteres
szobát, amikor a gatyám is rámegy az adókra? Feketén lakott ott, hatszáz
eurót fizetett havonta, készpénzben, így egyeztünk meg. A lány mindig
fizetett időben.
– 2007-ben kiskorú volt. Tizenhat éves lehetett.
– A papírjaiban nem ez szerepelt.
– Sejthetted, hogy hamisak.
Manuel Spontini megvonta a vállát.
– Nekem aztán mindegy volt, hogy tizenöt vagy tizenkilenc. Nem
megdugni akartam, csak kiadtam neki a lakást.
Dühösen hátratolta a székét, és fel akart állni, de Caradec visszatartotta.
– Milyennek láttad, amikor először találkoztatok?
– Ki emlékszik arra? Tíz éve történt!
– Hamarabb végzünk, ha válaszolsz. Spontini sóhajtott egy nagyot.
– Félénk volt, bizonytalan. Úgy rémlik, az első pár hétben ki sem dugta
az orrát. Mintha mindentől rettegett volna.
– Folytasd! Egy-két infó, és már itt sem vagyok.
– Mit tudom én… Azt mondta, amerikai, és azért jött Párizsba, hogy itt
járjon egyetemre.
– Amerikai? És ezt el is hitted?
– Volt egy kis akcentusa. De valójában leszartam. Kifizette a háromhavi
kauciót, a többi nem érdekelt. Azt mondta, a szülei támogatják.
– Találkoztál a szüleivel?
– Nem. Sosem találkoztam senkivel. Ja, de… néha meglátogatta egy
piperkőc szőke. Negyven körüli primadonna. Na, őt szívesen meghúztam
volna. Olyan volt, mint Sharon Stone vagy Geena Davis.
– Emlékszel a nevére?
 A pék csóválta a fejét. Caradec folytatta:
– Térjünk vissza a lányra! Elképzelhető, hogy belekeveredett valamibe?
– Mint például?
– Drogok, prostitúció, zsarolás. Spontini szeme elkerekedett.
– Szerintem rossz úton jársz, haver. Szerintem az a lány csak tanulni
akart, és másra sem vágyott, csak hogy békén hagyják.
Marc intett a péknek, hogy mehet, ö még egy percre ülve maradt, és
emésztgette a hallottakat. Épp indulni készült, amikor megrezzent a
telefonja. Mathilde Franssens volt az. Marc felvette.
– Siker?
– Igen, megtaláltam Anna Becker anyagát. De egész más van benne,
mint amit mondtál. Azok alapján, amit találtam, ez a lány…

4.

– Rettegtem, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Tudtam, hogy

elkerülhetetlen, de nem hittem, hogy így fog bekövetkezni.
Clotilde Blondel egy krómlábú üvegasztal mögött ült. Udvarra néző,
modern irodája elütött a Sainte-Cécile Gimnázium évszázados
hagyományaitól. Magamban 18. századi bútorokra és a Pléiade-sorozat
köteteitől meg bőrkötéses bibliáktól roskadozó könyvespolcokra
számítottam. Ehelyett egy dísztelen, fehér falú szoba fogadott. Az
íróasztalon laptop, okostelefon bőrtokban, egy fénykép világos fakeretben
és egy érzéki Brancusi-szobrocska.
– Mióta ismeri Annát, Blondel asszony?
Az igazgatónő egyenesen a szemembe nézett, de válasz helyett
figyelmeztetett:
– Anna őrülten szerelmes magába. Sosem láttam még ilyennek. Nagyon
remélem, hogy méltó párt talált.
Megismételtem a kérdést, de hiába, továbbra sem válaszolt.
– Amikor Anna megkérdezte a véleményemet, azt tanácsoltam, hogy
mondja el magának az igazat, de ő nagyon félt, hogy mit fog szólni.
Rettegett, hogy elveszíti magát…
Csönd lett. Aztán mintha csak magának mormolta volna:
– Nem hiába mondta Sábato, hogy az igazság a matematikának és a
kémiának való, nem az életnek.
 Fészkelődni kezdtem a fotelben. Clotilde Blondel a jelek szerint sok
mindent tud. Hogy elnyerjem a bizalmát, elhatároztam, hogy semmit sem
hallgatok el előle. Elmesélem, mi mindent találtam Annánál: a
négyszázezer eurót, illetve a Magali Lambert és Pauline Pagés nevére szóló
hamis iratokat.
A meglepetés legkisebb jele nélkül hallgatott végig, mintha egy rég
elfeledett, felkavaró emléket juttattam volna az eszébe.
– Pauline Pagés. így mutatkozott be, amikor először találkoztunk.
Újból csend telepedett ránk. Felvette a táskáját a széke melletti
zsámolyról, és kivett belőle egy doboz hosszú, vékony cigarettát. Lakkozott
öngyújtójával rágyújtott egy szálra.
– 2007. december 22-én történt. Szombat délután volt. Pontosan
emlékszem, mert aznap volt a karácsonyi ünnepség az iskolában.
Különleges nap ez az intézménynek: minden évben meghívjuk a diákjainkat
és a szüleiket, hogy együtt ünnepeljük meg Krisztus születését.
A hangja fátyolos, rekedt volt, ahogy a dohányosoké.
– Aznap havazott – folytatta, mentolos füstfelhőt fújva. – Amíg élek,
nem felejtem el, amikor a semmiből egyszer csak ott termett az a csoda
szép, fiatal lány piszkosszürke esőkabátban.
– Mit akart?
– Leplezett akcentussal elmesélt egy többé-kevésbé hihető történetet.
Azt állította, hogy a szülei francia önkéntesként dolgoztak Maliban.
Elmondása szerint az általános és a középiskola nagy részét Bamakóban
végezte, de a szülei azt szerették volna, ha Párizsban érettségizik le. Ezért
akart beiratkozni a Sainte-Cécile-be. Egy borítékot nyújtott felém, benne az
egész éves tandíj, közel nyolcezer euró.
– Csak kitalálta az egészet?
– Igen. Beszéltem a bamakói francia gimnáziummal, hogy faxolják el a
kilépőpapírjait, amelyek nélkül nem tud beiratkozni egy új intézménybe. De
ők sosem hallottak Annáról.
Kezdtem elveszíteni a fonalat. Minél előrébb haladtam a nyomozással,
Anna annál megfoghatatlanabb lett. Clotilde Blondel elnyomta a cigarettát.
– Másnap elmentem a címre, amit Anna megadott: egy cselédszobát
bérelt az Université utcában. Egész nap vele maradtam. Rögtön éreztem,
hogy Anna olyan különleges személyiség, amilyennel az életben csak
egyszer találkozik az ember. Egy magányos lélek, aki még nem nő, de már
nem is kislány, és aki eltökélten igyekszik újra felépíteni az életét. Nem
véletlenül döntött a Sainte-Cécile mellett: határozott elképzelése volt a
jövőjét illetően, orvos akart lenni. Rendkívüli intelligenciájához kivételes
szorgalom társult, de keretekre volt szüksége, hogy kibontakozhasson.
– És maga hogy döntött?
Kopogtattak az iroda ajtaján: az igazgatóhelyettesnek akadtak problémái
az órarend összeállításával. Clotilde megkérte, hogy várjon egy kicsit.
Amikor ismét magunkra maradtunk, azt mondta:
– Raphaél, ismeri Máté evangéliumát? „Mert szoros az a kapu és
keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják
azt.” Keresztényi kötelességem volt segíteni Annán. Neki pedig
rejtekhelyre volt szüksége.
– Ki elől akart elrejtőzni?
– Mindenki elől és senki elől. Éppen ez volt benne a nehéz.
– Mit csinált pontosan?
– Felvettem Annát, hogy befejezhesse nálunk a tanévet, de nem
jelentettem be a hivatalos nyilvántartásba.
– És nem is kérdezett tőle semmit?
– Nem volt rá szükség. Magamtól is rájöttem a titkára.
– És mi volt az?
Visszafojtott lélegzettel vártam. Egy hajszál választott el az igazságtól.
Clotilde Blondel azonban leforrázott:
– Azt nem tőlem kell megtudnia. Megesküdtem Annának, hogy nem
fedem fel a múltját. És ezt az ígéretet sosem szegem meg.
– Valamit azért elárulhatna…
– Felesleges tovább fáradoznia. Nem mondhatok többet. Higgyen
nekem, ha elérkezik a nap, amikor meg kell tudnia az igazságot, jobb, ha
Anna szájából hallja, mint ha valaki más mondaná el.
Elgondolkodtam azon, amit mondott. Valami hibádzott.
– Mielőtt író lettem, néhány évig tanítottam. Ismerem a rendszert: úgy
nem lehet leérettségizni, hogy az ember nincs beiratkozva sehová.
– Igaza van – bólintott. – Anna nem vizsgázott le abban az évben.
– Akkor két lépés előre, egy hátra, nem? A következő tanévben
ugyanúgy ott volt a probléma.
– Igen, és nem lehetett tovább rejtőzködni. Ha Anna tovább akart
tanulni, le kellett érettségiznie. – Üjabb cigarettára gyújtott, és idegesen
szívott belőle néhányat, mielőtt folytatta: – Azon a nyáron úrrá lett rajtam a
kétségbeesés. Belebetegedtem ebbe a történetbe. Addigra Anna olyan lett
nekem, mintha a családomhoz tartozna. Megígértem, hogy segítek rajta, de
a probléma, amivel szembesültem, megoldhatatlannak tűnt, és vészesen
fogyott az idő.
Lehunyta a szemét. Arca megmerevedett, mintha újraélné a nehéz
pillanatokat.
– De mindig van megoldás, és sokszor mindvégig ott van az ember orra
előtt.
Azzal felemelte az asztalról a bekeretezett fényképet, és felém nyújtotta.
Értetlenül bámultam a fotót.
– Ő kicsoda? – kérdeztem.
– Az unokahúgom. Az igazi Anna Becker.

5.

Marc Caradec száguldott.

Mióta elhagyta Párizst, csak falta a kilométereket, fittyet hányva a
sebességkorlátozásnak. Muszáj volt utánajárnia, a saját szemével kellett
látnia, hogy Mathilde Franssens igazat beszélt-e.
Rádudált egy teherautóra, amelyik előzni készült egy másikat, és az
utolsó pillanatban tért vissza a külső sávba, hogy le tudjon kanyarodni az
autópályáról. A lehajtón az volt az érzése, hogy autója a semmibe gurul.
Szédült. Zúgott a füle. A menet közben bekapott szendvicstől hányingere
támadt. Egy pillanatra azt hitte, sosem találja meg a kiutat a
lehajtóhurokból, de aztán a GPS utasításaira koncentrált, és csakhamar
Összeszedte magát.
A Chátenay-Malabryba vezető körforgalom után ráhajtott egy keskeny
útra, a verriéres-i erdő felé. Marc csak akkor nyugodott meg, amikor az
aszfalt helyett már az erdei úton haladt. A gesztenyefák, mogyoróbokrok és
juharfák közé érve lehúzta a kocsi ablakát. Végül egy fövenyes út végén
megpillantotta az épületet.
A Rangé Rover megállt egy kavicsos parkolóhelyen, és Marc kipattant
az autóból. Egy darabig csak állt, háta mögött összefont karral, és nézte a
régi kövek és modern anyagok, üveg, fém és beton zavarba ejtő egyvelegét.
A kétszáz éves kórházépületet modernizálták (szétbarmolták – gondolta
Caradec): napelemtáblákkal és zöldfalakkal szerelték fel.
Elindult a bejárat felé. Az előtér kihalt volt, a recepciós pult üres.
Belelapozott a prospektusokba, amelyek röviden bemutatták az intézményt.
A Sainte-Barbe otthonban közel ötven, többféle fogyatékkal élő és
autista beteget gondoztak. Többségük képtelen volt gondoskodni magáról,
és állandó orvosi felügyeletet igényelt.
– Segíthetek?
Caradec a hang irányába fordult. Egy fehér köpenyes hölgy aprópénzt
dobált az italautomatába.
– Marc Caradec százados, Bűnmegelőzési Nyomozó Hivatal –
mutatkozott be, és közelebb lépett.
– Malika Ferchichi. Az otthon egyik orvos-pszichológus munkatársa.
Megnyomta a gombot, de hiába várta az üdítőt, a gép elromlott.
– Megint bedöglött! Nem hiszem el! Ez a vacak már a félhavi
fizetésemet elnyelte!
Marc nekidőlt a gépnek, majd ütögetni kezdte. Az automata hamar
megadta magát, és a doboz a kiadónyílásba esett.
– Ezt legalább visszaszereztük! – nyújtotta át a Zéró Colát Caradec.
– Lekötelez.
– Az remek, mert éppen szívességet akartam kérni. Az egyik betegükkel
kapcsolatban érdeklődnék.
Malika kinyitotta a dobozt, és ivott egy korty kólát.
Eközben a rendőr alaposan megnézte barna bőrét, finom vonalú,
rózsaszín ajkát, szoros kontyát, zafírkék szemét.
– Szívesen segítenék, de tudja, hogy nem tehetem. Beszéljen az
igazgatóval!
– Ugyan már, fölösleges beindítani a bürokratikus gépezetet egyetlen
apró kérdés miatt.
Malika cinkos tekintettel nézett rá.
– Hát persze, hátha gyorsan megkapja a választ, minden procedúra
nélkül. – Kortyolt még egyet. – Ismerem a zsaruk trükkjeit. Apám is a
„szervnél” van, ahogy mondani szokás.
– Melyik részlegen?
– A kábszereseknél.
Caradec egy pillanatra elgondolkozott.
 – Maga Selim Ferchichi lánya? A nő bólintott.
– Ismeri?
– Hírből.
Malika az órájára nézett.
– Vissza kell mennem dolgozni. Örülök, hogy megismertem, százados.
Az üdítővel a kezében elindult a kivilágított folyosón, de Caradec a
nyomában maradt.
– Anna Beckerről van szó. Megmondaná, merre találom?
Átvágtak egy pozsgás növényekkel telezsúfolt teraszon, egy sor
bambusz, kaktusz és törpepálma között.
– Ha azt reméli, hogy kihallgathatja, ki kell ábrándítanom.
Egy erdőre néző, napsütötte kertbe értek. A betegek és az ápolók most
fejezték be az ebédet a juhar- és nyírfák árnyékában.
– Nem akarom kihallgatni, csak azt szeretném tudni…
– Ő ott Anna Becker – mutatott az ujjával Malika az erdő felé. – A
székben.
Caradec ellenzőt formált a kezéből. Egy huszonéves lány ült egy
elektromos kerekesszékben, és az eget bámulta. Fején fülhallgató.
Feszes garbót viselt, szögletes arcát vörösesszőke haj keretezte, amibe
kislányos csatot tett. Tekintete a színes napszemüveg mögül a semmibe
révedt.
– Ez a kedvenc időtöltése: imádja a hangoskönyveket – magyarázta
Malika.
– Azokba menekül?
– Azokkal utazik, tanul, álmodozik. Legalább egyet meghallgat
mindennap. Letartóztat, ha elárulom, hogy százasával töltök le neki a
netről?
– Mi a baja pontosan? – lapozott bele Caradec a jegyzetfüzetébe. –
Friedrich-kór, ugye?
– Friedreich-ataxia – helyesbített Malika. – Egy neurodege-neratív
betegség. Tulajdonképpen egy ritka genetikai rendellenesség.
– Régóta ismeri Annát?
– Gyakran vállaltam helyettesítést a Palatine utcai oktatókórházban, ahol
tizenkilenc éves koráig kezelték.
Caradec zavartan kotort elő a kabátzsebéből egy doboz cigarettát.
– Hány éves korában diagnosztizálták a betegséget?
 – Nagyon korán. Nyolc- vagy kilencéves volt.
– És mit okoz ez a kór?
– Egyensúlyzavart, gerincferdülést, a láb deformálódását és
mozgáskoordinációs nehézségeket.
– Annánál hogy jelentkezett a betegség?
– Adjon egy cigarettát!
Marc átnyújtott egy szálat, és közel hajolt, hogy meggyújtsa. Friss illatot
érzett: citrom, gyöngyvirág, bazsalikom. Természetes volt, zavarba ejtő és
izgalmas.
Malika beleszívott a dohányba, majd folytatta:
– Anna hamar eljutott oda, hogy nem tudott járni. Aztán tizenhárom
éves kora körül az állapota stabilizálódott. Fontos tudnia, hogy a Friedreich-
ataxia nem érinti a szellemi képességeket. Anna rendkívül okos lány.
Hagyományos értelemben véve nem járt iskolába, de egész mostanáig
mindennap a számítógép előtt ült, és elvégezte egy virtuális szabadegyetem,
a MOOC online informatikai képzését.
– De a betegség újra elhatalmasodott. Malika bólintott.
– Egy bizonyos stádiumban már fennáll a szív- és légzőszervi
szövődmények veszélye, elsősorban a kardiomiopátia, a szív
pumpafunkciójának gyengülése.
Caradec dörmögött valamit, és mélyet lélegzett. Feldühítette, amit
hallott. Szívás ez az egész. Amikor a lapokat osztogatták, néhányan elég
rosszul jártak. Bosszantotta az élet igazságtalansága. Nem tudatosult benne,
de aznap reggel óta újra sebezhetővé vált. Törékennyé. Ez történik, ha egy
nyomozás magával rántja. Mindent hatványozottan él át: az érzelmeket, a
vágyakat és az erőszakot. Akár egy kitörni készülő vulkán.
Malika észrevette a férfi zavarát.
– A betegség gyógyíthatatlan, de igyekszünk a lehető legjobb
életszínvonalat biztosítani a betegeknek. A gyógytorna, a rehabilitáció, a
logopédia és a csoportterápia egyaránt rendkívül hasznosak. Ez a munkám
lényege.
Marc némán, mozdulatlanul várt, ujjai közt leégett a cigaretta. Hogyan
cserélhettek személyazonosságot? Munkájából adódóan ismerte az
információbiztonsági kockázatokat, és tudta, hogy a társadalombiztosítás
rostáján sok minden átcsúszik (több tízmillió eurós biztosítási csalások,
valótlan társadalom-biztosítási kártyák), de sosem találkozott még ilyen
aprólékosan kidolgozott tervvel.
– Most már mennem kell – szólt Malika.
– Megadom a telefonszámom, hátha…
Míg leírta a számot, eszébe jutott még valami:
– Sokan látogatják Annát?
– Kétnaponta eljön hozzá a nagynénje, Clotilde Blondel, és gyakran
megfordul itt egy csinos, fiatal kreol nő.
Caradec odanyújtotta a telefonját.
– Igen, ő az – bólintott Malika. – Ismeri?
 5
A KIS INDIÁN LÁNY ÉS A COWBOYOK

A világ emlékek és azoknak az

ellenkező oldala közti harc.

MURAKAMI HARUKI

1.

A taxi az Edgar-Quinet út és az Odessa utca sarkán tett ki. Az órámra

néztem. Nemsokára dél. Hamarosan kiözönlenek a környéken dolgozók, és
ritka kincs lesz a napos szék. De pár percig még lehetett válogatni az
asztalok között. Találtam egy helyet a Colombine et Arlequin kávézó
teraszán.
Egy üveg ásványvizet és pácolt aranydurbincsot rendeltem. Gyakran
megfordultam itt, haraptam valamit vagy a könyvemen dolgoztam, a
pincérek már ismertek. A teraszon és a járdán még javában tartott a nyár:
napszemüveg, póló és rövid szoknya mindenfelé. A kis téren álló néhány fa
nem sokat ért a tűző nap ellen. Délebbre már napernyőt nyitottak volna, de
a párizsiak inkább leégtek, csak el ne mulasszák a napsugarakat.
Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a nap melengesse az arcom.
Hátha a napsütés és a meleg segít rendezni a gondolataimat.
Hosszan beszéltem Caradeckel telefonon. Elmondtuk egymásnak, hogy
mire jutottunk, és megbeszéltük, hogy itt találkozunk. Míg vártam rá,
elővettem a notebookomat. Muszáj volt jegyzeteket készítenem, hogy
rendet tudjak tenni a fejemben; le kellett írnom a dátumokat, „papírra”
kellett vetnem a feltevéseimet.
Biztos voltam abban, hogy a szerelmem nem az, akinek mondja magát.
Marckal, más-más irányból, 2007 őszéig tudtuk felgöngyölíteni Anna –
nevezzük így – múltját.
Megnyitottam a szövegszerkesztőt, és elhatároztam, hogy
összefoglalom, eddig mire jutottunk:
2007. október vége: egy tizenhat év körüli lány (talán az
Egyesült Államokból?) Párizsba érkezik több mint 400 000
 euróval a zsebében. Hogy elrejtőzzön, kibérel egy
cselédszobát, készpénzzel fizet a nemtörődöm főbérlőnek. A
lányt nemrégiben nagy trauma érhette, de elég leleményes,
hogy hamis papírokat szerezzen magának. Először egy silány
hamisítvánnyal kell beérnie, később azonban
professzionálisabb példányhoz is hozzájut.
Decemberben felkeres egy katolikus iskolát, a Sainte-
Cécile Gimnáziumot, ahová sikerül beiratkoznia, és ahol az
igazgatónő, Clotilde Blondel unokahúgának
személyazonosságát használva, Anna Becker-ként
leérettségizik.
A személycsere mesteri húzás: az igazi Anna Becker
kerekesszékhez kötve él egy terápiás otthonban, nem
utazgat, nem vezet autót, és nem jár iskolába.
2008-ban, elveszett vagy ellopott iratokra hivatkozva, az
„ál-Anna” új útlevelet és személyi igazolványt igényel a
polgármesteri hivatalban. Immár tökéletes az illúzió.
„Anna” valódi iratokhoz jut a saját fényképével, és
tökéletesen belakja a kölcsönvett személyiséget. Van ugyan
társadalombiztosítási száma, de nagyon óvatos, és néhány
szabályhoz szigorúan ragaszkodik: mindig saját maga fedezi
az orvosi költségeit, és inkább megveszi a gyógyszereket,
csak a biztosítónak ne legyen semmi a kezében.

Felpillantottam a képernyőről, mert a pincér megérkezett a rendeléssel.

Ittam egy korty vizet, és megkóstoltam a halat. Két nő, egyetlen
személyazonosság: Clotilde Blondel ötlete merész volt, de tíz éven át
hibátlanul működött. Nem volt hiábavaló a nyomozásunk, egyelőre azonban
csak megválaszolatlan kérdések tömkelegét vetette fel. Össze is szedtem
őket:

• Kicsoda „Anna” valójában?

• Hol élt, mielőtt Párizsba jött?
• Honnan van a 400 000 euró, amit találtunk nála?
• Kié a három elszenesedett holttest a fényképen? Anna miért okolja
magát a halálukért?
• Miért tűnt el az után, hogy felfedte nekem az igazság egy részét?
• Hol van most?

Gépiesen újratárcsáztam a telefonszámát. Semmi változás: a hangposta

fogadott, amit már legalább ötvenszer hallottam tegnap óta.
 Akkor eszembe jutott valami.

2.

Hat éve, amikor New Yorkba szólított a munkám, egy taxiban

felejtettem a mobilomat. Megvacsoráztam egy étteremben, majd
visszatértem a szállodába, és csak akkor vettem észre, hogy nincs meg.
Mire felhívtam a taxitársaságot, már késő volt: az egyik utas, akit utánam
vett fel a sofőr, megtalálhatta a telefont, de esze ágában sem volt szólni. A
sajtosom telefonjáról küldtem neki egy SMS-t. Egy óra múlva csengett a
telefon, és egy ismeretlen, aki csak törte az angolt, annyit mondott, hogy
száz dollár fejében visszakapom a készüléket. Beleegyeztem, csak kerüljön
vissza mihamarabb. A Times Square egyik kávézójába beszéltünk meg
találkozót, de alig értem oda, a zsaroló újra hívott, hogy emelkedett az ár.
Most már ötszáz dollárt kért, amit egy queensi címre kellett volna elvinnem
neki. Akkor azt tettem, amit már a legelején kellett volna: elmeséltem a
történetet az első szembejövő rendőrnek. Néhány perc alatt a rendőrség
bemérte a telefonomat a földrajzi helymeghatározás segítségével, a tolvajt
elfogták, én pedig visszakaptam a mobilomat.
Miért ne lehetne ezt megcsinálni Anna telefonjával? Azért, mert
valószínűleg ki van kapcsolva vagy lemerült. De egy próbát megér.
Nyitva volt előttem a notebook. Megkérdeztem a pincértől a jelszót,
majd felcsatlakoztam a kávézó wifijére, és elindítottam a felhőalapú
szolgáltatást. Az első lépés könnyen ment: csak meg kellett adni az
azonosítót. Beírtam Anna e-mail-címét. A következő lépésnél viszont
elakadtam: a hozzá tartozó jelszóra is szükség volt.
Nem álltam neki vaktában próbálgatni, mert az ilyesmi csak a filmekben
és a tévésorozatokban működik. Rákattintottam az „Elfelejtett jelszó”
linkre, megnyílt egy új ablak, ahol két biztonsági kérdésre kellett
válaszolnom, melyeket Anna adott meg a fiók létrehozásakor.
Milyen márkájú volt az első autója?

Mi volt az első film, amit moziban látott?

Az első kérdés nem okozott fejtörést. Annának csak egy autója volt: egy
aranybarna Mini, amit használtan vásárolt két éve. Bár nem használta sokat,
imádta a kis kabriót. Sosem azt mondta, hogy „Mini” vagy „kabrió”,
mindig úgy emlegette: „Mini Cooper”. Ezt a választ írtam be a megfelelő
rubrikába. Biztos voltam a dolgomban.
Jöhet a második kérdés.
Nem teljesen egyezett az ízlésünk a filmek terén. Én Tarantino, a Cohen
testvérek és Brian De Palma filmjeit kedveltem, a régi thrillereket és
néhány másodvonalas gyöngyszemet. Anna jobban szerette a Télérama-íéle
értelmiségi vonalat: Michael Haneke, a Dardenne testvérek, Abdellatif
Kechiche, Fatih Akin és Krzysztof Kieálowski filmjeit.
Ezzel azonban nem volt előrébb: viszonylag ritka az olyan gyerek,
akinek A fehér szalag vagy a Veronika kettős élete az első moziélménye.
Elgondolkoztam. Hány éves korban viszik először moziba a gyerekeket?
Én kristálytisztán emlékszem az első alkalomra: 1980 nyarán láttam a
Bambit Cannes-ban, az Antibes utcai Olympia moziban. Hatéves voltam, és
azt mondtam, hogy belement valami a szemembe, azért könnyezem, amikor
az őzgida elveszítette az édesanyját. Szemét Walt Disney.
Anna huszonöt éves. Ha ő is hatévesen volt először moziban, az azt
jelenti, hogy 1997-ről van szó. Megnéztem a Wikipédián, hogy mik voltak
az év sikerfilmjei, és az egyiken megakadt a szemem: Titanic. Nemzetközi
siker. Sok kislány rághatta akkoriban a szülei fülét, hogy láthassa Leót. Már
írtam is a választ, megnyomtam a gombot, de…
A megadott válasz nem egyezik a rendszerünkben tárolttal.
Kérjük, ellenőrizze az információkat, és próbálja meg
ismét!

Kár. Elkapkodtam, és most már csak két próbálkozásom maradt, aztán

letilt a rendszer.
Nem akartam elhamarkodottan dönteni, alaposan megfontoltam a
dolgot. Annával más generációhoz tartozunk. Lehet, hogy ő korábban járt
először moziban. De hány évesen?
Google. Ujjaim fürgén siklottak a billentyűzeten. „Hány évesen vigyük
moziba a gyereket?” Rengeteg találatot kaptam. Főleg fórumok
hozzászólásai és női magazinok cikkei kerültek elő. Átfutottam az első
párat. A többség szerint kétévesen még korai, de három-négy éves
gyerekkel már tehetünk egy próbát.
 Vissza a Wikipédiára. 1994. A hároméves Annát szülei elviszik. …az
Oroszlánkirályra, az év legsikeresebb gyerekfilmjére. Újabb kísérlet…
megint kudarc.
A rohadt életbe! Nem valami jók a kilátásaim. Többször nem
hibázhatom. Naiv voltam. A feladat könnyűnek látszott, de túl sok
lehetőség jöhetett szóba, túl sok volt az ismeretlen tényező. Sosem fogom
kitalálni Anna jelszavát.
Egy utolsó próbálkozás. 1995. Anna négyéves. Lehunyt szemmel
próbáltam magam elé képzelni őt. Egy kislányt láttam magam előtt. Barna
bőr, csinos arc, áttetsző, smaragdzöld tekintet, félénk mosoly. Most megy
először moziba. A szülei elviszik a… Egy gyors pillantás az online
enciklopédiára. Abban az évben a Toy Story volt a kasszasiker. Beírtam a
választ, és a billentyűre tettem az ujjam. Mielőtt lenyomtam volna, ismét
becsuktam a szemem. A kislány még mindig ott volt. Fekete hajfonatok,
farmer kertésznadrág, színes pulóver, csillogó cipő. Meg van elégedve.
Vajon azért, mert megnézheti a szüleivel a Toy Storyt? Nem, ez nem
stimmel. Annát nem ilyennek ismertem meg. Visszatekertem, és
újraindítottam a filmet. 1995 karácsonya. Anna már majdnem ötéves. Most
megy először moziba, és ö dönti el, hogy melyik filmre. Már akkor okos és
független. Tudja, mit akar. Egy szép rajzfilmet, ahol azonosulni tud a
főhőssel, és sok új dolgot láthat. Újra átfutottam az év sikerfilmjeit, a
kislány helyébe képzeltem magam. Pocahontas. Egy indián törzsfőnök
lánya, akit a Disney rajzolói Naomi Campbellről mintáztak. Borzongás
futott át rajtam. Éreztem, hogy megtaláltam a megoldást. Bepötyögtem a tíz
mágikus betűt, és felugrott egy ablak, ahol új jelszót állíthattam be. Yes!
Eltaláltam. Elindítottam a helymeghatá-rozó alkalmazást, és néhány pillanat
múlva egy világoskék pötty villant fel a képernyőn.

3.

Remegett a kezem. A szívem hevesen vert. Megérte próbálkozni.

Megjelent egy üzenet, amely szerint Anna mobiltelefonja pillanatnyilag
nem elérhető, de a rendszer huszonnégy óráig tárolja a készülék utolsó
ismert pozícióját.
A globális megfigyelés förtelmes bája…
 Mereven bámultam a Seine-Saint-Denis közepén viliódzó kört. Első
ránézésre ipari területnek tippeltem, valahol Stains és Aulnay-sous-Bois
között.
SMS-t írtam Caradecnek (Messze vagy?), amire azonnal válaszolt is
(Saint-Germain út, miért?).
Siess! Találtam valamit!
Képernyőképet készítettem, és felírtam a megadott címet: Plateau
sugárút, Stains, íle-de-France. Műholdas nézetre váltottam, és a lehető
legjobban ráközelítettem a térképre. Felülnézetből a szóban forgó épület
egy óriási téglára hasonlított, ami a semmi közepén áll.
Néhány kattintás, és sikerült beazonosítanom a helyet: egy raktárvállalat
telephelye. Ajkamba haraptam. Egy külvárosi raktár nem sok jót sejtet.
Távoli, hosszú dudálás – ami leginkább elefántüvöltésre hasonlított –
rázta meg a teraszt.
Felnéztem, az asztalra tettem két bankjegyet, felkaptam a holmimat, és
bepattantam Caradec mellé a Delambre utcából előbukkanó öreg Rangé
Roverbe.
 6
RIDING WITH THE KING

Az élet egyetlen tízcentes pörgésén múlik, és

a fémdarab nagyon gyorsan pörög.

STEPHEN KING

1.

Az út sosem akart véget érni.

Először az Invalidusok, majd át a Szajna fölött, végig a Champs-
Élysées-n, a Porté Maillot-ig. Aztán a körgyűrű, az autópálya, a Stade de
Francé és a La Courneuve, Saint-Denis és Stains felé vezető főút.
A külváros a szikrázó napsütés ellenére is szomorú arcát mutatta, mintha
itt az ég színe is megváltozott volna, borúsan, fényét vesztve idomult a
lakótelepek lélektelen épületeihez, melyek az emberarcú kommunizmusnak
emléket állító Romain-Rolland, Henri-Barbusse, Paul-Éluard és Jean-Ferrat
út mentén sorakoztak.
Caradecet elkeserítette a vánszorgó kocsisor. A záróvonal ellenére
megelőzött egy kamiont. Hiba volt: egy hatalmas, fekete terepjáró
száguldott egyenesen velünk szemben, nagyra tátott, dühös szájából
krómtajték áradt. Kis híján belénk rohant. Az egykori zsarunak az utolsó
percben sikerült bevágnia a kocsisor elé, cifra káromkodás közepette.
Most már Marc is érezte, hogy meg kell találnunk Annát Dühös volt,
feszült és türelmetlen, és akárcsak engem, őt is zavarba hozták a nyomozás
újabb és újabb nem várt fordulatai. Az út alatt átbeszéltük a birtokunkba
jutott információkat. Bármilyen eredményesek voltunk, éppen csak
körvonalazódott a fiatal nő alakja, akiről már egyikünk sem tudta, hogy
bűnös vagy áldozat.
„Egy rendőr sem csinálta volna jobban” – nyugtázta elismerően, hogy a
telefon nyomára bukkantam. Éreztem, hogy nagy reményt fűz ehhez az új
nyomhoz. Tövig nyomta a gázt, és le sem vette a szemét az útról. Csak azt
bánta, hogy nincs kéznél sziréna vagy villogó, „mint a régi szép időkben”.
 A GPS visszaszámolta az előttünk álló kilométereket. Homlokomat az
üveghez nyomva bámultam a betonlemezeket, a könnyűszerkezetes
házakat, a romos homlokzatokat és a középületeket, amelyek alighogy
elkészültek, máris megkoptak, és falfirkák borították őket. Miután a szüleim
elváltak, anyámmal a Riviéráról Párizs külvárosába költöztünk, és
kamaszkoromat ehhez hasonló, reménytelenséget árasztó környezetben
töltöttem. Valahányszor újra erre vitt az utam, baljós érzés kerített
hatalmába: sosem szakadtam el innen igazán.
Zöld. Sárga. Piros. Caradec fittyet hányt a közlekedési lámpának,
bevágott egy körforgalomba, majd egy zsákutcába kanyarodott, amelynek a
végén egy monumentális, négyemeletes vasbeton kocka állt. BoxPopuli, „a
Raktárszakértő” épülete.
Marc megállt a Rangé Roverrel a kihalt parkolóban, egy napszítta
páfránymező szélén húzódó vékony aszfaltcsíkon.
– Mi a terv? – kérdeztem, miután kiszálltam az autóból.
– Ez a terv – válaszolta, és a kesztyűtartóból kivett egy polimer Glock
19-est.
Caradec nemcsak a jelvényét, a szolgálati fegyverét is megtartotta.
Zsigerböl gyűlölöm a lőfegyvereket.
– Ne hülyéskedj, Marc.
Becsukta a kocsiajtót, és tett néhány lépést a forró aszfalton.
– Higgy nekem, tudom, mit beszélek! Az efféle helyzetekben az a
legjobb terv, ha nincs terved.
Az övébe dugta a félautomata fegyvert, és határozott léptekkel elindult
az épülettömb felé.

2.

Molnárkocsik és targoncák mindenfelé. Égett kartonpapír átható szaga.

Villás emelők és guruló konténerek különös tánca. A földszinti rakodótér
szélén dokkolókapuk nyíltak, tele várakozó járművekkel.
Caradec bekopogott a betonlépcső tövében álló iroda ablakán.
– Rendőrség! – mutatta fel az igazolványát.
– Ezt nevezem! Tíz perce sincs, hogy telefonáltam – rikkantott egy
közlékeny férfi egy fémasztal mögül.
 Marc rám nézett. A tekintete azt üzente: „Nem tudom, mi folyik itt, de
várj, míg kiderítem!”
– Patrick Ayache – mutatkozott be a raktáros, kilépve az irodából. – Én
felelek a helyért.
Ayache erős algériai akcentussal beszélt. Zömök testalkat, szögletes,
kedélyes arc, sűrű, göndör haj. Kigombolt Façonnable inge alól aranylánc
kandikált ki. Ha regényhősömmé tenném, azt hinnék, karikatúra.
Hagytam, hogy Marc vegye kézbe az irányítást.
– Mondja el, mi történt!
Ayache intett, hogy kövessük a személyzeti folyosón, egészen a liftig.
Félreállt, hogy beférjünk, megnyomta a legfelső gombot, és kifakadt:
– Sosem láttam még ehhez hasonlót!
Ahogy a lift elindult felfelé, az üvegen át fabokszok és lezárt konténerek
végeláthatatlan sora tárult fel előttünk.
– Először a zajra lettünk figyelmesek – hadarta. – Mintha karambol
történt volna: fülsiketítő ütközés és összetört bádoglemezek zaja. Mintha a
fejünk felett vezetne egy autópálya.
A liftből egy csempézett előtérbe léptünk.
– Ez az önkiszolgáló raktér – mutatott körbe Ayache. – Az ügyfelek
garázsméretű tárolót bérelhetnek, amihez bármikor hozzáférnek.
A gondnok legalább olyan gyorsan ment, mint ahogy beszélt. Lába alatt
nyikorgóit a műanyag borítás, és alig bírtuk tartani vele a lépést. Újabb és
újabb folyosók. Mindegyik ugyanolyan. Egy végtelen parkoló reménytelen
borzalma.
– Ez az! – mutatott egy jókora bokszra, amelynek megrongálódott az
ajtaja, mintha átlyukasztották volna.
Egy ősz hajú afro férfi őrizte a bejáratot. Fehér póló, khaki dzseki,
Kangol sapka.
– Ő itt Papé – mutatta be a férfit Ayache.
Caradec elé léptem, hogy szemügyre vegyem a károkat. Nem sok maradt
az ajtószárnyakból.
Kiszakadt a zsanér. A biztonsági merevítés sem bírta ki az ostromot. A
horganyzott acél elferdült, és kiszakadt. A két lakat eltört, láncaik a
fémkampókról himbálóztak a semmibe.
– Mi volt ez? Egy tank?
 – Ne is mondja! – fakadt ki Papé. – Egy terepjáró tört be a raktárba húsz
perccel ezelőtt. Feljött a rámpán, és nekirontott az ajtónak, ami megadta
magát. Akár egy igazi faltörő kos.
– A biztonsági kamerák felvették az egészet – mondta Ayache.
– Mindjárt megmutatom.
A nyíláson át beléptem a bokszba. A húsz négyzetméteres helyiséget
erős fény világította meg. Üres volt, leszámítva a talajhoz hegesztett
masszív fémpolcokat és a földön heverő két szórófejes palackot. Az egyik
fehér volt, a másik fekete. Úgy néztek ki, mintha termoszokból készítették
volna őket. Egy kötelekkel körbetekert acélrúdon szigetelőszalag-
maradványok lógtak, mellette egy levágott gyorskötöző hevert.
Valakit fogva tartottak itt. Annát tartották itt fogva.
– Érzed ezt a szagot? – kérdezte Marc.
Bólintottam. Ez volt az első dolog, ami feltűnt, amikor beléptem. Furcsa
illat terjengett a helyiségben. Nehéz volt meghatározni, egyszerre
emlékeztetett a frissen pörkölt kávé és a nedves föld szagára.
Marc leguggolt, és megvizsgálta a két aeroszolt.
– Tudod, mik ezek? – kérdeztem.
– Ez, kérlek, Ebony & Ivory – válaszolta nyugtalanul.
– Fekete és fehér. Mint Paul McCartney és Stevie Wonder számának
címében?
Bólintott.
– Házilag gyártott cucc, kórházakban használt tisztítószerekből készítik.
Egy keverék, amivel az összes DNS-t el lehet tüntetni egy tetthelyről.
Profik használják. A tökéletes fantomok.
– Miért kell belőle kettő?
– Az Ebony – mutatott a fekete palackra – egy ultraerős szer, ami a
DNS-nyomok 99 százalékát eltünteti.
Ujja a fehér palackra vándorolt.
– Az Ivory egy korrektor, ami megváltoztatja a fennmaradó 1 százalék
szerkezetét. Lényegében előtted van a titkos fegyver, ami azt üzeni az
összes igazságügyi szakértőnek, hogy basz-hatják.
– Ki bérli a raktárt? – fordultam Ayache-hoz. A gondnok széttárta a
karját.
– Senki. Nyolc hónapja üresen áll.
– Mit találtak még a garázsban? – lépett mellénk Caradec.
 – Semmit – vágta rá Papé.
Marc nagyot sóhajtott. Egyszerre tűnt bágyadtnak és zaklatottnak.
Kinyitotta a száját, mondani akart valamit Patrick Ayache-nak, de
fenyegetés helyett végül a vállára tette a kezét. Tenyere az algériai
kulcscsontjáról egy szempillantás alatt a nyakára siklott. Hüvelykujja a
gégéjébe mélyedt, mutatóujja pedig a nyakcsigolyái közé ékelődött. A
rémült Ayache alig kapott levegőt. Megijesztett ez a hirtelen erőszak, közbe
akartam lépni. Caradec átverést szimatolt, pedig a két férfi látszólag igazat
mondott. Legalábbis ezt hittem egészen addig, míg Ayache fel nem emelte a
kezét. A zsaru lazított a szorításon, de épp csak annyira, hogy Ayache újra
kapjon levegőt. Szánalmasan próbálta menteni a menthetőt:
– Esküszöm, hogy nem volt ott semmi más azon a két cuccon kívül, amit
a központi irányítóba vittem.

3.

Amit Ayache a központi irányítónak hívott, egy aprócska szoba volt,

ahol egy tucat képernyőn a biztonsági kamerák fekete-fehér felvételei
futottak.
Leült az íróasztalhoz, és kérésünkre kihúzta az egyik fiókot.
– A polc alatt voltak – mondta, és az asztalra tette a két trófeát. Az egyik
Anna mobilja volt. Azonnal megismertem a tokra ragasztott vöröskeresztes
matricáról. Ayache annyira igyekezett, hogy felajánlotta a saját töltőjét, de a
telefont így sem lehetett bekapcsolni. A kijelző összetört. Nem úgy, mint
mikor valakinek kicsúszik a kezéből a telefon. Ezt szándékosan
széttaposták.
A másik zsákmány értékesebb volt. Egy rózsakvarccal kirakott, kis
kígyóbőr kézitáska. Az egyik első ajándék, amit Annának vettem, és ami
nála volt este az étteremben. Gyorsan átvizsgáltam a táskát: pénztárca,
kulcstartó, zsebkendő, toll és egy napszemüveg. Semmi gyanús.
– Megvan a videó! Nézzék, micsoda pusztítás!
Ayache visszanyerte a lélekjelenlétét, és nem bírt megülni egy helyben.
Úgy bűvészkedett a különböző képernyők előtt, mint a főhős egy amerikai
sorozatban: egyszer lassított a felvételen, máskor előreléptette vagy
visszatekerte a videót.
– Ne bűvészkedj, lássuk a filmet! – türelmetlenkedett Marc.
 Megdöbbentünk: egy ugrásra kész, izmos ragadozó. Masz-szív
karosszéria, sötétített ablakok és krómozott hűtőrács.
Összenéztünk: ez volt az a verda, amelyikkel kis híján összeütköztünk!
Az első filmkockákon látni, ahogyan áttörte a raktárépület ajtaját, majd a
rámpán felhajtott a felsőbb szintek felé. A legfelső emeleten jelent meg
újra.
– Stop! – kiáltott Caradec.
Ayache engedelmeskedett. Közelről nézve felismertem a modellt: egy
X6-os BMW, félúton a terepjáró és a sportkocsi között. Egy krimiíró
barátom a második gyereke születésekor vett egy ilyen kocsit, és büszkén
ecsetelte az „érdemeit”: legalább két tonna, öt méter hosszú, több mint
másfél méter magas. A felvételen látott jármű még fenyegetőbb volt vastag
lökhárítójával, sötétített ablakaival, letakart rendszámtáblájával.
Marc megnyomott egy billentyűt, hogy újraindítsa a felvételt. A
terepjáró sofőrje tudta, mit akar. Nem teketóriázott, egyenesen az utolsó sor
felé indult, ott megfordult, és a kamera alá állt a kocsival. A felvételen csak
a motorháztető látszik, és a dobozok végtelen sora. Aztán… már az sem.
– A rohadék! Elmozdította a kamerát! – mormogta Caradec.
Pech. A fickó – habár semmi sem zárja ki, hogy egy nő volt, vagy
többen is ültek a gépkocsiban – minden jel szerint a fal. felé fordította a
biztonsági kamerát. A képernyőn csak egy nagy szürkeség látszott.
Caradec mérgében az asztalra csapott, de Ayache tartogatott még valamit
a tarsolyában.
– Mutasd meg a telefonodat, Papé!
Papé, széles vigyorral az arcán, már elő is vette a készüléket.
– Én viszont felvettem az egészet! A jó öreg Pape-nak helyén van az
esze…
– Ide vele! – kiáltotta Marc, és kikapta a kezéből a telefont. Elindította a
felvételt.
Azonnal csalódnia kellett: a kép sötét, elmosódott és szemcsés. Papé
bátor volt, de nem vakmerő: kellő távolból filmezett. Inkább sejteni lehetett,
mint látni, hogy mi történik, de a lényeg ott volt. Nyersen, erőszakosan,
megdöbbentően. A terepjáró pokoli zajjal betörte az ajtót. Egy csuklyás
alak kiugrott a kocsiból, és bement a garázsba. Amikor alig egy perc múlva
kijött, a vállán átvetve ott feküdt Anna.
 Biztos, hogy nem a szőke herceg jött el érte fehér lovon, Anna ugyanis
kiabált, és próbált kiszabadulni. A férfi kinyitotta a csomagtartót, és durván
belökte Annát. Egy darabig matatott az utastérben, majd újra előkerült,
kezében a két aeroszollal, és visszament a garázsba eltakarítani a nyomokat.
A videó azzal ért véget, hogy a sofőr ismét gázt adott, és elindult a raktár
kijárata felé.
Marc felhangosította a telefont, és még egyszer végignézte a videót,
hátha rábukkan valami nyomra.
Megint ugyanaz a fájdalmas jelenet: a fékevesztett autó, a szétrombolt
garázs és Anna, az ismeretlen férfi foglyaként.
Valami megütötte a fülem. A nevemet hallottam. Mielőtt Anna a
csomagtartóba került, engem hívott.
– Raphaél! Segíts, Raphaél!

4.

Csapódó ajtók. Tolatás. Gáz.

Caradec kilőtt az autóval, guminyomokat hagyva hátra az aszfalton. A
hirtelen indulástól az ülésbe lapultam. Bekapcsoltam a biztonsági övét, és a
tükörben néztem a távolodó betonkockát. Mardosott az aggodalom, nagyon
féltettem Annát. Szörnyű volt hallani, ahogy segítségért kiált, és engem hív.
Elképzelni sem tudtam, mit érezhetett. Azzal biztattam magam, hogy
bármennyire rettegett, hitt abban, hogy meg fogom találni. Miközben Marc
a főút irányába száguldott, én próbáltam összeszedni magam. A döbbenettől
gondolkodni sem tudtam. Kicsúszott a talaj a lábam alól: reggel óta sok
mindenre fény derült, de egyelőre nem jöttem rá, mi a kapcsolat az
események között, és egyáltalán, hogy mi az értelmük.
Koncentrálni próbáltam. Mi az, ami biztos? Nem sok minden, még ha
néhány tény megkérdőjelezhetetlennek látszik is. Tegnap este, a
veszekedésünk után Anna felszállt egy gépre Nizzában, és visszarepült
Párizsba. Hajnali egy óra körül érkezett meg az Orly repülőtérre. Minden
bizonnyal taxiba ült, és Montrougeba vitette magát, ezért találtam meg a
táskáját a lakásban. És azután? Nyilván felhívott valakit, és elmondta:
megmutatta nekem a három holttestről készült képet. De vajon kit és miért?
Arról gőzöm sincs. És innentől minden zavaros volt. Annát meglátogatta
valaki a lakásán. A beszélgetés veszekedéssé fajult. Elrabolták, és néhány
órára bezárták egy raktárépületbe Párizstól északra. Mígnem egy másik
ismeretlen egy ormótlan járgánnyal betört a raktárba, de ahelyett, hogy
kiszabadította volna, foglyul ejtette.
Megdörzsöltem a szemem, és lehúztam az ablakot, hogy jöjjön be egy
kis friss levegő. Mindez csak találgatás. Nem biztos, hogy helyes az
elméletem, túl sok az ismeretlen tényező.
– Gyorsan kell döntened!
Marc hangja visszarántott a valóságba. Rágyújtott, és tövig nyomta a
gázt.
– Mire gondolsz?
– Hogy értesíted-e a rendőrséget vagy sem.
– Azok után, amit láttunk, ez elkerülhetetlen, nem? Mélyet szívott a
cigarettából.
– Ezt neked kell eldöntened.
– Úgy érzem, te más véleményen vagy.
– Tévedsz, de egy dologgal nem árt tisztában lenned: ha a rendőrségi
gépezet beindul, többé semmi sem állíthatja meg. Nyomozást rendelnek el.
Mindkettőtök életében vájkálni fognak. Mindent kiteregetnek. Minden
nyilvánosságra kerül. Onnantól már nem te irányítod az eseményeket, és
többé nem tudsz változtatni a dolgokon.
– Konkrétan mi történik, ha értesítem a rendőrséget? Marc elővette a
zsebéből Papé telefonját.
– Ez a videó nagyban megkönnyíti a munkájukat. így bizonyítható, hogy
Anna veszélyben van, és az ügyész is kénytelen lesz eltűnt személyként
kezelni őt, netán emberrablási ügyet indítani.
– Milyen előnye van a rendőrségnek velünk szemben?
Caradec kidobta a csikket az ablakon, és elgondolkodott, mielőtt
válaszolt:
– Mindenekelőtt híváslistát kérnek Anna telefonjáról.
– Ezen kívül?
– Lenyomozzák az Ebony & Ivoryt, de nem találnak majd sok mindent.
Aztán megnézik, kié a terepjáró. A rendszám nem látszik, de mivel régi
modellről van szó, könnyen rájöhetnek, hogy…
– …lopott autóról van szó.
– Pontosan – bólintott.
– Ez minden?
 – Egyelőre igen.
Mély lélegzetet vettem. Egy dolog tartott vissza attól, hogy értesítsem a
rendőrséget: Anna fáradságos munkával bujkált éveken át valaki más
bőrébe bújva. Megdöbbentett, hogy egy tizenhat éves lány kénytelen volt
így elrejtőzni. Mielőtt leleplezném, meg kell tudnom, hogy kicsoda
valójában.
– Ha úgy döntök, hogy tovább nyomozok, számíthatok a segítségedre?
– Persze, melletted leszek, de tudnod kell, hogy veszélyes dologra
vállalkozol, és fel kell mérned a kockázatokat.
– Mi lesz, ha megérkeznek a seine-saint-denis-i rendőrök, akiket Ayache
riadóztatott?
Caradec csak legyintett.
– Nem nagyon iparkodtak. Eztán se fogják törni magukat. Egy feltört
garázs, egyelőre ennyi az ügy. A videó nélkül lószart se ér a két pojáca
története. A helyszínen nincs ujjlenyomat, és nálunk van Anna telefonja és
a táskája, ami elvezethetné őket hozzá. Ha már itt tartunk, biztos, hogy
nincs semmi fontos abban a táskában?
A biztonság kedvéért még egyszer átnéztem a kígyóbőr retikült.
Pénztárca, papír zsebkendő, kulcstartó, napszemüveg, toll. Hoppá!
Megálltam az utolsó tárgynál. A műanyag pálcika, végén egy kupakkal,
amit én filctollnak néztem, valójában… egy terhességi teszt. Az
eredményjelző ablakban két kék csík rajzo-
lódott ki egymás mellett.
Összeszorult a torkom. Mozdulni sem tudtam: ezer jeges nyíl járta át a
testemet. Megszűnt körülöttem a világ, a vér a fülemben dobolt. Nyelni
akartam egyet, de nem sikerült.
A teszt pozitív. Terhes vagy.
Lehunytam a szemem. Hirtelen mintha bomba robbant volna, ezernyi
emlék villant fel bennem: az utolsó esténk képei, mielőtt veszekedni
kezdtünk. Élesen láttam magam előtt ragyogó arcod, sugárzó tekinteted.
Hallottam a nevetésedet, figyeltem a hanghordozásodat. A tekinteted, a
szavaid, minden egyes mozdulatod új értelmet nyert. Tegnap este akartad
elmondani. Most már biztos. Mielőtt mindent tönkretettem, azt tervezted,
hogy bejelented: gyerekünk lesz.
Kinyitottam a szemem. A nyomozás már nem volt ugyanaz. Már
nemcsak a nőt kerestem, akit szeretek, hanem a gyermekünket is.
 A kellemetlen zúgás a fülemben elhallgatott. Caradec felé fordultam, és
láttam, hogy telefonál. Úgy felkavart a felfedezés, hogy meg sem hallottam
a csengést.
Mivel a körgyűrű bedugult, Marc a Porté d’Asniéres után ráhajtott a
Maréchaux útra, és már a Tocqueville utcán gurult, hogy elkerülje a dugót a
Malesherbes sugárúton.
A vállához szorította a telefont, és ő is feldúltnak látszott.
– Azt a rohadt, Vasseur! Ez biztos? A választ nem hallottam.
– Oké – mormolta búcsúzóul Marc.
Néhány másodpercig egy szót sem szólt. Sápadt arca eltorzult. Sosem
láttam még ilyennek.
– Ki volt az? – kérdeztem.
– Jean-Christophe Vasseur, a fickó a Bűnügyi Rendőrségen, akinek
elküldtem a fényképet Anna ujjlenyomatáról.
– Na és?
– Volt egyezés. Anna szerepel az adatbázisban. Libabőrös lettem.
– Kicsoda valójában?
Marc újabb cigarettára gyújtott.
– Anna igazi neve Claire Carlyle.
Csend. Ismerősen csengett ez a név. Valahol már hallottam, de nem
emlékszem, hogy hol.
– Mit követett el?
Caradec megrázta a fejét, és kifújta a füstöt.
– Semmit. Claire Carlyle évek óta halott.
A szemembe nézett, és látta, hogy tovább kell magyaráznia.
– Claire Carlyle volt Heinz Kieffer egyik áldozata.
Megfagyott az ereimben a vér. Zuhanni kezdtem egy rémisztő szakadék
mélye felé.
 MÁSODIK NAP

CLAIRE CARLYLE-ÜGY
 7
A CLAIRE CARLYLE-ÜGY

Éj volt, melynek ölén rémület ejt rabul.

JEAN RACINE

1.

Napfelkelte.
A játékok, amelyeket a fiam szanaszét szórt a nappaliban, rózsaszín
fényben úsztak. Hintaló, kirakó, egy rakás mesekönyv, favonat…
Nem sokkal hat óra után az éjszakai sötétség helyét mély kobaltkék,
áttetsző égbolt vette át. Az Enfer közben csiripeltek a madarak, az erkélyről
muskátliillat szállt be. Elindultam a villanykapcsoló felé, de óvatlanul
ráléptem egy műanyag teknősre, amely azonnal rázendített egy mondókára.
Egy hosszú percen át hiába próbáltam elhallgattatni. Szerencsére Théo jó
alvó: egy ágyút is elsüthetnek mellette, akkor sem ébred fel. Résnyire
nyitva hagytam az ajtaját, hogy meghalljam, ha felébred, aztán az ablakhoz
léptem. Meg akartam nézni, ahogy felkel a nap, de ott ragadtam a nyitott
ablak előtt, a párkányra könyökölve, a hajnali fénytől várva vigaszt.
Merre vagy, Anna? Vagy hívjalak inkább Claire-nek?
A hideg színek először lilás árnyalatot öltöttek, végül varázslatos meleg
fénnyel, narancssárga szőnyegként borították be a tölgyfa parkettát.
Vigasztalást azonban hiába vártam.
Becsuktam az ablakot, és kivettem a nyomtatótálcán összegyűlt
papírokat. Kitűztem őket egy parafa táblára, amelyre rendszerint az íráshoz
használt jegyzeteimet szoktam kiaggatni.
Egész éjszaka az internetet böngésztem. Több száz cikket találtam az
online sajtóban és a digitális könyvtárakban. Letöltöttem pár könyvet, és
kinyomtattam egy rakás fényképet. Végignéztem az összes tévéműsort, ami
foglalkozott az üggyel (A bűntény ideje, Jöjjön be a vádlott!, Nyomon…)
Már értem, miért rejtegetted a múltad.
Hogy legyen esélyem a nyomodra bukkanni, minél gyorsabban át kellett
rágnom magam az eltűnéseddel foglalkozó, több száz oldalnyi anyagon.
 A rendőrség már szóba sem jöhetett. Nem érdekelt, hogy ártatlan áldozat
vagy-e vagy gátlástalan gonosztevő. Ezek a fogalmak nem számítottak
többé. Egyszerűen a szerelmem voltál, aki a gyermekünket várja, ezért
aztán amíg csak tudom, meg akartam őrizni a titkodat. Ahogy te őrizted
közel tíz éven át.
A számítógép mellett álló termosz aljáról a csészémbe öntöttem a
maradékot, ezzel a harmadik liter kávé is elfogyott. Aztán leültem a parafa
táblával szemben egy kényelmes fotelbe.
Innen néztem a több tucat képet. Az elsőn, a tábla bal felső sarkában, az
eltűnésedet követő órákban kiadott felhívás volt látható:
Eltűnt gyerek

A 14 éves Claire 2005. május 28-án tűnt el Libourne-ból,

azóta ismeretlen helyen tartózkodik.
160 centiméter magas, a bőre kreol, a haja rövid, fekete, a
szeme zöld.
Anyanyelve angol.
Eltűnésekor kék farmert és fehér pólót viselt, és egy sárga
sporttáska volt nála.
A libourne-i csendőrség kéri, hogy aki a képen látható lány
tartózkodási helyével kapcsolatban bármilyen információval
rendelkezik, jelentkezzen a bordeaux-i rendőrkapitányságon.

A fénykép összezavart. Te vagy az, és mégis valaki más. Tizennégy éves

vagy, de könnyen nézhetnének tizenhatnak vagy tizenhétnek is.
Megismerem borostyánbőrödet, ragyogó arcodat, szabályos vonásaidat. A
többi azonban idegen: megjátszott magabiztosság, egy vadóc tinédzser
kihívó tekintete, rövid, hullámos bubifrizura, csillogó ajak. Egy kislány, aki
nőnek akar látszani.
Ki vagy te, Claire Carlyle?
Lehunytam a szemem. A végletekig kimerültem, de nem akartam
abbahagyni. Ellenkezőleg. A fejemben végigpörgettem, amit az utóbbi
órákban kiderítettem. Amit akkoriban a média „Claire Carlyle-ügynek”
hívott.

2.
 2005. május 28-án, szombaton Claire Carlyle, a tizennégy éves New
York-i lány, aki nyelvet tanulni érkezett Aquitániába, öt barátnőjével
Bordeaux-ban töltötte a délutánt. A lányok salátát ebédeltek a Bourse téren,
sétálgattak a folyóparton, Baillardran-féle canelét majszoltak, és a Saint-
Pierre negyedben vásárolgattak.
18 óra 5 perckor Claire hazaindult a Lariviére családhoz, amelynél
megszállt: a Saint-Jean pályaudvaron felszállt a Libourne-ba tartó vonatra.
Vele tartott egy amerikai iskolatársa, Olivia Mendelshon is. A vonat 18 óra
34 perckor ért be, és a biztonsági kamera felvételén tisztán látszik, ahogyan
a két lány öt perccel később elhagyta az állomást.
Claire és Olivia egy darabig együtt mentek a Gallieni úton. Alighogy
szétvált az útjuk, Olivia sikoltást hallott, megfordult, és egy harminc év
körüli szőke férfit pillantott meg, aki egy szürke furgonba tuszkolta a lányt,
és elhajtott.
Olivia Mendelshon rendkívüli lélekjelenléttel megjegyezte a
rendszámot, és azonnal értesítette a csendőrséget. Az emberrablások esetén
használatos riasztási rendszer akkor még nem létezett (először fél évvel
később használják majd Maine-et-Loire megyében, egy hatéves kislány
eltűnésekor), de a nagyobb főútvonalakat azonnal lezárták. Felhívást tettek
közzé az eltűnésről, és a feltételezett elkövető személyleírását is gyakran
bemutatták a médiában – az Olivia elmondása alapján készített fantomkép
egy beesett arcú, gombafrizurás, zavart tekintetű férfit ábrázolt.
Az útlezárásokkal nem sikerült kiszűrni a gyanúsítottat. A rendszám egy
szürke Peugeot Experthez tartozott, amelynek kiégett maradványait másnap
találták meg egy erdőben, Angouléme és Périgueux között. A furgon
tulajdonosa előző nap jelentette a lopást. Helikopterek repkedtek az erdő
felett. A rendőrök hatalmas területet fésültek át, és nyomkövető kutyákat is
bevetettek. A gyorsan kiérkező helyszínelők néhány ujjlenyomatra és DNS-
nyomra bukkantak. Az égett roncs mellett keréknyomokat is találtak.
Minden bizonnyal attól az autótól származtak, amelybe áttették Claire-t.
Gipszmintát vettek róla, de az éjszaka lehullott eső feláztatta a földet, így
kétséges volt, hogy sikerül-e azonosítani.

3.
 Vajon Claire elrablását előre kitervelték, vagy egy arra járó
elmeháborodott hirtelen ötlete volt?
A nyomozással a bordeaux-i Bűnügyi Rendőrséget bízták meg. Nem
volt könnyű dolguk. Sem a génminták, sem az ujjlenyomat alapján nem
sikerült azonosítani a gyanúsítottat. A nyomozók, tolmácsok segítségével
alaposan kihallgatták a diákokat és a tanárokat. Mindannyian egy Upper
East Side-i katolikus leányiskolából, a Mother of Mercy High Schoolból
érkeztek, amely a bordeaux-i Saint-Fran^ois-de-Sales Gimnázium
testvériskolája. Kikérdezték a fogadó családot, Lariviére urat és a feleségét,
de nem lettek okosabbak. Megnézték a nyilvántartott szexuális bűnözőket a
környéken, beazonosították a pályaudvarhoz legközelebb eső adótoronyra
befutó telefonhívásokat. Mint a legtöbb olyan ügynél, amit felkap a média,
tucatnyian telefonáltak be a rendőrségre légből kapott információkkal, és
rengeteg névtelen levél érkezett a kapitányságra, de egyik sem volt
releváns. Egy hónap múlva szembe kellett nézni a dermesztő igazsággal: a
nyomozás egy tapodtat sem haladt előre. Ugyanott tartottak, mint a
legelején…

4.

Claire Carlyle eltűnésében elméletileg minden megvolt, amitől felrobban

a média. A sajtó mégsem kapta fel annyira az ügyet, mint az várható lett
volna, az eset nem váltott ki olyan együttérzést, amilyet megérdemelt volna.
Vajon azért, mert Claire amerikai? Vagy mert a fényképen idősebbnek
látszott a koránál? A többi hír elterelte róla a figyelmet?
Megtaláltam az akkori újságokat. Claire eltűnésének másnapján a
francia sajtó szalagcímei a belpolitikai történésekkel foglalkoztak. A
népszavazáson a franciák többsége elutasította az Európai Unió
alkotmányos szerződését, ami alapjaiban rengtette meg az államfő, Jacques
Chirac és az ellenzék pozícióját, és a miniszterelnök lemondásához, majd
kormányváltáshoz vezetett.
Az AFP hírügynökség első tudósítása a „Carlyle-ügyről” hemzsegett a
pontatlanságoktól. Az újságíró, isten tudja, miért, azt írta, hogy Claire
családja brooklyni, holott régóta Harlemben éltek. Egy következő cikkben
helyesbítettek, de már késő volt: a téves információ vírusként terjedt,
számos cikkben átvették, és Claire Carlyle-ból menthetetlenül „brooklyni
lány” lett.
Az első napokban az eset nagyobb visszhangot váltott ki az Egyesült
Államokban, mint Franciaországban. A The New York Times egy alapos és
tényszerű cikket szentelt az ügynek, de újdonságot abból sem tudtam meg.
Egy vezető bulvárlap, a New York Post egy héten át csámcsogott a híren. A
hírhedten pontatlan és egyoldalú napilap a legőrültebb elméletekkel állt elő,
és szapulta a franciákat, lebeszélve olvasóit arról, hogy Franciaországba
merészkedjenek, hacsak nem akarják, hogy gyerekeiket elrabolják,
megerőszakolják és megkínozzák. Aztán egyik napról a másikra az újság
ejtette a témát, új botrányokkal (a Michael Jackson elleni perrel), új
pletykákkal (Tóm Cruise eljegyzésével) és új tragédiákkal (New Jersey-ben
három megfulladt kisgyereket találtak egy autó csomagtartójában)
foglalkozott.
A legjobb francia nyelvű cikkre egy helyi napilapban bukkantam. A
Sud-Ouest újságírója, Mariéne Delatour exkluzív cikket szentelt a Carlyle
családnak. Amit Claire-ről leírt, pontosan megfelelt annak, ahogyan a
serdülőkorát elképzeltem. Apa nélkül felnőtt, félénk és szorgalmas lányként
mutatta be, aki imádott olvasni és tanulni, és mindenáron ügyvéd akart
lenni. Egyszerű családból származott, de kiváló eredményeinek hála, a
szokottnál fiatalabban ösztöndíjat nyert az egyik legnívósabb New York-i
gimnáziumba.
A cikk apropója Claire édesanyjának franciaországi látogatása volt.
Mikor látta, hogy a nyomozás nem halad előre, Joyce Carlyle 2005. június
13-án Harlemből Bordeaux-ba utazott. A Francia Audiovizuális Intézet, az
INA honlapján megnézhettem, hogy a Francé 2 csatorna esti híradóján
keresztül hogyan könyörgött lánya elrablójának, hogy ne bántsa Claire-t, és
engedje őt szabadon. Az asszony a felvételen Marion Jones amerikai
rövidtávfutóra emlékeztetett: fonott konty, hosszúkás arc, egyszerre hegyes
és lapos orr, fehér fogak és ébenfekete szem. De ennek a Marion Jonesnak
puffadt volt az arca, vonásai szenvedésről és álmatlan éjszakákról
árulkodtak.
Egy összetört és bizonytalan édesanya egy idegen országban, aki nem is
érti, hogy fordulhatott ez elő: a lánya tizennégy éven át biztonságban élt
East Harlemben, most halálos veszélyben van Franciaország eldugott
csücskében. A nyomozás több mint két éven át egy tapodtat sem haladt
előre, mígnem egyszer csak drámai módon újraéledt, és tragikus
végkifejletbe torkollott.
2007. október 26-án hajnalban riasztás érkezett, hogy a Lotaringia és
Elzász határán fekvő Saverne közelében kigyulladt egy ház az erdő
közepén. Egy környékbeli rendőr, Franck Muselier éppen szolgálatba
tartott, amikor az útról észrevette a füstöt, és elsőként jelezte a tűzesetet.
Mire a tűzoltók kiértek, a ház már a lángok martalékává vált. Később a
mentőegységek bemerészkedtek a parázsló romok közé, és meglepetten
vették szemügyre a ház nem mindennapi felépítését. A kívülről
hagyományosnak látszó épület egy modern, félig a talajszint alá süllyesztett
belső teret takart. A spirál alakú erőd közepén széles csigalépcső vezetett a
mélybe, ahol újabb helyiségek nyíltak.
Cellák.
Kazamaták.
A földszinten egy férfi holttestére bukkantak, aki nagy adag altatót és
nyugtatót vett be. Később bebizonyosodott, hogy a ház tulajdo-nosa, Heinz
Kieffer volt az, egy harminchét éves német építész, aki négy éve élt a
környéken.
Három „szobában” vastag csövekhez bilincselt kamaszok holttestét
fedezték fel. Több napba telt, mire fogsoruk és DNS-ük segítségével
azonosítani tudták az áldozatokat.
Louise Gauthier, aki a cotes-d’armori Saint-Brieucben töltötte a téli
szünetet a nagyszüleinél, tizennégy éves volt, amikor 2004. december 21-én
nyoma veszett.
A tizenhat éves Camille Masson 2006. november 29-én tűnt el egy
kisvárosból, Saint-Chamond és Saint-Étienne környékén, miután gyalog
indult haza az edzésről.
Végül Chloé Deschanel, aki tizenöt éves volt a tragédia idején, 2007.
április 6-án a Tours külvárosában fekvő saint-avertini konzervatóriumba
indult, de sosem érkezett meg oda.
Kieffer két és fél év leforgása alatt rabolta el őket Franciaország három,
egymástól távol eső vidékén. Három könnyű zsákmányt, három
középiskolást gyűjtött össze félelmetes háremébe. Esetüket annak idején
hivatalosan nem nyilvánították emberrablásnak. Louise Gauthier
veszekedett a nagyszüleivel, Camille Masson gyakran elszökött otthonról,
Chloé Deschanel szülei pedig csak késve jelentették a rendőrségen lányuk
eltűnését, veszélybe sodorva a nyomozás hatékonyságát. Ráadásul mivel a
helyszínek távol estek egymástól, egyik nyomozó sem feltételezett
kapcsolatot a bűntények között…
Az elmúlt tíz évben több tanulmány is megkísérelt „belelátni” Heinz
Kieffer fejébe – már ha lehet értelmet keresni egy végletekig embertelen
lény szörnyű elméjében. A „német Dutroux”-ként emlegetett ragadozó
talány maradt a rendőrség elemzői, a pszichiáterek és az újságírók számára.
Kieffernek nem volt priusza, korábban sosem került a rendőrség látókörébe,
és nem szúrt szemet senkinek gyanús viselkedése.
2001 végéig egy jó nevű müncheni építészirodában dolgozott. Akik
ismerték, nem voltak rossz véleménnyel róla, de a legtöbben alig
emlékeztek rá. Heinz Kieffer magának való, kifürkészhetetlen ember volt.
Egy igazi Mr. Celofán (A Chicago című musical betétdala.)
Nem lehetett biztosan tudni, hogy Kieffer mit „tett” az áldozataival. A
három elszenesedett holttest állapota nem tette lehetővé, hogy a boncolás
során szexuális erőszak vagy kínzás nyomaira bukkanjanak. A tűzvész
eredete azonban nem volt kétséges. A házat telelocsolták benzinnel. A
fiatalok szervezetében, akárcsak a gyilkoséban, nagy mennyiségű altatót és
nyugtatót találtak. Valamilyen oknál fogva Kieffer elhatározta, hogy három
foglyát is magával viszi a halálba.
Az üggyel foglalkozó kriminológusok közül néhányan megkeresték az
építészkamarát. A szakemberek alaposan tanulmányozták a „horror
házának” terveit, kialakítását és hangszigetelt falait, és arra a feltételezésre
jutottak, hogy valószínűleg egyik lány sem tudott két társáról. Bizonyíték
nem volt rá, a sajtóban mégis ez jelent meg. Kétségbeejtő és rémisztő
verzió.

5.

A három holttest felfedezése nagy port kavart a médiában. A rendőrség

és az igazságszolgáltatás kínos helyzetbe került, a nyomozóknak és a
vizsgálóbíróknak el kellett számolniuk mulasztásaikkal. Három francia
fiatalt hónapokon és éveken át fogságban tartott egy rém, aki végül megölte
őket. Ki tehet erről? Mindenki? Senki? A hatóságok egymásra mutogattak.
A helyszínelés két teljes napon át tartott. A csatornarendszerben és
Kieffer autójában is találtak hajszálakat és olyan, friss DNS-nyomokat,
amelyek sem a tetteshez, sem az áldozatokhoz nem köthetők. Tíz napba telt,
mire megjött az eredmény: két génprofilt sikerült azonosítani, az egyik egy
ismeretlené, a másik Claire Carlyle-é.
Továbbá bizonyosságot nyert, hogy Claire elrablásának időpontjában
Heinz Kieffer meglátogatta az édesanyját egy ribéraci idősek otthonában,
Dordogne-ban, alig hatvan kilométerre Libourne-tól.
A házat nagy ívben körbekerítették. Átvizsgálták a tavak medrét,
kotrógépeket hoztak, helikopterek köröztek az erdő felett, és a lakosság
segítségével átfésülték a területet.
Telt az idő.
A remény, hogy megtalálják a holttestet, elszállt.
Bár a testét sosem találták meg, mindenki biztosra vette, hogy Claire
Carlyle halott. Valószínűleg néhány nappal vagy néhány órával a végső
mészárlás előtt Kieffer egy távoli helyre vitte a lányt, megölte, aztán
megszabadult a holttesttől.
Az ügyet még két évig nem zárták le, de a nyomozóknak nem sikerült új
nyomra bukkanniuk. 2009 telén végül az ügyben eljáró bíró halottnak
nyilvánította Claire Carlyle-t.
Azóta senki sem hallott „a brooklyni lányról”.
 8
KÍSÉRTETEK TÁNCA

Az igazság olyan, mint a nap.

Mindent megmutat, de ő maga elrejtőzik.

VICTOR HUGO

1.

– Ébresztő!
Caradec hangjára riadtam fel. Verejtékben úsztam, a szívem majd
kiugrott a helyéről, és keserű ízt éreztem a számban.
– Te meg hogy kerülsz ide?
– Nálam van a tartalék kulcsod.
Egyik kezében egy parasztkenyér, a másikban bevásárlószatyor:
bizonyára a sarki boltból jött. Égett a szemem, és hányinger környékezett.
Két átvirrasztott éjszaka után a szervezetem riadót fújt. Elfojtottam egy
ásítást, aztán rögtön még egyet, majd nagy nehezen feltápászkodtam a
fotelből, és kimentem a konyhába Maréhoz.
A faliórára pillantottam: mindjárt nyolc. Úgy látszik, legyőzött a
fáradtság, és több mint egy órát aludtam.
– Van egy rossz hírem – mondta Marc, és bekapcsolta a kávéfőzőt.
Mióta berontott, most néztem először a szemébe. Komor ábrázata nem
sok jót ígért.
– Milyen rossz hír jöhet még?
– Clotilde Blondelről van szó.
– Az igazgatónőről?
Bólintott.
– Most jövök a Sainte-Cécile-ből. Nem akartam hinni a fülemnek.
– Odamentéi, és nekem nem is szóltál?
– Egy órája idejöttem érted – vágott vissza ingerülten. – De aludtál, mint
a bunda, ezért úgy döntöttem, egyedül megyek. Egész éjjel törtem a fejem:
Blondel a kevés nyomunk egyike. Abból, amit meséltél, úgy sejtem, hogy
jóval többet tud, mint amennyit elmondott neked. Gondoltam, ha meglátja a
videón, hogyan rabolták el a védencét, hátha ijedtében beszélni fog. – Őrölt
kávét tett a szűrőbe, azután folytatta. – A Grenelle utcába érve azonban, a
gimnázium kapuja előtt egy rakás rendőr fogadott. Láttam néhány ismerős
arcot a hármas körzetből. Ludovic Cassagne emberei voltak.
Lehorgasztottam a fejem, hogy ne vegyenek észre, és az autóban maradtam,
amíg el nem tűntek.
Baljós előérzetem támadt.
– Mit kerestek a rendőrök a Sainte-Cécile-nél?
– Az igazgatóhelyettes hívta ki őket: Clotilde Blondelt holtan találták az
iskola udvarán.
Egy csapásra magamhoz tértem, pedig abban sem voltam biztos, hogy
jól értettem.
– Kifaggattam a kertészt – folytatta Marc, miközben pirítani kezdte a
kenyeret. – ö talált rá Blondelre reggel hatkor, amikor munkába állt. A
rendőrök szerint az igazgatónőt kilökték az irodája ablakából. Három
emeletet zuhant.
– És… meghalt?
Marc kétkedő arcot vágott.
– A fickó azt állítja, hogy lélegzett, amikor rátalált, de életveszélyes
állapotban volt.
Egy noteszt húzott elő a farmerzsebéből, és feltette a szemüvegét, hogy
kibogarássza a jegyzeteit:
– A mentők a Cochin Kórházba vitték.
Elővettem a telefonomat. Senkit sem ismertem abban a kórházban, de az
unokatestvérem, Alexandre Léques a Necker Kórház kardiológiáján
dolgozott. Hagytam egy üzenetet a hangpostáján, hogy vesse latba a
kapcsolatait, és tudja meg, milyen állapotban van Clotilde Blondel.
Lerogytam a padra: elfogott a pánik, úgy éreztem, felelős vagyok a
történtekért. Mindenről én tehetek. Én kényszerítettem Annát, hogy felfedje
az igazságot, ami jobb lett volna, ha titokban marad. Akaratlanul szabadon
engedtem a múlt tragikus árnyait, amelyek most dühöngve állnak bosszút.

2.

– Inni, apa! Cumi!

 Théo álomittasan bukkant elő a szobájából, és szaporán totyogott
előttem a nappaliba. Széles mosollyal az arcán megkaparintotta a
cumisüveget, és letelepedett a pihenőszékébe.
Tágra nyílt, ragyogó szemmel, mohón szívta a cumit, mint aki az éhhalál
szélén áll. Gyönyörködtem szép arcában – aranyló fürtjeiben, pisze orrában,
tiszta és áttetsző, akvamarin tekintetében –, és próbáltam erőt és reményt
meríteni belőle.
Marc kávéscsészével a kezében sétált fel-alá a parafa tábla előtt.
– Ezt a fényképet mutatta meg Anna, ugye? – mutatott egy színes
fénymásolatra.
Bólintottam. A fényképen Kieffer három áldozatának megégett holtteste
látszott. Már tudtam a három kamasz nevét: Louise Gauthier, Camille
Masson és Chloé Deschanel.
– Hol találtad meg? – kérdezte a képre szegezett tekintettel.
– Két vidéki lap, a La Voix du Nord és a Le Republicain lorrain közös
különszámában. Kétoldalas cikk foglalkozott Kiefferrel és a
„rémbarlanggal”, abban jelent meg. Meglep, hogy a főszerkesztő
hozzájárult, hogy lehozzák.
Marc nagyot sóhajtott, és kortyolt a kávéból. Öt perc alatt átbogarászta
az időrendben kifüggesztett cikkeket.
– Mit gondolsz?
Elgondolkozva nyitotta ki az ablakot, rágyújtott, a párkányra tette a
csészealjat, és rögtönzött egy lehetséges forgatókönyvet.
– 2005 májusa: Kieffer elrabolja Claire Carlyle-t a libourne-i pályaudvar
előtt. Az autójába tuszkolja, és kelet-franciaországi búvóhelyére viszi. Már
őriz itt egy foglyot: a kis Louise-t, akit fél évvel korábban Bretagne-ban
rabolt el. A két lány pokoli hónapokat él át. Kieffer tovább bővíti rettegett
háremét: 2006 végén lecsap Camille Massonra, majd a következő tavasszal
Chloé Deschanelre.
– Idáig egyetértünk.
– 2007 októbere: Claire két és fél éve raboskodik. Kieffer altatókkal és
nyugtatókkal tömi a foglyokat, hogy kedvére kihasználhassa őket. Egyre
feszültebb, ezért ő is használni kezdi a gyógyszereket. Egy nap Claire,
kihasználva börtönőrének bódultságát, megszökik. Amikor Kieffer
észreveszi a szökést, pánikba esik. Retteg, hogy perceken belül feltűnnek a
zsaruk, ezért inkább megöli a foglyokat, és magára gyújtja az egész
kócerájt…
– Valami nem stimmel…
– Mire gondolsz?
Közelebb mentem az ablakhoz, és nekidőltem az asztal sarkának.
– Kieffer háza olyan volt, mint egy hatalmas páncélszekrény. Különálló
cellák, biztonsági ajtók, ön reteszelő riasztórendszer. Nem hiszem, hogy
Claire csak úgy meg tudott volna szökni!
Caradec legyintett:
– Nincs olyan börtön, ahonnan ne lehetne megszökni.
– Rendben van – hagytam rá –, tegyük fel, hogy sikerült. Claire
elmenekült.
Felálltam, fogtam egy tollat, és a táblára függesztett A3-as Michelin
autóstérképre böktem.
– Láttad, hogy hol állt a ház? A Petite Pierre erdő kellős közepén. A
legközelebbi lakott terület többórányi gyaloglásra van. Az első sokk után
Kieffernek bőven maradt volna ideje, hogy utolérje a lányt.
– Lehet, hogy Claire elvitte az autóját.
– A pick-up és a motor a ház előtt állt. A cikkek alapján Kieffernek nem
volt másik autója.
Caradec hangosan gondolkozott:
– Menekülés közben találkozhatott valakivel az úton, aki felvette.
– Viccelsz? Amekkora hírverés volt az ügy körül, az illető biztosan
jelentkezett volna. És ha Claire csakugyan elszökött, miért nem hívott
segítséget? Már csak azért is, hogy megmentse a többieket! Mivel
magyarázod, hogy sosem adott hírt magáról? Miért kezdett új életet
Párizsban, ha az édesanyja, a barátai, az iskolája, mind-mind New Yorkhoz
kötötték?
– Ezt, látod, nem tudom.
– Rendben van, tegyük fel, hogy nem tudott a többi lányról. De mi a
helyzet a dohánnyal? Azzal a négy- vagy ötszázezer euróval, ami a
táskában volt?
– Kieffertől vitte el – találgatott Caradec.
De ez a feltételezés sem állta meg a helyét.
– A rendőrség alaposan utánanézett Kieffer pénzügyeinek: teljesen
eladósodott, mire felépítette a házat. Semmi megtakarítása nem maradt. Az
anyjától lejmolt ötszáz eurót havonta.
Marc elnyomta a csikket a muskátlik között, bosszúsan legyintve
kergetett el egy kósza gondolatot, aztán új lendülettel folytatta:
– Raphael, ha meg akarjuk találni Claire-t, vissza kell mennünk a
legelejére. A megfelelő kérdéseket kell feltennünk. Lehet, hogy te tudod,
melyek ezek, hiszen te próbáltad egész éjszaka kibogozni a szálakat.
Fogtam egy filctollat, letéptem a jegyzetfüzetem legfelső lapját, és az új
oldalra több kérdést is feljegyeztem:
• Ki zárta Claire-t a külvárosi raktárba?
• Ki vitte el onnan?
• Miért tartják még mindig fogva?

Marc lecsapott az utolsó kérdésre:

– Azért tartják fogva, mert arra készült, hogy elmondja neked az igazat.
Be akarta vallani, hogy ő Claire Carlyle.
– Marc, folyton azt mondogatod, hogy egy nyomozás során az a
legfontosabb, hogy ismerjük az indítékot.
– Pontosan! A mi esetünkben azt kell kideríteni: ki akarhatta
megakadályozni, hogy Claire elárulja a titkot? Ki járna rosz-szul, ha
egyszer csak kiderülne, hogy Anna Becker valójában a kis Claire Carlyle,
akit Heinz Kieffer tíz éve elrabolt?
A kérdés néhány percig ott lebegett a levegőben, de egyikünk sem tudta
megválaszolni. Hiába reméltük, hogy jó irányba haladunk a nyomozással, a
lényeg továbbra is rejtve maradt.

3.

Théo a kisszékén ült, partedlivel a nyakában, és egy mézes kenyeret

gyömöszölt a szájába. Mellette Marc a sokadik csésze kávéval a kezében
újabb találgatásokba bocsátkozott:
– Tovább kell nyomoznunk Heinz Kieffer után. Vissza kell mennünk a
helyszínekre, hogy kiderítsük, mi történt pontosan a tűzvész előtti éjszakán.
Én azonban nem voltam meggyőződve arról, hogy ez a helyes út. Az
elmúlt percekben rájöttem valamire: Marc zsaruként tekint az ügyre, én
pedig mint egy író.
 – Emlékszel, Marc, amikor az írásról beszélgettünk? Amikor arról
kérdeztél, hogy hogyan születnek meg a szereplőim. Akkor azt válaszoltam,
hogy soha nem kezdek regénybe, amíg nem látom magam előtt a hőseim
múltját.
– Minden szereplődhöz készítesz egy életrajzot, erre gondolsz?
– Pontosan. Akkor meséltem neked a Kísérletről is.
– És mi is volt az?
– Kísértet, Fantom, Szellem: egy és ugyanaz a dolog. A dramaturgiában
így nevezik egy szereplő múltjában azt a sarkalatos eseményt, amely
folyamatosan kísérti őt.
– Az Achilles-sarka?
– Valami olyasmi. Egy törés az életében, egy titok, ami megvilágítja a
személyiségét, a lelkivilágát, a legbelsőbb énjét, és a legtöbb tettére
magyarázatot ad.
Nézte, ahogy letörlöm Théo maszatos pofiját.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Meg kell találnom Claire Carlyle Kísérteiét.
– Megtalálod, ha kiderítjük, mi történt pontosan Kieffer házában a
tűzvész előtti éjjel.
– Nem olyan biztos. Szerintem másról van szó. Kell lennie egy másik
igazságnak, ami megmagyarázza, hogy ha Claire-nek valóban sikerült
megszöknie, miért nem értesítette a rendőrséget, és miért nem tért vissza
többé a családjához.
– És szerinted hol találjuk ezt az igazságot?
– Ott, ahol minden gyökerezik: a gyermekkorban.
– Harlemben? – kérdezte egy újabb korty kávé után.
– Ott bizony! Figyelj, Marc, szerintem az lenne a legjobb, ha te
Franciaországban nyomoznál tovább, én pedig az Egyesült Államokban.
Marc, akár egy képregényhős, kiköpte a kávét, és kis híján megfulladt.
Amikor csillapodott a köhögés, elkerekedett szemmel nézett rám.
– Ugye viccelsz?

4.

Az Italie tér körforgalma után a Vincent-Auriol körút következett.

– Autó, apa! Autó!
 Théónak elég volt, hogy az ölemben utazhatott egy taxi hátsó ülésén,
máris a fellegekben járt. Mindkét kezét az ablakra tapasztva bámult kifelé,
elvarázsolta a párizsi közlekedés. Én pedig a hajába temettem az arcomat,
beszippantottam a búzamezők illatát, és reméltem, hogy a lelkesedéséből
merítek egy kis optimizmust. Nagy szükségem lett volna rá.
A repülőtér felé tartottunk. Sikerült meggyőznöm Marcot. Néhány
kattintás, és meg is vettem a jegyem a New York-i gépre, aztán gyorsan
bepakoltam Théónak és magamnak egy bőröndbe, és lefoglaltam egy
szállodaszobát.
A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. A kijelzőn megjelenő szám
az unokatestvéremé volt a Necker Kórházból.
– Szia, Alexandre, köszönöm, hogy visszahívtál!
– Hahó, hogy vagy? Minden rendben?
– Volt már jobb is. Hogy van Sonia meg a gyerekek?
– Gyorsan nőnek. Théót hallom a háttérben?
– Igen, egy taxiban ülünk.
– Puszild meg a nevemben! Figyelj, utánajártam, hogy van a barátod,
Clotilde Blondel.
– És mit tudtál meg?
– Sajnos nincsenek jó híreim, kritikus az állapota. Eltörött több bordája,
az egyik lába és a medencéje, kificamította a csípőjét, és súlyos a
fejsérülése is. Még a műtőben volt, amikor a haverom utánanézett.
– Milyenek az esélyei?
– Egyelőre nehéz megmondani. Egy ilyen baleset után mindenféle
kockázattal számolni kell.
– Vérömleny keletkezhet az agyában?
– Igen, de a légzőszervek is veszélyben vannak: légmell, mellkasi
vérömleny is kialakulhat. Nem beszélve az esetleges gerincsérülésekről.
Pittyegés hallatszott. Új bejövő hívás.
– Ne haragudj, Alex, valaki keres, és lehet, hogy fontos. Tartsd szemmel,
kérlek, és szólj, ha bármi változás történik, oké?
– Oké, rendben van.
Megköszöntem, és felvettem a másik hívást. Legnagyobb örömömre
Mariéne Delatour volt az, a Sud-Ouest újságírója, aki a Carlyle-üggyel
foglalkozott. Éjszaka, miután elolvastam a cikkét, rákerestem a neten:
munkahelyet váltott, már a Ouest Francenál dolgozik. Küldtem neki egy e-
mailt, amelyben azt írtam, hogy a 21. századi bűnügyekről készítek
antológiát, és kíváncsi lennék az üggyel kapcsolatos benyomásaira és
emlékeire.
– Köszönöm, hogy felhívott.
– Egyszer már találkoztunk, néhány évvel ezelőtt. Interjút adott nekem a
2011-es Csodás Utasok Fesztivál alkalmával.
– Emlékszem, természetesen – hazudtam.
– Ezek szerint felhagyott a regényírással, és tanulmányokat ír?
– Némelyik eset szörnyűbb, mint amilyet ki lehetne találni.
– Ezt aláírom.
A váltammal tartottam a telefont. így mindkét kezem szabad maradt
Théo számára, aki az ülésen állva ágaskodott, hogy lássa az állomásra
érkező magasvasutat.
– Emlékszik a Carlyle-ügyre? – kérdeztem Marléne-től.
– Persze hogy emlékszem. Már csak azért is, mert sok volt köztünk a
hasonlóság: egyikünk sem ismerte az apját, mindkettőnket az anyánk nevelt
fel szerény körülmények között, ahonnan a tanulás volt az egyetlen kitörési
lehetőség… mintha az amerikai kishúgom lett volna.
– Biztos abban, hogy Claire nem ismerte az apját?
– Szerintem még az édesanyja sem tudta, kitől esett teherbe.
– Gondolja?
Sóhajtást hallottam a vonal másik végén.
– Igen. Joyce Carlyle legalábbis ezt sugallta, amikor erről beszélgettem
vele. Két héttel Claire elrablása után találkoztunk, amikor megfeneklett a
nyomozás, ő pedig Franciaországba jött. Nem említettem a cikkben, de
kiderült, hogy a lánya születése előtti években Joyce keményen drogozott.
Kokain, heroin, kristálymet, ami csak volt. Két vagy három éven át, az
1980-as évek végén, tízdolláros meneteket vállalt, hogy anyaghoz jusson.
Felkavarodott a gyomrom. Kis töprengés után úgy döntöttem, nem
kötöm az orrára, hogy New York felé tartok. Mariéne Delatour tehetséges
újságíró. Ha megtudja, hogy beleástam magam az ügybe, sztorit fog
szimatolni. Ha már ennyit bajlódtam, hogy kihagyjam az ügyből a
rendőrséget, nem kockáztathatom meg, hogy beavatok egy újságírót.
Igyekeztem fesztelenül érdeklődni tovább:
– Később beszélt még Joyce-szal? Mariéne zavartan elhallgatott.
 – Ha akartam sem tudtam volna – magyarázta. – Két héttel később
meghalt.
Szóhoz sem jutottam.
– Erről sehol sem írtak.
– Én is csak jóval később, 2010 nyarán tudtam meg, amikor New
Yorkban nyaraltam. Harlemben jártam, és arra gondoltam, megnézem a
házat, ahol Claire felnőtt. Emlékeztem a címre: Bilberry Street 6. Áfonya
utca… Ott aztán a környékbeli boltosok mondták el, hogy Joyce 2005.
június végén meghalt. Négy héttel az után, hogy a lányát elrabolták.
Ha igaz, amit mond, az sok mindent új megvilágításba helyez.
– Hogyan halt meg?
– Mit gondol? Heroin-túladagolásban, a lakásán. Tizenöt éve tiszta volt,
de a tragédia után visszaesett. Ilyen hosszú kihagyás után kis mennyiség is
végzetes lehet.
A taxi áthajtott a Bercy hídon, és továbbgurult a rakparton. A Szajna
túlpartján elsuhant a táj: a folyón lebegő Joséphine-Baker uszoda, a
François-Mitterrand Könyvtár szögletes tornyai, lusta uszályhajók és a
Tolbiac híd alacsony boltívei.
– Emlékszik bármi másra az üggyel kapcsolatban?
– Hirtelen nem ugrik be más, de megpróbálom előkeresni a
jegyzeteimet.
– Ez igazán…
– Várjon csak! – szakított félbe. – Eszembe jutott valami! Akkoriban az
a hír járta, hogy Joyce megbízott egy magánnyomozót, hogy az emberrabló
nyomára bukkanjon.
– Ezt honnan tudja?
– Akkortájt Richard Angelivel jártam, aki a bordeaux-i gyilkossági
csoportnál dolgozott mint jogtanácsos. Ritka nagy seggfej volt, de nagyon
ambiciózus, és néha mesélt ezt-azt.
Kiügyeskedtem a zsebemből a toliam, hogy felírjam a férfi nevét, de a
kezem ügyébe kerülő egyetlen papír a Tchoupi rosszalkodik volt, a fiam
kedvenc mesekönyve, amit az útra hoztam neki.
– Mi volt a szerepe a barátjának?
– A Claire Carlyle eltűnésével foglalkozó munkacsoport jogásza volt.
Azt mesélte, hogy sem a bíró, sem a kollégái nem örültek, hogy egy külsős
bezavar.
 – Ki lehetett az? Egy amerikai magánnyomozó?
– Fogalmam sincs. Próbáltam utánajárni, de semmi konkrétumot nem
sikerült kiderítenem.
Kis csend után így szólt:
– Raphaél, megtenné, hogy értesít, ha megtud valamit?
– Természetesen.
Hallottam a hangján, hogy pár perc elég volt, és Mariéne Delatourt újból
megfertőzte a „Claire Carlyle-vírus”.
A taxi elhagyta a Porté de Bercyt, és a körgyűrűn haladt. A fiam
elcsendesedett. Szorosan magához ölelte a plüsskutyáját, Fifit.
– Végig az volt a benyomásom – folytatta az újságírónő –, hogy nem
vettünk észre valamit. A rendőrség, az újságírók, a bírók: mindannyiunknak
beletört a bicskája ebbe az ügybe. Hiába találták meg a DNS-nyomokat
Heinz Kieffernél, a történet befejezetlen maradt.
Most először hallottam, hogy valaki kétségbe vonta a hivatalos verziót.
– Mire akar kilyukadni? Kiefferre tökéletesen illett a személyleírás.
– A személyleírás, amely egyetlen tanú elmondása alapján készült.
– A kis Olivia Mendelshon.
– Egy kislány, akinek a kihallgatására a rendőrségnek csupán néhány
órája maradt, mert a szülei másnap hazavitték New Yorkba.
– Nem értem, mire akar kilyukadni. Véleménye szerint tévedett a…
– Nem, dehogy – szakított félbe. – Nincs másik elméletem, sem
ellentmondó bizonyítékom, de mindig is furcsának találtam, hogy az
emberrablásnak egyetlenegy szemtanúja van, aztán ott vannak a DNS-
nyomok, de a test sehol. Maga szerint nem gyanús ez egy kicsit?
Ezúttal én sóhajtottam.
– Maguk, újságírók mindenben a rosszat látják.
– Maguk, regényírók pedig hadilábon állnak a valósággal.
 9
BILBERRY STREET

Minden dologról két, egymásnak

ellentmondó kijelentés állítható.

PROTAGORASZ

1.

A taxi áthajtott a Brooklyn hídon, és Manhattan ismerős pezsgése

fogadott. Théo születése óta nem jártam itt, és most döbbentem rá,
mennyire hiányzott ez a szürke égbolt és a város varázslatos lüktetése.
Tizennyolc éves koromban voltam először New Yorkban. Az érettségi
évében hirtelen elhatározásból Manhattanbe utaztam akkori szerelmem, egy
dán lány után. Három hete voltunk ott, amikor Kirstine – aki au pairként
dolgozott az Upper East Side-on – egyszer csak úgy döntött, hogy vége
bimbódzó románcunknak. A váratlan csapás összetörte a szívem, de úgy
elbűvölt a város, hogy egykettőre túltettem magam az első szerelmi
csalódáson.
Egy évig maradtam Manhattanben. Az első hetekben egy étteremben
dolgoztam a Madison Avenue-n, majd mindenféle alkalmi munkát
elvállaltam: voltam fagylaltárus, pincér egy francia étteremben, dolgoztam
videotékában és egy East Side-i könyvesboltban. Életem egyik legszebb
időszaka volt. Sok különleges emberrel találkoztam, és a New York-i
élményeim egész hátralévő életemre hatással voltak. Théo születéséig
évente legalább kétszer visszatértem ide, és a kezdeti lelkesedés semmit
sem csökkent.
A repülőn rákapcsolódtam a wifire, és e-mailben egyeztettem a Bridge
Club recepciójával. A TriBeCa negyedben lévő hotelnek, amelyben tíz éve
mindig megszállok, nevével ellentétben semmi köze a kártyajátékhoz. A
szálloda büszkén ajánlotta figyelmembe szolgáltatását, a válogatott dadák
által biztosított gyermekfelügyeletet. Felfogadtam egyiküket, hogy
vigyázzon Théóra, míg én nyomozok. Béreltem tőlük egy babakocsit, és
egy listát is összeállítottam, amelynek beszerzésében szintén felajánlották a
segítségüket: két csomag Maxi pelenka, törlőkendők, vatta, babafürdető és
bébiétel.
– Ennek a babának aztán van hangja! – jegyezte meg a légiutas-kísérő,
miután leszállt a gép.
Finoman fogalmazott: Théo elviselhetetlenül viselkedett, én pedig
kellemetlenül éreztem magam. Fáradt volt, de a sok élmény felizgatta, így
aztán egész úton randalírozott, egy percig sem bírt egy helyben maradni,
zaklatta a személyzetet és a business eláss utasait. Végül útban a Bridge
Club felé, a taxiban elaludt.
A szállodába érve ki sem pakoltam a bőröndből. Levetkőztettem és
lefektettem a fiamat, majd Marieke, a dada gondjaira bíztam. A kedves
német lányra a nagyanyám azt mondta volna:
„Túl szép, hogy igaz legyen.”
Délután öt óra. Csúcsforgalom. Zsúfolt utca, zaj, pezsgés. Vérre menő
harc a taxikért. Ilyenkor metróval lehet a leggyorsabban célba érni. A
Chambers Streeten felszálltam az észak felé tartó A jelű metróra, és fél
órával később már a 125. utcai megálló lépcsőjén baktattam felfelé.
Nemigen ismertem Harlemet. Az 1990-es években, amikor először
jártam New Yorkban, lepusztult és veszélyes környék volt, amit jobb
elkerülni. Mint minden rendes turista, egyszer azért elmerészkedtem ide,
részt vettem egy gospel misén, és lefotóztam az Apollo Theater
neonlámpáját – ennyi.
Elindultam gyalog, kíváncsi voltam, mennyit változott a környék. A
repülőn olvastam egy cikket, amely szerint az ingatlan-fejlesztők
fellengzősen „SOHA” (South Harlem) névre keresztelték Harlem déli
részét, hátha a rövidítés új és modern fényt kölcsönöz a helynek. Az
útikönyvek nem hazudtak: a rosszhírű környékből mára semmi sem maradt.
A 125. utcában – amit Martin Luther King Boulevardnak is hívnak –
minden megvolt, amit szeretek Manhattanben: vibrálás, szirénázás,
megannyi szín, szag, stílus. Perec- és hot-dog árus kocsik, hatalmas,
narancssárga-fehér jelzőbóják közül felcsapó fehér füstoszlopok, tömérdek
utcai árus, akik ütött-kopott napernyők alól kínálták csecsebecséiket.
Hatalmas kupleráj, de van benne rendszer.
A forgalmas utat elhagyva a negyed csendesebb arcát mutatta. Beletelt
néhány percbe, mire megtaláltam a Bilberry Streetet: egy különleges kis
utcát a 131. és 132. utca között, merőlegesen a Malcolm X Boulevardra.
 Késő délután volt, nyári nap sütötte a járdát, megcsillant az ablakokon,
és átszűrődött a gesztenyefák ágai közt. Az utca két oldalán vörös téglás
házak sorakoztak, a kapuk fölött színes, fából faragott előtetővel,
kovácsoltvas korláttal és a kis kertekbe vezető lépcsővel. Ezért is
varázslatos ez a város: az ember néha úgy érzi, mintha nem is New Yorkban
volna.
Aznap délután, ahogyan Claire gyermekkorának helyszíne felé sétáltam,
már nem is Harlemben jártam, hanem valahol mélydélen, Georgiában vagy
Dél-Karolinában, Savannah vagy Charleston közelében.
A brooklyni lány nyomában.

2.

Moselle. A4-es autópálya.

44-es kijárat: Phalsbourg/Sarrebourg.
Az egyetlen fizetőkapu előtt várakozva Marc Caradec vetett egy
pillantást öreg Speedmaster karórájára, aztán megdörzsölte a szemét. A
torka kiszáradt, pupillája hatalmasra tágult. Nem sokkal 11 óra után hagyta
el Párizst, négy és fél óra alatt több mint négyszáz kilométert tett meg, és
csak egyszer állt meg tankolni egy Verdun melletti benzinkútnál.
Az exzsaru egy marék aprópénzt szórt az autópálya-üzemeltető
emberének markába, és továbbhajtott a Phalsbourg felé vezető úton.
A vosges-i nemzeti park határán található egykori erődváros volt az
utolsó település Lotaringiában. Elzász következett. Marc a napsütötte
Armes téren állt meg a Rangé Roverrel. Rágyújtott egy cigarettára, és
ellenzőt formált a kezéből, hogy ne tűzzön a szemébe a visszaverődő nap. A
kelleténél grandiózusabb, régi, sárga homokkő kaszárnya és egy császári
marsallt ábrázoló bronzszobor a város katonai múltjára emlékeztettek. Nem
is olyan régen itt még katonai felvonulásokat és seregszemléket tartottak
azoknak a húszéves fiúknak, akiket aztán elküldték ágyútölteléknek. Marc a
nagyapjára gondolt, aki 1915 decemberében „ütközetben elesett” a
champagne-i fronton. Szerencsére a tér ma már békés. Nem csattognak
csizmák, nem harsognak indulók, az emberek békésen iszogatják a
kapucsínójukat a teraszokon, a gesztenyefák árnyékában.
Marc a hosszú út alatt megpróbált utánajárni egy-két dolognak. Néhány
telefonhívás, és sikerült is Franck Muselier nyomára bukkannia, ö ért
elsőként Heinz Kieffer égő házához, és riasztotta a kollégáit. A férfi most a
phalsbourg-i körzet csendőrségét vezette. Marc felhívta a titkárságát, és
sikerült is találkozót kérnie. A titkárnőtől megtudta, hogy a csendőrség a
városháza épületében működik. Útbaigazítást kért egy ágakat nyesegető
kertésztől, és átvágott a szürke és vörös gránitkövekkel kirakott téren.
Teleszívta a tüdejét friss levegővel. Régóta ki sem tette a lábát Párizsból,
és most nem bánta, hogy a nyomozás messzire szólította a fővárostól.
Hagyta, hogy átjárja a béke, és gondolatban elrepült a Harmadik
Köztársaság idejébe: a városháza ormán lengedező trikolór, a templom
harangja, amint elüti a felet, az iskola udvaráról kiszűrődő zsivaj.
A teret körbevevő házak is „nyugodt erőt” sugároztak: homokkő
homlokzat, ódon gerendák, magas, égetett agyagcserepekkel borított
nyeregtetők.
Caradec belépett a városházára. Az egykori fogda épületében ma a
történeti múzeum és a posta kapott helyet. Odabent jóleső hűvös fogadta. A
magas boltív alatt elterülő földszint márványszobraival és sötét
faborításával templombelsőre emlékeztetett. Csakhamar kiderítette, hogy a
legfelső szinten találja, akit keres. A meredek tölgyfa lépcső tetején egy
üvegajtóban végződő folyosóra ért.
Itt már modernebb volt a berendezés, de életnek semmi jele. A pult
mögött ülő nőt leszámítva a csendőrség kihaltnak tűnt.
– Parancsoljon, uram!
– Marc Caradec vagyok, és Franck Muselier-hez jöttem.
– Solveig Maréchal – mutatkozott be a nő, füle mögé simítva egy szőke
tincset. – Velem beszélt telefonon.
– Örvendek.
– Szólok neki, hogy itt van – vette fel a telefont.
Caradec kigombolta az ingét. Idefent, a tetőtéren pokoli volt a hőség. A
falakat borító világos faburkolat olvadó karamell benyomását keltette.
– Az alezredes azonnal fogadja. Kér esetleg egy pohár vizet?
Caradec hálásan elfogadta. A víz mellé kínált fánknak pedig egyből
nekiesett.
– Ha nem tévedek, maga rendőr.
– Ilyen rondán eszem?
Solveig felkacagott. Megvárta, míg Marc befejezi a süteményt, és
bekísérte a főnöke irodájába.
 3.

New York.
A Bilberry Street 6. – ahol Claire felnőtt, és ahol az édesanyja meghalt –
egy lila ház volt, kétszárnyú, fehér ajtaja fölött törött homlokdísszel.
Néhány perce az épületet fürkésztem, amikor egy nő jelent meg az
ajtóban. Vörös haja volt és sápadt arca, tele szeplőkkel. Mindenórás
terhesnek látszott.
– Maga az ingatlanos? – kérdezte bizalmatlanul.
– Nem, hölgyem. Raphaél Barthélémy vagyok.
– Ethel Faraday – mutatkozott be, európai módra kezet nyújtva.
– Francia akcentusa van, Párizsból jön?
– Igen, a reggeli géppel érkeztem.
– Én angol vagyok, de a szüleim néhány éve Franciaországban élnek.
– Valóban?
– Igen, Roussillonban, a Luberon vidékén.
Váltottunk pár szót Franciaországról, majd az állapotáról beszélgettünk:
elpanaszolta, milyen kimerítő a terhesség ebben a hőségben, és hogy talán
nem a legokosabb ötlet negyvennégy évesen harmadik gyereket vállalni.
– Nem bírok sokáig állni, nem bánja, ha leülök? Most lett kész a jeges
tea, megkínálhatom?
Ethel Faraday a jelek szerint unatkozott, és nagyon hálás volt bármilyen
társaságért. Leültünk hát a teraszon egy pohárral a kezünkben, és nagy
vonalakban elmondtam neki, miért jöttem:
– Író vagyok, és egy lány után nyomozok, aki ebben a házban töltötte a
fiatalkorát.
– Tényleg? És ez mikor történt?
– A kilencvenes évektől a kétezres évek elejéig.
– Biztos, hogy ez az a ház? – vonta össze a szemöldökét.
– Azt hiszem, igen. Itt lakott Joyce Carlyle, nem igaz? Ethel bólintott.
– A férjemmel a nővéreitől vettük meg a házat.
– Voltak nővérei?
– Angéla és Gladys Carlyle. Lejjebb laknak, a 299.-ben. Alig ismerem
őket. Nincs velük semmi gond, de nekem sosem voltak szimpatikusak.
– Mikor vették meg tőlük a házat?
 Az alsó ajkát harapdálta, miközben gondolkodott:
– 2007-ben, amikor visszajöttünk San Franciscóból. Az első
gyerekünket vártuk.
– Hallottak róla, hogy valaki meghalt a házban
kábítószertúladagolásban?
Ethel megvonta a vállát.
– Később tudtam meg, de nem zavart különösebben. Nem hiszek az
átkokban, kísértetjárta házakban és egyéb marhaságokban. Valahol
mindenkinek meg kell halni, nem igaz?
– Kortyolt a teából, és a körülöttünk álló házakra mutatott.
– Egyébként meg, ez itt Harlem. Látja ezeket a jópofa, színes házakat?
Most tipp-topp kis családok laknak itt, de az 1980-as években, az újjáépítés
előtt dílerek lakta, lepusztult drogtanyák voltak. Nehezen találna egyet is,
ahol nem történt gyilkosság.
– Tudta, hogy Joyce Carlyle-nak volt egy lánya?
– Nem hallottam róla.
– Ezt kötve hiszem. Ethel megrökönyödött.
– Miért hazudnék magának?
– Sosem hallott a környékbeli kamasz lányról, akit 2005-ben elraboltak
Franciaországban?
Ethel a fejét csóválta.
– 2005-ben Kaliforniában éltünk, a Szilícium-völgyben – homlokához
nyomta a hideg poharat. – Jól értem? A régi tulajdonos lányát elrabolták?
– Pontosan. Egy Heinz Kieffer nevű szörnyeteg.
– Hogy hívták a lányt?
– Claire-nek. Claire Carlyle.
Ethel Faraday sápadt arca falfehérré változott.
– Én…
Elharapta a szót. Zavartan pislogott, majd távoli emlékekbe merülve a
messzeségbe révedt.
– Visszagondolva, történt valami szokatlan – folytatta végül. – Egy
különös telefonhívás a lakásavatónk napján, 2007. október 25-én. Aznap
volt a férjem harmincadik születésnapja, és úgy döntöttünk, meghívjuk a
barátainkat.
Ismét egy végtelennek tűnő szünet következett, míg összeszedte az
emlékfoszlányokat.
 – Aznap tehát különös telefonhívást kaptak… – próbáltam meg
továbblendíteni.
– Este nyolc körül járt. A hangulat a tetőfokán. Szólt a zene, és nagy volt
a ricsaj. A konyhában készülődtem, éppen a gyertyákat szúrtam a tortába,
amikor megcsörrent a falitelefon. Felvettem, de mielőtt beleszólhattam
volna, kiáltást hallottam: „Anya, én vagyok az, Claire! Megszöktem, anya!
Megszöktem!”
Ezúttal én dermedtem jéggé, borzongás futott át rajtam. Franciaország és
az Egyesült Államok keleti partja között hat óra az időeltolódás. Ha Ethel
este nyolckor kapta a hívást, az azt jelenti, hogy Claire hajnali kettőkor
telefonált, órákkal azelőtt, hogy a ház lángba borult. Jól sejtettük, Claire-
nek sikerült kiszabadulnia Kieffer karmaiból, de nem reggel, ahogyan
gondoltuk, hanem éjszaka. Ez mindent megváltoztat…
Ethel nekihevült.
– Megkérdeztem, hogy ki az, és a hangomat hallva rájöhetett, hogy nem
az anyjával beszél.
Valami nem hagyott nyugodni.
– De hogy érte el magukat Claire annyi idő után? Megtartották az előző
tulajdonos telefonszámát?
– Pontosan ez történt. A vonalat nem szüntették meg, csak
felfüggesztették, és amikor megkerestük a szolgáltatót, az AT&T
felajánlotta, hogy megtarthatjuk. Akkoriban ez bevett szokás volt. Olcsóbb
megoldás, mint vásárolni egy új vonalat, és nem vetett fel minket a pénz…
– A hívás után értesítették a rendőrséget?
Ethel tágra nyílt szemmel, szemrehányóan nézett rám:
– Mégis miért értesítettük volna? Fogalmam sem volt arról, hogy mi
történt, és nem tudtam, ki az a lány.
– És mit válaszolt neki?
– Az igazat. Megmondtam, hogy Joyce Carlyle meghalt.

4.

A magas termetű, érdes hangú, kerek képű Franck Muselier kezet

nyújtott Marénak.
– Köszönöm, hogy fogadott. A nevem Marc Caradec, és a…
 – Pontosan tudom, hogy ki maga, százados! – szakította félbe a csendőr,
és egy székre mutatott. – A hírneve megelőzte. A salvadori banda, a
külvárosi gengszterek és a páncélautókat fosztogató Dream Team réme.
– Ha maga mondja.
– Mindenesetre irigylésre méltó karrier! Itt, a világ végén nem történnek
ilyen érdekes esetek.
Muselier egy textil zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és megtörölte a
homlokát.
– Itt még klíma sincsen!
Megkérte Solveiget, hogy hozzon nekik egy pohár vizet, és szelíd
mosollyal az arcán fürkészte vendégét.
– Nos, minek köszönhetem a Bűnmegelőzési Nyomozó Hivatal
látogatását?
Caradec nem akart hazudni a csendőrnek.
– A félreértések elkerülése végett: már nyugdíjban vagyok, a saját
szakállamra dolgozom.
Muselier megvonta a vállát.
– Akkor is szívesen segítek, ha tudok.
– A Carlyle-ügy érdekelne.
– Az melyik is? – kérdezte a csendőr, és megigazította az ingét, hogy
eltakarja a hasát.
Marc a homlokát ráncolva, hűvösebben folytatta:
– Claire Carlyle. Heinz Kieffer egyik áldozata. A lány, akinek a holtteste
azóta sem került elő.
Muselier arca felderült, de a tekintete zavart volt.
– Már értem, a Boisseau fiú van a dolog mögött, ugye? ö bérelte fel?
– Egyáltalán nem. Ki az a Boisseau?
– Mindegy – mondta a csendőr, miután Solveig letette az ásványvizes
üvegeket, és becsukta maga mögött az iroda ajtaját.
Muselier kinyitotta az egyik üveget, és jól meghúzta.
– Mit akar tudni Kiefferről? – törölte meg kézfejével a száját.
– Azt tudja, hogy nem én vezettem a nyomozást, ugye?
– De maga érkezett elsőként a tűzvész helyszínére. Tudni szeretném,
pontosan hogyan történt.
A csendőr idegesen felnevetett.
 – Jó lenne, ha azt mondhatnám, a szimatom vezérelt, de az az igazság,
hogy véletlen volt. Ha tudtam volna, miért jön, előkerestem volna magának
az akkori jelentésemet. Elfaxolom, ha gondolja.
– Megköszönném. De addig is összefoglalhatná, amire emlékszik.
Muselier megvakarta a füle tövét, emberfeletti erőfeszítések árán felállt
a székből, és megállt az íróasztala mögött kifüggesztett falitérkép előtt.
– Ismerős valamennyire mifelénk? – Válaszra sem várva folytatta: –
Phalsbourg ugyebár Lotaringia és Elzász határán fekszik. – Felkapott egy
vonalzót az íróasztalról, és az iskolákban használatos domborzati térképre
mutatott. – Akkoriban Elzászban laktam, de az eset időpontjában a
sarrébourg-i őrsön dolgoztam, Moselle-ben. Minden reggel több mint
harminc kilométert autóztam.
– A párizsi tömegközlekedés sem sokkal jobb, higgye el! – jegyezte meg
Marc.
Muselier elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Aznap, munkába menet fekete füstoszlopot vettem észre az erdő felett.
Nyugtalanított a dolog, ezért hívtam a tűzoltókat. Ez minden.
– Ez hány órakor történt?
– 8 óra 30 körül.
Marc közelebb lépett a térképhez.
– Hová esik pontosan Kieffer háza?
– Ide – mutatott a csendőr az erdő közepére.
– Tehát mint minden reggel, a csendőrség felé tartott… Caradec elővett
egy tollat a zsebéből, rajtahagyta a kupakját, és a térképen követte a csendőr
által leírt útvonalat.
– …és 8 óra 30 perckor észrevette a füstöt… ami innen jött.
– Így történt.
Marc udvariasan folytatta:
– Jártam a saverne-i hágónál, őszintén szólva meglep, hogy bármit látott
az erdőnek erről a részéről.
– Tökéletesen igaza van! – válaszolta a csendőr. – De ahogyan a
jelentésemben is írtam, nem a főúton jöttem.
Ismét a térképre bökött a vonalzóval.
– A D133-as egyik mellékútján haladtam, errefelé.
– Már megbocsásson, alezredes úr, de megkérdezhetem, mit keresett egy
eldugott erdei úton hajnalok hajnalán?
 Muselier rendületlenül mosolygott tovább.
– Szokott vadászni? Nekem ez a hobbim. Rajongok érte.
– Mire vadásznak itt?
– Őzre, vaddisznóra, szarvasra, vadnyúlra. Ha szerencséje van, még
foglyot vagy fácánt is puskavégre kaphat. Egyszóval akkortájt… októberi
péntek reggel volt… már néhány hete elkezdődött az idény, de a korábbi
hétvégéken nem jártunk sikerrel. Egyfolytában esett az eső. – Leült, úgy
folytatta: – De akkor végre szép időt jósoltak. A cimboráimmal a moselle-i
vadászegyletből elhatároztuk, hogy kihasználjuk a hétvégét. Azért
kanyarodtam arra, hogy körbenézzek a másnapi vadászat előtt. Ellenőriztem
az ösvényeket, a kerítéseket, miegyebet. Szeretem megnézni az eső utáni
napfelkeltét az erdőben, érezni az avar illatát. Csendőr vagy, haver, nem
vadőr! – gondolta Marc, de magában tartotta a véleményét. Úgy érezte,
valami nem kóser a férfival, de nem talált rajta fogást.
Sóhajtott, visszatért az eredeti témához:
– Szóval az útról észrevette a füstöt…
– Így van. És mivel a szolgálati kocsival voltam… egy klassz Megane,
mellesleg… rádión értesítettem a kollégákat és a tűzoltókat.
– Aztán odament a helyszínre?
– Igen, hogy biztosítsam a helyszínt, és távol tartsak minden arra sétálót
vagy vadászt. így helyes, nem?
– De. Azt tette, amit kellett.
– Kedves, hogy elismeri.
Muselier mosolygott, és ingével megtörölte Ray-Ban Aviator
napszemüvegét. Caradec nem hagyta annyiban:
– Ha megenged még pár kérdést…
– Csak gyorsan – válaszolta a csendőr, és az órájára nézett.
– Az embereim várnak az A4-esen, a körforgalomnál. A gazdák reggel
eltorlaszolták az utat, és…
Caradec félbeszakította:
– Elolvastam az akkori újságcikkeket. Kevés szó esett Kief-fer
kocsijáról, amiben Claire Carlyle DNS-ét megtalálták.
– Nemcsak a lány ujjlenyomatai voltak benne – jegyezte meg a csendőr
–, hanem az összes áldozaté. És tudja, miért?
Mert az az őrült abban a kocsiban hurcolta el az áldozatait. Amíg a
bűnügyi technikusok rögzítették a nyomokat, volt alkalmam alaposan
szemügyre venni azt az istenverte járgányt. Kieffer egy ládát tartott benne:
olyan volt, mint egy hangszigetelt koporsó.
Caradec előhúzta a zsebéből az egyik újságcikket, amit Raphaél
lakásáról hozott el.
– Ezt az egy fotót találtam róla – nyújtotta a csendőr felé a fényképet.
Muselier megvizsgálta a fekete-fehér, szemcsés képet.
– Ez volt az, egy Nissan Navara.
– És mi az ott mögötte?
– Kieffer motorja. Egy 125-ös terepmotor. A platóra erősítette.
– És mire kellett az neki?
– Honnan tudjam?
– Csendőrként bizonyára talált rá magyarázatot.
– Sosem gondolkoztam rajta – ingatta a fejét. – Ahogy már mondtam,
nem engem bíztak meg a nyomozással. De akár tegeződhetnénk is, nem?
Elvégre kollégák vagyunk!
– Semmi akadálya – felelte Caradec. – Ismerted Kieffert, mielőtt az ügy
napvilágra került?
– Sosem találkoztam vele. Nem is hallottam róla.
– Pedig a háza körül vadásztál, nem igaz?
– Hatalmas az erdő – szögezte le Muselier, majd felállt, és kézbe vette a
zakóját. – De most már mennem kell.
– Egy utolsó kérdés, ha nem bánod – kérte Caradec, továbbra is ülve. –
Hogyhogy tíz évvel az eset után így emlékszel az autó márkájára? A fotón
alig látszik valami.
A csendőr nem jött zavarba.
– Hát a Boisseau-ügy miatt! Fogadni mertem volna, hogy ezért jöttél!
– Mi ez az ügy?
Muselier rövid habozás után visszaült. Tulajdonképpen szórakoztatta a
beszélgetés. Macska-egér játék, amelyben ő az egér, de megfoghatatlan.
– Hallottál a Boisseau-Després családról? Marc ingatta a fejét.
– Nem lep meg. A környékbeliek közül is kevesen ismerik őket. Alig
hallani róluk, pedig a százötven leggazdagabb francia család között vannak.
Egy régi nancyi iparoscsaládról van szó, amelyik ma egy építőipari
termékek kereskedelmével foglalkozó birodalmat vezet.
– És mi közük van az ügyhöz?
Muselier szemlátomást örült beszélgetőpartnere kíváncsiságának.
 – Fél éve besétált az irodámba a család egyik tagja, Maximé Boisseau,
egy izgatott, húszéves suhanc. Zavartan ült le a székre, ahol most ülsz, és
arról hadováit, hogy pszichoanalízisre jár, és a terapeutája javaslatára jött el
hozzám, hogy szembenézzen a múlttal…
Caradec közbevágott:
– A lényeget, légy szíves!
– Nehéz rajtad kiigazodni! Szóval figyelmesen végighallgattam, a sztori
a következő: a fiút állítása szerint 2007. október 24-én, tízéves korában
elrabolták Nancy központjából.
– Október 24-én? Két nappal a tűzvész előtt?
– Pontosan! Villámgyors üzlet. Alig több mint huszonnégy óra telt el az
elrablás és a váltságdíj átadása között. A kölyök elmondta, hogy a történtek
ellenére volt lélekjelenléte, hogy megjegyezze a támadó rendszámát. Kilenc
évvel később elmondta nekünk, ellenőriztük, és találd ki, mit dobott ki a
gép!
– Kieffer pick-upját.
– Bingó! Azért ez oltári, nem? Először azt hittük, kamuzik a srác, de
ahogy te is mondtad, a sajtó nem írt az autóról.
– Mit mondott még Boisseau?
– Hogy az apja szó nélkül kifizette a váltságdíjat, és nem értesítette a
rendőrséget. Egy közeli erdőben zajlott le a csere: ötszázezer eurót adtak át
Kieffernek egy sárga zsákban.
Amikor ezt meghallotta, Marc jókora adrenalinlöketet kapott, de az arca
semmit sem árult el. Nem akarta, hogy a csendőr bármit megszimatoljon.
– Mit mesélt a fogságról? Bántalmazták?
– Azt állította, hogy Kieffer egy ujjal sem ért hozzá. De kicsit
összevissza beszélt. Egyszer azt állította, hogy Kieffernek volt egy bűntársa,
de később elbizonytalanodott.
Bűntárs?
– Miért téged keresett fel?
– Amiért te is itt kötöttél ki. Utánanézett az interneten az ügynek, és
több cikkben olvasta a nevemet.
– A szülők miért nem tettek feljelentést?
– Hogy ne verjék nagydobra az ügyet. Ezért neheztel rájuk a fiuk. A
Boisseau-Després család úgy ítélte meg, hogy elrendezték az ügyet, és csak
félmilliójuk bánta. Hallgatni arany: ezúttal szó szerint.
 Solveig bekopogott, majd válaszra sem várva benyitott.
– Meyer keresi, alezredes úr: egy traktor éppen ledönteni készül a
szobrot az A4-es körforgalom közepén.
– Atyaég, micsoda barmok ezek! – fakadt ki, majd felállt. Caradec is
követte.
– Láthatnám Maximé Boisseau vallomását?
– Nem vettük fel. Büntetőjogilag érvényét vesztette a történet. Tudod,
hogy megy ez: többszöri nekifutás után az ügy végül elévült. Ugyan kit
vádolhatnánk meg?
– Arra emlékszel, hogy hol lakik?
– Nem igazán. Összeveszett a családjával. A legutolsó hírek szerint
Nancy legnagyobb könyvesboltjában, a Könyvcsarnokban dolgozik.
– Ismerem.
Miközben Muselier felvette a zakóját, Solveig Marchoz fordult:
– Szoktam írni a csendőrmagazinba. Most egy híres rendőröket
bemutató cikken dolgozom. Válaszolna pár kérdésemre?
– Most sajnos nincs időm.
– Akkor csak egyetlen kérdés: Mit gondol, mi kell ahhoz, hogy
valakiből sikeres zsaru legyen?
– Ki kell fejlesztenie egy saját hazugságvizsgálót. Ennek vettem a
legnagyobb hasznát a nyomozások során. Tudom, hogy mikor hazudnak
nekem.
– És én hazudtam? – kérdezte Muselier.
– Igen, hazudott – tért vissza a magázódáshoz Caradec. Izzott a levegő.
– Valóban? Neked aztán van vér a pucádban! És mégis mikor nem
mondtam igazat?
– Ez az, amire még rá kell jönnöm.
– Vagy úgy! Akkor gyere vissza, ha sikerült!
– Úgy lesz.
 10
KÉT NŐVÉR BÉKÉBEN ÉLT

Nincsenek ártatlanok. Viszont a felelősségnek

különböző fokozatai vannak.

STIEG LARSSON

1.

A Phalsbourg-ból Nancyba vezető úton senki sem járt, időtlen és

megnyugtató volt az utazás.
A régi terepjáró volánja mögött ülve Caradec nem bánta, hogy egyhangú
a táj: pihentetőnek találta a legelő állatok és a végtelen szántóföldek
látványát, sőt a trágyaszagot és az aszfalton vánszorgó traktorokat is,
amelyeket sosem sietett megelőzni.
A műszerfalra káprázatos ábrákat festett a napsugár. A lejátszóból
kifinomult, minimalista jazz szólt, Kenny Wheeler trombitált. A lemez
közel tíz éve ott kallódott az autójában. Ez volt az utolsó ajándék, amit a
feleségétől kapott, mielőtt meghalt.
Marc egész úton azon gondolkodott, amit a csendőrtől hallott. A fejében
újrajátszottá a beszélgetésüket, mint egy rögzített hangfelvételt. Hagyta,
hogy leülepedjenek a hallottak. Emésztgette az információkat. Örült, hogy
az ösztönére hallgatott. Valami azt súgta neki, hogy Muselier
kulcsfontosságú szereplő, csak a nyomozók nem szenteltek ennek elegendő
figyelmet. Tudta, hogy a csendőr hazudott, de ezt nem lesz könnyű
bebizonyítani.
Nancy határánál elgondolkozott, hogy üzenetet hagy Raphaél
hangpostáján. Nem, még korai. Majd ha több információ lesz a birtokában.
A városközpontba érve nagy volt a kísértés, hogy vészvillógóval álljon
meg a könyvkereskedés előtt, de végül másképp döntött. Nem érdemes
megkockáztatni, hogy elszállítsák az autót. Az 1970-es években épült Saint-
Jean parkolóházban talált magának helyet. Az ormótlan betonépület a
pályaudvar és a bevásárlóközpont mellett állt.
Gyalog hagyta el az építkezések szabdalta, barátságtalan környéket.
 Nancy fakószürkén, komoran élt az emlékeiben. Pedig 1978-ban itt
találkozott a nővel, akit később feleségül vett. A cannesécluse-i rendőrtiszti
főiskoláról frissen kikerült fiatal felügyelőt (akkoriban így nevezték)
beíratták egy egyhetes továbbképzésre, amit a Nancyi Egyetem
bölcsészkarának épületében rendeztek meg. Az egyik szünetben, a
nagyelőadóban találkozott Élise-zel. Húszéves volt, klasszika-filológiát
tanult, és a Notre-Dame-de-Lourdes utcai kollégiumban lakott.
Marc Párizsban dolgozott. Két éven át, amíg Élise be nem fejezte az
egyetemet, Marc folyamatosan ingázott a két város között. Emlékezett
azokra az estékre, amikor gondolt egyet, bepattant az R8 Gordini volánja
mögé, és meg sem állt Nancyig, hogy együtt lehessenek. Könnyes lett a
szeme. Ritkán adódik ilyesmi az ember életében, és legtöbbször csak
később jön rá, mekkora kincs. Ez az élet egyik tragédiája.
A fenébe! Kár volt szabad utat engedni az emlékeknek. Fel kellett volna
tartóztatni őket, bírókra kelni velük, mert ha csak egy fikarcnyit enged
nekik, végleg elveszett.
Hiába pislogott, Élise képét nem tudta elhessegetni. Vérbeli kelet-
európai lány volt. Határozott és mélabús arc, hamvasszőke haj,
kristálytiszta tekintet. Első ránézésre jégkirálynőnek látszott, távolinak és
megközelíthetetlennek. Kettesben azonban egész más volt: vicces,
izgalmas, lelkes.
Élise avatta be az irodalom, a festészet és a klasszikus zene rejtelmeibe.
Igényes volt, de nem sznob. Mindig akadt egy könyv a keze ügyében: egy
regény, egy verseskötet vagy egy kiállítási katalógus. A művészet, a
képzelet és az illúzió fontos része volt az életének. Azzal, hogy Élise
felfedte előtte ezt a különleges világot, megváltoztatta Marcot. Hála neki,
rádöbbent, hogy az élet több annál, mint amennyit a nyomozások során lát.
Színesebb, árnyaltabb és izgalmasabb.
A városban sétálva Marc úgy érezte, összecsapnak a feje felett a
hullámok. Elővette a tárcáját, az aprópénzes rekeszből kihalászott egy
Lexomilt, és kettétörte. Az utolsó töltény. Egy pirula a nyelv alá. A kémia
menti meg az összeomlástól. Elviselhetővé szelídíti a fájdalmat, hogy nem
tudta jobban szeretni Élise-t. Hogy nem tudta itt tartani.
A gyógyszer azonnal hatott. Az emlékek kevésbé voltak tolakodóak,
csökkent a feszültség. A felesége képe elhalványult, de Marcnak eszébe
jutottak Flaubert szavai, amelyeket Élise úgy szeretett: „Mindegyikünk
szívében van egy szentély; én az enyémet befalaztam, de azért még áll.”

2.

Ezen a nyárvégi délutánon a Bilberry Street sötét múltja olyan távolinak

tűnt, mintha csak a képzelet szüleménye lett volna. Lágy szellő zörgette a
faleveleket, és halkan dúdolt a járókelők fülébe. A nap, akár egy
impresszionista festő, aranypettyekkel borította a kerítéseket: egyszerre volt
mélabús és barátságos, félúton Norman Rockwell és Edward Hopper stílusa
között.
A 299-es számú ház előtti verandán két afroamerikai nő üldögélt, egy
kislány és egy serdülő fiú pedig leckét írt mellettük a kerti asztalnál.
– Keres valakit, uram?
Az idősebb, aki megszólított, minden bizonnyal Angéla, Joyce Carlyle
nővére.
– Jó napot kívánok, hölgyeim, Raphaél Barthélémy vagyok, és hálás
lennék, ha válaszolnának néhány kérdésre azzal kapcsolatban…
– Csak nem újságíró? – támadt nekem.
– Nem, író vagyok.
Mindig rácsodálkozom, hogy a legtöbb ember mennyire utálja az
újságírókat, a regényírókat viszont kedvelik.
– Mire kíváncsi?
– A testvéréről, Joyce-ról van szó.
A nő idegesen csapott a levegőbe, mintha egy darazsat akarna
elhessegetni.
– Joyce tíz éve halott! Mit képzel, ki maga, hogy idejön, és faggatózik?
Angéla mély hangja határozottan csengett. Jókora, göndör
afrofrizurájával a hetvenes évek „fekete filmjeinek” színésznőire
hasonlított. Kiköpött Pam Grier, színes pólóban és bőrmellényben.
– Nagyon sajnálom, hogy feltéptem a sebeket, de birtokomban van
néhány olyan információ, ami érdekelheti magukat.
– Mégis miről?
– Az unokahúgukról, Claire-ről.
Angéla tekintete parázslóit. Felpattant a hintaszékből, és nekem esett:
 – Nálam nem sokra mész a zsarolással! Ha mondani akarsz valamit, ki
vele, vagy hordd el magad!
A fiatalabb, Gladys, a segítségemre sietett:
– Hadd mondja el, mit akar, Angié! Rendes fickónak látszik.
– Inkább élősködőnek! – kiabálta, azzal beviharzott a házba, magával
ráncigálva a két gyereket is, mintha fedezékbe kellene vonulniuk.
Váltottam pár szót Gladysszel. A nővérénél kifinomultabb stílusa volt,
jobban emlékeztetett Claire-re: hosszú, sima haj, finom vonások, leheletnyi
smink. Merész, fehér ruhájában, ami nem sokat takart csupasz combjából, a
Four Seasons of Love lemezborítójára emlékeztetett. Donna Summer
diszkólemeze, amire a szüleim gyűjteményében bukkantam, fiatal éveim
meghatározó élménye volt.
Barátságos és kíváncsi természet lévén hajlandó volt mesélni a halott
testvéréről. Vonakodás nélkül megerősítette, amit Mariéne Delatour, a
Ouest Francé újságírója mesélt: Joyce Carlyle valóban kábítószer-
túladagolásban halt meg, alig egy hónappal azután, hogy Claire-t elrabolták.
– Annyi év önmegtartóztatás után egyszer csak visszaesett?
– Csodálkozik? Összetörte a lánya elvesztése.
– De az aranylövés idején még volt egy kis esély, hogy élve megtalálják
Claire-t.
– A stressz és a bizonytalanság felőrölte. Magának van gyereke,
Barthélémy úr?
Mutattam egy képet Théóról a telefonomon.
– Milyen vidám kisfiú! Hasonlít magára.
Nem tehetek róla, de mindig örömmel tölt el, ha valaki ezt mondja.
Megköszöntem, és abban a pillanatban kinyílt a kapu.
Angéla tért vissza, egy fényképalbummal a hóna alatt, és odajött
hozzánk. Csatlakozott a beszélgetéshez, amit a jelek szerint az ablak mögül
hallgatott.
– Ha meg akarja érteni Joyce-t, valamit nem árt észben tartania: a
testvérünk szertelen természet volt, szenvedélyesen szerelmes típus. Tőlem
távol áll az ilyesmi, de meg tudom érteni.
Anatole Francé jutott eszembe: „A szenvedély esztelenségét mindig
többre tartottam, mint a közömbösség okosságát.”
Angéla gondolataiba merülve legyezte magát az albummal.
 – Fiatalon Joyce gyakran feszegette a határait – emlékezett vissza. –
Claire születése után azonban jó útra tért. Művelt nő volt és jó anya, de a
lelke mélyén megmaradt az önpusztító hajlam. Ez az ösztön olykor évekig
meghunyászkodik, és az ember már elhiszi, hogy végleg legyőzte. De
sosem temetheti el igazán, a szikra ott marad, és csak arra vár, hogy lángra
kaphasson.
– Nem vettek észre semmi gyanús előjelet? Gondolom, akkortájt nagyon
odafigyeltek rá.
Angéla rám emelte szomorú tekintetét.
– Én találtam rá Joyce-ra a fürdőszobában, egy tűvel a karjában. Azt
hiszem, részben én tehetek a haláláról.

3.

Nancy.
Caradec átment a szemközti járdára, és elvegyült a járókelők közt. A
szikrázó napsütésben a Lotaringiai Hercegség egykori központja sokkal
elevenebb volt annál, mint amilyenre emlékezett. A szép idő élettel töltötte
meg az esős napokba belefásult várost. Egy ilyen napon még a Claudion
utca alacsony házai közt is úgy érezte az ember, hogy a párizsi Cité du Midi
utcában jár. A Saint-Jean utca, ahol a villamos is járt, pezsgett az élettől.
Saint-Dizier utca. Könyvcsarnok. A hatalmas könyvesbolt semmit sem
változott. Marc tisztán emlékezett a téglával burkolt földszintre és az
emeletre vezető keskeny lépcsőkre, amelyeken néha úgy érezte, mintha egy
hajón sétálna.
Amint belépett, megszólított egy eladót, aki zsebszótárakat pakolt ki egy
állványra.
– Maximé Boisseau-t keresem.
– Detektívregények, harmadik emelet.
Marc kettesével szedte a lépcsőfokokat, de a thrillerek és krimik
részlegén csak egy fiatal eladónőt talált, aki Herbert Lieberman
mesterművéről, a Nekropoliszról áradozott egy vásárlónak.
– Maximé? A tanévkezdési roham miatt besegít a papírárurészlegen.
Marc zsörtölődve fordult vissza. Tanévkezdés… Pont ez hiányzott!
Péntek délután volt. Most ért véget a tanítás, és az összes gyerek és szülő az
iskolaszerek körül tolongott.
 A két eladó levegőhöz is alig jutott. A fiatalabbik a piros mellényén egy
kitűzőt viselt a nevével.
– Maximé Boisseau? Caradec százados vagyok a Bűnmegelőzési
Nyomozó Hivataltól, és szeretnék feltenni pár kérdést.
– Jól van, de… Kérem, ne itt! – hebegte.
Maximé Boisseau sokkal fiatalabbnak nézett ki, mint ahogy Marc várta.
Kedves, de meggyötört arca bizonytalanságról és sebezhetőségről
árulkodott. Caradecnek egyből a fiatal Montgomery Cliff jutott eszébe a
Vörös folyóból vagy az Egy hely a nap alattból…
– Tarts szünetet nyugodtan! – mondta a kollégája. – Szólok Melániának.
Maximé levette a könyvesbolt színében játszó mellényt, és követte a
tömegen átfurakodó Caradecet.
– Annyian vannak, hogy ebédelni sem volt időm – mondta Maximé,
amikor kiértek az utcára. – Van itt nem messze egy szusibár, megfelel?
– Jobb szeretem a bifszteket, de legyen!
Öt perc múlva már egymás mellett ültek a bárpultnál. Az étterem a
running sushi elvén működött: futószalagon jártak körbe a műanyag tetővel
letakart kis tányérok. Nemrég nyitottak, üres volt a terem.
– Már mindent elmondtam Muselier alezredesnek – kezdte Boisseau,
szívószálával kevergetve a limonádéját.
Caradec nem köntörfalazott:
– Felejtsd el azt a seggfejet! Vele nem sokra mész!
Bár a fiúnak tetszett a közvetlen hangnem, védelmébe vette a
rendőrtisztet.
– Egy dologban igaza volt: kilenc évvel a történtek után semmit sem ér a
vallomásom.
– Igenis sokat ér – erősködött Marc. – Ráadásul a segítségünkre lehet
egy másik ügyben.
– Valóban?
– Mindent elmagyarázok, csak előbb válaszolj a kérdéseimre, oké?
A fiú beleegyezett. Marc összefoglalta, amit a csendőrségen hallott.
– Akkoriban tízéves voltál, igaz?
– Tíz és fél. Akkor kezdtem a felső tagozatot.
– Hol laktál?
– A szüleim házában, a Carriére téren.
 – Az óvárosban, ugye? A Stanislas térnél. Boisseau bólintott, és
folytatta:
– Szerda délutánonként a sofőr vitt hittanórára.
– Hová?
– A Saint-Epvre-bazilikába. Kamuztam apámnak az időpontokról, hogy
legyen egy kis szabadidőm. A sofőr kitett a Guise utcánál, én pedig minden
második héten a templom helyett az Orly Parkba mentem. Volt ott egy
színjátszó kör gyerekeknek. Bárki csatlakozhatott. Nem kellett beiratkozni,
nem volt macera. Marha jó volt.
Marc megkóstolta a sört, és levett a szalagról egy szasimitálat. Maximé
reszkető hangon folytatta:
– Hazafelé tartottam, amikor a fickó elrabolt. Mindig átvágtam az
Egyetemi Kórháznál. Nem vettem észre, hogy ott van, és a következő
pillanatban már be is zárt a terepjáróba.
– Tudta, hogy ki vagy?
– Persze. Rögtön ezzel kezdte: „Ne félj, az apád gyorsan kiszabadít!”
Több hete leselkedhetett utánam.
– Mennyit autóztatok?
– Nagyjából két órát. Amikor megérkeztünk az erdő közepén álló
házhoz, esett az eső, és majdnem éjfél volt. Először a ház melletti fészerbe
zárt be. A sokktól belázasodtam. Félrebeszéltem, képtelen voltam
abbahagyni a kiabálást. Összeszartam magam, érti? Képletesen és szó
szerint is. Két-három pofon után úgy döntött, hogy bevisz a házba.
Bekötötte a szemem, aztán le kellett mennem jó sok lépcsőn. Kinyitott egy
ajtót, aztán egy másikat. Végül egy lány gondjaira bízott. Lágy hangja volt
és finom illata. Mint az ibolya vagy a frissen vasalt ruhák illata. A lány azt
mondta, ne vegyem le a kendőt, és ne féljek. Lemosdatott egy
fürdőkesztyűvel, és elringatott, hogy el tudjak aludni.
– Tudod, hogy hívták ezt a lányt? Boisseau bólintott.
– Azt mondta, Louise-nak hívják. Caradec pislogott.
Louise Gauthier, az első áldozat, aki tizennégy éves volt, és Bretagne-
ban nyaralt a nagyszüleinél, amikor 2004 végén eltűnt.
Maximé a könnyeivel küszködött.
– És én éveken át azt hittem, hogy az a lány a bűntársa volt! Csak
nemrég tudtam meg a Heinz Kiefferről szóló cikkekből, hogy ki az. ö
volt…
 – Tudom, ki volt az. Mással is találkoztál, míg odabent voltál?
– Nem, csak Louise-zal. Sosem gondoltam, hogy mások is lehetnek a
házban.
Maximé közel egy percig némán és mozdulatlanul ült, a semmibe
révedt.
– A szüleidnek mennyi időbe telt összeszedni a váltságdíjat?
– Néhány órába. Okos húzás volt Kieffertől, hogy annyi pénzt kért.
Ötszázezer euró kis címletekben és jelöletlen bankjegyekben. Tudta, hogy a
családomnak hatalmas vagyona van. Az apám könnyűszerrel előteremtette
az összeget.
– Hol történt a pénzátadás?
– A laneuveville-aux-bois-i erdőben, egy isten háta mögötti helyen,
Lunéville környékén.
– Hogyhogy ilyen pontosan emlékszel?
– Másnap, amikor elindult a házból, megkötözött, de már nem takarta el
a szemem, hanem az anyósülésre ültetett, maga mellé – magyarázta
Boisseau. – Félúton megállt egy útszéli telefonfülkénél, és felhívta az
apámat, hogy pontosítsák a találkozó helyszínét.
– Kieffer milyen volt ekkor?
– Rohadt ideges. Szét volt esve, és paranoiás volt, őrültség volt tőle,
hogy előreültetett. Bár csak másodrendű utakon mentünk, simán
észrevehettek volna. Kapucnit húzott, magában beszélt, teljesen kész volt.
Mintha bevett volna valamit.
– Gyógyszert? Drogot?
– Valamelyiket, igen.
– És mikor láttad meg a rendszámtáblát?
– A reflektor fényénél, amikor elindultam az apám felé.
– Az erdőben találkoztak, ugye? Szemben állt egymással a két autó?
– Igen, pont úgy, mint a Szicíliaiak klánjában. Az apám átadta a
zsetonnal teli aktatáskát, Kieffer belenézett, aztán elengedett. Ennyi a sztori.
– Várj, várj! Miféle aktatáska? Az apád egy sporttáskában adta oda a
pénzt, nem?
– Nem. Egy aktatáskában.
– Muselier azt mondta, hogy egy sárga vászontáskát említettél neki.
Boisseau ingerült lett.
 – Sosem mondtam ilyet! Diplomatatáska volt, egy Samsonite, több is
volt belőle otthon. Később talán Kieffer áttette egy zsákba a pénzt. Nem
lepne meg. Mindentől félt. Biztos azt hitte, hogy jeladó vagy hasonló van
benne, hogy követni tudják.
Caradec lehorgasztotta a fejét, és Boisseau kezére tévedt a tekintete a
pulton. A körmei tövig voltak rágva. Zaklatott volt. Angyalarcát eltorzította
a stressz és a félelem.
– A szüleid mit csináltak utána?
– Az égvilágon semmit. Hallgattak róla, szóba sem hozták. Szerintük az
egész az én hibám volt. Két nap múlva bentlakásos iskolába küldtek.
Először Svájcba, aztán az Egyesült Államokba.
Soha többé nem beszéltünk az esetről, és idővel én is eltemettem
magamban.
Marc a homlokát ráncolva kérdezte:
– Úgy érted, sosem jutott eszedbe, hogy ami veled történt, összefügghet
Kiefferrel és a többi áldozattal?
– Chicagóban éltem. Távol mindettől. Fél éve hallottam először
Kiefferről.
– Mi hozta az áttörést? Muselier pszichoterápiát említett.
– Igen. Amerikában akartam maradni, hogy színjátszást tanuljak a
Broadwayn, de az érettségi után egészségügyi okokból vissza kellett
jönnöm Franciaországba. Nem voltam jól. Korábban is szinte mindentől
féltem, de egyre gyakrabban törtek rám pánikrohamok. Meg akartam halni,
kényszerképzeteim és hallucinációim voltak. Nem sok hiányzott, hogy
megbolonduljak. Fél éven át egy speciális kórházban kezeltek
Sarregueminesben. Végül sikerült talpra állnom, kezdetben gyógyszerekkel,
később egy pszichológus segítségével.
– A terápia során pedig újra és újra előkerült az elrablás…
– Igen. És még rosszabb lett, amikor megtudtam, hogy Kieffer rabolt el,
és pár órával később felgyújtotta a házat. Megmenthettem volna azokat a
lányokat!
– Nem olyan biztos – vélekedett Marc. Boisseau felkiáltott:
– Tudtam a rendszámát! Ha elmegyünk a rendőrségre, Kieffer nyomára
bukkanhattak volna még a gyilkosságok előtt.
Marc a fiú vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa.
– Ez a szüleid feladata lett volna. Nem a tiéd.
 – De ők idióták! Azért, hogy ne szerepeljen a nevük a hírekben, futni
hagytak egy ragadozót. Ez egyszerűen felfoghatatlan!
– Beszéltél velük erről?
– Egyáltalán nem beszélünk, mióta megtudtam, mit tettek. Nem kell az
örökségük sem. Semmit nem akarok tőlük. A kezelést is a nagyszüleim
fizették.
– Te nem tehetsz semmiről! Tízéves voltál.
– Erre nincs mentség!
– Mindenre van mentség. Sokan hibáztak kisebbet-nagyobbat ebben az
ügyben, de te nem vagy köztük, hidd el!
Maximé a kezébe temette a fejét. Hozzá sem nyúlt a szusi-hoz. Caradec
sóhajtott. Tetszett neki a srác: ember volt a talpán, érzékeny, sebezhető,
tisztességes. Szeretett volna segíteni rajta.
– Ide hallgass, tudom, hogy könnyű mondani, de meg kell próbálnod
túllépni ezen az egészen, rendben? Amúgy meg miért maradtál itt?
– Hol?
– Nancyban. Húzz el innen! Túl sok rossz emlék köt ehhez a városhoz és
a környékhez. Fogadd el a szüleid pénzét, költözz New Yorkba, és iratkozz
be színjátszásra! Csak egy életed van, és az gyorsan elrepül.
– Nem tehetem.
– Miért?
– Mondtam, hogy beteg vagyok. Pszichés problémáim vannak. Az
orvosom pedig itt van…
– Várj csak! – emelte fel a kezét Marc.
Felkapott egyet a pult szélén heverő névjegykártyák közül, ráfirkantott
egy nevet és egy telefonszámot, majd átnyújtotta Boisseau-nak.
– Esther Háziéi – betűzte ki a fiú. – ő meg kicsoda?
– Pszichiáter volt a Sainte-Anne Kórházban. Félig francia, félig
amerikai. Most Manhattanben él, magánrendelője van, de a klinikán is
dolgozik. Ha nem vagy jól, látogasd meg, és mondd neki nyugodtan, hogy
én ajánlottam!
– Honnan ismeri?
– Nekem is segített. Én is voltam depressziós, gyötörtek hallucinációk,
rohamok, féltem másoktól és magamtól. Én is megjártam ezt a poklot.
Maximé meghökkent.
– Nem is látszik magán. És meggyógyult?
 – Nem – intett a fejével Caradec. – Ebből sosem lehet kigyógyulni. Ez a
rossz hírem.
– És mi a jó hír?
– Hogy meg lehet tanulni együtt élni vele.

4.

Bilberry Street.
Angéla Carlyle letette a régi, vászonborítású fényképalbumot a veranda
asztalára – régen így őrizték az emberek az emlékeiket, ahelyett, hogy több
száz képet tároltak volna a telefonjukon, amelyekről aztán megfeledkeznek.
Gladys és Angéla kézbe vették, lapozgatták. Az emlékezet kapui
kinyíltak. Hála a képeknek, Joyce egy kicsit megint köztük lehetett.
Fájdalmas, de megnyugtató is volt egyszerre.
Múltak az évek: 1988,1989,1990… De a képeken mást láttam, mint
amire számítottam. Joyce nem egy eltompult drogos volt, amilyennek
Mariéne Delatour leírta, hanem egy sugárzóan vidám, csinos nő. A Sud-
Ouest egykori újságírója vajon összekevert valamit? Vagy, ami gyakran
előfordul a szakmában, nem ment utána elég alaposan a dolgoknak? A
nővéreknél óvatosan tapogatóztam, még csak utalni sem akartam a
prostitúcióra:
– Egy francia újságíró azt állította, hogy Claire születésekor Joyce
kokain- és heroinfüggő volt.
– Ez hazugság! – csattant fel Angéla. – Joyce sosem nyúlt kokainhoz. A
heroinnal akadtak problémái, de jóval korábban. Claire 1990-ben született.
Akkor már évek óta leszámolt a drogokkal. Hazaköltözött a szüléinkhez
Philadelphiába, egy könyvtárban talált állást, és még önkéntes munkát is
vállalt a városi szociális központban.
Elraktároztam a fejemben a hallottakat, és tovább nézegettem a
fényképeket: Claire szerepelt rajtuk kislányként, az édesanyjával, a
nagynénjeivel és a nagyanyjával. Elszorult a torkom. Zavarba ejtő és
megrázó volt a szerelmemet hat-hét évesen látni. A szíve alatt növekvő új
életre gondoltam. Talán egy kislány, aki rá hasonlít majd. Ha sikerül
megtalálnom.
A képek alapján messze nem olyan nyomorban éltek, mint amiről az
újságok cikkeztek. A Carlyle lányok iskolázottak voltak, és jómódú
családban nőttek fel. Édesanyjuk, Yvonne jogász volt, és egész életében a
philadelphiai polgármesteri hivatalban dolgozott.
– Az apjukról nem készült fénykép? – kérdeztem meglepetten.
– Nem könnyű lencsevégre kapni egy fantomot – válaszolta Gladys.
– Vagy inkább a szelet! – helyesbített Angéla. – Ami minden szoknya
alá befúj.
A nővérek nevetésben törtek ki, és én is akaratlanul elmosolyodtam.
– És ki volt Claire apja?
– Fogalmunk sincs – vonta meg a vállát Gladys.
– Joyce sosem beszélt róla, mi pedig nem faggattuk.
– Ezt kötve hiszem… Ugyan már! Az unokahúguk kiskorában biztosan
kíváncsian kérdezősködött.
Angéla összevonta a szemöldökét. Közelebb hajolt hozzám, úgy
mormolta:
– Mondja, lát egy férfit is ebben az albumban?
– Nem.
– És a házban?
– Ott sem.
– Mert nincs, nem volt és nem is lesz. Mi, Carlyle-ok ilyenek vagyunk.
Férfiak nélkül élünk. Mint az amazonok.
– Nem hiszem, hogy ez a legtalálóbb hasonlat.
– Ugyan miért?
– A görög mitológia szerint ha fiuk született, az amazonok összetörték a
csontjait. Vagy kivájták a szemét, és rabszolgának használták.
– Pontosan tudja, hogy mire gondolok. Nem várunk semmit a férfiaktól.
Tetszik vagy sem, mi ebben hiszünk.
– Nem lehet minden férfit egy kalap alá venni.
– Dehogynem, mind ugyanolyan: becstelen, csapodár, gyáva, hazug,
nagyképű. Nem lehet megbízni magukban. Bátor harcosoknak hiszik
magukat, de nem többek primitív ösztönlényeknél. Azt hiszik, férfiasak,
közben a legnagyobb balfékek.
Én is beszálltam a vitába, és elmeséltem, hogyan lépett le Natalie egy
hónappal az után, hogy megszülte a gyerekünket. De így sem
kegyelmeztek.
– Az csak egy kivétel, ami erősíti a szabályt – jelentette ki Angéla.
 Lemenőben volt a nap. Alábbhagyott a hőség. Tisztességes ábrázatom a
javamra vált, mert a nővérek, bár nem tudták pontosan, ki vagyok, a
bizalmukba fogadtak. Angéla lehiggadt. Hiába állította az ellenkezőjét,
éreztem, hogy a történetem nem hagyta hidegen.
Becsukta az albumot. Felhők gyűltek a nap elé, majd szertefoszlottak.
– Miért mondta az imént, hogy felelősnek érzi magát Joyce haláláért?
– Mindannyian felelősek vagyunk – szögezte le Gladys. Angéla
sóhajtott.
– Az az igazság, hogy azon a hétvégén nem is voltunk itthon. Anyánkat
látogattuk meg Philadelphiában. Joyce nem akart velünk jönni. Aggódtam
érte, féltem, hogy visszaesett, hiába tagadta.
Gladys árnyalni próbálta a tényeket:
– Csak elugrottunk megnézni anyánkat, mert meg kellett műteni a
csípőjét, és nem volt szabad mozognia, ö is halálra aggódta magát Claire
elrablása miatt, ráadásul lehet, hogy ha itt maradunk, az sem változtatott
volna semmin.
– Mi történt pontosan? Angéla átvette a szót:
– Én találtam rá Joyce-ra a fürdőszobában, vasárnap este, amikor
hazaértünk. Egy injekciós tű volt a karjában. Eleshetett, és beverte a fejét a
mosdókagylóba.
– Nem volt nyomozás?
– Dehogynem – válaszolta Gladys. – És mivel nem természetes halálról
volt szó, a halottkém elrendelte a boncolást.
– A rendőrség is egyetértett – vette át a szót Angéla –, mert volt egy
zavaró tényező: egy névtelen telefonáló szerint Joyce-t valaki megtámadta a
halála napján.
Tetőtől talpig libabőrös lettem. Ismertem ezt az érzést. Regényírás során
is megtapasztaltam, hogy a szereplők tudnak meglepetést okozni. Olykor
indokolatlan tettekre ragadtatják magukat, máskor váratlan kinyilatkoztatást
tesznek egy dialógus során, amit magától gépeltek le az ujjaim. Ilyenkor
elég lenne megnyomni a Delete gombot, és az egész mintha meg sem
történt volna. Legtöbbször azonban másképpen döntök. Ugyanis ez a
váratlan fordulat a legizgalmasabb az írásban. Ez indítja el a történetet az
ismeretlen felé. Angéla megjegyzése után pontosan így éreztem magam.
– A nyomozók megvizsgálták, hogy Joyce kikkel beszélt utoljára.
Letartóztatták és őrizetbe vették a dílerét, egy környékbeli, pitiáner
bűnözőt. A fickó elismerte, hogy Joyce-t ellátta hétvégére egy jókora
adaggal, de a halál beálltának időpontjára szilárd alibije volt, így hát
szabadlábra helyezték.
– Volt bárki, akinek érdekében állt megölni a testvérüket? – kérdeztem.
– Nem tudok róla – mondta Gladys szomorúan –, de a drogosok között
mindenféle söpredékbe belebotlik az ember.
– Mindenesetre – vette át a szót Angéla – a boncolás megerősítette, hogy
túladagolás okozta a halálát. A fejsérülést akkor szerezhette, amikor
nekiesett a mosdó szélének.
– És a névtelen hívás?
– Akkoriban gyakran előfordult errefelé. A fiatalok szórakoztak, hogy
bosszantsák a zsarukat.
– Nem gondolja, hogy túl sok a véletlen egybeesés?
– Dehogynem, ezért fogadtunk ügyvédet, hogy tájékozódhassunk a
nyomozás állásáról.
– És mit tudtak meg?
Angéla tekintete fátyolossá vált. Mint aki megbánta, hogy túl sokat
elárult. Mintha egyszer csak rádöbbent volna, hogy semmit sem tud rólam,
és hirtelen eszébe jutott volna, amit fél órával korábban mondtam:
„birtokomban van néhány olyan információ, ami érdekelheti”.
– Miféle információi vannak? Mit akart nekünk mondani Claireről?
Tudtam, hogy elérkezik ez a pillanat, és nem lesz könnyű dolgom. A
telefonom továbbra is az asztalon hevert. A fényképek közül kikerestem az
egyik közös képünket Claire-rel, amit két napja sebtében készítettünk,
mielőtt beültünk vacsorázni Antibes kikötőjében, háttérben a Fort Carréval.
Odanyújtottam a telefont Angélának.
Egy kép persze jelenthet bármit, de tudtam, hogy ez nem hazudik.
– Claire életben van – közöltem egyszerűen.
Alaposan megnézte a képet, majd erőből földhöz vágta a készüléket.
– Takarodjon innen, maga csaló! – üvöltötte, majd zokogásban tört ki.
 11
NŐK, AKIK KI NEM ÁLLHATTÁK A FÉRFIAKAT

A vér a havon, tiszta, piros és fehér,

nagyon szép volt.

JEAN GIONO

1.

– Elég, apa! Théo egyedül! Egyedül!

Etetőszékében ülve a fiam kivette a kezemből a műanyag kis-kanalat,
hogy segítség nélkül egye meg a maradék sonkás krumplipürét.
Ellenőriztem, hogy jól fent van-e a partedlije, aztán pattogatott kukorica
híján egy Caipirinha koktéllal a kezemben hátradőltem, és csak néztem,
mint a moziban, hogy mi lesz ebből. Még nem volt tökéletesen ura a finom
mozdulatoknak. Pürés lett az orra, az álla, a haja, de a padló és a szék sem
úszta meg: úgy éreztem, mindenhová jutott, csak a szájába nem. Ő azonban
remekül mulatott, és nekem is mosolyt csalt az arcomra.
Egy csipetnyi Olaszország. A Bridge Club árkádos belső udvarán
ültünk. Derűs, zöld sziget New York kellős közepén. Idilli kiruccanás az
időtlenségbe – az egyetlen dolog, ami a hotel csillagászati árait
indokolhatja.
– Lepül… – szólalt meg Théo.
– Na igen, nagyfiú, mindenhová repült belőle. Én nem dicsekednék vele.
Kérsz egy joghurtot?
– Nem. Kiszáll.
– Lemaradt, hogy „kérlek”, kicsi fiam.
– Kéllek, apa, kiszáll.
Sebaj, jó lesz később a joghurt. Próbáltam megtörölni az arcát, de nem
volt egyszerű, mert Théo ide-oda kapkodta a fejét a szalvéta elől. Aztán
levettem a partedlijét, kivettem az etetőszékből, és hagytam, hadd
szaladgáljon a csodás környezetben, a pálmafák, az egzotikus növények és
a szobafutókával benőtt falak között.
 Az udvar közepén egy fáradt angyal márványszobra állt, meg egy
lenyűgöző, kétszintes szökőkút, sövénnyel és virágokkal körbeültetve.
Néztem, ahogy a fiam az aprólékosan megnyírt, geometriai alakzatokat
formázó bokorlabirintusban bújócskázik. A Ragyogás jutott eszembe
Kubricktól, és megborzongtam.
– Ne menj túl messzire, Théo, rendben? Megfordult, bájos mosollyal
integetett.
Elővettem a mobilomat, hogy megvizsgáljam, mennyi kárt tett benne
Angéla merénylete. A kijelző megrepedt, de a tok megvédte a készüléket,
és továbbra is működött. Rácsatlakoztam a szálloda wifijére, és tíz percig
kutattam Olivia Mendelshon, Claire barátnője és elrablásának egyetlen
szemtanúja után, de hiába. Nem fűztem sok reményt ahhoz, hogy több mint
tíz évvel a történtek után sorsdöntő információval szolgálhat, de egyike volt
a kevés nyomnak, ami maradt. Nem voltam túl jó hangulatban. Másra sem
tudtam gondolni, mint Claire-re, akivel másodszor történt meg, hogy
elrabolják.
Egy pincérnő hajolt oda hozzám:
– Valaki magát keresi, uram.
A koktélbár mellett lévő bejárat felé fordultam. Gladys volt az, a
fiatalabbik Carlyle nővér. Fehér ruháját bőrdzsekire, egy pszichedelikus
mintázatú, színes kezeslábasra és egy szédítően magas sarkú cipőre cserélte.
Figyeltem, ahogy egy macska kecsességével átvág a pázsiton, a
terrakottával kövezett utat szegélyező marokkói lámpások között.
Megkönnyebbültem, hogy újra látom. Mielőtt otthagytam őket, felírtam
a hotel címét a névjegykártyámra, amit becsúsztattam a teraszasztalon álló
egyik pohár alá.
– Jó estét, Gladys, köszönöm, hogy eljött!
Leült egy rattanszékre velem szemben, de egy szót sem szólt.
– Megértem, hogy a nővérét felkavarta, amit látott.
– Angéla szerint maga egy csaló, és csak le akar húzni bennünket.
– Nem pénzt akarok maguktól.
– Tudom. Beírtam a nevét a keresőbe, és láttam, hogy nincsenek anyagi
gondjai.
Megjelent a pincérnő. Gladys egy mentás zöld teát kért.
– Mutassa csak azt a fotót! – fordult felém.
 Odanyújtottam a telefonomat, és több képet is mutattam Claire-ről.
Megbűvölten nézte őket, míg egyszer csak könnyek szöktek a szemébe.
– Ha nem pénzt akar, akkor mit?
– Segítséget, hogy megtaláljam a nőt, akit szeretek.
Fél szemmel Théót figyeltem, akit elvarázsolt a hotel cirmos macskája,
miközben negyedóra alatt mindent elmeséltem Gladysnek. A
megismerkedésünktől a Riviérán kirobbant veszekedésen át egészen addig,
hogy hogy kerültem New Yorkba. Csak a terhességet nem említettem, mert
attól tartottam, az már sok lenne.
Feszülten figyelt, megbabonázva: hitte is meg nem is. Gladys okos nő
volt. Hosszan elgondolkozott, csak aztán kérdezte meg:
– Ha igaz, amit most elmondott, akkor miért nem értesítette azonnal a
rendőrséget?
– Mert Claire nem akarta volna.
– Miért olyan biztos ebben?
– Gondoljon csak bele! Az elmúlt közel tíz évben mindent elkövetett,
hogy ne kerüljön a rendőrség látókörébe. Tiszteletben kell tartanom a titkát,
amit olyan elszántan védelmezett.
– Akkor is, ha ezzel veszélybe sodorja az életét? – fakadt ki.
Erre a kérdésre nem tudtam mit válaszolni. Amellett döntöttem, amit a
legkevésbé éreztem rossznak. És elhatároztam, hogy kitartok mellette.
– Minden erőmmel azon vagyok, hogy megtaláljam – magyaráztam.
– Itt, Harlemben?
– Igen, mert szerintem a magyarázat részben itt keresendő. A múltjában.
– De hát maga regényíró, nem pedig nyomozó.
Nem kezdtem el magyarázni neki, hogy az én fejemben a kettő nem
különül el élesen egymástól. Inkább igyekeztem megnyugtatni.
– Az egyik barátom, Marc Caradec tapasztalt zsaru, és most
Franciaországban folytatja a nyomozást.
A fiamra néztem. Éppen egy magánál kétszerte magasabb agyagkorsót
próbált megmászni.
– Óvatosan, Théo! Falra hányt borsó…
Gladys lehunyt szemmel gondolkozott. A szökőkút megnyugtató
csobogása a relaxációs zenékre emlékeztetett, amelyeket az
akupunktőrömnél szoktam hallani a váróban.
 – A lelkem mélyén sosem adtam fel a reményt, hogy Claire életben van
– vallotta be Gladys. – Huszonnégy éves voltam, amikor az unokahúgom
eltűnt, és tisztán emlékszem, hogy a következő hetekben többször is furcsa
érzésem támadt… – Gladys kereste a szavakat – …mintha valaki figyelne.
Nem tudtam megmagyarázni, de attól még így volt.
Vártam, hogy folytassa.
– Hiába találták meg a DNS-ét annál a pedofilnál, valami azt súgta, hogy
túl sok a megválaszolatlan kérdés.
Félelmetes: ugyanezt érezte mindenki, aki kapcsolatba került a
nyomozással.
– Valóban nem tudják, hogy ki volt Claire apja?
– Nem, és szerintem nem is lényeges. Joyce-nak voltak szeretői, de
egyikükhöz sem kötődött. Hiszen hallotta: a mi családunkban a nők
szabadok, a szó nemesebb értelmében.
– Honnan ered ez a zsigeri gyűlölet a férfiak ellen?
– Nem gyűlöletről van szó. Csak nem akarunk áldozatok lenni.
– Miféle áldozatok?
– Maga művelt ember, Raphaél. Bizonyára nem kell elmagyaráznom,
hogy minden korban, minden társadalomban a férfiak uralkodnak a nők
felett. Ez az állítólagos felsőbbrendűség olyan mélyen beivódott az
emberekbe, hogy már természetesnek és magától értetődőnek veszik. Ha
ehhez még hozzáteszi, hogy fekete nők vagyunk…
– Nem minden férfi ilyen.
Úgy nézett rám, mintha semmit sem értenék az egészből.
– Itt nem az egyes emberekről van szó – magyarázta –, hanem a
társadalmi struktúrák reprodukciójáról… de mindegy is, hagyjuk!
Remélem, a nyomozáshoz jobban ért, mint a szociológiához.
Ivott egy korty teát, majd kinyitotta vörös, kígyóbőr táskáját.
– Nem tudom, hogy pontosan mit keres, de lemásoltam magának ezt –
azzal egy kartondossziét vett elő.
Fellapoztam az első pár oldalt. Nyomozati anyagok voltak benne,
amelyeket a megbízott ügyvéd juttatott el Angélához.
– Nincs itt az egész akta, de hátha a maga szeme megakad valamin, ami
fölött mi átsiklottunk.
Gladys még egyszer alaposan végigmért, aztán elhatározásra jutott. Volt
még valamije számomra.
 – Ha már nyomoz, érdemes lenne itt is szétnéznie – tanácsolta, és egy
reklámkulcstartón függő kulcscsomót nyújtott felém.
– Ez micsoda?
– Egy raktár, ahová elraktuk Joyce és Claire holmijának egy részét.
Nézze meg! Talán maga rábukkan valamire.
– Miből gondolja ezt?
– Néhány héttel Joyce halála után kibéreltünk egy helyiséget ebben a
raktárban, hogy ott őrizzük a dolgait. Ám aznap, amikor odamentünk,
mégsem tudtunk bepakolni a lefoglalt bokszba, mert a korábbi bérlők
megcsúsztak az átadással. A tulajdonos átmeneti megoldásként
kedvezményes áron felajánlott egy másikat.
Olyan gyorsan beszélt, hogy alig tudtam követni, de nagyon érdekelt,
hogy mire fut ki az egész.
– Ha hiszi, ha nem: a boksz, amit eredetileg nekünk szántak, másnap
kigyulladt, és porig égett. Ez nem lehet véletlen, nem gondolja?
– Mit akarhattak eltüntetni?
– Ezt magának kell megfejtenie, író úr!
Pár pillanatig csak néztem rá szótlanul. Jólesett, mert néhány gesztusa
Claire-re emlékeztetett.
Eszembe juttatta, mennyire hiányzol.
– Köszönöm a bizalmát!
Gladys gyanakvó tekintettel méregetett, végül egyenesen a szemembe
nézett.
– Megbíztam magában, mert nincs más választásom, bár nem vagyok
teljesen meggyőződve, hogy a lány, akiről beszél, valóban Claire. De
figyelmeztetem: hosszú évekbe telt, mire Angélával elgyászoltuk a
testvérünket. Mára mindkettőnknek gyerekei vannak, és nem fogom hagyni,
hogy hamis illúziókkal kecsegtesse a családunkat.
– Nem kecsegtetem semmivel – védekeztem.
– Maga író. Azzal keresi a pénzt, hogy szép történeteket talál ki.
– Látszik, hogy nem olvasta a regényeimet.
– Ha Claire életben van, találja meg! Csak ennyit kérek.

2.

Mióta Marc elindult Nancyból, esett.

 Újra a volán mögött. Újabb másfél órás út kelet felé, de ez már nem telt
olyan kellemesen, mint a délutáni: sok volt a kamion, és csúszott az aszfalt.
Az egykori zsaru visszament Phalsbourgba, a csendőrségre. Ahogy
sejtette, Muselier már nem volt bent, de Solveig túlórázott: a Facebookot
böngészte a monitora mögé bújva.
– Nocsak, százados úr, úgy döntött, eltölt egy éjszakát a mi csodás
vidékünkön?
Caradec azonban nem volt kedélyes hangulatban:
– Hol van Muselier?
– Gondolom, hazament.
– Hol lakik?
Solveig kivett egy üres lapot a nyomtató hátuljából, és gyorsan lerajzolt
egy térképet.
– Az alezredes itt lakik – egy keresztet rajzolt a tollal –, Kirschattban,
egy eldugott helyen Steinbourg és Hattmatt között.
Caradec a pultra könyökölt, és homlokát masszírozva próbálta felvenni a
harcot a kezdődő migrénnel. Már az idegeire ment a sok ugyanolyan
hangzású elzászi helységnév.
Zsebre tette a térképet, megköszönte Solveignek a segítséget, és folytatta
útját a zuhogó esőben. Mire harminc kilométert megtett, beesteledett. A
sötétben kigyulladt az olaj nyomásjelző lámpa. Ez nem lehet igaz! Néhány
hónapja ugyan szivárgott egy kicsit, de gondja volt rá, hogy megbütykölje,
mielőtt elindult Párizsból. Remélte, hogy nem lesz nagyobb baj belőle.
Néhány kilométerrel később a lámpa kialudt. Téves riasztás. Az autója
olyan volt, mint ő: fáradt, megkopott, néha elhagyja az ereje, de mindent
összevetve elnyűhetetlen.
Solveig útbaigazítása alapján lehajtott a D6-os útról, és egy keskeny
földúton haladt tovább, ami az erdőbe vezetett. Amikor már azt hitte,
eltévedt, egy kis tisztásra jutott, amelynek közepén fagerendás elzászi
farmház állt. A romos parasztház nem versenyezhetett volna a
lakberendezési lapok címlapjáért.
Elállt az eső. Caradec elindult a sáros talajon. Franck Muselier sámlin
ült a bejárat előtt, egy karton sörrel a lábánál, és nagyban iszogatott.
– Már vártalak, százados. Sejtettem, hogy eljössz – fogadta Muselier, és
a látogató felé dobott egy üveg sört.
Marc elkapta.
 – Foglalj helyet! – mutatott egy Adirondack cédrusszékre maga mellett.
Caradec azonban inkább állva maradt, és rágyújtott egy cigarettára. A
csendőr felkacagott.
– Hát persze! A sárga táska. Igazi pancser vagyok, hogy elszóltam
magam.
Marcnak a szeme sem rebbent. Muselier részeg volt. Nem is kellett
kérdeznie semmit, elég, ha hallgat. A csendőr apránként mindent bevallott.
– Akkoriban más ember voltam. Nem ittam annyit, mint most.
Feleségem volt és egy fiam. Tehetséges zsaru voltam, tele ambícióval. Adj
egyet nekem is!
Marc odanyújtotta a cigarettásdobozt és az öngyújtót. Muselier
rágyújtott, szívott egy nagy slukkot, letüdőzte, és csak aztán fújta ki a
füstöt.
– Azt akarod tudni, hogy mi történt valójában aznap, igaz? 2007.
október 25-én, csütörtökön Metzben töltöttem az estét, a szeretőm, Julié
lakásán, aki eladó volt a Galeries Lafayette áruházban. Igazi „se veled, se
nélküled” kapcsolat volt. Akkor is veszekedtünk. És előkerült némi ital és
kokain is. Éjfél körül ültem autóba, részegen és betépve. Akkoriban
kezdtem szétcsúszni. – Beleszívott a cigarettába, majd kortyolt a sörből,
mielőtt folytatta. – Körülbelül egy órája vezettem. Annyira tompa voltam,
hogy eltévedtem, és éppen próbáltam visszakeveredni a főútra. Egyszer
csak, a semmiből ott termett az a lány. Kővé dermedve állt az autó
fényszórója előtt, akár egy őz.
– Claire Carlyle volt az – találta ki Marc.
– Csak jóval később tudtam meg, hogy hívják. Sovány volt, és csupán
egy póló meg pizsamaalsó volt rajta. Egyszerre volt ijesztő és gyönyörű
látvány. Rátapostam a fékre, de már késő volt, elütöttem.
Elhallgatott. A ruhaujjába törölte az orrát, mint egy gyerek.
– Fogalmam sem volt, mit tegyek. Kiszálltam az autóból, és fölé
hajoltam. Szép, nagyon sovány félvér kislány volt. Tizenöt vagy tizenhat
évesnek látszott. Egy sárga sporttáska hevert mellette a földön. Először azt
hittem, meghalt, de ahogy közelebb hajoltam az arcához, éreztem, hogy
lélegzik. Néhány horzsoláson kívül nem láttam rajta más sérülést.
– Mit csináltál?
– Hazudnék, ha azt mondanám, meg sem fordult a fejemben, hogy
lelépek. Ha hívom a mentőket, a csendőrség is azonnal itt lesz. Meg kell
fújnom a szondát, és nyálmintát is vesznek. Egy ittas csendőr, aki tele van
nyomva cuccal: ez elég rosszul veszi ki magát. Magyarázkodhatnék a
feleségemnek is, mert ő úgy tudta, hogy túlórázom.
– És?
– Bepánikoltam. Karomba vettem a lányt, és lefektettem a hátsó ülésre.
Eltettem a zsákot, és továbbhajtottam Saverne felé. Belenéztem a zsákba,
hátha megtalálom az iratait… A rohadt életbe! Soha életemben nem láttam
még annyi pénzt! Tucatszám hevertek a kötegek. Több százezer euró.
– A váltságdíj a Boisseau fiúért… Muselier bólintott.
– Lefagytam. Az egésznek semmi értelme sem volt. Hogy került ennyi
pénz ehhez a lányhoz? Bele sem akartam gondolni. Volt ennél fontosabb
dolgom is. És tudod, érdekes, de útközben újból reménykedni kezdtem.
Talán még rendbe hozhatok mindent. A sógornőm ápolónő volt a saverne-i
kórházban. Tanakodtam, hogy felhívjam-e. Végül másként döntöttem: ott
hagytam a lányt és a táskáját a kórház háta mögött, a mosodához közel, és
eljöttem. Néhány kilométerrel később, rejtett számról felhívtam a kórházat,
közöltem, hogy hol találják a sérültet, és azonnal bontottam a vonalat.
A csendőrben úgy tűnt el a sör, mint egy autó tankjában az üzemanyag.
Dagadt arcán kövér verejtékcseppek gyöngyöztek.
A köldökéig kigombolt égkék egyenruhája alól ősz szőrzet kandikált ki.
– Másnap már kora reggel ott voltam a kórházban. Azzal a hamis
ürüggyel, hogy néhány hónapja több környékbeli gyógyszertárból is
gyógyszereket loptak el, kifaggattam a személyzetet, de hamar megtudtam,
hogy a lány nincs az intézményben. Titokban megkérdeztem a sógornőmet,
aki szerint megkapták a hívást este, de az ápolónők senkit sem találtak a
megadott helyen. Nem hittem a fülemnek: ezek szerint a lány magához tért,
és elszökött. Szerencsére azt gondolták, hogy valaki szórakozik, néha
ugyanis előfordult ilyesmi. Nincs nyoma sehol, és nem jelentették senkinek.
Az eső megint rákezdett. A levelek susogtak az ágakon. Ahogy
besötétedett, az erdő körülöttünk egyre nyomasztóbbá vált. Sűrű, de csalfa
élő sánc, nem védi meg a házat az ellenségtől. Jókora esőcseppek potyogtak
Caradec arcára és vállára, de hallani akarta a történet végét, így nem vett
tudomást a kellemetlenségről.
– Képtelen voltam megemészteni a történteket. Zaklatottan mentem
vissza oda, ahol elgázoltam a lányt, és akkor vettem észre az erdőből
felszálló füstöt. – A csendőr lázasan élte át újra a viharos emlékeket. –
Amikor kiderült, hogy mi történt a házban, azonnal tudtam, hogy a lány
Kieffer egyik áldozata lehetett, akinek sikerült megszöknie. Két hét múlva a
DNS-nyomok elemzése bebizonyította, hogy kiről van szó: Claire Carlyle-
ról. Mindenki halottnak hitte, de én tudtam, hogy mi az igazság.
Sokat töprengtem később, vajon mi lett vele, és miért nem bukkantak a
nyomára. Nem értettem, miért nem említették sehol azt a tömérdek
készpénzt, amit Kieffer rejtegetett, és amit a lány minden jel szerint ellopott
tőle. A válaszokat végül tálcán kínálta Maximé Boisseau… kilenc évvel
később.
Caradec kifejezéstelen arccal hallgatta a történetet, majd azt kérdezte:
– A pénzen kívül volt más is a táskában?
– Fogalmam sincs.
– Gondolkozz!
Muselier próbálta összeszedni magát.
– Hát… talán egy telefonkártya és egy… kemény fedeles jegyzetfüzet.
Kék színű.
– Beleolvastál?
– Nem, kisebb gondom is nagyobb volt annál.
Egyre jobban esett. Caradec úgy érezte, eleget megtudott, így aztán
felhajtotta a gallérját, és sarkon fordult.
Muselier az autóig kísérte, a sárban csúszkálva, és egyre kérlelte:
– Életben van a lány? Te biztosan tudod! Igazán elárulhatnád nekem,
mint zsaru a zsarunak.
Marc beült a Rangé Roverbe, hátra sem nézett a kollégájára.
– Tönkretette az életemet ez az egész! – kiáltotta a csendőr, amikor Marc
elindította a motort. – Ha segítséget hívok a baleset után, kihallgatták volna
a lányt, és a többiek megmenekülhettek volna. A kurva életbe! Honnan
tudhattam volna?
A terepjáró már messze járt, de a csendőr még mindig kiabált:
– Nem tudhattam! – ordította. Véreres szeme könnyben úszott.

3.

Bár a sötétedés és a szúnyogok bekergettek minket az udvarról, így sem

jártunk rosszul. A Bridge Club szalonja meleg burokként ölelte körül az
embert: hangulatvilágítás, mindenhol lambéria és antik szőnyegek, hívogató
kanapék. Valahányszor ebben az ezernyi különleges csecsebecsével díszített
helyiségben időzöm, úgy érzem, mintha egy expedíciójáról frissen hazatért
angol felfedező vendége volnék. Egyszerre hasonlított a Centaur Clubra a
Blake és Mortimer-képregényekből és Henry Higgins professzor
könyvtárára a My Fair Ladyből.
Théo elindult a kandalló felé, és már meg is kaparintotta a piszkavasat.
– Nem szabad! Tedd le szépen, kisfiam! Az nem játék!
Elvettem tőle, mielőtt baj lesz, aztán fogtam Théót, és leültettem magam
mellé, amíg a Gladystől kapott dossziét tanulmányozom. Már belelapoztam,
de eltántorítottak a fénymásolatokról készített fénymásolatok: angol
szakszavakkal teletűzdelt, olvashatatlan lapok.
Azzal kezdtem, ami a legjobban izgatott: a rendőrségre befutó
segélyhívás leiratával. 2005. június 25-én, délután 3 órakor egy női hang
arról számolt be: „Megtámadták Joyce Carlyle-t a Bilberry Street 6.-ban.
Siessenek! Veszélyben az élete!” – könyörgött. Kikerestem a papírkötegből
Joyce boncolási jegyzőkönyvét. A halál beálltát délután négy órára tették,
kétórás hibahatárral.
– Leszáll. Apa, kéllek!
Théo két és fél percig nyugton maradt – kész örökkévalóság. Hagytam,
hadd menjen, én pedig tovább olvastam.
Kiküldtek egy rendőrautót Joyce címére. Powell és Gomez járőr 15 óra
10-kor érkezett a helyszínre. A ház látszólag üres volt. A környéken is
mindent rendben találtak. Az ablakon át benéztek a nappaliba, a konyhába,
a fürdőszobába és a földszinti szobába, de nem vettek észre semmi
gyanúsat. Nyoma sem volt betörésnek, erőszaknak vagy vérnek. Téves
riasztás. Egy a sok közül, amelyekkel akkoriban zaklatták a rendőröket,
főleg Harlemben. A Rudolph Giuliani által bevezetett „zéró tolerancia”,
amit a későbbi polgármesterek is követtek, gyakran vezetett túlkapásokhoz:
utcai igazoltatás, túlbuzgó rendőri jelenlét, kozmetikázott statisztikák,
amelyeknek leginkább a feketék és a latinók estek áldozatul. Ugyanaz
kicsiben, ami később Fergusonban történt. A rendőri zaklatásokba
belefáradt helyi lakosok a maguk módján, hamis bejelentések sorozatával
igyekeztek megnehezíteni a hatóságok munkáját. Ez az időszak nem tartott
sokáig, de akkoriban érte el a tetőpontját.
A hívást mindenesetre lenyomozták. Lower East Side-ból érkezett, a
Bowery és a Bond Street sarkán álló telefonfülkéből. Vagyis nagyjából
tizenöt kilométerre Harlemtől…
Mi következik ebből? Hogy csak ugratás volt? Az mindenesetre biztos,
hogy a nő, aki felhívta a rendőrséget, nem lehetett szemtanúja Joyce
állítólagos bántalmazásának. Akkor vajon honnan szerzett tudomást róla?
Talán Joyce beszélt vele telefonon. De ha így volt, miért nem maga Joyce
hívta a rendőrséget? És a helyszínre érkező rendőrök miért nem vettek észre
semmit? A kígyó a saját farkába harap. Egy biztos: valaki nem mond igazat.
Sőt pofátlanul hazudik.
Felnéztem. A fiam minden tudományát latba vetve éppen egy csinos
vörös nőt vett le a lábáról, aki a kandalló mellett iszogatta a martiniját. A nő
csábosán intett nekem, én udvariasan visszamosolyogtam, és íróbarátom, T.
jutott az eszembe, az elvált macsó, aki azt mesélte, hogy kétéves fiáért
döglenek a nők, ezért aztán mindig magával viszi, ha csajozni akar.
Újra belemerültem a dossziéba. Joyce halálának ügyével egy koreai
rendőrnőt, May Soo-yun nyomozót bízták meg, aki alaposan kielemezte
Joyce vonalas és mobiltelefonjának forgalmát. Ebből az látszott, hogy a
halála napján Joyce beszélt egy bizonyos Marvin Thomasszal. A huszonhét
éves férfit többször elítélték kábítószer-kereskedelemért és fegyveres
rablásért. Joyce az utolsó két hétben háromszor kereste telefonon a dílert.
May Soo-yun azonnal elrendelte a férfi letartóztatását.
Papíron Marvin Thomas volt a tökéletes bűnös: vaskos priusz és
erőszakra való hajlam. Az őrszobán bevallotta, hogy jelentős mennyiségű
heroint adott el Joyce-nak, de a támadással kapcsolatban hamar tisztázták.
Thomasnak sziklaszilárd alibije volt: Joyce halálának időpontjában két
másik jómadárral mulatott New Jersey-ben, Atlantic Cityben. Több
biztonsági kamera is rögzítette, ahogyan egy hotelben, egy fürdőben és egy
kaszinóban randalíroznak. így aztán felmentették a vád alól.
Később a boncolási jegyzőkönyv igazolta a túladagolás gyanúját, így
ellentmondó bizonyítékok hiányában May Soo-yun javaslatára az ügyet
lezárták.
Megdörgöltem a szemhéjamat. Alig álltam a lábamon, és csalódott
voltam. Számos dolgot megtudtam, mégsem lettem sokkal okosabb. Mit
tehetnék még? Próbáljam megtalálni a dílert? Szerezzem meg Powell és
Gomez pontos vallomását? Keressem meg May Soo-yunt? Egyik nyom sem
tűnt biztatónak. Az ügyet tizenegy éve lezárták, meglehetősen gyorsan.
Nem valószínű, hogy a szereplők emlékeznének az ügy részleteire.
Ráadásul vészesen fogy az időm, és nem ismerek senkit a New York-i
rendőrségen.
– Apa, cumi!
A fiam befejezte az udvarlást, és visszatért hozzám. Ahogy a cumit
kerestem a zsebemben, ujjaim beleakadtak a kulcsba, amit Gladystől
kaptam.
Későre járt, de New York sosem alszik, és a kulcstartón a következő
felirat szerepelt: „Coogan’s Bluff Self Storage – NON-STOP nyitva”.
Csak az a gond, hogy kimenőt adtam a szép Mariekének, így nem volt,
aki vigyázzon Théóra. Odahajoltam hát hozzá, és a fülébe súgtam:
– Tudod, mit, nagyfiú? Elmegyünk szétnézni, csak mi ketten.
 12
HARLEM NOCTURNE

Jön a halál, s szeme a te szemed lesz.

CESARE PAVESE

1.

Franck Muselier átfagyott. Sörösdobozait a téglaburkolaton hagyta, és

bement a házba.
A nappalija olyan volt, mint ő: megkopott és szánalmas. Az alacsony
helyiségben rendetlenség uralkodott, a falakon repedező lambéria és
porlepte vadásztrófeák: egy kitömött vaddisznófej, szarvasagancsok és egy
császármadár.
Begyújtott a kandallóba, és nagyot húzott egy üveg rizling-ből, de ez is
kevésnek bizonyult ahhoz, hogy felmelegedjen, és kiverje a fejéből Claire
Carlyle történetét. A rejtekhelyén is csak egy kis hasis volt és két-három
tabletta. Ma este ennél több kellett. Küldött egy SMS-t a dílerének, Laurent
Escaut-nak, egy középiskolás kis köcsögnek, aki Escobarnak hívatta magát.
Erről ritkán esik szó a hírekben, de vidéken is mindenhol ott volt a drog.
Azokban az ügyekben, amelyekkel Muselier foglalkozott (betörés,
rablótámadás, leszámolás), mindig előkerült előbb-utóbb a kábítószer. Még
a háromszáz fős, isten háta mögötti festői falvakban is fehér por lapult a
rózsaszirmok mögött. Viszek két grammot – írta SMS-ben a díler. Franck
lehuppant a kanapéra, és ott várt. Sajnálta magát, de az önsajnálat kevés
volt, hogy változtasson az életén. Ha az akarat és a tunyaság bírókra kelt
benne, mindig az utóbbi győzedelmeskedett. A csendőr kigombolta az
ingét, és megmasszírozta a nyakát. Nehezen lélegzett, fázott. Melegségre
vágyott és a kutyája megnyugtató szagára, de a jó öreg Kópé tavasszal
kimúlt.
Éles a határvonal. Bűnös vagy ártatlan? Mivel képtelen volt dönteni a
sorsáról, elképzelte, hogy bíróságon van, és meg kell védenie magát.
Tények, csakis a tények: kilenc évvel korábban elütött egy kamasz lányt,
akinek semmi keresnivalója nem lett volna azon az úton az éjszaka
közepén. Elvitte a kórházhoz, és értesítette az ügyeletet. Igaz, hogy részeg
volt és be volt szíva, de megtette, amit kellett. Hogy a lány megszökött,
arról ő nem tehet.
Egy autó motorja hallatszott odakintről. Escobar gyorsan ideért.
Muselier a szer rabjaként egyből felpattant.
Kinyitotta az ajtót, és kiment a teraszra, ahonnan az esőben csak egy
alak körvonalát látta. Valaki közeledett, de nem Escobar volt az.
Amikor az árny kezdett alakot ölteni, a csendőr észrevette, hogy
fegyvert szegeznek rá.
Megrémült, mondani akart valamit, de egy hang sem jött ki a torkán.
Éles a határvonal. Bűnös vagy ártatlan? Úgy látszik, valaki más döntött
helyette, ö pedig engedelmesen fejet hajtott.
Talán nem is rossz – gondolta Franck, mielőtt szétrobbant a koponyája.

2.

Harlem. Este 9 óra.

A taxi az Edgecombe Avenue metróállomáson tett ki bennünket. A
Coogan’s Bluff Self Storage, a raktár, amiről Gladys beszélt, a Polo
Grounds Towers, egy téglaházakból álló lakótelep területén volt. A
keresztet formázó toronyházak mintha egyre tovább és tovább osztódtak
volna a folyó, a Harlem River Drive és a 115. utca közé ékelt
háromszögben.
A levegő enyhe volt, és párás, az utcákon gyér a világítás. Mégis sokan
üldögéltek csoportokba verődve az alacsony falakon és a gyepen.
Pezsgett az élet, olyanformán, mint Essonne-ban, ahol a kamaszkoromat
töltöttem. Annyi a különbség, hogy itt mindenki afroamerikai volt. Mintha
Spike Lee egyik filmjébe csöppentem volna. Amikor Spike Lee még jó
filmeket csinált.
A langymeleg estében szétnyitottam a babakocsit, beleültettem Théót, és
hogy szórakoztassam, olyan hangokat hallattam, mint egy Forma-l-es
versenyautó. Az emberek furcsán néztek ránk, de békén hagytak bennünket.
Pár perc bóklászás után kifulladva érkeztem meg az épület elé.
Beléptem, és bemutatkoztam. Az esti műszakot egy nagyképű, lompos
egyetemistára bízták, aki a MacBookjával volt elfoglalva. Columbia
University feliratú pulóvert viselt, szigorú arcát pattanások borították,
afroamerikai kefehaja volt és dús szemöldöke, ami oversize szemüvegének
vastag kerete mögül is kilátszott.
– Ez nem kifejezetten kisbabáknak való hely – jegyezte meg, miközben
lefénymásolta a személyi igazolványomat. – Nem kellene már ágyban
lennie ilyenkor?
– Most nyaral, és holnap különben sincs bölcsőde.
Undok tekintete azt kérdezte: „Szórakozol velem, ember?” És igaza volt.
A csipkelődő megjegyzések ellenére megmutatta egy térképen, hol
találom a bokszot.
Megköszöntem, és újra versenyautót imitálva robogtam végig a csarnok
sorai között.
– Autó, Apa! Gyojsan! Gyojsan! – buzdított Théo.
A megjelölt ajtóhoz érve eljátszottam, hogy befarolunk, majd
megállítottam a versenyautót. Kiszabadítottam a fiamat a babakocsiból, és
felhúztam a vasredőnyt.
Minden poros volt, de nem annyira, mint vártam. Karomba vettem Théót
(ő pedig Fifit, a plüssállatkáját szorongatta), felkapcsoltam a villanyt, és
beléptem.
A múlt emlékei.
Nem elhanyagolható, hogy milyen körülmények között hagyták itt ezt a
sok holmit. Angéla és Gladys 2005-ben, Joyce halála után pakoltak be ide.
Két évvel az előtt, hogy Claire DNS-ét megtalálták Heinz Kieffernél.
Akkoriban a nővérek még bíztak benne, hogy egyszer megkerül a lány, és
igényt tart az anyja dolgaira.
A boksz tágas volt, de rendetlen. Óvatosan lépkedtem egyre beljebb a
fiammal, mintha Ali baba barlangjában járnánk. Théo, a nagy kalandor,
elragadtatva szemlélt mindent, ami az útjába került: festett fabútorok, egy
bicikli, egy roller, ruhák és konyhai eszközök.
– Le, apa, kéllek!
Letettem a földre, hadd játsszon. Majd ha visszaérünk a szállodába,
alaposan megfürdetem.
Én pedig nekiláttam a munkának. Kell lennie itt valaminek, ami elég
terhelő vagy veszélyes ahhoz, hogy valaki vállalja a kockázatot, és
felgyújtsa a raktárt.
DVD- és CD-lemezek, újságok és könyvek. Tanulmányok és regények,
nem is akármilyenek: Az Egyesült Államok népeinek története Howard
Zinntöl, Az Egyetértés-gépezet Noam Chomsky-tól, A mocsár Upton
Sinclairtől, A mélység Jack Londontól és a No logo Naomi Kleintöl. Voltak
életrajzi regények is: Lucy Stone, Anne Braden, Bili Clinton, Malcolm X, a
Little Rock-i Kilencek, César Chávez. Még a Pierre Bourdieu-féle
Férfiuralom angol nyelvű példányát is megtaláltam. Joyce Carlyle a
nővéreihez hasonlóan műveit nő volt, aki szívén viselte a feminizmus
ügyét, és érdeklődött a szélsőbaloldali iránt, ami akkoriban ritkaságszámba
ment az Egyesült Államokban.
Találtam néhány kislányruhát, ami Claire-é lehetett, és hevert ott pár
tankönyve is. Megindultál! lapoztam fel a gyöngybetűkkel írt füzeteket.
Megakadt a szemem az egyik fogalmazáson: Miért akarok ügyvéd lenni?
Szenvedélyes érvelés volt, amelyben szerepelt Ralph Nader csakúgy, mint
Atticus Finch (2005-ös a dolgozat, mielőtt Amerika rájött volna, micsoda
gazember volt). A sorokat olvasva eszembe jutott valami: Mariéne Delatour
említette, hogy Claire ügyvéd akart lenni. Amikor elrabolták, ez már
szilárd, eltökélt terv volt a fejében. Vajon mi miatt döntött úgy, hogy inkább
orvos lesz? Biztosan a rabság változtatta meg. Kézzelfoghatóbb módon
akart segíteni az embereknek. Elraktároztam az információt az agyam egyik
rekeszébe, és folytattam a keresgélést.
Háromnegyed óra múlva láttam Théón, hogy kimerült. Mindenhová
bemászott, úgyhogy csupa kosz volt az egész gyerek. Lefektettem a
babakocsiba. Ha eddig nem lettem volna elég rossz apa, a kezébe adtam a
viharvert iPhone-omat, és elindítottam rajta egy rajzfilmet, hátha elalszik.
Ha kell, maradok egész éjszaka, de nem megyek el innen üres kézzel.
Volt munka bőven. Egy rakás papír: számlák, banki kivonatok,
bérjegyzékek és a többi. Szerencsére Joyce rendszerető volt, és külön
dossziékba rendszerezte az iratokat.
Míg a fiam az igazak álmát aludta, én törökülésbe ültem, és nekiláttam,
hogy átfésüljem a paksamétát. Semmi említésre méltó. Joyce évek óta
irodistaként dolgozott egy környékbeli iskolában. A lakás az édesanyjáé
volt, aki potom áron bérbe adta neki. Nem élt nagy lábon, a fizetésén kívül
nem volt más bevétele. A nagy halom papír között valami megragadta a
figyelmem: egy műanyag dossziéban a The New York Héráidból kivágott
újságcikkeket találtam. Átfutottam a címeket: „A középosztály
eladósodása”, „A társadalmi egyenlőtlenségek sosem látott méreteket
öltenek Amerikában”, „Egyre jobban megnehezítik az abortuszt”, „A
kongresszusi tagok fele milliomos”, „Wall Street kontra Main Street”. Mi
lehet a közös ezekben a cikkekben, „haladó” szellemiségüket leszámítva?
Átfutottam őket, de nem lettem okosabb.
Felálltam, kinyújtóztam. Hát ez bizony lehangoló. Vajon Marc talált
valamit? Megpróbáltam felhívni, de az alagsorban nem volt térerő.
Visszatértem Joyce papírjaihoz. Összeszerelési útmutató egy IKEA
szekrényhez, használati utasítások és garancialevelek: sütő, hordozható
telefon, mosógép, kávéfőző… Hoppá! Álljunk csak meg egy percre! Valami
fölkeltette a figyelmemet: egy feltöltőkártyás telefon leírása. A hozzátűzött
számlán 2005. május 30-i dátum szerepelt. Két nappal Claire elrablása után
vették!
Izgatottan felpattantam. A nyomozati anyagok szerint, amelyeket Gladys
a rendelkezésemre bocsátott, a rendőrség átnézte Joyce vonalas telefonjának
és „hivatalos” mobiljának híváslistáját. De a jelek szerint volt egy másik
telefonja is. Egy előfizetéshez nem kötött, feltöltőkártyás készülék, amit
sokkal nehezebb lenyomozni. Nem is maga a telefon volt zavarba ejtő,
hanem az, hogy Joyce nem sokkal Claire elrablása után vette. Cikáztak a
fejemben a lehetséges forgatókönyvek, de próbáltam nem elragadtatni
magam. Felvillanyozva folytattam tovább a munkát. Nem csak a baj, a
szerencse sem jár egyedül.
A ruhák.
Fiatalkorom egyik fontos emléke egy öltönyhöz kapcsolódik. Anyám
félt, hogy apám megcsalja, ezért kifinomult megfigyelőrendszert dolgozott
ki (ez még az őskorban volt, az internet, a Facebook, a nyomkövető
alkalmazások és a netes randizás előtt). Apám óvatos volt, de egyszer
hibázott. És mindig elég egy hiba. Egy szállodai számlát ott felejtett az
öltönye zsebében. Anyám a tisztítóba menet megtalálta. Mivel nem bírt
hazugságban élni, elhagyta a férjét, lemondott a biztonságos otthonról és a
nyugodt életről Antibes-ban. Visszaköltözött Párizsba, pontosabban Párizs
szélére. Én pedig vele mentem. Kénytelen-kelletlen otthagytam a
barátaimat, a Roustan középiskola nyugalmát, lemondtam a tenger
közelségéről, a fenyőerdőben vagy a városfalon tett sétákról. Követtem őt
Essonne szürke betontengerébe. Az egyik felem csodálta, a másik felem
gyűlölte, amiért így döntött.
Követtem a módszerét Joyce holmijainál, és átnéztem az összes ruha,
kabát, blézer, ing és nadrág zsebét. Találtam egy metrójegyet, egy tollat,
némi aprópénzt, blokkokat, kuponokat, egy tampont, egy doboz aszpirint,
egy névjegykártyát…
Egy névjegykártyát, amin csak egy név és egy telefonszám szerepelt.
Megnéztem közelebbről:
Florence Gallo
(212) 132-5278

Ismerős volt a név. Egészen biztos, hogy valahol láttam vagy hallottam
nemrég. Fogytán volt az erőm. Hangyák szaladgáltak a tagjaimon, és égett a
szemem, de a szívem hevesen vert. Kellemes érzés volt. Tudtam, hogy
valami fontosra bukkantam, ami segít eljutni ahhoz, amit keresek. Már
értettem, miért lelkesedett annyira Caradec az egykori hivatásáért.
Lehűlt a levegő. Théóra terítettem a kabátomat, és elindultam hazafelé,
de előtte a babakocsi csomagtartóját teletömtem dossziékkal, hogy a
hotelben tanulmányozhassam őket. Egy pillanatra megálltam a raktár
előterében – a pattanásos egyetemista továbbra is ellenségesen méregetett –,
és telefonos alkalmazással rendeltem egy autót. Amíg vártam, ismét
megpróbáltam felhívni Marcot, de most sem vette fel. Akkor eszembe
jutott, hogy megcsörgetem ezt a Florence Gallót: „A hívott számon
előfizető nem kapcsolható.” A sofőrszolgálat SMS-ben értesített, hogy az
autó megérkezett. Magam mögött hagytam a Grounds Towers környékét, és
odamentem a limuzinhoz. A sofőr előzékenyen segített összecsukni a
babakocsit és berakni a dossziékat a csomagtartóba.
Óvatosan beültem hátra, karomban az alvó Théóval. Bőrülések,
klasszikus zene, egy üveg ásványvíz. Az autó robogott az éjszakában.
Spanish Harlem. Upper East Side. Central Park. Lehunytam a szemem.
Nyakamban éreztem a fiam leheletét. Éppen elnyomott volna az álom,
amikor a semmiből felvillant előttem egy kép.
– Állj! Állítsa meg az autót, legyen szíves! – kiáltottam előre a sofőrnek.
Indexelt, és vészvillogóval megállt a parkoló autók mellett.
– Kinyitná, kérem, a csomagtartót?
Kikászálódtam az autóból. A fiam aggódó tekintettel kérdezte:
– Fifi itt van?
– Hát persze hogy itt van – kaptam elő a plüsskutyát. – Öleld meg
gyorsan!
 Fél kézzel kotorásztam a csomagtartóban, de sikerült kihalásznom az
újságcikkekkel teli dossziét. Eszembe jutott, ki az a Florence Gallo: az ő
neve szerepelt az összes újságcikk alján, amelyeket Joyce a The New York
Héráidból kivágott. Megnéztem, hogy mikoriak: mindegyik 2005. június
14-e és 20-a között íródott. Az azt követő héten, hogy Joyce
Franciaországba utazott. Visszagondoltam arra, hogy a híradóban milyen
megviseltnek látszott. Egy őrült ötlet futott át az agyamon: mi van, ha a
Claire Carlyle-ügy nem más, mint a Joyce Carlyle-ügy tragikus
következménye? Ha a Carlyle családot sújtó átok nem is Claire elrablásával
kezdődött, hanem egy korábbi eseménnyel, ami az édesanyjához
kapcsolódik. Egy dolog mindenesetre biztos: a nyomozás, akár egy
matrjoska baba, újabb és újabb felfedezésekhez vezetett.
Visszaültem az autóba Théóval. Sok mindent kiderítettem ezen az estén.
Először is azt, hogy Joyce vett egy eldobható telefont két nappal az után,
hogy a lányát elrabolták. Aztán azt, hogy miután visszatért Gironde
megyéből, kapcsolatba lépett egy oknyomozó újságíróval, bizonyára azért,
mert valami fontos jutott a tudomására, amit meg akart vele osztani.
Néhány nappal később Joyce meghalt.
Az autó elindult. Borzongás futott végig a gerincemen.
Nem volt bizonyítékom, de meg voltam győződve, hogy Joyce Carlyle-t
meggyilkolták.

3.

Caradec, akit az autópálya legalább olyan könnyen álomba ringatott,

mint egy unalmas film, inkább a rövidebb utat választotta Párizs felé. A
Vitry-le-François-ba vezető elágazásnál megállt egy benzinkútnál. Néhány
kilométer óta világított az olajnyomásjelző lámpa. A benzinkút hamarosan
zárt, de a kutas srác hajlandó volt megtankolni a kocsit. Marc odanyújtott
egy bankjegyet.
– Tegyél bele olajat, és hagyd a kannát a csomagtartóban!
Megvette a bolt utolsó szendvicsét. Zacskós skandináv kenyér és egy
szelet, mesterséges adalékokkal teletolt lazac. Odakint hozzálátott, és
közben ránézett a telefonjára. Malika Ferchichi, a Sainte-Barbe otthon
orvos-pszichológusa küldött egy SMS-t. Meglepő, rövid üzenet volt:
 Ha elhívna vacsorázni…
A hétvégém szabad. M. F.

Azonnal eszébe jutott a fiatal nő részegítő illata. Mandarin, körte és

gyöngyvirág. Halovány szikra a lelkében uralkodó sötétségben.
Feltámadó életösztöne megzavarta, félbehagyta a válaszát, és felhívta
Raphaelt. Hangposta. Üzenetet hagyott: „Nem akármilyen híreim vannak!
Hívj, hogy ott mi a helyzet!”
Kávé, cigaretta, viccelődés a benzinkutassal azon, hogy újra eleredt az
eső.
Caradec bemenekült a Rangé Roverbe, gyújtást adott, és ellenőrizte az
ikonokat a műszerfalon. Kigurult a benzinkútról, majd a STOP táblánál
rágyújtott még egy cigarettára. Malika üzenetén elmélkedett, amikor
hirtelen mintha kísérletet látott volna.
A kurva életbe!
Egy fekete X6-os BMW húzott el előtte őrült sebességgel. Caradec
megismerte a sötétített ablakokat és a vaskos króm hütőrácsot. Bármibe
lefogadta volna, hogy ez az az autó, amivel elrabolták Claire-t.
Átvágott a szemközti sávba, és üldözőbe vette a terepjárót. Ez nem lehet
véletlen. Ugyan mit keresne itt a világ végén? Sikerült beérnie, de egy kicsit
lemaradt mögötte, hátha kideríthet még valamit. És fontos, hogy ne vegyék
észre.
Bekapcsolta a szellőzést, és a ruhaujjával letörölte a párát a szélvédőről.
Az eső kitartóan esett, a szél ide-oda verdeste az esőcseppeket.
Egy veszélyes kanyar után az X6-os indexelés nélkül ráhajtott egy
jelöletlen földútra. Caradec gondolkodás nélkül követte.
Minél tovább mentek, az út egyre járhatatlanabbá vált. Tíz méterre sem
lehetett ellátni. A keskeny utat bozót és cserje szegélyezte. Hiába tört előtte
utat a BMW, Marc nehezen haladt. Csak amikor észrevette, hogy bajosan
tudna megfordulni, akkor döbbent rá, hogy csapdába esett.
Az X6-os hirtelen lefékezett.
Egy sötét kabátos alak ugrott ki az autóból, és sörétes puskával a
kezében elindult Caradec felé. A fényszórók megvilágították az ismerős
arcot.
Visszafojtott lélegzettel várt. Négy nő képe kavargóit a gondolataiban:
Élise, a lánya, Malika és Claire.
 Támadója megállt vele szemben, fölemelte a fegyvert, és egyenesen rá
célzott.
Nem! Nem halhat meg most. Közel a célhoz. Még meg kell oldania a
Claire Carlyle-ügyet.
Lövés dörrent, megrázta az autót, és szétrobbantotta a Rangé Rover
szélvédőjét.
 13
MÁSOK SZEMÉBEN

A boldogtalanság (…) fagyott sár,

fekete iszap, fájó fekély.
Rajtunk múlik, hogy alámerülünk
vagy legyőzzük.

BORIS CYRULNIK

1.

Claire Carlyle-nak hívnak.

Tizenöt vagy talán tizenhat éves vagyok. Attól függ, hány napja
raboskodom ebben a börtönben. Kétszáz? Háromszáz? Hatszáz? Nem
tudom.
A cellámba nem jut természetes fény. Nincs idebent óra, nem látok sem
újságot, sem televíziót. Az idő nagy részében kába vagyok a nyugtatóktól.
Most is, mielőtt elment – gondolom, indulni készült, mert vastag, bélelt
kabát volt rajta, és sálat viselt –, beleszúrt egy injekciót a karomba.
Korábban pirulákat adott, de hamar rájött, hogy jó, ha minden másodikat
beveszem.
Fájt a szúrás, mert ideges volt, és kapkodott. Verejtékezett, káromkodott,
és megállás nélkül pislogott. Beesett volt az arca és tébolyult a tekintete.
Felkiáltottam a fájdalomtól, mire azonnal pofon vágott, és mellkason ütött.
„Rohadt kis kurvának” nevezett, dühösen kihúzta a tűt, és kiviharzott,
becsapva maga mögött az ajtót. Nem kötözött meg, így a cellám egyik
sarkába húzódtam, és ott gubbasztottam koszos takaróm alatt.
Dermesztő hideg van. Sajognak a csontjaim, folyik az orrom, és tüzel a
homlokom. A hangszigetelés ellenére mintha az esőt hallanám, de mivel ez
lehetetlen, biztos csak az én fejemben esik. Lefekszem a földre, és várom,
hogy elnyomjon végre az álom. Folyton egy dal megy a fejemben. A
Freedom Aretha Franklintól. Próbálom elhallgattatni, de sehogy sem
sikerül. Valami nincs rendben, de nem tudom, mi az, és egy örökkévalóság
telik el, mire eljut az agyamig: elfelejtette bezárni az ajtót!
 Azonnal felpattanok. Mióta fogva tart, csupán kétszer követett el ilyen
hibát. Az elsővel nem mentem semmire. Egyrészt meg voltam bilincselve,
másrészt azonnal észrevette. A második alkalommal kiszöktem a folyosóra,
felmentem egy betonlépcsőn, és egy kóddal védett ajtóig jutottam. Onnan
visszafordultam, mert még a házban volt, és féltem, hogy meghallja a
lépteimet. Most viszont indulni készül!
Kinyitom az ajtót, végigszaladok a folyosón, majd futólépésben fel a
lépcsőn. Hallgatózom az ajtónál. Biztos vagyok benne, hogy nincs odaát. A
világító kis dobozra nézek, ahová be kell ütni a kódot. A szívem majd
kiugrik a helyéről. Ki kell találnom! A négyszögletes doboz méretéből és a
kijelző hosszából kiindulva a kód nem lehet hosszabb négy karakternél.
Mint egy telefon PIN-kódja. Találomra beütök mindenfélét: 0000#, 6666#,
9999# és így tovább. Aztán eszembe jut, hogy a négy számjegy könnyen
lehet egy dátum. Emlékszem, egy nap azt mondta nekem: „Az volt életem
legszebb napja, amikor találkoztunk.” Hánynom kellett tőle. Amit ő
találkozásnak nevez, az az a nap, amelyen elrabolt: 2005. május 28-a. Nem
fűzök hozzá sok reményt, de beütöm a 0528#-et, majd eszembe jut, hogy
Európában gyakran a napot írják a hónap elé. 2805#.
Nem talált.
Nem meglepő. Egy efféle pszichopata számára az a legszebb nap, ami
kizárólag róla szól. Egy nap, ami csak az övé. És ha egész egyszerűen a
születésnapját választotta, mint egy kisfiú? Eszembe jut valami. Egyik este,
néhány héttel az után, hogy elrabolt, egy tortával állított be hozzám: száraz
és odaégett Fekete-erdő torta volt, valami undorító krémmel bevonva. Rám
parancsolt, hogy egyem meg, hiába volt hányingerem tőle. Aztán lehúzta a
sliccét, és a „születésnapi ajándékát” várta tőlem. Ahogy ott térdeltem, az
óráján megláttam a dátumot. Július 13-a. Aztán újra hánynom kellett.
Beírom a négy számot: 1307, aztán megnyomom a kettős keresztet. Az
ajtó kinyílik. Attól félek, megáll a szívem. El sem merem hinni. Egy sötét
szobába lépek, de nem merem felgyújtani a villanyt. Az összes redőny
lehúzva. Az ablakok zárva. Csend van, csak az eső dobol a tetőn és az
ablakokon. Meg sem próbálok kiabálni. Fogalmam sincs, hol vagyok.
Nyilván egy mindentől távol eső házban (nagy ritkán megengedte, hogy
sétáljak egy kicsit a ház mögötti elkerített legelőn), de vajon Franciaország
melyik részén? Melyik város közelében?
 Arra sincs időm, hogy körbenézzek a házban, máris motorzúgást hallok.
Furcsa, de nyugodt vagyok, hiába tudom, hogy ilyen alkalom csak egyszer
adódik. A gyógyszerek eltompítják a tagjaimat és az elmémet, de nem
roskadok össze. Legalábbis most még nem. Az adrenalin és a félelem
semlegesíti a nyugtató hatását. Észreveszek valamit. Az első, amit
megláttam, amikor beléptem: egy súlyos bronzlámpa. Leveszem a
lámpaernyőt, és kihúzom a vezetéket. Elbújok az ajtó mögé, amikor hallom,
hogy közeledik. Az érzékeim fölerősödtek, hallom, ahogy fut, de továbbra
is zúg a motor. Miért? Mert megrémült. Eszébe jutott, hogy elfelejtette
bezárni az ajtót. Tudom, milyen félős. Nyugtalan. Beszari.
Nyílik az ajtó. Nyugodt vagyok. Már nem félek. Nagyon régóta várok
erre a pillanatra. Tudom, hogy csak egyetlen dobásom van. Dupla vagy
semmi. Izzad a tenyerem, de erősen szorítom a lámpát, a fejem fölé
emelem. Amikor felbukkan, teljes erőből lesújtok. A szemem lassított
felvételként érzékeli az egészet. Először meglepett arcát látom, aztán a
lámpa éles talpát, ami orrnyergen találja. Felhördül, vonásai eltorzulnak a
fájdalomtól.
Meginog, elveszti az egyensúlyát. Leteszem a fegyverem, ami újra
baromi nehéz, és átlépek a testén.

2.

Kijutottam.
Éjszaka, eső, mámor. Félelem.
Lélekszakadva futok, nem gondolok semmire. Mezítláb vagyok – egész
idő alatt hiába vártam tőle egy pár cipőt –, csak egy szűk szabadidőnadrág
van rajtam, meg egy elnyűtt hosszú ujjú póló.
Föld. Sár. A bekapcsolt fényszórókkal az út közepén álló pickup
körvonala. Elkövetek egy hibát: visszafordulok. Kieffer a sarkamban van.
Az ereimben megfagy a vér. Kinyitom az ajtót, bepattanok a kocsiba, és bár
örökkévalóságnak tűnik, végül megtalálom a központi zár kapcsolóját. A
szakadó eső függönyt von a szélvédő elé. Puff! Kieffer nagyot vert az
üvegre, gyűlölettől eltorzult arccal, tébolyult tekintettel. Próbálok nem
foglalkozni vele. A műszerfalra, majd a sebváltóra nézek. Még sosem
vezettem, de ha jól látom, ez a kocsi automata váltós. New Yorkban
nemegyszer láttam nőket tizenkét centis Jimmy Choo cipőben, hosszú
műkörömmel hatalmas Porsche Cayenne-eket vezetni. Ha nekik sikerült…
Ijedtemben felordítok. Az ablaküveg ezer darabra tört. Megáll a
szívverésem. Kieffer szerzett valahonnan egy vasrudat. Már emeli is, hogy
újra lesújtson. Előrecsúszom az ülésben, és rálépek a pedálra. A pick-up
elindul. Ablaktörlés. Egy erdei úton vagyok. Körülöttem vaksötét. Rémisztő
bozót, piszkos égbolt, fák fenyegető, fekete árnya. Óvatos vagyok. Most
nem hibázhatok. Száz méter múlva a sáros út kissé kiszélesedik. Jobbra
vagy balra? A lejtőt választom, és továbbgyorsítok. Néhány jól bevett
kanyar, és visszatér az önbizalmam. Felkapcsolom a mennyezetlámpát, és
az anyósülésen egy táskát pillantok meg. A sárga vászontáskám! Ez volt
nálam aznap, amikor elrabolt.
Nincs időm azon gondolkodni, hogy vajon hogy került ide, mert egyszer
csak motorzúgást hallok a hátam mögül. Megigazítom a visszapillantót, és
látom, hogy Kieffer motorral eredt a nyomomba. Rálépek a gázra, próbálom
lerázni, de kérlelhetetlenül közelít. Csúszós az út. Továbbgyorsítok. Újabb
kanyar. Az autó ezúttal lesodródik az útról, és egy sziklának ütközik.
Tolatni próbálok, de a pick-up megfeneklett.
Elönt a rémület. Felkapom a táskát, és kiugróm az autóból. A lábam
elmerül a latyakban. A motor néhány méterre van, mindjárt utolér. Nem
maradhatok a főúton. Irány az erdő. Futok. Futok. A gallyak összekarcolják
az arcom, a tüskék a bőrömbe mélyednek, a kövek lenyúzzák a lábamról a
bőrt, de még ennek is örülök. Futok. Néhány másodpercre szabad vagyok,
élek, és nincs ennél jobb érzés. Futok. Eggyé válók a természettel. Magam
vagyok az eső, ami áztat, az erdő, ami védelmez és elrejt, és a vér, ami
lüktet az ereimben. Futok. A fáradtság vagyok, ami lassan leterít. Sebzett
vad: menekül a vég elől.
Elvesztem a talajt a lábam alól, és több métert bukfencezem, végig
magamhoz szorítva a táskát. Egy kivilágítatlan aszfaltúira érkezem. Nincs
időm kifújni magam, már hallom a motor bőgését. Utolért. Megfordulok, és
az ellenkező irányba menekülök. Kanyar. Aztán hirtelen két vakító
fényszóró. Örült dudálás. Ütközés.
Aztán csak a feketeség. Már nem futok.

3.
 Gumicsikorgás. Leálló motor. Kinyitom a szemem.
Sötét van; sárga fénykörök a lámpaoszlopok körül. A földön fekszem,
egy parkoló távoli sarkában. Hasogat a hátam, szédülök á migréntől, és fáj a
csípőm. Vérzik a fejem. A sárga táska mellettem hever a földön.
Hol vagyok? Hogy kerültem ide?
Könnyek folynak végig az arcomon. Talán csak álmodom. Lehet, hogy
meghaltam. Megcsípem a karom, hogy felébredjek. Nem, a halál nem lehet
ilyen.
Felveszem a táskám, és belenézek. Nem hiszek a szememnek: tele van
pénzzel. Több ezer euró, inkább több tízezer. Minden olyan zavaros a
fejemben, hogy fel sem merül a kérdés, az az őrült miért vitt magával ennyi
pénzt az autójában. Az egyik oldalzsebben egy vastag, kék fedeles noteszt
találok, meg egy telefonkártyát, ami ebben a pillanatban minden pénznél
többet ér a számomra. Teszek néhány lépést az aszfalton. Egy U alakú
épület közepén vagyok. Az egyik szárny egy meglehetősen régi, palatetős,
barna téglaépület. A másik egy modern, csupa beton és üveg sokszög.
Motorzúgás, kék villogó: egy mentő fut be a parkolóba. A félelemtől
összeszorul a gyomrom. Várom, hogy mikor bukkan fel Kieffer. El kell
tűnnöm innen! De hová menjek? Az autók között lopakodva megpillantok
egy neonfeliratot: Saverne Kórház. Úgy látszik, egy kórház előtt vagyok.
De ki hozott ide és hagyott itt a hátsó udvarban? Mennyi időt töltöttem
eszméletlenül?
Megfordul a fejemben, hogy bemegyek, de végül másként döntök. Fel
kell hívnom az anyámat. Csak benne bízhatom. Majd ő megmondja, mit
tegyek.
Otthagyom a kórházat, és továbbmegyek a villákkal szegélyezett,
kétsávos úton. Egy tábla szerint már nincs messze a belváros. Sétálok. Elállt
az eső, kellemes az idő. Még mindig nem tudom, hány óra és milyen nap
van. Elmegyek egy ház előtt, a bejárati ajtó fölé előtető nyúlik, előtte pedig
ott szárad az összes családtag esőkabátja és sáros cipője. Átmászom a
kerítésen, fogok egy dzsekit és egy sportcipőt, ami az anyukáé lehet.
Majdnem jó rám – mondom magamban, két ötveneuróst halászok elő a
táskából, és bedugom őket a lábtörlő alá.
Sétálok tovább. Kába vagyok. Még mindig nem hiszem el, hogy
kiszabadultam. Attól félek, hogy egyszer csak felébredek. Csak megyek,
mint egy alvajáró. A gyógyszerektől fogytán az erőm, és tompák a
gondolataim. De megyek tovább. Nemsokára beérek Saverne-be, a
pályaudvarra. Az épület faliórája hajnali 1 óra 55 percet mutat. Kicsit odébb
egy táblán az áll: „Strasbourg 54 km”. Ezek szerint Franciaország keleti
felében vagyok. Nem lettem okosabb. Ennyi erővel lehetnék Lausanne-ban
vagy Brestben is. Minden valószerűtlen.
A tér kihalt, csak két hajléktalan alszik a kirakatok előtt. A pályaudvar
bejáratánál telefonfülke. Belépek, de nem csukom be az ajtót. Visszataszító,
fojtogató vizeletszag uralja a „koporsót”. Remegő kézzel tolom a
telefonkártyát a nyílásba. Ellenőrzőm, hogy van-e rajta egység, és
bogarászom a laminált matricát, hogy hogyan lehet külföldre telefonálni.
Hiába olvasom, nem értem, mert a fele nem látszik a bénábbnál bénább
graffitiktól: „Ez Franciaország!”, „Nelly a vén faszokat szereti”, „A tramini
győzni fog”, „Költő vagyok”, „Ha unod a szexet, egyél inkább kekszet!”
Öt perc után, a sokadik próbálkozásra vonalat kapok. Hat végtelenül
lassú csörgést kell végigvárnom, mire felveszi az anyám. Ekkor szabadulok
fel igazán:
„Anya, én vagyok az, Claire! Megszöktem, anya! Megszöktem!”
A vonal végéről azonban valaki más felel. Egy idegen nő higgadtan
közli, hogy az anyám két éve meghalt.
Először úgy érzem, hogy nem tudom befogadni az információt: az
agyam egyszerűen blokkolja. Zúg a fülem, és úgy fáj, mintha szöget
ütnének a dobhártyámba. Megcsap a vizeletszag. Letérdelek, mert hánynom
kell. De még ahhoz sincs erőm. Aztán újra elnyel a feketeség.

4.

Reggel hatkor tértem magamhoz. Bebotorkáltam a pályaudvarra, és

felültem egy párizsi vonatra.
Leroskadtam egy ülésre, homlokomat az ablaküvegnek nyomtam, és
megint elbóbiskoltam, míg a kalauz fel nem ébresztett.
„Üti okmány” híján a jegy ára mellé bírságot is kellett fizetnem. A fickó
rezzenéstelen arccal tette el a pénzt. Szerintem ő sem volt még teljesen
ébren. Ezután újra elaludtam. Zavaros rémálmok követték egymást. Csak
arra emlékszem, hogy Reims után nem sokkal a vonat megállt a semmi
közepén, és legalább másfél órát vesztegelt. Az utasok mérgelődtek a
vagonban. Szitkozódásuk a telefonfülke alpári falfirkáira emlékeztetett:
„Szar egy ország!”, „Persze kussolnak, hogy mi van!”, „Megint egy rohadt
sztrájk!”, „Mikor privatizálják már őket?”
Végül elindult a vonat, de a késés miatt csak fél tizenegykor értünk
Párizsba.
Na és most?
Az út második felében Candice Chamberlain járt az eszemben. Candice
kedves, csinos lány volt, Harlemben lakott, alig száz méterre tőlünk.
Idősebb volt, mint én, de gyakran beszélgettünk az iskolából hazafelé
menet. Jó tanuló volt, rendes lány, ki akart szabadulni a „gettóból”.
Kölcsönadott pár könyvet, okos tanácsokkal látott el, és sokszor
visszarángatott a valóságba. Aztán egy nap, nem sokkal a tizenhatodik
születésnapja után, egy fiúbandával lógott a 150. utca mögötti Baumer
Appartments lakótelepről. Nem tudom, hogy a visszafogott, óvatos lány
hogyan kevere-dett közéjük, sem azt, hogy mi történt pontosan. Annyit
tudok, hogy a csávók bezárták az egyik ház alagsorában lévő elhagyott
szeméttárolóba. Napokig fogva tartották, felváltva megerőszakolták, és két
hétbe telt, mire a rendőrök megtalálták és kiszabadították.
Néhány napos kórházi kezelés után Candice hazamehetett a szülei
házába, a 134. utcai episzkopális templom mellé. Attól fogva a sajtónak
nem lehetett megálljt parancsolni. Éjjel-nappal riporterek, fotósok és
paparazzók ostromolták a Chamberlainházat. Reggelente, iskolába menet
láttam, hogy az újságírók és operatőrök hogy veszik fel a helyi és
nemzetközi tévécsatornák számára az anyagot.
Candice apja többször kérte a sajtót, hogy tartsák tiszteletben a lánya
fájdalmát, és tűnjenek el, de hiába. Candice fekete volt, az egyik fiú fehér.
A helyiek és a politikusok megpróbálták saját céljaikra felhasználni a
tragédiát, holott szerintem puszta kegyetlenségről volt szó, nem faji
problémáról.
Tizenegy vagy tizenkét éves voltam akkor, és emlékszem, mennyire
sokkolt az eset. Mit keresett az a sok felnőtt a ház előtt? Tanult emberek!
Mit várnak attól, hogy falkába verődve tömörülnek a kerítés előtt? Mi
értelme vájkálni a múltban? Mi örömet lelnek abban, hogy ha rábukkannak
egy szomszéd vagy egy régi barát vallomására, azt szétszabdalják,
kiragadják a szövegkörnyezetből, végletekig kozmetikázott, undorító
eleggyé gyúrják, és tovább szítják vele a tüzet? „Ezt jelenti az
információszabadság” – válaszolta egy riporternő, amikor egyik este,
hazafelé menet nekiszegeztem a kérdést. De miféle információ? Az, hogy
egy kislánnyal kimondhatatlanul aljas dolgot műveltek, és a családja vele
együtt szenved? Még zaklatni is kell őket és leselkedni utánuk? Valóban
szükség van ezekre a fényképekre, amelyek csak arra jók, hogy
pletykáljanak róluk a bárokban, és hogy minden szart el lehessen adni vele
a megfélemlített lakosságnak?
És megtörtént az elkerülhetetlen. Egy reggel Chamberlain asszony vértől
vöröslő vízzel teli fürdőkádban talált rá a lánya holttestére. Candice éjszaka
felvágta az ereit. Úgy tudom, a barátnőm nem hagyott búcsúlevelet, ami
megmagyarázta volna, amit tett, de meggyőződésem, hogy akkor döntött
így, amikor rájött: sosem lesz többé normális élete. Mások szemében örökre
az a lány lesz, akit megerőszakoltak a Baumer Appartments kukái között.
Apja, Darius Chamberlain a fájdalomtól félőrülten felkapta a puskáját,
és kiment a teraszra. Megtöltötte a fegyvert, és többször belelőtt a tömegbe:
súlyosan megsebesítette az „információszabadságról” papoló újságírónőt és
megölt egy kétgyerekes operatőrt.
Attól a naptól kezdve nem voltak illúzióim. Kieffer hagyott a cellámban
pár könyvet. Az olvasás volt az egyetlen, amit az az őrült megengedett. Egy
könyvespolcon régi filozófiai és pszichológiai könyvek sorakoztak,
amelyeket az anyjától örökölt. Két éven át az olvasáson kívül nem volt más
időtöltésem, leszámítva az írást: a füzeteket azonban Kieffer azonnal
elkobozta, amint beteltek. Újra és újra elolvastam a könyveket, voltak
részek, amelyeket már fejből tudtam. „Az ember nem gyengéd, szeretetre
méltó lény” – írja Freud a Rossz közérzet a kultúrában című művében.
Bizony, ember embernek farkasa. A saját fajtájának ellensége. Az emberi
lélek mélyén erőszak, agresszivitás, halálösztön rejtőzik, és a vágy, hogy
megalázza a másikat, és uralkodjon felette.

5.

Párizs, Gare de l’Est. A mozgólépcső nem működik. Megyek fel a

lépcsőn, és kis híján magával sodor a tömeg. Szédülés környékez, de
menedékre lelek egy nagy étteremlánc személytelen kávézójában. A hely
zsúfolásig tele van, csak a pultnál tudok leülni. Korog a gyomrom. Gyorsan
kérek egy forró csokoládét és két croissant-t. Könnyek gördülnek végig az
arcomon, de igyekszem leplezni, hogy a felszolgáló észre ne vegye. Az is
épp elég, ahogy kinézek.
És most mi legyen?
Nem akarom úgy végezni, mint Candice, de tudom, hogy nekem sem
lesz többé normális életem. Az emberek szemében örökké az a lány leszek,
akit több mint két éven át fogságban tartott és megerőszakolt egy
pszichopata. Ez lesz az ismertetőjelem. Kitörölhetetlenül. Cirkuszi majom
leszek, kérdésekkel ostromolnak majd. Mit művelt magával az az örült?
Hányszor? Hogyan? Tudni akarja majd a rendőrség. A bíróság. Az
újságírók. Válaszolok, de minden válasz csak újabb kérdéseket szül. Egyre
többet és többet kérdeznek. Mindent ki kell teregetnem. Újra és újra.
Talán egy nap szerelmes leszek. Megismerek egy férfit, aki szeret,
megnevettet, tiszteletben tartja a függetlenségemet, de meg is tud védeni. Jó
érzés erre gondolni. Elképzelni a találkozásunkat, mint egy filmben. Akkor
történik majd, amikor a legkevésbé számítok rá. Legalábbis így képzelem.
De eljön az idő, amikor megtudja, ki vagyok. Kieffer áldozata. És ez
minden mást felülír. Talán ezután is szeretni fog, de már nem úgy, mint
korábban. Több együttérzéssel és szánalommal. De én nem kérek a
szánalomból. Nem akarom, hogy az emberek így nézzenek rám.
Remegek. Fázom. Már nem is érzem akkora győzelemnek és olyan
felszabadítónak a szökésemet. De erős vagyok. Mindig fel tudok állni. Túl
vagyok két pokoli éven. Nem akarok újra megfélemlített vad lenni. Eddig
egy őrült zsákmánya voltam, nem akarok a pokol egyik bugyrából a
másikba kerülni.
Leragad a szemem. Kimerültem. Az elmúlt órák fizikai és lelki
megpróbáltatásai most éreztetik hatásukat. A bárszéken ülve küzdők, hogy
ne roskadjak össze. Látom magam előtt az anyámat, és a könnyeim megint
elerednek. Nem tudom, hogyan halt meg, de érzem, hogy bizonyos
értelemben én öltem meg.
Kizökkent az idő. A fejemben néhány dolog tiszta, mások zavarosak.
Hirtelen a kávézó sarkába függesztett tévében szürreális képeket
pillantok meg. Mintha képzelődnék. Megdörzsölöm a szemem, és feszülten
figyelem a hírcsatorna bemondóját:
„Rémségek helyszíne Elzász: ma hajnalban a Saverne közelében fekvő
Petite Pierre erdőség közepén kigyulladt egy ház. Egy rendőr bejelentése
alapján a helyszínre érkező tűzoltóknak sikerült megfékezniük a lángokat,
amelyek már a közeli erdős területekre is átterjedtek. A tűz okának
feltárására nyomozást rendeltek el, a tűzoltók ugyanis legalább négy
holttestet találtak a házban, ahol Heinz Kieffer német építész lakott, aki…”
Gombócot érzek a torkomban, és nem kapok levegőt. Tünés!
Leteszek egy bankjegyet a pultra, és felállók, meg sem várva a
visszájáról. Felkapom a táskám, és kiviharzom a kávézóból.
Claire Carlyle nem létezik többé.

MOSTANTÓL VALAKI MÁS VAGYOK.

HARMADNAPON VIRRADATKOR

A JOYCE CARLYLE-ÜGY
 14
ANGEL FALLS

Kit elriaszt a víz, parton marad, a vesztes.

PIERRE DE MARBEUF

1.

Rövid volt az éjszaka.

Zaklatott, mozgalmas, szorongó álmok után reggel hatkor ébredtem. A
zuhany életet lehelt belém. Aztán behúztam a hálószoba tolóajtaját, hadd
aludjon tovább a fiam, és kiléptem a nappaliba, amelynek üvegfala a
Hudson komor vizére nézett. Kávéztam, bekapcsoltam a laptopom, és
ránéztem a telefonomra. Caradec hagyott egy üzenetet, mert nem ért el.
Megpróbáltam visszahívni, de a hangposta válaszolt. Nem aggódtam,
inkább csak bosszantott a dolog. Caradec nem volt hozzánőve a
telefonjához. Azt is kinéztem belőle, hogy Párizsban hagyta a töltőjét, és
úgy indult el Kelet-Franciaországba nyomozni.
Megittam a maradék kávét, és bevettem vele egy fájdalomcsillapítót.
Zúgott a fülem, mintha a tucatnyi kérdés, ami álmomban gyötört, szét
akarná feszíteni a koponyámat.
Ültem a képernyő előtt a hajnali világosságban, és reménykedtem, hogy
az internet segít kibogozni a szálakat. Google. Első keresés „May Soo-yun”,
a New York-i rendőrnő, aki Joyce halálának ügyében nyomozott. Néhány
kattintás, és kiderült, hogy már nem dolgozik a rendőrségen. A 2010-es
évek elején leszerelt. Azóta szóvivőként dolgozik a Transparency Project-
nél, egy hatalmas nonprofit szervezetnél, amely a bírói tévedések
áldozatainak nyújt jogi segítséget.
A Transparency honlapján egykettőre megtaláltam az e-mail-címét, és
találkozót kértem tőle. Hogy felfrissítsem az emlékezetét, nagyvonalakban
vázoltam a Joyce Carlyle-ügyet, amellyel kilenc évvel korábban
foglalkozott. Nem számítottam gyors válaszra – azt tartottam a
legvalószínűbbnek, hogy nem is fog válaszolni –, de ezzel akartam kezdeni.
 Következő keresés: The New York Héráid. Ennél az újságnál dolgozott
Florence Gallo, az újságírónő, akit Joyce a jelek szerint néhány nappal
Claire elrablása után megkeresett. Újabb meglepetés: a napilap már nem
létezik. Az írott sajtó válságának következtében 2009-ben eltűnt az
újságosstandokról. A lap az 1970-es években élte aranykorát, de később
egyre jobban eladósodott. Hiába a többszöri átszervezés, a reklámpiaci
nehézségek olyan súlyosan érintették, hogy tönkrement.
Az újság honlapjára kattintva azonban kiderült, hogy a weboldal még
működik, lehet böngészni az archívumban, de már nem töltenek fel új
cikkeket. Egykori főszerkesztője, Alán Bridges és néhány újságíró azóta
elindított egy pure player híroldalt. A kizárólag előfizetésekből fenntartott
#WinterSun a francia Mediapart-hoz hasonlóan politikai oknyomozó
cikkeket publikált. Jobban belegondolva már hallottam Alán Bridgesről és
az oldaláról, amikor a Snowden-ügy kapcsán a #WinterSun leleplező
anyagokat közölt az NSA által folytatott tömeges megfigyelésekről.
Beütöttem Florence Gallo nevét a Héráid keresőjébe, hogy lássam,
milyen ügyekben nyomozott a Joyce gyűjteményében szereplő cikkek után.
Az utolsó találattól kővé dermedtem. Az újságírónő meghalt.

2.

A Héráid online archívumában egy 2005. június 27-i rövid cikk

tudósított Florence haláláról:
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy barátunk és kollégánk,
Florence Gallo halálos balesetet szenvedett bázisugrás
közben.
Florence huszonkilenc éves volt. A munkájának élt, az
újságírás volt a mindene. Örökké emlékezni fogunk
lelkesedésére, vidámságára, szilárd jellemére, csalhatatlan
ösztönére és elszántságára, amelyek különleges nővé és
remek újságíróvá tették.
Az egész szerkesztőség gyászolja. Őszinte részvétünk a
családjának és a szeretteinek.

A cikk mellett egy észbontó kép szerepelt. Napszőke haj és magabiztos

fiatalság: Florence combig érő csizmában és bőrsortban pózolt a motorján.
Kiköpött Brigitte Bardot az 1960-as évek végén, a Harley Davidson- és
Roger Vivier-időszakban.
 Sokkolt a hír. Már-már azt hittem, hogy végre találok valakit, aki
segíthet, és kiderül, hogy meghalt.
Ittam még egy kávét, és közben csak úgy kavarogtak a gondolataim.
Visszaültem a képernyő elé, és egyszerre több böngészőablakot is
megnyitottam. Éreztem, hogy az információ ott lapul valahol, néhány
kattintásnyira.
Első lépésként összegyűjtöttem minden fellelhető információt Florence
Gallóról, hogy nagy vonalakban megismerjem az újságírónő életrajzát. A
svájci állampolgárságú Florence korán kapcsolatba került a hírekkel.
Édesapja sportriporter volt a Matin-nél, édesanyja pedig hosszú ideig
kulturális műsort vezetett a svájci RTS csatornán. Genfben járt
középiskolába, majd tizenkilenc éves korától több szerkesztőségben is volt
gyakornok, köztük Vaud kanton regionális napilapjánál, a 24 heures-né.
Ezzel párhuzamosan elvégezte a francia-svájci újságíró-iskola, a CRFJ
képzését. 2002-ben egy évig Londonban dolgozott az üzleti-pénzügyi
Bloomberg TV-nél, majd az Atlanti-óceán túlpartjára költözött, és New
Yorkban először a France-Amérique, az Egyesült Államok francia nyelvű
lapjának dolgozott, 2004-ben pedig csatlakozott a The New York Héráid
szerkesztőségéhez.
Második ablak. Google képkereső. Az interneten talált összes fénykép
csinos, sportos, egészséges nőnek mutatta Florence-t, aki mindig
mosolygott. Természetes szépség volt, egy jó modorú, rokonszenves fiatal
nő. Kicsit olyan, mint a cikkek, amiket írt. Több tucatot letöltöt-tem: volt
köztük portré, háttércikk, valamint politikával, szociális kérdésekkel és
társadalmi problémákkal foglalkozó riport. Semmi hatásvadászat, csak
pontosság. Olvasmányosan és kiegyensúlyozottan írt. Elfogulatlanul,
cinizmus nélkül. Megvolt benne a jóakarat, de nem volt elnéző. Cikkeiből
egy kaleidoszkópszerű New York rajzolódott ki. Egy olykor zavarodott és
megtorpant amerikai társadalomé, amely azonban bizakodással tekintett a
jövő felé. És ami a legfontosabb: Florence-nak tagadhatatlanul jó érzéke
volt az emberekhez. Empátiával közelített az alanyai felé, éppúgy, mint
némely regényíró a hőseihez.
A cikkeit olvasva azon töprengtem, milyen kapcsolat fűzhette Joyce-
hoz. Hogyan ismerkedtek meg? Florence kereste fel Joyce-t, vagy fordítva?
Valami azt súgta, hogy inkább az utóbbi történhetett. A lánya elrablása után
Joyce egyre kevesebb esélyt látott rá, hogy élve viszontlátja, ezért a
sajtóhoz fordult segítségért. Mi járhatott a fejében? Egyelőre nem tudtam,
de fogadni mertem volna, hogy egész egyszerűen megkereste azt, akinek
szerette az írásait.
Új weboldal. A végére tartogattam azt, ami egyből szemet szúrt. A
legfelkavaróbb tényt: Florence halálának időpontja olyan közel esett Joyce-
éhoz, hogy aligha véletlen egybeesésről van szó. Nekiálltam a kutatásnak,
előre félve, hogy mit találok. Már nem csak a szerelmem eltűnéséről vagy
elrablásáról volt szó. Egy megoldatlan gyilkosságsorozat ügyében
nyomoztam: Joyce, Florence és még ki tudja, hányán…
Az interneten rábukkantam egy tudósításra Florence Gallo haláláról.
Egy virginiai lapban, a Lafayette Tribune-ben jelent meg:
HÍREK

Tegnap, június 26-án, vasárnap reggel holtan találtak egy

fiatal nőt a nyugat-virginiai Silver River Bridge Park
területén. A park vezetősége szerint az áldozat – Florence
Gallo New York-i újságírónő – valószínűleg egy sikertelen
bázisugrás következtében vesztette életét. Az extrém
ejtőernyős ugrásnak ezt a fajtáját nem repülőgépről, hanem
egy fix pontról hajtják végre.
A sportoló holttestére kirándulók találtak rá a folyópart
közelében, ők értesítették a hatóságokat. Florence Gallo
jól ismerte a környéket, és tapasztalt ugró volt. Korábban
több sikeres ugrást végrehajtott az acélszerkezetű hídról,
például a „Bridge Day” fesztivál bázisugró-bemutatóján.
Ezúttal egyedül ugrott, olyan időpontban, amikor a park
szabályai ezt tiltják. A nyomozást a Fayette megyei
seriffhivatalra bízták. Az ügyet jelen pillanatban
balesetként kezelik. Az előzetes vizsgálatok szerint
Florence Gallo bázisugró ernyője – eddig ismeretlen okból –
nem nyílt ki.

Megnéztem pár fotót a hídról. A Silver River híd az extrémsportolók

kedvelt helye volt. Az Appalache-hegységben található, lenyűgöző
acélszerkezet több mint háromszáz méterrel magasodik a folyó fölé. Kiráz a
hideg, ha belegondolok, hogy innen valaki ejtőernyővel leugrik.
A híd hosszú évekig a környék büszkesége volt, mígnem a sorozatos
biztonsági riasztások miatt az 1990-es évek közepén lezárták a forgalom
elől. Ennek ellenére folyamatosan karbantartották, és továbbra is
használhatták a kirándulók meg a Silver River Park látogatói. A hídról
engedélyezték a bázisugrást, de csak szigorú szabályok és különleges
óvintézkedések megtartásával, amit a jelek szerint Florence Gallo nem vett
figyelembe.
Utánanéztem az archívumban, hogy a nyomozás jutott-e valamilyen
eredményre, de nem találtam semmit. Újabb oldalt nyitottam, és
átnavigáltam a #WinterSun oldalára. Egy űrlap kitöltésével üzenetet lehetett
küldeni a főszerkesztőnek, Alán Bridgesnek. Nem vártam tőle sokat, de
próba szerencse alapon kértem hozzá egy időpontot, hogy beszélhessünk
Florence Gallóról.
Éppen elment az üzenet, amikor megszólalt a telefonom. Alexandre volt
az. New Yorkban 9 óra 30 volt, ami francia idő szerint 15 óra 30.
– Szia, Alex!
– Szia, kuzin! Van pár percem, úgyhogy gyorsan felhívtalak.
– Kedves tőled! Jó híreid vannak?
A vonal másik végéről sóhajtás hallatszott.
– Sajnos nem. Megtörtént, amitől tartottunk. Hajnalban vérömlenyt
diagnosztizáltunk Clotilde Blondelnél.
– A rohadt életbe…
– Azonnal megoperáltuk, mert az elhelyezkedése és a kiterjedése is
aggasztó volt. A műtét jól sikerült, de légzési elégtelenség lépett fel. A
barátod azóta kómában van.
– Figyelemmel kíséred az állapotát?
– Számíthatsz rám!
Alighogy befejeztük, láttam, hogy két új e-mailem érkezett. May Soo-
yun és Alán Bridges készek találkozni velem. Megbeszéltem egy-egy
időpontot délelőttre. Vajon minek köszönhetem, hogy ilyen gyorsan
válaszoltak? Alapjában véve egyik közéleti szereplőnek sem volt oka, hogy
segítsen. Azt, hogy mégis így tettek, egyedül az magyarázhatja, hogy
kíváncsiak, én mit tudok az ügyről…
9 óra 30 perc. A fiam a jelek szerint befejezte a lustálkodást. Boldogan
hallgattam a tolóajtó túloldaláról kiszűrődő, szórakoztató csacsogást. Théo
a maga módján adta elő a Get Backet a Beatlestől, ami két hete a kedvenc
zenéje. Eltoltam az ajtószárnyakat, rámosolyogtam, és felhívtam a
recepciót, bébiszittert kértem. Théo határozottan jó formában volt,
átnyargalt a Papaoutai házi verziójára. A következő fél órában csak vele
foglalkoztam: fürdés, nagygenerál szappannal, pelenka, body,
levendulaillatú tiszta ruhák.
– Kész, kész!
Ez a két lábon járó nassológép már talpon is volt, és szemet vetett egy
doboz Oreóra a minibár melletti kosárkában.
– Nem, nem, most nincs keksz. Most a cumisüveg jön. Gyere, majd lenn
megisszuk!
– Gyeje, lenn – mondta utánam.
Bepakoltam egy táskába minden holminkat, és mielőtt bezártam az ajtót,
gondolatban végigfutottam a legfontosabb dolgok listáján: Fifi, cumisüveg,
partedli, mesekönyv, kisautó, tartalék pelenka, törlőkendő, papírtörlő,
zsírkréta, színező.
Megnyugodva léptem ki a folyosóra. Beszálltunk a liftbe, amikor. ..
„Apa, cumi.” Nem hiszem el, az a rohadt cumi ott maradt.
– Előbb is szólhattál volna…
Sértődött arc. Krokodilkönnyek. De engem nem hatott meg.
– Jól van, elég a cirkuszból!
Irány a szoba, öt percen át kerestem a cumit (az ágy alá gurult, és csupa
por lett), lemostam, gyanús szag terjengett, csekkoltam, csakugyan
merénylet történt, megint tisztába tettem, addigra megéhezett, világvége,
bűntudat, véget nem érő egyezkedés. És közben telt az idő. Újra a liftben
voltunk. Megfésülködtünk a tükörben. Először én, aztán ő. Egy mosoly, és
megint minden rendben volt. Mi ketten: ő meg én.
Amikor a lift megállt a hallban, tíz óra is elmúlt. Ugyanebben a percben,
az előcsarnok túloldalán, a hotel súlyos ajtajában egy termetes alak jelent
meg. Théo arca felragyogott:
– Má’k, Má’k! – mutogatott a hall közepére.
Megfordultam, és muszáj volt megdörzsölnöm a szemem, mert alig
hittem, amit láttam. Micsoda megkönnyebbülés: Marc Caradec itt van New
Yorkban!

3.

– Esett, mintha dézsából öntenék. Egyedül voltam az autóban, a

zsákutca szélén mindenfelé fülig érő dudva. Egy sötét alak ugrott ki az
előttem álló terepjáróból, sörétes puskával a kezében, és elindult felém.
 Marckal fél órája ültünk le az egyik asztalhoz a hotel belső udvarán.
Átbeszéltük, hogy ki mit tudott meg. Az információk egybevágtak, nem
várt módon kiegészítették egymást, és egyre drámaibb fényben tüntették fel
Claire és az édesanyja múltját.
– A férfi rám fogta a fegyvert – folytatta Marc. – Ahogy közelebb ért a
fényszórókhoz, már tisztán láttam. Nem szokványos alkat: zömök, vállas
férfi hosszú, rozsdabarna hajjal és dús szakállal. Három méterre lehetett
tőlem, ujját a ravaszon tartotta.
Feszülten figyeltem Caradec minden szavát, de ő elhallgatott, hogy
megtörölje Théo száját. A fiam az etetőszékben ülve figyelmesen hallgatta a
beszélgetésünket, miközben ricottás kenyeret majszolt.
– Elsütötte a fegyvert, és a szélvédőm ripityára tört – folytatta Marc. –
Éreztem, ahogy a golyó néhány milliméterre süvít el a halántékom mellett.
– És aztán?
A székembe roskadva, elképedve hallgattam, hogy mivé fajult a
nyomozásunk.
– Gondolhatod – vonta meg a vállát Caradec –, nem vártam meg, míg
még egyszer rám lő. Ijedtemben lebuktam a kormány alá. A lövéstől kinyílt
a kesztyűtartó, és a pisztolyom leesett a földre. Felkaptam, és lőttem. Csak
egyikünk maradhatott életben, és ezúttal mellém szegődött a szerencse.
Míg nekem a hideg szaladgált a gerincemen, Marcot szemlátomást nem
dúlta fel a kaland. De elég jól ismertem, hogy tudjam: a kemény külső
érzékeny és aggódó férfit rejt, aki tisztában van az élet törékenységével.
– Csupi! Csupi!
A fülig ricottás Théo a mesekönyvét követelte.
Megkerestem a Tchoupi rosszalkodikot a táskában, és odaadtam neki.
Elképedve hallgattam tovább Caradec beszámolóját:
– Ismertem azt a fickót régebbről. Zsaru volt. Akkoriban az
Ifjúságvédelmen dolgozott, ahol mindenki csak „Favágónak” hívta, de az
igazi neve Stéphane Lacoste.
Összeszorult a torkom. Nem tudtam elhinni, hogy Caradec megölt egy
embert. Rémisztő volt látni, mit indítottam el. Hihetetlen, hogy az egész egy
veszekedéssel indult. Egy veszekedéssel, amit én provokáltam ki.
Egyszerűen azért, mert féltékeny voltam. Mert gyanakodtam annak a nőnek
a múltjával kapcsolatban, akit feleségül készültem venni.
Marc visszarántott a valóságba:
 – Átkutattam az autót meg a fickó ruháit, de semmit sem találtam.
Semmit, ami elvezetne Claire-hez. Semmi nyomot. Lacoste óvatos volt,
még telefont sem hozott magával.
– A rohadt életbe, Marc, a zsaruk rá fognak jönni, hogy te voltál!
Marc nemet intett a fejével.
– Nem hinném. Először is hiába keresik majd a töltényt, mert nálam van.
Aztán meg a holttestet betettem a volán mögé, és szép, nagy tüzet
gyújtottam. A verda lopott, ebben biztos vagyok. Stéphane Lacoste-ból
pedig csak egy megégett holttest marad. Egyedül a fogai alapján tudják
majd azonosítani, az pedig nem megy egyik percről a másikra.
– És a te autód?
– Na igen, az volt a problémásabb. Nem mehettem messzire betört
szélvédővel. Óvatosan elgurultam a tíz kilométerre lévő Chálons-en-
Champagne-ba. Ott megfújtam egy kocsit az ősrégi kábeles módszerrel.
Ránézésre egy tragacs: egy 1994-es Renault Super 5. Gondoltad volna,
hogy van még belőle? Jó, ha kétszáz eurót megadnak érte…
– De meg fogják találni a Rangé Rovert.
– Nyugi, megkértem egy autószerelő haveromat, hogy jöjjön el érte.
Mostanra már Párizsban pofozzák helyre a járgányt.
Lehunytam a szemem, úgy próbáltam koncentrálni.
– Mit gondolsz, az a rendőr, az a Stéphane Lacoste, hogyan kapcsolódik
Claire eltűnéséhez?
Marc elővette a zsebéből a jegyzetfüzetét, és fellapozta.
– Bevallom, erről fogalmam sincs. A repülőtérről telefonáltam párat,
hogy képbe kerüljek Lacoste pályafutását illetően. Kezdetben a Szervezett
Bűnözésen volt Orléans-ban, utána került az Ifjúságvédelemhez, majd a
Versailles-i Bűnügyi Rendőrségre. Mindig egy másik zsaru, Richard Angeli
százados után ment. Az egyik volt kollégám szerint Angeli be akarta
nyomni Lacoste-ot a BRI-hez, de nem felelt meg a követelményeknek.
Fészkelődni kezdtem a széken.
– Richard Angeli? Várj csak… Hallottam valahol ezt a nevet nem is
olyan rég!
De hiába kutattam az emlékezetemben, az agyam üresjáraton pörgött.
– Milyen összefüggésben?
– Hát épp ez az, nem emlékszem. De eszembe fog jutni. Te nem
ismered?
 – Nem, nem hallottam róla. De ha jól értettem, a fickó fényes karriert
futott be. Még nincs negyvenéves, de már ódákat zengenek a szolgálati
érdemeiről. Jó zsarunak kell lennie. Az ember nem véletlenül kerül a
Szervezett Bűnözés Elleni Osztály élére, főleg az ő…
Felpattantam a székből, és izgatottan kaptam ki a fiam kezéből a
mesekönyvet.
A meglepett Théo sírva keresett vigaszt Marénál. Lázasan lapoztam, míg
meg nem találtam, amit a repülőtér felé lejegyeztem.
– Tudom, ki az a Richard Angeli! – kiáltottam, és Maré orra alá dugtam
a könyvet. – Mariéne Delatour pasija. A bor-deaux-i gyilkossági csoport
ígéretes fiatalembere, aki 2005-ben a Carlyle-ügyön dolgozott.
– És ha ő volt az?
– Ki?
– A nyomozó, akit Joyce titokban felfogadott. Kapóra jöhetett neki az
ügyön dolgozó francia rendőr, hogy első kézből jusson információkhoz, és
külön nyomozást folytathasson.
Volt valami abban, amit Marc mondott. Próbáltam elképzelni, hogy
Joyce titokban megbízza az ígéretes fiatal rendőrt. De vajon kin keresztül?
És ha akkoriban eredménytelenül zárult a nyomozás, most hogy került elő a
semmiből Angeli és a jobbkeze, Stéphane Lacoste?
– Hello, Theo, how are you, adorable young boy? (Szia, Théo, hogy van
ma ez az elragadó kisfiú?)
Felnéztem. Marieke, a fiam bébiszittere megérkezett az udvarra.
Szokásos mesterkéltségével, testhez simuló, csipkés ruhájában mintha most
lépett volna le afashion week egyik divatbemutatójának kifutójáról.
Théo máris jókedvre derült. Huncut mosollyal az arcán kokettált a német
szépséggel.
Az órámra néztem, és felálltam. Ideje volt elindulnom a találkozóra Alán
Bridgesszel.
 15
A JOYCE CARLYLE-ÜGY

Ha még jobban szeret, fájdalmam írja az.

GEORGE SAND

1.

A #WinterSun székhelye egy egész emeletet elfoglalt a Flatiron

Buildingben, a jellegzetes formájú, híres New York-i Vasalóházban. A
mészkő homlokzat oszlopdíszei ráadásul még egy görög templomhoz is
hasonlatossá tették az építményt.
A #WinterSun irodái úgy néztek ki belülről, mint amikor egy jól menő
startup nem sajnálja a pénzt egy trendi lakberendezőre. Az összes falat
kivették, és egy nagy, egyterű irodát alakítottak ki rendhagyó közösségi
terekkel. Törtfehér tömörfa parketta futott a faasztalok, bárszékek, alacsony
kanapék és színes Eames székek között.
Az iroda közepén lévő pult mögött egy barista kapucsínó-kat készített.
Kicsit távolabb néhány munkatárs egy pingpong-és egy csocsóasztalnál
mérte össze erejét. Az átlagéletkor huszonöt év lehetett. Olyanok is voltak,
akiket érettségizőknek néztem volna. Sokféle stílus képviseltette magát. A
férfiaknál a szakállas hipszterektől a Zuckerberg-klónokig, a nőknél pedig a
williamsburgi turkálókból öltözködő, bőrdzsekis, tarka tavaszi ruhás
lányoktól a nemzetközi bloggerek diktálta, kifinomultabb stílust követőkig.
Az egész társaság mobiltelefonnal a kezében, térdén laptoppal kütyüzött,
miközben nagy salátástálakból mindenféle csírát és kelkáposztachipset
ropogtatott. Ámulat: a valóságnál nincs karikatúraszerűbb.
– Ne haragudjanak, hogy megvárakoztattam magukat! Itt három napja
bolondokháza van.
Alán Bridges hibátlan franciasággal fogadott bennünket.
Üdvözöltem, és bemutattam Caradecet mint egykori kiváló rendőrt, aki
segít nekem.
– Nagyon szeretem Franciaországot – jelentette ki Alán, a kezét nyújtva.
– Húszéves koromban egy évig Aix-en-Provence-ban tanultam. Mintha ezer
éve volna! Giscard akkor lett köztársasági elnök, képzelhetik…
A #WinterSun energikus, hatvanas főszerkesztője fehér inget, világos
vászonnadrágot, könnyű tweedzakót és bőr sportcipőt viselt. Megtermett
alakjával, kellemes hangjával és vitathatatlan karizmájával színész
névrokonára, Jeff Bridgesre hasonlított. Ami azért érdekes, mert olvastam
az interneten, hogy Alán Kowalkowskiként született, és tizenhét évesen
vette fel ezt a nevet, amikor írni kezdett az egyetemi lapba.
– Kérem, kövessenek! – lépett be az emelet egyetlen zárható
helyiségébe.
Valahányszor New Yorkban jártam, és elmentem a Flatiron előtt, azon
töprengtem, milyen lehet belülről ez a rendkívüli felhőkarcoló. Nem kellett
csalódnom. Bridges hosszú, háromszögletű irodájából lenyűgöző kilátás
nyílt a Broadwayre, az Ötödik sugárútra és a Madison Square Parkra.
– Foglaljanak helyet! – mondta. – Még elintézek egy gyors telefont, ha
megengedik. Kicsit felpörögtek az események a pártkongresszus miatt.
Lehetetlen volt nem észrevenni. A Republikánus Párt a minnesotai
hurrikánveszély miatt kénytelen volt New Yorkban megrendezni az
eredetileg Minneapolisba szervezett elnökjelölő pártgyűlését. Az esemény
két napja kezdődött a Madi-son Square Gardenben, és ma este a győztes
elnökjelölt, Tad Copeland beszédével zárul.
A falra szerelt három síkképernyős tévén elnémítva mentek a hírek, és
fel-feltűntek a párt nagyjai: Jeb Bush, Carly Fiorina, Ted Cruz, Chris
Christie, Tad Copeland.
Bridges íróasztalára pillantottam – tulajdonképpen egy régi, patinás,
tömörfa ajtó volt két bakra fektetve –, és észrevettem a saját Wikipédia-
szócikkemet, amit az újságíró kimásolt, és kimerítő jegyzetekkel látott el.
Mialatt Bridges telefonon próbált exkluzív interjút kérni a republikánus
elnökjelölttől, zavartalanul körbenézhettem az irodában.
A szoba berendezése egyedi volt, egyaránt merített a buddhizmus és a
taoizmus szelleméből. Egyszerűség, alázat, múlandóság: érződött, hogy a
japán esztétika, a vabi-szabi elvei vezették a megálmodóját.
Egy rusztikus polcon álló, minimalista képkeretben fénykép: Bridges és
Florence Gallo kéz a kézben a Battery Parkban. Ez volt az egyetlen fénykép
az irodában. Hát persze! Florence és Alán szeretők voltak! Ez az oka, hogy
a főszerkesztő fogadott. A fénykép arról tanúskodott, hogy szerette
Florence-t, és talán még most is mindennap eszébe jut.
 Az ilyen szívet tépő képek mindig eszembe juttatták, hogy sokáig
gyűlöltem a fényképezőgépeket, a kegyetlen masinákat, amelyek
nosztalgiát ébresztenek az emberben. Ezernyi csalóka kattintás, mind egy-
egy pillanatot őriz, amelyből már tovatűnt minden természetesség. Vagy,
ami még rosszabb: akár egy két elsütőbillentyűs puska, csak később,
gyakran évek múlva talál el, de akkor szíven üt. Mert sokakban mindent
elhomályosít a múlt, az elvesztett ártatlanság, az eltemetett szerelem.
Semmibe nem remeg bele jobban a gyomrunk, mint az elszalasztott
lehetőségek emlékébe és a boldogság illatába, amit hagytunk elillanni.
Ezért jelentett számomra akkora boldogságot az apaság. A gyerek a
nosztalgia és a megkopott frissesség ellenszere. Ha az ember egyszer
szülővé vált, nem veszhet el a sötét múltban, a jövő felé kell tekintenie. A
gyermeke jövője fontosabb lesz a szemében, mint a saját múltja, ö a záloga
annak, hogy a múlt sosem győzedelmeskedhet többé a jövő felett.

2.

– Rendelkezzenek velem – mondta Bridges, miután befejezte a hívást. –

Érdeklődéssel olvastam a levelét, Barthélémy úr, de voltaképpen nem derült
ki számomra, hogy pontosan mire kíváncsi Florence Gallóval kapcsolatban.
Kevés volt az időnk, nem kerülgettem a forró kását.
– Sosem gondolt arra, hogy Florence balesetét megrendezték?
Az újságíró összeráncolta a homlokát, Caradec pedig rátett még egy
lapáttal:
– Nem jutott eszébe, hogy Florence-t esetleg meggyilkolták? Bridges
döbbenten ingatta a fejét.
– Soha meg sem fordult a fejemben. Úgy tudom, a nyomozás
egyértelműen bizonyította, hogy baleset történt. Florence gyakran járt oda
ugrani, amikor szomorú volt, és ki akarta szellőztetni a fejét. Az autóját
megtalálták a parkban, nem messze a hídtól.
– Csupán balszerencse, hogy nem nyílt ki az ernyője?
– Ugyan már! Nem vagyok profi bázisugró, de ebben a sportban
előfordulnak ilyen balesetek. Ráadásul ha valakit meg akarnak ölni, vannak
kézenfekvőbb módszerek, mint lelökni egy hídról egy isten háta mögötti
helyen, Virginiában, nem?
– Voltak Florence-nak ellenségei?
 – Akik készek lettek volna megölni? Tudtommal nem.
– Emlékszik, hogy min dolgozott akkoriban?
– Nem, de biztos nem valami nagy ügyön.
– Florence nem a szenzációkra hajtott?
– Nem mondanám. Inkább a szenzációk találták meg őt. Mert megvolt
benne a meggyőzőképesség és a belátás is. Florence nem mindennapi ember
volt. Intelligens, független, a végletekig empatikus, és az etika nem volt
számára üres frázis. Megvolt benne az elegancia, ami ritka ebben a
műfajban: old schoolnak számít, elszállt felette az idő.
Egy kis ideig várt, aztán a képre nézett. Csillogott a szeme. Látta, hogy
észrevettük, és nem is próbálta leplezni a fájdalmát.
– Őszinte leszek magukkal, és egyébként sem titok senki előtt. Szerettük
egymást Florence-szal. – Sóhajtott. Tíz másodperc alatt tíz évet öregedett. –
Nehéz időszak volt. A feleségem, Carrie nyolc hónapos terhes volt, és volt
egy négyéves lányunk. Tartsanak szar alaknak, nem bánom, így történt.
Szerettem Florence-t, és kész voltam elhagyni érte a terhes feleségemet.
Ő volt az a nő, akire egész életemben vártam. Végre megtaláltam. Csak
sajnos nem a legjobb pillanatban…
Együttéreztem Bridgesszel. Tekintetében újra fellobbant a tűz. Olyan
elevenen élhetett benne Florence emléke, hogy nem kellett sok, hogy a
felszínre törjön.
– Mondja, Barthélémy úr, miért érdekli Florence? – kérdezte újra.
Már válaszra nyitottam a szám, de Caradec tekintete belém fojtotta a
szót. Igaza volt. Bridges dörzsölt újságíró, egy csapat oknyomozó
kollégával körülvéve. Elég egy elszólás, és Claire titkának annyi. Ezért
alaposan átgondoltam, hogyan fogalmazzak, mielőtt válaszoltam:
– Alapos okunk van feltételezni, hogy Florence Gallo halálát előre
kitervelték.
Alán Bridges nagyot sóhajtott.
– Uraim, azt hiszem, eleget szórakoztunk. Ebben a szakmában úgy
tartjuk, hogy információt információért cserébe. Én elmondtam, amit tudok.
Most maguk jönnek. Mi van a tarsolyukban?
– Tudjuk, hogy mi után nyomozott Florence, amikor meghalt.
A főszerkesztőnek akaratlanul ökölbe szorult a keze, olyan erősen, hogy
a körmei belemélyedtek a bőrébe. Érdekelte a hír, hiába is próbálta leplezni.
Marc érezte, hogy ezt a javunkra fordíthatjuk.
 – Tudja, Alán, ugyanazon az oldalon állunk – jegyezte meg.
– Mindannyian az igazságot keressük.
– Mégis miféle igazságról beszélnek, az ég szerelmére?
– Eljutunk oda is, de mindenekelőtt engedjen meg egy utolsó kérdést!
Az imént azt mondta, hogy Florence gyakran járt ugrani, ha nem volt jó
passzban.
– Igen.
– Miből gondolja, hogy azon a hétvégén is bántotta őt valami?
Újabb sóhaj. Ezúttal az emlékek nem is fájdalmasak, hanem kínzóak
voltak.
– Pénteken, két nappal Florence halála előtt a feleségem rájött, hogy
viszonyunk van. Carrie, akinek már nem volt sok hátra a szülésig, kora
délelőtt megjelent az irodában, dühtől tajtékozva. Ordítozott velem az
összes alkalmazott előtt. Azt mondta, hogy porig aláztam, és a szemem
láttára fogja felvágni az ereit. Amikor észrevette Florence-t, nekitámadt,
felborította az íróasztalát, a számítógépét pedig a falhoz vágta. De
megerőltette magát, rosszul lett, és kórházba kellett vinni, ahol idő előtt
megszült.
Elképedve hallgattam a történetet. Bárki életében előfordulhat, hogy
összeomlik: az érzelmek égő gyufaszálként lobbannak fel egy kiszáradt
erdő közepén. Tűzvész, amely mindent feléget, amit biztosnak hittünk.
Megsemmisülünk vagy újjászületünk általa.
– Mikor beszélt utoljára Florence-szal?
Caradec tovább ütötte a vasat. A kikérdezés otthonos terep volt a
számára, és kiismerte Bridgest.
– Másnap üzenetet hagyott a rögzítőmön. De én csak este vettem észre.
– Mi volt benne?
A főszerkesztő néhány pillanatra elgondolkodott.
– „Küldtem neked egy e-mailt, Alán. Készíts másolatot a csatolt fájlról!
Nem fogsz hinni a fülednek! Hívj vissza!”
Marc rám nézett. Valami fontos dologra bukkantunk, ez már biztos.
Bridges folytatta:
– Ahogy már mondtam, a szombat délutánt a kórházban töltöttem, ahol a
feleségem szült. Képzelheti, milyen állapotban voltunk. Azért megnéztem
az e-mailemet, de nem volt semmi Florence-tól. Sem a személyes, sem a
munkahelyi levelek közt. A levélszemét között sem. Az üzenete kétértelmű
volt, azt sem tudtam, hogy a kapcsolatunkra vonatkozik vagy a munkára.
– Azért izgatta a dolog, nem?
– De, persze. Este leléptem a kórházból, és elmentem Florence lakására
a Lower East Side-on, de nem volt otthon. Megnéztem a ház mögötti
zsákutcát, ahol parkolni szokott, de a kis Lexust sehol sem láttam.
Egy vörös hajú újságírónö kopogott az üvegajtón, és belépett az irodába.
– Tad Copeland beleegyezett! – kiáltotta, és Bridges felé fordította a
kezében tartott laptop képernyőjét. – Miénk az első exkluzív interjú: csak
maguk ketten, holnap reggel, egy kosárlabdapályán, a Columbus Park
közelében. Ami remek, de nem fogja azt sugallni, hogy mellette állunk?
– Bízz bennem, Cross! A megfelelő kérdéseket fogom feltenni –
válaszolta a főszerkesztő.
Bridges megvárta, míg a beosztottja kimegy, csak aztán merült vissza a
múltba.
– Florence halálhíre olyan volt, mint egy cunami. Elváltam, a feleségem
pedig megbízott egy gátlástalan ügyvédet, aki a gatyát is leperelte rólam, és
elintézte, hogy csak nagy ritkán láthassam a gyerekeimet. A munka is
pokollá vált: nem volt időm az újságírással foglalkozni, helyette sorra ki
kellett rúgnom az embereket, míg végül 2009-ben csődöt jelentettünk.
Életem egyik legsötétebb időszaka volt.
Caradec nem tágított:
– Más úton-módon nem próbálta megtalálni Florence levelét?
– Egy darabig eszembe sem jutott az üzenet. Később ránéztem Florence
munkahelyi levelezésére, de ott sem találtam semmit. Akkoriban történt,
hogy az újságot hekkertámadás érte. A magán-e-mail-fiókomba is betörtek.
Hatalmas káosz volt.
– És ez nem tett bogarat a fülébe?
– Az igazat megvallva a fenyegetések és a kalózkodás mindennaposak
voltak nálunk. A The New York Héráid haladó szellemű lap volt. George W.
Bush elnökségének utolsó két évében jártunk. Folyamatosan a héják ellen
harcoltunk, és próbáltuk leleplezni a kormány hazugságait. így aztán…
– Gondolja, hogy a hekkertámadás politikai körökhöz köthető?
– Nem feltétlenül. Bőven akadtak ellenségeink: a fegyverpártiak, az
abortuszellenesek, a melegházasság-ellenesek, a bevándorlásellenesek, a
libertáriusok… szóval a fél Egyesült Államok.
 – És Florence gépén sem talált semmit?
– Az a baj, hogy nem tudtam, melyiket használta, miután a feleségem
összetörte az övét.
– Florence általában melyik e-mail-címére írt?
– Miután közel kerültünk egymáshoz, áttért a magán-e-mail-címemre,
amit a mai napig használok.
Zakózsebéből kivett egy névjegykártyát, és elérhetőségei mellé tollal
odafirkantotta: alan.kowalkowski@att.net.
– A Bridges nem az igazi nevem, de ezt használom, amióta írni kezdtem.
Jobban hangzott, és a lányoknak is jobban tetszett… – Elrévedt egy
pillanatra tovatűnt fiatalságán, majd visszatért a jelenbe. – Most maguk
jönnek! Min dolgozott Florence, amikor meghalt?
Átvettem a szót:
– Néhány nappal a baleset előtt Florence kapcsolatba lépett egy Joyce
Carlyle nevű nővel.
Bridges felírta a nevet az előtte heverő noteszbe. Én pedig folytattam:
– A nő lányát elrabolta egy szexuális ragadozó Franciaországban, nem
rémlik az eset?
Megrázta a fejét, az arcára pedig csalódottság ült ki.
– Nem emlékszem. De nem igazán értem, hogy ennek a szomorú
történetnek mi köze a…
– Néhány órával Florence előtt Joyce Carlyle is meghalt – vágtam a
szavába.
Tekintetében érdeklődés csillant.
– Hogyan halt meg?
– A hivatalos verzió szerint túladagolásban, de szerintem meggyilkolták.
– Miből gondolja?
– Elmondom majd, ha többet tudok.
Bridges összefonta az ujjait, és hüvelykujjával megdörzsölte a szemét.
– Utánanézek annak a Joyce Carlyle-nak.
Felállt, és a nyüzsgő irodára mutatott az üveg túloldalán.
– Ki sem nézné ezekből a fiatalokból, de náluk jobb muckrackert
(Magyarul: szennylapátoló. A kifejezést Theodore Roosevelt használta
először azokra az újságírókra, akik korrupt vállalatokról és politikusokról
rántották le a leplet.) nem ismerek. Ha ki lehet deríteni valamit a nőről, ők
megtalálják.
 Kivettem a zsebemből a Gladystől kapott kulcsokat.
– Talán itt is érdemes lenne szétnézniük.
– Ez minek a kulcsa? – vette el a kulcscsomót.
– Egy raktáré, ahová Joyce nővérei bepakolták a holmiját.
– Megnézzük – ígérte.
Elkísért bennünket a liftig, nekem pedig egyre erősebb hiányérzetem
támadt. Előfordult már velem ilyesmi írás közben, egy-egy fejezet végén.
Egy jó fejezetnek van eleje, közepe és vége. Most azt éreztem, hogy
figyelmen kívül hagytam valamit. Valami fontosat. De mit? Mire felejtettem
el rákérdezni?
Bridges-Kowalkowski kezet rázott velünk, és már záródtak a liftajtók,
amikor megállítottam a kezemmel.
– Hol lakott Florence? – kérdeztem. A főszerkesztő megfordult.
– Ahogy már említettem, a Lower East Side-on.
– De pontosan hol?
– Egy néhány emeletes társasházban a Bowery és a Bond Street sarkán.
Izgatottan néztem Caradecre. Pontosan ott, ahonnan a telefonhívás
érkezett: Joyce-t megtámadták, veszélyben az élete.

3.

A Flatiron Buildingből kilépve dél felé indultunk a napsütötte

Broadwayn és a University Place-en, egészen Greenwich Village-ig.
Manhattanben hömpölygött a tömeg. A Republikánus Párt gyűlése
idevonzotta az újságírókat, képviselőket, aktivistákat és támogatókat. A
Madison Square Garden környékén több utcát is lezártak a forgalom elől, és
csak azok a különbuszok hajthattak be, amelyek a gyűlés résztvevőit
szállították a szállodájuktól az események helyszínére.
Pedig New York nem a republikánusok fellegvára. 2004 őszén
Manhattanben jártam egy könyvbemutatón. Emlékszem, milyen gyűlölködő
légkör uralkodott, amiért George W. Bush a várost választotta a
Republikánus Párt kongresszusa színhelyéül, így próbálva föleleveníteni a
szeptember 11-i terrortámadás emlékét. Akkoriban a New York-iak
gyűlölték a republikánusokat. Michael Moore vezetésével több százezer
Bush-ellenes tüntető árasztotta el a várost, tiltakoztak a hazugságok és az
elnök iraki háborúja ellen. Manhattanben ostromállapot uralkodott. A
tüntetés összecsapásokba torkollott, aminek következtében több száz
embert letartóztattak. A rendőrsorfallal védett és betontömbökkel
elbarikádozott Madison Square Garden képe, az odabent rekedt
republikánusokkal bejárta a világot. Busht újraválasztották ugyan, a
Republikánus Párt népszerűsége azonban megsínylette a történteket.
De tizenkét évvel később erről már senki sem beszélt. Ezen a szombat
délutánon, a fokozott rendőri jelenlét ellenére kellemes volt a hangulat. Az
igazsághoz hozzátartozik, hogy a republikánusoknak kivételesen sikerült
egy olyan fiatal és mérsékelt jelöltet állítaniuk, aki mintha egy Shonda
Rhimes-tévésorozatból lépett volna elő. Tad Copeland, Pennsylvania
kormányzója a közvélemény-kutatások szerint fej fej mellett haladt Hillary
Clintonnal.
Az abortuszpárti, környezetvédő, a fegyvertartás szabályozása mellett
kampányoló és a homoszexuálisok jogait védelmező Copeland saját
táborának jó részét is zavarba ejtette, sőt felbosszantotta. Az előválasztások
kegyetlen összecsapásai után azonban nagy meglepetésre a célegyenesben
legyőzte Donald Trumpot és Ted Cruzt, a Republikánus Párt konzervatív
szélsőségeseit.
A kampány, mostani állás szerint, a „fehér Barack Obamá-nak”
kedvezett – ahogyan a sajtó elnevezte. Akárcsak a jelenlegi elnök,
Copeland is szociális munkásként kezdte a karrierjét, majd alkotmányjogot
tanított a philadelphiai egyetemen. Hiába származott egyszerű sorból, az
ötvenes évei elején járó Copeland mindig kifogástalan eleganciával jelent
meg, ennek köszönhetően elszipkázta a szavazatokat a jóval idősebb
demokrata jelölt elől is, akiről lerítt, hogy politikusdinasztiából származik.
Az órámra néztem. Bőven volt még idő a következő találkozóig, és
észrevettem, hogy Caradec sántít.
– Mit szólnál egy kis osztrigához?
– Jólesne – válaszolta Marc. – Kicsit elfáradtam. Biztosan az
időeltolódás…
– …vagy a trauma, hogy kinyírtad Lacoste-ot. Szeme se rebbent.
– Ne várd, hogy megsirassam azt a fickót! Körbenéztem, hogy lássam,
merre járunk.
– Gyere utánam!
Ismertem egy jó helyet a Cornelia Street és a Bleecker sarkán. Többször
elhozott ide Arthur Costello, New York-i barátom és kollégám, akinek a
könyvei Franciaországban az én kiadómnál jelentek meg.
Caradec engedelmesen követett egy fákkal szegélyezett keskeny utcáig,
amelyben okkersárga téglaházak sorakoztak.
– Hello guys, join us anywhere at the bar! (Helló, srácok, üljetek csak le,
ahol tetszik!
Valahányszor beléptem az Oyster Bar ajtaján, megkönnyebbültem, hogy
nincs tele turistákkal.
– Jó kis helynek tűnik – ült le Marc egy bárszékre, a pult elé.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog.
Az Oyster Barban mintha megállt volna az idő valamikor az 1960-as
évek elején. New England egyik kikötői éttermébe csöppentünk, ahol a
pincérnő darlingnak szólítja a vendéget, amikor leteszi elé a
ropogtatnivalót. Ahol a rádióból Ritchie Valens, Johnny Mathis és Chubby
Checker szól. Ahol a tulaj ceruzát biggyeszt a füle mögé. Ahol az epernek
eperíze van. Ahol azt sem tudják, mi fán terem az internet vagy Kim
Kardashian.
Rendeltünk egy ízelítőt a ház specialitásaiból és egy üveg fehérbort.
Hiába volt súlyos a helyzet, koccintottunk, és engem elárasztott a hála.
Amióta ismerem, Caradec mindig ott volt, ha nekem vagy a fiamnak
szükségünk volt rá. Ezúttal sem teketóriázott, repülőre szállt, és utánunk jött
New Yorkba. Kis híján meghalt miattam, és olyan helyzetbe került, hogy
kénytelen volt megölni valakit.
Arra is rádöbbentem, hogy Claire-en és rajta kívül senkim sincs. A
nővéremmel sosem találtuk meg a hangot, az anyám Spanyolországban él,
és kétszer jött el meglátogatni az unokáját, apám ugyan Dél-
Franciaországban él, de új életet kezdett, ezúttal egy huszonöt éves lánnyal.
Hivatalosan nem vesztem össze senkivel, de a kapcsolatunk kiüresedett.
Szomorú egy család.
– Köszönöm, hogy itt vagy, Marc. Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe
az egészbe.
Összenéztünk.
– Semmi vész. Ne félj, megtaláljuk a te Claire Carlyle-odat!
– Csak vigasztalsz.
– Nem, így is gondolom. Haladunk a nyomozással. Egész jó nyomozó
vagy.
 Az Alán Bridgesnél tett látogatás mindkettőnknek új lendületet adott.
Kaptunk pár új információt, de én továbbra is úgy éreztem, mintha egy
hatalmas pamutgombolyagot kellene kibogoznom.
Marc feltette a szemüvegét, és elővett a zsebéből egy térképet, amit a
szálloda halijából szerezhetett.
– Nézzük végig, hogy mi hol történt Joyce halálának napján!
Az útmutatásom alapján tett egy keresztet Joyce harlemi lakásához, és
megjelölte Florence Gallo lakását a Lower East Side-on, tizenöt
kilométerrel délebbre.
– Szerinted mi történt? – kérdezte, és bort töltött. Hangosan
gondolkodtam:
– „Nem fogsz hinni a fülednek!” – ezt mondta Florence nem sokkal az
után, hogy elküldte Alannek az e-mailt, amit ő, elmondása szerint, sosem
kapott meg.
– Igen.
– Nem azt mondta, hogy „Nem fogod elhinni!” vagy „Nem fogsz hinni a
szemednek!” Úgy fogalmazott, hogy „a fülednek”. Ebből nekem
egyértelműen az következik, hogy egy hangfájlt küldött.
– Egyetértünk, de mi lehetett az?
– Egy beszélgetés, amit felvett a telefonjával.
Caradec kétkedőn nézett rám: hitte is, nem is. De nem hagytam, hogy
megfertőzzön a kételyével.
– Kíváncsi voltál, hogy szerintem mi történt, hát tessék! Először is Joyce
tudott róla, hogy Florence rögzíti a beszélgetést.
– Ezt miből gondolod?
– Nyilván Joyce kereste meg Florence-t, hogy elmesélje neki a
történetét.
– Akkor szerinted összebeszéltek, hogy bizonyítékot szerezzenek egy
harmadik személyről?
– Igen, valakiről, akivel Joyce a lakásán találkozott. íme a terv: Joyce
odacsalogatja az illetőt, hogy kiszedjen belőle valamit, miközben hívást
kezdeményez egy feltöltőkártyás telefonról. A vonal másik végén Florence
hallgatja és rögzíti a beszélgetést. De hirtelen…
– …a beszélgetés vitába torkollik – folytatta Marc. – A másik talán
észrevette a telefont. Mindenesetre erőszakoskodik, rátámad Joyce-ra, aki
kiabálni kezd.
 – Florence megrémül. Lemegy a háza elé, és az utcai telefonfülkéből
felhívja a rendőrséget. Pontosan úgy, ahogyan azokban az iratokban
szerepel, amelyeket Gladystől kaptam.
Meghozták az osztrigát, én pedig elővettem a fénymásolatokat a
táskámból, és átnyújtottam Marcnak. Feltette a szemüvegét, és átfutotta az
ügyeletre beérkező hívás leiratát.
A hívás ideje: 2005. június 25-e, szombat, délután 3 óra.
„Megtámadták Joyce Carlyle-t a Bilberry Street 6.-ban. Siessenek!
Veszélyben az élete!”
Idáig minden passzol. Aztán hat perccel később a helyszínre érkező
rendőrök semmi gyanúsat nem láttak. Marc válla fölött kihúztam tollal a
részt, ahol az szerepel, hogy a két rendőr az egész házat belátta, a
fürdőszobát is, és sem vérnyomokat, sem betörésre vagy dulakodásra utaló
jeleket nem láttak.
– Pedig ott találták meg Joyce holttestét… – mormolta Caradec.
– Igen, másnap. A testvére, Angéla talált rá a kézmosó előtt, ö maga
mondta nekem, hogy minden csupa vér volt.
– Furcsa – ismerte el Marc. – És keresztülhúzza a szépen kidolgozott
elméletünket.
Megcsikordult a fogam, és dühömben az asztalra csaptam.
 16
DÖGLÖTT AKTÁK

Tempus tanturn nostrum est.

(Egyedül az idő a miénk.)

SENECA

1.

Néhány törzsvendég rosszallóan nézett rám: az efféle hangoskodás nem

való az Oyster Barba. Próbáltam úrrá lenni a csalódottságomon.
– Az a két járőr, Powell és Gomez biztosan hazudtak!
– Én nem vennék rá mérget – válaszolta Marc, és megvajazott egy szelet
rozskenyeret.
– Miért?
Megvonta a vállát.
– Miért hazudtak volna?
– Lehet, hogy ki sem mentek a helyszínre. Akkoriban sok volt a téves
riasztás…
Leintett.
– Florence hívása elég hihetően hangzott ahhoz, hogy komolyan vegyék.
Nagyon szigorú protokoll vonatkozik erőszakos cselekmény esetére, és
senki sem kockáztatná meg, hogy semmibe vegyen egy ilyen segélykérést.
Ráadásul a rendőröknek egyszerűbb lett volna azt mondaniuk, hogy be
voltak húzva a függönyök. Kevésbé lett volna rizikós, mint ez a történet.
Mérlegeltem az érveit.
– Akkor szerinted mi történt?
– Arról, sajnos, fogalmam sincs – válaszolta Marc.
Aztán megkóstolta az osztrigát, miközben tovább olvasta a Gladystől
kapott rendőrségi jelentéseket. Tudott valamennyire angolul, de gyakran
megkérdezte egy-egy szakkifejezés vagy bonyolultabb mondat jelentését.
Kétszer is visszatért egy részletre, ami nekem nem szúrt szemet, vagyis
inkább nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Isaac Landis, a 132. utca 2E
alatt lévő italbolt eladója azt állította, hogy Joyce Carlyle egy üveg vodkát
vett nála június 25-én, szombaton, 14 óra 45 perckor.
– Tehát abban biztosak lehetünk, hogy Joyce ott volt a környéken, és
abban az időpontban még élt – mondtam. – De mást nem tudunk.
Caradec a térképre bökött, én pedig megmutattam, hová esik a szóban
forgó bolt. Nagyjából hétszáz méterre a Bilberry Street 6.-tól, ahol Claire
anyja lakott.
– Nehéz elképzelnem a helyszínt – vallotta be. – Sosem jártam
Harlemben.
– Valóban? Mikor voltál utoljára New Yorkban?
– 2001-ben jártunk itt Élise-zel és a kicsivel, a húsvéti szünetben,
néhány hónappal a terrortámadás előtt.
Odanyújtottam a telefonomat, rajta az összes fényképpel, amit tegnap
délután készítettem, mielőtt Ethel Faradayjel és a Carlyle nővérekkel
találkoztam. Marc módszeresen végignézte őket, és egy csomó kérdést
feltett.
– Ez hol van?
Egy bolt felett lévő reklámtáblára mutatott: „Discount Wine and Liquor
– Since 1971”.
– A Lenox és a Bilberry Street sarkán.
– Vagyis egészen közel Joyce házához, ugye?
– Alig húsz méterre.
Caradec szeme felragyogott. Rájött valamire. Az alkaromra tette a kezét.
– Ha Joyce egy kis szíverősítőre vágyott, miért gyalogolt volna
majdnem egy kilométert, ha van egy italbolt a sarkon?
Ügy éreztem, ez részletkérdés.
– Talán zárva volt a bolt – találgattam. Az égre emelte a tekintetét.
– Szombat délután? Viccelsz? Ez az Egyesült Államok, nem
Franciaország! Itt nem kell Macron törvényére várni, hogy kinyithassanak a
boltok hétvégén.
– Hát igen…
Továbbra is voltak kétségeim, de Caradec hajthatatlan volt. Miközben a
szétnyitott térképet igazgattam a pulton, eszembe jutott Angéla Carlyle
egyik megjegyzése. Azon a hétvégén Gladysszel Philadelphiába mentek,
meglátogatták az édesanyjukat. Vagyis a házuk üresen állt.
Megborzongtam.
 – Megvan!
Elmagyaráztam, mire gondolok: valamilyen okból Joyce jobbnak látta a
nővérei lakásában fogadni a látogatót, de erről nem tájékoztatta Florence-t.
Ez mindent megmagyaráz: hogy miért ment látszólag olyan messzire
vodkáért, és hogy a rendőrök miért nem találtak semmi gyanúsat a
lakásánál. Egyszerűen azért, mert az újságírónő, tudtán kívül, rossz címre
hívta ki őket!
A nagy izgalomban tettem egy hirtelen mozdulatot, felborítottam a
poharamat, és a bor ráfröccsent az ingem közepére.
Bevizeztem egy szalvétát, és próbáltam eltüntetni a foltot, de bűzlöttem
az alkoholtól.
– Mindjárt jövök! – azzal leszálltam a bárszékről.
Átvágtam a termen a mosdók irányába, de mivel foglalt volt, az ajtó
előtt várakoztam. Ekkor megszólalt a telefonom. Marieke volt az.
Kétségbeesve hívott, mert Théo elesett, és szerzett egy puklit.
– Jobbnak láttam szólni – mondta megkönnyebbülve.
A háttérből Théo nyöszörgését hallottam. Megkértem, hogy hadd
beszéljek vele, és rögtön rájöttem, hogy kutya baja.
– Te csibész!
Agyafúrt kisfiam cselhez folyamodott, hogy krokodilkönnyeivel
puszikat lopjon a dadától. A fájdalomnak már nyoma sem volt, és miközben
Théo elmesélte, hogy mit evett, mesz-sziről figyeltem Caradecet. Szó, ami
szó, bizalmat ébresztett az emberekben. Ebben a percben éppen az
asztalszomszédunkkal beszélgetett kedélyesen, mintha ezer éve ismernék
egymást. A vastag, szarukeretes szemüveget viselő képzőművész-hallgató
evés közben is megállás nélkül rajzolt a noteszébe. Hunyorogva néztem
őket. Marc kölcsönkérte a fiú telefonját. Említette, hogy a régi Nokiája nem
működik az Egyesült Államokban. De nem hívott fel senkit. Netezett. Vajon
mit keres?
Kinyílt a mosdó ajtaja. Bementem, és folyékony szappannal, langyos
vízzel és a kézszárítóval próbáltam eltüntetni a foltot. Kilépve jávai
vetivertől illatoztam, de legalább nem néztek borgőzös alkoholistának.
Marc közben eltűnt a pult mellől.
– Hová lett a férfi, akivel jöttem? – kérdeztem a diákot.
– Nem tudtam, hogy a pasija.
Anyád!
 – Hol van?
– Most ment el.
– Micsoda? – kérdeztem döbbenten.
A srác az Oyster Bar jókora franciaablakára mutatott.
– Ezt itt hagyta magának – tette hozzá, miközben belebújt a kabátjába.
Felhúzta a cipzárt, és átnyújtotta a várostérképet, aminek a hátára
Caradec apró betűkkel néhány mondatot firkantott:

Raph!

Ne haragudj, hogy magadra hagylak, de utána kell néznem

valaminek! Lehet, hogy semmi értelme vagy zsákutca, ezért elég, ha
csak én megyek. Folytasd te is a nyomozást! Megtaláltad a testhezálló
módszert: nyomozz úgy, ahogy írsz! Hajszold tovább a fantomot!
Szerintem jól gondoltad: ha az igazságot keressük, mindig a
gyermekkorba kell visszamennünk. Jelentkezem, amint többet tudok.
Öleld meg Théo barátomat helyettem.
Marc

Alig hittem a szememnek. Elkaptam a srác kezét, mielőtt elmegy.

– Mire kellett neki a telefon?
– Nézze meg maga! – húzta ki a mobilt a zsebéből. Megnyitottam a
böngészőt, ami a White Pages oldalára ugrott. Fehér Oldalak. Az amerikai
telefonkönyv.
Marc egy telefonszámra vagy címre volt kíváncsi. Az oldal azonban
nem mentette el a keresést.
Visszaadtam a készüléket a tulajdonosának, és egy darabig csak álltam
kábán, szomorúan, mint egy magára hagyott kisgyerek.
Miért van az, hogy mindenki, aki kicsit is fontos nekem, előbb-utóbb
lelép?

2.

May Soo-yun exnyomozóval a Transparency Project székhelyén, a

manhattani egyetem jogi karának épületében beszéltünk meg találkozót a
Washington Square negyedben.
 Az iroda, ahol az asszisztens kérésére várakoztam, egy üvegfalú
helyiség volt az egyetemi olvasóterem fölött. Ezen a kora délutánon a
könyvtár tele volt diákokkal. Múlt héten kezdődött az őszi félév, a fiatalok
szorgalmasan bújták a könyveket, figyelték a monitort.
Az ideális környezetről eszembe jutott az a lepukkant egyetem, ahol én
tanultam: zsúfolt nagyelőadók, unalmas előadások, politizáló és
nemtörődöm professzorok a hetvenes évek ronda, lerobbant épületeiben.
Semmi versenyszellem, csak a munkanélküliség és a kilátástalan jövő
szürkesége. Ég és föld. Itt jó áron mérik az oktatást, de a diákok kapnak is
valamit a pénzükért. Ez az egyik a sok dolog közül, ami felháborít
Franciaországban: hogy a nagy szavak ellenére a társadalom évtizedek óta
megelégszik egy begyepesedett, ingerszegény, kirekesztő oktatási
rendszerrel.
Tudtam, hogy morózus gondolataimnak részben az az oka, hogy
Caradec lelécelt, mindenesetre kihasználtam az időt, és a telefonomon
átnéztem a reggeli kutatás eredményét.
A bírói tévedések áldozatait segítő Transparency Projectet az 1990-es
évek elején alapította a halálbüntetés ellen harcoló lelkes ügyvédpár, Ethan
és Joan Dixon.
A szervezet kezdettől fogva az ország több jogi egyetemével
együttműködésben folytatta vizsgálatait. A diákok – tapasztalt ügyvédek
vezetésével – régen lezárt büntetőügyeket vettek elő, olyanokat,
amelyekben a sokszor hátrányos helyzetű vádlottak élete derékba tört a
túlterhelt bíróságok egy-egy sebtében lezavart tárgyalása után.
Ahogy az évek során a DNS-vizsgálatok egyre elterjedtebbé váltak, a
lezárt ügyekben is több hajmeresztő ítélkezési hibára derült fény. Az
amerikai közvéleménynek rá kellett döbbennie, hogy az ország
igazságszolgáltatása nemhogy nem igazságos, de ártatlan emberek tömegét
ítélte el sorozatosan. Több száz, több ezer állampolgárt sokszor egyetlen
tanúvallomás alapján kárhoztattak életfogytiglani börtönbüntetésre vagy
küldtek a halálsorra.
A DNS sem a Szent Grál, de a Transparencyhez hasonló szervezeteknek
hála, sokan, akiket annak idején igazságtalanul ítéltek el, mára a börtön
helyett az otthonukban élnek.
– Üdvözlöm, Barthélémy úr!
 May Soo-yun becsukta maga mögött az ajtót. A negyven év körüli nő
szigorú, gőgös tartása ellentétben állt laza öltözékével: világos farmer,
pávazöld bársonyzakó az egyetem címerével és egy kopott Adidas
Superstar. Fényes, fekete haja volt a legszembetűnőbb. Egy türkiz csattal
tűzte kontyba, ami arisztokratikus külsőt kölcsönzött az arcának.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan fogadott.
Leült velem szemben, az asztalra tett egy köteg aktát és az egyik
regényem koreai kiadását.
– A sógornőmé – mondta, és felém nyújtotta. – A könyvei rendkívül
népszerűek Koreában. Boldoggá tenné, ha dedikálná neki. Lee Hyo-jungnak
hívják.
Miközben írtam pár szót a könyvbe, azt mondta:
– Jól emlékszem a Carlyle-ügyre, már csak azért is, mert az volt az
egyik utolsó munkám, mielőtt otthagytam a rendőrséget.
– Ha már itt tartunk, miért állt át a másik oldalra? – kérdeztem, és
visszaadtam neki a könyvet.
Erősen sminkelt arcán mosoly suhant át.
– A másik oldalra? Egyrészt igaza van, hogy így fogalmaz, másrészt
téved. Alapvetően ugyanaz a munkám, mint eddig: nyomozok, kihallgatási
jegyzőkönyveket bújok, visszamegyek a tetthelyekre, tanúkat kutatok fel…
– Csakhogy most nem azért, hogy börtönbe juttasson embereket, hanem
azért, hogy kihozza őket onnan.
– Azért dolgozom, hogy az igazság győzedelmeskedjen. Éreztem, hogy
May Soo-yun óvatos, és előre gyártott mondatokkal mentegeti magát.
Mielőtt a lényegre tértem volna, elővettem a legnyájasabb mosolyomat,
hogy tovább kérdezgessem a munkájáról, de értésemre adta, hogy drága az
ideje.
– Mit akar tudni a Carlyle-ügyről?
Megmutattam neki a Gladystől kapott anyagot.
– Ez meg hogy került magához? – kérdezte döbbenten, amikor
belelapozott.
– A lehető legbecsületesebb úton. A dosszié a nyomozás körüli
kavarodásban került az áldozat családjához.
– Semmilyen kavarodás nem volt a nyomozás körül – válaszolta
sértődötten.
 – Igaza van, mondjuk úgy, hogy volt egy kis zavar a segélyhívás során
elhangzó információk és a helyszínre érkező járőrök beszámolója között.
– Igen, emlékszem, hogy így történt.
A szeme feketén izzott. Átlapozta a dossziét, de nem találta meg, amit
keresett.
– A családhoz csak a kivonat jutott el – magyaráztam.
– Azt látom.
Tíz percben felvázoltam neki, hogy mit derítettem ki: hogy a halála előtt
pár nappal Joyce egy feltöltőkártyás telefont vásárolt, kapcsolatba lépett
egy újságírónővel, Florence Gallóval, aki ott lakott, ahonnan a segélyhívás
érkezett. Végül beavattam az elméletembe, amely szerint Joyce-t a testvérei
házában ölték meg, majd a holttestet visszavitték a saját fürdőszobájába.
Az egykori nyomozó némán hallgatta a beszámolómat, de ahogy
belelendültem, az arca egyre jobban eltorzult, és azt hittem, menten
összeesik.
– Ha igaz, amit mond, az azt jelentené, hogy túl hamar zártuk le az ügyet
– ismerte el. – De akkoriban nem voltak a birtokunkban ezek az
információk. A halottkém is azon a véleményen volt, hogy hiába a furcsa
telefonhívás, egyszerűen végzetes túladagolás történt.
Falfehér volt az arca. Lehajtotta a fejét, és az előtte heverő papírokat
bámulta. Támadt egy sejtésem:
– Eszébe jut még valami fontos az üggyel kapcsolatban? Valami, ami
hiányzik ebből a dossziéból?
May Soo-yun kinézett az ablakon. Elrévedő tekintettel kérdezte:
– Miért érdekli magát ez a több mint tízéves ügy?
– Azt nem mondhatom el.
– Akkor nem segíthetek.
Elfutott a pulykaméreg. Olyan közel hajoltam az arcához, hogy alig
néhány centiméter volt köztünk, és felemeltem a hangomat:
– Dehogyisnem, méghozzá most azonnal! Ugyanis hiába papol az
igazságról, tíz éve maga szúrta el!

3.

May Soo-yun hátrahőkölt, és úgy nézett rám, mint egy pszichopatára.

Néhány pillanatra lehunyta a szemét, nekem pedig elképzelésem sem volt,
hogy mi következik. Előránt egy koreai kardot a táskájából, és levágja a
fejemet? Ehelyett így szólt:
– Érdekes elmélet, de továbbra sem tudjuk, hogy ki ölte meg Joyce-t.
– Ezért kell a segítsége.
– Kit gyanúsít? Joyce egyik testvérét?
– Nem tudom, mit gondoljak. Én csak tudni szeretném, hogy van-e
valami használható a maradék anyagban.
– Semmi olyan, ami megállná a helyét a bíróságon – biztosított.
– Nem válaszolt a kérdésemre.
– Elmesélek magának egy történetet, Barthélémy úr. Maga író,
bizonyára érdekelni fogja.
A helyiségben volt egy italautomata, May Soo-yun odament, aprópénzt
dobált be, és vett egy matcha teát.
– Eredetileg tudományos végzettségem van – kezdte, az automatának
dőlve. – De mindig jobban érdekelt a terep és az emberek mindennapi élete.
így a biológia doktori után jelentkeztem a New York-i rendőrségre. Tetszett
a munka, és jó is voltam benne, de 2004-ben minden elromlott.
Belekortyolt a zöld teába, és folytatta.
– Akkoriban az 52-es körzet tartozott hozzám, a Bedford Park
Bronxban. Pár nap különbséggel két, egymásra megtévesztésig hasonló
ügyben nyomoztam. Egy férfi betört az áldozataihoz, megerőszakolta és
megkínozta a fiatal nőket, aztán végzett velük. A kegyetlen, aljas
bűncselekmények elkövetője ugyanakkor látszólag tálcán kínálta magát,
mert rengeteg nyomot hagyott a helyszínen: rágógumit, csikket, szőrt és
körömdarabokat. Továbbá szerepelt a CODIS-ban, az FBI DNS-nyil-
vántartó rendszerében, ahol a büntetett előéletűek genetikai profilját
katalogizálják.
– Akkor sikerült rács mögé dugni a gyilkost? Bólintott.
– Igen, amint megjött az elemzés. Eugene Jacksonnak hívták. Egy
huszonkét éves afro fiú, aki divattervezőnek tanult. Egy félénk, intelligens,
meleg srác. Három évvel korábban mutogatásért ítélték el, úgy került be a
nyilvántartásba. Azzal védekezett, hogy csak fogadtak a haverjaival, de
eldurvult a poénkodás. Nem volt súlyos a dolog, de a bíró pszichiátriai
kezelésre kötelezte. A kihallgatás során Eugene tagadta az erőszakot és a
gyilkosságokat, de gyenge volt az alibije, és a DNS ellene szólt. Egy hete
volt bent a Riekersben, amikor a rabtársai úgy megkínozták a fiút, hogy át
kellett szállítani a börtönkórházba, ahol felakasztotta magát még az ügy
lezárulta előtt.
Hosszú csend következett. May visszaült velem szembe. Feldúlt arcát
látva sejtettem, hogy a java még hátravan. Néhány emlék olyan, mint a rák:
az enyhülés nem mindig jelenti a gyógyulást.
– Egy évvel később otthagytam Bronxot, de a hasonló esetek
folytatódtak. Fiatal lányokat erőszakoltak és kínoztak meg, majd megölték
őket. A gyilkosnak minden esetben volt priusza, és egy halom bizonyítékot
hagyott hátra. A nyomozó, aki a helyemre került, túl kézenfekvőnek találta
a megoldást, és igaza volt. A borzalmak mögött egy André de Valatte nevű
rém állt.
– Sosem hallottam róla.
– A kriminológusok és a sajtó csak úgy nevezte: „a DNS-tolvaj”. Egy
kanadai ápoló volt, aki egy szexuális bűnözőkkel foglalkozó orvosi
létesítményben dolgozott. Módszeresen gyűjtötte a bűnözők DNS-mintáit,
amelyeket később elhelyezett az egyes bűncselekmények helyszínén. André
de Valatte a maga nemében egyedülálló sorozatgyilkos. Nemcsak a
meggyilkolt fiatal nők voltak az áldozatai, hanem azok a férfiak is, akiket
megvádoltak helyette, és akiknek tönkretette az életét.
Csak bámultam. Az exzsaru beszámolója egy detektív-regénybe is
beillett volna, de egyelőre nem láttam át, mi köze van Joyce
meggyilkolásához.
– Az én hibám, hogy Eugene öngyilkos lett – tépelődött May Soo-yun. –
Tizenkét éve nyomja a lelkem a halála, azóta gyötör a bűntudat, hogy
belesétáltam Valatte csapdájába.
– Miért meséli ezt el nekem, May?
– Hogy lássa: a DNS egyszerre áldás és átok. És tévedés azt hinni, hogy
önmagában bármit is bizonyít.
– És mennyiben érinti ez Joyce-t?
– Találtunk egy DNS-nyomot a tetthelyen – nézett a szemembe. Az idő
egy pillanatra megállt. Végre! Megvan!
– Ami nem Joyce-é, és nem is a testvéreié?
– Ahogy mondja.
– Akkor kié?
– Nem tudom.
– Hogy érti, hogy nem tudja? Miért nem járt utána?
 – Mert alig ért véget a Valatte-ügy. Kényes helyzetben voltam, és egy
bíró sem foglalkozott volna az üggyel erre az egy bizonyítékra alapozva.
– Miért?
Itt valami titok lappang. May Soo-yun nem mondott el mindent.
– Hogy megértse, ismernie kellene a teljes nyomozati anyagot.
– És hogyan juthatnék hozzá?
– Sehogyan. Különben is, eltelt tíz év, mostanra minden bűnjelet
megsemmisítettek.
– A bűnjeleket talán igen, de az ügy iratait biztosan megőrizték a
rendőrségi irattárban.
Bólintott.
– Segítsen megtalálni! Olvastam a Transparency cikkeit. Tudom, hogy a
legmagasabb rendőri berkekben is vannak névtelen informátoraik, akik
szükség esetén segítenek.
– Fogalma sincs, miről beszél – ingatta a fejét May Soo-yun. Nem volt
más megoldás: blöfföltem.
– Rendőrök, akik szégyellik, hogy egy olyan szervezet tagjai, amely
elvesztette a lakosság bizalmát. Egy olyan intézményé, amely visszaél az
erejével a gyengékkel szemben. Amelynek az a legfontosabb, hogy jól
mutassanak a statisztikák, és ezért mindig ugyanazokat a csoportokat veszi
célba. Egy olyan intézményé, amelynek vér tapad a kezéhez, mégis mindent
büntetlenül megúszhat. Egy intézményé, amely…
– Elég! Hagyja abba! – szakított félbe. – Szerzek valakit, aki előkeríti
magának az ügy kartonját.
– Köszönöm.
– Ne köszönjön semmit, és főleg ne ringassa magát hiú ábrándokba! Ha
rájön, miért nem tehettem semmit annak idején, belátja majd, hogy csak az
idejét vesztegeti, és már bánni fogja az egészet.
 17
FLORENCE GALLO

És te, szívem, miért dobogsz?

Hosszú vártán méla őrszem
Nézem az éjt és a halált.

GUILLAUME APOLLINAIRE

1.

2005. június 25-e, szombat

Florence Gallónak hívnak. Huszonkilenc éves vagyok, újságíró.

Nyolc óra múlva meghalok, de ezt most még nem tudom.
A vécén ülök, és egy terhességi tesztre próbálok rápisilni. Ügy izgulok,
hogy egy örökkévalóság, mire kijön egy-két csepp.
Amikor végre megvagyok, felállók, és a kézmosó peremére rakom a
műanyag pálcikát. Három perc, és minden kiderül.
Kimegyek a fürdőszobából, várok, kiveszek egy üveg vizet a hűtőből.
Sétálgatok a nappaliban, mélyeket lélegzem, hogy megnyugodjak. Az
ablakpárkányra ülök, és süttetem az arcom. Kellemes, kora nyári nap. Kék
az ég, lágy szellő fújdogál: a várost pozitív energia járja át. Nézem a
dolgukra siető New York-iakat odalent. Vidám gyerekzsivaj szűrődik fel az
utcáról, és olyan örömmel tölt el, mintha Mozartot hallgatnék.
Jó lenne, ha terhes lennék. Örülnék, ha lenne egy kisbabám, bár nem
tudom, hogyan reagálna Alán. Az egyik felem őrülten boldog. Szerelmes
vagyok. Végre! Megtaláltam a férfit, akire vártam. Az együtt töltött idő
minden percét élvezem, és bármit megtennék, hogy így is maradjon. De a
felhőtlen boldogságba bűntudat is vegyül. Gyűlölöm, hogy „szerető”
vagyok. Egy olyan nő, aki tudatosan megkörnyékezett egy nős férfit. Sosem
hittem volna, hogy egyszer én is megteszem azt, ami régen fájdalmat
okozott nekem. Hatéves voltam, amikor az apám elhagyott minket, hogy új
életet kezdjen egy kolléganőjével. Egy üdébb, fiatalabb nővel. Gyűlöltem
azt a nőt, ahogyan most gyűlölöm ezt az érzést, hogy ellopom valaki
boldogságát.
 Telefoncsöngés ránt vissza a jelenbe. Vidám dallam, amit nem ismerek
fel azonnal. Hát persze: ezt a csengőhangot rendeltem hozzá Joyce Carlyle
feltöltőkártyás telefonjához, de csak egy óra múlva számítottam a hívására.
– Florence? Itt Joyce. Korábban jön!
– Micsoda? De hát…
– Mindjárt itt lesz! Nem tudok beszélni!
Érzem a hangján, hogy retteg. Próbálom megnyugtatni:
– Csinálja pontosan azt, amit megbeszéltünk, Joyce! Rögzítse a telefont
az asztal alá a ragasztószalaggal!
– Jó… megpróbálom.
– Ne csak próbálja, Joyce, tegye meg!
Küszöbön a pánik. Én sem tartok még sehol. Becsukom az ablakot, hogy
kizárjam az utcazajt, és kihangosítom a telefont. Leülök az amerikai konyha
pultjához, és felnyitom a laptopot, amit az öcsémtől kaptam kölcsön. Edgár
három hete van New York-ban. Három évig tanult Ferrandinál, aztán
felvették a Café Bouludba, és most nálam húzta meg magát, amíg meg nem
kapja az első fizetését.
Szerencsétlenkedem: sosem voltam jóban a PC-kel, de Car-rie, Alán
felesége tegnap délután falhoz vágta a MacBookomat az irodában.
Megnyitok egy programot, és bekapcsolom a laptop mikrofonját, hogy
rögzíteni tudjam a beszélgetést.
Egy percig nem történik semmi. Már azt hiszem, megszakadt a vonal,
amikor meghallom egy férfi határozott, ingerült hangját. Az egész nagyon
gyorsan zajlik. Elhűlten hallgatózom. A beszélgetés eldurvul. Az érvek
helyét fenyegetőzés, kiabálás, sírás veszi át. Érzem, hogy valami végzetes
közelít. Az élet félresiklik, és pusztításba kezd a halál. Hallom Joyce
fájdalmas üvöltését. Segítségért kiált. Tőlem várja a segítséget.
Izzad a tenyerem, összeszorul a torkom.
Egy pillanatig bénultan állok, a lábam nem engedelmeskedik. Aztán
kirohanok a lakásból. Leszáguldok a lépcsőn. Kint vagyok a járdán. A
tömegben. A vér lüktet az ereimben. A Starbucksszal szemben van egy
telefonfülke. Át a zebrán. Lökdösődés. Reszkető kézzel tárcsázom a 911-et,
és a saját hangomat hallom, ahogy elhadarom: „Megtámadták Joyce
Carlyle-t a Bilberry Street 6.-ban. Siessenek! Veszélyben az élete!”

2.
 A szívem eszeveszettül dobog. Mintha ki akarna törni a mellkasomból.
A lift nem működik. Irány a lépcső. Felfutok a lakásomig, felkapom az
eldobható telefont, de a vonal másik végén már senki sincs. Próbálom
visszahívni Joyce-t, de nem veszi fel.
A rohadt életbe! Mi történhetett?
Reszketek. Fogalmam sincs, mit tegyek. Menjek oda? Még nem merek.
Ekkor döbbenek rá, hogy nem csak Joyce-ért aggódom, én is félek. Úgy
érzem, mindenhonnan veszély leselkedik rám. Ismerős ez az érzés. Sugallat,
hatodik érzék, különleges adottság a szakmában. Fogom a laptopot, és
lemegyek a Boweryre. Nem maradhatok egyedül. A tömeg megvéd.
Belépek a Starbucksba, rendelek egy kávét. Leülök egy üres helyre,
bekapcsolom a gépet. Az iPod fülhallgatójával még egyszer végighallgatom
a felvételt. Rémisztő. Megdöbbentő. Néhány kattintással sikerül
tömörítenem és átalakítanom mp3 formátumba.
Iszom egy kortyot a macchiatóból. A blokkon megtalálom a wifi jelszót.
Internet. Levelezőprogram. A rohadt életbe! Az öcsém fiókja jelenik meg,
és nem látom a saját kapcsolataimat. Sebaj! Az ujjaim siklanak a
billentyűzeten. Csatolom a hangfájlt az üzenethez, és gyorsan beírom Alán
címét: alan. k owalkowsky@att.net.
Megvagyok, elment az üzenet. Mélyet lélegzem, és felhívom Alant a
mobilján. Harmadik csöngés. Vedd fel, kérlek! Hangposta. Üzenetet hagyok:
„Most küldtem neked egy e-mailt, Alan. Készíts másolatot a csatolt fájlról!
Nem fogsz hinni a fülednek! Hívj vissza! Szeretlek.”
Nem bírok itt ülni. Elmegyek az autómért, ami egy zsákutcában parkol a
régi CBGB mögött, és megyek, megnézem, mi történt Harlemben.
Visszamegyek a lakásba a slusszkulcsomért. A folyosóra érve egy alacsony
kamasz lányt pillantok meg az ajtóm előtt. Egyenes szárú, sötét farmert
visel, Vichy-kockás inget, rózsaszín Converse tornacipőt, egy vászon
hátizsákot és egy testhezálló Levi’s dzsekit, amilyet középiskolás koromban
hordtam. Amikor megfordul, akkor látom, hogy egy korombeli nő. Finom
arcának minden szépségét elrejti barna frufruja és egy Wayfarer keretes
szemüveg.
Ismerem ezt a nőt: nem akárki! Zorah Zorkinnak hívják. Olvastam a
könyveit, hallgattam az előadásait, és legalább tízszer kértem tőle interjút,
de mindannyiszor elutasított. Azt is tudom, miről akar ma beszélgetni
velem.
Legalábbis azt hiszem, hogy tudom. De tévedek. Zorkin nem azért jött,
hogy beszélgessünk. Lassan elindul felém, és minél közelebb ér, annál
inkább megigéz kígyószeme, amiről nehéz lenne megmondani, hogy zöld
vagy barna. Már alig két méterre van tőlem.
– Ez gyors volt – csak ennyit tudok kinyögni. Kabátzsebéből egy
sokkolópisztolyt húz elő, és rám céloz.
– Maga igazán csinos – mondja.
Annyira szürreális az egész helyzet, hogy képtelen vagyok bármit
reagálni. Az agyam nem fogja fel, hogy ez a valóság. Pedig Zorah Zorkin
meghúzza a ravaszt, a Taser két tüskéje a nyakamba fúródik, és úgy megráz,
hogy a földre rogyok. Minden elsötétül körülöttem.

3.

Amikor magamhoz térek, kába vagyok, mintha delejes álomból

ébrednék. Lázas vagyok, émelygek és reszketek. Keserű ízt érzek a
számban, a nyelvem a kétszeresére dagadt. Megmozdulok, de mintha ízzé-
porrá tört volna a gerincem.
Kezem a hátam mögött, csuklómon bilincs, a lábamat gyorskötöző
szorítja egymáshoz. A számat több réteg erős ragasztószalaggal tapasztották
be.
Nyelni próbálok. Pánikban vagyok.
Egy monstrum – egy sötétített ablakos Cadillac Escalade – hátsó ülésén
vagyok. A két méternél is magasabb autó uralja az utat, repül az aszfalt
felett. Az első ülésektől plexiüveg választ el. Valamilyen ismeretlen okból a
bázisugró szerelésemben vagyok. Minden itt van: a sisakom, a válltól
combig érő heveder, az ejtőernyőtáska, benne az összehajtott ernyő.
Az üveg mögött a sofőr tagbaszakadt alakját pillantom meg: felborotvált
kefehajú, katonaforma férfi. Mellette Zorah Zorkin bámulja a telefonját. A
sisakkal a fejemen teljes erőből nekifejelek a válaszfalnak. Zorkin üveges
tekintettel rám pillant, mintha nem is látna, és már vissza is szippantja a
képernyő. A műszerfal órájára nézek. Este tíz is elmúlt.

4.
 Mi ez az egész? Hogy fajulhatott idáig a helyzet?
Odébb kúszom, hogy a hátsó ablakon át lássam az elsuhanó tájat. Sötét
éjszaka. Néptelen út. Fenyőfák, ameddig a szem ellát, szélfútta csúcsuk
kirajzolódik a tintakék égbolt előtt.
Ahogy haladunk, kezdem sejteni, merre járunk. Hat-hét órája lehetünk
úton, elhagytuk Pennsylvaniát, Marylandet és Nyugat-Virginiát. Az
Appalache-hegységben járhatunk, a Sil-ver River híd közelében.
Egyszer csak észreveszem, hogy egy másik autó jön mögöttünk.
Reménykedni kezdek. A hátsó ablakra ütök a sisakkal, hátha észrevesz, de
amikor jobban megnézem, rájövök, hogy a saját metálpiros kis Lexusom
követ bennünket.
Most már tudom, mit terveznek, és elerednek a könnyeim. Igazam volt:
a hatalmas terepjáró, a saját autómmal a nyomában, húsz perce a Silver
River Park meredek ösvényein kapaszkodik fölfelé. Aztán a két jármű
megáll egymás mellett, a völgy fölé magasodó, kihalt hegyfokon, ahonnan
meg lehet közelíteni a régi hidat.
Miután leparkoltak, minden nagyon gyorsan történt: a katona – akit
Zorah Eluntnak szólít – kinyitja a terepjáró oldalajtaját, a derekamnál fogva
a vállára dob, és elindul velem a híd felé. Zorah Zorkin néhány méterrel
lemaradva, éberen követ bennünket. Kiabálni próbálok, de a szigetelőszalag
nem enged. Amúgy sincs semmi értelme. Az űrben senki sem hallja a
sikításod. Ilyenkor a Silver River Parkban sem.
Az utolsó pillanatig reménykedem: hátha csak rám akarnak ijeszteni. De
ezért nem vezettek volna hatszáz kilométert.
Hogyan találták ki? Honnan tudták, hogy itt szoktam ugrani? Mi sem
egyszerűbb. Átkutatták a lakásomat, megtalálták a felszerelésemet, a
fotóimat és a jegyzeteket a térképemen.
Az acélszerkezetű híd közepén Blunt ledob a földre. Feltápászkodom, és
menekülni próbálok, de a szoros kötelek miatt azonnal újra a földre kerülök.
Felállók. Hallom a háromszáz méterrel lejjebb örvénylő folyót.
Csodálatos az este, tiszta az égbolt. Dermesztő a hideg, az égen hatalmas,
súlyos, majdnem kerek telihold.
Zorah Zorkin megáll velem szemben a hídon. Vízhatlan Barbour
dzsekijének zsebébe dugja a kezét, fején baseballsapka a New York-i
Egyetem lógójával, ahová ő is járt.
 Tekintetéből megingathatatlan magabiztosság sugárzik. Számára ebben a
percben nem is emberi lény vagyok. Csak egy probléma, amit a lehető
leggyorsabban meg kell oldani.
Fuldoklóm, folyik rólam a veríték, összepisilem magam. Ami történik,
elképzelhetetlen, és túl van a pánikon. A testem merev, mintha
megbénultam volna. Ahogy a szigetelőszalag lazul egy kicsit, minden
erőmet összeszedve Zorah elé vonszolom magam. Ordítok. Megalázkodom,
könyörgök, esedezem.
Ő azonban dermesztő közönnyel néz rám.
– Gyerünk! – hajol felém Blunt, és elvágja az ejtőernyő kioldózsinórját.
Semmit sem tehetek. A kolosszus gyorsan végezni akar.
Ekkor jön a felfoghatatlan. Zorah még nem ad parancsot a hóhérnak.
– Nem tudom, tudja-e – mondja, és csillog a szeme. – Ha nem, talán
szeretné tudni.
Nem értem, miről beszél, amíg elő nem húzza a terhességi tesztemet.
– Pozitív. Gyereket vár, Florence. Gratulálok!
Néhány pillanatra megdermedek. Már nem vagyok itt. Máshol járok.
Aztán Blunt kiszabadít a kötelekből, a lábamnál fogva felkap, és átdob a
korláton.

5.

Zuhanok.
Eszembe sem jut kiabálni.
A rémülettől gondolkodni sem tudok. Néhány másodperce kitágul az
idő.
Aztán egyre könnyebbnek érzem magam.
A félelem nosztalgiába fordul át. Nem pörög le előttem az életem. Arra
gondolok, amit szerettem: a tiszta égboltra, a megnyugtató napfényre, a
szélre.
De főleg a kisbabámra gondolok.
Akit a méhemben hordok, és aki meghal velem.
Hogy ne sírjak, arra gondolok: nevet kell találnom neki. Közeledem a
földhöz, de már eggyé válók az éggel, a hegyek-
kel, a fenyőkkel. Sosem hittem Istenben, most mégis úgy érzem,
mindenhol ott van. Ő a természet.
 Fél másodperccel a becsapódás előtt már tudom. Kislány.
Rebeccának fogják hívni.
Nem tudom, hová megyek, de azt tudom, hogy ott lesz velem, így már
nem félek annyira.
 HARMADNAPON DÉLUTÁN

SÁRKÁNYOK AZ ÉJSZAKÁBAN
 18
TÁVOLI NYUGAT

Nincs, aki olyannak szereti a

másikat, amilyen.

PAUL VALÉRY

1.

Napsütés. Por. Aszfalt.

Nyár végi meleg. John Coltrane szólt a rádióból.
Marc Caradec kikönyökölt a kocsi ablakán, a menetszél felborzolta a
haját.
Napszemüvege mögül szemlélte a tájat. Farmok, legelők, traktorok és
gabonasilók. Végtelen szántóföldek. Búza, kukorica, szója, dohány. A
vidéki Amerika, ahol megállt az idő.
Marc most először járt a Közép-Nyugaton. Az jutott eszébe, ahogy a
lányával földrajzórára készültek. A színes ceruzával kiszínezett térképek,
rajtuk a különböző monokultúra-régiókkal: kukorica, gyümölcs, búza,
tejtermék… Bosszantó házi feladatok, amelyek semmit sem jelentenek egy
tizennégy évesnek, aki még nem sokat utazott, de Caradec számára itt a
Közép-Nyugaton valósággá váltak.
Caradec kinyújtotta a kezét, nehogy elgémberedjen, és az órájára nézett.
Nem sokkal múlt délután öt. Négy órája hagyta ott Raphaélt az
osztrigabárban. Egy megérzésre hallgatva a Kennedy repülőtérre rohant, és
vett egy jegyet Ohióba. Alig két órával később leszállt Columbusban. A
repülőtéren bérelt egy Dodgeot. Bekapcsolta a GPS-t, de néhány kilométer
után feladta.
Északnyugat felé fordult, és követte a jelzőtáblákat Fort Wayne felé.
Múlt éjjel semmit sem aludt, és az azt megelőző két nap sem túl sokat. A
jetlag és a nyugtatók miatt ki kellett volna dőlnie, de az ellenkezője történt:
tele van energiával, minden érzékszerve riadókészültségben. Bármi
történhet, jó is, rossz is.
 Ami jó: nagyon észnél van. A gondolatok termékeny összevisszaságban
cikáznak, száguldoznak, kergetőznek a fejében, és segítenek jó döntést
hozni. Ami rossz: a rendkívüli érzékenysége. A fájó emlékek lesben állnak:
Élise, a kislányuk, események, amelyeket már nem lehet meg nem történtté
tenni.
Néha könny csordult ki a szeméből, végigfolyt az arcán. A kísértetek ott
ólálkodtak körülötte, és egyedül a gyógyszerekkel tudta távol tartani őket.
Aragon szavai jutottak az eszébe: „Embernek lenni az örök zuhanás
képessége.” ö immár tizenkét éve zuhan. Az elmúlt napokban újra átjárja a
fájdalom, amely a végén szükségképpen maga alá fogja gyűrni. Elérkezik a
perc, amikor elszabadul, és mindent felemészt, ami az útjába kerül. Közeleg
az idő, de még nem jött el.
Marc mély lélegzetet vett. Ügy érezte, a dolgok mögé lát. Csodákra is
képes. Mióta megölte azt az ostoba zsarut, Stéphane Lacoste-ot, mintha
valami nála nagyobb erő irányítaná. Amikor horzsolta a golyó, a félelme
egy pillanat alatt elpárolgott. Lassított felvételként játszotta le magában azt,
ami utána történt. Megfogta a fegyvert, fölegyenesedett, és lőtt.
Egyszerűen, méltóságteljesen oltott ki egy életet. Mintha nem is ő húzta
volna meg a ravaszt.
Egyszerre mindent megértett.
Meg fogja találni Claire-t, mert ez a küldetése.
A nyomára fog bukkanni, mert ez a dolgok rendje.
Egy bűnügyi nyomozás során eljön az a különleges pillanat, amikor már
nem a nyomozó keresi az igazságot, hanem az igazság akarja, hogy
megtalálják.
Csak most látszott, több mint tíz évvel az eset után, hogy a Carlyle-ügy
szálai milyen messzire érnek. A dominók hosszú sora a tengerentúlra is
átnyúlt. Marc szinte hallotta, ahogy egymás után ledőlnek: Clotilde
Blondel, Franck Muselier, Maximé Boisseau, Heinz Kieffer, Joyce Carlyle,
Florence Gallo, Alán Bridges… Egy gyermek eltűnése vagy halála sosem
csak egy családot érint. Mindent feléget és elemészt maga körül, megtöri az
embereket, mindenkit szembesít a saját hibáival és lidérceivel.
Marc elágazáshoz ért, de még csak nem is fékezett. Jobbra fordult: nem
nézte sem a térképet, sem a táblákat. Nem tudta pontosan, hogy hol fog
kilyukadni, de egy dologban biztos volt: innen már nincs visszaút. A
bolygók szerencsés együttállásának köszönhetően az igazság
diadalmaskodni készült. Olyan elemi erővel tört felszínre, amilyennel
némelyek el akarták rejteni. Feltartóztathatatlanul és pusztítón.
Ő, Marc Caradec csak egy eszköz az igazság kezében.

2.

Amikor végeztem May Soo-yunnál, visszamentem a hotelbe a fiamhoz.

Le akartam fektetni, de foggal-körömmel hadakozott a délutáni szieszta
ellen. Persze ö győzött. Mint oly sokszor, megint a számítógép előtt
kötöttünk ki, egy régi Louis de Funés-filmet néztünk. Három órakor végül
A főnök inkognitóban alatt elnyomta az álom, és én is Morfeusz karjai
között találtam magam.
SMS-hang ébresztett. Kinyitottam a szemem. Megizzadtam. Ihéo háton
fekve játszott az ágy másik végében, lába az égnek meredt, úgy
magyarázott Fifinek, a plüsskutyának. Az órámra néztem: hat óra múlt.
– Basszus! – pattantam ki az ágyból.
– Basszuc! – rikoltotta a fiam.
Nehezen álltam meg, hogy el ne nevessem magam.
– Nem, Théo! Ez nagyon csúnya szó, nem szabad megismételni!
Míg a fiam fülig érő szájjal azon tanakodott, hogy gyakorolja-e új
tudományát, a telefonomra néztem. May Soo-yun küldte az üzenetet: Húsz
perc múlva legyen a Perlman’s Knish Bakerynél!
Ezúttal kihagytam a portát, és a hotelszoba vonalas telefonjáról
egyenesen Mariekét hívtam. A fiatal bébiszitter a barátnőivel iszogatott a
SoHo egyik bárjában, a Raoul’sban. Miközben próbáltam rávenni a lányt,
hogy vigyázzon Théóra az est hátralévő részében, a mobilomon rendeltem
egy kocsit a sofőrszolgálattól. Marieke azt ígérte, hogy negyedórán belül itt
lesz, de jó kapitalistaként kihasználta szorult helyzetemet, és horribilis
összeget kért, amit kénytelen voltam elfogadni.
Félórás késéssel érkeztem meg a találkozóra. A Perlman’s Knish Bakery
kis falatozó volt az Essex Streeten, egy ugrásra a Lower East Side-i
rendőrkapitányságtól.
A hely üres volt, leszámítva egy japán párt, amelyik a pult előtt
fotózkodott. A méretes üvegpult mögül egy idős férfi árulta a zsidó
ínyencségeket. A bolt végében néhány dekorlemez asztal állt piros műbőr
padokkal.
 Meglepett, hogy May sehol sincs, de leültem a bejárathoz legközelebb
eső asztalhoz, és rendeltem egy üveg ásványvizet. Az előző vendég az
asztalon hagyta az aznapi The New York Timest. Ideges voltam, nagyon
bosszantott, hogy elaludtam. Gépiesen lapozgattam az újságot, és fél
szemmel a bejáratot figyeltem. Meleg volt idebent. Egy ósdi ventilátor
keringette a langyos levegőt: fokhagyma, petrezselyem és sült hagyma
szaga kavargóit. Rezgett a telefonom. Alán küldött üzenetet:
Jöjjön ide, amint tud! A. B.
Miért, mi történt? – kérdeztem vissza. Megtudtam pár dolgot Joyce
Carlyle-ról. És mi az, Alán?
Nem akarom telefonban… Sietek! – ígértem.
Miközben a választ pötyögtem, egy férfi lépett be az ajtón. Korombeli,
zömök, fekete hajú, borostás. Elcsigázva lazította meg a nyakkendőjét és
tűrte fel az ingujját. Amikor meglátott, határozott léptekkel átvágott a
termen, és leült velem szemben.
– Baresi nyomozó – mutatkozott be. – Én voltam May társa, együtt
dolgoztunk a Joyce Carlyle-ügyben.
– Raphaél Barthélémy.
A zsaru megtörölte a homlokát egy papírszalvétával.
– May kérte, hogy beszéljek magával. Előre szólok, hogy nincs sok
időm. A republikánusok miatt három napja ki sem látszunk a melóból.
Baresi gyakran megfordulhatott itt, mert a tulaj kérdés nélkül letett elé
egy tányér töltött krumpligombócot káposztasalátával és uborkával.
– Most sült ki a knish, Ignazio! Nem húztam az időt.
– Megtalálta az aktát?
Baresi megrázta a fejét, majd vizet töltött.
– Tízéves ügy. Ha megvan még egyáltalán az akta, akkor az 52-es körzet
irattárában kell lennie. Vagyis valahol Brook-lynban vagy Queensben lapul,
egy raktár mélyén. Nem tudom, May mit ígért magának, de ezeket a régi
iratokat nem lehet csak úgy elővarázsolni. Engedély kell hozzá, az pedig
hetekbe is beletelik.
Csalódott voltam, de próbáltam leplezni.
– May említette, hogy találtak egy DNS-nyomot a bűntett helyszínén.
Baresi elfintorodott.
– Ez enyhe túlzás. A helyszín tiszta volt. Csak egy szúnyogot találtunk.
– Szúnyogot?
 Azt hittem, ez valami rendőrszleng, de tévedtem.
– Igen… Egy véres, kilapított szúnyogot az áldozat fürdőszobájának
csempéjén. Szokás szerint May akart lenni a legokosabb.
Kitalálta, hogy ha netán megcsípte a gyilkost, akkor a DNS még ott lehet
a rovar testében. A fejébe vette, hogy elküldi elemzésre.
– Maga nem értett egyet vele?
Baresi beleharapott az egyik gombócba.
– Nem hát! Hiszen tegyük fel, hogy szerencsénk van, és ott van a DNS!
Tudjuk vele bizonyítani a bűncselekményt? Nem! Egyetlen bíróság sem
fogadná el bizonyítékként. Vagyis semmi értelme az egésznek. De May
akkoriban csak a saját feje után ment, túlságosan is ambiciózus volt. Azt
remélte, hogy úgy emlegetik majd, mint aki elsőként próbálkozott ilyennel
New Yorkban. – Baresi benyomott néhány knisht, és csak aztán folytatta. –
Mindenesetre elérte, hogy a technikusok megvizsgálják a szúnyogot.
Sikerült vérmintát venniük, elküldték a laborba. Ott kinyerték a DNS-t, és
felállították a génprofilt.
– És?
A zsaru megvonta a vállát.
– Elindult a szokásos eljárás, amit a sorozatokban is látni: a labor felvitte
az új profilt a rendszerbe, és lefuttattak egy keresést, hogy van-e egyezés az
adatbázisban.
– És mire jutottak?
– Az égvilágon semmire – válaszolta Baresi, és egy papírlapot nyújtott
felém. – Itt a laboreredmény. Megtaláltam a régi jelentések közt a
szerveren. Ahogy látja, egyik korábbi profillal sincs egyezés. –
Beleharapott egy uborkába, és teli szájjal folytatta. – De ez is annyi időbe
telt, hogy mire a labor megküldte az eredményt, már lezártuk az ügyet.
Megnéztem a jelentést. A génprofilon a DNS-szegmensek egy
vonalkódra vagy egy oszlopdiagramra hasonlítottak. Azt a tizenhárom
markert ábrázolták, amelyek lehetővé teszik, hogy megbízhatóan
azonosítani lehessen valakit. Dühítő érzés: a gyilkos ott volt a szemem előtt,
de nem fedte fel a kilétét.
– Hány profil szerepelt akkoriban az adatbázisban?
– A kétezres évek közepén? Nem tudom pontosan. Talán két-millió.
– És most?
 – Tízmilliónál is több. De ne is reménykedjen: nem lehet új keresést
futtatni.
– Miért?
A nyomozó vádlón szegezte rám az ujját.
– Megmondom, mit gondolok. A rendőrség folyamatosan
létszámhiánnyal küzd. Azokkal a bűncselekményekkel kell foglalkoznunk,
amelyeket most követnek el. Nem a tíz évvel korábbiakkal. Úri hóbort
lezárt ügyekkel bajlódni. A döglött aktákkal csak az értelmiségiek
szórakoznak. Sosem értettem azokat a kollégákat, akik ilyesmire pazarolják
az idejüket.
Elképedve hallgattam.
– Jó pár rendőrt ismerek – válaszoltam aztán –, de biztos vagyok benne,
hogy egyikük sem osztja a véleményét.
Baresi durván rám rivallt:
– Az egész ügy egy nagy rakás szar, világos? Felejtse el! Nincs jobb
dolga, mint egy narkós halálán keseregni?
Bennem is felment a pumpa, de aztán rádöbbentem, hogy egy szót sem
gondol komolyan abból, amit mondott. Azért próbál meg eltéríteni a
nyomozástól, mert tudja, ki a gyilkos.

3.

A nap lebukni készült a Közép-Nyugat ültetvényei mögött. Aranyfénybe

borította a kukoricamezőket, átsütött a szójababon, és hol hátulról, hol
szemből világította meg a hatalmas hangárok és tejgazdaságok körvonalait.
Egyterűjének volánja mögött Marc Caradec továbbra is nyugat felé
haladt.
Sokan elkeserítően egysíkúnak találják Ohiót, de neki tetszett az ezer
harsány színben, árnyalatban tündöklő rengeteg látnivaló: egy rozsdás
arató-cséplő gép szürrealista képe, egy kérődző tehéncsorda, a sáfrányszínű
égbolt előtt forgó szélturbinák sora.
A táblákon szereplő helységneveket mintha egy western-ből
kölcsönözték volna: Wapakoneta, Rockford, Huntington, Coldwater… Az ő
úti célja nem sokkal Fort Wayne előtt volt, Ohio és Indiana határában.
Néhány kilométer, és kiderül, hogy zseniális volt-e a megérzése, vagy csak
vesztegette a drága időt.
 A távolban megpillantott egy General Store-t. Marc a fogyasztásmérőre
nézett. Bár még volt valamennyi a tartályban, úgy döntött, letudja a
tankolást.
Indexelt. Visszaváltott. Porfelhőt kavarva megállt az egyetlen
benzinkútnál, egy ósdi pick-up mellett, ami mintha Jim Harrison regényéből
gurult volna elő.
– Tele kéri, uram?
Egy kamasz fiú bukkant fel a háta mögül. Lötyögő kertésznadrágban
volt, fején Cincinnati Reds feliratú baseballsapka, arcán széles mosoly.
Legfeljebb tizenhárom éves lehetett, de a jelek szerint errefelé nem jelent
problémát a gyerekmunka.
– Yes, please – válaszolta Marc, és odaadta a slusszkulcsot.
Marc belépett a bolt mellett működő dinerbe, és tett néhány lépést a
berepedezett, fűrészporral borított parkettán. Nyomában porszemek
táncoltak a napfényben. Körbenézett. Kora este volt, és a vendéglő mintha
félálomban szendergett volna. A pult mellett néhány törzsvendég sörözött,
és baconös hamburger, BBQ ribs és zsírban tocsogó fish and chips
formájában adott koleszterinsokkot a szervezetének. Az egyik sarokban
ósdi televízió közvetítette élőben a republikánus gyűlést, de a hangot
levették, és senki nem figyelt oda. Az egyik polcon álló rádióból egy régi
Van Morrison-dal szólt.
Marc felült egy bárszékre, Budweisert rendelt, és miközben lassan
kortyolgatta, fellapozta a jegyzeteit. Papíron az elmélete egy fabatkát sem
ért, ő mégis hitt benne.
Kép. Képek. Film pergett a szeme előtt, ha Florence Gallo helyébe
képzelte magát. Még pályafutása elején tanította neki ezt a módszert a
Bűnmegelőzési Nyomozó Hivatal egyik tapasztalt zsaruja, aki mellesleg a
jógában, a szofrológiában és a hipnózisban is jártas volt. Meg kell kísérelni
együttérezni az áldozattal. A helyébe képzelni magunkat, átérezni, amit ő
érezhetett, egy rövid időre eggyé válni vele.
Marénak voltak ugyan kétségei az effajta ráhangolódást illetően, de
szentül hitte, hogy a logika és a racionalitás kevés, ha nem látunk az illető
leikébe. Ebből a szempontból áttörő jelentőségű volt az Alán Bridgesszel –
igazi nevén Alán Kowalkowski-val – folytatott beszélgetés. Sok mindent
megtudott Florence-ról, ami segített „a fejébe látni”.
 Raphaélnek igaza volt. Florence egy hangfelvételt küldött Alán e-mail-
címére: felvette a telefonjával, ahogy Joyce Carlyle a gyilkosával beszélget.
Sebtében küldte el, miután felhívta a rendőrséget a Claire anyját ért támadás
miatt. Felkavarta, ami történt, és stresszhelyzetben volt. Ráadásul valaki
más számítógépét használta, mert a sajátját Alán felesége előző nap
tönkretette. Egy ismeretlen laptopon nyitott meg egy olyan postafiókot,
amelyben nem jelentek meg a korábbi kapcsolatai.
Marc lehunyta a szemét, és látta maga előtt Florence-t: kapkod, fél,
izzad, sietősen gépeli be Alán címét. Marc a notesz lapjai közt megtalálta a
#WinterSun főszerkesztőjének névjegykártyáját, amire ráírta az e-mail-
címét: a lan.kowalkowski@att.net.
Csakhogy Florence a nagy sietségben nem pontosan gépelte be a címet.
Marc feltételezése szerint azt írta: alan.kowalkowsky@att.net.
Ipszilont írt az i helyére. Kowalkowski helyett Kowalkowskyt. Miért?
Talán mert ez jutott először eszébe. Gyakori hiba az i-re végződő neveknél.
Ráadásul régóta New Yorkban élt, márpedig az amerikaiak előszeretettel
írják ipszilonnal az orosz neveket: Tchaikovsky, Dostoyevsky, Stanislavsky.
Csakhogy a Kowalkowski lengyel eredetű név. Nem pedig orosz.

4.

– Tudja, ki ölte meg Joyce-t?

Csend volt. A Perlman’s Knish Bakery párás levegőjében hagyma-,
menta- és snidlingszag kevergett.
– Nem – felelte a zsaru pókerarccal. Átfogalmaztam a kérdést:
– Baresi nyomozó, nélkülem is eszébe jutott, hogy ellenőrizze az
adatbázist, igaz?
Nagyot sóhajtott.
– Ezért késtem – ismerte el. – May elmesélte a maga történetét, és
bevallom, megérintett.
Elfordította a tekintetét, és egy szót sem szólt. Alig bírtam magammal.
Végre megtudom!
– A labor tíz éve mindent megcsinált – magyarázta, a jelentést
lobogtatva előttem, rajta a génprofillal. – Csak meg kellett nyitnom a
CODIS-t, és beírni az adatokat.
– És ezúttal volt egyezés – találtam ki.
 Alán újabb üzenete jelent meg a kijelzőmön, de nem foglalkoztam vele.
Baresi egy összehajtott lapot húzott elő az ingzsebéből.
– Íme a gyanúsítottunk.
Kihajtogattam a papírt, amelyről egy kefehajú, buldogképű férfi nézett
rám. Ernest Borgnine-ra emlékeztetett A piszkos tizenkettőből.
– A neve Blunt Liebowitz – mondta Baresi. – 1964. április 13-án
született a queensi Astoriában.l986-ban belépett a seregbe, és csak 2002-
ben szerelt le. Részt vett az első iraki háborúban és az amerikai hadsereg
Szomáliái hadműveleteiben.
– És mit csinál, amióta otthagyta a sereget?
– Nem néztem utána, de amikor négy éve letartóztatták, azt állította,
hogy egy kis őrző-védő cég vezetője.
– Sosem hozták kapcsolatba Joyce Carlyle-lal.
– Nem. Fel sem merült a neve a nyomozás során.
– Miért tartóztatták le?
– Egy piszlicsáré ügy miatt. A Los Angeles-i autópályarendőrség
kapcsolta le 2012-ben ittas vezetésért. Összeszólalkoztak, és Liebowitz
megfenyegette az igazoltatást végző járőrt. Éjszakára bent tartották, de
másnap szabadon távozhatott.
– Ez minden?
– Amennyire tudom, igen.
Baresi egy bankjegyet tett az asztalra, megtörölte a száját, majd felállt,
és azt mondta:
– Nézze! Biztos megvan az oka, hogy előkotorta ezt az ügyet, de nem
vagyok kíváncsi rá. Azért segítettem magának, mert tartoztam egy
szívességgel Maynek. Innentől semmi közöm az ügyhöz. Oldja meg
egyedül, és ne is próbáljon keresni többé, világos?
Meg sem várta a választ, sarkon fordult, és elindult kifelé.
– Nem kíváncsi az igazságra? – kiáltottam utána.
– Tudom, mi az igazság – vetette oda, vissza sem fordulva. – Ha nem
volna ilyen vak, maga is látná, hogy ott van az orra előtt.
Vajon mit értett azon, hogy „az igazság ott van az orra előtt”?
Lehajtottam a fejem, és átolvastam mindent, amit Blunt Liebowitzról
megtudtam. Dühített, hogy hülyének néz ez az öntelt, kellemetlen alak.
Aztán egyszer csak az asztalon heverő újságra vándorolt a tekintetem.
És mindent megértettem.
 Ahogy az összes újság, a The New York Times is a Republikánus Párt
kongresszusának szentelte a címlapot. A fő helyet egy Tad Copelandről
készült fénykép foglalta el. A párt elnökjelöltje a felesége oldalán tör utat a
tömegben. A háttérben, fülhallgatóval a fülében, Copeland testőre áll.
Blunt Liebowitz.
 19
ÉLETRAJZ

Wikipédia
[Részlet]

TAD COPELAND
Thaddeus Dávid „Tad” Copeland 1960. március 20-án született
Lancasterben (Pennsylvania). Amerikai politikus, a Republikánus Párt
tagja. 2000 és 2004 között Philadelphia polgármestere, 2005 januárja óta
Pennsylvania kormányzója.

Tanulmányok és szakmai pályafutás

Szerény körülmények közt élő családból származik: apja autószerelő,
anyja szociális munkás. 1985-ben diplomázik a philadelphiai Temple
University jogi karán. Egyetemi tanulmányai végeztével a neves Wise &
Ivory ügyvédi irodában kap állást. Itt ismerkedik meg későbbi feleségével,
Carolyn Ivoryvel, az egyik alapító, Dániel Ivory lányával. 1988-ban
összeházasodnak, majd Tad Copeland kilép apósa mellől, és
alkotmányjogot tanít, kezdetben az ithacai Cornell Law Schoolban, később
Philadelphiában, a tekintélyes Pennsylvaniai Egyetemen.
Oktatói tevékenysége mellett megalapítja a Take Back Your (TBY)
nonprofit szervezetet, amelynek célja, hogy javítsa a Philadelphia
északkeleti részén élő kisebbségek helyzetét. Több figyelemre méltó akció
fűződik a nevéhez az oktatás, a lakhatás és a kábítószer-fogyasztás elleni
küzdelem terén. Sikerül meggyőznie a várost, hogy indítsanak széles körű
tájékoztató kampányt a tinédzserterhességek megelőzésére, és buzdítsák a
fiatalokat, hogy kérjék felvételüket a választói névjegyzékbe.

Philadelphia polgármestere
1995-ben bekerül a philadelphiai városi tanácsba az északkeleti
városnegyed képviseletében, ezzel a hagyományosan demokrata intézmény
kevés republikánus képviselőjének egyike lesz.
Néhány negyedben rendkívüli népszerűségnek örvend, számos
szövetségesre tesz szert, ennek köszönheti, hogy meglepetésre 2000-ben
Philadelphia polgármesterévé választják. Első hivatali ciklusa idején
helyreállítja a költségvetési egyensúlyt, csökkenti az önkormányzati adókat
és korszerűsíti a város oktatási intézményeinek működését.
Együttműködési megállapodásokat köt az önkormányzat és a
magánszektor között a városközpont átfogó rehabilitációjára. A New York-i
„zéró tolerancia” mintájára megreformálja a város rendőrségét, amivel
sikerül látványosan visszaszorítani a bűnözést.
Ő a megálmodója a Rail Park-projektnek, egy régi vasútvonal
nyomvonala mentén kialakított, több mint öt kilométeres ökológiai
zöldfolyosónak.

Gyilkossági kísérlet
2003-ban, az újraválasztás! kampány során a polgármesteri hivatalból
kilépő Copelandre rátámad egy elmebeteg. Az ötvenhárom éves Hamid
Kumar tüzet nyit, és több lövést ad le Copeland irányába. Kettő eltalálja a
polgármestert: az egyik golyó átszakítja a tüdejét, a másik az alhasát találja
el. Súlyos állapotban szállítják kórházba, és több hónapba telik, mire
Copeland felépül sérüléseiből. Bár a polgármesteri címért nem tud újra
harcba szállni, a közvélemény a támogatásáról biztosítja. A korábban is a
fegyvertartás szigorítása mellett kampányoló Copelandet a történtek
megerősítik elhatározásában.

Pennsylvania kormányzója
2004 novemberében, népszerűségének köszönhetően sikerül átvennie
Pennsylvania távozó demokrata kormányzójának a helyét. 2005 januárjától
lép hivatalba, és pénzügyi stabilitási programot indít. Egyes kiadásokat
csökkent, és forrásokat csoportosít át az oktatás, a nyugdíjasotthonok és egy
egészségbiztosítási reform javára, amelynek köszönhetően a pennsylvaniai
lakosok az Egyesült Államok egyik legversenyképesebb általános
egészségügyi ellátását vehetik igénybe.
2008 novemberében és 2012-ben is újraválasztják. Ezek az évek csak
tovább erősítik a gyakorlatias, reformer politikus képét. Copeland a
környezetvédelem ügyét is felkarolja, több törvényjavaslatot is elfogadtat az
állam természeti örökségeinek védelmében.
2014 decemberében, 65 százalékos támogatottsággal az ország hatodik
legnépszerűbb kormányzója.
 Elnöki ambíciók
Helyi népszerűsége ellenére Copeland nem törekedett látványosan a
Republikánus Párt elnökjelölti címének elnyerésére. Abortuszpárti,
támogatja az azonos neműek házasságát, és a fegyvertartás szigorúbb
ellenőrzéséért kampányol, így az általa képviselt mérsékelt irányvonal eltér
pártja többségének politikai nézeteitől.
Mivel rendkívül népszerű a latinók, a nők és a fiatalok körében – akiket
a republikánusok hagyományosan kevesebb sikerrel tudnak megszólítani
néhány politikai elemző szerint sikeres lehetne a soron következő
elnökválasztás második fordulójában.
A republikánus elnökjelöltek támogatottságát mérő közvélemény-
kutatásokban 2014 és 2015 között Copeland egyszer sem ért a
háromszázalékos küszöb fölé.
Az eredmények nem törték le az ambícióit, és 2015. szeptember 1-jén
hivatalosan is bejelentette, hogy elindul a 2016-os elnökválasztáson.
[…]

Magánélet
Felesége, Carolyn Ivory hagyományosan demokrata pennsylvaniai
családból származik. Ügyvédként kezdte a karrierjét, majd Nyugat-
Pennsylvania szövetségi ügyészének főtanácsadójaként dolgozott.
1988. május 3-án házasodtak össze. Fiuk, Peter orvostanhallgató a
Johns-Hopkins Egyetemen, lányuk, Natasha pedig a londoni Királyi
Művészeti Akadémián tanul.
 20
ALAN ÉS A MUCKRACKEREK

Minden embernek három élete van:

egy nyilvános, egy privát és egy
titkos.

GÁBRIEL GARCÍA MÁRQUEZ

1.

Közép-Nyugat

Marc indulni készült a dinerből. Kifizette a tankolást, és kért még egy

sört, mielőtt folytatja az utat. A rádióban Van Morrison után Bob Dylan
következett a Sarával. Ez volt az egyik kedvenc dala, bakeliten is megvette
az albumot. A Desire az 1970-es évek közepén jelent meg, nem sokkal az
előtt, hogy Dylan elvált a feleségétől, a címben szereplő Sarától. Ebben a
dalban Dylan föleleveníti a múltat, költői emléket állít a szép pillanatoknak:
homokdűnék felett az ég, tengerparton játszó gyerekek és a szeretett nő, akit
drágakőhöz hasonlít. A költemény vége már borúsabb: a kapcsolatot nem
sikerült helyrehozni. A kihalt tengerparton nem maradt más, csak egy
rozsdamarta hajó.
Akárcsak az ő életében. Ahogyan mindannyiunkéban.
– Nem kóstolja meg a napi ajánlatot? – kérdezte a felszolgálónő, amikor
letette Marc elé a sört.
A „fiatalasszonyt”, aki már nem is volt olyan fiatal, a vendégek
Gingernek szólították. Rövid haját vörösre festette, és a karját motoros
tetoválások borították.
– Mi a napi ajánlat? – kérdezte Marc udvariasságból.
– Zöldfűszeres csirkemell fokhagymás krumplipürével.
– Köszönöm, de most nem kérek.
– Tetszik az akcentusa. Honnan jön? – érdeklődött a pincérnő.
– Párizsból.
– Van egy barátnőm, aki Párizsban volt nászúton a terrortámadás idején.
 Caradec nem kívánt társalogni. Valahányszor szóba került a téma, a
legszívesebben Hemingwayt idézte volna: „Párizsba érdemes volt
visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk.”
– Mi szél hozta Fort Wayne-be? – próbálkozott tovább Ginger.
– Egy régi ügy. Zsaru vagyok.
– És mi után nyomoz?
– Egy férfit keresek. Alán Kowalkowskyt. Úgy tudom, egy farmon él,
nem messze innen.
Ginger bólintott.
– Igen, ismerem az ürgét. Egy iskolába jártunk. Mit akar tőle?
– Csak pár kérdést szeretnék feltenni neki.
– Az nem fog menni.
– Miért?
– Mert tíz éve meghalt.
Marc arcára kiült a csalódottság. Szerette volna kifaggatni Gingert, de a
nőre már lecsapott a többi vendég.
A kurva életbe!
A halálhír megnehezítette a dolgát, de az elméletét még nem kellett
sutba dobnia. Marc továbbra is úgy gondolta, hogy Florence Gallo levele
egy létező postafiókba érkezett meg. Nem sokat konyított az
informatikához, de megvolt a magához való esze. Az osztrigabárban
megnézte az online telefon könyvet, és meglepő dologra bukkant. A
nyilvános telefonszámok között több száz Kowalkowskit talált Amerika
területén, de csak négy Kowalkowskyt. Egyiküket Alannek hívták, és itt
lakott nem messze, Ohio és Indiana határán!
Mi van, ha ő kapta meg Florence levelét? Marc is járt már így. Két éve,
egy reggel kihívó fényképeket talált a postafiókjában egy sikamlós levél
kíséretében, amit egy bizonyos Marié küldött a majdnem névrokonának,
Marc Karadecnek. A férfi Toulouse-ban élt, de mindketten ugyanannál a
szolgáltatónál voltak.
Ivott egy korty hideg sört, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Újabb
kérdés merült fel benne: Ha ez az Alán Kowalkowsky tíz éve meghalt,
miért szerepel még mindig a nyilvántartásban?
Marc hiába intett Gingernek, a pincérnő leragadt egy fiatalembernél, aki
szemérmetlenül bámulta a dekoltázsát. Marc sóhajtott, elővett a
pénztárcájából egy húszdollárost, és meglobogtatta.
 – Tévedsz, ha azt hiszed, hogy engem meg lehet venni! – vetette oda
Ginger, és már nyúlt is a pénzért.
Marcot szédülés fogta el. Pislogott, és nagy lélegzetet vett. Egyszerre
mindentől megundorodott: az olajszagtól, a közönséges környezettől, a
pulthoz nőtt törzsvendégektől, akik ennél többre már nem is vágytak.
– Mesélj nekem Alanről! – kérte Marc. – Farmer volt?
– Igen, a feleségével, Helennel volt egy kis birtokuk.
– Hogy halt meg?
– Öngyilkos lett. Borzasztó történet. Nem akarok beszélni róla.
Marc hunyorítva próbálta kiolvasni, amit a pincérnő a nyakára
tetováltatott: We live with the scars we choose. Azokkal a sebekkel élünk,
amiket mi választunk. Van benne valami, de azért nem ilyen egyszerű.
Újabb bankjegyet vett elő, amit Ginger azonnal a farmerzsebébe
süllyesztett.
– Alannek egyetlen hobbija volt: szarvasra vadászott, amikor csak
alkalma volt rá. Legtöbbször a fiát kérte meg, hogy kísérje el. A srác nem
lelkesedett a dologért, amúgy Timnek hívták, és olyan gyerek volt, akit az
ember bármikor szívesen örökbe fogadna. – Ginger eltévedt egy pillanatra,
majd folytatta a történetet. – Aztán egy reggel, tíz évvel ezelőtt, Tim nem
akart az apjával menni, de Alán szokás szerint erősködött. Azt mondta,
hogy a vadászat fog férfit faragni belőle, meg ilyen baromságokat…
Marc bólintott.
– Az erdőben is folytatták a veszekedést, egy pontig, ahonnan már nem
volt visszaút. Tim ezúttal szembeszállt az apjával, megmondta neki a
magáét, aztán sarkon fordult, és elindult haza. Alán pedig annak a
szarvasnak a nyomába eredt, amelyikre már régóta vadászott. Neszezést
hallott a sűrűből, és vaktában belelőtt a bozótba. A többit ki tudja találni.
– Eltalálta… a fiát? – kérdezte Marc.
– Igen. Nyílpuskával. A nyílvessző átfúrta a srác mellkasát. Tim azonnal
meghalt. Tizennégy éves volt. Alán nem bírta elviselni, ami történt. A fia
temetésének másnapján golyót röpített a fejébe.
– Ronda történet, annyi szent – sóhajtott Marc. – És a feleség?
– Helen? ö még mindig ott lakik. Már a tragédia előtt is furcsa nő volt:
magányos, és folyton agyait. De a történtek után teljesen elvesztette az
eszét. Hagyta, hogy lepusztuljon a farm, ő maga is mocsokban él, reggeltől
estig iszik…
 – Miből él?
Ginger a kukába köpte a rágógumiját.
– Megmondjam?
– Rajta!
– Néhány éven át ha a környékbeli férfiaknak dugni támadt kedvük, elég
volt felkeresniük özvegy Kowalkowskynét.
Marc az ajtóra sandított. Eleget hallott. Ideje itt hagyni ezt a helyet.
– Szerintem már nem nagyon dolgozik. A legkiéhezettebb fickók sem
vágynak hullát baszni.

2.

New York

– Hol a fenében volt, Raphaél? – bosszankodott Alán Bridges.

– Több mint egy órája várok magára!
– Ne haragudjon, megmagyarázom!
A Flatiron legfelső emeletén Alán irodája válságközponttá alakult át:
egy parafa táblára régi fényképeket tűztek ki, egy fehér táblára felírták a
fontosabb időpontokat, és könyvekkel teli kartondobozok halmozódtak
egymás hegyén-hátán. A falon három mobilvászon, amelyek wifin
csatlakoztak a #WinterSun két fiatal újságírójának laptopjához. Alán
hivatalosan is bemutatta két kollégáját, akikkel reggel már összefutottam:
– Christopher Harris és Erika Cross. Itt mindenki csak úgy hívja őket:
Chris & Cross.
Cross csinos nő volt, vállára omló vörös fürtökkel, Chris pedig
androgünforma, hallgatag, cingár fiú, aki nem nézett az ember szemébe. Az
üvegfal mögött a megfogyatkozott muckracker-had dolgozott, a legtöbben
ugyanis a Madison Square Garden-hez mentek, hogy a republikánus
konvenció végéről tudósítsanak.
Alán hangja komoly volt:
– Kétkedve hallgattam a történetét, de tévedtem. – A földön álló
kartondobozokra mutatott. – Megfogadtuk a tanácsát: szétnéztünk Joyce
Carlyle holmijai között, és valami nagyon érdekesre bukkantunk.
Egy könyvet vett fel az asztaláról, és a kezembe adta. Egy életrajzi kötet
volt Tad Copelandről, The Unusual Candidate (A szokatlan jelölt.) címmel.
 – 1999 végén jelent meg, amikor Copeland először indult Philadelphia
polgármesteri címéért – magyarázta. – A könyv magánkiadásban jelent
meg, ötszáz példányban. Egyike az unalmas, ömlengő politikusi
életrajzoknak, amelyeket a pártirodában és a kampányokon árulnak.
Megnéztem, ki a szerző:
– Pepe Lombardi?
– Egy helyi bulvárlap, a Philadelphia Investigator egykori újságírója és
fotósa. Copeland karrierjének kezdetétől mutatta be a politikus életét,
azoktól az időktől, amikor még csak városi tanácsos volt.
Belelapoztam a könyvbe, aztán egy post-it-tel megjelölt fényképes
oldalon nyitottam ki.
– Felismeri a nőt?
Mindkét fénykép az 1980-as évek végén készült (az egyik 1988
decemberében, a másik 1989 márciusában, ha lehet hinni a képaláírásnak).
Joyce és Tad szerepeltek rajtuk a Take Back Your Philadelphia irodájában.
Az egyesületet Copeland még az előtt alapította, hogy elkezdte volna
politikusi pályafutását. Akkoriban Claire anyja káprázatos fiatal nő volt.
Karcsú alak, finom, szabályos vonások, hófehér fogsor, mandulavágású,
zöld szem. Elképesztő, mennyire hasonlítottak egymásra Claire-rel.
A fényképek közeli viszonyról árulkodtak, de tudtam, hogy sokszor
csalókák.
– Utánanéztünk – folytatta Alán. – Joyce közel egy évig dolgozott az
egyesületnél, kezdetben önkéntesként, aztán felvették.
– Mire következtet ebből?
– Nem lát a szemétől? Megdugta vagy meg akarta dugni a nőt! – vágta
rá Cross, aki nem sokat finomkodott. – Mintha Clintont és Lewinskyt
látnám. Süt róluk, hogy szexeinek.
– Ez csak fénykép – vágtam vissza. – Maga is tudja, hogy bármit bele
lehet magyarázni.
– Várja ki a végét! – kérte Cross. – Sikerült Pepe Lombardi nyomára
bukkannunk egy maine-i nyugdíjasotthonban. Kilencvenéves, de még
eszénél van. Egy órája beszéltem vele. Elmesélte, hogy 1999-ben, tíz
nappal a könyv megjelenése után Zorah Zorkin, Copeland kampányfőnöke
felvásárolta a könyv összes példányát és a fényképek negatívjait.
– És mit mondott, miért? Alán átvette a szót:
 – A hivatalos verzió szerint Copelandnek úgy tetszett a könyv, hogy
szeretett volna egy új kiadást megjelentetni a saját előszavával.
– Ami persze sosem jelent meg – találgattam.
– Téved, megjelent. Később többször is kiadták, de azokban már nem
szerepeltek a közös fotók Joyce-szal.
– Ennek ezer oka lehet – játszottam az ördög ügyvédjét. – Ha
félreérthetőek voltak, ahogyan maga is mondta, akkor nem csoda, hogy a
politikus nem szívesen látta viszont az életrajzában. Elvégre házas ember
volt.
– Csakhogy itt még nincs vége a történetnek – jegyezte meg Alán, Chris
& Cross felé fordulva.
A vörös hajú nő folytatta:
– Kutattunk egy kicsit a neten, körbeszimatoltunk a használt könyvek
piacán. Ha az Amazonon vagy az eBayen feltűnt egy példány az első
kiadásból, azonnal elkelt egy tetemes ösz-szegért.
– Ki vette meg?
Cross megvonta a vállát.
– Nehéz bizonyítani, de lehet sejteni.
Chris, a félénk androgün most először szólalt meg:
– Van itt még valami. A megjelenés után néhány pennsylvaniai könyvtár
is beszerezte a könyvet. Párral sikerült beszélnem, és a könyv szerepel
ugyan az online katalógusokban, de valójában egyik könyvtár polcán sincs
belőle példány. Vagy elveszett, vagy valaki kikölcsönözte, és azóta sem
vitte vissza.
Alán biccentett a kollégáinak, hogy hagyjanak magunkra bennünket.
– Ne kerülgessük a forró kását, Raphaél! – mondta, amikor kettesben
maradtunk. – Ha Copeland ennyit fáradozott, hogy eltüntesse azokat a
képeket, akkor nemcsak viszonya volt Joyce-szal, hanem ő Claire apja.
Minden egybevág: a kapcsolatuk ideje, az, hogy Claire félvér…
– Nekem is eszembe jutott, persze, nem lehet kizárni.
– Az viszont meglep, hogy Florence Joyce-szal és Copeland-del
foglalkozott nem sokkal a halála előtt.
– Miért?
– Florence-szal hasonlóan gondolkoztunk a politikusok magánéletéről:
nem érdekelt bennünket. Meggyőződésünk volt, hogy az újságírásnak ez az
álszent kíváncsiskodás a veszte. Hidegen hagy, hogy az Egyesült Államok
következő elnökének volt-e házasságon kívüli kapcsolata több mint húsz
évvel ezelőtt. A szememben ettől nem lesz alkalmatlanabb az ország
irányítására.
– Várjon, Alán, félreérti a dolgot! Szerintem Joyce maga döntött úgy,
hogy nyilvánosságra hozza: Copeland, Pennsylvania új kormányzója Claire
apja.
– Ha híres akart lenni, miért várt idáig?
– Azért, mert a lányát elrabolták, és a nyomozás megfeneklett. Én
legalábbis ezt tettem volna a helyében: minél nagyobb felhajtást csaptam
volna az ügy körül, hátha előkerül a lány.
Az irodában csend lett.
– Mire akar kilyukadni, Raphaél?
– Arra, hogy Tad Copeland megölte vagy megölette egykori szeretőjét.
 21
A BÁNAT ÉVADA

Balzsamuktól ruhám, im még este is ittas…

Szívd csak be: érzed az emlékük illatát?

MARCELINE DESBORDES-VALMORE

1.

Közép-Nyugat

A lemenő nap utolsó sugarai világították meg az eget, amikor Marc

megérkezett Kowalkowsky özvegyéhez.
A tipikus közép-nyugati farmon kétemeletes, zömök ház állt. Marc több
száz hasonlót látott Columbustól Fort Wayne-ig. De amit máshol nem látott
és ami különlegessé tette a birtokot, az a hatalmas csűr volt.
Karmazsinvörös épület fehér, csúcsíves oromfallal.
Marc elindult a ház felé, nézte az épület előtt végigfutó viharvert
tornácot, amiről pattogzott a festék. Négy lépcsőfok vezetett a bejárati
ajtóhoz. Az ajtót nyitva hagyták, bizonyára a hőség miatt, és a langyos szél
csak egy szúnyoghálót csapkodott. Marc megfogta, és bekiabált:
– Kowalkowsky asszony!
Az üveget is megkocogtatta, de nem jött válasz, hát belépett. Egyenesen
az elhanyagolt nappaliba. Hulló vakolat, hámló tapéta, kopott szőnyeg,
toldozott-foldozott bútorzat.
A mandulazöld kanapén egy nő aludt összegörnyedve. Lábánál egy fél
üveg olcsó gin hevert.
Marc közelebb ment Helen Kowalkowskyhoz. Úgy feküdt, hogy nem
lehetett látni az arcát. De mindegy is volt. A nőben önmagát látta. Egy
megtört embert, akit olyan mély sötétségbe taszított a bánat.
– Kowalkowsky asszony! – rázogatta finoman a nő vállát. Percekbe telt,
mire a házigazda felébredt. Nem kapta fel a fejét, nem is lepődött meg:
fáradtan tápászkodott fel. Máshol járt. Ott, ahová semmi sem jut el.
– Ne haragudjon a zavarásért, asszonyom!
 – Ki maga? – kérdezte tántorogva. – Előre szólok, hogy innen nincs mit
ellopni. Az életemet meg viheti.
– Nem rabolni jöttem, ellenkezőleg: rendőr vagyok.
– Letartóztat?
– Nem, asszonyom. Miért akarnám letartóztatni?
Helen Kowalkowsky visszazuhant a kanapéra. Részeg volt. Talán
drogozott is. Csont és bőr volt, beesett szeme alatt sötét karikák, mégis bele
lehetett látni a csinos lányt, aki egykor volt: sudár alkat, hamvasszőke haj,
kék szem.
– Főzök egy teát. Jót fog tenni – ajánlotta Caradec.
Semmi válasz. A zsarut feszélyezte, hogy szemtől szembe kell ülnie
ezzel a kísértettel. De mivel tartott a szellemektől, mielőtt kiment a
konyhába, körülnézett, hogy nem lát-e valamilyen fegyvert a nappaliban.
A konyha koszos ablakai egy gazos mezőre néztek. A mosogatóban
piszkos edények. A hűtő majdnem üres volt, leszámítva egy doboz tojást és
a fagyasztórekeszben lévő gines laposüvegeket. Az asztalon gyógyszerek:
Válium, altatók és társaik. Marc nagyot sóhajtott. Ismerős terep, ő is járt
ezen a senki földjén – a földi pokolban –, ahol azok kóborolnak, akik már
nem tudják elviselni az életet, de valamilyen okból képtelenek végleg
lemondani róla.
Marc vizet tett fel, és azt forrázta le, amit talált: citromot, mézet, fahéjat.
Amikor visszament a nappaliba, Helen még mindig a kanapén ült. Marc
odanyújtotta a gőzölgő csészét. Mondani akart valamit, de meggondolta
magát. Elképzelhetetlen feladatnak tűnt elmagyarázni a nőnek, hogy mit
keres itt. Helen a szájához emelte a csészét, aprókat kortyolt. Üres
tekintettel, hajlott háttal, csüggedten és kimerültén meredt maga elé.
Caradecnek Egon Schiele meggyötört modelljei jutottak eszébe, akik
beteges arcukkal és sápadt bőrükkel jobban hasonlítottak a halottakra, mint
az élőkre.
Marc kényelmetlenül érezte magát a sötét házban, ezért felhúzta a
redőnyöket, és kiszellőztetett. Szétnézett a könyvespolcon, és megakadt a
szeme néhány könyvön, amelyet ő is szeretett, és amelyekre a legkevésbé
számított itt, egy ohiói farmon: Pat Conroy, James Lee Bürke, John Irving,
Edith Wharton, Louise Erdrich. Még Guillaume Apollinaire
Kalligrammáinak egy példányát is megtalálta a Kaliforniai Egyetem
kiadásában.
 – A kedvenc költőm – mondta, és kézbe vette a kötetet.
Helen tekintetében érdeklődés csillant. Caradec, amennyire az angolja
engedte, próbált Helen bizalmába férkőzni, Apollinaire-ről beszélt neki, a
Lou-versekről, az első világháborúról, a nagyapjáról, aki odaveszett a
fronton, a spanyolnátháról, a feleségéről, Élise-ről, akinek ez a korszak volt
a szakterülete, a találkozásukról, arról, hogyan ismertette és szerettette meg
vele a művészeteket.
Mire befejezte, lement a nap, és a szoba homályba borult. És akkor
megtörtént a csoda. Helen is mesélni kezdett. Jó tanuló volt, de sokszor ki
kellett maradnia az iskolából, hogy segítsen a szüleinek. Továbbtanult, de
túl hamar ment férjhez, ráadásul rosszul választott, boldogtalan volt a
házassága, de minden megváltozott, amikor megszületett a fia, Tim. ö volt
számára a boldogság. Aztán Tim halála után feneketlen szakadékba zuhant,
és azóta is ott van.
Amíg az ember nem fekszik a sírban, nem halt meg igazán – gondolta
Marc, ahogy Helenre nézett. Sokan könnyebben nyílnak meg egy
idegennek, de Helen úgy beszélt, mintha régóta nem szólt volna senkihez.
Amikor újra csend lett, hosszú ujjaival beletúrt a hajába, akár egy másnapos
hercegnő. Caradec kihasználta a szünetet, és átvette a szót:
– Egy nyomozás miatt jöttem.
– Sejtettem, hogy nem a két szép szememért utazott ide Párizsból –
jegyezte meg Helen.
– A történet egyszerre nagyon egyszerű és bonyolult – folytatta Caradec.
– Ez az ügy tíz évvel ezelőtt több ember életét is romba döntötte, de lehet,
hogy a megoldás, közvetve, a maga kezében van.
– Mondja el, miről van szó!
Caradec elmesélte, hogy Claire eltűnése óta miket derítettek ki
Raphaéllel. Helen szép lassan átalakult. A szeme felragyogott, kihúzta
magát. Mindketten tudták, hogy ez csak időleges. Holnap újra elmerül a gin
meg a vodka tengerében, és elkábítja magát gyógyszerekkel. De ma este
újra tiszta volt a feje és vágott az esze. Annyira legalábbis, hogy
meghallgassa és felfogja „a brooklyni lány” szövevényes történetét, majd a
végén kajánul azt kérdezze:
– Szóval ha jól értem, azért utazott ezer kilométert New York-ból, hogy
megtaláljon egy e-mailt, amit tévedésből a férjem címére küldtek tizenegy
évvel ezelőtt?
 – 2005. június 25-én – válaszolta Caradec. – Elismerem, ez elég
abszurdnak hangzik.
Helen Kowalkowsky egy pillanatra mintha visszaesett volna a
kábulatba, de aztán összeszedte magát, és rendezte a gondolatait.
– Mióta 1990-ben ideköltöztünk, Alán nevén van a telefonunk. Ezen a
halála után sem változtattam, ezért talált meg a telefonkönyvben. Hasonló a
helyzet az internettel is: a férjem nevére szólt az előfizetés, de Alán semmit
sem ko-nyított az informatikához. Tim használta az internetet és a
postafiókot.
Maréban feléledt a remény. Az igazság itt lapul, ebben a házban. Érezte,
tudta.
– Ha Tim kapott volna egy furcsa levelet, magának szól?
– Nem, mert félt volna, hogy felizgatom magam. Mindig kímélni akart.
– Az apjának említette volna a dolgot? Néma csönd.
– Tim csak akkor beszélt az apjával, ha muszáj volt.
– Még él a postafiók? Helen megrázta a fejét.
– A fiam halála óta nincs internetem. Vagyis közel tíz éve nem működik
az a cím.
Marc nem akarta elfogadni, amit hallott. Megingott. Csaltak a
megérzései. Az intuíció illúzió volt, nem több. De a pillanatnyi gyöngeség
hamar elmúlt:
– Megtartotta a fia számítógépét, Helen?

2.

New York

Alán kifejezéstelen arccal a gondolataiba merült.

– Közvetlenül vagy közvetve Tad Copeland ölte meg Joyce Carlyle-t –
ismételtem meg.
– Őrültség! Nem dobálózhat ilyen szörnyű vádakkal bizonyíték nélkül.
Copeland republikánus ugyan, de ő a legjobb elnökjelölt Kennedy óta. Ki
van zárva, hogy az újságom ilyen zavaros történettel kellemetlen helyzetbe
hozza.
Minél tovább beszélgettünk, annál tisztábban láttam Alán bonyolult
viszonyát a politikushoz. Copelanddel egy generációhoz tartoztak,
hasonlóan gondolkoztak. Személyében most került első ízben a hatalom
közelébe egy olyan republikánus, aki hevesen kritizálja a neoliberalizmus
túlkapásait, de a fegyvertartás szigorításáért kampányol, és távolságot tart
az egyházakkal. Pennsylvania kormányzójának feltűnése alaposan
felkavarta az állóvizet az amerikai politikában. Csodával határos módon
saját táborának populistáit is sikerült legyőznie.
Igazság szerint engem sem hagytak hidegen az elnökjelölt
megnyilvánulásai. Tetszett, hogy Steinbecket és Mark Twaint idézte a
beszédeiben. Ujjongtam, amikor az előválasztások során sarokba szorította
Trumpot és helyre tette Ben Carlsont. Tad Copelandnek merész tervei
voltak, és intelligensen foglalt állást a számomra fontos kérdésekben:
hosszú távra szóló politikai döntéseket szorgalmazott, a középosztály
érdekeit kívánta képviselni, valamint tarthatatlannak és végzetesnek ítélte,
hogy az ország gazdasági növekedésének csak a szűk elit látta hasznát.
Lehet, hogy Copeland jó ember – vagy legalábbis a kevésbé rossz
amerikai politikusok közé tartozik de meggyőződésem, hogy közrejátszott
Claire elrablásában. Mégis, más irányból próbáltam meggyőzni Alant:
– Mondok én még valamit. Szerintem Copelandnek vagy a sleppjének a
műve Florence Gallo halála.
– Elég! – csattant fel.
Eljött az idő, hogy kijátsszam a két adumat. Egy: a segélyhívást
Florence lakásának környékéről indították, kettő: a bűntény helyszínén
megtalálták Blunt Liebowitz DNS-ét. A két információ elbizonytalanította
az újságírót. Elég volt felidézni Florence emlékét, Alán teljesen
megváltozott. Vonásai megkeményedtek, a tekintete lángra lobbant, mély
árkok szántották az arcát.
– Ismeri Liebowitzot? – kérdeztem.
– Természetesen – vágta rá dühösen. – Minden újságíró, aki valaha
foglalkozott Tad Copelanddel, ismeri Blunt Liebowitzot: ő a testőre. Régóta
a politikus holdudvarához tartozik. Zorah Zorkin nagybátyjáról van szó.
Másodszor hallom ezt a nevet. Alán felvilágosított:
– Zorah Zorkin mindig ott van Copeland árnyékában mint a
kampányfőnöke és főtanácsadója. Minden útjára elkíséri. A kormányzói
kabinetben is ott volt, sőt már abban is része volt, hogy megválasztották
Philadelphia polgármesterének. Nem állítom, hogy Copeland egy
marionettfigura, de Zorah nélkül ma is jogot tanítana a Pennsylvaniai
Egyetemen.
– Miért nem hallottam róla sosem?
– Mert a háttérbe húzódik. A szürke eminenciásokat általában nem
ismeri a nagyközönség. Bár ez kezd megváltozni: három hónapja Zorah a
The New York Times címlapjára került mint „Amerika legszexisebb elméje”.
És ez nem is túlzás.
– Mitől ennyire különleges?
– A kinézete miatt sokáig nem vették komolyan. De ez már a múlté:
mára mindenki tudja Zorkinról, hogy hidegvérű sakkjátékos, aki mindig pár
lépéssel az ellenfelei előtt jár. Az előválasztási kampányban félelmetes
ügyességgel szerzett támogatókat: sikerült meggyőznie a Facebook-
generáció néhány cégvezetőjét, akiket az egyetemről ismert. Bár a
közvéleménykutatások akkoriban nem sokra taksálták, az összegyűjtött
pénzzel Copelandnek sikerült átvészelni ezt az időszakot, és kivárni, míg
javulnak a mutatók. De Zorkin legalább olyan aljas is tud lenni, mint
amilyen jó stratéga: akár egy pitbull, nem ereszti el a zsákmányát.
– Ez mindenhol így van – vontam meg a vállam. – Az üzleti életben, a
politikában, a show-businessben. Minden befolyásos embernek szüksége
van valakire, aki elvégzi helyette a piszkos munkát.
Alán bólintott, és behívta telefonon Christ és Crosst.
– Gyerekek! Derítsétek ki nekem, mit csinált Tad Copeland 2005. június
25-én, szombaton!
– Joyce halálának napján? Tíz év távlatából vajon mit tudnak kideríteni?
– kérdeztem szkeptikusan.
– Én vajmi keveset, de meglátja, Chris és Cross mire képesek. Egy
„intelligens” algoritmus segítségével szédítő sebességgel pásztázzák át az
akkori sajtót, a weboldalakat, biogokat és közösségi oldalakat. Maga is
tudja, hogy az internet nem felejt: az ember egy szörnyet alkotott, amit már
nem tud féken tartani. De ez már egy másik történet…
A beszélgetés közben Alán kézbe vette a távirányítót, hogy vessen egy
pillantást a hírcsatornákra, amelyek a republikánus konvencióról
tudósítottak.
A Madison Square Gardenben összegyűlt tízezer ember előtt egymást
követték a szónokok, és ódákat zengtek a jelöltről. Több óriáskivetítőn
sportolók és művészek tapsoltak, ujjongtak, kiabáltak. A delegátusok két
napja döntöttek arról, ki lesz a párt elnökjelöltje. Egy óra múlva elhangzik
Tad Copeland beiktatási beszéde. Aztán jöhetnek a nemzetiszínű lufik és
konfettik… Nevetséges ez az egész!
– Alán, átküldtük a doksikat – hallatszott Erika hangja a telefonon.
A falra szerelt monitorokon meg is jelent, amit találtak.
– 2004 óta a kormányzó hivatalos programja nyíltan hozzáférhető
Pennsylvania állam honlapján – magyarázta Chris. – Csak meg kell keresni.
2005. június 25-én délelőtt a következő volt a program:
9:00-10:30: Végső egyeztetés a szakszervezetekkel a
tömegközlekedés korszerűsítésére irányuló intézkedések
elfogadásáról.
11:00-12:00: Találkozó a Chester Heights Gimnázium
oktatóival.

– És itt az összes fénykép, amiket újságcikkekben és blog-

bejegyzésekben találtam az eseményekről – mondta Cross.
Egy rakás fotó jelent meg a képernyőn: Copeland szerepelt rajtuk, amint
a szakszervezeti képviselőkkel, majd a diákokkal és a tanárokkal pózol.
– Zorah és Blunt is mindig ott voltak a közelben – mutatott Alán a
tollával a megtermett testőrre és egy kortalan nő vékony alakjára, aki
gyakran takarásban volt.
– Idáig semmi gyanús – jegyeztem meg.
– A folytatás már érdekesebb – mondta Chris. – Délutánra két találkozó
szerepelt a naptárban:
12:30-14:00: Ebédmegbeszélés a Montgomery megyei
idősotthonok vezetőivel.
15:00: Az északnyugat-philadelphiai Metropol
sportkomplexum megnyitója.

– Csakhogy Copeland beteget Jelentett. Mindkét eseményen Annabel

Schivo alkormányzó helyettesítette.
– Hohó! – hökkent meg Alán. – Copeland a szívén viselte az
északnyugati városrész sorsát, a Metropol pedig nem holmi szabványos
edzőterem, hanem egy igazán nagyszabású projekt volt. Copeland nem
hagyta volna ki a megnyitót, hacsak nem történik valami fontos és váratlan
dolog.
 Alán izgatottsága rám is átragadt.
– Felteszem, Copelandet nem is látták már aznap Philadelphiában.
– Téved! – kontrázott Chris, és egy újabb képet vetített ki. – Este hatkor
másik húszezer nézővel ott volt a Wells Fargo Centerben, a Philadelphia
76ers kosárlabdameccsén.
Közelebb hajoltam a monitorhoz. A csapat sálját és baseballsapkáját
viselő Copeland nem úgy nézett ki, mint aki most ölt meg egy nőt, de ebben
nincs semmi meglepő. Köztudomású, hogy a politikusok meg tudják
játszani magukat.
– Van több kép is a meccsről?
A képernyőt beterítették a fotók.
De egyiken sem lehetett látni sem a testőrt, sem a kampányfőnöknőt.
– Erika, keress nekem képeket más meccsekről! – kérte Alán.
– Hogy érted?
– Korábbiakat, amikor szintén a Wells Fargóban játszottak.
Fél perc múlva a fiatal nő ismét átvette a szót.
– Találtam egyet egy héttel korábbról, amikor a Celtics ellen játszottak,
és egy április végi, Orlando elleni meccset.
Mind a két alkalommal ugyanaz volt a felállás: Zorah a kormányzó
mögötti sorban ült. Egy-egy nagytotálon Blunt Liebowitz robusztus termete
is feltűnt a sorok között.
– Nézze! Zorkin mindig ugyanott ül, Copeland mögött. Kivéve azon a
szombaton, június 25-én. Ez nem lehet véletlen, Alán!
A főszerkesztő nem vitatkozott.
– Mennyi idő Philadelphiából autóval New Yorkba érni? – kérdeztem.
– A dugók miatt két óra is megvan.
Visszaültem a fotelbe, és pár percig lehunyt szemmel töprengtem. Biztos
voltam benne, hogy tudom, mi történt azon a júniusi napon 2005-ben, már
csak a megfelelő szavakat kerestem, hogy Alant is meggyőzzem. Kellett a
segítsége, mert most először láttam esélyt arra, hogy Claire nyomára
bukkanjunk, és megmentsük őt.
– Minden világos, Alán – nyitottam ki a szemem, majd felvázoltam neki
az elméletemet. – Szombat kora délután a kormányzó, Zorah és Blunt
autóba ülnek, és elhagyják Philadelphiát. Copelandnek találkozója van
Joyce-szal, de az nem sikerül jól. A beszélgetés vitává fajul. Copeland
pánikba esik, és megöli a nőt. Majd rájön, hogy Florence titokban mindent
felvett. Hogy elterelje a gyanút, egymaga visszatér Philadelphiába, és a
testőre nélkül megnézi a kosárlabdameccset. Blunt és Zorah pedig New
Yorkban maradnak, hogy elvégezzék a piszkos munkát: átviszik Joyce
holttestét, berendezik a díszletet, mintha túladagolás történt volna, majd
ártalmatlanná teszik Florence-t is. Minden összevág!
Alán a tenyerébe temette a fejét. Sejtettem, mit érez. Zsongó káoszt,
haragot és fájdalmat. Talán eszébe jutottak a boldog hónapok, amikor
Florence még élt. Amikor még volt esélyük rá, hogy gyerekük legyen,
érezhették, tudhatták, hogy nem statiszták a saját életükben. Talán a
szeretett nő szörnyű halálát látta maga előtt. Vagy az azóta eltelt időt.
Amikor a munkájába temetkezett. Igazat adhatott Marilyn Monroe-nak, aki
szerint a karrier csodálatos, de egy hideg éjszakán nem lehet hozzábújni.
– Mit akar csinálni? – kérdezte, és úgy nézett rám, mint aki mély
álomból ébredt.
– Hajlandó segíteni, Alán?
– Nem tudom, kész vagyok-e rá, de megteszem, amit tudok, Florence
miatt.
– Tudja, hogyan érhetném el Zorkint?
– Van hozzá mobilszámom. Azon egyeztettem vele a Copeland-interjút.
Míg ő a telefonja névjegyzékében kutatott, én bepötyögtem egy rövid
SMS-t: Tudom, mit tett Florence Gallóval, Joyce Carlyle-lal és a lányával.
– Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e, Raphaél. Könnyen lenyomozzák a
telefonját. Tíz perc, és itt lesznek.
– Épp ebben reménykedem – válaszoltam. – Én is tudok sakkozni.
 22
ZORAH

Csak a hidegvérű állatok mérgesek.

ARTHUR SCHOPENHAUER

1.

Tizenhét évvel korábban 1999 tavaszán

Tad Copelandnek hívnak. Harminckilenc éves vagyok. Alkotmányjogot

és politikatudományt tanítok a Pennsylvaniai Egyetemen. Azon a szombat
reggelen, 1999 tavaszán horgászni voltam, de igazság szerint csak pár óra
nyugalomra vágytam a természetben.
Kikötöm a csónakot a stéghez, ami mélyen benyúlik a tó fodrozódó
víztükrébe, miközben Argosz, a labradorom csaholva, farkcsóválva
körülugrál.
– Gyere, kutyuskám!
Előreszalad a modern faházhoz, amelyben harmonikus elegyet alkot a
vörösfenyő, a kő és az üveg. A víkendházam. Minden hétvégén ide vonulok
vissza.
A házban főzök egy kávét, a rádióban Lester Young szaxofonozik. Aztán
kiülök a rönkfából készült teraszra, és elszívok egy cigarettát, közben
átfutom az újságot, és kijavítok néhány dolgozatot. Üzenet érkezik a
feleségemtől, Carolyntól, aki Philadelphiában maradt, de nemsokára
utánam jön. Ugye csinálsz nekem olyan igazi pestós tésztát? Puszi: C.
Motorzúgás üti meg a fülem. Felveszem a napszemüvegemet, és
hunyorogva nézek a hang irányába. Messziről megismerem a lendületesen
közelítő, alacsony alakot: Zorah Zorkin az.
Négy vagy öt éve tanítottam ezt a nem mindennapi lányt, ö volt a
legígéretesebb tanítványom egész pályafutásom alatt. Vágott az esze, és
bármilyen témában intelligensen tudott érvelni. Kisujjában volt az Egyesült
Államok története és politika-története. Hazafias lelkülettel képviselte
álláspontját, amivel hol egyetértettem, hol nem. Briliáns elme volt, de nem
volt humora, képtelen volt az empátiára, és amennyire tudom, senkije
sincsen.
Emlékszem, hogy mindig szívesen elbeszélgettem vele, nem úgy, mint
némelyik kollégám. A tanárok közül sokan nem szívelték Zorah-t. Volt
valami rémisztő a hűvös intelligenciájában. Aztán ott volt a tekintete, amely
a távolba révedt, amikor a gondolataiba merült, majd hirtelen felragyogott,
mielőtt éles lándzsaként fúródott a beszélgetőtárs szemébe.
– Jó napot, Copeland professzor!
Ott állt előttem slamposan, bő, kopott farmerben és kibolyhozódott
pulóverben, vállán hátizsák, amit kamaszkora óta nyűhetett.
– Szia, Zorah! Minek köszönhetem a látogatást?
Csevegtünk egy kicsit: beszámolt, hogyan boldogul a szakmájában. Már
eljutott hozzám a híre. Tudtam, hogy az elmúlt években, miután elvégezte
az egyetemet, több helyi képviselő választási kampányában is dolgozott, és
esélytelen jelöltekkel is jó eredményeket ért el. Olyan politikai tanácsadó,
aki inkább legyen a barátod, mint az ellenséged.
– Szerintem többre vagy hivatott ennél – mondtam, és kávéval kínáltam.
– Ha nagy dolgokat akarsz véghez vinni, az intelligenciádhoz méltó jelöltet
kellene találnod.
– Pontosan erről van szó – felelte. – Azt hiszem, találtam egyet. Néztem,
ahogy fújja a kávéját. Sápadt arcának szépségét el-
tüntette szemébe lógó, előnytelen frufruja.
– Valóban? Ismerem?
– Maga az, Tad.
– Tessék?!
Táskájából reklám- és szlogenterveket, kinyomtatott és összefűzött
lapokat vett elő, amelyekből egy komplett választási stratégia állt össze.
Mindent kipakolt a kis kerti faasztalra.
– Ne folytasd, Zorah – mondtam –, én sosem akartam politikával
foglalkozni.
– De hiszen már azt teszi: egyesülete van, benne van a városi
tanácsban…
– Úgy értem, nem vágyom ennél többre. Rám meresztette kígyószemét:
– Szerintem meg igen.
– És milyen pozíciót szánnál nekem?
 – Először Philadelphia polgármestere lenne, aztán Pennsylvania
kormányzója.
Megvontam a váltam.
– Ugyan, Zorah! Philadelphiának sosem volt republikánus
polgármestere.
– De volt! – vágta rá azonnal. – Bemard Sámuel, 1941-ben.
– Jó, lehet, de az hatvan éve volt. Ma nem fordulhatna elő. Nem találta
meggyőzőnek az érvemet.
– Maga nem igazi republikánus, Tad, a felesége pedig régi és nagyra
becsült demokrata családból származik.
– Akárhogyan is, Garland előnye behozhatatlan.
– Garland nem indul – jelentette ki.
– Micsoda? Ezt meg honnan veszed?
– Tudom, és kész. Ne kérdezze, hogy honnan!

2.

– Tegyük fel, hogy belevágok, miért döntenék melletted, Zorah?

– Félreérti, Tad. Én választottam ki magát.
Már egy órája beszélgettünk. Akaratlanul belementem a játékba.
Tudtam, hogy ingoványos talajra léptem. Tudtam, hogy nem kellene
belevágnom olyasmibe, amiről sejtem, hogy nincs belőle visszaút. De
akkoriban válaszút elé értem. Elbizonytalanodtam. Megingott a hitem a
házasságomban, a tanári elhivatottságomban, az életem értelmében. Ez a
lány pedig tudta, mit kell mondania. Jól érvelt, és igaza volt. A szájából
minden olyan egyszerűnek hangzott. Izgalmasnak és lenyűgözőnek tűnt a
jövő. Hát nem erre vártam mindig, hogy találkozom egy rendkívüli
emberrel, aki megváltoztatja az életemet, kirángat a kényelmes, de szürke
mindennapokból?
Próbáltam ellenállni a csábításnak, de Zorah-nak mindenre volt válasza.
– Nem hiszek Istenben, te is tudod. Márpedig az amerikai választók nem
szeretik az ateista jelölteket.
– Nem muszáj világgá kürtölnie.
– Füveztem is.
– Mint mindenki, Tad.
– Néha most is előfordul.
 – Akkor azonnal álljon le vele, és ha rákérdeznek, mondja azt, hogy
sosem tüdőzte le!
– Nincsenek tartalékaim, amiből finanszírozni tudnék egy kampányt.
– Az én dolgom előteremteni a pénzt, nem a magáé.
– Több éve orvosi kezelés alatt állok.
– Mi a baja?
– Enyhe bipoláris zavar.
– Winston Churchill is bipoláris volt, ahogyan Patton tábornok, Calvin
Coolidge, Abraham Lincoln, Theodore Roosevelt, Richard Nixon…
Lesöpörte az érveimet. Már nem akartam, hogy elmenjen. Azt akartam,
hogy beszéljen tovább, táplálja a reményt, amit ő plántált belém. Azt
akartam, hogy mondja el újra: én leszek az ország ötödik legnagyobb
városának polgármestere. És egy kicsit el is akartam hinni.

3.

Amikor már majdnem sikerült meggyőznie, Zorah hangnemet váltott.

Később hozzá kellett szoknom: senkinek sem lehetnek sokáig titkai Zorah
Zorkin előtt.
– Most, hogy túl vagyunk a kifogásain, rátérhetünk a valódi
problémákra, nem gondolja?
Úgy tettem, mintha nem érteném.
– Mire gondolsz?
– Biztosan megfordult már a fejében, hogy politikus lesz, Tad. Minden
adottsága megvan hozzá. Elég meghallgatni bármelyik előadását, és az
embernek nincs több kétsége. Mindannyiunkat lenyűgözött. A kritikái
élesek, és mindig célba találtak. Mindenki itta a szavait. A mai napig
emlékszem a felháborodására, hogy milyen sok a szegény munkavállaló, és
hogy hány amerikainak nincs társadalombiztosítása. Előttem van, ahogy az
amerikai álom eltűnéséről beszél, és levezeti, hogy milyen intézkedésekkel
lehetne visszahozni. Vérében van a politika.
Vitába akartam szállni, de nem találtam a szavakat.
– Ismerje el, hogy volt valami, ami visszatartotta a politikától, Tad!
Valami, amit leküzdhetetlen akadálynak gondolt.
– Ugyan!
Zorah a szemembe nézett.
 – Milyen csontvázat őriz a szekrényében, Copeland professzor? Némán
dőltem a korlátnak. A távolba néztem, a tó csillogó víz-
tükrére.
Zorah visszapakolta az iratokat a táskájába.
– Egy percet adok, Tad – és az órájára nézett. – Egy másodperccel sem
többet. Ha nem bízik bennem, kár is tovább rabolni egymás idejét.
Kihúzott egy szálat az asztalon heverő cigarettásdobozból, és rám
meredt.
Most először éreztem, milyen veszélyes ez a lány. Nem tetszettek a
módszerei. Nem viseltem jól, ha sarokba szorítanak. Néhány röpke
másodpercig még mondhattam volna nemet, őrizhettem volna a
szabadságomat. De mit ér a szabadság, ha nem segít valóra váltani az
álmainkat?
– Jól van – mondtam, és leültem mellé. – Igazad van: valóban történt
egy olyan esemény az életemben, ami ellehetetlenítené a politikusi pályát.
– Hallgatom.
– Ne számíts rendkívüli dolgokra! Kiábrándítóan banális eset. Tíz éve
néhány hónapig viszonyom volt egy nővel.
– Ki volt az?
– Joyce Carlyle-nak hívták, önkéntes, majd alkalmazott volt az
egyesületnél, a Take Back Your Philadelphiánál.
– A felesége tud róla?
– Ha tudna róla, már nem volna a feleségem.
– Hol él most ez a Joyce Carlyle?
– New Yorkban. De ez nem minden: született egy lánya, Claire, most
nyolcéves.
– És maga az apja?
– Minden valószínűség szerint igen.
– Joyce megpróbálta zsarolni?
– Nem. Joyce jó ember. Független és tisztességes. Az édesanyja jogász a
városban.
– Kapcsolatban maradtak?
– Nem. Évek óta nem hallottam róluk, és nem is kerestem őket.
– A kislány, Claire tudja, hogy maga az apja?
– Fogalmam sincs.
 Zorah sóhajtott, és a semmibe révedt, mint mindig, ha erősen
gondolkozott. Én csöndben vártam az ítéletet, mint egy kisiskolás, akit
csínytevésen kaptak.
Ekkor kellett volna visszakoznom, de Zorah pontosan azt mondta, amit
hallani szerettem volna:
– Ez valóban bosszantó. Bármelyik pillanatban előkerülhet, de ezt a
rizikót vállalni kell. Az a legfontosabb, hogy kontroll alatt tartsuk a
helyzetet. Tudjuk, hogy volt egy epizód az életében, ami problémát
jelenthet. Lehet, hogy sosem derül ki, de ha egy nap mégis kiderülne, akkor
majd intézkedünk.
„Ha egy nap mégis kiderülne, akkor majd intézkedünk.” Vészjósló volt a
mondat.
Vagy legalábbis fenyegető.
De őszinte leszek. A tragikus végkifejlet ellenére hazudnék, ha azt
mondanám, megbántam a döntésemet. Sőt bevallom, nosztalgiával
gondolok arra a reggelre. Amikor minden elkezdődött. Amikor megjelent
nálam ez a furcsa lány a valószerűtlen frufrujával és elnyűtt hátizsákjával.
Amikor kiterítette az asztalomon a terveit, és azt kérdezte: „Készen áll,
hogy új fejezetet nyisson az Egyesült Államok történelmében, Tad? Egy
fejezetet, amelyben maga lesz a főhős?”
 23
SMOKING GUN

Második számú szabály: Sose bízz

a barátaidban, használd az
ellenségeidet! (…) Ha nincsenek
ellenségeid, gondoskodj róla,
hogy legyenek!

ROBERT GREENE

1.

– Játszunk egyet húsz dollárba?

Egy szakállas hajléktalan hívott meg egy partira, a sakk-készlet ott volt a
hóna alatt.
– Talán majd legközelebb. Most várok valakit – mondtam, és a kezébe
nyomtam egy bankjegyet.
A Washington Square Park sarkában, a sakkozók törzshelyén vártam
Zorah Zorkint egy kőasztalnál ülve.
Későre járt, de a parkban még nyüzsgött a nép. Pezsgő, vidám szombat
este volt, amikor a nap nem akar véget érni, és a nyáresti levegő zenére,
andalgásra, nevetésre és táncra csábít.
Az én hangulatom más volt. Rosszul éreztem magam, Claire. Az elmúlt
három napban, hogy kibírjam ép ésszel, elfojtottam magamban az
aggodalmat, de itt, a sok gondtalan ember között rám tört, hogy mennyire
féltelek.
A biztonsági kamera felvételét láttam magam előtt. Ahogy Angeli
bérgyilkosa a krómozott gyászkocsi csomagtartójába dob téged. Amikor a
nevemet kiáltod: „Raphaél! Segíts, Raphaél!”
Milyen állapotban lehetsz háromnapi fogság után? Ráadásul egy életet
hordasz a szíved alatt. Vajon lesz alkalmunk megünnepelni a gyerekünk
születését?
Egyáltalán életben vagy még? Meg sem fordult a fejemben az
ellenkezője, de ez inkább remény volt, mint bizonyosság. Leginkább egy
olyan ember menekülése, aki attól fél, hogy nem lenne képes elviselni az
igazságot. Ami tulajdonképpen nem áll távol egy írótól. Egyre azt
ismételgettem, hogy nem tűnhetsz el örökre. Sem erről a világról, sem az
életemből.
Az elmúlt órákban, hogy elűzzem a félelmem, nem kíméltem magam.
Bár leginkább csak a hőseimmel szoktam kalandozni, most hús-vér
nyomozó vált belőlem. Lerántottam a leplet múltad titkairól, felkutattam
minden nyomot, kinyitottam minden ajtót.
„Én tettem ezt. így is szeretsz, Raphaél?” Mit hányhatnék a szemedre,
Claire? Hogy mentetted az irhádat? Hogy új életet kezdtél, és igyekeztél
magad mögött hagyni az átélt borzalmakat? Ugyan, dehogy! Ellenkezőleg:
ámulok, hogy milyen erős, eltökélt és bölcs voltál.
„Így is szeretsz, Raphaél?”
Utam végére értem. Majdnem biztosan tudtam, hogy ki áll az eltűnésed
mögött. Ugyanaz, aki minden bizonnyal az édesanyád gyilkosa is: Zorah
Zorkin. De nem tudom, hogyan bukkanhattak a nyomodra ennyi idő után.
Miért éppen most? Mihelyt felfedted előttem a titkod? Hiába vettem
számba minden eshetőséget, valami fontos elkerülte a figyelmem.
„így is szeretsz, Raphael?”
Ne kérdezgesd tovább, Claire! Igen, szeretlek, de már nem tudom
biztosan, ki az, akit szeretek. Csak azt tudjuk szeretni, akit ismerünk, és én
már nem ismerlek téged. Ügy érzem, két ember áll velem szemben.
Egyrészt Anna Becker, a melegszívű, vicces és jólelkű rezidens, akibe
beleszerettem, és akivel életem legszebb fél évét töltöttem. Akit feleségül
készültem venni. Másrészt Claire Carlyle, Kieffer poklának talpraesett
túlélője, a titokzatos „brooklyni lány”. Egy idegen nő, akire megbűvölve,
csodálattal nézek fel. Képtelenség összeegyeztetni a kettőt. Ki áll majd
előttem, ha újra találkozunk? Mindig azt hittem, hogy a megpróbáltatások,
amelyeket közösen vészelnek át, összekovácsolják az embereket. Főleg a
párokat. Ha együtt sikerül legyőzni az embert próbáló akadályokat, az
megerősíti két ember kapcsolatát. Ha így nézzük, egy dolog biztos: most,
hogy ismerem a múltad, és rájöttem, hogy kik ártottak neked, sosem
leszünk idegenek egymásnak.

2.
 Az apró termetű, fürge Zorah Zorkin átvágott a Madison Square Garden
lépcsőin összegyűlt tömegen. Igazolványával beléphetett a színfalak mögé,
és több száz métert tett meg a labirintusszerű folyosókon, mire a 31. utcára
nyíló, tűzzáró ajtóhoz ért, amelyet egy katona őrzött.
Blunt már várta. A testőr az unokahúga felé nyújtotta a telefont: a
térképen egy kék pont villogott.
– Raphael Barthélémy tíz perce nem mozdult.
– Hol van most pontosan? – kérdezte Zorah.
– A Washington Square északnyugati csücskében, a sakkasztaloknál.
Zorah bólintott. Félreérthetetlen üzenet: hazai pályán hívták ki.
Általában jó volt tűzoltásban, és szerette a harcot, de nem becsülte alá az
ellenfelét.
Kiadta Eluntnak, hogy távolról kövesse, és átvágott az úton a Hetedik
sugárút felé. Az egész környéken állt a forgalom. Kár lett volna taxit fogni,
azzal sem halad gyorsabban, ráadásul kiszúrhatja egy újságíró. Megállt egy
utcai árusnál, vett egy üveg ásványvizet. Bedugta a fülhallgatót a
telefonjába, és rádión hallgatta Copeland beiktatási beszédét, amiről el
kellett jönnie.
A beszéd már csak hab volt a tortán, méltó lezárása a háromnapos
eseménysorozatnak, ami, hála neki, zökkenőmentesen zajlott. Copeland
sikere egyben az övé is, sőt főleg az övé. Ebben minden politikai elemző
egyetértett, és Tad is elismerte: Zorah nyerte meg neki az előválasztásokat,
és holnap egészen a Fehér Házig juttatja.
A többi jelölt mögött több száz fős csapat állt: stratégiai tanácsadók,
közvélemény-kutatók, kommunikációs és marketingszakemberek. ök ketten
Copelanddel a hagyományos modellt követték: párban dolgoztak, mint egy
családi vállalkozás, ö felelt a stratégiáért, Copeland pedig kiállt a közönség
elé, és beszédeket mondott. A módszer bevált, mert mindketten tudták,
hogy semmire sem mennének a másik nélkül, ö tanácsolta Copelandnek,
hogy csak az utolsó percben jelentse be, hogy indul az előválasztáson, és
hangoztassa, hogy kizárólag statiszta-szerepet szán magának. A kormányzó
türelmesen kivárta, míg az esélyesek elintézik egymást az első
összecsapásokban, és csak fokozatosan fedte fel a kártyáit.
Furcsa idők voltak. Hiányoztak az államférfiak. Az intelligens
beszédeknek és a komplex érvelésnek nem volt már helye. A sajtó csak a
lebutított és szélsőséges megnyilvánulásokat kapta fel. Az igazság senkit
sem érdekelt, az érzelmek diadalmaskodtak az értelem felett. A képek és a
kommunikáció uralma.
A mai Copelandet ismerve nem is gondolnánk, de az elő-választási
kampány első hónapjai katasztrofálisan alakultak a számára. Az első
jelölőgyűlést elveszítette, és a Szuperked-den is lemaradt. Aztán jött a
kegyelmi időszak, kedvező lett a csillagok állása. Hibáiból erényt
kovácsoltak, a közvélemény felfigyelt rá, a republikánus választóknak
pedig egyszer csak elegük lett a karikatúraszerű jelöltekből. Zorah
türelmesen mozgatta a szálakat, és néhány nap alatt Copeland megszerezte
a távozó jelöltek anyagi és választói támogatottságát.
Hiába az új lendület, az utolsó percig kemény küzdelemre kellett
számítani. A jelölőgyűlés első óráiban attól tartott, hogy ellenfelei
valamilyen trükkel próbálkoznak. Egy percig azt hitte, hogy a százharminc
„szuperdelegált” puccsot tervez ellenük, de a „bölcseknek” nem volt vér a
pucájukban, és engedelmesen beálltak a sorba.
Tad intelligens, erős, felkészült politikus volt, akit sem gazdasági, sem
külpolitikai kérdésekkel nem lehetett sarokba szorítani. Szerette a kamera,
volt humora és karizmája. Centrista álláspontja ellenére a közvélemény
határozott jelöltet látott benne, akiről könnyedén elképzelték, hogy
szembeszáll Pu-tyinnal vagy Hszi Csin-pinggel. Optimista és egységre
törekvő szónok volt. Ha Copeland megnyeri az elnökválasztást – és Zorah
biztos volt benne, hogy így lesz –, őt fogja kinevezni az elnöki stáb élére. A
világ legérdekesebb munkája lesz az övé. ö irányítja majd az országot, az
elnök pedig a kamerák előtt bohóckodik, ö intéz majd mindent.
Szövetségeket köt a Kongresszusban, egyeztet a végrehajtó hatalom helyi
erős embereivel és a szövetségi ügynökségekkel. Elsimítja a kríziseket.
Zorah rendszerint nem bízott semmit a véletlenre. Három napja ezért
lepte meg különösen a Carlyle-ügy felbukkanása. A múlt árnyai a kampány
szempontjából a legrosszabbkor kerültek elő, és veszélybe sodorták
mindazt, amit Zorah tizenöt év alatt felépített.
Évek óta minden lehetséges forgatókönyvet tanulmányozott, hogy
semmilyen veszély ne érje váratlanul. Az egyetlen, amivel nem számolt,
mert olyan valószínűtlennek találta, most valóra vált: bár tíz éve halottnak
hitték, Claire Carlyle új személyazonossággal új életet kezdett.
Richard Angelitől tudta meg a hírt a múlt héten. Alig emlékezett már a
fiatal bordeaux-i zsarura, akit tizenegy évvel korábban a kormányzó
kérésére ő maga bérelt fel, hogy Tad első kézből kapjon információkat a
lánya elrablásáról. Azóta Angeli szép karriert futott be. Isten tudja, honnan,
de egyszer csak megtudta, hogy Claire Carlyle életben van.
Zorkin azonnal eldöntötte, hogy nem avatja be Copelandet. Ez a
munkája: megoldani a problémákat, hogy azok ne zavarják a kormányzót.
Örömmel tette, és jó volt benne. Copeland tudta nélkül elkülönített egy
jelentős összeget a kampánypénzből, és megbízta Angelit, aki pénzért
bármire hajlandó volt, hogy találja meg, rabolja el és tartsa fogva a lányt.
Sokáig mérlegelte, hogy megkéri, ölje meg Claire-t, és szabaduljon meg
a holttesttől, hogy egyszer s mindenkorra megoldódjon a probléma. Egy
dolog tartotta vissza: nem tudta, mit szól majd Copeland, ha egyszer
megtudja.
Adott magának pár nap gondolkodási időt, de most úgy érezte: túl sokat
várt, muszáj cselekedni.

3.

Hiába lestem percek óta a jöttét, csak akkor ismertem fel Zorah Zorkint,
amikor egy méterre volt tőlem. Bár idősebb volt, nem lógott ki a
Washington Square-en csoportosuló egyetemisták közül: farmert, pólót,
hátizsákot és sportcipőt viselt.
– A nevem… – kezdtem, felállva.
– Tudom, ki maga.
Egy kéz nehezedett a vállamra. Megfordultam, Blunt Liebowitz állt
mögöttem. A testőr tetőtől talpig megmotozott, és elvette a telefonomat,
biztosan azért, hogy ne tudjam felvenni a beszélgetést. Majd letelepedett
egy padra, tíz méterre a sakk-asztaloktól.
Zorah leült velem szembe.
– Beszélni óhajtott velem, Barthélémy úr.
Tiszta hangja szelídebben csengett, mint vártam.
– Mindent tudok – mondtam.
– Senki sem tud mindent, maga a legkevésbé. Nem tudja, mi Botswana
fővárosa. Nem tudja, mi Tádzsikisztán vagy Kambodzsa pénzneme. Nem
tudja, ki volt az Egyesült Államok elnöke 1901-ben, sem azt, hogy ki
fedezte fel a himlő elleni oltást.
Erős kezdés.
 – Mi ez, valami kvíz?
– Mi az, amit tudni vél, Barthélémy úr?
– Tudom, hogy valahol Franciaországban fogva tartja a
menyasszonyomat, Claire Carlyle-t, Copeland kormányzó törvénytelen
lányát. Tudom, hogy tizenegy évvel ezelőtt maga vagy ő vagy a gorillájuk
megölte Claire anyját, Joyce-t, a kormányzó egykori szeretőjét.
Figyelmesen, a felindultság minden jele nélkül hallgatta a
kinyilatkoztatásomat.
– Kampányidőszakban minden reggel százasával kapom a névtelen
leveleket hasonló témában: a kormányzó valójában egy ufó. A kormányzó
szcientológus. Nő. Vámpír. Zoofil. Ha az ember politikusnak áll, ez
elkerülhetetlen.
– Csakhogy nekem bizonyítékaim is vannak.
– Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mik azok.
Vetett egy pillantást a mobiljára, amit az asztalra tett. A telefon
egyfolytában villogott, megállás nélkül érkeztek rá az értesítések és az
üzenetek. Állammal a testőr felé intettem.
– A nagybátyja, Blunt Liebowitz DNS-ét megtalálták Joyce halálának
helyszínén.
– Ha ez igaz, gondolom, a rendőrség annak idején kihallgatta volna –
jegyezte meg kétkedő fintorral.
– Akkoriban nem tudtak erről. Ma más a helyzet.
A zsebemből előhúztam a lapokat a könyvből, amit Alán talált.
– Aztán itt vannak ezek a képek Joyce-ról és Copelandről. Zorah
megnézte őket, de nem tűnt meglepettnek.
– Igen, emlékszem ezekre. Jó képek, de bizonyítanak bármit is?
Legfeljebb annyit, hogy Tad Copeland és egy fiatal nő jól megértették
egymást. Ami rendjén is van, nem? Úgy tudom, ő vette fel.
– Ezek a képek olyan kapcsolatról árulkodnak, amely…
Zorah elhessentette az érvet.
– Ennyi van a tarsolyában? Ezt a marhaságot senki sem fogja komolyan
venni!
– Szerintem pedig az újságírók ráharapnak, ha megtudják, hogy maga
hidegvérrel megölte az egyik kollégájukat, Florence Gallót.
Legyintett.
 – Néha valóban a legszívesebben végeznék néhány újságíróval a
rosszmájú, igénytelen és gondolatszegény cikkeiket olvasva, de még sosem
jutottam el a tettlegességig.
Kénytelen voltam változtatni a stratégiámon.
– Ide hallgasson, Zorah, én nem vagyok sem rendőr, sem bíró! Csak egy
férfi, aki szeretné visszakapni a nőt, akit szeret.
– Ó, ez igazán megható.
– Claire Carlyle tíz éven át titkolta, hogy ki ő valójában. Szerintem nincs
is tisztában azzal, hogy ki az apja. Engedje el, és soha többé nem hall
rólunk!
Zorah gúnyosan csóválta a fejét.
– Alkut akar kötni, de semmi sincs a kezében.
Dühösen be kellett látnom, hogy igaza van. Marckal alapos nyomozást
végeztünk, és sikerült is megtalálnunk egy bonyolult puzzle összes darabját,
de önmagában egyik mozaik sem ér sokat. Rájöttünk az igazságra, de
hiányzott a legfontosabb: a bizonyíték.

4.

Az emlékezés szentélye

Marc Caradec és Helen Kowalkowsky olyan ünnepélyesen léptek be

Tim szobájába, akár egy kápolnába.
Minden olyan volt, mintha a fiú csak néhány órája ment volna suliba
vagy egy barátjához, de nemsokára hazajön, az ágyra dobja a hátizsákját,
ken egy nutellás kenyeret, és iszik egy pohár tejet.
Káprázat: vigasztaló is, pusztító is. A sercegő izzó fényénél Marc
elindult a nyikorgó parkettán a szoba közepe felé.
A levegőben borsmentaillat szállt. Az ablakon át a kinti sötétben is
látszott a csűr tetejének kísérteties körvonala.
– Tim filmművészeti főiskolára készült – mutatott Helen a falat borító
filmplakátokra.
Marc körbenézett. A srácnak jó ízlése volt: Memento, Rekviem egy
álomért, Old Boy, Mechanikus narancs, Szédülés.
A polcokon képregények, képregényhősök figurái, egy rakás mozis
magazin, és olyan énekesek és együttesek CD-i, akikről Marc sosem hallott:
Elliott Smith, Arcade Fire, The White Stripes, Suíjan Stevens…
Egy hifitorony tetején HD videókamera.
– A nagyanyjától kapta – mondta Helen. – Tim minden szabadidejét a
hobbijának szentelte. Amatőr rövidfilmeket készített.
Az íróasztalon egy Darth Vader-es telefonkagyló, egy ceruzatartó, üres
DVD-k műanyag tokban, egy bögre Jessica Rabbit képével és egy régi,
színes iMac G3.
– Szabad? – mutatott Marc a számítógépre. Helen bólintott.
– Néha bekapcsolom, hogy megnézzem a filmjeit és a fényképeit. Van,
hogy segít, de legtöbbször csak még jobban összeszorul a szívem.
Marc leült az alumínium forgószékre. Leengedte az ülést, és bekapcsolta
a gépet.
Egyre erősödő, sejtelmes zúgás hallatszott. Az indulóképernyő jelszót
kért.
– Közel egy évbe telt, mire rájöttem – vallotta be Helen, és leült az ágy
szélére. – „MacGuffin”. Pedig kézenfekvő: Tim imádta Hitchcockot.
Marc beírta a kilenc betűt, és már meg is jelent előtte az asztal és az
ikonok. Háttérképnek a srác Dali egyik rajzát választotta:
Szent György és a sárkány.
Hirtelen hatalmas pukkanást hallottak. Az izzó nagy robajjal elfüstölt, a
frászt hozva Marcra és Helenre.
A szobában most már csak a számítógép képernyője világított. Marc
nagyot nyelt. Nem tetszett neki ez a sötétség. Szellő simította végig a
nyakát. Mintha egy árnyat látott volna elsuhanni. Hirtelen megfordult, mert
biztosra vette, hogy van még valaki a szobában. De csak Helen fáradt
viaszarca nézett rá.
Visszafordult a képernyő felé, és megnyitotta a levelezést. Ahogyan Tim
anyja mondta, nem volt internet, és a postafiók sem létezett már évek óta,
de a letöltött üzeneteket a gép memóriája megőrizte. Marc addig görgetett
lefelé az egérrel, míg meg nem találta a végzetes napot: 2005. június 25-ét.
Szúrt a szeme, és érezte, hogy feláll a karján a szőr. Florence Gallo
levele ott volt előtte. Amikor rákattintott, egész testén jeges hullám futott
végig. Az üzenet szövegrésze üres volt, csak egy carlyle.mp3 nevű
csatolmányt tartalmazott.
Gombócot érzett a torkában, de bekapcsolta a hangfalat, és elindította a
lejátszást. A felvételt jól lehetett hallani. Joyce hangja éppen olyan volt,
amilyennek elképzelte: mély, meleg, a dühtől és a félelemtől rekedt. A
gyilkos hangja ismerősen csengett. Amikor rájött, ki az a férfi, Marc még
egyszer meghallgatta a felvételt, hogy biztosan jól hallja-e.
Nem hitt a fülének, harmadszor is meghallgatta, hátha nem értette jól az
angol szöveget. Néhány pillanatra kővé dermedt, majd felemelte a Darth
Vadért formázó telefont, és Raphael számát tárcsázta. A hangposta
válaszolt.
– Raph, hívj vissza azonnal! Megvan a felvétel, amit Florence Gallo
rögzített. Ezt hallanod kell!

5.

– Ha ez minden mondanivalója, akár el is búcsúzhatunk, Barthélémy úr.

Zorah felállt, és Blunt is elindult felénk merev arccal. A mobilon) ott
volt a kezében.
– Épp most keresték telefonon – magyarázta az unokahúgának.
– Mivel nem vettem fel, egy Caradec nevű férfi üzenetet hagyott.
– Meghallgattad?
– Igen – bólintott a testőr. – Szerintem neked is hallanod kéne.
Mindeközben le sem vettem a szemem Zorah arcáról, lestem
szempillájának minden rezdülését, rezzenéstelen arcának leheletnyi
változását. Amikor végzett, elképzelésem sem volt, hogy mit hallhatott. De
abból, hogy visszaült mellém, sejtettem, hogy javultak az esélyeim.
– Claire életben van? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta Zorkin azonnal.
Nem is próbáltam leplezni, mennyire megkönnyebbültem.
– Hol van?
– Valahol Párizsban, Richard Angeli kezében.
– Most azonnal beszélni akarok vele! Zorah nemet intett.
– Úgy fogjuk csinálni, mint a filmekben. Claire kiszabadul, ha kapok
egy másolatot ebből a felvételből, maga pedig megsemmisíti az eredetit.
– Szavamat adom rá.
– Teszek a szavára!
Az egész túl egyszerűnek tűnt.
– Nem fél, hogy nyilvánosságra hozom? – kérdeztem.
 – És maga nem fél, hogy ha Copelanddel bekerülünk a Fehér Házba, egy
reggel magára küldünk egy elit katonát, hogy fejbe lője? – válaszolta.
Kivárta a hatást, csak azután folytatta. – Nincs biztonságosabb helyzet a
terror egyensúlyánál. Mindkettőnknél ott van az atombomba, és ha valaki
úgy dönt, megtámadja a másikat, rá is ez a sors vár.
Zavartan néztem. Túl gyorsan visszavonult, és nem tudtam mire vélni,
hogy szemében elégedettség csillan. Azt hiszem, észrevette a zavaromat.
– Maga nem vesztett, én viszont nyertem, Raphaél. Tudja, miért? Mert
nem ugyanazt a háborút vívjuk, és nem ugyanazok az ellenfeleink.
Eszembe jutott, mit mondott Alán: Zorah mindig néhány lépéssel
előrébb jár.
– Magának ki az ellensége?
– Tudja, milyenek lesznek a politikusok, ha hatalomra kerülnek,
Raphaél? Szeretik félreállítani azokat, akiknek a győzelmet köszönhetik.
Sokkal megnyugtatóbb azzal áltatni magukat, hogy egyedül értek fel a
csúcsra.
– Ez a felvétel a maga életbiztosítása, nem igaz?
– Ez garantálja, hogy Copeland sosem fog tudni félreállítani, mert a
kezemben van valami, amivel őt is magammal ránthatom.
– A terror egyensúlya – mormoltam.
– A hosszú kapcsolat titka.
– Mindent a hatalomért, jól mondom?
– Ha ez a hatalom a többség számára előnyös. Felálltam a sakkasztal
mellől.
– Sosem állhattam a magafajtákat!
– Akik az ország javát tartják szem előtt?
– Akik azt hiszik, hogy ők dönthetnek egy általuk infantilizált nép
helyett. Egy jogállamban a politikának is vannak szabályai.
Leereszkedően nézett rám.
– A jogállamiság ábránd. Mióta a világ világ, a több erő joga győz
minden más jogon.
 24
DÉLUTÁN HARLEMBEN

Az akarás fölemészt bennünket,

a bírás megront.

HONORÉ DE BALZAC

Harlem
2005. június 25-e, szombat

Joyce Carlyle becsukta maga mögött nővérei lakásának ajtaját. A

Bilberry Street a 131. és 132. utca közé ékelődött kis utca volt. Tad találta
ki az utolsó pillanatban, hogy máshol találkozzanak, mert attól félt, hogy
meglátják Joyce háza előtt.
Joyce kivette a papírzacskóból a vodkásüveget, amit néhány perce
vásárolt Isaac Landis boltjában. Már az úton is meghúzta párszor, de most
egymás után két nagyot is kortyolt. Égette a torkát, de nem hozta meg a várt
vigaszt.
Ezen a szombat délutánon lágy szellő rezegtette a vadgesztenyefák
lombját, és a levelek közt átszüremlő halvány fény aranyszínűre festette a
járdát. Tündöklő tavasz volt, de Joyce semmit sem látott belőle: sem a
rügyező ágakat, sem a virágágyásokat a házak előtt. Lelkét sötétségbe
borította a szomorúság, a düh és a félelem.
Még egy korty, aztán leengedte a redőnyt, és remegő kézzel tárcsázta
Florence Gallo számát.
– Florence? Itt Joyce. Korábban jön!
Beszélgetőpartnere meglepődött, de Joyce nem is hagyta szóhoz jutni:
– Mindjárt itt lesz! Nem tudok beszélni! Florence próbálta
megnyugtatni.
– Csinálja pontosan azt, amit megbeszéltünk, Joyce! Rögzítse a telefont
az asztal alá a ragasztószalaggal!
– Jó… megpróbálom.
– Ne csak próbálja, Joyce, tegye meg!
 A konyhaszekrény egyik fiókjában talált egy guriga széles
ragasztószalagot, levágott pár csíkot, és a kanapé melletti dohányzóasztal
aljára ragasztotta a telefont.
Ebben a percben egy autó fordult be a sarkon, és megállt a fák alatt: egy
fekete Cadillac Escalade, sötétített ablakokkal. Tad Copeland szállt ki a
terepjáróból. A jármű ezután megfordult, és hogy ne keltsen gyanút, jóval
messzebb, a Lenox Avenue sarkán parkolt le. A sötét garbót és tweedzakót
viselő kormányzó szigorú arccal, szapora léptekkel szaladt fel a 266-os
szám ajtajához vezető lépcsőfokokon. Csöngetnie sem kellett. Joyce fáradt
arccal, tébolyult tekintettel figyelte az ablakból, és kinyitotta előtte az ajtót.
Copeland azonnal érezte, hogy nehéz menet vár rá. Az élénk, sugárzó nő
helyett, akibe egykor beleszeretett, egy alkoholba és heroinba áztatott,
robbanásra kész pokolgép fogadta.
– Szia, Joyce! – üdvözölte, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Kitálalok a sajtónak! Elmondom mindenkinek, hogy Claire a te
lányod! – támadta le Joyce.
Copeland megrázta a fejét.
– Claire nem az én lányom. Te is tudod, hogy nem csak a vér köti össze
a családot. – Közelebb lépett, próbálta jobb belátásra téríteni Joyce-t. –
Megtettem minden tőlem telhetőt, Joyce! Felbéreltem egy francia rendőrt,
aki folyamatosan tájékoztat a nyomozás állásáról. A francia rendőrség teszi
a dolgát. A nyomozók minden erejükkel dolgoznak.
– Ez édeskevés! Tad sóhajtott.
– Tudom, hogy megint drogozol. Nem kellene.
– Figyeltetsz?
– A saját érdekedben. Nem hagyhatom, hogy ezt tedd magaddal. Találok
egy klinikát…
– Nem klinika kell nekem, hanem Claire!
A magából kikelve, eltorzult arccal és habzó szájjal üvöltő Joyce-ról egy
röpke pillanatra a tizenöt évvel korábbi érzéki, harmonikus, tüzes és
gyönyörű együttléteik jutottak eszébe. Akkoriban ha nem is szerelem, de
heves testi és szellemi vonzalom fűzte a nőhöz.
– Claire a te lányod, vállalnod kell! – hajtogatta.
– Szóba sem jöhetett, hogy gyerekünk legyen. Ismerted a helyzetemet.
Bocsáss meg, hogy ilyen nyersen emlékeztetlek, de te váltig állítottad, hogy
védekezel. Amikor pedig teherbe estél, azt mondtad, nem vársz tőlem
semmit, és egyedül fogod őt felnevelni.
– Így is tettem tizenöt éven át – vágta rá Joyce. – De most más a helyzet!
– Miben más?
– Már egy hónapja, hogy Claire-t elrabolták, de rohadtul nem tesz senki
semmit! Ha kiderülne, hogy a te lányod, a rendőrök összekapnák magukat,
és egyből megtalálnák!
– Ez nevetséges!
– Egyből államügy lenne. Mindenki erről beszélne.
Copeland hangja keményebben csengett, harag és elkeseredés áradt
belőle.
– Semmi sem változna, Joyce. Ha ez a bejelentés javítana bármit Claire
esélyein, habozás nélkül megtenném, de nem így van.
– Az Egyesült Államok egyik kormányzója vagy!
– Pontosan, öt hónapja vagyok kormányzó. Nem teheted tönkre az
életemet!
Joyce könnyekben tört ki.
– Nem nézhetem tétlenül, hogy Claire magára marad!
Copeland felsóhajtott. A lelke mélyén megértette Joyce-t. Egy pillanatra
a helyébe képzelte magát, és a saját lányára, Natashára gondolt. Az igazi
lányára, akit ő nevelt fel. Felkelt hajnali háromkor, hogy megetesse. Akiért
izgult, ha beteg volt. Nem kérdés, hogy ha elrabolnák, mindent megtenne,
hogy visszakapja. Hiábavaló és logikátlan dolgokat is. Most, ebben a
percben szembesült vele, hogy oda a családja, a karrierje, a becsülete.
Mindent elveszít, pedig semmi köze a lány elrablásához. Mindig vállalta a
tettei következményeit, de miről is van itt szó? Két felnőtt ember
kapcsolatáról. A viszonyáról egy nővel, aki hirdette és felvállalta a
szexuális szabadságot. Egy álszent társadalomról, amely elítéli a
házasságtörést, de megszokásból beletörődik, hogy lőfegyverrel
gyilkolásznak mindennap. Nem volt kedve bocsánatot kérni, sem
bűnbánatot tartani.
– Már döntöttem, Tad – mondta Joyce. – Elmehetsz.
Azzal hátat fordított a férfinak, és elindult az előszoba felé, de Tad nem
volt hajlandó ennyiben hagyni a dolgot. Utánafutott, a fürdőszobában érte
utol.
 – Hallgass meg, Joyce! – ragadta meg a nő vállát. – Átérzem a
fájdalmad, de nem muszáj engem is tönkretenned!
Joyce, hogy kiszabaduljon, ököllel arcon vágta a férfit. A meglepett
Copeland rázni kezdte Joyce-t.
– Térj észhez, az ég szerelmére! Térj észhez!
– Már késő! – kapkodott levegő után Joyce.
– Miért?
– Már megkerestem egy újságírót.
– Mit csináltál? Joyce zokogott.
– Találkoztam egy újságírónővel a Héráidtól. A neve Flo-rence Gallo.
Meg fogja írni az igazságot.
– Az az igazság, hogy egy mocskos kis ribanc vagy!
Tad minden visszafojtott dühe a vergődő Joyce-ra zúdult. Megpofozta a
nőt.
– Segítség! Florence, segítség!
Copelandet elöntötte a méreg, még erősebben megrázta, majd ellökte.
Joyce kinyitotta a száját, de sikítani sem maradt ideje. Hanyatt esett, és
kétségbeesetten próbált megkapaszkodni valamiben. Tarkója a mosdó
kemény peremének csapódott. Reccse-nés, mint amikor egy száraz gally
letörik. Copeland elképedve, tehetetlenül nézte, hogy mit tett. Meg sem bírt
mozdulni. Az idő lelassult, aztán hosszú percekre megállt. Végül fájdalmas
zökkenéssel újraindult.
Joyce a földön hevert. A politikus odalépett hozzá, de hamar be kellett
látnia, hogy már késő. Sokkos állapotban térdelt mellette, magába roskadva,
némán, remegő kézzel. Aztán átszakadt a gát:
– Megöltem! – kiabálta, és eleredtek a könnyei.
Csupán pár másodpercre vesztette el az önuralmát. De ez a pár
másodperc elég volt, hogy az egész életét tönkretegye.
Kezébe temette az arcát. A pánik lassan elmúlt, Copeland összeszedte
magát. Elővette a telefonját, hogy hívja a rendőrséget. Már beütötte a
számot, de aztán megtorpant. Valami szöget ütött a fejébe. Miért kiabálta
Joyce az újságírónö nevét, segítséget kérve? Visszament a nappaliba. A
szekrények összes fiókját kihúzta. Benézett a függönyök mögé,
megvizsgálta a csecsebecséket és a bútorokat. Két perc sem kellett, hogy
megtalálja a dohányzóasztal alá rögzített telefont.
 A felfedezés különös hatással volt rá. Megváltoztatta az érzéseit. Esze
ágában sem volt többé feladni magát. Könnyedén meggyőzte magát, hogy
semmiben sem bűnös. Ha jobban belegondol, itt ő a valódi áldozat. De
felveszi a kesztyűt, és nem adja olcsón a bőrét. Az élet mostanáig kegyes
volt hozzá. Talán ezúttal sem pártol el tőle a szerencse.
Már ütötte is a telefonba az odalent parkoló autóban ülő szerencsecsillag
számát.
– Gyere gyorsan, Zorah, és jöjjön Blunt is! De vigyázzatok!
– Mi történt, Tad?
– Gond van Joyce-szal.
KÉTFÉLE EMBER VAN…
 ANNA
Ma
2016. szeptember 4-e, vasárnap

A falak nyirkosak. Minden nyirkos. A levegő penésztől és rothadástól

bűzlik.
Anna a jeges földön feküdt, egy víztócsa mellett. Alig lélegzett. Kezét
egy szürke vascsőhöz bilincselték, bokáját gyorskötöző szorította össze. A
száját betömték. A keze reszketett, a térde egymáshoz verődött, derekát
megbénította a fájdalom.
Sötét volt, épp csak derengtek a börtön falai a tető repedésén beszüremlő
sápadt fényben. Egy régóta használaton kívüli vasútállomáson raboskodott
majdnem három napja. A húsz négyzetméter alapterületű, több mint tíz
méter magas torony egykor transzformátorállomás volt.
Anna vonatok és autók távoli zaját hallotta. Zavaros fejjel próbálta újra
és újra összeilleszteni az események láncszemeit.
Minden olyan gyorsan történt. Túl gyorsan, hogysem megértse, mi
zajlik. Antibes-ban kezdődött, azzal a vitával. Összevesztek Raphaéllel. A
férfi, akibe szerelmes volt, nem hallgatta végig a titkát, hanem faképnél
hagyta. Ez lesújtotta Annát.
Mióta megtudta, hogy gyermeket vár, egyre azt ismételgette magában,
hogy hazugságra nem lehet családot alapítani. Ezért amikor Raphaél újra
előhozakodott a témával, Anna nem is védekezett olyan eltökélten, mint
korábban. Megkönnyebbült, hogy végre elmondhatja az igazságot – még ha
az ellenkezőjét állította is. Reménykedett, hogy Raphaél segítségével kijut
abból a lehetetlen helyzetből, amelyben évek óta él.
De tévedett. Magára maradt, és tanácstalanságában szabad utat engedett
a dühének, felborította a könyvespolcot, az ráesett a dohányzóasztalra, és
összetörte az üvegét. Felhívta a sofőrszolgálatot, a repülőtérre vitette magát,
és hazarepült Párizsba.
Hajnali egy óra körül érkezett meg a montrouge-i lakásba. Amint
belépett, érezte, hogy valaki van mögötte, hátrafordult, és… És egy
raktárhelyiségben tért magához.
Néhány órával később egy autó áttörte a raktár ajtaját. De nem azért,
hogy kiszabadítsa. Ellenkezőleg: egy teherautó csomagtartójába dobták, és
kis idő múlva ebbe a börtönbe került. A környék csak egy pillanatra villant
fel előtte: az épület egy autópályával és vasúttal határolt, hatalmas, üres
telken állt. A férfit, aki idehozta, Stéphane Lacoste-nak hívták, és egy
bizonyos Richard Angelinek dolgozott. A beszélgetésükből Anna számára
világossá vált, hogy mindketten rendőrök, és ez nem nyugtatta meg. Az volt
azonban a legrémisztőbb, hogy Angeli többször is Carlyle-nak nevezte őt.
Azon a néven, amit senki sem ismert. Miért tört elő ilyen kíméletlenül a
múlt? Miért ismétlődik meg a legrosszabb: a rabság, a rettegés, az elvesztett
boldogság?
Annyit sírt, hogy már nem maradt könnye. Minden ereje elhagyta. Agya
üresjáraton pörgött. Súlyos köd telepedett rá. Alig kapott levegőt. Ruhájára
izzadság és mocsok tapadt.
Hogy ne omoljon össze, azt ismételgette magában, hogy semmi sem
lehet kegyetlenebb és rémisztőbb, mint az a két év Kieffer barlangjában. Az
a szörnyeteg mindent elrabolt tőle: az ártatlanságát, a kamaszkorát, a
családját, a barátait, a hazáját, az életét. Mert Kieffer végül megölte Claire
Carlyle-t. Ha tovább akart élni, egyetlen út állt előtte: valaki más bőrébe
kellett bújnia. Claire régóta halott. Pár nappal ezelőttig legalábbis azt hitte.
De rá kellett jönnie, hogy Claire sosem tágít: árnyként követi élete végéig.
Baljós zaj. Az ajtó fémes csikorgása. A hajnali szürkületben Angeli
alakja rajzolódott ki. A férfi vadászkéssel a kezében közeledett. Minden
olyan gyorsan történt, hogy Annának sikítani sem maradt ideje. Angeli egy
vágással elmetszette a gyorskötözőt, majd kinyitotta az acélbilincseket.
Annának fogalma sem volt, mi történik, csak rohant, ki az épületből.
Egy tüskebokrokkal, gazzal felvert ipari területen találta magát.
Világvégi táj, itt-ott elhagyott raktárak, romos, falfirkákkal teli ipari
épületek. A porcelánégbe daruk dermedtek.
Anna lélekszakadva futott a senki földjén. Nem törődött semmivel, nem
vette észre azt sem, hogy Angeli nem eredt a nyomába. Csak futott. Úgy,
ahogyan azon az október végi, dermesztő éjszakán, 2007-ben, az elzászi
erdőben. Kifulladva, de futott. Vajon miért ez jut neki: folyton menekülnie
kell az őrültek és az életére törő végzet elől.
Több főút keresztezte egymást. Alighanem a párizsi körgyűrű és a
Bercy-Charenton autópálya. Egy építkezésre ért, ahol a hajnali óra ellenére
munkások melegedtek a tűz körül. Egyikük sem beszélt franciául, de azt
megértették, hogy Annának segítségre van szüksége. Megpróbálták
megnyugtatni és lelket önteni belé. Megkínálták kávéval, és egyikük
odaadta neki a telefonját.
Zihálva hívta fel Raphaélt. Sokáig csöngött, de Raphaél végül felvette,
és csak annyit mondott:
– Tudom, hogy elengedtek, Claire. Többé senki sem bánthat téged.
Minden rendben lesz. Most már vége van. El-elakadva beszélgettek.
Szürreális volt. Anna elképzelni sem tudta, hogy Raphaél mit keres New
Yorkban, és miért szólítja őt Claire-nek. Aztán rájött, hogy a férfi tudja.
Mindent tud: hogy kicsoda ő valójában, honnan jött, és milyen utat járt be,
mielőtt találkoztak. Olyasmit is tud, amit Anna nem. A lányt szédülés fogta
el, ugyanakkor érezte, hogy a gyomrát összeszorító görcs oldódni kezd.
– Minden rendben lesz – ismételte szelíden Raphaél. És ő nagyon
szeretett volna hinni neki.
 CLAIRE
Egy nappal később
2016. szeptember 5-e, hétfő

Már el is felejtettem, mennyire szeretem Manhattan hangjait. A szinte

megnyugtatóan hömpölygő vibrálást, a forgalom távoli zaját, a hullámzó
morajlást, ami a gyermekkoromra emlékeztet. Én ébredek fel először. Le
sem hunytam a szemem. A sok izgalom és váratlan esemény elűzte az
álmom. Az elmúlt huszonnégy órában a legmélyebb kétségbeeséstől az
eufórián át a döbbenetig mindent megtapasztaltam. Túl sok volt az
érzelemből. A szédítő hullámvasút kimerített, boldoggá tett, de el is
szomorított.
Óvatosan, hogy ne ébresszem fel Raphaélt, kibújok az öleléséből.
Lehunyom a szemem, és magam elé képzelem a tegnapi viszontlátást.
Ahogy megérkezem New Yorkba, a Kennedy repülőtérre, ahogy
összeszorul a szívem, amikor megpillantom a tíz éve nem látott nagynéniket
és unokatestvéreket, és a kis Théo szalad felém, megölel.
És persze ott van Raphaél, aki bebizonyította, hogy ő az a férfi, akire
vártam. Aki eljött értem, és visszahozott onnan, ahol az életem
megfeneklett. Aki segített, hogy visszakapjam a múltamat, a családomat, a
származásomat.
Még mindig nehéz elhinni. Most már tudom, ki az apám. De azt is
tudom, hogy miattam – a puszta létezésem miatt – az apám megölte az
anyámat. Leszámítva, hogy az elkövetkező húsz évben munkát adok egy
pszichológusnak, még nem döntöttem el, mihez kezdek ezzel az
információval.
Bizonytalan vagyok, de boldog. Tudom, hogy visszataláltam a
gyökereimhez, és hogy a dolgok szép lassan elrendeződnek majd.
Bizakodó vagyok. A titkomat minden jel szerint sikerült megőriznem.
Megtudtam, ki vagyok, mégsem kell nagydobra vernem. Megtaláltam a
családomat, és a férfi, akit szeretek, végre tudja, hogy ki vagyok valójában.
Mióta kiszabadultam – képletesen és a szó szoros értelmében is –,
rádöbbentem, hogy az elmúlt évek hazugsága mekkora súllyal nehezedett
rám. A folyamatos menekülés, a bujkálás, az örökös készenlét, a gyökerek,
az önbizalom és a biztos pont hiánya igazi kaméleont csinált belőlem.
 Lehunyom a szemem. A tegnapi vacsora kellemes emléke jár a
fejemben: a kerti sütögetés, Angéla és Gladys könnyes mosolya, amikor
megtudják, hogy anya leszek, a kimondhatatlan öröm, amikor viszontlátom
az utcát és a házat, ahol éltem, a szívemnek oly kedves környéket.
Kukoricakenyér-, rántottcsirke- és gofriillat. Egy este, ami nem akar véget
érni, zene, éneklés, rum, boldogságtól csillogó tekintetek…
Ám a tekercs lelassul, a film megáll, és szomorúbb képek következnek.
Éjszaka, félálomban vergődve ugyanis magamat láttam azon az estén,
amikor hazamentem Montrouge-ba. Amint kinyitottam a lakásom ajtaját,
éreztem, hogy veszély leselkedik rám, és áll valaki mögöttem. Ahogy
megfordultam, egy súlyos elemlámpával fejbe vágtak.
Éles fájdalom, forogni kezdett a világ. Lerogytam a földre, de nem
ájultam el azonnal. Mielőtt minden elsötétült, észrevettem valamit…
De nem emlékszem, hogy mi volt az. Ez a gondolat gyötört egész
éjszaka. Hiába koncentrálok, képtelen vagyok rájönni. Sűrű, tejfehér fátyol
borítja az emlékeimet. Próbálom előhívni a rejtőzködő képeket. Újra és
újra. Emlékfoszlányok sejlenek elő a ködből. Homályosak, halványak, mint
egy akvarell. Aztán egyre élesebbek lesznek a körvonalak. Nyelek egy
nagyot. A szívem egyre hevesebben ver. Mielőtt elájultam, láttam… a
parkettát, a táskámat, amit kiejtettem a kezemből, a feltúrt szekrényemet, a
szobám résnyire nyílt ajtaját. És ott, az ajtónyílásban, megpillantok egy
földön heverő… kutyát. Egy gesztenyebarna plüsskutyát, nagy fülekkel és
kerek orral. De hiszen ez Fifi, Théo plüssállata!
Felpattanok az ágyból. Kiver a veríték. A szívem ki akar ugrani a
helyéről. Biztosan tévedek! De most már kristálytisztán emlékszem.
Próbálok racionális magyarázatot találni, de nem sikerül. Lehetetlen!
Théo kutyája nem kerülhetett Montrouge-ba, azon egyszerű oknál fogva,
hogy Raphaél sosem járt a fiával a lakásomban. Aznap este ráadásul
Raphaél Antibes-ban volt. Marc Caradec vigyázott Théóra.
Marc Caradec…
Fel kellene ébresztenem Raphaélt. Belebújok a farmerembe, felveszem a
blúzom, ami egy fotelben hever az ágy végében, és kimegyek a
hálószobából. A lakosztály nappalijának hatalmas ablaka a Hudsonra néz. A
nap már magasan jár. Az órára nézek: mindjárt tíz óra. Leülök az asztalhoz,
két kezem közé hajtom a fejem, és megpróbálom összeszedni a
gondolataimat.
 Hogy kerülhetett oda az a plüssállat? Csak egy magyarázat lehetséges:
Théo és Marc Caradec ott jártak nálam aznap éjjel. Miközben mi Antibes-
ban romantikáztunk, Marc behatolt a lakásomba, hogy körbeszaglásszon.
De az, hogy váratlanul felbukkantam, keresztülhúzta a terveit. Leütött az
elemlámpával, és bezárt egy külvárosi raktárba.
De miért tette?
Össze voltam zavarodva. Marc már korábban rájött volna, hogy ki
vagyok? És ha így van, mit akar tőlem? Ö követett el merényletet Clotilde
Blondel ellen? Elejétől fogva szerepet játszott?
Rettenetes sejtésem támad. Utána kell néznem valaminek.
A kanapéhoz szaladok, ahová letettem a sporttáskámat. Belekotrok, míg
a kezembe nem akad, amit keresek: egy kemény fedelű, kék jegyzetfüzet,
amit a szökésem estéjén elhoztam Heinz Kieffertől. A füzetet elrejtettem a
lakásomban, a szegélyléc mögé, ahol a pénzzel teli zsák is lapult. A füzet,
amit sem Raphaél, sem Marc nem vett észre. Ez a füzet változtatta meg az
életemet. Tegnap, miután Angeli elengedett, elmentem érte, és magammal
vittem az útlevelemmel és néhány ruhával együtt.
Belelapozok. Egy bizonyos részt keresek, amiről emlékszem, hogy ott
van. Amikor végre megtalálom, többször is átfutom, próbálok olvasni a
sorok között. Megdermed a szívem.
Már mindent értek.
Benyitok Théo szobájába. Az ágya üres, csak egy üzenetet találok
benne, a hotel fejléces papírjára firkantva.
Nincs veszteni való időm! Belebújok a cipőmbe, a papírt a bejárati ajtó
melletti asztalkára teszem, és felkapom a hátizsákom, benne a kék
notesszel. Lift, majd a recepció. A szálloda prospektusán láttam, hogy
kerékpárt is biztosítanak a vendégek részére. Felpattanok az elsőre, amit
elém tolnak, és már suhanok is a Greenwich Streeten.
Kicsit elborult az ég, és az utcákon szél söpör végig nyugat-keleti
irányban. Úgy tekerek, mint utoljára kamaszkoromban. Először délnek,
majd az első lehetőségnél ráfordulok a Cham-bers Streetre. Rég elfeledett
érzés kerít hatalmába. New York az én városom, itt vagyok elememben.
Hiába telt el annyi év, máig kiismerem magam, érzem a szívverését, a
lélegzetvételét, a működését.
Az utca végén a Municipal Building gyöngyházszínű tornyai törnek
negyven emelet magasra. Áthajtok a monumentális boltív alatt, aztán
tovább a Brooklyn hídra vezető bicikliútra. Le a hídról, az autókat
kerülgetve elhagyom a Cadman Plazát, és végiggurulok az East River
partján.
A Dumbo szívében vagyok, a város egyik régi ipari és
kikötőnegyedében, a Brooklyn és a Manhattan híd között. Anyámmal néha
sétáltunk errefelé. Emlékszem a vörös téglás házakra, a régi dokkokra és a
felhőkarcolókra néző, felújított raktárakra.
A parton egy parkokkal szegélyezett sétány kanyarog, lélegzetelállító
kilátással Manhattanre. Egy pillanatra megállók, körbenézek. Visszatértem.
Életemben először valóban én vagyok „a brooklyni lány”.
 RAPHAÉL
Határtalan boldogságomban, hogy megtaláltam Claire-t, mélyen és
nyugodtan átaludtam az egész éjszakát. Meg kell hagyni, a Carlyle nővérek
tudnak ünnepelni. Este összegyűltünk annak örömére, hogy visszakapták az
unokahúgukat, és késő éjjelig buzgón kínálgatták fehér rumból és
ananászléből kevert házi koktéljukat.
Telefoncsörgés ébresztett. Felvettem, próbáltam magamhoz térni, és
Claire-t kerestem. De nem volt a szobában.
– Raphaél Barthélémy? – kérdezte egy hang a vonal másik végén.
Jean-Christophe Vasseur volt az, a rendőr, aki Marc kérésére ellenőrizte
Claire ujjlenyomatát. Tegnap megszereztem a telefonszámát, és több
üzenetet is hagytam neki. Amíg Claire-re vártam, újra és újra
végiggondoltam az egész történetet, és ellentmondásokba ütköztem. Egy-
két elem még hiányzott a kirakósból. Például az, hogy mi váltotta ki ezt a
drámai eseménysort, amin túl vagyunk. Folyton az a kérdés járt az
eszemben: Honnan tudta meg Richard Angeli, a zsaru, akit Zorah felbérelt,
hogy kicsoda valójában Anna Becker? Csak egy megoldást találtam:
Vasseur értesítette.
– Köszönöm, hogy visszahívott! Nem szívesen rabolnám az idejét, ezért
egyből a tárgyra térek…
Ahogy próbáltuk kibogozni a történet szálait, Vasseur hangján
idegességet éreztem.
– Amikor Marc Caradec megkért, hogy ellenőrizzem az ujjlenyomatot a
rendszerben, nem gyanakodtam – mesélte. – Azt gondoltam, segítek egy
régi kollégának.
„És zsebre teszek 400 eurót”, gondoltam magamban. De nem akartam
bajuszt akasztani a fickóval.
– Elképedve láttam, hogy a Carlyle lányhoz tartoznak – folytatta. –
Tájékoztattam Marcot az eredményről, de aztán pánikba estem. Biztosra
vettem, hogy egyszer kiderül a dolog, és engem fognak elővenni.
Begyulladtam, és beszéltem Richard Angelivel.
Tehát jól gondoltam.
– Régóta ismerik egymást?
 – Ő volt a főnököm az ifjúságvédelmen – magyarázta Vas-seur. – Arra
gondoltam, tanácsot kérek tőle.
– És ő mit javasolt?
– Azt mondta, jól tettem, hogy szóltam neki, és…
– És?
– És ő majd elrendezi az ügyet, de nagyon fontos, hogy egy szót se
szóljak senkinek az eredményről.
– Említette neki Marcot? Vasseur zavartan hebegett:
– Hát, valamit csak kellett mondanom…
Kiléptem a szobából. A nappali és a kisfiam ágya is üres volt. Először
nem idegeskedtem. Későre járt. Théo biztosan megéhezett, és Claire lement
vele reggelizni. Öltözködni kezdtem, hogy utánuk menjek: felvettem a
nadrágom, belebújtam a tornacipőmbe, és a vállamhoz szorítva a telefont
megkötöttem a cipőfűzőm.
– Tudja, hogy Angeli mihez kezdett az információval?
– Fogalmam sincs. Többször kerestem később, de egyszer sem hívott
vissza.
– Nem próbálta otthon vagy a munkahelyén?
– Dehogynem, de sehol nem sikerült elérnem.
Logikus. Vasseur idáig nem sok újdonsággal szolgált. Csupán
megerősítette a megérzésemet. Már épp letettem volna, de eszembe jutott
még egy kérdés. Hogy teljes legyen a kép. Nem vártam sokat tőle, de
megkérdeztem:
– Pontosan mikor mondta el Angelinek, amit megtudott?
– Egy darabig tipródtam. Végül egy héttel az után kerestem meg, hogy
Marckal beszéltem.
Összeráncoltam a homlokom. Ez nem stimmelt: nemhogy egy hét, még
négy nap sem telt el azóta, hogy Marc levette az ujjlenyomatot a
konyhámban talált bögréről. Mi oka lehetett a rendőrnek, hogy ilyen
ügyetlenül hazudjon?
Gondolataim közé befészkelte magát a gyanú.
– Nem értem, Vasseur. Marc melyik nap kérte meg, hogy nézzen utána
az ujjlenyomatnak?
– Tizenkét napja – vágta rá a zsaru gondolkodás nélkül. – Tisztán
emlékszem, mert a szabadságom utolsó délutánján történt, augusztus 24-én,
szerdán. Aznap este vittem ki a lányomat, Agathe-ot a pályaudvarra, hogy
hazavonatozzon az anyjához. A pályaudvarral szemben találkoztam
Caradeckel az Aux Trois Amis sörözőben.
Egy pillanatra megállt a kezemben a cipőfűző. Amikor azt hittem, hogy
megnyugodhatok, az életem újra kisiklott a medréből.
– És mikor tájékoztatta az eredményről?
– Két nappal később, 26-án.
– Biztos ebben?
– Igen, miért?
Nem akartam elhinni. Ezek szerint Marc tíz napja tudta, hogy kicsoda
valójában Claire. A tudtomon kívül már jóval az előtt megszerezte az
ujjlenyomatát, hogy eltűnt. Egész idő alatt csak komédiázott. Én pedig,
naivan, még csak nem is gyanakodtam.
De mi a fenéért tett ilyet?
Amíg ezen gondolkoztam, a telefonom újabb beérkező hívást jelzett.
Megköszöntem Vasseurnek a segítséget, és fogadtam a hívást.
– Barthélémy úr? Malika Ferchichi vagyok a Sainte-Barbe otthonból…
– Igen, tudom, parancsoljon! Marc Caradec már mesélt magáról.
– Clotilde Blondeltől kaptam meg a telefonszámát. Nemrég magához
tért a kómából, még nagyon gyenge, de aggódott az unokahúga
biztonságáért, őrület, hogy minket nem is értesítettek a merényletről! Már
aggódtunk, mert rég nem láttuk az otthonban!
A fiatal nőnek különleges hangja volt. Egyszerre mély és tiszta.
– Örülök, hogy Blondel asszony jobban van – mondtam. – De miért
kérte meg, hogy hívjon fel engem?
Malika kis szünet után folytatta:
– Maga Marc Caradec barátja, igaz?
– Így van.
– És… ismeri a múltját is?
Azok után, amit az előbb hallottam, úgy éreztem, hogy egyáltalán nem
ismerem őt.
– Mire gondol?
– Tudja, miért hagyta ott a rendőrséget?
– Megsebesítette egy golyó szolgálat közben, tűzharcba keveredett egy
ékszerbolti rablásnál a Vendőme tér környékén.
– Igen, de nem ez volt a valódi ok. Akkoriban Caradec már jó ideje csak
árnyéka volt önmagának. Az egykor híres zsaru már évek óta vagy
betegszabadságon volt, vagy a Courbat vendégszeretetét élvezte.
– Courbat? Az meg micsoda?
– Egy klinika Indre-et-Loire-ban, Tours mellett. Főleg olyan rendőröket
kezelnek ott, akik depresszióban, alkoholvagy gyógyszerfüggőségben
szenvednek.
– Maga honnan tudja ezt, Malika?
– Az apámtól. Csoportvezető a kábszereseknél. A rendőrségen
közszájon forgott Marc története.
– De miért? Olyan ritka, hogy depressziós lesz egy zsaru?
– Nem csak erről volt szó. Arról hallott, hogy Marc elvesztette a
feleségét?
– Természetesen.
Nem tetszett, amilyen irányba haladt a beszélgetés, sem az, amit
megtudtam Marcról, de győzött a kíváncsiságom.
– Azt tudja, hogy a felesége öngyilkos lett?
– Említette néhányszor, igen.
– És nem beszélgetett vele erről?
– Nem. Nem szeretek másoknak olyan kérdéseket feltenni, amiket én
sem szívesen válaszolnék meg.
– Akkor nem hallott a lányáról sem?
Közben visszamentem a nappaliba. Fél kézzel ügyeskedve belebújtam a
dzsekimbe, és felkaptam az asztalról a pénztárcámat.
– Tudom, hogy Marcnak van egy lánya. Ha jól értettem, mostanában
nem gyakran találkoznak. Azt hiszem, a lány külföldön tanul.
– Külföldön? Ugyan! Louise több mint tíz éve halott. Megölték.
– Miket hord itt össze?
– Louise-t elrabolta, fogva tartotta és megölte egy szexuális ragadozó a
kétezres évek közepén.
Megint megállt az idő. Lehunyt szemmel álltam az ablak előtt, és a
szemhéjamat masszíroztam. Bevillant egy név. Louise Gauthier. Kieffer
első áldozata, aki tizennégy éves volt, amikor 2004 decemberében elrabolta
a cőtes-d’armori Saint-Brieuc-ből, ahol a lány nagyszülei éltek.
– Azt akarja mondani, hogy Louise Gauthier Marc Caradec lánya?
– Apám szerint igen.
Dühös voltam magamra. Az igazság egy része kezdettől fogva ott volt az
orrom előtt. De hogyan fejthettem volna meg?
 – Várjon! Miért nem az apja nevét viselte a kislány?
Egy rendőr lányához méltóan Malikának mindenre volt válasza.
– Akkoriban Marc húzós ügyeket kapott a Bűnmegelőzési Nyomozó
Hivatalban. Nem ritka, hogy a tűzvonalban lévő nyomozók próbálják
leplezni a gyerekeik személyazonosságát, hogy kisebb eséllyel váljanak
emberrablás vagy zsarolás áldozatává.
Természetesen igaza volt.
Szédültem, képtelen voltam végiggondolni az új fejlemény minden
következményét. Egy utolsó kérdést fogalmaztam magamban, amikor
megpillantottam a kézzel írt papírcetlit a bejárati ajtó melletti asztalon.
Rövid üzenet a szálloda fejléces levélpapírján:
Raph!
A brooklyni Jane’s Carousel körhintához mentünk Théóval.
Marc

A félelemtől összeszorult a gyomrom. Rohantam ki a szobából, le a

lépcsőn, miközben azt kérdeztem Malikától:
– És mégis miért hívott fel engem?
– Hogy figyelmeztessem. Clotilde Blondel tökéletesen emlékszik a
támadójára, megadta a személyleírását a nyomozónak, aki kihallgatta öt, és
engem is tájékoztatott. – Elhallgatott, aztán úgy folytatta, ahogy azt
sejtettem: – A személyleírás tökéletesen illik Marc Caradecre.
 MARC
Brooklyn

Megváltozott az idő.
Hidegebb lett, beborult az ég, és feltámadt a szél. A szoros melletti
sétányon andalgók megborzongtak, felhajtották a gallérjukat, dörzsölgették
a kézfejüket. Az emberek jégkrém helyett hot dogot és forró kávét
vásároltak az árusoknál.
Még az East River vize is szürkészöld árnyalatot öltött. A hullámok
tajtékozva csapódtak a partnak, permetet hintve a járókelőkre.
Az ezüstszürke felhőtakarón át kirajzolódott a dél-manhattani skyline. A
más-más időszakban épült kisebb-nagyobb felhőkarcolók hosszú sora: a
One World Trade Center büszke tornya, a hatalmas Gehry-torony fodrozódó
fémruhája, a bíróság neoklasszicista épülete és csúcsos teteje. A híd
túloldalán a Two Bridges negyed barna téglás lakótelepi házai.
Claire a füvön hagyta a biciklijét. A móló közelében megpillantotta a
hatalmas üvegcsarnokot, amely egy tökéletesen helyreállított, 1920-ban
készült ringlispílt ölel körül. Olyan volt, mintha a vízre építették volna. Volt
valami zavarba ejtő és hipnotikus a régi falovak és az üvegen keresztül
felbukkanó épületsor együttesében.
Szorongva fürkészte az összes lovat, hőlégballont, propelleres repülőt,
amelyek verkliszóra forognak körbe-körbe.
– Szia, Théo! – kiáltotta, amikor végre megpillantotta Ra-phaél kisfiát
Marc Caradec mellett egy kis postakocsiban.
Vett két dollárért egy jegyet, és amikor a körhinta megállt, csatlakozott
hozzájuk. A kisfiú a mennyekben járt, nagyon örült Claire-nek. Aprócska
kezében jókora áfonyás, csokoládés kekszet szorongatott. Kerek arca és
kertésznadrágjának eleje is maszatos volt, ami szemlátomást örömmel
töltötte el.
– Cso-kis! Cso-kis! – ismételgette büszkén az új szót, miközben a
keksszel hadakozott.
Théo remek formában volt, Caradec azonban megviseltnek tűnt.
Homlokát és világos szeme környékét mély ráncok barázdálták, az arca
borostás volt. Üres tekintete azt sugallta, hogy messze jár, egy másik
világban.
 Éppen amikor a körhinta újraindult, távoli mennydörgés hallatszott.
Claire beült a postakocsiba, Marckal szemben.
– Maga Louise Gauthier apja, igaz?
A zsaru egy darabig hallgatott, de tudta, hogy nem alakoskodhat tovább.
Eljött a magyarázat ideje, amire tíz éve készül. Claire szemébe nézett, és
belevágott:
– Louise tizennégy és fél éves volt, amikor Kieffer elrabolta. Nehéz kor
egy kislánynál. Louise olyan elviselhetetlenül szeszélyes volt, hogy a
feleségemmel arra gondoltunk, elküldjük az ünnepekre Bretagne-ba, a
szüléimhez.
Megigazította Théón a sálat.
– Nehéz kimondani – sóhajtott –, de a kislányunk eltávolodott tőlünk.
Csak a haverokon, a szórakozáson és a marhaságokon járt az esze.
Megőrjített, hogy ilyennek kellett látnom. Az utolsó beszélgetésünk is
csúnya veszekedésbe torkollott: seggfejnek nevezett, én pedig lekevertem
neki két pofont. – Marc lehunyta a szemét: elárasztották az érzelmek. –
Amikor a feleségem meghallotta, hogy Louise nem ment haza, először azt
hitte, elszökött. Nem ez lett volna az első alkalom. Máskor is eljátszotta
velünk, hogy egy barátnőjénél aludt, és csak harminchat órával később jött
haza. Én azonnal nyomozni kezdtem. Hiába, szakmai ártalom. Három napig
le sem hunytam a szemem. Minden követ megmozgattam, de egy zsaru nem
a saját lánya ügyében fog a legkörültekintőbben nyomozni. A személyes
érintettség előny is lehet, de az ítélőképesség óhatatlanul megsínyli.
Ráadásul tíz éve dolgoztam a Bűnmegelőzési Nyomozó Hivatalban,
rablókkal és ékszertolvajokkal foglalkoztam, nem emberrablókkal. De talán
megtaláltam volna Louise-t, ha nem betegszem meg egy héttel az eltűnése
után.
– Mi baja volt?
– Egy furcsa betegség – sóhajtott Marc –, te orvosként biztosan ismered:
Guillain-Barré-szindróma.
Claire bólintott.
– A perifériás idegrendszert megtámadó autoimmun betegség.
– Pontosan. Egy nap arra ébredsz, hogy a végtagjaid nem
engedelmeskednek. Elzsibbad a combod, a vádlid, olyan, mintha áramütés
ért volna. Aztán már mozdulni sem tudsz, a fájdalom felkúszik az oldalad
mentén a mellkasodra és a hátadra, egészen a nyakadig és az arcodig. Egy
kórházi ágyhoz vagy kötve, mozdulatlanul, bénán fekszel, akár egy szobor.
Képtelen vagy felállni, nem tudsz nyelni, sem beszélni. És nem tudsz
nyomozni az eltűnt lányod után. A szíved összevissza ver, irá-
nyíthatatlanul. Fulladozol, amint étel kerül a szádba. És mivel lélegezni sem
tudsz, mindenhonnan csövek lógnak ki belőled, hogy életben tartsanak.
Mellettünk, de gondjainktól fényévnyire, Théo mindenen csak ámult,
előre-hátra ringatózott a zene ütemére.
– Közel két hónapig voltam ilyen állapotban – folytatta Marc.
– Aztán a tünetek enyhültek, bár mindmáig nem sikerült teljesen
felgyógyulnom. Majdnem egy év telt el, mire visszamehettem dolgozni. Az
esély, hogy Louise élve előkerül, jószerivel a nullával volt egyenlő. Sosem
fog kiderülni, hogy ha nincs a betegség, vajon meg tudom-e menteni a
lányomat. Nem valószínű, és ez rémes érzés. Szégyelltem magam Élise
előtt. Nyomozni, ügyeket megoldani: ez volt a munkám, a hivatásom, a
társadalmi szerepem. De nem volt csapatom, nem fértem hozzá az
anyagokhoz, és főleg nem volt tiszta a fejem. És ez csak rosszabb lett,
amikor a feleségem, Élise megölte magát. – A körhinta lassított. Caradec
arcán könnyek csorogtak végig. Ökölbe szorult a keze.
– Nem bírt együtt élni a kétellyel, érted? Nincs annál rosszabb: a kétely
veszedelmes méreg, kicsinálja az embert.
A ringlispíl megállt. Théo még egy kört akart menni, de mielőtt hisztizni
kezdhetett volna, Marc felajánlotta, hogy sétáljanak egyet a tengerparton.
Becipzárazta a kisfiú dzsekijét, a karjába vette, és Claire-rel elindultak az
East River partján végigfutó sétányon. Csak akkor folytatta fájdalmas
vallomását, amikor Théo egyedül elindult a deszkapallókon.
– Amikor Kieffernél megtaláltuk Louise elszenesedett holttestét, először
megkönnyebbülést éreztem. Az volt az első gondolatom, hogy ha halott,
legalább nem szenved többé. De a fájdalom hamarosan újra visszatért. És
hiába telik az idő: ez a borzalom sosem múlik el. A végtelenségig tart. Egy
szó sem igaz abból, amit a magazinok és a pszichológiakönyvek írnak a
gyászmunkáról meg a vigaszról… Egyik sem létezik. Akkor nem, ha olyan
körülmények között veszíted el a lányod, ahogyan mi Louise-t. Az én
lányomat nem egy betegség döntötte le. Nem autóbalesetben halt meg.
Éveken át szenvedett az ördög karmai között. Amikor a szenvedéseire
gondolok, a legszívesebben golyót eresztenék a fejembe, hogy véget vessek
a rémképeknek. – Caradecnek már kiabálnia kellett, úgy fújt a szél. –
Tudom, hogy terhes vagy – nézett Claire szemébe. – Ha anya leszel,
megérted majd, hogy kétféle ember van: akinek van gyereke meg a többiek.
A szülővé válás boldoggá tesz, de sebezhetővé is. A gyereked elvesztése
örök szenvedésre kárhoztat, és olyan sebet hagy, ami sosem gyógyul be.
Mindennap azt hiszed, hogy ennél rosszabb már nem lehet, de igenis lehet.
És tudod, mi a legrosszabb? Hogy az emlékek megfakulnak,
elhalványulnak, és végül eltűnnek. Egy nap arra ébredsz, hogy már nem
emlékszel a lányod hangjára. Elfelejtetted az arcát, szemének csillogását, a
mozdulatot, ahogyan a füle mögé simított egy hajtincset. Már nem tudod
felidézni magadban a nevetését. Akkor rájössz, hogy nem a fájdalommal
volt baj. Idővel hű társad lett, és segített, hogy emlékezni tudj. Amikor erre
rádöbbensz, mindenedet odaadnád, csak újra érezhesd azt a fájdalmat. –
Marc rágyújtott, és a szorosban haladó hajók felé fordította a fejét. – Az élet
nem állt meg. A kollégáim utazgattak, gyerekeik születtek, elváltak,
összeházasodtak. Én csak úgy csináltam, mintha élnék. De olyan voltam,
mint egy zombi a sötétben, az összeomlás szélén. Nem volt erőm,
életkedvem. Ólomsúlyokat hordtam a lábamon, a szemhéjamon. Aztán egy
nap… egy nap találkoztam veled. – A férfi szemében eszelős láng lobbant.
– Egy reggel, tavasz végén. Raphaéltől jöttél, és indultál a kórház felé. A
napos udvaron találkoztunk össze. Félénken üdvözöltél, lesütött szemmel.
Bármennyire szeretted volna, nem maradhattál észrevétlen. Karcsú alakod,
sötét bőröd és csillogó hajad ellenére úgy éreztem, valami nincs rendben
veled. Valahányszor találkoztunk, ez a nyugtalanító érzés kerített
hatalmába. Emlékeztettél valakire: egy egyszerre halvány és rendkívül
eleven távoli emlékképre. Hetekbe telt, mire rájöttem, hogy Claire Carlyle-
ra emlékeztetsz, az amerikai kislányra, akit Kieffer elrabolt, de akinek a
holtteste sosem került elő. Sokáig próbáltam elnyomni ezt az érzést.
Egyrészt abszurdnak találtam, másrészt azt hittem, csak a megszállottságom
az oka. De képtelen voltam kiverni a fejemből. Befészkelte magát a
gondolataim közé, és kísértett. Egyetlen utat láttam a szabadulásra: ha
ujjlenyomatot veszek tőled, és megkérek egy kollégát, hogy ellenőrizze a
nyilvántartásban. Két hete végre elhatároztam magam. Az eredmény
megerősítette a lehetetlent: nem csak emlékeztetsz Claire Carlyle-ra. Te
vagy Claire Carlyle. – Marc a deszkákra dobta a csikket, és úgy taposta el,
mint egy poloskát. – Onnan kezdve csak egy dolog érdekelt: kiismerni
téged, és bosszút állni. A sors nem véletlenül sodort az utamba. Valakinek
meg kell fizetnie azért a rengeteg fájdalomért, amit okoztál. Ez volt a
küldetésem. Tartoztam ezzel a lányomnak, a feleségemnek és a többi
áldozat, Camille Masson és Chloé Deschanel családjának. Ők is miattad
haltak meg!
– Nem!
– Miért nem hívtál segítséget, amikor sikerült megszöknöd?
– Raphaél azt mondta, együtt nyomoztak. Akkor sejtheti, hogy miért
nem értesítettem senkit: akkor tudtam meg, hogy az anyám meghalt! Nem
akartam vásári mutatvány lenni. Nyugalom kellett, hogy újraépíthessem az
életemet.
Caradec eszelős tekintettel nézett a szemébe.
– Éppen az alapos nyomozás győzött meg arról, hogy meg-érdemled a
halált. Meg akartalak ölni, Claire. Ahogyan megöltem a saverne-i csendőrt
is, azt a rohadék Franck Muselier-t.
Claire egyszeriben mindent megértett.
– És ahogyan megpróbálta megölni Clotilde Blondelt?
– Az baleset volt – védekezett Marc. – Beszélni akartam vele, de ő
megijedt, és nekihátrált az ablaknak. Ne próbáld felcserélni a szerepeket! Te
vagy a bűnös, nem én! Ha jelentkezel a szökés után, Louise még ma is élne.
Ahogyan Camille és Chloé is.
A dühtől tajtékozva Marc megragadta Claire karját, és minden fájdalmát
rázúdította:
– Elég lett volna egy telefon! Egy névtelen üzenet a rögzítőn. Egy
percbe telt volna, és megmenthettél volna három életet. Ne tagadd!
A rémült Théo hiába nyöszörgött, ezúttal senki sem vigasztalta meg.
Claire kitépte magát Marc szorításából, és ugyanabban a hangnemben
válaszolt.
– Eszembe se jutott, hogy rajtam kívül mások is raboskodnak ott!
– Hazudsz! – ordította Marc. Théo már zokogott.
– Maga nem volt ott abban a kurva házban! 879 napot töltöttem egy
tizenkét négyzetméteres helyiségben! Általában megkötözve. Néha vas
nyakörvvel a torkom körül! Kíváncsi az igazságra? Igen, kegyetlenül fájt!
Pokolian! Igen, Kieffer egy szörnyeteg volt! Igen, kínzott bennünket! És
igen, meg is erőszakolt! Marc, akit váratlanul ért ez a kirohanás,
lehorgasztotta a fejét, és lehunyta a szemét, mint egy sarokba kényszerített
bokszoló.
 – Kieffer sosem említett más lányokat, hallja, amit mondok? SOHA!
Egész idő alatt be voltam zárva. Két év alatt legfeljebb ötször láttam a
napot, és meg sem fordult a fejemben, hogy nem egyedül sínylődöm abban
a börtönben. Mégis tíz éve bűntudatom van, és szerintem nem is fog
elmúlni sosem.
Claire lehiggadt, lehajolt, magához ölelte Théót. A kisfiú hozzábújt,
szopni kezdte a hüvelykujját.
– Megértem, hogy dühíti ez az igazságtalanság. Öljön meg, ha azt hiszi,
ezzel könnyít a fájdalmán! De ne áltassa magát, Marc! Heinz Kieffer, ö az
egyetlen bűnös.
Marc mozdulatlanul, tanácstalanul meredt maga elé. Legalább két percig
állt így a jeges szélben. Aztán megszólalt benne a rendőr. Maga sem tudta,
miért, egy jelentéktelen részlet motoszkált a fejében. Egy megválaszolatlan
kérdés, ami már kétszer előkerült a nyomozás során.
– Mielőtt Kieffer elrabolt, ügyvédnek készültél.
– Így volt.
– A szabadulásod után mégis más utat választottál. Eltökélted, hogy
orvos leszel. Miért?
– A lánya miatt – vágta rá Claire. – Louise mindig is orvos akart lenni,
nem?
Marc attól félt, hogy kiszalad a lába alól a talaj.
– Ezt meg honnan tudod? Azt mondtad, hogy nem is ismerted!
– De aztán megismertem.
– Miket beszélsz?
Claire letette Théót, és elővette a hátizsákjából a nagyalakú kék noteszt.
– Louise naplója. Kieffer táskájában találtam, Maximé Boisseau
váltságdíjával együtt – magyarázta. – Nem tudom, hogy került oda. Kieffer
biztosan elkobozta. Ez volt a szokása: hagyta, hogy írjunk, aztán elvette,
amit papírra vetettünk.
Nyújtotta a füzetet, de Caradec nem vette el.
– Tessék! Most már a magáé. Louise gyakran írt magának a rabsága
alatt. Az elején szinte naponta.
Caradec remegő kézzel vette el a naplót, Claire pedig újra ölbe vette
Théót. A sétány elején megpillantotta Raphaélt, amint feléjük fut.
– Gyere, megyünk apához! – mondta a kisfiúnak Claire.
 Marc leült egy padra az East River partján. Kinyitotta a füzetet, és
elolvasta az első néhány oldalt. Rögtön megismerte Louise szálkás kis
betűit és kedvenc motívumait, amiket gyakran firkált: madarak, csillagok,
gótikus rózsaablakok. A margóra, a rajzok mellé hosszú sorokat
biggyesztett. Egy-egy verssort, idézetet, amelyeket az anyja tanított neki.
Marc felismerte Victor Hugót („Fénye felé ki-ki egymaga megy az éjben”),
Éluard-t („Oly egy voltam veled, hogy más mellett dideregnék”), Saint-
Exupéryt („Fájni fog neked. Olyan lesz, mintha meghaltam volna, pedig
nem is igaz…”) és Diderot-t („A semmiből is azt olvassa ki, hogy
szeretem!”), összeszorult a torka. Hirtelen visszatért a fájdalom, fojtogatón
és pusztítón. De magával hozott egy rakás emléket, amelyek fortyogó
gejzírként törtek elő kábult leikéből.
Marc újra hallotta Louise hangját.
A jól ismert nevetést, az erőteljes hanghordozást.
Minden ott volt a naplóban.
Louise élt a sorok között.
 LOUISE
Félek, apa…
Nem szépítem a dolgot: egész testemben remegek, és megszakad a
szívem. Gyakran érzem úgy, hogy Kerberosz marcangolja a testemet.
Hallom az ugatását, de tudom, hogy csak képzelődöm. Félek, de az jár a
fejemben, amit mindig mondtál: igyekszem nem félni a félelemtől.
És amikor a pánik eluralkodik rajtam, arra gondolok, hogy el fogsz jönni
értem.
Láttam, ahogy dolgozol, és hogy késő este jössz haza. Tudom, hogy
sosem csüggedsz el, sosem adod fel. Tudom, hogy meg fogsz találni. Előbb
vagy utóbb. Ez tart életben, ez segít, ha fogytán az erőm.
Nem mindig értettük meg egymást mi ketten. Az utóbbi időben alig
beszélgettünk. Bárcsak tudnád, mennyire bánom! Gyakrabban kellett volna
mondanunk, hogy szeretjük egymást, és fontosnak tartjuk a másikat.
Ha a pokolra kerülünk, fontos, hogy legyen bőven kellemes emlékünk.
Folyton ilyesmik járnak az eszemben. Hogy ne legyen olyan hideg. Hogy
ne féljek annyira. Azokat a verseket mondogatom, amiket anya tanított,
lejátszom gondolatban a zongoradarabokat, amiket a zeneiskolában
gyakoroltam, és azokra a regényekre gondolok, amiket te ajánlottál.
Egymás után törnek fel az emlékek. Látom magam kislányként, a
nyakadban ülve, ahogy sétálunk az erdőben, fejemen a füles sapkám. Érzem
a csokis puffancs illatát, amit vasárnap reggel vettünk a Saint-Michel körúti
pékségben, ahol az eladónő mindig megkínált egy frissen sült madelaine-
nel. Emlékszem az utazásainkra Franciaország-szerte, amikor elkísértél a
lovasversenyekre. Bármit mondtam akkor, igenis szükségem volt rád,
kellett, hogy velem legyél. Ha ott voltál, tudtam, hogy nem érhet semmi baj.
Emlékszem a szünetekre, amiket hármasban töltöttünk: anya, te és én.
Akkoriban duzzogtam, hogy veletek kell mennem, de most azoknak az
utazásoknak az emléke segít, hogy szabaduljak a börtönből.
Emlékszem a Piacba Reial pálmafáira és kávézóira Barcelonában.
Emlékszem az amszterdami csatornák partján álló házak homlokzatára.
Emlékszem, ahogy nem bírtuk abbahagyni a nevetést a zuhogó esőben, egy
birkanyáj közepén, Skóciában. Emlékszem az égszínkék azulejókra
Alfamában, a grillezett polip illatára Lisszabon utcáin, az üde nyárra
Sintrában és a pástéi de natára Belémben. Emlékszem a spárgás rizottóra a
Piazza Navonán, az okkersárga San Gimignanóra, a susogó olajfákra Siena
környékén és a prágai óváros titkos kertjeire.
Itt, a négy fagyos fal között sosem látom a napot. Itt mindig éjszaka van.
Hajlok, de nem török. Arra gondolok, hogy ez a meggyötört, sovány test
nem az enyém. Nem én vagyok ez a viaszfehér élőhalott. Fajansz holttest,
koporsóba zárva.
Az a boldog lány vagyok, aki Palombaggia langyos fövenyén szalad. A
szél vagyok, amely belekap egy hajó vitorlájába. A repülőgép ablakán át
feltáruló, végtelen felhőtenger vagyok.
Szent Iván-éji örömtűz vagyok. Gömbölyű kavics, amelyet Étretatnál
görget a tenger. Szélben lengedező velencei lámpás.
Felizzó üstökös vagyok. Aranypapír, amit felkap a szél. Refrén, amelyet
szívesen dúdolnak az emberek.
Én vagyok a víztükröt simogató passzátszél. A forró szellő, amely a
dűnéket mozgatja. Egy elveszett palack az Atlanti-Óceánban.
A tengerparti nyaralások vaníliaillata vagyok, a harmatos fű és az ázott
föld szaga.
Az ezüstkék boglárka apró szárnycsapásai, ez vagyok én.
A mocsár fölött futkosó lidércfény.
Egy időnek előtte lehullott fehér csillag pora.
 FORRÁSOK
Itt-ott el rugaszkodtam a tényéktől, ami Franciaország és az Egyesült
Államok földrajzát vagy az amerikai politikai életet illeti. A nyomozás
tudományos oldalát pedig azok az anekdoták táplálták, amelyekkel az
utóbbi években, olvasmányaim során találkoztam: az Ebony & Ivory spray-
ről egy New York-i művésznő, Heather Dewey-Hagborg munkásságáról
szóló cikkben olvastam; egy szúnyogból kinyert DNS-mintát már a 2000-es
évek elején Szicíliában használtak bizonyítékként gyilkossági ügyben,
ahogyan az Pierre Barthélémy A tudományok révésze című blogján
olvasható a Le Monde weboldalán. A Kísértet fogalmát, amiről Raphaél
beszél, John Truby fejti ki A forgatókönyv anatómiája című, a Nouveau
Monde Éditions-nál megjelent 2010-es művében.
 AZ IDÉZETEK FORRÁSA
Alfréd de Musset: Idillek. Fordította Radó Antal
Leopold von Sacher-Masoch: A bundás Vénusz. Fordította Szmodits
Anikó
Sascha Arango: Az igazság és más hazugságok. Fordította Blaschtik Éva
Máté evangéliuma 7, 13-14. (Károli-Biblia)
Murakami Haruki: 1Q84 – Ezerkülöncszáznyolcvan-négy. Fordította
Erdős György és Nagy Anita
Stephen King: 11/22/63. Fordította Szántó Judit Jean Racine: Atália.
Fordította Rónay György
Stieg Larsson: A lány, aki a tűzzel játszik. Fordította Torma Péter
Flaubert levelei. Fordította Rónay György
Anatole Francé: Bonnard Sylvester vétke. Fordította Salgó Ernő Jean
Giono: Az unatkozó király. Fordította Schultz Ádám Cesare Pavese: Jön a
halál. Fordította Somlyó György
Sigmund Freud: Rossz közérzet a kultúrában. Fordította Linczényi
Adorján
Mózes második könyve 19:16 (Károli-Biblia)
Pierre de Marbeuf: Szonett. Fordította Somlyó György Ernest
Hemingway: Vándorünnep. Fordította Göncz Árpád
Marceline Desbordes-Valmore: Szádi rózsái. Fordította Szabó Lőrinc
Arthur Schopenhauer: Paraenezisek és maximák. Fordította Szemlér
Lőrinc
Jean de La Fontaine: A farkas meg a bárány. Fordította Rónay György
Honoré de Balzac: A szamárbőr. Fordította Harsányi Kálmán
Victor Hugó: írás 1846-ból. Fordította Szabó Lőrinc Paul Éluard: Eleven
halálom. Fordította Pór Judit
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg. Fordította Rónay György
 Tartalom
ELSŐ NAP AZ ELTŰNÉS TUDOMÁNYA
1
2
3
4
5
6
MÁSODIK NAP CLAIRE CARLYLE-ÜGY
7
8
9
10
11
12
13
HARMADNAPON VIRRADATKOR A JOYCE CARLYLE-ÜGY
14
15
16
17
HARMADNAPON DÉLUTÁN SÁRKÁNYOK AZ ÉJSZAKÁBAN
18
19
20
21
22
23
24
KÉTFÉLE EMBER VAN…
ANNA
CLAIRE
RAPHAÉL
MARC
LOUISE
FORRÁSOK
AZ IDÉZETEK FORRÁSA