Monica Hesse – A KÉK KABÁTOS

LÁNY

1943 januárja, Amszterdam. Hanneke biciklivel járja a feketepiacot, és az ott szerzett áru-
val kereskedik. A háború borzalmai már elérték a várost, a lány elesett szerelmét gyászolja,
mégis sikerül viszonylag kiegyensúlyozott életet biztosítania családjának. Egy napon azon-
ban egy idős néni megkéri, hogy keressen meg egy eltűnt zsidó lányt. Ekkor alapjaiban vál-
tozik meg Hanneke élete, és lassan sodródik bele az ellenállás szövetébe, hogy a náci rezsim
ellen küzdjön.
 Monica Hesse
A KÉK KABÁTOS LÁNY
Girl in the Blue Coat

Fordította: Totth Gitta

Testvéremnek, Paige-nek,
és Pipernek, az ő testvérének
 [1]
Jóval Bas halála előtt volt egy kis „vitánk” arról, hogy kinek a hi-
bája, amiért annak idején belém szeretett. A te hibád, mondta, mert
annyira szeretnivaló vagy. Én erre azt válaszoltam, hogy nincs iga-
za, és olcsó kifogás engem okolni. Hogy lehet ennyire felelőtlen vala-
ki! De most komolyan!
Mindenre emlékszem a beszélgetésünkből. A szülei nappalijában
ültünk, és a család új rádióján hallgattuk a műsort, közben kikérdez-
tem a geometriavizsga tételeiből, bár ezt egyikünk sem találta külö-
nösebben fontosnak. Judy Garland amerikai énekesnő a You Made
Me Love You című dalt énekelte. Ezzel kezdődött a beszélgetésünk.
Bas azt hangoztatta, hogy direkt belebolondítottam magamba. Erre
én is évődni kezdtem vele, mert nem akartam, hogy megtudja, mi-
lyen nagyon vártam, hogy hallhassam tőle azt a szót: szeretlek.
Utána meg azt mondta, az is az én hibám volt, hogy meg akart csó-
kolni. Mire én: az meg az övé, ha hagytam. A bátyja ekkor sétált be a
szobába, és közölte, hogy mindketten hibásak leszünk, ha minket
hallgatva a végén felkavarodik a gyomra.
A nap végén hazafelé mentem – ekkor még sétálhattam az utcán,
és nem kellett aggódnom, hogy megállítanak a katonák, hogy meg-
szegem a kijárási tilalmat, és letartóztatnak, és csak ekkor jöttem rá,
hogy én sosem mondtam neki. Először hangzott el tőle, hogy szeret,
és én elfelejtettem viszonozni.
Pedig kellett volna. Ha tudtam volna, mi fog történni és mi min-
dent tudok meg később a szerelemről meg a háborúról, mindenképp
kimondtam volna én is.
Ez az én hibám lett.
 1943. JANUÁR
1.
KEDD
– Helló, szép kislány! Mit cipelsz te ott? Nekem hoztad?
Megállok, mert a katona fiatal és jóképű, és mert a hangjában ott
bujkál egy kis kacsintás, és mert bármibe lefogadom, hogy megnevet-
tetne, ha egy délután moziba vinne.
De ez hazugság!
Azért állok meg, mert szükségem lehet egy ilyen ismeretségre, mert
hozzásegíthet olyan dolgokhoz, amikhez mi már nem jutunk hozzá,
mert a szekrénye valószínűleg telis-tele van csokoládéval meg zokni-
val, és közülük egy sem lyukas.
Bár ez sem igaz!
Rég nem számít, mi a teljes igazság, de könnyebb úgy tenni, mint-
ha a döntéseimnek valami észszerű oka lenne. Mintha lenne választá-
som.
A zöld uniformis miatt állok meg. Ez az egyetlen ok. A zöld egyen-
ruha azt jelzi, hogy nincs más választásom, meg kell állnom.
– Túl nagy csomag ez egy ilyen csinos lánynak!
Enyhe akcentussal beszéli a hollandot, de meglep, milyen jól fejezi
ki magát. A zöld egyenruhás rendőrök közül szinte senki sem tud hol-
landul, az pedig bosszantja őket, ha nem beszélünk folyékonyan né-
metül, mintha egész életünkben arra kellett volna buzgón készül-
nünk, hogy egy nap lerohanják az országunkat.
Megállítom a biciklimet, de nem szállok le róla.
– Ez pont a megfelelő méretű csomag, szerintem.
– Na, és mi van benne? – A kormány fölé hajol, egyik keze lustán
kotor bele a rá erősített kosárba.
– Nem akarná megnézni? Esetleg kinyitni az összeset? – nevetgé-
lek, aztán lesütöm a szememet, hogy ne lássa, mennyire begyakorolt
a szövegem.
Ahogy a biciklin állok, a szoknyám feljebb csúszik, és a katona ezt
észre is veszi. Tengerészkék színű, és már így is szűkebb, mint kelle-
ne. Kirojtosodott a széle, régi, háború előttről való darab. Úgy moz-
dulok, hogy az alja még feljebb csússzon, egészen a lúdbőrös com-
bom közepéig.
Sokkal rosszabbul esne a találkozás, ha a katona idősebb lenne,
vagy ráncos, vagy ha foltosak volnának a fogai, ha lógna a hasa.
Rosszabb lenne, de akkor is ugyanígy flörtölnék vele. Ezerszer tettem
már meg.
Közelebb hajol. A Herengracht-csatorna zavaros vizének halszagú
bűze érződik mögötte, belelökhetném, és mire kievickélne a vízből,
már szinte haza is érnék ezen a szégyentelenül ócska biciklin. Szere-
tem ezt a játékot, minden zöld egyenruhással eljátszom, aki megállít.
Hogy tudnálak megbüntetni, és milyen messze jutnék, mire elkap-
nál?
– Ezt a könyvet az anyukámnak viszem – mutatok az első, újságpa-
pírba tekert csomagra. – Ez meg krumpli az ebédhez. A pulcsit most
hozom a javításból.
– Hoe heet je? – kérdezi. Tudni akarja a nevemet nem hivatalos
módon, egyszerűen csak megkérdezi, olyan magabiztosan, ahogy a
fiúk kérdezik ezt egy kapafogú lánytól egy partin. És ez jó hír, mert
jobban járok, ha én érdeklem, nem pedig a kosaramban lévő csoma-
gok.
– Hanneke Bakker! – Máskor hazudnék valamit, de most, hogy
mindenkinek kötelező magánál tartania a személyi igazolványát,
nincs értelme.
– Hát téged hogy hívnak, katona?
Kidülleszti a mellkasát, mikor „katonának” szólítom. A fiatalabbak
még szerelmesek az egyenruhájukba. Ahogy megmozdul, aranylánc
csillan a nyakában.
– És ki az ott a medálon? – kérdezem.
Eltűnik a vigyor az arcáról, és odakap a gallérja felett fityegő lánc-
hoz. A szív alakú aranymedálon talán egy almaarcú, német lány port-
réja van, aki megígérte, hogy hűséges lesz hozzá a távoli Berlinben.
Merész játék, amikor a nevét kérdezem, de többnyire jó a szimatom,
és bejön a dolog.
– Csak nem az édesanyád fényképe? Nagyon szerethet, ha ilyen
szép ajándékot adott neked.
Elpirul, és visszadugja a képet a keményített gallér mögé.
– Vagy a nővéredé? – faggatom tovább. – Vagy a kiskutyádé? – Ké-
nyes a helyzet; nagyon naivnak és ártatlannak kell hangoznia min-
dennek, amit mondok, éreztetni vele, hogy nem haragudhat meg
rám. De közben faggatózásnak is kell hatnia, hogy ne kérdezősködjön
tovább a csomagjaimról, hanem inkább gyorsan meg akarjon szaba-
dulni tőlem. – Még nem láttalak errefelé – folytatom. – Ebben az ut-
cában szoktál járőrözni?
– Nincs időm a butaságaidat hallgatni, kislány. Indíts haza, Han-
neke!
Továbbindulok, és alig remeg a kezem a kormányon. Nem hazud-
tam neki, többnyire az igazat mondtam. Tényleg van nálam egy
könyv, egy pulcsi és néhány szem krumpli a három felső csomagban.
De a krumpli alatt négy szalámijegynyi felvágott van, amit egy el-
hunyt férfi jegyeivel szereztünk, azok alatt meg rúzs és testápoló
krém, amik ugyanígy kerültek hozzám, azok alatt pedig cigaretta és
alkohol. Kreuk úr ma reggel adott rá pénzt, hogy beszerezzem őket.
De egyiket sem magamnak szánom.
Néhányan úgy mondanák, a feketepiacon csereberélek, így hívják
az illegális beszerzőhelyeket. De jobban szeretek úgy gondolni ma-
gamra, mint aki „rátalál” dolgokra. Merthogy találok ezt-azt: egy kis
krumplit, egy kis húst vagy disznózsírt. Kezdetben még sikerült cuk-
rot vagy csokoládét is szereznem, de azokat egy ideje már nehezebb
beszerezni, és csak nagy ritkán jutunk hozzájuk. Néha találok még
teát, esetleg szalonnát. A jómódú amszterdamiak csakis miattam ma-
radhatnak kövérek. Olyan dolgokat találok, amikről már megtanítot-
tak minket lemondani, hacsak nem tudja, hol keresse az ember.
Bárcsak választ kaptam volna a kérdésemre, hogy ebben az utcá-
ban járőrözik-e! Mert ha így van, akkor döntenem kell: barátkozom-e
vele, vagy mostantól inkább más útvonalon járok.
Ma reggel először Akkerman kisasszonyhoz megyek, aki a nagyszü-
leivel él egy régi házban a múzeumok közelében. Ha Akkerman kis-
asszony, akkor harisnya és rúzs. Múlt héten parfüm volt. A nők közül
szinte már senki nem ad az ilyesmire, de ő egyszer elmesélte, hogy
reményei szerint a vőlegénye megkéri a kezét még a születésnapja
előtt. Hát, költöttek már pénzt furább indokkal is emberek.
Ajtót nyit, és látom, vizes haját feltűzögette, hogy hullámosra szá-
radjon. Biztos Theóval találkozik este.
– Gyere be, mindjárt megkeresem a tárcámat! – Mindig talál vala-
mi okot, hogy behívjon. Azt hiszem, unalmas neki egész nap otthon,
egyedül a nagyszüleivel, akik nagyon hangosan beszélnek, és káposz-
taszagot árasztanak.
 Egy áporodott levegőjű és sötét lakásban élnek, az ajtóból látni,
ahogy Akkerman kisasszony nagypapája a reggelizőasztal mellett ül.
– Ki van odakint? – kiabál ki az előszobába a bácsi.
– Csomagot hoztak, Opa – kiált vissza Akkerman kisasszony.
– Kinek jött?
– Nekem – fordul vissza felém Akkerman kisasszony, és halkan így
folytatja: – Hanneke, segítened kell. Theo ma este átjön, hogy meg-
kérje a nagyszüleimet, hogy odaköltözhessek hozzá a lakásába. És
nem tudom, mit vegyek fel. Maradj itt, mindjárt megmutatom, me-
lyik két ruhán gondolkodom!
Nem tudok elképzelni olyan ruhát, amitől a nagyszülei a jóváha-
gyásukat adnák, hogy az esküvő előtt együtt éljen a barátjával, bár azt
is tudom, hogy nem ez az első alkalom, hogy egy fiatal pár szakítson a
hagyományokkal.
Visszajön a hallba, és úgy teszek, mintha alaposan szemügyre ven-
ném a két ruhát, de valójában a faliórát figyelem. Nincs időm beszél-
getni. Megmondom neki, hogy a szürkét vegye fel, aztán átnyújtom a
csomagot, amit a megérkezésem óta a kezemben szorongatok.
– Ez a magáé. Bontsa ki és ellenőrizze!
– Ó, biztos vagyok benne, hogy minden rendben. Maradsz egy ká-
véra?
Meg sem kérdezem, hogy valódi-e a kávé. Ahhoz csak egy módon
juthatnának, de valódi kávém nekem sincs; ezért amikor kávéval kí-
nál, őrölt makkot meg fakérget ért alatta. Ebből van a pótkávé.
Más oka is van, hogy sietek, ugyanaz, amiért sokadszori kérésére
sem hívom őt Irene-nek. Nem akarom, hogy a kapcsolatunkat össze-
keverje a barátsággal. Nem akarom, hogy azt higgye, ha egy nap majd
nem tud fizetni, úgy is rendben lesz minden.
– Sajnos nem maradhatok. Ebéd előtt még van egy kiszállításom.
– Biztos? Velünk is megebédelhetnél. Mindjárt nekiállok a főzés-
nek, és azután együtt kitaláljuk, mihez kezdjünk a hajammal a ma
esti találkozóra.
Furcsa viszonyban vagyok a klienseimmel. Ők azt hiszik, cinkostár-
sak vagyunk a bajban, hogy összekötnek minket a közös titkok, a sok
tiltott dolog.
– Mindig a szüleimmel ebédelek – válaszolom.
– Igen, persze – zavarban van, amiért túlságosan erőltette a dolgot,
de amikor legközelebb jövök, ugyanígy fogja erőltetni. – Igen, Han-
neke, értem. Akkor a viszontlátásra!
 *

Kint beborult, felhős az ég, ilyen a tél Amszterdamban, én meg

csak hajtom a biciklimet a szűk, tekervényes utcákon.
Amszterdam csatornákra épült. Az ország alacsonyan fekszik, mé-
lyebben, mint a tenger, és a gazdák évszázadokig földdel töltötték fel,
vízi utak és öntözőrendszerek szövevényes hálózatát hozták létre,
hogy ne fulladjanak az Északi-tenger vizébe. A történelemtanárom,
amikor a tananyagban ehhez a részhez értünk, egy mondást idézett:
„Isten teremtette a világot, de Hollandiát a hollandok”. Nagyon büsz-
kén adta elő, de számomra ez inkább figyelmeztetés volt: ne bízz ben-
ne, hogy mások majd a megmentésedre sietnek! Itt, a tenger szintje
alatt csak magunkra számíthatunk.
A háború kezdetén hetvenöt kilométerre délre a német légierő le-
bombázta az egyik városunkat. Két és fél éve Rotterdamban 900 em-
ber pusztult el, és maga a régi város is. A német gyalogság két nap
múlva érkezett Amszterdamba. Nekünk pedig bele kell törődnünk a
jelenlétükbe, de legalább az épületeink megmaradtak. Nem jó alku,
de manapság csak ilyen rossz üzletre van kilátás, hacsak valaki hoz-
zám hasonlóan nem tudja, hogyan nyerjen így is a dolgokon.
Következő ügyfelem, Janssen asszony nem messze lakik innen egy
kis utcában, egy nagy kék házban. Azelőtt a férje meg a három fia is
vele lakott, de egyikük Londonba költözött a feleségével, másikuk
családostul Amerikába ment, a harmadik, a legkisebb a frontra ke-
rült, ahol öt nap alatt kétezer katonánk esett el, amikor megpróbálták
megvédeni az országunkat. Janról már nem sokat beszélünk.
Kíváncsi volnék rá, vajon Bas-szal volt-e a hadjárat alatt.
Szinte mindenről ő jut eszembe, próbálom összerakosgatni az utol-
só perceit annak a fiúnak, akit szerettem. Janssen néni fia ott volt
vele, vagy Bas egyedül halt meg?
Janssen asszony férje a múlt hónapban tűnt el, a néni utána lett az
ügyfelem, én pedig nem kérdeztem a történtekről, sosem kérdezős-
ködöm. Dolgozhatott titokban az ellenállásnak, vagy rosszkor volt
rossz helyen, vagy egyáltalán nem is halt meg, hanem Angliában teá-
zik a fiával. Bárhogy is van, nem az én dolgom. Eddig csak néhány
dolgot hoztam Janssen néninek. Ismertem valamennyire a fiát, Jant,
láttam őket, amikor érte jött az iskolába, mikor még kicsik voltunk.
Jan meglepetésgyerek volt két évtizeddel a nagyok után, mikor Jans-
sen néniék haja már őszült, és görnyedten jártak. Kedves fiú volt.
 Itt és most úgy határozok, hogy Jan ott lehetett Bas közelében,
amikor a németek lerohanták az országot. Azt akarom hinni, hogy
Bas nem egyedüli halt meg. Ennyire optimista gondolatokat ritkán
engedélyezek magamnak.
Janssen néni az ajtóban vár rám, ami bosszant, mert ha története-
sen német katona vagy, akinek az a feladata, hogy gyanús dolgok
után szimatoljon, vajon mit gondolnál egy idős özvegyasszonyról,
akinek egyéb dolga sincs, mint hogy egy biciklin érkező, ismeretlen
lányra várjon?
– Jó reggelt, Janssen néni! Igazán semmi szükség rá, hogy idekint
várjon a lépcsőn. Hogy tetszik ma lenni?
– Remekül! – kiált felém, mintha valami színdarabban mondaná a
szerepét, és idegesen tűrögeti vissza a kontyából kiszabadult ősz tin-
cseket.
Mindig kontyban a haja, az orrán mindig lecsúszik a szemüveg, a
ruháiról pedig mindig vastag függönyök meg kárpitozott heverők jut-
nak eszembe.
– Gyere beljebb!
– Nem tudtam elég kolbászt szerezni, de azért hoztam egy keveset
– mondom, miután a bejárat mellett hagyom a biciklit, és becsukja
mögöttünk az ajtót.
Lassú a mozgása, már bottal jár, és alig hagyja el a házat. Azt
mondta, azóta kell a bot, hogy Jan meghalt. Nem is tudom, van-e
amúgy bármi testi baja, vagy csak a bánat törte meg és tette bénulttá.
A ház utcai szobája most tágasabbnak tűnik, mint általában, és el-
tart egy-két percig, míg rájövök, miért érzem így. A porcelánoskre-
denc és a karosszék között általában egy opklapbed áll; egy kis ágy,
ami összehajtva könyvespolcnak tűnik, de amikor látogató van a ház-
nál, ki lehet nyitni alváshoz. Gondolom, Janssen bácsi készítette,
ahogy minden mást a házban. Mamával gyakran elsétáltunk a bútor-
üzletük előtt, hogy megcsodáljuk a kirakatot, de sosem engedhettük
meg magunknak, hogy bármit vásároljunk nála. Nem tudom, hová
tűnhetett a kinyitható ágy. Ha Janssen néni a férje eltűnése után
ilyen gyorsan túladott rajta, akkor bizonyára már most küszködik a
pénztelenséggel. Én viszont nem engedhetem meg magamnak, hogy
más gondjával törődjem, hacsak nem arról van szó, hogy már most
sem tud fizetni.
– Kérsz kávét, Hanneke? – Janssen néni már el is tűnt szem elől,
követem hát a konyhába. Az a tervem, hogy nem fogadom el a felkí-
nált kávét, de már kikészített két csészét a nehéz juharfa asztalra, és
az ünnepi kék-fehér porcelánkannát, a híres delfti mintásat.
– Itt a kolbász, amit kért…
– Majd később! – vág a szavamba. – Először megkávézunk. Eszünk
hozzá szirupos ostyát, és beszélgetünk.
A porlepte, földszagú kávésdobozban valódi kávébab van! Vajon
mióta tartogatja? Hát az ostyát? Az emberek manapság nem finom
süteményekre pazarolják a lisztjegyüket, hanem kenyeret sütnek be-
lőle. És az sem szokás, hogy ilyesmivel etessék a feketepiacozó kifutó-
lányokat, ehhez képest most Janssen néni valódi kávét tölt nekem
porceláncsészébe, szirupos ostyát tesz rá, hogy átjárja a gőz, és a bel-
sejében lévő karamell kicsorogjon a szélén.
– Ülj le, Hanneke!
– Nem vagyok éhes – mondom, bár a gyomrom egy nagy kordulás-
sal rögtön elárul.
Éhes vagyok, de ideges lettem a szirupos ostya miatt, és attól, hogy
Janssen néni ennyire invitál; szokatlan a helyzet. Kihívta volna a zöld
egyenruhásokat, azt ígérve, hogy szívesen átad nekik egy feketepiaco-
zót? Egy kétségbeesett asszony, aki csak úgy túlad a férje ágyán, ké-
pes az ilyesmire.
– Csak egy pillanat, rendben?
– Sajnálom, de nagyon sok elintéznivalóm van még mára.
A gyönyörűen terített asztalt bámulja.
– Jannak, a legkisebbiknek ezek voltak a kedvencei – motyogja. –
Mindig ezzel vártam haza az iskolából. Ismerted, ugye? – mosolyog
rám reménykedve.
Sóhajtok egyet. Tehát nem veszélyes, csak magányos. Hiányzik
neki a fia, és meg akar etetni egy régi osztálytársat a fiú uzsonnájával.
Ez az egész ellenkezik a szabályaimmal, és kényelmetlenül érzem ma-
gam a hangjában bujkáló követelőzés miatt. De hideg van kint, és va-
lódi kávéval kínál, és bár épp az előbb mondtam neki, hogy mennyi a
dolgom, még van egy órám, mielőtt a szüleim ebéddel várnának ott-
hon. Az asztalra teszem a kolbásszal teli csomagot, hátrasimítom a
hajamat, és megpróbálok visszaemlékezni, hogyan viselkedik illedel-
mesen az ember vendégségben. Valamikor jött az ilyesmi magától.
Bas anyukája mindig forró csokoládéval kínált a konyhájukban, ami-
kor együtt tanultunk, aztán különböző kifogásokkal nyitott be, ne-
hogy alkalmunk legyen csókolózni.
 – Nem is tudom, mikor ettem utoljára szirupos ostyát – szólalok
meg végül, a régi társalgások berozsdásodott fordulatait próbálgatva.
– A mandulás kalács volt a kedvencem.
– A marcipántöltelékes?
– Igen. Hmmm, az nagyon finom!
Janssen néni kávéja tűzforró és erős, kellemesen elzsibbaszt. Égeti
a torkomat, mohón iszom, észre sem veszem, hogy már csak félig
maradt a csészében. Mikor visszateszem az asztalra, Janssen néni
rögtön teletölti.
– Finom a kávé! – mondom neki.
– A segítségedre van szükségem.
Aha! Most már világos, mi volt a célja a kávéval. Megajándékozott
vele, és most cserébe szívességet vár. Az ő baja, ha nem érti, hogy en-
gem nem lehet megpuhítani. Pénzért dolgozom, nem kedvességért.
– Szükségem van a segítségedre, hogy megtaláljunk nekem egy bi-
zonyos dolgot – mondja.
– Mire van szüksége? Még több hús kellene? Vagy tüzelőanyag?
– Meg kell találnod valakit.
Megfagy a mozdulatom, a csésze megáll félúton, és egy pillanatig
nem emlékszem, hogy le akartam tenni, vagy most emeltem fel.
– Meg kell találnod nekem valakit – mondja megint, mert még
mindig nem válaszoltam.
– Nem értem.
– Valakit, aki fontos a számomra. – Átnéz a vállam felett, és ahogy
követem tekintetének vonalát, látom, hogy a kamraajtó mellett lógó
családi portréra mered.
– Janssen néni… – kezdek bele; igyekszem megtalálni a megfelelő,
az udvarias választ.
Janssen néni, a maga férje meghalt, ezt kellene mondanom neki.
A fia is. A másik kettő sosem jön vissza. Nem kutathatok szellemek
után. Nem tudok jegyet szerezni, amikor valaki a halott fia helyett
kér egy ugyanolyat.
– Janssen néni, én nem tudok megtalálni embereket. Csak bizo-
nyos dolgokat szerezhetek: ételt, ruhát…
– De meg kell találnod nekem…
– …egy bizonyos személyt. Igen, hallottam. De ha meg akar találni
valakit, a rendőrséget kell hívnia. Az ilyesmit ők szokták intézni.
– Nekem te kellesz! – hajol előre az asztal felett. – Nincs szükség a
rendőrökre. Nekem te kellesz! Nincs más, akit megkérhetnék.
 Valahol a távolban a Westerkerk templom órája fél tizenkettőt üt.
Már túl sokat időztem itt.
– Mennem kell – hátratolom a székemet, és felállok. – A szüleim
várnak az ebéddel. Most akarja kifizetni a kolbászt, vagy szóljak Kre-
uk úrnak, hogy írja hozzá a többihez?
Ő is feláll, de ahelyett, hogy az ajtóhoz kísérne, megragadja a ka-
rom.
– Csak nézd meg ezt, Hanneke! Csak nézd meg! Mielőtt elmész.
Mivel még én sem vagyok annyira kíméletlen, hogy kirántsam a ka-
rom egy idős asszony kezéből, követem őt a kamra irányába, és meg-
állok, hogy kötelességtudóan megnézzem a fiairól készült képet a fa-
lon. Egymás mellett állnak szép sorban, még hasonlítanak is: nagy a
fülük, a nyakuk inas.
A néni azonban nem áll meg a fénykép előtt, hanem szélesre tárja a
kamraajtót.
– Erre! – int, hogy kövessem.
Isten segíts, ez a néni őrültebb, mint gondoltam! Most itt fogunk
ücsörögni a sötétben a télire eltett savanyúságok között, hogy meg-
idézzük a halott fiát? Vagy a ruháit tartja itt benaftalinozva?
A kamra belülről ugyanolyan, mint bármelyik másik lakásban, a fal
mentén, a polcokon fűszeres dobozok és befőttesüvegek sorakoznak,
bár nincs úgy tele, mint a háború előtt.
– Elnézést, Janssen néni, de nem tudom, hogy…
– Várjál! – Felnyúl a feje fölé, és a fűszeres polc szélénél kiakaszt
egy apró kampót, amit eddig észre sem vettem.
– Most mit csinál?
– Egy pillanat! – matat tovább a kampóval.
Hirtelen kivágódik a polccal rakott falrész, mögötte, a kamra mö-
gött sötét helyiség húzódik, keskeny és hosszú, épp hogy be lehet fér-
ni, de túl sötét van, nem látni semmit.
– Ez micsoda? – suttogom.
– Hendrik építette nekem – válaszolja –, amikor a gyerekek kicsik
voltak. De semmi haszna nem volt – túl keskeny, és lejt is, ezért meg-
kértem, hogy inkább válassza le a kamráról, majd jó lesz raktárnak.
A szemem szokja a homályt. A lépcsőfeljáró alatt állunk. A
mennyezet lejt, hátul már alig fél méterre van a padlótól. A helyiség
elülső részében szemmagasságban egy polc, rajta gyertyacsonk áll. A
félig leégett gyertya meg egy fésű mellett egy képes moziújság, felis-
merem a címéről. Az apró szoba nagy részét Janssen bácsi már hiá-
nyolt összecsukható ágya, az opklapbed foglalja el, kinyitva, mintha
vendéget várna. Csillagmintás, varrott pléd hever a tetején, meg egy
párna. A kis szoba teljesen ablaktalan, amikor csukva az ajtó, kívülről
csak a világosság megtört csíkja látszik a küszöb felett.
– Érted már? – Még mindig a kezemet fogja. – Ezért nem hívhatok
rendőrt. A rendőrség nem találhat meg valakit, aki szerintük nem lé-
tezhet.
– Mármint a keresett személy…
– Az eltűnt személy egy zsidó lány – mondja. – És te kellesz, hogy
megkeresd, mielőtt a nácik találják meg.
 2.
Janssen néni a fagyott krumpli szagát árasztó, áporodott levegőjű,
sötét kamrában állva egyre csak várja a válaszomat.
– Hanneke!
– Maga rejtegetett valakit? – alig bírom kinyögni szavakat. Ő köz-
ben visszaakasztja a titkos polc kampóját, becsukja a kamraajtót, és
visszavezet a konyhaasztalhoz. Nem is tudom, döbbent vagyok-e in-
kább, vagy félek. Tudom, hogy történnek ilyen dolgok, hogy az eltűnt
zsidókat pincékben, padlásokon bújtatják, elraktározzák őket, mint a
téli ágyneműt, hogy ne kerüljenek munkatáborba. De ez borzasztóan
veszélyes, soha senki nem vallaná be fennhangon.
Janssen néni viszont csak bólint egyet.
– Így van.
– Maga itt bent bújtatott valakit? Mégis mióta?
– Hát, hol is kezdjem? – Felkapja a szalvétáját, és gyűrögetni kezdi
a kezében.
Egyáltalán ne kezdjen bele! Tíz perce még azon aggódtam, hogy ta-
lán kihívta rám a hatóságot, hogy tartóztassanak le; mostanra már
tudom, hogy ő lenne az, akit letartóztatnának. Ha valaki embereket
bújtat, azért börtönbüntetés jár, egy hideg és nyirkos cella Scheve-
ningenben. Hallottam emberekről, akik hónapokra eltűntek ott anél-
kül, hogy kihallgatásra vitték volna őket. A rejtőzködők büntetése pe-
dig azonnali deportálás!
– Igazán felesleges – mondom ezért gyorsan. – Ne is mesélje el!
Jobb, ha meg sem hallgatom, inkább megyek is!
– Miért nem ülsz le még egy kicsit? – kérlel tovább. – Egész dél-
előtt rád vártam. – Megemeli a kávéskancsót: – Tölthetek még?
Annyit ihatsz, amennyit csak akarsz. Csak ülj még itt velem egy ki-
csit! Ha nem segítesz, keresnem kell valaki mást.
Csak állok a konyha közepén, tanácstalanul, összezavarodva. Nem
akarom, hogy megvesztegessen a kávéjával, de közben moccanni sem
bírok. Nem kellene elmennem anélkül, hogy megtudnám, mi történt
valójában? Ha Janssen néni megpróbál valaki mást keresni, azzal ve-
szélybe sodorja saját magát és engem is.
– Mondja el, mi történt! – mondom végül.
– A férjem üzlettársa… – kezd mesélni, és csak úgy ömlik belőle a
szó. – Szóval, a férjemnek volt egy üzlettársa, Roodveldt úr. David
Roodveldt igen jóravaló ember. Tíz éve dolgozott Hendrikkel. A fele-
sége, Rose nagyon félénk asszony volt. Borzalmasan selypített, és ez
nagyon feszélyezte, de gyönyörű holmikat kötött. Két lányuk volt. Lea
nemrég múlt tizenkét éves, ő volt a család kis kedvence. A nagyobbik
lányuk tizenöt éves. Független, mindig a barátaival mászkált. Ő Mir-
jam. – Egy pillanatra megtörik a hangja, amikor kimondja a nevet,
aztán nagyot nyel, mielőtt folytatná.
– Roodveldték zsidók voltak. Nem nagyon tartották a vallást, és
kezdetben úgy tűnt, számíthat az ilyesmi. Aztán persze nem így lett.
David azt mondta Hendriknek, hogy elrendeztek mindent. Ismertek
egy asszonyt vidéken, úgy volt, az majd befogadja őket. De a tervük
sajnos meghiúsult, mert az asszony túlságosan félt, és júliusban, a
nagy razzia után, amikor olyan sok zsidót vittek el, David felkereste
Hendriket, hogy a családjának segítségre van szüksége, hogy elbúj-
hassanak.
– És Hendrik idehozta őket? – kérdezem.
– Nem! Nem akart veszélybe sodorni engem. A bútorüzletbe vitte
őket. Hátul, a deszkaraktárban felhúzott egy álfalat, és épített mögé
egy titkos helyiséget. Én nem is tudtam, hogy mind ott bujkálnak.
– És maga nem vett észre semmit? – El sem tudom elképzelni,
hogy a szüleim egy ekkora dolgot titokban tartsanak egymás előtt.
– Én annyit láttam, hogy Hendrik egyre tovább marad az üzletben.
Arra gondoltam, most, hogy David elment, nincs, aki segítsen neki,
és ezért többet kell dolgoznia. Azt hittem, Roodveldték elköltöztek vi-
dékre, arra a biztonságos helyre. Fogalmam sem volt róla, hogy
mindannyian ott bujkálnak.
– És mikor mondta el magának?
– Soha nem mondta el. De a múlt hónapban egyik este egyedül vol-
tam itthon, amikor is kopogtak. Valaki ököllel verte az ajtót, már tar-
tott a kijárási tilalom. Azt hittem, Hendrik itthon felejtette a kulcsát,
de amikor ajtót nyitottam, egy kislány állt ott kék kabátban, holtsá-
padtan. Nagyon megnőtt. Évek óta nem láttam, és biztos nem ismer-
tem volna fel, ha nem mutatkozik be. Ő mondta el, hogy a férjem búj-
tatta őket, és hogy neki most egy biztonságos helyre van szüksége.
Azt is ő mondta el, hogy mindannyian meghaltak.
– Mirjam Roodveldt volt, ugye?!
Janssen néni bólint egyet.
– Olyan rémült volt, egyfolytában remegett. Elmondta, hogy a ná-
cik este megjelentek az üzemnél, és egyenesen a fafeldolgozóba men-
tek. Valaki beárulta Hendriket, talán valamelyik munkása vagy az
egyik vevője. Hendrik nem akarta megmutatni nekik a rejtekhelyét.
Úgy tett, mintha fogalma sem lenne, miről beszélnek. És mivel csak
nem akart beszélni, a katonák fenyegetőzni kezdtek. David meghal-
lotta, és segíteni próbált, de fegyver volt náluk – hadarja egy szuszra.
– Mire véget ért a lövöldözés, mind halottak voltak: Hendrik, David,
Rose, Lea. Mind meghaltak, csak Mirjamnak sikerült elmenekülnie.
Hatalmas zűrzavar lehetett. Hallottam olyanokról, akiket bebörtö-
nöztek, vagy elvitték őket, és sosem tértek vissza. De hogy négy em-
bert, köztük egy nőt és egy gyereket hidegvérrel halomra lőjenek!
– És Mirjam hogyan menekült el? – kérdezem. – Hiszen mindenki
mást lelőttek. Hogyan tudott egy fiatal lány elmenekülni a felfegyver-
zett nácik elől?
– A fürdőszobában volt. Az üzemben elöl van egy öltöző. Rood-
veldték akkor használhatták, mikor az üzlet már bezárt. Mirjam ki-
ment mosakodni lefekvés előtt, a nácik meg pont akkor jöttek, és el
tudott szaladni, amikor meghallotta a lövéseket. A legközelebbi biz-
tonságos hely, ami eszébe jutott, a mi házunk volt. Ez három hete
történt. A múlt éjszakáig itt bújtattam.
– És mi történt az éjjel?
Janssen néni a kardigánja zsebében kutat, és előhúz egy összehaj-
togatott papírlapot.
– Leírtam neked mindent szép sorban pont, ahogy történt – mond-
ja, aztán a mutatóujjával követve a sorokat olvassa: – Tegnap délben
még itt volt, bementem hozzá, hogy vigyek neki egy kis kenyeret meg
az újságot. A Het Paroolt. Érdekelték a földalatti mozgalom hírei,
többször átolvasott mindent, még az apróhirdetéseket is megtanulta
kívülről.
– Biztos abban, hogy ez pont délben volt?
– Hallottam, ahogy a Westerkerk órája elüti a delet, kint az utcán
az emberek hazaindultak ebédelni.
Aztán megint belenéz a papírjába, hogy megkeresse, hol tartott.
– Negyed ötkor itt volt, mert bementem hozzá, hogy figyelmeztes-
sem, Christoffel, a kifutófiú hamarosan hoz valamit, és majd csend-
ben kell maradnia. Fél hatkor is itt volt még, akkor kérdeztem meg,
akar-e valamit vacsorára; azt mondta, fáj a feje, és lepihen egy kicsit.
Rögtön ezután a szomszédasszonyom, Veenstra asszony azt kérte,
menjek át hozzá. Koos, a fia nem ért haza, és nagyon aggódott. Ott
ültem vele egy órát, mikor megláttuk a fiút közeledni az utcán. Hi-
ányzott az egyik kerék a biciklijéről; úgy tolta hazáig huszonöt kilo-
méteren keresztül. Aztán hazamentem, Mirjamot szólítgattam, hogy
jobban van-e, de nem válaszolt. Arra gondoltam, biztos elaludt. Ki-
csivel később kinyitottam az ajtót, hátha szüksége van valamire.
– És nem volt ott.
– Eltűnt. Üres volt az ágy. Hiányzott a kabátja meg a cipője. És ő
sem volt sehol.
– Ez hánykor történt?
– Tíz körül lehetett. Már tartott a kijárási tilalom. Az utolsó, amit
mondott, az volt, hogy lepihen, aztán valamikor fél hat és tíz között
eltűnt, megmagyarázhatatlanul.
Miután elmeséli a történteket, összehajtogatja a papírlapot. Már
tenné vissza a zsebébe, de inkább odaadja nekem. A tűzhelyen találok
gyufát, kiveszek egy szálat, meggyújtom a doboz oldalán, aztán ha-
gyom, hogy Janssen néni ceruzával akkurátusan feljegyzett nyomozói
munkájának eredményét hamuvá égessék a kénszagú lángok.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezi.
– Maga mit csinál?! Feljegyzést készít róla, hogy illegálisan bújtat
egy lányt?
Keze idegesen simít végig a homlokán.
– Ez eszembe sem jutott; nem ismerem ki magam ezeken a mosta-
ni szabályokon. Épp ezért kell a te segítséged, Hanneke!
Kint megint megszólal a Westerkerk harangja. Újabb negyedóra
telt el. Az idő múlása mindig jó kifogás, de most tényleg későre jár.
Görcsösen ülök, karba tett kézzel.
– Tehát átment egy órára a szomszédokhoz. Nem lehet, hogy Mir-
jam akkor szökött ki?
– Veenstra asszony az utca túloldalán lakik. Kint ücsörögtünk a
lépcsőn pont szemben a házunkkal; tegnap enyhe volt az idő. Mirjam
nem jöhetett ki a bejárati ajtón, akkor megláttam volna.
– És van hátsó ajtó? – Nem kellene reményt táplálnom benne ilyen
kérdésekkel, amikor egyáltalán nem áll szándékomban segíteni neki.
De az egész helyzet, ahogy leírta, furcsa és hihetetlen, és az az érzé-
sem, hogy rosszul mondta el.
– A hátsó ajtó már évek óta nem zár rendesen. Mennyit szidtam
miatta Hendriket: ki látott már olyan asztalost, aki nem bír időt kerí-
teni, hogy megjavítsa a saját ajtaját? Végül tavaly ráuntam, hogy hiá-
ba kérem, és magam szereltem rá reteszt. Mikor észrevettem, hogy
Mirjam elment, azt is ellenőriztem. A retesz a helyén volt. Nem me-
hetett ki hátul, mert nem tudta volna belülről bezárni az ajtót.
– És az ablakon át? – Ahogy kimondom, érzem, hogy nem túl való-
színű. Ez egy jómódú környék, az emberek felfigyelnének rá, ha egy
lány az ablakon keresztül próbálna kimászni.
– Az ablakon nem mászhatott ki. Érted már? Sehogy sem hagyhat-
ta el a házat! És oka sem volt rá. Ez volt az egyetlen biztonságos hely
a számára. És az sem lehet, hogy valaki felfedezte volna, hogy itt buj-
kál. Ha a nácik jöttek volna érte, engem is magukkal vittek volna.
Kell lennie értelmes magyarázatnak. Janssen néni biztos elfordult
pár percre, amíg odaát volt Veenstra asszonynál, és nem látta, ami-
kor a lány elment. Talán az időt jegyezte fel rosszul, vagy Mirjam ak-
kor tűnt el, miközben Janssen néni elszunyókált délután.
De igazából nem fontos a magyarázat. Nem segíthetek neki, akár-
milyen szomorú is a története, mert ez az egész túl veszélyes, és első a
túlélés! Ez az én háborús jelszavam. Bas után akár az életelvem is le-
hetne. Egyedül a túlélés számít! Mindig is meggondolatlan voltam, és
nézd, hová jutottam! A feketepiacon csencselek, de csak azért, mert
egyedül így jut ételhez a családunk. Német katonákkal flörtölök, de
csak azért, mert az megmenthet. Egy eltűnt lány megtalálása semmi
hasznot nem hozna a konyhára.
A konyhából hallom, ahogy a bejárati ajtó nyikorogva nyílik, aztán
egy fiatal férfi hangja hallatszik.
– Jó napot!
Az utcáról kutyaugatás szűrődik be. Ki van itt? A Gestapo? Az
NSB? Gyűlöljük a Gestapót és a zöld egyenruhásokat, de legjobban a
Nationaal-Socialistische Beweginget utáljuk, a holland nácikat, akik
elárulták saját népüket.
Janssen néni riadtan néz rám, aztán felismeri a hangot.
– Christoffel, gyere csak, a konyhában vagyok! – kiált ki. – El is fe-
lejtettem, hogy ma még vissza fog jönni – súgja oda nekem.
– Fogd a kávéscsészédet, és viselkedj természetesen!
Christoffelnek, a kifutófiúnak göndör szőke haja és kék szeme van,
a bőre finom, látszik, hogy csak nem régóta borotválkozik.
– Janssen asszony… – Christoffel a sapkáját gyűrögetve álldogál az
ajtóban, kényelmetlenül érzi magát, amiért megzavarta a beszélgeté-
sünket. – Az opklapbedért jöttem. Mostanra mondta, ugye?!
– Ó, hát, persze! – Janssen néni állna fel a székből, de Christoffel
int neki, hogy maradjon a helyén.
 – Elbírok vele magam is. Hoztam egy kis kézikocsit, és egy bará-
tom vár kint, hogy segítsen – int az ablak felé, és az utcáról egy nagy-
darab fiú integet vissza.
Amikor kimegy a kocsiért meg a barátjáért, Janssen néni a riadt
arcomat látva odaszól:
– Egy másik ágyról van szó, nem Mirjaméról. Azt viszik el, amelyik
Hendrik dolgozószobájában áll. Már sosem szoktam bemenni oda.
Megkértem Christoffelt, keressen rá vevőt, abból a pénzből akartam
ellátni Mirjamot.
– És most miért adja el?
– Most téged fizetlek meg belőle, hogy segíts. – Megrázom a feje-
met tiltakozásképpen, de nem hagyja, hogy megszólaljak. – Meg kell
őt találnod, Hanneke! A két idősebbik fiamat talán soha többé nem
látom, a legkisebb halott, a férjem is meghalt, amikor megpróbálta
megvédeni Mirjam családját, és az övéi is mind meghaltak, miközben
az én Hendrikemet védelmezték. Nem maradt senkim, és neki sem.
Mostantól mi vagyunk a család egymás számára. Nem hagyhatod,
hogy őt is elveszítsem. Kérlek!
A kényszerű válaszadástól Christoffel kis kézikocsijának nyikorgása
ment fel, már felszíjazták rá a másik opklapbedet. Ez sokkal míve-
sebb, mint a kamrában lévő, a fáját szépen lecsiszolták és lakkozták,
és még a bútorviasz citromillatát is érezni valamelyest.
– Janssen asszony! Akkor mi indulunk is – köszön el a fiú.
– Várj egy kicsit! – kiáltok utána. – Janssen néni, talán mégsem
kellene eladnia az ágyat. Gondolkodjon rajta még egy napot! – Így
próbálom az értésére adni, hogy nem tudom elfogadni az ajánlatát.
– Nem! Most adom el – válaszolja a néni mindenre elszántan. – El
kell adnom. Mondd csak, Christoffel, mennyivel tartozom a fáradozá-
sodért!
– Semmivel, Janssen asszony, örömmel segítek.
– De, de, mondd csak meg! – elveszi az asztalról a táskáját, és el-
kezdi leszámolni a pénzt a tárcájából. – Ó, istenem, azt hittem…
– Tessék hagyni! – válaszolja Christoffel. Megint elpirul, és kétség-
beesetten rám néz, tőlem várva a segítséget.
– Janssen néni – szólalok meg finoman –, Christoffelnek még má-
sutt is van dolga. Miért nem hagyjuk őt elmenni?
A néni abbahagyja a keresést, és zavarodottan becsukja a táskáját.
Mikor Christoffel kilép az ajtón, visszaroskad a székre. Fáradt, idős
asszony most.
 – Segítesz nekem? – kérdezi.
Kiiszom a maradék kávémat. Mire számít, milyen eredményt szál-
líthatok én neki? Azt sem tudom, hol fogjak hozzá. Ha Mirjamnak si-
került is elmenekülnie, milyen messze juthat egy tizenöt éves lány
egy sárga Dávid-csillaggal a kabátján? Nem kell nekem ahhoz Jans-
sen néni pénze, hogy megtudjam, mi történik egy ilyen lánnyal, ha-
csak nem történt már meg a dolog: elfogják és átszállítják egy német-
országi vagy lengyel munkatáborba. Valahová, ahonnan még sosem
tért vissza senki. De egyáltalán, hogyan jutott ki a házból?
Kell legyen észszerű magyarázat! Egyre csak ezt hajtogatom ma-
gamban. Az emberek nem válnak csak úgy köddé.
De ez igazából hazugság. A megszállás óta nap mint nap válnak
köddé emberek. Százak tűnnek el, akiket az otthonaikból hurcolnak
el.
Hogyan várhatja tőlem, hogy megtaláljak egyet közülük?
 3.
Mikor hazaérek, mama komor arccal fogad az előszobában:
– Késtél. – Alig léptem be az ajtón; biztos az ablaknál állt, és fi-
gyelt.
– Negyed egy van.
– Negyed egy múlt négy perccel.
– Csak négy percet, mama!
Sült paszternák és kolbászillat terjeng, tegnap szereztem őket. Egy
ötszintes ház első emeletén lakunk egy kicsi lakásban: egy nappali az
utca felől, konyha, fürdőszoba és két apró hálószoba mindössze. De
nagyon otthonos.
Papa a karosszékben ülve olvas, a könyvtartót maga készítette fá-
ból. Az ép bal kezével lapoz, sorvadt jobb karja az ölében nyugszik.
– Szia, Hannie! – a becenevemen köszönt, amikor odahajolok,
hogy megpusziljam.
Még a születésem előtt sérült le az első világháborúban. A meg-
szállt Belgiumot Hollandiától elválasztó Dodendraad elnevezésű
elektromos kerítés flandriai oldalán élt akkoriban. Mama pedig a
holland oldalon. Át akart ugrani a kerítés felett, hogy imponáljon
anyának. Egyszer már sikerült korábban. Mikor először mesélte, nem
akartam elhinni, hogy ilyesmik történtek, aztán mutatott egy köny-
vet: az emberek igen találékonyak voltak, őrült dolgokat eszeltek ki,
hogy sikerüljön átjutniuk a Haláldróton. Nagyon magas létrákat épí-
tettek vagy porcelánnal bélelték ki a ruhájukat, hogy elkerüljék a
sokkhatást. Aznap, amikor megint az átjutással próbálkozott, a cipője
súrolta a kerítést, és papa a földre zuhant. Így emigrált apukám Hol-
landiába.
A testének jobb oldala, a jobb lába és az arca is lebénult, ezért be-
szél olyan lassan és akadozva. Gyerekként mindig zavarba jöttem
tőle, de most már alig veszem észre.
Papa gyengéden magához húz, hogy súgjon valamit a fülembe.
– Anyukád azért ideges, mert itt voltak Bierman úrért. Légy kedves
hozzá!
Bierman úr vezeti a szemközti zöldségüzletet. Zsidóknak már hó-
napok óta nem lehet saját üzletük, de a felesége keresztény, és átírat-
ta a nevére a papírokat. Nincsenek gyerekeik, csak egy hízelkedő fe-
hér macskájuk, Hógolyó.
 – Kik jöttek értük? – kérdezem. – Az a mocsok NSB?
Papa a szájához emeli a mutatóujját, majd a plafon felé bök.
– Csssssss!
A felső szomszédunk az NSB tagja. A felesége régebben gyakran
fonta a hajamat, és Mikulásra mézeskalácsot sütött nekem. Mama je-
lenik meg mögöttem a tálcával csörömpölve, az ebédet hozza. Leteszi
az asztalra, így gyorsan megpuszilom papát, és leülök a helyemre.
– Miért késtél, Hannie? – kérdezi mama.
– Hogy okulj belőle, és ne kezdj pánikolni, ha a megszokotthoz ké-
pest négy percet kések!
– De sosem szoktál késni.
Arra sem szoktak megkérni, hogy keressek meg egy eltűnt kis-
lányt, gondolom magamban, és akaratom ellenére megint megjele-
nik előttem Janssen néni aggódó arca az üres kamra előtt.
Mama kimer nekem egy kanálnyi pasztinákot. Jobban élünk, mint
sok más ember. Papa és mama szinte sosem megy el itthonról, külön-
ben valószínűleg már kifaggattak volna, mivel is foglalkozom ponto-
san, hogy ennyi ételt hozok haza.
– Nem történt semmi. – A csípős sült kolbász kellemesen égeti a
számat. – Megállított egy német rendőr. – Ami ugyebár igaz. Csak
épp azt nem említem, hogy ez még kora reggel történt, mielőtt Mir-
jamról hallottam volna.
– De, ugye, nem provokáltad semmivel?
Nem én vagyok az egyetlen a családban, akit megváltoztatott a há-
ború. Mama korábban zongoraórákat adott, és Chopin-dallamok
szálltak fel az ablakunkból. Ma már senkinek sincs pénze zenét tanul-
ni, vagy hogy papa fordítói munkáját megfizesse.
– Hollandul szólt hozzám – mondom, így legalább válaszolok is,
meg nem is. – Úgy tűnt, folyékonyan beszéli a nyelvünket.
Papa felhorkant:
– Felhizlaltuk őket az előző háború után, és erre mit csináltak?
Visszajöttek, hogy kiéheztessenek minket a mostaniban.
Az első világháború után Németország annyira elszegényedett,
hogy sok család Hollandiába küldte a gyerekeit, hogy a finom holland
sajton és tejen megerősödjenek. Nélkülünk éhen haltak volna. Mos-
tanra ezek a fiúk felnőttek, és visszatértek.
– Mikor kell visszamenned dolgozni? – kérdezi mama.
– Még van húsz percem.
 Hivatalosan egy temetkezési vállalkozónak dolgozom recepciós-
ként, én fogadom az ügyfeleket. Nem ezt tartom az ideális munká-
nak, de nem akadt sok lehetőség. Senki sem akart egy fiatal lányt al-
kalmazni munkatapasztalat vagy gépírói képesítés nélkül. Ahogy
Kreuk úr sem, de esélyt sem adtam neki nemet mondani. Megláttam
az álláshirdetést az ablakában, és mivel akkorra már hét másik üzlet-
ben utasítottak vissza, nem tágítottam, amíg nekem nem adta a mun-
kát.
Kreuk úr jó ember, méltányosan megfizet. És a másik, titkos mun-
kát is ő adta nekem, ami még jobban fizet.
Hollandiában és valószínűleg mindenütt Európában a németek
jegyrendszert vezettek be. A havonta kiutalt jegyen kuponok vannak,
ezekkel lehet beszerezni az élelmiszert, a ruhát, a petróleumot vagy a
cipőhöz való kalucsnit. Az újságok adják hírül, épp mit lehet venni:
például fél kiló cukrot, két liter tejet vagy két kiló krumplit. És itt lép
színre Kreuk úr. Az elhunytak jegyadagjával készletet halmoz fel, és
később magasabb áron adja el a termékeket. Legalábbis azt hiszem,
így működik a dolog. Kérdéseket sosem teszek fel. Csak annyit tudok
biztosan, hogy jó pár hónappal ezelőtt Kreuk úr odajött hozzám egy
halom jeggyel, és megkérdezte, bevásárolnék-e neki.
Elsőre ijesztőnek tűnt, de attól még jobban féltem, hogy elveszíthe-
tem az állásomat, és bizonyos idő elteltével már ügyesen csináltam,
aztán eltelt még egy kis idő, és már kiváltságos dolognak is éreztem.
Leginkább azért, mert a nácik kényszerítették ránk a jegyrendszert,
és ha fittyet hányok a rendszerükre, azzal belőlük is csúfot űzök. A
méregdrága sonka az egyetlen módja, hogy bosszút álljak azokon,
akik megölték Bast, és én ehhez az apró elégtételhez is ragaszkodom.
Amit teszünk, az gyakorlatilag törvénybe ütköző. Háborús nyerész-
kedés, így neveznék. De Kreuk úr nem gazdag, és nyilvánvalóan én
sem vagyok az. Mi így próbáljuk újjászervezni a rendszert, ami értel-
mét vesztette; egy olyan országban, ami megszűnt értelmesen mű-
ködni.
– Hannie! – szól rám mama. Nyilván próbálkozik már egy ideje,
hogy odafigyeljek rá. – Azt kérdeztem, miről beszéltél a zöld egyenru-
hás rendőrrel.
Hát még mindig ezen jár az agya? Ha tudná, hány meg hány
rendőrrel találkozom én hetente!
– Megmondtam neki, hogy takarodjon az országunkból, és vissza
se jöjjön soha! Javasoltam, hogy cseszegesse inkább a tulipánhagy-
mákat.
Mama halálra váltan a szája elé kapja a kezét:
– Hannie!
– Jaj, mama, csak azt tettem, amit mindig: amilyen gyorsan tud-
tam, továbbmentem – válaszolom sóhajtva, de ő közben már másra
figyel.
– Johan! – A hangját suttogóra fogja, és megmarkolja papa ép kar-
ját. – Johan, visszajöttek! Hallgasd csak!
Én is hallom őket. Az utca túloldaláról kiáltozás hangzik fel, az ab-
lakhoz szaladok, hogy kilessek a függöny mögül.
– Hannie! – parancsol rám mama, de amikor nem mozdulok, rám
hagyja. Három csótány, három fekete egyenruhás NSB-gárdista dö-
römböl Biermanék ajtaján, azt követelve, hogy Bierman úr jöjjön ki.
A felesége nyit ajtót, és még ilyen távolról is jól látszik, hogy egész
testében remeg.
– A férjének jelentkeznie kellett volna múlt héten deportálásra –
üvölt rá az idősebbnek kinéző gárdista. Az utcánk nagyon keskeny, ő
meg jó hangosan beszél. Szinte minden szavát hallom.
– Ő… ő most nincs itthon – mondja nekik Bierman asszony. –
Nem tudom, merre lehet. Napok óta nem láttam.
– Bierman asszony!
– Esküszöm! Nem láttam őt. Hazajöttem a bevásárlásból, és már
nem volt itt. Magam kutattam végig az egész házat.
– Lépjen arrébb! – utasítja a gárdista, és mikor nem mozdul, félre-
löki.
Közben mama odajött mellém. Olyan erősen szorítja a karomat,
hogy a kardigánomon keresztül is érzem, ahogy a körme a bőrömbe
vág. Kérlek, istenem, ne hagyd, hogy Bierman úr otthon legyen, fo-
hászkodom magamban. Meg kellett szöknie, mialatt a felesége vásá-
rolni volt. Kérlek, hadd legyen így!
Mama ajka mozog, azt hiszem, imádkozik, bár szinte már sosem
szoktunk. Aztán a katonák megint megjelennek az ajtóban, és egy
férfit rángatnak magukkal. Bierman úr az, vérzik az orra, a szemöldö-
ke felszakadt, és bedagadt a jobb szeme.
– Jó hírünk van, Biermanné – szólal meg az egyik katona. – Csak
megtaláltuk a férjét.
– Lotte! – kiáltja a férfi, miközben a várakozó teherautó felé lökdö-
sik.
– Pieter! – kiáltja Bierman néni.
 – Magát is be kellene vinnem, hogy a férje jó társaságban legyen –
szól oda az egyik gárdista. – De rosszul érezném magam, ha megbün-
tetnék egy rendes keresztény asszonyt, aki buta módon nem tudja,
merre jár a férje.
Többnyire háttal áll nekem, így az arcát nem látom, de érzem a
hangjában a gúnyt.
– Lotte, jó ez így! – kiált Bierman úr a teherautóról. – Hamarosan
hazajövök.
A felesége még most sem sír. Nem csinál mást, csak áll és a fejét
rázza, mintha ezt mondaná: Nem. Nem látlak itthon egyhamar.
Elmegy a teherautó, Bierman asszony pedig csak áll az ajtóban.
Udvariatlanság így bámulni őt, de képtelen vagyok elfordítani a te-
kintetemet. Bierman asszonytól is mindig kaptam ajándékot Miku-
lásra. És amikor betértünk az üzletükbe, engedte, hogy megkóstoljam
az epret, még ha nem is vásároltunk belőle.
Mama megragadja a kardigánom ujját, elrángat az ablaktól, és az
asztalhoz terel.
– Fejezd be az ebédet! – mondja mereven. – Nem a mi dolgunk,
nem tehetünk semmit.
Lerázom magamról a kezét, hogy tiltakozzam, hogy emlékeztessem
rá, Bierman néni epret adott nekem. De igaza van. Semmit sem csi-
nálhatunk, amivel jóvátehetnénk az előbb történteket.
Csendben fogyasztjuk el az ebédet. Mama tesz néhány kísérletet a
beszélgetésre, de szétmorzsállik, mint a kenyér, amit eszünk. Az étel-
nek sincs már íze. Mikor nem bírok többet enni, felállok az asztaltól,
és kimentem magam, mondván, van még néhány elintéznivalóm, mi-
előtt visszamegyek dolgozni.
– Nehogy elkéss! Nagyszerű állásod van – figyelmeztet mama.
Imádja a munkámat. Tudja jól, hogy az enyém az egyetlen biztos fize-
tés a családban. – Azt mégsem akarhatod, hogy Kreuk úr megbánja,
hogy felvett.
– Kreuk úr meg van elégedve velem – válaszoltam.
Csak pár percet akarok, távol mindentől: a családtól, a munkától.
Hogy pár percre kizárhassam a világ dolgait. Behúzom a függönyöket
a szobámban, és az íróasztalom legalsó fiókjában tapogatózom a sö-
tétben, mire végre megtalálom. A kifakult naplót a kilencedik szüle-
tésnapomra kaptam. Egy héten át hűségesen vezettem: írtam benne a
barátaimról, akiket kedveltem, és a tanárokról, akik igazságtalanul
bántak velem. Aztán a következő öt évben rá sem néztem, csak akkor
vettem elő megint, mikor találkoztam Bas-szal, amikor az emlékei-
met kezdtem beleragasztani.
Itt van benne a fénykép, amit tőle kaptam, és amiért cserébe, csak
úgy mellékesen, ő is kért egyet rólam. Itt van az üzenet, amit az egyik
könyvembe csúsztatott, hogy elmondja, a zöld kardigánom milyen jól
illik a szememhez. Aláírás: B. Ekkor tudtam meg, hogy jobban szere-
ti, ha Sebastiaan helyett Basnak hívják. Mint sok holland fiú, ő is
jobban szerette a neve közepéből képzett becenevét.
Ide ragasztottam be az mozijegyet, az első film emlékét, amit
együtt láttunk moziban. Könyörögtem Elsbethnek, a legjobb barát-
nőmnek, hogy ő is jöjjön velünk, mert mi lesz, ha egy szót sem bírok
majd kinyögni Bas jelenlétében. Ez az emlék kétszeresen fájdalmas,
mert már Elsbeth sincs velem, bár ő másképp távolodott el.
Itt a mozijegy a második közös mozizásunkról. Meg a zsebkendő,
amivel a rúzsomat töröltem le azon az éjszakán, amikor először csó-
kolt meg.
És egy másik, amivel a könnyeimet törölgettem, amikor elmondta,
hogy önként jelentkezik majd katonai szolgálatra, mikor betölti a ti-
zenhetet. Itt van a hajtincs, amit az elutazása előtti napon adott, a be-
vonulási búcsúpartiján. Én is adtam neki valamit: egy medált a fény-
képemmel. Annyira ostoba voltam akkoriban.
Gyorsan becsukom a naplót, a fiók hátuljába csúsztatom, és elren-
dezem rajta a ruháimat. Basra gondolok. És aztán, bár nincs szándé-
komban, Mirjam Roodveldt jár a fejemben. Bosszankodom maga-
mon, azzal vesztegetem az időmet, hogy a kamrára gondolok meg egy
eltűnt lányra, akiről nem is tudok semmit, aki csak bajba sodorhat.
Bár egy valamit tudok róla: a képesújság a kamra polcán – ebben
szinte biztos vagyok – az Óz, a nagy varázsló című film egyik jelene-
ténél volt nyitva. A filmbeli kislányt felkapja egy forgószél, és Csoda-
országban ébred fel. Borzasztóan szerettem volna megnézni a filmet,
de a háború kitörésekor még nem mutatták be Hollandiában. Így az-
tán sosem láttam az Óz, a nagy varázslót, és most eszembe jut Judy
Garland, amint Basék társalgójában énekel, és közben a heverőn Bas
bevallja nekem, hogy szeret, meg hogy mennyit nevettünk. Folyton
csak nevetgéltünk, és próbáltuk megjegyezni a dal szövegét.
Bas segített volna Janssen néninek. Ebben minden kétséget kizáró-
an biztos vagyok. Azt mondta volna, hogy itt az alkalom számunkra,
hogy valami fontos és valóságos dolgot tegyünk. Bas úgy mondta vol-
na mindezt, mintha valami kaland előtt állnánk. Azt mondta volna:
Nyilvánvaló, hogy te is úgy döntesz majd, segítesz neki. Az a lány,
akibe szerelmes vagyok, úgyis mindenben egyetértene velem. Mert
Basnak fogalma sem lenne róla, milyen lány lett belőlem mostanra.
És én mit válaszolnék? Talán valami ilyesmit: Azt hiszed, minden-
nel egyetértek, amit csak mondasz? Te aztán rettentően magabiztos
vagy. Vagy ezt: A szüleim tőlem függnek, nekem kell életben tarta-
nom mindannyiunkat. Ha segítek Janssen néninek, azzal veszélybe
sodrom a családunkat. Vagy esetleg ezt: Megváltoztak a dolgok,
Bas. Te ezt nem érted.
Sokat adnék érte, ha mondhatnék neki bármit. Mindent megadnék
ezért.
Hogy megtaláljak egy elveszett lányt, az már nem én vagyok. Egy
ilyen tetthez kifinomultnak kell lenni; én gyakorlatias vagyok. Tudni
kell reménykedni, de már rég nem érzek ilyesmit. Megőrült a világ, és
én nem változtathatok rajta.
De akkor miért gondolok még mindig Mirjam Roodveldtre?
Miért tudom biztosan, hogy ma délután – hacsak nem sikerül lebe-
szélnem magam – vissza fogok menni Janssen nénihez?
 4.
Hogy mi változott meg az elmúlt két évben? Minden és semmi.
Mikor felülök a biciklimre ebéd után, Biermanék boltjának eladója
épp egy vásárlót szolgál ki, mintha a tulajdonost nem épp az előbb
rakták volna teherautóra, és vitték volna magukkal, mintha Bierman
asszony számára a világ nem fordult volna fel fenekestül.
Az üzletbe visszatérve Kreuk úr valódi feladattal fogad, ami hivata-
losan a munkámhoz tartozik. Temetés lesz másnap; értesítőt kell ír-
nom róla az újságba, és a virágbolttal is el kell rendeznem a dolgokat.
Fél egykor azonban odajön az asztalomhoz, és az értesítő piszkozatá-
ra bök: rossz címet adtam meg a templomnak.
– Jól érzed ma magad? – kérdezi. Kreuk úr alacsony, kövérkés em-
ber, kerek szemüveget hord, amitől úgy néz ki, mint egy teknősbéka.
– Nem szoktál hibázni – mondja pislogva, majd a cipőjét bámulja.
Már vagy egy éve ismerjük egymást, de nagyon körülményes tud len-
ni. Néha arra gondolok, azért lett belőle temetkezési vállalkozó, mert
könnyebben elboldogul a holtakkal, mint az élőkkel.
– Sajnálom. Azt hiszem, kicsit figyelmetlen vagyok ma.
Kreuk úr nem kíváncsiskodik tovább.
– Foglalkozhatok akár én is a hirdetéssel meg a virágokkal – vála-
szolja. – Amúgy is van néhány megbízásom a számodra ma délután-
ra. El kell menned a henteshez és De Vries asszonyhoz. – Sűrűn pis-
log, miközben kiejti a nő nevét, és most már értem, miért olyan elné-
ző velem a hirdetésbeli hiba miatt. Cserébe nekem kell vesződnöm
De Vries asszonnyal.
– Köszönöm – válaszolom, és felkapom a kabátomat, mielőtt még
meggondolhatná magát. De Vries asszonyt későbbre hagyom, először
Janssen nénihez megyek.
Kint új dolog fogad: Éljen a Führer! Ezt írta fel fehér betűkkel vala-
ki a szemközti ház falára, a festék még nedves, és mostantól ezt néz-
hetem minden alkalommal, amikor kilépek az üzlet ajtaján. Vajon ki
tette, és miért: a bolt tulajdonosa, hogy kimutassa lojalitását a nácik
felé? Vagy a nácik tették propagandacéllal? Ezt mindig nehéz eldön-
teni.
A megszállás kezdete óta vannak tiltakozó megmozdulások: a
sztrájkot, amit a munkások szerveztek, gyorsan leverték, és holttes-
tek százai hevertek utána az utcán. Papa szerint ez mind nem elég.
Könnyű neki ilyesmit mondani, hisz a lába miatt nem vehet részt
semmiben. Mama szerint a nácik vadállatok, de nem sokat törődne a
dologgal, ha otthon maradtak volna Németországban. Annyit akar
csupán, hogy ne legyenek itt. A háború után az emberek majd össze-
ülnek, és felemlegetik, milyen bátran lázadtak a nácik ellen, és senki
nem akar majd emlékezni rá, hogy a legnagyobb „lázadásuk” az volt,
amikor a királyi család iránti tiszteletük jeléül szegfűt tűztek a kabát-
jukra, amikor az uralkodó külföldre menekült. Bár az is lehet, hogy
amikor az emberek majd összeülnek, németül beszélgetnek egymás-
sal, mert a németek megnyerték a háborút. Vannak, akik megünne-
pelnék ezt, akik hisznek a nácikban, vagy akik úgy döntöttek, oko-
sabb dolog támogatni a megszállókat. Mint Elsbeth is. Aki…
De hagyjuk ezt!
Kétszer is majdnem visszafordulok Janssen nénihez menet. Elő-
ször, amikor elsétálok egy katona mellett, aki egy velem egykorú
lányt faggat az utca közepén, aztán mielőtt épp becsengetnék. Mikor
meglát, az arcán olyan határtalan, megkönnyebbült mosoly árad szét,
hogy kevés kell, hogy ne forduljak sarkon harmadjára is, mert to-
vábbra sem vagyok biztos benne, hogy mit keresek én itt voltakép-
pen.
– Úgy döntöttél, hogy mégis segítesz – tárja szélesre az ajtót. –
Tudtam, hogy így lesz. Tudtam, hogy jól döntöttem, amiért megbíz-
tam benned. Láttam az arcodon. Hendrik mindig mondta…
– Ugye, nem beszélt a dologról senkivel? – szakítom félbe gyorsan.
– Sem korábban, sem miután itt jártam?
– Dehogy! Bár fogalmam sem volt, mitévő legyek, ha nem jössz
vissza. Csak vártam és aggódtam.
– Janssen néni, ne folytassa, menjünk be! – Azzal könyéken raga-
dom, hogy bevezessem a házba. A nappaliban leülünk a kifakult, vi-
rágmintás kanapéra.
– Először is, nem egyeztem még bele, hogy segítek magának –
mondom, mert tisztázni akarom vele a helyzetet. – Azért vagyok itt,
hogy beszéljünk a dologról, hogy megfontolhassam. Most csakis be-
szélgetni fogunk Mirjamról, aztán majd fontolóra veszem a dolgot.
Nem vagyok nyomozó, és nem ígérhetek semmit.
– Értem – bólint.
– Rendben. Akkor hát meséljen nekem még róla!
– Mindent elmondok, de mit szeretnél tudni?
 Hogy mit szeretnék tudni? Fogalmam sincs, mit kérdezne a rend-
őrség. De amikor a feketepiacon keresek valamit, többnyire azt ké-
rem az ügyfelektől, hogy adják meg a dolog külső leírását. Ha például
cipőre van szükségük, a méret és a szín felől kérdezősködöm.
– Feltéve, ha úgy döntök, hogy segítek magának, először is jó lenne
tudni, hogyan néz ki Mirjam – válaszolom. – Van róla képe? Hozott
magával, mondjuk, családi fényképeket?
– Nem volt ideje magához venni semmit. Csak a ruha volt rajta,
amit aznap viselt.
– Az milyen volt? És mit viselt, amikor eltűnt?
Janssen néni becsukja a szemét, gondolkodik.
– Barna szoknya és krémszínű blúz volt rajta, meg a kabátja. A bú-
torüzem munkacsarnoka nagyon huzatos, ott mindig kabátban kell
lenni. Rajta is az volt, egy kék kabát a ruhája felett.
– Olyan kék, mint ez? – kérdezem a tálalószekrényben lévő delfti
porceláncsészékre mutatva.
– Inkább égszínkék. Mint egy napfényes napon az ég, olyan kék.
Két sorban ezüstgombok díszítették. Adtam neki ruhákat, amíg itt
volt. De amikor eltűnt, csak a sajátja hiányzott.
Tovább kérdezősködöm Mirjam külsejéről, minden kis részletre rá-
kérdezek, ami csak eszembe jut, és lassacskán kirajzolódik egy kép a
fejemben: sötét, vállig érő, göndör haj, hosszú, keskeny orr és szür-
késkék szem.
– Roodveldték szomszédjainak talán vannak fényképeik. Miután a
család eltűnt, talán megpróbáltak megmenteni néhány dolgot a la-
kásból – áll elő a javaslattal Janssen néni.
– Tud valamit ezekről a szomszédokról? – kérdezem, mire ő a fejét
rázza.
Ez azt jelenti, hogy nem mehetek oda kérdezősködni. Akkor meg
főleg nem, ha Roodveldték lakását azóta elfoglalta egy NSB-szimpati-
záns család. Amszterdam zsúfolt város, itt még normális időkben is
nehéz lakáshoz jutni.
Mostanában, ha egy zsidó család eltűnik, egy szimpatizáns család
rögtön megjelenik az otthonukban, és úgy folytatják az életüket,
mintha mindig is ott laktak volna. A háború amúgy is egymás ellen
fordítja a barátokat. Talán épp a szomszédok árulták el a család tit-
kos rejtekhelyét.
Az jár a fejemben, vajon hol találhatnék egy fényképet Mirjamról.
– Járt azóta a bútorüzem titkos rejtekhelyén? – kérdezem.
 Janssen néni válaszképpen bólint egyet.
– Másnap odamentem, amikor Hendrik… amikor az történt. Telje-
sen kifosztották. A németek szinte mindent elvittek, bár lehet, hogy
Roodveldtéknek amúgy sem volt sok holmijuk. Hendrik titkárnője
esetleg megpróbálhatott megmenteni valamit, de ő a rajtaütést köve-
tő napon elutazott a nászútjára. Írhatok neki, de nem tudom, ponto-
san mikor jön vissza.
– És hová járt Mirjam iskolába?
– A Zsidó Gimnáziumba, amióta elkülönítették a zsidó tanulókat.
Nem tudom, az hol van.
Én viszont igen. Az Amstel partján, egy vöröstéglás épületben,
amelynek nagy, magas ablakai vannak. Sokszor elmegyek mellette, és
most ezt is hozzáadom a Mirjamról alkotott képhez. Végre van egy
hely, ahová oda tudom őt képzelni.
– És most mi lesz? – kérdezi Janssen néni. – Beszélni fogsz a bará-
taidnak a dologról?
– A barátaimnak?
– Igen! Ki fog segíteni neked? Ki ismeri ki magát az ilyen dolgok-
ban?
Kezdem már érteni, Janssen néni miért hozzám fordult. Mert fo-
galma sincs, hogyan működnek az olyan törvénybe ütköző dolgok,
mint az ellenállás vagy a feketepiac. Azt hiszi, mind egy nagy hálózat
részei vagyunk, akik információkat osztanak meg egymással, és
összeesküvéseket szőnek a németek ellen. De amit Kreuk úrnak te-
szek, csak azért lehetséges, mert egy kis láncszem vagyok a gépezet-
ben. Ha elkapnának, és kikérdeznének Kreuk úr tevékenykedéseivel
kapcsolatban, csak azt tudnám válaszolni, hogy fogalmam sincs, be-
vont-e másokat is, és az igazat mondanám.
Nem vesz körül az ellenállás hálózatrendszere, és a nyerészkedő
boltosok sem lesznek hasznomra ebben a feladatban. Tényleg nincs
semmim, csak egy képzeletbeli kép egy lányról, akit sosem láttam, és
akit meg kellene találnom, bár erre még nem tettem egyértelmű ígé-
retet Janssen néninek.
– Látnom kellene még egyszer a búvóhelyet – szólalok meg.
Janssen néni a kamrába megy, kiakasztja a kampót, hogy beenged-
jen, aztán utánam kiált:
– Már végignéztem itt mindent, mielőtt tegnap eljöttél.
Várom, hogy a szemem hozzászokjon a sötéthez. A helyiség alig
több mint egy méter széles. Néhány centimétert leszámítva az egészet
elfoglalja a nyitott opklapbed. Félrehúzom a takarót, hogy megnéz-
zem a lepedőt, aztán a matracot és a párnát is. A keskeny polcon ott a
képes újság, amit a múltkor is láttam, régi szám, még a háború előtt-
ről. Janssen néni talán Jan holmijai között találta, és Mirjamnak
adta, hogy legyen mit olvasnia.
Végiglapozom, egyik oldalon sincs írás, jegyzet vagy üzenet, de a
Het Parool legfrissebb számát megtalálom alágyűrve, ezt adta tegnap
Janssen néni Mirjamnak. Az emberek mohó kíváncsisággal olvassák
az ellenállás híreit, aztán az újságot továbbadják valakinek. Janssen
néni az egyik szomszédjától vagy a kifutófiútól kaphatta.
Összecsukom az ágyat, hogy megnézzem, találok-e bármit a pad-
lón, aztán arrébb húzom a kis szőnyeget is. Sehol semmi.
Mégis mit vártam? Egy levelet Mirjamtól, amelyben elmondja,
hová ment? Egy csapóajtót, amin beosont hozzá egy náci, és magával
vitte? Kibújok a lyukból, vissza a konyhába. A hirtelen fénytől a sze-
memet dörzsölöm, miközben Janssen néni megint kávéhoz teríti az
asztalt.
– Otthon van most a szemközti szomszédja? – kérdezem. – Ve-
enstra asszony, akinek gyalog tolta haza a biciklijét a fia?
– Nem hiszem – ráncolja a homlokát. – Mirjamról akarod kérdez-
ni? Nem tud róla semmit.
Megrázom a fejem.
– Álljon ide az ajtó elé! És a következő öt percben valamikor nyissa
ki, és sétáljon ki rajta. Mindegy mikor, csak ne figyelmeztessen előre!
Hideg van kint, a karomat a derekam köré kulcsolom, átvágok az
utcán Veenstra asszony házához, és háttal Janssen néninek megállok
a lépcsőn. Egy perc elteltével jól hallom a kattanást, és rögtön utána
az ugatást. Mikor megfordulok, Janssen néni ott áll előttem, és za-
vartan bámul.
– Nem értem – szólal meg, amikor visszamegyünk a házba. – Mit
csináltál az előbb?
– Már korábban észrevettem, amikor Christoffel magával vitte az
opklapbedet. Olyan régi és nehéz az ajtó magánál, hogy zaj nélkül le-
hetetlen kinyitni. És a kutya rögtön nekiáll…
– A Fritzi – közli Janssen néni készségesen. – A szomszéd kisfiú
schnauzere.
– Amint a kutya meghallja, hogy nyílik az ajtó, ugatni kezd. Ha épp
az ellenkező irányba nézett volna, a kutya ugatását akkor is meg tet-
szett volna hallani, és látta volna Mirjamot kimenni a bejárati ajtón.
 – De hiszen én is ezt mondtam. Hogy azon az ajtón nem mehetett
ki. – Dühös, amiért ugyanerre a következtetésre jutottam. – És a rej-
tekhelyet is átkutattam már. Vesztegeted az idődet olyan dolgokkal,
amiket már ellenőriztem.
– És sikerült őt megtalálnia? – válaszolok éles hangon, élesebben a
kelleténél. A saját tapasztalatlanságomat palástolom a hamis maga-
biztossággal. – Folyton azt mondja, hogy olyan dolgokkal próbálko-
zom, amiket már maga is megtett, de mégsem találta meg őt, ezért a
saját szememmel is látnom kell mindent. Most tessék megmutatni a
hátsó ajtót!
Mondana valamit, talán megint azt, hogy Mirjam nem szökhetett
meg a hátsó ajtón keresztül a belső retesz miatt, de aztán meggondol-
ja magát.
Nehéz tölgyfa ajtó van hátul, és rögtön látszik, miért mondta, hogy
nem zár rendesen. Az idő, és hogy a ház lassan süllyed, megtette a
hatását, és összepréselte az ajtófélfát. Felül az ajtó fája megveteme-
dett, és eláll a kerettől. Ezért szerelte fel Janssen néni a súlyos vasre-
teszt. Csak akkor zár rendesen az ajtó, ha rácsukódik a heveder,
egyébként besüvít a szél legfelül.
Igaza van. Nem tudom magam elé képzelni azt a helyzetet, hogy
bárki kimenjen ezen az ajtón, aztán belülről bezárja maga mögött.
Janssen néni egyfolytában néz. Nem mondtam neki, hogy segíteni
fogok, hivatalosan még nem. De nem is sétáltam ki hátat fordítva a
bejárati ajtón. Az egész dolog borzasztóan veszélyes, és sokkal vak-
merőbb, mint bármi, amire eddig vállalkoztam.
De Janssen néni maga keresett meg, ahogy Kreuk úr is magától jött
oda hozzám, és én tényleg nagyon jó vagyok abban, hogy megtaláljak
bármit.
Érzem, ahogy beszippant ez a rejtély. Talán mert Bas-szal is ugyan-
ez történne. Vagy talán azért, mert újabb módját találtam, hogy
fittyet hányjak a szabályokra. Vagy mert ebben az országban értel-
metlenné vált minden, mert nem tudom megváltoztatni, ami a világ-
ban történik, és itt van valami, egy apró dolog, amit mégis helyrehoz-
hatok. El kell mennem Mirjam iskolájába. Csak van egy fényképük
róla! Ők majd megmondják, ki volt ez a lány.
Mert ha azt veszem, hogy Janssen néni pontosan jegyezte le a tör-
ténések idejét, és hogy a kutya mindig ugatni kezd, ha valaki elhagyja
a házat, és hogy Mirjam nem távozhatott a hátsó ajtón… Ha azt ve-
szem, hogy mindez így igaz, akkor ez a lány nem lehet más, mint egy
szellem.
 5.
Egy egész órát töltöttem Janssen néninél, pedig az aznapi feladata-
imat kellett volna intéznem. Ha nem foglalkozom a kiszállításokkal,
De Vries asszony panaszt fog emelni.
A hentesüzlet előtt hosszú a sor, szinte az utcán áll, fáradt házi-
asszonyok cserélnek egymással ötleteket, ki melyik üzletben, milyen
nehezen beszerezhető árut talált. Nem állok be a sorba. Sosem szok-
tam. Amint a hentes meglát, odaint a pulthoz, aztán eltűnik az üzlet
hátuljában. Legalább egy tucatszor kellett idelátogatnom, hogy fel-
építsem ezt a kapcsolatot. Első alkalommal végighallgattam, amint az
egyik vásárlónak arról mesél, hogy a lánya imád rajzolni. Másodjára
színes ceruzákkal jelentem meg, és azt mondtam, hogy sajnos a ceru-
zák régiek, a fiókom mélyén találtam őket. A ceruzák nyilvánvalóan
vadonatújak voltak, azt figyeltem, hogyan reagál: vajon megengedi
magának, hogy elhiggyen egy aprócska hazugságot, ha cserébe meg-
kaphat valamit, ami kell neki? Később egy beteg nagymamáról me-
séltem neki, meg a nagymama beteg és tehetős barátairól, akik haj-
landóak jó árat fizetni egy kevés húsért.
Mikor a hentes visszatér, egy fehér papírba tekert csomagot hoz
magával.
– Ez így nem igazság! – szólal meg hangosan egy nő mögöttem,
amikor látja, hogy átveszem a csomagot.
Igaza van, nem igazságos. A többi vevő sosem kedvel. Talán jobb
lenne a helyzet, ha én is éhes lennék, akárcsak ők, de a kedvükért
nem fogok éhezni.
– A nagymamája beteg – magyarázkodik a hentes. – Ő gondosko-
dik az egész családról.
– Mindannyian gondoskodunk valakiről – hajtogatja a magáét a
nő. Látszik rajta, hogy fáradt. Mindenki belefáradt már a napokig
tartó sorban állásba. – Csak azért adja oda neki, mert csinos kislány.
Vajon egy fiúnak is hagyná, hogy megkerülje a sort?
– Ha a maga fiára hasonlítana, nem hagynám – válaszolja a hen-
tes, mire a többi sorban álló nevetni kezd. Talán mert viccesnek talál-
ják, vagy csak nem akarnak kiesni annak a kegyeiből, aki ellátja őket
élelmiszerrel.
A hentes felém fordul, rám mosolyog, és odasúgja, hogy egy kis ap-
róságot is tett a csomagba, amit a családomnak szánt.
 Eleredt az eső, mialatt az üzletben időztem, a lusta, kövér cseppek-
be jégdara keveredik. Az utak sötétek és síkosak. Beleteszem a húst a
kosaramba, befedem újságpapírral, ami percek alatt átázik. De Vries
asszony lakásának ajtajában állok, a fogam vacog a hidegtől, az eső-
víz lecsorog a szoknyámon a cipőmbe. De mit számít ez, már így is át-
ázott az esőben, elkopott a talpa, és nedves időben hasznavehetetlen.
Kopogok De Vriesék ajtaján, belülről porceláncsészék csörömpölését
hallani.
– Hahó! – kiáltom. – Jó napot!
Végül De Vries asszony ajtót nyit. Most is túlöltözött, mint mindig:
kék selyemruha van rajta, és nejlonharisnya, amin hátul hosszú csík
fut végig. Harminc körül jár, finom és előkelő úrinő. Ikrei vannak:
két idegesítő gyerek. A férje egy női magazin kiadója, és olyan sok
időt tölt a munkahelyén, hogy eddig csupán egyszer találkoztam vele.
– Hanneke, gyere be! – De Vries asszony egy hanyag kézmozdulat-
tal beljebb invitál a lakásba, de nem zavartatja magát, nem veszi el
tőlem a csomagot, és azt sem köszöni meg, hogy a szakadó esőben el-
jöttem, és hoztam neki egy kevés marhahúst.
– A szomszédasszonyommal éppen teázunk. Ugye, nem sietsz se-
hová? Megvárhatod a konyhában, amíg befejezzük. – A kanapén ülő,
idősebb asszony felé int, de nem mutat be minket egymásnak. Egyér-
telmű, hogy nem szándékozik megszakítani a beszélgetésüket, hogy
velem foglalkozzon. Néhány másik nőhöz hasonlóan De Vries
asszony is úgy viselkedik, mintha a háború valami zavaró, kellemet-
len dolog lenne, mintha nem közvetlenül körülötte zajlana. Nem szo-
kásom, de ma szándékosan figyelmen kívül hagyom a megjegyzését,
hogy a konyhában várakozzak, pedig nyilvánvalóan utasításnak szán-
ta. Nem akarom megkönnyíteni számára a helyzetet, hogy elfeledkez-
hessen róla, hogy itt vagyok, ezért a csomagot az asztalra teszem,
megállok a hallban, és hagyom, hadd csöpögjön rólam tovább a víz.
A szóban forgó szomszédasszony, egy ősz hajú hölgy a szemöldökét
felhúzva rám néz, köhint, majd visszafordul De Vries asszony felé.
– Mint mondtam, elmentek. Csak ma reggel értesültem róla.
– Nem tudom elhinni! – válaszolja De Vries asszony. – És tudja va-
laki, hová mehettek?
– Honnan tudnánk? Az éjszaka kellős közepén lopakodtak ki a ház-
ból.
– Hanneke, kérlek, hozz nekünk egy kis kekszet a konyhából! –
szól oda De Vries asszony, felemel egy morzsamaradékkal teli tá-
nyért, és a kezében tartja, amíg oda nem megyek, hogy elvegyem tőle.
A konyhában egy dobozban bolti vajas keksz van az asztalon, félig
üres. A számba tömök két darabot, a többit a tálra teszem. A sarokból
egy szempár mered rám komoran. Az egyik iker az. Nem tudom meg-
különböztetni őket, sem megjegyezni a nevüket; egyformán elkényez-
tetett mindkettő. Adhatnék neki is a kekszből, de ehelyett még egyet
bekapok, majd lenyalom a morzsákat a szám széléről.
– Mit gondol, elrejtőztek? – kérdezi De Vries asszony a szomszéd-
jától. – Vagyis nem elvitték őket?
– Egész biztosan nem jöttek értük. Arról tudnék. Vannak barátaim
az NSB-ben. Többször is szóltam nekik, hogy egy zsidó család lakik a
házunkban. Ha elvitték volna őket, arról tudnék. Cohenék úgy lopa-
kodtak ki a házból az éjszaka leple alatt, mint valami betörők.
Beviszem a nappaliba a kekszet, zörgök kicsit a tálcával, hogy fel-
hívjam magamra De Vries asszony figyelmét. Mire ő belekortyol a ká-
véjába.
– Nem tudom elhinni, hogy senki sem látta őket! Biztos ebben?
– Abban reménykedtem, hogy legalább megnézhetem magamnak
egy kicsit a lakást. A fiam és a menyem épp most keresnek egy na-
gyobb helyet maguknak – gyereket várnak, meséltem már? –, és
olyan jó lenne itt tudni őket a közelben.
Milyen aljas ez a nő! Mindketten azok! Ahogy alattomosan ügyes-
kedve támogatják a nácikat. De persze gazdagok is, és nem hiszem,
hogy Kreuk úr erkölcsi megfontolás tárgyává teszi, amikor a kun-
csaftjait kiválasztja. Nála az vásárol, aki fizet.
– De Vries asszony! – végül csak közbeszólok, és jelzek az ablak
felé. Kint felhős az ég, de elállt az eső. – Nagyon sajnálom, de ideje
indulnom. Az előbb zuhogott, és úgy tűnik, most épp nem esik. Itt
hagyhatom azokat a dolgokat?
Ha a kíváncsiskodó szomszédasszony nem lenne itt, De Vries
asszony ragaszkodna hozzá, hogy alaposan átnézze a csomagot. De
mivel így áll a helyzet, csak felvonja a szemöldökét.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen fontos feladataid vannak,
Hanneke. Hozd be a táskámat a hallból, ott van a szekrényben!
A kezembe nyom néhány bankjegyet, meg sem számolom, csak
zsebre vágom őket, és eljövök, nedves lábnyomokat hagyva magam
után a parkettán.

*
 A Zsidó Gimnázium körül járnak a gondolataim. Most azonnal
menjek oda? Délután három múlt pár perccel. A reggel még úgy in-
dult, hogy ellátogattam Akkerman kisasszonyhoz és a nagyszüleihez,
mert rúzsra volt szüksége, aztán fél nap alatt minden megváltozott,
és most hirtelen nagyon kimerültnek érzem magam. Kimerítettek az
aznapi borzalmak. Azok a dolgok, amik mindig is kimerítenek: a ka-
tonák, a folytonos ügyeskedés és éberség, az a rengeteg minden, ami-
re figyelnem kell. Kimerült vagyok, és tudom, hogy ezért jobb lenne,
ha most nem mennék a gimnáziumhoz, mert fáradtan nem tudok
elég gyorsan gondolkodni, nem adom elő magam elég ügyesen.
Ennyit már megtanultam a feketepiacon dolgozva.
Viszont az időpont tökéletesen alkalmas arra, hogy besurranjak egy
iskolába. Mindjárt vége a tanításnak mára, és a felbolydulásban senki
sem fog észrevenni egy, az iskola folyosóin sétálgató, oda nem illő
személyt. A gimnázium csak néhány háztömbnyire van, és egyébként
is elbicikliznék mellette hazafelé menet. Amúgy pedig, ha keresel va-
lamit, jobb, ha minél gyorsabb vagy, mielőtt mások megszerzik elő-
led. Ezt is a feketepiacon tanultam meg.
Megállítom a biciklimet a gimnázium előtt. Az épület a saját isko-
lámra emlékeztet, ahová nemrég jártam.
Három éve ilyentájt kint ücsörögtünk az iskola lépcsőjén a baráta-
immal, és arról vitatkoztunk, hová menjünk, mielőtt a szüleink haza-
várnak. Elsbeth ilyenkor jó hangosan kijelentette, hogy neki nincs
pénze beülni egy cukrászdába, aztán a lépcsőn ülve szépen kivárta,
amíg ketten-hárman a fiúk közül összevesznek rajta, hogy ki fizesse a
kávéját meg a süteményét, és akkor rám kacsintott, megmutatta a
pénztárcáját, hogy igazából van elég pénze. Csak szerette a drámát.
Néhányan mindig azzal mentegetőztek, hogy tanulniuk kell. Végül
Bas kijelentette, hogy mindannyian a Koco kávézóba megyünk, és ő
kész egyes dolgozatot írni, hogy segítse felértékelni azokét, akik
annyira aggódnak a tanulás miatt.
Elsbeth nincs már, és nem szeretek arra gondolni, miért.
A Koco kávézónak zsidó tulajdonosa volt. Kilenc hónappal a meg-
szállás után nagy verekedés tört ki a kávézóban, ami aztán az első
igazán nagy razziát meg több száz halottat eredményezett.
És Basnak sem kell már soha többé tanulnia.
Két és fél éve már ennek, azóta az egész életem romba dőlt, dara-
bokra hullott. De ahogy itt állok az iskola előtt, olyan, mintha minden
csak két hete történt volna. Mintha ez történne mindennap, újra meg
újra.
Bent az épületben nagy csend van. Hátborzongató csend. Egyetlen
diák sincs a folyosókon, az osztálytermekből pisszenés sem hallat-
szik. Először arra gondolok, talán elnéztem az időt, és már vége a ta-
nításnak, de amikor bekukucskálok az egyik terembe, diákokat látok.
Nagyon kevesen vannak, csupán öt tanuló ül bent; ennyien marad-
tak. A többiek elmenekültek, elvitték őket a németek, bujkálnak vagy
valami még rosszabb. Egy egész iskola darabokra hullva. Ez volt hát
Mirjam világa. Mielőtt bujkálni kezdtek, ide járt mindennap, és re-
ményeim szerint talán hagyott maga után nyomokat.
Két tizenkét-tizenhárom éves diáklány felpillant, amikor elsétálok
a termük mellett. Odaintek nekik, hogy lássák, nem bántó szándékkal
vagyok itt, de az arcukra kiül a félelem, és csak néznek, amíg el nem
megyek.
A következő teremben a tábla előtt egy vékony, szemüveges férfi
magyaráz, az egyik sarokban egy kislány szorgalmasan jegyzetel. Az
első sor jobb széle volt az én helyem is, és Bas folyton azzal szórako-
zott, hogy felhívja magára a figyelmemet, amikor elsétál az ablak
mellett. Az orrát az ablaküvegnek nyomta, és némán szótagolva arti-
kulálta: u-nal-maaaas, és közben a tanár felé mutogatott. A másik
sarokban egy fiú ül, elkapja a tekintetemet. Integet nekem, aztán el-
neveti magát, mire a tanár hátrafordul, és durván rámordul, hogy
maradjon csendben. A holdvilágképű fiú haja is, bőre is sötét, a leg-
kevésbé sem hasonlít Basra, de a kézmozdulata annyira rá emlékez-
tet, hogy rögtön ellépek az ablaktól, nem akarom, hogy megrohanja-
nak az emlékek.
Nem volt jó ötlet idejönnöm. Nem értem, miért nem hallgattam a
megérzéseimre. Nem biztonságos, és eltervezve sincs rendesen. Bárki
észrevehet, és nincs egyetlen jól előkészített sztorim sem, ha rákér-
deznek, miért vagyok itt. Máskor kell visszajönnöm a fényképért. Va-
lódi kávéval jövök vissza, megvesztegetésre alkalmas dolgokkal,
amiktől megnyílnak az ajtók.
U-nal-maaas – súgta Bas folyton az ablaküvegen keresztül.
Olyan ez az iskola, mint egy labirintus. Nem emlékszem, hol, merre
fordultam, miután beléptem a kapun. A folyosó végén egy kijáratot
látok, és bár nem itt jöttem be az épületbe, elindulok felé.
– Segíthetek valamiben?
 Egy nő áll az egyik ajtóban, ami sejtésem szerint a pedellusi szoba
lehet. Magasabb nálam, de csak pár évvel tűnik idősebbnek, metsző,
gyanakvó tekintettel méreget, haja kontyban feltűzve a feje tetején.
Kardigánt visel, sárga csillaggal a mellén.
– Eltévedtél?
– Már megyek is.
Sietve utánam jön, és megáll előttem a kapuban.
– Rendben, de miért voltál itt? Te nem vagy a diákunk.
– Azért… – És semmi hazugság nem jut eszembe, pedig máskor
olyan könnyen megy. – Egy fényképet kerestem.
– Kiről?
– Csak a diákokról.
– Milyen diákokról? – kérdez vissza.
– Nem számít. Majd visszajövök máskor. Nem kellett volna zavar-
nom. – Megpróbálok kicsusszanni mellette, mire ő is arrébb lép, és
már csak úgy juthatnék ki innen, ha szó szerint félrelököm. Próbára
akar tenni, hogy mennyire van szükségem arra, amiért ide jöttem.
– Kinek a fényképéért jöttél? – Nem tágít. – Miért vagy itt valójá-
ban? – Megragadja a karomat. – Miért vagy itt igazából? – kérdezi
megint, kedvesebben.
– Bas… – suttogom, mielőtt belegondolnék bármibe. Kicsúszott a
számon.
A lélekjelenlétem, ami negyedórával ezelőtt még megvolt, szétfosz-
lik. Ebben az iskolában minden őt idézi: a tábla krétaszaga, az iskola-
padok, hogy milyen érzés volt, amikor az órarendjét ismételgettem
magamban, hogy percre pontosan tudjam, hol és mikor sétálhatok el
mellette a folyosón. Nem tanult igazán jól, de mindenből jó jegye
volt, mert mindenki szerette: tanárok és diákok egyaránt.
Felkapja a fejét, megint megszorítja a karomat.
– Nincs Bas nevű diákunk. Ki ez a Bas?
De most már elárasztanak az érzések, pedig milyen sokat dolgoz-
tam azon, hogy bezárva maradjanak egy palackban.
– Bas meghalt. Szerettem őt.
Az arca meglágyul, de a tekintete továbbra is gyanakvó.
– Sajnálom. Nincs fényképünk róla, akárki is legyen ez a Bas. Egy-
általán nincsenek fényképeink. Néhány héttel ezelőtt egy tűzvészben
minden kartotékunk megsemmisült.
– Megyek…
De nem engedi el a karomat.
 – Nem hinném. El kell kísérnem téged az igazgatóhoz, amiért ille-
téktelenül járkáltál az épületben.
Lassan visszatér a józan eszem. Kicsavarom a karomat, így kényte-
len elengedni, és kinyomakodom mellette.
– Mennem kell!
– Állj meg! Mi a neved?
Úgysem fog jelenteni. Kinek jelenthetne? Nincs olyan ok, amiért
egy zsidó nő fel akarná hívni magára a figyelmet, még egy bűntény
bejelentésével sem. Neki nincs kihez segítségül fordulni.
– Állj meg! – kiáltja utánam még egyszer, de már erőtlenül.
Megyek tovább a kijárat felé, ő pedig nem tesz semmit, de érzem
magamon a tekintetét, figyeli, ahogy kilépek a kapun az épületből,
ami túl sok fájdalmas emléket juttat eszembe.
Hideg szél csap az arcomba, miközben hazafelé hajtok a bicikli-
men, és ez végre kijózanít. Dühös vagyok magamra. Nem volt más
dolgom, mint megtalálni egy fényképet, és kudarcot vallottam. Hála-
kávéval meg egy jól kitalált történettel kellett volna odamennem.
Mondhattam volna, hogy egy lányt keresek, akire régebben sokat vi-
gyáztam, és a szomszédunkban lakott. Nap mint nap találok ki ilyen
történeteket. Csak ennyire lett volna szükség, mégsem ezt tettem, és
ezzel elszalasztottam egy lehetőséget, amiből amúgy is kevés van.
Hogy lehettem ennyire amatőr és meggondolatlan?!
Lenne még néhány elintéznivalóm mama számára, de amikor már
hazafelé tartok, katonák állják el az utat, amerre járni szoktam.
Megint menetgyakorlatot tartanak, hosszú sorokban vonulnak. Kitű-
nő alkalom, hogy sisakban meg a fekete bakancsaikban páváskodva
végigmasírozzanak a városon. Hangosan énekelnek, most az Erika
című dalt, ami a német virágokról meg a német lányokról szól. Mint
valami bogár a fülembe mászik, és nem tudok szabadulni tőle, újra és
újra hallom a dallamot meg a szöveget.
Az ajtónk elé érve már alig állok a lábamon. Belépek a lakásba, és
bársonyos illat csapja meg az orrom. Hogyhogy mama forró csokolá-
déval vár?! Hiszen megmondtam neki, hogy azt a keveset, ami van,
tegyük félre egy ünnepi alkalomra. Hiszen mama nem az a típus, aki
spontán ünneplést csap, legalábbis most már nem ilyen.
– Csokoládét főztél? – kérdezem. Elfelejtettem volna, hogy szüli-
napja van valakinek? Leveszem a vizes sálamat, és felakasztom egy
kampóra az ajtó mellé. Ha fiatalabb lennék, most forró csokoládéval
a kezemben, összegömbölyödve odabújnék mama mellé a kanapéra,
és elmesélném neki, milyen nehéz napom volt. Ha nem nekem kelle-
ne összetartanom ezt a családot, elmondanám a szüleimnek, hogy
olyan munkára kértek fel, ami meghaladja az erőmet, és hagynám,
hogy mama a hajamat simogassa.
– Látogatónk van – mondja.
Nem tudom eldönteni, hogy valódi-e a mosolya, vagy kényszerű-
ségből mosolyog, mert az ajkai már rég elfelejtették, milyen a termé-
szetes öröm. Ez a mostani szinte valódinak tűnik.
Csak ekkor veszem észre az apával szemben ülő alakot – a haja, a
szeplői, az enyhén hajlott orr…, és egy pillanatra a szívem majd kiug-
rik a helyéről.
Bas?
De persze nem Bas ül ott. És bár elég magányos vagyok, hogy ha
csak egy pillanatra is, de elhitessem magammal, ő az, ám annyi re-
mény már nincs bennem, hogy egy pillanatnál tovább el is higgyem.
Nem Bas ül ott. Hanem Ollie.
 6.
Ollie. Olivier. Laurence Olivier, a híres angol színész után, ha Bas
épp bolondozós hangulatban volt. A komoly báty, aki annyira hason-
lít rá, bár a haja nem annyira vörös, és a szeme sem olyan kék, és
csak most jövök rá, ahogy látom ott ülni apám mellett, hogy igazából
nem is hasonlítanak; csak a szemem káprázott, az érzéseim csaptak
be egy pillanatra.
Ollie elsőéves volt az egyetemen, amikor Bas meghalt; mostanában
végezhet a tanulmányaival. Sosem álltak közel egymáshoz. Bas neve-
tett mindenen, Ollie azonban nagyon komolyan vette magát. Szom-
bat délutánonként, amikor náluk voltunk, Ollie drámai sóhajtozással
jelezte, amikor szerinte Bas-szal megzavartuk a tanulásban. A borzal-
mas, holttest nélküli gyászszertartás óta nem láttam, amikor Van de
Kamp asszony Ollie-ba kapaszkodva zokogott, én pedig rosszul vol-
tam, mert sírni akartam én is, de úgy éreztem, nem vagyok méltó rá.
Egyszer még az elején szerettem volna elmenni hozzájuk, de Van de
Kamp asszony világosan a tudtomra adta, hogy látni sem akar, és
őszintén szólva nem is hibáztattam ezért.
És most Ollie van de Kamp itt van nálunk, a nappaliban ül papával,
sakkoznak, és épp elveszíti a partit.
– Mi szél hozott erre? – kérdezem, mikor feláll, hogy köszöntsön,
és udvariasan megpusziljon.
– Anya kérése volt. A múltkoriban érdeklődött felőled, és megígér-
tem neki, hogy amikor legközelebb a környéketeken járok, megláto-
gatlak benneteket.
– Ugye, milyen csodás meglepetés? – szólal meg papa. – Ráadásul
Ollie borzasztóan sakkozik, mégis hajlandó pénzben játszani.
Pont ezért nem szeretem Ollie társaságát. Nemcsak az emlékek mi-
att, hanem mert minden más hamis körülötte. Bas egy sakkparti alatt
még az ingét is elnyerte volna papától, vidáman, szemrebbenés nél-
kül, mire papa tettetve háborgott volna. Ollie módszeresen és méltó-
ságteljesen veszít, ő csak egy Bas-hasonmás.
– Elővetted a csokoládét?! – váltok át biztonságosabb témára. Ma-
mát kérdezem, csak hogy valami másról beszéljek, és mert a durvább
énem közölni akarja, hogy szerintem Ollie látogatása nem indokolja
ezt.
– Nem az ő ötlete volt – bök felé játékosan apa. – Én javasoltam.
É
 – Én mondtam, hogy nem szükséges rám pazarolni, hiszen nem
maradhatok sokáig – magyarázkodik Ollie. Nagyon erőlködhetett az-
zal a tiltakozással, a csészéje már szinte teljesen üres.
– Maradsz vacsorára, Olivier? – kérdezi anya. – Spenót lesz meg
héjában sült krumpli.
Az ételek hallatán apám fintorog egyet a fotel mélyén. A közélelme-
zési hivatal vég nélkül ontja a szórólapokat, amelyeken arra biztat-
nak, hogy a krumpli héját meg a marha fejét is együk meg, és igyunk
vizezett tejet. Anya vallásos megszállottsággal főzi meg a szórólapo-
kon található recepteket, ő leginkább ezzel fejezi ki, hogy tudomásul
veszi a háborút.
– Szívesen terítek neked is, bár most későn vacsorázunk, és akkor
nem érsz haza időben a kijárási tilalom miatt.
Most már tudom, hogy a mosolya kényszeredett. Alig múlt hat óra,
és a tilalom csak nyolckor lép érvénybe, Ollie-nak bőven lenne ideje
hazamenni. Hiába kedveli őt, ha Ollie nálunk vacsorázna, azzal a dol-
gok kibillennének a megszokott kerékvágásból, és az ilyesmitől
mama rögtön aggódni kezd.
– Köszönöm, Bakker néni, de már ettem. Igazából azt reméltem,
hogy Hanneke eljön velem egy kicsit sétálni. – Egy túlzó mozdulattal
megdörzsöli a nyakát. – Szinte egész nap a könyvek fölött görnyed-
tem. Jólesne a séta, és beszélgetni egyet.
Mama a faliórára néz.
– Csak itt az utcában – nyugtatja meg Ollie. – Kijárási tilalomra
hazaérünk. – Aztán felém néz, még rajtam a kabát, nem volt időm le-
venni. – Már úgyis fel vagy öltözve. Hacsak nincs kedved inkább leül-
ni, és a szüleiddel beszélgetni.
Ettől olyan érzésem támad, hogy igazából nem is akar sétálni.
Azért javasolta, hogy kettesben lehessünk, de ha másképp alakul, ő
akkor is elmondja, amiért jött, csak épp a szüleim előtt.
– Nemsokára jövök – mondom anyának, aztán Ollie-ra nézek. –
Nemsokára!

Elállt az eső, de párás a levegő, és a hideg nedvességtől átázik a

ruha: gyorsan átfagy az ember.
 Ollie nem töri magát, hogy a karját kínálja. Komótosan zsebre teszi
a kezét, és lassan elindul, feltételezve, hogy követem, és mivel nincs
más választásom, elindulok utána.
– Régóta nem találkoztunk – szólal meg. – Hosszabb lett a hajad,
és idősebbnek nézel ki.
– Jobb, mint a másik lehetőség – válaszolom gondolkodás nélkül.
Apa szokta viccből ezt válaszolni, amikor valaki megjegyzi, hogy
öregszik. Ollie kérdőn néz rám.
– Mi a másik lehetőség?
És ekkor nem tudom, mit mondhatnék, mert az öregedés egyetlen
alternatívája, ha meghalsz, és miután Bas meghalt, Ollie-val nem vic-
celődtünk többé ilyesmivel.
– Hová megyünk? – kérdezem válasz helyett.
Megvonja a vállát, ezek szerint még nem találta ki.
– A Rembrandt tér jó lesz? – kérdezi végül.
Az az egyik kedvenc terem Amszterdamban: középen a festő szob-
ra, körben kávéházak. Mama mindig odavitt, ha meg akart jutalmaz-
ni valamiért. Kávét rendelt magának, nekem pedig forró, ánizsos te-
jet. Két és fél éve képtelen vagyok meginni az ánizsos tejet. Akkor is
azt ittam, amikor meghallottam a rádióban, hogy a holland hadsereg
megadta magát.
Ollie a munkámról kérdez, én visszakérdezek, hogy megy neki a ta-
nulás, aztán elmondja, hogy elköltözött otthonról, az egyetem közelé-
ben bérel szobát egy másik egyetemistával. Az igazság az, hogy mind-
ketten épp csak odafigyelünk a másikra, és amikor a sarokra érünk,
úgy döntök, abbahagyom a színjátékot.
– Ollie, mit akarsz tulajdonképpen? Egyáltalán nem hiszem el,
hogy anyukádnak pont mostanában jutottam eszébe.
– Bármiben lefogadom, hogy anya mindennap gondol rád – mond-
ja –, te is egy kapocs vagy Bashoz.
Vajon szántszándékkal akart fájdalmat okozni?
– De igazad van – folytatja. – Nem ezért vagyok itt.
Előttünk egy másik pár sétál lassan, az újdonsült szerelmesek szo-
kása szerint szorosan egymásba karolva. Ollie megáll, úgy tesz, mint-
ha a feliratot olvasná a ház falán lévő emléktáblán, de magam is elég-
szer folyamodtam már ehhez a trükkhöz, hogy tudjam, azt várja,
hogy a párocska hallótávolságon kívül kerüljön.
– Mit kerestél a Zsidó Gimnáziumban, Hanneke?
– Hogy hol?
 Megismétli a kérdést.
Nagyot nyelek.
– Miért mennék én a Zsidó Gimnáziumba?
– Szerinted jó az, ha hazudsz nekem?
– Már elvégeztem a középiskolát. Persze nem olyan jó jegyekkel,
mint te, de én is kaptam végbizonyítványt.
– Hanneke, hagyd abba az értetlenkedést! Nem rám vár otthon az
édesanyám, aggódva a kijárási tilalom miatt. Én akár hajnalig elbe-
szélgetek erről, vagy amíg le nem tartóztatnak. Melyikhez van inkább
kedved? – Elhúzza a száját, kérdőn néz rám, én pedig feladom.
– Ha jártam volna ott, arról te hogyan szereznél tudomást?
– Az egyik barátom, Judith az iskolatitkár. Egy órája volt itt, hogy
elmondja, furcsa dolog történt.
Biztos Judith az a szúrós szemű, kócos hajú zsidó lány.
– Azt mesélte, hogy egy lány járt az iskolában, azt állítva, hogy egy
halott fiúról keres fényképeket, akit Basnak hívtak, és akit szeretett.
Judith megijedt, azt gondolta, talán náci besúgó az illető, és eljött
hozzám, mert nagyon megrémült.
Az előttünk sétáló pár is megállt. A nő mérgesnek tűnik. Tehát
mégsem első randi, ahogy gondoltam; ez a két ember elég régóta is-
meri már egymást, hogy veszekedjen.
– De honnan tudtad, hogy én voltam az a lány?
– Megkértem Judithet, hogy írja le a látogatót, elmondta, hogy a
lány magas volt, nagyjából tizennyolc éves, mézszínű hajjal és hara-
goszöld szemmel. Azt mondta – hogy is mondta pontosan? Ja, igen:
„Hitler álmainak megtestesítője – plakátra való árja lány”.
Ollie kivár, hátha tovább tagadok. De már nem érdekel, mit gon-
dol. Vannak fényképeik rólam, és könnyen megmutathatta valame-
lyiket Judithnek, amiről a lány rögtön felismerhetett.
Elérünk a tér közepére, a szoborhoz, a nagy Rembrandt árnyéká-
ban állunk. Ollie karon ragad, maga felé fordít, aztán közelebb hajol.
– Szóval mit csináltál ott?
– Kerestem valamit. Ennyi.
– Azt tudom. De nyilvánvalóan nem egy fényképet kerestél Basról,
aki nem volt zsidó, és ezért nem járhatott abba az iskolába.
– Nem mondhatom meg.
Ollie sóhajt, felvonja a szemöldökét, mintha egy szófogadatlan kis-
lány lennék.
– Nem mondhatod el? Szerinted túl bonyolult, hogy felfogjam?
É
 Én ugyanígy dorgáltam Janssen nénit, amiért képes volt leírni egy
papírra a Mirjammal kapcsolatos dolgokat, és bosszant, hogy Ollie
most ilyen hangon beszél velem. Hogyan is értene ő bármit! Igaz,
hogy három évvel idősebb nálam, de ő jól elvan az egyetemen, sem-
mit sem tud a világ dolgairól.
– Hacsak nem arról van szó… – kezd bele megint, idegesen pislog-
va. – Hanneke, ugye, nem az NSB megbízásából jártál ott? Mesélték,
hogy különféle dolgaid vannak, hogy a feketepiacon dolgozol… Te az
NSB-vel szimpatizálsz?
Az okos válasz az lenne, ha rávágnám, hogy igen. Mert akkor békén
hagyna. Nem kérdezősködne többet, és soha többé nem kellene talál-
koznom vele. De a büszkeségem nem engedi, hogy belemenjek egy
ilyen abszurd hazugságba.
– Persze hogy nem!
– Akkor miért? Mondd el! Ígérem, nem haragszom meg.
Belenézek a szemébe, ami nem olyan kék, mint Basé volt. A Zsidó
Gimnázium az egyetlen nyom, amin elindulhattam.
– Be tudnál mutatni Judithnek rendesen? – kérdezem. – Meg tud-
nád kérni, hogy találkozzon velem?
– Téged Judith érdekel?
– Nem, dehogy. Csak… Keresek valakit, és Judith valószínűleg is-
meri az illetőt.
Ollie elfordítja a tekintetét, a Rembrandt-szobor talapzatát nézi,
megint úgy tesz, mintha a feliratot betűzgetné, de a szükségesnél jó-
val tovább olvassa. Mikor végül megszólal, nagyon nyugodt a hangja.
– Az ellenállásra vagy kíváncsi?
– Dehogyis, Ollie! Nem őrültem meg. – Már az is meglep, hogy
egyáltalán ilyesmit említ. Ő mindig nagyon törvénytisztelő volt. –
Egészen másról van szó.
– Hanneke, nem segítek neked, ha nem mondod el, mihez kéred a
segítségemet.
– Nincs szó semmi rosszról, Ollie. De nem mondhatom el, mert túl
v… – gyorsan elharapom a szót. Majdnem kimondtam, hogy túl ve-
szélyes lenne. És ettől még kisebb az esélye, hogy segít nekem. –
Mert túl váratlanul ért a kérdésed. Megígértem valakinek, hogy nem
beszélek a dologról.
– Mert túl veszélyes, ezt akartad mondani!
Összeszorítom az ajkam, másfelé nézek.
 – Hanneke! – olyan suttogva beszél, hogy szinte alig hallom. Az aj-
kát figyelem, nem is azt, amit mond. – Akármibe keveredtél, hagyd
abba! Most azonnal felejtsd el!
– Kérlek, vigyél el Judithhez! Mondd meg neki, hogy csak pár per-
cet kérek. Nem fogom bajba keverni.
– Ideje hazamenni, Hanneke. Anyukád aggódni fog, ha nem érsz
haza a kijárási tilalom előtt.
Megint túl távolságtartó lett, kezdem elveszíteni. Gyorsan átgondo-
lom a dolgot, és döntök, mert nem látok más kiutat. És mert Mirjam
már huszonnégy órája nem került elő. Mert lehet, hogy Ollie pedáns
és unalmas, de sosem lenne belőle náci.
– Ollie, azért kell beszélnem Judithtel, mert egy kislányt keresek.
Mirjamnak hívják, csak tizenöt éves. Pont, mint Pia.
Manipulatív lépés előhozakodnom Piával, Ollie és Bas kishúgával.
Az egész család imádja. Én is imádtam. Állandóan azt hajtogatta,
mennyire várja már, hogy összeházasodjunk Bas-szal, és akkor igazi
testvérek leszünk végre. Az egyetem után fogja megkérni a kezedet,
mondogatta folyton, őrülten szerelmes beléd.
– Belekevered ebbe Piát? – Szikrázik a tekintete.
Hadd legyen csak dühös. Mondtam én már durvább dolgokat is,
hogy megszerezzem, amit akarok. És fogok is még párszor, amíg vé-
get nem ér a háború. De működik, amit mondtam, látom, ahogy re-
meg az álla.
– Tíz percet kérek – mondom. – Csak tíz percet szeretnék beszélni
Judithtel. Visszamehetek az iskolába is, ha szükséges, de nem hi-
szem, hogy ezt akarná. Jó dolgot csinálok, Ollie. Ígérem.
Elfordul, beletúr a vörösesszőke hajába. Mikor megint felém fordul
és megszólal, a hangja már nyugodtabb.
– Kár, hogy nem jöttél te is egyetemre, Hanneke. Nagyon kedves
emberekkel lehet megismerkedni. Jó közösségek vannak, én például
csatlakoztam egy klubhoz, és egy közös vacsorán találkoztam Judith-
tel; azóta is összejárunk párszor hetente.
– Mikor?
– A következő összejövetel holnap lesz.
– Hol?
Épp válaszolna, amikor harsány nevetés hangzik fel mellettünk.
Két német katona ért a térre. Pár mondatot elkapok a beszélgetésük-
ből; bármilyen bizarr, Rembrandtról beszélgetnek. Az egyikük azt
meséli, hogy az Éjjeli őrjárat a kedvenc festménye. Mekkora pech,
hogy a háború kitörésekor a kurátorok felcsavarták a vásznat, elszál-
lították a Rijks Múzeumból, és eldugták egy vidéki kastélyban.
– Rembrandt nagy festő – mutat a művészetkedvelő német előbb a
szoborra, majd felénk fordulva hibás hollandsággal folytatja: –
Rembrandt nagyszerű!
Ez a katona egy idősebb férfi. Ha vele találkoznék, úgy szólítanám
meg, mintha a lánya lennék, nem flörtölnék vele. Készülök, hogy
megdicsérjem az ízlését, de Ollie megelőz.
– Igen, Rembrandt az egyik legnagyobb festőnk – válaszolja néme-
tül. Nyugodtnak tűnik, a kiejtése tökéletes. – Van Goghot ismerik?
A katona fintorog, és a fejét ingatja, így jelzi, hogy nem tartja sokra
Van Goghot. A barátja felnevet, velük nevet Ollie is.
– Van Gogh nem jó! – kedélyeskedik tovább a férfi.
Jó érzés, hogy van velem valaki, aki átveszi tőlem a beszélgetés ter-
hét, hogy nem kell összeszednem újra az erőmet a megjátszott
könnyedséghez. Néhány perc múlva Ollie finoman a hátamra teszi a
kezét, és elindulunk a szobortól.
– Jó éjszakát! – búcsúzik a katonáktól, mire azok vidáman vissza-
integetnek.
Elhagyjuk a teret, aztán hazáig már egyikünk sem szólal meg.
A mostani életemben a napok folytonos bűntudatban, haragban és
állandó félelemben telnek. De egy dolog sosem szokott előfordulni: a
kétkedés önmagamban. Elég óvatosan építettem fel az új életünket,
ezért érezhettem azt, hogy amennyire csak tudom, képes vagyok
megvédeni magamat és a családomat. De fél nap alatt nagyot fordult
velem a világ: elfogadtam egy veszélyes megbízást, aztán elvesztet-
tem az önuralmamat egy idegen előtt, és újra felszakítottam a Bas ha-
lálakor keletkezett sebeket, mert azok a hegek sosem akarnak begyó-
gyulni. Így most nincs más bennem, csak kétség, hogy jó-e az, amit
teszek.
Csak miután Ollie hazakísért, és miután mama unszolására megit-
tam a forró csokoládémat, jut eszembe, hogy nem mondta meg, hol
lesz az a találkozó az egyetemi barátaival. De éjszaka, amikor már a
lefekvéshez készülődöm, a kabátom zsebéből előkerül Ollie forró cso-
kis szalvétája egy ráfirkantott címmel az Amszterdami Városi Egye-
tem közelében.
 Amikor először találkoztam Bas-szal:
Ő tizenöt volt, én tizennégy. Láttam az iskolában, megtet-
szettek a kíváncsi kiscicaszemei, meg ahogy egy göndör haj-
tincs folyton a homlokába lógott, hiába tűrögette állandóan
hátra. Elsbeth egy évvel idősebb volt nálam, osztálytársak
voltak. Elsbeth ismerte Bas két legjobb barátját is, és egy
nap, amikor kifelé sétáltunk az iskolaépületből, a barna hajú
odakiáltott Elsbethnek: – Ki tetszik jobban a lányoknak? –
kérdezte. – A szőkék vagy a barnák? – Elsbeth felnevetett, és
mivel nem akarta elmulasztani a lehetőséget, hogy mindket-
tőjükkel flörtöljön, azt válaszolta, hogy neki mindkettő
ugyanúgy tetszik.
– Kérdezzétek meg a barátnőmet! – mondta, és odaránga-
tott engem is középre. Folyton ezt csinálta, azt akarta, hogy
én is elég figyelmet kapjak. Nagyon bosszantott, de közben
hálás is voltam érte. – Kérdezzétek meg Hannekét!
– Szóval neked mi tetszik jobban? – kérdezte a szőke, és
máig nem tudom, hogy lehettem annyira merész, de egysze-
rűen elnéztem mellettük arrafelé, ahol Bas ült a lépcsőn. A
haja fényesen csillogott a napfényben.
– Nekem a vörösök tetszenek – mondtam, aztán elpirul-
tam.

Amikor először csókoltam meg Bast:

Ő tizenhat volt, én tizenöt. Az első igazi mozizásunk után
történt, amikor csak kettesben voltunk, amikor már nem
éreztem szükségét, hogy magammal cipeljem Elsbethet. Én
javasoltam egy utcával hamarabb, hogy szálljunk le a bicikli-
ről, és sétáljunk. Mert olyan szép az idő, mondtam, pedig
igazából csak kettesben akartam maradni vele, mielőtt be-
fordulunk az utcánkba, és a szüleim észrevesznek minket az
ablakból.
– Van itt valami – mondta, és hagytam, hogy beletúrjon a
hajamba, pedig tudtam, hogy nincs ott semmi, és amikor
megcsókolt, elengedte a biciklijét. Nagyot csattant az utca
kövén, és ettől mindketten nevetni kezdtünk.

Amikor utoljára láttam Bast:

Ő tizenhét volt, én tizenhat. Már későre járt. A szüleim is
eljöttek a búcsúpartijára, de korábban hazaindultak. Mama
megengedte, hogy maradjak még egy órát, ha Elsbeth is ma-
rad. Bas-szal egy sötét sarokban csókolóztunk az étkezőjük-
ben, újra meg újra, míg le nem telt az időnk. Sosem fogom
elfelejteni a kezét, ahogy az ablaküvegnek támaszkodva fi-
gyelte, ahogy távozom…
De igazából nem így történt.
Igazából nem érzem még késznek magam, hogy arra az es-
tére gondoljak, amikor utoljára láttam Bast.
 7.
SZERDA
– Egyszerűen nem értem – De Vries asszony elnéz felettem, mint-
ha a csalódottságtól nem bírna a szemembe nézni. – Azt kértem,
hogy Amateurs-t hozz.
Csak bámulom a kezemben lévő zöld-fehér cigarettásdobozokat, és
minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy kellőképpen együtt érző
arckifejezést erőltessek magamra, pedig a legszívesebben jól pofon
vágnám. Két doboz cigarettát találtam neki. 1943-at írunk, az ország-
ban semmi sem működik normálisan, és sikerült két dobozzal is kerí-
tenem. Nem cigarettapapírt meg sodornivaló dohányt, bár már azok-
hoz sem egyszerű hozzájutni, hanem valódi cigarettát. Ő meg azért
problémázik, mert nem felel meg neki a márka.
– Hiába próbáltam, ahhoz nem sikerült hozzájutnom. Nagyon saj-
nálom, De Vries asszony!
– Komolyan mondom, mintha azt kértem volna, hogy hozd le ne-
kem a csillagokat az égről. Nem értem, mi ebben a nehéz. Leírtam,
hogy pontosan mire van szükségem.
Nagyon is azt kérte, hogy hozzam le neki a csillagokat az égről.
Négy különböző kontaktomnál is próbálkoznom kellett. Végül egy
olyan nőnél bukkantam rájuk, aki egy német katonától szerzi a dol-
gokat. Azt mondja, a férfi a barátja, és tőle kapja a cigarettát, de sze-
rintem lopja tőle. Azt sem hiszem, hogy a katona a barátja lenne, in-
kább fizethet neki azért, ami a hálószobájában történik. De sosem
szoktam kérdéseket feltenni. És csakis akkor megyek hozzá, ha nem
marad más lehetőség.
Lüktet a halántékom, nem tudom, ordítsak-e De Vries asszonnyal,
vagy nevessek az arcába. De abszurd módon ezek a földhözragadt
gondok nyugalmat keltenek, mintha mással sem kellene törődni,
mint hogy hová menjen az ember nyaralni. Az egyik iker kitartóan
rángatja De Vries asszony szoknyáját, míg a másik, aki mindig olyan
komiszan néz, mintha valami rejtegetnivalója lenne, épp azon van,
hogy a fejét a táskámba dugja, hátha hoztam még valamit.
– Hagyd abba! – inti meg a szoknyahúzogatót De Vries asszony. –
Hamarosan teázunk, miután Hanneke elment.
– Asszonyom! – próbálkozom új taktikával, nehogy másra terelőd-
jön a figyelme. – Ha nem óhajtja ezeket, igazán nem lesz gond másik
vevőt találni rájuk.
Az állóóra kismutatója egy kattanással közelebb lép a tizenkettes-
hez. Már rég máshol kellene lennem.
– Nem! – Kikapja a kezemből a cigarettát, és a melléhez szorítja.
Most döbbent rá, hogy nem muszáj pont neki eladnom, hogy
könnyen itt maradhat cigaretta nélkül. – Jók lesznek! Csak arra gon-
doltam… hátha van más fajtád is.
Mégis mire számított, hogy hirtelen a homlokomra csapok, és köz-
löm: „Ó, már hogyne lenne! Csupán kiment a fejemből, hogy van
olyan cigarettám is, amilyet kért. Csak inkább eldugtam maga elől!”?
– Mama, mikor megy el a néni? – szólal meg a komisz kisfiú, majd
a szemembe bámul, és kidugja rám a nyelvét. – Fáradt vagyok, nem
akarom, hogy itt legyen.
– Mindjárt megyek – válaszolom.
Szörnyű egy gyerek!

Ha nem tört volna ki a háború, most én is az Amszterdami Városi

Egyetemre járnék. Bár nem venném túl komolyan. Arra lenne jó,
hogy teljen az idő, amíg Bas anyukája úgy dönt, a fia elég idős már,
hogy megörökölje a nagymamája jegygyűrűjét. Bas is ide járt volna.
Azt sem tudom, milyen szakra iratkozott volna be. Sosem beszélt kar-
rierről, szakmai álmokról; ő az a típus volt, aki csak pár hónapra gon-
dolkodik előre. Képtelen vagyok magam elé képzelni a felnőtt Bast.
Ez zavar, de közben szilárd bizonyosság is: az én fejemben ő már
örökké tizenhét éves marad.
Az egyetemnek sok épülete van a városban, nincs központi tömbje
a belvárosban, de az Agnietenkapel környékét mindenki ismeri. Ez az
egyik legrégebbi épület Amszterdamban, egy tizenötödik századi zár-
da, és az Ollie által megadott cím ebben az utcában van.
Úgy terveztem, átöltözöm, mielőtt odamegyek, hiúságból ragasz-
kodva egy régi szokáshoz, amikor még sokat jártam társaságba. Ho-
mályos emlék ez már. De Vries asszony miatt azonban késésben va-
gyok, és nincs idő erre. A mályvaszínű gyapjúruhában vagyok, amit
Elsbeth hagyott rám. jól áll rajtam, de a színe annyira szánalmas,
hogy annak idején elneveztük mandulagyulladásnak. Elsbeth a nagy-
mamájától kapta, és nagy megkönnyebbülés volt a számára, amikor
kinőtte, és továbbadhatta nekem. Amikor néha felvettem, egész nap
elviccelődtünk rajta. Most egyszerűen csak praktikus. Nehéz már új
ruhát venni, és azt hordom, ami jó rám: még a csúnya ruháimat is,
amik régi, szebb időkre emlékeztetnek.
Ezen a vacsoraesten úgyis csak olyan fiúk lesznek, akik rágott végű
ceruzát hordanak a nadrágzsebükben – biztos építésznek készülnek
ők is, mint Ollie –, a lányok meg majd filozófusoktól idézgetnek,
akikről sosem hallottam. Nagy ritkán belebotlok régi iskolatársakba,
akik egyetemen tanultak tovább. Ilyenkor egyszerre érzem magam
alacsonyabb rendűnek és fölényesnek is. Egyikük sem tudna megáll-
ni a saját lábán, ha arra kényszerülne. Még be sem kopogtam az aj-
tón, máris felvettem a védekezőállást Ollie barátaival szemben.
Kopogok. Ollie les ki a kémlelőnyíláson, és mikor kinyitja az ajtót,
köszönésképpen magasba emelem az üveg savanyú uborkát. Valami
értékesebbet akartam hozni, de nem maradt időm sütni. Helyette ezt
adom, amit titkos ajándékként a zöldségestől kaptam délután. A csa-
ládomban úgysem szereti senki.
Ollie nem zakóban meg nyakkendőben fogad, ahogy vártam. A ru-
hája még az enyémnél is kopottabb: a felgyűrt ingujj grafitfoltos,
mintha az egész napot a rajzasztal mellett töltötte volna.
– Isten hozott! – köszönt kimérten, ami elbizonytalanít, hogy örül-
nek-e egyáltalán a látogatásomnak.
Egy kis legénylakásba invitál. A szoba egyik falánál egy heverő és
néhány szék áll, szemben velük egy főzőfülke, a konyhaszekrényen
szedett-vedett bögrék száradnak. Csak ketten vannak a szobában: egy
vastag ajkú, vastag szemhéjú fiú és egy másik igen jóképű. A hullá-
mos hajával úgy néz ki, mint William Holden, az amerikai filmsztár.
Mindketten teát szürcsölnek csorba bögrékből, vagyis inkább teapót-
lékot.
– Ez tehát a híres vacsoraklub – szólalok meg. – És én még azon
aggódtam, hogy nem talállak meg a tömegben.
Ollie-nak nem tetszik a megjegyzésem. A karját nyújtja, hogy lese-
gítse rólam a kabátot, majd felakasztja a ruhafogas egyik lötyögő vil-
lájára. Nem tudom, miért viselkedem ilyen bután. Ollie szívességet
tesz nekem. Talán az idegesség miatt van. Ha egy új ügyfél lenne, akit
le akarok nyűgözni, ügyesebben öltenék álarcot magamra. De önkén-
telenül is arra gondolok, hogy Ollie-val van dolgom, akit évek óta is-
merek.
– Judith nincs itt – jegyzem meg hangosan. – De jönni fog, ugye?
 – Persze hogy jön – válaszolja Ollie. Fáradt a szeme, az éjszakai ta-
nulás után szoktak így kinézni az emberek. – De ne kezdd el rögtön
faggatni, amint belép az ajtón! Először üld végig velünk a gyűlést! Ju-
dith egyáltalán nem volt oda érte, hogy beszéljen veled. A legkeve-
sebb, hogy némi önuralmat mutatsz, és bebizonyítod, hogy nem vagy
komplett elmebeteg.
– Félig lehetek?
– Megígéred?
– Igen – válaszolom.
– Nagy kockázatot vállaltam miattad, és nem akarom kényelmetle-
nül érezni magam.
– Ollie, bemutatnál végre a többieknek, vagy némán üljek le a sa-
rokba, és levegőt se vegyek?
Vág egy pofát, aztán megenyhül, és odafordul a két másik fiúhoz.
– És Ollie! – szólok közbe.
– Mi van?
– Köszönöm, hogy meghívtál.
Ollie bólint, aztán odamegyünk a dohányzóasztal körül ülőkhöz.
– Ő Leo – mutat be a telt ajkú fiúnak. – Övé a lakás. – Aztán a má-
sik fiúhoz fordul, aki annyira hasonlít William Holdenre. – Ő pedig
Willem, a szobatársam. – Az ő nevét biztosan nem fogom elfelejteni,
Willem a holland megfelelője a Williamnek, ő tehát a filmsztárhason-
más.
Leo csörömpölve az asztalra teszi a csészéjét, a kezét a nadrágjába
törli, és miközben feláll, hogy kezet fogjunk, jó erősen meglöki az asz-
talt. Willem finoman megpuszilja az arcomat kétoldalt, aztán fel-
ajánlja a helyét a heverőn, és átül egy jóval kényelmetlenebbnek ki-
néző székre. Nyílt, barátságos arca van. Lefogadom, mindenkiben
olyan érzést kelt, mintha már régről ismerné.
– Szóval te voltál Bas barátnője? – kérdezi, miután leülök, és lesi-
mítom a szoknyámat. – Csak egyszer találkoztam vele, de akkor na-
gyon megnevettetett. Ollie azt mondja, mindenkit képes volt jókedv-
re deríteni.
– Igen, így volt. – Más esetben inkább lehangolna, ha Ollie valame-
lyik barátja Basról érdeklődne, de Willemet nem lehet nem kedvelni
az őszinte, kedves arca miatt. – Anyukám mindig azt mondogatta,
hogy olyan elbűvölő, hogy még a falióráról is le tudná bűvölni a mu-
tatókat.

Ö
 – Örülök, hogy megismertelek, Hanneke. Még két embert várunk.
Kérsz addig teát?
Nemet intek.
– Ez a klub jóval kisebb, mint amire számítottam, de így legalább
barátias.
– Többen vagyunk, és igyekszünk kis csoportokban találkozni –
magyaráz Willem. – Így ha váratlanul razziát tartanak, nem tudnak
egyszerre elkapni mindannyiunkat. Egyetlenegyszer gyűltünk össze
mindannyian, az egyik barátunk esküvőjén. Kis csoportokban jobb
munkát tudunk végezni.
– Munkát?
– Sok mindent csinálunk – szól közbe Leo, aki épp a savanyúságos
üveget nyitja ki, hogy kihalásszon magának egy uborkát. – Most pél-
dául azt próbáljuk kideríteni…
– Várjunk még kicsit – szakítja félbe Ollie, aki az ajtónál áll, és a
kis ablakon les kifelé –, amíg Judith és Sanne megérkeznek!
– Sajnálom, hogy csak ennyi ennivalót hoztam – mondom Leónak
és Willemnek. – Egyenesen munkából jöttem.
Leo horkant egyet, miközben egy újabb uborkát vesz célba.
– Szerinted mi hoztunk süteményt?
– Aha, szóval azt a többiek hozzák? Vagy felváltva gondoskodtok az
ennivalóról?
Egy cseppnyi ecetes lé lecsorog Leo állán, de még időben sikerül le-
törölnie.
– Tessék? Ezt hogy érted?
– Az ennivalóról beszélek. Egyvalaki vállalta a házigazda szerepét,
és ő hoz mindent, vagy felváltva csináljátok?
Teljesen üres a tekintete. Fogalma sincs, miről beszélek. Hirtelen
elkapom a fejem, Ollie-ra nézek, aki az ajtóban áll. A nyakát behúzva
figyel, vörösesszőke haja alig látszik a gallérja mögül. Egy alig látható
bólintással jelzi, hogy hallja, miről beszélünk. Leo a válaszomat várja.
– Sajnálom – szólalok meg mereven. – Összezavarodtam. Elnézést,
de szeretnék kérdezni valamit Ollie-tól!
Ollie nem fordul felém, bár süketnek kéne lennie, hogy ne hallja
meg a csörtetésemet. Ahogy mellette állok, a karom hozzáér, és hal-
kan a fülébe suttogom, hogy Leo és Willem ne hallhassa:
– Ollie, hová hoztál?
– Hogy érted ezt? – vonja fel a szemöldökét.
 – Tudod, hogy értem. Miféle gyűlés ez? Judith nem is jön, ugye? –
Érzem, ahogy egyre jobban ver a szívem. – Igazából kit figyelsz?
Mégiscsak bolond voltam, hogy megbíztam Ollie-ban? Azt hittem,
rá számíthatok, de hogy is lehetne bárkiről külsőre megállapítani,
hogy nem náci besúgó-e. Odalépek a ruhafogashoz, venném le a ka-
bátomat, de Ollie az ajtó felé int. A lépcsőházban két alak közeledik,
az egyikük egyértelműen Judith.
– Miféle gyűlés ez? – kérdezem megint.
– Mindjárt kezdünk – válaszolja, és felvonja a szemöldökét. – Ha
menni készülsz, vigyázz kifelé menet, mert az ajtó gyorsan zárul!
Szóval nem tartóztat fel, ha menni akarok, de ha most a távozás
mellett döntök, elszalasztom a lehetőséget, hogy kifaggassam Judit-
het Mirjamról. Ő az egyetlen kapocs, az egyetlen nyom, és csupán né-
hány másodpercem van eldönteni, mennyire akarom megtalálni ezt
az eltűnt lányt.
– Mi vagyunk – suttogja egy határozott hang. – Judith és Sanne.
Ollie kinyitja nekik az ajtót, én pedig nem lépek ki rajta.
Judith tényleg bámulatos jelenség, a bőre sápadt, szinte pergamen-
szerű, a haja fényes és egészen sötétbarna, a pillantása pedig vesébe
látó. Sanne barátságosabbnak néz ki, teltebb, és csinos is. Amikor le-
veszi a sapkáját, az elektromosságtól összevissza lebegnek fakószőke
hajszálai.
– Elnézést, hogy késtünk, kerülnünk kellett, mert lezárták az egyik
utcát! – szólal meg. Finoman Ollie vállára teszi a kezét, majd megy
üdvözölni Leót és Willemet.
Mielőtt alkalmam lenne szólni hozzá – gondolataiba merülve vagy
mert szándékosan nem vesz észre –, Judith is ellép mellettem a szűk
előtérben, és helyet foglal a heverőn.
– Judith – szólítom meg, de Ollie a torkát köszörülve félbeszakít.
Később, artikulálja a szavakat felém. A gyűlés után, ahogy megígér-
ted.
Ő is leül a heverő szélére, Sanne pedig az egyik székre. Olajozottan
történik minden, ami azt sugallja, hogy Sanne sem először jár itt,
hogy ezen a gyűlésen mindenki tudja a helyét.
– Hanneke! – Néz fel rám Ollie. Egyedül én maradtam állva, fél-
úton a heverő és az ajtó között. – Nem ülsz le?
Egyetlen ülőhely maradt, egy alacsony, bársonyhuzatú lábtartó.
Lassan odalépek, és helyet foglalok.

Ő
 – Sziasztok! Ő itt Hanneke – folytatja Ollie. Ennyi a bemutatkozás,
tehát tudtak a jövetelemről. Biztos szavaztak, vagy megvitatták, hogy
jöhetek-e. – Mint mondtam, kezeskedem érte.
Az utolsó szavakat nagyon komolyan mondja, és ezzel borzasztó
helyzetbe hoz engem. Most már nem mondhatom, hogy ne kezesked-
jen értem. Judith soha nem fog beszélni velem, ha most azt mondom,
bennem nem szabad megbízni. Egyébként meg… mire célzott? Hogy
bízni lehet bennem, vagy meg akarnak bízni valamivel? Mibe rángat
bele Ollie?
– Most pedig – folytatja – az első napirendi pont: a jegyellátás aka-
dozása. A németek egyre szigorúbbak a…
– Állj! – Willem szól közbe. – Az első napirendi pont, hogy eldönt-
sük, mit ünneplünk. Nekem már kétszer volt születésnapom ebben a
hónapban.
– Mi is voltunk már néhányszor jegyesek Leóval – teszi hozzá San-
ne.
Az értetlen arcomat látva, Willem odafordul hozzám, hogy elma-
gyarázza:
– Nem mondhatjuk el senkinek, mivel foglalkozunk, ezért mindig
kitalálunk valami ürügyet az ünneplésre, ha félbeszakítanák a gyű-
lést.
– Kezdetben Biblia-olvasó körnek hívtuk magunkat – magyarázza
Sanne. – De egyszer megállított egy katona, és rákérdezett, hogy me-
lyik könyvet olvassuk éppen. Azt feleltem, hogy a Teremtés könyvét,
mert hirtelen nem jutott más eszembe. Utána úgy döntöttünk, hogy
egyikünk sem ismeri eléggé a Bibliát, hogy az lehessen a fedőtevé-
kenységünk.
– Lehet most az én születésnapom – szólal meg Leo. – Amúgy is
jövő héten lesz, tehát ez kézenfekvő.
– Mint mondtam – szól közbe Ollie megint –, a jegyellátás akado-
zása a téma. Nem tudjuk elég gyorsan előállítani a hamisított jegye-
ket. Múlt hónap óta újabb tizenhat emberről kell gondoskodnunk.
Túl időigényes a feladat, hogy egyetlen ember foglalkozzon az összes
jegy előállításával. Keresnünk kell még egy hamisítót, vagy valami
más megoldást a problémára. – Egyáltalán nem tetszik, ahogy meg-
állapodik rajtam a tekintete, mikor ezt mondja.
– Utrechtben van egy belső emberük a közélelmezési hivatal jegy-
ellátó irodájában – mondja Willem. – Megrendeztek egy betörést. A
munkásuk jelentette, hogy feltörték az irodát. A valóságban ő maga
lopta el a jegyeket, és továbbadta az ellenállás csoportjainak.
A beszélgetés egyre csak zajlik körülöttem, én pedig igyekszem
mindenre odafigyelni. Az egész jegyrendszert érintő csalásokról be-
szélnek. Én egyedül intézem az ügyeimet, magam követem el a kis
bűneimet, erre most besétáltam egy bűnbarlangba. Ők azonban ve-
lem ellentétben nem arra használják a jegyeket, hogy nyerészkedje-
nek rajta, hanem eljuttatják az ellenálláshoz. De mégis miért? Hogy
ételhez meg ruhához juttassák az ellenállás tagjait? Vagy a bujkálókat
segítik ezzel?
– Judith, szerinted a nagybátyád ismerhet valakit a tanácsban vagy
a kapcsolatai révén? – kérdezi Ollie.
A Zsidó Tanácsról beszélnek, amelynek Judith nagybátyja is tagja.
Most már érthető az iskolában tanúsított határozottsága, és hogy mi-
ért mer késő este kimaradni. A tanács tagjai a kinevezett vezetők a
zsidók között, ők tartanak kapcsolatot a nácikkal, ők foganatosítják a
rendeleteket, és ezért valamivel nagyobb szabadságot élveznek, mint
a többi zsidó.
Judith megrázza a fejét.
– Még ha ismerne is valakit, tudjátok, hogy nem kérhetek ilyet tőle.
Leharapná a fejemet, ha megtudná, hogy ilyen gyűlésekre járok.
– Megkérdezhetem az utrechtieket, hogy van-e bármi ötletük –
szólal meg Willem. – Talán az emberük ismer valakit az itteni jegy-
irodából.
Szóval ők öten egy szerteágazó hálózat tagjai, a külvárosokban és
talán az egész országban vannak kapcsolataik. És bár félek itt lenni,
önkéntelenül is úrrá lesz rajtam a szakmai kíváncsiság. Hatalmas le-
het a működési területük. Hogyan találnak elég kereskedőt, aki
együttműködik velük? Vajon mennyire jó a hamisítójuk? És az Ut-
rechtben állomásozó katonák vajon elnézőbbek, mint az amszterda-
miak?
Elkalandoztam, és csak arra figyelek fel, hogy Judith ezt mondja:
– …és vigyétek a jegyeket a Schouwburgbe.
– A színházba? – kérdezem csodálkozva, és az jár a fejemben, va-
jon mit mulasztottam el a beszélgetésből. – Miért vinné oda bárki a
jegyeket?
– Semmit nem tudsz a Hollandsche Schouwburgről, ugye? – Ez az
első alkalom a gyűlésen, hogy Ollie hozzám intézi a szavait, és csaló-
dottnak tűnik.
 Már hogyne ismerném a színházat! Vele is voltam ott, talán már
nem emlékszik rá? Azon a télen, amikor tizenöt éves lettem, a Van de
Kamp család meghívott a karácsonyi díszelőadásra. A Schouwburg
nagy múltú színház, mama még azt is megengedte, hogy viseljem a
gyöngy nyakláncát aznap este. Ott volt az egész Van de Kamp család.
Pontosan Ollie mellett ültem, Bas ült a másik oldalamon, egymás ke-
zét fogtuk. Ollie akkor kezdte az egyetemet, új szemüveget viselt,
amitől komolynak és fontosnak tűnt.
– Az a régi színház – szólalok meg. – Vagyis korábban az volt. Tud-
tommal most zárva van.
Ollie bólint.
– Igen, színház volt. Azóta átnevezték Zsidó Színháznak, és most
gyűjtőpont. Városszerte begyűjtik a zsidókat, aztán a Schouwburgbe
viszik őket, ott tartják őket pár napig, aztán elszállítják… többnyire
Westerborkbe, de néha más átmeneti táborokba.
– Nem tudtam – suttogom.
– Mit gondoltál, hová küldik a zsidókat? – kérdezi Judith.
– Munkatáborokba, vagy áttelepítik őket egy másik országba.
Ennyire nem vagyok tudatlan – vágok vissza.
Mindig azt mondják, hogy munkatáborokba viszik őket. Csak azon
nem gondolkodtam még el soha, hogy a zsidó rabok pontosan ho-
gyan jutnak el oda.
– Munkatábor, na, ja! – gúnyolódik Judith a megjegyzésemen. –
Úgy mondod ezt, mintha a zsidók csupán egy új munkahelyre kerül-
nének. Fogalmad sincs róla, milyen szadista dolgokat hallani azokról
a munkatáborokról!
Mielőtt megkérhetném, hogy magyarázza ezt el jobban, Sanne fel-
pattan, hogy békét teremtsen közöttünk.
– Nem csoda, ha nem tudsz eleget – mondja nekem. – A nácik
igyekeznek rejtve csinálni a dolgaikat. A Schouwburgöt például senki
nem hagyhatja el, csak amikor elérkezik a transzport ideje. A tanács
gondoskodik takarókról meg élelemről, és nagyjából ez minden, amit
tehetnek. Judith hetente néhány napot ott dolgozik, az unokatestvére
pedig a bölcsődében.
– Ott van bölcsőde is?
Judith grimaszol egyet.
– Igen, mivel a nácik úgy gondolják, hogy túl nagy felfordulást
okozna, ha a gyerekek a szüleikkel maradnának a színházban. A cse-
csemők és a legkisebbek a bölcsődében maradnak, amíg eljön az ide-
je, hogy deportálják a családjukat.
Nem tudom, mit mondhatnék erre, de nem is kell semmit monda-
nom. Ollie megköszörüli a torkát, és újból átveszi az irányítást.
– Tehát Willem beszél Utrechttel – mondja. – Szerinted mikor
tudsz kapcsolatba lépni velük?
– Várjatok! – szólok közbe.
– Azután pedig, hogy Willem és Judith beszéltek a… – kezd bele
Leo.
– Várjatok! – Mindenki csendben marad és engem néz. – A Scho-
uwburgbe kerül mindenki? Vagy csak azok, akik felszólítást kaptak,
hogy jelentkezzenek?
Leo zavarodottan néz rám.
– Hogy érted ezt?
– Ha valakit még nem jelöltek ki deportálásra, mert, mondjuk, az
utcán találtak rá… Ha zsidó igazolványa volt, akkor őt is a színházba
viszik, vagy egy másik börtönbe?
Ollie tárgyilagos hangon válaszol a kérdésemre.
– Vannak még kisebb gyűjtőpontok városszerte, de többnyire a
Schouwburgbe kerül mindenki. Azt a zsidó nőt, aki nem a megfelelő
helyen tartózkodik, nagy eséllyel a Schouwburgbe szállítják.
Egy nőt említett, nekem jelzett ezzel. Tudja jól, hogy nem azért jöt-
tem ma ide, mert kíváncsi vagyok, hogyan működnek általában a dol-
gok, hogy engem egy bizonyos személy érdekel. A véletlen úgy hozta,
hogy annak megvitatása, hogyan juttassuk el a jegyeket a színházba,
visszavezetett oda, amiért én ma este itt vagyok.
– Lehet, hogy Mirjam is ott van? – kérdezem.
Judith és Ollie egymásra néznek.
– Elméletileg – válaszolja Ollie óvatosan.
– És hogyan lehetne megtudni biztosan?
– Az nehéz ügy.
– Mennyire nehéz?
Ollie sóhajt egyet.
– Egy zsidó férfit jelöltek ki a Schouwburg irányítására, sok szem-
pontból mi is tőle függünk. Nem kereshetem meg egy személyes ké-
réssel. A forrásainkat tervszerűen kell felhasználnunk. Arra kell gon-
dolnunk, hogy mi szolgálja a lehető legtöbb ember javát és a mozga-
lom egészét.
– De egy üzenetet eljuttathatnék hozzá talán. Ez lehetséges, ugye?
 Ollie a szemét dörzsöli.
– Befejezhetnénk a napirenden lévő kérdéseket? Majd a végén be-
szélünk erről.
Na, igen! A napirend!
Ha kívülállóként figyelném a beszélgetést, most azt javasolnám
magamnak, hogy ne feszegessem tovább a kérdést, hogy senki sem
fog segíteni, ha gyerekesen viselkedem. De egyszerűen nem bírom
megállni. Ollie hozott ide, ráadásul hamis ürüggyel, és most, hogy
végre megtudtam valamit, ami hasznos lehet, ő azt mondja, nem szá-
míthatok segítségre, csak ha igazán nyomós okom van rá.
A többiek megint a jegyellátás akadozásáról meg az igazolványha-
misításról beszélnek. De ez nem segít, hogy megtaláljam Mirjamot.
Tizenöt éves. Honnan tudná, hogyan szerezhet hamis igazolványt
az ellenálláson keresztül? Honnan tudná, miképp oldjon meg bár-
mit? Valószínűleg egyedül van és fél, és most már negyvennyolc órá-
ja, hogy eltűnt. Megúszhatja egy tizenöt éves lány negyvennyolc órán
keresztül, hogy elfogják?
Mikor a hivatalos rész véget ér, eltökélten bámulom Judithet, és
abban a pillanatban, hogy nem szól senkihez, félrehívom.
– Judith!
– Igen?
– Beszélhetnék veled?
– Épp azt teszed – veti oda hűvösen. Igazából minden szava ezt su-
gallja: nem értem, Ollie miért engedte, hogy ide gyere!
– Először is bocsánatot akarok kérni, amiért belopóztam az iskolá-
ba, és megrémisztettelek.
– Nem rémisztettél meg – válaszolja fölényesen. – Ennél jóval több
kell, hogy megijedjek.
– Amiért megleptelek – mondom békülékenyen. – Sajnálom, hogy
csak úgy besétáltam az iskolába, és nem mondtam el neked, mit ke-
resek igazából.
– Bajba kerülhettem volna miattad.
– Kétségbe voltam esve.
– Mindannyian kétségbe vagyunk esve.
Ha Judith egy katona lenne, most jönne az, hogy a szememet lesüt-
ve, pironkodva elmondom neki, mennyire igaza van, és hogy sajná-
lom, amiért ilyen értetlen vagyok, de Judith nem katona, és valószí-
nűleg helyteleníti az ilyesfajta hízelkedést.
 – Bocsánatot kértem – mondom tehát –, és komolyan is gondol-
tam. És újra megteszem, ha ezt akarod. De azért jöttem ma este ide,
mert segítségre van szükségem egy lánnyal kapcsolatban, aki az isko-
látok tanulója volt.
Az orrát bámulom, így könnyebb, mint a szemébe nézni, ha el aka-
rom érni, hogy megszólaljon. És elég makacs vagyok, hogy álljam a
csendet.
– Mirjam Roodveldtnek hívják – szólal meg Judith. Végre megtört
a jég! – Néhány hónapja még a líceumban tanult.
– Szóval ismerted őt! Miért hazudtál a múltkor? Miért mondtad,
hogy nincsenek fényképeitek, hogy minden elpusztult egy tűzben.
Igaz ez egyáltalán?
– Nem hazudtam. A képek tényleg elégtek. Magam égettem el őket
– mondja, és kihívóan felszegi a fejét, hogy vajon van-e merszem
megkérdőjelezni a tettét. – Nem akartam egy újabb listát a németek
kézébe adni azokról, akik még életben vannak. Nem mintha ez bár-
mit számítana, hisz végül úgyis mindenkit megtalálnak.
Hirtelen összeáll a kép. A háború kezdetén a németek felgyújtottak
néhány középületet, és mi gyűlöltük őket ezért. Az utóbbi időkben is
hallottam tűzesetekről, több intézmény nyilvántartása pusztult így el.
Az jár a fejemben, vajon ezeket nem az ellenállás okozta-e, hogy így
mentse, ami menthető.
– Akkor mégiscsak ismerted őt! Vékony, sötét hajú lány volt, és
élénkkék télikabátban járt!
Judith az ajkába harap.
– Emlékszem rá, amikor megkapta azt a kabátot. Megbotlott, a régi
kabátja beleakadt egy rozsdás kerítésből kiálló szögbe, és kiszakadt.
A térde is csúnyán felhorzsolódott. Úgy tűnt, talán élete végig meg-
marad majd a nyoma. Néhány nap múlva összevarrták a sebet, és új
kabátban jött iskolába. Esett aznap reggel, és megkért, hogy előbb jö-
hessen be az épületbe, még nyitás előtt, nehogy megázzon az új ka-
bát.
– És még mire emlékszel vele kapcsolatban? – szinte alig bírom ki-
nyögni a szavakat. A tudatom mélyén egyáltalán nem reméltem, hogy
bárkit találok, aki ismerte Mirjamot. Az énem fura része még azt is
gondolta, hogy Mirjam egy szellem, amelyet Janssen néni talált ki.
De nem az, hanem egy létező személy!
– Miért törődsz vele ilyen nagyon? – néz rám Judith élesen. – A
barátod?
É
 – Nem. Én… fizetnek érte, hogy megtaláljam.
Gyakorlatilag ez az igazság, és könnyebbnek tűnik ezt mondani,
mint elmagyarázni mindent rólam, Basról és arról, hogy úgy érzem,
megtalálni Mirjamot olyan feladat, ami majd rendet hoz a világba.
Még mindig zavarban vagyok, hogy milyen kiszolgáltatottan álltam
Judith előtt, amikor összetalálkoztunk az iskolában.
– Csak miatta vagy itt? – Judith kétkedve néz rám. – Mert meg
akarsz találni egyetlen embert?
– Kérlek, nem jut eszedbe más vele kapcsolatban?
Judith felsóhajt.
– Nem igazán. Gyönyörű lány volt, sok csodálója akadt.
– Nem volt valaki, akivel különösen közel álltak egymáshoz? Nincs
valaki, akihez mehetett, vagy akinek elmondhatta, hol akar elrejtőz-
ni?
– Én csak egy iskolatitkár vagyok. A diákokkal akkor beszélek,
amikor elkésnek, és igazolásra van szükségük, meg hasonló esetek-
ben. Sajnálom.
– Semmi mást nem tudsz róla?
– Elhoztam neked néhány dolgot, bár kétlem, hogy a segítségedre
lesznek. – Lehajol, és a táskájából előhúz egy fehér borítékot, sem
címzés, sem postai bélyegző nincs rajta. – Ez csak néhány iskolai dol-
gozat, feladatlapok és papírok, amik Mirjam padjában voltak az isko-
lában. A diákjaink gyakran úgy tűnnek el egyik napról a másikra,
hogy még a könyveiket és a személyes holmijukat sem tudják maguk-
kal vinni. Ilyenkor arra gondolok, hátha visszajön valamelyikük, és
akkor… Szóval utánanéztem a gyűjteményemben, és ezeket találtam.
Mirjamé volt mind.
Átnyújtja a borítékot, gyorsan végignézem a tartalmát. Először há-
rom matematika-feladatlap jön, utána két biológiadolgozat. Sehol
egy fénykép vagy bármi, amit fel tudnék használni. Próbálom nem ki-
mutatni a csalódottságomat; kedves volt Judithtől, hogy elhozta ne-
kem ezeket, és nem akarok még gyerekesebbnek tűnni, mint amilyen
a gyűlés elején voltam.
– Ollie szerint jó kapcsolataid vannak – szólal meg Judith.
– Attól függ, mit tartasz jónak.
– Azt mondta, meg tudsz találni dolgokat. Szükségünk van megbíz-
ható boltosokra, kereskedőkre, és valakire, aki összehoz minket ve-
lük.
– De én nem emiatt jöttem ide – válaszolom.
É
 – Értem.
Közömbös arccal bámul rám. Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy
ne viszonozzam valamivel a hideg tekintetét. Helyette Mirjam iskolai
papírjait nézegetem. Már éppen azon vagyok, hogy jobban átolvas-
sam őket, amikor Ollie a vállamra teszi a kezét, és így megkönnyeb-
bülten felnézhetek.
– Mindjárt kezdődik a kijárási tilalom, hazakísérlek; Judith, Wil-
lem és Sanne néhány perc múlva követnek minket.
Judith feláll, és a sáljáért nyúl.
– Köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni – mondom neki udvari-
asságból.
Egy pillanatra megáll.
– Az unokahúgom valószínűleg jobban ismerte Mirjamot. Ő nem
jár a gyűlésekre, mert még csak egy gyerek, de néha ő is segít nekünk.
És az iskolánkba jár. El tudom intézni, hogy találkozzatok. Azt hi-
szem…
– Igen, kérlek! – mondom mohón. – Menjek oda az iskolába hol-
nap reggel? – Biztos vagyok benne, hogy tudok találni valami kiszál-
lítandó dolgot arra a környékre, hogy Kreuk úr elengedjen.
– Gyere délután a Schouwburghöz! Mindketten ott dolgozunk.
Kint találkozzunk! Legalább látni fogod, mivel foglalkozunk.
Nem akarom látni, hogy mivel foglalkoznak, és ezt Judith is tudja.
Pont ezért javasolta épp a Schouwburgöt. Felajánlhatta volna, hogy
csak úgy segít. És meg is tette, de meg kell fizetnem az árát.
– Kész vagy? – kérdezi Ollie.
A borítékot, amit Judithtől kaptam, a szoknyám övébe gyűröm,
hogy ne kelljen a kezemben tartanom kint az utcán.
– Járjatok éberen! – búcsúzik Ollie a többiektől.
– Járjatok szerencsével! – szól utánunk Willem.
 8.
– Ehhez nem volt jogod!
– Mihez nem volt jogom? – Ollie gyorsan körbenéz az utcán, be-
csukja maga mögött a kaput, majd magával húz, és elindul balra.
– Az ellenállás tagja vagy. – Nem fárasztom magam, hogy megkér-
dezzem, mert tudom, hogy az.
Ollie állhatatosan halad előre, de megfeszül egy pillanatra a hallot-
taktól. Barátságtalan, makacs hideg van kint, hónapok óta nem volt
ilyen zord az idő, látszik a leheletem, ahogy sietve haladunk a csator-
na mentén.
– Erről nem most kellene beszélnünk.
– Tagja vagy az ellenállásnak. Azt mondtad, egy vacsorára hívsz
egy klubba.
Ollie megáll.
– Régen az is volt. Könyvekről meg politikáról beszélgettünk. Wil-
lemmel és Judithtel együtt csatlakoztunk. Aztán amikor Judithnek
ott kellett hagynia az egyetemet a zsidó származása miatt, néhányan
úgy döntöttünk, nem lehetünk többé csupán egy klub, meg kell pró-
bálnunk helyrehozni, ami elromlott.
Ollie újra elindul, én meg utána. Annyira elégedett magával, a fél-
szavas magyarázataival, és milyen nagyvonalúan kezeli azt a tényt,
hogy belerángatott ebbe az egészbe!
– Nem hiszek neked, Ollie! – Minden, amit az elmúlt két napban
éreztem, az összes félelmem, a keserűségem De Vries asszony miatt,
az összes kétségem és bizonytalanságom, amit Mirjam megtalálásá-
val kapcsolatban éreztem, egyszerre tör fel belőlem, itt és most az ut-
cán, és Ollie-ra zúdul az egész.
– Hogy tehetted ezt? Miért nem mondtad el, hogy milyen helyre
hívsz?
– Azért, mert mi van, ha valaki megállít az utcán ma este? – vála-
szolja. – Azt akartam, hogy őszintén azt válaszolhasd, hogy a barátai-
dat látogatod meg. Nem tudhattam, milyen jól tudsz hazudni.
Nagyon is jól tudok hazudni, jobban, mint gondolja. Ollie sosem
látott katonákkal flörtölni, miközben a rosszullét és a hányinger ke-
rülgetett, vagy a szüleimet győzködni, hogy a munkám abból áll csu-
pán, hogy virágot rendelek, és gyászoló családokat vigasztalok. Ollie
sosem látta, hogyan győzök meg mindenkit magam körül, hogy Bas
É
halála után is ép, egész ember maradtam. Épp Ollie az, akiről nehe-
zen hihető, hogy képes hazudni.
– Még hogy te egy ellenálló lennél – mondom végül. – Aki ennyire
szabálykövető.
Aztán kirobban belőle is keserűen:
– Nem gondolod, hogy pont a szabálykövető emberek a legjobbak,
ha a nácik ellen kell szervezkedni? Nem vakmerő mentőakciókból
meg lövöldözésből áll minden. Sokszor csak fárasztó háttérmunka az
egész.
– Ollie, miért vittél oda? – Nyaggatom tovább, miután elindul. –
Én nem ezt kértem. Nem akarok belevonódni semmi ilyesmibe. Elin-
tézhetted volna, hogy egy kávézóban találkozzunk Judithtel. Egyálta-
lán, miért bízol meg bennem? Elmondhatnám a rendőrségnek, amit
láttam.
Hirtelen hátrafordul, hideg a tekintete.
– Ezt tervezed? El akarsz menni a rendőrségre? Szerinted rossz,
amit csinálunk?
– Te is tudod, hogy nem tartom rossznak – válaszolom.
Erkölcsileg nem. De ebben a mostani világban vagy igazad van,
vagy biztonságban vagy, és ahhoz a fajta veszélyhez képest, aminek
Ollie nap mint nap kiteszi magát, az én munkám semmiségnek tűnik.
Az ő tevékenységüknek nincs vége, nincs lehatárolva, mint a fekete-
piaci üzletelés vagy Mirjam felkutatása. Hatalmas és szerteágazó, az
ínség feneketlen bugyra, ami egészben nyelne el engem. A nácik be-
börtönözhetnek egy feketepiacozót, vagy munkatáborba küldhetnek
valakit, aki zsidókat bújtat. De mi lesz azzal az ellenállóval, akit jegy-
lopáson kapnak rajta, és éppen azon van, hogy felforgassa a náci re-
zsimet? Azokat helyben agyonlövik. Már aki elég szerencsés. A többi-
eket előbb megkínozzák. Mi minden fogja még megingatni az én óva-
tosan felépített világomat?
– Én nem akarok csatlakozni ehhez – szólalok meg. – Én egy árja
poszterlány vagyok, nem emlékszel? Nem az ellenállást segítem, ha-
nem a feketepiacon szerzek drágán sajtot.
– Nekünk a feketepiacos sajtra is szükségünk van! Élelemre a buj-
kálóknak, hamis személyikre. Meg csinos lányokra, akik elterelik a
katonák figyelmét. Hogy a nácik ne vegyék észre, hogy ezek a lányok
okosak és bátrak is, és ellenük dolgoznak.
– Judith már éreztette velem, hogy ti mind milyen önzetlenek va-
gyok, hogy bűntudatom legyen. Én nem vagyok ilyen.
 Ollie hirtelen megragadja a vállamat. Olyan váratlanul ér a mozdu-
lat, hogy elvesztem az egyensúlyomat.
– Hanneke, gondoltál már valaha arra, hogy talán jobb ember
vagy, mint hiszed?
Ázott gyapjúszagot árasztunk mindketten, és még a kabátomon ke-
resztül is érzem az ujjait. Le akarom rázni magamról a kezét, de erő-
sen tart.
– Gondoltál rá, hogy ezért vittelek oda?
– Miről beszélsz, Ollie?
– A miértről beszélek. Amiért odavittelek. Nagyon ragaszkodsz
hozzá, hogy ne ártsd bele magad semmibe, de közben jól tudod, hogy
mennyire rossz, ami az országban történik, és azt is tudod, hogy aki
olyan helyzetben van, mint te, az segíthet nekünk.
– De ez mind nem jelenti azt, hogy kész vagyok kockára tenni az
életemet. A szüleimről én gondoskodom, és éhen halnának, ha velem
valami történne. Már így is keresek egy eltűnt személyt. Én így feje-
zem ki az ellenállásomat: etetem a családomat, és meg fogom találni
Mirjamot, akinek a keresésével megbíztak. Az nem elég, ha egy em-
ber megment egyetlen másikat? Amit te kívánsz tőlem, az túl sok ne-
kem. Nem vagyok kész rá, és nem igazságos, hogy ilyesmire kérsz.
Mikor megszólal, a hangja, sőt a szeme is sokkal kedvesebb, egé-
szen kék és nyugodt.
– Úgy gondolom, igenis kész vagy kockára tenni az életed. Régóta
érzed, milyen rossz ez az egész. Tizennégy évesen már arról beszéltél,
hogy Adolf Hitler maga a gonosz. Emlékszel arra a vacsorára?
Csak nézek rá. Tudom, mire céloz. Négy évvel ezelőtt a Van de
Kamp családnál vacsoráztunk, mindenféléről beszélgettünk, és én
egyre csak mondtam a magamét Hitlerről. Az anyukájuk megpróbál-
ta elterelni a figyelmemet, először megkínált zöldborsóval, aztán gön-
gyölt hússal, végül azt mondta, hogy udvariatlan dolog politikáról be-
szélni a vacsoraasztalnál. Bas még csak oda sem figyelt. Ollie viszont
igen. Ha jól emlékszem, még bólogatott is az elhangzottakra. De ez
évekkel ezelőtt volt. Egy másik életben. Ollie semmit sem tud a mos-
tani énemről. Legalábbis egész biztosan nem eleget, hogy ilyen nagy,
lehengerlő beszédeket tartson nekem. Nem tud arról sem, hogy Bas
halálát én…
Ollie keze még a vállamon, megráz, aztán elenged, és beletúr a ha-
jába.
 – Vesztésre állunk, Hanneke – mondja halkan. – Egyre gyorsab-
ban tűnnek el az emberek, és nem tudni, hová küldik őket, milyen
pokol vár rájuk. Korábban még kicsit más volt a helyzet, bár sokkal
nem volt jobb. Az elhurcolt férfiak képeslapot küldtek, amin beszá-
moltak róla, hogy jól bánnak velük. Aztán a család értesítést kapott a
Gestapótól, hogy az elhurcoltak mind meghaltak valamilyen beteg-
ségben. Érted te ezt? Egészséges, fiatal férfiak: először képeslapot
küldenek, aztán hirtelen halott mind? Most már képeslapot sem küld
senki.
– Úgy gondolod, hogy minden zsidót megölnek? – kérdezem.
– Én csak azt mondom, hogy már nem tudjuk, mit gondoljunk, és
hogy mi lehet az igazság. Annyi biztos, hogy a vidéki tanyák padlásai
dugig vannak bujkálókkal. És az egész országban egyre fogy a hely,
ahová el lehetne helyezni őket. Segítségre van szükségünk, még több
segítőre, méghozzá sürgősen. Hozzád hasonló, jó pozícióban lévő
emberekre.
– Te egyáltalán nem ismersz engem, Ollie – suttogom. – Vannak
dolgaim, amikről ha tudnál…
– Csss! – vág a szavamba.
Tiltakoznék tovább, de a mutatóujját az ajkára teszi. Egész teste
megfeszül, a fejét forgatja, és a fülét hegyezi. Mindketten megmere-
vedünk, most már én is hallom: német kiáltások jönnek a távolból, és
egyre közelednek. A házfalakról tompán verődik vissza az ordítozás.
Ezek a hangok manapság egyetlen dolgot jelentenek.
Ollie is most döbben rá ugyanerre.
– Razzia van – suttogja.
A hangok egyre közelebb érnek. A tekintetünk találkozik, az előbbi
vita már mit sem számít. Őrülten húzza fel a kabátja ujját. Nem ér-
tem, miért teszi, aztán az órájára mutat. Túl sok időt töltöttünk az ut-
cán vitatkozva, mindjárt kezdődik a kijárási tilalom. Mindketten gya-
log vagyunk, így még fél óra hazajutni hozzánk.
Nem találhatnak itt, egy razzia kellős közepén semmiképp. Veszé-
lyes dolog szembetalálkozni a karhatalommal egy ilyen akció alatt.
– Erre! Gyerünk gyorsan! – csattannak a parancsok. A szavak és a
futkosó lábak dobogása visszapattan a kockakőről. – Indulás! – A
hangok már a sarkon túlról jönnek. Egy pillanat, és a katonák befor-
dulnak a foglyokkal a mi utcánkba.
– El kellene… – szólal meg Ollie.

Ö
 – Gyere utánam! – Ösztönösen megragadom a karját, és már hú-
zom is magam után az egyik mellékutcába.
Végigrohanunk a kis utcán, gyorsan befordulunk egy még kisebbe,
aztán egy következőbe. Most kivételesen nagyon hálás vagyok, hogy
Amszterdamnak ilyen szövevényes úthálózata van.
Ollie mellettem jön, a járása ütemes és nyugodt, de a teste feszült.
Mutogatva értetjük meg magunkat egymással, oda sem figyelve a ki-
áltozásra, ami továbbra is jól hallható pár háztömbbel odébb. Izzad a
tenyerünk. Nem akarom látni azokat az embereket, akiket a katonák
magukkal visznek. Gyávaság, tudom, de nem akarok arra gondolni,
hogy engem csak azért nem visznek el, mert szőke a hajam és megfe-
lelő a családnevem.
Az utca, ahol most járunk, már inkább sikátor; kitárt karral szinte
meg tudnám érinteni kétoldalt a házak falát. Itt biztonságosabb, ke-
vésbé valószínű, hogy bárki meglát, de veszélyesebb is, mint egy szé-
les utcán, mert ha mégis meglátnak, nincs hová szaladni. Olyan erő-
sen szorítom Ollie kezét, hogy holnapra talán belilul mindkettőnké.
A környék kezd ismerősnek tűnni. Elmegyünk egy könyvesbolt
mellett, ami már bezárt éjszakára, ismerem a tulajdonosát, néha
megkér, hogy hozzak neki kávét; aztán egy látszerészüzlet következik,
mellette egy cipész dolgozik, aki szívesen cseréli a cipőket sörre. Tu-
dom, hová tart ez az utca. A tánciskola közelében fogunk kilyukadni,
ahová Elsbethtel kellett járnunk azokra a borzalmas táncórákra.
Onnan már csak egy rövid séta hazáig. Ha úgy adódik, Ollie-val be-
kopoghatunk valamelyik szomszédhoz, úgy csinálhatunk, mintha egy
tojásért jöttünk volna át, valaki bizonyára beengedne. Már majdnem
biztonságban vagyunk. A távolból még mindig hallani a razzia miatti
kiáltásokat. Gyorsítok a lépteimen, hátha azzal távolabb kerülök a fé-
lelmeimtől, de hirtelen Ollie még jobban megszorítja a kezem.
Két alak várakozik az utca végén a hosszú árnyékból ítélve, puska
van náluk.
Tovább kell sétálnunk. Nincs más választásunk. Ilyenkor sosincs.
Mivel zöld egyenruhát viselnek, el kell sétálnunk mellettünk, mert ha
most megfordulunk az ellenkező irányba, gyanússá válunk. Bárcsak
Ollie ne lenne velem! A nácik nem szeretik, ha rájuk kacsintasz egy
fiúval az oldaladon. Talán arra emlékezteti őket, hogy ugyanez tör-
ténhet náluk otthon is.
Lefelé néz a fegyverük. Túl gyorsan beszélnek egymással németül,
hogy érthessem őket. Az egyik vállon veregeti a másikat, és hangosan
felnevet. Egyáltalán nem úgy néznek ki, mint akik egy razziáról jön-
nek. Mintha csak a szokásos esti őrjáraton lennének, mi pedig balsze-
rencsénkre ugyanazt az utcát választottuk.
Odasimulok Ollie-hoz, hogy legyen elég helyük elmenni mellet-
tünk.
– Jó estét! – köszön rájuk hangosan Ollie németül, amikor nyu-
godtan eloldalazunk mellettük. Mosolyogva bólintok én is.
Egy hajszál választ el tőlük, elmegyünk mellettük, és végre felenged
a testemben a feszültség. Néhány másodperc, és elérjük a szűk kis
utca végét. Ollie ugyanazt teszi, amit én is: lassan, kimérten lépked,
hogy úgy látszódjon, mintha sehová sem sietnénk.
– Állj!
Nincs választásunk, meg kell állnunk, és megfordulnunk. Pár mé-
terrel mögöttünk az egyik zöld egyenruhás rendőr is megfordult, és
elindult visszafelé. Egy gyors pillantással felmérem az utca végét, de
Ollie határozottan megszorítja a karomat. Nehogy futni kezdj, ezt
üzeni a tekintete, fegyver van náluk!
– Álljatok meg! – kiált megint az egyikük, miközben odalép hoz-
zánk. – Várj csak, téged ismerlek valahonnan! – Odahajol hozzám, az
arca pár centire van az enyémtől.
Vajon tényleg ismerjük egymást? Nehéz lenne megmondani, túl
sötét van. És ha igen, vajon honnan? Talán flörtöltem vele egyszer,
vagy Kreuk úr küldött hozzá áruval, és nevettem a rossz viccein, míg
véget nem ért a csere. Vagy mostanában látott valahol, talán bemenni
a Zsidó Gimnázium kapuján?
Függöny libben egy közeli ház ablakában. Az összes lakó, végig az
utcában, a nappalijában kuporog, és csendben figyel minket.
– Igen, ismerlek – vakkantja a katona.
– Nem hinném – válaszolom dorombolva, szándékosan barátságos
hangon. – Biztos vagyok benne, hogy emlékeznék magára.
– Dehogynem – válaszolja. – Ti vagytok az a sétálgató párocska!
– Pontosan – Ollie mellettem áll, most ő válaszol. Németül szólal
meg jó harsányan, ezt a hangját nem ismertem eddig. A kiejtése töké-
letes, de a szavakat kissé motyogva ejti, mintha épp egy esti iszoga-
tásból tartana hazafelé. – A Rembrandt-szobor!
– Igen, Rembrandt! – válaszolja a német, és most már felismerem,
tegnap este találkoztunk vele a téren.
Ollie hanyagul átkarolja a vállamat.

É
 – És hogy van a mi a művészetkedvelő barátunk? A menyasszo-
nyommal mi is nagy rajongói vagyunk Rembrandtnak, ugye, szívem?
– A szemembe néz jó erősen, és bár a szívem majd kiugrik a helyéből,
megfogom Ollie kezét, és kedvesen megszorítom.
– Ő a kedvencünk – préselem ki magamból a szavakat.
– Ha egy nap Németországban jártok, majd a saját szemetekkel
láthatjátok, hogy nekünk is csodálatos műremekeink vannak.
– Mindenképp elmegyünk – fogadkozom, egy reményeim szerint
barátságos mosoly kíséretében. – Majd amikor az egésznek vége lesz.
A katona bizalmatlanul hunyorog.
– Minek lesz vége? – kérdezi.
Miután vége lesz a háborúnak, így értettem. Mikor végre mind-
annyian visszatérünk a normális életünkhöz. Nem gondolom, hogy
túl erős lenne, amit mondtam, de egyértelműen látszik, hogy a kato-
nának nincs ínyére.
– Miután… – kezdek bele megint, hogy valami megfelelő magyará-
zattal szolgáljak.
– Az esküvőnk után – szólal meg harsányan Ollie. – Az egész eskü-
vői őrület után.
Hála neked, Ollie. Laurence Olivier! Nem szoktam hozzá, hogy
mások is olyan jól improvizálnak, ha a nácikkal kell beszélgetni.
– Milyen jó látni egy szerelmes ifjú párt – csipkedi meg hideg ujjai-
val az arcomat a katona. – Eszembe juttatja a feleségemet, amikor
még fiatalok voltunk.
– A feleségére! – emel a magasba Ollie egy képzeletbeli poharat.
– Az én asszonykámra!
Ollie jelentőségteljesen, buján felém kacsint.
– Ideje hazaindulnunk, drágám!
– Éljen a menyasszony! – kiáltja a zöld egyenruhás.
– Az én leendő feleségemre! – válaszol neki Ollie.
– Csókot! – mondja a katona, mire Ollie megcsókol.
Ott az utca kellős közepén, egy zöld egyenruhás német katona és a
függönyök mögül rettegve leskelődő emberek kedvéért, Ollie két ke-
zébe fogja az arcomat, és megcsókol. Puha és telt az ajka, a szempillái
az arcomat cirógatják, és csak mi ketten tudjuk, hogy az ajkaink a fé-
lelemtől reszketnek.
 Hogy mi változott meg körülöttem az elmúlt két napban?
Minden és semmi.
Továbbra is hazudok a szüleimnek, és ők továbbra is ag-
gódnak értem. Egy ócska biciklin járok, aminek rakoncátlan-
kodnak a kerekei. Érzelmi tompultságban élek, de a gyom-
rom mélyén félelem háborog.
De a dolgok, amikről hazudok, sokkal nagyobbak, amiket
pedig teszek, jóval veszélyesebbek. Véletlenségből tagja let-
tem az ellenállásnak, és ha elkapnak, nem körmöst kapok a
feketepiacon szerzett sör miatt, hanem az életemmel fizethe-
tek a németeknek.
És még valami történt: megcsókoltam a halott fiúm báty-
ját.

Akkor láttam utoljára Bast, amikor elmentem arra a szo-

morú és buta búcsúpartira, amit a szülei rendeztek neki.
Az anyukája szinte végigsírta az egészet, az apukája össze-
szorított szájjal, csöndben álldogált a szoba egyik sarkában,
és a nagy jövés-menésben mindenki beleütközött, aztán meg
bocsánatot kért tőle. Basnak egy kis medált adtam a fényké-
pemmel, ő pedig cserébe egy hajtincsét.
Az étkezőben csókolóztunk.
Mikor indultam haza, utánam futott, és azt mondta, hogy
van még valami a számomra. Egy levél, arra az esetre, ha ő
meghal. Akkor kellett volna kinyitnom, ha a családja értesí-
tést kap a haditengerészettől, és a levélben arról írt volna,
hogy mennyire szeretett mindannyiunkat, és mennyire hiá-
nyoztunk neki, és hogy milyen boldoggá tettük őt.
Legalábbis úgy képzelem, hogy ilyesmiket szokás írni. De
honnan tudhatnám? Hiszen sosem nyitottam ki azt a levelet.
Mikor ott, az utcán a kezembe nyomta, azt válaszoltam, hogy
az ilyesmi csak balszerencsét hoz. Megmondtam neki, hogy
bizonyítékképpen, hogy mennyire felesleges egy ilyen levél,
amint hazaérek, szét fogom tépni.

É
 És így is tettem. Apró fecnikre szaggattam, és kidobtam a
szemeteskukába.
Így tehát soha nem fogom megtudni, mik voltak Bas utol-
só, legeslegutolsó szavai a számomra. Néha arra gondolok,
azt mondta el a levélben, hogy mennyire nagyon szeret.
Néha azt álmodom, hogy kinyitom a borítékot, és ez áll ben-
ne: „Sosem fogom megbocsátani, amit velem tettél.”
 9.
CSÜTÖRTÖK
– Jó látni, hogy megint társaságba jársz, Hanneke! – mondja papa.
Anya nincs itthon, ritkán mozdul ki a kinti világba, de ma reggel el-
utazott, hogy meglátogassa a vidéki nővérét. A kijárási tilalom miatt
valószínűleg ott tölti az éjszakát, így csak ketten vagyunk itthon a pa-
pával. Délben hazajöttem a munkából, hogy ebédet készítsek neki.
Most a foteljában olvas, én pedig az asztalnál ülök Mirjam iskolai fel-
adatlapjaival, várom, hogy múljon az idő a következő délutáni kiszál-
lításomig, azután pedig találkozom Judithtel és az unokatestvérével a
színháznál. Kreuk úrnak temetése lesz később, és remélem, nem tű-
nik majd fel neki, hogy nem megyek vissza az irodába.
– Milyen társaságba? – kérdezek vissza szórakozottan.
– A barátaiddal, mint tegnap este. Már nem is emlékszem, mikor
voltál bárhol utoljára.
Papának igaza van, évek óta nem járok el sehová. Valaha nagy tár-
saságunk volt. Bas volt az egyik főkolompos, Elsbeth a másik, szem-
telen és szertelen mindkettő. Én is a belső kör része voltam, de
messze nem olyan merész és sziporkázó, mint ők. Vidáman sütkérez-
tem a csillogásban. A többi barátunk mint kis holdak keringtek körü-
löttünk, de főleg Bas és Elsbeth körül, akiket a legjobban szerettem.
Múlt éjszaka másra sem tudtam gondolni, csak hogy milyen furcsa,
ahogy belevonódtam az ellenállás gyűlésébe. Az nem fordult meg a
fejemben, hogy milyen furcsa érzés, hogy újra társaságba járok.
– Ollie nem igazán a barátom, papa – válaszolom. – Ő csak… – Az-
tán, kissé késve rájövök, bárhogy is minősítem őt, a megjegyzésem
csak gyanút fog ébreszteni.
– Azt hiszem, azért barátok vagyunk. Jó, hogy van kivel beszélget-
ni.
– Fiatal vagy. Jó lenne, ha volna valaki, akivel nem csak beszélget-
hetnél – kacsint rám, mire felé dobok egy párnát. – Micsoda dolog
egy rokkant embert bántani!
Erre odadobok még egyet.
– Mit szólna a mama, ha hallaná, hogy arra biztatsz, járjak későn
haza egy fiú miatt?
– Sosem aggódott, amikor későn jöttél haza Bas-szal. Bár vele kap-
csolatban mindig úgy gondoltuk, hogy ti ketten idővel…
 Papa hirtelen ráeszmél, hogy mit akart mondani, és nem fejezi be a
mondatot. Válaszolnom kellene valamit, hogy megtörjem a csendet,
de hiába keresem a szavakat. Helyette az ölemben lévő papírokat bá-
mulom.
– Mit olvasol? – kérdezi papa.
– Régi leveleket meg iskolai dolgozatokat – válaszolom, ami igaz
is, épp csak azt nem említem, hogy nem a sajátjaim. – Bekapcsoljuk
a rádiót?
Papa lelkesen bólogat; tudtam, hogy ez eltereli a figyelmét, és nem
kérdezősködik tovább. Nagy értéke van az információnak, és ha kom-
munikálhatunk a külvilággal. A nácik a magán-telefonvonalak nagy
részét kikapcsolták. Nekünk sincs már telefonunk, de a gazdagabb
környékeken, ahol most szimpatizánsok élnek, néhányan megtart-
hatták a sajátjukat. Az a pletyka járja, hogy a németek hamarosan fel-
szólítanak mindenkit, hogy szolgáltassa be a rádiókat is. Papával már
előkerestük a pincéből a régi rádiónkat, hogy majd azt adjuk le a szép
új helyett.
Úgy áll a helyzet, hogy csak a hivatalos propagandát szabadna hall-
gatnunk. Tilos befogni a BBC adásait, de most, hogy a holland újsá-
gok mind a németek kezébe kerültek, a földalatti hírlapokkal együtt a
külföldi híradások a kizárólagos forrásai a valós híreknek. Az emig-
ráns holland kormány is sugároz adást ezen a csatornán; Radio
Orange-nak hívjuk. Mama teljesen megtiltotta a BBC-t, borzasztóan
fél, hogy lebukunk, de papával szoktuk néha hallgatni. Olyankor be-
csukjuk az összes ablakot, és törülközőt tömködünk az ajtórésekbe,
ami felfogja a hangot. Apa odafigyel a tudósítók minden szavára, az
én angoltudásom azonban nem olyan jó, mint az övé, ezért csak bele-
belehallgatok, és ő később elmondja, amit nem értettem meg.
A rádión befogott adás monoton zümmögése közben megint Mir-
jam iskolai feladatlapjait nézegetem. Késő nyári, ősz eleji dátumozá-
sú mindegyik, pár héttel korábbiak csak, mint mikortól bujkálnia kel-
lett. Mindegyik dolgozatra nagyon jó jegyet kapott, és külön vezette
azt is, hogy az osztálytársaihoz képest milyenek a jegyei, jó tanuló
volt. Sokkal jobb, mint én valaha. A dolgozatok mellett néhány képes
magazinból kivágott kép van divatos ruhákról és impozáns házakról.
Aztán a rádió halk duruzsolását elnyomja a ritmikus hortyogás.
Papa elaludt a fotelban, és horkol. Ahogy a lapokat nézegetem, kicsú-
szik közülük valami, egy csillag alakban, ügyesen összehajtogatott ki-
sebb papír. Ismerős a hajtogatás, régen, matekórákon ahelyett, hogy
odafigyeltem volna, két napot töltöttem azzal, hogy megtanuljam.
Nagyon népszerű volt az iskolában, a lányok így küldtek üzeneteket
egymásnak; Elsbeth volt az első, aki megtanulta, ő mutatta meg a
többieknek.
Eltelik egy perc, mire eszembe jut, hogyan kell kihajtogatni, de
amint megtalálom, melyik sarkán kell kezdeni, a többi már megy ma-
gától. Az üzenetet apró betűkkel írták, nem az iskolában kötelező
szép, dőlt betűs írással. Hasonlít azokhoz az üzenetekhez, amiket Els-
bethtel titokban írogattunk egymásnak órán, a tankönyvünk mögé
bújva, hogy aztán a folyosón lopva csúsztassuk egymás kezébe.
Kedves Elizabeth!
Matekóra van, a tanár úr cipőjének már majdnem levált
a talpa, és minden lépésnél iszonyatosan nyikorog. Igen il-
letlen hangokat hallat, és mindenki rajta nevet. Bárcsak te
is a mi osztályunkba járnál! Azt hiszem, T. ma rám nézett,
igazán, rendesen, nem csak úgy, mint amikor véletlenül rá-
lép a lábamra, vagy odaadja a ceruzámat, amit direkt az ő
padja mellett ejtek el, vagy odavet egy bocsánatot, amikor
a folyosón direkt nekimegyek. (Meséltem már, hogy ezeket
a dolgokat mind kipróbáltam? Mondtam már, hogy annyi-
ra szánalmasan oda vagyok érte, hogy ilyesmikhez folya-
modom? Sőt, kilesem, hol van dolga, és az ajtóban ácsorog-
va megvárom, amíg arra kell jönnie. Igen, szívecském, ez
mind így igaz. Kész vagyok vállalni a veszélyt, csak hogy
szóljon hozzám. Képtelen vagyok elhinni, hogy gyerekko-
runkban átjárt hozzánk uzsonnázni iskola után, most pedig
két szót sem válthatok vele.) De ma másképp történt! Iro-
dalomórán felálltam, hogy elmondjam a beszámolómat, és
beleszőttem egy kis viccet, T. pedig nevetett rajta. Őszintén
nevetett, utána meg odajött, és azt mondta, hogy nagyon jó
poén volt. Jó poén! Tehát mégsem vagyok olyan szánal-
mas, mint amitől tartottam. (Vagy tévedek?)

Nagyon hiányzol, drága kiskacsám, írj minél előbb,

mindjárt, most rögtön!

Szeretettel, imádattal:
Margaret
 Elolvasom még egyszer a levelet, aztán még egyszer, a barátság is-
merős fordulatai köszönnek vissza a papírról.
Én is elmeséltem egy ilyen üzenetben Elsbethnek, amikor először
nevettettem meg Bast. Mennyi üzenetet írtam valaha én is, titkokról,
fontos eseményekről, és ugyanígy összehajtogattam őket egy szép
csillagnak. És milyen sokat kaptam. Elsbeth egyszer egy dobozt adott
nekem, tele volt az üzeneteinkkel, a hajtogatott csillagjainkkal. Egy
színes csomagolópapírba bujtatott, lakkal átfestett, régi szivarosdo-
boz volt: ajándék Elsbethtől, csak úgy. Megkérdeztem tőle, hogy ő
maga készítette-e, mire csak nevetett. „Isten ments, nem fogok ilyes-
mivel bajlódni! Csak gondoltam, tetszene neked, te kis bolond. Hogy
legyen mibe tenni az üzeneteinket!” Ilyen volt Elsbeth. Nagylelkű és
vidám, úgy adott ajándékot, hogy sosem érezted magad lekötelezve,
amiért kapsz tőle valamit, mert csak úgy mellékesen adta. „Azt kelle-
ne mondanod Basnak, hogy egy másik fiútól kaptad – mondta. –
Hogy féltékennyé tedd!”
Vajon megvan még itthon az a doboz? És ráismernék magamra az
üzenetekből?
A saját bánatomat így tudnám leírni: olyan, mintha egy nagy és
rendetlen házban elmenne az áram. A Bas-szal kapcsolatos fájdal-
mam a sötétség. Az első dolog, amit rögtön észreveszel a házban, a
fény hiánya, a sötétség, ami minden mást elleplez. De ha felkapcsol-
hatnád a villanyt, látnád, hogy a többi dolog sincs rendben. Mosatlan
edények sorakoznak a konyhában, a mosogatóban megült a penész, a
szőnyeg ferdén áll.
Elsbeth az én összegyűrődött szőnyegem. A rendetlen szobám. De
az Elsbeth iránt érzett bánatot csak akkor engedhetném meg magam-
nak, ha az érzéseimet nem borítaná be teljesen az a nagy sötétség.
Mert Elsbeth nem halt meg. Húsz percre lakik tőlem egy német ka-
tonával. Azt mondja, szereti a férfit, és talán tényleg így van. Egyszer
találkoztam vele, Rolfnak hívják. Magas volt, jóképű, és barátságosan
mosolygott. Amit mondott, az is helyénvaló volt. Hogy tudja, minden
férfi bolondul Elsbethért, és mennyire szerencsés, hogy az övé lett,
meg hogy a Gestapónál dolgozik valami magas rangú tisztnek, és ha
bármire szükségem lenne, csak szóljak neki, mert Elsbeth barátja az
ő barátja is. Kezet fogtam vele, és legszívesebben elhánytam volna
magam.
Így most, ahogy ezeket az iskolai csecsebecséket nézegetem, olyan,
mintha egyetlen pillanatra valaki felkattintotta volna a villanyt, és
körülnézhetnék a rendetlen szobámban. Bas nem vonja el a figyelme-
met. Elsbethet látom megint.
A titkos üzenet annyira optimista; pont ilyeneket irkáltunk mi is
egymásnak még jóval a háború kitörése előtt, amikor próbáltuk kita-
lálni, ki szerelmes belénk, és ki nem, ki vesz észre, és ki az, aki még
csak észre sem vesz.
Kik vagytok ti: Elizabeth és Margaret? Vagy talán egy osztálytárs
titkos üzenete keveredett valahogy Mirjam papírjai közé? A levél
alapján a két lány jó barátnő volt, de más-más tanulószobába voltak
beosztva, talán nem is egy évfolyamba jártak, ahogy mi sem Elsbeth-
tel. Ezt meg kell jegyeznem, hogy megkérdezzem a dologról Janssen
nénit és Judith unokatestvérét.
Mit tudtam meg még Mirjamról, mióta először próbáltam a képze-
letemben képet alkotni róla, azóta, hogy Janssen néninél jártam két
napja? Népszerű volt a fiúk körében. Jól tanult, kicsit nagy elvárásai
voltak önmagával szemben, versengett az osztálytársaival, hiszen
még feljegyzést is készített a jegyeikről. És talán egy kicsit elkényez-
tetett. Végül is a szüleitől rögtön kapott egy szép új kék kabátot, ami-
kor elszakította a régit. Manapság a szülők inkább megjavíttatnák,
ami elszakadt, akkor is, ha tudnának venni egy újat. És vajon… élet-
ben van-e még? Vagy meghalt?
Kiment egy házból, ahonnan lehetetlenség kimenni, ahol a hátsó
ajtót zárva tartják, és a bejárati ajtót figyelte valaki.
Mirjam! Hová tűntél?
 10.
Judith és az unokatestvére igazán szerencsések, hogy a nagybáty-
juk állást szerzett nekik a Schouwburgben. Zsidók manapság már
szinte sehol nem dolgozhatnak, és valószínűleg a színházi munkáért
is hasonló juttatás jár, mint a zsidó kórházban dolgozóknak. Úgy hal-
lottam, nekik belepecsételik az igazolványukba, hogy a kijárási tila-
lom után is az utcán tartózkodhatnak, és nem gyűjthetik be őket.
Mostanra odáig jutottunk, hogy szerencsésnek nevezzük azt, akit
nem kezelnek közönséges bűnözőként a saját városában.
A színház egy nagy épületben van, a homlokzatát magas fehér osz-
lopok díszítik. Mikor utoljára itt jártam Bas családjával, színes sza-
laghirdetés lógott a bejárat felett, a karácsonyi díszelőadást hirdette.
Már a bicikliről látom, hogy a homlokzat csupaszon áll, és két őr vi-
gyázza a bejáratot. Megállítanak a kapuban, és az irataimat követelik.
Ha elárulnám, hogy Judithtel van találkozóm, azzal esetleg bajba ke-
verném, ezért inkább azt mondom, hogy gyógyszert hoztam az egyik
szomszédunknak, akit a múlt éjszakai razzia során hoztak ide. Ma-
gasba emelem a táskámat, mintha valami fontos dolog lenne benne.
– Egy perc, és itt vagyok – fogadkozom. – Bár az anyukám azt
mondta, úgysem fognak beengedni – teszem még hozzá, ami hirte-
lenjében eszembe jut –, mert maguk nem dönthetnek ilyesmiről, és
engedélyt kell majd kérniük a felettesüktől.
Összenéznek, az egyikük el akar küldeni – látom az arckifejezésén
meg a testtartásán –, ezért még közelebb hajolok, és halkan, mintha
bizalmas információt közölnék, ezt mondom:
– Undorító fekély van rajta, a saját szememmel láttam.
Csak remélni tudom, hogy ez a két őr is viszolyog minden beteg-
ségtől, mint a tisztaságmániás nácik általában. Kezemet a hasamra
szorítom, mintha már a betegség gondolatától is rosszul lennék, mire
végül az egyikük utat enged.
– Aztán szedd a lábad! – kiált utánam.
Igyekszem nagyon céltudatosan nézni, de közben dagadok a büsz-
keségtől, hogy milyen ügyesen kibeszéltem magam a helyzetből. Ezt a
taktikát még sosem vetettem be; jó lesz megjegyezni!
Először a szag vág mellbe. Izzadság, vizelet, ürülék és még valami
azonosíthatatlan bűz. Úgy vesz körbe, mint egy fal, fölém magasodik,
lehetetlenség kikerülni vagy átmászni rajta.
 De hát mi történt ebben a színházban?! Az üléseket kitépték a he-
lyükről, és nagy halomban állnak kétoldalt. Hiányzik a függöny, csak
a mozgató zsinórok lógnak és lengedeznek kísértetiesen a színpad fe-
lett. Sötét van, egyedül a fal mentén égnek a vészkijáratot jelző lám-
pák mint sok vörös szempár. És mennyi ember van itt! Idős asszo-
nyok fekszenek a falak mentén vékony szalmával bélelt matracokon.
Este is biztosan azon kell aludniuk, mert semmi mást nem látok,
amit ágynak használhatnának. Fiatal nők kuporognak a bőröndjük
mellett. És elviselhetetlen a meleg.
Kint, az ajtó túloldalán, néhány méterre tőlem az őrök nyugodtan
beszélgetnek egymással a tiszta, hideg levegőn, én meg idebent állok
a valamikori előtérben, összeszorul a gyomrom, és a hányinger kerül-
get. Ide hozták a szomszédjainkat, egy ilyen helyre? Bierman urat
meg a többieket, akik eltűntek?
– Legyen szíves!
Megfordulok, egy idős férfi szólongat halkan.
– Legyen szíves! – mondja megint. – Mi itt nem beszélhetünk az
őrökkel, de láttam magát az előbb bejönni, és… Nem tudja, lehetsé-
ges volna, hogy engem is Westerborkbe vigyenek? A feleségemet és a
gyerekeimet tegnap oda vitték, nekem viszont azt mondták, hogy va-
lószínűleg Vughtbe küldenek, de bármit megteszek… Bármit oda-
adok, hogy Westerborkbe kerülhessek én is.
Mielőtt válaszolhatnék, valaki megragadja a kabátom ujját. Egy kö-
zépkorú nő az, megláthatta, amint szóba elegyedem a férfival.
– Ki tudna vinni egy levelet? – kérdezi. – El kell juttatnom egy üze-
netet a nővéremnek. Minket ide hoztak az édesanyánkkal, tegnap
halt meg a betegeknek fenntartott szobában, és értesíteni akarom a
testvéremet. Csak egy kis levél, el tudná vinni? Kérem!
– Nem tehetem – válaszolom, de érzem, hogy egyre gyűlnek körém
az emberek a segítségemet remélve. Kaotikus és sokkoló az egész, sö-
tét van, körbevesz az a sok elgyötört arc. – Nem tehetem – suttogom
megint, amikor jó erősen megragad egy kéz, és magával húz.
– Te meg mit csinálsz itt? – sziszegi egy hang.
Valaki belecsimpaszkodott a kabátomba, és hiába próbálom lerázni
magamról, nem enged.
– Engedj e…! – sikítom, de egy tenyér a számra tapad. – Segí… –
sikítok újra, amikor félrecsúszik az arcomon.
– Fogd be, Hanneke! Én vagyok.
 Judith az. Csak Judith. Az agyam már felismerte a hangját, de a
testem még erőlködik, kalimpálok a karommal, és eltart pár másod-
percig, mire megnyugszom. Szinte vonszol kifelé, át a bejáraton. Fel-
villantja az igazolványát az őröknek, és csak a színház előtt enged el.
Karba tett kézzel várakozik, míg émelyegve összegörnyedek, és azon
vagyok, hogy a friss levegőn kiszellőzzön a tüdőmből a borzasztó bűz,
és elfelejtsem a bent látottakat.
– Tessék! – nyújt felém egy fehér zsebkendőt. – Nehogy ide hányj
az utcára!
A két őr megjelenik Judith mögött, kíváncsian nézik, mit történhe-
tett a lánnyal, akit beengedtek. A durva zsebkendővel gyorsan meg-
törlöm a számat, nagy nehezen összeszedem magam, és felegyenese-
dem.
– Elnézést! – suttogom.
– Mi a gond? – kérdezi Judith.
– Nem erre számítottam – válaszolom.
– Miért, mire számítottál? Hotelre vagy teaházra? Tucatjával hoz-
zák ide az embereket, napokig itt tartják őket, és szinte egyetlen mű-
ködő vécé sincsen. Azt vártad, hogy egy színész a színpadon terem, és
előad egy műsorszámot?
Inkább nem válaszolok. Bármit mondok, csak magamat árulom el,
a naivságomat. Mert naiv voltam. Tudtam jól, hogy a színházban
gyűjtik össze a zsidókat, de a szavak önmagukban nem jelentettek
semmit. Most pedig csak a tengernyi reménykedő arc képe lebeg a
szemem előtt ebben a valaha volt gyönyörű színházban.
Az összes pletykát elhiszem Ollie-nak. És azt is, hogy mi minden
történhet az innen továbbhurcolt emberekkel, akik sosem térnek
vissza. Már elhiszem, hogy a munkatáborokból képeslapot küldő ra-
bok a haláluk órájáig hisznek benne, hogy jól alakulnak majd a dol-
gok. Látom magam előtt Mirjam Roodveldtet a kislányos kézírásával,
amint egy ilyen képeslapot körmöltetnek vele.
– Hanneke, jól vagy? – kérdezi Judith már jóval kedvesebben.
– Épp csak bementem, hogy megkeresselek téged meg az unoka-
testvéredet. – Szaggatottan jönnek belőlem a szavak, még mindig az
undor kerülget. – Azt mondtad, itt leszel.
– Azt mondtam, hogy a színház előtt várj rám – válaszolja, aztán az
utca túloldalán álló díszes homlokzatú kőépület felé int. – A bölcsőde
itt van szemben, el tudsz jönni odáig?
 Kába fejjel megyek utána. Igyekszem mindent törölni a tudatom-
ból; csak így leszek képes az előttem álló feladatra koncentrálni. Az
agyam egyre csak szippantja magába az újabb és újabb információ-
kat, mintha minden egyes új dolog segíthetne elfelejteni a színházban
látottakat.
A másik épület előtt nem állnak őrök. Kívülről hétköznapi bölcső-
dének tűnik, és bent is más a hangulat. Belépek az előtérbe. Egy fehér
fityulás lány sétál fel-alá egy síró csecsemővel a karján, akit épp csití-
tani próbál. Furcsán pillant rám, talán nem szoktak beengedni idege-
neket, ráadásul holtsápadt is vagyok. De amint meglátja mögöttem
Judithet, barátságosan elmosolyodik.
– Ma is dolgozol? – kérdezi Judithtől. – Úgy tudtam, nem vagy be-
osztva.
– Minához jöttem látogatóba a barátnőmmel.
Judith egy nagyobb helyiségbe vezet, ami olyan, mint egy kórterem
a csecsemőosztályon, tele van bölcsőkkel, a bölcsőkben alvó vagy
fészkelődő kisbabákkal. Egy lány hajol az egyik fölé, de rögtön meg-
fordul, mikor Judith a nevén szólítja. Judith nyúlánk termetéhez ké-
pest Mina alacsony és telt, de mosolyuk és a szemük csillogása egy-
forma.
– Kuzin! – üdvözli Judithet, és puszit nyom az arcára. – Épp azon
gondolkodtam, merre lehetsz. Sikerült…?
– Igen, megvan az engedély. Csak a nevet és a címet akarják tudni,
ha később úgy alakul.
– Mindig megadjuk az adatokat. De meg kell érteniük, hogy előfor-
dulhatnak változások, és nem tudjuk megígérni, hogy mindent szá-
mon tartunk.
Judith bólint, nyilván ismeri a titkos kódot. Úgy sejtem, hamis élel-
miszerjegyekről lehet szó, amiket a zsidó családoknak szereznek. Az-
tán hozzám lép, és megérinti a vállam.
– Van egy kis dolgom – mondja –, itt hagylak Minával. Egy óra
múlva jövök. Ha tudom, megkérem a nagybátyámat, hogy nézzen
utána a kartotékokon, behozták-e Mirjamot.
Miután Judith elmegy, Mina rám mosolyog.
– Nekem is dolgom van, el kell vinnem a kis Reginát sétálni. Ha
van kedved, gyere velünk, szívesen válaszolok a kérdéseidre séta köz-
ben. Jó lesz végre beszélgetni valakivel, mert manapság már szinte
senkivel sem találkozom, és hiába imádom ezeket az apróságokat,
azért hiányoznak az igazi beszélgetések, amik nem csak egy-két szó-
tagból állnak. Judith mondta, hogy Mirjamról szeretnél kérdezni.
Mina elképesztően gyorsan beszél, szinte levegőt sem vesz. Csak
úgy ömlenek belőle a szavak, és még szoknom kell a hadarását. És
nem értem, hogy képes itt dolgozni, szemben azzal az épülettel.
– Egy kicsit ismertem Mirjamot – folytatja. – Voltak közös óráink.
Nézd csak, tudnál segíteni? Légyszi! – Egy halom tiszta takaró felé
bök, hogy segítsek bebugyolálni az egyik alvó kislányt egy rózsaszínű
plédbe.
Miután többé-kevésbé sikerült Reginát bebugyolálnom, Mina fel-
kap egy táskát, amiben pelenka és más bébifelszerelés lehet, és felém
nyújtja.
– Hoznád ezt? – kérdezi.
A táska füle a vállamba vág. Ki gondolta volna, hogy egy kisbabá-
nak ennyi mindenre lehet szüksége.
– Indulhatunk! – szólal meg Mina, és Reginát egy babakocsiba te-
szi. – Puha és kényelmes, ugye, kicsikém? – mondja, aztán fintorog-
va rám néz. – Három öcsém van, három! Már akkor tudtam pelenkát
cserélni, amikor még én is azt hordtam.
A hátsó ajtón megyünk ki, átvágunk egy kis udvaron, aztán egy
szomszédos ház átjáróján keresztül kiérünk a macskaköves utcára.
– Rövidítettünk – kacsint rám.
Két idősebb hölgy jön szembe, és a babakocsi láttán elmosolyod-
nak, Mina visszamosolyog rájuk.
– Szabad megnézni? – kérdezi az egyikük, mire megállunk, hogy
megleshessék az alvó kisbabát, az egyikük azonban benyúl a kocsiba,
mire Mina határozott léptekkel rögtön továbbindul.
– Muszáj mozognunk – kiált vissza –, egész éjjel nem aludt, és fel-
ébred, ha nem tolom folyamatosan.
Mikor a sarokra érünk, megint felém fordul.
– Tehát… mesélj valamit magadról! Honnan ismered Judithet? Te
is egyetemre jársz? És mit tanulsz? Van fiúd?
Most melyik kérdésre válaszoljak? Úgy döntök, a középsővel kez-
dem:
– Nem járok egyetemre, dolgozom.
Mina arca felderül a válasz hallatán.
– Majd én is dolgozni akarok! Fényképész szeretnék lenni, és be-
járni az egész világot. Már voltam tanfolyamon is.
 Mina annyira… Mi is lenne rá a megfelelő szó? Olyan túláradóan
lelkes. Őszinte és lelkes, mintha az élet tele lenne lehetőségekkel.
– Beszélhetnénk… – szólalok meg, de Mina hirtelen megáll, hogy
elsimítsa Regina takaróját. Várok, míg elindulunk, csak ekkor folyta-
tom: – Beszélhetnénk Mirjamról?
– Mit tudsz róla? – kérdez vissza.
Kicsit elgondolkodom.
– Azt, hogy okos volt. Az osztály egyik legjobb tanulója. Talán egy
kissé versengő típus.
– Enyhén szólva! Teljességgel az osztályzatok megszállottja volt.
Bár valószínűleg csak a szülei miatt, akik a jó jegyekért mindig meg-
jutalmazták. Az volt a benyomásom, hogy magától nem foglalkozna
ennyit a dologgal.
Elmosolyodom. Ez megváltoztatja a képet, amit eddig felépítettem
róla; Mirjam kezd egyre jobban hasonlítani rám. Mama és papa en-
gem is állandóan arról győzködtek, hogy ha egy kicsit törném ma-
gam, nem közepes jegyeket vinnék haza, hanem jobb tanuló lehet-
nék. Roodveldtéknek sikerült elérniük ezt Mirjamnál, az én szüleim
viszont feladták végül a harcot.
– És mi érdekelte igazán? – kérdezem.
Mina elgondolkodva az ajkát biggyeszti.
– Az ilyen otthoni dolgok, azt hiszem. Rengeteget bírt beszélni egy
szép mintájú étkészletről, meg hogy hány gyereket szeretne, és ho-
gyan fogja majd öltöztetni őket. Az ilyesmik érdekelték.
Mina egy kissé hitetlenkedve mesél erről, mintha valami furcsa
lenne abban, ha valaki jó háziasszony és családanya szeretne lenni; a
leírását hallgatva az én szívem inkább fáj Mirjamért. Tudom, milyen
az, amikor egyszerű, szerény vágyai vannak valakinek, és még azokat
is elveszik tőle.
– Barátok voltatok?
Mina elgondolkodik.
– Elég kicsi volt az iskolánk, mindenki ismert mindenkit. Tavaly őt
is meghívtam a szülinapomra, mert a szüleim ragaszkodtak hozzá,
hogy minden lánynak küldjek meghívót. De nem emlékszem, hogy el-
jött-e végül. Nem állítanám, hogy igazi barátnők voltunk. Ő sokkal
népszerűbb volt, mint én.
– És vannak fényképeid a buliról?
– Tönkrement a fényképezőgépem, és pont a szülinapomra kaptam
egy újat, de speciális film kellett bele. Megrendeltük, de nem érkezett
meg időben. Ursie jobban ismerte Mirjamot. Ursie és Zef voltak a
legjobb barátai az iskolában.
– És őket hol találom meg?
Mina furcsán néz rám.
– Már nincsenek itt. Ursie nem sokkal Mirjam előtt maradt ki az
iskolából, Zef pedig szinte vele egy időben. Ursie-t láttam a Schouw-
burgben, mielőtt elvitték a családjával együtt.
Mirjam összes osztálytársa eltűnt sorban, egymás után: bujkáltak
vagy elvitték őket. Ez az egész kész őrület, és minden egyes új infor-
mációval még őrültebbnek tűnik. Egy lányt kell megtalálnom, aki
zárt ajtók mögül tűnt el, akinek nem jelenthetem az eltűnését, mert
ha a rendőrség találja meg, az rosszabb, mintha egyáltalán nem ke-
resnék. Akik utoljára látták, mind halottak. És a barátai, az életben
maradt ismerősök, akik tanácsot adhatnának, hová mehetett, maguk
is mind eltűntek.
– Járt Elizabeth nevű lány az osztályotokba? Vagy Margaret? Vagy
egy másik évfolyamba?
Mina a homlokát ráncolja.
– Nem rémlik.
– Van egy… – átveszem a másik vállamra a nehéz zsákot, amit Mi-
nától kaptam, és előveszem a papírt a zsebemből. – Mirjam holmijai
között találtam. Egy levél Margarettől Elizabethnek. Azt próbálom
kideríteni, kié lehet, és hogyan került Mirjamhoz.
Mina közelebb hajol, átfutja a levelet, majd felnevet.
– Mi az?
– Ezt Amalia írta – mondja Mina.
– És ő kicsoda?
– Mirjam legjobb barátnője. Az előző iskolájából, amikor még nem
kellett minden zsidónak a Zsidó Líceumban tanulnia. Állandóan üze-
neteket írtak egymásnak az órákon. Néhányszor bajba is kerültek
emiatt, és az egész osztály előtt hangosan fel kellett olvasniuk a leve-
leiket.
– De őt Amaliának hívják, nem Elizabethnek!
– Mirjam mesélte, hogy szerették azt játszani, hogy testvérek. Rá-
adásul a királyi család tagjai. Őszintén szólva, bár tudom, hogy nem
szép ilyet mondani, de elég idegesítő volt.
– Margaret és Elizabeth: a két angol hercegnő! – Most már érthető
a levél. Mirjam az egyik órán írta ezt a levelet Amaliának, de nem ad-
hatta át, mert el kellett rejtőznie.
 – Tudod, hol lakik Amalia, és mi a családneve? Hogy találhatom
meg?
Mina megint előrehajol, hogy megigazítsa a kisbaba takaróját.
– Nem tudom a családnevét – válaszolja. – És szerintem már nem
is Amszterdamban él. Ő nem volt zsidó. Mirjam azt mesélte, hogy a
szülei el akarják küldeni vidékre.
– Hová?
Mina megvonja a vállát.
– Valahová Hága környékére. De nem Scheveningenbe, ahol a bör-
tön is van, hanem abba a kis tengerparti városkába…
– Kijkduinbe? – kérdezem.
– Igen, oda! Mirjam egyszer mutatott egy képeslapot. Amalia nagy-
nénjének a szállodája volt rajta, valami hatalmas, zöld monstrum.
Mutasd csak még egyszer azt a levelet! – és miközben a hepehupás
járdán tolja tovább a babakocsit, betűzgetni kezdi az apró betűs, lá-
nyos írást.
– Hmmm… A T. talán… – Mina hirtelen lehajol, hogy kiszedjen egy
kavicsot a kerék alól.
– Tudod, ki ez a T.? Egy fiú, aki tetszett Mirjamnak? – kérdezem.
– Talán Tobias…
Ki lehet ez a Tobias?
– Mirjam fiúja volt? – kérdezem izgatottan.
– Tobias Rosen minden lány fiúja volt. Az álmainkban. A leghelye-
sebb srác az egész suliban. A múlt héten találkoztam vele, rám mo-
solygott, és még most is azon jár az eszem, hogyan csillogott a szeme.
– Találkoztál vele múlt héten! – A hallottak egyre jobban felvilla-
nyoznak. – Tehát még itt van a városban?
– Néhány napja még járt iskolába, de azóta nem láttam. Állítólag
csak megbetegedett. Az apukája fogorvos. És nagyjából ez minden,
amit tudok róla. Nagyon népszerű fiú volt, túlságosan is.
– Szerinted neki is tetszett Mirjam?
– Hát, nem tudom. Valaki virágcsokrot küldött Mirjamnak a szüli-
napjára. Reggel, az órák előtt a virágos maga hozta ki, egyenesen az
iskolaudvarra, és Mirjam cipelhette magával mindenhová. Lángolt az
arca egész nap. A virághoz nem volt üdvözlőkártya, mindenki cukkol-
ta is Mirjamot, kivéve Tobiast. Ő csak a padját bámulta. Ha újra jön
iskolába, kérdezzem meg?
– Inkább kérd meg, hogy találkozzon velem! Az még jobb lenne.

É
 – Persze, szívesen. Megkérdezhetem a többi osztálytársát is. És jó
lenne, ha máskor is eljönnél és meglátogatnál. Alig maradtak már ba-
rátaim. – Félénken rám néz a hosszú szempillái alól. – Lenne ked-
ved? Jaj, várj csak!
Olyan hirtelen állítja meg a babakocsit, hogy majdnem keresztül-
esek rajta.
– Megérkeztünk – mondja.
Nem figyeltem, merre jöttünk, és csak most veszem észre, milyen
messzire elsétáltunk. Már az Amsterdam Centraal, a főpályaudvar
közelében járunk.
– Megérkeztünk? – kérdezem csodálkozva. – És miért jöttünk ide?
Azt hittem, csak sétálunk egyet.
– Itt kell átadnom.
Ó, jaj, bárcsak jobban odafigyeltem volna, amikor Judithtel beszél-
gettek. Szóval Mina elhozott magával az egyik saját „kiszállítására”.
Ezért nyomta a kezembe ezt a nehéz táskát. A plédek alatt a babako-
csiban meg iratok, élelmiszerjegyek vagy talán egy köteg pénz van,
amivel valamelyik belső emberüket fizetik le. Minden bizonnyal ki-
sebb vagyont érő, hamisított dokumentumokat cipelek a vállamon.
Igyekszem higgadt maradni, de nem megy könnyen.
– Még nem vagyunk ott – mondja Mina, és körbenéz, hogy tájéko-
zódjon. – A szélkakasnál kell találkoznunk.
A pályaudvar két nagy tornya közül az egyiken egy igazi óra van, a
másik is annak néz ki, de valójában egy szélkakas, ami ide-oda lenge-
dezik a szélben. Mina a tömeget figyelve ehhez a toronyhoz indul a
babakocsival.
– Ott jön – mondja, és integetni kezd valakinek a tér túloldalán.
A nő igen jól öltözött: gondosan ápolt szőke haja van, és drágának
kinéző kosztümöt visel. Ő tehát Mina kapcsolata. De Vries asszony
jut róla eszembe.
– Késtem? – kérdezi, mikor odaér hozzánk.
– Nem, dehogy. Pont időben érkezett – válaszol neki Mina.
– Nem hoztam magammal semmit. Kellett volna? Valaki mintha
mondta volna, hogy…
– Nincs szükség semmire. Örülök, hogy segíthetek. Készen áll?
A nő bólint, majd mindkét karját kinyújtja felénk. Körbenézek, fel-
mérem a tömeget, hogy figyel-e bárki, aztán gyorsan lekapom a vál-
lamról a táskát, odanyújtom Minának, hogy kivehesse belőle, amire a
nőnek szüksége van. De Mina teljesen figyelmen kívül hagyja a felé
nyújtott táskát, a babakocsi fölé hajol, és egyetlen olajozott mozdu-
lattal kikapja belőle a kislányt.
– Regina a neve – mondja a nőnek, és ahelyett, hogy átvenné tőlem
a táskát, homlokon csókolja a kisbabát, a fülébe suttog valamit, amit
nem hallok, és odanyújtja a szőke asszonynak.
– Gyere, kicsim! – mondja a nő, lejjebb húzza a plédet a baba arcá-
ról, és megcirógatja az orrát. – Milyen szép neve van! De muszáj így
hívnunk? A férjem mindig azt mondogatta, hogy ha kislányunk lesz,
az édesanyjáról akarja elnevezni.
Mina nagyot nyel.
– Most már van egy lányuk – mondja végül. – Gondoskodjanak
róla legjobb belátásuk szerint. Autóval jött?
– Igen, ott áll a sarkon.
– Tehát mindent elrendeztek.
A nő mintha szeretne még kérdezni valamit, beszélgetni egy kicsit,
de aztán inkább sarkon fordul, és elindul a tömegben. Mina nézi
őket, amíg el nem tűnnek szem elől.
 11.
– Ez mi volt? – suttogom. – Ezt kellett elintézned?
– Mina csak bólint egyet, és elindul visszafelé. – Várj egy kicsit! Mi
történt itt az előbb?
Megáll, bizonytalanul rám néz, majd elveszi a vállamról a nagy tás-
kát, és beleteszi a babakocsiba.
– Csak akkor csináljuk így, ha a szülők beleegyeznek. Néhányan
határozottan visszautasítják, hogy megváljanak a gyereküktől. Kizá-
rólag azokat helyezzük el idegen családoknál, akiknek a szülei úgy
gondolják, a kicsi így nagyobb biztonságban lesz. Azt hittem, tudsz a
dologról.
Tehát erről folyt az a beszélgetés Judith és Mina között. Nem kó-
dolt nyelven beszéltek, és nem is arról, hogyan juttassák el a hamisí-
tott igazolványokat különféle embereknek, akik így új személyazo-
nossághoz juthatnak. Mina arra figyelmeztette Judithet, hogy azok a
szülők, akik most lemondanak a gyermekükről, nem biztos, hogy a
háború befejeztével rátalálnak majd.
– Mégis hány…? – Hiszen Mina még maga is csak tizenöt éves, és
szinte a vállamig sem ér. És ilyesmit csinál, rendszeresen, fényes
nappal az utcán… – Mégis hány kisbabát adtál így át?
– Én egymagam? Hát, több mint százat. Judith intézi a dolgokat
bent, a Schouwburgben. Felkutatja a családokat, megszerzi az enge-
délyeket. Könnyebb kisbabákat és gyerekeket elrejteni, mint egy fel-
nőttet, mert tizennégy éves korig nem kell nekik hivatalos papír. Van
egy belső emberünk a színházban, aki átjavítja a kartotékokat, mint-
ha az adott kisgyerek sosem került volna át a bölcsődébe.
Tehát a kis Regina nem fedőtevékenység volt, hogy elrejtse az ille-
gális szállítmányt. Regina baba maga volt a szállítmány.
És Mina már több mint száz alkalommal csinálta ezt. Száz súlyos
törvényszegés, amiért azonnali főbelövés jár, és holnap reggel is fel-
kel, ugyanígy folytatja, és közben az iskoláról meg a fiúkról beszélget,
meg arról, hogy mit akar majd csinálni a háború után. És a százból
egyszer a segítője lettem.
Mina rám pillant oldalról.
– Azt hittem, tudod – ismétli meg. – Judith tényleg nem mondta?
– Judith nem mondott semmit.
– És most haragszol?
 Nem tudom, mit érzek. Ez a kiszállítás csupán egy a bonyodalmak
hosszú sorában, amibe nem állt szándékomban belekeveredni. De
olyan sötét volt a színházban, és Regina még annyira pici! És olyan
keveset tud tenni bármelyikünk. Mit válaszolhatnék? Hogy bárcsak a
bölcsődében hagytuk volna Reginát, hogy onnan deportálhassák? És
mit higgyek mostantól? Hogy egyedül Mirjam ér annyit, hogy vállal-
va a veszélyt megkeressem, csak mert éppen erre kaptam megbízást?
És miután láttam, amit láttam, miután ott jártam a gyűjtőhelyen, el
tudom felejteni az egészet?
– Nem tudom, mit érzek – kezdek bele – Talán…
– Hadd nézzem meg a kisbabát! – szakít félbe egy hang.
Egy férfi szól harsányan utánunk hollandul, erős német akcentus-
sal.
– Szép jó napot a hölgyeknek! Milyen csodás időnk van ebben a
csodás városban!
Ismerem ezt a katonát. Nem őt személyesen, hanem ezt a típust. Az
ilyenek megpróbálnak megtanulni hollandul, és cukorkát adnak a
gyerekeknek. Kedvesek, ami azonban a lehető legveszélyesebb jel-
lemvonás lehet. A kedvesek – valahol mélyen, a kikeményített uni-
formisuk alatt – felismerik, hogy van valami rémes perverzitás ab-
ban, amit tesznek. Először barátkozni próbálnak velünk, aztán úrrá
lesz rajtuk a bűntudat, és ezek után kétszer akkora lendülettel győz-
ködik magukat, hogy mi mind szemét söpredék vagyunk.
– Ne állj meg! – suttogom Minának, mert a katona nem tudhatja
biztosra, hogy megláttuk-e őt. Talán nem is hozzánk beszélt.
– Hölgyeim! – kiált utánunk megint. – Hadd nézzem meg a kisba-
bát! Nemrég kaptam a hírt, hogy a feleségem kislányt szült nekem.
Hadd nézzem meg, mi vár rám majd otthon!
Azzal izgatottan elindul felénk. Nem hagyhatjuk, hogy megtudja,
nincs kisbaba a kocsiban. El fogja kérni a papírjainkat. Mindkettőn-
ket magával visz. Mináról kiderítik, hogy köze van a kis Reginához.
Az egész bölcsődét átkutatják. Eddig csak magamért kellett aggód-
nom, de aki egy nagyobb rendszer részeként dolgozik, az a többiek
biztonságáért is felel.
A bal oldalamon Mina pedánsan megigazítja a sálját, mintha csu-
pán a hideg ellen tenné, de látom, valójában miért teszi: hogy elta-
karja a nagy Dávid-csillagot a kabátján. A fejemben gyorsan összera-
kok egy történetet: a kisbaba elkapott egy fertőzést, és a katona nem
hajolhat közel hozzá, különben ő is megbetegedhet. Ezt fogom mon-
dani, mert ez elég undorítónak hangzik.
Mina elképesztő, csak áll és mosolyog.
– Gratulálok! – szólal meg hangosan németül, miközben a férfi fe-
lénk közeledik.
Hogyhogy nem látja be, mekkora katasztrófához vezethet, ha fel-
hívja magára a figyelmet. A bölcsődében dolgozik, és épp egy üres ba-
bakocsit tologat! De mikor a férfi odaér hozzánk, benyúl a kocsiba, és
elkezdi kibontani a csomagunkat. Mit rejteget benne? Fegyvert? Ha-
mis papírokat? Miért nem eredtünk már futásnak?
A kocsiban lévő táska… A szememet meresztve bámulok, jól látom-
e vagy képzelődöm? A kocsiban lévő táska tele van fával. Nagy, gö-
csörtös ágakkal, faforgáccsal, sőt még gombóccá gyűrt papír is van
benne.
– Sajnálom, de nincs velünk kisbaba, pedig odaadnám, hogy a ke-
zébe fogja – szabadkozik Mina. – Csak tüzelőnek valót viszünk. Nem
maradt elég jegyünk, és elmentünk rőzsét gyűjteni. De gratulálunk a
kisbabához!
– Jaj, de kár! – szólal meg a katona őszinte csalódottsággal a hang-
jában.
Aztán csak bámulunk a távolodó férfi után. A többi járókelő, aki
hallotta a beszélgetésünket, szintén gratulál neki. Nem szólalok meg,
csak mikor már hallótávolságon kívülre került.
– Azt a csomagot cipeltem egész idő alatt.
– Bizony! – válaszolja Mina.
– Tudod, milyen nehéz volt?
– Tudom, mert én is cipeltem már több tucat alkalommal. Hóna-
pok óta ugyanazt a tüzelőnek valót cipelem. De beválik. Ha megállíta-
nak, úgy nézek ki, mint bármelyik holland állampolgár, aki tűzifát ci-
pel. A rőzsegyűjtést nem tiltja a törvény.
– De miért?
– Miért így csinálom? Szeretek babakocsival sétálgatni, amiben
nincs kisbaba.
– De akkor mi szükség egyáltalán a babakocsira? – kérdezem. –
Miért nem hozod a kezedben a babát az állomáshoz?
– Csak úgy.
– Mégis miért?
Mina egy másodpercre a kocsira pillant, aztán visszanéz rám, mint-
ha azt remélné, hogy nem vettem észre.
 – Nem számít, menjünk vissza! – mondja.
– Mina, van még valami a kocsiban? – kérdezem.
– Dehogy. Miből gondolod?
Nem hiszek neki. Folyton eszembe jut, hányszor álltunk meg idefe-
lé útközben, hogy megigazítsa Regina baba plédjét. Olyan sokszor
nem csúszhatott félre. Nem hiszem, hogy csak a plédet igazgatta.
Nem hagyok neki időt, a kocsi fölé hajolok, és benyúlok a tüzelő
alá. A kocsi elejében az oldalához simulva egy kemény és négyszögle-
tű valami bújik meg egy kis zsebben. Nem tudom kinyitni, ezért húz-
ni kezdem kifelé.
– Ne! – kérlel Mina. A vidámsága egyszerre szertefoszlik.
– Mi van ott?
– Kérlek, ne! Mindent elmondok később, de ha azt most előveszed,
mindkettőnket helyben főbe lőnek.
Dermedten állok. Lelőhetnek azért a valamiért? És ezt pont az a
lány mondja, aki az előbb csempészett végig a megszállt Amszterdam
utcáin egy zsidó kisbabát?
– Mi van a kocsiban? Fegyver? Robbanószer? Most azonnal mondd
meg!
Megsemmisülten néz rám.
– Egy fényképezőgép.
– Micsoda! Egy fényképezőgép?
– Olvastam az egyik földalatti újságban néhány fotográfusról, akik
fényképeket készítenek a megszállásról. Dokumentálják az esemé-
nyeket. Így amikor véget ér a háború, a németek nem tagadhatják le,
mit műveltek – suttogja válaszul Mina.
– És te is tagja vagy a csoportnak?
A kérdésemre elpirul.
– Dehogy, ők mindannyian profi fényképészek. De sok nő van kö-
zöttük, és a retiküljükben vagy a bevásárlókosarukban rejtik el a
fényképezőgépet, ahonnan úgy fotózhatnak, hogy senki sem vesz ész-
re semmit. Ez adta nekem is az ötletet.
– Csak te kistáska helyett babakocsit használsz. És hol van a fény-
képezőgép lencséje? – kérdezem.
– Vágtam egy kis lyukat a kocsi elejébe, amit csak akkor lehet ész-
revenni, ha nagyon közelről vizsgálod. Minden alkalommal, amikor
sétálni megyek egy kisbabával, titokban képeket készítek. Az egész
háborút lefotóztam, és már egy csomó filmtekercsem van.
– És miket fényképeztél le titokban?
 – A razziákat, a katonákat, ahogy az embereket durván a színház-
ba terelik. Vagy amikor elvittek valakit otthonról, és a szomszédjai
csak álltak, és nem segítettek. De a jó dolgokat is lefotóztam – foly-
tatja. – Például az ellenállókat. Hogy azt is megtudja a világ, voltak,
akik felvették a harcot. Meg a rejtekhelyeket, ahol az emberek kupo-
rogva bujkálnak hetekig, hónapokig. És minden gyerekről készítet-
tem képet a színházban, hogy majd segíthessek nekik a háború után
megtalálni a családjukat.
– És hány fényképed van? – kérdezem.
Még nem hallottam róla, hogy az ellenállás ilyesmivel is foglalkoz-
na. A nácik megtiltották, hogy fényképezzék őket. De egyébként is hi-
ába akarna valaki fotókat készíteni, nagyon nehéz filmhez jutni. Az
még számomra is a nehezebben beszerezhető dolgok közé tartozik a
feketepiacon.
– Több száz képet csináltam már – válaszolja Mina. – Nyolcéves
korom óta szinte minden szülinapomra filmet kértem. Rengeteget
összegyűjtöttem mostanra.
– És Judithnek mi a véleménye arról, hogy ilyesmivel foglalkozol?
Mina arca elkomorodik.
– Nem tud róla. És kérlek, te se mondd el neki. Nem értené meg,
ahogy Ollie és a többiek sem, mert túl sokat kockáztatok anélkül,
hogy közben a lehető legtöbb emberéletet menteném meg. Pedig sze-
rintem ez is fontos dolog, még ha nincs is sok értelme. Úgy érzem,
nekem így kell segítenem.
Nem válaszolok. Pontosan értem, milyen az, amikor valami fontos
a számodra, mások pedig bolondnak tartanak miatta. Minden egyes
perc ilyen lett számomra, amióta beleegyeztem, hogy segítek Janssen
néninek. És bár megértem Mina érzéseit, de fényképeket gyűjteni
azonos-e azzal, amit én csinálok? A fényképek mindannyiunk bizton-
ságát veszélyeztetik.
– Majd gondolkodom a dolgon – válaszolom. – Egyelőre még nem
szólok neki.
Azt sem tudom, mit mondanék Judithnek. Egy egész délutánon ke-
resztül figyeltem, mi történik körülöttem, és minden egyes mozzana-
tot félreértelmeztem, az elejétől a végéig. A jelek ott voltak az orrom
előtt, én azonban semmit nem vettem észre.

*
 Judith a bölcsődében vár minket.
– Rendben mentek a dolgok? – kérdezi.
– Minden oké – nyugtatja meg Mina. – Az örökbefogadók rendes
emberek.
– Legalább ezzel nincs gond – sóhajt nagyot Judith, és megmasszí-
rozza a nyakát. Kimerült lehet az egész napi munkától: reggel az isko-
lában kezd, aztán amikor ott végez, jön át ide.
Egyszer csak rám néz.
– Híreim vannak a számodra – mondja. Aztán megvárja, amíg
Mina visszamegy a csecsemők hálótermébe, és a többi kisegítő sincs
a közelben. – Beszéltem a kontaktommal, átnézte a kartotékokat há-
rom napra visszamenőleg. A feljegyzések szerint Mirjam Roodveldt
nevű lányt még nem hoztak be a színházba.
– És a kontaktod biztos ebben?
Judith keserű grimaszt vág.
– A nácik ragaszkodnak a pontos nyilvántartáshoz, aki bekerül a
színházba, annak vannak papírjai.
– Köszönöm, Judith, hogy utánajártál.
– Nem kell megköszönnöd. És Hanneke, azt mondtam, hogy még
nem hozták be a színházba. De minden csak idő kérdése.
 12.
Amikor hazaérek, Ollie vár rám a házunk lépcsőjén. Múlt éjszaka
óta nem beszéltünk, amikor a részeg katonákkal találkoztunk. Így ne-
vezem magamban: „a részeg katonák éjszakája”. Könnyebb így gon-
dolni arra az estére, mint „a kétségbeesett csók éjszakájára”.
A csók után a katona nevetve hátba veregetett mindkettőnket, gra-
tulált, aztán továbbsétált a társával. Mi meg remegve, némán bámul-
tunk utánuk, amíg ki nem fordultak az utcából. Aztán ugyanazt a
néma parancsot követve, de már jóval óvatosabban, egyszerre elin-
dultunk, és figyeltünk, nem bukkan-e fel megint valaki a sarok mö-
gül.
Egy szót sem ejtettünk a dologról. Megtörtént, ennyi. Mostanában
így van ez, mindig történik valami, és bármikor megtörténhet újra.
A házunk elé érve Ollie feláll a lépcsőről, hogy üdvözöljön.
– Visszahoztam anyukád biciklijét – szólal meg. Tegnap kapta köl-
csön anyától, hogy minél gyorsabban hazajusson. Megesküdött rá,
hogy ismer egy útvonalat, ahol ritkán járőröznek katonák. – Talál-
koztam Judithtel, amíg ti Minával a pályaudvarnál voltatok. Nem
gondoltam volna, hogy Mina magával visz. És nem értem, Judith mi-
ért engedte. Még túl korai, hogy belevonjunk ezekbe a dolgokba, fő-
leg a hozzájárulásod nélkül.
Felhúzom a szemöldököm.
– Nahát, ezek szerint egyedül neked szabad az akaratom ellenére
belevonni engem az ellenállás tevékenységeibe.
Ollie a füle tövéig elpirul.
– Ezen is gondolkodtam. Hogy előre szólnom kellett volna. Sajná-
lom.
Sajnálom. A bocsánatkérés az egyetlen dolog, ami Basnak sosem
volt erőssége. És nemcsak azért, mert utált bocsánatot kérni, hanem
sokkal inkább azért, mert szeretett a végtelenségig vitatkozni minde-
nen. Kevés dolgot imádott jobban, mint a nagy vitákat, hogy idétlen
érvelésekbe rángasson bele, és addig nyaggasson, amíg nem védem
szenvedélyesen a magam igazát én is, ami pedig engem annyira so-
sem izgatott.
– És mit gondolsz az egészről? – kérdezi.
– Még mindig gondolkodom.
 Egy pillanatra átsuhan a fejemen, hogy elmondok neki többet is, de
nem hiszem, hogy szavakba tudnám önteni mindazt, ami a fejemben
kavarog. Még nem.
– Értem – szólal meg Ollie.
– Judith és Mina nagyon bátrak.
– Te is lehetnél ilyen bátor, csak gondolkodj el rajta! És gyere el a
következő gyűlésünkre!
Elnézek mellette.
– Azért jöttél, hogy visszahozd a biciklit, vagy be is akarsz jönni?
Ollie karba tett kézzel álldogál. Kíváncsi lennék rá, vajon ő is olyan
kínosan érzi-e magát a múlt éjszaka miatt, mint én.
– Hát, legyen, de nem maradhatok sokáig – lep meg a válaszával. –
Ma én vagyok a soros, hogy vacsorát készítsek, és nem hagyhatom
éhesen Willemet.
Fent a lakásban először le sem veszi a kabátját, csak amikor jelzek
neki, akasztja fel a fogasra. Még rajta van az építészhallgatók egyete-
mi köpenye, az egyik ujja feltűrve, a másikon látszik a piszkos kézelő.
Papa üzenetet hagyott az ebédlőasztalon, hogy a szomszédok meg-
szánták, és áthívták ebédre, most, hogy mama elutazott a városból.
Bárcsak tudtam volna, hogy üres a ház, mielőtt meghívtam Ollie-t.
– Kérsz teát? – kérdezem. – Nem valódi – teszem hozzá gyorsan.
– Köszönöm, nem.
Már elindultam a konyha felé, mikor válaszolt, és most állok a szo-
ba közepén elbizonytalanodva. Ha nem kér teát, akkor hogyan foly-
tassuk ezt a kényszeredett beszélgetést?
Ollie körbejár a lakásban, papa könyvespolcát nézi, a nyakát nyúj-
togatja, hogy elolvassa a könyvek gerincén a címeket, de egyiket sem
veszi le a polcról.
– Ez nekem is megvolt – mutat egy esszékötetre, ami igazából az
enyém, csak valahogy idekeveredett papa szótárai közé. – Nem tu-
dom, most hol lehet.
– Elképzelhető, hogy a tiéd volt. Bastól kaptam.
– Biztos imponálni akart neked, kizárt, hogy olvasta volna.
– Azt hallottam, hogy a német hadsereget megállították Sztálin-
grádnál – mondom halkan, hogy a szomszédok véletlenül se hallják.
Ennyivel vagyok képes hozzájárulni ehhez a kínos beszélgetéshez. –
A BBC-n mondták be.
– Te tudsz angolul?
– Egy kicsit, papa tanítgat.
 Aztán megint kifogyunk a mondanivalóból. Nagyon furcsa érzés,
hogy egy rosszul időzített csók mennyire idegenné képes tenni két
embert.
– Ollie, ami múlt éjszaka… – Nem vág a szavamba, ezért én beszé-
lek tovább, mintha azt gondolnám, nem emlékszik, hogyan csókoltuk
meg egymást az utcán két részeg katona szórakoztatására. – …amikor
az a két katona… szóval, amit tettünk…
– Amikor akkora szerencsénk volt! – vág most a szavamba. – Ak-
kora szerencsénk volt, hogy gyorsan kivágtuk magunkat!
– Nagyon jól kezelted a helyzetet a katonákkal. Sokkal jobban ját-
szottál, mint én.
Megvonja a vállát.
– Ez csak egy jól alkalmazható képesség.
– Neked is eleged van a folytonos tettetésből és ügyeskedésből? –
kérdezem.
– Ez tart életben.
Megkönnyebbülten látom, milyen tárgyilagosan hessegeti el a tör-
ténteket, de bosszant is a dolog. Úgy érzem magam, mint azok a lá-
nyok, akik túl nagy ügyet csinálnak egy csókból, ami semmit nem je-
lent.
– Tudott segíteni Mina Mirjammal kapcsolatban? – kérdezi Ollie,
igazi gentleman módjára váltva témát.
– Meg kell találnom egy Tobias nevű fiút. Az apja fogorvos. Holnap
felkeresek néhány rendelőt. – Bólint, de nem mond semmit. – Mint-
ha versenyt futnék az idővel, az óra ketyeg, és még azt sem tudom,
mikorra van beállítva. Hiába derítek ki valamit, mindig adódik egy
újabb megoldásra váró probléma. És kezdek kifutni az időből – val-
lom be Ollie-nak.
– Mindannyian így vagyunk ezzel – válaszolja –, a mi csoportunk
és az egész ellenállás is. Ez a háború tényleg olyan, mint valami bor-
zasztó, bizarr verseny: hány életet tudunk megmenteni, és ki a gyor-
sabb? Sikerül időben ott lennünk, vagy a nácik hurcolják el őket?
– Ha Mirjam bekerül a Schouwburgbe, sosem jut ki onnan. Ezt
egyszerűen tudom. Borzalmas az a szag, olyan… – Azt akartam mon-
dani, hogy latrinaszag van, de az emberi ürülék bűze sem írja le elég-
gé, amit ott éreztem.
– Mire gondolsz?
– Á, hagyjuk… – válaszolom.
 Ollie megáll az egyik polcnál, egy családi fénykép előtt: az egyik
nyaraláson készült hármunkról, mamával közrefogjuk papát, kezünk
a vállán. A képen nem látszik, de én emlékszem rá, mennyire leégtem
aznap a strandon. Piros volt az orrom, napokig fájt, és hámlott róla a
bőr.
– Ez a ruha nagyon ismerős – szólal meg Ollie a képre mutatva. –
De miért emlékeznék rá?
Közelebb hajolok, és látom, hogy a piros kockás ruhámról beszél,
aminek gombok vannak a gallérjánál. Elpirulok, mert pontosan tu-
dom, miért ismerheti.
– Honnan tudnám – hazudom.
Ollie felkapja a képet, hogy közelebbről megvizsgálja, és amikor
megjelenik egy kis ránc a homlokán, az annyira ismerős, hogy szinte
eláll a lélegzetem.
– Most olyan vagy, mint Bas – bukik ki belőlem –, hasonlítasz rá.
Szinte alig észrevehetően megrándul az arca.
– Nem igazán – válaszolja.
– De, ebben a fényben… – erősködöm. – Itt a lakásunk fényében
nagyon!
– A családjainknak lakást kellene cserélniük, a szüleim bármi
pénzt megadnának ezért a fényért. – Kicsit keserűnek tűnik a hangja,
de leginkább szomorúnak. – Annyira hiányzik nekik. Mindannyiunk-
nak… Ezért… – aztán nem folytatja.
– Miért?
Sóhajt egyet.
– Amikor az első este idejöttem, azt reméltem, sikerül rávennem
téged, hogy csatlakozz az ellenálláshoz. Meg persze ki akartam derí-
teni, hogy nem dolgozol-e az NSB-nek, mert az veszélybe sodorhatta
volna Judithet. És aggódtam is miattad. Miután Judith elmesélte,
hogy mit mondtál neki Basról, nagyon megsajnáltalak. Az járt a fe-
jemben, mennyire összetört téged…
– Összetört… – visszhangzom Ollie szavait, és egyáltalán nem fáj,
hogy ezt mondja. Inkább megkönnyebbülök, hogy más is gondol úgy
a dolgokra, ahogy én szoktam egymagamban.
– De természetes is, hogy hiányzik – szólal meg Ollie. – Piával so-
kat beszélünk róla otthon. Róla meg az őrült vicceiről, ahogy neve-
tett… hogy mi lett volna belőle később.
Váratlan csend telepedik a lakásra. Közelebb hajolok, hogy halljak
minden szót, ami elhagyja Ollie száját.
É
 – És mi lett volna belőle mostanra? – suttogom.
– Ügyvéd. Aztán politikus. Városi vezető. Csakis olyan hivatalt vál-
lalt volna, ahol kapcsolatban lehetett volna a választóival. Civil szer-
vezeteket meg társasági eseményeket támogatott volna. És imádta
volna a családját. – Ollie szeme könnyes, engem néz. Összeszorul a
torkom. Mennyire egyszerű volna együtt gyászolnunk Bast.
– Aznap viseltem azt a ruhát – suttogom –, ezért emlékszel rá.
Aznap. Nem kell semmi többet mondanom. Ollie a gyomrára szo-
rítja a kezét, mintha behúztam volna egyet. Aznap viseltem azt a ru-
hát, amikor megtudtuk, mi történt Bas-szal. Pia jött át, hogy elmond-
ja. Rohantam Van de Rámpákhoz, és amikor megérkeztem, az anyu-
kájuk arcul ütött. Erősen és durván. Ollie a nappalijuk közepén állt,
és nem moccant. Mintha összedőlt volna a világ, ha megmozdul. Ha-
zamentem, órákon át patakzott a könnyem, mama a hátamat simo-
gatta, aztán egyszer csak vége szakadt a sírásnak, teljesen kiszárad-
tam belül. Ekkor sírtam utoljára.
– Tényleg? – kérdezi Ollie. – Erre nem emlékeztem.
– Készítek teát – mondom –, nem muszáj innod belőle, ha nem
kérsz.
Utánam jön a konyhába. Megáll mögöttem, érzem magamon a te-
kintetét, ahogy a mozdulataimat követi. Remeg a kezemben a teafor-
raló, Ollie segít megtartani és tűzhelyre tenni.
– A Hollandsche Schouwburgnek…
– Mi van vele?
– Halálszaga van – fejezi be a mondatot, amire én hiába kerestem
a szót az előbb. – Ami ott bent van, az a halál és a félelem szaga.
Igaza van. A félelem az. Ezt a szagot nem tudtam azonosítani. A
gyönyörű, összetört országom szaga.

De valamit még nem meséltem el, mert magamat védtem.

Miután Bas elmondta, hogy be fog vonulni, telesírtam a
zsebkendőmet.
És nem szeretem, ha eszembe jut, hogy azok a büszkeség
könnyei voltak.
 Hollandia megpróbált semleges maradni. Olyan országot
akartunk, mint Svédország. Azt akartuk, hogy minket is
hagyjanak békén. Hitler meg is ígérte. Addig a napig ígérte,
míg le nem rohanták az országot.
Én mondogattam, hogy belépni a hadseregbe nem más,
mint szimbolikus kifejezése a nácikkal való szembenállás-
nak.
Én hangoztattam folyton, hogy nem szabad megengedni a
németeknek, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Hogy egyik
országot foglalják el a másik után.
Én kísértem el Bast a haditengerészet sorozóirodájába, én
néztem végig, ahogy aláírja a belépési papírokat. A sorozó-
tiszt újra meg újra rákérdezett, hogy biztos-e benne, mivel
csak akkor köteles valaki szolgálatra jelentkezni, ha már be-
töltötte a tizennyolcat. Hogy ennél korábban nem lehet ön-
kéntesnek jelentkezni. Hogy Bas miért nem megy inkább
haza, és vár még egy évet, hátha addig meggondolja magát.
Én voltam az, aki megmondta a sorozótisztnek, hogy Bas
pont azért jelentkezik a haditengerészethez, hogy ne kelljen
még egy évet várnia, hogy bátor lehessen. Én beszéltem rá,
hogy sorozza be.
Bas azért vonult be, mert úgy gondolta, ezzel boldoggá
tesz. És boldog is voltam, egészen addig, amíg csak a szomo-
rúság maradt.
Akkoriban azt hittem, sokat tudok. Azt hittem, a világon
minden fehér és fekete. Hogy Hitler rossz ember, és ezt nem
szabad hagynunk. Hogy a nácik nem halhatatlanok, és végül
úgyis veszíteni fognak. Ha igazán figyeltem volna, láttam
volna, hogy túl kicsik vagyunk, és esélyünk sincs megvédeni
magunkat, hiszen már nálunk sokkal nagyobb országok is el-
estek, rögtön elsőként Lengyelország. Hitler egy rádióadás-
ban bejelentette, hogy Hollandia lerohanása nem szerepel a
tervei között, és semmi okunk a félelemre. Már ekkor tud-
nom kellett volna, hogy ez egyet jelent: a katonái már készü-
lődnek, megtöltötték a puskáikat és összehajtogatták az ejtő-
ernyőiket. Nekünk pedig minden okunk megvan, hogy resz-
kessünk a félelemtől. Katonának állni nem szimbolikus ál-
lásfoglalás volt, hanem őrültség.
 Ezért nem beszéltem Ollie-val több mint két évig. Ezért ál-
modom azt, hogy Bas dühös arccal jön hozzám, amiért nem
olvastam el a levelét. Így tanultam meg, hogy bátornak lenni
néha a legveszélyesebb dolog, hogy a bátorságot nem szabad
elherdálni. És ha őszinte akarok lenni magamhoz, ezért ke-
resem olyan megszállottan Mirjamot. Mert egyedül ez tűnik
igazságos és jogos cserének: megmenteni egy emberéletet
egy másikért, amit elpusztítottam.
Én vagyok a hibás Bas haláláért. Bas hülye volt, amiért en-
gem szeretett. Hagytam, hogy megöljék. Ez az én hibám lett.
 13.
Ötvenkét óra! Ötvenkét óra telt el, hogy először hallottam Mirjam
Roodveldt eltűnéséről. Két álmatlan éjszaka. Három találkozás né-
met katonákkal. Egy megmentett kisbaba. És egy lány, aki továbbra
sincs meg.
Nem jártam Janssen néninél, amióta beleegyeztem, hogy segítek
neki. Amint Ollie elmegy, biciklire ülök, és elindulok a délutáni alko-
nyatban, még a kijárási tilalom előtt, hogy beszámoljak a fejlemé-
nyekről. Janssen néni azonnal a konyhába vezet, leültet az asztalhoz,
valódi kávéból kávét főz, és egy kis tálról mandulás süteménnyel kí-
nál. Beleharapok az egyikbe, és a lágy marcipánkrém szétolvad a
számban. Banketstaaf, a kedvencem! Janssen néni nem felejtette el,
és szerzett valahonnan.
– Eszembe jutott néhány dolog Mirjammal kapcsolatban – szólal
meg, miután elmondom neki, amit eddig megtudtam. – Nem hin-
ném, hogy hasznodra lesz, de folyton ezen jár az eszem.
Elővesz egy papírlapot, és hunyorogva olvasni kezdi.
– Először: ugye, azt mondtad, hogy veszélyes lenne a szomszédok-
nál kérdezősködni, de Mirjam egyszer említette, hogy a házukban a
gondnok nagyon kedves volt. Őt esetleg megkereshetnéd. Másodszor:
nagyon szeretett moziba járni, minden filmsztárt ismert. Nyitva tar-
tanak manapság a filmszínházak? Mert ha igen, körülnézhetnél ott is,
hátha látta őt valaki. Harmadszor: Mirjam nagyon csendes kislány
volt. Nem szeretett a családjáról beszélni, mert olyankor mindig el-
szomorodott. De az én családomról, Janról például bátran érdeklő-
dött. Az emberek általában nem merik szóba hozni, de Mirjam sokat
kérdezett róla. Néha bevittem neki egy bögre teát, beszélgetni kezd-
tünk, és olyankor órákig ott ültem nála. És nagyon udvarias volt.
Utálta a répát, de zokszó nélkül megette. Egyetlen alkalommal sem
panaszkodott, soha!
Janssen néni felpillant.
– Folytassam? – kérdezi.
– Inkább ne, ez így is nagy segítség!
Az a rengeteg dolog, ami a napokban történt, ott kavarog a fejem-
ben: a babakocsiba rejtett fényképezőgép, Ollie és azok a borzalmas,
vörösen villódzó fények a színházban. Szinte időm sem volt feldol-
gozni mindent, hogy megértsem a saját érzéseimet. De ha most bele-
gondolok, leginkább szégyellem magam.
Mert amikor megígértem Janssen néninek, hogy megkeresem Mir-
jamot, kirakós játékként gondoltam erre az egészre, aminek megpró-
bálhatom összeilleszteni a darabjait. Hátha az segít, hogy az én kis vi-
lágomban is helyreálljon a rend. És ezzel legalább megint borsot tör-
hetek a nácik orra alá. Mintha egy eltűnt lányt megkeresni egyenlő
lenne egy doboz cigaretta beszerzésével. Arra gondoltam, megtalál-
hatom a régi önmagam. Aztán jött az a rettenetes színház, és most itt
ülök, és Janssen nénit hallgatom, aki arról mesél, hogy Mirjam so-
sem panaszkodott, megevett mindent, még a tarlórépát is, és most
először gondolok rá úgy, amilyen valójában volt: egy önálló életre,
egy rémült fiatal lányra, sok-sok rémült ember közül egyetlenegyre.
– Égessem el? – mutat Janssen néni a papírlapra.
Tanácstalan vagyok, de bólintok:
– Igen, az jó lenne.
– Rendben – válaszolja.
A tűzhelyen lévő gyufáért nyúl, de nem veszi észre, pedig ott van a
helyén, egy karnyújtásnyira tőle.
– Janssen néni, hová lett a szemüvege?
Az orrához nyúl, ahol még látszik a szemüveg helye.
– Ó, tényleg! Beesett a szekrény mögé.
– Mikor?
– Reggel, miután elmentél.
– De az két napja volt!
– Úgyis tudom, mi hol van ebben a házban. Többnyire…
Elfog a rosszullét, ahogy magam elé képzelem, amint a botjára tá-
maszkodva vaksin botorkál körbe-körbe a lakásban. Mandulás süte-
ményt rendel, hátha felbukkanok, és eszem belőle, mert akkor talán
megint lesz alkalma beszélgetni valakivel a fiáról. Milyen borzasztóan
egyedül van!
Lenyalom a morzsákat az ujjam végéről.
– Mutassa meg, hol az a szekrény, megpróbálom kihalászni a
szemüvegét!
A hálószobába vezet, és közben egyre csak mesél:
– Még szoknom kell, hogy egyedül élek. Hendrik vagy a fiúk segí-
tettek volna. És Mirjam is, egész biztosan. Mindig volt valaki a ház-
ban, hogy segítsen. Tudod, én is dolgozó lány voltam, akárcsak te.
Negyven évvel ezelőtt a nők közül szinte senki sem volt még állásban.
Hendrikkel is így találkoztam, a munka kapcsán. Felvett az üzletébe
eladónak. Azt hittem, szabad és független vagyok, de aztán gondos-
kodhattam másokról, most pedig már nem akarok egyedül lenni. Ki
gondolta volna, hogy így lesz?
Janssen néni egy vaskos, tölgyfából készült ruhásszekrényhez ve-
zet. Egymagam meg sem bírnám mozdítani. Letérdelek, és meglátom
alatta a szemüveget, de túl szűk a hely, nem fér be a karom.
– Christoffelt akartam megkérni, mikor legközelebb erre jár –
mondja. – Holnap kell jönnie.
– Nincs szükség rá. Van egy hosszú botja? – kérdezem. – Ami elég
vékony, például egy függönyelhúzó.
Néhány percig a lakásban keresgélünk, végül a néni kimegy a kert-
be, és egy hosszú, vékony pálcával tér vissza, aminek földes az egyik
vége, a másikra pedig egy veteménymagos zacskó van erősítve.
– Ez jó lesz? – kérdezi.
A bottal oldalra lökdösöm a szemüveget, aztán odaadom Janssen
néninek, aki hálálkodva köszöni meg, letörli róla a port, és nemsoká-
ra megint az ebédlőasztalnál ülünk.
– Felbukkant néhány név, akik jól ismerhették Mirjamot, bár az is
lehet, hogy egyiknek sincs jelentősége, és téves irányban tapogató-
zom – szólalok meg. – Beszélt Mirjam egy Amalia nevű barátnőjéről?
Janssen néni az ajkát biggyeszti:
– Nem hiszem…
– És Ursie-ról vagy Zefről?
– Igen, Ursie-t mintha említette volna, de megeshet, hogy összeke-
verem a varrónőmmel, őt is Ursulának hívják.
A legígéretesebbet hagytam a végére:
– Hát egy Tobias nevű fiúról? Lehet, hogy a barátja volt!
– Mesélt egy fiúról, aki nagyon tetszett neki, de nem emlékszem…
Hadd gondolkodjam egy kicsit!
Nehéz elképzelni Mirjamról, hogy a fiújáról beszélgessen, miköz-
ben bujkál, a családját gyászolja, és az életéért retteg. Bár nem hi-
szem, hogy a háború miatt az emberek elfelejtenének szerelmesnek
lenni. Csak mindannyian rettegésben élünk, és idő kell, hogy feléled-
jenek a természetes emberi érzések, amik másképp ösztönösen jön-
nek.
– Ó, most jut eszembe! – csillan fény a néni szemében. Felkapja a
botját, és hátralökdösi a székét. – Várj csak!
– Mi az? Mi jutott eszébe?
 Feláll, és a kamrába siet. Hallom, hogy kutakodik, egymáshoz koc-
cannak a befőttesüvegek. Amikor visszajön a konyhába, néhány üve-
get tart a kezében.
– Nem vagyok éhes – szólalok meg zavarodottan, de Janssen néni
a fejét rázva jelzi, hogy más okból szedte elő az ennivalót.
– Egy nappal azelőtt, hogy eltűnt, megkértem Mirjamot, segítsen
leporolni a kamrában a polcokat – magyarázza. – El kellett külde-
nem az asszonyt, aki segített a takarításban, mert féltem, meghallja,
hogy van valaki a kamra mögött. Na, szóval… Már majdnem végzett,
amikor a szomszédom csengetett. Mirjam abbahagyta a portörlést, és
elbújt. Ezek azok az üvegek, amikkel addigra végzett – nyújtja felém
a szépen letisztított befőttesüvegeket a néni. – És most nézd meg eze-
ket!
Elsőre ugyanolyannak tűnnek, mint amiket Mirjam leporolt, de
ahogy a fény felé tartja őket, már látszik a különbség. Ezek kissé po-
rosabbak, és valaki – valószínűleg a mutatóujjával – belerajzolt vala-
mit a finom porrétegbe. Én is szoktam így írogatni az ablaküvegre ab-
laktisztítás közben.
Janssen néni kicsit elforgatja a két üveget, hogy jobban lássam az
írást. Az egyikre egy M betűt firkáltak, a másikra egy T-t.
– Tegnap vettem észre, először azt hittem, csak valami kriksz-
kraksz – folytatja a néni –, de nem. Két betű: M és T.
– Mirjam és Tobias – suttogom.
– Mit gondolsz, jelent ez valamit?
Nem elképzelhetetlen, hogy Mirjam egy fiú miatt szökött meg a
biztonságot nyújtó búvóhelyről, mert meg akarta keresni a szerelmét.
De képes lett volna kockára tenni az életét egy olyan kapcsolat miatt,
aminek alig volt konkrét bizonyítéka? Leszámítva egy titkos üzenetet,
a két poros befőttesüveg fedelére rajzolt betűket meg a virágcsokrot,
amit Mina elmondása szerint Mirjam kapott még az iskolában. Egy
racionálisan gondolkodó ember számára az ilyesmi őrültségnek tűn-
het. De nem pont így viselkednék én is? Mindegy lenne, hogy hóna-
pokig nem találkozhatom Bas-szal, nem gondolnék-e rá mindennap,
nem írnám-e fel a nevét gondolatban mindenhová? Nem ezt teszem
voltaképpen most is?
De hát a szerelem nem éppen a racionalitás ellentéte?
Janssen néni megint a szemüvegét tisztogatja, letörli a rátapadt
porszemcséket, és közben magában motyog valamit a kertben talált
karóról.
 – Hmmm? – mormogok vissza szórakozottan.
– Csak azt mondtam, hogy inkább bent kellene tartanom a házban
azt a karót, amivel előkotortad a szemüvegemet. Hasznos lehet, ha
megint begurul valami a szekrény mögé.
Felpattanok, mint akibe villám csapott.
– Mit mondott az előbb?
– Sajnálom, megzavartalak, miközben gondolkodtál.
– Nem, ellenkezőleg, segíthet, amit mondott. A karó kint szokott
lenni a hátsó kertben? – kérdezem.
– Igen, van egy kis veteményesem. Bár most alig terem meg vala-
mi, hiszen tél van. De nyáron… Miért kérdezed?
– Látnom kell még egyszer a hátsó ajtót!
– De hát miért?
Elsietek mellette, végig a sötét, keskeny folyosón az ajtóig. Pont
úgy van minden, ahogy emlékeztem. Ha nincs ráhajtva a nehéz vas-
retesz, felül egy nagy résen besüvít a szél, és kinyílik. Elméletben biz-
tosan működik, ami az előbb eszembe jutott, de ellenőriznem kell.
Felemelem a reteszt, és elengedem. Visszazuhan, de nem a helyére,
és így nem zár az ajtó. Kipróbálom még egyszer, ugyanez történik.
Ezért mondta Janssen néni, hogy képtelenség bezárni az ajtót magad
mögött. Mert a retesz normális esetben nem a helyére esik vissza.
A néni egyre türelmetlenebbül álldogál mögöttem.
– Mi csinálsz? Nem értem – szólal meg.
– Csss! – pisszegem le, és újra próbálkozom.
Már épp azon vagyok, hogy elkönyveljem tévedésnek, de ekkor, ne-
gyedik próbálkozásra, egy megnyugtató kattanással a retesz a helyére
esik vissza.
Hátrafordulok, hogy Janssen néni is látta-e.
– Érti már?
– De hát mit számít, ha magától lecsukódik, amikor te belül vagy –
horkant fel. – Mirjam nem tudta volna megcsinálni ugyanezt kívülről
a csukott ajtó mögött.
– Adja ide a karót! – mondom neki. – Kimegyek egy pillanatra.
Janssen néni úgynevezett veteményese egy zsebkendőnyi szemetes
földkupac. Tél közepén tényleg nem terem itt semmi, csak a karók
állnak ki a földből a végükre erősített vetőmagos zacskókkal. A répa
helyét egy kis lyuk jelzi.
– Janssen néni, tessék figyelni, átdugom az ajtónyíláson! – kiál-
tom.
 Felfelé kotorászok a karóval, míg végre megtalálom a belső zár re-
teszét, majd megpróbálom felfelé lendíteni a helyére. Elsőre nagy
csattanással visszazuhan, aztán megint, de ötödjére sikerül pont úgy
lendítenem, hogy megfelelő szögben álljon, és amikor elengedem,
nagy kattanással pont a helyére esik vissza.
Bezártam egy belülről záródó ajtót kívülről!
Janssen néni jelenik meg, és csak bámul rám: a hátsó kertben állok
kezemben egy földes karóval, és sikerült megcsinálnom, amit lehetet-
lennek hitt.
– Ez meg hogyan jutott eszedbe?
– Egy kétségbeesett szerelmes lány a legképtelenebb dologra is ké-
pes lehet.
A mai nap nagyon hosszú volt, de két dolgot is sikerült megolda-
nom. Először is, megtudtam, hogy kicsoda a levelekben említett „T.”.
Másodszor pedig, bár azt továbbra sem tudom, merre lehet Mirjam,
legalább már az biztos, hogy nem falon át közlekedő szellem.
 14.
PÉNTEK
– Tobias ma sem volt iskolában – meséli Mina, mikor másnap dél-
után meglátogatom a bölcsődében.
– Beteg? – kérdezem. – Vagy elvitték? Hallott róla valaki?
Mina nem tud semmit, csak azt, hogy egy ideje nem jár iskolába.
Lehet, hogy megfázott, esetleg bujkál valahol. Vagy… meghalt. És ez
azt is jelentheti, hogy mostanra talán már Mirjam sincs életben. A
Janssen néninél tett tegnapi látogatás után nagyon optimistán láttam
mindent. De ma az egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy Tobias és az
apukája után kutatva sorba jártam a fogorvosi rendelőket, eredmény-
telenül. Vajon meddig fogom még Mirjamot keresni? Már négy napja
eltűnt. Ahogy telik az idő, a hozzá vezető nyomok egyre halványul-
nak. Mikor fogom belátni, hogy Mirjamot talán megölték, vagy olyan
mélyre süllyedt a földalatti világ bugyraiban, hogy sosem fogjuk vi-
szontlátni?
Még nem jött el ez a pont. De vajon meddig várat magára? Képes
leszek-e felismerni, amikor már odáig jutok? Képes leszek-e feladni
és továbblépni?
Mirjam nem halt meg, mondom magamnak.
Csak pár perce érkeztem a bölcsődébe, mikor Judith áttelefonál
Minának, hogy megbeszéljen vele valamit.
– Szereztem pótkávét – mondja Mina a telefonba. – Arra gondol-
tam, tarthatnánk egy kis összejövetelt, ha szerinted a barátaink ráér-
nek ma este.
– Akiket én ismerek, azok teázni szeretnek, senki nem akar kávézni
– hallom Judith válaszát.
Mina már elmagyarázta, hogyan kell a telefonos beszélgetéseiket
dekódolni. A tea világos bőrű kisgyereket jelent, akik a külsejük alap-
ján akár hollandnak is tűnhetnek, a kávé a sötétebb bőrűeket takarja.
A családok szőke kicsiket akarnak inkább, mert az ő felbukkanásukat
könnyebb megmagyarázni.
Indulnom kell, artikulálom Minának, még hátravan néhány fog-
orvosi rendelő, amit meg kell látogatnom.
Kezét a telefonkagylóra szorítva válaszol:
– Judith azt mondja, hogy ma este találkozó lesz Leónál, és azt
akarja, hogy téged is hívjalak meg.
 – Még meggondolom – válaszolom. Gondolkodni fogok a dolgon,
egyfolytában ezt teszem amúgy is. Tudom, hogy szükségük van a se-
gítségemre, de számomra az a legfontosabb, hogy megtaláljam Mirja-
mot.
– Bárcsak én is mehetnék. Ha idősebb lennék, ki nem hagynám
semmi pénzért – mondja Mina.
– Talán oda tudok menni ma este – válaszolom.
– Azt mondja, meggondolja – közvetít a telefonban Mina. – Tu-
dom, Judith, de ennél többet nem mondott.
El tudom képzelni, mit gondolhat Judith a vonal másik végén:
hogy ő és Mina zsidók, zsidó nevük van és Dávid-csillagot viselnek a
ruhájukra varrva, és hogy ők ennek ellenére nap mint nap kockára
teszik az életüket. Hogy nekem szőke a hajam és zöld a szemem, hogy
a papírjaimba sincs bepecsételve semmi, és még csak ígéretet sem te-
szek nekik, hogy segítek. Ezt gondolja, és igaza van, hiszen lassan
mindannyian kifutunk az időből, de én egyszerűen még nem vagyok
kész erre. Még nem teljesen.
Mina helyére teszi a kagylót, és ahogy rám néz, látszik, hogy kicsit
zavarban van.
– Judith célzott rá, hogy ha ma este nem jössz, akkor nem fog még
egyszer Mirjam után érdeklődni a színházban. Azt is mondta, hogy a
csoportunknak túl sok fontos elintéznivalója van, és nem töltheti az-
zal az idejét, hogy olyasvalakinek segítsen, aki semmit sem ajánl fel
cserébe.
– Odamegyek ma este – válaszolom neki rögtön.

Korán reggel azt mondtam Kreuk úrnak, hogy fogorvoshoz kell

mennem. Aztán sorba látogattam hat rendelőt. Fogfájásra hivatkozva
egymás után bejelentkeztem mindenhová, és Rosen doktort kértem.
A zsidónegyedhez legközelebb eső két rendelővel kezdtem, aztán ha-
ladtam egyre távolabb. Délutánra már van egy találkozóm egy pékség
tulajdonosával, egy reménybeli kuncsafttal, Amszterdam egyik észa-
ki, kertvárosi negyedében. Átkelek a folyón a komppal, és miután
megvolt a találkozó a pékségben, elindulok felkeresni egy közeli ren-
delőt. A recepciós hölgy már kabátban fogad.
– A doktor úr indulni készül – mondja –, majdnem öt óra van.
 – Nagyon fáj a fogam. Rosen doktor úrnak nem lenne mégis pár
perce a számomra? – A válaszát várom, hogy közölje, itt nem dolgo-
zik Rosen nevű orvos. Eddig minden egyes rendelőben így történt.
Az asszisztensnő sóhajt egyet.
– Rosen doktor beteg, Zimmer úr tudja fogadni, a társa.
– Hogy kicsoda?!
– Rosen doktor úr beteg! Megyek és szólok Zimmer doktornak, ha
tényleg úgy gondolja, hogy sürgős az eset.
Amint eltűnik szem elől, a pult mögé csusszanok, ahol nyitva fek-
szik egy nagy előjegyzési napló. Mellette irattartó áll, tele orvosi
számlákkal. Gyorsan végigpörgetem őket, hátha megtalálom valame-
lyiken Rosen doktor lakcímét, és közben fél füllel hallgatom, ahogy a
szomszéd helyiségben a recepcióslány beszél. Cím sehol, minden
számlát a rendelő nevében állítottak ki. A pult mögötti falon bekere-
tezett diplomák és bizonyítványok sorakoznak. A sarokban fényképek
függnek, az egyiken egy barna hajú házaspár mellett – ők lehetnek
Rosenék – egy fiú áll. Közelebb lépek, mert alig akarom elhinni, amit
látok. Ugyanaz a kerek arcú fiú, aki a líceumban odaintegetett ne-
kem! A kis pimasz és idegesen nevetgélő srác, aki hirtelen Bast juttat-
ta eszembe. Ő Tobias!
– Maga meg mit csinál? – mered rám a recepcióslány az ajtóban
állva.
– Nincs véletlenül zsebkendője? Én is recepción dolgozom, a fió-
komban szoktam tartani egyet vészhelyzetre.
Bizalmatlanul felvonja a szemöldökét, és kivesz egyet a zsebéből.
– Zimmer doktor úr nem tudja ma fogadni, mert délután sürgős el-
intéznivalója van, de azt mondta, hogy vegyük önt előjegyzésbe hol-
napra. Szombat délutánonként már nem szokott beteget fogadni, de
ha gondolja, jöjjön ide 1 órára.
– Mi lenne, ha… – magam sem tudom, hogy fogom befejezni a
mondatot. – Nem fogadhatna inkább Rosen úr a lakásán? Biztos
megvan önnek a címe!
Túl messzire mentem, látom rajta, mert most már tényleg gyana-
kodva néz. Kezemet a szívemre téve folytatom:
– Istenem, nem is tudom, mi ütött belém, hogy ilyesmit kérek! Egy
fájós fog miatt az emberek néha bármire képesek. Elnézést, holnap 1-
re itt leszek.
A komppal egy időben érkezem a mólóhoz. Többségében munká-
ból hazatérő üzletemberek szállnak le róla, de fiatal párok és gyereke-
iket terelgető anyukák is vannak az utasok között. Egy fiatalokból álló
csoport várakozik mellettem, viccelődnek, lökdösődnek, iskoláról,
mozifilmekről meg egy gazdáról beszélgetnek, akivel a kiránduláson
találkoztak. Lehet, hogy jobban tettem volna, ha nem jövök el ilyen
hirtelen Rosen doktor rendelőjéből, hanem őszintén beszélek az
asszisztensével, vagy úgy teszek, mintha aggódnék Rosen úr beteges-
kedő családjáért, és egyenesen rákérdezek, hol laknak, mert vinnék
nekik ennivalót, egy kis forró levest.
Hirtelen ismerős hangra leszek figyelmes. Hosszan nézem a fiatal
kirándulókat, és egy szőke fej tűnik ki a tömegből. Janssen néni kifu-
tófiúja az, aki a kinyitható ágyért jött, amikor először jártam ott.
– Christoffel! – kiáltok oda.
Megfordul, meglát, és azon nyomban elpirul.
– Te vagy Hanneke, ugye?
A körülötte álló többi diák, főleg a fiúk, egymást böködik a könyö-
kükkel, miközben azt próbálják kitalálni, vajon ki lehetek, és honnan
ismerhet Christoffel.
– Igen, szia, Janssen néninél találkoztunk – válaszolom, a bámész-
kodókkal mit sem törődve.
– Hé, Tof, Nagymenő, nem mutatsz be a barátnődnek? – kiált fel
Christoffel mögött egy tömpe orrú, erős, inas fiú.
Christoffel a gúnyneve hallatán még jobban elvörösödik. Helyes és
jóképű fiú, csak még nem igazán tudja ezt magáról. De lefogadom,
hogy a lányok már észreveszik. A korához képest kicsit éretlen, de
egy-két év múlva kinövi az esetlenségét, és sorban állnak majd nála a
barátnőjelöltek.
– Délután átmegyek a nénihez – válaszolja –, az apám hozott neki
egy kis ajándékot Hágából, és megígértem, hogy még ma átviszem.
Apa a két város között ingázik.
Igazán nagy dolog, ha valaki vonattal utazhat, ráadásul rendszere-
sen oda-vissza Hága és Amszterdam között. Biztos fontos pozícióban
van az apja. Amióta a németek átvették az ellenőrzést a vasút felett,
és a saját céljaikra használják, egyre nehezebb vonatjegyhez jutni. A
holland férfiak meg szinte teljesen leszoktak az utazgatásról, mert a
német katonák rendszeresen végigjárják a tömegközlekedési eszkö-
zöket, és onnan szerzik be a munkásokat a németországi hadigyárak
számára. Christoffel apja fontos üzletember lehet, vagy a Vöröske-
resztnek dolgozik, hiszen azoknak van irodája Hágában. Vagy pedig
az NSB tagja.
 – Iskolai kiránduláson vagytok? – kérdezem. – Milyen volt?
– Nem rossz. Bár… igazából nem szeretem az ilyen csoportos ki-
rándulásokat, és biciklizni sem szeretek… ha szabad egyáltalán ilyet
mondanom.
– Holland vagy, úgyhogy ezt ne nagyon hangoztasd!
– Hát te? – kérdez vissza. – Mit keresel Észak-Amszterdamban?
– Semmi különöset, fogorvosnál voltam.
– Jaj, remélem, rendben volt minden. Én kivertem a hisztit, ha
fogorvoshoz kellett mennem.
– Hát igen, kisgyerekeknek elég ijesztő – válaszolom.
– Nem kisgyerekként… tavaly történt – vörösödik el megint. Ne-
vetni kezdek, mert azt hiszem, viccel, és ettől még vörösebb lesz. Az-
tán elmosolyodik, és valami olyasmit motyog, hogy nem gondolt bele,
mit mond.
Édes, mafla kis kölyök!
– Vissza kell mennem a többiekhez – köszön el. – Már úgyis hec-
celnek, amiért nem maradok velük ma este. De apa korán reggel in-
dul vissza dolgozni Hágába.
– Örülök, hogy találkoztunk – búcsúzom én is.
Már elindul, amikor valami szöget üt a fejembe. Kétszer is említet-
te Hágát… De miért is fontos ez a város? Mirjammal kapcsolatos a
dolog. Mina említett valamit.
– Várj csak, Christoffel! Kérhetnék tőled egy szívességet? – szólok
utána, mire megfordul. – Mit gondolsz, apukádnak lenne ideje egy
kis kitérőt tenni? El kell juttatnom egy levelet valakinek egy kijkduini
hotelbe. Az ott van a közelben, és ha apukád amúgy is arrafelé jár…
– Milyen levélről van szó? – kérdezi.
Előkapom a ceruzámat, és gyorsan lefirkálom az üzenetet egy pa-
pírra. Ha a kezébe nyomok valamit, nem tud olyan könnyen vissza-
utasítani.
– Á, semmi különös, csak a posta nagyon megbízhatatlan mostaná-
ban, és szeretném megtalálni egy régi barátomat egy közös ismerő-
sünkön keresztül. És azt akarom, hogy biztosan eljusson hozzá az
üzenet.
Ollie-t évek óta ismerem, Christoffelről viszont gyakorlatilag sem-
mit sem tudok. Nem mindegy, mit írok, mert nem hibázhatok. Az
apja könnyen lehet az NSB tagja, ő pedig kollaboráns. Igaz, még csak
tizenhat éves, de láttam vele egykorúakat, sőt nála fiatalabbakat is
fel-alá masírozni a városban a Hitlerjugend holland megfelelőjének,
a Nationale Jeugdstorm egyenruhájában.

Kedves Amalia!

Nem ismerjük egymást, de tudtommal van két közös is-

merősünk: Mirjam és Tobias. Hallottál róluk mostanában?
Amszterdamból írok, és szeretném bemutatni őket a bará-
taimnak, akik látogatóban vannak nálunk. Várom mielőbbi
válaszod, mert gyorsan múlik az idő.

Aláírom a nevemet, és egyben jelzem, hogy azonnali választ várok.

Aztán újra végigfutom az egészet, hogy kell-e még bármit közölnöm.
Végül csak ennyit írok legalulra:
Egy jó barát
A többiek már sürgetik Christoffelt. Gyorsan összehajtogatom a
papírt, ahogy egy levelet szokás, aztán meggondolom magam, és ne-
kiállok megcsinálni azt a bonyolult csillagmintát. Mirjam és Amalia
is így leveleztek. Ebből tudni fogja, hogy megbízhat bennem, hogy én
is pont olyan lány vagyok, mint ő. És persze így Christoffel nem meri
majd kinyitni és elolvasni, mert sosem tudná visszahajtogatni pont
ilyenre. Kívülről ezt írom rá: AMALIA. C/O ZÖLD HOTEL TULAJ-
DONOSA, KIJKDUIN. És nagyon bízom benne, hogy Kijkduinben
nincs sok zöldre festett hotel.
– Köszönöm – szólalok meg, és átadom a levelet.
A komp már a parthoz közelít, az utasok sorban állnak, hogy mi-
előbb legördülhessenek róla a biciklijükkel.
– Christoffel! Nagymenő, gyere már!
Megint elvörösödik a számomra értelmezhetetlen gúnynév halla-
tán.
Meg sem várom, hogy odaérjen hozzájuk, hanem gyorsan utat tö-
rök magamnak a hajó orra felé. Nem akarom, hogy meggondolja ma-
gát, és visszaadja az üzenetet. Hogy azt higgye, van más választása,
mint megtenni nekem ezt a szívességet.
 15.
Mire odaérek, Judith kivételével már mindenki ott van Leónál. Le-
ülök a zsámolyra Sanne mellé, ahová a múltkor is. Látszik rajta,
mennyire boldog, hogy mégis eljöttem. Szól, hogy csukjam be a sze-
mem. Egy apró poharat ad a kezembe, borókalikőrrel. Nem is emlék-
szem, mikor ittam utoljára!
– Hol szereztetek jenevert? – kérdezem.
– Öt hónapja, a születésnapomra kaptam egy kis üveggel. Sikerült
úgy eldugnom, hogy csak ma reggel találtam meg. Mindenkinek két
kupica jár.
Egy hajtásra megiszom a pohárka gint. Égeti a torkom, és könnybe
lábad a szemem.
– Szia, Hanneke! – guggol le mellém Ollie. Fáradt a szeme, és meg-
lepettnek tűnik, de látom, hogy örül nekem.
– Judith üzent Minával, hogy el kell jönnöm.
– Jó, hogy itt vagy! – mondja, és ökle bütykeivel végigsimít az ar-
comon. Barátságos gesztus, a Van de Kamp családban szokás. Az
apukájuk simogatta így a gyerekeket. Bas pedig engem. Hirtelen me-
legség árad szét bennem, de gyorsan elhessegetem magamtól az ér-
zést.
Amikor Judith nem érkezik meg a megbeszélt időre, Willem vicce-
lődni próbál; Judith elmulasztja a nagy lehetőséget, kénytelen lesz
meginni ő az egyik kupicát. Amikor tíz perccel később sem jelenik
meg, Leo közli, hogy ő kéri a másik kupicát.
Amikor eltelik újabb tíz perc, már senki sem viccelődik, egymást
nézzük szótlanul.
– Talán valami dolga akadt az iskolában vagy a színházban, vagy
megint útlezárások vannak – szólal meg Willem.
– Lefogadom, hogy pont most fordul be az utcába – erőltet magára
hamis mosolyt Sanne, és az ablakhoz megy. – Annyiszor leszidott,
amikor dolgunk volt, és elkéstünk valahonnan. Most végre meg-
mondhatom neki, hogy nem mindig én tehetek róla, és néha vele is
előfordul. – Néhány reményteli percig az utcát figyeli, majd csendben
visszaül a helyére. Az óra egyre hangosabban ketyeg, és egyre na-
gyobb súllyal telepszik ránk a csend.
Aztán lépteket hallunk a lépcsőházból, és mindannyian meg-
könnyebbülten sóhajtunk fel. A lépések közelebb érnek, aztán megint
eltávolodnak. Csak egy szomszéd ért haza.
Ollie szólal meg először, és hiába próbál tárgyilagos lenni, remeg a
hangja.
– Tudja bárki, hol lakik Judith nagybátyja? Azt hiszem, itt az idő,
hogy…
De be sem tudja fejezni a mondatot, mert kivágódik az ajtó, és Ju-
dith esik be rajta egy hatalmas bőrönddel. Lesöpri a kabátjáról a friss
havat, én pedig hatalmasat sóhajok. Észre sem vettem, hogy lélegzet-
visszafojtva várok percek óta. Sanne felkiált, és Judith nyakába ugrik.
Aztán megrázza, és dorgálóan ezt mondja:
– Nagyon aggódtunk!
– Sajnálom – válaszolja Judith. Megöleli Sanne-t, de a mosolya
kényszeredett.
– Ki vagy izzadva! – szólal meg Sanne.
Judith tényleg csupa víz. De nem a hó olvadt meg a sapkáján, ha-
nem izzadságcseppek csurognak az arcán.
– Szaladtam, ahogy csak bírtam, mert tudtam, hogy el fogok késni
– mondja.
Sápadtnak tűnik, és remeg. Willem kérés nélkül teletölt egy poha-
rat jeneverrel, és Judith kezébe nyomja. De ő nem kortyol bele, ha-
nem a kezében szorongatja.
– Gyere, ülj ide! – adja át a helyét Willem, és Judith lehuppan a
székre.
Már Ollie-ba is visszatért az élet. Megköszörüli a torkát, várja, hogy
mindenki rá figyeljen.
– A gyűlés végén majd iszunk és beszélgetünk, most viszont kezde-
nünk kell! – szólal meg most már tényleg tárgyilagosan. – Leo jelen-
tette, hogy gondok vannak az ellátással, nem tudunk elegendő élel-
miszert juttatni a bujkálóknak. Leginkább a hús hiányzik. És örülök,
hogy Hanneke ma is eljött, reméltem, hogy ő talán…
– Állj! Még nem döntöttük el, ma mit ünneplünk – szól közbe Ju-
dith. – Hogy mit mondunk, ha bárki kérdezi.
– Judith, ennek most nincs jelentősége – válaszolja Ollie. – Kez-
dünk kifutni az időből.
– De nagyon is van – mondja Judith, és a szeme furcsán csillog.
– Értem, csak…
– De bizony van jelentősége. Van is egy ötletem, hogy mit ünnepel-
hetnénk. Az én búcsúpartimat.
 – Micsodát? – sóhajt fel Sanne olyan rémülten, hogy alig hallani a
hangját. – Te meg miről beszélsz?
Judith a könnyeit törölgeti.
– Elkezdték begyűjteni a Zsidó Tanács tagjait meg a családjaikat –
szólal meg. – A nagybátyám nem tud megvédeni minket többé. Ma
késő délután kaptam meg az idézést, hogy jelentkeznem kell a Scho-
uwburgben, mert minket is deportálnak – mondja, és az arcára kiül a
kétségbeesés.
Ollie tér magához elsőként, olyan gyengéden karolja át Judithet,
amilyennek még sohasem láttam. Sanne a kezét nyújtja, a fiúk pedig
mindketten egyszerre kutatják át zsebkendőért a zsebüket. Nem tu-
dom, mit csináljak. Alig egy hete ismerem. Meg sem érdemlem, hogy
a hír hallatán én is zaklatott legyek, mint a többiek; egyáltalán, sem-
mi jogom felindultnak lenni. Kérte, hogy segítsek, én pedig nem vol-
tam hajlandó. Aztán megint megkért, és én arra is nemet mondtam.
Nem segítettem, bár megvannak a kapcsolataim, és számomra sokkal
kevésbé veszélyes minden, mint neki és Sanne-nek. Csak azért jöttem
ide ma este, mert azt mondta, el kell jönnöm. Nem számít, hogy a vé-
gén magamtól is eljöttem volna.
– Lefogadom, hogy a nácik kezdettől fogva ezt tervezték – szólal
meg Sanne indulatosan. – Hogy összegyűjtik a magas rangú zsidókat
a tanácsba, és elhitetik velük és mindenkivel, hogy valódi befolyásuk
van. Mert ha részt vesznek a tanács munkájában, azzal megmenthe-
tik a családjaikat. És most, hogy a nácik megszerezték tőlük, amire
szükségük volt, az egész tanácsot deportálják. Pedig úgy volt, hogy a
tanács tagjai biztonságban lesznek.
– Ez undorító! – szólal meg Willem csendesen.
– Még annál is rosszabb – válaszol Sanne. – Ördögi!
– Figyeljetek! – szólal meg Ollie, hogy visszatérjen közénk valami-
féle rend. – Mindannyian tudtuk, hogy ez bármikor bekövetkezhet. –
Judith felé fordul. – Nálad van minden, amire szükséged lehet?
Judith nagyot sóhajt, csak aztán válaszol.
– A legszükségesebbek itt vannak a bőröndben, és több réteg ruha
van rajtam.
Nem csoda, hogy annyira izzadt. Észrevehettem volna, hogy most
testesebbnek néz ki, mint amilyen valójában. A kabátjáról mindjárt
lepattannak a gombok, és a szoknyája alól két másik kandikál ki.
– Megvan a helyem? – kérdezi.
Ollie bólint.
 – Mindjárt kezdődik a kijárási tilalom, ma már semmiképp sem vi-
hetünk oda. Éjszaka velem és Willemmel maradsz, aztán holnap vagy
holnapután elkísérlek. Majd meglátjuk, mikor biztonságosabb.
– És hová viszitek? – kérdezi Sanne.
– Azt nem árulhatjuk el – válaszol Judith, de közben már Ollie is
int, hogy erről nem beszélhet. – Majd csak azután, ha biztonságban
megérkeztem. Minél kevesebben tudják, annál jobb. Hisz ismered a
szabályt.
– És mi van Minával? – Most először szólalok meg az egész beszél-
getés alatt.
Fel sem merem tenni a borzasztó kérdést: hogy az unokatestvére,
aki olyan nagyokat szokott kacagni, és akinek kedves kis gödröcskék
jelennek meg ilyenkor az arcán, aki titokban fényképezi a német
megszállókat… hogy őt is a Schouwburgben tartják majd fogva, a
színházban, ahonnan minden erejével próbált minél több embert ki-
menekíteni?
– Mina biztonságban van. Ő is ma kapta kézhez a behívót. Otthon
várta a levél, mire hazaért. Elkísértem a búvóhelyére, mielőtt idejöt-
tem. Ollie már azt is rég elintézte. A szüleire és a testvéreire holnap
kerül sor. Hetekkel ezelőtt mindent elterveztünk arra az esetre, ha
bármi történne.
– Sajnálom – szólalok meg, és ezzel az egy szóval annyi mindenért
szeretnék most bocsánatot kérni, de Judith már nem rám figyel.
Alig maradt idő a kijárási tilalomig. Ideje indulnunk. Párosával
hagyjuk el a lakást. Sanne és Leo már búcsúzkodik, megölelik Judit-
het, a fülébe suttognak. Aztán Ollie megfogja a bőröndöt, és kezét az
ajtókilincsre teszi.
– Készen állsz? – kérdezi nyugodtan.
– Készen – válaszol Judith, és kilépnek az éjszakába.
 16.
SZOMBAT
Másnap reggel arra ébredek, hogy borzasztóan fáj az állkapcsom,
mintha egész éjszaka a fogamat csikorgattam volna. Emlékszem,
hogy Judithről és Mirjam Roodveldtről álmodtam. „Miért nem voltál
jobb barát?” – kérdezte tőlem Judith az álomban, de amikor vála-
szolni akartam, kiderült, hogy ő igazából Elsbeth. „Miért nem jössz,
hogy megkeress?” – kérdezte Mirjam. Válaszoltam neki, hogy hiszen
már régóta keresem, és akkor láttam, hogy ő valójában nem is Mir-
jam, hanem Bas. Rosszul aludtam, többször is felébredtem, és olyan-
kor azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok, nappal van-e vagy éjszaka,
ébren vagyok-e vagy álmodom. Ki élő, és ki halott.
Pizsamában botorkálok ki a nappaliba. A tompa pufogás jelzi, hogy
mama nekifogott az esedékes nagytakarításnak, és az erkélyen állva
püföli a szőnyegeket egy porolóval. Papa ronggyal a kezében az ezüs-
töt fényesíti. Szép sorba rendezve csillognak előtte az asztalon az evő-
eszközök.
– Nem ad reggelit, amíg ezt be nem fejezem – suttogja. – Nekem,
szegény nyomoréknak. Ideje lenne elbujdosnom.
Felkapok egy rongyot, és leülök mellé. Eszembe jut Judith. Lesze-
gett fejjel fényesítgetem az ezüstöt, nem akarom, hogy az arcom el-
áruljon. Apám mosolyog, a levegő pedig megtelik az ezüst jellegzetes
illatával. Judithet és Minát pedig mostanra elnyelte Amszterdam
földalatti világa. Nincsenek többé.
Papa várja, hogy végre megszólaljak. Próbálom felidézni, miket
szoktam ilyenkor válaszolni, de a megszokott tréfálkozás most nehe-
zemre esik.
– Kegyetlen asszony – nyögöm ki végül, és közben tovább políro-
zom az egyik gyertyatartót. – Nagyon durván bánik veled.
Kilenc óra van. Általában nem engedik, hogy ilyen sokáig aludjak
szombaton. De még így is el kell ütnöm három órát valamivel, mi-
előtt indulhatok Zimmer doktor rendelőjébe. És mennyi idő fog még
eltelni, mire kiderül, hogy Judithnek sikerült-e eljutnia a búvóhelyé-
re. Hosszú, gyötrelmes délelőttnek nézünk elébe.
Még csak két gyertyatartóval végeztem, amikor mama becipeli a
szőnyeget az erkélyről.
 – Jól van, Hannie, látom felébredtél – mondja, amikor észrevesz. –
Van egy másik feladatom a számodra.
Megáll a kezemben a rongy.
– Nem kell políroznom? – kérdezem.
– Rakj rendet a szobádban! – feleli. – Tele az íróasztalod minden-
féle felesleges kacattal. Nézd át őket, és amire nincs szükséged, jó
lesz gyújtósnak.
Rendezgetni kezdem a papírjaimat, a szüleim pedig a szomszéd
szobában tesznek-vesznek. Furcsán érzem magam, de megkönnyeb-
bülés most ezt csinálni. A hétköznapi zajok, az egész olyan megszo-
kott és jól ismert. És pont annyi figyelmet követel, hogy elvonja a
gondolataimat a tegnap este történtekről. Pár perc múlva mama ko-
pog be az ajtón. Kenyeret és lekvárt hoz.
– Látod? Mégsem vagyok olyan kegyetlen – úgy tesz, mintha szigo-
rú lenne, de látszik a szemén, hogy nem dühös.
Letérdel mellém, és az egyik papírhalomból felvesz egy képeslapot,
amit a tizenhatodik születésnapomra kaptam.
– Emlékszel erre a napra? Korcsolyázni voltunk. Elsbeth azt a rö-
vid kis szoknyát viselte, Bas meg versenyezni akart velem, mert jópo-
fa dolognak találta, hogy kihívja a te negyvenéves anyukádat…
– Te meg leelőzted, mire ő azt bizonygatta, hogy elgáncsoltad, ami-
kor épp senki nem nézett oda.
Mama elolvassa a képeslapot, és egy percig csak a papírlapok zize-
gése hallatszik, ahogy ide-oda rakosgatom őket.
– Biztos azt gondolod rólam, hogy néha tényleg kegyetlen vagyok –
szólal meg csendesen. – És megőrjítelek a folytonos aggódásommal.
– Miről beszélsz, mama?
– Tudod jól, miről beszélek. Hogy mindig rád akaszkodom. Hogy
amikor nem bírod már a kérdéseimet, a papára nézel, hátha ő segít.
Igaza van, sokszor gondolom ezt, és naponta legalább egyszer szó-
vá is teszem. De most képtelen lennék rá, amikor ilyen védtelen.
– Arról van szó, hogy én már éltem át háborút, Hannie – folytatja.
– Tudod te, milyen az igazából? Mi minden történhet egy fiatal
lánnyal? Csak szeretnélek megvédeni, hogy felnőhess, és közben ne
kelljen annyit aggódnod, mint nekem. Nincs nálad fontosabb a vilá-
gon. Értesz engem?
Idegesen bólintok, de mielőtt kitalálhatnám a megfelelő választ,
mama már vissza is teszi a képeslapot, feláll, és leporolja a szoknyá-
ját. Sietve megpuszilja a fejemet.
 – Eleget pihentünk, vár a szőnyegporolás – mondja, és egy perc
múlva újra felhangzik az erkélyen a püfölés.
Mamának igaza van, a szobámban tényleg nagy lett a rendetlenség,
és túl sok a régi papír. Papával mindketten notórius gyűjtögetők va-
gyunk: ő érzelmi alapon, én pedig azért, mert nem szeretek eldobni
semmit, ami még jó lehet valamire. Manapság már újrahasznosítunk
mindent, akár többször is. A papírok egy részét mama fogja felhasz-
nálni, ha be akar gyújtani, a többi jó lesz ablakpucoláshoz, vagy hogy
kitömjük velük a cipőnket.
– Mama, hol tartod a nagyollót? – kiáltok át a nappaliba. Eszembe
jutott, hogy átfagyott a lábam, amikor a minap eláztam az esőben. –
Cipőbélést akarok csinálni.
Előkerül az olló, a cipőmet ráteszem egy régi újságra. Aztán észre-
veszem, hogy a szétvagdosásra ítélt újság különleges szám, aznap ün-
nepeltük mama születésnapját. Papa minden évben félreteszi a szüle-
tésnapunkon megjelenő lapszámokat, és nem örülne, ha szétvagdos-
nám. Alatta a Het Parool egyik száma van, amit – ha jól emlékszem
– néhány hete kaptam valamelyik kuncsaftomtól, és nem szabadna a
szobámban őriznem, hanem rég el kellett volna égetnem. Ebből fo-
gok cipőbélést csinálni, döntök gyorsan. Nagyon tetszik az ötlet, én
így lázadok: az ellenállástól származó papírdarabkával a cipőmben
járom mostantól az utcákat.
Mama ollója frissen lett élezve, könnyen vágja a papírt. Már a má-
sodik talpat vágom körbe, amikor az olló hirtelen kiesik a kezemből.
Alig hiszek a szememnek!
Felkapom az újságot, hogy jobban lássam. Most képzelődöm? De
nem, itt van az orrom előtt, véletlenül pont körbevágtam az ollóval.
Elolvasom megint, a betűk összefolynak a szemem előtt.
– Hannie, mi volt ez a zaj? – mintha víz alól hallanám mama hang-
ját, távoli és tompa.
– Micsoda? – kérdezem egy idő múlva, miközben még mindig a ki-
vágott újságot bámulom.
– Mi történt a padlóval? – sóhajt mama, ahogy belép a szobába.
Zsong a fejem, bambán bámulok magam elé. Az olló beleállt a pad-
lóba, lyukat ütött a parkettába.
– Jaj, Hannie! Megyek, hozom a padlóviaszt, hátha sikerül meg-
mentenünk…
– El kell mennem. – Feltápászkodom, és gyorsan végigkutatom a
szekrényemet egy tiszta szoknya után.
 Lekapom magamról a hálóinget, még mamát sem kérem meg, hogy
hagyjon magamra, pedig máskor nem szoktam engedni, hogy öltöz-
ködés közben a szobámban legyen.
– El kell menned? Mégis hová?
A szoknyám és a blúzom borzalmasan nem illenek egymáshoz,
csak felkaptam az első, kezem ügyébe eső ruhadarabokat.
– Ezt akarod felvenni? – ráncolja a homlokát. – Minek öltözködsz
egyáltalán?
– Mennem kell.
– De még csak most álltunk neki a takarításnak. Hanneke, ez a
blúz tényleg nem illik a szoknyádhoz.
Elviharzok mellette, és lekapom a kabátomat az előszobafogasról.
– Hannie… – kiált utánam, mikor már rég a lépcsőn szaladok lefelé
a lépcsőházban.
Felpattanok a biciklimre, és nekiindulok. Dühödten hajtom a pe-
dált, szándékosan választva a kis kátyús utcákat, mert tudom, hogy
most gyorsabban célba érek azokon.
Véletlen egybeesés lenne? – kérdezem magamtól. Bár felesleges,
mert tudom, hogy amit az újságban láttam, nem véletlen. Tudom,
hogy nem az.
Az utca túloldalán, Biermanék üzletében az egyik volt osztálytár-
sam vásárol éppen. Odainteget nekem, de nem állok meg. És Kreuk
úr ügyfelének sem, pedig a nevemet kiáltja, és tudom, hogy egy ren-
delést szeretne leadni jövő hétre.
Janssen néni házánál a falnak döntöm a biciklimet, pedig máskor
sosem tennék ilyet, mert túl feltűnő. A néni ajtót nyit, én pedig bevi-
harzok mellette a nappaliba.
– Baj van? – kérdezi.
Nincs nála a botja, egy szék támlájába kapaszkodik, nehogy elve-
szítse az egyensúlyát.
– Még egyszer meg kell néznem a rejtekhelyét.
– Miért? Találtál valamit?
A konyából a kamrához sietek, félretolok a polcon néhány konzer-
vet. Janssen néni sántikálva követ.
– Nem vettünk észre valamit a múltkor? – Figyeli, ahogy kiakasz-
tom a kampót a titkos ajtó felett, és eltűnök a helyiségben. – Hanne-
ke, mit keresel?
Nem hagytunk figyelmen kívül semmit, végigkutattuk az összes
sarkot ebben a sivár odúban. Janssen néni vaksin, de én is, aki pedig
jól látok. Mindent megnéztünk. Csak éppen rossz szögből néztük a
dolgokat.
Egy pillanatra elfog az aggodalom, hogy a néni talán kidobta, amit
keresek, de még ott van: a Het Parool régi száma, a máris megsárgult
lapjaival, amit Mirjam olvasgatott az eltűnésének napján.
Sietve széthajtogatom az otthonról magammal hozott kivágást, és
pont úgy van minden, ahogy gondoltam. Azonos a két szám, mind-
kettő múlt havi. Bár tudom, hogy mindkettőben ugyanazt fogom ta-
lálni minden oldalon, fogom Mirjam példányát is, és kimegyek a
konyhába, ahol több a fény, és ahhoz a részhez lapozok, amit a cipő-
bélés készítése közben véletlenül körbevágtam.
– Most mit csinálsz? – kérdezi a néni.
– Csss! Gondolkodni próbálok – intek az ujjammal, hogy ne zavar-
jon.
Janssen néni nagyon pontosan feljegyezte és időrendbe szedte az
aznapi történéseket: röviddel az eltűnése előtt kapta Mirjam a néni-
től a Het Parool előttem lévő számát. Korábban úgy gondoltam, hogy
a két eseménynek – amikor Janssen néni bevitte az újságot, és Mir-
jam eltűnésének – semmi köze egymáshoz. De mi van, ha az újság el-
indított egy láncreakciót, és ez vezetett Mirjam eltűnéséhez? Ha meg-
látott valamit, ami szökésre késztette?
Az első nap, amikor Janssen néni Mirjamról beszélt, azt mesélte,
hogy a lány nagyon várta a földalatti újság híreit, hogy utolsó betűig
elolvasott benne mindent, még az apróhirdetéseket is.
Követem a sorokat, és rátalálok arra a részre, amit már otthon be-
karikáztam. Egy egyszerű háromsoros hirdetés áll a lap közepén.

Elizabethnek hiányzik a barátnője, Margaret, de kellemesen telik

a szünidő Kijkduinben.

Kizárt, hogy véletlen egybeesés legyen. Egész idő alatt azon törtem
a fejem, hogyan lépjek kapcsolatba Amaliával, mert ő biztosan tudja,
hol rejtőzhetett el a barátnője. Az eszembe sem jutott, hogy Mirjam
talán őhozzá próbált eljutni. Mirjam ezek szerint felszállt egy Kijkdu-
inbe tartó vonatra?
– Hanneke, mondj már valamit! – szólal meg Janssen néni. Szinte
meg is feledkeztem róla, hogy ő is itt ül velem a konyhában. – Miért
bámulsz így? Mondd már el, mi van!
– Azt hiszem… azt hiszem, tudom, mi történt.
 Amikor megismerkedtem Elsbethtel:
Ő hétéves volt, én pedig hat. Sírtam, mert aznap mentem
először iskolába, és nem ismertem senkit, csak egy fiút, aki
alattunk lakott a házban, és folyton a hajamat húzkodta.
Elsbeth megszólított:
– Hogy hívnak?
– Hanneke – válaszoltam.
– Engem Elsbethnek – mondta erre ő.
Szép szalagot viselt a hajában, kibogozta, és a copfomba
kötötte.
– Legyen a tiéd, a szőke hajhoz úgyis jobban illik – mond-
ta –, és ne sírj amiatt a fiú miatt! A fiúk hülyék. A lényeg,
hogy legyen egy legjobb barátnőd.
 17.
Hogy lehettem ennyire hülye! Hagytam, hogy a Bashoz fűződő em-
lékek megtévesszenek. Csak az járt a fejemben, hogy Mirjam egy fiú
miatt szökött el a rejtekhelyéről, mert találkozni akart Tobiasszal.
Miért nem jutott eszembe, hogy máshoz is szaladhatott, akit ugyan-
úgy szeret, csak más értelemben?
Fázik a nyakam, a csípős hideg bekúszik a blúzom alá. A kabátom
mögöttem lobog, mert elfelejtettem begombolni. Miközben hajtom a
pedált, fél kézzel próbálom összefogni a nyakamnál, sikertelenül. Kis
híján elütök egy bácsit. Félreugrik, és dühösen utánam kiált.
De mi történhetett? Mina csak annyit mondott, hogy Amaliát a
szülei vidékre akarták küldeni a nagynénjéhez. És amikor már Kijk-
duinben lakott, talán feladott egy hirdetést a lapban a barátnőjének.
De honnan tudta, hogy Mirjam a bútorüzemben bujkál? Tartották a
kapcsolatot? Együtt tervelték ki, hogy titkos üzenetekben értesítik
egymást a földalatti újság apróhirdetés rovatában? Ez volt a jel Mir-
jam számára, hogy indulhat, vagy egyszerűen meglátta a barátnője
üzenetét, elárasztották az érzelmek, és a pillanatnyi döntés hatására
elindult hozzá?
Bárhogy is történt, miért nem szólt Janssen néninek? Hiszen tud-
nia kellett, hogy az eltűnése mekkora riadalmat fog okozni.
Őrülten hajtom a biciklit az utcákon. Most, hogy végre nyomra
bukkantam, zsong a fejem a gondolatoktól. Meg kell találnom Chris-
toffelt, hátha az apjának sikerült eljutnia Kijkduinbe, és hozott vá-
laszt Amaliától. Ha nem sikerült elmennie a hotelbe, akkor magam-
nak kell odamennem, és végigkutatni az utolsó szobáig, amíg meg
nem találom. De először az állomásra kell mennem, és megkeresnem
a kalauzt, aki azon a vonalon dolgozik. Egy fiatal, tizenöt éves lány
élénkkék kabátban elég feltűnő lehetett. De hogyan szállhatott fel a
vonatra? A jegypénztáros nem adhatott el neki jegyet, hiszen bele van
pecsételve az irataiba, hogy zsidó származású. Meg kell kérdeznem
Kreuk úrtól, hogy elenged-e pár napra. És azt is ki kell derítenem,
hogy nincs-e köze a dologhoz valakinek a földalatti mozgalomból.
Mirjam így is eljuthatott Kijkduinbe, nem csak vonattal. De legelő-
ször haza kell mennem, átöltöznöm, és egy hihető történettel a mama
elé állni. Visszafordulok, és teljesen belefeledkezem a tervezgetésbe.
Már majdnem otthon vagyok, amikor kis híján feldöntöm Ollie-t, aki
nekem integet, hogy álljak meg.
Baj van.
Valami baj történt, ez biztos, különben miért hadonászna az utca
közepén, mint egy őrült?
De nem, nem is hadonászik; furcsán, erőtlenül integet, mintha azt
kívánná, bárcsak ne venném észre és ne állnék meg. Csikorogva lefé-
kezek előtte, mire a karja is lehanyatlik.
– Hát te meg mit csinálsz itt? – kérdezem. – Épp az előbb gondol-
tam rád. Új dolgok derültek ki, és szükségem van a segítségedre.
– Az előbb voltam nálatok, beszélni akartam veled. Anyukád
mondta, hogy erre jöttél – szólal meg. Nagyon szaladhatott, mert az
oldalára szorítja a kezét, és összegörnyed.
– Nos, hát megtaláltál.
– Komoly dologról van szó…
– Persze hogy komoly. Találtam valamit Janssen néninél. Igazából
nem nála, hanem a szobámban, és hirtelen rájöttem, mit jelenthe-
tett… – Valami arra késztet, hogy csak mondjam és mondjam, addig
sem jut szóhoz Ollie, hogy beszámoljon, mitől olyan elgyötört az arca.
– Rossz híreim vannak – szólal meg –, üljünk be valahová, ahol el-
mondhatom!
– Nem akarok kávézóba menni. Végre találtam valamit, nincs
időnk ücsörögni. – Erőltetetten felnevetek, mintha Ollie kérése kész
vicc lenne. – Ollie, fújd ki magad, és gyere velem!
– Nem lehet, Hanneke. Történt valami.
– Igen, történt. Tudom, hol van Mirjam. Gyere, menjünk!
De Ollie nem jön utánam. Felhagy a próbálkozással, nem győzköd
tovább, csak áll, és várja, hogy kiadjam magamból, ami kikívánkozik.
És ettől a várakozástól súlyos lesz a levegő.
– Hazakísérjelek vagy hozzánk menjünk? – kérdi végül.
– Mi történt, Ollie? Csak nem… – hirtelen belém szakad a szó,
mert amíg nem mondom ki, addig talán még nem is igaz. – Judithtel
van valami? Nem tudtad elkísérni a rejtekhelyre? Történt valami út-
közben?
– Judith még nálam van, nem róla van szó.
– Willem?! – Úgy ejtem ki a neveket, mintha egy sebről tépném le
a kötést. Azokkal kezdem, akik jobban fájnak. Legyen inkább Leo,
gondolom magamban. Legyen az a személy, akit a legkevésbé isme-
rek közülük. Nincs rendben, hogy ezt gondolom, hogy rosszat kívá-
nok Leónak, de tudom, hogy az életben mindennek ára van.
– Hanneke, figyelj rám! Elmentem a színházba, hogy beszéljek Ju-
dith nagybátyjával. És… bekövetkezett, amitől féltünk. Mirjamot teg-
nap este bevitték a Hollandsche Schouwburgbe.
 18.
– Micsoda?! – Eltaszítom magamtól Ollie-t, nem hiszem el, amit
mond. – Tévedsz!
Még szép, hogy téved, hisz Mirjam nem lehet a Schouwburgben.
Összevissza hadonászok, azt akarom, hogy vonja vissza, amit mon-
dott.
– Hanneke, nagy razzia volt tegnap éjszaka, rengeteg embert be-
gyűjtötték. – Elkapja a csuklómat, és odaszorítja a mellkasához. –
Mindenkit elvittek, aki szerepelt a listáikon. És amikor nem találtak
eleget, bárkit vittek, akinek zsidó papírjai voltak. Csak hogy megle-
gyen a kvóta. Tucatjával vitték el azokat is, akiknek későbbre szólt a
behívója. Az egyik listán szerepelt a neve: M. Roodveldt. Mirjam a
színházban van, és két nap múlva deportálják.
– De hiszen tudom, hogy hová szökött – hajtogatom a magamét. –
Hágába ment, nem foghatták el, mert nem volt itt Amszterdamban.
Mert…
– Lehet, hogy kijutott a városból, de elfogták, és visszahozták. Vagy
a búvóhelyén is razziáztak, és nem sikerült elmenekülnie. Annyi min-
den történhetett. Egyet tudunk csak biztosan, hogy a színházban van
valaki az ő nevével.
Ollie szavai ott lebegnek a levegőben, de képtelen vagyok felfogni
az értelmüket. Kezem a mellkasán, érzem, ahogy a szíve tompán ver.
– Ki kell találnunk, hogy mit csináljunk – szólalok meg végül. –
Először is el kell mennünk a színházba. Te eltereled az őrök figyel-
mét… Most azonnal oda kell mennünk, és kihoznunk.
– Hanneke, tudod te, mit beszélsz?
– Igazad van, először Judith nagybátyját kell megkeresnünk, ő
majd…
Ollie megragadja a csuklómat.
– Szó sem lehet róla!
– Eressz el! Nem kell velem jönnöd, de engem hagyj odamenni!
– Nem! – kiált rám Ollie. – Hanneke, mit akarsz?! Újabb emberál-
dozatokat? Nem teheted kockára a hálózatot, hogy odamész, és egy
kislány felől érdeklődsz. Egy évünkbe telt kiépíteni a kapcsolatainkat.
Nincs már belső emberünk, senki sincs, aki segítsen. Mina és Judith
rejtőzködnek. A nagybátyja pedig nem segíthet, a saját életét félti. A
tanácsnak koránt sincs akkora befolyása, mint kezdetben gondoltuk.
Ha beviharzol oda, azzal az egész tevékenységünket veszélybe sod-
rod.
– De…
– Nem!
Ollie-nak igaza van. A bennem felgyülemlett düh és tehetetlenség
ellenére tudom, hogy neki van igaza. Teljesen logikus az érvelése, va-
lószínűleg én magam is ezt mondanám, ha valaki másról lenne szó.
Ha nem arról a személyről szólna mindez, akit olyan régóta és annyi-
ra nagyon szeretnék megtalálni. Miért nem voltam a Schouwburgnél
tegnap éjjel? Otthon ültem elégedetten, hogy sikerült rábukkannom
Tobias apjára, pedig közben oda kellett volna mennem a színházhoz.
– Minden felesleges volt: végigjárnom azt a sok fogorvosi rendelőt,
felkutatnom Mirjam régi iskolatársait. Le kellett volna cövekelnem a
színház előtt, amikor először említetted. Talán láttam volna bemenni
Mirjamot, és akkor segíthettem volna neki.
Ollie elereszti a kezemet, két oldalról megfogja az arcomat, és
maga felé fordítja.
– Nem tudhattad, mi lett volna a helyes döntés. Amszterdam nagy,
és Mirjam bárhol lehetett.
– De, Ollie, mi van, ha az a személy a színházban nem Mirjam?
– Bárcsak ne ő lenne! De te is tudod, hogy nem így van.
– Nem biztos! Figyelj rám! Az M. Roodveldt másvalakit is takar-
hat: Margot, Mozes vagy… Sok név kezdődik M-mel. Van olyan isme-
rősötök a színházban, aki látta őt? Aki beszélt vele? Aki biztosra meg
tudja mondani?
– Ezt csak úgy tudnám kideríteni, ha kérdezősködöm, de azzal el-
árulhatjuk magunkat. Már elkezdték deportálni a tanács tagjait és
családjaikat. Úgy döntöttünk, kivárunk, és csak utána cselekszünk.
Gondolkodj, parancsolok magamra, gondolkodj észszerűen! Ha a
színházba nem mehetek be, hogyan tudok másképp információhoz
jutni?
– Esetleg találhatnék valakit, aki a közelben lakik, vagy abban az
utcában dolgozik…
Ollie egy pillanatra kinyitja a száját, aztán mégsem mond semmit.
– Mi van? – kérdezem.
– Semmi – válaszolja, de ez a semmi túlságosan beszédes.
– Ollie, mit akartál mondani? Ismersz valakit arrafelé?
– Nem árulhatom el neked – magyarázkodik –, mert az szabályel-
lenes.
 – A francba a szabályokkal! Nyögd már ki! Ki az, aki láthatott vala-
mit, Ollie!
– Hanneke, nem véletlenül vannak a szabályaink. Mindig az egész
közösség javát kell szem előtt tartanunk.
Én azonban kihallom a lehetőséget a szavaiból, és meg is ragadom
rögtön.
– Ismerem az elveiteket, mindent a nagyobb cél érdekében. De Ol-
lie, ha az a nagyobb cél, amiért annyit fáradoztok, nem teszi lehetővé,
hogy megmentsen egy tizenöt éves kislányt, akkor mit érnek a nagy
célok? Miféle közösség az, amit így próbálsz mentegetni?
Ollie végül mérgesen nagyot sóhajt. Felbosszantottam a követelő-
dzésemmel.
– Nem fogunk segíteni kihozni Mirjamot a színházból – mondja –,
mert nem tudunk segíteni. De egy dolgot tehetek érted. Egyetlenegy
dolgot, hogy kideríthesd, valóban Mirjam van-e a színházban. Nem
akarom, hogy úgy kelljen végigcsinálnod a háborút, hogy sosem tu-
dod meg. És ezt is csak azért teszem, mert ha elkezdesz összevissza
rohangálni és faggatózni, hogy látta-e valaki Mirjamot, azzal mind-
annyiunkat veszélybe sodorsz.
Mintha mázsás kő hullana le a vállamról.
– Köszönöm, Ollie. Köszönöm!
– Csak ennyit tehetek érted, utána ne is kérj mást!
Körülnéz, hogy figyel-e minket valaki, aztán kivesz egy papírfecnit
a zsebéből, és felfirkál rá valamit. Egy cím az, ezt fejjel lefelé is látom.
– Jegyezd meg, aztán égesd el! – utasít. – Ezen a címen rejtőzködik
Mina. Ő talán segíthet.
– De honnan tudna Mina…?
Ollie az órájára néz.
– Mennem kell, nem késhetek, különben nem tudom időben a rej-
tekhelyére vinni Judithet. Amint tudok, jövök. Talán csak késő este.
– De…
– Majd később, Hanneke! – Már látom rajta, hogy bánja a dolgot.
Elbizonytalanodott, hogy okos dolog volt-e segítenie nekem.
Mosolyogni próbálok, hogy kimutassam a hálámat, és biztatáskép-
pen, hogy helyesen döntött, de nem néz a szemembe.
Ollie alakja már távolodik, amikor betolom a biciklimet a közeli kis
mellékutcába, hogy megnézzem és betanuljam a címet, ahogy kérte.
Amint meglátom a házszámot, rögtön tudom, hogy Ollie hibát köve-
tett el. Nem jó a cím, amit megadott. Nem lehet jó! Jártam már ott.
Nem is egyszer. Minden héten megyek.
 19.
Megszólal a csengő, mégsem nyit senki ajtót. Úgy tűnik, nincsenek
itthon, de amikor az ajtóra tapasztom a fülemet, alig hallható nesze-
zés szűrődik ki bentről, mintha valaki hátratolna egy széket, miköz-
ben feláll az asztaltól. Végül megcsörren az ajtón lévő lánc. Kék szem-
pár jelenik meg az ajtónyílásban.
– Jó napot! – szólalok meg.
– Hanneke! – köszönt a szemöldökét felvonva De Vries asszony. –
Nem vártalak. Tudtommal nem adtam le rendelést.
– Nem hoztam semmit, más miatt vagyok itt. Beengedne? Beszél-
nünk kell!
– Most nem alkalmas az időpont.
Elnéz mellettem az üres lépcsőházba, mintha azt várná, hogy ma-
gamtól elmegyek. Bele sem merek gondolni, hogy nézhetek ki: kóco-
san, sebtében magamra aggatott ruhában meg harisnyában.
– Nincs semmi gond, De Vries asszony – suttogom közelebb hajol-
va –, tudok a dologról.
– Miféle dologról?
Megint elgondolkodom, hogy Ollie biztosan jó címet adott-e meg.
Ez az asszony egy jégcsap, most is ugyanolyan fennhéjázóan néz rám,
mint mindig.
– Mina barátja vagyok – suttogom olyan halkan, hogy szinte nem
is lehet hallani.
Villan egyet a tekintete, a mellkasához kap, de gyorsan úgy tesz,
mintha csak a melltűjét igazgatná.
– Menj el, Hanneke! Ma nincs szükségem semmire.
– Kérem, engedjen be!
– Komolyan mondom, ez a stílus igazán tűrhetetlen – sziszegi fe-
lém. – Említeni fogom Kreuk úrnak, amikor legközelebb találkozom
vele.
– Ha gondolja, felhívhatja most rögtön, de én addig fogok itt állni a
folyosón, amíg be nem enged, és közben minden szomszédnak jó
hangosan köszönök.
Végre becsukja az ajtót, kiakasztja a láncot, én pedig gyorsan belé-
pek a lakásba, mielőtt meggondolná magát. A hallban az ikrek a föl-
dön ülve játszanak a játék autóikkal. Minden hétköznapinak, meg-
szokottnak tűnik, ahogy minden eddigi alkalommal, amikor náluk
jártam. Minden a helyén, semmi gyanús nesz.
De Vries asszony végigmér, aztán elővesz egy cigarettát a tárcájá-
ból. Nem hív beljebb, nem ajánlja fel, hogy vegyem le a kabátomat.
Egyikünk sem tudja, mit mondjon a másiknak.
– Minához jöttem – szólalok meg végül. – Hol van? Fontos ügyben
vagyok itt.
– Történt valami? A rendőrség sejt valamit velünk kapcsolatban? –
kérdezi.
– Személyes ügyben vagyok itt.
De Vries asszony hosszan kifújja a füstöt, aztán hátat fordít nekem.
Egy pillanatig azt hiszem, ki fog utasítani a lakásból, de aztán rájö-
vök, hogy azt akarja, kövessem. Még sosem hívott be magukhoz. A
hosszú folyosón ajtók sorakoznak kétoldalt. A De Vries család még
annál is gazdagabb, mint gondoltam. Ahogy belesek a szobákba, drá-
gának tűnő, díszes bútorzatot látok, a falakat mintás tapéta borítja,
festmények lógnak mindenütt. Az egyik szoba küszöbénél megáll, rá-
nézésre ez lehet a fiúk szobája: két hintaló áll az egyik sarokban, a
gyerek méretű polcokon mesekönyvek és játékok sorakoznak.
– Hanneke, ha megkérhetlek… – De Vries asszony odasétál az
egyik könyvespolchoz, és ingerülten pillant vissza rám. Várja, hogy
segítsek.
Rálépek a szőnyegre, nehogy megcsússzak, és arrébb tolom a pol-
cot. Mögötte, a falban egy kis ajtó van, épp akkora, hogy egy ember
négykézláb átfér rajta. De Vries asszony egy bólintással engedélyt ad,
hogy kinyissam az ajtót. Egy félcipő és két zokniba bújtatott láb jele-
nik meg. Mina gyorsan térdre ereszkedik, és kidugja a fejét a szűk
nyíláson.
– Hanneke! Tudtam, hogy a te hangodat hallom!
Mikor végre sikerül előmásznia, a nyakamba ugrik örömében.
– Nem gondoltam volna, hogy viszontlátok bárkit. Judith azt
mondta, túl veszélyes lenne. Sikerült Ollie-nak elbújtatnia? Mesélj,
mi minden történt, amióta ide jöttem? Olyan, mintha évek teltek vol-
na el, pedig csak egy napja vagyok itt.
Épp azon gondolkodom, melyik kérdésére válaszoljak először, ami-
kor kaparászás hallatszik a lyukból. Mina is meghallja.
– Minden rendben – suttogja –, ne aggódjanak!
– Nem vagy egyedül? – bukik ki belőlem a döbbent kérdés.
 Még egy cipő jelenik meg az ajtónyílásban, ahonnan Mina az előbb
kimászott. A barna félcipő egy idős, fehér szakállú férfihoz tartozik,
aki most nagyokat pislog a hirtelen fényben. Őt egy mogorva tekinte-
tű idős hölgy követi, kirúzsozva, kifogástalan frizurával.
– Hadd mutassalak be! Ő Cohen úr és a felesége – szólal meg
Mina, mire az idős pár bizalmatlanul felém biccent. – Ő pedig a ba-
rátnőm, Hanneke Bakker.
– Nagyon örvendek – motyogom, és közben azon töröm a fejem,
honnan ismerős ez a név.
– Nincs semmi gond, Dorothea? – kérdezi Cohen néni De Vries
asszonytól. – Olyan vékonyak a falak ebben a házban, mindent hal-
lottunk.
– Hiszen ők Cohenék… – fordulok De Vries asszony felé.
– Igen, a szomszédjaink. Pár napja itt tartózkodnak nálunk.
Cohen úr kezet nyújt. Enyhe cigarettaillat száll felém, ami kellemes
emlékeket csal elő: a nagypapámat juttatja eszembe.
– De amikor az a másik szomszédja itt volt… – Aztán nem mon-
dom tovább.
Mikor a rókaprém galléros asszony itt volt, De Vries asszony úgy
tett, mintha örülne, hogy Cohenék továbbálltak. De hát mi mást tehe-
tett volna?
Az idős pár udvariasan felém biccent, aztán a néni szól a férjének,
hogy Mina és én valószínűleg szívesen beszélgetnénk egy kicsit négy-
szemközt, mire mindketten kisétálnak a szobából. De Vries asszony
azonban továbbra sem mozdul, mint aki nem szívesen járul hozzá,
hogy bárki magánbeszélgetést folytasson a lakásában az ő részvétele
nélkül.
– Gyere, megmutatom a búvóhelyünket! – szólal meg Mina. Meg-
ragadja a kezem, és húzni kezd a kis ajtó felé, mielőtt esélyem lenne
tiltakozni.
Belül friss festék szagát érezni. Ez az egyetlen jele, hogy nemrég
építhették az odút. Bárki volt, nagyon ügyesen megcsinálta. Kívülről
fel sem tűnik, teljesen belesimul a fal többi részébe, még a karcolások
is ugyanolyanok a lambérián. Janssen néni titkos kamrája amatőr
munka ehhez képest.
– Csak akkor kell bebújnunk, amikor idegenek vannak a lakásban
– magyaráz Mina. – Egyébként szabadon mozoghatunk egész nap. –
Aztán becsukja a lambériaajtót, és a bejárat, mintha ott sem lenne. –
Mikor tegnap megérkeztem, órákon át gyakoroltatták velünk, milyen
gyorsan tudjuk összeszedni a holminkat, és eltűnni a búvóhelyen.
Nehogy kint felejtsünk bármit, ami elárulhat minket. Látnod kellene,
amikor gyakorlatozunk.
– Szívesen megnézem egyszer, de most inkább mégse – motyogom
szórakozottan.
Mikor az előbb Mina becsukta a kis zug ajtaját, a légáramlat megle-
begtette a függönyöket, és egy pillanatra láthatóvá vált egy nagy és jól
ismert kőépület.
– A Schouwburg… – suttogom. – Ez a háztömb pont a Schouwburg
mellett van.
Eddig csak a nappali ablakán volt alkalmam kinézni, mikor De Vri-
eséknél jártam, és eszembe sem jutott elgondolkodni azon, hová nyíl-
hatnak a hátsó ablakok. Most már világos, Ollie miért pont ezt a cí-
met adta meg.
– Mina, láttad… – Kiszáradt a szám, alig bírok megszólalni, aztán
nagyot nyelek. – Láttad azt a csoportot, amelyiket a tegnap éjjeli raz-
zia után hoztak be?
Mina bólint.
– Nem sokkal azután, hogy idejöttem. Borzalmas kiabálás volt. A
függöny mögül néztem végig az egészet. Bántott a lelkiismeret, hogy
én biztonságban vagyok, a többiek ott lent meg nem.
– Mina, fontos dolgot akarok kérdezni tőled: láttad Mirjamot? Ott
volt azok között, akiket bevittek a Schouwburgbe?
– Mirjam is abban a csoportban volt? – kérdez vissza döbbenten.
– Nem tudom pontosan. Egy ugyanolyan családnevű ember bizto-
san volt köztük. Szóval nem láttad őt? Biztos vagy ebben?
– Sajnálom. Annyira sajnálom… – mondja, és a szeme megtelik
könnyel. – Nem jutott eszembe, hogy őt figyeljem.
És ezzel megint bezárul egy ajtó. És eltűnik egy újabb reménysu-
gár.
– De készítettem fényképeket – szólal meg, a pulóvere ujjával tö-
rölgetve az arcát.
– Te komolyan fotóztál?
– Alig hoztam magammal ruhát, hogy legyen helye a fényképező-
gépnek a bőröndben. Csak tenni akartam valamit. Igaz, hogy nem
mozdulhatok ki innen, de attól még készíthetek képeket arról, ami
kint történik.
– Megnézhetem őket? A fotókat?
Mina arca elkomorul.
 – Nincsenek előhívva, hiszen tegnap csináltam őket.
– Akkor hívassuk elő valakivel, csak találunk megbízható embert!
Gondolatban már pörgetem is magamban a listát azokról a fekete-
piacon megismert, művészi hajlamú klienseimről, akiknek lehet sö-
tétkamrája. Ismertem egy galériatulajdonost, de amikor utoljára nála
jártam, Adolf Hitlert ábrázoló brosúrák voltak a nappaliban a do-
hányzóasztalon.
– Nem tudjuk előhívatni őket, mert Anscochrome-ra készültek –
ingatja a fejét Mina.
– Az mit jelent? – kérdezek vissza, mivel még sosem hallottam ezt
a kifejezést.
– Az Anscochrome egy amerikai-német színesfilm-márka, a szüle-
tésnapomra kaptam pár tekercset. A fényképészek többsége nem is
ismeri. Még ha vállaljuk is a kockázatot, hogy egy megbízható német
fényképész segítségével átjuttassuk valahogyan a határon, hetekbe
telik, mire megérkeznek az előhívott képek.
– És ha egy művészeti iskolában próbálkoznánk, esetleg valamelyik
tanár… vagy olyasvalaki kellene, aki színes magazinnál dolgozik… Ők
segíthetnének, és akkor gyorsabban…
– Ez nem csak idő kérdése. Az a gond, hogy egy átlagos fényképész
elronthatja az előhívást.
– De… – hebegek tehetetlenül.
Én szinte bármit meg tudok találni, de most nem jut eszembe
egyetlen név sem, hogy előhívassunk egy speciális filmet, amiről még
soha nem is hallottam.
– Adjátok ide a fényképezőgépet! – szólal meg De Vries asszony.
Olyan régóta hallgat, hogy szinte el is felejtettem, hogy ő is itt van ve-
lünk a szobában. Pedig az egyik sarokban áll, elegánsan karba tett
kézzel.
– Adjátok ide! – ismétli némi ingerültséggel a hangjában. – Elvi-
szem a férjem egyik ügyfeléhez.
– Miféle ügyfelei vannak neki? – pislogok bambán.
– Lapkiadó – emlékeztet De Vries asszony –, divatmagazinja van,
amik tele vannak fotókkal.
– De Mina azt mondta, hogy speciális filmről van szó.
– Neki pedig speciális ismerősei vannak – vonja fel a szemöldökét
a nő. – Sokféle embert ismer, akiknek megvannak a technikai eszkö-
zeik, vagy akár egy saját sötétkamrájuk. Nem ígérhetek semmit, de
megpróbálhatom. Adjátok ide a filmet!
 Mina rám néz, én pedig bólintok, mire átadja a fényképezőgépét
De Vries asszonynak.
– Kérem, legyen óvatos – szólal meg –, nagyon drága kamera, azok
a képek pedig nagy veszélyt jelentenek!
De Vries asszony csak bámul rá. Ha valaki, hát ő tudja, mi a ve-
szély, hiszen három zsidó embert bújtat az otthonában.
– Oda tudna menni most rögtön? – sürgetem. – Vagy még ma dél-
után? Ollie szerint a transzport két nap múlva indul, és amilyen gyor-
san csak lehet, meg kell tudnom, hogy a lány, akit keresek, ott van-e
a színházban. Esetleg most rögtön el tudná intézni?
Fogalmam sincs, miért teszi, talán mert tudja, hogy ismerem a tit-
kát, és úgy gondolja, kénytelen eleget tenni a kéréseimnek. Vagy sze-
retné, ha ez az egész minél előbb véget érne, én pedig elmennék a la-
kásából. Bármi is az oka, sarkon fordul, és kisétál a szobából. Léptei
határozottan koppannak a folyosó parkettáján, és mire utolérem, ő
már a tükör előtt állva tűzi fel kis kalapját.
– Hamarosan jövök! – köszön el, és mivel ő még ebben a helyzet-
ben sem hazudtolja meg önmagát, hozzáteszi: – Ha megkérhetnélek,
ne fogdoss össze mindent a távollétemben.
Belebújik a kabátjába, és kilép az ajtón. Állunk az előszobában
Mina és én, és nem tehetünk mást, mint hogy várunk.
 20.
A gyerekek szobájában kuporgunk a kényelmetlen gyerekszékeken,
miközben Cohen úr az ikrekkel játszik. A padlón ül, és hagyja, hogy a
fiúk fel-le autókázzanak a lábán meg a karján. Cohen néni segítség-
képpen kiment a konyhába elmosogatni, és néha behoz egy kancsó
pótteát.
– Te leszel a másik hegy – közli velem az egyik iker, miközben át-
hajt a lábamon az autójával. – Akkor mindkettőnknek lesz sajátja.
– Lehetnétek ti a hegyek – válaszolom, és elhúzom a lábamat, mire
Cohen bácsi mosolyogva megszólal.
– Mit szólnátok hozzá, ha mondanék egy mesét? Tele lesz gyor-
sabbnál gyorsabb autókkal, és lovak meg hegyek is lesznek benne.
Annyira türelmes velük. Kíváncsi lennék, vannak-e unokái.
– Hanneke, nagyon aggódom valami miatt – szólal meg Mina, és
közelebb húzza a székét.
– Mi a gond?
Mina Cohen úrra és az ikrekre pislant, majd halkan folytatja.
– A miatt a dolog miatt, amit mutattam neked, amikor sétálni vol-
tunk. Az még mindig ugyanott van.
Értetlen arckifejezésemet látva az arcához emeli a kezét, és az ujjá-
val egy ismerős mozdulatot imitál, amiről azonnal rájövök, hogy a
másik fényképezőgépről beszél, amit ezek szerint nem volt ideje ma-
gához venni, és a babakocsiban maradt.
– Mit gondolsz, nem lesz belőle baj? – kérdezi.
A kérdés jogos, bár fogalmam sincs, tehetünk-e bármit. Annak vi-
szont tényleg nem látom értelmét, hogy én is aggódni kezdjek, mert
ezzel csak még jobban ráijesztek Minára.
– Ha megtalálja valamelyik munkatársad, biztos elteszi neked, és
később majd odaadja – igyekszem megnyugtatni, főleg, hogy a rend-
őrség, ki tudja, mi okból, a bölcsődét eddig békén hagyta.
Kis idő múlva a gyerekek nyafogni kezdenek, mert megéheztek.
Mina talál a kamrában egy kevés krumplit meg paszternákot, és felte-
szi őket főni néhány kelkáposztalevéllel. Csendben eszünk, és amikor
az ikrek megint rákezdenének, Cohen úr ágyba dugja őket.
– Hanneke, nemsokára kezdődik a kijárási tilalom – figyelmeztet
Cohen néni. – Ideje indulnod.
 Már úgysem érnék haza időben, és itt akarok lenni, amikor De Vri-
es asszony megérkezik a hírekkel. Vajon helyesen tettem, amikor
ilyesmit kértem tőle? Cohen néni leül az asztalhoz, és elvesz egy ada-
got a stoppolásra szánt zoknihalomból, majd nyugodtan nekiáll var-
rogatni. Cohen úr meg olvasgat. Lassan vánszorog az este, kint az ég
vérvöröse koromfeketére változik.
A szüleim valószínűleg már egy órával ezelőtt elkezdtek aggódni ér-
tem, mama falfehéren tördeli a kezét, papa pedig harsány viccekkel
igyekszik leplezni saját aggodalmát. Aztán az aggodalom haraggá vál-
tozik. Mama biztos azt hajtogatja, hogy önző módon nem figyelek az
órára. Papa pedig azért haragszik, mert felizgattam a mamát. Ráadá-
sul ő még saját magára is dühös lesz, amiért nem képes a keresésem-
re indulni. Azt már nem tudom, a harag után mi következhet, mert
annyira még sosem tettem próbára a türelmüket, hogy ezt megtud-
jam. De ma este kénytelen leszek.
Valahol a távolban harangoznak, újabb óra telt el. Aggodalmasan
összenézünk. Megfájdul a gyomrom, és mardos a bűntudat. Miért
nem kérdeztük meg De Vries asszonytól a fényképész címét, vagy leg-
alább a családnevét? Miért követeltem, hogy azonnal keresse fel,
amikor holnap reggel is ugyanúgy megfelelne? Nem kedvelem, de et-
től még nem akarom, hogy bármi baja essék.
– Hiszen nem tesz semmi törvénybe ütközőt. Csak egy barátját lá-
togatja meg – töri meg a csendet Mina.
– Csak abban bízom, hogy ha megállították valamiért, akkor az
még a fényképész felé menet történt, és nem a hazaúton – szólal meg
Cohen néni. Sápadtabb az arca, mint amikor ideérkeztem, és a rúzs is
lekopott az ajkáról. – Egy filmtekercs miatt csak nem esik baja, de ha
az előhívott…
– Csendesebben, Rebekka! – inti le a bácsi. – Nem hallod, hogy…?
De nem tudja befejezni a mondatot, mert a folyosón fordul a kulcs
a zárban. Sóbálvánnyá dermedünk mind a négyen. Aztán az ajtón be-
sétál De Vries asszony, és mögötte Ollie.
– Már egy órája visszaértem, de katonák ácsorogtak a sarkon. Úgy
éreztem, nem lenne tanácsos elsétálni mellettük, ezért elbújtam az
egyik mellékutcában, mint valami utcai koldus, amíg odébb nem áll-
tak.
– Én meg egy szemközti mellékutcában bujkáltam egy ideje – ma-
gyarázza Ollie, miközben megöleli Minát –, még láttam is De Vries
asszonyt az árnyékban, de nem mertem odakiáltani neki. Teljesen
abszurd volt a helyzet, mintha egy színpadi bohózat szereplői lettünk
volna. Már azt hittem, a katonák sosem indulnak tovább.
– Sikerült elvinned Judithet? Jól van? – kérdezi Mina.
Ollie bólint, aztán mesélni kezd: a tanya, ahová Judithet vitte, már
így is túlzsúfolt, hatan alszanak a fészerben, de ideális búvóhely, mert
kevés járőrt vezényeltek arra a vidékre.
De Vries asszony leveszi a kalapját, és hátrasimítja a haját.
– A gyerekek ágyban vannak? – kérdezi.
– Már alszanak – nyugtatja meg Cohen néni.
– Megtalálta a fényképész barátjukat? – kérdezem, és most, hogy
már biztonságban van, én sem érzem magam annyira bűnösnek,
amiért erőltettem a dolgot.
De Vries asszony egy kis csomagot húz elő a kabátzsebéből. A borí-
ték túl kicsinek tűnik, hogy elférjen benne egy egész tekercsnyi előhí-
vott és kinagyított kép.
– Csak a diapozitívokat sikerült előhívni. Ha jól értettem – néz kér-
dőn Minára. Mina bólint, De Vries asszony pedig folytatja. – Vetítő-
gépünk azonban nincs. A férjem munkatársa felajánlotta az övét, de
nyilvánvalóan nem cipelhettem magammal, végig az utcán az éjszaka
kellős közepén. Gondolom, a filmen is meg tudjátok nézni, hogy ott
van-e a barátotok valamelyik képen.
Meg sem várja, hogy megköszönhessük, csak kimegy a szobából, és
azt motyogja magában, hogy vesz egy forró fürdőt. A Cohen házaspár
is elbúcsúzik, nagyon késő van, és alig állnak a lábukon. Miután min-
denki elment lefeküdni, Mina, Ollie és én körbeüljük az íróasztalt De
Vriesék dolgozószobájában, és elővesszük a keskeny, átlátszó filmsza-
lagokat a borítékból. Az apró képeken rengeteg alak látható, lehetet-
lennek tűnik egyetlen embert kiszúrni a tömegben.
– Ha villanykörte elé tartjuk, jobban látszik minden – javasolja
Mina.
Ellenőrzi, hogy a sötétítőfüggönyök rendesen be vannak-e húzva,
aztán felkapcsolja az olvasólámpát. Óvatosan, két ujja közé csippent-
ve egyenként emeli fel a filmszalagokat.
– Hiszen ezek színesek! – szólal meg csodálkozva Ollie, mire Mina
büszkén bólint.
– Hannekének már meséltem róla. A szüleim a feketepiacon sze-
rezték a filmet. El sem tudom képzelni, mennyibe kerülhetett.
Azt én sem tudom megmondani. Sosem kértek még tőlem ilyesmit,
de aranyárban mérik, az biztos.
 – Jó sorrendben nézem őket? – kérdezem Minát.
– Igen, legalábbis így készültek.
Mindhárman a diapozitívok fölé hajolunk. Azt vártam, hogy rögtön
a tegnap esti razzia képei jönnek, de ehelyett az első kockákon egy
zöld, virágos parkban vagyunk napos, nyári időben. Az előtérben fér-
fiak sorakoznak egymás mellett, feltett kézzel, sárga Dávid-csillaggal
a kabátjukon, és még ezeken az apró képen is jól kivehető az arcukon
a halálfélelem.
– Ekkor használtam először az új fényképezőgépemet – suttogja
Mina. – És ez volt a legelső razzia, amit láttam. Az utcán sétáltam el
mellettük. Valaki később azt mesélte, hogy mindannyiukat kivégez-
ték.
– Csupa hasonló fotót készítettél? – kérdezem Minától.
– Be kell osztanom a színes filmet, mert nagyon drága – válaszolja.
– De a fekete-fehér képek többsége ilyen. Ugyanarról szól mind.
Bár Mina már említette, hogy a képek színesek lesznek, igazából
mégsem tudtam elképzelni, milyen elképesztő hatása lesz a színes fo-
tóknak. A háborúnak azt az oldalát mutatják, amiről nem szabad be-
szélnünk. Éhező kisgyerekeket, két katonát, amint egy zsidó férfit
aláznak meg, egy zsúfolt pincelejáratot a kamerába integető bujká-
lókkal, akik így üzenik, hogy jól vannak. A színektől a képeken min-
den annyira jelenvalónak és életszerűnek tűnik, mint a való életben.
Amikor fekete-fehér fotókat nézegetek, olyan, mintha régi dolgokat
néznék. Pedig az sem történelem, azok a dolgok is itt történnek ve-
lünk nap mint nap. Már értem, miért csinálja ezt Mina. Minden
egyes kép önmagában egy kisebb lázadás.
Végül elérünk a tegnap esti képekhez, amik a színháznál készültek,
és összeáll belőlük egy rövid történet: először egy villamos érkezik.
De nem utasokat szállít, új feladatot kapott: a begyűjtött embereket
hozza. Zsúfolásig tele van Dávid-csillagot viselő férfiakkal és nőkkel.
Bőröndöket cipelnek, meg nagy vászonszatyrokat, amit máskor bevá-
sárláshoz használnak. Egy rózsaszín kalapos nő belekarol egy őzbar-
na fedorakalapos férfiba. Két hajlott hátú néni egyforma lila ruhában,
ők minden bizonnyal testvérek. Gyönyörűek a színek, szinte belefáj-
dul a szemem, ahogy nézem.
A második képkockán már mindenki a színház hátsó bejáratánál
áll, egy katona kitárt karral próbálja sorokba rendezni a tömeget. Az
előtérben egy barna kabátos fiatal fiú áll, és amikor az nem figyel
oda, dacosan kiölti a nyelvét a katonára.
 Percekig vizsgálunk egy-egy képet, és lassan kibontakozik az egész
történet, ahogy a kusza tömegből rendezett sorok lesznek, és a párok
egymás kezét fogva, egymásba kapaszkodva állnak. Barackrózsaszín
a pirossal. Zöld a feketével.
Már majdnem a végére érünk a diapozitívoknak, amikor meglá-
tom, amit kerestem. Ez a kép is ugyanazt a jelenetet ábrázolja, mint a
többi: rémülten nézelődő embereket bőrönddel a kezükben, amint
hármas-négyes sorokban áramlanak befelé a színházba.
És a kép felső sarkában ott áll Mirjam.
 21.
Egyszer egy egér fészkelt be a falba otthon. Úgy tűnt, csak akkor
hallható a kaparászása, ha egyedül vagyok a szobámban. Papa és
mama sosem hallották, és amikor szóltam nekik, csak bólogattak,
hogy persze, biztos a te egered volt megint. Kilencéves lehettem ek-
kor, és végül magam is elhittem, hogy az egér nem létezik. Hogy kita-
láltam magamnak egy játszótársat, mert társaságra vágytam. Aztán
egy nap Elsbeth átjött játszani, és az egér előszaladt valahonnan, ő
pedig úgy visított, mint akit ölnek. És ez volt az a pillanat, amikor az
egér valóságossá vált. Amikor másvalaki is látta rajtam kívül. Amikor
nem egyedül voltam.
– Ott van – mutatok a diapozitívra.
– Melyikük az? Hol látod? – kérdezi Mina.
– A jobb sarokban.
Közelebb hajol, a válla nekinyomódik az enyémnek.
– Biztos vagy benne? Nagyon homályos a kép.
Szinte kilóg a képből, de ott áll egy göndör hajú lány égszínkék ka-
bátban. Elmosódott az arca, bár az sem segítene, ha látnám, hiszen
csak leírásból ismerem. De ami világosan látszik, az az élénkkék ka-
bát, és ha eléggé hunyorítok, az apró ezüstgombok két sorát is ki tu-
dom venni a mellén. Íme, a lány, akit keresek, aki elszökött a védel-
met nyújtó búvóhelyről. A kicsit elkényeztetett Mirjam, aki annyira
szeretne tetszeni a fiúknak, akinek van egy igaz barátnője, és aki
azért teljesített jól az iskolában, hogy a kedvében járjon a szüleinek.
Az arca pedig talán azért elmosódott, mert pont azt teszi, amit én
tennék egy ilyen helyzetben: a menekülés útját keresném, nem pedig
a parancsot teljesíteném.
– Szerinted De Vries asszonynak van nagyítója? – kérdez közbe Ol-
lie. – Jó lenne közelebbről megnézni ezt a képet, nem?
Az íróasztalfiókban Mina talál egy régi, kopott nyelű nagyítót. Kö-
zel hajolok, szinte az orromat súrolja a kép, és milliméterről millimé-
terre átvizsgálom, hátha találok rajta valami használható informáci-
ót, de semmi nem kerül elő.
– Még nagyítóval is alig látszik – szólal meg Mina.
– Tudom, hogy ő az – válaszolom határozottan. Érzem, hogy ő az,
mert amióta megláttam, a szívem majd kiugrik a helyéről. A színház-
ba terelt emberek a családjukkal vagy a szomszédokkal érkeztek, csak
ő van egyedül.
– Most is ott van, Ollie – szólalok meg.
A szoba ablakából, ahol ülünk, látszik az épület. Ott tartják fogva,
még száz méterre sincs tőlem.
– Ez tényleg ő – állapítja meg Ollie, majd engem figyel, hogy mire
készülök. – Úgy van, ahogy gondoltuk.
– Ki kell juttatnunk onnan… – szólalok meg, mire ő a fejét rázza. –
De, Ollie! – folytatom. – Nézd csak meg az arcát! Halálra lehet ré-
mülve.
– Hanneke, semmi nem változott, most is ugyanaz a helyzet, mint
amikor először megmondtam neked, hogy nem segíthetünk.
– De igenis változott. Megvan a biztonságos búvóhely, pont itt,
ahol vagyunk. Mina és Judith pedig jól ismerik a színházat. Miért
nem akarsz segíteni, Ollie?
– Komolyan nem értelek, Hanneke – vág vissza. – Az elmúlt négy
napban mindannyian abban reménykedtünk, hogy te fogsz segíteni
tovább szervezni az ellenállást. Mert kiismered magad olyan dolgok-
ban, amik tényleg sokat számítanak, és nemcsak egy emberen, ha-
nem emberek százain segíthetnek. És erre most azt mondod nekem,
hogy tegyem kockára a barátaim életét, hogy neked segítsek? Te
tényleg…
– Na, milyen vagyok? – kérdezem dacosan, mérges vagyok rá, de
csak azért sem kiabálok vele. – Őrült? Beteg?
– Nagyon sajnáltalak, Hanneke, amiért nem volt melletted senki,
és egyedül kellett gyászolnod Bast. Az borzasztó lehetett. Azt gondol-
tam, hogy hasznos lehetsz számunkra az ellenállásban, de ha tudtam
volna, hogy milyen elképesztően önfejű vagy, nem hívtalak volna el a
találkozóinkra.
– Bas segítene. – Kegyetlenség Ollie-t az öccséhez hasonlítani épp
most, de egyszerűen kibukik belőlem. Mert ez az igazság. – Ő tényleg
segítene. Azon csodálkozna, miért vesztegetjük az időnket erre a vitá-
ra, amikor tudjuk, hol van Mirjam. Azt mondaná, hogy most azonnal
tennünk kell valamit, és kihozni őt onnan. Emlékszel arra a családi
ünnepre egyszer régen, nyár közepén, amire a szüleim nem engedtek
el, mert megbetegedtem? Bas felmászott az ereszcsatornánkon, mert
hozni akart nekem egy szeletet a tortából. Bas nem bírná elviselni, és
sosem hagyná annyiban, hogy ha valaki konkrét segítséget kér, akkor
ne tegyünk semmit.
É
 – És Bas halott lenne. Hátratántorodom, döbbenten bámulok Ol-
lie-ra.
– Hogy mondtad?
– Hanneke, Bas csodálatos ember volt, tele rengeteg jó tulajdon-
sággal, de vakmerő volt, meggondolatlan, sosem gondolkodott, mi-
előtt cselekedett. Tudod, mi történt azon az estén, amikor a tortát vit-
te neked? Téged boldoggá tett vele, ő viszont büntetést kapott. A szü-
leink tajtékoztak, amiért sokáig kimaradt. És most ugyanez lenne:
Bas megpróbálná megmenteni azt a lányt, a nácik pedig elkapnák, és
kivégeznék.
– Ezt nem tudhatod – válaszolom.
– Mit gondolsz, én nem akarok segíteni neked? Fogalmad sincs,
milyen nehéz belegondolnom, mi történhet Mirjammal teljesen egye-
dül. Nagyon szeretnék olyan lenni, mint Bas. Mert elbűvölő volt, és
vicces, de ő sem volt tökéletes. És hát valakinek óvatosnak is kell len-
nie. Aki végiggondolja a dolgokat, minden egyes nap minden egyes
órájában, mert egy egészen kis botlás is végzetes lehet.
Fáradtan oldalra tűri a haját, a szeme alatt lila karikák éktelenked-
nek. Látszik, hogy nagyon kimerült. Fogalmam sincs, hány kilomé-
tert biciklizett a vidéki földutakon, hogy eljuttassa Judithet a búvóhe-
lyére, utána meg egyenesen idejött. Őt nézve rájövök, hogy magam is
milyen fáradt vagyok. Sokat fordult velünk a világ, amióta utoljára
beszélgettünk.
– Hanneke! Ollie! – Mina még mindig az íróasztalnál ül, és a dia-
pozitívokat nézegeti. Úgy tűnik, oda sem figyelt a beszélgetésünkre.
Az arca megmerevedik, és kiül rajta a rémület.
– Mina, mi történt? – kérdezem.
Mostanra végignézte az utolsó sorozatot is, és a kezében tartott
képkockákra bök, amiket mi még nem láttunk.
– Mirjam rajta van ezeken is? Hadd nézzem! – Odahajolok, hogy
jobban lássam, mit mutat.
– Nem. Nem arról van szó… hanem a bölcsőde – suttogja, aztán fe-
lém nyújtja a nagyítót. – Bezárják. Nézd… Itt vannak a segítők. A
gyerekeket viszik át a színházba. Sosem szoktak ilyen nagy csoport-
ban járkálni. Be fogják zárni a bölcsődét, és a gyerekeket is deportál-
ják Mirjammal együtt.
Ahogy hunyorítok, látom szép sorban vonulni a kicsiket, két fiatal
nő van velük, felismerem őket a bölcsődéből.
 – Annyira sajnálom, tudom, hogy jó ismerőseid – mondom Miná-
nak, de ő a fejét rázza, és megint rábök valamire az egyik képen.
– Nem – suttogja. – Azt nézd, ott.
A szememet meresztem, és most már látom, miről beszél. Az idő-
sebb gyerekek a kisebbeket babakocsiban tolják a színház felé, és a
sok babakocsi között ott van az, amelyikben a fényképek vannak er-
ről a könyörtelen és brutális háborúról meg az ellenállásról, és mind-
azokról, akiket az utóbbi néhány napban megismertem, akik számíta-
nak nekem.
– A nácik egy perc alatt megtalálják a fényképezőgépet – szólal
meg Mina –, amint a babakocsi a átmeneti táborba érkezik. És aztán
minket is megtalálnak, mindannyiunkat.
Ollie teljesen összezavarodva néz ránk, hisz semmit sem tud a
fényképezőgépről, és hogy miről beszél Mina. De én nagyon is tu-
dom. És azt is tudom, hogy amikor pár perccel ezelőtt megláttuk Mir-
jamot az egyik képen, és amikor Ollie erre azt mondta, hogy ez sem-
min sem változtat… tévedett. Mert minden megváltozott.

VASÁRNAP

– És most mit fogunk csinálni? – kérdezi Sanne vagy ötödjére, de

ez alkalommal sem tud választ adni neki egyikünk sem.
Ollie végigtekert a városon, hogy összehívjon mindenkit. Először
hazament, de Willem már elindult az egyetemre, ahol kora reggel
órája van, aztán Leo következett, aki megígérte, hogy előkeríti Sanne-
t, és együtt De Vriesék lakására jönnek.
Willem kivételével mostanra mindenki megérkezett. Meg persze
Judith sincs itt, pedig ő ismeri legjobban a színházat, de ő már egyet-
len találkozóra sem jöhet el.
– Hogy lehettél ennyire hülye! Nem bírom elhinni – morog Minára
Leo. – Eszembe sem jutott, hogy fényképeket készítesz. Emberélete-
ket próbálunk menteni, te meg egy fényképezőgéppel játszadozol.
Mondtam a többieknek, hogy túl fiatal vagy.
– Ne kiabálj vele! – inti le Ollie. – Egyáltalán ne kiabáljon senki! –
teszi hozzá, és jelentőségteljesen a zárt ajtó felé bök a fejével, ami
mögött De Vries asszony járkál föl és alá dühösen, amiért mind ide-
jöttünk. Reggel óta nem mozdult ki a nappaliból, és folyton az utcára
néző ablakokon les kifelé. Nekünk pedig szólt, hogy ha egyetlen
pisszenést hall a dolgozószobából, azonnal elküld mindenkit.
– Már túl késő, Leo – szólal meg Sanne –, nem tudjuk semmissé
tenni a dolgot. Most azt kell kitalálnunk, mi legyen ezután.
– Gondoljuk végig a lehetőségeket – szólal meg Ollie. – Hátha nem
találják meg a fényképezőgépet. Mina hónapokig fotózott, és a többi
bölcsődei önkéntes semmit sem vett észre. Szerintetek ez elképzelhe-
tő?
Mina elgyötörtén hajtja le a fejét.
– Te is tudod, hogy ez kizárt. Amikor egy transzport megérkezik a
gyűjtőtáborba, mindenkinek átkutatják a személyes holmiját. Az ék-
szereket vagy a pénzt egyesek a kabátbélésbe vagy a bőröndbe varr-
ják, de az őrök darabokra fogják szedni a babakocsit, és akkor…
Mindannyian tisztában vagyunk vele, mi fog történni akkor. Ott
lesz az a rengeteg fénykép az ellenállókról, a titkos találkozókról, az
akciókról, amikor gyerekeket csempésztek ki a színházból – arról a
rengeteg ártatlan emberről.
– De miből gondoljátok, hogy a babakocsit magukkal viszik az állo-
másra? – kérdezi Sanne. – Amikor elindítanak egy transzportot,
mindenki csak egy bőröndöt vihet magával. Miért hagynák az őrök,
hogy egy család babakocsival induljon útnak? Lehet, hogy ott fogják
hagyni a színházban.
– Mintha azzal jobban járnánk! – mordul fel Leo. – Szerinted ott
nem fogják rögtön megtalálni a fényképezőgépet?
– Nem arról van szó, hogy mi lenne jobb – védekezik Sanne. –
Csak annyit mondtam, hogy nem tudhatjuk biztosan, hol és mikor
vizsgálják majd át a babakocsit. Még azt sem tudjuk, hogy az összes
gyerek ezzel a transzporttal indul-e. Általában abban a sorrendben
viszik tovább az embereket, ahogy érkeztek. De előfordulnak kivéte-
lek. Nem tudnánk bejutni valahogyan a színházba?
Ollie a fejét rázza.
– Mindenkit ismernek, és csak azt engedik be, aki ott dolgozik.
Nem hiszem, hogy most fognak változtatni a szabályokon. Minden
megváltozott, amióta a tanács tagjait és a családjaikat is elkezdték
begyűjteni.
– Mi lenne, ha megkérdeznénk Waltert? – javasolja Leo.
Walter felelős a színházért. Ő hamisítja a papírokat a bölcsődében
lévő gyerekek számára.
Ollie hangja azonban nagyon határozott.
 – Nem! Ez a feladat nem az ellenállásra tartozik. Ezt mi rontottuk
el. Nem rángathatunk bele másokat, amíg legalább meg nem próbál-
tuk egyedül megoldani.
– El fogják vinni a babakocsit az állomásra – suttogja Mina. – Egy-
szerűen érzem. Sosem hagynak semmit maguk után a színházban.
Ott bent túl nagy a zsúfoltság, és mindig elviszik az összes embert.
Amennyit csak tudnak. A babakocsi az állomásra fog menni, higgye-
tek nekem!
Sanne összerezzen, nagyot nyel, aztán folytatja:
– Rendben, tehát azt mondjátok, hogy vissza kell szereznünk a
fényképezőgépet, csak nem a színházból, hanem miután a menet el-
hagyja az épületet, és elindul az állomásra. És titokban kell csinál-
nunk, senki nem láthat meg. Jól értettem?
– Addigra kijárási tilalom lesz. Legalább legyenek megfelelő papír-
jaink – szólal meg Leo.
– Vagy megfelelő álruhánk – veti közbe Sanne. – Gestapo-egyen-
ruha lenne a legjobb, egy kellően magas rangú tiszti egyenruha, hogy
szabadon mozoghassunk a városban a kijárási tilalom alatt.
– Olyat úgysem találunk – jegyzi meg Ollie. – Ha sikerülne szerez-
ni, működhetne a terv, de nem tudunk szerezni. Előfordult már, hogy
egy ellenállócsoport lopott egyenruhában hajtott végre akciót, de mi
nem ismerünk senkit, akinek lenne ilyen. A ruhák beszerzésére pedig
ennyi idő alatt nem tudunk megszervezni még egy titkos akciót. Már
csak két nap van a transzportig. Gondolkodjatok valami máson!
– Ti annyira buták vagytok – sóhajt fel Mina hirtelen, és a fejét in-
gatja. – Már hogyne lehetne bejutni a színházba. Nekem most tulaj-
donképpen ott kellene lennem, hiszen jelentkeznem kellett volna
transzportra. Szóval nincs más dolgom, mint odamennem, és amint
bent vagyok az épületben, megkeresem a fényképezőgépet, és meg-
semmisítem.
– És akkor elvisznek koncentrációs táborba – szólal meg Ollie nyu-
godtan.
– És?
– Mina… – szólalna meg Sanne.
– Mi van? – vág vissza Mina hevesen, de közben megtörik a hang-
ja. – Az egész az én hibám, ahogy Leo mondta az előbb. Ti is mindig
azt mondjátok, hogy a küldetésünk egésze sokkal fontosabb, mint az
egyes ember. Tehát meg kell tennem, ma délután jelentkezem.
 Sanne döbbenten hallgatja Minát, mondana valamit, aztán még-
sem, Ollie a két kezébe temeti az arcát, Leo pedig meredten bámul
egy pontot az íróasztalon. Senki nem szólal meg. És nincs is rá szük-
ség. Amit Mina az előbb ajánlott, az maga a borzalom, és egyben a
leghasználhatóbb lehetőség az összes közül.
Megköszörülöm a torkom.
– Én tudok szerezni egyenruhát.
Ez az első alkalom, hogy megszólalok ma este. Mindenki felkapja a
fejét, és rám mered. Annyi mindent csináltam rosszul, amióta kitört a
háború. Bas volt a kezdet, de utána is. Sokszor tudtam, hogy ez nincs
rendben, de magamnak csak azt mondogattam, legjobb, ha nem ve-
szek tudomást semmiről.
– Minának nem kell jelentkeznie. Segítek visszaszerezni a fényké-
pezőgépet – szólalok meg újra –, de cserébe azt kérem, mentsük ki
Mirjam Roosveldtet is. Ehhez nem kérem a segítségeteket, vállalok
minden kockázatot. Ha elkapnak, majd azt mondom, magánakció
volt.
Senkitől sem jön válasz.
– Azt mondjátok, hogy szükség van egy tiszti egyenruhára a fény-
képezőgép megszerzéséhez – szólalok meg végül. – Én tudom, hon-
nan szerezzünk.

Amikor utolsó előtti alkalommal találkoztunk:

Én tizenhét éves voltam, Elsbeth tizennyolc, Bas pedig ha-
lott. Elsbeth addigra megismerkedett a katonájával. Anyuká-
ja nem ellenezte a kapcsolatot. A szülei a maguk módján tá-
mogatták a német megszállókat. Nem nyíltan; titokban,
szolgalelkűen.
Hat hónappal a megszállás után történt. A jegyeim látvá-
nyosan romlani kezdtek, de a többiek az iskolában igyekez-
tek úgy tenni, mintha minden rendben menne. Elsbeth volt
az egyetlen barátnőm, akivel még találkozgattam. Köteles-
ségtudóan átjárt hozzánk mindennap, még akkor is, amikor
én csak a falat bámultam, és egy szót sem szóltam. A haja-
mat fésülgette, vagy elmesélte a legfrissebb pletykákat, vagy
váratlanul ajándékot hozott, ami semmi más célt nem szol-
gált, mint hogy halvány mosolyt csaljon vele az arcomra.
Hozott felhúzható állatkát, vicces képeslapot vagy elképesz-
tően rikító színű rúzst, amivel kifestette a száját, és a szo-
bámban parádézott, és az ajkát csücsörítve kért csókot tő-
lem.
Egyik délután, amikor átjött, leült a szőnyegre, és egy ké-
pes magazint lapozgatott; újabb próbálkozás, hátha azzal fel-
vidít. Csendesebb volt, mint máskor. A lábfejemet bámul-
tam, Elsbeth pedig úgy ült ott, mint egy szfinx, mert valami
történt, és azt várta, hogy rákérdezek vagy kitalálom. Végül
aztán nem bírta magában tartani: „Rolf szerelmes belém”,
mondta. „Tegnap vallotta be, és én is szerelmet vallottam
neki.”
„Nem is igaz”, szólaltam meg automatikusan. „Nem szere-
ted. Mindenkivel csak flörtölsz.”
Lebiggyesztette az ajkát. Láttam rajta, hogy azért csinálja,
mert nem akar ingerülten válaszolni. „Elég sok fiúval flörtöl-
tem már, hogy meg tudjam állapítani a különbséget. Szerel-
mes vagyok Rolfba. Feleségül akar venni. Majd ha véget ér a
háború. És Németországba költözöm vele.”
„Azt nem teheted”, mondtam neki, és magam sem tudtam,
mire értem, hogy mit nem tehet meg. Nem mehet hozzá egy
némethez? Nem költözhet el az országból? Hogy neki lett va-
lakije, amikor nekem már nincs senkim? A szavai ökölcsa-
pásként értek. Csak fájdalmat éreztem, pedig azt hittem, rég
meghalt bennem minden. Hogy teheti, hogy mehet hozzá va-
lakihez azok közül! „Nem csinálhatsz ilyet, Elsbeth. Azt aka-
rod, hogy veled örüljek, de képtelen vagyok rá. Soha nem bo-
csátom meg neked, hogy szerelmes vagy valakibe azok közül,
akik megölték Bast.”
„Nem Rolf ölte meg Bast. Ő nem is akart idejönni, ebbe az
országba. Azt akarja, hogy vége legyen a háborúnak, és haza-
mehessen”, mondta Elsbeth. „Ő nem ért egyet azzal, amit
Németország csinál… ide rendelték. Különben is, szerintem
csak zaklatott vagy…”
„Még szép, hogy zaklatott vagyok!”, tört ki belőlem. „Hal-
lod te egyáltalán saját magadat? Figyelsz arra, amit mon-
dasz? Hozzá akarsz menni egy nácihoz azok után, amit Bas-
szal tettek.”
„Sajnálom, Hanneke, hogy nem ülhetek itt veled örökre,
hogy együtt lehessünk boldogtalanok”, köpte felém a szava-
kat. „Sajnálom, hogy az én életem ezután is megy tovább.”
„Én is sajnálom, mert a te fiúdnak kellene halottnak len-
nie, és nem az enyémnek. De remélem, hamarosan ő is meg-
hal.”
Majd egy egész percig nézett rám, mielőtt újra megszólalt.
„Azt hiszem, most már inkább megyek”, szólalt meg végül.
„Amúgy is randevúm van Rolffal.” „Menj”, válaszoltam én,
„és soha többé ne gyere vissza!”
 22.
Már kora reggel van, amikor elindulok De Vries asszonyéktól. Az
utcák még csendesek, csak néhány iskolás gyerekkel, tejesemberrel
és utcaseprővel találkozom. Hajnalig beszélgettünk, és ez a mostani
találkozónk olyan korán ért véget, hogy ilyenkor még el sem szoktam
indulni munkába. Mámorosan lépkedek az utcán, de holtfáradt va-
gyok. Hiába összpontosítok, a szemem előtt összefolyik minden.
Talán még nincsenek ébren a szüleim. Hátha a kedvemért nem zár-
ták kulcsra az ajtót, mielőtt aludni mentek. Volt már ilyen, bár nem
gyakran. Talán kétszer fordult elő eddig, hogy korábban lefeküdtek,
én pedig a kijárási tilalom kezdetére még nem értem haza. A lépcső-
fordulóban lehámozom magamról a cipőmet, és lábujjhegyen osonok
felfelé.
Három lépésre vagyok a lakásunktól, amikor kivágódik az ajtó.
– Hol voltál? – szorít magához mama. – Hol voltál ilyen sokáig?
– Sajnálom – mentegetőzöm rögtön. – Nagyon sajnálom, a baráta-
immal voltam, és nem vettem észre, hogy elment az idő. Túl késő lett
volna hazaindulni, muszáj volt ott maradnom náluk.
– Kikkel voltál? – szólal meg papa hangja a háttérben.
A foteljében ül. Rezzenéstelen, jéghideg arccal. Szinte sosem szo-
kott haragudni, de ha egyszer mérges lesz, akkor még a mamánál is
borzasztóbb. – Milyen barátaid vannak, akik hagyják, hogy a szüleid
halálra aggódják magukat miattad?
– A munkatársaimmal voltam – rögtönözök gyorsan. – Kreuk úr-
nak kellett segítenem, temetés lesz. Elküldött, hogy beszéljek a csa-
láddal. Ezért szaladtam el tegnap olyan hirtelen; majdnem kiment a
fejemből a dolog. Meglátogattam a gyászoló családot, és úgy éreztem,
nem jöhetek el csak úgy. Aztán már a kijárási tilalom miatt nem moz-
dulhattam.
– Szóval Kreuk úr miatt volt? – kérdezi mama.
– Az elnézéseteket kéri ő is – válaszolom.
– Most azonnal odamegyek… Odamegyek, és beszélek vele…
– Persze – vágok a szavába –, a legjobb lesz, ha elmész hozzá! De
remélem, nem fogja úgy gondolni, hogy inkább valaki mást kellene
alkalmaznia, ha rám nem számíthat, amikor vészhelyzetben éjszaka
is dolgozni kell – mondom a mamának, és közben imádkozom, ne-
hogy tényleg elmenjen Kreuk úrhoz. Bár tudom, hogy úgysem fog
olyasmit tenni, amivel veszélybe kerülhet az állásom.
– Van elképzelésed róla, mit álltunk ki miattad az éjszaka? – kér-
dezi papa.
– Igen, tudom, de jól vagyok, és minden rendben.
Mama végre elenged, apámhoz fordul, aztán az arcához kap. Csak
nem sír? De aztán látom, hogy nem könnyes az arca, hanem kipirult.
– Sajnálom – mondom megint, de egy fejrándítással csendre int.
– Menj, vegyél fel tiszta ruhát, és gyere reggelizni!
– Mit csináljak?
– Öltözz át, addig én készítek reggelit. Szépen megreggelizel. És
soha többé ne maradj ki éjszakára anélkül, hogy nekünk nem szólsz
róla! Most pedig megmosakodsz, megfésülködsz, és reggeli közben
egy szót sem ejtünk a dologról.
Fogalmam sincs, miért ajánlja fel ezt, és miért marad el a bünte-
tés? Talán ő is ugyanolyan fáradt, mint én, és nem akar több veszeke-
dést mára. Akármi az oka, nekem is jobb így.
A szobámba megyek, gyorsan végigszántok a fésűvel a hajamon, és
felkapom a kockás ruhát, amit mama annyira szeret, és én annyira
utálok. Ebből majd látja, hogy békülni akarok. Az ágyam bevetetlenül
áll tegnap reggel óta, és minden vágyam, hogy bekuporodhassak a
paplan alá. Ehelyett gyorsan megmosom az arcomat a fürdőszobában
hideg vízzel, és igyekszem életet lehelni magamba. Ma még találkozni
akarok Ollie-val és a többiekkel, hogy folytathassuk a tervezgetést.
Hajnalban úgy döntöttünk, hogy mindenkinek jobb, ha pihen egy ki-
csit és átöltözik. Ollie azt mondta, hogy később majd értem jön.
Amikor kilépek a szobámból, mama fel-alá rohangál a konyhában.
Mindenféle ennivalót hoz elő a kamrából, nemcsak a szokásos reggeli
zabkását, hanem a még megmaradt tojásokat és egy nagyobb sonkát
is, amiről nem is tudtam, hogy eltette jobb napokra. Máskor körülte-
kintően beoszt minden falatot, most viszont úgy készít reggelit, mint-
ha nem lenne háború, és minden a normális kerékvágásban haladna.
– Kérsz kenyeret? – kérdezi a kamrából, amikor hallja, hogy köze-
ledem. – Vágok pár szeletet, ha szeretnél.
Papára pislantok, mi lehet a helyes válasz, de kerüli a tekintetemet.
– Ha akarsz, vágj le pár szeletet. Bármit megeszek.
Leülünk az asztal köré, amin most több étel van, mint amit egyéb-
ként egy hét alatt megennénk. Látom a papán, hogy nem hitte el a
mesémet. Összevissza beszélek mindenféléről, ami csak eszembe jut,
hogy másra tereljem a szót, de folyamatosan magamon érzem a te-
kintetét. Beszélek az időjárásról, arról, hogy leszakadt a kabátomról
egy gomb, hogy milyen jó áron láttam paszternákot valamelyik bolt-
ban, de közben végig azon jár az eszem, vajon mennyit kell még vár-
nom, hogy Ollie értem jöjjön. Persze lehet, hogy előbb megpróbál
kapcsolatba lépni Judithtel, hátha neki van valami ötlete. Egyáltalán
mit mondott: hogy ő fog értem jönni, vagy nekem kell őt megkeres-
nem? Erőt vesz rajtam a fáradtság, képtelen vagyok tisztán gondol-
kodni. Vagy menjek át Leóhoz, és ott várjak?
Vasárnap van, ilyenkor nem szoktam dolgozni, így nehéz lesz kifo-
gást találni, miért megyek el itthonról. Mama egyébként is sasszem-
mel figyeli minden mozdulatomat. Úgy döntök, mégsem fogom rög-
tön menekülőre, helyette inkább segítek befejezni a tegnap félben
maradt házimunkát. Lemossuk az ablakokat, felseperjük a padlót, és
befejezzük az ezüst polírozását. Mikor már úgy tűnik, végképp nincs
mit kifényezni, felajánlom – remélve, hogy ezzel jobb kedvre derítem
őket –, hogy elkérem a szomszédoktól is az étkészletet, de mama dia-
dalittasan elém rak egy újabb adagot. Aztán azt is felajánlom, hogy
lemegyek újságért, hogy elolvashassuk a híreket, de papa leállít,
mondván, van jobb ötlete az újságolvasásnál.
– Miért nem játszol nekünk valamit, Gerda? – fordul bátorítóan
anyám felé.
– A szomszédok biztos pihenni akarnak, és még a céklát is meg kell
pucolnom az ebédhez – ellenkezik mama.
– Hagyd, majd én megcsinálom! Játssz valamit, mama! – kérlelem
én is.
Először magam is csak azért javaslom, hátha a zene jobb kedvre
deríti, de amint leül a pianínóhoz, alig várom, hogy megint úgy hall-
jam játszani, mint régen. A háború előtt már a sarokról hallani lehe-
tett, amikor mama órát adott. Lejátszott egy dallamot, utána pár má-
sodperc múlva a tanítványa következett, ahogy a billentyűket nyomo-
gatva előadta ugyanannak egy ügyetlenebb változatát.
Nem fog hozzá rögtön, az ujjait a zongorabillentyűkön nyugtatja.
Egy egyszerű dalt választ, amit még nekem is sikerült megtanítania,
bár később kénytelen volt belátni, hogy nincs érzékem a zenéhez. A
dallam nagyon egyszerű, nem nagyközönségnek szánt, tetszetős ze-
nemű. A hámozókés megáll a kezemben. Hirtelen eszembe jut a gye-
rekkorom, hogy milyen gondtalan voltam. Mama újra meg újra le-
játssza ugyanazt a dallamot, de minden alkalommal más variációban,
amitől az egyre összetettebb lesz, míg végül az eredeti, egyszerű kis
melódia már alig kivehető a ráépülő harmóniák tengerében, bár ha
jól odafigyelek, még mindig hallható.
Eltelik egy óra. Mama teljesen elmerült a zenében, papa pedig el-
bóbiskolt a fotelben. Úgy veszem, a bűnöm ezennel meg lett bocsát-
va. Egy óra múlva majd megpróbálok elmenni itthonról. Egy találka
Ollie-val jó kifogás lesz, őt úgyis nagyon kedvelik. Mikor így elterve-
zem a dolgot, furcsa zaj szűrődik fel az utcáról. Mama még játszik, de
ő is meghallja, és ujjait felemeli a billentyűkről.
– Hanneke! – Lentről jön a hang, de olyan halk, hogy nem tudom
kivenni, ki lehet az.
Feltépem az ablakot, pedig piros a kezem a céklától, és kihajolok,
hogy lássam, ki áll a házunk előtt.
– Te vagy az, Ollie? – kiáltok le.
– Nem, én vagyok az – egy magas alak áll a biciklije mellett, és
megemeli a sapkáját.
– Willem, mit keresel itt?
– Sajnálom – próbál suttogva, de azért elég hangosan beszélni,
hogy ne zavarja a szomszédokat. – Ollie adta meg a címedet, de nem
mondta meg, hová kell becsengetnem.
– Mindjárt lemegyek.
Becsukom az ablakot, mire mama rögtön felpattan a zongora mel-
lől, még a székét is feldönti.
– Ki van lent? – kérdezi.
– Egy barátom, nem tudta, hányas lakásban lakunk – válaszolom,
miközben magamra kapom a kabátomat. – Lemegyek hozzá.
– Nem mész sehová, főleg nem egy fiúval, akit nem is ismerünk.
– Willemnek hívják, Ollie lakótársa. Ezeket tegyem fel főni? – kér-
dezem, mivel a lábosnyi cékla még mindig a padlón van, ahol hagy-
tam.
– Szó sem lehet róla! – Mama úgy csapja le a pianínó fedelét, hogy
szinte reccsen. – Megtiltom, hogy elmenj! Egész éjjel nem voltál itt-
hon.
– Ma éjszaka itthon maradok – magyarázom türelmesen –, csak
szeretnék sétálni egyet Willemmel.
Mama álla megremeg, és furcsán vad a tekintete.
– Megtiltom, hogy elhagyd a házat! Még mindig az én gyerekem
vagy, Hannie!
 – Jaj, mama, már rég nem vagyok gyerek! – Ezt kiabálnám akkor
is, ha valamiért dühös lennék, de most, ahogy kimondom, csak fá-
radtságot és szomorúságot érzek. – Én keresem a pénzt ebben a csa-
ládban, én vásárolok be, és én intézek mindent. Mama, már réges-rég
én gondoskodom rólatok.
Egy pillanat alatt törik meg az arca, és a reggeli meg a zongorázás
közben magunkba szívott jó hangulat köddé válik.
– Az én lányom sosem beszélne velem ilyen hangon.
Nem ez az első vitánk, és nem is most először mondja ezt nekem,
de a szavai mégis mellbe vágnak. Már fáraszt, hogy mindig a régi ön-
magamhoz hasonlítanak, aki a háború előtt voltam. Hogy folyton
eszembe juttatják, mennyivel jobb voltam akkor, hogy folyton fel-
idézzük azokat a dolgokat, amiket sosem kaphatok vissza.
– Az a lány már nem létezik, mama – felelem fáradtan. – Felnőtt,
és már semmi nem lesz úgy, mint régen.
 23.
– Minden rendben? – kérdezi Willem, mikor leérek a ház elé.
Nem hinném, hogy hallotta a veszekedésünket a csukott ablakon
keresztül, valószínűleg az arcomról olvasta le, mi a helyzet.
– Igen, jól vagyok.
– Aha, szóval így nézel ki, amikor jó kedved van – próbál viccelőd-
ni.
– Nem! Így nézek ki, amikor nem akarok beszélni róla.
Ha Hasnak mondtam volna ezt, két kezét maga elé kapva édes ci-
caszemekkel nézett volna rám, és addig nyávogott meg kapálózott
volna a mancsával, amíg elnevetem magam. Ha Ollie-nak mondtam
volna ugyanezt, kapásból visszavágott volna valami hasonlóan epés
megjegyzéssel. Willem azonban csak bólint egyet, és aggodalmasan
néz.
– Sajnálom – szólalok meg végül. És mivel nem akarok megint
arra gondolni, milyen lesújtott arccal nézett rám az anyám, amikor
kisétáltam az ajtón, gyorsan hozzáteszem: – Ollie küldött?
– Ő maga akart eljönni, aztán lefeküdt, hogy pihenjen egy kicsit, és
elaludt. Nem keltettem fel – mondja Willem –, bár biztos dühös lesz,
amikor felébred. De ha hagyom, hogy biciklire üljön, a végén valame-
lyik csatornából halászhatjuk ki délután. Túl sokat dolgozik. Szóval
csak én jöttem, de ha segítesz, már ketten leszünk.
– Mihez leszünk ketten? – kérdezek vissza.
– Sanne és Leo ennivalót visznek az egyik bujkáló csoportnak. Ollie
pedig majd átmegy Judithék búvóhelyére, és megpróbál megtudni
valamit a katonákról, akik a transzportokat kísérik. Te vállaltad az
egyenruhát. Azért jöttem, mert hátha tudsz segíteni az én feladatom-
ban.
– És mi lenne az?
– Meg kell szerveznem a menekülési útvonalat.
Willemet korántsem ismerem olyan jól, mint Ollie-t, de van benne
valami megnyugtató kedvesség, amitől rögtön közel érzem magam-
hoz. Sétálgatunk a környékbeli utcákon, belém karol, mintha nagyon
bizalmas és intim beszélgetést folytatnánk, pedig csak a schouwburgi
helyzetet ecseteli nekem.
Egy részét már eddig is tudtam annak, amit elmond. A színház
csak az első állomás, a zsidókat csak pár napra, maximum egy hétre
viszik oda. A színház után egy átmeneti táborba kerülnek valahol
Hollandiában. A rabok ott sem maradnak sokáig. Ezek is átmeneti
táborok, ahonnan elszállítják őket más országok ismeretlen nevű tá-
boraiba, ahol aztán a fiatal és erős férfiak és nők hamarosan meghal-
nak valami titokzatos betegségben.
A színházból tehát valamelyik külvárosi vasútállomásra viszik a
zsidókat. Általában teherautókra vagy villamosra rakják őket, de elő-
fordul, hogy erőltetett menetben kell végigvonulniuk a városon.
Az állomás nincs messze a Schouwburgtől, az utakat sem szokták
lezárni, és különleges előkészületeket sem szoktak tenni a transzport-
tal kapcsolatban. Többnyire éjszaka történik minden, amíg a polgá-
rok úgy tesznek, mintha mélyen aludnának a behúzott függönyök
mögött. De olyan is volt, hogy fényes nappal kísérték át a rabokat a
pályaudvarra.
És nekünk ezt kell kihasználnunk. Valahol a Schouwburg és az ál-
lomás közötti útszakaszon kell megszereznünk a fényképezőgépet a
babakocsiból, amelyben feltehetőleg egy kisbaba is lesz. Nekem pedig
közben meg kell találnom a tömegben Mirjamot, elterelni az őrök fi-
gyelmét, és rohanni vele a kijelölt, biztonságot nyújtó helyre úgy,
hogy közben senki ne vegyen észre semmit. Ez minden…
– És mi van a katonákkal? – kérdezem.
– Azt Ollie és Judith intézi, nekik ez a feladatuk mára – válaszolja
Willem. – Nekünk pedig földrajzleckét kell vennünk. Szerintem
együtt meg tudjuk csinálni, és minden rendben lesz.
Hinni akarok Willemnek. Olyan magabiztosnak tűnik, és amúgy
sincs más, amibe kapaszkodhatnék. Én egyáltalán nem gondolom,
hogy olyan könnyen megy majd minden, de jó érzés, ha valaki mégis
ezzel biztat.
Willem az órájára néz.
– Sietnünk kell! – Megragadja a kezem, és gyors léptekkel elindul.
– Westerborkbe a színházba érkezésük alapján indítják a transzpor-
tokat. Mirjam és akiket vele együtt gyűjtöttek be a razzia során meg a
bölcsődéből átszállított gyerekek várhatóan mind holnap éjszaka in-
dulnak útnak. Jobb lett volna, ha megnézünk egy menetet valamelyik
este, hogy tapasztalatot gyűjtsünk, de ma éjszaka nem visznek embe-
reket az állomásra, ezért a délután indulókat kell megfigyelnünk,
hogy melyik útvonalon haladnak.
– Mi van, ha folyamatosan menetelnek, és sehol nem állnak meg?
– kérdezem.
 – Egyszer biztosan meg fognak állni.
– Miből gondolod?
– Valószínűleg meg sem fordul a fejükben, hogy valaki olyan őrült
legyen, hogy náci tisztnek öltözzön, és megállítson egy transzportot.
Váratlanul éri majd őket a dolog, és megállnak.
A Schouwburgöt körülölelő háztömb sarkánál megállunk. Itt elég
közel vagyunk, hogy lássuk a bejáratot, de nem tűnik úgy, mintha
pont azt figyelnénk. Willem az előző utcasaroknál kiakasztotta a bi-
ciklijén a láncot, és most leguggol, ide-oda tekergeti a pedált, mintha
azt próbálná megszerelni. Így tényleg minden okunk megvan rá, hogy
a környéken ólálkodjunk. És amíg ő biciklit „szerel”, én szemmel tar-
tom a bejáratot.
Egy perc múlva négy óra, a kapu óraműpontossággal kinyílik. A lá-
bammal megböködöm Willemöt, mire ő könnyedén visszaakasztja a
helyére a láncot, és a fejét csóválva szabadkozik, amiért meg kellett
állnunk a biciklije miatt. A katonák lépnek ki elsőként a kapun. Ket-
ten vannak: egy fiatal és egy idősebb, aki papa bátyjára emlékeztet. Ő
még most is Belgiumban él, és születésnapomra régebben mindig
pénzt küldött.
A katonák után bőröndöket cipelve jönnek a rabok. Ziláltak és fá-
radtak az ébren töltött éjszakák után. A katonák az út közepére tere-
lik őket, nagyjából hetvenen-nyolcvanan lehetnek, és elindul a me-
net. Szép téli nap van, az utcán emberek járnak. Idősek, fiatalok,
egyedül vagy párban, olyanok, mint Willem és én. És senki sem vesz
tudomást a csendben menetelő embertömegről, hogy mennyire nem
helyénvaló ez. Rémisztő belegondolni, hogy mit tekintenek az embe-
rek hétköznapinak manapság.
Mirjam nincs a sorban, de sok nála fiatalabb vagy vele egyidős
lányt látok, meg fiatal párokat és középkorú embereket. Elsétálnak
mellettünk. Észreveszek egy zöld szövetkabátos, nemezkalapos férfit.
Egyenesen előrenéz, de ismerősnek tűnik. A krétapor jut róla eszem-
be, és rájövök, hogy az egyik alsó tagozatos tanárom az, aki szerdán-
ként mindig cukorkát hozott az iskolába, és a tanítás végén minden-
kinek adott egy szemet, amikor kimentünk a teremből. Nem emlék-
szem a nevére. És azt sem tudtam, hogy zsidó.
A katona, aki a nagybátyámra hasonlít, németül kiáltozik. Gyorsan
beszél, és nem értem minden szavát, de nagyon is világos, mit akar-
hat, mert az utca felé mutogat. Nem messze tőlem egy idős néni meg-
botlik a sor közepén. A mellette álló férfi gyengéd, megszokott moz-
dulattal próbálja felsegíteni. Ebből gondolom, hogy a férje lehet. A
katona azonban felé bök a fegyverével, és ráparancsol, hogy menjen
tovább. A férfi megint lehajol, hogy segítsen a feleségének, mire a ka-
tona lekapja a fegyvert a válláról, és a puskatussal lökdösni kezdi a
férfit előrefelé, aki erre tántorogva nekiindul, és most már a felesége
segíti őt. Én pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy ne bámuljak
utánuk.
– Kár, hogy ilyen széles utcákon halad a menet – szólal meg Wil-
lem lassan tolva a biciklijét –, ez nem igazán jó nekünk.
Továbbra is úgy teszünk, mintha gondtalanul beszélgetnénk, mint-
ha észre sem vennénk a körülöttünk megnyilvánuló durva erőszakot.
Igaza van Willemnek, az útvonal tényleg nem ideális, bár érthető,
miért erre viszik az embereket: ez a legrövidebb út az állomásig. A
széles, nyílt utakat alig szakítják meg kis mellékutcák, és beszögellé-
sek sincsenek, amik jó fedezéket biztosítanának. Pedig arra nagy
szükségünk lenne. A tiszti egyenruha sokat segít, de korántsem old
meg mindent.
– Te is alaposan nézz végig mindent, és jegyezd meg, amit látsz! –
szólal meg Willem, miközben tekintetével a környéket pásztázza. –
Próbáld meg eldönteni, merre tudnád legkönnyebben elhagyni a fő-
utat, hol a legkisebb az esélye, hogy valaki meglát.
– El fogunk menni az Oosterpark mellett – jegyzem meg. A nagy,
gondozott városi parkban a sötétben akár több ember is feltűnés nél-
kül kiléphet a sorból, és elbújhat.
Willem elgondolkodik.
– De nincs senki a hálózatból vagy a csoportból, aki errefelé lakna.
Ha valakinek sikerülne is eljutni a parkig, utána hová menne? –
mondja végül, és megint igaza van.
Ráadásul, mielőtt a parkhoz érünk, át kell mennünk két csatornán.
Menekülési útvonalat pedig nem célszerű hidak közelébe szervezni:
bármikor lezárhatják vagy eltorlaszolhatják.
– A Plantage Muidergracht előtt kell megtörténnie – fogalmazódik
meg bennem. – Ott még elég közel leszünk De Vries asszony lakásá-
hoz. Miután elhagyják a színházat, amilyen gyorsan csak lehet, meg
kell próbálnunk kivenni a sorból Mirjamot és a babakocsit.
– Igen, azt hiszem, ez jó ötlet. Ha a menet eljut a hídig, onnantól
nem lesz több lehetőség – mondja Willem.
Ne gondolj másra, csak a menekülési útvonalakra! Csak arra,
hogy milyen közel vagy hozzá, hogy megmentsd Mirjamot. Csak
őrá gondolj, erre az egyetlen emberi életre, mondogatom magam-
nak vég nélkül. Muszáj őrá koncentrálnom, mert nem akarok az alsó
tagozatos tanáromra gondolni, akit nem tudok megmenteni, vagy Bi-
erman úrra, vagy Mirjam osztálytársaira, vagy azokra az emberekre,
akik itt gyalogolnak el mellettünk, és akik közül senkinek sem segít-
hetek.
– Mit gondolsz, itt jó lesz? – áll meg hirtelen Willem, és felmutat
az egyik házra, mintha csak az épület szépségére akarná felhívni a fi-
gyelmemet.
Egy kereszteződésben állunk. Három utca fut össze, aztán furcsa
szögben megint szétágaznak, és huszonöt méter után már egyik sem
látható be. Ha Mirjammal futni kezdünk, öt másodperc alatt eltűnhe-
tünk szem elől, és két katona nem elég, hogy kiderítse, melyik irány-
ba szaladtunk. Feltéve, ha csak két katona kíséri a menetet… Ha sem-
mi nem jön közbe…
Végignézek a házak homlokzatán, és a tekintetem megállapodik
egy hentesüzlet cégtábláján. A bejárat felett nagy, narancssárga nap-
ellenző feszül, a száműzetésben élő királyi család színe, és ez valami-
ért jó előjelnek tűnik.
– Nézd azt a hentesüzletet – intek Willemnek –, az a napellenző
elég nagy!
Maga az üzlet kissé beljebb helyezkedik el, mint a mellette lévők,
így eleve alkalmasabb fedezéknek. A napellenző alatt egy hatalmas,
életnagyságú gipsztehén áll. Na, ez bőven elég lesz, hogy egy vagy
akár két ember is elbújjon mögötte.
Willem a fejét ingatva, tettetett elégedetlenséggel guggol le a bicik-
lije mellé, hogy „megigazítsa” a láncot, illetve hogy alaposabban
szemügyre vegye a bolt környékét.
– Igen, ez jó lesz – szólal meg. – A tehén mögött csak akkor vesz-
nek észre, ha eleve tudják, hogy ott vagy.
Tényleg azt gondolja, hogy jó lesz? És én? Vagy csak nagyon szeret-
ném, ha menne a dolog? Képtelen vagyok eldönteni. A kiszemelt ke-
reszteződéstől – a gipsztehéntől és a napellenzőtől – a Muiderpoort
állomás még több mint egy kilométer. Nagy távolság. De elég nagy
egy élet megmentéséhez?
A komor, csendes menet időközben elvonult előttünk. Ki tudja,
hová viszik őket? Csak bámulunk utánuk tehetetlenül. Elmentek, és
Willemmel ketten maradtunk a kihalt utcán.
 – Te vállaltad az egyenruhát. Biztos, hogy el tudod intézni? – kér-
dezi.
– Igen, az rendben lesz.
– Ha akarod, kereshetek egy kontaktot… Fogalmam sincs, sikerül-
ne-e, de megpróbálhatom.
– Nem lesz semmi gond, Willem – nyugtatom meg.
Bólint, tétovázik. Látszik, hogy mondani akar valamit.
– Hanneke, remélem, nem veszed rossz néven… – kezd végül bele.
– Általában hetekig szervezzük, hogy beszerezzünk egy egyenruhát.
Én tényleg kedvellek. Szerintem igazán erős vagy. Ollie viszont a leg-
jobb barátom. Nem hagyhatom, hogy bármi történjék vele. Vagy
akárkivel közülünk. És eddig nem igazán voltál hajlandó segíteni.
Úgyhogy azt akarom, itt és most mondd meg nekem, hogy tényleg
bízhatunk-e benned.
Az elmúlt két évben mindent megtettem azért, hogy senki se bízzon
meg bennem. Én akartam így, hogy én se függjek senkitől. De meg-
változott a helyzet, amióta láttam elvonulni egy menetet, amióta jár-
tam a gyűjtőhelyen. Amióta olvastam egy rettegésben élő, fiatal lány
bizakodó levelét, amióta megismertem bujkálásra kényszerülő, bátor
embereket, és olyan utálatos embereket, akik titokban nagyon is bát-
rak. Így amikor szólásra nyitom a számat, a válaszom egyértelmű:
– Megbízhatsz bennem, Willem. Megteszem, amit tudok.
Érzem, hogy gombóc nő a torkomban. Gyorsan másfelé nézek, és
mikor végül visszafordulok, Willem még mindig engem figyel, nem
tolakodóan, de szívbe markoló aggodalommal a szemében.
– Remélem, minden rendben van veled, Hanneke – szólal meg. –
Ha szeretnél valamit elmondani, ígérem, nem szólok róla a többiek-
nek.
Az ajkamba harapok, hogy szinte már fáj, mert Willem szavai olyan
őszinték. Egyszerűen belefáradtam mindabba, ami az elmúlt egy
napban történt.
– Nincs semmi, jól vagyok. Csak nem alszom valami jól… – szóla-
lok meg –, … és képtelen vagyok sírni, amióta Bas meghalt – teszem
hozzá végül.
Még ez is csak fél magyarázat, de rég nem mondtam ki ilyesmit
mások előtt.
Willem a vállamra teszi a kezét.
– Ez sem fogja visszahozni Bast. Tudom, hogy legbelül te is tisztá-
ban vagy ezzel, de hátha az eszed megpróbálja elhitetni veled az el-
lenkezőjét. Talán tényleg sikerül megmentened Mirjamot, de attól
még nem biztos, hogy nem töltöd továbbra is álmatlanul az éjszaká-
kat.
 24.
Megváltozott a csengő hangja. Régebben durván berregett, most
viszont tisztán csilingel. Elsőre azt hittem, talán elnéztem a házszá-
mot. De hogy téveszthettem volna el, amikor százszor és ezerszer jár-
tam már itt?
Biztos Elsbeth cseréltette ki a csengőt, amikor a szülei átköltöztek a
nagyszülőkhöz, ő pedig Rolffal megkapta a házat. Furcsa így gondolni
rá, mint feleségre, aki háztartást vezet, saját otthont teremt. Kíváncsi
vagyok, hogy a nappaliban leszedette-e a régi tapétát. Valószínűleg
van pénzük ilyesmire, és mindig úgy gondolta, hogy rémesen néz ki.
Senki sem jön ajtót nyitni, még egyszer csengetek, és az arcomat az
ajtó üvegablakának nyomom. Az előszoba a régi, és a tapéta is.
Tudtam, hogy ideges leszek, ha idejövök. Hogy kényelmetlenül ér-
zem majd magam. De a bensőmben szétáradó bénító félelemre nem
számítottam. Nem is sejtettem, hogy rá kell majd parancsolnom ma-
gamra, erővel megvetnem a lábamat a küszöbön, hogy ne szaladjak
el.
Nem szűrődik ki zaj, és fény sem villan; nincs itthon senki. Jobb is
így, biztatom magam, könnyebb és biztonságosabb. Végiggondoltam
az összes lehetőséget, hogy Elsbeth itthon lesz, vagy Rolf, vagy mind-
ketten, és tudtam, hogy számomra ez a helyzet lenne a legjobb. Ezért
is jöttem most, mert vasárnaponként Elsbethék családja mindig
összeül egy nagy közös ebédre a nagyszülei házában, és bíztam ben-
ne, hogy ezt a hagyományt a háború sem törte meg. Nem tudom, mi-
ért érzek mégis csalódottságot, hogy nem találkozhatom vele szemtől
szembe.
Van még valami, ami szintén nem változott: a pótkulcsot most is a
bejárati ajtó felett tartják. Rozsdás és hideg a kezemben.
Az egész háznak ugyanolyan szegfűszeg– és tisztítószerillata van,
mint régen. Ez az ismerős illat jelenti a Vos családot, ez enyhíti a fé-
lelmemet, és önt belém bátorságot. De most nem vendégnek jöttem,
emlékeztetem magamat, hanem dolgozni.
Mielőtt megint elfogna a kétség, gyorsan végigmegyek az előszo-
bán, fel a lépcsőn: a szülei hálószobája az emeleten van, a folyosó vé-
gén. Szinte sosem tettem be oda a lábam, amikor náluk jártam, bár
Elsbeth néha fellopózott, hogy elcsenjen egy rúzst az anyukájától,
amivel kifestettük magunkat gyakorlásképpen. Amint belépek, rög-
tön érzem, hogy rossz helyen járok. Mintha senki sem lakna a szobá-
ban, az ágyon halomban áll a javítandó ruha.
Érzem, ahogy nehéz lesz a szívem. Ha Elsbeth és Rolf nem költöz-
tek be a nagy hálóba, akkor ez egyet jelent: be kell mennem oda, ami-
ről azt reméltem, sosem kell újra látnom. Vissza a lépcsőn. Az első
ajtó jobbra.
Benyitok, és megrohannak az emlékek, mint valami szellemek.
Hány délutánt töltöttem Elsbeth szobájában! Úgy tettünk, mintha a
házi feladatokkal lennénk elfoglalva, de helyette táncolni tanítottuk
egymást, és a kedvenc filmsztárjainkról vitatkoztunk. Azt tervezget-
tük, hogy amikor felnövünk, egyszerre fogunk szülni, és egyszerre fo-
gunk megöregedni. És akkor majd lejárunk a térre sétálni, és egy-
másra támaszkodva botladozunk. De, állj! Állj!
A köntöse az ajtón lóg az akasztón. Az ujja azóta lyukas, hogy egy-
szer titokban az erkélyükön cigarettáztunk.
Hogy ellenálljak a rám törő érzéseknek, eszembe juttatom a pilla-
natnyi gyakorlati teendőket, a törvénybe ütköző feladatomat. Elsbeth
egy szobában lakott a nővérével. Nellie ruhásszekrénye volt baloldalt,
Elsbethé pedig jobbra. Mikor férfit hozott a házba, egész biztosan
Nellie régi szekrényét adta Rolfnak, hogy ott tartsa a ruháit. Elsbeth
így intézné ezt el. Szólna Rolfnak, hogy tolja félre a nővére holmijait,
és csináljon helyet a sajátjának. Aztán Rolf rábukkanna Nellie egyik
régi bugyijára, mire Elsbeth jót nevetne a zavarán.
Kinyitom a bal oldali szekrény ajtaját, és igazam van, gondosan va-
salt nadrágok és ingek sorakoznak benne. Ezeket viseli Elsbeth férje,
Rolf, abban az új életükben, aminek én már nem vagyok része.
Egyenruhát viszont sehol sem látok. Kétszer is végigkutatom a
szekrényt, de sehol semmi. Pedig egész biztosan van egy váltás
egyenruhája, hogy legyen mit viselnie, amíg a másik mosásban van.
Sem a szék karfáján, sem a sebtében bevetett ágyon nem találom. De
akkor hol lehet?
Visszamegyek a folyosóra, és kinyitom a gardrób ajtaját. Egy fonott
kosárban mosásra váró gyűrött törülközők és ágyneműk. Beletúrok a
halomba, várom, hogy felbukkanjon valami szürke, valami fekete – a
halál színei, a Gestapóé. Aztán végre meglátok egy sötét ruhadarabot,
és előhúzom.
Rögtön felismerem. A nagymamája mindig kettesével osztogatta az
ajándékokat. A „mandulagyulladás” kicsi volt Elsbethre, ezért nekem
adta, és az arcomat figyelve már előre nevetett, amikor kibontottam a
csomagot, és megláttam azt a borzalmas ruhát. Elsbeth viszont kény-
telen volt megtartani az ajándék párját: ezt a gyászosszürke ruhát.
A ruhának Elsbeth-illata van: hintőpor és parfüm. Mennyi emlé-
kem van erről is! Összevissza fintorgott, amikor az anyukája azt akar-
ta, hogy ezt viselje egy buliban. Aztán persze mégis felvette, de addig
próbálkozott, amíg „véletlenségből” sikerült leöntenie punccsal. Azon
a partin másról sem suttogott, csak hogy egy Henk nevű srác milyen
jól csókolózik, és nagy bölcsen elmagyarázta nekem, hogy az első
csók sosem tud olyan jó lenni, mint a második.
Megcsókoltam Ollie-t. Ezt is el akarnám mondani neki. Megcsó-
koltam Ollie-t, és Bas így is örökre halott marad. Hát te hogy vagy,
Elsbeth? Hülyeség volt, hogy véget vetettünk a barátságunknak, mert
beleszerettél egy fiúba? Vagy megtörtént volna amúgy is?
Visszagyömöszölöm a szürke ruhát a kosárba, és megragadok egy
fekete gallért, ami legalulról kandikál kifelé. Rolf inge az. És amikor
nyúlnék a hozzá tartozó nadrágért, nyílik a bejárati ajtó.
Gondolkodás nélkül belépek a gardróbba, és Rolf gyűrött egyenru-
háját a kezemben szorongatva, bepréselem magam a szennyeskosár
mellé. Magamra húzom az ajtót, de nyitva hagyom résnyire, mert fé-
lek, hogy túl hangosan kattanna a zár, ha teljesen becsuknám. A szí-
vem olyan hangosan dobog, hogy biztosra veszem, ők is hallják. Hiá-
ba próbálom visszatartani, a dobogás nem engedelmeskedik.
– Hogy felejthetted itthon a tortát! Anélkül semmit sem ér a vasár-
napi ebéd.
Ez sem változott, Elsbeth dorgáló és akaratos hangja, ami most úgy
ér, mintha valaki az arcomba csapna. Majdnem felnyüszítek, de gyor-
san a szám elé kapom Rolf borzalmas egyenruháját.
– Az én feleségem nem élhet torta nélkül – évődik vele Rolf.
– Bizony, mert én az édes dolgokat szeretem – nevet fel Elsbeth.
– Szükséged van még valamire? – kérdezi Rolf.
– Lehet, hogy magamra kapok egy kardigánt, nagyi háza egy jégve-
rem.
Milyen normálisak így együtt. Nem ezt vártam. Mintha nem is len-
ne háború, hanem minden csupa jókedv és szórakozás lenne. Mi is
így beszélgetnénk egymással, ha még barátok volnánk. Hallom a lép-
teit, a negyedik lépcsőfok szokás szerint nyikordul egyet. A hálószo-
bájuk a gardrób előtt van, semmi oka, hogy eljöjjön mellettem. Be-
nyit a hálóba, az akasztók csilingeléséből hallom, hogy a ruhásszekré-
nyében kutat, és közben hamisan énekel magában. Elsbeth sosem tu-
dott énekelni.
– Nem láttad a sárga pulcsimat? – kiált le a konyhába.
– Nem tetted a szennyesbe? – hangzik a válasz.
Kiver a verejték, látom Elsbeth vékony bokáját közeledni a gardrób
felé, az orromat csiklandozza a hintőporillat. Kezét az ajtó gombjára
teszi. Mit fogok csinálni, amikor rám talál idebent? Végigfuttatom az
agyamban a lehetőségeket, hogyan menekülnék egy náci elől, de
most őrültségnek tűnik mind. Megüthetem, de meg is ölelhetem. Üd-
vözölhetem, mintha az elmúlt két év meg sem történt volna. De meg-
történt, és most már nem csupán gyűlölöm és szeretem, nemcsak a
hiányát érzem, hanem félek is Elsbethtől.
– Elsbeth, megtaláltam! – kiált megint Rolf. – Itt volt a széken.
Elsbeth távolodik, hallom a cipősarkak kopogását a parkettán. A
szívem tovább zakatol: az idegességtől, a haragtól és a bánattól. Az-
tán elindulnak. Az én régi, legeslegjobb barátnőm megint elment.

Mire este hazaérek, papa és mama már ágyban vannak. Biztos nem
alszanak, ahhoz túl korán van, de nem jönnek ki a szobából. Évekig
könyörögtem nekik, hogy ne várjanak rám, feküdjenek le nélkülem.
Látom őket magam előtt, ahogy a pizsamájukban fekszenek a sötét-
ben, és hallgatják, ahogy felakasztom a kabátomat az előszobafogas-
ra, és nyugtalanság fog el. Valami megváltozott közöttünk az utolsó
veszekedésünk óta, amikor Willem után siettem. Most is a lányuk va-
gyok, de többé már nem gyerek.
Egy levél vár az éjjeliszekrényen a könyveknek támasztva. Nem is-
merem fel a kézírást a borítékon, de amikor kinyitom, egy összehaj-
togatott, kis csillag esik ki belőle. Christoffel járhatott nálunk, amíg
nem voltam itthon, az apukája ezek szerint hazajött Hágából, és vá-
laszt hozott Amaliától, amit pár napja még annyira vártam, és ami
mostanra már egyáltalán nem számít.
Széthajtogatom a ropogós papírra írt üzenetet: Kedves Hanneke!
Nem tudom, ő merre lehet. Bárcsak hallottam volna felőle! Nekem
is hiányzik a barátom.
Magam elé képzelem Mirjamot. Mi lenne, ha újra találkozna a régi
barátnőjével. Színes magazinokat lapozgatnának, és közben végre
megoszthatnák egymással a hetek alatt felgyülemlett gondolataikat
és érzéseiket. Ők még találkozhatnak, én és Elsbeth már sosem.
Mikor végül elalszom, rám tör egy régi rémálom. Bas halála óta
sokszor álmodom ezt. Bas sétál felém az egyenruhájában, és a kezé-
ben tartja a levelet, amit széttéptem. Az álomban Bas összeragaszt-
gatta a papírfecniket, és nagyon dühös rám, amiért nem olvastam el.
„Ez azt jelenti, hogy elfelejtettél engem”, mondja. „Dehogy jelenti
azt”, válaszolom erőlködve. „Egyáltalán nem jelenti azt. Mindennap
rád gondolok.”
„Figyelj csak, Bas!”, szólok hozzá. „Most azonnal elolvasom, ha ez
olyan fontos neked.” De amikor olvasni kezdem, minden elolvasott
szó után Bas egy kicsit halványabb, kicsit szürkébb lesz. Mikor a levél
közepéhez érek, egy hulla áll előttem, és nem tudom végigolvasni a
levelet, mert potyognak a könnyeim.
Mikor másnap felébredek, száraz a szemem – az én szemem min-
dig száraz –, de a testemre tekeredett lepedő lucskos az izzadságtól.
Este, még a kijárási tilalom kezdete előtt, Ollie kopogtat. Anya nyit
ajtót, Ollie pedig elmeséli, hogy az anyukája megbetegedett, és az
apukájával be kell kísérniük a kórházba, de Pia fél egyedül otthon. A
szülei azt kérdezik, hogy vigyáznék-e a húgára, és átmennék-e hozzá-
juk éjszakára?
Mama nem mond semmit: nem ellenkezik, nem egyezik bele, még
csak rám sem néz. Elfordul és ennyit mond:
– Tégy, amit akarsz, Hanneke!
– Átmegyek hozzájuk, ha Ollie anyukája ezt kéri – válaszolom.
Persze Ollie mamájának semmi baja, és Pia is nyilván a házi felada-
tát készíti otthon. Mirjam transzportja pedig a tervek szerint két óra
múlva indul.
 25.
HÉTFŐ
Szorosan egymáshoz simulva, csendben várakozunk a hentesüzlet
napellenzője alatt. A rejtekhely jobb, mint vártam. A vászonponyva
és ez a nevetséges gipsztehén kellőképpen takarnak. Az előbb két ka-
tona sétált el erre, és nem vettek észre minket. Már csak abban re-
ménykedem, hogy nem borul be, és tiszta marad az ég. Mert ha esni
kezd, vagy hirtelen nekiáll havazni, a végén még valamelyikük behú-
zódik ide a rossz idő elől.
Nem látom Willemet, de tudom, hogy itt van valahol a közelben.
Elbújt néhány háznyira egy váltás ruhával Ollie számára.
Mert Ollie, azaz Olivier, vagy ha Bas bolondozós kedvében volt: La-
urence Olivier most Elsbeth férjének szürke Gestapo-egyenruhájában
feszít mellettem. Túl nagy rá vállban, és ha bárki közelebbről meg-
nézné, rögtön rájönne, hogy valami nagyon nem stimmel. Ha pedig
egy ismerős sétálna erre, és rákérdezne, miért van rajta uniformis, az
még rosszabb lenne.
A tervünk tehát a következő: én és Ollie megvárjuk a vászonponyva
alatt, amíg ideér a transzport. Ollie feladata, hogy megállítsa a mene-
tet vezető katonát, és közölje vele, hogy a kapott parancsnak megfele-
lően át kell vizsgálnia a babakocsikat csempészáruért. Megszerzi a
fényképezőgépet. Aztán megkeresi Willemet, és átöltözik, nehogy va-
laki meglássa német egyenruhában, és gyanakodni kezdjen. Ollie na-
gyon ideges lehet, bár nem mutatja. Előremered, bele az éjszakába, a
hazafelé siető embereket nézi. Még van időnk, minimum fél óránk,
hiszen jóval a kijárási tilalom kezdete előtt felvettük a pozíciónkat.
Eddig azzal ütöttük el az időt, hogy átismételtük a cselekvési tervet,
és az utcát figyelve megosztottuk egymással a tapasztalatokat.
– Egyetlen perced lesz, hogy előkerítsd – szólal meg Ollie váratla-
nul. – Én felmutatom a hamis parancsot, amit Willem szerzett, aztán
kikérdezem őket a babakocsiról. Olyan hosszan húzom majd az időt,
amennyire csak lehet, de így is nagyon gyorsnak kell lenned, és köz-
ben senki nem vehet észre.
– Tisztában vagyok vele, Ollie.
– Aztán rohanni kezdtek a megbeszélt utca felé, ahol majd várni
foglak téged és…
– Ollie! – szakítom félbe.
 Elhallgatunk mindketten. Már annyiszor figyelmeztetett mindenre,
és vagy százszor átismételtük az összes lehetséges helyzetet, ahogy a
tervünk alakulhat. Ha nem tudom megtalálni Mirjamot, vagy ráven-
ni, hogy velem jöjjön az alatt az idő alatt, amíg ő kiveszi a babakocsi-
ból a fényképezőgépet, akkor vége, nem tudjuk kimenekíteni. Ezek a
feltételek.
És akkor kudarcot vallottam.
– Most mire gondolsz? – kérdezi hirtelen.
– Semmire – válaszolom. – És te?
Elfordul kissé, de az éjszaka sötétje amúgy is elrejti az arcát.
– Basra gondolok.
– Tényleg?
– Miért, te nem?
De, én is. Mindig. Látom magam előtt, amint korcsolyázik anyám-
mal. Meg amikor tortát hoz nekem. Ahogy néha az őrületbe kerget.
Látom az élő Bast. A halott Bast.
– Csak eszembe jutott… – nagyot nyel, aztán folytatja –, … hogy mi
járhatott a fejében, amikor elkezdődött a német bevonulás, és rádöb-
bent, hogy talán nem fogja túlélni?
– Szerinted arra gondolt, hogy mennyire fél? – kérdezem. Nem ne-
héz folytatni Ollie kérdéseit, hiszen magam is ezerszer tettem fel
őket. – Hogy mennyire retteg, és milyen nagyon szeretne otthon len-
ni?
– És voltak fájdalmai? – kérdezi Ollie.
– És szerinted dühös volt? – kérdezem.
– Vagy csak nagyon egyedül?
– Az én hibám volt – suttogom. Szabadesésben hullanak a súlyos
szavak, és ott hevernek előttünk, kimondva. – Az én hibám, hogy Bas
halott.
Nem látom Ollie arcát az árnyékban.
– Hogy mondtad? – kérdezi.
– Az én hibám… hogy Bas meghalt.
Kimondtam. A legborzalmasabb dolgot. Olyan nehéz, hogy szinte
alig kapok levegőt. Megkönnyebbülést kellene éreznem, hogy ki-
mondtam azt, ami örökké ott van a gondolataimban, de a mázsás
súly mintha ettől még nehezebbé vált volna.
– Te meg miről beszélsz? Ami Bas-szal történt, nem a te hibád. Sok
száz kilométerre voltál tőle. Nem te húztad meg a ravaszt, nem te
dobtad le a bombát.
 – Tudom, hogy nem én húztam meg a ravaszt. – A szüleim is ezt
mondták, amikor megjött Bas halálhíre. Hogy én nem voltam ott.
Hogy nem én lőttem rá, nem én szúrtam szíven egy szuronnyal, nem
én tettem, bármi is történt, amitől Bas megszűnt létezni. – De én
küldtem oda. Én mondtam neki, hogy lépjen be.
– Hanneke, hiszen jól ismerted. Komolyan azt hiszed, hogy Bas
nem akart odamenni? Úgy gondolod, hogy belépett volna a seregbe,
ha nem akar?
Ollie megpróbál jobb kedvre deríteni, de ettől csak még rosszabbul
érzem magam. Mert most már biztos, hogy el fogom mondani Ollie-
nak azt a titkot, amit sosem akartam kimondani.
– Bas mondta nekem, hogy nem akar menni – szólalok meg. – Ott,
a búcsúztatóján. Aztán eljöttem, ő pedig utánam szaladt. Akkor
mondta, hogy nem akar odamenni, mire én azt feleltem, hogy mu-
száj. Azt mondtam, hogy ez a kötelessége. És aztán adott nekem egy
levelet, arra az esetre, ha ő meg talál halni. Kérte, hogy olvassam el,
de én nem tettem. Hazamentem, és kidobtam, mert biztos voltam
benne, hogy visszatér. És tévedtem, mert Bas nem jött vissza. Érted
már, Ollie? Én vettem rá, hogy elmenjen.
Gyengének érzem magam, mintha a kimondott szavak okoznák a
fizikai fájdalmat. Hát kimondtam! Nem bírok Ollie-ra nézni, a szé-
gyentől nem megy. Csendben áll mellettem, és hallom, ahogy nagyo-
kat nyel. Mikor megszólal, a hangja fáradt, és tele van fájdalommal.
– Én is a búcsúbuli után beszéltem vele utoljára. Már késő volt,
mindenki hazament. Bejött a szobámba, mire én megkérdeztem tőle,
miért nem alszik, hiszen másnap korán kell kelnie, hogy induljon a
kiképzésre.
– Ti beszéltetek, miután én elmentem? – kérdezem.
Nem tudom, miért nem jutott ez eszembe soha, hiszen Bas a csa-
ládjával élt, és nyilván ők is elbúcsúztak tőle. Úgy képzeltem, én vol-
tam az utolsó ember. Beszéltem Bas-szal, és aztán meghalt. Ez a kép
van mindig előttem, ettől töltöm éberen az éjszakáimat.
– Igen, órákkal később, már jött fel a nap.
Levegőt sem merek venni.
– És mit mondott neked?
– Megkérdeztem tőle, hogy érzi magát. Mondtam neki, hogy nem
ítélném el, ha félne, mert ha én lennék a helyében, bizony félnék. És
bevallotta, hogy fél, aztán hozzátette: hogy ha nem félne, nem is szá-
mítana igazán bátor tettnek, amire készül. Engem pedig kis virág-
szálnak nevezett, amiért nem jelentkeztem önként. Mire megkérdez-
tem tőle, milyen virágra gondol. Ő meg azt mondta, hogy nebáncsvi-
rágra.
És Ollie elmosolyodik, ahogy visszaemlékezik Basra, az őrült és bo-
lond Basra. Meglep, de én is elmosolyodom, aztán szinte már neve-
tünk, pedig közben belül mindketten szomorúak vagyunk.
– És nekem is adott egy levelet – teszi hozzá Ollie.
Ledermedek.
Ollie a nadrágzsebébe nyúl, és előhúz egy iskolai füzetből kitépett,
vonalas papírt. Ugyanolyat, amin én és Elsbeth, Amalia és Mirjam, és
a világban mindenütt az iskolások leveleznek, hogy megosszák egy-
mással a titkaikat. Ollie odanyújtja:
– Olvasd el!
A papír felpuhult és elkopott a hajtások mentén, ezt a levelet sok-
szor hajtogatták ki, és régóta hordja valaki a nadrágzsebében. A sö-
tétben egész közel kell tartanom, hogy kibetűzhessem.

Laurence!

Sajnálom, hogy ilyen idióta vagyok. Te igazán jó bátyó

vagy. Mondd anyának, hogy a jobbik fiú marad meg neki,
bár eleinte úgysem fogja elhinni! (De hát ki róhatná ezt fel
neki?) Van egy kis spórolt pénzem a matrac alatt, a tiéd le-
het. Piának is ugyanezt mondtam, hát majd meglátjátok,
melyikőtök a gyorsabb. Mondd meg Hannekének, hogy sze-
retem! És hogy lépjen tovább! Azért ne túl gyorsan! Mond-
juk, két-három hónap múlva.

B.

Kezemet a szám elé kapom, mert most már szabályosan ráz a neve-
tés. Hogy lehet ilyesmiket írni, levélírásból elégtelen! És ettől persze
az egész csak még inkább jellemző rá. Bas ilyen volt: komoly és fenn-
költ az egyik pillanatban, aztán vicces és nevetséges a másikban.
Édes, drága Bas, még saját magán is gúnyolódott.
– Miért nem mutattad meg ezt a levelet?
– Úgy gondoltam, neked is van egy saját. És mert sosem jöttél el
hozzánk látogatóba a gyászszertartás után. Azt hittem, nem akarod,
hogy bármi közöd legyen a családunkhoz.
 – Féltem, hogy mindannyian gyűlöltök.
– Én nem.
– Ollie – kérdezem óvatosan –, szerinted komolyan gondolta, amit
neked mondott: hogy fél, de örül, hogy bevonul?
– És szerinted azt komolyan gondolta, amit neked mondott, hogy
egyáltalán nem akar katona lenni?
Honnan tudhatnám? Két és fél évig úgy gondoltam, tudom a vá-
laszt.
– Nem hiszem – mondom.
– Talán maga Bas sem volt biztos a dolgában – szólal meg Ollie. –
Talán az egyik pillanatban be akart vonulni, a következőben pedig
maradni akart.
Mondd meg Hannekének, hogy lépjen tovább, írta Bas. És én még
ezt sem tudtam megadni neki.
Ollie átkarol, arcát a homlokomhoz szorítja. Érzem a leheletét a
hajamon meg a nyakamon, és mielőtt belegondolnék, hogy mit te-
szek, felemelem a fejem, és egyenesen Ollie szemébe nézek. Rám mo-
solyog, mire az ajkam elindul az övé felé. Pedig még csak nem is kívá-
nom Ollie-t, inkább arról van szó, hogy több mint két év után, meg-
szabadulva a magamra kényszerített bűntudattól, végre megint érzek
valamit. Az ajkam az ajkát súrolja…
– Hanneke, mit csinálsz? – hátrál hirtelen.
– Sajnálom, Ollie! – kapom a szám elé a kezem. – Félreértettem a
helyzetet.
Megrázza magát, szinte látom magam előtt, ahogy elpirul.
– Arról van szó… Én nem gondolok rád úgy, Hanneke.
– Persze, tudom, én sem. Csak kedves akartál lenni, mert a testvé-
red barátnője voltam.
– Az van… – mondja kínlódva. – Szóval én mást szeretek.
Most aztán tényleg borzasztóan szégyellem magam. Ollie az elmúlt
hét során annyiszor, de annyiszor volt kedves hozzám, én pedig ezzel
a csókkal elárultam a kedvességét. Ráadásul ő másvalakibe szerel-
mes. Miért nem mondta korábban?
– Judith? – próbálkozom.
– Dehogy, nem belé vagyok szerelmes – ingatja a fejét.
– Akkor kibe?
– Hogyan magyarázzam el? – sóhajt nagyot Ollie. – Nos… te egyet-
len ember miatt döntöttél úgy, hogy segíted az ellenállás munkáját.
Én is egy bizonyos ember miatt csatlakoztam… mert nem egyedül a
É
zsidók szenvednek a nácik miatt. Én nem Judithbe vagyok szerelmes.
Hanem Willembe.
– Te…? És Willem? – Az agyam nehezen fogja fel az információt. –
Te Willembe vagy szerelmes?
– Senki más nem tud róla.
Igyekszem rendezni a gondolataimat. Azt eddig is tudtam, hogy a
nácik ugyanúgy üldözik a homoszexuálisokat és a politikai ellenzéket,
de nem ismertem személyesen ilyen embereket.
– Biztos vagy benne? – csúszik ki a számon önkéntelenül. – Hiszen
pár napja megcsókoltál, ott a zöld egyenruhások szeme láttára.
– Igen, megcsókoltalak, te pedig azt mondtad, hogy jó színész va-
gyok. Tényleg jó színész vagyok. Talán nálad is jobb. Te a háború mi-
att színészkedsz a nácik előtt. Én ezt teszem nap mint nap mindenki
előtt. Még senkinek nem beszéltem erről. Mintha én is bujkálnék. A
világ elől.
– Igen, de nem értem. Honnan érezted? Honnan tudtad, hogy sze-
reted Willemet?
– És te honnan tudtad, hogy szereted Bast?
– Csak tudtam – válaszolom.
– Hát én is. Már régóta tudom.
– És ez nem veszélyes? – kérdezem, mert túlságosan le vagyok
döbbenve, hogy végiggondoljam a bennem felmerülő tucatnyi kér-
dést.
– El fogod mondani valakinek? – kérdezi Ollie.
– Még szép, hogy nem.
– Akkor nem. Amíg senki nem tudja, nem. – Aztán hirtelen meg-
dermed. – Itt vannak. Megérkezett a transzport.
 26.
Hosszú sorokban jönnek a foglyok. Nem hallatszik más, csak a me-
netelő lábak véget nem érő dobbanása. A hangokat sokszorosára erő-
síti a tudat, hogy a mi életünk is egy hajszálon múlhat. Megnyugtató,
hogy Ollie itt van velem, de a félelmet ez sem mulasztja el. Hányan
kockáztatjuk az életünket? Willem az egyik sötét mellékutcában, De
Vries asszony és Mina, akik vállalták, hogy elbújtatják Mirjamot,
amíg eljuttatjuk Janssen nénihez, aki közben otthon imádkozik egy-
magában.
– A kék kabát – suttogom magamnak, mintha emlékeztetőre lenne
szükségem. – Keresd a kék kabátot!
De mi van, ha Mirjam ma nem azt a kabátot viseli? Ha úgy gondol-
ta, túl meleg van, hogy felvegye? Ha elajándékozta valakinek? Ha el-
lopták tőle? És a babakocsi? Talán nem is ebben a menetben indul,
vagy ott maradt a színházban. Ollie nem járkálhat a végtelenségig
Gestapo-egyenruhában, hogy minden egyes transzportot megállít-
son. Cikáznak a fejemben az eshetőségek, amikkel nem számoltunk
előre, és most eszmélek rá, milyen vékony cérnaszálon függ a ter-
vünk, amibe minden reményünket fektettük.
Ugyanaz a két őr kíséri a rabokat, akik tegnap is. A markáns voná-
sú idősebb, aki a nagybátyámra hasonlít megy legelöl, a fiatalabbik
hátul zárja a menetet. És csak jönnek hosszú, hosszú sorokban. Egyre
csüggedtebben figyelem a vonulókat; Mirjam nincs sehol. Ráadásul
csak a hozzám legközelebb eső sort látom jól kivehetően. Mögöttük
összemosódó arcok tömege, akiket egyedül a telihold fénye világít
meg homályosan.
Aztán a menet vége felé, a macskakövön zötyögve-zörögve megjele-
nik a babakocsi. A következő sorban pedig még egy.
Kettő. Melyik lehet Mináé? Közelebbről meg tudnám mondani,
hisz láttam már. Ollie viszont sosem. Mit fog tenni? Próbáljak suttog-
va leírást adni róla? Mielőtt egy szót is szólhatnék, ő már elindul, a
csizmája sarka élesen koppan az utcakövön.
– Állj! – kiáltja tökéletes német kiejtéssel.
A fiatal katona meghallja, és zavarodottan néz körbe a hang forrá-
sát keresve.
– Megállni! – kiáltja megint Ollie, határozottan lengetve a papírla-
pot a hamisított paranccsal. – Gond van a transzporttal!
 – Halt! – kiáltja el magát a katona.
A rabok elbizonytalanodva megállnak az utca közepén, a katona
pedig Ollie-ra irányítja a zseblámpája fényét.
– Nekünk nem jelentettek semmit! – kiált oda Ollie-nak.
– Nem hinném, hogy a Gestapónak hivatali kötelessége jelentést
tennie az őröknek a hírszerzési műveletekről – veti oda Ollie. – A pa-
rancs egyenesen Schreiedertől jött.
A holland Gestapo-parancsnok neve hallatán a katonák összenéz-
nek egy pillanatra, majd Ollie-hoz sietnek.
– Nehogy hozzáérjen! – parancsol rá Ollie, amikor az egyikük a pa-
pírért nyúlt. – Mit képzel, hagyom, hogy a piszkos kezével összefog-
dosson egy hivatalos iratot?
Tekintetemmel a katonák mögött felgyűlt tömeget pásztázom két-
ségbeesetten, hátha meglátom az égszínkék kabátot.
A két katona Ollie hamis parancsa fölé görnyed. Egyikük sem néz
felém. Most vagy soha, és rohanni kezdek.
Bele egyenesen egy náci transzport kellős közepébe.
Benyomakodom az egyik hátsó sorba, közvetlenül egy nő mellett,
aki ijedten hőköl hátra, amikor a meglököm a vállát. „Mirjam Rood-
veldt? Látta valaki Mirjam Roodveldtet? Kék kabátja van!”, sutto-
gom, mire a nő a fejét ingatja, én pedig előrenyomulok a következő
sorba: „Mirjam Roodveldt! Tizenöt éves, sötét haj!”
Nyomulok tovább sorról sorra a nevét ismételgetve. A többség nem
válaszol. „Mirjam Roodveldt?” Néhányan mereven a fejüket ingatják,
és könyörgőn néznek rám, hogy hagyjam abba a kérdezősködést,
mert felhívom az őrök figyelmét.
– Mama, ez azt jelenti, hogy hazamehetünk? – kérdezi egy kisfiú
pár sorral előrébb az anyukája kabátját rángatva. – Az a bácsi azt
mondta, hogy gond van. Akkor most hazamehetünk?
– Csendet! – kiáltja az egyik katona oda sem nézve, miközben to-
vább beszélget Ollie-val. – Hallgattassa el a gyereket, különben én te-
szem!
Csak viccelődik a bácsi, artikulálja az asszony rémülten a kisfiá-
nak, és közben a kezét a gyerek szájára tapasztja.
„Mirjam?”, nyomakodom előrébb. „Hagyd abba!”, suttogja felém
az anyuka.
A két katona eközben vitatkozni kezd. Az egyikük hallgatni akar
Ollie-ra, a másik viszont azt hajtogatja, hogy vissza kellene menniük
a színházhoz, és jóváhagyást kérni. És ekkor valami kék villan, a leg-
tisztább kék szín. Megpillantom, de aztán rögtön beleveszik a sötét-
be. Ott volt, egy piros kalapos nő és egy fáradt, lemondó tekintetű
férfi között, aki az alvó kislányát tartja a karjában!
– Mirjam! – suttogom. – Mirjam! – suttogom kicsit hangosabban.
– Maradjon csendben! – szól rám a piros kalapos nő.
– Mindannyiunkat főbe lőnek maga miatt! – könyörög remegő
hangon egy férfi.
– Csend legyen! – kiált ránk megint az idős katona. – Kurt, állítsd
ki a sorból, amelyik legközelebb megszólal – parancsol rá a másikra.
A rabok megdermednek, csak a leheletük párállik hidegen és fehé-
ren az éjszakában.
De én megláttam valamit. Egy apró mozdulatot, amikor utoljára
szólongattam a nevén. Néhány sorral előttem egy lány alig észrevehe-
tően oldalra fordult. A sötét ellenére is jól látszik égszínkék kabátja. A
szívem a torkomban dobog, ahogy még előrébb jutok. Aztán még egy
sor, és ott vagyok pont mögötte. A szívem majd kiugrik a helyéből, és
nem a félelemtől, hanem a túláradó örömtől, hogy sikerült. Megtalál-
tam. Most már biztonságban lesz. Baloldalt újra mozgolódás támad.
A katonák dűlőre jutottak a vitában, amit Ollie papírja okozott, és
most mindhárman célirányosan elindulnak az első babakocsit toló nő
felé. Intenek neki, hogy vegye ki a babát, és miközben rávilágítanak a
zseblámpával, Ollie felnéz, és idegesen engem keres a tömegben. In-
duljatok, artikulálja, mikor találkozik a tekintetünk, siessetek!
Megérintem hátulról Mirjam kabátját, mire ő hátrafordul, és rám
néz.
– Mirjam – suttogom –, gyere velem!
Hátrahőköl, és riadtan rázza a fejét. Pár méterre tőlünk Ollie közli
a két őrrel, hogy nem ezt a babakocsit keresi, és meg kell vizsgálnia a
másikat is. Hallom, ahogy a cipője kopog az utcakövön, és azt is,
hogy szándékosan lépked lassan, mert ezzel értékes másodpercekhez
juttathat engem. Köszönöm, Ollie!
– Mirjam, nincs semmi gond! Tudom, ki vagy.
Nem, artikulálja felém.
Ollie-ék eközben odaértek a másik babakocsihoz. A kocsit toló nő
kiveszi a kisbabát, mire az sírni kezd. Éles, vékony hangon nyöszö-
rög, ami kellőképpen eltereli mindenki figyelmét, és így oda tudom
súgni Mirjamnak, mit tegyen.
– Rohannunk kell, kövess engem, már várnak ránk! – Megtalálom
a kezét, és jó erősem megfogom. Nagyon kicsi a keze, és vékonyak az
ujjai, mint egy kismadárnak. Milyen fiatal!
Ollie közben megszerezte a fényképezőgépet, és benne a filmet,
ami most életek százait jelenti. Elsétál mellettünk, és a holdfény meg-
világítja az arcát, amire kiül a rettegés. A szeme csendben kéri, hogy
fussak, rohanjak most azonnal, hagyjam itt Mirjamot, ha nem akar
jönni. De én képtelen vagyok rá, ha már idáig eljutottam. Hiszen itt
szorongatom a kezemben a kezét.
– Most! – súgom neki, és húzni kezdem kifelé a tömegből, de Mir-
jam ellenáll. – Most! – kérlelem.
A katonák újra elfoglalják a helyüket a menet két végén.
– Indulás! – hangzik fel a parancs. – Egy-kettő, gyerünk!
És mindenki menetelni kezd, én pedig ott lépkedek egy transzport
kellős közepén. Édes istenem, mit tettem? Miért nem hallgatott rám
Mirjam? Ollie is távolodik, már szinte alig látszik a házak árnyéká-
ban, kezében az értékes szerzemény, amiért jött, miközben én egyre
közeledem a hídhoz. Onnantól nyílt utcák és tágas terek következnek.
Ha így menetelünk az állomásig, engem is vonatra tesznek. Meg kell
próbálnunk kitörni.
Még negyven lépés a híd. Már csak harmincöt. Elérkezünk a híd
előtti utolsó mellékutcáig. Az utolsó esélyünk elfutni. Húzom Mirja-
mot kifelé a sorból. Miért nem akar velem jönni? Valami nincs rend-
ben. Kicsavarja a kezét az enyémből, és elenged.
Aztán szaladni kezd, de nem abba az irányba, amerre én, hanem
rohan fel egyenesen hídra. Ó, istenem, mit csinál? Ez a legrosszabb,
amit tehet. A kék kabát lobog utána a hideg szélben, ő meg egyre csak
szalad, egyre távolodik tőlem.
– Állj meg! – kiáltom az egyik katonával egy időben. – Halt!
– Halt! – hangzik fel megint németül, csizmák csattognak a macs-
kakövön.
Most mi legyen? Próbáljam meg elterelni a figyelmüket? Szaladjak
utána? Kiáltsam mindenkinek, az egész transzportnak, hogy rohan-
jon mindenki, amerre lát?
Már majdnem elértem a kis mellékutcát.
– Állj! – kiáltanék fel megint, amikor két erős kar ragad meg hátul-
ról, és ránt magával a sikátorba.
– Engedjen el!
– Azt már nem! – hörög Ollie a fülembe vadul. – Láttam, amikor
menekülni próbáltatok.
 Mirjam meg egyre csak rohan a híd felé, fel a rámpán, a vaskorlá-
tok mellett. Szalad a vékony lábain, a cipője tompán dobog a deszka-
pallókon, mögötte csattognak a vasalt katonacsizmák. Egyre csak
rángatom Ollie karját, hogy kiszakítsam magam a szorításából. A
fényképezőgép a derekamba vág, ő pedig egyre erősebben tart.
– Itt én parancsolok az őröknek! Maga megpróbált megszervezni
egy összeesküvést, azonnal velem jön kihallgatásra!
– Kérem! – könyörgök olyan kétségbeesetten, hogy magam is meg-
lepődöm.
– Hagyd, Hannie! – suttogja Ollie. Most már megint az igazi Ollie,
nem pedig az álruhás tiszt. – Nem tehetsz semmit.
– Kérlek, Ollie! Könyörgök! Le fogják…
És bummmmm!
Megtették. Lelőtték. A híd közepén, a tarkóján, hogy vér spriccel a
torkából, és megcsillan a holdfényben.
– Neee! – ordítom, de a hangomat elnyomja egy újabb lövés.
Mirjam térde megbicsaklik, a torkához kap, de tudom, hogy halott,
mielőtt földet ér. Tudom, mert nem próbálja kivédeni az esést, látom
abból, ahogy a feje és a válla a deszkáknak ütődik.
A rabok döbbenten bámulják a híd közepén heverő testet. Felhör-
dülnek, rémült sikoly hagyja el torkukat, az arcukat fogják reszketve.
A kisfiú, aki az előbb az anyukáját faggatta, elsírja magát, a szájára
tapasztott ujjak között csorog a könnye.
A fiatal őr, aki a lövést leadta, gyorsan visszamegy a helyére.
– Vegyék figyelmeztetésnek! – kiáltja. De a hangja megremeg, ő
sem számított erre, és most tanácstalanul áll.
– Indulás! – kiáltja végül. – Egy-kettő, előre!
Még csak félre sem viteti a holttestet. A többi rabnak ki kell kerül-
nie, aztán ott hagyják a híd közepén, hogy majd reggel az utcaseprők
vagy a tejesember találjon rá.
Ollie magával rángat, hogy minél távolabb kerüljünk a hídtól. Át-
öleli a derekamat, a másik kezében a fényképezőgépet szorítja.
– Hanneke, szedd össze magad! – parancsol rám. – Indulni kell!
Nem látom, merrefelé megyünk, mert ömlik a könnyem, a testemet
rázza a zokogás. Most sírok először Bas halála óta. Nem látok a
könnyeimtől, és szokatlan a sós íz az ajkamon.
Mirjamot siratom, akit meg kellett volna mentenem, de nem sike-
rült. Akit még csak nem is ismertem. És azt az anyukát, aki a kezét a
fia szájára tapasztotta, azt a férfit, aki könyörgött nekem, hogy ma-
radjak csendben. Janssen néniért sírok, akinek nem maradt senkije,
akinek megígértem, hogy segítek, aki bízott bennem, és én kudarcot
vallottam. Bast siratom. És Elsbethet, meg a német katonát, akit a
barátnője helyett választott, és Ollie-t, aki nem lehet együtt a szerel-
mével, és siratok mindenkit a hazámban, akik látták, amint a tankok
elözönlik az országot a megszállás kezdetén, és akiknek ki tudja,
meddig kell várniuk, hogy lássák, amikor végleg elmennek.
 27.
Sötét sikátorokon és mellékutcákon megyünk. Ollie a kezemet fog-
va vezet, én azt sem tudom, merre járunk és mennyi idő telt el, hogy
biztonságos úton jövünk-e, és mikor találjuk meg végre Willemet.
Nem tudom, hogy a többiek értesültek-e már a történtekről, vagy to-
vábbra is úgy várnak minket, mintha minden a terv szerint alakult
volna. Gépiesen lépkedek Ollie mellett, egyik lábamat teszem a másik
után. Egy lépcsősor következik, és csak ekkor veszem észre, hogy a
lakásuknál vagyunk, amit Willemmel bérelnek.
– Kérsz teát? – csak ennyit kérdez, mikor becsukja mögöttünk az
ajtót.
Csészét keres a konyhaszekrényben, és közben remeg a keze. Aztán
becsapja a szekrényajtót, amikor rájön, hogy nem is ott tartják őket.
Egyfolytában az ajtót figyeli, mert Willem még nem jött meg. Kint
van valahol az utcán. Ő és Mirjam is.
– Mikor…? – kérdezném.
– Majd kiderül – vág a szavamba, és a szeme villanásából látom,
hogy nem szabad tovább faggatnom.
Aztán abbahagyja a keresgélést, a konyhapultra támaszkodik, és
úgy kapaszkodik belé, hogy elfehérednek az ujjai.
– Te jól vagy? – kérdezi, de nem fordul felém.
Nem válaszolok. Mit mondhatnék?
Ollie ököllel a pultra vág, összerezzenek a hirtelen zajra.
– A francba! A francba! – ismételgeti.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezem ijedten, amikor elindul az ajtó
felé.
– Meg kell találnom Willemet!
– De hát azt sem tudod, hol lehet!
Állig begombolja a kabátját, hogy eltakarja a Gestapo-egyenruhát.
– Nem ülhetek itt ölbe tett kézzel. Nem hagyhatom magára. Meg
kell találnom.
– Veled megyek – tápászkodom fel erőtlenül. – Én sem hagyhatom
ott Mirjamot. A testét…
– Nem! – Ollie keze már a kilincsen van, de visszafordul egy pilla-
natra. – Te nem mehetsz vissza, hiszen téged láttak, amint egy Gesta-
po-tiszt elkísér.
 – De megígértem, hogy megtalálom. Nem hagyhatom ott egyedül.
El kell vinnem Kreuk úrhoz, van kulcsom az üzlethez. Oda kell vin-
nem. – Képtelen vagyok összeszedetten beszélni és gondolkodni, alig
ismerek magamra.
Ollie az ajtónak támasztja a homlokát, és hiába áll háttal, látom,
ahogy megfeszül a teste.
– Elhozom – szólal meg nagyon halkan. – Willemmel elhozzuk.
– De miért tennétek ezt meg nekem? – kérdezem, és a szemem
megint megtelik könnyel. – Amikor én olyan önző és önfejű voltam.
Ollie a tenyerével az ajtónak támaszkodik.
– Mert amikor összeesett a hídon… Mert Bast sosem láttuk viszont,
a halála után sem. Soha!
Nem tudom, mit feleljek. Mert nincs olyan válasz, ami felérne eh-
hez a gyengédséghez.
– Járj éberen! – nyögöm. – Járj szerencsével!
– Add ide a kulcsokat! – mondja, aztán még az ajtónál hátrafordul.
– Itt várj meg, ne menj sehová!
– Itt leszek – válaszolom.
És aztán jó sokáig várok.

KEDD

Amikor felébredek, nem a heverőn fekszem, ahol emlékezetem sze-

rint legutoljára ültem, hanem egy ágyban. A napsugarak fénnyel töl-
tik meg a szobát, Ollie pedig velem szemben ül egy karosszékben.
Felpattanok. Nem emlékszem rá, mikor aludtam el, és gyűlölöm,
hogy a testem így cserben hagyott. Valószínűleg az aggodalom, a szo-
morúság és a kimerültség megtette hatását, miután Ollie elindult az
éjszakába.
– Ollie! – suttogom, és érzem, hogy fáj a torkom a rengeteg sírás-
tól.
– Jó reggelt!
– Mi történt? Hol van Willem?
Aztán a pánik alábbhagy, amikor meglátom őt is az ajtóban.
– Itt vagyok, biztonságban vagyunk.
Ezek szerint mindenki épségben hazaért. Mirjam kivételével… Őt
nem sikerült megmentenünk, és már soha nem lesz biztonságban.
 – Sikerült…? – Nem tudom, hogy fogalmazzam meg a kérdést. Si-
került elhozni Mirjamot a hídról?
– Igen – válaszol Ollie a fel nem tett kérdésre. – Nem volt egysze-
rű, de sikerült.
– És most Kreuk úr üzletében van?
– Igen. De Vries asszonyt is értesítettük. És mostanra az összes
náci is tudja, legalábbis reméljük, hogy két lány próbált kitörni a me-
netből, az egyiküket lelőtték, a másikat pedig elfogták.
Körülnézek az ismeretlen szobában. Két íróasztal áll benne, a köze-
lebbin egy fénykép Ollie szüleiről.
– Nekem adtátok az ágyatokat.
– Willem fektetett ágyba, mi a padlón aludtunk – válaszol Ollie.
– Sajnálom. Sajnálom, hogy el kellett hoznotok Mirjamot. Sajná-
lom, hogy nem hallgattam rád, amikor azt mondtad, rohanjak. Na-
gyon sajnálom… – Annyi mindenért kellene még bocsánatot kérnem:
a meggondolatlanságomért, hogy elvesztettem a fejem, hogy minden-
kit belerángattam ebbe.
– Legalább a fényképezőgépet sikerült megszerezni – szólal meg
Willem, hogy valami biztatót mondjon.
– Mit fogtok csinálni vele? Visszaadjátok Minának, vagy megsem-
misítitek az egész filmet?
Egymásra néznek.
– Még nem döntöttük el – nyom kezembe Ollie egy bögrét. – Ezt
idd meg!
Megszokott mozdulattal a számhoz emelem, és beleiszok, de a tes-
tem nem érzékeli az ízeket. Az elmúlt tizenkét órában annyi minden
történt, hogy mostanra még az érzékszerveim is eltompultak.
– Mennem kell – szólalok meg.
Ruhástul feküdtem az ágyban, egyedül a cipőmet vette le rólam va-
laki. Kifacsartnak és mocskosnak érzem magam. A harisnyámon, az
utolsó harisnyámon felszaladt a szem. Mikor megpróbálok felállni,
elfog a szédülés.
Willem aggódva néz Ollie-ra.
– Kellene valamit reggeliznie, nem gondolod?
– El kell mennem Janssen nénihez. El kell mondanom, mi történt.
Egyetlen porcikám sem kívánja ezt a látogatást, de halogatni sem
lenne jobb. A remény néha olyan, mint a méreg. És minél előbb meg
kell szabadítanom Janssen nénit ettől a nyomorúságtól.
 Willem behozza a cipőmet az előszobából, de közben folyamatosan
marasztalni próbál. Végül belátja, hogy hiába, úgyhogy egy szalvétá-
ba kenyeret és almát csomagol, hogy legyen mit ennem az úton. Egy
falat sem menne le a torkomon, de ezt nem akarom elárulni neki, és
miután kilépek az ajtón, a táskámba gyömöszölöm az ennivalót.
Eszembe jut a biciklim, hogy fogalmam sincs, hol lehet. Talán még
mindig De Vries asszonyék lépcsőházában áll. Tegnap este ott hagy-
tam, mielőtt Ollie-val elfoglaltuk a helyünket a hentesüzlet előtt. Bol-
dogabb végkifejlet lett volna, ha ma reggel azon megyek haza, miután
Mirjamot épségben eljuttattam a búvóhelyére.
Bicikli híján gyalog kell elmennem Janssen nénihez, ami egyórá-
nyira van innen. Találok néhány pénzérmét a zsebemben, azzal villa-
mosra is szállhatnék, de úgy érzem, nem érdemlem meg a tegnap tör-
téntek után, és a hosszú gyaloglás mellett döntök. Odafelé végig azon
aggódom, hogyan fogok beszámolni a történtekről. Mi a jobb? Ha
rögtön a tárgyra térek, és egyszerűen közlöm vele: Mirjam nincs töb-
bé, meghalt. Vagy meséljek el mindent az elejéről, hogyan terveztük
meg a szökést, és hogyan bukott el végül a tervünk.
Aztán kiderül, hogy semmit sem kell mondanom. Janssen néni
magától rájön. Talán a görnyedt tartásom vagy a gyűrött ruhám árul
el, de talán csak az, ahogy a háza felé vánszorgok. Az ablakban áll, és
amikor meglát, kijön elém az utcára. Rám néz, majd lehajtja a fejét.
– Hogy történt? – kérdezi.
Elfog a szomorúság, hogy már a küszöbön állva tudja a rossz hírt,
ami persze máshol is ugyanilyen rossz lenne.
Alig bírom kinyögni a szavakat.
– Megtaláltam – mondom a néninek –, kértem, hogy kövessen, de
szaladni kezdett, és elfogták. Meghalt.
Muszáj hozzátennem az utolsó mondatot, mert az, hogy „elfogták”,
még nem jelenti azt, hogy már nincs életben. És nem szeretném két-
szer elmagyarázni, hogy Mirjam soha nem jön vissza ebbe a házba.
Janssen néni a botjára dől, és megijedek, hogy megint összetöri a
bánat. Kábultan fogom meg a könyökét, hogy bekísérjem a szobába.
Aztán mindketten lerogyunk a nappali ócska heverőjére.
– Mi történt? – kérdezi. – Miért futott el előled?
Csendben, méltósággal gyászol, és ez valahogy még nehezebbé te-
szi az egész helyzetet. Azt hiszem, könnyebb lenne, ha magába ros-
kadna, mint én tegnap este, amikor Ollie-nak kellett hazarángatnia,
mert még gondolkodni sem tudtam rendesen. De Janssen néni gyá-
sza nem új keletű, ő már többszörösen átélte a veszteséget.
De igaza van! Miért futott el előlem Mirjam? Hiszen egyszer már
elmenekült a nácik elől, akkor most miért nem volt hajlandó követni
valakit, aki segíteni akart neki?
– Fogalmam sincs – vallom be. – Egy idegen voltam a számára, aki
a sötétben megragadta a kezét, és azt követelte, hogy menjen vele.
Talán megrémült. Olyan nagy volt a kavarodás. És mindannyian fél-
tünk.
– Nem lehet, hogy azt hitte, te is a katonákkal vagy? Esetleg nem
értette, hogy melyik irányba kell futnia?
– Nem tudom, tényleg nem tudom.
– Veletek kellett volna mennem – nyögi elgyötört arccal. – Titeket
nem ismert, engem viszont igen.
– Maga sem tudott volna segíteni, Janssen néni – felelem határo-
zottan. – Egyikünk sem tehetett semmit. – Bár abban nem vagyok
biztos, hogy ez tényleg igaz. Talán említenem kellett volna a néni ne-
vét Mirjamnak. Az vajon segített volna? De miért nem követett en-
gem? Végül elmondom neki az egyetlen hírt, ami talán nyújthat egy
kis vigaszt.
– A barátaim elhozták onnan, és elvitték Kreuk úrhoz.
– És ki van most mellette?
– Most éppen senki, Kreuk úr fél kilencre szokott beérni. Megké-
rem majd, hogy készítse elő, és keressen neki sírhelyet.
– Én fizetem – vágja rá azonnal a néni.
– Inkább én – válaszolom. Abból a pénzből fogom kifizetni, amit a
megkeresésre kaptam. Mást úgysem tehetek. Egy egyszerű és szép
sírkőre is futja majd.
– Menj oda az üzletbe most! – szólal meg Janssen néni.
– Még tudok maradni egy kicsit.
– Most azonnal oda kell menned, Hanneke – unszol tovább. –
Nem akarom, hogy olyan sokáig egyedül legyen.

Először azonban De Vries asszonyhoz megyek. Ők már tudnak a

tegnap este történtekről.
 – Hanneke, annyira sajnálom – szólal meg kellő együttérzéssel De
Vries asszony, amikor ajtót nyit. Valószínűleg látta az ablakból,
ahogy belépek a házba, mert a rejtőzködők közül mindenkit a nappa-
liban találok. A Cohen házaspár egymás kezét szorongatva ül a heve-
rőn, Mina pedig a nyakamba ugrik.
– Láttuk a transzportot kivonulni a Schouwburgből tegnap este –
suttogja, arcát a nyakamba temetve. – Aztán semmi. Vártunk, egyre
csak vártunk téged, hogy mikor érsz ide. Akkor döbbentünk rá, hogy
történhetett valami, amikor beállított Willem, és téged keresett.
Már a gyerekek is ébren vannak, pizsamában állnak az anyjuk mö-
gött, és rémült arccal figyelnek. Valószínűleg nem értik a helyzetet.
Mikor De Vries asszony észreveszi, gyorsan visszatereli őket a gye-
rekszobába, Cohenék pedig készségesen segítenek.
Minával hosszú ideig állunk összeölelkezve az előszobában. Hátul,
a gyerekszobában nevetés csendül. Becsukom a szemem, hogy kizár-
jam ezt az ide nem illő hangot. Aludni akarok, napokig. Fel akarom
adni.
Még Mina is sír, a bátor és optimista Mina, aki akkor is az ellenál-
lást választotta, amikor már bujkálnia kellett volna. És mi haszna lett
belőle? Mi haszna a próbálkozásainknak egy ilyen monumentális gé-
pezet ellen, amelyik fiatal lányokat lő hátba, ha azok félelmükben
szaladni kezdenek?
Érzem, ahogy egy kéz finoman megérinti a vállam. Cohen néni áll
mögöttem kezében egy fehér asztalterítővel.
– Vidd el a barátnődnek – nyújtja felém. – Nem tudom, ismered-e
a szokásainkat, hogy a halottainkat halotti ruhába öltöztetjük. Ez
csak egy asztalterítő, de nehéz megfelelően ápolni a hagyományokat.
Gondoltam, legyen valami, amiben eltemethetitek. Természetesen,
csak ha szeretnéd, nem elvárás.
Némán elveszem tőle a fehér abroszt, a finom szövet szétomlik az
ujjaim között.
– Valaki mindig a halott mellett virraszt, hogy az elhunyt ne legyen
egyedül. Természetesen a szertartásra nem mehetünk el – mondja
Cohen néni –, de ha értesítesz minket, hogy mikorra tűzték ki, a fér-
jem majd időben elkezdi a halotti imát.
– Köszönöm! – suttogom meghatottan, és megint a sírás kerülget.
Alig ismerem Cohenéket, és ők sem tudnak rólam semmit, de most ez
sem számít.
 – Köszönöm! – suttogom megint, mert nem tudom, mi mást
mondhatnék.
 28.
Kreuk úr nem kérdez semmit, sem Mirjamról, sem arról, hogy mi-
ért akarok gondoskodni a holttestről. És ezért nagyon hálás vagyok.
Azt hiszem, viszonzásképpen teszi, amiért én sem kérdezősködtem
soha. Az irodájában állunk, egyszerűen a vállamra teszi a kezét, majd
feltűri az ingujját, és munkához lát, ahogy szokott. Néhány óra múlva
közli, hogy felöltöztette a holttestet, csak zoknit és cipőt nem adott
még rá.
Miután eljöttem De Vries asszonyéktól, hazamentem, hogy elhoz-
zak egy ruhát a szekrényemből Mirjamnak. Papa és mama nem vol-
tak otthon, orvoshoz mentek a szokásos havi ellenőrzésre. Azt a ru-
hámat választottam, amit pár éve kaptam a születésnapomra. Sok
másikkal ellentétben ez még jó rám, de mégis inkább összehajtogat-
tam, és a kedvenc lakkcipőmmel együtt egy szatyorba tettem.
– Megengedné, hogy én adjam fel rá? – kérdezem most halkan
Kreuk úrtól a hátsó helyiségben.
Meglepetten néz rám. Még sosem jártam itt, és sosem kértem tőle,
hogy jelen lehessek egy holttest felöltöztetésénél. Általában a hátsó
ajtón hozzák be, itt mosdatják meg, öltöztetik fel, és teszik koporsó-
ba. Be sem teszem a lábam abba a szobába.
– Biztos vagy benne?
– Igen, ez nagyon fontos lenne nekem – válaszolom.
Én szeretném csinálni, ha már megmenteni nem tudtam, mert túl
későn találtam rá. Mert véres lett és tönkrement a kék kabátja.
Hátravezet a kis, fehér csempés helyiségbe, nálam van a zokni, a
cipő meg Cohen néni hófehér abrosza. Meg kellett volna kérnem,
hogy magyarázza el, mi a teendő vele. Bele kell csavarni Mirjamot,
vagy csak ráborítani? Egyáltalán jó, hogy felöltöztettük, vagy csak ezt
kellene viselnie? Bár aligha számít ez most már. És Janssen néni sze-
rint Roodveldték nem követték szigorúan a hagyományokat.
Kreuk úr mögöttem áll, én pedig a hideg asztalon fekvő testet bá-
mulom, aki valaha Mirjam volt. Eddigi életem során csupán kétszer
láttam így halottat, amikor tizenegy-két éves koromban a nagyszülei-
met temettük. Akkor félhomály volt, és halk zene szólt. Most csend
van. És Mirjam. Aki annyira kicsi és törékeny.
Itt van személyesen, most először találkozom vele igazán. Arca szív
alakú, az álla hegyes apró anyajeggyel a bal oldalán, sötét haja kis v
betűben nyúlik be a homlokába. Hosszú, dús szempillái vannak. Ezt
senki nem mondta, amikor Mirjamról meséltek. Kicsi orra van, túl
rövid az arcához képest. Ezt sem mondta senki. A szaténruha gallérja
alól kikandikál a fehér gézkötés, ahol a lövés érte. Begombolom a gal-
lért, hogy még az se látszódjon.
– Igazán szép munkát végzett, Kreuk úr. Köszönöm! Majdnem úgy
néz ki, mintha… – Azt kellene mondanom, hogy úgy néz ki, mint az
életben, mert ezt szokás mondani. Ez a legnagyobb bók, amivel a
hozzátartozók Kreuk úr munkáját dicsérik. De én hogyan mondhat-
nám ezt, amikor fogalmam sincs, milyen lehetett az élő Mirjam.
– Nagyon békésnek néz ki – teszem hozzá végül.
– Tehetek érted bármit, Hanneke? Vagy a barátodért? – kérdezi, és
amikor nem válaszolok, folytatja. – Rátérve a temetésre, hagyomá-
nyos sírhelyre gondoltál vagy valami speciálisra?
Azt akarja megtudni, hogy a zsidó temetőbe szeretném-e eltemet-
tetni Mirjamot, de tisztában vagyok vele, hogy ez mennyi nehézséget
okozna.
– Szép helyre kerüljön, csak ennyi. És nem lesz szertartás.
Látszik, hogy mondana valamit, de nem tudja eldönteni, szóljon-e.
Végül inkább nem mond semmit.
Képtelen vagyok megérinteni. Inkább a kék kabátját nézem, ami
gondosan összehajtogatva vár egy másik asztalon. A gallérját és az
ezüstgombokat vastagon borítja a rászáradt vér, és a kabát többi ré-
szén is rozsdabarna foltok látszódnak. Kreuk úr már átkutatta a zse-
beket, és Mirjam személyes tárgyai ott sorakoznak a kabáton. A sze-
mélyi igazolványát is átlyuggatta a golyó, és barnára festette a vér. A
halomban egy fehér papír van, Mirjam kabátjának zsebéből kerülhe-
tett elő.

Bárcsak visszacsinálhatnék mindent. Akkor sosem állnék

szóba T. – vel. Esküszöm! Mindent elkövetnék, hogy sose
történjen meg ez. Milyen butaság volt hagyni, hogy közénk
álljon bármi. Amikor legközelebb találkozunk, könyörögni
fogok neked, hogy bocsáss meg!

Ölel:Margaret

Mirjam utolsó levele, az utolsó iskolás szerelem és csalódás me-

mentója. De miért írta ezt? Amaliát zavarta, hogy Mirjam túl sok időt
tölt Tobiasszal? Vagy Amalia helytelenítette a kapcsolatukat? Furcsa
érzés, szinte hihetetlen, hogy milyen kevéssé számít ez most már.
Ahogy Kreuk úr megígérte, Mirjam szaténruhába öltöztetve fekszik
az asztalon, csupán a lábszára és a lábfeje csupasz. Fogom az egyik
fehér zoknit, és elkezdem feladni rá.
Milyen hideg a lába! Pedig néhány órával ezelőtt még azon futott a
macskaköveken. Hirtelen könnyek csorognak végig az arcomon.
Mennyi játékot eszeltem ki, hogy meggyőzzem magamat, Bas nem
halhatott meg egyedül, pedig amikor arra kerül a sor, a halálban
mindenki egyedül marad.
A legszebb cipőmet hoztam el neki: a bársony – masnis, ünnepi
lakkcipőmet. Ebben járnék partikra, ha lenne még hová járni. A lá-
bam kicsit nagyobb, mint az övé, de ez neki már úgysem számít. Mi-
kor kész vagyok az öltöztetéssel, megfogom a két kezét, és egymásra
teszem őket, kisimítok néhány hajszálat az arcából, végül pedig meg-
igazítom a szoknyája szélét, ami felcsúszott, miközben a zoknit ad-
tam rá. Most már a legváratlanabb dolgoktól elsírom magam. Hogy
pont úgy ki van cserepesedve az ajka, mint mindenki másnak telente.
Hogy milyen szép, hófehér a térde, ahogy előbukkan a szoknya alól.
Szólok Kreuk úrnak, hogy rosszul érzem magam, és haza fogok
menni. Tudja, hogy hazudok, de mégsem teszi szóvá, csak annyit
mond búcsúzóul, hogy reméli, hamarosan rendbe jövök. És megkér-
dezi, hány embert várunk a temetésre.
– Csak én jövök – válaszolom. – És legyen meg minél előbb.
Kreuk úr közli, hogy már megvan a sírhely, és másnap reggelre ki-
ásatja a sírgödröt is. Aztán megadja a temető címét. Fogalmam sincs,
hogyan sikerült ilyen gyorsan sírhelyet találnia. Talán felajánlotta va-
lakiét, és most annak a másik embernek kell új helyet keresnie.
Indulnék haza, de Kreuk úr megállít, megfogja a kezemet, és a
markomba csúsztat valamit. Egy szelet igazi belga csokoládé az. A
legjobb fajta. A háború kitörése óta nem is láttam ilyet. A normál ár
húszszorosáért adhatná el a feketepiacon. Ebből tudom, hogy Kreuk
úr együtt érez velem. Nincs nagyobb áldozat egy csempész részéről,
mint ha odaad valamit, amit a feketepiacon is értékesíthetne.
Elindulok hazafelé, de eszembe jut, hogy a biciklimet De Vriesék-
nél felejtettem. Gyalog járom a várost reggel óta, és eddig nem érzé-
keltem, hogy a hideg bekúszik a kabátom alá, a macskaköves utcákon
megfájdul a talpam. De örülök ennek a fajta fájdalomnak, mert
könnyebb elviselni, mint azt a nagy ürességet, amit a szívemben ér-
zek. Aztán negyvenpercnyi gyaloglás után végre megérkezem a
házunk elé. A biciklim a kapuban áll, Ollie pedig fent vár a lakásban.
Érződik a hangján, hogy nagyon fáradt. A szüleimmel beszélget udva-
riasan, de kissé kényszeredetten.
– Csak a biciklidet akartam lerakni a házatok elé – magyarázza –,
de anyukád meglátott az ablakból. Épp most meséltem, hogy köl-
csönadtad, hogy bemehessek a kórházba meglátogatni anyát, és hogy
Pia mennyire örült, amiért átjöttél hozzánk.
– Igen, jó volt újra látni, és örülök, hogy anyukádnak nincs komoly
baja.
Furcsa érzés, hogy így színészkedünk, ahogy előadjuk ezt a sok
idétlen hazugságot Ollie anyukájáról, meg hogy kórházba került. És
az is furcsa, hogy mi mindenen mentem keresztül, amit a szüleim ta-
lán sosem fognak megtudni. Leülök Ollie mellé, mama pedig behozza
az ebédet. Ollie megtalálja a kezemet az asztal alatt. Meleg a tenyere,
és ez most nagyon megnyugtató. Megszorítom a kezét, mire ő is az
enyémet.
– Kreuk úr elrendezett mindent a temetéssel kapcsolatban – sú-
gom oda Ollie-nak, amikor mama már a konyhában van, papa pedig
átment a nappaliba olvasgatni. – Kösz, hogy elhoztad a biciklimet.
– Mikor lesz? Én is eljövök.
Megmondom Ollie-nak, hogy nem kell részt vennie a temetésen,
hiszen nem is ismerte Mirjamot. Persze butaság ilyesmit mondanom,
hisz igazából én sem ismertem, de mégis olyan, mintha közeli isme-
rősöm lenne, de nincs kedvem magyarázkodni. Ollie viszont ragasz-
kodik hozzá, hogy eljöjjön.
Másnap reggel végül nemcsak Ollie, hanem Willem és Janssen
néni is megjelennek. Janssen nénit most látom először a lakásán kí-
vül. A botjára támaszkodva kászálódik ki egy taxiból, és sántikálva
tart felénk. Christoffel is vele jött, hogy segítsen neki a hepehupás,
köves utakon a sírhalmok között.
Kreuk úr fenyőkoporsóba helyezte Mirjamot, és a halottaskocsin
hozta ide. Ez az alapszolgáltatásunk, de így is drágább, mint egyheti
fizetésem.
Csendben állunk a sír körül, amíg a koporsót leengedik a földbe.
Nincs velünk sem lelkész, sem rabbi. Csak mi vagyunk hatan, és a két
sírásó, akik kicsit távolabb állnak a fák árnyékában, és az ásójukra tá-
maszkodva várakoznak.
 Janssen néni magában elmond egy imát, és úgy látom, Willem ajka
is mozog. Én és Ollie nem szólunk semmit. Csak állunk, miközben le-
eresztik a koporsót, és a sírásók tízpercnyi néma tiszteletadás után
nekiállnak feltölteni a gödröt földdel.
 29.
SZERDA
Mikor véget ér a temetés, Kreuk úr félrehív: kivehetek pár szabad-
napot, és csak akkor kell visszamennem dolgozni, amikor jobban ér-
zem magam. Aztán elhajt a halottaskocsival. Janssen néni Christof-
felre támaszkodva botorkál vissza a taxihoz. Kéri, hogy menjek el
hozzá valamikor, én pedig megígérem, hogy hamarosan felkeresem,
bár jelen pillanatban nehéz ezt elképzelnem.
A temető bejáratánál ácsorgunk Ollie-val és Willemmel. Mindket-
ten engem néznek.
– Hazakísérjünk? – kérdezi Willem. – Ráérünk, délután egyikünk-
nek sincs órája az egyetemen.
– Nincs kedvem hazamenni – válaszolom.
A szüleim nem sejtenek semmit, számukra ez a nap is ugyanolyan,
mint a többi. Én pedig képtelen lennék hazamenni és magyarázkod-
ni, hogy miért nem dolgozom, aztán egész nap a nappaliban ülni,
mintha mi sem történt volna, miközben titokban Mirjamot gyászo-
lom. Vissza kellene menni az üzletbe, és nekifogni a munkának, de
ehhez sem érzek magamban erőt. A mai napnak már megvolt a maga
halottja.
– Csinálhatnánk valamit csak úgy?
– Mire gondolsz? – kérdezi Ollie.
– Mindegy, csak ne kelljen hazamennem, és otthon ülnöm. Valami
normális, hétköznapi program jó lenne.
Ollie tanácstalanul néz rám. Már egyikünk sem tudja, milyen lenne
egy normális hétköznap délután, amikor nem azt szervezzük, hogyan
csempésszük ki a gyerekeket a Hollandsche Schouwburgből, vagy ho-
gyan kutassunk fel újabb rejtekhelyeket a bujkálók számára, vagy
bármit, amit a feketepiacon értékesíthetnék. Ha nem lenne háború,
ha átlagos fiatalok lennénk, mit csinálnánk egy ilyen délután?
– Mi lenne… – szólal meg bizonytalanul Willem –, ha elmennénk
biciklizni?
– Biciklizni? Ezt komolyan mondod? – nevet fel Ollie.
Hideg téli nap van, és persze így is biciklivel járunk, hogy elin-
tézzük, amit kell, de az idő nem igazán alkalmas egy biciklis kirándu-
lásra.
– Bocsánat. Nem akartalak kinevetni – mentegetőzik Ollie.
 De nekem tetszik az ötlet. Ugyanazért, amiért egy napja gyalog já-
rom a várost: mert jólesik a zsibbasztó hideg. Nem kellemes, önfeledt
sétabiciklizésre vágyom, hanem hogy az erőmet megfeszítve tekerjem
a pedált a hideg szélben.
– De, jó lesz! – lelkesedik egyre jobban Willem is. – Eltekerünk
Ransdorpba, biciklizünk egyet a földek mentén, aztán megállunk va-
lahol piknikezni.
Szerintem most már szándékosan túlozza el a dolgot. Ransdorp egy
kis falu a folyó túloldalán, a széles főutcát falusi házak és boltok sze-
gélyezik, nyaranta igazi romantikus turistacélpont, és ettől az ötlet
még abszurdabbnak tűnik.
Végül tényleg nekiindulunk, felszállunk a kompra, ahol pár napja
összetalálkoztam Christoffellel, és megkértem, hogy juttassa el a le-
velemet Kijkduinbe. Útközben az egyik üzletben találunk kenyeret.
Willem és Ollie a kabátzsebükbe tömködik a vekniket, én pedig a fel-
hajtott ruhámba, nehogy beakadjon a küllőkbe.
Hideg van, ahogy vártam, de a nap melegen süt, és ez elviselhetővé
teszi a szelet. Leszállunk a kompról, a folyamatos pedálozás melegen
tart. Nagyon furcsán nézhetünk ki: Ollie és Willem fekete öltönyben,
én pedig fekete ruhában, ahogy libasorban hajtunk egymás mögött az
úton a patak mentén. Az erőfeszítéstől szúrni kezd az oldalam. De ez
is jólesik, és még jobban nekiveselkedem a pedálozásnak, leelőzöm a
fiúkat, és egyre messzebb hagyom őket magam után.
– Mi elől menekülsz? – kiáltja utánam könnyedén Willem, de még
sincs olyan érzésem, mintha viccből kérdezné.
Az elmúlt napok elől menekülök. Hogy ne lássam magam előtt
Mirjamot a híd közepén. Hogy ne halljam a puskalövéseket a der-
medt éjszakában. Hogy ne lássam Janssen néni megtört, lemondó ar-
cát az ajtóban.
Spriccel a murva a biciklim kerekei alól.
– Lassíts! – kiáltja utánam Ollie. Aztán még valamit, amit nem hal-
lok.
– Mi van? – kiáltok vissza.
– Lassíts, mert…
Megcsúszik a biciklim egy fekete jégfolton, és irányíthatatlanná vá-
lik. Fékezni próbálok, de nem fog a fék, nem tudok megállni. Ahogy a
bicikli lefut a padkára, a fagyott földre zuhanok. A kezemről lejön a
bőr, ahogy az esés erejét próbálom tompítani. Nagyon fáj, de a bal

É
térdem még ennél is jobban. Érzem, ahogy a kormánynak ütődik esés
közben, aztán belém nyilall a fájdalom, ahogy földet érek.
– Hanneke! – kiáltja Ollie.
Alig kapok levegőt, összegörnyedek, és öklendezve próbálok nagyo-
kat lélegezni.
– Jól vagyok, semmi gond – nyögöm, és a piszkos kezemmel intek
nekik, hogy ura vagyok a helyzetnek. Lassan négykézlábra emelke-
dem, de érzem, hogy nem tudok felállni. Végül hagyom, hogy Ollie le-
ültessen a fűbe. Erőt veszek magamon, és felhúzom a szoknyámat: a
bal térdem csupa vér, a seb telement földdel és murvával, és egy
nagy, éles kő áll ki belőle.
Willem leguggol mellém.
– Ki kell tisztítanunk – szólal meg, miután megnézi. – Így nem lát-
szik, mennyire súlyos.
Odaszalad a patakhoz, belemártja a zsebkendőjét, aztán finoman
tisztogatni kezdi a sebből a földet meg a kőtörmeléket. Együtt nézzük
az eredményt: a nagy, éles kő nincs olyan mélyen, de amikor Willem
kihúzza, ömleni kezd a vér a sebből, és lecsorog a lábszáramon.
– Fáj? – kérdezi.
– Igen – válaszolom, és váratlanul rám tör a nevetés.
Olyan végtelenül amatőr, hogy mindazok után, ami történt, az fáj-
jon igazán, hogy biciklizés közben lehorzsolom a lábam.
Willem furcsán néz rám.
– Jól vagy?
– Igen – válaszolom, aztán megint elkezd rázni a nevetés.
– Ezt nyomd a sebre! – adja ki az utasítást, és odanyújtja a zseb-
kendőt. – Nem tűnik vészesnek, pár karcolás, ennyi. Bár annak a
nagy kőnek valószínűleg örökre megmarad a nyoma. Mit gondolsz,
haza tudsz biciklizni, ha jól bekötözzük?
Miután ellátják a sebet, rátámaszkodom Willem vállára, és nagy
nehezen felállok, Ollie pedig kihúzza a biciklimet a kátyúból. Felpat-
tan rá, megy néhány kört, hogy lássa, minden működik-e. Én a lába-
mat bámulom, és amikor megpróbálom behajlítani, belenyilall a fáj-
dalom, de azért elviselhetőnek tűnik.
– Biztos, hogy minden rendben? – kérdezi Ollie.
– Igen – válaszolom, bár amikor megpróbálok felülni a biciklire,
érzem, hogy elbizonytalanodom. És még csak nem is a fájdalom mi-
att. Furcsa, zavaró érzés lesz úrrá rajtam, de nem tudom megmonda-
ni, miért.
 – Nem kell gyorsan mennünk – szólal meg Ollie. – Ha gondolod,
az egyikünk előremegy, és kerít valahol egy autót, amivel hazavihe-
tünk.
Lassan hajtom a pedált, tompa és erős fájdalom váltakozik egy-
mással, ahogy felváltva hajlítom be az ép és a sérült lábamat. Mi az,
ami ennyire zavar? Nem akar beugrani, de miért?
– Ha gondolod, ülj fel a vázra, és majd visszajövünk a biciklidért
valamikor! – javasolja Willem.
– Köszi, menni fog.
A térdem… amit az előbb horzsoltam le… és majd begyógyul…
Megvan!
Mirjam térde. És az a két csupasz, fehér láb, amikre feladtam reg-
gel a zoknit.
– Hanneke! – kiált utánam Willem. – Azt kérdeztem, szeretnél-e
előttünk menni? Hogy lenne jobb neked?
Judith mesélte, hogyan kapott szép új kabátot Mirjam. Nem aján-
dék volt egy jó jegyért, hanem szüksége lett rá, amikor elesett, és
szétszakította a régit, és nem lehetett megjavíttatni. Hogy csúnyán le-
horzsolta a térdét. És örökre megmaradt a nyoma.
Azokon a lábakon nem volt semmiféle sebhely, azon a két kicsit
csontos lábon Kreuk úr hátsó helyiségében a bőr sima volt, és hófe-
hér.
Ollie előttem hajt, lassan tekergőzik ide-oda a biciklivel, hogy tar-
tani tudjam az iramot, és közben hátra-hátrapillant, nehogy megint
elessek.
– Ollie, elmész ma Judithez?
Lassan megáll.
– Miért?
– Ha elmész hozzá, megkérdeznéd tőle, milyen volt az anyajegy
Mirjam állán? És kérdezd meg… Nem, ennyi bőven elég lesz. Csak ezt
kérdezd meg tőle.
Ollie és Willem egymásra néznek, aztán meg rám.
– Hanneke, talán mégis jobb lenne, ha előremennék, és kerítenék
egy orvost, ti meg Willemmel megvárnátok engem itt – szólal meg
Ollie.
Megrázom a fejem. Nyilván nincs rendben valami, de nem az, ami-
re Ollie gondol.
– Nem, nekem most azonnal vissza kell jutnom a városba. Ha be-
szélsz vele, kérlek, utána keress meg, ott leszek… – Azon gondolko-
dom, hová menjek, ahol Ollie megtalál, ahol kevésbé veszélyes. –
Hívj fel De Vries asszonyéknál telefonon!
– Te meg miről beszélsz, Hanneke? Várj már egy kicsit!
Ég a térdem, de egyre jobban hajtom a biciklit, elhúzok Ollie-ék
mellett, aztán lekanyarodom a komphoz vezető murvás útra. Lovag-
lóülésben állnak a biciklijükön, és nem tudják eldönteni, utánam te-
kerjenek, vagy hagyjanak elmenni. Én pedig nem vesztegethetem az
időt magyarázkodással.
Tudom, amit tudok. Hiszen a saját szememmel láttam, amikor
Mirjamot öltöztettem, hogy a térde sima volt. Egyre nehezebben ve-
szem a levegőt, talán túl gyorsan hajtok, vagy a hideg és az esés okoz-
ta kimerültség miatt.
Meglátom a kompot, az utasok épp lefelé sietnek róla. A térdem is
nagyon fáj, de most ez sem számít. Mert ebben a pillanatban egyetlen
dolog létezik számomra ebben a szétesőben lévő világban: a holttest,
amit tegnap felöltöztettem. A holttest, amit elsirattam. Mert csak így
tudok most gondolni rá: a holttest. Mert akárki is volt, az biztos, hogy
nem Mirjam Roodveldt.
 30.
Hogyan lehet, hogy nem Mirjam Roodveldt feküdt azon az aszta-
lon? Volt a Schouwburgben egy másik lány ugyanolyan kék kabát-
ban, csak én nem vettem észre? Nem annak próbáltam segíteni, aki-
nek akartam?
Mire De Vries asszonyékhoz érek, kifogyok az ötletekből, és csak
ugyanazok a kérdések keringenek a fejemben. Senki nem jön ajtót
nyitni, de Mina biztosan itthon van, ezért hármat kopogok, majd hal-
kan szólok, hogy beengedhet, mert egyedül vagyok.
– Mi a baj? – kérdezi, és résnyire nyitja az ajtót, hogy becsusszan-
hassak. – Tudod, hogy nem lenne szabad kinyitnom, mert valamelyik
szomszéd megláthat.
– Hol van De Vries asszony? – kérdezem.
– Átment az édesanyjához a fiúkkal.
– És Cohen bácsiék?
– A vendégszobában szunyókálnak. Mi a baj?
Karon fogom Minát, és elindulunk a dolgozószobába.
– Meg kell néznem még egyszer a diapozitívokat – súgom neki, az-
tán látva a csodálkozást az arcán gyorsan hozzáteszem: – És légyszi,
ne faggatózz, csak mutasd meg őket!
– Mi…?
– De Vries asszony ismerőse végül elhozta az ígért vetítőgépet?
– Igen, még tegnap délután – válaszol Mina elbizonytalanodva. –
De még nem üzemeltük be.
– Akkor most! A Schouwburgről készült képek kellenek.
A nagy, súlyos tárgy az íróasztal mellett áll a földön. Mina kiveszi a
tokjából, bedugja a dugót a konnektorba, és felállítja a vetítőgépet az
íróasztalon, hogy a lencséje egy üres fal felé nézzen. Én közben gyor-
san lekapcsolom a villanyt, és becsukom az ajtót. Mina megnyom egy
piros gombot, és egy fehér négyzet jelenik meg a falon.
– Azt a kockát szeretnéd megnézni, amelyiken Mirjam van? – kér-
dezi, és amikor bólintok, keresgélni kezd a filmszalagok között, majd
betesz egyet a gépbe. A fehér négyzet megtelik élettel.
A filmkockán, még a nagyító alatt is, Mirjam csupán égszínkék folt-
nak látszódott az egyik sarokban. Most, a falra vetítve kirajzolódik az
alakja, a kék kabát, és oldalról az arca, de a részletek így is elmosó-
dottak.
 – Mina, ez Mirjam? – mutatok a kép szélén álló lányra.
Igyekszem higgadtan feltenni a kérdést, hogy a hangom ne áruljon
el semmit. Nem akarom befolyásolni Minát. Szinte meg sem nézi a
képet, csak odafordul felém.
– Ezt most miért kérdezed? Hát persze hogy Mirjam. Te magad
mondtad…
– Felejtsd el, amit mondtam! Kérlek, nézd meg a képet, és mondd
meg, hogy ezzel a lánnyal jártál-e egy iskolába!
Visszafordul a kivetítő felé, és a könyökére támaszkodva hosszan
vizsgálni kezdi a képet. A gép halkan duruzsol, én pedig meg sem
moccanok.
– Szóval? – kérdezek közbe mégis, amikor már tényleg nem bírok
tovább várni.
– Őszintén szólva egyáltalán nem vagyok biztos benne. Ez az ő ka-
bátja, legalábbis Mirjam ugyanilyet hordott. De távol áll, és épp elfor-
dul. És túl homályos a kép, hogy biztosra meg tudjam mondani. Mi-
ért kérdezed ezt most?
– Mina, nézd meg a képet, és mondd meg, hogy Mirjamot látod
rajta, vagy sem!
– Nem tudom, Hanneke! – Látszik Minán, hogy nagyon szeretne
segíteni, de egyre zavarodottabbnak tűnik. – Ha valaki arra kérne,
hogy mutassam meg a képen, kikkel jártam iskolába, nem hiszem,
hogy bárkit felismernék. De ha Mirjam Roodveldtet kellene megtalál-
nom, egészen biztosan a kék kabátos lányt választanám. Most már
áruld el végre, hogy miről van szó!
– Valami nincs rendben, de még nem jöttem rá, hogy mi az. Be
tudnád állítani a képet, hogy ne legyen ilyen homályos? Talán ha kö-
zelebb vinnénk a falhoz a vetítőt?
Még egyszer végignézem a képet balról jobbra, mintha egy könyvet
olvasnék. Katonák. Rémült emberek. Baloldalt, nagyon homályosan
egy ismerős a bölcsődéből. És fent a jobb sarokban az a lány, aki úgy
néz ki, mint Mirjam.
Aztán majdnem ugrok egy nagyot, amikor hirtelen megcsörren a
telefon. Valószínűleg Ollie hív, ahogy megkértem.
– Felveszed? – kérdezem Minától.
– Én nem vehetem fel, hiszen elméletileg itt sem vagyok. Elfelejtet-
ted?
Kirontok a szobából, a telefon az előszobában van, a bejárati ajtó
mellett. Már negyedjére csörög ki, amikor sikerül odaérnem. Ollie az,
zsúfolt helyről hívhat, mert a háttérből zajt hallok.
– Nemrég beszéltem vidéki barátunkkal – szól bele a telefonba Ol-
lie komolyan. – A közös ismerősötöknek az iskolából nem volt anya-
jegy az arcán.
A hír hallatán alig bírom türtőztetni magam.
– Ez érdekes – szólalok meg mégis nyugodtan. – Talán nem
ugyanarról a személyről beszélünk? Biztos, hogy jól emlékszik a ba-
rátunk?
– Egész biztosan, a lánynak a nyakán volt egy apró anyajegye, és
egy nagy heg a térdén – mondja, aztán nagy hallgatás következik. –
Szeretnéd, hogy átmenjek vacsorára? – kérdezi végül. Ez jelenti azt,
hogy tudni szeretné, mi a helyzet.
– Köszönöm – igyekszem én is elég óvatosan válaszolni. – De in-
kább majd máskor. Még jelentkezem.
Nem akasztom vissza a telefonkagylót a villára, hanem rögtön egy
másik számot tárcsázok. Remeg az ujjam, ahogy az egyik számjegyet
húzom a másik után, és csak abban reménykedem, hogy Janssen
néni vonalát még nem kapcsolták ki. De kicsöng.
Mégis mit csinálok? Meghalt egy lány. Ma reggel eltemettük. Nem
számít, ki volt, a halála szomorú és borzalmas és visszavonhatatlan.
Talán nem kellene bolygatnom a dolgokat. És Janssen nénit sem kel-
lene felizgatnom: túl sok mindenen ment már keresztül.
Nagyon lassan veszi fel a kagylót, és motyogva szól bele, mint aki
nemrég ébredt. Szabadkozom, amiért megzavartam, és elmondom
neki, hogy egy meglehetősen furcsa kérdést fogok feltenni.
– Hanneke! Te vagy a vonalban? – kérdez vissza.
– Igen, Janssen néni. A barátaimmal azon vitatkozunk, hogy a
maga kedves ismerősének, R. kisasszonynak – itt egy kicsit megállok,
hogy legyen ideje feldolgozni a hallottakat – van-e anyajegy az állán.
Maga mire emlékszik?
– Miért kérdezed ezt most?
Becsukom a szemem, és türelmesen még egyszer megkérdezem.
– Kérem, csak tessék válaszolni! Volt anyajegy az állán vagy sem?
– Nem emlékszem. Nem volt… Vagy igen? Mondd meg végre, mi
történt!
– Később benézek, de még nem tudom, mikor – köszönök el gyor-
san, és lerakom a kagylót.
Mirjam Roodveldtnek nem volt anyajegy az állán, viszont volt egy
csúnya heg a térdén. A kislánynak Kreuk úrnál volt anyajegye, vi-
szont sima volt a bőre. A Janssen néni kamrájában bujkáló lányról a
néni nem tudott biztosat mondani. És van egy lány eltemetve a föld
alá. Túl késő, hogy azonosíthassák, akik ismerték Mirjamot.
Magam sem voltam egészen biztos benne, amikor Ollie-nak azt
mondtam, hogy őt látom a képen a színház előtt. Akkor ez most azt
jelenti, hogy még van esélyünk megmenteni Mirjamot?
Mina a dolgozószobában vár, és nem kérdezi, kinek telefonáltam.
Már túljutott azon a ponton, hogy választ várjon a kérdéseire. A falra
vetített képen minden ugyanolyannak tűnik, mint öt perccel koráb-
ban. De most még kevésbé értem, mi zavar. Katonák. Rémült embe-
rek. Barna felöltők, színes kalapok.
Harmadjára nézem meg tüzetesen a képet, amikor meglátom.
Annyira nyilvánvaló, hogy nem is értem, hogy nem vettem észre ed-
dig.
– Megvan, mi nem stimmel ezzel a képpel – suttogom döbbenten.
– Ezt hogy érted? A színek valóban nem tökéletesek, de hát nagyon
gyorsan hívták elő a diapozitívokat.
– Nem erre gondolok – mondom, és rámutatok egy pontra, hátha
Mina rájön magától. De ő továbbra is a homlokát ráncolja.
– Már mondtam, hogy túl homályos a kép, és nem látni jól az ar-
cát. Ijedtnek tűnik, de mit várhatnánk tőle?
– Ne az arckifejezésére összpontosíts, hanem az irányokra! – mon-
dom, és mutogatni kezdek. Az ujjammal képzeletbeli vonalakat rajzo-
lok a levegőbe magyarázatképpen. – Itt, bal oldalonáll egy katona.
Látod, ugye? A rabokat irányítja. És előtte áll egy másik.
– És?
– És a képen jól látszik, hogy mindenki fél tőlük. Nézd meg a kato-
nát, és hogy merrefelé mutat! Mindenki abba az irányba néz. Valószí-
nűleg ekkor adták parancsba, hol kell bemenni a színház épületébe.
Mina arcán lassan megjelenik a felismerés.
– És Mirjam mit néz?
Mirjam a másik irányba fordítja a tekintetét. Oda sem figyel a kato-
nákra. A távolban néz valamit, de az már nincs rajta a képen. Persze
lehet, hogy ez egy véletlenül elkapott pillanat. Talán ő is a katonákra
figyelt, csak egy pillanatra elfordította a fejét. Tudom, hogy ez az
egyetlen észszerű magyarázat, de a furcsa érzéstől nem bírok szaba-
dulni.
Te ismeretlen lány, Mirjam hasonmása! Elképzelhető, hogy nem
csak a náci katonáktól féltél?
 31.
Kopogok, de Janssen néni nem jön ajtót nyitni. Aztán megint, bár
nem merek túl hangosan dörömbölni, nehogy magamra vonjam a
szomszédok figyelmét.
– Hahó, Janssen néni! Én vagyok az, Hanneke! – suttogom.
– Elment itthonról – egy középkorú nő szól át az utca túloldaláról.
Veenstra asszony, a néni szomszédja áll a lépcsőfeljárón, akinek
olyan későn került elő a fia egy vidéki kirándulásról, aznap, amikor
Mirjam – vagy a Mirjam-hasonmás – eltűnt.
– De egyedül sosem szokott eljárni itthonról.
– Azt én is tudom, de ma mégis elment valahová. Alig tíz perce.
Mondtam neki, hogy szívesen elhozom, amire szüksége van, de nem
hagyta. Azt mondta, saját magának kell elintéznie.
– És nem árulta el, hová készül?
– Azt nem, de nagyon izgatottnak tűnt. Talán valamelyik fiáról ka-
pott rossz hírt. Ha szeretnéd, megvárhatod nálam, amíg visszajön.
– Köszönöm, de inkább… – Azt akartam mondani, hogy megvárom
a ház előtt, de hirtelen eszembe jut, hogy megpróbálhatnék bemenni,
hátha nyitva hagyta az ajtót. Elfordítom az ajtógombot, vigyázva,
hogy takarásban legyen, és tényleg nincs bezárva. Ahogy beljebb lé-
pek, megnyikordul az ajtó, mire Fritzi felugat a szomszédban. – Meg-
várom itt, úgyis megbeszéltük, hogy ma meglátogatom – kiáltok
vissza.
Veenstra asszony gyanakodva figyel a túloldalról.
– Mindenképp ma akartam meglátogatni – csevegek tovább, és
közben azon jár az eszem, mivel tudnám meggyőzni, hogy nincs ab-
ban semmi rossz, hogy csak úgy besétálok a néni lakásába. – Hiszen
tudja maga is, ma van Jan születésnapja. Biztos azért volt olyan zak-
latott a néni. Valószínűleg templomba ment. – Fogalmam sincs, mi-
kor lehet Jan szülinapja, de kétlem, hogy Veenstra asszony jobban
tudná nálam. Remélem, nem hallja ki a hangomból, hogy milyen kí-
nosan érzem magam. Egy hete, amikor itt jártam, azt próbáltam fel-
idézni, hogyan viselkedik illedelmesen az ember társaságban. Most
viszont azt kell visszaidéznem, hogyan hazudjak és keressek kifogá-
sokat.
– Adjak át neki egy üzenetet? – kérdezem.
 Veenstra asszony nem felel, és nem is kérdezősködik tovább, in-
kább visszamegy a lakásába.
Bent nagy a csend. Csak az óra ketyegése hallatszik, az asztalon egy
szelet megkezdett kenyér, mellette egy félig üres csésze pótteával.
Más jele nincs, hogy a házban laknak. A biztonság kedvéért azért
gyorsan körbejárom a szobákat: a fiúk elhagyatott szobáit, a néni há-
lószobáját, ahol most rózsavíz illata keveredik dohszaggal, végül a bá-
csi dolgozószobáját, amit a halála óta senki nem használ. És Janssen
néni nincs sehol.
Lüktet a sebem, Willem zsebkendője helyett friss kötésre lenne
szükség, mert a fehér anyagon már átüt a vér. Kimosom a zsebkendőt
a csap alatt, és visszakötözöm a helyére. Elindulok, hátha találok va-
lahol aszpirint. Mama otthon a kamrában tartja a gyógyszert. Benyi-
tok a kamrába. A befőttesüvegek és a savanyúságok félretolva, a tit-
kos ajtó tárva-nyitva. A kinyitható ágyon gyűrött a takaró, és egy kis
mélyedés látszik rajta, valószínűleg itt aludt az éjjel.
Hiába keresgélem az aszpirint, és találok újabb meg újabb elvég-
zendő házimunkát, semmi nem tudja eléggé lekötni a figyelmemet.
Megint végigveszek mindent, amit a nénitől megtudtam, és rájövök,
hogy valami nem stimmel az események időrendjével. Négy hete
megjelent egy kislány Janssen néni ajtaja előtt: aki vagy Mirjam Ro-
odveldt volt, vagy valaki más. Egy hete eltűnt ez a lány, Janssen néni
pedig engem fogadott fel, hogy megkeressem. Két napja egy razzia
során elfogtak egy lányt, és a Hollandsche Schouwburgbe vitték. Neki
próbáltam segíteni megszökni. De lelőtték, és meghalt. Ő ugyanaz a
lány lenne, aki annak idején bekopogott Janssen nénihez? Vagy egy
másik, aki megszerezte Mirjam ruháit és papírjait abban az öt nap-
ban, amikor nem találtuk őt sehol?
És számít ez az egész most már bármit? Volt egy lány, és nincs töb-
bé, meghalt.
– Hahó! – kiáltja valaki kintről, majd nyikordul a bejárati ajtó. –
Hahó, Janssen néni! – kiált megint valaki.
Kirohanok a kamrából, és becsapom magam mögött az ajtót. Egy
fiatal szőke nő áll az előszobában, a bolti elárusítónők tipikus ruhájá-
ban.
– Segíthetek? – kérdezem.
– Ó! – kap színpadiasan a melléhez. – Hol találom Janssen
asszonyt?

É
 – Ki maga? És mit keres itt? – kérdezek vissza gyorsan. A legjobb
védekezés a támadás, döntöm el.
– Tessa Kosternek hívnak. Én… Janssen úrnak dolgoztam a bútor-
üzemben. És nyitva találtam az ajtót. Maga lenne… maga Janssen
asszony segítője? – próbálkozik egy újabb kérdéssel.
– Igen. Janssen asszony nincs itthon. Segíthetek valamiben?
– Ó, nem, köszönöm. Szerettem volna odaadni neki valamit, de in-
kább visszajövök később, amikor itthon lesz – válaszolja Tessa Koster
mosolyogva, de kényszeredett a mosolya, és miközben elindul kifelé,
összeáll bennem a kép. Ő az az alkalmazott, aki a rajtaütés utáni na-
pon utazott el a mézesheteire.
– Elhozta a fényképeket – szólok utána. – Elhozta őket Janssen úr
hátsó szobájából a feleségének.
Látszik rajta, hogy egyszeriben elpárolog a magabiztossága. Való-
színűleg besúgónak néz, aki csapdába akarja csalni.
– Mikorra várható vissza Janssen asszony? Mindenképp vele kell
beszélnem – válaszolja.
Már sokkal kedvesebben nézek rá, mint az előbb, mert nagyon sze-
retném, ha átadná nekem a képeket.
– Nem tudom, mikor ér haza, talán jöjjön el holnap. Maga tényleg
nagyon bátor, hogy megtartotta azokat a fényképeket. A mostani
időkben az ilyesmi… – és suttogóra fogom hangom, úgy folytatom: –
törvénybe ütköző és kockázatos.
– Akkor én majd…
– Ismerte a családot, akiket Janssen úr bújtatott? – kérdezem, csak
hogy lássa, többet tudok, mint gondolja. – És a lányukat, Mirjamot?
– Nem. Maga tud erről? – kérdezi, és közben az ajtót nézi.
– Biztos, hogy sosem látta őket az üzemben? Hónapokig ott bujkál-
tak, sejtenie kellett valamit.
Elfordítja a tekintetét, az ujján lévő jegygyűrűt bámulja, és nekem
hirtelen csúnya sejtésem támad.
– Koster asszony! Maga árulta be a rendőrségen, hogy Janssen úr
zsidókat rejteget a hátsó helyiségben? Maga jelentette fel őt a hatósá-
goknál?
– Ide hallgasson! – néz rám dühösen. – Nem helyeseltem, amit
Janssen úr tett, de nem én jelentettem fel. Nem is tudtam a dologról.
Mikor aznap reggel beértem a munkahelyemre, a razzia már rég vé-
get ért. Minden csupa vér volt. Ezeket a hátsó helyiségben találtam,
magamhoz vettem, és otthon letisztogattam őket, aztán kaptam egy
levelet Janssen asszonytól, amiben kérte, hogy adjam vissza neki a
képeket. Én nem akarok ennél jobban belebonyolódni ebbe. Itt hagy-
hatom magánál? Akkor vissza sem kell jönnöm.
Szőke tincsei az arcába hullanak, miközben beletúr a retiküljébe,
keresgél egy darabig, majd előhúz egy vastag fehér borítékot.
– Tessék, itt vannak!
Úgy teszek, mintha gondolkodnék, átvegyem-e tőle a borítékot.
– Biztos benne? Nem vár inkább még egy kicsit?
– Vegye már el! – gyűri a kezembe a képeket, és sarkon fordul.
Az ablakból figyelem. Amint kilép a házból, fogom a borítékot, és
kimegyek a konyhába. Szándékosan nem sietek. Komótosan helyet
foglalok, és végtelen nyugalommal magam elé helyezem az asztalra.
Időbe telik, mire rájövök, mit érzek: dermesztő rémületet.
A vér nagy részét letörölték a képekről, csak itt-ott ragadt össze né-
melyik. Szétválasztom, aztán egyenként sorba rendezem őket magam
előtt az asztalon. Egy család vértől ragacsos emlékezetét, annak bizo-
nyítékát, hogy éltek, és meghaltak.
Egy férfi és egy nő, bizonyára Roodveldt úr és a felesége, egy bölcső
mellett. A bölcsőben fehér ruhás kisgyerek, a háttérben az asztalon
torta. Születésnap. A következő kép korábban készülhetett: Rood-
veldt asszony lesütött szemmel, menyasszonyi ruhában, fején csipke-
fátyol, kezében orgonacsokor. A képek előre-hátra ugrálnak az idő-
ben. Egy család vonul el előttem az időtlenségbe. Rám mosolyognak
életük legboldogabb pillanataiból: családi összejövetelek, partik, nya-
ralás, az új lakás, még egy újszülött.
És két kamasz lány egymásba karolva. A bal oldalinak hosszú sötét
haja van, a szempillái bársonyosak, és halvány anyajegy látszik az ál-
lán. A szeme – amelyet én csak csukva láttam Kreuk úr asztalán –
nagy és kifejező.
A jobb oldali lány kicsit magasabb nála, neki is sötét haja van, és
éppen nevet. Szülinapi papírkorona van a fején. Őt még sosem lát-
tam.
Remegő kézzel fordítom meg a fényképet: Amalia és Mirjam, Mir-
jam 14. születésnapján.
 Annyi minden van, amit legszívesebben elfelejtenék. A sok
nehézséget, a hegek alatt meghúzódó fájdalmas sebeket,
amikre igyekszem nem gondolni, hátha azzal eltűnnek.

Nem akkor láttam utoljára Elsbethet, amikor megmond-

tam neki, hogy bárcsak Rolf lenne halott, és nem Bas.
Pár hónappal később megint meglátogatott, esküvői meg-
hívókat hozott: egyet a szüleimnek, egyet pedig nekem. Kí-
nos volt az egész, ahogy elfogadta anyától a teát, válaszolt a
kérdéseire, elmesélte, milyen lesz az esküvői ruhája, és mi-
lyen virágokkal fogják feldíszíteni a templomot. Amikor
mama magunkra hagyott minket, hogy „behozzuk az elma-
radásunkat”, Elsbeth odafordult hozzám.
„Anya ötlete volt, hogy meghívjalak”, szólalt meg nagy ne-
hezen. „Szerinte egy esküvő begyógyítja a sebeket. De úgy
sejtem, nem fogsz eljönni.” Képtelen voltam rájönni, mi van
a szemében, mit érez: reménykedik vagy haragszik? Azt
akarja, hogy ott legyek, vagy így mondta el, hogy azt akarja,
nemmel válaszoljak.
„Tényleg, nem”, mondtam ekkor. „Nem fogok elmenni.”
„Rendben”, válaszolta. „Akkor ez most tényleg a búcsú.”
Olyan méltóságteljesen történt az egész. És ettől lett csak
igazán szomorú. Elsbeth a konyhánkban ül az esküvői meg-
hívójával a kezében, és így vetünk véget a tizenkét éves ba-
rátságunknak. Megbocsáthatatlannak éreztem, és az elmúlt
egy évben sokat gondolkodtam rajta, hogy mi fáj jobban: ez
a kép, vagy a férfi, akihez feleségül ment. És hogy melyi-
künknek is kellene bocsánatot kérnie a másiktól.
Mint kiderült, sokféleképpen lehet elpusztítani valamit. A
németek ágyúi megölték Bast. Mi a szavainkkal öltük meg a
barátságunkat Elsbethtel.
 32.
Egy pillanatra úgy érzem, mintha minden erő elszállt volna belő-
lem.
Amalia. Amalia.
Amalia volt tehát a lány, akit Ollie az éj leple alatt elhozott Kreuk
úrhoz. Ő fekszik most holtan a földben. Őutána kutattam egész idő
alatt. Egyre csak szorongatom a kezemben a fényképüket, megérin-
tem az arcukat. A halott lányét, és a másikét, aki eltűnt.
Zajt hallok az előszobából, és egy kis légfuvallat áramlik befelé. Va-
laki kinyitotta a bejárati ajtót, Janssen néni jött haza? De akkor miért
nem hallom a botja kopogását? Talán inkább Tessa Koster jött vissza.
– Itt vagyok a konyhában – kiáltok ki erőtlenül.
– Janssen néni? – hangzik fel bizonytalanul kintről. – Christoffel
vagyok.
– Nahát, Christoffel! Én vagyok az, Hanneke – kiáltok ki. Kapkod-
va összesöpröm a képeket, és gyorsan visszateszem őket a borítékba.
Épp sikerül becsúsztatnom a tálca alá, mikor Christoffel benyit a
konyhába. Még rajta a fehér ing és a sötét nadrág, amiben elkísérte
reggel Janssen nénit a temetésre.
– Hol van a néni? – kérdezi, és az ingujjával letörli az izzadságot a
homlokáról. – Nemrég erre jártam, és azt mondta, kísérjem el vala-
hová. El kellett intéznem egy kiszállítást, és úgy volt, hogy visszajö-
vök érte.
– A néni… – kezdek bele a válaszba, aztán elkalandoznak a gondo-
lataim. Mostanában folyton ez történik.
Amaliát vitték be a Schouwburgbe? Mirjam legjobb barátnőjét?
Akinek Kijkduinben kellett volna lennie?
Aztán rájövök, hogy Christoffel még mindig a válaszomra vár.
– Janssen néni már nem volt itthon, amikor ideértem. Mondta,
hogy hová kellett volna elkísérned?
– Azt mondta, téged kell megkeresnünk, de te, ugyebár, itt vagy –
ráncolja a homlokát Christoffel. – Sürgős lehetett a dolog, mert ami-
kor mondtam, hogy előtte el kell mennem valahová, nagyon izgatott
lett.
– Értem. Azt hiszem, félreértettük egymást, és ő is elindult hoz-
zánk.
 A francba! Mondanom kellett volna a néninek a telefonban, hogy
ne mozduljon sehová. De hozzánk nem mehetett, hiszen nem tudja a
címemet, sőt valószínűleg még a családnevemet sem. Ha Christoffel
nem ácsorogna itt, át tudnám kutatni a házat, hátha hagyott üzene-
tet.
– Valami miatt nagyon aggódott, éreztem a hangján – szólal meg
Christoffel. – Megvárom, amíg visszajön.
– Biztos van jobb dolgod. Odaadom, amivel a néni tartozik a fára-
dozásodért, és nyugodtan hazamehetsz.
Christoffel bosszantóan kötelességtudó. Leül mellém az asztalhoz,
és szórakozottan babrálni kezdi az egyik teáscsészét. Telnek a percek.
Mit csinál majd a néni, ha nem talál meg sehol? Biztos valami meg-
gondolatlanságot. Elmegy Kreuk úrhoz? Vagy megkeresi Ollie-t?
Mennyit árultam el neki Ollie-ról és az ellenállásról? Fogalmam
sincs, már nem emlékszem.
– Szerinted tényleg nem gond, ha most elmegyek? Lenne egy má-
sik elintéznivalóm – szólal meg végül Christoffel.
– Persze, menj csak! Majd mondom Janssen néninek, hogy benéz-
tél. – Olyan gyorsan pattanok fel, és búcsúzkodom, hogy le sem ta-
gadhatnám, mennyire igyekszem megszabadulni tőle.
– Hol van a sapkám? – fordul vissza, mire gyorsan a kezébe nyo-
mom a szürke sapkát, amit a széken hagyott.
Már az előszobában vagyunk, amikor nyikordul valami a kamrá-
ban. Ismerős, fáradt hang. Édes istenem, a kamraajtót becsuktam
ugyan, amikor Tessa Koster hirtelen megjelent, de a titkos ajtóra el-
felejtettem visszaakasztani a kampót. Biztos az nyikorog.
– Régi házakban fura hangokat lehet néha hallani – szólalok meg.
A bejárati ajtóban állunk, már csak egy lépés, és megszabadulok
Christoffeltől, és végre kitalálhatom, hová mehetett Janssen néni.
Kreuk úrnál kell először próbálkoznom, végtére is ő mutatott be a né-
ninek, és ő intézte a férje temetését is.
– Legközelebb majd hozok egy kis kenőzsírt – szólal meg Christof-
fel, amikor kinyitom neki a bejárati ajtót. – Mindig nyikorog a polc,
ha nincs beakasztva a kampó.
És…
És még csak észre sem veszi, mit mond. Csak egy mondat. Egymás
mögé vetett szavak sora, egy jó szándékú felajánlás. A fejébe nyomja
a sapkáját, az ajtó nyitva áll.
 Mintha lassított felvételt néznék, vagy egy álomban látnám ma-
gam. Becsukom az ajtót, halk kattanással a helyére ugrik a zár.
– Hanneke? Mi van?
Mindig nyikorog a polc, ha nincs beakasztva a kampó. Gondolat-
ban újra meg újra lejátszom a mondatot, kutatok, keresek valami je-
let, egy másik értelmet. Hátha mégsem azt jelenti, pedig tudom, hogy
nem jelenthet mást.
Nem a kamraajtót említette, hanem a polcot. Kifejezetten azt. Te-
hát tudnia kell, hogy a titkos polc mögötti ajtó kivágódik, ha kiakaszt-
ja valaki a kampót. Hogy ez mindig így történik. Christoffel pontosan
tudja, hogyan működik a titkos polc.
– Hanneke, az előbb azt akartad, hogy hazamenjek – néz rám zava-
rodottan Christoffel.
– Te tudsz a rejtekhelyről – suttogom megilletődve. – Christoffel!
– Megrázza a fejét, de már késő, láttam, ahogy villan a tekintete. –
Mit tudsz a kamráról, Christoffel? – kérdezem most már kedvesen.
– Nem tudok róla semmit. Kérlek, ne beszéljünk erről! Engedj vég-
re elmenni!
Az ajtógomb felé nyúl, de gyorsan nekidőlök az ajtónak, és az útját
állom.
– Nem engedhetlek így el. Te is tudod.
– Hanneke, kérlek, hagyjuk ezt! – olyan halkan mondja, hogy alig
hallani a hangját.
Kint az utcán az esti újságot árulja hangosan egy rikkancs, és valaki
határozott mozdulatokkal suhogtatja a seprűjét a macskakövön. Az
élet zajlik a napi kerékvágásban, én pedig itt állok ezzel a kedves fiú-
val, aki egyszeriben holtsápadt lett.
– Figyelj rám, Christoffel, nincs itt rajtunk kívül senki, nem számít,
hogy jó vagy rossz, ami történt! Nem szólhatok róla sem a rendőrség-
nek, sem másnak, csak Janssen néninek. De nagyon kérlek, mondd
el, honnan tudsz a kamra mögötti titkos rejtekhelyről!
Kint az utcán megcsörren valami, talán az utcaseprő talált egy
pénzérmét. Christoffel a kezét tördeli, az egyik ujján beszakadt a bőr,
látszik, hogy a sok idegeskedéstől gyakran rágja a körmét. Magasabb
nálam, bár csak kicsit. Látszik, hogy hirtelen nőtt meg, és magas fiú
lesz.
– Nem tudtam róla… – szólal meg. – Esküszöm, kezdetben nem
sejtettem semmit. Janssen néni mindig leültet és megkínál valami-

É
vel, néha beszélgetünk is kicsit. És az elnyomta a kamrából jövő ne-
szeket.
– Kivéve, amikor…
– Egyszer hoztam valamit a néninek, és nem találta a pénztárcáját.
Felment az emeletre, és jó sokáig keresgélt odafent. Itt lent csend
volt, aztán megnyikordult valami.
– És te odamentél, hogy megnézd, mi az? – Ez annyira illene
Christoffelhez, aki szívesen segít, és ha hallja, hogy nyikorog egy zár
vagy egy ajtó, biztosan felajánlja, hogy megjavítja.
– Nem kellett semmit csinálnom. Hallottam a nyikorgást, és aztán
egy lány sétált ki a kamrából.
Tehát még valaki látta őt. Egy újabb bizonyíték, hogy a lány léte-
zett. Az emléket felidézve Christoffel arcán átsuhan a csodálkozás, ezt
érezhette, amikor meglátta a lányt. Milyen meglepő helyzet lehetett!
Áll a konyhában, és kisétál egy lány a kamrából.
– Felismerte a hangomat – folytatja Christoffel. – Azt mondta,
csak az alkalomra várt, hogy a néni kimenjen valahová.
A lány felismerte. Az agyam képtelen befogadni mindent egyszerre,
inkább belekapaszkodik a szavakba. Felismerte… a hangját. Miért
nem azt mondta Christoffel, hogy „meghallotta” a hangját. Felismer-
ni azt tudjuk, amit már eleve ismerünk.
– Ismerted őt, ugye? – És miközben lassan kimondom a szavakat,
már tudom, kiről van szó. – Te ismerted Amaliát.
– Honnan tudod a nevét?
– És te?
– Együtt jártunk iskolába. Együtt nőttünk fel mind a hárman: én,
Amalia és… – válaszol Christoffel, aztán hirtelen elhallgat, én pedig
nem bírom megállni, és kimondom helyette a nevet.
– És Mirjam.
– Igen, Mirjam – suttogja.
És Christoffel ekkor teljesen váratlan dolgot tesz. Hátát a falnak tá-
masztja, leroskad a padlóra, ökölbe szorított kezét az arcára szorítja,
és sírva fakad. Rázza a zokogás, és potyognak a könnyei, mint egy
kisfiúnak.
Azonnal letérdelek mellé. Ezt a fájdalmat ismerem.
– Christoffel! Te… szerelmes voltál Mirjamba?
A sírástól akadozik a hangja, amikor megszólal.
– Ő sosem vett észre. Legalábbis nem úgy. Úgy kezelt, mintha a
bátyja lennék. Azt hittem, nem szeret. De tavaly egyszer elmondta,
nem arról van szó, hogy nem szeret, hanem hogy Amalia is szerelmes
belém. Meg hogy Amalia szeretett belém korábban, és nem akarja be-
csapni a barátnőjét. Én sejtettem már legbelül, hogy ez a helyzet,
mert Amalia furcsán viselkedett, meg ideges lett, amikor velem be-
szélt. Állandóan nevetgélt meg vihogott, de én mindig csak barátként
néztem rá.
– Te vagy az a bizonyos T. Nem pedig Tobias – szólalok meg, mire
Christoffel értetlenül néz rám. – Találtam egy levelet – folytatom ma-
gyarázatképpen. – Aki írta, egy fiút említett benne, akit szeretett, de
nem írta le a teljes nevet, csak annyit, hogy T.
Ó, azok a hülye angol hercegnők! A levelet nem Mirjam írta Amali-
ának, hanem fordítva. És Mirjam akkor olvashatta el, amikor még is-
kolába járt.
– A becenevem miatt – válaszol Christoffel. – Tiszta hülyeség, már
nem is emlékszem, mikor aggatták rám.
A kompon, amikor a minap találkoztunk, a barátai Tofnak hívták,
ami hollandul nagymenő. De nem a szó jelentése volt a lényeg, a ke-
resztnevéből vették a becenevet: Christoffel, Tof.
– És hányszor találkoztál Amaliával, amíg itt volt a titkos kamrá-
ban?
– Csak kétszer. Mikor másodjára voltam itt, megvárta, amíg Jans-
sen néni elmegy valahová. Azt mondta, hogy az újságban látott egy
üzenetet. Aztán megkért, hogy segítsek neki megszökni.
Az újság! A háromsoros üzenet: Elizabethnek hiányzik a barátnő-
je, Margaret, de kellemesen telik a szünidő Kijkduinben.
Az első nap, amikor idejöttem, Janssen néni elmondta, hogy vett
egy újságot Mirjamnak, és szólt neki, hogy maradjon csendben, mert
a kifutófiút várja. Azt azonban sosem említette, hogy egyedül hagyta
Christoffelt a konyhában. Biztos nem tartotta fontosnak, hogy ezt is
elmesélje. Mert miért fedte volna fel magát Mirjam egy kifutófiúnak,
aki csak bevásárolt a néninek?
– És te segítettél neki megszökni? – kérdezem.
– Igen.
– De egy csomó dolgot akkor sem értek. Amalia nem árulta el ne-
ked, hogy Janssen néni szerint ő Mirjam? És miért ment el búcsú
nélkül? És hogy lehettek Amaliánál Mirjam papírjai a razzia estéjén?
Christoffel esetlenül törölgeti a könnyeit a tenyerével. Nincs nálam
zsebkendő, de ha lenne, akkor sem biztos, hogy felajánlanám neki.
Még azt sem tudom, én magam mit teszek: vigasztalom? Vagy valla-
tom? Ez a fiú itt tudja a választ az összes kérdésre, amit egy hete hiá-
ba kergetek. A segítségével az események olyan sorozata indult el,
ami sok fájdalmat és gyötrelmet okozott. És még mindig nem értem,
miért.
– Elmondta, hogy aznap éjjel, amikor Roodveldték rejtekhelyén
rajtaütöttek, összetalálkozott Mirjammal az utcán – kezd bele Chris-
toffel. – Mirjam az életét próbálta menteni, de félt, hogy hamarosan
elkapják. Amalia felajánlotta neki, hogy cseréljenek kabátot és sze-
mélyazonosságot. Azt mondta Mirjamnak, ha nem zsidó papírjai
vannak, akkor megmenekülhet, ő pedig majd elmegy és kér új papí-
rokat magának. De katonák járőröztek a közelben, nem tudott haza-
jutni, és attól félt, hogy Mirjam ruhájában és papírjaival a kezében
azon nyomban agyonlövik. Ezért jött Janssen nénihez, a címet Mir-
jamtól tudta meg.
– De amikor már itt volt, miért nem mondta meg a néninek, hogy
ki ő valójában? Miért nem kérte meg, hogy segítsen új papírokat sze-
rezni?
Christoffel morcosan megvonja a vállát.
– Nem tudom. Csak annyit mondott, hogy nem akarja, hogy a néni
megtudja a dolgot.
De miért? Akkor akarta elmondani az igazságot, amikor Mirjam
már biztonságban van? Nem akarta, hogy bárki megtudja, hogy az
igazi Mirjam Roodveldt hamis papírokkal menekül valahová? Újabb
és újabb kérdések merülnek fel, és a történet bizonyos részei így sem
állnak össze egésszé.
– És hová ment Amalia, miután segítettél neki kijutni a házból? –
kérdezem.
– Egy darabig nálunk volt. Apa sokat utazik, és nem is sejtette,
hogy bujkál valaki az alagsorban.
Néhány nappal ezelőtt ez a lány, akit égre-földre kerestem, Chris-
toffeléknél bujkált, akivel többször is találkoztam azokban a napok-
ban.
– És miért ment el tőletek is? – kérdezem.
Azt értem, hogy Amalia nem akart a hatóságokhoz fordulni és vala-
milyen indokkal új papírokat kérni. Még kiskorú volt, és a szüleinek
is jelen kellett volna lenniük, de ők már nem voltak a városban. Azt is
megértem, hogy szívesebben volt egy régi barátjánál, mint Janssen
néninél, aki idegen volt a számára, és még csak azt sem tudta, ki ő va-
lójában. Azt viszont tényleg nem értem, hogy mindazok után, amin
keresztülment, miért jött el Christoffeléktől.
– Miért menekült Amalia a biztonságot jelentő helyekről, Christof-
fel? Ennek így semmi értelme, ezt szeretném megérteni.
Christoffel még mindig sír, egyre csak patakzik a könnye.
– Miért ment el aznap éjjel tőletek? – kérdezem még egyszer.
– Mert elküldtem – sóhajt fel. – Elmondott egy titkot, mire én el-
küldtem. De nem akartam a halálát. Esküszöm, sosem gondoltam
ilyesmire! Nagyon haragudtam rá. Azt mondtam neki, hogy a nácik is
kedvesebbek lesznek vele, mint én, ha még egyszer meglátom. Én
küldtem ki az utcára, miattam futott el, egyenesen a német katonák
karjaiba. Előlem menekült, amikor a razzia során elfogták – mondja
elkínzott hangon Christoffel.
– És mi az a titok, ami miatt nem engedted, hogy ott maradjon ná-
latok?
– Azt nem… nem akarom – most már teljesen hisztérikus a sírása.
Megütögetem a hátát, hátha az segít. Átizzadt a pulóvere, alig kap le-
vegőt. Csak pár évvel fiatalabb nálam, de most olyan, mint egy kis-
gyerek.
– Nem akarok arról beszélni – hüppögi. – Kérlek, ne kelljen…
– Jól van, nincs semmi gond – nyugtatgatom. Ha tovább erőlte-
tem, egészen összetörik.
Bár még valamit muszáj megkérdeznem. A nagy összefüggéseken
nem változtat ugyan, de saját magam miatt ezt még meg kell tudnom.
– Christoffel! Azt mondtad, Amalia aznap kérte a segítségedet a
szökéséhez, amikor meglátta a hirdetést az újságban. De akkor nem
segíthettél neki, hiszen aznap este Janssen néni még beszélt vele.
Visszalopóztál a lakásba, amikor a néni átment a szomszédasszonyá-
hoz? Vagy te jöttél rá, hogyan lehet kinyitni a hátsó ajtót kívülről?
– Nem, Amalia elrejtőzött a házban, amíg a néni a szomszédban
volt, én másnap jöttem el érte – válaszolja Christoffel.
De így sem stimmel a dolgok időrendje. Másnap én is ott voltam.
Janssen nénivel a konyhában ültünk, és Mirjam eltűnéséről mesélt.
– Nem jól emlékszel, Christoffel. Aznap én is itt voltam. Láttalak,
amikor megérkeztél az összecsukható ágyért.
– Igen, eljöttem az ágyért – válaszolja.
Aztán hallgat. És én is hallgatok.
Christoffel kedvességből rám hagyja, hogy magam illesszem össze
az utolsó részleteket. Ha nem akarom, nem teszem, és akkor csak
annyit kell mondanom Janssen néninek, hogy Amalia a kamrában
volt, aztán eltűnt, és meghalt. És ez is igaz lesz, az pedig nem számít
többé, hogyan szökött meg. Vagy pedig úgy döntök, hogy összeillesz-
tem a hiányzó részeket, és még több fájdalmat okozok.
De ezt kell tennem. Érzem.
Eszembe jut, milyen vidáman nyomta a kezembe Mina a nagy ba-
tyut, és milyen lelkesen cipeltem a vállamon kilométereken át, mert
azt hittem, babaholmi van benne. És csak jóval később döbbentem
rá, hogy miben segédkezem. A babakocsiról is kiderült, hogy egy tit-
kos fényképezőgépet rejt. És Ollie sem Judithet szereti, hanem Wil-
lemöt. Mert ebben a háborúban semmi sem az, aminek látszik, és
minden másképp történik, mint amire számítottam. És már túl sok
időt töltöttem azzal, hogy ne vegyem észre, ami az orrom előtt van.
Amalia az összecsukható ágyban rejtőzött el. Christoffel kis kéziko-
csin gurította ki a házból. Miközben azon töprengtem, hogy egyálta-
lán segítsek-e megtalálni az elveszett lányt, ő ott volt tőlünk pár lé-
pésre.
– Amalia végig arra várt az összehajtogatott ágyban, hogy érte gye-
re.
Kimerültnek érzem magam, és Christoffel is. Mindketten azt akar-
juk, hogy vége legyen ennek, végérvényesen.
– Sokáig kellett várnia – szólal meg Christoffel. – Amíg a néni
aludt, elvolt a nappaliban, de amikor felébredt, vissza kellett másznia
az ágyba. Megígértem neki, hogy amilyen korán csak tudok, idejövök
másnap.
– És miközben mi itt üldögéltünk, te kicsempészted a házból? Tud-
tad, hogy a néni felbérelt a keresésére?
– Egy barátom a segítségemet kérte. Csak erre gondoltam.
Nem tudom, mit válaszoljak erre. Meséljem el neki, mennyire két-
ségbe volt esve a néni, amikor felfedezte, hogy eltűnt a kislány a kam-
rából. Meséljem el Christoffelnek, milyen volt látni, hogy Amalia tér-
de megbicsaklik, és összeesik a hídon.
Hallgatok, Christoffel pedig a könnyeivel küszködik. A hátát simo-
gatom, és halkan nyugtatgatom, mert velem is ezt tették, amikor Bast
gyászoltam. Mert nincsenek szavak.
 33.
SZOMBAT
Amikor valami úgy ér véget, ahogy nem számítottál rá, ahogy el-
képzelni sem tudtad – akkor véget ér-e egyáltalán? Vagy újabb, jobb
válaszokat kell keresni, hogy végre nyugodtan teljenek az éjszakák?
Vagy talán ez a jele, hogy ideje megbékülni.
Két napomba telt, mire sikerült jegyet szereznem Kijkduinbe.
A vonat megáll Hágában, ahol mintha még több német katona len-
ne, mint Amszterdamban. Átszállok a kijkduini vonalra. Ahogy köze-
ledünk a tengerhez, a levegő egyre sósabb. Én vagyok az egyetlen le-
szálló utas, kezemben a kis bőröndömmel úgy nézek ki, mint egy bo-
lond turista, aki a tél közepén döntött a strandolás mellett. A hajam
teljesen összekócolódik az állandó szélben, a szememet csípi a hideg,
sós levegő. A szépen megtervezett új üdülőtelep nagy szenzáció volt,
alig egy évtizeddel a megszállás előtt épült ki. A régi erődben, a part
mentén most német katonák állomásoznak.
Csak néhány helyi lakossal találkozom útközben. Egy fiúnál érdek-
lődöm, mire közli, hogy még messze vagyok a célomtól, de felajánlja,
hogy szívesen elvisz odáig. Felkapaszkodom a biciklivázra, és nem
sokára begördülünk az apró városközpontba.
– Megérkeztünk – állítja meg a biciklit, és az út túloldalán álló ház-
sorra mutat, amelynek közepén egy halványzöld épület áll.
Megköszönöm a fuvart, majd elrendezem a szoknyámat. Amalia
nagynénjének szép, festett tornácos vendégháza van. Vidám felirat
jelzi, hogy a szálló télen is szívesen fogadja a vendégeket. Tudom, mi
vár az ajtó mögött, legalábbis úgy gondolom. Bár még mindig betola-
kodónak érzem magam. Nem értesítettem senkit a látogatásomról,
de már elég volt a sok ködös helyzetből és találgatásból, és a saját
szememmel akarom látni. A bennem élő feketepiacozó bizonyítékot
akart, valami kézzelfogható dolgot a való világból.
Kopogok, és egy középkorú hölgy készségesen ajtót nyit. Amalia
nagynénje lehet. Nehéz lehet megélni egy ilyen helyen, amikor nincs
forgalom, most meg főleg, hogy a németek szinte mindenütt akadá-
lyokat állítottak fel, hogy ellehetetlenítsék a szövetségesek partraszál-
lását.
– Szobát keres? – kérdezi a hölgy, és már nyúl is a bőröndömért. –
Fáradjon beljebb! A társalgóban begyújtottunk a kandallóba, ott fel-
melegedhet, addig készítek valami harapnivalót.
Követem az épület belsejébe, és azon gondolkodom, mit válaszol-
jak, és mennyit áruljak el neki. Semmilyen fedősztorit nem találtam
ki. A történtek után többé nem akarok játszani.
Mikor Janssen néni aznap hazaért, elmondtam neki, hogy az egyik
lány tényleg meghalt, de van egy másik, akit eredetileg meg kellett
volna keresnem. Ő még életben lehet. Elmondtam neki, hogy sosem
kaphatja vissza azt a kislányt, akit annyira megszeretett, miközben
nála bujkált, de talán elő tudom keríteni a másikat. Az a másik
ugyanúgy elvesztette a családját, ahogy a néni a férjét és az összes
fiát. Megmutattam neki a fényképet. Megmondtam a néninek, hogy
talán sosem értjük meg, mi történt pontosan, de megpróbálom kide-
ríteni. Megmondtam Janssen néninek, hogy mennyire sajnálom az
egészet.
Christoffel nem volt hajlandó beszélni vele. Még azelőtt elment,
hogy Janssen néni hazaért volna. Azt mondta, nem bírja elviselni a
bűntudatot. Sok mindent akartam mondani neki: hogy milyen nagy
kárt okozott, hogy mennyire meggondolatlan volt. Hogy el kell mon-
dania Amalia titkát. De amikor láttam, hogy teljesen összetöri a lelki-
ismeret-furdalás, képtelen voltam rávenni magam, hogy tovább fag-
gassam. Mert tudom, milyen érzés a bűntudat. Több mint két évig élt
bennem is a háború kellős közepén, mert biztos voltam benne, hogy
az én tetteim okozták valakinek a halálát, aki mindennél fontosabb
volt számomra.
A hölgy még mindig a válaszomra vár.
– Szeretne szobát kivenni?
– Azt szeretném… – Mit mondjak neki? Térjek rögtön a tárgyra, és
kérdezzem meg, itt van-e Amalia? Vagy vegyek ki egy szobát, várjak
egy kicsit, és csak amikor lejövök vacsorázni a társalgóba, a kandalló
mellé, akkor hozzam elő a témát? De aztán kiderül, hogy nem kell to-
vább törnöm a fejemet a megoldáson, mert ekkor megjelenik a lép-
csőn Mirjam.
Pár évvel fiatalabb csak nálam, alacsony, törékeny alkatú. A kezé-
ben frissen mosott ágyneműt hoz. A jobb térdén a halvány fényben is
jól látszik a hosszú, piros heg.
– Amalia – szól oda a hölgy –, vendégünk lesz estére. Felkísérnéd a
3-as szobába? – Azzal felém fordul, és rám kacsint. – Az a legna-
gyobb szobánk, és abban van a legkényelmesebb ágyunk.

É
 Megváltozott a születésnapi fényképhez képest. Érettebb lett az
arca, és az alakja is egy fiatal nőé, nem pedig egy kislányé. Életre kelt
az álombéli lány. Hagyom, hogy elvegye tőlem a bőröndöt, és köve-
tem az emeletre. A szobát kagylómintás tárgyakkal rendezték be, a
falait halványkékre festették. Az ablak a hideg ellenére nyitva van egy
kicsit, hogy átjárja a friss levegő.
– Hatkor tálaljuk a vacsorát – szólal meg. Most hallom először a
hangját, ami kicsit mélyebb, mint vártam. – Egyszerű vacsorára szá-
mítson, rendszerint friss halat készítünk!
– Igen, tudom – szólalok meg. Nem készültem beszéddel, pedig
napok óta várom, hogy megszólíthassam.
Elmosolyodik.
– Járt már nálunk? – kérdezi.
Megrázom a fejem, és egyszerre csak kibukik belőlem:
– Mirjam, tudom, hogy te vagy az.
Elsápad, és gyorsan körülnéz, nem hallotta-e más is a titkos nevet.
De csukva az ajtó, és a csukott ajtó mögött üres a város.
– Ki vagy te?
– Írtam neked egy levelet, összehajtogattam csillag alakúra.
– Nem kaptam semmiféle levelet.
Hát, persze hogy nem. Christoffel a valódi Amaliának adta, nem is
küldte el ide a tengerparti szállóba.
– Már régóta kereslek – mondom neki, és csak most jövök rá, hogy
ha nem olvasta a levelemet, akkor semmit sem tud arról, ami történt,
és nekem kell mindent elmesélnem, az elejétől kezdve.
Hosszan mesélek Christoffelről, Amaliáról, a menetről és arról,
ami a hídon történt. Újra és újra visszakérdez, mert nem érti, mi tör-
tént, mert ő azt hitte, hogy Amalia biztonságban van, és hamarosan
meglátogatja. Az arcára fagy a döbbenet, miközben hallgatja a törté-
netet, és az ajkát harapdálja, ami valahogy szokatlan tőle, nem ilyen-
nek képzeltem. Az elmúlt egy hétben próbáltam minden oldaláról
megismerni, és mégsem tudok róla semmit. Mert az ismerősök em-
lékképeiből egy elképzelt személyben olvadtak össze Amalia és Mir-
jam tulajdonságai, aki mégis más lett, mint az előttem álló lány.
Mirjam leroskad az egyik székre, és rám néz.
– Biztos vagy ebben? Nem lehet, hogy tévedsz?
Én is ugyanezt kérdeztem Ollie-tól, amikor elmesélte, hogy egy Ro-
odveldt nevű személyt vittek be a Schouwburgbe. Mennyire vágytam
rá, hogy Ollie-nak ne legyen igaza.
 – Igen, biztos vagyok benne. Azért halt meg, mert Mirjam Rood-
veldtnek adta ki magát – válaszolom. Nem direkt szántam ilyen ke-
gyetlenül őszintének, egyszerűen csak meg akarom érteni, mi történt.
Mirjam szeme könnybe lábad.
– Volt valaha igazán jó barátnőd? – kérdezi.
– Egyszer régen. De már nincs – válaszolom, és érzem, ahogy gom-
bóc nő a torkomban.
– Akkor te is tudod, milyen érzés elveszíteni valakit, akit úgy sze-
retsz, mint saját magadat.
Nem tudom, mit csináljak. Hagyjam, hogy csendben gyászolja
Amaliát, vagy kérdezősködjem tovább? De ha már ilyen messzire ju-
tottam, úgy érzem, nem tudok megállni.
– Mi történt azon éjszakán, Mirjam? Amikor kabátot és papírokat
cseréltetek.
Nem válaszol, lehajtja a fejét. Nem akarja elmondani, vagy talán az
emlékezés fájna. És egy ideig úgy tűnik, hogy nem fogok választ kap-
ni.
– Csak pár percünk volt. Futottam, menekültem a bútorüzemtől.
Azt sem tudtam, hol vagyok, és Amalia egyszer csak ott termett előt-
tem az utcán. Nagyon sírt, a haja kibomlott, a blúza is kiszabadult az
övéből, és amikor meglátott, olyan erősen ölelt magához, hogy alig
kaptam levegőt. Még épp a kijárási tilalom előtt voltunk, sokan siet-
tek hazafelé, és senki sem figyelt ránk. Elmondtam neki, mi történt.
Hogy az egész családom meghalt. Szinte nem is gondolkodott el, rög-
tön lekapta a kabátját. Azt mondta, a zsebében vannak a papírjai meg
egy kis pénz, és mostantól én leszek ő. Aznap este kellett volna fel-
szállnia a kijkduini vonatra amúgy is. Már a jegy is megvolt. A nagy-
nénjével gyerekkora óta nem találkoztak. Azt mondta, jöjjek ide a
panzióba, és megígérte, hogy sosem fogja elárulni senkinek, hol va-
gyok és mi történt, csak majd, ha szólok, hogy biztonságban vagyok.
– Így történt az egész?
– Nagyjából… – szólal meg, és amikor felnéz rám, a tekintete sok-
kal keményebb, mint aki bezárult, védekezik.
Nagyjából. Ez a nagyjából akaszt meg, ez akasztott meg egész hé-
ten. Annyiszor gondoltam, hogy már majdnem értem, mi történik. És
akkor jött valami, ami rádöbbentett, hogy nem értek semmit.
– Mirjam, Amaliának volt egy titka, amit elmondott Christoffelnek,
aki emiatt nem engedte, hogy náluk bujkáljon. Christoffel nagyon
megharagudott rá, és Amalia megijedt tőle. Tudod, hogy mi ez a ti-
tok? Mit mondhatott Amalia Christoffelnek, ami annyira felizgatta a
fiút, hogy elküldte a biztonságos búvóhelyről?
Mirjam a padlót bámulja.
– Nem tudok semmiről – válaszolja.
– Kérlek, csak próbálom megérteni, mi történt. Fogalmad sincs,
milyen sok ember próbált megtalálni téged. És Janssen néni is bár-
mit megadott volna érte, hogy megtaláljon.
Érzem, hogy el akarja mondani. Ő is pont annyira szeretné, ha vége
lenne már ennek, akárcsak én. Hogy letudjuk ezt, és tiszta lapot
kezdhessünk.
– Mirjam, azt mondtad, hogy Amalia nagyon sírt, amikor találkoz-
tatok. Miért sírt? És miért volt akkor este az utcán?
Mondd el, kérlek, hadd legyünk végre túl az egészen! Lassan meg-
mozdul a keze, a ruhája zsebébe nyúl, és előhúz egy csillag alakban
összehajtogatott levelet.
– Ezt Amalia kabátjának a zsebében találtam, a pénz mellett.
Elveszem tőle, kihajtogatom. Mirjam az ablakhoz megy, és kibámul
a tengerre.

Egyetlen Elizabethem!

Kérlek, bocsáss meg nekem, bocsáss meg nekem! Bár

megbocsáthatatlan, amit tettem.
A villamoson ülve írom ezt neked, és ha időben odaérek
hozzátok, sosem kell majd átadnom ezt a levelet. De arra az
esetre, ha mégis másképp alakulnának a dolgok… T. – vel
egész közel kerültünk egymáshoz, amióta elmentél. Figyel
rám, meghallgat, és nevet a vicceimen. Most már észrevesz,
úgy igazából.

És tudom, hogy téged sem zavarna a dolog, mert te nem

voltál annyira szerelmes belé, mint én. Hiszen mindig azt
mondtad, hogy bárcsak rám nézne inkább úgy, mint terád.
Úgy éreztem, T. megszeretett, de kiderült, hogy nem így
van. Mert ma délután azt mondta: „Miért nem hordod te is
úgy a hajadat, mint Mirjam? Az övé nagyon csinos. Ha vé-
get ér a háború, majd megmutatja neked.” És akkor láttam
a szemében, hogy sosem fog engem igazán szeretni.
 Azért írom le mindezt, mert szeretném, ha megértenéd,
hogy teljesen összetörte a szívemet. Tudom, hogy ez nem ki-
fogás, de azt akarom, hogy megértsd, amikor hazaértem,
és a nagybátyám ott volt nálunk látogatóban, és megkér-
dezte, mitől vagyok ilyen szomorú, én csak válaszoltam
neki, de nem gondolkodtam. Megmondtam, hogy azért va-
gyok szomorú, mert nem tetszem annak a fiúnak, akit sze-
retek. Mert ő inkább kivárja a háború végét egy lány miatt,
akinek egy bútorüzemben kell bujkálnia. A nagybátyám ne-
vetett, és azt mondta, hogy buta az a fiú. És kérte, hogy me-
séljek rólad. Én pedig mindent elmondtam, mert nem jutott
eszembe, hogy a nagybátyám az NSB tagja.

Vagy mégis tudtam? Drága Elizabeth, azóta ez jár az

eszemben, amióta rájöttem, hogy mit kért tőlem a nagybá-
tyám. Tényleg elfelejtettem, hogy az NSB tagja? Vagy egy
részem pontosan tudta, hogy mit miért mondok? Megpró-
bálom megállítani ezt az egészet. Véget vetni neki. Megol-
dani valahogy. Kérlek, bocsáss meg nekem! Bocsáss meg
nekem!

– Ő jelentett fel! Miatta ütöttek rajta a nácik a búvóhelyeteken!

Mirjam felém fordul.
– Hát, nem látod? Rögtön megbánta, amint rájött, hogy mit tett.
Ezért volt kint az utcán este. Hozzánk szaladt, hogy figyelmeztessen.
Azt remélte, hogy lesz még elég időnk elmenekülni.
– De már késő volt.
Mirjam szeme megtelik könnyel. El sem tudom képzelni, milyen le-
hetett az az éjszaka. A legjobb barátnők összetalálkoznak az utcán, és
egyszerre akarnak kimondani mindent: Elárultalak. Szeretlek. Meg
akarlak menteni. Sajnálom. Szerte Európában dúl a háború, renge-
teg ember hal meg, és itt, az én városomban, a nácik azért mészárol-
tak le egy családot, mert a szerelemből féltékenység lett, és egy ka-
masz lány rossz helyen öntötte ki a szívét.
– Megérdemli, hogy gyűlöljem ezért – suttogja lehajtott fejjel Mir-
jam. – És gyűlöltem is, jobban, mint bárkit az életben. Pedig nem
akarta, hogy ez legyen. Ezt el kell hinnem neki. Amikor rólam mesélt
a nagybátyjának, nem volt tudatában, hogy milyen következményei
lehetnek a dolognak. Elhiszed ezt nekem? – kérdezi, és nagy szemek-
kel néz rám.
– Elhiszem, ha te elhiszed – válaszolom.
Nem tudom, miért fontos a számára, hogy jót gondoljak Amaliáról.
Hiszen még csak nem is ismer engem.
Bár ha az én legjobb barátaimról lenne szó, nekem is számítana a
dolog. Igenis számítana, hogy mások megértsék: mindannyian – Bas,
Elsbeth, Ollie és én is – hibáztunk, és féltünk, de mindannyian igye-
keztük a legjobbat tenni ebben a háborúban. Csupa olyan dolog vett
körül minket, amik túlnőttek rajtunk, és nem tudtunk mindig elég
jók lenni. De próbálkoztunk. És nem a mi hibánk volt.
Mirjam odamegy az ágyhoz, leülök mellé, és egyikünk sem szól egy
szót sem. Csak bámulunk ki az ablakon. Az ablak mögött a hullámok
haragosan verdesik a parton felállított torlaszokat.
 34.
Végül nem maradok a hotelben éjszakára, inkább visszamegyek
Amszterdamba. Mirjam számára idegen vagyok, és így nem tudok
kellő vigaszt nyújtani neki. Ráadásul magam sem tudom, mit mond-
hatnék. Szólok, hogy Janssen néninél van számára fenntartva egy
biztonságos rejtekhely, bár valószínűleg jobb, ha Kijkduinben marad
ebben az eldugott kis hotelben a háború végéig; és legalább a papírjai
rendben vannak.
Visszasétálok az állomásra, és addig nyaggatom a pénztárost, amíg
kapok egy jegyet a következő amszterdami vonatra. A mellettem ülő
nő megsúgja, hogy a nácikat visszaverték Sztálingrádnál, ez az első
hivatalosan is elismert vereségük.
– Köszönöm, istenem! – suttogom, és rögtön rájövök, hogy kocká-
zatos ezt válaszolnom.
Ha a nő kollaboráns, semleges választ kellett volna adnom, vagy
kétségbeesnem. De nem kell tőle tartanom. Titokban megszorítja a
kezem. Mindketten hálát és örömet érzünk a hír hallatán. Aztán már
nem szólunk egymáshoz, mert sosem tudhatod, nem hallgatózik-e
valaki a közelben. Csendben várjuk, hogy a vonatunk hazaérjen. Na-
gyon fáradtnak érzem magam, pedig sok minden megoldódott. De
úgy látszik, az érzéseinkkel nem kereskedhetünk, nem cserélhetünk
be egy jó cselekedetet egy rosszra.
Mikor hazaérek, papa és mama megkérdezik majd, merre jártam.
Aztán meglátogatom Ollie-t, Willemet, Sanne-t és Leót, hogy együtt
főzzünk vacsorát, és beszélgessünk egy kicsit. Amikor majd lehet,
megint elmegyek Minához.
A szívem ugyanúgy fájni fog néha. Bár azt hiszem, idővel meg fog
gyógyulni, ha még nem is érzem teljes egésznek magam.
Megtaláltam egy lányt, akit nem kerestem. Lemondtam egy barát-
ságról, hiába fáj a hiánya minden egyes nap. Visszamegyek dolgozni.
Lassan, idővel jobban leszek. És rengeteg titkos és tiltott dolgot talá-
lok ezután is.

Amikor rájöttem, hogy szerelmes vagyok Basba:

Ő
 Ő tizenhat éves volt, én tizenöt.
Nem azon a délutánon történt, amikor náluk voltunk és
rádiót hallgattunk. Én igazából már egy héttel korábban tud-
tam. Az iskolaudvaron ücsörögtünk. Valaki azt mesélte, hogy
először mindig az utolsó oldalt olvassa el egy könyvben,
mert szereti tudni, hogy milyen lesz a könyv vége. Bas kije-
lentette, hogy ez a legbutább dolog, amit valaha hallott. Kö-
vetelte, hogy az illető adja oda neki a nála lévő könyvet. Ami-
kor a kezébe kapta, az utolsó oldalra lapozott, és beleírt vala-
mit ceruzával. Ilyesmire számítottam: boldogan éltek, amíg
meg nem haltak. De amikor visszaadta a tulajdonosának, ki-
derült, hogy ezt írta bele: Mindenkit felfalt egy nagy medve,
és ez bizony nagyon szomorú. Menjünk inkább fagyizni!
Aztán megragadta a kezemet, felsegített, és azt mondta:
„Talán téged mégsem evett meg a medve, csak egy kicsit
megkarmolászott.” Mire én pofát vágtam, ő pedig megcsó-
kolt. Aztán kézen fogva fagyizni mentünk. Így kezdődött a
mi csodálatos szerelmünk, és nem sejtettük, hogy a világ
vége milyen közel van.
 TÖRTÉNELMI JEGYZETEK
Bár a könyvben leírt történet

és a benne szereplő személyek mind a fantázia szülöttei, a könyv

alapjául szolgáló helyszínek és történelmi események a valóságban is
léteznek, és megtörténtek Hollandiában a második világháború alatt.
Hollandiát 1940

májusában szállta meg a német hadsereg, és több mint kétezer hol-

land katona esett el a német invázió alatt. A német megszállók hama-
rosan egyre szigorúbb korlátozásokat vezettek be a zsidó lakossággal
szemben.

Körülbelül százezer holland

zsidó pusztult el a holokausztban, a zsidó népesség háromnegyede,

ami arányaiban jóval magasabb a környező országokénál. Sok elmé-
let született arról, vajon miért történt ez így. Hollandia sík területen
fekszik, fejlett a gazdasága, így kevés az erdő és a természetes búvó-
hely. A környező országokat már elfoglalta a német hadsereg, kevés
volt a menekülési lehetőség. Az ellenállás lassan szerveződött. Mivel
Hollandia az első világháborúban még semleges volt, így az itt élők-
nek nem volt kipróbált földalatti hálózata, sem ismerete és tudása
egy ilyen létrehozásáról. Más országokkal összehasonlítva Hollandiá-
ban erősebb volt az együttműködési hajlandóság. Még azokat is elká-
bította a hamis biztonságérzet, akik helytelenítették a megszállást,
mivel a nácik csak fokozatosan vezettek be korlátozásokat.

A Zsidó Tanács, amelyet a helyi

zsidó közösség vezetőiből állítottak fel, kezdetben hitt benne, hogy

közvetítő

szerepük a nácik és a zsidó lakosok között képes lesz javítani a zsi-

dókkal szembeni bánásmódon. Ma azonban sokan úgy gondolják,
hogy a tanács működése ugyan nem szándékosan, de megkönnyítette
a zsidók felkutatását, üldözését és haláltáborokba szállítását.

Ennek ellenére sok ember vitt

véghez páratlanul hősies tetteket. Ollie, Judith és a barátaik által

szervezett akciók több különböző típusú ellenállói tevékenységből
születtek, de legközelebb az Amsterdam Student Group tevékenysé-
géhez állnak. Ez a szervezet egyetemistákból állt, akik arra specializá-
lódtak, hogy gyerekeket mentettek.

Emellett a Hollandsche Schouwburgben dolgozó, túlnyomórészt zsi-

dó kisegítők munkáját vettem még alapul. A Schouwburg a terror és
a borzalmak szinonimája lett, de egyben Amszterdam legbátrabb
mentőműveleteinek helyszíne is. Hatszázra teszik azoknak a zsidó
csecsemőknek és kisgyerekeknek a számát, akiket a legváltozatosabb
módokon innen csempésztek ki az utca túloldalán álló bölcsődébe.
Volt, akit ruháskosárban vittek ki az épületből, másokat az udvart kö-
rülölelő falon át adtak tovább a környező házak lakóinak, de néha az
itt dolgozók kísérték ki őket a kapun fényes nappal, mintha véletlen-
ségből „elszámolták volna” a rájuk bízott kisgyerekeket. A szereplőim
által véghezvitt tetteket az olvasmányélményeim és a kortársak be-
számolói inspirálták, akik akkoriban kapcsolatban voltak a színház-
zal. Néhányan közülük: Piet Meerburg, az Amsterdam Student Group
társalapítója, Henriette Pimentel, aki a bölcsődét vezette, és aki
1943-ban halt meg Auschwitzban, illetve Walter Süskind, aki a gyere-
kek iratait hamisította, amíg a Schouwburgben dolgozott; ő 1945-ben
halt meg.

Az ellenállásnak fényképészek

is dolgoztak, 1944-ben Underground Kamera néven váltak hivatalo-

san is ismertté. Személyes biztonságukat kockára téve készítettek
fényképeket katonákról és civilekről. Az általuk készített képek tudó-
sítanak a legbeszédesebben Hollandia hétköznapjairól a náci meg-
szállás idején. A női fényképészek különösen talpraesettnek bizo-
nyultak, kis kézitáskába rejtve hordták maguknál a fényképezőgépü-
ket. Lydia van Nobelen-Riezouw ugyan nem volt tagja a Földalatti
Kamerának, de egy Schouwburg mögötti házban lakott, és az ott fog-
va tartottakról készített képeket, és egyszer felismerte közöttük egy
régi gyerekkori barátját. Mina története az ő visszaemlékezésein ala-
pul.

A Het Parool című újság is létezett, sőt még ma is létezik. A kiadó

dolgozói az életük kockáztatásával adták ki az egyes lapszámokat, ti-
zenhárom dolgozót 1943 februárjában végeztek ki, röviddel a regény-
ben ábrázolt események után.
Foglalkozásomat tekintve

újságíró vagyok, és mindig is úgy gondoltam, hogy az emberek által

elmondott valós történetek tudnak igazán megindítóak, érdekesek és
szívfacsaróak lenni. A regény gondolata egy Amszterdamban töltött
nyaralás során fogalmazódott meg bennem először, amikor sok holo-
kauszt-emlékhelyet felkerestem. Ezután alapos kutatómunka követ-
kezett, és rengeteg embernek tartozom hálával a sok segítségért, hogy
megismerhettem Amszterdam valós történetét a második világhábo-
rúban.

Többször ellátogattam Washingtonba,

az Amerikai Holokauszt Emlékmúzeumba, és az ottani könyvtárosok

rengeteg könyvvel és DVD-vel segítettek a legkülönbözőbb témák-
ban, a jegyrendszer működésétől kezdve egészen az ellenállásban te-
vékenykedők által használt telefonos kódnyelvekig.

Greg Miller, a Film Rescue

Internationaltől türelmesen elmagyarázta a színesfilm-előhívás bo-

nyolult folyamatát a negyvenes években. Paul Moody, a Földalatti
Kamera című

holland dokumentumfilm rendezője hasonló türelemmel válaszolt a

leveleimre, amikor a fényképészek világháborúban betöltött szerepé-
ről kérdeztem. Ő

ajánlotta a De illegale camera (1940-1945) című könyvet is, amely-

ben sok olyan világháborús fénykép szerepel, amelyet szerepeltettem
a regényben, Minának tulajdonítva a készítésüket. Allert Goossens
hadtörténész a kedvemért hajlandó volt igen alaposan beleásni ma-
gát a kutatási anyagokba, hogy elég hihető legyen az a jelenet, amely-
ben Bas tizenhét évesen jelentkezik sorozásra. A Michigan állambeli
Hollandban, Nelis’ Dutch Village-ében nagyon sok finom holland
ételt megkóstolhattam, például a marcipános-mandulás kalácsot is,
ami a regényben Hanneke kedvenc süteményeként szerepel. Pat Boy-
dens holland születésű, jelenleg Virginiában élő ismerősöm vállalko-
zott a szöveg nyelvi lektorálására, és abban is segített, hogy melyek
azok a holland szitokszavak, amelyeket a holland fiatalság leginkább
használ. Laurien Vastenhout az egész kéziratban szigorúan ellenőriz-
te a történelmi tényeket, és a Sebes & Van Gelderen Irodalmi Ügy-
nökség felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a holland nevek, történe-
lem és kultúrtörténet kérdésköreiben.

Előfordult a regény írása

közben, hogy eltértem a történelemi tényektől. Néhány példát hadd

említsek: a Schouwburg közelében lévő bölcsődét nem januárban
zárták be, hanem csak hónapokkal később. A Het Paroolnak nem
volt hirdetési rovata, legalábbis 1943 telén biztosan nem, és tudomá-
som szerint magánszemélyek nem használták arra, hogy titkos üze-
neteket küldjenek benne egymásnak. Az ilyen eltérések a történelmi
tényéktől csupán a saját művészi céljaimat szolgálták, és remélem,
hogy ez megbocsátható indok.

Hanneke Bakker nem létezett,

kitalált személy, ahogy Ollie és Bas van de Kamp, Mirjam Roodveldt

vagy a többi, konkrétan megnevezett szereplő is kitalált.

Az emberek gyakran felteszik a

kérdést, hogyan történhetett meg bármi, ami ilyen hatalmas és ke-

gyetlen volt, mint a holokauszt. Egy olyan történetet szerettem volna
elmondani, ami egy kis személyes árulásból indul ki ennek a nagy
történelmi eseménynek az árnyékában.

A másodperc töredéke alatt hozott döntéseinket akartam ábrázolni,

amik vagy nagy bátorságról tanúskodnak, vagy a gyávaság példái
lesznek. Azt akartam bemutatni, hogyan lehetünk mindannyian hő-
sök és bűnösök egyszerre.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Az írás magányos dolog, mert a laptopon egyszerre csak egy kéz
dolgozhat. Én gyakran kívánom – legalábbis a regényírás közepe tá-
ján mindenképp –, bárcsak mégse nekem kellene megírnom az adott
könyvet. Nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akik ebben a
könyvben szimbolikusan ugyan, de alkalmanként átvették tőlem a
billentyűzetet, és az írásból így csapatmunka lehetett.
Az ügynököm, Ginger Clark a cselekményleírás egy korai verzióját
olvasva azonnal jelezte, hogy az általam elképzelt és felvázolt könyv-
nek kamaszokról kellene szólnia, nem pedig felnőttekről, ahogy én
eredetileg gondoltam. Igaza lett, ahogy sok minden másban is.
A szerkesztőm, Lisa Yoskowitz számtalan cselekmény– és karak-
terfejlődési változtatást javasolt, és csak azért hezitálok, hogy felso-
roljam itt mindet, mert azzal magamat árulnám el, hogy mekkora idi-
óta vagyok.
Férjem, Robert Cox lelkiismeretesen jegyzetelte végig a kézirat kü-
lönböző verzióit, és amikor szükség volt rá, ellátott palacsintával.
Kérni sem tudtam volna okosabb olvasót vagy jobb társat.
Ijesztő és talán kicsit merész vállalkozás olyan kultúráról és idő-
szakról írni, ami nem a sajátom. De kezdettől fogva tudtam, hogy
Amszterdamot akarom a történet színhelyének a második világhábo-
rú idején. Azt akartam, hogy autentikus holland történet legyen. A
dátumokat és földrajzi jellegzetességeket helyesen megadni viszony-
lag egyszerű volt. A sajátos holland érzésvilágot jól visszaadni egy
egészen másfajta hozzáállást követelt a részletek tekintetében. Na-
gyon hálás vagyok annak az idegenvezetőnek, aki megismertetett a
mondással: „Isten teremtette a világot, de Hollandiát a hollandok.”
Hálás vagyok a helyi biciklistáknak, akik finoman adták tudtomra,
amikor félreértelmeztem a biciklis szokásokat. Hálás vagyok Amsz-
terdam páratlanul gazdag múzeumi gyűjteményeinek, és azoknak a
magányszemélyeknek, akik vették a fáradságot, és angol nyelvű hon-
lapokat hoztak létre olyan témákban, mint a holland nevek helyes ki-
ejtése, illetve a holland hadihajók sorsa a német invázió idején.
Mélyen hálás vagyok azoknak a holland ellenállásban részt vevő
személyeknek irodalmi és emberiességi szempontból egyaránt, akik
emlékirataikban fogalmazták meg élményeiket, és így gazdag és
szemléletes beszámolót adtak Hollandia azon időszakáról. Többek
között Miep Gies, Corrie ten Boom, Hanneke Ippisch és Diet Eman
emlékiratait olvasva rengeteget tanultam arról, milyen érzés lehetett
a második világháború alatt Amszterdamban élni. És végül: a világ
nagy része egy bizonyos könyvből tud olyan sokat a háborúról, Amsz-
terdamról és a személyes tapasztalásról, ami egy kis padlásszobában
íródott a megszállás alatt. Ezért a legnagyobb és legmélyebb hálával
Anne-nak tartozom.
 A SZERZŐRŐL
Monica Hesse (monicahesse.com) író, újságíró, a Washington Post
munkatársa. Washingtonban, az Amerikai Egyesült Államokban él
férjével és kutyájával.
 A LEGGYAKRABBAN ELŐFORDULÓ
HOLLAND NEVEK ÉS KIFEJEZÉSEK
KIEJTÉSE
Amalia – amália Amsterdam Centraal – amszterdam szentrál
banketstaaf – banketsztáf Bas – basz
Bierman – bírman Christoffel – krisztofel Cohen – kóhen
de Vries – dö vrísz
Elsbeth – elszbet Hanneke – hanekö Hendrik – hendrik Het Pa-
rool – het paról Hollandsche Schouwburg – szhaubürgch
Irene – irénö
Janssen – janszen jenever – jenévör/zsenévör Judith – jüdit
Kijkduin – kejkdöjn Kreuk – krők
Leo – léo
Mina – mína
Mirjam – mirjam Nellie – nelí
Ollie – olí
onduiker – ondöjker Oosterpark – ószterpark Plantage Muider-
gracht – plantázse möjdergchracht
Ransdorp – ranszdorp Regina – régchina Rembrandt – rembrant
Roodveldt – rótfelt Rosen – rózen
Sanne – szanö
Scheveningen – szgchefeningen Schreieder – srájéder Sebastiaan
– szebasztyián Tesse Koster – teszö koszter Theo – téo
Tobias – tóbiasz Ursie – ürszí
Ursula – ürszüla van de Kamp – fan dö kamp
Van Gogh – van gchoch Veenstra – fénsztrá Vos – fosz
Vught – fugcht
Westerbork – veszterborch Willem – vilöm
Zef – zef/zsef
 Jegyzetek

[1]
A leggyakrabban előforduló holland nevek és kifejezések kiejtését
lásd a könyv végén.
Tartalom
1943. JANUÁR
1. KEDD
2.
3.
4.
5.
6.
7. SZERDA
8.
9. CSÜTÖRTÖK
10.
11.
12.
13.
14. PÉNTEK
15.
16. SZOMBAT
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25. HÉTFŐ
26.
27.
28.
29. SZERDA
30.
31.
32.
 33. SZOMBAT
34.
TÖRTÉNELMI JEGYZETEK
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A SZERZŐRŐL
A LEGGYAKRABBAN ELŐFORDULÓ HOLLAND NEVEK ÉS
KIFEJEZÉSEK KIEJTÉSE
Jegyzetek